Hetedik fejezet - 2. rész

                                    

                                              
Dermedten figyeltem, ahogy szép lassan megindul Natasha után. Hosszú pillanatokig álltam földbe gyökerezett lábbal, egyszerűen képtelen voltam értelmezni azt, amit láttam.
                          
Mégis mit keres Alexei idekint? Natashával?
                          
De mindezt azonnal elsöpörte a villámként belém hasító felismerés: arrafelé tartanak, ahonnan jöttem. A nyomok!

                          
Azonnal megindultam befelé, az erdő sűrűjébe, majd amikor már úgy ítéltem meg, hogy elég messzire jutottam a kastélytól, teljes erőmből futásnak eredtem. Ágak karistolták az arcomat, de úgy átfagyott már a bőröm, hogy meg sem éreztem a csípésüket. Az viszont igencsak fájt, amikor a lábfejem beakadt egy orvul meglapuló gyökérbe és arccal a hóban kötöttem ki. Nagyot nyögve feltápászkodtam, és rohantam tovább, reménykedve, hogy előbb odaérek, mint ők.
                          
Nem törődtem a szúró érzéssel az oldalamban, sem azzal, hogy sajgott mindenem az eséstől, vadul igazgatni kezdtem a havat a mágiámmal. Sajnos a kastély körüli földsáv túlságosan nyílt terepen volt ahhoz, hogy észrevétlen elsimíthassam a nyomokat, és most átkoztam az ostobaságomat, amiért a mágiám tartalékolását választottam az elővigyázatosság helyett.
                          
Kiáltás harsant arról, ahonnan Natasha és Alexei érkezett, léptek dobbantak. Hanyatt-homlok menekültem befelé az erdőbe, eltörölve magam után a nyomokat. Végül beugrottam egy óriási fa mögé, és a törzséhez préselődtem.
                          
– Érezted ezt? – kérdezte Natasha kissé lihegve.
                          
– Mit?
                          
– Egek, Alexei, annyira hasztalan vagy! Ha nem lennél... – Natasha hirtelen elhallgatott, majd mélyet sóhajtott. – Nem számít.
                          
– Nyugodtan kimondhatod. – Hosszan hallgattak, elképzeltem, ahogy haragosan merednek egymásra, aztán ismét Alexei szólalt meg, ezúttal kissé halkabban, és mintha... Jól hallottam, tényleg buján csendült a hangja?! – Nyugodtan bevallhatod, ha zavar, hogy nem veled vagyok.
                          
Rövid hallgatás után Natasha felkacagott, de még én is hallottam, milyen erőltetetten cseng.
                          
– Csak nem arra akarsz célozni, hogy féltékeny vagyok? Rá? Ne nevettess már, Alexei!
                          
– Jelenára féltékeny voltál.
                          
Hűvösen odavetett szavak. Szinte éreztem, ahogy Natasha megdermed.
                          
– Felesleges bárkire is féltékenynek lennem. Az én vőlegényem vagy. Az én férjem leszel. A többi nem számít.
                          
– Hát persze.
                          
– Talán másképp gondolod? – csattant fel Natasha. – Remélem, nem kell emlékeztesselek, hogy apám...
                          
– Pontosan tudom, mit ígért apád az enyémnek – vágott a szavába Alexei. Halk lépés dobbant, majd halkabban, már-már fojtottan: – De jobb, ha nem felejted el, ki mit hoz ebbe az egyezségbe, és kinek hol a helye a világ rendjében.
                          
Beleborzongtam a jegesen csengő szavakba. Még sosem hallottam Alexeit így beszélni. Mintha egy teljesen másik ember lett volna. Annyira megrémített, hogy még annak sem tudtam örülni, Natashának címezte a mondanivalóját.
                          
Talán Natashát is megriaszthatta kissé a dolog, mert hosszasan hallgatott, és amikor ismét megszólalt, hiányzott a korábbi gőg és él a hangjából. Már-már őszintének és esdeklőnek hangzott.
                          
– Tudod, Alexei, igazán jó páros lehetnénk mi ketten, ha adnál nekünk egy esélyt.
                          
Visszafojtott lélegzettel vártam, mit válaszol Alexei.