1DISPUTATartalom

Küszöb<br />

Széplaky Gerda: Transzfer ............................................................. 3<br />

Fôtér<br />

Bitskey István: Hungáriából Európába<br />

Utazó magyarok a korai újkorban .......................................... 4<br />

Macskakô<br />

Tandori Dezsô: Montaigne XXI felé (2. rész) ................................. 12<br />

Schein Gábor: (maradjunk tehát) ................................................. 15<br />

(mint fás zöldségben) .......................................................... 15<br />

Szénási Miklós: Körülményeket figyelembe véve ......................... 16<br />

Tar Sándor: Mindennapi sorsaink (Panelmesék 3.) ....................... 18<br />

Kapualj<br />

Dr. Kazinczy László–Szabó István: A „karlsruhei modell” ............. 22<br />

Takács Péter Levente: Álom a kettes villamosról .......................... 26<br />

Gurbán György: A repülôtér feltámadása ...................................... 26<br />

Orosz Zoltán: Keleti kérdés .......................................................... 31<br />

Árkádok<br />

Meggyesi Tamás: Hol ér véget a történeti város? .......................... 34<br />

Berta Erzsébet: Hogy ér véget egy történeti város? ..................... 35<br />

Lépcsôk<br />

Peter Pastor: Hamis vallomások<br />

(Adalékok Király Béla legújabb emlékiratához) ....................... 40<br />

Molnár Klára: Phaedra és (reményeink) határai<br />

(A Csokonai Színház Phaedra címû elôadásáról) ...................... 44<br />

S. Varga Pál: Arisztotelész csodálatos és megrendítô világa<br />

(Simon Attila: Az örök feladat. Antik tanulmányok) ................ 47<br />

Vitéz Ferenc: Animálja a város énjét ............................................ 48<br />

Kalmár György: A bölcselet boldogsága<br />

(Vulgo 2004/1) ...................................................................... 51<br />

Mûhely<br />

Gulyás Gábor: Filozófia és poézis<br />

Az esszéíró Tandori ............................................................ 54<br />

Tisztaszoba<br />

Arany Lajos: A fényképész<br />

(Hapák Józseffel beszélget Arany Lajos) ................................. 58<br />

Piactér<br />

Görömbölyi László: Néhány mondat ürügyén ............................... 63<br />

<strong>1DISPUTATartalom</strong>

---

E számunk szerzôi:<br />

Arany Lajos újságíró, Debrecen<br />

Berta Erzsébet irodalomtörténész, Debrecen<br />

Bitskey István irodalomtörténész, akadémikus, Debrecen<br />

Görömbölyi László újságíró, lapszerkesztô, Miskolc<br />

Gulyás Gábor filozófus, Debrecen<br />

Gurbán György újságíró, Debrecen<br />

Hapák József fényképész, Debrecen<br />

Kalmár György filozófus, Debrecen<br />

Kazinczy László mérnök, Budapest<br />

Meggyesi Tamás építészmérnök, urbanista, Budapest<br />

Molnár Klára PhD-hallgató, Debrecen<br />

Nagy Gábor fényképész, Debrecen<br />

Pastor Peter történész, New Jersey, USA<br />

Orosz Zoltán egyetemi hallgató, Debrecen<br />

Schein Gábor költô, Budapest<br />

Szénási Miklós költô, író, Debrecen<br />

Széplaky Gerda filozófus, Debrecen<br />

Takács Péter Levente fôiskolai hallgató, Debrecen<br />

Tandori Dezsô költô, író, Budapest<br />

Tar Sándor író, Debrecen<br />

Szabó István útépítô mérnök, Budapest<br />

S. Varga Pál irodalomtörténész, Debrecen<br />

Vargáné Karap Kornélia fényképész, Debrecen<br />

Vitéz Ferenc író, újságíró, mûvészeti író, Debrecen<br />

A Debreceni Disputa megvásárolható az alábbi könyvesboltokban:<br />

Alternatív Könyvesbolt, Hatvan u. 1/A<br />

Csokonai Könyvesbolt, Piac u. 45.<br />

Fókusz Könyvesház és Galéria, Hunyadi János u. 8–10.<br />

Sziget Könyvesbolt, Egyetem tér 1.<br />

2DISPUTA<br />

Debreceni Disputa<br />

II. évfolyam, 5. szám, 2004. május<br />

Megjelenik 1000 példányban<br />

Fôszerkesztô: S. Varga Pál<br />

Szerkesztôbizottság:<br />

Bényi Árpád, Berényi Dénes, Berkesi Sándor,<br />

Gáborjáni Szabó Botond, Görömbei András,<br />

Hollai Keresztély, Orosz István<br />

Szerkesztôk:<br />

Berta Erzsébet (Árkádok)<br />

Kovács Zoltán (Fôtér)<br />

Szénási Miklós (Kapualj)<br />

Széplaky Gerda (Lépcsôk, Macskakô)<br />

Kiadja: a Debrecen Önkormányzat Lapkiadó Kft.<br />

4025 Debrecen, Simonffy u. 2/A, tel.: (52) 422-631<br />

E-mail: disputa@deol.hu<br />

Felelôs kiadó: Angi János<br />

Borító, lapterv: Petromán László<br />

Tördelés: Kaméleon Dizájn Kft., tel.: (52) 532-211<br />

Anyanyelvi lektor: Arany Lajos<br />

Nyomtatás: Alföldi Nyomda Rt., 4027 Debrecen,<br />

Böszörményi út 6., tel.: (52) 417-344<br />

ISSN 1785-5152

---

A<br />

legelsô utazás talán a születés volt.<br />

Kábultság, zuhanás, misztérium.<br />

Melyrôl csak egyetlen bizonyosság<br />

él benned: hogy valaha úgy sejtetted, egy<br />

másik világból érkeztél ide, valahonnan,<br />

idegen helyrôl. Ám ahogy ketyeg az órád,<br />

felejted mindezt, ahogy egyre messzebb<br />

tûnnek gyermeteg szorongásaid, úgy egyre<br />

kevésbé hiszed már egy valaha-volt, másfajta<br />

élet lehetôségét.<br />

Pedig mintha mindig azt a legelsô<br />

utazást ismételnéd. Mintha mindig azt a<br />

legelsô helyet kutatnád, bolyongó Odüszszeuszként,<br />

ahová úgysem juthatsz vissza<br />

már. Buszra szállsz, villamosra, autóba, vonatra,<br />

repülôre. Bevágod magad, felbôg a<br />

motor. Zúgsz és zuhansz. Arra vágysz talán,<br />

hogy minden tökéletesen ismeretlen<br />

legyen. Amszterdam, Alaszka, Algír. Idegen<br />

arcok, idegen szagok, idegen ruhák.<br />

Belgium, Brazília, Banglades. Idegen utca,<br />

idegen ház, idegen kövek. Más föld a talp<br />

alatt. Vagy már csak por, terjengô fehérség<br />

mindenütt, sivárság. Nincs fû, nincsenek<br />

bokrok, nincsenek fák. Csak a felismerés<br />

van, éppen itt, a sivatag buckái között:<br />

tartozol valahová. Mely egyben felismerése<br />

annak is: oly esetleges, hogy miért nem a<br />

Föld egy másik szegletébe tartozol inkább.<br />

Felszállsz a repülôre, távolodsz. Minden<br />

utazásoddal, minden gondolatoddal (melynek<br />

útja van, mindennek útja, története,<br />

kezdete és végcélja van) – önmagadra találsz?<br />

Jóllehet, egyre kevésbé utazunk már. Csak<br />

eszközeink vannak: puha ülés vagy éppen<br />

egy hûvös fémrúd a troli elektromos csápjai<br />

alatt. És dizájnos, egyre lassabban rohadó<br />

kaszni, tollazott mellsô végtagok helyett<br />

pedig ott a motorizált vasszárny. A száguldás<br />

technikai vívmányai az égig érnek. Éppen<br />

csak egyvalami tûnt el és iktatódik ki<br />

mind gyorsabban a gyorsaság korának XXI.<br />

századából: maga az utazás. Hogy megteszel<br />

egy lépést, kettôt. Hogy körbejársz<br />

egy fát. Hogy az aszfalt málladozó szélein<br />

végigsimítod az ujjad, hogy az útmenti<br />

fûszálak közt agyontaposol néhány közeledbe<br />

férkôzött, kotnyeles hangyát. Hogy a<br />

szekér zörgésének ritmusára végigpergeted<br />

fejedben életed legszebb elôzô napját.<br />

Transzfereket bonyolítunk: embert,<br />

húst, kôolajat szállítunk vagy borjakat<br />

zötyögtetünk egy marha nagy vagonban.<br />

Egyik helyrôl a másikra juttatjuk a kívánt<br />

árut. Közlekedünk. Felszállsz a gépmadárra<br />

Debrecenben és leszállsz a török Riviérán.<br />

Most-pillanatok vannak, meg egyik pont<br />

van és másik pont. Köztük pedig nincs<br />

semmi, hacsak nem egy stewardess kedves<br />

mosolya, még egy kis frissítôt? S az a<br />

néhány ezer kilométer, potom, ami lent, a<br />

mélyben tengereken és sziklákon keresztül<br />

fut. De csak a képzeletedben! Virtuális útjaid<br />

vannak, melyek egy filmvászon képsorain<br />

vezetnek át vagy egy számítógép memóriájában<br />

futnak, tapintani nem tudod,<br />

szaguk nincs.<br />

Virtuális útjaid vannak, mintha sorozatosan<br />

csak hajótörést szenvednél – Gulliverként<br />

utazod be képzeleted megannyi útját.<br />

Az utazás fikcióvá vált. Már nemcsak az<br />

idô jelent számodra paradoxont, amelyben<br />

pillanatok csúsznak egymásra, felrúgva a<br />

linearitás szabályszerûségeit akár, hanem<br />

a tér is (sokkal inkább), amelynek aligha<br />

kötik már össze „utak” egymás mellett<br />

fekvô pontjait. Pontok rakódnak egymásra,<br />

utcák, városok, földrészek, egymásba<br />

íródik az itt és ott és ugyanakkor. A tér nem<br />

kívülség többé, nem tudod magad elé teríteni,<br />

mint egy rongyosra hajtogatott térképet.<br />

Ami valaha érzékinek tûnhetett, aminek<br />

átéléséhez, megragadásához valaha a<br />

postakocsi is túl gyors volt (Goethe nem hiába<br />

szidta a sebességet), az ma áttevôdött<br />

a szellem univerzumába, a képzelôerô, a<br />

tiszta bensôség terébe. Annyit még átélsz<br />

talán, hogy az autó kerekei döcögnek alattad<br />

(áldott, balkáni útviszonyok!), hogy<br />

a lelkedet 120 kilométer/óránál nemcsak<br />

hogy kirázzák, hanem a szurkos, fekete<br />

aszfaltba is bedöngölik – de hát ez sem<br />

több a közlekedés unott mámoránál.<br />

Az utazás telosza a helyváltoztatás, amely<br />

a sebesség technikai eszközök általi növelését<br />

követelné – csakhogy az utazás valósága,<br />

élményszerûsége tagadja a gyorsaság<br />

jogosultságát. A száguldás összesûrített és<br />

megrövidített teret eredményez. Nem is<br />

teret, hanem csak egyetlen csomópontot,<br />

amelyben a helyváltoztatás metaforikussá,<br />

azaz átvitté válik: olyasvalamivé, ami<br />

az érzékelhetôt szükségszerûen a távolba<br />

rejti.<br />

3DISPUTA Küszöb<br />

Széplaky Gerda Transzfer

---

4DISPUTA Fôtér<br />

Bitskey István Hungáriából Európába<br />

Utazó magyarok a korai újkorban<br />

„Kóborolni, nézelôdni, bolyongani bárki képes:<br />

ám kevesen tudnak fürkészni, tanulni,<br />

azaz helyesen utazni…” – írta a jeles németalföldi<br />

humanista tudós, Justus Lipsius<br />

1578-ban egy itáliai útra induló nemes ifjúnak<br />

szóló terjedelmes levelében.<br />

A továbbiakban azt<br />

fejtegette, hogy az utazás<br />

célját határozottan ki kell<br />

jelölni, s hogy az hasznos<br />

legyen, azért fáradozni kell,<br />

de ez meghozza gyümölcsét,<br />

a tudás és gyönyörködtetés<br />

kettôs örömével kecsegtet<br />

ugyanis a jól szervezett<br />

utazás.<br />

Aligha kétséges, hogy<br />

ebben az értekezésben<br />

összegezôdtek az európai<br />

civilizáció korábbi utazási<br />

tapasztalatai, de már kifejezésre<br />

jutott bennük a<br />

reneszánsz ember tudásvágya, szellemi<br />

igényessége, céltudatossága is. Míg a középkorban<br />

fôként a hasznosság (utilitas)<br />

volt az utazások szervezô elve, s ennek<br />

megfelelôen valamely konkrét cél vezette<br />

az útrakelô (viator vagy peregrinator) lépteit,<br />

addig a humanizmus a gyönyörködtetés<br />

(delectatio, voluptatio) igényét is megfogalmazta<br />

s beiktatta az utazások indítékai<br />

közé. A gyakorlati cél, a praktikus haszon<br />

természetesen a kora újkor utazói számára<br />

is elsôdleges volt, emellett<br />

azonban (ha nem is mindig<br />

tudatosan) az utazások<br />

élményszerûsége egyre<br />

gyakrabban került szóba<br />

és kapott hangot a naplókban,<br />

úti beszámolókban,<br />

országleírásokban. A 16.<br />

század közepétôl Európaszerte<br />

szinte áttekinthetetlen<br />

sokaságban keletkeztek<br />

az utazás szervezésére, szabályozására,<br />

módozataira<br />

vonatkozó írások. Közülük<br />

a legkiemelkedôbbek szerzôi (Guglielmo<br />

Grataroli, Hilarius Pyrckmair, Hieronymus<br />

Turler és mások) egyrészt lelkesen buzdítottak<br />

az utazásra, másrészt szakszerû útmutatást<br />

adtak az útrakelôknek.<br />

A 21. századi egységesülô Európában<br />

indokoltan fordul a figyelem régebbi<br />

korok gazdasági, társadalmi, kulturális,<br />

interetnikus kapcsolatrendszere felé, s<br />

ezen belül az utazási irodalommal újabban<br />

Eleinte a reneszánsz<br />

ember kalandvágyó<br />

merészsége<br />

adott ösztönzést az<br />

útrakeléshez, késôbb<br />

egyre inkább gondosan<br />

megtervezett akcióvá,<br />

szakértelmet és sokoldalú<br />

tájékozottságot<br />

igénylô mesterséggé<br />

vált az utazás megszervezése.<br />

konferenciák és tanulmánykötetek egész<br />

sora foglalkozott Európa-szerte. A kapcsolatok<br />

két fô formáját a peregrinatio, ill. a<br />

communicatio jelentette. Az utóbbi írásos<br />

vagy szóbeli szövegekben nyilvánult meg,<br />

az elôbbi viszont a fizikai<br />

helyváltoztatásban, a<br />

mobilitásban nyilvánult<br />

meg. Az utazások során<br />

létrejövô közvetlen kapcsolat<br />

egyénnek és közösségnek<br />

egyaránt elsôdleges<br />

lehetôséget kínált az idegen<br />

kultúrák, a sajáttól<br />

eltérô mentalitások megismerésére,<br />

s ezzel természetesen<br />

a saját identitás pontosabb<br />

meghatározására,<br />

az önszemlélet tudatosítására<br />

is. Az úti beszámolók<br />

különféle fajtái ma már az<br />

európai kultúrtörténet legfontosabb<br />

forrásai közé számítanak, számbavételük<br />

a nemzetközi szakirodalomban<br />

folyamatos.<br />

Már a középkori Európa mobilitását is<br />

meglepôen élénknek mutatják az újabb kutatások,<br />

a legismertebb európai zarándokcélpontok<br />

(Aachen, Canterbury, Einsiedeln,<br />

Köln, Trier, Santiago de Compostella) évrôl<br />

évre tömegeket vonzottak, de a magyar<br />

zarándokokat sem riasztották vissza az<br />

útonállók támadásai, a viszontagságok, az<br />

idôjárási nehézségek a nagyobb<br />

utaktól.<br />

A kora újkorra az<br />

egész kontinensen tovább<br />

erôsödött az utazási kedv,<br />

és ami még fontosabb:<br />

megnövekedett a világlátott<br />

emberek tekintélye.<br />

Eleinte a reneszánsz ember<br />

kalandvágyó merészsége<br />

adott ösztönzést az<br />

útrakeléshez, késôbb egyre<br />

inkább gondosan megtervezett<br />

akcióvá, szakértelmet<br />

és sokoldalú tájékozottságot igénylô mesterséggé<br />

vált az utazás megszervezése. Ennek<br />

a folyamatnak Magyarország is részese<br />

lett, a 16. század végétôl kiterebélyesedett<br />

az utazási irodalom, s annak szinte valamennyi<br />

mûfaja megjelent a Kárpát-medence<br />

értelmiségének körében. Magyarország a<br />

kontinens nyugati és keleti régiójának határvidékén<br />

a kora újkorban fokozottan is<br />

arra kényszerült, hogy kapcsolatrendszerét

---

elevenen tartsa, az utazási tapasztalatok<br />

felhalmozása létérdeke volt, s ezek a tradíciók<br />

a jelen korszak integrációs folyamatai<br />

számára sem lehetnek tanulság nélküliek.<br />

E gazdag mûvelôdéstörténeti anyagot az<br />

1970-es évektôl kezdte kiaknázni a szaktudomány,<br />

miután sorra jelentek meg a<br />

kora újkor utazásait bemutató forráskiadványok,<br />

adattárak és tanulmányok, melyek<br />

most már lehetôvé teszik az áttekintést a<br />

kor hazai utazástípusairól, az úti célokról,<br />

a szokásos utazási elôkészületekrôl, eljárásokról<br />

és tapasztalatokról.<br />

Úti célok és patrónusok<br />

Mindenekelôtt célszerû arra utalnunk,<br />

hogy a korai újkorban ismeretlen fogalom<br />

volt a nagyobb távolságra történô rövid<br />

idôtartamú (pár hetes vagy pár napos)<br />

utazás, ilyen utakat legfeljebb csak a királyi<br />

szolgálatban álló futárok (cursores)<br />

vagy a tehetôsebb nemesek hírvivô szolgái<br />

vállaltak. Mindig is a közlekedési eszközök<br />

fejlettségének és az útviszonyok<br />

adottságainak függvénye<br />

volt az utazás, így a korai<br />

újkorban hosszú (gyakran<br />

több hónapos) elôkészület<br />

kellett, hogy megelôzze a<br />

jelentôsebb külországi utakat.<br />

Szóbeli és írásbeli útmutatások<br />

sokaságát kellett<br />

tanulmányoznia az utazás<br />

szervezôjének, az útrakelô csoport patrónusának<br />

vagy éppen magának a peregrinusnak,<br />

ha sikeres utat akart szervezni.<br />

Az utazás valamennyi fázisának megvolt a<br />

megfelelô irodalmi mûfaja, amely eligazítást<br />

és tanácsot nyújtott, keretet biztosított<br />

a távoli tájakra kívánkozó személyeknek.<br />

Elméleti munkák vették sorra elônyeit<br />

és hátrányait az útrakelésnek, s ezek az<br />

ars peregrinandi típusú kiadványok az<br />

otthonüléssel, „henyéléssel” szemben mindig<br />

a vállalkozó szellemnek adtak elsôséget.<br />

A teoretikus indoklást az utat finanszírozó<br />

patrónus gyakorlati instrukciói váltották<br />

aprópénzre, ô adott részletes utasításokat<br />

az útrakelô ifjaknak és kísérôiknek.<br />

A nevezetes városok megismerésére az útikönyv<br />

vagy útikalauz (guida) szolgált, igényesebb<br />

utazók a 17. században már ezeket<br />

használták. Különösen is megnövekedett a<br />

kereslet a Róma-guidák iránt, a szakirodalom<br />

valóságos útikönyvkiadó iparról beszél<br />

velük kapcsolatban. Zrínyi Miklós például<br />

minden bizonnyal a Le cose meravigliose<br />

dell’alma citta di Roma (Roma, 1636) címmel<br />

kiadott városismertetô kalauzt használta,<br />

Zrínyi Miklós például<br />

minden bizonnyal a<br />

Le cose meravigliose<br />

dell’alma citta di Roma<br />

(Roma, 1636) címmel<br />

kiadott városismertetô<br />

kalauzt használta…<br />

amely részletesen tárgyalta az örök város<br />

látnivalóit.<br />

Az út során általános volt a napló<br />

(diarium) vezetése, hazaküldött levelek<br />

(missiles) számoltak be az élményekrôl,<br />

majd részletes útirajzok és útleírások<br />

(descriptiones) ecsetelték a látottakat, olykor<br />

ezek színvonalas emlékiratokká, memoárokká<br />

terebélyesedtek. A peregrinusok<br />

hazaküldött beszámolói olyan tudósítások,<br />

amelyek biztosították az információcserét<br />

Európa és a Kárpát-medence lakossága között.<br />

A külföldi kapcsolatokat, barátságokat<br />

az album amicorum-ok rögzítették, ezekbe<br />

került a búcsúztató vagy búcsúzó költemények<br />

számtalan variánsa is (propemtikon,<br />

apobaterium stb.).<br />

A kor magyarországi utazóinak társadalmi<br />

rétegzettsége igen színes. Királyok<br />

és fejedelmek, diplomaták és hivatalnokok,<br />

prédikátorok és diákok, adószedôk<br />

és kereskedôk, katonák és mesteremberek,<br />

céhlegények és vándormuzsikusok egyaránt<br />

járták az utakat, a nagyobb egyházi<br />

ünnepek alkalmával pedig a paraszti<br />

tömegek indultak búcsújárásra.<br />

A mobilitást természetesen<br />

a hadi és politikai<br />

események erôsen<br />

befolyásolták, elôsegítették<br />

vagy éppen gátolták. A<br />

szûkebb értelemben vett<br />

– mûvelôdéstörténeti szempontból<br />

jelentôs – utazásokat<br />

a kor elméletírói általában két<br />

nagy csoportra osztották. Egyfelôl a<br />

peregrinatio sancta, másfelôl a peregrinatio<br />

academica, azaz a vallási, ill. a tanulmányi<br />

célból történô utazás számított elismert<br />

érdemszerzô vállalkozásnak, egyént és<br />

közösséget egyaránt szellemileg gazdagító<br />

tevékenységnek. A kétféle motiváció<br />

olykor össze is kapcsolódhatott, többnyire<br />

mégis jól elkülöníthetô utazástípus volt<br />

a zarándokút, a búcsújárás, a csodatévô<br />

szobrok, kutak, források, barlangok, templomok<br />

s egyéb kegyhelyek tömeges felkeresése,<br />

amely egyrészt penitenciatartás és<br />

vezeklés céljából, másrészt pedig újabb kegyelmek<br />

elnyerésének reményében történt.<br />

Ez volt a barokk kor tömeges utazási formája,<br />

amely – már csak olcsósága miatt is<br />

– népszerû volt. A zarándokútra többnyire<br />

csoportosan vállalkoztak: egy-egy családi<br />

közösség, rokonság vagy még gyakrabban<br />

egy település lakói együttesen keltek útra.<br />

Amennyiben 30 fônél nagyobb volt a csoport,<br />

akkor általában processióról, búcsújáró<br />

menetrôl volt szó, ez közös imával, énekléssel,<br />

zászlók és kegytárgyak hordozásával,<br />

5DISPUTA Fôtér

---

DISPUTA Fôtér<br />

6<br />

plébánosi vezetéssel zajlott le. Többnyire<br />

gyalogosan tette meg a csoport az utat,<br />

csak kivételesen került sor jármû igénybevételére<br />

(pl. betegszállítás kocsin vagy<br />

taligán, folyókon történô átkelés csónakon<br />

„Kíváncsi vagy, mivel<br />

szerzett dicsôséget<br />

s hírnevet magának<br />

Odüsszeusz? Elment a<br />

világ végére, s felkeresett<br />

sokféle emberfajtát,<br />

sokféle várost, s<br />

ezzel szolgált rá, hogy<br />

kerek e világon verseljenek<br />

róla. Ha tehát<br />

dicsô hírnevet akarsz<br />

nyerni, keresd fel<br />

Odüsszeusz példájára a<br />

távoli országokat!”<br />

…az utazónak két<br />

dologra van leginkább<br />

szüksége: türelemre és<br />

pénzre.<br />

stb.). Szállásul gyakran a<br />

kolostorok kerengôje szolgált,<br />

némelyiken egyszerre<br />

ezer ember is eltölthette az<br />

éjszakát. Az elôkelô, gazdag<br />

emberek sem voltak itt kivételek,<br />

a zarándoklat csakis<br />

a viszontagságok vállalásával<br />

érhette el célját.<br />

Más indítékkal s más<br />

módon került sor a tanulmányi<br />

és ismeretszerzési<br />

célú utazásokra, melyek már<br />

sokkal inkább tekinthetôk<br />

a modern turizmus elôzményeinek.<br />

A magyarországi<br />

utazáselméleti irodalom elsô fontos fejtegetésének<br />

szerzôje, báró Forgách Mihály,<br />

Justus Lipsius levelezôpartnere 1587-ben<br />

wittenbergi egyetemi beszédében himnikus<br />

szárnyalású szavakkal biztatta utazásra a<br />

magyar ifjúságot. Retorikus kérdéssel indította<br />

érvelését: „Kíváncsi vagy, mivel szerzett<br />

dicsôséget s hírnevet magának Odüszszeusz?<br />

Elment a világ végére, s felkeresett<br />

sokféle emberfajtát, sokféle várost, s ezzel<br />

szolgált rá, hogy kerek e világon verseljenek<br />

róla. Ha tehát dicsô hírnevet akarsz<br />

nyerni, keresd fel Odüsszeusz példájára a<br />

távoli országokat! Ezt tanácsolja íme, egy<br />

elôkelô, érdemdús fôúr, aki saját tapasztalatából<br />

ismerte meg az utazás sok elônyét.<br />

Ôt kövesd útmutatódul, magyar ifjúság, ha<br />

nem akarsz alulmaradni s készakarva eltékozlója<br />

lenni dicsôségednek.”<br />

Mint tudjuk, a magyar ifjúság nagy<br />

számban vállalkozott az utazásokra, fôként<br />

az egyetemjárás volt tömeges a kora újkorban,<br />

ez természetesen még<br />

haszonelvû vállalkozás volt,<br />

a nemzetközi tudományossággal<br />

történô lépéstartás<br />

kényszere vezette, tehát<br />

jellegében különbözött a<br />

modern kor ún. szabadidô-turizmusától.<br />

Viszont a hazatérôben lévô diákok nem<br />

egyszer tettek olyan kerülôutakat, amelyeknek<br />

célja már egyértelmûen Európa<br />

megismerése, s az ottani tapasztalatszerzés<br />

volt, a stúdiumok kiegészítése „az idegen<br />

nép között járás”, az „idegen földek látása”<br />

élményeivel. Klasszikus példája ennek<br />

Szepsi Csombor Márton utazása: közel két<br />

évig Danckában (Gdansk) végezte tanulmányait,<br />

innen indult féléves nyugat-európai<br />

útjára, Dánián át Hollandia, Anglia,<br />

Franciaország, Németország és Csehország<br />

látására. Járt többek között Amsterdamban,<br />

Londonban, Párizsban, Strasbourgban,<br />

Heidelbergben, Nürnbergben, Krakkóban,<br />

utazott hajón, szekéren,<br />

gyalog, s lelkesült csodálkozással<br />

számolt be az európai<br />

polgári kultúra produktumairól:<br />

épületekrôl,<br />

szokásokról, emberekrôl,<br />

tájakról, kuriozitásokról<br />

egyaránt. Úgy figyelte ô<br />

Európát, hogy közben mindig<br />

hasonlított, a magyar<br />

viszonyokat vetette össze<br />

a látottakkal, igyekezett<br />

hazahozni a tapasztalatokat,<br />

számára nem csupán<br />

kikapcsolódás volt az utazás,<br />

hanem kettôs dimenzióban<br />

gondolkodás eszméltetô alkalma<br />

is. Emellett azonban az „útonjárás” nehézségeit<br />

és veszedelmeit emberi közelségbe<br />

hozta útleírása, jellemzô, hogy a holland<br />

tengerparton elszenvedett viszontagságai<br />

kapcsán azt jegyezte fel, hogy az utazónak<br />

két dologra van leginkább szüksége:<br />

türelemre és pénzre.<br />

Az utazók „vezérfonala”<br />

A Szepsi Csomboréhoz hasonló módon még<br />

sok száz protestáns fiatal járta be Európa<br />

különféle városait, fôként a németországi<br />

és németalföldi egyetemi központokat.<br />

Elsôsorban ôk hasznosíthatták a késmárki<br />

iskola tudós rektorának, Frölich Dávidnak<br />

könyveit, amelyek alapvetô, minden részletre<br />

kiterjedô útmutatást adtak az útrakelôk<br />

számára. A szerzôrôl az a hír járta, hogy 12<br />

éven át utazott, úgy szedte össze tapasztalatait.<br />

Földrajzkönyve (Medulla geographiae<br />

practicae, Bártfa, 1639) kifejezetten<br />

„az utazók hasznára”<br />

készült, s határozott<br />

célkitûzése szerint „fôként<br />

Európa nevezetesebb és<br />

könnyen megközelíthetô<br />

területeit tárgyalja. Az elôszó cseppet<br />

sem kíméli az utazások ellenzôit. Szerinte<br />

„akadnak ugyanis olyan tudákos nagyokosok,<br />

akik csizmadiák módjára folytonosan<br />

otthon bújnak meg, a vándorlást lecsepülik,<br />

és csak földrajzírókat forgatnak, ezeket a<br />

németek Buchgelehrtennek nevezik, akik<br />

annyira arcátlanok és megátalkodottak,<br />

hogy azt hiszik, csupán csak könyvek olvasgatásából<br />

ugyanannyit tudnak, amennyit<br />

mások saját szemükkel látnak.” E szenve-

---

délyes utazási propaganda után rendszerezetten,<br />

hét fejezetbe csoportosítva veszi<br />

sorra az út során megszemlélendô dolgokat.<br />

Eszerint a lelki elôkészület, a zsoltárimádság<br />

után szemügyre kell venni az úti célul<br />

szolgáló területet, tudni kell annak neveit<br />

(régit és újat, névváltozásait), az országok<br />

elnevezésének okát, alapítóját, lakosainak<br />

helyzetét, a meglátogatott városok fekvését,<br />

folyóinak, hegyeinek, kikötôinek, erdeinek,<br />

ligeteinek nevét, meg kell ismerni<br />

az ottani emberi létesítményeket, házakat,<br />

kolostorokat, templomokat, palotákat,<br />

várakat, piacokat, tornyokat, bástyákat,<br />

fegyvertárakat, kerteket, kutakat, szobrokat,<br />

festményeket, végül tanulmányoznia<br />

kell az utazónak a fogadó ország politikai<br />

életét, kormányzásának módját, iskoláit,<br />

oktatásügyét, könyvtárait, közerkölcseit,<br />

számba kell vennie tudósait és mesterembereit<br />

egyaránt. Általános utazási szabályzatát<br />

pedig így adja meg:<br />

„Az utasnak sok szenvedést kell eltûrnie,<br />

aki ezt nem viseli el, el se induljon. Indulás<br />

elôtt ismerje meg a helyeket. Ne csak a<br />

külsôségeket figyelje meg, hanem az emberek<br />

életét és szokásait is, a<br />

helyek fekvését, a régi emlékeket,<br />

ebbôl származik a<br />

bölcsesség. Vigyen magával<br />

térképet, ez az utas vezetôje<br />

és szeme, nélküle vakon<br />

bolyong az ismeretlenben.<br />

Megbízható útitársat válasszon.<br />

Hajnalban induljon,<br />

éjszaka maradjon veszteg,<br />

este keressen biztos szállást, viharban ne<br />

menjen. Ne higgyen mindenkinek, de ne is<br />

csapjon be senkit, ne fecsegjen, ne vetélkedjék,<br />

a tudósokkal társalkodjék. A fogadóban<br />

legyen vigyázó, ne számolja pénzét<br />

mások elôtt. A többi dologról tájékoztatja<br />

Vezérfonalam, melyet sûrûn forgasson útközben.”<br />

Néhány évvel késôbb jelent meg<br />

Frölich újabb mûve, Az utazók könyvtára<br />

vagy vezérfonala (Bibliotheca seu cynosura<br />

peregrinantium, Ulm, 1643–44), amelybe a<br />

Medulla tartalma is beépült, s ez a szerzô<br />

szerint „minden eddig kiadottnál teljesebb,<br />

gyönyörködtetôbb és hasznosabb útikönyv”,<br />

amely tartalmaz száznál több utazási<br />

problémát, tanácsokat a vándorláshoz,<br />

módszertant a látványosságok megfigyeléséhez,<br />

utazási földrajzot és történelmet,<br />

öröknaptárat, tájékoztatást az utakról,<br />

vásárokról és pénznemekrôl, de megtalálhatók<br />

benne az úti jóslatok különféle fajtái<br />

(álomfejtések, tenyérjóslások, idôjárási<br />

elôrejelzések), s az úti imák és énekek is.<br />

„A vendéglátó lányait<br />

vagy szolgálóit ne<br />

zaklassuk szemérmetlenül.”<br />

„Ismeretlen és<br />

veszedelmes erdôbe ne<br />

merészkedjünk kísérô<br />

nélkül.” „Viharban ne<br />

káromkodjunk.”<br />

A korabeli utazó mindennapjai elevenednek<br />

meg a késmárki tudós rektor intelmei<br />

nyomán, ezek közül most csupán néhányat<br />

idézhetünk illusztrációként. Az utazás<br />

elvszerû magasztalása és az utasok testi<br />

esendôsége egyaránt megjelenik ezekben.<br />

Az elôbbire példák: „A tanultság a legbiztosabb<br />

úti felszerelés, sem hajótörés, sem<br />

tûzvész, sem háború, sem tolvajlás, sem<br />

rablás nem árt neki.” „Érdeklôdéssel kell<br />

felkeresni, megszemlélni és megbecsülni a<br />

nagy emberek szülôhelyét.” „Szorgalmasan<br />

látogassuk útközben a templomokat.” Az<br />

utazás módjaira vonatkozó intelmek: „Nem<br />

kell túlzottan félni az út veszedelmeitôl.”<br />

„Nemcsak az oda-, hanem a visszautat is<br />

gondosan meg kell fontolni.” „A lónak éjjelnappal<br />

gondját kell viselni.” Számos tanács<br />

szól az étkezésrôl: „A fogadóban néha nem<br />

szánk íze szerint készült ételt is el kell viselnünk.”<br />

„Vendégségben apránként együk<br />

az ételt.” „A részegség kerülendô.” „Az itáliai<br />

vendéglôkben kerüljük a nyúlhúst.”<br />

Úgy tûnik, akkoriban is voltak renitens,<br />

kellô mûveltség híján lévô útrakelôk,<br />

késmárki tudós szerzônk több intelme erre<br />

enged következtetni: „Az<br />

útitársak parasztosságát<br />

és durvaságát olykor türelemmel<br />

viselni kell.” „Ne<br />

versengjünk egykönnyen<br />

az útitársakkal.” A szálláshelyeken<br />

való viselkedést<br />

is fontosnak tartja: „A fogadóban<br />

olyan beszélgetést<br />

kell folytatni, ami a gazdát<br />

és a többi vendéget szórakoztatja, a<br />

beszélôt pedig megkedvelteti.” „Kerüljük<br />

az üres hencegést.” „A hazugnak jó legyen<br />

a memóriája.” „Elôbb gyôzôdjünk meg a<br />

vendéglátó hûségérôl, s csak azután bízzuk<br />

rá pénzünket.” „A vendéglátó lányait<br />

vagy szolgálóit ne zaklassuk szemérmetlenül.”<br />

További tanácsok a veszélyektôl óvják<br />

az utazót, imígyen: „Ne menjünk vaktában<br />

veszélyes helyre.” „Ismeretlen és veszedelmes<br />

erdôbe ne merészkedjünk kísérô nélkül.”<br />

„Viharban ne káromkodjunk.”<br />

Arra hangsúlyosan igyekszik a szerzô<br />

felhívni a figyelmet, hogy a külsô látvány<br />

mögött az idegen ország közéletét, szervezettségét<br />

érdemes megismernie az utazónak.<br />

Szerinte „korántsem kielégítô az,<br />

ha valakit megkérdeznek, voltál-e ebben<br />

a városban, s ô így válaszol: Igen, voltam<br />

ott, van annak egy magas tornya, négy<br />

temploma s hét kapuja. Kevés ez, s így a<br />

költség hiábavaló volt. Mert ugyanígy meg<br />

kell vizsgálni azt, hogy az egyes helyeken<br />

hogy intézik a közügyeket. Hogyan lehet<br />

7DISPUTA Fôtér

---

mindezt megismerni? Vajon ajándékozzáke<br />

a jogászokat, kapnak-e ezüstkelyhet stb.,<br />

s úgy csavarják-e az ügyet, ahogyan akarják<br />

stb. Vajon vannak-e cipészek és pékek<br />

is a tanácsban?”<br />

Mint látható, az állami hivatalok szervezettségére,<br />

a korrupció lehetôségére, a<br />

közélet demokratizmusára irányuló kérdések<br />

ezek, s aligha vitatható, hogy élô<br />

igényt fejeznek ki Európa valódi arcának<br />

megismerésére.<br />

Aki Frölich Vezérfonalát áttanulmányozta,<br />

megfelelô módon megismerhette a<br />

kor utazási reguláit, felkészülhetett a nem<br />

csekély kockázatot jelentô és költséget<br />

igénylô vállalkozásra s a továbbiakban már<br />

csak rajta (és patrónusa bôkezûségén) múlott,<br />

hogy milyen mélységben ismerkedhetett<br />

meg Európa beutazott tájaival, mennyi<br />

ismerettel és tapasztalattal térhetett haza<br />

onnan.<br />

A gyalogosan útrakelô viator-ról életszerû<br />

leírást ad Comenius 1653-ban Sárospatakon<br />

készült jeles tankönyve, az Orbis<br />

pictus, amelyhez 1675-ben magyar szöveget<br />

is csatoltak. Eszerint: „Az úton-járó viszen<br />

(hordoz) a vállán tarisznyában (tüszôben)<br />

ami belé nem fért a zsebébe avagy táskájába;<br />

béfedettetik útiköpönyeggel; kezében<br />

tartja a botot (istápot, pálcát), melylyel<br />

támogassa magát; szüksége vagyon az<br />

útiköltségre (pénzre) s hûv s nyájas társra.<br />

A gyalogút kedvéért (az ösvény okáért) hanemha<br />

járt (törött) út lészen, el ne hagyja<br />

az ország útját. A félfelé való (tébolygó)<br />

utak és kettôs utak megcsalnak és félfelé<br />

visznek a járatlan (töretlen) helyekre; nem<br />

oly igen a kerülô (kerengô) utak és keresztutak.<br />

Tudakozzék azért az eleiben jövôktûl<br />

(akadóktúl), merre kellessék menni, és<br />

ôrizze magát a tolvajoktul (kóborlóktul,<br />

nyúzó-fosztóktul), valamint az úton, ekképpen<br />

a vendégfogadóban (szálláson is),<br />

ahol meghál.” A kor utazási alapszókincsét<br />

is bemutatják ezek a sorok, amelyek a bemutatáson<br />

kívül a gyalogosra leselkedô<br />

veszélyekre utalnak. A vízen való átkelés<br />

különösen sok nehézséget jelentett. Az<br />

útvonalat a hidak, pallók és gázlók helye<br />

szerint kellett meghatározni, máskor csónakokról<br />

kellett gondoskodni. Nem ritkán<br />

úszva keltek át a folyón, ehhez – Comenius<br />

leírása szerint – „kákábúl való köteléket”<br />

vagy „felfúvott ökörhólyagokat” használtak<br />

segédeszközül, egyesek viszont szabadon<br />

úsztak „kezeknek és láboknak hányatásával”,<br />

mások „megtanulták a vizet tapodni…<br />

ruhájokat a fejeken hordozván.” Kuriózumként<br />

viszont azt is hozzáteszi, hogy a búvár<br />

„úszhatik a víz alatt is, valamint az hal”.<br />

Fôúri utazások<br />

A tehetôsebb, fôként arisztokrata ifjak tanulmányútjainak<br />

szervezése természetesen<br />

egészen más dimenziókban történt. A<br />

16 éves Zrínyi Miklós itáliai tanulmányútjának<br />

elôkészítésével például a király ma-<br />

8DISPUTA Fôtér

---

gát az esztergomi érseket, Pázmány Pétert<br />

bízta meg. Több mint fél éven át folyt a<br />

szervezés, ajánlólevél ment a királytól a<br />

római és velencei követ számára, Pázmány<br />

pedig Francesco Barberini bíboros államtitkártól<br />

kérte az út támogatását. Senkviczy<br />

Mátyás esztergomi kanonok vezetésével népes<br />

delegáció kísérte az ifjú<br />

magyar arisztokratát, akit<br />

Itáliában számos egyházi<br />

és világi méltóság fogadott,<br />

többek között a toszkánai<br />

nagyherceg, valamint VIII.<br />

Orbán pápa, aki verseskönyvével<br />

is megajándékozta ôt.<br />

Nápoly, Róma, Firenze és<br />

Pisa voltak az út fontosabb<br />

állomásai, az eredmény pedig:<br />

olasz nyelvtudás, széles<br />

körû irodalmi, hadtudományi<br />

és államelméleti<br />

tájékozottság, tudatossá<br />

érett politikai hivatás.<br />

Más irányba, de nem<br />

kevesebb haszonnal utazott<br />

az ifjú gróf Bethlen Miklós, Apáczai<br />

Csere János tanítványa. Miután hollandiai<br />

egyetemeken tanult, járt Londonban,<br />

Oxfordban, Párizsban, így széles körû politikai<br />

tájékozottsággal térhetett haza Erdélybe.<br />

Önéletírása szerint lenyûgözték ôt<br />

a nyugati kultúra teljesítményei, az uralkodókat<br />

övezô reprezentációs formák, az<br />

egyetemeken hallott rangos elôadók, a<br />

könyvtárak, kórházak, régészeti emlékek,<br />

mûgyûjtemények, raritások és kuriozitások,<br />

s nem utolsósorban az ottani élet szervezettsége,<br />

prakticizmusa. Érthetô, hogy egy<br />

emberöltôvel késôbb fiának, Mihálynak, a<br />

lehetô legnagyobb gonddal szervezte meg<br />

európai körutazását. Bethlen Mihály frankfurti<br />

és franekeri stúdiumai után bejárta<br />

Dániát, Svédországot, Belgiumot, Hollandiát,<br />

Angliát, Svájcot, Németországot, Itáliát,<br />

Ausztriát és Lengyelországot, mindenütt<br />

megtekintette a nevezetességeket, beszélt<br />

tudósokkal és politikusokkal, úgy, ahogy<br />

azt az apai instrukciók elôírták. Más kérdés,<br />

hogy jól szervezett külföldjárásának<br />

tapasztalatait korai halála miatt itthon<br />

már nem hasznosíthatta.<br />

Az arisztokrácia körében a 17. század<br />

végétôl Magyarországon is meghonosodott<br />

az ún. kavalierstour, az Európa-szerte divatos<br />

utazási forma. E nemesi-lovagi típusú<br />

tanulmányút során a külföldre küldött ifjúnak<br />

nem egyetemi stúdiumokat kellett<br />

folytatnia, hanem az ottani udvari élet<br />

normáit, a fôrangúak közötti társadalmi<br />

érintkezés szabályait kellett elsajátítania,<br />

E nemesi-lovagi<br />

típusú tanulmányút<br />

során a külföldre küldött<br />

ifjúnak nem egyetemi<br />

stúdiumokat kellett<br />

folytatnia, hanem<br />

az ottani udvari élet<br />

normáit, a fôrangúak<br />

közötti társadalmi<br />

érintkezés szabályait<br />

kellett elsajátítania,<br />

idegen nyelveket, táncot,<br />

lovaglást, vívást,<br />

jogászi praktikákat,<br />

építészetet kellett<br />

tanulnia…<br />

idegen nyelveket, táncot, lovaglást, vívást,<br />

jogászi praktikákat, építészetet kellett tanulnia,<br />

az önálló pénzkezelés fortélyaiban<br />

kellett tájékozódnia. Jó példa erre Széchenyi<br />

Zsigmond itáliai körútja, amelyet apja,<br />

György rendkívüli gonddal szervezett meg.<br />

A 19 éves fiú (nemzeti könyvtárunk alapítójának<br />

nagyapja) négy kísérô<br />

társaságában 1699-ben kelt<br />

útra, mindegyikôjüknek<br />

megvolt az út során a feladata,<br />

amelyet külön-külön<br />

részletes írásos instrukció<br />

rögzített. Az apa szigorúan<br />

elôírta az útvonalat, a meglátogatandó<br />

személyeket és<br />

intézményeket, költségvetési<br />

tervet adott, s erkölcsi<br />

intelmekkel is elhalmozta<br />

az utazó csoport tagjait.<br />

A hazaküldött levelek részletesen<br />

be is számoltak az<br />

út minden mozzanatáról.<br />

Az úti célok között a<br />

magyar katolikus egyházi<br />

értelmiség körében elsô helyen természetesen<br />

Róma szerepelt, részben az ottani<br />

teológiai tanulmányok, részben pedig a<br />

pápai udvarhoz fûzôdô kapcsolatok miatt.<br />

Pongrácz Imre esztergomi kanonok például<br />

részletesen beszámol arról az élményrôl,<br />

amelyben az odaérkezô magyar teológushallgatók<br />

részesülhettek a római mûvészeti<br />

kincsek láttán. Útirajza külön is kiemeli a<br />

megtekintett mûalkotások közül Michelangelo<br />

freskóját a Sixtusi Kápolnában, s lelkesen<br />

tanácsolja: „Ezt is nézze meg az, aki<br />

meg akarja ismerni, hogy a festészetnek<br />

mekkora ereje van.” De nem csupán a vatikáni<br />

paloták és a Szent Péter-bazilika dekoratív<br />

építészeti megoldásairól szól nagy<br />

elismeréssel, hanem az építményeket övezô<br />

kertekrôl is, amelyekben a gyümölcsfák és<br />

pálmák mellett források, kutak, vízesések,<br />

barlangok, lépcsôsorok és szoborcsoportok<br />

láthatók és alkotnak mûvészi egységet.<br />

Mindez az akkoriban Európa-szerte divatos<br />

barokk ízlés iránti fogékonyság jele, Róma<br />

nyilvánvalóan a többi magyarországi utazó<br />

számára is hasonló impressziókkal szolgált.<br />

Több fennmaradt útinapló tanulsága<br />

szerint az Itáliába igyekvô magyarországi<br />

utazók mindig Bécsbôl indultak, s általában<br />

egy hónapig tartott az út Rómáig.<br />

A nagyszombati egyetem rektora, Sennyey<br />

László jezsuita atya 1687-ben 34 nap alatt<br />

tette meg az utat Bécsbôl Rómába, a viszszaút<br />

mindössze 31 napig tartott. Csáky<br />

Imre bíboros 1721-ben három hét alatt<br />

tette meg ugyanezt, s 30 nap alatt ért<br />

DISPUTA Fôtér<br />

9

---

DISPUTA Fôtér<br />

10<br />

vissza. Ladányi Elek Zsigmond minorita<br />

tartományfônök Egerbôl indult két társával<br />

a római rendi nagykáptalan ülésére<br />

1731-ben, ô az odautat 73 nap alatt, a viszszautat<br />

58 nap alatt járta meg. Átlagosan<br />

napi 32 kilométert teljesítettek, az út javarészét<br />

gyalog tették meg, csupán egy-egy<br />

szakaszon fogadtak postakocsit vagy szálltak<br />

hajóra. A szerzetesek, ha csak lehetett,<br />

kolostorokban szálltak meg, a világi utazók<br />

fogadókban éjszakáztak, a fôrangúak<br />

pedig többnyire egymás udvarait keresték<br />

fel utazásaik során. Minden rendû és rangú<br />

utazóra jellemzô volt azonban, hogy útvonalának<br />

nevezetességeit, látnivalóit megtekintette,<br />

olykor több napot is rászántak<br />

arra, hogy elidôzzenek az arra érdemes<br />

helyen. Ilyen volt többek között Velence,<br />

ahol átutazóban szinte mindenki több napot<br />

is szívesen eltöltött. Így járt el például<br />

a Szentföldre zarándokoló ferences páter<br />

Kiss István is, aki elragadtatással szólt az<br />

„Adria királynôjének” szépségérôl. Bizonyára<br />

sok magyar Velence-utazó élményei<br />

voltak hasonlóak az övéihez. Szerinte itt<br />

„az épületek oly mesterségesek és kivált<br />

faragott kövekbôl, hogy álmélkodásra indítja<br />

a látókat.” Elsô benyomása az, hogy<br />

„az egész világon a tenger vizei között legmesterségesebben<br />

épült nemes Venezia (…)<br />

különös szigetecskéken úgy<br />

feküszik, mintha az egész<br />

város a vízbôl eresztené<br />

fel a nagy roppant szép<br />

palotákat.” Mély benyomást<br />

tett rá a Szent Márk<br />

tér, valamint a dózsepalota,<br />

ahol – mint írja – „nem<br />

gyôztem bámulva nézni a<br />

mesterséges picturákat és<br />

más figurás írott, faragott,<br />

rakott, szövött ábrázolatokat.”<br />

Különösen tetszett<br />

neki a jezsuita templom,<br />

amelyben „drága színû,<br />

különbözô kövekkel kiékesített<br />

négy nagy oszlopot” vett szemügyre,<br />

melyek mindegyike „szeletes drága<br />

sokszínû napkeleti fáin kövekkel vagyon<br />

felficerézve.” Az egyik apácaklastromban<br />

pedig a „musikálást és éneklést” dicséri, s<br />

megjegyzi: ennél szebbet soha nem hallottam<br />

sehol ez ideig … Nincs az a kanária<br />

madárka, ki úgy vezetné az nótát. Sôt azt<br />

véltem, hogy nem emberi, hanem valami<br />

angyali az éneklés.”<br />

Velence tehát egyrészt önmaga értékei,<br />

másrészt közlekedési helyzete miatt állt a<br />

barokk korban az utazók érdeklôdésének<br />

középponjában. Itt szállt gályára Kiss István,<br />

aki alighanem a legteljesebb és legszínesebb<br />

barokk kori, magyar nyelvû útleírást<br />

készítette el 1766-ban tett jeruzsálemi<br />

utazásáról, számot adva a korabeli tengeri<br />

hajóút viszontagságairól és élményeirôl<br />

egyaránt.<br />

Szekéren és hintón<br />

Külön ládában<br />

tartotta a csatlós a<br />

kocsi pótalkatrészeit,<br />

s az inas a tartalék<br />

lószerszámokat, s még<br />

egy további láda az<br />

asszony „aprólékos<br />

portékája s egyetmása”<br />

elhelyezésére<br />

szolgált. Nem csoda,<br />

hogy olykor sem elôre,<br />

sem hátra nem lehetett<br />

kilátni a ládák<br />

sokasága miatt.<br />

A Kárpát-medencén belül viszont az utazás<br />

gyalog, lóháton, utazókocsin vagy éppen<br />

hintón volt lehetséges, attól függôen,<br />

mennyire volt gazdag az utas. A Tinódi<br />

Lantos-féle vándorzenészek és szegényebb<br />

diákok gyalog taposták az út porát vagy<br />

sarát az idôjárástól függôen, s szerencséjük<br />

volt, ha felvette ôket egy-egy szekér. A 17.<br />

században a Habsburg Birodalom területén<br />

már viszonylag rendszeresen mûködött a<br />

postakocsi-szolgálat, ezt azonban csak a<br />

tehetôsebbek tudták megfizetni. Az úri<br />

rend természetesen saját kocsiján utazott,<br />

ha családjával együtt kellett útrakelnie. Ha<br />

nem, akkor – mint Apor Péter írja – „csak<br />

paripán ment, ott konyhaszekér nem volt,<br />

hanem az vezetéken vagy szolgánál viaszas<br />

palack bor, fejér cipó, némelyeknek az tarisznyában<br />

ösztövéres szalonna, amellé fokhagyma,<br />

sódor, pár- vagy mogyoróhagymával,<br />

sült tyúk… Nyárban, mihelyt jó füvet<br />

kaptanak, megszállottak,<br />

az köpenyeget az fûre, vagy<br />

ha szénabuglya volt, az<br />

buglya mellé leterítették”,<br />

így került sor az ebédre. Az<br />

urak közül – folytatja Apor<br />

– „némelynek volt 10–15<br />

sastollas, forgós szolgái is<br />

utána”, s az urat a számos<br />

inas és étekfogó mellett<br />

még trombitások, töröksíposok,<br />

hegedûsök, dudások,<br />

furulyások, cimbalmosok,<br />

énekesek és asztali mulattatók<br />

is kísérték. Ha az úr<br />

egyik jószágból a másikba<br />

utazott, akkor 8–10 társzekér csatlakozott<br />

hozzá, rajtuk élelmiszerek, konyhafelszerelés,<br />

valamint hat, hét, nyolcejteles ónpalackok,<br />

pincetotok”.<br />

Még több elôkészület kellett az utazáshoz,<br />

ha arra családostul került sor. Ismét<br />

Apor Péter szavait idézve: „Mikor penig<br />

útra indultanak feleségestôl, az böcsülletes<br />

nemességnek állapotjához képest kis bôrös<br />

kocsija volt, mikor közel ment, két lovon<br />

járt, mikor távulabb ment, négy lovat fogatott<br />

be… A hintók mind bôrös magyar hintók<br />

voltanak… Az magyar hintó is kétféle<br />

vala, egyik kétfele eresztôs, az drágább

---

is volt, az második orsós. Amely uraknak<br />

kétféle hintaja volt (de az ritka volt), az<br />

kétfelé eresztôsön járt az úr, az orsóson az<br />

asszony.” Hatlovas hintó esetében a kocsis<br />

nyeregbôl hajtotta a lovakat. Comenius leírása<br />

szerint „a nagy úri rendek járnak hat<br />

lovakon, két kocsissal, függô szekérben,<br />

melly hívattatik hintónak. Egyebek két lovon,<br />

kocsin.”<br />

A hintókat gondosan felszerelték, belsejükbe<br />

párnazsákokat raktak, díszes<br />

szônyegekkel letakarták s rögzítették ôket,<br />

így alakították ki a kényelmes üléseket.<br />

Az útra egy fazék káposztát, sültet, fehér<br />

cipót és pincetokban bort vittek magukkal,<br />

mivel (mint Apor írja) mindenütt jó bort<br />

nem kaphattak. A hátulsó<br />

bak mögött helyezték el a<br />

„nagy öreg, bôrrel borított,<br />

ónos szegekkel cifrán megvert”<br />

utazóládát, amelybe<br />

„az asszony köntöseit,<br />

szoknyáját s egyéb portékáit mind bérakták”<br />

s még külön is volt egy „fejérruhás<br />

láda”. Külön ládában tartotta a csatlós a<br />

kocsi pótalkatrészeit, s az inas a tartalék<br />

lószerszámokat, s még egy további láda az<br />

asszony „aprólékos portékája s egyet-mása”<br />

elhelyezésére szolgált. Nem csoda, hogy<br />

olykor sem elôre, sem hátra nem lehetett<br />

kilátni a ládák sokasága miatt. Apor Péter<br />

az ülésrendrôl is részletes tájékoztatást<br />

ad. „Az hátulsó ülésen az úr s az asszony<br />

ültenek, ha olyan 3–4 esztendôs gyermekek<br />

volt, azt közbenvették, ha penig nagyobb<br />

volt, kivált leány, az öregasszonnyal<br />

az elsô ülésben ült, némelykor hárman is<br />

ültek elô. Az frajok az ablakban ültenek,<br />

néha négy személy is szorult a két ablakban.<br />

Az csatlón hátul az úr felôl állott az<br />

csatlós, másfelôl, az asszony felôl az inas,<br />

annak a nyakában volt az úr mosdó, aranyas<br />

csészéje az orcatörülôvel, fésûvel<br />

együtt lódingmódra.”<br />

Mindeme kényelem ellenére a hintóutak<br />

veszélyességét jelzi, hogy a csatlósnak és<br />

inasnak már csak azért is készenlétben kellett<br />

lennie, mert „ahol dôlô volt, leszállottak,<br />

s a hintót tartották.” A lovas szolgák a<br />

hintó elôtt jártak, biztosították az utat, a<br />

lovász pedig hátul a vezetékparipákat hajtotta.<br />

Ha fôpap kelt útra, hordozható oltárt<br />

is mindig vitt magával a kocsikaraván, s a<br />

rögtönzött misére az út mellett, a szabad ég<br />

alatt került sor, miként azt Csáky Imre bíbornok,<br />

kalocsai érsek útjairól feljegyezték.<br />

Bethlen Gábor fejedelem utazásairól<br />

is számos adat maradt fenn. Utazásaira<br />

egész szekérsor kísérte: eresztôs hintó (ún.<br />

landauer), konyhakocsi, pohárszékkocsi,<br />

„innyaadó kocsi”, jegeskocsi az élelmiszerkészlet<br />

tárolására, fûhordószekér, tábori<br />

szekér, s mindehhez járult még a<br />

lovaskíséret.<br />

Régen és ma<br />

„Aki messze földön<br />

utazik, saját lelkét is<br />

bejárja. Ez a ráadás a<br />

fontosabb.”<br />

Sok munka s igen gondos elôkészület kellett<br />

tehát a kora újkori utazások megszervezéséhez.<br />

Múltat fürkészô áttekintésünk végén<br />

érdemes feltennünk a kérdést: vajon a<br />

nagy körültekintést igénylô, sok veszéllyel<br />

is járó régi utazások résztvevôje szerzett-e<br />

több tapasztalatot az út során, avagy a modern<br />

kor turistája, akinek jóval kevesebb a<br />

szervezési gondja, akit irodák segítenek az<br />

út lebonyolításában, s akit<br />

a modern közlekedési eszközök<br />

pár óra alatt bármely<br />

európai úti célhoz odaröpítenek?<br />

Vajon a gyorsaság, az<br />

idôkihasználás kényszere<br />

nem jár-e számottevô élményveszteséggel?<br />

Korunk tömegturizmusa ad-e lehetôséget<br />

arra, amire a régi századok utazójának<br />

bôven nyílott alkalma: közvetlen kapcsolatba<br />

kerülni a természettel, a táj rejtett<br />

szépségeivel, az ott élô emberekkel, megismerni<br />

azok nyelvét, mentalitását, kultúráját?<br />

Megismerni Európát, nemcsak külsô<br />

látnivalói, hanem belsô szervezettsége,<br />

mûködése révén is?<br />

„Aki messze földön utazik, saját lelkét is<br />

bejárja. Ez a ráadás a fontosabb”, az emelkedés<br />

„az önmegismerés Alpesei felé” – írta<br />

a sokat utazó költô, Illyés Gyula, s megfigyelése<br />

érvényét erôsíti az a sok évszázados<br />

utazási tapasztalat és élmény, amely<br />

utazásszervezési irodalmunkban megjelent.<br />

De vajon figyel-e modern korunk Európa-járása<br />

erre a szempontra? Válik-e az<br />

utazás a helyváltoztatáson és a környezetváltáson<br />

túl az eszmélkedés alkalmává is,<br />

a szemhatár tágításának és az identitástudat<br />

erôsítésének lehetôségévé is? Képes-e<br />

a megnövekedett technikai lehetôségek<br />

nyomán fellendülô modern utazásszervezés<br />

biztosítani és társítani a lenyûgözô<br />

külsô látványok bemutatása mellé a belsô<br />

élményt, a szellem gazdagodását és épülését<br />

is? Évszázadokkal ezelôtti elôdeink tapasztalatai<br />

arra intenek, hogy ilyen módon<br />

lenne hasznos és gyümölcsözô utazásainkat<br />

megszervezni, a jövôben az EU tagországaként<br />

a kulturális és tudományos turizmus<br />

nemzetközi kapcsolatrendszerében részt<br />

venni s abban a magyar hagyományokhoz<br />

méltó helyet elfoglalni.<br />

DISPUTA Fôtér<br />

11

---

DISPUTA Macskakô<br />

12<br />

Tandori Dezsô Montaigne XXI felé (2. rész)<br />

Egészen máshonnét nézve – íme, egy<br />

felhasználható jegyzetem, lévén<br />

hogy e dolgozatra készülve számos<br />

papírlapot firkáltam tele, melyek csaknem<br />

mind a lábamnál hevernek most, eldobva,<br />

felhasznál(hat)atlanul –, parlagi premisszaként<br />

tehát: ha elnyomó(bb) rendszerekben<br />

jogos volt is az a (Mészöly Miklós által például<br />

közkeletûen, társalgásian, de filozofikusan)<br />

megfogalmazott igény, hogy az írónak<br />

igenis legyen meg a tévedéshez „való”<br />

joga, ma azt mondanám,<br />

legyen meg annyi joga a<br />

filozófusnak, írónak etc.,<br />

hogy sok mindenre ne is<br />

legyen képes. Áttekintésre<br />

például; kezdeményezésre;<br />

ne legyen képes világot<br />

látni (durvulnak a fogalmak!);<br />

empátiára (hm!<br />

állhat ez?); rendszerezésre;<br />

vagy mindezekre, ezek<br />

némelyikére idôlegesen ne<br />

legyen képes, aztán térjen<br />

ám vissza akár a képessége<br />

stb. „Békésnek”, közelien<br />

aktuális totalitárius rendszerek<br />

híján „szabadnak”<br />

érezhetô (kor)helyzetekben nem okvetlenül<br />

alapkritérium a totális emberkép sem.<br />

Nem a totális emberkép (emberiségfogalom)<br />

megtámadása, ha valaki mellékesnek<br />

tartott létezôkkel (létezési formákkal)<br />

olyképp foglalkozik, hogy ezek által semmi<br />

(állítólagosan; a gyakorlat, az elmélet stb.<br />

által különbnek tartott) „szent” dolgot nem<br />

támad. Ellenben esztétikai térbe ott megy<br />

át az ily foglalkozás (amennyiben megítélt)<br />

mikéntje, hogy az esztétikum – netán kialakítandó,<br />

megújított, de esetleg hagyományos<br />

formakincsre, eszköztárra bízott<br />

– igényeit kielégítse. Ellenben ezt riasztóan<br />

kevésnek érezzük. Akkor egy takaros kisfilm<br />

a házi verébrôl, netán két szép ábra<br />

egy ismeretterjesztô könyvben ugyanerrôl<br />

az állatról vagy akár egy berni pásztorkutyáról<br />

stb., de mondjunk többet, egy<br />

Giacometti-szobor egy nôrôl vagy…vagy…<br />

és vagy…hogy nemes megnyilvánulási formáknál,<br />

ne a vulgaritás hitványságánál<br />

kössünk ki, igen, hogy akkor ezzel a megszokottnak<br />

nem tekinthetô érdemlegesség<br />

el van intézve, akár csak pillanatnyilag<br />

is…oly rémséget nem is említek, hogy egyszer<br />

s mindenkorra. Hanem: ha én azt merészelem<br />

mondani, hogy ha egy bizonyos<br />

mûvész, egy filozofikus mûvész (mi több!)<br />

a maga veréb-relációinak „bemutatásával”,<br />

azzal netán, hogy avantgárdnak tartott<br />

munkáit követôen hirtelen játékmedvék<br />

„…ha elnyomó(bb)<br />

rendszerekben jogos<br />

volt is az a (Mészöly<br />

Miklós által például<br />

közkeletûen, társalgásian,<br />

de filozofikusan)<br />

megfogalmazott igény,<br />

hogy az írónak igenis<br />

legyen meg a tévedéshez<br />

»való« joga, ma<br />

azt mondanám, legyen<br />

meg annyi joga a filozófusnak,<br />

írónak etc.,<br />

hogy sok mindenre ne<br />

is legyen képes.”<br />

s ilyenek képzetes (ráadásul képzetes, bár<br />

konkrétan játszott) kártyabajnokságairól<br />

kezd írni, igen, a második „ha” terében<br />

maradva tehát, ha ez a mûvész, filozófus<br />

stb. így tesz, akkor bármit is hozzáadott<br />

a jelzett dolgok addig ismert képzetköréhez,<br />

ingoványos talajra tévedek. Feltételezem<br />

ugyanis, hogy a meglévô dolgokhoz<br />

hozzá kell adni mindenfélét (vagy valamit<br />

legalább), hozzá, annak érdekében, hogy<br />

ne csupán repetitíven elfogadott (design,<br />

iparmûvészeti, techno<br />

stb.) értéket (v. „értéket”)<br />

hozzon létre, hanem…<br />

S itt alszempont: szükséges-e,<br />

sôt, érvényesen<br />

lehetséges-e új értékek<br />

létrehozása? Amikor értéknek<br />

ismerik fel (a<br />

dolgot), az már elveszti,<br />

jócskán elveszti, kezdi elveszíteni<br />

stb. érdemleges<br />

értékjellegét. Azaz: jellegét<br />

nem. Sôt. A jelleget keresnénk,<br />

de nem találjuk.<br />

Ez az érem másik oldala,<br />

bocsánat a kifejezésért: a<br />

mûfogadás másik fele. Hiányérzetünk<br />

a mûfogadás esetében ennek<br />

a túloldalnak az átsugárzása (ebbôl fakad),<br />

vagyis hogy mikor már mûrôl (alkotásról)<br />

beszélünk, óhatatlanul feladott pozíciókat<br />

vizsgálunk, a leghitelesebben feladott<br />

mûalkotás-pozíció maga a mûalkotás, azaz<br />

a remekmû. Megléte érvényteleníti.<br />

(Errôl próbáltunk „értekezni”, amikor<br />

a pontokból össze nem állítható kört<br />

taglaltuk, s azt mondtuk, úgy egy éve<br />

körülbelül – mindegy, mikor! –, hogy az<br />

impresszionisztikusan létezônek elfogadott<br />

kör akkor már inkább lehet a középpontjából<br />

rajzolt valóság, érdemben képzet, hiszen<br />

a rajzolás révén megfeledkezni óhajtottunk<br />

róla, hogy a pontok, bár úgynevezett körvonal,<br />

körvonal-elv szerint haladnak, a<br />

körzô révén, eszközei egy megalkuvásnak:<br />

hogy tudniillik mintha azzal, hogy velük<br />

mûveletet – körvonalhúzást – végeznek,<br />

maguk tennék lehetôbbé a lehetetlent.<br />

Kevesebbet mondtunk itt. Csupán annyit,<br />

hogy a megalkotott mû valódi érzékelése<br />

lehetetlen. Hiszen idegenség, önkizárólagosság<br />

– önmagunk kizárása, a mû részérôl<br />

önmaga kirekesztése – az összlehetôségbôl.<br />

Így a mûvészeti értékelés igyekezete felesleges<br />

és meddô.)<br />

Ilyen veszélyeket is rejt a konkréttátevés:<br />

ha szóban, ha tényszerûen, ha más<br />

mód virtuálisan.<br />

Ezzel mind nem akartam felmenteni a

---

– szemszögembôl – korlátoltabb szemszögû<br />

mûítészeket, az eleve elkötelezett szellemeket<br />

(legtöbbjük nem is tud e jellegérôl!),<br />

és végképp nem mondom azt, hogy a konkrétság<br />

okvetlen velejárója az érdemleges<br />

meglét ily veszélye. (Tehát az érdemleges,<br />

nem repetitív, vulgáris stb. meglété.)<br />

Ugyanígy képtelenség viszont azt feltételezni,<br />

hogy ez a veszély nincs jelen. Kérdés<br />

itt az, a mûvész, a filozófus stb. mikor<br />

nézhet szembe ezzel a ténykörülménnyel?<br />

Lemondást jelent-e részérôl ez, vagyis ha<br />

így tesz; netán oly magabiztosságot, melynek<br />

gyakorlóterepe természetesen nincsen,<br />

nem létezhet.<br />

S akkor ez utóbbi épp az az új konkrétum,<br />

mely akár a hit fogalmát is helyettesítheti.<br />

Az evidenciáét. Elérkezhetünk<br />

ennek révén a satori nevezett állapotához<br />

is. És nem tilos akkor néven nevezni ezt a<br />

legfôbb vágyott jót (már a magunk szempontjából<br />

ilyet). Mert segédegyenese, inkább<br />

kisegítô-síkja révén neveztük, inkább<br />

„jelöltük” meg. De nem csupán utaltunk rá.<br />

Ezeknek a fejtegetéseknek majdnem tökéletes<br />

cáfolatát adja, ha (ismételten csak,<br />

mondjuk modorosan, de nem! csak „valami<br />

modorban”), igen, ha Napóleon mondása<br />

jut az eszünkbe, mint nekem a minap (nem<br />

is tagadom! modor), hogy vannak dolgok,<br />

melyeket nem írunk le,<br />

bár elmondanunk el kell<br />

(például egy vesztes csata<br />

hírét). Ezt mondta volna a<br />

császár (a hadvezér).<br />

Fordítva éreztem igaznak<br />

a dolgot, ahogy az<br />

esôs Vízivároson át hazafelé<br />

baktattam. (Ld. sem<br />

Észak-Dél-Nyugat-Kelet,<br />

ergo sem elmozdulás otthonról,<br />

sem ottmaradás!)<br />

Bizonyos dolgokat csak<br />

leírni (megfogalmazni<br />

egy kép formájában, filozófiai<br />

tételként, Artaudmódjára<br />

evidencializálni stb.), csak<br />

konkretizálni szabad. Mert ha bizonytalanságként,<br />

lehetôségként, ha tehát nem<br />

kirekesztôlegesen (ah, intoleránsan, na<br />

és! nem a világ egészérôl van szó, nem<br />

ember- vagy állatcsoportok, esôerdôk és<br />

tengerek sorsáról), ha nem „végérvénnyel”<br />

fogalmazzuk meg a konkrétumot, melynek<br />

megfogalmazása a feladatunk (így kell képzelnünk!<br />

hiszen nem taxisofôrként fogalmazzuk<br />

meg a díjszabás szerinti aktuális<br />

tételt, összeget, nem árcédulákat nyomtatunk<br />

ki etc.), ha nem teszünk úgy, de teljes<br />

evidenciával (bocsánat a szóismétlésért!),<br />

„Az állandóan tevékeny<br />

világállag nem ismer<br />

jószerén külön konkrétumot,<br />

mert csak<br />

konkrétumokat ismer.<br />

Konkrétum az írás, filozófiai<br />

tételek megfogalmazása,<br />

a festés, a<br />

Weöres által legszebb<br />

alkotásnak nevezett<br />

»séta«. Konkrétum<br />

a mûfogadás (akár a<br />

lófogadás).<br />

A dologjelleg.”<br />

hogy ez pedig így és így van, azaz csak így,<br />

például velünk…például hogy képtelenek<br />

vagyunk Északnak-Délnek…stb., akkor<br />

elegendô csak egy emberi tényezô-töredék,<br />

egy szemvillanás, egy sóhaj, egy elkezdett<br />

tiltakozó szó, és visszahátrálhatunk.<br />

A konkrétumot tehát csak önmaga teljessége<br />

szerint közölhetjük. A konkrétum<br />

ennyiben: elkárhozottság, önmagába-pusztultság,<br />

másféle létezése nincs, nem alternatív.<br />

És sorolhatná a gazdagabb képzelet,<br />

még mi minden nem.<br />

E súlyos tényállást valaki, persze, megmosolyoghatja,<br />

s jót legyintvén háríthatja:<br />

„Ugyan miféle konkrétum az, barátom, hogy<br />

te például kijelented, ráuntál a városjárásra,<br />

ujjongva meséled tulajdonképpen, hogy<br />

a dublini esôben a kötött sapkádat is akkor<br />

húztad a fejedbe, mikor már tüsszögtél<br />

jócskán…meg hogy…és meg hogy…és meg<br />

hogy…” És bizony sorolhatja emez illetô,<br />

ami dolgokat én Napóleon tételét cáfolva<br />

fixumként közlök, konkrétumként tehát, s<br />

abban a pillanatban nem gondolom, hogy<br />

másképp is vélekedhetek majd e tárgyakban,<br />

vagy ha igen, e másulást is konkrétumnak<br />

tekintem; s az illetô, ki gúnnyal<br />

vesz, nem csupán jelentéktelennek tartja<br />

megnyilvánulásaimat (mert nagyobb egészbe,<br />

például az ország, az itteni szellem stb.<br />

leendô integrációjának<br />

kérdéskörébe, de még akár<br />

a Montaigne képzetéhez<br />

fûzhetô eszmei körbe sem<br />

tartoznak, általa, e megmosolygó<br />

által semmiféle<br />

haszonsíkon nem mozognak,<br />

nem hagynak jelet,<br />

nem konkrétumok…), ide<br />

akartam eljutni: nem tartja<br />

konkrétumnak az, ami<br />

részemrôl épp az általam<br />

egyáltalán létrehozható<br />

végsô konkrétum, a legnagyobb<br />

konkrétságot nem<br />

tartja konkrétnak, mert…s<br />

nem, korántsem ily primitíven…nem, mert<br />

nem az ô konkrétumáról van szó, hanem…<br />

Hanem?<br />

Bizony, nehéz. Azt sem mondhatom:<br />

„hogy mert nem egy általa elismert kulturális,<br />

mûvészeti, gondolkodásbeli stb. szint,<br />

jelleg, fénykéve terében etc. leledzik ez a<br />

konkrétum”, az én végérvényesített konkrétumom,<br />

ergo az egzisztencialista konkrétum,<br />

az aktualizálódó egzisztencia(lizmus)<br />

konkrétuma, hanem…<br />

Itt nagyon elakad a tû, bocsánat ezért.<br />

Hanem mert kirekesztôlegességem, hogy<br />

egyáltalán egyetlen pillanatban is egzisz-<br />

DISPUTA Macskakô<br />

13

---

DISPUTA Macskakô<br />

14<br />

tenciálisan érvényesnek merészelek tartani,<br />

kell tartanom stb., evidensnek kell<br />

v. lehet állítanom etc. bármely konkrétumot,<br />

egyetlen konkrétumot egyáltalán, ez a<br />

kirekesztôlegességem számára, a Másik számára<br />

tehát, nem felismerést, hanem továbbra<br />

is kirekesztést jelent, s nem is okvetlenül<br />

azt érzi, hogy ôt magát rekesztem ki, hanem<br />

hogy valamit, egy pillanatra is ki merészelek<br />

rekeszteni a Teljességbôl.<br />

Mármost hogy ez a (nagyon durván neveztem<br />

meg!) teljesség vagy Teljesség miféle<br />

konkrétumokból áll, és hogyan állhat<br />

(akkor) konkrétumokból (mégis), a Másiknak,<br />

a Másságnak nem kérdése. A Másik,<br />

mint tolerancia, így a legteljesebb intolerancia<br />

a mi (magunk) másságával szemben,<br />

miközben a másság, a tolerancia jogait és<br />

kötelességeit sugározza, sugallja, hirdeti.<br />

Egzisztenciálisan tekintve tehát (nem<br />

megélhetést értve itt e szón, mosolygok;<br />

bár sokszor átfedések adódnak) semmiféle<br />

konkrétum nem léphet fel jogos reményével<br />

(legföljebb nevetséges, hazárd igényével)<br />

annak, hogy jogosságát elismerik.<br />

Igen érdekes módozat a tolerancia-helyzet<br />

kizáródása. A másság-helyzeté magáé, a<br />

tolerancia-kényszeré. Ez az azonosság állapota.<br />

Musil a nevezetes testvérszerelmi,<br />

kerti jelenetekben errôl írt, megállapítván,<br />

hogy a misztikusok (e misztikusnak, kérdés,<br />

mely joggal tartott, de annak tartott<br />

állapotról) mindig csak kissé nevetséges<br />

„konkrétumokkal” tudtak szólni. A kifejezés<br />

érdemességét kérdôjelezi meg ez a<br />

tényállás. Érdemes-e bármi érdemleges<br />

kifejezésre „ragadtatni” magunkat? Hiszen<br />

amikor az állapot-eredményt elértük<br />

(brr! ismét ily szó), visszavonásáról is magunk<br />

gondoskodunk. Mintegy mindeggyé<br />

téve, véglegesítjük-e, képpé, tétellé, verssé<br />

stb. formázzuk-e a konkrétumlehetôséget,<br />

vagy csak dadogunk róla. A misztikus élmény<br />

(a satori élménye is) az az alaphelyzet,<br />

melyben ez a viszonylagosság maga a konkrétum.<br />

Kérdés, miféle állagokra bomlik szét<br />

a világ által, a másság által (csak gúnnyal<br />

hangozhat) „felfogott” konkrétum? Mekkora<br />

jóindulattal hihetô? mely kutatásra<br />

érdemes egyáltalán – hogy van, hogy volna<br />

– misztikus sugallata? A reménytelenség, a<br />

kudarc élménye, a konkrétum bukásának<br />

tudata, sejtése stb. kizárólag anyagi valóság?<br />

Az anyagi valóság, ilyet butaság lenne<br />

állítani, korántsem csak kudarcok sorozata.<br />

Objektíven sem. Igaz, ami „objektív”, az<br />

nagyon közel jár a konkréthoz. Tehát?<br />

Csak a valóban érdemleges (mert egzisztenciális,<br />

mert egyénfüggô) konkrétum<br />

mindig teljes kudarc? A nem-kudarcosat<br />

létrehozni tudó egyéni létezés bármi<br />

objektív (konkrét) közegben képes „sikeresen”<br />

alkotni, csak önmaga konkrétumát<br />

nem formázhatja meg így, ennek reményében?<br />

Lehet-e olyan másságot feltételezni,<br />

mely eleve a kategorizáltságot hordozza?<br />

Van-e a materialitásnak tömeg-, a misztikus,<br />

„szellemi” evidenciának elitjellege<br />

tehát? Ezzel nagyon alacsonyra tettük a<br />

mércét, el is távozunk.<br />

S van-e honnét? És hova? Jutottunk-e<br />

valamire? Akarhattunk-e jutni? Ennek kijelentése<br />

nem konkrétum-e újra? Besorolható<br />

abba a másság-közegbe, mely kategorizál,<br />

hogy ezzel „elintézze” matériáját?<br />

Nem is merem mondani, nem a kifejezés<br />

nevetségessége okán, hogy elintézze (tegye)<br />

dolgát. Mondom mégis ezt, hadd<br />

mondjam. Nem az, hogy elintézze, nem az,<br />

hogy megtegye. Csak, ahogy rászaladtam<br />

a zárójelben, „tegye”. Intézze. Az állandóan<br />

tevékeny világállag nem ismer jószerén<br />

külön konkrétumot, mert csak konkrétumokat<br />

ismer. Konkrétum az írás, filozófiai<br />

tételek megfogalmazása, a festés, a Weöres<br />

által legszebb alkotásnak nevezett „séta”.<br />

Konkrétum a mûfogadás (akár a lófogadás).<br />

A dologjelleg. Mint konkrétumnak, mindennek<br />

további élete volna. De mi ez? A hatás?<br />

Az elismerôdés? Mit „akar” a konkrétum?<br />

Azt, amit mi akarunk vele? Ismét a korábbi<br />

kérdés: van-e olyan „sugalma”, bármely<br />

konkrétumnak van-e a maga egzisztencia-mivoltában<br />

olyan „élete”, mint Hamlet<br />

számára a Szellem nagy feltárásának? Vagy<br />

épp mert ez agyláz csak, nem konkrétum,<br />

jogtalanul áll a nagy mû kiindulási pontján?<br />

Hanem hát olvastam nemrég a „lenni<br />

vagy nem lenni” kérdésének sátánkísértéssé-minôsítését<br />

is. Az önlétére rákérdezô létezés<br />

stb. – nem folytatom. Az egzisztenciálisan<br />

átélt, evidens viszonylat-konkrétum<br />

(mint felfogási mód), sajnos, számomra<br />

most is a világi lehetôségek kényszerû (bár<br />

sanyarú) legjobbika. Ám nem egzisztencialista<br />

módra nevetségesnek, agyszüleménynek<br />

tarthatnék minden konkrétumot.<br />

Ez a felfogás kirekesztôleges. S ha nem<br />

puszta meglétemért „küzdve” vagyok intoleráns,<br />

és ha nem a mûvészi „megvalósításba”<br />

vetett hit vezet (amiképpen nem<br />

vezet!), mirôl van szó? Ezek a kérdô gondolatok<br />

jelentik, egyebek között, a mûvészeti<br />

filozófia tárgyát. Ha úgy akarjuk, hallom<br />

a gúnyos visszacsattanást: konkrétumát.<br />

Ami, persze, fogalmánál fogva…A végtelenségig?<br />

Meddig, ha mégsem? S volt-e itt<br />

bármi igazolandó?<br />

(2004 márciusában)

---

(maradjunk tehát)<br />

milyen hosszú ez az egész, ami még<br />

ránk vár. idôtlen vonatsínkattogás<br />

egy sötét és végeláthatatlan folyosó<br />

küszöbén, rémes mindentudás<br />

apákról, fiúkról, tartozások és vétkek<br />

örökös számbavétele. de lenne-e jobb<br />

bármi ennél? a folyosó végére<br />

egy még sötétebb termet képzelek,<br />

amelyrôl sejtjük, hogy a valóságban<br />

a lakásunk. a teremben torz testek,<br />

az utca legnyomorultabbjai húzzák<br />

magukra ruháink, összekenik a tükröket,<br />

lehugyozzák a Klee-reprodukciót,<br />

amit születésnapodra vettem, és<br />

félreérthetetlen szavakkal arról sugdolóznak,<br />

hogy fiunk hetek óta a kastélyt övezô<br />

parkban a komondorokkal hál, valószínûleg<br />

meghibbant. maradjunk tehát a folyosón.<br />

itt a napok elviselhetôek. igaz ugyan,<br />

hogy éjszaka megfagy az ember lába,<br />

ha kilóg a takaró alól, de van mit enni,<br />

van asztal, és ami a legfôbb, van közös ágy.<br />

Schein Gábor<br />

(mint fás zöldségben)<br />

mint fás zöldségben a rághatatlan szálak,<br />

várnak rám csupa egyforma napok,<br />

csupa ismétlése kiköphetetlen mának,<br />

undorodom, mert emlékszem,<br />

emlékszem, mi vagyok. az idô nyálkás<br />

pépje fogatlan szájban lassan forog,<br />

nézem: így halni, élni sem<br />

tud, kinél a szó, mint nyél késpenge<br />

nélkül, tompa bot.<br />

e bottal most mihez kezdjek?<br />

kapargatom a papírt, mint a földet,<br />

a fagy, ha tavasz jöttén végre enged:<br />

az emberekkel semmi dolgom.<br />

ôk szülnek, rabolnak és ölnek.<br />

DISPUTA Macskakô<br />

15

---

Szénási Miklós<br />

DISPUTA Macskakô<br />

16<br />

A körülményeket figyelembe<br />

véve<br />

a nomádokon keresztülszaladnak<br />

a fák a fából faragott<br />

botok üdvözlik a reccsenô koponyát<br />

a koponyatetô alól<br />

kiles az értelem<br />

lágy testû állatkája<br />

és nem érti<br />

hogyan is lehet<br />

egyszerre ennyire nyilvánvalóan<br />

a semmiben<br />

mikor esni kezd körötte<br />

és nincs ereje megfogalmazni<br />

azt a vágyat<br />

hol is szeretne lenni ebben<br />

a kitárt lábú pillanatban<br />

a nomádok szállásán ég a tûz<br />

a tûzhely hamuja azonban<br />

mintha eszét vesztette volna<br />

és keresné a kapaszkodót<br />

kering a váratlanban a felfoghatatlanban<br />

az üstök tartalmától<br />

zsírosan talán<br />

a nomádok otthona ég<br />

a nomádok asszonyai<br />

a nomádok gyermekei<br />

ég a tábor<br />

ahol ezek az emberek éltek<br />

imádkoztak tûnôdtek<br />

miért ismétlôdnek a naplementék<br />

és miért ismétli meg az ember<br />

azt a mozdulatot<br />

ahogyan apja nyúlt a kanálért<br />

mikor éhesnek érezte magát<br />

a nomádok mentenék a bôrüket<br />

a hazug nomádok<br />

nem fizettek adót<br />

letagadták a fûszálak koszorúját<br />

a folyók ártatlan halaira panaszkodtak<br />

hogy nem érzik már jól magukat<br />

e partok közelében<br />

a tóból a víz lassan elszivárog<br />

a nád néha lángra kap<br />

ezt hazudták a nomádok<br />

a hajókat képtelenség partra vontatni<br />

merô sár a tó tükre<br />

sárga<br />

mutogattak<br />

a király írnokainak<br />

a nomádok azt hitték<br />

határtalan önteltségükben<br />

hogy a király írnokainak<br />

lehet hazudni<br />

mintha nem tudná

---

az utolsó kacskakezû parázna is<br />

hogy a királyt az istenek<br />

küldték az emberek igazságát<br />

mérlegelni<br />

a nomádok a vizekbôl élnek<br />

most a vizeket ingoványnak hazudják<br />

nem akarnak fizetni<br />

azt mondják<br />

képtelenség eleget tenni a király parancsának<br />

a király még soha nem hajózott<br />

ezen a parton<br />

elküldi írnokait<br />

az írnokokat sokan gyászolják otthon<br />

lenyúzott bôrük zászlója lobog<br />

a tó a sár<br />

hörögnek a király hadvezérei<br />

a nomádok táborában<br />

eleven nem marad<br />

az igazság kihirdetése után<br />

az igazság azonban az<br />

hogy a nomádokat nem lehet kipusztítani<br />

szaporodnak<br />

ha nincs más<br />

felfalják egymást<br />

de visszatérnek és ha lerombolta otthonukat<br />

a király<br />

a romok alatt kezdenek új életet<br />

a homokba fúrnak<br />

akár a férgek<br />

járatok kanyarognak a föld alatt<br />

a járatokban mindenki éhes<br />

a gyengék asszony nélkül maradnak<br />

a nomád férfiakat<br />

az evés érdekli<br />

és evés után az asszonyok<br />

gyakrabban harcolnak<br />

a nomád férfiak<br />

mint ahogy esznek vagy<br />

tapasztalatokat szereznek<br />

az éhes és kócos asszonyok<br />

hogyan képesek ölelni<br />

a nomád ölelés hamar fogan<br />

sokan vannak a nomádok<br />

a nomádok keresztülszaladnak<br />

a fákon fából faragott botokkal<br />

üdvözlik a reccsenô koponyát<br />

a koponyatetô alól<br />

kiles az írnok<br />

a pohárnok a kereskedô<br />

a szajha a boglár<br />

a pultos az ülnök<br />

a papnövendék<br />

a hordár<br />

lágy testû állatkája<br />

és nem érti<br />

hogyan is lehet<br />

egyszerre ennyire nyilvánvalóan<br />

a semmiben<br />

és nincs ereje megfogalmazni<br />

hol is szeretne lenni ebben<br />

DISPUTA Macskakô<br />

17

---

a pillanatban<br />

a nomádok sokkal erôsebbek<br />

az esôt a fakó villámokat<br />

észre sem veszik<br />

a nap sugárzása elôl<br />

félrefordítják arcukat<br />

azt mondják<br />

a nomádok és a nomádokat irtó<br />

civilizációk között<br />

nem is látnak jelentôs különbséget az angyalok<br />

hosszú lépéseikkel<br />

eleget tesznek felelôsségteljes küldetésüknek<br />

a szitáló napokról tudomást sem vesznek<br />

ahogy ujjaikkal félrehajlítják<br />

a túl sûrû bozót tüskés ágait<br />

vagy a felfokozott érzelmi állapotban<br />

életre-halálra birkózókat<br />

nekik pontosan egyre megy<br />

a nomádok kimásznak a föld alól<br />

az esô lemossa arcukról a földet<br />

a csata már nem tûnik követhetônek<br />

mindenki ellenség<br />

mindegy ki vagy<br />

akit elérsz öld meg<br />

elegendô dolga lesz a földnek<br />

hogy befogadja e hamar bomlásnak induló<br />

testeket e hordát –<br />

ha a király erre tévedne<br />

tornyából ahol híreket régen nem kapott már<br />

hogy a körülményeket figyelembe véve<br />

hozzon döntéseket<br />

aligha értené meg<br />

hogy a nomádok lesznek az uralkodó faj<br />

amikor kiégnek a földek<br />

és a szélviharok szétszaggatják<br />

a száradni függesztett ruhákat<br />

DISPUTA Macskakô<br />

18<br />

Tar Sándor<br />

Mindennapi sorsaink<br />

Rác Feriék költöztek be legelôbb, mert a<br />

bútoraik egy bérelt pincében voltak, és letelt<br />

a bérleti idô. A többiek folyamatosan<br />

foglalták el a lakást, Vári csak valamikor<br />

sötétedés után, egy szombati napon, nem<br />

akarta, hogy lássák, szinte semmije sincs,<br />

jó, ha az egyik szobát berendezi valahogy<br />

a régi, még az albérletben használt bútoraival,<br />

melyeket a háziak nagylelkûen és olcsón<br />

adtak. Váriban élt is a gyanú: örültek,<br />

Panelmesék 3.<br />

hogy végre elmegy, lehet, hogy adták volna<br />

ingyen is, csak menjen. Ha erre gondolt,<br />

átkozta magát,miért nem alkudott, húzni<br />

kellett volna az idôt, kikényszeríteni még<br />

valamit a háziak szobájából is, mondjuk, a<br />

páros ágy egyik felét, a két öreg úgysem<br />

aludt együtt, csak az asszony, csak Ilonka<br />

néni feküdt a roppant ágy egyik felén, az<br />

öreg pedig a konyhában, egy kis hencseren.<br />

Egy álló, majdnem ember nagyságú tükröt

---

kapott ajándékba, mert az útban volt az<br />

elôszobában. Adták volna a varrógépet is,<br />

szintén az elôszobából, mert mióta a nagylány,<br />

egyetlen gyermekük férjhez ment,<br />

nem varrt már rajta senki, és mert abba<br />

mindenki belerúgott, aki a vécébe vagy a<br />

fürdôszobába tartva elment mellette, de<br />

Vári csak nevetett, mit csináljak vele? Nem<br />

tudok varrni, akkor meg minek? Az igazság<br />

az, hogy gyûlölte azt a gépet, mert ha<br />

kapatosan érkezett haza valamikor az éjjeli<br />

órákban, mikor már nem illett villanyt<br />

gyújtani az elôszobában, rendszeresen nekiment<br />

a hímzett terítôvel letakart gépnek,<br />

és mire kigabalyodott a virágdíszes vászon<br />

alól, valaki mindig felébredt. Általában az<br />

öreg. Ô persze addigra már a szobájában<br />

volt, az ágyán, ott várta a puffanást, hogy<br />

Géza bácsi mikor esik már át a helyérôl kilökött,<br />

néha keresztbe fordult gépen. Másnap<br />

pedig, ha szóba került, ô nem tudott<br />

semmit. Lehet, hogy álmomban varrni<br />

akartam, mondta mentegetôzve, részegen,<br />

tromfolt rá azonnal Ilonka néni, Vári vállat<br />

vont, és azt mondta, az is lehet, hogy önjáró.<br />

Mármint a varrógép. Ilonka néni ezt<br />

nem vette be, csak Géza bácsi értette a viccet,<br />

nevetgélt, legalábbis az elején.<br />

Adtak viszont ráadásként egy hokedlit.<br />

Géza bácsi cinkos mosollyal adta át, ez kell<br />

még magának, ugye erre állt fel és mászott<br />

be az ablakon magához az a nô, hogy is hívják?<br />

Jutka, mondta Vári mintegy megadva<br />

magát, néha Marcsi, Zsóka is, vasárnap Piri,<br />

de Jutka az igazi, tudták? Persze, hogy<br />

tudtuk, mondta az öreg, csak a nevüket<br />

nem, na, fogja, jó lesz ez még. Vári megköszönte,<br />

majd azt mondta, az a baj, hogy<br />

az elsô emeletre költözöm, ez meg nem ér<br />

fel odáig. Akkor hívja a tûzoltókat, mondta<br />

az öreg kaján vigyorral, azoknak van létrájuk!<br />

Vári elnevette magát, de elfogadta a<br />

hokedlit. Bátyám, mondta az öregnek, az a<br />

saját lakásom lesz, kulccsal, majd másoltatok<br />

neki is egyet, de csak Jutkának, azzal<br />

jön be, és akkor, amikor akar. Ellenben van<br />

a pincében egy íróasztal, azt nem adják?<br />

A pincében, kérdezte az öreg, íróasztal? Az<br />

asszonyra nézett, majd azt mondta, a pincében<br />

nekünk nincs semmink, onnan azt<br />

visz, amit akar, csak ne lássák. Nem látták.<br />

Vári így tett szert az íróasztalon kívül<br />

még egy stelázsi-féle polcra is, amirôl<br />

egyszerûen lerakta a befôttes üvegeket a<br />

betonra, talált még két széket, egy majdnem<br />

új matracot, ágybetét lehetett valaha,<br />

egy kétszemélyes lócát, gyerekágyat, öszszecsukható<br />

vasalóállványt, ez lett késôbb<br />

a konyhában a reggelizôasztal, szoba-létrát,<br />

egy sifont, tele használt ruhanemûvel,<br />

amiket gondosan egymásra rakott a betonon<br />

az üvegek mellé, majd összeszedett<br />

még ezt-azt, amit használhatónak vélt az<br />

új lakásában: baltát, hajsütô vasat, régimódi,<br />

nyeles meszelôt, egy nagy, vulkánfíber<br />

bôröndöt, az lett odaát az éjjeliszekrény,<br />

majd némi gondolkozás után az egészhez<br />

hozzácsapott egy zománcavesztett lábast,<br />

hátha fôz majd. Búcsúzáskor megköszönt<br />

mindent, meghallgatta Géza bácsi bölcs<br />

tanácsát: Ember! Ha rám hallgat, nem ad<br />

kulcsot senkinek! Mert jó az addig, míg<br />

tart a szerelem, ami addig édes, amíg tilos.<br />

De ha már szabad, akkor maga elôbbutóbb<br />

ott marad magában. És még a kulcs<br />

is odavan. Na? Hát megéri? Hogy míg maga<br />

a kocsmában lopja a napot, az a nô kirámol<br />

mindent!<br />

Vári ezt az intelmet nem vette komolyan,<br />

mert nem tudta felfogni, hogy mi<br />

az a minden. Pedig késôbb már érzékelte,<br />

ezek a hitvány, ócska bútorok, holmik jelentik<br />

számára a mindent. Mert mi lenne,<br />

ha ezek se lennének? Egész jól elvolt köztük,<br />

velük, úgy osztotta el a dolgokat, hogy<br />

jusson mindenhová, levegôsen, gyôzködte<br />

magát, a kisszoba lett az íróasztallal és egy<br />

székkel, valamint a könyvespolccá kinevezett<br />

stelázsival a dolgozószoba, a nagyszoba<br />

a többi cókmókkal a nappali, este háló,<br />

oda még vett részletre egy tévét, magnója,<br />

rádiója volt, ezek valamelyike állandóan<br />

szólt, akkor is, ha nem volt otthon. A magnóról<br />

a legkeményebb zene, Rolling, Zeppelin,<br />

Black Sabbath és hasonlók szinte folyamatosan.<br />

A tévét viszont ritkán kapcsolta<br />

be, idegesítette, ne kopjon, magyarázta a<br />

szomszédnak, ennek ki kell tartani, míg itt<br />

lakom. Miért, kérdezték azok, el akar költözni?<br />

El, felelte Vári, megyek majd Pestre,<br />

ott épül a házam. Ezt mondta mindenkinek,<br />

aki szóvá tette a szegényes berendezést,<br />

vagy csak célozgatott rá, ezzel egyidejûleg<br />

némi tekintélyt is szerzett, ô volt Vári, a<br />

C-épületbôl, aki majd Pestre megy, ha kész<br />

lesz a háza. Késôbb már nem törôdött vele<br />

senki, milyen a lakása belülrôl, ô sem, hogy<br />

milyen a többieké, hiszen tudta, látta az<br />

ablakból, mikor pakoltak: franciaágy, a fölé<br />

majd poszter, pálmafás tengerpart, szekrénysor,<br />

ülôgarnitúra, a konyhába való sarokbútor,<br />

amitôl az egyik lakás olyan lett,<br />

mint a másik, az a csoda, hogy egyáltalán<br />

hazatalálnak, gondolta néha, az övé legalább<br />

egyedi.<br />

Ettôl függetlenül volt, amikor ô nem<br />

talált haza, hiszen a lépcsôházak is egyformák,<br />

és van, mikor az ember alig várja,<br />

hogy találjon egy ajtót, menne be, mint<br />

a barom, csak a kulcs nem nyitja a zárat.<br />

DISPUTA Macskakô<br />

19

---

DISPUTA Macskakô<br />

20<br />

Aztán egyszer csak nyílik magától, és ott<br />

áll egy ember, aki röhög, valamit szól hátra,<br />

maga mögé, és hazakíséri Várit a saját<br />

ajtajához, ott kulcsot kér, Vári pedig elnézést,<br />

de innen már tényleg haza talál. Ez<br />

a legelsô napok valamelyikén történt, míg<br />

megtanulta, hogy sötétben, részegen is a<br />

második bejárón kell bemenni, ott az elsô<br />

pihenô a földszint, onnan tovább, mert Rác<br />

Feri, aki ott lakik, morcos, ha felébresztik.<br />

Tovább kell menni, a következô még nem,<br />

de a második lépcsô-pihenô már az övé,<br />

az az elsô emelet, ott már nem tévedhet<br />

nagyot, csak három ajtó van, és amelyik<br />

zárba belemegy a kulcs, az az ô lakása.<br />

Csak késôbb találta ki, hogy ha a magnót<br />

bekapcsolva hagyja, a zene elôbb-utóbb<br />

hazavezérli, mint a holdvilág, és bár úgyszólván<br />

minden lakásból szûrôdött ki valamilyen<br />

ricsaj, az övé senkiével nem volt<br />

összehasonlítható, ha például egyik kedvence,<br />

Jimmi Hendrix Woodstock-i tombolása<br />

vijjogott ki, tudta, otthon van. Vagy<br />

az Emerson, Lake and Palmer, az Animals,<br />

Procol Harum, U-2, Rollingtól a Go in Home,<br />

amit egymás után háromszor vett fel és<br />

más egyebek.<br />

Rác Feri egyszer szóvá is tette, ember,<br />

hogy bírja hallgatni ezeket a rettenetes zenéket,<br />

amire Vári kitérô választ adott, olyasmit,<br />

amin el lehetett tûnôdni. Rác Feri el is<br />

tûnôdött, mikor azt hallotta Váritól, hogy<br />

ezek inspirálják, ezek hozzák hangulatba<br />

ahhoz a munkához, amit végez. Hangulatba<br />

hozzák? Miért, mit csinál, kérdezte a szomszéd,<br />

hisz’ már elnézést, de nincs is itthon,<br />

a kocsmában van! Sorsokat gyûjtök, mondta<br />

találomra Vári, amibôl annyi volt igaz, hogy<br />

a kocsmában mindenkit meghallgatott, az<br />

ilyesmiért hálásak az emberek és fizetnek.<br />

Ezt azonban már nem mondta Rác Ferinek,<br />

aki még mindig tûnôdve csak annyit jegyzett<br />

meg, hogy legalább vegye le a magnót a<br />

radiátorról, mert az nagyon vezeti a hangot,<br />

amit ô hallgat naphosszat, ha tetszik, ha<br />

nem. Vári azonnal teljesítette a kérést és a<br />

magnó máris a szoba közepére, a filcpadlóra<br />

került, volt hely. Rác Ferit azonban ez nem<br />

elégítette ki. És mi az, hogy sorsokat gyûjt,<br />

kérdezte, minek? Én se tudom, felelte Vári,<br />

van, aki bélyeget, más régi könyveket, bogarat,<br />

lepkét... És mit csinál velük, firtatta<br />

a szomszéd, semmit, válaszolt Vári, miért, a<br />

lepkékkel mit csinálnak? És az én sorsom is<br />

érdekelné, kérdezte a Rác Feri, mire Vári azt<br />

mondta, nem feltétlenül, de hogy meghallgatná,<br />

az biztos.<br />

Csak nem itt, tette hozzá, mert Rác<br />

Feri, aki késôbb Vári fogalomrendszerében<br />

egyszerûen csak Rácferi lett, nem tudta<br />

volna azt mondani neki, hogy Rác, azt sem,<br />

hogy Feri. Nem itt, mondta, hanem lent a<br />

kocsmában. De az asszony azt nem szereti,<br />

vágta rá a szomszéd, azt mondja, érzi<br />

rajtam a kocsmaszagot, büdös a ruhám. Na<br />

látja, évelôdött vele Vári, ez már része a<br />

maga sorsának. Rácferi mégis elmerészkedett<br />

Várival a sarki kocsmába, ahol Várit<br />

már ismerôsként, vidám szavakkal, kurjantásokkal<br />

üdvözölték. A helyiség tele<br />

volt, Várinak azonban az egyik asztalnál,<br />

ahol három férfi ült, Szedák, Murci és egy<br />

harmadik, mindjárt mutattak egy széket,<br />

majd Rácferire nézve megkérdezték,<br />

ez ki? Egy nehézéletû ember, felelte Vári,<br />

maguk azt el sem képzelik, mi mindenen<br />

ment ez keresztül. Honnan tudja, kérdezte<br />

meglepôdve Rácferi Vári széke mellett állva,<br />

honnan. Honnan, felelte Vári, hát mit<br />

gondol, ezek az emberek miért vannak itt?<br />

Miért nem otthon a családi fészek melegében?<br />

He? Mert annál még ez is jobb! És<br />

maga, provokálta Rácferi, magának még<br />

családja sincs, az meg végképp nem otthon,<br />

ami magának van, egyedül abban a, abban<br />

a... Ne folytassa, vágott közbe Vári, azért<br />

vagyok itt. Az urak pedig tudnak mindent,<br />

azt is, amit maga még nem. Hogy a tartósan<br />

a kíséretemben mutatkozó hölgyemény<br />

nemrég elpártolt tôlem húszegynéhány<br />

év után, én meg nem marasztaltam,<br />

mert ha egy nônek egyszer megfordul a<br />

fejében, hogy megy, akkor vagy a fejét kell<br />

kicserélni, vagy a nôt. Nálam most ez van<br />

folyamatban. Nálam is, szaladt ki Rácferi<br />

száján, mire hirtelen csend lett. Most, hogy<br />

már van lakásunk, meg minden, válni akar.<br />

Tudják, két gyerekre szerzôdtünk, és nem<br />

akar összejönni, azt mondja, bennem van a<br />

hiba, ô gyereket akar. De hát én is! Akkor<br />

meg mit csináljak, kérdezte idegesen, most<br />

innék valamit, tette hozzá, meg tudnék<br />

inni egy ládával! Hát igyon, mondta Szedák<br />

biztatóan, hálistennek itt lehet kapni, és<br />

hátha segít, hogy merev részeg lesz! Üljön<br />

már le! Az ilyen embert meg kell becsülni!<br />

Csapos! Egy ládával! Én fizetem, tette hozzá<br />

Rácferi a mellére csapva, de Vári leintette,<br />

nem kell annyira gavallérnak lenni, senki<br />

nem várja el magától, egy kör és kész, utána<br />

a másikónk is kér egy kört, és így tovább,<br />

itt ez a szokás, a szokás meg nagy úr.<br />

Így aztán lett hely Rácferinek is, pohár,<br />

poháralátét, és már nem is volt fontos a<br />

sorsa, ittak, röhörésztek, Rácferi kitûnôen<br />

érezte magát, és ahogy ez lenni szokott, a<br />

harmadik kör után mindenki tegezésre váltott,<br />

Rácferi Vári vállát veregette, ez egy<br />

fasza gyerek, ismételgette, a legjobb szomszéd,<br />

nem érdekli senki és semmi, köszön

---

mindenkinek és vége. Ennyi. Nem sunnyog,<br />

nem leskelôdik, nem pletykál. Csak az az<br />

istentelen zene, amit hallgat, illetve nem<br />

is hallgat, mert én hallgatom az alatta lévô<br />

lakásban, ô meg közben itt múlatja az idôt,<br />

a kocsmában. Tudod, hogy néha irigyellek?<br />

Tudom, felelte Vári, engem sokan irigyelnek,<br />

én viszont nem kívánom a sorsát senkinek.<br />

Mindenki maga tudja a maga baját,<br />

örömét. De te is szólaltatsz valami furcsát,<br />

hallom, ha véletlenül otthon vagyok,<br />

néha olyan, mintha orgona búgna valami<br />

egyhangú, elfuserált szimfóniát egyetlen<br />

sípon vagy egy kenetlen kerítésajtón. Bartók?<br />

Máskor meg mintha kutya nyüszítene,<br />

vagy inkább vonít, hogy is, na mindegy!<br />

A múltkor, tudod, éjszaka, mikor hazafelé<br />

csámpáztam az ajtótok elôtt, akkor is kihallatszott,<br />

be akartam szólni, hogy adjál<br />

már enni annak a dögnek! Jaj Istenem, vágott<br />

közbe Rácferi, ne mondd, ne folytasd!<br />

Az a gyerek! A leányunk!<br />

Csend lett. Nagy. A társaság jobb híján<br />

a poharakra, üvegekre meredt, csak Murci<br />

köhécselt, krákogott zavarában. Az elôbb<br />

azt mondtad, nincs, nem jön össze, mondta<br />

késôbb Vári halkan. Ötéves, nem tud járni,<br />

nem beszél, nem tud semmit, nyomorékul<br />

született, mesélte Rácferi felindultan,<br />

csak nyög, vonít, makog, mint egy állat!<br />

Ôhelyette kellene két másik, normális, ezzel<br />

meg majd csinálnánk valamit. Mit, kérdezte<br />

Murci hirtelen, remegô szájjal egészítette<br />

ki egy pillanatnyi szünet után:<br />

megölnétek? Dehogy, válaszolt Rácferi,<br />

eredj már! Hova gondolsz? Odaadnánk az<br />

államnak, vagy beletennénk abba a... abba<br />

a... hogyishívjákba a kórházak elôtt, ami<br />

ki van téve az ilyeneknek, akik nem kellenek...<br />

Komputer, szólalt meg most a hallgatag<br />

harmadik, dehogyis, mondta Murci, inkubátor!<br />

Na, az, helyeselt Rácferi, abba, ha<br />

belefér! Még mindig jobb, mintha... nem fejezte<br />

be, nem is kellett, mert Szedák poharat<br />

emelt, ami felhívás volt, a többiek pedig<br />

értettek belôle, ivott mindenki, aztán újra,<br />

majd megint, csendben. Szedák közben intett<br />

a csaposnak, hüvelyk- és mutatóujja<br />

között mutatta a rövidet, másik kezével<br />

pedig körbe intett a társaságon. A csapos<br />

értette, a többiek is, mert Rácferi azonnal<br />

szólt, ô már nem iszik többet. Aztán miért,<br />

kérdezte Szedák, még most szokott jönni<br />

a java, te még nem tudod, nem jársz ide!<br />

Behugyoztam, vallotta be Rácferi halkan,<br />

hogy menjek így haza? Sehogy, mondta<br />

Vári, ne félj, itt mindenre van megoldás!<br />

Járt már így más is! Felállt, a pulthoz ment<br />

és valami összehajtogatott ruhafélével a<br />

kezében tért vissza, de nem ült le, a fejével<br />

intett Rácferinek, hogy menjen utána.<br />

A vécébe mentek. Kösd magad elé, mondta<br />

bent a férfinak, aki felderült arccal, de<br />

meglehetôsen ügyetlenül és sietôsen bajlódott<br />

a szokatlan ruhadarabbal.<br />

Egy kék kötény volt, amilyet a parasztemberek<br />

kötnek maguk elé, hogy kíméljék<br />

a ruhájukat, de itt más célja volt: eltakarni<br />

a gyalázatot. Szokott itt lenni egy tartalék<br />

nadrág is, magyarázta Vári, de úgy látszik,<br />

azt már felvette valaki. Add be majd az államnak,<br />

mondta késôbb, miközben segített<br />

Rácferinek megtalálni a madzagokat, megkötni<br />

a nyakán és a derekán. Mármint a<br />

gyereket, tette hozzá. Csakhogy az állam<br />

nem tud róla, mondta a férfi letörten, és itt<br />

se, más se, senki. Akkor még tanyán laktunk,<br />

azt se tudtuk, mit kell csinálni, úgy<br />

éltünk ott kint, mint a barmok, cukorrépát<br />

fogtunk fel a téesztôl, abban voltunk<br />

reggeltôl estig. Egy parasztasszony segítette<br />

világra a szomszéd tanyából, valamikor<br />

bába volt, mi meg úgy voltunk vele, hogy<br />

ennyi. Mintha éreztük volna, tette hozzá<br />

bánatosan. Akkor tûrjétek meg, vegyétek<br />

úgy, hogy van egy kutyátok. Vagy macskátok.<br />

De hát nem az, kiáltott fel Rácferi<br />

és teljesen feleslegesen lehúzta a vizet a<br />

vécétartályból. Hát mi, kérdezte Vári, fogadok,<br />

még neve sincs! Nincs, vallotta be<br />

Rácferi, Vári pedig intett: kifelé! Kint az<br />

asztaluknál tovább borongott a csend, a<br />

foltos terítôn féldecis poharak sorjáztak,<br />

ôket várták. Rácferi a terem közepén megállt<br />

és Várihoz fordult, na, érdekel hát az<br />

életem? Azt mondtad, sorsokat gyûjtesz!<br />

Vári visszanézett rá a válla felett, már megvan,<br />

mondta, kibeszélted. Ez a te sorsod, és<br />

ez lesz, amíg élsz. Na, gyerünk! Az asztal<br />

elôtt megállt, uraim, mondta, ma este itt<br />

nem hallottunk semmit, ugyebár? Nem<br />

hát, vágta rá Murci, te meg holnap estére<br />

találj ki valami vidámabb mesét, toldta<br />

meg Szedák, van nekünk épp elég bajunk,<br />

az én lovam is beteg, ne akarj megríkatni<br />

bennünket! Sose iszunk már, kérdezte Vári,<br />

mikor leültek. A számból vetted ki a szót,<br />

élénkült fel Rácferi és még állva magába<br />

öntötte a féldecit, majd leült ô is. Jókedve<br />

volt. És ez így maradt zárásig, még nótázni<br />

is akart, de nem hagyták. Vári ölben vitte<br />

haza, mint egy csecsszopót és bár egyszer<br />

elejtette, mikor megbotlott egy villanyoszlop<br />

árnyékában, azért csak megtalálta a<br />

C-épületet, és feljutottak valahogy az elsô<br />

pihenôig.<br />

DISPUTA Macskakô<br />

21

---

A „karlsruhei modell”<br />

A<br />

XX. század második felétôl kezdôdôen<br />

a közlekedési igények egyre nagyobb<br />

mértékû erôsödése tapasztalható<br />

Európa fejlettebb országaiban. E jelenség<br />

a XX. század végén, a XXI. század elején<br />

– tehát napjainkban – már a kelet-európai<br />

országokban is érzékelhetô.<br />

A mobilitás fokozódásával járó problémák<br />

(közúti forgalom ellehetetlenülése,<br />

környezetszennyezés stb.) különösen a<br />

nagyvárosok és azok agglomerációjának<br />

ingaforgalmában<br />

csúcsosodnak ki.<br />

Ma már jól látható, hogy a<br />

közúti közlekedés e területen<br />

egymagában képtelen<br />

a feladatok teljesítésére,<br />

súlyos nehézségek<br />

jelennek meg az energiafelhasználás,<br />

a környezetvédelem,<br />

az eljutási idôk,<br />

a szállítási kapacitás, a<br />

balesetek tekintetében.<br />

A közlekedési igények<br />

ellátásában tehát komoly feladatok hárulnak<br />

a kötöttpályás üzemekre. A városi<br />

és az elôvárosi vasutak hagyományos formái<br />

(elôvárosi gyorsvasutak), illetve azok<br />

szolgáltatásai azonban nem elegendôek az<br />

utazási szokások megváltoztatásához. Az<br />

1990-es évek elsô felében Németországban<br />

az ingázó utasok között végzett felmérések<br />

azt mutatták, hogy elsôsorban az átszállásokból<br />

eredô nehézségek (várakozás,<br />

idôveszteség stb.) miatt kerülnek hátrányba<br />

a kötöttpályás közlekedés eszközei.<br />

Átszállásmentes közlekedés<br />

az agglomeráció<br />

és a városközpont<br />

között<br />

Dr. Kazinczy László<br />

egyetemi docens<br />

és<br />

Szabó István<br />

vasútépítô mérnök<br />

közlekedési modellje<br />

A XX. század utolsó évtizedében,<br />

elsôsorban Németországban – ahol hagyományosan<br />

jelentôs szerephez jut a környéki<br />

forgalomban a vasúti közlekedés – új<br />

kötöttpályás üzemi formák jelentek meg,<br />

átszállásmentes közlekedést biztosítva az<br />

agglomeráció települései és a nagyváros<br />

központ között. A kialakult új kötöttpályás<br />

üzemekben a különleges jármûvek az agglomeráció<br />

nagyvasúti pályáiról a létrehozott<br />

vágánykapcsolatokon<br />

keresztül áttérnek a városi<br />

vasutak vonalaira, biztosítva<br />

ezáltal az utasok<br />

számára az átszállásmentes<br />

közlekedést. A megoldások<br />

közül az elsô, s<br />

ugyanakkor a legnagyobb<br />

sikerrel is járó üzemmódot<br />

Karlsruhe-ban található.<br />

A 280 000 lakosú<br />

Karlsruhe városában a<br />

német nagyvasút (DB)<br />

fôpályaudvara a városközponttól<br />

távolabb helyezkedik el. Így az<br />

agglomerációból a városközpont felé utazók<br />

a nagyvasút és a városi villamosvasút<br />

között átszállásra kényszerültek.<br />

Az 1990-es évek elején újszerû közlekedési<br />

rendszer kiépítését kezdte meg a város.<br />

A rendszer lényege az, hogy az agglomerációból<br />

a meglévô nagyvasúti pályán érkezô<br />

közúti gyorsvasúti jármûvek az újonnan<br />

létesített vágánykapcsolatokon keresztül<br />

áttérnek a városi közúti vasúti hálózat<br />

vágányaira, s így az utasok számára át-<br />

DISPUTA Kapualj<br />

22<br />

A két-áramnemû közúti gyorsvasúti szerelvény Karlsruhe agglomerációjában

---

szállásmentes közlekedés válik lehetôvé<br />

egészen a városközpontig. Minthogy e<br />

megoldást elôször Karlsruhe városa, illetve<br />

annak agglomerációja alkalmazta, ezért a<br />

kifejlesztett új rendszert „karlsruhe-i modellnek”<br />

nevezte el a közlekedési szakma.<br />

A „karlsruhei modell” megvalósítása<br />

során – 1992-tôl kezdôdôen – elsô ütemben<br />

a közúti vasút városi vonalhálózatát hoszszabbították<br />

meg a régió külsô pontjai felé.<br />

Ennek eredményeként a közúti gyorsvasúti<br />

jármûvek a nagyvasút (DB) korábban üzemen<br />

kívül helyezett vonalszakaszain közlekedtek.<br />

Az új üzemmód annyira sikeres<br />

volt az ingázók körében (1992–1997 között<br />

Karlsruhe–Bretten viszonylatában az utasforgalom<br />

növekedése több száz százalékos<br />

volt), hogy a második építési ütemben már<br />

a nagyvasút (DB) több személyforgalommal<br />

igénybe vett vonalszakaszán is bevezették<br />

a közúti gyorsvasúti üzemet. Ma már 12 viszonylaton,<br />

mintegy 250 km vonalhosszon<br />

közlekednek a kétáramnemû közúti gyorsvasúti<br />

szerelvények.<br />

Az átszállásmentes közlekedést tehát<br />

az ingázók örömmel fogadták Karlsruheban.<br />

Ismét beigazolódott, hogy ha a vasút<br />

egy jó szolgáltatást nyújt az utasoknak,<br />

akkor megváltozhatnak a kialakult utazási<br />

szokások, azaz az emberek ismét a kötöttpályás<br />

közlekedést helyezik elôtérbe a közúti<br />

közlekedéssel szemben.<br />

Aki közlekedési szakemberként és utasként<br />

is megismerkedett az elôzôekben leírt<br />

közlekedési móddal, óhatatlanul felteszi<br />

magában a kérdést: „Lehetne valami ilyesmit<br />

Magyarországon is megvalósítani?”<br />

Játszunk egy kicsit a gondolattal és<br />

engedjük szabadon fantáziánkat. Milyen<br />

lehetôség kínálkozik nekünk itt Debrecen<br />

környékén, az elôvárosi közlekedés lebonyolítására<br />

többfunkciós jármûvel Debrecen<br />

városában és környékén?<br />

Ma még talán utópiának tûnik, de szerintünk<br />

van realitása, hogy egy böszörményi<br />

család gondol egyet vasárnap délután, felül<br />

a villamosra és fél óra múlva már a debreceni<br />

fôtéren fagylaltozik, vagy a fürdôben tölti<br />

délutánját. A program után pedig szintén<br />

villamossal Böszörmény belvárosáig utazik,<br />

munkanapokon pedig villamossal megy dolgozni<br />

az ápolónô mama a debreceni klinikára…<br />

Az elmúlt években sokat hangoztatott<br />

szlogenné vált az elôvárosi kötöttpályás<br />

közlekedés elôtérbe helyezésének gondolata,<br />

Magyarországon is. Az ország második<br />

legnagyobb lélekszámú városa – ez idô<br />

szerint – Debrecen, jelentôs agglomerációs<br />

gyûrûvel körülvéve.<br />

Ebbôl a helyzetbôl adódóan a nagyvasúti,<br />

az elôvárosi, és a helyi (kötött pályás)<br />

közlekedés legoptimálisabb kialakításának<br />

lehetôségét kézenfekvô vizsgálni.<br />

A meglévô rendszerek összekapcsolása Debrecen<br />

városában és környékén szinte már<br />

mai állapotában is kínálja a lehetôségek<br />

számbavételét.<br />

Kiindulási állapot:<br />

1. Debrecen város észak–déli tömegközlekedési<br />

fôtengelye a villamos, melynek<br />

induló végállomása a Nagyállomásnál van.<br />

(Mindössze néhány száz méter vágányt<br />

kell megépíteni annak érdekében, hogy<br />

a MÁV hálózata és a debreceni villamosvasút-hálózat<br />

„fizikailag” is össze legyen<br />

kapcsolva. E szakasz megépülte után a két<br />

hálózat átjárhatóvá válik. Pár száz méter<br />

vágányépítést igényel a BIOGAL térségében<br />

véget érô iparvágány és a villamosvasút<br />

összekötése is.)<br />

2. Debrecen város köré egy közel 20<br />

km-es kört rajzolva megállapítható, hogy<br />

a körön MÁV-vasútvonalakkal érintett és<br />

DISPUTA Kapualj<br />

23

---

válik. Pár száz méter vágányépítést igényel a BIOGAL térségében véget ér iparvágány és<br />

a villamosvasút összekötése is.<br />

2. Debrecen város köré egy közel 20 km-es kört rajzolva megállapítható, hogy a körön,<br />

MÁV vasútvonalakkal érintett és jelents ingázó forgalmat lebonyolító települések<br />

fekszenek. Ezek a következk: Hajdúszoboszló, Derecske, Vámospércs, Hajdúhadház,<br />

Hajdúböszörmény. Hasonló jelentséggel bíró települések vannak a körön belül is: Ebes,<br />

Sáránd, Kondorosi kertek, Bocskai kert, Bodaszl, Józsa.<br />

jelentôs ingázó forgalmat lebonyolító települések<br />

fekszenek. Ezek a következôk: kialakításánál az alábbiakat célszerû finosztizálásával<br />

– az elsô kombinált vonal<br />

3. Debrecen Nagyállomástól mindössze 3 km-re fekszik a debreceni Repültér. Ennek<br />

Hajdúszoboszló,<br />

felvételi épületét<br />

Derecske,<br />

alig 200 méterre<br />

Vámospércs,<br />

megközelíti<br />

gyelembe<br />

a repültérre<br />

venni:<br />

vezet iparvágány.<br />

Hajdúhadház, Hajdúböszörmény. Hasonló – Minél kisebb újpálya-építés<br />

jelentôséggel<br />

A vizsgálatnak<br />

bíró települések<br />

– az utasszámlálási<br />

vannak a<br />

adatok<br />

körön<br />

belül<br />

felhasználásával<br />

– A Nagyállomás<br />

és<br />

mint<br />

elzetes<br />

vasúti<br />

prognosztizálásával<br />

átszállóhely<br />

– az<br />

is:<br />

els<br />

Ebes,<br />

kombinált<br />

Sáránd,<br />

vonal<br />

kondorosi<br />

kialakításánál<br />

kertek,<br />

az alábbiakat<br />

érintése<br />

célszer figyelembe venni:<br />

Bocskaikert, Bodaszôlô, Józsa.<br />

– A belvárosból történô legnehezebb<br />

3. – Debrecen Minél kisebb Nagyállomástól új pályaépítés mindössze 3 közúti kijutási lehetôségek kötöttpályás<br />

feloldása<br />

km-re – fekszik A Nagyállomás a debreceni mint repülôtér. vasúti átszállóhely Ennek érintése<br />

felvételi – A épületét belvárosból alig történ 200 méterre legnehezebb megközelíti<br />

– a A repülôtérre REPÜLTÉR vezetô bekapcsolása iparvágány. a rendszerbe.<br />

közúti – kijutási A REPÜLÔTÉR lehetségek bekapcsolása kötött pályás a rendszerbe. feloldása,<br />

A vizsgálatnak – az utasszámlálási Ezek alapján a hálózat vizsgálatát lenne<br />

adatok Ezek felhasználásával alapján a és elôzetes prog-<br />

legcélszerûbb elkezdeni.<br />

Hajdúböszörmény – BIOGAL – Klinikák – Nagyállomás – Hajdúszoboszló – Püspökladány<br />

Repültér<br />

Püspökladány – Hajdúszoboszló – Nagyállomás –– Klinikák – BIOGAL – Hajdúböszörmény<br />

Repültér<br />

Ha hálózat gondolja vizsgálatát a Tisztelt lenne Olvasó legcélszerbb és Döntéshozó, elkezdeni. mi szívesen fantáziálunk tovább.<br />

Ha gondolja a Tisztelt Olvasó és Döntéshozó, mi szívesen fantáziálunk tovább.<br />

A jelenleg rendelkezésre álló vasúti hálózat vázlata<br />

4<br />

1. ábra<br />

Hajdúdorog, Hajdúnánás<br />

Hajdúhadház<br />

Hajdúböszörmény<br />

Bodaszl Bocskaikert<br />

Józsa BIOGAL<br />

villamos<br />

Kondoros<br />

Vámospércs<br />

Ebes<br />

Hajdúszoboszló<br />

Püspökladány<br />

Nádudvar<br />

Reptér<br />

DISPUTA Kapualj<br />

Sáránd<br />

Derecske<br />

Konyár, Pocsaj-E. Kismarja, Nagykereki<br />

Létavértes<br />

24

---

Napjaink közlekedésszervezése nagy<br />

jelentôséget tulajdonít a környezetvédelemnek.<br />

Fontos az ökológiai<br />

egyensúly megôrzése, a légszennyezés kikerülése<br />

és a levegô állapotának javítása.<br />

Debrecenben ezt az elvet a Kossuth tér kialakítása<br />

is jól tükrözi. A gépjármûvek kitiltásával<br />

viszont nagymértékben megnôtt<br />

az úgynevezett kiskörút (Burgundia utca<br />

–Rákóczi utca–Hunyadi János utca stb.) terheltsége.<br />

Ez jócskán meghosszabbította a<br />

31-es busz menetidejét, így ma már égetô<br />

szükség lenne a vonal 2-es villamossal való<br />

helyettesítésére.<br />

A debrecenihez hasonló közúthálózattal<br />

rendelkezô városokban elméletileg akkor<br />

szükséges nagyobb befogadóképességû<br />

tömegközlekedési eszközt beállítani, ha<br />

a csúcsórás utasforgalom meghaladja a<br />

2000 fôt. Ez már három percnél sûrûbb<br />

csuklósbusz-közlekedést igényel. A Doberdó<br />

utca és Nagyállomás között közlekedô 31-<br />

es buszvonal forgalmánál teljesül a fent<br />

említett feltétel. Hosszú távon emiatt válik<br />

szükségessé a buszjárat felváltása villamossal.<br />

Az új villamosvonal kialakításának<br />

gondolata már 2000-ben megfogalmazódott,<br />

amikor a Piac utca átalakítása és a<br />

villamospálya rekonstrukciójának elsô szakasza<br />

zajlott. Ekkor a Péterfia és Kossuth<br />

utca közötti szakaszt újították fel. Ennek<br />

során a Kálvin téri szakasznál beépítettek<br />

egy leágazást, ami a majdani 2-es vonalhoz<br />

szükséges. Így az új vonal a Kálvin térnél<br />

válna el az 1-es járattól, majd a Darabos<br />

utca Református Kollégium melletti részén<br />

keresztül jutna el a Hunyadi utcára. Ezáltal<br />

megvalósulna a Hunyadi utcai keresztezôdés<br />

tehermentesítése. A 2-es vonal a fent említett<br />

leágazásig az 1-es útvonalán haladna,<br />

majd a szétválás után következne az<br />

önálló vonalszakasz. Az új szakasz végének<br />

a kialakításánál is hurokfordulót használnának,<br />

így kiküszöbölve egy másik végállomás<br />

alkalmazását. Az így kirajzolódó új<br />

útvonal: Hunyadi János utca – Mester utca<br />

– Csemete utca – Dózsa György utca – Nádor<br />

utca – Thomas Mann utca – Mikszáth Kálmán<br />

utca, majd következne maga a hurok:<br />

Békessy Béla utca – Kartács utca – Doberdó<br />

utca – Böszörményi út – Békéssy Béla utca<br />

– Mikszáth Kálmán utca. Ez a módszer több<br />

megállót alkalmazna, így jobban elosztaná<br />

az utazóközönséget.<br />

A pályarekonstrukció második szakaszában<br />

a Kossuth utcától az Erzsébet utcáig<br />

cserélték ki a síneket. A felújítás harmadik<br />

szakasza – a végállomásnál – még<br />

várat magára. Ez ugyanis már az új vonalat<br />

is érintené. A 2-es vonal kiépítéséhez az itt<br />

található hurokvégállomást ugyanis fejállomásra<br />

cserélnék. Ehhez a kérdéshez azonban<br />

hozzátartozik az is, milyen döntés születik<br />

az adott terület rendezését illetôen,<br />

mivel a távolságibusz-állomást szintén a<br />

vasútállomás környékére helyeznék.<br />

Az új vonal üzemeltetéséhez további<br />

tíz villamosra lenne szükség. Ezeknek az<br />

ára és a pálya kialakításának teljes öszszege<br />

több mint tízmilliárd forintra rúgna.<br />

A Debreceni Közlekedési Rt. ISO 9001:2001-<br />

es minôségbiztosítási tanúsítványának átadó<br />

ünnepségén, május 14-én Kósa Lajos<br />

polgármester, a tulajdonos önkormányzat<br />

képviselôje elmondta: lát esélyt a 2-es vonal<br />

kialakítására. Ezt az Unió Strukturális<br />

Alapjából és egyéb támogatásokból, pályázati<br />

pénzekbôl kívánnák fedezni.<br />

Van tehát esély rá, hogy a debreceniek<br />

jobb körülmények között, kényelmesebben,<br />

gyorsabban utazzanak. De a távolból még<br />

alig hallani a csengetést…<br />

Takács Péter Levente Álom a kettes<br />

villamosról<br />

Debrecenben már a 19. század végén, 1884-ben megindult a „villamos” közlekedés. Ekkor még<br />

– helyi vasút néven – omnibuszok és gôzüzemû vasutak látták el a feladatot. Majd 1911-ben a<br />

villamosvasút is megkezdte mûködését. Hamarosan új vonalakat hoztak létre, és korszerûbb<br />

jármûveket vásároltak. Fénykorában a debreceni villamosközlekedés 7 vonallal rendelkezett.<br />

Ezek részben lefedték és kiegészítették egymást. Ám a hetvenes években megváltozott a helyzet,<br />

leáldozott a villamosok csillaga: sokan alkalmatlannak találták e jármûveket a városi közlekedésre.<br />

A kelet-nyugati irányú vonalakon buszokkal pótolták ôket, majd a nyolcvanas években<br />

ezeket felváltották a trolibuszok. 1975-re már csak az 1-es vonal maradt – az, amellyel az egész<br />

villamosközlekedés indult.<br />

DISPUTA Kapualj<br />

25

---

DISPUTA Kapualj<br />

26<br />

Gurbán György A repülôtér feltámadása<br />

A<br />

debreceni repülôtér története gyakorlatilag<br />

egyidôs a hazai repülés történetével.<br />

A cívisváros légikikötôje volt<br />

már virágzó belföldi légiforgalom színhelye<br />

és sportrepülôklubok paradicsoma, de a<br />

környékbeliek életét megkeserítô szovjet<br />

légiflotta bázisa is. A rendszerváltás utáni<br />

történet pedig tele van elfelejtett és megszegett<br />

ígéretekkel, parttalan politikai<br />

csatározásokkal. Pedig az ügyet nem lenne<br />

szabad pártérdeknek tekinteni, mert szerény<br />

számítások szerint Debrecen kétszáz<br />

kilométeres körzetében 3 millió ember számára<br />

jelent Ferihegy mellett alternatívát<br />

a Mikepércsi úti repülôtér. De a cívisváros<br />

vezetôi a rendszerváltás óta minden nehézséggel<br />

szembenézve igyekeznek dolgozni a<br />

légikikötô felvirágoztatásán. Mert talán ôk<br />

is ismerik Saint-Exupery mondását: „…a<br />

lelkesedés bizony sebezhetetlenné teszi az<br />

embert…”.<br />

2004. április 30. aranybetûs ünnepként<br />

vonul be a debreceni repülôtér történetébe.<br />

Ekkor avatták fel ugyanis ünnepélyes<br />

keretek között a légikikötô új navigációs<br />

rendszerét, az ILS-t a hozzá tartozó fénysorral<br />

és a szegélyfényekkel együtt. Így aztán<br />

ezzel a nappal a cívisváros reptere valóban<br />

egyenértékûvé vált Feriheggyel. Azaz<br />

megkapta a nemzetközi nyilvános kereskedelmi<br />

repülôtér minôsítést. Az örömteli<br />

pillanatokban bizonyára minden érintettben<br />

végigperegtek a közelmúlt eseményei,<br />

mert bizony hosszú és keserves út vezetett<br />

idáig, és ez a nagyon fontos lépés még csak<br />

valaminek a kezdetét jelenti...<br />

A régmúlt emlékei<br />

Deleff István 1979-ben került gyakornokként<br />

a debreceni repülôtérre, és azóta is<br />

légi irányítóként dolgozik ott. A kiváló<br />

sárkányrepülô szabad idejében régóta foglalkozik<br />

a reptér történelmének feltárásával.<br />

Ennek eredménye lett az a „Délibábok<br />

légterében” címû forrásértékû könyv, ami<br />

Debrecen és a Hajdúság repüléstörténetét<br />

dolgozza fel. A kötet, amit a Debreceni<br />

Könnyûrepülô Sportegyesület 2000-ben<br />

adott ki, végigkíséri a légikikötô történetét<br />

egészen a legújabb korig.<br />

A debreceni repülôtér már a két világháború<br />

között is mûködött katonai<br />

repülôtérként. A II. világháború után hamar<br />

megindult a polgári légi közlekedés.<br />

Az utasrepülést a Magyar–Szovjet Polgári<br />

Légiforgalmi Rt. (MASZOVLET) bonyolította<br />

Budapest, Debrecen, Pécs, Szeged és Szombathely<br />

között. Az elsô LI-2-es gép 1946.<br />

október 15-én szállt le a reptéren. Eleinte<br />

napi két járat érkezett, de az új gyors közlekedési<br />

lehetôség olyan népszerûvé vált,<br />

hogy napi négyre kellett sûríteni a menetrendet.<br />

Az utazások mellett sokan adtak<br />

fel árut: húst, gyümölcsöket és különbözô<br />

primôröket. A politikai helyzet sajátosságaként<br />

persze az utasokat folyamatosan<br />

ávósok figyelték.<br />

1960-ban a MASZOVLET szerepét a<br />

MALÉV vette át és a hanyatlás hamarosan<br />

megkezdôdött. 1968-ban a belföldi forgalmat<br />

megszüntették, és a reptér a továbbiakban<br />

csak kitérôként szerepelt a MALÉV<br />

menetrendszerû és charterjáratai számára.<br />

1973-tól a LRI vette át a reptér épületét a<br />

személyzettel együtt, de ez csak további<br />

elsorvasztást hozott. Miután a légikikötô<br />

már nem volt alkalmas az új, nagyobb gépek<br />

kiszolgálására, 1977-tôl a kitérô funkciója<br />

is megszûnt. Pedig az élet drámai módon<br />

többször is bebizonyította, milyen nagy<br />

szükség van egy kitérô reptérre. Mert 1975<br />

januárjában két Il-18-as érkezett Magyarországra<br />

Berlinbôl. A rossz látási viszonyok<br />

miatt az egyik gép a debreceni leszállás<br />

mellett döntött, ám a másik megmaradt a<br />

ferihegyi érkezés mellett. Az itteni landolás<br />

sikerült, ám a másik repülô Ferihegyen<br />

a köd miatt a leszállópálya mellett a földbe<br />

csapódott. A gép utasokat nem hozott, a<br />

személyzet közül a katasztrófát senki nem<br />

élte túl. Az illetékeseket azonban ez a dráma<br />

sem tántorította el a megszüntetéstôl,<br />

1977 után a reptér csak a közforgalmon<br />

kívüli kisgépeket fogadhatta, majd<br />

1984-et követôen már azokat sem, mert<br />

ekkor megszüntették a teljes debreceni<br />

szolgálatot. Ettôl kezdve a repülôtéren kizárólag<br />

a szovjet harci ezred volt jelen. Ennek<br />

következményeit a Kerekestelep és a<br />

Tégláskert lakói ismerték leginkább, mert<br />

a fel- és leszállások gyakran kora reggeltôl<br />

késô estig tartottak. A zajártalom néha elviselhetetlen<br />

volt, és sok házban károk is<br />

keletkeztek miatta, de néhány baleset is<br />

történt. 1984-ben például egy SZ-24-es gépen<br />

a leszállás elôtt a Keleti-fôcsatorna fölött<br />

keletkezett hajtómûhiba. A személyzet<br />

katapultált, a harcászati bombázó Nagyhegyes<br />

mellett a gáztározók mellett zuhant<br />

le. Óriási szerencse kellett ahhoz, hogy<br />

senki ne sérüljön meg.<br />

Ebben a korszakban az utolsó nagy<br />

esemény itt a román diktátornak, Nicolae<br />

Ceausescunak és magyar „kollégájának”,<br />

Kádár Jánosnak a találkozója volt 1977-<br />

ben. Az akkori reptéri dolgozók szerint a<br />

hangulat és az elôkészületek az 50-es éveket<br />

idézték. Az utolsó pillanatig titok volt,

---

hogy mivel és pontosan mikor érkezik a<br />

„Kárpátok Géniusza”. A gép a régi MALÉVépület<br />

elé állt be, hogy a kirendelt tapsoló<br />

közönség „spontánul” üdvözölje a csöppet<br />

sem kedves vendéget.<br />

1990-ben aztán a rendszerváltás meghozta<br />

Debrecen város megkönnyebbülését.<br />

Május 18-án utoljára szállt fel innen<br />

a szovjet repülôezred, és elkezdôdhetett a<br />

repülôtér új életre keltésének kísérlete. Még<br />

ebben az évben a cívisvárosban jártak az<br />

ausztriai Graz városának és repülôterének<br />

vezetôi. Az osztrákok úgy vélekedtek, egy<br />

Debrecen méretû város nem képes finanszírozni<br />

egy repülôteret, ezért jobb megoldás<br />

lenne állami tulajdonként mûködtetni. Ennek<br />

ellenére már a Hevessy József polgármester<br />

irányította városvezetés is úgy döntött,<br />

saját kezébe veszi a légikikötô sorsát,<br />

és az Air Service nevû céget bízta meg az<br />

irányítással. A polgári közlekedés újraindítására<br />

már ekkor történt kísérlet, hiszen az<br />

Air Service belföldi járatot kezdett egy 12<br />

személyes AN-2-es géppel, Ungvárra pedig<br />

egy 16 személyes L-410-es gép közlekedett.<br />

Ám a kezdeményezés nem vált be, így 1993-<br />

ban a város megszüntette a szerzôdést. Az<br />

Air Service helyébe egy saját üzemeltetésû<br />

szervezet, a DEREP Kft. került. 1994-ben a<br />

város megvásárolta a repülôteret a magyar<br />

államtól – korántsem mellékesen jegyzendô<br />

meg, hogy hazánk többi reptereit ingyenesen<br />

kapták meg az önkormányzatok. A<br />

DEREP három évig tartó mûködése alatt<br />

kerültek a repülôtérre a pályafények és a<br />

leszállítófények. 1995 májusában csodálatos<br />

élmény helyszíne lehetett a repülôtér.<br />

Aki ott volt, soha el nem feledi azt a pillanatot,<br />

amikor földet ért a DVSC nôi kézilabdacsapatát<br />

szállító repülôgép. A vasmadár<br />

ugyanis az EHF-kupagyôzelem után hozta<br />

haza a lányokat Oslóból. Ilyen ünneplést<br />

azóta sem láthatott ott senki.<br />

1996-tól a SZER-Bon Rt. közel százmillió<br />

forintot ruházott be itt, a városnak egy<br />

év után mégis új üzemeltetô után kellett<br />

néznie, jött 1997-ben az Airport Debrecen<br />

Kft., mely a mai napig is a reptér mûködtetô<br />

cége.<br />

A város tervei között ekkortájt az szerepelt,<br />

hogy a területet „egy darabban” értékesíti.<br />

Sokáig úgy tûnt, hogy a befutó<br />

a török Begendik cég lesz. Az üzlet el is<br />

jutott a szerzôdéskötésig. A Begendik, az<br />

általa létrehozott Silk Road Rt.-n keresztül<br />

1,6 milliárd forintért megvásárolta<br />

a várostól az ingatlant, amit komplex logisztikai<br />

központként kívánt üzemeltetni.<br />

A vevô kötelezettséget vállalt arra, hogy<br />

három esztendô alatt nemzetközi forgalmú<br />

repülôtérré fejleszti a debreceni légikikötôt<br />

és elvégzi a környezetvédelmi elhárítást is.<br />

A kontraktust 1999 áprilisában megkötötték,<br />

ám a vevô már a vételár elsô részletét<br />

jelentô 600 millió forintot sem fizette meg.<br />

Ezért az önkormányzat beperelte a céget és<br />

igényt tartott a szerzôdés szerinti 400 forint<br />

bánatpénzre.<br />

2001-ben a város vezetése saját kezébe<br />

vette a fejlesztést. Megvalósíthatósági<br />

tanulmányt készíttetett egy nemzetközi<br />

szakértôcsoporttal, majd egy év múlva az<br />

DISPUTA Kapualj<br />

27

---

DISPUTA Kapualj<br />

28<br />

elkészült tervek alapján a Széchenyi-tervben<br />

pályázatot nyújtott be a reptér navigációs<br />

fejlesztésére, a biztonságos leszállást<br />

elôsegítô ILS-rendszerre és a fénysorra.<br />

A pályázat ugyan sikeres volt, a befogadott<br />

pályázatból mégsem lett semmi. Az ok az<br />

idôközben bekövetkezett kormányváltás<br />

volt. Debrecen ismét magára maradt.<br />

Harc a támogatásért<br />

Az elsô reménysugarat 2002 végén az jelentette,<br />

hogy a kormány javasolta: minôsítsék<br />

a debreceni repteret állandó vámúttá.<br />

A határidôt ekkor 2003. március 31-ében<br />

határozták meg.<br />

– Ha ez megtörténik, a reptér eleget tehet<br />

a légitársaságok felkéréseinek, és beindulhatnak<br />

Debrecenben a menetrendszerû<br />

járatok – nyilatkozta akkor Jenei Zoltán, a<br />

Debreceni Airport Kft. ügyvezetô igazgatója.<br />

Persze az átminôsítés önmagában<br />

még nem minden, hiszen ekkor a leszállást<br />

segítô ILS-rendszer és a kifutó mellett<br />

futó fénysor kiépítése még hátra volt.<br />

A szakemberek úgy kalkuláltak, hogy a<br />

fejlesztésekhez mintegy 800 millió forintra<br />

van szükség. Ehhez pedig állami<br />

segítségre. Ám már az év elsô negyedében<br />

eldôlt, hogy menetrendszerû járatokat<br />

csak a következô évben fogadhat a reptér,<br />

a kormányzat ugyanis nem mutatott különösebb<br />

igyekezetet a pénz elôteremtésére.<br />

Pedig a tervek már ekkor is készen álltak,<br />

hiszen a reptér már rendelkezett az épület<br />

schengeni normák szerinti átalakításának<br />

engedélyes tervével és a navigációs berendezések<br />

telepítési engedélyével, valamint a<br />

repülésbiztonságot javító ILS és a fénysor<br />

engedélyes tervével is. A tárgyalások mindenesetre<br />

zajlottak.<br />

– A debreceni repülôtér fejlesztése a<br />

Nemzeti Fejlesztési Program része, ezáltal<br />

tudunk majd pályázni az Európai Unióhoz<br />

– bizakodott Gyôri Gyula, a repülôtér fejlesztéséért<br />

felelôs tanácsnok.<br />

2003 márciusában Debrecenben tartotta<br />

kihelyezett ülését az Országgyûlés Gazdasági<br />

Bizottságának Közlekedési Albizottsága.<br />

Az ülésen természetesen a debreceni<br />

repülôtér fejlesztési lehetôségeit vitatták<br />

meg. Biztató fejlemény volt ekkor, hogy a<br />

bizottság tagjai – szóban – politikai pártállástól<br />

függetlenül támogatták a debreceni<br />

repülôtér fejlesztését. Ekkor megint<br />

kiderült, hogy a kormányzat nemigen kíván<br />

a szavak mögé pénzt tenni. Sôt, bár<br />

repülôtér-fejlesztésre 63 milliárd forintot<br />

szánnak erre az évre, ezt az összeget teljes<br />

egészében Ferihegy kapja. Ezért a debreceni<br />

városvezetés ismét nagy lépésre szánta<br />

el magát. Mivel az uniós csatlakozás miatt<br />

létfontosságú volt a fejlesztés, úgy döntöttek,<br />

saját költségvetésbôl biztosítanak<br />

pénzt a navigációs rendszer kiépítésére.<br />

– Ennek fejlesztését, telepítését az önkormányzat<br />

most egy szerényebb mûszaki<br />

kivitelben elkezdi, ez körülbelül 200 millió<br />

forintba fog kerülni. Továbbá a repülôtér<br />

fogadóépületének a fejlesztését is elkezdjük,<br />

hogy meg tudjunk felelni a 2004-tôl<br />

érvényes schengeni feltételeknek, és tovább<br />

bonyolódhasson a nemzetközi forgalom<br />

Debrecenben – fogalmazta meg az ülés<br />

után Kósa Lajos polgármester.<br />

Ekkoriban egy rossz hír is érkezett az<br />

önkormányzathoz, kiderült ugyanis, hogy<br />

behajthatatlan az a 400 millió forintra<br />

rúgó bánatpénz, ami a repülôtér megvásárlásának<br />

elmaradása miatt a török Begendik<br />

cég magyar képviseletétôl, a Silk Road<br />

Rt.-tôl illette volna meg a várost. A Silk<br />

Road Rt. ugyanis már felélte 20 millió forintos<br />

jegyzett tôkéjû vagyonát, ráadásul<br />

8 milliós hosszú lejáratú kötelezettséget is<br />

„szerzett”. Az „anyacég”, a Begendik pedig<br />

egyszerûen eltûnt.<br />

A miniszterelnök ígér<br />

2003 májusában ismét történt valami, mert<br />

úgy tûnt, Debrecen iparfejlesztési terveit<br />

segítheti a miniszterelnök müncheni<br />

bejelentése. Medgyessy Péter bajor üzletemberek<br />

elôtt arról beszélt, hogy Pécs,<br />

Szeged és Gyôr mellett Debrecen repterének<br />

korszerûsítése helyi ipari parkok kialakulását<br />

alapozhatja meg. A miniszterelnök<br />

szerint ezek a városok a térségek<br />

központjaivá válhatnának a légikikötôk<br />

korszerûsítésével.<br />

– A város terveiben is szerepel technológiai<br />

iparágak meghonosítása, ezeknek a<br />

parkoknak azonban reptérre van szükségük<br />

– nyilatkozta ekkor Kósa Lajos, Debrecen<br />

polgármestere a hírre reagálva és abban<br />

reménykedve, hogy a kedvezô miniszterelnöki<br />

bejelentés után a kormány valóban<br />

biztosítja is a fejlesztéshez szükséges engedélyeket<br />

és forrásokat.<br />

A következô hónapban a Debreceni<br />

Vagyonkezelô Rt. ülésén bejelentették: az<br />

önkormányzat úgy döntött, hogy kifizeti<br />

az ILS-rendszer kiépítéséhez szükséges 800<br />

millió forintot, a berendezés ugyanis elengedhetetlen<br />

feltétele annak, hogy nagyobb<br />

gépek is használhassák a repteret. Ekkor<br />

lezárult annak a pályázatnak az elsô fordulója,<br />

amit a Vagyonkezelô Rt. a navigációs

---

endszer és a fénysor kiépítésére írt ki. Öt<br />

pályázó felelt meg az elôírásoknak. A reptér<br />

fejlesztésének azonban nem ez volt az<br />

egyetlen fontos részlete: a tûzbiztonsági<br />

elôírásoknak is eleget kell tenni ahhoz,<br />

hogy fogadhassák a nagyobb utasszállítókat.<br />

– A fejlesztés második része, az önálló<br />

tûzoltóság kialakítása pedig még csak koncepció<br />

szintjén létezik, az elkövetkezendô<br />

idôszakban történik majd az eszközök<br />

beszerzése pályáztatás útján – mondta el<br />

Virág László, a Debreceni Vagyonkezelô Rt.<br />

stratégiai igazgatója.<br />

Június végére az is eldôlt, hogy a debreceni<br />

repülôtér egyenrangúvá vált Feriheggyel.<br />

Lezárult ugyanis az a helyszíni<br />

szemle, amelynek alapján a leszállópályát<br />

igénybe vehetik a nemzetközi járatok. Más<br />

kérdés persze, hogy ez akkor még csak<br />

nappal, jó látási viszonyok között volt érvényes.<br />

Júliusban újabb elôrelépés történt,<br />

mert a Vagyonkezelô kiválasztotta a navigációs<br />

rendszerre és a fénysor kiépítésére<br />

beadott pályázatok közül a gyôztest. Ekkor<br />

kiderült, hogy a tervezett összeg feléért,<br />

azaz kevesebb mint négyszáz millió forintból<br />

épülhet meg a beruházás. Virág Lászlótól<br />

megtudtuk:<br />

– Az ajánlatot egy nemzetközi konzorcium<br />

tette, amelynek magyar tagja is van. Ez<br />

a multinacionális Thorn nevû cég és a Viv<br />

részvénytársaság. Az ILS telepítését ôk 180<br />

napra vállalták, tehát vélhetôen ez év végére<br />

mûködô ILS-ünk és fénysorunk lesz.<br />

Az új helyzetre a határôrségnek, a vámés<br />

pénzügyôrségnek, a rendôrségnek és a<br />

tûzoltóságnak is készülnie kellett. A folyamatos<br />

határnyitás ugyanis állandó jelenlétet<br />

igényel. 2003 elsô félében 2841-en lépték<br />

át a határt a repülôtéren. A rendôrség<br />

illetékes alosztálya 135 nemzetközi forgalomban<br />

részt vevô gépet ellenôrzött és biztosított.<br />

December közepén kiállta a próbát az új<br />

navigációs rendszer, amit ferihegyi mérnökök<br />

teszteltek. Ám közben nagyon rossz hír<br />

érkezett: a Nemzeti Fejlesztési Tervbôl kivették<br />

a regionális repterek korszerûsítését.<br />

Ráadásul az is kiderült, hogy az ország<br />

következô évi költségvetésébôl a kormány<br />

elkülönített 670 millió forintot a sármelléki<br />

repülôtér fejlesztésére. A debreceni<br />

légikikötô viszont támogatás nélkül maradt.<br />

– Örülök annak, hogy Sárrét kapott, ám<br />

nem örülök annak, hogy Debrecen nem kapott<br />

lehetôséget, szerintem ez egy rossz<br />

döntés, és kizárólag politikai okai voltak.<br />

Mégiscsak bûnös város Debrecen, egyre<br />

világosabban látjuk ezt – kommentálta a<br />

döntést Debrecen polgármestere.<br />

„Csúcstalálkozó” után<br />

Ilyen elôzmények után találkozott a debreceni<br />

városházán Kósa Lajos polgármester és<br />

Medgyessy Péter miniszterelnök december<br />

18-án. A miniszterelnök megígérte, hogy<br />

2004-ben az Észak-alföldi Regionális Fejlesztési<br />

Tanács keretébôl forrást különítenek<br />

el a debreceni repülôtér fejlesztésére.<br />

– Lehetôséget látok arra, hogy ha valóban<br />

regionális jelentôségû projektnek<br />

minôsíti a Regionális Fejlesztési Tanács,<br />

akkor találjunk hozzá néhány száz millió<br />

forintot, amivel tudjuk segíteni – nyilatkozta<br />

Medgyessy Péter miniszterelnök.<br />

2004 januárjában négy hatóság is megvizsgálta<br />

a navigációs rendszert. Az úgynevezett<br />

légügyi hatósági eljárás kiválónak<br />

értékelte a berendezéseket.<br />

– Rendelkezünk tûzoltó berendezéssel,<br />

hóeltakarítóval, üzemanyag-feltöltôvel, víz-<br />

DISPUTA Kapualj<br />

29

---

feltöltôvel, tartalék áramforrás is van a<br />

repülôgépekhez, tehát komplett gépkiszolgáló<br />

sorunk van, így bármikor bármilyen<br />

repülôgépet ki tudunk szolgálni – jelentette<br />

ki Jenei Zoltán, az Airport Debrecen Kft.<br />

ügyvezetô igazgatója.<br />

Februárban eldôlt, hogy hamarosan<br />

újra igazi élet költözhet a reptérre. Bejelentették,<br />

hogy júniustól rendszeres<br />

repülôjárat indul Debrecenbôl a törökországi<br />

Antalyába. Errôl kötöttek is megállapodást<br />

két utazási iroda és az Airport Debrecen<br />

Kft. képviselôi. Ezúttal valószínûnek<br />

látszik, hogy ezeknek a járatoknak nem<br />

az lesz a sorsuk, mint a három évvel korábbi<br />

tunéziaiaknak, amiket annak idején<br />

– noha sikeresek voltak – le kellett állítani<br />

az ILS-rendszer hiánya miatt.<br />

– Óriási lehetôség ez Debrecen és az<br />

egész régió számára – vélekedik Mucsi<br />

Krisztina, az egyik chartert mûködtetô<br />

utazási iroda tulajdonosa. – Nagyon fontos,<br />

hogy minôségi utakat ajánljunk reális<br />

áron. Az is lényeges, hogy ebben a helyzetben<br />

az utazási irodák összefogjanak. Mert<br />

a turizmus fejlesztése közös érdek…<br />

Tovább növelte a bizakodó hangulatot,<br />

hogy egy április 1-jével életbe lépô kormányhatározat<br />

alapján nemzetközi vámút,<br />

azaz a ferihegyivel azonos minôsítésû lett<br />

a debreceni repülôtér. A minôsítés azt jelenti,<br />

hogy a vámosok állandó szolgálatot<br />

teljesítenek, így nem kell három nappal<br />

korábban jelezni egy-egy repülôgép érkezését.<br />

Április végére aztán kiderült, hogy<br />

megítéltek ugyan pénzt a debreceni<br />

repülôtérnek, ám az Országos Területfejlesztési<br />

Tanács az észak-alföldi régió három<br />

légikikötôjének – a nyíregyházinak, a<br />

szolnokinak és a debreceninek – szavazott<br />

meg összesen 550 millió forintos támogatást.<br />

A pénzt az Észak-alföldi Regionális<br />

Fejlesztési Tanácson keresztül adja az országos<br />

társintézmény. Ide kell a három reptérnek<br />

közös fejlesztési tervet benyújtani.<br />

Így a támogatás összege jóval elmaradt a<br />

remélttôl.<br />

Április 28-án ismét létrejött egy<br />

Medgyessy–Kósa-találkozó. A debreceni<br />

polgármester fogadóóráján kereste fel a<br />

miniszterelnököt, hogy a repülôtér állami<br />

támogatásának növelését kérje. Medgyessy<br />

Péter válaszul emlékeztette a polgármestert<br />

arra, hogy a program szerepel a kiemelt területfejlesztési<br />

projektek között a nyíregyházi<br />

és a szolnoki fejlesztésekkel együtt.<br />

A miniszterelnök elmondta: a Hajdú-Bihar<br />

Megyei Közgyûlés és Debrecen szocialista<br />

frakciója már megkezdte a szakmai egyeztetést<br />

a közös fejlesztési lehetôségekrôl a<br />

másik két város vezetôivel. A miniszterelnök<br />

javasolta Kósa Lajosnak, hogy „kapcsolódjon<br />

be ezekbe a tárgyalásokba a gyors<br />

siker reményében”. Több pénz tehát nincs,<br />

a támogatás összege is ködös, így érkezett<br />

el a repülôtér ahhoz a bizonyos április<br />

30-ai ünnepi avatáshoz.<br />

– El kell hitetni a régió lakosaival, hogy<br />

ez ma már egy nemzetközi közforgalmú<br />

repülôtér, amelyik rossz idôjárási viszonyok<br />

között is tud utasokat fogadni. Használni<br />

kell a repülôteret – hangsúlyozta Jenei Zoltán,<br />

az Airport Debrecen Kft. ügyvezetô<br />

igazgatója.<br />

– Sorsdöntô pillanathoz érkeztünk<br />

– elemezte a helyzetet Kósa Lajos –, mert<br />

innentôl fogva az a legfontosabb feladat,<br />

hogy a repülôtér „töltését” megoldjuk. Továbbra<br />

is bízunk a kormány segítségében,<br />

és reméljük, hogy a három reptérnek ígért<br />

500 millió forint jelentôs része Debrecennek<br />

jut. És ha nô a forgalom, jöhetnek a<br />

további fejlesztések.<br />

Itt tartunk most. Június óta vidám,<br />

nyaralni induló utasok lepik el rendszeresen<br />

az utasvárót. Az ô bizalmuk jelenti a<br />

szép jövô elsô zálogát...<br />

DISPUTA Kapualj<br />

30

---

A<br />

keletrôl érkezô vonatok végállomása<br />

a Nyugati, a nyugatról érkezôké a<br />

Keleti pályaudvar. A külföldiek ezt<br />

sokszor összekeverik – panaszkodott brit<br />

ismerôsöm, aki Európa kisebbségéhez tartozott,<br />

ugyanis már járt Magyarországon…<br />

E kijelentése azonban a 2003. december 15-<br />

én hatályba lépett menetrend szerint nem<br />

állná meg a helyét. Azóta ugyanis minden<br />

Intercity vonat a Keleti pályaudvarról indul,<br />

s oda érkezik.<br />

Ez a változás nem okozott egyöntetû örömet<br />

Kelet-Magyarországon. A MÁV ugyan<br />

ragaszkodik az újítás megtartásához, a Dunán<br />

inneni lakosság és a politikusok azonban<br />

próbálják elérni, hogy visszavonják.<br />

Gyûltek aláírások, elhangzottak érvek és<br />

ellenérvek, kérdések és magyarázatok, állítások<br />

és cáfolatok. A jelek szerint azonban<br />

hiába szeretnénk ezentúl is a Nyugatiban<br />

leszállni az Intercityrôl. Hiába nem szíveljük<br />

a Keleti lepusztult környékét, a hetedik<br />

és nyolcadik kerület határmezsgyéjét, hiába<br />

érvelünk, hogy a tájékozódás is jobban<br />

megy a Nyugatitól – ráadásul a vidékiek<br />

által látogatott állami intézmények zöme<br />

közelebb van ide…<br />

Elôször 2003. november elején jelentette<br />

be a MÁV és a Gazdasági és Közlekedési<br />

Minisztérium, hogy december 15-tôl valamennyi<br />

Intercity vonat a Keleti pályaudvarra<br />

érkezik. (Csak zárójelben jegyezzük<br />

meg: a menetrendek szerkesztése már az<br />

aktuális év elején megkezdôdik.)<br />

Debrecen lakossága értetlenül állt a<br />

terv elôtt. November 13-án Papp László, a<br />

Fidesz-frakció vezetôje sürgôsségi indítványban<br />

kérte a városi közgyûlés tagjait,<br />

hogy a képviselôk párthovatartozásuktól<br />

függetlenül álljanak ki a 146 éve meglévô<br />

közlekedési rend mellett, s ne engedjék,<br />

hogy a keleti régió lakosai másodrendû<br />

állampolgárok legyenek. A menettartam<br />

ugyanis a változás következtében 20–25<br />

perccel meghosszabbodna, s nehezebben<br />

lehetne elérni a Ferihegyi repülôteret is.<br />

A képviselôk felkérték a polgármestert,<br />

tárgyaljon a témáról a gazdasági és közlekedési<br />

miniszterrel. Kósa Lajos tájékoztatta a<br />

képviselô-testületet, hogy tervei szerint a<br />

másik két érintett nagyváros, Nyíregyháza<br />

és Szolnok polgármesterével együtt fogja<br />

fölkeresni az ágazati minisztert.<br />

Csillag István gazdasági és közlekedési<br />

miniszter november 26-án az országgyûlés<br />

elôtt tett nyilatkozatában közölte: „A Budapest–Újszász–Szolnok<br />

vonal rekonstrukciója<br />

után idôszerû és tovább nem halogatható<br />

az Alföld, Kelet-Magyarország és a határon<br />

túli régiók, valamint a fôváros kapcsolatát is<br />

szolgáló Budapest–Cegléd–Szolnok „tengely”<br />

korszerûsítésének megkezdése. A következô<br />

menetrendi ciklusban kerül sor Cegléd állomás<br />

teljes átépítésére, továbbá Monor állomás és<br />

a csatlakozó vonalszakaszok korszerûsítésére.<br />

Ezek a kivitelezési munkák csak jelentôs menetrendi<br />

korlátozásokkal, esetenként a vonatközlekedés<br />

kizárásával, vágányzár mellett<br />

végezhetôk el. Ezért döntött úgy a MÁV Rt.,<br />

hogy az eljutási idôk elôre látható növekedését<br />

úgy kívánja csökkenteni, hogy a Szolnokon<br />

át közlekedô minôségi vonatok többségét<br />

a Budapest–Újszász–Szolnok vonalra<br />

terelve elkerüli az átépítés alatt álló ceglédi<br />

útirányt. Budapest (kb. száz éve kialakult)<br />

vasúti vonalhálózatán viszont csak jelentôs<br />

többletidô felhasználásával lehetséges a Budapest–Újszász–Szolnok<br />

vonal forgalmának a<br />

Nyugati pályaudvarra történô átirányítása.”<br />

A fönti sorokból az volt sejthetô, hogy<br />

a változás ideiglenes. A nyilatkozat utolsó<br />

mondatai azonban más üzenetet hordoztak:<br />

„A MÁV Rt. – az Európai Unióhoz történô<br />

csatlakozás szellemében – igyekszik felkészülni<br />

a várhatóan felélénkülô nemzetkö-<br />

A budapesti pályaudvarok részben a vasúttársaságokról, részben a földrajzi elhelyezkedésükrôl<br />

kapták nevüket.<br />

Orosz Zoltán Keleti kérdés<br />

DISPUTA Kapualj<br />

31

---

zi személyforgalomra is. Az sem hagyható<br />

figyelmen kívül, hogy a most tervezett<br />

menetrend már az Unióban valósul meg.<br />

Számítanunk kell arra, hogy a Magyarországon<br />

érvényes utazási kedvezményeknek<br />

köszönhetôen országunkat jelentôs számban<br />

keresik majd fel külföldiek, az Unió<br />

polgárai. Ezen utasok számára, könnyen<br />

»átjárható« országot kell biztosítanunk,<br />

aminek egyik eszköze a vasúti átszállások<br />

megkönnyítése. Ezért a MÁV Rt. megkísérli,<br />

a minôségi vonatok közötti átszállási kapcsolatot<br />

egy központi pályaudvarra, nevezetesen<br />

a Keleti pályaudvarra koncentrálni.”<br />

Mindeközben Vizsy Ferenc, a MÁV személyszállítási<br />

üzletág vezetôje nyilatkozataiban<br />

arra utalt, hogy az átszervezésrôl a<br />

döntést piaci információkra, felmérésekre<br />

alapozva hozták meg. Mint mondta, modellszámítások<br />

szerint az érintett utasok<br />

75–80 százalékát kedvezôen érintik a változások.<br />

Mivel nem kell az egyik pályaudvarról<br />

a másikra átmenni, kedvezôbbek<br />

lettek az átszállási lehetôségek.<br />

A változások tényleges bevezetése után<br />

összeomlott a Keleti pályaudvar számítógépes<br />

rendszere. Ennek következményeként<br />

négy nap Intercity-helyfoglalásai váltak<br />

semmissé. Napokra a káosz vette át az uralmat<br />

a Keletiben.<br />

Püski András, az MDF hajdúböszörményi<br />

képviselôje 2004. március 22-én leszögezte<br />

a közlekedési miniszterhez szóló<br />

interpellációjában: „Azóta, hogy a Nyugati<br />

helyett a Keleti pályaudvar a Nyíregyházát<br />

és Debrecent a fôvárossal összekötô<br />

Intercity-járatok végállomása, sok tekintetben<br />

romlott a szolgáltatás színvonala. Jó<br />

két évvel ezelôtt, amikor a Nyíregyházáról<br />

induló Intercityk a nagykátai vonalra átdobva,<br />

sebességet váltva békésen ballagtak<br />

Budapestre, a vezérigazgatóság konferansziéja<br />

udvariasan elnézést kért az utasoktól,<br />

mondván: a Szolnok–Budapest szakaszon a<br />

pályakorszerûsítés egy kis türelmet kíván;<br />

a komfortos, a gyors, a megbízható utazás<br />

érdekében döntöttek így. Az utas ekképpen<br />

azt gondolhatta, úgyis visszakapjuk a régi<br />

utat, a régi-új vágányt, és röpít az Intercity<br />

a Nyugatiba, mint valamikor”.<br />

A döntés véglegessé válásának negatív<br />

hatásait taglalva a következôkre tért ki:<br />

idôben megnyúlt az utazás, a Keleti forgalmát<br />

elragadta a közlekedési dagály, melynek<br />

enyhítésére a MÁV kurtább szerelvényeket<br />

indít, vagyis megkezdôdött a harc<br />

a helyjegyekért.<br />

Csillag István válaszában ismét a<br />

pályafelújítási munkálatokra hivatkozott,<br />

mint a szerelvényelterelések fô okozóira.<br />

Szerinte a munkálatok jó idôben és eredményesen<br />

haladnak. Arról viszont nem beszélt,<br />

hogy végül visszakerülhet-e legalább<br />

néhány Intercity végállomása a Nyugatiba.<br />

Hangot adott ellenben a tervnek, mely<br />

szerint a Keletibôl fôpályaudvar, illetve<br />

Intercity-központ lesz.<br />

Debrecen közgyûlése májusban egyhangú<br />

határozatban rögzítette, hogy nem<br />

ért egyet a végállomás áthelyezésével. Ezzel<br />

egyidejûleg a Fidesz aláírásgyûjtést<br />

kezdett a megyeszékhelyen és Hajdú-Bihar<br />

más településein a változások megakadályozása<br />

érdekében.<br />

„Egy kormányzó pártnak kötelessége,<br />

hogy a térségben lakók érdekében vesse<br />

be lobbierejét” – mondta Oláh Lajos, az<br />

MSZP Hajdú-Bihar megyei elnöke. A vezetô<br />

kormánypárt hajdú-bihari elnöksége fel-<br />

DISPUTA Kapualj<br />

32<br />

Válogatás internetes fórumok tavaly év végi hozzászólásaiból:<br />

„Felháborító ez az eljárás. Mi rendszeresen járunk Debrecenbôl, és bennünket kifejezetten hátrányosan<br />

érint a Keleti. Érdekes, hogyha eddig mindenki csak tiltakozik, akkor honnan van<br />

a 75–80%-os támogatottság? Az utazóközönséget biztos nem kérdezték meg reprezentatívan.<br />

Most inkább sebesvonattal járunk majd, hogy a Nyugatiba érkezhessünk. A MÁV tényleg elijeszti<br />

az utasokat, nemhogy csalogatná.”<br />

„Az ötlet remek, csak két apró gond van vele:<br />

1. A Keleti már így is zsúfolt, az IC-ket behozzák az 1-es vágányra, ahonnan a Népstadion közelebb<br />

lenne, mint a metró...<br />

2. Most kezdôdik majd a metró felújítása, pótló buszokkal. Az a néhány utas, aki nem továbbutazni<br />

akar, hanem a városba bejutni, biztosan jól fog szórakozni.”<br />

„Az egész vasúti közlekedés, vonatok, sínek, állomások egy katasztrófa az országnak.<br />

Korszerûtlenek! Egyedül az IC-vonatok felelnek meg valahogy az európai követelményeknek.<br />

A többi vonat koszos, gondozatlan, a WC egy katasztrófa, a sínek zötyögôsek, a szerelvények<br />

korszerûtlenek, az idôtartás nevetséges. Inkább ezeken kellene változtatnia a vasúti társaságnak.”<br />

„Éppen idôszerû változtatás volt. Nevetséges, hogy egy ilyen hatalmas országot fél napba telt<br />

keresztülutazni, s a budapesti átszállás egyben pályaudvarok közötti vándorlást is jelentett. De<br />

még jobb lenne, ha a MÁV visszaállítaná az ország két felét összekötô vonatokat, s akkor sok<br />

utasnak át sem kellene szállni.”

---

kérte a térség szocialista országgyûlési<br />

képviselôit, járjanak el annak érdekében,<br />

hogy az IC-vonatok továbbra is a Nyugatiba<br />

közlekedjenek.<br />

Az ügyrôl viszonylag kevés információ<br />

jelent meg az írott és az elektronikus<br />

médiában. Kérdéseinkkel hiába kerestük a<br />

MÁV helyi vezetôit, elzárkóztak a válaszadás<br />

elôl. Sturmayer Andrea kommunikációs<br />

igazgatót, az egyetlen embert, aki<br />

hivatalos információkkal szolgálhat a MÁVügyekrôl,<br />

lapzártánkig nem sikerült elérni.<br />

Akik viszont hajlandók voltak nyilatkozni<br />

– két, a vasút vezetôségében hoszszú<br />

évekig a legváltozatosabb posztokon<br />

dolgozó munkatárs –, biztonsági okokból<br />

nevük és beosztásuk elhallgatását kérték.<br />

Ôk egyértelmûen úgy fogalmaztak: nem<br />

számítanak arra, hogy valaha is begördül<br />

még Intercity-szerelvény a Nyugatira. Nem<br />

új keletû gondolat, mondják, egy központi<br />

pályaudvar kialakításának a terve. Már az<br />

1870-es évek táján terveztek hasonló létesítményt,<br />

mely az összes személyforgalmat<br />

bonyolította volna. A pénzhiány és az akkoriban<br />

létezô három rivális vasúttárság<br />

(Déli vasút, MÁV és Osztrák Államvaspálya<br />

Társaság) kompromisszumképtelensége<br />

miatt azonban elvetették a tervet. A MÁV<br />

állami segítséggel egyedül építette föl a<br />

Keleti pályaudvart saját forgalmának lebonyolítására.<br />

Ezután többször fölmerült az<br />

ötlet egy központi személypályaudvar kialakítására,<br />

de sohasem valósult meg.<br />

Mi indokolhatja, hogy újra elôtérbe került<br />

ez az idea? Egyrészt az európai uniós<br />

csatlakozás. Másrészt tavaly átalakult<br />

a MÁV szervezeti struktúrája: különváltak<br />

a személy- és áruszállítási-, valamint<br />

mûszaki területek.<br />

A MÁV élén sokan úgy vélik, hogy beindulhat<br />

a nyugat-európai vasúti forgalom<br />

az országban. S hogy miért pont a Keletiben?<br />

Elsôsorban azért, mert eddig is oda<br />

érkeztek a nyugat-magyarországi vonatok,<br />

a MÁV központi vezetése pedig soha sem<br />

látott Szolnoknál keletebbre – mondták a<br />

szakértôk gúnyos mosollyal. Nyugat-Európa<br />

a fô irány. (Tehát csak a nyugati országrész<br />

fejlôdik és Budapest). Az elnökséget az<br />

Intercityken (elsôsorban a nyugatiakon) és<br />

az elôvárosi forgalom lebonyolításán kívül<br />

nem érdekli semmi. Az elôvárosi forgalom<br />

pedig kizárólag Budapest agglomerációját<br />

jelenti Esztergom, Hatvan és Szolnok határokkal.<br />

Emiatt, és nem a kelet-magyarországi<br />

hálózat fejlesztésének érdekében történnek<br />

a pályafelújítások Újszász, Cegléd<br />

és Szolnok térségében.<br />

Az Intercity-központ már a kezdetektôl<br />

fogva a Keletiben volt. Egyrészt azért, mert<br />

míg a Nyugatiban kézi állítású, addig itt<br />

elektronikus váltók találhatók. Másrészt ez<br />

utóbbi helyen vannak a kocsik karbantartásához<br />

és tisztításához szükséges eszközök,<br />

illetve itt dolgozik az erre kiképzett<br />

személyzet. Azért sem várható el igazán,<br />

hogy legalább minden második Intercity a<br />

Nyugatiba érkezzen majd, mert akkor már<br />

két pályaudvaron kellene a feltételekrôl<br />

gondoskodni. Jelenleg egyetlen pályaudvar<br />

tekintetében is elégtelennek bizonyul<br />

az eszközök mennyisége és a személyzet<br />

létszáma. Így is nehézkes a megnövekedett<br />

forgalom ellátása, ezért is hallható sok panasz,<br />

hogy az Intercityk koszosabbak az<br />

eddig megszokottnál.<br />

A vonatok túlzsúfoltsága a sûrített járatoknak<br />

tulajdonítható. A MÁV-nak ugyanis<br />

túl kevés kocsija van, viszont az Intercityjáratokat<br />

kénytelen a maximumig terhelni,<br />

mert ez az egyetlen kifizetôdô személyszállítási<br />

rész. Az általános hozzáállás<br />

egyébként az, tudtuk meg, hogy érkezzen<br />

bárhová a vonat, azok, akik emberi körülmények<br />

között szeretnének utazni, úgyis<br />

megveszik a helyjegyet.<br />

A MÁV veszteséges vállalat. Körülbelül<br />

ezermilliárd forintnyi összegre lenne szükség<br />

ahhoz, hogy versenyképes lehessen az<br />

európai vasúttársaságok mellett. A vállalat<br />

ezért kiárusítja minden frekventált helyen<br />

lévô ingatlanját. Így várhat ez a sors a<br />

Balaton-parti telkekre, a Szeged és Debrecen<br />

belvárosában álló központi épületekre,<br />

a Westend City Center telkére (mely eddig<br />

szintén a MÁV-é volt), valamint magára<br />

a Nyugati pályaudvarra is. A vágányok, a<br />

vonatok, s a vasutasok helyett nemsokára<br />

üzletek, irodák foglalják el, eladók és vásárlók<br />

töltik meg majd a csarnokot, mely<br />

1877 óta fogadja, s indítja a vonatokat és<br />

az utazókat.<br />

Három jelenlegi és egy volt MÁVvezetôvel<br />

beszélgettünk az elmúlt hetekben.<br />

Egyöntetû véleményük szerint a Nyugati<br />

pályudvar csarnokát már rég eladták.<br />

DISPUTA Kapualj<br />

33

---

Hol ér véget<br />

a történeti város?<br />

Meggyesi Tamás<br />

DISPUTA Árkádok<br />

34<br />

Nem vagyok biztos benne, hogy tudom:<br />

mit értsünk városon, mit jelent<br />

a „történelmi” jelzô, és végül mit az,<br />

hogy „véget ér”? Ráadásul azt hiszem, hogy<br />

a kérdés nem úgy hangzik, hogy hogyan<br />

lehet lehatárolni a történeti várost, hanem<br />

hogy hol ér véget. Vagyis a kérdezô – akarva,<br />

akaratlan – különbséget tesz a lehatárolás<br />

és a véget érés között. Ezzel a látszólag apró<br />

jelentéstani réssel mindjárt<br />

vissza is fogok élni.<br />

Elôtte azonban érdemes<br />

történetileg visszatekintve<br />

elmondani, hogy már<br />

az ókori városok fejlôdése<br />

is rendre túlcsordult a városfalakon,<br />

hiszen a nagy<br />

területigényû létesítményeket,<br />

késôbb a vágóhidat vagy<br />

a bôrcserzô mûhelyeket nem<br />

lehetett „belül” elhelyezni,<br />

mint ahogy az elegáns<br />

nyaralóknak is „sub urbe”<br />

volt a helyük. Tudjuk azt<br />

is, hogy a középkori monostorok<br />

jelentôs része a városon kívül fekvô<br />

temetôk mellett vagy egyenesen a névadó<br />

szent sírja fölött épült és vált a késôbbi<br />

városfejlôdés új csírájává. Az egykori magyar<br />

kertes települések jellegzetes sajátossága<br />

volt a palánkkal körülvett belsôséget<br />

gyûrûszerûen körbevevô akolkertek övezete.<br />

(Ezelôtt talán 20 éve láttam még csaknem<br />

éppen Nagykôrös egykori akolkertes<br />

övezetét, amirôl állítom, hogy „a” magyar<br />

kertvárost képviselhette volna.) De önálló<br />

külsô településrésznek számítottak a pincefalvak<br />

és a hegyközségek, mint ahogy a<br />

térség fontos elemeit alkották a kúriák és<br />

kastélyok is. Az agglomerációkban fekvô<br />

egykor önálló településeket pedig a nagyváros<br />

vagy bekebelezte, vagy alvó- és bolygóvárosi<br />

szerepre kárhoztatta, miközben<br />

terjengôs új hétvégi- és üdülôtelepüléseket<br />

hozott létre. A mai szuburbanizációs tendenciák<br />

újra felfedezik ezeket a magokat,<br />

és az egykor fejlôdési hullámvölgyben stagnáló,<br />

esetleg értékes táji adottságokkal<br />

rendelkezô településeket az agyonfejlesztés<br />

veszélye fenyegeti. A „történelmi” falvak<br />

és városok tehát minden korban szerves<br />

életközösségben éltek környezetükkel. Ha<br />

azt nem is tudjuk pontosan megmondani,<br />

hogy ez a hatásterület meddig tartott, azt<br />

viszont igen, hogy az egykori városfalakon,<br />

sôt, adott esetben a közigazgatási határon<br />

is túlnyúlt. Mindezek alapján jogos, hogy<br />

ne településrôl, hanem inkább települési<br />

tájról beszéljünk, amely számos történelmi<br />

eredetû maggal rendelkezik. Ez a szemlélet<br />

felér egy paradigmaváltással, amelynek<br />

eredményeképpen a városi, vagy inkább a<br />

települési táj léptékû rehabilitáció és a történeti<br />

városokra irányuló értékvédelem találkozhat.<br />

A kérdésre, hogy „hol érnek véget” a<br />

policentrikus települési tájak értékes történelmi<br />

örökséget képviselô magjai, és<br />

hogy mi a helyzet a „köztes”<br />

térségekkel, több válasz is<br />

adható.<br />

Az elsô válasz hivatkozhatna<br />

a washingtoni karta<br />

sokat vitatott kezdô mondatára,<br />

mely szerint minden<br />

város történeti jellegû. Ezen<br />

ugyan már túl vagyunk, de<br />

ha a tételben rejlô populista<br />

felhangtól eltekintünk,<br />

akkor a belsô határvonalak<br />

érzékeléséhez nagyon<br />

jó módszernek bizonyulhat<br />

az ún. ökológiai túra, melyet<br />

néha az urbanisztika<br />

tanszéken szervezünk. Ennek az a lényege,<br />

hogy ha elindulunk az egyetemtôl egy meghatározott<br />

sugárirányban egészen a városszélig,<br />

és elkerüljük a fôútvonalakat, akkor<br />

szép sorjában feltárulnak a város egymást<br />

követô történelmi rétegei, mint az évgyûrûk.<br />

Ez a város titkos keresztmetszete. Eszerint<br />

a történeti városrészek – fontos a többes<br />

szám! – átfedésbe kerülnek a természetes<br />

övezet jelenségével. Köztes térség nem létezik,<br />

a határok mindig közös határok. Nyílt<br />

titok, hogy mint településtervezô mély rokonszenvet<br />

érzek ezzel a mûemlékvédelmi<br />

szempontból komolytalan felfogással.<br />

A következô megközelítési lehetôséget<br />

az ellentétes kiindulási pont kívánja: hol<br />

vannak egyáltalán a történeti települési<br />

táj magjai? Erre iskolásan azzal lehetne<br />

válaszolni, hogy ott, ahol a mûemlékek<br />

vagy/és a helyileg védett épületek térben<br />

összesûrûsödnek. Ez a „sûrûsödés” azonban<br />

legfeljebb a közepe táján fogható meg, onnan<br />

kifelé már aligha. Segíthet annak meghatározásában,<br />

hogy hol kezdôdik, de nem<br />

ad használható támpontot annak meghatározásában,<br />

hogy hol végzôdik a történeti<br />

város. Az épületállomány minôségét és gyakoriságát<br />

mégsem hagyhatjuk figyelmen<br />

kívül. Talán ha nem a sûrûségbôl, hanem a<br />

térbeli folytonosságból indulnánk ki, többre<br />

mennénk. Ehhez azonban értelmeznünk<br />

kellene a folytonosságot, vagyis újra kellene<br />

értékelnünk a hivatalosan (államilag<br />

vagy helyileg) védettnek minôsített épületek<br />

közti „anonim” épületek minôségét.

---

Ez a megközelítés egy szokatlan, fordított<br />

építéspolitikát involválhatna: hogy ti. nem<br />

csak az érdemelhet védelmet, ami értékes,<br />

hanem a zavaró hatású köztes épületeket is<br />

védeni kellene – már ti. attól, hogy jelenlegi<br />

formájukban megújulhassanak. Ezt nevezném<br />

a „nem fenntartható értékvédelem”<br />

politikájának –, hivatkozva arra, hogy az<br />

utcakép vagy városkép szempontjából negatív<br />

minôség azért valakinek mégis csak<br />

(legalább anyagi) értéket képvisel, csak<br />

éppen ez a közösség számára nem tartható<br />

fenn. Eszerint a történeti város ott végzôdik,<br />

ahol a történeti karaktert ôrzô épületek folytonossága<br />

már nem állítható helyre.<br />

Hogy hol ér véget a történeti város, az<br />

– az épületállománytól függetlenül – a városrész<br />

alaprajzának, ill. szerkezetének történetiségével<br />

függ össze. Ez már egy jóval nagyobb<br />

kiterjedésû városrész területi jellegû<br />

védelmének lehetôségét veti fel, amelynek<br />

keretében az utcák vonalvezetését, a telekrendszert,<br />

az építési vonalakat, esetleg a<br />

beépítési módot és az épületmagasságot is<br />

védjük. Ez a megközelítés differenciált védelmi<br />

stratégiákat tesz lehetôvé, amelynek<br />

mértéke városrészrôl városrészre változhat.<br />

Eközben elképzelhetô az eredeti épületállomány<br />

teljes lecserélôdése a beépítés intenzitásának<br />

és magasságának növekedése mellett<br />

is. Nagyvárosaink belsôségei csaknem<br />

kivétel nélkül ide tartoznak. A budapesti<br />

Erzsébetváros egyes tömbjeiben az egykori<br />

mezôgazdasági telekhasználat nyomai még<br />

ma is kimutathatók; mégsem jutna eszébe<br />

senkinek a korabeli falusi beépítést visszaállítani<br />

– jóllehet az Erzsébetváros történeti<br />

városrésznek tekinthetô. Ez a megközelítés<br />

is tartalmaz azonban ellentmondásokat:<br />

mikor tekinthetjük a városalaprajzot „történeti<br />

jellegû”-nek? A védhetô építészeti<br />

szocreál analógiájára adott esetben elmehetünk-e<br />

itt is az 50-es évekig? A válasz itt<br />

is lakonikus: a történeti város ott végzôdik,<br />

ahol a történeti utcavonalak és a telekrendszer<br />

már nem tartható fenn.<br />

A történeti városrészek lehatárolásának<br />

azonban nem csak mûszaki-építészeti,<br />

hanem kulturális szempontjai is lehetnek.<br />

Nemrég sétáltam a budapesti Gát utcában,<br />

ahol József Attila született. Az épület<br />

egy egyszerû, emeletes eklektikus bérház,<br />

amellyel szemben egy helyileg védett<br />

klinkertéglás nazarénus templom áll, jóval<br />

magasabb, különbözô minôségû bérházak,<br />

földszintes raktárak, foghíjak és néhány, a<br />

ferencvárosi rehabilitáció keretében épült,<br />

mai építészeti felfogást tükrözô épület társaságában.<br />

A hely szelleme vitathatatlan,<br />

de az utca egésze csak egy átfogó rehabi-<br />

litáció keretében nyerheti el régi-új arculatát;<br />

ennek eredményeképpen azonban<br />

igenis történeti városrésszé válik, mint<br />

ahogy annak tekinthetjük a Ferencvárosban<br />

a forgalomcsillapított Tompa utcát, a<br />

Mester utcát vagy a Körút felé esô párhuzamos<br />

utcák lassan megújuló sorát is. Ezt<br />

a térséget nem csak az új foghíjak sajnos<br />

elég közepes építészeti minôsége jellemzi,<br />

hanem az is, hogy lassan<br />

sikerült visszaadni<br />

a városrész hangulatát,<br />

visszacsábítani a kisiparosokat<br />

és kereskedôket,<br />

szállodák építését támogatni,<br />

ami megnöveli a<br />

városrész látogatottságát<br />

és fenntarthatóvá teszi a<br />

sok hangulatos kis éttermet.<br />

20 évvel ezelôtt még<br />

senkinek sem jutott volna<br />

eszébe a külsô Ferencvárost<br />

történeti városrésznek<br />

tekinteni – vagy<br />

ha igen, az a kutatók<br />

magánügye maradt. Ez a<br />

példa – amit remélhetôen<br />

még sok hasonló követ<br />

– arra utal, hogy történeti<br />

városrészek ma is<br />

„születhetnek”. Eszerint<br />

egy történeti városrész<br />

határa ott van, ameddig<br />

a rehabilitációs jellegû városfejlesztés<br />

energiái elérnek.<br />

A meghatározás arra<br />

Meggyesi Tamás<br />

(1936 – )<br />

építészmérnök, urbanista,<br />

akadémiai doktor (1994),<br />

a BME Városépítési és<br />

Urbanisztikai Intézetének<br />

tanszékvezetô egyetemi<br />

tanára. Az MTA Településtudományi<br />

Bizottságának<br />

tagja, a Magyar Urbanisztikai<br />

Társaság elnöke.<br />

Kutatási területe: a<br />

20. századi urbanisztikai<br />

gondolkodás története;<br />

Magyarország hagyományos<br />

lakókörnyezeti kultúráinak<br />

tipológiai vizsgálata;<br />

a külsô tér elmélete.<br />

Fontosabb publikációi:<br />

Az alföldi kertes települések<br />

morfológiája (1988),<br />

A városépítés útjai és tévútjai<br />

(1985),<br />

A külsô tér (Fejezetek egy<br />

építészeti térelmélethez)<br />

(2004)<br />

is utal, hogy ezek a határok idôben ki is<br />

tolódhatnak, vagyis nem véglegesek.<br />

Mint megállapítottuk, nem csak az agglomerációs<br />

típusú térségekben, hanem már<br />

egy közepes nagyságú település esetében<br />

is megfigyelhetô egy több magvú területi<br />

rendszer jelenléte, ami felveti a történeti városrészek<br />

hálózatának és térbeli-építészeti<br />

kapcsolatainak kérdését. Az esetek többségében<br />

ezek a történelmileg kialakult és ma<br />

is élô városrészek nincsenek olyan meszsze<br />

egymástól, hogy ne merülne fel a köztük<br />

lévô kapcsolat városépítészeti minôsége.<br />

Ezen azt értem, hogy a védett városrészeket<br />

összekötô útvonalak, sétányok hozzá<br />

tartoznak a városszerkezet folytonos<br />

természetû, hálózati jellegû elemeihez. Véleményem<br />

szerint a valóságban a történeti<br />

városrészek közti kapcsolatok – legalább<br />

is városépítészeti szempontból – szervesen<br />

hozzá tartoznak magához a történeti<br />

városhoz. Ha pedig távol vannak egymástól,<br />

föltétlenül részei legalább a városról<br />

alkotott mentális képnek: ha Kevin Lynch<br />

DISPUTA Árkádok<br />

35

---

DISPUTA Árkádok<br />

36<br />

élne, bizonyára fölvenné hatodiknak elhíresült<br />

5 kategóriája mellé. A fogalmat tehát<br />

egymással kölcsönkapcsolatban álló vagy<br />

legalább lokálisan rokon történelmi városrészek<br />

formájában kellene újradefiniálnunk.<br />

Ezen a ponton nem csak érintkeznie kell az<br />

értékvédelemnek a városépítészettel, hanem<br />

szövetséget is kellene kötniük. Elég<br />

szomorú, hogy ma már<br />

csak településrendezésrôl<br />

beszélünk (ami köztudottan<br />

csak egy eszköz), a<br />

városépítészet kifejezést<br />

(ami viszont inkább a<br />

célra utal) már szégyelljük<br />

kimondani. Pedig<br />

ha értékvédelemrôl beszélünk,<br />

akkor értékteremtésrôl<br />

is beszélnünk<br />

kellene. A történeti városrésznek<br />

eszerint nem csak<br />

határai, szélei, hanem kapcsolódási<br />

pontjai és kapcsolati<br />

térségei is vannak,<br />

amelyek a jelenkori városépítészet egyik<br />

fontos témáját kellene, hogy jelentsék.<br />

A történeti városrészek lehatárolásának<br />

van egy olyan aspektusa is, amelyet<br />

leginkább egy idétlen szójátékkal tudnék<br />

érzékeltetni, de ami mégis a helyzet véres<br />

valóságára utal: a történeti város ott ér<br />

véget, ahol szétverjük, avagy – „vétkesek<br />

közt cinkos, aki néma” – engedjük, hogy<br />

szétverjék. Hadd idézzem Máté Zsoltot, aki<br />

szerint sohasem a történeti érték avul el<br />

erkölcsileg, hanem a mindenkori jelen erkölcse<br />

romlik meg, ha múltját kívánja eltörölni.<br />

Olyan helyzetre gondolok, mint pl. a<br />

kecskeméti malom-pláza ügye. Eltekintve<br />

az eljárási rendek durva megsértésétôl, egy<br />

olyan jelenséggel találkozunk itt, amellyel<br />

szemben a lehetô legerélyesebben kellene<br />

fellépnünk. Egy ilyen akció nem csak anynyi<br />

helyet foglal el egy vitán felül történeti<br />

városrészben, amennyit, hanem – forgalmi,<br />

parkolási stb. vonzatai miatt – legalább háromszor<br />

akkorát. És mindenki tudja, hogy<br />

ez Kecskeméten a Homoki dombi városrész<br />

lassú, de biztos halálát is elindítja – nem<br />

beszélve a Fôtér ma még elven életérôl, melyet<br />

a pláza, mint valami parazita szörnyeteg<br />

magába fog szívni. És erre nem mentség<br />

az, hogy a hasonló barbár beavatkozások<br />

sorában nem ez az elsô. De egy ilyen kezdeményezésre<br />

Európában ma már csak nálunk<br />

kerülhet sor. Úgy látszik, hogy megint<br />

utolsó csatlósok akarunk lenni egy eleve<br />

vesztésre álló, öngyilkos csatában. Ha ez<br />

megvalósul, akkor volt egy hungaricumunk,<br />

és most lesz egy multinacionalizmusunk. És<br />

A történeti városrészek<br />

lehatárolásának van<br />

egy olyan aspektusa<br />

is, amelyet leginkább<br />

egy idétlen szójátékkal<br />

tudnék érzékeltetni,<br />

de ami mégis a helyzet<br />

véres valóságára utal:<br />

a történeti város ott ér<br />

véget, ahol szétverjük,<br />

avagy – „vétkesek közt<br />

cinkos, aki néma”<br />

– engedjük, hogy<br />

szétverjék.<br />

könnyû elképzelni, hogy ezek után mi vár<br />

a többi történeti városunkra. Hamvas Béla<br />

erre mondaná, hogy ez a létrontás tipikus<br />

esete, én viszont hazaárulásnak is tartom.<br />

Mert az érintettek ennek az egyébként<br />

is megcsonkított nemzetnek most már a<br />

belsô szerveit kezdik ki. A történeti városrész<br />

addig tart, amíg tartani tudjuk a létrontás<br />

erôivel szemben.<br />

És végül: hiába határoljuk<br />

le történelmi városrészeinket,<br />

ha a város<br />

gazdája, a település polgárai,<br />

az önkormányzat<br />

és a képviselô-testület<br />

az értékeket nem tartják<br />

igazán magukénak, vagy<br />

ha igen, azok védelméhez<br />

nincsenek meg az eszközei,<br />

az államigazgatás<br />

pedig lebénul. E kérdés<br />

kezelésének legfontosabb<br />

kerete, véleményem szerint,<br />

az integrált értékvédelem.<br />

Az integrált értékvédelemnek az<br />

a lényege, hogy a mûemlékvédelmet, a<br />

helyi építészeti és területi értékvédelmet<br />

nem ágazati feladatnak tekinti, hanem a<br />

településfejlesztés szerves részeként kezeli.<br />

A passzív, rendeletekre és hatósági kontrollra<br />

épülô védelem továbbra sem hanyagolható<br />

el, de e városrészeknek egyre inkább<br />

a város egészének társadalmi és gazdasági<br />

jövôképében van a helye. Sôt, merem állítani,<br />

hogy sok helyen – okos várospolitika<br />

mellett – a kitörési pont szerepét tölthetné<br />

be. A történelmi városrészek határát lehet<br />

– és szükséges is – meghatározni, de a valóságban<br />

ez a határ addig ér, ameddig az<br />

integrált értékvédelmi szándékok a településfejlesztési<br />

erôforrások részévé válnak. Ezt<br />

ismerték fel az európai városok már évtizedek<br />

óta, ennek is köszönhetô a mieinknél<br />

fejlettebb környezetkultúrájuk és környezeti<br />

minôségük. Most, hogy néhány napon<br />

belül hivatalosan is Európához tartozunk,<br />

reméljük, hogy ez az értékorientált szemlélet<br />

kerekedik felül az egyoldalú piac-orientált<br />

gyakorlattal szemben, és hogy nemzeti<br />

történelmi értékeink innentôl európai értékek<br />

is lesznek, amit egyszer talán Európa<br />

fog védeni – ha kell, velünk szemben.<br />

(A XXII. Országos Mûemléki Konferencia és a<br />

Mûemléki Világnap 2004 alkalmából Sopronban<br />

tartott elôadás szerkesztett változata)

---

Hogy ér véget<br />

DISPUTA Árkádok<br />

Berta Erzsébet<br />

egy történeti város?<br />

37

---

DISPUTA Árkádok<br />

38

---

Nem SZÍVEM vágya volt csak: egyszer már nem SZAVAKKAL, hanem KÉPEKKEL beszélni!<br />

Végre egyszer nem állítmánnyal egyeztetni az alanyt, hanem perspektívákkal, vágásokban<br />

és áttûnésekben terítni ki múltat és jövôt, s mit VÉLÜNK LÁTNI, tenni LÁT-<br />

HATÓVÁ! Nem ily mélázó bölcselet vitt arra, hogy a születetten szomorú fotográfiával<br />

(mert mi más a fénykép, mint az ELMÚLÁS EMLÉKJELE) mondassam el egy utca, EGY<br />

VÁROS tûnékeny valóságát, hanem kényszerûség is. Mert a szavakkal való beszédnek<br />

folyton akadálya támadt: a kért beszélgetéseket lemondták vagy elnapolták, nem volt<br />

BESZÉLÔ. Csak KÉRDÔ (mondatok) – a Debrecen történelmi belvárosában indított újabb<br />

„rekonstrukciós tervcsomag” dolgában. „Nem túlzás-e három plázát is – Debrecen-<br />

Pláza, Péterfia-Pláza, Piac-Pláza – építeni egyugyanazon városi övezetbe? Nem<br />

eleve elhibázott-e kereskedô-szolgáltató funkciókkal telezsúfolni a belvárost és<br />

privatizálni a közteret, ami hosszabb-rövidebb távon a város elnéptelenedéséhez,<br />

hovatovább kriminalizálódásához vezet? Sikerülhet-e átmenteni valamit ezekben<br />

a beruházásokban a debreceniség építészeti-kulturális jegyeibôl, a labirintikusan<br />

ágazó utcahálózatból, az eklektikusan képzett oromfalas homlokzatokból, a tekintélyes<br />

kapufalakból, a kertes családi házas telekrendszerbôl, a kereskedô parasztpolgári<br />

élet térfunkcióiból? Mit remélhetünk debreceniség-ügyben az egyetlen<br />

fedett épülettömbben gondolkodó, telket kizsigerelô, megalomán építészeti koncepcióktól?<br />

S nem rosszabb-e, ha a posztmodern fasszádizmus az elv? Nem kellene<br />

akkor már inkább egy Frank Gehry-ben gondolkodni, mint Bilbaoban?” etc. etc.<br />

Kérdés és kérdés, melyre most már csak a KÉPEK HALLGATAG BESZÉDE válaszol.<br />

A képi elbeszélés Nagy Gábor fotóiból, a Városi Könyvtár Helyismereti Fotótárának archív felvételeibôl és<br />

a „Metope 2000” építészeti látványterveibôl készült. Köszönet illeti H. Nagy Istvánt, a „ProÉP 2000” igazgatóját,<br />

aki hozzájárult a tervezés alatt álló építészeti koncepciók közléséhez, s vállalva a nyilvánosság<br />

rizikóját talán a jó megoldásoknak is esélyt adott.<br />

DISPUTA Árkádok<br />

39

---

Hamis vallomások<br />

Adalékok Király Béla legújabb emlékiratához<br />

DISPUTA Lépcsôk<br />

40<br />

Király Béla legújabb emlékirata A forradalom<br />

folytatása Ázsiában 1961 (Budapest:<br />

Atlanti Kutató és Kiadó Alapítvány, 2003),<br />

beszámoló a szerzô 1961-ben tett ázsiai<br />

útjáról. A szerzô emlékiratában azt állítja,<br />

hogy útja a magyar érdekeket szolgálta. Az<br />

út célja során arra törekedett, hogy gátat<br />

állítson azon szándékok megvalósulása elé,<br />

melyek arra irányultak, hogy a „magyar<br />

ügy [az ENSZ-ben] lekerüljön a közgyûlés<br />

napirendjérôl” (40. o.). Király sikerként<br />

élte meg az utat, amire az emlékirat címe<br />

is utal, hiszen másként nem tarthatná az<br />

utazást az 1956-os forradalom ázsiai folytatásának.<br />

A szakirodalom mind ez ideig<br />

semmit sem tudott arról, hogy a magyar<br />

forradalom Ázsiára is kiterjedt volna.<br />

Elôbb vizsgáljuk meg a tényeket, melyek<br />

alapján mintha másról lenne szó. Írása<br />

arról tanúskodik, hogy Király maga is tisztában<br />

van azzal a ténnyel, miszerint a magyar<br />

kérdés 1961-ben a szerzô ázsiai utazása<br />

nélkül is az ENSZ-közgyûlés napirendjén<br />

maradt volna. Az utazás célja valójában az<br />

volt, hogy az utazó amerikai megbízói utasításai<br />

szerint eljárva a helyi kormányokat<br />

és hadseregeket ösztönözze a kommunizmus<br />

elleni harcra (aminek vajmi kevés köze<br />

volt a napirenden lévô magyar ügyhöz).<br />

Király 1957-ben alapította meg a Magyar<br />

Szabadságharcos Szövetséget (MSZSZ).<br />

Az emlékiratokban azt állítja, hogy ezt a<br />

szövetséget képviselte a Távol-Keleten. Az<br />

MSZSZ arra utasította, hogy „folyamodjon<br />

kormányokhoz. …szakszervezetekhez, ifjúsági<br />

szervezetekhez a célból, hogy megnyerje<br />

az ázsiai közvélemény támogatását<br />

a magyarok és a többi kelet-közép-európai<br />

nemzet harcához, amelyet önrendelkezésükért<br />

folytatnak” (sic). Az amerikai magyar<br />

szabadságharcosok, mint Király írja,<br />

„fillér nélküliek” voltak (l. 101. o.), s ennek<br />

okán feltehetô a kérdés, hogy honnan<br />

szerezte Király vezérôrnagy az útiköltséget<br />

két hónapos útjára, amely Hawaiiba, Japánba,<br />

Tajvanba, Hongkongba, Fülöp-szigetekre,<br />

Thaiföldre, Malajziába, Szingapúrba,<br />

és Dél-Vietnamba vitte? Erre a kérdésre<br />

akaratlanul is választ ad, amikor kijelenti,<br />

hogy a thaiföldi kormány vezetôi „rokonszenveztek<br />

az üggyel, amelyet képviseltem,<br />

és tudatában voltak annak, hogy az amerikai<br />

szervezetek mellett a kormány is támogat”<br />

(l. 91. o.).<br />

Király azonban sehol nem ír arról, hogy<br />

az amerikai kormány melyik része, melyik<br />

szervezete támogatta az MSZSZ-t, azt a<br />

„társadalmi szervezetet” (l. Iratok az emigrációról,<br />

1957–1990, szerk. Király Béla, Balogh<br />

Piroska, Vitek Tamás [Budapest: Atlanti<br />

Kutató és Kiadó Közalapítvány], 120.<br />

o.), amely Királyt politikai körútjára indította.<br />

A Külügyminisztérium, a Hadügyminisztérium<br />

vagy a CIA? Erre a kérdésre<br />

Király szövege alapján nem találunk választ.<br />

Némi támpontot ad a 42. oldal, ahol<br />

a következôket olvassuk: „Barátaim elintézték,<br />

hogy az Egyesült Államok csendesóceáni<br />

flottájának parancsnoka Hawaiiban<br />

(Pearl Harbor) meghívjon elôadást tartani<br />

a forradalomról személyi állományának.<br />

Majd ezt összekötötték egy, a Szabad Európa<br />

Bizottság (SZEB) számára rendezett<br />

pénzgyûjtési rendezvénnyel, amelynek<br />

így én lettem a szónoka”. Rejtély marad,<br />

hogy kik voltak ezek a „barátok”. A szerzô<br />

nyomatékosan hangsúlyozza, hogy a SZEB<br />

pénzgyûjtési forrásokból, „nem pedig a CIA<br />

költségvetésének terhére mûködött”… Vajon<br />

miért teszi ezt?<br />

James G. McCargar, a CIA tagja szerint<br />

„nyílt titok” volt mindenki számára, hogy<br />

a SZEB-et a CIA hozta létre (l. James G.<br />

McCargar A Szabad Európa Bizottság és a<br />

magyar emigránsok 1956-ban,” in. Az 1956-<br />

os Magyar Forradalom Történetének Dokumentációs<br />

és Kutatóintézete Közalapítvány,<br />

Évkönyv 1996/1997, 274. o.). Milyen<br />

minôségben lehetett a SZEB rendezvényének<br />

szónoka Király Béla?<br />

Vallomásaiból kitûnik, hogy Király Béla<br />

Japánban, Tajvanban és a Fülöp-szigeteken<br />

magas rangú katonatisztekkel is konzultált,<br />

vezérkari és tiszti iskolákban adott<br />

elô, amire az MSZSZ nem hatalmazhatta fel.<br />

A hidegháború kritikus idôszakában megbízói<br />

feltehetôen azért utaztatták Király<br />

vezérôrnagyot Távol-Keletre, hogy kommunistaellenes<br />

beszédeivel, amelyekben a<br />

forradalomra és a mártír halált halt Nagy<br />

Imrére, Maléter Pálra, és Gimes Miklósra hivatkozott,<br />

erôsítse a morált a helyi hadseregekben,<br />

s a társadalom értelmiségi elitjében<br />

életben tartsa az antikommunizmust.<br />

Útján fôképpen tisztekkel, katonákkal és<br />

kadétokkal találkozott, ami azt mutatja,<br />

hogy nem a papírra vetett megbízatását<br />

teljesítette, hiszen abban szó sem volt a

---

fegyveres erôkkel való találkozásról. Tehát<br />

az ENSZ-szavazatokért folytatott kampány<br />

csak ürügynek fogható fel, mely álcázta<br />

Király útjának igazi okát.<br />

Király Béla történelmi munkának szánja<br />

emlékiratát, melyben elnagyolt perspektívát<br />

ad az USA magyar stratégiájáról.<br />

A korról 1996-ban kitûnô tanulmány jelent<br />

meg Békés Csaba tollából, Az 1956-os magyar<br />

forradalom a világpolitikában (Budapest,<br />

1956-os Intézet, 1996). Békés megállapítja,<br />

hogy „…1956−57-tôl az amerikai külpolitika<br />

egyik legfontosabb célkitûzésévé vált a<br />

harmadik világban a szovjet befolyás növekedésének<br />

megakadályozása, és lehetôség<br />

szerint az Egyesült Államok befolyásának<br />

növekedése: ehhez szolgáltatott kiváló<br />

színteret az ENSZ közgyûlése, ahol a magyar<br />

ügy tárgyalása és napirenden tartása<br />

így ennek az amerikai politikai célnak eszközévé<br />

vált” (75. o.). Úgy tûnik, Király is<br />

e politikának lehetett az eszköze. Mint az<br />

emlékiratból kitûnik, a számára kiosztott<br />

eszköz szerepet elvállalta, és munkaadóit<br />

hûségesen szolgálta. Figyelemre méltó e<br />

kontextusban Békés azon kijelentése, miszerint<br />

„1960-ban az Egyesült Államok titkos<br />

tárgyalásokat kezdeményezett a Kádárkormánnyal,<br />

amelynek végeredményeként<br />

a magyar kérdést 1962-ben levették az ENSZ<br />

közgyûlésének napirendjérôl”…(l. 77. o.).<br />

Király perspektívába ágyazza tevékenységét,<br />

amikor azt állítja, hogy ázsiai munkája,<br />

mint minden más csatája, gyôzelmes<br />

volt, hiszen 1961-ben az ENSZ-közgyûlés a<br />

magyar ügyet napirenden tartotta. Emiatt<br />

a „szovjetek belátták, hogy évekig sem<br />

lesznek képesek azt szokásos módszereikkel<br />

töröltetni. Hogy megszabaduljanak a<br />

szégyentôl, más utat választottak. Megengedték<br />

Kádárnak, hogy kiegyezzék a Nyugattal”<br />

(l. 103. o.). Békés munkája azonban<br />

bizonyítja, hogy Király téved. Más kérdés,<br />

hogy tévedése mikori.<br />

Király útjának már csak azért sem lehetett<br />

sok köze az ázsiai ENSZ-szavazatok<br />

begyûjtéséhez, mert a meglátogatott kilenc<br />

ország és gyarmat közül Hongkongnak,<br />

Szingapúrnak és Dél-Vietnamnak nem volt<br />

képviselete az ENSZ-ben, így szavazatuk<br />

sem lehetett. A többiek, India kivételével,<br />

ha akarták volna, sem szavazhattak volna<br />

másként, mint igennel, hiszen az amerikai<br />

befolyási övezethez tartoztak. Ezért nem<br />

meglepô, bár mulatságos, amikor a szerzô<br />

azt írja, hogy az antikommunista „Csang<br />

Kaj-sek generalasszimuszt” sikerült Tajvan<br />

szigetén „1956 igazságának védelmére”<br />

megnyerni (l. 74. o.), vagy arról számol<br />

be, hogy „…a Fülöp-szigeteki támogatásért<br />

vívott csatát megnyertük (l. 86. o.)”, s<br />

azon örvendezik, hogy a malajziai látogatás<br />

„több mint siker: gyôzelem” (l. 100. o.).<br />

A közgyûlésen a független India tartózkodott<br />

a szavazástól.<br />

A „gyôzelem” Király nélkül is megtörtént<br />

volna. Ebbôl világos, hogy ázsiai<br />

útjának csekély köze volt a magyar ügy<br />

napirenden tartásához, s utazása semmiképpen<br />

sem tekinthetô „a forradalom folytatásának<br />

Ázsiában”, amit a könyve állít.<br />

De akkor mi lehetett valódi célja, amelyet<br />

gyôzelmi jelentéssel igyekszik elfedni?<br />

Napokkal Király ázsiai útja elôtt Lyndon<br />

B. Johnson, az USA alelnöke is ellátogatott<br />

a Távol-Keletre és kijelentette: ha Délkelet-<br />

Ázsia nem tudja visszatartani a kommunista<br />

terjeszkedést, „az elôre tolt szigetállások<br />

– a Fülöp-szigetek, Japán, Tajvan<br />

– biztonsága veszélybe kerül és a mérhetetlen<br />

csendes-óceáni térség olyan lesz, mint<br />

a Vörös-tenger.” (az idézetet közli: Howard<br />

Jones, Death of a Generation. How the<br />

Assassinations of Diem and JFK prolonged<br />

the Vietnam War [Oxford: Oxford University<br />

Press, 2003], 67. o.). Johnson alelnök véleménye<br />

a kor uralkodó eszméjét, a „dominóelméletet”<br />

tükrözi. Király Béla hasonló<br />

szellemben írta meg tokiói felhívását. E<br />

felhívásban kijelenti, hogy „a terjeszkedô<br />

kommunizmus elnyomja az ázsiai és európai<br />

népek nemzeti sajátosságait, civilizációját<br />

és vallási életét, sötét nyomorúságba<br />

kényszerítve ôket ” (l. 138. o.). A Fülöpszigeteken<br />

járva Király saját antikommunizmusát<br />

– nem kevés cinizmussal – azzal<br />

hitelesíti, hogy meghívóival tudatja: „1951<br />

nyara és 1956 ôsze között én is megjártam<br />

a kommunisták börtöneit” (l. 84.).<br />

A tájékozatlan olvasó ebbôl még azt hihetné,<br />

hogy Király antikommunista mivolta miatt<br />

szenvedett a börtönben, pedig az igazság<br />

az, hogy Király, a Néphadsereg jól dekorált<br />

kommunista vezérôrnagya egy koncepciós<br />

per („csisztka”) áldozata lett. Bár ki tudja,<br />

végül is Király korábban a kommunistának<br />

aligha mondható Horthy, majd Szálasi hadseregében<br />

is hûségesen szolgált, s csak ô<br />

tudhatná megmondani, hogy miben hitt,<br />

ha egyszer rászánná magát igaz vallomások<br />

írására.<br />

A forradalom folytatásában az 1956-os<br />

forradalom antikommunista forradalomként<br />

jelenik meg. E beállításnak részben<br />

ellentmond, hogy az Iratok az emigrációról<br />

c. könyv bevezetôjében arról beszél, hogy<br />

a „forradalom programjában nem szerepelt<br />

a szocialista rendszer eltörlése” (l. 14. o.).<br />

Még inkább zavarossabbá teszi Király forradalomról<br />

formált képét egy interjú, amely<br />

DISPUTA Lépcsôk<br />

41

---

DISPUTA Lépcsôk<br />

42<br />

1983 szeptemberében a baloldali Encounterben<br />

jelent meg. Ebben kijelenti: „A magyar<br />

forradalom nem volt antikommunista forradalom.<br />

(…) Az eurokommunizmus Budapesten<br />

kezdôdött. Ha az egyetemi diákok<br />

Tizenhat Pontját nézzük, az a Kommunista<br />

Párt belsô demokráciájáról és egy demokratikus<br />

kormányról szól. Igen, az eurokommunizmusra<br />

(…) mivel történész vagyok,<br />

ez az igazság kimondására kötelez” (l. Michael<br />

Charlton, „On the Origin of the Cold<br />

War. The Eagle and the Small Birds. 3. The<br />

Eclipse of Ideology,” Encounter, September-<br />

October 1983, 34. o.). Az áru mindig olyan<br />

csomagolást kap, amilyet a vevô kíván?<br />

Király emlékiratának talán legérdekesebb<br />

fejezete dél-vietnami látogatásáról<br />

szól. Az örökös gyôztes itt arról beszél,<br />

hogy a „A Vietnami Köztársaság nem volt<br />

tagja az ENSZ-nek, így itt küldetésem nem a<br />

magyar ügy hivatalos támogatásának megszerzése<br />

volt, sokkal inkább az, hogy a magyar<br />

forradalom képviselôjeként erôsítsem<br />

a helyiek hitét és eltökéltségét a kommunizmus<br />

elleni harcukban” (l. 112. o.).<br />

Király szerint az amerikai történészek<br />

elhallgatnak egy fontos tényt, melyrôl a<br />

dél-vietnami elnök neki beszámolt. Király a<br />

beszélgetés során arról értesült, hogy Diem<br />

elnök „testvérét… elküldte Hanoiba, ahol<br />

Ho Si Minh fogadta, és megállapodásra jutottak<br />

a harc beszüntetésérôl. A déli állam<br />

az amerikaiakat, az északi a kínaiakat és a<br />

szovjeteket küldte volna haza a béke érdekében”<br />

(l. 112. o.). Király szerint mindebben<br />

Diem bizalma fejezôdött ki, amirôl az is<br />

tanúskodik, hogy 1963-as visszatérésekor a<br />

dél-vietnami elnök felajánlotta neki, hogy<br />

az amerikaiakat kikosarazva ôt nevezné ki<br />

tábornoki rangban a dél-vietnami haderô<br />

felügyelôjének. Ha az 1961-es találkozás valóban<br />

úgy történt, ahogy Király leírja, akkor<br />

az antikommunista Királynak egyet kellett<br />

értenie Diemmel abban, hogy az észak-vietnami<br />

kommunistákkal kompromisszumot<br />

kell kötni, hiszen enélkül Diem nem bízott<br />

volna meg Királyban.<br />

Mit jelenthet a feltételezés, miszerint az<br />

amerikai történészek elhallgatták a „Diem–<br />

Király-megbeszéléseket”? Csak azt is, hogy<br />

Király a találkozóról jelentést küldött „barátainak,”<br />

amelyben felfedte Diem titkait,<br />

s ezeket az amerikai történészek késôbb<br />

megtalálták és elhallgatták. Ne firtassuk,<br />

hol van most ez a jelentés, s kik, mit írtak<br />

rá akkortájt, mielôtt ad acta tették volna.<br />

Király azt is tudatja az olvasóval, hogy<br />

Diem 1963-as ajánlatát nem fogadhatta<br />

el, mert akkor „már amerikai állampolgár<br />

és New York város egyetemének profeszszora<br />

voltam, és a magyar ügyben való<br />

tevékenységemet is össze kívántam kötni<br />

ezzel” (l. 112. o.). E beállítás szerint élete<br />

minden lépését a magyar ügynek vetette<br />

alá. A szerzô életrajzából viszont az tûnik<br />

ki, csak 1964-ben kezdett tanítani a New<br />

York-i városi egyetemen.<br />

Király nem a magyar ügy miatt járt Vietnamban.<br />

Ez világos lesz, ha Király egy<br />

korábbi szövegét vesszük szemügyre. Ezt<br />

a visszaemlékezô meg sem említi, jóllehet<br />

megkerülhetetlen forrásnak tûnik. Edward<br />

G. Lansdale tábornok megbízásából a magyar<br />

szabadságharcos tábornok 1961 októberének<br />

elején analízist írt a vietnami helyzetrôl (l.<br />

National Security Files, Countries–Vietnam<br />

General, October 4, 1961−October 9, 1961, box<br />

194, John Fitzgerald Kennedy Library, Boston,<br />

Massachusetts. Az okmányok másolata<br />

megrendelhetô az archívumtól). Lansdale<br />

1961-ben a hadügyminiszter rendkívüli<br />

operációs ügyekkel foglalkozó helyettes<br />

megbízottja volt (Deputy Assistant to the<br />

Secretary of Defense for Special Operations).<br />

Korábban, 1954 és 1956 között a CIA saigoni<br />

irodájának volt fônöke. Az 50-es évek elején,<br />

a Fülöp-szigeteken, az ottani kormány tanácsadója<br />

volt, és sikerrel irányította a kommunista<br />

partizán mozgalom szétverését.<br />

Lansdale Király tanulmányát 1961.<br />

október 6-án küldte fel Walt Rostownak,<br />

Kennedy elnök fôtanácsadójának. A tanulmányt<br />

Lansdale ajánlólevele kísérte,<br />

amelyet a hadügyminiszter irodája (Office<br />

of the Secretary of Defense) levélpapírjára<br />

írt: „Itt van egy pillantás Vietnamra<br />

egy pár meglehetôsen értelmes szemtôl,<br />

amely érzésem szerint érdekelhet téged.<br />

Egy magyar barátunk, Király Béla írta.<br />

Megkérdeztem tôle, hogy mit gondol az<br />

Atlantic folyóirat vietnami jelentésérôl.<br />

Most zajlott le egy jól sikerült látogatása<br />

Vietnamban. A jelentést New Yorkból írja<br />

(ahol a doktorátusán dolgozik a Columbia<br />

Egyetemen).” A barát szó Lansdale levelében<br />

is feltûnik. Vajon ez kódolt szó? További<br />

kutatást igényel, hogy a tábornok<br />

mikor és milyen körülmények között ismerte<br />

meg Királyt, és hány más esetben<br />

kérte ki véleményét. Bár kutatás helyett<br />

talán elég lenne, ha megszólalna az ügyben<br />

a „magyar barát”.<br />

Mindenesetre Király nyolcoldalas, géppel<br />

írt kommentárt készített az Atlantic<br />

hétoldalas cikkérôl. A dolgozat tökéletes<br />

hivatalos angolsággal készült, amellyel<br />

Király sem 1961-ben, sem késôbb nem rendelkezett.<br />

A dolgozat címzettje Edward G.<br />

Lansdale tábornok. A feladó: Béla K. Király,<br />

vezérezredes. Az Atlantic liberális szellemû

---

folyóiratként Dél-Vietnamról szóló jelentésében<br />

többek között kritizálta Diemet, mert<br />

kormánya elidegenítette a népet, diktatúra<br />

volt, s hibás gazdasági programot folytatott.<br />

Király ugyan egyetértett a cikk egyes<br />

részleteivel, de saigoni tárgyalásaira hivatkozva<br />

megkérdôjelezte a cikk fô mondanivalóját.<br />

Véleménye szerint Dél-Vietnam<br />

nem érett a nyugati típusú demokráciára,<br />

mert nincs középosztálya. A jelentés írója<br />

ezt azzal toldja meg, hogy ez a körülmény<br />

egész Délkelet-Ázsiára és más fejlôdô országokra<br />

is jellemzô. Ezért Király egy „erôs vezért”<br />

(idézôjel a dokumentumban) javasolt<br />

Dél-Vietnamnak Diem személyében, mint<br />

amilyenek Nasszer, Reza Pahlavi, Sukarno<br />

és mások voltak más fejlôdô országokban<br />

(Egyiptom, Irán, Indonézia). Az Atlantic<br />

cikke kritizálta Diemet, mert a választási<br />

eredményeket meghamisították, s emiatt<br />

Diem emberei jutottak be a Képviselôházba.<br />

Király ezt úgy magyarázta, hogy egy fejletlen<br />

(underdeveloped), kettéválasztott és<br />

háborúzó országról volt szó, ahol a tehetséges<br />

emberek kevesen vannak.<br />

Király szembeszáll az Atlantic felfogásával,<br />

miszerint a háború Dél-Vietnam és<br />

Észak-Vietnam között zajlana, amiben Dél-<br />

Vietnam vesztesre állna. Király a háborút<br />

a „kommunizmus és a szabad világ között”<br />

zajló világküzdelem részének tekinti.<br />

A háború végsô kimenetelét Dél-Vietnam<br />

javára jövendöli, hivatkozva arra, hogy a<br />

nép támogatja Diemet, és a dél-vietnami<br />

csapatok nyári offenzívája a Mekong-deltában<br />

sikeres volt. A jelentés írója arra hivatkozik,<br />

hogy júniusban 285 kommunista<br />

partizán esett el, miközben a dél-vietnami<br />

hadsereg vesztesége 35 katona volt. „Ezenkívül<br />

a kormány véget vetett a kommunista<br />

uralomnak egy nagy területen”, írta Király.<br />

A vezérezredes elemzése tévesnek bizonyult.<br />

De ha tudjuk, hogy elemzései soha sem<br />

mondtak ellent a mindenkor hatalmon lévôk<br />

véleményének, akkor nem lepôdhetünk meg<br />

hamisnak bizonyult jóslatán sem. Korábban,<br />

1961 januárjában, Lansdale tábornok maga<br />

is írt hasonló jelentést Vietnamról, amely<br />

komolyan befolyásolta John F. Kennedyt,<br />

aki napokkal a levél olvasása elôtt foglalta<br />

el az elnöki széket a Fehér Házban.<br />

Dolgozata befejezésében Király hivatkozik<br />

a thaiföldi külügyminiszterrel,<br />

Thanat Khomannal való beszélgetésére, aki<br />

kijelentette: „Mi két világ között vagyunk,<br />

a Szovjetunió és Vörös Kína mint a tigrisek<br />

készek ránk ugrani, és a szabad világ, amely<br />

közömbös, tétlen, és önzô…”. (Idézet K. B.).<br />

[Király könyvében nem ezekkel a szavakkal<br />

idéz: „kis nemzet vagyunk, nagyon veszélyes<br />

zónában élünk, és a Nyugat (értsd:<br />

USA) cserben hagy bennünket” (94. o.)].<br />

Király ezt a tanulságot szûrte le: „hogyha<br />

a szabad világ és a délkelet-ázsiai kis nemzetek<br />

elmulasztják kötelességüket, akkor<br />

a háborút, amely Dél-Vietnamban folyik,<br />

elveszítik. Egyvalaki, aki rokonszenvezô<br />

megértéssel beutazta Dél-Vietnamot, úgy<br />

érzi, hogy nem Dél-Vietnam, és biztosan<br />

nem Diem elnök az, aki elmulasztja a kötelességét<br />

ebben a háborúban. Az alapkérdés<br />

végül is nem az, hogy kevesebb vagy több<br />

demokrácia fogja megoldani a problémát,<br />

hanem az, hogy a szabadság akarja-e és képes-e<br />

megvédeni önmagát. A szabadságot<br />

ki kell terjeszteni a határokon túlra, túl<br />

azokon a pontokon, ahonnan a támadások<br />

elindulnak. Az ebbôl származó eredmény a<br />

béke és biztonság lesz, és csak akkor lesz<br />

bölcs és helyénvaló megkérni Diemet, hogy<br />

terjessze ki a demokráciát Dél-Vietnamban”.<br />

E szavak alapján nehezen kerülhetjük el azt<br />

a következtetést, hogy Királyt megbízói<br />

azért küldték Dél-Vietnamba és Thaiföldre,<br />

hogy a délkelet-ázsiai vezetôknek tanácsot<br />

adjon, és egyben felmérje a helyzetet.<br />

Nem tudható, hogy a Rostownak átküldött<br />

elemzést ismertették-e Kennedy elnökkel.<br />

A jelentés széljegyzetébôl viszont<br />

kitûnik, hogy Rostow komolyan vette, és<br />

átküldte a dolgozatot Robert Johnsonnak,<br />

a Nemzetbiztonsági Tanács munkatársának,<br />

aki Howard Jones történész szerint a<br />

Tanács egyik héjája volt (77. o.).<br />

A könyv figyelmes olvasása és az itt ismertetett<br />

adalékok arra a következtetésre<br />

vezetnek, hogy Király 1961-es ázsiai útja<br />

nem a magyar, hanem az amerikai érdekek<br />

jegyében történt. A forradalom ügye nem<br />

Ázsiában dôlt el.<br />

Király Béla tábornok legújabb könyvét<br />

saját kiadója hozta nyilvánosságra. Az önéletrajzi<br />

elemekkel átszôtt könyv elolvasása<br />

után az olvasóban nem csökken, hanem<br />

nô a zavarodottság, ha azt a kérdést akarja<br />

megválaszolni, hogy ki a szerzô. Antikommunista<br />

hôs? Magyar szabadságharcos?<br />

Mindenkori parancsnokaihoz hû katona?<br />

Tudattalanul hazug vallomástevô? Emlékei<br />

között szemelgetô cinikus manipulátor?<br />

Király Béla élete és mûve mindenképpen<br />

megérdemelne egy szerzôt, aki más kellene,<br />

hogy legyen, mint saját maga.<br />

Peter Pastor, Ph.D.<br />

Professor of History<br />

Montclair State University<br />

Upper Montclair, NJ 07470Ki<br />

USA<br />

pastorp@mail.montclair.edu<br />

DISPUTA Lépcsôk<br />

43

---

Phaedra és<br />

(reményeink) határai<br />

(A Csokonai Színház Phaedra címû elôadásáról)<br />

DISPUTA Lépcsôk<br />

44<br />

Végre egy klasszikus dráma a színpadon<br />

– hátha… Ráadásul a Stúdiószínházban<br />

– hátha… Fiatal (ismeretlen) rendezô – hátha…<br />

S még sok, további hátha – reményeink<br />

és bizakodásunk megnyilatkozásai.<br />

A Horváth Árpád Stúdiószínház helyisége<br />

(mint helyszín) egyértelmûen behatárolja<br />

az elôadásterek kialakításának<br />

lehetôségeit, hiszen egy viszonylag kis helyen<br />

kell felépíteni színpadot és nézôteret<br />

egyaránt. És pontosan emiatt itt talán<br />

nagyobb kihívást jelent rendezni és díszletezni<br />

is, hiszen a tér megformálásának<br />

ebben az esetben szükségszerûen kell az<br />

alkotó folyamat szerves részévé válnia. E<br />

feladat megoldása akár álomhelyszínné is<br />

varázsolhatná az aprócska helyiséget a vállalkozó<br />

kedvû rendezôk számára, hisz az<br />

elôadás tere teljes egészében mozgatható:<br />

nincs meghatározva a nézôtér és a színpad<br />

helye és formája – így e két tér viszonya<br />

sem. Nincs kényszeredett frontalitás,<br />

erôltetett elhatárolódás nézôtér és színpad<br />

között, nincs kényszerítô distancia. Az<br />

elôadás terét minden elôadás esetében újra<br />

lehet, sôt újra kell gondolni.<br />

Szákás Tóth Péter, a Phaedra rendezôje<br />

ez esetben színpadot álmodott a színpadra,<br />

amelyben mi nézôk mint néma – elnémított<br />

– kórus lehetünk a színpadi események<br />

tanúi. A színpad hosszanti oldala<br />

nyújt számunkra lehetôséget a betekintésre,<br />

amint a lépcsôzetesen emelkedô széksorok<br />

kínálta párnákat és támlákat elfoglalva<br />

átkukucskálhatunk a fejek között<br />

az elôttünk széltében elnyúló színtérre. A<br />

színpadot mi így oldalról láthatjuk: a függöny<br />

a színpad jobb oldalának („vak”)<br />

falán emelkedik fel és engedtetik le, ami<br />

mögül a „rámpa” fényei fel-felvillannak.<br />

A függönnyel szemben lévô, bal oldali falból<br />

egy palló vezet a színpad terének közepéig<br />

– ez a megemelt játéktér leginkább a japán<br />

színház hanamichijére emlékeztet, amit<br />

azonban hagyományosan arra használnak,<br />

hogy a nézôk közé vezessék a színpad figuráit.<br />

A nézôtérbe benyúlva ezáltal a rámpával<br />

elhatárolt színpadi formánál intimebb<br />

kapcsolat alakulhat ki nézôtér és színpad<br />

között. Ebben az elôadásban azonban e kiemelt<br />

térrész önmagáért való maradt; behatárolható<br />

funkció nélkül alkalmazott l’art<br />

pour l’art-elem csupán: hanamichi-makett.<br />

E szempontból hasonlít a tér egy másik<br />

szegletére: az ajtóra, ami olykor elválaszt,<br />

máskor pedig éppen összeköt. Kettôs képességével<br />

számtalan funkcióban szerepelhet,<br />

amint be- és kizár, elkülönít és összeterel.<br />

Ahogyan a Phaedra egy-egy jelenetében is<br />

megnyílik, ill. bezárul alakok és formák<br />

elôtt és mögött – kitaszítva vagy befogadva<br />

személyeket, gondolatokat, érzelmeket és<br />

elképzeléseket. A tér logikusan (le)követhetô<br />

összefüggései ebben a színpadi szegletben<br />

széttartanak, amint a kitaszítottság<br />

és kizártság nem feltétlenül a kint-lét állapotával<br />

kapcsolható össze. Sokkal inkább<br />

motiválják a tér jelentésrétegeit az érzések<br />

és érzelmek, amint egy-egy felindult<br />

pillanat láthatóan képes átjárhatóvá tenni<br />

az – ugyan láthatatlan, de éppen az ajtó<br />

jelenléte miatt mégiscsak szükségszerûen<br />

megképzôdött – falat. Aki kint, akár bent<br />

is – a rést még csak keresni sem kell.<br />

Mielôtt helyünket elfoglalnánk az elôadás<br />

kezdete elôtt, átsétálunk e színtéren,<br />

hiszen a bejáratot és a nézôteret éppen<br />

ez választja el egymástól. Belépünk ekkor<br />

a jövendô játék terébe, a rivalda fényébe<br />

kerülünk – ugyan csak egy pár pillanatra,<br />

de talán ez is elég lehetne az átlényegüléshez.<br />

E térbeli elrendezés esélyt adhatna számunkra<br />

– az utcáról betért nézô számára –,<br />

hogy belépve a mû terébe valóban részesévé<br />

és ne csupán csöndes elszenvedôjévé váljunk<br />

a színpadi eseményeknek. Helyünket<br />

elfoglalva azonban szinte már nyoma sincs<br />

a közösségnek, a színpad és a nézôtér összetartozásának.<br />

Sokkal inkább erôsödik az<br />

az érzésünk, hogy illetéktelen bekukkantás,<br />

leselkedés részesévé tettek minket.<br />

Nem meglepô e szerep számunkra, hisz ezt<br />

tanultuk meg színházi nézôszerepként. Az<br />

európai színházi hagyomány a kukucskáló<br />

színpadok általános jelenlétével passzív<br />

nézôi perspektívát nevelt belénk, aktív<br />

részvételünk nézôként vagy bármilyen<br />

más felhatalmazásban, akár szereplôként<br />

is, ezekben a színházformákban szinte teljesen<br />

lehetetlen és elképzelhetetlen. Tehát<br />

kényelmesen süppedünk ismét (most is)<br />

kényelmetlen székünkbe, a nézôtér félho-

---

mályába burkolózva – nem kell tartanunk<br />

attól, hogy megszólít minket a „színpad”.<br />

Idegenek vagyunk e „világban”, ahová<br />

belépni ugyan jegyünk feljogosít minket,<br />

jogunk azonban csupán addig terjed, ameddig<br />

kötelességünk: hogy az elôadást csöndben<br />

és lélegzetvisszafojtva nézzük és hallgassuk<br />

– hallgassunk. Mindezek ellenére, a<br />

megszokott hagyományok keretein belül is<br />

lehet jó – szórakoztató, lebilincselô, tanulságos<br />

stb. – elôadást rendezni, ha az elôadás<br />

alkotói képesek hidat építeni a nézôk<br />

és a színpad pillanatai között. Ha olyan<br />

alkotás jön létre, amelyben a jelentéssel<br />

bíró elemek valamiféle kapcsolatrendszerré<br />

állnak össze. Amikor a pillanatok mindkét<br />

oldalon – a nézôtéren és a színpadon<br />

– súlyuk és lehelet-könnyedségük teljes<br />

valójában fonódnak egymásba. E hídverés<br />

természetesen csak akkor lehetséges, ha a<br />

színpad partján erôs támpillérek biztosítják<br />

az alátámasztást.<br />

Ebben az elôadásban szinte csupán Ismené<br />

(Kecskés Tímea) alakja számára biztosította<br />

a rendezô azt a lehetôséget, hogy<br />

valóban élni tudjon szerepében/-vel. Magasba<br />

emelve alakját – gólyalábakon járatva<br />

mozgatja – perspektívát adott neki,<br />

megjelenítésében azt fejezi ki, hogy figurája<br />

a történések fölé emelkedve átlátja a<br />

kusza szálakat. Alakját tovább emeli meglepô<br />

szoborfrizurája, amirôl elsô pillanatban<br />

nem tudjuk, hogy furcsa alakú fejfedô-e<br />

vagy a gravitáció leküzdésének egyik<br />

mesteri formája. Alakjának szinte-emberietlenné<br />

változtatása oly jól sikerült, hogy<br />

a mesterkéltségnek még az árnyéka is elkerüli.<br />

Ezzel a jól irányzott túlzással – a<br />

mûanyag mankóval együtt is (!) – elzárta<br />

azt az utat elôtte, ami a többi figura vesztét<br />

jelentette: a hétköznapiság és a nem-<br />

-különbözés szürkeségét. Ismené alakja a<br />

mély fekete megtestesülése, szoborszerûsége<br />

az emberire való apró utalásokkal is beéri,<br />

mondatai, hanghordozása a kimértség és<br />

tisztánlátás megnyilvánulásai. Számomra<br />

ez a figura lehetett volna az elôadás kulcsa.<br />

Ha a rendezô hajlandó lett volna ezen a vezérfonálon<br />

elindulni – feltéve, hogy egyáltalán<br />

elismeri e vezérfonál létjogosultságát<br />

–, akkor talán sikerülhetett volna az<br />

idôtlenség megidézésével kijátszani a (be)-<br />

zárt teret. Ismené alakja tûnt számomra<br />

egyedül természetesen létezônek: ebben a<br />

minden porcikájában elôállított, megkomponált<br />

térben az ô megcsinált alakja volt<br />

az egyetlen természetesen létezô figura.<br />

Még Phaedra (Dimanopulu Afrodité) alakja<br />

sem domborodott ki központi figuraként,<br />

jóllehet egy erre a szerepre sok tekintetben<br />

alkalmas színésznôre osztották a feladatot.<br />

Kosztümével sematizálták ugyanis figuráját,<br />

amint fekete-vörösbe, a szenvedély,<br />

féltékenység és lobogó lángolás színeibe<br />

öltöztetve akarták a leginkább önmarcangoló,<br />

önmagával megküzdeni nem tudó<br />

alakot felruházni. Ebben a szakadékban<br />

mutatkozik meg az alakítás „befejezetlensége”,<br />

ill. át nem gondoltsága, hiszen Phaedra<br />

figurája komplexebbnek tûnik, mint<br />

ami a színpadon valóban megvalósulhatott.<br />

Ismené ellenpontját egy-egy pillanatban<br />

Hippolytos (Tokaji Csaba) képviselte, akit<br />

sajnos nevetségessé tettek. Tökéletesen<br />

illeszkedett a többi figurához (hozzájuk<br />

szürkült), a vetkôzôs jelenet azonban nem<br />

tett jót neki. Mert kérdem én: mit keres<br />

egy régmúlt idôket megidézni vágyó(!)<br />

elôadásban egy pamut alsónadrág és egy<br />

vérvörös frottírtörülközô?!<br />

Sorolhatnám még a további érthetetlen<br />

vagy érdektelen megoldásokat – a zenei betétek,<br />

a színpadi ügyelô közbekiáltásai, a<br />

feketébe öltöztetett, de nem „láthatatlan”<br />

színpadi munkások megjelenése, a színlap<br />

tévedése stb. –, de a tér megformáltsága,<br />

sajnos, már önmagában is szép lenyomata<br />

az elôadás egészének. A tér elemeihez hasonlóan<br />

a szöveg színpadi megjelenítései<br />

sem voltak reflektáltak, ill. reflektálhatóak.<br />

Mint ahogyan az elôadás ideje is felettébb<br />

kétséges maradt, hiszen a színpadi elemek<br />

sokasága és azok idôbeli elhelyezhetôsége/<br />

elhelyezhetetlensége egy olyan egyveleget<br />

alkotott, ami nem állt össze semmiféle kerek<br />

egésszé. Úgy tûnt, mintha valamilyen<br />

egyéni rendezôi koncepció mozgatná a jelentéseket.<br />

A színház azonban – legalábbis<br />

siker reményében – mindenképpen rá van<br />

utalva a közös hagyományokra, ill. konvenciókra,<br />

amelyeknek figyelembe vétele<br />

nélkül egyetlen színpadi elôadás sem érheti<br />

el célját. Leginkább egy több szállra felfûzött<br />

gyöngysorra emlékeztetett a Phaedra:<br />

különbözô színû mûanyag csillámaival<br />

olyan kavalkádot sikerült megteremtenie,<br />

amely harmóniát nélkülözve kényszerül<br />

díszíteni. Emiatt csupán egy kérdésgomolyként<br />

maradt meg bennem az elôadás,<br />

melyre válaszokat és visszhangokat sajnos<br />

hiába kerestem. Az egyetlen megfogalmazható<br />

sóhaj ennyi volt: talán kicsit<br />

bátrabban kellene közelíteni a nézôk felé!<br />

(Meg)Nyitni kellene. Határainkat nem mindig<br />

csupán egyetlen irányban feszegetni.<br />

(Jean Racine: Phaedra (tragédia). Rendezte:<br />

Szákás Tóth Péter. Csokonai Színház, Horváth<br />

Árpád Stúdiószínház)<br />

Molnár Klára<br />

DISPUTA Lépcsôk<br />

45

---

Arisztotelész csodálatos és<br />

megrendítô világa<br />

(Simon Attila: Az örök feladat. Antik tanulmányok)<br />

DISPUTA Lépcsôk<br />

46<br />

Vélhetné a hûvös kívülálló, hogy az esztéták<br />

belügye, vajon alkotás- avagy<br />

befogadásesztétikát tiszteljünk Arisztotelész<br />

Poétikájában; teoretikus kérdés, amely<br />

nem tartozik a gyakorlatra. Aki azonban<br />

olvasni kezdi Simon Attila könyvét,<br />

elôször is arra jön rá, hogy teória és praxis<br />

olyan fogalompár mai szóhasználatunkban,<br />

amely elfedi a tudás Arisztotelész által kialakított<br />

szerkezetét. Az alkotásesztétikai<br />

megközelítés olyan teoretikus mûvet lát a<br />

Poétikában, amelynek tételei alkalmazhatók<br />

a gyakorlatra, vagyis értelmezésekor<br />

gyanútlanul érvényesíti a modern európai<br />

tudásszerkezetet. A befogadásból kiinduló<br />

hermeneutika viszont kitart a filozófus<br />

fogalmai mellett; eszerint teória és praxis<br />

nem állnak kapcsolatban egymással, öszszekapcsolásuk<br />

egy olyan rövidre zárás<br />

eredménye, amely az egyik arisztotelészi<br />

tudásfogalom – hosszan tartó és módszeres<br />

– kiküszöbölése következtében jött létre.<br />

A Poétika megítélésének dilemmája tehát<br />

azt a kérdést veti fel, egyáltalán rendben<br />

van-e, hogy az (európai) ember életgyakorlatához<br />

szükséges tudást a teória hivatott<br />

biztosítani.<br />

Az elsô tanulmány bevezetôjében Simon<br />

Attila a hermeneutika és befogadásesztétika<br />

három klasszikusát, Gadamert, Ricoeurt és<br />

Jausst idézi annak tanúsításául: ideje volna<br />

el- és felismernünk, hogy az élet gyakorlata<br />

szempontjából nem olyan tudásra van<br />

szükségünk, amelyben a tiszta, ingathatatlan<br />

axiómá(k)ra épített teóriának való<br />

megfelelés jelenti az igazságot – aztán ez<br />

vagy érvényesül a gyakorlatban, vagy nem,<br />

ha nem, hát szégyellje magát a gyakorlat –,<br />

hanem olyan tudásra, amelyben azon múlik<br />

az igazság, hogy a tudás a lehetô legjobb<br />

gyakorlathoz vezet-e: képessé tudja-e tenni<br />

a tudót arra, hogy az élet elôre ki nem<br />

számítható helyzeteiben is a leghelyesebb,<br />

legmegfelelôbb megoldásokat hozza ki magából.<br />

Ezt a tudásfajtát nevezte Arisztotelész<br />

fronészisznek a Nikomakhoszi etikában,<br />

s dolgozta ki kialakításának módszerét a<br />

Rétorikában. S ha a retorika is, a poétika is<br />

annak a hatásnak a legkedvezôbb elérésére<br />

irányuló módozatokat taglalja, amelyet<br />

a beszéd, illetve a mûalkotás a befogadóra<br />

gyakorolhat, akkor nem nehéz belátni, miért<br />

éppen a befogadás jegyében gondolkodó<br />

hermeneutika jutott vissza Arisztotelész<br />

hányatott sorsú fronészisz-fogalmához.<br />

Simon Attilának nemcsak elkötelezettségét,<br />

de módszerét is jelzi, hogy a Poétikát<br />

a Nikomakhoszi etika fronészisz-fogalmából<br />

kiindulva magyarázza. Elemzése<br />

ugyanis kontextuális, vagyis más Arisztotelész-mûvek,<br />

a Nikomakhoszi etika mellett<br />

elsôsorban a Metafizika tanúságát is érvényesíti.<br />

S nemcsak azért, mert a fogalmak<br />

eltérô kontextusa az egyik legfôbb támasz,<br />

ha idôben és szellemben távoli szövegeket<br />

értelmezünk (Simon Attila figyelmére<br />

jellemzô, hogy a szövegek eltérô jellegébôl<br />

eredô lehetséges jelentéskülönbségekre is<br />

tekintettel van), hanem azért is, mert a Poétika<br />

nem elôzmény és háttér nélküli kézikönyv,<br />

hanem egy átfogó gondolkodásmód<br />

mûvészetre vonatkozó tanulságainak öszszefoglalása.<br />

Ezért fontos, hogy a Poétika<br />

kulcsfogalmainak értelmezésében az elemzés<br />

a Metafizikára támaszkodik. E módszerbe<br />

illeszkedik aztán a belsô kontextualitás:<br />

Simon Attila nem szótárszerûen, hanem<br />

egy értelemegész elemeiként magarázza a<br />

Poétika fogalmait.<br />

Szerzônk nyilván tudja: nem könnyû<br />

megkerülni megszokott fogalmainkat,<br />

amelyek (az Arisztotelésztôl eltávolodó latinságban<br />

gyökerezvén) statikusnak és dualisztikusnak<br />

mutatják a világot; ellentétben<br />

Arisztotelész holisztikus és dinamikus<br />

világával; bravúrnak is mondható, ahogy<br />

az elemzés ezt a szakadékot áthidalja.<br />

Nos, a Poétika hátterében az a metafizikai<br />

tapasztalat rajzolódik ki, hogy a<br />

természetben (amelybe az ember is beletartozik)<br />

mindennek megvan a maga irányultsága;<br />

olyan állapot felé törekszik,<br />

amelyben létének rá jellemzô dinamikája<br />

a legkedvezôbben kibontakozhat. (Az állapot<br />

persze, fûzöm mindjárt hozzá, rossz<br />

szó, hiszen – lévén a latin status fordítása<br />

– statikus fogalmat jelöl). Minden létezô<br />

magában hordja e dünamiszt, a kibontakozás<br />

képességét, s ez a potencia válik aktuálissá<br />

az energeia, magyarul: az aktus, a<br />

cselekvés által. Ez a dinamika persze mentes<br />

a teoretikus merevségtôl; a kibontako-

---

zás során keresztutak nyílnak, s egy-egy<br />

kibontakozott állapot válhat egy újabb<br />

folyamat kiindulásává: a magból fa lesz, a<br />

fából deszka, de hogy a deszkából ládikó<br />

lesz-e vagy asztal, az már attól függ, milyen<br />

lehetôséget lát benne az asztalos.<br />

A kalon, a szépség a rendeltetésszerû<br />

kibontakozás maga. A tragédia is akkor<br />

szép, ha a benne felhalmozott potenciát<br />

a mû végére maradéktalanul aktualizálni<br />

tudja. Egyrészt. De ez még nem a befogadó<br />

szempontja. A mû kibontakozása az általa<br />

elrendelt végpont felé csupán feltétele<br />

annak, hogy a befogadót a maga potenciáinak<br />

aktualizálására tegye alkalmassá.<br />

Aki tragédiát fogad be, a „jajgatás” és<br />

„borzadás” (eleosz és fobosz) eksztázisában<br />

olyan rejtett lehetôségek tudatára ébred<br />

önmagában, amelyekrôl korábban nem volt<br />

tudomása; a rosszra törô potenciáktól megszabadulhat,<br />

a jóra törôket birtokába veheti<br />

a katharszisz kivételes pillanatában.<br />

A következô tanulmány kérdésfelvetésében<br />

is, módszerében is folytatása az<br />

elôbbinek. Témája a csodálkozás arisztotelészi<br />

fogalma, a hozzá tartozó fogalomkört<br />

pedig, amelyet a történések okainak<br />

csoportja alkot, más mûvek – a Rétorika<br />

mellett ezúttal a Fizika – bevonásával értelmezi.<br />

Kiindulása az elôzô tanulmány<br />

befejezése: a tragikum filozófiai magvát a<br />

„jajgatás” és „borzadás” alapját képezô megrendülés<br />

rejti. Ez ugyanis annak a paradox<br />

tapasztalatnak a következménye, hogy ami<br />

történt, váratlan volt, ám utóbb mégis elkerülhetetlennek<br />

bizonyul. Arisztotelész e<br />

paradox szerkezet által látja kényszerítve a<br />

tragédia befogadóját önnön tudása korlátozottságának<br />

belátására; hiszen mindvégig<br />

követhettük a hôs szándékait, egymásra<br />

következô tetteinek hibátlan logikáját, s<br />

lám, most teljesen szükségszerûen történt<br />

vele az, amire még csak nem is gondolt (s<br />

persze mi sem gondoltunk). Tudnom kell,<br />

hogy mindig van valami fontos, engem<br />

érintô körülmény, amirôl nem tudok, s<br />

ezért jobb, ha mindig készen állok a legrosszabbra.<br />

A megrendülés tehát rokon fogalom a<br />

csodálatossal, hiszen csodálkozásunkat az<br />

okok nem ismerése váltja ki. Innen azonban<br />

már a tragédián, általában a mûvészeten<br />

túlra vezet a fogalomértelmezés útja. Aki<br />

csodálkozik, az valamilyen – a tragédia tanúsága<br />

szerint: az okokra vonatkozó – tudásnak<br />

van híján; a csodálkozásból fakadó<br />

szomjúságot tehát a tudás megszerzésével<br />

lehet csillapítani. S itt következik a teória<br />

arisztotelészi felmagasztalásának csodálatos<br />

bemutatása Simon Attilától – amely<br />

aztán annak tudásában részesít minket,<br />

miért nem lehet szó a szavak eredeti értelme<br />

szerint a teória és a praxis ikerfogalmáról.<br />

Az arisztotelészi theoría ugyanis<br />

nincs semmiféle kapcsolatban a praxissal.<br />

Lényege éppen a praxistól való teljes elzárkózás;<br />

a végsô okok megismerése haszontalan<br />

tudás, amelynek egyetlen haszna maga<br />

a tudás.<br />

Simon Attila nem mondja ki nyíltan,<br />

hogy talán éppen itt mutatkozik meg Arisztotelész<br />

bölcsessége a két tudásfajta viszonyát<br />

tekintve; ha a tiszta tudást isteninek<br />

nevezte, a tragédia szellemében mégis csak<br />

úgy kellett gondolnia, hogy e tiszta tudásra<br />

való törekvéssel az ember hübriszt, az istenülni<br />

akarás gôgös vétkét követi el, s ezért<br />

lépett vissza a praxisz világába. Ám éppen<br />

ezért esze ágában sem volt, hogy a theoría<br />

tiszta tudását belevigye az élet gyakorlatába.<br />

A gyakorlat elméletének a gyakorlatból<br />

kell kiindulnia, s ez: a fronészisz, a helyesen<br />

cselekvés tudománya. Ha tehát a tragédia<br />

által megszerezhetô tudás leértékelôdik<br />

is a theoríához képest, amely a végsô okok<br />

tudását jelenti, a cselekvô életben a legmagasabb<br />

szint, ahol az embert a lehetô<br />

legfilozofikusabb módon tanítja a helyes<br />

cselekvés módjára. Így tehát, a theoría<br />

csodálatos kerülôjével, visszajutottunk a<br />

tragédia megrendítô világába: „Az emberi<br />

létrôl gondolkodva még a filozófusnak is le<br />

kell mondania a megalapozott, rögzített és<br />

örökérvényû tudás reményérôl. Létünk bizonytalansága<br />

és tervezhetetlensége nem<br />

teszi lehetôvé, hogy a „tárgyat’, mely mi<br />

magunk vagyunk, valaha is maradéktalanul<br />

megismerjük, hogy benne valódi tudásra<br />

tegyünk szert. […] Könnyen lehet, hogy<br />

Arisztotelész éppen ebben a végsô tanulság<br />

nélküli tanulásban, a szilárd tudás és<br />

az ennek alapján megvalósítható tervezés<br />

lehetetlenségében látta a tragédia legfôbb<br />

»tanítását«”, olvassuk a tanulmány végén.<br />

Ennek tükrében aligha csodálkozhatunk,<br />

hogy Simon Attila az Oidipusz türannosz<br />

elemzését tette a kötet végére. E mû a drámák<br />

drámája („metadráma”, mondanánk<br />

fellengzôn), hiszen magáról a tudásról, a<br />

tudás és a lét viszonyáról szól, s azzal a<br />

tanulsággal jár, hogy Arisztotelész talán<br />

nemcsak azért határolta el élesen a teoríát<br />

a praxisztól, hogy az elôbbi tisztaságát garantálja,<br />

hanem azért is, mert a végsô okok<br />

megismerése alapjaiban fenyegeti a természetbe<br />

gyökerezett praktikus embert;<br />

Oidipusz a tudás, a végsô okok tudásának<br />

hübriszét követi el (szegény Iokaszténak,<br />

aki az életet választja, az a tragédiája,<br />

hogy ebben nem tudja megakadályozni).<br />

DISPUTA Lépcsôk<br />

47

---

Oidipusz tragédiája a fronétikus tudás apoteózisa:<br />

azé a tudásé, amely abból indul ki,<br />

hogy „Az emberi élet […] távol van a nusz<br />

legjobb lehetôségétôl (az »isteni ész« számára<br />

megadatott tiszta szellemi létmódtól),<br />

mint ahogyan az affektusoknak való teljes<br />

alávetettség állapotától is. Az emberi egzisztencia<br />

keverék”, élvezet és bölcsesség<br />

keveréke (ahogyan a harmadik elméleti tanulmányban<br />

olvassuk).<br />

Ugyanezek a belátások azonban nemcsak<br />

az Oidipuszra, sôt, nemcsak a tragédiára<br />

érvényesek – ezt tanúsítja Menandrosz<br />

Számiszi lányának elemzése. A komédia<br />

szereplôinek be kell látniuk: tudásuk<br />

esendô, s ha boldogulnak is általa, ezt<br />

inkább Thüké, Véletlen istenasszony kegyeinek<br />

köszönhetik, mint saját bölcsességüknek.<br />

Eszerint akkor vagyunk a legbölcsebbek,<br />

ha mindig számításba vesszük,<br />

hogy tudásunkból, embervoltunk okán,<br />

eleve kiküszöbölhetetlenek az indulatok,<br />

az elôítéletek, a félreértések, s ezért eleve<br />

bekalkuláljuk tévedésünk lehetôségét.<br />

Ennyiben, ha tetszik, Menandrosz alakjai<br />

bölcsebbek is Oidipusznál, aki, saját<br />

okosságától megrészegülten, nem veszi<br />

észre, ha indulatai vezetik gondolkodását.<br />

Menandrosz persze, mondhatnánk, az „antik<br />

posztmodern”, a hellénizmus embere,<br />

akinek amúgy is nagy tapasztalata lehetett<br />

az igazságok viszonylagosságáról.<br />

A fentiek tükrében nem nehéz belátni,<br />

mit jelent a mai mûvészetelmélet<br />

számára Arisztotelész Poétikájának hermeneutikai<br />

vizsgálata, amely a filozófus<br />

egész életmûvének kontextusára figyel.<br />

Ezt foglalja össze – a hermeneutika és<br />

befogadásesztétika számos tanulságát is<br />

egybefûzve – a következô tanulmány. Az<br />

elemzés azzal a tanulsággal jár, hogy egy<br />

olyan világban, amelyben a praxis a teória<br />

árnyékába szorult, a mûvészet maradt<br />

a legalkalmasabb terep, ahol fronétikus<br />

tudásra tehetünk szert. Mert akármennyire<br />

hirdesse is a teória, hogy a mûalkotás<br />

csak fikció: amikor könnyeink potyognak<br />

a nézôtéren, e teoretikus tudásunk nem jut<br />

szóhoz. Mire „észhez térünk”, már kitörölhetetlen<br />

személyes tapasztalatunkká vált<br />

a mûalkotásból sugárzó fronétikus tudás<br />

– amire amúgy egyénnek és társadalomnak<br />

egyaránt égetô szüksége van. S ez váratlan<br />

bizalomra ad okot a mûvészet elparentálását<br />

hirdetô korban.<br />

Simon Attila könyve nemcsak azért érdemes<br />

olvasmány, mert az öt tanulmányt,<br />

bármennyire különbözzenek is egymástól<br />

témájukban, ugyanaz a nagy erejû koncepció<br />

mozgatja. Amiért igazán érdemes olvasni,<br />

az az a természetes otthonosság, amivel<br />

a szerzô a görög szövegekben mozog, s<br />

ami egyszerûen átragad az olvasóra. Ha a<br />

– görögül nem tudó, csupán a görög betûket<br />

ismerô – olvasó veszi magának a fáradságot,<br />

és elolvassa a görög idézeteket is, nagy<br />

meglepetéssel fogja tapasztalni, hogy még<br />

ha nem is akad nyomára minden szónak<br />

saját mûveltségében (mint a dünamisz, az<br />

energeia és még jó néhány esetében), a<br />

görög szavak élettel telnek meg, s szerves<br />

kapcsolatba lépnek egymással. Egyszer<br />

csak kezdünk otthon lenni a fronétikus<br />

tudás csodálatos és megrendítô világában.<br />

(Alföld könyvek, Csokonai kiadó, Debrecen,<br />

2002.)<br />

S. Varga Pál<br />

Animálja a város énjét<br />

DISPUTA Lépcsôk<br />

48<br />

„A csavargó megérkezik az új városba, s rajtafelejti<br />

a szemét a kolduson, a folyó hídján,<br />

egy fogaton, egy szép nôn. Nem gondol semmire,<br />

csak érez, s ilyenkor megjelenik arcán<br />

az a gyöngéd tûz, az a hívô báj, az az ártatlan,<br />

önfeledt rajongás, amivel különben csak<br />

az írók szokták a templomban térdeplô szüzeket<br />

jellemezni.” Köves Tibor érzékeltette<br />

így – a részletekben történô megismerésre<br />

irányítva a figyelmet – azt a folyamatot,<br />

ahogyan szakralizálódik egy tér, ahogyan<br />

a hétköznapi jelbôl (a tipikusból) érzelmi<br />

vagy intellektuális (egyedi) jelentés lesz.<br />

Ezt a hívô bájt és önfeledt rajongást,<br />

ezt a felfedezô rácsodálkozást szolgálhatja<br />

Hapák József új Debrecen-albuma, a Debrecen<br />

a cívisváros címû, Magyar Könyvklub<br />

által kiadott vaskos könyv, benne mintegy<br />

négyszáz színes fotóval. Az albumot lapozgatva<br />

legelôbb olyan érzésem támadt,<br />

hogy szívesen ellátogatnék ebbe a városba<br />

– ha nem itt élnék. Aztán arra gondoltam,<br />

hogy ezt így is megtehetem, a naponta átélt<br />

valóságból a képek segítségével fikciót<br />

teremthetek, újra felépíthetem magamban<br />

a várost, megrajzolhatom szellemi arcát, új

---

kontextusba helyezhetem a már jól ismert<br />

tereket, épületeket, motívumokat, egyszerre<br />

szubjektivizálhatom és értelmezhetem<br />

egyetemes távlatokban azt a valóságmezôt,<br />

amelyben élek. Egyúttal tehát kalauzként<br />

is használtam az albumot az emlékezethez:<br />

igazítanának el a falak és oromdíszek, a<br />

szobrok és templomtornyok, az árkádok és<br />

sétányok között; rendezzék új struktúrába<br />

a fotók a városhoz való viszonyomat.<br />

Az album szerkezete egyébként egyértelmû,<br />

jól nyomon követhetô elvek szerint<br />

felépített. Négy nagyobb fejezetre<br />

osztható, ebbôl háromban a szöveg és kép<br />

együttesét találjuk. Természetes erénye a<br />

könyvtervezésnek (Hapák József partnere<br />

ebben Filakowszky György volt), hogy a fotók<br />

nem a mûfajok, hanem a témák szerint<br />

rendezôdnek ciklusokba. Az elsô Debrecen<br />

hét évszázada címmel a város történetét<br />

mutatja be, s Hapák József ehhez a Módy<br />

György által írott fejezethez – a Debrecen<br />

közvetlen közelében is megtalálható, a IV.<br />

századból származó Ördög-árok” helyreállított<br />

szakaszának kivételével – tárgyfotókat,<br />

illetve festmény- és dokumentumreprodukciókat<br />

készített. Nem jelentett<br />

újabb kihívást ez a fényképész számára<br />

(Hapák József soha nem fotómûvésznek,<br />

hanem következetesen fényképésznek<br />

nevezi magát), hiszen korábban jelentek<br />

meg munkái például Holló Lászlóról és<br />

Menyhárt Józsefrôl, Hajdú-Bihar megye<br />

népmûvészetérôl, Pannonhalmáról, a magyar<br />

kincstárakról vagy a Magyar Nemzeti<br />

Múzeum kiállításairól, s ô fényképezte, illetve<br />

tervezte A Napba öltözött város címû<br />

várostörténeti kiállítást is.<br />

A második fejezet szöveganyagát<br />

Gáborjáni Szabó Botond A város sajátosságai,<br />

mûvelôdései, egyházai címû tanulmánya<br />

adja, középpontban a Református<br />

Kollégiummal. Itt az épületfotók, a templomképek<br />

(Debrecen összes templomával, a<br />

legújabbakkal is) és a belsô terek ábrázolásai<br />

lesznek dominánsak, de szintén jelen<br />

vannak még a tárgyfotók és reprodukciók,<br />

valamint megjelennek a szobrok. A fejezetet<br />

egy egész oldalas eseményfotó zárja:<br />

Hapák József a pápalátogatást örökítette<br />

meg. Kiemelem ebbôl a blokkból az egy-,<br />

gyakran dupla oldalas belsô térábrázolásokat:<br />

a Református Kollégium puritánsága<br />

ellenére is sûrû történelmi levegôjû Oratóriumát,<br />

Nagykönyvtárának emeleti könyvtártermét,<br />

illetve Kôszegi Attila tócóskerti<br />

római katolikus templombelsôjét. Hapák<br />

József itt is felhasználhatta korábbi munkáinak<br />

tapasztalatait, hiszen bemutatta<br />

Erdély összes református templomát,<br />

könyvet készített a református világtalálkozóról,<br />

egy évtizeddel ezelôtt pedig egy<br />

érzékelhetôen református szellemiséget<br />

tükrözô Debrecen-albuma jelent meg.<br />

A történelmi vonatkozásokat is kellôen<br />

illusztráló mai városképek jellemzik a harmadik<br />

fejezetet, amelynek szövegét Mazsu<br />

János írta A város századfordulói és kulturális<br />

élete címmel. Rokonszenves összeállítást<br />

találunk a régi polgárházakról, belvárosi<br />

cívisportákról, házoromdíszekrôl és<br />

kapukról, továbbá a méltóságot és visszafogott,<br />

bensôséges monumentalitást tükrözô<br />

palotákról, a jellemzô belvárosi épületekrôl<br />

(köztük például a Nagytemplommal és a<br />

Csonkatemplommal, az Aranybikával, a<br />

város- és a megyeházával, a színházzal, a<br />

Dóczy Gimnáziummal), s elkalauzol bennünket<br />

a fotós a Nagyerdôre és az egyetemekhez<br />

is. Ezt a fejezetet az újjávarázsolt<br />

Kossuth tér és környéke uralja, s a felvételeken<br />

teljes szépségében tündököl a város.<br />

Olyan a tér, mint egy óriási ékszerdoboz,<br />

s a belôle kivágott intim tér-, épület- és<br />

szoborrészletek pedig apró gyöngyszemek.<br />

A szobrok egyedi módon érzékeny megközelítését<br />

sem kellett már Hapák Józsefnek<br />

tanulnia: legelsô albumát még 1972-ben<br />

adta ki a Corvina Kiadó Segesdy György<br />

szobrászmûvészrôl. S ugyanebben a fejezetben<br />

kapott szinte külön blokkot múzeumaink<br />

együttese és Munkácsy Mihály<br />

Krisztus-trilógiája. Az itt látható tizenegy<br />

kép csupán töredéke annak a több mint<br />

száz felvételnek, festményrészletnek, kivágásnak,<br />

amelyet külön albumban gyûjtött<br />

össze 1995 karácsonyára, Gál Botond tanulmányával<br />

kísérve.<br />

Végül pedig a város „vendégkönyvébôl”<br />

kapunk egy külön, mintegy nyolcvan fotóból<br />

álló fejezetet, amelyben a szöveg<br />

csupán képaláírások formájában jelenik<br />

meg. Itt a Debrecen kulturális, mûvészeti,<br />

tudományos, politikai és sportközéletében<br />

jelentôs eseményeket mutatta be a fényképész<br />

az Országgyûlés Nagytemplomba kihelyezett<br />

1999. április 14-i ülésétôl kezdve, a<br />

Millenniumi Országzászló átvételén, az új<br />

fôtér vagy a Fônix csarnok átadásán át a<br />

megújult környezetben haladó virágkarneváli<br />

menetig. Hapák Józsefet itt újabb<br />

minôségében ismerjük meg: az eseményfotókat<br />

készítô fotóriporterében.<br />

Feltûnhet bármely itt élô polgárnak,<br />

de a csupán átutazónak is, hogy mintha<br />

a szebbik arcát mutatná a város: minden<br />

épület új ruhában, sehol egy eldobott cigarettásdoboz,<br />

mintha minden hajnalban<br />

felsikálnák az utcákat. Olyan talán, mintha<br />

eleve fényképezkedni készülôdött volna<br />

DISPUTA Lépcsôk<br />

49

---

DISPUTA Lépcsôk<br />

50<br />

Debrecen, ünneplôbe öltözve, magát kicsinosítva,<br />

talán pózolva is egy kicsit?<br />

Nem hiszem. A fotós szándék volt más.<br />

Mint ahogy az utóbbi szûk két esztendôben<br />

megjelent Debrecen-albumok is eltérô<br />

közelítésbôl igyekeztek bemutatni a várost.<br />

Bencze Tamás és Nagy Attila Üdvözlet a régi<br />

Debrecenbôl címû könyve hatvannégy korabeli<br />

képeslap segítségével vezetett végig<br />

a város legújabb kori történelmén. Az Egyet<br />

lép az ôsi város címû album is felhasználta<br />

az archív fotókat és a régi képeslapokat, de<br />

igazi újdonsága az volt, hogy Nagy Gábor<br />

fotómûvész-riporter melléjük fotózta a mai<br />

épület- és térarcokat is, sajátos párhuzamot<br />

és feszültséget teremtve egyúttal múlt<br />

és jelen között. A Hapák-albummal szinte<br />

egy idôben jelent meg Tóth Pál könyve<br />

Bánházy Ervin 170 fotójával Debrecen –<br />

A találkozások városa címmel. Ennek várostörténeti<br />

bevezetôjét is harminc régi képeslap<br />

illusztrálja, s talán Bánházy szándéka<br />

áll a legközelebb Hapákéhoz, amennyiben<br />

a városban az egyedit és a vonzót keresi,<br />

törekedve meglepô részletek bemutatására,<br />

sajátos kivágásokra. Nemcsak a képanyag<br />

szegényebb azonban, hanem a számos jó<br />

megoldás mellett gyakran sematikus és<br />

önmagát kínáló perspektívában láttat egyegy<br />

épületet vagy szobrot az alkotó.<br />

A fotós szándék tehát meghatározza az<br />

egész album karakterét. Fényképezhetett<br />

volna Hapák József sáros utcákat, letört<br />

orrú szobrot a Nagyerdôn, hulló vakolatot,<br />

szemetes utcákat, kolduló hajléktalanokat,<br />

guberálókat, szeméthalmot a kuka mellett,<br />

fotózhatta volna a Nagyállomást belülrôl,<br />

este kilenc órakor, a lakótelepi panelszomorúságot,<br />

kutyaürüléket a játszótéren,<br />

bedugult útkeresztezôdést csúcsforgalom<br />

idején.<br />

Hapák József azonban nem szociofotókat<br />

akart csinálni. Igenis a szépet, az<br />

értékeset, az egyedit, a vonzót kereste és<br />

mutatta meg a városban. A múltat a jelenben,<br />

így a jövôt is benne, a lehetôséget,<br />

az akaratot s vele együtt a szépség méltóságát<br />

is. Mert a fotóinkarnációkban újra<br />

valódi tartalmat kapott az a közhellyé kopott<br />

bölcsesség, hogy olyan lesz a jövônk,<br />

ahogyan a múltunkat tiszteljük a jelenben.<br />

A folyamatos jelen idejûség albuma tehát a<br />

Debrecen a cívisváros amellett, hogy szemérmesen<br />

csábítóvá kívánja tenni önmagát<br />

értékeivel az utazó elôtt is, hogy annak<br />

rajtafelejtôdjön a szeme egy oszlopon, egy<br />

boltíven vagy egy erkélydíszen, akár egy<br />

szép nôn.<br />

Hiszen bár a város nônemû, mégsem<br />

pózol. Az épület, a mûtárgy nem tud pózolni.<br />

Egy élô alak (lehetséges portrémodell)<br />

elôre képpé változik, az épület vagy<br />

az élettér azonban nem változik azzá, mert<br />

már eleve kép. A mûvész feladata egyfajta<br />

animáció, s ezt az animálást paradox módon<br />

a kimerevítéssel, a történetbôl kiragadott<br />

jellemzô pillanat egyszeri és egyedi<br />

bemutatásával éri el. Tulajdonképpen<br />

az épületet, a tárgyat, a teret lehetséges<br />

portrémodellnek tekinti, csak annak zárt<br />

erôterében nincs jelen mind a négy képzeletbeli<br />

mozzanat, mint a fotóportréban.<br />

Roland Barthes elmélete szerint ez a négy<br />

mozzanat a következô: „A fényképezôgép<br />

lencséje elôtt egyszerre vagyok az, akinek<br />

hiszem magam; akinek láttatni szeretném<br />

magam; az, akinek a fényképész hisz; és az,<br />

akit a fényképész mûvészetének bemutatására<br />

használ fel.” Hapák József Debrecenképeiben<br />

csak három mozzanatot tudunk<br />

azonosítani. A fényképészre vonatkozó két<br />

utolsó aspektust, valamint a „hiszem magam”<br />

és a „láttatni szeretném magam” helyett<br />

– vagy a kettô ötvözése nyomán – az<br />

„aki vagyok” helyzetét. Az épület vagy a<br />

tér, a tárgy lényege (énje) a fényképész látószögének<br />

segítségével eshet egybe saját<br />

képével. Tehát Hapák József bár azt a Debrecent<br />

mutatja be, amilyennek ô hiszi a várost<br />

és úgy, ahogyan ezzel a saját mûvészioperátori<br />

tevékenységét illusztrálni tudja,<br />

ösztönösen keresi azt a képet is, amely<br />

felfedi a várost, az épületet, a tornyot, a<br />

tárgyat, a szobrot mint önálló egyéniséget,<br />

a száz meg száz beállítás ellenére is megváltoztathatatlan<br />

lényeget.<br />

Végezetül az úgynevezett meglepetésekrôl<br />

sem szabad elfeledkeznünk. A képmezôben<br />

ugyanis nemcsak a tipikus információt<br />

találjuk meg, hanem a (Barthes<br />

szerinti) punctumot is, a véletlent, azt a<br />

mozzanatot, ami meglep, kizökkent, elgondolkodtat,<br />

tehát azt, ami a tipikussal szemben<br />

különös a képben. Ez a különösség adódhat<br />

magából a témából (esetünkben ez nem<br />

lépi túl a tipikust, a természetest); adódhat<br />

egy gesztusból (a mozdulatoknak csupán<br />

a vendégkönyv fotóinál van jelentôsége);<br />

származhat a technikai trükkökbôl vagy<br />

az úgynevezett fényképészi „hôsiességbôl”<br />

(ám a látószög változtatásán túl Hapák<br />

József nem trükközik, s annak sem leljük<br />

nyomát, hogy napokat vagy heteket várva<br />

és figyelve kívánt volna elkapni egy megismételhetetlen<br />

pillanatot).<br />

Marad tehát a trouvaille, az ötlet, az<br />

elrendezés, amelynek igen kiváló mestere<br />

fényképészünk. Nem ô rendezi meg azonban<br />

a szituációt (a tárgyegyüttesekrôl és<br />

installációkról most nem beszélünk), ha-

---

nem észreveszi, felfedezi az eredeti elrendezés<br />

géniuszát, kiválasztja magának azt a<br />

pozíciót a fotó tárgyával szemben, ahonnan<br />

rácsodálkoztat, ahonnan arra kényszerít,<br />

hogy újra felfedezzünk magunknak egy<br />

sokszor látott szobrot vagy épületet. Ebben<br />

a beállításban tehát magának az operátornak<br />

a helyzete jelenti a trouvaille-t, hiszen<br />

rajta keresztül s ugyanonnan látja a nézô<br />

is a szituációt. Egyformán fontos itt a kompozíció<br />

egésze és a részlet, amely az egész<br />

olvasatot megváltoztathatja.<br />

Ilyen „meglepetés” az albumban számos<br />

más remek megoldás mellett a Református<br />

Kollégium fôhomlokzatának lombok<br />

mögül elôbukkanó részlete, kiemelve<br />

a klasszikus oszlopfôdíszeket; az eredeti<br />

helyzet mesterséges máza ellenére ilyen<br />

a Csonkatemplom fotózása a karácsonyi<br />

díszkivilágítású elôtérbôl a belógó kandeláberen<br />

sötéten hunyorgó lámpatest miatt;<br />

ilyen trouvaille a Nagytemplom nyugati<br />

oldalának bemutatása a városháza árkádja<br />

alól vagy a templomnak szinte csak a fák<br />

mögül felsejlô sziluettje a Déri térrôl fényképezve,<br />

Medgyessy Ferenc szobrát, a Régészetet<br />

a kép elôterébe helyezve. S zárom<br />

ezt a sort a számomra leginkább megrázó<br />

ötlettel: a Bem téren három éve újra felavatott<br />

Trianon-emlékmûvel, a Magyar Fájdalom-szoborral.<br />

Émile Guillaume torzóját,<br />

a megcsonkított Magyarországot jelképezô<br />

nôalakot kompozíciós keretbe foglalják a<br />

mögötte óriás parittyaként növô fa ágai,<br />

tovább is gondolva egyben a szobor jelentését,<br />

hiszen megcsonkítottak s kopárak a<br />

faágak is…<br />

Ha utazó lennék, rajtafelejteném a<br />

szemem a városon. Lehet, hogy szeretnék<br />

itt élni, ha korábban nem szerettem volna.<br />

Móricz szerint „szívgyógyító” város Debrecen,<br />

s úgy vélem, Hapák József fotói nemcsak<br />

Móriczra apellálnak, hanem a cívis<br />

büszkeségre is. Albuma bizonyítja, hogy<br />

lenne mire büszkének lenni.<br />

(Debrecen a cívisváros. Fotók: Hapák<br />

József. Szövegek: Módy György, Gáborjáni<br />

Szabó Botond, Mazsu János. Magyar Könyvklub,<br />

Budapest, 2003.)<br />

Vitéz Ferenc<br />

A bölcselet boldogsága<br />

(Vulgo 2004/1)<br />

Emlékszem, hogy annak idején, amikor a<br />

Vulgo elsô évfolyamának legelsô számát a<br />

kezembe vettem, megfordult a fejemben a<br />

kérdés, hogy vajon mennyi ideig lehet fenntartani<br />

ezt a lenyûgözô, olvasók vágyálmait<br />

is maga mögött hagyó színvonalat. Merthogy<br />

a Vulgo olyan volt, mint egy mesés<br />

ajándék: tessék, itt van ez a könyvnyi írás,<br />

meglátod, boldogság lesz kézbe fogni, belenézni,<br />

olvasni. Akkor, valahogy – a legtöbb<br />

folyóirat tipikus sorsát látva – elképzelhetetlennek<br />

tûnt számomra, hogy ilyen színvonalú<br />

kiadványok jelenjenek meg egymás<br />

után sorra, hogy a minôség ne ingadozzon,<br />

lankadjon, hullámozzon, hogy a lelkesedés,<br />

a szerkesztôi igényesség és ötletgazdagság<br />

ne adja át a helyét idônként a rutinnak.<br />

Rózsaszín olvasói fantáziának tûnt az elképzelés,<br />

hogy legyen nekem ilyen kiadvány<br />

a kezemben, asztalomon, ágyamon,<br />

újra meg újra, megbízhatóan, idôrôl idôre,<br />

hogy a gondolat legkülönlegesebb élvezeti<br />

cikkeinek a beszerzése és a világban zajló<br />

kortárs szellemi folyamatok egy részének<br />

követése ilyen egyszerûvé váljon. Mindezt<br />

nyilván azért írom le, mert megtörtént az,<br />

amit lehetetlennek hittem: a Vulgo (lekopogom)<br />

máig tartja azt a színvonalat, amit<br />

még az elején a maga számára felállított.<br />

A jelen önkormányzat anyagi segítségének<br />

hála a lap megjelenése is kiszámíthatóbb<br />

lett, ami nem utolsó szempont egy folyóiratnál.<br />

Bizonyára nemcsak az egyetemnek,<br />

oktatóinak és hallgatóinak, a város értelmiségének,<br />

de a város egészének a szempontjából<br />

is nagy dolog, hogy az ország<br />

legszínvonalasabb bölcseleti folyóiratát<br />

Debrecenben szerkesztik.<br />

Az ötödik évfolyam elsô száma kívülrôl<br />

is éppoly szép, mint elvárhattuk (sôt, szerintem<br />

a szebbek közül való). Tematikailag<br />

pedig a szám ezúttal még egységesebb,<br />

mint általában, hiszen a recenziókat tartalmazó<br />

Függô rovattól eltekintve az öszszes<br />

blokk a fenomenológia újabb törekvéseivel<br />

foglalkozik. (Bár Rényi András<br />

kritikája még a Függôbe is becsempészi a<br />

fenomenológiát.) Az utóbbi évtizedek fenomenológiai<br />

törekvéseinek bemutatásával<br />

a szám a nemzetközi filozófiai diskurzus<br />

DISPUTA Lépcsôk<br />

51

---

DISPUTA Lépcsôk<br />

52<br />

olyan fontos áramlataival ismerteti meg<br />

az olvasót, melyeknek befogadása hazánkban<br />

meglehetôsen töredékes és szigetszerû.<br />

Magyarországon a háború utáni francia<br />

gondolkodásból (mely jó darabig szinte az<br />

egész nyugati világ gondolkodását meghatározta)<br />

máig a posztstrukturalizmus és<br />

a dekonstrukció a legismertebb, háttérbe<br />

szorítva egyéb áramlatokat és iskolákat.<br />

Persze ez – ahogy a kötet nyitóírásában<br />

Tengelyi László is rámutat – egy nemzetközi<br />

erôviszony ekhószerû (késve visszhangzó)<br />

ismétlôdése, hiszen a fenomenológia más<br />

országokban is háttérbe szorult, és csak<br />

az utóbbi idôkben került újra a figyelem<br />

középpontjába, részben épp a posztstrukturalizmus<br />

kifáradása, illetve bizonyos<br />

(újabban elôkerülô) problémák meggyôzô<br />

megoldására való képtelensége miatt.<br />

A szám tehát új színekkel, áramlatokkal<br />

ismerteti meg az olvasóközönséget, ezt<br />

azonban nem csak más nyelven született<br />

szövegek fordításával teszi: ebben a számban<br />

is több olyan magyar szerzô tollából<br />

származó írást olvashatunk, melyek nem<br />

csupán közvetítenek, de önálló filozófiaielméleti<br />

teljesítményként, a maguk jogán<br />

is megállják a helyüket a nemzetközi palettán<br />

is. Mindenképp ilyen Tengelyi László<br />

már említett írása, Az élménytôl a tapasztalatig,<br />

mely a 2003. december 9-én a Vulgo<br />

Szalonban elhangzott elôadás szerkesztett<br />

változata. Tengelyi szövege ideális bevezetés<br />

a közelmúlt fenomenológiai törekvéseinek<br />

megértéséhez, hiszen gondolatmenete<br />

Husserltôl – „a modern fenomenológia atyjától”<br />

– indul, mégis a kortárs törekvések<br />

kontextusába illeszkedik. Kiindulópontja<br />

az értelemadó tudat problémája, amely egy<br />

esetleges csapda volta Husserlnél, amenynyiben<br />

a fenomének alapfeltételének tekintette<br />

ezt a tudatot. A kettô ilyetén kötése<br />

azzal a veszéllyel járhat, hogy „a dolgok és<br />

tények értelemalakzatokra való redukciója<br />

helyett most a világnak az értelemadó tudatra<br />

való redukcióját kapjuk eredményül”<br />

(4). A tét tehát egy olyan fenomenológiai elmélet<br />

kialakítása, mely nem sorol mindent<br />

a tudat fennhatósága alá, más szóval nem<br />

csupán élményekrôl (azaz tudattartalmakról)<br />

tud számot adni, de tapasztalatokról is,<br />

azaz olyasmirôl is, „ami elôreláthatatlan és<br />

meglepetésszerû újdonságként érkezik el a<br />

tudatba” (4). Olyan fenomenológia készül<br />

tehát itt, mely számol az újjal, a váratlannal,<br />

a tudat várakozásait keresztülhúzóval.<br />

Ebben az anti-husserliánus mozzanatban<br />

– a tudat relativizálásában, valamint az<br />

újszerû, az elvárásokat keresztülhúzó, a<br />

más hangsúlyozásában – az utóbbi évtizedek<br />

egyik legfontosabb törekvését láthatjuk,<br />

mely megjelent a legtöbb humán tudományban,<br />

és a cogitón kívül esô vidékek<br />

felé igyekszik szélesíteni az ember meghatározását.<br />

Tengelyi ezt a tapasztalat fogalma segítségével<br />

és a valóság olyan meghatározásával<br />

teszi, melyben annak tapasztalati<br />

értékét épp „az elôreláthatatlanság és<br />

uralhatatlanság adja meg” (8). Fontossá<br />

válik az ötlet fogalma is, amennyiben az<br />

is „váratlanul és elôreláthatatlanul érkezik”<br />

(9) és kívülrôl tör be „a tudat intencionális<br />

életébe, szerkezetváltást idézve<br />

elô annak értelemképzôdményei között”<br />

(9). Tengelyi írása azért is figyelemre méltó,<br />

mert az új értelem megjelenésének eme<br />

elméletét megpróbálja a tapasztalati vagy<br />

vad értelem nyelvi megformálódására is<br />

kiterjeszteni. (Ezt Merleau-Ponty kettôs<br />

tapasztalat elmélete segítségével teszi.)<br />

Szerzônk ezen a ponton jut arra a belátásra,<br />

hogy „a fenomenológia nem egyéb, mint<br />

azon értelemképzôdés leírása és elemzése,<br />

amely a tapasztalatban magától megindul<br />

és tudattalanul végbemegy” (11). Ez „az<br />

értelemképzôdés [azonban] nem választható<br />

el a kifejezésesemény tapasztalatától”<br />

(uo.). Ez vezet el a nyelv fenomenológiája<br />

szükségességének felismeréséhez, és ez az<br />

a pont, ahol a kortárs fenomenológia talán<br />

legközelebb jut a posztstrukturalizmussal<br />

való párbeszédhez. Tengelyi írása mindazonáltal<br />

csupán kijelöli ezt a helyet, a témáról<br />

nem sokat ír, amit pedig igen, az is megmarad<br />

jórészt a Merleau-Ponty-féle megoldás<br />

ismertetésénél, ami némi csalódás lehet<br />

azok számára, akiket a nyelvcentrikus<br />

posztstrukturalista elméletek megoldatlan<br />

problémái vezetnek a fenomenológia felé.<br />

A tanulmány vége is hasonló problémákat<br />

vet fel: szerzônk itt Jean-Luc Marion adományfenomenológiájának<br />

egyes belátásait<br />

emeli be érvelésébe, ugyanakkor adós marad<br />

az egyes belátások valódi indoklásával<br />

és az összefüggések igazi elemzésével. Tengelyi<br />

írása végsô soron tökéletes bevezetés<br />

a kortárs fenomenológia problémáiba, mely<br />

közérthetô stílusában egy sor szerzôvel,<br />

elgondolással és összefüggéssel ajándékozza<br />

meg az olvasót, ugyanakkor a felvázolt<br />

lehetôségek igazi kifejtését más írásokra<br />

bízza.<br />

Tengelyi bevezetô szövegét a Kiazmus<br />

blokk követi, mely Maurice Merleau-Pontyról<br />

szól, és három szöveget foglal magában:<br />

Merleau-Ponty A látható és a láthatatlan<br />

címet viselô (nagy jelentôségû, de<br />

gyakran enigmatikus és kidolgozatlan)<br />

munkajegyzeteit, valamint két, a francia

---

fenomenológusról szóló kritikai szöveget<br />

Szabó Zsigmond, ill. Marc Richir tollából.<br />

Ezt a Vulgata írásai követik – Michel<br />

Henry (mai francia fenomenológus) tollából.<br />

Henryt az egyik tavalyi Vulgo-számból<br />

már ismerhetjük, akkori megjelenése,<br />

szövegének egyedi látásmódja és hangvétele<br />

nagy érdeklôdést váltott ki. Alapfeltevése,<br />

hogy a testet nem az érzékelés és<br />

észlelés tárgyaként kezeli, hanem annak<br />

alanyaként és feltételeként, azaz a dolgok<br />

fenoménként való megmutatkozásának<br />

lehetôségfeltételeként. Ugyanakkor<br />

Henrynél szigorú értelemben nem a dolgok<br />

mutatkoznak meg így vagy úgy az ember<br />

számára, hanem az élet. Az élet tárulkozik<br />

fel, „eltérés, távolság, különbség nélkül”<br />

(76). E megfogalmazásban is érezhetô a<br />

posztstrukturalista nyelvfilozófiákkal való<br />

polémia: az élet olyasmi, ami megelôzi azt<br />

a nyelvi-szimbolikus világot, amirôl (például)<br />

a dekonstrukció beszél. Mindez, ahogy<br />

minden, aminek a hétköznapi módon jelentése<br />

van, a világhoz tartozik, olyasvalamihez,<br />

amibe nem beleszületünk (nem világra,<br />

hanem életre jövünk – mondja Henry),<br />

hanem megtanuljuk. A dolgok és jelentések<br />

világával szemben Henry az életrôl ír, arról,<br />

ami éltet, ami él bennünk, ami „közvetlen<br />

és távolság nélküli önátélés” (79), melynek<br />

jellegzetessége az affektivitás, az eredendô<br />

fenomenalizáció és a pathoszteliség. A fenomenológia<br />

feladata Henrynál ezen élet<br />

eredendô önfeltárulásának a megértése.<br />

Henryt elôször olvasni bizonyára sokak<br />

számára lelkesítô élmény, szövegei<br />

gyakran nagyon is „életteliek”, sodrásuk<br />

van. Ugyanakkor a most megjelent három<br />

szöveg olvasása némely ponton csalódást<br />

okozhat annak, aki már ismeri ôt. A lelkes<br />

szavak veszítenek erejükbôl, ha ismétlôdni<br />

kezdenek, Henry pedig gyakran ismétli magát.<br />

Ez nem is csoda, hiszen mondandójának<br />

lényege valami nagyon egyszerû, amit<br />

mintha maga sem akarna hagyományos értelemben<br />

vett filozófiai elemzések tárgyává<br />

tenni (hisz tárggyá tenni az életet – ez<br />

épp azon hagyomány sajátja, amivel Henry<br />

szembefordul). Mindezek ellenére A közösség<br />

fenomenológiájához címû írás is érdekes<br />

belátásokhoz vezet, a Fenomenológia és<br />

pszichoanalízis pedig két nagyon is kreatív,<br />

nagy hatású gondolkodásmód közt teremt<br />

újszerû kapcsolatokat. Ebben az írásban<br />

Henry a pszichoanalízis egy újfajta olvasatát<br />

tárja az olvasó elé a radikális fenomenológia<br />

szempontjából. Ebben az olvasatban<br />

a freudi tudattalan az élet nevévé válik<br />

(98), a szubjektivitás „nem reprezentatív<br />

tudatként vagy világban-benne-létként<br />

[értelmezôdik], hanem fenomenológiai értelemben<br />

vett életként” (99), a késztetés<br />

(a freudi Trieb) pedig e szubjektivitást a<br />

(Freud által leírt) rossz közérzetbôl kivezetô<br />

tolóerôként jelenik meg. Ezen írás külön<br />

érdekessége, hogy kitér a szubjektum és<br />

a nyelv posztstrukturalista és lacani elméletének<br />

kritikájára (a 100. oldalon), bár<br />

Lacant név szerint nem említi.<br />

Henry szövegeit logikusan követi a Szex<br />

rovat elsô írása, Sutyák Tibor Heterogén<br />

zóna címû szövege. Végre nyomtatásban<br />

is olvashatunk hát valamit Sutyák Tibor<br />

doktori értekezésébôl, mely (ha jól értem)<br />

a freudi pszichoanalízis kortárs fenomenológia<br />

szempontjából történô újraértésére<br />

vállalkozik. Sutyák fôleg Henry szövegeire<br />

és elgondolásaira támaszkodik, amikor a<br />

pszichoanalízis egyes klasszikus témáiról<br />

ír. Jelen szövegben a késztetés [Trieb] fogalma<br />

áll a középpontban, ehhez kapcsolódnak<br />

aztán a halál, az örömelv, az ismétlési<br />

kényszer, az idô, az élet, a Valami [Es],<br />

a szerelem, az én és a fallosz problémái.<br />

Talán már ebbôl a felsorolásból is látható,<br />

hogy igen sok mindenrôl esik szó ebben a<br />

tanulmányban, melynek koherenciája nem<br />

mindig töretlen. A szerzônk által használt<br />

nyelv és szempontrendszer új fényben láttatja<br />

a pszichoanalízis egyes megállapításait,<br />

ez az eredetiség a szöveg nagy erénye.<br />

Persze még nagyobb erény lenne, ha Freud<br />

nézeteit több kritikával, nagyobb távolságtartással,<br />

bátrabb kézzel mozgatná. Különösen<br />

a késztetés forrásának, tárgyának<br />

stb. tárgyalásakor esik meg gyakorta, hogy<br />

az új nyelv nem lesz elég új, a szerzô invenciózus<br />

képei is elmaradnak, és a szöveg<br />

visszazuhan a pszichoanalízis régóta<br />

ismert tételeinek összefoglaló bemutatásába.<br />

A másik kritikai megjegyzésem a Freud<br />

utáni pszichoanalitikus elmélet és kritika<br />

Freud-értelmezéseinek legalább jelzés<br />

szintû jelenlétét hiányolja: ennek nagyobb<br />

fokú reflektálása nélkül ez az újszerûségre<br />

számot tartó szöveg nagyon is obskúrussá<br />

válhat.<br />

A Szex blokk ez alkalommal igencsak<br />

sokszínûre sikerült, hiszen Sutyák Tibor<br />

szövege után Husserlrôl, Husserltôl és persze<br />

Erószról olvashatunk, ami így együtt<br />

(már elsô hallásra is) igencsak érdekes kombináció.<br />

A Vulgo 2004/1-es számát a Függô<br />

rovat kerekíti le öt könyvkritikájával, és<br />

végül a Va Banque (marginális) rovatában<br />

Francisco Valera Neurofenomenológia címû<br />

írása zárja.<br />

Kalmár György<br />

DISPUTA Lépcsôk<br />

53

---

Filozófia és poézis<br />

Az esszéíró Tandori<br />

Gulyás Gábor<br />

DISPUTA Mûhely<br />

„A konkrétumot tehát csak önmaga teljességében<br />

közölhetjük. A konkrétum ennyiben:<br />

elkárhozottság, önmagába-pusztultság, másféle<br />

létezése nincs, nem alternatív. És sorolhatná a<br />

gazdagabb képzelet, még mi minden nem.”<br />

(Tandori Dezsô: Montaigne XXI felé)<br />

A fôként költôként, prózaíróként és<br />

mûfordítóként számon tartott Tandori<br />

Dezsô bölcseleti esszéit a kritika vajmi kevés<br />

figyelemre méltatja. A rendkívül gazdag<br />

recepció többnyire noetikus elbeszélésekként,<br />

néha pedig „szimpla írói okoskodásként”<br />

értékeli Tandori filozófiai kérdéseket<br />

tematizáló gondolatfutamait. Pedig ezek<br />

a textusok bölcseleti szempontból sem érdektelenek<br />

– a különféle anyagok és perspektívák<br />

találkozása Tandori boncasztalán<br />

többnyire kitûnô szövegekhez vezet.<br />

Kétségtelen, hogy az író Wittgensteint<br />

vagy Montaigne-t megidézô értekezései<br />

mind nyelvhasználatukban, mind<br />

narrációs szerkezetükben szorosan kapcsolódnak<br />

a prózájához. Talán a legfeltûnôbb<br />

hasonlóság, hogy ezek nyelve is roncsolttá<br />

stilizált. Az elmondott „történeteknek”<br />

többnyire sem elejük, sem végük nincs.<br />

A befejezetlen elbeszélések pedig befejezhetetlenséget<br />

sugallnak. Az egyetlen nagy,<br />

hömpölygô írásfolyamba illeszkedô szövegek<br />

filozófiai motivációja a francia gondolkodó,<br />

Paul Ricoeur által „elbeszélt azonosságnak”<br />

nevezett idea, mely az önmagaság<br />

(ipséité) és az egy-azonosság (mêmeté)<br />

dialektikájában jelentkezik. További<br />

szembeötlô párhuzam, hogy a szövegek<br />

világa egy erôs szenzibilitással rendelkezô<br />

személy dologi korrelátumaként, azaz (Max<br />

Scheler nyomán) individuális világként jelenik<br />

meg. Ettôl nem független a harmadik<br />

analógia: ahogyan a regényeknek és a novelláknak,<br />

úgy a bölcseleti szövegeknek is<br />

rendszerint valamely világviszony megnyilvánulása<br />

az elsôdleges témája. Ám amíg a<br />

világ-fogalom az irodalmi szövegekben<br />

többnyire tisztázatlan, a bölcseleti írásokban<br />

egyértelmûen kapcsolódik egy filozófiai<br />

hagyományhoz.<br />

A világot mint világot a fenomenológia<br />

tette elsô ízben témává. A fenomenológia<br />

alaptétele, amelyet Husserl a Válság...-tanulmányban<br />

egész életmûve alapjának<br />

nevezett, az ember elôtt megjelenô létezô<br />

és a megjelenésmód korrelációja. Minden<br />

megjelenô létezô egy olyan háttérbôl lép<br />

elô, amely az újabb létezôhöz való odafordulás<br />

lehetôségeinek láthatárát alkotja.<br />

Mivel minden horizont tartalmaz utalásokat<br />

más horizontokra is, együttesen<br />

az összes elgondolható horizont egyetlen<br />

utalásrendszerben áll össze: ezt nevezzük<br />

világnak. A német Martin Heidegger nyomán<br />

ebben a hagyományban világosan<br />

elkülönül a világ (Welt) és környezô világ<br />

(Umwelt). A környezô világban az ember<br />

spontán módon viszonyul környezete<br />

tárgyaihoz: használja ôket. A környezet<br />

struktúrája (utalásrendszere) csak akkor<br />

válik nyilvánvalóvá, ha valamelyik tárgy<br />

vagy eszköz elveszti eredeti funkcióját. Így<br />

jelenik meg a „dolog”, úgy, ahogy van.<br />

A Tandori-szövegek elbeszélôje számára<br />

a környezô világ olyan megtartó<br />

erôként jelenik meg a szövegvilágban,<br />

amelybe a megszokottól lényegesen jobban<br />

„belemerül”: viszonyulását ily módon a<br />

környezô világtól (vagyis a lóversenyektôl,<br />

verebeitôl, mackóitól stb.) való függôség<br />

jellemzi. Ugyanakkor ezekben a szövegekben<br />

az elbeszélônek megképzôdik egy<br />

olyan másféle viszonyulása is, amelyet<br />

– a világtapasztalatként értelmezett nyelv<br />

révén – nem függôség, hanem szabadság<br />

jellemez. Mindez nem jelenti azt, hogy a<br />

környezô világ és világ kettôssége explicit<br />

módon megjelenne a prózában. Elôkerül<br />

viszont a bölcseleti írásokban, amelyekben<br />

a mindent részletesen közölni kívánó,<br />

dokumentumszerû emlékidézés (mint<br />

a környezô világ megjelenítésének módszere)<br />

rendre alárendelôdik e rögzítéseket<br />

mindig újrafogalmazó, azokat kommentáló<br />

reflexiónak. Ez a viszonyulás, mint ahogy<br />

a világ megléte is, természetesen mindig<br />

nyelvi jellegû: a világ csak akkor világ, ha<br />

megmutatkozik.<br />

Tandori Dezsô értekezô prózáinak<br />

nyelve alapvetôen különbözik a magyar<br />

prózapoétikai hagyománytól. Mindazonáltal<br />

nem kell feltétlenül egyetértenünk<br />

Kulcsár Szabó Ernôvel, aki Tandori epikaiértekezô<br />

szövegeit olyan jelentését vesztett<br />

jelsorként értelmezi, „amely a pusztán<br />

regisztrálható, megállapítható, de nem<br />

értelmezhetô élet kontingenciáját próbálja<br />

megragadni: »lényegi« és akcidentális világ<br />

elkülöníthetôségének ugyanis hiányoznak<br />

a megbízható ismérvei.” 1 Az aligha vitatható,<br />

hogy a „tervezhetetlen kimenetelû já-<br />

54<br />

1<br />

Kulcsár Szabó Ernô: A magyar irodalom története 1945–1991. Argumentum, Bp., 1993. 143.

---

ték mûképzô szabályai” a korábbinál lényegesen<br />

nagyobb teret kapnak, ám „lényegi”<br />

és akcidentális világ szétválaszthatatlansága<br />

– legalábbis ebben a formában, vagyis<br />

nyelvi aspektusból – erôsen vitatható. Ez<br />

a megkülönböztetés ugyanis minden olyan<br />

esetben megtehetô, ha ahhoz valamilyen<br />

értékprezentációt tükrözô szempont vagy<br />

szempontrendszer adva van. Márpedig a<br />

Tandori értekezô prózájában megnyilvánuló<br />

nyelvi magatartás feltétlenül ilyen szempontrendszernek<br />

tekinthetô.<br />

Tandori prózájának egyik alapvetô jellegzetessége<br />

az elbeszélô környezô világának<br />

aprólékos, dokumentumszerû rögzítése.<br />

A rendszernek az elbeszélô itt maga is<br />

része: épp’ az összefüggés által adott<br />

biztonság, az állandó háttér jelenti<br />

azt a megtartó erôt, amely<br />

az irodalmi szövegekben<br />

lenyûgözô variációs készséggel,<br />

nem kevés intellektuális<br />

játékossággal<br />

mint alap, végül is<br />

állandóan megjelenik.<br />

Az értekezô<br />

prózai mûvekben ennek<br />

a „meglévô”-nek a folyamatos<br />

számbavétele nem más, mint a környezet<br />

utalásrendszerként megmutatkozó<br />

bizonyosságának szerény tudata a jelképes<br />

vagy teoretikus (azaz e környezô világból<br />

„kilépô”) megismeréssel szemben. Ahogy<br />

egy szép Hamlet-reminiszcenciában írja<br />

Tandori: „...s vajon túl számosan is nem<br />

gondolják-e magabízón, hogy több dolgokról<br />

tudna bölcselmük, mintsem effélét<br />

felfogni képes, holott elfelejtik fontosnak<br />

érezni, hogy e »több dolgok« elsôsorban<br />

vannak, ezeket nem tudni kell, hanem úgy<br />

kell lennünk magunknak, bármily szerény<br />

alakban test- s szellemleg, hogy legyenek;<br />

így marad mindig világ az a görccsel felfogható<br />

»világ«, így minden, ami állítólag nem<br />

az, lesz modell vagy hasonlat, pedig hát<br />

miért tüntetnénk ki bár oly számos mód<br />

tudott s élt világot azzal, hogy okvetlen<br />

mását keresnénk, róla szólnánk feltétképp<br />

és egyáltalán.” 2 Az emlékek idézése révén<br />

kirajzolódó környezô világ az elbeszélô önazonosságának<br />

legfôbb biztosítékává válik,<br />

a mulandóság állandó, gyötrô jelenlétében<br />

megfogalmazódó identifikáció pedig a<br />

Tandori-bölcselet legfôbb témájává.<br />

Az irodalmi szövegek dokumentumszerû<br />

emlékidézése során kitüntetett szerephez<br />

jut a „szubjektív elbeszélô” tárgyszemlélete.<br />

3 Azzal, hogy személyes vonatkozásokkal<br />

ruházza fel, úgy teszi jelentôségteljessé<br />

az ôt körülvevô tárgyakat, hogy egyszersmind<br />

megfosztja ôket eddigi, inadekvátnak<br />

bizonyult jelentésüktôl. Ilyen módon<br />

természetes környezetét – nem egyszer<br />

– teremtett környezettel cseréli fel, ami<br />

azonban horizontjának rendszer-jellegét, s<br />

benne saját pozícióját nem érinti.<br />

Az ember számára a „világhoz<br />

való felemelkedés”<br />

nem jelenti a környezô<br />

világ elhagyását. Egy<br />

másféle, szabad, távolságtartó<br />

viszonyulást jelent,<br />

melynek nyelvi jellegû végrehajtása<br />

Tandori értekezô<br />

prózájában az elbeszélô reflexiója<br />

révén valósul meg.<br />

A reflexió distanciateremtô képessége<br />

teszi lehetôvé a dolgok „önálló<br />

máslét”-ként való megmutatkozását.<br />

A reflexió elsôdlegessé válik a<br />

dokumentaritáshoz, a környezô világgal<br />

szembeni szabadság pedig annak<br />

megtartó erejéhez képest.<br />

Reflexióról Tandori értekezô prózájában<br />

legalább háromféle értelemben beszélhetünk.<br />

Az elbeszélô egyrészt reflektál a<br />

vele és környezetével történô majd’ minden<br />

nüanszra; másrészt reflektál az írás folyamatára<br />

(a szövegek így megszületésükrôl,<br />

a megformálás nehézségeirôl is szólnak 4 );<br />

harmadrészt pedig a környezô világában<br />

elfoglalt helyzetére, illetôleg e horizontra<br />

mint utalásegészre.<br />

Tandori beszédszerû szövegei esetenként<br />

fecsegésként, szószátyárságként<br />

nyilatkoznak meg, ám ez furcsa mód nem<br />

valamiféle „ködösítést”, mint inkább a mindennapi<br />

dolgok transzcendensként való<br />

bemutatásában megvalósuló pontosításigényt<br />

jelez. 5 Heidegger szerint a „fecsegés<br />

feltárja a jelenvalólét számára a saját világához,<br />

a másokhoz és önmagához viszonyuló<br />

megértô létét, úgy azonban, hogy ez<br />

a valamihez viszonyuló lét talajtalan lebe-<br />

2<br />

Tandori Dezsô: A meghívás fennáll. Bp., 1979. 450.<br />

3<br />

Vö. Szegedy-Maszák Mihály: Az irodalmi mû alaktani hatáselmélete. In: Szili József (szerk.):<br />

A strukturalizmus után. Bp., 1992. 143.<br />

4<br />

Vö. Margócsy István: ...Lehull az ékezet. Holmi, 1992/6. 860.<br />

5<br />

Vö. Radnóti Sándor: „Lösz vögösz”? In: uô.: Mi az, hogy beszélgetés? Bp., 1988. 237.<br />

DISPUTA Mûhely<br />

55

---

DISPUTA Mûhely<br />

56<br />

gés”. 6 A beszédnek (Heideggerrel szólva: a<br />

fecsegésnek) az írott szöveggel szemben<br />

kifejezéstöbbletet biztosító eszközökrôl<br />

(intonáció, rosszul értett szavak, beszédhiba,<br />

modorosság stb.) Tandori nem kíván<br />

lemondani. Innen ered, hogy az írásjelek<br />

prózájában is poétikumként jelennek meg.<br />

A leírt szöveg magabiztosságát eleve ingataggá<br />

teszi a beszéd esetlegességét sugalló,<br />

gyakran halmozottan alkalmazott interpunkció.<br />

A vesszô és a pont egyedi használata,<br />

a felkiáltó- és kérdôjelek bôséges<br />

alkalmazása, a zárójelezés, a csillagozás, a<br />

kiemelések, a kis- és nagybetûhasználat, s a<br />

különbözô idézéstechnikák funkciója nemcsak<br />

a hangos beszéd metakommunikatív<br />

jelzéseinek felidézése, hanem sokszor<br />

idôbeli síkváltások létrehozása is. A vesszô<br />

például általában nem a tagmondatok elhatárolására,<br />

hanem éppen ellenkezôleg, az<br />

egymástól alapvetôen különbözô gondolatok<br />

összekötésére szolgál, ahogyan a Disputa<br />

jelen számában közölt Montaigne-esszében<br />

is, például: „Akkor egy takaros kisfilm<br />

a házi verébrôl, netán két szép ábra egy<br />

ismeretterjesztô könyvben ugyanerrôl az<br />

állatról vagy akár egy berni pásztorkutyáról<br />

stb, de mondjunk többet, egy Giacomettiszobor<br />

egy nôrôl, vagy… vagy… és vagy…<br />

hogy nemes megnyilvánulási formáknál,<br />

ne a vulgaritás hitványságánál kössünk<br />

ki, igen, hogy akkor ezzel a megszokottnak<br />

nem tekinthetô érdemlegesség el van<br />

intézve, akár csak pillanatnyilag is… oly<br />

rémséget nem is említek, hogy egyszer s<br />

mindenkorra.” A pont Tandorinál többnyire<br />

a vesszô szerepét látja el, vagyis hasonló<br />

gondolatokat kapcsol össze, de nem ritkán<br />

értelmezést vagy közbeékelést is szolgál.<br />

A felkiáltó- és kérdôjelek esetenkénti (nem<br />

egyszer mondaton belüli) halmozása, az<br />

írásba ékelt grafikai betétek, s nem utolsó<br />

sorban tudatosan alkalmazott félreütései<br />

nemcsak a szövegnek, de az írásképnek,<br />

vagyis Tandori gépírásának is egyéni, jellegzetes<br />

stílust biztosítanak.<br />

A Tandori értekezô prózanyelvét is<br />

lényegileg jellemzô ismétlés-elv, a prózaelemek<br />

ritmikus cirkuláltatása inkább<br />

csak újraolvasáskor tûnik ki, de nem az<br />

ún. „kétirányú emlékezet”, 7 hanem a koherens<br />

jelrendszer átadásának funkciójában.<br />

Nemcsak az átadás, de a lehetôség<br />

visszatérése is megvalósul így, hiszen „az<br />

ismétlés – megint csak Heideggert idézve<br />

– a kifejezett áthagyományozás, vagyis<br />

visszatérés a jelenvalólét lehetôségeibe.” 8<br />

Tandori különös világa, amely mûveiben<br />

egy meglehetôsen rendhagyó, szenzibilis<br />

létforma megmutatásaként funkcionál,<br />

éppen különössége okán (is) nem egyszer<br />

nehezen érthetô – a gyakran tudatosan,<br />

de helyenként véletlenszerûen is alkalmazott<br />

ismétlôdés így a dekódolás számára<br />

sok esetben alapvetô fontosságú. Az egyik<br />

Tandori-regényhôs így kommentálja a gyakori<br />

ismétlôdést: „...az ismétlôdésnek rejtett<br />

aránymódosító szerepe lehet, gondolta,<br />

és elhatározta: késôbb, a kéziratot másolva,<br />

ha rábukkan az ismétlôdésre, meghagyja.” 9<br />

Az ismétlés, illetôleg az ismétlés-elv Tandori<br />

esetében nem csupán egy az alkalmazott<br />

stilisztikai alakzatok közül, hanem – a kis<br />

számú téma miatt – egyúttal kényszer is,<br />

amely az értekezô prózáját elsôdlegesen<br />

szervezô pánrelációs szerkesztéstechnikának<br />

is alapjául szolgál.<br />

A részletes beszámolókkal együttjáró,<br />

az olvasást jelentôsen megnehezítô adathalmozások<br />

gyakran betû- és szóviccekben<br />

enyhülnek. A „dolgok könyvebbik fele”<br />

néha csak egy-egy betû fölcserélésével áll<br />

elô, mint például ebben a Lukács-fordítás<br />

motivációjáról valló, elhíresült mondatban:<br />

„Legyen mit apriorítani a tejbe.” 10<br />

Tandori már-már fausti omnipotenciaigényt<br />

11 sejtetô „szenzibilizált óhajai” 12<br />

nem ritkán kérdezô, keresô bizonytalansággal,<br />

„világbizonytalansággal” párosulnak.<br />

Az esszék elbeszélôinek státusza<br />

meglehetôsen bizonytalan: értelmezésre<br />

szoruló jelzések révén artikulálódik. Ez a<br />

rajtunk kívüli dolgok megismerhetôségével<br />

szembenálló értelmezéskényszer pedig pontos,<br />

tárgyias rögzítést kíván. 13 A Tandoriesszét<br />

lényegileg meghatározó közbevetések<br />

(amelyek sokszor síkváltásokat hoznak<br />

létre) mindenekelôtt az író „jegyzet-tech-<br />

6<br />

M. Heidegger: Lét és idô (Vajda Mihály és mások fordítása). Gondolat, Bp., 1989. 328.<br />

7<br />

Vö. Szegedy-Maszák Mihály: „a regény, amint írja önmagát”. Bp., 1981. 120.<br />

8<br />

M. Heidegger: I. m. 618.<br />

9<br />

Tandori Dezsô: A meghívás fennáll. 24.<br />

10<br />

A meghívás fennáll. 74.<br />

11<br />

Balassa Péter: A felnôtt D’Oré szenvedései. In: uô.: Színeváltozás. Bp., 1982. 346.<br />

12<br />

Maine de Biran kifejezése. Idézi Jacques Derrida: Grammatológia (Molnár Miklós fordítása).<br />

Életünk, Szombathely, 1991. 106.<br />

13<br />

Vö. Kulcsár Szabó Ernô: I.m. 52.

---

nikájából” következnek, de ezt szolgálják a<br />

gyakori idézetek is. Minden Tandori-esszé<br />

jegyzetek alapján készül. E feljegyzéseket<br />

az író fordításszerûen, vagyis kis változtatásokkal,<br />

némileg mindig újrafogalmazva<br />

emeli be a készülô mûbe, alkalmanként<br />

gondosan leleplezve az „önfordításokat”.<br />

Ezek – elmaradhatatlan – kommentárjával<br />

így mindig legalább két síkon folyik az<br />

elbeszélés. Nem ritkán saját, már megjelent<br />

mûveibôl idéz, de elôszeretettel citál<br />

Wittgenstein, Nemes Nagy Ágnes, Ottlik,<br />

Szép Ernô és Thoroau írásaiból is. A „minden<br />

csak idézôjel” (Paul Kleehez) verssor<br />

a Tandori-esszék egyik alapvetô sajátosságára<br />

utal: a tényleges idézetek mellett<br />

nagyon gyakori Tolsztoj, Kafka, Szép Ernô,<br />

Weöres, József Attila és még számtalan<br />

más író mûveinek visszhangszerû megidézése,<br />

általában csak egy-egy sorral, de akár<br />

hosszabb prózai mûvel is .<br />

Van egy gyakran használt, latinból átvett<br />

szavunk, amely egyszerre jelenti azt,<br />

hogy nyilvánvaló, és azt, hogy bizonyosság.<br />

Ez a szó az evidencia. Tandori történeteiben<br />

az elbeszélô számára mindig létezik<br />

valamiféle bizonyosság (gombfoci, mackók,<br />

verebek, lovak), a közvetlen környezet<br />

nyilvánvaló bizonyossága. Evidens, hogy<br />

mindig adódik evidencia. Innen, hogy<br />

az író – félig tréfálkozva – így jellemezheti<br />

magát: „Non est konvencler, neque<br />

intelligencler, sed evidencler.” 14 A bizonytalanságot,<br />

feltételességet sugalló gyakori<br />

idézetek ilyen módon csakis mint idézetek lehetnek<br />

evidenciák. Mindez<br />

nem független Ludwig<br />

Edmund Husserl:<br />

Az európai<br />

tudományok válsága.<br />

Atlantisz, Bp., 1958.<br />

Wittgenstein hatásától.<br />

Bár a Tandori által csak<br />

Witti-ként becézett filozófusnak<br />

többnyire nem<br />

annyira a kései, nyelvfilozófiai<br />

szövegeit vonja<br />

be értekezéseibe a szerzô,<br />

mint inkább a sokkal szikárabb<br />

Tractatus mondatait,<br />

az a nyelvjáték-koncepció,<br />

ami minden Tandori-esszé alapja,<br />

éppenséggel a kései Wittgenstein ihletett<br />

interpretációján alapul. Ez utóbbit jól példázzák<br />

a Wittgenstein Angelus Silesiust olvas<br />

Szpérónak címû vers sorai: „Amirôl csak<br />

lehet, beszélni kell. Miért ne? / Ahogy<br />

mindennek épp a mi nem a mikéntje. /Végül<br />

úgyis marad, jelben-is-jeltelen: / csak<br />

önmagához ér a teljes rejtelem.”<br />

A konkrétumot csak önmaga teljességében<br />

közölhetjük.<br />

Ludwig Wittgenstein:<br />

Logikai-filozófiai értekezés<br />

(Márkus György fordítása).<br />

Akadémiai Kiadó, Bp., 1989.<br />

DISPUTA Mûhely<br />

14<br />

Tandori Dezsô: Döblingi befutó. Bp., 1992. 43.<br />

57

---

A fényképész<br />

DISPUTA Tisztaszoba<br />

58<br />

Mûhelyében a Nemzeti dal eredeti<br />

nyomtatását nézegetjük. Tekintetünk<br />

II. János Pál pápa és a dalai<br />

láma fényképére vetôdik. A kert növény- és<br />

virágerdejében korpusz, szobor, néhány régi<br />

fejfa. Elôttünk néhány könyve az immár<br />

csaknem negyven közül. Fényképezte Várszegi<br />

Asztrik pannonhalmi fôapát beszentelését,<br />

Bosák Nándor katolikus és Bölcskei Gusztáv<br />

református püspökké szentelését.<br />

Felvételein látható<br />

mások között Antall József,<br />

Habsburg Ottó és Teller Ede.<br />

És nemzeti értékeink, kincseink<br />

hihetetlenül gazdag<br />

sora. Hogy közel hozza a<br />

nézôhöz, tartotta kezében a Szent Jobbot<br />

éppúgy, mint Szent László hermáját vagy éppen<br />

Debrecen legrégibb pecsétnyomóját.<br />

Fényképészdinasztia tagja: nagyapja és<br />

édesapja is ezt a mesterséget ûzte, ô folytatja,<br />

s nyomdokaiba lépett kisebbik fia, aki<br />

az Egyesült Államokban, egy fotómûvészeti<br />

egyetem mesterkurzusán tanul. Hapák József<br />

beszélgetésünk május közepi, akácillatú<br />

napján vette a hírt tevékenysége újabb<br />

elismerésérôl: a Helikon Kiadó gondozásában<br />

megjelent Európa térképei címû könyve közönségdíjat<br />

nyert a Szép Magyar Könyv idei<br />

versenyében. Gratulációnk után ez újabb szellemi<br />

megmérettetés eredményét mindössze<br />

ennyivel kommentálta: „Szerintem a közönséget<br />

nem lehet leváltani.” Közben olvassuk<br />

mûhelyének külsô falán a réztábláról: a Szép<br />

Magyar Könyv tavalyelôtti<br />

versenyének közönségdíja,<br />

melyet a tizedik Budapesti<br />

Nemzetközi Könyvfesztivál<br />

látogatóinak szavazata<br />

alapján a Magyar Könyvklub<br />

és az Országos Széchényi<br />

Könyvtár nyert meg<br />

a Kincsek a nemzet könyvtárából c. kiadványukért.<br />

A kincseket természetesen ô, Hapák<br />

József fényképezte.<br />

■ Konkrét és elvontabb értelemben is egészen<br />

közel hozod a nemzeti értékeket az<br />

érdeklôdô nagyközönséghez. A könyvkincsek<br />

lelkét, legrejtettebb szépségeit is látjuk<br />

a képeken.<br />

A kódexek kutatóit elsôsorban a szövegfeldolgozás,<br />

a fordítás kérdésköre érdekli. E<br />

kézzel írott könyvek rengeteg iniciálét is<br />

tartalmaznak, amelyek miniatúrák is egyben.<br />

Ezek részleteit fényképezem, s így<br />

olyasmikre derül fény, amikrôl nem is álmodnak<br />

az emberek: az illuminátor, tehát<br />

a kéziratos könyveket kézi festéssel díszítô<br />

Hapák Józseffel<br />

beszélget<br />

Arany Lajos<br />

Nemzeti értékeink<br />

legrejtettebb szépségeit,<br />

lelkét is megmutatja,<br />

de zavarja,<br />

ha fotómûvésznek<br />

nevezik<br />

mester tudománya nemcsak annyiból állt,<br />

hogy kitalálta, mit ábrázoljon például az M<br />

betûben, s azt megfesse. Ráadásképp azt<br />

is meg tudta oldani, hogy miután a felületre<br />

különbözô rétegeket felvitt, acéltûvel<br />

kaparva térben jelenjen meg a kép. Ez fantasztikus,<br />

s erre eddig nem nagyon figyeltek,<br />

ennek nem tulajdonítottak különösebb<br />

jelentôséget. Azt mondták, igen, ott egy<br />

iniciálé: M betû. Kezdete,<br />

része a szövegnek. De ha<br />

közelebbrôl megnézzük,<br />

zseniális dolgokat tapasztalunk,<br />

olyanokat, mint<br />

például a Mátyás-graduále<br />

egyik iniciáléjában: egészen<br />

piciben látható egy éneklô kórus, s<br />

a kottán hangjegyek vehetôk ki. Már jeleztem,<br />

szakértônek meg kellene vizsgálnia,<br />

vajon mit énekelnek… Mert abban<br />

biztos vagyok, hogy nem véletlenül szerepelnek<br />

ott konkrét hangjegyek, hanem<br />

azoknak jelentésük van. Szóval én nagy<br />

látószöggel dolgozva makroszkopikussá,<br />

nagyméretûvé, szabad szemmel láthatóvá<br />

teszem az egyébként mikroszkopikust,<br />

a csak mikroszkóppal láthatót. Azt tehát,<br />

ami mellett az emberek elmennek. Gondolok<br />

itt a kódexekre éppúgy, mint például a<br />

faragásokra. A részletekben rejlik az erô.<br />

■ Kódexeknek s más nemzeti könyvértékeknek<br />

a vizuális megjelenítése tehát a<br />

szépség élményéhez való juttatás mellett<br />

a nemzeti értékeink mélyebb<br />

megismeréséhez is<br />

hozzájárulhat. Szerinted e<br />

régi könyvereklyék, nemzeti<br />

kincsek részleteinek<br />

a látványa a szépség mélyebb<br />

élményének megélése<br />

mellett kedvet ébreszthet<br />

a nézôben ahhoz is, hogy általában is<br />

jobban becsülje a régi nemzeti, szellemi<br />

termékeinket, visszatérjen az alapokhoz,<br />

kezdjen el „tiszta forrásból inni”?<br />

Igen, akinek belsô igénye van erre. A szépség<br />

szeretetére, a nemzeti értékek becsülésére.<br />

Nemrég alakult meg egy négytagú<br />

társaság: az Országos Széchényi Könyvtár,<br />

a Helikon Kiadó, az Alföldi Nyomda és én<br />

közös kiadványok készítésére szövetkeztünk.<br />

A hatéves programunk része például<br />

a Képes Krónika fakszimile kiadása.<br />

Ezt a könyvet negyven éve senkinek nem<br />

engedték lefényképezni. Megjelenik a sorozatban<br />

a már említett Mátyás-graduále<br />

vagy egy metszetkötet hasonmás kiadása,<br />

a Régi magyar fôurak. Úgy érzem, nekünk

---

azt kell megmutatnunk, hogy mink van,<br />

nem azt, hogy mi Európába megyünk. Mi<br />

ott vagyunk. Annak idején mi szerveztük,<br />

rendeztük a Honfoglalás-kiállítást, amelyet<br />

elôször Miskolcon, majd a Nemzeti<br />

Múzeumban mutattunk be.<br />

Csodálatos élményben volt<br />

részem: ezerötszáz tárgyat<br />

fényképeztem le. Nincs is<br />

sokkal több honfoglalás<br />

kori leletünk… Aki olyan<br />

tarsolylemezt tud készíteni,<br />

mint a mi honfoglalás<br />

kori tarsolylemezünk, annak<br />

munkája eredményét<br />

közelrôl látva nem azt kell<br />

mondanunk, hogy mi Európába<br />

megyünk. Hanem azt,<br />

hogy ôk jönnek ide…<br />

■ A Közel az ég hozzám,<br />

közel az Istenem címû,<br />

a Felsô-Tisza-vidék református<br />

templomait bemutató könyved<br />

egyik tanulmányában Gáborjáni Szabó<br />

Botond azt írta, hogy számodra a magyar<br />

múlt lényegérôl vallanak az általad<br />

lefotózott templomok: „az üzenet az<br />

emberhez méltó életrôl, arról az értékfölötti<br />

szépségrôl szól, amely a verejtékes<br />

hétköznapoknak célt, értelmet, tartást<br />

és távlatot adott és adhat holnap is”. Tapasztalataid<br />

szerint ismerik az emberek<br />

ezeket a páratlan értékû honi épületeket?<br />

A hazai tájat?<br />

A Felsô-Tisza-vidéken Europa Nostra-díjas<br />

templomok vannak: például Sonkádon. Ha<br />

ez a templom Svájcban lenne, tízesével állnának<br />

sorban a látogatók. Magyarországon<br />

„Aki olyan tarsolylemezt<br />

tud készíteni,<br />

mint a mi honfoglalás<br />

kori tarsolylemezünk,<br />

annak munkája eredményét<br />

közelrôl látva<br />

nem azt kell mondanunk,<br />

hogy mi Európába<br />

megyünk.”<br />

pedig nem tudják, hol van<br />

Sonkád. Vagy Szamosújlak,<br />

Nagyszekeres, Beregdaróc.<br />

Mert nincs erre igény. Itt<br />

arra van igény, hogy „kimegyünk<br />

törökbe”, és bevásárolunk,<br />

különbözô bazárokat<br />

keresünk fel. Az<br />

egyik fotómon a mikepércsi<br />

templom szerepel,<br />

amely, ugye, Debrecentôl<br />

néhány kilométerre található. A fényképet<br />

látva, sokan megjegyezték: könnyû neked<br />

ilyen templomot fotózni, mert gyakran<br />

jársz Erdélyben… Szóval az emberek ész<br />

nélkül mennek el a saját értékeik mellett.<br />

Szomorú az is, hogy akadt olyan túrázó<br />

– egyébként szellemi termékeket elôállító<br />

közeg dolgozója –, aki egy felsô-Tisza-vidéki<br />

emlékhely-látogató kiránduláson járva,<br />

Szatmárcsekén megkérdezte, ide miért<br />

jöttünk… Ha személyesen korábban nem is<br />

járt ott, illene tudnia, hogy Kölcseynek ott<br />

a sírja. Meg hogy ott született a Himnusz.<br />

Ha tehát esetleg nem is énekli el a Himnuszt,<br />

hajoljon meg. Mert a<br />

világ legszebb imáját Kölcsey<br />

írta. S Szatmárcsekére<br />

egyszer mindenkinek el<br />

kell látogatnia. Diáknak és<br />

felnôttnek egyaránt. Harminc<br />

évig dolgoztam a Kossuth-egyetemen,<br />

s nemegyszer<br />

tapasztaltam, hogy<br />

mikor a hallgatókat arra<br />

szólították, most énekeljék<br />

el a Himnuszt, mondhatni,<br />

szinte csend támadt… És<br />

ôk az ifjúság java, merthogy<br />

felvették ôket az<br />

egyetemre. De mi nem adjuk<br />

fel. Mert nagyon igaz a<br />

gondolat: amelyik nép nem<br />

ismeri a múltját, annak jövôje sincs.<br />

■ Az ôsök, a múlt becsülésérôl szóltunk. Elmondanád,<br />

hogyan kerültek hozzád az<br />

udvaron álló fejfák?<br />

Amikor Miskolcon a honfoglalás kori kiállítást<br />

rendeztük, Debrecenbôl utazva láttam,<br />

a hajdúböszörményi régi temetô közepén<br />

áll egy gatter (keretfûrész). És a munkások<br />

fûrészelik fel a fejfákat… Megállok, kérdem<br />

elképedve: ember, mit csinálnak?!… – Tíz<br />

forint egy fejfa, vehet maga is – mondja.<br />

Kiválasztottam hát a tíz legszebbet, hazaszállíttattam.<br />

Látod, itt ez a fejfa látható a<br />

Hajdú-Bihar megye temetô-népmûvészete<br />

címû könyvben, Takács Béla munkájában.<br />

A hazahozatás után elkezdtem<br />

felhívni az illetékes<br />

múzemokat. – Nincs<br />

hely a raktárban… – volt<br />

a válasz.<br />

■ Csendes nemzettudatápolás<br />

a te fényképeid<br />

sora. Jól érzem?<br />

Igen. Egy másik interjúkészítô<br />

nemrég úgy fogalmazott: „Ön<br />

kultúrmissziót tölt be.” Tulajdonképpen<br />

igazatok van. Vegyük már észre, mi, magyarok,<br />

hogy nem mást kell majmolnunk!<br />

Be kell menni a Nemzeti Múzeumba, meg<br />

kell nézni a honfoglalás kori kincseket, a<br />

kódexeket, a Képes Krónikát. Beszélgetni<br />

kell a honi emberekkel. Szamostatárfalva<br />

igen csekély lélekszámú település. Fény-<br />

DISPUTA Tisztaszoba<br />

59

---

Hapák József<br />

1945-ben született Debrecenben.<br />

A fényképészcsalád nevét<br />

nagyapja Hollywoodban,<br />

édesapja Debrecenben tette<br />

elismertté.<br />

1958-tól 1962-ig a Debreceni<br />

Református Kollégium<br />

Gimnáziumában tanult.<br />

1962-tól 1964-ig fényképész<br />

szakmát tanult Debrecenben,<br />

a 127. Sz. Szakmunkásképzô<br />

Intézetben.<br />

1964-tôl 1969-ig fotós<br />

édesapja mûhelyében.<br />

1969-tôl hivatalos fotós<br />

a Kossuth Lajos Tudományegyetem<br />

(ma: Debreceni<br />

Egyetem) Földrajzi Intézetében<br />

és Rektori Hivatalában.<br />

2002-ben és 2004-ben is<br />

elnyerte a Szép Magyar Könyv<br />

közönségdíját.<br />

DISPUTA Tisztaszoba<br />

60<br />

képezem a templomot, odajön hozzám egy<br />

helyi lakos. Kérdezem, mibôl élnek. Igen<br />

rossz a föld, meg munka sincs – jön a válasz.<br />

S akkor szinte kikívánkozik a kérdés:<br />

miért nem költözik el? – Én? Innen? – néz<br />

rám olyan csodálkozó szemekkel, mintha<br />

hátba szúrtam volna.<br />

Hogy ô otthagyná<br />

Szamostatárfalvát? Olyan<br />

nincs. Errôl beszélek.<br />

■ Utazó csendes nemzettudat-ápolás<br />

tehát a<br />

Hapák-felvételek világa<br />

és üzenete. Mondod<br />

is, a képeid is üzenik:<br />

fedezzük fel tehát önmagunkat!<br />

Jussunk el<br />

önmagunkhoz. A fotóid<br />

által bejárható út tehát<br />

önmagunk önazonosság-tudata<br />

megtalálásának<br />

egyik lehetôsége,<br />

útja.<br />

A Himnuszról szóltunk.<br />

Nekünk már elsô osztályos<br />

korunkban megtanították.<br />

A mai oktatásból<br />

sem szabad hiányoznia a<br />

magyarságtudat ápolásának: büszke legyél<br />

arra, hogy magyar vagy! Meg az ôsökre legyél<br />

büszke! Meg arra is legyél büszke, hogy<br />

ismered Magyarországot. Készítettem 2000-<br />

ben egy könyvet a Legfelsôbb Bíróságnak:<br />

Magyarországi bíróságok és ügyészségek az<br />

ezredfordulón. Ebben az összes bíróság és<br />

ügyészség, amely létezik itthon, benne van.<br />

Másfél év alatt mentem 110 ezer kilométert,<br />

hogy ezeket az épületeket lefényképezzem,<br />

úgy, hogy a nap süti, meg ahogy kell, és<br />

mindig rájöttem arra, hogy egyre kevésbé<br />

ismerem az országot. Lassan<br />

elérek a negyvenedik<br />

kötetemhez. Mindegyik<br />

a hazai értékeket igyekszik<br />

bemutatni. A felsô-<br />

Tisza-vidéki templomok<br />

mellett Pannonhalmát, a<br />

Gyôri Püspöki Kincstárat,<br />

készítettem kötetet a református<br />

világtalálkozóra,<br />

fényképeztem Szent László<br />

városát, Nagyváradot<br />

és a cívisvárost, Debrecent. Váradon létrehoztunk<br />

egy egyházmûvészeti múzeumot,<br />

még a Ceausescu-érában, majdnem el is vitt<br />

bennünket a Securitate. A múzeum a mai<br />

napig áll. Szóval itthon nem Görögországról<br />

kell könyvet csinálni a magyaroknak.<br />

„Másfél év alatt mentem<br />

110 ezer kilométert,<br />

hogy ezeket az<br />

épületeket lefényképezzem,<br />

úgy, hogy a<br />

nap süti, meg ahogy<br />

kell, és mindig rájöttem<br />

arra, hogy egyre<br />

kevésbé ismerem az<br />

országot.”<br />

Hanem Magyarországról. A legfrissebb kész<br />

könyvem Zala megye népmûvészetérôl szól.<br />

Még fiókban van.<br />

■ Bizony, mennyit kell még ahhoz utaznunk<br />

itthon, hogy eljussunk önmagunkhoz…<br />

Pontosan. Az természetes, hogy én elmentem<br />

Kisrozványba, mert ott adták át a<br />

feltárt honfoglalás kori falut. Azt is pontosan<br />

tudtam, ki ásta ki a leleteket. Ismerem<br />

a honfoglalás kori útvonalat. De ha<br />

azt mondod az iskolában: Kisrozvány vagy<br />

Rásonysápberencs, Sonkád, Szalonna, a<br />

gyerekek azt hiszik, hogy nem vagy magadnál…<br />

Ha azt mondod, Tornaszentandrás, s<br />

néznek rád érdekesen, erre tudod azt mondani,<br />

hogy ott található hazánk egyetlen<br />

ikerszentélyes katolikus temploma… És<br />

sorolhatnám. Rakacaszend: elájulsz a csodától,<br />

amit ott látsz. Színpetri. Úgyszintén.<br />

Hihetetlen sok szépséggel és értékkel találkozhatunk<br />

itthon.<br />

■ Emlegetted az iskolát. Nehéz történelmi<br />

idôkben, 1958 és 1962 között jártál a Református<br />

Kollégium Gimnáziumába. Ott<br />

szeretted meg a magyar történelmet és<br />

mûvészetet, mûvelôdést. Ez a magyarságtudatot<br />

a legkeményebb idôkben is védô<br />

szellemi bástya meghatározó lehetett az<br />

akkori diákok nemzettudatának alakulása<br />

szempontjából, nyilván a Te életedben<br />

is. Hogyan érzed: mennyiben tudta a kollégium<br />

akkor azt a nevelést megvalósítani,<br />

amelynek kisugárzása, szelleme a mai<br />

napig elkísér?<br />

Maximálisan. A vállalás volt a lényege.<br />

A diákokra, ránk is hatott a „fölvállalod s<br />

büszke vagy rá” szemlélete. Igen, akkor is<br />

büszke voltam arra, hogy ott tanultam, és<br />

egyre büszkébb vagyok rá.<br />

Ezt mindnyájan így érezzük.<br />

Én egyébként még<br />

találkozhattam az igazi<br />

nagyokkal a református<br />

gimnáziumban. Pôsze Lajos,<br />

Tóth Béla, Koppányi<br />

Mária meghatározó jelenségek<br />

voltak. Miként Nagy<br />

Géza, Kiss László, M. Nagy<br />

Mihály meg a többiek is.<br />

Tóth Béla, amikor a folyosón<br />

ôrjöngtünk, kijött a kék köpenyében,<br />

zsebre dugott kézzel, nem szólt semmit.<br />

De onnantól kezdve meg lehetett hallani<br />

a légy zümmögését is. Ugyanilyen tekintély<br />

volt Pôsze Lajos. Fegyelmet tartottak.<br />

Nem zseniket akartak nevelni belôlünk,

---

hanem arra tanítottak: „rajtad kívül még<br />

van ember, tanuljál hát meg ember módjára<br />

viselkedni; ha valahová bemész, kopogjál,<br />

akihez beszélsz, nézzél a szemébe.”<br />

A kiemelkedô tehetségekkel, a „zsenikkel”<br />

külön foglalkoztak. Annyira kemény iskola<br />

volt, hogy mi negyvenheten kezdtünk, s<br />

tizenheten érettségiztünk. Teljesen mindegy<br />

volt a tanároknak, ki kinek a fia. Aki<br />

nem odavaló volt, mehetett. Büszke mind a<br />

saját iskolájára, aki refis volt, miként büszke<br />

rá a pataki diák, a gyôri vagy pannonhalmi<br />

bencés vagy a kecskeméti piarista.<br />

S érdekes módon ezek az emberek mindig<br />

összetartanak. Bárhová kerüljenek.<br />

■ Hobbid is a fényképezés. Ezt olvastam<br />

egy lexikonban. Nagyon tetszett. Az életed<br />

is a fotózás?<br />

Igen! Itt mondom el, hogy készítettem<br />

olyan könyvet is, amelybe belebuktam, mert<br />

magánkiadás volt, meg a<br />

könyvterjesztés nem volt<br />

tökéletes. A Krucsai-oltárról.<br />

Valaki azt mondta:<br />

legalább négyszázszor voltam<br />

a Krucsai-oltárnál, de<br />

én még ezt soha nem láttam<br />

így, mint ebben a könyvben van. Mikor<br />

erkészült a Munkácsy-trilógiát bemutató<br />

könyvem, azt mondtam: Munkácsy büszke<br />

lehetne rám, mert fényképeztem száz<br />

önálló Munkácsy-képet a trilógiából. Munkácsyt<br />

nem kellene leseperni a mûvészet<br />

palettájáról, mint ahogyan tenni próbálják<br />

néhányan.<br />

■ A Közel az ég hozzám… címû könyv<br />

is tartalmaz olyan templomrészleteket,<br />

amelyek új élményként hatnak, noha láttuk<br />

ezeket a templomokat. A részletszépségek<br />

ugyanakkor nemcsak az egészet<br />

„Munkácsy büszke<br />

lehetne rám, mert<br />

fényképeztem száz<br />

önálló Munkácsy-képet<br />

a trilógiából.”<br />

rajzolják ki, elvontakoztatásra is alkalmat<br />

adhatnak…Ugye?<br />

Igen, kérdés, ki hogy nézi a fotókat. Nagyszekeresen<br />

két évtizede lelkész Csûri Lajos<br />

barátom. Befagyott, behavazott vízimalomfotót<br />

készítettem, „tiszteletlen” módon<br />

egy alkalommal. Lelkész barátom megnézte,<br />

s ezt kérdezte: „Hogy lehet így megfogalmazni<br />

a Szentháromságot?” Mondom erre:<br />

„Nekem ez eszembe se jutott.” Folytatja:<br />

„De hát ez egyértelmûen az!”<br />

■ Elkészülte után önálló életet él a fénykép,<br />

mint a vers vagy a festmény. Miért nem<br />

szereted, ha fotómûvésznek neveznek?<br />

Van kolléga, aki megjegyzi: itt ez az épületfotód,<br />

de milyen jó lett volna, ha napsütésben<br />

készül! – Nos, ezt a szakmát nem<br />

megmagyarázni kell. Látszik. Az a kérdés,<br />

a kép meg van csinálva, vagy nincs megcsinálva.<br />

Mert mikor már<br />

meg kell magyarázni,<br />

hogy ha nap sütötte volna<br />

az épületet, akkor bemozdul<br />

térben, nos, erre<br />

szoktam mondani: kedves<br />

kolléga, fényképezd te akkor,<br />

amikor a nap süti…<br />

Készítettem egy naptárt, amely a magyarországi<br />

szélmalmokat és vízimalmokat<br />

tartalmazta. Eljutottam Velem községbe.<br />

Megtapasztaltam: a malomács különleges<br />

emberfajta. Azt mondja: „amit én tudok,<br />

nem tudja más”. A malomács az malomács.<br />

Mint a fényképész – fényképész. Nos,<br />

fölmentem a második szintre, ahol a rosta<br />

van. A rosta: vályú, nagy lyukakkal. Az ács<br />

úgy érezte, akkor van kész a vályú, ha arra<br />

felszegez egy fából kivágott tulipánt, s azt<br />

kifesti pirosra… Oda a kutya nem megy fel<br />

soha. De ô azt mondja, ezzel most kész a<br />

DISPUTA Tisztaszoba<br />

61

---

malom. Ha a pesti épületek közül alaposan<br />

végignézed például az Andrássy úti villasort,<br />

a tetôn gyönyörû kovácsolt tárgy tûnik<br />

fel. Az a villámhárító… Azzal van kész az<br />

épület. A nagy bérházak sarkán vannak<br />

szoborfülkék. A Kossuth-egyetemet 1929-<br />

tôl 1932-ig építették. Daru még nem volt.<br />

Malteros lányok vitték a magasba a malteros<br />

ládákat. A korabeli jegyzôkönyvek<br />

egyikében olvasom: a<br />

könyvtárban azért nem<br />

vették át a falépcsôt, mert<br />

a csavar bevágása nem volt<br />

párhuzamos a lépcsô élével…<br />

Nos, ez a válaszom<br />

a fényképész-fotómûvész<br />

kérdésedre. S az én fogalmaim<br />

szerint akkor lehet<br />

valaki fotómûvész, ha le tud laborálni egy<br />

olyan fekete-fehér képet, amelyen az úgy-<br />

„Tizenhat árnyalatra<br />

van ugyanis felosztva<br />

a kép a hófehértôl a<br />

koromfeketéig. Tehát<br />

aki ezt le tudja laborálni,<br />

annak lehetnek<br />

elképzelései.”<br />

nevezett szürke ég rajta van. Tizenhat<br />

árnyalatra van ugyanis felosztva a kép a<br />

hófehértôl a koromfeketéig. Tehát aki ezt<br />

le tudja laborálni, annak lehetnek elképzelései.<br />

S nem az történik, hogy ha fény<br />

érte a papírt, vagy véletlenül rátettem az<br />

egyforintost, onnantól fotómûvész vagyok<br />

és avantgárd vagyok… Nem. Régen, ugye,<br />

voltak céhek, céhmesterek. Meg céhlegények,<br />

akiknek volt vándorlási könyvük.<br />

Egy bizonyos iskolaidô után elmentek Itáliába<br />

vagy Németországba, s hogy, hogy<br />

nem, megtanultak olaszul vagy németül.<br />

Jellemzést írtak róluk: az illetô jól viselkedett,<br />

rosszul viselkedett, tudja a csizmadia<br />

vagy ötvös szakmát, nem tudja az<br />

ilyen vagy olyan szakmát. Hazajött a legény,<br />

és azt mondta: tíz évig odavoltam,<br />

mostantól kezdve szeretnék felvételt nyerni<br />

az asztalos céhbe vagy a kômûves céhbe.<br />

A mester felvette próbaidôre. Ha megfelelt,<br />

akkor lehetett mondjuk a fazekas céh<br />

tagja. S nem azt mondta, hogy én vagyok<br />

a fazekasmûvész meg a népmûvészet ifjú<br />

mestere. Hihetetlen büszke volt arra, hogy<br />

ô csizmadia.<br />

Édesapám és Szipál Marci jó barátok voltak.<br />

Marci ’56-ban kivándorolt Los Angelesbe.<br />

Hamar a világ öt legjobb divatfotósának<br />

egyike lett. Hollywood fôutcája közepén<br />

nyitott egy üzletet. Mikor<br />

hazajött, meghívták egy<br />

tévéadásba, amelyben fotómûvészek<br />

beszélgettek.<br />

Az egyik résztvevô kifogásolta,<br />

hogy ôt nem nevezik<br />

fotómûvésznek, nehéz<br />

a megélhetés e szakmában.<br />

S akkor ez a hamarosan<br />

nyolcvanéves, zseniális, magyarul<br />

hibátlanul beszélô Marci azt nyilatkozta:<br />

én mindig egy becsületes fényképész iparos<br />

voltam, mindig nagyon jól megéltem<br />

itthon is, Amerikában is. Most hazajöttem:<br />

most is. És teljesen mindegy, hogy minek<br />

szólítanak, mert azt én tudom, hogy én<br />

mit tudok fényképezni. – Azaz: itthon az<br />

hihetetlen problémának számít, hogy ha<br />

megkérdezik, hogy vagy, azt feleled: jól.<br />

Hogy miért nem panaszkodsz? Hogy én miért<br />

nem? Mert egyetértve Szipál Marcival,<br />

azt vallom: míg fel bírom a kezemet emelni,<br />

addig fel bírom a fényképezôgépemet is.<br />

Meg azt, hogy olyan képeket kell készíteni,<br />

amelyekre van vevô. Úgy a könyvkiadásban,<br />

mint az esküvôn vagy a riportban.<br />

A fiamnak is azt mondtam: ha nem vagy<br />

benne az elsô ötben, abba kell hagyni. Mert<br />

nincs értelme. Hatszázadiknak minek? Ha<br />

nem kerülsz be az elsô ötbe, akkor teljesen<br />

mindegy, hogy hatszázadik avagy ötezredik<br />

vagy.<br />

DISPUTA Tisztaszoba<br />

62

---

Érdeklôdéssel olvastam a Disputa ez évi<br />

3. számában Tóth Dénes Magyar sajtó –<br />

vidéken címû írását, amely ugyancsak<br />

szomorú képet fest a szakma jelen állapotairól.<br />

Noha a látlelettel összességében magam<br />

is egyetértek, találtam néhány mondatot,<br />

amelyhez – ha úgy tetszik, a személyes<br />

érintettség okán – kötelességemnek érzem<br />

pontosító, kiegészítô megjegyzéseket<br />

fûzni. Tiszteletben tartva természetesen a<br />

publicista szubjektív visszaemlékezésének,<br />

véleményalkotásának létjogosultságát, de<br />

legalább ilyen fontosnak gondolva a szövegben<br />

megjelenô tényközlés pontosságát,<br />

hitelességét is. (Hogy mindezt több hónap<br />

után teszem meg, arra szolgáljon mentségemül:<br />

némi késéssel jutott el hozzám, Miskolcra<br />

a márciusi lapszám.)<br />

„Éppen 15 éve annak, hogy 1989. március<br />

idusán három debreceni újságíró – névsor<br />

szerint: Dombrovszky Ádám, Görömbölyi<br />

László és Turi Gábor – az országban az elsôk<br />

között létrehozták (…) a<br />

hosszú idô után elsô szabad<br />

debreceni sajtóterméket,<br />

az Útont” – áll a második<br />

bekezdésben, majd<br />

néhány sorral késôbb Tóth<br />

Dénes minôsít is. „…tárgyilagosan<br />

megállapíthatom: az épp’ harminc<br />

esztendôs (…) pályafutásom során<br />

ebben a redakcióban állt össze a legfölkészültebb<br />

és legerôteljesebb tollforgató gárda.<br />

Ez az újságíró-válogatott a Bem téren<br />

szakmai rendszerváltást vitt végbe.”<br />

Jól esnek ezek a szavak, és szeretném hinni,<br />

hogy igazak is. De ha ez így van, talán<br />

érdemes pontosabban fogalmazni. Mert azt<br />

hiszem, nem szoktak „névsor szerint” lapot<br />

alapítani, legalábbis, a jelentôsebbnek<br />

mondhatókat valószínûleg nem. Mindig<br />

kell valaki, aki mûködôképes organizmussá<br />

rendezi az önmegvalósító ambíciókból<br />

fakadó energiákat, aki az álmodozó-tervezgetô<br />

beszélgetések közben képes<br />

szerkesztôséget szervezni és mûködtetni, a<br />

közös cél érdekében a konfliktusokkal járó<br />

döntéseket is vállalni.<br />

Fontosabb ennél a névsor hiányossága.<br />

Tény, hogy a szellemi alapot e három ember<br />

adta az Útonhoz, de hamar csatlakozott<br />

hozzájuk, s a „létrehozásból” oroszlánrészt<br />

– még egyszer az<br />

Útonról és a<br />

vidéki sajtóról<br />

vállalt a negyedik is, a „sztárok” mellett<br />

a kulimunkát örömmel, alázattal és hasznosan<br />

végzô Ráthy Sándor. És ez csak a<br />

kezdet volt, mert az az „újságíró-válogatott”,<br />

amelyrôl szó esik, s amely az Útont<br />

azzá tette, amirôl talán másfél évtized<br />

után is érdemes szót ejteni, ’89 végére állt<br />

össze. A már említettek mellett tagja volt<br />

a csapatnak – ezúttal nem betûrend, hanem<br />

a szerkesztôségbe érkezésük szerint:<br />

Horváth Árpád, Porcsin Zsolt, Krecz Tibor,<br />

Sinka Zoltán, és persze a ’90 januárjában<br />

induló Magyar Fórumhoz távozott Turi Gábor<br />

helyét elfoglalt Tóth Dénes. És még valaki,<br />

aki bár „csak” külsô munkatársként,<br />

de kezdettôl meghatározó szerepet játszott<br />

az Úton szellemiségének formálásában: a<br />

fiatal történész, Angi János.<br />

„A (…) válogatott tagjait – elôbb-utóbb<br />

– lábon megvették…” – írja ugyancsak<br />

Tóth Dénes, és bár semmi kétségem a<br />

jóhiszemûségérôl, a kifejezés nem túl<br />

szerencsés, mert többféleképpen,<br />

s ezért félre is<br />

érthetô. Van ebben valami<br />

pejoratív: akit „lábon megvehetnek”,<br />

az alighanem<br />

hajlandó arra, hogy eladja<br />

magát – feladva elveit,<br />

szakmai önbecsülését, közösséget vállalva<br />

azzal, amivel nemigen lehet közösséget<br />

vállalni. Úgy gondolom, kompromisszumokat<br />

kötni, kisebb-nagyobb megalkuvásokat<br />

vállalni bizonyos határokon belül lehet,<br />

sôt, megkockáztatom, esetenként kell is<br />

– ha ezek világos célt szolgálnak: megôrizni<br />

a végsôkig azt a lényeget, ami megôrzendô.<br />

De ha erre az utolsó esély is elvész – nincs<br />

mentség a közösségvállalásra.<br />

Ez az, ami számomra, szerintem eldönti a<br />

kérdést: bizonyos értelemben a mai állapotokért<br />

való személyes felelôsség kérdését<br />

is. Az informálás, a hiteles valóságfeltárás<br />

és a közéleti fórum teremtésének hármas<br />

feladatát (ami szerintem a megyei lap kötelessége)<br />

sokféleképpen lehet teljesíteni:<br />

a magyar sajtóhagyományokra építve, a<br />

nemzetközi normákat elôtérbe helyezve<br />

vagy a két irányzatot alkalmasan vegyítve.<br />

De ha ebbôl a három alapkritériumból akár<br />

csak egy is nem teljesül – és úgy gondolom,<br />

ma többnyire legfeljebb egy, az informálás<br />

teljesül –, akkor az a lap már nem<br />

Görömbölyi László Néhány mondat<br />

ürügyén<br />

DISPUTA Piactér<br />

Görömbölyi László az Úton (1989–1990) és az Észak-Magyarország (1994–1998) egykori fôszerkesztôje<br />

63

---

megyei lap. Az ebben való közremûködés<br />

pedig nem más, mint a szakmai önbecsülés<br />

teljes feladása, a szakma lepusztításának<br />

legitimálása.<br />

Itt, Északkelet-Magyarországon (hiszen<br />

az FVD-birodalom a Naplón kívül az Észak-<br />

Magyarországra és a Kelet-Magyarországra<br />

is kiterjedt) 1998 elején-közepén kezdett<br />

kiteljesedni ez a (nemcsak a szakma, de a<br />

jóhiszemû, kiszolgáltatott olvasók számára<br />

is!) tragikus folyamat. Nem tudni, hogy<br />

mi történt volna, ha akkor, a magántôke<br />

(egyébként nagyon is természetes) érdekeinek<br />

(a legkevésbé sem természetes és<br />

szükségszerû) kizárólagossá, mindenek<br />

felettivé válásakor a „szakmai elit” megmaradt<br />

képviselôi nem hajlandók a legitimálásra.<br />

De az aligha kétséges, hogy az<br />

olvasók, a helyi társadalom döntéshozói<br />

számára látványos, talán cselekvésekre is<br />

ösztönzô figyelmeztetés lett volna. Mert ne<br />

feledjük: ha a kívülálló azt látja, hogy ebben<br />

az új helyzetben is ott vannak ugyanazok,<br />

akik régebben is ott voltak, akkor<br />

hajlamos azt gondolni – talán még sincs itt<br />

olyan nagy baj. Megtévesztettekké válnak<br />

– a legitimáló megtévesztôk által.<br />

Visszatérve az Útonhoz: az itt említett kollégák<br />

közül (hál’ Istennek) már egynek<br />

sincs köze ehhez a világhoz – ki korábban,<br />

ki késôbb, ki így, ki úgy ébredt rá a helyzet<br />

tarthatatlanságára. A nyolcvanas évek<br />

végén nem hittem volna, hogy bármikor,<br />

bármirôl is azt fogom gondolni: rosszabb a<br />

helyzet, mint a szocializmus évtizedeiben<br />

volt. Nos, a megyei lapok kapcsán ezt kell<br />

mondanom. A Napló impresszumát látva<br />

1977–78 jut az eszembe, amikor a megyei<br />

pártbizottság az elôzô fôszerkesztô öngyilkossága<br />

okán megüresedô posztra minden<br />

szakmai szempontot mellôzve, egy bizonyos<br />

Ónosi elvtársat állított. A szomorú különbség:<br />

az egy rövid, átmeneti idôszak volt,<br />

amit Bényei József fôszerkesztése mellett<br />

a lap (tekintettel a korabeli viszonyokra is)<br />

talán legjobb korszaka követett – ez meg,<br />

amit most látunk, minden jel szerint nemcsak<br />

a jelen, de félô, hogy értékrendjében,<br />

tendenciájában maga a tartós jövô.<br />

A tudomány elkötelezettjei<br />

DISPUTA Piactér<br />

64<br />

A Magyar Tudományos Akadémia május 3-4-én tartott 173. közgyûlésén az akadémia rendes tagjává<br />

választották dr. Fesûs Lászlót, dr. Kovács Lászlót és dr. Pálinkás Józsefet. A levelezô tagok névsorát<br />

öt professzor - dr. Antus Sándor, dr. Bitskey István, dr. Gergely Pál, dr. Major Péter és dr. Orosz István<br />

– gyarapítja. Az MTA közgyûlésének nem akadémikus képviselôi dr. Abádi Nagy Zoltán, dr. Barta<br />

János, dr. Bartha Elek, dr. Édes István, dr. Gáspár Vilmos, dr. Imre László, dr. Kozma Tamás, dr. Loch<br />

Jakab, dr. Nábrádi András, dr. Nagy János, dr. Rajnavölgyi Éva, dr. Rózsa Erzsébet, dr. Szöllôsi János,<br />

dr. Tóthmérész Béla, dr. Varga Zoltán Sándor, dr. Zsuga Miklós lettek. A Doktori Tanácsba Beck Mihály,<br />

Görömbei András, Kertész András, Kovács László és Orosz István került be. A felügyelôbizottság új<br />

tagja dr. Orosz István, a jelölô bizottságé dr. Damjanovich Sándor, a könyv- és folyóiratkiadó bizottságé<br />

dr. Görömbei András, míg a tudományetikai bizottságot dr. Fésûs László és dr. Gáspár Vilmos is<br />

erôsíti ezentúl. Az Akadémiai Díjban dr. Pales Zsolt részesült, dr. Balla György és dr. Balla József<br />

pedig megosztva kapta a kitüntetést. Az Academia Europaea 2004 áprilisában dr. Kovács Lászlót<br />

tagjává választotta.<br />

D. O.