A Magyar Honvédség átfogó története (1848-1945) I. rész

A <strong>Magyar</strong> <strong>Honvédség</strong> <strong>átfogó</strong> <strong>története</strong> (<strong>1848</strong>-<strong>1945</strong>)<br />

I. <strong>rész</strong><br />

A soronkövetkező írásunkban megpróbáltuk feldolgozni a <strong>Magyar</strong> <strong>Honvédség</strong> történetét. Célunk az<br />

volt, hogy az olvasónak ne kelljen időt fordítania arra hogy a különböző korszakokat keresgélje az<br />

írott, vagy interneten elérhető forrásokban. Itt viszonylag <strong>rész</strong>letesen megtalálhatja majd azokat<br />

egyben. Szeretnénk előre jelezni, az írások nem saját tollunból származnak, azok több helyen<br />

megtalálhatók. Mi csupán egybefűztük, egy logikailag átlátható, könnyen követhető láncolatot<br />

alkotva.<br />

*Források gerince a honvédelem.hu, és a <strong>Magyar</strong>ország a XX. században c. munkák<br />

Előzmények<br />

A cs. kir. Hadsereg<br />

A cs. kir. hadsereg a XIX. század közepén a kor európai szintjén állott. Két haderőnemből,<br />

szárazföldi hadseregből és az adriai flottából állott. A szárazföldi hadsereg mindhárom fő<br />

fegyvernemmel (gyalogság, lovasság, tüzérség) rendelkezett. A fegyvernemeket ezredekbe<br />

szervezték, ezek azonban a gyalogságnál csak adminisztratív keretet jelentettek: háború esetén a<br />

gyalogezredeket ritkán alkalmazták együtt. Az egyes ezredeket azonban egy-egy tartomány<br />

meghatározott <strong>rész</strong>éből állították ki.<br />

2010. február 1. Évfolyam 2. szám<br />

Szerkesztették:<br />

� Szebenyi István<br />

A kiadvány szerkesztőségébe állandó<br />

partnereket keresünk!<br />

Tartalom<br />

A <strong>Magyar</strong> <strong>Honvédség</strong> <strong>története</strong> <strong>1848</strong> - <strong>1945</strong><br />

I. Rész 1 - 9. oldal<br />

A legendás VASKERESZT<br />

10-11. oldal<br />

Mielőtt az emlékek szertefoszlanak<br />

Bohaczek Géza <strong>története</strong><br />

Csépe Gábor: Életem nagy napja<br />

Katonák után kutatva<br />

12-16. oldal<br />

1

---

A gyalogság<br />

A gyalogság három csapatnemre, a<br />

sorgyalogságra (Linien-Infanterie), határőrökre<br />

és vadászokra oszlott. A fegyvernem<br />

legnagyobb <strong>rész</strong>ét az összesen 58<br />

sorgyalogezred alkotta. Ezeket 1-től 63-ig<br />

számozták, de az 5. és 6. gyalogezredeket 1807ben,<br />

a 46., 50. és 55. gyalogezredeket 1809-ben<br />

feloszlatták, s számukat 1849-ig nem töltötték<br />

be. (Az 5-6. gyalogezredekből szervezték meg<br />

az 1. és 2. helyőrségi ezredet, majd ezek<br />

feloszlatása után ezekből jött létre az 1-4.<br />

helyőrségi zászlóalj). Az 58 gyalogezred közül<br />

négyet az Osztrák Főhercegségből, egyet Belső-<br />

Ausztriából, egyet Sziléziából, egyet<br />

Stájerországból, hármat Illíriából, négyet<br />

Morva-, nyolcat Csehországból, tizenhármat<br />

Galíciából, nyolcat Észak -Itáliából<br />

(Lombardiából és Venetóból), tizenötöt pedig<br />

<strong>Magyar</strong>ország és Erdély területéről toboroztak<br />

és soroztak. Valamennyi gyalogezredet – a<br />

magyarokat leszámítva – német gyalogságnak<br />

nevezték. Az ezredek békeidőben 2 hathatszázados<br />

és 1 négyszázados zászlóaljból,<br />

valamint két gránátos századból álltak. Háború<br />

esetén a harmadik zászlóalj létszámát is hat<br />

századra emelték, egy két századból álló raktár-<br />

(depot-) osztályt állítottak fel, s az itáliai és<br />

magyarországi ezredek kivételével egy első és<br />

második Landwehr-zászlóaljat (ma tartaléknak<br />

neveznénk) is felállítottak. A századok létszáma<br />

a német gyalogságnál az 1-3. zászlóaljaknál és<br />

az 1. Landwehr-zászlóaljnál 218, a magyar<br />

ezredeknél 198 fő volt. A gránátos századok<br />

létszáma 175 fő volt; ezeket három-három (két<br />

esetben két-két) ezredenként önálló gránátos<br />

zászlóaljakba egyesítették, amelyek a<br />

parancsnok nevét viselték.<br />

<strong>1848</strong>-ban volt olyan gyalogezred, amelynek<br />

három zászlóalja és két gránátos százada négy<br />

különböző helyen szolgált. Egy német ezred<br />

létszáma tehát hadilábon (azaz háború idején,<br />

teljes feltöltéssel) kb. 5800, az olaszok 4000, a<br />

magyarok 3600 főt számlált; a gránátos<br />

zászlóaljak létszáma 1100 fő körül volt.<br />

A határőr gyalogezredek nemcsak igazgatási,<br />

de területi egységet is jelentettek: egy-egy<br />

határőrezred területe megfelelt egy kisebb<br />

magyar megyéének. A katonai Határőrvidék<br />

ezredeinek láncolata Dalmáciától a galíciai<br />

határig húzódott. A területet ezredekre<br />

osztották, s Bécsből az Udvari Haditanács<br />

(<strong>1848</strong> áprilisától a cs. kir. hadügyminisztérium)<br />

közvetlenül rendelkezett velük a<br />

főhadparancsnokságok (Generalkommandók)<br />

útján. A Határőrvidék megszervezésének<br />

előzményei az 1500-as évek közepéig nyúlnak<br />

vissza, s a horvát-szlavón-vend főkapitányság<br />

területét bővítették ki 1699-1702 között<br />

Péterváradig. Ugyanekkor hozták létre a Maros-<br />

Tisza-vidéki Határőrvidéket. Ezt az 1738. évi<br />

pozsareváci béke után felszámolták, s helyette<br />

felállították a titeli sajkás kerületet, valamint a<br />

Temes-vidék szerb-, német- és románlakta<br />

<strong>rész</strong>én a bánsági Határőrvidéket Erdélyben<br />

1762-1764-ben a beszterce-naszódi, az orláti<br />

román (oláh) határőrezredeket hozták létre, ill.<br />

két székely határőrezred megszervezésére<br />

került sor Csíkszék és Háromszék területén. A<br />

Határőrvidék végleges szervezete 18 határőr<br />

gyalogezredből, a titeli sajkás zászlóaljból, egy<br />

székely huszárezredből állt. A határőrvidék<br />

generalátusokra, ezeken belül ezred- és<br />

századkerületekre, a századkerületeken belül<br />

több családból álló házközségekre oszlott egyegy<br />

önként választott „családfő” (azaz elöljáró)<br />

alatt. Minden házközség bizonyos mennyiségű<br />

földet kapott katonai hűbér gyanánt, s<br />

mindegyiknek bizonyos számú katonát kellett<br />

kiállítania.A horvátországi Határőrvidék három<br />

generalátusra oszlott. A károlyvárosihoz<br />

tartozott a likai, otocsáci, ogulini, és szluini, a<br />

bánihoz az 1. és 2. báni, a varasdihoz a varasdkőrösi<br />

és a varasd-szentgyörgyi ezred. Ezek<br />

mindannyian a zágrábi (horvátországi)<br />

főhadparancsnokság fennhatósága alá tartoztak.<br />

A szerémi generalátust a bródi, gradiskai és<br />

péterváradi ezredek, valamint a titeli csajkás<br />

zászlóalj alkották, s a péterváradi (szlavónszerémségi)<br />

főhadparancsnokság fennhatósága<br />

alá tartoztak. A bánsági generalátushoz a román<br />

-, a német- és az illír-bánsági határőr<br />

gyalogezredek alkották, felettesük a temesvári<br />

(bánsági) főhadparancsnok volt. Az erdélyi<br />

generalátust az 1. és 2. székely, az 1. és 2.<br />

román határőr gyalogezred és a 11. székely<br />

huszárezred alkották, s a nagyszebeni (erdélyi)<br />

főhadparancsnokság rendelkezései alá<br />

tartozott.A határőrvidéki katonaparasztság<br />

zömét a román, német és székely lakosság<br />

mellett a betelepített szerb, a románnal nem<br />

azonos vlach és egyéb balkáni és horvát<br />

lakosság alkotta. A határőrök kb. egy<br />

jobbágyteleknek megfelelő földet kaptak, nem<br />

álltak földesúri hatalom alatt, s békeidőben csak<br />

a királynak tartoztak adófizetéssel, háború<br />

során neki sem. A határőrezredek békeidőben<br />

két hat-hatszázados zászlóaljból, teljes<br />

mozgósítás esetén még egy tartalék, illetve – az<br />

erdélyieket kivéve – egy népfelkelő (Landwehr-<br />

) zászlóaljból álltak; a csajkás zászlóalj és az<br />

illír-bánsági határőr ezred még két-két tartalék<br />

osztályt (négy századot), a székely huszárezred<br />

egy tartalék osztályt (két századot) állított ki.<br />

Az erdélyi határőrezredek háború esetén csak<br />

egy harmadik tartalék zászlóaljat állítottak ki. A<br />

századok létszáma 206 fő volt, ezek közül 20 fő<br />

lovas vagy gyalogos határvadász<br />

(szerezsán) volt. Minden ezrednek volt<br />

egy három ágyúból és 1 tarackból álló<br />

tüzérsége, amit az 50 főnyi, az<br />

ezredhez tartozó, tüzérségi kiképzést<br />

kapott katona kezelt. A csajkás<br />

zászlóalj századainak létszáma 187 fő<br />

volt, s összesen 139 tüzérrel<br />

rendelkezett. A Határőrvidék katonai<br />

erejét jelzi, hogy <strong>1848</strong>-49-ben a cs. kir.<br />

oldalon maradt 16 ezred és a csajkás<br />

zászlóalj 91 zászlóaljat állított ki,<br />

amelyek közül 29 volt tábori, s 62<br />

népfelkelő zászlóalj. A magyar rendek<br />

a 18–-19. század folyamán többször<br />

tiltakoztak a Határőrvidék fenntartása<br />

ellen, mondván, hogy ezek a területek<br />

korábban <strong>Magyar</strong>ország <strong>rész</strong>ét<br />

képezték, s katonai igazgatásuk sérti az<br />

ország közjogi önállóságát és területi<br />

egységét. (I. Ferenc József 1851-ben<br />

m e g s z ü n t e t t e a z e r d é l y i<br />

H a t á r ő r v i d é k e t , s e z r e d e i t<br />

sorgyalogezredekké szervezték át.<br />

1869. augusztus 19-én elrendelték a<br />

horvát-szlavón, a szerémségi és<br />

bánsági határőrvidék megszüntetését,<br />

ami 1885-re fejeződött be; az itteni<br />

ezredek területén gyalogezredeket<br />

szerveztek.)A különleges gyalogsági<br />

alakulatok közé tartoztak a vadászok.<br />

Feladatuk a felderítés, az előőrsi<br />

szolgálat, a felfejlődő ellenséges<br />

gyalogság nyugtalanítása volt.<br />

Különösen jól lehetett őket hegyi és<br />

erdei harcban alkalmazni. A sor- és a<br />

határőr g yalogság elölt öltős,<br />

h u z a g o l a t l a n , s z u r o n y o s<br />

lőfegyverekkel harcolt.<br />

2

---

és erdei harcban alkalmazni. A sor- és a<br />

határőr gyalogság elöltöltős, huzagolatlan,<br />

szuronyos lőfegyverekkel harcolt. Emiatt csak<br />

sortüzük volt igazán hatásos. A vadászok<br />

huzagolt, elöltöltős fegyvereket kaptak. Ezek<br />

töltése ugyan nehezebb volt, viszont célzott<br />

lövést is le lehetett adni velük. A<br />

vadászalakulatok a 4, hat-hatszázados<br />

zászlóaljból álló tiroli vadászezredből (Császárvadászok),<br />

valamint 12, szintén hat-hatszázados<br />

tábori vadászzászlóaljból (Feldjäger-Bataillon)<br />

álltak. A tiroli zászlóaljak századainak létszáma<br />

185, a tábori vadászzászlóaljaké 246 fő volt.<br />

Háború esetén minden vadászzászlóalj<br />

felállított egy- egy tartalék századot is. (1849.<br />

tavaszától az immáron nyolc századból álló<br />

vadászzászlóaljakat kettéosztották, s 5-8.<br />

századaikból újabb, 13-22. és 26. számú<br />

vadászzászlóaljakat szerveztek belőlük.<br />

További három vadászzászlóaljat (23-25.) már<br />

meglévő önkéntes vadászzászlóaljak<br />

átalakításával hoztak létre.)A gyalogsághoz<br />

tartozott még az öt, 2-6. számú helyőrségi<br />

zászlóalj, amelyek többnyire öregebb és<br />

félrokkant katonákból álltak; ezek közül 1 volt<br />

magyarországi kiegészítésű. Határőrizeti<br />

feladatot láttak el a Galíciához tartozó<br />

Bukovina területén felállított 1. és 2.<br />

kordonzászlóaljak, amelyek négy-négy,<br />

egyenként 256 főnyi századból álltak. (A 2.<br />

kordonzászlóaljat az 1. helyőrségi zászlóaljból<br />

szervezték át). A gyalogság teljes létszáma a<br />

tartalék századokat nem számítva hadilábon kb.<br />

400.000 fő volt.<br />

A lovasság<br />

A cs. kir. hadsereg lovasságában egyaránt<br />

megtaláljuk a nehéz- és a könnyűlovasságot. A<br />

nehézlovasság feladata a csatadöntő roham volt.<br />

A mellvérttel, páncélozott sisakkal ellátott,<br />

kétélű pallossal felfegyverzett egységeket az<br />

örökös tartományokból állították ki. A<br />

nehézlovasságot a vértesek és dragonyosok<br />

alkották. A 6 vértes és 8 dragonyos ezred<br />

mindegyike hat-hat századból állott,<br />

századonként 177 fővel. Az ezredek két-két<br />

százados osztályokra oszlottak, amelyeket az<br />

őket vezénylő törzstisztről ezredesi, alezredesi<br />

és őrnagyi osztálynak neveztek. Háború esetén<br />

minden ezred felállított egy 193 főből álló<br />

tartalék századot. Az ezredek létszáma kb. 1250<br />

fő, összesen 17.500 fő volt.<br />

A könnyűlovasság feladata a felderítés, a<br />

rajtaütésszerű támadás, az ellenséges gyalogság<br />

megbontása volt, de általában a<br />

könnyűlovasságot osztották be a tüzérség<br />

fedezetére is, hiszen a tüzérség (pontosabban<br />

a tüzérek) legnagyobb ellensége is a hirtelen<br />

lecsapó lovasság volt. Ezt a típust a négy<br />

dzsidás (ulánus), a hét könnyűlovas<br />

(svalizsérek, a francia cheveaux-légers szóból)<br />

és a tizenkét huszárezred alkotta. Közülük<br />

magyar csapatnemnek számított a huszárság,<br />

mert a birodalom mind a 12 huszárezredét<br />

<strong>Magyar</strong>ország adta. A többi lovasezredet a<br />

<strong>Magyar</strong>országon kívüli tartományokból<br />

újoncozták, s a dragonyos- és vértesezredekkel<br />

együtt német lovasságnak nevezték őket. Az<br />

ezredek két-két százados osztályokra oszlottak,<br />

amelyeket az őket vezénylő törzstisztről<br />

ezredesi, alezredesi és 1. és 2. őrnagyi<br />

osztálynak neveztek. Háború esetén minden<br />

ezred felállított egy 354 főből álló tartalék<br />

osztályt, kivéve a székely huszárezredet,<br />

amelynek századai 184 főből álltak, de tartalék<br />

osztály csupán 234 főt számlált. Az ezredek<br />

létszáma hadilétszámon kb. 2000 fő, összesen<br />

mintegy 46.000 fő volt. A lovasság<br />

összlétszáma tehát meghaladta a 63.000 főt.<br />

A tüzérség és a műszaki csapatok<br />

A tüzérség szintén ezredekből állt, de ez csak<br />

szervezési keretet jelentett. Az összesen 5<br />

tábori tüzérezred egyikét sem egészítették ki<br />

<strong>Magyar</strong>országról. (<strong>Magyar</strong>országon az 5.<br />

Bervaldo tüzérezred századai szolgáltak.)<br />

Minden ezred 18 századból ált, ezek közül 6 az<br />

első, 4-4 a 2-4. zászlóaljban szolgált. Egy<br />

tüzérezred összlétszáma 3817 fő volt. A<br />

röppentyűs kar (Raketen-Corps) három, a<br />

bombászkar (Bombardier-Corps) 5 századból<br />

állt. A tüzérség összlétszáma mintegy 20.345<br />

főre rúgott.<br />

Háború idején az ezredek tábori ütegeket<br />

állítottak fel, amelyek hat-hat lövegből álltak.<br />

<strong>1848</strong>-ban a cs. kir. hadsereg mintegy 200 ágyú-<br />

és 16 röppentyűüteggel rendelkezett. A lövegek<br />

űrméretét az ágyúk esetén a kilőtt tömör vas-, a<br />

tarackoknál a kilőtt kőgolyó súlya alapján<br />

fontban (kb. 0.46 kg.) adták meg: a legnagyobb<br />

űrméretű tábori lövegek tizennyolc fontosak<br />

voltak. A nagyobb űrméret általában nagyobb<br />

hatályos lőtávolságot is jelentett, azaz minél<br />

nagyobb volt egy löveg űrmérete,<br />

annál messzebb lehetett vele lőni. Az<br />

ágyúk lőtávolsága 1000-1700 méter<br />

volt golyóval és gránáttal, 300-500<br />

méter kartáccsal, ám a hatásos<br />

lőtávolság (amin belül a lövések több<br />

mint fele célt ért) csupán ezeknek az<br />

értékeknek a 75 %-a volt.Az ütegek<br />

között voltak lovas és gyalogütegek.<br />

A hatfontos ütegek 4 hatfontos<br />

ágyúból és 2 hétfontos tarackból, a<br />

tizenkétfontos ütegek 4 tizenkétfontos<br />

ágyúból és 2 hétfontos tarackból, a<br />

tizennyolc fontos ütegek 4 tizennyolc<br />

fontos ágyúból és 2 tízfontos<br />

tarackból álltak. A leggyakoribb<br />

ütegtípusok a tizenkét- és hatfontos<br />

gyalog- és a szintén hatfontos lovas<br />

ütegek voltak. Várharcoknál<br />

használták a huszonnégy fontos<br />

ütegeket is. A tüzérek önvédelmi<br />

fegyverként gyalogsági szablyát,<br />

illetve – elsősorban a tisztek –<br />

pisztolyt használtak. Ha azonban az<br />

ellensége lovasság rajtuk ütött, a<br />

hosszú töltőfával próbálták meg<br />

védeni magukat – általában kevés<br />

sikerrel. A modern rakétafegyverek és<br />

aknavetők őseinek tekinthető<br />

röppentyűk hat- és tizenkétfontos<br />

lövedékek kilövésére voltak<br />

alkalmasak. A lovas ütegek kezelői a<br />

lövegtalpon húzódó bőrülésen (az<br />

úgynevezett hurkán) ültek, a<br />

gyalogütegekhez beosztott tüzérek a<br />

lövegek mögött gyalogoltak. A lovas<br />

ütegeket 6, a gyalogütegeket 4 ló<br />

húzta. Várostromoknál használták a<br />

mozsarakat, amelyek tíz-, harminc-<br />

vagy hatvanfontosok voltak.<br />

A cs. kir. hadsereg emellett<br />

rendelkezett műszaki csapatokkal: 8<br />

árkász- és 6 aknászszázaddal,<br />

valamint 3 utászzászlóaljjal. Az<br />

árkász- és aknászszázadok létszáma<br />

150 fő volt. Az utászzászlóaljak közül<br />

kettő hat, egy négy századból állott. A<br />

műszaki csapatok összlétszáma kb.<br />

4400 fő volt. Sem a tüzérségnél, sem<br />

a műszakiaknál nem találunk<br />

magyarországi<br />

kiegészítésű<br />

alakulatokat.<br />

3

---

A magasabb egységek<br />

Háború esetén a csapatokat igyekeztek<br />

hadilétszámra emelni (békeidőben a<br />

szabadságos katonát a családja, s nem az állam<br />

tartotta el), ami hol sikerült, hol nem. Az így<br />

kiegészített csapatokból gyalogos-, illetve<br />

lovasdandárokat szerveztek. Egy gyalogos<br />

dandárba 3-5 sorezredi-, határőr-, vadász- vagy<br />

gránátos zászlóalj (általában vegyesen)<br />

tartozott. <strong>1848</strong>-49-ben Jellačić hadseregében,<br />

illetve a délvidéki cs. kir. erőknél azonban<br />

előfordultak tisztán határőrzászlóaljakból álló<br />

dandárok is, a bécsi helyőrségben, illetve 1849<br />

tavaszán és nyarán pedig a nagyobb<br />

ütőképességűnek tartott gránátosokból is<br />

alakítottak dandárt. E gyalogdandárokba<br />

általában egy gyalogüteget osztottak be, de –<br />

főleg a kezdeti időszakban, illetve a nem a<br />

fősereghez tartozó önálló dandárok esetében–<br />

egy-két (többnyire könnyűlovas) lovasszázadot<br />

is találunk bennük. A lovasdandárok általában<br />

két lovasezredből (12-16 lovasszázad) álltak, s<br />

szintén egy lovasüteget vagy röppentyűüteget<br />

osztottak be melléjük. A műszaki csapatokat<br />

hol beosztották a dandárokba, hol közvetlenül<br />

a hadtestparancsnok rendelkezése alá tartoztak.<br />

Két vagy három dandárból alakítottak egy<br />

hadosztályt, ezek vagy tisztán gyalogos, vagy<br />

vegyesen gyalogos és lovasdandárok voltak,<br />

1849. tavaszán a Jellačić-hadtestnél, majd<br />

júniusban a Haynau vezette főseregnél<br />

létrehoztak egy-egy tisztán lovashadosztályt is.<br />

Két vagy három hadosztály alkotott egy<br />

hadtestet, amely ezeken kívül a<br />

hadtestparancsnok közvetlen rendelkezése alá<br />

tartozó tüzértartalékkal is rendelkezett: ez<br />

utóbbi legalább négy ütegből (24 löveg és/vagy<br />

röppentyű állott.) Két vagy több<br />

(a magyarországi hadszíntéren legfeljebb<br />

négy) hadtest, vagy ennek megfelelő erő<br />

alkotott egy-egy hadsereget. A szabadságharc<br />

időszakában összesen két hadsereg (a fő-,<br />

illetve a Jellačić vezette déli hadsereg),<br />

valamint több önálló hadtest, hadosztály,<br />

dandár vagy különítmény működött a<br />

hadszíntéren. A hadseregek szintén<br />

rendelkeztek tüzértartalékkal, ami 10-13<br />

ütegből állott. E szervezési elvektől az<br />

alkalomszerűen összeállított, önálló feladattal<br />

megbízott hadosztályokés dandárok esetében,<br />

valamint a délvidéki és az erdélyi hadseregnél,<br />

illetve hadtestnél gyakran eltértek. Az erdélyi<br />

hadtest esetében 1849. április végéig nem<br />

képeztek hadtest tüzértartalékot, hiányzott a<br />

dandárok hadosztályba szervezése is; a<br />

délvidéki szerb erőknél még dandárokat sem<br />

hoztak létre, s csak Jellačić hadseregének május<br />

végi megjelenése után történt meg ezek<br />

megszervezése.<br />

A rangok<br />

A cs. kir. – majd hozzá hasonlóan a magyar<br />

hadseregben – a hadseregben szolgálókat négy<br />

csoportra osztották. Az elsőbe tartoztak a<br />

legénységi állományúak: a legalacsonyabb<br />

rangú a közvitéz volt, őt követte az őrvezető, a<br />

tizedes, majd az őrmester (a lovasságnál<br />

strázsamesternek is nevezték). Nem tartoztak a<br />

tisztek, de a legénység közé sem a<br />

tisztnövendékek (hadfiak, hadapródok vagy<br />

kadétok). A főtisztek közé tartozott az (al)<br />

hadnagy, a főhadnagy és a százados (a<br />

lovasságnál kapitány). A századosi<br />

rendfokozatban megkülönböztették az 1. és 2.<br />

osztályú (vagy fő- és al-) századost. A<br />

törzstisztek közé tartozott az őrnagy, az<br />

alezredes és az ezredes. A tábornoki karba<br />

tartoztak a vezérőrnagyok, altábornagyok,<br />

táborszernagyok, végül a tábornagyok. Az<br />

alakulatok törzséhez (tiszti állományához)<br />

tartoztak, még ha tiszti rangot nem is viseltek a<br />

tábori lelkészek, számvevők, írnokok, illetve az<br />

orvosok.<br />

A szolgálati idő<br />

A különböző területekről bevonultatott<br />

újoncok szolgálati ideje hosszú ideig eltérő<br />

volt. Az ausztriaiak (a tiroliak kivételével), a<br />

cseh- és morvaországiak és a galíciaiak 18 évig<br />

szolgáltak, leszerelésük után további 13 évig a<br />

Landwehr-zászlóaljakban voltak szolgálatra<br />

kötelezhetők. A tiroliak és az olaszok nyolc<br />

évet szolgáltak, utána teljes felmentést kaptak.<br />

A magyarok szolgálati ideje változó volt: az<br />

1830-ban és 1840-ben megajánlott újoncok<br />

szolgálati idejét tíz évben szabták meg.<br />

Ugyanakkor a közbeeső időszakokban vagy<br />

korábban besorozottak szolgálati idejét ezek a<br />

törvények nem érintették: ők gyakran<br />

életfogytig vagy rokkanttá válásukig szolgáltak.<br />

A szolgálati vétségeket, szökési kísérleteket sok<br />

esetben a szolgálat meghosszabbításával<br />

torolták meg: így a hadseregben nem voltak<br />

ritkák a 20-22 éve szolgáló katonák sem. 1845ben<br />

az Udvari Haditanács az egész birodalom<br />

területén 8 évben szabta meg a katonai<br />

szolgálat idejét.<br />

A tisztikar<br />

A tisztikar is vegyes képet mutatott.<br />

Szinte minden alakulat tisztikarában<br />

megtalálhatók voltak minden nemzet<br />

fiai. A huszárezredekben néha több<br />

morva, cseh, lengyel és osztrák<br />

szolgált, mint magyar. A tisztikar egy<br />

<strong>rész</strong>énél apáról fiúra öröklődött a<br />

mesterség. Ezek nemigen<br />

rendelkeztek semmifajta nemzeti<br />

identitással, s inkább az adott ezred,<br />

mint bármelyik tartomány vagy<br />

ország szülötteinek érezték magukat.<br />

Ezeket a családokat hívták<br />

katonadinasztiáknak, sarjaikat<br />

hátizsák-gyermeknek (Tornister-<br />

Kind). Ilyen katonadinasztia sarja volt<br />

Vetter Antal, 1849. márciusában a<br />

honvédsereg fővezére, aki Velence<br />

elővárosában, Mestrében született,<br />

egy budai német apa és szombathelyi<br />

magyar anya házasságából, vagy a<br />

Prágában francia eredetű család<br />

sarjaként világra jött Ferdinand du<br />

Hamel Querlonde ezredes, aki<br />

magyar feleséget választott<br />

magának.A tisztikarnál komoly<br />

problémát jelentett a lassú előrejutás.<br />

A birodalom 1815 óta nem viselt<br />

háborút, márpedig békeidőben csak az<br />

elöljárók természetes elhalálozása<br />

nyújthatott némi reményt az<br />

előléptetésre. Jellemző példa, hogy<br />

<strong>1848</strong>-ban a birodalom katonai<br />

közigazgatási egységeinek, a<br />

főhadparancsnokságoknak az élén<br />

álló tábornokok többsége 60-70 év<br />

közötti volt. A fizetések alacsonyak<br />

voltak, s nem tették lehetővé önálló<br />

egzisztencia teremtését. Emiatt<br />

gyakoriak voltak a kilépések<br />

(kvietálások), annál is inkább, mert a<br />

kilépő tiszt „helyéért” a rangban utána<br />

következő tiszt komoly összegeket<br />

volt kész fizetni, s ez lehetővé tette az<br />

anyagi biztonság megalapozását.Így<br />

hagyta el a cs. kir. hadsereget <strong>1848</strong><br />

előtt Görgei Artúr, Klapka György<br />

vagy az aradi vértanúk közül<br />

Dessewffy Arisztid, Kazinczy Lajos,<br />

Lázár Vilmos és Nagysándor József.<br />

Görgei így vallott kilépése okairól:<br />

„Indító okaim; mostani pályám elleni<br />

mély ellenszenvem, mely<br />

ezredsegédtiszti szolgálattételem<br />

4

---

övid ideje alatt – ahol első kézből kapom<br />

minden piszok bűzét az orromba, s ahol<br />

tulajdonképpen csak arra való vagyok, hogy azt<br />

én meg is emésszem – elképzelhetetlen fokra<br />

hágott. Ez az indok azonban hijába ösztökélne,<br />

ha ennél erősebb más okok nem járulnának<br />

hozzá, úgymint: egy ellenállhatatlan vágy<br />

<strong>Magyar</strong>ország, hazám felé, melytől mostani<br />

állásomban örökre távol kellene élnem,<br />

minthogy ezredünket (a Nádor-huszárokat) a<br />

magyarok iránti erős rokonszenvvel vádolják.<br />

Továbbá: vágyódásom egy tevékenyebb,<br />

szabadabb élet után, oly viszonyok után,<br />

melyek nem kényszerítenek föllebbvalóim<br />

közül az olyanoknak is, kiket megvetni van<br />

okom, kiket mint becsületes ember meg kell,<br />

hogy vessek, a tiszteletnek külső<br />

nyilvánításával hódolni, és igen gyakran a<br />

legnemesebb erőmet az ő oktalanságuknak<br />

vagy rosszakaratuknak áldozni fel” A tisztek<br />

egy <strong>rész</strong>e az alacsony fizetések és a<br />

kilátástalanság miatt italozásra vagy kártyázásra<br />

adta a fejét, s gyorsan eladósodott.Noha a cs.<br />

kir. hadsereg közel egynegyedét magyarországi<br />

kiegészítésű egységek alkották, a tisztikarban a<br />

magyar honosok aránya aligha haladta meg a<br />

10-12 %-ot. Ennek sokféle oka volt. A<br />

katonatiszti pálya vonzása a már említett lassú<br />

előrejutás miatt csökkent: egy még oly<br />

tehetséges magyar nemesifjú sem igen<br />

versenyezhetett a sokkal jobb kapcsolatokkal<br />

rendelkező birodalmi arisztokrácia sarjaival. A<br />

tisztképző intézetekben a magyar honosok<br />

nagyjából azonos arányban voltak<br />

megtalálhatók, mint a cs. kir. hadseregben,<br />

ugyanakkor a magyar nemzetiségűek alaposan<br />

alul-, míg a határőrvidékiek felülreprezentáltak<br />

voltak. A magyar tisztek arányának alakulását<br />

csak csekély mértékben befolyásolta a magyar<br />

királyi nemesi testőrség. Ez nem csupán afféle<br />

díszelgő testület volt, ahol a széplelkű gárdisták<br />

cifra egyenruhában múlatták az idejüket s a<br />

magyar nyelv és művelődés fejlesztése<br />

érdekében ténykedtek, mint Bessenyei György<br />

és testőrtársai tették, hanem a cs. kir. hadsereg<br />

vezérkari képzésének egyik fóruma is. Aki itt<br />

leszolgálta az öt évet, az a későbbiekben mind<br />

csapattisztként, mind vezérkari tisztként, mind<br />

katona-diplomataként megállta a helyét. Az<br />

<strong>1848</strong>-49-es szabadságharc legkiválóbb tisztjei<br />

között tucatnyi volt testőrt találunk, hogy csak<br />

Görgei Artúrt, Klapka Györgyöt, Máriássy<br />

Jánost vagy Szabó Imrét említsük.<br />

A katonatiszti pálya vonzását a<br />

magyarországi polgárosodás eszméinek<br />

terjedése is csökkentette: a magyar lakosság<br />

nem érezte sajátjának a cs. kir. hadsereget, s az<br />

1820-as évek rossz tapasztalatai alapján, amikor<br />

a hadsereget a megyei ellenállási mozgalmak<br />

letörésére is bevetették, ellenséget és<br />

megszállót látott benne.<br />

A cs.kir. hadsereg és a magyar társadalom<br />

Miután <strong>Magyar</strong>országon a nagyobb<br />

városokon és az erődökön kívül alig voltak a<br />

hadsereg elszállásolására alkalmas laktanyák, a<br />

katonák jelentős <strong>rész</strong>ét a lakossághoz<br />

szállásolták be. Ez komoly terhet rótt a<br />

jobbágyokra: az előfogatok, a fejadagok árát a<br />

kincstár az esetek többségében a kereskedelmi<br />

ár alatt számította be az adóba vagy fizette ki. A<br />

nagyobb városokban, ahol állandó helyőrség<br />

volt, a katonaság őrjáratozással biztosította a<br />

közrendet. A katonaságot vetették be tüntetések<br />

és más tömegmegmozdulások szétoszlatására<br />

is. Több esetben katonaságot vezényeltek ki a<br />

sokszor véres verekedésbe torkolló<br />

követválasztások rendjének biztosítására. 1845,<br />

az adminisztrátori rendszer bevezetése után a<br />

kormányzat megbízottjaiként tevékenykedő<br />

adminisztrátorok katonai erőt vetettek be a<br />

megyegyűlések szétoszlatására, ha azokon<br />

nekik nem tetsző irányba fordult a vita. Szintén<br />

a katonaságot alkalmazták a politikai jellegű<br />

letartóztatások foganatosításakor; így 1837.<br />

május 10-én, Kossuth letartóztatásakor is. Az<br />

1844-es országgyűlés után, amikor a nagy<br />

várakozások ellenére az udvar elzárkózó<br />

magatartása miatt a kidolgozott<br />

reformterveknek csak töredékét sikerült<br />

törvénnyé formálni, a cs. kir. politikai és<br />

katonai vezetés azzal számolt, hogy<br />

<strong>Magyar</strong>országon az elégedetlenség<br />

megmozdulásokba csap át, s ezért kidolgozták<br />

<strong>Magyar</strong>ország katonai megszállásának tervét.<br />

A magyar reformellenzék kezdettől<br />

fontosnak tartotta, hogy az országgyűlés ne<br />

csak az újoncilletmény és a hadiadó<br />

megszavazása révén rendelkezzen beleszólással<br />

a cs. kir. hadsereg magyar ezredeinek ügyeibe.<br />

A Ludovika katonai akadémia, azaz a magyar<br />

nyelvű tisztképzés ügye 1807 óta állandó tárgya<br />

volt az országgyűléseknek. 1840-ben a<br />

katonaállítás rendszerének átalakítására történt<br />

kísérlet, 1843-1844-ben pedig megpróbáltak<br />

beleszólni abba, hogy a <strong>Magyar</strong>országról<br />

kiállított csapatokat hol állomásoztassák, s<br />

ennek révén közvetve igyekezték befolyásolni a<br />

hadsereg alkalmazását is. (Ha ez sikerül, a<br />

magyarországi csapatokat nem lehetett volna<br />

például az észak-olasz vagy a galíciai<br />

mozgalmak ellen bevetni.) 1830-ban 10 évre<br />

szállították le a katonai szolgálat idejét, az<br />

1840:2. törvénycikk pedig úgy rendelkezett,<br />

hogy a kiállítandó 38.000 újoncot csak<br />

magyarországi ezredekhez lehet beosztani.<br />

A nemzetiségek fegyveres erői<br />

A szerbek<br />

A délvidéki szerb fölkelők hadereje<br />

három nagyobb összetevőből állt.<br />

Legértékesebb és legnagyobb<br />

létszámú alkotóeleme a fellázadt<br />

határőrezredek aktív, illetve tartalékos<br />

állományú katonáiból került ki. A<br />

péterváradi, a német, az oláh és a<br />

szerb-bánsági ezredek, valamint a<br />

titeli zászlóalj összesen 16 zászlóaljat<br />

állított ki. Ehhez járultak másodikként<br />

a déli megyék szerb lakosságából<br />

kiállított önkéntes alakulatok,<br />

népfelkelők, valamint harmadikként a<br />

Szerbiából érkezett önkéntesek, az ún.<br />

szerviánusok. Ezek létszámát nem<br />

ismerjük, a becslések a pár száz főtől<br />

a tízezer főig terjednek. A határőrök a<br />

cs. kir. gyalogságnál rendszeresített<br />

elöltöltő fegyvereket használták, a<br />

felkelők, nemzetőrök az innen-onnan<br />

szerzett fegyverekkel, a szerviánusok<br />

a saját – balkáni jellegű –<br />

fegyvereikkel voltak felszerelve. (Az<br />

ő puskáikra nem lehetett szuronyt<br />

illeszteni.) A szerb haderő<br />

összlétszámáról sincsenek pontos<br />

adataink: <strong>1848</strong>. július elején 29-<br />

30.000, szeptember elején 26.000,<br />

október végén 21.000 főre becsülték a<br />

számát, mintegy 100-104 löveggel.<br />

Komoly tüzérséggel nem<br />

rendelkeztek, többnyire a<br />

határőrezredek háromfontos lövegeit<br />

használták, bár a titeli fegyverraktár<br />

elfoglalásakor hat-, tizenkét- és<br />

tizennyolc fontos lövegek is kerültek<br />

a kezükbe. Érdekes módon a<br />

szerbeknek mindvégig nem volt<br />

használható lovasságuk. A 15–16.<br />

századi <strong>Magyar</strong>ország határvédelmét<br />

ellátó félelmetes hírű rác lovasságnak<br />

ekkor már se híre, se hamva nem volt.<br />

Ezt azzal magyarázhatjuk, hogy a<br />

katonai határőrvidéken belül nem<br />

szerveztek önálló lovasságot, csupán<br />

a szerezsánok szolgáltak lovon (is).<br />

Ugyanakkor rendkívül mozgékonnyá<br />

tette őket, hogy táboraikban több száz<br />

parasztszekér állt állandó<br />

készenlétben, amelyek egyenként 5-6<br />

harcost tudtak gyorsan egyik helyről a<br />

másikra szállítani. A lovasságot –<br />

szükség esetén – az itt állomásozó cs.<br />

kir. lovasezredek biztosították.<br />

5

---

A horvátok<br />

A<br />

horvát haderő nagy <strong>rész</strong>ét a horvátországi,<br />

szlavóniai és szerémségi határőrezredek itthon<br />

állomásozó, illetve újonnan felállított<br />

zászlóaljai alkották. Ez a péterváradi<br />

kivételével összesen tíz ezred 28 zászlóaljat<br />

állított ki a szabadságharc folyamán. Ezekhez<br />

járult a Zágráb megyei pandúrokból kiállított,<br />

hat századból álló báni vagy banderiális<br />

huszárezred. A tüzérség nagy <strong>rész</strong>ét szintén a<br />

határőrezredek legénysége adta. A<br />

határőrezredek területéről népfelkelő<br />

zászlóaljakat (Aufgeboth- vagy Populations-<br />

Bataillon), a megyék területéről tömeges<br />

felkelést (Massel-Insurrection) állítottak ki.<br />

Ezek katonai értéke szinte a semmivel volt<br />

egyenlő, legfeljebb őrzési és megfigyelési<br />

feladatokat láthattak el. A horvát és szlavónszerémségi<br />

térség által kiállított haderő<br />

összlétszámát nem ismerjük, de <strong>1848</strong>.<br />

szeptemberében meghaladta a 60.000 főt, s a<br />

veszteségek pótlására kiállított alakulatokkal,<br />

illetve az ideiglenesen mozgósított félreguláris<br />

csapatokkal együtt elérhette, talán meg is<br />

haladta a 80.000 főt. (E térségből 14, 1. és 2.<br />

zászlóalj az itáliai hadszíntéren szolgált, velük<br />

együtt a határőrvidék e <strong>rész</strong>e legalább 100.000<br />

embert adott a cs. kir. hadsereg számára.)<br />

A horvát haderő szintén küzdött a lovasság<br />

hiányával: Jellačić főleg Zágráb megyei<br />

pandúrokból szervezte meg a saját, hat<br />

századból álló báni huszárezredét, amely<br />

azonban a háború folyamán nem aratott<br />

különösebb sikert. A bán egyik tisztje szerint a<br />

báni huszárok úgy festettek a lovon, mint<br />

amikor a macskát felültetik a nyeregbe, s<br />

mindegyik karmával borzasztóan kapaszkodik,<br />

hogy le ne essen róla. (A magyar népnyelv<br />

Jézus-Mária-huszároknak nevezte el őket, mert<br />

amikor 1849. januárjában bevonultak<br />

Budapestre, egy bámészkodó kofa összecsapta<br />

a kezét, és felkiáltott: „Jézus-Mária, hát ezek is<br />

huszárok?” Az elnevezésre azért is rászolgáltak,<br />

mert valahányszor a magyar oldalon harcoló<br />

igazi huszárokkal hozta össze őket a<br />

balszerencse, Jézus-Mária kiáltásokat hallatva<br />

futottak meg előlük.)<br />

A románok<br />

Az <strong>1848</strong> szeptemberében kibontakozó erdélyi<br />

román népfölkelés „hivatalos” szervezése az<br />

<strong>1848</strong>. szeptember 15-28. között Balázsfalván<br />

tartott román nemzeti gyűlésen kezdődött meg,<br />

noha az előkészületek már június óta folytak, s<br />

a <strong>rész</strong>tvevők jelentős <strong>rész</strong>e már ekkor<br />

fegyveresen jelent meg. Itt határoztak arról,<br />

hogy Erdélyt 15 prefektúrára osztják, s<br />

prefektúránként – római mintára – egy légiót<br />

szerveznek. Egy prefektúra 100 falut foglalt<br />

volna magában, s mindegyik prefektúrát 10-10<br />

tribunátusra osztották volna. Egy-egy légió<br />

létszáma 13.000 fő lett volna, s így jött volna<br />

létre a 195.000 főből álló román haderő. Miután<br />

a történeti Erdély román lakosságának létszáma<br />

ekkor kb. 1.200.000 főt számlált, ez<br />

gyakorlatilag e lakosság 10, a férfilakosság 20,<br />

a felnőtt, már és még hadra fogható<br />

férfilakosság 40 %-ának teljes mozgósítását<br />

jelentette volna. (Az erdélyi szász lakosság<br />

teljes létszáma volt 192.500 fő.) Egyelőre<br />

azonban csak öt prefektust neveztek ki, s a 15<br />

prefektúra és légió megszervezése csak terv<br />

maradt; noha később a prefektúrák számát 22-re<br />

emelték, s a Szászföldre is kiterjesztették. Maga<br />

a tervezett közigazgatási beosztás is módosult:<br />

a mezőségi prefektúra területén nem 10, hanem<br />

11, a Maros és Szamos közötti prefektúráén 9<br />

tribunátust szerveztek; a balázsfalvi<br />

prefektúrához nem 100, hanem 120 falu<br />

tartozott. Puchner erdélyi cs. kir.<br />

főhadparancsnok október 21-én tudomásul<br />

vette, s egyben tudatta a Nagyszebenben<br />

ülésező Román Nemzeti Komitéval, hogy a<br />

légiók élére cs. kir. tiszteket állít, tiszti<br />

állományukat pedig a két erdélyi román<br />

határőrezredből fogja kiállítani. A ténylegesen<br />

kiállított létszámmal kapcsolatban azonban már<br />

komoly problémák vannak, a román<br />

felkelőknek ugyanis nem volt erős oldaluk az<br />

adminisztráció. Szám szerint összesen 12<br />

légióról tudunk (legalábbis ez utóbbi a<br />

legmagasabb ismert szám), s úgy tűnik, hogy a<br />

légiók szervezése nem minden esetben<br />

illeszkedett Erdély akkori közigazgatási<br />

beosztásához: egy-egy megye területén néha<br />

több légiót is szerveztek, más megyék vagy<br />

székek területe egy prefektúrához tartozott.<br />

Létszámkimutatást egyetlen légióról sem<br />

ismerünk, harctéri szereplésük alapján pedig a 6<br />

-9000 fő volt a legnagyobb becsült létszám<br />

(Nagyenyed 1849. január 8-9-i elpusztításánál),<br />

amit egyszerre alkalmaztak.<br />

A korabeli magyar összefoglalók<br />

egyike ténynek veszi a 195.000 főnyi<br />

népfelkelő létszámot, s csak az<br />

érchegységi román felkelők létszámát<br />

40.000 főre becsüli; egy császári<br />

összefoglaló a román és a szász<br />

nemzetőrség és népfelkelés erőit<br />

összesen becsülte 100.000 főre. Tény,<br />

hogy ezzel a potenciálisan<br />

rendelkezésre álló, kiképzetlen<br />

tömeggel a cs. kir. hadvezetés<br />

nemigen tudott mit kezdeni:<br />

kiegészítette belőle a békelétszámon<br />

lévő zászlóaljakat, kisebb, néhány<br />

száz főnyi egységeket időlegesen<br />

beosztott a reguláris csapatok mellé,<br />

de fegyver és a kiképzéshez<br />

szükséges idő hiányában ezt az erőt<br />

teljes egészében soha nem tudta<br />

felhasználni. Komoly veszteséget a<br />

reguláris csapatoknak csak a hegyek<br />

között tudtak okozni: így 1849.<br />

májusában Abrudbányánál és 1849.<br />

július elején Havasnagyfalunál,<br />

amikor nyomasztó számbeli<br />

fölényüket érvényesíteni tudták a<br />

szétszórt magyar erők fölött. A román<br />

népfölkelők fegyverzete<br />

meglehetősen szedett-vedett volt.<br />

Többnyire az otthon kovácsolt<br />

lándzsákból, fejszékből, a lakosságnál<br />

lévő, kétes hatékonyságú<br />

vadászpuskákból, illetve igen csekély<br />

mértékben a cs. kir. raktárakból<br />

kapott, valamint a magyar<br />

települések, nemesi udvarházak<br />

feldúlása során szerzett fegyverekből<br />

állt. Lovassággal nem rendelkeztek,<br />

tüzérségük pedig a bányavidéken<br />

található vízemelő gépek csöveiből<br />

eszkábált (más források szerint fából<br />

készített) ágyúkból állt.<br />

A szlovákok<br />

Az <strong>1848</strong>. szeptemberében a<br />

Felvidékre betörő szlovák légiónak<br />

még a létszámáról sincsenek pontos<br />

adataink. A Josef Miloslav Hurban és<br />

Ludevit Stúr által vezetett Szlovák<br />

Nemzeti Tanács Bécsben<br />

meghirdetett toborzásnak<br />

köszönhetően 300-350 fő gyűlt össze,<br />

hozzájuk csatlakozott szeptember 18án<br />

további 150 prágai és brünni cseh<br />

(nem szlovák) önkéntes.<br />

6

---

<strong>1848</strong>. szeptember 19-én által szervezett<br />

csapatok Miavánál törtek be Észak-<br />

<strong>Magyar</strong>országra. A Tanács vezetői a támadás<br />

tervét és időpontját egyeztették Jellačićcsal, s<br />

bírták Latour cs. kir. hadügyminiszter<br />

támogatását is. A fölkelők létszáma a cs. kir.<br />

hatóságok által felszerelt és felfegyverzett 500<br />

főről a környékbeli lakosság csatlakozásával<br />

rövidesen 5-6000 főre növekedett (egyes adatok<br />

8-15.000 főről beszélnek), de ebből a számból<br />

csak 1000-1200 embernek volt lőfegyvere.<br />

Az ellenállás megszervezését nehezítette,<br />

hogy a szlovák fölkelők ellen kirendelt<br />

csapatok többségét nem magyar kiegészítésű<br />

csapatok, a 23. (Ceccopieri) gyalogezred egy<br />

gyenge százada és a 6. (Wallmoden)<br />

vértesezred öt százada alkotta. A sorgyalogosok<br />

szeptember 22-én Brezovánál megadták<br />

magukat, a vértesek pedig rövid csatározás után<br />

visszavonultak. A környék mozgósított<br />

nemzetőrsége ezúttal azonban egyenlő<br />

ellenfélnek bizonyult. Szeptember 26-án<br />

Szenicénél verték vissza a szlovák fölkelőket, s<br />

ezzel megkezdődött azok lassú<br />

demoralizálódása. Másnap, szeptember 27-én a<br />

fölkelők még megtámadták és kirabolták<br />

Óturát, de már 28-án a 34. (Porosz herceg)<br />

gyalogezred két százada kiűzte őket onnan. A<br />

döntő összecsapásra szeptember 28-án Ótura és<br />

Miava között került sor. Az említett két század<br />

sorgyalogos és néhányszáz nemzetőr támadása<br />

után a fölkelők egy <strong>rész</strong>e futásban keresett<br />

menedéket. Miután immár több mint két<br />

sorezredi zászlóalj, több ezer nemzetőr és négy<br />

dragonyos század vonult ki ellenük, szeptember<br />

28-ról 29-re virradó éjjel a fölkelők<br />

visszavonultak Morvaországba. Ezt követően<br />

<strong>1848</strong>. december közepén, majd végén, immáron<br />

cs. kir. csapatokhoz csatlakozva próbálkoztak a<br />

felvidéki szlovák népesség megnyerésével,<br />

különösebb eredmény nélkül: a légió létszáma<br />

december elején 200, január közepén – az<br />

elrendelt kényszertoborzás hatására – 800,<br />

február végén 1800 fő volt. Azonban 1849.<br />

február 26-án Murányváraljánál a Gömör<br />

megyei – fele<strong>rész</strong>t szlovák nemzetiségű –<br />

nemzetőrség verte szét e csapatok tekintélyes<br />

<strong>rész</strong>ét, úgy, hogy azok 200 lőfegyvert is a<br />

helyszínen hagytak. Április 7-én Eperjesnél<br />

szenvedtek újabb veszteségeket. A<br />

maradványokat 1849. májusában Pozsony<br />

környékén újjászervezték, s egy Henryk<br />

Lewartowski nevű cs. kir. őrnagy<br />

parancsnoksága alatt egyesítették, s a 800-900<br />

főnyi alakulatot nyár végén a Felvidék<br />

„lecsendesítésére” alkalmazták mindaddig,<br />

amíg a légiót 1849. novemberében<br />

ünnepélyesen fel nem oszlatták. A légió<br />

fegyverzete nagyobb<strong>rész</strong>t a cs. kir. hadsereg<br />

által használt fegyverekből állt, lovassággal és<br />

tüzérséggel nem rendelkezett.<br />

A magyar fegyveres erők<br />

A <strong>Magyar</strong> <strong>Honvédség</strong> <strong>története</strong> az <strong>1848</strong>–49-es<br />

szabadságharccal kezdődik, ugyanis ekkor<br />

állították fel az első központilag szervezett<br />

magyar hadsereget. A szabadságharc leverése<br />

után csak 20 év múlva, a kiegyezés után nyílt<br />

újra mód arra, hogy egy önálló magyar<br />

hadsereg jöjjön létre.<br />

<strong>1848</strong>. március 15-én a pesti forradalom 12<br />

pontjának egyikében nemzeti őrsereget<br />

követelt. Batthyány Lajos <strong>1848</strong>. április 20.<br />

körül hozta létre a nemzetőrség vezérlésének<br />

legfelsőbb szervét, az Országos Nemzetőrségi<br />

Haditanácsot.<br />

*Batthyány Lajos<br />

( P oz s on y, 1 8 0 7 .<br />

február 10. – Pest,<br />

1849. október 6.):<br />

á l l a m f é r f i ,<br />

<strong>Magyar</strong>ország első<br />

a l k o t m á n y o s<br />

miniszterelnöke.<br />

Édesapja gróf Batthyány József Sándor (1777–<br />

1812), édesanyja a köznemesnek született<br />

Skerlecz Borbála († 1834) volt; Lajos volt a<br />

második gyermekük. Röviddel születése után<br />

anyja különvált apjától, és Bécsbe költözött a<br />

két gyerekkel. Miután apja meghalt, anyja<br />

megkaparintotta az akkor öt éves Lajos<br />

hatalmas örökségét, és fényűző életet élt a<br />

birtokon. Lajost eleinte házitanító tanította,<br />

majd anyja visszaküldte Bécsbe, a<br />

Klinkowström-féle nevelőintézetbe, így sokáig<br />

szinte árvaként nőtt fel, és dacos, nehezen<br />

kezelhető gyerekké vált.<br />

16 évesen fejezte be intézeti tanulmányait.<br />

Ezután a zágrábi jogi akadémián tanult. 1826ban<br />

katonatisztnek állt, és kadétként négy évre<br />

Olaszországba ment, ahol a Miklóshuszároknál<br />

hamarosan hadnagyi rangot ért el.<br />

Eközben (? — itt a források ellentmondóak,<br />

valószínűleg 1827-ben) diplomázott.<br />

.Katonaként meglehetősen könnyelmű életet élt,<br />

és örökségére várva nagy adósságot halmozott<br />

fel. Anyjával hosszas perpatvarba bonyolódott<br />

örökségéért, amit végül 24 évesen, nagykorúvá<br />

válva sikerült megszereznie. Ekkor elhagyta a<br />

katonaságot, és hazaköltözött Vas megyébe.<br />

Birtokait korszerűsítette, elkezdett ismerkedni<br />

<strong>Magyar</strong>országgal és a magyar nyelvvel.<br />

1830-ban a főrendi ház tagja lett, és e<br />

minőségében jelen volt a koronázási<br />

országgyűlésen, de eleinte semmilyen<br />

politikai szerepet nem játszott.<br />

1834 decemberében, Pozsonyban<br />

feleségül vette Zichi és Vásonkeői<br />

Zichy Antónia grófnőt (1816–1888),<br />

Zichy Károly gróf és Batthyány<br />

Antónia grófnő leányát. Három<br />

gyermekük született: Amália (1837–<br />

1922) Ilona (1842–1929) és Elemér<br />

(1847–1932). A kortársak szerint<br />

felesége ösztönözte az aktívabb,<br />

reformpárti szerepvállalásra. Hasonló<br />

nézeteket vallott sógornője, Zichy<br />

Karolina grófné, Károlyi György<br />

felesége is; e két család szalonjai<br />

Pesten, Pozsonyban és Ikervárott a<br />

társasági és közélet valóságos<br />

központjaivá váltak. 1839-ben<br />

birtokán cukorgyárat alapított.<br />

Batthyány, a reformpolitikus<br />

Komolyabb politikai szerepet először<br />

a z 1 8 3 9 – 1 8 4 0 - e s p o z s o n y i<br />

országgyűlésen töltött be, mint a<br />

főrendi házban az ellenzék vezére. E<br />

c s o p o r t s z á m á r a h a t á r o z o t t<br />

reformprogramot fogalmazott meg, és<br />

az ő javaslatára kezdték 1840-ben<br />

gyorsírásos naplóban rögzíteni a<br />

felsőház eseményeit.<br />

Eleinte maradéktalanul osztotta<br />

Széchenyi István gróf gazdasági és<br />

politikai nézeteit is. Már a harmincas<br />

évek elején azok közt volt, akik<br />

kezdeményezték a lónemesítést, majd<br />

lóversenyek rendezésével serkentették<br />

az állattenyésztést, lerakva ezzel a<br />

magyar gazdasági egyesület alapjait.<br />

Ugyancsak Széchenyi példájára<br />

felkarolta a selyemhernyó-tenyésztést<br />

is, és ehhez több mint 50 000 eperfát<br />

ültetett birtokán. Ez idő tájt alakult<br />

meg az ő közreműködésével a Vas<br />

vármegyei szombathelyi gazdasági<br />

egyesület, 1843-ban pedig az ő<br />

elnöksége alatt a cukorgyár-egylet.<br />

Eleinte abban is egyetértett<br />

S z é c h e n y i v e l , h o g y a<br />

reformmozgalmat a főnemeseknek, az<br />

arisztokratáknak kell vezetniük, ám<br />

p r o g r a m j a a k ö z n e m e s s é g<br />

határozottabb reformelképzeléseihez<br />

állt közelebb, ezért Széchenyi és<br />

Kossuth 1841-től éleződő vitájában<br />

kerülte a határozott állásfoglalást.<br />

7

---

Kossuthtal az Iparegyesület elnökeként és más<br />

gazdasági egyesületek vezetőjeként 1843-ban<br />

került kapcsolatba, és együttműködésük mind<br />

szorosabbá vált.<br />

Az 1843–1844-es országgyűlésen már nemcsak<br />

a főrendi, de az egész országgyűlési szabadelvű<br />

ellenzék vezéralakja volt; a főrendi naplókban<br />

mintegy 200 felszólalását rögzítették.<br />

Abszolutista bel- és külpolitikájáért élesen<br />

bírálta a bécsi kormányzatot. Az országgyűlés<br />

bezárása után Pestre költözött, és 1845-ben az<br />

ellenzék központi választmányának elnökévé<br />

választották. Aktív szerepet vállalt újabb<br />

gazdasági eg yesületekben (<strong>Magyar</strong><br />

Kereskedelmi Társaság, <strong>Magyar</strong> Cukorgyár<br />

Egyesület), majd a Védegylet szervezésében<br />

(ennek elnöke távoli rokona, Batthyány Kázmér<br />

gróf lett). 1846-tól legfőbb törekvése az<br />

ellenzék egységesítése, egy párt szervezése,<br />

programjának kidolgozása lett. Az Ellenzéki<br />

Párt 1847. március 15-én alakult meg, és első<br />

elnökévé Batthyány Lajost választották.<br />

Kossuth döntően neki (erkölcsi és anyagi<br />

támogatásának) köszönhette, hogy az 1847-es<br />

országgyűlésre Pest megyei követté<br />

választották; ezután a főrendi házban Batthyány<br />

és az alsóházban Kossuth lett az ellenzék<br />

vezére.<br />

A Batthyány-kormány<br />

Tagja volt az országgyűlés reformköveteléseit<br />

Bécsbe vivő küldöttségnek, és V. Ferdinánd<br />

király <strong>1848</strong>. március 17-én őt bízta meg az első<br />

magyar minisztérium megalakításával. Az<br />

<strong>1848</strong>. március 23-i ülésen terjesztette fel<br />

minisztereinek jegyzékét (Batthyány-kormány).<br />

Első feladataként kidolgozta, illetve<br />

kidolgoztatta az átalakulás törvényeit, és azokat<br />

elfogadtatta az utolsó rendi országgyűléssel.<br />

Kormánya e törvények hatályba lépése után,<br />

április 11-én kezdett működni. A rendkívül<br />

nehéz kül- és belpolitikai helyzetben Batthyány<br />

kiváló teljesítményt nyújtva kortársai fölé<br />

magasodott: az <strong>1848</strong> márciusában hatalomra<br />

került kormányzatok közül az ő kormánya<br />

maradt a legtovább (több mint fél évig)<br />

hivatalában.<br />

Legfontosabb feladatának <strong>Magyar</strong>ország<br />

alkotmányos önkormányzatának kiépítését,<br />

ezen belül az önálló fegyveres erő<br />

megszervezését tekintette. Elérte, hogy a<br />

<strong>Magyar</strong>országon állomásozó császári-királyi<br />

csapatokat kormánya alá rendeljék (május 7én).<br />

Megpróbálta hazavezényeltetni a korábban<br />

<strong>Magyar</strong>országon sorozott katonákat. Létrehozta<br />

az új törvények által előírt nemzetőrséget,<br />

aminek feladata hivatalosan belbiztonság<br />

felügyelete volt. Májusban elkezdte szervezni<br />

az önálló magyar honvédséget, és ehhez<br />

honvédeket toboroztak. A nemzetőrség ügyeit<br />

az e célra létrehozott Országos Nemzetőrségi<br />

Haditanács élén maga intézte, és Mészáros<br />

Lázár hazatértéig (árilis 7. – május 23. között)<br />

maga vezette a hadügyminisztériumot is.<br />

Sikerült felállítania az első tíz<br />

honvédzászlóaljat; később ezek váltak a<br />

nemzeti haderő magvává. Az örökváltság és a<br />

közteherviselés ügyében Kossuth Lajos<br />

álláspontját fogadta el; a parasztságot az úrbér<br />

eltörlésével szerette volna a liberális nemesek<br />

oldalára állítani. Bár az alkotmányos monarchia<br />

híve volt, és az alkotmányosság fenntartására<br />

törekedett, a bécsi udvarban egyre<br />

elégedetlenebbek voltak politikájával. Az<br />

országgyűlés megbízásából augusztus 29-én<br />

Deák Ferenccel a királyhoz járult, hogy<br />

utasítsák fegyverletételre a szerb felkelőket és<br />

állítsák le Jellasics készülő támadását. Egyúttal<br />

felajánlotta Jellasicsnak, hogy hozzájárul<br />

Horvátország békés különválásához.<br />

Fáradozásai eredménytelennek bizonyultak: a<br />

király leiratában formálisan ugyan visszahívta<br />

tisztségéből a horvát bánt, a rendelkezést<br />

azonban nem hajtották végre, és a horvát<br />

csapatok szeptember 11-én betörtek<br />

<strong>Magyar</strong>országra. Ekkor Batthyány és kormánya<br />

(Kossuth Lajos, Szemere Bertalan és Mészáros<br />

Lázár kivételével) lemondott, de többek<br />

(egyebek közt a nádor felkérésére ismét<br />

elvállalta a tisztséget. Szeptember 13-án<br />

népfelkelést hirdetett, és a sereg vezérének<br />

István nádort kérte fel, ő azonban a király<br />

parancsára lemondott erről a tisztségről, és<br />

elhagyta az országot. Az új kormányt az<br />

uralkodó (szeptember 25-én) nem fogadta el;<br />

Batthyány megbízatását érvénytelenítette, és a<br />

magyarországi haderők élére királyi<br />

főbiztosként Lamberg Ferenc Fülöp tábornokot<br />

nevezte ki – őt azonban <strong>1848</strong>. szeptember 28-án<br />

Pesten a tömeg felkoncolta. Eközben<br />

(ugyancsak szeptember 28-án) Batthyány még<br />

egyszer Bécsbe utazott átalakítani kívánt<br />

kormányának névsorával, hogy megpróbáljon<br />

k o m p r o m i s s z u m o t k i d o l g o z n i a z<br />

udvarral.Jelentős mértékben az ő szervező<br />

munkájának köszönhető, hogy a sebtében régi<br />

sorezredekből, nemzetőrökből, honvédekből<br />

egybegyűjtött magyar haderő szeptember 29-én<br />

Pákozdnál megállította az országba betört<br />

horvát csapatokat.Belátva, hogy nem tud<br />

egyezségre jutni a királlyal, Batthyány október<br />

2-án lemondott megbízatásáról, és hozzájárult<br />

utódja, a buzgón királyhű Vay Miklós<br />

kinevezéséhez. Egyszersmind lemondott<br />

országgyűlési mandátumáról is.<br />

Lemondása után<br />

Közkatonaként belépett Vidos József<br />

Vas vármegyében Kuzman Todorović<br />

tábornok csapatai ellen induló<br />

seregébe, de az október 11-i csatában<br />

leesett lováról, és karját törte.<br />

Felgyógyulása után újra országgyűlési<br />

követté választották. Ellenezte a<br />

parlament Debrecenbe költöztetését.<br />

Indítványára 1849 januárjának elején<br />

az országgyűlés küldöttséget<br />

menesztett az újabb támadó sereget<br />

vezető Windisch-Grätz tábornokhoz,<br />

hogy szándékait kipuhatolja —<br />

Windisch-Grätz azonban még csak<br />

fogadni sem volt hajlandó Batthyányt<br />

(a küldöttség többi tagját igen).<br />

Visszautazott Pestre, ahol 1849.<br />

január 8-án a Károlyi-palotában<br />

elfogták, és a budai laktanyába zárták.<br />

A magyar seregek közeledtével<br />

átszállították Pozsonyba, Laibachba,<br />

Olmützbe. A magyarok és a stájerek<br />

többször (Buda, Sárvár, Cilli)<br />

megpróbálták kiszabadítani, ezeket a<br />

kísérleteket azonban ő maga utasította<br />

vissza. Batthyány ekkor és később is<br />

mindvégig ragaszkodott ahhoz, hogy<br />

valamennyi cselekedete törvényes<br />

volt, és nem ismerte el a bíróság<br />

illetékességét, a bécsi kamarilla<br />

azonban őt tekintette a forradalmi<br />

mozgalom egyik elindítójának, és<br />

elhatározta, hogy kivégzésével példát<br />

statuál. Pere kimondott koncepciós<br />

per volt: <strong>Magyar</strong>ország csak a császár<br />

<strong>1848</strong>. október 3-i manifesztumai után<br />

számított „lázadó országnak”,<br />

Batthyányt azonban (és senki mást) az<br />

ez előtti, <strong>1848</strong> nyári–tavaszi tetteiért<br />

„vonták felelősségre”.<br />

Kivégzése<br />

Az 1849. augusztus 16-án Olmützben<br />

összeült haditörvényszék először<br />

börtönbüntetésre és vagyonának<br />

elkobzására ítélte, majd ezt<br />

Schwarzenberg és a bécsi udvar<br />

nyomására halálra változtatta, de úgy,<br />

hogy az elítéltet az uralkodó<br />

k e g y e l m é r e a j á n l o t t a . E k k o r<br />

Batthyányt Pestre szállították, hogy a<br />

kegyelmezés joga a császártól<br />

Haynauhoz kerüljön, és ő október 3án<br />

jóvá hagyta a halálos ítéletet,<br />

elrendelte Batthyány felakasztását.<br />

8

---

Az utolsó, engedélyezett látogatáson felesége<br />

egy tőrt csempészett be neki. Ezzel súlyos<br />

sebeket ejtett a nyakán, de életben maradt.<br />

Sebei miatt az ítéletet kénytelenek voltak golyó<br />

általira módosítani. Ennek megfelelősen<br />

október 6-án a pesti Újépület (Neugebäude)<br />

udvarán kivégezték.<br />

Október 6-a estére különféle izgatószerekkel<br />

olyan állapotba hozták, hogy saját lábán ment ki<br />

a vesztőhelyre, ahol megkönnyebbülten látta,<br />

hogy nincs akasztófa. A pest-budai katonai<br />

kerület parancsnoka, Johann Kempen von<br />

Fichtenstamm altábornagy, aki később 1863ban<br />

Pest város díszpolgára lett [2] tudta, hogy<br />

Batthyány felakasztása ilyen körülmények<br />

között lehetetlen, de az ítélet végrehajtását sem<br />

akarta elhalasztani. Ezért úgy döntött, hogy<br />

agyonlöveti Batthyányt. A magyar<br />

miniszterelnököt, aki a súlyos vérveszteségtől<br />

tántorgott, ketten kísérték. A kivégzőosztag<br />

előtt fél térdre ereszkedett. „Éljen a haza! Rajta,<br />

vadászok” – kiáltotta.<br />

Földi maradványait Pesten a ferencesek<br />

belvárosi templomának kriptájába rejtették el. A<br />

kiegyezés után 1870-ben ünnepélyesen<br />

újratemették a Kerepesi temetőben épített<br />

mauzóleumban.<br />

Batthyány többször is kijelentette, hogy a<br />

Haditanácsot a miniszterelnöki hivatal<br />

kiegészítő <strong>rész</strong>ének tekinti. A nemzetőrség<br />

irányítói Batthyányi után Nádosy Sándor<br />

e z r e d e s , m a j d a H a d i t a n á c s<br />

hadügyminisztériumba olvasztása után<br />

Mészáros Lázár hadügyminiszter, azt követően<br />

1849 májusától Szemere Bertalan<br />

belügyminiszter és miniszterelnök voltak.<br />

Nemzetőrségi hadi tanács:<strong>1848</strong>-ban alakult a<br />

magyar honvédcsapatok szervezése,<br />

fölszerelése céljából. Elnöke volt Baldacci,<br />

később Nádosy Sándor ezredes. Később<br />

beleolvadt a hadügyminisztériumba.<br />

A nemzetőri intézmény<br />

Az <strong>1848</strong>. március 15-i pesti forradalom<br />

legfontosabb dokumentuma, a 12 pont<br />

ötödikként „Nemzeti őrsereget” követelt. Ez az<br />

intézmény a polgári forradalmak jellegzetes<br />

vívmánya volt, s <strong>1848</strong>-1849 <strong>Magyar</strong>országán<br />

különleges jelentőségre tett szert.<br />

Alkalmazásának ugyan megvoltak a maga<br />

korlátai, de olyan keretet jelentett, amelyben a<br />

lakosság egy jelentős <strong>rész</strong>e elsajátíthatta a<br />

fegyverforgatás alapismereteit, s ezt a reguláris<br />

hadsereg megszervezésénél kamatoztathatta. Az<br />

intézmény történelmi előzményei között ott<br />

találjuk az amerikai függetlenségi háború<br />

milíciáját és a francia forradalom 1789-ben<br />

megszervezett nemzetőrségét.<br />

<strong>Magyar</strong>országon a XVIII. század közepétől<br />

egyre több városban szervezték meg a<br />

p ol g á r j og g a l r e n d e l k e z ő k b ő l á l l ó<br />

polgárőrségeket, amelyek a napóleoni háborúk<br />

időszakában őrzésvédelmi feladatokat is<br />

elláttak.A nemzetőrség létrehozásának<br />

természetesen voltak eszmei előzményei. Az<br />

ország védelmének a haza lakosainak<br />

összességére való kiterjesztése logikus<br />

folyománya volt a reformkori érdekegyesítési<br />

politikának.<br />

A törvény azokat a 20 és 50 év<br />

közötti férfiakat kötelezte nemzetőri<br />

szolgálatra, akik városokban vagy<br />

rendezett tanáccsal ellátott<br />

községekben 200 forint értékű házzal<br />

vagy földdel, egyéb községekben fél<br />

jobbágytelekkel vagy e nnek<br />

megfelelő nagyságú földterülettel<br />

rendelkeztek; illetve ha évi 100 pengő<br />

forint tiszta jövedelmük volt.<br />

Batthyány Lajos miniszterelnök<br />

április 20. körül intézkedett a<br />

nemzetőrség csúcsszervének, az<br />

O r s z á g o s N e m z e t ő r s é g i<br />

Haditanácsnak a létrehozásáról. A<br />

haditanács az ország minden<br />

n e m z e t ő r a l a k u l a t a f e l e t t<br />

rendelkezhetett. Batthyány többször is<br />

hangsúlyozta, hogy a Haditanácsot<br />

miniszterelnöki hivatala kiegészítő<br />

<strong>rész</strong>ének tekinti.<br />

A n e m z e t ő r s é g i r á n yí t ó j a<br />

szeptember végéig Batthyány, utána<br />

N á d o s y S á n d o r e z r e d e s , a<br />

H a d i t a n á c s n a k a<br />

h a d ü g y m i n i s z t é r i u m b a v a l ó<br />

beolvasztása után Mészáros Lázár<br />

hadügyminiszter, 1849. májusától<br />

p e d i g S z e m e r e B e r t a l a n<br />

belügyminiszter és miniszterelnök<br />

volt. A hadügyminisztérium – és a<br />

katonai hatóságok – csak a tábori<br />

s z o l g á l a t r a k i m o z d í t o t t<br />

nemzetőrséggel rendelkezhettek.<br />

FOLYTATJUK!<br />

9

---

A legendás Vaskereszt<br />

A katonaélet <strong>rész</strong>e az érdemek jutalmazása és a<br />

kitüntetések viselése, ezért a katonák életét bemutató<br />

kártyák sem kerülhették el a kitüntetések ábrázolását.<br />

Kitüntetéseket nemcsak háborús időkben, hanem<br />

békeidőkben is kaphatnak katonák, persze a két<br />

időszak között mindig is igyekeztek különbséget<br />

tenni. A háborús viszonyok között kiérdemelt<br />

kitüntetéseket mindig nagyobb becsben tartották, melyre legjobb példa talán<br />

a legismertebb kitüntetés. Ez a Vaskereszt (Eisernes Kreuz).<br />

A formát Karl Friedrich Schinkel tervezte középkori előzményekre<br />

támaszkodva. A kitüntetés a II. világháború alatt vált legendássá, bár<br />

alapítása több mint száz évvel korábban történt. III. Frigyes Vilmos porosz<br />

király 1813-ban alapította a kitüntetést, melyet az idők folyamán többször<br />

megújítottak, s a mai napig a német hadsereg felségjele. Így adományozták<br />

az 1870-es porosz-francia háború, az I. világháború és a II. világháború<br />

idején is, három újraalapítás után. A kitüntetés formájának változását<br />

nemcsak a többszöri alapítása okozta, hanem az is, hogy több fokozata<br />

létezett. A kitüntetés elismertségét az alapozta meg, hogy eléréséhez<br />

harctéren tanúsított személyes és önfeláldozó magatartásért lehetett elnyerni,<br />

azaz olyan teljesítményt kellett nyújtani, melyet túlélni csak a sors kegye<br />

által lehetett. Mivel kifejezetten katonai teljesítményt jutalmaztak vele, azt<br />

gondolhatnánk, hogy csak férfiak kapták meg. Azonban a II. világháború<br />

alatt Hanna Reitsch is megkapta a Vaskeresztet. Ő volt az, aki mint az új<br />

típusok berepülőpilótája, V1 berepülését is elvégezte, majd a háború végén<br />

Berlinbe repült, hogy rábeszélje Hitlert, hogy a bunkerból meneküljön vele.<br />

A Vaskeresztet az I. és a II. világháborúhoz kapcsolódó kártyákon mutatjuk<br />

be. A kitüntetés I. világháborús alakját mutatja be F. A. Lattmann által 1915ben<br />

kiadott ’Deutsche Heereskarte’ (Német Hősök) piros ásza. A Vaskereszt<br />

felső <strong>rész</strong>én a császári korona látható, középen<br />

az uralkodó nevének kezdőbetűje W(ilhelm), az<br />

alsó <strong>rész</strong>én az alapítás éve, 1914 olvasható. A<br />

Vaskereszt fekete-fehér szalagon lóg,<br />

tölgyfalombok veszik körbe, fölötte a Német<br />

Birodalom szimbóluma a sas, csőrében<br />

tölgyfaággal és a császári korona napsugarak<br />

középpontjában látható.<br />

A kitüntetés viselésének módját mutatja be a<br />

Vereinigte Stralsunder Spielkarten Fabrik<br />

AG. kártyagyár által 1915-1918 között több<br />

változatban ’Reichs’ (Birodalom) néven<br />

kiadott pakli treff bubi lapja. Az I.<br />

világháborúban jelentős győzelmeket arató<br />

Paul von Hindenburg tábornok porosz<br />

katonatiszti családból származott.<br />

Résztvevője volt az 1866-os porosz-osztrák<br />

háborúnak, az 1870-es porosz francia<br />

háborúnak is. I. világháborús szolgálatra már<br />

a nyugállományba helyezése után hívták<br />

vissza. A háború alatt több fényes győzelmet is aratott. Az oroszok<br />

elleni 1914-es tannenbergi győzelme nemzeti hőssé tette. A<br />

győzelem jelentőségét mutatja, hogy a két orosz tábornok közül az<br />

egyik, Szamszonov, a csatavesztést követően öngyilkos lett.<br />

Hadvezéri teljesítményének elismeréseként 1918-ban megkapta a<br />

Vaskereszt Nagykeresztjének Csillagát. A Német Császárság<br />

megszűnése után létrejött új német államban, a Weimari<br />

Köztársaságban, köztársasági elnökké nevezték ki, s e posztja révén<br />

később ő nevezte ki Adolf Hitlert kancellárrá. Tekintélyére azonban<br />

jellemző, hogy Hitler, aki kész volt a hatalom azonnali<br />

megkaparintására, eltávolítani nem merte, hanem megvárta közelgő<br />

halálát.<br />

A kártyalapon, a kitüntetéssor elején<br />

láthatjuk a Vaskereszt I. fokozatát, mely a<br />

kitüntetés értékét is jelzi. A tábornok<br />

nyakában a Német Császárság legmagasabb<br />

kitüntetése látható, a Pour le Mérite (német<br />

Becsületrend).<br />

A Vaskereszt negyedik alapítása 1939-ben a<br />

II. világháború alatt történt. Természetesen a<br />

korábbi cél megmaradt, a katonák harci<br />

szellemét, motiváltságát kívánták erősíteni a<br />

méltán egyik legjelentősebb kitüntetés<br />

adományozásával. A Vaskereszt több fokozatra tagolódott, a<br />

hagyományos II. osztályú, I. osztályú fokozatokat kiegészítették a<br />

Lovagkereszt és Nagykereszt több fokozatával. Így az<br />

adományozás során jelentős különbségtételekre adódhatott<br />

lehetőség, illetve több kiemelkedő teljesítményt különböző<br />

fokozatok elérésével lehetett jutalmazni. A Nagykereszt kivételével<br />

mindegyik fokozat eléréséhez személyes bátorságot kellett<br />

tanúsítani. A Nagykeresztet a kiváló stratégiai döntések<br />

meghozataláért adományozták, a Lovagkereszthez a személyes<br />

bátorságon kívül kiváló hadvezetést is tanúsítani kellett.<br />

10

---

A Lovagkeresztet elért katonáknak állít emléket<br />

a Verlag Deutsche Militarzeitschrift gyár által<br />

kiadott ’Ritterkreuztrager’ (Lovagkeresztesek)<br />

megnevezésű pakli. Jelenleg két paklit adott ki<br />

a kiadó, bár jóval több katona érdemelte ki ezt a<br />

fokozatot. Összesen 7313 Lovagkeresztet<br />

adományoztak, így várható, hogy még több<br />

pakli is napvilágot lát majd. A lapokon jól<br />

láthatjuk a Lovagkereszt viselésének módját. A<br />

Lovagkeresztet pánttal a nyak köré rögzítették, formája azonos volt a többi<br />

fokozatéval.<br />

A második pakliban kapott helyett két<br />

legendás katonai parancsnok, Josef „Sepp”<br />

Dietrich és Erwin Rommel.<br />

A pakli káró ász lapján láthatjuk Josef „Sepp”<br />

Dietrich-et, aki a vezetője volt az elsőként<br />

létrehozott SS páncéloshadosztálynak, amely<br />

a Führer nevét viselte. Eredetileg Hitler<br />

személyes védelmét látta el az Adolf Hitler<br />

Testőrezred (Leibstandarte Adolf Hitler),<br />

melyet később SS hadosztállyá szerveztek át.<br />

Parancsnoka a katonák körében rendkívül<br />

népszerű volt, bár hadvezéri képességekkel<br />

nem áldotta meg a sors. Ezt a hiányosságát Gerd von Rundstedt<br />

vezérezredes következőképp jellemezte: "Derék, de hülye". Népszerűsége<br />

azonban nem tört meg, így húsz évvel a háború befejezése után a temetésén<br />

hatezer SS veterán jelent meg. A kártyalapon olvasható hadosztály<br />

elnevezése ne tévesszen meg bennünket, mivel ugyanaz a hadosztály több<br />

névváltozáson is átment az idők folyamán. A képen Dietrich<br />

tölgyfalombokkal, kardokkal és gyémántokkal ékesített Lovagkeresztet<br />

visel. A Vaskereszt felett helyezkednek el az ezüstszínű kardok, felette az<br />

ezüstszínű tölgyfalombok gyémántokkal.<br />

A pikk ász lapon a Deutsches Afrika<br />

Korps (Német Afrika Hadtest)<br />

egyenruhájában néz ránk Erwin<br />

Rommel, becenevén Sivatagi róka. Talán<br />

ő a legismertebb német tábornok. Ő már<br />

az I. világháború alatt is kiérdemelte a<br />

Vaskeresztet. Egy csata során lőszer<br />

hiányában bajonettel rohamozott meg<br />

három francia katonát, mely során a<br />

lábán megsebesült. Tettéért II. osztályú<br />

Vaskeresztet kapott. Neve legendává a<br />

II. világháború alatt az afrikai fronton<br />

vált, bár ellátási hiányok miatt végül<br />

vereséget szenvedett. Az itt aratott győzelmei jutalmául a<br />

Lovagkereszt mellé megkapta a tölgyfalombokat, a kardokat végül<br />

a gyémántokat is. A normandiai invázió bekövetkeztekor francia<br />

területen szolgált Gerd von Rundstedt tábornagy parancsnoksága<br />

alatt. Az invázió sikere után mindketten tisztában voltak a háború<br />

végkimenetelével, melyet jól jellemez Gerd von Rundstedt válasza<br />

Berlin háborús helyzet iránti érdeklődésére "Békét kell kötni,<br />

hülyék, mi mást lehetne tenni?" Rommel neve később felmerült<br />

Claus von Stauffenberg ezredes sikertelen merénylete kapcsán,<br />

aminek következtében öngyilkosságra kényszerítették. Személyével<br />

kapcsolatban azonban kiemelhető, hogy ő azon német tábornokok<br />

közé tartozott, aki nem volt náci.<br />

A Vaskereszt legendája ma is él, és jelenleg is folynak<br />

próbálkozások az újraélesztésére. Sajnos ehhez a férfias formához<br />

nemcsak a harci szellem és az élettel mit sem törődő, me<strong>rész</strong><br />

bátorság szelleme kapcsolódik, hanem a nácizmus árnyéka is. Ne<br />

felejtsük el, háborúban a katona teszi a dolgát, s ekkor talán a<br />

legnagyobb áldozatot is meghozza. Ha eltekintünk a mögöttes<br />

ideológiától, akkor ezeket a kártyákat lapozgatva arra a sok<br />

százezer férfira tekinthetünk, akik annak idején a hazájukért az<br />

életüket is kockára tették, s mi is csatlakozhatunk a Vaskereszt<br />

csodálói közé.<br />

Facsar Mihály cikke<br />

11

---

Bohaczek Géza<br />

Katona a 6.-ik hadseregben, közvetlenül Sztálingrád bekerítése előtt<br />

megsebesült, repülhetett ki. Ezt követően került őrizetbe, és jutott egy orosz<br />

hadifogoly táborba.<br />

Bohaczek Géza egy asztalosműhelyben dolgozott Karintiában. Ahogy<br />

mindenki, Ő is tervezett, de otthon nem kapott munkát. Asztalos akart lenni,<br />

szabadulásáig még két év kellett. Bohaczek csak 17 éves volt, amikor 1939ben<br />

jelentkezett a hadseregbe. Fizikailag gyenge, sovány fiatalamber volt, a<br />

testsúlya csupán 65 kilogrammot nyomott. Végül 1941 februárjában, került<br />

a Wehrmacht-ba, majd kiképzésre a lovassághoz. Bár eddig még sohasem<br />

lovagolt azt mondták, tökéletesen alkalmas az alkata, termete a lovassághoz.<br />

Bohaczek Géza már ott volt, amikor Adolf Hitler 1942. Június 22-én<br />

megnemtámadási paktumot kötött a Szovjetunióval. Mint a 6.<br />

hadsereg katonája:<br />

"Hórukk, megyünk Oroszországba!<br />

Tudtuk, hogy mi nyerünk."<br />

A támadás gördült. Ha esett, a mocsok leírhatatlan volt. Akkor egy<br />

nap alatt csak tíz kilómétert sikerült haladnunk a tervezett 60 helyett .<br />

Mi pedig továbbra is meneteltünk gyalog.<br />

A hatodik hadsereg Sztálingrádnál<br />

1942. Szeptember.<br />

A hónap végén Bohaczek súlyosan megsebesült , és így megmenekült a<br />

biztos haláltól.<br />

Mint tüzérségi megfigyelő Bohaczek Gézát előre küldték egy távcsővel, és<br />

egy rádióval az ellenséges vonalak közelébe. „Néha csupán 1000 méterre<br />

voltunk előtt az ellenség előtt egységemmel „- emlékezett vissza.<br />

Az egysége már Sztálingrád közvetlen közelében volt. Bár már elegük volt<br />

az egészből, még mindig hitt a győzelemben. Vezérük rádiós beszédét<br />

hallgatták. „Még mindig jól emlékszem” – mondja Bohaczek , - az egész<br />

zászlóalj együtt ült, és lelkesen hallgatta."<br />

Aztán a támadás kezdett akadozni.<br />

Mielőtt az emlékek szertefoszlanak<br />

"Leültünk egy pár hétig a Don folyó közvetlen közelében egy területen.”<br />

Bohaczek Géza betelepedett egy kis bomba kráterbe a terepen. A szovjet<br />

katonák a Don túlsó partján, csupán 200 méterre feküdtek.<br />

Egyszer csak a félhomályban egy srác áll néhány lépésnyire tőle, és<br />

szerette volna kirázni a takarót. Bohaczek felismerte a veszélyt, és<br />

felkiáltott: "Rejtsd el magad, mert a másik oldalon mesterlövészek<br />

vannak !"<br />

BUMM! BUMM!<br />

A hangja úgy hangzott, mintha valaki a villáját végighúzná valami<br />

fémen.<br />

A katona hasát lőtték keresztül. -"Üvöltött szörnyen. Szerencséje<br />

volt, hogy a belei nem szakadtak szét!"<br />

A halálos veszélyben Bohaczek Géza nyújtott elsősegélyt, a srác<br />

túlélte.<br />

Miközben Ő a földön kúszva mászott vissza az állásába: "Hirtelen<br />

úgy éreztem, egy rövid fájdalom nyilal belém, egy égő érzés. Mintha<br />

egy nehéz könyv esett volna a lábamra." Csak a bomba kráterében<br />

látta meg Bohaczek a sebet. Miközben mászott vissza, a lábát érte a<br />

találat.<br />

"Az osztrákok itt?" Kérdezte egy bajor SS katona a katonai<br />

kórházban. Bohaczek Géza feküdt a rácsos ágyban, és egyszerre<br />

felkiáltott: "Igen, én osztrák vagyok!" Szerencséd van, így eléred a<br />

gépet, így megúszod - mondta Bajor.<br />

Az üléseket a Ju 52-ben kiszedték, szalmát dobtak a raktérbe hogy a<br />

betegek vízszintesen legyenek. A Ju 52-es a légierő egyik presztízs<br />

repülőgépe, ami elérte a 305 km / h sebességet.<br />

Bohaczek Géza 1942. szeptemberében kirepült a pokolból.<br />

"Szerencsém volt, elég súlyosan megsebesültem."<br />

Az egysége nem vonult vissza, és két hét múlva vették csak körül.<br />

"Ekkor rájöttem, hogy a hatodik hadsereg az én hadseregem volt, és<br />

én nem voltam ott hogy segítsek. Minden elveszett."<br />

Fogságba esése, és a hadifogság<br />

Két hónap telt amióta Bohaczek súlyos háborús sérülésekkel a<br />

kórházban feküdt. Ez már a harmadik volt. Korábban volt egy<br />

golyó, ami átütötte a térdét. Ma még mindig benne van egy<br />

gránátszilánk, ami néhány méterre robbant fel mellette, és a<br />

lapockájába fúródott. 1943 nyarán Bohaczeket visszaküldték Dél-<br />

Oroszországba. "Ahogy azt már láttam Sztálingrádnál, tudtam ennek<br />

az új katonai hadműveletnek is hamarosan vége.”<br />

„Tudtam, hogy nem jó az sem, hogy különváltam a bajtársaimtól" –<br />

emlékezik letartóztatására egy szőlőben, Odessza közelében a Fekete<br />

-tengernél. Egy csoport orosz katona vitte el.<br />

„Nehogy a rettegett fogságba kerüljek, - mondja Bohaczek- egy<br />

pillanatra arra gondoltam, felrobbantom a robbanószerkezetet amit a<br />

zsebembe rejtettem.”<br />

Bohaczek Gézát internálták. Az Odessa II. táborban dolgozott, mint<br />

ács.<br />

12

---

" Az oroszoknak nem voltak mesterembereik. Szükségük volt ránk. "<br />

Közben Lackenbachban otthon, eltűnt személyként érkezett értesítés. A<br />

szülők már lemondtak róla, már nem hittek, nem reménykedtek, hogy<br />

fiuk valaha is haza jön.<br />

30 hónappal később vették elő az ügyét, kapott egy magyar kabátot, leült<br />

vele beszélgetni egy román tiszt. Néhány nap múlva megérkezett az<br />

állomásra Wiener Neustadtba, és elindult gyalog Lackenbach felé. "Az<br />

oroszok talán nemzetközi rokonszenvet akartak kelteni" -feltételezi<br />

Bohaczek.<br />

Éppen ebédidőre járt. Az anyja készült az ebédre. "Jó napot Édesanyám!"<br />

-Az anyja nem fordult meg.<br />

"Jó napot. Itt maradhatok?"<br />

-Most megfordult az anyja.<br />

„Azt hittem elájul," -emlékszik Bohaczek, aki maga is alig tudott állni a saját<br />

lábán.<br />

Az <strong>1945</strong> utáni időszak<br />

Bohaczek Géza bepótolta a hiányzó harmadik évet a szakmai képzésében,<br />

ács lett -, és jó futballista.<br />

25 év szolgálat után az osztrák hadseregből 1982-ben ment nyugdíjba.<br />

1981. májusban, az Osztrák Köztársaság ezüst érdemrendjét is megkapta.<br />

"Ha én most találkozhatnék az orosszal, aki átlőtte a lábamat,<br />

szeretném megköszönni neki, és meghívnám egy ebédre. Megmentette<br />

az életemet. "<br />

Csépe Gábor: Életem nagy napja<br />

„Nevem Csépe Gábor, születtem 1912. november 17.-én. Szüleim<br />

néhai Csépe József és Krizsán Veronika, házasságot kötöttek Jobbágyi<br />

községházán 1910. évben, Jobbágyiban születtem a Mátra tövében a<br />

Kincses-tanyán.<br />

1914-ben, mikor 2 éves voltam kitört a világháború és az én<br />

Édesapámat is bevitték katonának. Balassagyarmaton kiképezték és<br />

kora ősszel kivezényelték a frontra. Nekem csupán egy kedves emlék<br />

maradt utána.<br />

1. Kép: Együtt a Csépe család<br />

Már kezdtem én is látni, hallani, mikor Édesapám megírta<br />

a Mamának, hogy várjuk a hatvani vasútállomáson.<br />

Édesanyám engem is levitt Hatvanba, ekkor már 3 éves voltam<br />

. Vártuk a katonavonatot. Az állomáson nagyon sokan voltak.<br />

Nagyon sokat kellett várnunk, míg végre megjött az<br />

Édesapám.<br />

Felszerelve érkezett, rajta puska, szurony, tölténytáska.<br />

Nagyon örültem, mert nem tudtam még felfogni, mi is az a<br />

háború. Édesapám engem is felszerelt: többek között hozott<br />

egy piros csákót, kardot, puskát. És én nagyon örültem, mert<br />

nem tudtam, hogy ezek lesznek az utolsó játékok Tőle.<br />

Én akkor úgy jártam a katonák között, mint egy igazi katona.<br />

Ők körül vettek, viccelődtek, hogy lőjem meg az Édesapámat,<br />

de én csak Édesanyámat mondtam, hogy meglövöm.<br />

Közben a katonavonat lassan készült az indulásra, Édesapám<br />

búcsúzkodni kezdett. Nagyon sok honvéd nem látta többé<br />

<strong>Magyar</strong>országot, Hatvanból Olaszországba, a Piave-folyóhoz<br />

vitték őket. Édesapám is elindult a nagy útra, ahonnan soha,<br />

soha többé nem jött vissza. Eltűntnek nyilvánították.<br />

13

---

2. Kép: Csépe József őrvezető 1915<br />

Amikor 6 éves voltam<br />

Édesanyám lejött<br />

Nagygombosra, és meghozta a<br />

szomorú hírt hogy Édesapám az<br />

olaszországi harctéren eltűnt.<br />

Úgy mondták, hogy a Pavén<br />

átvezető hidat felrobbantották,<br />

Ő és még nagyon sokan vízbe<br />

fúltak.<br />

…1933 őszén be is vittek katonának Budapest angyalföldi Bem József<br />

lovastüzér osztályhoz. Oda nem jött egy jobbágyi fiú sem... A Keleti pu.n<br />

vártak az öreg katonák, onnan gyalog mentünk, csak a koffereket vitte<br />

kocsi. Egy szakaszvezető meg egy őrvezető után vonulva mentünk be a<br />

laktanyába, ami elég messze volt, de fiatal voltam, nem számított a<br />

gyaloglás.<br />

Az udvaron sorakozó, majd megkezdődött a válogatás. Akkor más sokan<br />

voltunk, az ország minden tájáról összejöttünk. Először a szakácsokat<br />

szállították a törzshöz, utána a szabókat, majd a cipészeket. A mi<br />

szakmánkból vagy öten gyűltek össze, egy műhelyparancsnok főtüzér vett<br />

át bennünket és vezetett a szállásunkra. Fogtuk a koffert és mentünk vele<br />

a Törzs szobájába, közben elviccelődtünk, mert mindegyikünknek le volt<br />

vágva a haja. Másnap reggel 5-kor ébresztő, mosakodás, és mentünk<br />

ruhát vételezni a raktárba. Akkor megint nagy a nevetés folyt, mert nem<br />

nézték, kicsi-e vagy nagy, azt mondták egy gatya, egy ing, egy csizma,<br />

nadrág, zubbony, sapka, sarkantyú, kard, köpeny, pulóver, derékszíj,<br />

kapca két pár, írd alá. Ezekért felelni kellett meg csak le nem szereltünk.<br />

Akinek meg nagy lett valamije, egymás között kicseréltük.<br />

Helyreigazodtunk és megkezdődött a katonaélet. 5-kor ébresztő minden<br />

nap, reggeli torna előtt az ágy megcsinálása, amit a szobaparancsnok<br />

mutatott meg. A mi szobánkban csak cipészek, szakácsok, szabók<br />

kerültek. Reggeli egy kicsi tejeskávé, vaj vagy szalonna. Eligazítás.<br />

Elmentünk a műhelybe, aminek nagyon örültünk, de amikor megláttuk<br />

azt a sok rossz csizmát, ami ott fel volt halmozva megijedtünk tőle. Amit<br />

levettek a leszerelt katonák rosszabbnál rosszabbakat, mind a műhelybe<br />

és a raktárba állt halomba. Azért örültünk, hogy jó helyre kerültünk.. A<br />

konyha alattunk, mi és a szabók az emeleten. Kiadták a munkát, mi meg<br />

csináltuk a rossz csizmákat, nagyon haladt az idő. Minden tisztes jóba<br />

volt velünk, mindig kellett nekik csinálni, még néha borravaló is akadt.<br />

Ugyan így a szakácsok is. Szinte minden délelőtt lementünk a konyhába<br />

és kértünk valami ennivalót. Jól éltünk, jó parancsnokunk volt, a GHfőnök<br />

egy-két hónap múlva adott kimenőt. Mehettünk a várossal<br />

ismerkedni, nekem szerencsém volt, mert a nagybátyám ott lakott, tudtam<br />

hova menni. Jóska bácsi, Ángyika és a Nagymama kicsit messze lakott,<br />

keresztül kellett menni a Városligeten, 24-es villamossal tovább,<br />

majdnem a Népligetig, de megérte, mert hamar eltelt egy év. Nyáron<br />

vittük a póló lovakat a Margitszigetre, három-négy darabot. Olyan<br />

szelídek voltak, hogy ott ment a villamos mellettük, de rá se hederítettek.<br />

Ha nem akadt munka, kimentünk gyakorolni, vagy raktárt rendbe rakni. A<br />

lovardába is sokszor mentünk, ahol a hadapródok tanultak lovagolni.<br />

Gyakran úgy ledobta őket a ló, hogy nem győztük a lovakat megfogni.<br />

Egy törzsőrmester nagyon tudott lovagolni. Először nyereg nélkül kellett<br />

megülni a lovat, soknak feltörte a fenekét, úgy hogy alig bírtak menni.<br />

Nekünk nem kellett megtanulni azért mégis megtanultuk. Levittek<br />

bennünket istállóőrnek. Voltak olyan szép lovak amelyek rúgtak,<br />

haraptak, nem volt tanácsos megközelíteni őket, kivéve a<br />

gondozójukat. Az ilyen lovak tiszteké voltak, és minden tisztnek<br />

volt lovásza, és csicskása. Sokszor jártam haza szabadságra.<br />

Kerékpárral Pestről 5 órába került az út. Meglátogattam a<br />

haverokat is. Azonban pontosnak kellett lenni. Ha za ember nem<br />

ért be, bezárták a fogdába. Egyszer énvelem is megtörtént, hogy<br />

bezártak. Más kimaradásával mentem ki a városba, mert én nem<br />

írattam, és azt gondoltam nekem mindent szabad. Megjártam. Már<br />

vártak a bejáratnál, mindjárt lekaptak, bezártak a fogdába, a<br />

derékszíjamat és a bicskámat elvették, de még a nadrágszíjat is,<br />

nehogy felkössem magam. Reggelig ültem a fogdában, ahova csak<br />

egy pad volt betéve és csak a toronyóra ütését hallottam óránként.<br />

Reggel aztán vittek kihallgatásra. Még szerencse hogy olyan jó<br />

parancsnokunk volt az Őrnagy úr, hogy kimentett a karmaik közül.<br />

Azért Ő sem dicsért meg. Ő azzal büntetett, hogy párszor őrségbe<br />

küldött takarodó után teljes menetkészültségben. Megvizsgálták<br />

meg van-e mindenem ami kell, még tű, cérna, tiszta kapca, fogkefe<br />

is. Kibírtam ezt is, fontos, hogy múltak a napok. Egy kis<br />

szerencsém is lett, egy hadnagynak lettem a csicskása, mert szépen<br />

ki tudtam pucolni a csizmáját. Jó dolgom lett, mert kimehettem a<br />

hadnagy lakására rendet csinálni, meg amit kellett, gondoltam<br />

majd eltelik az idő. Meg akartak tenni műhelyparancsnoknak egy<br />

csillaggal, mert az öregkatonák leszereltek, de én inkább vállaltam<br />

a csicskásságot, hogy le tudjak szerelni ősszel. 1934 őszén egy<br />

gyakorlatra mentünk, ott is csicskás maradtam, gondoztam a<br />

hadnagy ruháját, pucoltam a csizmáját meg amit kellett. Elmentünk<br />

Kunszentmiklósra, Ráckevére, átkeltünk a Dunán, utána<br />

Törökbálint, Bicske, Tatabánya, Dorog. Körülbelül egy hónapig<br />

tartott. A hadnaggyal olyan helyre lettünk elszállásolva, ahol külön<br />

szobák voltak, és jómódúak lakták. Sokszor megkínálták Őt is,<br />

engem is, jó volt, de mindig azon járt az eszem mikor szerelünk<br />

már le. Amikor vége lett a gyakorlatnak bevonultunk a laktanyába.<br />

De szép volt! Előkészítve az ágyúk: piros-fehér-zöldre festve, csak<br />

úgy ragyogott ahogy Bubapesten végig vonultunk. Akkor még<br />

minden szép volt, fiatalok, egészségesek voltunk. A bevonulás után<br />

folytatódott az abbamaradt munka, és közeledett a leszerelés<br />

előkészítése amit annyira vártunk. A szakácsok kezdték kisütni,<br />

vajon ekkor vagy akkor szerelünk. Addig rendbe kellett rakni a<br />

műhelyt, az összes lábbelit, a raktárban kiválogatni a selejt<br />

csizmákat, mert jött a bizottság. Annyi sok ruhával, csizmával elég<br />

munka volt. Örömünkre végre 1934 őszén megjött a leszerelés.<br />

Édesanyám is nagyon örült, hogy végre hazajöhettem. Újra kellett<br />

kezdeni az életet. A ruháimat újra kellett volna cserélni, mert<br />

kinőttem belőlük, de nem nagyon volt miből. A mama fizette a<br />

ház<strong>rész</strong>letet a testvéreknek így abba jártam amibe voltam.<br />

Felkerestem a Mestert, mondtam le vagyok szerelve vissza vesz-e,<br />

mondta menjek, lesz munka. Emlegették a háborút. Az embernek<br />

mindig azon járt az esze, kikor hozzák a behívót. Mert engem<br />

mindig megtaláltak. 1939 nyár elején be is vittek a Felvidék<br />

megszállásához, nem hagytak dolgozni. Bevonultam<br />

Nyíregyházára, onnan a Felvidékre Cigánd, Ricse irányába.<br />

Bementünk Csehszlovákia területére Munkácsra. Nem volt ott<br />

semmi lövöldözés,a csehek szépen kivonultak azokról a<br />

vidékekről. Álltak ott olyan betonbunkerek, hogy abból soha nem<br />

bírtuk volna kiverni őket.<br />

14

---

Az egésznek semmi értelme nem volt, nekem meg semmi<br />

hasznom, mert nem fizettek semmit. Rossz volt újra kezdeni<br />

mindent, a családnak élni kellett valamiből és a készlet elfogyott.<br />

Volt elég a bajból, de az jó, hogy soha nem adtam fel a reményt<br />

és az Isten megsegített. Összeszedtem magam, a család is segített<br />

talpra állni. Egészségem rendben volt, csak a politikai helyzet<br />

alakult úgy, hogy nem tudtam mikor hozzák a behívót. Én mindig<br />

az elsők között kaptam, így nem tudtam nyugodtan dolgozni.<br />

Munka akadt bőven, már a ház csinálását terveztük. A terv, terv<br />

maradt, a behívó érkezett. Munkácsra kellett berukkolni, oda lett<br />

jó az élet. Összejártuk a Kárpátok nagy <strong>rész</strong>ét, még szerencse,<br />

hogy Erdélybe nem vittek, mert akkor adták vissza azt is. A<br />

munkácsi laktanyában megkaptuk a kiképzést, mert már nem<br />

lovas, hanem Hegyi Tüzér Osztály lettünk, és az nem ugyanaz.<br />

Ennél az ágyút nem a lovak húzták, hanem a hátukra málházták<br />

fel. Hatalmas muli lovakra, amelyeket alig értünk fel. Egy<br />

egységet négyen raktunk a hátunkra, hét állat vitt egy löveget.<br />

Mikor aztán begyakoroltatták velünk, megindult a nagy<br />

gyakorlat. A Kárpátok hegyeibe felmentünk, nem akadt volna<br />

olyan csúcs, amelyre fel nem hajtottak volna bennünket.<br />

Megszenvedtünk a sok menésbe, hozzá akartak szoktatni<br />

bennünket mindenre pár hónap alatt. Csodálatos helyeken<br />

jártunk. Emlékszem egy tóra fenn, aminek a környéke különösen<br />

szép volt. Vadregényes helyek5-6 méteres, és még magasabb<br />

fenyőfák, csend, érintetlen tiszta természet. Emberek nemigen<br />

járhattak arra, mert az öreg fenyők, amelyeket a vihar döntött, ott<br />

rohadt el, úgy ahogy volt. Mi nem tudtunk örülni a tájnak.<br />

Civilben biztosan jó lett volna szemlélni, de katonaruhában nem<br />

sok örömet leltem benne. Pedig festőiek voltak a reggelek, a táj<br />

mint a tenger, a hegykúpok mint a szigetek emelkedtek ki a<br />

ködből. Véget ért a gyakorlat, és nagyon örültünk, hogy<br />

bevonulhatunk a munkácsi laktanyába. De jó érzés volt<br />

leszerelni, azt elmondani nem lehet.<br />

Egy 28 éves házasnak, amikor újra elvettek a fiatalságomból pár<br />

hónapot. Sajnos a politikai helyzet nem alakult bíztatóan, Hitler<br />

nem nyugodott, nagyon nekifogott a fegyverkezéshez, naponta<br />

foglalkozott vele a rádió. Elkezdtem a munkát, gyűjtöttem egy<br />

kis pénzt, bementem Pestre bevásárolni. Nem volt rózsás a<br />

helyzet, a háború szele lengedezett. Szerencsére Apósom<br />

besegített nekünk így tudtunk élni, járogattam a vásárokba. Össze<br />

tudtam legalább 50 pár cipőt csinálni, készletre. Minden<br />

fölösleges pénzemet talpakra, bőrökre, egyebekre költöttem, mert<br />

nagyon háborússá vált a helyzet. Meg is jött a behívó.<br />

Elképzelhető mit éreztem, itt hagyni a Családot, mikor engednek<br />

vissza megint? Otthagytam munkát, családot, és jó messzire<br />

Ökörmezőre kerültem, a Kárpátok hegyei közé. Találkoztam a<br />

régi katonákkal, beöltöztünk katonaruhába és megkezdődött<br />

megint amit nem szívesen csináltunk. Összejártuk újra a nagy<br />

hegyeket és kis falvakat, míg végre megtelepedtünk egy ruszin<br />

faluban. Majd az iskolába szállásoltak, hoztak szalmát, azon<br />

feküdtünk. Gyakorlatra innen mentünk mindenfelé. Mégannyi<br />

szójababot életemben nem ettem, amit ott adtak enni. Azt se<br />

tudtam, létezik ilyen bab. Ott megtudtam mi a szegénység.<br />

Szegény ruszinok mit ettek! Az életük kukorica és zab főeledel<br />

még a krumpli héj akinek volt, mert az sem akadt mindenkinek.<br />

Nem termett ott más, csak krumpli és zab, másból nem tudtak<br />

megélni, legfeljebb a favágásból.<br />

Takács Tamás írása<br />

FOLYTATJUK<br />

15

---

Katonák után kutatva<br />

Lassan 65 éve vége a második világháborúnak, mégis a mai napig sokank<br />

keresik családtagjaikat. Igaz, nem a viszontlátás, inkább a lelki megbékélés<br />

reményében. Fontos, hogy az apa, nagypapa, férj vagy testvér megkapja a<br />

végsö tiszteletet, amely társadalmunk, az emberi élet alapvetö feltétele.<br />

Bármilyen csunyán is hangzik, de nem szeretnénk kutyacsontként látni<br />

tulvilági életünkben földi maradványainkat. Ezért minden töllünk telhetöt<br />

meg kell tennünk, hogy a hozzátartozoknak segitsünk. Igy jutott el hozzám<br />

az a levél is, amelyben egy német úr kérte segitségemet édesapja<br />

sirhelyének megtalálásában. Leveléhez<br />

apja egykori bajtársának levelét is csatolta,<br />

amelyet itt oszok meg az olvasóval.<br />

Konrad Augustin (III./ 8. SS „Florian<br />

Geyer” tüzér ezred), a budapesti kitörés<br />

egyik túlélője egy 1993-ban irtt levelében<br />

igy emlékezett a történtekre:<br />

„ ... Az ellenséges légierő dominált. Az<br />

utcai harc a legtöbbet követelte töllünk,<br />

Aludni vagy egyáltalán pihenni lehetetlen<br />

volt számunkra. Bevetésre már csak a<br />

könnyü és nehéz gyalogsági fegyverek<br />

kerültek. Förtelmes volt az aknavetö<br />

gránátja, mely az aszfalton mutata meg<br />

valos hatását. ... Ennek ellenére a csapat<br />

morálját, a legénység és a parancsnokok kapcsolatát az utolsó pillanatig<br />

jónak lehetett nevezni. A kitörés elött a Gellért hegyen, majd a várban<br />

tartozkodtunk. Február 12-én parancsot kaptunk a lövegeink és<br />

hadifelszereléseink megsemmisitésére és a gyülekezésre a várban. A kitörés<br />

este 10.00 órára volt tervezve. Nekünk akkor kellett volna csatlakoznunk,<br />

amikor erröl megfelelö jelentést kapunk. Az örült csatazaj reggelre<br />

elcsitult. Nem kaptunk parancsot, ezért ugy döntöttünk magunk indulunk el<br />

nyugatnak, a Rozsadomb irányába. Még sötét volt, de igy is jól láttam az<br />

utcákban fekvő elesett bajtársainkat. Tűzharc nélkül értük el a Rozsadomb<br />

lábát. Szerencsénk volt, talán már aludtak a szovjetek.<br />

A dombon gyülekeztünk. Több százan lehettünk., majd<br />

zászlóajparancsnokom vezetése alatt libasorban elindultunk a havas<br />

erdőn keresztül nyugatnak. Csak sötétben, este meneteltünk könnyű<br />

gyalogsági fegyverekkel. Nem volt élelmünk, igy csak havat ettünk<br />

és hozzá magyar cigarettát szívtunk. Egy erdei településen<br />

lövöldözésbe keveredtünk, ahol egy tábori konyhát siker<br />

zsákmányoltunk. Amenyire csak lehetett takarékoskodtunk a<br />

löszerrel és probáltuk a nyilt harcot elkerülni, mert nem tudtuk mi<br />

várhat még ránk. Mindenki magára volt utalva. Aki testileg nem<br />

birta az végleg lemaradt. Igy láttam az út szélén kimerülten fekve<br />

Oswald Krauss Obersturmbanführer-t, a 15.lov.ezred<br />

parancsnokát....... <strong>1945</strong> február 14-én a reggeli órákban egy<br />

településhez érkeztünk, amit délről megkerültünk. Egy gémeskutnál<br />

megálltam, hogy szomjúságomat oltsam. Itt elveszitettem a<br />

kapcsolatot az alakulatommal és egy másik csoporthoz vetödtem,<br />

ahol Friedrich Meier Hauptsturmführer–el találkoztam. Àthaladtunk<br />

egy uton, majd egy keskeny erdöhöz értünk. Ebben az erdöben<br />

kaptunk oldaltüzet, melyben Friedrich elesett. A megmaradt csoport<br />

kinkeservesen elérte az erdö másik végét. Elöttünk egy 200-300m<br />

széles völgy, és a szemben lévö magaslatokon már a saját védelmi<br />

vonalunk húzodott. Èn az erdö szélén kaptam tüdölövést, igy csak<br />

késö délutánra értem el az állásainkat. ...”<br />

Friedrich Meier, a 1./ 8.SS páncélvadász osztály<br />

századparancsnoka <strong>1945</strong> január 20-án kapta meg a „Deutsches<br />

Kreuz in Gold” kitüntetést. Bajtársa, Konrad Augusztin szerint<br />

feltételezhetöen Zsámbék térségében érték el a frontvonalat, ahol a<br />

szovjetek védelmében sokan életüket vesztették. Az itt elesett<br />

katonák jeltelenül lettek az erdök, mezök és utak szélén elkaparva.<br />

Weimper Zoltán írása<br />

16

---

Megjelenik havonta, internetes kiadvány formátumban. Terveink szerint negyedévente nyomtatott<br />

formátumban is.<br />

Partnereink:<br />

www.roncskutatas.hu<br />

www.expedicio.net<br />

Észrevételeit jelezze a lent megadott elérhetőségeinken!<br />

FELHÍVÁS!<br />

2010. május 30-án a <strong>Magyar</strong> Hősök<br />

Napját szeretnénk összekötni egy<br />

másik eseménnyel. Ennek lényege,<br />

hogy ezen a napon délelőtt 10.00kor<br />

mindenki aki csatlakozik a<br />

felhíváshunkhoz, felkeres egy a<br />

lakóhelyéhez közeli hadisírt, és<br />

kigyomlálja, felássa, rendbe teszi.<br />

Demonstrációnkkal azt szeretnénk<br />

elérni, hogy legalább egy napra<br />

minden sír rendben legyen, és<br />

nyíljon rajta egy szál virág.<br />

Kiadja:<br />

Had-és Kultúrtörténeti<br />

Egyesület<br />

MÚLTUNK NYOMÁBAN<br />

Had-és Kultúrtörténeti Egyesület,<br />

2063Óbarok, Nagyegyháza-Bányász u.17.<br />

Bankszámla: 10701032-49644807-51100005<br />

Adószám: 18503625-1-07<br />

Tel: 06 20 575 3313<br />

E-mail: szerkesztoseg.hke@gmail.com<br />

www.wikingkutatocsoport.hu<br />

17