STEPHEN KING

NNCL1232-4B0v1.0 

STEPHEN KING 

Hasznos holmik 

STEPHEN KING 

NEEDFUL THINGS 

VIKING, NEW YORK, 1991 

COPYRIGHT © STEPHEN KING, 1991 

ALL RIGHT RESERVED 

ALAPKIADÁS: EURÓPA KÖNYVKIADÓ, 1993 

HUNGARIAN TRANSLATION © BARTOS TIBOR, 1993 

EURÓPA KÖNYKIADÓ, BUDAPEST 

FELELŐS KIADÓ OSZTOVITS LEVENTE IGAZGATÓ 

NYOMTA A KAPOSVÁRI NYOMDA KFI'. 

FELELŐS VEZETŐ MIKE FERENC 

KÉSZÜLT KAPOSVÁRON, 1998-BAN 

FELELŐS SZERKESZTŐ M. NAGY MIKLÓS 

A FEDÉLTERV ÉS A TIPOGRÁFIA SZ. BODNÁR ÉVA MUNKÁJA 

MŰSZAKI VEZETŐ NÉVERY TIBOR 

KÉSZÜLT 38,82 (A/5) ÍV TERJEDELEMBEN 

ISBN 963 07 6295 1 

- 1 -

Járt már mifelénk 

Járt hát. Járt. Én arcot el nem felejtek. 

Lépjen már közelébb, hadd szorítom meg a kezét! Tudja, mit? Megismertem a sétájáról. 

Jobban az idejét meg se választhatta volna, hogy Castle Rockba visszatérjen. Hát nem heles egy hel, 

őszintén? Kezdődik a vadászat hamarosan. Félnadrágok künn az erdőben lüdöznek mindenre, ami 

rezzen - az útkaparózekét fölrántani persze elfelejtik. Majd jönnek a havak meg az ólmos esők, de 

az még odébb van. Októbert írunk, és itt Castle Rockban az októbert nemigen tessékeljük kifele a 

divatbul. 

Ha engem kérdez, a legszebb hónap. Énszerintem. Szép a tavasz is, de mondom, énszerintem 

az október veri a májust bármikor. Maine államnak nyugati felét el is felejtik a népek nyár utoljára, 

és akiknek a kuckóik épültek a tónál meg Castle View-ban, azok elfüstöltek addigra New 

Yorknak meg Massachusettsnek. A mieink köszöntik őket jöttükben is, mentükben is - nocsak, nocsak, 

nocsak - viszlát, viszlát, viszlát -, mert örülünk nekiek, ha hozzák a városi dollárjokat, de örülünk 

annak is, amikor mennek, mert viszik a városi bajjaikat. 

Nohát, a bajokról szólanék én, ha leülepedne velem egy versre. Itt a filegória lépcsején jó is 

lesz, lássa. A nap melengeti a csontunkat, meg innen a Fő tér kellős közepéből betekintjük a várost. 

Csak a szálkákra ügyeljen. Ezeket a lépcsőköt már csiszolópapírral rég le kelletett volna takarítani, 

aztán lefösteni. Hugh Priestnek a dolga lenne, csak hát hiába, Hugh-nak nincs érkezése. Ivásból kifolyólag. 

Tudja mind a világ. Nem minthogyha Castle Rockban a titkot nem őröznék, mert őrözik 

azt igenis, ha érdemes, de az nem titok, hogy a dolog vége meg Hugh Priest nemigen szíveli egymást. 

Micsoda mi? 

Ja? Az ottan? Hát nem ügyes, mondja? Ezzel a plagáttal van tele a város! Énszerintem 

Wanda Hemphill - az ura, Don vezeti a Hemphill Árucsarnokot -, hát énszerintem az asszony raggatja 

mindenüvé. Húzza le bátran, s adja ide. Ne féljen - utóvégre mit keres ilyen plagát a Fő téren, 

a filegória oszlopán?! 

Aki fölmagasztalt! Nézze meg jobban. Tessék. A KOCKA ÖRDÖGE - öklöm veres 

bötükkel. Ha jól megnézi, füstölnek is a bötük, minthogyha a Tófet tüzéből szalajtották volna futárral. 

Ha nem tudná az ember, milyen egy álmos tetűfészekben él, azt hihetné, hogy a kárhozatnak 

tart. Persze tudni való, hogy mentöl kisebb a város, antól nagyobb dolgok történnek benne, és szent 

igaz, hogy Willie tiszteletes eszi is a kefét. Kisvárosi egyházközségek... Minek is magyarázom, 

igaz? Megférnek egymással éppen, nem mondom, az idvességüket nem tanálják egymásban. Egy 

darabig baktatnak együtt, aztán csak összerúgják a port. 

No, ez a plagát nagy port vert. Meg is orroltak miatta sokan. Történt kérem, hogy a pápisták 

a fejökbe vették, kaszinót nyitnak a Kolumbusz Lovagjainak Csarnokában az alvégen. Minden hó 

utolsó csütörtökin, úgy hallom, akkor nyitnák ki, és a kaszinójok haszna a Vizek Fölött Lebegő Miasszonyunk 

tetejének a javítására fordulna... Tudja, az a templom, amelyik mellett bejött a városba. 

Heles templom amúgy. 

A kaszinó, az Brigham atya fejéből pattant ki, de az Izabella Leányai kaptak rajta, kivált 

Betsy Vigue. Alighanem tetszetik neki, hogy majd belebúvik a testhezálló fekete ruhájába, hadd visítson 

alatta a balha, aztán osztja a kártyát meg pöndörgeti a szerencsekereket, és biztatja a népet 

közben: „Várjuk a fogadást, hölgyeim és uraim, várjuk a fogadást!” Á, kérem, tetszik ez mindenkinek. 

Filléres mulatság, nem vág földhöz senkit. De a bűn szele mégis megcsapta iket. 

Az ám. Csakhogy Willie tiszteletes nem ítéli ártatlannak a mulatságot, és igenis a bűnt tekinti 

benne teljes gyülekezetével. William Rose nagytiszteletű úr, megmondom, soha nem szívelhette 

Brigham atyát, se az atya őtet. Azt is tudni illik, hogy Brigham atya nevezte el Rose nagytiszteletű 

urat Tajték tiszinek, hát persze hogy Willie tiszteletes fölkapta a vizet. 

Vagdosott addig is a fejéhez egymásnak mindenfélét a két kanfüstölő, de a csötörtöki kaszinón 

akasztották össze a tengelt igazán. Amikor a tiszinek a fülibe jutott, hogy a pápisták kaszinóznának 

a Lovagok Csarnokában, hát akkorát ugrott, hogy az a tojás feje majd átalütötte a mennyezetet. 

És fizette A KOCKA ÖRDÖGE plagátot a tulajdon zsebéből. Wanda Hemphill meg a 

hímzőköre raggatta föl mindenüvé. Azóta se szólnak a pápisták meg a baptisták egymáshol másutt, 

mint a heti hírharsonánk levélrovatában, de ott is csak, hogy kénkövet meg kárhozatot. 

- 2 -

Vessen csak egy pillantást amoda, megérti. Az ottan, aki lép ki a bankból, az Nan Roberts. 

Övé a Nan Villásreggelizője; és megsúgom, ő a város legmódosabb asszonya, amióta a vén Pop 

Merrillt befogadta Ábrahám kebele. Nan régebbtül baptista már, hogy a kakukk szól. Amott meg a 

másik félen jön szembe vele az a nagydarab ember, az Al Gendron. Akkora pápista, hogy a pápa is 

sakternak tetszenék mellette. A legjobb barátja meg az ír Johnny Brigham. Mármost figyeljen! Látja-e, 

hogyan duzzák föl az orrokat? Hö! Hát nem szép? Fogadjunk egy likas mogyoróba, hogy a 

hőmérőbe a higany is belefagy, ahol ezek tanálkoznak! Anyám mondta mindig: Dohognak az emberiségek, 

akár a terhes fölhő. 

De nézzen amoda. Látja amott a seriff meseautóját a videjóbolt előtt állani? No, a John 

LaPointe meg benn áll. A gyorsan hajtókat kellene neki figyelnie - a városba idebe csöndesített a 

forgalom, kivált amikor az iskolából csüllednek ki a gyerekek -, de ha a szemit elernyőzi, akkor látja, 

hogy a mi seriffünk a tárcájából húzott elő fényképet, arra mereszti a szemit. Nem mintha én látnám 

innét, de a nagyesküt letenném rá. Azt a fényképet nézi, ahogy Andy Clutterbuck lekapta Johnt 

meg Sally Ratcliffe-et az állami vásáron Freyburgben talán egy éve. John átkarolja Sallyt a képen, 

Sally meg mackót szorongat, akit Johnny nyert neki a céllövöldében. Majd meggyúlt a szösz a fejükben 

boldogságukba. Akkor. Hanem azóta Sally a reáltagozat edzőjével, Lester Pratt-tel jár jegyben. 

Megszállott baptista az is, akár Sally. John azóta se heverte ki a csalódását. Innen látja, mekkorát 

sóhajtott. Hát, kérem, azóta is a szerelem betegje. Csakis aki a szerelmét félti, mert félti máig, 

annak eshetik le ekkora sajt a polcáról. 

A baj meg a bosszúság a dologtevő ember napja mindenütt, ugye. Nincs abban semmi regényes. 

Például. Látja azt az embert, amelyik kaptat föl a bíróság lépcsején? Nem azt az öltő ruhássat, 

nem, mert az Dan Keeton, a város eleje. A másikat nézze, azt a feketét kezeslábasban. Eddie 

Warburton az, éjjeli portás a Városházán. Figyelje egy pillanatig, mit tesz. Ott van a! Megáll fönn a 

lépcsőn, és elnéz utcahosszat, látja? Két likas mogyoróba fogadok, hogy a Sunoco-féle benzinkutat 

lesi. Az a Sunoco-kút a Jackett Öcsinek a tulajdona, meg ő is kezeli - hát ők ketten akkor akasztották 

össze a tengelt csúnyán, amikor Eddie vagy két esztendeje elvitte az Öcsihöl a kocsiját, hogy 

nézze meg a hajtóművet. 

Emlékszek arra a kocsira: Honda Civic volt annak a márkája, semmi különös - csak Eddie 

volt vele nagyra, mivel az volt az első s az utolsó újdonatúj kocsi az ő életében. Az Öcsi meg nemhogy 

csak eltolta neki a háztól azt a kocsit, hanem még jól meg is vágta érte. Legalábbis Eddie így 

magyarázza. Öcsi meg úgy, hogy Eddie a feketeségével hozakodik elő, hátha úgy nem kell a javítást 

megfizetni neki. Hát tessék, tegyen igazságot. 

Allett a vége, hogy Jackett bevitte Eddie Warburtont a jogi osztályra, ott aztán elmondták 

egymást mindennek rendesen, de még kinn a folyosón is. Mármost Eddie szerint az Öcsi elszidta 

őtet minden fejre ejtett feketének, viszont az Öcsi szerint csak a feketét nem foglalta bele, a többi 

igaz. Utóvégre nem járt jól egyikőjük se. Eddie-nek le kellett perkálni ötven dollárt, hiába mondta, 

hogy az Öcsi ötven centet nem érdemel ilyen kajli munkáért, az Öcsi meg hiába mondta, hogy ötven 

dollár ezért a munkáért nem pénz. És mit tesz isten? Az elektromos szikra kigyútotta Eddie újdonatúj 

kocsiját, így került a roncstelepre az 5-ös út mentibe, és azóta jár Eddie egy 89-es Oldsmobileon, 

amelyik zabálja a benzint. Eddie azóta is hajtogatja, hogy a villamos szikráknak az Öcsi nagymestere. 

Azért mondom, igazsága csak az én anyámnak volt, nyugodjék csöndesen, amikor azt mondta, 

hogy dohognak az emberiségek, akár a terhes fölhő, mindétiglen. 

Ilyen az élet a kisvárosban, ha Castle Rocknak nevezik, ha másnak. Eszik-iszik a nép, és hírét 

költi egymásnak. Hogy, mondjuk, ez a csapott fejű kis Dodd gyerek, ez azért olyan magának való, 

mert a többi csúfolja a dadogásáért. Vagy itt van Myrtle Keeton. Ez meg azért olyan zavarodott, 

mintha a világ a sarkából kifordult volna, mert az ura - amelyik most szedi a lépcsőt ott Eddie mögött 

-, annak nem akarózik hazatalálni már vagy hat hónapja. Látja, hogy be van dagadva a szeme 

szegény asszonynak? Én azt mondom, vagy álom nem jön a szemire, vagy kisírja bánatában, úgy 

lehet. 

Amott megy Lenore Potter! Hát nem olyan, mintha iskatulából húzták volna elé? Megyen a 

Western Autóba alighanem, hogy megérkezett-e már a bijomérge, akit rendelt. Ennek az asszonynak 

kérem annyi virág nyílik a kertjében, hogy elég volna a sövényen átalhányni. Büszke is rájok! 

A városi hölgykoszorú meg panaszolja, hogy szólni nem lehet hozzá a virágjai végett meg a szeszé- 

- 3 -

lyei végett meg a hetvendolláros hidegdajjerja végett. Azt mondják rá, hogy feszeleg, akár a makkhetes. 

De én megmondom magának, most hogy itt ülünk ezen a szálkás lépcsőn a filegória aljában: 

igazuk van. 

Ilyen bajok kerülnek mindenütt, azt mondja persze, nemcsak Castle Rockban. Pedig nem 

minden bajunk mindennapi minekünk. Nem felejtettük el például a sorompótekerő Frank Doddot, 

amelyiknek a feje vize följött néhány éve, és gyilkolta rakásra az asszonyokat. Se azt a kutyát, kérem, 

aki megveszett, és a harapásával Joe Cambert is kivégezte a világból, meg azt az öreg 

pálinkásbutykost a Joe utcája végibe. Meg George Bannerman seriffet is. A hivatalát azóta Alan 

Pangborn tölti be, nem is akárhogyan, de a város máig nem említené egy napon az öreg 

Bannermannel. 

Az sem volt mindennapos, ami Reginald Merrill papával történt - a vén szarrágóval, városunk 

ószeresével. A boltját úgy hítták, hogy Hóbelevanc Gallérja. Ott állott, ahol most azt a foghíjat 

látja a házak közt. Mivel leégett. De akik a városból látták, vagy mondják csak, hogy látták, elmondják 

majd magának is, ha némi sert bevettek a Méla Tigrisben, hogy nem akármilyen tűz hamvasztotta 

el a Hóbelevanc Gallérját és Merrill papát benne. 

Unokaöcsikéje, az Ász azt meséli, hogy az ő bácsikájával kísérteties dolgok kezdettek történni 

már a tűz előtt. Jó, hogy Ász a környéken se volt, amikor a bácsikája fölfüstölődött, mert akkor 

töltötte a négy esztendejét a shawashanki börtönben hirtelen felindulásból elkövetett éjjeli betörésért. 

A nép persze tudta mindig, hogy Merrillből, az Ászból semmi jó ki nem néz. Már az iskolában 

ő volt a legnagyobb kötekvő, és az utcán száz gyerek is áttért naponta a túlfélre, ha Ász csattogott 

velek szembe a pitykés-fityegős bőrzekéjében meg a szironnyal kihánt utászcsizmájában. Mégis, 

tessék, ezt az egyet elhiszi nekie a nép. Hogy a Papával már előbb kezdettek történni a fura dolgok 

- bár meglehet, hogy Nan Villásreggelizőjében fakadnak az ilyen mesék a vendégek almáslepénylesőjéből. 

Ez a város se más, mint amelyikbe maga cseperedett, asszem. A népeket ókor fölzúdítja a 

vallás, ókor rendeznek fáklyásmenetet, máskor lakodalmast, gyászost. Ókormáskor aztán valami 

szellemes dolog történik velek, mint amikor a Papa benn égett a Gallérjában, hogy ne legyen az életük 

olyan egyforma. Heles egy hel Castle Rock akkor is, öröm benne cseperedni. A nap szépen csillog 

a tó színén meg a levelek színén, és a verőfényes napokon ellátni Vermontba is Castle View hegyiből. 

A nyári népség hányja-veti, mit ír a vasárnapi újság, majd meg összeverekesznek a parkolóban 

a Méla Tigris előtt pénteken vagy szombaton is, de a gyáriak egyszer hazatakarodnak, és ránk 

köszönt a békesség megint. A Tigrisnél békésebb a Borkő, mert ott ha a vendég békétlen, tudja, mit 

mondunk nekie? Hogy elfelejti, mire vőlegény lesz. Vagy menyasszony lesz. 

Henry Beaufort például mindig háborog, amikor Hugh Priest boros fővel nekiáll rugdalni a 

zenegépet... De még azt is elfelejti Henry egyszer. Wilma Jerzyck meg Nettie Cobb görbén néz 

egymásra... De Nettie majd elfelejti, Wilma meg mindenkire görbén néz. Pangborn seriff máig gyászolja 

feleségét meg a korán elhalt kisebbik gyermekét. A haláluk súlyos csapás volt, szent igaz, de 

majd elfelejti ő is, mire megindul utánnok. Polly Chalmers köszvénye nem akar javulni, inkább 

rosszabbodik az idő múltával... Hát ha el nem felejti, majd összeszokik vele. Összeszokik azzal nem 

egy. 

Koccanunk néha, aztán megbékülünk. Így élünk. Így éltünk mindeddig. Hanem most megsúgok 

magának valamit, barátom. Azért is köszöntem rá magára, mikor láttam, hogy visszatért a mi 

városunkba. Megsúgom magának, hogy itt baj lesz hamarosan. Viharföllegek tornyosulnak fölöttünk, 

zúgó vésszel terhesek. Csúnya világot szimatolok én. Hogy a baptisták a kaszinózáson összekapnak 

a pápistákkal, hogy a többi gyerek a szegény csapott fejű Doddot csúfolja a dadogásáért, 

hogy Pangborn seriff nem feledheti a gyászát, az mind katonadolog ahhoz, ami most akar a nyakunkba 

szakadni. 

Látja ott azt a házat a Fő utcán? Három házzal odébb attól a foghíjtól, ahol a Papa Gallérja 

állott? Amelyiknek a zöld napvető ponyva van előtte? Az, az. A kirakat üvegje meszelletes, mivelhogy 

még nincs nyitva. HASZNOS HOLMIK, azt mondja a cégtáblája. Hogy mi a manót akar vele 

mondani? Én ugyan nem tudom. Csak a bajt, azt onnét sejtem. Onnét bizony. 

Nézzen végig az utca hosszán. Látja azt a legénykét? Amelyik a biciglijit tolja, és úgy 

elámolyodott, mint aki a kék madarat kutatja a szemhatáron? Nohát, ne feledje szavamat, barátom. 

Ez a legényke lesz itt a bajnak a gyökere. 

- 4 -

Nem, én nem jövendölök. Csak figyelje ezt a legénykét. És maradjon meg a körünkben egy 

keveset. Rosszat sejtek én, azért ha valami történni talál, hát legyen tanúja. 

Ismerem én a legénykét. Már amelyik a biciglijit tolja. Ismeri talán maga is. Brian Valaminek 

híjják, az apja faburkolatokat meg ajtókat készít itt a környéken. 

Hát csak ne feledje szavamot. És a szemit jól nyissa meg. Járt már mifelénk, de mostantól 

más lesz itt minden. Tudom. 

Azaz sejtem, mint macska az esőt. 

ELSŐ RÉSZ 

Ünnepi nyitás 

ELSŐ FEJEZET 

Kicsiny a város. Nagy újság, ha új boltja nyílik. 

Brian Rusknak mégsem volt akkora az újság, mint másoknak. Édesanyjának például. Brian 

Rusk hallotta, hogy anyja hányja-veti az eseményt (sokszor a lelkére is kötötte Briannek, hogy nem 

pletykálás az ilyesmi, mert az csúnya szokás, és ő csúnyát nem tesz) legjobb barátnőjével, Myra 

Evansszel telefonon már vagy egy hónapja. Az első munkások iskola kezdetével jelentek meg a régi 

épületen, a korábbi Western Maine Biztosítási és Ingatlanügynökség házán, és szorgoskodtak rajta 

azóta is. Senki nem látta mit, mert első dolguk az volt, hogy nagy kirakatot építettek bele, s az üveget 

elmeszelték. 

Két hete aztán kis tábla jelent meg az üzlet ajtaján. Tapadó szívósapkán lógott, zsinegen, és 

ezt tudatta: 

Briant az új bolt nem érdekelte annyira, mint édesanyját (meg mint némelyik tanárát - az általános 

iskola felső tagozatos tanárijában hallhatta, mennyire érdekli őket, amikor ő volt a napos), 

azonban tizenegy esztendős lévén érdekelte minden újság éppannyira, mint más ép-egészséges tizenegy 

évest. Főként az izgatta, mik lesznek azok a hasznos holmik. 

A hirdetés változása kedden ötlött a szemébe, amikor az iskolából hazafelé tartott. Kedd volt 

a hosszú napja az iskolában. Brian nyúlszájjal született, és megműtötték ugyan hétéves korában, de 

azóta is beszédjavításra szorult. Hanem hiába hirdette fennen, hogy utálja ezeket a beszédjavító 

- 5 - 

1 

HAMAROSAN MEGNYÍLIK! 

HASZNOS HOLMIK 

ÚJFAJTA SZOLGÁLTATÁS 

Meglátja, nem hisz a szemének! 

- Régiségeket árul majd - hűtötte le Brian anyja Myrát. Cora Rusk a kereveten végigdőlve 

jósolt, egyik kezében telefonkagyló, másikkal konyakos meggyet ejtegetett a szájába, miközben a 

tévén a Santa Barbará-t nézte. - Régi amerikai bútorok hamisítványai lesznek kaphatók, meg tekerős 

telefonok, meglásd. 

Ez a jóslat nem sokkal azután hangzott el, hogy a kirakatüveget beemelték és elmeszelték. 

Brian anyja oly magabiztosan beszélt, hogy Brian a kérdést lezártnak tekintette. Csakhogy az ő 

édesanyja kérdést le nem zárt. Gyanúi és következtetései éppoly végtelennek tetszettek, mint a 

Santa Barbara meg a Kórház a város szélén szereplőié. 

Az elmúlt héten aztán átragasztották a hirdetés első két sorát az ajtón, és a járókelők ezt olvashatták: 

ÜNNEPI NYITÁS OKTÓBER 9-ÉN 

HOZZA EL BARÁTAIT IS!

órákat, éppen nem utálta, mert forrón és reménytelenül szerelmes volt Miss Ratcliffe-be, és alig várta 

a keddi beszédjavító órát. A délelőtti órák kedden mintha véget érni nem akartak volna, és Brian 

az utolsó kettőt már édes ábrándozással töltötte. 

Négy másik gyerekkel járt a beszédjavítóra, de szerencsére másfelé lakott mind a négy. A 

Miss Ratcliffe-fel töltött boldog óra után Briannek semmi kedve nem volt a fecsegéshez. Lassan 

poroszkált hazafelé késő délután, nem pattant föl kerékpárjára, inkább tolta, úgy ábrándozott a pergő 

arany levelek és az októberi napsugár fényküllői közepette. 

Három sarkot vitt az útja a Fő térről a Fő utcán, és azon kedden, amikor az ünnepi nyitásról 

szóló hirdetést meglátta, s orrát is az ajtó üvegjére nyomta, hátha látja, mi került a Western Maine 

Biztosítási és Ingatlanügynökség ütött-kopott íróasztalai és flóderezett falburkolata helyébe. Kíváncsiságát 

azonban nem elégíthette ki. Az ajtóra belsőredőnyt szereltek, és lehúzták. Brian nem láthatott 

egyebet az üvegen tükröződő arcánál és csőnek formált két tenyerénél. 

Negyedikén, pénteken hirdetése is jelent meg a nyitó boltnak a Castle Rock-i hetilapban, a 

Harsoná-ban. Zegzugos léc fogta körül, meg hosszú trombitát fúvó angyalok. Szövege nem mondott 

többet, mint a bolt ajtaján az áttetsző szívósapkán lógó hirdetés. Annyit mondott, hogy a bolt 

neve Hasznos Holmik lesz, október kilencedikén nyit reggel tíz órakor, és persze, hogy „Meglátja, 

nem hisz a szemének!”. Egy szó arról nem esett, miféle holmikkal kínálja nagyérdemű vásárlóit a 

boltos. 

A titokzatoskodás annyira ingerelte Cora Ruskot, hogy rendkívüli szombat délelőtti telefonhívást 

eresztett meg Myrának. 

- Én igenis fogok hinni a szememnek - fogadkozott. - Amikor meglátom az esztergált lábú 

és kétszáz esztendősnek mondott ágyakat (de aki alájuk néz, az a New York-i Rochester pecsétjét 

látja beégetve a deszkába az ágytakaró alatt), akkor én miért ne hinnék a szememnek? 

Myra is mondott erre valamit. Cora hallgatta, közben szárazon pörkölt földimogyorót halászott 

egyesével-kettesével az üvegből, és rágcsálta. Brian az öccsével, Seannal ült a nappali szőnyegpadlóján, 

és a tv rajzfilmjét nézte. Sean a törpikék birodalmába felejtkezett bele, Briant viszont 

nemigen érdekelték a hupikék kis fickók, azért fél füllel anyját hallgatta. 

- Ez az! - kurjantott Cora Rusk a dolgában bizonyosan, amint Myra leszögezett valamit. - 

Kurblis telefonok méregdrágán! 

Előző nap, hétfőn Brian két barátjával kerekezett át a városon tanítás után. Az új bolttal 

szemközt nyíló utcából látták, hogy az ajtaja fölé sötétzöld ponyva került, s a lifegőjére fehér betűkkel 

a HASZNOS HOLMIK. A szomszédos Varró Nők tulajdonosnője Polly Chalmers kinn állt a 

járdán, két keze ünnepelt darázsderekán, úgy bámulta az ernyőt értetlenül. 

Brian járatos volt ugyan a ponyvák világában, mégis megbámulta. A Fő utca egyetlen igazi 

ponyváját láthatta itt, s látványa kiemelte a boltot a többi közül. A „választékos” szó nem állt éppen 

a legélén Brian szókincsének, de annyit megértett nyomban, hogy ilyen bolt Castle Rockban több 

nincsen. Az ernyő olyanná tette, mint a tévéjátékok előkelő üzleteit. A szembülső Western Auto 

lompos vidéki vegyesboltnak tetszett egyszeriben. 

Otthon a kereveten találta anyját megint. A Santa Barbará-t nézte, Debbie-féle tejszínhabos 

tortát evett, és diétás Coca-Colával öblítette le. A tv délutáni műsoraihoz diétás löttyöket ivott mindig. 

Brian nem értette, miért, ha egyszer tejszínhabbal tömi a fejét, de az érdeklődést veszedelmesnek 

ítélte. Anyja még veszekedni kezd, márpedig olyankor tanácsos fedezékbe vonulnia. 

- Szia, mami! - szólt be neki, amint könyveit a konyhaasztalra csapta, és tejet vett elő a hűtőszekrényből. 

- Tudod, mi újság? Az új boltra ponyvát szereltek! 

- Mit szerelsz a konyhában? - Anyja nem jól értette a tv hangzavarán át. 

Brian megállt a nappaliajtóban tejes bögréjével, és megtámasztotta az ajtófélfát. - Ponyvát 

szereltek - ismételte. - Az új boltra. 

Anyja fölült, megtalálta a tv távkapcsolóját, és levette a hangot. A képernyőn Al és Corinne 

tovább tárgyalta Santa Barbara gondjait legkedvesebb Santa Barbara-i éttermükben, azonban beszédjavító 

tanár kellett volna, hogy a szájukról leolvashassa, miféle gondokat tárgyalnak. - Hogyhogy? 

- érdeklődött. - A Hasznos Holmikra? 

- Öhö - felelte Brian, és beleivott a tejbe. 

- Ne hörbölj - szólt rá az anyja, és mutatóujjával bedugta az utolsó falat tortát a szájába. - 

Hányszor megmondtam, hogy a fülem sajog, ha hörbölsz! 

- 6 -

Azt mondta éppannyiszor, hogy teli szájjal ne beszéljek, gondolta Brian, de nem szólt semmit. 

Zsenge korában megtanult már a nyelvére vigyázni. 

- Bocsánat. 

- Miféle az a ponyva? 

- Zöld. 

- Húzott vagy alumínium? 

Brian apja portálokat adott el a környéken, azért szakértelemmel nyilatkozhatott. Ha az az 

ernyő olyasmi, amire anya gondol, akkor neki meg nem akad a szeme rajta. Húzott és alumíniumernyő 

van a környéken annyi, akár a nyű. A Castle View körüli nyaralók ablakai fölé is mind azt tettek. 

- Nem olyasmi - felelte tehát. - Nem ernyő. Ponyva. Vitorlavászon. Kiszökik a járdára, árnyékot 

vet, és ilyen félkörös. - Ívet vont a két karjával, vigyázva, hogy a tejét ki ne lötyölje. - A 

zászlóján meg a bolt neve. Gyönyörű. 

- Huncut legyen a nevem! 

Cora e fordulattal fortyant és ámult. Brian óvatosan hátrahúzódott, mert nem tudta, fortyanásnak 

értelmezze-e. - Mit gondolsz, mami, étterem lesz belőle vagy mi? 

- Nem tudom - válaszolta anyja, és nyúlt a fehér női telefonért. A kerevet végében álló kisasztalról 

el kellett tolnia hozzá Viszkázt, a macskát, a tv-műsort meg a diétás kóla maradékát, hogy 

hozzáférhessen. - Nem tudom, de nagyon furcsa. 

- Mik a hasznos holmik, mami? Lehet... 

- Ne bosszants, Brian. Maminak dolga van. A kenyeres dobozban találsz csokis parányt. 

Egynél többet ne egyél, mert elcsapod a hasad. - S már tárcsázta is Myrát, hogy friss értesülését a 

zöld ponyváról megossza vele. 

Brian nem kért a csokis parányból. A mamit szerette ugyan, de a hasát már azzal elcsapta, ha 

elnézte, hogy tömi a fejét. Inkább leült a konyhaasztalhoz, kinyitotta matekkönyvét, és nekilátott a 

bekarikázott feladatok megoldásának. Értelmes, lelkiismeretes gyerek volt, minden más leckéjét 

megírta már az iskolában, csak a matekot nem. Osztott-szorzott, figyelmesen odébbtette a tizedesvesszőket, 

de fél füllel hallotta anyját is. A régi lemez, hogy nyílik egy bolt megint, amelyik áporodott 

szagú parfümös üvegcséket kínál, meg a mások rég eltemetett rokonainak a fényképét, majd 

egy idő múltán lehúzza a redőnyt, és megint kiadó lesz a helyiség. Borzasztó, magyarázta, mennyien 

szednék meg magukat. A ponyvát pedig személyes sérelmének tekintette egyenest. 

Előbb-utóbb úgyis megtudta volna mástól, vigasztalta magát Brian, miközben a ceruzája 

szorgosan járt. Egyszerűsített, kerekített. Persze. A mami egyrészt kíváncsi. Másrészt csalódott. 

Azért nem bír magával. De addig telefonál, amíg megtudja a nagy titkot, és akkor őt is beavatja. Ha 

meg nem, hát hallgatózik, és a Myrával zajló délutáni telefonbeszélgetésekből csak kihámoz valamit. 

Brian azonban jóval többet megtudott a Hasznos Holmik felől, és jóval előbb, mint akár a 

mami, akár Myra, akár mások Castle Rockban. 

Aznap, egy nappal a Hasznos Holmik nyitásának napja előtt, délután kerékpárra sem pattant 

az iskolából hazafelé. Édes álmodozásba merült - Miss Ratcliffe-et vitte el a helyi búcsúba, és 

olyasmiket suttogott neki, amit ki nem mondott volna, ha a száját élő szénnel vagy szőrös tarantellapókokkal 

birizgálják, akkor se. 

„Köszönöm, Brian - mondja Miss Ratcliffe, és Brian a hála könnyeit látja előtörni a szeme 

sarkából... Tengeri vihar kékjét látja a szemében... - Szomorú az én életem mostanában. Szerelmem 

elhagyott.” 

„Majd én megvigasztalom - mondja Brian elszántan és mégis gyengéden -, ha megteszi hogy 

Brinak szólít.” 

„Köszönöm - rebegi Miss Ratcliffe, és odahajlik hozzá, hogy Brian a parfümjét (vadvirágok 

andalító illatát) érzi. - Köszönöm... Bri. S ezennel a mai napon fiú és leány leszünk, nem pedig tanár 

és tanítvány... Azért szólíts Sallynek.” 

- 7 - 

2

Brian megfogja a kezét, és beletekint a szemébe. „Nem vagyok én már gyerek - jelenti ki. - 

Megvigasztallak én, Sally.” 

Miss Ratcliffe-nek szinte földbe gyökerezik a lába, amint Brian férfiasságára eszmél. Nyilván 

megfordul a fejében, hogy hiába tizenegy éves, van olyan legény, mint az ő hűtlen Lestere! És 

megszorítja Brian kezét. Összehajlanak... még összébb... 

„Nem - mormolja Miss Ratcliffe, pedig a szeme már oly közel, hogy Brian szinte belefúl háborgó 

tengerébe -, nem szabad, Bri... nem cselekszünk helyesen...” 

„De igenis helyesen cselekszünk” - mondja ki Brian és megcsókolja. 

Sally néhány pillanat múltán elhúzódik, és gyengéden susogja 

- Hé, gyerek, nézd, hovajapicsába méc! 

Amint álmodozásából riadt, látta, hogy Hugh Priest minibusza elé keveredett. 

- Nem akartam, Mr. Priest - motyogta fülig vörösen. Hugh Priesttel nem volt tanácsos tengelyt 

akasztani. A Városi Közműveknél volt alkalmazásban, és Castle Rock leggarázdább polgárának 

hírében állott. Brian a szemét levenni nem merte róla - mert ha Hugh kiszáll a minibuszból, ő 

fölkap a nyeregbe, és meg nem áll a Fő utca végéig. Ha nem így tesz, kórházban töltheti a következő 

hónapot, csupán azért, mert legszebb álmában együtt járta a búcsút Miss Ratcliffe-fel. 

Hugh Priest azonban palackot szorongatott két combja közt, és rádiójából az ifjabb Hank 

Williams bőgte, hogy „ahol a huzat nagy, ott nagy a nyomás”, és úgy látszott, hogy különb a dolga, 

mint kiugrani és hülyére verni egy álmatag fiúcskát ezen a békés keddi délutánon. 

- Hát nyisd ki a szemed - ennyit mondott csak, és szemrehányóan pillantott Brianre, majd 

meghúzta a palackját -, mert legközelebb meg se állok, csak szétkenlek, hogy kiskanállal se szed 

össze anyád! 

Azzal sebességbe tette a járgányt, és elporzott. Brian küzdött a kísértéssel, hogy utána ne kiáltsa: 

majd ha anyám neve huncut lesz! De megvárta, amíg a narancsszínű minibusz befordul a 

Hársfa utcába, azután indult tovább. Álmában sajnos filmszakadás történt. Hugh Priest 

rárogyasztotta a valóságot. Miss Ratcliffe nem veszett össze vőlegényével, Lester Pratt-tel, mert viselte 

a köves, vékony eljegyzési gyűrűjét, és Lester kék Mustangjával járt, amíg az ő kocsiját javították. 

Épp előző este látta őket együtt, amint A KOCKA ÖRDÖGE plakátjait ragasztották a telefonpóznákra 

a Fő utca hosszán másokkal. S közben dicséreteket énekelnek. Hanem aztán alig ragasztgatták 

föl, jöttek a katolikusok, és leszaggatták. Muris volt, de ha ő nagyobb, bizony azokat a 

plakátokat nem engedi leszaggatni, amelyeket Miss Ratcliffe a két szent kezével fölragasztott. 

Brian újból elgondolta tengerkék szemét, táncost megszégyenítően hosszú lábát, és arra a 

gondolatra, hogy Sally Ratcliffe a nevét jövő januárban kész Sally Prattre változtatni, újból megütődött. 

Ez a Sally Pratt úgy hangzott, mintha egy dagadt öreglány a padláslépcsőn bucskázna le. 

Talán, gondolta el, amint áttért a túlsó járdára, meggondolja még. Nem lehetetlenség elvégre. 

Megtörténhet az is, hogy Lester Pratt autóbaleset áldozata lesz, ha ugyan agydaganat vagy efféle 

nem végez vele. Akár kiderülhet róla, hogy kábítószerek rabja - márpedig Miss Ratcliffe nem nyújtaná 

a kezét kábszeresnek! 

Az efféle gondolatok enyhítettek ugyan Brian szerelmének kínján, de álmát nem álmodhatta 

tovább. Hugh Priest letaszította arról a delelőről, ahol nemhogy megcsókolta Miss Ratcliffe-et a búcsún 

a szerelmesek alagútjában, hanem a jobb mellét is megfogta! Álomnak elég vad volt már az is, 

hogy egy tizenegy éves gyerek a tanárját vigye búcsúba - mert lehet szépséges Miss Ratcliffe, mégiscsak 

öreg. A beszédjavítón egyszer elárulta, hogy novemberben betölti a huszonnégyet. 

Így aztán Brian gondosan összehajtogatta az ábrándot négyrét, mint valami drága régi levelet, 

és visszatette lelke ládafiájába. S úgy határozott, az út hátralévő részét kerékpáron teszi meg hazáig. 

Azonban éppen az új üzlet előtt ment el, s az ajtaján lógó táblán akadt meg a szeme. Nem a 

hirdetés! Megállt, s megnézte jobban. Az ÜNNEPI NYITÁS OKTÓBER 9-ÉN HOZZA BARÁTA- 

IT! eltűnt. Helyette négyszögű fehér tábla került az ajtóra, piros betűs: 

NYITVA 

Ennyit mondott. 

- 8 -

- 9 - 

NYITVA 

És nem többet. Brian állt, két lába közt a kerékpárja. Dobogó szívvel bámulta az ajtót. 

Csak nem bemégy? - tépelődött: - Neked benn a helyed, ha egy nappal korábban nyitott is. 

Miért ne? 

Mert a kirakaton rajta a mész, az ajtó belső felén meg a redőny. Ha bemégy, minden történhetik. 

Bármi. 

Azám. Például, hogy a tulajt Lugossy Bélának hívják. Vagy anyjának öltözve belezi a vevőit. 

Ez az! 

Akkor hagyd a fenébe, intette félénkebbik valója. Intelme eléggé erőtlenül hangzott. Mintha 

nem mondott volna többet, hogy gyanús ez a korai nyitás. 

Akkor jutott az eszébe, mivel állít majd haza. „Mami - veti oda, amint besétál -, emlékszel 

az új boltra? A Hasznos Holmikra? Kinyitott egy nappal előbb, hát fogtam, bementem, és körülnéztem.” 

Hogy nyomná anyja a tv távirányítóját! Hogy kapná le a hangot! Hogy csüggne minden szaván! 

Ez a gondolat megszédítette. Lerúgta kerékpárjának támasztólábát, és belépett a ponyva árnyékába. 

Mintha már itt tíz fokkal hűvösebb volna, állapította meg, amikor megállt az ajtóban. 

Hátha tévedésből fordítottak a táblán? Keze a régimódi kilincsen nyugodott, amíg ezt a lehetőséget 

meggondolta. Az ajtó mögül egy hang nem szűrődött ki. 

De ha már itt vagyok - megpróbálom... S a kilincs engedett. A Hasznos Holmik ajtaja megnyílt. 

Félhomály fogadta, nem sötétség. Irányfényeket látott, amilyeneket apja cége, a Dick Perryféle 

Nyílászárók és Portálok szerelt csak a környéken, és égett is belőle néhány. Üvegtárlókra irányultak 

körben. Hanem a nagy helyiség tárlóinak java üres volt. Fény csupán a bennük lévő néhány 

tárgyra szegeződött. 

A Western Maine Biztosítási és Ingatlanügynökség korában pucér padlót süppedő bordó 

szőnyeg borította faltól falig. A falak csontfehérré lettek. A bemeszelt kirakatüvegen fehér fény derengett. 

Valami tévedés lesz itt, fordult meg Brian fejében újból. Hiszen még az áru sem érkezett 

meg! Aki a táblát az ajtón megfordította, az felejtett el bezárni. Illedelmesen akkor járna el, ha kihátrálna, 

behúzná az ajtót, felkapna kerékpárjára, és elkarikázna. 

De ez sem megoldás. Utóvégre látta már az új üzletet belülről. Anyja estig vallatná, ha enynyit 

megmondana neki. A legbosszantóbb, hogy azt sem tudja, mit lát. Volt néhány (kiállítási) tárgy 

a tárlókban, az irányfények talán próbaképpen rájuk is szegeződtek, csak Brian meg nem mondhatta 

volna, mikre. Hanem annyit jól látott, hogy nem mennyezetes ágyakra és tekerős telefonokra. 

- Jónapot - szólt be tévetegen az ajtóból. - Van itt valaki? - S már belekapaszkodott a kilincsbe, 

hogy húzza is be az ajtót, amikor megérkezett a válasz: - Én vagyok itt! 

Szálas alak - első pillantásra hórihorgasnak tetszett - lépett ki a tárlók mögül nyíló ajtón. Az 

ajtót sötét bársonyfüggöny rejtette. Briannek egy pillanatra görcsbe rándult a gyomra, de az egyik 

irányfény a kilépő férfi arcélét súrolta, és a látvány megnyugtatta. Öreg volt a szálas ember, nyájas 

arcú, és szívélyesen, érdeklődőn nézett végig rajta. 

- Nyitva találtam az ajtót, azért gondoltam... - magyarázkodott volna Brian. 

- Nyitva persze - nyugtatta meg az öregúr. - Gondoltam, kinyitok ma délután... előzetesként. 

Így aztán ön lett az első vevőm. Sétáljon be, fiatal barátom. Kerüljön beljebb bátran, ossza meg velem 

ifjúságának örömét! 

Kezét nyújtotta, és mosolygott. Mosolya ragadósnak bizonyult. Brian első pillantásra megkedvelte 

a Hasznos Holmik boltosát. Elindult a küszöbről, hogy kinyújtott kezét megszorítsa. Óvatosabbik 

valója sem intette most. Az ajtó becsukódott mögötte, zárja kattant, Brian észre sem vette. 

3

A szálas öregúr szeme színe kötötte le a figyelmét. Sötétkék, Miss Sallyé szakasztott! Mintha apa s 

lánya lett volna. 

Az öregúr keze szorítása erős volt és határozott, de nem kemény. Mégsem tetszett. Valahogy 

sima is, akaszkodó is. - Örvendek - mondta Brian jólnevelten. 

A sötétkék szempár úgy szegeződött rá, mint a mozdony ernyőzött lámpásai. 

- Részemről a szerencse - mondta. Így történt, hogy Castle Rockban Brian Rusk előbb megismerhette 

a Hasznos Holmik tulajdonosát bárki másnál. 

- Leland Gaunt a nevem - mutatkozott be a szálas öregúr. - Hát az öné? 

- Brian. Brian Rusk. 

- Nagyon örülök, Mr. Rusk. Mivel tehát ön az első vevőm, jutányos áron kínálom, ami csak 

az üzletemből megtetszik. 

- Köszönöm előre is - mondta Brian -, bár nem hiszem, hogy telik bármire. A zsebpénzemet 

pénteken kapom, és... - kétkedőn hordozta körül tekintetét az üvegtárlókon - ...meg úgy látom, az 

árukészlet sincs együtt még. 

Gaunt elmosolyodott. Fogai görbék voltak, és sárgának tetszettek a derengésben. Briannek 

mégis tetszett a mosolygása. Ismét visszamosolyodott rá. - Igaz is - erősítette meg Leland Gaunt. - 

Mint mondja, készletem java az este érkezik. Néhány érdekességet azonban máris ajánlhatok. Nézzen 

szét, Mr. Rusk. A véleménye is érdekel. S gondolom, él az édesanyja. Hogyne élne. Ilyen derék 

fiatalemberből nem néznék ki árvát semmiképpen. Jól mondom? 

Brian mosolygott még mindig, és rábólintott. - Persze. A mami odahaza van. Elhozzam? - 

ötlött az eszébe. Csakhogy amint kimondta, már szívta is volna vissza. Éppen nem akarta volna 

anyját elhozni! Holnapra már osztozhat a város Mr. Leland Gaunton. Holnap a mami Myra 

Evansszel és Castle Rock hölgykoszorújának többi tagjával együtt zsebre teszi. Azt is elgondolta, 

hogy Mr. Gaunt a hónap végére, defenéket, a hét végére már nem lesz olyan titokzatos, mint most, 

hanem amíg ilyen, addig Brian Ruské csakis, ő pedig e pillanatban senkivel nem osztozna rajta! 

Örült azért, amikor Mr. Gaunt tiltakozón megemelte a kezét (ujjai csontosak voltak és hoszszúak 

- Brian még azt is megfigyelte, hogy mutatóujja és a középső egyforma hosszú), és a fejét 

rázta. - Meg ne tegye! Hiszen a mama nyilván elhozná a barátnőjét is, ugye? 

- El - felelte Brian, és irtózattal gondolta el Myrát. 

- Akár kettőt-hármat a barátnők közül. Nem, jobb ez így, Brian... szólíthatom Briannek? 

- Hogyne - felelte Brian készségesen. 

- Ön pedig szólítson Mr. Gauntnak, mivel idősebb vagyok... Bár a kor nem érdem, igaz? 

- Hogyne. - Brian annyit értett az okfejtésből, hogy Mr. Gaunt öreg szivar. De a szövegét 

szívesen hallgatta. S a szeme, az nagyon tetszett. 

- Igen, így a jó - állapította meg Mr. Gaunt, s amint a két csontos és száraz kezét összedörzsölte, 

a tenyere szinte sípolt. S ezzel már nem szerzett örömet Briannek. Olyasféle zaj volt, mintha 

a kígyó megdühödik és marni készül. Inkább elmondja majd anyjának... Akár meg is mutatja, ha 

vásárolt valamit... 

Brian fontolgatta egy darabig, hogy megvallja: a zsebében lapuló pénz végösszege kilencvenegy 

cent. De meggondolta. 

- ...ő pedig elújságolja barátnőinek, barátnői is továbbújságolják... Érti; Brian? Különb hírverőm 

lesz a helyi lapnál! Jobban nem járhatnék akkor sem, ha megfogadnám szendvicsembernek, 

hogy hátán-hasán táblával rója az utcákat! 

- Lehet - mondta rá Brian megfontoltan. Nem gondolta el még soha, milyen lehet szendvicsembernek 

lenni, de most úgy döntött: inkább a halál. - Körül is néznék. - Ha van min körülnézni, de 

ezt tapintatosan elhallgatta. 

- Hát nézzen! - biztatta Mr. Gaunt, és a tárlók felé intette. Brian most látta hosszú, vörös bársonykabátját. 

Mint a házi köntös, gondolta, amilyet Sherlock Holmes viselt bűnügyek bogozásához. 

Tetszett ez is. - A vendégem, Brian! 

Brian odaóvakodott az első tárlóhoz az ajtó mellett, és hátrapillantott, nem követi-e Mr. 

Gaunt. Hanem az csak állt az ajtónál, és kényszeredett kíváncsisággal tekintett utána. Mintha az ő 

- 10 - 

4

gondolataiból olvasta volna ki, mennyire nem szereti, ha mögötte vizslat a boltos. Brian szentül hitte, 

hogy minden boltos gondja az, mit fog eltörni vagy meglovasítani. 

- Csak nyugodtan - bátorította Mr. Gaunt. - Idő kell a nézelődéshez. Hajszolt embernek a vásárlás 

is kín. 

- Tessék mondani, Angliából valónak tetszik lenni? - tudakolta Brian, mert Mr. Gaunt beszéde 

arra a vén pojácáéra emlékeztette, aki A dráma mesterei sorozatot vezette be, és anyja nézni 

szokta olyankor, ha azt ígérte a tv-műsor, hogy sok szerelem lesz. 

- Akronból való vagyok - válaszolta Mr. Gaunt. 

- Az Angliában van? 

- Nem, Ohióban - felelte Leland Gaunt, majd derűsen villantotta rá görbe fogait Brianre. 

Brian úgy érezte, tv-játék közepébe tévedt - titokzatos és távoli izgalmakkal fenyegető játékba 

-, azért elnevette magát. S alig elnevette magát, meggondolta, hátha Mr. Gaunt neveletlennek 

bélyegzi majd (anyja mást sem tett, csak szidta a neveletlenségéért, és Brian már-már úgy képzelte, 

az illendőség pókhálójában kell vergődnie örökké), de mire aggódni kezdhetett volna, a szálas 

öregúr már vele nevetett. Nevettek együtt, és Brian nem is emlékezett, mikor és hol töltött ilyen kellemes 

délutánt. 

- Nézelődjön csak - buzdította Mr. Gaunt egy karlendítéssel. - Egyszer sort kerítünk majd az 

életünk történetére is. 

Brian nekiállt nézelődni. A legnagyobb tárlóban, amelyikbe elfért volna húsz-harminc tárgy 

is kényelmesen, csupán ötöt látott. Pipa volt közülük az egyik. A másik: Elvis Presleyről fénykép. 

Piros sálját viselte rajta meg a fehér szabadidőruháját, hátán a tigrissel. A Király (ahogy a mami emlegette 

Elvist) mikrofont emelt durcás szájához. Polaroid fényképezőgép volt a harmadik tárgy, a 

negyedik csiszolt kő, közepében kristálytelep. Pazarul ragyogott az irányfény tűszúrásában. Az ötödik 

tárgy fadarab volt, nem hosszabb és nem vastagabb Brian mutatóujjánál. 

- Ez ugye jegecfészek? - érdeklődött. 

- Művelt fiatalemberre valló kérdés. Az bizony. Legtöbb tárgyamat táblácska magyarázza, 

azonban kicsomagolásukhoz és elhelyezésükhöz még nem volt időm. Dolgozhatok éjhosszat, hogy 

áruimat kirakjam a holnapi nyitásig. - Mégsem volt a hangjában zaklatottság. 

- Hát ez mi? - Brian a fadarabra mutatott, de elgondolta közben, hogy akármi, furcsa cikk 

egy kisvárosi boltban. S akármennyire megtetszett neki Leland Gaunt, ha ilyesmikkel rakja ki a 

boltját éjjel, Brian nem jósolt nagy jövőt neki Castle Rockban. Aki pipákat meg Elvis-képeket meg 

fadarabkákat árulna, az inkább New Yorkban nyisson fényes üzletet... Filmekből szerzett tapasztalata 

legalábbis erre tanította. 

- Ha! Bizony ez érdekes holmi! - sóhajtotta Mr. Gaunt. - Hadd mutatom meg. 

Azzal megkerülte a tárlót, vaskos kulcscsomót húzott elő a zsebéből, egyetlen pillantással 

kiválasztotta a tárlóhoz valót, megnyitotta, és óvatosan kivette a fadarabot. - Tartsd a kezed, Brian. 

- Á, nem lesz az jó - tiltakozott Brian, mivel ismerte szűkebb hazájában is az ügyetlenkedő 

turistát, s mivel a szuvenírboltokban látott rájuk való tekintettel elhelyezett táblácskát is eleget az 

emléktárgyak közt: „Mindent a szemnek - Semmit a kéznek - Bár el is ejtheted - Úgy fogy a készlet!” 

Fölrémlett benne, milyen képet vágna a mami, ha ő eltörné ezt a fadarabot vagy mit, Mr. 

Gaunt pedig jóval kevésbé barátságosan tudatná vele, hogy az ára kerek ötszáz dollár. 

- Már miért ne - tekintett rá Mr. Gaunt, és megemelte szemöldökét. Egyet valóban csak, 

mert a kettő összenőtt az orra fölött. 

- Mert ügyetlen vagyok. 

- Ugyan már - vetette ellene Mr. Gaunt. - Láttam én ügyetlen kamaszt eleget. Ön nem az a 

fajta. - Azzal beleejtette a szilánkot Brian tenyerébe. Brian pedig meglepetten nézte, hiszen nem 

emlékezett, hogy nyitotta volna a tenyerét. 

Hát nem fa a fogása, annyi bizonyos, inkább... 

- Mintha inkább kő lenne - állapította meg, és kétkedőn emelte szemét Mr. Gauntra. 

- Fa is, kő is - mondta Mr. Gaunt. - Megkövesedett. 

- Meg-e? - ámult Brian. Jobban megnézte a szilánkot, és végighúzta egyik ujját az élén. Éles 

is volt, goromba is, nem hagyott kellemes érzést az ujja begyében. - Régi lehet - vélekedett. 

- Kétezer évesnél régibb - bólintott rá Mr. Gaunt. 

- 11 -

- A szentjit! - hüledezett Brian, és majd elejtette. Végül rázárta a markát, nehogy baj legyen... 

S azon pillanatban egyet fordult vele a világ. Megszédült volna? Nem. Inkább mintha távol 

került volna mindentől. Mintha testének valamelyik részét kikapták s messzi ragadták volna. 

Annyit látott, hogy Mr. Gaunt kuncogó kíváncsisággal tekint rá, s hogy a két szeme akkorára 

nő, akár a csésze alja. A hirtelen eltávolodás mégsem ijesztette meg - kellemesebb érzés volt a szilánk 

rideg tapintásánál. 

- Hunyja csak le a szemét! - biztatta Mr. Gaunt. - Hunyja le bátran, Brian, és mondja, amit 

érez! 

Brian becsukta a szemét, és nem is moccant egy pillanatig, csak a jobb karját tartotta meredten 

s a markában a szilánkot. Nem láthatta, hogyan pöndörödik föl Mr. Gaunt felső ajka, akár a lóé, 

s hogyan mutatja ki nagy sárga fogait a várakozás örömében. Brian csupán sejtett valamit, hogy 

most ugrik a majom a vízbe. Majd hangot hallott, suhogót, könnyűt: dühdüh... dühdüh... dühdüh. 

Ismerte a hangot. 

- Hajó! - rikkantotta, de a szemét nem nyitotta ki. - Mintha hajón volnék! 

- Lám csak - mondta rá Mr. Gaunt, s a szava nagy messziségből csendült Brian fülébe. 

Vízi érzései erősödtek. Mintha hosszan elnyúló habok ringatták volna. Madárrikoltozást hallott 

a távolból, közelebbről meg sokféle állathangot, tehénbőgést, kakaskukorítást, nagy macskaféle 

vicsorgását - nem támadáshoz készült, inkább ásításhoz. S e pillanatban az a sejtelem fogta el, hogy 

a fán (amelyiknek a darabját a kezében tartja, másként nem is lehet!), azon áll két lábbal, mégpedig 

nem tornacipőjében, hanem valami szandálban, és... 

Úgy múlt el az érzés, mint ahogy a tévén zsugorodik a kép apró fényponttá, amint kikapcsolják. 

Megrendülten nyitotta ki a szemét. 

Marka annyira rászorult a szilánkra, hogy nagy akarattal kellett ujjain lazítania, s percei nyikorogtak, 

mint a kenetlen ajtópántok. 

- No né - hüledezett. 

- Ügyes, mi? - érdeklődött Mr. Gaunt, és szórakozottan csippentette ki a szilánkot Brian tenyeréből, 

mint a gyakorlott sebész a repeszt a húsból, majd visszatette a tárlóba, és szertartásosan 

bezárta az ajtaját. 

- Ügyes - hagyta meg Brian, és akkorát szusszant, hogy beillett volna sóhajtásnak. Aztán 

odahajolt a tárlóhoz, és jobban megnézte a szilánkot. Bizsergett a tenyere, és a bukdáló fedélzet, a 

habok dübögése a hajóderékon, a fa nyomása a talpán még kísértette - bár az a szomorkás sejtés is 

ránehezedett, hogy úgy múlnak el ezek, mint az álmok. 

- Ismered Noé bárkájának történetét? - tudakolta Mr. Gaunt. 

Brian a homlokát ráncolta. Annyit tudott, hogy valami bibliai történet, csakhogy ő a vasárnapi 

prédikációkról meg a csütörtök esti bibliaórákról lógni szokott. - Olyan hajóféle... Az is nyolcvan 

nap alatt hajózta körül a Földet? 

Mr. Gaunt elmosolyodott. - Nem éppen. De majdnem, Brian. Nos, erről a szilánkról azt tartják, 

hogy Noé bárkájából való. Én persze ilyesmit nem hangoztatok, mert csaló lenne a nevem. Lehet 

világszerte vagy négyezer ember manapság, az mind Noé bárkájának diribdarabjait árulja, és 

legalább négyszáz, aki a Szent Kereszt faradékaiból próbál megélni. Én csupán annyit mondhatok 

biztonsággal, hogy ez a megkövesedett fadarab kétezer évesnél régibb, mert ezt karbonvizsgálat állapította 

meg. Továbbá állíthatom, hogy a Szentföldről származik, bár nem az Araráton, hanem a 

Boram hegyén találták. 

Brian okkal-móddal követte a magyarázatot, de a kétezer év megragadta. - Barátom! Biztos 

annyi? 

- Biztos - válaszolta Mr. Gaunt. - Az M. I. T vizsgálta meg, tanúsítványt is adott róla, azzal 

kínálom. De hitem szerint a bárkából származik. - Tűnődőn nézegette a kövületet egy percig, majd 

összeakasztotta kék szemét Brian mogyorószín szemével. Briant megint elkápráztatta a tekintete. - 

Hiszen a Boram hegye nincs messzebb madárröptében harminc kilométernél az Araráttól... Márpedig 

egy bárka megfeneklésének helyénél botlott nagyobbat is a történetírás, kivált, ha a történelmet 

nem is írta még, csupán szájról szájra hagyományozta. Nem igaz? 

- De - mondta rá Brian. - Logikus. 

- És aki a kezébe fogja, azon furcsa érzések vesznek erőt, ugyebár? 

- De mennyire! 

- 12 -

Mr. Gaunt elmosolyodott, és beletúrt Brian hajába, hogy megtörje a varázst. - Ön tetszik nekem, 

fiam. Boldog volnék, ha minden vevőmtől telne ennyi csodálkozás. A magamfajta szegény 

kereskedő mindjárt könnyebben viselné élete terhét. 

- És mennyibe... Mennyiért tetszene adni az ilyesmit? - kérdezte Brian, s ujja megremegett, 

amint a kövületre rábökött. Most ocsúdott csak, mennyire hatott rá a látomás. Mintha kagylót szorított 

volna a füléhez, és az óceán zúgását hallotta volna - csakhogy sztereón és három decibellel! 

Szívesen a markába szorította volna a szilánkot ismét, de nem tudta, hogyan kérhetné meg rá Mr. 

Gauntot, ő pedig nem ajánlkozott. 

- Honnan tudnám... - felelte, és ujjait játszin akasztotta Brian álla alá. - Honnan tudnám 

máshonnan, mint a vevőtől? Az igazán érdekes cikkek árát az szabja meg, mennyit adna értük a vevő. 

Önnek mit érne meg, Brian? 

- Nem is tudom - motyogta Brian, mert eszébe jutott a zsebében lapuló kilencvenegy cent, 

de aztán kivágta: - Sokat! 

Mr. Gaunt hátravetette a fejét, és hahotára fakadt. Brian pedig megállapíthatta, hogy tévedett 

az előbb. Úgy látta, hogy Mr. Gaunt haja ősz. Most azonban, hogy az irányfény nem a feje búbjára 

tűzött, kiderült, hogy csak a halántéka szürkül. 

- Mindez igen mulatságos, Brian, nekem azonban holnap tízig a tennivalóm tenger, így aztán... 

- Persze hogy! - Brian sietve visszatakarodott a jólneveltség medrébe. - Nekem is menni 

kell! Ne tessék haragudni, hogy ilyen soká föltartottam... 

- Dehogy, dehogy! Félreértett! - Mr. Gaunt csontos keze megragadta a karját. Brian elhúzódott. 

Remélte, hogy nem látszik majd udvariatlannak, bár ez egyszer azt se bánta volna. Kemény és 

száraz volt a szorítás a karján. Kellemetlen, olyan, mint a Noé bárkájának vagy mijének a tapintása... 

Mr. Gaunt mintha maga kényszerült volna mentegetőzésre, Brian elhúzódása azért nem is 

zavarta. - Azt jeleztem volna csupán, hogy ideje az üzletiekről szólnunk. A nézelődésnek valóban 

nem sok az értelme, hiszen alig csomagolhattam ki néhány cikkemet, s azok közül a legérdekesebbet 

látta is már. Hanem az árumat leltár nélkül is áttekintem, és lehet olyasmim, amire a foga fáj, 

Brian. Hát mondja, mire fáj a foga a legjobban? 

- Kosárlabdacipőre! - bökte ki Brian. Pedig fájt a foga rengeteg mindenre - csakhogy amikor 

a kérdést így nekiszegezik az embernek, mi jut az eszébe? 

- Töprengeni kár - vetette oda Mr. Gaunt, de a tekintete éppen nem volt szórakozott. - Ha azt 

mondom: „Mondja meg, Brian Rusk, mit kíván a legjobban ezen a világon? De gyorsan!” Mit 

mond? 

- Egy Sandy Koufaxot - vágta rá Brian. Nem eszmélt, hogy markát megnyitotta, és benne 

szorongatja a Noé bárkájának darabkáját. Sőt, el sem gondolta, mit válaszol. Maga is meglepődött, 

amint kibuggyant belőle. De amikor kibuggyant, egyetértett a válaszával. 

- Sandy Koufax - visszhangozta Mr. Gaunt tűnődőn. - Érdekes. 

- Nem őrá fáj a fogam persze, hanem a baseballcsapatának az igazolójegyére - magyarázta 

Brian. 

- Amikor a Toppsban játszott, vagy amikor a Fleersben? 

Brian nem hitte volna, hogy még telik csoda a délutántól - s íme! Mr. Gaunt éppoly tájékozott 

a baseball világában, mint a kövületek és jegecek közt. Bámulatos. 

- A Toppsban. 

- Vagyis akkor az első igazolójegyére lenne szükség - ingatta a fejét Mr. Gaunt. - Hát nem 

hiszem, hogy segíthetek, de... 

- Nem az első jegyére. Nem az 1954-esre, hanem az 56-osra - fejtegette Brian. - 56-os igazolási 

jegyeket gyűjtök. Apám alapozta meg a gyűjteményt. Nem is igazán drágák az 56-os jegyek... 

Al Kaline, Mel Parnell, Roy Campanella meg a többiek jegye. Már ötvennél többet összeszedtem. 

Al Kaline-ét is. Az övé harmincnyolc dollárba fájt. Sokat kellett azért gyepet nyírni! 

- Meghiszem azt - mosolygott rá Mr. Gaunt. 

- 13 - 

5

- De mondom, az 56-ös kártyák nem olyan drágák. Némelyik öt dollár, a másik hét, a drágábbja 

tíz. Csak a jó állapotban lévő Sandy Koufaxért kérnek kilencven meg száz dollárt. Pedig akkor 

még nem is volt olyan nagymenő. Csak utána szaladt meg, amikor a Dodgersék Brooklyn-ban 

voltak, és Tekergőknek becézték őket. Legalábbis apám így meséli. 

- A kedves édesapja igen jól emlékszik - helyeselt Mr. Gaunt. - És azt hiszem, szerezhetek 

igazi örömet első vevőmnek. Várjon itt, Brian. 

Azzal hátrasodródott a függönyszárnyak közt, és ott hagyta Briant a polaroid meg Elvis meg 

a kövület tárlója előtt. Brian topogott, akár a tojó galamb. Hiába hűtötte magát, hogy kár az izgalomért, 

hiszen ha van is Mr. Gauntnak Sandy Koufax-kártyája az ötvenes évekből, az éppúgy lehet 

55-ös vagy 57-es. S ha véletlen 56-os mégis? Mit ér vele, mikor egy teljes dollár sincs a zsebében? 

Azért csak megnézhetem? - gondolta el. Megnézni, az semmibe nem kerül, igaz? Ezt a bölcsességet 

a mamitól kölcsönözte. 

A függöny mögötti helyiségből dobozok süfütölésének és puffanásának hangja hallatszott. - 

Egy perc, Brian - szólt ki Mr. Gaunt. Mintha szuszogott volna. - Valamelyik cipősdobozban lesz 

itt... 

- Ne fáradjon énmiattam, Mr. Gaunt! - szólt vissza Brian, bár remélte, hogy Mr. Gaunt addig 

fárad csak, amíg meg nem leli. 

- Talán a következő fuvarban lesz a doboza - vélekedett Mr. Gaunt. 

Brian képe megnyúlt. 

- Pedig mérget vettem volna rá... Várjunk csak! Itt is van! 

Brian szíve meglódult és bukfencet vetett. 

Mr. Gaunt megjelent a függöny közt. Haja zilált volt egy kissé, selyemkabátjának hajtókájához 

por tapadt. De kezében Air Jordan edzőcipős dobozt hozott, azt letette a pultra, és megnyitotta. 

Brian a balján állt, és beletekintett. Igazolókártyák sorakoztak benne, plasztiktokban mindenik, 

ahogyan Brian válogatott köztük a baseballkártyák boltjában a New Hampshire-beli North 

Conwayben. 

- Azt hittem, találok benne leltárt, de nincs szerencsém - állapította meg Mr. Gaunt. - Persze, 

mint mondtam, ismerem az árukészletemet... Kell is annak, aki ilyen vegyesfelvágottat árul... Azért 

szinte bizonyos vagyok, hogy láttam valahol... 

Ujja járni kezdett a kártyák közt. 

Brian néma ámulattal figyelte pergésüket. A baseballkártyák boltosának is volt, mint apja 

mondta, egy kirakodóvásárra valója, de a készletét egy napon említeni nem lehetett ezzel az aranybányával! 

A dobozban voltak bagót hirdető kártyák Ty Cobb meg Pie Traynor képével, kerültek 

cigarettahirdetések Babe Ruth meg Dom DiMaggio és a nagy George Keller, de még Hiram Dissan, 

a félkarú csatár képével is, amikor a negyvenes években lőtte a gólokat a White Sox színeiben. A 

ZÖLD LUCKY STRIKE HADBA VONULT! Ezt olvasta egy régi cigarettahirdetésen. S elpergett 

előtte egy széles, komoly arc is, pittsburghi egyeninges... 

- Jesszus, csak nem Honus Wagner? - Briannek elállt a lélegzete. Szíve, mint valami apró 

fehér madár, úgy pihegett a torkában. - A világon ritkább igazolókártya nincs! 

- Nincs, nincs - mondta Mr. Gaunt szórakozottan, de az ujja már szaladt tovább, pergette a 

múlt plasztiktokokba szorított hőseit, akik rúgtak, ütöttek, emeltek, amikor Brian még vágyálom 

sem volt. - Mindenből egy kevés, ez az üzleti siker titka, Brian. Meglepetés, változatosság, megelégedés... 

A sikeres élet titka sem egyéb... Nem tanácsot osztogatok, ámbár tanácsnak sem eldobni 

való... Hadd látom... Mintha errefelé... Tessék! 

A doboz közepe tájáról kártyát húzott elő, mint valami varázsló, és diadalmasan nyomta 

Brian kezébe. 

Sandy Koufax kártyája volt, Topps és 56-ból. Autogramos méghozzá. 

„Minden jót kívánok barátomnak, Briannek” - olvasta Brian áhítattól elfúlóan. 

S egy szót többet kinyögni nem bírt. 

Szája némán járt, úgy tekintett fel Mr. Gauntra. 

- 14 - 

6

Mr. Gaunt mosolygott. - Pedig nem is készültem, Brian. Vakszerencse... Vagy inkább bolond? 

Brian beérte egy jókora bólintással. Teherként húzta le a kezét a kincs plasztiktokjában. 

- Vegye ki a képet - bátorította Mr. Gaunt. 

Brian szava nem akart megeredni. Károgás lett a válasza: - Nem merem. 

- No majd én - vállalkozott Mr. Gaunt. Kivette Brian kezéből a tokot, gondosan ápolt ujjaival 

belenyúlt, és előhúzta a képet, úgy adta vissza Briannek. 

Brian még a toll barázdáját is láthatta a papíron, ahogyan Sandy Koufax rávéste a nevét... A 

nevüket! A rányomtatott kézjegye Sanford Koufaxot mondott, az ajánlása meg Sandy Koufaxot. 

Nem szólva arról, hogy ajánlással az igazi! Hiszen ez a kártya Sandy kezében forgott, maga írta rá 

legendás nevét! 

De nemcsak a magáét, Brianét is! Valamelyik gyerek, akit Briannek hívtak ugyancsak, ott 

lesett rá az öltöző ajtajában mérkőzés előtt, és a nagy reményű Sandy Koufax maga kanyarította rá 

az ajánlást, talán még a rágógumit sem vette ki a szájából... De hátha énrám gondolt? 

S megint fordult vele egyet a világ, mint az előbb, amikor a fa kövületét szorongatta: Csak 

most sokkal elsöprőbb érzés volt. 

Frissen nyírt fű illata. 

Bot súlyos csattanása lóbőrön. 

Rikkantások és nevetés, baseballcsapat öltözőjéből. 

- Tiszteletem, Mr. Koufax, aláírná énnekem ezt a kártyát? 

Keskeny arc. Barna szem. Gesztenye haj. A sapka lekerül róla, fejvakarás a haj tövén, majd 

visszakanyarodik rá a sapka. - Persze, öcsi. - Koufax elveszi a kártyát. - Hogy hívnak? - Briannek, 

Brian Seguinnek. 

Percegés a kártyán. Vésett tűz. 

- Csatár leszel te is, ha megnősz, Brian? - A kérdés lélektelen. Közben föl sem néz, jobb kezével 

fogja a kártya sarkát, úgy kanyarítja rá nevét hamarosan-legendás baljával. 

- Ha lehet. 

- Eddzél szorgalmasan! - Azzal visszaadja a kártyát. - Meglesz! 

S a jövő legendája már indul is. Lusta sétája kocogásba csap a frissen nyírott füvön a gyúróba. 

Árnyéka kocogva követi... 

- Brian? Brian! 

Csontos ujjak pattogtak az orra alatt... Mr. Gaunt ujjai. Brian ocsúdik kábulatából, és látja, 

hogy Mr. Gaunt kuncogva figyeli. 

- Elszálltál, Brian? 

- Bocsánat - mentegetőzött Brian vörösen. Tudta, hogy vissza kellett volna adnia a kártyát 

már, de a keze nem eresztette. Mr. Gaunt tekintete megint a szemébe mélyedt, nem is, inkább a fejébe; 

és Brian megigézetten bámult. 

- Nohát - mondta Mr. Gaunt végül. - Mondjuk, Brian, hogy maga a vevő. Feltéve, de meg 

nem engedve. Mennyit adna ezért a kártyáért? 

Brian úgy érezte, kőgörgeteg zúdul a mellére. - Több pénzem nincs, csak... 

Mr. Gaunt keze a magasba lendült. - Csitt! - mondta szigorúan. - Harapjon a nyelvére! Vevő 

soha meg ne mondja, mennyi a pénze! Hiszen akkor a tárcáját a kezébe nyomhatná a kereskedőnek, 

még a zsebét is kiforgathatná a padlóra a vásár kedvéért! Ha az alkuhoz nem ért, hallgasson, fiam. 

Brian úgy érezte, úszik a kék tenger szemében. 

- Ennek a kártyának az ára kettős. Egyik fele készpénz. Másik fele megállapodás dolga. Érti? 

- Értem - válaszolta Brian, pedig messze járt megint. Messzi Castle Rocktól, a Hasznos 

Holmiktól, sőt messzi tulajdon magától is. De a messziségben sem tapasztalt egyebet Mr. Gaunt 

tenger szeménél. 

- Az 56-os, kézjeggyel ellátott Sandy Koufax-kártya készpénzára nyolcvanöt cent - mondta 

Mr. Gaunt. - Méltányos ár? 

- Nagyon - válaszolta Brian síri hangon. Úgy érezte, távolodik egyre, s hogy ekkora távolságban 

elmosódik a világos emlékezet is. 

- 15 -

- Helyes - szólt Mr. Gaunt hangja simogatón. - Az alku szépen halad. Lássuk a megállapodást. 

Ismer egy Wilma Jerzyck nevű nőt, Brian? 

- Há hogyne - szólt ki Brian a ráboruló sötétségből. - Wilma minekünk szembe lakik. 

- Így is van - helyeselt Mr. Gaunt. - Hát jól figyeljen, Brian... - S nyilván mondta tovább is, 

csak Brian nem emlékezett, mit. 

Arra eszmélt, hogy Mr. Gaunt tapintatosan tessékeli a Fő utcára, és hangoztatja, mennyire 

örült a találkozásnak továbbá kérte, hogy tudassa anyjával és minden barátjával, mennyire elégedett 

az új üzlettel. 

- Meglesz - ígérte Brian. Zavart volt, de kergetőző jó érzései mintha arról vallottak volna, 

hogy üdítő kora délutáni álomból ébredt. 

- Aztán lássam hamarosan - szólt utána Mr. Gaunt, de mire Brian visszanézett, már csak ezt 

olvashatta az ajtón: 

7 

ZÁRVA 

Mintha órákat töltött volna a Hasznos Holmik boltjában, de a bank órája azt tudatta vele, 

hogy csupán négy múlt tíz perccel. Eszerint húsz percnél több ideje nem telt benn. Fölkapott volna 

kerékpárjára, de meggondolta. Hasának döntötte a kormányt, s belemélyedt két nadrágzsebébe. 

Az egyikből hat fényes rézcentest halászott ki. 

A másikból Sandy Koufax kézjegyes igazolókártyáját. Eszerint nyélbe ütötték a vásárt - ámbár 

Brian meg nem mondhatta volna, ha megnyúzzák sem, miben egyeztek meg. Csupán Wilma 

Jerzyck nevének elhangzására emlékezett. 

Minden jót kívánok barátomnak, Briannek: Sandy Koufax. A pénzét megérte, akárhogy szólt 

az alku. 

Az ilyen kártya mindennél drágább a világon. 

Brian óvatosan belecsúsztatta oldaltáskájába, hogy meg ne törjön, azzal nyeregbe pattant, és 

sietősen tekert hazafelé. A vigyorgás nem hervadt a képéről. 

8 

MÁSODIK FEJEZET 

Amikor új-angliai kisvárosban üzlet nyílik, lehetnek a polgárok bármilyen bugrisok, viselkedésük 

megállná a helyét nagyvárosban is ilyenkor. Új galéria nyitása New Yorkban vagy Los 

Angelesben a majdani törzsközönség zárt csoportját meg a látogatók gyülekezetét vonzza. Új klub 

nyíló ajtaja előtt talán sorakoznak is rendőrkordonok és a sajtó paparazzóinak villófényes pergőtüzén 

belül. Meg az izgatott beszélgetés a Broadwayn, ha új darabot tűznek műsorra, akár falrengető 

sikert ígér, akár biztos bukást... 

Amikor új-angliai városkában nyílik üzlet, se tömeg, se sor nem várja. A redőnyt felhúzzák, 

az ajtókat megnyitják, és a kínálat nyilvánvaló, de a reménybeli vevők oly fásultan és oly ritkán 

szállingóznak, hogy a boltosnak a pártatlan szemlélő sem jósolhat semmi jót. 

Az érdeklődés látható hiánya persze leplezhet feszült várakozást és még feszültebb figyelmet 

- hiszen Cora Rusk és Myra Evans csupán két nő volt, találomra, akik izgatott telefonokat váltottak 

már hetekkel azelőtt, hogy a Hasznos Holmik boltja megnyílt volna. Azonban sem izgalom, 

sem várakozás nem változtat a kisvárosi tartózkodáson. Nem illő tenni ezt vagy azt, kivált nem Bostontól 

északra, keménykötésű jenki közösségekben. Megvannak ők maguknak, kivált az év kilenc 

hónapjában, ezért ildomtalan a korai vagy a kelleténél nagyobb érdeklődés. 

1 

- 16 -

De akár kisvárosban nyílik új üzlet, akár nagyvárosban galéria társadalmi csinnadrattával, a 

résztvevőkben izgalom gerjed, és az izgalmat íratlan-változhatatlan és mégis igen hasonló törvények 

szabályozzák. Közülük egy, hogy elsőnek érkezni tilos. Ezt a sarkalatos törvényt persze egyvalakinek 

mindenképp meg kell bontania, azonban az új üzlet üresen tátong vagy húsz percig, mikor 

már a ZÁRVA lekerült az ajtajáról. Illetve tábláját a NYITVA felére fordították. És az efféle 

alkalmak szakértője megjósolhatja bízvást, hogy az első látogatók fürtökben érkeznek majd - egy 

pár, egy hármasfogat, de leginkább négyes hölgykoszorú. 

A második törvény, hogy a reménybeli vevő legyen fagyosan udvarias. A harmadik, hogy 

nyitás alkalmával senki ne tudakozódjék a boltos múltja vagy hitellevelei iránt. A negyedik, hogy 

nem illő a boltost isten-hozott-ajándékban részesíteni, kivált nem ragacsos házi süteményben vagy 

tortában. Az utolsó törvény pedig éppoly hajthatatlan, akár az első: utolsónak maradni tilos. 

Ez a darutánc, amelyet nevezhetnénk akár a Női Tapogatózás Táncának, elhúzódhat két hétig 

vagy két hónapig. Viszont el sem kezdődik, ha az új üzletet városbeli nyitja. Inkább egyházi szeretetvendégségre 

emlékeztet ez a fajta alkalom - laza, vidám és unalmas. De ha a kereskedő Messziről 

Jött Ember - s ha kimondják, hangzanak benne még a nagybetűk is -, a darutánc holtbiztos. Mire 

pedig vége szakad (s az újságba ugyan senki hirdetést nem tesz, hogy vége, mégis tudni való), vagy 

egyenletessé válik az üzletmenet, és az elégedett vásárlók utóbb jelennek meg hódolatuk apró ajándékaival 

vagy akár meghívásokkal - vagy megbukik az üzlet. S a Castle Rockhoz hasonló kisvárosokban 

a bukás köztudomásúvá válik hetekkel vagy akár hónapokkal azelőtt, hogy a szerencsétlen 

boltos ráébredne. 

Castle Rockban mégis akadt egy nő legalább, aki nem járt el az engesztelhetetlen törvény 

szellemében. Polly Chalmersnek hívták, övé volt a Varró Nők varrodája. Nem is várt tőle senki illő 

viselkedést. Különcködőnek ítélte Castle Rock teljes hölgytársadalma s az urak közül is jó néhány. 

Polly már eddig is sok bonyodalommal lepte meg Castle Rock erkölcsi ítélőszékét. Mindenekelőtt: 

el nem dönthette teljes bizonyossággal senki, hogy Polly most Helybéli vagy Messziről 

Jött. Castle Rockban született és nevelkedett ugyan, csakhogy tizennyolc esztendős korában szerelemgyereket 

fogott Duke Sheehantól, és úgy hagyta el szülővárosát, hogy már domborodott a háza 

eleje. Ez 1970-ben történt. Azóta Polly csupán egyszer tért vissza, majd aztán 1987-ben végképp 

hazatelepedett. 

Rövid látogatása 1975-ben kezdődött, amikor bélrákban haldokló apját látogatta meg. Amikor 

apja meghalt, anyját döntötte ágynak szívroham, így aztán Polly őt ápolhatta tovább. Lorraine 

Chalmersszel aztán 1976 kora tavaszán végzett egy újabb szívroham. Polly (akit a hölgyek szemében 

titokzatosság fénykoszorúja övezett) eltemette, majd ismét eltűnt Castle Rockból. 

Ezúttal végképp - így szólt az ítélőszék döntése. S amikor az utolsó Chalmers, a vénséges 

Evvie néne is jobblétre szenderült 1981-ben, Polly pedig nem jelent meg a temetésén, a döntés jogerőssé 

vált. Csakhogy négy esztendeje visszatért mégis, és megnyitotta varrodáját: Úgy tetszett, bár 

bizonyossággal nem szolgálhatott senki, hogy Evvie néne pénzén alapította vállalkozását - mert 

ugyan ki másra hagyta volna pénzét a vén habókos? 

Az emberi komédia türelmes szemlélői (márpedig Castle Rockban is került ilyen) nem kételkedtek, 

hogy ha Polly varrodája beválik, ő pedig gyökeret ereszt, idők múltával minden titkára 

fény derül. Polly azonban különcködő volt, így aztán a kifejletre várniuk kellett, sajnos. 

A közbülső éveket San Franciscóban töltötte, ennyi kiderült, de sokkal több nem. Lorraine 

Chalmers is nagy hallgatásba burkolózott tékozló leánya felől annak idején. Hogy Polly ott tovább 

járta az iskolát? Vagy másutt? A varrodát úgy vezette, mint akinek tanult szakmája a varrás, sőt talán 

a kereskedelem is, de ez találgatás volt csupán. Egymaga tért haza - de vajon volt-e férjnél San 

Franciscóban vagy amerre megfordult az Akkor és Most időközében? Erről sem mondhatott senki 

semmit. Bizonyos csak az volt, hogy a Sheehan fiúhoz nem ment hozzá, mert az elállott tengerésznek, 

szolgált néhány évet, és azóta valahol New Hampshire-ben ingatlanügynök. Homályban maradt 

a legfőbb kérdés is: miért tért haza Polly ennyi esztendő múltán. 

Sokan tudni szerették volna, mi történt a borulós Polly kocájával. Elvétette-e? Örökbe adtae? 

Megtartotta-e? S ha meg, később meghalt-e? Vagy él máig; intézetben valahol, és megereszt anyjának 

egy-egy levelet hébe-hóba? Sajnálatos volt a tudatlanság e tekintetben is. Az a leány, aki a 

távolsági buszon elindult a domborodó háza elejével, az mára a negyvennek tartott, és hiába élt és 

- 17 -

dolgozott Castle Rockban immár négy esztendeje, senki meg nem mondhatta, fiú-e vagy lány az a 

koca, aki miatt elbujdosott. 

Polly Chalmers nemrégiben újra bizonyította különcködő voltát, nem mintha a város újabb 

bizonyítékra szorult volna: összeszűrte a levet a Castle Rock-i járás seriffjével, Alan Pangbornnal, 

akinek a felesége meg a kisebbik fia másfél évvel ezelőtt meghalt. Polly viselkedése nem volt éppen 

botránkoztató, csupán különleges, mint a tejbetök. Azért senkit nem lepett meg, hogy most a Fő utcán 

látja, amint megindul a varrodájából a Hasznos Holmik boltja felé, kettő perccel tíz után október 

kilencedikének reggelén. Az sem lepett meg senkit, hogy a kesztyűs kezében mit szorongat - 

porcelán tortatartót. 

Jellemző. Castle Rock nagyközönsége csupán ennyit mondhatott. 

A Hasznos Holmik kirakatáról levakaródott a mész, és egy tucat mindenféle került bele: 

órák, ezüst evőeszközök, egy festmény, szárnyasoltárra emlékeztető gyönyörű képkeret - boldog 

lesz, aki majd szeretteinek fényképével töltheti meg! Polly helyeslően jártatta szemét a kirakott árukon, 

majd az ajtóhoz lépett. NYITVA - mondta a táblája, azért Polly megnyomta a kilincset. Csengettyű 

szólalt meg a feje fölött - azóta kerülhetett a helyére, hogy Brian Rusk megtette előzetes látogatását. 

A boltban új szőnyegpadló és friss festés szaga terjengett. Napsugár játszott a falakon, s 

amint Polly a tárlókon is megjártatta a szemét, ez a gondolata támadt: Boldogulni fog. Senki még a 

küszöböt át nem lépte, de én máris megmondom. Az efféle ítéletek pedig nem voltak jellemzőek 

Pollyra, sem az a helyeslés, amiből ítélete következett. 

Szálas ember hajlott az egyik tárló fölé. A csengettyűszóra feltekintett, és rámosolygott 

Pollyra. - Üdvözlöm! 

Polly prózai léleknek gondolta magát, aki tudja, amit tud. S mert első pillantásra tetszett neki 

az üzlet, csupáncsak az zavarta meg, hogy zavart érez, amikor az idegen férfi szemébe tekint. 

Ismerem valahonnan - ez volt a zavar felhőjéből kibontakozó első gondolata. - Találkoztam 

vele, csak hol? 

Egy pillanat kellett, amíg eszmélt, hogy nem találkozott vele sehol. Déjá vu, gondolta meg. 

Ez az érzés elkap egyszer-egyszer mindenkit: a jelen pillanat emlékké válása. Zavaró, de mindennapos. 

Egy pillanatra el is hagyta a magabízása. Eléggé félszegen mosolygott vissza a férfira, majd 

megpróbálta bal kézre fogni a tortatartót. Fájdalom szúrt a csuklójába két éles villanással, mint a 

rozsdaálló villa. Köszvénye volt csak, de úgy fájt, akár a fene. De az esze megint ott volt, ahol kellett. 

Nem fogott neki habogni... Csak fájdalmára figyelmes lehetett a férfi, mert a mogyoróbarna tekintete 

követi. 

- Én üdvözlöm - mondta. - Polly Chalmers a nevem. Enyém a kis varroda két üzlettel lejjebb. 

Azért gondoltam, ha már szomszédok vagyunk, átugrok, és üdvözlöm Castle Rockban, mielőtt 

még a vevők elöntik. 

A férfi mosolygása szétáradt, és Polly érezte, hogy válaszmosolyra húzódik az ő szája is, bár 

a bal keze fájt, mint a veszett fene. Ha nem volnék szerelmes Alanbe, gondolta meg, alighanem a 

lába elé borulnék ennek. „Mutassa, merre az ágya, Mester, és követem lábujjhegyen!” Kuncogásra 

ingerelte az a gondolat is, hány hölgy fog ide benézni ma még, és távozni azzal a gondolattal, hogy 

belezúgott a tulajba. Látta, hogy nem visel jegygyűrűt - olaj lesz a tűzre ez is. 

- Örvendek a találkozásnak, hölgyem - mondta a férfi, és elébe sietett. - Leland Gaunt vagyok. 

- Jobbját nyújtotta siettében, majd tanácstalanul megállt, amikor látta, hogy Polly hátralép. 

- Bocsásson meg - tiltakozott -, én nem foghatok kezet. Nem udvariatlanság. Köszvény. - 

Letette a porcelán tortatartót a legközelebbi tárlóra, és megemelte szarvasbőr kesztyűbe bújtatott két 

kezét. Semmi szörnyűt nem mutatott, bár láthatóan torzult volt mind a kettő, a bal talán inkább a 

jobbnál. 

Akadtak olyan női vélemények a városban, hogy Polly még büszke is a bajára. Különben 

miért tüntetne vele, de a külsejére adott, és torz keze zavarta. Azért mutatta meg mindjárt. És a kézfelmutatást 

szinte mindig ez a sietős gondolat kísérte: Tessék. Megvagyunk. Térhetünk a tárgyra. 

- 18 - 

2

Akinek mutatta, azok többnyire zavarban vagy éppen kínban voltak. Gaunt nem. Gaunt 

megragadta Polly szerint erős kezével a felsőkarját, azt szorította meg a keze helyett. Polly érezhette 

volna úgy is, hogy bizalmasság ez első látásra, de a jelképes, gyors mozdulat mulatságos volt inkább. 

Gyorsaságának azért örült. Gaunt fogása valahogy száraznak és kellemetlennek tetszett még a 

könnyű átmeneti kabáton keresztül is. 

- Nyilván kellemetlen varrodát vezetnie így. Hogyan boldogul? 

Ilyen kérdést másoktól nemigen hallott Polly. Ha Alant nem számította, ilyen egyenesen 

nem szegezte neki senki. 

- Varrtam, varrtam, és jó képet vágtam hozzá - felelte. - Azóta már öt-hat részidős varrólánnyal 

dolgozom, és lehetőleg megmaradok a szabásminták rajzolásánál. Vannak persze jobb napjaim 

is. - Ez nem volt éppen igaz, de a maga vigasztalására megjárta. 

- Örülök mindenképpen, hogy átfáradt. Engem viszont, ha az igazat megvallhatom, lámpaláz 

kínoz. 

- Ugyan! Miért? - Polly az emberek megítélésével még annyira sem sietett, mint az új helyzetekbe, 

környezetekbe való beletalálkozással, azért meglepte - sőt megdöbbentette -, milyen hamar 

megmelegedett itt. Holott ezt az embert nem ismeri egy perce sem! 

- Az a kérdés gyötör, mit teszek majd, ha nem tér be senki. Állok itt, és nem nyitja rám az 

ajtót egy lélek. 

- Jönnek, ne féljen - biztatta Polly. - Kíváncsiak az áruira. Fogalma nincs senkinek, mit kínálhat 

a Hasznos Holmik boltja... Még fontosabb, hogy magára kíváncsiak. Ilyen csöpp helyen, 

mint Castle Rock... 

- ...senki nem akar kíváncsinak látszani - fejezte be a mondatát Gaunt. – Tudom én. Volt 

dolgom elég kisvárossal. A józanabbik eszem tudja, hogy jól tetszik megítélni a helyzetet, de egy 

riadt hang azt súgja: „Nem jönnek, Leland! Meglásd, seregestül maradnak távol!” 

Polly nevetett, mert eszébe jutott, hogy ilyen balsejtelem környékezte őt is, amikor varrodáját 

nyitotta. 

- Hát ez mi? - tudakolta Gaunt, és egyik kezével megérintette a porcelán tortatartót. Most 

Pollynak is a szemébe szökött, amit már Brian Rusk megfigyelt: hogy mutatóujja és középső ujja 

hajszálra egyforma. 

- Torta. S ha csak félannyira ismeri ezt a várost, mint amennyire ismeri, megjósolom, hogy 

az első és utolsó köszöntő tortája ma. 

Gaunt láthatóan örült, és rámosolygott Pollyra. - Köszönöm! Szívből köszönöm, hölgyem. 

Milyen megható! 

És íme, Polly maga lepődött meg a legjobban, hiszen rövid ismeretség után senkit föl nem 

jogosított, hogy keresztnevén szólítsa (sőt gyanakodott, mert formáltak hozzá jogot elegen, ingatlan- 

és biztosítási ügynökök, autók vigécei), mikor kicsúszott a száján: - Ha szomszédoknak meg is 

maradunk, nem szólítana Pollynak inkább? 

Lúdláb, állapította meg Leland Gaunt, amint a födelet leemelte, és beleszagolt a tartóba. Aztán 

megkérte Pollyt, hogy költsön el egy szeletet vele. Polly szabadkozott, Gaunt erősködött. 

- A varrodában nyilván fogadja valaki a vendéget - mondta -, hozzám pedig be nem teszi a 

lábát senki még egy félóráig legalább. Megadják az illedelmes késés idejét, addig pedig megtudhatok 

magától ezerfélét a városról. 

Polly maradt. Gaunt a függönyös ajtón eltűnt az üzlet végében, majd hallani lehetett, amint 

lépcsőn kaptat tányérért és villáért. Nyilván fönn lakik, akár ideiglen, fordult meg Polly fejében. 

Nézelődni kezdett, hogy a várakozás idejét kitöltse. 

A bejárat melletti falon keretbe foglalt írás tudatta, hogy az üzlet délelőtt tíztől délután ötig 

lesz nyitva hétfőn, szerdán és pénteken, valamint szombaton. Keddenként és csütörtökönként csupán 

„személyes érdeklődésre” nyit mind a nyár elejéig - amikor, gondolta el Polly kajánul, majd 

jönnek a szertelen turistanépek meg a költekező nyaralók. 

Különlegességek boltja a Hasznos Holmik, így döntött, mégpedig a választékosabbik fajtából, 

csak amint jobban körülnézett, látta, hogy a besorolása nem ilyen egyszerű. 

- 19 - 

3

A kiállított áru, amit Brian látott előző délután - kövület, polaroid fényképezőgép, Elvis 

Presley képe és egyéb csecsebecsék -, ott volt mind, de választékuk vagy félszáz darabbal bővült. 

Egy kicsiny szőnyeg a csontszínű falon kisebb vagyont érhetett - török volt és régi. Az egyik tárlóban 

ólomkatonák gyűjteményét látta - lehettek régiek, de Polly tudta, hogy azok is régiesek, amiket 

múlt hét keddjén öntöttek Hongkongban. 

Igen változatos volt a kínálat. Ha Elvis képét tekintette, az többe nem került akármelyik 

amerikai sokadalomban 4,99-nél. Viszont egy amerikai sasból formált semmitmondó szélkakas 

mellett ott állt egy zománcüveg lámpaernyő, az megérhetett nyolcszáz és ötezer dollár közt bármennyit. 

Egy ütött-kopott és dísztelen teáskannát két csodálatosan szép francia baba támasztott, és 

ahogy pirosítós arcukat, csipkebugyis lábszárukat elnézegette, az árukat megbecsülnie is bajos lett 

volna. 

Külön osztályt alkottak a baseballkártyák, régi dohányreklámok, a harmincas évekből való 

regényújságok (Lélegzetállító történetek, Hajmeresztő történetek, Idegborzoló történetek), s az osztály 

magvát undorrózsaszín asztali rádió alkotta - az ötvenes évek kaucsukműve. Vonzódtak az emberek 

ilyen színekhez, ha nem a liberálisok színvallása volt. 

Nem minden tárgyat, de a legtöbbet apró tábla magyarázta: Három kőzetbe telepedett telér 

Arizonából; Racsnis kulcskészlet. Az előtt a szilánk előtt, amelyik Briant annyira megbabonázta, ez 

állt: Fa kövülete a Szentföldről. A kártyák, reklámok és regényújságok előtt pedig: Mások megrendelhetők. 

Ha vicik-vacak volt, ha kincs: árcédula semmire nem került. 

Gaunt két kistányérral érkezett vissza - nemes kőcserép, semmi különös - meg tortaszeletelő 

késsel és két villával. - Odafönn kardalészában minden - vallotta meg, azzal leemelte a tortatartó 

födelét, és gombjával lefelé állította a legközelebbi tárlóra, hogy össze ne kenje üvegét a peremére 

tapadt csokoládémázzal: - Amint egyenesbe jövök, nézek majd házat, addig ellakok itt az üzlet fölött. 

A kartondobozoktól egyelőre mozdulni alig bírok. Nagyon elegem van belőlük. Kit ajánlana... 

- Ne akkorát - tiltakozott Polly. - Hova gondol! 

- Nem bánom - mondta Gaunt könnyedén, és a vastag szeletet a maga tányérjára fektette. - 

Inkább a has fakadjon, mint valami maradjon! Ilyen vékony jól lesz? 

- Lehetne még vékonyabb? 

- Ahhoz már beretva kéne - nevetett Gaunt, és lemetszett egy keskeny szeletet. - Isteni az illata! 

Még egyszer köszönöm, Polly. 

- Jó szívvel hoztam. 

Kellemes az illata, állapította meg ő is. Bár nem volt sovány koszton, szabadkozni nem merő 

jólneveltségből szabadkozott. Az utóbbi három hétben a vénasszonyok nyarának csodálatos ajándékát 

élvezte a város, hétfő óta azonban hidegre fordult az idő, és Polly keze megérezte a változást. 

Ha majd megszokja a hideg időt, megenyhül a fájdalma is, remélte, mert eddig így volt mindig. De 

Polly tudta azt is, hogy baja nem javul a korral. S ezen a reggelen annyira hasogatott a keze, hogy 

azt hitte, most hagyja cserben végképp - tudta ő, miért kell tiltakoznia. 

Lehúzogatta a kesztyűjét, és megpróbált az ujjain lazítani. Hasogató fájdalom hatolt föl a 

könyökéig. Újra próbálkozott, a fájdalom várakozásában már a fogát is összeszorította. Most nem 

volt akkora a fájdalom. Megnyugodott egy kissé. Nem lesz baj. Élvezhetné a tortát jobb lelkiismerettel, 

de így is jó. Óvatosan fogta meg a villa nyelét, nem kulcsolta rá az ujjait, s amint az első falatot 

emelte a szájához, látta, hogy Gaunt együttérzően figyeli. Most tör ki belőle a részvét, gondolta. 

Most tudom meg, hogy a kedves nagypapát is köszvény gyötörte. Vagy a volt feleségét. Vagy valami 

retyerutyáját. 

Gaunt azonban nem tett részvétnyilatkozatot. Szemét ámulattal emelte a mennyezetre, amint 

az első falatot forgatta a szájában. - Nem tudom, nem pályát tévesztett cukrász-e. 

- Nem az én művem - tudatta vele Polly. - De a bókot továbbítom az illetékesnek. Házvezetőnőmnek, 

Nettie Cobbnak. 

- Nettie Cobb? - visszahangozta Gaunt tűnődőn, és újabb szeletet metszett. 

- Az a neve. Ismeri tán? 

- 20 - 

4

- Nem hinném. - Ezt úgy mondta, mint aki e pillanatban ért vissza a valóság talajára. - Senkit 

nem ismerek Castle Rockban. - S a szeme sarkából nagy ravaszul pillantott Pollyra. - Talán elcsalhatnám 

magától? 

- Szó sem lehet róla - nevetett Polly. 

- Ingatlanügynök érdekelne - fordított a szón Gaunt. - Melyik élvezi a bizalmát a leginkább? 

- Egyik se, mert tolvaj mind. De talán Mark Hopewell a legelviselhetőbb. 

Gaunt nevetést fojtott el, és kezét a szája elé emelte, hogy tortamorzsák ki ne repüljenek. 

Akkor meg a köhögés jött rá, és Pollynak eszébe jutott: ha a keze nem fájna, nyilván hátba veregetné 

bajtársiasan. Megtetszett neki első látásra, hiába. 

- Bocsánat - köszörülte a torkát Gaunt. - Szóval tolvajok valahányan? 

- Nekem elhiheti. 

Ha Polly más nőnek születik, és nem ad arra, hogy múltja az ő titka maradjon, talán ő tesz 

fel kérdéseket Gauntnak: Mi szél hozta Castle Rockba? És honnan? És meddig? És nős ember-e? 

Polly azonban nem született másnak, azért inkább Gaunt kérdéseire válaszolt - méghozzá örömest, 

hiszen a kérdései nem őt illették. A városról tudott volna meg többet, a Fő utca forgalmáról télen, és 

hogy vehetne-e itt valahol jól fűtő svéd kályhát, meg hogy biztosításért mit kérnek itt, és más apróságokat. 

Fekete bőrbe kötött keskeny jegyzettömböt is húzott elő a zsebéből, abba jegyezgette a neveket. 

Polly a tányérjára pillantott, és látta, hogy eltüntette ő is a tortát. A keze sajgott, de nem anynyira, 

mint amikor az üzletbe lépett. Eszébe jutott az is, hogy majdnem meggondolta a látogatást, 

akkora kínban volt már otthon. Mindegy, nem bánta meg, hogy eljött. 

- Mennem kell - mondta az órájára pillantva. - Rosalie azt hiszi, elvesztem. 

Gaunt takarosan egymásra tette a tányérokat, a villákat rájuk, a tortatartóra pedig visszahelyezte 

a födelet. - Visszajuttatom, amint bekebeleztem a többit - ígérté. - Ráér? 


- Akkor délután vissza is juttatom. 

- Nem sürgős - mondta Polly, amíg Gaunt az ajtóhoz kísérte. - Örülök, hogy találkozhattunk. 

- Köszönöm a látogatást - volt Gaunt válasza, és Polly egy pillanatig azt hitte, megfogja a 

karját megint. Nem szívesen emlékezett az érintésére, de aztán nem is került rá a sor. Mekkora szamárság! 

Ráadásul a kezem se hasogat már annyira. 

- Jobbulást kívánok. 

Polly kinyitotta az ajtót, és habozón megállt. Rendben van, nem firtatja az életét, de egyvalamit 

megtudott volna mindenképp. - Sokféle érdekességet láttam... 

- Örülök, hogy... 

- ...de árat semmin. Miért? 

Gaunt mosolygott. - Az én bogaram, Polly, hogy alku nélkül mit sem ér a vásár. Perzsa szőnyegkereskedő 

lehettem előző életemben. Vagy iraki? Igaz, ezt még meggondolni sem ajánlatos 

manapság. 

- Tehát a piachoz szabja az árait? - ugratta Polly. 

- Mondhatjuk úgy is - nézett rá Gaunt komolyan. Mogyorószeme megint elkápráztatta 

Pollyt. - Bár inkább szabom a másnak szóló hasznához. 

- Értem. 

- Csakugyan? 

- Azt hiszem. A hasznot a nevében viseli a bolt. 

Gaunt megint elmosolyodott. - Igaz is. Igaz is. 

- Hát akkor élénk érdeklődést, Mr. Gaunt... 

- Nem így egyeztünk. Leland vagy Lee. 

- Legyen Leland. A fontos, hogy ne aggodalmaskodjon. Péntekre már gorillákat is fogadhat, 

hogy időben zárhasson. 

- Azt mondja? Jó is volna. 

- A viszontlátásra. 

- Ciao - szólt utána Gaunt, amikor az ajtót becsukta. Még állt mögötte egy darabig, és figyelte 

az üvegén át, hogy igyekszik Polly Chalmers lefelé az utcán, hogyan húzkodja a kesztyűt göcsör- 

- 21 -

tös kezére. Nem illett jó, ha nem is bomba jó alakjához a keze. Gaunt egyre mosolygott, s amint a 

mosoly szélesedett, kivillantak ragadozóra emlékeztető egyenetlen fogai. 

- Nem lesz itt semmi baj - vigasztalta magát az üres üzletben. - Menni fog, meglásd. 

Polly jóslata valóra vált. Aznap zárásig megfordult ott szinte minden Castle Rock-i nő - akik 

számítottak, azok legalábbis mind. Néhány férfi is betért, de szinte mindannyian a lelkére kötötték 

Gauntnak, hogy csak egy pillanatot szakíthattak útban bokros teendőik felé. 

Stephanie Bonsaint, Cynthia Rose Martin, Barbara Miller és Francine Pelletier érkezett 

elsőül, Steffie, Cyndi Rose, Babs és Francie egymást védő falkában futott be nem teljes tíz perccel 

azután, hogy Polly kifordult az új üzletből. Kifordultának híre mintegy lármafán terjedt az új-angliai 

porták során. 

Steffie és barátnői álmélkodtak, sziszegtek és sóhajtoztak, de megsúgták Gauntnak, hogy 

soká nem maradhatnak, mert bridzspartijuk napja a mai. Azt persze elfelejtették megsúgni, hogy 

robberra soha délután kettő előtt össze nem ülnek. Francie érdeklődött, honnan jött. Gaunt megmondta 

neki, hogy az ohiói Akronból. Steffie tudni kívánta, mióta foglalkozik régiségekkel. Gaunt 

felelete az volt, hogy kínálatát nem tekinti csupán régiségnek. Cyndi aziránt érdeklődött, régen él-e 

Új-Angliában. Egy ideje, felelte Gaunt. Egy ideje. 

Később megegyeztek mind a négyen, hogy az üzlet érdekes - mennyi furcsa mindenféle! -, 

de a beszélgetés, az nem ért sokat. Az új boltos éppolyan fukarul méri a szót, mint Polly Chalmers. 

Talán még fukarabbul. Babs ezután emlékezetükbe idézte - persze emlékeztek mindannyian -, hogy 

elsőnek Polly lépte át az új üzlet küszöbét, és vitt tortát is! Meglehet, találgatta Babs, hogy ismeri 

Mr. Gauntot... Korábbról. Amíg távol volt. 

Cyndi Rose egy Lalique-váza iránt nyilvánított érdeklődést, és megkérdezte Mr. Gauntot - 

aki a közelben volt ugyan, de nem lihegett a fülükbe, mint majd helyeslően megállapították -, mit 

kóstál ez a váza. 

- Mennyit adna érte? - nézett rá Gaunt mosolyogva. Cyndi kacéran visszamosolygott rá. - 

Hát ez lesz itt a szokás? 

- Ez - mondta Gaunt. 

- Nem nagy jövőt jósolok magának, ha a szűkmarkú jenkikkel bocsátkozik alkuba - fenyegette 

meg Cyndi Rose, s a barátnői már akkora érdeklődéssel figyeltek, mintha a wimbledoni bajnokság 

döntőjére jöttek volna. 

- Majd elválik - válaszolta Gaunt barátságosan ugyan, de némi dac is csendült a hangjából. 

Cyndi Rose jobban megnézte a vázát, és Steffie Bonsaint súgott valamit a fülébe. Cyndi rábólintott. 

- Tizenhét dollár - mondta ki az ajánlatot. A váza megért számítása szerint ötvenet testvérek 

között, de egy bostoni régiségkereskedésben elkérhettek volna érte akár száznyolcvanat is. 

Gaunt éket formált az álla alá két mutatóujjából. Brian nyomban ráismert volna a mozdulatára. 

- Attól tartok, negyvenötnél alább nem adhatom - mondta sajnálkozóan. 

Cyndi Rose szeme csillant. Nem rossz! Első pillantásra nem is annyira a Lalique-váza érdekelte, 

mint inkább az, hogy a titokzatos Mr. Gauntot szóra bírhassa. Most nézte meg a vázát jobban. 

Meg kellett hagynia, hogy szép munka, és otthon a nappaliban jól megállná a helyét. A nyaka körül 

a virágfüzér szakasztott olyan színű, mint a nappali tapétája! S amíg Gaunt ki nem mondta az árat, 

éppen egy csipettel többet, mint amennyi a pénztárcájában lapult, addig őneki meg sem fordult a 

fejében, hogy ekkora szüksége lehetne a vázára. 

Összedugta a fejét barátnőivel. 

Gaunt tapintatos mosollyal figyelte őket. 

Az ajtó fölött megcsöndült a csengő, és két újabb hölgylátogató érkezett. 

A Hasznos Holmik boltjában megindult az élet. 

5 

- 22 -

Amikor a Kőrisfa utcai bridzsklub tíz perccel később eltakarodott, Cyndi Rose Martin 

bevásárlózacskót vitt két fülénél fogva, benne a Lalique-vázát selyempapírban. Harmincegy dollár 

plusz forgalmi adóért sikerült megszereznie. A tűpénze szinte ráment, de Rose épp hogy nem dorombolt 

örömében. 

Utóbb mindig úgy érezte, megvágták, ha ugyan be nem csapták, ma azonban nem. Jó vásárt 

csinált most az egyszer. Sőt Mr. Gaunt meg is kérte, fáradjon vissza a hét során, akár már holnap, 

mert a váza párja is megérkezik! Ennek az egynek a helye a kis asztal közepén lesz a nappaliban, de 

ha megkerülne a párja, a kandallópárkány két sarkára állíthatná, és az volna a fantasztikus! 

Három barátnője egyetértett vele, hogy a váza megérte az árát, s ha Mr. Gaunt közlékenységével 

nem is voltak megbékülve, általában tetszett nekik. 

- A zöld szeme, az csodálatos - áradozott Francie Pelletier. 

- Zöld? - nézett rá Cyndi Rose riadtan. Ő mintha acélszürkének látta volna. - Nem néztem 

meg annyira. 

Uzsonnaidőben Rosalie Drake nézett be a varrodából Polly házvezetőnője, Nettie Cobb társaságában. 

Több hölgy nézelődött addigra már a boltban, a hátsó sarokban meg a Castle járási középiskola 

két diákja böngészte a kartondobozban lerakott rajzos élclapokat, és izgatottan sugdostak 

egymásnak. Bámulatos volt az egybehangzó véleményük, mennyi mindent találnának itt meglévő 

vagy tervezett gyűjteményeik díszéül, és reménykedtek, hogy az árak sem lesznek elérhetetlenek. 

Márpedig érdeklődniük kell, mert a lapokat rejtő plasztikzacskón sem volt árcédula semelyiken. 

Rosalie és Nettie odaköszönt Mr. Gauntnak, Gaunt pedig megkérte Rosalie-t, hogy tolmácsolja 

köszönetét a tortáért Pollynak. Szeme Nettie-t követte, mert az a bemutatkozás után szendén, 

de céltudatosan megindult az emlékpoharak kis gyűjteménye felé. Egy pillanat múltán ott is hagyta 

Rosalie-t, hadd nézegesse Elvis képét a Szentföldről való kövület mellett, és odasétált Nettie-hez. 

- Az emlékpoharak érdeklik, asszonyom? - duruzsolta a fülébe. 

Nettie Cobb annyira félénk volt, hogy megrezzent minden hangra, akár duruzsoló volt, akár 

harsány. Most is felkapta a fejét, és ideges mosollyal tekintett Gauntra. 

- Vénasszony vagyok én már, Mr. Gaunt, özvegy is, mert a férjem meghalt. 

- Osztozom gyászában. 

- Késő. Tizennégy éve már. Hát igen. De igaz, ami igaz, van odahaza néhány emlékpoharam. 

- Beszéd közben úgy remegett, mint az egér, ha macskával tárgyal. - De ilyen szép darabokra 

nemigen telne. A mennyországban sincs szebb ezeknél. 

- Ajánlanék akkor valamit - mondta Gaunt. - Vettem én még emlékpoharat egy csomót. Nem 

is olyan drágák, mint hiszi. S még szebbek is. Jöjjön be holnap, győződjön meg róla. 

Nettie megint megrezzent, és elhúzódott egy lépéssel, mintha Gaunt azt ajánlotta volna, 

hogy nézzen be holnap, mert addig csipdesné a fenekét, amíg... amíg sírva nem fakad. 

- Jaj, nem hinném... Csütörtökön akkora nálunk a fölfordulás... Mind akkor jönnek a vevők a 

holmijukért, tetszik tudni... 

- Annyi időt talán csak szakíthat! - szorongatta tovább Gaunt. - Hiszen Pollytól hallom, hogy 

tortát sütni is ráér... 

- Ízlett? - tudakolta Nettie idegesen. A tekintete elárulta, hogy azt várja válaszul: „Nem, 

nem, Nettie. A hasam csikart tőle. Aztán rám hozta a vékonyfosást. Azért most fölviszlek az odúmba, 

és addig csöcsörészlek, amíg tűzoltókért nem kiáltasz.” 

- Mennyei volt - dicsérte ehelyett. - Anyám tortáit juttatta az eszembe... pedig igen messzire 

kell visszaemlékeznem. 

Így kellett Nettie-vel beszélni. Bálványozta ő is az édesanyját, holott a jóasszony gyakran 

megagyalta kimaradozásaiért. Láthatóan meg is nyugodott most. 

- Hát örülök, hogy ízlett. Polly mondta, hogy süssem. Pollynál kedvesebb asszony a világon 

sincs talán. 

- 23 - 

6 

7

- Én is azt mondom, amióta találkoztam vele - helyeselt Gaunt, és odapillantott Rosalie 

Drake-re. Az még buzgón nézelődött, azért visszafordult Nettie-hez. - A finom tortáért, gondoltam, 

kedveskedek... 

- Szó se lehet! - riadozott Nettie. - Nekem a tortáért nem tartozik semmivel, de semmivel, 

Mr. Gaunt! 

- Azért nézzen csak be... Látom én, hogy ért az emlékpoharakhoz... Vissza is adnám akkor 

Polly tortatartóját. 

- Hát... annyi időt szakíthatnék... - És a tekintete arról árulkodott, hogy maga sem hiszi, amiket 

mond. 

- Nagyszerű - mondta Gaunt, és ott is hagyta Nettie-t, mielőtt meggondolta volna. Odament 

a fiúkhoz, és megkérdezte tőlük, találtak-e valamit. A két fiú a Hajóroncs meg az Andráskereszt regényújságjának 

néhány régi példányát mutatta. Öt perc múltán ezekkel meg egy csomó mással távoztak, 

és arcukon a bamba boldogság vigyorgását vitték. 

Alig csukták be az ajtót, nyílott ismét. Cora Rusk és Myra Evans állított be. Körülnéztek, és 

a szemük ragyogott, mint a mókusoké mogyorószüret idején. Nyomban ahhoz a tárlóhoz törtettek, 

amelyikben Elvis képét megpillantották, ráhajoltak, burukkoltak egymásnak, és fölszegték lakodalmas 

katlannál terebélyesebb farukat. Gaunt mosolyogva nézegette őket. A csengő csöndült újból. 

Az új vendég lehetett akkora darab asszony, mint Cora Rusk - Cora azonban dundi volt, ez meg tömör, 

mint valami sörhasú favágó. A blúza elején tenyérnyi fehér gombon vörös betűk hirdették: Az 

ÁRTATLAN ÖRÖMÖK KASZINÓJA! Az új hölgy arca éppannyi bájt sugárzott, akár egy hólapát. 

Kese haját kendő borította, s azt szigorú csomóra kötötte az álla alatt. Megállt az ajtóban, mélyen 

ülő apró szemét megjártatta az üzleten, akár a vadnyugati falurossza, aki szemügyre veszi először az 

ivóban időző erőket, aztán rúgja be a lengőajtót. A kutakodó hölgyek közül kevesen nézték meg. De 

amikor Nettie Cobb ráemelte a szemét, abban elkeseredett gyűlölet tükröződött. Ott is hagyta emlékpoharait 

nyomban. Sietős elindulása szemet szúrt, de az újonnan érkezett nő csupán végigmérte 

utálkozón, s már másutt járt a szeme. A csöngője csöndült, Nettie fordult ki az ajtón. Gaunt nagy 

érdeklődéssel figyelte a jelenetet. Egy pillanat múltán odalépett Rosalie-hoz. 

- Mrs. Cobb a tudta nélkül szaladt el, úgy látom. 

Rosalie meglepettnek látszott. - Ejnye... - kezdte, aztán neki is megakadt a szeme az újonnan 

érkezett asszonyon meg a kaszinót kiáltó fehér gombon a keble két dombja közt. Éppen a török 

szőnyeget nézte a bejáratnál oly merően, mint valami művészettörténész, s a két kezét roppant csípejére 

vágta közben. - Vagy úgy - mondta Rosalie. - Bocsásson meg, mennem kell nekem is. 

- Nemigen állhatják egymást Mrs. Cobb-bal, az a gyanúm - kockáztatta meg Gaunt, de 

Rosalie arcára alig csalt egy futó mosolyt. Gaunt a fejkendős asszonyra szegezte a szemét. - Hát ő 

ki? 

Rosalie elfintorodott. - Wilma Jerzyck - felelte. - De bocsásson meg... Szaladnom kell Nettie 

után. Ideges a természete. 

- Persze, persze - bólogatott Gaunt, és az ajtóig kísérte Rosalie-t. Magában pedig megállapította: 

„Nincs is egymaga.” 

Ekkor Cora Rusk kopogtatta meg a hátát. - A Király képét mennyiért vesztegeti? 

Leland Gaunt lefegyverző mosolyával fordult felé. - Beszéljük meg - ajánlotta. - Kegyed 

mennyire tartja? 

HARMADIK FEJEZET 

Castle Rock kereskedelmének új fellegvára bezárt vagy két órája, mire Alan Pangborn végiggörgött 

a Fő utcán a Városháza felé. Abban volt a seriff hivatala is meg a rendőrség is. Jelentéktelenebb 

kocsit nemigen vezetett Alannél senki. 1986-os Ford furgon volt, a család kocsija. Alan 

állapota nem volt éppen fényesnek mondható. Három sört hajtott le csupán, de az igen megszomorította. 

1 

- 24 -

Kipillantott a Hasznos Holmikra, amint elgurult előtte, és pillantása helyeselte az utca fölé 

bukó olajzöld ernyőjét legalább annyira, mint Brian. Az ernyők és ponyvák világában talán nem 

volt annyira járatos (hiszen a családjából senkit nem alkalmazott a Dick Perry-féle Nyílászárók és 

Portálok), annyit azonban megállapíthatott bízvást, hogy az ernyő a sok csiricsáré portál közt némi 

előkelőséget kölcsönöz a Fő utcának. Nem tudta ugyan, mit árul az új bolt - majd megmondja Polly, 

ha átlátogatott, mint reggel tervezte -, Alan azonban olyanfajta meghitt kis francia éttermet sejtett 

benne, ahová az ember főzni viszi nemrég szerzett barátnőjét. 

Ki is ment a fejéből a bolt, amint elhagyta. Két sarokkal odébb jobbra jelzett, és befordult a 

Városháza zömök tömbje és a vízmű fehér deszkaborításos épülete közt nyíló keskeny közbe. Ezt 

az átjárót csakis HIVATALOS JÁRMŰVEK RÉSZÉRE rendelte a helyhatóság. 

A fordított L-re emlékeztető Városháza udvara szűk parkolót hagyott a hivatalos járműveknek. 

Három helyét a seriff hivatalának szánta. Norris Ridgewick rozoga VW-bogara állt az egyik 

helyen. Alan a másikba állt be. Lekapcsolta a fényszóróját meg a motort, és a kilincsre tette a kezét. 

Azóta kerülgette fejfájás, amióta kilépett a portlandi Kék Ajtóból. Úgy kerülgette, mint a kalandok 

farkasa az izgulékony fiúk tábortüzét, majd egyszerre nekiugrott. Alan eleresztette a kocsi 

kilincsét, és hátradőlt a kormánynál, hátha megszabadul tőle. 

A portlandi kerületi bíróságon töltötte a napját a vád tanújaként négy, egymás utánra kitűzött 

perben. A bírói kerület négy járást foglalt magában - Yorkot, Cumberlandet, Oxfordot meg Castle 

járást - és a négy járás törvényének őrei közül Alan Fangbornnak kellett a legmesszibb utaznia a 

tárgyalásokra. A kerületi három bíró azért igyekezett a tárgyalásokat úgy szedni csokorba Alan 

számára, hogy egyszer-kétszernél többet ne kelljen beutaznia a bíróságra havonta. Ilyenképpen vált 

lehetségessé, hogy némi időt abban a járásban is töltsön, amelynek törvényes védelmére fölesküdött. 

Hanem aztán, ha a napját csakugyan benn kellett töltenie a bíróságon, úgy érezhette magát, 

mint a felvételiző diák, akitől itt ezt kérdezik, ott azt, s csak botorkál a termek közt naphosszat. Lehetett 

volna annyi esze, hogy ilyen nyomasztó napra nem iszik rá, de Harry Cross és George 

Crompton útban a Kék Ajtónak elcsalta őt is. Egy szavukba került. A négy büntetőper kapcsolatos 

volt egymással, illetéktelen behatolás és lopás, mind a négy Alan járásában. Így aztán könnyű volt 

Katát táncba vinni. 

Most a családi kocsi kormányánál bűnhődött könnyelműségéért. A feje fájt és hányinger 

környékezte, de ami ellen a három sört lehajtotta, a nyomott lelkiállapot, az most kettős súllyal nehezedett 

rá. 

Hahó! - kurjantott ki a feje hátsó zugából. - Megvagyok ám, Alan! Jó; hogy találkozunk! Tudod, 

mit? Hosszú, keserves napot tettél a füled mögé. És lám, Annie meg Todd azóta se támadt föl! 

Emlékszel még arra a szombat délutánra, amikor Todd rálöttyentette gyümölcsös tejét az elülső 

ülésre? Ide, ahova most az aktatáskád tetted, emlékszel? Aztán hogy legorombítottad! Húha! Ugye 

nem felejtetted el? Akkor jó! De ha elfelejtenéd, én mindig szívesen emlékeztetlek ám! Emlékezz! 

Emlékezz! 

Alan megemelte az aktatáskáját, és merően nézte az ülést. Igaz is; itt a folt. Meg az is igaz, 

hogy Toddot csúnyán megszidta akkor. Hogy lehetsz ilyen kelekótya? Ilyesmit kiáltott rá. Súlyos 

gorombaság nem hangzott el, csakhogy az ember ilyet se mondana a fiának, ha tudja, hogy egy hónappal 

később már nem lesz az élők sorában. 

Megfordult a fejében, hátha nem a három sör nyomasztja őt, hanem az, hogy a kocsit se takarította 

ki azóta. S most naphosszat a felesége meg a kisebbik fia szellemével furikázott. 

Áthajolt a kesztyűtartóhoz, hogy kivegye az iktatókönyvét. Vitte azt magával bíróságra, 

mindenhova. S ahogy benyúlt érte, valami hengeres tárgyba ütközött a keze, s kirántotta a könyvvel. 

Puffanva esett a padlóra. Alan rátette iktatókönyvét az aktatáskájára, és lehajolt, hogy mi az. A 

parkoló ívfénye felé tartotta, úgy nézte meg jobban, és fájdalom hasított belé. Polly a kezében hordozta 

köszvényét, ő a szívében - melyikük jár rosszabbul? 

A hengeres alumíniumdoboz Toddé volt persze. Todd akár beköltözött volna az Auburn-féle 

Varázsboltba, ha engedik! Ízléstelen kínálata megbabonázta: tüsszentőpora, kettős falú pohara, fingó 

párnája, műkutyaszara. 

Forgatta a kezében az alumíniumdobozt, és eszébe jutott, mennyire könyörgött a gyerek, 

hogy ezt a vacakot megvehesse a zsebpénzén. S ő mennyire kapálózott ellene, fia fejére idézvén 

öregapjának szavajárását: A bolond a pénzének hamar seggére vág. 

- 25 -

Annie azonban szelíd igazságot tett köztük akkor is. Lám csak, mit nem hallunk a ház műkedvelő 

varázslójától! Mit gondolsz, honnan szedi ez a gyerek a mindenféle bizgentyűhöz való nagy 

vonzalmát? Houdini képét nem találod más családban a falon, arany keretben! Csak nem azt magyaráznád, 

hogy bohó ifjúságodban dupla falú poharat soha meg nem kívántál? Hogy a kígyó-amogyoró-közt 

fortélyát meg nem próbáltad valakin! 

Ő pedig csak a vállát vonogatta meg a füle tövét vakarta, s utoljára szájas vén erénycsősznek 

tetszett. Akkor el is vigyorodott zavarában, és hiába takargatta a száját, Annie kiszúrta. Ez volt 

Annie szép tehetsége... A jó szeme, a derűje... mentsége is lett akárhányszor... 

Hadd vegye meg, Alan! Egyszer gyerek az a gyerek! És ne mondd nekem, hogy semmi mulatság 

abban a játékban... 

Hát ráhagyta a gyerekre, vegye. Aztán – 

aztán három héttel később rálötykölte a gyümölcsös tejét az ülésre! Azután négy héttel meg 

is halt! Meghaltak mind a ketten! Nahát! Nem fér a fejedbe máig, ugye? Pedig hogy repül az idő, 

igaz-e. Hát azt mondom, ne búsulj, mert én mindig jövök, és emlékeztetlek! El nem hanyagolnám, 

hiszen az én dolgom! 

A dobozon a felirat Ropogós Vegyes Mogyorót ígért. Alan lecsavarta a tetejét, és íme, másfél 

méteres kígyó szökött ki belőle, feje koppant a szélvédőn, majd onnan visszapattant az ölébe. 

Alan fia nevetését hallotta, és sírva fakadt. Nem volt ez már zokogás, csupán néma, fáradt sírás. 

Úgy tetszett, ki sem fogy a könnyből, amíg halott szeretteinek holmijából ki nem fogy...! Azokból 

pedig talált mindenütt. Már azt hitte, megszabadult az utolsótól, megint belebotlott egybe: Aztán 

még egybe. Meg még egybe. 

Miért is hagyta rá Toddra, hogy megvegye? És miért rohad még mindig a kesztyűtartóban? 

És miért kell neki ezzel a kocsival járnia? 

Előhúzta zsebkendőjét a farzsebéből, és fölitatta könnyeit. Aztán összecsavarta a rugót rejtő 

olcsó papírkígyót, és visszanyomta a mogyorót kínáló dobozba, rácsavarta a tetejét, és tűnődőn pattogtatta 

a tenyerén. 

Dobd el a fenébe! 

Nem hitte, hogy képes lenne rá. Ma este bizonyosan nem. Visszalökte a cseles dobozt - 

Todd legalábbis azt hitte, igen cseles, amikor megvette a szívéhez szóló boltban - a kesztyűtartóba, 

és rácsapta az ajtót. Majd az ajtókilincset ragadta meg, és egy lendülettel kipattant a kocsiból aktatáskástul. 

Nagyot szippantott a kora esti levegőből, azt remélte, segít. De csak a fakorhadás és vegyszer 

örömtelen szagát érezte, ahogy a rumfordi papírgyárak felől idesodorta a szél északról, vagy 

harminc mérföldről. A legjobb lesz, ha nyomban hívja Pollyt, és megkéri, jöjjön át. 

Azám! Nagy elme! - helyeselt a nyomasztó hang a fejében. - Jut eszembe, te Alan. Emlékszel, 

milyen boldog volt a gyerek a kígyóval? Kipróbálta mindenkin! Norris Ridgewickre majd a szívbajt 

hozta. Te meg kis híján behugyoztál nevettedben! Emlékszel? Hát nem csupa élet volt a gyerek? S 

még Annie mekkorát nevetett, amikor elmondtad neki! Tűzrőlpattant asszony volt! Az utolján talán 

már nem annyira, de teneked az sem szúrt szemet, igaz-e? Mert teneked megvolt a magad dolga. 

Thad Beaumonttal az az ügy, például. Az nem hagyott nyugodni. Hogy a tóparti házukban mi történt. 

És amikor már megtörtént, akkor is kijártál hozzá. Segítettél neki a búfelejtésben... Utoljára a 

felesége megunta, fogta az ikreket, és otthagyta Thadet… Amik történni szoktak ilyen váratlan. De 

teneked mégis ilyesmi a dolgod, hát nem lehet a szemed azon, ami tinálatok történik odahaza, ugye? 

Ejnye-bejnye. Ha a szemed nyitva, talán élne mind a kettő máig. Ezt se feledd. Mert ha elfelejtenéd, 

én emlékeztetlek... emlékeztetlek... emlékeztetlek... 

A kocsi oldalán háromarasznyi karcolást tapintott a benzintartály fölött: Ez már Annie meg 

Todd halála óta történt? Lehet, nem sokat számít. Végighúzta rajta az ujját még egyszer, azzal, hogy 

majd elviszi Sony műhelyébe, és lefújatja. Bár minek vacakolni vele? Miért nem inkább Harry 

Fordhoz viszi át Oxfordba, és cseréli kisebbre? Még nincs benne annyi mérföld, kerülhet akár jó 

csere... 

Csak hát Todd leöntötte az első ülést gyümölcsös tejjel! - tiltakozott a hang a fejében. - S 

még életében, hogy ne feledjük! Annie meg... 

- Fogdbepofád! - förmedt a hangra. 

- 26 -

Eljutott az irodájáig, s ott megtorpant. Nagy piros Cadillac Seville parkolt az ajtóban, szinte 

benyomta. Meg sem kellett néznie a rendszámtáblát, tudta úgyis, kié: KEETON 1. Keze végigsiklott 

tükörsima zománcán, amint belépett. 

Az üvegfalú rendelkezői rekeszben Sheila Brigham ült, a People magazint hajtogatta és 

Heyhót ivott. A rendőrséggel összevont seriffiroda máskülönben kihalt volt. Csupán Norns 

Ridgewick kopogott hátul. 

Kiszolgált IBM villanyírógépnél ült, és olyan aggodalmas figyelemmel írta jelentését, ahogyan 

csak Nornstól telt. Bámult a gépre meredten, aztán megcsuklott, mint akit gyomorszájon vágtak, 

és ropogtatott egy sort a billentyűkön. Előrecsuklott állapotában meg is maradt, amíg a sort el 

nem olvasta, akkor nagyot nyögött, fogta és becsúsztatta az IBM blancó-t - amiből elhasznált egy 

dobozzal is hetente -, és - prapp, prakapp, praparapp! - átütött néhány szót. Ezután fölegyenesedett, 

és súlyos szünet után következett az újabb sor. Egy óra vagy még több is beletelt, amíg Norris 

beletette az elkészült jelentést az IKTATANDÓK kosarába Sheilának. Sőt megtörtént, hogy jelentései 

olykor olvashatóknak bizonyultak. 

Norris fölnézett és elmosolyodott, amint Alan elment a kalitkája előtt: - Szia, főnököm! 

Hogy állunk? 

- Két-három hétig tisztán. Portland felől. Történt valami? 

- A szokásosnál nem több. Véreres a szemed, tudod-e? Csak nem megint a koporsószöget 

szívod? 

- Ne nevettess - mondta Alan fanyarul. - Két ismerős zsaruval söröztünk, aztán harminc 

mérföldön át bámultam bele a szembejövők halogénlámpájába. Van kéznél aszpirined? 

- Mindig van – nyugtatta meg Norris. - És mindig kéznél. - Íróasztalának legalsó fiókjában 

tartotta házi gyógyszertárát. Kihúzta a fiókot, turkált benne egy darabig. Előkotort egy óriás palack 

gyomorégés elleni eperszínű pilulát, bámult rá, megrázta a fejét, visszatette, és turkált tovább. Utoljára 

kezébe akadt az üveg márka nélküli aszpirin. 

- Hoztam egy kis munkát - mondta Alan, amikor kirázott belőle két szemet a tenyerére. Jött 

a tablettákkal egy csomó por is, és Alan azzal a hiábavaló gondolattal került szembe, hogy a márka 

nélküli aszpirineknek vajon miért több a poruk. Az agylágyulás első jele az ilyen kérdés, állapította 

meg. 

- Jaj, Alan, nekem még két jelentést meg kell írnom, és... 

- Nyugodj meg. - Alan odalépett a vízhűtőhöz, és lehúzott egy papírpoharat a falra szerelt 

tartóból. A hűtő zajos klukk-klukkal töltötte a poharat. - Annyit kell csak tenned, hogy átmégy a 

szobán, és kinézel az ajtón, amelyiken bejöttem. Gyerekjáték. 

- És mit... 

- Csak az idézési könyvedet is vidd magaddal - figyelmeztette Alan, és bekapta a két aszpirint. 

Norris Ridgewick tekintetébe gyanakvás költözött. - Hiszen ott a te könyved az íróasztalon 

az aktatáskád mellett... 

- Tudom. Ott is marad. Ma este legalább. 

Norris eltűnődött. - A Rosszcsontról a szó? 

- Róla hát - bólintott Alan. - Már megint a küszöbünkre állította a kocsiját. Pedig megmondtam 

neki legutóbb, hogy büntetés lesz a vége. 

Castle Rock első tanácsnoka, Danforth Keeton hallgatott a Rosszcsont névre ismerőseinek 

tág körében... Hanem a városháziak csak Dannek vagy Mr. Keetonnak emlegették, ha kedves volt 

nekik az állásuk. Csupán Alan, választott tisztviselő maga is, nevezte Rosszcsontnak - szemtől 

szembe is csupán kétszer szólította így, erős felindultságában. Tudta azonban, hogy szólítja még 

Rosszcsontnak, mert Keetont meglátnia és erősen felindulnia egy pillanat műve volt. 

- Nahát! - méltatlankodott Norris. - Miért nem te írod a büntetési cédulát? 

- Nem lehet. A költségvetési keretet a jövő héten vitatom meg a tanácstagokkal. 

- Engem amúgy is utál már - füstölgött Norris. - Megfojtana egy kanál vízben. 

- 27 - 

2

- Rosszcsont utál mindenkit, talán csak a feleségét meg az anyját nem - vetette ellene Alan -, 

de a feleségéért nem állok jót. A fontos most, hogy a múlt hónapban legalább tízszer figyelmeztettem: 

ne torlaszolja el a bejáratunkat, mert büntetés lesz a vége. Hát most állok a szavamnak. 

- Fenéket. Lősz az állásomnak. Velem takarózol. Csúnya dolog ez, Alan. - Norris Ridgewick 

úgy állt ott, akár a sértett ártatlanság. 

- Ne játszd meg magad - intette le Alan. - Tégy egy ötdolláros parkolási jegyet a szélvédőjére. 

Akkor majd nálam veri a huppot, hogy tegyelek lapátra. 

Norris nagyot nyögött. 

- S akkor megmondom neki, hogy arról szó sem lehet. Majd azzal jön, hogy tépjem össze a 

jegyet. Arról se lehet szó. De mikor már tajtékot túr, összetépem mégis, aztán a költségvetési vitán a 

lekötelezettem lesz. 

- Hát énnekem? 

- Ide figyelj, Norris. Kellene a radar sebességmérő kamera? 

- Hát... 

- Meg a telefax? Mintha faxról már volna szó vagy két éve. 

Azám! - kurjantotta a vidám hang az agya hátsó zugából. - Annie meg Todd még élt, te már 

beszéltél róla, Alan! Emlékszel? Éltek még, emlékszel? 

- Úgy valahogy - mondta Norris beletörődőn, s a hóna alá kapta az idézési könyvét. 

- Látod, így is kell! - szólt utána Alan hamis szívélyességgel. - Addig bemegyek a szobámba. 

Becsukta az ajtaját, és Polly számát tárcsázta. 

- Halló - szólt a telefonba Polly, és Alan tudta nyomban, hogy nem fogja a nyomott lelkével 

szórakoztatni. Meglehet Pollynak a maga baja. Egyetlen szavából kihallotta. A „Halló” összemosódott, 

mint amikor Percodant vett be - talán többet is. S azt mindig akkor szedte, ha nagy volt a fájdalma. 

Alan ráadásul tudta, bár Polly félelmét éppen nem oszlatta el vele, hogy retteg, mi lesz, ha 

egy szép nap nem hat a Percodan. 

- Hogy vagy, szépségem? - tudakolta, majd hátradőlt, és elernyőzte a szemét. Az aszpirin se 

sokat használ az ő fejének. Talán kérhetne Pollytól egy Percodant. 

- Megvagyok. - Alan hallotta, hogy úgy ügyel a felelet tagolására, mintha patak kövein tipegne 

át a túlsó partra. - Hát te? Fáradt a hangod. 

- Az ügyvédeknek köszönhetem. - Már félre is tette az ötletét, hogy meglátogatja Pollyt az 

este. Mert Polly azt mondaná, gyere, és szívesen is fogadná - szívesebben, mint ahogy ő menne -, 

csak éppen a bajának nem használna a látogatás. - Hazamegyek, és elteszem magam holnapra. Nem 

baj, ugye, ha nem látogatlak meg? 

- Dehogy, szívem. Talán jobb is. 

- Rossz estéd van? 

- Volt már rosszabb - válaszolta Polly óvatosan. 

- Nem a kérdésre felelsz. 

- Jó. Nem annyira. 

Hallom úgyis, hogy nem mondasz igazat, bogaram gondolta Alan. 

- No ez derék. Akkor mondd meg, mi az újság azzal az ultrahangos kezeléssel, amiről beszéltél. 

Tudsz újabbat? 

- Jót tenne biztosan, ha másfél hónapot benn tölthetnék a Mayo Klinikán... Csak hát nem 

tölthetek. És azt ne mondd, Alan, hogy te majd teszel felőle, és igenis vegyek ki betegszabadságot, 

mert nem szeretem, ha nem mondasz igazat. 

- Mintha a bostoni kórházról lett volna szó... 

- Majd jövőre - mondta Polly. - Addigra lesz ultrahangos kezelésük. Majd akkor. 

Egy pillanatig hallgattak mind a ketten. Alan már készült elköszönni, amikor Polly megszólalt 

ismét. S a hangja mintha élénkebb lett volna. - Benéztem az új üzletbe délelőtt. Rávettem 

Nettie-t, hogy süssön egy tortát, és bevittem. Persze öregbedett ezzel is a botrányos hírem... Hölgyek, 

ugyebár, nem állítanak be tortával üzletnyitásra. 

- 28 - 

3

- Miféle a bolt? Mit árul? 

- Kis ezt, kis azt. Ha jegyzőkönyvbe mondanám, talán a ritkaságok és régiségek boltjának 

nevezném, pedig nem illik rá. Nézd meg... 

- A tulajjal találkoztál? 

- Hogyne. Mr. Leland Gaunttal az ohiói Akronból. - Alan mintha még a kuncogását is hallotta 

volna. - Ő lesz a Castle Rock-i hölgykoszorú szívrablója a jövő szezonban, legalábbis szerintem. 

- Hát te mit szólsz hozzá? 

Polly kuncogása még hallhatóbbá vált. - Hát tudd meg, Alan, bármennyire szeretlek, és remélem, 

szeretsz te is... 

- Imádlak - tódította Alan, és érezte, hogy a fejfájása enyhülőben. A hatást nem is igen tulajdonította 

az aszpirinnak. 

- ...de az én szívemen is végigtaposott. Hát ha még Rosalie-t meg Nettie-t láttad volna, amikor 

megjöttek... 

- Nettie-t? - Alan lekapta a lábát az asztalról, és fölegyenesedett. - Nettie a tulajdon árnyékától 

megretten! 

- Meg. Rosalie kérte, hogy kísérje el, és aztán megkérdeztem, mit szól Mr. Gaunthoz. Hát a 

pókhálós szeme kigyúlt szegénykémnek. „Emlékpoharakat tart! - lelkendezett. - Gyönyörűségeseket! 

Még hívott is, hogy nézzek be holnap, mutat többet!” Ennyit egyvégtében nem is beszélt négy 

éve, amióta nálam van. Mondom azért neki: „Kedves ember?” Nettie meg mondja: „Jaj, bizony! És 

tudod, mit?” Mondom, mit. „Hát be is nézek hozzája” - azt mondta. 

Alan nagyot kacagott. - Ha Nettie hajlandó fölkeresni elefánt nélkül, akkor nekem is meg 

kell néznem. Hódító jelenség lehet. 

- Bajos megmondani... Nem mint valami mozihős... A mogyorószín szeme mégis megbabonáz. 

Kigyújtja az arcát is. 

- Álljon meg a menet - dörmögte Alan. - Bennem meg ágaskodni kezd a zöld szemű szörny. 

- Aggodalomra azért nincs okod - nevetgélt Polly. - De történt valami még. 

- Nocsak. 

- Rosalie-tól hallom, hogy amíg ott nézelődtek Nettie-vel, betoppant Wilma Jerzyck is. 

- És támadt egy kis szóváltás? 

- Nem. Nettie szemmel verte, az meg rábiggyesztette a száját... Legalábbis Rosalie így meséli... 

Aztán Nettie kivágódott a boltból, akár a féltégla. Jelentkezett ez a nőszemély Nettie kutyája 

miatt mostanában? 

- Nem - felelte Alan. - Oka sem igen lehetett rá. Az utóbbi hat hétben cirkáltam Nettie háza 

körül tíz után jó párszor, de a kutyája már nem ugat. Növendék kutyák néha ugatnak idegességükben, 

aztán kinövik, ha a gazdájuk jó. Nettie meg a bútorozkodásban nem jeleskedett talán, de a kutyáját 

kényezteti... Hogy is hívják a dögöt? 

- Fogdmegnek. 

- Szóval Wilma Jerzyck kipipálhatja a Fogdmeget sérelmeinek lajstromáról. Sebaj, majd 

előáll a következő tétellel. A világ Wilmái mind így tesznek. Nem is a kutyával gyűlhetett meg neki 

a baja, hiszen a környékről csak ő tett panaszt. Nettie-vel nem fér ő össze. A világ Wilmáinak nem 

tetszik a mások gyöngesége. Márpedig akkor Nettie Cobb a bögyében lehet igen. 

- Színigaz. - Polly hangja elkomorult. - Tudod-e, hogy Wilma Jerzyck rátelefonált valamelyik 

éjjel, és azt mondta neki, ha el nem hallgattatja azt a kutyát, ő metszi el a torkát? 

- Annyit tudok - válaszolta Alan egykedvűen -, hogy Nettie ezt mondta neked. Másrészt tudom 

azt is, hogy Wilma csúnyán megfélemlítette Nettie-t, ő pedig... hogy is mondjam... zűrös 

egyéniség. Nem azt mondom ezzel, hogy Wilmától ilyen telefon nem telne, de meglehet, hogy 

Nettie képzelődik. 

A zűrös egyéniséggel még finoman fogalmazott. Többet viszont nem kellett mondania, értettek 

a szóból mind a ketten. Vadállatnak volt a felesége, s az gyilkolta, ahogy tudta, míg aztán évek 

szenvedése után egy szép este pecsenyevillával keresztül nem szúrta a férje torkát álmában. Öt évet 

töltött érte Nettie egy Borókadomb nevű ideggyógyintézetben Augusta közelében, és Pollynak valójában 

munkaterápiásként dolgozott. Alan úgy látta, jobb társaságban nem is kereshette volna a 

- 29 -

gyógyulását, és javuló állapotára mutatott az is, hogy két éve kis házat vásárolt magának a Ford 

Streeten, hat sarokra a Fő utcától. 

- Akármilyen zűrös - hagyta rá Polly -, találkozása Mr. Gaunttal bámulatos volt. Engem 

szinte meghatott. 

- Szemügyre kell vennem az ipsét - állapította meg Alan. 

- Mondd el aztán, hogy vélekedel róla. És a mogyorószín szemét jól nézd meg. 

- Nemigen hinném, hogy engem annyira levesz vele a lábamról - válaszolta Alan csípősen. 

Polly megint nevetett, de nevetése mintha erőltetetten hangzott volna. 

- Aludj nagyot - ajánlotta Alan. 

- Igyekszem. Köszönöm, hogy hívtál. 

- Szívesen, bármikor. - Majd egy pillanat múltán hozzátette. - Szeretlek ám, szépségem. 

- Jólesik, Alan. Én is. Jó éjt. 

- Jojcakát. 

Alan visszatette a helyére a hallgatót, majd úgy csavarta el az asztali lámpa gégecsövét, 

hogy fénye a falra vetődjön. Aztán föltette két lábát az íróasztalra, s a kezét a mellkasán kulcsolta 

össze, mintha imádkozni készülne. De csak a két mutatóujját emelte meg, s a falon árnyéknyuszi 

kezdte hegyezni a fülét. Alan a mutatóujjai közé dugta két hüvelykujját is, s az ámyéknyuszi fintorogva 

szimatolt. Aztán megugratta a fénykörön át. De visszafelé már elefánt jött, lomha farát lengetve. 

Alan keze boszorkányos ügyességgel mozgott. Ő maga mintha már meg sem látta volna, miféle 

állatokat teremt, csak az orra hegyét bámulta, és legfeljebb annyit mondott: - Üm. 

Pollyn járt az esze. Pollyn meg a két megnyomorodott kezén. Ugyan mit tehetne? 

Ha pénz kérdése lenne, holnap délutánra már meg is szerezné a szobát a Mayo Klinikán, és 

beszállítaná, ha kényszerzubbonyban, ha nyugtatókkal tele. 

De nem a pénz volt az akadály. Megnyomorító ízületi bajok gyógyítása ultrahanggal, az bizony 

még gyerekcipőben jár. Kiderülhet róla, hogy a Salk-vakcinánál hatásosabb, de az is, hogy kuruzslás, 

mint bajmegállapításhoz a frenológia. Ma még nem tudni. S ha vakvágánynak bizonyul, 

nem is annyira a pénz fáj, mint Polly reményeinek veszte. 

Holló röppent át az Albany Rendőrakadémia keretezett oklevelén a falon - virgoncul, mint 

Disney valamelyik megelevenedett rajza. Aztán megnőttek a szárnyai, és ősvilági hüllő lett belőle, 

úgy tűnt el a fénykör széléről fölszegett nyakkal, háromszögletű fejjel a kartotékszekrény irányában. 

Nyílt az ajtó, s a résében Norris Ridgewick bánatos tacskópofája jelent meg. - Megtettem, 

Alan - mondta, mintha csecsemők lemészárlásáról tett volna jelentést. 

- Nagyon helyes, Norris - nyugtatta meg Alan. - És ne szűkölj, nem hagylak a szarban. 

Norris ráemelte fájdalmas szemét, és kétkedőn bólintott. Aztán a falra esett a tekintete. - A 

Rosszcsontot utánozd, főnököm - kérlelte Alant. 

Alan elvigyorodott, megrázta a fejét, és már nyúlt a lámpáért, hogy elfordítja. 

- Tedd meg a kedvemért - könyörgött Norris. - Elvégre fölcéduláztam a kocsiját, megérdemlem... 

Utánozzad nekem! Olyan röhejes! 

Alan kipillantott az ajtórésen. Látta, hogy senki sem áll Norris mögött, hát összeakasztotta a 

két kezét. A falon tagbaszakadt ember indult el, sörhasát tolta a fénykörön át. Egyszer megállt, hogy 

a nadrágján rántson, aztán ment tovább dölyfösen, fölvetett fővel. 

Norris boldogan nyerített, mint a gyerek. Alannek kényszerűen Todd jutott az eszébe, de elhessentette 

az emlékét. Istenem, ma estére talán már megkaptam a magamét! 

- Behugyozok - lihegte Norris. - Pályát tévesztettél, Alan. A tévében kellene föllépned esténként! 

- Na, elég volt - mordult rá Alan. - Tűnjél el. 

Norris nevetve csukta be az ajtót. 

Alan ekkor Norrist sétáltatta meg a falon, keszegen, fontoskodón, majd lekattintotta a lámpát, 

és kopott jegyzőkönyvet húzott elő a zsebéből. Pörgette a lapjait, amíg egy üreset nem talált, 

arra fönn ráírta: HASZNOS HOLMIK. Alája pedig: Leand Gaunt, Cleveland Ohio. Jól emlékszik? 

Nem. A Clevelandet kihúzta és Akron-t írt helyette. Lágyul az agyam? Nyomtatott betűkkel odarótta 

mindenképpen: Tudakozódni. 

Visszatette zsebébe a jegyzőkönyvet, és indult volna haza. Aztán mégis lámpát gyújtott megint, 

és felvonultatta a teljes állatseregletét, oroszlánokat, tigriseket, medvéket... Mindhiába. Meg- 

- 30 -

hasonlottsága, mint Sandburg köde, úgy osont vissza macskamancsokon... A hang megint Annie-t 

meg Toddot hozta elő, és Alan már-már kéjesen hallgatta. 

Polly az ágyán feküdt. Amikor befejezte a beszélgetést Alannel, bal oldalára fordult, hogy 

helyére tegye a telefonkagylót. Csakhogy az kiesett a kezéből. Koppant a padlón, az éjjeliszekrényen 

álló készülék pedig lassan megindult, nyilván azzal a szándékkal, hogy csatlakozzék a hallgatóhoz. 

Polly nyúlt volna, hogy megigazítsa, de kezét az éjjeliszekrény sarkába ütötte. Fájdalom hasított 

a csillapító fátyolába, és idegein fölrontott a válláig. Polly az ajkába harapott, hogy sikoltását 

elfojtsa. 

A telefonkészülék lecsúszott az éjjeliszekrény szélén, és egyetlen csöndüléssel állapodott 

meg a földön. Polly fülét úgy izgatta a vonal sipítása, mintha férgek zizegését hallgatta volna rövidhullámon. 

Elgondolta azt is, hogy a mellén nyugvó két hasznavehetetlen kezével mégis felemelhetné, 

ahogyan harmonikát működtetne, de a gondolatba is belefáradt, és sírva fakadt. 

Fájdalma megelevenedett és tombolni kezdett, megütődött kezében láz futkározott. Feküdt 

az ágyán, ködös tekintete a mennyezeten állt, és csorogtak a könnyei. 

Jaj, megadnék bármit, ha ettől szabadulnék - gondolta. - Bármit! Mindent a világon! 

Dologtévő napon ősszel este tíz tájt a Fő utca Castle Rockban bezárult, akár a páncélszekrény. 

Az utcai lámpák fehér fénytócsákat vetettek a járdára, és az üzletházakra is mind kisebbedő 

fényfoltokat, mint valami elhagyott színpadon. A néző azt gondolhatta, hamarosan frakkoscilinderes 

alak bukik ki az árnyékból - egy Fred Astaire, egy Gene Kelly talán -, és eltáncol az egyik 

fénytócsától a másikig, közben azt énekli, mennyire magányos az olyan fiú, akinek szíve szerelme 

kiadta az útját. Majd a Fő utca túlsó feléről libben be egy nőalak - Ginger Rogers vagy Cyd 

Charisse -, és estélyiben eltáncol Fred (vagy Gene) felé, úgy énekli, hogy a magányos lánynál, akit 

udvarlója dobott, nincs magányosabb. Egyszer csak meglátják egymást, toppantanak művészien, 

aztán együtt indulnak meg tánclépésben a bank vagy a varroda felé. 

Helyettük Hugh Priest bukkant föl. 

Nem látszott sem Fred Astaire-nek, sem Gene Kellynek, és a Fő utca túlsó végéből se sietett 

feléje táncos lábú leány. Igaz, Hugh se táncolt. Tántorgott inkább, mivelhogy a Méla Tigrisben hajtogatott 

délután négy óta egyfolytában. Az ember pedig ilyenkor nem azt nézi, hogy táncoljon. Jó, 

ha séta telik tőle. Nem is haladt valami gyorsan egyik fénytócsától a másikig, amint az árnyéka végigvonult 

a borbélyműhely redőnyén, a Western Auto meg a videokölcsönző kirakatán. Lassan billegett, 

véreres szemét meresztette, és tekintélyes potroha átizzadt kék pólóingén, amelyen hatalmas 

szúnyog röpült a MAINE ÁLLAM DÍSZPINTYE felirat alatt. 

A Castle Rock-i Közművek mikrobusza, amelyet Hugh Priest igazgatott hivatalból, a Tigris 

parkolójában pihent. Hugh ugyanis többszöri megrovásban részesült a közlekedésrendészet részéről, 

s a legutóbbi jogosítványának hathavi elvonásával járt. És az a kurva Keeton, meg a fatökű 

Fullerton, meg Samuels, meg a lógósuk, Williams megmondta kereken, hogy ennyi ölég is lesz az 

öléghö. Még egy kihágás, és elveszik a jogsit: Akkor pedig az állásának is lőttek. 

Hugh-t ezzel ugyan el nem térítették az ivástól - attól az Isten el nem téríthette -, de annyit 

megfogadott így is, hogy szolgálatban ezentúl nem lesz ivás. Ötvenegy éves volt, nemigen váltogathatta 

már az állásait. Úgy meg végképp nem, hogy az ittas vezetésért összeszedett megrovásait 

húzza maga után, akár a kutya a farkára kötött konzervdobozokat. 

Ezért igyekezett hazafelé ma éjjel gyalogszerrel, és a hosszú úton végestelen-végig azt fontolgatta, 

hogy egy Bobby Dugas nevezetű kollégának jó lesz kimagyarázkodni holnap, ha a fogait 

lenyelni nem akarja. 

Amint a Nan Villásreggelizője előtt botorkált, még az eső is szemetelni kezdett, és egy 

csöppet nem enyhített Hugh kutya kedvén. 

- 31 - 

4 

5

Kérte ő Bobbyt szép szóval, mivelhogy úgyis arra visz az útja haza, hogy ezen este ugyan 

nézzen be a Tigrisbe öblögetés végett. Bobby Dugas meg rámondta: Háhonne, Hubert - mivelhogy 

Bobby csak Hubertnek szóliccsa őtet, pedig nem Hubert az ő tisztességes neve -, de holnaptól más 

világ lesz! Szóval azt mondja, háhonne, Hubert. Hét tájba benézek a szokásom szerint. 

Így aztán Hugh abban a hiszemben, hogy lesz, aki hazavigye, ha be találna csudálkozni egy 

kicsinyt, öt perccel négy előtt magabiztosan megállt a Tigris parkolójában talán cseppet elébb? Azazhogy 

éppen másfél órával rövidítette meg a munkaidejét, de mán' mér' ne, ha a Deke Bradford 

nincs odabe - és, mint aki jól végezte dolgát, nekiült innya. És kérem szeretettel, ki nincs ott hétkor? 

Hát a Bobby Dugas! Hinnye a leborult! Hát nyolckor? Meg kilenckor? Meg tízkor is ki nincs ottan? 

Na? 

Háromnegyed tíz előtt öt perccel Henry Beaufort, a Méla Tigris gazdája és csaposa biztatni 

kezdte Hugh-t mindenféle beszédekkel sátorfáról, távozás hímvesszejéről, csíkról, olajról - de az 

csak egyet jelentett mind: hogy tudniillik pusztuljon. Hugh fölháborodott. Mert igaz, ami igaz, bele 

tanált ő rúgni a wurlitzerbe. De viszont az is igaz, hogy Rodney Crowell lemeze, az meg akadozott 

benne. 

- Hát micsáltam? - nézett Henryre szigorúan. - Aztat a lemezt rég ki kölletett volna dobni! 

Mint aki habog, kérem, az úgy szólt! 

- Megittad a magadét - állapította meg Henry. - Azt mondom azért, a többit már odahaza a 

hűtőszekrényedből igyad. 

- És ha nem mék? - tudakolta Hugh. 

- Akkor hívom Pangborn seriffet - felelte Henry egykedvűen. 

A Tigris többi vendége - sokan nem voltak már dologtévő nap estéjén ilyenkor - érdeklődéssel 

figyelte a fejleményeket. Szőrmentén bántak Hugh-val mindannyian, ha beállított, de arról nem 

lehetett szó sem, hogy Castle Rock Legnépszerűbb Emberének megtették volna. 

- Nem szívesen hívnám ki - fűzte hozzá Henry még -, de ha kell, kihívom, Hugh. Ne rugdosd 

énnekem a wurlitzeremet. 

Hugh-nak már a nyelvén volt, hogy „inkább téged rugdosnálak, te franc”, de aztán eszébe 

jutott, hogy még az a hájfej Keeton lapátra képes tenni őtet, amiért a helyi krimóban veri a tamtamot. 

Nem azért, hogy Keeton őneki a szeme közé mert volna nézni - mert a felmondást, aztborítékba 

küldi az ilyen, nehogy ő megmérgesedjen, és el tanálja kenyni a száját nekie -, de akkor 

is. És ez a gondolat lehűtötte. Meg igaz, hogy egy hatüveges rekeszt ő már bekészített a konyhába. 

Egy másik meg van dugeszba a fáskamrában. 

- Jól van - mondta azért -, nem hiányzik a parádé énnekem. Add ide a slusszkulcsot. - Mert 

óvatosságból Henryre bízta, mikor nekiült a hajtogatásnak hat órával és tizennyolc sörrel ezelőtt. 

- Szó se lehet - válaszolta Henry, és rezzenetlen nézett Hugh szemébe, amíg a kezét törölgette. 

- Szó se lehet? Hogyhogy szó se lehet? 

- Úgy, hogy te a vezetéshez már sokat tintáztál. 

- Ide hallgassál - magyarázta Hugh türelmesen. - Amikor én azt a slusszkulcsot odadtam, 

akkor még úgy volt, hogy hazavisznek engemet. Én arról nem tehetek, hogy a faszfej Bobby nem 

jött el értem! 

- Magánügy - sóhajtotta Henry. - Engem viszont elővesznek, hogyha kivasalsz valakit az 

úton. Az is magánügy, mondod te. Csakhogy, pajtás, ha én nem vigyázok magamra, ki vigyáz énrám? 

Hugh-ban egy sorstragédiára való érzés kezdett föltolulni. Agya olyan lett, mint az atomhulladékok 

lyukas bádoghordója. Fölnézett a slusszkulcsára a söntés hátsó falán - mert oda akasztotta 

Henry, a mellé a tábla mellé, hogy azt mondja: HA A VÁROSUNK NEM TETSZIK, LAPOZ- 

GASSA A MENETRENDET! -, majd meg Henryre emelte a tekintetét, és rémülten tapasztalta, 

hogy a szemébe könny szökik. 

Azért inkább végignézett a ritkuló vendégkoszorún. - Hé! - szólt oda nekik. - Melyik lüttyó 

fordítja hazafelé a szekere rúdját? 

A vendégek komoran nézték asztalukat, és nem szóltak semmit. Egyik nyújtózkodott és a 

csontjait ropogtatta. Charlie Fortin indult ki a klotyóra. Válasz nem érkezett. 

- Na látod - fordult Hugh megint Henryhez. - Azért mondom. Add a slusszkulcsot. 

- 32 -

Henry végérvényesen megrázta a fejét. - Ha ide még egyszer be akarsz térni, akkor azt mondom, 

induljál el szépen gyalogmobillal. 

- Hát jó! - vágta ki Hugh keserűen, és leszegett fejjel, ökölbe szorult kézzel megindult az ajtónak. 

Voltaképpen azt várta, hogy valaki rötyögni kezdjen a háta mögött. Nemhogy várta, remélte. 

Hogy akkor kirámolja a krimót, kérem. De az ivóban csend honolt, csupán Reba McEntire magyarázott 

valamit Alabamáról. 

-A slusszkulcsot átveheted holnap! – kurjantott utána Henry. Hugh nem szólt semmit, csak 

ment. Ment, és igen fékeznie kellett magát, hogy sárga utászcsizmájával bele ne erisszen egy rúgást 

még a wurlitzerbe. Ment, leszegett fejjel, neki a nagy sötétségnek. 

Köd szitált csak, de Hugh úgy okoskodott, hogy ebből csontig ható hideg eső lesz, mire ő 

hazaér. Ilyen az ő szerencséje. De ment, semmi el nem téríthette. A levegőn józanodott egy kevéssé. 

Csak a szeme villant jobbra-balra, és dúlt lelke áhítozott, hogy a száját elkenyhetné valakinek. Anynyi 

mára elég is. Emlékezetében fölvillant annak a gyereknek a képe, aki tegnap délután a kocsija 

elébe lépett, és bánta már, hogy legalább azt jól el nem kalapálta. Mert nézzen az a gyerek, kérem, 

ne csak menjen. 

Átvágott azon az üres telken, ahol a Gallérja állott, amíg le nem égett, aztán elment a varroda 

előtt, a Vasáruk Csarnoka előtt, és eljutott a Hasznos Holmikig. Belepillantott a kirakatába, majd 

ugyanegyazon pillantással végigmérte a Fő utca hosszát (már legföljebb másfél mérföld az útja; és 

meglehet, haza is ér addig, amíg az eső szakadni kezd), aztán meggondolta, és megállt. 

A lába majdnem elvitte az új üzlet előtt, hát meg kellett fordulnia. A kirakatba helyezett három 

tárgyat egyetlen lámpa derengése világította meg, de a kirakat üvegére is jutott belőle, és Hugh 

meglátta magát benne. Tükörképe varázsütésként érte. Olyan volt, mint valami nyúzott kisfiú, akinek 

régen ágyban volna a helye, de a szeme még mindig azt keresi, mit is kívánjon karácsonyra, 

amit senki más nem kap. És máris tudta, mit, amint a kirakat közepén - Nettie Cobb megcsodált emlékpoharai 

közt, ámbár Hugh erről nem tudhatott - díszelgő tárgyon a szeme megakadt. 

Rókafarkat látott a kirakat közepén. 

És egyszerre 1955 lett megint, amikor a friss jogosítványával mentek, apja 53-as Ford sportkocsiján 

a Nyugat-Maine-i Diákbajnokságra - A Castle Rock-Greenspark rangadóra. Hihetetlenül 

meleg novemberi nap volt, annyira meleg, hogy a kocsi vászonfödelét leeresztették, és a viaszosvásznat 

is rákapcsolgatták. Mivelhogy forróvérű gyerekek ültek a kocsiban vagy hatan: Peter 

Doyon hozott egy palack Log Cabin whiskyt, Perry Como szólt a rádióból, Hugh Priest pedig a fehér 

kormányt forgatta, és a rádió antennáján csodaszép, hosszú rókafark rebegett, éppen olyan, mint 

amilyet itt bámul a kirakatban. 

S azzal nézett föl rá az antenna hegyébe, emlékezett még, hogy amikor neki lesz majd sportkocsija, 

ő is rókafarkat tűz az antennájára. 

Arra is emlékezett, hogy elhárította a flaskát, amikor körbejárt. Elvégre vezetett, s az ember 

vezetés közben nem iszik, hiszen felelős utasainak életéért. Meg még valamire emlékezett teljes bizonyossággal. 

Hogy tudván tudta: élete legszebb napjának legszebb óráját éli. 

Szinte fájt az emlék világossága és érzékletessége - az avarégetés csípős illata, a novemberi 

nap csillogása a nikkel-ütközők fényszóróin. És most, amint a Hasznos Holmik kirakatában a rókafarkat 

elnézte, rádöbbent arra is, hogy valóban az volt életének legszebb napja - talán az utolsó, 

amikor még nem szorult a pia kocsonyás markában. Vagy nem vált még fejre állt Midasz királlyá a 

szorításában: hogy minden, amihez csak nyúl, az szarrá válik. 

Hirtelen gondolat villant benne. 

Meg is változhatnék! 

Olyan tiszta volt az ötlet, akár az emlék. 

Kezdhetném újra. 

Lehetséges ilyesmi? 

Azt hiszem, igen. Megvenném a rókafarkat, és föltűzném a Buickom antennájára! 

Kinevetnének. A cimborák kinevetnének mind. 

- 33 - 

6

Miféle cimborák? Henry Beaufort? A kis fostos Bobby Dugas? Hát aztán! Le vannak szarva. 

Megveszem a rókafarkat, fölkötöm az antennára, aztán tépek... 

Tépsz ám! Hova? 

Hát például Greensparkba az Anonim Alkoholisták csütörtök esti gyűlésére. 

Izgatta is, el is vakította a lehetőség, ahogyan a hosszas rabságban sínylődőt elvakíthatja és 

izgathatja, ha a kulcsot zárkája ajtajában felejti a szórakozott fegyőr. Egy pillanatig látta, hogyan 

állja meg ivás nélkül egy hétig, egy hónapig, aztán már hónapról hónapra. A Méla Tigrisnek 

beföllegzik: Hát aztán! De nem kell rettegnie fizetésnapokon, hogy a borítékjában benne a felmondólevél. 

S amint állt ott a Hasznos Holmik kirakata előtt, és nézte a rókafarkat, valójában jövőt látott. 

Évek óta először. S mintha a jövő partjelzője éppen ez a zsömleszínű, fehér hegyű rókafark lett volna. 

Majd a valóság a nyakába szakadt megint. A csontig ható eső meg az ázott ruha. Nem lesz 

se rókafark, se Anonim Alkoholisták gyűlése, se józan jövő. Az ötvenegyediket gázolja, és ötvenegy 

éves korában már ne ábrándozzon az ember. Még jó, ha múltjának kőgörgetege rá nem zúdul. 

Ha a bolt nyitvatartásának idejében vetődik erre, talán megpróbálkozik. Mer mér ne? Bemenne, 

megállana az üzlet közepén, mint a Fanyűvő János, és megkérdené egyenesen: mit kérnek a 

rókafarkért a kirakatban? Hanem tíz az óra, a Fő utca begombolkozott, ő meg holnap reggel zákányosan 

ébred, és kisebb gondja nagyobb lesz a fönnen rebegő rókafarknál. 

Mégis toporgott még, és végighúzta piszkos, kérges ujját a kirakaton, akár a gyerek, ha a karácsonyi 

játékkirakatot bámulja, és a szája sarkában mosolygás bujkált. Nem illett pedig Hugh 

Priest szája sarkába. Majd valahol a vár alján kocsi farolt, és a hangja úgy hasított az esővel terhes 

levegőbe, mint a puskalövés. Hugh ocsúdott. 

Basszam. Mit akarok itten? 

Hazafelé fordult volna megint - ha ugyan fáskamrával összeépült kétszobás kunyhója, az haza 

-, de amint az üzletbejárat ernyője alatt elhaladt volna, ránézett az ajtóra, és megtorpant. 

Az ajtóba akasztott táblán ezt olvasta: 

- 34 - 

NYITVA 

Mintha álmában cselekedett volna, a kilincsre tette a markát. A kilincs pedig engedett. Feje 

fölött ezüstcsöngettyű csendült, de valami véghetetlen messziségből. 

Férfi állt a bolt közepén, és dudorászva jártatta tollseprűjét az egyik üvegtárlón, s a csengettyűszóra 

Hugh felé fordult. Egy csöppet nem látszott meglepettnek, hogy valaki szerda éjjel, tíz 

perccel tíz után nyit rá. Hugh nem is látta volna meglepetését, annyira megbabonázta az indiánra 

valló szénfekete szeme. 

- Elfelejtette megfordítani a tábláját, kolléga - hallotta a maga hangját meglepetten. 

- Dehogy felejtettem - érkezett az előzékeny válasz. - Kerüli szememet az álom mostanában, 

azért gondoltam, miért ne nyitnék ki. Hátha magának vagy másnak éppen ilyenkor szottyan vásárolni 

való kedve... Kerüljön beljebb, és nézzen szét! 

Hugh Priest beljebb került, és becsukta az ajtót. 

- Van egy rókafark... - kezdte Hugh, de elakadt, és megköszörülte a torkát. Elfúló motyogás 

volt csak, amit mondott. - Van egy rókafark a kirakatban. 

- Ugye, milyen szép? - A boltos maga előtt tartotta a tollsöprűt, és fekete indiánszeme a tollbóbita 

mögül tekintett Hugh-ra. A száját nem látta, csak sejtette, hogy mosolyog. Feszengeni kezdett, 

ha rámosolyogtak. Kivált olyanok, akiket nem ismert. Ilyenkor mindig följött a feje vize. De 

ennek a boltosnak most nem akart belecsapni a tamburájába. Ennyire elázott a Tigrisben? 

- Szépnek amúgy szép - hagyta meg óvatosan. - Apukámnak a sportkocsiján épp ilyen lengett 

még gyerekkoromba nekem. Azért mondom, mert ebbe a tetűfészekbe sokan el se hinnék, hogy 

voltam gyerek is, kérem. 

7

- Persze. - A boltos tekintete megtapadt rajta, és Hugh mintha úgy látta volna, hogy nőttönnő 

a két szeme. Nem bírt szabadulni a boltos tekintetétől. A farkasszemet nézésektől is verekedni 

való kedve kerekedett mindig, csak éppen ma éjszaka nem. 

- Akkoriban azt hittem, hogy az antennára tűzött rókafaroknál nincs is pipecebb. 

- Persze. 

- Pipecebb... Ez járta akkoriban. Hol volt még akkor a baba meg a bajnok meg a szuper? 

Nem is értem én már ezeket. Jól mondom? 

A Hasznos Holmik boltosa nem fűzött megjegyzést a dologhoz, csak állt, és a tollpamacson 

keresztül nézett Hugh-ra fekete indiánszemével. 

- Hát arról volna a szó, hogy megvenném. Eladó? 

- Persze - mondta Leland Gaunt, már harmadszor. Hugh megkönnyebbülést érzett. Boldogság 

áradt szét benne. A távoli remény meggyőződéssé erősödött benne: minden jóra fordul! Pedig 

hát lehetetlenség. Hiszen tartozik fűnek-fának Castle Rockban meg a környező három városban, a 

kirúgástól paraszthajszál választja el, és a Buickját csak az imádság tartja össze. 

- Aztán mennyiért vesztegeti? - Az is megfordult a fejében most, vajon telik-e őneki ilyen 

szép rókafarokra, és rémület fogta el. Ha nincs nála annyi? Vagy ha holnapra összekaparja, vagy 

holnaputánra, és addig túladott rajta a szivar? 

- Attól függ. 

- Függ-e? Mitől? 

- Hogy mennyit ad érte. 

Hugh úgy húzta előfoszló levéltárcáját, akár az álomjáró. 

- Tegye csak el, Hugh. 

A nevemet mondta? 

Nem tudta, jól hallotta-e, de a tárcát eltette mindenképpen. 

- Fordítsa ki a zsebét. Ide, erre a tárlóra. 

Hugh megtette. Kirakta a zsebkését, a sodorni való dohányát, a gázöngyújtóját és valami 

másfél dollár dohányporos aprót. A centek csördültek az üvegen. 

A boltos lehajolt, úgy vizsgálta az apróhalmazt. - Éppen megteszi - mondta, majd megjártatta 

tollsöprűjét a földi javak szerény gyűjteményén. S amire levette, ott maradt a zsebkés, az öngyújtó, 

a sodorni való dohány, de a centek eltűntek. 

Hugh-nak nem okozott meglepetést mindez. Játékbáb lett, elhagyta az ereje, és leeresztett 

kézzel várta, hogy a szálas férfi odalépjen a kirakathoz, leakassza a rókafarkat, és az ő zsebbevalói 

mellé tegye. 

Akkor lassan megemelte a kezét, és végigsimított vele a szőrmén. Dús is volt, hűs is volt, 

áradt belőle a selymes villamosság. Mintha csillagfényes őszi éjszakát simogatott volna. 

- Tetszik? - kérdezte a szálas boltos. 

- Tetszik - felelte Hugh készségesen, és nyúlt a rókafarkért. 

- Hagyja csak - csattant föl a boltos. Hugh nyomban leejtette a kezét, és szinte gyászosan tekintett 

rá. - Még nem alkudtunk meg. 

- Nem - hagyta rá Hugh. Ez engem megdelejezett, gondolta. Nincs énnekem szavam itten. De 

nem számít. Tetszik ez is. 

Nyúlt volna a tárcájáért ismét. Lassan, mintha víz alatt mozdult volna. 

- Hagyja a tárcát, szerencsétlen - röffent rá a boltos türelmetlenül, és félretette tollsöprűjét. 

Hugh megint leejtette a kezét. 

- Miért gondolják annyian, hogy a tárcájukban mindenre választ találnak? 

- Nem is tudom - mondta Hugh. Soha nem gondolkodott ilyesmiken. - Elég bolondság. 

- Rosszabb - torkolta le a boltos. Hangja kötözködővé lett, mint az olyan emberé, akiben 

vagy fáradtság, vagy méreg lappang. Fáradtnak lehetett éppen fáradt. Keserves nap volt mögötte, 

sok mindent elintézett, s belevágott még több mindenbe. - Rosszabb annál! Bűnös butaság! A világ 

teli szűkölködőkkel, akik azt nem értik, hogy minden eladó, csak az árát kell megadni... Hajtogatják 

is, mint nagy igazságot, de az nem több a süket dumánál! Érti! Süket duma! 

- Süket duma - visszhangozta Hugh. 

- Mert amiben igazán szűkölködnek, azért a tárcájukból nem fizethetnek, Hugh. E város legvastagabb 

tárcájából nem telik egy robotoló izzadságszagára! Azért süket duma az ilyen. Meg amit 

- 35 -

a lélekről hallani. Ha a markomba nyomnak egy tízcentest, valahányszor a fülem hallatára elhangoztatták, 

hogy „lelkem üdvösségét odaadnám, ha...” - akkor én ma dúsgazdag ember lehetnék. - 

Közelebb hajolt Hugh-hoz, és egyenetlen fogait csúf vigyorgással mutatta ki: - Mondja meg nekem, 

Hugh: minden ganajtúró férgek nevében kérdem, mit kezdhetnék a maga lelkével? 

- Nem sokat - felelte Hugh távoli hangon, valami barlang mélyéből. - Rossz formában az én 

lelkem, kérem. 

Mr. Gaunt e szóra mintha megemberelte volna magát. - Hagyjuk most a hazugságokat és féligazságot, 

Hugh! Ismer maga egy Nettie Cobb nevű nőt? 

- Az abajgós Nettie-t? Ismeri azt a városban mindenki. Amelyik a férjét meggyilkolta. 

- Hallom. Akkor figyeljen ide, Hugh. Végighallgat, aztán foghatja a rókafarkát, és viheti. 

Hugh Priest csupa fül volt. 

Odakinn szakadni kezdett az eső, és föltámadt a szél is. 

Brian! - háborgott Miss Ratcliffe. - Brian Rusk! Hát ezt nem hittem volna! Gyere csak ki, de 

azonnal! 

Brian a hátsó sorban ült, abban a szuterén tanteremben, ahol a beszédjavító órákat tartották; 

és Miss Ratcliffe hangjából ítélve valami borzasztó dolog lehetett a rovásán, csak éppen nem 

tudta, mi az. Amíg föl nem kelt ültéből. Akkor látta csak, hogy meztelen. Szégyen forró hulláma csapott 

át rajta, de amint lepillantott ágaskodó bögyörőjére, szégyenéhez rémület is, izgalom is társult. 

- Gyere ki, ha mondom! 

Megindult a tábla felé. A többiek - Sally Meyers, Donny Frankel, Nonie Martin meg a szegény 

félnadrág Slopey Dodd - nagy szemet meresztettek rá. 

Miss Ratcliffe állt a katedra előtt, két keze a csípőjén, szeme villámot szórt, gyönyörű gesztenye 

sörénye a feje körül úszott. 

- Rossz gyerek vagy te, Brian... Nagyon rossz gyerek! Brian kukán lehorgasztotta a fejét. 

Hanem a bögyörője, az mintha nem bánta volna a pirongatást. Sőt. Az egyre büszkébb lett. 

Miss Ratcliffe krétát nyomott a kezébe. Brian apró áramütést érzett, amint a kezük összeért. - 

Most pedig - oktatta ki Miss Ratcliffe szigorúan - felírod a táblára ötszázszor: NEM FIZETEK 

TÖBBET A SANDY KOUFAX-KÁRTYÁÉRT! 

- Igenis, Miss Ratcliffe. 

Lábujjhegyre emelkedett, úgy kezdte róni a táblára. Hanem egyszer csak meleg leheletet érzett 

a segge dombján, és alig írt le annyit, hogy NEM FIZETEK TÖBBET, Miss Ratcliffe törékeny 

keze átfogta a bögyörőjét, és gyengéden játszani kezdett vele. Egy pillanatig azt hitte, elájul gyönyörűségében. 

- Tedd a dolgod - hangzott a szigorú biztatás hátulról -, én is teszem a dolgom. 

-M-m-miss Rat-rat-ratcliffe, hát az én ny-nye-nyelv-gyakorlatommal mi lesz? - sipákolt 

Slopey Dodd. 

- Fogd be a szád, különben szétkenlek a parkolóban - förmedt rá Miss Ratcliffe -, aztán kaparhatnak 

össze kiskanállal! 

De addig is játszott. Brian nagyokat nyögött. Tudta, hogy nem helyes, ami történik, de jólesik. 

Borzasztó, de épp ez hiányzott őneki. 

Aztán megfordult, és látta, hogy nem Miss Ratcliffe áll mögötte, hanem Wilma Jerzyck a kenyértészta 

képébe nyomott két diószemével. 

- Vissza fogja venni, ha nem fizetsz - fenyegette Wilma -, azt jegyezd meg, mert ő... 

Brian Rusk úgy riadt álmából, hogy majd az ágyból esett ki. Veríték borította, szíve úgy 

vert, akár a gőzkalapács, és a bögyörője kemény tüske volt a pizsamanadrágjában. 

Borzongva ült fel, és első gondolata az volt, hogy anyjáért kiált, mint kisgyermek korában, 

ha lidérces álom telepedett rá. Aztán jutott eszébe, hogy már tizenegy éves... És ezt az álmát hogyan 

panaszolhatná el anyjának? 

- 36 - 

8 

9

Visszadőlt, és kerek szemmel bámult bele a sötétségbe. Az asztalán álló kvarc ébresztőóra 

éjfél után négy percet mutatott. Az eső, talán ólmos eső, könyörtelenül verte az ablaktáblát. A szél 

is dudált hozzá. 

A kártyám! A Sandy Koufax-kártyám eltűnt! 

Nem tűnt el az, tudta ő. De azt is tudta, hogy addig nem jön majd álom a szemére, amíg meg 

nem nézi, hogy a helyén van-e, abban a keménylapos gyűjtőben, ahol a Topps-csapat gyarapodó 

kártyagyűjteményét őrizte. Megnézte tegnap is, mikor iskolába indult, aztán megint, amikor hazaérkezett, 

s legutoljára este, vacsora után, amikor kiment az udvarba adogatni egy kicsit Stanley 

Dawsonnal. Félbe is hagyta a játékot, és beszaladt, hogy megnézze. Stanleynek azt mondta, vécére 

kell mennie. Majd megnézte még egyszer és utoljára lefekvéskor, lámpaoltás előtt. Érezte, hogy 

rögeszméjévé válhat a dolog, mégsem józanodott ki. 

Fölkászálódott az ágyból, és alig bántotta, hogy teste lúdbőrözik a hűvös éjjeli levegőn, és a 

bögyörője lohad. A lepedőn verejtékes gödröt hagyott, és ment a fiókos szekrényéhez. A keménylapos 

gyűjtő ott feküdt a fiókos szekrény tetején az utcai lámpa fénytócsájában. 

Leemelte, kinyitotta, és a kártyákat tartó plasztiktasakos lapokat pörgette. Mel Parnell, 

Whitey Ford, Warren Spahn kártyája szaladt a szeme előtt - büszkeségei nemrég, de most pillantására 

alig méltatta őket. Rémület lett úrrá rajta, amikor eljutott az utolsó üres lapokig, és nem látta 

Sandy Koufaxot. Akkor jutott az eszébe, hogy a könyv elejét áthajtotta sietségében. Visszalapozott, 

és megtalálta - Sandy keskeny arca, elszánt tekintete, halvány mosolygása a sapkaellenző alatt -, 

együtt volt, ott volt. 

Minden jót kívánok barátomnak, Briannek: Sandy Koufax. 

Ujjával követte az ajánlás lefelé kanyarodó sorát. Szája mozgott, úgy olvasta újból, és megnyugodott. 

Szinte. Hiszen a kártya még nem igazán az övé! Próbaidőre van nála, úgy is mondhatjuk. 

Tennie kell még valamit, csak akkor veheti igazán birtokba. Nem tudta, mit kell tennie érte, 

csak rémlett neki, hogy az álmával kapcsolatosat, meg hogy hamarosan - holnap?, holnapután? - itt 

lesz a napja. 

Behajtotta a gyűjtőt - BRIANÉ! NE NYÚKA-PISZKA!, ezt véste nyomtatott nagybetűkkel 

a borítón végighúzódó ragasztószalagra -, majd visszatette a fiókos szekrény tetejére, és visszafeküdt 

az ágyba. Egyetlen bökkenője volt a Sandy Koufax-kártyának. Apjának igen megmutatta volna. 

El is gondolta útban hazafelé a Hasznos Holmikból, mit szólna, ha úgy odavetné neki: Nédd a, 

apu, találtam az új boltban egy 56-ost! Szerinted igazi? Apja meg, hogy a kedvében járjon, fölmegy 

vele a szobájába, és megnézi, de a füle is kétfelé áll, mikor megérti, milyen szerencsés fogása volt 

az ő fiának! Hát még, amikor az ajánlást elolvassa... 

Ámulna-bámulna, annyi biztos. Hátba veregetné, és barackot nyomna a fejére. 

Csak aztán! 

Aztán következnének a kérdések... Meg a bajok. Apja először azt kérdezné, hol szerezte. 

Másodszor, hogy pénze honnan volt rá, hiszen 1. ritkaság, 2. hibátlan példány, 3. ajánlásos. A híres 

játékos rányomtatott igazi neve Sanford Koufax, az ajánlást meg Sandy névvel jegyezte - s ez a kettősség 

a gyűjtés titokzatos játékszabályai szerint a kártya árát fölverhette akár százötven dollárra. 

Brian elpróbálta az egyetlen lehetséges választ. 

Az új üzletben szúrtam ki, apu... A Hasznos Holmikban... Piszkosul olcsón adta a pali, mivelhogy 

azt mondja, be akarja csalogatni a vevőket. 

Idáig jó a szöveg. Csakhogy Brian hiába nem fizetett még egész árat a mozijegyéért, volt 

már annyira dörzsölt, hogy tudja: az emberek firtatják a jó vásárt. Nem győznek érdeklődni a részletei 

felől. 

Igazán? És mekkora árengedményt adott? Harminc százalékot? Negyvenet? Féláron megszámította? 

Az szerintem még akkor is hatvan-hetven dollár, te Brian! Teneked a 

malacpörsölyödben nincs annyi! 

Hát... még kevesebbe fájt, apu. 

Halljuk csak, mennyibe. Mit fizettél érte? Hát... hát... nyolcvanöt centet. 

Nyolcvanöt centért odaadott neked egy 1956-os Sandy Koufax-kártyát, ennyire hibátlant 

méghozzá? 

Itt kezdődnek a bajok. 

- 37 -

Miféle bajok? Nem tudta maga sem. Csak annyit sejtett, hogy gáz lesz. Apja nem elégszik 

meg ezzel a magyarázattal, anyja pedig bizonyosan nem. 

Még arra is rászorítanák, hogy vigye vissza! Márpedig azt ő meg nem teszi. Nemcsak ajánlás 

van rajta... Briannek ajánlotta! 

Hát vissza nem lesz vive. 

Még Stan Dawsonnak sem mutathatja meg, amikor este átjön adogatni... Pedig ha Stan meglátná, 

megsüthetné a Jockeys-kártyáit! Csak Stan náluk alszik péntek éjjel, és Brian elgondolta, milyen 

könnyen csúszik ki a száján: Tessék mondani, Mr. Rusk, hogy tetszik Brian új Sandy Koufaxkártyája? 

Menő, mi? Többi barátjával is így járna. Brian a kisvárosok talpkövéül szolgáló sarkalatos 

tételt megértette már: titkokat, legalábbis a fontosabbját, elfecsegni tilos. Mert ha keringeni kezdenek, 

meg nem állnak. 

Kínos helyzetbe került. Kincsre tett szert, és sem meg nem mutathatja, sem nem dicsekedhet 

vele. A szerzés örömét megrontja az ilyesmi. Hanem a kuporiak zugboldogságát is megismerte. 

Suttyomban legeltette a szemét kincsén, így jutott el egy másik sarkalatos igazságig: a suttyomban 

boldogság rejlik. Mintha nyíltjóakaratának egy részét elfalazta volna vagy fekete fénnyel torzította 

volna el. 

S ami az új odúban van, az ott is marad. 

Hanem akkor ideje, hogy megfizess érte - figyelmeztette egy hang a lelke mélyéről. 

Meg is fizet. Abban hiba nem lesz. S egy pillanatig nem hitte, hogy tisztességgel kell fizetnie, 

bár remélte azt is, hogy nagy disznósággal se. 

Apró csíny lesz - suttogta a hang a lelke mélyén, és mindjárt Mr. Gaunt mélykék, furcsán 

megnyugtató szemét látta. Olyan volt, mint verőfényes napon a tenger. Ártatlan csínytevés, semmi 

több. 

Meglesz. Semmi gond. 

Jól befurakodott a pehelypaplan alá, oldalra fordult, lehunyta a szemét, és nyomban el is 

szenderedett. 

Amint az álom rászállt, eszébe jutott, mit mondott Mr. Gaunt. Különb hírverőm lesz a helyi 

lapnál! A hiba csak az, hogy nem mutogathatja ország-világnak a csodálatos kártyáját. S ha egy tizenegy 

éves gyerek ilyen gondolatra jut, mikor ahhoz nincs elég esze, hogy Hugh Priest útjából kitérjen, 

hogy nem jut eszébe az olyan ravasz üzletembernek, mint Mr. Gaunt? 

Talán eszébe jutott. Talán nem. A felnőttek nem mindig gondolkodnak épeszűen - különben 

is, az övé a kártya vagy nem az övé? Benne a gyűjtőben, ahol a helye, nem igaz? 

Az igaza oly nyilvánvaló volt, hogy Brian nem is tépelődött tovább. Az eső kopogását meg 

az eresz alján motozó szelet hallgatta, úgy aludt el. 

NEGYEDIK FEJEZET 

Az eső csütörtök reggelre elállt. Fél tizenegykor, amikor Polly kitekintett a Varró Nők kirakatán 

és meglátta Nettie Cobbot, a felhők éppen szakadoztak. Csukott esernyő volt Nettie kezében, 

és olyan óvatosan osont hóna alá szorított táskájával a Fő utcán, mintha újabb viharfelhő vette volna 

üldözőbe. 

- Hogy van a kezed ma, Polly? - érdeklődött Rosalie Drake. Polly sóhajtást fojtott el. Még 

kutatóbb kérdésre kell megfelelnie majd délután Alannek, mert ígérte, hogy három tájt találkozik 

vele Nan Villásreggelizőjében. Régi ismerősöket falhoz állítani lehetetlen. Látják a sápadtságodat, a 

szemed alatt az árnyékot. Még nagyobb baj, hogy olvasnak a szemedből is. 

- Sokkal jobban - hangzott a válasz, és nagyot szépített a helyzetén. Mert hogy jobban, az 

hagyján. De sokkal? Ejnye. 

- Gondoltam, hogy az eső... 

- Meg nem lehet mondani, mitől fáj. Épp ez a feneség. De inkább gyere a kirakathoz, 

Rosalie, gyorsan, és csudát látsz! 

1 

- 38 -

S még éppen jókor állt Polly mellé, mert a Hasznos Holmik elé akkor ért oda az osonó 

Nettie, és az esernyőt úgy szorongatta a kezében, mintha azzal zúzná be az ajtaját. 

- Nettie ez vagy a szemem káprázik? - ámuldozott Rosalie. 

- Bizony Nettie. 

- Istenkém! Még bemegy! 

Hanem úgy látszott, éppen a jóslata állja útját Nettie-nek. Megtorpant az ajtóban, egyik kezéből 

a másikba tette át az ernyőt, és úgy húzódott vissza, mintha kígyófészek szélén állt volna. 

- Eredj, Nettie - súgta Polly biztatóan. - Ne félj, bogaram! 

- Talán azt olvassa az ajtón, hogy ZÁRVA - vélekedett Rosalie. 

- Nem, mert a másik tábla azt mondja, kedden és csütörtökön csak bejelentésre nyit. Ma 

reggel láttam. 

Nettie újból nekiindult, megfogta a kilincset, de visszahúzódott ismét. 

- Nem hiszek a szememnek - hüledezett Rosalie. - Nekem is mondta, hogy talán benéz, és 

tudom, mennyire szereti az emlékpoharakat, de nem hittem, hogy áll a szavának. 

- Engem pedig megkérdezett, elmehet-e ebédidőben az új üzletbe a tortatartóért - fűzte hozzá 

Polly. 

Rosalie rábólintott. - Ez a mi Nettie-nk. Tőlem már kérdezte azt is, kimehet-e a klozetra. 

- Az a gyanúm, félszívvel remélte, hogy majd nemet mondok, mivel a munka sok. De remélte 

azt is, hogy beleegyezek. - Polly le nem vette a szemét a vívódó Nettie-ről. Hasznára válik a lelkének, 

ha mégis megemberli magát, és bemegy. Forró sajgás kezdődött a kezében, s amint letekintett, 

látta, hogy tördeli. Meggondoltan leeresztette. 

- Nem a tortatartóról, nem is az emlékpohárról itt a szó - mondta ki Rosalie -, hanem őróla. 

Polly rápillantott. 

Rosalie pirongón kacarászott. - Nem azt mondanám, hogy belepistult Gauntba, ámbár igen 

csillogott a szeme, amikor utolért az utcán. Kedvesen bánt vele Gaunt, ennyi az igazság. Nyíltan, 

kedvesen. 

- Kedvesek ővele sokan - vélekedett Polly. - Alan nem tudja, hogyan járjon a kedvében, 

Nettie mégis begombolkozik. 

- De ez a Gaunt nem akárhogyan kedves - mondta Rosalie, és mintha Nettie az igazát akarta 

volna bizonyítani, megfogta újra a kilincset, és lenyomta végre. Az ajtó kinyílt. Nettie pedig állt az 

utcán, mintha fölélte volna minden elszántságát. Polly szinte biztosra vette, hogy Nettie behúzza az 

ajtót, és elsuttyan. Köszvény ide, köszvény oda, már megint tördelte a kezét. 

Ne hagyd magad, Nettie! Eredj be. Ragadd meg az alkalmat. Térj vissza az emberiség körébe! 

Aztán már csak a mosolygását látták, hogy ki vagy mi indította mosolygásra, azt nem. Aztán 

leeresztette maga elé emelt esernyőjét, és bement. Az ajtó rácsukódott. 

Polly meghatottan látta, hogy Rosalie-nak könnyek ülnek a szemében. A két nő egymásra 

bámult, majd nevetve összeölelkezett. 

- Elszánakozott mégis! - sóhajtotta Rosalie. 

- Egy-nulla a javunkra! - helyeselt Polly, és napfény áradt szét a fejében, ahogyan két órával 

később Castle Rock városán is. 

Öt perccel később Nettie Cobb ott ült egy magas támlájú bársonyszéken, amilyet Gaunt az 

üzlet egyik falához állított többet is. Esernyője és kis táskája mellette hevert a földön elfeledetten. 

Gaunt mellételepedett, Nettie kezét a kezébe fogta, éles tekintete vizenyős szemét kutatta. Virágokkal 

kihányt zománcüveg lámpaernyő állt az egyik tárlón Polly Chalmers tortatartója mellett. A lámpaernyő 

mérsékelt szépségűnek volt mondható, de simán elkértek volna érte háromszáz dollárt vagy 

többet egy bostoni régiségkereskedésben. Nettie Cobb azonban tíz dollár és negyven centért jutott 

hozzá az imént, mert annyi pénz volt az erszényében, amikor az üzletbe lépett. De a lámpaernyőt 

láthatta ő akármilyen szépnek, e pillanatban megfeledkezett róla, akár az esernyőjéről. 

2 

- 39 -

- Csíny - súgta, mintegy álmában. A keze mozdult, de csak azért, hogy Mr. Gaunt kezét jobban 

megszorítsa. És amint Gaunt viszonozta a szorítást, Nettie arcán boldog mosolygás derengett 

fel. 

- Csíny, igen. Apróság. Ismeri, ugye, Mr. Keetont? 

- Hogyne - felelte Nettie. - Ronaldot meg a fiát, Danfortht. Mind a kettőt. Melyiket gondolja? 

- A fiatalabbikat - mondta Gaunt, és Nettie két tenyerét hosszú hüvelykujjaival dörzsölgette. 

A körme hosszúra nőtt és sárgult. - A városi tanács elnökét. 

- Rosszcsontnak csúfolják a háta mögött - vihogott Nettie. Nem volt éppen ideillő az ideges 

vihogása, de Leland Gauntot nem zavarta. Sőt mintha tetszett volna neki. - Ez a csúfneve már 

gyermekkora óta. 

- Szóval azzal fizetné meg a lámpaernyő teljes árát, ha a Rosszcsontot megtréfálná. 

- Megtréfálnám? - nézett rá Nettie ijedten. 

Gaunt mosolygott. - Ártatlan tréfa lesz. Azt sem fogja megtudni soha, hogy maga tréfálta 

meg. 

- Nahát. - Nettie levette a szemét Gauntról. A zománcüveg lámpaernyőre tért vissza a tekintete, 

és talán élesedett is a birtoklás boldogságában. - Nem is tudom... 

- Semmi baj nem lesz, Nettie. Senki meg nem tudja... A lámpaernyő pedig a magáé. 

- A férjem szokott engem megtréfálni - szólalt meg Nettie elgondolkodón, lassan. - Talán a 

tréfamesternek több öröme telik a tréfában. - Megint Gaunton állt a tekintete, de most az ijedelem 

tette élesebbé. - Csak akkor, ha nem fáj neki! Fájdalmat nem akarok okozni. Elég volt egyszer. 

Amit a férjemnek okoztam. 

- Fájni nem fog - nyugtatta meg Gaunt, és tovább simogatta Nettie kezét. - Egy csöppet sem. 

Csak a házába kellene bevinnie egy s mást. 

- Hogyan jutnék be én a Rosszcsont... 

- Ezzel. 

Nyomott a kezébe valamit: Kulcsot. Nettie rázárta a markát. - Mikor? - kérdezte, és álmodozó 

szeme visszatért a lámpaernyőre. 

- Hamarosan. - Azzal eleresztette Nettie kezét, és felkelt. - Szép lámpaernyőjét dobozba teszem 

most, mert Mrs. Martin jön valami Lalique-üvegért... nem is tudom... - Rápillantott az órájára. 

- Barátom, negyedóra múlva! De addig elmondom még egyszer, mennyire örülök, hogy úgy döntött, 

benéz újból... A zománcüvegben kevesen lelik gyönyörűségüket manapság... Kalmárlelkek 

közt élünk. Pénztárgépek közt. 

Állt már Nettie is, és szerelmes szeme a lámpaernyőn nyugodott. Kezdeti aggodalmasságának 

nem maradt már nyoma sem. - Gyönyörűséges darab! 

- Az, az - helyeselt Mr. Gaunt lelkesen. - És el nem mondhatom, mennyire örülök, hogy jó 

helyre kerül, ahol nem csupán leporolják szerda délutánonként, majd egypár év múltán szelesen 

összetörik, és zokszó nélkül ejtik a kukába... 

- Soha ilyet nem tennék! - sikoltotta Nettie. 

- Tudom én - nyugtatta meg Mr. Gaunt. - Éppen ezt becsülöm magában, Netitia. 

Nettie rábámult. - Honnan tudja a nevemet? 

- Neveket-arcokat én el nem felejtek. 

Azzal a függönyön át befordult a bolt végébe, majd fehér ív kartonnal és selyempapírral tért 

vissza. A selyempapírt letette a tortatartó mellé (s az mindjárt gerjedezni kezdett apró, titkos pattogásokkal, 

míg olyanná nem nőtt, mint valami óriási fűző), és a kéregpapírt dobozzá formálta, éppen 

akkorára, amilyen a lámpaernyőnek kellett. - Tudom én, hogy gondosabb őre nem lehetne. Azért 

adom el magának. 

- Igazán? Pedig azt hittem, hogy Mr. Keeton... meg a tréfa... 

- Dehogy! Dehogy! - nevetgélt Gaunt félreértetten. - Tréfára bárki kapható! Az emberek élnek-halnak 

a mókáért! De a tárgyakat a méltó tulajdonosához juttatni el, az már más káposzta! Olykor 

úgy érzem, Netitia, hogy én voltaképpen boldogsággal kereskedek... Mit szól? 

- Én csak annyit tudok - válaszolta Nettie komolyan -, hogy engem boldoggá tett, Mr. Gaunt. 

Igen boldoggá. 

- 40 -

Gaunt széles mosolygása kivillantotta összevissza nőtt görbe fogait. - Helyes! Ez a helyes! - 

Közben kibélelte a dobozt selyempapírral, percegő fehérségébe ágyazta a lámpaernyőt, ráhajtotta a 

dobozt, és lendületesen leragasztotta. - Meg is vagyunk! Egy hasznos holmi megint a gazdájára lelt! 

És odanyújtotta a dobozt. Nettie megborzongott, amint az ujja az átvételkor megérintette 

Gaunt kezét - pedig néhány perce még milyen igyekezettel szorongatta! De az a ködös és érthetetlen 

közjátéknak tetszett már. Gaunt a fehér doboz tetejére ráhelyezte a tortatartót. Nettie mintha látott 

volna benne valamit. 

- Mi az? 

- Levél a gazdasszonyának - felelte Gaunt. 

Nettie arcán rémület ütközött ki. - Csak nem rólam szól? 

- Már hogy szólna! - nevetett Gaunt, és Nettie mindjárt megnyugodott. Varázslatos volt a 

nevető Gaunt, és bizalmat gerjesztett. - Hát vigye a lámpaernyőjét, Netitia, és lássam megint! 

- Meglesz. - Szolgálatkész válasza csöndesíthette rossz sejtelmeit is (mert szívében, mint a 

zsúfolt metróban, egymást taszigálták félelmei és vágyai mindig), de annyit tudott, hogy egyebet 

vásárolni nemigen fog már a Hasznos Holmikban. 

De ezt a szerencsét! Nemcsak hogy gyönyörűséges, de éppen erre vágyott mindig, ez hiányzott 

szerény gyűjteményébe. Kis híján megvallotta Mr. Gauntnak, hogy az ő férje élne ma is, ha éppen 

tizennégy esztendeje össze nem töri az ehhez igen hasonló zománcüveg lámpaernyőjét. De az 

volt az utolsó szalmaszál. Akkor nem bírta tovább. Férje nem egy csontját összetörte neki, amíg 

együtt éltek, de az nem fájt annyira. Akkor kicsordult a pohár, amikor azt törte össze, amit ő a szívébe 

zárt. Akkor végzett vele. 

Aztán mégis úgy döntött, nem kell Mr. Gauntnak mindent tudnia. 

Úgy látszott különben is, hogy tud mindent. 

- Polly! Polly! Jön már! 

Polly otthagyta a próbababát, a ruhaszegély tűzködését, és sietett a kirakathoz. Álltak egymás 

mellett Rosalie-val, úgy lesték Nettie-t, amint megindul feléjük a Hasznos Holmikból, megrakottan. 

Táskája az egyik hóna alatt, esernyője a másik alatt, és Polly tortatartóját fehér doboz tetején 

egyensúlyozta. 

- Kiszaladjak elébe? - kérdezte Rosalie. 

- Ne! - Polly fékezte még a kezével is: - Inkább ne. Emlékeztetnéd, hogy idegesnek illene 

lennie. 

És együtt nézték, hogy Nettie nem surran már, mintha vihar elől igyekezne hazafelé - inkább 

lebegett. 

Nem is, gondolta Polly. Nem, inkább mintha habokon úszna. 

S egy újabb eszmetársítás nevetésre indította. Rosalie megemelt szemöldökkel nézett rá. 

- Ki vele! 

- Az elégedettsége... - mondta Polly, és le nem vette a szemét az álomjáró módjára közlekedő 

Nettie-ről. 

- Mit látsz? 

- Olyan, mint akit megfektettek... És hármat élvezett mindjárt. 

Rosalie elvörösödött, majd kinézett Nettie-re, és elfogta a nevetés. Polly sem bírt magával. 

Összekapaszkodtak, dülöngéltek, úgy nevettek. 

- No fene - szólt be Alan Pangborn az ajtón. - Már ilyenkor mulatnak a hölgyek? Pezsgőzéshez 

azért még korai az óra! 

- Szerintem négyszer! - sikongott Rosalie, s az arcán könnyek patakzottak. - Én kinézek belőle 

négyet legalább! 

És megint nekifogtak a dülöngélő nevetésnek egymás karjában, Alan meg az egyenruhája 

zsebébe süllyesztett kézzel nézte őket tanácstalan. 

3 

- 41 -

Norris Ridgewick utcai ruhában érkezett a seriff hivatalába talán tíz perccel azután, hogy a 

gyár a delet fújta. Délutáni szolgálatban volt a hétvégén tizenkettőtől este kilencig. Ezt a szolgálatot 

szerette a legjobban. Rója a járási utakat és takarítsa össze az áldozatokat kocsmazárás után más. 

Tette ő is, tette épp eleget, és a gálája kifordult. Rájött a rókázhatnék olyankor is, ha az áldozatok 

lében maradtak, és ordítottak, hogy itt nem lesz alkoholpróba, mivel ők ismerik a Valagatmányos 

Jógajikot. Norrisnak gyenge volt a gyomra. Sheila Brigham mindig azzal húzta, hogy olyan, mint 

Andy, a seriff megbízottja a Twin Peaks-ben, pedig Norris tudta, hogy ez azért nem igaz. Andy sírt, 

amikor halottat látott. Norris nem sírt, inkább lehányta volna. Mint ahogy Homer Gamache-t lehányta, 

amikor ott találta a Homeland temető árkában, tulajdon vendégkarjával agyonverve. 

Felpillantott a szolgálati beosztóra, és látta, hogy Andy Clutterbuck meg John LaPointe 

együtt járőrözik. Aztán az órarendre nézett. Nem írtak ki neki semmit, és így a jó. Hogy a nap igazán 

jól kezdődjön, a tartalék egyenruhája is megjött a tisztítóból, ez egyszer az ígért napon. Nem 

kell hazamennie átöltözni. 

A tisztító plasztikzsákjára cédulát tűztek. „Hé, Barney - olvasta -, jössz nekem 5,25-tel! De 

nehogy engem visszabüntess érte, mert megszomorítalak!” Clut volt az aláírása. 

Norris jókedvét a levélke sem ronthatta el. Sheila Brigham csúfolta őt a seriff hivatalában 

Andynak egymaga - ő volt az egyetlen a hivatalból, aki a sorozatot nézte. A többiek - John 

LaPointe, Seat Thomas, Andy Clutterbuck - mind Barneynak hívták az Andy Griffith-sorozat egyik 

alakja után. Olykor ez is bosszantotta, de ma nem. Négy nap délutáni szolgálat, három nap szabad. 

A hét úgy gurul, akár egy vég selyem. Az élet néha jobb a tűrhetőnél. 

Húszast és egydollárost húzott elő a tárcájából, és letette mind a kettőt Clut íróasztalára. 

„Lásd, ki vagyok!” - írta oda neki, majd cirkalmasan alákanyarította a nevét. Ezután lefosztotta 

egyenruhájáról a plasztikzsákot, és belépett vele a férfivécébe. Fütyörészve öltözött át, és helyeslőn 

rángatta szemöldökét a tükörben látott képre. Díszbe vágtam magamat. Castle Rock gonosztevői, 

reszkessetek, különben... 

Mozgást látott a tükörből, de meg sem fordulhatott, elkapták hátulról, megfordították, és nekivágták 

a vizelde csempés falának. Feje koppant a csempén, sapkája leesett, és Danforth Keeton 

vörös arcába bámult bele. 

- Mit képzel magáról, Ridgewick? - bődült el a tanácsnok. 

Norris el is feledkezett már arról a büntetési jegyről, amit a Cadillacjének szélvédője alá 

csúsztatott előző este. Keeton most eszébe juttatta. 

- Erisszen el! - förmedt volna rá legőszintébb felháborodásának hangján, de ijedt csipogásnál 

egyebet alig adott ki. Érezte, hogy vörösödik ő is. Akár dühében, akár ijedelmében - mindenképpen 

olyan volt, akár a pirongó leány. 

Keeton egy bakarasszal nagyobb volt Norrisnál, és jó ötven kilóval súlyosabb, hát megrázta 

keményen. Aztán eleresztette, előhúzta zsebéből a büntetőjegyet, és odatolta Norris orra alá. - A 

maga nevét látom itt, igaz-e? - követelőzött, mintha Norris tagadásban lett volna. 

Norris Ridgewick jól tudta, hogy az ő neve lapul a bélyegző alatt, és a jegy másolata megtalálható 

idézési könyvében. 

- A csökik helyére parkolt - mondta, azzal ellépett a fal mellől, és megdörzsölte a tarkóját. 

Még púpot is növesztek rá, gondolta. A Rosszcsont ráijesztett, nem tagadhatta, de a hivatali felháborodás 

már felülkerekedett első ijedelmén. 

- A kinek a helyére? 

- Mozgássérültek helyére! - emelte fel a hangját Norris. Ráadásul Alan parancsolt rám, hogy 

írjam ki a büntetést, fűzte volna hozzá, de nem fűzte. Mit mentegetőzzön ennek a kövér disznónak? 

- Figyelmeztettük már, Rossz... Danforth, ne is tagadja. 

- Mi az én nevem? - kérdezte Danforth Keeton fenyegetőn. Arcán és tokáján vörös karfiolok 

terjedeztek. 

- A büntetési jegy érvényes - mondta Norris, mint aki meg sem hallotta a közbevetést -, azért 

a leghelyesebb, ha fizet, amíg hatósági közeg elleni erőszakért elő nem állítom! 

Danforth nevetése üresen döngette a falakat. - Hol itt a hatósági közeg? - nézett szét. - 

Egyszálbelet látok, liftajtónak öltözve. 

- 42 - 

4

Norris lehajolt a sapkájáért. Gyomrát félelem szorongatta. Danforth Keeton ellenségnek nem 

volt akármilyen. De remegése dühvé változott. Addig türtőztette magát mindenképpen, amíg a sapkáját 

tisztességesen a fejébe nyomta megint... 

- Alannel megbeszélheti, ha kedve van hozzá... 

- Magával akarom megbeszélni! 

- Csakhogy énnekem nincs több mondanivalóm. Harminc napon belül vagy fizet, vagy elővezetjük. 

- Norris kihúzta mind a százhetvennégy centiméterét, és hozzátette: - Meg is találjuk, ne 

féljen. 

Azzal indult kifelé. Keeton arca már olyan volt, akár az atomkísérletek sivatagának peremén 

a naplemente, de előrelépett, hogy Norris útját vágja. Norris megállt, és figyelmeztetőleg megemelte 

a mutatóujját. 

- Ha hozzám nyúl, leültetem, Rosszcsont. Nem tréfálok. 

- Ennyi elég is - mondta Keeton furcsán színtelen hangon. - Mindent tudok. Ki van rúgva. 

Vesse le az egyenruháját, és keressen más... 

- Nem addig van az - szólalt meg valaki a hátuk mögül. Alan Pangborn állt a férfivécé ajtajában. 

Keeton párnás fehér kezéből vaskos ököl lett. - Maga ne avatkozzon bele. 

Alan belépett a vécébe, és hagyta, hogy az ajtó egy szippantással becsukódjon. - Nem addig 

van az: Norrisnak én adtam ki, hogy írjon büntetőjegyet. Azt is megmondtam neki, igaz, hogy a 

költségvetési tárgyalás előtt törlöm a büntetést. A teljes öt dollárt. Mi esett magába, Dan? 

Alan szavában tanácstalanság bujkált. Nem értette a helyzetet. Rosszcsont nem volt galamblelkű 

ember legjobb pillanataiban sem, de ez a hepciáskodás sem vallott rá. Nyár vége óta mintha 

rojtokban lógnának az idegei. Hallotta bömbölését a tanácsteremből többször. A szeme is zavart 

volt, ahányszor találkozott vele. Megfordult a fejében, hogy beteg lehet, de ezt a gondolatot eltette 

későbbre. Most a kiélezett helyzetet kell valahogyan helyreköszörülnie. 

- Énbelém nem esett semmi - mondta Keeton, és duzzogva simította hátra a haját. Norris 

némi elégedettséggel állapította meg, hogy remeg Keeton keze is. - Csak tele a tököm az ilyen szarjankókkal, 

mint ez itt... Hiába próbálok tenni a városért... Meg nem is hiába, mert mennyi mindent 

megtettem... De hogy engem örökké üldözzenek... - Elhallgatott egy pillanatra, és remegő tokával 

vágta ki: - Lerosszcsontozott! Mit szólhatok? 

- Megköveti érte - mondta rá Alan nyugalmasan. - Igaz, Norris? 

- Hát nem tudom - mondta Norris. Szavából érzett a dühe, a gyomra reszketése. - Tudom, 

hogy nem örül a becenevének, de kiugrasztotta belőlem. Álltam a tükör előtt, és a nyakkendőmet 

igazgattam, amikor elkapott hátulról, és nekivágott a falnak. Jól bevertem a fejemet is... Én már azt 

sem tudom, Alan, mi csúszott ki a számon. 

Alan szeme Keetonra szegeződött. - Igaz? 

Keeton nem állta a tekintetét. - Dühös voltam - mondta, és Alan értett a szavából: ilyen embertől 

önkéntelen bocsánatkérés már ennyi. Visszapillantott Norrisra, hogy érti-e. Úgy tetszett, érti. 

S ez rendjén való, mert az ilyen megértések csúf bűzbombát hatástalanítanak. 

- Elintézettnek tekinthetjük az ügyet? - kérdezte mindkettőjüktől. - Fölírhatjuk a kéménybe 

fekete krétával, aztán nyithatunk új fejezetet? 

- Felőlem - mondta Norris egy pillanat múltán. Alan szinte meghatódott. Cingár gyerek, félig 

kiivott üdítősdobozokat hagy szanaszét a járőrkocsiban, a jelentéseit olvasni kín... De a szíve 

színarany. Nem is azért hátrál meg most, mert Keetontól tart. Ha a goromba első tanácsnok így értelmezi 

a viselkedését, nagyot téved. 

- Bocsásson meg a Rosszcsontért - mondta Norris. A bocsánatkérésben is némi örömmel 

mondta ki a nevet. 

Alan a sportzakós, tagbaszakadt, rikító golfinges első tanácsnokra nézett. - Nos, Danforth? 

- Jól van, nem történt semmi - mondta Keeton, majdhogynem kegyesen, és Alan érezte, 

hogy az undor jól ismert hulláma csap át rajta megint. A lelke mélyéről röviden, de velősen szólt föl 

a krokodil: Miért nem visz el egy szívroham, Rosszcsont? Szívességet tennél mindannyiunknak. 

- Helyes - mondta fennhangon. - Meg is egyeztünk... 

- Ha... - szólt közbe Keeton a mutatóujját megemelve. 

Alan kérdőn tekintett rá. - Ha? 

- 43 -

- Ha a büntetőjegy felől is teszünk. - Két ujja közé csippentve nyújtotta Alannek, mint valami 

rongyot, amivel rondaságot törültek föl. 

Alan sóhajtott. - Jöjjön az irodámba, Danforth. Megbeszéljük. - Majd Norrisra nézett. - 

Megvan a tennivalód, igaz? 

- Meg - mondta rá Norris. A gyomra öklömnyi volt még mindig. Jól kezdődött napját hazavágta 

ez a disznó, és Alan még eltekint a büntetéstől is! Tudta persze, hogy ilyen a városi politika, 

de lelkesednie nem volt kötelező. 

- Benn maradnál? - kérdezte Alan, s mintha azt tudakolta volna, van-e még az ügyről beszédnek 

helye. Keeton meg állt és méregette őket. 

- Nem - válaszolta Norris. - Százfelé visznek a tennivalók. Majd később beszélünk, Alan. - 

Úgy fordult ki a férfivécéből, hogy Keetont egy pillantásra sem méltatta. S bár sejtelme nem lehetett 

róla, Keeton mégis jókora erőfeszítést tett, ha nem éppen hősit, hogy a lábát megfékezze, mert 

az egy rúgással siettette volna Norrist. 

Alan apróra megnézte magát a tükörben, hogy Norris egérúthoz jusson, Keeton pedig türelmetlenül 

topogott az ajtóban. Végül Alan lépett ki Keeton előtt a hivatali szobák előterébe. 

Az ő ajtaja elé állított két szék közül az egyiken mitugrász ember ült vajszínű öltő ruhában, 

és színpadiasan olvasott egy jókora bőrkötéses könyvből, ami egyéb a Bibliánál nem lehetett. Alan 

elkeseredett, amikor meglátta. Remélte, hogy más kellemetlen ügye délelőtt már nem lesz - legalább 

ebben a két-három percben dél előtt -, s a reménye, íme, hiúnak bizonyul. 

William Rose tiszteletes úr becsukta a Bibliáját (bőrkötése igen illett a ruhája színéhez), és 

felpattant. - Seriff urammm - szólalt meg, mert a vidéki baptistáknak abból a fajtájából való volt, 

akik felindultságukban a szavuk farkát tekergetik -, szólhatnék magávall egy szótt? 

- Öt perc türelmét kérem. Egy ügynek a végére kell járnom. 

- Az énn ügyem roppant fontos. 

Hajjaj, gondolta Alan. - Az enyém is. Öt perc. 

És máris betessékelte Keetont, mielőtt Willie tiszi, ahogyan Brigham atya tisztelte, közbeszólhatott 

volna. 

- A csütörtöki kaszinóról lesz a szó - jósolta Keeton, amint Alan becsukta mögötte az ajtót. - 

Én meg azt mondom, John Brigham atya lehet megveszekedett ír, de ennél a pimasz kis faszfejnél 

különb. 

Bagoly mondja verébnek, gondolta Alan. - Foglaljon helyet, Danforth. 

Keeton letelepedett, Alan pedig megkerülte íróasztalát, és a büntetőjegyet diribdarabokra 

tépte fölötte. A miszliket végül belesöpörte a papírkosárba. - Tessék. Megfelel? 

- Meg - felelte Keeton, és már tápászkodott volna fel. 

- Nem, maradjon még egy pillanatig. 

Keeton két bozontos szemöldöke viharfelhőbe torlódott rózsaszín homlokának alján. 

- Ha lehet - tette hozzá Alan. Azzal lezöttyent a forgószékére. Két keze egymásra csappant 

és rigót formált, de jókor szétkapta őket, és az itatósnyomón fonta össze szilárdan. - Költségvetési 

egyeztetésünk a februári városi közgyűlést megelőzően jövő héten lesz... - kezdte. 

- Lesz, a fene egye meg - dörmögte Keeton. 

- ...azért politikai gesztusként összetéptem egy jogos és érvényes büntetésijegyet. 

Keeton megeresztett egy mosolygást. - Ismeri már a dörgést minálunk, Alan. Kéz kezet mos. 

Alan fészkelődött. A szék nyikorgását olykor álmában is hallotta egy-egy nehéz nap múltán. 

Amilyennek ez a nap is ígérkezik. 

- Igaz is - mondta rá: - De csak egy darabig. 

A szemöldök bozótja megrezzent. - Hogyhogy? 

- Úgy, hogy a politikának van határa még a kisvárosokban is. Nyilván említenem sem kell, 

hogy én nem kinevezett tisztviselő vagyok. A hivatal pénzét a tanácsnokoktól húzom, de a választók 

juttattak hivatalba. És azért választottak meg, hogy védjem őket, hogy a törvénynek érvényt szerezzek. 

Erre esküdtem. Ehhez tartom magam. 

- Fenyeget? Mert ha ez fenyegetés... 

- 44 - 

5

A gyár dudája e pillanatban megszólalt. Távoli hang volt idebenn, Danforth Keeton mégis 

úgy megugrott, mintha darázs csípte volna. Szeme kerekre nyílt, két keze, akár a fehér karom, úgy 

mart bele karosszékének karjába. 

Miért olyan ijedős, akár a szűz lány? - tűnődött Alan. - Mi lehet a baja? 

És most először fordult meg a fejében, hogy Castle Rock első tanácsnoka, Mr. Danforth 

Keeton, aki hivatalban volt, mikor Alan még Castle Rockról nem is hallott, valamiben sántikálhat. 

- Dehogy fenyegetem - mondta, és Keeton oly óvatosan lazított, mintha attól tartott volna, 

hogy újból fúj a gyár. 

- Akkor jó. Mert a tanács nem csupán pénzeli a seriff hivatalát. A tanácsnokok a megyeiekkel 

egyetértésben döntenek a seriff megbízottainak megmarasztása vagy elbocsátása felől. Hogy 

egyéb jogainkról ne is szóljak. 

- Vagyis arról, hogy minden intézkedésemet helybenhagyhatják. 

- Mindeddig helybenhagyták. - Keeton fekete szivart húzott elő a belső zsebéből, végigsimított 

rajta, ropogtatta a celofánját. - Mindeddig. 

Ki is fenyegetőzik? Alan persze nem tette fel a kérdést, csak hátradőlt, és figyelte Keetont. 

Néhány pillanatig farkasszemet néztek, majd Keeton a szivarjára ejtette a tekintetét, és bontani 

kezdte a celofánt. 

- Ha legközelebb a mozgássérültek helyére áll, magam írom ki a büntetőjegyet. Akkor pedig 

fizet, mint a köles - ígérte Alan. - S ha egy ujjal hozzányúl valamelyik megbízottamhoz, testi sértésért 

őrizetbe veszem, ha kell hozzá a tanácsnokok áldása, ha nem. Itt véget ér a politika. Értjük 

egymást? 

Keeton sokáig elnézte a szivarját, mintha töprengett volna. S amikor felpillantott, Alan látta, 

hogy apró tűzkő lett a két szeméből. - Ha az erőmet próbálgatja, Pangborn, hát csak rajta. - Dühe 

nyilvánvaló volt, de Alan úgy látta, olvashat az arcáról egyebet is. Akár félelmet. Nem világosan, de 

mintha azt olvasná. Persze érdekesebb, mitől tarthat Keeton. Azt volna jó tudni. 

- Értettük egymást? - tette fel kérdését újból. 

- Én értem - felelte Keeton, és olyan hirtelen mozdulattal nyúzta le a celofánt, hogy a földre 

esett. Aztán szájába nyomta a szivart, és a szivartól kérdezte: - Csak maga ért-e? 

Alan előredőlt, és a szék nyikorgott alatta. - Értem én is. Az eljárását nem értem, Danforth - 

mondta megfontoltan. - Puszipajtások soha nem voltunk... 

- Nem ám - helyeselt Keeton, és leharapta a szivar végét. Alan azt hitte, a padlóra köpi, sőt 

feltette jó előre, hogy szó nélkül hagyja - elvégre a politika! Hanem Keeton a tenyerébe köpte, és az 

asztalon álló tiszta hamutartóba illesztette. Úgy ült ott aztán, akár egy darab kutyaszar. 

- ...mégis összedolgoztunk. S most ilyesmi történik. Csak nincs baj? S ha van, segíthetnék? 

- Semmi baj nincsen - válaszolta Keeton, és fölkapott. Nem dühében már, azt Alan világosan 

látta, hiszen az arcáról lerítt. - Csak már unom ezt a... zaklatást! 

Másodszor állt már elő ezzel. Alan furcsállta, akárcsak a teljes beszélgetést. 

- Fontos, hogy értjük egymást - állapította meg. 

- De mennyire! - mondta Keeton, és az ajtóhoz lépett. - És annyit még, Danforth, hogy ne feledkezzék 

meg a mozgássérültek helyéről. 

- Bassza meg már a csökiket! - Keeton ezzel rácsapta az ajtót. Alan az íróasztala mögül nézett 

utána egy hosszú pillanatig, aggodalmasan. Aztán megkerülte az íróasztalt, fölcsippentette a 

padlóról az összegyűrt celofán szivarhüvelyt, beleejtette a papírkosárba, majd az ajtóhoz lépett, és 

beszólította Willie tiszit. 

- Mr. Keeton eléggé kikelt magából - volt Rose első szava, és leült abba a székbe, amelyet 

az első tanácsnok egy pillanattal előbb megürített. Undorodón pillantott a hamutartóban hagyott 

szivarvégre, majd csontszínű Bibliáját csontos ölébe helyezte. 

- Költségvetési tárgyalásokba telik a következő hónapja - jelezte Alan homályosan. 

- Hát igen - hangzott Rose nagytiszteletű úr megértő válasza. - Tudjuk Jézustól: „Adjátok 

meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami az Istené.” 

- 45 - 

6

- Ühüm - mondta Alan. Nem bánta volna, ha van cigarettája kéznél, Lucky Strike, Pall Mall 

vagy akármi, csak bőven legyen benne kátrány meg nikotin. - S én mit adhatok meg a nagytiszteletű 

úrnak? - Rémülten gondolta el, hogy „Willie tiszi” volt a nyelvén. 

Rose lekanyarította keret nélküli szemüvegét, megtisztította, majd visszatette az orrára, papucsai 

alá rejtvén két vörös foltját. A fekete haján játszó fény visszavert a csillámos mennyezetig. 

Alan látta, hogy keni, de a szaga nem mondta meg, miféle brillantinnal. 

- A botránkozáss hoz ide - kezdte el végül - John Brigham atya csütörtöki kaszinója miatt. 

Ha emlékszik a főnök úr, jártam már itt ez ügyben, amikor a szemtelen ötlett... megfogamzott, hogy 

a szavamat fölemeljem: semmiképp ne engedélyezze a köztisztességre tekintettell. 

- Nyilván a nagytiszteletű úr is emlékszik... 

Rose tiltóan emelte jobbját, bal kezével pedig a zakója zsebébe nyúlt, s egy kisebbfajta 

könyvet kotort ki belőle. Alan nem lepődött meg, csupán elszoruló szívvel látta, hogy Maine állam 

törvénykönyve. 

- S most azért jöttem ismét - jelentette ki Rose fennszóval -, hogy immár a törvény nevében 

tiltakozzam. 

- Nagytiszteletű uram... 

- A 24. rész 9. fejezetének 2. paragrafusát olvasom - torkolta le Rose kipirult arccal, és 

Alannek tapasztalnia kellett, hogy a hivatalában rövid időn belül két hörcsög váltotta egymást. - „A 

záradékolt kivételektől eltekintve - olvasta rá Rose, ahogyan a gyülekezet állva hallgathatta vasárnaponként 

- a 23. részben körülírt mindazon szerencsejátékok, amelyekhez pénzbeli fogadások eszközöltetnek, 

törvénytelennekk minősülnek.” - Azzal becsapta a törvénykönyvet, és Alanre emelte 

villámokat szóró szemét: - Törvénytelennek minősülnek! 

Alannek kedve lett volna égre emelnie a két karját, és fölrikkantani: Dicsérjük mindnyájan! 

De kedvét elhessentette, és ennyit mondott: - Ismerem a törvénykönyv szerencsejátékokról szóló 

rendelkezéseit, nagytiszteletű uram. Korábbi látogatása után ismét megnéztem, és meg is tanácskoztam 

Albert Martinnal, a város jogügyeinek intézőjével. S az ő véleménye az, hogy a 24. fejezet rendelkezései 

nem vonatkoznak a csütörtöki kaszinóra. - S némi hallgatás után hozzátette: - Meg kell 

mondanom, hogy az én véleményem is ez. 

- Lehetetlenség! - fakadt ki Rose. - Az Isten házát játékbarlanggá tennékk! S ez törvényess! 

- Éppolyan törvényes, mint az a bingójáték, amely 1931 óta zajlik az Izabella Leányainak 

Csarnokában. 

- Csakhogy ez nem bingó! Ez rulett! Ez kártya pénzbenn! Ez - vágta ki remegő hangon - 

kockázáss! 

Alan azon kapta a két kezét, hogy megint madarat formálnának, azért szorosra fűzte őket az 

itatóson. - Írattam továbbá Alberttel az állam főügyészének, Jim Tierneynek, hogy a dolgot véleményezze 

ő is. Véleménye egybehangzott a miénkkel. Ne is haragudjon, nagytiszteletű uram, tudom, 

mennyire bosszantja. Engem is bosszantanak a gördeszkás gyerekek. A legszívesebben megtiltanám 

a mulatságukat, ha tehetném. Demokráciában azonban néha olyasmit is el kell tűrnünk, amit éppen 

nem helyeslünk. 

- Csakhogy ez szerencsejáték! - háborgott Rose tiszteletes. - Pénzért! Hogy lehet törvényes 

az, amiről a törvénykönyv világosan megmondja... 

- A játék nem pénzben zajlik. Minden… résztvevő... a bejáratnál adakozni tartozik. Adománya 

ellenében játékpénzt kap. Az este végeztével pedig ajándéktárgyak kerülnek kiosztásra... Nem 

pénz, ajándéktárgyak... Videokamera, mikrosütő, porszívó, porcelán étkészlet, ilyesmik. - S a lelke 

mélyén táncoló manó még hozzáfűzte: Tudomásom szerint az ajtóban tett adomány az adományozó 

adóalapjából is leírható. 

- Fertelmességg! - fortyogott a tiszteletes sápadtan, remegő orrcimpával. 

- Erkölcsi ítélet. Nem a törvényé. Tesznek ilyet országszerte. 

- Tudom - mondta a tiszteletes, azzal felkelt, és Bibliáját pajzsul szorította maga elé. - A katolikusok! 

A katolikusok imádják a szerencsejátékokat! Én azonban közbelépek, főnök úr. Akár a 

segítségével, akár a nélkül. 

Fölkelt Alan is. - Néhány tudnivaló, nagytiszteletű uram. Én seriff vagyok, nem főnök. Éppen 

ezért nem mondhatom meg önnek, mit prédikáljon. Brigham atyának sem szabhatom meg, mit 

tehet a templomában, az imateremben, az Izabella Leányainak Csarnokában, ha ugyan az ott zajló 

- 46 -

tevékenységet az állam törvényei egyenesen nem tiltják. Mint seriffnek azonban kötelességem, 

hogy óvatosságra intsem. 

Rose tiszteletes hidegen mérte végig. - Hogy értsem az intést? 

- Háborgásában nem ítélkezik meggondoltan. A hívei által kiragasztott plakátok még éppen 

megjárják: Az újságba írt leveleik is. Azonban közeledik a határ. Az a tanácsom, hogy többet ne tegyenek. 

- Amikorr Jézuss ringyókat és pénzváltókat látott a templomban, nem tekintette az állam 

törvényeit, seriff uramm. Amikorr Jézus látta, hogy meggyalázzák az Istennek házátt, nem a törvénysértést 

tekintette. A Mi Urunk tudta, mit kell tennie! 

- Igaz - mondta Alan nyugalmasan. - Ön azonban nem a Mi Urunk. 

Rose tiszteletes rámeresztette két gázláng szemét. Ez is olyan, mint aki az ajtóféllel elszaladt, 

gondolta Alan. 

- A viszontlátáss, főnök úr. 

Többet nem is mondott, Alan pedig úgy döntött, hogy másodszor nem helyesbít. Csupán rábólintott 

a búcsúszóra, és a kezét nyújtotta, bár tudta, hogy hiába. Rose meg is indult az ajtónak a 

mellére szorított Bibliával. 

- Ugye nem tesz semmit, nagytiszteletű uram? - szólt utána. 

Rose sem nem felelt, sem vissza nem fordult. Kilépett az ajtón, és úgy bevágta, hogy az 

üveg megcsörrent. Alan visszaereszkedett íróasztalához, és a tenyere gyürkét a halántékára tapasztotta. 

Néhány pillanat múltával Sheila Brigham lesett be az ajtórésen. - Nos? 

- Eltakarodott? - kérdezte Alan, és föl sem nézett. 

- A pap? Az el. Ment, akár a szélvész. 

- Akár a fittyegős fene - motyogta Alan. 

- Tessék? 

- Semmi, semmi. - Most nézett csak föl. - Veszélyes kábítószerekre vágyok. Nézze csak meg 

a bizonyítékok szekrényét, Sheila, mink maradt. 

Sheila rámosolygott. - Már megnéztem. Sajna a bárszekrény üres. Egy csésze kávé is megtenné? 

- Vevő vagyok - mosolygott vissza rá Alan. Átléptek már a délutánba, annak pedig jobban 

kell sikerülnie a délelőttnél! 

Amint az ajtó becsukódott, Alan két keze nekieredt, és egy raj feketerigó röppent a napfényes 

falon az ablaknak. 

A Castle Rock-i középiskolában az utolsó óra szabadfoglalkozás volt csütörtökön. A jeles 

tanuló Brian Rusknak nem volt tennivalója odabenn a Téli Játékok sorsolásáig, azért korábban hazamehetett 

aznap - csütörtök délutánjai kellemesen alakultak ilyenformán. 

Ezen a délutánon szinte már a kicsöngetés végére kinn volt az iskola kapuján. Biciklitáskájában 

nemcsak könyveit vitte most, hanem esőkabátját is, amit anyja reggel ráerőltetett, pedig púposnak 

látszott benne. 

Fölkapott a kerékpárra, és eltekert. Szíve kalimpált, mert készült valamire. Csínyre! Le kellett 

rónia kötelességét, és hiába volt csíny, nem tekintette kellemes kötelességének. De már értette, 

mi az. Matekórán eszmélt rá, amint az álmodozás elfogta, és kibámult az ablakon. 

A Várdombról gurult lefelé az Iskola utcán. A nap első ízben bújt ki délután a foszló felhők 

közül. Brian látta, hogy a balján árnyékgyerek kerekezik a járdán árnyékbiciklin. 

Ma taposhatsz, te árnyékgyerek, gondolta. Ma nem akárhova megyünk. 

Brian áthajtott a Fő utcán, egy pillantást sem vetett a Hasznos Holmikra, de a kereszteződésnél 

megállt, ahogy illik, és széttekintett. A Tó utca (az ő utcájuk) meg a Gázló utca sarkán nem a 

házuk felé, hanem jobbra fordult. Majd a Gázló utca meg a Fűz utca sarkán balra. A Fűz utca párhuzamosan 

haladt a Tó utcával - a két utca lakói lábtól való szomszédok voltak. Pete és Wilma 

Jerzyck a Fűz utcában lakott. 

Itt már vigyázni kell! 

- 47 - 

7

Brian jól tudta, miként vigyázzon, mert kigondolta az úton apróra. Nem is kellett sokat gondolkodnia, 

mert a tervet mintha készen húzta volna elő agyának egyik zugából. 

Jerzyckék háza kihaltnak tetszett. A behajtón se látott autót. Mégsem mondta volna, hogy 

tiszta a levegő. Wilma talán részidőben pénztároskodik a 117-es úti Hemphill ABC-ben, mert látta 

már ott akárhányszor a pénztárban ülni elmaradhatatlan főkötőjében - de nem biztos, hogy most is 

dolgozik. Ütött-kopott kis Yugója akár a garázsban is lehet. 

Brian föltekert a behajtón, leszállt, lerúgta a támasztólábat, és úgy érezte, hogy a szíve a torkában 

dobog. A dobpergésnél szaporábban. Megindult a ház bejárati ajtajának, és elpróbálta magában, 

mit fog mondani, ha Mrs. Jerzycket mégis otthon találja. 

Brian Rusk vagyok, kezicsókolom, Mrs. Jerzyck. Innen a hátsó utcából, tetszik, ugye, tudni? 

Középiskolába járok, és nemsokára elkezdjük egy képes hetilap előfizetésének a gyűjtését. A hasznot 

iskolai egyenruhára fordítjuk. Engem előre küldtek érdeklődni, ki járatná a lapot. Valamelyik nap 

visszajövök, és hozom az előfizetők jegyzékét. Aki a legtöbbet összegyűjti, tetszik tudni, az díjat kap. 

Nem hangzott rosszul; sem amikor a fejében megszövegezte, sem most. Mégis ideges volt. 

Álldigált a küszöbön, és fülelt, nem hall-e rádiószót vagy porszívózást, nem megy-e sorozat a tvben 

(igaz, a Santa Barbara még odébb vagy két órával). De hogy semmi nesz, arra éppúgy nem 

építhetett, mint az üres behajtóra. 

Megnyomta a csengőt. A lakás mélyéből hallotta a hangját: ding-dong! 

Állt a kapu lépcsőjén, és körül-körülpillantott, nem látja-e valaki. De a Fűz utca ejtőzött javában. 

A háztól sövény választotta el. Ez jó, gondolta el, mert ha az ember olyasmire készül - csínyre! 

-, aminek anyu meg apu nemigen örülne, ha megtudná, hát éppen kapóra jön a sövény fedezéke. 

Eltelt fél perc, nem jött senki. Idáig rendben volna... Mégis, jobb félni, mint megijedni... 

Azért újból megnyomta a kapucsengőt. Meg is forgatta rajta a hüvelykujját, és a házból hosszas 

ding-dongokat hallott. 

Semmi egyebet. 

No jó. Kezdődhet a csíny. A hajmeresztően meredek móka. Hiába szánakozott neki, még 

egyszer körülpillantott, csak aztán nyomta be kerékpárját a kapu meg sövény közt. Még a lábát se 

csapta föl, hanem mindjárt megállította a ház és a garázs közt. Mint apu kollégái mondták szakszerűen, 

a salakbeton előzéken. Aztán megkerülte a házat, és kinézett a kertbe. A szíve zörömbölt. 

Brian tudta, hogy ilyenkor reszketni szokott a hangja is, azért remélte, ha Mrs. Jerzyck virághagymát 

duggat kinn, megállhat távolabb tőle, és a hangja remegésére nem lesz figyelmes. Különben 

megneszeli, hogy nem mond igazat. Abból pedig akkora bajok lehetnek, hogy rágondolni se jó. 

A ház sarkánál állt meg, onnan betekinthette a kertet, ha nem is minden sarkát. S a készülőcsíny 

öröméből egyszerre semmit nem érzett. Inkább a gonoszsága sajdult bele. Jóakaratú hang intette: 

Miért nem kapsz fel a kerékpárodra, Brian? Eridj haza, igyál egy pohár tejet, és gondold meg! 

Igaz is. Jó tanács, megfontolt beszéd. Fordult is... De a figyelmeztetőnél hatalmasabb kép 

vetődött elébe. Csukott fekete kocsit látott - Cadillacet-e vagy Lincolnt - a házuk előtt megállni. 

Vezetői üléséről Mr. Leland Gaunt pattant ki, csakhogy nem háziköntösben, mint Sherlock Holmes. 

Ez a Mr. Gaunt, amelyik most Brian képzeletének mezején megjelent, a temetkezési vállalkozók 

ijesztő fekete öltönyében közeledett a házukhoz mérföldes léptekkel. S az arca már nem volt barátságos. 

Harag sötétítette a sötétkék szemét tovább... Látszott a görbe foga most is mind, de nem mosolygása 

villantotta ki. Vicsorgott. S ahogy a hosszú lábát szedte, a sarkába tapodó árnyék hóhért 

sejtetett, mint valami rémfilmben. Az ajtajukban meg sem állt, hogy csöngessen, hanem nyomult be 

rögtön. Anyut félrelökte az útjából, aput leütötte. Aztán Brian kisöccsét lódította úgy át a házon, 

mintha szegletet dobott volna, és megindult fölfelé a lépcsőn Brian nevét bőgve. Amerre csak ment, 

hóhérárnyéka elhervasztotta a tapéta rózsáit. 

Megtalál, gondolta el Brian rémülten. S ott Jerzyckék házának sarkában a szorongás minden 

árnyalata végigvonult az arcán. Talán a legjobb volna elbujdosni. Akár Bombayig. Csak megtalál 

ott is. És ha megtalál... 

Megpróbálta kikapcsolni a képzeletét. Nem sikerült. Látta, miként nő Mr. Gaunt szeme indigószínű 

tengerszemmé. Látta a csontos kezét, egyhosszú mutató- és középső ujját, amint karommá 

válnak az ő vállán. A háta borsózását is érezte, amint Gaunt a fülébe dördült: Nálad az árum, 

nem fizettél érte! 

Visszaadom! - sikoltotta a torz arcába. - Jaj, adom vissza máris, csak ne bántson! 

- 48 -

Brian úgy ocsúdott, mint kedden délután, amikor a Hasznos Holmikból kifordult. Csak éppen 

nem kellemes világra. Hiszen ez az. Nem akarja ő visszaadni a Sandy Koufax-kártyát. 

Nem is adja vissza, mert az övé. 

Myra Evans hasonló érzésekkel lépett a Hasznos Holmik napvetője alá, amilyenekkel legjobb 

barátnőjének fia küzdött, amikor végre megindult Wilma Jerzyck kertjének. Myra először a 

háta mögé pillantott, majd a Fő utcát tekintette be - riadtabban, mint Brian a Fűz utcát az imént. 

Ha Cora - az ő legjobb barátnője, igazán! - tudná, hogy itt áll, s azt is, hogy mi járatban, talán 

többé nem is szólná hozzá... Mert arra a képre Cora is pályázik. 

Oda se neki - rázta le szorongását Myra, s mindjárt talált a helyzethez illő két régi bölcsességet 

is. Szemesnek áll a világ, így szólt az egyik. Ne szólj szám, nem fáj fejem, így a másik. 

De orrára illesztett egy kéttenyérnyi napszemüveget, amikor elindult. Jobb félni, mint megijedni. 

Ez volt Brian igazsága is. 

Az ajtóban esett a tekintete az üveg mögötti táblára: 

8 

KEDDEN ÉS CSÜTÜRTÖKÖN CSAK BEJELENTÉSRE 

Myra nem jelentkezett be előre, csupán fölkerekedett, mert Corának húsz perccel ezelőtti telefonja 

nem hagyta nyugodni. 

- Naphosszat máson se jár az eszem! Meg kell szereznem, Myra! Meg kellett volna vennem 

már szerdán, de csak négy dollár készpénz volt nálam, és nem tudtam, csekket elfogad-e. Tudod, 

milyen kínos, amikor a csekken vitatkozni kell. Közben bánom azóta, hogy otthagytam. Éjjel a 

szemem alig hunytam le! Butaság, tudom, de így van. 

Myra nem ítélte barátnője szavait butaságnak. S igazak, azt tudta jól onnan is, hogy ő sem 

aludt az éjjel egy szemhunyást. Csak hát miért gondolja Cora, hogy őt illeti a kép? Mert ő látta 

meg? 

- Különben sem ő - szólalt meg most fennhangon, duzzogón a bolt előtt. - Én láttam meg. 

Az elsőség kérdése különben is elhomályosodott, amint elgondolta, hogy belép Cora házába, 

és ott látja Elvis képét a kandalló fölött Elvis porcelánfigurája és az Elvis képével díszített söröskorsó 

között. Myra gyomra összefacsarodott a szíve alján, akár a mosogatórongy. Az iraki háború kezdetén 

támadt utoljára ilyen érzése. 

Akkor sem igazság, hogy Corának mindenféle Elvis-ereklyéje legyen, és még Elviskoncerten 

is járt egyszer! Igen, a Portlandi Polgári Körben, talán egy évvel azelőtt, hogy az Úr elszólította 

a Királyt. 

- A kép énnekem jár! - dünnyöget Myra, azzal összeszedte minden bátorságát, és bekopogott. 

Az ujja még az üvegen volt, nyílt az ajtó, és egy ösztövér ember nyomakodott kifelé, akkora 

igyekezettel, hogy Myrát kis híján feldöntötte. 

- Bocsánat - motyogta, s a fejét sem emelte meg. Myra alig ismerhette meg benne Mr. 

Constantine-t, a LaVerdiere-féle drogéria gyógyszerészét. A Fő tér felé igyekezett kis csomaggal a 

kezében, és sem jobbra, sem balra nem nézett. 

De már ott állt az ajtóban Mr. Gaunt, és barna szeme vidáman ragyogott. 

- Nem beszéltük ugyan meg... - suttogta Myra, és Brian a hangjáról ugyan meg nem ismerte 

volna, hiszen annyi pattogó és fensőbbséges kinyilatkoztatását hallotta! 

- Máris megtörtént, hölgyem - mosolygott rá Mr. Gaunt, és félreállt az útból. - Örvendek, 

hogy újból láthatom! Kerüljön beljebb, és bízza rám az óhaját! 

Myra még egy izgatott pillantást vetett az utca hosszára, s mikor látta, hogy nem látja senki, 

besurrant. 

Az ajtó becsukódott mögötte, és a hosszú ujjú kéz, fehér, akár a halottaké, fölnyúlt a félhomályban 

a függönykarikákig, és ráhúzta a függönyt az ajtóra. 

- 49 -

Brian nem is hitte volna, milyen soká fojtotta vissza a lélegzetét, amíg sípoló sóhajtással ki 

nem eresztette. 

Jerzyckék kertjében nem volt senki. 

Wilma alighanem nekibátorodott, hogy melegszik az idő, és kiteregette a nagymosását, mielőtt 

munkába vagy hova indult. Három kötélen lobogott a napfényben a friss szellőben. Brian még 

odalopózott a konyhaajtóhoz, és két tenyerével ernyőzte a szemét, úgy lesett be, de egy lelket nem 

látott. Meggondolta, ajánlatos-e bekopognia, de úgy döntött, hogy halogatás az is. Nyilván nincs 

itthon senki. Akkor pedig megteszi, amiért jött, gyorsan, aztán elhúzza a csíkot. 

Leereszkedett a kertbe vezető néhány lépcsőn. Az alsóneműk, lepedők, párnahuzatok, miegymás 

a kert bal felén száradt, jobbról voltak a konyhakerti ágyások, ahonnan egypár csenevész 

tököt nem tekintve mindent kihúzkodtak már. A konyhakert végében fenyődeszka kerítés húzódott. 

Brian tudta, hogy a túlsó felén Haverhillék laknak, tőlük már néhány házzal odébb. 

A hajnali eső dágvánnyá változtatta a konyhakertet. A megmaradt néhány tök tócsában 

bukdált. Brian lehajolt, mindkét kezébe felmarkolt a sötétbarna kerti föld sarából, s elindult a száradó 

mosás felé. Ujjai közül csorgott a barna latyak. 

A konyhakerthez legközelebbi szárítókötél teljes hosszában lepedők libegtek. Nyirkosak 

voltak még, de a szélben gyorsan száradtak. Lobbantak egyet-egyet, szűzi fehéren. 

Adj neki, hallotta Mr. Gaunt hangját. Adj neki, Brian, akár Sandy Koufax! Nyomás! 

Brian a nyaka mögé emelte a kezét, tenyerével az égnek. Azon sem csodálkozott, hogy a pöcse 

bögyörödik, akárcsak álmában. Örült már, hogy nem szelelt el gyáván. Egyszerre örömét lelte a 

csínyben. 

Meglendítette a kezét, a sár levált a tenyeréről, és legyezőformán csapódott a dagadó lepedőnek. 

Folyós, folyondáros kép rajzolódott rajta. 

Brian visszaugrott a konyhakertbe, szedett megint két marokra valót, rácsapta a lepedőkre, 

ugrott, hozott sarat még, azt is rácsapta. Megmámorosodott. Járt, hordta a sarat. 

Talán meg sem áll estig, ha kiáltást nem hall. Először azt hitte, őrá kiáltanak. Szűkölve húzta 

be a nyakát, aztán hallotta, hogy Mrs. Haverhill hívja a kutyáját a kerítésen túlról. 

Akkor is, határozott. Tűnés. Tűnés. 

Egy pillanatig csodálta még a keze munkáját, majd elröstelkedett. 

A lepedők megvédték a mosás javát. Fölfogták a sarat, fehér folt alig maradt rajtuk tenyérnyi. 

Sáros tenyerére esett a pillantása. Odaszaladt a ház sarkához, ahonnan a kerti tömlő kígyózott 

a csapról. El sem zárták rendesen - alig csavart rajta, ömlött a rózsájából. Odatartotta a kezét, s 

jó erősen összedörzsölte, amíg le nem mosta a sarat a körme ágyáról is. Zsibbasztóan hideg volt pedig 

a víz. Itt-ott a ruhája ujja is kapott belőle. 

Végül elzárta a csapot, visszament a kerékpárjához, fölrúgta a támasztóját, és kitolta a behajtóig. 

Ott még ért egy kínos pillanatot, amikor látta, hogy kis sárga kocsi közeledik - de Civicnek bizonyult, 

nem Yugónak. Nem is lassított, vezetője meg sem látta a fagyos kezű kisfiút Jerzyckék behajtóján 

a biciklijével; hiába volt hirdetőtábla az arca, hiába lángolt rajta vörösen: BŰNÖS! 

Amikor a kocsi elrobogott, fölkapott a bringára, és tekert, mint aki eszét vesztette. Meg sem 

állt a házuk behajtójáig. A fagyos zsibbadás kiállt a kezéből addigra. Csak zsibongott vörösen. 

Amint belépett a konyhába, anyja kiszólt a nappaliból: - Te vagy, Brian? 

- Én, anyu. - Amit Jerzyckék kertjében művelt, az már olyan messze volt, mintha álmodta 

volna. Ez a gyerek a józanul derűs konyhában, ez a gyerek, aki most tejet önt magának a hűtőszekrényből, 

ez nem lehet az, aki az előbb a sárban turkált, és Wilma Jerzyck lepedőit rondította össze. 

Még hogy ez a rendes gyerek! 

Kitöltötte a tejet, s a kezét vizsgálta. Tiszta mind a kettő. Cserepes, de tiszta. Visszatette a 

tejesdobozt, és a szíve sem dobogott már. 

- Sima napod volt az iskolában, Brian? - úszott ki Cora hangja. 

- Sima. 

- Bejössz nézni a tévét? Mindjárt kezdődik a Santa Barbara. Vannak itt csokis csókok is. 

- Megyek - mondta -, csak még fölnézek a szobámba pár percre. 

- 50 - 

9

- Ne hagyd fönn a tejes poharad, mert belesavanyodik a tej, aztán kapargathatom. 

- Lehozom, anyu. 

- Hát ajánlom is. 

Brian vagy félórát töltött az íróasztalánál Sandy Koufax kártyájával. Amikor Sean benézett 

hozzá, hogy nem megy-e - aztán Sean pityergését az ajtó előtt, de a szíve nem esett meg rajta. 

Elvégre jólneveltség is van a világon. 

10 

Egy smasszer partit rendezett az udvaron, 

És sittszerte meglett nyomban a mozgalom! 

Nyinak-makognak, dörgetik a nagykaput, 

A zenekar nyomja alá a nagy kamut! 

Szétvetett lábbal áll a Király, kék szeme szikrát hány, fehér ejtőernyősruhájának nadrágszára 

rezeg. A mennyezeti fényszórók cseh gyémántokon csillannak. A Király szemébe kékesfekete hajtincs 

hullik. A mikrofont szájához emeli, de nem annyira, hogy a durcás felső ajkát ne láthatná 

Myra. 

Lát mindent. Az első sorban ül. 

És hirtelen, amint az ütősök veszik át a szót, a Király ŐÉRTE nyújtja a kezét, valahogy úgy, 

mint Bruce Springsteen (bár őbelőle Király nem lesz, míg a világ s két nap, hiába igyekszik), nyújtja 

a két karját azért a lányért a Tánc a sötétben videováltozatán. 

Egy pillanatig kábán néz, mozdulni is kába. Majd taszigálják hátulról, s a Király keze a 

csuklóján. Egyszerre az orrában a szaga: izzadság, arcszesz, forró, tiszta hús. 

S egy pillanat nem kell, Myra Evans a két karjában Elvis Presleynek. 

Ejtőernyősruhájának szaténját érzi a tenyerén. A Király ölelő karja izmos. Az arca egy 

araszra nincs. Táncolnak, egy pár lettek - Myra Josephine Evans a maine-i Castle Rockból, Elvis 

Aron Presley a tennessee-i Memphisből! Vonaglanak a tágas színpadon, és négyezer megvadult néző 

sikongja az ötvenes évek dalát: „Rock-rock-rock lesz a divat...” 

Csípőik összedörzsölődnek, és a Király tekergőn nyomul neki. Aztán kidobja. Szoknyája szétterül 

a levegőben, látszik a lába szára a csipkés „Viktória titkai” bugyiig, s a keze úgy fordul a Király 

kezén, akár a kerékagy a tengelyen. A Király magához vonja ismét, tenyere végigsimít a hátán 

a tompora dombjáig, arra rátapad, úgy vonja magához. Myra lepillant a nézőtérre, és a rivaldafényen 

túl ott látja Cora Rusk fölfelé szegeződő dühös tekintetét, irigyen sárguló arcát. 

Majd azt érzi, hogy Elvis két kézre fogta az arcát, maga felé fordítja, és a közép-déliek mézédes 

vontatottságával kérdi: „Nem-e emmást kéne nézni ienko, szivi?” 

Nem is felelhet, mert duzzadt ajka már a száján... A szaga meg a tapintása a világot tölti be. 

S egyszerre a nyelvét érzi a szájában - a Rock Királya nyelvest vált vele Cora és a világ szeme láttára! 

Szorosan magához vonja megint, és amint a kürtök szállnak be röhögve, mámoros forróság 

kezd bontakozni az ágyékában. Ó, ó, ilyen jó sosem volt, még Ász Merrill-lel se annyi éve lenn a 

Vártónál! Sikoltana, de a Király nyelve a szájában, azért csak a ruhája szaténjába kapaszkodhat, és 

úgy tolja felé az ágyékát, amint a kürtök rázendítenek az Énfelém-re. 

Mr. Gaunt a másik bársonyszékből klinikai tárgyilagossággal figyelte Myra Evanst élvezésének 

görcseiben. Myra úgy reszketett, mint akin idegösszeomlás lett úrrá, Elvis képét szorongatta, 

szemét lezárta, combja szorult-lazult, szorult-lazult. A haja kazal volt, a melle fújtató. Dupla tokája 

izzadt, akár Elvisé utolsó idejében, amikor a színpadon lóbálózott, akár a víziló, utolsó néhány koncertjén. 

- Óóóóó! - szakadt ki a reszkető Myrából. - Óóóó! Ó, Istenem! Óóóóóó, Ihistehenehem! 

Óóóóó... 

11 

- 51 -

Mr. Gaunt unottan csippentette két ujja közé nadrágszárának élét, és borotvaélesen ejtette 

vissza a térdére, majd előrehajolt, és kiemelte a képet Myra kezéből. Myra szeme kipattant máris, és 

kapott a kép után. Nem érhette el, hát kelt volna föl utána. 

- Üljön le - szólt rá Mr. Gaunt. 

Myra mintha e szóra kővé dermedt volna. 

- Ha látná még a képet, Myra, maradjon veszteg. 

Myra néma kínban bámult rá. Ruháján izzadságfoltok terjedeztek a hóna alól. 

- Ne vegye el - mondta sivatagi szélrohamhoz hasonló karcossággal, és kinyújtotta a két kezét. 

- Mondjon árat - biztatta Gaunt. 

Myra gondolkodott. Két szeme forgott verítékes üregében, ádámcsutkája fel-le járt. 

- Negyven dollár - bökte ki. 

Gaunt nevetve rázta a fejét. 

- Ötven! 

- Ugyan. Nem is kell magának ez a kép annyira, Myra. 

- De kell! - Szeme sarkába könnyek gyűltek, majd megindultak az arcán, és 

verítékcsöppekkel folytak össze. - Keeeeeell! 

- Jól van, szóval kell - állapította meg Gaunt. - De vajon hasznos-e? Hasznára lesz-e, Myra? 

- Hatvan! Több nincs nálam! Egy büdös centtel többem nincs! 

- Hát gyereknek néz, mondja, Myra? 

- Dehogy... 

- Pedig úgy látom. Öreg ember vagyok. Legfeljebb kegyesek voltak hozzám az évek, ha a 

magam nyilatkozata ér valamit az ügyben... De olyan gyereket mégsem láthat bennem, aki elhiszi, 

hogy egy asszony a Várkilátó tőszomszédságában, kétszintes lakásában a magáénak nem mondhat 

többet hatvan dollárnál. 

- Nem érti! A férjem, Chuck... 

Mr. Gaunt fölkelt, kezében a kép. Az a mosolygós férfi, aki az útjából félreállt, hogy beengedje, 

az már nem volt sehol. - Nem értesített az érkezéséről, ugye. Nem hát. Jó szívvel beengedtem 

mégis. Azért most megkérem, távozzon. 

- Hetven! Hetven dollár. 

- Hülyének néz. Hagyjon magamra. 

Myra térdre esett előtte, és rémült zokogásban tört ki. Megragadta Gaunt lábikráját, és rekedten 

hajtogatta: - Jaj, ne! Ne, Mr. Gaunt! Kell nekem a kép! Kell! El nem hinné, de csodát tesz 

velem! 

Mr. Gaunt rápillantott Elvis képére, és elfintorodott. - Nem is nagyon vagyok rá kíváncsi - 

szögezte le. - Annyit láttam, hogy igen megizzasztotta az a... csoda. 

- Ha hetven dollárnál többe kerül, csekket kell kiállítanom, és Chuck mindjárt firtatná, mire 

dobtam ki ennyi pénzt! S ha megmondanám neki... hát ő... 

- Nem az én gondom - szakította félbe Gaunt. - Kereskedő vagyok, nem házasfelek tanácsadója. 

- Letekintett Myrára, és az izzadt feje búbjának beszélt. - És tudom biztosan, hogy valaki 

más... Mrs. Rusk, példának okáért... készséggel megfizetné a néhai Presleynek e ritka képmását. 

Myra fölvetette a fejét Cora nevének hallatán. Két szeme mélyen esett barna üregébe, foga 

vicsorgón villant. Mintha nem lett volna eszénél. 

- Képes volna neki eladni! - sziszegte. 

- A szabad kereskedelem híve vagyok - szögezte le Mr. Gaunt. - Országunk virágzásának 

titka ez. Egyébként nagyon örülnék, ha elengedne, Myra. A keze lucskos. Tisztítóba adhatom a nadrágomat 

aztán, és nem biztos... 

- Nyolcvan! Nyolcvan dollár! 

- Éppen kétannyiért adom - hangzott Mr. Gaunt válasza. - Százhatvan dollárért. - Nagy görbe 

fogai mind megmutatkoztak, ahogy elvigyorodott. - A csekkjét egyébként szívesen elfogadom, 

Myra. 

- Nem! - tört ki Myrából a kín. - Chuck megöl! 

- Lehetséges - felelte Mr. Gaunt -, de maga meghalna, ha nem keverhetne még egyet a Királlyal. 

- 52 -

- Százat megadok - vinnyogta Myra, és újra belekapaszkodott Gauntba, amint lépett volna 

hátrébb. - Adja ide százért! 

- Száznegyven - mondta ki a végszót Gaunt. - Alább nem adhatom. 

- Nem bánom - lihegte Myra. - Nem bánom, legyen száznegyven... 

- Persze egy szopással meg kell toldania - vigyorodott rá Gaunt. 

Myrának ámulatában O-ra nyílt a szája. - Hogy értve? - suttogta. 

- Úgy, hogy leszop! - förmedt rá Gaunt. - Úgy, hogy az arannyal megtömött szájával rábukik 

a szakszikürtre, és kiszívja! 

- Jesszusmária - sóhajtotta Myra. 

- Ahogy gondolja - mondta Gaunt, és hátrált. 

Myra megragadta ismét, és kisvártatva már a nadrágja hasítékán motozott. 

Gaunt tűrte néhány pillanatig, aztán rácsapott a kezére. - Hagyjuk - mondta. - Elbambulok a 

szopástól. 

- Akkor... 

- Ne fáradjon, Myra. - Azzal odavetette neki a képet, Myra pedig remegő kézzel elkapta és 

keblére szorította. - De még egy kikötésem van. 

- Mi az? - sziszegett rá Myra. 

- Ismeri a kocsmárost a Bádoghíd túlsó végén? 

Myra szemében föltámadt a rémület, és már rázta volna a fejét, amikor rájött, kiről lehet szó. 

- Henry Beaufort-t? 

- Azt. Ha jól tudom, nemcsak csaposa, tulajdonosa is a Méla Tigrisnek. Érdekesen választott 

kocsmanév. 

- Személyesen nem ismerem, csak látásból. - Hogy is fordult volna meg Myra a Méla Tigrisben? 

Attól persze tudta, éppúgy, mint a városban bárki, hogy a kocsmáros ki. 

- Ő lesz az, igen. Apró csínyt kellene tennie Mr. Beaufort-ral. 

- Mit? Miféle csínyt? 

Gaunt lehajolt, megragadta Myra egyik izzadt kezét, és talpra segítette. 

- Megbeszélhetjük, amíg a csekket kitölti - mondta mosolyogva. S már a varázslatos Mr. 

Gaunt volt ismét, a szeme csillogón táncolt kedves vevőjén. - Parancsolja, hogy a képet hasznához 

illően becsomagoljam? 

ÖTÖDIK FEJEZET 

Alan becsusszant Pollyval szembe a Nan Villásreggelizőjének egyik rekeszébe, és nyomban 

látta, hogy Polly kezéből nem állt ki a fájdalom - annyira nem, hogy Percodant vehetett be délután, 

ami nem volt szokása. Pollynak szólnia sem kellett, látta Alan a szeme tört fényén. Nem is szívesen 

nézett a szemébe ilyenkor, s a fejében nem először fordult meg, hátha Polly rá talált kapni erre a 

szerre. Nem mintha meglepte volna. Úgy könyvelte volna el azt is, ahogyan Polly fájdalmát - hiszen 

sem az egyik baját, sem a másikat igazán meg nem érthette. 

Kérdése persze nem árulkodott értetlenségről: - Hogy vagy, szépségem? 

Polly elmosolyodott. - Érdekes napom volt. Rrroppant érrrdekes, mint az a pofa szokta 

mondani a Gaucho Marx-filmben. 

- Nem vagy te olyan öreg, hogy arra emlékezhess. 

- Dehogynem. Te, Alan, ki megy ott? 

Alan követte Polly tekintetét, s még éppen látta azt a nőt, aki négyszögű csomagot szorított a 

kebléhez, azzal úszott el Nan tükörüveg kirakata előtt. Maga elé meredt, de úgy, hogy egy férfinak, 

aki szemből közeledett, félre kellett ugrania, nehogy összeütközzenek. Alan gyorsan átpörgette fejében 

a nevek és arcok hatalmas katalógusát, és mint Norris mondta volna, „kilences lövéssel” állt 

elő. 

- Evansnek hívják. Mabel vagy Mavis, vagy mi a keresztneve. A férje Chuck Evans. 

1 

- 53 -

- Mintha egy nyaláb panamai vöröskendert elszívott volna - jegyezte meg Polly. - Irigylem 

is érte. 

Maga Nan Roberts sietett a kiszolgálásukra. William Rose tiszteletes Keresztény Katonáinak 

rendjéből való volt, és ma kis sárga jelvényt viselt a bal melle fölött. Alan már a harmadik ilyen jelvényt 

látta ezen a délutánon, és úgy számította, hogy a következő hetekben lát is még garmadával. 

Fekete körben félkarú rablót ábrázolt, vörös sávval áthúzottan. Írni nem is kellett rá semmit. Megmondta 

világosan, mi viselőjének véleménye a csütörtöki kaszinóról. 

Bögyes, középkorú asszony volt Nan, és a nyájas képéről mindjárt az almás pitéje jutott 

eszébe az embernek. Márpedig Nan almás pitéje, mint Alan és minden megbízottja bizonyíthatta, 

igen finom volt - kivált nagy gombóc olvadozó vaníliafagylalttal a tetején. Nan arca sok vendéget 

elbájolt, az üzletemberek - leginkább az ingatlanügynökök - azonban jól tudták, hogy pofáról ítélni 

nagy hiba itt. Nan nyájas képe mögött ugyanis számítógép percegett, és anyai kebleinek jókora 

szekrényében főkönyvek halmozódtak, a szíve helyén is. Lenyelte továbbá Castle Rock jókora darabját, 

beleértve öt üzletházat a Fő utcán, sőt amióta Merrill papát eltemették, a város leggazdagabbjává 

ő lépett elő Alan szerint. 

Nan neki azt a kuplerosnét juttatta az eszébe, akit egyszer Uticában vett őrizetbe. Az először 

megvesztegette volna, s amikor nem sikerült, madárkalitkával próbálta szétverni a fejét. A kalitka 

lakója, a golyvás papagáj, mely néha komoran és megfontoltan elhangoztatta, hogy „baszomanyád, 

Frank”, a próbálkozás pillanatában éppen a kalitkában időzött. Alan olykor, ha azt látta, hogy Nan 

Roberts homlokán függőleges barázda nyomul az orra nyergéig, úgy vélte, hasonló merénylet kitelne 

őtőle is. Természetesnek tekintette azt is, hogy Nan, aki mostanában csakis a kasszában üldögélt, 

a személyes figyelem jeleként maga sietett a járás seriffjének szolgálatára. 

- Isten hozta, Alan! Mikor utoljára láttam vendégül, még Éva menyasszony volt! Merre járt 

azóta? 

- Sokfelé megfordultam, Nan - felelte Alan. 

- Csak közben ne feledkezzen meg régi ismerőseiről - intette Nan sugárzó anyai mosollyal. 

Bizony, gondolta Alan, Nanhez nem egyszer s nem kétszer kell eljönni, amíg az ember megfigyeli: 

a szeme kimarad az anyai ragyogásból. - Térjen be sűrűbben! 

- Meglesz. Térülök-fordulok, máris itt vagyok - válaszolta Alan. 

Nan oly kéjesen kacagott föl, hogy a férfiak a pultnál - favágóemberek többnyire - a nyakukat 

tekergették. Később majd mesélik a cimboráknak, gondolta el Alan, hogy látták együtt kacarászni 

az országos jó barátokat, a seriffet meg Nant. 

- Szolgálhatok kávéval, Alan? 

- Legyen oly kedves. 

- Hát süteménnyel hozzá? Házi. Az almát tegnap szedték McSherry kertjében. - Legalább 

azt nem akarja elhitetni velem, hogy a két szép kezével szedte, gondolta Alan. 

- Nem, köszönöm. 

- Csakugyan nem? Hát magának, Polly? 

Polly megrázta a fejét. Nan ment a kávéért. 

- Nemigen lelkesedsz érte, mi? - kérdezte Polly suttogóra fogott hangon. 

Alan csodálkozva töprengett el a kérdésen. Lelkesedésig ritkán jutott ő. - Nanért? Semmi bajom 

vele. Csak szeretem tudni, mi lakik az emberekben. 

- Meg hogy igazából mit is akarnak. 

- Az már messzire vezet - nevetett Alan. - Megelégszem, ha tudom, miben sántikálnak. 

Polly mosolygott. Alan gyönyörködött a mosolyában mindig. - Ez a város még parasztfilozófust 

tesz belőled, meglásd, Alan Pangborn. 

Alan megsimogatta Polly kesztyűs keze fejét, és visszamosolygott rá. 

Nan megtért a feketével, letette a vaskos fehér csészét az asztalra, s már ott sem volt. Meg 

kell hagyni, tudja, mennyi kell őbelőle, gondolta el Alan. Amit a Nanhez hasonló nőkről éppen nem 

lehet elmondani. 

- Most pedig - mondta, és belekóstolt a kávéba - számolj el roppant érdekes napoddal. 

Polly bővebben elmagyarázta nagy nevetésük okát Rosalie Drake-kel - hogy Nettie mennyire 

vívódott a Hasznos Holmik előtt, s milyen keservesen szánakozott a belépésre! 

- Csodálatos - dicsérte Alan Nettie-t. 

- 54 -

- Az, de a java még hátra! Amikor kijött, láttuk, hogy vásárolt is valamit! Én még soha ilyen 

vidámnak... ilyen repdesőnek nem láttam. Ez az, repdesett! Hiszen tudod, milyen egykedvű egyébként. 

Alan rábólintott. 

- Hát ma rózsák nyíltak az arcán, s a haja is dúlt volt! És nevetett párszor a fülem hallatára! 

- Gondolod, hogy csak vásárlásról volt szó odabenn? - tudakolta Alan. 

- Ne bolondozz! - tiltakozott olyan határozottan, mintha Rosalie-t nem hasonló gyanújával 

nevettette volna meg. - Illendően megvárta mindenképpen, hogy odébbállj, akkor jött csak be, és 

mindjárt mutatta is, mit vásárolt. Emlékszel a pohárgyűjteményére? 

- Nem én. Akár hiszed, akár nem, nem emlékszem mindenre, amit ebben a városban láttam. 

- Van talán öt-hat zománcüveg emlékpohara, legtöbbjét az anyjától örökölte. Egyszer elmondta 

nekem, hogy volt több is, de eltört belőlük. Mindegy, szereti a gyűjteményét, és Gaunt 

olyan szép lámpaernyővel egészítette ki, amilyet én sem láttam már évek óta. Első pillantásra azt 

hittem, Tiffany-üveg. Persze nem az, hiszen miből telne Nettie-nek Tiffanyra? De szép akkor is. 

- És mennyit fizetett? 

- Nem kérdeztem. De az a gyanúm, hogy oda a harisnyában tartott dugipénze. 

Alan homloka ráncot vetett. - Nem falhoz állították? 

- Jaj, Alan, mi ez a gyanúsítgatás örökké? Nettie olykor talán szeles, de a zománcüveget ismeri. 

S ha ő azt mondja, jó vásárt csinált, elhiszem neki. Olyan boldog vele! 

- Pompás. Fején a Szöget. 

- Tessék? 

- Ez volt a neve egy üzletnek Uticában - magyarázta Alan. - Elég régen. Még gyerekkoromban. 

Fején a Szöget. 

- Ott te is a fején találtad egyszer? - ugratta Polly. 

- Nemigen, mert sose tértem be. 

- Nahát - újságolta Polly - Mr. Gaunt énvelem alighanem megpróbálja a fején találtatni. 

- Hogyhogy? 

- Nettie elhozta tőle a tortatartómat, én pedig levelet találtam benne. - Azzal odatolta táskáját 

Alan elé. - Vedd ki... Ma délután nem vagyok táskakapcsolgató kedvemben. 

Alan figyelme sem volt a táskán. - Fáj, Polly? 

- Kutyára - hangzott Polly kurta válasza. - Rosszabbodott. Azt sem titkolom előled, hogy 

rosszabb nemigen volt még. Idő fordultával rosszabbodott. 

- Megkerested Van Allen doktort? 

- Még nem - sóhajtotta Polly. - Egy vizsgálat hamarosan esedékes amúgy is. Egy darabig 

rosszabbodik, s amikor már azt hiszem, beleőrülök, megenyhül. Mindeddig úgy volt legalábbis. 

Csakhogy most tartok tőle, hogy nem lesz enyhülés. Ha hétfőig nem javul, elmegyek hozzá. Majd ír 

újabb receptet, mást úgysem tud. A magam jószántából nem lennék kábítószeres, tudod. 

- De... 

- Túltárgyaltuk - mondta Polly. - Mára legyen elég ennyi, jó? 

- Jó - állt rá Alan nem sok meggyőződéssel. 

- Nézd inkább a levelet. Nemhogy ügyes, aranyos. 

Alan kicsatolta a táskát, és a tárca mellett keskeny borítékot látott. Kezébe vette. Papírjának 

tejszínes volt a tapintása. Ms. Polly Chalmers állt a közepén, olyan régimódi kézírással, amilyet 

csak eleinek naplójában látott. 

- Ezt a fajta kézírást cirkalmatosnak mondták - tűnődött Polly. - Nem sokkal a dinoszaurusz 

kora után hagyhatták el a tanítását az iskolákban. 

Alan merített papírt húzott elő a borítékból. Nyomtatott felzete így szólt: 


Castle Rock, Maine 

Leland Gaunt tulajdonos 

A levél már nem sikerült olyan cirkalmatosra, mint a boríték címzése, de amit írt benne, az 

régies szövegezésű volt. 

- 55 -

Kedves Polly! 

Ezúton köszönöm a lúdlábat még egyszer. Kedves tortámat találta el. S milyen finom volt! 

Köszönöm a figyelmét is, hiszen mintha tudta volna, milyen izgatott leszek nyitás napján, mikor futó 

vevőkre nem számíthatok. 

Légi teheráruként érkezik egy holmim, amelyről úgy gondolom, felkelti majd az érdeklődését. 

Többet most nem is mondok róla. Tekintse meg. Apróság, mégis abban a pillanatban jutott az 

eszembe, amint az üzletből a lábát kitette - én pedig bízom gondolatkapcsolásaimban. Úgy számítom, 

pénteken vagy szombaton érkezik meg. Ha szakíthat egy kis időt, ugyan nézzen be vasárnap 

délután! Benn leszek naphosszat, leltároznom kell, azért igen szívesen látom. Többet csakugyan nem 

mondok most, mert amit mutatok, az elegendő magyarázattal szolgál, és legalább egy csésze teával 

fizethetek kedvességéért. Remélem, Nettie-nek még tetszik a lámpaernyője. Hogy megörült neki a 

derék asszony! 

Tisztelettel üdvözli 

LELAND GAUNT 

- Titokzatos! - állapította meg Alan, azzal összehajtogatta a levelet, visszacsúsztatta a borítékba, 

a borítékot pedig Polly táskájába. - Ahogy a rendőrség s az alvilág kérdené: kiszaszerolod? 

- Ne mennék, ha ennyire kérnek? S mikor köszönettel tartoznék Nettie lámpaernyőjéért is? 

Benézek, igen... amint a kezem javul egy kicsit. Bejössz velem, Alan? Hátha neked is kínál valamit. 

- Lehetséges. Ámbár én megmaradok a Hazafias Sorsjátéknál. Ott is kihúzhatják a számomat. 

- Fáradtnak látszol, Alan. Karikás a szemed. 

- Keserves napom volt. Azzal kezdődött, hogy az első tanácsnokot meg az egyik megbízottamat 

kellett szétszednem, nehogy a klotyón laposra verjék egymást. 

Polly érdeklődően dőlt előre. - Ez meg mi? 

Alan elmondta, min rúgta össze a patkót Keeton meg Norris Ridgewick, majd Keeton furcsa 

viselkedésével zárta elbeszélését. S hogy az „üldöztetés” emlegetését nem verheti ki a fejéből. Polly 

sokáig nem szólt. 

- Nos? - szegezte neki Alan. - Min jár az eszed? 

- Azon gondolkodtam, hány év kell, hogy Castle Rockról mindent megtudj. Persze nekem is 

beletelik még néhány évembe... Sokáig távol voltam, és én sem beszélem ki, merre. Meg hogy „a 

pockommal” mi lett. Ezért engem sem igen tartanak történetekkel. Te azonban fülelsz és emlékezel. 

Tudod, milyen érzés kísértett, amikor visszatértem? 

Alan figyelmesen rázta a fejét. Polly a múltját vele sem igen osztotta meg. 

- Olyan volt, mintha az ember újból nézni kezd egy tv-sorozatot. Évek múltán. Felismeri a 

szereplőket, a bajaikat, mert azok nem változtak. S olyan, mintha kitaposott régi cipőjébe lépne bele. 

- Mit mondanál ezzel? 

- Hogy te az elejét nem láttad a sorozatnak. Tudtad-e, hogy Danforth Keeton nagybátyját 

Nettie-vel egy időben ápolták a Borókadombon? 

- Nem tudtam. 

Polly bólintott. - Talán negyvenesztendős korában kezdett zavaros lenni. Anyám úgy mondta, 

hogy Bill Keeton a lelkében meghasonlott. Nem tudom, hallotta-e a tévében vagy a skizofréniára 

húzta-e rá a maga szavát, de tudta, hogy Bill-lel valami nagy hiba történt. Emlékszem, az utcán elkapta 

az emberek kabátgombját, és telibeszélte a fejüket a nemzeti adóssággal vagy azzal, hogy 

John Kennedy kommunista, meg ki tudja, miféle zöldségekkel még. Kislány voltam, féltem tőle, 

erre világosan emlékszem. 

- Nem csoda. 

- Néha csak ment az utcán leszegett fejjel, és motyogott fennhangon. Anyám a lelkemre kötötte, 

hogy szóba ne elegyedjek vele ilyenkor, még akkor se, ha a templomba igyekszünk mind a 

ketten. Végül a feleségét fenyegette meg, hogy lelövi. Legalábbis ezt rebesgették. Nem tudom. Talán 

csak a szolgálati pisztolyával hadonászott az asszony orra előtt. Hogy lecsukják, ahhoz nem tett 

eleget. Hanem valami szakértői vizsgálatnak alávetették, aztán került a Borókadombra. 

- 56 -

- Ott van máig? 

- Meghalt. Attól fogva, hogy bekerült, rohamosan romlott az elmeállapota. Utoljára merevgörcsben 

volt már, legalábbis így mesélték. 

- Ejnye. 

- Ez még nem minden. Bill Keeton bátyja, azaz Danforth apja, Ronnie Keeton is töltött négy 

évet elmeosztályon a hetvenes évek derekán. Azóta elfekvőbe került. Alzheimeres. Volt aztán még 

valami nagynénjük vagy unokanővérük, az meg az ötvenes években emésztette el magát valami botrány 

miatt. Nem tudom határozottan, mi történt, de egyszer azt hallottam, hogy a nőket jobban kedvelte 

a férfiaknál. 

- A családban a baj, azt akarod mondani? 

- Nem. Nem hajtok rá a tanulságra. Csak azt mondom, hogy az ilyesmi a város történetének 

része, még ha a függetlenség napján nem is emlékeznek meg róla a Fő téren. Csak elmondtam. A 

következtetés a rendőr dolga. 

Elutasítása oly formás volt, hogy megnevettette Alant - sok öröm azonban nem vegyült a 

nevetésébe. Valóban családi baj az elmebaj? Középiskolai lélektanórákon azt tanulta, hogy az 

ilyesmi mesebeszéd. Évekkel később a rendőrakadémián egy előadótól azt hallotta, hogy igaz, legalábbis 

néhányféle elmebajt tekintve. S hogy ezek úgy vonulnak végig a családfákon, akár a kék 

szem vagy a kettős ujj. Az alkoholizmus példáját említette. Talán a tudathasadást is? Nem emlékezett 

már. Régen járta a rendőrakadémiát Albanyban. 

- Talán jobb lesz, ha érdeklődni kezdek a Rosszcsont felől - hagyta meg nehéz szívvel. - Tudod, 

nem megnyugtató, hogy Castle Rock első tanácsnokából emberi kézigránát válhat. 

- Nem hát. De talán fölösleges az aggodalom. Gondoltam, jobb, ha tudod. A helybéliek szívesen 

válaszolnak kérdésekre... Csak tudd, mit kérdezel. Ha nem tudod, mosolyogva nézik, hogyan 

tapogatózol, és ugyan nem segítenének. 

Alan elvigyorodott. - Szent igaz beszéd. Hanem a napomnak még nem értem a végére. Alig 

lépett ki az ajtómon Rosszcsont, Willie tiszi tisztelt meg... 

- Csitt! - intette le Polly oly ijedten, hogy Alan félbehagyta. Polly körülnézett, megbizonyosodott, 

hogy senki nem hallgatja beszélgetésüket, s akkor visszafordult Alanhez. – Kétségbe ejtesz 

olykor. Ha nem tanulsz tapintatot, Alan, két év múlva a választásokon kigolyóznak ám... Te meg 

majd állsz, és bambán kérded: Mija? Csínján, hallod. Ha Danforth Keetonból kézigránát lehet, következő 

vendégedet tekintsd rakétának. 

Alan közelebb hajolt hozzá, úgy súgta: - Nem rakéta az. Toporzékoló kis faszkalap. 

- A kaszinó? 


Polly megsimogatta. - Szegény fejed. Pedig messziről milyen álmos kisváros, mi? 

- Gyakran rá sem cáfol a látszatra. 

- És haragban váltatok el? 

- Hajjaj - tódította Alan. - Ez volt második megbeszélésünk a kaszinózás tárgyában. Nem is 

az utolsó, ha a katolikusok végre bele nem vágnak. 

- Szóval toporzékoló faszkalap? - tudakolta Polly még fojtottabban, s a szeme szikrát hányt. 

- Az hát. Legújabb ötlete a gombviselés. 

- Gond? Gomb? 

- Gomb. Az áthúzott félkarú rablókkal. Nan is viseli. Mit gondolsz, kinek a fejéből pattant ki 

az ötlet úgy mégis? 

- Alighanem Don Hemphilléből. Nemcsak jó baptista őkelme, hanem a Republikánusok Állami 

Tanácsának is tagja. Don a korteskedés minden csínja-bínjához ért, bár attól tartok, a vallásháborúba 

beletörik a bicskája. - Polly ismét simított egyet Alan kezén. - Ne háborogj. Légy türelmes. 

Várj. A Castle Rock-i élet legfőbb jó tanácsai: könnyű szív és türelem, amíg a vihar elvonul. Értem? 

Alan visszamosolygott rá, a kezét fölfelé fordította, és leheletkönnyen kapta Polly kezét az 

ujjai közé. - Értem. Hát társaságra nem szorulnál az éjjel, szépségem? 

- Jaj, Alan, nem is tudom... 

- Nem vöröspecsenyére - nyugtatta meg Alan. - Tüzet rakok, mellé ülünk, és a város szekrényéből 

előszedsz még néhány csontvázat a mulattatásomra. 

- 57 -

Polly fáradtan mosolygott. - Átvilágítottál te az elmúlt öt-hat hónapban csontig mindenkit, 

még engem is, Alan. Ha tovább művelődnél, a vén Lenny Partridge barátságát keresd… vagy az 

övét. - Azzal Nan felé biccentett, és még halkabbra fogta. - A különbség kettejük közt, hogy Lenny 

megelégszik a tudomásaival. Nan Roberts hasznosítani is akarja. 

- Milyen irányban? 

- Hogy ne fizessen piaci árat minden újonnan szerzett ingatlanáért. 

Alan elgondolkodón függesztette a tekintetét Pollyra. Soha nem látta még ilyen kedvében - 

magábatekintőnek, beszédesnek és levertnek egyszersmind. Most először állt szemben azzal a kérdéssel, 

vajon barátját és barátnőjét hallja-e beszélni vagy a kábítószert. 

- Nem hiszem, hogy a mai éjjel alkalmas lenne - mondta Polly hirtelen elhatározással. - Az 

arcodon látom, hogy nem vagyok a legjobb társaság ilyenkor. 

- Nem igaz, Polly. 

- Akkor is hazamegyek, és hosszan elüldögélek a forró vízzel megeresztett kádban, kávét 

pedig nem iszom többet. Kihúzom a telefont, és korán fekszem, abban a reményben, hogy holnap új 

életre kelek. Aztán jöhet a társas élet... Nem vöröspecsenye mindjárt, de legalább ciróka-maróka. 

- Aggódom miattad - mondta Alan. 

Polly keze rebbent Alanéban. - Tudom. Nem használ ugyan, mégis örülök neki, Alan. Jobban, 

mint hinnéd. 

Hazafelé Hugh Priest lassított a Méla Tigrisnél, aztán rálépett a gázra. Otthon a Buickját kiállította 

a garázs elé, úgy tért be a lakására. 

A lakás kétszobás volt - Hugh az egyikben aludt, a másikban tett minden egyebet. Ennek a 

másiknak a közepén törött sarkú műanyag asztal állt, azon alumíniumlábasok tornyokban, a legtöbbjének 

alján zsír és elnyomott cigarettavégek. Hugh elment mellette, kinyitotta a szekrényt, lábujjhegyre 

emelkedett, és végigtapogatta fölső polcát. Egy pillanatig azt hitte, lába kelt a rókafarknak, 

és a riadalom tűzgolyót gyújtott benne. Majd selymes puhaságot tapintott, és megkönnyebbült 

sóhaj szakadt ki belőle. 

Naphosszat csak a rókafarkon járt az esze. Elgondolta, hogyan erősíti föl a Buick antennájára, 

s majd milyen vidáman röpdös ott. Már reggel föl akarta tenni, de az eső még nem állt el, és az 

nem lett volna jó, hogy úgy leffegjen ott, mint a döglött patkány. Most ismét kivitte, morzsolgatta, s 

az útjából félrerúgott egy üdítősdobozt. Hőj, de boldogságos a tapintása! 

Belépett a garázsba (annyi vicik-vacak került ide az évek során, hogy 1984 óta be sem állhatott 

kocsival), és meg is találta azt a-hajlékony, de erős drótot, amin naphosszat gondolkozott. S 

most úgy döntött, hogy először földrótozza a rókafarkat az antenna hegyébe, aztán bekap valamit 

vacsorára, és utána átmegy Greensparkba. Az Anonim Alkoholisták ott találkoznak hétkor az Amerikai 

Légió Csarnokában. Késő talán új élethez... de megtudni, hogy késő-e csakugyan, az csak lehetséges! 

Feszes kis hurkot vetett a drótra, és a rókafark vastagabbik végére húzta. Már az antenna hegyére 

csavarta volna a drót másik végét, azonban ujjaiból lassan mintha eltűnt volna a céltudat. Űr 

maradt utána. És abba kétség költözött. 

Látta magát, amint a Buickot az Amerikai Légió parkolójába állítja, és idáig rendben is lett 

volna. S látta, amint bemegy a gyűlésre. Még ez is rendjén. Csak aztán egy kis suhancot látott, 

olyasfajtát, mint aki a mikrobusz elé lépett a minap - és látta, amint elmegy a parkoló mellett, míg ő 

benn a gyűlésen elmondja: Hugh vagyok, alkoholista, életem fölött elvesztettem az uralmamat. A 

kis suhancnak meg a szemébe ötlik valami sárgás csillogás a parkoló ívfényei alján, odasomfordál 

az ő Buickjához, és jobban szemügyre veszi a rókafarkat... Először csak bizergeti, aztán már simogatja, 

végül körülnéz, nem lát senkit, és akkor addig hajtogatja a drótot, amíg el nem törik. Hugh 

még azt is látta, amint a kis suhanc elillan a videojátékok helyi terme felé, és ott bekurjant a pajtásainak: 

„Hé, nézzétek, mit durrantottam meg a Légió parkolójában! Nem rossz, mi?” 

Hugh tehetetlen düh szorongatását érezte, mintha két szemével látta volna a jelenetet csakugyan. 

Megsimogatta a rókafarkat, és úgy pillantott körül az ötórai szürkületben, mintha már gyü- 

- 58 - 

2

lekeznének az enyveskezű suhancok a Várhegyi út túlsó felén, és csak azt várnák, hogy ő befordul a 

lakására, és bevágja a két nagy adag készvacsorát. Közben lecsapnak a rókafarkra. 

Hát nem. Jobb oda se menni. Nincs tisztesség ilyen suhancokban manapság: Se becsület. Ellopnak 

mindent, ami nincs lebetonozva. Aztán, amikor már nem lelik benne az örömüket, belökik 

egy üres telekre vagy az árokba. S rémképe szinte a látomás erejével mutatta, hogy hever ott az ő 

gyönyörűséges rókafarka lucskosan, Big Mac-es és sörösdobozok közt. Hugh-t robbanásig töltötte a 

düh. 

Ekkora kockázatot vállalni hülyeség. 

Lecsavarta a drótot az antenna végéről, visszavitte a rókafarkat a lakásba, és föltette a szekrény 

fölső polcára. Ráhajtotta volna az ajtót is, de kinyílt mindegyre. 

Zár kell erre, határozott. Suhancok manapság betörnek mindenhova. Se tisztesség, se becsület, 

kérem. 

Került a hűtőszekrényhez, kivett egy doboz sört, jól megnézte, aztán visszatette. Egy sör - 

még hogy egy! Öt se tenné vissza a kerékvágásba! Nem amikor ekkora riadalmat ér meg. A konyhaszekrény 

alján kezdett kotorászni, leértékelt vásáron vett lábasok és serpenyők közt, végül megtalálta 

azt a fél üveg Black Velvetet, amit nagyobb megrázkódtatások idejére tartalékolt. Megtöltött 

félig egy kis dzsemesüveget. Aztán jól meggondolta, és töltötte tovább, csurig. Kortyintott belőle 

egyet meg kettőt, és érezte, hogy a melegség szétárad a béliben. Töltött még egyet. Mindjárt jobban 

lett. Odanézett a szekrényre, és elmosolyodott. Jó helyen az ottan. És még jobb helyen lesz, ha holnap 

a Western Autóban vesz egy biztonsági lakatot, és ráteszi. Ez az. A biztonság. Mert szép, ha az 

ember a hasznosat megveszi, de még szebb, ha a biztonsága is megvan annak. Nahát. 

Aztán halványult a mosolygása. 

Hát ezért vetted? Hogy lakat mögé kerüljön, föl a polcra? 

Megfontoltan kortyintott egyet. Lehet, hogy nem ez a helyes. De az se helyes, hogy egy 

enyveskezű suhanc meglovasítsa. 

- Sajna - elmélkedett fönnhangon - már nem írunk 1955-öt. Ez már a modern idő. 

Rábólintott nyomatékul. Csakhogy a kétség nem hagyta nyugodni. Mi haszna őneki vagy 

másnak, ha a rókafarkat így eltemeti? 

Két-három hosszabb korty elnyomtatta a kétséget. Két-három hosszú korttyal odébb már 

úgy látta, hogy okosabbat nem is tehetett volna, mint hogy eltemesse a rókafarkat. S az ilyen okos 

gondolat, döntött, megérdemel egy-két kortyinkát jutalmul. A vacsora ráér. 

Újból megtöltötte a dzsemesüveget, leült az egyik csorbalábú konyhaszékre, és cigarettára 

gyújtott. Aztán amint ott hajtogatott, és nyomta el a csikkeket az alumíniumlábasok zsírjában, el is 

feledkezett a rókafarokról, és Nettie Cobbon kezdett gondolkodni. A Habókos Nettie-n. Hát akkor 

megtréfálja őtet. Jövő héten talán, vagy azután... De miért ne ezen a héten? Mr. Gaunt megmondta, 

hogy ő sose vesztegeti az idejét. És elvégre ő se olyan ember. 

Már örült is a csínynek. Egy kis változatosság. Iszogatott, cigarettázott, és amikor háromnegyed 

tíz tájt elterült keskeny ágyán a szennyes lepedőn a szomszéd szobában, mosolygott még mindig. 

Wilma Jerzyck munkaideje az üzletzárással járt le hétkor Hemphill ABC-jében. Kocsiját negyed 

nyolckor állította meg házuk behajtóján. A nappali behúzott függönyei mögül szűrt fény derengett. 

Wilma szimatolva lépett a házba. Makaróni és sajt szagát érezte. Ehhez nem volt mit szólnia. 

Meglátjuk. 

Pete a heverőn hanyatlott el, cipőjét letette, úgy nézte a Szerencsekerek-et. Ölében a 

portlandi Press-Herald. 

- Olvastam a cetlidet - mondta Wilmának, de már ült is fel és rakta félre az újságot. - A serpenyőt 

betettem a sütőbe. Fél nyolcra meglesz. - És ijedt barna szemét Wilmára függesztette. Olyan 

volt, mint a korán szobatisztaságra nevelt szolgálatkész öleb. Elkanászodott olykor, de olyasmi már 

nagyon régen történt, hogy Wilma hazajött, és ott találta a heverőn cipőstül. Még régebben, hogy 

pipára merészelt gyújtani a házban. Az meg éppenséggel ritkább volt az augusztusi hónál, hogy hugyozás 

után vissza ne hajtsa a deszkát a retyóra. 

- 59 - 

3

- Behoztad a ruhát? 

Pete kerek arcán kínos meglepetés és bűntudat jelent meg. - Nahát! Annyira belefeledkeztem 

az újságba! Megyek s hozom. - S már a cipőjét kotorta. 

- Hagyd csak - mondta Wilma, és elindult a konyhának. 

- Wilma! Hozom én! 

- Ne fáradj - szólt vissza Wilma mézédesen. - Dehogy szólítanálak el sürgős újságolvasnivagy 

tévénéznivalódtól! Csak azért, mert hat órát álltam a pénztárgépnél? Ne zavartasd magad, 

Peter. 

Vissza se kellett pillantania, hogy szavainak hatását megmérje. Hét év házasság után méltán 

hitte, hogy Peter Michael Jerzyck nem tartogat már a számára meglepetéseket. Enyhe bosszúságot 

és sértődöttséget látna most az arcán. Úgy áll majd néhány pillanatig a szoba közepén, mint aki a 

nagydolgát intézte, és most azon töri a fejét, használt-e utána papírt vagy sem. Aztán megindul, nekiáll 

teríteni, s hozza a serpenyőt. S az asztalnál kérdésekkel árasztja el, hogyan telt a délutánja az 

ABC-ben, és érdeklődőn hallgatja, egyszer sem szúr közbe olyasmit, ami az ő munkahelyén történt 

Williams Brownnál, a nagy oxfordi ingatlanügynökségnél. Wilma pedig titkon örül a tapintatának, 

mert az ingatlanügyek halálosan untatták. Vacsora után is Pete szedi le az asztalt, és amíg elmosogat, 

addig őrajta az újságolvasás sora. Ma kivált mi sem természetesebb a dolgok efféle rendjénél, 

hiszen Pete egy apró kötelességéről elfelejtkezett! Wilma éppen nem bánta, hogy a ruhát neki kell 

leszednie - szerette is a tapintását meg az illatát, mikor egy délután kinn száradt a verőfényen -, Pete-tel 

azonban nem osztotta meg ezt a titkos örömét. 

Volt akárhány ilyen titka, amit magának tartott. Elvégre háborúban nem azért nyomul előre 

a katona, hogy aztán visszavonuljon. Némelyik este munka után akár egy órát vagy kettőt is viaskodott 

Pete-tel, s az fújta a visszavonulást. Ilyenkor aztán Wilma újra új vonalon tűzte le gombostűit 

lelkének terepasztalán. Ma este az összecsapás eldőlt két percen belül - nyugtázta megelégedetten. 

Wilma hite szerint a házasság háborúság volt egy életen át. S az ilyen hosszú hadjáratban, 

ahol se foglyot szedni nem lehet, se a másik fél földjéből talpalatnyit felperzseletlen hagyni, a könynyű 

győzelmek diadalittassága nem tart semeddig. Hogy mennyire nem, azt még nem is tudhatta, 

amikor bal karja alatt a ruháskosárral kifelé indult a kertbe. 

Félútján meglepetten torpant meg. Hova a ménkűbe lettek a lepedők? 

Nagy fehér foltjaik még sötétben is kivernék a szemét, de most nem látott egyet sem. A szél 

fújta el? Ugyan már. Fújdogált szél, igaz, de ahhoz vihar kellett volna! Csak nem valaki ellopta? 

Abban a pillanatban feltámadt a szél, és Wilma lassú, nagy lobbanást hallott. Jó, itt vannak a 

lepedők, csak hol? A népes, tizenhárom gyermekes katolikus család legidősebb lánya ismerte jól a 

szárítókötélen lobbanó lepedő hangját. S ez a hang most nem az igazi. Súlyos és tompa. 

Wilma tett vagy két lépést, és örökké aggodalmas arca még aggodalmasabbá vált. Már látta 

a lepedőket, de csak formájukat. A fehérségüket nem. 

Megint tett egy apró lépést, és a szél ismét keresztülsurrant a kerten. A lepedőformák kihasasodtak, 

feléje lódultak, és mielőtt Wilma a kezét megemelhette volna, súlyosan, ragacsosan csaptak 

az arcába. Csatak tapadt az arcára, mintha nyúlósan hideg kéz ütötte volna arcul. 

Nem volt sikoltozó fajta, de most sikoltott, és elejtette a ruháskosarat. Ismét hallotta a lomha 

lobbanást, és megpróbált elfordulni az arcának tartó formától. Bal lába beleakadt a ruháskosárba, és 

szerencsére csak térdre bukott, mert ha az esze a helyén nincs, el is vágódhat. 

Hanem most a nyakába csordult valami sűrű lé. Wilma ismét fölsikoltott, és négykézláb 

igyekezett a ruhaszárító huzalok alól. Egy hajtincse kiszabadult elmaradhatatlan kendője alól, és 

arcát csiklandozta. Utálta ezt az érzést, de most az első volt, hogy a még utálatosabb sűrű csöpögésből 

szabaduljon. 

A konyha ajtaja kivágódott, és Pete riadt szavát hallotta: - Wilma! Wilma! Csak nem bajod 

esett? 

A lepedők nehéz lobogása úgy hangzott mögötte, mint a nevetés, ha latyakos hangszálak közül 

tör elő. A szomszéd kertben Haverhillék kölyökkutyája zendített rá nyafka ugatására - nyirk! 

nyirk! nyirk! -, és Wilma lelke ettől se lett könnyebb. 

Lábra kapván látta, hogy Pete ereszkedik lefelé a lépcsőn. - Wilma! Elestél? Nincs semmi 

bajod? 

- 60 -

- Semmi a világon! - kiáltott vissza dühösen. - Igenis elestem! Igenis semmi bajom! A rohadt 

villanyt gyújtanád inkább! 

- Nem ütötted meg... 

- Villanyt, rakom a füledbe? - bődült rá Wilma, és végigsimított kabátja elején. Csupa csatak 

lett a keze. Dühében szinte látta az érverését jelző csöpp fénytűket a szeme előtt, mint valami műszeren... 

De igazán az dühítette, hogy megijedt. Bár csak egy pillanatra. 

Nyirk! Nyirk! Nyirk! 

Rázendített a rohadt dög. Hogy utálta a kutyákat! Kivált a hangosakat. 

Pete árnyéka visszavonult a konyha ajtajáig. Az ajtó megnyílt, Pete keze beóvakodott, majd 

harsány villanyfény áradt szét a kertben. 

Wilma végignézett magán, és a rondaság széles barna csíkját látta új tavaszikabátján. Dühösen 

megdörzsölte az orrát, aztán a tenyerébe nézett, és látta, hogy barna lett az is. Lassú, szirupos 

csermely indult lefelé a hátán. 

- Sár! - állapította meg bambán. Nem is tudta, hogy magában beszél. Ki tehette ezt vele? Ki 

merészel ilyet tenni? 

- Mit mondasz, szívecske? - tudakolta Pete. Megindult Wilmája felé, de aztán megállt néhány 

lépésnyire, józanul. Wilma arcjátéka nem tetszett neki. Mintha kígyófészek nyüzsgölődött 

volna a bőre alatt. 

- Sár! - bőgte Wilma, és a kezét tárta felé... Tárta? Rázta! Ujjai hegyéről csöpögött a latyak. 

- Sár, ha mondom! 

Pete elnézett a kert végébe, és az álla leesett. Wilma sarkon fordult, úgy követte a pillantását. 

A konyhaajtó fölött a villany könyörtelenül megvilágította a ruhaszárító húrokat, a kertet, és 

amit csak meg kellett világítani, mindent. A frissen mosott és kiteregetett lepedők csipeszeit súlyos 

sár rántotta össze. Nem összesározódtak csak. Hanem mint a paticsfalak, úgy meredeztek. 

Wilma látta, hogy a kertben odébb megteltek vízzel azok a kubikgödrök, ahonnét a sarat kivájta 

valaki. Aztán látta a kitaposott ösvényt a fűben, amerre a sárhajigáló térült-fordult. 

- Rohadjon le a keze! - ordította Wilma. 

- Wilma! Gyere be a házba, kis szívem, majd én... - Pete elakadt. Megkönnyebbülés látszott 

rajta, mert azt hitte, a helyzethez illő ötlete támadt. - Főzök teát. 

- Baszd meg a teádat! - bőgte Wilma torkaszakadtából. A szomszédban Haverhillék kutyakölyke 

- nyirknyirknyirk! - megveszett. Egyszer egy ilyen hangos kutya miatt simít meg majd a 

laposguta, gondolta el Wilma. 

Dühe kitört. Nekiugrott a lepedőknek, és szaggatta lefele. Az első húrban megakadt az ujja. 

Úgy tépte le, akár a hegedűhúrt. A lepedők egyetlen sáros halommá omlottak. Wilma szikrázó 

szemmel, ökölbe szorult kézzel fölszökött, rátaposott egy másik húrra. Annak a lepedői meg sikamlós 

csupsz-hanggal csúsztak össze és fröcsögték a latyakot a harisnyájára. Wilma sikoltozni kezdett. 

Híj! Előkeríti ő a tettest a föld alól is! S megtanítja! Meg ám! Meg a büdöst, hogy hány szent szarik 

a padkára! 

- Nincs semmi baj odaát, Mrs. Jerzyck? - rebegte Mrs. Haverhill riadtan a kerítés túlsó feléről. 

- Nincs ám! Sternót szopogatunk és Lawrence Welket nézzük! Nem bírná elhallgattatni a 

kiskutyáját? - ordított át Wilma. Kendője alól már az arcába lógott mind a haja, úgy hátrált a sáros 

lepedők közül. Sáros ujjal dugdosta vissza a kendő alá, de hát nem csoda, ha egyszer a guta kerülgeti 

a hangos dög végett... Rühes kutya mind hangos... 

S itt pattant a gondolatmenet szinte hallhatóan. 

Rühes kutyák. 

Zajos kutyák. 

Ki lakik alig egy sarokra a Gázló utcában? 

Helyesebben: ki az a rühes nő, amelyik a Fogdmeg nevezetű zajos kutyájával lakik egy sarokra 

innét? 

Nettie Cobb! Ki más? 

Az a kutya a tavaszt végigugatta, amíg a kölökugatás ki nem kezdte Wilma idegeit. Akkor 

telefonált Nettie-nek, és megmondta neki, ha nem bírja a kutyáját elhallgattatni, hát eméssze el. Egy 

héttel később se javult a helyzet. Wilma meg sem hallotta volna, ha javult. És akkor hívta Nettie-t, 

- 61 -

hogy a rendőrséget szabadítja a nyakára, ha ez így talál folytatódni. A következő este, amikor a kutya 

megint rákezdte, Wilma állt a szavának. 

Talán egy héttel később Nettie megjelent az ABC-ben. Nem látszott olyan elszánt, szavakész 

nőnek, mint Wilma. Szerette megrágni a szót. Hát rágódott, és úgy állt be Wilma sorába a 

pénztárhoz, hogy egyetlen megvásárolt cikk sem volt a kosarában. S amikor rákerült a sor, elfúlón 

mondta végig, amit kigondolt: - Ne kellemetlenkedjen énnekem meg a Fogdmeg kutyámnak, 

Wilma Jerzyck! Jó kiskutya. Nem hiányzik a baj annak se. 

A harcias Wilmát egy cseppet nem bántotta, hogy a kérdésnek munkahelyén kell végére járnia. 

Mintha inkább örült volna. - Nem tudja maga még, mi fán terem a baj, asszonyom. De ha a kutyáját 

el nem hallgattatja, majd én megtanítom. 

Nettie halványabb lett a falnál, s úgy összerándult, hogy a csuklójától a könyökéig kitetszettek 

az inai. - Csak figyelmeztettem - mondta, azzal megindult kifelé. 

- Rögvest össze is csinálom magamat! - rikkantott utána Wilma jókedvűen, mivel az ilyen 

csörték vidámságra hangolták mindig. Nettie azonban meg sem fordult siettében. 

A kutya ezek után elcsendesedett. Wilma csalódott is egy csöppet, mert a tavasz másképp se 

hozott sok újságot. Pete nem lázadozott a sorsa ellen, Wilmára pedig akkora tél végi unalom telepedett, 

hogy azt se a fű zsendülése, se a rügy fakadása ki nem kezdhette. Az ő életének savát-borsát a 

villongások tették. S egy darabig úgy tetszett, a habókos Nettie Cobb épp ilyesmikkel szolgál majd. 

De mivel a kutya elhallgatott, Wilmának másfelé kellett a mulatságát keresnie. 

Egy májusi estén végre ugatni kezdett a kutya megint. Hamar elhagyta, azért sietett is 

Wilma a telefonhoz, hogy Nettie-t még idejében hívhassa. Meg is jelölte számát a telefonkönyvben, 

hogy a drága időt herdálnia ne kelljen. 

Nem udvariaskodott semeddig, a tárgyra tért mindjárt. Wilma Jerzyck vagyok. - Ha el nem 

hallgattatja azt a kutyát, majd én hallgattatom el. 

- Hiszen már el is hallgatott! - rimánkodott Nettie. - Amint hazajöttem, behoztam a házba! 

Hagyjon nekünk a kutyámmal békünket! Megmondtam magának egyszer! Meglátja, csúnya világ 

lesz! 

- Nekem pedig elegem van - szögezte le Wilma. - Ha a kutya legközelebb ricsajt csap, nem 

szaladok a rendőrségre, hanem átmegyek, és elmetszem a torkát. 

S már letette. Nettie nem is válaszolhatott. Az efféle összecsapások (rokonokkal, szomszédokkal, 

hitvesekkel) legfőbb szabálya, hogy az utolsó szó a támadóé legyen. 

A kutya azóta meg se nyikkant, de ha megnyikkant, Wilma nem hallotta. Nem volt az ugatása 

annak különben se olyan kellemetlen, és Wilma azóta Castle View kozmetikusnőjével készült 

leszámolásra, így aztán Nettie-ről meg a Fogdmegről el is feledkezett. 

De hátha Nettie nem feledkezett meg őróla? Éppen tegnap találkozott vele az új üzletben. S 

ha a pillantás ölhetne, gondolta el Wilma, ő bizony holtan terült volna el az üzlet szőnyegpadlóján. 

És most, hogy itt állt sárral összefent lepedőinek halma fölött, eszébe jutott a vicsorgó félelem 

a habókos Nettie arcán - még a foga fehérét is kimutatta! Wilma jól ismerte a gyűlölet pillantásait. 

Csúnya világ lesz! 

- Gyere be, Wilma - biztatta Pete, és a kezét félénken a vállára tette. 

Wilma lerázta. - Hagyjál! 

Pete meghátrált. Egy pillanatig úgy tetszett, mintha nekifogna a kezét tördelni, de nem merte 

azt sem. 

Talán ő is megfeledkezett rólam, okoskodott tovább Wilma. Tegnapig legalább, amíg meg 

nem látott az új üzletben. Vagy forralt már addig is valamit? 

Csúnya világ lesz! Forralt valamit abban a hibbant fejében, és nagyot rottyant, amikor meglátott! 

A bizonyosság egyre erősödött benne, hogy Nettie a tettes. Hiszen az utóbbi napokban össze 

se zördült senkivel. Akadnak a városban mások is, akik nem szeretik, de ez az aljas tréfa csak 

olyantól telik, akitől az a gyűlölködő pillantás... 

Megmondtam! 

...és a riadalom. A gyáva kutya, amelyik csak hátulról mar bele az emberbe. 

- 62 -

Más nem lehetett, csakis Nettie Cobb. Minél többet töprengett, annál bizonyosabbá lett a 

dolgában. S abban, hogy Nettie megbocsáthatatlant vétett ellene. Nem azért, mert az ő lepedőit 

meggyalázta. Nem is a tett aljassága volt a megbocsáthatatlan. Ha lüttyőtől ilyen telik, hát ilyen telik. 

A megbocsáthatatlan az volt, hogy Wilma megrémült. Egy másodpercig csak, igaz. Amíg a 

barna rondaság az arcába lobbant, mintha szörny simogatta volna meg a nyálkás kezével... De rémületből 

egy másodperc is sok. 

- Wilma - szólalt meg Pete újból, és Wilma felé fordította keletlentészta-képét. Pete-nek nem 

tetszett, amit felesége arcáról olvasott a tornácról ideragyogó fényben. Fehér lapály, fekete árnyékok 

gödrei. Semmitmondó pillantása sem tetszett. - Szívecském! Nincs semmi bajod? 

Wilma elsöpört mellette; egy pillantására sem méltatta. Pete alig maradt meg a nyomában, 

amíg berobbant a házba és rontott a telefonnak. 

Nettie a nappalijában üldögélt. A lábánál Fogdmeg, az ölében új zománcüveg lámpaernyője. 

Ekkor érte a telefon, háromnegyed nyolc előtt öt perccel. Felpattant, szorosabbra fogta a lámpaernyőt, 

közben bizalmatlanul és riadtan pillogott a telefonra. Az a bizonyosság lepte meg - bolond bizonyosság, 

mégsem szabadulhatott az efféléktől -, hogy valami hatósági személy jelentkezik, és ráparancsol: 

szolgáltassa vissza nyomban a gyönyörűséges lámpaernyőt, mivel ő ilyen gyönyörűséghez 

hozzá nem juthat. Mást illethet az csak, és szó sem lehet arról, hogy ő iktassa a gyűjteményébe. 

Fogdmeg is fölpillantott, kérdőn, hogy lesz-e ebből telefonálás, de aztán visszaejtette orrát a 

két mancsa közé. Nettie gondosan félretette a lámpaernyőt, és felvette a hallgatót. Alighanem Polly, 

azzal, hogy ugyan vásároljon vacsoráravalót a Hemphill-féle ABC-ben, ha holnap dolgozni jön. 

- Halló, Cobb-lakás - mondta pattogón. Életében tartott a Hivatalos Személytől, és rájött régen, 

hogy félelmétől hivatalos pattogással szabadulhat. Annyira, amennyire. 

- Láttam a művedet, te félcédulás! - csapta meg egy hang, akár egy jégcsákány. 

Nettie lélegzete elakadt, szíve elindult a torkának. Fogdmeg kérdőn emelte rá a szemét ismét. 

- Ki... Ki az... Kicsoda... 

- Tudod te jól - válaszolta a hang, és Nettie tudta már, persze. Az a gonosz nőszemély. 

Wilma Jerzyck. 

- Nem is ugatott! - Nettie hangja vékonyra, sikongósra vált, mintha egy tartály héliumot fölszippantott 

volna. - Már megnőtt, és nem ugat bolondjába! Itt fekszik a lábomnál! 

- Jól mulattál, amíg a sarat csapdostad a lepedőmhöz, te fapicsa? - Wilmát bőszítette, hogy 

úgy tesz a lüttyő, mintha mindig a kutyájáról volna szó. 

- Lepedőhöz? Miféle lepedőhöz? Én... Én... - Nettie a zománcüveg lámpaernyőre meredt, 

mintha abból erőt meríthetett volna. - Hagyjon énnekem békémet, maga tébolyult! 

- Megfizetek, várj csak! Senki az én kertembe nem tör a távollétemben, hogy a lepedőimet 

összemocskolja! Senki, de senki más! Érted? Beveszi a zavaros fejed? Hát nem mondom meg, hol 

és mikor, leginkább azt nem, hogyan, de visszafizetek, értettél? 

Nettie a fülére szorította a kagylót. Holtsápadt lett, csupán a homlokán ütközött ki egy vörös 

csík a szemöldökétől a hajáig. Fogát összeszorította, a pofazacskója meg járt, akár a fújtató, hogy a 

lihegését fékezze. 

- Hagyjon énnekem békémet, mert csúnya világ lesz! - sikongott héliumhangján, de már állt 

a Fogdmeg is, és csillogó szemmel hegyezte a fülét. Fenyegetést sejtett, és vakkantott komoran. 

Nettie meg sem hallotta. - Csúnya világ lesz! Én ismerek ám... sokakat! Hatósági személyeket! Jóba 

vagyok velük! Nem kell énnekem tűrnöm! 

Wilma hangja halkabb volt, de éppoly dühödött és szívbéli. - Megbánod még, hogy énvelem 

akartál kibaszni! Azt se tudod, megállj, honnan kapod a pofont! 

Kattanás hallatszott. 

- Ne fenyegessen! - sírta Nettie. A rémület meg a tehetetlen düh könnyei szántották az arcát... 

- Hogy lehet ilyen gonosz valaki! Én... én... 

- 63 - 

4

A telefon újból kattant, majd a vonal hangja szólt. Nettie letette, és talán három percig ült 

meredten és bámult a semmibe. Aztán megint kitört belőle a sírás. Fogdmeg vakkantott újra, és két 

mellső lábát feltette a szék sarkára. Nettie magához vonta, és belesírt a bundájába. Fogdmeg hálásan 

nyalogatta a nyakát. 

- Nem engedem, hogy bántson, Fogdmeg - biztatta Nettie, maga pedig az édes-tiszta kutyaszagon 

vigasztalódott. - Nem engedem, hogy ez a gonosz nő hozzád férjen. Elvégre nem Hatósági 

Személy! Csak a gonoszság dolgozik benne! De ha egy ujjal hozzád ér, csúnya világ lesz! 

Végre kezdett életmagra kapni. Papír zsebkendőt talált a szék kárpitjának hézagában, azzal 

kezdte dörgölni a szemét. Rémületéből düh lett, és úgy zengett benne, mint amikor a pecsenyevillát 

kapta ki a fiókból, és férje torkába szúrta. 

Majd felemelte a zománcüveg lámpaernyőt az asztalról, és gyengéden a keblére szorította. - 

Ha énvelem kezd, nagyon csúnya világ lesz. 

Még ült sokáig, Fogdmeg a lábánál, a lámpaernyő az ölében. 

Norris Ridgewick a rendőrségi járőrkocsiban görgött a Fő utcán. Az utca nyugati felének 

épületein jártatta a szemét. Szolgálata hamarosan lejár. Örült előre. Emlékezete határán leáldozóban 

volt a reggel emléke, ahogy az a hülye hátulról elkapta a klotyóban. Emlékezett, hogy akkor kapta 

el, amikor éppen peckesen állt, és sapkáját igazgatta a tükörben. Elmosódó szépiaemlék lett, elsárgult 

múlt századi pofalemez. Csakhogy attól a pillanattól, hogy a hülye Keeton elkapta, semmi nem 

akart sikerülni a mai napon. 

A Csipi Csibe nevű grillcsirke-falatozóban evett kinn a 119-es úton. Jó ebédeket szokott enni 

ott. De a mai, az gyomorégéssel, majd vékonyfosással végződött. Három tájban aztán szöget fogott 

a 7-es számú városi úton a régi Camber-ház közelében, és kereket kellett cserélnie. Zsíros ujjait 

frissen tisztított egyenruhájának ingébe törölgette önkéntelen, mert a csavaranyák kicsúsztak a kezéből. 

Aztán látta csak az ingen a négy szomorú szürke csíkot. Elkeseredésében megint csikarni 

kezdett a hasa. Azért inalt a harasztnak. Kérdésesnek látszott, előbb bejut-e a sűrűjébe, vagy a sűrűje 

jut-e a nadrágjába. Norris nyerte a versenyt, de alighanem mérges szömörce közé guggolt - ilyen 

nap megtörténik bármi, gondolta. 

Görgött a város belsejének a Fő utcán, a Norvég Bank és Tröszt előtt, a Western Autónak, 

Nan Villásreggelizőjének, a hajdani Merrill Papa Gallérjának hűlt helye előtt, a Varró Nők, majd a 

Castle Rock-i Vásárcsarnok, majd a Hasznos Holmik előtt... 

Hirtelen fékezett. Meglátott valamit a Hasznos Holmik kirakatában. Valami nagyon érdekeset. 

Jól látta? Belenézett a visszapillantó tükörbe, de a Fő utcán nem volt semmi forgalom. Az üzletsor 

végén a sárgán villogó villanyrendőr egyszerre kihunyt, csak a higanykapcsoló kattogott benne 

tovább. Aztán benn a város közepén kezdett villogni a sárga: Eszerint kilenc az óra. 

Norris a járda széléhez farolt. Lenézett a rádióra, azzal, hogy illene a 10-22-t hívnia - szolgálatos 

elhagyja a járőrkocsit -, de aztán elállt a gondolattól. Éppen csak belenézne a kirakatba. Halkabbra 

állította a rádión a vételt, és lesodorta az ablakot, mielőtt kiszállt. Ennyi elég. 

Nem azt láttad úgyse, amit gondolsz - intette magát, amint rántott a nadrágján egyet, és megindult 

a járdán. - Nem létezik az. Csalódások napja a mai, nem fölfedezéseké. Valaki megvált a régi 

Zebco-botjától meg az orsójától... 

Csakhogy jól látta ő. A horgászbot a Hasznos Holmik kirakatában ügyes csoportba volt rendezve 

egy merítőhálóval és egy pár sárga gumicsizmával. De a bot nem Zebco. Bazun, határozottan. 

Apja tizenhat éve halt meg, Norris azóta se látott Bazun-botot. Tizennégy esztendős volt akkor, és 

szerelmes a Bazun-botokba. 

Miért is? Mert a Bazunnál jobb botot se folyó-, se állóvízre nem találtak ki, punktum. 

S hogy mi mindenfélék jutnak az eszébe róla? Nagy mulatságok. A nyurga kamasz nagy 

mulatságai apjával. Hogy gázoltak a fenyéresben, a patak partján. Kinn a város szélén ringtak kis 

csónakjukban a Vártó közepén, és egy lelket nem láttak körös-körül a tejfehér ködben. Férfivilágukba 

zárkózhattak. A másik világban a mama tette elébük a reggelit. Jó világ volt az is, de nem 

ilyen jó. Jobb világot azóta se ért Norris. 

- 64 - 

5

Apja végzetes szívrohama után eltűnt a Bazun-bot szőrén-szálán. Norris emlékezett, hogy a 

temetés után mindjárt nézte a garázsban, de nem találta. Kereste a pincében, fölkutatta még a ruhásszekrényt 

és szülei hálószobáját is (hiába tudta, hogy anyja inkább elefántot engedett volna be oda, 

mint Henry Ridgewick horgászbotját), de a Bazun nem került elő. Norris azóta is Phil bácsira gyanakodott, 

és már-már azon volt néha, hogy megkérdi egyenesen, de bátorsága az inába szállt. 

Először feledkezett el Rosszcsont Keetonról aznap, hogy ezt a horgászbotot elnézte. Olyan 

világos volt az emlékkép, hogy a lába földbe gyökerezett: apja ül a csónak farában, a csalisdoboza a 

térde közt, s akkor odanyújtja neki a Bazunt, mert töltene magának egy bögre kávét a szürke csíkos, 

nagy piros termoszból. És nemcsak a kávé forró illatát szimatolta e percben, hanem még apja borotvavizét 

is - Déli Uraság, ez volt a márkája. 

Erre az emlékre régi bánata támadt föl, és átfonta karjával. Apjáról álmodozott ő - annyira, 

hogy néha a csontjai belesajdultak - azóta is, igen, hogy anyja megjött a kórházból, kézen fogta, és 

így szólt hozzá: Legyünk bátrak, Norris. 

Az irányfény vidáman villózott a bot orsójának acéltokján. Norrist régi szerelme kerítette 

hatalmába. Bámulta a Bazun-botot, s a nagy piros, termosz áradó kávépáráját szimatolta a tó párájában. 

A bot érdes parafa nyelét már a markában érezte, de akkor a szeméhez kellett emelnie, hogy 

megtörölje. 

- Biztos úr - szólította meg egy nyugalmas hang. Norris sikkantva ugrott el a kirakattól. 

Megriadt, hogy teli lesz a nadrág, ha eddig megúszta - még ez hiányzik a naphoz! De riadalma elszállt, 

és amint körülnézett, háziszőttes zakós, szálas embert látott az üzlet ajtajában, az nézett rá 

udvarias mosollyal. 

- Csak nem megriasztottam? - tudakolta. - Bocsánat. 

- Ugyan! - válaszolta Norris, és egy mosolyt kiszorított ő is, bár a szíve vadabbul vert a légkalapácsnál. 

- Talán egy kicsit... A bot láttán régi emlékek vettek elő... 

- Ma érkezett - mondta a szálas férfi. - Régi bot, mégis szinte új. Bazun... Nem valami ismert 

márka, de a horgászok nagyra tartják... 

- Japánból való - toldotta meg Norris. - Ismerem. Apámnak is ilyen botja volt. 

- No lám! - A férfi kivillantotta görbe fogait. Norrisnak mégis tetszett a mosolygása. - Furcsa 

véletlen, igaz-e? 

- Bizony - bólogatott Norris. 

- Leland Gaunt vagyok, az új bolt gazdája - mondta, és a kezét nyújtotta. 

Norris viszolygást érzett, amint hosszú ujjai a kezére fonódtak, de a kézszorítás pillanatával 

az is elmúlt. Norris úgy gondolta, gyomra békétlenkedik az ebédre megevett kagylók miatt még 

mindig. Ha legközelebb arra visz az utam, fogadta meg, maradok a csirkénél, a ház ajánlata úgyis 

az. 

- Ha így van, kedvezményes áron megkaphatja a botot, Ridgewick úr. Fáradjon beljebb. 

Megbeszéljük. 

Norris megrezzent. Már a nyelvén volt a kérdés, honnan tudja a nevét Gaunt, de még jókor 

eszébe jutott, hogy zubbonyának zsebe fölött viseli névtábláját. Persze, persze. 

- Nemigen tehetem - mondta, és hüvelykujjával a járőrkocsi felé bökött. Rádiója idáig hallatszott, 

bár csak a szünetjelei. Egyetlen hívást nem kapott az este. - A szolgálatom lejárt ugyan kilenckor, 

de bevinném a kocsit előbb... 

- Egy-két percnél többe nem kerül - biztatta Gaunt, és vidáman méregette Norrist. - Én a 

kedvező ajánlataimat halogatni nem szoktam, biztos uram. Kivált nem, ha az illető az éjszakát vagyonom 

védelmében tölti. 

Norris kis híján elmondta Gauntnak, hogy kilenc óra még nem éjszaka, a helyi üzletek vagyonvédelmének 

biztosítása pedig nem ínszakasztó munka ilyen álmos fészekben, mint Castle 

Rock. De a pillantása megint a Bazun-botra esett, és régi vágyakozása kerekedett felül. Elgondolta, 

hogy még ezen a hétvégén kilátogat a tóra, viszi a botot, a csalit meg a nagy termosz frissen főtt kávét 

Nan Villásreggelizőjéből. Szinte olyan lesz, mintha apjával menne. 

- Hát... 

- Ugyan, ugyan - csábítgatta Gaunt. - Ha én kész vagyok a vásárra záróra után, fizetett idejéből 

ön is ráállhat. Csak nem gondolja, biztos uram, hogy a bankot közben kirámolják? 

- 65 -

Norris elnézett a sárga forgalmi fényben meg-megvillanó bank felé, és elnevette magát. - 

Nem hinném. 

- Hát akkor? 

- Nem bánom - állt rá Norris. - De ha a vásárt néhány percen belül nem ütjük nyélbe, akkor 

bizony mennem kell. 

Leland Gaunt egyszerre nyögött és nevetett. - Mintha a zsebem gyors kifordítására buzdítanának 

- mondta. - Jöjjön, jöjjön, biztos úr. Két percen belül megleszünk. 

- Hát szó se róla, igen megkívántam ezt a botot - bökte ki Norris, hiába tudta, hogy az efféle 

ömlengés nem használ az alkunak. 

- Az öné is lesz - biztosította Gaunt. - Jobb ajánlatot életében nem kapott a biztos úr. 

Azzal betessékelte Norrist a Hasznos Holmik közé, és becsukta mögötte az ajtót. 

HATODIK FEJEZET 

Wilma Jerzyck annyira azért nem látott át a férjén. Azon csütörtök éjjel úgy tervezte lefekvéskor, 

hogy péntek reggel első dolga lesz átmenni Nettie Cobbhoz rendet tenni. Torzsalkodásai 

olykor következmények nélkül múltak el, ha azonban kiéleződött a helyzet, Wilma ragaszkodott 

hozzá, hogy a párviadal színhelyét és fegyvernemét ő válassza meg. Hadilábon töltött életének első 

törvénye így hangzott: Az utolsó szó mindig a tiéd legyen. Második törvénye pedig: Az első lépést te 

tedd meg. S amint a soron lévő „rendtételen” töprengett, úgy határozott, hogy nem áll meg az első 

lépésnél. Mint Pete-tel tudatta, addig tekergeti a feje gombját Nettie-nek, amíg le nem szedi. 

Wilma azt várta, hogy az éjszakát majd füstölgéssel és forgolódással tölti, az íj idegénél feszültebben 

- nem először. Majd az történt, hogy alig hajtotta álomra fejét, máris elaludt, és frissen, 

szokatlanul nagy lelki nyugalommal ébredt. Amint a konyhaasztalnál ült pénteken reggel, pongyolában, 

elgondolta, hogy nem is érkezett el a „rendteremtés” ideje talán. Annyit megjegyzett tegnap 

esti dühéből, hogy Nettie begazolt a telefonhívására. Ennyit talán megjegyzett volna a kőszent is. 

Akkor meg miért ne hagyná lógva az Agy 1991-es Bajnokát egy darabig? Vergődjön ő az 

ágyában álmatlanul, és tépelődjön, honnan szakad nyakába a Wilma-vész. Egypárszor elgördül a 

háza előtt, talán néhány telefonhívást is megereszt még. S amint a kávéját szürcsölte (Pete ült az 

asztalnál és aggódón leste az újság sportrovata fölött), még az is megfordult a fejében, hogy ha 

Nettie csakugyan olyan habókos, mint hírlik, akkor talán nem is kell „rendet teremtenie”. Fordulhat 

úgy is hogy a „rend” megterem magától. Ez a gondolat annyira felderítette, hogy Pete-nek engedélyezett 

egy búcsúcsókot, amint ott állt előtte az aktatáskájával, eltakarodásra készen. 

Álmában nem jutott volna eszébe, hogy az ő nyuszi férje netán megmaszlagolja. Pedig Pete 

Jerzyck azt tette. Nem is először. 

Wilma tudta, hogy elnyomja a férjét, bár azt nem, hogy mennyire. Pete nem csupán félt tőle, 

hanem szent rettegésben élt, mint a Nagy Mennydörgető Istenhegy tövében némely délszaki népek, 

akik babonás félelemmel lesik, mikor indul nemzedékek verőfényes boldogságát önteni le égő lávával. 

Ilyen néptörzsek élnek a megbékítés szertartásaival is nyilván. S e szertartások akkor nem 

segítenek már, amikor tüzes eső zúdul a falujukra. Addig kell hozzájuk folyamodni, amíg a békesség 

teljes. Pete Jerzyck nem agyalt ki szertartásrendet Wilma imádatára. Igen prózai eszközökkel 

élt. Nem áldozati szent ostyával, hanem nyugtatókkal. 

Bejelentkezett Ray Van Allenhez, Castle Rock körorvosához, és megvallotta neki, hogy szorongásait 

enyhítő szerre volna sürgős szüksége. Munkája nyomasztja, és a csökkenő jutalékok korában 

azt kell tapasztalnia, hogy gondjait egyre kevésbé teheti le munkája végeztével. Azért talán a 

doktor úr írhatna neki valamit, hogy az élete könnyebbedjen. 

Ray Van Allen doktor nem látott bele az ingatlankereskedelem rejtelmeibe, de azt elgondolta, 

miféle szorongást okozhat Wilmával élni. Élt a gyanúpörrel, hogy Pete Jerzycknek soha oka sem 

lenne a szorongásra, ha beköltözne az irodájába - de persze tanácsot ez irányban nem adhatott. Fogta 

tehát, és Xanaxot rendelt neki a szokásos figyelmeztetések kíséretében, majd sok szerencsét kí- 

- 66 - 

1

vánt, és útjára bocsátotta. Szerencséből és nyugtatókból annak sose elég, gondolta, aki az életét ezzel 

a sárkánnyal kötötte össze. 

Pete módjával élt a Xanaxszal. Wilmának említést sem tett róla, hiszen tudta, hogy mindjárt 

kiborul a bili: KÁBÍTÓSZERES LETTÉL! Pete az aktatáskájában hordta a receptet, olyan iratok 

közt, amelyekbe Wilma a betekintést soha nem kereste. És a nyugtatóból öt-hatnál többet egy hónapban 

nem szedett, azt is a Wilma havibajának kezdetét megelőző napokban. 

Majd a múlt nyáron Wilma tengelyt akasztott Henrietta Longmannel, a Szépséghez Idő Kell 

nevű Castle Hill-i kozmetikai szalon tulajdonosnőjével. A vita tárgyát egy semeddig nem tartott tartóshullám 

képezte. Az első hangos összeszólalkozást a Hemphill ABC-jében követte a másik, majd 

a Fő utcán ordítottak egymásra egy hét múltán torkukszakadtából. Ebből a találkozásból kis híján 

verekedés lett. 

Wilma hazatérvén úgy járt-kelt a lakásban, akár a ketrecbe zárt oroszlán, és fogadkozott égre-földre, 

hogy kigázolja a belét a büdös kurvájának. - Sok idő kell majd az ő szépségének - csikorgatta 

a fogát -, ha ugyan élve húzzák ki a lábam alól! Arra mérget vehet! Holnap fölmegyek hozzá 

és „rendet teszek”. 

Pete rémülten eszmélt, hogy Wilma nem a levegőbe beszél. S csak Isten a tudója, miféle 

eszközökhöz nyúl. Már azt is látta, hogy Wilma megbuktatja Henriettát a dauervízben, és olyan kopaszon 

szedi ki belőle, mint Sinead O'Connor. Remélte ugyan, hogy Wilma alszik a dologra egyet, 

azonban reggelre kelve dühe tetőfokára hágott. Pete el nem hitte volna, hogy efféle tetőfok létezik. 

Ráadásul karikák jelezték a szeme alatt, hogy éjthosszat fortyogott. 

- Wilma - mondta vacogva -, én nem hiszem, hogy helyes volna ma föllátogatnod a szalonba. 

Gondold meg... 

- Meggondoltam az éjjel - felelte Wilma, és rámeresztette pityke szemét. - Meggondoltam, 

és úgy döntöttem, hogy nem teheti tönkre a más haját többet. Azért a vécére is jobb, ha kutya kíséri 

ki. És ha engem baszogatsz, a vakvezető németjuhászok egy alomból való kölykéről gondoskodhatsz 

magadnak is. 

Pete Jerzycknek a közelgő katasztrófa elhárítására nem jutott az eszébe semmi jobb, mint 

hogy az aktatáskája belső rekeszéből elővegye Xanax tablettáit, és egyet beleejtsen Wilma kávéjába. 

Azzal elindult dolgozni. 

Mint valami első áldozó. 

És a napját szinte lélegzet-visszafojtva töltötte, hogy majd mire tér haza: Henrietta 

Longmant látta holtan és Wilmát a börtönben. Mekkora volt a megkönnyebbülése, amikor a konyhában 

Wilma énekszava fogadta! 

Pete nagyot szusszant, leeresztette lelki pajzsát, majd megkérdezte, mi történt a kozmetikusnővel. 

- Délben nyit csak, és mire dél lett, elpárolgott a mérgem - fuvolázta Wilma. - Azért elmentem 

hozzá, hiszen megfogadtam, hogy elmegyek, nem igaz? S mi történik? Sherryvel kínált, és 

vissza akarta fizetni a pénzt! 

- Óriási - lelkesedett Pete megkönnyebbülten. Ezzel a Henrietta-ügy le is zárult. Pete még 

várta néhány napig Wilma dühének feltámadását - de az, ha fel is támadt, más felé fordult. 

Eszébe jutott Pete-nek az is, hogy elküldi Wilmát dr. Van Allenhez, hogy írasson nyugtatót 

ő is, de ötletét érett megfontolás után elvetette. Wilma ki is zavarná a világból, ha RÁ AKARNÁ 

KAPATNI A KÁBÍTÓSZERRE! A kábítószer, az a kábítószereseknek lett kitalálva, a nyugtató 

meg a kisöccsüknek. Wilma ennek a cudar életnek a szeme közé akart nézni. Az igazság, gondolta 

meg Pete kesernyésen, hogy Wilma szerelmes a tulajdon dühébe. A tomboló Wilma az igazi. Az 

elszánt, a megelégült Wilma. 

Pete pedig ezt a Wilmát szerette - akárcsak a képzelet délszigetének bennszülöttje a Nagy 

Mennydörgető Istenhegyet. Rémült istenfélelme legfeljebb azon akadt fönn olykor, hogy Wilma 

még kárt tesz magában... S akkor az istenszerelem átlényegítő erejével Pete-ben is kárt tett volna. 

Azóta is háromszor maszlagolta meg csak Wilmáját Xanaxszal. A harmadik s egyben legfélelmetesebb 

alkalom a Sáros Lepedők Éjszakája volt. Azért akart ő annyira teát tessékelni Wilmába! 

Ami utoljára sikerült is, mikor Wilma lefolytatta rövid és nagy hatású telefonbeszélgetését Nettie 

Cobb-bal. Hanem akkor két Xanaxot is belepöttyentett a teába, és reggelre kelve elégedetten látta, 

hogy már nem áll viharra a barométer. 

- 67 -

Wilma Jerzyck a markában tarthatta ugyan férjét, de nem látott át rajta. Így történt, hogy 

Yugójában nem hajtott keresztül Nettie kapuján, és nem gyomlálta ki Nettie minden hajaszálát azon 

a hétfői reggelen. 

Mégsem feledkezett meg róla, sőt meg sem bocsátott neki, mert a legcsekélyebb kétsége 

nem volt, hogy lepedőit ő fente össze - s efféle sérelemre nincs orvosság a patikában. 

Alighogy Pete elindult dolgozni, Wilma beült a kocsijába („Jobban is vezethetnék? Na, 

kabbe!” - hirdette a kis Yugo barátságos farragasza az utána jövőknek), és végiggördült a Fűz utcán. 

Majd jobbra fordult a Gázló utcába, és lépésre lassított, amint Nettie Cobb csinos kis hajlékához 

közeledett. Mintha úgy látta volna, megrezdül egyik függönye... Kezdetnek jó, gondolta. De ez csak 

a kezdet. 

Megkerülte a tömböt (Ruskék hajlékát a Tó utcában egy pillantásra sem méltatta), elgördült 

a maga háza előtt a Fűz utcában, majd a Gázló utcába tért be másodszor is. Ezúttal kétszer dudált, 

amint Nettie házához közeledett, majd megállt előtte, és járatta a motort. 

A függöny ismét rezzent. Nincs hát tévedés. Nézeget kifele a lüttyő. Wilma elgondolta, hogy 

ott reszket bűntudatában az ablak mögött, és ennek a képnek még jobban örült, mint amivel az este 

álomba ringatta magát - hogy tekergeti a gombját körbe-körbe. 

- Kukucs! Látlak ám! - mondta zordul, amint újból mozdult a függöny. - Azt ne hidd, hogy 

nem! 

Megint megkerülte a tömböt, majd megint dudált, hogy jelezze az érkezését áldozatának. Ez 

alkalommal majd öt percet elidőzött a háza előtt. Közben kétszer moccant a függöny. Wilma elégedetten 

állt tovább. 

Húzott kurva! Naphosszat engem les majd! - gondolta el, amint megállt a maga kocsibehajtóján, 

és kiszállt. -A lábát se meri kitenni a házból! 

Wilma könnyű szívvel tért meg útjáról. Árjegyzékkel a kezében zöttyent le a kerevetre, és 

egykettőre kinézett magának három új lepedőkészletet, egy fehéret, egy sárgát meg egy pávaszemest. 

Fogdmeg a nappali szőnyegének közepén ült, onnan bámulta a gazdit. Nagy sokára kezdett 

csak vinnyogni, hogy emlékeztesse: fél órával késik a munkájából máris. Pedig ma volt a porszívózás 

napja Polly fölső szobáiban, és a telefonszerelő is mára mondta, hogy hozza az új gombos telefont. 

Mert megtanácskozták, hogy a köszvénytől szenvedőknek azt könnyebb kezelniük. 

Csak hát hogy jut ki a házból? A megveszekedett lengyel sárkány itt kísért a kertek alatt! 

Nettie ült a széken, ölében a lámpaernyő, azóta is, hogy a veszett polyák először ment el a 

háza előtt. Aztán jött másodszor, dudált és megállt. Amikor elment, Nettie azt hitte, nem jön többet. 

De nem. Jött az harmadszor is. Nettie bizonyosan tudta, hogy behatolni is megpróbál majd. Azért 

csak ült a széken, egyik karja hajlatában a lámpaernyőt fogta, a másikban Fogdmeget, és azon töprengett, 

mitévő legyen, hogyan védekezzen, ha rátör. És nem jutott az eszébe semmi. 

Végül összeszedte minden bátorságát, kisandított az ablakon, és látta, hogy eltűnt a polyák. 

Első megkönnyebbülésén azonban hamarosan szorongás kerekedett felül, hogy majd ráles az utcán, 

és hamarosan jobban rettegett, mint amikor a ház előtt látta. 

Vagy betör ide, meglátja az ő gyönyörűséges lámpaernyőjét, és ripityemre töri. 

Fogdmeg nyüszített. 

- Tudom - mondta Nettie olyan hangon, hogy az beillett sóhajtásnak is. - Tudom. 

El kellett indulnia bizony. Felelősséggel tartozik, és tudta is, mennyivel. Polly Chalmers jó 

volt hozzá. Ő kezeskedett érte, hogy végleg elkerülhetett a Borókadombról, majd a házépítési kölcsönért 

is ő állt jót a banknál. Ha Polly nem lenne (akinek édesapja az ő apjának volt legjobb barátja), 

talán még azóta is albérletben élne a Bádoghíd túlsó végén. 

2 

3 

- 68 -

De mi lesz, ha elmegy hazulról, és betör a veszett polyák. Fogdmeg nem védheti a lámpaernyőt, 

akármilyen bátor. Elvégre kiskutya még. S ha belekapna a veszett polyákba, még őt is meggázolná. 

Nettie úgy érezte, megbomlik. Nagyot nyögött. 

Ekkor csodálatos ötlete támadt. 

Felkelt, és lámpaernyőjével a karján megindult a lefüggönyözött nappaliból, ki a konyhába, 

és kitárta kertre nyíló ajtaját. Fészer támaszkodott a ház végének. Mindenféle bútorok-holmik álltak 

benn a kalotába rakott tűzifa közt. 

Egy szál pucér villanykörte lógott a gerendáiról dróton. Nem volt annak kapcsolója se - foglalatába 

csavartan gyúlt, lazítva kialudt. Nettie már nyúlt érte, hogy becsavarja, de megingott. Ha a 

veszett polyák itt lappang a kertek alatt, meglátja, hogy lámpa gyúl a fészerben! S ha látja, hol gyúl, 

látja azt is, hol keresse a zománcüveg lámpaernyőt, nem igaz? 

- Velem nem boldogulsz egykönnyen - zihálta Nettie, amint eltörekedett anyja koloniál tálasa 

és könyvszekrénye közt a tűzifáig. - Nem ám, Wilma Jerzyck! Annál több az eszem énnekem, 

meg is mondom. 

Bal kezével a hasának szorította a lámpaernyőt, jobbjával pedig a poros pókhálót szaggatta a 

fészer egyetlen ablakáról. Azon kémlelt ki a kertbe. Tekintete majd egy percig járta, de mozgást 

nem látott semerre. Egy pillanatig azt hitte, ott lapul a veszett polyák a lábtól való kerítés bal sarkában. 

De mikor jobban kimeresztette a szemét, látta, hogy Fearonék tölgyfájának árnyéka játszik vele. 

Alsó ágai áthajlottak őhozzá, azokat birizgálta a szél. S az egyik ág asszonyra (veszett polyákra!) 

emlékeztető árnyékot vetett. 

Fogdmeg rányüszített. Nettie megfordult, s ott látta a fészer ajtajában égnek szegett fejű fekete 

árnyképét. 

- Tudom - mondta Nettie. - Tudom, kicsim... Hanem most túljárunk az eszén. Bolondnak 

néz engemet. Hadd tudja meg az igazságot. 

Tapogatózón indult visszafelé. Szeme kezdte megszokni a félhomályt, azért úgy döntött 

végérvényesen, hogy nem csavarja be a villanykörtét. Megállt lábujjhegyen, tapogatta a tálast, amíg 

az ujja meg nem akadt a kulcsban. Az nyitotta az ajtaját bal felé. Fiókjainak kulcsa hiányzott évek 

óta már, de az most nem kellett. Az egy szükséges kulcsot meglelte. 

Megnyitotta a tálast, majd óvatosan belehelyezte a lámpaernyőt a poregerek és egérpiszkok 

közé. 

- Különb helyet érdemelne - magyarázta Fogdmegnek csöndesen -, de most a biztonság az 

első. 

Ráfordította a kulcsot az ajtóra, majd megpróbálta a körmével. Zárt az, akár a páncélszekrény, 

Nettie-nek nagy kő esett le a szívéről. Próbálta még egyszer, s buzgón bólogatva köténye zsebébe 

csúsztatta a kulcsot. Pollynál majd zsineget köt rá, és a nyakába akasztja. Első dolga lesz. 

- No látod! - mondta Fogdmegnek, s az csóválni kezdte a farkát. Nyilván úgy érezte, hogy 

elmúlt a veszedelem a fejük fölül. - A végére jártunk, fiacskám. Csak most már indulnom kell munkába, 

mert késésben vagyok. 

Bújt a kabátjába éppen, amikor megszólalt a telefon. Nettie kettőt lépett felé, aztán megtorpant. 

Fogdmeg egyetlenegyet vakkantott, és ránézett kérdőn. Nem tudod, mi a dolgod, ha csöng a 

telefon? Tudom még én is, kutya létemre. 

- Nem - mondta Nettie. 

Tudom, mit tettél, te lüttyő! Tudom úgyis, tudom úgyis, és megfizetsz érte! 

- Nem veszem föl. Megyek dolgozni. Ö veszett meg, nem én. Soha nem bántottam! Egy ujjal 

sem! 

Fogdmeg helyeslőn vakkantott. A telefon elhagyta a csöngést. 

Nettie megnyugodott egy csöppet, bár a szíve kalapált. - Jó fiú légy - kötötte Fogdmeg lelkére. 

- Később jövök haza, hiszen később indultam. Csak el ne felejtsd, hogy szeretlek, mert akkor jó 

kiskutya leszel estig. 

Munkába induló szólamát jól ismerte Fogdmeg, és megcsóválta a farkát. Nettie kinyitotta az 

elülső ajtót, és jobbra-balra kémlelt, úgy lépett csak ki. Ijesztő sárga villanásra lett figyelmes, de 

mindjárt kiderült, hogy az nem a veszett polyák kocsija, hanem a Pollard fiú felejtette kinn triciklijét 

a járdán. 

- 69 -

Nettie bezárta a ház ajtaját, majd hátrakerült a fészerhez, és megnézte, hogy bezárta-e. Be. 

Azzal elindult Pollyhoz, táskája a karján, szeme a veszett polyák rémképén, s azon töprengett, a sövény 

mögé bújjon-e, ha meglátja, vagy álljon elébe emberül. Már szinte a saroknál járt, amikor 

eszébe jutott, hogy nem nézte meg, bezárta-e a bejárati ajtót, ahogy illik. Órájára pillantott, és aggodalmasan 

visszasietett. Próbálta az ajtót. Bezárta jól. Megkönnyebbülten sóhajtott, majd úgy határozott, 

megnézi egyúttal a fészer ajtaját is. 

- Jobb félni, mint megijedni - motyogta, amint megindult hátrafelé. 

Hanem a keze szinte ráfagyott a félszer kilincsére. Odabenn csöngött a telefon megint. 

- Megveszekedett! - sziszegte Nettie. - Hát bántottam én!? 

A fészer ajtaját is zárva találta, de nem tágított, amíg el nem hallgatott a telefon. Akkor nekivágott 

az útnak ismét, karján a táskával. 

Ezúttal megtett majd két sarkot, akkor vette elő a kétely csak, hogy nem zárta be a ház ajtaját 

mégsem. Tudván tudta, hogy bezárta. És mégis. 

Ott toporgott a Gázló utca meg a Diakonisszák útjának sarkán a kék postaládánál, és mármár 

úgy döntött, hogy siet tovább, amikor a következő sarkon megpillantott egy sárga kocsit. Nem 

a veszett polyák kocsija volt, hanem egy Ford. Nettie azonban az intő jelet látta benne. Sarkon fordult, 

visszasietett, és próbálta mind a két ajtót. Zárva volt mind a kettő. Már indult volna megint, 

amikor eszébe jutott, hogy egy piszokkal a fészerben is megnézhette volna a tálas ajtaját, bezárta-e 

jól. 

Tudván tudta, hogy bezárta. De mégis. 

Kinyitotta a ház ajtaját és bement. Fogdmeg boldog farkcsóválással ugrott rá, Nettie simogatta... 

de csak egy pillanatig. Mert a következő pillanatban már eszébe jutott, hogy rájuk törhet a 

veszett polyák bármikor. 

Becsapta az ajtót, ráfordította a reteszt, és a konyha felől ment ki a fészerbe. Persze bezárta a 

tálas ajtaját. Visszatért a házba, és megállt egy percre a konyhában. Ott kezdte kerülgetni a kétség, 

hogy nem jól nézte meg a tálas ajtaját mégsem. Körömmel kellett volna megfogni a zárólécet és 

rántani rajta! Lehet, hogy csak megszorult az ajtó. 

Visszament, megpróbálta körömmel. Közben csöngeni kezdett a telefon. Izzadó markában 

szorongatta a kulcsot, úgy sietett vissza a házba. Karosszékének zsámolya elütötte a sípcsontját. 

Följajdult. 

S mire odajutott a telefonhoz, elhallgatott. 

- Nem mehetek ma dolgozni - motyogta. - Nekem... nekem... ŐRKÖDNÖM KELL! 

Ez az. Őrt kell itt állania. 

Fölkapta a kagylót, és sietve tárcsázott, nehogy rágni kezdje a kétség megint, mint Fogdmeg 

a gumicsontot. 

- Halló - szólt bele Polly. - Itt a Varró Nők. 

- Szervusz, Polly. Én vagyok. 

- Nettie? Nincs semmi baj? 

- Nincs, csak itthonról hívlak, mert a gyomrom igen nyugtalan. - Nem is volt hazugság, mire 

kimondta. - Nem tudom, kérhetnék-e szabadnapot... Tudom, hogy porszívózni kellene odafönn... És 

jön a telefonszerelő, de... 

- Oda se neki - szólt közbe Polly. - A telefonos kettőig nem jön. És ma úgyis az a szándékom, 

hogy előbb végzek. Sajog a kezem, nem bírom a munkát sokáig. Majd én beengedem. 

- Mert ha nagyon kellek, akkor én... 

- Dehogy, dehogy - intette le Polly, és Nettie-nek könnyek tolultak a szemébe. Milyen jó 

hozzá! - Görcsöl a gyomrod, Nettie? Szóljak Van Allen doktornak, hogy menjen ki hozzád? 

- Annyira nem veszélyes. Megjavul. Ha tudok, megyek azért délután. 

- Szó se lehet róla - tiltakozott Polly. - Szabadnapot nem kértél, amióta nálam dolgozol! Bújj 

ágyba, és próbálj aludni. Azt is megmondom jó előre, ha ideállítasz, én hazaküldelek. 

- Köszönöm, Pollykám - mondta Nettie könnyesen. - Olyan vagy, akár egy falat kenyér. 

- Meg is érdemled... Hanem most mennem kell. Vendég. Feküdj le, hívlak délután. 

- 70 - 

4

- Köszönöm. Köszönöm. 

- Semmiség. Gyógyulj meg. 

- Puszi-puszi - búcsúzott Nettie, majd letette a kagylót. S nyomban lépett az ablakhoz kinézni 

a függöny résén. Az utca üres. E pillanatban. Azért fogta, hátrament a fészerbe, kinyitotta kulcscsal 

a tálast, s kivette a lámpaernyőt. Nyugalom és békesség szállta meg, amint kebléhez szoríthatta. 

Bevitte a konyhába, megmosta szappanos meleg vízben, leöblítette, majd gondosan megtörölgette. 

Aztán kihúzta a konyhaszekrény egyik fiókját, és böllérkést ragadott. A lámpaernyővel 

együtt bevitte a nappaliba, s leült a behúzott függönyök mögött. Így ült délig merev derékkal a karosszékben, 

a lámpaernyő az ölében, a böllérkés a jobbjában. 

Kétszer csöngött a telefon. Nettie nem vette föl. 

HETEDIK FEJEZET 

Péntek, október hetedike forgalmas napnak bizonyult Castle Rock legújabb boltjában. Kiváltképp 

délutánra, amikor az emberek kezdték beváltani fizetési csekkjüket. Égette zsebüket a 

pénz, és furdalta őket a kíváncsiság is, annyi mindenfélét hallottak azoktól, akik már szerdán betértek 

a Hasznos Holmik boltjába. Akadtak persze olyanok is, akik nem hittek a nyitás napján betódulóknak, 

azonban nem sokan. Így aztán a csengettyű ezüstösen csilingelt a bolt ajtaja fölött naphoszszat. 

Szerda óta sok új árut kaphatott vagy kicsomagolhatott - nagy teherautókat ugyan nem látott 

senki a Fő utcán, de idáig nem is terjedt a kíváncsiság. Nagy volt a választék péntekre, a többi nem 

számított. 

A babák például. Meg a sima kirakókockák. Meg a csodálatos sakk-készlet - figuráit hegyikristályból 

faragta meg valami ördöngösen ügyes kéz afrikai állatokkal, ugró zsiráffá a futárt, leszegett 

fejű rinocérosszá a bástyákat, sakállá a parasztokat, oroszlánná a királyt, inas leopárddá a királynőt. 

Kiállításra került egy nyilvánvalóan méregdrága fekete gyöngysor is - az árát meg sem 

merte kérdezni senki, legalábbis aznap nem -, de szépsége az szívfájdító volt, annyira, hogy akárhány 

érdeklődő a szemében vitte haza a csillogását mélabúsan - nem is csupán a nők. 

Került ki táncos bohócbábú is. Aztán egy zenélődoboz, réges-régi és hihetetlenül dús faragású. 

- Mr. Gaunt úgy vélekedett, hogy a muzsikája sem lehet akármilyen, csak a kulcsát elkeverte 

valahol, azért nem tudja, milyen. Meg is mondta, hogy kulcsot a vevőnek kell majd készíttetnie - de 

akadnak régi vágású pepecselők, örömüket lelik az ilyesmiben. Megkérdezték többen, visszaveszi-e 

a dobozt, ha a vevő megnyittatta, és a muzsikája nem nyeri el tetszését. Mr. Gaunt mosolyogva mutatott 

a bolt falán díszelgő új feliratra: 

1 

ÁRUT VISSZA NEM VESZEK, PÉNZT VISSZA NEM ADOK! 

CAVEAT EMPTOR! 

- Mit jelent? - tudakolta Lucille Dunham. Lucille Nan Villásreggelizőjében pincéreskedett, 

és a kávészünetben nézett be barátnőjével, Rose Ellennel. 

- Azt jelenti - világosította fel Rose Ellen -, hogy ha zsákbamacskát veszel, övé a zsák, tiedé 

a macska. - Akkor eszmélt, hogy Mr. Gaunt hallotta a magyarázatát (pedig megesküdött volna, 

hogy az előbb még az üzlet túlsó sarkában látta), és fülig vörösödött. 

Mr. Gaunt csak nevette. - Igaz is - dicsérte Ellent. - Szó szerint ezt jelenti! 

Ósdi, hosszú csövű forgópisztoly, tokban, előtte táblácska: NED BUNTLINE KEDVES 

REVOLVERE; fiúbáb fából, vörös hajú, szeplős arcára fagyott barátságos mosoly; levélpapírok 

dobozszám, szépek, de amúgy semmi különös; válogatottan özönvíz előtti képeslapok; toll- és ceruzakészletek; 

vászon zsebkendők, kitömött állatok - úgy tetszett, mindenféle ízléshez és (bár árcédula 

semmin nem volt) minden pénztárcához szóló holmi kerül itt. 

- 71 -

Mr. Gaunt csinos forgalmat bonyolított aznap. Csinos volt a legtöbb eladott holmi is, bár különlegesnek 

nem mondható. Kötött azonban néhány ritka jó üzletet is, de csakis olyankor, amikor 

magára maradt egy-egy vevőjével. 

- Nyugtalan leszek, amikor csendesedik a bolt - magyarázta barátságosan Sally Ratcliffenek, 

Brian Rusk beszédtanárnőjének -, és nyugtalanságomból néha szertelenség lesz. Ilyenkor jár 

jól a vevő, s rosszul a boltos. 

Miss Ratcliffe buzgó báránya volt Rose nagytiszteletű úr baptista nyájának - e nyájban került 

össze vőlegényével, Lester Pratt-tel is. Nemcsak KASZINÓT NE! gombot viselt a kabátján, 

hanem még egyet, amelyik ezt hirdette: ENGEM MEGVÁLTOTT! HÁT TÉGED? Az a szilánk, 

amely a FA KÖVÜLETE A SZENTFÖLDRÖL táblácskát viselte, nyomban megragadta a figyelmét, 

és nem is szabadkozott, amikor Mr. Gaunt kivette a tárlóból, és a tenyerébe ejtette. Megvette 

aztán tizenhét dollárért, azzal az ígérettel, hogy ártatlan csínyt tesz Frank Jewett-tel, a Castle Rock-i 

középiskola igazgatójával. Miss Ratcliffe öt perc múltán ki is lépett az üzletből, ábrándosan, álmatagon. 

Mr. Gaunt ajánlotta, hogy becsomagolja, amit vett, de Miss Ratcliffe elhárította azzal, hogy 

szívesebben viszi a kezében. S aki látta, hogyan lép ki az üzletből, ugyan meg nem mondhatta volna, 

éri-e a lába a földet. 

A csengettyű megcsöndült. 

Cora Rusk érkezett eltökélt szándékkal, hogy megveszi a Király fényképét, és lesújtottan 

hallotta, hogy már elkelt. Tudni is akarta nyomban, ki vette meg. - Sajnálom, hogy így történt - 

mentegetőzött Mr. Gaunt. - A hölgy, úgy tudom, nem államunkból való. Mintha kocsiján a rendszámtábla 

oklahomai lett volna. 

- Megőrülök! - kiáltotta Cora magából kikelten. Nem tudta maga sem, hogy ennyire kívánja 

a képet, csak amióta Mr. Gaunt a szörnyű újságot közölte vele. 

Az üzletben éppen ott időzött Henry Gendron a feleségével, Yvette-tel, és Mr. Gaunt megkérte 

Corát, várjon egy percig, amíg kiszolgálja őket. Emlékezete szerint, súgta meg, lesz neki még 

valamije itt, ami Corát még jobban érdekelheti. S mikor eladott Gendronéknak egy mackót ajándékul 

leányuknak -, és elkísérte őket az ajtóig, azzal fordult Corához, hogy nézelődjön még egy pillanatig, 

hátramegy a raktárba. Cora egykedvűen várt. Nyomasztó szomorúság lepte meg. Látta ő a 

Király képeit százával, ha ugyan nem ezrével, és volt is a birtokában jó néhány, de ez valahogy... 

más volt. Gyűlölte már az Oklahomából jött nőt. 

Mr. Gaunt gyíkbőrből készült kis szemüvegtokkal tért vissza. Kinyitotta, és füstös-szürke 

üvegű pilótaszemüveget mutatott Corának. Cora lélegzete elakadt. Keze önkéntelenül felkúszott 

remegő nyakához. 

- Talán csak nem... - kezdte, de nem jött ki több a száján. 

- A Király szemüvege - bólintott rá Mr. Gaunt ünnepélyesen. - Hatvan szemüvege közül az 

egyik. De a legszívesebben ezt viselte mind közt. 

Cora tizenkilenc dollár ötven centet fizetett érte. 

- Szükségem volna némi tájékoztatásra. - Mr. Gaunt hunyorgón tekintett Corára. - Nevezzük 

felárnak, helyes? 

- Tájékoztatásra? - visszhangozta Cora kétkedőn. - Mifélére? 

- Nézzen ki az utcára, Cora. 

Cora kinézett, de a szemüveget nem adta ki a kezéből. Az utca túlsó felén, a Rabló vendéglő 

előtt a Castle Rock-i kocsipark 1-es számú kocsija állt, mellette Alan Pangborn, beszélgetésben Bill 

Fullertonnal. 

- Látja azt az alakot? - kérdezte Gaunt. 

- Melyiket? Bill Full... 

- Nem azt, csacsi - mondta Gaunt. - A másikat. 

- Pangborn seriffet? 

- Azt. 

- Hogyne látnám. - Cora zsibbadt volt, és a szeme káprázott. Gaunt hangja mintha messziségből 

szólt volna. A pompás vásár gondolatába kapaszkodott, és csak azt kívánta, mielőbb haza- 

- 72 - 

2

jusson, és fölpróbálhassa azt a csodálatos pilótaszemüveget... Persze addig nem mehet, amíg Mr. 

Gaunt útra nem bocsátja. Hiszen felárat kell fizetnie, és amíg meg nem fizeti, nem ütötték nyélbe a 

vásárt. 

- Úgy nézem, az a fajta, akit a mi szakmánkban kapcáskodó vevőnek neveznek - állapította 

meg Gaunt. - Magának mi róla a véleménye, Cora? 

- Eszes ember - válaszolta Cora. - Olyan jó seriff sose lesz belőle, legalábbis a férjem szerint 

nem, mint az öreg George Bannerman volt... De azt meg kell hagyni neki, hogy az esze fog, akár a 

borotva. 

- Ugyan! - Mr. Gaunt hangja ismét ingerültté és kötekedővé vált. Szemrése keskenyedett, 

amint Alan Pangbornt méregette. - Elmondok magának valamit, Cora. Nem szeretem az eszeseket, 

a kapcáskodókat meg éppenséggel megvetem. Utálom az olyan vevőt, aki forgatja az árut, és repedést 

keres rajta, hátha olcsóbban kaphatná meg. 

Cora nem szólt semmit. Szorongatta a Király szemüvegének tokját a bal kezében, és bámult 

ki az ablakon. 

- Ha azt akarná, hogy a szemét valaki rajta tartsa ezen az eszes seriffen, vajon kire esne a választása? 

- Polly Chalmersra - felelte Cora kábán. - Az nagyon ért a nyelvén. 

Gaunt a fejét rázogatta. Szemét nem vette le a seriffről, amint az visszatért járőrkocsijához, 

átpillantott a Hasznos Holmikra, aztán beszállt, és odébbállt. - Nem alkalmas. 

- Hát Sheila Brigham? - kérdezte Cora határozatlanul. - Ő a szolgálatirányító a seriff irodájában. 

- Az elgondolás jó, a személy mégsem alkalmas. Kapcáskodó az is. Akadnak minden városban, 

Cora, bármilyen szomorú. 

Cora mintha nem is a maga fejével gondolkodott volna. - Hát Eddie Warburton? - bökte ki 

végül. - a Városháza gondnoka. 

Gaunt arca földerült. - A házmester! Ez az! Pompás! Az ötödik hadoszlop! - Azzal áthajolt a 

pulton, és csókot plántált Cora arcára. 

Cora elhúzódott; fintorgott, és vadul dörzsölgette a csók helyét. Fuldokló hang tört ki a torkán, 

de Gaunt mintha meg sem hallotta volna, mosolygott megdicsőülten. 

Cora alig lépett ki (az arcát még dörzsölgette javában a tenyere gyürkével), jött be Stephanie 

Bonsaint és Cyndi Rose Martin, a Kőris utcai Bridzs klub két oszlopa. Cora szinte föllökte Steffie 

Bonsaintot siettében. Igen sürgőssé lett neki a hazajutás, de szabadult volna az undok csóktól addig 

is. Úgy égette az arcát, akár a lázrózsa. 

A csengettyű csöndült, újra meg újra. 

Steffie a kirakat belső felén állt, és egy régimódi kaleidoszkóp forgó mintáiba feledkezett 

bele, Cyndi Rose pedig egyenest odalépett Mr. Gaunthoz, és emlékeztette, mit ígért neki szerdán: 

hogy talán kerül majd párja annak a nagy Lalique-vázának, amelyet vett. 

- Hááát - nyújtotta el a szót Gaunt, és titokzatosan rámosolyodott -, könnyen kerülhet. Megválna 

a barátnőjétől egy-két percre? 

Cyndi Rose megkérte Steffie-t, menjen előre Nanhez, és rendeljen meg két kávét, megy ő is 

mindjárt. Steffie szót fogadott, bár kelletlenül. 

Gaunt hátrament a raktárba, és hozta a Lalique-vázát. Nemhogy megállt a másik mellett - 

mintha édestestvére lett volna. 

- Mennyiért adja? - érdeklődött Cyndi Rose, és remegő kézzel simogatta a váza finom hajlatát. 

Némi aggodalommal gondolt vissza a szerdai jó vásárra. Rábuktam a csalira. S most horogra 

akadtam. Ez a váza nem harmincegy dollár lesz, ami a bolondnak is megérné! Ezért már komolyabb 

összeget legombol Mr. Gaunt. De hiába, annyira szép volna a kandallópárkány túlsó sarkán! 

Alig hitt a fülének, amint Leland Gaunt válaszát meghallotta. - Miért ne foglalnám be ezt a 

vázát is az árba első hetem örömére? Fogja, kedves, és gyönyörködjék benne kedvére. 

Cyndi Rose kis híján elejtette a vázát. - Tessék?... Nem tudom... 

- 73 - 

3

Hármat vett be valójában - kettőt reggel, egyet kora délután -, mert tegnapi fájdalma alig 

enyhült mára. Polly maga is tartott tőle, hogy képzeli csak azt a forró bizsergést, amit említett. Nem 

szívesen szépített pedig Alan előtt, mert azt vallotta, hogy hazugság és szerelem nem jár kéz a kézben, 

legalábbis nem sokáig. Ő azonban sokáig a maga asszonya volt, és Alan könyörtelen érdeklődése 

megzavarta magánakvalóságát. Bízott Alanben, mégsem akart mindent az orrára kötni. 

Alan például egyre többet emlegette a Mayo Klinikát, és Polly tudta, hogy emlegetné még 

többet, ha tudná, mennyit kínlódik ő a kezével. Nem akarta pedig, hogy a két nyomorult keze körül 

forogjon a szerelmük... De szűkölt attól is, hogy a klinikai vizsgálatok mit mondanának majd. Hiszen 

a kínlódással összeszokott - de vajon összeszokna-e a reménytelenséggel? 

- Kivennéd a krumplit a sütőből? - kérdezte Alant. - Odacsörögnék Nettie-nek még vacsora 

előtt. 

- Miért, mi történt vele? 

- A hasát fájlalja. Be sem jött ma dolgozni. Remélem nem influenza húzódott a beleire. 

Rosalie-tól hallom, hogy gyakori az efféle mostanában. Nettie meg retteg az orvosoktól. 

Bagoly mondja verébnek, gondolta Alan. Sok mindent gondolt ő Polly felől, ami ugyan meg 

nem fordult volna Polly fejében. Elvégre rendőr volt, hivatali figyelme elkísérte, mikor már letette a 

szolgálatot. Ő maga nem is próbált szabadulni már a benne lakó hivatalos embertől. S ha felesége 

életének utolsó hónapjaiban nem veti ki magából, élhetne ő is, Todd is. 

Megfigyelte, hogy Polly kesztyűben várja, de azt is, hogy benn a konyhában a foga segítségével 

húzza le a kesztyűt, nem mint más, kézzel. Figyelte, hogyan rakja ki a csirkéket tálra, és látta, 

hogyan keményedik meg a fintor a száján, amikor a tálat emeli a mikrosütőhöz. Rossz jeleket sejtett 

mindebben, azért utánasétált Pollynak a nappali ajtajáig, mert látni akarta, hogyan kezeli a telefont. 

Abból következtet az állapotára a legbiztosabban, S most akadt egy jó jel is végre a sok rossz közt. 

Alan legalábbis jó jelet sejtett abban, hogy a hívás megtörtént egy-kettő - s mivel Polly a 

szoba túlsó végéből telefonált, Alan nem láthatta, hogy a nappali szoba készülékét is meg a többit is 

nagy nyomógombosra cserélték, éppen ma. Visszahúzódott tehát a konyhába, de a fülét hegyezte. 

- Halló! Nettie?... Hívtalak már. Aludtál?... Értem... Ühüm... Jobban? Végre. Aggódtam... 

Nem, a vacsora elintéződött, Alan grillcsirkét hozott a Csipi Csibéből... Jól készítik, igen. 

Alan kivett még egy tálat a konyhaszekrénybő, s ez járt a fejében: Tagadja a fájdalmát. Nem 

számít mégsem, hogy a telefonnal fürgén bánik... Nem javult tavaly óta. Talán rosszabbodott is. 

Nem keserítette el Polly makacs tagadása. A színtiszta igazságra kevesebbet adott Pollynál. 

Vegyük például a gyerekét. 1971 elején szülte, talán hét hónappal azután, hogy Castle Rockot távolsági 

buszon elhagyta. És Alan úgy tudta tőle, hogy a Kelton nevű fiú három hónapos korában 

meghalt Denverben. Hirtelen, fulladásos csecsemőhalál vitte el - a fiatal anyák réme. A történet hiteles 

volt, Alan nem is kételkedett abban, hogy Kelton Chalmers meghalt csakugyan. De nem úgy, 

ahogyan Pollytól hallotta. Rendőr volt, nem lehetett falhoz állítani. 

(Legfeljebb Annie állíthatott falhoz, igaz?) 

Igaz, hagyta meg. Vegye jegyzőkönyvbe. A közbevetésnek helyt adunk. 

Mi súgta neki, hogy Polly nem mond igazat? A szeme rebbenése, mikor oly nyílt tekintettel 

meredt rá? Hogy a keze minduntalan a bal fülcimpáját kereste? Hogy a lábát hol keresztbe vetette, 

hol összeszorította, mint a gyerekek, ha a Mikor gurítok? játékukat játsszák. 

Olvashatott bármelyik jelből, s talán mégsem olvasott belőlük. Berregő szólalt meg benne 

inkább, olyan hangon, mint amikor acéllappal kifoltozott fejű szivar megy át fémellenőrző automatán 

a repülőtéren. 

Sem nem bántotta, sem nem aggasztotta az efféle hazugság. Tudta, hogy némelyek haszonért 

hazudnak, mások éppen azért, mert vesztesek, vagy mert az igazság távol áll tőlük... mások 

csupán azért, mert kivárnák az igazság percét. S úgy vélte, Polly hazugsága ebből a nemből való. Ő 

pedig várt szívesen. Eljön az idő, amikor bevezeti majd titkainak kamrájába. Nincs miért siettetni. 

Semmi sietség. Rendőrnek fényűző gondolat. 

Fényűző volt Polly érett, nyugodalmas hangját hallgatnia is, ahogyan a nappaliból áramlott. 

Nem lett volna teljes a lelke nyugalma még afelől sem, hogy itt a konyhában tudja minden tányér és 

eszköz helyét, de a hálószobában is tudja, melyik fiókban tartja Polly a harisnyanadrágjait, napbarnítottsága 

hol ér véget meg más ilyesmiket - de mindez a tudomás eltörpült amellett, hogy Polly 

hangját ismeri. Legfeljebb az volt a közös e bennfentességekben, hogy otthonként vették körül. 

- 75 -

- Átszaladhatok később, ha gondolod, Nettie... Ne?... Lehet, hogy a pihenés a legjobb 

gyógyszer... Hogy? Holnap? - Polly nevetett. Üdülés, megbékülés volt Alan fülének, mint mindig. S 

elgondolta most is, hogy a titkokra várni ráér, ha egyszer-egyszer része lehet ebben a nevetésben. 

- Ne boldondozz! Holnap szombat! Holnap kora reggel én még a bűn fertőjében dagonyázok! 

Alan elmosolyodott, kihúzta a tűzhely fiókját, kivette az edényfogó kesztyűt, majd kinyitotta 

a sütőt. Egy, kettő, három, négy krumpli. Ki bír eltüntetni négy ekkora szem sült krumplit? Persze 

tudta azt is, hogy krumpli több lesz a kelleténél. Polly így főzött. A négy nagy sült krumpli mögött 

is lappanghatott valami titok - de majd rájuk virrad az a nap, hogy megért mindent, nem kell örökös 

vizsgálatban élnie. 

Kirakta a krumplikat a tálra, és egy pillanattal később csipogni kezdett a mikrosütő is. 

- Mennem kell, Nettie... 

- Semmi sietség! - rikkantotta Alan. - Végére járok mindennek, mint a jó nyomozó, hölgyem! 

- ...de hívsz, ugye, ha szükséged van valamire? Nem halogatod és nem titkolod, igaz?... Jó... 

Tessék? Nem, csak kérdeztem... Neked is... Jó éjszakát, Nettie. 

Mire Polly kifordult a konyhába, Alan már az asztalra tette a csirkét, és szorgalmasan hámozta 

a sült krumplit. 

- Te angyal! Rád se bíztam! 

- Szolgálati kötelem, hölgyem. - Sok minden egyéb közt tudta azt is, hogy amikor Polly a 

kezével kínlódik, az élete hiábavaló hadakozás a pokol tornácán, és minden vereségét zavarral és 

fájdalommal fizeti meg. Megtömni a mosogatógépet, gyújtóst rakni a kandallóba, késsel-villával 

hámozni forró krumplit - csupa ilyesmi. 

- Ülj le - szólt rá Pollyra. - Kezdjük a dagonyázást. 

Polly elnevette magát, és megölelte. Alanben a kérlelhetetlen megfigyelő jegyezte, hogy 

Polly az alsókarjával szorítja a hátát, nem a tenyerével. De egy ösztönösebb megfigyelő tudatta azt 

is, hogy segít az ölelésen teste nekiszorításával - sőt jegyezte samponjának mézes illatát. 

- Csoda ember vagy - súgta Polly. 

Alan megcsókolta. Gyengéden először, majd szenvedélyesebben. Tenyere lesiklott Polly hátán, 

és tomporának dombján állapodott meg. Agyonmosott farmerja puhább volt a bársonynál. 

- Ülj neki, vadember - biztatta most már Polly. - Előbb evés, aztán bujálkodás. 

- Ígéred? - Mert ha a keze nem javult, gondolta, kibújik a dologból szépszóval. 

- Nagyeskü - felelte Polly, így aztán Alan megbékélten ült az evésnek. 

Haladunk. 

- Al hazajön hétvégére? - tudakolta Polly, amint leszedték az asztalt. Alan megmaradt fia 

Bostontól délre tanult a Milton Akadémián. 

- Öhö - nyögte válaszul Alan a tányérok kapargatása közben. 

- Gondoltam - jegyezte meg Polly a kelleténél talán mellékesebben -, mivel hétfőn Kolumbusz 

napja, és tanítás aznap nem lesz... 

- Lemegy Dorfékhoz Cape Codra - mondta Alan. - Al Dorfnak Carl Dormant emlegeti, a 

szobatársát. Kedden telefonált már, és kérdezte, lemehet-e a háromnapos hétvégére. Mondtam, hogy 

le. 

Polly megfogta a karját, Alan pedig odafordult hozzá. - Mennyit írsz ebből az én rovásomra? 

- Miből mennyit? - bámult rá Alan meglepetten. 

- Tudod te. Szereted a fiadat, ha nem is majomszeretettel. Hányszor járt itthon Al, amióta a 

tanítás megkezdődött? 

Alan egyszerre megértette, hova lyukadna ki Polly, és megkönnyebbülten elvigyorodott. - 

Csak egyszer - felelte -, akkor is azért, mert sürgős megbeszélnivalója akadt régi számítógépfejő 

cimborájával, Jimmy Catlinnel, mivel a legérdekesebb programjai nem akartak futni az új Commodore 

64-esén, amelyet születésnapjára kapott tőlem. 

- 76 - 

5

- Látod? Éppen ezt akartam mondani, Alan. Olyasvalakit lát bennem, aki anyja helyére tör 

gőzerővel... 

- Hajjaj - nyögte Alan. - Mióta vívódsz azzal a gondolattal, hogy Al a Gonosz Mostohát tekinti 

benned? 

Polly szemöldöke összerándult. - Remélem, nem mulatsz a vívódásomon! 

Alan gyengéden megfogta felsőkarján, és megcsókolta a szája sarkát. - Dehogy mulatok. Inkább 

mintha én hajtanék rád gőzerővel. Legalábbis olykor úgy érzem. Még ha nincs is így. Szóval 

te is? 

Polly rábólintott. Homlokáról nem tűnt el a ránc, de simult. - Persze. Tv-sorozatok és filmek 

hősei epedeznek, nem igaz? 

- Erről a szó. A mozihősök epednek, de nem gyászolnak. Mivel a gyász, az lassú... - Elengedte 

Polly karját, s elkezdte az első tányért törölgetni. - A gyász lassan emészt. 

- Tudom. 

- Azért néha kínos a lelkiismeret is. - Kesernyésen állapította meg tulajdon hangjáról, hogy 

védekezőben van. - Nemcsak a gőzerő miatt. Mert az sem igaz. Hanem, hogy milyen könnyen megúsztam. 

Pedig hát! Mégis elgondolom gyakran, hogy több gyásszal tartoznék. Nem is tagadom. 

Szóljon a javamra annyi, hogy mondhat a lelkiismeret, amit akar, a gyász bennem fészkel. 

- Milyen furcsa. Ember lehetsz eszerint - állapította meg Polly simogatóan. - Zavart és elvetemült. 

- Alighanem. Al is a maga módján heveri ki a baját. Mert a módját megtalálta... Büszke is 

vagyok rá. Anyja hiányzik neki persze... de az a gyanúm, ha gyászol, inkább Toddot gyászolja. Nagyon 

melléfogsz, ha azt képzeled, azért nem igyekszik haza, mert téged kerül. 

- Örülök, ha így van. De bármekkora megkönnyebbülés, mégsem... 

- Mégsem teljes? 

Polly bólintott. 

- Értelek. Csakhogy gondold meg: felnőttek nem értik a gyerekek viselkedését teljesen még 

akkor sem, ha a gyerekek majd' teljesen normálisak. Elfelejtjük, milyen gyorsan gyógyulnak. Meg 

azt is, milyen hamar változnak. Al távolodóban van. Távolodik tőlem, Jimmy Catlin-féle régi cimboráitól, 

de Castle Rocktól is. Távolodik, akár a műbolygó, ha elvált a negyedik segédrakétájától is. 

Nem is különös ez, a szülőknek mégis keserves a meglepetésük. 

- Mintha korai volna kissé - vetette ellene Polly. - A tizenhét éves kor nem a távolodás ideje 

még. 

- Korai - hagyta meg Alan egy csöpp ingerültséggel. - Anyját s az öccsét értelmetlen szerencsétlenség 

rabolta el tőle, s az élete szétesett. Akár az enyém. Azért úgy jártunk egymás kezére, 

mint az apák meg a fiúk azt hiszem mindig, ha életük cserepeit szedegetik. Talán sikerrel is jártunk. 

Mégis vak volnék, ha nem látnám, hogy a cserepekből más élet épül. Az én életem itt a Castle járás. 

Az övé nem. Már nem. Azt hittem, egy idő múltán visszavágyik. De amikor megemlítettem, hogy 

ősszel visszajöhetne a Castle Rock-i középiskolába, a szeméből rögtön láttam, hogy tévedek. Nem 

jön vissza, mert sok emléket hagyott itt. Idővel talán változik... De addig nem erőltetném... Csakhogy 

ennek a drámának nem mi vagyunk a hősei. Érted? 

- Értem. Mondd, Alan... 

- Hm? 

- Azért hiányzik Al, igaz? 

- Igaz hát - hagyta rá Alan egykedvűen. - Naponta. 

Riadtan tapasztalta, hogy sírás környékezi. Elfordult, és találomra kinyitotta a konyhaszekrény 

egyik ajtaját, közben elgondolta, hogy másfelé kellene fordítani a beszélgetést sietve. - Hogy 

van Nettie? - tudakolta. - És örömmel hallotta, hogy a hangja zavartalan. 

- Estére jobban lett, bár a telefont nagy sokára vette föl... Már azt hittem, ájultan hever a 

padlón. 

- Talán elaludt. 

- Azt mondta, nem. Nem is úgy hangzott, mint aki álmából riad. Hiszen tudod, milyen az 

ember hangja olyankor. 

Alan bólintott. Rendőri tapasztalatainak körébe tartozott ez is. Ébresztett telefonnal, és ébredt 

telefonra eleget. 

- 77 -

- Mentegetőzött, hogy anyja régi holmijait rakosgatta a fészerben, meg hogy... 

- Ha az influenza a beleire húzódott, akkor kinn trónolhatott inkább, csak neked nem vallotta 

meg. 

Polly elnevette magát. - Igazad lehet. Jellemző rá. 

Alan megtapintotta a mosogató alját, aztán kihúzta a dugót. - Kész a mosogatás, bogaram. 

- Köszönöm a fáradozást - mondta Polly, és csókot csippentett Alan képére. 

- Ejnye! Nézd csak, mit találtam - mondta Alan, és Polly füle mögül előkapott egy ötvencentest. 

- Sok van a füle mögött; hölgyem? 

- Mik nem telnek tőled! - Polly őszinte csodálkozással bámulta a pénzt. 

- Mik nem? - visszhangozta Alan. Közben az ötvencentes sétaútra indult keze fejének bütykein, 

végül megállapodott középső és gyűrűs ujja közt. Alan akkor kifordította a tenyerét, majd keze 

fejét mutatta megint, s az ötvencentes nem volt sehol. - Azt ajánlod, szökjek meg a cirkuszhercegnővel? 

- Maradj csak velem, Alan - mosolygott Polly. - Inkább azt mondd meg, nem lógok-e Nettie 

nyakán a sok gondoskodással. 

- Nem - mondta Alan, s a zsebében kotorászott bal kezével (mivel a pénz a balba pattant át 

az imént), majd a törlőruháért nyúlt. - Kihoztad a vigyorgóból, munkát adtál neki, házvásárláshoz 

segítetted, hát felelősséget érzel érte. Méltán. Ha ilyenkor nem aggódnál miatta, én aggódnék miattad. 

A szárítóra állított utolsó pohár Pollynak jutott, és Alan azt látta, hogy az arca megrándul. 

Tudta, hogy kiesik a kezéből most, azért roggyant térddel félrefordult, s a kezét a pohár alá tartotta. 

Megmozdulása oly kecses volt, hogy Polly nézhette akár táncfigurának. A pohár éppen a tenyerébe 

pottyant, talán két araszra a konyha kövétől. 

Polly kínja - amely éjhosszat gyötörte, s ráadásul még az, hogyan rejti ma Alan elől - vággyá 

lett, egy pillanat nem kellett hozzá. Oly forró hulláma csapott át rajta, hogy megrettent. Általános 

szó a vágy, villant meg az agyában: Kéjvágy ez. 

- Akár a macska - dicsérte a fölegyenesedő Alant rekedten, akadozón, s egyre a lába hajlását 

látta, szárának kerekded duzzadását, hosszú combizmainak feszülését. - Ekkora darab ember hogy 

lehet ilyen fürge? 

- Nem is tudom - felelte Alan, és meglepetten bámult rá. - Mi bajod? Csak nem szédülsz? 

- Nem. Csak mindjárt elsülök. 

Ha így van, nincs mit szépítgetni rajta. Alan értett a szóból. - Lássuk - mondta, és megint 

olyan kecsesen hajolt felé, oly lobbanó gyorsasággal, amilyet a Fő utcán ballagó seriffből aligha 

néztek ki. - Lássuk. - Bal kézzel letette a poharat a konyhaszekrényre, és jobbját becsúsztatta Polly 

lába közé, mielőtt a száját szóra nyithatta volna. 

- Alan, mit... - S amint a hüvelykujja a csiklójához ért, a csinálsz-ból csüüünááááálsz lett. 

Csak addigra Alan felkapta, akár a balett-táncos. 

Polly a nyaka köré fonta a karját. Vigyázott még ebben a tüzes pillanatban is, hogy ne a kezével 

szorítson, s a két keze úgy lógott le Alan hátára tehetetlenül, akár két csomó tisztítására váró 

spárga. De tehetetlen csak a keze volt. Másképp olvadozott. - Tégy le, Alan! 

- Nem lehet - hangzott a válasz, s e szóval még magasabbra emelte, szabad kezét Polly lapockái 

közé tapasztotta, és Polly hamarosan úgy ringott két keze közt, akár a hintán, hogy a lábát 

lógázta, hajával meg a csillagos eget söpörte. - Alan... 

- Kapaszkodj, bogaram - nevette Alan. Mintha puha párnát ringatott volna. Polly elernyedt, 

növekvő izgalmában már nem is érezte Alan szorítását. Csak annyit tudott, hogy el úgysem ereszti, 

azért lendült előre, lendült hátra, Alan egyik keze a lapockái közt, a másik olyanokat tett odale, amilyeneket 

Polly álmában nem tett volna... Azért csak hintált, és Alan nevét kiáltozta. 

Élvezése édes robbanás volt. Föllódította a lábát, egyik tornacipője beröpült a nappaliba, feje 

hátranyaklott, sötét haja végigomlott Alan alkarján. Gyönyörűsége teljében Alan nyakát csókolgatta. 

Alan úgy állította talpra, hogy fogta a térdét, nehogy a lába kimenjen alóla. 

- Jaj nekem! - kacarászott Polly erőtlenül. - Jaj nekem! Ezt a farmert ki nem mosom többet! 

- 78 -

Alan akkorát nevetett, mintha a legjobb tréfát hallotta volna. Lerogyott az egyik székre; a 

lábát fölkapta, és a hasát fogva hahotázott. S amint Polly lépett feléje egyet, ölébe kapta, majd fölkelt 

vele. 

Pollyn ismét forró hullám csapott át. Mintha azonban most többet mondott volna a merő forróságánál, 

Ez a vágy, gondolta Polly. Nagyon vágyom erre a férfira. 

- Vigyél föl a hálóba - biztatta: - Ha odáig nem jutsz el velem, elég lesz a heverőig. De ha a 

heverő is messzi talál lenni, itt sem bánnám a konyhában. 

- A nappaliig még csak elvergődök - mondta Alan. - A kezed hogy van, szépem? 

- Milyen kezem? - rebegte Polly, és lehunyta a szemét. Ezt a pillanatot szívta volna magába, 

ahogy téren és időn át úszik Alan erejébe zártan. Arcát a mellének szorította, és amikor Alan letette 

a heverőre, magára rántotta... Hanem most a két kezével. 

Majd egy órát töltöttek a heverőn. Aztán zuhanyoztak, Polly már nem is tudta, meddig. Addig 

mindenképpen, amíg a meleg víz elfogyott. Aztán fölvezette Alant a hálószobába, de ott már 

jártányi ereje nem lévén, csak ledőlt s összebújt vele. 

Számított rá, hogy ma este szeretkeznek, de úgy gondolta, inkább majd Alan kedvéért. Ekkora 

belső robbanásokat nem várt semmiképpen. És most, amikor a fájdalom kezdett visszaköltözni 

a kezébe, örült, hogy az alváshoz nem szorul Percodanra. 

- Bámulatos szerető vagy, Alan. 

- Te is. 

- Közös a mű - állapította meg Polly. Fejét Alan mellkasának nyomta, úgy hallgatta szíve 

nyugodt dübögését. Mintha azt mondta volna: Hőha, gazdám, de nagyot futottunk. Pollynak a vágy 

távoli visszhangja súgta, milyen erős volt Alan és milyen fürge... Ismerte azóta, hogy Annie beállt 

hozzá dolgozni a műhelybe, és már öt hónapja a szeretője, mégsem tudta mindmáig, milyen gyors. 

Mintha teljes testére hangolta volna át az ötvencentes-trükköt, kártyatrükkjeit meg az árnyékállatokat, 

amelyekről tudott a város minden gyereke, és kérték tőle, valahányszor csak meglátták. Kísérteties... 

Csodálatos... 

Szendergett már. Talán meg kellene kérdeznie, marad-e az éjjel, és akkor megkérné, állítsa 

kocsiját a garázsba hiszen Castle Rock kisváros, de a szája nagy. Hanem aztán soknak bizonyult a 

kérés is. Majd Alan elintézi, ez volt az utolsó gondolata. 

- Se a Rosszcsont, se Willie tiszi nem állt elő új hőstettel? - kérdezte álomittasan. 

- Csönd mindkét fronton - válaszolta Alan mosolyogva. - Pillanatnyilag. Mr. Keetont is, 

Rose nagytiszteletű urat is akkor becsülöm a legtöbbre, amikor színét se látom. Ma nagy a becsületük. 

- Örülök - motyogta Polly. 

- De mondok egy még örvendetesebbet. 

- Mit? 

- Norris jókedve visszatért. Horgászbotot vásárolt orsóstul a barátodtól, Mr. Gaunttól, és 

másról se fecseg, mint hogy kimegy horgászni a hétvégén. Attól tartok, belefagy a fülzsír... De fontos, 

hogy elégedett. Ilyenkor én is elégedett vagyok vele. Bosszantott, hogy Keeton csúffá tette tegnap. 

Gyakran űznek tréfát vele, mert olyan egyszálbél gyerek. Pedig az utóbbi három évben milyen 

jó kisvárosi rendőrtiszt vált belőle! Utóvégre nem tehet róla, hogy olyan érzékeny, és Don Knotts 

féltestvérének látszik. 

- Mmmm... 

A szendergés útja édes sötétségbe visz, s ott nem les rá fájdalom. Polly elégedett macskaképpel 

indult el az úton. 

Alan szemére nem jött mindjárt álom. 

Belső hangja ismét megszólította, ezúttal kajánság nélkül, inkább kérdőn, tévetegen. Hol vagyunk, 

Alan? Ez a mi szobánk? Ez a mi ágyunk? Ez a mi asszonyunk? Én már nem értem. 

- 79 - 

6 

7

Alan egyszerre megsajnálta. Nem magát benne, hiszen a hang sohasem tetszett idegenebbnek. 

Legföljebb annyi lehetett a hasonlóságuk, hogy nem beszédesebb a hang se. A legszükségesebbre 

szorítkozott, mint aki szolgálatban van. A gyászos lelkiismeret szolgálatában. 

Alig két éve múlt, hogy Annie Pangbornt fejfájások kezdték gyötörni. Nem is vészesen, állította 

Annie. Mert ahogy Polly nem, ő sem volt panaszos természet. Aztán egy napon borotválkozás 

közben - talán 1990 elején? - Alannek szemet szúrt, hogy a mosdó mellett a családi üveg aszpirinen 

nincs rajta a teteje. Fölvette a földről a kupakot, hogy ráteszi... Aztán meggondolta, és kivett belőle 

kettőt. Akkor látta, hogy a kétszázhuszonöt tablettás üveg alján alig csörög néhány. Pedig a múlt 

héten nyitotta. Letörölte a borotvahabot az arcáról, elszaladt a Varró Nőkhöz, ahol Annie dolgozott, 

mióta Polly Chalmers a műhelyt megnyitotta - beszólt Annie-ért, hogy igyanak meg egy kávét, s 

amint a kávét kihozták, nyomban rátért az aszpirinre. Rémülten, arra is emlékezett. 

Nem eléggé rémülten, intette a hang gyászosan. 

Nem eléggé, hiszen nem fért a fejébe, hogyan nyelhet valaki kétszáznál több aszpirint egy 

héten belül. Ilyen nincs. 

S Annie leintette. Ne butáskodj. Törölte az üvegpolcot, leverte az aszpirint. A tető lepattant 

róla, a tabletták meg beborultak a mosdóba a folyó víz alá. Amennyit kikotort, eldobta. 

Így szólt a történet. 

Alan azonban rendőr lévén nem hagyta el a vizslatást szolgálaton kívül sem. Aki az embereket 

igazán megfigyeli olyankor, ha kérdést szegeznek nekik, az előbb-utóbb megtapasztalja, milyenek, 

mikor hazudnak. Vallatott egyet, aki minden hazugságát azzal jelezte, hogy a hüvelykujja 

körmével megpiszkálta a szemfogát. Hazudott, mintha könyvből olvasta volna, de mozdulata igazat 

szólt. Nem is tehetett másként. Így aztán átnyúlt az asztalon Nannél, mert ott kávéztak, megfogta 

Annie kezét, és kérte, hogy igazat csakis. Annie egy pillanat habozás után meg is vallotta, hogy 

igen, a feje jobban fájt egy kicsit, és igen, bekapott egypár aszpirint, de nem mindet, mert a többi 

belefordult a mosdóba. Alan pedig hitt neki - az etetés legrégibb fajtájának, amit a horgászok fárasztásnak 

neveznek: ha kapott a hal a hazugságon -, utánaereszteni egy féligazságot. Ha Alan a 

szemét jobban kinyitja, olyasmit szedett volna ki Annie-ból, ami akkor hihetetlennek tetszett, később 

mégis igaznak bizonyult: hogy a kínzó fejfájásra bekapkodhatott húsz aszpirint is naponta. S 

ha ezt hallja tőle, persze még azon a héten viszi Portlandbe vagy Bostonba ideggyógyászhoz. Csakhogy 

a feleségét még a rendőr sem fürkészi annyira. 

Nyugtatta a lelkiismeretét azzal is, hogy elküldte Annie-t Ray Van Allen doktorhoz. Ray 

nem talált semmit. Alan később sem rótta föl neki. Elvégre a szokásos reflexvizsgálatokat elvégezte, 

majd bevált szemtükrével is megtette, amit megtehetett. Végül elküldte a körzeti rendelőintézetbe 

röntgenre. EEG-vizsgálatot ugyan nem kért, majd amikor azt hallotta Annie-tól, hogy fejfájásai 

elmúltak, hitt neki. Alan ezért sem hibáztatta. Sejtette, hogy a test beszédére az orvosok legalább 

annyira hallgatnak, mint a rendőrök - a beteg pedig éppúgy hajlik a hazugságra, akár a gyanúsított, 

mert félnek mind a ketten. És persze Ray szolgálatban volt, amikor Annie-t vizsgálta. Tehát miért 

ne fordulhatott volna úgy, hogy az ő felfedezése s a szakorvosi vizsgálat közti időben elmúltak a 

fejfájások? Ray elmondta később hosszas konyakozás közben, hogy a panaszok el is múlnak akárhányszor, 

ha a daganat az agyalapon fejlődik ki. - A rohamok is ilyenkor a leggyakoribbak - magyarázta 

Alannek. - Ha tehát roham volt az oka... - Végül megvonta a vállát. Tehát és ha. De meglehet 

az is, hogy egy Thad Beaumont nevű személy is bűnsegédi bűnrészes volt felesége és fia halálában, 

Alan mégsem vádolta érte. 

Kisvárosokban sem tud mindent mindenki, hiába hegyezik a fülüket és jártatják a szájukat 

örökké. Castle Rock tudta, mikor veszett meg Frank Dodd rendőr Bannerman seriff idejében még, 

és gyilkolta a nőket rakásra, és Cujóról, a bernáthegyiről is tudtak, a 3-as városi út mentén veszett 

meg. Meg ismerték azt a históriát, hogy a város nevezetességének, Thad Beaumont-nak, a regényírónak 

porig égett a tóparti háza 1989 nyarán. De a körülményeket nem ismerték. Arról sem tudhattak, 

hogy Beuamont-t üldözte valaki, aki nem is számított valakinek a szó szoros értelmében. Alan 

Pangborn viszont hiába tudott mindezekről, álmában ő is üldözött volt. Legalábbis olykor. Pedig 

hivatalos és személyes bajai elmúltak már, mire Annie fejfájásairól tudomást szerzett. Legalábbis 

azt hitte, hogy elmúltak. Thad részeg telefonjaiból következtetett persze, hogy házassága és elméje 

egyaránt bomlóban... Annyira, hogy Thadet hallgatván még a maga józanságában is kételkedni kezdett. 

Valami orvos várószobájában olvasott a fekete lyukakról azokról az égi hézagokról, az anti- 

- 80 -

anyag örvényeiről, amelyek mindent felszippantanak, ami a közelükbe kerül. 1989 nyárutóján és 

őszén a Beaumont-ügy Alan legszemélyesebb fekete lyukává változott. Voltak napok, amikor kétségbe 

vonta tulajdon valóságlátását, és elaludni nem mert pitymallatig se, mert rettegett attól az 

álomtól, hogy fekete Tornado kocsi fogja űzőbe, kormánykerekénél tépett szörnyeteg, s a kocsi farán 

plecsni hirdeti: FÖLSPÉCIZETT KURAFI. Azokban az időkben a tornác héján vagy a gyepen 

pattogó egyetlen veréb látványától is sikoltozni való kedve támadt. Ha most kérdezték volna akkori 

állapota felől, azt válaszolja: „Zaklatott voltam, amikor Annie-val a baj kezdődött.” Holott nem zaklatottság 

volt ez. Iszonyú küzdelmet vívott a lelke mélyén józanságának megőrzéséért. A FÖLSPÉ- 

CIZETT KURAFI kezdte ki minduntalan. De addigra már tartott a verebektől is. 

Zaklatottnak mondta volna magát aznap is, márciusban, amikor Annie meg Todd beszállt 

régi Scoutjukba, amelyet voltaképpen szatyornak tartottak, hogy elmennek bevásárolni a Hemphillféle 

ABC-be. Utóbb százszor is végiggondolta Annie viselkedését ezen a reggelen, de semmi különösre 

nem emlékezett. Dolgozószobájában ült az íróasztalnál, nézett ki utánuk, és integetett nekik. 

Todd visszaintett, úgy szállt be a Scoutba. Akkor látta őket utoljára. Három mérfölddel odább a 

117-es úton, alig egy mérföldre a Hemphilltől, a Scout leperdült az útról, és nagy sebességgel egy 

fának ütközött. Az Állami Rendőrség a roncs állapotából úgy becsülte, hogy Annie, akinél egyébként 

óvatosabb vezetőt nem láthattak, a szerencsétlenség előtt legalább hetvenmérföldes sebességgel 

viharzott az úton. Toddon rajta volt a biztonsági öv. Annie-n nem. Nyilván akkor halt meg, 

amikor fél karját és fél lábát hátrahagyva repült át a szélvédőn. Todd még élhetett, amikor a sérült 

benzintartály kigyulladt. Ez a mozzanat kínozta Alant a leginkább. Hogy az ő tízéves fia, aki az iskola 

újságjában a humoros asztrológia rovatot írta, akkor lelje halálát, amikor a biztonsági öv csatjával 

nem boldogul. 

A boncolás megállapította az agydaganatot. Kicsinyt, mint Van Allen tudatta vele. Mint három 

földimogyoró egy tokban, akkorára becsülte. Azt nem mondta meg, hogy műthették volna, ha 

idejében fölfedezik - ezt a tudomást Alan az orvos kínlódó arcáról és lesütött szeméről szerezte. 

Van Allen doktor úgy vélekedett, hogy az első roham jöhetett rá, s ilyenekből előbb-utóbb következtettek 

volna baja természetére. Úgy megrázta testét, akár az erős áramütés, azért taposhatott rá 

így a gázra. Nem jókedvéből vallotta ki ezeket, hanem mert látta, hogy a seriff, gyász ide, gyász 

oda, kiszedi belőle úgyis... Kiszed belőle mindent, amennyit olyan ember tudhat, aki nem ült Annie 

kocsijában aznap. 

- Hallgass ide - mondta végül, és megnyugtatón Alan karjára tette a kezét -, szörnyű szerencsétlenség 

történt, de nem több. Hagyd ennyiben. Van fiad másik, az éppúgy rád szorul, mint te őrá. 

Élned kell. - Alan próbált is szót fogadni, és a Thad Beaumont-féle ügy megfoghatatlan rémületei 

- meg a verebek, a pattogó verebek! - 

igen, a verebek rémülete is oszladozni kezdett, ő pedig megpróbálta életét visszatenni az özvegyember, 

a kisvárosi rendőr, az Isten markából kinövő kamasz gyerek apjának kerékvágásába... 

De ez a gyerek se Polly miatt távolodik annyira, hanem még a szerencsétlenség miatt... Azt a sérülést 

nem fogja kiheverni, mikor azt kellett mondania neki: Iszonyú hírem van, fiam. Embereld meg 

magad... Persze mindjárt sírva fakadt a gyerek. S ő is. 

Tették volna vissza életüket mégis a kerékvágásba, és tennék a mai napig. Sikerül is talán... 

de két emléktől nincs szabadulás. 

Az egyik a nagy üveg aszpirin. Hogy egy hét sem kellett, és elfogyott. 

A másik, hogy Annie nem csatolta be a biztonsági övét. Mikor mindig becsatolta! 

Három hét álmatlan éjszakái után végül megkeresett Portlandben egy ideggyógyászt, hiába 

gondolta el a halottnak napszemüveg ékes példáját százszor. Az a remény vitte oda, hogy különb 

válaszokat kap majd, mint amilyeneket Ray Van Allen doktorból harapófogóval kihúzhat. 

Scopesnak hívták az ideggyógyászt. S Alan életében először bújt rendőrszerepe mögé - azt mondta 

Scopesnak, hogy kérdéseit egy most zajló vizsgálat vetette fel. Az ideggyógyász pedig megerősítette 

legfőbb gyanúit: való igaz, az agytumorosok időnként elveszítik józan ítéletüket, és akár önemésztő 

szándék vehet rajtuk erőt. Ha az agytumoros öngyilkosságot követ el, magyarázta Scopes, 

szándéka megérlelődéséhez elég egy perc vagy akár másodpercek. 

Magával vihet ilyen személy az öngyilkosságba valakit, tudakolta Alan. 

Scopes hátradőlt íróasztalánál, kezét a tarkójára fonta, így nem láthatta, hogy Alan oly szorosan 

fűzi térdére a kezét, hogy az ujjai elfehérednek. Meglehet. Persze. Így szólt a válasz. Nem is 

- 81 -

szokatlan. Agyalapi tumorok gyakran okozói olyan viselkedésnek, amilyet a hozzá nem értő háborodottsággal 

magyarázna. Az agyalapi tumoros egyik téveszméje, hogy szenvedésében osztoznak 

szerettei is, ha nem az egész emberiség. A másik, hogy halálát szerettei úgysem élnék túl. Scopes 

például megemlítette Charles Whitmant, aki egy texasi lakótorony hegyéből irtott ki vagy húsz embert, 

mielőtt a maga életét kioltotta volna, vagy azt a gimnáziumi segédtanárnőt Illionis-ból, aki egy 

csomó diákjával végzett, aztán hazament, és főbe lőtte magát. A boncolás mindkét esetben agytumort 

fedett fel. Az ilyesmi megtörténik. Ámbár rendszert látni az ilyesmikben nem lehet. Az agytumor 

olykor hajmeresztő tünetekkel jelentkezik, máskor meg semmilyenekkel. Jóslásokba bocsátkozni 

lehetetlenség. 

Lehetetlenség. Vagyis hagyjuk nyugodni az ügyet. 

Tanácsnak szép, megfogadni bajos. Mert ott az aszpirines üveg. Meg a biztonsági öv. 

Főként a be nem kapcsolt biztonsági öv lógázott Alan gondolatai mögött. Annie soha nem 

vezetett biztonsági öv nélkül! Még a sarokig se! Todd bezzeg a maga övét bekapcsolta, mint mindig... 

Nem jelent-e valamit ez is? Ha Annie úgy határozott, mikor utoljára farolt ki a garázsból, 

hogy véget vet életének, és magával ragadja Toddot, nem tiltotta volna meg a gyereknek, hogy az 

övét becsatolja? Akarhatta-e akár kínjában vagy meghasonlottan, hogy Todd majd szenvedjen? 

Lehetetlenség megmondani. Hagyjuk. 

De a tanácsot nem fogadhatta meg még most sem, hogy itt feküdt Polly ágyában, az alvó 

Pollyval. Emlékezete előrángatta, mint a kutyakölyök, ha a régi, agyonrágott bőrdarabot tépázná 

éles kis fogával. 

Mikor idáig jutott, mindig fölrémlett egy kép, s végül Polly Chalmershez is az vitte el... Hiszen 

nővel Annie ővele volt a legközelebbi kapcsolatban... S ha meggondolta azt is, őt mennyire 

megzavarta a Beaumont-féle ügy, Pollyhoz talán közelebb állt a felesége életének utolsó néhány 

hónapjában... 

A kép az volt, hogy Annie kicsatolja a biztonsági övét, padlóig tapos a gázba, és elengedi a 

kormányt. Elengedi, mert a kezének különb dolgot talál a végső pillanatokban. 

Elengedi, hogy megnyithassa Todd biztonsági övét is. A kép így alakult: a Scout hetven 

mérfölddel szaggatja az aszfaltot, aztán jobbra sodródik a fák közé az esőt ígérő fakó márciusi ég 

alatt, s Annie minden igyekezetével nyitná Todd biztonsági övét, amíg Todd félelmében sikoltozva 

anyja kezét hárítaná el. S a képben látta Annie hőn szeretett arcát banyaarccá torzulni, Todd képét 

hosszúra nyúlni a rémület kiáltásában... Olykor verítékben fürödve ébredt éjek éjjelén, fülében Todd 

kiáltásával: Fák, anyu! A fákat nézd! 

Így állított be Polly műhelyébe egy nap záráskor, és megkérte, látogassa meg, vagy ha az 

kényelmetlen, meglátogathatná-e. 

Aztán ott ültek a konyhában (a hang ráhagyta: itt volt helyes leülni, igen), Polly egy bögre 

teát ivott, ő egy kávét, s lassan, téveteg szóval előhozakodott a rémképével. 

- Azt szeretném megtudni, ha lehetne, tapasztalt-e Annie-n letörtségeket, zavarosságokat, 

olyasmiket, amik nekem tudomásomra nem jutottak, illetve nem volt módom megfigyelni... Azt 

szeretném továbbá... - itt elakadt. Tudta ugyan, mit kellene kérdeznie, csakhogy a szavai nem akartak 

kérdéssé formálódni. Mintha szája és elkínzott lelke közt egyre szűkült volna a közlekedés csatornája, 

s végül el is rekedt. 

Nekidurálta magát még egyszer. 

- Öngyilkossági gondolatok foglalkoztatták-e, ezt szeretném tudni. Hiszen nemcsak ő halt 

meg. Vele halt Todd is... És... Ha látta jeleit... Azazhogy ha voltak, csak én nem eszméltem rájuk, 

én is felelős vagyok... Azért volnék kíváncsi a véleményére. 

Itt elakadt végképp. Csupán a szíve tompa dobolását érezte, s amikor megtörölte a homlokát, 

meglepetten látta, hogy lucskos a tenyere. 

- Alan - szólította meg Polly gyengéden, és kezét a csuklójára tette -, ha efféle jelet látok, és 

nem szólok senkinek, éppoly bűnös vagyok én is, mint amilyen maga lenne erőnek erejével. - S a 

halványkék szemét le nem vette róla. 

Alannek az álla leesett. Emlékezett erre még most is. Mert ő az okoskodásban nem jutott tovább, 

mint hogy Polly tapasztalhatott olyasmit, amit ő nem. De hogy felelős volna, ha Annie furcsa 

viselkedését szóvá nem teszi, az meg sem fordult a fejében. 

- Szóval nem? - bökte ki végül. 

- 82 -

- Nem. Számtalanszor végigpergettem mindent. Nem mintha a gyászát fitymálnám, de ne 

higgye, hogy ilyen kétségei csak magának lehetnek. Lelkiismeret-vizsgálatra sem csupán maga 

kényszerült. A szerencsétlenséget megelőző mozzanatokat végiggondoltam mind, a boncolással felszínre 

került részleteket is. S most megteszem újra, hogy az aszpirines üvegről hallok. De tudja, mire 

jutok? 

- Mire? 

- Semmire. - Annyira nem volt a válasza nyomatékos, hogy hihetően csengett még Alan fülében 

is. - Olyasmik jutnak az eszembe, hogy néha mintha kissé sápadt lett volna. Vagy hogy néhányszor 

motyogott magában, amíg szoknyákat szegett vagy kelméket hajtogatott. Ennél szembeszökőbbet 

nem figyeltem meg. Márpedig ilyesmit magamon is megfigyelhetek bármikor. Talán 

magán is? 

Alan bólintott. 

- Legtöbbnyire azonban olyan volt, amilyennek megismertem: kedves, barátságos, segítségre 

mindig kész... jó barát. - De... 

Polly keze a csuklóján volt még mindig, s most mintha a fogása megszorult volna. - Nem, 

Alan. Nincs de. Vizsgálja a lelkiismeretét váltig Ray Van Allen doktor is, tudom. Hát őt nem vádolja, 

amiért nem vette észre a tumort? 

- Nem, de... 

- Miért nem vádol engem? Vele dolgoztam naphosszat. Együtt kávéztunk tízkor. Együtt 

ebédeltünk délben. Megint kávéztunk háromkor, és mind nyíltabban beszéltünk egymással idők 

múltával, és mindjobban megkedveltük egymást. Tudom azt is, hogy Annie elégedett volt magával, 

Alan, mind baráttal, mind szeretővel. Azt is tudom, mennyire szerette a két fiát. Hogy azonban öngyilkossági 

gondolatok foglalkoztatták volna, mert a betegség mindinkább elhatalmasodott rajta, 

arról nem tudok. Bűnösnek ítél érte? - S a tekintete kíváncsian kapcsolódott Alanébe. 

- Nem, de... 

Polly parancsoló szorítását érezte megint. 

- Kérdeznék én is. Fontos, gondolja meg jól. 

Alan bólintott. 

- Ray volt az orvosa. Ha látni való lett volna valami, hát nem látta. Én a bizalmasa voltam. 

Nem láttam én sem. Férje létére maga sem. S ha azt hiszi, itt vége a sornak, téved. 

- Nem tudom, hova lyukadna ki. 

- Állt közel hozzá más is - válaszolta Polly. - Közelebb minálunk. 

- Nem értem, kiről be... 

- Todd soha nem mondott semmit? 

Alan bámult értetlenül, mintha ismeretlen nyelven szóltak volna hozzá. 

- Todd - ismételte Polly türelmetlenül. - Todd. A fia. Aki miatt nincs nyugta éjjel. Mert miatta 

nincs, igaz? Nem a felesége miatt. Miatta. 

- Igaz - felelte Alan. - Őmiatta nincsen. - Nem ismert a tulajdon hangjára. Elvékonyodott és 

reszketeggé vált. Mintha valami rengett volna őbenne akkor. Itt Polly ágyában is élénken emlékezett 

arra a konyhai pillanatra, Polly kezére a csuklóján, a szőke haján játszó késő délutáni napsugárra, 

a halványkék szemében ülő elszántságra. 

- Erővel gyömöszölte be Toddot a kocsiba, mondja? Kapálózott Todd? Ellenkezett? Sivalkodott? 

- Nem, persze nem, elvégre az anyja... 

- Kinek az ötlete volt, hogy Todd kísérje el az ABC-be aznap? Annie-é vagy Toddé? Nem 

emlékszik? Már nemet mondott volna, de eszébe ötlött. Hallotta a hangjukat a nappaliból, az íróasztaltól, 

mikor az idézéseit rendezgette: 

El kell szaladnom az ABC-be, Todd... Eljössz? 

Megnézhetem, akkor milyen új videók érkeztek? 

Miért ne? Kérdezd meg apádat, van-e szüksége valamire. 

- Az ötlet Annie-tól származott - felelte szabatosan. 

- Annie-tól? 

- Tőle. De kérdezte Toddot. Nem utasította. 

A remegésnek nem lett vége. Ha ez eldől, futott át az agyán, akkor megrendül a föld is. 

- 83 -

- Tartott Todd az anyjától? 

Lám, már Polly vallatja. Ahogyan ő vallatta Ray Van Allen doktort. És el sem háríthatja a 

kérdéseit. Nem is igen akarta volna. Valamire rátapintott itt Polly, ami őneki vergődő éjszakákon 

nem jutott az eszébe. Elevenre tapintott. 

- Hogy Todd tartott-e Annie-tól? Ugyan! 

- Életük utolsó hónapjaiban sem? 

- Nem. 

- Hát az utolsó hetekben? 

- Én bizony nem voltam a legélesebb szemű megfigyelő akkoriban, tudja, Polly... Akkoriban 

történt ez az őrült dolog az írónkkal, Thad Beaumont-nal. 

- Annyira elfoglalta a dolog, hogy meg sem látta, mi történik maga körül? Vagy otthon sem 

volt annyit? 

- Nem... De igen... Akarom mondani, voltam eleget otthon, csak...! 

Furcsa volt Polly pattogó kérdéseit állni. Mintha Polly Novocainnal érzéstelenítette volna, s 

úgy öklözte volna aztán, akár a homokzsákot! A rengés pedig folytatódott. Annyira kilódult már az 

egyensúlyából, hogy vissza sem ülepedhetett. 

- Szaladt magához Todd azzal, hogy „félek anyutól”? 

- Nem... 

- Fordult magához azzal, hogy „apu, énszerintem anyu megölné magát, de engem is”? 

- Nevetséges; Polly! Én... 

- Nem hallott ilyet? 

- Nem! 

- Azt sem panaszolta, hogy furcsákat beszél az anyja, vagy szokatlanul viselkedik? 

- Nem... 

- Al pedig már akkor intézetben volt, igaz? 

- Mi köze... 

- A fészekben egy gyerek maradt. Maguk voltak ketten, amikor maga eljárt hazulról. Együtt 

vacsoráztak, együtt írták a leckét, együtt nézték a tv-t... 

- Annie olvasott is neki mindig... - Hangja fátyolos volt, rekedtes. Maga alig ismert rá. 

- Todd alighanem őt látta elsőnek reggel s utolsónak este - állapította meg Polly. Keze moccanatlan 

nyugodott Alan csuklóján, szeme a szemébe mélyedt. - Ha valakinek sejtelme lehetett arról, 

mi következik, Todd lett volna az. Ő pedig egy szót sem szólt. 

Dőlni kezdett, ami eddig rengett. Alan arca megmozdult. Szinte követte, hogyan történik - 

mintha a feszítő köteleit oldozta volna el Polly szelíd, de akaratos keze. Alannek előbb a torkát, 

majd az arcát öntötte el a forróság. Szeme megtelt könnyel. Polly Chalmers megkettőződött, megháromszorozódott, 

üvegcserepekké törött. Alan mellkasa emelkedett, de levegőhöz nem jutott. Keze 

ijedten kapaszkodott Pollyéba - fájhatott neki nyilván nagyon, de nem is nyikkant. 

- Hiányzik! - kiáltott rá Pollyra, és a szót szakadó sóhajtás tépte háromfelé. - Hiányzanak, Istenem, 

mennyire hiányzanak! 

- Tudom - mondta Polly. - Tudom. Hiszen erről a szó, nem? Hogy mennyire hiányzanak. 

Erre kitört belőle a sírás. Nagyfia sírt két hétig minden áldott este, ő pedig vigasztalta, ahogy 

tudta; de ő maga soha nem sírt. Hát most kitört belőle. Kitört és elragadta fékezhetetlenül. Majd zavaros 

megkönnyebbülésében azt tapasztalta, hogy már nem is fékezné. 

Vakon félrelökte kávéscsészéjét, és mintha más világ padlóján hallotta volna összetörni, lüktető 

fejét az asztalra ejtette, két karját rákapcsolta, úgy sírt. 

Később érezte, hogy Polly hűvös keze, szegény nyomorék keze a hasára vonja fejét és nekiszorítja, 

hadd zokogjon. 

Polly karja lesiklott Alan mellkasáról. Alan gyengéden bontakozott ki az öleléséből, hiszen 

tudta, hogy keze fölébresztené mégoly apró rázkódásra is. S amíg a mennyezetet nézte, eltöprengett, 

vajon Polly szántszándékkal csikarta-e ki belőle a sírást aznap. Az volt a gyanúja, hogy szándéko- 

- 84 - 

8

san igenis, mert mintha női ösztöne tudta volna, hogy a sírásra sokkal nagyobb a szüksége, mint a 

kutakodásra. 

Így kezdődött a kapcsolatuk - bár Alan nem kezdetet látott az alkalomban, inkább a végét 

valaminek. Abból a napból leginkább Polly merő kék szemére emlékezett, meg kezére a csuklóján - 

mindaddig, amíg össze nem szedte a bátorságát, hogy vacsorázni hívja. S addig megpróbálta elrendezni 

új érzéseit, elmozdítani előlük gyászának torlaszát, hogy hozzájuk férhessen. Pollynál sokféle 

érzésére ráébredt, de az az egy dühre gerjesztette, hogy Annie titkolta előtte a baját, mikor még 

gyógyítható lett volna... Ehelyett magával ragadta fiukat a halálba... Erről a dühéről vallott Pollynak 

a Nyíresben tavaly, egy esős, hűvös áprilisi estén. 

- Maga már nem is öngyilkosságot lát a szerencsétlenségben, hanem gyilkosságot - állapította 

meg Polly. - Ez gerjeszti dühre. 

Alan megrázta a fejét, és súlyos válasz fogalmazásának látott, Polly azonban a görbe ujját 

határozottan illesztette az ajkára. Csönd legyen. Mozdulata annyira meghökkentette Alant, hogy 

csöndet parancsolt magára. 

- Nem fegyelmezni akarom - mondta Polly végül -, de a vizsgálóbírója sem leszek most, 

mert örülni akarok, hogy férfival vacsorázhatok újra. Annyit mégis megmondok, hogy emberek 

nem gerjednek dühre, ha mások szerencsétlenül járnak... Nem, ha szerencsétlenségüket nem nyilvánvalóan 

ostoba mulasztás okozta. Ha Annie és Todd halálát a Scout rossz fékjei okozták, magára 

vetne, hogy nem javíttatta meg. Vagy Jackett öcsit vonná kérdőre a legutóbbi nagyjavítás hanyag 

munkájáért... De semmiképpen nem Annie-t vádolná, igaz? 

- Nemigen. 

- Bizonyosan nem. Pedig szerencsétlenséggel állunk szemben, Alan. Azért gondolja, hogy 

vezetés közben rohama támadt, mert Van Allen doktornak nem jutott egyéb az eszébe. Azért nem 

jut eszébe magának sem, hogy kerülhetett szarvas is Annie útjába. 

Jutott az ő eszébe szarvas is, madár is, szembejövő kocsi is. - Lehet, de a biztonsági öve... 

- Hagyja már a fenébe azt a biztonsági övet... - csattant föl Polly oly szenvedélyesen, hogy a 

vacsorázók közül néhányan hátrakapták a fejüket. - S ha a fejfájása miatt ez egyszer elfelejtette volna 

bekapcsolni, akkor sem mondhatja, hogy megfontolt szándékkal okozott szerencsétlenséget! De 

nem erről a szó. Hát miről? Hogy itt a sok találgatás mind a maga dühét táplálja, arról! Pedig ha 

legsötétebb gyanúi sorra igazolódnának, tisztán akkor sem látna soha, igaz? 

- Igaz. 

- Még akkor is el kellene jutnia oda... - Polly merően nézett rá ismét, és a köztük lobogó 

gyertya apró fénypontokat gyújtott a szemében. - Oda, hogy szerencsétlenség az agydaganat is. 

Nem lehet gyanúsítottja, Alan. Hogy is mondják a szakmájában? Idegenkezűség gyanúja nem forog 

fönn... Amíg ezt el nem fogadja, lehetősége sincs. 

- Mire? 

- Énrám - válaszolta Polly rezzenetlen. - Maga nagyon tetszik nekem, Alan, s a fejem lágya 

nem nőtt még be annyira, hogy kockáztatni ne volnék hajlandó. De annyi tapasztalatot összeszedtem 

már, hogy tudom, mikor ereszthetem szabadjára a kedvemet. S addig semmiképp, amíg Annie-t 

békén el nem temeti. 

Alan szóhoz sem jutott. Polly merően nézett rá vacsorája fölött a régi fogadóban, és a gyertyafény 

narancssárgára festette az arca fél felét. Az eresz alatt szél dudált. 

- Többet mondtam a kelleténél? - érdeklődött Polly. - Mert ha többet, vigyen haza, Alan. A 

lányos zavart éppúgy utálom, mint a kerülgetést. 

Alan átnyúlt az asztalon, és gyengéden megérintette a kezét. - Dehogy mondott sokat. Szeretem 

hallgatni, Polly. 

Polly mosolygása fénybe borította a teljes arcát. - Akkor lesz módja hallgatni eztán is - 

mondta. 

Így kezdődött. Nem volt éppen rossz a lelkiismeretük, hogy találkozgatnak, viszont tudták 

jól, hogy az óvatosság nem árt - nem csupán azért, mert olyan kisvárosban élnek, amelynek Alan 

választott tisztviselője, Polly ipari virágzásához pedig barátságos vendégkoszorú kell, hanem mert 

érezték mind a ketten lelkiismeretük fenyegetését. Egyikük se volt annyira öreg, hogy kockáztatni 

ne mertek volna, de a fejük lágya már benőtt a nyaktörő kockázatokhoz. Azaz hát: okkal-móddal. 

- 85 -

Májusban, mikor először háltak együtt, Polly mesélt Alannek az Akkor meg a Most közé eső 

éveiről... Alan ugyan nem hitt a mesének, de hitte igenis, hogy Polly majd egy napon elmondja neki 

újból, de akkor nem néz meredten, és nem szaggatja a bal fülcimpáját. Megértette, hogy történetének 

ezt a változatát is nehezére eshetett elmondania - azért várt béketűrően. S a béketűrésre meg is 

volt minden oka. Okkal-móddal mindig. Az álmos maine-i nyárban így is nagy esemény volt ez a 

szerelem. 

De most, amint a derengésben feltekintett Polly hálószobájának sajtolt alumínium-bádog 

mennyezetére, eltűnődött; nem volna-e ideje a házasságot szóba hozni újból. Egyszer már augusztusban 

megpendítette, de Polly megint a szája elé emelte mutatóujját. Csitt! Hát talán már... 

A gondolat azonban foszladozni kezdett, és Alan álomba merült. 

Álmában ménkű nagy áruházat járt. Árufolyosói az enyészet pontján végződtek. Kínálta is 

ez az áruház mindennel, amit életében megkívánt, ha a pénze nem is futotta rá. Látott nyomásra érzékeny 

órát, Abercrombie & Fitch-féle valódi nyúlszőr kalapot, Bell és Howell nyolc milliméteres 

filmfelvevőt sokszáz-féle egyéb cikk közt - de valaki a nyomában volt, méghozzá úgy, hogy valahányszor 

hátrafordult, nem látta, ki. 

- Mink ezt híjjuk itt a hülyék paradicsomának, öreg huszár - mondta ez a valaki a háta mögött. 

A hangot ismerte. A Toronadóban furikázó, nyegle George Komoré. 

- Mondjuk másképp Fusselvélének is - magyarázta a hang -, mert a javaknak meg a szolgáltatásoknak 

itt a végük. 

Alan akkor kígyót pillantott meg - síkos teste óriáskígyóra vallott, feje csörgőkígyóra -, 

amint éppen Apple-számítógépek SZABAD A VÁSÁR feliratú hatalma alól siklott ki. 

Futásra fogta volna, de egy bőrlécek nélküli tenyér rászorult a karjára, és nem engedte. 

- Válogasson csak - szólt a hang kereskedői nyájassággal. - Amit parancsol, öreg huszár. S 

amit meg is fizet. Csakhogy minden a fia megolvadt, elszenesedett övcsatjává változott a kezében. 

- 86 - 

9 

NYOLCADIK FEJEZET 

Danforth Keetonnak agydaganata nem volt ugyan, de igenis kutya fejfájás kínozta ezen a 

szombati reggelen irodájában. Íróasztalán az 1982-től 1989-ig terjedő vörösbe kötött városi adókönyvek 

tornya körül a levelezése - Maine állam adóhivatalának levelei s az ő válaszainak fénymásolatai. 

Kezdték elborítani a hullámok. Keeton látta is jól, csak tenni nem tehetett felőle. 

Elszaladt Lewistonba tegnap délután, hajnali fél egy tájban tért meg, majd az éjszaka hátralévő 

részét dolgozószobájában töltötte talpon. A szoba hosszát méregette, amíg felesége nyugtatókon 

vett álmát aludta odafönn a hálóban. Keeton arra eszmélt, hogy tekintete mind gyakrabban keresi 

a szoba sarkában álló kicsiny szekrényt. Annak a fölső rekesze szvetterekkel volt megtömve, 

régi, molyrágta szvetterekkel, de alattuk faragott doboz rejtőzött. Apja faragta, még mielőtt a lopakodó 

Alzheimer minden szép tehetségétől és emlékétől megfosztotta. A dobozban pedig revolver 

lapult. 

Keetonnak meg kellett állapítania, hogy a revolver egyre gyakrabban jár az eszében. Nem 

maga ellen fordította volna, nem. Még nem. Ellenük. Üldözői ellen. 

Háromnegyed hatkor kilépett házából, kocsiba ült, és az üres hajnali utcákon elgörgött a Városházáig. 

Eddie Warburton seprűvel a kezében, Chesterfielddel a szája sarkában (a Hasznos Holmikból 

szerzett színarany Szent Kristóf érmet bezzeg kék lenvászon inge alá rejtette!) figyelte 

Keetont, amint kaptat a lépcsőn fel a második emeletig. Egyetlen szót nem váltottak. Eddie megszokhatta 

az elmúlt egy-két esztendőben, hogy Keeton a leglehetetlenebb időben jelenik meg hivatalában, 

Keeton pedig meg sem látta Eddie-t már réges-rég. 

1

Keeton most összesöpörte asztalán a leveleket. Nagy kísértést érzett, hogy miszlikre tépje 

mindet és szerteszórja, aztán mégis válogatni kezdett köztük. Az adóhivatal levelei egy csomóba, az 

ő válaszai másikba. Különben ezeket a leveleket iratszekrényének aljában tartotta, s az alsó fiókhoz 

kulcsa neki volt csak. 

A levelek aljára ez a jel került: DK/sl. A DK Danforth Keetont jelezte. Az sl pedig Shirley 

Laurence-et, titkárnőjét, aki gyorsírással jegyezte, majd gépelte leveleit: Az adóhivatalnak írott válaszok 

azonban nem Shirley kezéből kerültek ki, akár ott volt névjele a levél alján, akár nem. 

Nem mindent bízott Keeton a titkárnőjére. 

Egyik levélrészlet megragadta a figyelmét rakosgatás közben. „...a 11/1989 negyedéves Városi 

Adókimutatásban egybe nem vágó tételekre lettünk figyelmesek...” 

A levelet gyorsan félrerakta. 

Aztán: „...a Munkahelyi Balesetek Kártalanításának 1987 negyedik negyedében kitöltött űrlapjai 

átvizsgálása során kételyeink támadtak...” 

A gyűjtőbe vele. 

Aztán: „...úgy látjuk, a vizsgálattól való mentesítésének kérelme korai...” 

Szédítően kavarogtak. Mintha megállíthatatlan körhintában ült volna. 

„...a fásítási alap tökéjét illető kérdéseink...” 

„…nincs nyoma, hogy a Város befizette volna...” 

„...nem látjuk az állami tehervállalás átvezetését...” 

„...a hiányzó költségszámlákat kérjük...” 

„...cégbélyegző nélküli fizetőcédulák nem alkalmasak...” 

„...csatolását kérjük a kiadások számláinak...” 

S végül a tegnap érkezett levél. Ez vitte el Lewistonba is tegnap délután. Pedig megfogadta, 

hogy ügetőidényben oda a lábát be nem teszi. 

Keeton üres tekintettel bámult a levélre. Feje lüktetett, hátgerincén nagy csöpp izzadság indult 

meg. Szeme karikás volt, szája sarka szalonnásodott. 

ÁLLAMI ADÓHATÓSÁG 

Augusta, Maine 04330 

Rikoltott már a felzet is, s alatta az állam pecsétje, de a ridegen hivatalos megszólítás egyenest 

arcul csapta: 

Castle Rock Tanácsnoki Testületének tudomására. 

Ennyi. Se „Kedves Dan”, se „Kedves Mr. Keeton”. Semmi családnak szóló üdvözlet a végén. 

Nem is arculcsapás. Jégcsákány ez a levél. 

A város könyveinek átvizsgálását követelik Ezek! 

Az összes átvizsgálását. Városi adókönyveket, állami és szövetségi adó- és illetékmegosztási 

bizonylatokat, a városi költségeket, az útkarbantartás, a rendfenntartás költségeinek jegyzékét és 

bizonylatait, a természetvédelem költségvetését, még az állami segítséggel működő kísérleti faiskola 

részletes költségjegyzékét is átvizsgálnák. 

Mindent látni akarnak. Ezek, mégpedig október 17-én. Öt nap odáig. 

Ezek. A levelet az állam pénzügyminisztere, könyvszakértője, és hogy még fenyegetőbb legyen, 

főügyésze jegyezte. Tulajdon kezével. 

- Ezek! - suttogta Keeton. Öklét rázta a levélre, aztán rávicsorgott: - Esssssszek! 

A többire csapta végül. A levélgyűjtő borítójára nyomtatott betűvel, takarosan ráírták: LE- 

VELEZÉS MAINE ÁLLAM ADÓHATÓSÁGÁVAL. Keeton nézte egy darabig, majd a Megyei 

Kereskedelmi Kamara Ifjúságától kapott készletből kikapott egy tollat, áthúzta a feliratot, és reszketeg 

lóbetűkkel fölébe kanyarította: ÁLLAMI GANAJTÚRÓK! Nézte egy darabig megint, majd ezt 

véste alája: ÁLLAMI SEGGFEJEK! De már marokra fogott tollal. Utoljára a vésés eszközét sarokba 

vágta. Becsapta a másik gyűjtőt is, amelyikbe az adóhivatalnak írt levélmásolatok kerültek (ezek 

aljára gépelte oda mindig titkárnőjének névjelét), hosszú, álmatlan éjszakáinak hiábavalónak bizonyult 

elmeszüleményei. Egy ér a homloka közepén nem akarta elhagyni a lüktetést. 

- 87 -

Felkelt, odavitte a két gyűjtőt az iratszekrényhez, belökte a legalsó fiókba, bezárta a fiókot, 

majd megnézte még kétszer, bezárta-e. Végül az ablakhoz lépett, és alvó városára kitekintve próbált 

csillapodni. 

A nyomában vannak. Üldözői. Azon kapta magát, hogy már ezredszer találgatja, vajon ki 

uszíthatta rá Ezeket. Ha megtudná ki, könnyű szívvel kikapná revolverét a dobozból a molyrágta 

szvetterek alól, és keresztüllőné! No, nem olyan egy-kettő. Dirib-darabkákat lődözne el belőle, közben 

a Himnuszt énekeltetné a bitanggal! 

Gyanúja a seriff egyszálbél megbízottjára, Ridgewickre terelődött. Lehetett ő? Talán esze 

sincs hozzá... Igaz, pofára menni se lehet mindig. Pangborn állította ugyan, hogy Ridgewick az ő 

parancsára tűzött büntetőcédulát a Cadillac szélvédője alá, de ő nem vesz rá mérget. S a klotyón, 

amikor Ridgewick lerosszcsontozta, a szemében az a sokatmondó, gunyoros csillogás... Itt szolgált 

már Ridgewick, amikor az adóhatóságtól az első fenyegető levelek érkeztek? Nem tudta bizonyosan. 

No, majd megnézi a személyi kártyáját. 

Hát Pangborn? Van esze elég, utálja is őt épp eléggé (ez az! Danforth Keetont Ezek gyűlölik 

mind!), és Pangborn igen ismerős az állam székvárosában. Igaz, ismeri Ezeket Ott Fenn ő is. Hiszen 

minden áldott nap megereszt nekik mennyi telefont! Még a különleges távolsági telefon számlája is 

csillagászati összegekre rúg! 

Akár összeesküdhettek ellene, Pangborn meg Ridgewick. Osztozhatnak a titkain. 

- A Magányos Vadász és hű indián kísérője, Tonto - dörmögte Keeton gyászosan. - Megfizetsz 

érte, ha te fújtál be, Pangborn. S ha együtt fújtatok be, megfizettek mind a ketten. - Két keze 

lassan ökölbe szorult. - Mert az üldöztetést nem tűröm örökké, tudjátok meg! 

Gondosan ápolt körme a húsába vásott. Azt sem érezte, mikor fakasztott vért a tenyeréből. 

Lehet Ridgewick? Lehet Pangborn? Lehet Melissa Clutterbuck pénzügyi tanácsos, az a Frigid 

Bardot, lehet a második tanácsnok Bill Fullerton (tudván tudja, hogy Fullerton az állására pályázik, 

és addig nem nyughatik, amíg meg nem kaparintja). 

Lehetnek ludasak mindannyian. Együtt. 

Keetonból hosszú, elkínzott sóhajtás szakadt ki, és páravirágot vetett irodájának dróthálós 

ablaküvegére. Kérdés, mit tehet. Mit tegyen folyó hó 17-éig? 

Válasza így szólt volna most: Sejtelmem nincsen. 

Danforth Keeton ifjúsága világos körrajzú volt, fekete és fehér. Keeton nem is bánta áttekinthetőségét. 

A Castle Rock-i középiskolában végzett, de tizennégy éves korában már a családi autószalonban 

tevékenykedett, mosta a próbakocsikat, viaszkolta a kirakatiakat. A Keeton-Chevrolet 

az egyik legrégibb kocsiügynökségi koncesszió volt Új-Angliában, s egyben talpköve Keeton pénzügyeinek. 

E talpkövön a teljes építmény biztosan állt, szinte a legutóbbi időkig. 

A középiskola négy esztendejében Keeton mindenki Rosszcsontja volt. A kereskedelmi tagozatra 

járt, megbízható „jó” jegyeket vitt haza, szinte egymaga irányította a diáktanácsot, majd a 

Traynor Kereskedelmi Akadémián folytatta tanulmányait Bostonban. A Traynorban színjeles lett, 

és három félévvel korábban végzett. S amikor visszatért Castle Rockba, megértette mindenkivel, 

mégpedig hamarosan, hogy a Rosszcsont-világnak vége örökre. 

Sima is volt pályája mindaddig, amíg Steve Frazierrel be nem ruccant egyszer Lewistonba 

úgy kilenc-tíz éve. Akkor kezdődtek a bajok. Akkortól kezdtek szürke árnyékok borulni az ő világosan 

körvonalazott életére. 

Szerencsejátékokra sosem adta a fejét - sem a KIE Rosszcsontja, sem a „Kerak” Danje, sem 

a Keeton-Chevrolet, sem a városi tanács Mr. Keetonja. Legjobb tudomása szerint nem játszott szerencsejátékot 

a családban sem senki. Ártatlan snóblizásra, fej vagy írásra se volt példa náluk. Nem 

mintha a Ne kockázz! isteni tilalma lebegett volna a család szeme előtt, csak éppen senkinek eszébe 

nem jutott otthon a fogadás. Keetonnak sem, amíg először el nem keveredett a lewistoni ügetőre 

Steve Frazierrel. Azután se fogadott másutt. Zülléséhez a lewistoni ügető elegendőnek bizonyult. 

Harmadik tanácsnok volt akkor. Steve Frazier, akit öt esztendejénél régebben eltemettek 

már, az volt akkoriban Castle Rock első tanácsnoka. Együtt „ruccantak be” (amint a lewistoni utazásokról 

mondták) Frazierrel, Butch Nedeauval, a járás népjóléti biztosával, meg Harry 

- 88 - 

2

Samuelsszel, aki férfikorát tanácsnokként szolgálta végig, s úgy tetszett, a hámból fog kidőlni is. A 

beruccanás alkalmául a járási tisztségviselők állami találkozója szolgált, megbeszélésük tárgyát az 

illetékmegosztás képezte... Ez az illetékmegosztás vált később Keeton végzetévé. Ha illetékmegosztás 

nincsen, Keetont a kiszolgált tanácsnokoknak kijáró tisztesség kísérheti sírjába. 

A járásiak tanácskozása kétnapos volt. A közbülső estén Steve azt ajánlotta a társaságnak, 

nézzenek szét egy kis mulatságért ebben a Ninivében. Butch és Harry nem kért a dologból. 

Keetonnak se volt sok kedve Steve Frazierrel tölteni az estét. Gyepes agyú vén szájalónak ismerte 

meg. Mégis elment vele. Elment volna akkor is, ha a vén fosos a pokol legszennyesebb bugyrait 

akarta volna megjárni vele. Elvégre első tanácsnok! Harry Samuels elégedetten végigbiceg az életén 

akár második, akár harmadik, akár negyedik tanácsnokként, Butch Nedeau pedig már célzott rá, 

hogy ezt a hivatalos idejét még kitölti, aztán... Danforth Keeton azonban nagyralátó ember volt. Elveihez 

pedig Frazier szolgált legalkalmasabb ugródeszkául. 

Így aztán ők ketten eredtek el. Elsőnek a Vedlő vendéglőben állapodtak meg. VEDELJ A 

VEDLŐBEN! - így szólt a vendéglő jelszava, és Frazier meg is felelt neki. Úgy vedelte a skót 

whiskyt vízzel, mintha a whiskyt kifelejtették volna belőle. Közben biztatóan füttyögetett a 

vedlőtáncosnőknek, pedig a legtöbbjük lassú is volt, hájas is, öreg is. Ráadásul részeg. Keetonnak 

gyakran eszébe jutott később is, mennyire tartott attól, hogy ez bizony keservesen hosszú este lesz. 

De mentek tovább, ki az ügetőre, s ott minden megváltozott. 

Az ötödik futamra jutottak ki, és Frazier úgy terelte a tiltakozó Keetont a tétgyűjtő pénztárablakok 

felé, mint pulikutya az eltévedt bárányt. 

- Nem értek én ehhez, te Steve... 

- Mit számít az! - fuvolázta Frazier vidoran, és Keeton szinte rákönyökölhetett a whiskys leheletére. 

- Ma este szerencsénk lesz, Rosszcsont! Érzem. 

Keeton azt sem tudta, fogadni hogyan kell itt. De a többi fogadót sem figyelhette meg, mert 

Fraziernek be nem állt a szája. 

Amikor odajutottak a kétdolláros ablakhoz, belökött egy ötöst, és utánaszólt: - A négyesre! 

- Helyre, tétre, befutóra? - kérdezte a pénztáros. Keeton egy pillanatig tanácstalanul állt. 

Fölakadt a szeme azon, amit a pénztáros mögött látott: három alak akkora halom pénzt olvasott és 

kötegelt, amekkoráról ő még álmodni sem mert volna. 

- Helyre, tétre vagy befutóra? - visszhangozta a pénztáros türelmetlenül. - Igyekezzen, hallja. 

Nem a kölcsönkönyvtárban van. 

- Befutóra! - mondta Keeton határozottan. El nem gondolhatta, mi lehet a „hely” meg a 

„tét”, de a befutót értette úgy-ahogy. 

A pénztáros kilökte a jegyet meg a visszajárót - egydollárost meg egy kettest. Amíg Frazier 

a jegyét váltotta, Keeton érdeklődően nézegette a kettest. Tudott kétdollárosok létezéséről, de forgalomban 

nem látott még belőlük. 

Thomas Jefferson képe díszíti. Milyen érdekes. Voltaképpen érdekes volt itt minden - ahogyan 

a lovak szaga keveredik a pattogatott kukorica meg a földimogyoró szagával, a sürgölődő tömeg 

nagy igyekezete. Lázban égett itt mindenki, s lázukat őrá is átragasztották. Érzett már ilyen tevékenységi 

lázat magában, de a környezetében soha. Danforth Keeton, a Rosszcsont nemigen volt 

része soha semmiféle közös tevékenységnek, most azonban úgy érezte, a sűrűjébe keveredett. 

- Veri a Vedlőt bármikor - állapította meg, amikor újból csatlakozott Frazierhez. 

- Ilyen az ügető - hagyta rá Frazier. - Derby sose lesz belőle, de hát minekünk ez jut. Gyerünk 

a korláthoz. Melyikre tettél? 

Keeton nem is emlékezett már, meg kellett néznie a jegyét. - A négyesre - válaszolta. 

- Helyre? Tétre? 

- Hüm... Befutóra. 

Frazier jóakaratú megvetéssel ingatta a fejét, majd Keeton vállára csapott. - Pancserek tesznek 

befutóra, Rosszcsont. Beszélhetnek a bukik, amit akarnak. No, majd beletanulsz. 

Próféta szólott belőle. 

Harsány BARRANG!-gal megszólalt egy csengő, és Keeton megugrott ijedelmében. A hangosanbeszélőben 

pedig belekurjantotta valaki: IN-DU-LÁSSS! A tömeg fölhördült, villanyos ütést 

érzett Keeton is. A pályát paták dobogása verte fel. Frazier könyéken kapta Keetont, másik karjával 

utat nyitott a tömegben a korlát felé. A céltól mintegy húsz méterre álltak meg. 

- 89 -

A hangosanbeszélő ismertette a verseny állását: az első kört a hetes vezeti, neve szerint Virágom. 

Követi a nyolcas számú Remény, majd az egyes számú Olajos harmadikként. A négyes 

számú ló neve Korlátlan volt. Ilyen lehetetlen lónevet se hallott még Keeton. S az a hatodik helyen 

futott. Hát aztán. Inkább érdekelte őt a fényszórók tüzében ragyogó lószőr, a kerekek forgó homálya, 

amint a versenykocsik a kanyarban fordultak, meg a hajtók selyemruhájának rikító színei. 

Amint a mezőny visszafelé kanyarodott, Remény szorongatni kezdte Virágomat. Virágom 

kurtított a lépésen, és Remény elzúgott mellette. Korlátlan is nekilódult a mezőny szélén. A kísérteties 

hangosanbeszélő nem is jelezte még, de Keeton fölfigyelt rá, és alig érezte, hogy Frazier az oldalába 

könyököl. Még a bömbölését is alig hallotta: - A te pacid, Rosszcsont! Esélyes a pacid! 

S amikor a lovak a célegyenesben száguldottak Keeton és Frazier felé, bőgni kezdett a teljes 

tömeg. Keeton ismét villanyosságot érzett - nem ütését csupán, hanem a viharát, és bőgött a tömeggel. 

Másnap suttogásra alig futotta a hangjából, annyira berekedt. 

- Korlátlan! - üvöltötte. - Nyomd meg, Korlátlan! Zavard meg! Vágtass! 

- Ügess - nevetett Frazier, annyira, hogy a könnye kicsordult. - Ügess, csakis. Az a dolga 

neki, Rosszcsont. 

Keeton rá se rántott. Úszott a pálya fölött, úgy bocsátott villanyos hullámokat, delejes erőteret 

Korlátlan felé. - Most Rernény és Olajos mérkőzik! Remény és Olajos! - jelentette a mennyei 

hang. - A mérföld utolsó nyolcadában Korlátlan nyomul előre! 

A lovak viharosan közeledtek. Korlátlan a nyakát ívelve, fejét fölszegve ügetett, lábai úgy 

jártak, akár a dugattyú. Elhagyta Olajost, aztán elhagyta a csúnyán aprózó Reményt épp ott, ahol 

Keeton meg Frazier állt, és hajrázott még a célban is. 

Amikor a számok fölkerültek az eredményhirdetőre, Keetonnak érdeklődnie kellett a jelentésük 

felől. Frazier a jegyére nézett, majd föl a táblára, és hangtalanul füttyentett. 

- A pénzemet visszanyertem legalább? - tudakolta Keeton aggodalmasan. 

- Jobban jártál, Rosszcsont. Harminc az egyhez volt az esélyed. 

Keeton háromszáz dollárral gazdagabban hagyta el az ügetőt aznap este. Szenvedélye így 

született. 

Leakasztotta felöltőjét a fogasról az iroda sarkában, belebújt, s már fordult volna ki. Majd 

megtorpant. Keze a kilincsen, úgy pillantott vissza az irodába. Az ablakra tükör tekintett a 

szembülső falról. Keeton rajtafelejtette tűnődő szemét, és visszalépett hozzá. Hallotta, hogyan használják 

Ezek a tükröket - elvégre nem ma szállt le a falvédőről! 

Nekiszorította halvány arcát - de nem azt nézte benne, sem a véreres szemét. Szemellenzőnek 

két tenyerét is a halántékához szorította, hogy kirekessze a ragyogást, úgy kereste a monitort a 

tükör foncsoros felén. 

Kereste Ezeket. De nem találta. 

Egy hosszú pillanat elmúltával hátralépett, kabátujjával letörölte a párás tükröt, aztán otthagyta 

az irodát. Egyelőre semmi. Ettől még jöhetnek persze ma este tükröt cserélni. Módszerük 

Ezeknek a kémkedés is. Mostantól megnézi a tükröt naponta. 

- Miért ne - fogadkozott fennhangon az üres emeleti folyosónak. - Több az eszem tinálatok. 

Eddie Warburton a csarnok kövét törölte fel éppen, és oda se nézett, amikor Keeton kifordult 

az utcára. 

Kocsija a Városháza mögött állt, de Keetonnak nem volt kedve vezetni. Még bevezetné a 

Caddyt valamelyik üzlet kirakatába. S amilyen zavart volt, gyalogszerrel se hazafelé indult. Negyed 

nyolckor ezen a szombati reggelen egymaga baktatott Castle Rock főutcáján. 

Visszakanyarodott ismét a lewistoni ügetőn töltött első estéjéhez. Léccel el nem verhette 

volna szerencséjét, úgy tetszett. Steve Frazier harminc dollárt veszített, és a kilencedik futam után 

elunta. Keeton mondta neki, hogy ő még maradna egy darabig, de észre sem vette, hogy Frazier hazaindul. 

Arra emlékezett csak, milyen jó, hogy már nem zihálja az öreg a fülébe, hogy Rosszcsont 

így, Rosszcsont úgy. Utálta a becenevét. Tudta Steve is persze - épp azért volt a száján folyton. 

A következő héten ismét visszatért, ezúttal egymaga, és nyereségének hatvan dollárját otthagyta. 

Rá se rántott. Gyakran járt a fejében az a nagy halom pénz a pénztáros mögött, de nem látott 

- 90 - 

3

enne többet a játékpénznél - elvisz belőle az ember vagy otthagy a magáéból, jeléül, hogy itt járt, 

és részese volt a nagy mulatságnak. Csupán a tömegen áthullámzó izgalom érdekelte őt, amikor 

megszólalt az indítóharang, nyíltak a csikorgó kapuk, és elbődült a hangosanbeszélő: „IN-DU- 

LÁS!” Csupán a tömeg morajlása érdekelte, amint a lovak a harmadik körbe fordultak, s hogy égzengéssé 

erősödik, úgy csap le a lelátó magasából a negyedik körre, és megráz hajtót, lovat. Mekkora 

ott az élet! 

Veszedelemmé is fajult, akkora. 

Úgy döntött, jobb lesz neki kimaradni ebből. Hiszen olyan szépen eltervezte az életét. Remélte, 

ha Steve Frazier földobja a bakancsot, őbelőle lesz majd Castle Rock első tanácsnoka. Aztán, 

hat-hét év hivataloskodás után megcélozza az állami képviselőházat. S még? Ki tudja. Törekvő embernek 

nyitva az országos hivatal is. Törekvés kell meg hozzáértés. Meg józanság. 

S ez volt az ügető baja: Keeton nem látta mindjárt, de ráébredt. Az ügetőn jegyet vált, és letétbe 

helyezi a józanságát. Keeton láthatott a családjában őrjöngést eleget, azért nem ismerte félre, 

amit a lewistoni ügetőn tapasztalt. Zsírozott oldalú gödör volt ez, fűrészfogas tőr, élesre töltött és 

kibiztosított fegyver. Nem is hagyhatta ott az este legvégső futamáig. Próbálta otthagyni. Egyszer 

majdnem el is jutott a kijáratig, de az agyában föltámadt valami sötét erő, hüllőhöz fogható titokzatos 

rém, az ragadta el a kormányrudat, az fordította vissza a pályának. Keeton rettegett, hogy az a 

hüllő végképp rátelepszik. Jobb nem fölverni. 

Három esztendeig vigyázott. Aztán 1984-ben Steve Frazier nyugalomba vonult, és Keetont 

választották meg első tanácsnoknak. Ekkor kezdődtek az igazi bajok. 

Győzelmét az ügetőn ünnepelte, s ha már lúd, legyen kövér: elment a két- meg ötdolláros 

ablakok mellett, és egyenest a tízdollárosnak tartott. Százhatvan dollárt veszített azon este, többet, 

mint amennyi a családi költségvetésbe fért (feleségének másnap negyvenet vallott meg), de nem 

többet, mint amennyit üzletének jövedelme megbírt. Nem, nem, hangoztatta. 

Egy héttel később újra kiment, azzal, hogy visszanyeri pénzét, és helyrebillenti a mérleget. 

Szinte sikerült is. A szinte lett a vezérszó attól fogva. Ahogyan egyszer szinte sikerült eljutnia a kijáratig. 

A következő héten kétszáztíz dollárt vesztett. Ez már akkora lyukat ütött a költségvetésén, 

hogy Myrtle is fölneszelt volna, azért elkölcsönzött egy keveset a város kézipénztárából. Száz dollárt. 

Semmiséget. 

Ezután mind ködösebbé vált a kép. A gödör fala síkos volt, kikapaszkodni nem létezett. Talán 

a mélyebbre csúszást lehetett fékezni tíz körömmel. De az is csak vívódását tette keservesebbé. 

1989 nyarától nem volt megállás végképp. Esténként indították a futamokat azon nyáron, 

Keeton pedig kinn volt július második felében, majd augusztusban végig. Myrtle egy darabig gyanakodott, 

hogy csupán alibivel szolgál neki az ügető, mert van valakije. Keetonnak nevetnie kellett. 

Ha maga Diana istenasszony robog le versenykocsiján a holdból, tógája nyitva, nyakában tábla, 

hogy GYUKJ MEG, DANFORTH!, azzal se tudott volna mit kezdeni. Ha elgondolta, milyen mélyen 

markolt a városi kincstárba, a fanszőr közt sűrű fésűvel nem találta volna a pöcsét. 

Amikor Myrtle megtudta végre, hogy Danje mégis az ügetőre jár, megnyugodott. Addig 

sincs láb alatt a házban. Veszíteni se veszíthet sokat, okoskodott az asszony, a bankbetétük nem 

mutat nagy ingadozást. Még örült is, hogy házizsarnoka mulatságára lelt élete derekán. 

Az ugató, nem más! - gondolta el Keeton, amint felöltője zsebébe mélyesztett kézzel bandukolt 

a Fő utcán. S hirtelen kitörő nyerítésére megfordult volna akárki járókelő. Myrtle szemmel tartja 

bankszámlájukat! Hogy Dan fosztogathatja öregkorukra szánt letéti számlájukat is, az meg sem 

fordul a fejében. Nincs tudomása arról sem, hogy a Keeton-Chevrolet-lerakat súlyos anyagi bajokkal 

küzd. 

Az asszony a háztartás költségein meg a bankszámlán tartotta a szemét. 

Hanem a hites könyvvizsgáló, az ő. 

S ha sikkasztani kell, a hites könyvvizsgáló ügyesebb másnál... Amíg a hullámok össze nem 

csapnak a feje fölött. Márpedig a tornyosulásuk 1990 őszétől vált veszedelmessé. Küzdött velük, 

ameddig bírt. Remélte, hogy magához édesgeti a szerencsét még egyszer. Addigra talált egy fogadóbankárt, 

azon keresztül köthetett nagyobb fogadásokat is, mint az ügető pénztáránál. 

Szerencséje azonban nem akart fordulni. 

Az idén nyáron aztán üldözőbe fogták. Eddig csak játszottak vele, mint macska az egérrel. 

Hanem ennek már fele se tréfa. Egy hete nincs a végítéletig. 

- 91 -

Adok a pofátoknak! - gondolta Keeton. - Még nem vagyok a markotokban! Még lelhetek 

egérutat! 

Csak éppen merre és hogyan? Itt a hiba. 

Mindennek van módja. Miért ne lehetne... 

Itt elakadt. Az új bolt, a Hasznos Holmik kirakatánál állt meg, s amit ott látott, az akasztotta 

meg a tépelődésében. Színes, négyszögletes kéregpapír doboz állt a kirakat közepén. A dobozon 

kép. Valami társasjáték, gondolta. Csakhogy a kép lóversenyt ábrázolt. Még arra is megesküdött 

volna, hogy a fejhossz különbséggel célvonalnak tartó két versenykocsit a lewistoni pályán látja. S 

ha az nem a nagy lelátó ott hátul, akkor Samu legyen a nevem! 

BEFUTÓ volt a játék neve. 

Keeton majd öt percig bámulta megbabonázottan, akár a gyerek a villanyvasutat. Aztán lassan 

megfordult, hogy megnézze a bolt ajtaját, nyitva-e szombaton is. A belül lógó táblán egyetlen 

szót olvasott: 

- 92 - 

NYITVA 

Keeton rajtafelejtette a szemét, s azt gondolta, amit Brian Rusk: hogy nyilván tévedésből 

hagyta ott a boltos. A Fő utca üzletei nem szoktak hétkor nyitni itt Castle Rockban, szombati reggeleken 

kivált nem. Jól van, megpróbálja. S az ajtó persze engedett. 

Amint benyitott, feje fölött ezüstcsengettyű csöndült. 

- Nem éppen társasjáték - magyarázta neki Leland Gaunt, öt perc nem telt bele. 

Keeton már a magas hátú bársonyszékben ült, ahol előtte Nettie Cobb, Cyndi Rose Martin, 

Eddie Warburton, Everett Frankel, Myra Evans és még sokan mások a kisváros lakói közül. Keeton 

zamatos jamaicai kávét szürcsölt. Alig belépett, Gaunt mindjárt megkínálta, és Keetonnak meg kellett 

állapítania, hogy jöttment létére kellemes alak. Most éppen behajolt a kirakatba, és körültekintően 

emelte ki a dobozt. Bordó szmokingban volt. Választékosan öltözött és jól fésült fickó, meg 

kell hagyni. Azt már megvallotta, hogy álmatlansága viszi rá az ilyen korai nyitásra. 

- Kora ifjúságom óta kínoz - mosolyodott rá Keetonra kesernyésen -, vagyis igen-igen rég. - 

Keeton viszont úgy látta, üdébb a harmatnál - csupán a szeme olyan véreres, hogy vörösnek tetszik 

már-már, mint a nyúlé. 

A doboz végre ott állt egy kis asztalon, Keeton keze ügyében. 

- Megakadt rajta a szemem - magyarázta már ő -, mert a képen a lewistoni ügetőre ismerek. 

Néha elnézek oda tudniillik. 

- Fogad is netalán? - érdeklődött Gaunt mosolyogva. Keeton már vágta volna rá, hogy soha, 

aztán meggondolta. Gaunt mosolya nem csupán barátságos volt, hanem részvevő. Megértette belőle 

nyomban, hogy sorstársával vetette össze a véletlen. De ráébredt arra is, hogy rojtosodnak az idegei, 

mert előbb oly viszolygón fogott kezet Gaunttal, mintha bizony legfőbb üldözőjével kellett volna 

paroláznia. S ki tudja, miféle ostobaságot tehetett volna viszolygásában? Jó lesz vigyázni. 

- Megkockáztatom olykor - szólt a válasza. 

- Magam is, sajna - mondta Gaunt, s amint vörös szeme megállt Keetonon, mintha tökéletes 

megértés támadt volna köztük... Keeton legalább így érezte. - Az Atlanti-óceántól a Csendesóceánig 

minden versenypályát megjártam, azért nagy bizonyossággal állíthatom, hogy ez a kép a 

San Diegó-i Longacre Park pályáját ábrázolja. Azaz ábrázolta. Hiszen annak a helyén már lakótelep 

áll régen. 

- Ejnye - mondta Keeton. 

- Hadd mutassam meg a játékot. Érdekelni fogja. - Levette a doboz fedelét, és óvatosan kiemelt 

belőle egy majd méter hosszú és félolyan széles bádog versenypályát. Keeton a maga játékaihoz 

látta hasonlónak - ilyesmit Japánban gyártottak a háború után. Kétmérföldes versenypálya mása, 

nyolc bádogvölgy mélyedt bele, s indítóvonalánál nyolc apró-ólomló vesztegelt. A völgyből 

ólomrudacska állt ki mindenik alatt, annak a felső vége volt a lovak hasához forrasztva. 

4

- Barátom! - álmélkodott Keeton, és el is mosolyodott. Pedig nem mosolygott ő már hetek 

óta. 

- Hátra a java - biztatta Gaunt, és visszamosolygott rá. - 1930-35 táján készült ez, Mr. 

Keeton, vagyis régiség. De nem gyermekjátéknak szánták. 

- Nem-e? 

- Nem bizony. Ismeri a táncoló asztalt? 

- Persze. Kérdez az ember, s az kikopogja a másvilági választ. 

- Úgy valahogy. Nos, a nagy válság idején a lóverseny sok megszállottja hitt abban, hogy ez 

a befutó az ő táncoló asztala. 

Mosolygós, barátságos tekintete újra találkozott Keeton tekintetével. Keetont pedig olyasfajta 

érzés környékezte, mint amikor nem hagyhatta ott az ügetőt, holott a jobbik esze azt parancsolta. 

- Szamárság, nem? 

- De - mondta rá Keeton. Pedig inkább mondta volna, hogy ez az, amit... ez az, amit... 

Amit neki találtak ki! 

Gaunt körültapogatta a doboz belsejét, és apró bádogkulcsot szedett ki belőle. - Minden alkalommal 

más ló nyeri a versenyt. Találomra akad meg a fogaskerék valamelyikben... Elmés szerkezet, 

akármilyen együgyű. Figyelje csak. 

Bedugta a kulcsot a bádogpálya oldalsó nyílásán, és felhúzta. Kereplés-kalatolás után nyekergőn 

megfeszült a rugó. 

- Melyik lovat választja? - kérdezte Gaunt. 

- Az ötöst - felelte Keeton. Előredőlt, és érezte, hogy a szíve verése máris szaporább. Bolondság-szenvedélyének 

végső bizonysága -, mégis első izgalmának villamos rezgését tapasztalta. 

- Helyes. Akkor én a hatosra teszek. Talán köthetnénk apróbb fogadást is az érdekesség 

kedvéért. 

- Azám! Mennyivel tegyük meg? 

- Ne pénzzel - tiltakozott Gaunt. - Az én pénzbe való fogadásaimnak napja rég leáldozott, 

Mr. Keeton. De ajánlok érdekesebbet: ha a maga lova nyer, én teszek némi szívességet. Kedve szerint. 

Ha az enyém, akkor a szívességet maga teszi. 

- S ha a győztes nem a mi lovunk, akkor nem ér a nevem? 

- Ez az. Benne van? 

- Benne én - felelte Keeton megfontoltan. Még jobban rádőlt a bádog versenypályára, és két 

tenyere vaskos combjai közé szorult. 

A pálya széléről apró fémnyelv állt ki az indítóvonalon. - In-du-láááás - jelentette Gaunt, és 

megrántotta a nyelvet. A fogaskerekek kattogni kezdtek a pálya alatt. A lovak megindultak, botorkálón 

először, vissza-visszatekingetve szinte, amíg a legerősebb rugó át nem vette az apróbbak szerepét 

- majd az első fordulóban nőtt az iramuk. 

A kettes számú tört az élre, nyomában a hetes ügetett. A többiek az üldöző bolyban jóval 

mögöttük maradtak. 

- Húzd meg, ötös! - dörmögte Keeton. - Kapcsolj már rá, hallod! 

S mintha az apró ólomló meghallotta volna, úgy csapott ki a bolyból, és a pálya felénél utolérte 

a hetest. Gaunt lova, a hatos is fokozta az iramot. 

A Befutó rázkódott-zörgött a kis asztalon, Keeton arca pedig úgy világított felette, akár a telihold. 

Egy verítékcsöppje is ráhullt a hármas ló zsokéjára. Ha éltek volna, bele is fulladnak talán. 

A harmadik körben igen megszaporázta a hetes, és utolérte az első kettőt. Keeton ötöse se 

akart lemaradni, Gaunt hatosa pedig a nyomában csattogott. Ez a négy ló tette a rezgő pattogó élbolyt. 

- Adj nekik, bamba állat! - rikkantotta Keeton, mintha el is felejtette volna, hogy az övé is 

csak ólomból való. Meg azt is, hogy boltban ül, és a tulajt most látja életében először. Régi izgalma 

úgy megrázta, akár a drótszőrű foxi a patkányt. - Zavard meg! Hadd szóljon, a szentségit! 

S az ötös csakugyan az élre tört. Gaunt lova fél testhosszal követte akkor is, amikor Keetoné 

győztesen átrobogott a célvonalon. 

Lejártában az óraszerkezet még visszaállította a lovakat az indítóvonalba. Gaunt itt-ott az ujjával 

is segítette az elmaradozókat. 

- 93 -

- Hőj! - fújt Keeton, és megtörölte a homlokát. Mint akit kifacsartak... Igaz, ilyen elégedett 

sem volt már régóta. - Szép futam volt! 

- Festeni se lehetett volna szebbet - helyeselt Gaunt. 

- Tudtak azért a régiek is valamit, nem igaz? 

- Tudtak bizony - mosolygott Gaunt. - Hát, úgy látszik, én tartozom szívességgel, Mr. 

Keeton. 

- Ugyan már. Mulattunk. 

- Nem, nem. Ember tesz fogadást, eb aki megállja! Nem addig az. Szóljon majd, amikor a 

kint járó ebet leütik, mint a kártyások mondják. 

A kint járó ebet leütik? 

A régi szólás egyszeriben eszébe juttatta Keetonnak minden baját. A kint járó eb! Az ő lesz! 

S Ezek ütik le! Csütörtökön jönnek, és leütik... Mi lesz akkor? Mi lesz? Újságok vastag betűs leleplezései 

táncoltak a szeme előtt. 

- Érdekli, hogyan éltek a játékszerrel a harmincas évek lovasai? - tudakolta Gaunt tapintatosan. 

- Hogyne - felelte Keeton, bár érdeklődés éppen nem buzgott benne... Amíg föl nem tekintett. 

Hanem akkor megint Gaunt szeme tüzébe került, és mindjárt úgy érezte, nincs fontosabb dolga 

a játék történetének megismerésénél. 

- Hát az úgy volt - mesélte Gaunt -, hogy kiterítették a napi újságot vagy a Turfot, és végigjátszották 

a futamokat sorjában. Mármint ezen a pályán. A lovakra az újságban megadott neveket 

akasztották futamonként... Ujjukat tették mindenikre, úgy keresztelték el fennhangon... Majd elindították. 

S le is zavarták mind a nyolc-tíz-tizenkét aznapi futamot. Aztán kimentek a pályára, és az 

otthoni nyerőket tették meg. 

- Nem fizettek rá? - érdeklődött Keeton, s a hangja mintha lehetetlen messziségből érte volna 

a tulajdon fülét is. Mintha Leland Gaunt szeme tüze vörös habbá változott volna, s ő abban 

úszott volna messzi napnyugatnak... Furcsa káprázat volt, de nem kellemetlen. 

- Az elbeszélések szerint nem - válaszolta Gaunt. - Talán babonaság, de... Ha megvenné, 

megpróbálhatná maga is. 

- Igaz - állapította meg Keeton. 

- Magának úgyis nagy szüksége lenne a Befutóra, ugye, Danforth? 

- Nem is egyre. Az idény minden befutójára. Mennyiért vesztegeti? 

- Hohó! - nevette Gaunt. - Nem addig az! Az adósa vagyok máris! Hát jó, megmondom. 

Nyissa ki a tárcáját, és adja ide az első bankót, ami a kezébe kerül. Az lesz az ára. 

Keeton ki is nyitotta, és úgy vette elő az első bankjegyet, hogy rá sem pillantott. Nem szabadulhatott 

Gaunt szemétől. S persze a bankjegyet Thomas Jefferson arcmása díszítette - vagyis azzal 

a címlettel fizetett, arnelyik a kezdet kezdetén bajba rántotta. 

Gaunt olyan gyorsan tüntette el, akár a bűvész, e szóval: - És még valami. 

- Micsoda? 

Gaunt előredőlt, elnézegette Keetont, végül a térdére tette kezét. - Mr. Keeton... Tudja-e, 

hogy Ezek a nyomában vannak? 

Keeton lélegzete elállt. Rossz álommal küzdők lélegzete áll így el időnként. - Tudom - súgta. 

- Én ne tudnám? 

- A város teli Ezekkel - mondta tovább Gaunt fojtottan, bizalmasan. - Összefertezték a várost! 

Egy hete nincs, hogy nyitottam, máris tudom. Meglehet, énrám is fenik a fogukat. Még hogy 

meglehet! Bizonyosan. A segítségére is rászorulhatok. 

- Megadom - jelentette ki Keeton határozottan. - Ami csak tőlem telik, megadom! 

- Nem azért... Hiszen először találkoztunk az életben, és jogom a kéréshez nincsen... 

Keeton úgy érezte, a legutóbbi tíz esztendőben Gauntnál igazabb barátra szert nem tett, ezért 

élénken tiltakozott volna. Gaunt azonban felemelte a kezét, és Keetonnak nyomban odalett a tiltakozni 

való kedve. 

- 94 - 

5

- ...és nem lehet sejtelme arról sem, vajon hasznos holmit adtam-e el, vagy bliktrit csupán... 

olyasmit, ami a lidérces álmait sokasítja... Meghiszem, szívesen kipróbálná, hiszen ha magamat dicsérhetem, 

ráveszem én vevőmet a vásárlásra. Én azonban elégedett vevőkre pályázom, Mr Keeton. 

Üzleti életem hosszú évei során csakis vásárlóim elégedettségére építettem. Azért próbálja meg, s 

ha beválik, jó. Ha nem, adja az Üdvhadseregnek vagy csapja a szemétbe. Mit veszít rajta? Mi az a 

rongyos két dollár? 

- Semmiség - visszhangozta Keeton álmatagon. 

- De ha a segítségével csakugyan sikerül tisztáznia pillanatnyi anyagi gondjait, fáradjon 

vissza hozzám. Megiszunk egy kávét, és megtárgyaljuk Ezeket. 

- Messze járok már attól, hogy a gondok tisztázódjanak - tudatta Keeton világos szóval. S 

mintha mégis álmában beszélt volna. - Többet kellene visszatennem, mint ahány futamon öt nap 

alatt nyerhetek. 

- Öt nap nagy idő - mondta Gaunt töprengőn, majd kecsesen talpra szökkent. - S ma még 

nagy nap áll előttünk... Maga előtt is, énelőttem is. 

- Csak hát Ezekkel... Ezekkel mi lesz! - berzenkedett Keeton. 

Gaunt a csontos, hideg kezét Keeton karjára tette, és Keeton az érintésére most is úgy érezte, 

mintha a gyomra akarna kifordulni. - Ezekkel később bánunk el - mondta. - Sose aggódjon. 

- John! - kurjantotta Alan vidoran, amint John LaPointe az udvar felől bekerült a seriff hivatalába. 

- Mi szél hozott? 

Szombat délelőtt fél tizenegyre járt, a seriff hivatala kongott az ürességtől. Norris horgászgatott 

valamerre, Seaton Thomas két vénlány nagynénjét látogatta Sanfordban. Sheila Brigham a 

Csöndes Vizek Madonnájának plébániáján segített a bátyjának összeütni a helyi laphoz címzett levelet, 

hogy megmagyarázzák, mennyire ártatlan az ő kaszinójuk. Brigham atya mindenáron belefoglalta 

volna, hogy William Rose tiszteletesnek Isten észt nem adván, nem koholhat neki a kovács 

se - ilyesmit azonban a helyi lapban kinyomtatni nem lehet, igyekezett meggyőzni Sheila az atyát. 

Andy Clutterbuckot szolgálata szólította valamerre, legalábbis Alan azt remélte, de nem jelentkezett 

azóta sem, mióta ő megérkezett vagy egy órája. Amíg John elő nem került, addig a Városháza épületében 

se találkozott mással, mint Eddie Warburtonnal, ő pedig éppen a vízhűtővel vacakolt az iroda 

sarkában. 

- Hogy vagyunk, főnököm? - érdeklődött John, és föltelepedett Alan íróasztalának sarkára. 

- Ilyenkor szombat délelőtt? Nincs mit részleteznem. Ezt nézd meg inkább! - Alan azzal kigombolta 

homokszín ingének kézelőjét, és fölhúzta alsókarján az ingujjat. - Nézd jól meg. A csuklóm 

nem jár le. 

- Ühüm - mondta John, majd rágógumit húzott elő nadrágja zsebéből, lehántotta róla a papírt, 

és a szájába dugta. Alan feléje fordította nyitott jobb tenyerét, majd kezefejét - nem csalás, nem 

ámítás -, végül ökölbe szorította. S akkor bal keze mutatóujjával selyemkendő csücskét piszkálta ki 

a markából. - Nem rossz, mi? - nézett Johnra felvont szemöldökkel. 

- Ha Sheiláé a kendő, nem örül majd, hogy összegyűrted, és megitattad a verítékeddel - állapította 

meg egy csöppet nem ámultan John. 

- Nem tehetek róla, ha az íróasztalán felejti - mentegetőzött Alan. - A bűvészek különben 

sem szoktak izzadni. Most mondd, hogy csiribí-csiribá! - Azzal kihúzta Sheila kendőjét a jobb markából, 

színi mozdulattal földobta, és alája fújt. A kendő kiterült a levegőben, majd úgy szállott rá 

Norris írógépére, mint valami tarka lepke. Alan elnézte Johnt egy darabig, majd sóhajtott. - Nem 

valami nagy szám, mi? 

- Ügyes amúgy - felelte John -, csak már láttam néhányszor. Mondjuk, negyven-ötvenszer? 

- Hát maga mit szól, Eddie? - fordult Alan a sarok felé. - Díszére válik egy vidéki pár rendőrcsizmának, 

nem? 

Eddie csak odapillantott a vízhűtő mellől, mert éppen most töltötte fel kristályvízzel. - Ne is 

haragudjon, mester, nem láttam. 

- Hálás közönség - állapította meg Alan. - Mindegy, újabb változaton is dolgozom már, 

John. Attól majd leesik az állad, tudom istenem. 

- 95 - 

6

- Ühüm. Mondd csak, Alan, még mindig ráküldenél engem az új étterem mosdójára ott kinn 

a Folyó útján? 

- Még mindig. 

- Miért osztod te a szart mindig énrám? Itt van Norris... 

- Norris a Kalandos Csapás sátortáborának a klotyóit vizsgálta júliusban is, augusztusban is - 

válaszolta Alan. - Júniusban pedig én vizsgáltam. Ne finnyáskodj, Johnny. Rád került a sor. Arra is 

megkérlek, hogy vízmintákat hozzál. Augustából kaptunk hozzá való zacskókat, azokból vigyél. Az 

előtérben találod a szekrényben. Mintha Norris Hej-Hó kekszesdoboza mögött láttam volna. 

- Meglesz - mondta John. - Nem bánom. És azt sem bánom, ha azt hiszed, lázadozok a sorsom 

ellen, de a possadtvízi férgeket keresgélni az étterem tulajdonosának kell. Megnéztem a szabályzatban. 

- Az ő dolga volna, persze. Csakhogy nekünk Timmy Gagnonnal másképp kell beszélnünk. 

Nem mond talán a neve semmit? 

- Annyit mond, hogy a Folyó úti Csirkedöglőben ne egyek semmit, még akkor se, ha szédülök 

az éhségtől. 

- Ez a beszéd! - kurjantott Alan, azzal talpra ugrott, s vállon veregette Johnt. - Én pedig remélem, 

hogy lehúzza a redőnyt az a koszfészek, még mielőtt a Castle Rock-i kóbor kutyák-macskák 

is dögleni kezdenének. 

- Kegyetlen beszéd. 

- Várj, amíg a körmére néztél Timmy Gagnonnak. Ha kiszállsz, és hozod a vízmintákat 

nyomban, én akár estig továbbítom a Járványügyi Állomásra Augustába. 

- S te addig mit teszel? 

Alan lesodorta ingujját, és begombolta a kézelőjét. - Éppen a Hasznos Holmikba készülök itt 

a Fő utcán. Találkozni szeretnék Mr. Leland Gaunttal. Pollynak igen tetszett, de nemcsak neki. Dicsérik 

városszerte. Találkoztál vele már? 

- Nem még - felelte John, azzal megindultak az ajtónak. - Párszor elmentem a boltja előtt. 

Érdekes mindenféléket tesz a kirakatába. 

Eddie éppen a vízhűtő nagy üvegpalackját tisztogatta a nadrágja hátsó zsebéből előrántott 

ronggyal, amint elmentek mellette. S nem nézett ő se Alanre, se Johnra; mintha beleveszett volna a 

maga világába. De amint a hátsó ajtó rácsukódott, Eddie besietett a szolgálatelosztó irodafülkébe, és 

felkapta a telefonkagylót. 

- Értem... Igen... Helyes. 

Leland Gaunt a pénztárgépénél állt, és huzal nélküli telefont szorított a füléhez. Szája holdsarlóhoz 

hasonló mosolyra görbült. 

- Köszönöm, Eddie. Nagyon köszönöm. 

Odasétált az üzlete hátsó fertályát elválasztó függönyhöz, félrehúzta, behajolt, és kis táblával 

került elő. 

- Hazamehet már- mondta a telefonba. - Meghálálom a kedvességét, ne féljen. Se arcot, se 

szolgálatot el nem felejtek soha. Azért nem is szeretem, ha megpróbálják az eszembe vésni. Viszlát. 

Meg sem várta a választ, csupán megnyomta a VÉGE gombot, összecsukta az antennát, s a 

telefont visszacsúsztatta szmokingjának zsebébe. Ajtaján is volt napvető függöny, azért Gaunt benyúlt 

a függöny meg az üveg közé, és bevette a NYITVA táblát, majd kicserélte azzal, amit az 

imént szedett elő - úgy állt a kirakat mögé Alan Pangborn érkezését várva. Alan is egy darabig elnézte 

a kirakatot, mielőtt nekiindult volna az ajtónak. Néhány pillanatra ellenzőt is formált a szeme 

köré, úgy nyomta orrát az üvegnek. S bár Gaunt összefont karral állt előtte két lépéssel benn az üzletben, 

Alan nem láthatta. 

Mr. Gauntnak sehogy nem tetszett a seriff képe. Meg sem lepte a fölfedezés. Emlékezett is 

az arcokra, olvasni azonban még jobban olvasott róluk, s ezen az arcon öregbetűs felirat hirdette, 

hogy veszélyes ember. 

Egyszer csak változott a seriff arca. A szeme kerekedett, derűs természetre valló szája pedig 

cérnára keskenyedett. Gauntot félelem lepte meg. Lát engem! - villant az eszébe. Pedig az lehetet- 

- 96 - 

7

len! A seriff hátralépett, aztán nevetésre fakadt. Gaunt is megértette mindjárt, mi történt, de ez nem 

változtatott Pangborn iránt táplált érzelmein. 

- Tűnjön el, seriff úr - suttogta. - Tűnjön el, hagyjon magamra. 

Alan azonban sokáig nem tágított. Nem értette, miért ez a sok szóbeszéd a városban. Mielőtt 

Pollyt meglátogatta az este, találkozott Rosalie Drake-kel, és ömlengéseiből érthette úgy, hogy a 

Hasznos Holmik új-angliai versenytársa a New York-i Tiffanynak. A kirakatban látható porcelánkészlet 

azonban nem indította volna arra, hogy éjnek éjjelén levelet eresszen meg felőle a mamának 

- a zsibajon is bármikor láthatott ilyet. Néhány tányérja csempe volt, s az egyik közepén barna hasadás 

húzódott. 

Hiába, gondolta. Nem lehetünk egyformák. Hiszen akár százesztendős ez a porcelán, énelőttem 

nincs becsülete. Két tenyeréből azért formált ellenzőt, hogy láthassa, mi van a kirakaton belül, 

ott azonban semmit nem látott. Lámpa nem égett benn, s az üzlet elhagyatottnak tetszett. Majd 

mintha kísértetalakot látott volna kifelé lesni gonosz érdeklődéssel - akkor lépett hátra, majd eszmélt, 

hogy a maga tükörképe, és nevetésre fakadt zavarában. 

Megindult az ajtónak. Függönye előtt kézírásos tábla függött áttetsző plasztikgombon: 

8 

PORTLANDBE MENTEM 

ÁRU ÁTVÉTELÉRE. 

SAJNÁLOM, HOGY NEM TALÁLKOZHATTUNK. 

A MIELŐBBI VISZONTLÁTÁSRA. 

Alan előhúzta tárcáját a farzsebéből, elővett egy névjegyet, és néhány sort firkantott a hátára. 

Kedves Gaunt Úr! 

Benéztem volna szombaton délelőtt, hogy köszöntsem városunkban. Sajnálom, hogy nem találkozhattunk. 

Remélem, megtalálja a számítását minálunk. Hétfőn benézek újból, és talán egy kávét 

is megihatunk. Ha valamivel szolgálhatok, telefonszámomat - mind a hivatalit, mind az otthonit - 

megtalálja a túloldalon. 

ALAN PANGBORN 

Lehajolt, becsúsztatta a névjegyet az ajtórés alatt, majd fölegyenesedett. Még egy pillantást 

vetett a kirakatba, és eltűnődött, ugyan ki kap majd ezen a semminő porcelánon. S amíg a pillantása 

rajta pihent, megint olyan érzése támadt, mintha figyelné valaki. Megfordult, de nem látott senki 

mást, csak Lester Prattet. Lester már megint azokból a nyavalyás falragaszokból rajzszögezett föl 

egyet a telefonpóznára, és nem is nézett őfeléje. Alan vállat vont, azzal megindult vissza a Városházának. 

Hétfőn is jókor találkozik még Leland Gaunttal. Igen, a hétfő épp megfelel. 

Gaunt tekintete elkísérte egy darabon. 

Aztán fogta, fölvette Alan névjegyét, és gondosan elolvasta mindkét felét. Mosolygás terült 

szét az arcán. Eszerint benézne hétfőn. Hát az jó. Számítása szerint ugyanis Castle Rock seriffjének 

hétfőre már bokrosak lesznek a teendői. 

Akár válogathat sokféle fejfájása közt. S ez így a jó, mert találkozott ő már hasonlókkal, s 

megtanulta, hogy vigyázni kell velük. Legalábbis amíg vevőkörét építgeti. Az ilyen Pangbornfélének 

száz a szeme. 

Valami bántja magát, seriffkém - morfondírozott. Azért körültekintőbb a szokásosnál is. 

Láttam az arcán. Bántja valami? Megneszelt valamit? 

Kitekintett az utcára, és elővillantotta egyenetlen fogait. Megfontoltan, csöndesen beszélt 

magának, mint aki tudja, hogy különb hallgatósága nincs évek óta. 

- 97 - 

9

- Úgy értesülök, szalonszemfényvesztők vagyunk, tisztelt rendőr barátom. Szeretjük a mutatványokat. 

Nahát mutatok én is egypárat, mielőtt elfüstölök innen. Leesik az álla, higgye meg. 

Galacsinná gyűrte Alan névjegyét a markában. S mikor már eltüntette, kék láng csapott ki a 

mutatóujja meg a középső ujja közül. Akkor ismét kinyitotta a tenyerét. Apró füstfoszlányok szálltak 

belőle, de a névjegynek nem maradt hamuja sem. 

- Csiribí-csiribá - fűzte a mutatványhoz Gaunt. 

Myrtle Keeton aznap már harmadszor lopakodott férje dolgozószobájának ajtajához hallgatózni. 

Mire reggel kilenc tájt felkelt, Danforth már hazaérkezett és bezárkózott. S most déli egykor 

ott tesz-vesz még zárt ajtaja mögött. Amikor beszólt neki, nem ebédelne-e már, Danforth válasza 

úgy szólt az ajtón át, hogy hagyja őt békén, dolga van. 

Ismét kopogásra emelte kezét... de várt. Félrehajtott fejjel várt. Recsegő, őrlő zajt hallott az 

ajtó mögül. Anyja kakukkos órája jutott eszébe. Az zörgött így egy héttel azelőtt, hogy megállt végleg. 

Halkan bekopogott. - Danforth? 

- Hagyj békén! - Hangja izgatottnak tetszett, felesége azonban nem dönthette el, izgatott-e 

vagy aggodalmas inkább. 

- Nincs semmi bajod, Danforth? 

- Semmi! Hagyjál békén! Megyek hamarosan! - Kelepelés, zörgés. Zörgés, zakatolás. Mintha 

a habverőüstbe esett volna kavics. Myrtle megriadt. Csak nem megháborodott Danforth? Furcsán 

viselkedik mostanában. 

- Danforth? Elszaladjak a pékségbe fánkért? 

- Szaladj! - üvöltötte Keeton. - Ügess! Szedd a nyakadba a lábad! Hozzál fánkot, vécépapírt, 

műttesd meg az orrod! Csak engem hagyj békén! 

Myrtle zavartan nézett körül. Kopogott volna még egyszer, de meggondolta. Már arra se volt 

nagyon kíváncsi, mit művel Keeton. Annak se nagyon örült volna már, ha ajtót nyit. 

Belebújt cipőjébe meg a melegebbik kabátjába - sütött a nap, de az időnek foga volt -, aztán 

kocsiba ült, kiszaladt a Fő utca végére a Kemencébe, és becsomagoltatott hat fánkot - mézes-mázast 

magának, csokoládést Danforthnak. Azt remélte, jobb kedvre deríti vele - őneki mindig jókedve kerekedett 

a csokoládéevéstől. 

Hazafelé véletlenül benézett a Hasznos Holmik kirakatába, és mindjárt rá is lépett a fékre 

két lábbal. Ha mögötte jön valaki, belecsattan, annyi szent. 

Gyönyörűséges babára lett figyelmes. 

Az üzlet ajtaján már nem volt napvető, és az áttetsző plasztikbütykön ez a tábla lógott: 

Hát persze. 

10 

NYITVA 

Polly Chalmers szokatlan foglalatossággal töltötte a szombat délutánt. Semmittevéssel. Az 

ablaknál ült hajlított bostoni hintaszékében, kezét takarosan összekulcsolta az ölében, és kikipillantott, 

ha valaki elment a ház előtt. Alan telefonált, mikor járőrözni indult, és elmondta, hogy 

nem sikerült Leland Gaunttal találkoznia. Aztán érdeklődött, jól van-e, nincs-e valamire szüksége. 

Polly azt válaszolta, hogy jól, és köszöni, semmiben nem lát hiányt. Válaszának mindkét tétele kegyes 

hazugság volt, mert kínlódott igenis, és több mindenre lett volna szüksége. Mindenekelőtt 

gyógyulásra. 

Nem, Polly - hiányt te csak bátorság dolgában szenvedsz! Annyi kellene, hogy odaléphess 

szerelmed elé, és azt mondd: „Itt-ott szépítettem a történetemen, Alan. Amit pedig a fiamról elmondtam, 

az szemenszedett hazugság volt. Azért most megkövetlek, és elmondom, mi történt velem, 

amíg nem éltem Castle Rockban.” 

- 98 - 

11

Ilyen kereken nem is hangzott rosszul. Csak amikor az ember a szerelme szemébe néz, és 

keresi azt a kulcsot, amelyik a szívét meg is nyitná, az keserves. 

Kín és hazugság. E kettő körül forog az ő élete mostanában. 

Hogy vagy ilyenkor, Pol? 

Jól, Alan, köszönöm. 

Holott rémület kínozta, nem is a fájdalma. Ha már fájt volna a keze javában, nem is bánja 

annyira, mint hogy várakoznia kelljen a fájdalomra. 

Dél után nem sokkal meleg bizsergésre lett figyelmes. Forróság gyűrűzött ujjai tövén, és úgy 

érezte, fészkel a körömágyában is, ugrásra készen, ívelőn, akár az örömtelen mosoly. Ilyet kétszer 

érzett életében, azért jól tudta, mit jósol az érzés. Betty nénje, akit köszvény kínzott ugyancsak, 

mindig azt mondta, cudar idő kerekedik. „Amikor a kezem bizseregni kezd, mintha villanyoznák, 

akkor tudom, hogy ideje rózsát takarni” - mondta, és Polly most szívesen megfogadta volna a szavát, 

ha tudja, hogyan. 

Két fiú jött az utca közepén, labdát adogattak egymásnak. A jobb felőli - Lawesék legkisebb 

fia - magasról próbálta levenni, de nem sikerült neki, és a labda bepattant Polly kertjébe. A fiú látta, 

hogy Polly kinéz az ablakon, mikor ő beugrik érte, és integetett neki. Polly is megemelte a kezét, 

hogy visszaintsen, de fájdalma akkorát lobbant, mintha a szél fuvallata élő szenet ér. Aztán elült 

megint, csak a rosszat jósló bizsergés maradt. Olyan volt, mint amikor az égbolt villámokkal terhes. 

Hát majd jön a fájdalom, ha akar. Nem tehet felőle... Más dolog, miket hordott össze 

Alannek a gyerekről. Nem is, mintha az igazság eget rengető lenne... Nem is, mintha Alan nem sejtené, 

hogy hazudott neki. Tudja. Látta az arcán. Akkor meg mit gyötrődsz, Polly? Minek? 

Részint a köszvény miatt, okoskodott, részint a fájdalomcsillapítók miatt. Mert azokra rákap 

egyre jobban - s a fájdalom meg a csillapítója mintha együtt telepedett volna a gondolkodására, és 

már torzítaná a látását is. Aztán Alan gyötrődése... milyen nyíltan föltárta! Ő bezzeg nem habozott 

egy pillanatig! Alan érzései-zavarosak voltak Annie és Todd rémes szerencsétlenségét követően, és 

iszonyú gyanú árnyéka borult rájuk, mégis kiteregetett őelőtte mindent. Igaz, először belőle szedte 

volna ki, mit tud Annie korábbi lelkiállapotáról... Mégis, természete részének bizonyult a nyíltság. 

Polly rettegve gondolta el ezért, mit szólna Alan, ha kiderülne, hogy ő nem fizetett neki nyíltsággal... 

Hogy az ő szívét, akárcsak a két kezét, korai fagy gémberítette meg... 

Kínosan fészkelődött a hintaszékben. 

El kell mondanom neki, döntött. Előbb-utóbb el kell mondanom. Kínos lesz az is, miért nem 

vallottam meg neki az igazat előszörre. Utóvégre nem öltem én meg a fiamat... 

Sóhajtásából szinte zokogás lett. Kinézett a fiúk után, de már eltűntek az utca végén. Polly 

visszadőlt a székbe, és lehunyta a szemét. 

Nem ő volt az első, aki dulakodással telt találkája után úgy maradt. Se nem az első leány, aki 

emiatt csúnyán összekülönbözött szüleivel, rokonaival. Mind azt akarták, hogy menjen is hozzá 

Paul Sheehanhez, aki teherbe ejtette, Polly pedig megkutyálta magát, hogy ő nem, akkor se, ha Paul 

volna az egyetlen fiú a világon. Makacs volt, de azt meg nem vallotta volna a háborgó rokonságnak, 

hogy Paul nem is venné el - a legjobb barátja súgta meg, hogy Paul fejveszetten készül bevonulni a 

tengerészethez, amint betölti a tizennyolcat... Azt pedig betöltötte volna hat hét múltán. 

- Öntsünk tiszta vizet a pohárba! - dörögte Newton Chalmers, s egyetlen kérdésével föl is 

gyújtotta a hidat maga s leánya között: - Kettyintésre jó volt, férjnek nem jó? 

Polly mindjárt kiviharzott volna a szülői házból, de anyja az útját állta. Ha nem akar hozzámenni, 

magyarázta neki Lorraine Chalmers higgadt, szép szóval, amilyennel már a kamasz lány 

Pollyt kiüldözhette volna a világból, akkor a legjobb lesz, ha elküldik öt Sarah nénihez 

Minnesotába. Ott megvárja a gyereket, és fölajánlja örökbefogadásra. 

- Tudom én, miért akartok engem elzavarni! - csattant fel Polly. - Evelyn néni miatt, igaz? 

Ha neszét veszi, hogy kocát fogtam, akkor töröl benneteket is a végrendeletéből! Pénzről itt a szó, 

igaz? Mit szárnítok én itt? Le se szartok ti en... 

Lorraine Chalmers higgadt hangja paprikás természetet rejtett, így aztán a beszélgetés azzal 

ért véget, hogy képen törölte leányát. 

- 99 - 

12

Polly szökött hazulról. Réges-rég, igaz se volt talán - 1970 júliusában. 

Szöktében megállapodott Denverben, és ott dolgozott egy kijózanítóállomáson, amíg gyermeke 

meg nem született. Minden szándéka az volt, hogy örökbe adja, de aztán valamiért - talán 

mert a szülőotthon nővére nyomban kezébe nyomta a kicsit - meggondolta. 

- Apai nagyapjáról Keltonnak nevezte a fiút. Hirtelen elhatározása, hogy megtartja, őt magát 

is megrémítette, hiszen gyakorlati gondolkodású, józan nőnek tekintette magát, bár efféle önarcképével 

nem vágtak egybe az utóbbi esztendőben viselt dolgai. Gyakorlati gondolkodású, józan nők, 

először is; nem esnek teherbe leányfejjel. Másodszor, nem szöknek meg hazulról, és nem adnak életet 

gyermeküknek vadidegen városban - végül pedig gyakorlati gondolkodású, józan nők nem ragadják 

magukkal csecsemőjüket merőben ismeretlen jövőjükbe. 

Annyit meg kellett hagyni Pollynak, hogy nem dacból ragaszkodott a gyermekhez. Meglepte 

őt magát is, mennyi kérlelhetetlen szeretet szorult őbelé. 

Denverből továbbállt. Azazhogy továbbálltak. Alkalmi munkákkal végül San Franciscóba 

jutott el, mert talán mindig is oda igyekezett. 1971 kora nyarán San Francisco volt a hippik 

Xanaduja, teli szédülttel, tekergővel, zenésszel és efféle nevű zenekarokkal, mint Szottyadt Körte 

vagy Felvonó a Tizenharmadikra. 

Scott McKenzie akkoriban divatos dala szerint e tündérpalotában éjjel-nappal zajlott a szerelem. 

Ebből Polly Chalmers valahogy kimaradt - igaz, már akkoriban se nézte volna senki hippinek. 

Abban az épületben, ahová Keltonnal beköltöztek, kábszeresek tévelyegtek föltépett postaládák 

közt, nyakukban a béke nemzetközi jelével - nyúzott, csatakos motoroscsizmájuk szárában pedig 

többnyire rugós késsel. A házat legsűrűbben részletbehajtók, végrehajtók és rendőrök látogatták. S 

ha a rendőröknek nem is volt disznó dekás a nevük szemtől szembe, azért a szerelem éjjel-nappal 

műsorának hiányát láthatóan fájlalták ők is. 

Polly segélyért folyamodott, de kiderült, hogy nem jogosult rá, mert nem élt Kaliforniában 

eleget. Ma már, gondolta el, másként lehet, de 1971-ben a fiatal leányanya éppúgy küszködött San- 

Franciscóban, mint akárhol másutt. Folyamodott a Gyermekét Maga Nevelő-segélyért is, aztán csak 

várt és remélt. Kelton nem látott szükséget, de Pollynak meg kellett vonnia szájától a falatot. Űzött 

macska volt - manapság senki rá nem ismert volna akkori valójára. A nyugati partvidéken töltött 

első három évének emlékei közt maga is úgy kotorászott, mint régi ruhák közt a padláson. Visszatetszők 

voltak, fintorgásra indították. 

Nem ezért viszolygott-e, hogy Alannek kitálaljon? Nem ezért tartotta-e emlékeit a padláson, 

zár alatt? Megszenvedte a segítség büszke elutasítását meg a kor gonosz szemforgatását más is - 

mert a szabad szerelem diadalát kürtölte ez a kor, a leányanyákat pedig kiseprűzte a társadalomból. 

Kelton vele szenvedett a kor túszaként, ő meg a maga bolondságának igáját vonta. 

Elborzasztotta az is, hogy helyzete lassan jobbra fordul. 1972 tavaszán jogosulttá vált az állami 

segélyre. Az anyaságit már a következő hónapra ígérték, és éppen azt tervezte, hogy különb 

hajlékot keres, amikor a tűz támadt. 

Híre abban a büfében érte, ahol dolgozott. Álmaiban azóta is elő-előjött Norville, a hidegkonyha 

szakácsa - az akkoriban igen legyeskedett körülötte -, amint áll tanácstalanul a telefonkagylóval 

a kezében, végül odanyújtja, és többször elismétli: A rendőrség az, Polly. Veled beszélnének. 

A rendőrség az, Polly. Veled beszélnének. 

Volt is miről. Akkor emelték ki egy fiatal nő meg egy kisfiú holttestét bérházuk kiégett harmadik 

emeletéről. A felismerhetetlenségig megégtek mind a ketten. A gyermeket ismerték a házban. 

Tudták volna azt is, ki a nő, ha Polly nem dolgozik éppen. 

Kelton halála után három hónapig még a büfében dolgozott, de magányossága már-már őrületbe 

hajszolta. Végül írt haza, és tudatta anyjával meg apjával, hogy San Franciscóban van, fiat 

szült, de a gyermek már nincs meg. Többet ki nem vallott volna akkor sem, ha tűzpróbával fenyegetik. 

Hazamenni még nem állt szándékában - meggondolni legalábbis nem gondolta meg -, mégis 

úgy érezte, ha a rokoni szálakat most összébb nem vonja, úgy elhalnak, mint a fák gyökerei a talajvíz 

alászálltával. 

Anyja nyomban válaszolt is postacímére, és könyörgött neki, hogy jöjjön haza Castle Rockba. 

Hétszáz dollárról szóló csekket is mellékelt a levélhez. Ahol Polly lakott Kelton halála óta, abban 

a bérkaszárnyában fullasztó volt a meleg, így aztán csomagolás közben meg kellett állnia egy 

pohár hideg vízre. S amikor megállt, meggondolta, hogy íme, anyja első füttyentésére - jó, könyör- 

- 100 -

gésére - hazakészül. Jól meg sem fordította fejében az elhatározást, pedig ez nagyobb dolog a bajok 

okozójánál, Paul Sheehan ijedt kis kukacánál. 

Így aztán leereszkedett keskeny ágya szélére, és meghányta-vetette. Végül levél kíséretében 

visszaküldte a csekket. A levél nem volt hosszú, mégis majd négy órájába telt, amíg megírta. 

Visszamennék én, de legalább belepróbálnék az otthoni életbe. Csak azt nem szeretném, ha 

régi csontokon állnánk neki rágódni megint - írta. - Magam se tudom, kezdhet-e az ember új életet a 

régi fészkében. De a szándék énbennem megvan. Azt ajánlanám azért, levelezzünk egy darabig. Teveled, 

Apuval. Úgy tapasztaltam, papíron háborúskodni nem olyan egyszerű - azért tapogatózzunk 

írásban előbb. 

Tapogatóztak is vagy fél évig, aztán 1973 januárjában egyszer csak ott állt Mr. és Mrs. 

Chalmers teljes úti díszében Polly ajtajában. A Mark Hopkins Szállóban foglaltak szobát, magyarázták, 

azzal a szándékkal, hogy Polly nélkül haza nem térnek Castle Rockba. 

Polly megtapogatta és alig bogozhatta szét hirtelen érzéseit. Dühös is volt a fensőbbséges 

szándékukért, kuncogott is az együgyűségén, de a vakrémület is kerülgette, hogy majd kiszedik belőle, 

amit leveleiben takargatott. 

Annyit engedett, hogy vacsorázni elmegy velük, többet nem. A döntés várhat. Apjától megtudta, 

hogy a Mark Hopkinsban csak egy éjszakára foglaltak szobát. Hát a szobafoglalást meg kell 

majd hosszabbítani, vélte Polly. 

Sokat akart velük beszélgetni, mielőtt a végső szót kimondja - folytatta volna a levelekben 

elkezdett tapogatózást. De első estéjükből egyetlen este lett. Polly akkor látta apját ép egészségben 

utoljára, s ezt az estét is viaskodásban töltötte vele. 

A levelekben megkerülhető régi sérelmek nyomban előkerültek, amint a pohár borukat megitták 

vacsora előtt. Előbb csak lángnyelvek csaptak fel itt-ott, de hamarosan tűzbe borultak mindhárman. 

Polly apja volt a gyújtogató, azzal a békítőnek szánt kijelentésével, hogy lánya a tapasztalataiból 

nyilván tanult, azért a legjobb lesz, ha fátylat borítanak a múltra. Mrs. Chalmers pedig szította 

a tüzet szeretetlen régi mézesmázosságával. Hová tetted a gyermeked, szívecském? Ennyit elárulhatnál. 

Nyilván a nővéreknek hagytad igaz? 

Polly jól ismerte szólamaikat. Apja az uralmát akarta helyreállítani. Mivel rendnek muszáj 

lenni bármi áron. Anyja szavából meg azt olvasta ki, hogy szeretete és érdeklődése kimerül a kíváncsiskodásban. 

S az ismerős szólamok a családi tűzfészek tehetetlen düheit idézték föl benne. 

A második fogás kellős közepén fölpattantak az asztaltól, s másnap Mr. és Mrs. Chalmers a 

lánya nélkül repült vissza Maine-be. 

Három hónapos szünet után újból elkezdődött a tapogatózás. Polly anyja írt először, és mentegetőzött 

a botrányba fúlt estéért. Viszont a hazatérést nem szorgalmazta. Polly meglepődött. Aggodalom 

költözött lelkének eddig ismereten zugaiba. Mintha anyja most tagadná meg! Önsajnálattal 

teli aggodalom volt ez, s elhatározásában sem ingatta meg. 

Magadat a legjobban Te ismerheted - írta anyja: - Apádnak is, nekem is nehezünkre esik elfogadni 

ezt az igazságot, hiszen a kislányunkat látjuk Benned mindketten. Apádat az is megrendíthette, 

milyen széppé, éretté serdültél. Kemény szavaiért se neheztelj. Nincs jól mostanában, a gyomra 

rendetlenkedik. Az orvos szerint az epehólyagjával a baj, s ha megműtik, ismét a régi lesz. Csak 

én nem hiszek neki. 

Békülékenyen válaszolt Polly is. Nem esett nehezére, mert újabban kereskedelmi tanfolyamra 

iratkozott, és hazatérésének terveit messze elodázta. Aztán 1975 vége felé táviratot kapott; nyerset 

és kurtát: APAAD RAAKBAN HALDOKLIK. GYERE HAZA. ANYAAD. 

Még éppen életben találta a bridgtoni kórházban. Polly szédült az időeltolódástól meg a feltörő 

régi emlékeitől. A portlandi reptértől Maine hegyes dombjai és lapos hegyei közt minden útkanyarulatban 

felötlött benne: Gyerekkoromban fordultam meg erre utoljára! 

Newton Chalmers különszobában feküdt, félálomban. Orrában csövek, félkaréjban csupa 

éhes gép. Három nappal később meghalt. Polly készült vissza Kaliforniába - szinte már haza! -, 

azonban négy nappal apja temetése után anyját döntötte le szívroham a lábáról. 

Polly maradt, és amíg anyját ápolta, az elkövetkező három és fél hónap során akárhányszor 

Norville-lel, a Debeza-Bálnák hidegkonyhájának szakácsával álmodott. Norville hozzáfordult ezekben 

az álmokban, és tetovált jobbja - SASNAK SAS A FIA, mondta a kar a szárnyát táró sas rajza 

- 101 -

alatt - a telefont nyújtotta. A rendőrség az, Polly. Veled beszélnének. A rendőrség az, Polly. Veled 

beszélnének. 

Anyja felépült, és már kezdett terveket szőni, hogy eladja a házat, és Pollyval együtt utazik 

Kaliforniába (Polly tudta, hogy üres beszéd ez, de nem zavarta anyját a tervezgetésben, hiszen 

ahogy benőtt a feje lágya, tapintatosabbá is lett), amikor jött a második szívroham. 1976 egyik hideg 

márciusi napján Polly ott állt a Homeland temetőben nagy-nagynénikéjével, Evelynnel, és az 

apja friss sírja mellé eresztett koporsót bámulta. 

Apja koporsóját egy kriptában helyezték el télre, amíg a föld fölenged, hogy eltemethessék. 

Tisztességes regényíró meg sem merne kockáztatni efféle véletleneket... Az történt, hogy Polly apját 

egy nappal azelőtt helyezték örök nyughelyére, hogy anyja is mellé került. Így aztán Newton 

Chalmers sírját föl sem hantolhatták még. Az elkapkodottság trágár képét látta Polly, amint a szeme 

anyja koporsójáról apjának friss sírjára vándorolt. Mintha csak azt várta volna anyám, hogy föld alá 

kerüljön az öreg, fordult meg a fejében. 

A rövid búcsúztató végeztével Evvie néni félrehívta. Polly egyetlen megmaradt rokona, a 

kóró vénlány férfifelöltőben és lehetetlenül vidám piros sárcipőben állt ott, cigarettával a szája sarkában. 

A hüvelykujjával szorított gyufafejet éppen akkor rántotta végig a skatulya oldalán, amikor 

Polly odalépett. Rágyújtott, jól leszívta a füstöt, aztán kifújta a fagyos tavaszba. Botját, a hajlított 

bükkfa suharcot - mert beletelt még három esztendő, amíg a város legidősebb polgárának kijáró 

díszbotot megkapta a bostoni Post-tól - közben a két térde közt tartotta. 

S most, hogy Polly a hajlított bostoni hintaszékében ült, amit az idős hölgy nyilván helyeselt 

volna, úgy számította, hogy Evvie néni nyolcvannyolc esztendős lehetett azon a tavaszon. Nyolcvannyolc, 

és úgy fújta a füstöt, akár a gyárkémény! Polly, igaz, akkor sem látta másnak, mint kislány 

korában, amikor Evvie néni kötényzsebének kifogyhatatlan készletéből cukorkát remélt. Távollétének 

évei során megváltozhatott sok minden Castle Rockban, de Evvie néni, az nem változott. 

- Hát lezajlott - állapította meg Evvie néni füstmarta hangján. - Bevette őket a föld. Apádat 

is, anyádat is. 

Pollyt majd lemosta a lábáról a könnyek árja. Azt hitte először, Evvie néni majd vigasztalni 

fogja, s a bőre borsózott jó előre a vénasszony keze érintésétől. Nem kívánta a vigasztalást. 

Kár volt a bőrének borsóznia. Evelyn Chalmers nem hitt a gyászolók vigasztalásában - sőt, 

Polly meggondolta később akárhányszor, hogy nem hitt ő talán a vigaszban sem. Akkor mindenképpen 

ott állt két piros sárcipője közt a botjával, fújta a füstöt, és várta, hogy Polly könnyeinek árja 

elapadjon. 

Amikor lezajlott a zokogás is, megkérdezte: - A porontyod... amelyik miatt akkora cirkuszt 

rendeztek... az meghalt, ugye? 

Polly maga lepődött meg a legjobban, hogy rábólint a kérdésre. Pedig milyen féltékenyen 

őrizte titkát! - Meg. Keltonnak hívták. 

- Szép név - mondta Evvie néni, majd olyan lassan fújta ki a füstöt, hogy az orrán mindjárt 

vissza is szívhassa. Lorraine Chalmers ezt a szokását nevezte „dupla élvezetnek”, és elfintorodott, 

valahányszor kimondta. -A szemedből láttam, amikor először látogattál meg hazaérkezésed után. 

- Tűz ütött ki a házban - magyarázta Polly, s mivel a kezében szorongatott papír zsebkendő 

megtelt, bedugta kabátja zsebébe, és öklével dörgölte a szemét tovább, mint az egyszeri kislány, aki 

elesett, és lenyúzta a térdét. - Alighanem az a fiatalasszony okozta a tüzet, akit a gyerek mellé fogadtam. 

- Hüm - mondta Evvie néni tudósan. Majd megtoldotta egy kérdéssel: - Megsúgjak valamit, 

Trisha? 

Polly biccentett, és mosoly futott át az arcán. Igazi neve Patricia volt őneki, mégis Pollyzta 

gyerekkorától mindenki. Csak Evvie néni nem. 

- A Kelton gyerek meghalt... De te élsz. - Evvie néni eldobta cigarettáját, és nyomatékul 

megkopogtatta Polly szegycsontját csontos mutatóujjával. - Te élsz. S az életeddel mihez kezdesz? 

Polly meggondolta. - Visszamegyek Kaliforniába - felelte végül. - Többet még nem tudok. 

- Kezdetnek megfelel. De elégnek nem elég. - S akkor olyasmit mondott, amit évekkel később 

leszögezett Polly is, amikor a Nyíresben vacsorázott Alan Pangbornnal: - Te nem vagy bűnös, 

Trisha. Idáig már eljutottál? 

- Nem... Nem is tudom. 

- 102 -

- Akkor nem. Pedig mehetsz addig bárhova, tehetsz bármit, választásod nem lesz. 

- Miféle választásom? - érdeklődött Polly zavartan. 

- Hogy a magad életét válaszd, arra nem lesz lehetőséged. E pillanatban úgy festesz, mint 

aki szellemeket lát. A szellemekben nem mindenki hisz, de én hiszek. Tudod-e, mik a szellemek, 

Trisha? 

Polly hangtalanul csóválta a fejét. 

- Szellemek azok, akik a múltjuktól nem szabadulhatnak - jelentette ki Evvie néni. – Ők járják 

a kísértetet. Nem ezek - lendítette karját a friss sírok fölött. - A holtak meghaltak. Ha eltemettük 

őket, jó helyen vannak. 

- Én úgy érzem... 

- Tudom - mondta rá Evvie néni. - De ők nem érzik. Anyád se érzi, unokaöcsém se. A porontyod, 

amelyik meghalt a távollétedben, az se. Értesz már? 

Polly, ha nem is értette, kapiskálta. 

- Helyesen teszed, ha itt maradni nem akarsz... Még most így a jobb. Menj vissza, vagy nézz 

ki újabb várost... Salt Lake-et, Honolulut, Bagdadot. Akármelyiket. Egykutya, mert előbb-utóbb 

visszajössz úgyis. Az arcodról látom, a járásodból, a beszédedből, a szemed szűkűléséből. Ahogy 

idegennel szóba elegyedsz, abból. Castle Rockot teneked teremtették, te pedig Castle Rocknak termettél. 

Azért semmi oka a sietségnek. „Fújjon a szél, amerre akar” - mondja az Ige. Hanem ahová 

fúj, oda élve juss, Trisha. Ne kísértetnek. Mert akkor maradhatsz itt is. 

A vénasszony botja fejére támaszkodva nézett el a temető fölött. 

- Van ennek a nyomorult városnak kísértete elég - állapította meg. 

- Megpróbálok élni a jó tanáccsal. 

- Tudom. Benned lakik a próbálkozás is. - Evvie néni aprólékosan végigjártatta a szemét 

Pollyn. - Szemrevaló gyerek voltál, szeretetre méltó. De szerencsés, az sose. Hiába, a szerencse a 

bolondoké. Mást nem is remélhetnek a boldogtalanok. Úgy látom, megmaradtál szemrevalónak és 

szeretetre méltónak. Hát ez a fontos. Boldogulsz, azt hiszem. - Aztán sietősen odavetette: - Szeretlek 

ám, Trisha Chalmers. Szerettelek mindig. 

- Én is magát, Evvie néni. 

S ahogy öregek és fiatalok az érzéseiket mindig kimutatták egymás iránt, óvatosan összeölelkeztek. 

Polly aztán elnézte, hogyan nyúlkál Evvie néni a zsebébe, mert azt hitte ennyi év múltán 

most ered el a könnye először. De nem eredt. Evvie néni nem zsebkendőt halászott ki a zsebéből, 

hanem egyetlenegy szem csomagolt savanyúcukorkát. Mint akkoriban, amikor hajfonat verte Polly 

Chalmers matrózblúzát. 

- Szereted-e még? - kérdezte vidoran. 

Szürkülni kezdett. 

Polly fölült a hintaszékben. Majdnem elaludt, s most megütötte a kezét. Fájdalom villáma 

hasított a karjába, s ahogy a fájdalom tompult, helyébe a rosszat ígérő zsibongás költözött. Keserves 

lesz, mondta a zsibongás. Vagy ma éjjel, vagy holnap, de nagyon keserves lesz. 

Ne azzal törődj, amin nem változtathatsz, Polly. Változtass egyetlen dolgon, amit megtehetsz. 

Mondd el Alannek az igazat Keltonról. Miért őrződ ezt az egy kísértetet? 

Más hang is kélt benne erre a szóra - ijedt, dühös, idegbajos hang. A büszkeség hangja, gyanította 

Polly. Maga csodálkozott, milyen riadtan tiltakozik, hogy az ő múltjában ne áskáljanak... Se 

Alan, se más! Hogy az ő gyermekének rövidke életét és szörnyű halálát nyelvére ne vegye a város. 

Ne bolondozz, Trisha - hallotta Evvie néni hangját. Evvie néniét, aki napjainak végeztéig 

dupla élvezettel fújta a füstöt. - Mit számít, ha Alan megtudja, hogyan halt meg Kelton? Vagy akár 

az, hogy a vén pletykafészkek Lenny Partridge-től Myrtle Keetonig mind megtudják? Azt hiszed, törődik 

még a kocáddal valaki, te buta liba? Ne legyezgesd a hiúságod. Lejárt szenzáció az, Nannél 

második kávét erre nem rendelnek már. 

Meglehet... Csakhogy neki a szenzáció halálig szóló. Az övé, akár ő maga - nem anyjáé, 

nem apjáé, nem Paul Sheehané. Az a rémült és magányos lány vette birtokba magamagát, aki a bugyiját 

esténként két kezével mosta a rozsdás konyhai leöntőbe, mivel három bugyija volt csak – az a 

- 103 - 

13

lány, aki naponta rettegett, hogy a szája széle vagy az orra pállik. Az a lány, amelyik a világítóudvarra 

tekintő ablakába könyökölt, bámult, majd a karjára eresztette forró homlokát, és sírt... Ez a 

leány az övé. S az emléke is, hogy Kelton éjjelek éjjelén az ő csöpp mellét szívja, ő meg papírfedelű 

regényt olvas, míg a város dimbes-dombos utcáit szirénaszó szaggatja - az ilyen emlékgomolyagok 

az övéi mind. Elsírt könnyei, hallgatásai, párás délutánjai a büfében, amíg Norville olasz keze és 

orosz ujjai elől szökdösött, különbékéje a leányanya szégyenével, méltósággal vívott kenyérharca - 

az övé, nem pedig a városé! 

Nem arról a szó itt, Polly, hogy a város mit követel magának. Nálam jobban tudod. A kérdés 

csakis, hogy Alannel mit kell megosztanod. 

A fejét ingatva billegett a hintaszékben, és nem tudta maga sem, mi ellen tiltakozik. Olyasmi 

járhatott a fejében, hogy ennyi hajnalig való virrasztást nem dobhat oda vívódás nélkül. Idővel elmond 

Alannek mindent. Nem hitte, hogy a titkait megtarthatja idáig is... De megosztásuk ideje 

nincs még itt. Kivált akkor nincs, ha a keze azt tudatja, hogy az elkövetkező napokban másra gondolni 

sem igen bír majd, 

A telefon csöngeni kezdett. Alan lesz. Megjött a járőrözésből. Hogyléte érdekli. Polly fölkelt, 

és odalépett a telefonhoz. Óvatosan, két kézzel emelte a hallgatót, és azzal az elszánt szándékkal, 

hogy olyasmit mond csakis, amit Alan szívesen hallana. Közben Evvie nénivel is huzakodott, 

mert a hangjából azt értette: gyerekes viselkedés, rossz vége lehet. Polly gorombán lerázta ellenvetéseit: 

- Halló? - szólt a kagylóba vidáman. - Szervusz, Alan! Hogy vagy?... Akkor jó. 

Mosolyogva hallgatott egy darabig, de ha akkor kinéz a hall tükrébe, sikoltozásra kész aszszonyt 

lát. Szerencsére nem leste a tükörképét. 

- Megvagyok, Alan - válaszolta. - Jól megvagyok. 

Ideje lett volna már indulni az ügetőre. Legfőbb ideje. 

- Adj neki - suttogta Danforth Keeton, és a veríték olajosan ragyogott az arcán. - Adj neki! 

Hadd szóljon! 

A Befutó fölé görbedt. Lesöpört íróasztaláról mindent, hogy a játéknak helyet teremtsen, 

úgy gyötörte naphosszat. Végigjátszott vagy tizenkét derbyt a Kentucky Derby negyven esztendejéből 

úgy, hogy az indult lovak nevét akasztotta a játék lovakra Mr. Gaunt tanácsa szerint. És csodák 

csodája! Elsőnek azok az ólomlovak futottak be, amelyek a derbygyőztesek nevét kapták! Futamról 

futamra. Ámulatából nem is eszmélt késő délutánig, hogy a rég lefutott versenyek helyett játszhatná 

akár a lewistoni ügető esti futamait. 

Ebben a játékban pénz rejlik! 

Eszmélésének órájáig ott hevert a lewistoni Daily Sun a keze ügyében széthajtatlan. S az újságtól 

jobbra a jegyzőkönyvéből kitépett lapon Keeton szélfútta szarkalábjaival ez: 

14 

első futam: 

második futam: 

harmadik futam: 

negyedik futam: 

ötödik futam: 

hatodik futam: 

hetedik futam: 

nyolcadik futam: 

kilencedik futam: 

SOVÁNY JOLÁN 

DELFIN-FILÉ 

TAMMY NYILA 

SZÉDÜLET 

NETENE 

SZERTELEN 

CASCÓNÁL JOBB 

KISÖCSÉM 

TIKO-TIKO 

Danforth Keeton délután ötkor indította az este utolsó futamát. A lovak nagy fogaskerékkattogással 

száguldoztak a pályán. Egyikük hat hosszal vezetett, és messze a többi előtt jutott célba. 

Keeton fölkapta az újságot, és ellenőrizte az esti futamokat. Szinte megdicsőülten ragyogott 

a képe. - Malabar! suttogta, és megrázta az öklét. A benne ragadt ceruza úgy szállt el a saroknak, 

akár a dárda. - Malabar! Harminc az egyhez! Legalább! Malabar! Ez lesz az! 

- 104 -

Lihegve firkantotta föl jegyzetfüzetének lapjára, majd öt perc múltán összerakta és szekrényébe 

zárta a játékot, Cadillacjébe vágódott, és indult Lewistonba. 

KILENCEDIK FEJEZET 

Vasárnap reggel háromnegyed tízkor Nettie Cobb a kabátjába bújt és sietősen begombolta. 

Arcán elszántság tükröződött. Kinn állt a konyhában, és Fogdmeg úgy nézett fel, mint aki tudja, 

hogy a gazdi ezúttal áll a szavának. 

- Állok igenis - mondta neki Nettie. Fogdmeg nyomatékul koppantott farkával. 

- Finom sonkás tésztát főztem Pollynak, és elviszem neki. A lámpaernyőm kinn a tálalószekrényben. 

Tudom azt is, hogy bezártam, nem kell visszajönni és próbálni körömmel. Itt a fejemben, 

hogy bezártam. Engem nem tart rabsorban egy veszett polyák a tulajdon házamban! Ha meglátom 

az utcán, majd beszélek a fejével! Megmondtam neki! 

Ki kellett mennie már a házból, ő tudta a legjobban. Két napja itt rostokol, s ha még halasztja, 

annál rosszabb. Ha ül csak az elsötétített nappaliban, a redőnyt fölhúzni is nehezére esik majd 

egy idő múltán. Csontjaiban érezte a visszatérő régi rémületet. 

Így aztán felserkent reggel jókor - ötkor! -, megfőzte finom sonkás tésztáját Pollynak, ahogy 

ő szerette, parajjal és gombával. Gomba ugyan üvegben eltett került csak, mert a vásárcsarnokba 

kimenni nem mert tegnap délután. Hanem a tészta így is igen finomra sikerült. Fazekát a konyhaszekrényre 

állította, és letakarta alufóliával. 

Most a kezébe fogta, és feszesen átvonult vele a nappalin, közben oktatta Fogdmeget: - Jó 

fiú légy! Egy óra, és itt vagyok! Ha ugyan Polly kávéval nem kínál. Mert akkor több idő beletelik. 

De énnekem semmi bajom nem lehet, érted? Se bajom, se gondom. Én nem nyúltam egy ujjal a veszett 

polyák lepedőihez. Azért ha ő talál egy ujjal hozzánk nyúlni, csúnya világ lesz! 

Fogdmeg szigorú vakkantással jelezte, hogy mindent megértett. 

Nettie megnyitotta a ház ajtaját, kipillantott, de nem látott semmit. A Gázló utca éppoly elhagyatott 

volt, mint a kisvárosi utcák vasárnap délelőtt bárhol. Messziről az egyik harangszó Rose 

tiszteletes baptistáit hívta istentiszteletre, a másik Brigham atya katolikusait. 

Nettie összeszedte minden bátorságát, és kilépett a vasárnapi verőfénybe. A fazék sonkás 

tésztát leállította a lépcsőre, behúzta az ajtót és bezárta, végül a kapukulccsal keskeny piros csíkot 

szántott az alsókarjára. El is gondolta, amikor a fazékért lehajolt: Most ha eljutsz egy félsaroknyira, 

ne fogj neki képzelődni, hogy nem zártad be az ajtót! Mert bezártad. A sonkás tésztát is letetted, 

hogy jól bezárhasd. De ha még ezt sem hiszed, nézd meg a karodat, s majd eszedbe jut, hogy megkarcoltad 

a kapukulcsoddal... De már azután, hogy a házat bezártad! S ha ezekről el nem felejtkezel, 

lesz miben megnyugvást találnod, amikor elfog a kétség. 

Jó volt végiggondolni, kivált a kapukulcs pompás ötletét. A piros csík kézzelfogható elvégre. 

Két nap és két éjszaka vergődése után Nettie csakugyan megkönnyebbült. Fölvetett fővel lépdelt 

a járdán, s száját úgy összeszorította, hogy szinte eltűnt az arcában. Kocsibehajtójáról kilépve persze 

szétnézett először, nem látja-e a veszett polyák kis sárga kocsiját valamerre. Mert ha látja, odaáll 

elébe, és megmondja szemébe a veszett polyáknak, hogy őt hagyja békén. De a kocsinak híre 

nem volt. Csupán egy narancsszínű régi dobozkocsi állt az útfélen, az is üresen. 

Helyes. Nettie eleredt Polly Chalmers háza felé, majd amikor kétségei elfogták, emlékeztette 

magát, hogy lámpaernyője bezárva, Fogdmeg őrködik, a bejárati ajtó zárjára kétszer ráfordította a 

kulcsot. Melynek hiteléül a vörös csík az alsó karján. Csak rá kell nézni. 

Így hát Nettie lépdelhetett peckesen. A sarkon úgy fordult be, hogy vissza sem nézett. 

Amint a lüttyő Nettie eltűnt a sarkon, Hugh Priest fölült a narancsszínű városi dobozkocsi 

kormánya mögött. Reggel hétkor hozta ki a kihalt városi járműtelepről, megállt vele Nettie házánál, 

1 

2 

- 105 -

majd végigdőlt az ülésén, úgy várta Nettie távozását. Most üresbe tette a sebváltót, és lassan, zajtalanul 

begurult házának behajtóján. 

Nem álmából riasztotta Pollyt a kapucsengő, hanem valami sűrű szendergésből, amit inkább 

lehetett volna kábítószeres lidércnek nevezni. Fölült ágyában, és arra ocsúdott, hogy pongyolában 

van. Mikor is bújt bele? Egy pillanatig nem emlékezett, mikor, és ettől megrémült. Aztán megvilágosodott 

minden. A várt fájdalom megérkezett időre. Köszvényének történetében rosszabbat nem 

ért. Ötkor verte fel. Akkor kiment pisilni, és azt kellett tapasztalnia, hogy még vécépapírt se bír levenni 

a tekercsről. Akkor kapott be fájdalomcsillapítót, akkor bújt pongyolába, és akkor ült ki a hálószoba 

ablakába, hogy megvárja a fájdalomcsillapító hatását. Ott ültében álmosodhatott el valamikor, 

és visszafeküdt az ágyba. 

Keze olyan volt, akár a hasadozásig égetett cserép. Forrósággal is, hideggel is támadta a kín. 

Mélyről, mintegy mérgezett huzalok hálózatán. Kétségbeesetten emelte égnek két elformátlanodott, 

szerencsétlen kezét, mikor a kapucsengő másodszor megszólalt, és tehetetlen sikkantás tört ki belőle. 

Úgy is ment ki a lépcsőfordulóra, hogy a kezét, mint az édességért kunyeráló kutya, maga 

elé tartotta. - Ki az? - kiáltott le. Hangja álmosan rekedt volt, szája íze olyan, mintha meghívók százaira 

nyalt volna föl bélyeget. 

- Nettie az! - érkezett a válasz. - Jól vagy, Polly? 

Nettie... Mi az isten csudáját keres itt vasárnap hajnalban? 

- Jól vagyok! - kiáltotta vissza. - Csak valamit kapok magamra! Gyere be a kulcsoddal, szívem! 

S amikor Nettie kulcsát csikordulni hallotta, visszasietett a hálószobába. Rápillantott az órára 

az ágyánál álló asztalon, és megértette, hogy a hajnal, az elmúlt jó pár órával. Nem is azért sietett 

ő vissza, hogy magára kapjon valamit. Pongyolája megfelel Nettie-nek. Hanem fájdalomcsillapítóra 

van szüksége! Nem is volt még életében ennyire. 

Maga sem tudta, mennyire gyötri a köszvény, amíg meg nem próbált fájdalomcsillapítót 

csippenteni a kandalló szélén álló kis üvegtálból. A tálért még csak felnyúlt valahogy, de a benne 

lévő kapszulákat megfogni nem bírta. Ujjai olyanok voltak, mint az olaj híján megszorult gépalkatrészek. 

Minden akaratát összeszedte, és újra vállalkozott, de csupán fájdalmasan esetlen mozdulatokra 

telt az igyekezetéből. Meg csalódott motyogásra. 

- Polly! - szólt fel Nettie a lépcső aljáról aggodalmasan. A Castle Rock-iak minősíthetik zavarosnak, 

gondolta el Polly, azonban ha az ő állapotát kell megítélni Nettie-nek, helyén az esze. 

Persze bútordarabja a háztartásnak, meg ragaszkodik is hozzá, azért nem lehet az orránál fogva vezetni... 

- Polly! Jól vagy te, mondd csak? 

- Mindjárt lemegyek, szívecském! - kiáltotta vissza Polly buzgónak szánt hangon. De amint 

a kezét kiemelte az üvegtálból, majd fölébe hajolt, az jutott eszébe: Kedves Jóisten, ne engedd, 

hogy följöjjön! Ne engedd, hogy meglássa! 

Belenyomta a képét az üvegtálba, akár a kutya, ha lafatyolna, majd beleeresztette a nyelvét. 

Rémület, kín, szégyen fakóvörös színei ereszkedtek rá. Rányomta nyelvét az egyik kapszulára, amíg 

hozzá nem tapadt, s akkor a szájába szippantotta - nem úgy, mint a kutya, inkább mint a hangyaevő. 

S amint a kapszula megindult szárazon lefelé a nyelőcsövén, ismét elgondolta: mindent 

megadnék, hogy szabaduljak. Mindent. Bármit. 

Hugh Priest nemigen szokott álmodni. Inkább ájulás volt az elalvása is mostanában. Hanem 

a múlt éjjel álmodott, nem is zöldséget. Mindent tudatott vele az álom, amit tudnia kellett ahhoz, 

hogy cselekedhessen. 

3 

4 

- 106 -

Álmában konyhaasztalánál ült, sört ivott és A század végeladása című vetélkedőt nézte. S 

amit ott kiárusítottak, az mind megtalálható volt a Hasznos Holmikban. Csakhogy a vetélkedők füléből 

meg a szeme sarkából vér csordult. Nevettek közbe-közbe, de rémültnek látszottak mind. 

Majd eltemetett hang kezdett kiáltozni: - Hugh! Hugh! Erissz ki, Hugh! 

A szekrény felől jött a hang. Hugh odalépett, és azzal nyitotta az ajtaját, hogy leteríti, akárki. 

De a szekrényben nem rejtőzött senki. A szokásos felfordulást látta, cipőket, sálakat, kabátokat, 

horgászbotot meg a két puskát. 

- Hugh! 

Hugh fölnézett. A hang a fölső polcról jött. 

Hát a rókafark szólt őhozzája! Azt is megismerte mindjárt, kinek a hangján: Leland Gaunt 

szólt belőle. Leemelte a puha pamacsot, ezt a magánakvaló selymes-gyapjas gomolyagot. 

- Köszönöm, Hugh - sóhajtotta a rókafark. - Fullasztó odafönn. Ráadásul ott felejtetted a régi, 

büdös pipádat is... hőj! 

- Más helyet parancsolsz? - érdeklődött Hugh. S most emlékezett, mekkora bárgyúságnak 

ítélte, hogy rókafarkkal társalog. 

- Nem... Kezdem megszokni. Hanem teveled beszédem van. Tennivalód van, emlékszel? 

Megígértél valamit. 

- A lüttyő Nettie-t, igen - válaszolta Hugh. - Ki kell babrálnom a lüttyő Nettie-vel. 

- Ez az - mondta a rókafark. - Méghozzá reggelre kelve első dolgod lesz. Azért figyeljél. 

Hugh figyelt. 

A rókafark elmondta, hogy Nettie nem lesz odahaza, csak a kutyája. Most azonban, hogy 

Hugh élő valójában állt Nettie házának az ajtaja előtt, úgy döntött mégis, ajánlatos lesz bekopognia. 

Meg is tette, de bentről nem hallott egyebet, mint kaparászást a hajópadlón. Kopogott még egyszer 

a biztonság kedvéért. Válaszul egyetlen szigorú vakkantást kapott. 

- Te vagy az, Fogdmeg? - szólt be Hugh. A rókafarktól megtudta a kutya nevét. Hugh-nak 

tetszett. Még akkor is, ha a gazdája bolondabb, mint aki az ajtóféllel elszalad. 

Hallott megint egy vakkantást, de már nem olyan szigorút. 

Hugh kulcskarikát emelt ki vadászzekéjének mellzsebéből, és megnézte. Gyűjtött kulcsot 

mindenfelé, amióta az eszét tudta, de került a karikára négy hosszú szárú álkulcs is. Ezeket próbálja 

majd végig. 

Körülnézett még egyszer, és amikor látta, hogy az utca éppoly néptelen, mint ideérkeztekor, 

nekilátott. 

Amikor Nettie meglátta Polly püffedt arcát, beesett szemét, mardosó kétségei nyomban eloszlottak. 

Polly kezére sem kellett néznie, hiszen emelte az mellmagasságba - sajgott ilyenkor iszonyúan, 

ha le találta engedni. 

A sonkás tésztát minden teketória nélkül lecsapta egy asztalkára a lépcső aljában, de ha kiborult 

volna, Nettie nem méltatja most egy pillantásra sem. Castle Rock idegbajnokából - aki az utcákon 

úgy oson, mintha valami gonosztett helyszínét hagyná ott, holott csak a postára igyekszik - 

Polly Chalmers leghasznosabb Nettie je lett. 

- Gyere csak a nappaliba - szólt rá Pollyra tárgyilagosan. - Mindjárt hozom a hőkesztyűt. 

- Semmi bajom, Nettie - tiltakozott Polly erőtlenül. - Bekaptam egy fájdalomcsillapítót, és 

remélem, néhány percen belül... 

Nettie azonban már átkarolta, és betámogatta a nappaliba. - Mit tettél a kezeddel? Ráfeküdtél? 

Rajta aludtál? 

- Nem, arra fölébredek... Csak... - Zavartan, ijedten nevetgélt. - Csak fáj. Tudtam, hogy ma 

rossz napom lesz, de ilyen rosszra nem készültem. Mit használ a hőkesztyű ilyenkor! 

- Olykor használ. Megtörtént már. Ülj csak le szépen. 

Nettie nem tűrt ellentmondást. Állt Polly mellett, amíg le nem huppant az egyik degeszre 

kárpitozott székre. Akkor leszaladt az alsó fürdőszobába a hőkesztyűért. Polly nem próbálkozott 

vele már egy éve, Nettie mégis megmaradt a hőkesztyű gyógyerejének babonás tiszteletében. Alan 

egyszer azt mondta, hogy gyógyírnak tekinti, mint más a gyenge tyúklevest, s ezen összenevettek. 

- 107 - 

5

Polly úgy nyugtatta kezét a szék karfáján, mint két megkövesedett uszadékfát, és vágyakozón 

pillantott át a szoba sarkába, arra a heverőre, ahol Alannel szeretkeztek péntek este. Akkor bezzeg 

nem fájt a keze! Mintha ezer év távolába került volna az a péntek este. S ekkor jutott eszébe, 

hogy a világ talán foroghat a szerelem körül, mégis milyen tünékeny, milyen kérészéltű! Úgy tetszik, 

a teljes világrend mégis inkább a szenvedők jajkiáltásainak fényes üvegtengelyén sarkallik. 

Jaj, te bolondos heverő, sóhajtotta. Jaj, te üres heverő, mi hasznom belőled? 

Nettie megjött a két hőkesztyűvel. Szigetelt huzalokkal fölszerszámozott, vattával kitömött, 

varrógéppel megnyargalt alkalmatosságok voltak ezek. A balból fehéren kígyózott elő a dugófejű 

huzal. Polly fedezte fel a hirdetését a Háztartásunk című lapban, és érdeklődött felőle a Köszvényesek 

Országos Alapítványának díjtalan telefon-tanácsadójától. A válasz az volt, hogy olykor enyhít a 

fájdalmon. Mikor aztán Van Allen doktornak mutatta a hirdetést, az elcsépelt bölcsességet hallotta 

ismét: „Ártani nem árt.” 

- Én azt hiszem, te Nettie, hogy néhány percen belül úgyis… 

- ...jobban leszel - fejezte be a mondókáját Nettie. - Persze hogy jobban. Mivel a kesztyű segít. 

Tartsd a kezed. 

Polly beadta a derekát, Nettie pedig kifeszítette a kesztyű torkát, és annyi érzéssel csúsztatta 

rá a kezére, ahogy a bevetésre induló harci repülőgépek rakodói csúsztatják be a bombákat a helyükre. 

Érzéssel, szakértelemmel és részvevőn. Polly nem hitte, hogy használ, de már Nettie figyelme 

is foganatosnak bizonyult. 

Nettie végül térdre ereszkedett, és a huzal végét benyomta a szék mellé húzott padlódugaszba. 

A kesztyű zümmögni kezdett, száraz melegének első kacsai ráfonódtak Polly kezére. 

- Jó vagy énhozzám, tudod-e? 

- Jóság nem telik éntőlem - mentegetőzött Nettie rekedten, s a szeme fénye könnyesen megtört. 

- Azt is tudom, hogy a dolgodba ártakoznom nem illik, mégis megmondom, hogy a kezeddel 

tenni kellene már valamit. Ez így nem mehet tovább. 

- Tudom, drágám, tudom. - Polly próbálta pangó lelkét megmozgatni. - Miért jöttél, mondd 

csak, Nettie? Ha nem azért, hogy pirítóst tégy a kezemből? 

Nettie képe felderült. - Főztem neked sonkás tésztát! 

- Sonkás tésztát? Miért fáradtál? 

- Mert ma te nem állsz oda főzni, de még holnap se! Eláll a hűtőszekrényben. 

- Köszönöm. 

- Szívesen főztem, s még áldom az eszemet most, hogy a kezed látom. - Kiperdült a hall ajtajába, 

és az arcán napsugár söpört végig. Polly megfigyelhette volna, milyen nyúzott, ha nincs elfoglalva 

a maga bajával. - Maradj ott a fenekeden! 

Polly mindkettőjük meglepetésére elnevette magát. - Maradnom kell. Fogságba ejtettél! 

A konyhában nyílott, majd zárult a hűtőszekrény, amint Nettie beletette a sonkás tésztáját. - 

Tegyek föl kávét? - szólt be a nappaliba. - Egy csészére valót szívesen megosztanék veled. 

- Az jó lesz - szólt ki Polly. A kesztyű hangosabban zümmögött, és forróságot gerjesztett. S 

vagy ez segít, vagy a fájdalomcsillapító... Nem úgy, mint az, amit ötkor vett be... A kettő együtt leginkább, 

gondolta el Polly. - De ha sietned kell haza, Nettie... 

Nettie megállt az ajtóban. Kötényét már elővette a kamrából, és maga elé kötötte. Régi bádog 

kávésfazekat tartogatott a kezében. Az új automata Toshiba kávéfőzőtől irtózott. De meghagyta 

neki Polly is, hogy a bádogfazékban főtt kávé ízletesebb. 

- Nincs hova sietnem. Otthon se jobb, mint itt - mondta Nettie. - A házat különben is jól bezártam, 

és Fogdmeg őrködik. 

- Méghozzá szigorúan- mosolygott Polly. Ismerte Fogdmeget jól: nyomott vagy tíz kilót, és 

a hátára fordult egy kis vakargatásért postásnak, villanyóra-leolvasónak, házaló ügynöknek. 

- Már csak békémet hagy - motyogta Nettie. - Megmondtam neki a magamét. Azóta nem látom. 

Nem is hallok felőle. Hát talán megértette, hogy nem tréfálok. 

- Kinek mondtad meg a magadét? Miről? - tudakolta Polly, de Nettie már odébbállt a konyhába, 

Pollyt pedig a kesztyű fogságra kárhoztatta. S mire Nettie előkerült a kávéval, Pollyt a 

Percodan annyira ködbe borította már, hogy Nettie motyogásáról meg is feledkezett... Ami nem volt 

csoda, hiszen motyogott Nettie eleget. 

- 108 -

Nettie tejszínt és cukrot tett Polly kávéjába, majd úgy tartotta elébe a tálcát, hogy a csészéből 

szürcsölhessen. Szó került köztük erről-arról, majd az új üzlet került terítékre. Nettie újból elmesélte 

a lámpaernyővásár történetét, csak nem olyan lélekszakadva már és nem akkora részletességgel, 

mint életének e jeles eseményéhez illett. Polly ezen sem lepődött meg, csupán eszébe juttatta 

Mr. Gaunt tortatartóban küldött levelét. 

- Majd elfelejtem... Mr. Gaunt kért, hogy nézzek be hozzá ma délután. Azt írta, talált hasznos 

holmit nekem valót is. 

- Csak nem mész el így? Ezzel a kézzel? 

- De talán elmegyek. Egy kicsit mintha használna mégis ez a kesztyű. És valamit csak kell 

tennem? - nézett Nettie-re szinte könyörgőn. 

- Hát... igaz is. - Nettie-nek ötlet motozott a fejében. - Te! Mi lenne, ha benéznék hozzá hazafelé, 

és megkérném, jöjjön el hozzád! 

- Jaj, Nettie... Kerülő az neked! 

- Egy-két sarok. - Nettie bájosan ravasz oldalpillantást vetett Pollyra. - Különben is, hátha 

akadt valami festettüvegféléje megint. Nemigen futná már rája, igaz, de Mr. Gaunt nem lát a zsebembe, 

s amit kínál, azt megnézhetem ingyért is, nem igaz? 

- De hogy idehívjad... 

- Elmondom neki, milyen állapotban vagy - fejtette ki Nettie határozottan, és már rakta is 

vissza a tálcára a kávéskészletet. - Üzletemberek vállalkoznak árujuk házi bemutatására. Azzal is 

kelendőbbé teszik. 

Polly kuncogva hallgatta. - Tudod, milyen más vagy itt nálam? 

Nettie meglepetten bámult rá. - Mármint én? Más? 

- Te bizony. 

- Hogyhogy? 

- A javadra változol. De nem is magyarázom. Ha a kezem nem rosszabbodik, igenis kimegyek 

a házból délután. Azért, ha véletlenül mégis elnéznél a Hasznos Holmik felé... 

- Elnézek. - Nettie szeméből gyatrán leplezett elszántság sütött. Tulajdon ötlete megtetszett 

neki, nem is szabadulhatott tőle már. S hogy Polly kedvére tesz, az meg éppen nekibátorította. 

- ...s ha Mr. Gauntot benn találod, add neki meg az itthoni telefonomat... és ha csakugyan 

megtalálta azt a kedvemre való holmiját, akkor kérd meg, hogy szóljon ide. Megtennéd? 

- De mennyire! - fogadkozott Nettie. Azzal fogta a tálcát és kivitte a konyhába, odakinn lekanyarította 

a kötényét, a kamra ajtajára akasztotta, és visszament a nappaliba, hogy levegye 

Pollyról a kesztyűt. Addigra már kabátban volt. Polly ismét megköszönte fáradozását - nem csupán 

a sonkás tésztával. Sajgott a keze kegyetlenül, de az ujjait mozgatni tudta már. 

- Szívesen, bármikor - mondta Nettie. - És igenis jobb színben vagy, tudd meg. Visszatér beléd 

az élet. Hogy megijedtem, amikor megláttalak! Volna még tennivaló a számomra itt? 

- Más nincsen. - Polly a kesztyűtől forró két kezébe fogta Nettie kezét. - Boldog vagyok, 

hogy eljöttél. 

Ha Nettie nagy ritkán elmosolyodott, a mosolygás elborította arcát. Borús reggelen tör ki a 

nap a felhők mögül így. - Szeretlek, Polly. 

- Én is, Nettie - felelte Polly meghatottan. Nettie kifordult a házból. Polly utoljára látta. 

Nettie Cobb ajtózára nem volt bonyodalmasabb a cukrosdobozénál. Hugh némi babrálás 

árán megnyitotta az első álkulcsával. 

Benn fehér mellényes, zsömlyeszínű kiskutya ült a napfényben. Egyet vakkantott szigorúan, 

amint Hugh nagy árnyéka rávetődött. 

- Akkor te leszel a Fogdmeg - állapította meg Hugh halkan, és a zsebében kotorászott. 

A kutya megint vakkantott egyet, azzal a hátára fordult, és szétvetette a négy lábát. 

- Helyes vagy, tudod-e - mondta Hugh. Fogdmeg farka csonkja nyilvánvaló helyesléssel dobolt 

a hajópadlón. Hugh becsukta az ajtót, és leguggolt. Egyik kezével megkereste a kutya mellkasának 

jobb felén azt a kényes helyet, amelyik valahogyan a hátsó jobb lábával van kapcsolatban. 

- 109 - 

6

Amint megtalálta, Fogdmeg rugódozni is kezdett. Hugh svájci kincstári bicskáját kotorta elő a másik 

kezével. 

- Látod, milyen helyes vagy? - hízelgett Fogdmegnek. - Látod, látod! 

Elhagyta a kutya vakargatását, és cédulát húzott elő az inge zsebéből. Hugh mindjárt ébredése 

után nekiült a konyhaasztalnál reggel, és iskolás macskakaparásával ráírta az utolsó szóig, amit a 

rókafark mondott: 

Az én tiszta lepedőimet senki büntetlen össze nem feni! 

Megfizetsz érte, megmondtam! 

Kinyitotta a svájci bicska dugóhúzóját, és a cédulát rátűzte, majd rázárta a markát a bicska 

nyelére úgy, hogy a dugóhúzó a mutatóujja meg a középső ujja közül állt ki. Azzal visszafordult a 

hátán fekvő és kéjesen hengergő Fogdmeghez. Aranyos vagy, gondolta. Fogdmeg vidáman pislogott 

Hugh-ra. 

- Az ám! Hát láttak már ilyen aranyost! Még ilyet! - Hugh birizgálni kezdte megint, s Fogdmeg 

a két hátsó lábával biciklizett hozzá. - Az ám! Csakhogy tudod-e, énnekem mim van? Énnekem 

rókafarkom van, tudod-e? 

Hugh a kutya jobb mellkasának csöcse fölé emelte a dugóhúzóra fűzött cédulát. 

- És tudod, mit? Az a rókafark az enyém is marad! 

Azzal lesújtott a jobb kezével. Birizgáló bal keze lefogta a kutyát addig, amíg a dugóhúzón 

hármat csavarintott. A fröcskölő meleg vér beborította mind a két kezét. A kutya megvonaglott, és 

elnyúlt a padlón. Egyetlen szigorú vakkantás sem telt már tőle. 

Hugh szíve súlyosakat döndült, amint fölkelt mellőle. Tette láttán émelygés fogta el. Nettie 

akár lüttyő, akár nem, senkije nincsen. Hát ő most, úgy lehet az utolsó barátját pusztította ki e világból. 

Véres kezét az ingébe törölte. A folt alig látszott meg a sötét színű gyapjún. De szemét nem 

bírta levenni a kutyáról. Ez az ő műve. Megtette, igen. Mint az álomjáró. Maga is alig hitte. 

Az a belső hang, amelyik olykor az Anonim Alkoholisták felől prédikált neki, újból megszólalt: 

- Még idővel el is hiteted magaddal, hogy lehetséges az ilyesmi. Nem álmodban cselekedtél te, 

faszikám. Tudtad te jól, mit teszel. 

És mivégre. 

Vakrémület futott át rajta. Menekülnie kell innét! Hátrálni kezdett a hallból, és rekedten fölkiáltott, 

amint a bejárati ajtóba ütközött. Maga mögé nyúlt, úgy tapogatta a kilincset. Nagy sokára 

megtalálta, lenyomta, és kisuttyant a lüttyő Nettie házából. Riadtan pillantott körül, mintha azt várta 

volna, hogy összeröffen a ház előtt a fél város, s néznék őt komoran, akár a bírái. De nem látott 

senkit, csak egy gyereket, aki az utca végének kerekezett. Hűtőtáska állt félrefordulva kerékpárjának 

hátsó kosarában. Hugh Priestre egy pillantást nem pazarolt, amint elszelelt mellette... Utána a 

harangszó maradt csak... Most a metodistákat hívta. 

Hugh lesietett a behajtón. Intette magát, hogy lassan a testtel, de ügetett bizony a dobozkocsihoz. 

Reszkető kézzel nyitotta, behuppant a kormány mögé, és megcélozta a slusszkulccsal a lyukat. 

Három-négyszer is. Sehogy nem bírt beletalálni. Utoljára bal kezével merevítette a jobbik öklét, 

úgy aztán sikerült. Gyöngyözött a veríték a homlokán addigra. Sok másnaposságot ért, de ilyen 

csúnyát még soha. Mintha harmadnapos hideglelés ütötte volna le a lábáról. A dobozkocsi elbődült, 

és kék füstöt böfögve indult. Hugh lába lecsúszott a tengelykapcsolóról. A kocsi kettőt ugrott a behajtón 

és lefulladt. Hugh lihegve elindította ismét, s elviharzott. 

Mire visszaért a járműtelepre (akár a holdbéli hegyek, olyan elhagyatott volt most is), és átült 

régi rozzant Buickjába, már el is feledkezett Fogdmegről meg a dugóhúzós rémtettről. Ezerszer 

fontosabb dolog foglalkoztatta már. Az a lázas bizonyosság kerítette hatalmába, hogy a távollétében 

valaki behatolt a házába, és ellopta a rókafarkot. 

Százzal söpört hazafelé, és a kereke kavicsot meg port hányt, amint megállt, egy araszra a 

düledező tornáctól. Ugrott ki, szedte a lépcsőket kettesével. Berobbant a konyhába, rontott a szekrényhez, 

föltépte az ajtaját. Lábujjhegyre emelkedett, úgy fogott neki matatni a fölső polcon két 

reszketeg kezével. 

- 110 -

Először csak a nyers deszkát tapintotta, és dühödötten fölzokogott. Egyszerre a bal keze elmerült 

abban a puhaságban, ami nem volt se gyapjú, se selyem. Erre az érzésre nagy békesség szállta 

meg. Mintha éhező talált volna élelemre... Nyugalomra a hajszolt... Kininre a harmadnapos hideglelős. 

Mellkasában csillapodott a dob döngése. Előkapta a rókafarkat, leült vele a konyhaasztalhoz, 

vaskos combjára tette, és nekifogott simogatni. Két kézzel. 

Ott üldögélt vele jó három órát. 

Az a fiú, akit Hugh elkerekezni látott, az Brian Rusk volt. Álmodott az éjszaka, azért küldetésben 

járt ő is. 

Álmában a Világkupa hetedik fordulóját játszották Elvis-kori, régi, végítéleti összecsapás 

kezdődött az istenek csapata, a Dodgers meg a Yankee-k között. Sandy Koufax az öltözőben melegített, 

s labdalökő karlendítései közben a mellette álló Briant tartotta szóval. Elmondta apróra, mit 

kell tennie. 

Ott volt a baj, hogy Brian nem akarta megtenni, amit Sandy mondott. 

Nyomorult féreg volt, amint ott ellenkezni próbált a baseball legendás hősével. Mégis megpróbálta. 

- Tessék megérteni, Mr. Koufax - könyörgött. - Nekem csak meg kellett tréfálnom Wilma 

Jerzycket! És azt meg is tettem! 

- Hát aztán? - nézett rá Sandy Koufax. - Mit akarsz ezzel mondani, te csücske? 

- Hát hogy így egyeztünk. Nyolcvanöt centben meg egy tréfában. 

- Honnan veszed, csücske? Egy tréfa? Mondta talán neked Mr. Gaunt, hogy „egy tréfa lesz 

és nem több”? Megvonta a határt jó előre? 

Brian nem emlékezett határozottan. De azt érezte igenis, hogy sarokba szorították. Rácsapódott 

az egérfogó, ő meg benne vergődik, szájában a szalonna. 

- Mondok teneked valamit, csücske. A megállapodás... - Uhhh! kiáltással megsodorította híres 

dugóhúzó labdáját, s az úgy vágódott a szembülső játékos kesztyűjébe, akár az ágyúgolyó. Füst 

is csapott fel, és a másik játékos arcvédője mögött Brian szorongón látta, hogy az a haragos kék 

szempár - Mr. Gaunté! 

Utána Sandy Koufax kapta el Mr. Gaunt labdáját, majd üvegesen barna szemét Brianre vetette. 

- Az üzlet, az üzlet, csücske. 

Brian akkor látta, hogy nem is barna Sandy Koufax szeme, hanem kék ugyancsak. Nyilván. 

Mivel Sandy Koufax az nem más, mint Mr. Gaunt. 

- De hát... 

Koufax-Gaunt a magasba emelte kesztyűs kezét. - Mondok én teneked valamit, csücske. 

Vésd az eszedbe. Nem akarásnak nyögés a vége. 

A régimódi Dodgers-mezt viselő játékos megint elkapta a labdát, körülfogta kesztyűjével, 

majd Brianhez fordult. Bizony ez is Mr. Gaunt, állapította meg Brian dermedten. Persze. Mondtam, 

hogy meg kell tréfálni a Wilmát, Brian. Idáig semmi hiba. De azt nem mondtam, hogy egyetlenegyszer! 

Ezt hozzáképzelte. Elhiszi, amit mondok, vagy lejátsszam szalagról a beszélgetésünket? 

- Elhiszem - válaszolta Brian szinte hüppögőn. - Elhiszem, csak... 

- Mit mondtam, csücske? 

Brian lehorgasztotta a fejét és nagyot nyelt. 

- Alkuk felől sok a tanulnivalód teneked még - vette fel a fonalat Koufax-Gaunt. - Mindenki 

másnak is Castle Rockban. Azért jöttem éppen, hogy az alku művészetébe avassam a lakosságot. 

Egyetlenegy úr élt a városban, egy Merrill nevezetű, annak volt fogalma hozzá. De azt már rég elette 

a fene. Üthetjük bottal a nyomát. - A széles mosoly kivillantotta Leland Gaunt, összevissza nőtt 

lapátfogait Koufax keskeny, keserű arcában. - Meg a jó vásárról is lesz egy s más tudatnivalóm a 

várossal. 

- Csak... - A szó már kibukott Brianből, meg sem állíthatta. 

- Semmi csak - intette le Koufax-Gaunt. Előrehajolt, baseballsapkájának ellenzője Brian arcát 

súrolta. - Mr. Gaunt a mester. Hadd hallom, Brian! 

Brian gégéje járt, de hang nem jött belőle. Könnyek égették a szemét. 

Súlyos, hideg kéz ereszkedett a vállára, majd belemarkolt. - Halljuk! 

- 111 - 

7

- Mr. Gaunt... - Briannek nyelnie kellett, hogy a szóhoz helyet teremtsen. - Mr. Gaunt a mester. 

- Na ez az, csücske. Erről a szó. Akkor tudod is, mit kell tenned. Mert máskülönben... 

Brian összeszedte a bátorságát, és még egyszer próbálkozott. - Miért? Mi lesz, ha nemet 

mondok? Nemet mondok, mert nem értettem a hogyishijákokat... a kötelmeket. 

Koufax-Gaunt kivette kesztyűjéből a labdát, és a markába szorította. A bőr varratai közül 

vér serkedt. 

- Nem mondhat nemet, Brian - vette át a szót Mr. Gaunt. - Már nem. Gondolja meg, ez a Világkupa 

hetedik fordulója. Ideje immár a fogak csikorgatásának. Itt a végítélet közönsége. Nézzen 

körül. Tessék. Nézzen körül jobban. 

Brian körültekintett, és borzadozva látta, hogy a lelátók megteltek, állnak a lejárókban is... 

És ismeri a teljes közönséget! Látta anyukáját meg aput, öccsével, Seannal, méghozzá a védnöki 

páholyban, és a Világkupa ott díszlett a fejük fölött. Kinn volt beszédjavító osztálya is. A padsor 

egyik végében Miss Ratcliffe ült, a másikban bamba barátja, Lester Pratt, mindjárt az alapvonalon. 

És nyakalták a Royal Crown kólát, és tömték a fejüket hotdoggal. A seriff hivatala is kivonult a 

nyílt lelátóra, és olyan papírpoharakból hajtogatták a sört, amelyekre az idei Miss Rheingoldverseny 

győztesének képét nyomtatták. Látta vasárnapi iskolájának népét, odébb a városi tanácsnokokat, 

majd Myrát meg Chuck Evanst, nénikéit, bácsikáit, unokatestvéreit. A harmadik sorban 

Jackett öcsit fedezte fel, és amikor Koufax-Gaunt egy másik játékosnak odasodorintotta a labdát, 

Brian látta, hogy annak az arcvédője mögött Hugh Priest rejtőzik. 

- Kigázolom a beledet, kiskomám - kurjantotta Hugh, amint a labdát visszavágta. - Kiskanállal 

kapargatnak föl. 

- Mivelhogy itt már nem az igazolólapról a szó, csücske - magyarázta Koufax-Gaunt. - Látod 

már, mire megy a játék? Amikor Wilma Jerzyck lepedőit meghajigáltad sárral, elszabadítottál 

valamit. Mint az az ipse, amelyik a kurjongatásával hógörgeteget indít el egy meleg téli napon. Választanivalód 

nincs. Vagy rontasz tovább, vagy lecövekelsz, és eltemet a görgeteg. 

Brian sírni kezdett álmában. Látta ő jól, hogy nem tehet semmit. Kapálózni késő. 

Most Mr. Gaunt markolta meg a labdát. Fehér ujjai belevástak, a vér már sűrűn csorgott belőle. 

- Ha nem akarná, hogy Castle Rockban megtudja mindenki, maga indította el a görgeteget, akkor 

jobban teszi, ha szót fogad. 

Brian már zokogott. 

- Ha velem köt üzletet - intette Mr. Gaunt, és nekihuzakodott a dobásnak -, akkor két dologra 

emlékezzék. Egy az, hogy Mr. Gaunt a mester. Kettő, hogy az alku addig nem áll, amíg tőlem 

nem hallja, hogy áll. 

Hirtelen kitöréssel szúrta meg a labdát - ettől a dobásától vált verhetetlenné Sandy Koufax, 

legalábbis Brian apjának szerény véleménye szerint -, és amikor a labda Hugh Priest kesztyűjében 

kötött ki, fölrobbant. Vér, haj és húscafat röpdösött a ragyogó őszi napfényben, és Brian arra ébredt, 

hogy telesírta a párnáját. 

Hát most eleredt, hogy megtegye, amit Mr. Gaunt ráparancsolt. Otthonról elszökni nem volt 

nagy dolog. Szüleinek megmondta, hogy nem tart velük a templomba, mert a hasa fáj. Ami igaz is 

volt. Aztán amikor elmentek, megtette az előkészületeket. 

Taposnia kellett, de az egyensúlyozás sem volt könnyű a kosárba állított hűtőtáska miatt. Az 

meghúzta a hátsót, és mire Brian eljutott Jerzyckékig, bizony megizzadt. De most nem habozott. 

Nem csöngetett be próbaképpen, nem gondolt ki nagy rablómeséket. Senki nincs itthon, tudta jól. 

Sandy Koufax-Leland Gaunt tudatta vele álmában, hogy Jerzyckék a tizenegyes mise után megvitatják 

a kaszinónyitó ünnepséget, majd barátaikat látogatják. Brian pedig hitt az álmában szerzett 

tudomásnak. S egyetlen vágya az volt, hogy a piszkos munkával mihamarább végezzen. Ha végez, 

úgy tervezte, hazamegy, leteszi a kerékpárt, és a nap hátralévő részét ágyban tölti. 

Két kezére volt szüksége, hogy a hűtőtáskát kiemelje a kerékpár kosarából. Letette a fűbe, 

mindjárt a sövény mögött, hogy senki ne láthassa. Munkája zajosnak ígérkezett, de Koufax-Gaunt 

megnyugtatta, hogy a Fűz utca legtöbb lakója katolikus, és akik közülük nincsenek a tizenegyes mi- 

- 112 - 

8

sén, azok a nyolcas mise után szétszóródtak vasárnapi kiruccanásaikon. Brian nem tudta, így lesz-e, 

csupán két dolgot tudott: azt, hogy Mr. Gaunt a mester, meg azt, hogy addig a vásárt nyélbe nem 

ütötték, amíg Mr. Gaunt azt nem mondja, megvagyunk. 

S amit most tesz, az az alku része. 

Kinyitotta a hűtőtáskát. Volt benne vagy tíz-tizenkét jókora kő Brian füzetének egy-egy lapjába 

csomagolva, és mindenik lapon a nagybetűs üzenet: 

MEGMONDTAM, HAGYJON BÉKEM! 

UTOLSÓ FIGYELMEZTETÉS. 

Fogta az egyik becsomagolt követ, és megállt vele öt lépésre Jerzyckék nagy nappaliszobaablakánál 

- az ilyeneket hívták tükörablaknak még a hatvanas évek elején, amikor a ház épült. Nekihuzakodott, 

megingott, aztán dobott egy akkorát, mint Sandy Koufax a Világkupa hetedik fordulójának 

hajrájában. A kő éktelen csörömpöléssel huppant, és odébbgörgött a nappali szőnyegén. 

A csörömpölés furcsán hatott Brianre. Félelme elpárolgott, s vele együtt a piszkos munkától 

való viszolygása is. Munkának nevezte magában, hiszen az efféle a csíny méretét régen meghaladta. 

Izgatta az üveg csörömpölése... éppolyan érzések keltek benne, mint amikor Miss Ratcliffe felől ábrándozott. 

Pedig tudta jól, hogy az ábránd, ez valóság. 

Határozottá vált az az érzése is, hogy Sandy Koufax igazolványára nagyobb a szüksége, 

mint valaha. A birtoklás lélektanának sarkalatos tételére ébredt: minél jobban meg kell küzdeni érte, 

annál nagyobb a birtokhoz való ragaszkodás. 

Kiemelt még két követ a hűtőtáskából, és visszatért a betört tükörablakhoz. Benézett, és látta 

az első kövét. A nappali meg a konyha ajtajában hevert, valószínűtlenül - mint egy pár gumicsizma 

az oltáron vagy egy szál rózsa a traktor motorházán. A füzetlapot rászorító egyik gumipánt elpattant, 

de a másik tartott. Brian tekintete Jerzyckék nappalijának jobb felét kezdte kutatni. Ott pillantotta 

meg Sony tévéjüket. 

Nekiveselkedett és dobott. A kő telibe találta a Sonyt. Tompa döndülés, villanás, s az üveg a 

szőnyegre záporozott. A készülék megingott állványán, de nem dőlt le. - Kettőnull! - motyogta 

Brian, és kuncogás csiklandozta. 

A harmadik kővel a heverő melletti asztalon gyűjtött porcelán csecsebecséket célozta meg, 

de mellément. A kő egy darab vakolatot harapott ki a falból. 

Brian kapta a hűtőtáska fülét, és hátravonszolta a ház mögé. Hátul betört két hálószobaablakot, 

bevágott egy cipó nagyságú követ a konyhaajtó fölső ablakán, s a támadt nyíláson utánaeresztett 

még néhányat. Az első a tálalón álló étkészletet érte, a következő a mikrosütőben állapodott 

meg. - Három-null! Ez az, csücske! - kurjantotta Brian, és nevetett akkorát, hogy kis híján behugyozott. 

Amikor nevetőgörcséből ocsúdott, módszeresen körbejárta a házat. A hűtőtáska könnyebb 

lett, vihette már fél kezében. Utolsó három kövével betörte a Wilma őszi virágai közt rejtőző pinceablakot, 

majd a virágokat is kinyűtte. Munkája végeztével ráhúzta a zárat a hűtőtáskára, visszaballagott 

vele kerékpárjához, beemelte kosarába, és nyeregbe pattant. 

S már Jerzyckék behajtóján kerekezett, amikor Jerzyckék tőszomszédja, Mrs. Mislaburski 

kinyitotta házuk bejárati ajtaját, és kilépett a küszöbre. Almazöld hálóköntösében, csavarós haján a 

piros hálóval lehetett volna a TÖLTSE KARÁCSONYÁT A POKOLBAN! társasút hirdetése. 

- Mi az a ramazuri odaát, te gyerek? - kérdezte gyanakvón. 

- Nem tudom én se. Jerzyckék összekaphattak - felelte Brian, és meg sem állt. - Átjöttem 

megkérdezni tőlük, lesz-e, aki letolja a havat a házuk előtt, de úgy látom, jobb, ha máskor jövök. 

Mrs. Mislaburski gyászos pillantást vetett szomszédainak házára, de az élősövénytől csak a 

tetejét láthatta. - Ha neked volnék, vissza se jönnék - tanácsolta. - Erről a sárkányról mindig azok a 

halak jutnak eszembe ott Dél-Amerikában... tudod, amik a tehénről a húst lerágják... 

- A piranhák - segítette ki Brian. 

- Jól mondod. Azok. 

Brian elkerekezett az almazöld és jajvörös nő háza előtt. A szíve vert rendesen, de nem dörömbölt 

és nem is szorongatta. Mintha álmában cselekedett volna. Semmiképpen nem az a Brian 

- 113 -

Rusk volt, aki a legjobb jegyeket viszi haza az iskolából, semmiképpen nem a Diáktanács meg a 

Leendő Honpolgárok Ligájának tagja, akinek magaviselete a példásnál sose rosszabb. 

- Meg is öl még valakit egy szép nap! - kiáltotta utána, Mrs. Mislaburski. 

- Hát nem csudálkoznék - motyogta Brian. 

S napjának hátralévő részét ágyban töltötte csakugyan. Máskor ez szemet szúrt volna 

Corának. Talán az orvoshoz is elcipelte volna Briant. Ma azonban nem ért rá törődni gyengélkedő 

fiával. Nem szabadulhatott attól a bámulatos napszemüvegtől, amelyet Mr. Gaunttól vett - az tartotta 

bűvében naphosszat. 

Brian hat tájban fölkelt, talán negyedórával azelőtt, hogy apja megjött két barátjával a tavi 

horgászatról. Kivett egy Pepsit a hűtőből, nekidőlt a tűzhelynek, megitta egy álltó helyében, s mindjárt 

jobban lett. 

Úgy érezte, teljesítette végre az alku rá eső felét. 

De megállapította, hogy a mester, az Mr. Gaunt csakugyan. 

Nettie Cobbot nem környékezte rossz sejtelem, hogy odahaza mi várja. Vígan szedte a lábát 

a Fő utcán a Hasznos Holmik felé, mert mérget vett volna rá, hogy a bolt nyitva lesz. Nem is csalódott. 

- Mrs. Cobb! - üdvözölte Leland Gaunt. - Örvendek a szerencsének! 

- Hát még én - válaszolta Nettie, és a színigazat mondta. Mr. Gaunt hozzálépett és a kezét 

nyújtotta, de Nettie elhúzódott. Tudta ő, hogy borzasztó neveletlenség, mégse bírta rászorítani magát 

a kézfogásra. S íme, mintha a derék Gaunt megértette volna! Mosolygott, ellépett Nettie mellett, 

bezárta az üzlet ajtaját, és a NYITVA táblát oly gyorsan fordította ZÁRVÁ-ra, mint valami hamiskártyás. 

- Foglaljon helyet, Mrs. Cobb! Parancsoljon! 

- Nem bánom... Bár azért jövök csak, mert Polly... mivel Polly... - Fura érzés fogta el. Nem 

rossz érzés, csak fura. Vitte a feje. Így aztán nem valami kecsesen zöttyent az egyik bársonyszékbe. 

Majd amikor Mr. Gaunt megállt előtte, s a tekintetébe akasztotta a tekintetét, Nettie fejében rend lett 

ismét. 

- Polly nincs valami jól? - húzta ki belőle Mr. Gaunt. 

- Éppen ez az - helyeselt Nettie hálásan. - A kezével bajlódik, ugye... 

- A köszvényével, bizony... Szörnyű dolog... Világ, világ, vetett ágy, kinek kemény, kinek 

lágy... Tudom, Nettie. - Mr. Gaunt szeme megint nőni kezdett. - Azért telefonálnom kár lenne... 

Vagy felkeresnem. Mert már megkönnyebbült. 

- Nem-e? - csodálkozott Nettie. 

- De mennyire! Fájni fáj még a keze, de annyira nem, hogy be ne nézhetne, és az a legjobb 

megoldás, nem igaz, Nettie? 

- De bizony - rebegte Nettie, holott maga sem tudta, mit helyesel. 

- Kegyed pedig - folytatta Mr. Gaunt selymesen - nagy nap elébe tekint, Nettie. 

- Nocsak! - Újság volt ez, mert úgy tervezte, hogy a délutánt kedves karosszékében tölti 

majd kötéssel a nappaliban, közben nézi a tévét, és Fogdmeg a lábánál hever. 

- Bizony, nagy nap. Azért pihenjen egy csöppet, addig hozok valamit, jó? 

- Jó... 

- Helyes. Akkor hunyja be a szemét is. Ráfér a pihenés kegyedre. 

Nettie engedelmesen behunyta. Nagy sokára szólt rá Mr. Gaunt, hogy nyissa ki, s akkor kinyitotta. 

Csalódására. Mert ha embernek azt mondják, csukja be a szemét, valami ajándékot remél. 

Hát Nettie is ilyesmit várt. Például, hogy Mr. Gaunt másik zománcüveg lámpaernyővel áll majd fölötte. 

De csak valami jegyzettömbbel állt ott. A tömb lapjai kicsinyek voltak, rózsaszínűek, és ezt 

nyomtatták mindenikre: KÖZFORGALMI KIHÁGÁS. 

- Ejnye - mondta Nettie. - Azt hittem, zománcüveg lesz. 

- Nemigen lesz kegyednek szüksége zománcüvegre, Nettie. 

- Nemigen? - Ébredésének fájó csalódottsága tért vissza. 

- 114 - 

9

Myrtle átnyúlt az asztalon, és félénken megfogta a kezét. - Semmi a világon. Semmi, de 

semmi. Gyönyörű minden. - S a kezét vissza kellett kapnia, hogy asztalkendőjével még jókor kitörölhessen 

egy könnyet a szeméből. 

Keeton ismét nekidőlt a böf bornyújának, vagy minek mondják a francnyavalyások. Boldogságos 

nagy étvágyának közönséges volt az oka. Valahány lovat megtett tegnap, az a Befutó-játék 

módszerével győzött mind. Még Malabar is, pedig annak a tizedik futamban harminc az egyhez volt 

az esélye csupán. Nem is annyira vezetett hazafelé Castle Rockba az éjjel, mint inkább varázsszőnyegen 

úszott. Zsebét jó tizennyolcezer dollár dagasztotta. A fogadóbankár talán ma sem tudja még, 

hova lett a pénze: Keeton bezzeg tudta. Eldugta ő azt jól, dolgozószobai szekrényének mélyére, borítékban. 

A boríték bekerült a Befutó-játék dobozába. 

Az éjjel hónapok óta először aludta az igazak álmát, és amikor felébredt, alig derengett valami 

a fejében a vizsgálat felől. Derengésnek sem volt éppen kellemes, de sokkal jobb annál a sötétségnél, 

amely lármásan kavargott a fejében azóta, hogy megérkezett a vizsgálati értesítés. A Befutó 

üresjáratba tette a fejét végre - s úgy látszik, ennyi kellett csak, hogy a szerencse rámosolyogjon. 

A vizsgálat előtt nem töltheti fel már a kasszát, ennyit világosan látott. Az őszi idényben 

nem kínálkozott más versenypálya, csakis a lewistoni, s ott, sajnos, nem kereshette gennyesre magát. 

Szertejárhatna vidéki vásárokban, és pár ezer dollárt bezsebelhetne az alkalmi versenyeken, de 

az sem elég. Sok ilyen estét, mint a tegnapi, az ügetőn sem kockáztathat meg. Ha a fogadóbankár 

gyanút fog, szóba sem áll vele. 

Mégis úgy látta, hogy lefaragni sem árt a hiányból. Majd tálal nekik valamit. Hogy egy 

bombabiztos városfejlesztési terv nem jött be. Kínos, kínos... de ő vállalja mind a felelősséget, mind 

a jóvátételt. Akár hangoztathatja, hogy lelkiismeretlen ember az ő helyében a jókor jelzett vizsgálat 

előtt még mélyebben nyúlt volna a városi kincstárba... aztán kinéz valami szűz tengerpartot pálmafákkal, 

ahol nyüzsögnek a cipőmadzag-bikinis lányok... Onnan vissza se nagyon adják a sikkasztót. 

Vagy játszhatná a Krisztust, szólítván a vizsgálóbiztosok közül az ártatlant, hogy az vesse rá 

az első követ. Bezzeg megfagyna bennük a fülzsír! Mert ha egy akad köztük, amelyiknek a keze 

nem tévedt bele az állam kasszájába, hát Keeton megeszi a kalapját. Meg se sózza. 

Utóvégre hagynak neki időt. Most, hogy hajszoltsága megszűnt, és áttekinthette a helyzetet 

józanul, egyetlen lehetőségüknek ez látszott. Hiszen ők is csak politikusok. Jól tudják, hogy a sajtónak 

lesz lerántani való leple őróluk is, a közvagyon kirendelt őreiről - méghozzá nyomban azután, 

hogy Dan Keetonnal végeztek. Ismerik ők az olyan kérdéseket jó előre, amilyenek az efféle vizsgálat 

vagy (ne adj isten!) bírósági tárgyalás nyomán elő szoktak kerülni. Például: pénzügyi években 

számolva - ha megengedik, uraim - mióta folytathatja Mr. Keeton az ő üzelmeit? Hogyhogy az állami 

adóhivatal föl nem neszelt? Hivatalos férfiak kínosnak ítélnék az effélét. 

Ő mindenképpen azt reméli, hogy megússza szárazon. Biztosítéka ugyan semmi, mégis elképzelhető. 

Mr. Leland Gauntnak köszönhetően. Az ő országos jó barátjának. 

- Danforth? - tekintett rá Myrt félénken. 

Keeton fölpillantott. - Hmmm? 

- Ilyen szép napot nem értem évek óta már. Csak ennyit akartam tudatni veled. És köszönöm, 

hogy ezt a szép napot megadtad. 

- Ja! - Furcsa dolog történt Keetonnal. Egy pillanatig sehogy sem akart az eszébe jutni, minek 

is hívják ezt az asszonyt az asztalnál. - Szép napom volt nekem is, Myrt. 

- Kimégy ma a versenyre? 

- Nem - felelte Keeton. - Még maradok ma este otthon, azt hiszem. 

- Jaj, de kedves! - Myrtle-t annyira meghatotta, hogy szeméhez emelte az asztalkendő csücskét 

ismét. 

Keeton rámosolygott - s ha nem is a régi, hódító mosolyával, de majdnem. - Te, Myrt! Csemegét 

parancsolsz? 

Myrtle viháncolva lobbantotta feléje az asztalkendőt. - Te huncut, te! 

- 117 - 

2

Keetonéknak többszintes erdészlakuk volt Castle View-n. Nettie Cobbnak sokáig kellett 

kaptatnia, és mire följutott, a hidegben a lábát nem érezte. Három-négy gyalogossal találkozott 

csak, s őt nem nézte meg egyikük sem, mert a csípős szélben fölhajtották a gallérjukat. A vasárnapi 

Telegram hirdetési melléklete sodródott az utca közepén, s mikor Nettie fölért Keetonék behajtójáig, 

a színes lap úgy röppent az égnek, mint valami furcsa, délszaki madár. Mr. Gaunt megmondta, 

hogy a Rosszcsont meg Myrtle nem lesz otthon - márpedig Mr. Gaunt a mester, ő tudja. A garázs 

kapuja fölbillentve, és a Rosszcsont sétahajó Cadillacje nem állt benn. 

Nettie fölment a behajtón, megállt a ház bejáratánál, és elővette a rózsaszín tömböt meg a 

ragasztószalagot a kabátja bal zsebéből. Igen nézte volna már a Vasárnapi Szupermozit Fogdmeggel 

a lábánál. Hát haza is takarodik, amint ezzel a munkával végzett. Ma talán még a kötéssel sem érdemes 

vesződnie. Csak ül majd ott, s ölében a zománcüveg lámpaernyő. Letépte az első rózsaszín 

papírt, és ráragasztotta a csöngő fölötti vertréz névtáblára, amelyik azt mondta, hogy KEETONÉK - 

meg azt, hogy HÁZALÓKBÓL NEM KÉRÜNK! Majd visszatette a ragasztószalagot s a tömböt a 

bal zsebébe, a jobb zsebéből pedig elővette a kulcsot, és becsúsztatta a zárba. De mielőtt fordított 

rajta, megnézte, tart-e a rózsaszín papír ragasztója. 

Akármilyen fáradt volt és akármennyire fázott, mosolyognia kellett. Egy csöppet nem rossz 

tréfa ez, kivált az olyan elvadult autóssal, mint a Rosszcsont. Csoda, hogy agyon nem gázolt még 

valakit. Bár annak se lett volna szívesen a bőrében Nettie, aki ezeknek a céduláknak alája firkantott. 

Mert a Rosszcsont borzasztó goromba tud lenni! Gyerekkorában sem értette már a tréfát. 

Fordított a kulcson. A zár simán nyílt. Nettie belépett a házba. 

- Még egy kávét? - érdeklődött Keeton. 

- Nekem már ne! - tiltakozott Myrtle mosolyogva. - Úgy jóllaktam, mint a duda. 

- Akkor elindulunk. Megnézném a Patrioték mérkőzését a tévében. - Keeton az órájára pillantott. 

- Ha sietünk, kezdésre még otthon lehetünk. 

Myrtle boldogan bólintott. A tv a nappaliban, és ha Dan a mérkőzést nézné, nem zárkózik a 

dolgozószobájába. - Bizony siessünk akkor. 

Keeton parancsolóan emelte a mutatóujját. - Pincér! A számlát! 

Nettie már nem sietett annyira. Tetszett neki Rosszcsonték háza. 

Meleg is volt, és Nettie-t a hatalom biztonsága töltötte el, hogy két élet színfalai mögé tekinthet. 

Azzal kezdte, hogy fölment az emeletre, és minden szobában szétnézett. Annyi a szoba itt! 

Pedig Rosszcsontéknak gyerekük sincsen. Hát hiába. Anyja is megmondta. A pénz oda kívánkozik, 

ahol már van. 

Sorra nyitogatta Myrtle fehérneműs fiókjait. Selyem is meg más finom anyag is volt ott 

mindenféle - mégis mintha avitt holmik lettek volna. Az akasztós szekrényben látott ruhákról is ezt 

állapította meg. Majd kiment az egyik fürdőszobába, leltárt készített a gyógyszeres szekrényben. 

Onnan átment a varrószobába, és megcsodálta a babákat. Nem akármilyen ház. Igen szép ház. Kár, 

hogy ilyen szar alak a gazdája. 

Nettie az órájára pillantott. Nekiláthatna a rózsaszín cédulák ragasztásának. No, majd mindjárt. 

Csak előbb szétnéz még a földszinten. 

- Mintha egy kicsit gyorsan vezetnél, Danforth - állapította meg Myrtle lélekszakadva, amikor 

nagy ívben előztek egy lomha cementkeverőkocsit, és a szemből közeledő autó rájuk dudált. 

- 118 - 

3 

4 

5 

6

- Otthon szeretnék lenni kezdésre - mondta Keeton, s a CASTLE ROCK 8 MÉRFÖLD táblánál 

balra fordult. 

Nettie bekapcsolta a tévét, Keetonék nagy színes Mitsubishiját, és nézte a Vasárnapi 

Szupermozit. Ava Gardner játszott benne meg Gregory Peck. Gregory mintha beleszeretett volna 

Avába, bár bizonyosat mondani nem lehetett - talán abba a másikba inkább? És akkor jött az atomháború, 

Gregory Peck valami tengeralattjárót vezényelt. Ez már nem érdekelte Nettie-t. Azért kikapcsolta 

a tévét, ráragasztott egy rózsaszín cédulát a képernyőjére, és kifordult a konyhába. A tálalószekrény 

minden ajtaján benézett - az asztali készlet szép amúgy, de az edényektől nem vagyok 

elájulva! -, aztán nagy fintorogva megvizsgálta a hűtőszekrényt is. Sok a maradék. A hanyag gazdasszony 

címere. Nem mintha Rosszcsont tudná. Nem, arra letette volna a nagyesküt. Az ilyen 

Rosszcsont-félék térképpel és iránytűvel el nem igazodnak a konyhában. 

Órájára pillantott ismét, majd munkához látott. Eltötyörészte az időt. A drága időt. Gyorsan 

elkezdte szaggatni a cédulákat a rózsaszín tömbről, és ragasztgatta mindenüvé - hűtőszekrényre, 

tűzhelyre, a garázsnak nyíló ajtó mellett a telefonra, az ebédlő tört vonalú szekrénysorára. De hiába 

égett keze alatt a munka, egyre nyugtalanabb lett. 

Nettie éppen akkor fogott munkához, amikor Keeton piros Cadillacje átrobogott a Bádoghídon, 

majd megindult a Vízimalom soron Castle View-nak. 

- Danforth? - riadt föl Myrtle. - Kitennél engem Amanda Williams házánál? Tudom, kiesik 

egy kicsit, de a fondueserpenyőm nála. Azt gondoltam... - Az arcán mosoly rebbent. - Azt gondoltam, 

kis lakomát csapnánk estére. Amíg a mérkőzést nézed. Ha kitennél. 

Keeton már nyitotta volna a száját, hogy Williamsék háza nagyon kiesik, és nemsokára kezdődik 

a mérkőzés, azt a rohadt serpenyőt meg elhozhatja holnap is. Keeton utálta a forró, nyúlós 

sajtot. Nagy baktériumtenyészet az. 

Aztán meggondolta. Negyedmagával ült a Tanácsnokok Testületében két hülye fasszal meg 

egy hülye kurvával. A hülye kurva Mandy Williams. A másik kettőt, Bill Fullertont, a város borbélyát 

és Harry Samuelst, a város temetkezési vállalkozóját már kereste pénteken. Úgy tett, mint aki 

csak bekukkant hozzájuk. Megtörténhetett ugyanis, hogy az állami adóügy nekik is kiküldte a levelet. 

Megkönnyebbülten hallotta, hogy ők semmit nem kaptak - legalább eddig nem -, de a kurva 

Mandyt nem találta pénteken. 

- Jól van - hagyta rá a feleségére azért, de hozzátette: - Kérdezd meg tőle, nem kapott-e 

olyan hivatalos levelet, amit velem meg kellene beszélnie. 

- Jaj, szívem, tudod, hogy én nem értek a hivatalos dolgokhoz... 

- Tudom, hogyne tudnám. Attól megkérdezheted. Kérdezni a hülye is tud, igaz? 

- Igaz - mondta az asszony félénken. 

Keeton kegyesen megveregette a kezét. - Ne haragudj. 

Myrtle rábámult. Bocsánatot kér! Házasságuk során egyszer-kétszer történt talán ilyesmi, 

csak nem emlékezett, mikor. 

- Annyit kérdezz, hogy az államiak nem jártak-e a nyakára mostanában - oktatta ki Keeton. - 

Földbérletügyben, csatornaügyben... vagy adóügyben, mondjuk. Benézhetnék én is, de inkább otthon 

lennék a mérkőzés kezdetére. 

- Meglesz, Dan. 

Williamsék a Castle View félútján laktak. Keeton bekunkorodott kocsifölhajtójukra, és 

megállt a kurva autója mögött. Idegen autó persze. Volvo. Keeton mindig kinézte belőle a titkos 

kommunistát vagy a leszbit. Myrtle kinyitotta a kocsiajtót, kilépett, és ijedős mosolyt vetett a férjének. 

- Félóra, és otthon vagyok. 

- Jó. De a hivatalos levelet ne felejtsd el megkérdezni - kötötte a lelkére. Mert ha Myrtle 

akármilyen zavaros válasszal állít is haza, annyit kihámoz belőle, hogy történt valami. S akkor ő 

kiszedi a kurvából... holnap. De nem ma délután. Ez a délután az övé. Még Amanda Williams lát- 

- 119 - 

7 

8

ványával se rontaná el... nem azzal, hogy leáll vele csevegni! Alig várta, hogy Myrtle becsapja a 

kocsi ajtaját, máris visszahátrált a felhajtóból, ki az utcára. 

Nettie éppen az utolsó rózsaszín cédulákat ragasztotta a szekrényre Keeton dolgozószobájában, 

amikor hallotta, hogy kocsi jön föl a behajtón. Sikkantott egyet, és a lába földbe gyökerezett. 

Elkapott! - sivalkodott benne a lélek, amint a Cadillac hengereinek párnás dorombolását hallotta. 

- Elkapott! Ó édes Jézusom! Ez engemet kivégez a világból! 

Válaszul Mr. Gaunt hangját hallotta. Most nem fuvolázott. Rideg volt és parancsoló, amint 

agyának hátsó tekervényeiben megszólalt. - Ha elkap, bizony kivégez, Nettie. Ha elveszted a fejedet, 

akkor elkap bizonyosan. A helyes azért, ha a fejed nem veszted el. Indulj a szobából. Ezen pillanatban. 

Ne rohanj, de a lábad szedd. Mégpedig csöndesen. 

Nettie lábalt is át dermedten a dolgozószoba régi török imaszőnyegén, és lépésről lépésre 

morzsolgatta: - Mr. Gaunt a mester! - Így jutott ki a nappaliba. Rózsaszín cédulák néztek rá vissza 

mindenünnen. Egy még a csillárról is lógott hosszú ragasztószalagon. 

A kocsi üresen, visszhangosan morgott. A Rosszcsont behajtott vele a garázsba. 

Igyekezz, Nettie! Most itt a pillanat! 

Nettie átszaladt a nappalin, megbotlott egy zsámolyban és elterült. Akár el is ájulhatott volna, 

annyira megütötte a fejét - el is ájul alighanem, ha homlokát a padlóba veri, nem a futószőnyegbe. 

Fénygömbök pattogtak a szeme előtt. Föltápászkodott, alig ocsúdott, hogy a homloka vérzik, és 

abban a pillanatban kezdte babrálni a bejárati ajtó zárját, amint Keeton kikapcsolta a motort a garázsban. 

Nettie riadtan pillantott a konyha felé. Tudta, hogy Keeton a konyhába nyíló ajtón jön 

majd be. S ő ragasztott rózsaszín cédulát arra is. 

A kilincs fordult ugyan a keze alatt, de az ajtó nem nyílt. Mintha beragadt volna. 

A garázsból lendületes vupp hangot hallott, amint Keeton bevágta a kocsiajtót. Majd az 

ereszkedő garázsajtó gépi zörejét hallotta, s a betonon csikorgó lépteket. Fütyörészik is a Rosszcsont! 

Nettie vérző homlokától homályos pillantása az ajtó reteszére esett. Ráfordította! Azért nem 

nyílik! Nem emlékezett, de csakis ő fordíthatta rá. Megemelte, kinyitotta az ajtót, és kilépett rajta. 

A garázsból a konyhába szolgáló ajtó egy pillanattal később nyílott. Danforth Keeton belépett, 

gombolgatta a felöltőjét, majd megállt. Belefagyott a füttyszó is, úgy állt meg a gombolgató 

keze, és kerekedő szemmel szétnézett a konyhában. 

Ha akkor a nappali ablakához lép, még éppen látja Nettie-t, amint rohan át a pázsiton, s nyitott 

kabátja denevérként röpdös utána. Megismerni talán nem ismeri meg - de annyit nyilván lát, 

hogy nő, s akkor másként cselekszik majd. De a rózsaszín cédulák látványa megdermesztette, és 

döbbenetében csupán egyetlen szó villózott benne pirosan, éktelen nagy neonbetűkkel: EZEK! 

EZEK! EZEK! EZEK! 

Nettie kiért az utcára, és szaladt Castle View-ból, ahogy a lába bírta. Cipősarka kopogását 

üldözője léptének tulajdonította - a Rosszcsont a sarkában, a Rosszcsont bántani fogja! De nem is 

ez az igazi baj... A Rosszcsont hatalmas ember, s ha akarja, visszazsuppolja a Borókadombra! Szedte 

hát a lábát. Vér csorgott a szemébe, és vérszínű szemüvegen át látta a világot. Mintha Castle 

View úrilakjai is vért izzadtak volna mind. Hamarjában megtörölte a homlokát kabátujjával, és rohant 

tovább. 

Az utca néptelen volt. A kíváncsi szemek ilyenkor vasárnap délután mind a Patriots-Jets 

mérkőzést lesték. Nettie-t rohantában csupán egyvalaki látta. 

A portlandi nagypapától nemrég visszaérkezett Tansy Williams nappalijuk ablakán nézett ki, 

szájában nyalóka, karján mackója, Owen - ő látta csak, amint Nettie elviharzik a házuk előtt. 

- Anyu, egy néni rohan! - jelentette. 

Amanda Williams a konyhában ült Myrtle Keetonnal. Kávéztak, a fondue-serpenyő köztük 

állt az asztalon. Myrtle éppen érdeklődött, nem kapott-e Amanda valami hivatalos értesítést, amiről 

- 120 - 

9 

10

Dannek tudni illene, Amanda pedig igen furcsállotta a kérdést. Ha Rosszcsont kíváncsi, miért nem 

néz be maga? De miért kíváncsi ilyesmire épp vasárnap délután? 

- Anyu Mrs. Keetonnal beszélget, bogaram. 

- Véres neki az arca! - tudósított tovább Tansy. 

Amanda rámosolygott Myrtle-re. - Megmondtam pedig az apjának, ha a Végzetes vonzalmat 

kölcsönözné ki, várja meg, amíg Tansy lefekszik, aztán nézze. 

Nettie pedig rohant tovább. Amikor leért a Váraljai út meg a Borostyán utca kereszteződésébe, 

megállt egy csöppet. A Városi Könyvtár pázsitos udvarát kőkerítés fogta körül, annak dőlt neki 

zokogva és lihegve. A szél a kabátját cibálta. Nettie a kezét a bal oldalára szorította, mert szúrást 

érzett. 

Visszanézett a hegyre, és látta, hogy az utca üres mögötte. Mégsem üldözi a Rosszcsont. 

Csak képzelődött. Ki is fújta magát annyira, hogy papír zsebkendőt kereshetett, és beletörölhette az 

arcát. Amíg a zsebéből kihalászta, eszmélt arra is, hogy a Rosszcsont házának kulcsát elhagyta. 

Vagy kiesett a zsebéből futás közben, vagy még inkább az ajtóban felejtette. Persze mit számít? Sikerült 

Rosszcsontot elkerülnie, ez a fontos. Istennek hálálkodott, hogy Mr. Gaunt figyelmeztetését 

jókor meghallotta - el is felejtette, hogy ha Mr. Gaunt nincs, őneki sincs a Rosszcsont házában keresnivalója. 

Jobban megnézte a vért a papír zsebkendőn, és megállapította, hogy a sebe lehetne csúnyább 

is. Mintha már csillapodna a vérzés. Szűnt a szúrás is az oldalában. Ellendült a kőkerítéstől, és leszegett 

fejjel hazafelé indult. 

Esze már otthon járt. Otthon, a csodaszép zománcüveg lámpaernyőn. Otthon a Vasárnapi 

Szupermozin. Otthon a Fogdmegen. Amikor majd otthon lesz, és magára zárta az ajtót, leeresztette 

a redőnyöket, bekapcsolta a tévét, Fogdmeg pedig rátelepszik a lábára, úgy alszik, addigra rémálommá 

lesz az emlékei közt ez a délután - amilyen rémálmot látott a Borókadombon nem egyet, 

mikor a férjét megölte. 

Odahaza. Az való őneki. 

Megszaporázta lépteit. Egy-kettő odahaza lesz. 

Pete és Wilma Jerzyck könnyű ebédet költött el Pulaskiéknál mise után. Ebéd végeztével Pete 

meg Jake Pulaski áttelepedett a tévéhez, megnézni, hogy rúgják szét a Patrioték a New York-iak 

zrittyóját. Wilma fütyült a futballra de baseballra, kosárlabdára, hokira is. Egyetlen profi sportágat 

szeretett, mégpedig a birkózást - és Pete nem is sejthette, de Wilma otthagyta volna őt Jay 

Strongbow-ért éjjel háromkor is. 

Segített Friedának elmosogatni, majd kijelentette, hogy hazamegy megnézni a Vasárnapi 

Szupermozi hátralévő részét. A parton-t Gregory Peckkel. Pete-nek pedig megmondta, hogy elviszi 

a kocsit. 

- Vidd csak - biztatta Pete, s a szemét le sem vette a képernyőről -, úgysem árt nekem egy 

kis séta. 

- Szerencséd - morogta Wilma, amint a házból kifordult. Pedig jókedve volt amúgy. A kaszinó 

miatt. John atya mégsem hátrált meg, ahogy Wilma számította. Meg az is tetszett neki, hogy 

ezt választotta mai szentbeszédjének igéjéül: „Művelgessük kertjeinket!” Beszélni oly kegyesen beszélt, 

mint máskor, de a szikrázó kék szemében, a kiszökő állában nem volt kegyesség semmi. A 

kertművelés példázatával se állíthatta falhoz Wilmát, mint ahogy senki mást nem. Ha ugyanis a 

baptisták az orrukat gyülekezetileg ütik a katolikusok ágyásába, a zrittyójuk gyülekezetileg lesz 

szétrúgva. 

A zrittyók szétrúgásának lehetősége mindig jókedvre derítette Wilmát. 

De nem csupán ez a vágykép aranyozta be Wilma vasárnapját. Nem kellett kotyvasztania, 

Pete-et pedig otthagyhatta Friedáéknál megőrzésre. Azért, ha szerencséje kedvez, meg is marad ott 

Pete egy ültő helyében, amíg az egyik csapat a másiknak a lépét meg nem repeszti. Ő pedig békében 

nézheti a nagyfilmet. De mindenekelőtt megtiszteli régi barátnőjét, Nettie-t egy látogatással. Az 

eddigiekkel már megfélemlítette szerencsétlen lüttyőt - de ez csak a kezdet. Meg kell fizetnie az 

- 121 - 

11

összefent lepedőkért. Eljött az ideje, hogy megtáncoltassa az 1991-es Év Idegbajnokát. Wilma nagy 

várakozással tekintett a tánc elébe, azért rátaposott a gázra. 

Danforth Keeton szinte álmában lépett a hűtőszekrényhez és tépte le a ráragasztott rózsaszín 

cédulát. A nagy nyomtatott betűs felzet 

KÖZFORGALMI KIHÁGÁS 

alatt ezt olvasta: 

Csupán FIGYELMEZTETÉS - szívlelje meg mégis! 

Megfigyeléseink szerint egyszer vagy többször is megszegte a forgalmi szabályokat. Ügyeletes 

megbízottunk úgy döntött, hogy „utolsó figyelmeztetésben” részesíti, azonban fölírta kocsijának 

gyártmányát, típusát és rendszámát, és hasonló esetben bírságolni fogja. Ne feledje, hogy a forgalom 

szabályai MINDENKIT köteleznek! Körültekintően vezessen! 

Hazavárják! Figyelmét köszöni a Helyi Rendőrség. 

A lelkifröccs alatt üres rovatok, GYÁRTMÁNY, TÍPUS és RENDSZÁM részére. Az első 

két rovatba már bevezették a Cadillacet meg a Seville-t, s a RENDSZÁM rovatba is akkurátusan, 

nyomtatott betűkkel: 

ROSSZCSONT 1. 

Ezután következett a kihágások garmadája, fordulási szándékjelzésének elhanyagolása, áthajtás 

piroson, parkolás tilosban, majd a cédula alján még két rovat az EGYÉB KIHÁGÁSOK-nak, 

és ebbe takarosan nyomtatott betűkkel beírták: 

A LEGNAGYOBB SZEMÉTLÁDA CASTLE ROCKBAN. 

A cédula alján a SERIFF MEGBÍZOTTJÁ-nak helyén Norris Ridgewick bélyegzős névaláírása. 

Keeton keze lassan, igen lassan szorult ökölbe a rózsaszín cédula körül. A papír megroppant, 

ráncolódott húsos tenyerében: Keeton meg csak állt a konyhában, meresztette a szemét a többi 

kiragasztott cédulára, és homloka közepén egy ér a másodperceket szaggatta. 

- Megölöm - suttogta. - Esküszök az élő Istenre és minden szentjeire, hogy megölöm a kis 

girnyót! 

Nettie negyed kettő után öt perccel hazaért. Mintha hónapokig, akár évekig lett volna távol. 

De amíg a behajtóján a lépcsőig följutott, a nagy kő leesett a szívéről végre. Homloka sajgott az 

eséstől, de már úgy tekintett vissza rá, mint aki olcsón megúszta. Észrevétlen hazajuthatott az ő barátságos 

kis otthonába. 

A maga kulcsát bezzeg nem hagyta el! Az ott lapult a ruhája zsebében. Előhúzta és bedugta 

a zárba. - Fogdmeg! - kiáltotta, amint fordított a kulcson. - Itthon vagyok, Fogdmeg! 

Majd benyitott. 

- Anyuci kis csavargója merre? Hmmm? Hova lettél? Nem vadol éhesz? - A hallban félhomály 

borongott. Nettie nem látta a földön az élettelen gombolyagot. Kihúzta a kulcsot a zárból, becsukta 

az ajtót, és megfordult. - Hát nem éhesz a kiszkutyuszka? Pedig éhesz már az anyukája isz... 

Lába megakadt a puha és mégis meredt gombolyagban. Elhagyta a selypegést, lenézett, és 

látta, hogy Fogdmeg. Nem hitt a szemének először. Nem lehet. Nem lehet! 

Nem Fogdmeg ez itt, nem az ő mellkasából áll ki ez a fura valami... hogy is lehetne ő? 

Addig ütögette a fali kapcsoló környékét, míg végre fény gyúlt a hallban. A padlón bizony 

Fogdmeg hevert, mint amikor a vakarást várja, és vörös micsoda állt ki belőle... akár a... akár a... 

Kanyargós sikoltás tört ki Nettie-ből, olyan vékony, hogy lehetett volna óriás szúnyog döngése 

is, úgy esett térdre a kutyája mellett. 

- Fogdmeg! Jaj, édes Jézusom, Megváltóm! Csak nem véged, Fogdmeg? Mondd, hogy nem! 

- 122 - 

12 

13

Elgémberedett keze azt a kiálló piros micsodát verdeste most, mint a villanykapcsolót néhány 

pillanattal előbb. Majd végre megfogta, és kitépte a kutyából. Rémülete mélységes kútjából 

merítette az erőt. A dugóhúzó szaggatott húst, bőrt, vért, szőrt, és egy ötös csavar helyét hagyta a 

kutya mellkasán. Nettie újból sikoltott, elejtette a vérmocskos dugóhúzót, és karjába emelte a meredt 

gombolyagot. 

- Fogdmeg! - rítta. - Arany kiskutyám! Nem lehet! Nem! - Ringatta, úgy próbálta életre kelteni 

testének melegével. De mintha meleget ő sem adhatott volna neki: Kihűltek mind a ketten. 

Egy idő múltán letette a gombolyagot a földre, és addig tapogatott, amíg megtalálta a gyilkos 

dugóhúzójú svájci kincstári bicskát. Tehetetlenül bámulta, de tehetetlensége elhagyta mindjárt, 

amikor látta, hogy írást tűztek a dugóhúzóra. Gémberedett ujjal lepiszkálta róla, és közelebb emelte 

a szeméhez. A papírt megkeményítette szerencsétlen kutya vére, de a firkálmány olvasható maradt. 

Az én tiszta lepedőimet senki büntetlen össze nem feni! 

Megfizetsz érte, megmondtam! 

Nettie szeméről ijesztő értelem tépte le a rémület hályogát. Úgy csillogott az, akár a frissen 

tisztogatott asztali ezüst. Veszteségébe belesápadt arca kitelt vérrel. Vicsorgott a cédulára, és két 

reszelős szót zihált: 

- Rohadt... ringyó! 

Összegyűrte a papírt és a falhoz csapta. A galacsin visszapattant, és Fogdmeg teteme mellé 

esett. Nettie fölkapta, leköpte, s a falhoz csapta ismét, majd fölkelt, és indult a konyhának. Tenyere 

kinyílt, ökölbe szorult, kinyílt és szorult ismét. 

Wilma Jerzyck kis sárga Yugója felgördült házuk behajtójára. Wilma kiszállt, és rugalmas 

léptekkel megindult a bejárati ajtónak. Táskája mélyén vájkált a kulcsért, és a „Szerelem körül forog 

a világ”-ot dúdolta. Végre megtalálta a kulcsot, beillesztette a zárba... Majd furcsa mozgásra lett 

figyelmes. Odanézett, és a lélegzete elakadt. 

A nappali függönyeit lengeti a friss délutáni szél! Lengeti, ki a ház elé! Mégpedig azért, 

mert az a nagy tükörablak, amelyikért Clooneyéknak kétszáz dollárt kellett leperkálniuk, amikor a 

tökéletlen fiuk baseballal betörte három esztendeje, az megint betört! Üveg jégcsapok meredeztek a 

nagy lyuk felé. 

- Mijaisten! - kurjantotta Wilma, és akkorát fordított a kulcson, hogy a zárba majd beletört. 

Berobbant a házba, bevágta az ajtót, s megállt azon helyt. Wilma Wadlowski Jerzyck azóta 

meg nem dermedt, amióta a fejét bekötötték. 

A nappali romokban hevert. A tv - csodás, nagy képernyős készülékük, még tizenegy részlettel 

tartoztak érte - vakon füstölgött, képcsövének ezer szilánkja a szőnyegen. A nappali 

szembülső falán lyuk éktelenkedett. A lyuk alatt csomag, mint valami szögletes kenyér. A másik 

csomag a konyhai átjáróban. 

Óvatosan indult a konyhának, mert valami azt súgta neki, hogy lehet bomba az a csomag. 

Amint a tv mellett elment, odaégett szalonna és megpörkölődött szigetelés kellemetlen szaga csapta 

meg az orrát. 

Leguggolt a csomag mellé, és akkor látta, hogy nem is csomag. Vonalas füzetlapba csomagolt 

kő az, a füzetlapot gumipánt szorítja a kőre. Wilma kiszabadította a lapot, és ezt olvasta rajta: 

14 

MEGMONDTAM, HAGYJON BÉKEM! 

UTOLSÓ FIGYELMEZTETÉS. 

Elolvasta kétszer, aztán odalépett a másik kőhöz. Kezébe fogta, lehúzta róla a gumipántot. 

Egyazon papír, egyazon szöveg. Fölegyenesedett. Mindkét kezében egy-egy füzetlap, s a szeme pattant 

egyikről a másikra, mint aki izgalmas asztalitenisz-viadalt figyel. Végezetül két szó szakadt ki 

belőle: 

- Nettie! A fapicsa! 

- 123 -

Kilépett a konyhába, és sípolón szítta teli a tüdejét. Tenyerét megsértette egy üvegszilánk, 

amint a harmadik követ emelte ki a mikrosütőből. Szórakozottan csippentette ki a szilánkot, majd 

kicsomagolta a követ. Egyazon üzenet. 

Wilma bejárt minden földszinti szobát, és megbecsülte a kárt, közben szedte a papírokat. 

Egyik sem mondott mást. Visszatért a konyhába, és hitetlenkedőn tekintett széjjel. 

- Nettie - suttogta. 

Olvadozni kezdett benne a döbbenet jéghegye, de a helyét nem düh töltötte ki, hanem álmélkodás. 

Barátocskám, gondolta, ez a nő! Ez húzott! Más nem lehet, ha velem ilyesmit tesz - énvelem! 

-, és azt hiszi, hogy megéri az estét. Mit gondolt ez, kivel kezd? Talán a borókadombi Boriskával? 

Tenyere görcsösen rászorult a füzetlapokra. Véresek lettek, úgy dörzsölte velük lenyűgöző 

ülepét. 

- A vasporos valagomat törlöm ki az utolsó figyelmeztetéseddel! - kiáltotta, azzal elhajította 

a papírokat. Gyermekien téveteg tekintetét körülhordozta a konyhában. Lyuk a mikrosütőn. Amana 

hűtőszekrényén horpadás. Üvegcserepek mindenfelé. A nappaliban a majd ezerhatszáz dolláros tv 

olyan bűzt ereszt, mintha kutyaszart sütöttek volna benne. Kinek a műve ez? 

Kié? Hát Nettie Cobbé! Kié másé? Az 1991-es Esztendő Idegbajnokáé! 

Wilma elmosolyodott. 

Aki Wilmát nem ismeri, talán nyájasságot, akár barátságot olvas ki ebből a mosolygásból. S 

hogy a szeme ragyog? Talán lelkesedés fűti. Ha azonban Wilma legjobb ismerője, Peter Jerzyck látja, 

e pillanatban elinal, hogy a lába se éri a földet. 

- Nema - mondta Wilma halkan, majdhogynem simogatón. - Nemaddiga, babám. Nem ismersz 

engemet. Wilmával akasztanál tengelyt? Nem ismered te Wilma Wadlowski Jerzycket. 

S a mosolygás szétterült az arcán. 

- Nem baj, megismersz. 

A mikrosütő fölött két mágneses acélcsíkon kések függtek. Brian köve a legtöbbjét leverte a 

tűzhelyre meg a tálalóra: Wilma a kardalészában álló halmukból választotta ki a leghosszabbikat - 

Kingsford-féle csontnyelű cifrázókést -, és a sebes tenyerével végigsimított rajta. Véres is lett az 

éle. 

- Megtanítalak én, ne félj. 

Azzal megmarkolta a kést, és méltóságosan elindult a nappalin át. Ünneplőcipőjének sarka 

alatt ropogott az ablak meg a képcső cserepe. Úgy lépett ki az ajtón, hogy be sem húzta, csak vágott 

át a pázsiton a Gázló utca irányába. 

Amíg Wilma a kései közt válogatott, Nettie Cobb húsvágó bárdot emelt ki a konyhaszekrény 

fiókjából. Tudta, hogy éles, mert Bill Fullerton a borbélyműhelyében köszörülte meg neki, egy hónapja 

sincs. 

Nettie sarkon fordult, és indult kifelé a hallból, csak még egy percre letérdelt Fogdmeg mellé. 

Szegény kiskutyája mellé, amelyik soha nem ártott senkinek. 

- Megígértem neki, hogy csúnya világ lesz - magyarázta Fogdmegnek, és megsimogatta. - 

Adtam időt is a veszett polyáknak, hogy meggondolja. Szegény kiskutyám! Várjál rám, mindjárt 

jövök. 

Azzal fölkelt, és kilépett a házból. Az ajtóval ő sem vesződött többet Wilmánál. Nem tekintette 

már a biztonságát. Megállt a küszöbön, nagyot szusszant, aztán átvágott a pázsiton a Fűz utca 

iránt. 

Danforth Keeton berontott dolgozószobájába, föltépte a szekrényt, beledőlt, és matatott a 

mélyén. Egy iszonyú pillanatig azt hitte, oda a játéka. Az a fasz rendőrcsizma elvitte és megfosztotta 

őt a jövőjétől. De a keze megakadt a dobozban. Kapta is le a födelét! A bádog versenypálya ben- 

- 124 - 

15 

16

ne volt, nem hiányzott alóla a boríték sem. Keeton kivette a bankókat, hajlítgatta, ropogtatta, aztán 

visszatette. 

Az ablakhoz ugrott, nem jön-e Myrtle. Nem szabad meglátnia a rózsaszín cédulákat! Le kell 

szednie mind, amíg hazaérkezik! Hány lehet még? Száz? Körülnézett a dolgozószobában, és cédulát 

látott mindenütt. Ezer? Inkább ezer. Lehet kétezer is. Mindegy, ha Myrtle előbb hazaér, majd vár a 

küszöbön, mert ő be nem ereszti, amíg el nem égette a konyhai tűzhelyben az összest... valahány 

szaros cetli csak van... 

Lekapott egyet a csillárról. A ragasztószalagja rátapadt az arcára. Bosszús ordítással tépte le. 

Ezen az EGYÉB KIHÁGÁS(OK) rovatában ezt olvasta: 

SIKKASZTÁS 

Ugrott a karosszéke mellett álló lámpához, annak is volt az ernyőjén egy. 

EGYÉB KIHÁGÁS(OK): 

TURKÁLÁS A VÁROS KINCSTÁRÁBAN 

Majd a tv-készüléken: 

LÓSZOMORÍTÁS 

A Legderekabb Polgár bekeretezett emléklapján a kandalló fölött megint egy: 

ANYABASZARINTÁS 

A konyhaajtón: 

PÉNZPACSÁLÁS AZ UGATÓN 

A garázs ajtaján: 

ÜLDÖZÉSI MÁNIA 

Tépte, ahol érte. Szeme kimencseredett, húsos arca égett, ritkuló haja égnek állt. Lihegett, 

köhögött. Olyan volt, mint a kincskeresésben meghajszolt óriáscsecsemő. 

A vitrin üvegéről is letépett egyet: 

PACIK ABRAKOLÁSA A NYUGDÍJALAPBÓL 

Visszarohant a dolgozószobába, jobb kezében összegyűrt cédulák, baljában szállongó ragasztószalagok, 

s szedte útjában, amit bírt. A dolgozószobaiak voltak a legtárgyilagosabbak: 

SIKKASZTÁS 

LOPÁS 

CSALÁS 

KÖZPÉNZEK ELTULAJDONÍTÁSA 

HŰTLEN KEZELÉS 

CSALÁRDSÁG 

De a térőszó volt a legborzasztóbb: 

SIKKASZTÁS 

Mintha hangot hallott volna kintről. Ugrott az ablakhoz. Talán már Myrtle. Talán Norris 

Ridgewick jött vissza, rajta röhögni. Hát ha az, ő kapja a puskáját és meglövi. De nem fejbe. Azt 

nem. Hogy mindjárt kipurcanjon? Nem, inkább hasba, hadd nyíjon és vérezzen el kinn a pázsiton! 

Csak hát nem ő volt az, hanem a Skót - Scott Garson, a város legtekintélyesebb bankára. 

Keeton a feleségével gyakran vacsorázott a Garson házaspárral. Kellemes emberek. Garson politikai 

jelentőségét vitatni nem lehet. Ö vajon mit szólna, ha a rózsaszín cédulákat látná? Mit szólna, 

hogy SIKKASZTÁS sikít szinte mindenikről? 

Zihálva rontott vissza az ebédlőbe. Nem ott felejtett egyet? Mintha leszedte volna mind. 

Nem! Ott még egy! Mindjárt a lépcsőkarfa pillérén. S ha ott felejti? Jézusmária! 

Ugrott, lekapta. 

GYÁRTMÁNYA: SZEMÉTLÁDA 

TÍPUSA: LEROBBANT 

RENDSZÁMA: ROSSZCSONT 1 

EGYÉB KIHÁGÁS(OK): NYUGDÍJALAP DÉZSMÁLÁSA 

Még? Merre lehet még? Keeton lóhalálában járta az alsó szobákat, inge előleffent a nadrágjából, 

szőrös hasa kibuggyant az öve fölött. Nem talált többet... A földszinten legalább nem. 

Még egy szorongatott pillantást vetett ki az ablakon, nincs-e Myrtle a láthatáron, majd feldübörgött 

az emeletre. 

- 125 -

- Megöl... teja... kutyumat... - Nettie minden szavával vért okádott Wilma arcába. Utoljára 

megremegett, és elernyedt. A feje a stoptábla alumíniumrúdján kondult. 

Wilma remegő lába lecsúszott a járdaszegélyről. Fekete ünneplőcipője leesett a lábáról, és 

egy halom lehullt levélre gurult. Sarka felfelé mutatott, a vonuló felhőknek. Aztán a lábujjai görcsöltek 

egyszer... kétszer... majd elernyedtek. 

A két asszony hevert egymáson, akár a szerelmesek. Vérük fahéjszínűre festette az avart. 

- GYILKOSOOOOOK! - sírta az öregasszony az utca túlsó feléről, majd megszédült, és 

ájultan zuhant hátra az előszobájába. 

A szomszédság lassan az ablakokhoz tódult, ajtókat nyitott. Kérdezgették egymást, mi történt, 

megjelentek a tornácokon, pázsiton. Kerülgették a sarkot először, majd kezüket a szájuk elé 

emelve hátráltak, mikor már nemcsak azt látták, mi történt, hanem elébük tárult a csata véráztatta 

piaca is. 

Végre a rendőrségért is telefonált valaki. 

Polly Chalmers lassú lépésben tartott a Fő utcán a Hasznos Holmik felé, két fájó kezén legmelegebb 

egyujjas kesztyűi. Közeledett a bolthoz, amikor az első rendőrszirénát meghallotta. Megfordult, 

és a járás három barna Plymouth járőrkocsija közül egyet forró villogókkal látott kanyarodni 

nagy ívben a Fő utcáról a Borostyán utcába. Legalább kilencvennel - de a kanyarban még beletaposott. 

A második járőrkocsi sem maradt el mögötte sokkal. 

Polly a homlokát ráncolva bámult utánuk. Szirénázó és száguldó rendőrautók ritkaságnak 

számítottak Castle Rock járásban. Nagyobb baj történhetett, mint hogy egy macska felkapott a fára, 

és nem bír lejönni - de majd Alan elmondja este, ha telefonál. 

Végigtekintett a Fő utca hosszán, és látta, hogy Leland Gaunt a boltja ajtajából figyeli a fejleményeket. 

No, legalább kiderült, hogy nyitva tart. Nettie nem telefonált. Polly nem lehetett bizonyos 

a dolgában. Nettie emlékezete ki-kihagy. 

Polly folytatta útját. Mr. Gaunt megpillantotta, s az arca felderült. 

- Chalmers asszony! Milyen kedves, hogy megkeres! 

Polly halványan mosolygott rá. A dél tájban csillapodni látszó sajgás visszatért a kezébe, és 

tovább kötözte görcsös inait. - Mintha Pollyban egyeztünk volna meg a legutóbb. 

- Legyen Polly. Örülök így is, úgy is. Fáradjon be. Mi ez a ribillió? 

- Nem tudom - mondta Polly, amíg Mr. Gaunt az ajtót tárta. - Szerencsétlenül járt valaki, és 

kórházba viszik? A norwayi mentőszolgálat ilyenkor hétvégén igen lassú. Bár nem értem, miért 

küld a szolgálatirányító mindjárt két járőrkocsit... 

Mr. Gaunt becsukta az ajtót. A csengő megcsöndült. Az ajtón rajta volt a függöny, és a nap 

már megkerülte a házat, így aztán félhomály borult a boltra. Íme, gondolta Polly, lehet kellemes a 

derengés is. Mr. Gaunt régimódi pénztárgépe mellett olvasólámpa vetett arany kört egy nyitott 

könyvre. Robert Louis Stevenson A kincses sziget-ére, úgy látta. Mr. Gaunt vizsga tekintettel nézett 

végig rajta, és az aggodalma láttán Pollynak el kellett mosolyodnia. 

- Makrancoskodik a kezem az utóbbi napokban - tudatta vele. - Látszik, ugye, hogy nem vagyok 

táncos kedvemben? 

- Törődött. A kínlódás kiül az arcára - hagyta rá Mr. Gaunt. 

Polly mosolygása elbizonytalanodott. Mr. Gaunt szavából megértést és részvétet érzett. Sírás 

kerülgette, de eszébe jutott, ha sírva fakad, Mr. Gaunt vigasztalni próbálja, és hozzáér. Inkább erőltette 

a mosolyt. - Túlélem. Túléltem eddig is. Mondja csak, nem nézett be Nettie Cobb véletlen? 

- Ma? - Mr. Gaunt a szemöldökét ráncolta. - Nem, ma nem. Ha benéz, meg is mutatom neki 

tegnap érkezett zománcüvegeimet. Olyan szép darab nincs köztük, mint amilyet a múlt héten megvett, 

mégis, gondolom, érdekelné. Miért kérdi? 

- Semmi, semmi... Csak mondta, hogy talán bekukkant... De Nettie emlékezete, az akár a 

rosta. 

- Nehéz élete lehetett - állapította meg Mr. Gaunt. 

- Az, az - helyeselt Polly gépiesen, mert nem szabadulhatott Mr. Gaunt szemétől. De amikor 

az egyik keze nekiütközött a tárló sarkának, mindjárt elkapta a szemét, és fájdalmasan fölszisszent. 

- 127 - 

18

- Nem fáj? 

- Dehogy, semmi bajom - válaszolta Polly, pedig többnapi járóföldnél messzibb volt ő attól. 

Mr. Gaunt át is látott rajta. - Egy csöppet nincs jól - állapította meg határozottan. - Azért 

nem is gyötröm tovább a csevegéssel, hanem rátértek arra, amiről írtam. Megkapja tőlem, és akár 

mehet haza. 

- Megkapom? 

- Nem ajándékba - mondta Gaunt, és a pénztárgép mögé került. - Ajándékozáshoz friss az 

ismeretségünk, igaz? 

Polly elmosolyodott. Viszonozná az ő kedvességét a derék ember, hogy boltjában elsőnek 

nyitotta rá az ajtót. Azonban neki a nyájaskodáshoz sem volt türelme most. A kezében pokolivá lett 

a sajgás. Már megbánta, hogy eljött, és - nyájasság ide, nyájasság oda - fordult volna nyomban, 

hogy egy fájdalomcsillapítót bekaphasson. 

- Ilyen cikkét a boltos próbára bocsátja, ha van benne becsület. - Azzal kulcscsomót húzott 

elő, kiválasztott egy kulcsot, és megnyitotta a pénztárgép alatti fiókot. - Kétnapos próba után meglátja. 

Hogyha haszontalannak bizonyul... márpedig az könnyen meglehet... visszahozza. Ha viszont 

javít az állapotán, akkor ráérünk az áráról tárgyalni. - Rámosolygott Pollyra. - Magának megszámítom 

a lehető legolcsóbban. 

Az állapotomon javít? Miről beszél ez? - ámult el Polly. Gaunt fehér dobozkát tett a pultra, 

göcsös ujjaival leemelte a fedelét, majd apró ezüsttárgyat kotort ki a doboz vattafészkéből. Ahogy 

az ujján lógázta, nyakláncnak tetszett. Csakhogy a függője, az nagyobb volt a gyűszűnél, és kisebb 

a teatojásnál. 

- Egyiptomi. Nagyon régi - magyarázta. - Nem egyidős a piramisokkal... azt azért nem! De 

régi. És valami zörög benne. Ősi gyógyfű lehet, nem tudom. - Megbillegtette az ujjával, és a teatojás 

- ha ugyan teatojás volt - pattogni kezdett, és valami poros, sikárló neszt hallatott. Pollynak bántotta 

a fülét. 

- Azká-nak hívják, talán azakah-nak - mondta Mr. Gaunt. - Annyi bizonyos csak, hogy fájdalmat 

hárító amulett. 

Polly ismét megpróbálkozott a mosolygással. Szeretett volna jólnevelten viselkedni... De 

megbocsásson a világ, ezért iderendelni őt? Még szépnek sem mondható ez a vacak. Az igazat 

megvallva: csúf egyenest. 

- Én nem hiszem, hogy... 

- Én sem - helyeselt Mr. Gaunt. - Reménytelen helyzetekben mégis folyamodhatunk reménytelen 

eszközökhöz. Annyit szavatolhatok, hogy az amulett eredeti... vagyis nem Tajvanban 

gyártották. Egyiptomi, és ha nem is ereklye, nevezhető apró műtárgynak, a Végső Hanyatlás korából. 

Törzslapja szerint a benka-litis, azaz a fehér mágia eszköze. Szeretném, ha próbát tenne vele. 

Lehet ostobaság, megengedem. Csakhogy ne feledje: több dolgok vannak földön s égen, mint a bölcselőknek 

lázálmában akár. 

- Hisz az ilyesmikben? 

- Hiszek. Láttam életemben csodát nem egyet, s mellettük eltörpül az efféle amulett lehetséges 

varázsereje. - Mr. Gaunt bogárszeme villant. - Nem egyet láttam. Van mit söpörgetni a világ 

zugaiban, Polly. De ezzel most ne törődjön, csak magával... A minap jutott eszembe, mennyit szenvedhet, 

pedig akkor nem is ült ki az arcára... S eszembe jutott ez a holmi... Hogy megpróbálni azért 

érdemes lenne, elvégre mit veszíthet? Semmi nem segített eddig, ugye? 

- Köszönöm a gondoskodását, Mr. Gaunt, igazán kedves, de... 

- Leland. Úgy egyeztünk. 

- Igaz is. Szóval a kedvességéért hálás vagyok, Leland, csak hát a babonaság nem a kenyerem. 

Fölnézett, s látta, hogy Mr. Gaunt bogárszeme rajta. 

- Nem az számít, hogy a maga kenyere mi, Polly... Fontos csupán, hogy ez a kenyerét megkeresse. 

- Megbillegtette a két ujját, és az azka bukdált a lánc végén. 

Polly szóra nyitotta volna a száját, amikor eszébe jutott egy elmúlt tavaszi nap. Nettie nála 

felejtette kedves folyóiratának, A lélek mélyei-nek legutóbbi számát. Átlapozta, bele-beleolvasott a 

clevelandi váltott gyerekekről, a John F. Kennedy arcára emlékeztető holdbéli hegyvonulatokról és 

- 128 -

egyéb zöldségekről írott cikkekbe, majd egy Ősi Imakorongnak nevezett tárgy hirdetésén akadt meg 

a szeme. Az imakorong állítólag fejfájást, gyomorbántalmakat és köszvényt gyógyított. 

A hirdetés jó részét rajz foglalta el: nagy szakállú, varázslósüveges ember (lehetett akár 

Nostradamus, Polly felől) valami papírforgóhoz hasonló tárgyat emelt egy tolókocsiban ülő alak 

fölé. A forgó sugarakat árasztott a nyomorékra, s bár a hirdetés nem ígérte éppen, de sejtette, hogy 

egy hét múltán már bálban rúgja a port. Polly nevetségesnek ítélte, hogy meggyötört vagy a fájdalmukba 

belepistult embereket ilyen maszlaggal etessenek, mégis... 

Sokáig nézte a hirdetést, és nevetséges vagy nem, játszott a gondolattal, hogy telefonál a 

megadott számra, hiszen előbb-utóbb... 

- Előbb-utóbb megpróbálkozik az ember hajmeresztőbb ajánlatokkal is, ha reményt keltők - 

mondta Mr. Gaunt. - Igaz? 

- Nem... is... tudom... 

- Hidegvízkúrával... hőkesztyűvel... akár sugárkezelésekkel is... Csakhogy magának egyik 

sem használt, ugye? 

- Honnan tudja, hogy megpróbáltam mindent? 

- A jó kereskedő dolga, hogy vevőin szükségükben segítsen - mondta Mr. Gaunt selymes, 

delejes szóval, majd megindult Polly felé... két ujján a lánc, s azon az azka. Polly visszariadt bőrrel 

benőtt körmű, hosszú ujjaitól. 

- Ne féljen, hölgyem. A haja szálához nem érek, ha nem mozdul... 

Polly megnyugodott, és nem mozdult. Állt, alázatosan keresztbe tette egyujjas kesztyűbe 

bújtatott két kezét, és tűrte, hogy Mr. Gaunt a láncot a nyakába eressze. S Mr. Gaunt olyan tapintatosan 

járt el, mint az örömapa, ha a lánya menyasszonyi fátylát igazgatná. Polly közben messze járt 

a Hasznos Holmiktól, Castle Rocktól, még magamagától is. Mintha száraz fennsíkon állt volna végtelen 

ég alatt, száz mérföldekre a legközelebbi embertől. 

Az azka autóskabátjának húzózárán csendült. 

- Tegye a kabátja alá, otthon aztán a blúza alá, mert a bőrével kell érintkeznie, hogy foganatos 

legyen. 

- Nem tudom betenni a kabátomba - válaszolta Polly álmatagon. - A zárat... A zárját nem bírom 

lehúzni. 

- Nem? Próbálja csak meg. 

Polly lecibálta egyik kesztyűjét, és megpróbálta. Nagy meglepetésére csakugyan meg tudta 

hajlítani a hüvelykujját meg a mutatóujját annyira, hogy a zár fülét megfogja és lejjebb húzza. 

- Látja? 

A kis ezüstlabda ráhullt blúza elejére. Polly úgy érezte, nehéz, és hogy nem lesz valami kényelmes 

viselet. Elmélázott, mi lehet benne, mitől zörög olyan porosan. Valami gyógyfüvet mondott 

Mr. Gaunt. De a karcos zörgés nem arra vall. Valami más tárgy zörögne benne? 

Mr. Gaunt mintha újabb kétségeit is megértette volna. - Hozzászokik. Hamarabb, mint hinné. 

Valahol ezer mérföldekre sziréna sivalkodott, mint a hazajáró lélek. 

Mr. Gaunt elfordult, és Polly ocsúdni kezdett, amint a szemét már nem érezte magán. Jóleső 

kábaság volt a fejében, mint aki jót szundított. Kínos zavarodottsága elpárolgott. 

-A kezem, az még fáj - állapította meg. De annyira fáj-e? Mintha kissé megenyhült volna, 

talán csak egy gondolattal... Az a sejtelme támadt, hogy Mr. Gaunt megdelejezhette jó szándékával... 

Vagy csak csípős szélből jött be a meleg üzletbe? 

- Nem hinném, hogy nyomban mutatkozik hatása - mondta Mr. Gaunt tárgyilagosan. - Adja 

meg az idejét, Polly. Megteszi? 

Polly vállat vont. - Megtehetem. 

Mit is veszíthet elvégre? Az ezüstlabda nem nagy, legfeljebb apró dudor lesz blúza vagy 

szvettere alatt. Nem kell kíváncsiskodó kérdésekre válaszolnia - Rosalie Drake tudja majd, hogy a 

nyakában van, meg Alan. De az a tuskónál érzéketlenebb a babonákra. Legfeljebb kinevetik érte. 

Nettie meg? Nettie-ben megakad a szó, ha megtudja, hogy olyan varázserejű nyakék viselésére szánakozott 

el, amilyeneket ő A lélek mélyei-ből szokott ajánlgatni. 

- Nem ajánlatos levennie, még zuhanyozáskor sem - mondta Mr. Gaunt. - Fölösleges is volna, 

hiszen ezüst, nem rozsdásodik. 

- 129 -

- S ha mégis leveszem? 

Mr. Gaunt a tenyerébe köhögött, mintegy zavarában. - Az azka gyógyhatása halmozódik a 

testben. Viselője egy kicsivel jobban lesz holnapra, s annál is egy kicsivel jobban holnaputánra. Legalábbis 

ezt hallom. 

Ugyan honnan? - tűnődött Polly. 

- Az azka levételét követően azonban egyszerre tér vissza a fájdalmas állapot, nem apránként. 

Hetekbe is beletelhet, míg az egyszeri levétellel elvesztegetett gyógyhatást visszaszerzi. 

Polly akaratlanul elnevette magát, és megkönnyebbülten hallotta, hogy Mr. Gaunt is vele 

nevet. 

- Tudom, milyen furcsán hangzik mindez - mondta -, de ha segít, mindjárt nem lesz olyan 

furcsa. Elhiszi? 

- El én - mondta Polly. - És köszönöm szépen. 

De mire Mr. Gaunt az ajtóig kísérte, már foglalkoztatta más is. Például az a mámoros perc, 

amíg Mr. Gaunt a láncot a nyakába ejtette. S aztán, miért is viszolygott az érintésétől annyira? Mert 

az efféle viszolygás nem fér össze azzal a tisztelő barátsággal és részvéttel, amellyel Mr. Gaunt viseltetik 

iránta, szinte tüntetően... 

Delejezhette csakugyan? Bolond ötlet... mégis... Megpróbált emlékezni, mit is hallott az 

azkáról, de beszélgetésük egyetlen mozzanatát nem idézhette fel. Ha Mr. Gaunt delejezte, hát a segítségére 

volt ő is. Hihetőbb, hogy a Percodan kábasága ülte meg. A fájdalomcsillapítókat bódító 

hatásukért utálta a legjobban. Talán nem a legjobban, helyesbített mindjárt. A legjobban azt utálta 

bennük, hogy nem akkor hatnak, amikor hatásuk legkívánatosabb. 

- Hazavinném kocsin - mondta Mr. Gaunt -, csak éppen vezetni nem tanultam meg soha. 

- Így is köszönöm - mosolygott rá Polly. - De a kedvességét mindenekelőtt. 

- Akkor köszönje, ha használt - felelte Mr. Gaunt. - Mulasson jól az este, Polly. 

Kinn újabb szirénahangok keltek a város keleti feléből, a Szil, Tó, Fűz és Gázló utca tájékáról. 

Polly elnézett arrafelé. Ilyen csöndes délutánon kivált vészjósló ez a sivalkodás de mire rémképek 

keltek volna benne, csönd lett, mintha a szirénák óraművének elpattant volna a rugója. 

Visszafordult, hogy furcsa gondolatait megossza Mr. Gaunttal, de a boltajtó már bezárult 

mögötte, s üvege mögött a kis táblán is ezt olvasta: ZÁRVA. De a táblácska még hintált a zsinórján. 

Meg sem hallotta, nesztelenül csukódott az ajtó. 

Megindult hazafelé, de mire a Fő utca végéig jutott, újabb járőrkocsi süvöltött el mellette. 

Mégpedig az Állami Rendőrségé. 

- Danforth? 

Myrtle Keeton belépett a nappaliba a ház ajtaján, és a hóna alá kapta a fondue-serpenyőt, 

úgy szabadította ki Danforth kulcsát, amit a zárban felejtett. 

- Itthon vagyok, Danforth! 

Választ nem hallott. Nem szólt a tévé sem. Furcsa. Pedig Danforth a mérkőzés kezdetére itthon 

akart lenni mindenáron. Elmehetett máshova a meccset nézni. Talán Garsonékhoz - csakhogy a 

garázs ajtaját bezárta... tehát a kocsi benn. Danforth pedig nem megy sehová gyalog, ha teheti. Legkevésbé 

föl Castle View-ba, a meredek úton. 

- Danforth! Itt vagy? 

Semmi válasz. Az ebédlőben egy felborult széket látott. Gondterhelten letette a serpenyőt az 

asztalra, és lábra állította a széket. Jókedvén kiütköztek az aggodalom első hajszálrepedései. Odasietett 

a dolgozószoba ajtajához. Zárva találta. Rátapasztotta a fülét, és akár megesküdött volna, hogy 

széknyikorgást hall bentről. 

- Danforth! Odabe vagy? 

Válasz semmi... de mintha köhögést hallott volna! Aggodalmából ijedelem lett. Danfortht 

megviselték az utóbbi napok - a város tanácsnokai közül ő dolgozott a legtöbbet -, a testsúlya pedig 

több, mint amennyi még egészséges. Hátha szívroham jött rá? Hátha ott fekszik a földön? Hátha 

nem is köhögés, amit hallott, hanem hörgés? 

- 130 - 

19

A csodálatos reggel és az együtt töltött gyönyörű délután mintha a mesék igazságtételével 

fejeződött volna be: derűre ború, nevetésre sírás. Ismét rátette kezét a kilincsre, de már emelte is le, 

és a nyakán a laza bőrt huzigálta zavarában. Néhány metsző szó megtanította, hogy Danforthra nem 

illik kopogás nélkül rányitni... hívás nélkül kopogni sem illik a sanctum sanctorum ajtaján. 

Csak, hátha a szíve... vagy... 

Eszébe jutott a felfordult szék, és rémület fogta el. 

Hátha betörőt lepett meg, amint a házba lépett, s a betörő fejbe kólintotta, és bevonszolta a 

dolgozószobába? 

Megrebegtette a keze fejét, úgy zörgött be tapintatosan. - Danforth? Nincs semmi bajod? 

Semmi hang, csak az állóóra megfontolt kotyogása a nappaliból, mégis... Igen, jól hallotta, 

szék nyikordult a dolgozószobában. 

Keze ismét megindult a kilincsnek. - Hallod, Danforth... 

Ujjai már a kilincsen voltak, amikor Danforth elbődült odabenn. Myrtle fájdalmasan fölszisszent, 

és hátratántorodott. 

- Hagyj békemet! Hülye kurva! Nem bírsz magaddal? 

Myrtle szíve a torkában vert. Nem is meglepetésében. Hanem ez az acsargó düh megint, békés 

napjuk után! Mintha borotvapengével szántottak volna az arcán. 

- Danforth... Azt hittem, nem vagy jól... - Hangja annyira elvékonyodott, hogy maga is alig 

hallatta. 

- Hagyj magamra! - Hangjából ítélve Danforth már az ajtó túlsó felén állhatott. 

Jesszus! S ha megháborodott? Történhet ilyesmi? Azóta, hogy Amandáéknál kitett? 

Marcangoló kérdéseire egyéb választ a fájdalomnál nem is kaphatott, azért föloldalgott a 

lépcsőn, elővette gyönyörűséges új babáját a varrószoba szekrényéből, bevitte a hálószobába, kibújt 

a cipőjéből, és a babával végigdőlt a családi ágy őt illető felén. 

Valahol messzi szirénahangok feleseltek egymással. Alig hatoltak el az értelméig. 

Szép volt a hálószobájuk ilyenkor késő délután. Megtöltötte az októberi napfény. Myrtle 

azonban csak a lelke sötétségét látta. S ezt a sötét nyomorúságot még a bámulatos baba sem enyhíthette 

meg. Torkát szorongatta, a szuszt belefojtotta a nyomorúság. 

Pedig milyen boldog napja volt! S vele együtt Danforthnak is. Látta rajta. Most pedig az eddigi 

rossznál is rosszabbra fordult minden. 

Mi történhetett? 

Jaj, Istenem! Mi történt? Kinek a műve? 

Myrtle magához szorította a babát, fölnézett a mennyezetre, majd rázni kezdte a zokogás. 

TIZENEGYEDIK FEJEZET 

Negyedóra még hátravolt ebből a hosszú és keserves októberi vasárnapból, amikor Alan 

Pangborn seriff kilépett a Kennebec-völgyi kórház törvényszéki szárnyának egyik alagsori ajtaján. 

Leszegett fejjel indult el a folyosón, gumírozott kórházi papucsa tapadt a linóleumhoz. Az ajtó, 

amelyik becsukódott mögötte, ezt a föliratot viselte: 

BONCTEREM 

ILLETÉKTELENNEK TILOS A BELÉPÉS! 

A folyosó végén szürke egyenruhás gondnok padlókefélőgéppel tisztította a linóleumot. 

Alan feléje tartott, közben leszedte a műtőssapkát a fejéről, megemelte zöld köpenyét, és a sapkát 

begyűrte farmerja zsebébe. A padlókefélőgép lassú döngése elálmosította. Legkevésbé ide, az 

augustai kórházba kívánkozott éjfélkor. 

A gondnok meglátta, és kikapcsolta padlókefélőjét. 

- Nem vagyunk valami jó színben, barátom - üdvözölte Alant. 

- Nem csoda. Nincs egy szál cigarettája? 

- 131 - 

1

A gondnok egy csomag Lucky Strike-ot húzott ki köpenyének felső zsebéből, és kirázott 

egyet Alannek. - Csakhogy itt el nem szívhatja - fűzte a kínáláshoz, és a boncterem felé bökött. - 

Ryan doktor ki is térne a hitéből. 

Alan bólintott. - Akkor merre? 

A gondok elvezette a keresztfolyosóig, és a végében nyíló ajtóra mutatott. - Azon jut ki az 

udvarra. Támassza meg valamivel, mert ha becsapódik, megkerülheti az épületet. Gyufája van? 

Alan már megindult az ajtónak. - Öngyújtóval élek. Kösz a cigit. 

- Hallom, ma duót vezetett föl - szólt utána a gondnok. 

- Hölgyduettet - szólt vissza Alan. 

- Rohadtak ezek a boncolások, mi? 

- Hát - mondta Alan. 

Majd hallotta, hogy a kefélőgép megindul újra. Rohadt dolgok ezek, szó se róla. Nettie Cobb 

és Wilma Jerzyck boncolása a huszonharmadik és huszonnegyedik volt Alan rendőri pályafutása 

során, és akármilyen rohadt volt a többi is, ez a kettő volt a legrohadtabb. 

A kivezető ajtón csapórács. Alan körülnézett, mi lenne jó a kitámasztásához, de nem talált 

semmit. Végül kibújt zöld köpenyéből, összetekerte, s úgy nyitott ajtót. Éjszakai levegő áramlott be, 

csípős és mégis üdítő a halottasház és az abból nyíló boncterem állott alkoholszaga után. Alan rácsavarta 

a köpenyt az ajtókilincsre, majd kilépett, óvatosan maga után húzta a kilincset. Mikor látta, 

hogy a köpeny nem engedi becsappanni a zárat, nekidőlt a salakbeton falnak, és az ajtórésen kiszűrődő 

fénynél rágyújtott. 

Az első szippantás megszédítette. Két éve kísérletezett a leszokással, s szinte sikerült is. Aztán 

megint történt valami. Áldása és átka a rendőri munkának, hogy mindig történik. 

Felnézett a csillagos égre. Az máskor is megnyugtatta. Sok csillagot nem láthatott innen, 

mert a kórház ívfényei kiütötték a ragyogásukat, de a Göncölszekeret meg a Kaszáscsillagot látta, s 

odébb vöröslött a Mars... 

A Mars - gondolta el. - Az a tettes. A Hadak Urai a Marsról megszállták Castle Rockot déltájt, 

s akikkel elsőnek összeakadtak, azokat megmarták. Így veszett meg Nettie és a Jerzyyk-ház sárkánya. 

Ez a leghihetőbb magyarázata az ügynek. 

Mi történne, ha magyarázatát elmondaná Henry Ryan doktornak, Maine Állam Legfőbb 

Törvényszéki Orvosszakértőjének? Égi beavatkozás történt, főorvos úr. Ezzel zárhatjuk a jegyzőkönyvet. 

Nem hitte, hogy Ryant mulattatná. Hosszú éjszakája volt neki is. 

Alan nagyot szívott a cigarettából. Ha kótyagossá tette is, megértette nyomban, miért tilos a 

dohányzás Amerika minden kórházának közös helyiségeiben. Kálvin Jánosnak igaza volt bizony. 

Ami ilyen szédítő, az csak ártalmas lehet. Viszont ha ilyen szédítő, akkor hadd ártson. 

Majd azzal a gondolattal játszott el, mi lenne, ha venne egy karton Luckyt, megnyitná mindkét 

végén, aztán forrasztólámpával gyújtana rá. Az volna csak a kótyagosság! Persze sok már ennyi 

is most... Az élet másik sarkalatos törvénye: Épp amikor be kéne rúgni, akkor nem szabad. Alan elgondolta, 

hátha csak az alkoholisták ismerik a dolgok fontossági sorrendjét. 

A folyosóról kiszüremlő ujjnyi fénysáv kétarasznyira bővült. Alan megfordult, és Norris 

Ridgewicket látta kilépni. Norris megállt mellette, majd nekidőlt a falnak. Az ő fején még ott virított 

a zöld műtőssapka, és madzagjai kuszán lógtak a nyakába. De a zöldje igen illett Norris arcszínéhez. 

- A szentségit. Mit szólsz, Alan? 

- Az első dögeid, mi? 

- Nem, láttam már North Wyndhamben egy boncolást. Füstmérgezés volt. De ezek... a 

szentségit! 

- Az ám - hagyta rá Alan, és kifújta a füstöt. - A szentségit. 

- Van még egy cigarettád? 

- Sajna nincsen. Ezt is tarháltam a gondnoktól. - Enyhe kíváncsisággal tekintett végig megbízottján. 

- Nem is tudtam, hogy dohányzol, Norris. 

- Nem dohányzok. Csak gondoltam, ideje volna rákapni. 

Alan kuncogott. 

- Tudod-e, hogy alig várom a holnapi horgászást? Vagy hiába várom, mert addig nincs szabadnap, 

amíg ennek az ügynek a végére nem járunk? 

- 132 -

Alan elgondolkodott, aztán megrázta a fejét. Nem is kellenek a Hadak Urai a megfejtéséhez. 

Egyszerű ügy. Éppen az egyszerűsége borzasztó. Semmi oka, hogy Norristól megvonja a szabadnapját. 

- Pompás - lelkendezett Norris, de hozzátette: - Ha akarod, benézek azért, Alan. 

- Nem lesz rá szükség. Johnnal meg Cluttal tartom a kapcsolatot. Clut az Állami Bűnfelderítéssel 

szállt ki Pete Jerzyckhez, John meg a többiekkel Nettie lakására. Ők is kapcsolatot tartanak. 

Eddig világos is minden. Ronda ügy, de világos. 

Mégis zavarta valami. A lelke mélyén nem olyan világos minden. 

- Mi is történt? - nézett rá Norris. - Jó, megértem. Ez a sárkány évek óta keresi a bajt. De azt 

hittem volna, valaki a szaván fogja végül. Ilyenkor kartörésnél-monoklinál nem történik egyéb... 

Szerinted Wilma egyszer emberére talált? 

- Ez az igazság - hagyta helyben Alan. - Wilma nem jól nézte meg, kivel kötözködik. 

- Kötözködik? 

- Polly a tavasszal kölyökkutyát ajándékozott Nettie-nek. A kutya hangos volt kiskorában, 

Wilma amiatt kezdte Nettie-t piszkálni. 

- Ne mondd. A panaszfelvételen nem találkoztam az üggyel. 

- Hivatalos panaszt egyszer emelt csak. Én vettem fel, és elsüllyesztettem. Polly kért rá. Magát 

okolta, mivel a baj forrása tőle származott, Nettie viszont fogadkozott, hogy ki se ereszti a kutyát 

a házból ezentúl. Ezzel az ügyet elintézettnek tekintettem. A kutya nem is ugatott többet odakinn, 

de Wilma nem szállt le Nettie-ről. Pollytól hallom, hogy Nettie kitért az útjából, ha két sarokkal 

odébb látta meg, akkor is. Vagyis nem vette föl a kesztyűt. Csak aztán a múlt héten megtelt a 

pohár. Nettie átment Jerzyckékhez, amíg dolgoztak, látta a kertben száradó ágyneműiket, és megdobálta 

sárral. 

Norris elfüttyentette magát. - Te vetted fel Wilma panaszát megint? 

Alan a fejét rázta. - Ettől a délutántól a két hölgy egymás közt intézte az ügyét. 

- Pete Jerzyck mit szólt? 

- Te ismered Pete-et? 

- Hát... - Norris maga elé varázsolta Pete-et, Wilmát, majd egymás mellé rakta a képüket, 

végül bólintott a kérdésre. - Pete attól tartott volna, hogy Wilma a szájába tömi, ha beleártakozik, 

megrágja és kiköpi, akár a bagót... Azért tisztes távolból figyelt, igaz? 

- Így valahogy. Bár meg kell hagyni neki, egy darabig próbálta elhárítani a vészt. Cluttól 

hallom, hogy Pete azt vallotta a bűnfelderítőknek: Wilma már rontott volna át Nettie-hez, amint a 

lepedőt meglátta. Forrt benne a düh, és először telefonált, hogy átmegy, és lecsavarja a fejét a nyakáról. 

Norris bólogatott. Wilma boncolásának végeztével és Nettie boncolásának kezdete előtt felhívta 

Castle Rockot, és kérte a két nővel kapcsolatos bejelentések lajstromát. Nettie lajstroma kurtának 

bizonyult. Egyszer felforrt a hűtővize, és megölte a férjét. Ennyi. Se azelőtt, se azután baj 

nem volt vele. A városban töltött utolsó néhány éve során sem. Wilma más káposzta. Ölni ugyan 

nem ölt, de az általa emelt panaszok és mások vele kapcsolatos panaszainak lajstroma végtelennek 

látszott - kezdve a Castle Rock-i Általános Iskola felső tagozatának panaszától, mikor egy segédtanító 

szeme alá mosott be, mert bezárta tanítás után. Két szerencsétlen nő, aki rákerült Wilma feketelistájára, 

biztonsági őrizetért folyamodott. Följelentették életveszélyes fenyegetés miatt három ízben 

is. S bár bírósági ügy egyikből sem lett, annyit megértett a világ, hogy Wilmával kukoricázni nem 

lehet. 

- Nem teremtették őket egymásnak, hiába - sóhajtotta Norris. 

- Hát nem. 

-S a férje türtőztette Wilmát, amikor Nettie házát először rohamozta volna meg? 

- Útját nem állta. De elmondta Clutnak, hogy két Xanaxot ejtett a teájába, s mindjárt nem 

volt annyira fönn a pumpa. Jerzyck már-már azt hitte, feledésbe merül az ügy. 

- Hiszel te Jerzycknek, Alan? 

- Amennyire hírnek hiszek, ha nem magam jártam utána. 

- Mit ejtett neki a teájába? 

- Nyugtatót. Jerzyck azt is elmondta, hogy nem először. S a hatása mindig jónak bizonyult. 

- Csak most nem. 

- 133 -

- Szerintem fogott rajta először. Vagyis nem ment s tekerte le Nettie fejét azon melegében. 

Csak riogatta. Ez volt a módszere már a kutyaügyben is. Rátelefonált. Kerülgette a házát kocsival. 

Nettie pedig nem bírta cérnával. Idegeire ment az ilyesmi. John LaPointe azzal a bűnfelderítő csapattal, 

amelyikre ráakasztottam, este hét tájt Pollyhoz is beállított. Polly azt vallotta, hogy Nettie-t 

bánthatta valami, mert délelőtt nála járt, de amit habricskált, azt Polly nem értette akkor. - Alan nagyot 

sóhajtott. - Bánja is, azt hiszem, hogy a fülét nem nyitotta ki jobban. 

- Polly hogy fogadta a hírt? 

- Hősiesen. 

Alan kétszer beszélt vele. Egyszer a tett színhelyéhez közeli házból, másodszor a kórházból, 

röviddel Norris ideérkezése után. Polly mindkét alkalommal nyugodt maradt, Alan azonban könynyeket 

és zavart sejtett sima viselkedése mögött. Az első telefon meg sem lepte, hiszen a hírek, kivált 

a rosszak, sebesen keringenek a kisvárosokban. 

- S a nagy leszámolásnak mi lehetett az oka? 

Alan meglepetten pillantott Norrisra, és meggondolta, hogy kérdésére kész válasza nincs, 

hiába kapott többé-kevésbé teljes jelentést John LaPointe-tól a két boncolás közt, amíg Norrisnak a 

másik telefonon Sheila Brigham olvasta be a két nő panaszlajstromát. 

- Egyikük úgy dönthetett, hogy ütött az óra - válaszolta. - Szerintem Wilma. Úgy látszik, látogatást 

tett Nettie házában, amíg Nettie Pollynál járt délelőtt. Nettie nyitva felejthette az ajtaját, 

vagy a szél vágta ki... Délelőtt igen megélénkült a szél. 

- Meg. Az is. 

- Szóval Wilma portyára indult, alighanem csak azzal a szándékkal, hogy Nettie meg ne találjon 

feledkezni őróla. De amikor látta, hogy az ajtó nyitva, jobb ötlete támadt. Talán nem történt 

így szó szerint, de nekem valami ezt súgja. 

Még ki sem mondta, érezte, hogy nem beszél igazat. Vagy rosszul súgnak. Inkább ő szeretné, 

hogy az igazság ilyen egyszerű legyen. Bosszantotta, hogy oka nincs további gyanakvásra, mégsem 

nyugtatja meg az egyszerű magyarázat. Valóban gyanúsnak is legfeljebb az látszott, hogy 

Nettie az ajtaját gondosan zárja, ha Wilma Jerzycktől tart... s ilyen nyomon alig indulhat el. Nettienek 

lógott egy szál deszkája, azért a gondolkodását követni nem tanácsos. Mégis... 

- S mit tett Wilma odabe? - érdeklődött Norris. - Összetörte a berendezést? 

- Megnyuvasztotta Nettie kutyáját. 

- Micsoda! 

- Ahogy mondom. 

- Ekkora szemétséget! 

- Hiszen ismerjük Wilmát, nem? 

- Ismerjük, ismerjük, mégis... 

Hát ez az. Nem nyugszik meg Norris Ridgewick sem, pedig együtt töltött éveik során annyi 

nem telt tőle, hogy a jelentéseit olvashatóan írja meg. Ismerjük, mégis... 

- Svájci kincstári bicskával tette. A dugóhúzójával. S arra cédulát húzott, hogy az ő szent lepedőit 

senki nem fenheti össze büntetlen. Így aztán Nettie egy csomó kővel látogatta meg Wilma 

házát. A köveket papírba csomagolta, egy-egy kőre gumipánttal erősítette rá üzenetét, hogy tudniillik 

ez a végső figyelmeztetése, és bevagdosta őket Jerzyckék házának földszinti ablakain. 

- Jézus körösztje! - ámuldozott Norris. 

- Jerzyckék fél tizenegy tájt indultak el a tizenegyes misére, majd Pulaskiékhoz voltak ebédre 

hivatalosak. Ebéd után Pete Jerzyck ott maradt a mérkőzést nézni Jake Pulaskival, ezért ma a legjobb 

akarattal sem hűthette volna le Wilmáját. 

- A két nő aztán véletlenül futott össze a sarkon? 

- Nem hinném. Wilma hazaérkezett, látta a dúlást, és kihívta Nettie-t alighanem. 

- Mármint párbajra? 

- Úgy valahogy. 

Norris füttyentett, és hátratett kézzel bámult a sötétségbe néhány pillanatig. 

- Te Alan! - szólalt meg végül. - Mit kell nekünk itt lebzselnünk ezeken a boncolásokon? 

- A protokoll követeli, gondolom - felelte Alan. Pedig akár megvallhatta volna, hogy neki 

több a keresnivalója itt. Ha az embert furdalja valami (márpedig őt furdalta igenis), legjobb, ha addig 

mered a részletekre, amíg az egyiken fönn nem akad. 

- 134 -

- Fogadhatna a járás protokollfőnököt - zsörtölődött Norris, Alan meg nevette. 

Nem sok nevetnivalója volt egyébként, s nem is csak azért, mert a következő napokban meg 

kell nyugtatnia Pollyt. Az ügy magyarázata sántít. Akkor már hihetőbb az is, hogy jöttek a Hadak 

Urai a Marsról... 

Hé, ébredj! Hát nem éppen most magyaráztad el Norrisnak az egész szaros ügyet a cigarettaszünetben? 

Hát éppen ez az. Bagót nem ért, amit mondott. Egy lüttyő meg egy sárkány találkozik az utcasarkon, 

és úgy aprítják egymást, mintha életükben másra sem készültek volna... 

Alan tanácstalanul pöckölte el a cigarettavéget, és úgy döntött, hogy végiggondol mindent, 

elölről. 

Legelöl Andy Clutterbuck telefonhívása állt. Alan éppen kikapcsolta a mérkőzés közvetítését 

(a Patrioték egy áttöréssel meg egy mezőnygóllal vezettek a második félidő harmadik percében), 

és éppen bújt a kabátjába, amikor a telefon megcsördült. Indult volna a Hasznos Holmikba Mr. 

Gaunt látogatására, mert eszébe jutott, hogy ott Pollyval is találkozhat ma délután. Clut telefonja 

aztán fordított a világon. 

Eddie Warburton akkor tette le a telefont, magyarázta Clut, amikor ő visszaért az ebédről, s 

mondta, hogy a „fás utcákban” valami verekedés támadt. Nők kaptak hajba vagy mi. És Eddie azt 

tanácsolta, jobb lenne tudatni a hírt a seriffel. 

- Mióta intézkedik Eddie Warburton a seriff hivatali telefonján? - tudakolta Alan ingerülten. 

- Hát mivel a szolgálatirányítóban senki nem volt, azt gondolhatta... 

- Ismeri az ügyrendet ő is! Ha a szolgálatirányítóban senki nincs, az üzenetközvetítő átkapcsol 

hozzám! 

- Mindegy, nem tudom, miért vette fel - mondta tovább Clut rosszul leplezett ingerültséggel 

-, de nem is az a fontos. Négy perce újabb telefont kaptunk, még Eddie-vel az előzőt meg sem beszéltem. 

Idős hölgytől... a nevét nem értettem... Az is lehet, hogy izgatottságában elfelejtette mondani... 

meg az is, hogy elhallgatta... De a fontos megint csak az, hogy nem hajbakapás történt ott a 

Gázló utca meg a Fűz utca sarkán. Az idős hölgy szerint a két nő késsel ment egymásnak, s még ott 

vannak mindig. 

- Küzdenek javában? 

- Nem, már kinyúltak. Mind a ketten. 

- Helyes. - Alan sebességbe tette az eszét. - Jegyezted a hívást, Clut? 


- Úgy is kell. Seaton is szolgálatos, igaz? Küldd ki a helyszínre azonnal. 

- Már kiküldtem. 

- Nahát. Akkor hívd az Állami Rendőrséget. 

- A bűnfelderítést? 

- Még ne. Egyelőre ismertesd velük a helyzetet. Mindjárt benn leszek. 

Kinn a helyszínen meggondolta, és rádiótelefonon kérte az Állami Rendőrség oxfordi támaszpontját, 

hogy küldjék a bűnfelderítőket nyomban. Akár két egységet, ha van kéznél kettő. Addigra 

Clut is, Seaton Thomas is tárt karral állt az elterült két nő előtt, úgy biztatták a kicsődült 

szomszédságot, hogy takarodjanak haza. Norris is megérkezett, megnézte a kárt, aztán a 

járőrkocsija farából BŰNTÉNY SZÍNHELYE! ÁTLÉPNI TILOS! feliratú sárga szalagot szedett 

elő. Mondta is Alannek később, hogy azt hitte, ragadni nem fog, olyan régen szárad már a kocsiban. 

De tapadt mégis. Norris a környező fák törzsén vont nagy háromszöget a két nő körül, akik a 

stoptábla tövében feküdtek összegabalyodva. A szomszédság nem vonult vissza teljesen. Ki-ki az 

előkertjében állapodott meg. Lehettek ötvenen, de a számuk nőtt, ahogy a hír körbejárt. Andy 

Clutterbuckot és Seaton Thomast annyira idegesítették, hogy a legszívesebben előkapták volna 

szolgálati fegyverüket néhány riasztólövésre. Alan sem tett volna másként. 

Maine államában minden gyilkossági ügyben a Bűnfelderítő Osztály nyomozott, és a mezei 

rendőrök (márpedig Alanék annak számítottak mindannyian) leginkább a bűntett felfedezése és a 

bűnfelderítők megérkezése közötti időtől tartottak. Tudták ugyanis mind, hogy ilyenkor szakadhat 

- 135 - 

2

meg az, amit gyakorlatukban a bizonyítékok láncának neveztek. Tudták továbbá, hogy amit ilyenkor 

tesznek, azt majd a hétfő reggeli okosok ízekre szedik - leginkább az államügyészségen, ott pedig 

hat pár rendőrcsizmának tekintik őket. 

Alan mégsem tett többet, mint hogy előszedte elemes bömbölőjét a járőrkocsiból, és házukba 

parancsolta a tátogatókat. S a szavának lett foganatja. Ezután végigpörgette a protokollt a fejében 

még egyszer, és erősítést kért rádión. Sandra McMillan már be is futott a hivatalba intézni a telefonokat. 

Nem olyan megbízható, mint Sheila Brigham, de szükségben megjárja... S úgy számított, ha 

Sheila meghallja, mi történt, egy-kettő előkerül ő is. Ha a kötelességtudat nem hajtja, majd hajtja a 

kíváncsiság. 

De mindjárt megkérte Sandrát, hogy Ray Van Allent kerítse elő. Ő volt a járási rendőrség 

hivatalos szakértője, meg a járási halottkém is -, Alan azért azt szerette volna, ha már a helyszínen 

várja a bűnfelderítőket. 

- Értem - jelentette Sandra fontoskodón. - Jegyeztem. 

Alan visszatért megbízottjaihoz. 

- Melyiktek állapította meg, hogy a nők már nem élnek? 

Clut kelletlenül nézett össze Seat Thomasszal, Alan pedig elkedvetlenedett. Egy-nulla a hétfői 

okosok javára vagy ki tudja? A bűnfelderítés még sehol - bár a szirénájukat mintha már hallaná. 

Bebújt a sárga szalag alatt, és lábujjhegyen közelítette meg a stoptáblát, mint valami kamasz, ha 

lámpaoltás után surran ki a házból. 

A kiontott vér a tetemek meg az avarral eldugaszolt csatorna körül gyűlt tócsába, de permete 

- ahogy a törvényszéki boncok nevezik - jókora körben pöttyezte a földet. Alan e körön kívül ereszkedett 

térdre, kinyújtotta fél karját, és éppen elérte a tetemeket - neki persze nem volt kétsége afelől, 

hogy tetemek -, de egyensúlyának végső határáig előre kellett dőlnie, hogy megbizonyosodjon. 

Visszapillantott Seatre, Norrisra meg Clutra. Ott álltak egy bolyban, és kerek szemmel bámulták. 

- Fényképezzetek - szólt rájuk. 

Clut meg Seaton úgy meredt rá, mintha tagalog nyelven szólt volna hozzájuk, de Norris már 

szaladt Alan járőrkocsijához, és addig kotorászott benne, amíg meg nem találta azt a régi Polaroidot 

- hivataluk két fényképezőgépe közül az egyiket -, amellyel helyszínelni szoktak. Alan a tanácsnokok 

költségvetési ülésére az idén új gép vételét terjesztette volna elő - e délutánon azonban a költségvetési 

vita távolinak tetszett. 

Norris beállt, célzott és lőtt. A kamera surrogott. 

- Még egyet a biztonság okáért - vezényelt Alan. - Vedd bele az elhullottakat is. Nekem ne 

magyarázzák aztán az okosok, hogy a bizonyítékok lánca nem teljes. - Érezte, hogy ingerülten beszél, 

de nem tehetett felőle. 

Norris újabb képet készített Alan helyzetéről és még egyet a stoptábla alján fekvőkről. Alan 

ekkor óvatosan előredőlt ismét, és ujját a fölül fekvő nő véres nyakára illesztette. Érverést nem észlelt 

persze, de ujjának nyomására a tetem feje félrenyaklott. Nyomban megismerte benne Nettie-t, 

és Polly volt az első gondolata. 

Szent isten, fohászkodott. Aztán pulzust tapintott Wilmán is, bár a fejében mélyen állt a 

húsvágó bárd, és az arcán a vérfoltok olyanok voltak, mint a törzsi tetoválás. 

Amíg fölkelt és visszatért embereihez, egyre Pollyn járt az esze - tudta ugyan, hogy nem lesz 

jó, mert így előbb-utóbb elrontja a dolgát. Eltűnődött azon is, vajon a tátogatók a fölső áldozatban 

fölismerték-e Nettie-t. Mert akkor már Polly is tudni fogja, mielőtt hívhatná. Csak azt remélte, hogy 

nem szalad ide. 

Emiatt ne aggodalmaskodj - intette magát. - Kettős gyilkossággal van dolgod, az igaz. Azon 

törd a fejed. 

- Vedd elő a jegyzőkönyved - utasította Norrist. - Te leszel a jegyző. 

- Jaj, Alan! A helyesírásom szart ér, tudod. 

- Írjad csak. 

Norris továbbadta a Polaroidot Clutnak, és farzsebéből előhúzta a jegyzőkönyvet. KÖZ- 

FORGALMI KIHÁGÁSOK tömbje esett ki vele - mindenik rózsaszín cédulájára gumibélyegzővel 

előre fölbélyegezte már a névaláírását. Lehajolt a tömbért, és szórakozottan zsebre gyűrte. 

- 136 -

- Jegyezd, hogy... nevezzük I. sz. áldozatnak ezután... a stopjelzés rúdjának dőlt fejét a pulzusvizsgálat 

során véletlenül elfordítottam. 

Hogy belecsúszik az ember a biztosúri beszédbe - gondolta el Alan. - Kocsikból nyomban 

járművek lesznek, csirkefogókból gyanúsítottak, kimúlt polgártársainkból számozott áldozatok. A 

rendőrnyelv: tejüveges tolóajtó. 

Cluthoz fordult, és utasította, hogy az I. sz. áldozatot fényképezze újabb helyzetében, és áldotta 

az eszét, hogy Norrisszal az eredeti helyzetet is fényképeztette. 

Clut kattintott. 

Alan visszafordult Norrishoz. - Jegyezd továbbá, hogy amikor az I. sz. áldozat feje elmozdult, 

Netitia Cobbra ismertem benne. 

Seaton füttyentett. - Mármint Nettie-re? 

- Csakis. 

Norris jegyzett, majd megkérdezte: - Ezek után mi a teendőnk, Alan? 

- Lázasan várjuk a bűnfelderítést. 

Három percnél tovább nem kellett várniuk. Két kocsival érkeztek. Nem sokkal utóbb befutott 

Ray Van Allen doktor is rozzant Subaruján. Öt perccel később pedig jött az Állami Rendőrség 

azonosítási csoportja két kombival. S az államiak akkor mind egybegyűltek, és szivarra gyújtottak. 

Alan akár megjósolhatta volna. Friss tetemek a szabad ég alatt - a szivar szertartása ilyenkor el nem 

maradhat. 

A rendőri nyelven „helyszínbiztosítás” kellemetlen munkája eztán kezdődött, és elhúzódott 

sötétedésig. Alan máskor is dolgozott már Henry Paytonnal, az oxfordi rendőri támaszpont parancsnokával 

- egyben tehát a bűnfelderítők főnökével és a váraljai kettős gyilkosság nyomozásának 

felelős vezetőjével -, de bármennyire ismerte, a legcsekélyebb fantáziát nem fedezte fel benne soha. 

Gyalogos elme volt Henry, de lelkiismeretes. S éppen, mert az ügyet Henryre bízták, azért merészelt 

Alan eltűnni egy pillanatra, hogy Pollynak telefonáljon. 

Mire visszatért, az áldozatok kezét már húzózáras nejlonzacskókkal biztosították. S mivel 

Wilma Jerzyck fél lábáról leesett a cipő, nejlonharisnyás fél lába is így járt. Aztán jöttek az azonosítók, 

és készítettek majd háromszáz fényképet. Addigra további erősítés érkezett az államiaktól. Egy 

csoportjuk a tömeget szorította vissza, mert az tódult a nyakukra megint, másik az érkező tévéseket 

tanácsolta el a Városházára. A rendőri rajzművész a véres csoportképet rögzítette. 

Végül az eltakarítás következett - azaz egy elintéznivaló maradt még. Payton egy pár eldobható 

sebészkesztyűt meg egy húzózáras nejlonzsákot nyújtott Alannek. - A bárdot szeded ki vagy a 

kést? 

- A bárdot- válaszolta Alan. A két szerszám közül a bárd volt a mocskosabb, mégis inkább 

Wilma agyát nézte volna, mint hogy Nettie-hez nyúljon. Nettie-t szerette. 

Mikor a gyilkos fegyvereket megcímkézték, zsákba tették, és az azonosítók elindultak 

Augustába, a két bűnfelderítő csapat látott munkához. A terepet szimatolták a két tetem körül, amelyek 

még mindig halálos ölelésben feküdtek ott, csak már a vértócsáik dermedtek zománccá. Amire 

Ray Van Allen doktor végre engedelmet kapott, hogy beemeltethesse őket a várakozó mentőautóba, 

járőrkocsik higanylámpái világították meg a színt. A mentősöknek úgy kellett Wilmát és Nettie-t 

széjjelfeszegetni. 

Mindeközben Castle Rock Választott Főrendőre meg csak állt, mint a faszent. 

Henry Payton csatlakozott hozzá a helyszíni szemlének nevezett táncjáték végső perceiben. - 

Értem már szebb vasárnap délutánt is - állapította meg. 


- Kár, hogy elmozdult az a fej. 

Alan bólintott erre is. 

- Bár nem hiszem, hogy a házad elejét szó éri miatta. Egy jó képet legalább készíttettél az 

eredeti helyzetről. - Elpillantott Norris felé, aki Cluttal meg a nemrég érkezett John LaPointe-tal beszélgetett. 

- Szerencséd, hogy ez a zöldfülű itt nem tette rá az ujját a lencsére. 

- Ugyan már. Norris simán dolgozik. 

- Akár a vazelin. A maga helyén. Egyébként nem veszélyes ügy ez. 

Alan nem cáfolta. Éppen ez a hiba - megállapította már jóval előbb, mint ahogy ott a kórház 

udvarán körmére égett volna a gondnok cigarettája. Vészesen világos ügy ez inkább. 

- 137 -

- A belezésnél ott leszel? - érdeklődött Henry. 

- Ott. Ryan boncolja őket? 

- Úgy hallom. 

- Mert gondoltam, magammal viszem Norrist. A tetemek először Oxfordot járják meg, 

ugye? 

- Ühüm. Előbb a jegyzőkönyvezés. 

- Szóval ha Norisszal most elindulunk, megelőzzük őket Augustában. 

Henry Payton bólintott. - Alighanem. Itt már-már berekesztettük az áldásost. 

- Hozzá szeretném csapni egy-egy emberemet a két bűnfelderítő osztagodhoz. Csupán megfigyelőként. 

Lehetséges? 

Payton meggondolta. - Miért ne... Seaton Thomast tamásnak? Örülni fognak. 

Alanben buzdult valami, de nem szólt. Hosszú volt a nap, eleget hallgatta Henry zsörtölődéseit, 

hogy a két megbízottja mit ér... Azért most nem vágott vissza. Ezután maga is az államiak dolgába 

ártakozik, s még rájuk is szorul, hogy bevigyék Augustába. 

- Ugyan, Henry. Vasárnap ilyenkorra bezár a Méla Tigris is. Nem döngethetik együtt az asztalt. 

- Mit akarsz az ügytől még, Alan? Büdöset szimatolsz? Úgy hallom, a két nő közt nem tegnapi 

a harag. S ki vallja ezt? Épp az egyiknek a férje! 

Alan meggondolta a dolgot. - Nem az, hogy büdös... csak éppen... 

- Nem állt össze a fejedben? 

- Ilyesmi. 

- Jó. De az embereidnek meg kell fogadniuk, hogy hallgass a nevük. 

Alan elmosolyodott. Clut és John LaPointe kétfelé szaladna, ha arra utasítaná őket, hogy 

minél többet kérdezzenek. - Lakatot tesznek a szájukra - biztosította Paytont. - Elhiheted. 

S most itt álltak Norris Ridgewickkel talán leghosszabb vasárnapjuk végén. Sorsuk találkozott 

Nettie-ével meg Wilmáéval. Az ő keserves vasárnapjuk is véget ért. 

- Motelszobát akarnál foglalni éjszakára? - tapogatózott Norris. Alannek nem kellett gondolatolvasónak 

lennie: a holnapi horgászás miatt aggódik. 

- Ugyan már. - Alan fölkapta az ajtótámasztóul szolgáló köpenyt. - Elporzunk. 

- Pompás - lelkesedett Norris, először, amióta Alan a tett színhelyén találkozott vele. Öt 

perccel később már Castle Rocknak tartottak a 43-as úton. A járőrkocsi fényszórója lyukat ütött a 

szeles sötétségbe. Három órával jártak már a hétfőben, mire megérkeztek. 

Alan megállt a Városháza mögött, és kiszállt a járőrkocsiból. Kombija Norris ócska bogárhátú 

VW-je mellett parkolt. 

- Indulsz is haza? - kérdezte Norristól. 

Norris zavartan mosolygott, és lesütötte a szemét. - Amint átöltözök civilbe. 

- Norris! Hányszor mondtam már, hogy ne használd a klotyót próbafülkének! 

- Jól van... nem mindig... - Közben tudták mind a ketten, hogy Norris ott öltözik át naponta. 

- Bocsáss meg - sóhajtotta Alan. - Hosszú volt a nóta mind a kettőnknek. 

Norris vállat vont. - Elvégre a gyilkosság nem mindennapos errefelé. Ilyenkor megértőbb az 

ember. 

- Írathatsz Sandyvel vagy Sheilával túlóraigazolást mindjárt, ha itt találod őket. 

- Hogy aztán a Rosszcsontnak legyen miért morognia? - nevetgélt Norris kelletlenül. - Inkább 

lenyelem. A vendégem vagy, Alan. 

- Keresztbetett megint? - Alan az utóbbi két napban meg is feledkezett az első tanácsnokról. 

- Nem. De a szemével ver, valahányszor találkozunk. Ha árthatna vele, egy tepsiben volnék 

Nettie-vel meg Wilmával. 

- Akkor holnap reggel majd én írom meg az igazolásodat. 

- 138 - 

3 

4

- Jó, ha a magad nevét kanyarítod alája - mondta Norris, azzal megindult a VÁROSI 

TISZTVISELŐK RÉSZÉRE címzetű ajtónak. - Jó éjszakát, Alan. 

- Sok horgászszerencsét! 

Norris földerült. - Köszönöm! Látnád, milyen botot vettem az új üzletben! Baba! 

Alan elvigyorodott. - Minden szándékom, hogy benézzek... Talán nekem is akad ott valami, 

ha mindenki másnak akadt! 

- Találsz ott mindent - tódította Norris. - Majd meglátod. - Akkor jó éjszakát, és köszönöm. 

- Semmi, semmi. - De a köszönetet látható örömmel tette zsebre. 

Alan beült a kocsijába, kifarolt a parkolóból, és rákanyarodott a Fő utcára. Nézegette a házakat 

- nem is nevezte volna vizsgálódásnak, de agya önkéntelenül jegyezte a jegyeznivalókat. 

Ilyesmi volt, hogy a Hasznos Holmik fölötti lakásban világosságot látott. Kisvárosban kései órai ez. 

Vajon álmatlanság gyötri-e Mr. Leland Gauntot? Még egyszer emlékeztette magát a tervezett látogatásra 

- de eszébe jutott, hogy azzal most várnia kell, amíg Nettie-vel és Wilmával kapcsolatos 

szomorú kötelességének a legvégére jár. 

A Fő utca meg a Borostyán utca kereszteződésénél balra jelzett, majd megállt az útkereszt 

közepén, és jobbra fordult mégis. Nyavalyát megy haza. Háza dermesztő és az ürességtől kong, hiszen 

a fia Cape Codon bulizik a barátjával. Halottak emléke kísértené ott is. Hanem a város túlsó 

végén őrá szorul egy élő asszony - éppannyira, mint élő asszonyra az élő férfi. 

Öt perccel később kikapcsolta a fényszórót, és hangtalanul gördült Polly behajtójára. Zárva a 

ház, tudta. Csakhogy tudta azt is, melyik tornáclépcső alatt keresse a kulcsát. 

- Mi dolgod itt még, Sandy? - kérdezte Norris, amint belépett a hivatalba, és lazítani kezdte a 

nyakkendőjét. 

Sandra McMillan, a seriffi hivatal hervadó szőkéje, aki részmunkában irányította a szolgálatot 

már vagy húsz esztendeje, bújt volna éppen a kabátjába. Elnyűttnek látszott. 

- Sheilának jegye volt a portlandi Bill Cosby-show-ra - tudatta Norrisszal. - Ajánlotta, hogy 

itt marad velem, de én elzavartam. Utóvégre hányszor fordul meg Bill Cosby Maine államában? 

Hányszor fordul két nő kedve úgy, hogy fölaprítják egymást egy kutya miatt, amelyik talán 

az állatmenhelyről került ki? - volt Norris gondolata, de szóvá nem tette. - Nem hinném, hogy gyakran. 

- Szinte soha - sóhajtotta Sandy. - De utóbb megsúghatom: itt fogtam volna Sheilát, ha tudom, 

mi következik. Diliház volt itt! Az állam minden tv-állomása legalább kilencszer jelentkezett 

éjjel tizenegyig... tiszta aranyvasárnap! 

- Nyugovóra térhetsz akkor. Engedelmemmel. Ha bekapcsoltad a ketyerét. 

A ketyere az a szerkentyű volt, amelyik Alan házába kapcsolta át a telefonhívást, ha a szolgálatirányító 

nem volt a helyén. S ha négy csöngetés után Alan sem vette fel, a ketyere tudatta a hívóval, 

hogy tárcsázza az Oxfordi Állami Rendőrséget. Nagyobb városban efféle kapcsolórendszer 

nem ért volna sokat, de Maine állam legritkábban lakott járásában éppen megtette. 

- Bekapcsoltam. 

- Helyes. Érzésem szerint Alan nem a házát vette célba. 

Sandy sokatmondóan emelte meg a szemöldökét. 

- Payton hadnagy nem jelentkezett? - érdeklődött Norris. 

- Nem - felelte Sandra, majd eltöprengett. - Hát nem borzasztó, Norris? Mármint ez a... két 

nő? 

- Elég borzasztó volt - hagyta meg Norris. Civil ruhája vállfán lógott a kartotékszekrény felső 

fiókjának húzóján. Leakasztotta, és megindult a férfivécének. Vagy három éve vált szokásává, 

hogy a hivatalban öltözzön át, és az átöltözés olykor a leglehetetlenebb időben történt. - Menj haza, 

Sandy - szólt hátra -, én majd bezárom a boltot, ha végzek. 

Azzal belökte a vécéajtót, és a vállfát az egyik rekesz ajtajára akasztotta. Éppen az egyenruhája 

ingét gombolta ki, amikor könnyed kopogtatást hallott. 

- Norris! - szólt be Sandy. 

- Mintha itt én volnék csak - szólt vissza. 

- 139 - 

5

- Majd elfelejtem... Valaki ajándékot hagyott neked. Az íróasztalodon találod. 

Norris kezében megállt az övcsat. - Ajándékot? Kicsoda? 

- Nem tudom... Mondom, diliház volt. De névjegyet látok rajta a szalagcsokréta alatt. A titkos 

szerelmed alighanem. 

- Annyira titkos, hogy még én se tudok felőle - mondta Norris igaz sajnálkozással, majd kilépett 

a nadrágjából, és fölvetette az ajtóra, amíg a farmerjába bújt. 

Sandra McMillan gonoszkodón mosolygott odakinn. - Mr. Keeton is járt itt az este – mondta. 

- Talán ő hagyta az ajándékot megbocsátása jeléül. 

- Azt nem érjük meg! - nevette Norris. 

- Hát csak holnap elmondd... Megöl a kíváncsiság. Díszes csomag. No, jojcakát! 

- Neked is. 

Ugyan ki hagyhatta? - töprengett, és felhúzta a zárat farmerja hasítékán. 

Sandy kilépett a hivatalból, és fölhajtotta kabátja gallérját. Fagyos éjszaka volt. Telet ígért. 

A hivatalban megfordult tömegben fölbukkant Cyndi Rose Martin, az ügyvéd felesége is a kora esti 

órákban. Sandy meg sem említette a látogatását Norrisnak, mivel tudta, hogy előkelőbb körökben 

nincsenek ismeretségei: Cyndi Rose a férjét kereste, ami nem tetszett éppen ürügynek (igaz, az esti 

felfordulásban Sandy azon sem lepődött volna meg, ha Mihail Barisnyikovot keresi), hiszen az 

ügyvéd úr intézte a város jogi ügyeinek egy részét. 

Sandy annyit mondott Cyndi Rose-nak, hogy az este nem látta Mr. Martint, de fáradjon föl 

az emeletre, hátha ott tárgyal Mr. Keetonnal. Cyndi Rose élt is az engedelemmel, de addigra a telefonközpont 

jelzőfényei úgy villogtak már, akár a karácsonyfa, és Sandy nem láthatta, hogy Cyndi 

négyszögű, díszes kék selyempapír csomagot emel ki a táskájából, és leteszi Norris Ridgewick asztalára. 

Pedig Cyndi kellemes arcán mosolygás terült szét - ha nem is éppen kellemes. Kaján mosoly 

volt az inkább. 

Norris hallotta, hogy a külső ajtó csukódik, aztán hallotta azt is, hogy Sandy indítja a kocsiját. 

Ingét begyűrte a farmerjába, belelépett tornacipőjébe, és egyenruháját gondosan ráaggatta a 

vállfára. Megszagolta ingének hónalját is, és úgy döntött, hogy korai még tisztítóba adni. Ezen földerült. 

Elvégre, ki a centet nem becsüli... 

A vécéből kilépve visszaakasztotta a vállfát a kartotékszekrényre, hogy majd onnan akassza 

tovább, mielőtt elmegy, mert Alan fölkapja a vizet, ha a cókmókját szanaszét látja a hivatalban. 

Akár mosodában lennék, szokta mondani. 

Aztán odalépett az asztalához. Csakugyan ajándékot hagyott neki valaki - világoskék csomagolását 

csokrétára kötött kék bársonyszalag fogta össze. S a szalag alatt kis fehér boríték. Norris 

kíváncsian kihúzta és föltépte. Kártyát talált benne, s rajta gépírással kurtán és rejtelmesen ezt: 

- 140 - 

6 

7 

!!!!EMLÉKEZTETŐÜL!!!! 

Norris a homlokát ráncolta. Ketten szokták őt emlékeztetni mindenfélékre... Anyja meg 

Alan... Csakhogy anyja meghalt már öt esztendeje. Kezébe vette a csomagot, szalagját eltépte, de a 

csokrétát gondosan félretette. Aztán a selyempapírt nyúzta le egy sima fehér kartondobozról. Lehetett 

két arasz. A szélte meg a mélye egy-egy arasz. Fedelét leragasztották. 

Leszakította a ragasztószalagot, és kinyitotta a dobozt. A benne lévő ajándékot ráncolt fehér 

selyempapír borította. Körvonalakat sejtetett, de el nem árulta, mi lehet alatta. 

Benyúlt, hogy kiemelje a selyempapírt, és a mutatóujja keménységbe ütközött - fémnyelvfélébe. 

De abban a pillanatban már csapódott is valami, rá a selyempapírra meg az ő három ujjára. 

Fájdalom rontott föl a karján. Norris ordítva megtántorodott, és bal kézzel elkapta a jobb csuklóját. 

A fehér doboz leborult a padlóra.

Hű, a leborult! De fáj! Norris kitépte a selyempapírt az ujja meg a rácsapódott 

állkapocsakármi közül. Jókora patkányfogóról rántotta le a leplet. Valaki csapóra állította, beletette 

a dobozba, selyempapírt borított rá álcául, s a dobozt kék ajándékpapírba csomagolta. S a patkányfogó 

most ott lógott a jobb keze három ujján. Ujjáról a körmöt is leszakította, azt látta nyomban. 

Vérző hold maradt a helyén. 

- Kurva anyádat! - bőgte Norris. Fájdalmas megdöbbenésében John LaPointe asztalának oldalához 

csapta a patkányfogót, nemhogy vascsappantyúját lefejtette volna. És akkor még jól megütötte 

sajgó ujjainak bütykét is az íróasztal fémsarkában, és a karján újabb nyilallás futott végig. 

Ordított még egyet, de végre elkapta a csappantyút, és feszített rajta. Ujjai kiszabadultak, s ahogy a 

patkányfogó fatalpa koppant a padlón, csappant megint. 

Norris remegőn állt egy pillanatig, aztán visszaugrott a vécébe, bal kezével kinyitotta a hideg 

víz csapját, s alányomta a jobb kezét. Lüktetett az, akár a meghasadt bölcsességfog. Norris vicsorogva 

nézte, hogyan folyik a vére híg pászmában a lefolyónak, és eszébe jutott, mit mondott 

Sandy: Mr. Keeton is járt itt... Talán ő hagyta megbocsátása jeléül. 

S a kártyára ráírta, hogy emlékeztető! 

Csak a Rosszcsont lehetett, semmi kétség. Ilyenek telnek tőle. 

- A kurva anyádat - nyögte Norris. 

A hideg víz zsibbasztotta a lüktetést, de Norris tudta, hogy rákezd az megint, mire hazaér. 

Aszpirinnal talán csillapítja, de egészséges álomra nemigen számíthat az éjjel. Se gondtalan horgászásra 

holnap. 

Pedig kimegyek horgászni akkor is, ha lerohad a szaros kezem! Elgondoltam, színezgettem, 

milyen lesz, hát engem egy Faszcsonk Keeton el nem térít! 

Elzárta a vizet, és papírtörölközővel itatgatta a kezét. Törni nem tört el egyik ujja sem - tapintásra 

legalább nem érezte -, de hideg víz ide, hideg víz oda, dagadt már mind a három. A csappantyú 

bíborvörös hurkát húzott az első s a második percük közt. Mutatóujjának körme helyén a 

nyers hús apró vércsöppeket izzadt, és a lüktetés újból kezdődött. 

Visszatért a kihalt irodába, és jobban megnézte a John asztalánál heverő patkányfogót. Kezébe 

vette, odalépett a maga asztalához, betette dobozába, s a dobozt becsúsztatta legfölső fiókjába. 

Az alsóból aszpirint vett elő, és bekapott három szemet. Aztán szedte össze a selyempapírt, a kék 

díszpapírt, a szalagot meg a csokrétát, és begyűrte a papírkosárba, aztán rakott rá mindenféle papírhulladékot. 

Nem szándékozott tudatni se Alannel, se mással, milyen aljasul kibabrált vele a Rosszcsont. 

Nem nevetnének talán, de tudta, mit gondolnának magukban: Csak Norris Ridgewicket lehet megszívatni 

így... Ez képes belenyúlni a felhúzott patkányfogóba... Láttak már ilyet? 

Titkos szerelmed... Mr. Keeton is járt itt az este... Talán ő hagyta az ajándékot megbocsátása 

jeléül. 

- Magam járok a végére - dörmögte Norris fenyegetően, és sérült kezét a mellkasához szorította. 

- Kisütöm én, mit kell tennem. 

Hanem egyszerre ijesztő gondolata támadt. Hátha Rosszcsont nem elégedett meg a patkányfogóval 

- hiszen nem tudhatta, sikerül-e a tréfája -, és besurrant a házába? A Bazun-horgászbot ott 

állt a fészerben, az ajtót se zárta rá, csak bedöntötte a sarokba a merítőháló mellé. 

Hátha Rosszcsont tud az ő kincséről, azért belopózott a fészerbe, és kettétörte? 

- Ha megtette, őt töröm kettébe! - dörmögte Norris oly dühödötten, hogy sem Henry Payton, 

sem más rendőr kollégája rá nem ismert volna. Még a boltot bezárni is elfelejtette, csak kifordult az 

ajtón. Sőt; elfeledkezett sajgó kezéről is. Csupán az érdekelte, hogy mielőbb hazajusson. Hazajusson, 

és a Bazun-botot egyben lássa. 

A takaró nem mozdult, amint Alan beóvakodott a hálószobába. Azt hitte, azért, alszik Polly 

- alighanem egy Percodannal. Zajtalanul levetkőzött, és becsusszant mellé, de mikor a fejét leeresztette 

a párnára, látta, hogy Polly nyitott szemmel lesi. Megrezzent. 

- Miféle idegen lopakszik szűzi ágyamba? 

- 141 - 

8

- Csak én - mosolygott rá Alan kényszeredetten. - Bocsáss meg, ha felébresztettelek, szüzem. 

- Ébren voltam – mondta Polly, és Alan nyaka köré fonta a karját. Alan is segített neki, mert 

melle magasságába húzódott le az ágyban. Kellemes volt az ágymeleg. Polly árasztotta a hőt, akár 

az álmos kemence. Alan valami keményet érzett a mellén, s az agya nyomban jegyezte, hogy pamut 

hálóinge alatt visel valamit. Aztán odébbcsúszott a keménység bal melle és hónalja közé. 

- Jól vagy? - tudakolta Alan. 

Polly az arcához nyomta fél arcát, úgy szorított ölelésén. Alan érezte, hogy két kezét a tarkójára 

kulcsolja. - Nem - sóhajtotta, majd sírva fakadt. 

Alan a haját simogatta. 

- Miért nem mondta el, miket művel az a nő? - szegezte neki Polly a kérdést, és elhúzódott. 

Alan szeme már hozzászokott a sötétséghez, de csak Polly arcát látta világosnak, a szemét meg a 

haját, azt sötétnek. 

- Honnan tudnám? 

- Mert ha nekem elmondja, én teszek felőle! Fölkerestem volna Wilma Jerzycket, és... és... 

A pillanat nem látszott alkalmasnak, hogy Alan elmondja: Nettie éppoly ádázul hadakozott 

Wilmával, mint Wilma Nettie-vel. Arra sem volt alkalmas, hogy most tudassa: e világ Nettie 

Cobbjainak és Wilma Jerzyckjeinek életében egy idő múltán tenni semmit nem lehet, és a békítgetés 

hiába. 

- Hajnali fél négykor - mondta - meg nem oldhatjuk a mi-lett-volna-ha kérdését. - Habozott, 

hogy mondja-e tovább. - John LaPointe szerint Nettie valamit mégis mondott neked Wilmáról ma 

reggel... Azaz tegnap reggel. Mit? 

Polly elgondolkodott. - Nem tudtam, hogy Wilmáról beszél... legalábbis akkor nem. Sonkás 

tésztát hozott. A kezem... az akkor nagyon fájt éppen. Nettie meglátta rajtam, mert talán... nem is 

tudom... Lehetett zavaros egy kicsit, de én semmit el nem titkolhattam előle. 

- Mert szeretett - mondta Alan. Ebből újabb zokogás lett. Alan várta is, hiszen tudta jól, 

hogy a sírás kikívánkozik az emberből akár hajnalok hajnalán. Méghozzá erővel, égetőn. 

Egy idő múltán Polly keze visszasiklott Alan tarkójára. S mondta tovább, amit tudott. 

- Megint előszedte azt a mihaszna hőkesztyűt... Csak most segített. Legalábbis kiemelt a 

mélypontról... Aztán nekiállt kávét főzni. Közben kérdeztem, nincs-e tennivalója odahaza, de 

mondta, hogy nincsen. Hogy Fogdmeg vigyáz a házra meg ilyesmi, aztán: „Remélem, most már 

békemet hagy. „Azóta nem látom, nem is hallok felőle. Azért, gondolom, megértette a figyelmeztetést.” 

Talán nem szó szerint idézem, Alan, de majdnem. 

- Mikor jött? 

- Negyed tizenegy tájban. Jöhetett korábban vagy későbben valamennyivel, nem tudom. Miért? 

Fontos? 

Amikor Alan besiklott a takaró alá, úgy érezte, tíz másodperc nem kell, s már alszik. Most 

pedig nem lehetett volna éberebb. S az esze járt. 

- Nem - felelte egy pillanat múltán. - Nem egyébért, csak Wilmát forgatta a fejében akkor is. 

- Nem akarom elhinni. Sokkal jobban volt már... Emlékszel, mondtam, mennyire össze kellett 

szednie a bátorságát, hogy egymaga nézzen szét a Hasznos Holmikban múlt csütörtökön? 

- Emlékszem. 

Polly elengedte a tarkóját, és izgatottan fordult a hátára. Alan fémes csörrenést hallott, de 

nem tulajdonított neki különösebb jelentőséget. Azt forgatta, amit Pollytól hallott, mint az ékszerész 

a gyanús követ. 

- Tennem kellene valamit a temetése ügyében - folytatta Polly. - Yarmouthban élnek rokonai... 

Nem sokan, néhányan... Bár életében sem igen akartak tudni róla, nemhogy majd most. Mégis 

fel kellene hívnom őket reggel... Bemehetek majd Nettie házába, Alan? Úgy emlékszem, vezetett 

címjegyzéket. 

- Majd én elhozom. Nem nyúlhatnál semmihez... Addig semmiképpen, amíg dr. Ryan nyilvánosságra 

nem hozza a boncolási jegyzőkönyvet... Attól kimásolhatod egypár címét szerintem. 

- Köszönöm. 

Alan egyszer csak rámeredt. - Mondd, Polly! Mikor ment el Nettie innen? 

- 142 -

- Talán háromnegyed tizenegykor? Lehetett tizenegy is. Nem maradt egy óránál tovább, 

annyi bizonyos. Miért? 

- Semmi, semmi - mondta Alan. Csak az ötlött az eszébe: ha Nettie tovább maradt, nem lehetett 

ideje hazamenni, ott találni a kutyáját, köveket szedni össze, füzetlapokat megírni, ráerősíteni 

a kövekre, átmenni Wilmához, és beverni az ablakait. De ha háromnegyed tizenegykor elindult már 

Pollytól, akkor maradt két óránál több ideje is. Az pedig bőségesen elég. 

Hé, Alan! - szólalt meg benne az a hang, amelyik Annie-ra meg Toddra szokta emlékeztetni 

nagy vidoran. - Mit kavarod a szart magadnak; jó pajtásom? 

Alan nem tudta maga sem. De még egyvalamit nem tudott - hogyan vitte el Nettie azt a rakomány 

követ Jerzyckék házáig. Jogosítványa nem volt. Kocsit el nem vezetett odáig. 

Ne okoskodjál, jó pajtásom - tanácsolta a hang. - Nettie otthon megírta a füzetlapokat - akár 

a döglött kutyája mellett -, a gumipántokat meg kiszedte a konyhája fiókjából. De miért is hurcolta 

volna a köveket? Talált eleget Wilma kertjében, nem? 

Dehogynem. Alan mégsem szabadulhatott attól az elgondolásától, hogy a köveket már füzetlapokba 

csomagolva vitte oda. Semmi nem támogatta... mégis. Gyerek is, akár gyerekes gondolkodású 

valaki is így tenne. 

Például Nettie Cobb. Ne bonyolódj bele! 

Elgondolása azonban megragadt benne. 

Polly megérintette az arcát. - Annyira örülök, hogy itt vagy, Alan! Pedig rémes napod lehetett 

neked is. 

- Nekem talán nem volt olyan rémes. De örülök, hogy elmúlt. Azért legyen elég. Aludj te is 

valamit. Holnap lesz tennivalód. Hozzak egy szem fájdalomcsillapítót? 

- Ne. Valamennyit legalább a kezem javult. Te, Alan... - De elharapta, s csak fészkelődött a 

takaró alatt. 

- Mi az? 

- Semmi, nem fontos. Hogy itt vagy, sikerül majd elaludnom, azt hiszem. Jó éjszakát. 

- Aludj jól, szentem. 

Polly elfordult, fülére húzta a takarót, és elcsöndesedett. Alan arra gondolt, hogyan ölelte - a 

tarkóján kulcsolódó két kezére. Ha így kulcsolja, jobban lehet csakugyan. Ez az egyetlen jó híre a 

napnak, amióta Clut telefonált a mérkőzés második félidejében. Ha mostantól javulhatna már a 

helyzet... 

Pollynak enyhe orrsövényferdülése volt, és halkan hortyogni kezdett. Alannek tetszett ez is. 

Valódi nővel legjobb az ágyat megosztani, aki valódi hangokat ad, és akár le is húzza az emberről a 

takarót álmában. Elvigyorodott a sötétségben erre a gondolatra. 

Aztán a gyilkosságok jutottak az eszébe megint, és a vigyorgás ráfagyott a képére. 

Remélem, most már békemet hagy. Azóta nem látom, nem is hallok felőle. Azért, gondolom, 

megértette a figyelmeztetést. 

Az ilyen ügyet megfejteni nem kell. Seat Thomas is elég, ha egy pillantást vet rá trifokális 

szemüvegén keresztül, és már mondja, hogyan történt. Nem kakaskukorításra álltak ki pisztollyal, 

hanem konyhai eszközökkel mentek egymásnak, de a nóta vége a boncmesteri metszés. A kérdés 

annyi, miért történt. Néhány kérdése-aggodalma maradt, de azokra is lesz válasz, mielőtt Wilmát 

meg Nettie-t eltemetnék. 

A homályos pontoknak - azért, gondolom, megértette a figyelmeztetést - már bontakoznak a 

körvonalai. 

A bűnügy Alan szemében magas kőfallal kerített kert volt. Ha be akart jutni, meg kellett keresnie 

a kapuját. Olykor nem is egy kapu szolgált hozzá. De tapasztalata szerint egyet legalább találnia 

kellett - különben a kertész hogyan jutott be? Lehetett az nagykapu, nyíllal és villózó neonbetűkkel, 

hogy BEJÁRAT ITT. Lehetett kiskapu, s annyira elborította a falról ráboruló borostyán, 

hogy körbe kellett járni a kertet néhányszor, amíg rábukkant-de meglett mindig, s ha az ember nem 

sajnálta a kezét a folyondár tépdesésétől, be is jutott. 

Ez a kapu akár helyszínen talált bizonyíték, akár tanú. Máskor az események logikájára épített 

elképzelés csupán. Itt az elképzelés logikája ez: egy, hogy Wilma a zargatások és kibaszások 

próbált rendje szerint járt el; kettő, hogy kedves mulatságához nem választott alkalmas személyt; 

három, hogy Nettie-ben ismét megpattant valami, mint amikor a férjét megölte. Csakhogy... 

- 143 -

Azóta nem látom, nem is hallok felőle. 

Mit változtat a helyzeten, ha Nettie valóban ezt mondta? Vajon a félrecsapott sapkájú bűnfelderítők 

fejébe ütött-e szöget ez a mondat? Nem tudni. 

Alan Polly hálószobájának sötétjébe meredt, és eltöprengett, vajon kaput lát-e. 

Meglehet az is, hogy Polly nem jegyezte meg jól, mit motyogott Nettie. 

Meglehet, de Alan nem hitte. Nettie húzásai egy darabig egybevágtak azzal, amit Pollynak 

mondott. Nem ment dolgozni Pollyhoz pénteken - azzal mentette ki magát, hogy beteg. Lehetett beteg, 

de retteghetett Wilmától is. Rettegése inkább illik a képbe - Pete Jerzycktől tudják, hogy amikor 

Wilma fölfedezte összesározott lepedőit, egy fenyegető telefont megeresztett Nettie-nek. Az estit 

követhette másnap még néhány, amelyekről Pete nem tudott. Viszont Nettie vasárnap délelőtt 

már megjelent Pollynál a sonkás tésztával. Kimozdult volna a házból, ha Wilma tovább szítja a tüzet? 

Nemigen. 

Aztán a Wilma ablakán bedobált kövek. Az üzenet mindeniken: MEGMONDTAM, HAGY- 

JON BÉKEM. UTOLSÓ FIGYELMEZTETÉS. A figyelmeztetés általában azt jelenti, hogy akit 

figyelmeztettek, annak még van módja megjavulni. Ezt azonban nem követte türelmi idő. Wilma és 

Nettie összecsapott a sarkon a kőhajigálást követő két órában. 

Ez a bökkenő még megkerülhető volna, gondolta Alan. Nettie nyilván megdühödött, amikor 

a kutyájára talált. Wilma hasonlóképpen, amikor hazaért, és látta a kárt. Egyetlen telefon elég ilyenkor, 

hogy a szikrát lángra lobbantsa. S a két nő közül egyik telefonált. Aztán borult ki a bili. 

Alan azzal a jámbor óhajjal fordult a mási oldalára, hogy bár a régi szép időket élnék, amikor 

még itt-ott lehallgatták a gyanús helyi telefonbeszélgetéseket. Ha bizonyítéka volna, hogy 

Wilma beszélt Nettie-vel az összecsapás előtt, igen megkönnyebbülne. De mondjuk, hogy a telefonbeszélgetés 

megtörtént. Megoldódott-e akkor minden kérdés? 

Talán így történt - okoskodott tovább. - Nettie megjön Pollytól, és döglötten leli kutyáját a 

hallban. Elolvassa a dugóhúzóra fűzött cédulát. Akkor megír tizennégy-tizenhat füzetlapot, és a kabátja 

zsebébe teszi. Utánasüllyeszti a konyhaszekrény fiókjából kivett gumipántokat, majd átmegy 

Wilma kertjébe, összeszed tizennégy-tizenhat követ, és a füzetlapokat gumipántokkal rájuk erősíti. 

Nyilván előbb és egyszerre, hiszen a mulatságát nem szakaszthatta meg kövenként. Mikor aztán elkészül 

a pusztítással, szépen hazamegy, és gyászolja a kutyáját tovább. 

Tök rossz magyarázat. Elfogadhatatlan. Nem Nettie Cobbé az ilyen észjárás. Férjének meggyilkolása 

évek szenvedéseiből következett ugyan, de tette indulatos bűncselekmény volt. Pillanatnyi 

elmezavar kellett hozzá. S ha a vén George Bannerman seriff adatlapjai nem csalnak, Nettie 

nem írt Albion Cobbnak végső figyelmeztetést. 

Mennyivel egyszerűbb lett volna, hogy Nettie megjön Pollytól, ott találja a kinyúlt kutyát, 

bárdot ragad, és máris indul a lengyel disznaját orjára bontani. 

De ha így történt, ki zúzta be Wilma Jerzyck ablakait? - A bolond idő - motyogta, és álmatlanul 

fordult a másik oldalára. 

John LaPointe ahhoz a bűnfelderítő csapathoz csatlakozott, amelyik a vasárnap estét Nettie 

útjainak szimatolásával töltötte. Nem sokat sütöttek ki. Nettie átvitte Pollyhoz a sonkás tésztát. Tudatta 

Pollyval, hogy alighanem benéz az új boltba, a Hasznos Holmikba hazafelé, és beszél a boltossal, 

Leland Gaunttal, ha a boltot nyitva találja - mert Mr. Gaunt délutánra hívta Pollyt, hogy nézze 

meg valami érdekes holmiját, és Nettie azt tudatta volna Mr. Gaunttal, hogy Pollynak akármenynyire 

fáj a keze, igyekszik meghívásának eleget tenni. 

Ha Nettie csakugyan betér a Hasznos Holmikba, s ha némi időt elnézelődik, és elbeszélget 

az új boltossal - akiért rajong a város, csak még a seriff nem ejthette módját a találkozásnak -, akkor 

nem marad ideje a kőhajigáláshoz, és most más tettest kell keresni. Csakhogy Nettie nem tért be a 

Hasznos Holmikba. Zárva találta. Gaunt megmondta Pollynak is, mikor később csakugyan felkereste, 

de a bűnfelderítőknek is, hogy Nettie-nek a színét nem látta azon nap óta, amikor megvette tőle a 

zománcüveg lámpaernyőt. Ö mindenképpen üzlete hátsó helyiségében töltötte a délelőttöt, és klaszszikus 

zene hallgatása közben leltározott, így aztán meg sem hallotta volna, ha kopog valaki a boltajtón. 

Eszerint Nettie hazament egyenest, s maradt ideje megtenni mindazt, amit Alan semmiképp 

nem akart neki tulajdonítani. 

Wilma lehetőségei még korlátozottabbak voltak. Férjének asztalosműhelye volt házuk pincéjében. 

Pete ott töltötte az időt vasárnap délelőtt nyolctól tíz óra valahány percig. Amikor látta, 

- 144 -

mennyire eltelt az idő, vallotta, kikapcsolta gépét, és fölment, hogy átöltözzön a tizenegyes misére. 

Wilma éppen zuhanyozott - vallotta a nyomozóknak, és Alan nem kételkedett szavainak igazságában. 

Így történt nyilván: Wilma a zavarórepülés célzatával hagyja el a házat kilenc-harmincötkor 

vagy kilenc-negyvenkor. Pete lenn a pincében madáretetőt vagy mit eszkábál, és azt sem tudja, 

hogy Wilma kilépett a házból. Wilma háromnegyed tízkor ér Nettie házához - néhány perccel azután, 

hogy Nettie elindult Pollyhoz -, és látja, hogy az ajtaja nyitva. Wilmának ez többet ért a báli 

meghívónál. Félreállítja a kocsit, bemegy, megöli a kutyát, még rátűzi ott megírt üzenetét is a gyilkos 

fegyverre, majd továbbáll. Igaz, egyetlen szomszéd sem látta a ház előtt Wilma citromsárga 

Yugóját - kínos, de nem bizonyítja, hogy Wilma nem járt ott. Nem volt otthon a legtöbb szomszéd - 

vagy templomba mentek, vagy rokonokat látogattak. 

Wilma hazatér, és észrevétlen jut fel a hálószobába, amíg Pete a fűrészét vagy a gyaluját 

kapcsolgatja odalenn, és mire fölér a családi fürdőszobába ő is, hogy átöltözés előtt megmossa a 

kezét, Wilma éppen beáll a zuhany alá - még száraz is talán a félfele. 

Az idők gubancában az egyetlen támpontnak látszott, hogy Pete Jerzyck éppen a zuhany 

alatt látja feleségét. Gyilkos fegyvernek bizonyult a dugóhúzó, de rövidnek is - Wilma lemosta volna 

a vért a kezéről meg a karjáról. 

Wilma néhány perccel Nettie után jár és néhány perccel Pete előtt: Történhet ilyesmi? Ha 

húzom-nyúzom, történhet. Hagyjad, Alan. Ne húzd, ne nyúzd. Aludjál. 

Csakhogy nem jött álom a szemére. A gondolatmenet sántít. 

Alan még egyszer a hátára fordult. A nappaliból hallotta, hogy az óra négyet csöndít. Nem 

jut így semmire. Csakhogy az agyát sem kapcsolhatja ki. 

Megpróbálta elképzelni Nettie-t, amint ül a konyhája asztalánál, és türelmesen körmöli 

UTOLSÓ FIGYELMEZTETÉS-ét, tizenhatszor. Hat lépésre élettelenül hever a kedves kiskutyája. 

Ezt össze nem adhatta, bárhogy igyekezett. Még ha a kertbe vezetőkapunak látszott is először az 

elgondolás, egyre inkább a kapu festett másának bizonyult az öles kőfalon. 

Hát Nettie átment-e, hogy betörje Wilma ablakait a Fűz utcában? Nem tudni. Annyi bizonyos, 

hogy Nettie Cobb vonzotta az érdeklődő tekinteteket Castle Rockban... a lüttyő Nettie, aki a 

férjét megölte, és évekig aszalták érte a Borókadombon... Nagy ritkán, ha kitért szokásos rágataiból, 

mindenki fölfigyelt rá. Ha most vasárnap délelőtt dühödötten átront a Fűz utcába - motyog is magában, 

de még inkább sír -, szemet szúr sokaknak. Bekopog holnap majd minden ház ajtaján, amelyik 

csak Nettie útjába esett, és tudakozódik. 

Végre elkezdte környékezni a szendergés, de egy kép elkísérte álmába is: a füzetlapokba 

csomagolt kövek halma. S végső gondolata ez volt: Ki más, ha nem Nettie? 

Amint a hétfői hajnal pirkadóra fordult, egy Ricky Bissonette nevű fiatalember bújt át a baptisták 

parókiáját körülfogó élő sövényen. A skatulyából előhúzott épületben William Rose nagytiszteletű 

úr aludta az igazak álmát. 

A tizenkilenc esztendős és nem éppen lángeszű Ricky lenn dolgozott Öcsi benzinkútjánál. 

Órákkal előbb bezárt, de tett-vett még az irodában, várván az idejét, hogy elég későn vagy elég korán 

tréfálja meg Rose tiszit. Péntek délután betévedt az új boltba, és beszélgetésbe elegyedett tulajdonosával. 

Érdekes öreg szivarnak bizonyult. Szó szót követett, és Ricky arra eszmélt, hogy legtitkosabb 

vágyát vallja meg Mr. Gauntnak. Egy igen fiatal filmcsillagocska mezítelen képeire fájt a 

foga őneki. 

- Mintha volna itt hasonló - mondta Mr. Gaunt, és széttekintett boltjában. Talán azt nézte, 

nem bóklász-e más érdeklődő is valamelyik sarokban, aztán az ajtóhoz lépett, és a NYITVA táblát 

ZÁRVÁ-ra fordította. Majd visszatért szokott helyére, a pénztárgép mögé, kotorászott egy darabig a 

pult alatt, és felirat nélküli bordázott papírborítékot húzott elő. - Tekintse meg ezeket, Mr. 

Bissonette - biztatta vén kujonra valló hunyorítással. - Talán sikerült meglepetést szereznem. 

A megdöbbenés találóbb lett volna. Éppen azt a filmcsillagocskát ábrázolták a képek, akiről 

Ricky álmodozott - s még hogy pucéran! Némelyik kép egy híres színésszel mutatta kéjes kettes- 

- 145 - 

9

en. Másokon két jól ismert színésszel szerepelt, egyikük lehetett volna akár a nagyapja. S ismét 

másokon... 

De mielőtt Ricky a többi ötven-valahány színes levelezőlap nagyságú képet mind megnézhette 

volna, Mr. Gaunt kikapta a kezéből. 

- Ez meg... - rikkantotta Ricky az izgalmas tv-folyóiratokból és tv-beszélgetésekből ismert 

személyiség nevét. 

- Ugyan-ugyan - ingatta a fejét Mr. Gaunt, de a jáspisszínű szeme azt mondta, igen-igen. - 

Nem lehet az... Bár meg kell hagyni, nagy a hasonlóság, ugye? Ilyen képek árusítása persze törvénybe 

ütközik... Eltekintve a közszeméremsértéstől, ez a kislány, akármi a neve, tizenhét évesnél 

egy nappal nem idősebb... Azonban ha minden madzag elszakad, áruba bocsátom, Mr. Bissonette: 

Megalkuszunk? 

Megalkudtak. Ricky megvette a hetvenkét pornóképet harminchat dollárért... meg egy apró 

csínyért. 

Most kétrét hajlottan áthussant a parókia pázsitján, megállt a tornác árnyékában egy pillanatra, 

hogy lássa, nem figyelik-e, majd fölsurrant a lépcsőn. Sima fehér keménypapírt húzott ki a farzsebéből, 

fölemelte a postaláda résének fedőjét, beejtette a kártyát, aztán ujjai hegyén eresztette 

vissza a fedelet, hogy ne csapódjon. Azzal kiugrott az ámbitusról, és szaladt vissza a pázsiton, mert 

a reggeli órákig még sok tennivaló várta a hetvenkét képpel meg egy köcsög vazelinnal. 

A kártya pillangórebegéssel ülepedett le a parókia előszobájának kopott futószőnyegére, 

írott felével fölfelé. 

Te hüje babtista faszpista! 

Tudassuk vélled, hogy ne pofázzá bele a mi Kasszinónkba. Az tenéked ne fállyonn, hogy 

mink egy csepet mulatozunk. Ölöget nyomtátok a süket baptista szövegteket. 

Mink Igaz Kathólikások unnyuk. 

Azért vegyétek tudomássul, hogy ha nékünk belepróbáltok köpni a levessünkbe, szétverjük 

azt a hüje seg fejeteket. És büzölögni foktok mindétig. 

Adig foggagyatok szótt, amíg jólvan dogotok faszpisták esztet figyelmesztetésnek szánnyák 

AZ IGAZ CASTLE ROCKI KATHOLIKÁSOK 

Rose nagytiszteletű úr akkor fedezte fel a kártyát a szőnyegen, amikor reggel hálóköntösben 

lement az újságjáért. Fölhördülését talán ne részletezzük. 

Leland Gaunt a boltja fölötti lakás utcai ablakában állt hátratett kézzel, és kitekintett Castle 

Rockra. 

Négyszobás lakásán nagyot csodálkoztak volna a város lakói, mert abban bizony nem láttak 

volna semmit. De semmit. Se ágyat, se asztalt, se egy széket. A beépített szekrények is üresen tátongtak. 

Egy-egy poregér tengett lustán a sivár padlót söprő keresztszélben. A szobák egyetlen dísze 

valóban dísznek volt: a takaros kockás függöny az ablakon. Az utcai járókelőknek tette föl 

Leland Gaunt. 

Aludt a város. Üzleteiben, házaiban sötétség, a Fő utcán egyetlen mozgás a Vízimalom utca 

sarkán álló villanyrendőr sárga pislogása... Gaunt szeretettel hordozta végig tekintetét a városon. 

Nem mondhatta még, hogy az ő városán. De hamarosan elmondhatja. Zálogjogot szerzett rá. Lakói 

nem tudják. Majd megtudják. Türelem. 

A nyitány fenségesre sikerült. 

Gaunt magamagára úgy tekintett, mint az emberi lélek villanyszerelőjére. Az ilyen kisvárosban 

a biztosítékok szépen sorakoznak egymás mellett. Csak össze kell kötni egyiket a másikával. 

Wilma Jerzyck zárlatát Nettie Cobb-bal két másik biztosítékból átvezetett árammal idézte elő. Ilyen 

zsenge biztosíték kellett hozzá, mint Brian Rusk, meg egy részeges, mint Hugh Priest. De ez csak 

példa. Kisüléseket másutt is tervezett már - Rosszcsont Keeton és Norris Ridgewick közt, Frank 

Jewett meg valami George Nelson közt, aztán Sally Ratcliffe meg Lester Pratt közt. 

- 146 - 

10

Csak éppen meg kell vizsgálni időnként, működik-e a megkuszált hálózat - ahogyan ma működött 

-, aztán lapítani, amíg kisül. Szépen el kell osztani. Aztán ráadni a kakaót. 

Ami belefér. Egyszerre. Csupán az emberi természet ismerete szükséges hozzá, a többi... 

„A többi a kereslet és kínálat függvénye” - állapította meg Leland Gaunt álmodozón. 

Hogy miért? Hát csak. 

Az emberek a lelkükkel vannak elfoglalva. Abból visz is el ő szép számmal, ha majd elfüstöl 

a városból! A lelkek olyanok voltak Leland Gaunt szemében, mint vadásznak a kapitális agancsok. 

Haszna ugyan nem származott belőlük pillanatnyilag, elejtett mégis belőlük, amennyi csak kínálkozott. 

Ilyen a vadászmulatság. 

Mulatságára tette, nem a lelkekért. Akinek hosszú belet húztak, az utóvégre a mulatságát keresi 

mindenben. 

Gaunt maga elé emelte a két kezét - azt a két kezet, amelynek taplós tapintásától irtózott a 

város -, s úgy kapcsolta egymásba őket, hogy jobb kezének bütykei bal tenyerébe szorultak. Körmei 

szarusan sárgák és hosszúak voltak. Hegyesek is. Így aztán nem is kellett erőlködnie, belemetszettek 

a tenyerébe, és fekete-vörös vért serkentettek. 

Brian Rusk fölsírt álmában. 

Myra Evans sietősen magához nyúlt - álmában a Királlyal szeretkezett. 

Danforth Keeton azt álmodta, hogy a lewistoni ügető istállófordulójában fekszik, és kezével 

takarja el arcát, amíg a mezőny eldübörög fölötte. 

Sally Ratcliffe álmában kinyitotta Lester Pratt Mustangjának ajtaját, és nyüzsgő kígyófészket 

talált benne. 

Hugh Priest ordítva ébredt, mert rémálmában Henry Beaufort, a Méla Tigris csaposa petróleumot 

loccsantott rókafarkára, és meggyújtotta. 

Everett Frankel, Ray Van Allen doktor felcsere álmában az agyara közé fogta új pipáját. 

Hanem a csutorája borotvapengévé változott, és lemetszette a nyelvét. 

Polly Chalmers nyögdécselt, és ezüstamulettjében, mint a molylepke, verni kezdett valami. 

Majd poros illat kelt belőle... violák hímporának illata. 

Leland Gaunt lazított két keze szorításán. Összevissza nőtt lapátfogainak vigyorgása vidám 

is volt, rút is. Castle Rock lidérces álmai egyszeriben tovaszálltak, s az alvók megnyugodtak. Pillanatnyilag. 

Nemsoká kél a nap. Nemsokára új csodákkal és meglepetésekkel teljes nap virrad rájuk. 

Leland Gaunt elgondolta, hogy ideje segédet alkalmaznia... Persze részese lenne az is az új áramköröknek. 

Másként mit sem érne a mulatság. 

Leland Gaunt állt az ablakban, és még egyszer körülhordozta tekintetét a védtelen városon. 

MÁSODIK RÉSZ 

Az évszázad vására 

TIZENKETTEDIK FEJEZET 

Október 14-én, hétfőn, Kolumbusz napján verőfény köszöntött Castle Rockra. Lakói zsörtölődtek 

a hőség miatt, és ahol csak összetalálkoztak - Fő téren, Nan Villásreggelizőjében, Városháza 

előtti padokon -, elmondták egymásnak, hogy megbolondult az idő. Talán a kuvaiti olajtüzek miatt, 

vélekedtek. Talán amiatt az ózonlyuk miatt, amelyikről annyit hallani a tévében. A régiek azt is 

hangoztatták sokan, hogy az ő idejükben soha huszonöt fok nem volt október második hetében. 

Lódítottak persze, hiszen két-három évente olyan a vénasszonyok nyara, hogy négy-öt napig 

mintha július közepe volna. Majd egy szép reggel mintha csak éjszakai lehűlést érezne az ember, de 

amikor kipillant a ház elé a pázsitra, azt látja, deres. Porhó is pilinkél. Tudták ezt a régiek is, de az 

időjárás fordulatos beszélgetést kínált, dehogy torkolták volna le egymást. Hiszen megbolondultak 

- 147 - 

1

olykor a helybéliek is, és ha a beszélgetők a Castle Rock-i indulatok elszabadulásának intő példájára 

voltak kíváncsiak, nem kellett messzi zarándokolniuk, csupán a Fűz utca meg a Gázló utca sarkáig. 

- Veszett két nyőstény! - sápítozta Lenny Partridge, a város legidősebb pletykafészke a Városháza 

nyugati szárnyát alkotó bíróság málladozó lépcsőjén. - Bolond fárul puffant mind a kettő! 

Nemhiába a lüttyő Nettie már pecsenyésvillára tűzte az urát! - Lenny simított lakodalmas katlannyi 

farát borító szoknyáján. - Leölte kérem, akar a disznót! Hát nem megvész némelyik nőstény? - Majd 

fölnézett az égre, s ezzel folytatta: - De nem is csoda, ha ilyen melegben tengőt akasztanak! Értem 

én már ilyet. Pangborn seriff is jobban tenné, ha ráparancsolna Henry Beaufortra, hogy csukja be a 

Tigrist, és addig ki se nyissa, amíg medrébe nem tér az idő. 

- Felöllem, körösztanyám, felöllem - legyintett rá Charlie Fortin. - Megveszem én a sörömet 

a Hemphillbe egy hétre, aztán elszopogatom odahaza. 

A körülöttük állók nevettek, Lenny méltatlankodott. Majd szétoszlottak, mert a férfiaknak 

dolguk volt, Kolumbusz napja ide vagy oda. Nan Villásreggelizője elől már indult is néhány 

pőrekocsi a Vártó meg a Nodd Hasadéka közti erdőlésre. 

Rosszcsont Keeton a dolgozószobájában ült gatyára vetkezetten. Abba is beleizzadt. Vasárnap 

este óta ki se lépett dolgozószobájából, akkor is épp annyi időre csak, hogy a Városházáról hazahozta 

az adóügyi hatóság iratgyűjtőjét. S azóta Castle Rock első tanácsnoka harmadszor olajozta 

a coltját. Reggel már meg is akarta tölteni, azzal, hogy lelövi a feleségét. Majd azt tervezte, hogy 

bemegy a Városházára, megkeresi a szaros Ridgewicket - nem tudhatta, hogy Norris szabadnapos -, 

és őt lövi szitává. Végül úgy gondolta, mégis a legjobb, ha irodájába zárkózik, és magával végez. 

De ha lépésről lépésre jár el, bizonyosan megszabadul üldözőitől. Másképp nem is lehet. Meg nem 

fékezheti Ezeket a varázslatos Befutó-játékkal. Nyerhet ő akármennyit. Ezt a leckét tegnap kellett 

megtanulnia, mikor arra ért haza, hogy a rózsaszín cédulák minden titkát szétkürtölték. 

Íróasztalán megszólalt a telefon. Keeton riadtan megnyomta a colt ravaszát. Szárazat kattant. 

Ha megtöltötte volna, a golyó dolgozószobája ajtaját lyukasztja ki. 

Felkapta a kagylót és beleordított: - Miért nem hagytok békén? 

A nyugodt válasz elcsendesítette. Mr. Gaunt hangja balzsam volt törődött lelkére. 

- Szerencsét hozott a játékom, Mr. Keeton? 

- De mekkorát! - lelkendezett Keeton, s azt is elfelejtette, hogy reggel óta gyilkosság és öngyilkosság 

gondolataival játszik. - Nyertem minden futamon! 

- Örülök - mondta Mr. Gaunt barátian. 

Keeton kedve elborult ismét. Suttogóra fogott hangon kezdett vallomásához. - Hanem aztán... 

tegnap... amikor hazajövök... - Nem telt tőle több. De egy pillanattal később örömmel tapasztalta, 

hogy nem is kell őneki vallomásokba bocsátkoznia. 

- Azt tapasztalta, hogy behatolnak Ezek a házába is? - tudakolta Mr. Gaunt. 

- Azt! Azt! De honnan... 

- Ott vannak a város minden zugában - hangzott Mr. Gaunt válasza. - Nem megmondtam, 

amikor legutóbb találkoztunk? 

- De! Sőt... - Keeton ráharapott a nyelvére, s az arca eltorzult. - Akár a beszélgetésünket is 

lehallgatják, nem gondolja? Hallják minden szavunkat! 

Mr. Gauntot nem hozhatta ki a sodrából. - Ezektől kitelik. Csakhogy ezt a beszélgetést nem 

hallgatják. Én se ma szálltam le a falvédőről, Mr. Keeton. Volt énnekem dolgom Ezekkel. Épp eleget. 

- Nyilván - tódította Keeton, mert egyszerre úgy érezte, a Befutóval szerzett öröme ehhez 

semmiség, hogy sötétben tapogatás után rokon lélekre lelt! 

- Apró elektronikus szerkentyűt tettem a telefonomra - folytatta Mr. Gaunt zavartalanul. - Ha 

a beszélgetésünkbe belehallgatnak, jelzőfény villog rajta. De amint most elnézem, Mr. Keeton, 

olyan sötét ez a jelző, mint e város akárhány elméje. 

- Maga a mester, hiába! - szakadt ki Danforth Keetonból egy reszketeg sóhajtással, és megkönnyebbülésében 

sírásra állt a szája. 

- 148 - 

2

- Én. S épp azért hívom, hogy semmi meggondolatlanságot el ne kövessen, Mr. Keeton. - 

Ahogy Keeton az andalító hangját hallgatta, súlyos gondolatai elszálltak, akár a gyermek héliummal 

töltött léggömbje. - Ezeknek könnyítené meg a dolgát. El sem gondolta, mi történne, ha meghalna? 

- Nem - mormolta Keeton, és a tekintete félálomban járta a kertet. 

- Majálist csapnának! - csattant fel Mr. Gaunt. - Részeg dáridót Pangborn seriff hivatalában! 

Aztán kimennének a temetőbe, és körülhugyoznák a sírját! 

- Pangborn seriff... - rebegte Keeton. 

- Csak nem képzeli, hogy efféle here, mint Ridgewick, a maga szakállára jár el ilyen kényes 

ügyben? 

- Nem, persze nem. - Egyszerre tisztábban látott. Ezek. Ezek mindig itt csellengenek. Mint 

valami sötét felleg. S ha a fellegbe olykor belekap, semmi nem marad a markában. Most kezdte 

megérteni, hogy van Ezeknek arcuk is, nevük is. Sebezhetők is talán. Nagy megnyugvására szolgált, 

hogy ráébredt. 

- Pangborn, Fullerton, Samuels, ez a nőce, ez a Williams nevű... de még a tulajdon felesége 

is. Mind benne vannak a pakliban. De énnekem erős a gyanúm, Mr. Keeton, hogy a főkolompos 

Pangborn seriff. Akkor pedig kapóra jönne neki, ha maga előbb egy-két fullajtárjával végezne, majd 

magát emésztené el. Azon sem csodálkoznék, ha már kezdettől így irányította volna a dolgokat. 

Csakhogy maga túljár az eszén, igaz, Mr. Keeton? 

- Igasssz! - sziszegte Keeton vérmesen. - S most mit tegyek? 

- Ma semmit. Tegyen, amit egyébként tenne. Menjen ki este az ügetőre, ha kedve tartja, és 

örüljön új játékának. Ha úgy viselkedik, mint akinek semmi gondja-baja, megzavarja Ezeket. Fejetlenség 

támad a soraikban. 

- Fejetlenség - visszhangozta Keeton lassan, kéjesen. 

- Az. Én pedig közben terveket kovácsolok, és tudatom magával idején, mire jutottam. 

- Megígéri? 

- Már miért ne, Mr. Keeton! Fontos emberem nekem. Merészlem kimondani, hogy nélkülözhetetlen 

emberem. 

Mr. Gaunt ezzel letette a kagylót. Keeton pedig összecsomagolta és elrakta coltját és fegyvertisztító 

készletét, majd fölment az emeletre, izzadt holmijait bedobta a szennyesládába, zuhanyozott, 

felöltözött. Mikor belépett a nappaliba, Myrtle hátrahőkölt, Keeton azonban szépen beszélt vele, 

és arcon csókolta. Myrtle megengesztelődött. Nem tudta ugyan, miféle válság söpört el a házuk 

fölött, de elsöpört, úgy látszott. 

Everett Frankel nagydarab vörös ember volt, írnél írebb külsejű... ami nem volt csoda, mert 

anyai ágon az írek hazájából, Corkból származott. Négy éve felcserkedett Ray Van Allen doktor 

mellett, amióta a haditengerészettől leszerelt. Hétfőn reggel háromnegyed nyolckor futott be a 

Castle Rock-i körzeti rendelőbe, és Nancy Ramage főnővértől mindjárt azt a megbízást kapta, hogy 

szálljon ki a Burgmeyer-gazdaságba. Helen Burgmeyer az éjjel alighanem nyavalyatöréses nagyrohamon 

esett át, magyarázta a főnővér, s ha úgy látja jónak, hozza be magával a városba. Hamarosan 

megjön a doktor úr, ő majd megmondja, szüksége lesz-e Helennek kórházi kivizsgálásra. 

Everett áltálában nem örült, ha reggeli megérkezésekor nyomban házhoz zavarják, pláne 

nem ki a fenébe, vidékre, de az ilyen meleg reggelen szinte üdülésnek tetszett az út. Hát még a pipával! 

Amint visszaült Plymouthjába, kinyitotta a kesztyűtartót, és elővette a pipát. Tajtékpipa volt, 

makkja mély is, férős is - mesterember faragta remekbe. Madarak-virágok-indák kanyarogták körül, 

s ahogy forgatta az ember, újat látott rajta mindig. Everett nemcsak azért hagyta a kesztyűtartóban, 

mert a rendelőben tilos a dohányzás, hanem mert nem örült volna, ha meglátják - márpedig a karvalyszemű 

Nancy Ramage nyilván meglátta volna, és tudakolni kezdi, honnét vette. Meg mennyiért. 

S akadnának, akik elirigyelnék tőle. 

Ráharapott a csutorájára, és ámult ismét, mennyire illik a foga közé. A visszapillantó tükröt 

is lefelé fordította, hogy megnézhesse magát. A látvánnyal nyomban összebékült. Úgy látta, hogy a 

- 149 - 

3

pipa idősebbé, bölcsebbé, jóképűbbé teszi. S ha jól az agyarai közé szorította, a makkja peckesen, 

világfiasan ágaskodott - így aztán idősebbnek is, bölcsebbnek is, jóképűbbnek is érezte magát. 

Azzal gördült végig a Fő utcán, hogy majd a Bádoghídon át hagyja el a várost, de a Hasznos 

Holmik felé lassított. Zöld napvetője vonzotta. Szükségét érezte - parancsoló szükségét -, hogy megálljon. 

Meg is állt. S már szállt ki, mikor eszébe jutott, hogy szájában a pipa. Némi sajnálkozással 

vette ki, és visszazárta a kesztyűtartóba. Aztán már a járdán ötlött az eszébe, hogy jó lesz a 

Plymouth mind a négy ajtaját zárnia. Ha az ember ilyen finom pipára tett szert, ne kockáztassa. 

Megfájdulhat rá a foga bárkinek. 

Megállt a bolt előtt, és csalódottan látta, hogy ajtaján ez a tábla lóg. 

KOLUMBUSZ NAPJÁN ZÁRVA 

Már fordult volna vissza, amikor az ajtó mégiscsak megnyílt. Mr. Gaunt állt előtte, maga is 

peckesen és világfiasan, könyökén bőrrel foltozott őzbarna zakójában és sötétszürke nadrágban. 

- Fáradjon be, Mr. Frankel - biztatta. - Örülök a látogatásnak. 

- Hát én éppen hivatalos útra indulok... vidékre... Mégis, gondoltam, benézek, hogy megmondjam, 

mennyire tetszik a pipa. Ilyenre vágytam mindig. 

- Tudom - mosolygott rá Mr. Gaunt. 

- Látom azonban, hogy zárva tart, azért nem... 

- Kedves vevőim nekem sosem alkalmatlanok, Mr. Frankel. Márpedig magát a legkedvesebbek 

közt tartom számon. Kerüljön beljebb. - S a kezét nyújtotta. 

Everett elhúzódott. Leland Gaunt nevetett, és félreállt, hogy a fiatal felcser akadálytalan beléphessen. 

- Nem maradok semeddig... - mentegetőzött Everett, de a lába úgy vitte a bolt félhomályának, 

mintha neki más lett volna a szándéka. 

- Persze hogy nem - tódította Mr. Gaunt. - A gyógyász útja sietős. A fájdalom béklyóiból 

szabadítja a testet. és... - szemöldöke megemelkedett, foga elővicsorodott, úgy folytatta: - ...és a lelkekből 

a kínzó gonoszt űzi, igaz? 

- Valahogy így - hagyta rá Everett, és egy cseppet nem örült, hogy Mr. Gaunt bezárja az ajtót. 

Csak azt remélte, hogy a pipájának nem lesz baja. - Néha föltörik az autókat. Akár fényes napvilágnál. 

- Ne féltse a pipáját - nyugtatta meg Mr. Gaunt, majd a zakója zsebéből sima borítékot húzott 

elő. Címzés helyett ez volt rajta: Szivi. - Emlékszik, ígérte, hogy egy apró csínyt megtesz a 

kedvemért, ugye, dr. Frankel? 

- Én nem vagyok doktor... 

Mr. Gaunt úgy kapta össze a szemöldökét, hogy Everettnek nyomban elpárolgott a 

tiltakozhatnékja. S hátrált egy fél lépést. 

- Emlékszik vagy nem, az a kérdés? - szegezte neki Mr. Gaunt. - Gyors választ kérek, fiatalember, 

mert a pipa sorsa felől már nem mondanék semmi bizonyosat. 

- Emlékszem, hogyne! - bizonykodott Everett. - Sally Ratcliffe-fel! A beszédjavító tanárnővel! 

Mr. Gaunt összefutott szemöldöke szétvált. Megnyugodott Everett Frankel is. - Jól emlékszik. 

A csíny ideje elérkezett, doktorkám. Nézze csak. 

Odanyújtotta a borítékot. Everett óvatosan vette ki a kezéből, nehogy ujjai Mr. Gaunt kezét 

érintsék. 

- Ma ugyan iskolai szünet van, Ratcliffe kisasszony azonban az osztálynaplón dolgozik - tudatta 

vele Mr. Gaunt. - Az iskola nem esik éppen útjába a Burgmeyer-gazdaságnak... 

- Honnan tudja? - kérdezte Everett kábán. 

Mr. Gaunt türelmetlenül söpörte félre a kérdését. - ...de visszafelé beugorhat, igaz? 

- Ha minden jól megy... 

- S mivel az iskolába betérő idegen akkor is gyanús, ha tanítás nincsen, ürügynek megteszi, 

hogy a nővért keresi az iskola rendelőjében, igaz? 

- Kereshetném, persze - helyeselt Everett. - Sőt kellene is keresnem, mert... 

- 150 -

- ...mert az oltások kimutatását még nem vitte vissza a rendelőbe - segítette ki Mr. Gaunt. - 

Nagyon helyes. A nővér ugyan nem lesz benn, de ezt honnan tudhatná maga? Csak benéz hozzá, és 

kész. Hanem kifelé, kérném, helyezze el ezt a borítékot abban a kocsiban, amelyet Miss Ratcliffe 

kért kölcsön a vőlegényétől... Mégpedig a vezetőülése alá. Nem teljesen, hanem úgy, hogy egyik 

sarka kiálljon. 

Everett tudta jól, ki számít Miss Ratcliffe vőlegényének - a középiskola tornatanára. Annyira 

tudta, hogy ha választhat, a menyasszonyánál szívesebben tréfálta volna meg Lester Prattet. A baptista 

izompacsirta kék pólóingekben és kétfelől fehér csíkos kék kocogógatyók-ban járt, és nyilván 

megváltással izzadta tele. Meggondolta most azt is, vajon lefeküdt-e Sally már vele. Bitang jó nő, 

meg kell hagyni. A helyes válasz mégis a nem lehetett, szerinte. Amikor Lester kanos, mert már 

annyit rágták egymást a kerti hintán, Sally alighanem fekvőtámaszokat parancsol rá, s hogy fussa 

körül a házat néhányszor. 

- Sally megint a Prattmobilon jár? 

- Azon - válaszolta Mr. Gaunt kelletlenül. - Tréfálkozó a kedvünk, dr. Frankel? 

- Hát - röstelkedett el Everett. Pedig csupán megkönnyebbült. Aggódott, miféle lesz majd az 

az apró csíny, amire Mr. Gaunt rávette. S most látta, hogy kár volt aggodalmaskodnia. Mr. Gaunt 

nem petárdát csempésztet bele egy hölgy cipőjébe, sem hashajtót a reggeli kakaójába: Mi veszélyes 

lehet egy borítékban? 

Mr. Gaunt mosolya ismét ragyogott rá. - Úgy is kell, lássa - mondta, és lépett egyet Everett 

felé. Az meg hátrált szűkölve, nehogy átkarolja. 

De csak az ajtót nyitotta meg mögötte. - Sok örömet a pipához - búcsúzott. - Mondtam-e, 

hogy valaha Sir Arthur Conan Doyle, a nevezetes Sherlock Holmes megalkotójának tulajdonát képezte? 

- Nem! - bámult el Everett Frankel. 

- Nem, persze - vigyorodott rá Mr. Gaunt. - Hiszen hazudtam volna... Márpedig az nem szokásom 

üzleti ügyekben, dr. Frankel. Ne feledkezzék el apró megbízatásáról. 

- Dehogy. 

- Akkor a viszontlátásra. 

- Viszont... 

Már nem volt kitől elköszönnie. Az ajtó bezárult mögötte. Bámulta egy pillanatig, aztán 

visszaindult a Plymouthhoz. Ha valaki faggatni kezdi, mit is mondott Mr. Gauntnak és Mr. Gaunt 

őneki, csak nyögött meg nyelt volna. Mintha étert szimatoltattak volna vele. 

Amint a kocsiba visszaült, első dolga volt, hogy kinyissa a kesztyűtartót, beletegye a Szivi 

címzetű levelet, és kivegye a pipáját. Arra véletlenül emlékezett, mivel ugratta Mr. Gaunt. Hogy 

Conan Doyle tulajdona lett volna, s ő szinte hitt neki. Mekkora szamárság! Csak az agyara közé kellett 

nyomnia, és tudta mindjárt, hogy senki másé nem lehetett, csakis Hermann Göringé. 

Indított, és méltóságosan görgött kifelé a városból. Útjában a Burgmeyer-gazdaság felé kétszer 

is félreállt, és megcsodálta magát pipájával a visszapillantó tükörben. 

Albert Gendron fogtechnikai laboratóriuma a Várjárás Házában volt - abban a kietlen téglaépületben, 

amelyik a Fő utcát fogta közre a Városházával, de segített nekik a Castle járási Vízművek 

beton gyufaskatulyája is. A Várjárás Háza az árnyékát 1924 óta vetette a Vár patakára meg a 

rajta átívelő Bádoghídra, otthont adott a fogtechnikuson kívül a járás öt ügyvédjének, egy szemvizsgáló 

meg egy hallásvizsgáló rendelőnek, hét ingatlanügynökségnek, egy hitelügyi tanácsadónak, 

egy egyszemélyes üzenetközvetítő szolgálatnak meg egy képkeretezőnek. A Várjárás Házának 

többi öt-hat üzlethelyisége bérlőre várt pillanatnyilag. 

Albert, a Csöndes Vizek Madonnájának oszloposa még O'Neal atya idejéből. korosodott 

már, egykor fekete haja őszbe csavarodott, vállai megereszkedtek, mégis megmaradt nagy, derék 

embernek - ölesnél nagyobbnak, száznegyven kilósnak, a város, ha ugyan nem a teljes járás legtestesebb 

emberének. 

A Várjárás Házának szűk lépcsőházában kaptatott a harmadik, vagyis a legfölső emeletnek, 

és a fordulókban óvatosan megállt, tekintettel a Van Allen doktor által felderített szívzörejére. Az 

- 151 - 

4

utolsó fordulóból pedig már látta, hogy laboratóriumának katedrálüveges ajtajára levelet ragasztottak, 

akkorát, hogy a nevét is eltakarta. 

Még öt lépcsőn kellett felkapnia, de a címzést már onnan kibetűzte, s zörgő szíve dohogni 

kezdett. 

HALLJÁTOK-E, BŐJTI BÉLŰ BÁLVÁNYOZÓK! - ezt írták a levél fölé jajvörös filctollal. 

Albert letépte a levelet az ajtajáról és átfutotta. Az orrlikán szedte a lélegzetet közben, mint a 

lóduló bika. 

HALLJÁTOK-E, BŐJTI BÉLŰ BÁLVÁNYOZÓK! 

Próbáltuk szép szóval - „Akinek vannak fülei, hallják!” -, de nem volt foganatja. A KÁR- 

HOZATNAK TARTOTOK! KEZETEK SZENNYÉRŐL MEGISMERNI BENNETEKET! Fetrengetek 

a pápa előtt, Ninive Ringyójának lábainál! De most betellett a pohár! CASTLE ROCK- 

BAN NEM KOCKÁZTOK A SÁTÁNNAL! 

Jámbor keresztyének a kénkő dögletes bűzét szimatolják városunkban! Ha tinektek az orrotokat 

nem facsarja, az csak azért van, mert a fertelmességtekbe régen elmerültetek! SZÍVLELJÉ- 

TEK MEG AZÉRT VÉGSŐ FIGYELMEZTETÉSÜNKET: NE TEGYÉTEK E VÁROST A BŰN 

TANYÁJÁVÁ S A RABLÓK BARLANGJÁVÁ, MERT BIZONY MONDJUK, MEGTAPASZ- 

TALJÁTOK A POKOLNAK TÜZÉT! 

„Mert pokolra vettetnek a gonoszok s vélük minden nép, amely az Úrról megfeledkezik.” A 

IX. Zsoltár 18. verse. SZÍVLELJÉTEK MEG, AVAGY ELJŐ A FOGAKNAK CSIKORGATÁSA! 

CASTLE ROCK KEGYES SZÍVÜ BAPTISTA FÉRFIAI 

- Paszomántos! - szusszant Albert, és húsos markába gyűrte a levelet. - Zörög a kis baptista 

szarcsimbók! 

Laboratóriumnyitás után első dolga volt, hogy telefonált John atyának, és tudatta vele: mérgesedik 

a helyzet a kaszinó körül. 

- Sose búsuljon, Albert - nyugtatta meg Brigham atya. - Ha feljebb áll a mitugrásznak, majd 

megtudja, hogy tudnak a böjti bélűek másképp is beszélni... igaz-e? 

- Színigaz, atyám- válaszolta Albert. S amint ránézett a markába gyúrt levélre, szája gonosz 

mosolygásra húzódott cudar bajsza alatt. - Színigaz. 

Délelőtt negyed tizenegyre a bank előtt huszonhat fokot jelzett Castle Rock népének a fényújság. 

A Bádoghíd túlsó végén délibáb rezgett a 117-es út hosszán, a látóhatártól a városig. Alan 

Pangborn az irodájában ült, és a Cobb-Jerzyck-féle kettős gyilkosságról készült jelentéseket tanulmányozta, 

azért nem gyönyörködhetett ebben a természeti jelenségben. Ha látja, akkor sem igen 

érdekli, hiszen csupán egy közeledő autó üvegje és fémje okozta. Pedig a száztízzel közeledő kocsi 

Alan Pangborn, sőt a teljes város sorsának fordulását hozta. 

A Hasznos Holmik kirakatából eltűnt a 

A kocsi még mindig nyolcvannal robogott, pedig már a negyven kilométeres zónában járt a 

híd végén. Olyan járgány volt, amilyet sóváran nézegetnek a középiskolások: petrolzöld Dodge 

- 152 - 

5 


értesítés. Az őzbarna zakó zsebéből kisikló csontos kéz emelte be a függöny elől, és újat tett 

a helyébe: 

SEGÉDET KERESEK 

6

Challenger. A farát megemelték, hogy az orra támadóan szegüljön az útnak. Füstüveg ablakain csupán 

átderengett a bukócső íve az első meg a hátsó ülés közt. A farán matricagyűjtemény: MESZES, 

ASZFALTSZAGGATÓ,GOODYEAR BALLON, FALTÖRŐ. Hengerei elégedetten doromboltak, 

mert azon a kilencvenhat oktános benzinen éltek, amit csak Portlandtól északra, az autópálya oxfordi 

szakaszán lehetett kapni. 

Lassított kissé a Fő utca meg a Borostyán utca sarkán, majd némi gumisivalkodással beállt a 

fűrészfogas parkolóba a Keccentő nevezetű borbélyműhely előtt. A műhelyben nem várt nyiratkozásra 

éppen senki. Bill Fullerton meg Henry Gendron, aki Billnek a keze alá szokott dolgozni, az is 

a égi brillantin-plakátok alján üldögélt a borbélyszékben, és egymás közt cserélték a reggeli újság 

lapjait. Amint az autó az utolsó gázfröccsöt kapta, és a csövei repegve dörögtek, mindkét borbély 

fölpillantott. 

- Ez ám a száguldó koporsó - állapította meg Henry. 

Bill rábólintott, és megcsippentette az alsó ajkát. - Blö-böb. 

S várakozóan lesték mind a ketten, hogy a motorzaj elhaltával kinyíljon az ajtaja. A Challenger 

homályos beléből végre csatakos utászcsizmába bújtatott láb bukkant elő. A csizmát szűk, 

napszítta farmer szára követte. Egy pillanattal később kiszállt a vezető, megállt a hőségben, lekanyarította 

napszemüvegét, és méla undorral akasztotta ingének hasítékába. 

- Hö - mondta Henry. - Rossz pénz nem vész el. 

Bill Fullerton az ölébe ejtette a sportoldalt, és rácsudálkozott a rosszpénzre. - Merrill, az Ász 

- hüledezett. - Fehér boton vezessenek, ha nem az. 

- Mit keres ez itten? - méltatlankodott Henry. - Azt hittem, Mechanic Fallsban basszajarezet! 

- Hát nem tom - mondta Bill, s megint csípett egyet az alsó ajkán. - Nem a tisztességbe 

őszült bele, annyi szent. Mennyi idős is ez, te Henry? 

Henry vállat vont. - Negyvenen túl, ötvenen innejd, úgy lehet. Gazember volt, az is maradt. 

Ász mintha meghallotta volna őket, mert kirakatuk felé fordult, és gúnyosan odaintett nekik. 

A két borbély méltatlankodón fészkelődött székében, mint két vénlány, ha arra eszmélnek, hogy a 

biliárdterem ajtajából nekik szól a fütty. 

Ász ezután farmerja zsebébe mélyesztette a két kezét, és ellejtett - mint időmilliomos és a 

hanyag húzások embere. 

- Nemkellne odacsörögni Pangborn seriffnek? - kérdezte Henry. 

Bill Fullerton az alsó ajkát tépdeste, majd megrázta a fejét. - Megtudja az, hogy hazatért. 

Nem szorul az a mi figyelmeztetésünkre. 

Tekintetük követte Ászt a Fő utcán, amíg el nem tűnt a szemük elől. 

Senki nem gondolta volna, aki a laza sétáját látja, hogy Merrill, az Ász gondterhelt ember. 

Gondjában némiképpen osztozhatott volna a Rosszcsont Keeton, mert Ász is tekintélyes összeggel 

volt sáros többeknél. Nyolcvanezer dollárnál többel, hogy szabatosak legyünk. Rosszcsonttal azonban 

nem tehettek többet akaratlan hitelezői, mint hogy lecsukatják. Ászt azonban, úgy látszott, 

agyagba döngölik, ha az adósságát november elejéig ki nem fizeti. 

Akiket Ász rettegésben tartott iskolás korában - Teddy Duchamp, Chris Chambérs, Vern 

Tessio meg ilyenek -, azok megismerték volna őszbe csavarodott fejjel is. Amíg a helyi textilgyárban 

dolgozott, addig rá se igen néztek évekig. Bűnei nem voltak súlyosabbak a csirketolvajlásnál 

meg a sör vedelésénél. A sör csak súlya ijesztő gyarapodását eredményezte; a csirketolvajlás viszont 

a néhai George Bannerman seriff megkülönböztetett figyelmét. Ezek után fedezte fel Ász a 

kokaint. 

Akkor kilépett a textilgyárból, és leadott vagy huszonöt kilót (mivel rögtön ötödikbe tette 

magát), és a jó anyag hatására felsőbb osztályba lépett a bűnözés iskolájában is. Betöréses lopásokra 

szakosodott. Pénzügyeinek lázgörbéje pedig úgy szökött és zuhant, mint a nagy tőzsdei játékosoké 

meg a kokainkereskedőké. Üres zsebbel kezdhette a hónapot, de a végén elásott néha ötvenhatvanezer 

dollárt is az Áfonyaláp soron álló lakókocsija mögött, a kiszáradt almafa tövében. Egyik 

nap hétfogásos francia vacsorát költött el Maurice-nál, a másikon Kraft-féle sajtos makarónit falt 

- 153 - 

7

alumíniumlábasból. Kereslet és kínálat kérdése volt csak - hiszen Ász, akár a legtöbb kokainkereskedő, 

magamagának volt a legjobb vevője. 

Egy év múltán connecticuti ügyfelekkel találkozott ez a csontos, őszülő, kikupálódott kokós. 

A connecticutiak azonban nemcsak hóval kereskedtek, hanem fegyverrel is. Ász nyomban látta, 

hogy ezek a Corson testvérek is a maguk törzsvendégei, és boldogan elfogadta ajánlatukat Maine 

állam vezérképviseletére. Üzleti megfontolásaiban segítette az is, hogy a kocsiknál meg a kokónál 

Ász csupán a fegyvereket szerette jobban e világon. 

Egy alkalommal, amikor pénzszűke szorította, megkereste nagybátyját, mert úgy tudta róla, 

hogy kölcsönöz boldog-boldogtalannak, és pénz van a bőre alatt is. Ász úgy érezte, hogy adósának 

alkalmas lesz ő mindenképpen, hiszen fiatal (elvégre alig hagyta el a negyvennyolcat), előtte az 

élet, s elvégre csontja az öreg. 

Nagybátyja azonban másként ítélte meg a dolgot. 

- Szó se lehet – mondta ki Reginald Marion Merrill papa. - Tudom én, honnan szeded te a 

pénzt. Már amikor szeded. Azzal a fehér szarral kereskedel te. 

- Ugyan már, Reginald bácsi... 

- Ne bácsizz engemet! - torkolta le az öreg. - Egy szemet most is ott látok az orrodon! Nem 

adsz magadra. Akik a fehér szart szippantják és árulják, azok ellomposodnak. Aztán a lompos népek 

a kóterba jutnak. Ha szerencsések. Ha nem, a földet trágyázza a testük. Én meg se a kóterból, se 

a földből be nem hajthatok. Éntőlem azért nem kapsz egy likas fingot. 

A pénzszűke nem sokkal azután támadt, hogy Alan Pangbornt a Castle Rock-i járás seriffi 

hivatalába iktatták. S első nagy fogása éppen az volt, hogy meglepte Ászt és két barátját, amint próbálták 

megdönteni Henry Beaufort páncélszekrényét a Méla Tigrisben. A szövegkönyvbe illő fogás 

után alig négy hónappal látnia kellett Ásznak, hogy nagybátyja jóslata teljesül. A rablás vádját elejtették 

ugyan a vádalku során, azonban így is kisóztak szép fegyházbüntetést az éjszakai behatolásért. 

1989 tavaszán szabadult, és Mechanic Fallsba került. Munkához is jutott egyben, mert az 

Oxfordi Autópályaépítési Felügyelőség részt vett az állam javító-nevelő programjában - így lett az 

Ásznak becézett John Merrillből autómechanikus és aknában tevékeny szerelő. 

Régi barátai közül forgalomban volt még jó néhány vevői közül ugyancsak -, azért ismét bekapcsolódott 

az üzletbe, és gyakran eredt el az orra vére. 

Tartotta állását az útépítésnél, amíg büntetése le nem telt az utolsó napig - de azon nap föl is 

mondott. A Repülő Corson fivérek telefonon hívták a connecticuti Danburyból, így aztán hamarosan 

kereskedett hóval is, lyukasztóvasakkal is megint. 

Amíg ült, úgy látszott, nőtt a tét. Nem a pisztoly, a karabély, az ismétlőpuska ment már, hanem 

az automata és félautomata fegyver. Az idén júniusban kaszált a legnagyobbat, amikor egy 

föld-föld Thunderbolt rakétát adott el egy dél-amerikai hanglejtésű illetőnek. Az illető elhelyezte a 

rakétát kocsija aljában, majd letejelt tizenhétezer dollárt különféle sorozatszámú ropogós százasokból. 

- Aztán mire használja az ilyen szerkentyűt? - érdeklődött Ász lenyűgözve. 

- Hun erre, hun arra, senor - felelte az illető mosolygás nélkül. 

Júliusban aztán elkapta a gépszíj. Ász maga sem tudta, miért, csupán annyit látott tisztán, 

hogy jobb lett volna, ha megmarad a Repülő Corson fivérek képviselőjének, és nem kezd mással. Ő 

azonban átvett egy kiló kolumbiai anyagot egy portlandi ficerétől, és a Corson fivérek pénzéből fedezte 

az üzletet. Nyolcvanöt rongyot kért tőlük kölcsön, mert az anyag a kétszeresét is megérte a 

laboratóriumi vizsgálat szerint. Ász kezén nem szoktak ekkora összegek megfordulni, ő azonban 

bizakvó és törekvő ember volt, s akkoriban az „oda se neki!” volt a jelszava. Azóta persze változott 

a világ. Nagyot. 

A változás azzal kezdődött, hogy Dave Corson telefonált a connecticuti Danburyból, és érdeklődött, 

miféle újdonság ez. Sütőport sütne el kokain gyanánt? A portlandi ficere Ászt állította 

falhoz a laborvizsgálattal, de amint ebből Dave-nek kára származott, mindjárt barátságtalan lett. Határozottan 

barátságtalan volt a telefonbeszélgetésük. 

Ász persze játszhatott volna kámfort. Ő azonban összeszedte minden bátorságát - ami középkorában 

sem volt kevésnek mondható -, és meglátogatta a Repülő Corson fivéreket. Elmondta 

apróra, mi hogyan történt. A részletes magyarázatra egy padlószőnyeges Dodge furgonban került a 

- 154 -

sor. Volt abban melegített iszapágy és tükör is a mennyezeten. Ász magyarázata igen meggyőzően 

hangzott. Kellett is, mert a furgon kerékmarta dűlőút végén állt néhány mérfölddel Danburytól 

északra, kormányánál egy Hóri Horog nevű fekete, a két Repülő Corson, Mike és Dave pedig Ász 

jobbján és balján foglalt helyet, kezükben rúgásmentes H&K karabély. 

Ásznak magyarázat közben jutott eszébe, mit jósolt neki nagybátyja, még mielőtt a Méla 

Tigrisben lebukott. Lompos népek a kóterba jutnak. Ha szerencsések. Ha nem, a földet trágyázza a 

testük. Hát Merrill papa jóslata teljesedett, de Ász ezután is ragaszkodott volna a szerencséhez. A 

trágyázás ugyanis nem jár harmadolással. 

Így aztán meggyőzően beszélt. S elejtett két szerencsés szót: Kacska Morin. 

- Kacskától vetted ezt a szemetet? - tudakolta Mike Corson, és véreres szeme kerekre nyílt. - 

Biztos, hogy őtől-e? 

- Biztos hát - felelte Ász. - Miért? 

A Repülő Corson fivérek összenéztek, és elnevették magukat. Ász nem tudhatta, min nevetnek, 

mégis örült a nevetésüknek. Jó jel az. 

- Miféle ez a Kacska? - érdeklődött tovább Dave Corson. 

- Hórihorgas... Ha nem is annyira, mint ő - bökött Ász a vezetőre, akinek walkman hallgatója 

volt a fülén, és a zene lüktetésére ringott az ülésben. - Horgas paraszt. Kihallatszik a szájából a 

lódobogás. És aranykarikát visel a fülében. 

- Ebbizony a Kacsasegg - bólintott rá Mike Corson. 

- Csudálkozok, hogy a gégáját még el nem metszette senki - fűzte hozzá Dave Corson, majd 

a bátyjára nézett, s az osztozott csodálkozásában. 

- Nem hittem, hogy átráz - szabadkozott Ász. - A Kacska engem sose rázott át. 

- Csak közbe elutaztál nyaralni - fűzte hozzá Mike Corson. 

- A kóterba - tódította Dave. 

- Szóval elnyaraltad az idejét, amikor a Kacsasegg fordított az üzleti stílusán - világosította 

fel Mike. - S azóta meg nem áll a lejtőn. 

- Csúnya kis fortéllyal állt elő - magyarázta Dave. - Tudod-e, mi az a kint-a-minta? 

Ász gondolkodott egy sort, majd megrázta a fejét. 

- Fenét nem tudod - mondta Dave. - Már tudod, mert ezzel ejtett át. Eléd tett egy sor zacskót. 

Az egyikben a jó kokó. A többiben a sütőpor, faszfej. 

- Megnéztük! - tiltakozott Ász. - Találomra kiemeltem egy zacskót a többi közül, s azt megvizsgáltuk. 

Mike összeröhögött Dave-vel. 

- Megvizsgálták! - mulatott Dave. 

- Találomra kapta ki a zacskót! - tódította Mike. 

A szemüket forgatták, és a mennyezeti tükörben néztek össze. 

- Na már most? - nézett Ász egyikről a másikra. Örült mindenképpen, hogy ismerik a Kacskát, 

meg annak is, hogy nem őt vádolják csalással. Mégsem örülhetett szívből. Gyökérnek nézik. 

Márpedig Ász nem gyökér. 

- Na már most? - visszhangozta Mike Corson. - Ha el nem hiszed, hogy találomra választottad 

a zacskót, akkor nem ülünk itt, igaz? A Kacska mestere a kártyakeverésnek. Itt a piros, hol a piros. 

Erről legalább hallottál, mi, Ász-Fej? 

Ász nem tekintette a karabélyokat. Berzenkedett. - Engem így nevezni ne merjetek! 

- Úgy nevezünk, ahogy akarunk - oktatta ki Dave. - Nyolcvanöt ronggyal lógsz. Ennyi dohányért 

van nálunk bizományban egy másfél dollár értékű Arm-and-Hammer-féle sütőpor. Ezért a 

pénzért nevezhetlek Kacsapöcsének is. 

A fivérek olvastak egymás szemében. Dave fölkapott, és vállon veregette Hóri Horgot, kezébe 

nyomta a karabélyát, majd kiszálltak a kocsiból, és hosszan beszélgettek egy szélfútta ecetfa 

alatt a dűlőút végén. Ász nem hallhatta a beszédüket, de tudta jól, miről a szó köztük. Az ő sorsát 

latolgatják. 

Ült azért az iszapágy szélén, s izzadt, akár a pék, úgy várta vissza a fivéreket. Hóri Horog a 

forgószékbe ült át, amelyikből Mike Corson fölkelt, combjára fektette a karabélyt, és imbolygott a 

zeneszóra. A fülhallgatóból halványan kiszűrődött Marvin Gaye és Tammi Terrell éneke. A szórakoztatóipar 

legújabb csillagai „Az én hibám”-at énekelték. 

- 155 -

A két fivér visszatért. 

- Három hónapot kapsz a kárpótlásra - közölte Mike a határozatot. Ász elgyöngült megkönynyebbülésében. 

- Inkább a pénzünket lássuk, mint hogy megnyúzzunk. De még egy dolgod lesz. 

- Kerítsd elő Kacska Morint - vette át a szót Dave. - Meg akarjuk ropogtatni a mogyoróit. 

- Hírbe hozza a tisztes ipart - magyarázta Mike. - Téged úgyis megkeres - vélte Dave. - Úgy 

számít, hogy aki egyszer Ász-Kalap, másszor is az. 

- Óhaj, sóhaj, Ász-Kalap? - szögezte neki Mike. Ásznak nem volt. Örült, hogy megéri a hétvégét. 

- November elseje a határidőd - kötötte a lelkére Dave. - Ha hozod a pénzt november elsején, 

elmegyünk együtt, és elővesszük Kacskát. Ha nem, próbálgatjuk, mennyit lehet lefaragni belőled, 

mielőtt kifingol a világ kéményén. 

A startpisztoly dördülésekor Ásznak volt még raktáron talán egy tucat nagy kaliberű fegyvere, 

automata és félautomata. Ezeket próbálta pénzzé tenni. Úgy gondolkodott, hogy a pénzt majd 

kokóvá teszi, s a kokót megint pénzzé, ami a hirtelen pénzszerzésnek bevált módja. 

A fegyverkereslet azonban éppen a bányászbéka segge alatt volt. Készletének felét így is sikerült 

kiárusítania - nem a nagy kaliberűeket -, aztán megállt a tudomány. Szeptember második hetében 

végre került volna egy vevő a lewistoni Kajli Munkához címzett kocsmában. A reménybeli 

vevő célozgatott kézzel-lábbal, hogy megvenne hat automata fegyvert is, de akár tízet, ha egy megbízható 

lőszerkereskedő nevét és címét is megkapja hozzá. Ásznak semmibe nem telt volna megadnia 

a Repülő Corson fivéreket, hiszen náluknál megbízhatóbbakról nem tudott. 

Mikor idáig jutott a tárgyalás, Ász kilátogatott a lepusztult klotyóba, hogy néhányat szippantson, 

és hamarosan az a fajta hamis boldogság töltötte el, ami eltöltött már annyi amerikai elnököt, 

mert azt hitték ők is, hogy az alagút végét látják. 

Az inge zsebében hordott kicsiny tükröt rátette a klotyó víztartályára, és éppen mérte rá kanállal 

az anyagot, amikor a hugyoldából beszólt valaki. Hogy ki, azt Ász soha meg nem tudta, de 

annyi bizonyosnak látszott, hogy az ismeretlen tippje tizenöt év fegyháztól mentette meg. 

- Akivel egyezkedtél, az föl van drótozva - hangzott a figyelmeztetés. Azért Ász a hátsó ajtón 

iszkolt a kocsmából. 

Nagy mázlija volt ez egyszer (meg sem fordult a fejében, hogy ismeretlen jóakarója tréfát is 

űzhetett vele), mégis renyheség lett úrrá rajta. Félt a kokótól is. Csak kis mennyiségeket vett olykor. 

Ennyire tehetetlen nem volt még. És hiába utálta a baját, kezdeni nem tudott vele mit. Csak a naptárat 

nézte meg naponta. A november mérföldes léptekkel közeledett. 

Végül fényes kék világra ébredt ezen a reggelen már pitymallatkor. Hogy őneki haza kell 

mennie igenis. Neki Castle Rock a hazája. Ott a helye. S ha Castle Rock nem is váltaná valóra a reményeit, 

a fejében gomolygó nehéz ködtől megszabadítaná. 

Mechanic Fallsban csak a börtöntöltelék John Merrillnek ismerték, aki plasztikablakú, kartonajtajú 

viskóban lakik. Castle Rockban viszont ő volt az Ász - a szörny, az iskolások teljes nemzedékének 

rémálma. Mechanic Fallsban lecsúszott nehézfiú lehetett csak, akinek méretes Dodge-ra 

egyszer telt, garázsra meg azóta sem - Castle Rocknak pedig ő volt a koronázatlan királya, jó darabig. 

Így aztán hazatért. S most mihez fogjon? 

Tanácstalan volt. A város kisebbnek és nyomorúságosabbnak tetszett, mint emlékeiben. 

Számolt azzal, hogy Pangbornt itt eszi a fene, és a vén Bill Fullerton hamarosan befújja neki a hazaérkezését. 

Pangborn aztán majd előállítja, és nekiszegezi a kérdést, mit keres itt. Megkérdi azt is, 

van-e munkája. S mivel nincs, még azzal sem mentheti látogatását, hogy a bácsikájához jött, mert a 

Papa bennégett az ószerészetében. Jól van, Ász, mondja majd Pangborn, szállj vissza a bárkádba, és 

söprés, mielőtt meggyűlik a bajunk egymással. 

Erre mit mondhat? 

- 156 - 

8 

9

Ász tanácstalan volt. Annyit tudott csupán, hogy az a nagy kék fényesség, amire ébredt, az 

még benne ragyog. 

S annyit látott, hogy az a telek, amelyiken a Papa Gallérja állott, az üres máig. Gyom veri 

fel, szenes végű deszkák tornyosulnak rajta. Üvegcserép villogása vakította a verőfényben. Sok nézegetnivaló 

nem akadt itt, Ász azért átsétált az utca túlsó felére. Onnan látta, hogy emitt két zöld 

napvető borul egy bolt fölé. 


- ezt olvasta a ponyvája lefegőjén. Miféle bolt az ilyen? Ász elsétált arra, és még egy pillantást 

vetett nagybátyja turistakelepcéjének romjaira. Ezt sem takarítja el senki, állapította meg. Az 

ajtón meglátta a 


táblát, de el sem olvasta jóformán. Nem tudta, mi végre tért haza Castle Rockba, de semmiképpen 

sem segédi állásra. 

A kirakatban látott értékesnek tetsző holmit többfélét - ott nem hagyja, ha valami vastag pali 

házában tesz éjjeli látogatást. Sakk-készlet, forró égövi állatok faragott figuráival. Fekete gyöngysor 

nyakbavaló. Ász értékesnek ítélte, bár a gyöngyök lehettek talmiak. Ebben a tetűfészekben valódi 

gyöngysorra nem telik senkinek. Szép munka amúgy, nem is lehet megmondani, hogy hamisítvány. 

Aztán... 

Ász a gyöngysor mögé állított könyvre hunyorgott. Félig nyitva állították az élére, hogy a 

táblája jól látható legyen. Két árnyalak állt rajta, éjjel, hegygerincen. Az egyiknek csákány volt a 

kezében, a másiknak ásó. Úgy tetszett, éppen munkához látnának. Új-Anglia elásott kincsei volt a 

könyv címe, s a szerző nevét a cím alá nyomtatták, igen apró betűkkel. 

A Reginald Merrillt. 

Ász odalépett a boltajtóhoz, és próbálta a kilincsét. Az ajtó könnyen nyílott, s a csengő 

csöndült fölötte. Merrill, az Ász belépett. 

- Nem - mondta, amikor Mr. Gaunt bevette a könyvet a kirakatból, és a kezébe adta. - Nem 

ezt láttam. Másikat vehetett be. 

- Ez az egyetlen könyv a kirakatomban - bizonykodott Mr. Gaunt. - Nézze meg, ha nem hiszi. 

Ásznak lett volna kedve megnézni, de csak egy csalódott sóhajtásra futotta az erejéből. - Elhiszem. 

Robert Louis Stevenson A kincses sziget-ét tartotta a kezében. Értette is már, miért tévedett. 

A Papa járt az eszében, azért. Nagyobb tévedése persze, hogy visszatért Castle Rockba. Mi a lófaszt 

keres itt? 

- Érdekes kis bolt amúgy, csak énnekem mennem kell. Majd legközelebb benézek, Mr.... 

- Gaunt - segítette ki a boltos, és a kezét nyújtotta. - Leland Gaunt. 

Ász kezét mintha elnyelte volna Gaunt keze. Mintha áram ütötte volna, és a feje megtelt 

megint a kék fényességgel. Csakhogy most lobbanó villám volt a kékje. 

Vaksin, remegő térddel szabadult a kézfogásból. - Mi volt ez? - suttogta. 

- Ha jól tudom, figyelemkeltésnek nevezik - válaszolta Mr. Gaunt nyugalmasan. - Azért figyeljen 

rám, Mr. Merrill. 

- Honnan tudja a nevemet? Nem is mondtam! 

- Ó, ismerem én magát - nevetgélt Mr. Gaunt. - Nemcsak ismerem. Vártam is. 

- Hogyhogy? Magam se tudtam, hogy jövök, amíg be nem vágódtam a verdába. 

- Egy pillanat türelmet. 

Gaunt a boltajtóhoz lépett, lehajolt, felvett egy falnak támasztott táblácskát, majd benyúlt a 

függöny mögé, és kicserélte a táblát a 

- 157 - 

10



táblára. 

- Ezt meg mér' csinálta? - Ász úgy érezte, mint aki drótakadályba gabalyodott, s abba áramot 

vezettek. 

- A boltosok általában beveszik, ha a segédet megtalálták - oktatta ki Mr. Gaunt tanárosan. - 

Forgalmam Castle Rockban igen kedvezően alakul, ezért úgy láttam, dologbíró segítségre szorulok. 

Hamarabb fáradok mostanában. 

- Hé, én nem... 

- Sofőrre is szükségem volna - magyarázta Mr. Gaunt zavartalanul. - Márpedig úgy tudom, 

egyetlen szakképzettsége a kocsivezetés. Az első dolga az lesz, Ász, hogy bemegy Bostonba. Ott áll 

a kocsim garázsban... Bizonyára tetszeni fog. Tucker. 

- Tucker? - Egy pillanatra el is felejtette, hogy nem segédnek jött ő haza... se sofőrnek. - 

Amilyet a moziba mutatnak? 

- Nem éppen - válaszolta Mr. Gaunt. Azzal bekerült a régimódi pénztárgépéhez a pult mögé, 

elővett egy kulcsot, s kinyitotta a gép alatti fiókot, majd két kis borítékot vett ki belőle. Az egyiket a 

pultra tette, a másikat Ásznak nyújtotta. - Alakítottak rajta ezt-azt. Tessék. A kulcsa. 

- Hé, álljon meg a menet! Megmondtam, hogy... 

Mr. Gaunt szemének furcsa színe lehetett, Ász meg nem tudta volna mondani, milyen, de 

amikor a tekintete elsötétült, s a két szeme tüzet hányt, Ász térde összekoccant megint. 

- Pácban van, Ász, azt tudja. Csak azt nem, hogyha énnekem a kisasszonyt játssza, akkor 

nem segítem ki a pácból. Bolti segéd minden ujjamra akad. Pályám során fogadtam százával. Talán 

ezrével is. Azért ne lacafacázzon, hanem fogja azt a kulcsot. 

Ász elvette a kezéből a borítékot. Amint ujjainak hegye megérintette közben Mr. Gaunt ujjainak 

hegyét, a kék villám megint lobbant a fejében. Nagyot nyögött. 

- A kocsiját arra a címre vigye el, amit megadok - folytatta Mr. Gaunt -, és állítsa az enyém 

helyére. Éjfélre visszavárom. Bár lehet, megtérül előbb is. A kocsim jóval gyorsabb, mint amilyennek 

nézné. - Elvigyorodott, és kivillantotta összevissza lapátfogait. 

Ász újból megpróbálkozott. - Figyeljen rám, Mr…. 

- Gaunt. 

Ász úgy bólogatott, mint a gyakorlatlan bábjátékos ujján a báb. - Ha más a helyzet, el is szegődök 

szívesen, mivel maga olyan... érdekes ember. - Nem éppen ezt a jelzőt kereste, de a nyelvére 

nem jött más. - Csakhogy pácban vagyok, jól mondta, és ha nem kerítek egy valag pénzt két héten 

belül... 

- Hát a könyve? - figyelmeztette Mr. Gaunt szelíden. - Nem a könyvért tért be? 

- Nem ezért a... 

Ász akkor ocsúdott, hogy a könyv még a kezében. Lepillantott rá. Táblája nem volt más, de 

a címe, az visszaváltozott azzá, amit a kirakatban látott: Új-Anglia elásott kincsei. Szerzője: 

Reginald Merrill. 

- Hogyhogy? - böffent ki belőle. De már értette is: Nem Castle Rockban van ő, hanem a 

mocskos ágyában Mechanic Fallsban, és álmodja mindezt. 

- Mi a hogyhogy? - nézett rá Mr. Gaunt. - Talán a maga nagybátyja volt a néhai Reginald 

Merrill? Ejnye. Minő véletlen. 

- Az én bácsikám mást az életében nem írt, csak nyugtákat - vallotta Ász nehezen forgó 

nyelvvel, álmatagon. Közben fölnézett Mr. Gauntra, és azt tapasztalta, hogy nem veheti le róla a 

szemét. Mr. Gaunt szeme pedig egyre váltotta a színét. Kékről szürkére, szürkéről barnára, barnáról 

feketére. 

- Lehetséges - tűnődött Mr. Gaunt -, hogy írói álnév a Reginald Merrill. Lehet az is, hogy e 

mű szerzője én vagyok. 

- Maga? 

- 158 -

Mr. Gaunt az álla alá ékelte két mutatóujját. - Hátha nem is könyvet tart a kezében? Hátha 

némelyik hasznos holmim nem is az, aminek tetszik? Talán semmiségek, de fontos tulajdonságuk, 

hogy azt az alakot öltik, amiről leendő vevőjük álmodik. - Elgondolkodott, s hozzáfűzte még: - 

Hátha maguk az álmok ezek a holmik? 

- Ez nekem magas. 

Mr. Gaunt elmosolyodott. - Tudom. Nem tesz semmit. De ha bácsikája írta mégis a könyvet, 

mi másról szólna, mint elásott kincsekről, igaz-e, Ász? Nem mondaná, hogy nagybátyját e téma érdekelte 

mindenekfölött? 

- Szerette a pénzt, szó se róla - bökte ki Ász kelletlenül. 

- Csakhogy a pénzével mi lett? - tette fel a kérdést Mr. Gaunt. - Hagyott magára? Miért ne 

hagyott volna. Hiszen maga volt egyetlen megmaradt rokona! 

- Nem hagyott az nekem egy büdös buznyákot! - tört ki Ász. - A város mind azt beszélte, 

hogy a vén gazembernek megvolt az első centje is, amit megkeresett, aztán tessék! Amikor fölfordul, 

nem marad a bankban több négyezer dollárjánál! Annyi meg épp kellett a temetésre. Meg a 

romeltakarításra itt a sarkon. S amikor kinyitották a széfjét, tudja, mit találtak? 

- Tudom - felelte Mr. Gaunt részvevőn, de a szeme kacagott. - Nyereménybonokat. Hat kötet 

Skót Posztóbont, meg tizennégy Arany Kötvény-bont. 

- Szó szerint! - mondta Ász gyászosan, és megforgatta kezében az Új-Anglia elásott kincseit. 

De tévetegségét mintha elnyelte volna a düh. - És tudja, mit! Az Arany Kötvény bonokkal már 

nyerni se lehet! Megbukott a cég! Castle Rockban mindenki tartott a vén szarostól, még én is, mit 

mondjak, mert azt hitte mindenki, hogy Dárius! Aztán ez marad utána! 

- Hátha a bankokban nem bízott? - töprengett Mr. Gaunt. - Hátha elásta a kincsét? Ilyesmi 

nem lehetséges, mondja, Ász? 

Ász válaszra nyitotta a száját, de becsukta. S nyitotta újból, és becsukta. 

- Hagyja ezt - intette le Mr. Gaunt. - Olyan, akár a hal a harasztban. 

Ász jobban megnézte a könyvet. Letette a pultra, úgy pörgette apró betűs lapjait. Egyszerre 

olvasójelféle röppent ki belőle, rosszul hajtogatott barna, goromba csomagolópapír. Nyomban ráismert. 

A Hemphill ABC-jének bolti zacskójából hasították... Milyen gyakran látta gyerekkorában, 

hogy a bácsikája ilyen zacskókból hasogat le - azért tartja ósdi nacionálkasszája alatt... S hányszor 

látta, hogy ilyeneken számol, ilyenekre írja a nyugtáit... 

Remegő kézzel hajtogatta szét. 

Térkép akar lenni, annyit látott nyomban, de el nem igazodott rajta. Kusza vonalakat, kereszteket, 

reszketeg köröket látott csupán. 

- Hogy a bánatba kell nézni eztet? 

- Élesítse az érzékeit - ajánlotta Mr. Gaunt. - Ez talán a segítségére lesz. 

Ász föltekintett. Mr. Gaunt ezüstkeretes kicsiny tükröt tett le a pénztárgép mellé a tárolóra, 

majd kinyitotta azt a másik borítékot, amelyet a fiókból emelt ki az előbb, és tekintélyes mennyiségű 

kokaint töltögetett rá a tükörre. Ász gyakorlott szemmel úgy ítélte, hogy az anyag igen finom 

minőségű. A tárlóra szegeződő irányfény ezer szikrát vetett apró kristályain. 

- A szép szerelmit! - Orra viszketni kezdett a várakozásban. - Kolumbiai? 

- Nem, ez spéci hibrid - válaszolta Mr. Gaunt - a Leng síkjáról. - Arany tollkést vett ki őzbarna 

zakójának zsebéből, és hosszú lánccá kezdte kotorni a fehér halmot. 

- Az meg merre? 

- Amerre a kurta farkú malac túr - felelte Mr. Gaunt, és föl sem pillantott. - Ne kérdezősködjön, 

Ász. Adósok jobban teszik, ha az élet ajándékait akadékoskodás nélkül fogadják. 

Visszatette tollkését, és ugyanabból a zsebéből rövidke üveg szívócsövet vett elő, majd tükröstül 

odanyújtotta Ásznak. - A vendégem. 

A szívócső szokatlanul súlyosnak bizonyult. Nem is üveg, valami hegyikristály, találgatta 

Ász. A tükör fölé hajolt, majd megállt habozón. Hátha AIDS-es az öreg szivar? Vagy más nyavalyát 

ragaszt rá? 

Ne kérdezősködjön, Ász. Adósok jobban teszik, ha az élet ajándékait akadékoskodás nélkül 

fogadják. 

- Isten neki - mondta, és szippantott. Feje megtelt azzal a hullámzó banán-citromillattal, ami 

az elsőrendű kokain ismertetőjele. Ez bizony érett portéka és erős. Ász szíve nyomban meglódult. 

- 159 -

Gondolatai viszont rendeződtek, és élesebbek lettek a beretvánál. Eszébe jutott, mit hallott egy 

muksótól nem sokkal azután, hogy eljegyezte magát a kokainnal. Ha tankolsz, több a neve mindennek. 

Akkor nem értette. Most érti. 

Odakínálta a szívócsövet Gauntnak, de az a fejét rázta. - Öt előtt soha - jelentette ki. - Magáé 

az öröm. 

- Kösz - mondta Ász. 

Újból a térképre esett a tekintete, s most úgy látta, jól eligazodik. Az X-szel összekötött két 

párhuzamos vonal nyilván a Bádoghidat jelzi: A többi már nyilvánvaló. A párhuzamosok közt induló 

és a térkép széléig haladó vonal csak a 117-es út lehet. A kis kör, mögötte meg a nagy, az nem 

lehet más, mint a Gavineaux-féle tehenészet. Abból is a nagyobb kör a tehénistálló. Világos. És 

szikrázóan fényes. Épp, mint amit ez a belevaló öreg szivar a borítékból adagolt. 

Ráhajolt a tükörre ismét. - Vigyázz, kész - mormolta, s szippantott két dombsort. Tűz! - Hű, 

van ennek rúgása! - hápogta. 

- Lórúgása - hagyta helyben Mr. Gaunt. 

Ász fölpillantott, mert szinte bizonyos volt, hogy kineveti. Mr. Gaunt arca azonban nyugodalmas 

volt és komoly. Ász megint nekifogott a térkép tanulmányozásának. 

A keresztek kezdték foglalkoztatni. Hét kereszt is van a térképen. Azaz nyolc. A vén 

Treblehorn süppedékes rétjén lehet az egyik... Az ám, csak a vén Treblehorn meghalt régen, és 

mintha azt beszélték volna, hogy a rétje Reginald bácsinak jutott régi adóssága fejében... 

Aztán itt a másik kereszt a természetvédelmi terület végében, Castle View túlsó felén, ha jól 

olvassa a térképet. Kettő meg a 3-as számú városi út mentén, közel a Héttölgyhöz, Joe Camber gazdaságához. 

Megint kettő a Vártó nyugati partján. 

Véreresen zavaros szemmel tekintett föl Gauntra. - Elásta a pénzét? Ahova a kereszteket tette? 

Az lehet a lelőhely? 

Gaunt egykedvűen vállat vont. - Meg nem mondanám. A kereszt lehet lelőhely jele. Csak 

hát az emberek firkálnak mindenféle bolondságot. 

- De lehetne - erősködött Ász. Az izgalom és a sok kokain a hatalmába kerítette. Mintha 

rézhuzalok kötegei pattogtak volna karja és hasa izmaiban. Fakón ragyás képét pír borította el. - De 

lehet! Mert az is lehet, hogy ahol a keresztek, az mind a Papa birtoka! Érti? Zálogba vette vagy mi, 

hogy a tulaj tovább ne adhassa... s hogy ne is áskáljon ott senki... 

Fölszippantotta a maradék kokaint, és nekidőlt a pultnak. Véreres szeme reszketegen meredt 

ki. 

- Még az is lehet, hogy nemcsak visszatesz a kerékvágásba - suttogta rekedten. - Még az is 

lehet, hogy megszedem magamat! 

- Miért ne - biztatta Mr. Gaunt. - A lehetősége nagy. Csak erről ne feledkezzék meg, Ász. -S 

hüvelykujjával arra a falra bökött, ahol egy táblán ez volt olvasható: 

ÁRUT VISSZA NEM VESZEK! PÉNZT VISSZA NEM ADOK! 

CAVEAT EMPTOR! 

Ász rábámult a táblára. - Mit akar ezzel mondani? 

- Nem maga az első, aki azt hiszi, hogy kincsekre vezeti egy régi könyv - magyarázta Mr. 

Gaunt. - Továbbá segédre és sofőrre változatlanul szükségem van. 

Ász megrökönyödött, majd elnevette magát. - Nem hülyéskedik? - Rábökött a térképre. - 

Lesz nekem ásnivalóm. 

Gaunt sajnálkozóan sóhajtott, összehajtogatta a csomagolópapírt, visszatette a könyvbe, a 

könyvet pedig a pénztárgép alatti fiókba. Mégpedig villámgyorsan. 

- Hé! - kiáltotta Ász. - Mit csinál? 

- Csupán eszembe jutott, hogy a könyvet már elígértem másnak, Mr. Merrill. Bocsásson 

meg. S gondolja meg, hogy Kolumbusz napján voltaképpen zárva vagyok. 

- Álljunk meg egy szóra! 

- Ha persze úgy döntene, hogy az állást betöltené, találunk megoldást. Látom azonban, hogy 

igen elfoglalt ember. Nyilván elintézné minden ügyét, mielőtt a Corson fivérek ledarálják... 

- 160 -

Ász csak tátogott megint. Próbálta az emlékezetébe idézni, hol látta a kereszteket a térképen, 

de hiába. Fennen röpdöső képzeletében egyetlen keresztté olvadt a térkép... amilyeneket temetőben 

látni, olyanná. 

- Nem bánom! - kurjantotta. - Nem bánom! Beadom a derekamat! 

- Ha így fest a dolog, én is hajlandó vagyok megválni a könyvtől - mondta Gaunt, azzal előhúzta 

megint, és megnézte, benne-e az összehajtogatott csomagolópapír. - Másfél dollár árán. - Öszszevissza 

fogait cápamosollyal mutatta ki. - Azaz egy dollár harmincötért, mivel az alkalmazottnak 

kedvezmény jár. 

Ász előhúzta tárcáját a farzsebéből, és elejtette. Majd a fejét a tárlóba verte bele kis híján, 

amint lehajolt érte. 

- Szabadnapokra azért lesz szükségem - kötötte ki. 

- Nocsak. 

- Mivel ásnom, azt télleg kell. 

- Persze. 

- Szorít az idő. 

- Helyesen látja. 

- Például kapnék kimenőt, amikor megjövök Bostonból? 

- Nem lesz fáradt? 

- Arra sincs időm, Mr. Gaunt, hogy fáradt legyek. 

- Ebben is lehetek a segítségére - bátorította Gaunt, s már úgy vigyorgott, akár a halálfej. - 

Kis szíverősítőt nálam mindig talál. 

- Mit? - Ász szeme kimeredt. - Hogyan tetszetett mondani? 

- Mondtam valamit? 

- Hagyjuk - legyintett Ász. - Hagyjuk. 

- Helyes. Jól eltette a kulcsaimat? 

Ász csodálkozva állapította meg, hogy a kulcsokat borítékostul a farzsebébe süllyesztette. 

- Jól van. - Gaunt beütött 1,35-öt a pénztárgépbe, elvette Ász ötdollárosát a pultról, és viszszaadott 

neki három dollár hatvanöt centet. Ász úgy zsebelte el, mint aki álmodik. 

- Most pedig - nézett rá Gaunt - hadd igazítom útba, Ász. Ne feledje mindenekelőtt: éjfélre 

érjen vissza. Ha nem, elégedetlen leszek. Elégedetlenségemben pedig kijövök a béketűrésemből 

olykor. S az nem volna jó, ha ilyenkor állna elébem. 

- Kiveri a dilit? - tréfálkozott Ász. 

Gaunt úgy vicsorgott vissza rá, hogy Ász hátrált egy lépést. - Ki én - válaszolta. - Ezen szóval. 

Akkor most figyeljen. 

Ász csupa fül volt. 

Háromnegyed tizenegykor Alannek éppen hiányzani kezdett a reggeli kávéja, s már indult 

volna Nanhez, amikor Sheila Brigham rácsöngetett. Jackett öcsi a vonalban, jelentette, és csakis 

Alannel hajlandó szólni, senki mással. 

Alan fölkapta a hallgatót. - Szevasz, Öcsi... Mivel szolgálhatok? 

- Hááát - húzta el a szót Öcsi parasztosan - tudom, a tennap sok volt a jóból, azért nem szívesen 

dupláznák reája. De viszont, seriffkém, jobb az, ha megmondom, hogy régi jó embered tért 

vissza a városba. 

- Ugyan ki? 

- Merrill, az Ász. Tőlem innend fölfele parkol. 

Még ez hiányzott - gondolta Allen. - Őt is láttad? 

- Őt nem. De a kocsiját, azt nem lehet eltéveszteni. Hányásszínű Dodge Challanger. Forró 

tengelynek becézik az ilyet a srácok. 

- Köszönöm a jó hírt, Öcsi. 

- Sose köszönd... Mit gondolsz, mit keres itt minálunk ez a nyavalyaszaró? 

- Honnan tudjam? - szólt Alan válasza, de a telefont ezzel a gondolattal tette le: Jobb lesz, 

bizony, ha utánajárok. 

- 161 - 

11

A zöld Challenger mellett volt egy hely, Alan oda kunkorodott be 1-es számú 

járőrkocsijával. Látta, hogy Bill Fullerton és Henry Gendron kinéz a borbélyműhely ajtaján. Baráti 

integetéssel csillapította kíváncsiságukat. Henry átmutatott az utca túlsó felére. Alan bólintott, és 

átment. Wilma Jerzyck és Nettie Cobb egyik nap kivégzi egymást az utcasarkon, másnap megjelenik 

Merrill, az Ász. Ebben a városban jobban peregnek a műsorszámok, mint a Barnum-cirkuszban. 

Alig ért át az utca másik felére, látta is Ászt, amint lép ki a Hasznos Holmik zöld napvetője 

alól. Valamit hoz a kezében. Alan először nem látta, mit, de amint Ász közeledett, meggondolta - 

látta ő az első pillanattól, mit, csak nem hitt a szemének. Merrill, az Ász nem az a fazon, akinek az 

ember könyvet képzel a kezébe. 

A Papa hajdani Gallérjának üres telkénél találkoztak. 

- Nocsak, Ász! - szólt rá Alan. 

Ászt mintha meg sem lepte volna a találkozás. Kiemelte napszemüvegét inge hasítékából, 

fél kézzel szétrázta a szárait, és az orrára illesztette. - Lám-lám... Aztán vág-e még a bajusz, főnök? 

- Mi járatban vagy Castle Rockban, Ász? 

Ász figyelmesen vizsgálgatta az eget. Ibolyántúli sugarakat kiszűrő napszemüvege apró csillámokat 

vetett. - Jólesik a kocsikázás ilyenkor - válaszolta -, ilyen nyárias időben. 

- Jól - hagyta rá Alan. - Hát a jogosítványod nem járt-e le, Ász? 

Ász rosszallóan pillantott rá. - Hát kocsikáznék, ha lejárt volna? A törvényt sérteném, nem 

igaz? 

- Azt hiszem, nem ez a helyes válasz. 

- Amint visszakaptam, meg is újítottam - felelte Ász. - Tisztán állok. Ez már megteszi, főnök? 

- Talán jobban tenném, ha megnézném a két szememmel - s nyújtotta a tenyerét. 

- Ej, hát nem bízik énbennem. - Tréfás ugratás volt, Alan azonban sejtette, hogy Ászban forr 

a méreg. 

- Mondjuk inkább, vidéki ember vagyok. 

Ász a bal kezébe fogta a könyvet, hogy a jobbal benyúlhasson tárcájáért a farzsebébe. Alan 

közben megnézhette a könyv tábláját. Robert Louis Stevenson A kincses sziget-e. 

Majd a jogosítványt nézte meg. Érvényes, nincs semmi híja. 

- A kocsi iratai a kesztyűtartómban vannak, ha akarja, főnök, átmegyünk, és megnézheti - 

ajánlotta Ász. Mérge is, a régi pimaszsága is hallhatóbbá vált. 

- Abban már bízom, Ász. Inkább mondd meg, mi szél hozott a városba? 

- Ezt jöttem elsiratni - mondta Ász, és az üres telekre bökött. - Nem hiszi talán, pedig színigazság. 

Bármilyen furcsa volt, Alan elhitte. - Vettél, látom, könyvet is. 

- Mivel olvasni tudok- válaszolta Ász. - Vajon elhiszi-e? 

- El, el. - Alan beakasztotta két hüvelykujját az övébe. - Szóval sírtál könnyet, vettél könyvet. 

- Költő veszett el magában, főnök. 

- Meglehet. Kedves, hogy figyelmeztetsz, Ász. Akkor, ha megvagy, kifelé fordítod a városból 

a szekeret? 

- S ha nem, keres valamit, hogy megbuktasson? Maga még a visszailleszkedésről sose hallott, 

főnök? 

- Hallottam éppen - mondta Alan -, de soha nem Merrill-lel, az Ásszal kapcsolatosan. 

- Ugye nem kötekszik velem, főnök? 

- Nem én. Majd ha kötekedni kezdek, szólok. 

Ász lekanyarította a szemüvegét. - Maguk soha le nem szállnak az emberről, igaz-e? 

Alan nem szólt. 

Ász egy pillanat múltán mintha megnyugodott volna, és föltette napszemüvegét újból. - Az a 

helyzet, hogy továbbállok - jelentette ki. - Jövök-megyek. Sok a tennivalóm. 

- Helyes. Tétlenség az ördög párnája. 

- 162 - 

12

- De ha vissza akarok jönni, hát visszajövök, hallja? 

- Hallom, Ász. De gondold meg kétszer. Hallod? 

- Engem el nem ijeszt innen. 

- Ha nem - vágott vissza Alan -, akkor túlbecsültem az értelmi képességeidet. 

Ász egy pillanatig elnézte Alant, majd felnevetett. Alannek nem tetszett a nevetése... Nem 

szívből jött. Kárált. Nézett utána Ásznak, figyelte a lepusztult sétáját, amint odabattyog a kocsijához, 

nyitja és beül. Egy pillanattal később fölmordult a motor, és gáz kezdte repegetni a kipufogócsöveket. 

Emberek torpantak meg, és fölkapták a fejüket. 

Az ilyen hangtompítás szabálytalan, gondolta Alan. Akár előállíthatnám üvegpakolásért. 

Csak mit érne vele? Nagyobb halra les. Ász különben is eltakarodik. És remélte, hogy talán 

végképp. 

Nézte a zöld Challengert, amint szabálytalanul fordul a Fő utcán, és nekivág a Bádoghídnak 

a városból kivezető úton, majd tűnődőn tekintett el a zöld napvetős bolt felé. Ász ellátogatott szülővárosába, 

és könyvet vett - A kincses sziget-et, mégpedig a Hasznos Holmikban. 

Pedig az hittem, zárva tart ma - tűnődött Alan. - Nem mintha ki is írta volna? 

Odaballagott, s a táblácska a bolt ajtaján így szólt csakugyan: 


De ha Ászt fogadta, talán engem is fogad, okoskodott, és már emelte az öklét, hogy bezörgessen. 

Csakhogy az övére tűzött csipogó azon pillanatban megszólalt. Alan egy gombnyomással 

elhallgattatta az undok vacakot, és még egy pillanatig tanácstalanul álldigált a boltajtóban... Tudta 

pedig jól, mi a teendője. Ha ügyvéd vagy cégvezető, nem kellene ugrania nyomban, amint a csipogó 

figyelmezteti... Nem így a járási seriffnek, kivált ha választott. 

Kilépett a járda szélére, s ott villámgyorsan sarkon fordult, mintha gyerekcsapatban játszott 

volna fogót, mert az az érzés lepte meg, hogy figyelik. Mérget vett volna rá, hogy hirtelen fordulatára 

libbenni látja a függönyt a Hasznos Holmik ajtaján. 

Bármilyen erős volt a gyanúja, nem igazolódott. A bolt szunyókált az októberi hőségben, s 

ha Alan a tulajdon szemével nem látta volna Ászt kijönni, azt kellett volna hinnie, hogy elhagyatott. 

Visszament a járőrkocsihoz, behajolt az ablakán, leakasztotta a mikrofont a műszertábláról, 

és jelentkezett hivatalában. 

- Henry Payton hívta - tudta meg Sheilától. - Az első jegyzőkönyveket megkapta Nettie 

Cobb és Wilma Jerzyck boncolásáról Henry Ryan doktortól. Brékó. 

- Értem. Brékó. 

- És üzeni, hogy ha az érdekesebb részekre kíváncsi, mostantól délig benn lesz. Brékó. 

- Értem. A Fő utcán vagyok éppen. Megyek. Brékó. 

- Hé, Alan! 

- Mi az? 

- Henry úgy mellékesen megkérdezte azt is, hogy lesz-e még faxunk a századforduló előtt, 

mert küldhetne akár másolatot is az anyagról, nem kellene telefonon beolvasnia. Brékó. 

- Mondja meg neki, hogy forduljon levélben az első tanácsnokhoz - ajánlotta Alan mogorván. 

- Tudhatná, hogy nem én állítom össze a költségvetést. 

- Én csak közvetítettem Henry üzenetét. Nem kell mindjárt barátságtalannak lenni. Brékó. 

Alan viszont úgy hallotta, hogy Sheila barátságtalan. - Végeztem - szólt a mikrofonba. 

Majd visszaakasztotta a műszertáblára, és beült a járőrkocsiba. A bank fényújságján a digitális 

óra 10.50-et mutatott, hőmérője pedig 28 fokot. Még ez kell, gondolta. Hogy mindenkinek forrjon 

a hűtővize. 

Töprengőn görgött vissza a Városházához. Nem szabadulhatott attól az érzésétől, hogy valami 

bűzlik Castle Rockban, s ami bűzlik, az robbanással is fenyeget. Elgondolni hajmeresztő ilyet, 

állapította meg. Mégis elgondolta. 

- 163 -

TIZENHARMADIK FEJEZET 

A város iskoláiban szünetelt a tanítás Kolumbusz napján, de Brian Rusk otthon maradt volna 

akkor is, ha nincs szünet. Gyengélkedett. 

Nem olyan testi baj verte le, mint amilyen a kanyaró vagy a bárányhimlő - vagy a legleverőbb 

és megalázóbb az iskolai bajok közt, a takonykór. Lelki baj sem gyötörte éppenséggel - a lelkét 

megtámadta, igaz, de mintegy szövődményesen. A nyavalya mélyebben fészkelt a lelkénél is, 

valója alapjaiban, s ahhoz sem orvos mikroszkópja, sem fecskendője nem férhetett. Pedig derűs fiú 

volt ő. Hanem most elborult a napja, és tornyosuló fellegek mögé húzódott. 

A felhők aznap délután kezdtek tornyosulni, amint Wilma Jerzyck lepedőit hajigálta meg 

sárral. Majd vihart jeleztek, amikor Mr. Gaunt meglátogatta álmában a Dodger játékosának mezében, 

és tudatta vele, hogy Sandy Koufax kártyájáért még nem fizetett meg... Recsegni-ropogni ma 

kezdett a reggelinél. Apja a konyhaasztalnál ült szürke munkaruhájában, ahogyan a Dick Perry-féle 

Nyílászárók és Portálokhoz járt be dolgozni South Parisbe, és a portlandi Press-Herald-ot böngészte. 

- Balfék Patrioték - morogta. - Mégis mikor szereznek olyan hátvédet, amelyik meg bírja 

sodorni azt a kurva labdát? 

- Ne beszélj csúnyán a gyerekek előtt - intette Cora a tűzhely mellől szokása szerint, de nem 

epésen, inkább szórakozottan. 

Brian föltelepedett székére, és a bögre kukoricapelyhére tejet töltött. 

- Hé, Bri! - szólt rá Sean vidoran. - Bejössz a városba? Megnézzük, milyen játék jött a 

videoboltba? 

- Talán be - felelte Brian. - Azt hiszem... - itt elakadt, mert apja visszahajtotta az újságot, és 

első lapján ezt a főcímet látta: 

GYILKOS CSETEPATÉ KÉT NŐÁLDOZATOT KÖVETEL 

CASTLE ROCKBAN 

„Párviadal volt” - állítja az Állami Rendőrség szóvivője 

S a cikk mellett a két nő fényképére nyomban ráismert. Egyikük Nettie Cobb. A Gázló utca 

sarkától nem messze lakott. Anyu lüttyőnek emlegette, bár Brian nem látott rajta semmi különöset. 

Egypárszor meg is állt, és megsimogatta a kutyáját. Olyan nő volt, mint akármelyik. 

A másik kép Wilma Jerzycket mutatta. 

Brian nyomogatta a tejbe a kukoricapelyhet, de nem evett belőle. S mikor apja elindult, 

Brian az elázott pelyhet belefordította a szemetesvödörbe, úgy surrant fel a szobájába. Azt várta, 

hogy anyja majd jön utánakárálni, micsoda dolog az, ételt kiönteni, amikor az afrikai gyerekek 

éheznek. Anyu azt képzeli, hogy éhező gyerekek emlegetése javítja az ember étvágyát! De anyja 

mintha a maga világából ki se látott volna ma reggel. 

Sean persze ment utána, és piszkálta szokása szerint. 

- Szóval mi lesz, Bri? Jössz be a városba? Beszéljél! - s izgalmában fél lábon táncolt. - 

Játszhatnánk videojátékokat! Aztán megnézhetnénk az új boltot, mi minden van a kirakatában! 

- Oda te a lábad be ne tedd! - rivallt rá Brian, és öccse rémülten húzta be a nyakát. 

- Jól van, na - enyhült meg Brian -, ne haragudj. Csak figyelmeztetlek, be ne menj oda. Ott 

téged behúznak a csőbe. 

Sean szája széle megremegett. - Kevin Pelkey pedig azt mondja... 

- Kinek hiszel akkor? Annak a hugyosnak vagy az édesbátyádnak? Az a bolt, Sean... - kereste 

a szót, és mintha ráakadt volna a legszörnyűbbre: - ...az egy negatív hely! 

- Mi a bajod teneked? - Sean könnyesen követelőzővé vált. - Úgy jársz-kelsz a házban, mint 

aki meszet evett! Akár anyu! 

- Nem vagyok jól, tudd meg. 

1 

- 164 -

- Hát akkor... - Sean eltöprengett, és megoldásra lelt. - A videojátékoktól jobban leszel! 

Játszhatunk légitámadást Bri! Van nekik légitámadásuk! Olyan, mintha benne volnál a legközepébe, 

még hány-vet is az ülés! Marhajó! 

Meggondolta Brian is. Nem, döntött. Hogy fogja és lesétáljon a Videoárkád alá? Ma nem. 

De talán soha többet. Ott lesznek az összes többiek - ma biztos nagy is a sorállás az olyan jobb játékokért, 

mint a légitámadás... Csak ő nem illik már a többi közé. Mostantól nem. 

Hiszen ne feledjük, van 1956-os Sandy Koufax-kártyája! Valamit mégis tett volna Sean meg 

a többiek kedvéért némi vezeklésül azért, amit Wilma Jerzyck ellen vétett. Tudatta tehát Seannal, 

hogy meggondolja délutánig, de kaphat tőle addig is egypár negyeddollárost. És mindjárt rázott is 

Seannak a kólás pillepalack bankjából. 

- Jujjuj! - álmélkodott Sean. - Nyolc... kilenc... Már tíz! Te lázas lehetel! 

- Szerintem is. De azért csak verd el nyugodtan, Sean. Csak anyunak el ne mondd, mert 

visszaveszi. 

- A szobájában kering az új fekete szemüvegében - újságolta Sean. - Azt sem tudja, hogy a 

világon vagyunk. - S egy pillanat hallgatás után kibökte: - Utálom a fekete szemüvegjét! Tisztára, 

mint a vak! - Majd bátyját nézte meg jobban. - Nem vagy nagy formában, Bri. 

- Hát nem duzzadok az erőtől - vallotta meg Brian. - Asszem, le is dűlök. 

- Jó... Várok rád egy kicsit, hátha jobban leszel. Rajzfilmet nézek addig az ötvenhatos csatornán. 

Lenn megtalálsz, hogyha jönnél. - Sean megrázta a két markába zárt huszonöt centeseket. 

- Jól van - mondta Brian, és csendesen becsukta ajtaját az öccse után. 

Hanem az állapota, az nem akart javulni. Inkább romlott. A felhők súlyosodtak, ha Mr. 

Gauntra meg Sandy Koufaxra gondolt, meg a rikoltó újságcímre - GYILKOS CSETEPATÉ KÉT 

NŐÁLDOZATOT KÖVETEL CASTLE ROCKBAN. A nyomtatott képek fekete pontjaiból életre 

kelt a két ismerős nő. 

Már elszenderedett volna, amikor szüleinek hálószobájában megszólalt a régi lemezjátszó. 

Anyu már megint az Elvis sercegő kislemezeit rakta föl. Más se szólt lenn a hétvégén. 

A gondolatok örvényleni kezdtek Brian fejében. Akár a ciklon tölcsérében kavargó 

töremora. 

GYILKOS CSETEPATÉ. 

„Előkelőnek mondtak... de erről szó se volt...” 

Párviadal volt. 

GYILKOS. Nettie Cobb, a kutyás hölgy. 

„Nem fogtál palimadarat...” 

Ha velem köt üzletet, akkor két dologra emlékezzék. 

CSETEPATÉ. Wilma Jerzyck, a lepedős asszony. 

Mr. Gaunt a mester. 

„hát szevasz, kisanyám.” 

...az alku addig nem áll, amíg tőlem nem hallja, hogy áll. 

Rémületei Elvis Presley gitárszaggatására botlottak egymásba. Déltájban már görcsölt a 

gyomra is. Harisnyás lábbal futott le a hall túlsó végéből nyíló fürdőszobába, magára zárta az ajtót, 

és vigyázva, csöndesen hányt a vécécsészébe. Anyja nem hallotta meg. Az Elvist hallgatta, aki éppen 

megvallotta neki, hogy a mackója szeretne lenni. 

S amíg fölvánszorgott a lépcsőn, borzasztó bizonyosság telepedett rá. Eltűnt a Sandy 

Koufax-kártyája! Valaki ellopta az éjjel, amíg ő aludt! Gyilkosság részese lett miatta, s most tessék, 

eltűnik az is! 

Futólépésben rontott a szobájába, s majd a nyakát törte, amint a szőnyeg megcsúszott a lába 

alatt. Kikapta szekrénye legfelső fiókjából a baseballkártyák gyűjteményét, és olyan szertelenül hajtogatta 

a gyűjtő lapjait, hogy egypárat ki is tépett csappanó gyűrűjének szorításából. Hanem a kártya 

- a kártya -, az meglett! A gyűjtő utolsó lapjáról, plasztiktasakjából tekintett föl az ismerős keskeny 

arc. Briant keserves megkönnyebbülés ernyesztette el. 

Kihúzta a kártyát a gyűjtő réséből, s azzal dőlt vissza ágyára. El sem képzelhette, hogy még 

egyszer kiadná a kezéből. Ennyi legalább maradjon meg a rémálomból. Pedig nem rajongott már 

érte. Csak ragaszkodott hozzá. Ha Nettie Cobbot meg Wilma Jerzycket életre keltheti azzal, hogy 

- 165 -

tűzbe veti, rohant volna tüzet gyújtani rögtön (talán nem is áltatta magát) - de ha életre már úgysem 

keltheti őket, miért veszítse el? 

Így aztán a kezében szorongatta. Bámulta a mennyezetet, és Elvis tompa hangját hallgatta, 

amint átvált a „Tapló Szívű”-re. Nem csoda, hogy Sean is látja, milyen rossz színben van. Tapló lett 

az ő szíve is, jutott az eszébe. 

Sürű, sötét gondolatain egyszerre fényes üstökös hasított át. Megláttak! 

Felkapott az ágyán, és szekrénye tükrében bámulta magát. Az almazöld hálóköntös! A jajvörös 

háló a hajcsavarókon! Mrs. Mislaburski! 

Mi az a ramazuri odaát, te gyerek? 

Nem tudom én se. Jerzyckék összekaphattak. 

Brian leszállt az ágyról, és azzal ugrott az ablakhoz, hogy odalenn már Pangborn seriffet látja 

kiszállni a járőrkocsiból. Nem látta még, de jöhet pillanatokon belül. Mert amikor gyilkos csetepaté 

két nőáldozatot követel, olyankor nyomozás kezdődik. Előveszik Mrs. Mislaburskit is. Ő meg 

majd elmondja, hogy egy gyereket látott Jerzyckék háza táján. S az a gyerek, vallja majd a seriffnek, 

az Brian Rusk volt. 

Odalenn csöngeni kezdett a telefon. Anyja nem vette föl, bár volt készülék a hálószobában 

is. Ö csak énekelt Presleyvel. Brian végre hallotta, hogy Sean szól bele: - Kivel beszélek? 

Ki fogja szedni belőlem - gondolta el Brian józanul. - Nem bírok én hazudni rendőrnek. Mrs. 

Leroux-nak se bírtam, amikor le kellett mennie az irodába, én meg eltörtem a vázáját. Ki fogja 

szedni belőlem, és leültet gyilkosságért. 

Ekkor kezdte fontolgatni az öngyilkosságot. Nem fellengzősen, nem regényesen. Tárgyilagosan, 

hűvösen. Apja a garázsban tartja a vadászpuskát. Most lehetne haszna először. Mintha abban 

benne lett volna minden válasz. 

- Brájann! Te-le-fon! 

- Nincs mit beszélnem Stannel! - kiáltott vissza. - Mondd meg neki, hogy holnap hívom! 

- Nem Stan! - kiáltotta Sean: - Egy szivar! Fölnőtt! 

Brian taplószívét jeges kéz markolta. Csak Pangborn seriff lehet! 

Brian? Néhány kérdésem volna. Sorsdöntő kérdések. Ha most rögtön meg nem felelsz rájuk, 

megyek, és őrizetbe veszlek. Máris szállok a járőrkocsimba. A képedet mutatni fogja a tévé, az újság, 

és minden barátod látni fogja. Szüleid is. Kisöcséd is. De amikor a tévé mutatja, azt is mondani 

fogják hozzája: „Ez az a Brian Rusk, aki közrejátszott Wilma Jerzyck és Nettie Cobb meggyilkolásában.” 

- Ki-ki-kija! - szólt le remegő hangon. 

- Nemtom! - Seant az Átváltozások mellől ragadta el a telefonhívás. Türelmetlen volt. - Valami 

Kófic. 

Kófic? Brian állt az ajtóban. Szíve a torkában dobogott, és sápadt arcán rózsa gyúlt, amint 

eszmélt. 

Nem Kófic lesz az. Hanem Koufax. 

Sandy Koufax, telefonon? Brian tudta már, ki rejlik a neve mögött. 

Kelletlenül battyogott le. Mintha ólomból lett volna a telefonkagyló is. 

- Üdvözlöm, Brian - szólt bele Mr. Gaunt csöndesen. 

- A-a-a-lász-szolgája- vinnyogta Brian. 

- Aggodalomra semmi ok - nyugtatta meg Mr. Gaunt. - Ha Mrs. Mislaburski hajigálni látja, 

ugyan meg nem kérdi magától, mi zajlik odaát, igaz? 

- Hát ezt honnan tetszik tudni? - Briannek hányhatnékja támadt megint. 

- Ne törődjön vele. A fontos, hogy helyesen cselekedett, Brian. Helyesebben nem is lehetett 

volna. A házaspár alighanem összekapott! S ha a rendőrség gyanút fogna, mondhatja nekik is, hogy 

olyasmit hallott kintről, mintha valaki tört-zúzott volna. Nem kellett látnia, hiszen aki hajigált, az 

lehetett benn a kertjükben. 

Brian bepillantott az átjáróba, nem hallgatózik-e Sean. Nem hallgatózott. Ott ült törökülésben 

a tv előtt, öléből egy zacskó mikrosütőben pattogatott kukorica. 

- Nem telik tőlem hazugság! - suttogta a kagylóba. - Mindig rajtafognak, amikor hazudni 

próbálok! 

- Most nem fogják, Brian - mondta Mr. Gaunt. - Most bajnok lesz, meglássa. 

- 166 -

A legrettenetesebb éppen az volt, hogy Brian el is hitte. Mivel a mester Mr. Gaunt. 

Cora Rusk pongyolában keringőzött a családi hálószobában, amíg nagyobbik fia az öngyilkosság 

gondolatával foglalkozott, majd Mr. Gaunttal tárgyalt suttogóra fogott hangon. 

Csak éppen nem tudta, hogy a hálószobájukban keringőzik. Amikor a Mr. Gaunttól vett napszemüveget 

föltette, Gracelandbe jutott. 

Ott kerengett azokban a nevezetes szobákban a Király otthonában. Fenyőillat és hirtelensült 

szaga lengte körül, hallani meg csak a légkondicionálók távoli zümmögését hallotta (a Király házának 

nem is nyílt minden ablaka legtöbbjét beszögezték és elernyőzték), meg a lába tipodását a 

süppeteg szőnyegen, meg Elvis rimánkodó énekszavát: „Ha álmaim valóra válnak...” A hatalmas 

francia kristálycsillár alatt keringett az ebédlőben, pávákat ábrázoló ólomüveg ablakok előtt. Keze 

puha kék kárpitot tapintott a francia provincionális bútorokon. A falak vérvörösek voltak. 

Úgy változott a szín, ahogy a mozivásznon lassan elúszik a jelenet, és Cora a Király házának 

pincéjében találta magát, fali vadásztrófeák és bekeretezett aranylemezek között. A harmadik falról 

tévék képernyői púposodtak. A hajlított bár mögött a polcokon Gatorade garmadái, narancs, citrom 

és más ízű. 

Régi lemezjátszójának cserélője kattant. Műanyag födelén a Király arcképe állt. Újabb 45-ös 

lemez indult. Elvis a „Kék Hawaii”-t kezdte énekelni, és Cora bepördült a dzsungelszobába, fintorgó 

Tiki istenek közé. A kanapé karfáján szörnyek, a tükör csipkés keretében élő fácánokból 

mejjesztett toll. 

Cora táncolt. Szemén a Hasznos Holmikban vásárolt napszemüveg. Gracelandben táncolt, 

amíg a fia fölsompolygott a szobájába, visszahenteredett az ágyra, nézte tovább Sandy Koufax keskeny 

arcát, és vadászpuskákon meg alibiken törte a fejét. 

Castle Rock középiskolája rosszalló vörös téglás épület volt a postahivatal meg a könyvtár 

közt - annak a kornak maradványa, amikor még szilárdan hitte a városi tanács, hogy a jó iskola a 

javítóintézethez hasonlóan épül. Ez az 1926-os iskolaépület meg is felelt ennek a követelménynek 

mindenben. A város azóta évről évre tervezte, hogy építtet majd újat, amelyiknek ablakai lesznek, 

nem zárkalikai, és nem sarkosan forduló rabsétára való udvara, hanem játszótere, sőt osztályai télen 

akár melegek is lehetnek. 

Sally Ratcliffe beszédjavítójának terme az épület pincéjében kapott helyet - utólag - a kazánház 

meg a papírtörlőkkel, krétával, tankönyvekkel és vörös fűrészpor illatozó hordóival megrakott 

raktárhelyiség között. Katedrája és a hat tanítványnak szánt kis pad között megfordulni alig lehetett, 

de Sally megpróbálta oly kellemesre varázsolni ezt a szurdékot, amennyire erejétől telt. Tudta 

jól, hogy a beszédjavítástól irtóznak a tanítványai - selypegők, pöszögők, nyafogók -, és boldogtalanok, 

mert társaik csúfolják, szüleik pedig kérdőre vonják őket. Nem kell az ilyeneket börtönben 

is tartani. 

A mennyezeten húzódó csövekről forgó papírfigurák függeszkedtek, a falakat rocksztárok 

díszítették, az ajtót nagy Garfield-poszter borította. Garfield szájából mondatszalag kunkorodott, s 

ezt hirdette: „Az én nyelvem se törött bele.” 

Sally csúnyán elmaradt az osztálynaplóval, pedig öt hét sem múlt el még a tanévből. Úgy 

tervezte, benn tölti a teljes napot, hogy mulasztását pótolja, de negyed kettőkor fogta, összenyalábolta 

papirosait, és visszarakta a helyükre, majd rájuk csapta és rájuk zárta az iratszekrényt. Lelkiismeretét 

azzal csitította, hogy ilyen verőfényes napot kár börtönben tölteni, még akkor is, ha a 

szomszédos kazánházban véletlenül nem lobog a tűz. Persze ez csak a lelkiismeretének szólt. Különb 

tervei voltak neki délutánra. 

Hazakívánkozott, leülni karosszékébe az ablaknál, hadd játsszon a napsugár az ölében, s merengeni 

azon a kővé dermedt fadarabon, amit a Hasznos Holmikban vett. 

Egyre duzzadt benne a bizonyosság, hogy ez a kövület isteni csoda. Isten apró kincseket hint 

el a föld hátán, s hívői megtalálják... Ha a kezébe fogta, megüdült, mintha hűs forrásvízzel tele 

- 167 - 

2 

3

csuprot emelt volna a szájához egy tikkasztó napon. Már megfogni olyan volt, mint ételt látni az 

éhezőnek! Megfogni elég volt, s már... 

Mámoros volt a fogása. 

Csupán egy rossz érzés kínozta. Betette a kövületet almáriumának legalsó fiókjába a fehérneműi 

alá, és zárta a fiókot gondosan, valahányszor elment hazulról, mégsem szabadulhatott attól a 

szorongató érzéstől, hogy betör valaki, és elviszi 

(a szent ereklyét) 

a drága kövületet. Tudta, hogy félelmének sok értelme nincsen. Ki tulajdonítana értéket egy 

ezüstszínű fadarabnak? Csak ha a tolvaj meg találja fogni... De ha olyan képek és hangok élednek a 

tolvajban is, mint az ő fejébe, valahányszor apró markába zárja... akkor... 

Szóval hazamegy most. Hazamegy, sortra-melltartóra vetkezik, és egy csöndes órát tölt 

(szent révületben) 

elmélkedéssel. Úgy érzi majd, hogy ringó fedélzetté válik alatta a ház padlója... Hallgatja állatok 

bőgését, bégetését... Más nap süt majd rá, és eljön az a varázslatos pillanat, ha hosszan, imádságos 

lélekkel várja, hogy az imbolygó nagy bárka halk csikorgással megfeneklik majd egy hegytetőn. 

El nem gondolhatta ugyan, miért éppen őt szemelte ki Isten erre az áldására minden hívői közül, 

de ha így történt, Sally részesült volna kegyelme teljében. 

Az oldalkapun lépett ki az iskolából, és a játszótéren keresztül sietett a tanárok parkolójához 

- csinosan, fiatalon, nyúlánkan, lobogó szőkén. A lábát kivált a borbélynál ünnepelték, ha Sally józanul 

alacsony sarkú cipőjében a műhely előtt lejtett el, egyik kezében táskája, másikban az olvasójelekkel 

teli Bibliája. 

- Szentségit, ennek a nőnek mintha sose akarna a seggéig érni a lába - állapította meg Bobby 

Dugas egyszer. 

- Többet számít, pajtás - fűzte hozzá Charlie Fortin -, hogy a te seggedre soha nem kulcsolja! 

Ez már megmarad a Jézusnál meg Lester Prattnél. Még a sorrendjüket se cseréli. 

Charlie benyögésére egészséges férfihahota robbant a műhelyben. Sally Ratcliffe pedig erkölcsös 

magabiztonsággal folytatta útját Rose nagytiszteletű úr fiataloknak szóló csütörtök esti bibliaórájára. 

Nem kockáztatott tréfát senki se Sally lábáról, se másmijéről, ha Lester Pratt is ott várakozott 

a Keccentőben (mert háromhetente legalább egyszer keccentett a kefefrizurájából), mert tudta 

mindenki, hogy Lester szerint Sally ibolyát fingott és petúniát szart, de különben sem keresték volna 

a vitát ilyen izomgyurmával. Lester amúgy kedves fiú volt, de Isten és Sally Ratcliffe dolgaiban 

nem ismert tréfát, s aki szívóskodni találna, azt szét is tépné, akár a vadlibák. 

Sallyvel töltött ugyan forró estéket, de éjszakára dúltan tért haza. Felcsigázott volt, agyát 

majd szétvetette a geci, és arról a közeledő éjszakáról ábrándozott, amikor majd mindent lehet. S mi 

lesz, ha Sally nászi éjszakájukon a magömlésébe fúl? 

Sally is várta a házasságot, a feszültség végét... ámbár az utóbbi napokban Lester ölelései 

mintha leperegtek volna róla. Nem mesélte el neki azt sem, hogy a Hasznos Holmikban a Szentföldről 

származó csodás kövülethez jutott. Szándéka volt, hogy majd elmeséli, hiszen a csodát meg kell 

osztaniuk - bűn is volna elhallgatnia Lester elől. De őt magát is meglepte, talán meg is keserítette, 

milyen féltékeny a ragaszkodása, ha elgondolja csak, hogy megmutathatná és kezébe adhatná csodatévő 

kincsét. 

Nem! - tiltakozott benne valami dühös gyerekhang. - Nem! Az enyém! Nem is telne benne 

annyi öröme, mint énnekem! 

Persze megosztja vele azon a napon, amikor a testét is megosztja - de addig várni kell. Ezzel 

is, azzal is. 

E verőfényes októberi nap pedig csak az övé. 

A tanári parkolóban alig állt néhány kocsi, de köztük Lester Mustangja volt a legújabb, a 

legszebb. Sallynek újabban sok baja támadt a kocsijával - mostanában a kormányműve hibásodott 

meg minduntalan -, de könnyen segített rajta. Reggel felhívta Lest, és megkérdezte, kölcsönkaphatná-e 

a kocsiját megint (előző nap délben szolgáltatta vissza hatnapos használat után), Les válasza 

pedig úgy szólt, hogy viszi máris. Visszafelé akár kocoghat, magyarázta, úgyis kézilabdamérkőzésre 

készül a fiúkkal. Sally elgondolta, hogy kölcsönadná akkor is, ha történetesen szüksége 

van rá - s ebben a gondolatban meg is nyugodott. Sejtette - ártatlanul inkább, mint számítóan -, 

- 168 -

hogy Les tűzbe menne érte, és imádatát szent együgyűséggel fogadta. Les imádja, mindketten imádják 

az Urat, így is kell lennie, míg a világ világ: Ámen. 

Besiklott a Mustangba, s amint megfordult, hogy fölcsapja táskáját a műszertáblára, arra lett 

figyelmes, hogy valami fehérség lóg ki az anyósülés alól. Boríték? 

Lehajolt érte. Hogy kerül ez ide? Les éppannyira adott a kocsijára, mint magára. Hanem a 

boríték címzése fejbe kólintotta. Szivi - ezt vetették rá könnyű kézzel. 

Női írással. 

Sally megfordította a borítékot. A hátára nem írtak semmit. Csak leragasztották. 

- Szivi? - tűnődött Sally. Nagy sokára ocsúdott, hogy Lester kocsijában ül, és izzad, mert az 

ablakokat nem sodorta le. Indított, leeresztette a maga ablakát, majd áthajolt az anyóséhoz. 

Mintha parfüm illata csapta volna meg. Ha parfüm, nem az övé. Ő nem él parfümmel. Nem 

is festi magát. Hitvallása szerint ilyesmikkel cédák élnek. (Különben sem szorul szépítőszerekre!) 

Mégse parfüm. A lonc virít a játszótér kerítésén, azt szimatolod. 

- Szivi? - kérdezte, és kétkedőn bámulta a borítékot. A boríték nem válaszolt. Csak lapult a 

kezében. Megsimogatta, hajlítgatta. Lap van benne, legalább egy, de valami más is. Az a más, az 

lehet fénykép. 

A szélvédőnek emelte, de nem látott bele így sem, mert a nap már hátulról sütött. Egy pillanat 

vívódás után kiszállt a kocsiból, és a nap felé tartotta a borítékot. Világosabb négyszög - az lesz 

a levél -, benne meg a sötétebb négyszög a fénykép 

(Sziviről) 

akárkiről, aki a levelet Lesnek küldte. 

Csak hát nem küldte - legalábbis nem postán. Se címzés, se bélyeg: Csupán az egy nyugtalanító 

szó. Les ki sem nyitotta - ami jelentheti azt is, hogy valaki becsempészte a Mustangba, amíg 

ő az osztálynaplón dolgozott. 

Lehetséges. De meglehet, hogy valaki tegnap este vagy délután csempészte bele, és 

Lesternek nem szúrt szemet. Utóvégre csak a sarka állt ki az ülés alól. Talán éppen ma délelőtt csúszott 

előre, amíg eljött a kocsival az iskoláig. 

- Csókolom, Miss Ratcliffe! - köszönt rá valaki. Sally a szoknyája redőibe rejtette a levelet. 

Rajtafogták. 

A kis Billy Marchant vágott át a játszótéren, hóna alatt gördeszkája. Sally odaintett neki, és 

gyorsan visszaült a kocsiba. Érezte, hogy vörösödik. Minek kell úgy viselkednie, mintha a kis Billy 

rajtakapta volna valamin? 

Hát nem rajtakapott? Talán neked szóló levelet akartál átvilágítani? 

Akkor rándult benne elsőt a szerelemféltés. Miért ne őneki szólna a levél? Castle Rockban 

látják akárhányan, hogy az elmúlt hetekben többet járt Lester kocsijával, mint a magáéval... S ha a 

Mustang nem is az övé, Lester az övé igenis. Nem az előbb forgatta-e épp a fejében, fiatal és csinos 

keresztyén leányhoz illő derűvel, hogy Lester tűzbe menne érte? 

Szivi. Hogy ezt a levelet nem őneki szánták, annyi bizonyos. Nincsenek barátnői se, akik őt 

lesziviznék. Ezt másnak nem küldték, csak Lesternek. Akkor pedig... 

Kibúvója kínálkozott, oly kellemes, hogy megkönnyebbült sóhajtással dőlt az acélkék kagylóülésbe. 

Lester a Castle Rock-i középiskola reáltagozatán tanít. Fiúkat, igaz. De lányok, regényes 

lelkű csitrik lesik minden lépését. Les pedig jóképű fiatalember. 

Valamelyik középiskolás csitri lekozmált. Az dugott levelet a kocsijába. Erről a szó, nem 

többről. Még a műszertáblára se merte tenni, hogy szembeötlő legyen. 

- Lester nem is bánná szerintem, ha fölbontanám - mélázott Sally fönnhangon, végül takaros 

keskeny csíkot tépett le a boríték széléből, és beletette a hamutartóba, amely hamut soha nem látott. 

- Jót nevetünk rajta az este. 

Megbillentette a borítékot, és Kodak fénykép hullott a kezébe. Amint ránézett, kihagyott a 

szíve verése, s az álla leesett. Orcáit pír öntötte el, s kezét az O-vá formálódó szája elé kapta. 

Sally soha nem fordult meg a Méla Tigrisben, tehát azt sem tudhatta, hogy ott készült a 

fénykép. Mégsem volt ma született bárány. Moziba eleget járt, a tévét is eleget nézte, hogy tudhassa, 

miféle a kocsma belülről. A képen egy férfit meg egy nőt látott kettesben (sőt édes kettesben) az 

ivó sarokasztalánál. Sör állt előttük kancsóban meg két Pilsner pohár. Ültek körülöttük a többi asztalnál 

is. Mögöttük, messzi hátul táncparkettet sejtett. 

- 169 -

Az előtérben csókolózott a nő a férfival. 

A nő csillogó szvettert viselt. Olyat, amelyik szabadon hagyta a derekát. Szoknyát meg fehér 

vásznat, de igen kurtát. A férfi egyik keze a nő derekán volt, a másik meg, szent isten, a szoknyája 

alatt. Mégpedig fölfelé haladóban. Sally látta a bugyija fehér derengését. 

A kis cemende - gondolta dühösen. 

A férfi háttal ült a fényképezőnek, Sally csupán az álla vonalát meg a fél fülét láthatta. De 

annyit jól látott, hogy izmos ember, s a fekete haja kefére nyírt. Kék pólóinget viselt - amilyet az 

iskolások deltaingnek mondanak -, hozzá kék kocogónadrágot fehér csíkkal kétfelől. 

Lester! Lester Turkesztánban! 

Nem! - tiltakozott eszelősen - Nem lehet! Lester nem kocsmázik! Nem is iszik! Más nőt se 

csókolna meg, mert engem szeret! Tudom, hiszen... 

- Hiszen állítja - riadt a tulajdon fakó hangjára. A legszívesebben összegyűrte volna a fényképet, 

és kidobta volna a kocsiból, de nem tehette - hátha megtalálják, és akkor mit szólnak? 

Nekidőlt megint, és feszülten tanulmányozta. 

A férfi feje nagyrészt eltakarta a nő arcát, de Sally látta a homlokát, az egyik szeme sarkát s 

az álla bal felét. Ráadásul látta, hogy a nő haja hosszú, tépett, és szálkásan lóg a szemébe. 

Judy Libbynek fekete a haja. És Judy Libby hordja ilyen szemébe lógóan. 

Tévedsz. Nemhogy tévedsz, bolond vagy! Les szakított vele, amikor Judy hűtlen lett egyházunkhoz. 

S aztán el is tűnt. Portlandbe vagy Bostonba költözött. Aljas ugratás ez. Les ugyan soha... 

Honnan tudja? Miért ilyen biztos a dolgában? Elégedettsége fordult ellene, és kioktatta: Az 

együgyű hitére épít a hazug. 

Persze nem muszáj, hogy Judy legyen. Az se, hogy Lester legyen. Hogyan lehet két csókolózóról 

teljes bizonyossággal mondani meg, kicsodák? Még a mozivászonról se lehet, ha későn érkezik 

a néző. Meg kell várnia, amíg szétválnak, és beletekintenek a lencsébe. 

Csakhogy ez nem mozi, figyelmeztette az új hang. Ez valóság. S ha nem őket ábrázolja a 

kép, mit keres a kocsiban borítékostul? 

Sally szeme a nő jobb kezén állapodott meg, amelyiket a barátja 

(Lester) 

nyakába akasztott. Hosszú, gondosan körbereszelt körmét sötét lakkal fényezte. Judy 

Libbynek ilyen a körme! Sally emlékezett, hogy egy csöppet nem lepődött meg, amikor elmaradt a 

templomból. Akinek a körme ilyen, okoskodott akkor, annak nem a Seregek Urán jár az esze. 

Jó, mondjuk, hogy Judy Libby az. De attól még nem Lesterrel csókolózik! Inkább a bosszúja 

lehet azért, mert Lester dobta, amikor végre ráébredt, hogy a köze Krisztushoz annyi, mint az 

Iskarióti Júdásnak. Elvégre kefehajat sokan viselnek, és bújhat akárki pólóingbe meg kétfelől csíkos 

kocogónadrágba! 

Akkor állapodott meg a szeme a férfi karján, s a szíve mintha söréttel telt volna meg. A férfi 

csuklóján digitális karóra - látni jól, milyen, pedig nem annyira éles a kép. Csak hát Lester azt őtőle 

kapta születésnapjára, a múlt hónapban. 

Lehet a véletlenek egybevágása is, tiltakozott maradék józansága. Neki csak Seikóra telt. Az 

lehet bárkinek. De az új hang csak nevette rekedten, és érdeklődött, kit szédítenek. A nő szoknyája 

alatt matató férfikezet ugyan nem láthatta (Isten apró ajándékai!), de látta igenis a hozzájáró kart. 

Azon pedig két anyajegy volt, mindjárt a könyöke alatt. Szinte összeértek. Nyolcasnak látszottak 

inkább. 

Hányszor, de hányszor jártatta az ujját ezeken az anyajegyeken, amikor Lesterrel ringtak a 

kerti hintán? Hányszor csókolgatta önfeledten, amíg (az efféle alkalomhoz vaskos nejlonpáncélba 

rejtett) keblét simogatta Lester, és örök hűségét lihegte a fülébe? 

Lester ez bizony. Seikót csatolhat akárki, anyajegyet nem… Régi diszkószám foszlányát 

hallotta: „Könnyű vér... könnyű kéj...” 

- Cemende! Cemende! - sziszegte a képre gonoszul. - Hogyan csábíthattad vissza Lestert? 

Talán úgy - válaszolta a hang -, hogy vele teheti, amit veled nem. 

Sally keble indulatosan megemelkedett. Dühe sipítva tört ki fogai közt. 

De kocsmában! Lester nem... 

Rádöbbent, hogy ez most mellékes. Ha Lester találkozgat Judyval, és találkozásait lehazudja, 

akkor mit számít, hogy még sört is iszik? 

- 170 -

Reszkető kézzel tette félre a fényképet, és a levelet túrta ki a borítékból. Egyetlen hamvas 

színű merített papírlap volt, poros és édeskés illatot árasztott. Sally az orrához emelte. 

- Cemende! - kiáltotta elkínzottan, rekedten. Ha Judy Libby most elébe áll, Sally a józanul 

megélt körmét megpróbálja a képén. De Lesterén is! S akkor beletelne egy időbe, amíg újra odaállhat 

kézilabdázni. Jó időbe! 

Széthajtotta a levelet. Nem volt hosszú. Diáklányos zsinórírással írták. 

Aranyos Les, 

a képet Felicia készítette rólunk a Tigrisben tegnapelőtt. Meg is zsarolhatna minket, azt 

mondja. De csak hülyéskedik, mert aztán odaadta, én meg elküldöm Neked emlékül FORRÓ ÉJ- 

SZAKÁNKRÓL. Hogy mersz a szoknyám alá nyúlni, TE HUNCUT? „Mindenki szeme láttára!” És 

még FÖL IS IZGULOK! Meg hogy olyan erős vagy! Fölizgulok most is, ahogy elnézlek. Közbe 

alám is lehet látni! Még jó, hogy Felicia nem fényképezett később, amikor már nem volt a bugyi rajtam! 

Ugye mielőb találkozunk? Addig is tartsd meg a képet „az én emlékezetemre”. Én úgyis emlékezek 

Rád meg a FAJBUNKÓDRA. Zárom is soraimat, mert már nedves vagyok. Te meg ne aggódjál 

a TUDODKI végett! Annyira bele van bújva a Jézusba, hogy se lát, se hall. 

JUDY 

Sally majd félórát ült a Mustang kormányánál. Újra meg újra elolvasta a levelet, és fortyogott 

benne a sértődöttség, a düh, a szerelemféltés. Indulatait nemi izgalom is aláfestette - bár meg 

nem vallotta volna senkinek, legkevésbé magának. 

Hülye bige! Azt se tudja, hogy a mielőbb, az két bé - gondolta. 

Támaszokat keresett az emlékezete, s a legjobbnak a nagybetűvel írott szavak bizonyultak. 

FORRÓ ÉJSZAKÁNK 

TE HUNCUT 

FEL IS IZGULOK 

FAJBUNKÓD 

De amihez legtöbbször visszatért, az a dühítő fordulat az Úrvacsorát szentségtelenítette meg: 

...az én emlékezetemre. 

Sally képzeletében képek keltek kéretlen-váratlan. Lester szája rázárul Judy Libby mellbimbójára, 

Judy meg kántálja: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.” Majd Lester feje a szétvetett 

lába közt, és Judy biztatja, hogy vegye és egye. 

Végül galacsinná gyúrta a hamvas levélpapírt, és a kocsi aljába vágta. Meredten ült a kormánynál, 

zihált, haja izzadt csimbókokban lógott, mert a kezével motozott benne, amíg a levelet 

tanulmányozta. Aztán mégis lehajolt érte, kisimította, és a fényképpel együtt visszagyűrte a borítékba. 

Keze annyira remegett, hogy csak a harmadik próbálkozásra sikerült, de a borítékot elszakította 

akkor is. 

- Cemende! - kiáltotta, és sírva fakadt. Forró könnyei égették az arcát, akár a sósav. - Te 

meg! Te hazug disznó! 

Fordított az indítókulcson. A Mustang bőgve ébredt, Sallynél dühösebben. Egyesbe tette a 

sebváltót, és a pörkölt gumi kék füstjében vágódott ki a tanári parkolóból. 

Billy Marchant éppen az orrozást gyakorolta gördeszkáján. A motorbőgésre meglepetten 

kapta fel a fejét. 

Tizenöt perccel később Sally a hálószobájában vájt alsóneműi közt. A kövületet kereste, s 

nem találta. A cemende Judy meg a hazug disznó Lester miatti dühét őrjítő rémület nyelte el. Ha 

eltűnt? Ha ellopták mégis? 

Behozta a kocsiból a tépett borítékot, és most ocsúdott csak, hogy a bal kezében szorongatja. 

Akadályozta a keresésben, azért félredobta. Majd kirántotta illedelmes pamut alsóneműinek fiókját, 

két kézzel markolt bele és szórta szanaszét. Már éppen sikoltozni kezdett volna rémült csalódottságában, 

amikor megpillantotta kincsét. Akkorát rántott a fiókon, hogy a kövület hátrazúdult a sarkába. 

- 171 - 

4

Sally fölkapta, és boldog békesség öntötte el nyomban. Akkor a másik kezébe a borítékot 

fogta, és úgy emelte őket maga elé, akár a jót meg a gonoszt, a szenteltet meg a világit, az alfát meg 

az ómegát. Végül a borítékot tette be a fiókba, és visszahányta rá a fehérneműit. 

Leült, keresztbe vetette a lábát, és ráhajolt a kövületre. Szemét lezárta, úgy várta, hogy a hajó 

imbolygása megkezdődjön alatta, hallja az oktalan állatok hangját, és békétlen lelkét megsimítsa 

az isteni kegyelem. 

Ehelyett a boltos hangját hallotta, akitől vette e drága ereklyét. Intézkednie kell - utasította 

Mr. Gaunt valahonnan a kövület mélyéről. - Tegyen e csúfság felől! 

- Teszek - fogadta Sally Ratcliffe. - Teszek bizony. 

S ült délutánhosszat fülledt leányszobájában, és a kövület által jelölt úton, sötét kígyógyűrűkben 

járta körül csúfságát. 

„Iko-Iko fátylam nem festett kép... Zöldselyem suhogó... Szerelemgép.” 

Amíg Sally Ratcliffe sötétségét járta, Polly Chalmers napsugárban üldögélt a nyitott ablaknál 

ezen a váratlanul meleg októberi délutánon. Singer Dress-O-Matic zakatolt a keze alatt, amíg az 

„Iko-Iko”-t énekelte kellemes alt hangján. 

Rosalie Drake a háta mögé lopakodott, és rászólt: Valaki mára jobban lett! Sokkal jobban, 

úgy hallom. 

Polly zavart mosolygással fordult feléje. - Jobban is, nem is - válaszolta. 

- Szégyelled tán, hogy jobban vagy? 

Polly elgondolkodott, majd rábólintott. Ha nem is éppen. De így is jó. Az a két asszony, aki 

tegnap együtt halt meg, ma megint együtt feküdt Samuels ravatalozójában. Holnap délelőtt temetik 

őket két egyház szertartása szerint - de aztán szomszédok lesznek megint a temetőben. Polly részben 

magát okolta halálukért - hiszen Nettie soha nem kerül vissza Castle Rockba őnélküle. Ő írt helyette 

folyamodványokat, ő járt bírósági meghallgatásokra, s utoljára még házat is kerített neki. 

Hogy miért? A feneség az volt, hogy Polly maga sem emlékezett, miért - ha ugyan nem a krisztusi 

szeretet vagy szüleik barátsága vitte rá. 

Felelősségét vállalta később is, és a dolgába beleszólást nem engedett senkinek (Alan nem is 

próbálkozott vele, bölcsen), de most sem hitte, hogy másként kellett volna cselekednie. Nettie tébolyának 

magvához nyilván nem fért... Mégis három boldog, tevékeny évhez segítette Castle Rockban. 

Ezek az évek így is többet értek, mintha a tébolyda unalmába fásul bele. De ha tetteivel alája 

írt ő is Wilma Jerzyck halálos ítéletének, vajon nem Wilma maga szövegezte-e az indoklást? Elvégre 

ő pusztította el Nettie ártatlan kiskutyáját dugóhúzóval! 

Lelkének ősibb fele persze gyászolta barátnőjét, és bele nem férhetett semmiképpen, mi ragadta 

a törés-zúzásra, mikor úgy látszott, kigyógyult már a bajából. 

Polly a délelőtt javát temetési készülődéssel töltötte. Telefonon beszélt Nettie néhány rokonával 

(kijelentették mindannyian, hogy nem lesznek jelen - Polly nem is várt tőlük egyebet), aztán 

az egyházaknál kellett eljárnia, ilyenformán személyes gyászra nem is jutott ideje. 

Néhány részlettől nem szabadulhatott így sem. 

A sonkás tésztától például. Az még ott volt a hűtőszekrényében alufóliával letakarva, hogy 

ne szikkadjon. Úgy gondolta, vacsorára megeszik Alannel - ha ugyan Alan hajlandó enni belőle. 

Mert ő egymaga nem. Azt már nem. 

- Hol jársz, Polly? Merre kószálsz? - énekelte a fülébe Rosalie. Reggel együtt emlékeztek 

Nettie-re, és az utóbbi napok apró mozzanatai könnyekre indították őket a varroda hátsó szobájában 

a vég kelmék közt. De mostanára Rosalie-nak is visszatért a jókedve - talán éppen, mert Pollyt énekelni 

hallotta. 

Talán Nettie köztük sem volt igazán, tűnődött Polly. Árnyéka, ha nem is volt fekete, nem 

vált el tőle soha. Talán azért volt lehetetlen átlátni rajta. S talán ezért könnyebb gyászolni is. 

- Hallgatlak - szólt a válasza. - Bárhogy röstellem, jobban vagyok igenis, és a hálámat nem 

tudom hova tenni. Megfeleltem mindenre? 

- Nagyjából - mondta Rosalie. - Nem is tudom, mi lepett meg jobban, amikor bejöttem... 

Hogy énekelni hallak, vagy hogy varrsz megint. Mutasd csak a kezed! 

- 172 - 

5

Polly megmutatta. Balerinakeze már sosem lesz, annyi meglátszott rajta, a görbe ujjai meg a 

Heberden-csomói nevetségesre nagyították a bütykeit, de Rosalie látta azt is nyomban, hogy duzzadtságuk 

nagyot lappadt péntek óta. 

- Ejha! - ámuldozott. - Fájnak még? 

- Persze... De jobban sem voltam egy hónapja. Nézd csak! 

Megmutatta, hogy a kezét lazán ökölbe szorítja. Aztán a tenyerét mutatta éppoly lassan. - 

Elmúlt egy hónapja, hogy ezt utoljára megtehettem. - Polly is tudta, hogy szerénykedik. Kínlódás 

nélkül április vagy május óta nem bírta már ökölbe szorítani a kezét. 

- S ha Nettie itt lehetne, hogy megkönnyebbülésemben osztozzon, teljes lenne az örömöm. 

A műhely utcai ajtaja nyílott. 

- Megnéznéd, ki az? Befejezném már ezt a kézelőt. 

- Máris! - Rosalie indult, de még visszanézett. - Annak is örülne Nettie, hogy énekelsz. 

- Tudom - bólintott rá Polly ünnepien. 

Amíg Rosalie kinn tárgyalt a vendéggel, Polly bal keze felkúszott a mellére, és kitapintotta a 

szvettere alatt a makknál nem nagyobb dudort. 

Azka - csodaszó, gondolta el, majd újból indította a varrógépet és fordította alatta a ruhát - 

első ruhakölteményét tavaly nyár óta -, és nézte a tű rezgő nyilását. 

Majd az jutott az eszébe, ugyan mennyit kér majd Mr. Gaunt az amulettért. Amennyit kér, 

annyit kap, s még meg is toldom, volt rá a válasza. Sokat alkudozni nem fogunk. Amint megmondja 

az árát, a tenyerébe csapok. 

TIZENNEGYEDIK FEJEZET 

Castle Rock tanácsnokai (és egyetlen tanácsnoknője) egy titkárnőn osztoztak, a hangzatos 

nevű Ariadne St. Claire-en. Fürge fiatal nő volt. Nem tengett benne túl az értelem, de jólesett nézni 

fáradhatatlan tevés-vevését. Angórapulóvereinek véghetetlen készletéből dús keble dombja lágyan 

emelkedett ki. A bőre szép volt, de a szemei gyengék - barna nagyításban úsztak domború lencséjű 

csontkeretes szemüvege mögött. Rosszcsont kedvelte, mert nem nézett ki annyi észt belőle, hogy 

Ezekkel cimborálhasson. 

Ariadne háromnegyed négykor bedugta fejét Rosszcsont irodájának ajtórésén. - Deke 

Bradford van itt, Mr. Keeton, és megvárná, amíg alá tetszik írni a kiutalását. Hozhatom? 

- Lássuk - mondta Rosszcsont, s a lewistoni Daily Sun összehajtogatott sportoldalát gyakorlott 

mozdulattal eltüntette íróasztalában. 

Föllélegzett mára. Éber lett és céltudatos. A szaros cédulákat elégette a konyhában mind. 

Myrtle se tért úgy ki az útjából, mint az oldalba rúgott kutya (rég nem szerette már a feleségét, de 

mi haszna úgy élni vele, hogy a bostoni fojtogatót lássa az emberben?). Továbbá remélte erősen, 

hogy egy kalap pénzt összeszed este az ügetőn megint. Nagyobb is lesz a tömeg (nem szólva a nyereményekről) 

az ünnepre való tekintettel. 

Voltaképpen már két-három befutóval számolt egy futamban. 

Ami pedig a faszfej seriffet meg a seggfej megbízottját illeti... Hát az a fő, hogy szemmel 

tartják Ezeket Mr. Gaunttal, és abban is bizonyos volt, hogy olyan szimatot, mint az övék, nem látott 

még a büdös világ. 

Ariadnét tehát a régi nyájasságával fogadhatta - sőt régi gyönyörűséggel nézte keble ingó 

halmát terjedelmes bájfékjében. 

Ariadne letette az utalványt az asztalára. Rosszcsont fölemelte, és hátradőlt forgószékében, 

hogy jobban megnézze. A kiutalandó összeg keretes rovatban szerepelt legfölül: kilencszáznegyven 

dollár. Az utalvány a lewistoni Mélyépítési Gépek és Eszközöknek szólt. Az Áru vagy Szolgáltatás 

rovatba Deke nyomtatott betűvel írta be: 16 Láda Dinamit. Alább a Magyarázat-Megjegyzés rovatba 

ezt rótta: 

A földmunkák során eljutottunk ahhoz a gránittömbhöz, amely az 5-ös városi útnál állja el a 

kavicsnyerést. Az egyik állami geológus ezt az akadályt megjósolta már 87-ben (részletesebben a 

- 173 - 

1

jelentésemben). A tömböt a hideg beállta előtt el kellene távolítanunk, mert ha a havazásokig nem 

sikerül elég sódert juttatnunk Norwaybe, az adózók leszedik rólunk a keresztvizet. A tömb két-három 

robbantással eltávolítható, a Mélyépítésnek pedig a Taggart féle nagy hatásfokú dinamitból, mint 

megtudtam, van raktáron. Elhozatjuk akár holnap délre, és szerdán megkezdhetjük a robbantásokat. 

A befúrások helyét megjelöltem, a Tanácsnoki Testület tagjai megtekinthetik. 

Deke ezt a magyarázatot kézjegyével erősítette meg. Rosszcsont elolvasta kétszer, a fogát 

kocogtatta töprengőn, Ariadne pedig várt. Végül döntött. Javított egy tételen, kézjelet tett mellé s az 

összeg mellé, utoljára alákanyarította teljes nevét, majd mosolyogva nyújtotta az utalványt Ariadnénak. 

- Látja! - mondta. - S még kukacoskodónak szid mindenki! 

Ariadne rápillantott az utalványra. Rosszcsont a kilencszáznegyven dollárt ezernégyszázra 

javította, Deke magyarázatához pedig ezt fűzte: Inkább húsz ládával, amíg a készlet tart! 

- Megtekinti majd a helyszínt, Mr. Keeton? 

- Affenét. Nem szükséges. - Rosszcsont ismét hátradőlt, és kezét a tarkójára kulcsolta. - 

Azért mondja meg Deke-nek, hogy csörögjön ide, amikor a dinamit megérkezik. Nagy pukkanás 

van abban. Vigyáznunk kell, hogy illetéktelen kézbe ne kerüljön. 

- Bizony - mondta Ariadne, és kisiklott az irodából. Mégpedig boldogan, mert Mr. Keeton 

mosolya... olyan hátborzongató volt! 

Rosszcsont közben úgy fordult a székkel, hogy kilásson a Fő utcára. Látott is forgalmat jóval 

nagyobbat, mint amikor szombaton reggel bámult ki leverten. Azóta viszont sok minden történt 

- és azt gyanította, történik még több a következő napokban. Hát persze! Húsz láda nagy erejű dinamittal 

a közművek raktárában - s a raktár kulcsa nála, világos - mennyi minden történhet! 

De mennyi! 

Ász a Tobin hídján át jutott be Bostonba aznap délután négykor, de lett öt is, mire elérkezett 

útjának remélt céljához. Az pedig a cambridge-i kerület javarészt elhagyott nyomornegyede volt, 

utcák lehetetlen útvesztője, legtöbbjük egyirányú, a többi meg zsákutca. A pusztuló környék kidőltbedőlt 

házai már hosszú árnyékot vetettek, amikor Ász megállt egy sivár földszintes salakbeton 

épület előtt a Hámfa utcában. A telek mélyén álló házat nagyra nőtt gaz fogta körül. 

Drótkerítése nem okozott gondot, mert a kaput ellopták. Csupán bálványai álltak, s a pántokon 

Ász még látta a hidegvágó nyomát. A tátongó nyíláson befordulhatott a Challengerrel, majd 

lassan araszolt a salakbeton épületnek. 

Falai puszták és ablaktalanok voltak. A kerékvágás zárt garázsajtóhoz vezetett a Charlespatakra 

tekintő házfélen. Kémlelőnyílást nem látott a garázsajtón. A Challenger dühösen rengett a 

valamikor talán öntött út kátyúiban. Üvegtörmelékek halma alatt rozsdálló babakocsit látott, majd 

roncsolt arcú baba tekintett föl rá penészes fél szemével. 

Végül ott állt a zárt garázsajtóban. Mi a nyavalyát kezdjen? A salakbeton épületet 1945 táján 

hagyhatták el. 

Kiszállt. Cédulát húzott elő a szivarzsebéből. Erre írta Mr. Gaunt, hol találja majd a kocsiját. 

Hát megnézte megint. Következtetett csak, hogy a Hámfa utca 85. ez lehet. Kijaisten mond itt bizonyosat? 

Házszám persze nincs. Kihez fordulni sincs. Olyan kihalt volt a környék, hogy Ász beleborzongott. 

Üres telkek. Kibelezett kocsik, egyetlen hasznos csavar, egy centi rézdrót egyikbe se. 

Kifüstölt bérkaszárnyák. Arra várnak, hogy a városi politikusok megkapják a csúszópénzüket, aztán 

kezdődhet a bontás. Szemétbányába torkolló könyökutcák. Egy órájába telt, amíg ezt a Hámfa utcát 

is megtalálta. S most, hogy végre itt állt, nem bánta volna, ha inkább eltéved. Ilyen környékeken 

találják a rendőrök a megfojtott csecsemőket rozsdás kukákban és kilökött hűtőszekrényekben. 

Odalépett a garázsajtóhoz, csengőt keresett. Nem talált. Fülét tapasztotta a rozsdamarta lemezborításra, 

úgy fülelt, nem hall-e hangot bentről. Lehet akár hókereskedelmi központ, okoskodott. 

Akik ilyen elsőosztályú anyagot tartanak, mint ez a Gaunt, azok Porschék és Lamborghinik 

adásvételével is foglalkozhatnak naplemente után. 

Nem hallott egyebet, csak a csöndet. 

- 174 - 

2

Hátha nem is a megadott cím? Pedig kétszer megjárta már ezt a szaros utcát, de házat se 

elég nagyot, se elég helytállót nem látott mást, ahol klasszikus kocsit tarthatnak. Ha ugyan, fene 

megette, nem a város túlsó végében van ilyen nevű utca még egy. Ez a gondolat megijesztette. Éjfélre 

megtérüljön - ilyesmit mondott Gaunt. - Mert ha nem, elégedetlen leszek. Elégedetlenségemben 

pedig kijövök a béketűrésemből olykor. 

Söpörj innét, tanácsolta magának. Hagyd a csattogó fogú vén tojást. Köcsög alighanem. 

Csak hát nincs hova söpörni. Azt sem hitte igazán, hogy Mr. Leland Gaunt csörgő fogsorú 

öreg buzi. De a végére járni se lett volna kedve. 

A legfontosabbnak most az látszott, hogy besötétedik hamarosan. Márpedig ő ezen a környéken 

nem marad sötétedés után. Nem olyan a környék. Az üreges szemű bérkaszárnyák, az abroncsukon 

álló kocsik az útfélen nem ígértek semmi jót. Amióta ide jutott a Hámfa utcába, emberrel 

nem találkozott, mégis az volt a határozott érzése, hogy figyelik. A motozás nem szűnt tarkója táján. 

Mintha nem is Bostonban lett volna, hanem álom és valóság derengő mezsgyéjén valamerre. 

Ha nem térül meg éjfélre, elégedetlen leszek. 

Ász ököllel esett a jeltelen garázsajtónak. - Hé! Idebe őrzik a klasszikást? 

Semmi válasz. 

Az ajtó alján fogantyút látott. Megpróbálta. Hiába. Az ajtót meg se mozdíthatta, nemhogy 

fölbillentse. 

Nagyot szusszant, és szétnézett. Challengere itt áll. Még ekkora kedve soha nem lett volna, 

hogy bevágódjon, aztán gyia. De nem mert. 

Körüljárta az épületet. Semmiért. Sehol semmit nem látott, csak libafosszínűre mázolt salakbeton 

tömböket. Egy falfirka árválkodott a garázs oldalán, és Ász néhány pillanatig elnézte, amíg 

megértette, miért lúdbőrözik a háta. 

YOG-SOTHOTH AZ ÚR 

- ennyit mondott a fakult vörös permetírás. Visszakerült a garázsajtóhoz: Na már most. 

Jobb ötlet híján visszaült a Challengerbe, onnan nézte a garázsajtót tovább. Keserűségében 

rátenyerelt a dudára mind a két kezével, úgy nyomta meg. 

S a garázsajtó csöndesen nyílni kezdett. 

Ász tátott szájjal figyelte, s ösztöne megint azt súgta, hogy indítson és gyia. Amilyen gyorsan 

lehet. Mexikó városáig megállni sem érdemes. Aztán eszébe jutott Mr. Gaunt, és mégis kikászálódott 

a Challengerből. Mire odalépett a garázshoz, ajtaja már fönn állt a mennyezeten. 

Belsejét hat-nyolc kétszáz wattos villanykörte világította vastag huzalvégen, ragyogóan. Bádogtölcsér 

ernyőzött minden villanykörtét, s a fényük kört vetett a földre. A helyiség túlsó végében 

viaszosvászonnal leborított kocsi. Az egyik falnak szerszámokkal kirakott asztal támaszkodott, a 

másiknak három faláda, rajtuk régimódi orsós magnó. Máskülönben semmi. 

- Hogy nyílt? - kérdezte Ász cérnavékony hangon. - Kijaisten nyitotta? 

Választ nem kapott. 

Beállt a Challengerrel a garázs hátsó falának. Hely volt bőven. Aztán visszasétált az ajtóhoz. 

A homlokfal belső felén vezérlőművet látott. Megnyomta a LE gombját. A titokzatos salakbeton 

épület környéke megtelt árnyékkal, s mintha mozgolódott volna némelyik. 

Az ajtó zörgés-nyikorgás nélkül zárult. Amíg leereszkedett, Ász körülnézett, hátha talál valami 

érzékelőt, amelyik dudaszóra nyílt. Nem talált. Lehet pedig valamerre, hiszen garázsajtók nem 

nyílnak maguktól. 

Bár - spekulált tovább - ha mégis történik ilyesmi, leghihetőbb színhelye a Hámfa utca. 

Odaballagott a három ládához meg a magnetofonhoz. Talpa alatt visszhangosan csikorgott a 

cement. Yog-Sothoth az úr, jutott az eszébe, és megborzongott. Ki a lószar lehet ez a Yog-Sothoth? 

Reggae-énekes, bála gyapjú a feje. Ászt ez a kép sem derítette kedvre. Ilyen név ilyen helyen roszszat 

jelent. 

- 175 - 

3

A magnó egyik orsóján cédulát látott, rajta két szót, nyomtatott nagybetűkkel: 

- 176 - 

JÁTSSZ LE 

Ász levette a cédulát, és megnyomta a lejátszó gombot. Az orsók forogni kezdtek. Amikor 

meghallotta a rögzített hangot, megugrott. Igaz is, kinek a hangját várta? Richard Nixonét? 

- Megjöttünk Bostonba, Ász? - hallotta Mr. Gauntot. - Legyen oly kedves akkor, szedje le a 

viaszosvásznat a kocsimról, és rakja bele a ládákat. Különleges áru, szükségem lesz rá hamarosan. 

Attól tartok, egy ládát mindenképpen a hátsó ülésre kell tennie. A Tucker csomagtartója bizony lehetne 

tágasabb. A kocsiját ne féltse itt hagyni. Visszafelé sem történik majd semmi különös. És ne 

feledje: minél korábban ér vissza, annál előbb nekiláthat a térképjelek azonosításának. Kellemes 

utat! 

Az üres szalag sivítása követte az üzenetet. 

Ász még hagyta forogni az orsókat. Borzongató egy helyzet. Mr. Gaunt nyilvánjárt itt délután 

-különben hogy kerülne szóba a térkép? Ma délelőttig nem látta ő a színét se Mr. Gauntnak, se 

a térképnek! A vén fosos alighanem repülőgépen jött, amíg ő autózott. De miért? Mi a szent szarnak? 

Gaunt mégsem járt itt, döntött aztán. Akár lehetetlen, akár nem, itt nem járt. Tessék megnézni 

ezt a rozzant magnót például. Ilyeneket már senki nem használ. És tessék, milyen porosak az 

orsók! Poros volt a cédula is rajtuk. Ez a helyzet itt megrendezett már jó ideje. Talán akkor összekészítettek 

itt mindent, amikor Pangborn tégedet bevágott a kóterba! 

Csak hát hajmeresztő. Ilyen nincs. 

Pedig a szíve legmélyén hitte már, hogy van: Mr. Gaunt a táján se járt Bostonnak ma délután. 

Ász akár megesküdött volna, hogy Castle Rockból ki nem mozdult, csak állt a kirakat mögött, 

leste a járókelőket. Legfeljebb kiemelte az ajtófüggöny elől a 

táblát, és kiakasztotta helyette, hogy 


NYITVA 

olyankor, ha neki való madarat lát, akivel egyezkedhet. 

Csak mi felől? 

Ász nem is nagyon firtatta volna. Hanem azt tudni akarta mindenképpen, mi van a ládákban. 

Ha innen hazasétáltatja őket Castle Rockba, akkor szent joga, hogy megtudja. 

Megnyomta az ÁLLJ gombot a magnón, és félretette a szerkentyűt, aztán kalapácsot vett el 

a műhely asztaláról, és fogott egy emelővasat a fal mellől. A vas lapított végét beütötte a láda fedele 

alá, aztán emelt rajta. A szögek nyiszorgón engedtek. A láda tartalmát olajos ruha takarta. Csak félre 

kellett lebbentenie, és látta, mi van alatta. 

Gyújtófejek. 

Gyújtófej százával, mindenik a kényelmes fagyapot fészkében. 

Jézus körösztje! Mire készül ez? A harmadik világháborút robbantaná ki? 

A szíve kalimpálni kezdett. Helyére ütötte a láda födelét, aztán leemelte a gyújtós ládát a 

másik kettöről, és félretette. Megnyitotta a másodikat. Azt várta, vörös rudakat talál benne, jelzőrakétákhoz 

hasonlót. 

Csakhogy a második ládában nem dinamit volt. Hanem fegyver. 

Talán két tucat összesen - nagy teljesítményű automata pisztolyok. Zsírozásuk súlyos szaga 

az orrába nyomult. Nem mondhatta meg, mifélék - lehettek akár német fegyverek -, de egyet tudott: 

ha elkapják Massachusettsben ezekkel, húsztól életfogytiglanig bármit sózhatnak rá. A fegyverekre 

rossz szemmel tekintenek errefelé, s a legjobban az automatákra haragszanak. 

Ezt a ládát is félreállította. Vissza se ütötte a fedelét. Megnyitotta a harmadikat. Abban meg 

a pisztolyokhoz való tölténytárakat talált. 

Ász hátralépett, és bal keze fejével dörzsölte a száját.

Gyújtófej. 

Automata kézifegyverek. 

Lőszer. 

Ezt nevezi árunak? 

- Na ne - motyogta Ász, s a fejét rázta. - Ilyen nincs a sifonérba. Én ebből kiszállok. 

Mexikó városa egyre kellemesebb úti célnak tetszett. Talán Rio még kellemesebb. Nem tudhatta, 

Mr. Gaunt az egérfogó vagy a villamosszék tökéletesítésén fáradozik-e, csak annyit tudott, 

hogy ő kimarad belőle. Elfüstöl innét. Mégpedig nyomban. 

Szeme megakadt az automata pisztolyokon. 

Egy ilyen gyönyörűséget mégis elviszek emlékbe, gondolta. Igyekezetem jutalmául. 

Odalépett a ládához-hanem abban a pillanatban a magnó orsói forogni kezdtek megint, pedig 

Ász nem nyomta meg az indítóját. 

- Verje ki a fejéből, Ász - szólt rá Mr. Gaunt szigorúan. Ász följajdult. - Ne is akarjon átvágni. 

Mert ha megpróbálkozik, olyat teszek magával, hogy inkább a Repülő Corson fivéreket választaná! 

Az én segédem. Ha híven szolgál, együtt mulatunk. Ha szolgálatomban megmarad, kibaszhat 

bárkivel, aki csak Castle Rockban valaha keresztbe tett magának... Közben megszedheti 

magát. De ha ellenem fordul, keservesen megbánja. 

A magnó megállt. 

Ász kerekedő szemmel követte vezetékének útját a dugóig. A földön kígyózott, vastag porban. 

Hát kitörni innét? Azt se lehet. 

Ász innentől megnyugodott, ami nem is volt annyira furcsa. Csillapodott az érzelmi nyomásmérője 

két okból is. 

Először is Ász ősember volt. Otthon lett volna a barlangban, és húzkodta volna párját a hajánál 

fogva, ha az elunja, hogy kővel hajtsa el házuk tájáról az ellenséget. Tettei csupán akkor voltak 

előre láthatóak, ha erővel és tekintéllyel került szemközt. Ilyesmi ritkán történt - de ha megtörtént, 

fejet hajtott a fölsőbbségnek. Bár nem tudta maga sem, a Repülő Corson fivérek előli szökésének 

is ez a tulajdonsága állta útját. A hozzá hasonlókban az uralkodás vágyánál erősebben élt az a 

hajlandóság, hogy hátukra hengeredjenek, és békülékenyen mutassák fedetlen torkukat a horda vezérének. 

A második ok még egyszerűbb volt. Ász hinni akarta, hogy álmodik. Hitte is, nem is - de 

hinni egyszerűbb volt, mint bizonyítani. Olyan valóságot elképzelni sem akart, amelyik Mr. 

Gauntot befogadhatja. Egyszerűbbnek tetszett - és biztonságosabbnak -, ha fogja és berekeszti a 

gondolkodást egy időre, és végzi a dolgát zokszó nélkül. S ha így tesz, talán egy szép nap rávirrad 

megint az ismerős világ. Nem mintha veszélyt az nem rejtett volna eleget - de legalább ismerte. 

Azért visszaütötte a fegyveres láda meg a töltényes láda födelét, majd az autóhoz lépett, és 

lehúzta porral borított takaróját. S amint ott állt előtte a kocsi, ámulata és gyönyörűsége minden 

egyebet elfeledtetett vele. 

Tucker volt bizony, mesebeli. Kanárisárga. Áramvonalas törzsét króm szegélyezte a rovátkolt 

első ütközőig. Az orrán futurista expresszvonatra illő ezüstdísz alól harmadik reflektor bámult 

a világba. 

Ász körülsétálta, falta a szemével. 

A farát krómozott rácsok védték kétfelől - el nem képzelhette, mitől. Fehér falú, vaskos Goodyear 

köpenyei oly tiszták voltak, hogy szinte ragyogtak a csúcsfényben. S a farán keresztbe folyóírással: 

Tucker Talisman. Ilyen modellről nem is hallott. Azt hitte, csupán a Torpedo került ki 

Preston Tucker szerelőcsarnokából. 

Hanem lesz itt még egy bökkenő, pajtás - nincs rajta rendszámtábla! Ilyen kocsival, amelyik 

a szemét veri ki bárkinek - ilyennel akarsz hazafuvarozni ennyi fegyvert, gyújtófejet, lőszert? 

Akarja a halál. De megteszi. Rossz ötlet, tök rossz... de még rosszabb lenne Mr. Leland 

Gaunttal húzni ujjat... Álmodik különben is. 

- 177 - 

4

Kirázta a kulcsokat a borítékból, hátrakerült a kocsi farához, és kereste a kulcslyukat. Hiába. 

Néhány pillanat múltán jutott csak az eszébe, mit látott a filmen Jeff Bridgesszel: akár a német VW 

bogárhátúnak meg a Chevy Corvairnak, a farában van a motorja a Tuckernek is. A csomagtartója 

meg elöl. 

Meg is találta a kulcs lyukát mindjárt a bolond harmadik fényszóró alatt, és megnyitotta a 

csomagtartót. Tágas is volt, üres is, csupán egyvalamit látott benne: fehér porral töltött üvegcsét, s a 

csavaros sipkájához láncolt kanálkát. A láncon pedig papírt. Ász letépte, és elolvasta rajta az apró 

betűs írást: 

SZIPPANTS! 

Ász megfogadta a szót. 

Amint Mr. Gaunt első osztályú anyagától villogni kezdett az agya, mint Henry Beaufort 

wurlitzere, Ász berakta a fegyvereket meg a tárakat a kocsi elejébe. A gyújtófejek a hátsó ülésre kerültek. 

De előtte még megállt egy szippantásra. A kocsinak andalítóan új volt a szaga, a világon 

semmi egyébhez nem fogható (legfeljebb a pinaszaghoz), s amikor kormánya mögött ült, látta is, 

hogy vadonatúj: Mr. Gaunt Tucker Talismanjának mérföldszámlálója 00000,0-t mutatott. 

Ász becsúsztatta az indítókulcsot, és fordított rajta. 

A Talisman boldogan dorombolt. Vajon hány lovas lehet? Mintha ménes lett volna benne. A 

börtön könyvtárában garmadával tartották a robbanómotorokról szóló könyveket, Ász el is olvasta a 

legtöbbjét. Ez talán hathengeres, olyan 5700 köbcis. Az a fajta, mint amilyeneket még Ford épített 

1948 és 52 közt. Szóval lehet benne úgy százötven lóerő. 

Akár több is. Érezni többet érzett. 

Ásznak kedve lett volna kiszállni, mögéje kerülni megint, és megpróbálkozni a motorház 

nyitásával... De aztán nem tetszett neki az ötlet - legalább annyira nem, mint ennek a Yog-akárkinek 

a neve. Egyetlen jó ötletnek az látszott, ha a lehető leggyorsabban visszajut Castle Rockba. 

Mégis kiszállt volna, hogy a garázsajtót nyissa - aztán megpróbálkozott a dudával, hátha 

megismétlődik a csoda. Megismétlődött. Az ajtó méltóságosan megindult fölfelé. 

Lehet itt valami érzékelő beépítve - biztatta magát, de nemigen hitte. Nem is törődött vele 

már. Egyesbe tette a sebváltót, és a Talisman kiaraszolt a garázsból. Amint megindult vele a kátyús 

ösvénynek, dudált megint, és a visszapillantó tükörből látta, hogy a garázs fényei kialszanak, és a 

kapu ereszkedni kezd. Egy pillanatra még látta a Challengerét is orral a falnak, és mellette a viaszosvásznat 

egy halomban. Az a furcsa érzése támadt, hogy utoljára látta. De nem törődött ezzel 

sem. 

Nemhogy gurult ez a Talisman, akár az álom, hanem mintha még az útját is tudta volna az 

északi elágazásnak. Sőt az indexe is kigyúlt magától egyszer-kétszer. Ász csak kanyarodott utána. A 

koszos kis nyomornegyedet elhagyta hamar, és a Tobin hídja, akár valami sötét darupálya, ismerősen 

derengett előtte a szürkületben. 

Ász bekapcsolta a fényszórót. Élesen határolt fénylegyező terült ki előtte. Ha fordított a 

kormányon, a legyező követte. Halálos ez a középső szem! Nem csoda, hogy a szerencsétlen feltalálóját 

kigolyózták az iparból. 

Harminc mérfölddel hagyhatta el Bostont, amikor észbe kapott, hogy a benzinóra mutatója 

egy fokkal áll az üres mögött. Legközelebb le is tért a pályáról, és egy Mobil kútnál állapodott meg 

a kivezető út végében. A kutasfiú a sapkáját hátrabökte olajos hüvelykujjával, és ámulón közeledett 

felé. - Gyönyörű jószág! - dicsérte a Tuckert. - Hol vette? 

Ász gondolkodás nélkül vágta rá: - A Leng síkon. Yog-Sothoth Zenés Motorcsarnokában. 

- He? 

- Na töltse meg, fiam. Ez nem ki mit tud. 

- 178 - 

5 

6

- Jaj persze! - bókolt a kutasfiú, és már lódult is. - Persze! Persze! 

Csakhogy alig volt tizennégy cent az órán, kattant kezében a töltőpisztoly. Nyomkodta egy 

darabig, de a benzin kilöttyedt, és végigcsorgott a Talisman sárga oldalán. 

- Mintha nem venné be - próbálkozott a kutasfiú félénken. 

- Ha nem, hát nem. 

- Talán a bevezető cső dugult el... 

- Törölje le azt a benzint a kocsimról. Még foltot hagy. Mit áll? 

A legény ugrott, és törölgette, Ász pedig betért a klotyóra egy szippantásra. Kijőve tisztes 

távolságra találta a kutast a Talismantól, s igen nyugtalanul facsargatta a törlőrongyát két kezével. 

Ez begazolt, gondolta Ász. Ugyan mitől? Éntőlem? Nem, mert a Mobil kezeslábasába bújt 

fiú alig nézett őfelé. Nem bírta levenni szemét a Tuckerről. 

Többet babrálhatott vele a kelleténél. 

A megvilágosodás elégedett kis mosolyt varázsolt a szája sarkába. 

Piszkálta a fiú, aztán történt valami. Nem is fontos, mi. De megtanította, hogy mindent a 

szemnek, semmit a kéznek. 

- Nem tetszik tartozni semmivel - jelentette a kutasfiú. 

- Helyes. - Ász bevágódott a kormány mögé, és indított. Újabb lehetőség járt az eszében. 

Akármilyen hajmeresztő, lehetőségnek óriási. Mert mi van akkor, ha mindig üreset mutat? S a tartály 

mindig teli? 

A New Hampshire-i pályaszakaszon a személyautókról így szedik a díjat: bedobsz egy dollárt 

(CENTEKKEL NEM FOGLALKOZUNK!) a kosárba, a piros zöldre vált, és mehetsz. Hanem 

amikor Ász megállt az állványból kinyúló kosár előtt a Tucker Talismannal, a fény nyomban zöldre 

váltott, és a táblán ezt olvasta: 

FIZETVE, KÖSZÖNJÜK! 

- Úgy is kell - motyogta Ász, és indult Maine-nek. Mire Portlandet elhagyta, a Talisman utazósebessége 

lehetett száznegyven, de Ász érezte, hogy volna a ficakban jóval több is. A falmouthi 

kilépőnél, a bukkanóban az Állami Rendőrség járőrkocsiját pillantotta meg az út mellett. Vezetőablakán 

a radarágyú jellegzetes torpedóformája ütközött ki. 

Hohó, gondolta Ász. Lebuktam. Minek nekem így tépni ezzel a sok szarral? 

Pedig tudta, minek. Nem is a szippantások miatt. Máskor talán igen. Most nem. A Talisman 

akart tépni. Ránézett a mérföldórára, lazított a gázon, de öt perc múltán arra eszmélt, hogy a lába 

majd a padlón megint. 

Várta, hogy a járőrkocsin lüktetni kezdenek a kék fények, és repeszt utána, de nem ez történt. 

Ász száznegyvennel suhant el mellette, és a rendőrök meg sem moccantak. 

Hőj. Ezek beverték a hunyót. 

Pedig ilyen sincs. Ha radarágyú ötlik ki az ablakon, olyankor a dekás éber odabe és lódulna. 

Inkább az történt, hogy nem látta meg a Talismant. Bolondságnak tetszik, de igaz. A nagy sárga kocsi, 

hiába virít a harmadik fényszórója, nem jelenik meg se a radar ernyőjén, se a dekás szemében. 

Ász vigyorogva sétáltatta föl a sebességét száznyolcvanra, és negyed kilencre elérte Castle 

Rockot. Majd négy órát megtakarított. 

Mr. Gaunt előkerült a bolt mélyéből, és a napvető alól nézte, hogyan tessékeli be Ász a 

Talismant a Hasznos Holmik előtti fűrészfogas parkolóba. 

- Hamar fordult, Ász. 

- Hamar. Szépen szalad ez a kocsi. 

- Úgy is kell neki - állapította meg Mr. Gaunt, és végigsimított a Tucker enyhén lejtő orrán. - 

Ilyen a természete. Elhozta az árumat, ugye? 

- 179 - 

7 

8

- El. De Mr. Gaunt... akármilyen szépen szalad a kocsi, rendszámtábla jó lenne rá, mert ha 

mondjuk most megállítanak... 

- Nem fontos - legyintett Mr. Gaunt. - Állítsa be a bolt mögé, Ász, legyen olyan kedves. Én 

majd később elhelyezem. 

- Hogyan? Hova? - Ász egyszerre azt tapasztalta, hogy a kocsit nem akarózik Mr. Gaunt kezébe 

adnia. Nemcsak azért, mert a maga kocsiját Bostonban hagyta, és az éjszakai munkához kell 

valami őalája is - a Talismanból nézve minden más kocsi tragacsnak tetszett, még az ő Challengere 

is. 

- Az már az én gondom - felelte Mr. Gaunt zavartalanul. - Látni fogja, ha nekem dolgozik, 

simábban alakul maga körül minden, mint ha a hadseregben szolgálna. A dolgát pedig háromféleképpen 

végezheti: jól, rosszul s úgy, hogy nekem tessék. Ha pedig csak az én kedvemet keresi, soha 

bajba nem juthat, érti? 

- Hogyne. Én ne érteném? 

- Úgy is kell. Akkor vigye a kocsit a hátsó bejárathoz. 

Ász megkerülte a sarkot a sárga kocsival, majd begörgött a Fő utcai üzletsor mögött húzódó 

nyugati sikátoron. A Hasznos Holmik hátsó ajtaja megnyílt addigra, és Mr. Gaunt a küszöbön várta 

a ferdén kieső sárga fényben. Segíteni nem is próbált, amíg Ász becipelte a ládákat a bolt hátsó helyiségébe. 

A bolt vevői közül sokan meghökkentek volna, ha ezt a helyiséget meglátják. Hallották, 

hogy Mr. Gaunt a boltot a raktártól elválasztó függöny mögött matat-tologat néha... pedig ebben a 

raktárban nem volt semmi, amíg Ász nagy lihegve el nem helyezte a ládákat a sarokban. 

Azazhogy egyetlen valami volt. A helyiség túlsó sarkában régimódi patkányfogó csappanója 

alatt nagy patkány hevert nyakatörten, vicsorgón. 

- Tiszta munka - mosolygott Mr. Gaunt, s hosszú ujjait dörzsölgette. - Estét betöltő munka, 

és várakozásomnak megfelelően végezte, Ász. 

- Köszönettel, uram. - Ász meglepődött maga is, amikor ezt hallotta. Senkit uramnak nem 

szólított életében. 

- A fáradozásáért - mondta Mr. Gaunt, és odanyújtott neki egy barna borítékot. Ász megnyomkodta, 

és szemcsés port tapintott benne. - Ha jól tudom, kutatásra készül már az éjjel. Hát ez 

lendít az igyekezetén. 

Ász meg csak meredt maga elé. - Hű, a szentségit! Akkurva szentségit! A könyvet meg a 

térképet az én kocsimban felejtettem! Ott maradt Bostonban! Isten rakja bele! - S az öklével verte a 

combját tehetetlenül. 

- Szerintem nem - mosolygott Mr. Gaunt. - Szerintem a Tuckerban lesz az. 

- Nem, mert én... 

- Nem nézné meg inkább? 

Ász megnézte, és persze ott találta a műszertábla fölött. Gerince nekinyomódott a Tucker 

védett találmányának, a kibillenthető szélvédőnek. Új-Anglia elásott kincsei. Kikapta, és ujjával végigpörgette 

a lapokat. A térkép is benne. Bamba hálával meredt Mr. Gauntra. 

- Szolgálataira nem lesz szükségem holnap estig - mondta Mr. Gaunt. - Azt ajánlanám, a 

napvilág idejét töltse Mechanic Fallsban, s holnap ilyenkor újra látjuk egymást. Nyilván nagyot 

aludna, hiszen még éjszaka sok a tennivalója. 

Ász meggondolta, hány kereszt van a térképén, és bólintott. - Azt ajánlanám továbbá, hogy 

Pangborn seriff társaságát kerülje a következő egy-két napon. Azután már nemigen lesz szükséges. 

- Fogait ragadozó módjára vicsorította ki. - A hét végére megváltozik itt sok minden. Ami a város 

polgárainak drága volt mindeddig, az nem lesz drága addigra. Nem gondolja, Ász? 

- Ahogy parancsolni tetszetik - felelte Ász. Zsibbadtság költözött a tagjaiba megint, de nem 

is bánta. - Hanem azt nem tudom, én mivel járok az éjjel. 

- Intézkedtem - nyugtatta meg Mr. Gaunt. - A bolt előtt talál egy kocsit, az indítókulcs benne. 

A cég kocsija, hogy úgy mondjam. Sajnos, Chevrolet csak... Nincs rajta semmi szembeszökő... 

Fontos, hogy elviszi, ahova kell, feltűnés nélkül. A tv vágókocsija persze majd jobban tetszik, de... 

- Vágókocsija? Miféle vágókocsija? 

Mr. Gaunt nem méltatta válaszra. - A Chevrolet tökéletesen megfelel céljainak, és ez a fontos. 

Csak radarzavarót ne építsen bele. Arra nem jó. 

- 180 -

Ász meglepetten hallotta, hogy megszólal: - Bizony nem bánnám, ha nekem is Tuckerem lehetne, 

uram. Pompás kocsi. 

- Meglátjuk. Megegyezhetünk. Mert tudja, Ász, az én üzletpolitikám igen egyszerű. Ismertessem? 

- Tessék. - Ász nem színlelte a kíváncsiságot. 

- Minden eladó. Ez a filozófiám. Minden eladó. 

- Minden eladó - visszhangozta Ász álmatagon. - Világi! 

- Az bizony. Világi. Hanem illenék már harapnom valamit, Ász. Ünnep ide, ünnep oda, nem 

jutottam evéshez. Meghívnám, de... 

- Á, úgyse érek rája... 

- Nem, persze. Jönni-menni-áskálni kell, igaz? Mindenképpen várom holnap este nyolc és 

kilenc közt. 

- Igenis. Nyolc és kilenc közt. 

- Ez az. Sötétedés után. 

- Amikor minden tarka fehér-fekete - mondta Ász félálomban. 

- Szó szerint! Jó éjszakát, Ász. 

Mr. Gaunt a kezét nyújtotta. Nyújtotta Ász is, hanem akkor látta, hogy Mr. Gaunt kezében 

van már valami... A barna patkány a fogóból! Ász undorodó nyögéssel rántotta vissza a kezét. El 

nem képzelhette, mikor szedte ki Mr. Gaunt a patkányt a fogóból. Vagy másik volna? 

Úgy döntött, hogy ezen nem töri tovább a fejét. Annyit tudott, hogy döglött patkánnyal parolázni 

nincs kedve, akármilyen belevaló szivar Mr. Gaunt. 

Mr. Gaunt rámosolygott. - Bocsásson meg. Évről évre feledékenyebb leszek. Hát nem a kezébe 

nyomtam volna a vacsorámat? 

- A vacsoráját? - hüledezett Ász. 

- Azt ám. - Azzal a szarus sárga körmét beleeresztette a patkány hasát borító fehér szőrbe, s 

a bele egy pillanat múltán átbuggyant Mr. Gaunt másik tenyerébe. Hanem mielőtt Ász megfigyelhetett 

volna egyebet is, Mr. Gaunt megfordult, és ezzel csukta be a hátsó sikátorra nyíló ajtót: - Most 

meg a sajtot hova tettem...? 

Zár súlyos kattanását hallotta. 

S máris hajolt le, mert úgy érezte, elrókázza magát. Gyomra görcsbe szorult, jött fel a 

gégájáig... majd visszaereszkedett. 

Mivelhogy nem is azt látta ő, amit látott. - Csak tréfált - motyogta Ász. - Gumipatkányt varázsolt 

ki a jakója zsebéből. 

Azt-e? Hát a béle? Meg amibe ágyazva volt, az a gezemice? 

Fáradt vagy, csitította magát. Képzelődöl. Gumibelű gumipatkány volt az. 

Mégis egy pillanatig mintha rádőlt volna a nap minden emléke - az elhagyott garázs, a maga 

kedvére kanyargó Tucker, a fenyegető falifirka: YOG-SOTHOTH AZ ÚR! - s úgy ordított volna a 

fülébe: Tűnj el, amíg jól van dolgod! 

Tessék, a hülye ötlet. Mikor a pénz ott várja az éjszakában. Egy kalapnál több. Egy valagnál 

több. 

Ász úgy állt a sötétségben néhány percig, mint a robotember, ha az elem gyöngül. Aztán 

visszatért a valósághoz való - meg a magához való - esze, és úgy határozott, hogy patkány az nem is 

volt. Talán Tucker Talisman se volt. Kokó volt, térkép is, a többi meg nem érdekes. Érdekes még 

Mr. Gaunt egyszerű üzletpolitikája. Mással nem szabad törődni. 

Visszakerült a sarkon a Hasznos Holmik elé. A bolt, mint akármelyik másik, vakon tekintett 

a Fő utcára. A Chevy Celebrity a fűrészfogas parkolóban állt a bolt előtt Mr. Gaunt ígéretéhez híven. 

Ász hiába erőltette az emlékezetét, hogy ott állt-e megérkezésekor is. Valahányszor néhány 

percnél régebbi dologra próbált emlékezni, torlaszba ütközött. Annyit még maga elé varázsolt, hogy 

Mr. Gaunt a kezét nyújtja, mint ami a világon a legtermészetesebb dolog - s ő azt látja, hogy a kezében 

testes döglött patkány. 

Hanem illenék már harapnom valamit... Meghívnám, de... 

Jó, olyasmi ez is, amivel nem kell törődni. A Chevy itt áll. Azzal érdemesebb. Kinyitotta az 

ajtaját, a könyvet az értékes olvasójelével letette az ülésre, majd kihúzta az indítókulcsot, hátrament 

a kocsi farához, és felemelte a csomagtartó tetejét. Sejtette, mit talál. Nem is kellett csalódnia. Csá- 

- 181 -

kány meg rövid nyelű ásó feküdt keresztben az alján. Ász jobban benézett, és látta, hogy Mr. Gaunt 

kedveskedett még munkakesztyűvel is. 

- Mindenre van gondja, Mr. Gaunt! - fohászkodott, azzal leejtette a csomagtartó fedelét. S 

akkor ötlött a szemébe a hátsó ütközőre ragasztott matrica: 

♥-ELEM A RÉGISÉGET 

Ászt elfogta a nevetés. Nevetett akkor is, amikor már túljárt a Bádoghídon, és a vén 

Treblehorn tanyájának tartott - mert ott akarta kezdeni az ásást. Panderly Dombjának ment éppen 

neki, amikor a városnak tartó sportkocsit pillantott meg az út túlsó felén. Fiatalemberek töltötték 

csurig, és „Az áldott orvos közeleg”-et fújták torkukszakadtából, egyetlen baptista akarattal. 

Az egyik Lester Ivanhoe Pratt volt közülük. A kézilabda-mérkőzés után fölkerekedett a fiúkkal, 

és fölmentek még az Auburn tavához vagy huszonöt mérföldre a mérkőzés színhelyétől, az 

evangelizációs táborba. Vic Tremayne szerint délután ötkor himnuszénekléssel egybekötött Kolumbusz-napi 

ájtatosság készült odafönn. Mivel Lester kocsija Sallynél volt, és estére nem beszéltek 

meg semmit - se mozit, se vacsorát a South Paris-i McDonald’sban -, ment ő is a többi buzgó baptista 

fiúval. 

Tudta persze, hogy a többiek útjának nem csupán az áhítat a célja. A sátoros 

evangelizációkon májustól az október végi utolsó ökörvásárig sok csinos lány összejött, és az éneklés 

- meg-persze a tüzes prédikációk és a megtérések régi szelleme - igén engedékennyé tette őket. 

Lester vőlegény lévén szinte már a nős emberek türelmével tekintette pajtásainak efféle idétlenkedéseit. 

Csupán barátságból csatlakozott hozzájuk, meg azért, mert maga is szerette hallgatni a 

mennydörgő szónoklatokat. Jólesett az éneklés is a délutáni dobálódzás-taszigálódás után. 

Az ájtatosság jól sikerült, csak a végén rengeteg megtérni vágyó jelentkezett, s az este hoszszabbra 

nyúlt, mint Lester várta. Fölhívta volna még Sallyt, hogy megkérdezze, elugrana-e egy kései 

fagylaltra, ilyesmire. Megfigyelte, hogy a lányok szeszélyesek. 

Átrobogtak a Bádoghídon, és Vic kitette Lestert a Főutca meg a Vízimalom utca sarkán. 

- Nagy játék volt, Les! - kurjantott utána Bill MacFarland a hátsó ülésről. 

- De mekkora! - kiáltott vissza Lester. - Szombaton a visszavágón nemcsak kificamítom a 

karodat, hanem el is töröm! 

Az autóban maradt négy fiú harsogva nevetett Lester szellemességén. Amint Vic továbbállt, 

az „Áldott orvos” még sokáig úszott utánuk a nyárias levegőben. Pedig este hűvösödött a vénaszszonyok 

nyara idején máskor. De ma nem akart csillapodni a hőség naplemente után sem. 

Lester gyalogszerrel vágott neki a domboldalnak. Fáradt volt, összetört, de elégedett. Minden 

nap szép, amikor a szíved Jézusnak ajánlhatod - de a szép napok sorában is akadnak szebbek. 

Az ilyen a legszebb mind közt. Ilyenkor már csak a zuhanyozás hiányzik, a rövid telefonbeszélgetés 

Sallyvel, aztán a lefekvés. 

Fölnézett az égre, és a Kaszáscsillagot kereste, úgy ért háza behajtójához. S mivel már megszaporázta 

a lépteit, éppen a két tökével ütközött neki Mustangja farának. 

- Hüüüü! - szívta a fogát. Hátrált két lépést, kétrét görnyedt, és a tökeit babusgatta. Néhány 

pillanat múltán, mikor már meg bírta emelni a fejét, könnyező szemmel tekintett végig a kocsiján. 

Mit keres ez itt? Sally Hondája szerdáig el nem készül... De lehet abból csütörtök vagy akár péntek 

is, az ünnepnapot beleszámítva. 

Akkor világosodott meg az agya. Hogy Sally odabenn lehet! Meglátogatta, hiszen hihette 

azt, hogy már megjött, s most benn várja! Hátha úgy határozott, hogy ma legyen a nevezetes éjszaka! 

- pedig ezt az árat szívesen megfizetné. 

- Ra-ta-tá! - kurjantotta lelkesen. - Egy édes kis Sally a nyoszolyámban! 

Kacsázva rontott föl a tornácra, mert a lüktető tökét markolászta még mindig. Csakhogy várakozóan 

is lüktetett az már! Kikotorta a kulcsot a lábtörlő alól, és belépett a lakásba. 

- Sally? Hol vagy, Sal? Késtem, ne haragudj... Fölszaladtunk az evangelizációra Auburn tavához 

a fiúkkal, aztán... 

- 182 - 

9

Nem mondta tovább, mert választ nem kapott. Nem volna itt mégsem? Bár... 

Szedte a lábát a lépcsőn, mert szinte biztosra vette, hogy ágyában találja, alva. Ő meg majd 

berobban. Sally akkor kinyitja a szemét, fölül, a takaró lehullik az édes kis csecséről (tapogatta úgyahogy, 

de látni nem láthatta), karját tárja... búzavirágkék szeme álmosan hívja, s mire az óra tizet üt, 

nem lesznek szüzek többé! Ra-ta-tá!... 

Csakhogy a hálószoba üres volt, akárcsak a konyha meg a nappali. A hálóban a takarók is a 

földön hevertek mind a házi szokás szerint, mert Lestert annyira megszállta a buzgalom meg a 

szentlélek reggelente, hogy nem kikászálódott az ágyból, mint más, hanem kipattant - a napot is 

mindjárt két vállra fektette s meggázolta volna. 

Most azonban ráncok felhőzték homlokát, amint megindult a lépcsőn lefelé. A kocsi itt, 

Sally meg nincs. Mi történhetett? Nem értette, de az sem tetszett neki, amennyit megértett. 

Fölkattintotta a villanyt a tornácon, hogy megnézze, hátha hagyott üzenetet a kocsiban. Csak 

a tornác lépcsőjéig jutott, ott földbe gyökerezett a lába. Hát hagyott üzenetet. Méghozzá a Mustang 

szélvédőjén keresztben; tulipiros permettel - alighanem innen a garázsból szedte elő. A nagy 

lóbetűk majd kiégették a szemét: 

ÖRDÖG VIGYEN, HAZUG DISZNÓ! 

Lester állt a tornác lépcsőjén, és újra meg újra olvasta menyasszonyának üzenetét. Az áhítat 

miatt borult ki ennyire? Azt képzelte, hogy szajhát hajtani ment az Auburn tavához? Elkeseredésében 

másra nem is igen gondolhatott. 

Beugrott a házba telefonálni. Sallynél huszonötször is csengett a telefon, de nem vette föl 

senki. 

Sally tudta, hogy Lester keresni fogja, azért felhívta Irene Lutjenst, nem tölthetné-e nála az 

éjszakát. Irene oldalát persze fúrta a kíváncsiság, és örömest mondott dehogynemet. Majd látnia 

kellett, hogy Sallyt a keserűség szinte elcsúfította. Irene nem akart hinni a szemének, de ami igaz, 

az igaz. 

Sallynek nem volt szándékában, hogy akár Irene-nek, akár másnak kitálaljon. Borzasztó az. 

És szégyenletes. Inkább a sírba viszi. Így aztán vagy félóráig állta Irene kérdéseit. Majd megindult 

könnyeinek árja, és dőlt belőle a panasz. Irene átölelte, úgy hallgatta nagyra nyílt szemmel. 

- Nincs semmi baj - duruzsolta, és ringatta Sallyt közben. - Ne búsulj; Sally... Jézus szeret, 

akkor is, ha ez a büdös állat nem. Szeretlek én. És szeret Rose nagytiszteletű úr. Emléket is hagytál 

az izomgyurmának. Akkor meg mi a baj? 

Sally bólogatott, szipogott, Irene simogatta és dorombolt, de alig várta a holnapot, hogy elújságolhassa 

barátnőinek, mi történt. Kibújnak a bőrükből! Irene sajnálta ugyan Sallyt, de örült is 

egy csöppet, hogy az élet megleckéztette. Mert hogy lehet egy lány ilyen formás is meg ilyen szelíd 

is! Legalább most megperzselődik egy kicsit. 

Ráadásul Lester egyházuk legszemrevalóbb férfi tagja. Ha csakugyan kenyértörésre viszik a 

dolgot Sallyvel, ki tudja... hátha éntőlem kér majd randit? Néha úgy rajtam felejti a szemét, mintha 

azt találgatná, milyen alsónemű van rajtam... Szóval minden lehetséges... 

- Olyan iszonyú, olyan... - zokogta Sally - ...mint akit összemocskoltak... 

- Hát hogyne - tódította Irene, és ringatta, simogatta tovább. - A levelet meg a fényképet eltetted? 

- El-el-elégettem - sírta Sally barátnője kebelébe. 

- Hát persze - duruzsolta Irene. - Mit is tehettél volna? - Várhattál volna legalább, amíg 

megnézem én is, te imádkozó sáska! 

Sally Irene vendégszobájában töltötte az éjszakát, de álom nemigen jött a szemére. Könnyeit 

elsírta, aztán égő szemmel meredt a sötétségbe, és a bosszú keserédes gondolataival játszott. E gondolatok 

a hiszékeny és megcsalt szerelmes szívek gyógyírjai. 

10 

- 183 -

TIZENÖTÖDIK FEJEZET 

Mr. Gaunt első bejelentkezett vevője kedden reggel pontban nyolckor lépett a boltba - 

Lucille Dunham, a Nan Villásreggelizőjének egyik pincérnője. Lucille-t reménytelen vágyakozás 

ejtette rabul azon pillanatban, hogy a Hasznos Holmik egyik tárlójában fekete gyöngysort pillantott 

meg. Ilyenre neki telni sose fog, azt tudta, ha a kezét könyékig ledolgozza érte, akkor se. Nem a garasos 

Nan Roberts béreiből! Kapott is Mr. Gaunt ajánlatán, mint éhes hal a csillanó csalin, hogy 

nézzen be, amikor majd nem liheg a fülükbe a fél város. 

Nyolc óra húsz perckor lépett ki a boltból kábán, üdvözülten. Bagóért jutott a fekete 

gyöngysorhoz; harmincnyolc dollár ötvenért! S azért az ígéretért, hogy apró csínyt tesz a baptisták 

fölfuvalkodott lelkészével; William Rose-zal. Nem is ráadás ez, gondolta el Lucille, hanem kéj. A 

bibliás bunkó őneki soha borravalót nem hagyott az asztalán, egy megveszekedett tízcentest se. 

Lucille (aki jó metodista létére nem röstellte megrázni a farát a vérpezsdítő bugira szombat este) 

hallott arról harangozni, hogy jótetteinket a mennyben gyűjtik, de Rose nagytiszteletű úrról nemigen 

hitte volna, hogy tudja: adni áldottabb, mint kapni. 

No, majd ő ad neki egy csöppöt... Nem fog belesántulni, mert Mr. Gaunt megmondta, hogy 

ártatlan lesz a tréfa. Mr. Gaunt udvarias mosollyal nézett vevője után. Tevékeny napot tervezett, 

bokros tennivalókat, a félóránként bejelentkezett vevők kiszolgálását, számtalan telefont. Kezdődhetett 

a karnevál. A nyitány sikeresen lezajlott. Akár megadhatja a jelet az össztánchoz. S valahányszor 

idáig jutott, akár Libanonban, akár Ankarában, akár Kanada nyugati tartományaiban, akár itt 

Tahófalván, mindig fájlalta, hogy nincs elegendő órája a napnak. Persze megtesz az ember mindent, 

hiszen a szorgalmas nem vár a holnapra, és a munka nemesít... 

...s ha szeme nem csal, a nap második vevője, Yvette Gendron állt meg a napvető alatt! 

- Szorgos, bokros, bozontos - mormolta, és széles üdvözlő mosolyt illesztett a képére. 

Alan Pangborn nyolc harminckor érkezett hivatalába, és látta, hogy a telefonjára máris üzenetet 

ragasztottak. Henry Payton kereste az államiaktól hét óra negyvenötkor, és meghagyta, hogy 

Alan hívja vissza, amint megjön. 

Alan letelepedett az asztalához, a telefonkagylót válla és füle közé szorította, majd megnyomta 

azt a gombot, amelyik az oxfordi laktanyát hívta. Közben az asztal legfelső fiókjából kiemelt 

négy ezüstdollárost. 

- Szervusz, Alan - szólalt meg Henry. - A kettős gyilkosságod ügyében rossz újságaim vannak 

számodra. 

- Annyira rosszak, hogy már az én kettős gyilkosságom lett belőle? - kérdezte Alan, majd 

markába zárta a négy ezüstdollárt, nagyot szorított rajta, kinyitotta, és három ezüstdollár feküdt a 

tenyerén. Akkor hátradőlt a széken, és két lábát az asztalra rakta. - Nocsak. 

- Nem is lepődsz meg? 

- Nem én. - Megint rázárta markát a három érmére, és neveletlen ujjával pöccintette ki a legalsót. 

Kényes fogás volt, de Alan nem sajnálta tőle a fáradságot. Az ezüstdollár kicsusszant a markából, 

és kézelőjébe hullt: Pinty! - hallatszott, amint az első dollárost megütötte. Az ilyen hangot 

nyomja el nyílt színen fecsegéssel a bűvész. Alan a tenyerét tárta, s már csak két ezüstdollár volt 

rajta. 

- Elmondanád, miért nem? - tudakolta Henry epésen. 

- Mert az utóbbi két nap egyében alig jár az eszem - vallotta meg Alan, és nem is mondott 

nagyot. Vasárnap délutántól, amikor felfedezte, hogy az egymáson heverő női tetemek közül Nettie 

Cobbé a fölső, nemcsak gondolkodott - még álmodott is felőlük. És őrlő bizonyossággá lett, hogy 

nincs birtokában a megoldás. Így aztán Henry telefonja nem bosszúságára szolgált, hanem megkönnyebbülésére. 

Megszorította a két ezüstdollárt. Pinty. 

- 184 - 

1 

2

Nyitotta a tenyerét. Egy maradt benne. 

- Mi rág? - tudakolta Henry. 

- Minden - válaszolta Alan egykedvűen. - Először is, hogy megtörtént. De a legjobban az, 

hogy az órarend nem akar összeállni. Aztán megpróbálom elképzelni Nettie Cobbot, amint a döglött 

kutyáját megtalálja, és nekiül írni a sok füzetlapot. S tudod mit? Nem sikerül. Valahányszor végiggondolom, 

kiderül, hogy a felét sem értem az ügynek. 

Alan indulatosan ökölbe szorította a kezét, s amikor kinyitotta, nem volt pénz a tenyerében. 

- Aha. Akkor nem is olyan rosszak az újságaim talán. Volt ennek az ügynek szereplője még, 

Alan. Nem tudjuk, ki végzett a kutyával, de annyi szinte bizonyos, hogy nem Wilma Jerzyck. 

Alan nyomban leemelte lábát az asztalról. A dollárosok kicsúsztak a zakója ujjából, és ezüst 

csermelyük elindult az asztal lapján. Az egyik legurult volna, de Alan keze villámgyorsan megakasztotta. 

-A legjobb lesz, ha elmondod, mire jutottál, Henry. 

- Hüm. Kezdjük a kutyával. A dögét eljuttattuk John Palinhoz, a dél-portlandi Kerületi 

Dögészetre. Palin azt teszi az állatokkal, amit Henry Ryan az emberekkel... s azt mondja, mivel a 

dugóhúzó a kutya szívébe hatolt, és meg is döglött tőle nyomban, kimúlását záros időhatáron belülre 

teheti. 

- Örülök - mondta Alan, és a zsákszám olvasott Agatha Christie-regények jutottak eszébe. 

Azokban mindig fölbukkant valami habókos körorvos, aki a halál idejét készségesen tette délután 

fél öt és negyed hat közé. Ö pedig majd húszéves rendőri gyakorlata során „a halál beálltának idejéről” 

többet bizonyossággal nem mondhatott soha, mint hogy „valamikor a múlt héten, ha igaz”. 

- Örvendetes, mi? Dr. Palin állítja erősen, hogy a kutya délelőtt tíz és dél közt lelte halálát. 

Peter Jerzyck pedig azt vallotta, hogy amikor hálószobájukba följutott, mert átöltözni készült az istentiszteletre, 

felesége éppen zuhanyozott. Kevéssel tíz után. 

- Annyit tudtunk, hogy szűken állt idő dolgában - állapította meg Alan kissé csalódottan. - 

Persze Palinnak egy kis tűréssel kell élnie, ha ugyan nem a kutyák istene. S ha negyedórát hozzácsap, 

Wilma már tisztán áll. 

- No ne. Te láttad tisztán valaha? 

Alan meggondolta a kérdést. - Az igazat megvallva soha, komám. - Majd hozzátette: - Szamárnak 

néznek bennünket, ha a kutyapecér tizenöt perce miatt nem zárnánk le az ügyet. 

- Jól van. Lássuk akkor a dugóhúzóra tűzött cédulát. Emlékszel még rá? 

- „Az én tiszta lepedőimet senki büntetlen össze nem feni! Megfizetsz érte, megmondtam!” 

- Ez az. Az augustai írásszakértő még böngészi. Közben Peter Jerzycktől megkaptuk a felesége 

írását, én meg fénymásoltattam abból is meg a dugóhúzóra tűzött cédulából is. Itt vannak az 

asztalomon. És sehogy nem egyeznek. 

- Ne beszélj! 

- Beszélek bizony. Azt hittem, téged meglepni nem lehet. 

- Tudtam, hogy sántít valami a csomagolt kövek körül. S az időrenddel volt bajom. De azt 

gondoltam, nem szólok róla. Főleg azért, mert Wilma portréjába belefér ilyesmi. Leteszed a nagyesküt, 

hogy nem torzította a kézírását? Pedig letette volna ő is, mert az inkognitó sem volt Wilma 

stílusa. De a lehetőségével számolni kell. 

- Én? Le én. Persze nem vagyok írásszakértő, s a vallomásomat el sem fogadná a bíróság. 

Azért vontuk be az augustait. 

- S az mikor nyilatkozik végérvényesen? 

- Tudja fene. Addig elégedj meg azzal, amit én mondok, Alan. A két írás olyan, mint az alma 

meg a narancs. 

- Vagyis ha nem Wilma volt a tettes, azon igyekezett valaki, hogy Nettie mégis azt higgye, 

ő. Ki akarhatott ilyesmit? 

- Nem tudom, kispofám. Te vagy odahaza. Hanem még van két apróságom a számodra. 

- Ki vele. - Alan visszarakta az ezüstdollárosokat a fiókjába, aztán összefonta két kezét, és 

keszeg, köcsögkalapos-ember árnyékát sétáltatta végig a falon. Visszafelé sétapálca lett a köcsögkalapból. 

- Aki a kutyát megölte, egy csomó ujjnyomatot hagyott Nettie bejárati ajtajának belső kilincsén. 

Ez az első hírem. 

- A hét szerelmit! 

- 185 -

- Nincs ki a hét, sajna. Elmosódott a nyoma. Alighanem nagyon markolászta, amíg kitalált. 

- Szóval semmit nem érnek? 

- Vannak világos részletek, bár ennyivel nem állhatunk elő a bíróságon. Azért elküldtem az 

FBI virginiai laboratóriumába. Csodákat tesznek az ilyen nyomatok tisztázásával. Persze lassabbak 

a tetűnél. Lesz egy hét vagy tíz nap is, amíg hallunk felőlük, de én közben a világosabb részleteket 

összehasonlítottam Jerzyckné ujjnyomataival, amelyekkel törvényszéki orvosszakértőnk lepett meg 

az este. 

- És nem egyeznek? 

- Úgy vagyunk ezzel is, mint a kézírásokkal, Alan. Részt az egészhez hasonlítani nem lehet, 

és ha ilyesmivel próbálkoznék a bíróságon, a védelem ízekre szedne. De ha már benne vagyok a 

mesedélutánban, elmondhatom, hogy egyáltalán nem hasonlítanak. A méretük, először is. Wilma 

Jerzycknek kicsi volt a keze. A véres ujjnyomatok nagy kézre vallanak. Akár elmosódottak, akár 

nem, szívlapát tenyérhez illenek. 

- Férfikézhez? 

- Bizonyosan. Bár nem jegyzőkönyvbe mondom. 

- Szarok én a jegyzőkönyvekre! - A falon világítótorony árnyképe jelent meg, majd piramissá 

változott. S az kinyílt, akár a virág, és lúd repült belőle a napnak. Alan megpróbálta elképzelni 

azt a férfit, aki behatolt Nettie házába, mikor Nettie elment hazulról vasárnap délelőtt. Aki dugóhúzóval 

megölte Fogdmeget, és tettét Wilmára hárította volna. Csupa árnyékot látott. - Mégis ki tett 

volna ilyet, ha Wilma nem? 

- Honnan tudjam? Hanem a kőhajigáláshoz alighanem kerítettünk tanút. 

- Micsoda? Kit? 

- Mondom: alighanem. 

- Hallom. Ne bosszants. Mégis kit? 

- Egy gyereket. Jerzyckék szomszédasszonya gyanús csörömpölést hallott, és kijött megnézni, 

mi történik. Elmondta, hogy azt hitte, tombol a sárkány - ezen szóval! -, és úgy magyarázta, 

hogy talán ráunt a férjére, és kiverte az ablakokat. De amikor kiállt a ház elé, egy gyereket látott elkarikázni 

a szomszédból ijedten. Kérdezte tőle, mi az a ramazuri odaát. A gyerek azt mondta, hogy 

Jerzyckék összekaphattak. Ilyesmire gyanakodott a szomszédasszony is, de mivel a csörömpölésnek 

vége szakadt, nem foglalkozott tovább a dologgal. 

- Jillian Mislaburski lehet a szomszédasszony - vélekedett Alan -, mert a túlsó szomszédban 

nem lakik senki, eladó a ház. 

- Ja. Valami Miszkipiszkit olvasok itt. 

- Hát a gyerek? 

- Nem tudom. Látásból ismeri, nem jutott eszébe a neve. Csak annyit mondott, hogy a szomszédságban 

lakik, talán velük egy tömbben. Megkerítjük. 

- Milyen idős? 

- Azt mondja, olyan tizenegy-tizennégy. 

- Tudod mit, Henry? Légy oly bátyám, és bízd rám. Megtennéd? 

- Jó - mondta rá Henry, Alan nagy megnyugvására. - Nem is értem, miért kell nekünk bevonulnunk, 

ha a járási székhelyen történik ilyesmi. Ha Portlandben vagy Bangorban győzik, ti miért 

ne győznétek Castle Rockban? A nyelvem beletörött volna ebbe a Miszliknébe, ha meg nem taszítasz, 

hogy kell kimondani! 

- Sok lengyel él a járásban - mondta rá Alan szórakozottan. Rózsaszín Közforgalmi Figyelmeztetőt 

tépett le az íróasztalán heverő tömbről, s a hátára ráfirkantotta: Jill Mislaburski - meg 

hogy: Fiú, 11-14. 

- Persze. Ha az én fazonjaim veszik elő, három szép nagy marha rohamrendőr, a gyerekben 

megfagy a fülzsír, és nem emlékszik semmire - mondta Henry. - Téged meg ismerhet is... Jársz el az 

iskolába? 

- Járok, polgárőrségi órákra meg a jog és biztonság napjára - válaszolta Alan. Közben kutatott 

az emlékezetében, kik élnek gyerekes családok Jerzyckék és Mislaburskiék környékén. Ha Jill 

Mislaburski megismerte a gyereket, akkor lakhat akár az ő sorukon, akár a Tó utcában, mögöttük. 

Alan még három nevet jegyzett sebtiben a cédulára: DeLois, Rusk, Bellingham. Nem emlékezett 

- 186 -

hirtelenében, kiknek van még hasonló korú fiúk, de kezdetnek elég ez a három család. Nem kell sokáig 

házalnia. 

- Emlékezett-e Jill, mikor kezdődött odaát a ramazuri, és mikor látta a gyereket? - tudakolta. 

- Persze nem, de azt mondja, úgy tizenegy után. 

- Vagyis nem Jerzyckék kaptak össze, hiszen ők misén voltak akkor. 

- Színigaz. 

- Vagyis a követ más hajigálta a házukba. 

- Óriási. 

- Furcsa dolog ez, te Henry. 

- Ha még egyszer fején találod a szöget, megnyerted a kenyérpirítót. 

- Vajon látta-e a gyerek, ki volt? 

- Az ilyesmire azt mondják, olyan szép, hogy nem is lehet igaz. De Ficliné azt vallotta, hogy 

a gyerek ijedtnek látszott. Szóval lehetett ő is. Viszont ha látta az elkövetőt, fogadok veled egy kancsó 

sörbe, hogy nem Nettie Cobb volt az. Szerintem ezeket egymás ellen játszották ki, pajtás. Mégpedig 

azért, hogy a balhé nagyobb legyen. 

Alan jól ismerte városát, s az ilyen elképzelést lehetetlennek ítélte. - Talán a gyerek volt - 

vélekedett. - Talán azért volt begyulladva. Lehet. Talán csak vandalizmussal állunk szemben. 

- Az olyan világban, amelyikbe Michael Jackson belefér, bármi lehetséges - hagyta rá Henry. 

- Mégis előbb gyanakodnék vandalizmusra, ha tizenhat-tizenhét éves suhancról volna szó. 

- Az is igaz - mondta Alan. 

- És minek tanakodni, ha úgyis megtalálod a gyereket? Nem gond. Vagy? 

- Nem, nem. Csak megvárom, amíg az iskolából kijönnek, ha addig ráér. Igazad van, semmit 

nem érünk vele, ha ráijesztünk. 

- Én ráérek, és már a két hölgynek sem sietős. A hírlapírók itt rontják ugyan a levegőt... 

Nem győzöm elhajtani őket... 

Alan kipillantott, és éppen a WMTW-Tv vágókocsija gurult el az ablaka alatt. Alighanem a 

bíróság főbejáratának tartott. 

- Akadnak itt is - állapította meg. 

- Ötig visszahívsz? 

- Négyig - válaszolta Alan. - Kösz, Henry. 

- Szóra sem érdemes - mondta Payton, és letette a kagylót. 

Alan első gondolata az volt, hogy behívja Norris Ridgewicket, és elmondja neki a fejleményeket. 

Ha semmi egyébnek, hangtükörnek igen megfelel Norris. Aztán eszmélt, hogy kinn rostokol 

a Vártó közepén, és a gyönyörű horgászbotjába kapaszkodik. 

Néhány árnyékállatot végigzavart még a falon, aztán fölkelt asztala mellől. Furcsa nyugtalanságot 

érzett. Talán nem ártana a gyilkosság színhelyének háztömbjeit körbejárni... Hátha eszébe 

jut, kiknek van még ilyen korú gyerekük, ha a házukat látja... S amit Henry a gyerekről mondott, az 

lehet igaz középkorú lengyel asszonyságokra nézve is. 

Jill Mislaburski emlékezete nagyot javulhat, ha egy ismerős kérdezi ki. 

Már leakasztotta volna az egyenruhájához járó sapkáját a fogasról, de meggondolta. Talán 

ma jobb, ha nem annyira hivatalos. Az sem volna baj, ha ma a furgonon járnék, nem a járőrkocsival. 

Kilépett szobájából, és ámultan állt meg a külső irodahelyiségben. John LaPointe íróasztala 

meg a környéke olyan volt, mintha a Vöröskereszt rendezett volna árvízi segélyosztást. Halmokban 

papír mindenfelé, kihúzott fiókok egymásra tornyozva, s legalul John itatósnyomója. Úgy látszott, 

dől is mindjárt. John pedig, a legderűsebb rendőr, vörös képpel káromkodott. 

- Szappant a mosdatlan szádnak, Johnny - vigyorodott rá Alan. 

John megrezzent, sarkon fordult, és visszamosolygott Alanre, szégyenkezőn is, szórakozottan 

is. - Bocsáss meg, csak éppen... 

Hanem addigra Alan már nem állt ott. Macskamozdulattal rugaszkodott el, éppolyan simán, 

mint pénteken, amikor Polly Chalmerst vette le lábáról az ugrásával. John LaPointe szája is tátva 

maradt. Aztán látta a szeme sarkából, miért ugrik Alan - a fiókok halmának tetején kettő veszedelmesen 

ingott. 

- 187 -

Alan ahhoz elég gyors volt, hogy a torony dőltét megállítsa, de legfölső emeletét már nem 

kaphatta el. Az a lábára zuhant, s csorgott belőle papír, gemkapocs, irattűző. A következő két emeletet 

azonban sikerült megakasztania. 

- Mint a csík! Mint akit a bolha csíp! - lelkesedett John. 

- Köszönöm a bókot - mondta rá Alan keserves mosollyal. A fiókok kezdtek szétcsúszni. 

Tolni sem tolhatott rajtuk, mert ment az íróasztal is. A nagy lábujja meg sajgott kegyetlenül. - De ha 

tudsz szebbet is, ki vele. Csak közben emeld le ezt a rohadt fiókot a lábamról. 

- Nédda! Az ám! Basszam! - John olyan készségesen pattant, hogy majd földöntötte Alant. 

Alan pedig egyensúlyát vesztve eleresztette a két fölső fiókot, és zúdultak a lábára azok is. 

- Höj! - bődült el, s már kapta volna a jobb lábát, amikor ocsúdott, hogy a bal az jobban fáj. - 

A kurva életbe! 

- Jaj, Alan! Ne haragudj! 

- Mit tartasz te itt? - kérdezte Alan, amikor a bal lábát fogva odébb sántikált. - A Castle 

Rock-i kőbányát? 

- Szó se róla, rég raktam rendet - mosolygott John rossz lelkiismerettel, és kezdte visszatömködni 

az űrlapokat-formanyomtatványokat az egyik fiókba. Vörösen négykézlábra ereszkedett, 

úgy kotorta ki Clut íróasztala alól a gemkapcsokat, közben fölrúgott egy halom jelentést a fal mellett... 

Vagyis ma nem volt éppen magabiztos rendőrtisztviselő, íróasztalának környéke pedig tornádó 

sújtotta övezetnek minősülhetett volna. - Nagy itt a csúfság - röstelkedett. 

- Nagy - hagyta rá Alan, és Norris Ridgewick íróasztala sarkán ülve nyomorgatta nagy lábujját 

a súlyos rendőrségi cipőn keresztül. - Valóságos kupleráj. 

- Bocsáss meg - mentegetőzött John az asztal alól, s a lába Alan orra előtt mozgott, ahogy a 

két kezével söprögetett az asztal alatt, így aztán a jelentéseket egyenletesen terítette a padlón. 

- Gyere ki onnét, te! - förmedt rá Alan. Próbálta elnyomni a nevetését, de látni való volt, 

hogy sokáig nem bírja. LaPointe fölkapta a fejét, és mindjárt bevágta íróasztala aljába. Újabb 

papírhalom dőlt le a fióktorony mellől. Szétsurrantak a földön, de lengett a levegőben is néhány lap 

egy ideig. 

Rámegy a napja, amíg rendbe szedi, gondolta el Alan. Ha ugyan nem a teljes hete. 

De már nem bírt magával; hátravetette a fejét, és hahotázott. Andy Clutterbuck is előkerült a 

szolgálatirányító kalitkából, hogy lássa, mi történik. 

- Nincs baj, Alan? - tudakolta. 

- A világon semmi - nyugtatta meg Alan. S ahogy a tővel-heggyel egymásnak sodródott űrlapokat 

és jelentéseket nézegette, megint elfogta a nevetés. - John rendezi az iratait. 

John kikászálódott íróasztala alól, és úgy állt előttük, mint aki a legjobban akkor örülne, ha 

vigyázzt kiáltanának rá, vagy negyven fekvőtámaszt rendelnének, hogy kijózanodjon. Máskor makulátlan 

egyenruhája csupa por lett, és Alan akárhogy mulatott, megjegyezte, hogy Eddie 

Warburton is régen söprögetett már az asztalok alatt. Aztán nevetett tovább megállíthatatlanul. Clut 

tanácstalanul nézett egyikükről másikukra. 

- Jól van már - mondta Alan végül, és megemberelte magát. - Voltaképpen mit keresel te, 

John? A Szent Grált? A Rajna kincsét? 

- A tárcámat - válaszolta John, és reménytelen kísérletet tett egyenruhájának rendbetételére. 

- Nem találom a büdös vacakot sehol. 

- A kocsidban nézted? 

- Mind a kettőben - felelte John, és undorral hordozta körül tekintetét a tejúti zűrzavaron. - A 

járőrkocsiban, amelyikkel éjjel jártam, meg a Pontiacomban is. De itt benn mindig besüllyesztettem 

az íróasztalfiókba, mert akkora púp a seggemen, hogy leülni nem bírok. Hát most azt néztem... 

- Nem volna akkora púp, ha nem tartanád benne az összes újraoltási bizonyítványodat – bölcselkedett 

Andy Clutterbuck. 

- Tudod mit, Clut - nézett rá Alan. - Sorolj be a forgalomba. 

- Mi? 

Alan a mennyezetre nézett. - Keress tennivalót. Johnnal csak úrrá leszünk az állapotokon. 

Elvégre szakképzett nyomozók vagyunk. Ha megáll a tudományunk, akkor viszont neked szólunk. 

- Jó, jó. Csak próbáltam jó tanáccsal segíteni, mert én ismerem John táskáját. Benne a Kongresszusi 

Könyvtár. Sőt... 

- 188 -

- Köszönjük az értékes tanácsokat, Clut. 

- Helyes - mondta Clut. - Van raktáron. Jó mulatást. 

Alant megint elővette a nevethetnék, John boldogtalan képén azonban látta, hogy nem nevetne 

vele. Nemcsak azért, mert kínban volt. Alan is hagyott el már tárcát hosszú pályafutása során, 

megértette. Az elveszett pénz meg az eltűnt hitelkártyák bejelentése a kisebbik baj. Hanem az embernek 

apránként jut eszébe, mi minden más kallódott el a tárcával - kacat, mégis pótolhatatlan. 

John guggolva csipegette a papírokat. Rendezgette, rakosgatta, és vigasztalannak látszott. 

Alan is melléguggolt segíteni. 

- Nagyon megütötted a lábujjadat? 

- Á. Ismered ezeket a cipőket. Mintha páncélautóban járnál. Mennyi pénz volt a tárcádban, 

John? 

- Sokat mondok, ha húsz dollár. Csak a vadászengedélyem a múlt héten kaptam meg, az is 

benne volt. Meg a MasterCardom. Jelentkeznem kell a banknál, hogy töröljék a számát, ha nem találom 

meg. De legjobban a fényképek hiányoznak. Apám, anyám, a húgaim... tudod, az ilyesmik. 

Pedig John nem is annyira ezeket a képeket fájlalta, mint közös képüket Sally Ratcliffe-fel. 

Clut kapta le őket a freyburgi állami vásárban, három hónappal azelőtt, hogy Sally szakított Johnnal 

a fafej Lester Pratt miatt. 

- Előkerül - vigasztalta Alan. -A kápéra meg a plasztikra körösztöt vethetsz. De a tárca a képekkel, 

az megkerül majd mindig. 

- Tudom - sóhajtotta John. - Csak az, hogy... annyit nem bírok az eszembe idézni, nálam 

volt-e ma reggel, amikor szolgálatba álltam. 

- No, reméljük a legjobbakat. - Tűzz egy cédulát a faliújságra. 

- Meglesz. S a disznóólat összetakarítom. 

- Ne kapkodj, John. 

Alan a fejét ingatva lépett ki a parkolóba. 

A Hasznos Holmik ajtaja fölött megcsöndült az ezüstcsengettyű, és Babs Miller, a Kőris utcai 

Bridzsklub oszloposa surrant be. 

- Mrs. Miller! - üdvözölte Leland Gaunt lelkesen, s egy pillantást vetett a pénztárgép mellé 

tett papírlapra. Majd kipipálta a nevet. - Mennyire örülök a látogatásának! Jobbkor nem is jöhetett 

volna. Ugye a zenélődoboz iránt érdeklődött? Bámulatosan finom munka. 

- Szerettem volna... - vallotta be Babs. - Csak már biztosan elkelt. - Elgondolni is bajos volt, 

hogy ilyen finom jószág ne lelt volna gazdára már. Pedig ha elkelt, neki a szíve szakad meg! A dallamára 

Mr. Gaunt nem emlékezett, legalábbis állította, hogy nem... Babs viszont esküdni mert volna, 

hogy arra táncolt valamikor a Narancsliget Parton a futballcsapat kapitányával, amikor még játszottak 

térzenét. S azon este a vérvörös májusi hold alatt örömest vált meg szüzességétől. A futballkapitány 

élete első és utolsó élvezésével ajándékozta meg, és ha e dallamot hallgatta, annak az emléke 

járta az ereit, mint a bömbölő oroszlán. 

- Nem kelt el, itt van - mondta Mr. Gaunt készségesen, és kiemelte az egyik tárlóból, egy 

Polaroid fényképezőgép mögül. Babs képe kigyúlt. 

- Nyilván többe kerül, mint amire énnekem futná... - rebegte. - Azaz egyszerre kifizetni nem 

tudnám, de ha volna egy mód, Mr. Gaunt, egy mód, hogy részletekben fizethessek... 

Mr. Gaunt mosolygott, finoman, megnyugtatón. - Kár az aggodalomért, asszonyom. Meglepődik 

majd, mennyire méltányos árat szabok. Inkább foglaljon helyet a meglepetéshez, úgy beszéljük 

meg az árat. 

Babs Miller leült. 

Mr. Gaunt megindult feléje: Szeme a szemébe kapcsolódott. 

Babs Millerben szólni kezdett a dallam. És Babs Miller már menthetetlen volt. 

3 

- 189 -

- Már emlékszek - mondta Jillian Mislaburski Alannek. - A Rusk gyerek volt az. Billy, ha 

igaz. Vagy Bruce? 

A nappaliban álltak, amelyet szinte betöltött egy Sony tévékészülék s mögötte a falon egy 

hatalmas gipszfeszület. A műsort Oprah vezette. Jézus a szemét úgy vetette a mennyezetnek töviskoronája 

alól, mintha Geraldónak jobban örült volna. Vagy a Válópernek. Mrs. Mislaburski kávéval 

kínálta Alant. Alan nem fogadta el. 

- Talán Brian - javasolta. 

- Ez az! - csapott a fejére Mrs. Mislaburski. - Brian! - Zöld hálóköntösét viselte, de a piros 

hajhálótól ma délelőtt eltekintett. Hajkoronáját akkora csigák alkották, akár a vécépapírtekercsek. 

- Biztos a dolgában? 

- Biztos, persze. Ma reggel jutott az eszembe, amikor fölkeltem. Az apja két éve szerelte fel 

az alumínium féltetőt a házunkra. Ez a fiú meg jött, és a keze alá dolgozott. Rendes gyereknek néztem. 

- Vajon mit keresett itt? 

- Azt mondta, meg akarta kérdezni, lesz-e, aki a havat letolja a behajtóról télen. Meg valami 

olyasmit, hogy majd visszajön, ha már nem veszekszenek. Rémültnek látszott, de nem is csodálom. 

- Mrs. Mislaburski megrázta a fejét, és a csigái megugrottak: - Kár érte, hogy így végezte... - s e 

szónál bizalmasra fogta a hangját -, de ha Pete jut az eszembe, örülök. Senki nem tudja, mennyire 

megszenvedett szerencsétlen ezzel az asszonnyal. Keservesen. - Sokatmondó pillantást vetett a fali 

Jézusra, majd ismét Alanen állapodott meg a tekintete. 

- Ühüm - mondta rá Alan. - Egyéb figyelemre méltót nem tapasztalt? A ház körül? Zajt, effélét? 

Vagy a fiú körül? 

Mrs. Mislaburski az orrára tette mutatóujját, és nekidőlt. - Nemigen. A gyereknek... ennek a 

Brian Rusknak hűtőtáska volt a biciklije kosarában. Erre az egyre emlékszek, bár nem hinném... 

- Álljunk meg - mondta Alan, és megemelte a kezét. Az agyában fény gyúlt. - Hűtőtáska? 

- Tudja, olyasmi, amilyet kiruccanásokra visznek a népek... Azért emlékszek csak rá, mert a 

biciklije kosarához valahogy nagy volt, és ferdén állott benne. Még gondoltam, kiejti. 

- Köszönöm, Mrs. Mislaburski - mondta Alan elgondolkodón. - Nagyon köszönöm. 

- Olyat mondtam, amivel nyomra vezetem? 

- Nem hinném. - Pedig azt hitte éppen. 

Előbb gyanakodnék vandalizmusra, ha tizenhat-tizenhét éves suhancról volna szó - mondta 

Henry Payton. Alan sem volt másként vele... De ő találkozott már tizenkét esztendős vadállattal. 

Ráadásul egy ilyen hűtőtáskába sok kő belefér. 

Érdekelni kezdte a délutáni beszélgetés Brian Ruskkal. 

Az ezüstcsengő csöndült. Jackett öcsi óvakodott be a Hasznos Holmikba, s amint megállt, 

olajos Sunoco-sapkáját kezdte gyúrni a két kezében. Viselkedése olyan emberre vallott, aki tudván 

tudja, hogy képes, és eltör valami drága holmit, akármennyire vigyáz. Az arca is arról beszélt, hogy 

nem a szándéka ez, hanem sorsa. 

- Mr. Jackett! – üdvözölte Leland Gaunt szokásos ügybuzgalmával, és ismét kipipált egy nevet 

a pénztárgép mellett fekvő lajstromról. - Örvendek, hogy benézett! 

Öcsi még három lépést tett az üzlet belseje felé, de ott lecövekelt, és az üvegtárlókról Mr. 

Gauntra pillogott. 

- Meg is mondom, nem vásálni jöttem, hogy tévedés ne legyen. Csak szólt az öreg Harry 

Samuels reggel, hogy ugyan nézzek be, ha az időmből futja, mivel azt mondja, látott itt egy olyan 

csillagkulcskészletet, hogy hét nyelven beszél, azt mondja. Na jól van, mondom. Azért teszem tiszteletemet. 

- Ne hárítsa el a vételi szándékot, Mr. Jackett - mosolygott rá Gaunt. - Nem akármilyen 

készlet. Állítólag kétfokozatos. 

- 190 - 

4 

5

- Ne mondja! - szögezte rá a szemét Öcsi. Tudott ő ilyen készletekről, s hogy azokkal lehet 

dolgozni idegen kocsikon is, hazaiakon is, de még nem látott effélét. - Nocsak. 

- Az az. Félre is tettem, Mr. Jackett, amint meghallottam, hogy érdekelné. Máskülönben elkelt 

volna nyomban. De gondoltam, legalább megmutatom. 

Jackett öcsin kiütközött jenki agyafúrtsága. - Aztán abból mi haszna magának? 

- Az, hogy a kocsim veterán, és gyakran szorul javításra. S hallom, a legjobb autószerelő 

maga az állam innenső felében. 

- Ja? - Öcsi láthatóan megnyugodott. - Hát lehetséges. Aztán miféle az a csatrogány? 

- Tucker. 

Öcsi szemöldöke a hajáig emelkedett, és megújult tisztelettel méregette Mr. Gauntot. - Mi a 

fene! Torpedo! 

- Nem az. Talisman. 

- Netene. Hírét se hallottam. 

- Csupán kettő épült, a prototípus meg az enyém. Még 1953-ban. Mr. Tucker nem sokkal később 

vándorolt ki Brazíliába. Ott is halt meg. - Mr. Gaunt szeme fátyolosan mosolygott. - Aranyos 

fiú volt Preston, varázslatos kezű autótervező... Csak üzletembernek nem ért semmit. 

- Nohát. 

- Bizony. - Mr. Gaunt szeme tisztul. - Régen volt. Jobb, ha eltemetjük, igaz-e, Mr. Jackett? 

Más világot élünk azóta, énnekem pedig az a jelszavam, hogy előre, üdén, frissen, temessék halottaikat 

a holtak! 

Öcsi bizalmatlanul lesett a szeme sarkából, és nem szólt. 

- Hadd mutatom meg a készletet. 

Öcsi ezt sem helyeselte éppen. A tárlókban lévő holmit vette szemügyre inkább. - Finom jószágra 

énnekem nemigen telik. Megnyomtak az adóval. Azon vagyok már, hogy visszaadom az 

ipart, és elmegyek vidékre. 

- Nagyon megértem - helyeselt Mr. Gaunt. - Szerintem a semmirekellő republikánusok az 

okai. 

Öcsi bizalmatlan arcán egyszeriben elsimultak a ráncok. - Ez az igazság, látja, kolléga! - tört 

ki belőle. - George Bush juttatta a tönk szélére ezt az országot! Mert néki a hadakozás kell! Maga 

szerint tudnak a demokraták kit kiállítani ellene majd a választáson? 

- Kérdés - vélte Mr. Gaunt. 

- Jessie Jacksont például? A kormost? 

És harciasan nézett Mr. Gaunt szeme közé. Az pedig félrebillentette a fejét, mintha azt 

mondta volna: Mondja ki a szót bátran, barátom. Tapasztalt emberek vagyunk, nem röstelljük nevén 

nevezni a dolgokat. Jackett öcsi egyre inkább fölengedett, már az olajos kezét se szégyellte annyira. 

- Nem azért, hogy énnekem bajom van a kormikkal, de már megbocsásson a világ, a Fehér 

Házba... Nem azért fehér az a ház elvégre! 

- Hát ez az - helyeselt Mr. Gaunt. 

- Vagy talán az a New York-i digó, az a Luigi Makaróni, az üsse ki ezt a mostani 

egyszálbelet? 

- Nem hinném - hagyta rá Mr. Gaunt, majd jobbját emelve a hosszú mutatóujjával meg a 

mozsártörő hüvelykjével valami igen kicsinyt mutatott. - Ráadásul nem bízok én a gombostűfejűekben. 

Öcsi eltátotta a száját, majd a térdére csapott, és ziháló nevetésre fakadt. - A gombostűfejűekben! 

Héj! De jól megmondta! 

Mr. Gaunt is elvigyorodott. Megértően vigyorogtak egy darabig. 

Mr. Gaunt később előszedte a fekete bársonnyal bélelt bőrtokból a csillagkulcsokat. Jackett 

öcsi ilyen szép krómacélkészletet nem látott életében. 

S akkor vigyorogtak egymásra tovább, mint két majom, röviddel azelőtt, hogy hajba kapnának. 

És persze Öcsi megvette a készletet. Meglepő olcsón százhetven dollárért és mellékesen két 

csínyért. Öcsi meg is mondta Mr. Gauntnak, hogy Don Hemphillt és Rose tiszteletest megtréfálnia 

öröm. Megfingassa ő a két zsoltározó republikánust szívesen! 

- 191 -

Vigyorogva főzték ki a tréfát - két összeesküvő világfi. Majd az ajtó fölött újból csöndült az 

ezüstcsengő. 

Henry Beaufort, a Méla Tigris tulajdonosa és csaposa talán negyed mérföldre lakott üzletétől. 

Myra Evans a Tigris parkolójába állította kocsiját. Nem is állt a szokatlanul meleg reggeli napfényben 

senki ott, mikor kiszállt, és elindult Beaufort háza felé. Küldetésének természetét tekintve 

nem is hiába óvatoskodott. Sok oka mégsem lehetett az aggodalomra. A Tigris hajnali egykor zárt, 

Henry pedig déli egynél ritkán kelt korábban. Háza földszinti és emeleti redőnyei mind leeresztve. 

Büszkesége, a pompásan karbantartott 1960-as Thunderbird a behajtójában állt. 

Myra farmert viselt és férje kék munkásingét. Az inget nem gyűrte be a nadrágba, majd a 

térdéig lógott. Alája övet kötött, s arra vadászkés tokját fűzte. Chuck Evans lelkes gyűjtője volt a 

második világháborús emlékeknek (s bár Myra nem tudott felőle, gyarapította gyűjteményét már az 

új boltból is), így aztán a vadászkés tokjában japáni szurony lapult. Myra félórája csente el Chuck 

pincében őrzött gyűjteményéből. A szurony a jobb combját verdeste minden lépésre. 

Gyorsan végzett volna, hogy mielőbb visszakerülhessen Elvis képének társaságába. Fölfedezte, 

hogy amint kezébe fogja a képet, mesevilág fogja körül. Igazi is, nem is, valahogy a meséknél 

jobb is. Első része volt a Koncert, amikor a Király fölrántja a színpadra, hogy vele táncoljon. A 

második a Zöld Szoba a Koncert után, ezt követte harmadikként a Limuzinban. Elvis egyik memphisi 

segédje vezetett, s a Király sokallt még annyi fáradságot is, hogy a fekete válaszüveget fölsodorja 

a vezető s a hátsó ülés közt, így aztán a vezető szeme láttára kutyálkodtak gyönyörűségesen, 

amíg a repülőtérre kivitte őket. 

A mese negyedik része a Repülőgépen címet viselte. A Lisa Marie, Elvis sugárhajtású 

Corvair gépének fedélzetén játszódott, széles dupla ágyban a pilótafülke mögött. Ezt a részt pergette 

Myra tegnap és ma reggel - amint tízezer méter magasban szállt, egy ágyban a Királlyal! Nem bánta 

volna, ha soha véget nem ér ez a rész, de tudta, hogy az ötödik résznek tartanak, Gracelandbe. S 

hogy attól fogva egyre színesedik a mese. 

Csakhogy ezt az apróságot el kell intéznie előbb. Mezítlen hentergett az ágyban, hogy a férje 

elment, egy szál harisnyatartóban (a Király határozott kérése volt, hogy azt ne vegye le), és kezében 

a Király képével fetrengett nyögve a lepedőn. S egyszerre eltűnt a széles ágy, a Lisa Marie döngése 

elhallgatott, a Király English Leather illata elszállt. 

Mind e gyönyörűség helyébe Mr. Gaunt képe tolakodott... Nem is volt olyan nyájas, mint a 

boltjában. Arca mintha valami rejtélyes hőségben hólyagosodott volna, s úgy lüktetett, vonaglott, 

mintha ki akart volna bújni belőle a koponyája, S amikor mégis mosolygott, lapátfogai kettős 

agyarsornak tetszettek. 

- Itt az idő, Myra - szólította. 

- Elvisszel lennék - nyítta Myra. - Megteszem, de nem most... Még egy kicsit... 

- Nekem most kell. Megígérte. Álljon, a szavának, mert ha nem, megkeserüli, Myra. 

Myra roppanást hallott, és rémülten látta, hogy a Király arcképén meghasad az üveg. 

- Ne! - rimánkodott. - Ne! Ne tegyen ilyet! 

- Nem én teszem - nevette Mr. Gaunt. - Maga teszi. A maga műve, lusta picsa! Amerikában 

élünk, Myra, s itt ágyban dolguk csak a kurváknak lehet. Tisztességes amerikaiak kelnek és keresik 

a kenyerüket, mert ha nem, elveszítik örökre. Mintha elfelejtette volna az amerikai leckét! Persze 

találok én Mr. Beaufort megtréfálásához mást, hanem akkor a maga szépséges kalandjának a Királlyal... 

Az üvegen újabb hasadás nyilamlott keresztbe. S a Király alatta, látta Myra rémülten, rohamosan 

öregedett, ráncolódott, hogy a levegő hozzáfért. 

- Ne! Megteszem! Teszem is nyomban! Már kelek, látja? Csak állítsa meg! HALLJA? 

Myra úgy pattant ki az ágyból, mint aki skorpiókkal hált. 

- Amint valóra váltja az ígéretét, Myra - mondta Mr. Gaunt. De most mintha Myra lelkének 

rejtett zugából szólt volna. - Tudja, mi a teendője, igaz? 

- Tudom! Tudom! - Myra rémülten nézte a sokéves fertelmességben püffedtté vált beteg 

öregember képét. Mikrofont szorító kezéből vércsekarmok lettek. 

- 192 - 

6

- Amikor dolgavégezetten hazatér, semmi híja nem lesz a képnek - mondta Mr. Gaunt. - 

Csak meg ne lássák, arra vigyázzon, Myra, mert maga sem láthatja a Királyát akkor. 

- Vigyázok! Esküszöm, vigyázok nagyon - fogadkozott Myra. 

S most eszébe jutott erős fogadalma, amint eljutott Henry Beaufort házáig. Jól megnézte, 

nem közeledik-e az úton valaki, de az néptelen volt mindkétfelé. Az októberi tarlón varjú károgott. 

Hangot se hallott mást. Az életet mintha hőguta terítette volna le körös-körül. 

Myra kaptatott a behajtón, fölhúzta kék inge szárnyát, úgy bizonyosodott meg, benne-e a 

szurony a tokban. Hátát verítékcsöpp csiklandozta, s a melltartókapcsa alatt kötött ki. Mégis ebben 

a vidéki hangulatban mintha megszépült volna egy pillanatra. Buta képe céltudatossá vált, mint még 

soha. Pofacsontja most ült ki először talán középiskolai évei óta, amikor úgy döntött, végigpróbálja 

a világ minden krémcsokoládéját. Az utóbbi négy napban viszont figurát próbált végig a Királlyal 

annyit, hogy az evésről is megfeledkezett. Loncsos apródhaját kurta lófarokba fogta hátul, s láthatóvá 

vált a halántéka is. S az arcát tizenkét éves kora óta cifrító pattanások talán a cukorelvonás és a 

nekilóduló hormontermelés hirtelen hatására riadtan visszavonultak. De két szemének vadállati ragyogása 

volt a legszebb. Ez a két kék szem mintha nem is Myra Evansé lett volna, hanem a dzsungel 

Dúvadjáé. 

Mikor eljutott Henry kocsijáig, a 117-es úton megjelent valami - traktor csattogott a városnak. 

Myra lehúzódott a Thunderbird elejébe, és ott lapult, amíg a traktor el nem tűnt. Inge zsebéből 

összehajtott papírlapot halászott ki, szétsimogatta, majd betűzte a Thunderbird ablaktörlője alá, 

hogy rövid szövege jól olvasható legyen: 

ENGEM TÖBBET KI NE LÖKJÉL, FRANCNYAVALYÁS, ÉS ÉNTŐLEM A KOCSI- 

KULCSOMAT EL NE VEDD! 

Kezdődhetett a munka. 

Myra körülpillantott. A verőfény ragyogásában csupán a varjú billegett; talán az előbbi. Billegett 

egy darabig, majd lecsapott a telefonpózna hegyéből, mintha közelebbről nézte volna meg, mi 

készül. 

Myra elővette a bajonettet, két marokra fogta, lehajolt, és markolatig döfte a vezető felőli 

köpeny fehér falába. Félve vicsorodott el, mert durranást várt, de csupán a gyomorszájon vágott 

ember összecsukló sóhajtását hallotta. A Thunderbird a bal felére ereszkedett. Myra jól megforgatta 

még a bajonettet, és szívében hálás volt Chucknak, hogy ápolja a játékait. 

Mikor már széles mosolyra való lyukat vájt a köpenybe, áttért a túlfélre, és megismételte a 

mutatványt. Úgy tervezte, mielőbb visszatér a drága képhez, de már nem bánta a munkát sem. Izgatta. 

Sőt fölizgatta, mikor elgondolta, milyen pofát vág majd Henry, ha meglátja kedves 

Thunderbirdjét. S munka közben jutott eszébe az is, hogy a Lisa Marie fedélzetén, ha visszajut még, 

elkapja ezért a Király frakkját egyszer-kétszer. 

Nekifogott a hátsóknak. A bajonett már nem dolgozott olyan simán, Myra lelkesedése viszont 

nőttön-nőtt. 

Dolga végeztével nemcsak lyukasak voltak a belsők, hanem ki is fordultak. Myra hátralépett, 

úgy szemlélte művét. Zihált, s az arca verítékét férfiasan, hanyagul törölte az inge ujjával. 

Henry Beaufort dicső Thunderbirdje jó tizenöt centivel ült lejjebb a behajtón, mint amikor munkához 

látott. Abroncsain voltaképpen, gumipocsolyában. Myra pedig kéretlenül döntött úgy, hogy ráteszi 

a diót a tortára. A bajonett hegyével mély barázdát szántott a kocsi finoman felfényezett oldalán. 

A szurony fémes sikolyának elhaltával Myra fölpillantott a házra, mert szinte bizonyos volt, 

hogy Henry Beaufort is meghallotta, s hogy majd tépi föl a hálószoba redőnyét, és itt kapja. 

Nem így történt, Myra mégis érezte, hogy a legfőbb ideje eltakarodni. Legyen ennyi elég az 

eléghez. A Király várja. A vadászkés tokjába lökte a bajonettet, rálebbentette Chuck ingét, és eleredt 

lefelé a behajtón. Egyetlen kocsi ment el mellette az úton, amíg visszaért a Méla Tigrishez, de 

az is a városból kifelé tartott. S ha a vezetője a visszapillantó tükörben nem gusztálgatta, akkor csak 

hátulról látta. 

Becsusszant a kocsijába, kirántotta a gumipántot a hajából, hadd hulljon az arca köré, azzal 

visszaindult a városnak. Fél kézzel vezetett, mint ahogy fél kézzel olvassák a disznó könyveket is, 

- 193 -

majd berobbant a házába, és kettesével szedte a lépcsőket a hálószobáig. A kép az ágyon feküdt, 

ahol hagyta. Myra lerúgta a cipőjét, letolta a farmerját, kapta a képet, és ágynak dőlt vele. Üvegéről 

eltűntek a repedések. A Király régi szép ifjúságában virított megint. 

Akárcsak Myra. Egy ideig legalább. 

Az ezüstcsengettyű csilingelt az ajtó fölött. 

- Szép jó napot, Mrs. Potter! -. lelkendezett Mr. Gaunt, és pipált lajstromán a pénztárgép 

mellett. - Azt hittem már-már, be sem néz... 

- Én is - felelte Lenore Potter kurtán. Másutt járt az esze, izgatottnak látszott. Máskor tökéletesre 

fésült platina haját is dísztelen kontyba kapta csak, drága gyapjúsávoly szoknyája alól kilógott 

a kombiné, és szeme alá sötét karikák rajzolódtak. S a szeme dühödött gyanakvással járt, akár a 

gyíké. 

- Mintha a táncoló báb iránt tetszett volna érdeklődni, ugye? Klasszikus gyermekjátékok 

gyűjtői... 

- Nem hinném, hogy ma a szenvedélyemnek élhetnék - vágott közbe Lenore. Mint Castle 

Rock legmódosabb ügyvédjének felesége, kerek mondatokat gurított ki a száján. - Roppant rossz 

napom van. Bíborvöröset látok, nem is vöröset csupán. 

Mr. Gaunt megkerülte a tárlót, és figyelmesen, nagy részvéttel indult meg felé. - Asszonyom! 

Mi történt? Az arca is elkínzott. 

- Persze hogy elkínzott! - kapott a szón Lenore. - Lelki nyugalmam rendült meg! Súlyosan! 

Aurám, a nyugalom kékje máskor, bíborvörösen jajong! S a rossz cafat miatt! 

Mr. Gaunt megnyugtató mozdulatokat tett, azonban tisztes távolságban maradt Lenore 

Pottertől. - Melyik rossz cafatra utal, asszonyom? - Bár tudta jól, melyikre. 

- Stephanie Bonsaint-ra, ki másra?! A hazug cafatjára! Az én aurám, kedves uram, soha nem 

volt bíborvörös! Rózsaszínbe hajlott már, sőt egyszer, amikor egy ittas vezető csaknem elgázolt Oxfordban, 

pirosnak is tetszetett néhány pillanatig, de nem bíborvörösnek! Így nem lehet élni! 

- Nem - erősítette meg Mr. Gaunt. - Nem is várható, hogy így éljen, asszonyom. 

S a szeme végre elkapta Mrs. Potter tekintetét. Nem volt könnyű dolga a cikázó szempárral. 

De amikor végre sikerült elkapnia, Lenore szinte nyomban megnyugodott. Sőt azt tapasztalta, mintha 

a maga legjobb auráját látná tükröződni Mr. Gaunt szemében - azt a legjobbat, amikor csupán 

babcsírát fogyaszt alvadt szójakivonattal, és amikor lefekvés előtt, fölkelés után legalább egy órát 

elmélkedik, s közben sorsa végtelen színén nem lát fodrot sem. Mr. Gaunt szeme olyan volt, mint a 

fakó sivatagi ég. 

- Jöjjön - szólította Lenore-t. - Üljön ide. - Azzal elvezette magas hátú bársonyszékeinek soráig, 

ahol Castle Rock polgárai közül annyian ültek az elmúlt héten. - Meséljen - biztatta, amikor 

letelepedett. 

- Mindig gyűlölt - bökte ki Lenore. - Mindig úgy érezte, férjének kamarai tekintélye azért 

nem növekszik az ő mérhetetlen becsvágya szerint, mert az én férjem állja útját. S én biztatom, 

hogy útját állja. Mrs. Bonsaint agya szűk, keble bő, és az aurája szurtos-szürke. Ismeri a fajtáját? 

- Hogyne - válaszolta Mr. Gaunt. 

- Ma reggelig azonban sejtelmem nem volt, hogy ennyire gyűlöl! - lobbant Lenore, hiába pihent 

rajta Mr. Gaunt tekintete. - Képzelje, arra kelek, hogy a virágoskertem romokban! Feldúlva! 

Ami tegnap virított, elhervadt mára! Az aurám csöndes fénye, sorsom sima tükre oda! Kinyűtte a 

büdös! 

Lenore keze ökölbe szorult, ápolt körme lemerült benne. S a két ökle dörömbölni kezdett a 

szék faragott karján. 

- Krizantémom, őszirózsám, poloskafüvem, körömvirágom... átjött éjnek éjjelén, és kinyűtte 

mind a cafat! Nyűtte, hányta szanaszét! Tudja, hol találtam a díszkáposztámat reggel, Mr. Gaunt? 

- Nem. Hol? - tudakolta Mr. Gaunt gyengéden, és a keze simogatóan járta körül Mrs. Pottert. 

Voltaképpen tudta ő, hova került a díszkáposzta, és kétsége sem volt, ki gyújtotta fel Mrs. 

Potter auráját. Melissa Clutterbuck csakis. Lenore viszont nem gyanakodhatott a seriff megbízottjának 

feleségére, mivel nem ismerte, csak látásból. Olykor köszöntek egymásnak az utcán, de Melissa 

- 194 - 

7

nem táplált rosszindulatot Lenore iránt (legfeljebb - gondolta Mr. Gaunt - a szokásos örömöt lelte 

más féltett birtokának pusztításában). Neki fizetett egy limoges-i porcelánkészletért, vagyis az alku 

értelmében járt el. S ha még örült is? Ki mondta, hogy az embernek szavát állnia fájdalmas megerőltetés? 

- Az utcán! - sikoltotta Lenore. - Castle View kellős közepén, hogy lássa mindenki! Semmit 

dúlatlan nem hagyott! Egy szál nem maradt az afrikai százszorszépeimből! Egy szál! Érti? Egy szál! 

- Látta, amint... 

- Nem kellett nekem látnom! Annyira engem csak ő gyűlöl, hogy ilyet tegyen! S az ágyásokban 

ott a magas sarka mindenütt. Le nem teszi az, ha magára ránt valakit, akkor se! Jaj, Mr. 

Gaunt! - sírta. - Amint lehunyom a szemem, bíborvörös lesz minden! Mihez kezdjek? 

Mr. Gaunt nem szólt egy percig, csak szelídítette a szemével, amíg Lenore távolivá és merengővé 

nem vált. 

- Jobb már? - kérdezte végül. 

- Jobb - rebegte Lenore megkönnyebbülten. 

- Persze ahhoz izgatott így is, hogy vásárláson töprengjen... 

- Igen... 

- Ha meggondolja, mit tett magával a cafat. 

- Igen... 

- Fizetnie kell érte. 

- Igen. 

- S ha még egyszer próbálkozik, fog is fizetni. 


- Talán van is hozzávalóm. Üljön nyugodtan, Mrs. Potter. Nyomban itt vagyok. Addig gondolkozzék 

kékben. 

- Kékben - visszhangozta Lenore álmatagon. 

Mr. Gaunt visszatérvén automata pisztolyt nyomott Lenore Potter kezébe. Azok közül egyet, 

amelyeket Ász hozott Bostonból. Olajosan, kék-feketén csillant a csőre töltött fegyver az irányfény 

alatt. 

Lenore a szeme magasságába emelte, és nagy megelégedéssel, még nagyobb megkönnyebbüléssel 

forgatta. 

- Én persze nem ajánlom, hogy bárkit meglőjön - magyarázta Mr. Gaunt -, ha nincs nyomós 

oka. A kegyed szavából viszont úgy értem, Mrs. Potter, hogy oka igen nyomós. Nem is a virágokról 

beszélek. A virágok, mint tudjuk, pótolhatók. Hanem az aurája... a karmája... Nemhogy pótolhatatlan... 

de van egyebünk? - És megértően nevetett. 

- Semmi egyebünk - helyeselt Lenore, és a pisztolyt a falnak szögezte. - Puff. Puff, puff, 

puff. Nesze, te irigy, te tűsarkos cafat. Remélem, az urad városi szemetesként végzi. Mert különbet 

nem érdemel. Ezt érdemlitek. 

- Látja a kis fület rajta, Mrs. Potter? - S mutatta neki. 

- Hogyne látnám. 

- Azzal biztosítja ki. Ha a cafat megint fölbukkan, hogy kárt tegyen, azt oldja ki először, érti? 

- Hajjaj - válaszolta Lenore kábán. - Én ne érteném? Pitty, aztán puff. 

- A szemére sem vetheti senki... Hiszen egy asszonynak meg kell védenie a birodalmát. A 

karmáját. A Bonsaint cafat többet talán nem is mer próbálkozni, de ha mégis... 

Sokatmondóan tekintett Lenore-ra. 

- Egyszer próbálkozhat, többször nem. - Lenore megemelte az automata pisztoly rövid csövét, 

és gyengéden megcsókolta. 

- Most pedig süllyessze el a táskájába, és eredjen haza - szólt rá Mr. Gaunt. - Hiszen ki tudja? 

Hátha a kertjét dúlja megint. Ha ugyan nem a házát. 

Lenore döbbenten pillantott föl. Kék aurájában vészjósló vörös fonalak lengedeztek. Fölkelt, 

és elsüllyesztette a pisztolyt. Mr. Gaunt levette róla a szemét, Lenore pedig pillogott egy darabig. 

- Már megbocsásson, Mr. Gaunt, de a táncoló bábért majd benézek máskor. Sietnem kell haza. 

Az a cafka talán éppen a kertemet dúlja. Ha nem a házamat! 

- Elgondolni is rossz - tódította Mr. Gaunt. 

- 195 -

- A birtok kötelezettséget ró az emberre, hiába, Mr. Gaunt. Mennyivel tartozom ezért a... 

ezért a... - Már nem is emlékezett, mit vásárolt, csak intett a táskájára. 

- Kegyed semmivel. Tekintse úgy... - és szélesen rámosolyodott - ...mint jóindulatának megnyerését. 

- Köszönöm - mondta Lenore. - Máris mennyivel jobban vagyok! 

- Mindig szívesen állok rendelkezésére – bókolt Mr. Gaunt. 

Norris Ridgewick nem horgászni volt. Hugh Priestet leste hálószobája ablakán át. 

Hugh az ágyán hevert, akár a rongyzsák, és húzta a lóbőrt. Hátán feküdt, egy szál húgyfoltos 

gatyában, és bütykös kezében fakó szőrmecafatot szorongatott. Norris nem látta jól, mit - Hugh keze 

nagy volt, ablaka piszkos -, de valami molyrágta rókafarknak nézte. Nem is nagyon törődött vele, 

mi lehet, mi nem. A fontos az volt, hogy Hugh alszik. 

Norris visszaballagott a behajtóra, ahová a maga kocsiját állította Hugh Buickja mögé. Kinyitotta 

az ajtaját és behajolt. Horgásziszákja a vezetőülés mellett hevert a padlón. A Bazun-botot 

hátul hordta, a hátsó ülésen. Nagyobb biztonságban volt így. 

Horgászni még nem horgászott vele. Mégpedig azért nem, mert féltette. Tegnap ugyan kivitte 

a Vártóra, fölszerelve, bevetésre készen... Aztán állt jó darabig a tóparton, vállán a bot. 

Akkor mi lesz - töprengett -, ha valami igazán nagy hal akad horogra? Medvehal például... 

Medvehalnak valami vénséges vén pisztrángot tisztel a helyi legenda. Akkorának híresztelte 

a horgásztársadalom, mint a két karom, s fürgének, mint az evetkét, szívósnak, mint a hölgymenyétet. 

A régiek még azt is tudták, hogy a medvehal állkapcájában benne van minden horog, amit csak 

leszaggatott életében. 

S ha a horgomra talál akadni, mi lesz? 

Ostobaságnak tetszett elgondolni, hogy akár tavi pisztráng, akár medvehal (ha nem csupán 

legenda) egy Bazun-botot eltörhetne. Norris azonban kerülte volna a kockázatot... Amilyen a kártyajárása 

mostanában... S már hallotta is szinte a reccsenést, és megrendülésének erejét méregette 

magában, amint a bot boldogabbik vége a kezében marad, a sudara meg elúszik a csónak mellett. A 

boldogabbik végét már tűzheti a kalapja mellé! 

Így aztán a régi Zebcójával horgászott, és nem is vitt haza halat vacsorára... Hanem éjjel Mr. 

Gaunttal álmodott. Mr. Gaunt gázlócsizmát viselt meg csurgóra álló puhakalapot, olyat, amelyiknek 

a karimáján körben tollas csalik táncoltak. Csónakban ült, jó harminc méterre benn a tavon, Norris 

meg kinn állt a tó nyugati partján az apja régi halásztanyája előtt, amelyik már leégett vagy tíz éve. 

De ott állt, és hallgatta, miket szól ki Mr. Gaunt. Nagy részletességgel emlékeztette őt a tennivalójára, 

így aztán Norris arra a bizonyosságra ébredt, hogy igenis helyesen cselekedett tegnap, amikor a 

Bazunt betette a hátsó ülésre, és a Zebcóval horgászott. Olyan gyönyörű bot ez a Bazun, hogy bűn 

kockára tenni. 

Norris most megnyitotta az iszákot, és hosszú belezőkést szedett ki belőle. Majd odalépett 

vele Hugh Buickjához. Rászolgált a részeg disznó, csitította lelkiismeretét, de az csak hangoskodott. 

Intette, hogy nagyot botlik most. Soha talpra nem áll, akkorát. Elvégre rendőr, s éppen a rendőr 

dolga, hogy lefülelje, aki ilyesmit tesz. Menteni is kár. Börtönben a helye annak. 

Magán áll, Norris - hallotta egyszerre Mr. Gaunt hangját a lelkiismerete szomszédságából. - 

A horgászbot a magáé. Magáé a választás joga is, istenétől kapta. Válasszon. Ha nem… 

Be sem fejezte. Norris Ridgewicknek nem kellett több. Tudta, mi történik, ha most 

megkutyálja magát. Kettébe törve látja a Bazun-botot, amikor a kocsiba újra benéz. Mert Amerikában, 

ha megkíván valamit az ember, azért fizessen. Ha fizetni nem tudsz vagy megkutyálod magad, 

a holmid haszna oda. 

Megtenné velem Hugh is, gondolta Norris dacosan. Nem is csak ilyen finom horgászbotért, 

mint a Bazun. Hugh Priest a tulajdon édesanyja torkát elmetélné egy üveg whiskyért meg egy csomag 

Luckyért. 

Ezzel hallgattatta el a lelkiismeretét. S amikor megint sivalkodni kezdett benne, hogy gondolkodj 

először, hé, hé - magába fojtotta. Azzal lehajolt, és kezdte megfaragni a Buick gumiját. S az 

- 196 - 

8

étvágya evés közben jött meg, akár Myra Evansé. Hogy megtetézze, összetörte még a fényszórót 

meg a stoplámpát is, aztán a szélvédő alá tűzte az üzenetét: 

FIGYELMEZTETÉSÜL! 

TUDOD MI LESZ, HA MÉG EGYSZER PRÓBÁLKOZOL! A WURLITZEREMET 

TÖBBET TE NE RUGDOSSAD! 

A KOCSMÁMRÓL MEG SZOKJÁL LE! 

Dolga végeztével visszalopózott a szoba ablakához, és szűK mellkasában dörömbölő szívvel 

nézte el, hogyan szuszog Hugh, hogyan szorongatja a foszlott szőrmókot. 

Mit szorongatja? Az ördög se szedné el tőle ezt a csúfságot! Mégis mint a mackójához, úgy 

ragaszkodik hozzá. Visszament a kocsijához, beült, üresbe tette a motort, és hangtalanul legurította 

a vén bogárhátút az útra, ott indította csak. Hanem aztán döngetett. Feje fájt, gyomra a tüdejét szorongatta, 

mégis azzal vigasztalta magát, hogy semmi nem történt - köszöni, jól van, vígabban a 

márciusi csirkénél. 

De magának sem hitt, amíg hátra nem nyúlt, és bal markába nem szorította karcsú, sudár 

horgászbotját. Akkor megnyugodott. 

El se eresztette hazáig. 

Az ezüstcsengettyű megcsöndült. 

A Dadogós Dodd suttyant be a Hasznos Holmikba. 

- Van szerencsém, Dodd - köszönt rá Mr. Gaunt. 

- Jó-jó-jó napot kívánok, Mr. G-g-g-g... 

- Itt nem kell dadognia, Dodd - nyugtatta meg Mr. Gaunt, s két ujját villaként emelte fölé, 

majd lehúzta a gyerek csúf képe előtt. Dodd pedig úgy érezte, mintha valami gubanc oldódna a fejében 

varázslatosan. 

- Mit tetszett tenni énvelem? - hápogta, bár a szava úgy pergett máskülönben, akár az igazgyöngy. 

- Olyasmit, hogy azt eltanulná Miss Ratcliffe is szívesen - mosolygott rá Mr. Gaunt, és kipipálta 

nevét a lajstromán, majd a sétáló ingájú állóórára nézett a sarokban. Háromnegyed egy volt. - 

Hogy jöttél el az iskolából korábban? Nem fog majd gyanút senki? 

- Nem. - Dodd arcán még ott ült az álmélkodás, és úgy tetszett, legszívesebben a száját nézné, 

hogyan potyognak belőle a szavak. - Jelentettem Mrs. DeWeese-nek, hogy fáj a hasam. Ő meg 

küldött a nővérhez. Mondom a nővérnek, hogy fáj a hasam, de már nem annyira. Kérdi, hazamegyek-e 

a magam lábán. Mondom, persze. Hát azt mondja, menjek akkor. - Itt eltöprengett. - De 

azért jöttem én, mert elaludtam az osztályban. És azt álmodtam, hogy hívni tetszik. 

- Hívtam is. - Mr. Gaunt az álla alá ékelte egyhosszra szabott ujjait. - Aztán mondja csak... 

Hogy tetszett az édesanyjának az alpakka teáskanna, amit megvett neki? 

Dodd vörösödött, vörösödött, amíg téglaszínű nem lett. Mondott volna valamit, de meggondolta, 

aztán a cipője orrát bámulta. 

- Csak nem megtartotta magának? - tudakolta Mr. Gaunt nyájasan, együttérzőn. 

Dodd föl se nézett, úgy bólintott. Röstelkedett és zavarban volt. Mr. Gaunt csodamód megoldotta 

a fejében a dühítő görcsöt... s mi haszna? Most a szégyen köt csomót a nyelvére. 

- Mondja meg nekem mégis, mit kezdhet tizenkét éves fiúgyermek egy alpakka teáskannával? 

- ...fogdozni jó... - bökte ki Dodd nagy sokára. 

- Tessék? - nézett rá Mr. Gaunt, és fölrántotta bozontos fél szemöldökét. 

- Mondom, hogy szeretem fogdozni! 

- Fiam, fiam - mondta Mr. Gaunt, és megkerülte a pultot -, nekem mondja, tanárnak? Ismerem 

én a boldog birtokosokat jól! Üzletemet alapoztam rájuk! 

Dodd rémülten hátrált Mr. Gaunt közeledtére. - Ne tessék énhozzám nyúlni! 

- 197 - 

9

- Higgye meg, Dodd, sem magához nyúlni nincs szándékomban, sem rávenni, hogy adja oda 

végre a teáskannát édesanyjának. A magáé. Azt tesz vele, amit jónak lát: Voltaképpen boldog vagyok, 

hogy ennyire ragaszkodik hozzá. 

- Igazán? 

- De mennyire! Önző népek boldog népek, azt vallom. Csakhogy, Dodd... 

Dodd megemelte a fejét, és szemébe lógó vörös fürtjén át pillogott Mr. Gauntra. 

- Eljött az ideje, hogy a teáskanna teljes árát megfizesse. 

- Ja? - Dodd arcán csöndes megnyugvás ömlött el. - Csak ezért hívott? Azt hittem... - Nem is 

merte befejezni. 

- Ezért. Emlékszik még, mit ígért, kit fog megtréfálni? 

- Persze. A Pratt edzőt. 

- No, látja. A tréfa pedig kétrészes lesz: Először tesz valamit valahova. Aztán mond valamit 

a Pratt edzőnek. S ha szigorúan követi utasításaimat, a teáskanna a magáé örökbe. 

- És így is fogok beszélni? - tudakolta Dodd lelkesen. - Sose fogok dadogni? 

Mr. Gaunt sajnálkozón sóhajtott. -. Attól tartok, Dodd, úgy beszél majd, ahogy eddig. Amint 

az üzletből kilép. Ha jól emlékszem, tartok ugyan raktáron valami dadogásszüntetőt, csakhogy... 

- Jaj, Mr. Gaunt! Én megteszek bármit! Bárkivel bármit! Gyűlölöm a dadogásomat! 

- Tudom, tudom. Csak hát a baj az, érti, hogy a csínyek lehetősége rohamosan fogy. Mondhatnám, 

a lajstromom végére járok. Nem volna mivel fizetnie. 

Dodd késett a válasszal, de aztán követelőzőn rukkolt ki vele. - És tessék mondani... Ajándékba 

sose tetszik adni semmit, Mr. Gaunt? 

Leland Gaunt arca szomorúan megnyúlt. - Jaj, Dodd! De sokszor elgondolkodtam ezen! S 

mekkora vágyódás él énbennem, hogy jótékony lehessek! Hanem... 

- Hanem? 

- Hanem akkor hol a vásár? - Részvevő mosollyal jutalmazta Doddot, de a szeme oly vadul 

villant, hogy Dodd hátralépett. - Érti, igaz-e? 

- Értem! Hogyne! 

- Egyébként pedig - folytatta Mr. Gaunt - a következő néhány órában eldől minden. Ha a 

majom a vízbe ugrott, kihalászni már nem lehet... De addig óvatosnak kell lennem. Ha a dadogását 

most elhagyná, elkezdődne a kérdezősködés. Az pedig baj lenne. A seriff már így is többet érdeklődik 

a kelleténél. - Arca elsötétült egy pillanatra, majd a csúf udvarias mosolygása terült szét rajta 

ismét. - Nem baj, Dodd, vele is elbánunk. Ne aggódjon. 

- Pangborn seriffel? 

- Vele. Éppen hogy vele. - Mr. Gaunt ismét megemelte két ujját, és leeresztette Dodd arca 

előtt, a homlokától az álláig. - Persze őkelme szóba se került köztünk, ugye? 

- Kikelme? - kérdezte Dodd zavartan. 

- Hát ez az. 

Leland Gaunt ma sötétszürke hasított bőr zakót viselt, annak a zsebéből húzott elő egy fekete 

bőr levéltárcát, s odanyújtotta Doddnak. Az félénken nyúlt érte, mert nem akart hozzáérni Mr. 

Gaunt kezéhez. 

- Ismeri Pratt edző kocsiját, nem? 

- A Mustangot? Persze. 

- Ezt tegye bele. Süllyessze az anyósülés alá, úgy, hogy csak a sarka mutatkozzon. Most 

mindjárt induljon el a középiskolához. Az utolsó kicsengetésre a kocsiban kell lennie ennek, értette? 

- Értettem. 

- Aztán várja meg, amíg Pratt kijön. S amikor kijött... - Mr. Gaunt suttogóra fogta, Dodd pedig 

bámult föl rá tátott szájjal, meredt szemmel, és biccentett nagyokat. 

Néhány perccel később eleredt, ingében John LaPointe levéltárcájával. 

- 198 -

TIZENHATODIK FEJEZET 

Nettie sima szürke koporsóba került. Árát Polly Chalmers állta. Alan kérte, hadd szállhasson 

be ő is, Polly azonban elutasította, s ezt a kerek, végleges elutasítást ismerte jól Alan, és megnyugodott 

benne. A koporsó acélkerekes Szent Mihály lován állt a temetőben, nem messze onnan, ahová 

Polly rokonságát temették. A kihányt földet almazöld mű gyepszőnyeggel terítették le, s az vakítóan 

csillogott a meleg napfényben. Az ilyen mű gyepszőnyeg mindig felháborította Alant. Ronda 

trágárságot látott benne. Jobban a bögyében volt a temetkezési vállalkozók szépészeténél is - hogy 

kendőzik a holtakat, és felöltöztetik legjobb ruhájukba, mintha Bostonba igyekeznének üzleti megbeszélésre, 

nem pedig a föld alá, férgek és gyökerek közé. 

Tom Killingworth tiszteletes úr, a metodisták lelkésze, hetente kétszer járt ki áhítatra a Borókadombra, 

és ismerte Nettie-t jól, az temette Polly kérésére. Síri beszéde rövid volt és meleg hangú. 

Arról a Nettie Cobbról szólt, aki szívós igyekezettel szabadult a téboly árnyai közül, és bátran 

döntött, hogy még egyszer megpróbálkozik ezzel a világgal, hiába bánt el oly csúful vele. 

- Gyermekkoromban - mondta - anyám varrószobájának falán olvastam egy odahímzett ír 

szólásmondást. Így szólt: „Juss a mennybe, ördög ne hallja a halálhíred.” Nettie Cobb gyötrött lélek 

volt, szomorú is talán, mégsem hiszem, hogy az ördöggel társalkodott volna. S bármilyen korán és 

iszonyatosan végezte, hiszem, hogy az ördög nem értesült a haláláról, mire Nettie a mennybe jutott. 

- Killingworth a hagyományos áldásra emelte két karját. - Imádkozzunk. 

A domb túlsó felén, ahová Wilma Jerzycket éppen akkor temették, John Brigham atya vezényelte 

az emelkedő-lejtő hangok sokaságát. Odaát kocsik sorakoztak a sírhelytől a temető keleti kapujáig. 

A részvét persze az élő Peter Jerzycknek szólt, nem halott feleségének. Ideát csupán öt főt 

számlált a gyásznép: Pollyt, Alant, Rosalie Drake-et meg a vén Lenny Partridge-ot (mert az ott volt 

minden temetésen elvből, ha ugyan nem pápistát temettek), és Norris Ridgewicket. Norris sápadt 

volt és kókadozott. Nem volt kapás - gondolta Alan. 

- Istennek népe, az Úr legyen veletek és tartsa üdén Nettie Cobb emlékezetét szívetekben - 

mondta végül Killingworth, és az Alan mellett álló Polly újból sírva fakadt. Alan átkarolta, Polly 

pedig hálásan húzódott mellé, és kezét a kezébe kulcsolta. - Világosítsa meg az Úr az ő orcáját, és 

könyörüljön rajtatok. Könnyítsen gyászotokon és adjon néktek békességet. Ámen. 

A nap melegebben sütött, mint Kolumbusz napján, és amikor Alan felemelte a fejét, a Szent 

Mihály lova acélrúdjairól fényszikrák pattantak a szemébe. Szabad kezével megsimította a homlokát. 

Nyári izzadság ütközött ki rajta csakugyan. Polly friss papír zsebkendőt húzott elő táskájából, 

és megtörölte könnyes szemét. 

- Jól vagy, bogaram? - kérdezte Alan. 

- Jól... csak hát meg kell siratnom szegényt. Miért kellett ilyesminek történnie? Miért? - 

hüppögte. 

Éppen ez a kérdés foglalkoztatta Alant. Mikor Pollyt magához ölelte, válla fölött Norrist látta 

elballagni Nettie gyászolóinak kocsiparkja felé. Mintha nem tudná, merre tart, vagy álomjáró 

volna, állapította meg Alan a homlokát ráncolva. Majd Rosalie Drake lépett oda Norrishoz, mondott 

valamit neki, Norris pedig megölelte. 

Ismerte, persze, gondolta el Alan, hát gyászolja ő is. Te meg, tekintett magába, annyit járszkelsz 

árnyak közt mostanában, hogy talán teveled a baj. 

Majd ott állt előttük a tiszteletes, és Polly megemberelte magát, úgy hálálkodott a szolgálatáért. 

Killingworth a két kezét nyújtotta, és Alan leplezett csodálkozással figyelte, mennyire óvatlanul 

nyújtja Polly, s az hogy tűnik el a tiszteletes nagy tenyerében. Nem is emlékezett, hogy Polly 

ilyen önfeledten fogadott volna kézfogást. 

Nemhogy javult. Nagyot javult. Mi történhetett? 

A domb túlsó feléről John Brigham atya bosszantó orrhangját hallotta: 

- Béke veletek. 

- És teveled - zúgták a gyászolók. 

1 

- 199 -

Alan elnézte a sima szürke koporsót az okádékzöld mű gyepszőnyeg mellett, és azt mondta 

magában: Béke legyen veled, Nettie. Hagyják végre békedet. 

A két temetés a végére járt, mikor Eddie Warburton állt meg kocsijával Polly háza előtt. Kibújt 

belőle - hiába, nem volt ez olyan finom új kocsi, mint amit a fehér szemét tönkretett a Sunocokútnál 

-, aztán végigpillantott az utca hosszán mindkétfelé. Alkalmasnak látszott az idő. Szunnyadt 

minden, augusztusi délutánon se különbül. 

Fölszaladt Polly behajtóján, és hivatalos külsejű borítékot húzott elő az ingéből. Mr. Gaunt 

alig tíz perce jelentkezett, és megmondta neki, hogy a medáljáért most kell fizetnie. Hát jött fizetni. 

Akkor ugrik az ember, ha Mr. Gaunt azt mondja, itt az árok. 

Eddie föllendült Polly három tornáclépcsőjén. A meleg szellő apró harangjátékot szólaltatott 

meg az ajtó fölött. Finomabban nem is szólhatott volna, Eddie mégis megrezzent. Körülnézett még 

egyszer, s hogy nem látott senkit, még egy pillantást vetett a borítékra. „Patricia Chalmers asszonyságnak” 

- de fölvitte az Isten a dolgodat! Eddie persze nem tudta, hogy Polly keresztneve voltaképpen 

Patricia, de nem is érdekelte. A csínyt megteszi, aztán pusztul innét. 

Beejtette a borítékot az ajtó levélrésén, és látta, amint két ott heverő küldeményre hullik - 

katalógusra, kábeltévéműsorra. Az ő borítékja kisebb volt persze, hosszúkás, Polly nevével és címével, 

takarosan fölragasztott bélyeggel a jobb sarkában, s fenn a bal sarokban a feladó: 

SAN FRANCISCÓ-I GYÁMÜGYI HATÓSÁG 

Geary út 666. 

San Francisco 

94112 Kalifornia 

- Mi történt? - kérdezte Alan, amikor megindultak a dombról Alan kombija felé. Alan remélte, 

hogy egy szót legalább válthat Norrisszal, de Norris addigra már bevágódott a VW-jába, és elszelelt. 

Még egy menet a tavon naplemente előtt, gondolta Alan. 

Polly sápadtan és vörös szemmel pillantott fel rá, de már mosolygott. 

- Hogyhogy mi történt? 

- A kezeddel. Varázsütésre lett ennyivel jobban? 

- Varázsütésre - visszhangozta Polly, és fölemelte a két görbe ujjú kezét, hogy csodálhassák 

mind a ketten. - Varázslat, igaz? - S a mosolygása már derűsebb volt. 

- Köpjél, babám. 

- Nem nagyon akarózik - húzódozott Polly. - Valahogy röstellem a dolgot. 

Megálltak, úgy integettek a régi kék Toyotájában elgördülő Rosalie-nek. 

- Halljuk akkor is - biztatta Alan. 

- Hát az úgy volt - nyújtotta a szót Polly -, hogy megtaláltam a hozzá való orvost. - S a két 

orcája lassan kigyúlt. 

- Ugyan kit? 

- Gaunt doktort - felelte Polly, és zavartan kacarászott. - Dr. Leland Gauntot. 

- Gauntot! - bámult rá Alan. - Mi dolga neki a kezeddel? 

- Vigyél el a boltjáig, és elmondom útközben. 

Öt perc múltán (a legkellemesebb itt Castle Rockban, gondolta Alan olykor, hogy öt percen 

belül bárhova eljutni) bekunkorodott a Hasznos Holmik fűrészfogas parkolójába. Hanem az ajtó 

üvege mögött ezt a táblát látta, nem is először: 

2 

3 

4 

- 200 -

KEDDEN ÉS CSÜTÖRTÖKÖN 

CSAK BEJELENTÉSRE 

Ilyen kisvárosi boltot a kurva isten nem látott! Bejelentésre! Mr. Gaunt üzletpolitikája szöget 

ütött Alan fejébe. 

- Alan? - pillantott rá Polly félénken. - Dühösnek látszol. 

- Dühösnek? Mi a ménkűért volnék dühös? Még el sem juthattam odáig. Inkább azt hiszem... 

- Fölnyerített, megrázta a fejét, s újra belefogott. - Todd úgy mondta: „el-péked-tem”. Kuruzslás? 

Az mintha nem a te formád volna Polly. 

Polly ajka cérnára vált, és Alan fenyegetést olvasott a szeméből. - Én nem dobálóznék ezzel 

a szóval. Kuruzslás, amit imakerékről meg effélékről olvashatsz hirdetésekben. Semmiképpen nem 

az, ami használ. 

Alan szóra nyitotta a száját. Maga sem tudta, mit mondott volna - csakhogy Polly szóhoz 

sem engedte jutni. 

- Ide nézz. - S a szélvédőn beáradó napfényben megemelte mindkét kezét, majd egyenletesen 

ökölbe szorította és kinyitotta néhányszor. 

- Igaz. Nem jó szó. Én csak... 

- Egy csöppet nem jó. 

- Hát ne haragudj. 

Polly feléje fordult, abból az ülésből, ahol Annie-t látta annyiszor... családi kocsijukban... 

Hogyhogy ezt a tragacsot még őrizgetem? Meg vagyok én veszve? 

Polly gyengéden rátette a kezét Alan kezére. - Ez sem lesz így jó. Soha nem veszekszünk, 

miért most kezdjük? Hűséges társam temettük. Most még a fiúmmal is összerúgjam a port? 

Alan képén vigyorgás terült szét. - Mid vagyok neked? Fiúd? 

- Nem bánom, a barátom. Máskor majd megválogatom a szavaimat. 

Alan magához vonta, és elcsodálkozott, hogy egy kis szóváltás mennyit használhat az érzelmeknek. 

Polly jobban van, nem rosszabbul, ez a fontos. - Hordj le, bogaram. Aminek akarsz, 

bátran. Szeretlek úgyis. 

- És nem veszekszünk úgyse. 

Alan rábólintott. - Úgyse. 

- Mert szeretlek én is, Alan. 

Alan arcon csókolta, aztán levette kezét a válláról. - Hadd látom az atkádat, amit kaptál tőle. 

- Nem atka az, te. Azka. És nem kaptam meg, csak próbaképpen. Azért állunk most itt, hogy 

megvegyem. Hiszen elmondtam, nem? Remélem, a csillagos eget nem számolja föl érte. 

Alan odapillantott az ajtón lógó táblára, és eltűnődött. Bizony a csillagos eget számolja föl 

éppen, bogaram. 

S nem örült egy csöppet. Szemét alig vehette le Polly kezéről a szertartás során. Milyen zavartalanul 

nyitja a táskáját, szedi ki a papír zsebkendőt, aztán az ujja hegyével csappantja megint, 

nem kell a hüvelykujját segítségül hívnia, hogy a fájdalmat elkerülje. Látta egyszóval, hogy a keze 

nagyot javult - de a bűvös ereklye históriája ingerelte. Csalástól bűzlik. Messziről. 

KEDDEN ÉS CSÜTÖRTÖKÖN 


Hát nem. Amióta Maine államba került, nem látott bejelentésre nyitó üzletet, legföljebb 

Maurice francia éttermét. De beugorhat oda is az ember, és tíz esetből kilencben kap asztalt... talán 

csak nyáron nem, amikor az idegenek rajzanak. 


Másrészt a szeme sarkából figyelte ő, hogy van itt forgalom héthosszat. Ha nem is tódulnak 

a vevők, Mr. Gaunt nyilván nem veszít az üzletpolitikáján, akár szokatlan, akár nem. Betérnek hozzá 

kettesével-hármasával is néha, de az egy szál érdeklődő gyakoribb... Ahogy az elmúlt hétre visz- 

- 201 -

szaemlékezett, így látta. Csakhogy a rászedésnek is ez a legjobb módja. Leválasztani a csoportról a 

palimadarat, elnyájaskodni vele, aztán megsúgni, milyen ritka alkalmi árat ajánlhat a Niagaráért. 

- Alan? - Polly az öklével kocogtatta meg a fejét. - Jelen vagy? 

Alan rámosolygott. - Jelen hát. 

Polly sötétkék szvetterben jött ki Nettie temetésére, s hozzá való kék nyakkendőt kötött a fehér 

blúzához. Amíg Alan töprengett, Polly lekanyarította nyakkendőjét, és két kézzel gombolgatta 

fehér blúzának fölső gombjait. 

- Még! - buzdította Alan buján. - Völgyet, hölgyem. 

- Csönd - intette le Polly szemérmes mosollyal. - Nem a Fő utca kellős közepén délután fél 

háromkor. Különben is temetésről jövünk, ha netán elfelejtetted. 

Alan megrezzent. - Már fél három? 

- Ha a fél három nálad későnek számít, akkor késésben vagy. - Azzal megkocogtatta a csuklóját. 

- Rá szoktál nézni erre a krumplira, ha már viseled? 

Alan rápillantott, és látta, hogy inkább háromnegyed, mint fél az idő. Ha Brian Ruskot az iskolából 

jövet el akarja csípni, indulnia kell. Háromkor eresztik szélnek őket. 

- Hadd látom a talizmánodat. 

Polly a vékony nyakláncánál fogva kicsiny ezüsttárgyat emelt ki a blúzából, csészét formált 

a tenyeréből, s úgy tartotta, hogy az ujjait bármikor rázárhassa, ha Alan hozzányúlna. 

- Nem tudom, szabad-e... - Polly mosolygott, de látszott, hogy félve várja, mit tesz Alan. - 

Zavarhatja a kisugárzását vagy mit tudom... 

- Ugyan már, Pol - berzenkedett Alan. 

- Ide figyelj - csattant föl Polly -, egyet tisztázzunk. - Hangja indulatossá vált ismét. Érezhetően, 

bármennyire elfojtotta volna indulatát. - Te könnyen tréfálsz. Nem neked kell nagyobb gomb a 

telefonodra, nem te nyeled a Percodant marokszám... 

- Hé, Polly, nem vagy ám... 

- Nem baj. - Polly arcán piros foltok jelentek meg. Mint később meggondolta, az indulat éppen 

azért lett úrrá rajta, mert amulettjére éppúgy tekintett vasárnap, mint Alan most. Hanem ő azóta 

már másként, s ezzel a változással elszámolnia nem volt egyszerű. - Hatott, érted? Akármilyen hülyeség, 

hatott. Vasárnap délelőtt, amikor Nettie meglátogatott, kínlódtam kutyára. Már az járt az 

eszemben, hogy a baj egyetlen gyógyszere az amputálás. Szinte jóleső meglépetés volt, amikor az 

eszembe jutott. Az ám, levetetni mind a kettőt! Hogyhogy ez nem jutott az eszembe eddig! Így valahogy. 

Most meg, két nappal később nem érzek egyebet, mint amit Van Allen doktor „vándor fájdalomnak” 

nevez. De mintha még az is múlóban volna. Emlékszem, egy éve hántolatlan rizsen voltam 

egy hétig, attól reméltem javulást. Az amulett vajon mennyivel butább dolog? 

Indulata elpárolgott beszéd közben. Már szinte könyörgőn tekintett Alanre. 

- Nem tudom, Polly. Magam sem tudom. 

Polly nyitotta a markát, s az azkát hüvelykujja és mutatóujja közé csippentette. Alan odahajolt, 

hogy megnézze, de érintésével nem fenyegette. Gömbölyded ezüsttárgy volt, az alján apró likak, 

nem nagyobbak, mint amilyenekből az újságok fényképei állnak össze. Óezüstre vallóan ragyogott 

a napfényben. 

S amint elnézte, értelmetlen és mégis erős érzés szállta meg. Tűrhetetlen holmi! Alig fékezhette 

magát, hogy le ne tépje és ki ne hajítsa a kocsi ablakán. 

Jó ötlet, látod, pajtás! Tedd csak meg, aztán csipegetheted a fogad az öledből! 

- Néha mintha mozogni éreznék benne valamit - jegyezte meg Polly mosolyogva. - Mexikói 

babot, ilyesmit. Nem furcsa? 

- Nem tudom. 

Rosszallóan nézte, amint Polly visszaejti a blúzába. De amikor eltűnt a szeme elől, s azt látta 

csak, hogy Polly fürge ujjal gombolkozik, rosszallása alábbhagyott. Csupán az a gyanúja nem oszlott 

el, hogy Mr. Leland Gaunt rászedi az ő szerelmét... Ha pedig rászedi, akkor nem ő az egyetlen 

áldozat. 

- Hátha másnak tulajdoníthatod a javulást? - Olyan óvatos volt a kérdése, mint aki sebes vizű 

patakon kél át, iszamos köveken. - Tapasztaltál javulást máskor is, nem emlékszel? 

- Már hogyne emlékeznék - felelte Polly, és a türelmetlenségét gyeplőszáron tartotta ő is. - 

Elvégre az én kezem. 

- 202 -

- Polly, én csupán... 

- Tudtam jól, hogy ezt is hallani fogom. A felelet azonban ennyi: tudom jól, milyen, amikor 

a köszvény megenyhül. Ez most más. Az elmúlt öt-hat esztendőben könnyebb időszakokra emlékszem, 

de ilyen jól nem voltam, akármekkora volt a megkönnyebbülésem. Ez most olyan... - Polly 

türelmetlenül rántott a vállán. - Mintha semmi bajom nem lenne. Nem tudom, érted-e, de körül nem 

írhatom. 

Alan gondterhelten bólintott. Értette ő jól, mit mondana Polly, s azt is tudta, hogy nem mond 

nagyot. Az azka valami lappangó gyógyerőt serkentett fel agyában... lehetséges az ilyesmi, ha a baja 

nem pszichoszomatikus természetű? A rózsakeresztesek szentül hitték, hogy lehetséges bármikor. 

És persze azok a milliók, akik L. Ron Hubbard dianetikáról szóló könyvét megvették. Hát ő ebbe 

nem szólhat bele. Annyit mondhat, hogy olyan vakot még nem látott, aki koncentráció útján szerezte 

vissza a látását - se olyan sebesültet, amelyiknek a vérzése azért állt el, mert erősen rágondolt. 

De a dolgában biztosan állíthatta volna, hogy itt bűzlik valami. Jobban, mint a háromnapos 

haldög a tűző napon. 

- Ne hányjuk-vessük - ajánlotta Polly. - Fárasztó hárítgatnom a sértődést. Gyere be velem, és 

beszéld meg a dolgot Mr. Gaunttal. Ideje találkoznod vele úgyis. Ő talán elmagyarázza értelmesebben, 

mire jó meg mire nem ez az amulett. 

Alan ismét az órájára pillantott. Tizennégy perc hiányzott csak a háromhoz. Már-már ráállt 

az ajánlatra azzal, hogy Brian Ruskot későbbre hagyja. De helyesebbnek vélte mégis, ha a gyerekkel 

nem otthon találkozik. Különb válaszokat húz ki belőle, mint ha az anyja ott sündörög, akár a 

kölykét védő oroszlánanya, minduntalan közbeszól, vagy ki is oktatja a fiát, hogy nem kell válaszolnia. 

S ez döntött. Ha kiderülne, hogy a fiúnak valami titkolnivalója van, vagy csak Mrs. Rusk 

gondolja, hogy van, bajosan tudhatja meg, mi az, ha egyáltalán megtudja. 

Itt legfeljebb egy csalót hagy élni még egy darabig. Brian Rusk viszont kettős gyilkosság 

megfejtésével szolgálhat. - Nem mehetek be, bogaram - mondta. - Talán később. Most a középiskolába 

kell átmennem, hogy beszéljek valakivel. Mégpedig nyomban. 

- Nettie-ről? 

- Wilma Jerzyckről... De ha a szimatom nem csal, Nettie-vel is kapcsolatos, amit megtudok. 

Majd elmondom. Addig is megtennél nekem valamit? 

- Megveszem, Alan! Érted? Nem a te kezedről van szó! 

- Nem is kételkedtem, hogy megveszed. Csak arra kérnélek, hogy csekkel fizess. Nem lehet 

oka, hogy a csekket el ne fogadja, ha tisztességes kereskedő. Itt élsz a városban, a bankod meg emitt 

szemközt. Viszont ha fondorlatosságra leszel figyelmes, néhány napod van, hogy a csekket letiltsd. 

- Értem - mondta Polly. S bár a hangja nyugodt volt, Alan úgy érezte, mintha lába megcsúszott 

volna az egyik kövön, és esne bele a patakba. - Csalónak nézed, mondd meg egyenesen. Azt 

képzeled, hogy kicsalja a hiszékeny nagysága pénzikéjét, aztán szedi a sátorfáját, és odébbáll. 

- Nem tudhatom - mondta Alan higgadtan. - Annyit tudok csak, hogy egy hete kereskedik a 

városban, ezért a csekk nem oktalan óvatosság. 

Nem oktalan, ennyit Pollynak is meg kellett hagynia. Éppen az kezdte bőszíteni, hogy Alan 

ilyen megfontolt az ő csodálatos gyógyulása láttán. Kedve lett volna ujját pattogtatni az orra előtt, s 

úgy rikoltozni: Mit szólsz? Nem látod? Vak vagy? S a dühét fűtötte, hogy Alannek igaza van, és Mr. 

Gauntnak el kell fogadnia a csekkjét, ha igaz úton jár. 

Légy óvatos, intette egy suttogó hang. Ne jártasd el a szád. Jusson eszedbe, mennyire szereted. 

Azonban egy hűvösebb hang - s abban nem ismert magára, mégis őbenne szólt - leintette: 

Mennyire? Na, mennyire? 

- Helyes - mondta epésen, és elhúzódott Alan mellől. Köszönöm, hogy érdekeimet ennyire a 

szemed előtt tartod. Néha el is felejtem, mekkora a szükségem rá. Helyes. Csekkel fizetek. 

- De Polly... 

- Nem, Alan, ne erőltessük. Még egy szó, és nagyon megharagszom… - Kinyitotta a kocsi 

ajtaját, és lenge kézmozdulattal lépett ki. Szvettere-blúza fölcsúszott, s lélegzetállító araszt mutatott 

a dereka tájáról. 

- 203 -

Alan a maga felén ugrott volna ki, hogy elkapja, megbékítse és megértesse vele, hogy csupán 

az érte való aggódásnak adott hangot - de ismét az órájára pillantott. Kilenc perc hiányzott a 

háromhoz. Még ha a gázba beletapos, akkor is elkerülheti Brian Ruskot. 

- Hívlak este - szólt ki az ablakon. 

- Hívjál - szólt vissza Polly, és meg sem állt a zöld napvető aljáig. S mire Alan kifarolt az útra, 

már hallotta az ezüstcsengettyű csöndülését. 

- Hölgyem! - lelkesült Mr. Gaunt, és apró pipát tett a lajstromán. A végére járt lassan. Pollyé 

volt az utolsó előtti név. 

- Pollyban egyeztünk... 

- Bocsásson meg - mentegetőzött Gaunt széles mosollyal -, Polly. 

Polly visszamosolygott rá, ámbár kényszeredetten. Mióta belépett a boltba, szomorúság fogta 

el, hogy így vált el Alantől, és sírás környékezte. 

- Nincs talán jól, Polly? - Mr. Gaunt megkerülte a pultot. - Mintha sápadt volna. - Arca aggodalomról 

árulkodott. Ezt az embert képzeli Alan csalónak? Bezzeg ha most látná... 

- A napfény teheti - felelte Polly bizonytalanul: - Meleg lett odaki. 

- Itt majd megnyugszik a hűvösben - duruzsolta Mr. Gaunt. - Jöjjön, Polly, foglaljon helyet. 

S vezette szinte, a tenyere Polly feneke táján - bár hozzá nem ért -, úgy kínálta hellyel a vörös 

bársony karszékben. Polly leereszkedett, két térdét illően összezárta. 

- Kipillantok az ablakon - újságolta Mr. Gaunt, amint melléült, és hosszú ujjait összefonta az 

ölében -, és mit látok? Mintha veszekedtek volna a seriffel! 

- Semmiség - mondta Polly, de a szeme sarkából nagy könnycsepp indult meg az arcán. 

- Éppen nem - mondta Mr. Gaunt. - Éppen nem csekélység az ilyesmi. 

Polly meglepetten tekintett rá - és Mr. Gaunt mogyorószeme elkapta a tekintetét. Mogyorószíne 

volt-e a szemének először is? Polly nem emlékezett bizonyosan. Annyit mondhatott volna 

csupán, hogy amint belenézett, a nap minden nyomorúsága - szegény Nettie temetése, az értelmetlen 

összezördülés Alannel - kámforrá vált. 

- Ugyan miért? 

- Ne féljen, Polly - vigasztalta Mr.Gaunt. - Minden jóra fordul, ha énbennem bízik. De vajon 

bízik-e? 

- Bízom - válaszolta Polly, bár a lelke mélyén egy hang tüzet kiáltott. - Mondhat Alan, amit 

tetszik, az én bizalmam teljes. 

- Az a helyes - mondta Mr. Gaunt, azzal átnyúlt, és a kezébe fogta Polly egyik kezét. Polly 

elfintorodott egy pillanatra, majd álmatag kábaság ömlött el az arcán. - Az a helyes. Kár aggodalmaskodnia 

a barátjának is, mert csekkjét hasonló bizalommal fogadom. 

Alan úgy számított, nem kapja el Briant, csak ha a kék villogót fölteszi a kocsijára. Azt pedig 

nem akarta. Nem lett volna jó, ha Brian Rusk rendőrkocsira lesz figyelmes - inkább lásson csak 

ilyen ütött-kopott kombit, amilyenen nyilván az apja is jár. 

Az iskola elé állni már késő lett volna, azért a Fő utca meg az Iskola utca sarkán állította le a 

kocsit. Briannek erre vezetett a legrövidebb útja haza - Alan pedig remélte, hogy végre valaki értelmesen 

cselekszik a mai napon. 

Kiszállt, nekidőlt a kombi farának, és rágógumit keresett a zsebében. Éppen bontogatta, 

amikor a középiskola háromórás kicsengetését hozta felé a meleg légáram. 

Úgy tervezte, hogy az ohiói Akronból ideszármazott Mr. Leland Gauntot is meglátogatja, 

amint Brian Ruskkal végzett, akár bejelentkezett a boltban, akár nem... Hanem most meggondolta. 

Inkább fölhívja a főügyészség augustai irodáját, nézzék meg, nem szerepelt-e Gaunt a csalók közt. 

S ha ott nem tudnak semmit, küldjék tovább a nevét a LAWS R & I számítógépes rendszeren Washingtonba. 

Ez a nyomozási segédeszköz maradt meg Alan véleménye szerint a Nixon-kormányzat 

egyetlen áldásának. 

- 204 - 

5 

6

Az első gyerekek megjelentek az utcán kiáltozva, nevetve, bukdácsolva. Alannek hirtelen 

ötlete támadt. Kinyitotta a kombi vezetői ajtaját, átnyúlt az ülésen, és a kesztyűtartóban matatott. 

Todd beugratós mogyorókínáló doboza persze megint kiesett belőle. 

Már-már elunta, amikor a kezébe akadt, amit keresett. Fogta, becsapta a kesztyűtartót, és kihúzta 

fejét a kocsiból. Kicsiny keménypapír borítékot tartott a kezében, címkéje szerint: 

Bomló Virágok Bűvészete 

Fekete Mágia 

Greer St. 19. 

Paterson, New Jersey 

Ebből a borítékból húzott ki egy vaskos csomag sokszínű selyempapírt, s azt becsúsztatta 

karóraszíja alá. Ilyen „varázsforrásokat” tart minden bűvész a keze ügyében, és ki-ki maga tudja a 

legjobban, hol a legjobb helyük. Alan a karóraszíjat szerette. 

Immár a Bomló Virágokkal fölfegyverkezve foglalta el őrhelyét megint, amikor meglátott 

egy kerékpározó fiút. Zegzugosan süvített el a gyermekek csoportjai közt. Alan ugrásra készen várta. 

Aztán ismerte meg csak a száguldóban az egyik Hanlon ikret. Lazított. 

- Lassíts vagy megbüntetlek gyorshajtásért - dörrent rá, amint a gyerek elviharzott mellette. 

Jay Hanlon rábámult, és kis híján nekiment egy fának. Akkor lassított is. 

Alan nézett utána egy percig, aztán visszafordult, s az Iskola utcát figyelte tovább. 

Sally Ratcliffe beszédjavító tantermecskéjéből fölfelé tartott a földszintre öt perccel a háromórás 

kicsöngetés után, majd a csarnokból elindult a tanárinak. A csarnok gyorsan ürült derűs és 

meleg napokon. Odakinn a gyerekek csapatostul tartottak a 2-es meg a 3-as busz megállójához. 

Sally lapos sarka kipikopogott a kövön. Durva barna borítékot vitt a kezében, s a címzett nevét, a 

Frank Jewettet melle dombjához szorította. 

Megállt a 6-os szobánál, egy ajtóval idébb a tanáritól, és benézett a dróttal merevített üvegablakon. 

Odabenn öt-hat olyan tanárral tárgyalt Mr. Jewett, akik őszi és téli testedzésekre készítették 

elő a gyerekeket. Frank Jewett mindig pudingra emlékeztette Sallyt, bár a pudingnak nincs 

szemüvege, hogy az orráról minduntalan lecsússzon. 

Jobbján Alice Tanner ült, az iskolatitkár. Sally úgy látta, jegyzi az igazgató úr szavait. 

Mr. Jewett fölpillantott, meglátta Sallyt az ablakban, és odavetette neki finomkodó kis mosolyát. 

Sally visszaintett, s egy mosolyt is megeresztett mellé. Jól emlékezett még azokra a boldog 

időkre, amikor nem kellett erőltetnie a mosolygást. 

Fölpillantott néhány tanár is, hogy lássák, ugyan kit üdvözölt a kibazgató úr. Fölpillantott 

Alice Tanner is, és huncutul megbillegtette mutatóujját, majd vetett hozzá egy ezerédes mosolyt. 

Tudják már, villant át Sallyn. Tudják mind, hogy Lesterrel mindennek vége. Irene nagyon 

aranyos volt az éjjel... olyan együtt érző... És alig várta, hogy a hírt széthordja. A kígyó. 

Sally is megbillegtette a mutatóujját válaszul, és érezte, hogy hamis mosolya elönti fülig. 

Remélem, te kurva lélek, gondolta, elüt a szemeteskocsi hazafelé. Majd megindult, és józanul lapos 

sarkai tovább kipegtek-kopogtak a folyosó kövén. 

Amikor a szünetben Mr. Gaunt hívta, és tudatta vele, hogy a csodálatos kövületért fizetnie 

kell, Sally keserédes örömmel állott rá. Érezte ő, hogy „az apró csíny” valami undokság lesz Mr. 

Jewett ellen, de nem bánta egy csöppet. Undok kedvében volt. 

Rátette kezét a tanári kilincsére. De nem nyomta le. 

Mi a bajod? Tiéd a szent kövület, benne a látomás... Nem könnyebb a lelked? Nem érzed, 

hogy kapcsolatba kerültél a Mindenhatóval? S íme, nem vagy nyugalmasabb, és nem könnyebb a 

lelked! Mintha szögesdróttal tömték volna meg a fejedet! 

- Csakhogy az nem az én hibám, nem is a kövületé - motyogta. - Az Lester bűne. A Lődörgős 

Lesteré! 

Szemüveges-fogszabályozós pufók kislány fordult el a hirdetőtáblától, és kíváncsian nézett 

végig Sallyn. 

- 205 - 

7

- Mit keresel itt, Irvina? - förmedt rá Sally. 

- Femmit, Miff Ratcliffe - pislogott Irvina. 

- Akkor keress magadnak dolgot! A tanításnak vége, ha nem tudnád. 

Irvina futólépésben indult neki a folyosó hosszának, és gyanakvón vissza-visszapillantott. 

Sally pedig kinyitotta a tanári ajtaját, és belépett. Előbb a borítékot ott találta meg, ahol Mr. 

Gaunt mondta - a menzán kívül sorakozó kukák mögött. Hanem Mr. Jewett nevét már ő írta rá. 

Kipillantott még egyszer a folyosóra, nem követte-e Alice Tanner, majd megindult az igazgatói 

irodának, benyitott, és mindjárt letette a levelet Frank Jewett asztalára. De maradt még egy 

dolga. 

Kihúzta íróasztalának fölső fiókját, súlyos papírvágó ollót emelt ki belőle, majd lehajolt, és a 

bal alsó fiókon rántott egyet. Zárva találta. Mr. Gaunt megjósolta ezt is. Sally kilesett a tanáriba, és 

látta, hogy nem jött be még senki. Ez az. Így is kell. Benyomta a papírvágó olló hegyét a zárt fiók 

résébe, és nagyot emelt rajta. Reccsent a fa, Sally pedig érezte, hogy a mellbimbója furcsán, kellemesen 

megmered. Mulatság ez. Ijesztő, mégis mulatság. 

Még beljebb nyomta az ollót, úgy emelt. A zár pattant, s a fiók kigurult a csapágyain. Sally 

szája tátva maradt a tartalma láttán. Előbb megdöbbent, majd kacarászni kezdett - zihálón szedte a 

levegőt, nem is annyira nevetéshez, mint sikoltozáshoz inkább. 

- Juj, Mr. Jewett! De disznónak tetszik lenni! 

A fiókban halomszám állt a zsebbe való magazin, legfölül egy Pajkos fiú - s az elúszó kép 

mindjárt mutatta is, miféle a pajkossága: egy kilencéves fiú, 50-es évekbeli bukósisakban. Semmi 

egyébben. 

Sally belemarkolt a fiókba, és kiemelt a magazinokból vagy egy tucatot. Szeles fiúk. Angyalkák. 

Elszopogatjuk. Süvegcukor. Belenézett az egyikbe, és nem hitt a szemének. Honnan kerülnek 

ide ezek a vacakok? Az ABC-ben ugyan nem árusítják, még a legfölső polcról sem, amelynek árucikkeiről 

Rose nagytiszteletű úr annyit mennydörög - a CSAK 18 ÉVEN FELÜLIEKNEK borzalmai 

közül sem. 

Fejében jól ismert hang szólította: Igyekezzen, Sally. Az értekezletnek mindjárt vége, és ugye 

nem szeretné, ha itt kapnák? 

Aztán női hang szólalt meg a fejében, annyira ismerős, hogy Sally akár megmondhatta volna, 

kié. Úgy beszélt bele Mr. Gaunt intésébe, mintha ott állt volna a telefonnál, a háta mögött. 

Addig mulass, amíg lehet - tanácsolta a második hang. - Láttál már ilyet? 

Sally mégis kikapcsolta a női hangot, és Mr. Gaunt tanácsa szerint járt el. Szétszórta a magazinokat 

Mr. Jewett irodájában, majd visszatette a fiókba az ollót, és kisurrant. Az ajtót behúzta 

maga mögött. A tanáriban még mindig nem volt senki, de a 6-os szobából hangos nevetést hallott. 

Véghangok. Hamar véget ért az értekezlet. 

Istenáldása ez a Mr. Gaunt! - gondolta Sally, és kisietett a folyosóra. Már a csarnok bejáratánál 

járt, amikor hallotta, hogy a 6-osból csődülnek a tanárok. Vissza se nézett. Az ötlött az eszébe, 

hogy az utóbbi öt percben nem foglalkoztatta a Lődörgős Lester, és nagy elégedettség töltötte el. 

Hazamegy, készít magának egy boldogító habfürdőt, és kövületével a kezében ül bele. Aztán megpróbál 

két óráig nem gondolni a Lődörgősre! S az lesz a jó! Az lesz... 

Mit műveltél te az igazgatóiban? Mi lehetett abban a borítékban? Ki dugta el a menza elé, és 

mikor? Mibe keveredtél, Sally? És mit keversz? 

Megtorpant, homlokán és halántékán veríték gyöngyözött. Szeme nagyra nyílott, mint az 

ijedt őzé. Majd lehunyta a szemét, aztán gyanakvó rést nyitott rajta, és eleredt megint. Szűk nadrágja 

kellemesen dörzsölte. Eszébe jutottak sűrű tapipartijaik Lesterrel. 

Nem érdekel, mit tettem, mit nem, határozott. Remélem, valami undokat. Ráfér a finomkodó 

kibazgató úrra, ha egyszer ilyen disznó. 

- A fasz üsse ki a szemit! - suttogta. Először életében vette ezt a csúnya szót a szájára, és a 

mellbimbója megint megdermedt. Eszébe jutott, hogy lesz neki ott a fürdőkádban egyéb tennivalója 

is, és megszaporázta a lépteit. Igenis joga van... Nem tudta ugyan, mihez, de ha a végére jár, megtudja. 

Elvégre segíts magadon, Isten is megsegít. 

- 206 -

- Méltányos az ár? - kérdezte Mr. Gaunt Pollytól. Polly már válaszolt volna, akkor látta, 

hogy Mr. Gaunt figyelme elkalandozik. Szeme elrévedt, és a szája szótlanul mozgott, mintha imát 

mormolt volna. 

- Mr. Gaunt? 

Gaunt megrezzent, majd rámosolygott. - Ne haragudjon, Polly. Az eszem másutt. 

- Nemhogy méltányos... kedvezményes... - mondta eztán Polly, és vette elő csekktömbjét a 

táskájából. Ha egyszer-másszor kétség fogta el már, nem kellett egyebet tennie, mint Mr. Gaunt 

szemébe tekinteni. Kételyei eloszlottak. 

A csekket negyvenhat dollárról állította ki, és átnyújtotta. Mr. Gaunt takarosan összehajtogatta, 

és beletűzte sportzakójának szivarzsebébe. 

- Ne feledje kitölteni az ellenőrző szelvényt is - figyelmeztette Mr. Gaunt. - Barátja, a szimat 

nyilván látni akarja majd. 

- Magát szeretné látni - válaszolta Polly, amint a szelvényt kitöltötte. - Arra gyanakszik, 

hogy csaló. 

- Sok a gyanúja, még több a terve - állapította meg Mr. Gaunt -, azonban szertefoszlanak 

mind, akár szeles reggeleken a köd, higgye meg. 

- Csak nem... csak nem akarja bántani? 

- Én? Mivel vádol a lelkében, Patricia Chalmers! Pacifista vagyok, a békesség barátja. Hogyan 

emelném kezemet seriffünkre? Én csupán annyit jósolok, hogy dolga a híd túlsó végébe szólítja 

a mai délutánon, bár ő maga nem tudja még. - Figyel rám, Polly? 

- Tessék. 

- A csekkjével nem egyenlítette ki az azka árát. 

- Nem? 

- Nem. - Mr. Gaunt sima fehér borítékot tartott a kezében. Pollynak sejtelme nem volt, honnan 

került a kezébe, de nem töprengett rajta. - Teljes fizetségéül meg kell tréfálnia valakit. 

- Alant? - Polly annyira megrémült, mint az üregi nyúl, ha tarlótüzet szimatol. - Csak nem 

Alant? 

- Semmiképpen - hangzott Mr. Gaunt válasza. - Ha olyasvalaki megtréfálására kérném, akit 

jól ismer, netalántán szeret is, az erkölcstelen volna, hölgyem. 

- Erkölcstelen? 

- Az... Bár ajánlanám, hogy a seriffel való kapcsolatát ideje volna jól meggondolni, Polly. S 

akkor kiderülhet, hogy lehetősége kettő: vagy most egy kevéske fájdalom, vagy nagy fájdalom később. 

Érthetőbben: akik a házasságot elsietik, azoknak bánkódni lesz idejük bőven. 

- Nem értem. 

- Tudom. Majd megért jobban, ha a postáját bontja. Tudniillik nem én vagyok az egyetlen, 

aki után szimatol. Most pedig beszéljük meg az apró csínyt. Akit megtréfál, az nem más, mint új 

alkalmazottam, Merrill. 

- Merrill, az Ász? 

Mr. Gaunt elkomorult. - Ne szakítson félbe, Polly. Soha ne vágjon közbe, ha beszélek, különben 

olyan lesz a keze, mint a mérges gázzal töltött autógumibelső. 

Polly hátrahőkölt, álmos, álmatag szeme tágra nyílt. - Bo-bocsánat. 

- Jól van, megbocsátok... Ez egyszer. Most azonban jól figyeljen. 

Frank Jewett az iskola földrajztanárával és labdarúgóedzőjével, Brion McGinleyvel jött ki a 

6-osból, és Alice Tanner nyomában léptek be a tanáriba. Az igazgató széles mosollyal mesélte azt a 

viccet Brionnak, amelyet egy könyvügynöktől hallott a nap során. A vicc orvosa válaszútra jutott 

egy asszony bajának megállapításában, és annyit mondhatott csak: vagy Alzheimere van, vagy 

AIDs-e. 

8 

9 

- 207 -

- Azért a nő férje félrevonta az orvost - folytatta az igazgató, amint beléptek a tanáriba. 

Alice az asztala fölé hajolva nézte a neki hagyott üzeneteket, az igazgató pedig halkra fogta a beszédét, 

mert Alice cirkuszt rendezett még a pikáns viccek hallatán is. 

- Igen? - S már vigyorgott Brion is. 

- Igen, mert tanácstalan volt. „Okosabbat nem tud, doktorkám? - azt mondja neki. - Hogy 

dönthetem el, melyik a baja mégis?” 

Alice megindult két cédulával az igazgatói iroda felé, de amint benyitott, úgy állt meg, 

mintha láthatatlan kőfalba ütközött volna. A két vigyorgó középkorú férfi rá se hederített. 

- „Magának gyerekjáték - mondja az orvos. - Vigye ki huszonöt mérföldre az erdőbe, és felejtse 

ott. S hogyha hazatalál, akkor ne bassza meg.” 

Brion McGinley hülyén bámult a főnökére egy pillanatig, aztán hahotázni kezdett. Jewett 

igazgató úr csatlakozott hozzá. S annyira nevettek, hogy meg sem hallották, amikor Alice kiszólt az 

igazgató úrért. Bezzeg meghallották másodszorra. Mert akkor már sikoltott. Az igazgató úr besietett 

irodájába. - Alice! Mi tör... - S akkor látta, mi történt. Rémület fagyasztotta meg, elakadt a szava is. 

Heréi megszorultak zacskójukban, és a legszívesebben visszahúzódtak volna hasüregébe. 

A magazinok mindenfelé! 

A dugi magazinok az alsó fiókból! 

Mint a rémálom konfettije - fiúk szanaszét, egyenruhában, szénapadláson, falovon, szalmakalapban. 

- Mi az isten! - A megilletődötten rekedt hang az igazgató úr baljáról szólt; Frank Jewett 

megfordult (nyakizmai úgy pattogtak, mint a lengőajtó rozsdás rugója), és látta, hogy Brion 

McGinley is vele bámulja a szétszórt magazinokat, s a szeme kocsányon lóg. 

Megtréfáltak - ezt kellett volna mondania. - Otromba tréfa, mert ezek a magazinok nem az 

enyémek. Aki rám néz, látja nyomban, hogy nem is lehetnek....Hogyan érdekelhetne ilyen embert... 

Milyen embert? 

Meg nem mondhatta volna, de ha lett volna mit mondania, akkor sem mondhatta ki. Megbénult 

a nyelve. 

A három meglett korú ember ott állt néma döbbenetben Frank Jewett középiskolai igazgató 

irodájában. Az egyik magazin lelógott az íróasztal mellé odakészített vendégszékről, s most a meleg 

keresztszél meglibbentette a lapjait, és lesodorta a földre. Kemény legények - ígérte a címlapja. 

A tréfát mondhatnám, akár erőltethetném - de hinnének-e nekem? Mit érek azzal, ha egyszer 

a fiókom fölfeszítve? 

- Mrs. Tanner - szólt be az irodába egy lány. 

Mindhárman - Jewett, Tanner, McGinley - sarkon fordultak, és rossz lelkiismerettel néztek a 

mögöttük álló két majorette-re. Piros-fehér egyenruhába bújtatott nyolcadikosok voltak. Alice 

Tanner és Brion McGinley szinte egyszerre állt elébük, hogy be ne lássanak az igazgatói irodába 

(Frank Jewett maga sóbálvánnyá vált, nem mozdult), de egy pillanatot késtek. A majorette-ek szeme 

csészealjjá kerekedett. Egyikük - Darlene Vickery - pici piros szájára kapta a kezét, úgy bámult 

az igazgató úrra. 

Derék - gondolta Frank Jewett. - Holnap délre minden diák megtudja. Holnap vacsorára 

megtudja a város. 

- Menjenek a dolgukra, leányok - mondta Mrs. Tanner. - Mr. Jewett hajmeresztő tréfa áldozata 

lett. Egy szót nem szólnak arról, amit láttak, értik? 

- Igenis, Mrs. Tanner - mondta Erin McAvoy, és három perccel később már legjobb barátnőjének, 

Donna Beaulieunak újságolta, hogy az igazgató úr irodájában súlyos vasakkal fölékszerezett 

pucér fiúk képeit látta. 

- Menjenek - biztatta őket Brion McGinley is. Tanárosra fogta volna a hangját, de rekedtségétől 

nem szabadulhatott. - Ne ácsorogjanak itt! 

A két lány eliramodott, egyenruhájuk szoknyája vaskos térdüket verte. 

Brion odafordult igazgatójához. - Szerintem... - kezdte a torkát köszörülve, de Frank Jewett 

meg se hallotta. Beljebb lépett az irodájába, s mint az álomjáró, becsukta maga mögött az ajtót, 

majd elkezdte szedegetni a magazinokat. 

Miért nem nyújtod be lemondásodat? - sivalkodott benne a kérdés. 

- 208 -

Frank Jewett nem hallgatott rá. Az életéért küzdő barlanglakó belső hangja arra figyelmeztette, 

hogy most a legsebezhetőbb. Ha Alice-nak vagy Brionnak magyarázni kezd, eláshatja magát. 

Alice kopogott az ajtaján. Frank Jewett nem válaszolt, csak keringett irodájában, és szedegette 

az utóbbi kilenc évben gyűjtött magazinjait. Hirdetésre írt értük, és példányonként vette át a 

küldeményeket a Gates Falls-i postahivatalban, rettegve alkalomról alkalomra, hogy a postatisztek 

meg az állami rendőrök ráakaszkodnak. Soha nem lett baj. Most meg becsúszik a madzag. 

El sem hinnék, hogy ilyesmi a tied lehet, magyarázta neki a barlanglakó. Nem mernék elhinni 

- mert ha elhinnék, kisvárosi életszemléletük dőlne romba. Ha megemberelted magadat, mindent 

rendbe szedhetsz. De ki tesz meg ilyesmit ővele? Kinek jut ilyesmi az eszébe? (Az nem jutott 

az eszébe neki se, miféle eszelős kényszernek engedelmeskedett, amikor itt gyűjtötte a magazinokat.) 

Egyvalakit gyaníthatott csupán a csíny mögött. Akivel titkos életét megosztotta - George T. 

Nelsont, az iskola asztalosműhelyének tanárát. George bárdolatlanul férfias külseje köcsögöt rejtett. 

Frank Jewett vele járt Bostonban egy estélyen, ahol a középkorú urakat csóré fiúk mulattatták... S 

ilyesfajta mulatságért az életét börtönben töltheti az ember... Az ilyenfajta mulatság... 

Íróasztali készletének támasztott barna borítékra lett figyelmes. Közepén a neve. Frank 

Jewett beleiben mintha felvonó szorult volna meg. Fölnézett, és Alice-t meg Briont látta, amint 

egymás feje fölött lesnek be az ajtórésen, kimeredő szemmel, tátott szájjal. Tudom már, hogy van a 

hal a harasztban, gondolta az igazgató úr. 

Intett nekik, hogy takarodjanak. De nem takarodtak, s ez meg sem lepte. Az események nem 

peregnek az ember kedvére rémálmában. Azért rémálom a neve. De tehetetlenségének érzése alján 

már a düh ágált. 

Leült asztalához, és a magazinok tornyát a földre állította. Akkor látta, hogy íróasztala fiókját 

csakugyan kifeszítették. Föltépte a borítékot, és színes fényképeket borított ki belőle. A George 

T. Nelsonnal töltött bostoni estélyük fényképeit. Szemrevaló fiúkkal hancúroztak (a legidősebb sem 

lehetett több tizenkettőnél). És a képeken George arca elmosódott volt mindenütt, hanem az övé 

kristálytiszta. 

Nem lepődött meg már ezen sem. A borítékban ezt a levelet találta: 

Frankó Frankom, 

már ne is haraguggyozzál, de le kell lécelnem, nem közelíthetlek meg finomabban. 2000 dollárra 

van szükségem. Ma este hétkor jelentkezz vele nálam. Amilyen dörzsölt gyerek vagy, ebből a 

slamasztikából még kimászol valahogy, de ha a lét nem tejeled le, a városban minden telefonpóznára 

kiszögezek egyet ezekből a képekből, mindjárt a kaszinó hirdetései alá. Akkor meg kimuzsikálnak 

a városból tégedet, apukám. Azért mondom, kettőezer a dezső, azzal ott légy legkésőbb negyed 

nyolckor nálam, mert ha nem, azt kívánod, hogy a faszod lenne lóhús. 

Barátod 

GEORGE 

Barátod. Még hogy a barátom! 

Szeme hitetlenkedőn akadt el ezen a soron, valahányszor végigfutotta a levelet. 

Barátom, Júdás! 

Brion McGinley már dörömbölt az ajtón, de amint Frank Jewett végre fölpillantott, Brion 

ökle megállt félúton. Az igazgató úr arca viaszfehér volt, csupán két piros bohócfolt égett az orcáján, 

és a száján vicsorgó fogak villantak ki. 

Nem volt ő már a régi kibazgató úr. 

Barátom - gondolta el ismét, majd fél kézzel összegyűrte a levelet, másik kezével pedig a 

színes fényképeket tolta vissza a borítékba. Dühének kék lángja narancssárgára hevült. - Ott leszek, 

ne félj! Mindent megbeszélünk, barátom! 

- Meg ám - mondta fennhangon. - De meg ám! - És vicsorgása szélesebbre vált. 

- 209 -

Negyed négy lett, és Alan már azt hitte, Brian Rusk más úton tért haza. A diákrajok szinte 

elfogytak. De éppen, amint a zsebébe nyúlt kocsikulcsáért, magányos kerékpárost látott közeledni 

az Iskola utcán, lassan, szinte a kormányra borulva. Alan nem is láthatta az arcát. 

Hanem azt látta, mit hoz a csomagtartóján. Hűtőtáskát. 

- Érti? - kérdezte Gaunt Pollytól, s kezébe nyomta a borítékot. 

- Érteni értem... Értem. - Álmodozó arca nem árulkodott sok megértésről. 

- Nem látszik elégedettnek. 

- Hát... mit is mondjak... 

- Az azkák nem foganatosak elégedetlenek körében - tudatta vele Mr. Gaunt, és rámutatott a 

Polly szvettere alatt púposodó apró ezüsttojásra. Polly pedig úgy érezte, valami megint mozdul az 

amulettben, a következő pillanatban pedig iszonyú fájdalom nyilallt mind a két kezébe. Mintha 

acélhorgok sorát akasztották volna bele. Hangosan felnyögött. 

Mr. Gaunt ekkor hívón görbítette meg a mutatóujját. Polly megint mozdulást érzett az ezüsttojásban, 

erősebbet, mint az előbb, fájdalma pedig elült. 

- Ugye, nem örülne, ha a dolgok a régi kerékvágásukba térnének? - érdeklődött Mr. Gaunt 

negédesen. 

- Nem! - lihegte Polly, de két görcsösen kapálózó keze is támogatta a válaszát, szeme pedig 

Mr. Gaunt tekintetét kereste. - Nem, jaj, nem! 

- Mert fordulhat a baj sokkal rosszabbra is, igaz? 

- Igaz! 

- És senki nem tudja, miért. Még a seriff sem. Bezzeg ő nem ismeri azt az érzést, hogy a kezét 

ébredéskor a pokol tüze emészti! 

Polly megrázta a fejét, és sírva fakadt. 

- Akkor tegye, amit mondtam, és soha így nem ébred, Polly. Sőt még valamit ígérek. Ha 

megteszi, senki éntőlem meg nem tudja Castle Rockban, hogy a fiacskája egy San Franciscó-i bérkaszárnyában 

égett. 

Pollyból karcos kiáltás tört ki, mintha lidérc telepedett volna rá álmában. 

Mr. Gaunt elmosolyodott. 

- Lehet az embernek több pokla is, igaz-e, Polly? 

- Honnan tud a fiamról? - suttogta Polly. - A végéről senki nem hallott. Még Alan se. Annyit 

mondtam neki... 

- Tudom, amennyit kereskedőembernek tudnia kell. Akinek viszont a gyanakvás a szakmája... 

Alan nem hitte el, amit magától hallott, Polly. 

- Azt mondta pedig... 

- Mondhatott akármit, nem hitt magának. Az a nő, akit a gyerek mellé fogadott, az kábítószeres 

volt, igaz? Nem rovom fel a maga hibájául, mert persze választását a körülményei teszik érthetővé, 

igaz? Maga teremtette körülményei. Ez a fiatal nő aztán, amelyik Keltonra vigyázott, a cigarettáját 

- ha ugyan nem füvet szívott - a papírkosárba dobta. Az ő ujja húzta meg a ravaszt, de a 

pisztoly a maga büszkeségével volt csőre töltve... Nyakasságával, hogy fejet nem hajthatott szülei 

előtt és Castle Rock tisztességes társadalma előtt. 

Pollyt rázta a zokogás. 

- De hát fiatalasszony nem lehet büszke? - kérdezte Mr. Gaunt szónokian. - Ha már mindenét 

elveszítette, nem őrizheti az egy büszkeségét, hogy üres kézzel ne álljon a világban? 

Polly dacosan emelte fel csatakos arcát. - Azt hittem, a magam kenyerén élek - mondta. - 

Máig azt hiszem. Ennyi a büszkeség? 

- Ennyi - csitította Mr. Gaunt. - Vitézül szólott, Polly... Csak hát visszavették volna magát... 

Szülei kaptak volna magukon két kézzel! Nem mondom, talán nem lett volna a legkellemesebb, 

hogy a gyerek mindig ott áll emlékeztetőül maga mellett ilyen izgatott pletykafészekben... De a lehetősége, 

az kínálkozott. 

- 210 - 

10 

11

- S aztán naponta próbálhattam volna lerázni anyám nyűgét! - fakadt ki Polly dühösen, durván. 

- Igaz is - hagyta rá Mr. Gaunt méltányosan. - Azért megmaradt az önkéntes számkivetésben. 

Megvolt Keltonja, megvolt a büszkesége. S amikor Kelton meghalt, a büszkeségéhez ragaszkodott 

változatlanul, ugye? 

Polly a kezébe temette arcát, és sikoltozva zokogott. 

- Jobban fáj a kezénél is, igaz-e? - tudakolta Mr. Gaunt. Polly pedig úgy bólogatott, hogy az 

arcát föl sem emelte. Mr. Gaunt akkor a maga tarkójára fonta hosszú, göcsös ujjait, és szónokolt tovább, 

mint aki ravatalnál beszél: - Emberiség! Emberiesség! Mindig kész a más feláldozására! 

- Hallgasson! - nyögte Polly. - Nem bír elhallgatni? 

- Titkot fecsegek ki, Patricia? 

- Azt! 

Mr. Gaunt most Polly homlokát érintette meg. Polly megrázkódott, de nem hátrált meg. 

- Ezt az egy ajtaját nem nyitná meg senkinek, ugye? 

Polly a tenyerébe temetkezve bólogatott. 

- Akkor tegye, amit mondtam - suttogta Mr. Gaunt, azzal elvette Polly kezét a fél arcáról, és 

megsimogatta. - Tegye, amit mondtam, a száját pedig fogja be. - Jól megnézte közben Polly csatakos 

képét és kisírt szemét, majd megvetően elhúzta a száját. 

- Nem is tudom, mit utálok jobban... a síró nőt vagy a nevető férfit. Törülközzék meg végre, 

Polly. 

Polly csipkés szélű zsebkendőt húzott elő a szavára lassan, álmatagon a táskájából. 

- Így is kell, lássa - buzdította Mr. Gaunt. - Most pedig eredjen haza. A dolga tenger. Annyit 

mégis elmondok, hogy magával megalkudni nagy gyönyörűségemre szolgált. Legkedvesebb vevőim 

a büszke hölgyek voltak mindig. 

- Hé, Brian! Látnál egy érdekeset? 

A kerékpározó fiú úgy kapta fel a fejét, hogy a haja félrelódult a homlokából, és Alan semmi 

egyebet nem látott az arcán, csupán sívó félelmet. 

- Érdekeset? - kérdezte remegő hangon. - Mi érdekeset? 

Alan nem tudhatta, mitől fél a gyerek, de annyit nyomban megértett, hogy gyermekeket 

megnyerő bűvészete nem lesz helyénvaló. Le kell zavarni a számot, aztán próbálkozni mással. 

Felemelte bal karját (az órás bal karját), és belemosolygott Brian Rusk dermedten fakó arcába. 

- Láthatod, hogy a kabátujjam alatt semmi nincsen, karom pedig akadálytalanul folytatódik 

mind a vállamig. Most pedig: attrakkcióóó! 

Jobb kezét lassan végighúzta bal karján, közben hüvelykujjával könnyedén kicsappantotta a 

karórája alatt lapuló csomagocska gumigyűrűjét. S amint a jobb öklét bezárta, szét is nyithatta a 

markában. S akkor baljával megfogta jobb könyökét, majd úgy nyitotta szét a két karját, hogy hatalmas 

selyempapír-virágzás támadt közte. 

Sok százszor eljátszotta már, és soha sikerültebben talán, mint ezen a meleg októberi délutánon, 

azonban a csodálkozás, majd a jutalom széles mosolygása fel sem derengett közönsége arcán. 

Brian éppen csak rápillantott a színes csokrétára (meglepetés látszott ugyan a pillantásában, mert 

mintha a mutatványtól valami sokkal rosszabbat várt volna), aztán Alan arcára függesztette kietlen 

tekintetét. 

- Ügyes, mi? - kérdezte Alan, és mosolya nem volt igazibb a nagyapja műfogsoránál. 

- Az - mondta rá Brian. 

- Ühüm. Látom, másutt az eszed. - Alan összecsapta a két karját, és eltüntette a csokrot. - 

Semmiség... Épp ez a baja a számnak. 

Ideje lesz új Bomló Bimbót vennie, a gumikötés is lazul rajta, meg a virág szélei is kezdenek 

foszlani. 

Reménykedő mosollyal nyitotta ki a tenyerét, és mutatta, hogy üres. A selyempapír apró 

csomagja eltűnt óraszíja alatt. Brian Rusk nem mosolygott vissza rá. Arca nem mondott semmit. 

Nyári cserzettségének maradéka sem sápadtságát nem födte el, sem kamaszodásának egyre erőseb- 

- 211 - 

12

en kiütköző jeleit: pattanások szökését a homlokán meg a szája sarkában, fekete fejű abagokat az 

orra tövén. Mélyvörös árkok is látszottak a szeme alján, mintha az álom rég kerülné. 

Rossz bőrben a gyerek, gondolta el Alan. Valami kificamodott benne, ha ugyan meg nem 

szakadt. Két dolog történhetett. Vagy látta, amint valaki Jerzyckék házát pusztította, vagy ő volt a 

tettes. Fogásnak mindenképpen szerencsés - s ha csakugyan ő lett volna a tettes, Alan megértette, 

mekkora bűntudat alatt roskadozik. 

- Ügyes a mutatvány, seriff bácsi - dicsérte Brian egykedvűen, színtelenül. - Ügyes. 

- Örülök, hogy tetszett. Tudod-e, Brian, miről szólnék veled? 

- Tudom... azt hiszem - felelte Brian, és Alan máris biztosra vette, hogy megvallja az ablaktörést. 

Itt a sarkon teszi a vallomását, ő pedig mérföldes lépéssel jut közelebb Nettie és Wilma talányához. 

Brian azonban nem mondott többet, és Alan arcán nyugtatta fáradt, véreres szemét. 

- Mi történt, fiam? - kérdezte Alan higgadtan. - Mi történt, amíg Jerzyckéknél jártál? 

- Nem tudom - felelte Brian lélektelenül. - Csak álmodtam róla az éjjel. Már előtte való éjjel 

is. Azt álmodom, hogy ott vagyok, de álmomban látom csak, mitől akkora a csörömpölés. 

- S most mit gondolsz, mitől? 

- Valami rémtől- válaszolta Brian. Hangja nem csuklott el, de a két szemébe könnyek gyűltek, 

és megállapodtak alsó szemhéján. - Álmomban kopogok az ajtajukon, nem kapok a bringámra, 

mint akkor... S az ajtó kinyílik, a rém beránt... és... megesz. - E szóra megindultak a könnyek pattanásos 

arcán. 

Meglehet az is, tette hozzá Alan a maga gyanújához, hogy a félelem emészti. Olyanfajta félelem, 

amikor egy gyerek rosszkor nyit be szüleinek hálószobájába, és látja, hogy tüffentenek. Fiatal 

még, nem tudja, mi az, azt hiszi, verekedést lát. S ha nagy zajjal vannak, hiheti akár, hogy ölik 

egymást. 

Csak... 

Csak éppen nem ez az igazság. Ez a gyerek hazudik, mintha könyvből olvasná. Csupán megtört 

pillantása szól igazat. Mindent elmondanék! Az ám, de mit értsen ebből? Alant tapasztalata arra 

figyelmeztette, hogy Brian alighanem tudja, ki volt a hajigáló. Talán olyasvalaki, akit védeni kötelessége. 

Az is meglehet, hogy a hajigáló látta Briant, s ezt tudja ő is. Talán megtorlástól tart. 

- Valaki egy rakásra való követ bedobált Jerzyckék házába - mondta -, és abban reménykedett, 

hogy nem látja senki. 

- Igenis - sóhajtotta Brian. - Meglehet. Az is meglehet. Én azt hittem, veszekszenek, de lehet, 

hogy követ dobált be valaki hozzájuk. Durr. Reccs. Csörömp. 

Akár a Bíbor Banda lüktetése, villant meg Alan fejében. - Azt hitted, veszekszenek? 

- Igenis. 

- Ekkora zajról? 

- Igenis. 

- Persze már tudod, mi történt. S azt is tudod, hogy köveket hajigálni valaki házába bűncselekmény 

még akkor is, ha nem sérül meg senki. 

- Igenis. 

- Hanem ebből a hajigálásból lett még emberhalál is, tudod-e, Brian? 

- Igenis. 

Ahogy semmitmondóan fakó képéből a két szeme kimered! Alan két dolgot is megértett. Az 

egyik, hogy a gyerek elmondaná neki, mi történt. A másik, hogy szinte bizonyosan nem fogja elmondani. 

- Boldogtalannak látszol, Brian. 

- Igenis. 

- Úgy értsem, boldogtalan vagy csakugyan? 

Brian bólintott, és még két könnycsepp indult el a szeme sarkából. Alanben elkeseredés és 

sajnálat csapott össze. 

- Miért vagy boldogtalan, Brian? Mondd el. 

- Szoktam én álmot látni, de azt szerettem - mondta Brian alig hallhatóan. - Buta álom volt, 

mégis szerettem álmodni. A beszédjavító tanáromról, Miss Ratcliffe-ről. Most már tudom, hogy hülyeség. 

Akkor nem tudtam. Azóta megtudtam sokat. 

- 212 -

S az iszonyúan boldogtalan pillantását megint Alanre akasztotta. 

- Ettől az álomtól... hogy a szörny tör-zúz és megesz... ettől nagyon félek, seriff bácsi... De 

szerencsétlen attól vagyok, amit ma már tudok. Az olyan, mint a bűvészetnek a forszát tudni meg. 

Bólintott is hozzá, és Alan akár megesküdött volna, hogy Brian az óraszíját nézi. 

- Jobb hülyének lenni. Annyit megtanultam mára. 

Alan rátette a kezét Brian vállára. - Tudod mit, fiam? Hagyd ezt a rizsát. Mondd el, mi történt. 

Mondd el, amit láttál vagy amit tettél. 

- Azért mentem át hozzájuk, hogy megkérdezzem, lesz-e, aki a télen a havat elhányja a behajtójukról 

- vallotta a gyerek oly gépiesen, hogy Alan is megijedt. Akármelyik amerikai gyerek 

lehetne ilyen - tornacsuka, farmer, Bart Simpson-matricás póló -, mégis mintha rosszul programozott 

robot nyekeregne. Az is megfordult Alan fejében, hátha a gyerek a szüleit látta követ hajigálni 

Jerzyckék házába. 

- Zajokat hallottam - folytatta Brian. Egyszerű kijelentő mondatokban beszélt, mint a nyomozók 

a bíróság előtt. - Ijesztő hangokat. Csörrenést, recsegés-ropogást. Hát fölkaptam a bringára, 

és hajtottam el eszem nélkül. A szomszédasszony kinn állt a tornáclépcsőn. Kérdezte, mi az a ramazuri 

odaát. Meg lehetett ijedve ő is. 

- Meg - hagyta rá Alan. - Beszéltem Jillian Mislaburskival. - Megfogta a kerékpár csomagtartóján 

ferdén álló hűtőtáskát, és nem kerülte el a figyelmét, hogy Brian szája megkeményszik. - 

Vasárnap délelőtt is veled volt a hűtőtáska, Brian? 

- Igenis - felelte Brian, és megtörölte arcát a keze fejével, úgy leste Alant. 

- Mit vittél benne? 

Brian nem szólt, és Alan úgy látta, megremeg a szája. 

- Mi volt benne, Brian? 

Brian még mindig késett a válasszal. 

- Kövek voltak benne? 

Brian lassan és meggondoltan rázta meg a fejét. 

Alan már harmadszor kérdezte: - Akkor mi volt benne? 

- Ami most - suttogta Brian. 

- Megnézhetem, mi? 

- Igenis - felelte Brian lélektelenül. - Miért ne. 

Alan elhúzta a zárát, és belepillantott. Baseballcsapatok kártyáival volt megtömve. Tops. 

Fleer. Donruss. 

- A csereanyagom - magyarázta Brian. - Viszem mindenhova. 

- Mindenhova? 

- Igenis. 

- Miért, Brian? Mi haszna ennyi baseballkártyát cipelni? 

- Mondom, a csereanyagom. Sose tudni, mikor jön be a nagy csere. Keresek például egy Joe 

Foyt... a Vágyálom csapatban játszott 67-ben... Meg egy kártyát Mike Greenwell mazsolakorából. 

Énnekem az Alig-Aligátor a kedvenc játékosom. - Alan úgy látta, mintha távoli mosoly villant volna 

a gyerek szemében, és szinte telepatikus rádióközvetítői hangot is hallott hozzá: „Egy csel! Két 

csel!” De nem lehetett más, mint tulajdon tehetetlenségének csúfolódása. 

Persze mit reméltél? Hogy mit találsz majd a hűtőben? Füzetlapba csomagolt követ? Azt hitted, 

egy másik házhoz igyekszik, hogy megismételje a mutatványt? 

Éppen azt, vallotta meg magának. Hogy Castle Rock Többsincs Terroristáját füleli le. A Veszett 

Kövezőt. S a legbosszantóbb volt, hogy szinte tudta: Brian Rusk átlát rajta. 

Egy csel, seriff. Két csel, seriff. 

- Akkor mondd meg, légy szíves, mi történik itt. Mondd el, ha tudod. 

Brian ráhúzta a zárat a hűtőtáskára, és nem szólt. A húzó zikk-je nagyot szólt az álmos délutánban. 

- Nem mondhatod el? 

Brian megfontoltan bólintott, és Alan azt olvasta ki a bólintásából, hogy nem mondhatja. 

- Akkor legalább annyit mondj: félsz? 

Brian lassan rábólintott erre is. 

- 213 -

- Mondd el akkor, mitől félsz, fiam. Hátha tehetek a félelmed felől. - Ujjával megkocogtatta 

az ingén viselt seriffcsillagot. - Azért viselem, mert néha sikerül eloszlatnom a félelmeket. 

- Én... - kezdte volna Brian, de a rendőrségi rádiótelefon, amelyet Alan még három-négy éve 

szerelt a kombijába, egyszer csak megéledt. 

- Egyes egység! Egyes egység! A központ! Veszi? Brékó. 

Brian szeme kibújt Alan tekintetéből. Mintha Sheila Brigham hangját követte volna, a hatósági 

hangot. Alan nyomban látta, hogy ha a gyerek készült mondani valamit (amit inkább remélt 

csak), akkor nem lesz már abból semmi. Begombolkozott. 

- Menj most haza, Brian. Még beszélünk... erről az álomról, jó? 

- Igenis - felelte Brian. - Miért ne. 

- Közben gondolkozz azon, amit hallottál: a seriff dolga, hogy a félelmeket eloszlassa. 

- Mennem is kell már, mert anyukám parádézik. 

Alan bólintott. - Az bizony nem volna jó. Igyekezz, Brian. 

S nézte, hogy indul. Brian leszegte a fejét, és inkább taposta a kerékpárt, mint tekerte. Valami 

nagy hiba van itt, állapította meg Alan. Wilma és Nettie halálát egyszerre nem is tekintette 

olyan fontosnak, mint hogy Brian gyötrődésének okát megértse. Elvégre a két nő a föld alatt, Brian 

Rusk pedig él. 

Odalépett a cserére szánt régi kombihoz, leakasztotta a mikrofont, és megnyomta az adásgombot. 

- Egyes egység, Sheila. Veszem. Jöhet vissza. 

- Henry Payton keresi, Alan - tudatta vele Sheila. - Üzeni, hogy sürgős. És kért, hogy kössem 

össze magával. Mehet? 

- Jöhet - válaszolta Alan, és érezte, hogy az érverése szaporázza. 

- Pár percbe beletelhet. Mehet? 

- Felőlem. Várom. Jól hallok mindent. 

Azzal nekidőlt a kocsi oldalának, és a mikrofonnal a kezében várta a leveles árnyékban, mi a 

sürgős Henry Paytonnak. 

Polly negyed négy után öt perccel ért haza. De mintha kétfelé tartott volna. Szükség kínozta, 

hogy mielőbb megfeleljen Mr. Gaunt megbízásának (a csínnyel nem barátkozhatott meg - utóvégre 

Polly Chalmers nem csínytevő!), s az azka csakugyan az övé lehessen. Azt elgondolni nem merte 

volna, hogy az alkut nyélbe csak akkor ütötték, amikor Mr. Gaunt azt mondja, elég lesz. 

Másrészt kínozta az a szükség is, hogy Alannel tudassa, mi történt... Már amennyire emlékezett 

a történtekből. Egyvalamire emlékezett mindenképpen, bármilyen szégyenkezőn és rémülten: 

hogy Mr. Leland Gaunt gyűlöli, akit ő szeret, és hogy Mr. Gaunt olyasmit tesz - akármit -, ami nem 

helyénvaló. Alannek erről tudnia kell. Még akkor is, ha az azka nem lesz többé foganatos. 

Nem gondolod komolyan! 

De igen! Rémült valója ezt gondolta éppen, ha nem is tudta volna megmondani, hogy ültette 

bele Leland Gaunt a rémületet. 

Azt akarja, hogy a visszájára forduljon minden, Polly? Hogy a két keze megint mintha ágyúgolyó 

szilánkjaival lenne tele? 

Nem... De azt sem akarta, hogy Alannek történjen baja. Azt sem akarta, hogy Mr. Gaunt valóra 

válthassa, amit tervez, mert annyit sejtett, hogy az kárára volna a városnak. Meg belekeveredni 

sem akart semmibe azzal, hogy kimegy a 3-as városi út végén az elhagyatott Camber-tanyára, és 

olyan csínyt tesz, amelynek csattanóját nem érti. 

Mindkét akarata nagy hangon buzdította, amint hazafelé tartott. Mr. Gaunt delejezhette - ebben 

szinte bizonyos volt, amikor a boltból kilépett -, de emléke is, hatása is elenyészett azóta. Legalábbis 

hitte. De még életében ilyen nehezére nem esett a döntés. Mintha életrevaló határozottságát 

szippantották volna ki az agyából. 

Végül abban maradt, hogy megteszi, amit Mr. Gaunt tanácsolt, bár a tanácsára sem emlékezett 

már világosan. Megnézi a postáját, aztán fölhívja Alant, és elmondja, mit kíván tőle Mr. Gaunt. 

Ha megteszed - intette belső hangja szigorúan -, az azkának oda a hatása, azt tudod! 

- 214 - 

13

Igen, de ettől a helyes vagy helytelen kérdése megmarad. Azért felhívja Alant, megbékíti, 

hogy olyan kurtán-furcsán hagyta ott, és elmondja, mivel bízta meg Mr. Gaunt. Akár a borítékot is 

megmutatja neki. Amelyiket a bádogdobozba kellene rejtenie. 

Talán megmutatja. 

S könnyebb lett a lelke, mire benyitott a házába. A kulcsfordítás könnyedségének is örült. 

Postáját szokásos helyén találta a szőnyegen. Nem is érkezett ma sok. Hirdetés több szokott lenni 

postai szünnapok után. Lehajolt, lapozta. Egy kábeltévé-hirdetés Tom Cruise mosolyával. Több a 

foga a cápánál. A Horchow Gyűjtemény katalógusa. Aztán egy a Választékos Vonalaktól meg... 

Polly meglelte egyetlen levelét, s a gyomrát irtózat kezdte szorongatni. Patricia Chalmersnek 

Castle Rockban, a San Franciscó-i Gyámügyi Hatóságtól... Geary út 666. Jól emlékezett erre a 

Geary út 666-ra. Többször is megfordult ott. Összesen háromszor. Háromszor keresett meg tisztviselőket 

Gyermeküket Maguk Nevelő Anyák segélyéért. Kettő férfi volt közülük, s úgy néztek rá, 

mint a vasárnapi cipőjükön ragadt rágógumira. A harmadik nagy fekete debella volt. Tudta, mikor 

hallgasson, hogyan nevessen. Ettől kapta meg végül a segélyt. Igen jól emlékezett a Geary út 666- 

ra. Emlékezett, hogyan hullt a fény egy nagy ablakon a folyosó tejszín linóleumának hosszán, milyen 

visszhangosan kopogtak az írógépek a nyitva álló hivatali szobákban. Emlékezett a folyosók 

túlsó végén homokkal töltött urnák körül bagózókra is, hogyan nézték közeledtében. A leginkább 

azt őrizte meg, milyen érzéssel jött egyetlen jó ruhájában - a sötét poliészter nadrágkosztümben, fehér 

selyemblúzában, Szinte Nincs harisnyanadrágjában, lapos sarkú cipőjében, s milyen szorongón 

és magányosan érkezett mindig, mert a Geary út 666. első emeleti folyosója szívtelen-lelketlen 

helynek látszott. Segélykérelmét elfogadták végül, de ő persze a két elutasításra emlékezett jobban - 

férfi tisztviselőknek az ő mellén matató szemére (jobban öltözöttek lehettek, mint Norville a büfében, 

de különbek nem voltak nála), a szájukra, amint csücsörítő tisztességgel mérlegelték a házasságon 

kívül született Kelton Chalmers problémáját - s ezt a kis lujzát, aki most persze nem öltözött 

hippinek, de amint innen a lábát kiteszi, nyomban kibújik a takaros selyemblúzbólnadrágkosztümből, 

nem szólva a melltartóról, és nyomban trapéz farmert ránt, hozzá nyakkendő 

festésű blúzt, hogy a mellbimbói érvényesüljenek... A szemük ennyit mondott, nem többet, Polly 

mégis tudta, amikor levél jött a hivataltól, hogy csak elutasítás lehet. Sírva hagyta ott a Geary út 

666-ot kétszer, és sósan maró könnyeire emlékezett máig, meg arra, ahogyan az emberek az utcán 

ráemelték a szemüket. Részvétlenül, tompa kíváncsisággal. 

Rá se akart gondolni - se azokra az időkre, sem arra a derengő első emeleti folyosóra -, de 

most itt állt előtte, olyan tisztán, hogy a linóleumtisztító szagát érezte, a nagy ablak tejüvegén átderengő 

fényt látta, a régi írógépek visszhangos percegését hallotta, amint rágták át magukat a bürokrácia 

újabb unalmas napján. 

Mit akarhatnak tőle? Amikor örökre végzett a Geary út 666-tal? 

Tépd össze! - sikongott benne egy hang oly parancsolóan, hogy már-már engedelmeskedett. 

De lendületéből csak a boríték föltépésére futotta. Egyetlen fénymásolt lapot húzott ki belőle aztán. 

S bár a borítékot neki címezték, csodálkozva látta, hogy a levél Alan Pangborn seriffnek szól. 

Szeme lesiklott a levél aljára. A gyötrött aláírás John L. Perlmutteré volt - a neve mondott is 

valamit igen távolról. A levél legalján pedig utóiratként ezt olvasta: „Értesítendő: Patricia 

Chalmers.” Fénymásolat ugyan, nem gépirat másodpéldánya - mégis érthetővé tette, hogyan kerül 

hozzá az Alannek szóló levél (eloszlatta pillanatnyi zavarát, hogy téves kézbesítés történhetett). De 

így is, mi a nyavalya... 

Polly lerogyott az esztergált előszobai lócára, és elkezdte olvasni. Érzelmek sokasága tükröződött 

az arcán - felhőalakzatok egy szeles napon: értetlenség, eszmélés, szégyen, írtózat, indulat s 

végül tajtékos düh. Egyszer sikkantott „Nem!”-et olvasás közben, aztán erőszakolt figyelemmel nekilátott 

újból a levél aprólékos tanulmányozásának. 

SAN FRANCISCÓ-I GYÁMÜGYI HATÓSÁG 

Geary út 666. 

San Francisco, 

94112 Kalifornia 

1991. szeptember 23. 

- 215 -

Alan J. Pangborn 

Castle járás Seriffi Hivatala 

Városháza II. épület 

Castle Rock, 

Maine 04055 

Tisztelt Seriff Úr! 

Szeptember 1-én kelt levelének kérését illetően nem lehetek segítségére. Hivatalunk működési 

szabályzata szerint a Gyermeküket Maguk Nevelő Anyák segélykérelmeire nézve semminemű felvilágosítással 

nem szolgálunk, csupán akkor, ha új keletű bírósági határozat kötelez bennünket. 

Megmutattam levelét fő jogi tanácsadónknak, Martin D. Chungnak, s az ő tanácsára közlöm, hogy 

az Ön levelének fénymásolatát továbbítottuk a kaliforniai Főügyészi Hivatalnak, mert Mr. Chung 

azt is tudni kívánja, vajon kérése önmagában nem tekintendő-e törvénybe ütközőnek. Bármilyen választ 

kapunk azonban a Főügyészségről, tudatnom kell Önnel, hogy kíváncsisága a szóban forgó 

hölgy San Franciscó-i életére nézve illetéktelen is, illetlen is. 

Azt ajánlhatom csupán, tisztelt Seriff Uram, hogy ezt az ügyet ne bolygassa tovább a várható 

törvényes következmények miatt. 

Tisztelettel 

JOHN L. PERLMUTTER osztályvezető 

Értesítendő: Patricia Chalmers 

A borzalmas levél negyedszeri olvasása után Polly fölkelt a lócáról, és átment a konyhába. 

Lassan, szinte lejtett. Szeme zavaros volt, de mire leemelte a falitelefonról a hallgatót, és nagyméretű 

nyomógombjain beütötte a seriff hivatalának számát, addigra tisztult a tekintete. A zavar helyébe 

költözött új fény pedig gyűlölettel határos dühről beszélt. Szerelme tehát a múltjában turkálna! Lehetetlennek 

és valahogy mégis undokul lehetségesnek látta. Az elmúlt négy-öt hónapban valahányszor 

Alanhez mérte magát, meg kellett állapítania, hogy eltörpül mellette. Könnyei. Megtévesztő 

nyugalma, amely mögé annyi sérelmet, szégyent és ágaskodó büszkeséget elrejt. Becsületes természete 

- ha a maga apró hazugságaihoz mérte! Mennyire szentnek tetszett Alan őhozzá képest! Milyen 

makulátlannak! S ő milyen szemforgatóan takargatta előle a múltját! 

De közben szimatolt! Kelton Chalmers igaz történetére volt kíváncsi! 

- Te szemétláda - suttogta, amint hívása kicsöngött, s a hallgatót szorító kezén megfehéredtek 

a bütykök. 

Lester Pratt barátai társaságában szokott eljönni az iskolából. Együtt mentek üdítőt inni a 

Hemphill-féle abc-be, aztán valamelyikük lakásán vagy házában verődtek össze zsoltáréneklésre, 

társasjátékra vagy csupán fecserészni. Ma azonban Lester egymaga jött ki az iskolából, hátára vetett 

tarisznyájával (a tanári aktatáskát megvetette) és leszegett fejjel. Ha Alan láthatta volna, hogy bandukol 

a tanári parkoló felé, bizonyára felfigyel rá, mennyire hasonlóan viselkedik Brian Ruskhoz. 

Aznap már harmadszor hívta Sallyt, hogy megtudja, mi a nagy sérelme, amire nincsen balzsam 

Gileádban. Utoljára az ötödik szünetben, ebédidőben próbálkozott. Tudta, hogy Sally benn 

van az iskolában, de nem férkőzhetett hozzá, csupán annyira, hogy Mona Lawless, az általános hatodik-hetedik 

osztályának matektanárnője, Sally bizalmasa visszahívta. 

- Sally nem jöhet a telefonhoz - jelentette olyan hűvösen, mintha jégkrémmel megrakott 

mélyhűtőből jött volna a hangja. 

- Miért nem? - tudakolta Lester szinte könyörgőn. - Mondja már, Mona! Árulja el! 

- Nem tudom. - Mona hangja javult. Már folyékony nitrogénre emlékeztetett inkább. - Anynyit 

tudok csupán, hogy az éjszakát Irene Lutjensnél töltötte, és a két szeme kisírt. És hogy nem 

akar tárgyalni magával. - Hangja pedig ezt tudatta: A maga bűne! Tudom, mert férfi maga is, a férfiak 

pedig kutyaszart érnek. Az eset is csupán adalékkal szolgál ehhez az aranyszabályhoz. 

- 216 - 

14

- Sejtelmem nincs, miért cirkuszol! - ordította a kagylóba Lester. - Legalább ennyit megmondana 

neki? Hogy nem tudom, miért pipa rám! Meg azt is, hogy akármiért, csak félreértés lehet, 

mert én nem tudom, miről van szó! 

Amikor Mona hosszú hallgatás után megszólalt, fagyossága tovább enyhült. - Nem bánom, 

Lester. Megmondom. 

Lester pedig most azzal emelte a leszegett fejét, hátha Sally ott ül a Mustang anyósülésén, és 

békecsókkal várja - a kocsi azonban üresen fogadta. A közelben is csak a korpaeszű Dadogós Dodd 

hülyéskedett a gördeszkájával. 

Steve Edwards ért Lester nyomába, és a vállára csapott. - Les, komám! Nem ugranál be hozzám 

egy kólára? Többen ígérték a gyerekek közül, hogy benéznek. Meg akarjuk beszélni az újabb 

katolikus macerát. Az egyháznál ma este lesz a nagy összeröffenés, ugye nem felejted el? És az 

volna a jó, ha az ifik egységesek volnának a tennivaló dolgában. Említettem Don Hemphillnek is, és 

azt mondta, helyes, rendezzük sorainkat. - S úgy nézett Lesterre, mint aki dicséretre vár. 

- Ma délután nem mehetek, Steve. Majd máskor. 

- Hé, Les... hát nem érted? Nincs máskor! A pápisták pökik a markukat! 

- Akkor se mehetek. - S az arca azt mondta: Ha van eszed, nem is erőlteted. 

- Jó... de miért nem? 

Mert meg kell tudnom, mitől gorombult be a menyasszonyom, gondolta Lester. És megtudom, 

ha úgy kell kifacsarnom belőle, akkor is. 

Válaszolni pedig ezt válaszolta: - Tennivalóim vannak, Steve. Fontos tennivalók, hidd el. 

- Ha Sallyről van szó, Les... 

Lester szeme veszélyesen villant. - Jobb, ha kihagyod a dologból. 

A szelíd lelkű Steve, akit a kaszinó körüli vita ajzott fel, nem volt mégsem olyan jó erőben, 

hogy átlépje a mezsgyét, ha Lester Pratt az orra előtt vonta meg. Másrészt szó nélkül sem hagyta 

volna. Lester Pratt nélkül az ifiprogram hajítófát nem ér, akárhány ifi jelenik meg a találkozón. 

Azért inkább tisztességtudóra fogta a szavát, úgy kérdezte: - Tudsz arról a névtelen levélről, amit 

Willie tiszi kapott? 

- Tudok - felelte Lester. Rose nagytiszteletű úr a parókia előszobájának padlóján találta, a 

Babtista Faszpista megszólítás szállóigévé vált azóta. A nagytiszteletű úr hamarjában összetrombitálta 

a Legényegyletet, s ott közreadta azzal, hogy a levél gonoszsága el nem képzelhető. Nem férrr 

emberfiánakka fejébe, pattogott, hogy katolikusokkk ilyen mélyre süllyedhetnekkk abbeli 

igyekezetükbennn, hogy a Sátánnnakkk templomát megépítsék. S talán, vélekedett, a förmedvény 

kinyitja „fiatalságunkk szemétt”. Ezzel bocsátotta közre a levelet, mégpedig kutyazacskóban, mintha 

másképp fertőzés ragadna vele kézről kézre. Amikor Lester elolvasta, melegében laposra vert 

volna egypár katolikust. De azóta történelmi távlatba került az ügy, és eléggé nevetségesnek tetszett. 

Kit érdekel, ha a katolikusok egy kis szerencsejáték árán új háztartási cikkeket és autógumikat 

vihetnek haza? S ha a katolikusok ügye és Sally ügye közt választania kellett, Lester tudta, melyiket 

válassza. 

- …hogy kimódoljuk a lehetséges ellenlépést! - lelkesedett Steve. - Azaz a kezdeményezést 

kell megragadnunk, Les! Willie tiszit nyugtalanítják ezek a népek, akik buzgó katolikusoknak nevezik 

magukat, mert úgy látja, következhet az is... 

- Nézd, Steve, tégy, amit akarsz, de engem hagyjál ki a játékból! 

Steve hátralépett, és úgy bámult Lesterre, mintha azt várta volna egyébként galambepéjű hitfelétől, 

hogy észbe kap, és bocsánatát kéri. De amikor látta, hogy arra várhat, megindult vissza az 

iskolának, ezzel: - Kutya kedvedben vagy, hallod! 

- Megmondtad az igazat! - kurjantott utána Lester harciasan, és ökölbe szorította két lapátkezét. 

Lester azonban nemcsak kutya kedvében volt. Fájt a lelke, és úgy érezte, a legjobb lenne, ha 

fájdalmát leverné valakin. Nem szerencsétlen Steve Edwardson persze. Sőt a verekedés szándéka 

éppen azért érlelődött benne, mert dühét Steve-en nem tölthette ki. S a garázda indulat villanyosan 

élesztette meg agyának olyan zugait is, ahol egyébként csönd és sötétség honolt. Mióta Sallybe szeretett, 

először tapasztalt magában dühöt Sally ellen is. Hogy merészeli őt hazug disznónak nevezni? 

Megharagudott valamiért? Jól van. Megharagudott. Talán rászolgált ő is valamivel. Sejtelme 

nem volt ugyan, mivel, de mondjuk. Akkor már joga van a gyalázkodásra? Nemhogy kérdőre vonná 

- 217 -

először! Akkor már Irene Lutjensnél kell éjszakáznia, hogy kitérjen a magyarázkodások elől, és 

Mona Lawlesst kell megfogadnia közvetítőnek? 

Megtalállak akkor is, gondolta Lester. Megtudom mindenáron, mi bánt. S ha megtudtam, 

helyreütjük. Ha meg helyreütöttük, akkor a fejére olvasom, mi az első leckém kezdő baseballjátékosoknak: 

hogy bizalmon sarkallik a csapatmunka. 

Lekanyarította tarisznyáját, és belódította a hátsó ülésre, majd beült a kocsiba, közben látta, 

hogy az anyósülés alól kiáll valami. Valaminek a sarka. Valami feketének. Mintha levéltárca volna. 

Lester örömmel nyúlt le érte, mert azt hitte, Sallyé. Ha a hosszú hétvége során felejtette 

benne, már igen hiányozhat neki. S ha megkerül, az akkora megkönnyebbülés lesz, hogy szóba is 

egyszerűbben ereszkednek. 

De a tárca nem Sallyé, látta, amint kivette és megforgatta. Fekete bőrtárca. Sallyé borzolt irhabőr, 

és jóval kisebb. 

Kíváncsian nyitotta ki, de már az első pillantás majd leterítette. A seriff megbízottjának, 

John LaPointe-nak az igazolólapját tartotta a kezében. 

Mi a francot keres John LaPointe az én kocsimban? 

Sally furikázott vele a hétvégén, hallotta a súgást. Akkor meg mit gondolsz, mit keresett a 

kocsidban LaPointe? 

- Nem - hárította el. - Sally meg nem tenne ilyet. Nem is találkozik vele. 

De régebben találkozgatott! Együtt jártak egy évig, pedig már akkor elmérgesedett a viszony 

Castle Rock katolikusai és baptistái közt. A kaszinóbanzájt megelőzően váltak el útjaik, de... 

Lester kiszállt a kocsiból, hogy jobban átlapozza a tárca plasztikzsebeit, s hitetlensége 

nőttön-nőtt. Tessék, a jogosítványa - a képen a kis bajuszkája még... így járt Sallyvel... Lester hallotta, 

hogy némelyek pinabosszantónak nevezik az ilyet... aztán a horgászigazolványa. Aztán az apja-anyja 

képe. Vadászigazolványa. Ez meg... 

Lester dermedten nézte a kezébe került pillanatképet. Johnt ábrázolta Sallyvel. Mint szerelmespárt. 

Vásári céllövöldeféle előtt álltak, és nevettek egymásra. Sally nagy mackót ölelt, LaPointe 

a céllövéssel nyerhette neki. 

Bámult a képre, és homloka közepén vaskos ér kezdett lüktetni. 

Én vagyok a hazug disznó? - A borulós bestia - suttogta. 

Dühe forrt, s amikor érezte, hogy valaki megérinti hátulról, elejtette a tárcát, és ökölbe szorult 

kézzel fordult sarkon. Kis híján meg is ütötte az ártatlan Dadogós Doddot úgy, hogy a taknyán 

csússzon hazáig. 

- Tan-tan-tanár úr - bámult rá Dodd érdeklődően, de éppen nem rémülten -, j-j jól tetszik l-llenni? 

- Jól - szorította ki Lester, aztán ráförmedt: - Indíts haza! Nincs semmi keresnivalód a gördeszkáddal 

itt a tanári parkolóban! 

Azzal lehajolt a tárcáért, Dodd azonban egy jó lépéssel közelebbről fölkapta. A szétnyílt tárcában 

megnézte LaPointe jogosítványán a képet, csak úgy nyújtotta vissza Pratt tanár úrnak. - E-eez 

az - mondta. - E-e-e-ez az a szivar. 

Majd ugrott fel a deszkájára, hogy elgörög, de Lester elkapta az ingét hátulról. A deszka kisiklott 

Dodd lába alól, és görgött tovább az első kátyúig, ott felborult és megállt. Dodd AC/DC pólóinge 

elhasadt a nyakánál, de mintha Dodd nem bánta volna - sem meg nem lepte, sem meg nem 

ijesztette a tanár úr indulata. Lesternek pedig annyira fölment a pumpája, hogy semmit meg nem 

figyelt. A béketűrő nagy marha emberek rendjéből való volt, akiknek béketűrése alján tornádó várja, 

hogy kitörhessen. Az ilyenek közül akárhányan úgy pergetik le az életüket, hogy fel nem fedezik 

magukban a veszélyt. Lester azonban most rátalált (bár lehet, őt találta meg a tornádó), és a tölcsérében 

forgott. 

Dodd pólóingének mosogatórongy nagyságú cafatát tartotta a kezében, úgy hajolt rá izzadó 

képpel a gyerekre, s a homlokán az ér pattogott egyre vadabbul. 

- Hogyhogy ez az a szivar? 

- H-h-hát az, am-am-amelyik találkozott M-m-miss Ratcliffe-fel tan-tan-tanítás után pénteken. 

- Tanítás után? - kérdezte Lester rekedten, és úgy megrázta Doddot, hogy a fogai összekoccantak. 

- Találkoztak? 

- 218 -

- H-h-hát - válaszolta Dodd. - A tan-tan-tanár úr kocsijában m-m-mentek el aztán. A szi-sziszivar 

vezetett. 

- Vezetett? Az én kocsimat vezette? John LaPointe vitte az én kocsimban Sallyt? 

-H-h-há-hát szóval ez a szivar - erősítette meg Dodd, és rámutatott a jogosítvány fényképére. 

- De-de-de mielőtt beszálltak, le-le-lekent neki egy nagy sm-sm-smárat. 

- Ne beszélj! - hüledezett Lester. Dermedten bámult a gyerekre. - Ne beszélj. 

- Ham-ham-ha mondom - szólt Dodd válasza, és a képén illetlen mosoly terült szét. 

Lester a szokásos gyerünk-srácok-adjunk-a-citerának stílusát meghazudtoló selymességgel 

tudakolta: - És visszasmárolta Sally is? 

Dodd boldogan forgatta a szemét. -Ha-ha-hajjaj! Rá-rárágták egymást, tanár úr! 

- Rágták - tűnődött el Lester. 

- A. 

- Rágták - visszhangozta Lester messzibe tekintőn, ámulón. 

- A-a-a-abbizony. 

Lester végre elengedte a Dadogós Doddot, és fölegyenesedett. Az ér a homloka közepén 

szaggatott bolondul. S akkor vigyorgás kélt az arcán, és elővarázsolta szokatlanul sok szegletes fogát. 

Kék szeméből óvatos apró háromszögek lettek, kefehaja milliófelé rikoltott. 

- Pr-Pr-Pratt tanár úr - bámult rá Dodd. - Cs-cs-csak nincs valami baj? 

- Nincs - felelte Lester Pratt frissen kelt lágy hangján, de a vigyorgás nem halványult a képén. 

- Helyreütöm én, amennyi van. - S két keze már vitte volna a pápista, mackónyerő, békaevő 

francia nőcsábász John LaPointe után. A hollófej LaPointe után, a hollófej, hollófasz után, aki az ő 

menyasszonyát megtanította, hogy a csókhoz nem csücsöríteni kell csupán, hanem nekifogni, aztán 

rágni egymást. 

Laposra veri ő LaPointe-ot. Abban hiba nem lesz. S ha vele megvan, majd előveszi Sallyt. 

Valahogy így. 

- Helyre lehet ütni mindent - hangoztatta szelíden, és bevágódott a Mustangba. A kocsi láthatóan 

megdőlt, amint Lester száz-valahány kilója megülepedett kagylóülésében. A motor ketrecbe 

zárt tigrisként bődült néhányat, majd gumisivalkodás közepette indult. A Dadogós Dodd színpadian 

köhécselt, törölgette a port az arcáról, végezetül odaballagott fölfordult gördeszkájához. 

Napszítta pólóinge nyakából hiányzott ugyan egy tenyérnyi, Dodd gebére valló kulcscsontja 

kiállt belőle, ő azonban mosolygott boldogan. Megtette, amit Mr. Gaunt kért tőle. Ment is minden, 

akár a karikacsapás. Pratt edző dühösebb volt az ázott tyúknál. 

Most lódulhat haza, és lelheti kedvét a teáskannájában. - Cs-cs-csak ne kellne da-da-dadadogni 

- jegyezte meg nagy általánosságban. 

Azzal fölkapott gördeszkájára, és elviharzott. 

Sheilának nem csekély fáradságába került, amíg összekapcsolta Henry Paytont Alannel. 

Egyszer már azt hitte, el is veszíti Henryt - pedig milyen izgatott volt a hangja: Vissza kell hívnia! -, 

aztán alig nyélbe ütötte ezt a kis technológiai csodát, amikor Alan irodájának jelzőfénye gyúlt ki. 

Sheila félretette a cigarettát, és beleszólt: - Itt a Castle járás Seriffi Hivatala, Pangborn seriff vonala 

jelentkezik. 

- Szervusz, Sheila. Alannel beszélnék. 

- Polly? - Sheila a homlokát ráncolta. Szinte bizonyos volt, hogy Polly az, bár ilyen kimérten, 

ridegen, titkárnősen beszélni még nem hallotta. - Te vagy az? 

- Én - felelte Polly. - Alannel beszélnék. 

- Jaj, Pollykám, most nem lehet. Éppen Henry Paytonnal sikerült összekapcsolnom... 

- Tégy félre - vágott a szavába Polly. - Majd megvárom. 

Sheila zavarban volt. - Hát... az rendben is volna... Csak a helyzet kissé bonyolult, tudniillik 

Alan kinn van terepen. Alig tudtam a beszélgetést összehozni Henryvel. 

- Ha vele összehoztad, összehozod velem is, igaz? - hangzott Polly kimért válasza. 

- Össze, össze... Csak nem tudom, meddig kell várnod... 

- 219 - 

15

- Kivárom én az ítéletnapot is. Tegyél félre, s amikor végeztek, köss össze Alannel. Nem 

kérnék ilyet, ha fontos nem volna, tudod, ugye? 

Sheila tudta persze. Polly félelmet ültetett belé. - Jól vagy, Pollykám? 

Választ sokáig nem kapott, majd Polly kérdését hallotta: 

- Mondd, Sheila, gépelted te olyan levelét a seriffnek, amelyik a San Franciscó-i Gyámügyi 

Hatóságnak szólt? Vagy láttál oda címzett levelet elmenni? 

Vörös jelzőfények sora gyúlt ki Sheila agyában. Bálványozta Alan Pangbornt. Polly 

Chalmers pedig vádolná az ő bálványát! Mivel, azt nem tudta, de a vádat hallotta a hangjából. Jól 

ismerte az effélét. 

- Ez nem olyan felvilágosítás, amit bárkinek megadhatnék - válaszolta, és az ő hangjának 

hőmérséklete is esett vagy húsz fokot. - Jobb lesz, ha a seriffel magával beszéled meg. 

- Nekem is az a gyanúm. Akkor tégy félre most, és kapcsolj össze vele, amint lehetséges, jó? 

- Mi a baj, Polly? Haragszol talán Alanre? Tudnod kellene, hogy ő olyasmit nem tenne soha, 

ami... 

- Már nem tudom - felelte Polly. - Ha a hivatali illembe ütköző dolgot kérdeztem, bocsáss 

meg, s most tégy várakozóba... Vagy illendőbb volna, ha kimennék a terepre megkeresni? 

- Nem, kapcsolom én - mondta Sheila szorongón, mintha szörnyű hírt hallott volna. Castle 

Rock sok más nőjével együtt hitte, hogy Alan és Polly közt halálos a szerelem, s a sok más nővel 

együtt bízott abban is, hogy az ilyen tündérmese jó véget érhet csak... ha ugyan véget ér. Polly beszédéből 

azonban nemcsak haragot sejtett, hanem kínlódást is. És még valamit, aminek legtalálóbb 

neve a gyűlölet lett volna. - Várakozóba teszlek, Polly, bár nem tudom, mennyi időre. 

- Helyes. Köszönöm, Sheila. 

- Szívesen. - Sheila megnyomta a várakozógombot, és megtalálta félretett cigarettáját. Rágyújtott, 

leszívta a füstjét, s a szemöldökét összevonva bámult a parázsára. 

- Alan? - szólalt meg Henry Payton a kocsitelefonban. - Te vagy az végre? - Beszéde úgy 

hangzott, mintha kekszes doboz mélyéből közvetítették volna. 

- Parancsodra, Henry. 

- Az FBI-tól hívtak félórája - kezdte Henry a bádogdoboz mélyéből. - A nyomatainkkal bolond 

szerencsénk lett. 

Alan szíve egy fokozattal gyorsabbra váltott. 

- Amelyek Nettie házának kilincséről készültek, azokkal? A részben elmosódottakkal? 

- Az az. Városod egyik lakójának ujjnyomatával meglepően egyezik. Büntetett egy ízben... 

1977, betöréses lopás. Alkalmazotti viszonyáról is megkaptuk a papírokat. 

- Ne feszítsd az érdeklődésemet! Ki az? 

- A neve Hugh Albert Priest. 

- Hugh Priest! - ámult el Alan. Az sem lepte volna meg jobban, ha a tettest J. Danforth 

Quayle alelnök személyében gyanítják. Mivel Nettie-t mindketten egyformán jól ismerték Alan tudomása 

szerint. - Miért éppen Hugh Priest ölte volna meg Nettie kutyáját? Vagy törte volna be 

Wilma Jerzyck ablakait, ha már így állunk? 

- Nem ismerem az urat, nem is nyilatkozhatok - felelte Henry. - Miért nem veszed elő, s 

kérdezed meg a dolog felől? Akár nyomban, ha ajánlhatnám. Még mielőtt ideges lesz, és meglátogatja 

rokonait a dél-dakotai Bivalybasznádon. 

- Köszönöm az ötletet - mondta Alan. - Hívlak később, Henry. 

- Tarts friss hírekkel, hallod... elvégre énrám írták az ügyet. 

- Tudom. Jelentkezem. 

A kapcsolat fémes ting-gel szakadt meg, majd Alan rádiója a szabad telefonvonalat közvetítette. 

Alannek megfordult a fejében, mit szólna a Nynex meg az AT & T, ha a kisded játékait figyelné, 

aztán fölakasztotta a mikrofont a műszertáblára. Ekkor Sheila Brigham hangja szakította 

meg a vonalat, mégpedig szokatlanul habozón. 

- Seriffem... Polly Chalmers vonalát tartom. Megkért, hogy kössem össze magukat, amint 

végeztek Henryvel. Lehet? 

- 220 - 

16

- Polly? - pislogott Alan. Ijedelem fogta el, mint bárkit, akinek hajnali háromkor csördül 

meg a telefonja. Polly ilyesmihez sosem folyamodott, mert a szerénysége tiltakozott volna. - Megmondta, 

miről van szó, Sheila? Brékó. 

- Nem mondta. Brékó. 

Nem hát. Kérdezni sem kellett volna. Polly nem fecsegi ki a baját. Alan meglepetésére vallott 

már az is, hogy ilyet kérdezett. 

- Seriffem? 

- Kapcsolja, Sheila. Brékó. 

- Meglesz. Brékó. 

Ting! Alan állt a napfényben, és a szívét figyelte. Erősen is vert, gyorsan is. 

A ting ismét felhangzott, és Sheila távoli, szinte tapogatózó beszéde követte. - Mondjad, 

Polly... megvan az összeköttetés, azt hiszem. 

- Alan? - Mint dühös óriás kiáltása, akkorát szólt. 

- Én vagyok az, Polly... mi baj? 

Pillanatnyi hallgatás volt a válasz. S a hallgatás mélyén más beszélgetések távoli zagyvasága. 

Alannek volt ideje meggondolni, hátha megszakadt... S szinte remélte. 

- Tudom, Alan, hogy a beszélgetésbe belehallgatnak - mondta Polly -, de te is tudod, mit 

kérdezek. Hogy tehettél ilyet? Hogy telt tőled? 

Mintha ismerős lett volna a kérdés. - Nem értelek, Polly... 

- Értesz pedig jól. - Polly keményen és rekedten beszélt. Alan sejtette, hogy sírás kerülgeti. - 

Csalódásról beszélni lehetetlen. Hogyan mondjam el, hogy csak az álarcod ismertem? 

Tudta is már Alan, honnan ismerős. Kísérőszövege azoknak a rémálmoknak, amelyekben 

Annie és Todd a halálba indulnak a Scouttal, ő meg csak áll az útfélen, próbálja leinteni őket, de a 

karját nem bírja. Kiáltana rájuk, de nem tudja, hogyan nyissa a száját, úgy húznak el szinte láthatatlanul... 

S ez most a kifordított rémálom, mikor ő a láthatatlan Polly szemében. 

- Annie... - Borzadva harapott rá a nyelvére. - Polly! Nem tudom, mit akarsz mondani, Polly, 

de... 

- De tudod - tört ki Pollyból. - Ne is mondd, hogy nem! Miért nem vártad meg, hogy én 

mondjam el, Alan? S ha nem várhattad, miért nem engem kérdeztél? Miért szimatoltál a hátam mögött? 

Hogy tehetted? 

Alan erősen lezárta a szemét, hogy megfékezze kusza gondolatait. Kevés sikerrel. Egyetlen 

csúf kép körül állapodtak meg: Mike Horton, a norwayi Express segédszerkesztője ráborul a nagyítóra, 

és zavaros gyorsírásával jegyzeteket készít. 

- Nem tudom, mit gondolsz, mit tehettem, de annyit tudok, hogy tévedsz. Azt ajánlom, beszéljük 

meg a dolgot... 

- Nem. Nem találkozhatok veled most, Alan. 

- Dehogynem. Találkoznunk kell. Ott leszek a... 

Henry Payton figyelmeztetése akasztotta meg. Akár nyomban, ha ajánlhatnám. Még mielőtt 

ideges lesz, és meglátogatja rokonait a dél-dakotai Bivalybasznádon. 

- Hol leszel? - kérdezte Polly. - Hol leszel? 

- Eszembe jutott valami - nyögte ki Alan. 

- Igazán? Nem véletlenül egy levél, amit szeptember elején írtál San Franciscóba? 

- Nem értem, miről beszélsz, Polly... Most nem is töprenghetek, mert újabb hívásom lesz... 

de később... 

Polly szava zokogásba fúlt. Más nem is értette volna talán, de Alan értette. - Nincs később, 

Alan! Késő a későbbhöz! 

- Hallgass meg, Polly... 

- Nem! Nem hallgatlak meg, te álnok szimatoló! 

Ting! Alan újra a vonalat adó telefont hallgatta, és úgy nézett szét a Fő utca meg az Iskola 

utca sarkán, mint aki nem érti, hogyan keveredett oda. Szeme is azt a talányt tükrözte, amit a verekedőké, 

pillanatokkal azelőtt, hogy a lábuk kiadna rajtuk, és hosszú téli álomra hajtanák a fejüket. 

Mi történt? Hogy történt ilyen gyorsan? 

El nem gondolhatta. Az elmúlt héten megveszett a város. S most Pollyra is átragadt a veszettség. 

- 221 -

Ting! - Öhöm... Seriffem? - Sheila volt az. Alan hallotta a hangján, hogy megszakadt beszélgetésüket 

feszült figyelemmel kísérte. - Megvan, Alan? Figyelne rám? 

Alant meglepően erős kísértés környékezte, hogy kitépje a mikrofont a műszertáblából, és az 

utat szegélyező bokrok közé hajítsa, jó messzire. Aztán eleredjen akármerre. De a legjobb, ha nyugtában 

éri a napot, és legázolja. 

Mégis összeszedte az eszét, és megpróbált Hugh Priestre gondolni. Kéznél a tennivalója. 

Mert úgy látszik, Hugh okozta a két nő halálát. Ez a tennivalója, nem Polly... S mikor a gondolat 

végre megfészkelt benne, igen megkönnyebbült. 

Megnyomta az ADÁS gombját. - Itt vagyok, Sheila. Brékó. 

- Azt hiszem, Alan, megszakadt a kapcsolat Pollyval... nem volt szándékom a hallgatózás, 

de... 

- Semmi baj, Sheila. Megszakadt a kapcsolat. - (Kegyetlenül ideillő szó, de ezen nem volt 

hajlandó elmélkedni most.) - Ki jelentkezett? 

- John, jelentésre - tudatta Sheila, s hallhatóan könnyített őrajta is a hivatalosság. - Clut járőrözik. 

Castle View-ból szólt be az imént. 

- Értem. - Polly idegen dühöktől torz arca úszott be az emlékezetébe, de elhárította, és Hugh 

Priest képét vette elő megint. Egy hosszú pillanatra azonban filmszakadása támadt. 

- Alan! Megvan még? Brékó. 

- Meg. De mennyire. Szóljon ki Clutnak, hogy kanyarodjon el Castle View-ban Hugh Priest 

házához. Ő már tudja, hol lakik. Hugh dolgozik alighanem, de ha véletlenül szabadnapot vett ki, 

Clut kísérje be. Értem? 

- Értem, Alan. 

- Figyelmeztesse, hogy óvatosan járjon. Akár tudassa vele, hogy Nettie Cobb és Wilma 

Jerzyck halálával kapcsolatos az előállítás. A többit ő már tudni fogja. Ennyi. 

- Értem! - hangzott Sheila izgatott és riadt válasza. - Értem, seriffem. 

- A városi járműparkhoz indulok, mert lehet, hogy Hugh-t ott találom. Brékó és vége. 

Amint felakasztotta a mikrofont (s úgy tetszett, négy éve szorongatja már), ez járt az eszében: 

ha azt mondod el Pollynak, amit Sheilának az imént, nem jutsz ilyen helyzetbe. 

Vagy ki tudja - ha egyszer nem világos, mi is a baj. Polly a múltjában való turkálással vádolja, 

ha jól értette. Emögött lehet sok minden. Különben is figyelmeztetnie kellett a szolgálatirányítót, 

hogy járőrei veszélyes ügyben intézkednek - rádión és telefonon tudatni ugyanezt a barátnőddel merőben 

más! Alan tudta jól, hogy helyesen cselekedett. 

Ez a megnyugvás nem csillapította szíve sajgását, azért megpróbálta minden gondolatát az 

előtte álló ügyre terelni - Hugh Priestet milyen címen vegye őrizetbe, ügyvédet honnan kerítsen neki, 

ha ragaszkodik hozzá, s aztán szedje ki belőle, miért döfte a dugóhúzót Nettie kutyájába, Fogdmegbe. 

Egy pillanatig mintha sikerült volna a gondolatterelés, de amikor indított, és a kombi végre 

elhúzott a járda mellől, Polly arcát látta, nem pedig Hugh Priestét. 

TIZENHETEDIK FEJEZET 

Nagyjából akkor, amikor Alan elindult a városi járműtelepre, Henry Beaufort háza bejárójában 

állt, és Thunderbirdjét szemlélte, kezében az ablaktörlő alatt talált cédula. Amit a szaros csirkefogó 

a gumikkal tett, az még megjárja. Gumit lehet cserélni elvégre. Henry vérét a kocsi jobb felén 

végighúzódó karcolás forralta fel. 

Ismét és fennhangon olvasta a cédulát: - Engem többet ki ne lökjél, francnyavalyás, és éntőlem 

a kocsikulcsomat el ne vedd! 

Kit is lökött ki ő legutóbb? Hajjaj, sokakat. Ha a szűrét nem kellett senkinek kitenni, az volt 

a ritka záróra. De hogy ki is tegye meg a kocsija kulcsát is ott tartsa, olyan csak egyszer történt 

mostanság. 

1 

- 222 -

Egyetlenegyszer. - A sánta nénikédet baszd meg - fohászkodott a Méla Tigris tulajdonosa és 

csaposa mélán. - Azt, azt. A ravatalon. 

Első gondolata az volt, hogy visszamegy a házba a szarvaslövő puskájáért. A gondolatot elvetette. 

A Tigris egy ugrás ide, ott meg a söntés pultja alatt tart ő egy dobozt. Abban a dobozban 

lefűrészelt csövű winchestert. Azóta tartja ott, hogy Merrill, az Ász megpróbálta a Tigrist kirámolni 

pár éve. A kurtított kétcsövű tartása törvénybe ütközött, de Henry nem is élt vele sose. 

Gondolta, ma itt az ideje, hogy éljen vele. 

Végighúzta a kezét még egyszer az undok karcoláson, amit Hugh ejtett az ő Thunderbirdjén, 

majd összegyűrte a céduláját és félrelökte. Billy Tupper ilyenkor már a Tigrisben törli a padlót és 

itatja föl a sörtócsákat. Azért most bemegy, előkapja a winchestert, és kölcsönkéri Billy Pontiacját. 

Ma kilyukasztja a sánta nénike unokaöcsikéjét! 

Henry még bele is rúgott a füvön heverő papírgalacsinba. - Bekáfoltál megint, Hugh! De 

utoljára, azt megmondom! - S amint a kezét megint végighúzta a karcoláson, érezte, hogy ilyen dühös 

nem volt még életében. - Nem, többet nem, az baszomisten. 

És gyalog indult neki a Méla Tigrisnek. Szinte futólépésben. 

Amíg George T. Nelson hálószobáját széthányta, Frank Jewett talált vagy tíz deka kokaint a 

dupla ágya matracai alatt. Leöblítette a klotyón, és amíg a víz gurgulázását nézte, csikarni kezdte a 

hasa. Kicsatolta övét, aztán mégis a feldúlt hálószobába tért vissza. Frank érezte, hogy kivetkőzött 

emberi mivoltából, de már azzal sem törődött. Akit megvadítanak, az nem tekinti a jövőt. Még a 

jövő hetet se. 

Amihez addig nem nyúlt a hálószobában, az egy idős hölgyet ábrázoló kép volt a falon. 

Drága aranykeretéből arra következtetett, hogy George T. Nelson áldott emlékezetű édesanyját ábrázolja. 

Leakasztotta a képet, lefektette a padlóra, letolta a nadrágját, fölé guggolt, és megtette, amit 

a csikarás parancsolt. 

Tettét a veszett nap csúcsának ítélte. 

Lenny Partridge, Castle Rock legöregebb lakosa, a bostoni Post vándorbotjának tulajdonosa 

(amellyel korábban Evvie Chalmers néne rótta az utcákat), Castle Rock legrégibb kocsiját vezette: 

ifjúkorában talán fehér 1966-os Chevrolet Bel-Airt. Azóta egyen-seszürkére, dűlőúti porosra változott 

a kocsi. Másképpen sem volt már a régi. Hátsó ablakát plasztiklepedővel foltozta be néhány 

éve, ajtótáblái pedig annyira átrozsdáltak, hogy Lenny mintegy csipkén át tekinthetett szét az úton. 

S a kipufogócsöve úgy lógott, mint valami elszáradt kar. Olajtömítések se voltak már a kocsiján. 

Amerre Lenny elpöfögött vele, bűzös kék felhők húzódtak utána, és útjában a város felé olyan volt a 

mező naponta, mintha öngyilkosjelölt pilóta bukórepülésben permetezte volna növényvédő szerrel. 

A vén Chevy napjában öt liter olajat is megevett, ha nem hatot. A tékozlás éppen nem bántotta 

Lennyt. Térített Diamond motorolajat vásárolt Jackett öcsitől huszonöt literes takarékkaniszterekben, 

s csupán arra ügyelt, hogy Öcsi a tízszázalékos aggastyáni kedvezményét levonja a 

számlából. Mivel pedig a Chevyt nem vezette ötven kilométernél nagyobb sebességgel az elmúlt tíz 

esztendőben, méltán hihette, hogy kocsija túl is éli majd. 

S míg Henry Beaufort a Bádoghíd túlsó végében igyekezett a Méla Tigrisnek, öt mérfölddel 

odébb Lenny vezetgette rozsdás Chevyjét föl Castle Hillnek. 

S az út közepén egyszer csak férfit pillantott meg, amint királyian megemelt két karral parancsolt 

megálljt. A férfi csupaszságát egyetlen szál terepszínű rövidnadrág takarta - hasítéka nyitva 

annak is -, nyakát pedig valami molyrágta szőrme. 

Lenny horpadt mellkasa zihálva emelkedett, amint kását kérő magas szárú cipőjét padlóig 

nyomta a féken. A kocsi nagyot sóhajtott, és vagy két lépésre állt meg a férfitól, akiben Hugh 

Priestre ismert. Hugh meg se rezzent a fékezésre. Amint a kocsi megállt, megkerülte, és odalépett 

Lennyhez, aki két kezét a melléhez kapva azon töprengett, nem a szívroham jött-e rá. 

- Hugh! - nyögte ki. - Épp itt esz a fene! Majd keresztülmentem rajtad... 

- 223 - 

2 

3

Hugh kinyitotta a kocsi ajtaját, és behajolt. A szőrmestóla előrelendült a nyakából, és viszszahúzódásra 

késztette Lennyt. Marokszám hullt a szőre ennek a rókafarkfélének, és bűzlött messziről. 

Hugh pedig elkapta Lennyt kezeslábasa kantárjánál, és kilódította a kocsiból. Lenny háborgón 

kapálózott. 

- Bocs, tata - mondta Hugh szórakozottan, mint akinek kisebb baja is nagyobb. - Köll a kocsi. 

Az enyimé kifingott. 

- Az nem úgy van... 

De úgy lett. Hugh kilódította Lennyt az útra, akár a rongyoszsákot. Lenny csattanva ért földet, 

és tiltakozó károgásából fájdalmas vonítás lett. Az egyik kulcscsontja és két bordája eltörött. 

Hugh meg bevágódott a Chevybe, berántotta az ajtaját, és rátaposott a gázra. A motorból 

ámuló sikoly tört ki, lógó kipufogócsövéből pedig kék füstbodor, és nyolcvan kilométerrel lódult 

lefelé a dombról, amire Lenny Partridge a hátára bírt fordulni. 

Andy Clutterbuck 3.35-kor kanyarodott föl Castle Viewba. Találkozott ugyan Lenny 

Partridge ellenkező irányba tartó tragacsával, de pillantásra sem méltatta. Clutot csak Hugh Priest 

foglalkoztatta most. A rozsdás Chevy látványa mindennapjaihoz tartozott. 

Clutnak sejtelme nem volt, miért és hogyan keveredett Hugh ebbe a kettős gyilkosságba, de 

ezzel sem törődött. Elvégre a közkatonának nem kell mindent tudnia. A miért és hogyan nem az ő 

dolga - s nem először áldotta a sorsát érte. Annyit tudott csupán, hogy Hugh garázda disznó, s hogy 

a múló évek sem javítottak rajta. Az ilyentől minden kitelik. Kivált, amikor felönt a garatra. 

Ilyenkor még dolgozhat, gondolta meg Clut, mégis kicsatolta szolgálati revolverének tokját, 

amint Hugh kidőlt-bedőlt házához közeledett. Egy pillanattal később pedig látta, hogy a nap üvegen 

és krómon csillog Hugh behajtójában, s az idegei zizegni kezdtek, mint a távíródrótok a viharban. A 

kocsija itthon. Márpedig otthon az is, akinek a kocsija otthon, ilyen a vidéki élet. 

Amikor Hugh gyalogszerrel eleredt hazulról, jobbra fordult, el a várostól, Castle Hill tetejének. 

Ha Clut elnézett volna arra, ott látja Lenny Partridge-ot az útpadkán vergődni, mint a porban 

fürdő csirkét. Csakhogy nem nézett arra. 

Clut minden figyelme Hugh házán volt, és Lenny vékony madártiricselését beengedte ugyan 

a füle, de a másik engedte is ki gondolkodás nélkül. 

Inkább a revolverét kapta elő, amint kilépett a járőrkocsiból. 

William Tupper tizenkilenc éves lehetett. Egyetemi ösztöndíjat nem pályázhatott volna meg 

sikeresen, de annyi esze volt, hogy megrémült, amikor Henry berobbant a Tigrisbe háromnegyed 

négy előtt öt perccel, Castle Rock városi létének végnapján. Azt is látta mindjárt, hogy nem használ, 

ha az első szóra nem adja a kezébe Pontiacjának kulcsait, mert Henry (William Tupper kenyérre 

kenhető gazdája) olyan kedvében volt, hogy akár őt is lecsapja, és elveszi a kocsikulcsokat. 

Így aztán - először életében és utoljára - Billy cselhez folyamodott. 

- Henry - pillantott a gazdájára félénken -, úgy látom, innod kellene valamit. Énrám is rám 

férne. Miért nem döntünk le valami rövidet, mielőtt elindulsz? 

Henry eltűnt a söntés pultja mögött. Billy hallotta, hogy káromkodva motoz alatta. Mikor 

végre fölegyenesedett, lakattal lezárt négyszögletű fadobozt tett a pultra, és az övén viselt kulcskarikán 

kereste a lakathoz való kulcsot. 

Eltöprengett Bill ajánlatán, és már-már megrázta a fejét. Aztán meggondolta. Egy korty acélozná 

idegeit is, kezét is. Megtalálta a kulcsot, kipattintotta a lakatot, és félretette a pulton. - Nem 

bánom - mondta végül. - De ha már iszunk, ne vacakoljunk. Legyen Chivas. Háromcentes neked, 

feles nekem. - És rászögezte mutatóujját Billyre. Billy megremegett, mert az volt a gyanúja, hogy 

Henry ezzel folytatja: De velem jössz. - Csak ám anyádnak - hallotta aztán - egy szót se, hogy én 

itatlak, értesz? 

- 224 - 

4 

5

- Egy büdös szót se - válaszolta Billy megkönnyebbülten, s már nyúlt az üvegért, hogy Henry 

meg ne gondolhassa még egyszer. - Világos. 

Deke Bradford, Castle Rock legnagyobb és legköltségesebb vállalkozásának, a Közműveknek 

volt a vezetője, és arcán undor ütközött ki Hugh Priest nevének hallatán. 

- Hát nincs itt - tudatta Alannel. - Színét se láttam ma. De ha előbb találkozna vele, mint én, 

mondja meg neki, hogy ki van rúgva. 

- Miért ragaszkodott hozzá eddig is, Deke? 

Az 1-es Városi Garázs előtt álltak a forró délutáni napsütésben. Balra tőlük a Közművek 

szállítókocsija farolt neki egy raktár bejáratának, és hárman kicsiny, de súlyosnak látszó faládákat 

emeltek le róla. Gyémántforma vörös matrica - a nagy erejű robbanóanyagok jele - volt mindeniknek. 

A raktár belsejéből Alan légkondicionáló susogását hallotta. Szokatlan hang, mikor már benne 

járnak az őszben - csakhogy a teljes hét szokatlan hét volt Castle Rockban. 

- A kelleténél tovább ragaszkodtam hozzá, szó se róla - vallotta meg Deke, és beletúrt kurta, 

őszülő hajába. - Azt hittem, tisztességes ember búvik meg benne. - Deke kétlábú vérebnek látszott, 

mint aki bárki farából kikap egy darabot bármikor, Alan mégis vajszívű embernek ismerte. - Ha 

nem volt részeg vagy másnapos, senki a munka végét meg nem fogta jobban őnála. S az arcából valahogy 

azt olvastam ki, hogy az ivást előbb elhagyja, mint az ördög elvinné végképp. Meg aztán, 

gondoltam, ha állandó a munkája, előbb jó útra tér. Hanem a múlt héten... 

- Mi történt? 

- Ette a fene, nem tudom, miért. Nem az ivásért. Hanem mint aki nem szabadul valamitől... 

A szeme beesett, s ha az emberrel beszélt, mögéje nézett mindig, sose a szemébe. Motyogott is magában. 

- Ugyan mit? 

- Honnan tudjam? Nemigen tudják a többiek se. Utálok szélnek ereszteni akárkit, de már eldöntöttem, 

mielőtt maga megérkezett, hogy Hugh-t elbocsátom. Elegem volt a szája széliből. 

- Bocsásson meg, Deke. - Alan visszatért a kocsijához, Sheilát hívta, és tudatta vele, hogy 

Hugh benn sem járt a munkahelyén ma. 

- Próbálja meg elérni Clutot, Sheila, és figyelmeztesse, hogy az irhájára vigyázzon. S ha lehet, 

küldje utána Johnt is. - Ezt nem minden habozás nélkül fűzte hozzá, mert a túlbiztosításból is 

akárhányszor támadt lövöldözés. Mégis meg kellett tennie, terepen lévő megbízottainak tartozott 

ennyivel. - Tekintsék mindenre elszánt fegyveresnek. Értem? 

- Mindenre elszántnak. Fegyveresnek. Értem. 

- Ez az. Brékó és végeztem. 

Helyére akasztotta a mikrofont, és visszasétált Deke-hez. - Nem hagyhatta el véletlen a várost, 

mondja? 

- Hugh? - Deke félrecsapta a fejét, és bagólét köpött, láncosat. - Az ilyenek a lábukat ki nem 

tennék a városból, amíg az utolsó borítékjukat meg nem kapták. A legtöbbje sehova nem megy. Ha 

azt kérdezné Hugh-tól, milyen utak visznek a városból kifele, talán még a nevét is elfelejtené ijedtében. 

Valami szemet szúrhatott Deke-nek, mert a rakodókhoz fordult, és rájuk förmedt: - Ne pilinckázzanak 

azokkal a ládákkal, hallják! Óvatosabban! 

- Nagy pukkanásra való lehet bennük - vélekedett Alan is. 

- Hát. Húsz láda. Lerobbantjuk vele a kőfedelet a kavicsbányánkról az 5-ös mentében, de 

ahogy elnézem, marad még elég, hogy Hugh-t följuttassuk a Marsba, ha parancsolja. 

- Minek rendeltek ennyit? 

- Nem az én ötletem volt. A Rosszcsont toldotta meg a rendelést, fene tudja, miért. Hanem 

annyi biztos, hogy beszarik, amikor meglátja a következő villanyszámlát... Ha ugyan be nem tör a 

hidegfront. A légkondicionáló zabálja a kakaót, de hiába, mert az ilyen anyagot vagy hűsen tartják, 

vagy izzad. Hiába mondják, hogy az újabbak már másképp viselkednek. Jobb az óvatosság a késő 

bánatnál. 

- Szóval a Rosszcsont megtetézte a rendelést - mélázott Alan. 

- 225 - 

6

- Meg. Négy vagy hat ládával, nem is tudom. Csupa meglepetés az élet, mi? 

- Úgy látszik. Mondja, Deke, telefonálhatnék egyet az irodájából? 

- Parancsoljon. 

Alan egy teljes percig ült Deke íróasztalánál, és sötét foltokat izzadt egyeningének hóna alá, 

amíg a telefon csöngését hallgatta Polly házában. Végül lecsapta a hallgatót. 

Lehajtott fejjel ballagott ki az irodából. Deke éppen a dinamitraktár ajtaját zárta, és megnyúlt 

képpel fordult Alanhez. - Lakott pedig jó ember Hugh Priestben, higgye meg, Alan. El se veszett 

benne. Előkerült néhányszor, magam is tapasztaltam. Gyakrabban, mint az ismerősei hinnék. - 

Aztán megvonta a vállát. - Hát hijába. Nincs mentség. 


- Nincs semmi baja, Alan? Olyan, mint akivel egyet fordult a világ. 

- Nincs bajom- válaszolta Alan, és mosolyogni próbált. Pedig az igazság az volt, hogy fordult 

vele a világ, nem is egyet. Polly. Aztán Hugh. Aztán Brian Rusk. Mintha mindenkivel fordult 

volna. 

- Egy pohár vízzel vagy hideg teával szolgálhatok? 

- Köszönöm, mennem kell. 

- Hát a viszontlátásra. Tudassa majd, mi történt. 

Alan ígéretet nem tehetett ugyan, de gyomrának szorulása azt jósolta, hogy Deke az ügy felől 

olvashat is egy-két napon belül. Ha ugyan nem tévén látja. 

Lenny Partridge vénséges Chevy Bel-Airje röviddel négy előtt beállt a Hasznos Holmik 

előtti fűrészfogas parkolóba. A nap hőse szállt ki belőle, nadrágjának hasítéka nyitva, a rókafarok a 

nyakában. Mezítláb átslattyogott a járdán, majd benyitott a boltba. Az ajtó ezüstcsengettyűje 

megcsöndült. 

Csupáncsak Charlie Fortin látta meg. Állt a Western Auto ajtajában, és a büdös sodrott cigarettáját 

szívta. - Hugh megbuggyant - tudatta Charlie az üres utcával. 

Odabenn Mr. Gaunt fogadta kellemesen várakozó mosollyal, mintha a pucér felsőtestű, rókafarkas 

és mezítlábas vevők mindennaposak lettek volna nála. A pénztárgép mellett fekvő lajstromán 

pipált egy tételt. Az utolsót. 

- Gáz van - jelentette Hugh, és a szeme forgott, akár a szerencsekerék. - Nagy gáz van. 

- Tudom - mondta Mr. Gaunt megnyugtatóan. 

- De mintha ide kelletett volna jönni vele, nem is tudom... Mind magáról álmodok. Nem is 

tudom, hova forduljak ekkora gázzal. 

- Jó helyre jött, Hugh. 

- Fölhasogatta a gumimot - suttogta Hugh. - Beaufort, a szaros. A Tigris tulaja. Hagyott egy 

cetlit, hogy tudod, mi lesz a következő, Hubert. Hát tudom. Naná, hogy tudom. - Hugh göcsörtös 

nagy keze közben a szőre hullató rókafarkat simogatta, s az arcán fénylő érzést talán szirupos imádatnak 

lehetett volna nevezni, ha telt volna ilyesmi Hugh-tól. - A gyönyörűséges rókafarkom, az 

következne. 

- Akkor talán jobb, ha megelőzi - tanácsolta Mr. Gaunt megfontoltan. - A veszélyt megelőzni 

jobb. Nem vagyok vérszomjas kedvemben... 

- De én igen! De én igen! Az lesz a legjobb! 

- A hozzávaló megvan - mondta Mr. Gaunt, azzal lehajolt, és ismétlőpisztolyt húzott elő bal 

kézzel a pult alól, majd átcsúsztatta a tárló üvegén. - A tára tele. 

Hugh a kezébe vette. Zavara mintha szertefoszlott volna, ahogy latolgatta a tenyerén. Fegyverzsír 

tompa szagát szimatolta. 

- A brifkómot otthol hagytam. 

- Oda se neki - biztatta Mr. Gaunt. - Hasznos holmijaimat egytől egyig biztosítottam. - S az 

arca egyszerre megkövesedett, szája széle is ráfagyott a fogaira, csak a szeme tüzelt. - Számoljon le 

vele! - förmedt Hugh-ra durván. - Aki a maga holmijára tör, azt mind ki kell nyírni, Hugh! Jogos 

vagyonvédelem! 

- Köszönöm, Mr. Gaunt - vigyorodott rá Hugh. - Köszönöm a jóságát. 

- 226 - 

7

- Szóra sem érdemes - mondta Mr. Gaunt udvariasan ismét, szokása szerint. S az ezüstcsengettyű 

csöndült, amint Hugh kifordult az ajtón, és a rövidnadrágja korcába tömte a pisztolyt. 

Mr. Gaunt állt a kirakat mögött, és nézte, amint bevágódik a Chevybe, és kiköhög az út közepére. 

Egy söröskocsi dudált rá, és nagy ívben kerülte. 

- Számolj le vele, Hugh - mormogta Mr. Gaunt. S e szóra füstbodrok keltek a füléből meg a 

hajából, az orra likából és fogainak márga kockakövei közül. - Kapj el, ahányat bírsz, hadd szóljon! 

Hátravetette a fejét, úgy hahotázott. 

John LaPointe a városháziak parkolójához szolgáló ajtón igyekezett kifelé a seriff hivatalából. 

Izgatott volt. Felfegyverzett! Veszedelmes! Ilyet nem mindennap fog le. Nem ilyen álmos kisvárosban. 

Elveszett tárcája ki is ment az eszéből már. Sally Ratcliffe még inkább. 

Amint a kilincsre tette a kezét, valaki benyitott volna, és John egy dühös tornatanár száztíz 

kilójával állt szemtől szembe. 

- Te vagy az én emberem- mondta Lester Pratt új keletű, szelíd hangján, és odanyomta az orra 

alá a fekete bőrtárcát. - Hát nem elhagytad, te istentelen kurvapecér? 

John el nem gondolhatta, mit keres itt Lester Pratt, sem azt, hogy az elveszett tárcáját hol találta. 

Annyit tudott csak, hogy Clut erősítésére indulnia kell nyomban. 

- Később megbeszéljük, Lester - mondta, és nyúlt a tárcájáért. S amikor Lester elrántotta 

előle, majd belecsapott vele a képe közepébe, akkor is csodálkozott inkább. 

- Nincs itt tárgyalni mit - mondta Lester szinte gyengéden. - Nem az a dolgom. - Azzal eldobta 

a tárcát, megragadta Johnt a vállánál, megemelte, és belódította a hivatalba. A seriff megbízottja, 

John LaPointe három métert repült, és Norris Ridgewick íróasztalán kötött ki. Ülepe letolta 

az odahalmozott aktákat a tetejéről, majd a tiszta asztalon hanyatt vágódott. 

Sheila Brigham kinézett a szolgálatirányító kalickából, és eltátotta a száját. 

John kábán tápászkodott fel. Sejtelme nem volt, mi történt. 

Lester pedig indult a következő csörtére. Két öklét John L. Sullivan módjára emelte, de a 

látvány éppen nem volt mulatságos. - Megtanítlak kesztyűbe dudálni - duruzsolta. - Most megtudod, 

mi történik az olyan pápistákkal, akik a baptisták menyasszonyát elcsábítják. S ha egyszer 

megtanítottalak, el nem felejted soha. 

Azzal elkezdte az oktatást. 

Billy Tupper gondolatai mélyen talán nem szántottak, de részvevőn hallgatni tudott igenis, 

és Henry Beaufort háborgására a részvevő hallgatás bizonyult gyógyírnak ezen a délutánon. Henry 

fölhajtotta a féldecijét, és elmondta Billynek, mi történt... s már amint mondta, érezte, hogy megnyugszik. 

Ha a dühébe jobban belelovalja magát és kapja a winchesterét, talán az estét már nem a 

Méla Tigris söntésében tölti, hanem a seriff hivatalának zárkájában. Thunderbirdjét szerette ugyan, 

de nem annyira, hogy üljön érte. Kereket cseréltet, a karcolást meg majd elsimítja az idő. Hugh 

Priest fejével majd beszél a Törvény. 

Kihörpintette poharát és felkelt. 

- Végére jár a dolognak mégis, Mr. Beaufort? - kérdezte Billy aggodalmasan. 

- Minek hajszolódjak én - szólt Henry válasza, és Billy megkönnyebbülten sóhajtott. - Járjon 

a végére Alan Pangborn. Elvégre azért adózok, nem igaz? 

- Úgy valahogy. - Billy kipillantott az ablakon, és még jobban megkönnyebbült. Rozsdamarta 

régi kocsi, valamikor talán fehér, azóta egyre hamvasabb - nevezzük dűlőúti porszínnek - kapaszkodott 

a dombra, és kék ködfelhőket köhögött. - Né! A vén Lenny! Nem tudom, mikor láttam utoljára! 

- Ötig nem nyitunk akkor se - mondta ki Henry, azzal besétált a söntéspult mögé egy telefonra. 

A kurtított csövű winchester doboza ott feküdt a pulton még mindig. Hát nem képes lettem 

volna embervért ontani, tűnődött Henry. Mitől jött föl ennyire a fejem vize? 

Billy pedig kilódult az ajtón, amint Lenny tragacsa megállt a parkolóban. 

- 227 - 

8 

9

- Lester... - kezdte volna John LaPointe, éppen amint a sonka nagyságú, de sonkánál jóval 

keményebb ököl megállt a képe közepében. Orra lucskos reccsenéssel tört össze, és pokoli fájdalmat 

árasztott szét arcában. John szemhéja lezárult, s mögötte fények szökőkútja sziporkázott. Tántorgón 

keringett a helyiségben, s hadonászott hiábavalóan, hogy a lábán megmaradjon. Vér dőlt az 

orrából, amint eljutott a hirdetőtábláig, s azt lesodorta a falról. 

Lester megindult feléje újból, és szeme figyelmesen összehúzódott ezerfelé mutogató sörénye 

alján. 

A szolgálatirányító kalickában Sheila mikrofont ragadott, és Alanért sikoltozott. 

Frank Jewett már-már felkerekedett volna régi jó barátja, George T. Nelson otthonából, de 

az óvatossága marasztotta. 

Azt súgta, hogy amikor George T. Nelson hazaérkezik, és a berendezést összetörve találja, 

kokainját a klotyón leöblítve, édesanyjának arcmását leszarva, talán felkerekedik ő is, hogy régi barátját 

megkeresse. Frank ezért úgy döntött, hogy félmunkát végezni hülyeség... márpedig a munka 

vége csakis az, hogy szétlövi a zsaroló gazember mogyoróit. Tudta, hogy az alagsorban fegyvertárat 

tart. S hogy George T. Nelson a maga fegyvere által ér csúfos véget, azt hirtelenében a költői igazságszolgáltatás 

netovábbjának érezte. Ha a fegyvertárat megnyitni nem tudja, akkor majd régi barátjának 

böllérkéseivel segít magán. Megáll a bejárat mögött, és amikor George T. Nelson belép, vagy 

a mogyoróit lövi szét, vagy elkapja a hajánál, és elnyesi azt a hitvány torkát. A lőfegyver biztonságosabbnak 

látszott, azonban minél inkább színezte, hogy dől majd a vér George T. Nelson elmetszett 

gégájából az ő két kezére, annál inkább ez látszott a helyes megoldásnak. Te is, fiam, Georgie! 

Et tu, zsaroló szarzsák! 

A kép színezésében George T. Nelson törpepapagája akasztotta meg. Ezt az alkalmatlan pillanatot 

választotta az énekleckére. Frank elhallgatta egy darabig, és undok mosolygás terült szét a 

képén. Hogyhogy kihagytam a rohadt madarát? - töprengett el, aztán kicsörtetett a konyhába. 

Meg is találta a kések fiókját, és a következő negyedórát a törpepapagáj kalickájának döfölésével 

töltötte, majd amikor elunta tollhullajtó röpdösését, a kés hegyére tűzte. Aztán lement a 

fegyvertárba szétnézni. Az ajtó zárját gond nélkül kinyitotta, s visszafelé a lakásba csintalan dalocskát 

dudorászott. 

Ne rosszalkodj, ne sírjál, 

kívánságlistát írjál - 

kertek alatt a Mikulás! 

Látja, hogy játszol, 

lesi, ha alszol, 

tudja, ki kezes, és tudja, ki morcol - 

kertek alól a Mikulás! 

Frank egyetlen vasárnap estét el nem mulasztott, hogy az ő áldott emlékezetű édesanyjával 

együtt ne nézze Lawrence Welket a tévében, s a dalocska utolsó sorát Larry Hooper basszus hangján 

énekelte. Basszuskulcs, de vígan vagyok! Miért hitte vajon még egy órája, hogy végére járt az 

életének? Hiszen most kezdődik csak! Szabadulni a régitől - az ilyen régi jó barátoktól, mint George 

T. Nelson -, és hadd dőljön az újság! 

Frank megfészkelt az ajtó mögött. Felfegyverkezett állig. A sarokba karabélyt állított, 32-es 

Llama ismétlőpisztolyt dugott az övébe, s a kezében böllérkést szorongatott. Leshelyéről jól látta a 

törpepapagáj tollainak halmát, s a szeme őrülten villant kalickáról ajtóra kerettelen igazgató uras 

szemüvege mögül. 

10 

11 

- 228 -

- Ne rosszalkodj, ne sírjál - intette magát dünnyögőn, aztán kényelmesen elfészkelődött. Keresztbe 

vetette, majd kinyújtóztatta a lábát, hátát a falnak támasztotta, s fegyvereit az ölébe vette 

mind. 

Az bosszantotta csak, milyen álmos lett. Hiába hülyeség bóbiskolva várni a vérontásra, szeme 

majd leragadt mégis. Mintha olvasta volna (talán a Farmingtonban székelő maine-i egyetemen, 

ahol a fejébe nem vertek semmit), hogy az idegrendszer megrendüléséből következhet álmosság... 

márpedig a megrendülés, az egyszer megvolt. Csodálkozott is, hogy a szíve nem durrant ki, mint 

valami macskás gumitömlő, amikor irodájában meglátta a magazinokat szerte. 

Frank úgy döntött, hogy a kockáztatásnak nincs értelme. Átköltözött George T. Nelson zabkásaszínű 

heverőjéhez, eltaszította a faltól, és mögéje heveredett. Bal kézről fektette le a karabélyt. 

A böllérkést markába szorította a hasán. Nocsak. Mindjárt jobb így. George T. Nelson padlószőnyege 

egész kényelmes. 

- Kertek alatt a Mikulás - dúdolta még tíz perccel később is félálmában. 

- Egyes Egység! - sikoltotta Sheila a rádióból, amint Alan a városnak tartott a Bádoghídon. - 

Térjen vissza, Egyes Egység! Vissza azonnal! 

Alan zuhanást érzett a gyomrában. Clut darázsfészekbe nyúlt Hugh Priest viskójában Castle 

View-ban! Miért az istenért nem vezényelte össze őket, hogy Johnnal együtt üssenek rajta? 

Tudod te jól, miért - mert az eszed nincs a munkádon! Ha valami most Cluttal történni talál, 

viselheted a felelősségét. De az még odébb van. Most a dolgodon legyen az eszed! Hagyd Pollyt! 

Lekapta a mikrofont a műszerfalról. - Egyes Egység jelentkezik! 

- Valaki veri Johnt! - sikoltotta Sheila. - Rohanjon, Alan, nagy a baj! 

Alan elhűlt. Más hírt várt. - Ki veri? Hol? Benn? 

- Tépjen, mert megöli! 

Egyszerre beugrott a kép. Hugh Priest, persze. Hugh bement a hivatalba, ott érte Johnt még. 

Éppen indult volna csatlakozni Andy Clutterbuckhoz. Így aztán John LaPointe került veszélybe. 

Alan kikapta kocsijából a villogót, bekapcsolta, és fölcsapta kocsija tetejére. Mire a Bádoghíd 

város felőli végébe ért, bocsánatot kért régi kombijától, és padlógázt adott neki. 

Clut gyanítani kezdte, hogy Hugh csak nincs otthon, amikor meglátta, hogy kocsija kerekeit 

fölhasogatták. Mégis behatolt volna a viskóba, de meghallotta végre a vézna segélykiáltásokat. 

Állt, habozott egy pillanatig, majd lesietett a behajtón, s meglátta Lennyt az útfélen. Revolvertáskája 

a combját verte, ahogy odarontott hozzá. 

- Segítsen rajtam! - zihálta Lenny, amint Clut letérdelt mellé. - Hugh Priest megveszett! 

Összetörte a csontomat a vadtulok! 

- Mije tört, Lenny? - kérdezte Clut, és érdeklődően megérintette az öreg vállát. Lenny fölordított. 

Beillett válasznak. Clut fölkelt, és nem tudta, mihez kezdjen. Kötelességeinek ütközésében 

csak arra gondolt, hogy ezt el ne bassza. 

- Ne hánykolódjon - szólt rá Lennyre végül. - Hívom a mentőket. 

- Nehogy azt higgye, tangózni akarok, hülyegyerek - vicsorgott Lenny, mint valami lába tört 

vén véreb. 

- Helyes - mondta Clut feszesen, s már indult volna vissza a járőrkocsihoz, de megfordult. - 

És elvitte a kocsiját, jól mondom? 

- Nem! - ordította Lenny, és bordáinak szorította a tenyerét. - Először összetörte a csontomat, 

aztán varázsszőnyegen távozott! Mit gondol, miért fekszek itt? Napfürdőzök? 

- Helyes - mondta Clut, és ügetett a járőrkocsinak. Akkorákat szökellt a tört köves úton, 

hogy a zsebéből aprópénz hullott a lába nyomába. 

Olyan lendületesen hajolt volna be a járőrkocsiba, hogy majd megrepesztette a fejét az ajtófélen, 

de elkapta a mikrofont. Sheilával kell segítséget hívatnia az öreghez. De nem ez a legfontosabb. 

Tudatnia kell Alannel meg az államiakkal, hogy Lenny Partridge rozzant Chevrolet Bel-Airjét 

- 229 - 

12 

13

Hugh Priest kaparintotta meg. Clut nem tudta ugyan a kocsi gyártási évét, de a dűlőszínű szemétégetőt 

senki el nem téveszthette. 

Sheila azonban nem jelentkezett. Clut megpróbálta háromszor. Semmi válasz. 

S mikor Lenny újból rikoltozni kezdett, Clut mégis behatolt Hugh házába, hogy telefonon 

hívja a norwayi mentőket. Sheila a klotyóra soha jobbkor nem mehetett volna ki, gondolta. 

Henry Beaufort is hiába hívta a seriff hivatalát. Állt a söntés sarkában, és hallgatta a csöngéseket. 

- Ne hülyéskedjetek - morogta -, vegyétek fel már azt a telibaszott telefont! Mi van? 

Zsebhokiztok? 

Billy Tupper kinn a parkolóban kiáltott valamit, és Henry türelmetlenül pillantott föl. Kiáltását 

két hangos durranás követte. Henry azt gondolta először, Lenny régi kerekei durrantak ki. Aztán 

még két durranás következett. 

Billy jött be, igen lassan. Egyik kezét a torkára szorította, s ujjai közül vér csordult. 

-'enry! - kiáltotta fojtott hangon. -'enry! 

Elért a wurlitzerig, megtámolyodott, majd mintha minden idegszála egyszerre adott volna ki 

rajta, összeomlott. Lába kinyúlt az ajtón, s arra nyomban árnyék esett. Majd megjelent az árnyék 

gazdája is, nyakában rókafark, kezében pisztoly. A csövéből füst tekergett. Melle ritka szőrzetében 

verítékcsöppek gyöngyöztek. Szeme alja táskás volt és barna. Átlépett Billy Tupperen, úgy nyomult 

be a Méla Tigris félhomályába. 

- Szia, Henry - köszönt be. 

John LaPointe nem tudta ugyan, miért, de hogy Lester megöli, annyit tudott. Lester pedig 

nemhogy meg nem állt, nem is lazított. Megpróbált lesiklani előle a fal tövébe, Lester azonban elkapta 

az ingét és fölrántotta. Zihálását nem hallotta, az inge pedig ki sem buggyant edzőnadrágjának 

gumipántja alól. 

- Nesze, Johnnykám - mondta, és beakasztott egyet az orra alá. John érezte, hogy felső ajka 

szétnyílik a fogán. Erre majd nevelhetsz pinabosszantót. 

John vakon Lester mögé tette a lábát, és lökött rajta jókorát. Lester meglepetten ordított föl, 

majd hátrabukott, de estében elkapta John véráztatta ingét, és magára rántotta. Egymást püfölve 

hengeregtek a padlón. 

Elfoglaltságukban meg sem látták Sheilát, amint kalickájából átront Alan irodájába, lekapja 

a puskát a falról, csőre tölti, és visszafut vele a romokban heverő szolgálati szobába. Lester addigra 

Johnon ült, és szorgalmasan verte a fejét a padlóba. 

Sheila tudott puskával bánni. Célba lőtt nyolcéves kora óta. Azért most a tusát a vállához 

szorította, és kieresztette a hangját. - Húzódj félre, John! Takarsz! 

Lester megfordult, és rávicsorgott Sheilára, mint a dühös hím gorilla, azzal döngette tovább 

John fejét. 

Alan, útban a Városháza felé, mintha a nap első szerencséjét látta volna közeledni: Norris 

Ridgewick bogárhátúját. Norris civilben ült benne. Alannek azonban jó volt így is. De mennyire. 

De mennyire! 

Aztán ezt az egy szerencséjét is elvitte az ördög. 

Nagy vörös kocsi - Cadillac, rendszáma szerint KEETON 1 - vágódott be a Fő utcát a parkolóval 

összekötő kutyaszorítóba. S Alan tátott szájjal nézte, amint Rosszcsont nekimegy 

Cadillacjével Norris bogárhátúja oldalának. Nem rontott éppen, de a súlya négyszerese lehetett 

Norris kocsijának. Fémes roppanás hallatszott, és a VW nagy üvegcserép-pilinkéléssel a jobb oldalára 

dőlt. 

- 230 - 

14 

15 

16

Alan ráállt a fékre, és kiugrott a kocsijából. 

Rosszcsont is a Cadillacből. 

Norris a Volkswagenje ablakán kászálódott kifelé. Rosszcsont megindult Norris felé, s a két 

öklét emelte. 

Kihízott képére vigyorgás fagyott. 

Alannek csak ezt a vigyorgást kellett látnia, és futva indult feléjük. 

Hugh első lövése egy üveg Wild Turkeyt vitt le a söntés polcáról. A második Henry 

Beaufort bekeretezett italmérési engedélyének üvegét vágta szét, és fekete lyukat ütött a falba. A 

harmadik Henry jobb arcát szakította le rózsaszín vérpárával. 

Henry nagyot üvöltött, elkapta a kurtított csövű winchester dobozát, és lebukott vele a söntéspult 

alá. Annyit tudott, hogy Hugh meglőtte, de azt nem tudta, súlyos-e a sebe. Jobb arca lángol, 

annyit érzett, meg hogy ragacsos meleg vér patakzik a nyakába. 

- Beszélgessünk a kocsikról, Henry - buzdította Hugh, amint a pulthoz közeledett. - De még 

jobb, ha a rókafarkomról váltunk szót... Hadd hallom a mondókádot. 

Henry kinyitotta a vörös bársonnyal bélelt dobozt, belenyúlt remegő kezével, és kiemelte a 

puskát. Törte volna, hogy megnézze, töltve-e, de megsejtette, hogy ideje nincs. Csak reménykedhet. 

S megemberelte magát, hogy a kellő pillanatban fölpattanhasson, és meglepetéssel szolgálhasson 

Hugh-nak. 

Sheila eszmélt, hogy John nem fog kikecmeregni ez alól az őrült alól, akiről annyit tudott, 

hogy valami Lester Platt vagy Pratt... s a középiskola tornatanára, ha jól emlékezett. Nemhogy nem 

fog kikecmeregni - nem bír, mert Lester már nem a fejét döngette, hanem két nagy mancsával a torkának 

esett. 

Sheila fordított a puskán. A csövét fogta két marokra, és mint valami Ted Williams, feje fölé 

emelte a tusát, majd lendületesen lesújtott. 

Lester az utolsó pillanatban fordult felé, épp annyira, hogy szeme közt kapja az acéllal merevített 

diófa puskatust. Csúnya reccsenéssel szakította be a koponyáját, és a homloklebenyét rántottává 

lapította. Mintha egy zacskó pattogatott kukoricára lépett volna rá valaki. Lester Pratt le sem 

fordult a földre, már meghalt. 

Sheila Brigham rámeredt, és sikoltozni kezdett. 

- Hát azt hitted, nem tudom majd, ki volt? - dörögte Rosszcsont, amint a kába, de sértetlen 

Norrist kirántotta bogárhátúja ablakán. - Hogy majd nem tudom, amikor a tyúkszaros nevedet alája 

körmölted minden céduládnak, mi? Mi?! 

És éppen emelte súlyos öklét, amikor Alan Pangborn kecsesen a csuklójára csattintotta a bilincset. 

- Hö! - horkant fel Rosszcsont, és nagy méltósággal tekintett körül. 

Valaki sikoltozni kezdett a Városházán. 

Alan arrafelé pillantott, aztán a bilincs párjával odarántotta Rosszcsontot tulajdon kocsijának 

nyitott ajtajához. Rosszcsont kapálózott. Alan vállal fogta fel néhány ártalmatlan ütését, majd a bilincs 

párját az ajtó kilincsére csappantotta. 

Megfordult, és Norris ott állt mögötte. Látni annyit látott rajta, hogy a színe tökmag, de annak 

tulajdonította, hogy az első tanácsnok derékba kapta a kocsijával. 

- Gyerünk - szólt rá Norrisra. - Baj van odabenn. 

17 

18 

19 

- 231 -

Norris azonban eleresztette füle mellett a szót. Megpördült, és bemosott egyet Rosszcsont 

képe közepébe. Rosszcsont meglepetten nyikkant, és nekiesett kocsija ajtajának. Súlyával becsapta, 

és odacsípte izzadt fehér ingét is. 

- Ez a patkányfogóért járt, dagadt disznó! - ordította Norris. 

- Adok én a pofádnak! - ordította vissza Rosszcsont. - Várd ki a végét! Elkaplak benneteket, 

ahányan vagytok. 

- Nesze - zihálta Norris, és már ugrott volna rá a suszter mellének szorított támadó két öklével, 

amikor Alan elrántotta. 

- Maradj veszteg! - bődült rá. - Odabenn a baj! Méghozzá nagy! 

Egy sikoly megint fölröppent. A Fő utcán kezdtek összeverődni az emberek. Norris elnézett 

feléjük, majd Alanen állapodott meg a tekintete. Tisztul a szeme, látta Alan megkönnyebbülten. 

Mintha életmagra kapott volna. 

- Miféle baj, Alan? - tudakolta. - Ővele? - És a Cadillac felé bökött. Rosszcsont ott fortyogott 

egy helyt, bámult rájuk, és szabad kezével a bilincset piszkálta. Úgy tetszett, nem is hallja a sikoltozást. 

- Nem - vetette oda Alan. - A pisztolyod nálad? 

Norris a fejét rázta. 

Alan meglazította pisztolytokján a szíjat, és szolgálati 38-asát Norris kezébe nyomta. 

- Hát teveled mi lesz? - bámult rá Norris. 

- Legyen inkább szabad a kezem. Gyerünk. Hugh Priest van odabenn, és megveszett. 

Megveszni megveszett Hugh Priest, ahhoz nem férhetett szó - csakhogy jó három mérföldre 

a Városházától. 

- Beszélgessünk csak a... - kezdte, s ebben a pillanatban pattant ki Henry Beaufort a pult 

alól, jobb felől véres ingében meg a winchesterével. 

S egyazon pillanatban lőttek. Az automata pisztoly reccsenését elnyomta a kétcsövű puska 

füstös bömbölése. Csonkolt csöveiből tűz csapott ki. Hugh-t szinte leemelte lábáról a lövés, és 

mezítlen sarkán elsodorta a söntés végéig vörös mocsárrá váló mellkasával. Pisztolya kiröpült a kezéből, 

rókafarkának két vége lángra kapott. 

Henry a söntés polcának dőlt, amint Hugh golyója a tüdejébe fúródott. Palackok billentek és 

puffantak körülötte. Nagy zsibbadtság öntötte el. Elejtette a puskát, és odatántorodott a telefonhoz. 

A levegőben bolond illatok terjengtek - italoké, égő rókafarké. Henry próbált volna szusszanni, s 

bár mellkasa megemelkedett, nem jutott levegőhöz. Mintha csak egy sípoló kis lyukon szelelt volna 

a tüdeje. 

A telefon is mázsásnak tetszett. Végül sikerült mégis a füléhez emelnie hallgatóját, és a seriff 

hivatalának hívógombját megnyomni. 

Csöng... csöng... csöng... 

- Mi a szentség van veletek? - zihálta Henry. - Itt dobom föl a talpam! Nem bírjátok fölvenni? 

Kicsöng... kicsöng... kicsöng... 

Norris utánairamodott Alannek a városházi parkolótól a hivataluknak vezető ösvényen. Alan 

pisztolya volt a kezében, s mutatóujját rákulcsolta a ravasz kosarára, úgy vitte az októberi égnek 

szögezve. Sheila Brigham kocsija, a Saab állt a parkolóban John LaPointe Négyes Egysége mellett, 

más kocsi nem is parkolt benne. Alannek éppen az járt az eszében, hol tehette le a kocsiját Hugh, 

amikor kipattant a hivatal ajtaja. Elsőnek Alan puskájának csöve ötlött ki rajta, majd két véres kéz. 

Norris leeresztette a 38-as csövét, és mutatóujját rácsúsztatta a ravaszra. 

Alan két dologra eszmélt. Egy, hogy Norris lőni készül. Kettő, hogy a sikoltozó alak a puska 

mögött nem Hugh Priest, hanem Sheila Brigham. 

- 232 - 

20 

21

Sheila életét Alan bűvészi fürgesége mentette meg. Sem rá nem kiáltott Norrisra, se kézzel 

nem térítette el a pisztoly csövét. Nem is igen sikerült volna. Hanem Alan a könyökét szöktette ki, 

mintha paraszttáncra perdült volna, s a lövés pillanatában fölfelé lökte a pisztoly csövét. A lövés 

ostorcsattanásként visszhangzott a zárt udvaron. A második emeleten, a Városi Szolgáltatások Hivatalában 

betört egy ablak, majd Sheila elejtette a puskát, amellyel Lester Pratt fejét horpasztotta 

be, és sírva rontott rájuk. 

- Jézus Mária - szaladt ki Norris száján. S a pisztoly agyát a falnál sápadtabban lökte oda 

Alannek. - Kis híján lelőttem... Istenkém! 

- Alan! - sírta Sheila. - Végre valahára! 

S szinte ledöntötte a lábáról. Alan megölelte, és a táskájába csúsztatta pisztolyát. Sheila úgy 

remegett, akár a vezeték, ha nagyfeszültséget kap. Alan gyanította, hogy remeg maga is, és a behugyozást 

alig úszta meg. Sheila idegbajosan zokogott, de vaksága áldás is lehetett e pillanatban nem 

ocsúdott még, mi fenyegette. 

- Mi zajlik itt? - szögezte neki Alan. - Hadd hallom! 

Füle csengett a lövéstől meg a visszhangjától, annyira, hogy megesküdött volna: telefoncsöngést 

hall valahonnan. 

Henry Beaufort úgy érezte magát, mint a napfényben olvadozó hóember. Lába kicsúszott 

alóla, térdre esett, de csak hallgatta a hiábavaló telefoncsöngést. A kifolyt szesz és az égő szőr szaga 

szédítette, s újabb forró bűz is megcsapta az orrát. Hugh Priesté lesz, gondolta. 

Távoli gondolatként úszott be, hogy ez a szám nem jó, másikat kellene próbálnia, de tudta, 

hogy ekkora erőfeszítés nem telik tőle, így csak térdelt a söntés pultja mögött az egyre növekvő vértócsában, 

hallgatta a melle sípolását, és kapaszkodott az eszméletébe. A Tigris egy óra múlva szokott 

nyitni, Billy meghalt, s ha a telefont valaki föl nem veszi hamarosan, ő is holtan várja a nyitás 

első órájának mérsékelt áraira érkező vendégeket. 

- Vegyék föl - suttogta Henry vékony, szakadozott hangon. - Vegye föl már akárki a telibaszott 

telefont... 

Sheila Brigham kezdett észre térni, Alan pedig kiszedte belőle a legfontosabbat: hogy a puska 

tusával leterítette a támadót. Vagyis senki nem szögez fegyvert nekik, ha belépnek a hivatalba. 

Legalábbis remélte. 

- Gyerünk - mondta Norrisnak. 

- Alan... amikor Sheila lépett volna ki... én azt hittem... 

- Tudom, mit hittél. Nem történt baj. Hagyjuk. John van odabenn. Gyerünk. 

Odaléptek az ajtóhoz, és megálltak a két felén. Alan rápillantott Norrisra. - Húzd be a nyakad. 

Norris biccentett. 

Alan elkapta a kilincset, föltépte az ajtót, és belódult. Norris a falhoz lapulva kúszott be a 

karja alatt. 

John azóta lábra kapott, és szinte eljutott az ajtóig. Alan meg Norris úgy ütötte el, mint a régi 

pittsburghi Vasasok csatársora. Johnnak még egy méltatlanságot kellett elszenvednie: kollégái 

söpörték le a lábáról. Úgy csúszott végig a kőpadlón, akár a tekebáb. A túlsó falnál kötött ki, de a 

jajdulása már némi gyakorlatra vallott. 

- Jesszusom, ez meg John! - hüledezett Norris. - Tévedések vígjátéka! 

- Segíts, ne szellemeskedj! - szólt rá Alan. 

John már tápászkodott, amikor fölébe hajoltak. Arca véres álarcnak tetszett. Orra csúful balra 

fordult, felső ajka akkorára dagadt, mint a kerékpártömlő. Alan és Norris végignézhette, amint 

egyik tenyeréből csészét formál, s egy fogát beleköpi. 

- Nehhan őhülhe - lehelte. - Heila lehapta a puhkáhal. Meg ih ölte tán. 

- Jól vagy, John? - kérdezte Norris. 

- 233 - 

22 

23

- Jól a halál - válaszolta John, és szemléltetésül a két combja közé hányt ültében. 

Alan körülnézett, és a fülét hegyezte. Nem képzelődött. Csöng a telefon csakugyan. Csak az 

most nem fontos. Látta, hogy a helyiség végében Hugh fekszik hason. Odament hozzá, lehajolt, és a 

fülét az ingére tapasztotta, hall-e szívhangot. De csak a telefoncsöngést hallotta. Mintha csöngött 

volna minden íróasztalon. 

- Vagy vegyétek föl azt a telibaszott telefont, vagy tegyétek félre a kagylót! - kiáltotta. 

Norris odaugrott a legközelebbihez, éppen az ő telefonjához, és megnyomta a pirosan villogó 

gombot. - Most nem alkalmas - szólt bele. - Sürgős a dolgunk, később hívjon. - Azzal lecsapta a 

kagylót, meg sem várta a jelentkezést. 

Henry Beaufort levette a mázsás kagylót a füléről, és ködösödő szemmel, hitetlenül bámulta. 

- Mit beszélsz? - suttogta neki. 

Már nem bírta tovább. Nem is mázsás. Tonnás. Leejtette a földre, aztán oldalra dőlt, úgy pihegett. 

Alan szerint Hugh-nak vége volt. Megragadta a vállánál, hátára hengerítette - s akkor látta, 

hogy nem Hugh. Az arcát vér, agy és csontszilánk borította, azért meg nem mondhatta volna, ki az. 

De annyit bizonyosan tudott, hogy nem Hugh Priest. 

- Mi a bánat zajlik itten? - nézett szét bambán. 

Danforth Keeton, a Rosszcsont az utca közepén állt tulajdon Cadillacjéhez bilincselten, és 

figyelte, hogy figyelik Ezek. Mióta Legfőbb Üldözője és Megbízott Üldözője eltűnt, nem maradt 

egyéb figyelnivalójuk, csakis ő. 

Azért figyelte ő is Ezeket, mert átlátott rajtuk, valahányon. 

Bill Fullerton és Henry Gendron a borbélyműhely ajtajában állt. Bobby Dugas köztük, a 

borbélykendő a nyakában még mindig, mint valami óriási partedli. Charlie Fortin a Western Auto 

ajtaját támasztotta. Scott Garson meg a két csirkefogó ügyvéd barátja, Albert Martin és Howard 

Potter a bank bejáratából figyelte. Ott tárgyaltak már akkor is, amikor a pokol elszabadult. 

Szernek. 

Szúrós szemek. 

Szemek mindenütt. 

Minden szem őrajta. 

- Látlak benneteket! - böffent ki Rosszcsontból. - Ahányan vagytok, látlak! És tudom, mit 

kell tennem veletek! Tudom ám! 

Tárta a Cadillacje ajtaját, és megpróbált beülni. Nem sikerült. Kezét a kilincshez bilincselték, 

s bár hosszú volt a bilincs lánca, de nem annyira. Valaki elnevette magát. Rosszcsont jól hallotta 

a nevetést. Körülnézett. Castle Rock megannyi polgára kint állt az üzlete előtt, és az értelmes 

patkányok fekete sörétszemével figyelt. Kinn állt mindenki, csak Mr. Gaunt nem. Pedig jelen volt - 

Rosszcsont fejében, és elmagyarázta apróra, mit tegyen. Rosszcsont hallgatta... és elvigyorodott. 

Az a söröskocsi, amelyikbe Hugh az imént a Fő utcán csaknem belefarolt, megállt még a 

Bádoghíd városi végén egy-két szatócsnál, majd négy óra egy perckor bekanyarodott a Méla Tigris 

parkolójába. Vezetője kiszállt, hóna alá kapta szállítóleveleit, fölrántotta sóskaszínű nadrágját, és 

megindult a kocsmának. Három lépésre az ajtótól megállt, és a szeme kimeredt. Két láb lógott ki az 

ajtón. 

- 234 - 

24 

25 

26 

27

- A jebuzeusát! - kiáltotta a sörös. - Hát te hogy kerülsz ide, pajtásom? 

Távoli zihálás ütötte meg a fülét: - ...se-gít-ség... 

A sörös berontott, és ott találta Henry Beaufort-t a pult mögött egy halomban, se elevenen, 

se holtan. 

- Lehher Phatt ah - formálta a szót John LaPointe. Norris és Sheila támogatta el oda, ahol 

Alan a holttest fölé hajolt. 

- Kicsoda? - bámult rájuk Alan, mintha valami tébolydai vígjátékba csöppent volna. Hallál 

vagy fakkanál, lesztermeszter? - Lehter Phatt - mondta John kínos türelemmel. - A köépihkoha 

tonnatanáha. 

- És mit keresett itt? - tudakolta Alan. 

John LaPointe reménytelenül ingatta a fejét. - Entom, Alan. Jött éh egveht. 

- Tíz perc szünet kéne - sóhajtotta Alan. - Hova lett Hugh Priest? Hát Clut? Mi a szent szar 

zajlik itt? 

George T. Nelson a hálószobája ajtajában állt, és hitetlenkedőn tekintett körül. Olyan tájkép 

fogadta, mintha valami punkegyüttes - a Sex Pistolsék például - dajvázott volna itt a követőkkel. 

- Mit... - kezdte volna mondani, de nem tartotta szükségesnek a befejezést. Tudta már. A kokaint 

keresték. Csakis. A Castle Rock-i középiskola tanárainak körében kereskedett vele az utóbbi 

hat évben (nem minden tanár tartotta nagyra azt az anyagot, amelyik Merrill, az Ász keresztségében 

a Bolíviai Bingópor nevet viselte, csak az ínyesek), ő pedig vagy tíz deka kokót becsúsztatott a matrac 

alá. Azt kereshették. Azt hát. Valaki eljártatta a száját, egy más valaki megkívánta. George 

mintha sejtette volna már, amikor fölkanyarodott a behajtóra, és meglátta a betört konyhaablakot. 

Átvágott a szobán, és zsibbadt kézzel fölrántotta a matracot. Semmi nincs alatta. A kokó eltűnt. 

Majd kétezer dollár ára kokó. Mint a holdkóros indult meg a fürdőszobának, hogy lássa, kis 

privát készlete megvan-e a gyógyszeres szekrény fölső polcán az Anacin-üvegben. Soha egy löketre 

ekkora szüksége nem volt. 

Az ajtóban megtorpant. Nem is a dúlás láttán, hiszen nagy igyekezettel dúlták föl a hálószobát 

is. Hanem a vécécsészén akadt meg a szeme. A deszkáján fehér port látott. 

S persze az a gyanúja támadt rögtön, hogy nem Johnson-féle babahintőpor. 

Odalépett, megnyalta az ujját, rányomta a porra, majd lenyalta. A nyelve hegye szinte 

nyomban elzsibbadt. A vécécsésze meg a kád közt üres zacskót talált. Világos. Hajmeresztő, de világos. 

Valaki betört, megtalálta a kokót... aztán leöblítette a klotyón! Miért? Miért is? Ember meg 

nem mondhatta, de Nelson annyit tudott, hogy előkeríti a tettest, és kihúzza belőle. Vagy kitapossa. 

Vagy a fejét veri szét. Hogy meg ne sántuljon. 

Háromgrammos vastartaléka megvolt. Kivitte a fürdőszobából, s akkor újabb szörnyűségen 

akadt fönn a szeme. Ezt a disznóságot nem láthatta, amikor a hallon keresztül lépett a hálószobába, 

innen azonban a szemébe ötlött. 

Állt kővé dermedten egy hosszú percig, és nyelt nagyokat. Halántékán pattogtak az erek, 

végül egyetlen fuldokló szó szakadt ki belőle: 

- ...anyú...! 

Lenn a földszinten a zabkásaszínű heverő mögött Frank Jewett aludt rezzenetlen. 

A Fő utca tátogatóinak, akiket a kiáltozás meg a pisztolylövés csalt a járdára, új látványosságban 

lehetett részük: az elsőtanácsnok szökése, lassított filmen. 

28 

29 

30 

- 235 -

Rosszcsont behajolt Cadillacjébe, amennyire csak bírt, és BE helyzetbe fordította a gyújtást. 

Majd azt a gombot nyomta meg, amelyik az ablakot sodorta le a vezetői félen. Aztán becsukta az 

ajtót és nagy igyekezettel nyomult be az ablakon. 

A lába még kiállt térdig, bal karját a bilincs szorította az ajtóhoz kellemetlen szögben, a lánc 

pedig bal combját szorongatta, amikor Scott Garson állt meg mögötte. 

- Te Danforth - próbált lelkére beszélni a bankár -, nem hinném, hogy helyesen cselekszel! 

Hiszen őrizetben vagy! 

Rosszcsont kitekintett rá a jobb hóna alól - közben hónalja sűrű illatát szimatolta -, és fejjel 

lefelé látta Garsont. Szinte mögötte állt, és Rosszcsont kinézte belőle, hogy képes akadályozni a 

szökését. 

Azért fölhúzta a lábát, amennyire bírta, és kirúgott teljes erejéből, mint a megbokrosodott 

póniló. Cipőjének sarka telibe kapta Garson arcát. Rosszcsont élvezte a csattanását. Garson óbégatott. 

Aranykeretes szemüvege eltört, vérző arcát a tenyerébe temette, úgy esett hanyatt a Fő utca 

padján. 

- Na látod! - dörmögte Rosszcsont. - Nem vártad, mi! Ilyet bezzeg nem vártál, de kullancs! 

Azzal befurakodott a kocsiba teljes hosszában. A lánc ennyit megengedett. Igaz, lapockája 

recsegett ijesztően, amint a tulajdon karja alatt bújt át, hogy fenekét a helyére tehesse. De már a 

kormánynál ült, csak megbilincselt karja rekedt kívül az ablakon. Indított. 

Scott Garson épp jókor ült föl, hogy megpillanthassa a feléje forduló Cadillacet. Hűtőrácsa 

vicsorgott rá, és a hatalmas krómtömeg le akarta hengerelni. 

Kétségbeesetten hengeredett el bal felé, és egyetlen másodperccel előzte meg a halált. A 

Cadillac első kereke ráment a jobb kezére, és összeroncsolta. Aztán a hátsó simított rajta egyet még. 

Garson a hátán feküdt, bámulta üvegeskés formájúra lapított ujjait, s csak vonított a meleg októberi 

égre. 

- PITYUUUUU! PITTYUUUUU! 

A sivítás kirántotta Frank Jewettet mély szendergéséből. Első zavart pillanataiban sejtelme 

nem volt, hova keveredett - csak annyi látszott bizonyosnak, hogy szűk helyre. Kellemetlenül szoros 

helyre. A kezében is volt valami... mi is? 

Megemelte a jobb kezét, és majd a szemét bökte ki a böllérkéssel. 

- Jaaaaaj, nehehem! PITYUUUUU! 

Akkor értette meg, hogy régi jó barátja, George T. Nelson heverője mögött szorong, George 

T. Nelson maga pedig a papagáját gyászolja messzehangzón. S az eszméléssel minden visszatért: az 

irodában szétszórt magazinok, a zsaroló levél, életének és pályafutásának lehetséges (azaz minél 

többet töprengett rajta, annál valószínűbb) vége. 

Most pedig, bármennyire hihetetlen, zokogni hallja George T. Nelsont. A kis tollas szart siratja. 

Jól van, gondolta Frank, én majd véget vetek a szenvedésednek, George. S ki tudja, talán a 

madármennyországban kötsz ki. 

A zokogás közeledett a heverőhöz. Gyere csak, gyere. Utoljára fölugrik - huhu, George! -, és 

mire ocsúdna, ki is nyiffant. Frank már ugrott volna, amikor George T. Nelson szívszaggató zokogással 

elvetette magát a heverőn. Súlyos ember volt, súlya nekiszorította a heverőt a falnak. A meglepett 

öffff szusszanást nem hallotta mögüle, mert a zokogás elnyomta. A telefon után kapott, könynyes 

szemmel tárcsázott, és csodával határosan elérte az első csöngetésre Fred Rubint. 

- Fred! - sírta. - Iszonyú dolog történt, Fred! Talán még történik is! Jézuskám, Fred! Jaj, 

Fred! 

Frank Jewett szuszért küzdött mögötte és alatta. Gyerekkorában olvasta Edgar Allan Poe történetét 

az élve eltemettetésről, s most megelevenedett benne az olvasmány. Arca pengőtéglaszínűre 

vált. A heverő súlyos lába a mellkasának nyomult, amikor George T. Nelson végigvágódott rajta. A 

heverő háta meg a vállának. A vállának s az arcának. 

Fölötte George T. Nelson zavaros helyzetjelentésbe bonyolódott, Fred Rubin nagy sokára értette 

csak meg. Végre hallgatott egy sort, aztán beleordított a telefonba: - Nem érdekel engem, hogy 

- 236 - 

31

ez nem telefontéma... HOGY IS ÉRDEKELNE, AMIKOR MEGÖLTE PITYUT? MEGÖLTE, 

ÉRTED? Ki lehetett, mondd, Fred! Kicsoda? Segítsél! 

Újabb szünet támadt, amíg George T. Nelson a választ hallgatta - és Frank egyre növekvő 

rémülettel érezte, hogy nem bírja sokáig. Aztán megvillant, mit kell tennie - átlőni a heverőt a 

Llama ismétlővel. Talán egy lövéssel nem öli meg George T. Nelsont, akár meg sem sebesíti, de 

figyelmét fölkelti bizonyosan! És akkor alighanem megemeli a betonseggét, nem kell őneki itt 

pusztulnia a falnak szorultan. 

Megnyitotta böllérkést szorító markát, és megpróbált lenyúlni az övébe dugott pisztolyért. 

Rémálomba illő érzés volt, amikor azt kellett tapasztalnia, hogy nem ér odáig tenyere vagy egy 

araszra nyílt és csukódott a pisztoly elefántcsontdíszű agya fölött. Megmaradt erejével próbált lejjebb 

nyúlni, de beszorult válla, a súlyos heverő meg a súlyos George T. Nelson nem engedte. Mintha 

odaszögezték volna. 

Fekete rózsák - a közeledő fulladás jelei - kezdtek virágzani Frank gúvadt szeme előtt. 

Lehetetlen messziségből hallotta régi barátja ordítozását Fred Rubinnal, aki a kokainüzletben 

lehetett a társa. - Mit beszélsz? Azt magyarázom, hogy tönkretették a lakásomat, te meg azzal 

jössz, hogy keressem meg az új boltost? Nekem nem vicek-vacakra van szükségem, Fred, nekem... 

Elhallgatott, fölugrott, és méregetni kezdte a szobát. Frank legeslegvégső erejével eltolta a 

heverőt egy arasszal. Nem volt az sok, mégis nagyokat szippanthatott a csodálatos levegőből. 

- Mit árul? - ordította George T. Nelson. - Nebe! Nebeszélj! Miért nem ezzel kezded? 

Ismét csönd támadt. Frank úgy hevert a fal tövében, mint a partra vetett cet, kapdosta a levegőt, 

és csak azt remélte, hogy döngő szíve el nem pukkan. Egy perc múltán fölkaphat, és szétlőheti 

régi barátja mogyoróit. De az a perc kell. Amíg szusszan egyet. Amíg a látását elfüggönyző nagy 

fekete virágok szét nem foszlanak. Egy pillanat. Na még egy. 

- Nem bánom - mondta George T. Nelson. - Beugorhatok hozzá. Talán nem olyan nagy matador, 

mint amilyennek mondod, de néma gyereknek anyja verikija, nemiga? Ha ad el, ha nem, a 

fontos most nem az. Legelőször kerítse elő nekem a rohadt állatot, aki ilyet tett velem, hadd szedem 

miszlikre, értesz? 

Én értelek, gondolta Frank. De hogy miszlikre ki szed kit, azt majd meglátjuk, jó barátom. 

- Értem a nevét, persze! - üvöltötte George T. Nelson a telefonba. - Gaunt! Gaunt! 

Lecsapta a hallgatót - a telefont pedig a szoba túlsó sarkába dobhatta, mert Frank csörömpölést 

hallott. Pillanatokkal később George T. Nelson egy utolsó cifra káromkodással kirontott a házból. 

Iroc-Z-jének motorja felbődült. Frank hallotta, amint lefarol a behajtón. Ő maga éppen a heverő 

mögül bontakozott ki. George T. Nelson nagy gumisivalkodással takarodott el. 

Frank M. Jewett két keze sokáig markolta a zabkásaszínű heverő peremét, majd megjelent 

mögötte a sápadt, elvadult arca, kibazgató uras szemüvege (fél lencséje meghasadva), és az apró, 

pisze orra. A szófa hátának mintázata lenyomatot hagyott a jobb arcán. Ritkuló hajában poregerek 

imbolyogtak. 

Mégis, lassan, akár a felbukkanó vízi tetem, megjelent a vigyorgás a képén ismét. Ez egyszer 

elszalasztotta régi barátját, George T. Nelsont. Kiszökni azonban nem készül a világból, annyi 

a telefonbeszélgetésből kiderült. Megtalálja ő, még a napnak sem kell elmúlnia. Ekkora városban, 

mint Castle Rock ki ne kerülne elő? 

Sean Rusk a konyhájuk ajtajában állt, és aggodalmasan pillogott a garázs felé. Bátyja öt perce 

ment be - Sean a szobája ablakából látta véletlen. Brian vitt valamit az egyik kezében. Sean föntről 

nem láthatta, mit, de nem is kellett látnia. Tudta. Az új baseballkártyát vitte, amiért mindig titokban 

surrant föl a szobájába, hogy nézegesse. Brian nem tudta, hogy Sean tud a kártyáról, pedig 

Sean tudta még azt is, kinek a kártyája, mert ma jóval hamarabb jött meg az iskolából Briannél, és 

beosont Brian szobájába, hogy megnézze. El nem gondolhatta, mit eszik ezen a kártyán Brian. Régi, 

piszkos, szamárfüles, megfakult kártya. Sean a játékos nevét sem hallotta soha, akié volt. A Los 

Angeles-i Dodgerek Sammy Kobergje. Életében ha egy gólt bevágott! Válogatott csapatban se játszott 

egy évnél tovább - mit takargatja Brian a kártyáját annyira? 

- 237 - 

32

Sean nem tudhatta. Csak azt tudta, hogy Brian az utóbbi héten ijesztően viselkedik. Mint az 

olyan tv-hirdetésekben a gyerekek, akik drogoznak. De Brian nem drogozik... vagy mégis? 

Brian arca annyira megijesztette most, mikor ment ki a garázsba, hogy szólt az anyjának is. 

Mit mondjon neki, mit ne, maga sem tudta -, de nem is volt fontos, mert nem mondhatott semmit. 

Anyja a hálószobában szédelgett pongyolában meg abban az idétlen napszemüvegben, amit az új 

boltban vett. 

- Anyu! Brian... - Idáig juthatott. 

- Menj a dolgodra, Sean. Anyu nem ér rá. 

- De anyu... 

- Nem hallod? Menj a dolgodra! 

S még mielőtt kijöhetett volna a maga jókedvéből, anyu kituszkolta. Közben szétnyílt a pongyolája, 

és Sean el sem kaphatta a tekintetét, látnia kellett, hogy alatta semmi nincsen, még hálóing 

se. 

És becsapta az ajtót mögötte. Rá is fordította a kulcsot. Sean most állt a konyha ajtajában, és 

várta, hogy Brian előjöjjön a garázsból... De nem jött. 

Feszültsége nőttön-nőtt, vakrémületté vált. Nekieredt a behajtónak, majd besurrant a garázsba. 

Olajos fülledtség fogadta. Nem látta bátyját, és azt hitte, a hátsó ajtón kiszökött a kertbe. De 

amikor szeme hozzászokott a derengéshez, meglátta. Döbbent nyívás szakadt ki belőle. 

Brian a hátsó falnak támaszkodva ült a fűnyíró gép mellett. Apunak a puskája volt nála. A 

tusát letámasztotta a földre, a csövét a fejének döntötte. Az egyik kezével fogta, a másikban azt a 

koszos régi baseballkártyát szorongatta, amelyért az elmúlt héten élt. 

- Brian! - nyüszítette Sean. - Mit csinálsz? 

- Ne gyere közelebb, Sean. Nem akarlak összemocskolni. 

- Ne Brian! - kiáltott rá Sean sírva. - Ne ijesztgessél engemet. 

- Egyet ígérjél meg - vágta el Brian a siránkozását. A tornacipőjét meg a zokniját lehúzta 

már, és éppen a Remington ravaszának kosarába mélyesztette volna a nagy lábujját. 

Sean úgy érezte, az ágyéka tája izzadságban ázik. Ennyire még életében meg nem rémült. - 

Brian, ne! Neeeee! 

- Ígérd meg, hogy az új boltba nem teszed a lábad - mondta Brian. - Hallod? 

Sean egy lépést tett bátyja felé. Brian lábujja rákapcsolódott a puska ravaszára. 

- Neee! - sivalkodott Sean, és ugrott vissza. - Hallom, persze! Hallom! 

Brian leeresztette a csövet egy kicsit, amikor öccse visszavonulását látta. Lábujja is ernyedt. 

- Ígérd meg. 

- Ígérem! Akármit megígérek! Csak ne tedd meg! Ne ijesztessél, Bri! Menjünk, nézzük meg 

a transzformereket! De nem is... Te válasszál! Azt nézünk, amit akarsz! Nézhetjük Wapnert, ha azt 

néznéd! Egy hétig! Egy hónapig! Nézem veled! Csak ne rémisztgess, Brian! 

Brian Rusk talán nem is hallotta. Szeme mintha lebegett volna ünnepi komolyságú arcában. 

- Soha be ne térj oda - mondta. - A Hasznos Holmik méregbolt. Mr. Gaunt mérgek boltosa. 

Csak nem boltos. Nem is ember, Sean. Esküdj meg, hogy nem veszel a mérgeiből. 

- Esküszök! Esküszök! - locsogta Sean. - Esküszök anyu nevére! 

- Azt nem lehet - mondta Brian -, mert a markában anyu is. Csak a magad nevére esküdhetsz, 

Sean, senki máséra. 

- Esküszök! - ordított bele Sean a garázs forró homályába, és a két kezét könyörgőn nyújtotta 

a bátyja felé. - A nevemre esküszök! Csak tedd le azt a puskát, Bri! 

- Szeretlek, öcsikém. - Majd lepillantott a baseballkártyára. - Sandy Koufax le van szarva - 

mondta Brian Rusk, és megnyomta a ravaszt a lába ujjával. 

Sean vészsikolya belemetszett a tompa dördülésbe. 

Leland Gaunt a boltjának kirakata mögött állt, és kellemes mosolygással tekintett ki a Fő utcára. 

A dördülés alig hallatszott ide a Gázló utcából, de Mr. Gaunt éles füle meghallotta. 

Mosolygása szélesebbre vált. 

- 238 - 

33

Leakasztotta a táblát az ajtó üvege mögül, amely szerint érdeklődőt csak bejelentésre fogad, 

és másikat akasztott a helyébe. Ez így szólt: 

TOVÁBBI ÉRTESÍTÉSIG ZÁRVA 

- Most nem lehet, most mulatunk - mondta üres boltjának. - Mulatunk hajnalig. 

TIZENNYOLCADIK FEJEZET 

Polly Chalmers nem is sejtette, mi minden történik a városban. 

Amíg Castle Rock Mr. Gaunt fáradozásának első gyümölcseit érlelte, Polly kinn járt a 3-as 

városi út végén, a vén Camber tanyáján. Nyomban oda indult, amint befejezte beszélgetését 

Alannel. 

Befejezte? - gondolta el. - Istenkém, milyen civilizáltan hangzik! Amikor a kagylót lecsaptad 

- nem azt akarod mondani? 

Helyes, lecsaptam - egyeztek meg. - Csakhogy ő a hátam mögé került! S amikor felelősségre 

vontam, zavarossá vált, és hazudott! Lehazudta! Szerintem ilyenkor nem kötelező az illemkedés! 

Erre a válaszra nyugtalankodni kezdett benne valami. S ez a valami hangra kapott volna már 

őbenne, ha módját és idejét megadja. Polly azonban nem akart ellenkezést hallani. Meggondolni 

sem akarta legutóbbi beszélgetését Alan Pangbornnal. Csupán végére akart járni megbízatásának itt 

a 3-as városi út végén, aztán fordulni haza. Hideg fürdőre vágyott, majd vagy tizenkét-tizenhat óra 

alvásra. 

A mélyről kélő hang csak ennyit mondhatott: De Polly... meggondoltad... 

Nem. Nem gondolta meg. Lesz még ideje elegendő. Amikor a gondolkodást kezdi, akkor 

kezdődik a fájdalom is. Most megbízatásának jár a végére, mégpedig gondolkodás nélkül. 

A Camber-tanya kísértetek tanyája volt némelyek szerint. Alig néhány éve ketten haltak meg 

a tanyaház tornácán - egy kisfiú meg George Bannerman seriff. Két más, Gary Pervier meg maga 

Joe Camber a dombjának oldalában pusztult. Polly oda állította a kocsiját, ahol egy Donna Trenton 

nevű asszony állította le valamikor, s az is végzetes hibát követett el. Az azka vadul lengett két melle 

közt, ha elfelejtette volna. 

Polly nyugtalanul tekintett végig a tanyaház megrokkant tornácán, borostyánnal befutott színes 

falain, törten bámuló ablakain. Tücskök húzták bolond nótájukat a fű közt, és a nap úgy tűzött, 

mint azokon a vészes napokon, amikor Donna Trenton itt küzdött a fia meg a maga életéért. 

Mit keresek itt? - villant Pollyban. - Mi a jóistent keresek én itt? 

De a dolgát tudta, s annak kapcsolata nem volt sem Alan Pangbornnal, se Keltonnal, se a 

San Franciscó-i Gyámügyi Hatósággal. Ennek a vidéki kiruccanásnak semmi dolga a szeretettel. A 

kínlódással inkább. Ennyit tudnia elég. Vagy mégsem? 

Kicsiny ezüstamulettjében mozgott valami. Talán élt is. Ha Mr. Gaunttal kötött alkuját nem 

teljesíti, az a valami elhal. El sem gondolhatta, bírna-e még egyszer olyan őrlő kínt, amilyenre vasárnap 

reggel ébredt. S ha a végét nem látná, alighanem el is emésztené magát. 

- Ráadásul nem is Alant célozta meg a csínyével Gaunt - suttogta, amint megindult a pajta 

ásító torka és fenyegetően kontyolt fedele felé. - Azt mondta, a kezét nem emelné rá. 

Akkor mit törődsz vele? - tudakolta az aggodalmas hang. Törődött vele, mert Alannek ártani 

nem akart. Dühös volt rá, igen, de odáig aljasodni nem akart, hogy az ő módján hadakozzon ellene. 

De Polly... meggondoltad... Nem. Nem! 

Akit megtréfál, az Merrill, az Ász. Az pedig őt nem érdekli... Nem is találkozott vele, csupán 

hírből ismerte. A tréfa szenvedője, Ász, csakhogy... 

Csakhogy Alan juttatta Ászt a börtönbe. Az sem lehet közömbös, legalábbis szíve azt súgta. 

S hogyan is hátrálhatna ki ebből a csínyből? Megtehetné egyáltalán? Itt már Keltonról is szó 

van. Mr. Gaunt megemlítette, hogy fia sorsát szájára veszi a város, ha nem áll az alkunak... Azt pedig 

el nem viselné! 

- 239 - 

1

Vajon nőnek nincs joga büszkeséghez? Amikor már minden egyebet elvesztett, vesse a fejsze 

után a nyelét is? Nem. Nem és nem. 

Mr. Gaunt tudatta vele, hogy egyetlen szerszámra lesz szüksége, s azt a pajtában találja. 

Azért bandukolt most a pajtának. 

Fújjon a szél, amerre akar. Hanem ahová fúj, oda élve juss el - intette Evvie nénje. - Ne kísértetnek. 

Most azonban, amint a tanya sarkig tárt, nyikorgó kapuja pajtájába belépett, kísértetnek 

érezte magát. Sosem volt helyénvalóbb az intés. Az azka billegett a melle közt, lépnie sem kellett. 

Mozgott abban valami. Rossz volt meggondolni, hogy él talán, de még rosszabb, hogy elhalhat. 

Hát megteszi, amit Mr. Gaunt ráparancsolt. Megteszi ezt az egyet, megszakítja minden kapcsolatát 

Alan Pangbornnal (hiba volt a kapcsolatot építeni, azt már látta világosan), és magának tartja 

meg a múltját. 

Miért is ne? Csíny elvégre. 

Az ásót ott találta, ahol lennie kellett, a pajta falának döntve, a nap poros sugarában. Megragadta 

simára sikárolt régi nyelét. 

Hanem egyszerre doromboló morgást hallott a pajta homályos mélyéből. Mintha az a veszett 

bernáthegyi morgott volna, amelyik George Bannerman seriff és Tad Trenton halálát okozta. Csak 

még mérgesebben morgott. Polly libabőrösen fordult ki a pajtából. A tanya udvara sem volt valami 

barátságos - állni a ház vak szemei előtt -, de a pajta tűrhetetlen. 

Mit keresek itt? - rimánkodott a jobbik esze, és Evvie néni felelt rá: - Kísértetet jársz. 

Polly lezárta a szemét. - Hagyjál! - suttogta vadul. - Hagyjál, hallod-e! 

Úgy is kell - bátorította Leland Gaunt. - Minek ide a meghasonlás? Ártatlan tréfa. S ha a következménye 

komolyabb találna lenni - nem lesz persze, de mondjuk -, akkor is: ki a hibás? 

Alan - suttogta Polly, és két kezével markolászta az azkát. - Ha itt volna, és megbeszélhetném 

vele... Ha nem üti a dolgomba az orrát illetéktelenül... 

Jobbik eszének vézna hangja szólt volna megint, de Leland Gaunt letorkolta. 

Ez a beszéd - dicsérte Pollyt. - Hogy mit keres itt, arra az egyszerű válasz: fizet. Maga is fizet, 

mint a többiek. Kísértetek nem részesei ennek a játéknak. És jobb, ha megjegyzi, mert a kereskedelem 

aranyszabálya: amint fizetett érte, a magáé. Nem hitte, ugye, hogy bagóért jut ilyen csodatévő 

darabhoz? De amikor megfizetett érte, a magáé. Jogcíme nyilvánvaló. Inkább hallgatná naphosszat 

a rémisztő hangokat itt fél lábon, mint tenné a dolgát? 

Polly kinyitotta a szemét. Az azka mozdulatlanul csüngött láncán. Mozgott eddig talán - 

ámbár nem volt bizonyos felőle -, de megállt. A tanyaház is rég megürült épület csak, kitört ablakai 

nem vak szemüregek, hanem kalandos kamaszok verték be kővel. Amit pedig a pajtában hallott - de 

már nem volt bizonyos afelől sem -, az inkább az októberi forróságban vetemedő deszka hangja lehetett. 

Szülei nem élnek. Meghalt aranyos kisfia is. Az a kutya pedig, a tanyasi udvar pusztító zsarnoka, 

az is elpusztult tizenöt esztendeje. 

Kísértetek pedig nincsenek. 

- Nem kísértek én sem - jelentette ki Polly, s indult, hogy megkerülje a pajtát. 

Amikor a pajta mögé jut - magyarázta Mr. Gaunt -, régi utánfutót lát majd. - Meg is találta. 

Az ezüst oldalú AirFlow-t szinte elfödte az aranyvessző meg a néhány tő kései napraforgó. 

A végében bal felől nagy, lapos követ talál. 

Meg is találta nyomban. Mint a kerti tipegőkő, akkorát. 

Fordítsa odébb, és ásson. Jó négy araszra kekszesdobozt talál. 

Félrefordította a követ, és ásott. Öt perc nem telt bele, az ásó hegye koccant rajta. Polly félredobta 

az ásót, és két kezével vájt a laza földben, úgy tépdeste a gyökerek laza szövevényét. Egy 

perccel később kiemelte a dobozt. Rozsdás volt, de ép. Penészedő papírpántján receptet látott: Ana- 

- 240 - 

2 

3

násztorta a Család Öröme (a penész a hozzávalókat már leette róla) - és egy 1969-ben lejárt teasüteménybont. 

Aláfeszítette körmét a fedelének, és meglazította. A kitóduló levegő megszédítette. 

Hátrakapta a fejét. A hang kérdezte volna megint, mit keres itt, de Polly elnyomta. 

Belenézett a dobozba, és azt látta benne, amit Mr. Gaunt jósolt: egy köteg Gold Bond jutalomutalványt 

és sárgult fényképeket egy skótjuhászkutyával közösülő nőről. 

Ezeket kiszedte, begyűrte farmerja farzsebébe, s a szárán dörgölte a kezét egy darabig. Majd 

kezet mos, amint lehet, vigasztalta magát. A sokáig eltemetett holmitól mintha tisztátalanná lett 

volna. 

Másik zsebéből lezárt üzleti borítékot húzott elő. Nagybetűs, gépelt címzése így szólt: 

ÜZENET A MERÉSZ KINCSKERESŐNEK 

Polly betette a dobozba, rázárta a fedelet, és visszadobta a gödörbe. Az ásóval hamar ráhányta 

a földet. Nem sokat egyengette. Minél előbb szökött volna innen. Amint végzett, szinte futva 

hagyta ott a színt. Az ásót behajította a szálas gaz közé. Vissza ugyan nem tette volna a pajtába, 

bármennyire józan magyarázattal szolgált magának a morgásra az imént. 

Amint visszaért a kocsihoz, első dolga volt, hogy a jobb felőli ajtót nyitotta, és benyúlt a 

kesztyűtartóba. Papírszemét közt kellett matatnia sokáig, amíg egy régi levél gyufa akadt a kezébe. 

Négy szálat is eldobott, amíg szikrát fogott egy. A keze szinte nem is sajgott már, csak annyira 

reszketett, hogy az első három szál fejét letörte. 

Amikor a negyedik lobot vetett, jobb kezének két ujja közé csippentette. A láng alig látszott 

a forró délutáni napsütésben. Bal kezével előkotorta a jutalomutalványokat meg a disznó képeket, 

és addig tartotta alájuk a gyufát, amíg tüzet nem fogtak. Aztán félrevetette a gyufát, és meglengette 

a régi papírt, hogy a láng jól átjárja. A nő üreges szemű volt és rosszul táplált. A kutya rühes, de 

mintha annyi esze lett volna éppen, hogy zavarban legyen. Polly megkönnyebbülten figyelte, hogy 

hólyagzik-hamvad az egyik kép, majd amikor kunkorodni kezdett a többi is, oda ejtette, arra a dűlőútra, 

ahol egy asszony valamikor másik kutyát, egy bernáthegyit vert agyon baseballütővel. 

A lángok egy-kettő elemésztették az utalványokat meg a képeket, s csupán fekete halom 

hamu maradt utánuk. A láng elült, elhalt... S abban a pillanatban boszorkányszél kerekedett, és pernyévé 

tépázta a hamu halmát, majd tölcsért formált, úgy vitte magával. Polly riadt tekintettel követte. 

Honnan támad szél ilyen csöndes napon? 

Ugyan már! Meddig nyavalyogsz... 

A morgás ismét megütötte a fülét. A pajta forrót lehelő mélyéből jött, s olyan volt, mint a 

dangóbázó motorcsónak zaja. Nem képzeletének műve. Nem is vetemedő deszka. 

Kutya az! 

Polly odapillantott, és két vörös, gödörből kitekintő szempárt látott a sötétségben. 

Futva kerülte meg a kocsit. Siettében csúnyán beütötte csípőjét a motorház jobb felébe, de 

beugrott, fölcsavarta az ablakokat, s az ajtókat bezárta. Fordított az indítókulcson... A motor dörrent 

egyet... de nem indult. 

Senki nem tudja, hol vagyok, eszmélt. Senki, csak Mr. Gaunt... Ő pedig nem tudatja majd 

senkivel. 

Elgondolta, hogy úgy ragad idekinn, mint valamikor Donna Trenton a fiával. De addigra 

életre kapott a motor, és Polly olyan gyorsan farolt ki a dűlőútról, hogy kis híján a városi út túlsó 

árkában kötött ki. Aztán sebességre váltott, és iszkolt a városnak, amennyire nem szégyenlette. 

S a kézmosás szükségéről meg is feledkezett. 

Merrill, az Ász akkortájt hengeredett ki az ágyból, amikor Brian Rusk a fejét lőtte szét harminc 

mérfölddel odébb. 

Kibattyogott a fürdőszobába, mentében lehántotta koszos alsóneműjét, és vizelt vagy két óra 

hosszat. Közben megemelte karját, és beszagolt a hóna alá. Aztán megszemlélte a zuhanyt, és úgy 

döntött, nem hisz neki. Ráér. 

- 241 - 

4

A vizet le sem húzta, amint otthagyta a fürdőszobát. Az én húgyom, hagy buggyanjon - 

gondolta bölcselőre vallón. Hanem lépett egyenest a tükrös polchoz, amelyen a Mr. Gaunttól kapott 

anyag utolját tartotta borotválkozótükrén. Pompás anyag, meg kellett hagynia - nem az orrát 

bizergette, hanem az agyát korbácsolta. Csak sajna a végére jár. Az elmúlt éjjel kellett is a korbácsa, 

mint Mr. Gaunt megjósolta jó előre, Ász viszont azzal vigasztalódott, hogy ahonnan ennyi került, 

onnan kerül több is. 

Jogsija sarkával húzott apró hegygerinceket a csillámló fehér anyagból, majd sodrott ötdollárossal 

szippantotta föl. Fejében mintha nyomban indítórakéta robbant volna. 

- Zamek! - dörögte Warner Wolf utánzatú hangon. - Jöhet a nagy szám! 

Napszítta farmert rántott pucér fenekére. Majd a Harley-Davidson pólóing következett. Ilyet 

viselnek a legjobban öltözött kincskeresők az idén, hangoztatta magában, és nagyot nyerített. Ez a 

kokó, ez a döfi! 

S már lódult volna az ajtónak, amikor az éjszakai zsákmányra esett a tekintete, és eszébe jutott, 

hogy fel akarta hívni Nat Copelandet Portsmouthban. Visszament a hálószobába, s a fiókos 

szekrénybe hányt holmijait végigkutatta, amíg megtalálta foszlott címtárát. Visszament a konyhába, 

nekiült, és hívta Nat számát. Nemigen hitte, hogy otthon találja ilyenkor, de megpróbálni érdemesnek 

látszott. A kokain percegett a fejében, de azt is érezte, hogy a hatása lassan elül. A fejlövés 

mindig fölér egy újjászületéssel, csak az a baj, hogy az új ember új fejlövést kíván. Ász pedig lassan 

kifogyott a készletből. 

- Een? - szólt a fülébe egy óvatos hang, és Ász ismét érezte, hogy nyerőben van. 

- Nat! - kurjantotta. 

- Honnan veszed, hogy az? 

- Megismerem a nyögésed, öreg huszár! 

- Ász! Te vagy az? 

- Csakis! Hát hogy megvagyunk, Natty? 

- Láttam jobb napokat is. - Natet nem vetette föl az öröm, hogy a sitt műhelyéből régi kolléga 

jelentkezését hallja. - Aztán mi kell, Ász? 

- Hát így beszélsz régi cimboráddal? - pirongatta Ász, majd a hallgatót a füle s a válla közé 

szorította, úgy húzott közelebb két rozsdás bádogdobozt. 

Az egyik a régi Treblehorn-tanya földjében nyugodott, a másik a valamikori Masters-tanya 

zöldséges pincéjében - a tanya leégett még Ász tízéves korában. Az elsőben nem volt egyéb négy 

köteg S&H kedvezményjegynél és néhány összecsomózott Raleigh cigarettakuponnál. De a másodikban 

a mindenféle bon és beváltható bélyeg közt talált hat tekercs aprópénzt is. Csak éppen nem a 

szokásos fajtából. 

Mivel ezek fehérek voltak. 

- Talán csak a körmödre akartam nézni - tréfálkozott Ász. - Hogy nem azzal tömködöd-e 

vissza az aranyeredet, amióta drágul a vazelin. 

- Mit akarsz, Ász? - visszhangozta Nat Copeland gondterhelten. 

Ász kikapott egy tekercs aprót a régi kekszesdobozból. A tekercs bíborszínű papírja mosott 

rózsaszínné fakult. Megbontotta, két érmét a tenyerére rázott, és érdeklődőn nézte. Ha ért valaki az 

ilyesmihez, az más nem lehet, csak Nat Copeland. 

Üzlete volt valamikor Kitteryben, a Copeland Érméi és Régiségei. Volt érmegyűjteménye is 

- egy a tíz leggazdagabb közül Új-Anglia államában, legalábbis Nat szerint. Aztán ő is ráébredt a 

kokain csodáira, és az ébredését követő öt esztendőben egyenként adogatta el a gyűjteményét, s 

amit kapott érte, azt fölszippantotta. 1985-ben a rendőrség néma riasztásra szállt ki Long John 

Silver érmekereskedésébe Portlandben, és a hátsó helyiségben ott fogta Nat Copelandet, amint éppen 

Lady Liberty ezüstdollárosokat szedegetett zergebőr erszénybe. Ász nem sokkal később találkozott 

vele. 

- Hát lett volna éppen egy kérdésem, ha már szóvá teszed. 

- Kérdésed? Semmi több? 

- Semmi több, harmadszor se, jó cimborám. 

- Jöhet. - Nat hangja enyhült egy csöppecskét. - Ki vele. Nem rostokolhatok itt naphosszat. 

- Nagyon helyes - mondta Ász. - Csak buzgón, szorgalmasan. Járd le a lábadat, de ne tovább, 

mint tökig, Nattykém! - És röhögött, akár a zabos ló. Nem is a kokó tette, hanem a nap. Pity- 

- 242 -

mallatkor érkezett haza, de a kokó majd tízig ébren tartotta, hiába volt a megerőltető ásás, az elsötétített 

szoba... S még mindig kedve lett volna vasrudat enni és bognárszöget szarni. Miért ne? Miért 

is ne? Egy kakasugrás a gazdagság, tudta. Érezte a vizeletéből. 

- Mondd, Ász, akarsz-e tudni valamit, vagy csak engem rongálnál? 

- Dehogy rongálnálak. Ha tőled jó anyagot kapok, Natty, te is jó anyagot kaphatsz éntőlem. 

Olyat, hogy földob egy napra. 

- Ne beszélj! - Nat Copeland gyanakvása elenyészett, hangjába tisztelet költözött. - Nem 

kajli a dumád, Ász? 

- Ko-kojli, fiacskám. 

- Megszánsz vele? 

- Miért ne - felelte Ász, bár a drága anyag elajándékozása éppen nem állt a szándékában. Kifejtett 

még két-három érmét a régi tekercsből, és egymás mellé bökdöste mindet, hosszú sorba. - De 

előbb a szívesség. 

- Mi legyen? 

- Mit tudsz a fehér aprópénzről? 

A vonal túlsó végéről hallgatás volt a válasz. - Fehér apró? - kérdezte végül puhatolózón 

Nat. - Talán vas? 

- Mit tudom én. Te vagy a gyűjtő. 

- Nézd meg az évszámukat. 1941 és 45 közt verték-e. 

Ász megforgatta a centeket. Egy 41-es volt köztük, négy 43-as, az utolsó 44-es. 

- Akkoriak mind. Szerinted mit érnek, Nat? - Próbálta leplezni az érdeklődését, de nemigen 

sikerült. 

- Egyébként nem sokat - felelte Nat -, de a közönséges centeseknél jóval többet. Megérnek 

két-két dollárt. Hármat, ha a VF rajtuk. 

- Az meg mi? 

- A verdefény. Szóval ha nem kopottak. Van legalább egy kalappal? 

- Került egypár - felelte Ász. - Jó pár, Natty komám. 

Csalódottságán azonban nem lehetett úrrá. Hat tekercse volt, az háromszáz cent. S amiket az 

asztalra kirakott, azok se voltak valami fényesek. Kopottak se igazán, de verdefényesnek ő se nevezte 

volna. Hatszáz dollár, mondjuk. Szerencsével nyolcszáz. Hát nem nagy fogás. 

- Hozd el, megnézem - ajánlotta Nat. - Elsütöm neked, amennyiért csak lehet. - Aztán emlékeztetőül 

hozzáfűzte: - És hozzál anyagot. 

- Meggondolom - válaszolta Ász. 

- Hé, ne sokat gondolkozzál! 

- Lófasz a seggedbe - morogta Ász, és lecsapta a kagylót. S ült, töprengett tovább az aprón 

meg a két rozsdás dobozon. Fura, fura. Haszontalan utalványok és hatszáz dollár ára apró. Mi jön ki 

ebből? 

Hát éppen ez a feneség, okoskodott. - Nem sok. Hol a kincs? Hol a nagy fogás? 

Fölkapott az asztal mellől, visszament a hálószobába, és felszippantotta Mr. Gaunt anyagának 

hátralevő részét. Kifelé jövet már a kezében volt megint a kötet meg a térkép. Ász kedve is 

jobbra fordult. Kijön ebből valami igenis. Újabb fejlövés kellett csak, hogy megvilágosodjon. 

Elvégre teli köröszttel a térkép! És már talált ott két dobozt is, ahol a köröszt jelezte, nagy, 

lapos kő alján. Körösztök - lapos kövek - elásott kincs. Az sajna igaz, hogy a Papa kicsit jobban 

meggárgyult vénségére, mint a városiak tudták, és élete végére nemigen mondta meg, melyik a hamu, 

melyik a gyémánt, de viszont a nagy fogásnak- aranynak, pénznek, talán kötvényeknek- ott kell 

lenni valamelyik lapos kő alatt. 

Az már kiderült, hogy az öreg ásott el értéket is, nemcsak mállott régi ajándékutalványokat. 

A régi Masters-tanyán megtalálta a hat tekercs vascentet vagy mit, az is megér hatszáz dollárt. Nem 

sok, de annyi látszik, hogy jó nyomon van. 

- Ott kell annak lenni - szögezte le Ász villámló szemmel. - Ott is lesz az mind a következő 

hét gödörben. Vagy már a következő kettőben, háromban. 

Nem lehet másképp. 

- 243 -

Kiszedte a barna csomagolópapírosra rajzolt térképet a könyvből, és motozott rajta az ujjával 

egyik kereszttől a másikig. Melyik lehet a jobb hely? Végül a vén Joe Camber tanyájánál állapodott 

meg. Itt kettő a köröszt egymás mellett. Jártatta az ujját egyiktől a másikig. 

Joe Camber tragédiájának vált még három más is az áldozatává. Amikor a dolog történt, felesége 

meg a fia el volt nyaralni. Az ilyen Camber-félék nemigen nyaraltak, De Charity Camber 

pénzt nyert az állami lottón. Ász legalább így emlékezett. Próbált emlékezni többre is, de fejében 

kuszálódtak a dolgok. Sok emléke volt neki abból az időből. 

Mihez kezdett Mrs. Camber, amikor arra jött haza a nyaralásból a fiával, hogy Joe - a világ 

szarrágója Ász hírforrásai szerint - meghalt, és eltemették? Mintha elköltöztek volna az államból. 

Hát a birtokukkal mi lett? Aligha nem szabadultak volna tőle gyorsan. Márpedig Castle Rockban, 

ha nagyon eladó lett valami, Reginald Marion Merrill papát keresték meg. Megkereste vajon az özvegy 

is? Bagóért megvette volna a birtokot az öreg - szokása szerint -, és az is meglehet, hogy az 

özvegy ráállt az ajánlatra. Vagyis a Camber-tanya a Papáé lehetett, mire meghalt. 

Ez a lehetőség bizonyossággá szilárdult Ász agyában néhány pillanaton belül. 

-A Camber-tanya lesz az! – mondta ki. - Az lesz, nem más! Ezrek! Akár tízezrek! 

Márjajatyafasza! 

Fölkapta a térképet és visszacsapta a könyvbe, majd rontott ki Mr. Gaunt kölcsön- 

Chevyjéhez. 

Egy kérdés persze piszkálta még: ha a Papa mégiscsak meg tudta mondani, melyik a hamu, 

melyik a gyémánt, akkor mi a nyavalyának ásott el ajándékutalványokat is? 

Ezt a kérdést azonban félresöpörte, és rákanyarodott a Castle Rocknak vezető útra. 

Danforth Keeton akkor ért haza Castle View-ba, amikor Ász a város kies környékén haladt 

át. Rosszcsont ugyan hozzá volt bilincselve még Cadillacjének ajtókilincséhez, kedve azonban az 

eget verte. Utóbbi két évében árnyékokkal küzdött, és mindig az árnyékok győztek. Néha már-már 

úgy érezte, megtébolyodik... bezzeg Ezek szívesen látták volna! 

Útjában a Fő utcától hazáig látott jó néhány parabolaantennát. Látott azelőtt is, és megfordult 

a fejében, hátha a városban történő dolgok megfigyelésére szolgálnak. Most bizonyossággá 

erősödött benne a sejtelem. Nem is parabolaantennák, hanem gondolkodászavarók! Talán nem mindet 

az ő házára irányították, de azt nem lehet tudni, ki az a pár szál polgár még, aki titokban egyetért 

vele, és tudja, milyen pokoli összeesküvés szálait szövik köréjük! 

Megállt a behajtóban, és megnyomta a garázsnyitót kocsija napellenzőjén. A kapu emelkedni 

kezdett, Rosszcsontnak azonban iszonyú fájdalom nyilallt a fejébe. Akkor értette meg, hogy az 

összeesküvés része ez is - igazi garázsnyitóját másra cserélték, olyanra, amelyik gonosz sugarakat 

lövell a fejébe ajtónyitáskor! 

Lekapta a hamis nyitót a napellenzőről, és kivágta az ablakon, mielőtt begördült volna a garázsba. 

Kikapcsolta a gyújtást, kinyitotta a kocsit, és kiszállt. Csakhogy a bilincs úgy odapányvázta 

az ajtóhoz, akár a kutyát a fojtólánc. A falon ott sorakoztak a szerszámok takarosan, de nem ért el 

odáig. Rosszcsont visszadőlt a kocsiba, és dudálni kezdett. 

Myrtle Keetonnak is megbízatásban kellett eljárnia délután, azért most ágyában feküdt fönn 

az emeleten, és szendergett, amikor a duda megszólalt odalenn. Riadtan ült fel az ágyon. - Én tettem! 

- suttogta. - Azt tettem, amit mondott, hát most ne bántson! 

Akkor eszmélt, hogy álmát folytatja. Mr. Gaunt nem volt mellette. Myrtle-ből hosszas, remegő 

sóhaj szakadt ki. 

DÚ! DÚ! DU-DU-DÚÚÚ! 

Mintha a Cadillac kürtje szólt volna. Myrtle fölkapta babáját, a Mr. Gauntnál vásárolt gyönyörű 

babát, és megszorongatta, hogy megnyugodjon. Amit ma délután tett, afelől az ő visszahúzódó, 

riadtabbik valója azt állította, hogy csúnya dolog, nagyon csúnya. De a baba délután óta még 

- 244 - 

5 

6

sokkal kedvesebb lett neki. Az ár növeli az értéket, magyarázta volna Mr. Gaunt... A vásárló szemében 

legalább. DÚ-ÚÚÚ! 

Bizony a Cadillac dudál. Hogyhogy Danforth lent ül a garázsban, és dudál? Myrtle úgy döntött, 

hogy jobb lesz, ha lemegy, és megnézi, miért. 

- De a babámat ne bántsd ám! - suttogta, és gondosan befektette a maga ágya alá. - Nem 

ajánlom, mert akkor vége a béketűrésemnek. 

A sok vevő közt egy volt csak Myrtle, aki a Hasznos Holmikba belátogatott aznap - egyetlen 

apró pipa Mr. Gaunt lajstromán. S akár a többiek, ő is Mr. Gaunt hívására érkezett. Elhivatásának 

módját férje is megértette volna: hallotta a fejében, hogy szólítják. 

Mr. Gaunt tudatta vele, hogy eljött a fizetség ideje... persze, ha a babához ragaszkodik. S 

mivel ragaszkodott, el kellett vinnie egy vasládát meg egy lezárt levelet Izabella Leányainak termébe, 

a Csöndes Vizek Madonnájának egyházközségébe. A láda rácsos volt minden oldalán, csupán a 

fenekén nem, Halk ketyegést hallott a belsejéből. Megpróbált belesni a rács kerek szemein - olyanok 

voltak, mint a régi rádiók hangszórójának díszei -, de csak valami kocka formájút látott benn. 

Nem sokáig nézegette, az is igaz. Jobb a békesség. 

A kicsiny egyházközség parkolójában egyetlen kocsi állt, amikor Myrtle gyalogosan megérkezett. 

Az imateremben nem volt senki. Benézett az ablakába ragasztott felirat fölött, hogy a dolgában 

biztos legyen, majd elolvasta azt is, mit írtak ki. 

ISABELLA LEÁNYAI KEDDEN ESTE 7-KOR TALÁLKOZNAK 

SEGÍTSETEK A CSÜTÖRTÖKI KASZINÓ SZERVÉZÉSÉBEN! 

Myrtle besurrant. Balról kikeriszínűre festett rekeszsort látott - itt tartották a napközis gyerekek 

a tízóraijukat meg a vasárnapi iskolások a mindenféle rajzukat-kézimunkájukat. Myrtle azt az 

utasítást kapta, hogy a vasládát itt helyezze el az egyik rekeszben. Éppen bele is illett. Jobb felől a 

teremben állt az elnöknő asztala, bal felén az amerikai lobogó, bal sarkán a Prágai Kisjézust ábrázoló 

zászló. Az asztalon ott volt már minden, ami az esti találkozóhoz kellett - tollak, ceruzák, jelentkezési 

ívek a kaszinóra, középen pedig az elnöknő estére szóló programpontjainak jegyzéke. Myrtle 

becsúsztatta Mr. Gaunt borítékját a jegyzék alá, hogy majd Betsy Vigue, az Isabella Lányainak idei 

elnöknője meglássa, amint a jegyzéket a kezébe veszi. 

EZT OLVASD ELŐSZÖR, PÁPA RINGYÓJA! 

- ez állt gépelt nagybetűkkel a borítékon. 

Myrtle vérnyomása már majd az égig szökött, amikor az imateremből lábujjhegyen lopakodott 

kifelé. Kinn megtorpant egy pillanatra, és kezét dús keblére szorította, hogy lélegzethez jusson. 

Akkor látta, hogy valaki a templomon túlról, a Kolumbusz Lovagjainak terméből igyekszik 

kifelé. 

June Gavineaux-ra ismert benne. June éppoly zavartnak és rossz lelkiismeretűnek látszott, 

amilyen Myrtle volt. Olyan gyorsan szedte a lábát a parkolónak vezető falépcsőkön, hogy majd elesett, 

majd tűsarkú cipői nagy kopogással vitték tovább az egyetlen autóhoz. 

Mikor felpillantott, meglátta Myrtle-t, és elsápadt. Aztán tekintett bele Myrtle arcába jobban... 

és megértette, mi járatban voltak mind a ketten. 

- Te is? - kérdezte halkra fogott hangon, s a képén vidor s egyszersmind utálkozó mosoly jelent 

meg. Jó viseletű gyerekek mosolyognak így, ha maguk sem tudják, miért, de egeret rejtenek 

legkedvesebb tanárjuk fiókjába. 

Myrtle érezte, hogy hasonló mosolygással válaszol, akárhogy küszködik ellene. - Ejnye! Miről 

beszélsz? 

- Tudod jól. - June lopva körülpillantott, s a két asszony e pillantással csöndes zugot zárt ki 

ebből a zajos délutánból. – Annyit mondok: Mr. Gaunt. 

Myrtle bólintott, és arcát forró pír borította el. - Te mit vettél? - kérdezte June. 

- Babát. Hát te? 

- Vázát. Ilyen gyönyörűséges rekeszzománc vázát még nem is láttál! 

- S mit tettél érte? 

- 245 -

June nagy ravaszul kérdéssel válaszolt: - Hát te? 

- Ne törődj vele. - Myrtle visszatekintett az Isabella Leányainak imatermére, és elhúzta az 

orrát. - Különben sem számít - katolikusok. 

- Ez a beszéd - válaszolta June, a hitehagyott katolikus, azzal a kocsijához lépett. Myrtle 

nem kérte, hogy vigye el, June Gavineaux pedig nem ajánlotta. Myrtle átsietett a parkolón, és föl 

sem nézett, amint June elviharzott mellette fehér Saturnjában. Nem is járt egyéb az eszében, mint 

hogy hazamegy, magához öleli gyönyörűséges babáját, és alszik egyet a tettére. 

Most azonban tapasztalnia kellett, hogy az egyetlenegy kívánsága sem teljesül. 

DÚÚÚÚÚÚ - DÚÚÚÚÚ! 

Rosszcsont rátenyerelt a dudára. Hangja már a fülét rágta: Hol ez a süket kurva? 

Végre kinyílt a konyha garázsba szolgáló ajtaja, és Myrtle kukkantott ki rémülettől kerek 

szemmel. 

- Na végre - mondta Rosszcsont, és leszállt a dudáról. - Azt hittem, belevesztél a vécébe. 

- Danforth! Mi a baj? 

- Semmi. Két éve nem voltam jobban. Egy kis segítség kellene. Ennyi. 

Myrtle nem mozdult egy tapodtat. 

- Tedd már a valagad idébb, te tehén! 

Myrtle a legszívesebben nem mozdult volna egy álltó helyéből- ijesztő volt ránéznie is 

Danforthra -, de a megszokással nem bírt. Odakerült mögéje, a félig nyitott kocsiajtó résébe. Lassan, 

vonakodón csoszogott oda papucsában. Rosszcsont már a fogát csikorgatta. 

Myrtle akkor pillantotta meg a bilincset, és a lába földbe gyökerezett. - Danforth! Mi történt? 

- Semmi, amin ne segíthetnénk. Add csak ide azt a vasfűrészt, Myrt. Onnan a falról. Nem, 

várjál. Jobb jutott az eszembe. Hagyd a vasfűrészt. Add ide a nagy csavarhúzót meg azt a kalapácsot. 

Myrtle elhúzódott mögüle, és két keze a keblén formálódott fájdalmas gumóvá. Rosszcsont 

azonban gyorsabb volt. Szabad keze akár a rugó, úgy vágódott ki a kocsi nyitott ablakán, és elkapta 

az asszonyt a hajánál. 

- Au! - vinnyogta Myrtle, és kapdozott a haját markoló ököl után. - Au! Danforth! Auuuu! 

Rosszcsont magához rántotta. Arca iszonyú fintorba rándult, homlokán két vaskos ér lüktetett. 

Öklén nem volt több verdeső madárszárnynál Myrtle keze. 

- Azt add, amit mondok! - bődült rá, s a fejét egyszer, kétszer, háromszor nekikoccantotta az 

ajtó keretének. - Hülyének születtél te, vagy képezted magadat? Add a kezem alá, amit mondok! 

- Fáj! Danforth! Fáj! 

- Az a helyes! - ordította Danforth, és még egyszer nekiütötte az asszony fejét a Cadillac 

nyitott ajtajának, de most jóval keményebben. Myrtle homlokán meghasadt a bőr, és a vér vékony 

csíkban csordult végig az arcán. - Figyelsz végre rám, te tökéletlen? 

- Figyelek! Figyelek! 

- Jó - mondta Rosszcsont, és lazított a szorításán. - Akkor add ide a nagy csavarhúzót meg a 

kalapácsot. És ne cigánykodjál nekem, hallod! 

Myrtle nyújtotta karját a falnak: - Nem érem el. 

Rosszcsont előredőlt, így aztán Myrtle is tehetett még egy lépést a falra függesztett szerszámok 

felé. De a haját szorosan fogta. Myrtle tapogatott, és a papucsára meg a két papucsa közé 

tízcentesforma vércseppek csöppentek. 

Keze már rázárult az egyik szerszámra, de Rosszcsont úgy rázta meg a fejét, mint a foxi a 

döglött patkányt. 

- Nem azt, süket - förmedt rá. - Az fúró. Fúrót kértem én, mi? 

- Danforth! Auuuuu! Nem látok! 

- Azt akarnád, hogy elengedjelek, mi? Hogy aztán szaladj be a házba, és hívd Ezeket, mi? 

- Nem értem, miket beszélsz! 

- 246 - 

7

- Nem ám! Az ártatlan bárányka! Véletlen volt az is, hogy vasárnap elcsaltál a háztól, aztán 

jött a girnyó Megbízott, és teleragasztott mindent a céduláival... Hát mindent elhiszek én? 

Myrtle a dúlt haján keresztül tekintett az urára. Szempilláira apró gyöngyszemekben gyűlt a 

vér. - Danforth... hiszen te hívtál meg vasárnap! Azt mondtad... 

Rosszcsont nagyot rántott a haján. Myrtle sikoltott. - Add, amit mondok. A többit megbeszéljük 

később. 

Myrtle tovább tapogatott a falon. Fejét leszegte, haja - már amennyi nem volt Rosszcsont 

markában - az arcába lógott. Ujja csavarhúzót tapintott végre. 

- Azt ott - mondta Rosszcsont. - Vagy próbáljunk másikat is? 

Myrtle tovább tapogatott. Rebegő ujjai Craftsman kalapács gumikarmantyús nyelét tapintották. 

- Az az. Add csak ide. 

Myrtle kiemelte két tartószöge közül, Rosszcsont pedig visszarántotta a kalapáccsal együtt. 

Aztán eleresztette a haját, de készen arra, hogy újból belemarkol, ha az asszony szökni készülne. 

Myrtle nem készült semmire. Akarni annyit ha akart, hogy fölmenjen a hálószobába, karjába kapja 

gyönyörűséges babáját, és elaludjon. Akár örökké aludt volna. 

Rosszcsont kivette a szerszámot ernyedt kezéből, rátette a csavarhúzót az ajtókilincsre, aztán 

a nyelére többször ráhúzott a kalapáccsal. A negyedik ütésre lepattant a kilincs. Rosszcsont kiemelte 

a bilincsből, és leejtette a betonra a csavarhúzóval együtt. Azután először a garázsajtó nyomógombjához 

lépett, s amikor az zajosan ereszkedni kezdett, Myrtle-hez fordult a kalapáccsal. 

- Háltál vele, Myrtle? - kérdezte gyengéden. 

- Mi? - bámult rá az asszony üres tekintettel. Rosszcsont a kalapács fejével csapdosni kezdte 

a tenyerét. Puha, húsos tuk! tuk! tuk! hangja volt a csapdosásnak. 

- Aztán háltál vele, hogy ketten teliragasztottátok a házat rózsaszín cetlikkel? 

Myrtle bután bámult rá, de Rosszcsont maga is elfelejtette, hogy együtt voltak Maurice-nál, 

amikor Ridgewick behatolt a házba, és elkövette a disznóságot. 

- Rosszcsont! Miről besz... 

Rosszcsont elhagyta a csapdosást, és a szeme kimeredt. - Mit mondtál? 

Myrtle tekintete megélénkült. Nyakát behúzta a válla közé, és vonult volna vissza. A garázs 

ajtaja becsukódott mögöttük. Más nem is hallatszott, csak a lábuk csosszanása és az ennek-annak 

nekikoccanó bilincslánc csörrenése. 

- Ne haragudj - suttogta -, ne haragudj, Danforth! 

Azzal sarkon fordult, és futva indult a konyhaajtónak. Rosszcsont elkapta három lépésre az 

ajtótól, és megint a hajánál fogva rántotta magához. - Mi vagyok én? - ordította, és emelte a kalapácsot. 

Myrtle szeme fölfelé fordult, úgy figyelte az emelkedését. 

- Ne! Danforth! Légy szíves! 

- Mi vagyok én? Mi vagyok én? 

Ezt ordította, valahányszor lesújtott. Tuk! Tuk! Tuk! 

Ász ötkor érkezett a Camber-tanya udvarára. A kincsek térképét hátsó zsebébe süllyesztette, 

majd megnyitotta a csomagtartót, kivette belőle a csákányt meg az ásót, Mr. Gaunt gondoskodásának 

eszközeit, végül megindult a ház oldalán húzódó, folyondárral benőtt, megrokkant tornácnak. 

Ott kivette zsebéből a térképet, és leereszkedett a lépcsőre, hogy jobban megvizsgálja. A kokó első 

hatása elenyészett, de a szíve erősen rebegett csontkosarában. Serkentő a kincskeresés maga is, mint 

tapasztalta. 

Széttekintett a gyomos udvaron, a megcsúszott kontyú pajtán, az elfeketedett tányérú napraforgókon. 

Sokat nem ígér, állapította meg, de ez lesz az. Most járok túl a Corson fivérek eszén! Itt a 

nagy fogás. Érzem a vizeletemből. 

De szinte hallotta is. Hallotta a földben pihenő kincs énekét. Nem tízezrekét csak. Százezrek 

énekét, akár milliókét. 

- Egymillió dollár! - suttogta Ász rekedten, és ráborult a térképre. 

- 247 - 

8

Öt perccel később már a tanya nyugati végét cserkészte. S a legvégén járt, szálas gyom közt, 

amikor megtalálta, amit keresett, a nagy, lapos követ. Fölszedte, félrehajította, és dühödötten ásott. 

Két perc nem telt bele, az ásó tompa puffanással bádogba ütközött. Ász térdre rogyott, és két kezével 

kotort tovább, akár a kutya az elásott csont után, és újabb perc múltán Sherwin-Williams festékesdobozt 

emelt ki a földből. 

A kokain elszánt hívei elszánt körömrágók is egyben. Ász is közéjük számított. Körme nem 

volt annyi, hogy fölfeszíthette volna a doboz födelét. Szélén a festék ragaccsá sűrűsödött. Ász morogva 

rántotta elő zsebkését, vasát aláfeszítette a peremnek, úgy emelte föl, majd belesandított. 

Bankók! Egy köteg, két köteg, három, négy... 

Ordítva nyúlt be, kirántotta... és csalódott megint. Ajándékutalványok voltak, az a fajta, amilyet 

beváltani csak a Mason-Dixon vonaltól délre lehetett, ott is csak 1964-ig, amikor a kibocsátó 

Red Ball cég megbukott. 

- Vessen ki a föld, te vén szar! - üvöltötte Ász, és félrelökte az utalványokat. Ki is bomlottak 

a hirtelen támadt meleg szélben, és szerteröppentek. Némelyikük megakadt és lengett a gaz szárán, 

akár a poros lobogó. - Zápultál volna anyádba! 

A doboz alján kotorászott. Ki is borította, majd megnézte, nem ragasztott-e a fenekébe valamit 

az öreg, de nem talált semmit ott se. Végül eldobta a dobozt, és nézett utána, majd odaszaladt, 

és belerúgott. 

Zsebét tapogatta a térképért megint. Egy rémült pillanatig azt hitte, elhagyta valahol, de kiderült, 

hogy csak beszorult a zsebe mélyébe. Kitépte, nézegette. A másik kereszt, az a pajta mögött... 

S Ász agya lángra gyúlt, mint fáklya július negyedike estéjén. 

Az öreg ezzel a dobozzal akarta félrevezetni a kincskeresőket! Hogy majd a lapos kövek alján 

ássanak! Vezette őket az orruknál fogva, hogy elveszítsék a kedvüket. Aztán itt, egyszer csak a 

legelhagyatottabb zugban... 

- Ha ugyan nem volt térképük a többieknek is - rebegte. De már fogta a csákányt meg az 

ásót, és szaladt a pajta végének, ragyogó szemmel, verejtékesen, fejéhez tapadt ritkuló szürke hajával. 

Meglátta az otthagyott Air-Flow utánfutót, és egyenest annak tartott. Szinte elérte már, amikor 

megbotlott valamiben, és elvágódott. De már kelt is föl. S akkor látta, mibe botlott. 

Ásóba. Friss föld tapadt rá. 

Ászt rossz sejtelmek környékezték. Beköltöztek a hasába, onnan megindultak a mellének, 

majd leszálltak a tökéig. Szájára csúf vicsorgás ült. 

Lábra kapott, és meglátta a lapos követ a közelben, földes felével fölfelé. Nemrég lökték félre. 

Valaki járt itt. Valaki kiforgatta a kincséből! 

- Nem lehet - suttogta, s a szavakat úgy köpte, mint a turhát. - Nem lehet! 

Az eldobott ásó és a félrevetett kő közelében friss földre lett figyelmes. Nemrég hányták 

vissza a gödörbe. Felibe-harmadába. Ász már eldobta a szerszámait, de nem nyúlt a tolvajéhoz sem, 

csak térdre esett, és kotorta a földet a gödörből. Semennyi időbe nem telt, kezébe akadt a 

kekszesdoboz. 

Kiemelte, lefeszítette a tetejét. Egyetlen fehér boríték volt benne. 

Ász kivette, fölszakította. Összehajtott ív papír meg egy kisebb boríték hullt ki belőle. A kisebb 

borítékkal nem foglalkozott most, az ívet hajtotta szét. Gépelt levél. A szája is tátva maradt, 

mikor a maga nevét olvasta a címzésben. 

Kedves Ász! 

Nem bizonyos ugyan, hogy ezt a levelet megtalálod, bár igen remélem. Öröm volt téged sittre 

vágni is, de ennek az alkalomnak még jobban örülök. Bárcsak láthatnám a pofádat, amikor olvasod! 

Nem sokkal aztán, hogy leültettelek, meglátogattam a Papát. Találkozgattunk addig is, havonta 

egyszer. Egy százassal megemberelt ilyenkor, én meg nem emeltem szót az uzsorakölcsönei 

miatt. Soha vitánk nem volt. Hanem ezt a megbeszélésünket azzal szakította félbe, hogy „valamit 

- 248 - 

9

ehetett” és sürgős lett neki a retyó. Haha! Én meg éltem az alkalommal, és benéztem a nyitva felejtett 

íróasztalába. Ilyen hanyagság nem vallott őrá, de most félt alighanem, hogy betojik. Egyetlen 

érdekes dolgot találtam csupán - de az egetverően érdekes volt. Térképnek néztem. Keresztet is találtam 

rajta egy csomót, de az egyik - amelyik ezt a helyet jelölte, az vörös kereszt volt. A térképet 

visszatettem a helyére, mire a Papa előkerült - nem is sejthette, hogy belenéztem. Aztán, hogy meghalt, 

kijöttem ide, és előástam ezt a kekszesdobozt. Kétszázezer dollárnál több volt benne, Ász! Azért 

ne búsulj, mert mutyizok én veled - tessék, itt a téged illető rész. Üdvözöllek városunkban, Ász- 

Kalap! 

ALAN PANGBORN Castle járás seriffje 

Ui.: Szóból ért az okos. Ismered a régi szólást: ki mit talál, az övé. Azért ha megpróbálsz a 

bácsikád pénze miatt a nyakamra járni, új segglukat fúrok rajtad, és a fejed beletömöm. 

Bennem megbízhatsz. 

A. P. 

Ász zsibbadt ujjai eleresztették a levelet, és a kisebbik boríték után kaptak. 

A borítékból egydolláros esett ki. 

Tessék, itt a téged illető rész. 

- Te tetves! - suttogta Ász, és remegve kapta föl a dollárt. Üdvözöllek városunkban, Ász- 

Kalap! 

- GECILÁDA! - bődült el, s úgy érezte, a torkában megszakadt valami. A visszhang távolról 

válaszolt: ...áda ...áda ...áda... 

S már tépte volna össze a dollárt, de leállította magát. - Nono. Nem úgy verik a cigányt. 

Jó lesz ez még. Kiforgattad a Papa utolsó élő rokonát a törvényes örökségéből? Na, szép. 

Akkor tiéd lesz az utolsó dollárig! És Ász már azt tervelte, hogyan. Kiheréli a tetvest a bicskájával, 

és benyomja a tökei helyére az egydollárost. 

- Ha egyszer annyira kell a pénz, seriffem... - mélázott Ász. - Akkor a tiedé lesz. Megkapod. 

Oda se basszál. 

Föltápászkodott, és megindult a kocsinak, szokásos vagány sétájával, talán támolygóbban. 

De a domboldalban már rohant. 

HARMADIK RÉSZ 

Nincs maradás 

TIZENKILENCEDIK FEJEZET 

Háromnegyed hatra síri szürkületbe borult Castle Rock. Déli látóhatárán viharfelhők tornyosultak. 

Mély dörgések is hallatszottak arról erdők s mezők fölött. A viharfelhők a városnak tartottak 

és nőttön-nőttek. Az egyetlen fotoelektrikus vezérlőművel működő utcai világítás teljes félórával 

előbb kapcsolt be, mint az év hasonló szakában máskor. 

A Városháza táján nagy volt a tolongás. Az Állami Rendőrség kocsijai és tv-közvetítőkocsik 

szállták meg. Rádiótelefonok percegtek, kapcsolódtak az álló levegőben. Tv-technikusok kábeleket 

hengerítettek le, és rá-rákiáltottak az emberekre - gyerekekre főként -, ha belebotlottak, mielőtt még 

a kövezethez rögzítették volna. Négy napilap fotósai álltak az úttorlasz előtt a Városházánál, és háromlábról 

fényképeztek a holnapi címoldalakhoz. A helyiek közül nem sokan tátogattak, bár senki 

nem számolta őket. Egy tv-tudósító állt a Városháza előtt, s jupiterlámpa fényében mondta magnóra 

a szövegét. 

- Erőszak értelmetlen hulláma csapott át Castle Rockon ma délután - kezdte, majd elakadt. - 

Csapott át? - tűnődött fintorogva. - Le van szarva, kezdjük elölről. - Balján egy másik tv-állomás 

nyüzsgönce figyelte csapata készülődését a nem teljes húsz perccel később kezdődő élő adáshoz. A 

bámészkodók többségét a tv-tudósítók ismerős arca vonzotta, nem annyira a torlasz, mert ott látni 

- 249 - 

1

semmit nem lehetett, amióta két mentős a szerencsétlen Lester Pratt tetemét hozta ki fekete 

plasztikzsákban, majd betették autójukba, és elrobogtak. 

A Fő utca felső vége, ahová el sem látszottak az Állami Rendőrség kék villogói meg a tvfelvételek 

fénykötegei, kihaltnak látszott. 

Látszott. Egy-egy kocsi vagy dobozkocsi minduntalan megállt a Hasznos Holmik fűrészfogas 

parkolójában. Egy-egy járókelő olykor odasétált az új üzlet ajtajához, holott benn nem égtek 

fények, és a redőny is le volt húzva a napvető alatt. Egy-egy tátogó minduntalan kivált a Városháza 

körüli tolongásból, és megindult a Fő utcán fölfelé. Elhagyta azt az üres telket, ahol a Papa Gallérja 

állt régen, elment a Varró Nők zárt műhelye előtt is, úgy jutott az új bolthoz. 

Az érdeklődők áramlására nem lett figyelmes sem a rendőrség, sem egy tv-stáb, sem egy tudósító, 

de még a kíváncsiskodók többsége sem. A BŰNTÉNY HELYSZÍNÉT lesték, háttal annak a 

háromszáz méternél közelebbi helyszínnek, ahol a bűnözés folytatódott. 

Ha pártatlan szemlélő figyelmének középpontjába kerül a Hasznos Holmik, azt is hamarosan 

megfigyelhette volna, hogyan. Az érdeklődők elsétáltak a boltig. A boltajtón elolvasták a táblát 

TOVÁBBI ÉRTESÍTÉSIG ZÁRVA 

-, majd csalódottan léptek hátra. Vagy kétségbeesetten, akár a kikoplalt kábszeresek, ha azt 

tapasztalják, hogy közvetítőjük nincs a megbeszélt helyen. Most mitévők legyünk? - kérdezte az 

arcuk. A legtöbben még egyszer odaléptek az ajtóhoz, mintha az értesítés második olvasásra változhatott 

volna. Néhányan beszálltak kocsijukba és elporzottak, mások lesétáltak a Városházáig, és 

kedvetlenül nézték az ingyencirkuszt. A legtöbbjük arcán azonban derengett valami megvilágosodás: 

Mintha rendszerre eszméltek volna - akár az egyszerű mondat építésének módjára, akár törtek 

legkisebb közös többszörösére. 

Ezek aztán megkerülték a Hasznos Holmik háztömbjét, és a hátsó utca felől közelítették 

meg a boltot- amerről Ász a Tucker Talismannal előző este behajtott. 

Az utcától tíz-tizenkét méterrel beljebb sárga fény dőlt egy nyitott ajtón a foltozott aszfaltra. 

Ez a fény a mélyülő szürkülettel mind erősebbé vált, s a közepében hosszas árnykép mozgott. 

Leland Gaunt árnyképe. 

Az ajtóba asztalt állított, az asztalra szivardobozt. Abba tette a befolyó pénzt, abból adott 

vissza. Vevői tétován közeledtek a fényben úszó ajtóhoz, némelyek talán félve is, de a szívében haragot 

hurcolt mindenikük. Némelyek - igen kevesen - megfordultak, még mielőtt odaértek volna 

Mr. Gaunt ideiglenes elárusítóhelyéhez, és futva hagyták el a környéket, mint akik mancsát nyalogató 

iszonyú fenevadat pillantottak meg. A legtöbben azonban nem futottak el, és megalkudtak vele. 

S amint Mr. Gaunt eltréfált velük, mint akinek hosszú napja végeztével jólesik a kiárusítás, ők is 

megnyugodtak. 

Mr. Gaunt szerette a boltját, de táblaüvegei mögött, sínen csúszó mennyezeti irányfényei 

alatt sosem érezte magát annyira elemében, mint amikor a fenyegető vihar szele a haját borzolta. 

Jobb volt neki a szabad ég alatt. 

Sok-sok éve kezdte el a kereskedést, mint vándor kalmár messzi föld kietlen színén... Olyan 

batyusként, amelyik szürkületkor érkezik, s hajnal hasadtára odábbáll, de vérontás, rémület és boldogtalanság 

jár a nyomában mindig. Időtlen időkkel később a döghalál pusztította Európában utazott 

városról városra, országról országra zörgő csontú fehér gebével vontatott kocsiján. A ló szeme 

lángolt s nyelve fekete volt, mint a gyilkos szíve. Ő pedig a saroglyából árulta holmiját... és eltűnt 

régen, mire a tépett szélű petákokkal fizető vagy csereberélő vevői eszméltek, mihez is jutottak valójában. 

Változtak az idők, változott a kereskedés, de Mr. Gaunt vevőinek arca nem sokat változott. 

Ha a hasznukat lesték, képük olyanná lett, akár az uratlan jószágé. S Mr. Gaunt az ilyen vevőkhöz 

értett, akár régi korok házaló kalmárjaként, akár Sweda-féle pénztárgép mögött, akár sima asztalnál, 

szivarosdobozzal a pénznek. Mindig ugyanazzal kereskedett ő. 

Holmija Castle Rock közönségét is megkapta - a fekete gyöngysor, a szent ereklye, a zománcüveg 

lámpaernyő, a pipa, a baseballcsapat igazolókártyája, a régi kaleidoszkóp - és elkelt egy 

szálig. Akkor vette elő legkeresettebb cikkét, az igazit, minden vágyak végét. Mert minden keres- 

- 250 -

kedés ide torkollt, hiába változott az évek során annyi minden. A sötét színű, keserű tortán csak a 

cukormáz lett más. 

Mr. Gaunt végül mindig fegyvert adott el... és mindig került vevője. 

- Köszönöm alássan, Mr. Warburton! - hajlongott Mr. Gaunt, s a fekete házmesternek az öt 

dollárja fejében eladott egy ismétlőpisztolyt a Bostonból hozottak közül. Mr. Warburton még kapott 

is vissza egy dollárt. 

- Köszönettel, Miss Milliken! - Azzal elvett tíz dollárt, és visszaadott nyolcat. 

Annyit számolt föl, amennyire vevőinek futotta - se többet, se kevesebbet egy centtel. Zsebéhez 

mérten kinek-kinek, ez volt Mr. Gaunt jelszava. Ki-ki szükséglete nem érdekelte őt - elvégre 

hasznos holmijaiért hozzá fordultak, s égető szükségük megenyhült. 

- Örvendek a szerencsének, Mr. Emerson! Kereskedni, mint régen! Nincs is annak párja! A 

holmik pedig soha kelendőbbek nem voltak. 

Alan Pangborn nem volt Castle Rockban. Amíg a tudósítók és az állami rendőrök a Fő utca 

egyik végében nyüzsögtek, Leland Gaunt pedig a dombnak tartó felében rendezte a végeladást, 

Alan a bridgtoni Northern Cumberland Kórház Blumer-szárnyán üldögélt a nővérszobában. 

A Blumer-szárny nem volt nagy - csupán tizennégy kórtermet foglalt magában -, de ami 

nagyságban hibádzott, azt színpompával pótolta. A fekvő betegek szobái harsány színekben ragyogtak. 

A nővérszobában a mennyezetről függő forgón plasztikmadarak billegtek, és csipegették a forgó 

tengelyét. 

Alan óriás falfestmény előtt ült, Lúdanyó versikéinek képi zűrzavara előtt. Egyik részlete 

árust mutatott, aki asztaláról kínálta az áruját, s egy legényke rémülten és megbűvölten bámulta. 

Alant az ábrázolás babonázta meg, és gyerekkori emlékezete pergetni kezdte a versikét: 

Surmó Simon sereglik 

A sokadalomba. 

Kérdi tőle a cukorkás 

Köll-e bolondgomba. 

Alan karja lúdbőrözni kezdett, és kiverte a hideg veríték. Meg nem mondhatta volna, miért, 

mégsem csodálkozott. Életében semmi meg nem rázta és meg nem zavarta annyira, mint ez a nap. 

Végképp nem fért a fejébe, mi történhetett Castle Rockkal. Hogy borzalmas dolog, az délutánra vált 

nyilvánvalóvá, amikor már a zűrzavar az eget verte - de a szelét érezte ő már néhány napja, ha 

ugyan nem egy hete. Nem tudta, mi szakad a város nyakába, de annyit sejtett, hogy Nettie Cobb és 

Wilma Jerzyck csupán bevezetői az eseményeknek. 

Sőt rettegett, hogy azok zajlanak most is, amíg ő itt ül Surmó Simon és a cukorkás társaságában. 

Egy nővér, a mellén viselt kicsiny névtábla szerint Miss Hendrie, tért be a folyosóról finoman 

nyikorgó krepptalpú cipőben, óvatosan kerülgetve az előcsarnokban szétszórt játékokat. Amikor 

Alan bejött, hat-nyolc gyerek játszott itt, némelyik gipszbe tett kézzel-lábbal, más a gyógyszeres 

kezeléstől kopaszon, és vígan kurjongattak egymásra, cseréltek építőkockát teherautóra. Vacsoraidőben 

most eltakarodtak, vagy az étkezőbe, vagy vissza a szobájukba. 

- Hogy van a gyerek? - tudakolta Alan Miss Hendrie-től. 

- Változatlanul. - Nyugodtan és mégis ellenségesen tekintett végig Alanen. - Alszik, ahogy 

kell. Nagy megrázkódtatásban volt része. 

- Mit hallani a szülei felől? 

- Apját hívtuk a munkahelyén South Parisban. New Hampshire-ben járt kinn ma délután szerelőmunkán, 

és azt mondták, már hazaindulhatott. Otthon fogja megtudni az újságot, és talán kilencre 

ideér. Persze semmi nem bizonyos. 

- Hát az anyja? 

2 

- 251 -

- Nem tudom - válaszolta Miss Hendrie. Még ellenségesebbé vált, de az oka nem Alan volt. 

- Nem én hívtam. Csupán annyit tudok, hogy nincs itt. Ez a kisfiú látta, amint bátyja puskával főbe 

lövi magát. Otthon. S az anyja nincs. Bocsásson meg, ki kell töltenem a lázlapokat. 

- Tessék - motyogta Alan, de amint a nővér kifelé indult, fölkelt, és utánaszólt. - Miss 

Hendrie! 

A nővér megfordult. Tekintete nyugodt maradt, de megemelt szemöldöke ingerültségről vallott. 

- Higgye meg, beszélnem kell Sean Ruskkal. Igen fontos. 

- Igazán? - A nővér hangja nem csengett bátorítóan. 

- Valami... - Hirtelen Polly jutott az eszébe, és elcsuklott. Aztán megköszörülte a torkát, és 

mondta tovább. - Valami érthetetlen dolog zajlik az én városomban. Brian Rusk öngyilkossága csupán 

része a szörnyű eseményeknek, mégis azt hiszem, Sean Rusk mindenhez szolgálhat magyarázattal. 

- Sean Rusk összesen hétesztendős, seriff úr. S ha csakugyan tud valamit, miért nincs itt a 

rendőrség? 

A rendőrség! - gondolta Alan. - Hozzáértők, nyilván azt mondaná. Hiszen a rendőrség nem 

kérdez ki tizenegy éves gyerekeket az utcán, majd nem zavarja őket haza, hogy a garázsban lőjék 

főbe magukat. 

- Mert sok a tennivalójuk - felelte Alan -, és mert nem ismerik a várost úgy, mint én. 

- Értem. - Azzal fordult, hogy megy. 

- Miss Hendrie... 

- Egymagam vagyok az osztályon, és sok a... 

- Brian Rusk nem az egyetlen halottja Castle Rocknak a mai napon. Legalább hárman meghaltak. 

A helyi kocsma tulajdonosát a norwayi korházba szállították tüdőlövéssel. Hogy túléli-e, az 

a következő harminchat óra kérdése. S az a gyanúm, hogy a mészárlásnak még nincs vége. 

Sikerült a nővér érdeklődését felkeltenie. 

- És a seriff úr úgy gondolja, hogy Sean Rusk tud a mészárlás okáról? 

- Azt tudja alighanem, miért lőtte főbe magát a bátyja. S amit tud, az a többi kérdésre is válasz 

lehet. Azért szól ugye, ha fölébred? 

A nővér nem válaszolt mindjárt. - Meglátjuk az értelmi állapotát, seriff úr. Nem engedhetem, 

hogy egy zavart kisfiút az őrületbe hajszoljon, bármilyen állapotok uralkodnak a városában. 

- Megértem. 

- Igazán? Csodálatos. - S az Alanre vetett pillantása azt mondta: Ülj meg itt, ne okozz felfordulást! 

Azzal beült magas íróasztala mögé. Alan csak hallotta, hogy gyógyszeres üvegeket és dobozokat 

rendezget, nyilván, mert adagolásukat vezeti a lázlapokra. 

Alan fölkelt, kiment az előtérbe a telefonhoz, és Pollyt tárcsázta. De csöngött megint csak, 

nem vette fel senki. Majd a Varró Nők számát hívta, de amikor az üzenetközvetítő szólalt meg, letette 

a kagylót. Visszatelepedett a helyére, és bámulta tovább a Lúdanyó falfestményeit. 

Egy kérdéssel adósom maradt, Miss Hendrie, gondolta Alan. Azt felejtette el, mit keresek én 

itt, ha járásom székhelyén, amelynek őrizetére választottak, ekkora a fölfordulás. Azt nem kérdezte, 

miért nem a nyomozást vezetem, és miért nem valamelyik beosztottam - például az öreg Seat 

Thomas várja itt Sean Rusk ébredését. Erről feledkezett meg. De van egy titkom. Örülök, hogy 

megfeledkezett róla. 

Mert bármilyen egyszerű magyarázkodás megalázást rejtett. Gyilkossági ügyek nem a seriff 

hivatalára tartoztak, ha Portlandet és Bangort nem számítjuk. Henry Payton szemet hunyt, amikor 

csupán Nettie és Wilma gyilkos párbajáról volt szó, de most nem hunyhatott. A Dél-Maine minden 

újságjának és tv-állomásának tudósítója Castle Rockban nyüzsög vagy oda igyekszik éppen. De 

csatlakoznak hozzájuk kollégáik az állam minden sarkából hamarosan... S ha a mészárlásnak vége 

nincs, Alan pedig tartott tőle, hogy nincs, csődül a hírlapi nép tovább. 

Így festett a helyzet, és Alant a tehetetlensége éppen nem vigasztalta. Úgy érezte magát, 

mint a teszetosza csatár, akit az edzője elzavart a zuhanyozóba. Nem volt felemelő érzés. Itt ült megint 

a Surmó Simon előtt, és számolta a mérkőzés eddigi eredményét. 

Lester Pratt, egy halott. Féltékenységének dühe hajtotta a seriff hivatalába, s ott megtámadta 

John LaPointe-ot. Nyilván barátnője miatt, ámbár John elmondta Alannek még a mentő érkezése 

- 252 -

előtt, hogy nemigen találkozott Sally Ratcliffe-fel már vagy egy éve. - Effejjebb a uhhán, de akko ih 

lehorkolt. Há mondtam mahamba, dobva vahok. - Akkor megérintette a törött orrát, és fölszisszent. 

- Peig moht vótam dobva. Nem ih egyher. 

John egy norwayi kórházban feküdt tört orral, repedt állal és belső zúzódásokkal. 

Sheila Brighamet is bevitték a kórházba. Sokkal. 

Hugh Priest meghalt. Meg Billy Tupper is. Ez a hír akkor érkezett, amikor Sheila már őrjöngeni 

kezdett. Egy söröskocsis telefonált, de volt annyi esze, hogy előbb a mentőket riasztotta, a seriff 

hivatalát aztán csak. A sörösember legalább annyira zavaros volt különben, mint Sheila, de Alan 

nem csodálta. Zavaros volt addigra már ő maga is. 

Henry Beaufort állapota válságos volt több lőtt sebe miatt. 

Norris Ridgewick pedig eltűnt... S Alannek valahogy ez fájt a legjobban. 

Kereste a sörös telefonja után, de már nem volt sehol. Azt hitte először, elment, hogy hivatalosan 

is őrizetbe vegye Keetont, s majd fölvezeti, mint valami medvét. Csakhogy hamarosan kiderült: 

az első tanácsnokot nem vette őrizetbe senki. Alan csupán remélhette, hogy majd megteszik az 

államiak, ha a nyomozás más szálait gombolyítják. Mert dolguk kerül elég. Norris viszont fölszívódott. 

Pedig gyalogszerrel inalhatott el csak, mert amikor Alan eljött a városból, a bogárhátúja még 

mindig az oldalán feküdt a Fő utca partján. 

Tanúk szerint Rosszcsont az ablakon át bújt vissza Cadillacjébe, s elrobogott. Aki megpróbálta 

az útját állni, az drágán fizetett érte. Scott Garson ide, a Northern Cumberland Kórházba került 

be törött állal, pofacsonttal, csuklóval és három törött ujjal. Járhatott volna rosszabbul is. A tanúk 

egybehangzóan állították, hogy Rosszcsont megpróbált átgázolni az úttesten fekvő bankáron. 

Itt ápolják valahol Lenny Partridge-t is. A kulcscsontja tört és ki tudja, hány bordája. Az 

újabb csapás hírével Andy Clutterbuck állított be, mikor még Alan azt sem emésztette meg, hogy a 

város első tanácsnoka nagy vörös Cadillacjéhez bilincselten van szökésben. Hugh Priest nyilvánvalóan 

megállította Lennyt, kicsapta az útfélre, és elviharzott az öreg kocsijával, amit majd nyilván a 

Méla Tigris parkolójában találnak, hiszen Hugh-t ott sújtotta le a végzet. 

S végzetről szólva itt van Brian Rusk, akit teljes tizenegy éves korában ért utol. Clut alig 

mondhatta végig Lennyról szóló hírét, megszólalt a telefon. Sheilát addigra már elvitték a mentők, 

Alan pedig kisgyermek eszelős visongását hallotta a telefonból. Sean Rusk nyomta meg konyhai 

telefonjuk sárga gombját - így tudta meg, mi történt Briannel. 

A mentők négy városból jártak át Castle Rockba ezen a délutánon. 

S most, hogy itt kellett töltenie az idejét Surmó Simon meg a forgolódó-csipegető 

plasztikmadarak társaságában, érdeklődése visszatért Hugh és Lenny Partridge találkozására. Mai 

mértékkel nem volt éppen a legvéresebb találkozás Castle Rockban, azonban a legkülönösebb... És 

Alan sejdítette, hogy ebben a furcsa találkozásban magyarázat rejlik az összesre nézve. 

- Miért nem a maga kocsiján ugrott el a Tigrishez Hugh, ha egyszer Henry Beaufort annyira 

a bögyében volt? - kérdezte Alan Cluttól, és beletúrt amúgy is dúlt hajába. - Miért kellett neki éppen 

Lenny tragacsa? 

- Mert Hugh Buickjának lapos volt mind a négy kereke. Mintha késsel hasogatta volna föl 

valaki. - Clut vállat vont, és kedvetlenül nézett szét a hivatal romjain. - Hugh meg azt hitte, Henry 

Beaufort a tettes. 

Az ám, gondolta meg Alan most. Őrült gondolat, de nem őrültebb, mint Wilma Jerzycknek 

azt hinnie, hogy Nettie Cobb hányta meg a lepedőit sárral, s majd ő törte be házának ablakait. Vagy 

józanabb gondolata volt Nettie-nek, hogy a kutyáját Wilma pusztította el? 

Csakhogy mielőtt még Clutot tovább faggathatta volna, Henry Payton jelentkezett, és tudatta, 

amilyen tapintatosan csak lehetett, hogy átvette a nyomozást. Alannek nem lehetett ellenvetése, 

hát csak ennyit mondott: - Egyetlen dolgot kell megtudnod, Henry, mégpedig mihamarabb. 

- Mit-e, Alan? - tudakolta Henry. Alannek azonban látnia kellett, hogy nem valami feszült 

figyelemmel. Régi barátjának, voltaképpen az egyetlennek, akit a rendőrség kötelékében megbízatásának 

ideje óta szerzett, másutt járt az esze. Hogyan ossza el erőit, ez lehetett a legnagyobb gondja, 

tekintve a helyszínek szórtságát. 

- Azt tudd meg, haragban volt-e Henry Beaufort Hugh Priesttel. Most ugyan meg nem kérdezheted, 

mert nincs eszénél, de ha ocsúdik... 

- 253 -

- Meglesz - mondta Henry, és Alan vállára csapott. - Meglesz. - Majd megemelte a hangját: - 

Brooks Morrison! Hozzám! 

Alannek megfordult a fejében, hogy utánaered, elkapja, és kiköveteli a figyelmét. Aztán 

meggondolta - mert Henry és Hugh, Lester és John, akárcsak Wilma és Nettie az ő szemében is veszíteni 

kezdtek fontosságukból. A holtak meghaltak, a sebesülteket ápolják, ami bűnt elkövettek, azt 

már elkövették. 

Hanem az az iszonyú gyanúja egyre erősödött, hogy a bűnözés újabb hullámokat vet még. 

Amikor Henry- eltűnt, hogy embereit kioktassa, Alan ismét magához intette Clutot. Megbízottja 

zsebre dugott kézzel és morcos pofával lépett elébe. - Leváltottak minket, Alan - állapította 

meg. - Kipöccentettek a képből, basszam! 

- Nem teljesen - válaszolta Alan, mint remélte, meggyőződéssel. - Te megmaradsz összekötőmnek 

itt. 

- Miért, hová mész? 

- Ruskékhoz. 

De mire odaért, Briant és Seant már elvitték. Seant az a mentőautó szedte fel, amelyik a szerencsétlen 

Scott Garsont vitte a kórházba. A Northern Cumberlandbe kerültek mind a ketten. Briant 

Harry Samuels második gyászkocsija, a régi, átépített Lincoln vitte Oxfordba, várható boncolására. 

Jobbik kocsija, amelyet Harry „a vállalati kocsi”-nak emlegetett, az Hugh-t meg Billy Tuppert szállította 

ugyanoda. 

S a tetemeket majd abban a kicsiny halottasházban hányják egymásra, akár az omlásfát, 

gondolta Alan. 

Ruskék házában ébredt rá igazán, mennyire kinn van a képből. A Henry-féle bűnfelderítés 

két embere nemhogy megelőzte - azt is megértették vele, hogy addig tűrik csak a helyszínen, amíg a 

levesükbe nem köp. Azért hát állt a konyhaajtóban, s míg a munkájukat elnézte, legalább annyira 

hasznosnak érezte magát, mint egy robogó harmadik kereke. Cora Rusk kábán válaszolgatott. Alan 

a megrázkódtatásnak tulajdonította lassúságát, vagy éppenséggel annak, hogy azok a mentősök, 

akik megmaradt fiát szállították kórházba, azok valami nyugtató kegyelemdöfést adtak neki. Cora 

egyébként kísértetiesen emlékeztette Norrisra, amint az az oldalára dőlt VW-ből kászálódott ki. 

Hogy a megrázkódtatás miatt vagy a nyugtató miatt - a nyomozók nem sokat szedhettek ki belőle. 

Nem sírt éppen, de kérdéseikhez nem tudta eléggé összeszedni az eszét. Nem tud semmiről, hajtogatta. 

Fönn volt a hálószobában, aludt. Szegény Brian. Szegény, szegény. Dünnyögése hallatán 

Alan háta borsózott. S Cora közben régi napszemüveget babrált. Keze ügyében hevert a konyhaasztalon. 

Egyik szára szigetelőszalaggal volt megragasztva, egyik üvege megrepedt. 

Alan undorral hagyta ott a helyszínt, és bejött a kórházba. 

Most ismét felkelt, kiment a nyilvános telefonhoz a kórház bejárati csarnokába, és onnan 

próbálta hívni Pollyt. Mikor nem jelentkezett senki, a hivatalt hívta. Aki a kagylót felvette, Állami 

Rendőrséget dörmögött bele, és Alant gyermekes féltékenység lepte meg. Mondta a nevét, és Clutot 

kérte, de kellett rá várakoznia majd öt percig. 

- Bocsáss meg, Alan. Csak ledobták ide az íróasztalra a kagylót. Szerencse, hogy fölvettem, 

mert várhattál volna tovább. Ennyit számítunk az államiak szemében. 

- Rá se ránts, Clut. Elkapták már Keetont? 

- Hát... nem is tudom, hogyan mondjam el... 

Alan követ érzett a gyomrában, és lehunyta a szemét. Próféta szólt belőle. Nincs vége. 

- Csak mondd - biztatta. - Ne törődj a formasággal. 

- - Rosszcsont... azaz Danforth hazament, és csavarhúzóval lepattintotta Cadillacjének kilincsét. 

Tudod, amihez odabilincselted. 

- Tudom - mondta Alan, de a szemét nem nyitotta ki. 

- Hát szóval... megölte a feleségét. Kalapáccsal. Nem az államiak találtak rá az asszonyra, 

mert Rosszcsont iránt nem is érdeklődtek mind az elmúlt húsz percig. Seat Thomas lelte meg az 

asszonyt. Kiszállt Rosszcsont házába, aztán jött vissza, és jelentette, mit látott. Azóta szívszorulással 

küszködik. Nem is csodálom. Elmondta nekem, hogy Rosszcsont szétverte az asszony arcát. 

Meg hogy az asszony haja, agya mindenfelé. No, azóta már Payton kékzubbonyosai fönn dolgoznak 

a Castle View-ban. Seatet pedig beültettem az irodába. Gondoltam, jobb ha ül, mielőtt kimegy a lába 

alóla. 

- 254 -

- Jesszus! Vidd át gyorsan Ray Van Allen doktorhoz! Hatvankét esztendős, és csak Camelt 

szívott életében! 

- Ray bement Oxfordba, Alan. A kórházban a többi kutyaütővel próbálja összefoltozni Henry 

Beaufort-t. 

- Akkor vidd a felcseréhez... hogy is hívják? Frankel. Everett Frankelhez. 

- Nyoma veszett. Hívtam a rendelőben is, a lakásán is. 

- Mit mond a felesége? 

- Legényember. 

- No tessék! - Valaki ezt karcolta a telefonfülke oldalára: Don't worry, be happy! Nesze neked. 

- Persze bevihetem én is a kórházba - ajánlkozott Clut. 

- Te csak maradj, ahol vagy - mondta Alan. - Újságírók, tévések kerülnek arrafelé? 

- Hajjaj. Többen, mint az oroszok. 

- Akkor nézd meg Seatet, hogy van, amint végeztünk. Ha nincs jobban, menj ki az ajtóba, 

kapd el valamelyik tudósítót, amelyik nem hibbant, és hatalmazd föl hatósági személlyé, hogy hozza 

be Seatet ide a Northern Cumberlandbe. 

- Értettem. - Majd némi habozás után kifakadt: - Képzeld, ki akartam szállni velük Keetonék 

házához, és nem engedték! Mit szólsz, Alan! A seriff megbízottját tiltják a tett színhelyéről! Állami 

hordárjai! 

- Hidd el, együtt érzek veled. De nekik is meg kell hagyni, hogy a dolgukat végzik. Látod 

Seatet onnan, ahol állsz, Clut? 

- Hát. 

- Él-e, hal-e? 

- Ül az asztalodnál, szívja a Camelt, és a Vidéki Rendőr e havi számát tanulmányozza. 

- No lám - mondta Alan, és nevetett is, sírt is volna. - A formája. Polly Chalmers nem hívott, 

Clut? 

- Nnn... Várj egy pillanatig, hadd nézem a naplót. Azt hittem, lába kélt annak is. De hívott, 

Alan. Fél négy tájban. 

Alan elhúzta a száját. - Azt tudom. Azóta? 

- Nem látom itt, de az semmit nem jelent. Sheilát elvitték, az államiak meg itt szakértenek. 

Hát a fene tudja. 

- Kösz, Clut. Van még újságod? 

- Van éppen... 

- Ki vele. 

- Lefoglalták azt a pisztolyt, amelyikkel Hugh meglőtte Henryt, de az államiak ballisztikusa, 

David Friedman azt mondja, nem ismeri az ilyen fegyvert. Ismétlőpisztoly, de ilyet nem látott soha. 

- Pedig Dave betéve tudja a szakirodalmat. 

- Hiába. Ott álltam mellettük, amíg tárgyalták a barátoddal, Paytonnal. A német mauserhez 

hasonlít egy kicsit, állította, de cégjel, sorozatszám nincs rajta, és a tára is másféle. Azt hiszem, eljuttatták 

Augustába egy rakomány egyéb bizonyítékkal. 

- Hát még? 

- Henry Beaufort udvarában találtak egy névtelen levelet - folytatta Clut. - Ott hevert galacsinba 

gyúrva a kocsija mellett... emlékszel a klasszikus Thunderbirdjére? Hát azt is megdolgozták 

késsel. Akárcsak Hugh kocsiját. 

Alant mintha nagy, puha tenyér kente volna szájon. - A névtelen levél mit ír? 

- Egy pillanat. - S Alan hallotta, amint Clut a jegyzőkönyvét pergeti. - Itt van e! „Engem 

többet ki ne lökjél, francnyavalyás, és éntőlem a kocsikulcsomat el ne vedd!” 

- Francnyavalyás? 

- Ezen szóval. - Clut idegesen nevetgélt. 

- Azt mondod, elbántak a kocsival? 

- El, csúnyán. A kerekeit kibelezték, akár Hugh-éit. S a jobb felén végig is szántották. 

- Jól van - mondta Alan. - Akkor lesz dolgod. Menj el a borbélyhoz meg a biliárdterembe is, 

ha kell, és tudd meg, kit pöndörített ki Henry ezen a héten vagy a múlt héten. 

- Csakhogy az államiak... 

- 255 -

- Az államiak bekaphatják! - torkolta le Alan nagy meggyőződéssel. - A mi városunk. Mi 

tudjuk, mit kérdezzünk, és kit hol találjunk. Nekem ne is magyarázd, hogy öt percen belül elő nem 

kerítesz valakit, aki erre a névtelen levélre fényt derít. 

- Hát persze - helyeselt Clut. - Láttam is Charlie Fortint, amikor jöttem vissza Castle Viewból... 

Ott lökte a szót egy csomó cimborájának a Western Auto előtt. Ha Henry tengelyt akasztott 

valakivel, Charlie tudni fogja, kivel. Elvégre a Tigrisbe többet járt, mint haza. 

- Ez az. Az Állami Rendőrség elővette? 

- Nem a. 

- No látod. Akkor vedd elő te. Persze mind a ketten tudjuk, mit fogsz megtudni tőle. 

- Hugh Priestet - válaszolta Clut. 

- A helyes megfejtés - mondta rá Alan, bár megfordult a fejében, hogy ennyit Henry Payton 

kérdezősködés nélkül is sejthet. 

- Meglesz, Alan. Intézkedek. 

- Hívjál vissza, amint biztosat tudsz, de nyomban. 

Megadta a kórházi szárny számát, és vissza is olvastatta, hogy tévedés ne lehessen. 

- Meglesz - mondta Clut, majd megint kiböffent belőle a méreg: - Mondd, Alan, mi zajlik 

itt? Mi lelte itt a népeket? 

- Nem tudom. - Mintha egyszeriben megöregedett és megrokkant volna... Csak a dühe éltette. 

Már nem Paytonra volt dühös, hogy kirekesztette az ügyből, hanem csakis a véres színjáték rendezőjére. 

Mert egyre erősödött az a gyanúja, hogy az ügy mélyén egyetlen mozgatójára bukkannak 

majd. Valaki gránátok láncával kötötte össze Wilmát és Nettie-t, Henryt és Hugh-t, Lestert és Johnt. 

- Nem tudom, Clut. Majd megtudjuk. 

Ezzel letette, és Pollyt tárcsázta ismét. De igyekezete, hogy megbékítse, és megtudja egyben, 

mi hergelte annyira ellene, az bizony halványult. Csak hát az igyekezet helyét elfoglaló érzés 

sem volt megnyugtatóbb. Tétova s egyre növekvő félelmet érzett, hogy Polly veszélyben forog. 

Csöngés, csöngés, csöngés... semmi válasz. 

Beszélnünk kell, Polly. Szeretlek. Légy szíves, vedd fel a telefont. Beszélnünk kell, Polly. Szeretlek. 

Légy szíves, vedd fel a telefont. Beszélnünk kell... 

Ezt morzsolta, akár az imamalom. S hátha ismét hívná Clut-t azzal, hogy mindenekelőtt 

Pollyhoz nézzen be? Elhessentette a gondolatot. Nem volna helyes, amikor a városban másfelé is 

várható gránátok robbanása. 

Az ám, Alan... De ha időzített gránátot hord Polly is? Ehhez a gondolathoz társult volna másik 

is. De mire utánakapott volna, elúszott. 

Alan vonakodón tette le a hallgatót, csöngés közben. 

Polly nem bírta tovább. Az oldalára fordult, és nyúlt a telefonért... De a csöngés elhallgatott. 

Így is jó, gondolta. Csak hát jó-e? 

Ágyán feküdt, és hallgatta a közeledő vihart. Emeleti hálószobájában júliusi volt a forróság, 

de még ablakot sem nyithatott, mert a helyi ezermesterrel éppen egy hete tetette föl a viharálló ablakokat 

és ajtókat. Így aztán lehántotta azt a régi farmert meg az inget, amit vidéki megbízatásához 

öltött, és takarosan összehajtogatva az ajtó mellett álló székre tette. Alsóneműiben henteredett végig 

az ágyon most, és azt remélte, szundíthat egy kicsit zuhanyozás előtt. Hanem az álom elkerülte. 

Talán a szirénázás miatt. De még inkább Alan miatt. Amit Alan tett, amiatt. Nem fért a fejébe 

érzelmeinek, bizalmának csúf kijátszása. A figyelmét el-elterelték például szirénák (úgy szóltak, 

mintha a világ végét jeleznék), aztán egyszerre megint itt volt, hogy Alan a háta mögött szimatolt. 

Mintha szálkás deszkával dörzsölték volna az ágyéka táját. 

Jaj, Alan, hogy telt tőled ilyen? - hánytorgatta. 

Hanem hogy választ is kapott egyszer, az megdöbbentette. Evvie néni válaszolt, mégpedig 

nem öregesen, egykedvűen, és Pollyt elfogta a nyugtalanság. 

Ha elmondod neki idején, lányom, ugyan nincs mit kutakodnia! 

Polly felült. Nyugtalanító ellenvetés volt, annál inkább, mert nem Evvie néni adott neki hangot, 

hanem ő maga. 

- 256 - 

3

Evvie néni meghalt jó néhány éve. Használja csak ő, mint valami szégyellős hasbeszélő a 

bábuját, hogy kérjen randit egy csinos lánytól... 

Ne bolondozz, te leány... Hát nem megmondtam neked, hogy ebben a városban egymást érik 

a kísértetek? Én is hazajárhatok, nem? 

Polly ijedten sikkantott, és szája elé kapta a kezét. 

Hazajárok? Nem? Egykutya. A fontos itt csak az, Trisha: Ki kezdte? Ki hazudta az elsőt? Ki 

takargatott? Ki vetette az első követ? 

- Nem igazság! - kiáltotta Polly a szoba forróságába, aztán meglátta rémült két szemét a hálószoba 

tükrében. Így várt egy darabig Evvie néni hangjának visszatértére, de amikor nem jelentkezett, 

visszafeküdt megint. 

Talán ő vétette el, ha az igazság egy részének elhallgatása vagy a kegyes hazugság vétség. 

Talán ő kezdte a takargatást. De ettől Alannek még nincs joga a hivatalos vizsgálat megnyitásához, 

mintha rovott múltú bűnözővel volna dolga! Nem volt joga, hogy államközi nyilvántartásba vétesse 

a nevét... hogy is mondják a szakmában... csápokat ereszteni... sem pedig... sem pedig... 

Oda se neki, Polly - szólalt meg most egy közelibb, ismerősebb hang. - Ne tépelődjön, helyesen 

cselekedett. Hát nem hallotta beszédében a zavarodottságot? 

- Dehogynem! - sírta Polly a párnájába. - Dehogynem! Ehhez mit szólsz, Evvie néni! - S választ 

nem hallott, csak gyengéd bökdösést érzett 

(itt most az a kérdés, Trisha) 

mintha elfelejtett volna valamit, s az kimaradt volna számításából 

(kell-e cukor, Trisha) 

és korán vonta volna meg az egyenleget. 

Nyugtalanul fordult az oldalára, s az azka a fél mellére borult. S hallotta, hogy az ezüstbörtönben 

percen valami. Nem, gondolta Polly. Csak moccan. Tehetetlen tárgy. 

Még elképzelni is, hogy élhet ott valami... 

Cirio-crip-crip. Az ezüstgolyóbis az ágytakaró és melltartójának fehér kosárkája közt forgolódott. 

Crip pric. 

Él az bizony, Trisha - állapította meg Evvie néni. - Él az, ne is tagadd. 

- Ne bolondozz - mondta neki Polly, és a másik oldalára fordult. - Ugyan mi élhetne ott? Lélegezni 

talán még lélegezhetne az apró likakon, de a mi ménküt enne? 

Talán - felelte Evvie néni sokatmondón -, talán téged esz, Trisha. 

- Az én nevem Polly - tiltakozott Polly erőtlenül. 

S a bökdöső érzés egyre erősebbé vált emlékezete határán - annyira, hogy szinte megragadhatta 

volna már, amikor a telefon ismét megszólalt. Kétségek közt tápászkodott fel, büszkeség és 

vágyódás küzdelmét tükrözte az arca. 

Beszélj vele, Trisha! Mi baj lehet? De még jobb, hogyha hallgatod csak. Úgysem sokat hallgattad 

eddig, igaz? 

Nem is akarok beszélni vele! Ha egyszer ilyet tett velem! 

Mégis szereted. 

Hát ez igaz. Csakhogy már gyűlölte is. 

Evvie néni szava úgy kelt emlékezetében, mint a viharos szél. Kísértet lennél mindéletedben, 

Trisha? Mit hánykolódol, te leány? 

Polly az elszántság látszatával nyúlt a hallgatóért, fájdalom nélkül és fürgén, de a keze lehanyatlott, 

mielőtt elérte volna. Hátha nem is Alan. Hátha Mr. Gaunt. Hátha Mr. Gaunt azt tudatná 

vele, hogy még nem végeztek, még nem fizetett meg! 

Nyúlt ismét, és ujjai hegyével el is érte a hallgatót, majd visszarántotta a kezét, és idegesen 

kacsolta össze a másikkal a hasán. Félt Evvie néni síri beszédeitől, meg attól is, amit délután tett, 

vagy amit Mr. Gaunt (vagy éppen Alan!) híresztelhet a városban halott fia felől- meg attól is, hogy 

ez a nagy szirénázás és kocsirobogás mit jelenthet. 

De megállapította, hogy mindennél jobban mégis Leland Gaunttól szűköl. S mintha nagy 

vasharang nyelvére kötötték volna, annak a kongása siketítené, őrjítené és zúzná is. 

A telefon elhallgatott. 

- 257 -

Kinn újabb sziréna kezdett vijjogni. S amint sivalkodása elhalt a Bádoghídon túl, dördült a 

menny. Megint közelebb. 

Vedd fel - suttogta Evvie néni. - Vedd fel, kicsim. Elbírsz vele. A hasznot tartja hatalmában, 

nem az akaratot. Vedd fel. Törd meg a varázst. 

Polly azonban csak nézte a telefont, mert eszébe jutott, hogy egy éjjel - talán egy hete sincs - 

nyúlt a hallgatóért, nekiütközött az ujja, és fájdalmában leverte a készüléket. Olyan volt az a fájdalom, 

mintha csempe fogú, éhes patkány rágódott volna a karján fölfele. Azt még egyszer nem! Ki 

sem bírná. 

Csakugyan nem? 

Gazságok történnek ma Castle Rockban - tudatta vele Evvie néni. - Azzal kezdenéd a holnapot, 

hogy összeszámláld, mennyi benne a te gazságod? Azt bírnád, Trisha? 

- Nem érted! - nyögte Polly. - Nem Alannel űztem tréfát, hanem Ásszal! Ő pedig megérdemli! 

De Evvie néni visszavágott: Te is! Te is megérdemled! 

Öt perccel múlt negyed hét ezen a keddi estén, és a viharfelhők már ráborultak a szürkületre, 

amikor a Sheila Brigham dolgát végző állami rendőr kilépett a szolgálatirányítói kalitkából. BŰN- 

TÉNY SZÍNHELYE szalaggal elkerített nagy, sokszögű területet kellett megkerülnie, úgy juthatott 

csak Henry Paytonig. 

Payton dúltan és boldogtalanul állt a hivatal végében. Az előző öt percet a sajtó igen tisztelt 

képviselőivel töltötte, s odajutott, ahová az ilyen találkozások után mindig: mintha előbb mézbe 

forgatták volna, majd hangyáktól nyüzsgő hiénaszarba. Nyilatkozata nem volt sem olyan szabatos, 

sem olyan kikezdhetetlenül homályos, mint amilyet tennie kellett volna. A tévések sarokba szorították. 

Élő újsággal akartak szolgálni a hattól fél hétig sugárzott helyi híreknek, és úgy érezték, joguk 

kicsikarni belőle a legfrissebbet. Ő pedig tudta, ha nem vet nekik csontot, a tizenegyes hírekben 

megnyúzzák. Nyúzták eleget így is. Pályája során még ilyen közel nem járt ahhoz, hogy kimondja: 

fingja nincs semmiről. S nem is méltóságosan hagyta el a rögtönzött sajtóértekezletet, hanem futva. 

Payton azon kapta magát, hogy bánkódik. Miért is nem hallgatta meg Alant! Amikor ideérkezett, 

úgy látszott még, kárbecslés lesz a dolga. De amióta dolgozni kezdett, újabb gyilkosság történt. 

Egy Myrtle Keeton nevű asszonyt öltek meg. A férje szabadlábon, talán már felszívta a napszállat, 

vagy gyilkos fegyverével hadonászva járja körtáncát ebben az undok városkában. Aki a feleségét 

kalapáccsal végzi ki, annak nagy a pszicho-patája. 

S a baj az, hogy nem ismeri az undok népeket itt. Alan meg a megbízottai ismerik, de ők 

messze járnak. LaPointe kórházban szurkol az orvosoknak, kiegyengetik-e az orrát - s most, hogy 

Clutterbuckot kereste, egy cseppet nem lepődött meg, hogy fölszívódott ő is. 

Kell az ügy, Henry? - hallotta Alant a fejében. - Pompás. Ragadd magadhoz. S ha gyanúsítottak 

kellenek, csapd föl a telefonkönyvet. 

- Payton hadnagy úr! Payton hadnagy úr! - kiáltotta a szolgálatirányító. 

- Mámeg - morogta Henry. 

- Van Allen doktor jelentkezik rádión. A hadnagy úrral beszélne. 

- Miről? 

- Nem mondta. Csak annyit mondott, hogy mindenképpen beszélnie kell a hadnagy úrral. 

Henry Payton olyan érzésekkel lépett a kalitkába, mint az a gyerek, aki meredekről ront le 

bringán, fék nélkül - szakadék egyik felől, sziklafal másik felől, s mögötte tudósítóképű farkasfalka. 

Kezébe vette a mikrofont. - Payton vagyok. Hallgatom. 

- Van Allen vagyok, hadnagy úr, a járás törvényszéki orvosszakértője. - Hangja távolról 

szólt, a légköri zavarok erős ropogásai szakították meg. A közeledő vihar, gondolta Henry. Könnyíti 

a nyomozást. 

- Tudom, kivel beszélek - nyugtatta meg. - A doktor úr vitte Mr. Beaufort-t Oxfordba. Hogy 

van? Hallgatom. 

Krakkó-krakkó-priccs. 

- 258 - 

4

- A vételi viszonyok zavarosak, doktor úr - magyarázta Henry, és összeszedte minden türelmét. 

- Elektromos vihar közepében vagyunk... hallhatnám még egyszer? 

- Meghalt! - kiáltotta bele Van Allen a pillanatnyi viharszünetbe. - Meghalt a mentőkocsiban, 

s véleményünk szerint nem a lövések traumája miatt exitált... érti? Közös véleményünk szerint 

nem a lövések okozták a halálát! Agyában atipikus ödéma képződött, az pattant meg. A legvalószínűbb, 

hogy valami mérgező anyag, erősen toxikus anyag jutott vérkeringésébe a lövéssel. Olyan 

erejű, hogy szinte robbantotta a szívet. Tetszik érteni? 

Jesszus, gondolta Henry Payton, azzal lecibálta a nyakkendőjét, kigombolta a gallérját, és 

megnyomta az adás gombját. 

- Érteni értem, doktor úr, csak meg nem foghatom. Ha fejre állok, se. Hallgatom. 

- A méreg minden valószínűség szerint a belefúródott golyókon volt. Hatásának terjedése 

lassú volt kezdetben, majd egyre gyorsult. Két jól körülrajzolható, legyező formájú mezőt láthatunk 

itt, mind az arcba, mind a mellkasba hatolás pontja körül, és fontos, hogy... 

Krakkó-krakkó-priccs. 

- ...érti, hadnagy úr? 

- Még egyszer, doktor úr. - Henry jobban örült volna, ha a doktor úr inkább telefonon tárcsázza. 

- Még egyszer. Hallgatom. 

- Kinél az a pisztoly? - ordította Van Allen. - Hadd hallom! 

- A ballisztikusnál. David Friedmannál. Bevitte Augustába. Brékó. 

- Először kiszedi belőle a töltényeket? Hallgatom. 

- Ki. Az a szokás. Brékó. 

- Revolver volt vagy ismétlőpisztoly, hadnagy úr? A legfontosabb kérdés ez. Hallgatom. 

- Ismétlő. Brékó. 

- A golyókat is kiszedi a tárból? Hallgatom. 

- Talán már meg is tette. - Payton lezöttyent a szolgálatirányító székére. Mintha ez a nagy 

huppanás hiányzott volna. - Brékó. 

- Ne! Ne tegye! Nem szabad megtennie, érti? 

- Értem - felelte Payton. - Üzenetet hagyok neki a ballisztikai laboratóriumban, hogy hagyja 

benn a kurva tárban a rohadt lövedékeket, amíg ki nem elemzik, miféle szaros méreggel van 

összekenyve! - Gyermeteg öröm töltötte el, hogy mindezt az éterbe kiabálja... s hogy a tudósítók 

hada hallgatja rádiótelefonon. - Azt hiszem, kedves doktor úr, ekkora nyilvánosságra mégsem szorul 

az ügy. Brékó. 

- Fütyülök a nyilvánosságra - hangzott a nyers válasz. - Itt emberéletről a szó, hadnagy úr... 

Megpróbáltam telefonon elérni, nem sikerült. Mondja meg a ballisztikusának, hogy gondosan vizsgálja 

meg a kezét, nincs-e rajta karcolás, apró seb... nem hasadt-e a körömágya. Ha a legapróbb sérülést 

látja, azonnal induljon a legközelebbi kórházba. Sejtelmem nincs, ez a szar a golyón van-e 

vagy a táron, azért nem kockáztatnék. Ez a szar, hogy a szónál maradjunk, halálos. Értem? 

- Tudomásul vettem - hallotta Payton a maga hangját. Szívesebben lett volna e pillanatban 

bárhol másutt - de ha már itt kell lennie, legalább lenne mellette Alan Pangborn! Amióta megérkezett 

Castle Rockba, fába szorult féreg. - Mégis mit gyanít, doktor úr? Hallgatom. 

- Tapogatózunk. Nem nyílméreg, mert az rögtöni bénulást okozott volna. A nyílméreg 

egyébként nemigen okoz fájdalmat, Mr. Beaufort pedig sokat szenvedett. A méreg hatásáról annyit 

tudunk eddig, hogy lassan kezdődik, de aztán, ha meglódult, akár a tehervonat... Ennyi. 

- Ennyi? 

- A jó Jézusát! - böffent ki Van Allen doktorból. - Hát nem elég? 

- Az üdvösséghez talán. Brékó. 

- Örüljön hogy... 

Krakkó-krakkó priccs. 

- Még egyszer. Nem értettem, doktor úr. Hallgatom. 

Van Allen doktor válaszát a légköri zavarok óceánja hányta-vetette. 

- Örüljön, hogy a fegyvert lefoglalták, azért csak arra legyen gondja, nehogy újabb emberhalált 

okozzon. Ennyi. 

- Okosnak tetszik lenni. Ennyi. Végeztem. 

- 259 -

Cora Rusk kifordult a Fő utcára, és sétalépésben tartott a Hasznos Holmik felé. Elment egy 

kanárisárga Ford Econoline mellett, és az oldalán elolvasta ugyan a lángbetűs WPPD 5. CSATOR- 

NA HELYSZÍNI HÍREI feliratot, de nem látta, hogy Danforth Keeton, a Rosszcsont mered rá a vezetőfülke 

ablakából. De ha látja is, nemigen ismer rá. Rosszcsontból szinte új ember lett. De ha 

meglátja és meg is ismeri, a találkozás akkor sem mond sokat Corának. Megvolt neki a maga baja. 

Még inkább a maga dühe. Azonban se a baja, se a dühe nem volt halott fiával kapcsolatos. 

Cora Rusk tört napszemüveget vitt a kezében. 

Azt hitte már, a rendőri faggatózásnak nem lesz soha vége... Addig semmiképpen, amíg ő 

meg nem tébolyodik. 

Takarodjatok! - kiáltotta volna rájuk a legszívesebben. - Ne kérdezzetek ennyi hülyeséget 

Brianról! Ha bajba keveredett, vegyétek őrizetbe. Majd az apja intézkedik, úgyse jó másra. Engem 

hagyjatok békén! Engem pásztorórára vár a Király! Nem várathatom! 

Egy pillanatig Pangborn seriffet is látta a konyha ajtófélfájához támaszkodni összefont karral. 

Akkor akarta a véleményét megmondani a rendőröknek, mert gondolta, a seriff megértené. A 

seriff nem olyan, mint ezek. Idevaló ember, ismeri a Hasznos Holmikat, nyilván ő is megkapta ott a 

szíve vágyát - hát miért ne értené? 

Csakhogy Mr. Gaunt is abban a pillanatban szólalt meg benne, nyugalmasan és józanul, 

mint mindig. Nem, Cora... Kár a szóért. Hogy is értene! Nem olyan ember ő, mint maga. Nem ért a 

vásárláshoz. Mondja inkább a rendőröknek, hogy meg akarja látogatni a kórházban a másik fiát. 

Akkor majd leszállnak magáról. Egy időre legalább. Aztán már úgysem számít. 

Cora tehát ezt mondta nekik, s a szava hatott. Kiszorított egy-két könnyet is - nem Brianért, 

hanem a Királyért, hogy most ott bolyong Gracelandben őnélküle, szegény! 

A rendőrök eltakarodtak, csak kettő-három tett-vett kinn a garázsban. Cora nem tudta, mit 

motoszkálnak ott, de nem is nagyon érdekelte. Fölkapta varázslatos napszemüvegét a konyhaasztalról, 

és fölsietett vele a hálószobába. Ott aztán ledobta a pongyoláját, elheveredett az ágyon, és föltette. 

És nyomban visszajutott Gracelandbe. Megkönnyebbülés és lihegő vágyakozás töltötte el. 

Meztelenségében zavartalanul suhant föl az ívelt lépcsőn az autópálya szélességű, őserdei 

subákkal teliaggatott fölső fogadócsarnokba, és ment a csukott kétszárnyú ajtóig a végében. Lábujjai 

kéjesen mélyedtek a szőnyegbe. Látta a kezét is, amint a kilincsre fonódik. Aztán kitárta az ajtót, 

és széttekintett a Király csupa fekete, csupa fehér hálószobájában. A falak feketék voltak, a padlót 

borító suba fehér, a függöny fekete, a fekete ágyterítők szegélye fehér - csupán a mennyezet volt 

éjféli égszínkék, s benne ezernyi hunyorgó villanycsillagocska. 

Akkor az ágyra pillantott, és megállt benne az ütő. A Király az ágyon hevert, de nem egymaga. 

Myra Evens lovagolt rajta, s a fejét fordította a lovaglóülésből, amint Cora megnyitotta az 

ajtót. A Király viszont le nem vette az álmos kék szemét Myráról. 

- Myra! - sikoltotta Cora. - Mit keresel itt? 

- Hát - kuncogott Myra -, nem takarítónői fizetést. 

Cora csak hápogott. - Nahát... nahát... fehér boton vezessenek! - kiáltotta, mikor hangra kapott. 

- Hát vezessenek - hagyta rá Myra, és gyorsított a csípője mozgásán. - Akkor legalább illik 

rád ez a hülye napszemüveg. Na, tűnj el, menj vissza Castle Rockba. Minekünk sok a dolgunk, igaz, 

Elvis? 

- Dahonnam, szivam - felelte a Király. - Ki sa látszunk alóla. 

Cora megrökönyödése dühbe csapott. Odarontott áruló barátnőjéhez azzal, hogy a két hamis 

szemét kikaparja. De amikor a karmait ráemelte, Myra hátranyúlt - a lovaglása nem lassult egy pillanatig 

-, s lekapta a napszemüveget Cora orráról. 

Cora meglepetésében lehunyta a szemét... S mire kinyitotta, a maga ágyán hevert megint, a 

napszemüveg meg lenn a földön, meghasadozva. 

5 

- 260 -

- Nem lehet! - nyögte Cora. Szívesebben sikoltott volna, de valami belső hang intette, hogy 

jobb lesz csöndben maradnia, különben meghallják a rendőrök a garázsban, és rátörnek. - Nem lehet, 

nem leheeeet... 

Megpróbálta az üvegcserepeket visszaillesztgetni az áramvonalas aranykeretbe, de persze 

hiába. Eltörte a sáros hátú kurva! Az ő drága barátnője, Myra Evans! A drágalátos, belopózott 

Gracelandbe, és most is, hogy ő a szemüveg cserepeit illesztgeti, most, ezen szemtelen pillanatban 

is szeretkezik a Királlyal! 

Cora fölpillantott. Szeme két undok kis pocsolya lett. - Őt vezetik fehér boton, 

tudomistenem! - suttogta rekedten. 

Elolvasta a táblát a Hasznos Holmik ajtaján, töprengett egy pillanatig, aztán hátrakerült, a 

hátsó bejárat felé. Útjában összetalálkozott Francine Pelletier-vel. Onnan jött éppen, és valamit a 

táskájába rejtett. Cora pillantásra alig méltatta. 

A hátsó utca sarkáról látta már, hogy Mr. Gaunt faasztal mögött áll az ajtóban, mint valami 

úttorlasznál. 

- Lám csak, Cora! - áradozott. - Reméltem, hogy megkeres! 

- A sároshátú! - lihegte Cora. - Az ágyúhúzó! 

- Bocsásson meg, Cora - akasztotta meg Mr. Gaunt nagyvilági udvariassággal -, de mintha 

gombolatlan maradt volna egy-két gombja. - És hosszú, görcsös ujjával Cora ruhájának elejére mutatott. 

Cora azt borította mezítlenségére, ami éppen a kezébe került, de a végiggombolós ruhának 

csak a legfelső gombját gombolta be. 

Lejjebb nyitva tátogott minden a göndör fanszőréig. A Santa Barbara és más szappanoperák 

nézése közben Bountyn, Twixen és konyakos meggyen nevelt hasa szépen elörebuggyant. 

- Nem baszik egy öltést se - szólt kurta válasza. 

- Még annyit se - helyeselt Mr. Gaunt buzgón. - Miben állhatok szolgálatára? 

- A kurva fölpróbálta a Királyt. És összetörte a napszemüvegemet. Megölöm. 

- Meg? - érdeklődött Mr. Gaunt emelt szemöldökkel. - Értem az indulatát, Cora. Szó se róla, 

értem. Nem állítanám határozottan, hogy aki a más emberét elcsábítja, az nem is érdemli, hogy a 

világon éljen... kereskedtem világéletemben, szívügyekben nem nyilatkozhatom. De az olyan, aki a 

más legdrágább kincsét tönkreteszi... az már komoly dolog. Egyetértünk? 

Cora mosolyogni kezdett. Kegyetlen, tébolyult mosolygás terült szét a képén. - Baszott nagy 

igazságot mondott! 

Mr. Gaunt megfordult, és amikor ismét szemközt állt Corával, pisztolyt tartott a kezében. 

- Ilyesmi lenne a legalkalmasabb? 

- 261 - 

6 

HUSZADIK FEJEZET 

Amint Rosszcsont végzett Myrtle-lel, filmszakadása támadt. Elhagyta céltudata is. Ha Ezekre 

gondolt - márpedig ki másra gondolhatott, amikor a város Ezektől nyüzsög! -, nem érzett már jogos 

fölháborodást, mint percekkel előbb. Csupán nyomasztó fáradtságot. És szaggató fejfájást. Karja 

és háta belefájdult a kalapácsütésekbe. 

Tekintete a kezére esett, és látta, hogy még mindig a kalapácsot szorongatja. Kinyitotta a 

markát, s a kalapács nagy, véres foltot ejtett a konyha linóleumán. Rosszcsont ott állt a folt előtt 

majd egy percig, és eszelős figyelemmel vizsgálgatta. Mintha apja vérrel fröccsentett képét látta 

volna. 

Átballagott a nappalin dolgozószobájába, és a vállát meg a felsőkarját dörzsölgette. A bilincs 

lánca dühítően csörgött. Kinyitotta szekrénye ajtaját, térdre ereszkedett, beásott az akasztón 

lógó ruhák alá, és előhúzta a pacis dobozt. Esetlenül föltápászkodott (a bilincs párján Myrtle egyik 

1

cipője akadt fönn, azt káromkodva dobta vissza a szekrénybe), odavitte a dobozt íróasztalához, és 

leült. Most azonban nem fogta el izgalom. Csupán levertséget érzett. A Befutó remek játék, csak 

mit kezdhet vele most? Nem számít már, visszateszi-e a kasszába a pénzt. Megölte a feleségét. Rászolgált 

az asszony, de Ezek majd ügyet csinálnak belőle, leültetik, és még a zárkája kulcsát is eldobják. 

Mikor látta, hogy a doboz födelét is összekente vérrel, végignézett magán. Most látta csak, 

hogy véres a karja is, mint a chicagói húsfutószalagon dolgozó henteseké. Megint a keserűség fekete 

hulláma borította el. Megverték Ezek... Vereséget szenvedett, de a kezükre nem adja magát. 

Lelke mélyéig fáradtan fölkelt, és megindult az emeletnek. Útjában vetkezett. Cipőjét a nappaliban 

rúgta le, nadrágját a lépcső aljában, majd a lépcsőfordulóban leült, és lehántotta a zokniját. 

Véres volt az is. Az inggel szenvedett meg a legjobban. Ingből kibújni bilinccsel a fél kezén! 

Majd húsz perc eltelt Mrs. Keeton halála óta, és Rosszcsont alig jutott el a zuhanyig. Lett 

volna idejük bőven, hogy őrizetbe vegyék... A Fő utca felső végén azonban rendszerváltás történt. 

A seriff hivatala fenekestül felfordult, és Danforth Keeton, a Rosszcsont holléte nem érdekelt senkit. 

Zuhanyozott, megtörölközött, tiszta nadrágot húzott s pólóinget - unta a vesződést a hosszú 

ujjúval -, aztán visszament a dolgozószobájába, és letelepedett a Befutó mellé abban a reményben, 

hogy levertsége csupán pillanatnyi. Lelheti még örömét ebben a dobozban! De mintha elfakult volna 

a kép a tetején. Legélénkebb színe Myrtle vére volt a lovak tomporán. 

Leemelte a fedelet és belenézett. Ott pedig azt látta, hogy az apró ónlovak összevissza görbültek, 

és színük csúnyán megkopott. A felhúzókulcs lyukán megszakadt rugó bukott ki. 

Babrálta valaki! - sírt föl benne a lélek. - Piszkálta! Elrontotta! Ezek közül valamelyik! Nem 

elég, hogy engem tönkretettek! Tönkreteszik még a játékomat is! - Egy higgadtabb hang, talán 

megmaradt józanságának hangja súgva csitította, hogy nem igaz. Ilyen volt az akkor is, amikor 

megvetted - intette. - Csak nem láttad. 

Visszalépett a szekrényhez, a pisztolyáért ezúttal. Itt az ideje. Éppen a ruhák közt tapogatott, 

amikor a telefon megszólalt. Rosszcsont lassan nyúlt a hallgatóért, mert tudta, ki van a vonal túlsó 

végén. 

Nem is csalódott. 

- Halló, Dan - szólt bele Mr. Gaunt. - Hogy vagyunk ezen a kellemes estén? 

- Csehül - válaszolta Rosszcsont morcosan. - Pusztul a világ. Végzek magammal. 

- Ugyan! - Mr. Gaunt hangja enyhe csalódottságról árulkodott. 

- Pusztul még az a játék is, amit vettem magától. 

- Kétlem - felelte Mr. Gaunt epésen. - Minden árumat gondos vizsgálatnak vetem alá, Mr. 

Keeton. Igen gondos vizsgálatnak. Nézze csak meg jobban. 

Rosszcsont megnézte, és elámult. A lovak peckesen álltak vájatukban, takarójuk csillogott, 

és a szemük is szikrát hányt. A bádogpálya nyáriasan zöldellt-barnállott. Lódulna a mezőny, gondolta 

Rosszcsont álmatagon, majd a doboz fedelére tévedt a szeme. 

S vagy az ő fényét vesztett szeme csalta meg az előbb, vagy a színek kaptak új életre ezen is, 

amióta a telefon megszólalt... mert Myrtle vérét alig látni! Májszínű foltnál alig több. 

- Barátom! - suttogta. 

- Nos, Dan? - tudakolta Mr. Gaunt. - Tévedtem? Mert ha igen, el kell halasztania az öngyilkosságot, 

addig legalább, amíg árumat teljes térítés fejében visszaszármaztatja. Én minden holmim 

minőségét szavatolom. Magunk közt szólván, nem is tehetnék másként. Tisztességemet olyan világban 

kell óvnom, amelyikben Ezek nyüzsögnek, én pedig egymagamban állok. 

- Dehogy, dehogy! - tiltakozott Rosszcsont. - Hiszen az áruja gyönyörűséges! 

- Hát akkor hol a tévedés? - feszegette Mr. Gaunt. 

- Én... én tévedtem. 

- Megvallja? 

- Meg... meg. 

- 262 - 

2

- Úgy is kell - helyeselt Mr. Gaunt megenyhülten. - Akkor végezhet magával bízvást. Ámbár 

megmondom, csalódott leszek. Azt hittem, végre került valakim, aki segít az Ezek valagát szétrúgni. 

Csak hát hiába. Magának is a szája jár, akár a többinek. - Mr. Gaunt sóhajtott, mint az olyan ember, 

aki azt hitte, fényt lát az alagút végében, holott ellenvonatot. 

Rosszcsonttal viszont bámulatos változás történt. Életmagra kapott, céltudata visszatért. 

Mintha kivirultak volna az ő színei is. 

- Hát azt mondja, nem késő? 

- A versekkel, úgy látszik, hadilábon áll. Keresni új világot sose késő! Nem ám, ha a pucájában 

van vér. Mikor én már a keze ügyébe készítettem mindent... Annyira számítottam magára, Mr. 

Keeton! 

- Maradjunk a Dannél - szabadkozott Rosszcsont szinte szendén. 

- Maradhatunk, Dan. Hát csakugyan arra készül, hogy gyáván kisompolyodjon az életből? 

- Nem! – kurjantotta Rosszcsont. - Csak... Csak gondoltam, mi haszna? Amikor Ezek, mint a 

fűszál... 

- Három derék ember rendet vághat köztük, Dan. 

- Három? Hármat mondott? 

- Hárman lettünk, igen. Olyannal gyarapodtunk, aki látja a veszélyt, és tudja jól, mire készülnek 

Ezek. 

- Ki az? - tudakolta Rosszcsont. - Ki lehet? 

- Megtudja idején - csitította Mr. Gaunt: - Most rövid az idő. Mennek magáért. 

Rosszcsont kipillantott a dolgozószoba ablakán, és szeme rése keskeny lett, akár a vadászmenyété. 

Néptelen volt az utca. Még néptelen. Rosszcsont azonban érezte, hogy közelednek. Bekerítik. 

- Mit tegyek? 

- Szóval felcsap? Számíthatok magára? 

- Persze! 

- Jóban-rosszban? 

- Ha a fene fenét eszik is! Vagy amíg azt nem mondja, elég. 

- Nagyon helyes. Akkor figyeljen, Dan. - S amíg beszélt, Rosszcsont pedig hallgatta megbabonázottan, 

a vihar első dördülései rázták meg a világot. 

Rosszcsont öt perccel később elhagyta a házat. Könnyű zakót öltött a pólóingre, s a megbilincselt 

kezét mélyen dugta a zsebébe. Fél sarokkal odébb dobozkocsi állt a járda mellett, éppen ott, 

ahol Mr. Gaunt mondta. Kanárisárga volt, és szinte bizonyosnak látszott, hogy minden járókelő figyelmét 

a színe köti majd le, nem a vezetője. Ablaktalan is volt szinte, és mindkét felén a portlandi 

tv-állomás felirata díszlett. 

Rosszcsont óvatosan szétnézett, majd beleült. Mr. Gaunt megmondta, hogy a kocsi kulcsai 

az ülés alatt lesznek. Ott is voltak. Az anyósülésen pedig papír bevásárlószatyrot talált, abban szőke 

parókát, ifjú intellektuelhez illő drótkeretes szemüveget meg egy kis üveget. 

A vendéghajat rossz sejtelmek közepette illesztette a fejére - hosszú volt és csatakos, akár 

valami megboldogult rockénekes skalpja -, de amikor a visszapillantó tükörbe nézett, ámultan kellett 

megállapítania, hogy pompásan illik. Mindjárt fiatalabb lett. De mennyivel! A drótkeretes 

szemüvegben ablakszem volt persze, de a külsejét (legalább Rosszcsont szerint) talán a vendéghajnál 

is jobban megváltoztatta. Lenyűgözötten bámulta magát. Harminc-valahánynak látszott, nem 

ötvenkettőnek. Miért ne dolgozhatna ilyen ember a tv-nél? Talán nem tudósítóként, ne mondjunk 

nagyokat. De operatőr vagy gyártásvezető lehetne nyugodtan. 

Lecsavarta az üvegcse kupakját, és elfintorodott. Olyan szag áradt belőle, mint a traktor olvadozó 

akkujából. Nemcsak szag. Valami pára. Vigyázni ezzel a löttyel, intette magát. 

Az üres bilincset jobb felére vetette az ülésen, majd megfeszítette a láncot, s ráöntött valamennyit 

az üvegcséből a csuklóján lévő bilincs alatti láncszemre. Nagyon vigyázott, hogy a bőrére 

ne csöppenjen a sötét, tapadós folyadékból. S a vas nyomban pezsegni és füstölögni kezdett. Néhány 

csöpp a kocsi aljának gumiszőnyegére került, és pezsgett az is. Iszonyú szag töltötte be a veze- 

- 263 - 

3

tőfülkét. Néhány pillanattal később Rosszcsont kihúzta a másik bilincset a jobb combja alól, belekapaszkodott, 

és rángatni kezdte. A láncszem úgy eresztett el, mintha sült tészta lett volna. Rosszcsont 

bedobta a kocsi aljába. Másik csuklóján rajta maradt a bilincs persze, de az nemigen zavarta 

már. Betette az indítókulcsot, fordított rajta, és elporzott. 

Három perc nem telt bele, Castle járás seriffjének kocsijából Seaton Thomas szállt ki Keeton 

háza előtt, és szinte rögtön felfedezte Myrtle Keeton holttestét a garázs és a konyha közt nyíló ajtóban. 

Hamarosan az Állami Rendőrség négy kocsija is megállt a ház előtt. A rendőrök széthányták a 

házat pincétől padlásig - vagy Rosszcsontot keresték, vagy valami áruló jelét a hollétének. Az íróasztalán 

heverő játékot egyikük sem méltatta figyelemre. Régi is volt, piszkos is; talán nem is működött. 

Mintha valami szegény rokon padlásáról söpörték volna le. 

Eddie Warburton, a Városháza házmestere már vagy két éve megorrolt Jackett öcsire, de haragjából 

tomboló düh lett az elmúlt két napon. 

Amikor helyes kis Honda Civicjének sebességváltója beragadt 1989 nyarán, Eddie nem 

akarta bevitetni a legközelebbi Honda-szervizbe. Költséges lett volna a vontatás. Elég baj volt, hogy 

a sebváltó három héttel azután mondta be az unalmast, mikor a hajtómű szavatossága lejárt. Azért 

Jackett öcsitől kérdezte meg, ért-e idegen kocsikhoz. 

Öcsi kioktatta, hogy ért ám. De mennyire. A vidéki jenkik teljes tudákosságával, ahogyan 

Eddie megszokta. Mink nem vagyunk ám fajgyűlölők, hallod. Északon vagy, hallod. Füstösnek lehetel 

füstös, de mifelőlünk? Öcsinek mindegy, fekete vagy sárga, vastagon fog a ceruzája! Hozd csak, 

hallod. 

Öcsi helyre is ütötte a Honda sebváltóját, de a számla száz dollárral többre sikeredett, mint 

amennyit jósolt, s ezen kis híján ölre mentek a Tigrisben egyik este. Aztán Öcsi ügyvédje (jenki 

vagy senki - ügyvédje minden fehérnek van!) telefonált Eddie-nek, és közölte vele, hogy Öcsi bíróság 

elé viszi az ügyet. Eddie-nek a döntés ötven dollárjába került, öt hónappal később pedig kigyulladt 

a Honda elektromos szerelése. A kocsi a Városháza parkolójában állt, s valaki bekiáltott Eddieért 

- hanem mire kiért a tűzoltó palackkal, addigra sárga lángtengerré változott a kocsi belseje. Totálkáros 

lett végül. 

Fúrta azóta is Eddie oldalát, hogy nem véletlenül Jackett öcsi okozta-e azt a tüzet. A biztosító 

nyomozója szerint akaratlagosság nem forgott fönn, rövidzárlat történt... millió közt egyszer. De 

hát mit láthatott őkelme? Semmit. Ráadásul nem is a maga zsebéből fizetett. Nem mintha a pénze 

fedezhette volna a vételárat meg Eddie költségeit. 

Hanem most biztos volt már a dolgában. A kocsit igenis Öcsi gyújtotta fel. 

Déltájt kis csomagot kapott postán. A csomag tartalma világosította meg. Volt benne néhány 

elszenesedett aligátorcsíptető, egy régi, szamárfüles fénykép meg egy levélke. 

Az aligátorcsíptető olyasmi, amivel tüzet lehet okozni. Csak néhány helyen le kell nyúzni a 

szigetelést a huzalról, ott összecsíptetni, aztán gyia. 

A fénykép Öcsit mutatta tésztaképű barátainak körében - ilyenfélék düledeztek konyhai székeken 

a benzinkút irodájában, amikor beáll tankolni az ember. A felvétel helye azonban nem Öcsi 

Sunoco-kútja volt, hanem Robicheau haszonvastelepe az 5-ös városi úton. S a fehérek az ő kiégett 

Hondáját állták körül, itták a sört, és röhögtek... Egyik még görögdinnyét is zabált. 

A levélke rövid volt, de velős. Velem akartál kibaszni, Füstikém? 

Eddie először gondolkodóba esett, miért küldött neki Öcsi bizonyítékokat (de persze eszébe 

nem jutott az a levél, amelyet Polly ajtaján ejtett be Mr. Gaunt kérésére). Inkább arra a következtetésre 

jutott, hogy Öcsi még a tésztaképűeknél is butább és aljasabb. Igaz viszont... Ha annyira a bögyében 

volt még Öcsinek a kocsiügy, miért várt ilyen sokáig, hogy kitálaljon? De minél többet rágódott 

a dolgon 

(Füstikém) 

annál inkább veszített jelentőségéből az efféle józan kétség. A levélke, az elszenesedett aligátorcsíptetők 

meg a régi fénykép dünnyögött csak a fejében, akár az éhes szúnyoghad. 

Este azért vett egy pisztolyt Mr. Gaunttól. 

- 264 - 

4

A Sunoco-kút neonfényei fehér négyszöget vetítettek ki a makadám szervizútra, amint Eddie 

odakanyarodott használtan vett Oldsán, amellyel a Honda égése óta járt. Kiszállt, és fél kezét zakója 

zsebébe süllyesztette. Megmarkolta a pisztolyt. 

Állt egy pillanatig az iroda előtt. Öcsi a pénztárgépe mögött ült plasztikszéken, s a hátsó két 

lábán hintázott. Csak a sapkája búbját látta széthajtott újsága mögött. Persze. Újságot olvas. A fehérek 

ügyvédet tartanak mind, és mikor az őhozzá hasonlókat fejték naphosszat, betelepszenek az irodájukba, 

hintálnak a széken, és újságot olvasnak. 

A rohadt fehérek a rohadt ügyvédjükkel meg a rohadt újságjukkal! 

Eddie kirántotta pisztolyát, és belépett. A nagy lépésre felébredt alvó józansága, és rikoltozott 

riadtan, hogy ne tegye, nagy baj lesz. Eddie leintette. Mintha nem is őbenne szólt volna - az ő 

szelleme mintha fölötte körözött volna, s figyelte a fejleményeket. A gonosz szellem lett az ő vezére 

most. 

- Hoztam neked valamit, te csaló senkiházi - hallotta Eddie a tulajdon beszédét, s már nézte 

is, hogyan húzza meg az ismétlőpisztoly ravaszát kétszer. S az újság főcímén McKERNAN NÉP- 

SZERŰSÉGI MUTATÓJA ROHAMOSAN NŐ két fekete lyuk támadt. Öcsi fölordított, és nagyot 

rándult. A plasztikszék hátraborult, és Öcsi vérben ázó kezeslábasában dőlt a földre. Csakhogy a 

kezeslábasra nem az ő neve volt aranyszállal ráhímezve. Hanem a RICKY. Nem Öcsit lőtte meg, 

hanem Ricky Bissonette-et. 

- Basszam! - káromkodott Eddie. - Nem az én disznómat öltem! 

- Szervusz, Eddie - szólalt meg mögötte Jackett Öcsi. - Szerencsém, hogy reccsenteni voltam, 

mi? 

Eddie fordult volna, azonban három golyó érte - abból az ismétlőpisztolyból, amelyet Öcsi 

ma délután vásárolt Mr. Gaunttól. Az egyik a gerincét roncsolta össze a dereka táján, azért nem sikerült 

a fordulás. 

És nyitott szemmel, tehetetlenül nézte, amint Öcsi ráhajlik. A rátartott pisztolycső torkolata 

nagyobbnak tetszett az alagút szájánál és sötétebbnek az örökkévalóságnál. A sötétség fölött pedig 

Öcsi elszánt sápadtsága... A fél pofáján zsírcsík futott le. 

- Nem is az volt a baj, hogy az új csillagkulcskészletemet el akartad lopni - magyarázta Öcsi, 

amint a csövet nekiszorította Eddie Warburton homlokának. - A baj, hogy jelezted levélben. Csakhogy 

az a te bajod. 

Nagy fehér fény - a megvilágosodás fénye - villant át Eddie-n. Most bezzeg eszébe jutott az 

a levél, amit Pollyhoz bedobott! És kapcsolt nyomban, hogy az ő levélkéje, meg amit Öcsi kapott, 

annak a küldője egy lehetett. 

- Hallgass ide! - suttogta. - Hallgassál meg, Jackett... Minket egymás ellen játszottak ki... 

Mink... 

- Szervusz, Füsti - mondta Öcsi, és meghúzta a ravaszt. Majd szúrós szemmel nézett Eddie 

földi maradványaira vagy egy percig, és azon tűnődött, illett-e volna meghallgatnia a mondókáját. 

Aztán úgy döntött, hogy nem. Mit mondhatott volna az ilyen hülye, aki őt a tolvaj szándékáról levélben 

értesíti? 

Öcsi beljebb került az irodába, átlépett Ricky Bissonette lábain, majd megnyitotta a páncélszekrényt, 

és elővette Mr. Gaunt állítható csillagkulcskészletét. S még mustrálgatta-babusgatta akkor 

is, amikor az Állami Rendőrség megjött, hogy őrizetbe vegye. 

Álljon a Nyíres utca meg a Fő utca sarkára - utasította Rosszcsontot Mr. Gaunt telefonon -, 

és ott várjon. Majd küldök valakit. 

Rosszcsont híven engedelmeskedett. Ahol megállt, onnan láthatta a nagy jövés-menést Mr. 

Gaunt boltja mögött - szinte minden ismerőse és szomszédja megkívánta a hasznos holmit ma este. 

Tíz perccel előbb Rusknét látta elvonulni gombolatlan ruhában, mint valami rossz álmot. 

Nem telt bele öt perc, jött vissza, és csúsztatott be valamit a ruhája zsebébe (a ruhát azóta 

sem gombolta be, azért teljes volt a belátás, csak éppen - gondolta el Rosszcsont - ebből ki kér?), 

aztán több lövés hallatszott a Fő utca távoli végéből. Rosszcsont nem mondhatta volna meg, honnan, 

de mintha a Sunoco-kút felől hallatszott volna. 

- 265 - 

5

Az Állami Rendőrség járőrkocsijai kanyarodtak ki a Fő utcára a Városháza mögül, és kék 

fényeik szétrebbentették a tudósítókat. Vendéghaj ide, vendégszemüveg oda, Rosszcsont úgy határozott, 

bölcsebb lesz, ha a dobozkocsi farába húzódik. 

A járőrkocsik forgó fényénél a kocsi hátsó ajtajának támasztva zöld oldalzsákot pillantott 

meg. Rosszcsont meglazította a száját, és belesandított. 

Mindenféle holmik tetején dobozt látott. Kivette, és akkor derült ki, hogy nem egyebek a 

mindenfélék, mint órák. Versenyórák. Legalább két tucat. Fehér számlapjuk úgy bámult fel rá, mint 

a lencsibaba rezzenetlen szeme. Aztán a doboz fedelét emelte föl, és csupa aligátorcsipeszt látott 

olyat, amilyennel villanyszerelők teremtenek pillanatnyi hálózati kapcsolatokat. 

Rosszcsont a homlokát ráncolta... Aztán utalványozólap sejlett föl előtte, a Városházán anynyiszor 

elébe tolt kiutaló, de az ÁRU VAGY SZOLGÁLTATÁS rovatában ezt olvasta: 16 láda 

dinamit. 

Vigyorogva telepedett be a dobozkocsi hátuljába, majd amint az ajtót magára húzta, hahotázni 

kezdett. Kinn dörgött-villámlott. Egy villámnyelv megnyalta az egyik felhő lelógó hasát, és a 

Várpatakába csapott. 

De Rosszcsont csak hahotázott, és a dobozkocsi vele rázkódott. 

- Várjatok! - kurjantotta. - Hajjaj! Látnak Ezek csudát, ha eddig nem láttak! 

Henry Payton azért jött Castle Rockba, hogy Pangborn seriffnek a gesztenyét kikaparja a 

tűzből, s most ott állt tátott szájjal a Sunoco-benzinkút irodájának ajtajában. Kinyiffant megint kettő. 

Egy fehér, egy fekete. 

Egy harmadik, kezeslábasára hímzett neve szerint a kút tulajdonosa, a földön ült nyitott páncélszekrénye 

előtt, és piszkos bőrtokot babusgatott. Mellette a földön ismétlőpisztoly hevert. Henry 

meglátta, és mintha felvonó ereszkedett volna a gyomráig. Ikertestvére annak a pisztolynak, amelyikkel 

Hugh Priest lőtte meg Henry Beaufort-ot! 

- Nédda - mondta az egyik rendőr megszeppenten Henry mögött. - Ott van még egy. 

Henry úgy kapta hátra a fejét, hogy a nyakizmai megreccsentek. Az elnyúltan fekvő fekete 

kezében a harmadik ismétlőpisztoly! 

- Hozzá ne nyúljatok - utasította rendőreit. - A közelébe se menjetek! - Azzal átlépett egy 

vértócsán, elkapta Jackett öcsit a kezeslábasa mellénél, és talpra rántotta. Öcsi nem kapálózott, csak 

a bőrtokot szorította erősebben. 

- Mi történt itt? - bődült bele a képébe Henry. - Mi történik itt, az isten szerelmére? 

Öcsi a könyökével bökött Eddie Warburton felé, hogy a bőrtokot el ne kelljen engednie. - 

Bejött. Pisztoly volt nála. Meg volt veszve. Tessék, ezt tette Rickyvel. Azt hitte róla, én vagyok. El 

akarta rabolni a csillagkulcsaimat. Nézze. 

Öcsi elvigyorodott, és rést nyitott a tokon, hogy Henry láthassa, miféle rozsdás ócskavasat 

takargat benne. 

- Hát nem engedhettem neki, igaz? Elvégre az enyimé! Megfizettem érte, az enyimé lett! 

Henry a száját nyitotta, hogy szóljon valamit. El nem gondolhatta, mit szól, ha újabb két lövést 

nem hall. Ezúttal Castle View felől. 

Lenore Potter füstölgő pisztollyal állt Stephanie Bonsaint holtteste fölött. A ház mögötti virágágyásban 

hevert - abban az egyetlen ágyásban, amelyet két látogatása során nem nyűtt ki a gonosz 

bestia. 

- Nem kellett volna visszatérni, látod - oktatta Lenore. Életében pisztolyt még el sem sütött, 

s most nőt ölt vele... Azonban a jóleső elégtételnél egyebet nem érzett. Ez a nő a birtokát háborította, 

a kertjét pusztította - Lenore persze megvárta, amíg a nő nekilát megint, utóvégre nem kőbölcsőben 

ringatták őt se! -, azért jogos volt a birtokvédelem. Jogos és méltányos. 

- Lenore - szólt ki a férje az emeleti fürdőszobából borotvahabos képpel, riadtan. - Mi történt, 

Lenore? 

- 266 - 

6 

7

- Lőttem egy birtokháborítót- szólt vissza Lenore zavartalanul, és körül sem nézett, majd lába 

fejét nyomta a súlyos test alá, úgy emelte meg. A kurva Bonsaint-né tehetetlensége szórakoztatta. 

- A neve Stephanie Bon... 

S a hátára fordította. De nem Stephanie Bonsaint-t. Hanem annak a kedves 

seriffmegbízottnak a feleségét. Melissa Clutterbuckot lőtte agyon. 

Lenore Potter karmája kékült, zöldült, bíborszínűre vált, majd sötétebb lett az éjfélnél. 

Alan Pangborn a kezét nézte ültében, és olyan sötétséget érzett, amilyet látni nem is láthatott. 

Az járt az eszében, hogy ma délután akár elveszthette Pollyt - nem összezördülés történt, amit 

el lehet simítani, hanem elvesztette mindörökre. Eszerint talán harmincöt esztendeig is nézhet az 

ujja között. 

Halk csosszanást hallott, és körülpillantott. Miss Hendrie volt az. Idegesnek látszott, de 

mintha valamivel dűlőre jutott volna. 

- A Rusk fiú mocorog - jelentette. - Nincs még ébren... Nem is lesz egy darabig, mert nyugtatót 

kapott, de mocorog. 

- Ugyan - mondta Alan, és várt. 

Miss Hendrie az ajkába harapott, majd mondta tovább. - Ébredezik. S én engedném is, hogy 

meglátogassa a seriff úr, de nem tehetem. Megért, ugye? Elhiszem ugyanis, hogy városában súlyosak 

a bajok, de ez a fiúcska hétesztendős csak. 

- Hét. 

- Azért most lemegyek a kávézónkba, és szolgálatom végeztével fölhajtok egy csésze teát. 

Mrs. Evans a váltóm, s ő mindig késik, de egy-két percen belül itt lehet. Ha maga most lemenne 

Sean Rusk szobájába, a kilencesbe, amint énmögöttem becsukódott az ajtó, Mrs. Evans meg sem 

tudná, hogy maga itt a házban... Ért engem? 

- Értem - válaszolta Alan hálásan. 

- S az őrjáratát nyolcig el sem kezdi, azért magát sem fedezi fel a kilencesben addig. Ha persze 

felfedezné, magának azt kell mondania, hogy én a kórházi rendelkezésekre hivatkozva nem bocsátottam 

be a gyerekhez. Hanem maga belopózott hozzá váltás közben. Így történik majd? 

- Így - felelte Alan. - Szó szerint így. 

- Aztán a folyosó túlsó végéről nyíló lépcsőn távozik a szárnyból. Mármint akkor, ha Sean 

Ruskot meglátogatja. Amit én persze megtiltottam. 

Alan fölpattant, és viharosan arcon csókolta. 

Miss Hendrie elpirult. 

- Köszönöm - mondta Alan. 

- Mit köszön? Nem tettem semmit. Megyek teázni, azt hiszem. Addig ne is mozduljon ültő 

helyéből, seriff úr. 

Alan engedelmesen visszaereszkedett a székre, és ült tovább Surmó Simon meg a cukros 

között, amíg a nagy szárnyas vasajtó nem suppant Miss Hendrie mögött. Akkor fölkapott, és megindult 

csendesen a kikeriszínű folyosón játékok és kirakókockák közt a kilencesnek. 

Alan úgy látta, Sean Rusk alig lehetne éberebb. 

Itt a gyermekgyógyászati szárnyon kicsik voltak az ágyak, de Sean még mintha kicsiny 

ágyába is beleveszett volna. Bubnál nem látszott többnek a paplan alatt, s a feje a friss fehér párnán 

mintha magának élt volna. Arca halvány volt, csupán a szeme alatt húzódtak véraláfutáshoz hasonló 

bíbor árnyékok. Két nagy szeme nyugalmasan, meglepetés nélkül tekintett Alanre. Egy hajtincs úgy 

lapult a homlokára, akár a hogy előtt a vessző. 

Alan elvette a széket az ablak alól, és odahúzta a rácsos ágy mellé. Sean feje nem fordult 

utána, csak a szeme. 

- Szervusz, Sean - szólalt meg csöndesen. - Hogy vagy? 

- Száraz a torkom - felelte Sean fátyolosan. 

- 267 - 

8 

9

Az ágy mellett az asztalon kancsó víz állt két pohárral. Alan megtöltött egyet, és áthajolt vele 

a rácson. 

Sean megpróbált fölülni, de nem bírt. Visszahanyatlott a párnájára, és a sóhajtása Alan szívébe 

sajdult. Szerencsétlenül járt Todd fia jutott az eszébe, s amint a tenyerét becsúsztatta Sean 

Rusk nyakszirtje alá, hogy felültesse, emléke pusztító képet öltött. Ott látta állni Toddot a végzetes 

napon a Scout mellett, amint búcsúzóul visszaint - s a képet haldokló fény színezte vörösre, hogy 

Todd fejének körvonalai, arcvonásai jól kiugorjanak. 

Alan keze megremegett, és Sean kórházi hálóingének elejére víz lottyant. 

- Bocsánat. 

- Semmi baj - mondta Sean reszelősen, s már vedelt. Szinte kiitta a pohár vizet, aztán böfögött. 

Alan óvatosan visszasegítette párnájára. Sean mintha megüdült volna, de a szeme fénytelen 

maradt. Alan elgondolta, hogy ilyen fájdalmasan magányos kisfiút talán még nem is látott, s az emlékezete 

összehasonlításul megint megpróbálta Todd képét ráerőszakolni. 

Elhárította. Neki itt tennivalója van. Nemszeretem tennivaló, meredek is ráadásul, de érezte 

mindinkább, hogy igen fontos. Nem tudhatta ugyan, mi zajlik éppen Castle Rockban, de szinte biztosra 

vette, hogy Sean fénytelen szeme és fakó arca válasszal szolgál neki. 

Körülnézett, és mosolygást erőltetett. - Unalmas egy szoba. 

- Hát - mondta Sean alig hallhatóan. - Tök süket. 

- Virágtól talán vidámabb lenne - vélte Alan, azzal végigsimított a bal alsókarján, és kicsippentette 

az apróra hajtogatott papírcsokrot az óraszíja alól. 

Tudta, hogy a szerencséjét teszi kockára, de már benne volt. S kis híján meg is bánta. Két selyempapír 

szirom elhasadt, amint a szorítót lehúzta a bomló csokorról, és a vékony gumipánt fáradtan 

pendült. Nyilván ez a csokréta végső mutatványa - de még egyszer utoljára sikeredett. Sean pedig, 

nem úgy, mint a bátyja, láthatóan örült neki, pedig a gyógyszerei kábították. 

- Csuda! Hogy tetszett csinálni? 

- Apró varázslat... Kell? - Azzal már lépett a virággal a vizeskancsóhoz. 

- Papír csak. Nem. Meg el is hasadt. - Aztán mintha meggondolta volna, és hogy hálátlannak 

ne tessék, ezzel toldotta meg: - Jó kis varázslat. El is tetszik tudni tüntetni? 

Tudja fene, fiam, gondolta Alan. Megpróbáljuk. Föltartotta a csokrot, hogy Sean is jól lássa, 

aztán maga felé hajtotta a jobb kezét egy csöppet, majd végigsimított rajta. A viharvert csokrétára 

való tekintettel jóval lassabban, mint egyébkor - és a sikeren maga lepődött meg a legjobban. A 

csokor nem makacskodott; hanem úgy tűnt el összezáruló öklében, akár a kámfor. Zokszó nélkül 

tette utolsó szolgálatát. 

- Dögös - dicsérte Sean, és Alan titokban egyetértett vele. Vadonatúj csokrot ilyen simán el 

nem tüntet! 

- Köszönöm – mondta, és utoljára tűzte az összehajtogatott selyempapírt óraszíja alá. - De 

ha virág nem kell, mit szólnál huszonöt centhez a kólaautomatába? 

Alan előrehajolt, és könnyedén lekapta a huszonöt centest Sean orra hegyéről. Sean elvigyorodott. 

- Nézd csak, majd elfelejtettem... Mostanában már hetvenöt kell bele... Hiába, az infláció... 

Majd összeszedjük. - Azzal Sean szájából varázsolt ki egy huszonötöst, a harmadikat pedig a maga 

füléből. Hanem addigra Sean vigyorgása hervadt, és Alan tudta, hogy sietve végeznie kell. Letette a 

három huszonötöst az éjjeliszekrényre. - Majd mikor már jobban leszel. 

- Köszönöm szépen, bácsi. 

- Szívesen, Sean. 

- Hol az apukám? - tudakolta Sean valamivel élénkebben. 

Alan furcsállotta a kérdést. Azt várta volna, hogy anyját kérdi először, elvégre hétesztendős. 

- Egykettő itt lesz, Sean. 

- Jó lenne. Hiányzik. 

- Tudom. - Alan hallgatott egy sort, aztán hozzátette. - Anyukád is itt lesz hamarosan. 

Sean meggondolta, aztán lassan és bölcsen rázta a fejét. A keményített párnahaj is ropogott 

hozzá. - Anyu nem jön. Anyunak más a dolga. 

- Más? Mint hogy meglátogasson? 

- 268 -

- Más. Anyu a Királynál jár látogatóba. Azért nem mehetek a szobájába se. Bezárja az ajtót, 

fölteszi a napszemüvegét, és meglátogatja a Királyt. 

Alan megfigyelte Mrs. Ruskot, amíg az állami rendőrök kérdezgették. Lassan, szakadozottan 

beszélt, és az asztalon napszemüveg volt a keze ügyében. S annak nem hagyott békét. Fél kézzel 

babrálta, odavonta maga elé, aztán mintha megijedt volna, hogy rajtakapja valaki, ismét odébb tolta 

észrevétlen. Egy idő múltán Alan már arra gondolt, hogy vagy a megrázkódtatás tette ilyen furcsává, 

vagy nyugtatókat szed. Most már fénybe került a dolog. Alan hirtelenében nem is tudta, Brian 

felől érdeklődjön-e, vagy ezen az új nyomon induljon el. Lehet, hogy ez is Brianhez vezet? 

- Nem is varázslónak tetszik lenni - próbálkozott Sean -, hanem rendőrnek, ugye? 

- Ühüm. 

- Olyan állami rendőr a kék autóval, aki tép? 

- Nem, én a járási seriff vagyok. Az autóm barna, és csillag van az oldalán. Megy az is, ha 

muszáj neki, de most a régi kombimmal jöttem, aminek már a roncstelepen volna a helye. - S elmosolyodott. 

- Alig ballag már. 

Sean szemében érdeklődés ébredt. - Miért nem a barna seriffkocsival tetszik járni? 

Hogy el ne vadítsam Jill Mislaburskit meg a bátyádat, gondolta Alan. Jillnél meg is találtam 

a számításomat, a bátyádnál kevésbé. 

- Nem is tudom - mondta kitérően. - Rég volt reggel, amikor kocsiba ültem. 

- Olyan seriffnek tetszik lenni, amilyet a Gyerekek fegyverben mutat? 

- Olyasmi. 

- Mert mi Briannel kikölcsönöztük azt a filmet, és megnéztük. Pusztító volt, gondoltuk, elmegyünk, 

megnézzük a második részét is, amikor a Laterna Magicában játszották múlt nyáron 

Bridgetonban, de anyukám nem akart elengedni, mert tizennyolc éven felüli film. Olyanokra nem 

enged. Olyanokat csak akkor látunk, ha apu játssza otthon a videón. Szóval a Gyerekek fegyverben, 

az nagyon tetszett nekünk. - Sean elakadt, és a pillantása sötétté vált. - Még mielőtt Briannek meglett 

a kártyája. 

- Miféle kártyája? 

Sean szeme most elevenedett meg először. A rémülettől. - A baseballkártya! A nagy csatár 

kártyája! 

- Igazán? - Alannek a hűtőtáska jutott az eszébe, meg amit Brian vitt benne. Mint mondta, a 

csereanyagát. - Gyűjtötte a baseballkártyákat, Sean? 

- Gyűjtötte bizony. Így akadt neki a horgára. Bár horogra akadt mindenki. 

Alan előrehajolt. - Kinek a horgára, Sean? 

- Brian meglőtte magát. Én láttam. A garázsban. 

- Tudom. Szegénykém. 

- Takony jött ki a fejéből. Nemcsak vér. Sárga takony. 

Alan nem tudta, mit szóljon. Szíve súlyosan döngette a mellkasát, szája szárazabb volt a sivatagnál, 

s a gyomra forgott. Fiának neve csöngött a fejében, vészesen, mintha a falu bolondja rángatta 

volna éjfélkor a lélekharangot. 

- Mondtam neki, hogy ne - mélázott Sean. A hangja tárgyilagos maradt ugyan, de a szemében 

könny gyűlt, majd kibuggyant, és végiggördült sima arcán. - Most nem nézhetjük együtt a Gyerekek 

fegyverben második részét. Amikor már videón kapni lehet. Nézhetem egymagam. Pedig 

ilyet nézni csak akkor érdekes, ha Brian hülyéskedik közben. 

- Szeretted a bátyádat, ugye? - szólalt meg Alan rekedten, azzal bedugta kezét az ágy rácsán. 

Sean Rusk keze lassan rákulcsolódott. Forró volt és pici. 

- Hát. A Red Soxnak a csatára akart lenni, ha megnől. Azt magyarázta, hogy a halsodrást 

akarja megtanulni. Ahogyan Mike Boddicker dob. Most nem nől már meg. Mondta, hogy ne menjek 

közelebb, ha nem akarok összetaknyolódni. Sikítottam. Féltem. Tiszta mozi volt. A mi garázsunkban. 

- Tudom - mondta Alan. Annie kocsija járt az eszében. Tört ablakai. A fekete vértócsák az 

üléseken. Az bezzeg nem volt mozi. Sírva fakadt. - Tudom, fiam. 

- Kért, hogy ígérjek meg valamit. Megígértem neki, és megtartom, ha addig élek is. 

- Mit ígértél, fiam? 

- 269 -

Alan a szabad kezével végigtörölt az arcán, de könnyei nem akartak elállni. Az előtte fekvő 

kisfiú képe majd olyan fehér, mint a párna cihája. Látta, amint a bátyja a fejét szétlövi. És az agya, 

mint az odacsapott takony a garázs falán. Hát anyja? Az látogatóban jár a Királynál. Ezt mondta. 

Bezárja az ajtaját, fölteszi a napszemüvegét, és látogatóban jár a Királynál. 

- Mit ígértél, fiam? 

- Anyu nevére akartam megesküdni, de Briannek az nem volt jó. Azt mondta, esküdjek az én 

nevemre. Mert anyu is a horgára került. Brian azt mondta, mindenki rákerül, aki a más nevére esküszik. 

Azért az én nevemre esküdtem meg. De Brian így is, durr, elsütötte. - Sean a könnyein keresztül 

vizsgálta Alan arcát. - És nemcsak vérezett, seriff bácsi. Taknyozott. 

Alan megszorította a kezét. - Tudom, Sean. Mit ígértetett meg veled a bátyád? 

- Mi lesz, ha megmondom, és Brian nem jut föl a mennyországba? 

- Azt már én ígérem, hogy följut. És én vagyok a seriff. 

- A seriffek állják a szavukat? 

- Amit kisgyerekeknek ígérnek kórházban, azt megállják - válaszolta Alan. - Nem is lehetnének 

szószegők ilyenkor. 

- Mert ha megszegik a szavukat, akkor a pokolba kerülnek? 

- Oda - felelte Alan. - Oda hát. Ott a helyük akkor. 

- Meg tetszik esküdni, hogy Brian a mennybe jut, ha megmondom? A seriffi nevére? 

- A seriffi nevemre. 

- Az jó - mondta Sean. - Hát azt fogadtatta meg énvelem, hogy a tájára se megyek az új 

boltnak, ahol ő a nagy baseballkártya-fogását csinálta. Azt hitte, Sandy Koufax kártyája. De nem. 

Más volt azon. Ronda piszkos kártya volt, de szerintem Brian azt nem tudta. - Töprengett egy pillanatig, 

s mondta tovább síri nyugalommal: - Egyik nap sáros kézzel jött haza. Lemosta a sarat, aztán 

meg hallom később, hogy zokog a szobájában. 

Az ágynemű, gondolta Alan. Wilma ágyneműje. Mégis Brian volt. 

- Azt mondta, a Hasznos Holmik mind mérgek, és hogy a boltos méregkeverő, és én oda a 

lábamat be ne tegyem. 

- Ezt mondta? A Hasznos Holmikat mondta? 

- Igen. 

- Sean... - Alan elhallgatott. Nem jutott szóhoz. Mintha apró villamos szikrák pattogtak volna 

a fejében. 

- Tessék. 

- Anyád... Anyukád a Hasznos Holmikban vette a napszemüvegét? 

- Ott. 

- Ő mondta? 

- Nem mondta, de én tudtam. Azt is, hogy napszemüvegben látogatja a Királyt. 

- Milyen királyt, te Sean? 

Sean úgy nézett Alanre, akár a háborodottra. - Hát Elvist. Ő a Király. 

- Elvis - motyogta Alan. - Ő hát. Ki más? 

- Apunak kellne jönni. 

- Tudom, kisfiam. Még kérdek kettőt, aztán jön. Szundítasz egyet, és mire fölébredsz, itt 

lesz. - Legalábbis remélte. - Megmondta Brian, ki a méregkeverő? 

- Meg. Mr. Gaunt, mondta. Aki a boltos. Az a méregkeverő. 

Alannek Polly villant az eszébe... Polly a temetés után, amikor azt mondta: Hát az úgy volt, 

hogy megtaláltam a hozzávaló orvost... Gaunt doktort. Dr. Leland Gauntot. 

És látta, amint kiemeli a Hasznos Holmikban vásárolt kis ezüstgömböt, hogy megnézhesse ő 

is... De a kezével úgy ernyőzte, hogy hozzá ne nyúlhasson. Abban a pillanatban olyannak látta az 

arcát, amilyennek még sose. Kicsinyesen gyanakvónak, kapzsinak. Aztán később a reszketően vádló 

beszéde. Ez se telhetett tőle. Hogyan mondjam el, hogy csak az álarcod ismertem?... Miért szimatoltál 

a hátam mögött?... Hogy tehetted? 

- Mivel áltattad? - morogta, és nem ocsúdott, hogy kórházi ágy rácsát facsargatja fél kézzel. 

- Mivel áltattad, hogy a horgodra került? 

- Seriff bácsi! Jól tetszik lenni? 

Alan megnyitotta a markát. - Én? Jól. De ugye biztos Mr. Gauntot mondott Brian? 

- 270 -

- Biztos. 

- Köszönöm - mondta Alan, azzal áthajolt a rácson, és megcsókolta Sean hűvös, fakó arcát. - 

Köszönöm, hogy megmondtad. - És elengedte a fiúcska kezét. 

A múlt héten egyetlen tennivalójának nem járt a végére - elmaradt tisztelgő látogatása Castle 

Rock új boltosánál. Nem is kellett volna annyit készülődnie. Néhány barátságos szó, üdvözöljük 

városunkban, és megbeszélni, mi legyen a teendő, ha baj történik, kár keletkezik s a többi. Megtette 

volna a látogatást. Járt is ott, de ma, amikor Polly viselkedése miatt gyanakodni kezdett, csakugyan 

becsületes boltos-e ez a Gaunt... akkor szabadítja rá a poklot a városra... Ő pedig kívüle rekedt, 

majd ötven kilométerre. 

Rekedtem-e vagy ő rekesztett? Nem ő tartott-e távol magától is? 

Az efféle ötlet tetszhetett nevetségesnek, de nem az esthomályba boruló kicsiny kórteremben. 

Indulnia kell. Hazajutni, amilyen gyorsan csak lehet. 

- Seriff bácsi? 

Alan lepillantott rá. 

- Brian mondott mást is. 

- Csakugyan? Mit mondott, fiacskám? 

- Azt, hogy Mr. Gaunt nem is ember. 

Alan csöndesen szedte a lábát a folyosón a kijárat felé. Azt várta minden pillanatban, hogy a 

falhoz kell lapulnia, mert Miss Hendrie váltója rákiált. De nem szólította meg más, csak egy kicsi 

lány. Kórterme ajtajában állt, szőke haja fonatban lógott viseltes rózsaszín flanel hálóinge elejére. 

Pokrócot is kerített magára - alighanem otthonról hozott, elrágott sarkú kedves pokrócát. Mezítláb 

volt, hajfonata végén a szalagok félreálltak, szeme csészealjnak tetszett beesett arcában. Több fájdalomról 

vallott ez a gyermekarc, mint amennyiről gyermeknek tudni illenék. 

- Levolveled van - jelentette. 

- Van. 

- Apukámnak is van. 

- Nocsak. 

- Van á. Nagyobb a tiedéné. Nagyobb az egész világnál. Te vad a mumus? 

- Nem én, picim - válaszolta Alan. A legszívesebben azt mondta volna, hogy a mumus ma 

otthon tesz-vesz az én városomban. 

A folyosó végén kinyomult az ajtón, a földszinten kinyomult egy másikon, és kinn állt a 

nyár véginek tetsző fülledt estében. Szinte futva célozta meg a parkolót. Nyugat felől, Castle Rock 

felől dörgött és villámlott. 

Kinyitotta kombija ajtaját, és nyomban leakasztotta a rádiótelefon mikrofonját a műszertábláról. 

- Egyes Egység a központnak. Választ várok. 

De válasz helyett csak őrjítő recsegést hallott. Az ám, a vihar. 

Talán a mumus rendelésére érkezett, suttogta benne valami. Alan összeszorított szájjal mosolygott. 

Megpróbálkozott ismét, de nem járt jobban ezúttal sem. 

Ekkor az oxfordi Állami Rendőrséget hívta. Tisztán, érthetően jelentkeztek. A szolgálatirányítás 

tudatta vele, hogy Castle Rock környékén vihar tombol, a rádiókapcsolat szakadozott. Még a 

telefon is akkor működik csak, ha kedve van. 

- Akkor kerítsétek elő Henry Paytont, és mondjátok meg neki, hogy egy Leland Gaunt nevű 

személyt nyomban vegyen őrizetbe. Egyelőre tanúként. Gaunt. G, mint George. Értem? Brékó. 

- Értem, seriffem. Gaunt, gével, mint George. Brékó. 

- Mondd meg neki azt is, hogy ez a Gaunt szerintem közrejátszott a Nettie Cobb és a Wilma 

Jerzyck-féle kettős gyilkosságban. Brékó. 

- Értem. Brékó. 

- Kész, végeztem. 

10 

- 271 -

Visszaakasztotta a mikrofont, túráztatta a motorját, és megindult Castle Rocknak. Bridgeton 

peremén beállt egy ABC parkolójába, és megpróbálta a telefont, hátha mégis eléri a hivatalát. Két 

kattanást hallott, majd egy hang tudatta vele magnóról, hogy a szám hívhatatlan éppen. 

Kifordult a fülkéből, és visszavágódott a kocsijába, aztán eszébe jutott, hogy fölteszi a kék 

fényt a tetejére ismét. S egy félmérföldnyire a 117-esen a berzenkedő Ford tudatta vele, hogy százzal 

söpör. 

Merrill, az Ász meg a sötétség együtt érkezett Castle Rockba. 

Ász a Chevy Celebrityn a Várpataka hídján, a sötétség pedig cikázó villámok hátán. Ász 

nem húzta föl ablakait, mert eső még nem esett, és a hőség súlyosabb volt a szirupnál. 

Ász piszkos volt, fáradt és dühös. Még három rejtekhelyet megkeresett térképével - nem 

szívlelvén meg a levelet, mert el nem hitte, hogy történhet ővele ilyesmi. Hogy lehet Ászt letromfolni? 

De mindenik rejtekhelyen csak a lapos követ találta, meg a kekszesdobozt alatta. Kettőben 

megint az elsárgult ajándékutalványok - az utolsóban pedig, a Strout-tanya kátyús hátuljában nem is 

talált egyebet egy régi golyóstollnál. A toll törzsén nő állt, a negyvenes évek hajviseletével, akkori 

egybeszabott fürdőruhában - s amikor a tollat megemelte, a fürdőruha eltűnt. 

Szép kis kincs. 

Ász padlógázzal robogott vissza Castle Rockba. Szeme zavaros volt, lába térdig sáros. Igyekezetének 

oka csupán az volt, hogy mielőbb végezzen Alan Pangbornnal. Akkor pedig elered a 

nyugati partnak - amit már régen meg kellett volna tennie. Talán visszaszerez valamennyi pénzt 

Pangborntól, talán nem. Akár igen, akár nem, egy bizonyos. Pusztulnia kell a disznónak. Méghozzá 

kínhalállal. 

Három mérföldre járt a hídtól, amikor ráébredt, hogy fegyvere nincsen. Az egyik automatát 

magához vette volna ott a bostoni garázsban, de a rohadt magnó ráröffent, hát nem merte. De most 

tudja, hova kell fegyverért mennie. Még hogy tudja! 

Átrobogott a hídon... aztán úgy fékezett a Vízimalom sor meg a Fő utca kereszteződésében, 

mint aki el sem indulna többet. Pedig az előnye neki volt. 

- Mi a bánat! - motyogta. 

A Fő utca alsó végén egymás farába túrtak az Állami Rendőrség járőrkocsijai. Kék fények 

villogtak, tv-közvetítőkocsik és kisebb embercsoportok álltak a járdán mindenfelé. Az események 

közepének a Városháza látszott, mintha utcabál rendezéséhez szottyant volna kedvük a városatyáknak. 

Ászt nemigen érdekelte, mi történt valójában. A fene megehette a várost felőle. Neki csak 

Pangborn kellett. Hogy lecsapja a skalpját, és az övére akassza - de hogyan fog hozzá, ha Maine állam 

minden rendőre itt pizseg a seriff hivatalának táján? 

Hanem a válasz már meg is érkezett. Mr. Gaunt a megmondhatója. Mr. Gauntnál a fegyvertár. 

A fegyver mellé ad ő tanácsot is. Azonnal fordulj Mr. Gaunthoz. 

A visszapillantó tükörben látta, hogy a híd túlsó vége felől újabb kék fények csapata közeledik. 

Mégis mekkora itt a szar? Viszont a részletek ráérnek... Neki a tennivalója sürgős, s az első, 

hogy a mögötte jövő zsaruk útjából félreálljon. 

Balra fordult a Vízimalom soron, majd továbbkanyarodott a Cédrus utcába, ilyenformán 

megkerülte a belsővárost, úgy jutott ki a fő utcára. A stopjelzésnél megállt egy pillanatra, elnézett a 

Castle View táján fürtösödő kék fények felé, majd bekunkorodott a Hasznos Holmik elé. 

Kiszállt a kocsiból, és elolvasta a táblát a bolt ajtajában. Csalódottság fogta el - hiszen nemcsak 

fegyverre volt szüksége, hanem a jófajta kokóra is -, de mindjárt eszébe jutott a hátsó bejárat. 

Elment a sarokig, ott befordult, meg sem látta azt a kanárisárga dobozkocsit, amelyik húsz-harminc 

méterrel odébb parkolt - sem azt, aki benne ült (mert Rosszcsont azóta visszatelepedett a kormányhoz), 

és őt figyelte. 

De belebotlott valakibe, aki a szemébe húzott tweed micisapkát viselt. 

- Nézzen az orra elé, hallja, papuli - szólt rá Ász. 

A micisapkás megemelte fejét, rávicsorodott Ászra, ismétlőpisztolyt rántott, és nekiszegezte. 

- Ne bosszantson, barátom, mert kaphat egyet maga is! 

- 272 - 

11

Ász megemelte két kezét, és hátralépett. Nem félelmében, csodálkozásában. - Ne bántson, 

Mr. Nelson - mondta. - Hagyjon engemet békiben. 

- Nem bánom - mondta a micisapkás. - Nem találkozott azzal a faszszopó Jewett-tel? 

- He... A fölső tagozatos zigzással? 

- Azzal hát... Annyi Jewett él a városban? Szedje össze az eszét! 

- Most érkeztem, Mr. Nelson - felelte Ász óvatosan. - Nem találkoztam én még senkivel. 

- Hát előkerítem, de abban nem lesz köszönet! Kinyiffantotta a papagájomat, és leszarta a 

drága édesanyám képét! - George T. Nelson szemrése összeszűkült, úgy tette hozzá: - Ma este jobb, 

ha nem kukoricázik velem senki! 

Ásznak sem állt szándékában. 

Mr. Nelson visszadugta a pisztolyt a zsebébe, és a háborgó ember céltudatos lépteivel sietett 

tovább. Ász meg csak állt égnek emelt kézzel. Mr. Nelson műhelygyakorlatot vezetett a középiskolában. 

Ász olyannak ismerte, aki nem ártana a légynek - ha a szemére száll, akkor se -, de most úgy 

látta, jobb lesz, ha változtat a véleményén. Megismerte a pisztolyt is. Nem is csoda. Ő hozott ezekből 

egy ládával előző este. 

- Ász! - nézett rá Mr. Gaunt. - Soha jobbkor. 

- Pisztoly kéne - morogta Ász. - Meg abból az első osztályú anyagból, ha van még. 

- Értem, értem... Mindent a maga idején. Most ezzel az asztallal segítsen, Ász. 

- Megölöm Pangbornt - jelentette Ász. - Kiforgatott a kincsből. Megnyúzom. 

Mr. Gaunt sárgán villanó szemmel meredt Ászra, akár a macska az egérre... S Ász abban a 

pillanatban úgy érezte csakugyan, hogy egér. - Ne újságoljon olyasmit, amit rég tudok - intette. - Ha 

a segítségemet kéri, segítsen előbb. 

Ász elkapta az asztal végét, úgy vitték be együtt a raktárba. Mr. Gaunt lehajolt, és felemelt 

egy falnak támasztott táblát. 

- olvasta Ász. Mr. Gaunt becsukta a hátsó ajtót, és ezt a táblát akasztotta ki. A fölső nyelves 

zárat fordította rá éppen, amikor Ász ocsúdott, hogy a táblát semmi nem tartja - se szög, se madzag, 

mégis megmarad a helyén. 

Majd az ismétlőpisztolyok és tárak ládáira esett a tekintete. Nem maradt háromnál több se 

pisztolyból, se tárból. 

- Márjajatya... Mind elkeltek? 

- Fellendült este az üzlet, Ász - mondta Mr. Gaunt száraz kezeit dörzsölgetve. - Nagyon szépen. 

De a jónak még nincs vége. Volna a számára munkám. 

- Megmondtam - makacskodott Ász. - A seriff kiforgatott... 

Ász megijedni sem ért rá, Leland Gaunt már nekiesett. Csúf két keze elkapta inge elejét, s 

úgy emelte a magasba, akár a tollas zsákot. Ász ijedten ordított. Két vasmarkot érzett a mellén. És 

Ász úgy nézett le tüzet hányó arcába, hogy azt sem tudta, miképp került föl oda. De még rémületében 

sem kerülhette el a figyelmét, hogy füst - vagy talán gőz? - árad Mr. Gaunt füléből és orrlikaiból. 

Embersárkánynak tetszett. 

- Ne újságoljon nekem semmit! - ordított rá Mr. Gaunt. Nyelve kijárt kidőlt-bedőlt sírkő fogai 

közt, és Ász látta, hogy kétágú, akár a kígyóé. - Az újság énrám tartozik! Majd én mondom! 

Majd én teszem! Magának a neve hallgass, Ász! Érti? 

Kétszer megpördítette a feje körül, mint a cirkuszi birkózó, s nekicsapta a szembülső falnak. 

Ász fejében tűzijáték támadt. S mire a látása tisztulni kezdett, Leland Gaunt már a nyakán volt megint, 

és fújta a füstöt, a gőzt. 

- Ne! - nyítta Ász. - Ne, Mr. Gaunt! Kérem szépen! Ne! 

Gaunt karmokat eresztett... Vagy karom volt a körme mindig? Az volt, csak nem láttam, szepegte 

Ász. 

A karmok úgy hatoltak át az ingén, mint a szögek, és magukhoz rántották. 

- 273 - 

12 

MÁR VÉGLEG ZÁRVA

- Meghallgat végre, Ász? - kérdezte Mr. Gaunt, és minden szavával gőzpamacsok tapadtak 

Ász arcára. - Meghallgat engedelmesen, vagy kierisszem a bélit? 

- Igen! - zokogta Ász. - Akarom mondani, ne! Hallgatok! 

- És mint az engedelmes kifutó, meg is fogadja a szót? 

- Meheg! 

- Mert tudja, mi lesz, ha nem? 

- Tudom! Tudom! 

- Undok féreg maga, Ász - állapította meg Mr. Gaunt. - De az ilyet szeretem. - Azzal még 

egyszer nekicsapta a falnak. Ász térdre roskadt, úgy zokogott, és a padlót bámulta: Nem mert belenézni 

a szörnyeteg arcába. 

- Ha megpróbál a kedvem ellen tenni, meghordozom a pokolban. A seriffet pedig megkapja, 

amiatt ne fájjon a feje. Csakhogy e pillanatban nincs a városban. Keljen föl szépen. 

Ász feltápászkodott. Feje lüktetett, pólóinge cafatokban lógott. 

- Hadd kérdek valamit. - És Mr. Gaunt éppoly előzékenyen mosolygott rá ismét, mint akármelyik 

vevőjére. - Kedveli ezt a városkát? Vagy éppen rajong érte? Színes fényképeket tart róla a 

koszos kis szobája falán, s ha elnézegeti, olvadozik a szíve? 

- Nyavalyát - felelte Ász meg-megbicsaklón, mert a lábán alig állt. Neki kellett támaszkodnia 

a falnak, úgy leste Mr. Gauntot. 

- Elkeserítené, ha fölrobbantanám ezt a tetűfészket, amíg maga a seriffjére várakozik? 

- Nem értem - motyogta Ász. 

- Nem is csodálom. De elvben egyetértünk, ugye? 

Ász régi időkre gondolt, amikor négy taknyos kölök kicsalt valamit tőle meg a barátaitól 

(mert Ásznak akkoriban voltak még barátai). Hát elkapták az egyik takonypócot - Gordie 

LaChance-ot -, és laposra verték. Nagy kárt mégse tehettek benne, mert LaChance nagymenő író 

lett valahol az állam túlsó felében, és tízdollárossal törli a seggét alighanem. Valahogy mégis a takonypócok 

győztek, és ezt a leckét Ász azóta sem felejthette el. A szerencséje is elhagyta akkortól. 

Ajtók már nem nyíltak meg előtte. Rá kellett ébrednie, hogy nem kapitány, és Castle Rock nem az ő 

vára. Ha látszott annak valaha, szűnni kezdett a látszata is a munka ünnepének hétvégén, amikor 

Ász a tizenhatot betöltötte, és a takonypócok kicsalták tőle a jogos jussát. Ezért éppen abban az időben, 

amikor Ászt a törvény nem tiltotta többé a Méla Tigris látogatásától, akkor kezdődött el lefokozása 

kapitányból közkatonává. 

- Utálom ezt a szarfészket - tudatta tehát Leland Gaunttal. 

- Úgy is kell - mondta Mr. Gaunt. - Így van rendjén. Egy barátom itt áll dobozkocsival az utcán. 

Azzal majd tesznek az utálatuk felől. És megkapja a seriffet is, Ász. Vele a várost. Jó lesz? - S 

a tekintetét Ász szemébe akasztotta. Ász meg csak állt elrongyolódott ingében, és vigyorgott. A feje 

sem fájt már. 

- Jó hát - mondta. - Jobb nem is lehetne. 

Mr. Gaunt benyúlt a zakója zsebébe, és fehér porral töltött plasztikzacskót húzott elő. 

- Sok munkája lesz, Ász - ezzel nyújtotta. 

Ász elvette tőle, de a tekintete Mr. Gaunton maradt. 

- Hadd legyen - mondta. - Jöhet. 

Rosszcsont figyelte, hogy surran az utolsó vevő a hátsó útra, s hogy tér vissza ismét. Ennek 

a szivarnak a pólóinge cafatokban lógott, s valami ládát hozott visszafelé. Farmerjának övéből pedig 

két ismétlőpisztoly agya állt ki. 

Rosszcsont riadtan visszahúzódott, amint a vevőben John Merrillre, az Ászra ismert. Majd 

azt látta, hogy egyenesen a dobozkocsinak tart, és lerakja mellé a ládát. 

Ász bekocogott az ablakon. - Nyisd ki, pupák - szólt be. - Dolgunk van. 

Rosszcsont letekerte az ablakot. - Tűnjön el! Tűnjön el, maga csirkefogó! Tűnjön el, vagy 

rendőrt hívok! 

- Sok szerencsét - morogta Ász. 

- 274 - 

13

Azzal előhúzta övéből az egyik pisztolyt. Rosszcsont megdermedt, de Ász csak az ablakon 

lökte be neki, agyával a kezeügyébe. Rosszcsont pislogott. 

- Fogjad - biztatta Ász türelmetlenül -, aztán nyisd ki a hátsó ajtót. Ha még most se tudod, ki 

küldött, akkor hülyébb vagy, mint amilyennek nézlek. - Másik kezével benyúlt az ablakon, és megtapogatta 

Rosszcsont parókáját. - Bomba a tollad - dicsérte. - Baba vagy! 

- Vigye a kezét - mondta Rosszcsont, de hangjából hiányzott a jogos felháborodás. Három 

derék ember rendet vághat köztük - buzdította Mr. Gaunt. - Mennek magáért. 

De Merrill? Az Ász? Hiszen ez bűnöző! 

- Tudod, mit? - nézett rá Ász. - Ha meg akarod beszélni a szervezést Mr. Gaunttal, még benn 

találod szerintem. Csak az a baj - magyarázta tépett ingén fel-le futó kézzel -, hogy a kedve szeszélyes. 

- Téged küldött, hogy elbánjunk Ezekkel? - tudakolta Rosszcsont. 

- Engem hát - felelte Ász. - Lángost teszünk a városból. - Azzal fölkapta a ládát. - Bár nem 

tudom, kárt hogy lehet tenni egy rekeszre való gyújtófejjel, de Mr. Gaunt ígérte, hogy majd te 

megmondod. 

Rosszcsont arcán vigyorgás terült szét. Fölkászálódott, bemászott a dobozkocsi végébe, és 

elhúzta a hátsó ajtó reteszét. - Alighanem tudom is - mondta: - Fáradjon be, Mr. Merrill. 

- Hova lesz a séta? 

- A Közművek autóparkjához - felelte Rosszcsont vigyorogva. 

HUSZONEGYEDIK FEJEZET 

William Rose nagytiszteletű úr 1983 májusában hágott először az Egyesült Baptista Egyház 

Castle Rock-i gyülekezetének szószékére, s elvakult prédikátornak bizonyult attól a naptól. Sajnálatos 

módon tele volt tettrekészséggel, és időnként kitörő kegyetlen szellemességéért is bálványozta a 

gyülekezet. Nyájának szóló első prédikációja mintegy megjelölte a jövendőt. Tárgya ez volt: „Miért 

jutnak a katolikusok pokolra mind?” Meg is maradt e mederben azóta, és a baptisták nem bánták 

egy csöppet. A katolikusok, zengte azóta is, istenkáromló tévelygők, mert nem Jézust imádják, hanem 

azt az asszonyt, akinek Vele viselőssé lenni rendeltetett. Csoda-e hát, ha a tévelygés útját járják? 

Hangoztatta a nyájának, hogy a kínzás tudományát a katolikusok tökéletesítették a hitkutatás 

idején, s hogy az inkvizítorok lobogó máglyákkon (mondta) égették meg a legigazabbakatt mind a 

tizenkilencedik század végéig, amikor is hősi protestánsokk (főként baptisták) lefogták a kezükett - 

s hogy a történelem során negyven pápa ismertte megg (mondta) az ő anyját, testvérhúgát, sőt törvénytelen 

leányát - továbbá a Vatikkán protestáns vértanukk és kifosztott nemzetekk kincseiből 

épült. 

Az effajta tudatlan locsogás nem kezdhette ki ugyan a katolikus anyaszentegyházat, amely 

évszázadokig dacolt hasonló eretnekségekkel... Legtöbb papja talán meg sem hallja az ilyesmit, 

vagy szelíden eltréfálkozik a hallatán. John Brigham atya azonban nem az a fajta volt, akinek az 

ilyen beszéd az egyik fülén be, a másikon ki. Éppen nem. Nehéz kedélyű, görbe lábú ír pap volt, és 

nem szenvedhette a Rose tiszteleteshez hasonló kakaskodókat. 

Egy évig csöndben tűrte egyházának gyalázását, aztán a maga szószékéről válaszolt. Szentbeszédében 

a tárgyra tért egyenesen: Willie tiszi bűneit vette sorra. A baptista lelkészt zsoltáros bölömbikának 

nevezte, aki szerint Billy Graham a vízen jár, és Billy Sunday ott ül a Mindenható 

Atyaistennek jobbján. 

E nevezetes vasárnapon Rose nagytiszteletű úrnak és gyülekezetének négy legmarkosabb 

presbitere tett látogatást Brigham atyánál. Megütődtek, mondták, milyen rágalmakkal illette őket az 

atya. 

- Ne már azt találják mondani, hogy engem kapott el a ló - hangzott Brigham atya válasza -, 

amikor azt harsogták mindeddig, hogy Babilon ringyójának szolgája vagyok! 

1 

- 275 -

Rose nagytiszteletű úr sápadt arcát pír öntötte el, és átterjedt jórészt tar koponyájára is. Babilon 

ringyóját ő soha nem veszi a szájára, tudatta Brigham atyával, ámbár Róma ringyóját megemlítette 

néhányszor -, de hát akinek nem inge, ne vegye magára. 

Brigham atya kilépett a plébánia ajtaján. - Itt a ház előtt rendezhetünk hitvitát, barátom - 

mondta ökölbe szorult kézzel -, csak szóljon a keretlegényeinek, hogy álljanak félre. 

Rose nagytiszteletű úr egy arasszal magasabb lehetett Brigham atyánál, azonban legalább tíz 

kilóval könnyebb, azért egy csípős válasszal beérte. - Nem szennyezném be a kezemet - mondta. 

A négy presbiter közt Don Hemphill volt az egyik, szálasabb is, súlyosabb is a harcias papnál. 

- Elvitatkozgatok én magával, ha kell - mondta. - De még fölnyalatom a járdát is, hogy ne a pápa 

seggit nyalja örökkön-örökké! 

Két másik presbiter jól tudta, hogy don állna is a szavának, azért lefogták, de a hadüzenet 

megtörtént. 

Az idei októberig sub rosa zajlott a háborúság - pletyka és népi humor szintjén, iskolások két 

táborra szakadó csúfolódói közt vagy a szószéken robbantott vasárnapi petárdákkal -, hiszen a történelemből 

tudjuk, hogy a hadakozás kezdő napjai többnyire vasárnapok. Történt egy-két kilengés 

is - a Baptista Ifjúság Bálján tojáshajigálás a Gyülekezeti Teremben, egyszer követ is dobtak be a 

parókia ablakán - de tovább nem fajult a vallásháború. 

S amint minden hadakozás, megenyhült majd föllángolt ez is, de dühe attól a naptól vált békíthetetlenné, 

hogy Izabella Leányai meghirdették kaszinóprogramjukat. S mire Rose nagytiszteletű 

úr megkapta a Baptista Faszpistáknak címzett levelet, addigra már talán elkerülhetetlenné vált az 

összecsapás - de a levél durva szövegezése mindenképpen siettette. A gyújtóst fölmáglyázták, csak 

a gyufa hiányzott. 

A helyzet kényességét csupán Brigham atya nem értette. Annyit tudott, hogy baptista kollégájának 

nem fog tetszeni a csütörtöki kaszinó, de arról sejtelme nem lehetett, miért bántja annyira 

az egyház áldásával űzött szerencsejáték. Nem értesülhetett arról, hogy Willie tiszi apja szenvedélyes 

játékos volt, s ha rájött a játszhatnék, a családja sem tudta, merre keresse, majd hogy végül egy 

táncteremben lőtte főbe magát, mikor a kockán veszített. Brigham atyáról viszont el kell mondani 

azt a kellemetlen igazságot, hogy fütyült volna Willie tiszi történetére, ha ismeri is. 

Rose nagytiszteletű úr tehát mozgósította erőit. A baptisták „Kaszinózás tilos” olvasói levélsorozattal 

kezdték a Castle Rock-i Harsoná-ban (Don felesége, Manda Hemphill gyártotta a legtöbb 

levelet), majd ÖRDÖG ÉS KOCKA falragaszokkal folytatták. Betsy Vigue, a kaszinó védnöknője 

és az Izabella Leányainak első kancája szervezte a visszavágót. Az elmúlt három héten a Harsona 

tizenhat laposra bővült, hogy a bontakozó vitának helyet adhasson (bár voltaképpen csak a hangerejét 

kellett volna növelnie). Újabb plakátok kerültek a falra, de a legújabbakat is nyomban letépték. 

A Harsona vezércikke hiába intette mérsékletre a feleket. A harcosok közül örömét lelte a mulatságban 

akárhány. Kávéskanálban sem támad vihar mindennap. Csupán Willie tiszi és Brigham atya 

nem mulatott. 

- Utálom a kis csipszar erénycsőszét! - fakadt ki Brigham atya az álmélkodó Albert Gendron 

füle hallatára, amikor Albert átnyújtotta neki a fogtechnikai műhelye ajtaján talált BÖJTI BÉLŰ 

KATOLIKAKASOK címzetű levelet. 

- S még hogy jámbor baptistákkatt vádoljon meg ilyesmivel a kurafi! - hallgatta Rose nagytiszteletű 

urat az éppúgy meglepett Norman Harper és Don Hemphill Kolumbusz napján, mikor is 

az atya felhívta a nagytiszteletű urat telefonon, és ismertette volna vele a böjti bélűeknek címzett 

levelet, Rose nagytiszteletű úr azonban (presbiterei szerint igen helyesen) nem hallgatta végig. 

Norman Harpert - aki Albert Gendronnál majd tíz kilóval volt súlyosabb, de semmivel nem 

kisebb nála - nyugtalanította Rose nagytiszteletű úr rikácsolása, de szóvá nem tette. - Megmondom 

én, mi történt - dörmögte. - A plébi megrendült, hogy a tiszteletes úr milyen levelet kapott a híveitől. 

Ha ennyire elfajulnak a dolgok, senki meg nem mondhatja már, ki a bűnös. 

- Hát nem fajulnakk! - Willie tiszi hangja még karcosabbra vált. - Az én gyülekezetem ilyen 

levél megírássára nem vettemmedikk! - Itt elcsuklott, s csak a két tenyere nyílt-zárult tehetetlen. 

Norman nyugtalanul nézett össze Donnal. Meghányták-vetették ők már a tiszi viselkedésének nyugtalanító 

jeleit az elmúlt hetekben. Még képes, és rámegy a kaszinóra! 

- Ne bánkódjon a nagytiszteletű úr - csitította don. - Mi tudjuk, mi az igazság. 

- 276 -

- Mi tudjuk! - visszhangozta Rose, és remegő tekintetét két presbiterén jártatta. - Mi 

tudjukk! Hát a váross! Az mit tud? 

E kérdésre sem Normannek, sem Donnak nem volt kész válasza. 

- Remélem, egyszer kiseprűzik a hazug bálvánnyozótt! - rázta erőtlen öklét a nagytiszteletű 

úr. - Meg is fizetném szépenn, aki megtenné! 

A hétfői nap vége felé Brigham atya körtelefont intézett híveihez, és „tekintettel a vallásüldözés 

Castle Rockban eluralkodott légkörére”, kérte őket, jelenjenek meg egy rövid tanácskozásra 

este a plébánián. Meg is jelentek annyian, hogy a tanácskozás színhelyét át kellett helyezni a Kolumbusz 

Lovagjainak szomszédos termébe. 

Brigham az Albert Gendron ajtajára ragasztott levéllel kezdte - melynek írói Castle Rock 

Kegyes Baptistáinak vallották magukat -, majd a Rose nagytiszteletű úrral folytatott és kudarcba 

fúlt telefonbeszélgetését részletezte. Amikor odáig jutott, hogy Rose állítása szerint kapott ő is gyalázkodó 

levelet, mégpedig Castle Rock Jámbor Katolikus Férfiaitól, az egybegyűltek szörnyülködtek, 

majd dühös kiáltozásra fakadtak. 

- Hazudik a disznó! - bődült el valaki a terem mélyén. Brigham atya mintha bólintott s a fejét 

rázta volna egyszerre. 

- Lehetséges, Sam. De nem erről a szó. Hanem hogy Rose megveszett, arról. 

A megállapítást aggodalmas csend követte, Brigham atya azonban nagy megkönnyebbülést 

érzett. Megveszett: most mondta ki először a szót, holott az agyában motozott már három esztendeje. 

- Nem szeretném, ha utunkat szeghetné egy futóbolond - folytatta megfontoltan. - A mi kaszinónk 

egészséges elképzeléséhez szó nem férhet, bármit rikácsol Willie tiszi. Mégis úgy vélem, 

hogy ebben a súlyosan megromlott légkörben szavazásra kell bocsátanom: ha úgy látjátok, érdemes 

a biztonság érdekében engednünk a nyomásnak, mondjátok meg. 

Mint azonban előre látható volt, a kaszinóra szavazott mindenki. 

Brigham atya elégedetten bólogatott, majd Betsy Viguere emelte tekintetét. - Holnap este 

előkészületi gyűlést rendezel, ugye, Betsy? 

- Igen, atya. 

- Javasolhatnám - mondta Brigham -, hogy mi, férfiak pedig itt találkozzunk, ebben a teremben 

és ugyanakkor? 

Albert Gendron dühe lassan gerjedt és lassan szállt el, azért most is lassan tápászkodott fel 

ültéből, majd megállt, mint a torony a gyülekezet fölött. - Az atya szerint ezek a baptista mitugrászok 

a nőjeinkkel is kezdenének? 

- Dehogy, dehogy - nyugtatta meg Brigham atya. - Csupán arra gondoltam, helyesen tennénk, 

ha mi a kaszinó biztosítását beszélnénk meg... 

- Örség? - rikkantotta valaki lelkesen. - Őrséget állítsunk, atya? 

- Mondjuk inkább, hogy szem kell és fül kell - felelte Brigham, de a szóból értett mindenki. 

- S ha már kedden este találkozunk, a nők találkozásának idején, egyben biztosítottuk a gyűlésüket. 

Így aztán Izabella Leányai a parkoló egyik felén gyülekeztek, a katolikus férfiemberek pedig 

a másik felén, termük előtt. S a város túlsó végén William Rose nagytiszteletű úr hirdetett meg gyűlést 

ugyanerre az időre, hogy nyájával megtárgyalja a katolikusok legújabb rágalmát és a kaszinó 

elleni őrlánc szervezését. 

A kora délutáni szirénavijjogások és csődületek alig csappantották meg a gyűlések iránt érdeklődők 

számát, hiszen a Városháza körül tátogatók többé-kevésbé semlegesek voltak a Nagy Kaszinóvitában. 

Ami viszont a katolikusokat és a baptistákat illette, néhány gyilkosság föl nem érhetett 

az erkölcsök összecsapásával. Utóvégre coki mindenkinek, ha igaz hitről a szó. 

Hetvennél többen jelentek meg azon a negyedik gyűlésen, amelyet Rose nagytiszteletű úr a 

Föl Barátim A Kocka Ellen toborzójául hirdetett meg azon estére. Választása szerencsésnek látszott. 

A legutóbbi gyűlés iránt lanyhának bizonyult az érdeklődés, most azonban a parókiára juttatott trágár 

levél híre megdobta. Rose nagytiszteletű úr megkönnyebbült a csődület láttán. Nem értette 

azonban, hol marad Don Hemphill. Fájlalta, hogy nincs jelen, hiszen Don az ő erős jobbja. 

- 277 - 

2

Órájára pillantva látta, hogy elmúlt öt hét perccel - nem hívhatja a piacot, hogy dont emlékeztesse. 

Aki el akart jönni, mind itt volt, ő pedig szerette volna, ha a kíváncsiság és háborgás tetőzésének 

pillanatában szólhat a gyülekezethez. Még egy percet várt, aztán felhágott a szószékre, és 

ványadt karjait üdvözlésre emelte. A munkaruhás hívek elhelyezkedtek a dísztelen padsorokban. 

- Nagy szándékunkknakk imádsággal kezdünkk - jelentette Rose csendesen -, azért hajtsuk 

fejünkett fohászra. 

A főhajtás pillanatában vágódott ki az előtér ajtaja. Néhány asszony felsikoltott, férfiak ugrottak 

talpra. 

Megjött Don vérfoltos fehér kötényben. Feje akár a lecsónak való paradicsom, szeme 

könnyben, orra tája takonyban. És bűzlött. 

Úgy bűzlött, mintha görényeket hajtanak át kénfürdőn, majd friss tehénganajjal hányják meg 

őket, s utoljára zárt szobában zavarják körbe-körbe a riadt párákat. Don bűze előtte is járt, követte 

is. De a leginkább fölötte kavargott dögvészes felhőként. A nők szélre húzódtak a padokban, zsebkendőjükért 

kapdoztak, amint Don az elől lebegő köténnyel, hátul kilógó inge uszályával elviharzott. 

A néhány jelenlévő gyermek sírva fakadt, a férfiak zavartan ordítoztak. 

- Don! - nyítta Rose nagytiszteletű úr meglepetten. Karját még le sem ereszthette, de amint 

Don Hemphill a szószékhez közeledett, orra s szája elé kapta mindkét kezét. Ilyen gyomorfordító 

bűzt még sose szimmantott. - Mi... mi történt? 

- Történt? - bőgte Don. - Történt? Majd elmondom! 

Szembefordult a gyülekezettel, s akármilyen undorító bűzt árasztott, elcsöndesedtek, amint 

vadul forgó szeme megállapodott rajtuk. 

- Bűzbombával hajigálták meg az üzletemet a nyomorultak! Vevők nem sokan voltak, mert 

kiírtam, hogy korán zárok, de a raktárkészletem oda! Negyvenezer dollárom bánja! Nem tudom, mi 

lehetett a bombájukban, de azt a bűzt onnan ki nem szellőztetem soha! 

- Kicsoda? - kérdezte Rose remegő hangon. - Ki tett ilyet, Don? 

Don Hemphill benyúlt köténye zsebébe, és papi inggallérral összetűzött röplapcsomagot húzott 

elő, és megrázta. 

- Mégis mit gondoltok? - üvöltötte. - Az üzletem! A készletem! Mindent elvitt az ördög, hát 

kinek az ördöge? 

Azzal odavetette a papírköteget a Föl Barátim A Kocka Ellen közösségének. A köteg szétvált 

a levegőben, és úgy pilinkélt szanaszét, akár a konfetti. Némelyek elkaptak belőle. Mindeniknek 

egy volt a képe s a szövege - rulettasztal körül nevető férfiak és nők 

ÁRTATLAN MULATSÁG 

- alatta pedig ezt olvashatták: 

GYERTEK EL A CSÜTÖRTÖKI KASZINÓBA A KOLUMBUSZ LOVAGJAINAK 

TERMÉBE 

1991. OKTÓBER 31-ÉN 

ÉS GYARAPÍTSÁTOK A KATOLIKUS ÉPÍTŐK PÉNZALAPJÁT 

- Hol találtad ezeket a röplapokat, Don? - tudakolta Len Milliken sötéten, fenyegetőn. - S a 

gallért? 

- A két ajtóm közé tették be - felelte don -, épp azelőtt, hogy a bűz... 

Újból döndült az előtér lengőajtaja, és a gyülekezet lábra kapott. Csakhogy az ajtó már csukódott. 

- Kellemes az illat, faszpisták? - kiáltotta be valaki, majd csúnya nyerítés hallatszott. 

A gyülekezet üveges szemmel bámult William Rose nagytiszteletű úrra, ő pedig rémülten 

bámult vissza rájuk. S ebben a pillanatban a kóruson elrejtett láda sziszegni kezdett. Éppen ilyen 

ládát helyezett el a néhai Myrtle Keeton az Izabella Leányainak gyülekezeti termében. Ezt a ládát 

viszont Jackett öcsi hozta versenyórástul - az percegett itt délutánhosszat. 

A láda rácsain dőlni kezdett a nagy hatású bűz, jelezvén az Egyesült Baptista Egyház Castle 

Rock-i gyülekezetének, hogy kitört a vallásháború. 

- 278 -

Babs Miller az Izabella Leányai gyülekezeti termének külső fala mentén osont, és meglapult, 

valahányszor kék-fehér villám cikázott a mennybolton. Babs feszítővasat vitt az egyik kezében, 

Mr. Gaunt ismétlőpisztolyát szorongatta a másikban, férfifelöltőjének zsebében pedig azt a zenélő 

dobozt vitte, amelyet a Hasznos Holmikban vásárolt - s ha azt valaki elvenné tőle, bizony keresztüllövi, 

akár a kutyát! 

Persze ki is vetemedne ilyesmire? Ki rabolná el a zenélő dobozt, mikor még Babs sem fejthette 

meg, mit zenél? Mondjuk úgy, okoskodott Babs, hogy Cyndi Rose Marti ne tolja a képét elibém 

ma este, mert nem lesz elibém tolni való képe legközelebbre! Minek néz ez a nő engem? 

Apró csínyt jött tenni ő is, mégpedig Mr. Gaunt kérésére. 

Ismeri Betsy Vigue-t? - tudakolta Mr. Gaunt. - Ismeri, igaz? 

Ismerte hát. Elemi óta. Együtt voltak vigyázók a folyosón, s megmaradtak elválhatatlan barátnőknek 

azután is. 

Helyes. Akkor figyelje az ablakon. Leül majd, s ha leült, felemel egy papírlapot. És alatta 

megpillant valamit. 

Mit? - kérdezte Babs kíváncsian. 

Azzal ne törődjön. Ha meg akarja találni a zenélő doboz kulcsát, akkor jobb, ha a száját befogja, 

és a fülét nyitja ki - érti drágám? 

Babs értette. De megértett mást is. Azt, hogy Mr. Gaunt ijesztő olykor. 

Kezébe veszi majd, amit megpillantott. Fölemeli, vizsgálja. Próbálná nyitni. Akkor kerüljön 

oda a terem ajtajához, de várja meg, amíg mindenki néz a hátsó balfenék felé. 

Babs megkérdezte volna, miért néznének oda mind, de úgy döntött, kérdezősködni nem tanácsos. 

S amikor odafordulnak mind, a feszítővas lapos végét támassza a kilincs alá, a másik végét 

meg jól feszítse a küszöbnek. 

És mikor kiáltsak? - tudakolta Babs. 

Érezni fogja, mikor kell. Mikor úgy bámulnak, mintha valaki petárdát gyújtott volna a seggükben. 

Emlékszik még, mit kell kiáltania, Babs? 

Babs emlékezett. Csínynek elég csúnya, hiszen kézen fogva csúszkált valamikor Betsyvel, 

de tréfának ártalmatlan - mondjuk, elég ártalmatlan. Nem is gyerekek már. Sőt az ő kislánya is 

Betty La-Lának csúfolja Betsyt, mint a többi lány akkoriban. Mr. Gaunt hangoztatta azt is, hogy 

meg nem tudja senki, ki volt a csíny elkövetője. Miért is tudnák meg? Babs is, a férje is ádventista, 

s ha őket kettejüket kérdezik, katolikusok is, baptisták is megérdemlik a sorsukat, Betty La-Lával az 

élen. 

Villám lobbant. Babs a falhoz lapult, majd az ajtóhoz közelebbi ablakhoz lopózott, hogy 

megbizonyosodjon, letelepedett-e már Betsy az asztalánál. 

A nagy vihar esője is épp akkor kezdett csöpörögni. 

A baptista imaházat az a bűz kezdte betölteni, ami Don Hemphillből áradt, csak éppen százszorta 

büdösebb annál is. 

- Basszam! - fakadt ki Don. El is felejtette, hol van - igaz, akkor sem finomkodik most, ha 

eszébe jut. - Egyet betettek ide is! Kifele! Kifele mindenki! 

- Takarodó! - kurjantotta Nan Roberts, akárcsak a Villásreggeliző záróráján. - Talpra, emberek! 

Tűnés! 

Látták mindannyian, honnan kerekedik a bűzfelhő. A karzat mellvédje mögül sárgásfehéren 

áramlott a fűrészelt deszkadíszeken. Az imaház oldalajtaja a karzat feljárata alól nyílott, de arra nem 

tartott senki... Ilyen kegyetlen bűz a forrásánál meg is fojthatja az embert... De előbb a haja kihullik, 

a szeme kiesik, és végbélrózsája bimbóba zárul. 

A Föl Barátim A Kocka Ellen vert haddá lett egy pillanaton belül. Sikoltozva-fuldokolva tapodták 

egymást, hogy kijussanak az előcsarnokba. Az egyik padsor föl is borult hatalmas robajjal. 

- 279 - 

3 

4

Deborah Johnstone lába alászorult, és Norman Harper kegyetlenül megütötte a csípőjét, amíg megpróbált 

szabadulni mögüle. S amint kiszabadult, csapódott a pad, és Deborah bokája hangos reccsenéssel 

tört el. Sivalkodott fájdalmában, de se a lábát kihúzni nem bírta, se a többiek nem siettek a 

segítségére. 

Rose nagytiszteletű úr volt a legközelebb a karzathoz, és a bűz úgy borult rá, akár a búvárharang. 

Ilyen a szaga a pokol tüzére vettetett katolikusoknak, gondolta el szédülten, majd levetette 

magát a szószékről. Talpra esett ugyan, de Deborah Johnstone bordáinak kosarára, és Deborah sikoltozásából 

hosszú, elhaló sóhajtás lett, amint eszméletét veszítette. Rose nagytiszteletű úr pedig 

nem bánkódott, hogy egyik legelszántabb hívével bánt el ilyen csúnyán, csak törekedett kézzellábbal 

az imaház végének. 

Akik elsőnek jutottak az ajtóig, azok fölfedezték, hogy menekvésük erre nincsen - az ajtót 

elrekesztették valahogy. De vissza sem fordulhattak, mert a mögöttük igyekvők nekiszorították 

őket. 

Sikoltozás, dühödött ordítások és káromkodások vegyültek a sűrűsödő bűzbe. S amint az eső 

rákezdett odakinn, odabenn rákezdtek a hányásra. 

Betsy Vigue elfoglalta helyét az elnöki asztalnál az amerikai lobogó és a Prágai Kisjézus 

körmeneti zászlója közt. Ökle bütykével csendért kopogtatott, és a hölgyek - talán negyvenen - elhelyezkedtek 

lassan. Odakinn dörgés rázta meg az eget. A hölgyek idegesen sikongtak és vihogtak. 

- Rendre kell intenem az Izabella Leányait - kezdte Betsy, majd kezébe vette a napirendet. - 

Kezdjük szokásunk szerint a... 

Elhallgatott, mert a fölemelt napirend alatt hosszúkás fehér borítékot pillantott meg, és a rágépelt 

nagybetűs címzésen fölakadt a szeme. 

- 280 - 

5 

EZT OLVASD EL, TE PÁPA KURVÁJA! 

Ezek lehettek, gondolta Betsy. A baptistái! A ronda szűkagyú népség! 

- Betsy - csodálkozott át Naomi Jessup. - Csak nincs baj? 

- Nem tudom - felelte Betsy, - de azt hiszem. 

Feltépte a borítékot, és papírlap esett ki belőle. Rágépelve pedig nem volt egyéb: 

ILYEN A KATOLIKUS PICSASZAG! 

Abban a pillanatban sziszegés kezdődött a terem hátsó bal felében, mintha gőzfűtés csöve 

lyukadt volna ki. Több nő fölkiáltott, és arrafelé kezdett nézegetni. Aztán villám csapott be nem 

messzi, és a sikoltozás nem volt már játékos. 

A terem végében a rekeszek sorából sárga füst kélt, és az egytermes épületet iszonyú bűz 

árasztotta el. 

Betsy talpra ugrott, és földöntötte székét. Száját éppen szóra nyitotta volna - maga sem tudta, 

mit mondana -, de kintről női kiáltás torkolta le: A kaszinóért, Izabella kancái! Valljatok bűnt! 

Betsy már éppen látta a valaki körvonalait az ajtó katedrálüvegén át, de a rekeszek közül 

áradó füst mind sűrűbb lett... S akkor már nem is törődött a kiáltással. Elviselhetetlenné vált a bűz. 

Izabella Leányain vakrémület lett úrrá. Úgy keringtek a dögletes ködben, akár a kerge birkák. 

Amikor Antonia Bissette-et föllökték, és hátraesve a nyakát szegte az elnöki asztal vaskeretén, 

senki észre sem vette. 

Odakinn dörgött, villámlott. 

A Kolumbusz Lovagjainak termében Albert Gendront a katolikus férfiak karéja fogta körül. 

A műhelye ajtajára ragasztott levél volt beszélgetésük elindítója („Ez még semmi... akkor lettetek 

6

volna ott, amikor...”), úgy mesélte a többieknek, milyen iszonyú volt a katolikus üldözés, majd a 

katolikus bosszú Lewistonban a harmincas években. 

- No majd amikor látta, hogy a szent Fetrengők vagy mifenék a Boldogságos Szűz szobrát 

kenik ganajjal, hát beugrott a kocsijába és... 

Albert elhallgatott, és a fülét hegyezte. - Mi ez? - nézett körbe a férfiakon. 

- Dörgés - felelte Jake Pulaski. - Nagy idő készülődik. 

- Nem az - mondta Albert. - Mintha sikongást hallanék! 

A dörgés egy pillanatra morgássá csendesedett, és a csöndben hallotta mindenki: női sikongatás! 

Brigham atyához fordultak, az pedig fölkapott. - Gyerünk, emberek! - vezényelt. - Lássuk... 

Akkor kezdődött a sziszegés. A terem végéből bűzfelhő áramlott a karéjban álló férfiak felé. 

Aztán ablak csörömpölt, és kő pattogott a táncos talpaktól sima sárgára járt parketten. Az emberek 

ordítottak, és ugráltak félre a kő elől, amíg a túlsó falba nem ütközött, s ott meg nem állapodott. 

-A baptisták rátok szabadítják a poklot! - sikkantotta be valaki. - Castle Rockban nem lesz 

kaszinó! Halljátok, apácapecérek? 

S a Kolumbusz Lovagjainak teremajtaját is betámasztották feszítővassal, azért az emberek 

elakadtak kifelé nyomultukban. 

- Nem arra! - bőgte Brigham atya, amíg a sűrűsödő bűzben maga tartott a keskeny oldalajtónak. 

Az nem volt zárva, - Emberek! Erre! 

Először meg sem hallották, csak tipródtak egy helyben a mozdíthatatlan faajtónál. Végül 

Albert Gendron nyúlt közéjük két szívlapát kezével, és összekoccantott két fejet. 

- Azt tegyétek, amit az atya mond! - harsogta. - Ölik a nőinket! 

Albert teljes testi erejét bevetve tört át az ajtó felé nyomakodókon, s a nyomában megindultak 

többen, neki a sűrűsödő homálynak, a köhögésnek, a káromkodásnak. Meade Rossignol nem 

bírt tovább kavargó gyomrával. Szélesre tátott szájjal rókázta le Albert Gendron hátulját, de Albert 

észre sem vette. 

Brigham atya már a parkoló felé botladozott, és öklendezni alig állt meg útjában, hogy eljusson 

mihamarabb Izabella Leányainak terméhez. A bűz úgy tapadt rá, akár a madárlép. A férfiak 

szakadozott libasorban követték, és alig törődtek az egyre sűrűbb esővel. 

Brigham atya villám fényénél látta a teremhez vezető rövid lépcsősorról, hogy az ajtó kilincsének 

feszítővasat támasztottak. Egy pillanattal később a terem egyik ablakát kitörték, és a nők az 

ablakon át kezdtek potyogni kifelé. Úgy bucskáztak a füvön, akár a rongybabák, ha hányni tanulnak. 

Rose nagytiszteletű úr sem juthatott ki gyülekezeti termének előcsarnokába. Hozzá sem fért 

az ajtóhoz. Azért megfordult, befogta orrát, úgy indult meg az imaház belsejének. Kiáltani próbált 

az ajtónál zsúfolódóknak, de amint a száját nyitotta, hányás tört ki rajta kiáltás helyett. Lábai összegabalyodtak, 

és elvágódott, fejét az egyik padelőbe ütötte. Megpróbált felkelni, sikertelenül. Ekkor 

erős kezek akaszkodtak a hóna alá, és felrántották. - Kifele az ablakon, tiszikém! - rikoltotta fülébe 

Nan Roberts. - Szaporán! 

- Az üveg... 

- Ménkű üsse az üveget! Megfúlunk idebe! 

És már lökte is. Rose nagytiszteletű úrnak éppen annyi ideje maradt, hogy kezét a szeme elé 

kapja, amint berúgta az ónüveg ablakot, amelyen Krisztus vezette az ő nyáját lefelé a pisztáciafagylalt 

színű hegyoldalon. S már röpült és bucskázott lenn a gyepen. Nagyot nyekkent, és fölső fogsora 

kipattant a szájából. 

Fölült a zuhogó esőben és a sötétségben... Már áldotta volna a szabad levegő illatát, amikor 

Nan Roberts üstökön ragadta, és talpra állította. 

- Gyerünk, tiszikém! - rikkantotta, és az arca a villám kék-fehér fényénél torz hárpiaarcra 

emlékeztetett. Fehér nejlonköpenye volt rajta most is - sosem öltözött másképp, mint pincérnőnek -, 

csupán tág keblére vetette hányása partedlijét. 

- 281 - 

7

Rose nagytiszteletű úr fölszegett fejjel ment mellette. Nem bánta volna, ha Nan elereszti a 

haját, de valahányszor szóvá tette volna, letorkolta a mennydörgés. 

Követték őket mások is a kitört ablakon, de a gyülekezet legnagyobb része még mindig ott 

nyomakodott az előtérbe szolgáló ajtónál. Nan rögtön látta is, miért. Két kilincse alá egy-egy feszítővasat 

ékeltek. Kirúgta egy villám fényénél, amely a sétatéren csapott be, és szétvitte a zenekari 

állványt. S most a szél is cincálni kezdte a fák koronáját a viharos égbolt felé. 

Amint a feszítővasak félredőltek, tárultak az ajtók is - az egyik annyira, hogy a sarkából kifordult, 

és a lépcső bal felén siklott a virágágyásig. Véreres szemű baptisták csülledtek ki se élőn, se 

holtan. Bűzlöttek. Sírtak. Köhögtek. Okádtak. 

S a düh majd fölvetette őket. 

Kolumbusz Brigham atya vezette Lovagjai és Izabella Betsy Vigue vezette Leányai a parkolóban 

találkoztak, éppen amint megnyíltak az ég csatornái, és dőlni kezdett az eső. Betsy keze 

Brigham atyát kereste, mert a vörös szeméből patakzó könnyeken át alig látott. 

- Még vannak odabe! - kiáltotta. - Naomi Jessup... Tonia Bissette... Még nem is tudom, kik! 

- Kinek a műve volt ez? - bőgte Albert Gendron. - Ki a nyavalyának jut ilyen az eszébe? 

- A baptistáknak! Kinek másnak! - rikácsolta Betsy, majd fölsikoltott, amint egy villám végighasított 

az ég kárpitján. - Pápa kurvájának szidtak! Az csak baptistáktól telik! Ördögi lelkű baptistáitól! 

Brigham atya közben kiszabadult Betsy kezéből, odaugrott az Izabella Leányainak ajtajához, 

és kirúgta a kilincs alól a feszítővasat - olyan sikeresen, hogy kiszakadt az ajtó fája is -, majd föltépte 

az ajtót. Három kába, öklendező nő tódult ki rajta füstfelhőben. 

A füstön át látta az atya a földön heverő Antonia Bissette-et, a szép Toniát, a fürge ujjú hímzőt, 

az egyházközség üdvöskéjét. Az elnöki asztal mellett feküdt, és a Prágai Kisjézus körmeneti 

zászlaja féli eltakarta. Naomi Jessup térdelt mellette, és siratta. Tonia feje lehetetlen szögben nyaklott 

félre, és üveges tekintete a mennyezeten pihent. Nem bántotta már a bűz sem, pedig semmit 

nem vásárolt a Hasznos Holmikban, és Mr. Gaunt csínyeiből sem vette ki a részét. 

Naomi meglátta Brigham atyát az ajtóban, és odatámolyodott hozzá. Megrendülésében úgy 

látszott, őt sem bántja már az iszonyú bűz. - Atya! - sikoltotta. - Miért? Kinek kellett ez? Ártatlan 

mulatságot terveztünk, és ez lett belőle! Miért? 

- Mert a tiszi megveszett - felelte Brigham atya, és karjába zárta Naomit. 

Dermesztő hang ütötte meg a fülét. - Kivégezzük őket e világból! - süvöltötte Albert 

Gendron. 

A Föl Barátim A Kocka Ellen gyülekezete a baptisták imaházától vonult szakadó esőben a 

Harrington utcán, Don Hemphill-lel, Nan Robertsszel, Norman Harperrel és William Rose nagytiszteletű 

úrral az élen. Szemük vöröslő golyóbis volt könnyszántotta arcukban. Legtöbbjük összehányta 

nadrágját, ingét, cipőjét. A bűzbomba záptojásszagát nem moshatta le róluk az ömlő eső. 

A Harrington utca meg a Vár sugárút sarkán az Állami Rendőrség járőrkocsija állt meg. Rohamrendőr 

szállt ki belőle, és bámulta a menetet. - Hé! - kiáltott rájuk. - Hová tart a tisztelt társaság? 

- Pápisták valogát rúgni széjjel! S ha jól van dolga, nem állja utunkot! - kiáltott vissza Nan 

Roberts. 

Don Hemphill pedig rázendített sűrű baritonján: 

„Fel, barátim, drága Jézus zászlaja alatt!” 

Többen csatlakoztak hozzá, majd felkapta az éneket a teljes gyülekezet. A dal lüktetésére 

léptük menetelésre váltott. Arcuk fakó volt és semmitmondó, már nem is énekeltek, csak üvöltöztek. 

Rose nagytiszteletű úr is fújta selypesen, felső fogsorának híján. 

8 

9 

Lám, a Sátán serege talpon, 

- 282 -

Szembetörni kész! 

S már rohantak. 

Morris rohamrendőr a kocsija ajtajában állt, és mikrofonnal a kezében bámult utánuk. Vízhatlan 

vadászkalapja karimájáról patakzott a víz. 

- Tizenhatos Egység! Hallgatlak - recsegte Henry Payton. 

- Küldj embereket azonnal! - ordította a mikrofonba Morris ijedten és izgatottan. Alig egy 

esztendeje volt rohamrendőr. - Nagy botrány lesz! Vagy hetven ember menetelt el mellettem! 

Brékó! 

- Meneteltek. Hát aztán? - kérdezte Payton. - Hallgatlak. 

- Énekelték, hogy „Fel, barátim, drága Jézus”! Brékó. 

- Te vagy az, Morris? Brékó. 

- Morris jelentkezem. Brékó. 

- Úgy tudom, Morris, hogy a törvény a hozsannázást nem tiltja, még zuhogó esőben sem. 

Hülyeségnek hülyeség, de törvénybe nem ütközik. Azért csak annyit mondok: e pillanatban négy 

üggyel foglalkozom. Továbbá sejtelmem nincs, hova lett a seriff, és a megbízottai mind hova lettek. 

Hát ne gyere hülyeségekkel, értem? 

Morris rohamrendőr nagyot nyelt. - Hogyne érteném. Csak a tömegből valaki, akit nőnek 

néztem, azt felelte a kérdezősködésemre, hogy mennek szétrúgni a pápisták valogát. Ezen szóval. 

Tudom, hogy ez se értelmes dolog, mégis úgy érzem, jelentenem kellett. - Majd félénken hozzátette: 

- Hallgatlak. 

Jelentését akkora csönd fogadta, hogy azt gondolta, ismét hívnia kell Paytont. A levegőben 

pattogó villamosság nemcsak a távolsági rádiózást tette lehetetlenné, hanem a helyit is igen megnehezítette. 

Végül csak megszólalt Payton, fáradtan, elkeseredetten: - Ühüm. Ühüm. A kirilejzomát. 

Mit akarnak ezek meg? 

- Az asszony szerint a pápisták va... 

- Hallottam! - bődült bele Payton akkora erővel, hogy a hangja szerteszakadozott. - Indíts a 

katolikus templomnak! Oszlasd szét őket, ha komoly a szándékuk! De arra vigyázz, hogy meg ne 

sérülj! Érted? Meg ne sérülj! Küldök erősítést, amint lehet... ha még van miből. Indíts! Értem? 

- Egy pillanat, hadnagy úr! Merre a katolikus templom ebben a városban? 

- Honnan a picsából tudjam? - üvöltötte Payton. - Hát odajárok én? Eredj a tömeg után! Vége! 

Morris fölakasztotta a mikrofont. Már nem látta a vonulókat, de éneküket hallotta az égzengés 

szüneteiben, azért sebességbe tette a járőrkocsit, és indult az énekszó után. 

A Myra Evans konyhájához vezető ösvényt színesre festett kövek szegélyezték. 

Cora Rusk felkapott egy kéket, és latolgatta a bal kezében, mert jobbjában a pisztolyt szorongatta. 

Aztán próbálta a konyhaajtót. Zárva volt, mint várta, azért bevágta a követ az üvegén. A 

pisztolycsővel takarította ki keretéből az üvegcserepet, majd benyúlt, félrehúzta a reteszt, és belépett. 

Hajának ázott fürjei és csigái az arcába tapadtak, ruháját azóta sem gombolta be, és pattanásos 

mellén esővíz csordogált. 

Chuck Evans nem volt otthon - de Garfield, Chuck és Myra angóramacskája, az otthon volt, 

és nyávogva jött le a konyhába. Ennivalót remélt. Hát Cora adott neki. A macska véres gombolyagja 

félrehengeredett. - Egyél ólmot, Garfield - mondta Cora, s a lövés füstjében indult tovább a hallnak. 

A hallból meg a lépcsőnek. Tudta, hol keresse a rossz riherongyot. Az ágyban persze. Biztos 

volt a dolgában. 

- Alszol egy nagyot, szívecském - mondta mosolyogva. 

10 

11 

- 283 -

Brigham atya meg Albert Gendron a dühödött katolikusok zászlóalját vezette a Vár sugárúton 

a Harrington utcának. Félúton meghallották az énekszót. A két férfi összenézett. 

- Mit gondolsz, Albert, különb nótára tanítjuk őket? - kérdezte Brigham atya jámborul. 

- Tanítjuk még táncra is, atya - válaszolta Albert. 

Az égboltot villám fénye borította be, annál látták a fölfelé igyekvőket. A baptisták kicsiny 

seregének fehér volt a szeme a villámlásnál, mint megannyi festett szobornak. 

- Ott jönnek! - kiáltotta valaki. 

- A bakfingok! - rikkantotta egy nő. 

- Kigázoljuk a bélüket! - sóhajtotta John Brigham boldogan, és rohamra indult. 

- Ámen, atyám - mondta Albert, és lódult vele. Megindultak mindannyian. 

Morris rohamrendőr a kanyarban látta, hogy két boly törekszik egymásnak. Zegzugos villám 

sújtott le, és a Vár patakát szegélyező öreg szilfák közül kidöntött egyet. Az egyik boly a hegynek 

igyekezett, a másik lefelé rontott, és jól láthatóan egymás vérét kívánták. Morris rohamrendőr úgy 

érezte, legjobb lett volna beteget jelentenie ma délután. 

Cora benyitott Chuck és Myra hálószobájának ajtaján. Az a látvány fogadta, amit várt: a 

kövönbaszott kurva az ágyban dagonyászott gyűrött ágynemű közt, mintha erős vendégeket fogadott 

volna naphosszat. Az egyik keze mögötte volt a párna alatt. A másikban keretbe foglalt képet 

szorongatott húsos combjai között. A szeme fölakadva, kéjmámorban. 

- Uuuu, Elvi! - nyögte. - Uuuu Eeee! Uuuu! 

Cora szívében féltékenység robbant, s a keserű levét szájában érezte. 

- Te ágyúhúzó kurva, te! - mondta, és ráemelte a pisztolyt. Myra e pillanatban fölnézett, és 

mosolygott, majd kihúzta kezét a párna alól. Pisztoly volt abban is. 

- Mr. Gaunt mondta, hogy jössz, Cora. - És lőtt. 

Cora érezte, hogy a golyó az arcát súrolja, és hallotta puffanását az ajtótok mellett a vakolatban. 

Aztán lőtt ő is. Golyója a képet találta, szétvetette üvegét, és Myra combjába fúródott. 

De átfúródott Elvis Presley homlokán is. 

- Nézd, mit tettél! - sikoltotta Myra. - Meglőtted a Királyt, te hülye picsa! 

Azzal hármat lőtt Corára. Két golyója célt tévesztett, de a harmadik torkon találta, és rózsaszín 

vérpermettel taszította a falnak. Amint Cora térdre rogyott, lőtt megint. A golyó Myra térde kalácsán 

ütött lyukat, és kivetette ágyából, Cora pedig arccal esett a padlóra, és a pisztoly kicsúszott a 

kezéből. 

Megyek már, Elvis - akarta mondani, de annyit érzett, hogy valami nagyon nem sikerült. Sötétség 

szállt rá, és egymaga maradt. 

Castle Rock baptistáinak William Rose nagytiszteletű úr vezette gyülekezete és katolikus 

nyája John Brigham atya vezetésével a Várdomb alján ütköztek meg, szinte hallható roppanással. A 

párbajkódex parancsai nem érvényesülhettek. Itt szemet kinyomni, fület letépni indultak. S ölni. 

Albert Gendron, a lassan fortyanó, de iszonyú haragú fogtechnikus a fülénél kapta el Norman 

Harpert, és a fejét magához rántotta. Koponyájuk akkora erővel kondult össze, mint két cserépedény 

földrengéskor. Norman megrázkódott, majd elernyedt. Albert úgy lökte félre, akár egy 

zsák szennyest, és a Western Auto szerszámeladóját kapta volna el. Bill lebukott előle, majd bemosott 

egyet Albertnek. Albert kiköpte egy fogát, aztán átkarolta Billt, és addig ropogtatta, amíg a 

bordái nem repedeztek. Bill visongott. Albert átdobta az út túlsó felére, és Morris rohamrendőr az 

utolsó pillanatban fékezett, hogy keresztül ne menjen rajta. 

A találkozás helye püfölő, fojtogató, döfölő, ordítozó alakok gomolyagává vált. Gáncsolták, 

lökték föl egymást, lábra kaptak, ütöttek és ütéseket kaptak. A szeszélyesen cikázó villámok fényé- 

- 284 - 

12 

13 

14

nél úgy tetszett, mintha táncot járnának, s a párját ki-ki a legközelebbi fához csapta, ha megpördítette, 

és nem belépett neki, hanem a tökébe térdelt. 

Nan Roberts a ruhája hátát kapta el Betsy Vigue-nak, miközben Betsy a körmével Lucille 

Dunham képét cifrázta. Nan magához rántotta Betsyt, megpördítette, majd két ujját a második percéig 

földugta Betsy orrába. Betsy ordítása úgy szólt, akár a ködkürt, Nan pedig lelkesen rázogatta az 

orránál. 

Frieda Pulaski akkor csapta le Nant a kézitáskájával. Nan térdre rogyott, s két ujja pezsgődugó 

pukkanásával csusszant ki Betsy Vigue orrából. Amikor megpróbált fölkelni, Betsy arcon rúgta 

úgy, hogy kifeküdt az út közepén. - Dönkrededded a orrobad, de dehén! - ordította Betsy. - A 

orrobad! - És megpróbált rátaposni Nan hasára. Nan azonban elkapta a lábát, és lerántotta az egykori 

Betty La-Lát az utca latyakjába. Egy pillanattal később együtt hengeregtek, és harapták-karmolták 

egymást. 

- ÁLLJ! - bődült el Morris rohamrendőr, de hangját elnyomta az utcát megrázó mennydörgés. 

Akkor előrántotta revolverét, égnek emelte... De mielőtt figyelmeztető lövése eldördülhetett 

volna, valaki - isten tudja, kicsoda - ágyékon találta Leland Gaunt különleges árukínálatának egyik 

darabjával. Morris rohamrendőr nekidőlt járőrkocsija motorházának, majd férfiszerszámának roncsait 

tapogatva esett az útra. 

Meg nem lehetett mondani, hány hadakozó fegyverkezett föl Mr. Gaunt boltjából aznap. Talán 

nem sokan, s azok közül is néhányan elveszítették ismétlőpisztolyukat a bűzbomba támasztotta 

kavarodásban. Mégis legalább négy lövés dörrent gyors egymásutánban még, bár az égzengés meg 

az ordítozás elfullasztotta. 

Len Milliken látta Jake Pulskit, amint pisztolyt szegez Nanre, Nan éppen elengedte Betsyt, 

és Meade Rossignolt kezdte fojtogatni. Len elkapta Jake csuklóját, és a villám világította égnek 

emelte egy másodperccel azelőtt, hogy a fegyver elsült. Aztán lekapta Jake csuklóját, és a térdén 

roppantotta el, akár a száraz ágat. A pisztoly a nedves utcakövön hevert. Jake ordított. Len hátralépett, 

és így szólt: - Majd megtanulod, hogy... - Eddig mondhatta, tovább nem, mert éppen ezt a pillanatot 

választotta valaki, hogy zsebkését a nyakszirtjébe döfje, elválasztva Len gerincvelejét az 

agyalapjától. 

Újabb érkező járőrkocsik kék fényei pörögtek örülten az esőáztatta sötétségben. A küzdők 

nem hallgattak a bömbölőkből áradó megállj!-okra. Amikor a rohamrendőrök tettleg próbálták szétválasztani 

őket, a tömegverekedés részeseivé váltak maguk is. 

Nan Roberts akkor Brigham atyát látta meg. Undok reverendája kettébe hasadt a hátán. Rose 

nagytiszteletű úrnak szorongatta a nyakát fél kézzel, másik öklével pedig az orrát püfölte. És amikor 

az ökle a célt kereste, másik keze segített neki, helyes szögbe igazítván a nagytiszteletű úr fejét. 

Nan nem törődött a zavart rohamrendőrrel, aki kérve kérte, szinte könyörgött neki, hogy legyen 

elég. Ordítva lökte félre Meade Rossignolt, és rávetette magát Brigham atyára. 

HUSZONKETTEDIK FEJEZET 

A vihar lassúságot parancsolt Alannek, holott egyre inkább érezte, hogy az idő sürgeti. Ha 

vissza nem ér Castle Rockba hamarosan, akár vissza se térjen többet. Kiderült, hogy eddig hiányzónak 

tetsző tudnivalói a fejében voltak mindig, csupán bezárva, tömör ajtók mögött. S az ajtókon 

nem ELNÖKI LAKOSZTÁLY, vagy IGAZGATÓTANÁCS, vagy akár MAGÁNLAKÁS, BE- 

LÉPNI TILOS felirat díszelgett, hanem csak ez: ÉRTELMETLEN HOLMIK. Csupán a hozzávaló 

kulcsot kellett megkerítenie... S azt megkapta Sean Rusktól. S íme, mit talál az ajtó mögött? 

A Hasznos Holmikat, nem mást. Meg a boltost, Mr. Leland Gauntot. 

Brian Rusk egy baseballjátékos igazolókártyáját vásárolta nála. Brian meghalt. Nettie Cobb 

lámpaernyőt vett a Hasznos Holmikban. Meghalt ő is. Castle Rock hány más polgára vásárolt még a 

méregkeverőtől? Norris horgászbotot vett. Polly talizmánt. Brian Rusk anyja hitvány napszemüve- 

1 

- 285 -

get, amelynek valami kapcsolata volt Elvis Presleyvel. Vásárolt tőle még Merrill, az Ász - egy régi 

könyvet. Alan fogadott volna, hogy vásárolt nála Hugh Priest is... Danforth Keeton is... 

S ki még? Hányan? 

Akkor jutott el a Bádoghíd külső végébe, amikor a túlsó parton villám sújtott egy régi szilfát. 

Nagy villamos ropogás és vadul ragyogó kisülés támadt. Alan szem elé kapta a fél karját, de a 

szeme még sokáig nem szabadult a kék ragyogástól. A rádióban ronda recsegés támadt, a vén szil 

pedig méltóságosan hanyatlott a patakba. 

Mire a karját lekapta a szeméről, a menny akkorát dördült, mintha a világ hasadt volna meg. 

Egy pillanatig nem is látta, nem a híd végébe dőlt-e útzárónak a fa - aztán pillantotta meg a híd 

rozsdás függesztőműve alján, örvények közepette. Alan ismét sebességbe tette kocsiját, és amíg átgördült 

a hídon, rozsdás hevederei közül szólt fel a szél vonóskara. 

A rozzant kombi szélvédőjét sűrű eső paskolta, és remegő látomássá változtatta a tájat. 

Amint Alan lekanyarodott a hídról, és elérte a Fő utca meg a Vízimalom sor kereszteződését, verte 

már annyira, hogy az ablaktörlők teljes sebességen sem bírtak vele. Lesodorta hát az ablakát, kidugta 

a fejét rajta, úgy vezetett, és nyomban bőrig ázott. 

A Városháza környékét ellepték a rendőrkocsik meg a közvetítőkocsik, mégis akkora volt az 

elhagyatottság itt, mintha népüket gonosz űrlakók ragadták volna el a Neptunra. Alan látta ugyan 

néhány tudósító kandi szemét a kocsik ablakai mögött, egy szál állami rendőr meg a Városháza parkolóján 

rohant keresztül, s esővíz bugyogott a cipőjéből. 

Három sarokkal Castle View-nak az államiak járőrkocsija vágott át nagy sebességgel a Fő 

utcán. A Borostyán utca nyugati végének tartott. Egy pillanattal később átvágott egy másik is, de ez 

a Nyíres utcán, éppen ellenkező irányban. Zip, zip - olyan volt a látvány, mint a bamba rendőrségről 

készült filmvígjátékban. Alan azonban nem mulatott, inkább a cselekvés célját vesztett kényszerét 

tekintette benne, a fejvesztett kapkodást. Szinte bizonyos, hogy Henry Payton nem tartja kezében a 

cselekmény fonalát már... ha ugyan nem káprázat volt, hogy a kezében tartotta. 

Mintha távoli kiáltozást hallott volna a Várdomb felől. Esőben, dörgésben, szélrohamok 

közt csupán sejthette, hogy kiáltások - de a Városháza mellől mintegy helyeslésül fényszórózókékfényes 

állami járőrkocsi kanyarodott elő és sivított el arrafelé. Egy WMTW-közvetítőkocsit is 

majdnem meghúzott. 

Alan emlékezett, hogy a hét elején környékezte olyan érzés, mintha városkájában megbolydulna 

az élet. S most a szakadéknak tart Castle Rock, de aki ekkorát taszított rajta, azt az embert 

(Brian azt mondta, Mr. Gaunt nem is ember) 

azt nem is sikerült szemügyre vennie. 

Sikoltás hasított az éjszakába, üvegcsörömpölés követte... Aztán lövés dördült valamerről, 

másfelől, és eszelős hahota kísérte. S mennydörgés válaszolt rá, elgörgő deszkás szekerek sora. 

Most nyílik időm a látogatásra, gondolta Alan. Nyílik bizony. Talán kissé megkésve köszöntöm 

városunkban, Mr. Gaunt, és tudja meg tőlem, mi jár a békebontónak. 

Azért a felfordulás és erőszak távoli hangjaira ügyet sem vetve, a Városházán lázas tevékenységbe 

veszett Henry Paytonra nem gondolva, a Hasznos Holmiknak indult a Fő utcán. 

Amint a Fő utcára ráfordult, bíbor és fehér villámkarácsonyfa támadt az égbolton, és a kísérő 

dörgedelemben Castle Rock minden fénye kialudt. 

Norris Ridgewick, a seriff megbízottja díszegyenruhájában állt az anyja házához támaszkodó 

kis fészerben. Anyját szélütés vitte el 1986-ban, azóta Norris maga lakta a házat. S most széken 

állt a fészerben, az egyik hídlásgerendáról pedig vaskos kötélhurok lógott a fejére. Norris éppen a 

jobb fülét bújtatta bele, amint a nagy dörgésben kialudt a fészert megvilágító két villanykörte. 

A Bazun-horgászbotot azonban látta így is a konyhába szolgáló ajtó falánál. Annyira megkívánta 

ezt a botot, és oly olcsón jutott hozzá - végül azonban drága árat fizetett érte. 

A ház a Vízimalom sor felső könyökében állt, a sor onnan fölkanyarodott Castle View-nak. 

A szél úgy fújt, hogy jól hallhatta a még zajló tömegverekedés hangjait - sikoltozását, ordításait, 

egy-egy lövését. 

- 286 - 

2

Az én vétkem, gondolta. Ha nem is csak az enyém, de bűnrészese vagyok. Benne volt a kezem. 

Én vagyok az oka, hogy Henry Beaufort haldoklik vagy talán már meg is halt. Én juttattam 

Hugh Priestet a tepsire. Én. Aki mindig rendőrnek készültem, gyerekkorom óta, hogy polgártársaimon 

segíthessek. S íme, a seriffi hivatal szégyene, a balfácán Norris Ridgewick azt hitte, ingyen 

juthat a hőn áhított Bazunhoz! 

- Szánom-bánom – mondta Norris. - Nem segíthetek már rajta, de a töredelem sose késő. 

Ugrott volna a székről, amikor friss hang szólalt meg a fejében: Akkor a tyúkszaros életed mi 

másra jó, mint hogy vétked jóvátedd? 

- Nem tehetem - mondta Norris. Árnyéka a villámfénynél bolondul megnyúlt a fészer falán, 

mintha máris a levegőben táncolt volna. - Késő. 

Akkor legalább tekintsd meg a művedet! - követelőzött a dühös hang. - Annyit megtehetsz! 

Nézz szét jól! 

Villámlott ismét. Norris rápillantott a Bazun-botra, és rémülten sikoltott. Meg is billent álltában, 

hogy szinte fölakasztotta magát véletlen. 

A sudár, hajlékony Bazun helyett hasadozott, régi bambuszbot állt a falnak támasztva, és 

gyerekjáték orsóját egyetlen rozsdás csavar fogta. 

- Valaki ellopta! - kiáltotta Norris, és sanyarú birtokféltése visszatért. Úgy érezte, ki kell 

rontania az utcára, hogy a tolvaj nyoma ki ne hűljön. Vagy ha nem, hát kiirtani a város minden polgárát, 

s köztük lesz a tettes is. - Ellopták a Bazunomat! - bőgte a böcöllésző széken. 

Dehogy lopták - felelte a dühös hang. - Csak a szemellenződet lopták el, amit magadnak raktál 

fel, szabad akaratodból. 

- Nem! - Norris fejét mintha két roppant tenyér kezdte volna szorítani. - Nem! Nem! 

A lobbanó villámfény azonban a hasadozó bambuszbotot mutatta a Bazun helyén újból. Hiszen 

azért állította oda éppen, hogy ez legyen az utolsó dolog, amit életében lát. Mikor a székről ugrik. 

Senki nem járt azóta itt. A hangnak tehát igaza van. 

Mindig is az volt - toporzékolt a dühös hang: - A kérdés csupán: teszel-e valamit az okozott 

baj felől, vagy megszöksz a világból? 

Norris cincálta volna le a hurkot, de olyan sejtelme támadt, hogy a fészerben még sincs 

egymaga. Dohány, kávé és valami finom kölnivíz illatát szimatolta; Mr. Gaunt illatait. 

S vagy egyensúlyát veszítette, vagy lelökte a székről valaki. S amint lebillent, kapáló lába 

elrúgta. 

Kiáltását elfojtotta a szoruló hurok. Egyik hadakozó keze azonban elkapta a hídlásgerendát. 

Fölrántotta magát, amennyire bírta, és szuszhoz jutott. Másik keze a hurkot markolta. Érezte azt is, 

hogyan marja nyakát a kender. 

Nem tesz! - hallotta Mr. Gaunt ingerült tiltását. - Nem tesz felőle, maga megvesztegetett zsaru! 

Nem mintha Mr. Gaunt ott lett volna a fészerben. Norris tudta jól, hogy nem ő billentette 

meg, mégis... Mr. Gaunt nem örülhet, hogy így fordul a dolog. A balekok ne ocsúdjanak. Addig ne, 

amíg nem késő. 

Rángatta a hurkot, de azt mintha betonba ágyazták volna. A gerendához ragaszkodó karja 

majd leszakadt, lába méter magasan ollózott a fészer földje felett. Érezte, hogy álla sem bírja a feszítést 

soká. Csoda így is, hogy a hurkot ilyen lazán tartotta. 

Két ujjával végre sikerült feszítenie rajta. Húzta volna ki a fejét, amikor iszonyú görcs állt a 

gerendát markoló kezébe. Zokogva zuhant a földre, és görcsös kezét a melléhez szorította. Emlékezetét 

veszthette akkor... Mennyi időre, nem is tudta, de eső kopogott a tetőn, és a villám megmegvilágosította 

a fészert, amikor magához tért. 

Föltápászkodott, és a kezét szorongatva támolygott a horgászbothoz. A görcs már kiállóban 

volt. Dühösen elkapta a botot, és megvizsgálta közelebbről. 

Bambusz bizony. Ütött-kopott, nem ér hajítófát. 

Norris tyúkmelle megemelkedett, és megszégyenült ordítás szakadt ki belőle. De azon pillanatban 

már emelte is a térdét, és kettébe törte rajta a botot. Aztán egymáshoz fogta a kettőt, s megint 

eltörte. Mintha csalás nyúlósságát érezte volna a tenyerében. Eldobta a darabokat, s azok a feldőlt 

szék ülésénél állapodtak meg. 

- Nesze! - kurjantotta. - Nesze! 

- 287 -

Mert az esze már Mr. Gaunton járt. Ezüst haján, háziszőttes zakóján, kapzsi mosolygásán. 

- Megtanítalak kesztyűbe dudálni - suttogta Norris Ridgewick. - Nem tudom, aztán mi lesz, 

de megtanítalak! 

Odalépett a fészer ajtajához, föltépte, és kilépett az ömlő esőbe. A Kettes Számú Egység ott 

állt a behajtón. Egyszálbél formáját kétrét kellett hajtania, hogy a szélben odajusson. 

- Mi lehetsz, nem tudom, de leleplezlek, te hazug csaló! - fogadkozott, majd beugrott a 

járőrkocsiba, és kihátrált az útig. Düh, megalázottság, elkeseredés viaskodott az arcán, amint megindult 

a Hasznos Holmiknak lóhalálában. 

Polly Chalmers álmodott. 

Álmában betért a Hasznos Holmikba, de a pult mögött nem Leland Gaunt állt, hanem Evvie 

Chalmers néni, ünneplő kék ruhájában és pirossal szegett kék kendőjében. Valószínűtlenül nagy és 

egyenletes műfogsora szivarra harapott. 

Evvie néném! - kiáltotta Polly álmában. Akkora öröm és megkönnyebbülés fogta el, amilyet 

csak boldog álmaiban érezhet ember, vagy ha rossz álmából ébred. - Hát élsz, Evvie néném! 

Evvie nénin azonban nem látszott, hogy megismerné. Amit parancsol, kisasszonykám - bíztatta. 

- De várjon csak. Pollynak hítták-e magát vagy Patríciának? Nem is tudom. 

Hogyne tudná a nevemet, Evvie néni! Én vagyok a Trisha. A maga Trishája voltam mindig. 

Evvie néni meg sem rezdült. - Már akárhogy hívják, minálunk végeladás van. 

Mit tetszik keresni itt, Evvie néni? 

Énnekem itt a helyem - felelte. - A város minden lakójának itta helye, kétnevű kisasszonyka. 

Voltaképpen itta helye a Föld minden lakójának, mert mind a jó vásárt keresik. Semmiért valamit... 

Még ha rá is megy mindenünk. 

Polly megkönnyebbülésének vége szakadt. Rettegés fogta el. Benézett a tárlókba, és fekete 

palackokat látott ezzel a felirattal: DR. GAUNT VILLANYZÓJA. S látott hitvány óraszerkezetes 

játékokat. Csavarjaikat fölköhögték, rugóikat kiköpték második fölhúzásra. Kutyálkodó figurák voltak 

mind. Aztán kis fiolákat látott, bennük talán kokaint, s feliratuk így Szólt: GAUNT DOKTOR A 

KIKAPÓSOKNAK. S hevert a tárló aljában mindenféle bazári vacak: kutyahányás plasztikból, 

viszketőpor, robbanó cigarettabetét, párna alá való műfing. Olyan röntgentávcsőnek nevezett haszontalanság 

is volt köztük, amellyel állítólag át lehetett látni ajtón és hölgyek ruháján egyaránt - 

pedig egyebet nem tett az, csak csúf karikákat rajzolt a néző szeme köré. De voltak ott 

plasztikvirágok, cinkelt kártyák és pacsuli illatok - DR. GAUNT BÁJITALA: BAJOSBÓL BÁ- 

JOST! Csupa kortalan, ízléstelen haszontalanság. 

Amit parancsol, kétnevű kisasszonyka - kínálta Evvie néni. 

Miért tetszik engem így hívni? Hát nem ismer meg? 

Mindenért jótállunk. Csak azért nem, hogy MAGA lesz azután is, ha megvette. Azért csak 

folyvást, folyvást. 

És rámeredt Pollyra, Pollyt pedig késként járta át a rémület. Mintha részvétet látott volna 

Evvie nénje szemében, vérfagyasztó részvétet. 

Mi is a neve a kisasszonykának? Mintha tudtam volna valamikor. 

Polly pedig álmában (s az ágyában) sírva fakadt. 

Más is elfelejtette a kisasszonyka nevét? - tudakolta Evvie néni. - Én azt hiszem, el. 

Jaj, Evvie néni, úgy megijeszt! 

Magamagát ijesztgeti a kisasszonyka - szólt Evvie néni válasza. És a szemét most először 

akasztotta össze Pollyéval. - Mert ne feledje, kétnevű kisasszonyka: el is ad, amikor itt vásárol. 

De ha szükségem van rá! - sírta Polly mind keservesebben. - A kezem... 

Foganatos szerünk van arra, Friscói Pollyka - mondta Evvie néni, azzal kiemelt egyet a DR. 

GAUNT VILLANYZÓJÁ-nak nevezett palackok közül, és a pultra állította. Valami híg latyak lötyögött 

a zömök palackban. - A fájdalmát el nem mulasztja persze, mert azt nem mulasztja el semmi. 

Csak átteszi máshova. 

Hova? Hogyan? Miért tetszik engem ijesztgetni? 

- 288 - 

3

Csak átteszi a köszvényét a kétnevű kisasszonykának... Eddig a kezét kínozta, most a szívét 

kínozza majd. 

Nem! 

De bizony. 

Nem! Nem és nem! 

De bizony. De mennyire. A szívét is meg a lelkét is. Viszont a büszkeségét megőrizheti. Az 

megmarad, ha semmi más. Hát nem lehet joga nőnek a büszkeségéhez? Amikor már minden más 

oda - szíve, lelke, emberének szerelme -, akkor ragaszkodjunk a büszkeséghez legalább, Friscói 

Polly kisasszonyka. Ennyi pénz maradjon az erszényedben a kutyák ellen. Sovány vigasz egy életre, 

de vigasz. Más nincs. 

Tessék már elhallgatni... 

- Tessék már - motyogta álmában. - Tessék már elhallgatni. 

Oldalára fordult. Az azka csöndült a láncán. Villámlás gyúlt az égen. A Várpataka menti 

szilfába csapott, és döntötte bele a rohanó vízbe, amikor Alan Pangbornt is elvakította a kombi 

kormányánál. 

A nyomában járó dördülés ébresztette Pollyt. Szeme kipattant. Keze az azkát markolászta 

védőn. Ízületei úgy mozogtak, mint a frissen olajozott golyóscsapágy. 

Kétnevű kisasszonyka... Friscói Polly... 

- Hogy...? - Nyelve nehezen forgott, de az esze előtte járt, mintha révületből ocsúdott volna. 

De nyomta is az agyát valami teher. Cápánál nagyobb. Odakinn egy villám bíbor csóva lett az égen. 

Más is elfelejtette a nevét?... Én azt hiszem, el. 

Polly meggyújtotta éjjeliszekrény-lámpáját. A már haszontalanul nagy gombos női telefonnak 

támasztva ott állt a boríték, amelyet az előszobában talált hazatértekor a postája közt. Mikor 

összehajtogatta végre a rémes levelet, visszacsúsztatta borítékjába. 

A mennydörgések szüneteiben mintha kiáltozást hallott volna a sötétségből. Nem törődött 

vele, mert a kakukk járt az eszében, hogy az a tojásait idegen fészekbe lopja a fészekrakó távollétében. 

Eszmél-e a tojó, hogy fészkébe idegen tojás került? Persze hogy nem. A magáénak tekinti. 

Magáénak tekintette ő is ezt az átok levelet, csupán mert ott feküdt a kábeltévé hirdetése meg két 

katalógus közt. 

A magáénak tekintette... holott levelet akárki bedobhat, nem igaz? 

- Kétnevű kisasszonyka - motyogta keserűen. - Friscói Polly. - Pedig ez az igazság. Ezt 

mondatta Evvie nénivel a jobbik esze álmában. Polly kisasszony volt ő San Franciscóban. 

Valamikor régen. 

S nyúlt volna a borítékért. 

Ne! - sikoltotta benne egy jól ismert hang. - Hozzá ne nyúlj, Polly, ha el nem ment a 

jódolgod! 

Maró fájdalom kúszott fel a karjain. 

A fájdalmat el nem mulasztja... csak átteszi máshová. 

A cápa nagyságú teher mintha fordult volna le róla lassan. Hiába szólt bele Mr. Gaunt, ő se 

tarthatta a helyén. 

Ott annak a helye, Polly - mondta Mr. Gaunt. - Higgyen nekem. 

Nem ért a levélhez, visszavonta a kezét, az meg védően ráfonódott az azkára. Polly érezte, 

hogy a keze melegére mocorogni kezd benne valami, és undor fogta el. Gyomorforgató undor. 

Nyúlt a levélért ismét. 

Az utolsó figyelmeztetésem, Polly - tudatta vele Mr. Gaunt. 

Igazat beszél - mondta rá Evvie néni. - Szerette mindig a büszke hölgyeket, Trisha. Nem hiszem, 

hogy az olyanokból sok haszna lenne, akik a végső pillanatban meggondolják. Akárhogy 

hívnak, leányom, ideje, hogy dönts egyszer s mindenkorra. 

Polly megfogta a levelet. Nem törődött a figyelmeztető nyilallással, és megnézte jobban a 

gépelt címzést. Ezt a levelet - állítólagos levelet vagy állítólag sokszorosított példányát Ms. Patricia 

Chalmersnak címezték. 

- 289 - 

4

- Hát nem - suttogta Polly. - Aki címezte, rosszul tudta. - S a marka rázárult a levélre, majd 

galacsinná gyűrte. A tompa fájdalommal nem törődött. Hanem a szeme, az lázasan kigyúlt. - Én San 

Franciscóban Polly voltam, még a gyámügyi hivatalnak is! 

A Pollyval is azért élt, hogy kínosnak ítélt múltjával szakítson - bár álmában is tiltakozott 

volna az ellen, hogy kínjaiért magára vessen. San Franciscóban tehát nem volt ő se Trisha, se 

Patricia, csakis Polly. Vagy három kérőlapját ezzel a névvel töltötte ki és írta alá. 

Ha Alan csakugyan írt volna a gyámügynek San Franciscóba, talán Patriciaként adja meg a 

nevét. Nyilván. De akkor a keresés semmiféle eredménnyel nem jár. Még címe sem lehetett volna 

nyomravezető, hiszen legutóbbi lakhelyéül mindig a szüleiét írta be. 

S ha Alan megadta nekik a Pollyt is meg a Patriciát is? 

Mondjuk. Polly azonban ismerte az állami bürokrácia útvesztőit, és tudta, akármilyen nevet 

ad meg Alan, ha neki levelet küldenek, nem címzik máshova, mint ami címet megőriztek kartotékjaik. 

Egy oxfordi barátnőjének Maine Állam Egyeteme a leveleit még mindig leánynevére küldte, 

pedig férje nevével élt már vagy húsz éve. 

Ezt a levelet Patricia Chalmersnak címezték, nem Pollynak. Márpedig Castle Rockban őt 

nem nevezi Patriciának senki. Aki meg nevezi, az ma is annak nevezte. 

S éppen az, aki Nettie Cobbról is tudta, hogy a neve Netitia! Jó embere, Mr. Leland Gaunt! 

Eszmefuttatásnak érdekes - szólt bele Evvie néni -, de a fontos nem ez. A fontos az embered. 

Vagy nem a tiéd? Akár most is? Tudod te jól, hogy nem kutakodik ő a hátad mögött, akármit mond 

a levél, akármilyen fondorlatos az írója... igaz? 

- Igaz - suttogta Polly. - Nem ilyennek ismerem. 

Hitt-e a levélnek egy pillanatig is? Vagy csupán attól félt - rettegett voltaképp -, hogy Alan 

átlát az azkán, és választásra szorítja? 

- Nem ilyen egyszerű - suttogta: - Hitted is. Fél napnál nem tovább, de hitted. Jézusom! Mit 

is tettem? 

S úgy csapta földhöz a galacsinná gyűrt levelet, mint aki eszmél, hogy döglött patkányt szorongatott. 

Nem mondtam meg neki, miért haragudtam meg... Magyarázkodni sem engedtem... csak hittem 

vakon. Miért? Azt tudnám, miért? 

Tudta, persze. Hogy a Kelton halála körüli hazugságai lelepleződnek, San Franciscó-i éveinek 

minden nyomorúságára napvilág derül, sőt fontolóra veszik lehetséges részességét is fia halálában... 

S aki mindezt firtatja, az nem más, mint az egyetlen ember, akinek jóakaratára számít a világon! 

De ez még nem minden. Korántsem. Többet számított sebzett, háborgó, beteges büszkesége. 

Az utolsó fillér az erszényében. A szégyen vakrémülete tette hívővé, a büszkeségét fenyegető szégyen. 

Legkedvesebb vevőim a büszke hölgyek voltak mindig. 

Két karján rémes fájdalom szánkázott végig - Polly nyögve kapta a melléhez. 

Nincs még későn, Polly - figyelmeztette Mr. Gaunt nyájasan. - Még most sincs későn. 

- Fújd föl a büszkeséged! - ordította bele Polly a hálószoba sötétségébe, és letépte az azkát. 

Öklébe szorítva lógatta láncát a feje fölött - s nemcsak a lánc csapdosott bolondul, hanem a kis 

ezüsttojás is mintha megroppant volna. - Fújd föl a büszkeséged! 

A fájdalom már úgy mászkált a karjában, mint valami apró, éhes állat... De annyira nem 

szabadult el, amennyire Polly tartott tőle. Nem, rémületre nincs ok. Már tudta, éppoly biztosan, 

mint azt, hogy Alan sose piszkálgatta az ő San Francisco-i ügyeit. 

- Fújd föl a büszkeséged! Fújd föl! Fújd föl! - sikongta, és a szoba túlsó végébe hajította az 

azkát. 

Az ezüsttojás a falon koccant, majd lepattant a padlóra, és szétnylt. Polly villám világánál 

látta, hogy hasadásán két szőrös láb nyúlik ki. A hasadás tágult, és pók jelent meg benne. Kikecmergett 

az azkából, majd sietősen megindult a fürdőszobának. A villám újabb villanásánál olyan 

árnyékot hagyott gömbölyded teste a padlón, mint az elektromos tetoválás. 

Polly kiugrott az ágyból, és üldözőbe vette. Végeznie kell vele, mégpedig gyorsan... Mert a 

pók útjában nőttön-nőtt. Nyilván azon a mérgen élt, gondolta Polly, amelyet az ő testéből szívott ki, 

s hogy kalodájából szabadulhatott, ki tudja, mekkorára nő még! 

- 290 -

Polly rácsapott a fürdőszobai billenő kapcsolóra és a neonfény megéledt a mosdó fölött. A 

pók a kádnak igyekezett. Amikor bejutott a fürdőszobába, nem volt nagyobb a csótánynál. Most 

már akkora volt, akár egy egér. 

Teste sörtés, fekete-barna... lábait szőr lepte. Szeme akár a talmi rubint, úgy meredt rá... És 

Polly látta, hogy szájából, két vámpíragyaráról valami áttetsző folyadék csorog. S ahova a csöppje 

hullik, ott apró, füstölgő kráterek támadnak. 

Ezt tartogattam a mellem közt! Polly elsikoltotta magát, és a vécékagyló mellől fölkapta a 

mosdópumpát. Keze szinte visszasikoltott, mégis megszorította a pumpa fanyelét, és lesújtott vele a 

pókra. Szapora futása meglassult, egy lába eltört, s haszontalan himbálta az útjában. De hiába sérült 

meg, csak nőtt. Már nagyobb volt a patkánynál. Dagadó hasát húzta a csempén, a zuhany függönyére 

mégis ügyesen fölkapott. Lábai úgy peregtek a plasztikon, akár a permet, de a függönykarikák 

összecsörrentek a súlya alatt. 

Polly úgy lendítette meg a pumpát, akár a baseballütőjét, és a súlyos gumicsésze ismét lesújtott 

a szörnyetegre. Nagynak elég nagy lett volna az ütés, de találatának sajna nem volt sok látszatja. 

A zuhany függönye meglobbant, és a pók húsosan pottyant a kádba. 

Ebben a pillanatban kialudt a villany. 

Polly kezében a pumpával hallgatózott a sötétben. Majd villám csattant megint. Akkor látta, 

hogy a pók sörtés háta fölbukkan a kád peremén. Ami a gyűszűnyi azkából kimászott, nagyobb lett 

a macskánál - ez szívta az ő szíve vérét, úgy varázsolta ki a fájást a kezéből! 

S a boríték, amit a régi Camber-tanyára vittem ki - abban mi lehetett? 

Az azka már nem volt a nyakában, fájdalom öltögette fullánkját mind a két karjába, hát már 

nem csitíthatta a lelkiismeretét azzal sem, hogy a levéllel nem ártott Alannek. 

A pók agyarai a kád zománcán kocogtak, mintha kávézó üvegasztalát kocogtatja a vendég 

apróval a pincér figyelmének elnyeréséért. S élettelen bábszeme a kád pereméről sandított föl. 

Mintha azt mondta volna: Már késő. Alannek is, neked is. Késő mindenkinek. 

Polly nekiesett. 

- Mire vettél rá? - sivalkodott. - Mire vettél rá, te szörnyeteg? 

A pók hátsó lábain ágaskodott, a mellsőkkel a függönynek kapdozott trágárul, hogy Polly 

rohamát megállja. 

Merrill, az Ász mindjárt emberszámba kezdte venni Keetont, amint az előhúzta zsebéből a 

kulcsot a VESZÉLYES ROBBANÓSZER jelzetű ajtóhoz. Aztán még több tisztelettel nézett az 

öreg szivarra, amikor megállt a légkondicionált hűvösségben, és látta a föltornyozott ládákat. Ipari 

dinamit. Dinamit dögivel. Nem érnek annyit talán, mint egy raktárra való Stinger-rakéta, de pár 

pukkanásra való van bennük. Hajjaj. 

A sebváltó mögötti rekeszben találtak egy nyolcelemes, erős zseblámpát és más szerszámot, 

így aztán - amint Alan a városához közeledett régi kombiján; amint Norris Ridgewick konyhájában 

ült és vaskos kenderkötélből készítette a hóhérkötelét; amint Polly Chalmers Evvie nénjéről szóló 

álma a végéhez közeledett - Ász éppen a zseblámpa tűfényre állított sugarát táncoltatta egyik rekeszről 

a másikra. A raktár paláján úgy dobolt az eső, hogy Ász szinte azt hitte, a börtön zuhanyzójában 

áll. 

- Dologra - biztatta Rosszcsont reszelősen. 

- Eppillanat, apám - mondta Ász. - Ozsonnaüdő. - Azzal a zseblámpát Rosszcsont kezébe 

nyomta, és elővette a Mr. Gaunttól kapott plasztikzacskót. Megbillentette a zacskót, bal keze fejére 

szórt belőle, és fölszippantotta. 

- Mi ez? - érdeklődött Rosszcsont gyanakvóan. 

- Dél-amerikai bingópor. Mint a lórúgás, olyan. 

- Hö! - horkant föl Keeton. - Kokain! Ezek kokaint is árulnak! 

Ásznak nem kellett megkérdeznie, kik az Ezek. Az öreg másról sem szavalt mindeddig. Ász 

gyanúja az volt, hogy hajnalig se lesz szó egyébről. 

- Tévedel, apám - mondta. - Épp hogy nem árulják. Maguknak tartják. - Még egy kicsit szórt 

a kézfejére, a szippantógödörbe, és odatolta Rosszcsont elé. - Próbáld meg, aztán szidjad. 

- 291 - 

5

- Miért szólítasz apámnak? Annyira öreg nem vagyok, hogy apád lehetnék - nézett rá Keeton 

kétkedőn is, kíváncsian is. - Ér ez a szar valamit? 

- Akar a ló rúgássa - bizonykodott Ász. - Felőlem szólíthatlak Mr. Keetonnak is, ha úgy jobban 

esik. Ezek is biztos Mr. Keetonnak szólítanak. 

- Nem fontos - gondolta meg Rosszcsont nyomban. - Ha nem sértő szándékkal szólítasz 

apádnak, jó. 

- Nem hát - nyugtatta meg Ász. - Próbáld csak meg, és dalra fakadol. 

Rosszcsont még egyszer végignézett Ászon, aztán szippantott a kokainból. Tüsszentett, köhögött, 

orrához kapta a kezét, végül csak könnyes szemmel tátogott. - Éget! 

- Csak először - vigyorgott Ász. 

- Használni se használ... No jó, elég a hülyéskedésből, rakodjuk be a ládákat a kocsiba. 

- Máris, apám. 

Tíz percükbe nem telt a rakodás. Amikor az utolsó ládát is becsúsztatták, Rosszcsont megszólalt: 

- Valami hatása mégis mintha lenne. Adnál még egy kicsit? 

- Miért ne, apám - felelte Ász készségesen. - Beszállok még egyre. 

Föltankoltak, majd visszakanyarodtak a városnak. Rosszcsont vezetett. 

Az első tanácsnok szemében eszelős fények villantak. Maga csodálkozott, hogy kitisztult fejéből 

a zűrzavar. Mintha Ezeknek minden ármányán egyszerre látott volna át. Vezetés közben sorolta 

is Ásznak, mi mindenen - Ász pedig hátul törökülésben aggatta össze a versenyórákat a gyújtófejekkel. 

Rosszcsont mintha el is felejtkezett volna az Ezek főkolomposáról, Alan Pangbornról, anynyira 

lelkesítette, hogy az égbe röpítheti Castle Rock városát. 

Ász pedig csodálta is már. Veszett öreg szivar! Világéletében szerette a veszetteket. Otthon 

volt a körükben. S mint szinte mindenki az első kokainos bódulatban - az apóca a csillagokat járta. 

A szája be nem állt. Ásznak csak annyit kellett mondania, hogy „ühüm” meg „ez az, apám” meg 

„de még mennyire” - s a többit Keeton mondta. 

A Bádoghídon akkor mentek át, amikor még Alan hárommérföldnyire járt tőle, majd a zuhogó 

esőben kiszálltak a lábánál. Ász a hátsó ülés alatt talált egy pokrócot, abba takargatott bele egy 

köteg dinamitot meg egy versenyórával összeakasztott gyújtófejet. 

- Segítsek? - tudakolta Rosszcsont idegesen. 

- Jobb lesz, ha magam bánok el vele, apám. Még bele találol veszekenni a patakba, aztán halászással 

baszom el a jó időt. Inkább tartsd nyitva a szemedet. 

- Meglesz. Mondd csak, Ász... Előbb nem szippantanánk még egyet? 

- Majd odább - felelte Ász, és türelmesen megveregette Rosszcsont húsos karját. - Színtiszta 

ez az anyag... Föl akarsz robbanni? 

- Én nem - mondta Rosszcsont. - Robbanjon mindenki más, én lábon maradok. - Azzal nyeríteni 

kezdett örömében. Ász csatlakozott hozzá. 

- Mulatunk hajnalig, mi, apám? 

Rosszcsont csodálkozott, de a dolgukat maga is mulatságosnak tekintette. Myrtle... Myrtle 

balesetét követő levertsége évek messziségébe került. Úgy érezte, országos jó barátjával, Ásszal elküldheti 

Ezeket oda, ahová mindig kívánkoztak: Ábrahám kebelébe. 

- Hajjaj - helyeselt hát, és figyelte, amint Ász lesiklik a meredek füves parton a híd alá, a hasának 

szorított dinamitköteggel. 

A híd alatt szárazon marad... Nem mintha számítana, elvégre vízhatlan a dinamit is meg a 

gyújtófej is... Ász két heveder könyökébe tette csomagját, majd összekötötte a gyújtófejet a dinamittal 

- a huzal végét megnyúzták már előtte, nem tartott semeddig. Aztán a versenyóra nagy fehér 

mutatóját állította 40-re. El is kezdett ketyegni. Ász fölkapott a parton. 

- Mit gondolsz - tudakolta Rosszcsont aggodalmasan -, lesz ebből énekes halott? 

- Lesz hát - nyugtatta meg Ász, és visszaült a kocsiba. Bőrig ázott, de nem bánta. 

- S ha Ezek rátalálnak? S ha szétszedik, mielőtt... 

- Hallgass ide, apám - akasztotta meg Ász. - Dugd ki a fejed az ajtón, és hallgatózz. 

Rosszcsont szót fogadott. A mennydörgések szüneteiben mintha kiáltásokat és sikoltozást 

hallott volna a messziségből. Majd pisztolylövés vézna pattanása jutott a füléig. 

- Ad dolgot Ezeknek Mr. Gaunt, ne félj - biztatta Ász. - Tűz az esze annak! - Kokaint szórt a 

keze fejére, szippantott, majd odatartotta Rosszcsont orra alá. - Nesze, apám. Ebédidő. 

- 292 -

Rosszcsont rábukott és szippantott. 

Aztán továbbindultak - mintegy hét perccel előbb, mint ahogy Alan a hídra ért volna. A híd 

alatt a versenyóra fekete mutatója 30-on állt. 

Ász meg Rosszcsont mint a Mikulás meg a Krampusz lassan zörgött a Fő utcán az ömlő 

esőben, és imitt-amott kitették kisded ajándékaikat. Az Állami Rendőrség kocsijai elzúgtak mellettük 

kétszer is, de nem érdekelte őket, mi lehet a hetvenhét tv-kocsi közt az egyikben. Jól mondta 

Ász, hogy Mr. Gauntnak tűz az esze, ad dolgot Ezeknek eleget. 

Egy órát meg öt rúd dinamitot hagytak a Samuels-féle Temetkezési Intézet ajtajában. A borbélyműhely 

mellőle nyílott. Ász pokrócot csavart a karjára, és könyékkel beütötte az ajtó üvegét. 

Nemigen kellett attól tartania, hogy riasztója legyen a borbélyműhelynek... Vagy hogy a rendőrség 

kivonul, ha mégis van. Rosszcsont kiadott egy frissen készült bombát - a pad alatt találtak huzalt 

ahhoz is elegendőt, hogy az órát meg a gyújtófejet jól hozzákössék a dinamithoz -, majd Ász belökte 

a tört ablakon. Látta még, amint a csomag az első borbélyszék lábánál állapodik meg. Az óra 25- 

től kezdte a visszaszámlálást. 

- Ide egy darabig nem ugranak be beretválásra - lihegte Ász, Rosszcsont pedig nem bírt a 

nevetéssel. 

Aztán kétfelé szaladtak. Ász a Galaxia ajtaján lódított be egy csomagot, Rosszcsont meg a 

bank éjjeli automatája alá suvasztott be egyet. Amint a dőlő esőben visszaértek a dobozkocsihoz, 

éppen akkor vágott a villám a vén szilfába a Várpataka partján. Megálltak egy pillanatig a kocsinál, 

és bámultak arrafelé, mert mindkettőjüknek megfordult a fejében, hátha a híd alján húsz perccel 

előbb robbant a dinamit. De a villámlást nem követte tűz. 

- Villám volt az - nyugodott meg Ász. - Fába csaphatott. Gyerünk. 

Amint kiálltak az útra - s most Ász vezetett -, Alan kombija húzott el mellettük. A sűrű esőfüggönyben 

egyik vezető sem ismerhetett rá a másikra. 

Ászék aztán Nan Villásreggelizője előtt álltak meg. Ász benyomta az ajtó üvegét a könyökével, 

és 20-ra állított órával hagyta ott a dinamitot a kassza tövében. Indultak éppen, amikor az 

égen fénykoszorú támadt, és az utcai fények mind kialudtak. 

- Kifújt a trafó! - kurjantotta Rosszcsont boldogan. - Vége a világításnak! Óriási! Gyere, tegyünk 

be egy csomagot a Városházára, hadd szálljon! 

- De apám, ott nyüzsögnek a zsaruk, nem láttad? 

- A maga farkát kergeti mind - válaszolta Rosszcsont türelmetlenül. - S amikor ezek a csomagok 

elkezdenek szólni, akkor bolondulnak csak meg igazán! Ráadásul sötét lett, bemehetünk a 

Városháza túlsó feléről is. A kulcsom jó oda. 

- Van vér a pucádban, apám, tudod-e? 

- Neked is, Ász, neked is - mosolygott Rosszcsont szigorúan. 

Alan bekunkorodott a Hasznos Holmik fűrészfogas parkolójába, kikapcsolta a kombi motorját, 

és egy pillanatig csak ült, s bámulta Mr. Gaunt boltját. Ajtaján most ezt tudatta a tábla: 

Mint valami óriás neon, úgy pattogott a villám, és vak szemgödörnek mutatta a kirakatot. 

Alannek azonban azt súgta az ösztöne, hogy lehet zárva a bolt, de nem üres. Mr. Gaunt megléphetett 

éppen a városból az általános zűrzavar közepette, tomboló viharban, fejetlenül szaladgáló 

rendőrök közt, képzelete azonban nem ilyennek festette ki Mr. Gauntot a bridgtoni kórháztól idáig 

vezető keserves útján. Olyan valakinek képzelte, aki széles jókedvében beszerel a barátja klotyójába 

is sugaras vízvisszahajtót vagy gyufafüzetet tapaszt rágógumival a cipője talpa alá - hát az ilyen 

hagyná ott mulatsága színterét, mielőtt a petárdák mind elsülnének -, a víz elönti a lakást s a nadrágszár 

tüzet fogna... Nem ilyen ember vagy te! 

- 293 - 

6 

7 

HOZTA ISTEN VITTE ÖRDÖG

Itt vagy még helyben, gondolta Alan. Végignézed a cirkuszt az utolsó számig, te csirkefogó! 

Ült hát egy darabig, és nézte a zöld napvetőt, s az olyan lélek mélyeit méregette, akitől ilyen 

szövevényesen gonosz rendezés telik. Annyira elmélyült maga is, hogy nem látta, miféle kocsi áll 

bal felől... Régi ugyan, de egyedi tervezésű, áramvonalas... Mr. Gaunt Tucker Talismanja. 

Hogyan telt tőled? Megtudnék sok minden egyebet is, de ma estére épp elég ennyi. Hogyan 

tellett? Hogyan tudtál meg felőlünk ennyi mindent s ilyen hamar? 

Brian azt mondta, Mr. Gaunt nem is ember. 

Napvilágnál gúnyolódott volna az ilyen beszéden Alan, mint ahogy csúfondáros volt az 

azkával is. Ezen a viharos estén azonban, amint a vak kirakattal nézett szemközt, nyomasztó volt 

gondolatnak is... Eszébe jutott, amikor azzal a határozott szándékkal járt el a Hasznos Holmikig, 

hogy találkozik és elbeszélget Mr. Gaunttal, a furcsa érzése is, és hogy a kirakatnál ellenzőt formált 

két kezéből, mert zavarta a ragyogás, amint a kirakaton át megpróbált besandítani a boltba... Úgy 

érezte akkor, hogy figyelik, holott a bolt üresnek tetszett. S nem akárki figyeli - hanem valami undok, 

gonosz leselkedő. Annyira a hatalmába kerítette ez az érzés, hogy a tulajdon tükörképét hitte 

egy pillanatig a ráleső kellemetlen arcnak. 

Aztán más jutott az eszébe - valami, amit nagyanyjától hallott gyerekkorában: Zsongít az 

ördög dünnyögése. 

Brian azt mondta... 

Hogyan is jutott Mr. Gaunt a tudomásaihoz? És miért kötött ilyen isten háta mögötti városkába 

éppen? 

...hogy Mr. Gaunt nem is ember. 

Alan lehajolt, és elkezdte tapogatni a kombi alját. Már azt hitte, elveszett, amit keres... Kiesett 

talán napközben, amikor a jobb felőli ajtót nyitva hagyta... Aztán valami hengereset tapintott. 

Kipiszkálta az ülés alól, fölemelte... S az az elkeserítő hang, amelyik nem szólt, mióta Sean Rusk 

kórházi szobáját otthagyta (vagy talán nem hallotta egyéb gondja-bajától?), hangosan és bosszantó 

vidámsággal csendült meg újból. 

Nicsak ni, Alan! Messzi jártam, ne haragudj, de lám, itt vagyok, ragyogok megint! Mit találtál? 

Egy doboz mogyorót? Annak látszik, de nem az, igaz-e? Az utolsó bűvös cikk, amit Todd megvett 

Auburn Varázsboltjában, ugye? Ropogós Vegyes Mogyorót kínál, aztán hosszú zöld kígyó ugrik 

ki belőle - rugó köré sodort krepp papír... S amikor kínált vele nagy bamba mosolygással, azt 

mondtad neki, vigye innen ezt a hülyeséget, nem vagy rá kíváncsi, igaz? S úgy tettél, mint aki meg 

sem látja, hogy a képe megnyúlik, hanem csak... Mit is mondtál neki? 

- Hogy a bolond a pénzétől hamar megválik - válaszolta Alan tompán, amíg a dobozt forgatta, 

és próbálta fölidézni Todd arcát. - Ennyit mondtam neki. 

Miiiilyen iiigaz! - lelkendezett a hang. - Hogy is felejthetek el ilyen bölcs szót? Bölcs-e vagy 

kicsinyes? Fontos, hogy eszembe juttattad! Így aztán forgathatod a fejedben te is! A helyzetet, ha jól 

emlékszem, Annie mentette meg... Hogy is mondta? 

- Azt mondta, nem is tudja, kitől tanul a gyerek ilyeneket... Pedig hát azért gyerek, hogy tanuljon. 

- Alan remegő és fátyolos hangon válaszolt, s könny buggyant a szeméből... de miért ne? Mi 

a méndörgetős ménkűért ne? Ha már visszatért a régi kín, és úgy csavargatja bensejét, akár a 

fölmosórongyot? 

Fáj, mi? - kérdezte a megvertség hangja, önemésztő fele, és Alan tudta, hogy együttérzést 

ettől nem várhat. - Úgy fáj, mint amikor az elpergett régiekről fújod a nótádat, igaz-e? Hát azért 

mondom, tedd vissza a helyére a dobozt, mert ami így fáj, az jót nem tesz. A kesztyűtartóban a helye 

annak, pajtás. S majd jövő héten, amikor véget ér ez a cirkusz, úgy cseréled el a kombit, hogy a dobozt 

benne felejted. Az ilyen olcsó bűvészet csak gyereknek tetszhet, vagy az olyannak, mint Mr. 

Gaunt. Hagyd a fenébe. Hagyd... 

A hang még mondta volna a magáét, ha Alan le nem torkolja. Azt sem tudta, megteheti-e - 

de most, hogy sikerült, jól megjegyezte, mert még lehet haszna a jövőben... ha ugyan jövője van! S 

most nézte meg igazán jól a dobozt, nem úgy, mint fia bolondos hagyatékát, hanem mint a félrevezetés 

eszközét, varázspálcát, amelyik rosszfelé mutat, a dupla tetejű selyem köcsögkalapot vagy a 

karórájának szíja alatt rejtőző varázslatos virágzást. 

Avagy nem félrevezetés a bűvészet? Gaunté legfeljebb kicsinyesen rosszindulatú - nem arra 

jó, hogy az emberek álla leessen, aztán nagyot nevessenek, hanem hogy komor bika törjön ki belő- 

- 294 -

lük... De bűvészet mindenképpen. Félrevezetés. Másfél méteres kígyó a földimogyorós dobozban - 

vagy, ha Pollyt gondolta meg, olyan baj, amelyik a maga gyógyítójának tetszik. 

Nyitotta a kocsi ajtaját, és a hamis dobozzal lépett ki a zuhogó esőbe. Amint az érzelgés örvényéből 

sikerült kihúzódnia, eszébe jutott, hogy ellenfele is az ilyen meglepetéseket keresi éppen. 

Őt is mindéletében a meglepetések foglalkoztatták, és gyerekfejjel őt is ámulatba ejtette az efféle 

olcsó fogás. Miért kellett hát fiára olyan csúnyán ráförmedni, s ráadásul úgy tenni, mintha nem látná, 

mennyire megbántja? Féltékeny volt talán Todd zsenge korára, lelkesedésére? Elfeledkezett már 

az apró csodákról? 

Nem is tudta. Annyit tudott csak bizonyosan, hogy a szemfényvesztést Mr. Gaunt nagyra 

becsüli, azért megpróbálja rajta. Alan visszahajlott a kocsiba, kikapott egy zseblámpát a hátsó ülésre 

tett szerszámládából, majd megkerülte a Tucker Talisman orrát (de felfigyelni most sem figyelt fel 

rá), aztán beállt a Hasznos Holmik olajzöld napvetője alá. 

Hát itt vagyok. Eljutottam idáig is. 

Alan szíve erősen vert, de egyenletesen. Fejében mintha fia, felesége és Sean Rusk arca egygyé 

olvadt volna. Még egyszer rápillantott az ajtón lógó búcsúszóra, aztán megpróbálta a kilincset. 

Zárva. Feje fölött a napvető hullámzott és lobbant a süvöltő szélben. 

Becsúsztatta a hamis dobozt az ingébe, és mintha nagy biztonságot árasztott volna, amint 

megtapintotta jobb kezével. - Jól van - motyogta -, itt vagyok, ha tetszik, ha nem. 

Azzal megfordította a zseblámpa rúdját, és fém végével lyukat ütött az ajtó üvegén. Vészcsengő 

hangjára készült, de nem hallotta. Vagy nem kapcsolta be Gaunt, vagy nem is szereltetett. 

Benyúlt a szilánkok közt, és belülről próbálta a kilincset. Engedett, és Alan Pangborn először lépte 

át a Hasznos Holmik küszöbét. 

A bolt levegője ütötte mellbe először. A fülledt, poros levegő. Új üzletben ilyen nem is lehet. 

Csak ahol hónapok óta vagy már évek óta nem fordult meg senki. Pisztolya a jobbjában, balja a 

zseblámpával körözött. Megvilágította a puszta padlót, a sivár falakat, az üres tárolókat. Az árukészletnek 

hűlt helye volt, és mindenen vaskos, zavartalan portakaró. 

Ebben az üzletben régen nem jártak. 

Hogy lehet? Amikor a két szemével látta, mekkora volt itt a járás-kelés héthosszat? 

Mert nem is ember. Mert zsongít az ördög dünnyögése. 

Még kettőt lépett befelé, bejárta zseblámpájával a helyiség minden zegét-zugát, és szívta a 

súlyos múzeumi levegőt. Amint egy villám fényénél a háta mögé pillantott, tulajdon lábnyomát látta 

a porban. Visszafordítva a fénysugarat - azt a tárlót pásztázta végig, amely pénztárul szolgált Mr. 

Gauntnak... S ott megakadt. 

Videokamera állt rajta, hordozható Sony tv-készülék mellett - víg táborozóknak való, inkább 

kerek, mint szögletes, s a színe akár a tűzoltókocsinak. A készülék köré huzal csavarodott - és látott 

valamit a kamera tetején is. Könyvnek nézte először, de mást sejtett benne. 

Közelebb lépett, és a tv-re irányította a zseblámpát. Vastag porréteg födte azt is, akár a padlót 

meg a tárlókat. A huzal hosszabbítónak bizonyult. Tovább sétáltatta a fénysugarat, és kiderült, 

hogy a kamera tetején jelzetlen plasztikdobozban kazetta fekszik, nem könyv. 

S rajta a hosszúkás fehér boríték címzése: 

ALAN PANGBORN SERIFF SZÍVES FIGYELMÉBE 

Alan letette pisztolyát és zseblámpáját a pult üvegére, kinyitotta a borítékot, és egyetlen papírlapot 

húzott ki belőle. Majd fogta a zseblámpáját, és erős fénykörét rámeresztette a gépelt levélre. 

Tisztelt Seriff Úr! 

Bizonyára ráébredt már, hogy nem vagyok akármilyen boltos - hanem az a ritka fajta, amelyik 

a „valamit mindenkinek” elvét vallja. Sajnálom, hogy nem találkozhattunk, de remélem, megérti, 

hogy sok haszonnal nem járt volna - rám nézve legalábbis nem. Haha! Mindenképpen hagytam 

- 295 - 

8

itt Önnek is valami hasznosat. Nem ajándéknak szánom - nem vagyok Mikulás apó, mint nyilván 

tapasztalta -, azonban a város szinte minden polgárától hallom, hogy Ön becsületes ember, megadja 

azért a portékám árát. Az árban apró szolgálat is foglaltatik... S az Ön szolgálatát nem nevezném 

csínynek, inkább jótettnek. Remélem, Seriff Uram, ebben egyet is értünk majd. 

Tudom, mennyire és milyen soká foglalkoztatta, mi történt feleségével és fiával életük végső 

pillanataiban, s azt hiszem, e kérdésére választ kap ezennel. 

Higgye meg, csakis a legjobbat akarom, s ezzel ajánlom magam alázatos szolgájául 

LELAND GAUNT 

Alan leeresztette a levelet. - Csirkefogó! - dünnyögte. Ismét körbejártatta a zseblámpa fénysugarát, 

és látta, hogy a zsinór vége a padlón kúszik, de a legközelebbi faldugaszig nem ér. Ami 

úgysem sokat számít, gondolta, hiszen az áramszolgáltatás megszakadt. 

De tudod, mit? - okoskodott tovább. - Az sem tesz semmit. Semmit a világon. Mert az a 

gyanúm, ha a videót összekapcsolom a tv-vel, működni fog szépen. Nem létezik, hogy amit tett, 

meg tudta volna tenni, ha ember. Zsongít az ördög duruzsolása, Alan - azért tégy bármit, csak a neked 

hagyott hasznos holmijával ne foglalkozz! 

Mégis letette a zseblámpát, lecsavarta a tv-ről a hosszabbítót, megnézte, aztán lehajolt, hogy 

összekapcsolja a tv zsinórjának összeillő végével. S amint lehajolt, a hamis földimogyorós doboz 

kicsúszott az ingéből. Elkapta fürgén, mielőtt a földre eshetett volna, majd föltette a pultra a videokamera 

mellé. 

Norris Ridgewick féluton a Hasznos Holmiktól mégis úgy látta, hogy őrültség volna - nagyobb, 

mint amit eddig elkövetett, holott az sem akármi -, ha Leland Gaunttal elbánni egymaga 

próbálna. 

Azért kikapta a mikrofont a műszertábla villái közül. - Kettes Egység a Központnak - szólt 

bele. - Norris jelentkezik. Várok. 

Elengedte az adógombot, de iszonyú recsegésnél nem kapott egyebet válaszul. A vihar magva 

éppen Castle Rock fölött vonult. 

- Kapjátok be - mondta, azzal fordult a Városházának. Alan odabenn lehet. S ha nincs, valaki 

megmondja majd, merre jár. Alan tudja, mit kell tenni... Ha pedig nem tudná, meg kell hallgatni 

a vallomását, hogy Hugh Priest gumijait ő hasogatta ki, és halálába küldte a szerencsétlent, mert 

olyan Bazun-horgászbotot kívánt meg, amilyenje boldogult édesapjának volt. 

Akkor ért a Városházához, amikor a versenyóra a híd alatt 5-öt mutatott. Kanárisárga dobozkocsi 

mögött állt meg. Úgy látta, tv-híradósoké. 

Kiszállt, és a zuhogó esőben szaladt a seriff hivatalába. 

Polly a mosdópumpa gumicsésze végével sújtott a trágárul ágáló pókra, s az nem is bukott le 

előle. Szőrös mellső lábaival elkapta a pumpa nyelét. Polly kezeiben sikoltozott a fájdalom, amint a 

súlyossá vált pumpát emelni próbálta. Szorítása lazult, s mikor kieresztette a pumpát a kezéből, a 

pók úgy kapott fel a nyelére, akár a kövér ember a kötélre. 

S mire Polly egy sikolyra való szuszt szívhatott volna, a pók mellső lábai már a vállán voltak, 

rubinszeme Polly szemébe villogott, agyaras szája megnyílt, s a rohadó hús és keserű fűszer 

szagát lehelte. 

Sikoltott volna, de a pók akkor beletaposott a szájába. Undok szőrök csiklandozták nyelvét, 

fogát, s a pók csak kapdozott bolondul. 

Polly megállta, hogy ki ne köpje az undok lábat, inkább megragadta, s azon pillanatban le is 

harapta állkapcsának minden erejével. Roppant a szájában, és valami régi tea keserű íze ömlött szét 

benne. A pók fájdalmasan nyítt, és megpróbált visszahúzódni. Sörtéi sercegtek Polly markában, 

mégis jól megropogtatta és megcsavarta, ahogyan egy nő a sült pulyka combját csavarja, akkor engedte 

csak el. 

- 296 - 

9 

10

De nem teljesen. A pók szökni próbált. Polly köpte a sűrű fekete levét, de tudta, hogy a szájából 

soká ki nem tisztul az - hát fogta a pókot, és magához rántotta ismét. Maga csodálkozott erőmutatványán, 

de félt is, háborgott is, és a düh majd fölvetette. 

Kihasznált! - gondolta zavarodottan. - Alan életével fizettem érte! Ezért a szörnyetegért! 

A pók megpróbált belekapni agyaraival, de hátsó lábai megcsúsztak a pumpa nyelén. Talán 

le is esik róla, ha Polly engedi. 

Csakhogy nem engedte. Felsőkarjai közé kapta a püffedt, forró testet, s úgy szorította meg. 

A pók mellső lábai Polly fölfelé fordított arcát karmolták volna, de erejüket vesztették szorításában. 

Fekete leve és vére Rolly karjain kezdett csordogálni égető csermelyekben. 

- Elég volt! - ordította Polly. - Elég volt! Elég! 

S eltaszította magától. A pók hozzátapadt a kád mögötti csempéhez tulajdon szétnyílt potroha 

ragacsával - majd a kádba pottyant egy rakásra. 

Polly fölkapta a pumpát, és megint nekiesett. Úgy verte, ahogy nők verik az egeret söprűvel, 

de az nem ért semmit. A pók meg-megremegett, és megpróbált odébb mászni. Lábai a gumi zuhanyszőnyeg 

sárga százszorszépmintáit kaparták. Polly megfordította a pumpát, és minden erejét 

összeszedve a nyelével bökte meg. 

Közepén kapta a vonagló dögöt, és a kád aljára szögezte. Csúf kis pukkanással dőltek bűzös 

belei a gumiszőnyegre. Kapálózott még egy darabig, próbálta ráfonni lábát a nyársra, végre elernyedt. 

Polly hátralépett, s lezárta a szemét. Forgott vele a világ. Talán el is ájul, ha agyában szikrát 

nem vet Alan neve. 

Akkor mindkét kezét ökölbe szorította, és ütögette egymásnak. Iszonyú fájdalom járta át, a 

világ pedig elhagyta a keringőzést. 

Kinyitotta a szemét, odalépett a kádhoz, és beletekintett. Mintha nem is lett volna semmi 

benne. Aztán a pumpa csészéje mellett megpillantotta a pókot. Nem volt már nagyobb a kisujja 

körménél. 

Nem is történt semmi. Képzelődtél. 

- Képzelődött a kórság - mondta Polly véznán, remegőn. A fontos azonban nem is a pók 

volt. Hanem Alan - Alan forog szörnyű veszélyben, éppen őmiatta! Meg kell találnia, nehogy késő 

legyen! 

Ha nincs későn máris. 

Benéz a seriff hivatalába, ott csak tudja valaki, hová... 

Oda nem mész - hallotta Evvie néni hangját. - Ha odamész, elkéstél. Tudod te, hova kell 

menned. Tudod jól, hol van. 

Persze. Ö ne tudta volna? 

S már rontott az ajtónak. Egyetlen gondolat verdesett benne, akár a denevér: Istenem, ne engedd, 

hogy valamit vegyen! Csak ne vásároljon, Istenem! 

HUSZONHARMADIK FEJEZET 

A Várpatakának hídja alatt, amit a járás lakói emberemlékezet óta Bádoghídnak neveztek, 

Urunk születésének 1991. évében, október 15. napján, kedden este 7 óra 38 perckor nullára állt be a 

versenyóra. Az a kicsiny elektromos szikra, amelyet voltaképpen csengő megszólaltatására szántak, 

továbbpattant a szerkezetet működtető kilencvoltos elem drótján. S a versenyóra is csöngetett, de 

egy pillanattal később az órát meg a szerkentyűt elvitte a robbanás, amint az áram átfutott a gyújtófejen, 

és a gyújtófej gyújtotta a dinamitot. 

Kevesen hitték Castle Rock polgárai közül is, hogy ménkű csapott be. A villámlás az ég nehéztüzérsége 

- ez azonban óriás puska dörrenésének hangzott. A nem bádogból, hanem vasból épült 

rozsdás régi híd déli vége tűzgolyón emelkedett a magasba. Nem is olyan magasba. Három métert 

emelkedett talán, akár a billenőkocsi, aztán nagy betonpattogással és szerteszálló sínek csörömpölé- 

1 

- 297 -

sével hullt vissza. Az északi végét is kirántotta helyéből, így aztán átlósan feküdt el az egyre dagadó 

Várpatakán. Északi vége éppen a villámsújtotta szil mellé került. 

A Vár sugárúton - ahol a katolikusok meg a baptisták viaskodtak majd egy tucat rohamrendőr 

segédletével - megtorpant a küzdelem. A harcosok a város túlsó vége felé, a Várpataka partján 

kibomló tűzrózsa felé bámultak. Albert Gendron és Phil Burgmeyer egy pillanattal előbb még püfölték 

egymást, most szinte kéz a kézben tekintettek a ragyogás irányába. Albert bal arcán vér csorgott 

halántéksebéből, Phil inge pedig cafatokban lógott. 

Közelükben Nan Roberts ült Brigham atyán, mint valami hatalmas (és nejlon pincérköpenyében 

persze fehér) keselyű. A tisztelendő atya haját használta feje fogantyújául annál fogva verte 

a kövezethez. Rose nagytiszteletű úr pedig ott feküdt tőlük néhány lépésre eszméletlen, mert ővele 

Brigham atya bánt el. 

Henry Payton már egy fogát itthagyta a csatatéren (nem szólva az Egyesült Államokban honoló 

vallási béke illúzióiról), de azon pillanatban dermedt meg, amint éppen Tony Mislaburskit rántotta 

le a baptisták egyházfijáról, Fred Mellonról. 

Kővé dermedtek mind, akár a szobrot játszó gyerekek. - Jézus Mária! A híd! - motyogta Don 

Hemphill. Henry Payton úgy döntött, hasznosítja a pillanatnyi viharszünetet. Félrelökte Tony 

Mislaburskit, sérült szája köré tölcsért formált két tenyeréből, és elordította magát: - Ölég volt, emberek! 

A rendőrség parancsa az... 

Nan Roberts azonban megakasztotta. Nan a villásreggeliző konyhájába hosszú évekig kurjantott 

be rendeléseket, és hangja túlharsogta a leghangosabb vendégseregét is. Azért hangversenyre 

most sem került sor. 

- Rohadt katolikások most meg robbantanak! - kürtölte. A küzdő felek száma megfogyatkozott, 

számuk csekélységét azonban pótolta szárnyaló lelkesedésük. 

Nem kellett egy perc, a harc ismét föllángolt az ötven-valahány méteres csatapiacon. 

Norris Ridgewick a seriff hivatalába pillanatokkal előbb robbant be, hogy a híd robbant, és 

torkaszakadtából ordította: - Pangborn seriff merre?' Kerítsék elő Pangborn... 

S elhallgatott. A hivatalban nem ült senki más, csupán az öreg Seaton Thomas meg egy 

tejfölösképű rohamrendőr, akinek talán sört sem mértek volna még a kocsmában. 

Hova a nyavalyába lettek? Kinn mintha ezrével látta volna az államiak járőrkocsijait és más 

járgányait. A parkoló kocsik közt az ő felborult bogárhátúja megkaphatta volna a sebesülési érdemkeresztet, 

ha az érdemkereszt-osztogatás napja lett volna. Ott hevert az még, ahová Rosszcsont borította. 

- Hé! - bőgött Norris. - A nép hova lett? 

A tejfölösképű rohamrendőr jól megnézte Norris egyenruháját, aztán válaszolt csak. - Tömegverekedés 

támadt a város túlsó végén. Keresztények mérkőznek kannibálokkal, vagy mi. Nekem 

itt a szolgálatirányítóban kellene kezelnem a rádiót meg a telefont, de ebben a viharban a porcos 

fingot se hallom. - Majd mogorván megkérdezte: - Hát maga kiféle? 

- A seriff megbízottja, Norris Ridgewick. 

- Jól van. Nekem Joe Price a nevem. Miféle várost fogott ki magának a megbízott úr? Egyszeriben 

mindenki meghülyült itt? 

Norris nem válaszolt, hanem Seaton Thomashoz lépett. Seat arcszíne piszkosszürke volt, és 

alig szedte a lélegzetet. Egyik ráncos kezét a szegycsontjához szorította. 

- Alan merre, te Seat? 

- Nem tom - válaszolta Seat üres tekintettel. - Borzasztó dolgok történnek itten. Városszerte. 

A telefon siket. Már ez. Pedig a kábelek java az utca szintje alatt fut. De tudod, mit? Örülök is, 

hogy siket a telefon. Nem akarok én már semmit megtudni. 

- Kórházban volna a helyed - állapította meg Norris részvevően. 

- Kansasban volna a helyem - visszhangozta Seat, akár a hazajáró lélek. - De kiböjtölöm. 

Addig ülök itten... 

A híd abban a pillanatban robbant. Mintha óriás karom hasogatta volna meg az éjszakát. 

- Jézus! - kiáltotta Norris meg Joe Price. 

- 298 - 

2

- Abbezony - mondta rá Seat Thomas meglepetés nélkül, fáradtan. - Ez jön most. Robbantják 

a várost. 

És megrendítő volt, hogy sírva fakad. 

- Hova lett Henry Payton? - förmedt rá Norris Price rohamrendőrre. Price nem törte a fejét 

válaszon, hanem rontott az ajtónak, hogy lássa, mi történt. 

Norris még egy pillantást vetett Seaton Thomasra - de az csak meredt a messzeségbe, könynyei 

csorogtak, s a kezét le nem vette a szegycsontjáról -, azért lódult Price rohamrendőr után. A 

Városháza parkolójának legszélén találta, ahol ő a Rosszcsont piros Cadillacjét szerelte föl büntetőcédulával 

vagy ezer esztendeje. Az esős éjszakában halványuló tűzoszlop magaslott a szemük előtt, 

s a fényénél mind a ketten jól láthatták a Várpataka hídjának sorsát. A város végi villanyrendőrt is 

eldöntötte a robbanás. 

- Szentséges ég - suttogta Price rohamrendőr áhítatosan. - Örülök, hogy nem az én városom. 

- A tűz rózsát vetett az arcára, és parazsat ültetett a szemébe. 

Norris egyre inkább úgy érezte, meg kell találnia Alant, azért jobb lesz, gondolta, ha visszaül 

a járőrkocsiba, és utánamegy Henry Paytonnak. Ha valami nagy hirig tört ki, ott lesz - s vele talán 

Alan is. 

Lépett fel a járdára, amint a villám fényénél két ügető alakot pillantott meg a Városháza sarkán. 

Mintha a kanárisárga híradóskocsinak igyekeztek volna. Egyiküket nem ismerte, de a másik - a 

testes, görbe lábú - az nem lehetett más, csakis Danforth Keeton! 

Norris Ridgewick két lépést tett jobbra, és megvetette hátát a Városháza téglafalánál, majd 

előkapta szolgálati revolverét. Vállmagasságba emelte, csövét az égnek szegezte, és torkaszakadtából 

ÁLLJ-t kiáltott. 

Polly kihátrált kocsifelhajtójáról, elindította az ablaktörlőt, és balra fordult. Keze görcsös 

fájdalmához karjának perzselő kínja járult azokon a helyeken, ahol a pók a nyálát rácsorgatta. Mintha 

lassan ivódó méreg lett volna - azonban nem akart vele foglalkozni most. 

A Borostyán utca meg a Fő utca sarkának stopjelzéséhez közeledett, amikor a híd robbant. 

Hátradőlt az iszonyú dördülés hallatán, és elbámult a patakparton fölszökellő lángoszlopon. Egy 

pillanatig látta a híd vasszerkezetének árnyképét, aztán elnyelte azt is a láng. 

Balra fordult a Fő utcán, a Hasznos Holmiknak. 

Alan Pangborn lelkes házi filmkészítő volt valamikor. Elő nem számlálhatta volna, hány ismerősét 

untatta ugrabugra filmjeivel. A nappali falára rajzszögezett lepedőn mutatott be totyogó 

gyermekeiről, amint Annie füröszti őket, amint együtt ünneplik születésnapjukat, vagy amint kiruccannak 

a zöldbe. A filmeken integetett vagy fintorgott a felvevőgépnek mindenki, mintha íratlan 

törvénynek engedelmeskedtek volna: ha filmeznek, integess vagy vágj pofákat, mert ha nem, különös 

kegyetlenséggel elkövetett közömbösségben találtatsz bűnösnek, és családi filmek tízéves nézésével 

bűnhődsz! 

Öt éve aztán áttért a videokamerára, hiszen az olcsóbb is volt, s a kezelése is egyszerűbb... 

Ráadásul eddig tíz-tizenöt percig untathatta csak a nézőkét nyolcmilliméteres filmjeivel - hanem a 

videóval már untathatta órákig, ki sem kellett vennie a kazettát. 

Alan most kivette dobozából a kazettát, hogy jobban megnézze. Feliratot nem látott rajta. 

Így is jó, gondolta. Magamnak kell megtudnom, mi van rajta, nem igaz? S a keze a kamera lejátszó 

gombjához nyúlt... de ott megállt. 

Todd meg Sean meg a felesége arcának mozaikja egyszerre eltűnt, és egyetlen sápadt arc vetült 

elé: Brian Ruské, amint ezen a délutánon látta, megtörten, holtsápadtan. 

Boldogtalannak látszol, Brian. 

Igenis. 

Úgy értsem, boldogtalan vagy csakugyan? 

- 299 - 

3 

4

Igenis - s ha meg tetszik nyomni azt a gombot, majd boldogtalannak tetszik lenni szintén! 

Mr. Gaunt azt akarja, hogy meg tessék nézni a filmet. De nem szívességből. Mr. Gaunt nem tesz szívességet. 

Meg akarja mérgezni a seriff bácsit, mert már megmérgezett mindenki mást. 

Meg kell néznie mégis... 

Ujjai a szögletes gomb kerekített formáját tapogatták. Alan szétnézett. Gaunt itt van, semmi 

kétség. Itt sejtette súlyos jelenlétét - fenyegető s egyben csalogató valóját. Levele járt az eszében. 

Tudom, mennyire és milyen soká foglalkoztatta, mi történt feleségével és fiával életük végső pillanataiban... 

Ne tessék, seriff bácsi - suttogta Brian Rusk, s Alan az elkínzott öngyilkosjelölt arcát úgy látta 

most, ahogyan a hűtőtáska mellől nézett föl rá. Ne tessék bántani a múltat. Hadd nyugodjon. Mr. 

Gaunt hazudik. Én tudom. 

Hazudik hát. Tudom én is. Mégis meg kell néznem. 

Alan ujja ránehezedett a gombra. 

A MŰKÖDIK apró zöld fénye kigyúlt. A videokamera működött tehát, akár volt áramszünet, 

akár nem. Alan látta jó előre. Bekapcsolta a kézbevaló piros Sonyt is. A 3-as csatorna hava 

kezdett peregni. Alan megnyomta a videokamera kilökő gombját. 

Ne tessék - suttogta Brian Rusk hangja, Alan azonban nem hallgatott rá. Átemelte a kazettát, 

benyomta, és figyelte, a helyére kattan-e, majd nagyot szusszant, és megnyomta a LEJÁTSZÓgombot. 

A képernyő hava helyébe sima feketeség telepedett, majd egy pillanattal később számok 

villantak palaszürkén: 8... 7... 6... 5... 4... 3... 2... X. 

Kézből fényképezett remegő vidéki út jelent meg. Előterében kissé életlenül ugyan, de fölbukkant 

a száma is, a 117-es. Alan ráismert. Megjárta sokszor. Megismerte az út kanyarulatán túl a 

fenyőligetet is - aközé vágódott ki a Scout, s az orra a legnagyobb fenyő törzsét fogta körül fémes 

öleléssel. 

A filmen azonban nem látszottak a fákon ejtett sebek még - ámbár megvoltak a szerencsétlenség 

nyomai máig, ha az ember kiment és megnézte. Alan pedig kiment akárhányszor. Ámulat és 

rémület ült meg csontjaiban, amint eszmélt - nem csupán a sebezetlen fák láttán -, hogy ez a szalag 

aznap készült, amikor Annie és Todd meghalt. 

S most látni fogja, hogyan. 

Bármilyen hihetetlen, az igazságot látja. Szerettei a szeme láttára múlnak most ki. 

Tessék elzárni! - ordította Brian. - Tessék elzárni! Mr. Gaunt mérget árul! Méregkeverő! 

Tessék kikapcsolni, amíg nem késő! - Alan azonban nem hallgathatott a szavára. A szíve sem hallgatott 

volna őrá, ha azt mondja neki, álljon meg. Fogoly volt. 

A kamera balra rántott, el az útnak. Egy pillanatig semmit nem mutatott, aztán a napfény 

megcsillant a Scouton. A Scout közeledett. Ahhoz a fenyőfához, amelyiknél utasai befejezik útjukat. 

A kocsi földi végcéljához közeledett. Nem is sebesen. Nem is zegzugosan. Jele nem látszott, 

hogy Annie a kocsin már elveszítette vagy elveszíteni készült az uralmát. 

Alan odahajolt a zümmögő videóhoz. Veríték csorgott az arcán, s halántékán pattogtak az 

erek. 

Nem lehet igaz! Ez valami hamisítvány! Nem ők ketten azok! Foghatott színésznőt és gyerekszínészt 

hozzá! Másképp nem lehet! 

Tudta pedig, hogy lehet. Az sem lehetséges, hogy a videokamera a tv képernyőjére vetítsen, 

mikor a hálózatba be sem kapcsolta. Mi mást látna, ha nem az igazságot? 

Hazugság! - kiáltott Brian Rusk, de olyan messziségből, hogy meg sem kellett hallania. - 

Hazugság, seriff bácsi! Hazugság! 

De már látta is a közeledő Scouton a rendszámtáblát. 24912 V. Annie rendszámát. 

A Scout mögött egyszer csak fémes csillogásra lett figyelmes. Kocsi közeledett, és nagy sebességgel 

fogyasztotta a távolságot. 

Odakinn a Bádoghíd robbant iszonyú puskaropogással. Alan nem kapta föl fejét. Meg sem 

hallotta. Minden figyelme a piros Sony képernyőjére szegeződött, mert Annie meg Todd gyorsan 

közeledett ahhoz a fához, ahol életük véget ér. 

A kocsi mögöttük jöhetett százhúsz-száznegyvennel. Amint a Scout közeledett a kamerához, 

a második kocsi, amelyikről rendőri jelentés nem szólt, még elszántabban követte. Annie-nak meg 

kellett látnia, mert gyorsított ő is. De nem eléggé. S már későn. 

- 300 -

Almazöld Dodge Challenger volt a második kocsi. A fara annyira megemelkedett, hogy orrát 

szinte az útra szegezte. Füstüveg ablakain át homályosan látni lehetett a teteje alatt keresztülívelő 

rudat, s már a matricákat is a farán: MESZES, ASZFALTSZAGGATÓ, GOODYEAR BAL- 

LON, FALTÖRŐ. S bár a film néma volt, Alan szinte hallotta a gáz repedését az egyenes kipufogócsövekben. 

- Ász! - ordította hirtelen megvilágosodásában. Merrill, az Ász! A bosszú! Hát persze! 

Hogyhogy eddig nem jutott az eszébe? 

A Scout elviharzott, s a kamera követte. Alan egy pillanatig látta is a kocsi belsejét - és bizony 

Annie ült benne! Petrezselyemszínű kendő a hajában, aznap viselte, igen, és Todd a Csillagösvény 

pólóingben éppen fordult hátra, hogy nézze a közeledő kocsit. Annie szeme is a visszapillantó 

tükrön volt. Alan az arcát nem láthatta, de törzse feszülten dőlt előre, mert biztonsági öve megfeszült. 

Egyetlen utolsó pillantás jutott belőlük - de Alan eszmélt, hogy nem is látná őket tovább, ha 

remény nincs a végzet elhárítására. Nem akarta látni utolsó pillanatuk iszonyát. 

Visszaút azonban nem volt. 

A Challenger beleütközött a Scoutba. Nem erősen, de mert gyorsított Annie is, ennyi elégnek 

bizonyult. A Scout nem vette a kanyart, lesodródott az útról, annak a ligetnek, amelyikben a 

nagy fenyő várta. 

- Ne! - ordította Alan. 

A Scout árokba bukott, ki is kapott belőle két kerekére ágaskodón, úgy ütközött a fenyő törzsébe 

hangtalanul. 

Rongybaba repült, hajában petrezselyemszínű kendővel a szélvédőn át, nekicsapódott a fának, 

és elgurult a bozótba. 

Az almazöld Challenger az útfélen megállt. Ajtaja kinyílt. 

Ász szállt ki. 

Elnézett a Scout roncsa felé, de az már alig látszott az összezúzódott hűtő gőzében, és nevetett. 

- Nem lehet! - ordította Alan, és két kézzel lökte le a videót a pultnak szolgáló tárolóról. Leesett, 

de nem tört össze, és a tv-vel összekötő zsinórja hosszú volt, nem rántotta magával. A képernyőn 

zavaró sáv futott végig, egyéb nem történt. Alan láthatta tovább, amint Ász ül vissza a kocsijába 

nevetve. Akkor felkapta a piros tv-készüléket, feje fölé emelte, és fél fordulattal a falhoz csapta. 

Csattanás, villanás - több nem történt, de a videóban még zümmögött a szalag. Csak amikor belerúgott, 

akkor hallgatott el. 

Kapd el! Mechanic Fallsban lakik! 

Ezt a hangot még nem hallotta. Metsző volt, veszett volt, de könyörtelenül értelmesen beszélt. 

Brian Rusk hangja elenyészett, már csak ez a hang szolgált egyszerű tanácsul. 

Kapd el. Mechanic Fallsban. Kapd el. Mechanic Fallsban. Kapd el. Kapd el. Kapd el. 

Az utca túlsó felén két újabb puskaropogásos robbanás dördült, amint a borbélyműhely meg 

a Samuels-féle Temetkezési Intézet szinte egyazon percben repült a levegőbe, és üveget meg tüzes 

roncsokat vetett égnek-utcának. Alan meg sem hallotta. 

Kapd el. Mechanic Fallsban. 

Önkéntelenül kapta föl a hamis földimogyorós dobozt is, talán csak rendszeretetből - mivelhogy 

ő hozta, hát ő is viszi. Az ajtó felé éppoly rendszeretően törölte el bevezető lábnyomait, majd 

kilépett a Hasznos Holmikból. Mintha nem is neki szóltak volna a robbanások. A túlfélen égő épületek 

mintha nem is neki égtek volna. Égő fagerendák, üvegcserepek, téglák nem érdekelték. Se 

Castle Rock, se a lakói - Polly Chalmers se. Neki sürgősebb az elintéznivalója Mechanic Fallsban, 

ötven kilométerre. Az érdekelte. Semmi más. 

Megkerülte kombiját, és kinyitotta. A vezetőülés mellé belökte revolverét, zseblámpáját meg 

a hamis földimogyorós dobozt. És úgy érezte, két keze már Ász gégáján. Kezdte volna szorítani éppen. 

- Állj ! - bődült el Norris újból. - Állj! Ahol vagytok! 

- 301 - 

5

Úgy érezte, disznó szerencséje Van. Hatvan méter se választja el őket a fogdától, ahová a 

Rosszcsontot be akarta spájzolni. Hogy a másikkal mi legyen? Azon fordul, mit akartak elkövetni 

ezek ketten, nem igaz? Nem úgy festettek, mint akik betegeket ápolnának, megszomorodottakat vigasztalnának. 

Price rohamrendőr Norrisról arra a két férfira pillantott, akik a CASTLE JÁRÁSI BÍRÓSÁG 

régimódi táblája mellett cövekeltek le. Majd ismét Norrison állapodott meg a szeme. Ász összenézett 

Rosszcsonttal, s mind a ketten eresztették a kezüket nadrágjuk kötése felé, ahonnan pisztolyuk 

agya sandított ki. 

Norris eddig a helyzethez illő hivatali rend szerint az égnek szögezte revolvere csövét. Most 

azonban tovább követte a hivatalos koreográfiát, és jobb csuklóját a bal markába kapva rájuk eresztette 

a revolvercsövet. S ha a szabályzat nem téved, nem tudják majd, melyiküket célozta meg. - Vigyék 

kezüket a fegyverüktől, uraim, de azonnal! 

Rosszcsont ismét összenézett társával, és a kezüket majd a térdükig eresztették. 

Norris szigorú pillantást vetett a rohamrendőrre. - Hallja maga... Price - mondta. - Segítene 

egy kicsit? Ha nem annyira fáradt. 

- Mit akar? - kérdezte Price tartózkodóan. Az este lázas tevés-vevése s most a hídrobbanás 

szerencsésen félreszorította. Nem akart visszatérni az események sűrűjébe. 

- A két faszit akarom őrizetbe venni - csattant fel Norris. - Miért, mit gondolt? 

- Tudod, mit veszel őrizetbe? - kérdezte Ász, és már mutatta is. Rosszcsont meg visongott 

hozzá. 

Price idegesen nézte őket, majd ismét Norrishoz fordult. 

- Aztán... milyen alapon? 

Rosszcsont cimborája felröhögött. 

Norris a szóváltás után ismét teljes figyelmét szentelhette kettejüknek, és riadtan látta, hogy 

helyzetet változtattak közben. Amikor megállította őket, szinte vállvetve álltak, most pedig két lépésre 

egymástól - s még húzódtak elfele. 

- Megállás! - rivallt rájuk. Meg is álltak, s összenéztek. - Húzódjanak összébb! 

De azt már nem tették meg, csak álltak, s a kezüket lógatták a szakadó esőben. 

- Illetéktelen fegyverhordásért veszem őrizetbe őket, aztán majd meglátjuk! - förmedt rá 

Norris Joe Price rohamrendőrre. - Azért most hagyja a zsebhokit, és segítsen. 

Sikerült is felráznia tétlenségéből. Megpróbálta elővenni revolverét a táskájából, de akkor 

látta, hogy a biztonsági szíja belefűzve - hát babirkálni kezdte. S még nem jutott vele semmire, 

amikor a borbélyműhely meg a temetkezési műintézet robbant. 

Rosszcsont, Norris, Price rohamrendőr elnézett a robbanás irányába. Ász, az nem. Éppen ezt 

a mentő pillanatot várta. Kirántotta ismétlőpisztolyát, s akár a cowboyfilmek revolverművészei, tüzelt 

máris. A golyó bal vállán kapta Norrist, lenyírt a tüdejéből, és eltörte a kulcscsontját. Norris 

egy lépéssel eltávolodott a faltól, amikor látta, hogy a két cimbora széthúzódik, de a lövés visszalökte. 

Ász ismét lőtt, és a pengőtégla falból repesztett ki egy darabot egy jó ujjnyira Norris fülétől. 

Az elpattanó lövedék olyan hangot adott, mint valami nagy és dühös bogár. 

- Márjajézus! - sivalkodott Price rohamrendőr, és lelkesebben látott a biztonsági szíj kérdésének 

megoldásához. 

- Adj neki, apám! – kurjantotta Ász vigyorogva, és ismét megcélozta Norrist. A harmadik 

golyó forró üreget vájt az egyszálbél megbízott oldalába, és térdre vetette. A fejük fölött villám 

csattant, de Norris hihetetlen módon tégla és gerenda zuhogását - az újabb robbanások zaját - hallotta. 

Price rohamrendőrnek végre sikerült megfejtenie a biztonsági szíj titkát, s éppen kiszabadította 

volna, amikor Keeton golyója leemelte koponyája csészéjét. Price a fal tövében dobta fel a bakancsát. 

Norrisnak sikerült megemelnie a revolverét, pedig mázsásnak tetszett. Két kézre fogta, és 

Keetonra szögezte, mert tisztábban állt cimborájánál. De még fontosabb volt, hogy Keeton megölt 

egy rendőrt, és Castle Rockban ilyesminek nem szabad megtörténnie. A bunkók városa talán, de 

nem barbároké! Norris abban a pillanatban húzta meg a ravaszt, amint Ász őt célozta meg ismét. 

A szolgálati revolver rúgása hátravetette, azért Ász golyója ott süvöltött el, ahol Norris feje 

volt egy pillanattal előbb. Rosszcsont elvágódott, keze a hasán, és vér csordult az ujjai közt. 

- 302 -

Norris a fal tövében dőlt el Price rohamrendőr mellett, és kezét lihegve szorította sebesült 

vállára. Micsoda rohadék nap, fordult meg a fejében. 

Ász ráemelte az ismétlőpisztolyt, de meggondolta - egy pillanatra legalább. Odalépett 

Rosszcsonthoz, és fél térdre ereszkedett. Északra tőlük a bank repült a levegőbe, és lángoszlopa 

gránittörmelékét szórta szerte. Ász oda se pillantott. Elmozdította az öreg kezét, hogy jobban megnézze 

a sebet. Nagyon megsajnálta. Hiszen épp kezdtek összehangolódni. 

- Jaj! Fáj! - vonított Rosszcsont. - Fáááááj! 

Ász el is hitte. Az öreg negyvenötös lövedéket kapott be, épp a köldöke fölé. A lika akkora 

volt, mint az ácscsavar feje. Ásznak meg sem kellett fordítania, tudta tapasztalatból, hogy a kijárata 

kávéscsészényi, s a véres kávéscsészében alighanem az öreg gerincének szilánkjai. 

- Fáááj! Fááááááj! - vonította bele Rosszcsont az eső zuhogásába. 

- Hát. - Ász nekiszorította az ismétlőpisztoly csövét Rosszcsont halántékának. - Balszerencse, 

apám. Adok fájdalomcsillapítót. 

Háromszor húzta meg a ravaszt. Rosszcsont megugrott, aztán elfeküdt. 

Ász azzal kelt fel mellőle, hogy végez a szaros megbízottal, amikor a fülétől tán három 

araszra golyó füttyentett. Másik rendőrt látott a seriff hivatalának ajtaja előtt a parkolóban. Vénebbnek 

látszott az országútnál. Fél kézzel lőtt, másik kezét a mejje kanalának szorította. 

Seat Thomas második lövése Ász mellől csapta föl a földet meg a latyakot utászcsizmájára. 

Ebből a vénségből sose lesz már mesterlövész, állapította meg Ász, de megértette azt is, hogy legfőbb 

ideje eltakarodni. A bíróságon leraktak elég dinamitot, hogy az égig röpüljön, s öt percet adtak 

neki a versenyórán - ő pedig itt téblábol még mindig, s a vénség lő rá, mint a bazári majomra. 

Hadd adjon a dinamit a formájuknak. Jó lesz megkeresni Mr. Gauntot már. 

Ász fölkapott, és futva indult az utcának. A vén megbízott utánaeresztett még egyet, de az 

messziről elkerülte. Ász a kanárisárga tv-kocsi mögé húzódott. Beleülni nem volt szándékában. A 

Chevrolet Celebrity a Hasznos Holmik előtt várja. Jobb kocsi a meneküléshez nem kell. Először 

azonban találkoznia kell Mr. Gaunttal a fizetségért. Mert az nyilván jár. 

Továbbá meg kell találnia a tolvaj seriffet. 

- Írhatja a homlokára - fogadkozott Ász. 

Frank Jewett a bíróság lépcsőjén állt, s végre megpillantotta, akit keresett. Álldigált ott már 

egy ideje, és nemigen érdekelte, mi minden történik Castle Rockban ma este. Fütyült a Várdomb 

felől hallatszó sikolyokra és ordításokra, fütyült Danforth Keetonra meg a pokol valami élemedett 

angyalára, amikor rontottak lefelé a bíróság lépcsőjén vagy öt perce. Nem zavarták a robbanások, s 

a Városháza parkolója táján eldördült lövések sem. Frank más káposztába keresett húst. Franknak 

mindennél fontosabb volt személyes elintéznivalója régi barátjával, George T. Nelsonnal. 

És uramfia! Nicsak ni! Itt jön George T. Nelson maga, teljes testi valójában! Billeg el a bíróság 

lépcsője alatt a járdán! Ha ismétlőpisztoly nincs testhezálló poliészter nadrágjába tömve, ugyan 

senki meg nem mondhatta volna, nem kerti mulatságra igyekszik-e - persze ha nem szakad az eső. 

George T. (Toszógép) Nelson azonban úgy billegett az esőben, mintha soha nem hagyta 

volna levelét az ő irodájában! Hogy is? Kettőezer a dezső, azzal ott légy legkésőbb negyed nyolckor 

nálam, mert ha nem, azt kívánod, hogy a faszod lenne lóhús! Frank az órájára pillantott, de arra is 

fütyült, hogy az idő közelebb a nyolchoz, mint a negyed nyolchoz. 

Inkább ráemelte George T. Nelson spanyol Llama pisztolyát George T. Nelsonra, minden 

bajainak okozójára. 

- Nelson! - ordította. - George Nelson! Fordulj meg és nézz rám, te faszfej! 

George T. Nelson megpördült, és keze megindult az ismétlőpisztolya felé, de el is ernyedt 

mindjárt, amint látta, hogy megelőzték. Inkább csípőre csapta a két kezét, és nézett föl pimaszul 

Frank Jewettre, hogy áll ott fönn csöpögő orral a lépcsőn, s az ő ellopott pisztolyát fogja rá. 

- Hát lelőnél? - érdeklődött George T. Nelson. 

- Le ám! - horkant Frank. 

- Körösztüllőnél, akár a kutyát? 

- Máméne? Megérdemled! 

- 303 - 

6

Frank ámulatára George T. Nelson bólogatva helyeselt. - Persze hogy - mondta. - Mit is várnék 

az olyan szőrös lelkű baromtól, aki betör a barátja házába, és megöli a védtelen kismadarát? 

Semmi egyebet. Azért lőjjél le bátran, és megvagyunk. 

Villám reccsent fölöttük. Frank meg se hallotta. A bank tíz másodperccel később robbant, de 

az is alig jutott el a füléig. Dühe - és ámulata - nyűgözte le. George T. (Toszógép) Nelson határtalan 

pimaszsága miatt. 

Végül sikerült nyelvét megoldania. - Megöltem a madárkádat? Meg! Leszartam az édesanyád 

képét? Le! De te mit tettél!? Szinte mellékesen elintézted, hogy állásomat vesszem, és soha 

ne taníthassak többet! Még szerencsém lesz, ha le nem csuknak miattad! - S a méltatlanság, akár 

valami fekete villám, úgy hasított bele újból. - Miért nem jöttél pénzt kérni egyenesen, ha pénz kell? 

Ha annyira rá vagy szorulva? Mert valahonnét kerítünk akkor, te hülye állat! 

- Nem értem, miről beszélsz! - kiáltott vissza George T. Nelson. - Én csak annyit látok; hogy 

a törpepapagáj lemészárlásához van bátorságod, de ahhoz nincs, hogy engem párviadalra szólíts! 

- Nem érted... Nem érted, miről beszélek? - habogta Frank, és a Llama vele imbolygott. Ekkora 

arcátlanság a fejébe se fért. Hogy itt álljon fél lábbal a járdán, fél lábbal meg a sírban, s közben 

hazudjon, mintha könyvből olvasná... 

- Nem! Sejtelmem sincs! 

Frank Jewett tehetetlen dühében már csak a gyerekkori játék jutott az eszébe: - Állj elébb! 

Hazudj még egyet! 

- Gyáva kutya! - fizetett vissza George T. Nelson. - Törpepapagájok mészárosa! 

- Zsaroló! 

- Te szédült, te! Tedd le azt a fegyvert, és hívj ki becsületesen! 

Frank vigyorgón bámult le rá. - Becsületesen? Mit tudsz te a becsületről? 

George T. Nelson megemelte a két kezét, s az ujjait billegette Franknak. - Nálad, úgy látszik, 

többet! 

Frank nyitotta a száját, de a szava megint elakadt George T. Nelson szemérmetlenül billegő 

ujjai láttán. 

- Tedd csak el - biztatta George T. Nelson. - Tegyünk úgy, mint a cowboyfilmekben. Mármint 

ha van vér a pucádban, aki előbb tüzel, az győz. 

Miért ne, gondolta Frank. Miért a fenéért ne? 

Egyéb célja az életének nem is maradt - de legalább annyit megmutat híres barátjának, hogy 

ő nem gyáva. 

- Nem bánom - felelte, és begyűrte ő is a Llamát az öve alá. Majd maga elé emelte a kezét - 

igaz, nem sokkal magasabbra a pisztoly agyánál. - Hát hogyan játsszuk meg, te huncut? 

Vigyorgott George T. Nelson is már. - Te elindulsz le a lépcsőn, én elindulok fölfele - magyarázta. 

- S amikor a villám legközelebb becsap... 

- Helyes - mondta Frank. - Így lesz. Gyerünk. 

Azzal megindult lefelé. George T. Nelson meg fölfelé. 

Polly éppen megpillantotta a Hasznos Holmik zöld napvetőjét, amikor a temetkezési intézet 

meg a borbélyműhely robbant. Fénye s hangja megsemmisítő volt. Polly úgy látta szerteszállni a 

roncsokat a robbanás magvából, mint valami sci-fi filmen a villózó csillagport. Önkéntelenül behúzta 

a nyakát. Jól tette, mert szélvédőjét fadarabok törték át, s utoljára átrepült rajta még a 2. számú 

borbélyszék - Henry Gendron székének acél tarkóemelője is. Az mintha ékesen zümmögött volna, 

amint a Toyota hátsó ablakát választotta kijáratul. Az üvegcserepek zümmögése azonban terjedt 

tovább a robbanás füstködével. 

A Toyota kormányozatlan maradt, fölugrott a járda szélére, nekiütközött egy tűzcsapnak, és 

megállt. 

Polly pislogva egyenesedett föl, és kibámult a szélvédő helyén. Azt látta, hogy valaki jön ki 

a Hasznos Holmikból, és megindul a bolt előtt álló három kocsi egyikének. Az utca túlsó feléről világoló 

tűz fényénél megismerte Alant. 

Rákiáltott, de Alan nem fordult meg. Akár a gépember, folytatta útját. 

- 304 - 

7

Polly kivágta kocsija ajtaját, és a nevét sikoltozva indult feléje rohanvást. Hátuk mögül pisztolylövések 

pattogtak, de Alan nem nézett se arra, se a borbélyműhely meg a temetkezési intézet 

robbanásával támadt tűzvészre. Magába zárkózott, mint akit a maga dolga érdekel csak, és Polly 

eszmélt, hogy elkésett. Leland Gaunt megelőzte! Alan utoljára vásárolt nála valamit - s ha ő most 

nem ér a kocsijához, amíg Alan el nem indul ki tudja, miféle megbízatásában, akkor Isten tudja 

csak, mi történhet! 

Rohant lélekszakadottan. 

- Segíts - szólt rá Norris Seaton Thomasra, és karját a nyakába akasztotta, majd föltápászkodott. 

- Odapörköltem neki - dicsekedett Seaton zihálva, és a szín visszatért arcába. 

- Az jó - hagyta rá Norris. Válla égett, tűznél perzselőbben... s a fájdalom mintha a szívét keresve 

mind mélyebben rágódott volna húsába. - Akkor most segíts. 

- Fölépülsz - bíztatta Seaton, és aggodalmában elfelejtette, hogy ő készült szívrohamra. - 

Beviszlek, aztán... 

- Nem! - tiltakozott Norris. - Járőrkocsi! 

- Mi-e? 

Norris odafordult, és lázasan meredt rá. – A járőrkocsimba segíts! Megyek a Hasznos Holmikba! 

Ez az. Amint a célját megjelölte, a többi már hozzárendeződött. A Hasznos Holmikban vette 

a Bazun-horgászbotot. Arrafelé tűnt el az az alak, amelyik meglőtte. A Hasznos Holmikban kezdődött 

minden, hát ott is kell véget érnie. 

A Galaxia műszaki bolt robbant, és újult ragyogással töltötte meg a Fő utcát. Nagyméretű 

fűnyírógép emelkedett ki a romok közül, kettőt bucskázott a levegőben, majd kerekével fölfelé csapódott 

az úttest közepére. 

- Téged meglőttek, Norris... 

- Még szép! - ordította Norris vérhabos szájjal. - Segíts be a járőrkocsiba! 

- Nem teszed okosan, Norris... 

- De igenis - vágta rá Norris zordan, majd elfordult, és vért köpött. - Ez az egy okos dolog. 

Gyere. Segíts. 

Seat Thomas megindult vele a Kettes Egység felé. 

Ha Alan bele nem néz visszapillantó tükrébe, amikor kifarol az útra, akár el is ütheti Pollyt, 

és szerelmének halálával a rozzant kombi kerekei alatt teljes lett volna a napja. 

Meg sem ismerte Pollyt. Csupán árnyékot látott kocsija mögött - női árnyalakot a szembülső 

tüzek ellenfényében. Rátaposott a fékre, és egy pillanattal később Polly már az ablakán dörömbölt. 

Alan rá se nézett, csak próbálta a farolást megint. Ma nincs ideje már a városra. Megvan a 

maga baja. Ha ölné egymást a kerge nép, hadd öljék egymást rakásra! Ő Mechanic Fallsba tart. Ott 

pedig elkapja azt az alakot, aki a feleségét meg a gyermekét megölte, bosszúból azért a négy évért, 

amit kisóztak rá. 

Polly elkapta a kilincset, és a faroló kocsi kivontatta a rommal-ronccsal teli Fő utca közepére. 

Akkor ráütött a kilincs gombjára, hogy a keze fájdalmában fölordított szinte - de az ajtó kinyílt, 

és Polly a nyitott ajtóra akaszkodott rá, amint Alan faroló félfordulatát tette. A kombi orra a Fő utca 

túlsó végének nézett - Alan sötét indulatában meg is feledkezett arról, hogy híd, amin átmehetne, 

nincs már. 

- Alan! - sikoltotta Polly. - Állj meg, Alan! 

Ez a sikoly már elhatolt a füléig. Esőben, dörgésben, szélben, a tűz mohó ropogásában is. 

Kényszerű akaratán át is. 

Pollyra emelte a szemét, és Polly dermedten látta, hogy lidérces álomban vergődő ember 

szeme ez. - Te vagy, Polly? - kérdezte Alan, mint aki messzi jár. 

- 305 - 

8 

9

- Meg kell állnod, Alan! 

S eleresztette volna a kilincset, hiszen szorítását a keze bánta - de attól tartott még mindig, 

hogy ha elengedi, Alan itt hagyja faképnél. 

Attól tartott? Tudta. 

- Mennem kell, Polly. Bánt, hogy haragszol rám... Vétettem ellened, azt hiszed... De azt még 

megbeszélhetjük. Most nekem... 

- Nem haragszom már rád, Alan. Megtudtam, hogy nem te voltál. Ő játszott ki bennünket 

egymás ellen, mint Castle Rock szinte minden lakóját. Az ő műve, érted, Alan? Hallasz? Ez az ő 

dolga! Állj meg azért! Kapcsold ki már a nyomorult motort, és hallgass meg! 

- Mennem kell, Polly - mondta Alan, s a hangját mintha rádión hallotta volna ő is. - Visszajövök 

és... 

- Nem jössz vissza! - rivallt rá Polly, és egyszerre éppoly dühös lett Alanre, mint az irigy, 

kapzsi, mérges, bosszuló kisváros népére, köztük magára is. – Nem jössz vissza, mert ha most 

elmégy, nem lesz visszajönnöd hová! 

Most a videojátékok terme robbant. Az út közepén álló kocsit roncsok szálldosták körül. 

Alan fürge jobb keze átnyúlt a túlsó ülésre, és mintegy vigasztalóul ölébe emelte a hamis földimogyorós 

dobozt. 

Polly föl sem neszelt a robbanásra. Fájdalommal telt bogárszemét le nem vette Alanről. 

- Polly... 

- Nézd! - kiáltott rá Polly, és föltépte a blúzát. Melle dombját eső paskolta, s az azka helyén 

fénylett az üresség. - Nézd, leszedtem az amulettet! Nincs, nem kell! Tépd le te is a tiédet, ha olyan 

nagy legény vagy! 

Alan nem értette mindjárt a képes beszédet, hogy Mr. Gaunt mérges folyondárjába keveredett 

ő is, és szabadulnia kell belőle... Polly viszont egy villámfényes pillanatban megértette, mivel 

fonhatta be Mr. Gaunt. 

- Annie-ról és Toddról tudatott újságot? - érdeklődött tapintatosan. 

Alan úgy dőlt hátra, mintha megütötte volna - Polly tudta hát, hogy eltalálta. 

- Mi másról? Mi az az egyetlen haszontalan holmi a világon, amiért tűzbe mégy, csak megkaphassad? 

Ez a te azkád, Alan! Neked ezt varrta a nyakadba! 

Eleresztette végre a kilincset, és mindkét karját betolta a kocsiba Alan orra alá. A tűz fényénél 

látszott, hogy májvörösek és annyira dagadtak, hogy a könyöke gödörnek tetszett. 

- Pók volt az azkámban - magyarázta csöndesen. „Hová mégy, te pók? Lányt megmászni 

mék. Lóg a pohod, lóg! Megmásztam, elég.” Kicsiny pók volt, de a fejemre nőtt. A fájdalmamon 

táplálkozott. Azért végeztem vele, és visszavettem tőle a fájdalmamat. Énnekem az volt a rögeszmém, 

Alan, hogy a fájdalomtól szabadulnom kell. De már tudom, hogy azon haszon nincsen. Szerethetlek 

így is. Szerethetem az életet is meg a fájdalmat is. Fájdalommal még inkább szerethetem, 

hiszen a gyémántot is jobban szeretik a foglalatával. 

- Polly... 

- Megmérgezett, tudom - mondta tovább Polly zavartalanul -, s ha nem teszek felőle, a mérge 

el is visz. De miért ne? Meg kell fizetnem. Az azkával mérget vettem. Sok azkát eladott ebben a 

kis boltban Mr. Gaunt a múlt héten. És a művét tető alá hozta hamar. A te pókod hová megy? Annie 

meg Todd után, mi? Mi? 

- Nekem a feleségemet ölte meg Merrill, az Ász! A feleségemet! A fiamat! Azért... 

- Nem! - sikoltotta Polly, és sajgó két keze közé fogta Alan arcát. - Hallgass meg! Érts meg! 

Nemcsak a te életed forog kockán! Visszavásárolod tőle régi bajodat, és sokszorosan fizetsz érte! A 

mások életével! Nem érted még? 

Alan csak bámulta Pollyt tátott szájjal... Aztán, mint aki talány megfejtéséhez közeledik, lassan 

céltudatossá vált. - Várj - mondta. - Valami nem volt rendben csakugyan. Valami csalás volt a 

videón! Nem értem... 

- Dehogynem érted, Alan! Amit ez a csirkefogó az emberre rásóz, az mind csalás! Akár a 

címzése a levélnek, amit küldött. 

Alan most éledt meg. 

- Miféle levelet küldött? 

- 306 -

- Most nem fontos az... Később elmondhatom. Ha lesz még később. Túlhúzza, azzal véti el. 

Mindent túlhúz. Akkora benne az igyekezet, hogy majd fölrobban. Azt értsd meg, Alan: Annie 

meghalt, Todd is meghalt, te pedig nem ütheted bottal az Ász nyomát, amíg a város ég körülötted... 

Polly válla fölött kéz jelent meg, majd alkar akaszkodott az álla alá, és durván hátrarántotta. 

Merrill, az Ász állt Polly mögött, pisztolyt szegezett rá, és Alanre vigyorgott a háta mögül. 

- Falra festették az ördögöt, hölgyem - mondta Ász, és a fejük fölött - 

- villám repesztett végig az égen. 

Frank Jewett és híres barátja, George T. Nelson úgy néztek farkasszemet a bíróság lépcsőjén, 

mint két szemüveges cowboy. Szinte már négy perce, és idegeik zizegtek a nagyfeszültségben. 

- Hi! - sikkant Frank, és a pisztolyáért kapott. 

- Hu! - szusszant George T. Nelson, és rántotta a magáét. Vigyorgásuk hangtalan sikolynak 

tetszett, amint a ravaszt megrántották. A két lövés annyira egybevágott, hogy egynek tetszett. De 

fentről beleszólt a villám, és mind a ketten kimozdultak golyójuk útjából. 

Frank Jewett süvöltést hallott a bal füle mellett. George T. Nelson csípést érzett a nyaka jobb 

felén. 

Hitetlenül meredtek egymásra füstölgő fegyverük fölött. 

- He? - szólalt meg George T. Nelson. 

- Hö? - bámult rá Frank Jewett. 

És vigyorogtak tovább, ámulón. George T. Nelson bizonytalan lépést tett Frank felé, Frank 

habozón megindult George felé. A következő pillanatban talán össze is ölelkeznek, hiszen edzik a 

barátságot az efféle próbák... Azonban a Városháza akkora dörgéssel robbant, mintha a világ akart 

volna szétszakadni, és a robbanás ereje elporlasztotta őket. 

E robbanás mellett eltörpült az összes többi. Ász meg Rosszcsont negyven rúd dinamitot helyezett 

el két kötegben a Városházán. Az egyik köteget a bíró székére tették le a tárgyalóteremben, 

majd Rosszcsont ragaszkodott hozzá, hogy a másikat Amanda Williams íróasztalára tegyék a tanácsnokok 

szárnyában. 

- Nőknek nincs keresnivalójuk a politikában - magyarázta Ásznak. 

A robbanás iszonyú volt. A város legnagyobb épületének minden ablakát földöntúli lilanarancs 

fény töltötte be. Majd a tűz az ablakokon meg az ajtókon keresztül csapott ki, 

szellőzőlikakon és rácsokon át, mint megannyi könyörtelen pallos. A Városháza palafödele egyben 

emelkedett, mint valami zegzugos űrhajó lángpárnán, majd ezernyi darabjára hullott szét. 

A következő pillanatban maga az épület vágódott szét, és tégla meg üveg jégesőjével verte 

meg a Fő utca alsó végét. Ezt a jégesőt csótánynál nagyobb élőlény nem élhette túl. Tizenkilenc áldozata 

volt, férfiak és nők, köztük öt tudósító, akik az elvaduló Castle Rockból küldték volna híreiket 

szerte, de íme, híreik részévé váltak. 

Az államiak járőrkocsijai, tv-társaságok közvetítőkocsijai bucskáztak a levegőben. Az a kanárisárga, 

amelyet Mr. Gaunt bocsátott Ász és Rosszcsont rendelkezésére, háromméteres magasságban 

úszott pörgő kerekekkel a Fő utca hosszán ünnepien. Felpattant ajtóin át potyogtatta szerszámait, 

megmaradt versenyóráit. A forróság hullámának hátán eljutott a Dostie-féle biztosítási 

ügynökségig, ott kényszerleszállást hajtott végre, majd egy darabon tolta az onnan kirobbant írógépeket 

és kartotékdobozokat, akár a hógyalu. 

Rengéshez hasonló földingás terjedezett. Az ablakok törtek városszerte. A házak szélkakasa 

általában az uralkodó szélirányhoz híven északkeletnek mutatott. S bár a vihar csendesedni kezdett, 

mintegy elszégyenkezvén e pusztulás láttán - valahány szélkakas megpördült, sőt néhány leugrott a 

tengelyéről. Másnap egyet a baptista gyülekezeti terem ajtajába állva találtak, mint valami martalóc 

indián nyilát. 

A Vár sugárútján, ahol a hadi szerencse immár a katolikusokhoz szegődött, megbénult a 

küzdelem. Henry Payton a járőrkocsijánál állt, kivont revolvere a térdéig hanyatlott, úgy bámult a 

- 307 - 

10 

11

város déli végén forgó tűzgolyóra. Arcán vér csorgott, akár a könny. William Rose nagytiszteletű úr 

felült, s látván az égalján kélt iszonyú tüzet, az a sejtelme támadt, hogy végítélet köszöntött a világra. 

John Brigham atya botladozón botorkált hozzá. Orra bal felé tért ki szokásos irányából, s a szája 

egyetlen vértócsa volt. Meggondolta, ne rúgjon-e bele Rose nagytiszteletű úr fejébe, akár a futballlabdába, 

de aztán lehajolt, és fölsegítette inkább. 

Castle View-ban Andy Clutterbuck föl sem tekintett a robbanásra. Potterék házának lépcsőjén 

ült, és sírva ringatta halott feleségét. Nem tudhatta persze, hogy neki is csak két éve van odáig, 

amikor majd részegen esik a Vártó jege közé, s ott vész - de annyit tudott talán, hogy élete utolsó 

józan napjának járt a végére ma. 

Sally Ratcliffe hálószobaszekrényében lógott, és apró nyűvek ereszkedtek le libasorban ruhájának 

varrásán. Sally értesült, mi történt Lesterrel, s úgy tekintette, halálának ő az oka, ezért fölakasztotta 

magát frottír fürdőköpenyének derékkötőjére. Még most is a kövületet szorongatta, csakhogy 

az már nem volt egyéb reves fekete fadarabnál. Azt hagyták el a nyűvek új haza kerestében. 

Mikor eljutottak Sally ruhájának szegélyéig, lógázó lábán indultak tovább a padló felé. 

Téglák zuhogtak, és távoli épületek képét formálták olyanná, mintha tüzérségi áttörés útjába 

kerültek volna. A közelebbiek inkább sajtreszelőre emlékeztettek, ha ugyan össze nem dőltek. 

Bőgött az éjszaka, akár az oroszlán, torkában mérgezett lándzsával. 

Norris Ridgewick járőrkocsiját Seat Thomas vezette, ő pedig annyit érzett, hogy a kocsi fara 

emelkedik, mintha óriás markolt volna alája. Egy pillanattal később téglák zivatara eredt el. Két tégla 

a csomagtartót ütötte át, egy a kocsi tetején kondult, egy következő a motorházra szórt alvadt vérhez 

hasonló rozsdát, úgy fordult le a kocsi elé. 

- Márjajézus, te Norris, a város robbanik! - károgta Seat. 

- Sose lassíts - bíztatta Norris. Ő maga úgy érezte, mintha kiégne. A veríték nagy 

csöppekben állt lázas arcán. Annyit sejtett, hogy Ász nem sebesítette meg halálosan. Két golyója 

megpörkölhette inkább csak. De a sebesülésnél valami nagyobb baja is történt. Gyengeség kúszott 

szét csontjaiban, és látása el-elfelhősödött. Hanem az öntudatához ragaszkodott tíz körömmel. 

Amint a láz rohamosan elhatalmasodott rajta, úgy érlelődött benne bizonyossággá, hogy Alannek 

nagy szüksége van rá. S ha most nagy szerencsével bátornak bizonyul, vezekelhet a bajok 

görgetégéért, amelyet ő indított el, mikor Hugh gumijait fölhasogatta. 

A Hasznos Holmik táján kis csoportot pillantott meg. A Városháza tűzoszlopa úgy világította 

meg jelenetüket, mint valami színpadi csoportképet. Alan kombiját látta, s azt, hogy Alan éppen 

szállna ki belőle. Háttal a közeledő járőrkocsinak egy férfi állt, kezében pisztoly. Annak a nőnek 

nyomta neki, akit pajzsul tartott maga elé. Norris annyit nem látott a nőből, hogy megismerhette 

volna - hanem aki túszul ejtette, az az alak rongyos Harley-Davidson-féle pólóinget viselt. Éppúgy, 

mint amelyik őrá lőtt a Városházánál! Az, aki Rosszcsontnak adta meg a kegyelemlövést! Norris 

ugyan szemtől szemben nem találkozott vele, mégis szinte bizonyosan tudta, hogy a város feketebáránya 

lesz az, Merrill, az Ász. 

- Jajatyafasza! Te Norris! Ez Alan! Mi zajlik itt? 

Ász vagy nem, minket nem láthat, gondolta meg Norris. Nem is hall, ha ekkora a ribillió. Ha 

Alan ide nem néz, és pillantása nem figyelmezteti a szarjankót... 

Szolgálati revolvere az ölében hevert. Letekerte a jobb oldali ablakot, és fölemelte a revolvert. 

Mázsás volt az előbb? No, most megvan két mázsa is! 

- Lassíts, Seat... Lépésben tovább! S amikor megrúglak, állj meg. De nyomban. Nekem ne 

filózzál. 

- Még hogy megrúgsz! Micsoda dolog ez... 

- Hallgass, öreg huszár - mondta Norris erőtlen barátsággal. - Azt tedd, amit mondok. 

Norris félrefordult, feje is, válla is kinn volt az ablakon. Abba a rúdba kapaszkodott fél kézzel, 

amelyik a járőrkocsi villogóját a helyén tartja. Lassan, keservesen húzódzkodott, amíg meg nem 

ült egyenesen. Vállában nyüszített a fájdalom, s az ingét friss vér áztatta. Nem jártak messzibb harminc 

méterre az utcai csoporttól, azért a túszfogót már megcélozhatta a kocsitető vonalában. Lőni 

- 308 - 

12

azonban nem lőhetett - még nem, mert úgy látszott, a nőt is érné a lövés, nemcsak a férfit. De ha 

egyikük mozdul... 

Közelebb kerülni nem mert, azért megrúgta Seat lábát, Seat pedig a lehető legészrevétlenebbül 

állt meg a téglával és más törmelékkel teliszórt úton. 

Mozduljatok, fohászkodott Norris. Valamelyiktek mozduljon! Nem bánom, akármelyik, 

akármilyen keveset! 

Észre sem vette közben, hogy a Hasznos Holmik ajtaja nyílik. Minden idegszálával a pisztolyos 

alakra meg a túszára tapadt. Azt sem látta, hogy Mr. Leland Gaunt lép ki, és megáll a zöld 

napvető ponyva alatt. 

- Az a pénz engem illetett, te szemét - ordította Ász Alanre. - Azért ha ezt a cafkát úgy akarod 

visszakapni, hogy használhasd is, jobb lesz, ha megmondod, hova a francba tetted a pénzem! 

Alan kiszállt a kombiból. - Nem tudom, miről beszélsz, Ász. 

- Na ne má! - bőgte Ász. - Tudod te jól, hogy a Papa pénzét mondom! A kekszesdobozban! 

Azért ha kéne vissza a riherongy, sürgős választ adj, te faszfej! 

Alan a szeme sarkából látta, hogy kocsi közeledik a Fő utcán. Látta azt is, hogy járőr - de 

hogy állami-e vagy járási, azt jobban megnézni nem merte. ha Ász eszmél, hogy hátba támadnák, 

Pollynak vége. Egy pillanatig nem gondolkodna. 

Azért inkább Polly arcába tekintett. Bogárszeme fájdalmas és fáradt, állapította meg. Félelmet 

azonban nem látott benne. 

Alan úgy érezte, józansága visszatérőben. Fura holmi a józanság, amikor oda, rá se rántasz. 

Úgy is jó. Hanem amikor visszatér, mintha valami ritka délszaki madár szólalna meg benned. 

- Összezavarja - mondta Pollynak nyugalmasan. - Akárcsak Gaunt a szalag üzenetét. 

- Mi a kurva anyátokról beszéltek? - Ászból a kokó szólt pattogón, szakadozottan, és a pisztoly 

csövét Polly halántékának szorította. 

Valamennyiük közt Alan látta csupán a Hasznos Holmik ajtajának alattomos nyílását - de talán 

nem látja meg ő sem, ha kényszeredetten nem fordítja el tekintetét a sétalépésben közeledő 

járőrkocsitól. Csupán Alan látta meg a kisurranó szálas alakot. Nem sportzakó volt rajta, se szmoking, 

hanem fekete malaclopó köpenyeg. 

Úgy jött, mint aki útra kész. 

Egyik kezében régimódi bőröndöt hozott, amilyenben kereskedelmi utazók hordták mintagyűjteményüket 

a régi világban. Hiénabőrből készült, és mintha nem lett volna nyugta: dudorodottlapult, 

dudorodott-lapult a fogantyúját markoló száraz fehér ököl alatt. S a belsejéből távoli szél 

vagy magasfeszültségű vezetékek zizegése hallatszott. Nem mintha Alan füle hallotta volna ezt a 

neszt. Inkább csak a szíve meg a jobbik esze. 

Gaunt a napvető alatt állt meg. Onnan láthatta a közeledő járőrkocsit is meg a kombi körüli 

csoportképet is, és a szemében mintha kezdődő türelmetlenség tükröződött volna... vagy talán érdeklődés? 

Nem tudja, hogy megláttam, gondolta Alan. Szinte biztosan nem. Istenem, csak igazam volna! 

Ásznak nem felelt. Pollyhoz beszélt, s közben a hamis földimogyorós dobozt szorongatta. 

Ásznak nem ötlött a szemébe a doboz, talán éppen azért nem, mert Alan nem dugdosta. 

- Annie aznap nem csatolta be a biztonsági övét - magyarázta Pollynak. - Nem tudom, 

mondtam-e már. 

- Nem... Nem emlékszem, Alan. 

Norris Ridgewick keservesen emelkedett ki a járőrkocsi ablakán Ász háta mögött. 

- Azért repült ki aztán a szélvédőn. - Egy percen belül valamelyiküknek neki kell mennem, 

gondolta el. Ásznak menjek vagy Gauntnak? S hogyan? - Ez foglalkoztatott a legtöbbet. Hogy a 

- 309 - 

13 

14

iztonsági övét miért nem csatolta be. Máskor megtette szokásból, gondolkodás nélkül. De ezen a 

napon nem. 

- Nincs tovább, desztókám! - rikkantotta Ász. - Vagy a lóvét, vagy a luvnyát! 

Alan mondta a magáét. - Csakhogy a szalagon be volt csatolva az öve - állította, s abban a 

pillanatban tudta is, hogy az igazat beszél. A megvilágosodás fényoszlopként gyúlt az agyában. - A 

képen be volt kapcsolva! Itt baszta el Mr. Gaunt! 

Azzal pördült a napvető alatt álló szálas alaknak. És pördültében, egyetlen nagy lépése közben 

lekapta Todd utolsó bűvészeszközének födelét - Gauntnak még a szeme sem rebbenhetett. 

S a kígyó pattant belőle. Csakhogy most valóságot játszott. 

Néhány pillanatra csupán. Alan meg nem mondhatta, látta-e a valóságot más is a csínyben, 

de hogy Mr. Gaunt látta, az bizonyos. Hosszabban úszott a kígyó a levegőben, mint egy hete, amikor 

Portlandból hazaérve szinte véletlenül próbálta meg a Városháza parkolójában. Villózott a kígyó 

bőre, testét vörös-fekete gyémántfény borította, mint csörgő mását. 

Állkapcsa is kattant, alig elérte Leland Gaunt malaclopójának vállát, és Alan látta méregfogának 

fémes csillanását, háromszögletű fejének hőkölését, amint Gaunt nyakát célozta meg. Látta 

azt is, hogy Gaunt utánakap... De mielőtt megragadta volna, a húsába mélyedt a kígyó méregfoga 

többször is. Úgy járt a feje annak, akár a varrógép orsója. 

Gaunt fölordított - talán kínjában, talán dühében -, és elengedte bőröndjét, hogy két kézre 

foghassa a kígyót. Alan látta, hogy itt a pillanat. Amint Gaunt a vergődő kígyót rántotta le magáról, 

odaugrott, és elrántotta a bőröndöt két csizmás lába közé a járdára. Amint Gaunt a nyakáról lehántotta 

a kígyót, nem volt az már egyéb olcsó játéknál megint - zöld krepp-papírba tekert másfél méteres 

rugónál -, annál a fajta huncutságnál, amilyet a Todd-féle gyerekek meg a Gaunt-féle nememberek 

tarthattak nagyra. 

Gaunt nyakából három kicsiny lyukból vér szivárgott cérnavékonyan. Szórakozottan törölte 

le hosszú, bütykös ujjaival, és hajolt a bőröndjéért... Csakhogy azt már nem találta ott. Alan észrevétlen 

kapta ki a keze ügyéből, ahogy bűvészmutatványaiban tanulta. 

Nem volt már lehetetlen Mr. Gaunt arcáról olvasni. Düh, gyűlölet, hitetlenkedés torzította el. 

Felső ajka úgy kunkorodott vissza, akár a lóé, s nagy lófogait megmutatta volna - csakhogy ezeket 

mintha éppen az alkalomra hegyezte volna ki. 

A két tenyerét széttárva sziszegte: - Adja ide! Az enyém! 

Alan nem tudhatta, hogy Leland Gaunt Castle Rock több lakójával is elhitette - Hugh 

Priesttől a dadogós Doddig, hogy őt a gyötrött, satnya emberi lelkek nem érdeklik. Ha tudta volna, 

talán most beleveri az orrát, hogy hazugság volt ez is, mert sejtette ő, mit rejt a bőrönd! Nem kellett 

a fejét törnie, mi sóhajtozik benne, mi zizeg, mi zihál, mint rémült vénember a halálos ágyán! 

Mr. Gaunt csúful rávigyorodott, és kinyúló keze egyre közeledett hozzá. 

- Figyelmeztetem, seriff uram... velem ne packázzon! Énvelem kikezdenie nem ajánlatos. A 

bőrönd az enyém. 

- Nem hinném, Mr. Gaunt. Lopott holmi lesz ebben. Jobban tenné... 

Ász tátott szájjal figyelte Mr. Gaunt lassú, de nyilvánvaló átváltozását üzletemberből szörnyeteggé, 

és karjának fojtó szorítása meglazult Polly nyakán. Polly nyomban élt a lehetőséggel. 

Fordított egyet a fején, és ínyig harapott Ász csuklójába. Ász gondolkodás nélkül lökte el magától, 

és Polly elterült az utca kövén. Ász ráemelte pisztolyát. 

- Kövönbaszott kurva! - kiáltotta búcsúzóul. 

- Lám csak - morogta Norris Ridgewick hálásan. Szolgálati revolverét szinte rögzítette fogásával 

a villogó szorítócsövéhez. S most visszafojtotta lélegzetét, alsó ajkára harapott, és meghúzta a 

ravaszt. Merrill, az Ász ráborult a kövezeten fekvő nőre - Norris most ismerte meg benne Polly 

Chalmerst -, és koponyájának roncsai szertefröccsentek. 

Norris gyomra fölfordult. 

Undorában-e, részeg boldogságában-e, nem tudta. 

15 

- 310 -

Alan ügyet sem vetett Ász végére. Leland Gaunt se. 

Álltak szemközt, Gaunt a járdán, Alan a kombija mellett, az iszonyúan sipogó bőrönddel. 

Gaunt sóhajtott, és lehunyta a szemét. Derengés vonult át az arcán. S mire szemét újból nyitotta, 

az a Leland Gaunt lett ismét, aki Castle Rockban annyi vevőt csalt tőrbe személyes varázsával. 

Lepillantott a mellette heverő papírkígyóra, elfintorodott, aztán lerúgta a járdáról. Végül ismét 

Alanre emelte tekintetét, és intő fél kezével figyelmeztette: 

- Ne vitatkozzunk, seriff uram. Későre jár, fáradt vagyok. Ön kinn látna városából, én pedig 

menni készülök. Megyek is, amint visszakaptam jogos tulajdonomat. Márpedig a bőröndöt jogosan 

szereztem. 

- Nekem ugyan magyarázhat, uram. Én nem hiszem. 

Gaunt haragos türelmetlenséggel hallgatta. - Nem hisz a szabad kereskedelemben, seriff úr? 

Minek nézzem akkor? Talán kommunistának? Megalkudtam én a bőrönd tartalmának minden darabjára! 

Tisztességes alkuval. S most a nyereségemre pályázik? A tej hasznát fölözné, vagy mit 

mondjak? Szívesen fizetek haszonrészesedést... ez azonban, szögezzük le, nem törvényes, hanem 

üzleti természetű alku lesz... 

- Csakhogy maga csalt! - sikoltotta Polly. - Csalt, hazudott, ármánykodott! 

Gaunt megbántott pillantást vetett rá, majd Alanre nézett. - A közbevetést vissza kell utasítanom. 

Üzletpolitikámból nem engedek. Megmutatom az érdeklődőknek, mim van eladó. Aztán határozzanak. 

Éppen ezért... 

- Megtartom mégis - fejezte be mondatát Alan egykedvűen. A száján a novemberi jéghez 

hasonló mosoly villant. - Nevezzük a bőröndöt bűnjelnek. 

- Velem ilyet nem tehet, seriff uram. - Gaunt lelépett a járdáról az úttestre, szemében tűfények 

vöröslöttek. - Ha ragaszkodom hozzá, tulajdonomat az élete árán sem kaparintja meg. Márpedig 

ragaszkodom. - S amint megindult Alan felé, a tűfények szikrái egyre mélyültek. Útjában belehágott 

Ász zabkásaszínű agyvelejébe. 

Alan a gyomra redőit is érezte, de nem hátrált. Nem tisztázta aztán sem, miféle ösztöne súgta, 

hogy a két tenyerét rátapassza kombijának bal fényszórójára. Keresztezte rajta az ujjait, madarat 

formált belőlük, majd csuklóit kezdte lengetni. 

Huncut a rigó! A bírónál huncutabb, Mr. Gaunt, gondolta. 

Nagy madár - inkább keselyű, mint rigó - árnyképe röppent át a Hasznos Holmik hívogató 

portálján. Gaunt a szeme sarkából látta először - odafordult, eltátotta a száját, majd visszavonult a 

járdára. 

- Pusztuljon a városból, uram - mondta Alan, majd átrendezte árnyjátékát, és a keze nyomán 

nagy kutya, talán bernáthegyi slattyogott el a Varró Nők bejárata előtt a kombi fényszórójának körében. 

S valahonnan a közelből, véletlenül vagy nem, kutya kezdett ugatni. Ugatásából ítélve nagy 

kutya. 

Gaunt arra fordult, zaklatottan, egy csöppet nem magabiztosan már. 

Alan hitetlenül nézte, és vadul dobogó szívében nőttön-nőtt a megvetés. - Térjen észhez! 

Veszített. Nem emlékszik már, mi jár a vesztesnek? 

Gaunt egy hosszú percig bámulta Alant, majd bólintott. - Tudtam, miért kerülöm - mondta 

mintegy magának. - Tudtam, és igazam lett. Helyes. Győzött. - S amint fordult el, Alan már-már 

megkönnyebbült. - Megyek... 

Csakhogy fordult vissza, a kígyónál fürgébben! Olyan fürgén, hogy Alan lajhárnak tetszett 

mellette. Arca ismét változott. Emberi vonásai eltűntek. Barázdált démonképpel tekintett Alanre, s a 

nagyra nyílt szeme lángolt. 

- ...de nem a jogos tulajdonom nélkül! - harsogta, és ugrott a bőröndjéért. 

Valahonnan - a közelből-e vagy ezermérföldes messziségből - Polly sikolya szólt: - Vigyázz, 

Alan! - De vigyázni nem maradt idő. A kén- és sültcipő szagú démon fölötte volt. Tenni vagy halni 

lehetett csak. 

Alan végighúzta jobb kezét a bal csuklóján, hogy az óraszíja alól kilógó csöpp gumihurkot 

megtalálja. Fél lelke intette, hogy nem fog működni már- bűvészet őt meg nem mentheti még egyszer, 

szakállas ez a fogás... 

- 311 - 

16

De a hüvelykujja beleakadt a hurokba. S az apró papírcsomag kivirágzott. 

Alan előrelökte bal kezét. - Abrakadabra, hazug disznaja! - kiáltotta, és a kezében nyíló csokor 

nem virág volt már, hanem fényfürt, amilyen a Fő utca alsó végét világította meg. Villamosságot 

érzett végigrontani a karján, s abban a pillanatban ismeretlen mámor ragadta el. 

A fény! A fehér fény! 

Gaunt már üvöltött kínjában, dühében, de nem tágított. Mint Alan megsejtette, oly rég nem 

veszített már, hogy elfelejtette, mi jár a vesztesnek. Megpróbált átbukni Alan fehér fényt árasztó 

kezén, s egy pillanatra csakugyan sikerült elérnie lábánál a bőröndöt. 

A bőrönd fogantyújánál azonban papucsos láb jelent meg, és Gaunt kezére tiport. - Hagyja 

békén! - sikoltott Polly. Gaunt vicsorgón tekintett föl, Alan pedig a markából kivirágzó fehér fénycsóvát 

nyomta a képébe. Mr. Gaunt hosszan, fájdalmasan vonított, amint a haja kék lángra gyulladt, 

de hosszú, göcsös ujjaival még egyszer odakapott a bőröndhöz. Ezúttal Alan taposott rá. 

- Utoljára mondom, hogy takarodjon! - Maga lepődött meg erőtől dagadó harsány hangjától 

a leginkább. Megértette, hogy eltakarodásra bírhatja ezt a védekezőbe vonult, kezét tiltakozón emelő, 

fénytől rettegő rémet, ha el nem is pusztíthatja. Mintha eddig volt ereje őbelé szállott volna... - 

Azt is utoljára mondom, hogy a bőröndöt nem viszi! 

- Én nélkülem odavesznek - nyüszítette a Gaunt-rém. Két keze már a földig lógott, és hosszú 

körmei az utca kövét-szemetét sikárolták. - Elpusztul valahány, mint víz nélkül az élő zöld! Azt 

akarná? 

Addigra már Polly is ott állt szorosan Alan mellett. 

- Azt- mondta ridegen. - Jobb, ha itt pusztulnak, mintha magával élnek. Talán terheli a lelküket... 

a lelkünket egypár piszkosság, de megfizettünk érte drágán. 

A Gaunt-rém sipákolón rázta a karmait. 

Alan megemelte a bőröndöt, és hátrálni kezdett, Pollyval együtt. Fényvirágai jegesen izzottak 

Mr. Gaunton meg a Tucker Talismanján, majd teleszítta a mellkasát - több levegő fért abba, 

mint hitte -, s amikor megszólalt, a szava messzi hordott. - EREDJ, DÉMON! A VÁROSNAK 

ELEGE VOLT! 

A Gaunt-rém úgy sivalkodott, mintha forró vízzel öntötték volna le. S akkor tüzet fogott a 

Hasznos Holmik zöld napvetője. A láng a bolt belseje felé öltögette nyelvét, a kirakat üvege megpattant 

és gyémántokra hullt. A szikra Alan kezéből pattant, mert a csokor mintha csillagszóróvá 

változott volna. 

A hiénabőrönd undok pukkanással nyílt szét, és percegő, zizegő, sívó hangjai kiszálltak. 

Alan, Polly, Norris, Seaton nem látták ugyan, de érezték távozásukat. 

Polly karjából pedig kiszállt a forrón terjengő méreg. Eltűnt a Norris szívét kereső gyulladás 

is. 

Castle Rock-szerte eldobtak dorongot-pisztolyt. A lakosok ámulón tekintettek egymásra, 

mint akik nem értik, mi lelte őket lidérces álmukban. 

Elállt az eső is. 

A Leland Gaunt névre hallgató rém odabotorkált a Tuckerhez, föltépte az ajtaját, és lerogyott 

a kormány mögé. A Tucker életre kelt. Hangja sem volt olyan, mint az ember készítette motoroké. 

Narancssárga tűzcsík kunkorodott a kipufogójából, stoplámpái nem is üvegként izzottak, hanem 

gonosz manók szemeiként. 

Polly nagyot sikoltott, és Alan álla alá temette arcát. Alan azonban nem vigasztalhatta. Neki 

végig kellett néznie a távozást, és emlékezetében őrizni napjainak végéig, akárcsak javára fordult 

csodáit az estének: a kígyóvá vált papírkígyót, az erőforrásává lett papírcsokréta fényvirágzását. 

A Tucker három fényszórója is megéledt. A kocsi kifarolt a Fő utcára. Az öntött úttest füstölgőn 

olvadozott a kerekei alatt. Hátráltában sivalkodva fordult jobbra, s bár Alan kombiját nem is 

súrolta, mégis hátravetette néhány lépéssel. S a három szeméből áradó ködpászma tehette, hogy 

mögötte a fényes kocsi megváltozott. 

Jajdulón indult lefelé annak a lángtengernek, amelyik a Városháza helyét jelölte, a feldőlt, 

elroncsolódott kocsiknak, a megáradt Várpatakának, amelyen nem ívelt át híd. A motor őrülten fel- 

- 312 - 

17

pörgött, és köd lett a kipufogó narancssárga lángnyelvéből is, így fogták be a kocsit a fényszóró ködével 

közösen. 

A Gaunt-rém kipillantott a Tucker olvadozó ablakán Alanre, s mint aki örök időkre megnézné 

magának, úgy vicsorgott rá. 

Aztán megindult. S ahogy gyorsult a lejtőn, úgy változtatott alakot. Teteje hátrabillent, kerékagyának 

fényes kupakjaiból küllők nőttek, gumijaiból abroncsos kerekek. Motorháza változott a 

legnagyobbat. Fekete ló támadt belőle, szeme vörös, mint a gazdájáé, és a kocsit borító ködpárában 

szikrát vetett a patkója, és ott hagyta súlyos, füstölgő nyomát az úttesten. 

A Talismanból pőrekocsi lett, gazdájából bakon kuporgó törpe. Lába alig érte az első saroglyát, 

s mintha csizmájának fölkunkorodó orra tüzet fogott volna. 

Átváltozása nem akart véget érni. Amint a párában derengő kocsi elviharzott a Fő utca végének, 

oldalai támadtak, majd fából való födele is. A kocsioldalakon ablak kezdett csillogni, fényét 

a küllőkre vetette, majd a fekete ló patkócsattogása is elmaradt, ahogy kocsi, ló a levegőbe emelkedett. 

Ahogy pőrekocsi lett a Talismanból, úgy lett a kocsiból orvosságos batár, amilyenekkel az 

országot járták száz esztendeje még. A batár oldalán az írást Alan még jól látta: 

CAVEAT EMPTOR 

Öt méterre járt a föld fölött most, és egyre emelkedett. S amint elszállt a Városháza lángoló 

romjai fölött, a ló mintha valami láthatatlan égi útra kapott volna, s patkója megint elkezdte hányni 

sárga-kék szikráit. A Várpataka fölött már nem látszott több belőlük izzó doboznál, de a megdagadt 

víztükrön olyan árnyékot vetett a ló, mint valami dinoszaurusz csontváza. 

Akkor a Városháza tüzének hirtelen füsttengere borította el a Fő utcát - és mire a füst eltakarodott, 

Leland Gaunt ördögszekere is eltűnt a szemük elől. 

Alan odakísérte Pollyt a járőrkocsihoz, amelyiken Norris és Seaton érkezett életmentőül a 

Városháza felől. Norris még mindig a kék fényt rögzítő rúdba kapaszkodott, mert ha elereszti, 

gyengeségében vissza is bukik. 

Alan átkarolta a derekát (nem mintha nagyot kellett volna karolnia, mert Norris soványabb 

volt a babkarónál), és kisegítette a kocsiból. 

Norris sírt. 

- Mostantól engedélyezem, hogy a klotyóban öltözz át - vigasztalta Alan. - Jó lesz? 

Norris mintha meg se hallotta volna. 

Alan érezte, hogy első megbízottjának ingébe szivárog a vér. 

- Csúnyán bekaptad? 

- Nem lehet nagyon csúnya... Nem hiszem... De ez... - és nagy karlendítése mintha a romokban 

heverő várost mind befoglalta volna - ...ez mind az én bűnöm! 

- Nem hiszem - mondta rá Polly. 

- Mert nem érti! - Norris képe elfacsarodott szégyenében s bánatában. - Én metszettem föl 

Hugh Priest gumijait! Én indítottam útjára a pusztulást. 

- Meglehet - mondta Polly. - Terhelje ennyi a lelkét, de ne több. Merrillt, az Ászt én hergeltem 

föl. Nekem meg az terheli a lelkemet. - S elmutatott arrafelé, amerre éppen oszlóban volt a katolikusok 

meg a baptisták serege, és a körülöttük álldigáló néhány szál kába állami rendőr nem is 

marasztalta őket. Némelyik harcos egymagában ballagott, mások csoportba verődtek. Messziről úgy 

látszott, Brigham atya Rose nagytiszteletű urat támogatja, Nan Roberts pedig mintha Henry Payton, 

derekát karolta volna át. 

- Ezeket ki ugrasztotta össze, Norris? Hát Wilmát meg Nettie-t? Meg a többieket? Ha mindez 

a maga műve, akkor rendezhetne monstre filmeket inkább. 

Norris csak zokogott vigasztalan. - Úgy bánom! 

- Szánom-bánom én is - mondta Polly csöndesen. - A szívem megszakad, annyira. 

- 313 - 

18

Alan magához szorította mindkettőjüket, majd behajolt a járőrkocsi ablakán Seathez. - Hát 

te hogy vagy, cimborám? 

- Vígan - válaszolta Seat hetykén. - Szarul, de büszkén. Mindenképp jobban, mint tik. 

- Azt hiszem, Norrist bevisszük a kórházba, Seat. Ha helyed van, beülünk mindannyian. 

- Hogyne volna! Üljetek. Melyik kórházba? 

- A Northern Cumberlandba - válaszolta Alan. - Fekszik ott egy kisfiú, akit megnéznék. 

Tudni szeretném, járt-e nála az apja. 

- Mondd, Alan, láttad te is, amit én láttam? Vagy mintha láttam volna? Hogy ennek a szivarnak 

az autója lovas kocsivá változott, és fölszállt az égbe? 

- Magam se tudom, Seat - felelte Alan. - De megvallom a színigazat. Nem is akarom tudni. 

Henry Payton akkor ért oda, és megérintette Alan vállát. Szemében rémület remegett. Olyan 

embernek látszott, akit megrendítő tapasztalata sorsfordító elhatározásra késztet. 

- Mi történt itt, Alan? Mi történt ebben a nyomorult városban? 

Polly felelt meg neki Alan helyett. 

- Végeladás volt. Minden idők legnagyobb kiárusítása... Csak a végén kiálltunk néhányan a 

vevők sorából. 

Alan kinyitotta a járőrkocsi ajtaját, és besegítette Norrist az első ülésre, majd Polly vállát 

fogta meg. - Gyere. Menjünk. Norris nincs jól. Sok vért veszthetett. 

- Hé! - szólt utánuk Henry. - Én itt állok a kérdéseimmel... 

- Holnapig jobban összeszeded - mondta neki Alan, majd beült Polly mellé. - Holnap beszélünk. 

Most nem vagyok szolgálatban. Akár megmondom, hogy szolgálatba se állok többet ebben a 

városban. Most elégedj meg ennyivel. Meg azzal, hogy akármi történt itt, véget ért. 

- Csakhogy... 

Alan előrehajolt, és megkocogtatta Seat csontos vállát. - Indíts - mondta neki csöndesen. - 

Aztán csördíts a lovak nyaka közé. 

Seat északnak indult a Fő utcán. Az elágazásnál Castle View-nak tartott, majd amint fölért a 

Várdombra, Alan meg Polly visszafordult, hogy végigtekintsenek a város rubinként parázsló tüzein. 

Alan a megcsaltak szomorúságát érezte. 

A városom, gondolta. Az én városom volt, de már nem az. Nem is lesz többet az enyém. 

Együtt fordultak vissza a hátsó ablakból, s a szemük találkozott. 

- Soha nem tudod meg úgysem - mondta Polly gyengéden -, mi történt Annie-val meg Todddal 

azon a napon. 

- Már nem vágyom megtudni - felelte Alan, és csókot illesztett Polly arcára. - Legyen a sötétségé. 

Az boruljon rá mindörökre. 

A Várdomb túlsó felén a 119-es útra tértek, és Castle Rock eltűnt a szemük elől. A sötétség 

borult arra is. 

Járt már minálunk 

Háhogyne járt volna. Arcot én nem felejtek. 

No, adja a kezét, hadd szorítom meg! Megmondom én, úgy, ahogy van. Megismertem már a 

sétájáról, nem kölletett nekem az arca. Különb napot nem is választhatott volna, hogy visszatérjen 

ide Iowa államának legszebb városkájába, Junction Citybe. Jól van, nevethet. Tréfának szántam. 

Leülepenne velem egy csöppöt? Akár ide a padra a háborús emlékmű tövébe. A nap megmelengeti 

a csontunkat, közbe meg innen a város szívébe látunk. Csak a szálkákkal vigyázzon, mert ez 

a pad itt állott már kérem Éva menyasszony korában. No - nézzen csak el arra. Nem arra. Ekkicsinyt 

jobb fele attól. Azt a házat nézze, ahol az ablakokat bemeszelték. Ott volt Sam Peeblesnek az irodája. 

Ingatlanügynök volt Sam, nem is akármilyen. Aztán elvette Naomi Higginst innen Proverbiából, 

és elszeleltek, kérem, ahogy a fiatalság elszelel mind mostanában. 

Hát az irodája üresen maradott neki egy évnél tovább... Pléhre csúszott itt a gazdaság, kérem 

szeretettel, amióta a közel-keleti cirkusz elkezdődött... Utoljára csak kibérelte valaki az irodáját aztán. 

Beszélnek is róla eleget. De tudja, hogy van. Az ilyen városban, mint Junction City is, nem sok 

az újság, hát az nagy dolog, ha nyit egy üzlet. És most már úgy nézem, nyit hamarosan, mert a 

munkások múlt pénteken elvitték a szerszámaikat. Persze ha tőlem kérdi... Tessék? Kicsoda? 

- 314 -

Ja, az a nő? Az kérem Irma Skillins! Ő volt az igazgatónője a Junction City-i középiskolának... 

Mondják, az államnak ebbe feliben ő volt az első igazgatónő. Nem tudom, de mondják. Két 

éve aztán nyugalomba vonult, de úgy tessék érteni, hogy otthagyott az mindent, az Amerikai Forradalom 

Leányait, a Kelet Csillagát, ami egyletbe csak volt, mindet otthagyta, még az énekkart is, kérem 

sok szeretettel. Lehet azért, mivelhogy a rehoma annyira elhatalmasodott rajta... Tetszik látni, 

hogy dől a botjára? Aki ennyire a földhöz húz, az már segítene magán akármi áron. 

Nédda! Milyen kíváncsian nézegeti az új üzletet! Miért is ne, hát nem igaz? Kíváncsi, amíg 

zöng benne a lélek! Mivelhogy azután már késő, nem igaz? 

Hogy eltudom-e olvasni a cégtáblát innét? Hajjaj! Két éve írtak nekem okulárét, de az csak 

olvasásról jó. Újságolvasásról. Ha messziről kell olvasni, a sas se olvas jobban éntőlem. Azt mondja 

ott legfölül, hogy NYITUNK HAMAROSAN, majd alatta: ÚJFAJTA ÜZLET! JÓL IMÁDKO- 

ZOTT! Aztán még egy sor, de az már nem öregbetűs, hogy azt mondja: Nem hisz majd a szemének! 

Hát én azért hinni fogok asszem. Mert kérem, megmondja a Prédikátor Salamon, hogy új nincs a 

nap alatt, és magam is ezt vallom. Na, már jön az Irma! Vagy bement? Lehetséges, kérem, hogy 

jobban megnézné, ki költözött be az alá a tulipiros napvető alá Sam Peebles régi irodájába. 

Én is benézek, úgylehet. De benéz oda mind a város. Érdekes egy nevet tanált az üzletének, 

mi? Jól Imádkozott. Tessék. Persze kíváncsi az ember, mikkel foglalkozik. 

Jól Imádkozott! Hát ez mögött lehet akármi kérem. Nem igaz? 

1988. október 24 - 1991. január 28. 

- 315 -

STEPHEN KING

You also want an ePaper? Increase the reach of your titles

Delete template?

Save as template?