2015 lemezmustra
Idén is jött egy pár új album nagy kedvenceimtől, ezekről írnék pár szót. Nem szedném őket külön postba. Hallgattam, hallgatok sokminden mást is, de ezek a megkerülhetetlenek.
Martin Gore : MG
A Depeche Mode dalok nagyobb részét Martin Gore jegyzi. Párhuzamosan mindegyik zenekar tagnak vannak saját projektjei (igen még Fletchernek is) de nyilván Martin munkássága a legmaghatározóbb. Idén egy rendkívül furcsa elektronikus lemezzel jelentkezett. Mindenféle elektronikai analog és digitális cuccok környezetében beszélt az albumról még megjelenés előtt, lehetett látni, hogy mi lesz az út. Az MG egy nagyon furcsa világból jön, valami olyanból ami nekem totálisan új. Nagyon furcsa az egész hangzás. Mondanám, hogy Jarre de nem volna igaz, az túl egyértelmű és ódivatú ehhez. Nincs benne ének, sem letorzítva, sem sehogy semmilyen formában. Amikor először meghallgattam, akkor azt gondoltam, hogy ezt a “sci fi hangulatú prüntyögést” egy LEM regényből készült film alá képzelném el legjobban. Nehéz önmagában befogadni. Aztán sokadszori meghallgatásra felfedeztem mindenféle dallamvilágokat is benne, amiket dúdolni nem tudnék, de valahogy működött. :D Logotervezéses és egyéb “megálmodós” munkáimhoz iszonyatosan jól illeszkedik. Alkotós zene. Kevés ilyen van, meg nem tudnám határozni, hogy pontosan melyik szám melyik, sőt, azt se, hogy mikor és hogy kezdődnek vagy végződnek, annyira képesek eltűnni. Ugyanakkor mégsem érdektelen, mert jelen van. Nagyon furcsa, nagyon kisérletezős, bizonyára nagyon megosztó album is ez, időt kell hagyni neki, elsőre az idegenség definíciója.
Ákos: Még egyszer
Akárhogy is nézem, hallgatom, ez az album most visszafelé halad stílusban. Hiszen ha a 2084 az “Ákos elektronikus hangzás” szélső értéke :D, akkor ez most könnyít, hiszen a Még egyszer-ben újra több a gitár. Ha nem volna a 2084, jobban illeszkedne az akkori sorba :D. Ebből is látszik mennyire zseniális a 2084, de erről már írtam. Rögtön a negatív kritikával kezdem, ez az album az EP-től meg az azt megelőző maxi megjelenésétől szenved. Ákos azt nyilatkozta, hogy ma már nem albumként fogyasztanak az emberek zenéket, emiatt van ez a sokféle forma, hogy EP jelenik meg a teljes előtt, nem csak egy maxi pl. Kényszerpálya ez neki is. Nekünk is. Személy szerint piac és koncertezés oldalról értem a helyzetet, turnéra vinni kell az új számokat is mindig, meg az az Igazán tényleg kiváló, de másik oldalról hatalmas öngólnak élem meg. Ugyanis mi történt? Amikor megjelent az EP egy éve, örültem az új számoknak, de azokat a számokat rongyosra hallgattam. Tavasszal meg - Ébredj mellettem. Újabb jó szám! 5 szám jelent meg megjelenés előtt, több mint egy év alatt szétszórva. Eredmény: Az új lemezt úgy hallgatom, hogy ezt az 5 számot léptetem. Nem azért mert rosszak, hanem mert az újakat akarom hallani. Ha van is tematika, mert mindig van, nem tud átjönni emiatt. S ez, számomra egy olyan pont, amit nem szeretek. Imádom a tematikus, egy tőről fakadó lemezeket. Nemcsak Ákostól, de másoktól is. Persze ez is egy tőről fakad, honnan fakadna, de mégis fragmentálódik az EP miatt, sajnálom ezt írni, de ez nem tesz jót a lemeznek egészében. A koncert produkciónak viszont igen. Értem a célt, értem, hogy lényegében egyensúlyozgatni kell…ugyanakkor nyugodtan várok 3 évet is egy új albumra, ugyanúgy elmegyek a koncertekre. Van miből válogatni egy új koncertsorozathoz, tessék jobban bízni a közönségben. Ugyanakkor azt is értem, hogy ezt az egymásra találást a Zsolttal mihamarabb meg akarta mutatni, élni. Nehéz ügy.
Dalokról a teljesség igénye nélkül. Azt olvastam, hogy tingli-tangli számokkal van tele, na persze, aki ezt írta, ő is lépteti az Igazánt vagy az Újrakezdhetnénket az tuti - vagy a Kapuzárást. Beékelődnek közéjük ezek a nagyobbrészt szép-kedves számok, mint az Átölel, Ugyanúgy (rádióbarát gyanús). Aztán van a szokásos odamondós dal, a CÉG ami először iszonyat furcsa volt. Másodszorra is és harmadszorra is, de aztán a disszonancia a dallamvilág és a szöveg között nagyon megtetszett. Beteg, teljesen beteg ha jobban belegondolok, erre a könnyed szintire ilyen szövegeket pakolni. Nagyon tetszik - lehet, hogy csak a szándék, lehet, hogy a cél, de főképpen az, hogy így van csomagolva. Ha egy zúzós gitárra lenne építve, mindenki azt mondaná, hogy hú ez de brutális, ezt Ákos odatette. Ehelyett ez a finomkodó zene. Mindenki ki van tőle. :) Tetszik. Kedvesnővérek is hatalmas zúzda, hangulatzene, Kraftwerk: Trans Europe Expresst véltem felfedezni, úgy 2:51 magasságában indul a háttérben a ciripelés, szeretem az ilyen kikacsintásokat ha szándékos, ha nem. Utolsó szám is bejön, megintcsak a furcsasága miatt, nagyra értékelem a szabadságot a zenében, a kisérletezgetésben és itt egyértelműen megfogható.
Összességében tetszik ez az album. Nem ez fogja Ákos munkásságát meghatározni, de a slágerek mint az Igazán, Újrakezdhetnénk már dominálták a rádiókat, szóval panaszra nincs ok. Tény, hogy nem ragadott úgy meg, nyűgözött le, mint a legutóbbi lemezek, a 2084 vagy a Katona imája, de talán ez annak köszönhető, hogy a puskapor egy része el lett lőve korábban, ami kinyírta a tematikát. Csak remélem, hogy a jövőben nem így lesznek új albumok felvezetve, mert régi vágású embernek tartom magam 37 évesen, és én a teljes élményekben hiszek, ahol mindennek megvan a helye. 1-2 maxi rendben, de a fél lemez nem. Persze lehet, hogy a számok mást mutatnak. Hát ez van.
Hurts: Surrender
Egy újabb kisérletezgetősnek tűnő/induló album. Aztán mégis és mégsem. Mondom ezt azért, mert a két klipp, ami az albumhoz készült a teljes lemez megjelenése előtt, totál nem Hurts vonal alapvetően hangulatra. Az egyik a Some Kind of Heaven, ahol kaptak hideget-meleget a rajongóktól, hogy befordult hangulat helyett ez micsoda… Aztán jött a Lights, ami majd’ szétpattan önmagától meg a 80-as évektől. Kiváló klipp is készült hozzá, hogy végképp tönkre tegye a kemény mag elvárásait. A Lightstól tehát szintén mindenki ki volt készülve. :D Kb. úgy mint annak idején mondták, hogy ez a Depeche Mode már nem az a Depeche Mode, amikor a Heaven megjelent (a Delta Machine pedig egy külön postot megérne, érdemes foglalkozni vele, aki nem mélyedt el benne) Visszatérve a Hurts-re, nekem nagyon furcsa, hogy a Some Kind of Heaven nem került műsorra a rádiókban itthon. Zseniális. Oké, nem erre lesz öngyilkos senki, de ez most kb. az egész albumra igaz. Egy igazi zenekar diktál, nem nekik mondják meg, hogy ti kik vagytok valójában.
Egyébként slágergyanús világból van még itt, a Rolling Stone az ír népzenéből előszedett vagy én nem is tudom milyen hangulató dallamaival, vagy a Slow többek közt. Az egész album már nem annyira fájdalmas (eh szorri) mint a korábbiak, kicsit pozitívabbnak mondható, viszont maradt továbbra is érzelmes. Zeneileg van itt minden, nekem ebben az esetben annyira nem tetsző unalmas/ütemes pop alap “Nothing Will Be Bigger Than Us”, de van remek zongorázás “Wish” vagy a “Surrender” gospel kórusa amivel nyitnak, egyből pozitívabb felütést sejtet. Na és persze vannak ezek a “klasszikus” Hurts hangulatok, pl. a “Weight of the World”, “Policewomen”. Nagyon jók, tényleg! Kicsit olyan ez a lemez, hogy maradt minden a régiben, de egy-két ponton kimerészkedett ismeretlenebb terepre. Nyilván ők is változnak és ez érezhető, de mégis érettebb albumnak érzem a befordulós tematikába nem illő hangzásokkal és szövegekkel :D, nekem úgy tűnik kicsit tovább sikerült lépni. Az, hogy ez mennyire jó vagy nem jó, azt már mindenki döntse el maga.
Comment