Valami történhetett Jostival, mert senki nem éri utol. Csak a csend felel, ha keresik. Aggódva fut körbe a hír, mint valami rejtjeles üzenet, hogy valaki kopogjon be, mert valami baj van, valami nagy baj! A lánya, Mónika, aki rendszeresen látogatta, ő talált rá eszméletlen állapotban.
Josti, vagyis Madaras József hosszú ideig volt kómában. Egy hónapon át gondolta azt róla mindenki, hogy soha többet nem ébred fel. Hogy az életútjának ez a végső befejezése, csendes, szomorú végjátéka. Persze amikor megtörtént a baleset, az újságok egymást túlharsogva írtak a művész látszólag megfejthetetlen tragédiájáról. Megjelent az is, hogy: „öngyilkos akart lenni Madaras…” Erről később a fia azt mondta: „apám egy régi, szakmabeli cimborája találta ki a sztorit, pénzért adta el a lapoknak…” Több agyműtéten esett át, s már az orvosok is lemondtak róla. De ő élni akart. Élni, mert kereste a boldogságot, mert annyira varázslatos József Attila költészete és hát a színház, meg a film… Talán visszavárta mindkettő.
Fotó: Fortepan/Szalay Zoltán
Ez járhatott Madaras József fejében, ahogy tisztult, egyre csak tisztult körülötte a világ. Csakhogy ez lassan ment. 1993-ban a János kórház zárt pszichiátriai osztályára szállították. Madaras a mongolarcú. A tatárarcú, ahogy sokan nevezték őt. Az őstehetség, a lobbanékony természetű zseni. A hatvanas évektől kezdve csaknem 130 filmben szerepelt. Olyan mozikban, mint a Jancsó Miklós rendezte Szegénylegények, az Égi bárány, a Csend és kiáltás, a Még kér a nép. Ő játszotta el a Ménesgazda című film főhősét, Busó Janit, de úgy ám, hogy soha nem feledte sem néző, sem kritikus az alakítását. S persze ő volt Csupati őrmester a Kántor című filmsorozatból. S hogy mennyire imádták, azt pontosan jelzi, hogy a Ferencvárosban szobra áll, amely őt mutatja Csupati őrmesterként.
És az is Madaras volt, aki bármikor bemehetett Kádár Jánoshoz. Az egyik születésnapi buliján egy társasház szűk, kétszobás lakásában ott volt a párt vezetésének apraja, nagyja. Kádár elvtárssal együtt ették nagykanállal a gombás lecsót és a ház többi lakója is csatlakozott hozzájuk. Elhűlve fogyasztva Kádár elvtárs társaságában a magyaros ízeket. A legjobb barátja a pártból amúgy Berecz János volt, ő akkor is támogatta, látogatta a színészt, mikor már beteg volt. De jó viszonyt ápolt Horváth István belügyminiszterrel és Váncsa Jenő mezőgazdasági miniszterrel is.
Fotó: Fortepan/Berta József
Az erdélyi Rigmány volt a szülőfaluja. A családnak öt holdja volt. Négyéves volt, amikor az édesapja, Madaras István Marosvásárhely alpolgármestere lett. Ám az idill nem tartott sokáig. A család csomagolt, és meg sem állt Budapestig, a Gyáli útig. Ott aztán másfél szoba várt rájuk, ahol 9 testvér meg egy nagynéni zsúfolódott össze. A fiatal Madaras Józsefnek hamar munkába kellett állnia, hogy legyen pénz a megélhetésre, a betevőre. 14 esztendősen már marós tanoncként alkalmazták, és ő szerette is a melót, csakhogy a tüdeje nem bírta azt az átkozott fémport, így váltania kellett. Így került egy kórházba kertésznek. Locsolt, metszett, növényeket istápolt, és közben már fellépett különböző kultúrműsorokban. Akkor már tudta, hogy színész szeretne lenni. A falusi gyereket, a melóst azonnal felvették a színművészeti főiskolára. Kezdésként rögtön balhét csinált, amiről ezt mondta később: „Falhoz kentem valami marhát…” Aztán ő lett a KISZ-titkár, és egész életében végig kitartott amellett, hogy ő hithű kommunista. „Egyik kezemben sarló, másik kezemben kalapács” – mondta tréfásan. Csoda-e, ha a színpadon és a filmvásznon is ezt várták tőle? Az egyszerű embert, az úgynevezett népi hős alakját. Hogy ő legyen az élmunkás, vagy az öntudatos paraszt, aki megmutatja a világnak, hogy lehet egyről a kettőre jutni. Beskatulyázták, leegyszerűsítették, pedig megannyi húrt pengetett volna ő, ha hagyják.
A magánéletben sem volt aki korlátok közé szorítsa, pedig többen megpróbálták. Négyszer nősült, öt gyermeke született. Megkapta a Kossuth-díjat 2000-ben, díjat nyert a Locarno-i filmfesztiválon. Imádta őt a környezete, a lobbanékonyságával, a szilajságával, a szókimondásával együtt. Koncz Gábor egyszer azt mesélte róla, hogy amikor a Bors című filmsorozatot forgatták, Madaras József amiatt panaszkodott, hogy Jancsó Miklós várja őt egy másik forgatáson. Koncz odament a rendezőhöz, s azt mondta: „Engedje el Jostit, a forgatókönyvet pedig írjuk át úgy, hogy én majd lelövöm őt.” Lelőtte. Madaras pedig ment, mehetett Jancsóhoz. Koncz Gábornál azonban sokkal közelebb állt hozzá a kollégák közül Sztankay István és Kállai Ferenc. Velük élete végéig ápolta a barátságot.
A kómából felébredve a kórházi ágyon a család mellett a háromszoros ökölvívó olimpiai bajnok Papp Laci arcát pillantotta meg, jó barátjáét, aki még esküvői tanúja is volt a színésznek. Egy ideig odafigyeltek és vigyáztak rá a barátok, a családja viszont mindvégig. A gyerekei napi szinten látogatták. Élete utolsó évében egy magánpanzióban élt. 2007. április 24-én reggel bekopogtak és benyitottak hozzá és az asztalra borulva, mozdulatlanul találták. Mozdulatlanul – élettelenül. 69 évesen úgy távozott az élők sorából, hogy egyszer már legyőzte a halált, ahogy mondta a kóma után: „Isten messzire vitt, aztán visszaengedett…” Akkor még volt annyi ereje, hogy Gödöllőn telt házas József Attila-estet tartson. Aztán 2007 áprilisában elhalkult a vers, elcsendesedett a világ…
Nyugodj békében, Madaras József!
