Unokahúgaimnak és unokaöcséimnek,

Thomasnak, Katharine- nek, McCallumnak, Reillynak,

Dovey-nak, Aleknek, Genevieve-nek, Majának,
Állanának, Anának, Marynek, Meinek, Samnek,
Calebnek, Finn-nek, Annie-nek, Rubynak, Deliának,
Henrynek és Mollynak szeretettel
Harlan bácsitól
ELSŐ RÉSZ
 1. FEJEZET

A kisfiam meggyilkolásáért rám szabott életfogytig

tartó büntetés ötödik évében járok.
Spoiler: nem én öltem meg.
A fiam, Matthew hároméves volt, amikor brutáli-
san meggyilkolták. Ő volt a legcsodálatosabb dolog
az életemben, de meghalt, én pedig azóta az élet-
fogytig tartó büntetésemet töltöm. Nem elvont ér-
telemben. Vagyis inkább azt mondanám, nem csu-
pán elvont értelemben. Ez minden tekintetben
életfogytig tartó büntetés lenne, akkor is, ha nem
tartóztatnak le és ítélnek el.
De az én esetemben, ebben az esetben az élet-
fogytiglan egyszerre metaforikus és szó szerinti.
Felmerülhet a kérdés, hogy hogyan lehetek ár-
tatlan.
Egyszerűen csak az vagyok.
De vajon harcoltam- e, és minden erővel bizony-
gattam- e az ártatlanságomat?
Hát nem mondanám. Itt jön be az elvont érte-
lemben vett büntetés. Nem nagyon érdekelt, hogy
bűnösnek találnak- e. Tudom, hogy ez meghökken-
tően hangzik, de mégsem az. A fiam meghalt. Ez itt
a lényeg. Ez a lényeg, ez a főcím, ezt szedték csupa
nagybetűvel. A fiam meghalt, eltűnt az életemből,
ezen a tényen semmit sem változtat az, hogy bű-
nösnek vagy ártatlannak ítél- e az esküdtszék.
Cserben hagytam a fiamat. Minden értelemben.
Matthew akkor is halott, ha az esküdtszék rájön az
igazságra, engem pedig felmentenek. Egy apának
az a feladata, hogy megvédje a fiát. Ez a legfonto-
sabb felelőssége. Szóval hiába nem az én kezemben
volt a fegyver, amely az én gyönyörű fiamból azt a
roncsot csinálta, ahogyan azon az öt évvel ezelőtti
szörnyű éjszakán rátaláltam, nem akadályoztam
meg, hogy megtörténjen. Apaként nem láttam el
megfelelően a feladatomat. Nem védtem meg a fi-
amat.
Mindegy, hogy én követtem- e el a gyilkosságot
vagy sem, az egész az én hibám, nekem kell bűn-
hődnöm.
Szóval alig reagáltam, amikor az esküdtszék el-
nöke felolvasta az ítéletet. A szemtanúk ebből per-
sze arra következtettek, hogy biztosan szociopata,
pszichopata, zavart vagy lelki sérült vagyok. A mé-
dia azt állította, hogy nincsenek érzéseim. Nincs
bennem empátia, képtelen vagyok a megbánásra,
kifejezéstelen a tekintetem. Ilyen és ehhez hasonló
dolgok miatt bélyegeztek gyilkosnak. Egyik sem
volt igaz. Egyszerűen csak nem láttam értelmét
semminek. Engem ért az a csapás, hogy megtalál-
tam a fiamat, Matthew-t a marveles pizsamájában
aznap éjjel. Térdre estem, és nem tudtam felkelni.
Akkor sem. Most sem. Sosem fogok.
Kezdetét vette a valódi életfogytig tartó bünte-
tés. Ha bárki azt hinné, hogy ez a történet a téve-
désből elítélt, az ártatlanságát bebizonyító férfi
története lesz, akkor rosszul gondolja. Mert az nem
lenne túl érdekes. Voltaképpen semmin sem vál-
toztatna. Az sem jelentene feloldozást, ha ebből a
szörnyű cellából kiszabadulnék. A fiam akkor is ha-
lott.
Ebben az esetben nem létezik feloldozás.
Legalábbis ezt gondoltam addig a pillanatig,
amíg egyszer csak a börtönőr, egy különösen sú-
lyos eset, akit Fürtösnek hívunk, bejött a cellámba,
és azt mondta:
- Látogató!
Meg sem mozdultam, azt hittem, valaki máshoz
beszél. Majdnem öt éve vagyok benn, és ezalatt
senki sem látogatott meg. Az első évben az apám
jelentkezett látogatásra. Rajta kívül Sophie néni-
kém, valamint pár közeli barátom és rokonom,
akik hittek az ártatlanságomban, vagy legalábbis
azt gondolták, nem vagyok teljesen bűnös. Egyikő-
jükkel sem akartam találkozni. Matthew anyja,
Cheryl, az akkori feleségem (aki mostanra, nem
meglepő módon, a volt feleségem) vonakodva, de
szintén bejelentkezett - őt is elutasítottam. Nyil-
vánvalóvá tettem: nem vágyom látogatókra. Ezt
nem önsajnálatból tettem, és nem is azért, hogy
bárkit megszánjak. A látogatás nem segít sem a lá-
togatón, sem a látogatotton. Nem láttam, és nem
látom értelmét a dolognak.
Eltelt egy év. Aztán kettő. Aztán mindenki felha-
gyott a próbálkozással. Nem mintha akárki - talán
Adamen kívül - szeretett volna Maine-be elbumliz-
ni. Gondolom, ez világos. De most, hosszú idő után
először, valaki itt van a Briggs Büntetés- végrehaj-
tási Intézetben, hogy meglátogasson.
- Burroughs! - csattan fel Fürtös. - Gyerünk! Lá-
togatód van. Elfintorodom.
- Ki az?
- Úgy nézek én ki, mintha a személyi titkárod
lennék?
- Nagyon vicces.
- Mi?
- A személyi titkáros poén. Nagyon vicces volt.
- Most okoskodsz velem?
- Nincs kedvem látogatókhoz - mondom neki. -
Küldd el őket, légy szíves.
Fürtös felsóhajt.
- Burroughs.
- Mi van?
 - Kapd össze magad! Nem töltötted ki a papíro-
kat.
- Milyen papírokat?
- Papírokat kell kitölteni - mondta Fürtös. - Ha
nem akarsz látogatókat.
- Azt hittem, hogy elég, ha felírom őket a vendég-
listára.
- Vendéglista - ismételte Fürtös a fejét csóválva. -
Szerinted ez egy szálloda?
- A szállodáknak van vendéglistájuk? - vágok
vissza. - Mindenesetre valamit kitöltöttem arról,
hogy nem akarok látogatókat.
- Amikor megérkeztél.
- Igen.
Fürtös megint sóhajt egyet.
- Azt minden évben meg kell újítanod.
- Micsoda?
- Töltöttél ki idén olyan papírt, ami arról rendel-
kezik, hogy nem akarsz látogatókat?
- Nem.
Fürtös széttárta a karját.
- Na látod. Akkor pattanj fel.
- Nem tudod egyszerűen közölni a látogatóval,
hogy menjen haza?
- Nem, Burroughs, nem tudom, és el is mondom,
miért. Mert az több melómba kerülne, mint levon-
szolni téged a látogatószobába. Mert akkor el kell
magyaráznom, miért nem vagy ott, a látogatónak
pedig esetleg kérdései lesznek, és valószínűleg ne-
kem is ki kell majd töltenem egy papírt, amit utá-
lok. Aztán majd neked is ki kell töltened egy papírt,
nekem meg oda- vissza kell rohangálnom. Nézd,
nincs szükségem erre a hercehurcára, ahogy neked
sincs. Szóval elmondom, mi fog történni: velem
jössz, és tőlem ücsöröghetsz ott egyetlen szó nél-
kül, ha utána kitöltőd a megfelelő nyomtatványo-
kat, aminek következtében egyikünknek sem kell
többé ezen átesnie. Értetted?
Elég régóta dekkolok itt ahhoz, hogy belássam: a
túl sok ellenállás nemcsak felesleges, hanem ár-
talmas is. Viszont őszintén szólva kíváncsi lettem.
- Értettem - mondom. - Király. Menjünk!
Tisztában vagyok vele, mi a rutin. Hagyom, hogy
Fürtös rám rakja a bilincset, aztán a hasláncot,
amely a kezemet a derekamhoz rögzíti. Kihagyja a
lábbilincset, leginkább azért, mert fárasztó fel-és
leszedni. Elég hosszú út vezet a Briggs SZR-jétől
(gyengébbek kedvéért: szigorított részleg) a láto-
gatói szárnyig. Jelenleg tizennyolcán vagyunk szi-
gorított őrizetben - hét gyerekmolesztáló, négy
erőszaktevő, két kannibál sorozatgyilkos, két „si-
ma” sorozatgyilkos, két rendőrgyilkos, és persze
egy saját fiával végző elmebeteg (ez vagyok én).
Micsoda felhozatal.
 Fürtös szokatlan módon vizslat. Pedig a legtöbb
itteni őr unatkozó nyomozójelölt és/vagy valami
izomagy, aki elképesztő közönnyel szemlél minket,
börtönlakókat. Meg akarom kérdezni tőle, miért,
de tudom, mikor kell csendben maradni. Azt meg-
tanulja itt az ember. Érzem, hogy remeg a lábam,
ahogy lépkedek. Meglepően ideges vagyok. Igazság
szerint megszoktam az ittlétet. Szörnyű itt - elkép-
zelhetetlen -, de hozzászoktam már a borzalmához.
Akárki legyen is a látogató ennyi idő után, biztos,
hogy olyan híreket hoz, amik meg fogják rengetni a
világomat.
Nem örülök neki.
Abból az estéből leginkább a vérre emlékszem.
Sokat gondolok a vérre. Álmodom is róla. Nem tu-
dom, milyen gyakran. Az elején minden éjjel meg-
történt. Most már azt mondanám, hogy inkább heti
egyszer, de nem tartom számon. A börtönben
máshogyan telik az idő. Megáll, aztán újrakezdődik,
előresiet, és cikcakkban halad. Emlékszem arra,
ahogy azon az éjszakán felébredtem. Nem néztem
meg az órát, de akinek ez fontos: reggel négy óra
volt. A ház csendes volt, nyugodt, de ennek ellené-
re az az érzésem támadt, hogy valami nincs rend-
ben. Vagy ezt csak utólag - tévesen - hiszem. Az
emlékezetünk gyakran a legnagyobb képzelettel
rendelkező mesemondónk. Szóval lehet, hogy
semmit sem „éreztem”. Most már nem tudom. Nem
mintha rögtön felpattantam volna az ágyból, időbe
telt, mire felkeltem. Percekig hevertem álom és éb-
renlét között, egyre csak az ébrenlét felé lebegve.
Egy ponton végre felültem. Végigmentem a
Matthew szobájához vezető folyosón.
Ekkor vettem észre a vért.
Pirosabb volt, mint amire számítottam - friss,
élénkpiros, mint a zsírkréta, amivel rajzolni szok-
tunk, rikító és bántó, mint a bohóc rúzsa a fehér
lepedőn.
Ekkor elkapott a pánik. Matthew nevét kiáltot-
tam. Ügyetlenül a szobája felé futottam, és durván
nekiütköztem az ajtókeretnek. A nevét ismételget-
tem. Semmi válasz. Berohantam a szobájába, és rá-
találtam... valami felismerhetetlen dologra.
Azt mondják, üvöltözni kezdtem.
így talált rám a rendőrség. Üvöltve. Az üvöltések
üvegszilánkként tépdesték a tagjaimat. Azt hiszem,
egy ponton abbahagytam az üvöltést. Erre sem em-
lékszem. Nem is tudom, talán elszakadtak a hang-
szálaim. De az üvöltés azóta is bennem visszhang-
zik. Azok az üvegszilánkok még mindig belém tép-
nek, megszaggatnak és szétszakítanak.
- Gyerünk, Burroughs - mondja Fürtös. - A nő
már vár.
Nő.
 Azt mondta, „nő”. Egy pillanatig azt hiszem, hogy
Cheryl az, és megdobban a szívem. De nem, ő nem
fog eljönni, és nem is akarnám, hogy eljöjjön. Nyolc
évig voltunk házasok. Boldognak gondoltam a há-
zasságunkat, legalábbis javarészben. A végén már
nem volt annyira jó. Az új stresszforrások repedé-
seket képeztek, a repedések pedig hasadékokká
szélesedtek. Vajon együtt maradtunk volna
Cheryllel? Nem tudom. Néha azt gondolom, hogy
Matthew miatt jobban igyekeztünk volna, hogy ő
összetartott volna minket, de ez inkább csak áb-
ránd.
Az ítélet után nem sokkal írtam alá a válási papí-
rokat. Utána nem beszéltünk többet. Ez inkább az
én döntésem volt, mint az övé. Szóval ennyit tudok
csak az életéről. Fogalmam sincs, hol van most
Cheryl, hogy vajon szenved- e még és gyászol, vagy
sikerült új életet teremtenie magának. Szerintem
az a legjobb, ha nem tudom.
Miért nem figyeltem oda jobban Matthew-ra
azon az estén?
Nem azt mondom, hogy rossz apa voltam. Nem
hiszem, hogy az voltam. De azon az estén egysze-
rűen nem volt kedvem hozzá. A háromévesek meg-
terhelők tudnak lenni. És unalmasak. Ezt mind tud-
juk. A szülők próbálnak úgy tenni, mintha a gyere-
kükkel töltött minden pillanat áldás lenne. De nem
az. Vagy legalábbis ezt hittem azon az estén. Nem
olvastam esti mesét Matthew-nak, mert egyszerű-
en nem volt kedvem. Szörnyű, ugye? Egyszerűen
csak ágyba küldtem a gyerekemet, mert elvonták a
figyelmemet a saját értelmetlen problémáim és ag-
godalmaim. Hülyeség. Akkora hülyeség. Mind
olyan mértéktelenül hülyék vagyunk, amikor jól
mennek a dolgaink.
Cheryl, aki azelőtt fejezte be a szakorvosképzé-
sét általános sebészetből, éppen éjszakás volt a
Bostoni Közkórház transzplantációs osztályán.
Egyedül voltam otthon Matthew-val. Inni kezdtem.
Nem vagyok nagyivó és nem bírom a piát, de az azt
megelőző pár hónapban a Cherylt és a házasságo-
mat ért megpróbáltatások miatt, ha nem is vigasz-
ra, de zsibbadásra leltem az ivásban. Szóval piál-
tam, és azt hiszem, az alkohol erősen és gyorsan
hatott rám. Röviden: túl sokat ittam és kifeküdtem,
vagyis ahelyett, hogy vigyáztam volna a gyerekem-
re, ahelyett, hogy megvédtem volna a fiamat, ahe-
lyett, hogy ellenőriztem volna, hogy minden ajtó
zárva van- e (nem volt), hogy odafigyeltem volna,
hogy nem settenkedik- e arra valami betolakodó
vagy mi fene, ahelyett, hogy meghallottam volna,
ahogy a gyerek felsikít a félelemtől és/vagy a fájda-
lomtól, olyan állapotban voltam, amit az ügyész az
eljárás során gúnyosan piaszundinak nevezett.
 Semmi másra nem emlékszem, kivéve arra a
szagra.
Tudom, mi ebből következik: talán mégis az apa
tette (vagyis én). Végül is elég elsöprő erejű bizo-
nyítékok szóltak ellenem. Megértem. Helyes. Néha
én is gondolkodom ezen. Teljesen elvakultnak vagy
téveszmésnek kellene ahhoz lenni, hogy az ember
kizárja a lehetőséget, szóval hadd meséljek el egy
rövid történetet, ami szerintem kötődik ehhez:
egyszer álmomban erősen belerúgtam Cherylbe.
Éppen arról álmodtam, hogy egy hatalmas mosó-
medve megtámadta a kiskutyánkat, Lászlót, és az
álmomban keletkezett pániktól vezérelve teljes
erőből belerúgtam a mosómedvébe, de a valóság-
ban Cherylt rúgtam sípcsonton. Utólag különösen
vicces, hogy Cheryl megpróbálta kifejezéstelen
arccal végighallgatni, ahogy a mentegetőzöm
(„Jobb lett volna, ha hagyom, hogy a mosómedve
megegye Lászlót?”), de az én csodálatos sebész fe-
leségem, aki szerette a kutyánkat, ahogy minden
más kutyát, így is háborgott.
- Talán tudat alatt bántani akartál - mondta.
Mosolygott közben, szóval nem hiszem, hogy
komolyan gondolta. De talán mégis. Aztán persze
rögtön elfelejtettük, csodás napot töltöttünk
együtt. De mostanság sokat gondolok rá. Azon az
éjszakán is aludtam és álmodtam. Egy rúgás nem
ér fel egy gyilkossággal, de ki tudja, nem igaz? A
gyilkos fegyver egy baseballütő volt. Mrs. Winslow,
aki negyven éve lakott a szomszédban, az erdő
mögött, látta, amint elásom. Ezzel dőlt el az ügy,
habár sokat gondolkodtam azon, hogy lehettem
ilyen hülye, hogy a bűntett helyéhez ilyen közel
ásom el az ujjlenyomataimmal borított tárgyat.
Sokszor gondolkodom ilyeneken. Például aludtam
már el attól, hogy egy-két pohárral többet ittam a
kelleténél - ki nem? -, de így még sosem. Az is lehet,
hogy elkábítottak, de mire gyanúsítottá váltam, ezt
már nem lehetett megvizsgálni. A helyi rendőrök,
akik közül sokan mélyen tisztelték az apámat, elő-
ször nagyon segítőkészek voltak. Olyan bűnözők
aktáiba néztek bele, akiket apám csukatott börtön-
be, de ez az eshetőség még számomra sem tűnt va-
lószínűnek. Apának akadtak persze ellenségei, de
ezek régi dolgok voltak. Miért egy hároméves kis-
fiún állt volna bosszút bármelyikük is? Szexuális
erőszaknak vagy más indítéknak nem volt jele.
Nem állt össze a kép. Szóval mindent összevetve,
tényleg csak egy lehetséges gyanúsított maradt.
Én.
Talán valami olyasmi történhetett itt, mint a mo-
sómedve-rugdosós álmomban. Nem lehetetlen. Az
ügyvédem, Tóm Florio ezzel akart volna érvelni. A
családom is úgy vélte, vagy legalábbis annak egyes
tagjai, hogy ezt a magyarázatot kellene előadnom.
Korlátozott cselekvőképességre vagy valami ha-
sonlóra hivatkozni. Előfordult a múltban, hogy al-
vajártam, és úgynevezett pszichés problémáim is
akadtak. A családtagjaim szerint felhasználhattam
volna ezt.
De nem, nem tettem beismerő vallomást, mert
mindezek ellenére nem én tettem. Nem öltem meg
a fiamat. Tudom, hogy nem. Tudom. És igen, azt is
tudom, hogy minden bűnöző ezt mondja.
Fürtös és én befordulunk az utolsó sarkon. A
Briggs Büntetésvégrehajtási Intézet egy kopott be-
tonkocka. Minden fakószürke, mint egy megkopott
út zivatar után. Ide jutottam abból a három háló-
szobás, két és fél fürdőszobás, gyarmati stílusú,
napsárga, zöld zsalus házból, amely egy zsákutca
háromezer négyzetméteres telkén terült el, és
földszínekkel és antik fenyőbútorokkal volt beren-
dezve. De ez nem számít. A körülmények nem fon-
tosak. Az ember rájön, hogy a külsőségek ideigle-
nesek és tünékenyek, pont emiatt nem is jelente-
nek semmit.
Berregés hallatszik, majd Fürtös kinyitja az ajtót.
Rengeteg börtön modernizálta a látogatószobáját,
és a kevésbé veszélyes börtönlakók válaszfal vagy
korlát nélküli asztalhoz ülhetnek a látogatóikkal.
Én azonban nem. Itt a Briggsben még mindig van
golyóálló plexiüveg. Leülök egy fémszékre, amit a
padlóhoz csavaroztak. A hasláncomat meglazítják,
hogy megfoghassam a telefont. A szigorított látoga-
tói így kommunikálnak - telefonon és plexiüvegen
keresztül.
A látogatóm nem Cheryl, a volt feleségem, de ha-
sonlít rá.
A testvére az, Rachel.
Rachel a plexiüveg másik oldalán ül, de látom,
ahogy elkerekedik a szeme, amikor meglát. Majd-
nem elmosolyodom a reakcióján. Egykor szeretett
sógora, a különös humorérzékü, csibészes mosolyú
fiú határozottan sokat változott az elmúlt öt évben.
Kíváncsi vagyok, mi tűnik fel neki először. Talán a
fogyás. Vagy inkább a rosszul összeforrt arccson-
tok. A hamuszürke arcszínem, az egykor sportos,
mára meghajlott testtartásom, vagy a megritkult,
őszülő hajam.
Leülök, és a plexiüvegen keresztül a szemébe
nézek. Felveszem a telefont, és jelzem neki, hogy
tegyen ugyanígy. Amikor Rachel a telefont a fülé-
hez emeli, beszélni kezdek.
- Miért vagy itt?
Rachelnek majdnem sikerül kisajtolnia magából
egy mosolyt. Mindig közel álltunk egymáshoz.
Kedveltem a társaságát. Ő is az enyémet.
- Látom, nem sokat udvariaskodsz.
 - Azért jöttél, hogy udvariaskodjunk egymással,
Rachel?
Az arcáról a maradék mosoly is eltűnik. Megráz-
za a fejét.
- Nem.
Várok. Rachel megviseltnek tűnik, de még min-
dig gyönyörű. A haja ugyanolyan hamvasszőke,
mint Cherylé, a szeme is ugyanolyan sötétzöld. Mo-
corgok a székemen, hogy más szögből lássam, mert
fáj szembenézni vele.
Rachel visszapislogja a könnyeit, és a fejét ingat-
ja.
- Ez felfoghatatlan.
Maga elé néz, én pedig egy pillanatra meglátom
azt a tizennyolc éves lányt, akivel akkor találkoz-
tam először, amikor Cheryl hazavitt magával New
Jersey-be az Amherst College- ban töltött harmadik
évünkben. Cheryl és Rachel szülei nem igazán fo-
gadtak el. Túlságosan proli voltam a szemükben,
apám járőr, egyszerű sorházban nőttem fel. Rachel
viszont rögtön megkedvelt, én pedig úgy szeret-
tem, mintha a húgom lett volna. Törődtem vele.
Féltettem. Egy évvel később én vittem el kocsival a
Lemhall Egyetemre, ahol az alapképzését kezdte,
majd később a Columbiára, ahol újságírást tanuk.
- Rég nem találkoztunk - mondja Rachel.
 Bólintok. Nem akarom, hogy itt legyen. Fáj rá-
nézni. Várok. Nem beszél. Végül mondok valamit,
mert Rachelnek láthatólag mentőövre van szüksé-
ge, és nem tehetek mást.
- Hogy van Sam? - kérdezem.
- Jól - válaszol Rachel. - A Merton Pharmaceuti-
calsnál dolgozik, az értékesítésen. Most már veze-
tő, sokat utazik. - Aztán megvonja a vállát, és hoz-
záteszi: - Elváltunk.
- Ó - mondom. - Sajnálom.
Ezt elengedi a füle mellett. Igazából nem is saj-
nálom. Szerintem Sam sosem illett hozzá, de a leg-
több barátjával kapcsolatban ezt éreztem.
- Még mindig a Globe-nak írsz? - kérdezem.
- Nem - mondja, és a hangsúlya alapján ezzel le is
zárja a témát. Néma csendben ülünk pár másod-
percig. Aztán újrapróbálkozom. - Cheryl miatt jöt-
tél?
- Nem. Nem igazán.
Nyelek egyet.
- Hogy van?
Rachel a kezét tördeli. Mindenhova néz, csak
rám nem.
- Újra férjhez ment.
A szavak gyomrosként hatnak, de rezzenéstele-
nül hallgatom. Pontosan ezért, gondolom magam-
ban. Pontosan ezért nem akarok látogatókat.
 - Sosem hibáztatott téged, tudod. Egyikünk sem.
- Rachel?
- Igen?
- Mi a francért vagy itt?
Nem válaszol. Látom, hogy mögötte egy őr, akit
nem ismerek, minket bámul. Van itt még három
börtönlakó. Egyiküket sem ismerem. A Briggs elég
nagy, én pedig igyekszem a magam dolgával tö-
rődni. Egyre csábítóbbnak tűnik az ötlet, hogy fel-
állók és itthagyom az egészet, amikor Rachel végre
megszólal.
- Samnek van egy barátja - mondja.
Várok.
- Nem igazán barát. Inkább kolléga. A marke-
tingrészlegen dolgozik, ő is a vezetőséghez tarto-
zik. A neve Tom Longley. Nős, és van két fia. Szép
család. Régebben néha találkoztunk velük. Céges
grillezéseken meg ilyeneken. A feleségét Irene-nek
hívják. Kedvelem. Irene elég vicces.
Rachel megáll, és megrázza a fejét.
- Rosszul mesélem.
- Nem, nem - mondom. - Egyelőre ez egy tök jó
történet.
Rachel elmosolyodik - őszintén elmosolyodik - a
szarkazmusomon.
- Nyomokban még megvan benned a régi David -
mondja.
 Megint elcsendesedünk. Amikor Rachel újrakez-
di, lassabban beszél, megfontoltabban.
- A Longley család két hónappal ezelőtt céges ki-
rándulásra ment egy springfieldi vidámparkba. Azt
hiszem, Six Flags a neve. A két fiukat is vitték. Irene
és én még mindig barátok vagyunk, szóval áthívott
ebédre valamelyik nap. Beszélt az útjukról - plety-
káltunk, mert Sam elhozta az új barátnőjét. Mintha
érdekelne. De ez most nem fontos.
Visszanyelem a gúnyos megjegyzésemet, és Rac-
helre nézek. Alija a tekintetem.
- Irene mutatott egy csomó fényképet is.
Megáll. Halvány fogalmam sincs, hova akar ki-
lyukadni, de majdnem olyan, mintha baljós aláfestő
zenét hallanék a fejemben. Rachel elővesz egy bar-
na borítékot. Azt tippelem, hogy nyolcszor tízes
méretű. Leteszi maga elé. A kelleténél tovább hall-
gat, mintha a következő döntésén vacillálna. Aztán
egy mozdulattal belenyúl a borítékba, kihúz vala-
mit, és hozzányomja az üveghez.
Ahogy mondta, ez egy fotó.
Nem tudom, mit kezdjek vele. Szemlátomást egy
vidámparkban készült. A nő - azon gondolkodom,
hogy vajon ő- e az Elég Vicces Irene - zavartan mo-
solyog a kamerába. Két fiú áll a két oldalán, gondo-
lom, a Longley fiúk, és egyikőjük sem néz előre.
Egy Tapsi Hapsijelmezes alak áll a jobb, egy Bat-
man- jelmezes pedig a bal oldalon. Irene egy kicsit
idegesnek tűnik, de nem vészes. Szinte látom ma-
gam előtt a jelenetet. A jó öreg gyógyszerészeti
marketinges Tom vidáman nógatja Elég Vicces Ire-
ne-t, hogy pózoljon, Elég Vicces Irene-nek nincs
kedve, de jó fej akar lenni, a két fiúnak egyáltalán
semmi kedve az egészhez, mind voltunk már ilyen
helyzetben. A háttérben egy hatalmas piros hul-
lámvasút. A nap a Longley család tagjainak arcába
süt, ezért hunyorognak és kissé elfordulnak.
Rachel engem néz.
Felnézek rá. Továbbra is ott tartja a képet az
üveg mögött, hogy lássam.
- Nézd meg közelebbről, David.
Pár másodpercig még őt nézem, aztán visszate-
relem a tekintetem a képre. Ez alkalommal viszont
rögtön meglátom. Acélkarom szorítja össze a szí-
vemet. Nem kapok levegőt.
Van ott egy fiú.
A háttérben áll, a jobb sarokban, félig kilóg a
képből. Az arca tökéletes profilban van, mintha egy
pénzérméhez pózolna. Körülbelül nyolcéves lehet.
Valaki, talán egy felnőtt férfi fogja a kezét. A fiú fel-
felé néz, valószínűleg a férfi hátára, de az nincs
benne a képben.
 Érzem, ahogy a szemem megtelik könnyel, és bá-
tortalan ujjakkal előrenyúlok. A fiú arcát az üvegen
keresztül simogatom meg.
Lehetetlen, persze. Egy elkeseredett férfi azt lát,
amit látni akar, legyünk őszinték - és nincs olyan
szomjazó, hőgutát szenvedett, éhező, délibábot vi-
zionáló sivatagi vándor, aki ennyire elkeseredett
lenne, mint én. Matthew nem volt még hároméves
sem, amikor megölték. Senki, még egy szerető szü-
lő sem tudná megmondani, hogyan nézne ki a gye-
reke öt évvel később. Biztosra legalábbis nem. Van
köztük hasonlóság, ennyi. Ez a fiú úgy néz ki, mint
Matthew. Úgy néz ki. De ez csak hasonlóság. Semmi
több. Hasonlóság.
Zokogás tör ki belőlem. Az öklömet a számhoz
emelem, és ráharapok. Pár másodpercbe telik, mi-
re képes vagyok beszélni. Akkor viszont egyszerű-
ek a szavaim.
- Ez Matthew.
 2. FEJEZET

Rachel továbbra is a plexiüveghez tartja a fotót.

- Tudod, hogy ez nem lehetséges - mondja.
Nem válaszolok.
- Úgy néz ki, mint Matthew - mondja Rachel eről-
tetetten érzelemmentes hangon. - Elismerem, hogy
hasonlít rá. Nagyon hasonlít rá. De Matthew kis-
gyerek volt, amikor... - megáll, összeszedi magát, és
újrakezdi. - - Még ha az arcán lévő anyajegyet né-
zed is... ez kisebb, mint Matthew-é.
- Ekkorának kell lennie - mondom.
A fiam arcának jobb felét beárnyékoló hatalmas
anyajegy orvosi megnevezése kongenitális
hemangióma. A képen lévő fiú arcán is van ilyen -
kisebb, fakóbb, de pontosan ugyanazon a helyen.
- Az orvosok megmondták, hogy ez fog történni -
teszem hozzá.
- Végül teljesen eltűnik.
Rachel a fejét rázza.
- David, tudod, hogy ez nem lehetséges.
Nem válaszolok.
- Ez csak egy bizarr egybeesés. Az erős hasonló-
ság keveredik azzal, amire vágyunk vagy szüksé-
günk van. Ne feledkezz meg a vizsgálatokról, a
DNS- ről...
- Ne csináld! - mondom.
- Tessék?
- Nem azért hoztad ezt el nekem, mert azt gon-
dolod, hogy pusztán csak hasonlít Matthew-ra.
Rachel lehunyja a szemét.
- Elmentem egy informatikus ismerősömhöz, aki
a bostoni rendőrségnek dolgozik. Adtam neki egy
régi képet Matthew-ról.
- Melyiket?
- Amelyiken az Amherst- pulcsi van rajta.
Bólintok. Cheryl és én vettük neki a tízéves évfo-
lyam- találkozónkon. Ezt a képet használtuk kará-
csonyi üdvözlőkártyaként.
- Szóval ennek az informatikus pasinak van egy
öregítő szoftvere. A legújabb fajta. A rendőrök el-
tűnt személyekhez használják. Megkértem, hogy
öregítse meg öt évvel a képen szereplő kisfiút, és...
- Passzolt - fejezem be helyette.
- Majdnem. De még nem döntő jelentőségű. Ér-
ted, ugye? Ezt a barátom is mondta - pedig nem
tudta, hogy miért kértem meg erre. Csak hogy
tudd. Nem mondtam el senkinek.
Ez meglep.
- Nem mutattad meg Cherylnek?
- Nem.
 - Miért nem?
Rachel fészkelődik a kényelmetlen széken.
- Ez őrültség, David.
- Micsoda?
- Ez az egész. Nem lehet Matthew. Mindketten
hagyjuk, hogy a sóvárgás elhomályosítsa az ítélő-
képességünket.
- Rachel - mondom.
A szemembe néz.
- Miért nem mondtad el a testvérednek? - erőlte-
tem.
Rachel a gyűrűket csavargatja az ujján. Tekintete
elmozdul rólam, rémült kismadár módjára végigci-
kázik a szobán, majd visszatér rám.
- Meg kell értened - mondja. - Cheryl próbál to-
vábblépni. Igyekszik maga mögött hagyni ezt az
egészet.
Érzem, ahogy a szívem lüktet a mellkasomban.
- Ha elmondom neki, úgy fogja érezni, mintha
megint kihúznák a talajt a lába alól. Az ilyen hamis
remény... összetörné.
- Nekem mégis elmondtad.
- Mert neked nincs semmid, David. Mi van akkor,
ha alólad húzom ki a talajt? Nincs életed. Már rég
feladtad.
A szavai talán durvák, de a hangjában nincs düh
vagy rosszindulat. Természetesen igaza van. He-
lyes az észrevétel. Nincs mit veszítenem. Ha a kép
kapcsán tévedésben vagyunk - és ha próbálok ob-
jektív maradni, akkor úgy látom, elég nagy esélye
van annak, hogy tévedünk -, akkor az számomra
semmin sem változtat. Akkor is itt maradok a ro-
hadás és bomlás állapotában, anélkül, hogy bármi-
vel lassítanám ezt a folyamatot.
- Újra férjhez ment - mondja Rachel.
- Mondtad.
- És terhes.
Balegyenes az államba, majd erőteljes jobb-
horog. Megtántorodom, és kivárom, hogy nyolcig
rám számoljanak.
- Nem akartam elmondani - mondja Rachel.
- Nem érdekes...
- ...és ha megpróbálunk valamit kezdeni ezzel...
- Értem - mondom.
- Jó, mert nem tudom, mit tegyek - mondja Rac-
hel. - Nem mintha ez a bizonyíték meg tudna győz-
ni egy épeszű embert. Hacsak nem szeretnéd, hogy
megpróbáljam. Mármint megmutathatnám egy
ügyvédnek vagy a rendőrségnek.
- Kiröhögnének.
- Igaz. Akkor esetleg a sajtóhoz fordulhatnánk.
- Nem.
- Vagy... vagy Cherylhez. Ha ezt helyesnek talá-
lod. Talán engedélyt kapnánk, hogy exhumálrassuk
a holttestet. Egy új boncolás vagy DNS- teszt így
vagy úgy megmutatná az igazságot. Újratárgyalnák
az ügyedet...
- Nem.
- Mi, miért nem?
- Legalábbis nem most - mondom. - Nem mond-
hatjuk el senkinek. Rachel értetlenül néz.
- Nem értem.
- Te újságíró vagy.
- És?
- Tudod, milyen ez - mondom. Előrehajolok. - Ha
ez nyilvánosságra kerül, akkor elég nagy ügy lesz
belőle. A média megint a torkunkat fogja szoron-
gatni.
- A miénket? Vagy a tiédet?
Most hallok először egy kis élt a hangjában. Vá-
rok. Nincs igaza. Mindjárt rájön magától. Amikor
Matthew-t megtalálták, a média megértést és rész-
vétet tanúsított. Az emberi tragédia oldalát hang-
súlyozták, jelezve, hogy a gyilkos még mindig sza-
badlábon van, szóval a kedves olvasóközönség le-
gyen inkább óvatos. A közösségi média nem volt
ilyen megértő. „Biztos egy családtag” - jelentette ki
egy korai tweetelő. „Fogadok, hogy a lúzer háztar-
tásbeli apa az” - állította egy másik, aki ezzel sok
kedvelést begyűjtött. „Valószínűleg frusztrálta a
felesége sikere.” És így tovább.
 Amikor senkit sem kaptak el - és a sztori kezdett
elhalni -, a média ideges és türelmetlen lett. A
szakértők azon kezdtek tűnődni, hogy alhattam
végig az egész mészárlást. Aztán a sok apróság ös--
szeadódott: a házunk közelében megtalálták a
gyilkos fegyvert, egy baseballütőt, amit négy évvel
azelőtt vásároltam. Egy szemtanú, a szomszédunk,
Mrs. Winslow azt állította, hogy látta, ahogy a gyil-
kosság éjszakáján elásom. A törvényszékiek alátá-
masztották, hogy kizárólag csak az én ujjlenyo-
matomat találták meg rajta.
A sajtó imádta ezt az új csavart, főleg mivel új
életet lehelt egy már haldokló sztoriba. Rákaptak.
A pszichiáter, aki korábban kezelt, kiszivárogtatta,
hogy előfordult, éjszakánként felriadtam és al-
vajártam. Cheryllel súlyos problémákkal küzdöt-
tünk. Talán meg is csalt. Így állt a helyzet. Vezér-
cikkek követelték, hogy tartóztassanak le és emel-
jenek vádat ellenem. Azt állították, az apám miatt
kivételeztek velem. Mi minden lehet még eltussol-
va? Ha nem fehér férfi lennék, akkor már rég a du-
tyiban csücsülnék. Ez a rasszizmusról és a kivált-
ságokról szól, nyilvánvalóan kettős mérce műkö-
dik.
És ennek nagy része valószínűleg igaz is volt.
- Szerinted érdekel, ha rosszat írnak rólam? -
kérdezem.
 - Nem - feleli gyengéden Rachel. - De nem értem.
Milyen kárt okozhat nekünk a sajtó ezen a ponton?
- Le fogják hozni a hírt.
- Igen, ezt értem. És?
Elkapja a tekintetemet.
- Mindenki megtudja - mondom. - Beleértve -
mutatok a felnőtt kezére, aki Matthew kezét fogja a
képen - ezt a csávót is.
Csend.
Várom, hogy Rachel mondjon valamit. Amikor
továbbra is hallgatásba burkolózik, hozzáteszem:
- Hát nem érted? Ha rájön, hogy sejtünk valamit,
ki tudja, hogyan fog reagálni? Lehet, hogy megszö-
kik. Nyomtalanul eltűnik, és sose találjuk meg.
Vagy talán úgy értékeli, hogy túl nagy a kockázat.
Már azt hitte, hogy megmenekült, de végül még-
sem, szóval ez alkalommal örökre megszabadul a
bizonyítéktól.
- De a rendőrség... - mondja Rachel. - Ok titokban
nyomozásba kezdhetnek.
- Lehetetlen. Ki fog szivárogni. Amúgy sem fog-
ják ezt komolyan venni, csak a kép alapján. Ezt te is
tudod.
Rachel a fejét csóválja.
- Akkor mit akarsz tenni?
- Te köztiszteletben álló oknyomozó riporter
vagy - mondom.
 - Már nem.
- Miért, mi történt?
Újra megrázza a fejét.
- Hosszú történet.
- Több információhoz kell jutnunk - mondom.
- Nekünk?
Bólintok.
- Ki kell jutnom innen.
- Mi a csudáról beszélsz?
Gondterhelten néz rám. Megértem. Én is hallom.
A régi hangszínemet. Amikor Matthew-t megölték,
magzatpózba gömbölyödtem, és meg akartam hal-
ni. A fiam meghalt. Semmi nem érdekelt.
De most...
Megszólal a csengő. Örök lépnek a szobába. Für-
tös a vállamra teszi a kezét.
- Lejárt az idő.
Rachel gyorsan visszarakja a fotót a barna borí-
tékba. Ettől a mozdulattól egyrészt elönt a vágya-
kozás, hogy tovább nézegessem a képet, másrészt
a félelem, hogy mindez csak látomás volt. Most,
hogy már nem látom, az egész ködszerűnek érző-
dik, én pedig mintha a ködbe kapaszkodnék. Igyek-
szem a fiam képét az agyamba égetni, de a kép már
foszladozik, mint egy álom utolsó villanásai.
Rachel feláll.
- Az utca végén lévő motelben szálltam meg.
 Bólintok.
- Holnap visszajövök.
Sikerül újra bólintanom.
- És nem tudom, ez számít- e, de szerintem is ő
az.
Kinyitom a számat, hogy megköszönjem, de a
torkomból nem jönnek szavak. Mindegy is. Meg-
fordul, és elmegy. Fürtös megszorongatja a vállam.
- Miről volt szó? - kérdezi.
- Mondd meg a börtönigazgatónak, hogy meg-
hallgatást kérek - mondom neki.
Fürtös elmosolyodik. A fogai kis TicTac cukor-
kákra emlékeztetnek.
- A börtönigazgató nem fogad börtön lakókat.
Felállók. A szemébe nézek. És évek óta először
elmosolyodom. Tényleg elmosolyodom. A látvány
hatására Fürtös hátralép.
- Engem fogadni fog - mondom. - Mondd csak
meg neki.
 3. FEJEZET

- Mit akarsz, David?

A börtön igazgatója, Philip Mackenzie láthatólag
nem örül a látogatásomnak. Az irodája előírásosan
kopár. Az egyik sarokban amerikai zászló lóg, mel-
lette egy kép a kormányzóról. A szürke, funkcioná-
lis, fémcsöves íróasztal az egyik általános iskolai
tanárom asztalára emlékeztet. Jobb oldalon áll az a
réz tolltartó, amelyet minden TJ Maxx outiét aján-
dékrészlegén be lehet szerezni. A két egyforma fém
iratszekrény úgy áll mögötte, mint párhuzamos őr-
tornyok.
- Nos?
Magamban begyakoroltam, hogy mit fogok
mondani, de nem maradok az eredeti forgató-
könyvnél. Igyekszem színtelen, monoton, szaksze-
rű hangnemben beszélni. Tudom, hogy a mondan-
dóm őrültség, szóval muszáj, hogy a hangszínem
ezzel ellentétes legyen. Az igazgató becsületére le-
gyen mondva, hátradől és meghallgat, és egy ideig
nem is mutatkozik túlságosan meglepettnek. Ami-
kor végzek, elnéz a semmibe. Nagyokat sóhajt. Phi-
lip Mackenzie elmúlt hetven, de mintha még most
is meglenne benne az erő ahhoz, hogy lerombolja a
börtön acéllal megerősített betonfalait. Tagbasza-
kadt, kopasz feje bowlinggolyószerű vállai közé
szorult, nyakra nincs is különösebb szüksége. Ha-
talmas, göcsörtös keze van, amit az asztalán pihen-
tet, mint valami faltörő kost.
Végül rám néz bozontos fehér szemöldökkel ár-
nyékok, zavaros kék szemével.
- Ezt nem gondolhatod komolyan - mondja.
Kiegyenesedem.
- Matthew-ról van szó.
Hatalmas kezével elhessegeti a szavaimat.
- Jaj, hagyd már ezt, David! Mit akarsz elérni?
Rámeredek.
- Ki akarsz jutni. Minden börtönlakó erre hajt.
- Szerinted ez valami trükk, hogy kiengedjenek?
- A hangom önkéntelenül is elcsuklik. - Szerinted
érdekel, hogy valaha kijutok- e ebből a pokolból?
Philip Mackenzie sóhajt, és a fejét rázza.
- Philip - mondom. - A fiam valahol odakinn van.
- A fiad meghalt.
- Nem.
- Te ölted meg.
- Nem. Meg tudom mutatni a képet.
- Azt, amit a sógornőd hozott be?
- Igen.
 - Persze, oké. Fel kéne ismernem, hogy az a kis-
fiú a háttérben igazából a fiad, Matthew, aki akkor
halt meg, amikor... Mennyi is volt? Hároméves?
Nem mondok semmit.
- Tegyük fel, hogy felismerem. De ez lehetetlen.
Te is tudod. Tegyük fel, hogy tényleg pont ugyan-
úgy néz ki, mint Matthew. Azt mondtad, hogy Rac-
hel az öregítő programmal nézte meg, ugye?
- Igen.
- Szóval honnan tudod, hogy nem photoshopolta
azt az arcot a képre?
- Micsoda?
- Tudod milyen egyszerű elsajátítani a Photos-
hop használatát?
- Ugye viccelsz? - ráncolom a szemöldököm. -
Miért tenné ezt?
Philip Mackenzie megállt.
- Várj! Hát persze.
- Mi?
- Te nem tudod, mi történt Rachellel.
- Miről beszélsz?
- Az újságírói karrierjének kongattak.
Nem mondok semmit.
- Ezt nem tudtad, mi?
- Nem számít - mondom. De persze hogy számít.
Előrehajolok, és arra az emberre szögezem a tekin-
tetemet, akit egész életemben Philip bácsiként is-
mertem. - Öt éve vagyok itt - mondom, a legkimér-
tebb hangomon. - Hányszor jöttem hozzád segítsé-
gért?
- Egyszer sem - mondja. - De ez nem azt jelenti,
hogy nem segítettelek. Szerinted véletlen, hogy az
én börtönömbe kerültél? Vagy hogy ráadás időt
kaptál az izolációs szárnyban? Még a verés után is
vissza akartak dobni a többiek közé.
Ez három héttel a bebörtönzésem után történt. A
normál részlegben ültem, nem az izolációsban.
Négy férfi, akiknek a testtömegénél csak romlott-
sága volt nagyobb, a zuhanyzóban szorított sarok-
ba. A zuhanyzóban. A létező legrégebbi trükk.
Semmi szexuális erőszak. Csak a lelket is szerették
volna kiverni valakiből, hogy valamiféle primitív
mámort érezzenek - és ki lehetne erre jobb válasz-
tás, mint a börtön legújabb híressége, a gyerek-
gyilkos? Eltörték az orromat. Betörték az arccson-
tomat. A megrepedt állam úgy lifegett, mint egy le-
szakadt ajtó. Négy törött borda. Agyrázkódás. Bel-
ső vérzés. A jobb szememmel azóta csak homályos
képeket látok.
Két hónapot töltöttem a kórházban.
Előhúzom az ászt a paklimból.
- Jössz nekem eggyel, Philip.
- Jobban mondva az apádnak jövök eggyel.
- A két dolog most már ugyanaz.
 - Azt hiszed, hogy a presztízse öröklődik?
- Mit mondana most az apám?
Philip Mackenzie arca fájdalmas kifejezést ölt,
kiüresedik.
- Nem én öltem meg Matthew-t - mondom.
?
- Te nem tudod, mi történt Rachellel.
- Miről beszélsz?
- Az újságírói karrierjének kongattak.
Nem mondok semmit.
- Ezt nem tudtad, mi?
- Nem számít - mondom. De persze hogy számít.
Előrehajolok, és arra az emberre szögezem a tekin-
tetemet, akit egész életemben Philip bácsiként is-
mertem. - Öt éve vagyok itt - mondom, a legkimér-
tebb hangomon. - Hányszor jöttem hozzád segítsé-
gért?
- Egyszer sem - mondja. - De ez nem azt jelenti,
hogy nem segítettelek. Szerinted véletlen, hogy az
én börtönömbe kerültél? Vagy hogy ráadás időt
kaptál az izolációs szárnyban? Még a verés után is
vissza akartak dobni a többiek közé.
Ez három héttel a bebörtönzésem után történt. A
normál részlegben ültem, nem az izolációsban.
Négy férfi, akiknek a testtömegénél csak romlott-
sága volt nagyobb, a zuhanyzóban szorított sarok-
ba. A zuhanyzóban. A létező legrégebbi trükk.
Semmi szexuális erőszak. Csak a lelket is szerették
volna kiverni valakiből, hogy valamiféle primitív
mámort érezzenek - és ki lehetne erre jobb válasz-
tás, mint a börtön legújabb híressége, a gyerek-
gyilkos? Eltörték az orromat. Betörték az arccson-
tomat. A megrepedt állam úgy lifegett, mint egy le-
szakadt ajtó. Négy törött borda. Agyrázkódás. Bel-
ső vérzés. A jobb szememmel azóta csak homályos
képeket látok.
Két hónapot töltöttem a kórházban.
Előhúzom az ászt a paklimból.
- Jössz nekem eggyel, Philip.
- Jobban mondva az apádnak jövök eggyel.
- A két dolog most már ugyanaz.
- Azt hiszed, hogy a presztízse öröklődik?
- Mit mondana most az apám?
Philip Mackenzie arca fájdalmas kifejezést ölt,
kiüresedik.
- Nem én öltem meg Matthew-t - mondom.
- Egy börtönlakó azt állítja, hogy ártatlan -
mondja szinte szórakozott fejcsóválással. - Ez az
első alkalom.
Philip Mackenzie feláll a székéből, és az ablak fe-
lé fordul. A kerítésen túl elterülő erdő felé néz.
- Amikor az apád értesült Matthew-ról... sőt,
amikor hallotta, hogy letartóztattak... - A hangja el-
hal. - Áruld el, David! Miért nem hivatkoztál pilla-
natnyi elmezavarra?
- Szerinted érdekeltek a jogi kiskapuk?
- Ez nem kiskapu - mondja Philip, és most már
hallok némi együttérzést a hangjában. Felém for-
dul. - Elájultál. Elkattant az agyad. Kell, hogy legyen
valami magyarázat. Mind melletted álltunk volna.
Fájni kezd a fejem - a verés egyik hatása, de le-
het, hogy a szavai okozzák. Behunyom a szemem,
és mély lélegzetet veszek.
- Kérlek, hallgass meg. Nem Matthew volt. És
akármi is történt, nem én voltam.
- Szóval valaki megrendezte, hogy rád kenje?
- Nem tudom.
- Akkor kinek a holttestét találtad meg?
- Nem tudom.
- Hogy magyarázod az ujjlenyomatodat a fegyve-
ren?
- Az én ütőm volt. A garázsban tartottam.
- Mi van azzal a nővel, aki látta, hogy elásod?
- Nem tudom. Csak azt tudom, amit azon a fény-
képen láttam.
Az idős férfi megint felsóhajt.
- Tudod, hogy úgy beszélsz, mint egy eszement?
Most már én is felállók. Meglepetésemre Philip
hátralép, mintha félne tőlem.
 - Ki kell juttatnod innen - suttogom. - Legalább
pár napra.
- Te megőrültél?
- Intézd el, hogy kimenőt kapjak.
- A te szinteden ilyen nem jár a bűnözőknek. Ezt
te is tudod.
- Akkor találd meg a módját, hogy kijuthassak.
Felnevet.
- Aha, persze, sima ügy. Tegyük fel, hogy el tu-
dom intézni. Ezek mindent bevetnek, és a nyo-
modba erednek. Brutálisan. Te gyerekgyilkos vagy,
David. Habozás nélkül lelőnek.
- Az már nem a te problémád.
- Már hogyne lenne az én problémám.
- Képzeld el, hogy mindez veled történik - mon-
dom.
- Micsoda?
- Képzeld el, hogy az én helyemben vagy. Kép-
zeld el, hogy a meggyilkolt fiú Adam. Mit meg nem
tennél, hogy megtaláld?
Philip Mackenzie a fejét rázza, és visszahanyatlik
a székébe. Az arcát a tenyerébe temeti, erősen
megdörzsöli. Aztán megnyom egy gombot, és hív
egy őrt.
- Viszlát, David.
- Philip, könyörgök!
- Sajnálom. Tényleg nagyon sajnálom.
 Philip Mackenzie félrenézett, hogy ne lássa,
ahogy a börtönőr belép és kikíséri Davidét. Nem is
köszönt el a keresztfiától. A távozása után egyedül
maradt. Nehéznek érezte a levegőt maga körül. Azt
remélte, hogy David kérése valami jót jelent. A
majdnem öt év alatt, amióta itt van, most először
kérvényezett találkozást. Esetleg David végre haj-
landó segítséget kérni a pszichiátertől. Talán végre
szembesülni akar azzal, amit azon a szörnyű éjsza-
kán tett, vagy legalább megpróbál valamiféle pro-
duktív életet élni azok után, akár itt is.
Philip kihúzta az íróasztalfiókját, és egy fényké-
pet vett elő, amely két katonai díszbe öltözött férfit
- pontosabban két hülyegyereket - ábrázolt. Khe
Sanban készült 1973-ban. Philip Mackenzie és
Lenny Burroughs, David apja. Mindketten a Revere
Gimnáziumba jártak, mielőtt megkapták a behívót.
Philip egy háromlakásos sorház legfelső emeletén
nőtt fel, a Centennial sugárúton, Lenny egy utcára
lakott tőle, a Dehon utcában. Legjobb barátok. Baj-
társak. Revere Beach rendőrjárőrei. Philip lett Da-
vid keresztapja. Lenny lett Philip fiának, Adamnek
a keresztapja. Adam és David együtt jártak iskolá-
ba. A legjobb barátok voltak a Revere Gimnázium-
ban. A körforgás folytatódott.
Philip a régi barátja képét bámulta. Lenny már
egy ideje haldoklott. Már senki sem tehetett érte
semmit. Csak idő kérdése volt. A régi kép Lennyje
azt a Lenny Burroughs-mosolyt villantotta meg,
amely már sokak szívét meglágyította, de ez a te-
kintet most firtatóan meredt Philipre.
- Semmit sem tehetek, Lenny - mondta ki hango-
san Philip.
A képen látható Lenny csak néz, és mosolyog.
Philip vett pár mély levegőt. Későre járt. Az iro-
dája lassan bezárt. Philip az asztal felé nyúlt, és is-
mételten megnyomta a gombot az íróasztalán.
A recepciósa válaszolt:
- Igen, börtönigazgató úr?
- Foglaljon nekem jegyet a legelső reggeli bosto-
ni járatra.
 4. FEJEZET

A börtönben sosincs csend.

A „kísérleti” szárny, ahol én vagyok, kör alakú, és
tizennyolc különálló cellával rendelkezik. A bejá-
ratnál még mindig van egy régimódi rács. Az egyik
legfurább megoldás az, hogy a rozsdamentes acél
vécé és mosdókagyló - igen, kettő az egyben - pont
a rácsok mellett áll. A celláinknak, a többi szárn--
nyal ellentétben, saját zuhanyzójuk van a hátsó sa-
rokban. Az őrök egy gombnyomással le tudják állí-
tani a vizet, ha az ember túl sokáig zuhanyozik. Az
ágy betonból van, a matrac papírvékony. Az ágy
négy sarkában fogantyúkat alakítottak ki, hogy
hozzáilleszthessék a négy ponton kapcsolódó szí-
jakat. Egyelőre nálam erre még nem volt szükség.
Aztán van egy betonasztal és egy betonszék is. Van
tévém és rádióm is, de csak vallási vagy oktatási
célú műsor jön be rajtuk. Az egyetlen keskeny ab-
laknyíláson át épphogy látom az eget.
A betonágyon fekszem, és nézem a plafont. Bi-
zalmi viszonyba kerültem ezzel a plafonnal. Becsu-
kom a szemem, és fejben rendezgetem a tényeket.
Visszajátszom azt a napot - azt a szörnyű napot -,
és egy olyan részletet keresek, amely eddig elke-
rülte a figyelmemet. Matthew-t először a kacsás tó
melletti játszótérre vittem, aztán az Oak utcai szu-
permarketbe. Észrevettem eközben bárhol valakit,
aki gyanús lett volna? Természetesen nem, de
most ismét visszagondolok rá, és erőlködöm, hogy
új részletekre leljek. Egyet sem találok. Azt gon-
dolná az ember, hogy jól emlékszem arra a napra,
és minden pillanat élénken él az emlékezetemben,
de igazából napról napra egyre homályosabbak az
emlékeim.
A játszótéri pádon egy fiatal anya mellett ücsö-
rögtem, akinek nagyon durván menő babakocsija
volt. A lánya Matthew-val egykorú. Elárulta a kis-
lánya nevét? Valószínűleg, de nem emlékszem rá.
Jógacuccot viselt. Miről beszélgettünk? Arra sem
emlékszem. Mégis, mit keresek? Azt sem tudom.
Azt akarom tudni, kié az a valószínűleg férfikéz, aki
Matthew kezét fogja Rachel fotóján. Vajon figyelt
minket a játszótéren? Követett minket?
Fogalmam sincs.
Átgondolom a nap további részét is. Hazajövünk.
Aludni küldöm Matthew-t. Csinálok magamnak egy
italt. Váltogatom a csatornákat. Mikor aludtam el?
Azt sem tudom. Csak arra emlékszem, hogy feléb-
redek a vér szagára. Aztán végigmegyek a folyo-
són...
 A börtön fényei hangos csattanással gyúlnak ki.
Verejtékező arccal ülök fel az ágyban. Reggel van.
Kalapál a szívem, majd szétveti a mellkasomat.
Próbálok nagy levegőt venni, lenyugtatni magam.
Akit abban a szuperhősös pizsamában láttam, az
a szörnyű, eltorzult, véres roncs... az nem Matthew
volt. Ez a lényeg. Az nem a fiam volt.
Vagy mégis?
Kétségek rágják az agyamat. Már miért ne lenne
Matthew? De egyelőre nem adok teret a kétsége-
imnek. Azzal semmit sem nyerek, ha kételkedem.
Ha nincs igazam, akkor egy ponton úgyis rájövök,
és visszajutok oda, ahol most vagyok. Ha nincs
kockázat, nincs nyereség. Szóval egyelőre nem ké-
telkedem. Csak kérdéseket teszek fel azzal kapcso-
latban, hogy mindez hogyan lehetséges. Feltétele-
zem, hogy a brutalitással az volt a cél, hogy el le-
hessen tussolni az áldozat - igen, ez jó, gondoljunk
rá úgy mint áldozat, nem mint Matthew - kilétét. Az
áldozat természetesen fiú volt, Matthew testmére-
tével és alkatával, a bőrszínük is egyezett. De nem
készült DNS- teszt vagy ilyesmi. Minek? Senki sem
kételkedett az áldozat azonosságában.
Ugye?
A többi börtönlakó megkezdte a napi rutinját.
Nincsenek cellatársaink a nyolc négyzetméteren,
de szinte az összes többi elítéltet látjuk. Ez elméle-
tileg „egészségesebb”, mint régen, amikor nem volt
lehetőség társas interakcióra, és túlságosan elszi-
getelődtek egymástól a bentlakók. Bárcsak úgy
maradt volna, mert minél kevesebb az interakció,
annál jobb. Earl Clemonns, a visszaeső szexuá-
liserőszak- tevő mindig azzal kezdi a reggelét, hogy
részletesen tudósít minket a reggeli bélmozgásá-
ról. Ezt hanghatásokkal is kíséri, például éljenző
tömegeket és teljes sportközvetítéseket is imitál,
külön hanggal követve az eseményeket, és külön
kommentálva az aktuális színeket. Ricky Krause, a
sorozatgyilkos, aki az áldozatai hüvelykujját met-
szőollóval vágta le, paródiacsokorral szereti kez-
deni a napját. Régi klasszikusokat énekel saját per-
verz verziójában, átköltve a szöveget. Most például
a Van valaki a konyhában Ginával helyett folyama-
tosan azt üvölti, hogy Van valaki a konyhában va-
ginával, egyre jobban nevetve azon, ahogy a körü-
lötte lévők kiabálnak neki, hogy fogja be.
Felsorakozunk a reggelihez. Régen az ebben a
szárnyban lakók a cellájukba kapták a reggelijüket,
ami úgy hangzik, mintha ételfutár érkezett volna
vagy ilyesmi. Hát most már nem így van. Az egyik
börtöntársunk azon háborgott, hogy alkotmányel-
lenes arra kényszeríteni az embert, hogy egyedül
egyen a cellájában, Be is perelte a börtönt. A lakók
imádják a pereket. Ebben az esetben viszont a bör-
tönrendszer boldogan élt a lehetőséggel. Drága és
munkaigényes volt a cellákban kiszolgálni a fog-
lyokat.
A kis ebédlőben négy asztal van, mindegyik mel-
lett padlóhoz erősített padok. Szeretek addig topo-
rogni, amíg a többiek le nem ülnek, hogy megtalál-
hassam a túlpörgöttebb elítélttársaimtól legmes--
szebb eső ülőhelyet. Nem mintha nem lennének
hihetetlenül érdekesek a beszélgetések. Valame-
lyik nap pár börtönlakó heves vetélkedésbe kez-
dett azon, hogy ki erőszakolta meg közülük a leg-
idősebb nőt. Earl azzal az állításával nyomta le el-
lenfeleit, hogy ő egy nyolcvanhét éves asszonyon
követett el szodómiát, miután a tűzlépcsőn keresz-
tül betört a házába. Más börtönlakók megkérdője-
lezték Earl állításának igazságtartalmát - azt gon-
dolták, hogy csak a hatás kedvéért túloz -, de más-
nap Earl újságkivágásokkal tért vissza.
Ma reggel szerencsés vagyok. Az egyik asztal tel-
jesen üres. Miután szerzek magamnak egy kis por-
ból készült szalonnás rántottát és pirítóst - abba
most bele sem megyek, mennyire szörnyű a bör-
tönkaja -, a legtávolabbi sarokba húzódva nekilá-
tok. Régóta most először van rendesen étvágyam.
Rájövök, hogy az agyam már nem azt az estét játs--
sza vissza, és nem is a fényképet próbálja felidézni,
hanem valami nevetséges és képtelen dologra kez-
dett összpontosítani.
Hogyan szökjek meg a Briggsből.
Elég régóta vagyok itt, ismerem a helyet, az el-
rendezést, a napirendet, a személyzetet, az őröket,
a beosztást, mindent. Végkövetkeztetés: nem le-
hetséges megszökni innen. Lehetetlen. Valami kre-
atív megoldást kell találnom.
Egy tálca csattan mellettem az asztalra, amitől
megriadok. Az arcom elé bemutatkozásképpen egy
kéz nyomul. Felnézek, és egy férfi arcát látom. Állí-
tólag a szem a lélek tükre. Ha ez igaz, akkor ennek
az embernek a szeme azt sugallja, hogy a feje sem
teljesen üres.
- David Burroughs, ugye?
Tudom, hogy Ross Sumnernek hívják. Múlt hé-
ten szállították át ide, állítólag olyan fellebbezésre
vár, ami soha nem következik be, de azért meglep,
hogy egyáltalán kiengedik a cellájából. Sumner
esete nagy feltűnést keltett, olyan ügy volt, amiről
streamingoldalak készítenek dokumentumfilme-
ket, és bűnügyi podcastokban beszélnek róla. Kő-
gazdag ficsúr volt - használják még ezt a kifejezést?
-, akiből pszichopata lett. Ross, aki olyan jóképű
volt, mintha egy Ralph Lauren- reklámból lépett
volna ki, legalább tizenhét embert - mindenféle
életkorú férfiakat, nőket, gyerekeket - ölt meg, és
megette a gyomor- bél traktusukat. Ennyi. Csak a
gyomor- bél traktusukat. A családi birtok pincéjé-
ben lévő legmenőbb Sub-Zero fagyasztójában talál-
tak emberi testrészeket. A tényeket senki sem vi-
tatja. Sumner azért fellebbezett, mert az esküdt-
szék épelméjűnek ítélte.
Még mindig kinyújtott kézzel várakozik arra,
hogy kezet rázzak vele. Közben mosolyog. Szíve-
sebben dugnám le a nyelvem egy élő rágcsáló tor-
kán, mint hogy kezet rázzak vele, de a börtönben
kompromisszumokat köt az ember. Viszolyogva
rázom meg a kezét, amilyen gyorsan csak tudom.
Meglepően kicsi, törékeny kéz. Ahogy visszahúzom
az enyémet, nem tudom megállni, hogy ne gondol-
kodjak el azon, miket fogott meg azzal a kézzel.
Elméletileg még élve hasította fel az áldozatait, és
kézzel tépte fel őket és nyúlt be a hasüregükbe a
beleik kihúzásához.
Ennyit az étvágyamról.
Ross Sumner úgy mosolyog, mintha a gondolata-
imban olvasna. Körülbelül harmincéves, a haja ko-
romfekete, a vonásai finomak. Közvetlenül velem
szemben ül le. Micsoda szerencse.
- Ross Sumner vagyok - mondja.
- Igen, tudom.
- Remélem, nem gond, hogy ideültem.
Erre nem mondok semmit.
 - Csak a többi férfit itt... - Ross megrázza a fejét. -
Elég durvának találom őket. Faragatlanok, hogy így
fejezzem ki magam. Tudod, hogy csak mi kerten
rendelkezünk itt diplomával?
- Tényleg?
Bólintok. A tányéromat bámulom.
- Az Amherstre jártál, ugye?
Jól ejtette ki Amherstöt, néma h- val.
- Remek iskola - folytatja. - Jobban szerettem,
amikor Lord Jeffsnek nevezték magukat. Amherst
Lord Jeffs. Micsoda előkelő név. De gondolhatod,
hogy a woke népségnek ez nem tetszett. Olyan
embert gyűlölnek, aki a 18. században halt meg.
Hihetetlen, nem gondolod?
A porból készült rántottával játszadozom.
- Mármint, most már Amhersti Óriásoknak hív-
ják magukat. Óriások. Ugyan már. Ez annyira hihe-
tetlenül PC, nem gondolod? De most mondok va-
lamit, ami tetszeni fog. Én a Williams College- ba
jártam. Az Ephs. Így riválisok vagyunk. Vicces, mi?
Sumner rám villant egy gyerekes mosolyt.
- Igen - mondom. - Nagyon vicces.
Aztán folytatja:
- Hallom, tegnap volt egy látogatód.
Megmerevedek. Ross Sumner észreveszi.
- Jaj, ne lepődj meg ennyire, David.
 Még mindig ugyanaz a kisfiús mosoly van az ar-
cán. Az a mosoly valószínűleg sokat segített neki az
életben. Kizárólagosan fizikai szinten szép mosoly,
megnyerő, ajtókat nyit meg, emberek lazulnak el a
hatására. Valószínűleg ez volt az utolsó, amit az ál-
dozatai láttak.
- Ez egy kis börtön. Az ember hall dolgokat.
Ez így igaz. Azt pletykálják, hogy a Sumner csa-
lád nem fél bevetni az anyagi befolyását, hogy a fiú
jobb bánásmódban részesüljön. Én pedig elhiszem
ezeket a pletykákat.
- Számomra fontos, hogy jól informált legyek.
- Aha - mondom, továbbra is a tojást bámulva.
- Szóval hogy ment? - kérdezi.
- Mi hogy ment?
- A látogatás. A... sógornőd járt itt, ugye?
Nem mondok semmit.
- Nagy szám volt, nem igaz? Ő az első látogatód,
mióta itt vagy. Zaklatottnak tűntél, mielőtt idejöt-
tem.
Felnézek.
- Figyelj, Ross, szeretnék reggelizni, oké?
Ross mentegetőzésképpen álságosán feldobja a
karját.
- O, bocsáss meg, David. Nem akartam kíváncsis-
kodni. Csak barátkozni szerettem volna. Nagyon
hiányzik a szellemi stimuláció. Azt hittem, bizo-
nyára te is így érzel. Mindketten egy kisebb eli-
tegyetemen szereztük a diplománkat, azt gondol-
tam, van közünk egymáshoz. Szinkronban va-
gyunk, hogy így fejezzem ki magam. De most már
látom, hogy rosszkor zavarlak. Kérlek, bocsáss
meg.
- Semmi baj - motyogom. Újabb falatot veszek a
számba. Érzem magamon Sumner tekintetét. Ezt
suttogja:
- A fiadra gondolsz?
A koponyámból kiindulva fut végig a hideg a há-
tamon.
- Micsoda?
- Milyen érzés volt, David? - kérdezi kíváncsi te-
kintettel. - Kizárólag intellektuális szinten érdekel.
Beszélgessünk két művelt férfi módjára. Engem
nagyon érdekelnek az emberi lét rejtelmei. Szóval
tudni szeretném. Közelítheted a ráció vagy az ér-
zelmek felől, ez tőled függ. De mire gondoltál, ami-
kor a fejed fölé emelted azt a baseballütőt és betör-
ted vele a saját fiad koponyáját? Felszabadító volt?
Mármint kényszert éreztél, hogy megtedd? Vagy a
belső hangokat próbáltad lecsendesíteni ezzel?
Vagy talán inkább eufórikus érzés volt...
- Baszódj meg, Ross.
Sumner összeráncolja a szemöldökét.
 - Baszódjak meg? Tényleg? Ez minden, amit
mondani tudsz? Esküszöm, David, csalódott va-
gyok. Komoly filozófiai beszélgetésért jöttem ide.
Mi tudunk olyasmit is, amit a többiek nem. Szeret-
ném megérteni, mi vesz rá egy férfit arra, hogy
ilyen barbár tettet vigyen véghez. Hogy megölje a
saját fiát. A saját ivadékát. Tudom, hogy ez álszent-
nek hangzik...
- Elmebetegnek - javítom ki.
- De tudod, én idegeneket ölök meg. Az idegenek
csak afféle kellékek, nem gondolod? A színpadi
díszlet részei. A háttér apró részletei az általunk
teremtett világban. A végén úgyis csak mi számí-
tunk, nem gondolod? Gondolj csak bele. Akkor sí-
runk jobban, amikor egy szeretett háziállatunk
meghal, nem pedig akkor, amikor egy cunami több
százezer embert elpusztít. Érted, mire gondolok?
Nem látom értelmét, hogy kinyissam a számat.
Azzal csak olajat öntenék a tűzre.
Ross Sumner felém hajol.
- Idegeneket öltem meg. Kellékeket. A díszlet ré-
szeit. A kirakatot. De megölni a saját gyerekedet, a
saját véredet...
Ügy csóválja a fejét, mintha borzadna. Belül for-
rongok, de csendben maradok. Mi értelme lenne
megszólalni? Nem kell megkedveltetnem magamat
ezzel a pszichopatával. Másik hely után nézek, nem
mintha egy másik asztaltárs mellett nyugodtabb
lennék.
Ross Sumner elegánsan szétnyitja a papírszalvé-
táját, és szétteríti az ölében. Megkóstolja a tojást és
elfintorodik.
- Ez a kaja szörnyű - mondja. - Teljesen íztelen.
Nem tudom megállni.
- Ellentétben az emberi belekkel?
Sumner csak bámul rám egy ideig. Visszanézek
rá. Itt az ember sosem mutathat félelmet. Soha. Egy
másodpercig sem. Részben ezért szóltam be neki.
Bármennyire is szeretnél csendben maradni és
magadba fordulni, nem teheted, mert ha nem
szólsz vissza, azzal csak hergeled őket.
Ross Sumner még pár másodpercig fenntartja a
szemkontaktust, mielőtt hátracsapja a fejét és ne-
vetni kezd. Mindenki felénk fordul.
- Na - kiált fel, amikor újra levegőhöz jut -, ez
tényleg vicces volt! Látod, David? Erről beszéltem.
Ezért ültem ide. Ezért az adok-kapokért. Ezért a
mentális stimulációért. Köszönöm. Köszönöm, Da-
vid.
Nem válaszolok.
Még mindig nevet, amikor feláll, és azt mondja:
- Szerzek még egy kis pirítóst. Hozhatok neked
valamit?
- Nem, köszönöm.
 Egy pillanatra lecsukom a szemem és dörzsölni
kezdem a halántékomat. Fejfájás készül végigsö-
pörni rajtam, mint a tehervonat. Ezek az első verés
után kezdődtek, az agyrázkódás és a fejem betöré-
sének következményei. Az orvos cluster fejfájás-
nak nevezte őket. Még akkor is a halántékomat
masszírozom, idióta módon a környezetemre
ügyet sem vetve, amikor kar fonódik a nyakam kö-
ré. Ez a kar erőteljesen hátrahúz, és a légcsövemet
szorongatja, mielőtt reagálni tudnék. Olyan érzé-
sem van, hogy a torkom bármelyik pillanatban el-
roppanhat. A szemem kidülled, ahogy eredményte-
lenül markolászom a támadóm alkarját.
Ross Sumner még szorosabban fog. Megránt. A
két lábam felemelkedik, a sípcsontom az asztalhoz
csapódik. Az evőeszközök megugranak. Megtánto-
rodom. Sumner kienged a vasmarkából és a tar-
kóm a padlóhoz verődik.
Csillagokat látok.
Pislogok. Amikor felnézek, Ross Sumner a leve-
gőbe ugrik. Az a kisfiús mosoly most már inkább
mániákus. Igyekszem továbbgördülni. Próbálok a
kezemmel védekezni. De túl későn reagálok. Ross
teljes testsúlyával rám zuhan, térde a bordáimat
zúzza szét.
Még több csillagot látok.
 Megpróbálok segítséget hívni és elmenekülni, de
Sumner rám térdel. Várom, hogy ütni kezdjen,
gondolkodom, hogyan állíthatnám meg. De nem ezt
teszi. Ehelyett kitátja a száját és a fejét lehajtva a
mellkasomhoz közelít.
Még a börtönkezeslábason keresztül is áthatol a
harapás.
Felordítok. Ross még mélyebbre mélyeszti a fo-
gát a mellbimbóm alatti húsba. A fájdalom elvisel-
hetetlen. A többi börtönlakó gyorsan körülvesz
minket, és egymásba karolnak. Ez az őrök távoltar-
tására alkalmazott módszer a börtönben. De vala-
hol mélyen tudom, hogy egyik őr sem fog beavat-
kozni. Legalábbis még nem. Addig nem, ameddig az
egyikünk nem eszméletlen. Biztonságosabb szá-
mukra. Az őrök nem kockáztatják a sérülést.
Csak magamra számíthatok.
Még mindig a hátamon fekszem, és ahogy a vé-
remet szívja, a maradék erőmet szedem össze. Fel-
emelem a kezemet, egymás felé fordítom a két te-
nyeremet, és a korlátozott erőmmel fülön ütöm
Ross Sumnert. Az ütésben nincs igazi erő, de Sum-
ner állkapcsa így is szétcsúszik. Ez volt a maxi-
mum, amiben reménykedhettem. Megpróbálok ki-
gurulni alóla, hogy leszedjem magamról. A lendüle-
temtől leesik. Amikor a lába a padlóhoz ér, máris a
hátamra ugrik. Megint átfonja a testem a légcsö-
vem felett.
A szorítása erősödik.
Fulladok.
Előre- hátra vergődöm. Ross kapaszkodik. Meg-
próbálom ledobni magamról. Ross szorítása to-
vábbra sem gyengül. Felgyűlik a nyomás a fejem-
ben. A tüdőm levegőért könyörög. A csillagok vis--
szatérnek, de inkább az éjszakát látom. Egyetlen
szippantásnyi levegőért harcolok, egyetlenegyért,
de az lehetetlen.
Nem kapok levegőt.
A szemem mindjárt lecsukódik. A többi elítélt
egy éljenző masszává folyik össze. Ross Sumner
hozzám hajol.
- Ez aztán a finom fül.
Le fogja harapni a fülemet. Nem igazán érdekel.
Megpróbálok megmozdulni, de semmi erőm nincs.
Csak arra tudok gondolni, hogy megint levegőhöz
jussak. Csak egy szippantást szeretnék. Ennyi. A
szája már a fülemet közelíti. Úgy kapálózom, mint
egy hal a horgászbot végén.
Hol a francban vannak már az őrök?
Mostanra közbe kellett volna avatkozniuk. Nem
akarják, hogy egy elítélt a börtönben haljon meg.
Az senkinek sem tenne jót. De aztán eszembe jut
Ross Sumner vagyona és annak jelentős esélye,
hogy a családja penget a börtönnek, mire ismétel-
ten rájövök, hogy senki sem fog megmenteni.
Ha elveszítem az eszméletem - ami küszöbön áll
-, akkor meghalok.
De ha meghalok, akkor mi lesz Matthew-val?
Másodpercekkel azelőtt, hogy elájulnék, lehaj-
tom a fejem és ellazítom magam. Ez nem könnyű.
Minden ösztönömnek ellenszegülök. De sikerül.
Csak egy dolgot tehetek. Szemet szemért.
Kinyitom a számat, és megharapom Ross Sum-
ner karját.
Erősen.
Már jó ideje nem hallottam olyan jóleső hangot,
mint a fájdalmas kiáltása. Rögtön enyhül a légcsö-
vemre gyakorolt szorítása, mert megpróbálja el-
húzni a karját. A nyitott számon keresztül mohón
veszem a levegőt. De a fogaim nem engednek. Újra
felkiált. Az állam még erősebben összeszorul.
Sumner rázza a karját. Úgy lógok rajta, mint egy
buldog. Érzem a karja szőrének súrlódását az ar-
comon. Még jobban ráharapok a karjára.
A vére a számba csorog. Nem érdekel.
Rossnak sikerül felállnia. Én térdelek. Felém üt.
Azt hiszem, eltalálja a fejem búbját, de meg sem ér-
zem. Próbál erőt gyűjteni, hogy ki tudja szabadítani
a karját, de én készen állok. A többiek most már az
én oldalamon állnak. Belekönyökölök az ágyékába.
Ross Sumner úgy rogy össze, mint egy összecsuk-
ható szék. A súlya kitépi a karját a fogaim közül, de
egy kis bőr a számban marad.
Kiköpöm.
Ráugrok, és a mellkasára térdelve ököllel ütöm.
Kilapítom az orrát. Konkrétan érzem, ahogy a
porcok szétterülnek az öklöm alatt. Megfogom a
gallérját és felrángatom. Aztán ismét felemelem az
öklöm és erősen arcon ütöm. Lerázom a kezem. Az-
tán megint. És megint. Sumner feje most már úgy
hanyatlik le a nyakáról, mint egy erőtlen rugó.
Ezen a ponton szinte megrészegülök. Tágra nyílt
szemmel nézek rá. Visszahúzom az öklöm, hogy
megint megüssem, de ekkor valaki elkapja a karo-
mat. Aztán valaki hátulról a földre szorít.
Az őrök most már rajtam vannak, leszorítanak.
Nem ellenkezem. Továbbra is azon a véres roncson
tartom a tekintetem, aki előttem fekszik a földön.
És egy rövid pillanatra elmosolyodom.
 5. FEJEZET

Philip Mackenzie börtönigazgató gépe szerencsé-

sen ért földet a bostoni Logan repülőtéren. Az
igazgató Logantől kőhajításnyira nőtt fel, a közeli
Revere-ben. Akkoriban a Logan repülőtér fő fel-
szállópályájáról indultak a leghangosabb járatok,
éppen Philipék háza felett. A kisfiú számára ezek a
zajok fülsiketítőek, világrengetőek voltak. A két
bátyja, akikkel egy szobában lakott, nem ébredtek
fel rájuk, de a kicsi Philip az emeletes ágy korlátjá-
ba kapaszkodott, mikor elhúztak felettük a repü-
lők, és attól félt, hogy leesik a megrázkódó ágyról.
Egyes estéken olyan alacsonyan repültek a gépek,
mintha akár a tetőt is le tudnák tépni a házról.
A Boston közelében fekvő Revere Beach koráb-
ban munkásközösségnek számított. Jobbára még
most is az. Philip apja szobafestő volt, az anyja ház-
tartásbeli (akkoriban a férjezett nők nem dolgoz-
tak - csak egyedülálló nők lehettek tanárok, ápoló-
nők vagy titkárnők) a hat Mackenzie gyerek mel-
lett: a három fiú aludt az egyik szobában, a három
lány a másikban, és mindannyiuknak egy fürdő-
szoba jutott.
 A taxi a Dehon utcán rakta ki Philipet a jól ismert
négylakásos ház előtt. Az épület dísztéglái igencsak
megkoptak. A bejárati ajtóról pergett a zöld festék.
A hatalmas tornác betonpadlója, azé a tornácé,
ahol Philip megszámlálhatatlan órát töltött a bará-
taival, főleg Lenny Burroughsszal, szintén az idő
nyomait viselte. A Burroughs család lakta mind a
négy lakást harminc éven át. Lenny családja az első
emeleten jobbra lakott. Az unokatestvére, a korán
megözvegyült Selma a felettük lévő lakásban élt a
lányával, Deborah- val. Sadie néni és Hymie bácsi
az első emelet bal oldali lakását foglalták el. A töb-
bi családtag - nagynénik, nagybácsik, unokatestvé-
rek és ki tudja, kik zavaros egyvelege - felváltva
használta a bal oldali emeleti lakást. Ez ment azon
a környéken. A bevándorló családok - mint Philip
ír és Lenny zsidó családja - az Atlanti- óceánon át
özönlöttek be az országba az elmúlt harminc év so-
rán, az eleve itt élők pedig magukhoz fogadták a
családtagjaikat. Mindig. Segítettek az újonnan ér-
kezetteknek munkát találni. A családtagok néha
hetekig, hónapokig, akármeddig a kanapén vagy a
földön aludtak. Nem volt magánszféra, de ez senkit
sem zavart. Ezek a családi otthonok élő, lélegző,
folyamatosan mozgásban lévő organizmusok vol-
tak. Állandóan barátok és családtagok keringtek a
folyosókon és a lépcsőkön, mint vér az erekben.
Senki sem zárta az ajtókat, de nem azért, mert an--
nyira biztonságos lett volna - nem volt az -, hanem
mert a családtagok sosem kopogtak, mindenhová
be lehetett lépni. A magánszféra ismeretlen foga-
lomnak számított. Mindenkinek köze volt minden-
ki életéhez. Az emberek megünnepelték egymás
sikereit és meggyászolták egymás kudarcait. Min-
denki a közösség része volt.
A család része volt.
A társadalom úgynevezett fejlődése miatt ez a
világ már eltűnt. A Burroughs és Mackenzie csalá-
dok tagjainak zöme továbblépett. Most már kertes
családi házakban laktak olyan gazdagabb környé-
keken, mint Brookline és Newton, ahol a házakat
sövény és kerítés vette körül, jutott bennük hely
előkelő márvány fürdőszobáknak és úszómeden-
céknek, ahol a szőkébb családtagokon kívül má-
sokkal együtt élni felfoghatatlan és rémálomszerű
volt. Mások melegebb éghajlatú államokba költöz-
tek, zárt közösségekbe, ahol az önbarnító és az
aranylánc dívott. Újabb bevándorló családok -
kambodzsaiak, vietnámiak és mások - kezdték
megvásárolni ezeket a régi házakat. Ők is sokat
dolgoztak, befogadták a nagycsalád minden tagját,
újrakezdve ezzel a körforgást.
Philip kifizette a taxit és elindult a felrepedezett
járdán. Még mindig érezte az onnan kétutcányira
hullámzó Atlanti- óceán sós illatát. A Revere Beach
sosem volt előkelő hely. A kopott minigolfpálya és
a rozsdás hullámvasút, a nyúzott Skee-Ball auto-
matagépek és a válogatott parti mulatságok már a
fiatalsága alatt is az utolsókat rúgták. De ez nem
zavarta őt, Lennyt meg a barátaikat. Együtt lógtak
Sál Pizzériája mögött, cigiztek, és Old Milwaukee
sört ittak, mert az volt a legolcsóbb, miközben
ment a kockázás. A srácok, akikkel együtt lógtak -
Cári, Ricky, Heshy, Mitch -, mind orvosok vagy
ügyvédek lettek, és elköltöztek. Csak Lenny és Phi-
lip maradtak a városban a helyi rendőrség állomá-
nyában. Philip elgondolkodott, hogy elkerüljön- e a
Shirley sugárút felé, hogy megnézze a házat, ahol ő
és Ruth felnevelték az öt gyereküket. De aztán le-
mondott róla. Kellemes emlékek kötötték oda, de
nem akart kizökkenni.
Az emlékek mindig fájnak, nem igaz? A szép em-
lékek fájnak igazán.
A lebetonozott tornác túl magasan volt. Philip
gyerekként, kamaszként, fiatal férfiként kettesével
vette a fokokat. Most viszont felszisszent, ahogy
megfeszült a térde. A négy lakásból már csak az
egyikben laktak Burroughsok. Lenny, a legrégebbi
barátja, a revere-i rendőrségről még mindig
ugyanabban az első emeleti, jobb oldali lakásban
élt, mint amelyikben hetven évvel ezelőtt a család-
ja. Most a testvérével, Sophie-val osztozott rajta.
Valami okból kifolyólag Sophie sosem lépett to-
vább, mintha rá hárult volna a feladat, hogy vi-
gyázzon a régi otthonra.
Lenny fia jutott eszébe, aki életfogytig tartó bün-
tetését töltötte a Briggsben. Az egész eset több volt
mint döbbenetes. Davidnek nem ment jól a dolga.
Ez nyilvánvaló volt. Philip volt David keresztapja,
habár ezt sikerült titokban tartaniuk, hogy Davidét
átjuttathassák a Briggsbe. Davidnek nem voltak
testvérei (Maddynek, Lenny feleségének volt va-
lami „betegsége” - akkoriban még nem beszéltek
ilyesmiről), de Adam, Philip legidősebb fia volt Da-
vid legjobb barátja, szinte testvéri viszonyban áll-
tak, ahogy az apák, Lenny és Philip. Adam is sok
időt töltött itt, ebben a négylakásos épületben,
csakúgy, mint Philip. Furcsa és csodálatos hely volt
akkoriban a Burroughs-ház. Amikor Philip fiatal
volt - sőt még akkor is, amikor a fia volt fiatal -, sa-
játos anyaga, színe és melege volt ennek a háznak.
A Burroughs család hangosan élte az életet, mindig
üvöltött a rádió. Intenzíven élték meg az érzelmei-
ket. Amikor vitáztak - és sokat vitáztak -, azt szen-
vedéllyel tették.
Aztán amikor David anyja, Maddy meghalt, min-
den megváltozott.
 Most némán, örömtelenül állt előtte az épület, és
kísértetjárta hangulatot árasztott magából. Philip
egy pillanatig mozdulni sem tudott. Csak az ajtóra
meredve állt a tornácon. Már majdnem bekopo-
gott, amikor a kopott zöld ajtó kitárult. Philip lefa-
gyott. Ha eddig zavarodott volt, most kicsúszott a
lába alól a talaj. Már a régi környékre való vissza-
térés is nosztalgialöketet adott neki, de Sophie az
eltelt évek ellenére is gyönyörű arca visszarántotta
a valóságba. Már ő is közel járt a hetvenhez, de Phi-
lip csak azt a ziháló kamaszt látta maga előtt, aki
pontosan ugyanitt nyitott neki ajtót az érettségi
bankett estéjén. Philip és Sophie randiztak egy ide-
ig, ezer évvel ezelőtt. Philip úgy emlékezett, hogy
szerelmesek voltak egymásba. Persze fiatalság, bo-
londság. Történt valami - de ki emlékszik arra,
hogy pontosan mi? A katonaság, a rendőr- akadé-
mia. Akárhogy is. Ötven évvel ezelőtt történt.
Sophie hozzáment egy Frank nevű katonatiszthez
Lowellből, aki aztán egy hadgyakorlaton halt meg
Ramsteinben. Így özvegyük meg Sophie még a hu-
szonötödik születésnapja előtt. Maddy halála után
pedig Lennyhez költözött, hogy besegítsen David
nevelésébe, és sosem ment újra férjhez. Philip pe-
dig negyven évre kötelezte el magát Ruth mellett,
még ha egyes estéken többet is gondolt Sophie-ra,
mint szerette volna. Az élet útelágazása. A járatlan
út. A nagy „mi lett volna”. Az igazi, aki kicsúszott a
kezei közül.
Vajon hatalmas hiba volt elengedni őt?
Sophie-ra nézve most is egy másik univerzumba
csöppent, ahol nem váltak el egymástól.
Sophie csípőre tette a kezét.
- Valami a fogam közé ragadt, Philip?
Philip a fejét rázta.
- Akkor miért bámulsz?
- Semmiség - mondta. Aztán hozzátette: - Jól né-
zel ki, Sophie.
Sophie a szemét forgatta.
- Gyere csak be, Rómeó. Még a végén a karodba
ájulok.
Philip belépett a házba. Kevés dolog változott,
már ha változott valami. Erezte, hogy szinte körbe-
veszik a hely kísértetei.
- Épp lepihent - mondta Sophie a folyosón végig-
haladva. - Lassan felébred. Kérsz kávét?
- Persze.
A konyhába léptek. Azt legalább korszerűsítet-
ték. Sophie ugyanazt az új kapszulás kávégépet
használta, amit szemlátomást mostanában min-
denki. Philip kezébe nyomott egy vaskos bögrét, és
meg sem kérdezte, hogyan issza a kávét. Tudta.
- Miért vagy itt, Philip?
 Philip mosolyt erőltetett magára a bögre szája
felett.
- Miért, az ember nem látogathatja meg egy régi
barátját és annak gyönyörű testvérét?
- Emlékszel, amikor azt mondtam, hogy még a
végén a karodba ájulok?
- Igen.
- Vicceltem.
- Igen, gondoltam. - Philip lerakta a bögrét. - Be-
szélnem kell vele, Sophie.
- Davidról van szó?
- Igen.
- Tudod, hogy beteg. Mármint Lenny.
- Tudom.
- Majdnem teljesen lebénult. Már nem tud be-
szélni. Abban sem vagyok biztos, hogy tudja, ki va-
gyok.
- Sajnálom, Sophie.
- Fel fogja zaklatni, amit mondani fogsz neki?
Ezt Philip is mérlegelte.
- Nem tudom.
- Nem biztos, hogy van értelme a dolognak.
- Valószínűleg nincs is.
- De ti már csak ilyenek vagytok - jegyezte meg
Sophie.
- Igen.
Sophie az ablak felé fordult.
 - Lenny nem szeretné, hogy szánalomból kímél-
jék. Szóval menj csak. Ismered az utat.
Philip lerakta a bögrét, és felállt. Akart valamit
mondani, de semmi sem jutott eszébe. Ahogy ki-
ment a konyhából, Sophie már nem nézett rá.
Jobbra fordult, és a hátsó hálószoba felé vette az
irányt. A régi óra még mindig ott állt a folyosón.
Maddy vette vagy száz éve egy hagyaték kiárusítá-
sakor Everettben, Lenny és Philip mentek el érte
Philip régi kisteherautójával. Több mint egy mázsa
lehetett. Iszonyat sok időbe telt szétszedni és el-
mozdítani. Az ingát, a főrugót, a kábeleket, a lánco-
kat, a súlyokat, a mutatókat meg az isten tudja, mi-
ket mind vastag takaróba és buborékfóliába kellett
burkolniuk. Ragasztószalaggal rögzítették a kar-
tonpapírt a csiszolt üveglaphoz, és még így is lepat-
tant valami a szegélyből. De Maddy imádta, Lenny
pedig bármit megtett érte. A pozitívumokat és a
negatívumokat összeadva végül is tagadhatatlan,
hogy Philip járt jobban ezzel a barátsággal. Nem
mintha akármelyikük számontartotta volna.
Philip megtorpant, mielőtt a hálószobához ért
volna. Vett egy mély levegőt és mosolyt parancsolt
az arcára. De belépve nehéz volt ott tartania azt a
mosolyt. Remélte, hogy a szeme nem árulja el a
szomorúságot és a meglepettséget. Egy ideig csak
állt az ajtóban, és azt a valamit bámulta, ami egy-
kor a legjobb barátja volt. Emlékezett rá, milyen
erős volt Lenny. Szálkás izomkötegek borították,
olyan testfelépítése volt, mint egy pehelysúlyú ök-
lözőnek. Már azelőtt is egészségmániás volt, hogy
ez divatossá vált volna, és már akkor tudatosan
táplálkozott, mielőtt ez elterjedt lett. Minden reg-
gel csinált száz fekvőtámaszt. Pontosan százat.
Megállás nélkül. Az alkarja olyan volt, mint a vas-
tag, kötélszerű acélsodrony. Az egykor erős karok
most fonnyadt szárakra emlékeztettek. Lenny fá-
tyolos szemében azoknak a férfiaknak a távolba
meredő tekintete volt, akik túl sokat láttak a viet-
námi háború alatt. A szája színtelen volt. A bőre
pergamenhez hasonlított.
- Lenny - szólította meg Philip.
Semmi reakció. Philip kényszerítette magát,
hogy közelebb lépjen az ágyhoz.
- Lenny, mi a franc történik a Boston Celticsszel?
Hm? Mi történt velük?
Semmi, továbbra sem.
- Na meg a Pats. Mármint sokáig jók voltak, szó-
val nem panaszkodhatunk, de azért mégis! - Philip
elmosolyodott, és kicsivel közelebb jött. - Hé, és
emlékszel arra, amikor összefutottunk Yazzel az
Orioles-meccs után? Na, az hatalmas volt! Milyen
kedves fickó. De te már az elején megmondtad.
Független ügynökség. Meg fogja ölni a csapatokat,
pont, ahogy mondtad.
Semmi.
Az ajtó mögött megszólalt Sophie hangja.
- Ülj le mellé és fogd meg a kezét. Néha megszo-
rítja.
Egyedül hagyta őket. Philip leült Lenny mellé.
Nem fogta meg a kezét. Nem ilyenekről szólt a ba-
rátságuk. Nem ezekről a nyálas dolgokról. Talán
David és Adam csináltak ilyeneket, de ő és Lenny
nem. Philip sosem mondta Lennynek, hogy szereti.
Vagy fordítva. Nem is kellett. David szavai ellenére
Lenny sosem mondta, hogy Philip jön neki eggyel.
Ok nem ilyenek voltak.
- Muszáj beszélnem veled, Lenny.
Philip fejest ugrott a dologba. Elmondta Lenny-
nek, hogy David meglátogatta az irodájában. Az
egész történetet. Mindent, amire csak emlékezett.
Lenny természetesen nem válaszolt. A tekintete
rezzenéstelen maradt. Az arckifejezése talán meg-
keseredett, de Philip ezt azzal magyarázta, hogy a
képzelete játszik vele. Olyan volt, mintha a falhoz
beszélne. Egy kis idő elteltével - mikor Philip közel
járt a története végéhez - mégis rátette a kezét az
öreg barátja kezére. Lenny keze sem hasonlított
már egy igazi kézre. Inkább olyan volt, mint egy tá-
voli, élettelen tárgy, egy törékeny valami, mint egy
halott fióka vagy ilyesmi.
- Nem tudom, mihez kezdjek - mondta Philip,
ahogy kicsit engedett. - Ezért jöttem hozzád. Mind-
ketten láttunk már elkövetőket, akik az összes le-
hetséges módon az ártatlanságukat bizonygatják,
és magyarázzák, miért tették, amit tettek. Istenem,
az egész pályánkat azzal töltöttünk, hogy ezt a
pszichoblablát hallgattuk. De itt nem erről van szó.
Én komolyan hiszek ebben. A te fiad nem tenne
ilyet. David tényleg hisz benne. Persze nincs igaza.
Bárcsak igaza lenne. Istenem, de szeretném! De
Matthew meghalt. David tette valamilyen disszoci-
ációs állapotban. Én ezt gondolom. Te meg én be-
széltünk már erről. Nem emlékszik rá, és eskü-
szöm, fogalmam sincs, hibáztat- e valakit vagy
érez- e szégyent. Egyikünk sem nagy rajongója az
elmeállapottal való védekezésnek, de mindketten
tudjuk, hogy David jó ember. Mindig is az volt.
Ránézett Lennyre. Továbbra sem mutatott
semmiféle reakciót. Csak mellkasának emelkedése
és süllyedése jelezte, hogy Philip nem egy holttest-
hez beszél.
- A következő a helyzet. - Philip kicsit közelebb
hajolt, és valamiért elhalkult. - David azt akarja,
hogy segítsek neki a szökésben. Nyilvánvalóan
őrültség. Ezt te is tudod. Én is tudom. Nem tartozik
a hatókörömbe. Még ha segítenék is neki, mégis
hová menne? Biztos nagy embervadászatot indíta-
nának. A végén valószínűleg le is lőnék. Nem akar-
juk, hogy így végezze. Bárcsak hajlandó lett volna
segítséget kérni, esetleg fellebbezni. Ennél többet
nem tehetett volna, nincs igazam?
A radiátor csővezetéke csattogni kezdett. Philip
a fejét csóválta és elmosolyodott. Ez a rohadt cső.
Mióta csattog? Negyven vagy ötven éve? Emléke-
zett arra, hogy Lennyvel megpróbálták leengedni a
radiátorokat, de nem tudtak rájönni arra, mi okoz-
ta a csattogást. A levegő szorult be, vagy mi? Le-
mentek, megjavították, pár hétig rendben is volt,
aztán - puff, puff - visszajött megint.
- Megöregedtünk, Lenny. Túl öregek vagyunk
már az ilyen hülyeségekhez. Jövőre nyugdíjba me-
gyek. Kétszeres nyugdíjat kapok. Mindent elveszít-
hetek, ha nagyon ugrálok. Ugye érted, miről beszé-
lek? Ezt nem kockáztathatom meg. Nem lenne fair
Ruthszal szemben. Valami bekerített lakóparkot
szemelt ki nekünk Dél- Karolinában. Egész évben
csodás időjárás. De tudod, hogy mindig gondom
lesz Davidre. Történjen bármi. Ahogy megígértem.
A te fiad. Én ezt pontosan értem. Szóval szeretném,
hogy tudd. Mindig gondom lesz rá...
Philip elnémult. Szúrást érzett a mellkasában.
Most, ezen a napon, ebben a pillanatban - valószí-
nűleg most látja utoljára Lennyt. Szinte a semmiből
szakadt rá ez a gondolat. Mint egy váratlan ütés.
Érezte, hogy könnyek gyűlnek a szemében, de vis--
szanyelte a sírást. Sűrűn pislogva fordult el. Felállt
és a barátja vállára tette a kezét. Nem volt ott már
hús vagy izom. Mintha puszta csontot érintett vol-
na.
- Jobb, ha megyek, Lenny. Vigyázz magadra,
rendben? Nemsokára találkozunk.
Az ajtó felé indult. Sophie a küszöbön várta.
- Minden rendben, Philip? - kérdezte.
Philip csak bólintott, nem mert megszólalni.
Sophie a szemébe nézett. Philip képtelen volt
állni a pillantását. Sophie Philip után a lerokkant
bátyjára nézett. Intett Philipnek, hogy forduljon
meg. Philip lassan követte Sophie tekintetét. Lenny
nem mozdult. Az arca továbbra is csontvázszerű
halálmaszkra hasonlított. A tekintete még mindig
üres volt, élettelen. A szája kissé megnyílt, mintha
szörnyű néma sikolyt adna ki magából. Philip végül
meglátta, mit jelez neki Sophie.
Lenny szürke bőrén egy könnycsepp csillogott.
Philip Sophie felé fordult.
- Mennem kell.
Sophie végigkísérte a folyosón, majd miután el-
haladtak az állóórán és a zongora mellett, kinyitot-
ta neki az ajtót. Philip kilépett a tornácra. Jólesett
neki a friss levegő. Szemébe sütött a nap. Egy pilla-
natra eltakarta a szemét és erőtlenül Sophie-ra
mosolygott.
- Örülök, hogy láttalak, Sophie.
Sophie feszesen mosolygott.
- Mi az? - kérdezte Philip.
- Lenny mindig azt mondta, hogy te vagy a leg-
erősebb férfi, akit csak ismer.
- Voltam - javította ki Philip. - Múlt idő.
- És most?
- Most már csak öreg vagyok.
Sophie a fejét rázta.
- Nem öreg vagy, Philip - mondta. - Csak félsz.
- Nem tudom, hogy van- e különbség.
Philip elfordult. A betonlépcsőn lefelé lépdelve
nem nézett vissza, de érezte Sophie neheztelő, ta-
lán annyi év után már engesztelhetetlen tekintetét.
 6. FEJEZET

Nem tudok aludni az izgalomtól.

Fel-alá sétálok apró cellámban. Kettőt lépek,
megfordulok, aztán megint. A Ross Sumnerrel való
összetűzésemtől felszökött bennem az adrenalin,
ami még most is feszít. Tegnap este óta nem jött
álom a szememre. Nem tudom, hogy mikor tudok
majd legközelebb aludni.
- Látogató.
Megint Fürtös az. Meglep.
- Továbbra is fogadhatok látogatókat?
- Ameddig más irányú utasítást nem kapok.
Minden testrészem fáj, de ez jóleső fájdalom.
Miután az őrök beavatkoztak, mindkettőnket elvit-
tek a kórházi szárnyba. Én a saját lábamon men-
tem. Rosst hordágyon vitték oda. Ilyen az élet. Az
ápolónő kent egy kis peroxidot a harapásnyomok-
ra és karmolásokra, majd visszaküldött a cellámba.
Ross Sumner azonban nem volt ilyen szerencsés.
Amennyire én tudom, még mindig a gyengélkedő-
ben van. Fölül kéne emelkednem az ilyesmin, nem
szabadna ettől jól éreznem magam. El kellene is-
mernem, hogy kárörömöm a primitív lényemből
fakad, amit a durva börtönkörnyezet erősített fel,
de ez van.
Rendkívüli kielégülést találok Ross fájdalmában.
Fürtös teljes csendben vezet le a látogatótérbe
ugyanazon az úton, amin legutóbb. Most pecke-
sebben járok, mint akkor.
- Ugyanaz a látogató? - kérdezem, csak hogy lás-
sam, mi a válasz.
Semmi.
Ugyanarra a székre ülök. Rachel arcára leplezet-
len megbotránkozás ül ki.
- Úristen, mi a fene történt veled?
Elmosolyodom, és azt a viccet sütöm el, amit so-
sem gondoltam, hogy egyszer el fogok:
- Látnod kéne a másikat.
Rachel hosszú pillanatokon keresztül leplezetle-
nül tanulmányozza az arcomat. Tegnap még óva-
tosságra törekedett. Mostanra minden távolságtar-
tással felhagyott. Az állával bök felém.
- Hogyan szerezted ezeket a sebeket?
- Mire gondolsz?
- A szemed...
- Nem nagyon látok vele. De nem baj. Nagyobb
bajunk is van. Rachel tovább bámul.
- Gyerünk, Rachel. Figyelj rám. Felejtsd el az ar-
com, oké?
 Pár másodpercig még a sebeimet fürkészi. Moz-
dulatlan maradok, várom, hogy befejezze. Aztán
felteszi a nyilvánvaló kérdést:
- Szóval mit tegyünk?
- Ki kell jutnom innen - mondom.
- Van valami terved?
A fejemet rázom.
- Szellemi tornagyakorlatként, az elmém épség-
ének megőrzése érdekében néha azon ábrándo-
zom, hogyan lehetne kijutni innen. Szökési terve-
ket dédelgetek. De egyik se olyan, amivel megpró-
bálkoznék. Csak eljátszadozom velük.
- És?
- Nyomozói képességeim, valamint velem szüle-
tett ravaszságom birtokában arra jutottam, hogy...
- Megvonom a vállam. - Semmire. Lehetetlen.
Rachel bólint.
- Senki sem szökött meg a Briggsből 1983 óta -
és azt a csávót is elkapták három napon belül.
- Látom, utánanéztél.
- Megszokás. Szóval mit fogsz csinálni?
- Tegyük ezt most félre egy kicsit. Kérlek, nézz
utána pár dolognak számomra.
Amikor Rachel előhúzza az újságírói jegyzet-
tömbjét, azt az ismerős tizenkétszer húsz centis
spirálfüzetet, nem tudom elrejteni a mosolyomat.
Ilyet használt éveken keresztül, már azelőtt, hogy
munkát kapott volna a Góti-nál, és mindig olyan
hatást keltett vele, mintha csak újságírósat játsza-
na, és mindjárt feltesz egy puhakalapot, amelyen a
„PRESS” felirat áll.
- Hallgatlak - mondja Rachel.
- Először is - mondom. - Rá kell jönnünk, hogy ki
volt az igazi áldozata a gyilkosságnak.
- Mert tudjuk, hogy nem Matthew az.
- Talán kicsit túl optimista fogalmazás, hogy tud-
juk, de igen.
- Rendben, akkor az Eltűnt és Bántalmazott Gye-
rekek Országos Központjánál kezdek.
- De ne állj meg ott. Nézd meg az összes webol-
dalt, ami csak eszedbe jut, közösségimédia- oldala-
kat, régi újságokat, akármit. Kezdjük azzal, hogy
készítünk egy listát az összes fehér bőrű, kettő és,
mondjuk, négy év közötti gyerekről, akit eltűntként
jelentettek a gyilkosságot megelőző két hónapban.
Először próbáld háromszáz kilométeren belül tar-
tani a keresést. Csak azután kezdj el terjeszkedni.
Nézz utána egy kicsit fiatalabbaknak, kicsit időseb-
beknek, távolabb lakóknak, tudod, hogy megy ez.
Rachel jegyzetel.
- Lehet, hogy van pár olyan forrásom az FBI-nál,
akiket még nem bosszantottam fel - mondja. - Ta-
lán valamelyikük tudna segíteni.
- Források, akiket nem bosszantottál fel?
 Rachel kitér a kérdés elől.
- Mi más van még?
- Hilde Winslow - mondom.
Mindketten elhallgatunk egy pillanatra.
- Mi van vele? - kérdezi meg végül Rachel.
A torkom összeszorul. Nehéz így beszélnem.
- David?
Jelzem, hogy rendben vagyok. Fokozatosan ös--
szeszedem magam. Amikor megjön a hangom,
megkérdezem Rachelt:
- Emlékszel a tanúvallomására?
- Persze.
Hilde Winslow, egy kiváló látással rendelkező
idős özvegyasszony azt állította, hogy látott engem,
amint elások valamit a lakóházaink között elterülő
erdős részen. A rendőrség ásni kezdett ott, és meg
is találták az ujjlenyomataimmal borított gyilkos
fegyvert.
Érzem, ahogy Rachel várakozóan néz rám.
- Azt sosem tudnám megmagyarázni. - Ennyit
tudok mondani, próbálok egy kis teret adni ma-
gamnak, úgy tenni, mintha nem magamról beszél-
nék, hanem valaki másról. - Először azt hittem,
hogy talán olyasvalakit látott, aki hasonlított rám.
Hogy talán összekevert valakivel. Sötét volt. Hajna-
li négy óra. Elég messzire voltam a hátsó ablakától.
- Fíorio is ezt mondta a kihallgatáson.
 Tóm Florio az ügyvédem volt.
- Igen - mondom. - De ezzel nem nagyon léptünk
előre.
- Mrs. Winslow nagy jelentőségű tanú volt - is-
meri el Rachel.
Bólintok, és érzem, ahogy elöntenek az érzelme-
im.
- Egy kedves kis öreg hölgynek tűnt, akinek
olyan az esze, mint a borotva. Semmi oka nem volt
rá, hogy hazudjon. De a vallomása meglékelte az
ügyemet. Akkor kezdtek a hozzám legközelebb ál-
lók is komolyan gyanakodni rám. - Felnézek. - Még
te is, Rachel.
- És még te is, David.
A szemembe néz, és még csak meg sem rezzen.
Végül én fordulok el.
- Meg kell találnunk őt.
- Miért? Ha esetleg tévedett...
- Nem tévedett - mondom.
- Nem értem.
- Hilde Winslow hazudott. Ez az egyetlen magya-
rázat. Hazudott a tanúk padján, és meg kell tud-
nunk, miért.
Rachel nem mond semmit. Egy fiatal nő, lefo-
gadnám, hogy még kamaszkorú, halad el Rachel
mögött, és leül a mellette lévő székre. Egy tagba-
szakadt fegyenc jelenik meg, akit nem ismerek. A
testét csupa borotvával készült tetoválás borítja.
Leül a lány elé, és bevezetés nélkül átkozni kezdi a
lányt egy általam ismeretlen nyelven, heves geszti-
kuláció kíséretében. A lány lehajtja a fejét, és nem
mond semmit.
- Rendben - mondja Rachel. - Mi más van még?
- Készülj fel.
- Hogy érted?
- Ha valamit el kell intézned, akkor tedd meg
most. Mindennap vedd ki a maximális összeget az
automatából. Ugyanezt csináld meg a bankban is.
Vegyél ki annyi készpénzt, amennyit csak tudsz, de
ne vegyél ki tízezernél többet egy nap, hogy ne le-
gyen lenyomozható. Kezdd ma. Annyi pénzt kell
magunkhoz venni, amennyit csak lehet. Bármi
megtörténhet.
- Mi az a bármi, ami megtörténhet?
- Ha esetleg kijutok innen - hajolok előre. Tisztá-
ban vagyok vele, milyen vérereres a szemem, és
Rachel arckifejezéséből ítélve... cefetül nézek ki.
Vagy akár ijesztően. - Figyelj - suttogom. - Tudom,
hogy ki kellene vágnom a nagymonológot, hogy ha
sikerül megszöknöm... Tudom, tudom, csak hall-
gass végig. Szóval, ha sikerül megszöknöm, akkor
te is bűnrészes leszel egy szövetségi fegyenc szö-
késének elősegítésében, ez pedig bűncselekmény.
Ha jobb ember lennék, akkor most bedobnám ne-
ked azt a dumát, hogy ez az én harcom, nem a tiéd,
de az az igazság, hogy ezt nem tehetem. Nélküled
semmi esélyem.
- Matthew az unokaöcsém - válaszolja Rachel,
kissé kiegyenesedve a széken.
Azt mondta, hogy „az unokaöcsém”. Jelen idő-
ben. Nem azt, hogy „az unokaöcsém volt”. Elhiszi.
Uramatyám, mi tényleg elhisszük, hogy Matthew
még mindig életben van.
- Van még valami, David?
Nem válaszolok. Elcsendesedtem. Elbambulok, a
hüvelykujjammal és a mutatóujjammal tépkedem
az alsó ajkamat.
- David!
- Matthew életben van valahol - mondom. -
Mindvégig életben volt valahol.
A szavaim lebegnek a mozdulatlan, művi börtön-
levegőben.
- Az elmúlt öt év pokoli volt számomra, de én
vagyok az apja. Sok mindent elviselek. - A tekinte-
tem Rachelen pihen meg. - De vajon milyen volt ez
az öt év a fiam számára?
- Nem tudom - mondja Rachel. - Csak abban va-
gyok biztos, hogy meg kell találnunk őt.

Ted Weston a munkahelyén Fürtösnek hívatta

magát.
 Otthon senki sem hívta így. Csak itt. A Briggsben.
Ez segített abban, hogy elhatárolódjon attól a söp-
redéktől, amelynek közelében mindennap dolgo-
zott. Nem akarta, hogy ezek az emberek a valódi
nevén szólítsák, vagy akár csak tudják azt. Amikor
végzett a munkával, lezuhanyozott a börtönőrök
öltözőjében. Mindig. Sosem ment haza egyenruhá-
ban. Forró vízzel zuhanyozott, és ledörgölte magá-
ról ezt a helyet, ezeket a szörnyű férfiakat és az
undorító leheletüket, ami a ruhájába és hajába is
beleette magát, az izzadságukat, a DNS-üket, az élő,
lélegző parazitához hasonló gonoszságukat, ami
minden rendes mikrokozmoszban megtelepszik, és
felemészti azt. Ted lemossa magáról mindezt, le-
dörgöli forró vízzel, ipari szappannal és egy durva
szőrű kefével, majd gondosan felölti a civil ruháját,
az igazi ruháját, mielőtt hazamenne Ednához és a
két lányukhoz, Jade- hez és Izzyhez. Még akkor is,
ha hazatértekor Ted újra letusol és átöltözik, hogy
biztos legyen benne, a börtönnek egyetlen atomja
sem szennyezi be otthonát és családját.
Jade nyolcéves, és a harmadik osztályba jár. Izzy
hatéves és autista, vagy a spektrumon van, címkéz-
zék akárhogyan is az úgynevezett szakértők a leg-
édesebb kislányt Isten szent ege alatt. Ted mind-
kettőjüket teljes szívéből szereti. Annyira, hogy
néha, amikor a konyhaasztalnál nézi őket, olyan
erővel önti el a szeretet, hogy attól fél, szétrobban
tőle.
De most, mikor Ted a börtönkórházban egy kü-
lönösen gonosz fegyenc, Ross Sumner ágya mellett
ácsorgott, már azért is megdorgálta magát, hogy a
lányaira gondolt, és ilyen romlatlanság uralta el-
méjét egy Ross Sumnerhez hasonló szörnyeteg je-
lenlétében.
- Ötvenezer - mondta Sumner.
Ross Sumner a kórházi szárnyba került. Helyes.
David Burroughs jól összeverte. Ki gondolta volna,
hogy Burroughs képes erre? Nem mintha Ted ke-
mény fiúnak látta volna akármelyiküket is, azon
túl, hogy egyszerűen szörnyű alakok. De mégis,
Sumner pofikáját jól beverték. Eltört az orra. A
szeme úgy bedagadt, hogy ki sem tudta nyitni.
Szemlátomást fájdalmai voltak, Ted pedig örült
ennek.
- Hallottad, mit mondtam, Theodore?
Sumner persze tudta az igazi nevét. Ted ennek
nem örült.
- Hallottam.
- És?
- És a válaszom az, hogy nem.
- Ötvenezer. Gondold csak meg.
- Nem.
Sumner megpróbált feltápászkodni az ágyon.
 - Az a férfi megölte a saját gyerekét.
Ted Weston a fejét rázta.
- Te vagy a gyilkos, nem én.
- Gyilkos? Jaj, Ted, te ezt teljesen rosszul gondo-
lod. Te nem lennél gyilkos. Hős lennél. Bosszúálló
angyal. Ötvenezer dollárral a zsebedben.
- Igazából miért akarod ennyire, hogy meghal-
jon?
- Nézd csak meg az arcomat. Nézd meg, mit mű-
velt Burroughs az arcommal.
Ted Weston ránézett. Nem vette be a mesét. Volt
itt valami más is. - Százezer - mondta Sumner.
Ted nyelt egyet. Százezer. Izzyre gondolt, meg
arra, hogy mennyibe kerülnek azok a gyógypeda-
gógusok.
- Nem tehetem.
- Dehogynem. Ha már úgyis szóltál nekünk Bur-
roughs látogatójáról meg a fotóról.
- Az... az csak egy kis szívesség volt.
Sumner sebes arca mosolyra húzódott.
- Akkor erre is úgy gondolj, mint egy szívességre.
Talán egy kicsit nagyobb, de van egy tervem. A tö-
kéletes terv.
- Aha - horkant fel Ted. - Ezt még sosem hallot-
tam itt bent.
 - Mit szólnál, ha elmondanám neked, mire gon-
doltam? Csak elméletben. Csak hallgass végig, oké?
Szórakozásképpen.
Ted nem mondott nemet, és nem is pisszegte le
Sumnert. Nem hagyta ott, és nem csóválta a fejét.
Csak állt.
- Mondjuk, egy börtönőr, olyasvalaki, mint te,
Ted, behoz nekem valami pengét. Egy börtönkést,
ahogy mondani szokás. Te is tudod, hogy ilyesmi a
börtönökben rengeteg akad. Mondjuk, elméletben,
megszorongatom ezt a pengét, hogy az ujjlenyoma-
taim rákerüljenek a gyilkos fegyverre. Aztán, kép-
zeljük el, hogy a börtönőr kesztyűt visel. Olyat,
amilyet példának okáért itt a kórházban tartanak. -
Ross a verés okozta fájdalmak ellenére mosolygott.
- Ezután én viszem el a balhét. Ónként, könnyedén
beismerem - végül is mit veszíthetek? Igazából ez
éppen abban segít, hogy kiszabaduljak.
Ted Weston a szemöldökét ráncolta.
- Már hogy segítene?
- Azért fellebbeztem, mert beszámíthatónak
nyilvánítottak. Ha megölöm Burroughst, akkor
még őrültebbnek hatok. Hát nem érted? Lesz egy,
az én ujjlenyomataimmal borított gyilkos fegyver.
Lesz egy beismerő vallomás. Rengeteg szemtanú
látta az összetűzésünket, a majdnem halálos vere-
kedésünket, az képezi majd az indítékomat. -
Mindkét tenyerét a plafon felé fordította. - Az ügy
lezárva.
Ted Weston egyik lábáról a másikra állt. Száz-
ezer. Az több mint az évi fizetése. Emellett pedig
készpénz lenne, szóval az adó levonása nélkül in-
kább kétévi fizetéshez közelítene. Elgondolkodott
azon, hogy Edna és ő mit kezdhetnének ennyi
pénzzel. Beterítették őket a számlák. Ennyi pénz
nemcsak mentőmellényt dobna nekik, hanem egy
egész jachtot. Aztán meg azt is tudta, hogy Sumner
tartja a szavát. Ezt mindenki tudta. Kétezret már
átutalt neki és Bobnak, hogy ne avatkozzanak bele
az ebédlőben történtekbe, és ők állták is a szavu-
kat, csak éppen rosszra fordultak a dolgok.
De kétezerért nem beavatkozni más volt. Évről
évre havi ötszázat kapni azért, hogy Burroughs
ténykedéseiről beszámoljon, szintén kellemes volt.
De százezer - úristen, a szám ledöbbentette Tedet.
Csak annyi a teendője, hogy leszúrjon egy hitvány
gyerekgyilkost, aki amúgy is villamosszéket érde-
melt volna, egy olyan férfit, aki amúgy is meg fog
halni, ha Sumner azt akarja, hogy meghaljon. Ak-
kor meg kinek fáj? Miért ekkora ügy ez?
Sumnernek igaza volt. Senki sem köpné be Te-
det. Akkor sem, ha balul üt ki. Ted nagy népszerű-
ségnek örvendett. A kollégái biztosan mögé állná-
nak.
 Olyan egyszerű lenne.
- Theodore.
Ted a fejét rázta.
- Nem tehetem.
- Ha több pénzt szeretnél kicsikarni...
- Nem erről van szó. Én egyszerűen nem ilyen
vagyok.
Sumner elnevette magát.
- Ó, szóval azt gondolod, hogy te felette állsz en-
nek az egésznek?
- Szeretnék megfelelni az értékrendemnek. A
családom miatt mondta Ted. - Isten miatt, akiben
hiszek.
- Isten miatt? - Sumner megint felnevetett. - Ezt a
babonás hülyeséget hajtogatod? A te drágalátos Is-
tened hagyja, hogy több ezer gyerek haljon éhen
mindennap, de engem hagy élni, gyilkolni és erő-
szakolni? Erre gondoltál már, Theodore? Vajon vé-
gignézi az Istened, ahogy kínzóm az embereket?
Vajon túl gyenge volt az Istened, hogy megállítson -
vagy úgy döntött, inkább végignézi, ahogy az áldo-
zataim kínhalált halnak?
Ted nem akart válaszolni. A padlót bámulta, és
közben egyre jobban elvörösödött.
- Nincs más választásod, Theodore.
Ted felnézett.
- Ezt mégis hogy érted?
 - Úgy értem, hogy kénytelen vagy megtenni. Már
elfogadtál tőlünk pénzt. Mindezt a főnökeiddel is
tudathatom, nem beszélve a helyi rendőrségről, a
sajtóról, és a családodról. Nem akarok így tenni.
Kedvellek. Jó ember vagy. De szorongatott helyzet-
ben vagyunk. Te pedig szemlátomást nem veszel
erről tudomást. Holtan akarjuk látni Burroughst.
- Folyton azt hajtogatod, hogy „mi”. Kik vagytok
ti?
Sumner egyenesen a szemébe nézett.
- Nem akarod tudni. Nekünk az kell, hogy halott
legyen. Ráadásul már ma este.
- Ma este? - Ted nem hitt a fülének. - Még akkor
is, ha...
- Tovább is fenyegetőzhetek, ha szeretnéd. Em-
lékeztethetlek a vagyonúnkra. Emlékeztethetlek
arra is, hogy még mindig rendelkezünk odakinn
erőforrásokkal. Emlékeztethetlek arra, hogy min-
dent tudunk rólad, és tudjuk, hogy a családod hol...
Ted keze hirtelen elkapta Ross Sumner torkát.
Sumner meg sem rezzent, ahogy Ted ujjai összefo-
nódtak a nyaka körül. Persze az egész nem tartott
sokáig. Ted majdnem rögtön elengedte.
- Nagyon sokat tudunk ártani neked, Theodore.
El sem tudod képzelni.
Ted nem tudott mibe kapaszkodni.
 - De mellőzzük ezeket a csúnyaságokat, rend-
ben? Barátok vagyunk. Barátok nem fenyegetőz-
nek. Ugyanazon az oldalon állunk. A legjobb kap-
csolatoknak tényleg van tétje, Theodore. A legjobb
kapcsolatokban mindkét fél nyer. Én pedig úgy ér-
zem, hogy tapintatlanul viselkedtem veled. Kérlek,
fogadd el a bocsánatkérésemet. Meg egy tízezer
dolláros bonuszt. Gondolj erre az összegre.
Tednek hányingere lett. Ez a fenyegetőzés... Az
olyan emberek, mint Ross Sumner, nem pusztán
fenyegetőznek.
Igaza volt, Tednek nem maradt más választása.
Tudta, hogy most lökik át azon a határon, ahonnan
nincs visszatérés.
- Mondd csak el még egyszer a tervedet - szólalt
meg.
 7. FEJEZET

Rachel a szobájába visszatérve a Matthew-ra em-

lékeztető fiút ábrázoló fotót bámulta, majd felvette
a telefonját, és azt fontolgatta, felhívja- e a testvé-
rét, Cherylt, amivel felforgathatja az életét.
Furcsa volt, hogy David nem kérte arra, hogy
mutassa meg újra a képet. Rachel számított erre. A
kétely könnyen befészkeli magát, ha az embernek
éppen nincs a szeme előtt a kép. Amikor ránéz,
egyszerre bizonyos lesz, hogy ez csak Matthew le-
het. Amikor elrakja, és inkább az emlékezetére ha-
gyatkozik a kép konkrétuma helyett, arra jön rá,
milyen nevetséges a feltételezése, és hogy valóság-
gal röhej egy távolból lefotózott kisgyerek képét
annak bizonyítékának tekinteni, hogy egy öt évvel
korábban meggyilkolt fiúcska még mindig életben
van.
Nem érdemes felhívni Cherylt. Jobb, ha nem is
tud róla.
De neki vajon joga van ahhoz, hogy ezt eldöntse?
Rachel egy maine-i motellánc briggsi fiókintéz-
ményében szállt meg, és az a benyomása támadt,
hogy a motellánc a gézből vagy vattából készült
szobafalairól lehet híres. A szomszédai olyan buz-
gón és hevesen élvezték az ottlétüket, mintha ő is
az ágyban lenne velük együtt. A nő folyamatosan
azt kiabálta, hogy „ó, Kevin”, „gyerünk, Kevin”,
„igen, Kevin”, és - Rachel reménykedett, hogy a nő
ezt csak a szenvedély hevében kiáltotta, nem azért,
mert vicces vagy bájos akar lenni - „Vigyél el a
mennyekbe, Kevin”.
Egy kis délutáni élvezet, tűnődött Rachel kissé
keserűen. Nem lehet rossz.
Neki mikor volt utoljára ilyen délutánja?
Kár volt ezen gondolkodni. Rachel még mindig
abból a pánikrohamból lábadozott, amelyet David
látványa és a szorongás elleni gyógyszereinek el-
hagyása együttes hatása váltott ki. A gyógyszer mit
sem segített. Bevette a Xanaxot, abban a remény-
ben, hogy az majd eltompítja annak fájdalmát,
hogy más ember haláláért felelős, de miközben el-
távolította valamelyest a bűntudatot - vagy illéko-
nyabbá tette -, a bűntudat nem szűnt meg.
Hunyorogva próbált arra összpontosítani, hogy
mi lenne a leghelyesebb.
Fel kellene hívnia a testvérét, és elmondani neki
az egészet. Rachel is ezt várná tőle, ha megcseré-
lődnének a szerepek, és Cheryl fogná a kezében azt
a képet. Rachel megfogta a telefonját. Maine állam-
nak ezen a tájékán csak szórványosan akad térerő.
Ez egy börtönváros. Mindenki kötődik valamilyen
szinten a Briggs Büntetés- végrehajtási Intézethez,
aki ebben a motelben megszállt - legyen az látoga-
tó, kereskedő, beszállító, kézbesítő vagy akármi.
Most éppen elegendő térerő mutatkozott a hí-
váshoz. Rachel ujja a névjegyzék ikonját érintette,
Cheryl nevét keresve. A hívás gomb felett körözött.
Ne tedd ezt.
Megfogadta, hogy megvédi a testvérét, vagyis
mindaddig kihagyja ebből az egészből Cherylt,
amíg valami biztosat nem tud. Az érzelmeket le-
számítva továbbra sem tudott semmit. Volt egy fo-
tója egy fiúról, aki hasonlít a halott unokaöccsére.
Ennyi. Ez a vége. David lelkesedésétől eltekintve
nem volt tény a kezükben.
Rachel bekapcsolta a motel tévéjét. A kinti felira-
ton a motel azt hirdette magáról, hogy mindegyik
szobában színes tévé van, és hogy ezt ki hangsú-
lyozzák, minden betű más színnel jelent meg - az
SZ narancssárga volt, az f zöld, az N kék -, habár
Rachel azt gondolta, hogy a nagy húzás az lenne, ha
a motel még mindig fekete- fehér tévéket tartana.
Végigpörgette a csatornákat. Többnyire nappali
beszélgetős műsorok és semmirevaló kábeltévés
híradók mentek. A reklámok - vegyél aranyat, ve-
gyél fel újabb hitelt, konszolidáld a tartozásodat,
fektess be kriptovalutába - mind valamiféle pilóta-
játékra buzdították a nézőket.
Az amerikai gazdaság sokkal inkább szélhámos-
ságon alapul, mint képzelnénk.
A szomszédban folyó hókamóka akkor hágott a
tetőfokára, amikor Kevin többször is nagy élvezet-
tel bejelentette, hogy rögtön célba ér. Pár másod-
perccel később átszakította a képzeletbeli célsza-
lagot, és minden elcsendesült. Rachel kísértést ér-
zett, hogy tapsolni kezdjen.
David az újságíró karrierjéről kérdezte, ő pedig
vonakodott válaszolni. Értelmetlen lett volna be-
lemenni abba, hogy hogyan cseszte el a dolgokat és
tette tönkre magát, hogyan rúgták ki és alázták
meg, és hogy voltaképpen csak egy ehhez hasonló
ügy lenne az egyetlen esély, hogy újraélessze a
karrierjét. Kár lett volna erről beszélni, zavaró té-
nyező. Anélkül is itt lenne. Rachel ezt mondogatta
magának, és valószínűleg igaz is volt.
A telefonja az ágyán hevert.
Egye fene.
Felvette az eszközt és mielőtt lebeszélhette vol-
na magát róla, rá- klikkelt a testvére telefonszámá-
ra, a kedvencei között sorakozó első számra. A fü-
léhez emelte a telefont. Még nem csöngött ki. Még
van idő, hogy letegye. Ahogy az első csöngést meg-
hallotta, lehunyta a szemét. Még van idő. A máso-
dik csengetés után valaki fogadta a hívást. Éles
hangot hallott, nem a testvéréét:
- Halló!
Ez Rónáid volt, Cheryl új férje.
- Szia, Rónáid - mondta Rachel. Aztán, hiába je-
lezte ki a telefon a hívószámot, hozzátette: - Rachel
vagyok.
- Szép napot, Rachel. Hogy vagy?
- Jól - felelte Rachel. Aztán hozzátette: - Ez nem
Cheryl telefonja?
- De igen - mondta Rónáid. Mindig Rónáidként
mutatkozott be, sosem Ronként, Ronnyként, vagy
akár Ronsterként, ami sokat elárult a stílusáról és
habitusáról. - A testvéred épp most lépett ki a zu-
hany alól, szóval bátorkodtam helyette felvenni a
telefont.
Csend.
- Ha egy pillanatig tartod még a vonalat - folytat-
ta Rónáid -, akkor nemsokára itt lesz.
- Tartom.
Hallotta, ahogy Rónáid félreteszi a telefont. Rac-
hel fejében még mindig párolgott az alkohol, de
úgy érezte, szilárdan kézben tartja a helyzetet. Tá-
volról fojtott beszélgetés hangja szűrődött be, mie-
lőtt Cheryl kissé kimerült hangon beleszólt a tele-
fonba.
- Szia, Rach.
 Rachel tudta, hogy egyesek túlzónak vagy igaz-
ságtalannak látják a Rónáid Dreason felé mutatott
ellenszenvét. Ez valószínűleg igaz is volt. Ami
Cheryl hibája. Rossz időzítéssel vont be új férfit az
életébe.
- Szia - préselte ki magából Rachel.
Szinte látta maga előtt, ahogy a nővére a szem-
öldökét ráncolja.
- Jól vagy?
- Igen-
- Ittál?
Csend.
- Mi a baj?
Rachel a szobába való visszatérése óta többször
is elgyakorolta, mit fog majd mondani, de a pillanat
elérkeztével minden gondolata elszállt.
- Csak gondoltam, beköszönök. Hogy érzed ma-
gad?
- Elég jól. Megszűntek a reggeli rosszullétek.
Csütörtökön megyünk ultrahangra.
- Remek. Akkor a nemét is megtudjátok?
- Igen, de ne aggódj - nem lesz bababuli.
Néha kis dolgok is sokat jelentenek, gondolta
Rachel. Hangosan csak annyit mondott, hogy:
- Akkor minden remekül megy.
- Igen, Rach, remekül, nagyon jól, és a többi. Ab-
bahagyod végre a totojázást és elmondod, mi a baj?
 Rachel ismét maga elé emelte a fotót. Irene, Tap-
si Hapsi és annak a fiúnak a profilja. Eszébe jutott
David plexiüvegen keresztül látott sebhelyes arca,
az, ahogyan a fejét lágyan oldalra billentve meg-
érintette a képet, az üres tekintetében kísértő csu-
pasz fájdalom. Rachel jól gondolta. Davidnek nincs
semmije. Cherylnek lett új élete. Ugyan mérhetet-
lenül sokat szenvedett amiatt, hogy elvesztette a
fiát, majd azért, mert rájött, hogy mindezért a saját
férje a hibás. Igazságtalan olyasmi miatt felforgatni
az életét, ami valószínűleg nem jelent semmit.
- Hé - mondta Cheryl. - Föld hívja Rachelt.
Rachel nyelt egyet.
- Nem telefontéma.
- Micsoda?
- Találkoznunk kell. Amilyen hamar csak lehet.
- Megijesztesz, Rach.
- Nem akarlak megijeszteni.
- Oké, gyere át most.
- Nem tudok.
- Miért nem? - kérdezte Cheryl.
- Nem vagyok otthon.
- Hol vagy?
- Maine-ben. Briggs megyében.
Fullasztó csend állt be. Rachel megmarkolta a te-
lefont, lehunyta a szemét, és várt. Amikor Cheryl
végül megszólalt, fájdalmas hangon suttogta:
 - Mi a nyavalyára készülsz?
- Holnap már otthon leszek. Gyere át. Este nyolc-
ra. És ne hozd Ronaldot.

A Briggsben csak keskeny határ húzódik az éj-

szaka és a nappal között.
Tízkor van „villanyoltás”, de akkor csak a fények
tompulnak el. Igazából sosem lesz sötét. Talán
pont így a jó, nem is tudom. Mindannyian a saját
cellánkban ülünk, szóval nem sétálgatunk fel-alá,
hogy másokat zavarjunk. A cellámban lámpa is
van, így éjszakába nyúlóan olvasgathatok. Azt le-
hetne gondolni, hogy gyakran olvasok és írok, de
az első támadás óta rossz a szemem, ezért nehezen
koncentrálok. Ha több mint egy órán keresztül fog-
lalkozom bármelyik tevékenységgel, megfájdul a
fejem. De ez talán nem csupán fizikai tünet. Akár
pszichoszomatikus is lehet. Fene tudja.
De ma este a fejem alá rakom a kezemet, és a vé-
kony párnára dőlök. Emlékeim képzeletbeli kapu-
ját kitárva az ittlétem óta először engedem be
Matthew-t. Nem állok ellen az emlékképeknek.
Nem blokkolom vagy szűröm meg őket. Hagyom,
hogy elárasszanak és körbevegyenek. Gyakorlati-
lag dagonyázom bennük. Az apámra gondolok, aki
minden bizonnyal abban a hálószobában haldoklik,
ahol az anyámmal élt. Az anyámra gondolok, aki
nyolcéves koromban meghalt, és igen, tudom, hogy
ezen sosem tudtam igazán túltenni magam. Már
nem látom magam előtt az arcát, jó ideje fel sem
tudom idézni, inkább a zongorára kitett fényké-
pekre hagyatkozom, mint a saját emlékeimre. El-
képzelem Sophie nagynénémet, az én csodálatos
Sophie-mat, azt a kedves és nagylelkű nőt, aki az
anyám halála óta nevelt, azt a nem e világi lényt,
akit feltétel nélkül szeretek, aki még mindig a
gyermekkori otthonom börtönében él, apámat
gondozva az utolsó leheletéig.
Felkapom a fejem egy, a cellám ajtaja felől érke-
ző hangra.
Nem ritkák itt az éjszakai neszek. Szörnyű han-
gok érkeznek, amelyek hallatára megfagy az em-
berben a vér. Elkerülhetetlenül, folyamatosan hal-
lani őket. Ezt a szárnyat nem olyan férfiak népesí-
tik be, akik nyugodtan alszanak. Sokan kiabálnak
álmukban. Mások szívesen maradnak fenn és be-
szélgetnek a rácsokon keresztül, mert a belső órá-
jukat átállítva olyanok lesznek, mint a vámpírok:
éjjel ébren vannak, nappal alszanak. Miért is ne?
Idebenn nincsenek éjszakák és nappalok. Nem jel-
lemző.
Aztán, természetesen, vannak azok, akik a többi-
ek füle hallatára maszturbálnak, nagyobb kéjjel és
büszkeséggel, mint diszkrécióval.
 De az, amire felkapom a fejem, valami más. Nem
egy másik cellából, az őrbódéból vagy a bennlakók
más helyiségéből hallatszik ki. A cellám ajtaja felől
jön.
- Halló!
Zseblámpa fénye állapodik meg az arcomon, egy
pillanatra el is vakít. Ez nem tetszik. Ez egyáltalán
nem tetszik nekem. A szememet a kezemmel taka-
rom el és hunyorgok.
- Halló!
- Maradj nyugton, Burroughs.
- Te vagy az, Fürtös?
- Azt mondtam, maradj nyugton.
Nem tudom, mi történik, de azt teszem, amit kér.
Itt, a Briggsben nincsenek hagyományos zárak és
kulcsok. A cellaajtóm egy „csapózár” nevű elekt-
romechanikus rendszerrel működik, ami automa-
tikusan záródik be. Az egész kizárólag az őr fülké-
jéből vezérelhető. Az ajtók csak szükség esetén
működnek kulccsal.
Ez a kulcs most Fürtösnél van.
Eddig még sosem láttam senkinél a kulcsot.
- Mi történik? - kérdezem.
- Elviszlek a gyengélkedőbe.
- Nem kell - mondom. - Jól vagyok.
- Nem a te döntésed - mondja Fürtös majdnem
suttogva.
 - Hanem kié?
- Ross Sumner hivatalos panaszt nyújtott be.
- És?
- Az orvosnak jegyzőkönyvet kell felvennie a sé-
rüléseidről.
- Most?
- Miért, más dolgod van?
Szokás szerint gúnyosan fogalmaz, de a hangja
feszült.
- Késő van - mondom.
- Majd alhatsz eleget, hogy szép maradj. Mozogj
már.
Mivel nem tudom, mi mást tehetnék, felállók.
- Megtennéd, hogy nem világítasz a szemembe?
- Mozgás.
- Miért suttogsz?
- Te és Sumner felkavartátok az állóvizet itt. Azt
hiszed, hiányzik ez nekem?
Ebben van igazság, de a szavak megint üresnek
hangzanak. Van más választásom? Mennem kell.
Nem tetszik az egész, de tényleg nem nagy ügy.
Megyek. Megnézetem magam az orvossal. Talán
rávigyorgok az ágyban lábadozó Sumnerre.
A tömbünket elhagyva a folyosón haladunk. A
börtönlakók távoli kiáltásai úgy pattannak le a fal-
ról, mint a gumilabdák. Az én cipőm a rabruhához
járó vászoncipő, de Fürtös fekete cipője visszhan-
got keltve verődik a padlóhoz. Lelassítja a lépteit.
Én is így teszek.
- Gyerünk, Burroughs.
- Mi?
- Szedd a lábad.
Fél lépéssel lemaradva jön utánam. Egyedül va-
gyunk ezen a folyosón. Titokban hátrapillantok.
Fürtös hamuszínű arccal halad mögöttem. A szeme
csillog. Az alsó ajka remeg. Úgy néz ki, mint aki
mindjárt elsírja magát.
- Jól vagy, Fürtös?
Nem válaszol. Elhaladunk egy ellenőrző pont
mellett, de nincs benne őr. Ez furcsa. Fürtös valami
kis fityegővel nyitja ki a bejáratot. Amikor egy T
alakú elágazáshoz érünk, megérinti a könyökömet,
és jobb felé terel.
- A kórházi szárny a másik irányban van - mon-
dom.
- Először ki kell töltened pár űrlapot.
Lemegyünk egy másik folyosón. A börtön hang-
jai már nem csupán elhalkulnak, de meg is szűn-
nek. Olyan csend van, hogy Fürtös nehézkes leve-
gővételét is hallom. Nem ismerem ezt a részét a
börtönnek. Sosem voltam még itt. Itt nincsenek
cellák. Az ajtók itt maratott üvegből vannak, mint a
zuhanyajtók. Philip irodájának ajtaja is ilyen volt.
Gondolom, ez valami irodarészleg, ahol majd valaki
segít nekem kitölteni az űrlapokat. De sehol sem
szűrődik ki fény a maratott üvegen keresztül. Na-
gyon úgy tűnik, mintha egyedül lennénk.
Észreveszek még valamit, amit mindeddig nem.
Fürtös kesztyűt visel.
Fekete gumikesztyűt. Az őrök ritkán viselnek
ilyet. Szóval most mire fel? Miért ma este? Nem va-
gyok az a fajta ember, aki mindig hallgat a megér-
zéseire és követi az ösztöneit. Azok gyakran rossz
irányba vezetnek. De amikor ezek a dolgok össze-
adódnak - a megérzés, az ösztönök, az időpont, az
ürügy, a kesztyű, az útvonal, Fürtös hangulata, ma-
gatartása -, akkor valami egészen biztosan nincs
rendben.
Pár nappal ezelőtt nem igazán érdekelt volna. De
mostanra minden megváltozott.
- Menj csak - mondja Fürtös. - Balra az utolsó aj-
tó.
A szívem hevesen ver. Előre nézek az utolsó aj-
tóra a bal oldalon. Savmart üvegajtaja van annak is.
Onnan sem szűrődik ki semmi fény.
Ez nem jó.
Lefagyok. Fürtös mögöttem marad. Ő sem moz-
dul. Valami halk neszt hallok az irányából. Lassan
megfordulok. Fürtös arcán csorognak a könnyek.
- Minden rendben? - kérdezem.
 Akkor látom, hogy a kezében valami fém csillan
meg.
A penge egyenesen a hasam felé tart.
Nincs idő gondolkodni vagy bármi mást csele-
kedni a reakción kívül. Oldalra döntöm a testem,
miközben a kést az alkarommal lököm félre. A
penge alig változtat irányt - jobbról csak pár centi-
vel véti el a törzsemet. Fürtös visszarántja a pengét
és ezzel felsérti a bőrt az alkaromon. Vérzek, de
nem érzek fájdalmat. Legalábbis egyelőre nem.
Visszaugrom. Fürtös és köztem most már majd-
nem egy méter van, és mindketten támadó pózt
veszünk fel.
Fürtös sír. Úgy tartja maga elé a kést, mintha va-
lami ócska West Side Story- előadásban lennénk.
Az arcán lecsorgó könnyek izzadsággal kevered-
nek.
- Sajnálom, Burroughs.
- Mit művelsz?
- Nagyon sajnálom.
Újra megmarkolja a kést. A felkaromat szorítom,
hogy felfogjam az ujjaim közt most már átszivárgó
vért.
- Nem kell ezt tenned - mondom.
De Fürtös nem figyel rám. Rám veti magát. Vis--
szaugrom. A fejemben sürgető hangot hallok. Nem
tudom, mit tegyek. Nem vagyok gyakorlott a kése-
lésben.
Szóval a legegyszerűbb dolgot teszem, ami
eszembe jut.
- Segítség! - ordítom torkom szakadtából. - Se-
gítsen valaki!
Aligha számíthatok bármire. Ez egy börtön. Én
meg fegyenc vagyok. Az emberek itt folyamatosan
őrültségeket kiabálnak. Ám a hirtelen sikoly mégis
meglepetésként hat Fürtösre. Ezt kihasználom.
Megfordulok, és végigsprintelek azon a folyosón,
ahonnan jöttünk. Fürtös üldözőbe vesz.
- Segítség! Meg akar ölni! Segítség!
Nem nézek hátra. Nem tudom, hogy a nyomom-
ban van- e, vagy sem. Nem kockáztathatom meg.
Csak futok és kiabálok. De elérek a folyosó végé-
hez, ahhoz az ellenőrző ponthoz, ahol korábban át-
jutottunk. Senki sincs itt.
A kaput rázom. Semmi. Megpróbálom felrántani.
Nem megy. Zárva van.
Most mi legyen?
- Segítség!
Hátranézek. Fürtös utolért. Be vagyok kerítve.
Megfordulok, hogy szembekerüljünk egymással.
Továbbra is segítségért kiabálok. Fürtös megtor-
pan. Próbálok az arcáról olvasni. Zavarodottság,
gyötrelem, düh, félelem - ez mind rajta van. Tu-
dom, hogy mindig a félelem az, ami legyőzi az em-
bert. Fürtös fél. A félelme megszüntetésének egyet-
len eszköze pedig az, ha elhallgattat.
Akármi is vette rá minderre, akármilyen kétsé-
gei is voltak, ezek a túlélés vágyával nem veteked-
hettek, mindenekfelett önmagát kell megmentenie,
az önérdek áll az első helyen.
Ebből az következik, hogy meg kell ölnie engem.
Sarokba szorultam, nincs hová menekülnöm.
Már éppen rám vetné magát, amikor megszólal
mögöttem egy hang:
- Mi a franc folyik itt?
Megkönnyebbülés önt el. Azon vagyok, hogy
megforduljak és megmagyarázzam, hogy Fürtös
meg akar ölni, amikor erős ütést érzek a tarkómon.
A térdem megbicsaklik. Elnyel a sötétség.
A többi néma csend.
 8. FEJEZET

Cheryl egy bögre kávéval és a reggeli újság egyik

rovatával a kezében ült le a reggelizőpulthoz a fér-
jével, Rónáiddal szemben. Reggel hat óra volt, és
mindez Cheryl szent reggeli rutinjához tartozott. Ő
és Rónáid ugyanolyan széles gallérú és felhajtott
ujjú, száz százalékban pamutköntösöket viseltek.
Rónáid rendelte ezeket, amikor egy pazar kirucca-
nás alkalmával a scottsdale-i Fairmont Princess
Hotelban időztek.
A legtöbb ember áttért az online újságokra, de
Rónáid ragaszkodott a naponta kikézbesített régi-
módi napilaphoz. Ő mindig az elejével kezdte, míg
Cheryl először inkább az üzleti szekciót nézte át. Ő
maga sem tudta, miért. Nem sokat tudott az üzlet-
ről, de valamiért úgy hatott rá a dolog dinamikája,
mint valami izgalmas szappanopera. Ma, akárm-
ennyire is próbált koncentrálni, nem fogott fel
semmit. A szavak értelmezetlen hullámokban foly-
tak át rajta. Rónáid, aki általában folyamatosan
kommentálta, amit éppen olvasott - Cheryl ezt egy-
szerre találta bájosnak és idegesítőnek -, most
csendben volt. Cheryl tudta, hogy Rónáid figyeli őt.
A testvére hívása után nem aludt jól. Rónáid meg
akarta kérdezni, hogy mi a baj, de inkább nem tet-
te. Rónáid egyik erőssége az a csodálatos érzéke
volt, hogy mindig tudta, mikor kell puhatolózni, és
mikor kell hagyni a dolgokat.
- Mikor jön az első beteged? - kérdezte.
- 9- kor.
Cheryl heti háromszor rendelt reggel kilenctől
kezdve. A hét másik két munkanapját tartotta fenn
a műtétekre. Cheryl sebészként a szervátültetésre
szakosodott. Ez kétségkívül az orvoslás egyik leg-
érdekesebb területe. Cheryl főleg vese- és májátül-
tetéseket végzett, amelyek egyaránt kockázatosak
és erőt próbálóak voltak, de a betegei, más sebé-
szek pácienseivel ellentétben, rengeteg, gyakran
évekig tartó utókezelést igényeltek, így láthatta a
munkája eredményét. Ahhoz, hogy valaki szervát-
ültető sebész legyen, általános sebészként kell ki-
képzést kapnia (az ő esetében ezzel telt a hat év a
Bostoni Közkórházban), aztán ehhez jött egy év ku-
tatás és két év kutatói státusz a szervátültetés te-
rületén. Hihetetlenül nehéz menet volt, de a csapá-
sok, a tragédia és annak következményei után az
orvosi tanulmányai, a munkája, az elhivatottsága, a
betegei tartották benne a lelket.
A munkája. És persze Rónáid.
 Amikor összeakadt a tekintetük a férjével, elmo-
solyodott. Rónáid visszamosolygott. A nő látta,
hogy a szép férfiarcon ott bujkál az aggodalom.
Cheryl alig láthatóan megrázta a fejét, mintha azt
mondaná, hogy minden rendben. De nem így volt.
Mit keresett Rachel a Briggs Büntetés- végrehaj-
tási Intézetben?
Persze nyilvánvaló volt a válasz. Davidét látogat-
ta meg. Bizonyos szinten oké, jó, csináljon, amit
akar. David és Rachel mindig is közel álltak egy-
máshoz. David már majdnem öt évet töltött ott. Ta-
lán Rachel úgy érezte, hogy elég idő telt el. Talán
úgy érezte, hogy fel kellene vennie vele a kapcsola-
tot, mert David is érdemel némi - ha nem is támo-
gatást, de - emberi bánásmódot. Talán a Rachel éle-
tében az elmúlt évben történt szakmai és magán-
életi problémák miatt a húga valamiféle vigaszta-
lást - vagy mit - lel abban, hogy meglátogatja azt a
férfit, aki mindig is hitt benne és az álmaiban.
Nem.
Valami másról van itt szó. Ahogyan Cheryl imád-
ta a sebészetet, úgy Rachel is az oknyomozó újság-
írást. Egy szempillantás alatt veszítette el az egé-
szet, akár megérdemelte, akár nem, de azóta nem
volt ugyanaz. Ennyire egyszerű az egész. A húga
lelki sebeket szerzett. Ez az élmény pedig nem a jó
irányban változtatta meg. Rachel régebben meg-
bízható volt. Cheryl mostanában már folyamatosan
megkérdőjelezte az ítélőképességét.
De miért ment a Briggsbe?
Talán lehetőséget látott meg Davidben. David
nem nyilatkozott a sajtónak. Egyszer sem. Sosem
állt elő a saját nézőpontjával, már ha van ilyen, és
sosem próbálta előadni a saját elméletét arról,
hogy mi történt azon a szörnyű éjszakán. Szóval
talán erre ment ki a játék. A húga a lelke mélyén
még mindig oknyomozó volt, és talán azt színlelve
ment el meglátogatni Davidét, hogy fontos a szá-
mára. Mindig szívesen hallgatott meg másokat, el
tudta érni, hogy az emberek megnyíljanak neki. Ta-
lán Rachel ki tudja csikarni a sztorit Davidból, a
szenzációs bűnügyipodcast-alapanyagot, és talán,
de csak talán, Rachel ezt arra használhatná, hogy
visszaszerezze a szakmai méltóságát, és visszatér-
jen oda, ahonnan „kitörölték”.
De vajon Rachel képes lenne ilyesmire?
Vajon a saját húga képes lenne felszínre hozni
mindazt a szörnyűséget, ami a nővére - ha már se-
bészről van szó - lelki „varratait” szakítaná fel, s
mindezt csak azért, hogy visszatérhessen az újság-
íráshoz? Képes lenne Rachel ilyen szenvtelenül
cselekedni?
- Hogy érzed magad? - kérdezte Rónáid.
- Nagyon jól.
 Rónáid rámosolygott.
- Nyálas vagy romantikus azt mondani, hogy a
feleségem nagyon dögös várandósán?
- Egyik sem - mondta Cheryl. - Inkább csak be
vagy indulva, és szeretnéd, ha leesne neked valami.
Rónáid felhördülést imitált, és a mellkasára tette
a kezét.
- Még hogy én?
Cheryl a fejét csóválta.
- Férfiak.
- Elég kiszámítható társaság vagyunk.
Cheryl várandós volt. Micsoda mindent elsöprő
csoda. És ezúttal olyan egyszerűen következett be.
Rónáid újra őt nézte, ezért Cheryl magára erőlte-
tett egy mosolyt. Tavaly felújították a konyhát, ki-
vettek egy falat, majdnem öt méterrel toldva meg a
teret, és előszobát alakítottak ki (arra az esetre,
amikor majd sáros kis lábak trappolnak be a hátsó
kertből), franciaablakokat rakattak be, ráadásként
pedig vettek egy hat gázrózsás Viking tűzhelyet
meg egy túlméretezett Northland Master Series
hűtőt fagyasztóval. Rónáid tervezte a konyhát. Sze-
retett főzni.
Talán, gondolta Cheryl, az egész sokkal egysze-
rűbb. Rachel talán ráébredt, hogy ideje kapcsolatba
lépnie az exsógorával. Cheryl ezt meg tudta érteni.
Hát nem állt ő is ki a férje mellett a végsőkig? Nem
maradt még akkor is David mellett, amikor a nyo-
mozás már az ő irányába mutatott? Nevetséges
volt még a gondolata is, hogy David bántaná Matt-
hew-t. Akkoriban hamarabb hitte volna el, hogy a
földönkívüliek a hibásak a brutális gyilkosságért,
mintsem a férje.
De ahogy sokasodtak a bizonyítékok, a bőre alá
férkőzött a kétség, feszíteni kezdte. Kettőjük viszo-
nya hónapok óta feszült volt, a házasságuk zuha-
nórepülésbe kezdett, habár Cheryl azt mondogatta
magának, hogy majd visszaszerzik az irányítást a
repülő felett, és megmenekülnek a zuhanástól.
Régóta voltak már együtt - még a Revere gimiben
kezdődött, tizenegyedikes korukban. Jóban, rossz-
ban együtt maradtak. Mindig megoldották.
De ezúttal is sikerült volna?
Talán ezúttal már nem. Ez a baj a bizalommal.
Amint David elvesztette az iránta táplált bizalmát,
semmi sem volt már ugyanaz. Majd miután Cheryl
sem bízott már Davidben...
Miközben körvonalazódott a gyanúja, Cheryl lát-
szólag igyekezett továbbra is támogatni Davidét,
de az átlátott rajta. Azzal reagált rá, hogy ellökte
magától. Ennek terhe elviselhetetlen súlyt jelen-
tett. Mire elindult a per, mire egymás után jöttek a
meglepetések a bíróságon, a házasságuk már véget
ért.
 Végeredményben David megölte a fiukat. Cheryl
pedig nagy szerepet játszott abban, hogy mindez
bekövetkezzen.
Rónáid kávéja túl hangos szürcsölésével rántotta
vissza Cherylt a napsütötte reggelizőpulthoz.
Cheryl riadtan nézett fel. Rónáid letette a bögréjét.
- Van egy ötletem - mondta.
Cheryl magára erőltetett egy mosolyt.
- Azt hiszem, már elég nyilvánvalóvá tetted, mi
az ötleted.
- Mi lenne, ha ma este elmennénk vacsorázni
Albert kávézójába? Csak mi kerten.
- Nem megy - mondta Cheryl.
- Nocsak!
- Nem mondtam neked? Rachellel futok össze.
- Nem - mondta Rónáid lassan. - Nem mondtad
nekem.
- Nem nagy ügy.
- Jól van?
- Szerintem igen. Megkért, hogy menjek át. Rég-
óta nem láttuk egymást.
- Ez igaz - helyeselt Rónáid.
- Szóval gondoltam, benézek hozzá, miután min-
den lement. Remélem, nem zavar.
- Hát persze hogy nem zavar - mondta Rónáid
egy kicsit túl nagy hősiességgel a hangjában. Meg-
találta az újságját, kinyitotta, és újra olvasni kez-
dett. - Erezd jól magad!
Cheryl érezte, hogy fortyogni kezd benne a düh.
Miért? Miért tenné ezt vele Rachel? Ha a húga meg
akart bocsátani Davidnek, klassz, remek, csinálja
csak. De miért vonja bele a nővérét is? Miért most,
amikor újraépíti az életét és várandós? Rachelnek
tudnia kell, hogy ez mekkora stresszt okoz. Akkor
miért teszi ezt?
Ez a kérdés aggasztotta igazán Cherylt. Rachel jó
testvér volt. A legjobb. Kiálltak egymásért, minden
időben, jóban és rosszban, akármi legyen. Hiába
volt Cheryl két évvel idősebb, kettejük közül Rac-
hel volt a meggondoltabb és gyámolítóbb, leg-
alábbis eddig. Tudta, Cherylnek mekkora erőfeszí-
tésébe kerül akár csak az ágyból is kikelni Matthew
meggyilkolása után. Őszintén szólva, Cheryl telje-
sen kizárta Davidét az életéből, a gondolataiból.
Ahhoz, hogy túl tudjon lépni, Cheryl úgy tett, mint-
ha David sosem létezett volna a számára. Viszont
Matthew...
Na, az egy teljesen más ügy.
Sosem felejti el a gyönyörű kisfiát. Sosem. Akár-
mi történjen. Egy másodpercre sem. Ez az, amire
rájött. Ilyen eseményt az ember nem tud feldol-
gozni - legfeljebb megtanul együtt élni vele. Akár-
mennyi fájdalmat érez. Nem harcol a fájdalom el-
len. Nem löki el magától. Keblére öleli és hagyja,
hogy a részévé váljon. Ez az egyetlen út.
Matthew emlékénél csak az a gondolat volt fáj-
dalmasabb, hogy egyszer talán megfeledkezik róla.
Sóhaj hagyta el az ajkait. A tenyere élével fojtotta
el. Nem ez volt az első alkalom. A gyász ritkán tá-
mad szemből. Mindig észrevétlenül settenkedik, és
akkor ugrik elő, amikor a legkevésbé számítanánk
rá. Rónáid mocorgott a székén, de nem nézett fel,
és nem is kérdezősködött. Cheryl hálás volt ezért.
Megint felmerült benne a kérdés: mit akar ne-
kem mondani Rachel?
A húga nem hatásvadász, szóval akármi is a köz-
lendője, minden bizonnyal fontos. Nagyon fontos.
Talán Daviddel kapcsolatos.
De ami még lényegesebb: olyasmi, ami Matthew-
val kapcsolatos.
 9. FEJEZET

- Jó reggelt, Naaaaaapfény! Hozzád utazunk...

Arra gondolok, hogy biztos meghaltam. Meghal-
tam, és a pokolra kerültem, ahol a sötétségben kell
ülnöm, és örökké azt hallgatnom, ahogy Ross Sum-
ner vernyogja a Hair musical zenéjét. A fejem úgy
lüktet, mintha valaki egy cölöpöt verne bele a hom-
lokomba egy fakalapáccsal. De hirtelen meglátom a
fényt az alagút végén. Hunyorgok.
Eközben Ross Sumner tovább énekel:
- Te fent vagy és mi feljutunk...
- Hallgass el - mondja neki valaki.
Magamhoz térek. Nyitva van a szemem, és a fe-
lettem lévő neonlámpa fényébe nézek. Megpróbá-
lok felülni, de nem tudok. Nem a fáradtság vagy a
fájdalom akadályoz ebben. Balra nézek. A csuklóm
hozzá van bilincselve az ágyrácshoz. Hasonlókép-
pen a jobb csuklóm és mindkét bokám is. Tipikus
négypontos kikötés.
Ross Sumner mániákus nevetésben tör ki.
- Jaj, hogy örülök ennek! Mennyire boldoggá tesz
ez!
 A látásom még mindig homályos. Veszek pár
mély lélegzetet és befogadom a környezetem lát-
ványát. Zöldesszürke betonfalak. Sok rácsos ágy,
mind üresen, kivéve az enyémet és Rossét. Ross
arca még mindig egy kásás katyvasz, a törött orrán
tapasz. A gyengélkedő. A gyengélkedőben vagyok.
Rendben, ez jó. Legalább tudom, hol vagyok. A má-
sik irányba fordulok, és nem egy, nem kettő, ha-
nem három börtönőrt látok meg az ágyam mellett.
Kettő úgy ül mellettem, mintha látogatóba érkezett
rokon lenne. A harmadik mögöttük őrködik.
Mindhárman rendkívül fenyegetően néznek
rám.
- Most tényleg nagy szarban vagy, öregfiú -
mondja Ross Sumner. - Tényleg, tényleg nagy
szarban.
Olyan a szám, mintha... mintha homokot ettem
volna, de így is sikerül kinyögnöm:
- Hé, Ross!
- Igen, David?
- Szép az orrod, seggfej.
Sumner abbahagyja a nevetést.
Sose mutass félelmet egy fegyenc előtt.
Ezután visszanézek az őrökre. Itt dettó. Sose mu-
tass félelmet - az őrök előtt sem. Mindegyiknek a
szemébe nézek. Nem értem a dühöt, amit a sze-
mükben látok. Úgy tűnik, joggal dühösek valami
miatt, és az a valami én vagyok.
Vajon hol lehet Fürtös?
Egy nő közelít az ágyam felé, akit orvosnak vé-
lek.
- Hogy érzi magát? - kérdezi annak a hangján, aki
nem is próbál érdeklődést mímelni.
-ramatyul.
- Erre számítani lehetett.
- Mi történt velem?
A nő az engem bámuló őrökre pillant.
- Azt még nem raktuk teljesen össze.
- Legalább ki tudna szabadítani?
Az orvos a bámuló őrök felé mutat.
- Az nem az én döntésem.
Ránézek a három hajthatatlan arcra, és semmi
szimpátiát nem látok bennük. Az orvos kimegy a
kórteremből. Nem tudom, mit kell ilyenkor tenni
vagy mondani, szóval inkább csendben maradok. A
falon régi, fehér számlapos, fekete mutatós óra lóg.
Az az óra jut róla eszembe, amit a Garfield Általá-
nos Iskolában bámultam még Revere-ben, abban a
reményben, hogy a mutatók felgyorsulnak.
Kicsivel nyolc után jár az idő. Úgy sejtem, inkább
reggel van, mint este, de mivel itt nincsenek abla-
kok, nem lehet tudni. Fáj a fejem. Megpróbálom
összerakni, mi történhetett tegnap este, egészen
addig, hogy egy hangot hallottam, amit a megme-
nekülés esélyének tekintettem. Főleg Fürtös arcára
emlékszem, a félelemre, a pánikra.
Szóval mi történt?
A posztoló őr magas és vékony, Adamcsutkája
kitüremkedik. Az igazi neve Hal, de mindenki Hú-
zósnak hívja, mivel folyamatosan a nadrágját húz-
kodja, ugyanis az egyik fegyenc megfogalmazása
szerint „Halnak nincs segge”. Húzós felém tart, a
szemét le nem veszi rólam, és annyira közel hajol
hozzám, hogy az orrunk majdnem összeér. Vissza-
döntöm a fejem a párnába, hogy legyen köztünk
némi távolság. De nem segít. A lehelete szörnyű,
mintha egy egér mászott volna a szájába, ami aztán
megdöglött, és most ott rohad.
- Halott vagy, Burroughs - sziszegi az arcomba.
Majdnem megfulladok a bűztől. Már éppen vissza-
vágnék valahogy a lélegzetével kapcsolatban, de a
maradék eszem bekapcsol. Carlos, az egyik őr a
másik kettő közül, aki egész rendes, megszólal:
- Hal!
Húzós Hal nem törődik vele.
- Halott - ismétli Hal.
Akármi, amit most mondanék, felesleges vagy
ártalmas lenne, szóval inkább csendben maradok.
Hal újra sétálgatni kezd. Carlos és a harmadik őr,
egy Lester nevű férfi, ülve maradnak. Hátradőlök a
párnámon és lehunyom a szemem.
Nyilvánvalóan nincs nálam fegyver, de ennek el-
lenére négy ponton vagyok kikötve, és három őr
posztói mellettem. Három őr. Ugyanabban az idő-
ben.
Ez számomra túlzott óvatosságnak hat.
Mi a franc folyik itt? És merre van Fürtös?
Vajon bántottam?
Úgy érzem, hogy mindenre emlékszem, de a
múltam ismeretében biztos lehetek ebben? Talán
elájultam. Talán a másik őr, aki hallotta a kiabálá-
somat, nem tudta kinyitni elég gyorsan a kaput. Ta-
lán mielőtt Fürtös megtámadhatott volna, elvettem
tőle a kést, és...
Úristen.
Miközben mindezek kavarognak a fejemben, egy
gondolat tornádószerűen tör utat magának, és
mindent elsöpör az útjából: vajon életben van a fi-
am?
A tarkómat a párnának feszítve megpróbálom
kiszabadítani a végtagjaimat, de mind bilincsben
vannak. Magatehetetlennek érzem magam. Telik az
idő. Nem tudom, mennyi. Megpróbálok kieszelni
valamit, de semmire nem jutok.
Megszólal a falra szerelt telefon. Carlos feláll,
odamegy, és felveszi. Hátat fordít nekem és halkan
beszél. Nem hallok semmit abból, amit mond. Az-
tán pár másodperccel később visszarakja a tele-
fonkagylót. Lester és Hal mindketten Carloshoz
fordulnak. Carlos biccent.
- Itt az idő - mondja.
Hal egy apró kulcsot vesz elő. Először a lábamat,
aztán a csuklómat szabadítja ki. Carlos és Lester
úgy állnak felettem, mintha arra számítanának,
hogy elrohanok. Nyilvánvalóan nem lennék rá ké-
pes. A csuklómat masszírozom.
- Kelj fel - szól rám Húzós Hal.
Szédülök. Lassan ülök fel - Húzós számára leg-
alábbis túlságosan lassan. Lenyúl és a hajamnál
fogva húz fel. A vér felmegy a fejembe. Lerogyok.
- Azt mondtam - mordul rám Húzós -, hogy kelj
fel.
Letépi rólam a takarókat. Hallom, hogy Sumner
megint elkezd nevetni. Aztán Húzós felkapja a két
lábamat, és oldalra dobja. Velük együtt repülök én
is, szóval a földre esem. Valahogy sikerül feltor-
násznom magam. A lábam mintha gumiból lenne.
Teszek egy lépést, de marionettbábu módjára
megbotlom, mielőtt sikerülne visszaszereznem az
egyensúlyomat.
Ross Sumner élvezi ezt. Azt énekli, hogy:
- Ná ná ná, ná na ná, hé hé hé...
A koponyám lüktet.
 - Hova megyünk? - kérdezem.
Carlos a hátamra teszi a kezét, és gyengéden
meglök. Majdnem megbotlom és elesem.
- Menjünk - mondja Carlos.
Húzós és Lester a két oldalamon állnak. Megra-
gadják mindkét karomat, ügyelve arra, hogy a kö-
nyököm alatt erősen fogják a nyomáspontot. Félig
kísérnek, félig kiráncigálnak a gyengélkedőből.
- Hova visznek?
De az egyetlen válasz, Ross Sumnertől jön, aki
befejezi a nyitósor ismételgetését, majd integet:
- Viszlát!
Megpróbálom kiüríteni a fejemet, de továbbra is
teljes a katyvasz. Carlos megy elöl. Lester a jobb
oldalamon, Húzós pedig a balon. Érzem magamon
Húzós tekintetét, szinte árad belőle az az utálat. A
pulzusom felgyorsul. Mi történt? Hova a francba
megyünk? Arról se feledkezzünk meg, hogy tegnap
megpróbált megölni egy őr.
Ez itt a vezető hír, ugye? Fürtös elvitt engem a
kórház egy elhagyatott folyosójára, és megpróbált
leszúrni egy börtönkéssel. Az alkaromon ejtett
penge okozta sebet vastag gézzel kötötték be, de
még mindig érzem, ahogy lüktet.
Így négyesben vánszorgunk végig a folyosón és
egy alagúton, amelyben rács mögött világító vil-
lanykörték sorakoznak. A séta segít egy kicsit. A
fejem kitisztul. Nem teljesen, de valamennyire. Az
alagút végén egy lépcsősoron megyünk fel. Egy ab-
lakon keresztül nappali világosságot látok. Akkor
tényleg reggel nyolc óra van, nem este. Ez így logi-
kus. Egy tábla értésemre adja, hogy az iroda-
szárnyban vagyunk. Elég csendes, de tudom, hogy
a hivatali munkaidő kilenckor kezdődik.
Szóval mit keresünk most itt?
Azon gondolkodom, tegyek- e valamit, csak hogy
mások is hallják, hogy itt vagyunk. De segítene ez
bármit? Ahogy mondtam, reggel nyolc múlt. Még
be sem értek az emberek.
Carlos egy csukott ajtó előtt áll meg. Kopog, mire
egy tompa hang kiszól, hogy jöjjön be. Carlos elfor-
dítja a kilincset. Az ajtó kinyílik. Bepillantok.
Fürtös ácsorog odabenn.
A gyomrom összerándul. Visszafordulnék, de
Hal és Lester erősen fogják mindkét karomat. Előre
löknek.
Fürtös gúnyosan mér végig.
- Te utolsó szarházi.
A tekintetünk találkozik. Megint próbál nagyon
keménynek tűnni, de ismételten azt látom rajta,
hogy fél, és mindjárt elsírja magát. Már majdnem
tiltakozom, megkérdezem, hogy miért akart meg-
ölni, de ugyan mit érnék el vele? Miről van itt szó?
Aztán egy ismerős hang üti meg a fülemet:
 - Oké, Ted, elég volt!
Elönt a megkönnyebbülés.
Bekukkantok a szobába, és jobbra fordulok. Ez
Philip bácsi.
Biztonságban vagyok. Azt hiszem.
Igyekszem a szemébe nézni, de még csak rám se
pillant. Kék öltönyt visel piros nyakkendővel. Egy
pillanatra megáll az ablaknál, mielőtt elindul és ke-
zet ráz Fürtös Teddel.
- Köszönöm az együttműködésedet, Ted.
- Magától értetődik, igazgató úr.
Philip Mackenzie tekintete átsiklik rajtam, majd
megpihen a három másik őrön, akik idekísértek.
- Mostantól átveszem a fegyencet - mondja. -
Visszatérhetnek a munkájukhoz.
- Igenis, igazgató úr - nyugtázza Carlos.
Ebbe korábban bele sem gondoltam, de még
mindig csak a vékony, hátul nyitott kórházi hálóing
van rajtam. Viselek zoknit is, ami feltehetőleg szin-
tén a kórháztól származik. Már nincs rajtam a vá-
szoncipőm. Hirtelen olyan meztelennek érzem ma-
gam, hogy szinte elfog a szégyen, de számukra,
mindannyiuk számára bizonyára nem jelentek
semmiféle fenyegetést.
Fürtös felém vagy az ajtó felé veszi az irányt, ne-
héz megállapítani, hogy merre. Felém közelítve le-
lassít, és megint a legkeményebb nézését veszi elő,
de az egész mögött nincs tartalom. Csak megjáts--
sza magát.
Ez a férfi retteg.
Amikor Fürtös az ajtóhoz ért, Philip Mackenzie
utánaszól:
- Ted!
Ted visszafordul.
- A fegyenc velem lesz a nap hátralévő részében.
Ki dolgozik a te tömbödben?
- Én - mondja Ted. - Háromig én vagyok ügyele-
tes.
- Egész éjszaka ébren voltál.
- Jól vagyok.
- Biztos vagy benne? Kihagyhatod ezt a műsza-
kot. Senkinek nem lenne egy szava sem.
- Inkább dolgoznék, igazgató úr, ha nem baj.
- Rendben. Kétlem, hogy végzünk vele, mielőtt
véget érne a műszakod. Nekem így is jó. Mondd
meg a helyettesednek.
- Rendben, igazgató úr.
Fürtös kilép a szobából. Húzós Hal baráti vállve-
regetéssel köszönti. Philip továbbra sem pillant
rám. Fürtös és Hal elindulnak a folyosón. 1.estet
utánuk. Carlos bekukucskál az ajtón, és megkérde-
zi:
- Szükség van rám, igazgató úr?
 - Most nem, Carlos. Majd kereslek, ha kell a je-
lentés.
Carlos rám nézett, aztán vissza Philipre.
- Rendben.
- Carlos!
- Igen?
- Kérlek, csukd be az ajtót magad után.
- Biztos ebben, igazgató úr?
- Igen, biztos vagyok.
Carlos bólint, és becsukja az ajtót. Philip és én
magunkra maradunk. Mielőtt bármit is mondhat-
nék, Philip int, hogy üljek le. Így teszek. Ő állva ma-
rad.
- Ted Weston azt állítja, hogy tegnap este meg-
próbáltad meggyilkolni.
Hát ez meglep.
Philip összefonja a karját, és áthajol az asztala
felett.
- Azt állítja, hogy betegnek tettetted magadat,
hogy elvitesd magadat vele a kórházba. Hitt neked,
mivel korábban összetűzésbe keveredtél egy másik
fegyenccel, Ross Sumnerrel, és megsérültél.
Philip jobbra fordítja a fejét, és az íróasztalán
fekvő börtönkés felé biccent - gondolom, ez az,
amit Fürtös használt tegnap éjjel. A kés egy bizo-
nyítéktároló zacskóban van hermetikusan lezárva.
 - Emellett azt is állítja, hogy miután kettesben
maradtatok, előhúztad ezt, és megpróbáltad vele
leszúrni. Dulakodtatok. Ő elvette tőled a fegyvert,
és közben megvágta a karod. Aztán a folyosón me-
nekültél. Egy másik börtönőr hallotta meg a hang-
zavart, ő állított meg téged.
- Ez hazugság, Philip.
Philip erre nem reagál.
- Mi lenne az indítékom?
- Jaj, hát nem is tudom. Nem azért jöttél el teg-
nap hozzám az itt töltött időd alatt először, hogy a
kijuttatásodért könyörögj?
- És...?
- Talán kétségbeestél. Összeverekedtél egy hír-
hedt fegyenccel...
- Az az őrült rám ugrott...
- És így kerültél a gyengélkedőbe. Talán ez a
szökési terved része, nem tudom. Vagy talán ott
kaptad a fegyvert Ross Sumnertől. Talán együtt
dolgoztok.
- Philip, Fürtös hazudik.
- Fürtös?
- Így hívjuk. Nem én tettem. Ő keltett fel. Ő vitt el
arra a folyosóra. Ő próbált megölni. Azért sebesül-
tem meg, mert megpróbáltam megvédeni magam.
- Aha, persze, és elvárod, hogy én - meg az egész
világ - egy gyerekgyilkos szavának higgyen a tizen-
öt éve itt dolgozó, makulátlan előéletű börtönőrrel
szemben.
- Nem tudok mit mondani.
- Tegnap találkoztam az apáddal.
- Mi?
- Sophie nénikéddel is.
Fura arcot vág.
- Hogy vannak?
- Édesapád beszédképtelen. Haldoklik.
A fejemet csóválom.
- Miért mentél el hozzá?
Erre nem válaszol.
- Pont tegnap. Miért mentél el pont tegnap Reve-
re-be, Philip? Philip az ajtó felé lép.
- Gyere velem.
Nem kérdezem meg, hogy hová megyünk. Felál-
lók és követem. Egy folyosón haladunk végig, aztán
lemegyünk egy lépcsőn. Egymás mellett sétálunk.
Philip kihúzza magát, és előre néz. Megszólal, de
felém se fordul:
- Szerencséd van, hogy Carlos talált rád.
- Mert?
- Mert Carlos rögtön felhívott engem. Hogy je-
lentse az esetet. Én pedig rögtön odarendeltem há-
rom börtönőrt, köztük Carlost, hogy folyamatos
megfigyelés alatt tartsanak.
Megállók, és megragadom Philip ingujját.
 - Hogy senki se tudja elvégezni a feladatot -
mondom. - Féltél, hogy valaki megöl.
Philip az ingujját markoló kezemre bámul. Las-
san elengedem.
- Még mindig veszélyben vagy - mondja. - Még
akkor is, ha elválasztalak a többiektől. Még akkor
is, ha rögtön áthelyeztetlek. Most már egy bosszúra
szomjazó börtönőr kívánja a halálodat, aztán még
ott van még Ross Sumner a családi vagyonnal a há-
ta mögött - mindez az élettel össze nem egyeztet-
hető következményekhez vezethet.
- Akkor mit tegyek? - kérdezem.
Philip válasz helyett kinyitja az irodája ajtaját. Itt
látogattam meg tegnap. Amikor meglátom Philip
fiát, Adamet tetőtől talpig rendőregyenruhában,
megdobban a szívem, ki tudja, mióta először. Egy
ideig csak bámulok a legjobb barátomra. Ő rám
mosolyog, és bólint, mintha azt mondaná, hogy
igen, ez valóság, tényleg itt áll előttem. Engedem,
hogy az elmém más időkbe kalandozzon, amikor
együtt öltöztünk a kosárlabdaedzés előtt a Revere
gimi öltözőjében, dupla randira mentünk a Han-
cock nővérekkel a Friendly’sbe, vagy a Fenway
Park lelátójának utolsó sorából pfujoltuk a rivális
csapat jobbszélsőjét.
Adam kitárja a karját, előre lép, én pedig szinte
belehullok az ölelésébe. Összeszorítom a szemem,
mert félek, hogy sírni fogok. Úgy érzem, hogy ki-
megy az erő a lábamból, de Adam megtart. Mikor
volt legutoljára részem testi érintésben? Majdnem
öt éve. Ki volt az utolsó ember, ami megölelt en-
gem őszintén vagy bármennyi igazi törődéssel? Az
apám ölelt meg utoljára, aki mostanra haldoklik,
aznap, amikor az esküdtszék bűnösnek kiáltott ki.
De még apám ölelésében is, akit mindenkinél job-
ban szeretek, éreztem valamiféle bizonytalanságot.
Az apám szeretett engem. De - bár talán ezt én ve-
títem ki rá - volt benne valami kétely, mintha nem
lett volna biztos abban, hogy a fiát öleli meg, vagy
egy szörnyeteget.
Adam ölelésében nincs kétely.
Adam nem enged el addig, amíg én nem enge-
dem el. Visszalépek, és nem igazán tudom, hogy
meg tudok- e szólalni. Philip már becsukta az ajtót.
A fia mellé lép.
- Van egy tervünk - mondja.
 10. FEJEZET

- Miféle terv? - kérdezek vissza.

Philip Mackenzie biccent a fiának. Adam elmoso-
lyodik és elkezd kigombolkozni.
- Felöltőd az alakomat - jelenti ki Adam.
- Micsoda?
- Szerettem volna, ha több időnk van tervezge-
tésre - mondja Philip -, de komolyan gondoltam,
amit mondtam. Ha itt maradsz, akkor akármennyi-
re próbállak megvédelmezni, nem fog jól végződni.
Most kell cselekednünk.
Adam leveszi az egyeningét és odaadja nekem.
- A legkisebb méretemet vettem fel, de még így is
nagy lesz.
Átveszem az inget. Adam a derékszíját kapcsolja
ki.
- Elmondom a tervet röviden - folytatja Philip. -
Átvertél bennünket, David.
- Tényleg?
- Tegnap, amikor először jöttél el hozzám - a ta-
lálkozónkról jegyzőkönyv van -, azt mondtad, hogy
jóvá akarod tenni a bűncselekményedet. Szívfacsa-
ró történetet adtál elő arról, hogy szeretnéd helyre
tenni a dolgokat, beismerni a tettedet és segítséget
kérni.
Lehúzom a kórházi hálóingem és felveszem
Adam fehér pólóját. Aztán belelépek az egyenru-
hába.
- Folytasd.
- Könyörögtél nekem, hogy hozzam el látogatóba
a régi barátodat, Adamet. Innen akartál indítani,
olyasvalakivel, aki meghallgat, és ennek ellenére is
elfogad téged. Mivel én lojális vagyok a régi bará-
tomhoz, vagyis az apádhoz, bedőltem ennek. Mert
érteni véltem, amit mondasz. Hogy ha valaki képes
visszahúzni a szakadék széléről és elérni, hogy be-
valld az igazat, akkor az Adam.
Adam odaadja a nadrágját. Vigyorog.
- Szóval megszerveztem neked egy hosszú láto-
gatást mára - pontosan úgy, ahogy a kinti börtön-
őröknek mondtam. Te és Adam együtt töltöttétek
volna a napot.
A nadrág túl hosszú. Felhajtom a szárát, igazga-
tom a hajtókákat.
- Azt viszont nem tudtam, hogy van nálad pisz-
toly. Összeráncolom a szemöldököm.
- Pisztoly?
- Igen. Ránk fogtad. Rávetted Adamet, hogy le-
vetkőzzön, megkötözted, aztán bezártad a szek-
rénybe.
 Adam elmosolyodik.
- Pedig én félek a sötétben.
Visszamosolygok rá, habár most már eszembe
jut, hogy Adamnek gyerekkorában volt egy
snoopys éjjeli lámpája az ágya mellett. Néha nem
tudtam tőle aludni, amikor nála aludtam. Snoopyt
bámultam, és nem tudtam lecsukni a szememet.
Fura dolgokra emlékszik az ember.
- Aztán - folytatja Philip - felvetted Adam egyen-
ruháját, hozzá a ballonkabátját és a sapkáját. En-
gem fegyverrel kényszerítettél arra, hogy kivigye-
lek innen.
- Honnan a fenéből szereztem pisztolyt? - kérde-
zem.
Philip vállat von.
- Ez egy börtön. Az emberek mindenfélét be-
csempésznek.
- De nem pisztolyokat, Philip. Ráadásul az egész
éjszakát a kórházban töltöttem három őr társasá-
gában. Senki sem fogja elhinni nekem.
- Igazad van - mondja Philip. - Várjunk csak. - Ki-
nyitja az íróasztala fiókját, és kivesz belőle egy
Glock 19-est. - Elvetted az enyémet.
- Micsoda?
Philip széttárja a zakóját, hogy megmutassa az
üres fegyvertáskáját.
 - Nálam volt a pisztoly. A régi szép időkön me-
rengtünk. Elkezdtél sírni. Én ostobán közelebb ha-
joltam, hogy megvigasztaljalak. Óvatlanságamban
elvetted a pisztolyomat.
- Töltve van?
- Nem, de... - Philip Mackenzie benyúl a fiókjába,
és kivesz egy csomag lőszert. - Most már igen.
Ez a terv kész őrültség. Lyukak tátonganak rajta.
Hatalmas lyukak. De a dagály engem is a tenger fe-
lé sodor. Nincs idő vacillálásra. Ez az egyetlen esé-
lyem. Ki kell jutnom innen. Ha mindez Philip és
Adam számára később súlyos következményekkel
jár vagy áldozatokat kell hozniuk, akkor ez van. A
fiam életben van valahol a világban. Lehet, hogy az
önzés beszél belőlem, de ez mindennél fontosabb.
- Oké, akkor mi a következő teendő? - kérdezem.
Adam már alsógatyában van. Leülök, hogy fel-
húzzam a zokniját és felvegyem a cipőjét is. Adam
öt centivel magasabb, és habár egy ponton körül-
belül ugyanannyi volt a súlyunk, mostanra valószí-
nűleg i íz- tizenöt kilóval nehezebb nálam. Összébb
húzom magamon az övét, hogy ne essen le rólam a
nadrág. Felveszem a ballonkabátot, az is segít.
- Megkértem Adamet, hogy bejövét is legyen raj-
ta a sapkája - mondja Philip, felém hajítva a rend-
őrsapkát. - Az majd eltakarja a hajad. Haladj gyor-
san, hajtsd le a fejed. A parkolóba vezető úton csak
egy ellenőrzési ponton haladunk át. Amikor a ko-
csimhoz értünk, akkor ráveszel - természetesen a
pisztollyal -, hogy a házamhoz vigyelek. Amekkora
idióta vagyok, tegnap elmentem a bankba, és kivet-
tem ötezer dollárt készpénzben. Többet is kivet-
tem volna, de nem akartam, hogy túl nyilvánvaló
legyen.
Adam odadobja nekem a pénztárcáját.
- Ezer dollár van benne. És talán elfelejtem majd
letiltani az egyik bankkártyámat. Talán a Mas-
tercardot. Azt úgysem szoktam használni.
Bólintok, és igyekszem nem elérzékenyülni.
Koncentrálnom kell, a jelenben kell maradnom, az
eseményeket követve gondolkodni. Ott van például
a MasterCard. Vajon tudnám használni? Vagy túl
egyszerűen nyomon lehet követni a mozgásomat?
Később, mondom magamnak. Később is gondol-
kodhatok rajta. Koncentráljunk.
- Szóval mikor megyünk a kocsidhoz?
Philip az órájára néz.
- Most. Még kilenc előtt el kéne érnünk a házam-
hoz. Megkötözöl, én pedig, mondjuk, ma délután
hatra szabadítom ki magamat. Ez jelentős kezdeti
előnyt ad neked. Amikor végre kiszabadulok, elég-
gé be leszek pánikolva, főleg mivel megkötözted és
a szekrénybe zártad a fiamat. Még azelőtt vissza-
rohanok ide, hogy kiengedjem, mielőtt akárkinek is
elmondanám, mi történt. Aztán riasztom az embe-
reket. Valószínűleg úgy este hét körül. Ez egy jó
tízórás kezdeti előnyt ad neked.
Szorosabbra húzom a cipőfűzőt Adam cipőjében,
hogy ne csússzon le rólam. Lehúzom a sapka ellen-
zőjét, hogy eltakarja az arcomat. Adam azt mérle-
geli, hogy felvegye- e a kórházi hálóinget, de nincs
értelme.
- Mássz be a szekrénybe - mondja Philip a fiának.
Adam felém fordul. Szorosan megöleljük egy-
mást.
- Találd meg - mondja nekem Adam. - Találd meg
a keresztfiamat.
Philip dob neki pár szelet csokit, meg a kötelet,
amivel megkötöztem. Nem tudom, hogy elhiszik- e
a mesénket, de ha szerencsénk van, nem találják
meg estig - és akkor is az apja találja meg. Philip
becsukja a szekrényajtót, és bezárja a kulcsával.
Felkapja a Glockot, és megnyomja a kakast a mar-
kolaton, hogy kivegye a tölténytárat. Tudom, hogy
ez a Glock tizenöt golyót is elbír, de mivel nem au-
tomata, fárasztó folyton megtölteni. Egyenként kell
beillesztened a lőszereket a tölténytárba, ügyelve
arra, hogy a gömbölyű oldala előre nézzen. Philip
beledob hat vagy hét golyót, aztán visszalöki a töl-
ténytárat a markolatba.
A kezembe adja a pisztolyt.
 - Ne használd - mondja. - Főleg ne rajtam.
Sikerül elmosolyodnom.
- Készen állsz? - kérdezi.
Érzem, ahogy elönt az adrenalin.
- Gyerünk, csináljuk.

Philip Mackenzie azon férfiak közé tartozik,

akikből árad a magabiztosság és az erő. A járása
tiszteletet parancsoló és céltudatos. Hosszú lép-
tekkel jár. Magasan tartja a fejét. Próbálok lépést
tartani vele. Épp annyira húztam az arcomba Adam
sapkáját, hogy elrejtsen, de annyira azért nem,
hogy gyanússá váljak. Megállunk egy liftnél.
- Nyomd meg a „lefelé” gombot - mondja Philip.
Úgy teszek, ahogy kéri.
- Van egy kamera a liftben. Villantsd meg kicsit a
pisztolyt. Fenyegess meg vele. Csak finoman, de a
pisztoly legyen látható.
- Rendben.
- Amikor visszajövök ide, sok kérdést kell meg-
válaszolnom. Minél inkább azt látják, hogy halálfé-
lelmem volt, annál egyszerűbb lesz kimagyaráz-
nom magam.
A lift csenget, az ajtók kinyílnak. Üres.
- Értettem - mondom, ahogy belépünk. A pisztoly
benne van a ballonkabátom zsebében. Nagyon te-
átrális, ahogy az ujjammal fenyegetem. Kiveszem a
pisztolyt, és közel tartom magamhoz, de úgy, hogy
pont látsszon a felettem lévő kamerában. Megkö-
szörülöm a torkom és motyogok valamit arról,
hogy ne tegyen hirtelen mozdulatokat. Úgy visel-
kedem, mintha egy ócska tévésorozatban szere-
pelnék. Philip nem reagál. Nem emeli fel a kezét,
nem pánikol, ami szerintem is hihetőséget kölcsö-
nöz a „fenyegetésemnek”.
Amikor a lift megáll a földszinten, visszarakom a
pisztolyt a zsebembe. Philip kisiet a liftből. Én pe-
dig igyekszem lépést tartani vele.
- Csak menj tovább - mondja Philip halkan. - Ne
állj meg, ne lélesíts senkivel szemkontaktust. Ma-
radj le egy kicsit mögöttem a jobb oldalamon. Majd
én kitakarom a biztonsági kamera perspektíváját.
Bólintok. Előrenézek, és egy fémdetektort pillantok
meg. Majdnem lefagyok, de aztán rájövök, hogy
csak azokat ellenőrzi, akik bejönnek, és nem azo-
kat, akik kimennek. Nem igazán figyelnek arra, ki
megy ki, legfeljebb felületes módon, de ez amúgy is
az irodai szárny. Itt nincsenek fegyencek. Csak egy
börtönőr van. Ebből a távolságból fiatal és unott az
arca, a gimi betépett hetesére emlékeztet.
Körülbelül tíz méterre járunk tőle. Philip határo-
zott léptekkel halad. Én felváltva lassítok és gyorsí-
tok, attól függően, hogy Philip széles válla takarja-
e az arcomat. Ahogy közelebb érünk, a fiatal őr
megpillantja az igazgatót feléje haladni, ezért le-
rakja a lábát, és feláll. Először az igazgatóra néz,
aztán rám.
Valami átsuhan az arcán.
Olyan közel vagyunk ahhoz a rohadt ajtóhoz.
Rettegve ébredek rá, hogy még mindig van egy
pisztoly a kezemben. A zsebemben van. Akaratla-
nul is megmarkolom a fegyvert. Rácsúsztatom az
ujjam a ravaszra.
Vajon képes lennék lőni? Tényleg le tudnám lőni
ezt a fickót, hogy megmeneküljek?
Philip elhaladtában rezzenéstelen arccal biccent
egyet az őrnek. Nekem is sikerül valami biccentés-
félét produkálnom, mivel valószínűleg Adam is ezt
tenné a helyemben.
- Szép napot, igazgató úr - mondja az őr.
- Neked is, fiam.
Most már a kijáratnál vagyunk. Philip erőteljes
mozdulattal tárja ki az ajtót.
Két másodperc múlva kint vagyunk az épületből,
és haladunk Philip kocsija felé.

Ted Weston, más néven Fürtös eközben az arcát

a kezébe temetve a pihenőszobában ücsörög. To-
vábbra is egyre csak remeg.
Úristen, mégis mit művelt?
 Elcseszte. Nagyon elcseszte. Pedig jól tudta, hogy
baj lesz belőle. Igyekezett egyenes lenni és tisztes-
ségesen élni az életét. „Rendesen meg kell dolgozni
a rendes fizetésért.” Az apja mindig ezt mondogat-
ta neki. Egy hatalmas húsfeldolgozóban dolgozott
mészárosként. Mindennap hajnali háromkor kelt, a
napját a gyorsfagyasztó részlegben töltötte, majd
hazavonszolta magát vacsorára, hogy időben el-
mehessen aludni, mivel másnap megint fel kellett
kelnie háromkor, hogy elmenjen dolgozni. Erről
szólt az élete egészen addig, ameddig egyszer ros--
szul lett, és ötvenkilenc évesen szívrohamban
meghalt.
Ted mindazonáltal egészen idáig többé- kevésbé
tisztességesen élte az életét. Elfogadott- e néha egy
kis pluszpénzt? Hát persze. Ki nem. Ha jobban be-
legondolunk, mindig muszáj ügyeskedni. Ilyen az
élet, barátom. Mindannyian megtévesztjük a mási-
kat. Ted ügyesebbnek bizonyult ebben, mint má-
sok. Nem volt kapzsi, de ilyen szar fizetések mellett
gyakorlatilag elvárják az embertől, hogy összeka-
parja magának, amit tud. Hogy kipótolja a fizetését.
Ez az amerikai módszer. Az ember nem tud abból
megélni, amit a Walmart fizet neki. A Walmart is
tudja ezt. De azt is tudják, hogy az állam majd ki-
egészíti a fizetést ételutalvánnyal, egészségbiztosí-
tással vagy hasonlókkal. Szóval talán ez csak ön-
igazolás, de ha valaki arra kérte Tedet, hogy tartsa
szemmel az egyik fegyencet, ahogy Burroughst fi-
gyelte éveken át, vagy ha egy család egy kis borra-
valót akart adni - Ted így gondolt rá, némi prémi-
umként -, hogy valami vigasztaló tárgyat csem-
pésszen be egy rokonnak, akkor miért ne tette vol-
na? Ha nemet mond, akkor valaki más mond igent
helyette. Erre számítani lehet. Mindenki ezt csinál-
ja, így működik a világ. Nem mi diktáljuk az üte-
met.
De Ted sosem bántott senkit.
Ezt fontos kiemelni. Lehet, hogy néha hagyta,
hogy ezek az állatok széttépjék egymást. Miért is
ne? Úgyis megtalálják a módját, hogy széttépjék
egymást. Amikor Ted egyszer megpróbált beavat-
kozni a csőcselék között kitört verekedésbe, az
egyik fegyenc, aki úgy nézett ki, mint egy két lábon
járó nemi betegség, durván megkarmolta a körmé-
vel. A körmével! A hülye seb meg elfertőződött.
Tednek két hónapig antibiotikumot kellett szednie.
Távol kellett volna tartania magát Ross Sumner-
től.
Jó pénz volt és mindig jött. Talán nem is annyira
„jobb életre” volt szüksége - hiszen elég boldog éle-
te volt -, de olyan nagy dolog felülkerekedni azon a
családjukat fojtogató rengeteg számlán, pár napig
nem aggódni a pénzügyek miatt, annyit keresni,
hogy néha elvihesse Ednát egy kellemes vacsorá-
ra? Igazán?
Ted fánkot keresett az asztalon, de egy sem volt
kirakva. A fenébe. Valami idióta inkább croissant- t
hozott. Croissant! Evett már valaki anélkül crois-
sant-t, hogy ne legyen tele mindene morzsával?
Lehetetlen. De most ez a menő. Azt mondják, fran-
cia. Ez számít kellően kulturált és kifinomult do-
lognak.
Komolyan.
Két másik börtönőr, Moronski és O’Reilly éppen
croissant- nal tömte magát, a morzsák csak úgy
röpködtek ki a szájukból, mint valami ágaprítóból,
miközben azon vitatkoztak, mi a legjobb szög az
Instagramra kirakott, dekoltázst villantó képeken.
Moronski inkább a mély dekoltázs híve volt, mi-
közben O’Reilly inkább az oldaldekoltázsokat ma-
gasztalta.
Aha, gondolta Ted. A croissant tényleg kifino-
multtá teszi őket.
- Hé, Ted, neked mi a véleményed erről?
Ted nem foglalkozott velük. A pékárut méreget-
te, és azon töprengett, hogy egyen- e belőle. A ke-
zét nyújtotta, hogy elvegyen egyet, de az remegett.
- Minden rendben? - kérdezte O’Reilly.
- Igen, jól vagyok.
 - Hallottuk mi történt - mondta Moronski. - Ne-
héz elképzelni, hogy Burroughs ilyesmivel próbál-
kozna. Valamivel felbosszantottad?
- Nem hiszem.
- Mondjuk azt sem értem, miért vitted el a gyen-
gélkedőbe anélkül, hogy szóltál volna Kelsey-nek.
- Odacsörögtem neki - hazudta Ted -, de nem vá-
laszolt.
- Akkor miért nem vártál?
- Burroughs elég ramatyul nézett ki - mondta
Ted. - Nem akartam, hogy meghaljon itt nekünk.
- Hagyd már békén, O’Reilly - szolt közbe
Moronski.
- Mi van? Csak megkérdeztem.
Elég legyen már, gondolta Ted. A nagy kérdés vi-
szont az, hogy mit mond most éppen Burroughs a
börtönigazgatónak? Valószínűleg a saját verzióját -
hogy Tednél volt a börtönkés, nem nála. És akkor
mi van? Ki hisz Ted Weston helyett inkább egy
Burroughs-féle gyerekgyilkosnak? O’Reilly kérde-
zősködése ellenére a többi őr is mellette állna ki.
Még Carlos is, pedig elég meglepettnek tűnt, ami-
kor tegnap rájuk talált. Senki sem akar szart ka-
varni. Senki sem szegül a rendszer ellen, és nem
kezdi egy fegyenc pártját fogni.
Akkor viszont miért nem érzi magát biztonság-
ban?
 A következő lépését meg kellett fontolnia. Elő-
ször is túl kell tennie magát rajta. Visszatérni a
munkába. Úgy viselkedni, mintha mi se történt
volna.
De atyaúristen, hová is fajulhattak volna a dol-
gok!
Igaz, hogy Sumner sarokba szorította, megzsa-
rolta, hogy belemenjen, de ha, mondjuk, „sikerrel
jár”, akkor kioltotta volna egy férfi életét. Megölte
volna egy embertársát. Ezen továbbra sem tudott
túllendülni. O, Ied Weston, megpróbált megölni
egy embert. Arra gondolt, hogy talán tudat alatt
szabotálta a tervet, nem pedig Burroughs védeke-
zett olyan gyorsan és nagyszerűen. De voltaképpen
ő volt képtelen véghez vinni a tettet. Most végig-
gondolta az egészet. Mi van, ha a penge mégis beta-
lál. Ha átdöfi Burroughs szívét és végignézi, ahogy
elszáll belőle az élet.
Ted ettől teljesen kétségbeesett. Ha végigvitte
volna, és ha sikerrel jár, akkor most jobb lenne?
Elvett egy csésze kávét, és úgy lefetyelte fel, mint
egy földi malac a hangyabolyt. Ránézett az órára.
Kezdődött a műszak. Otthagyta a pihenőszobát.
Elindult felfelé a lépcsőn, még mindig félelemet
érezve teste minden porcikájában, amikor megpil-
lantott valamit az ablak rácsain keresztül. Hirtelen
megállt, mintha valami hatalmas kéz rántotta vol-
na vissza a vállánál fogva.
Mi a...?
Az ablak a vezetőség autóinak parkolójára né-
zett. A nagykutyák parkoltak ide. A börtönőröknek,
mint Tednek, kint kellett leparkolniuk, és busszal
zötyögni a megfelelő szárnyig. De most nem ez za-
varta őt. Ted újra kinézett, mintha nem hinne a
szemének. A börtönigazgató konkrétan kifejtette,
mit fog tenni: órákat, vagy akár az egész napot
Burroughszal tölti.
Ami persze rendben is volna.
De akkor most miért száll be a kocsijába?
És ki az a férfi vele?
Ted érezte, ahogy végigfut a hideg a hátán. Nem
tudta megmagyarázni, miért. Voltaképpen nem
volt ez olyan nagy ügy. Ted azt látta, hogy a bör-
tönigazgató beszáll a vezetőülésre. A vele lévő férfi
- egy sapkás, ballonkabátos alak - pedig beszállt az
anyósülésre.
Ha a börtön igazgató távozóban van, akkor hol a
francban van David Burroughs? Tednél ott volt a
rádiója. Nem hallotta, hogy bárki elvitt volna az
irodából egy fegyencet. Lehet, hogy az igazgató
magánzárkába rakta. De nem, ha így van, akkor
neki szóltak volna róla. Akkor talán az igazgató
otthagyta Burroughst valaki mással, egy beosztot-
tal, hogy folytassa Burroughs kihallgatását.
De Ted tudta, hogy ezek egyike sem lehetséges.
A csontjaiban érezte. Valami bűzlött. Méghozzá na-
gyon.
A falra szerelt telefonhoz sietett, és beleszólt.
- Itt Weston a négyes szektorból. Azt hiszem, van
egy kis gond.
 11. FEJEZET

El sem hiszem, hogy Philip autójában ülök.

Kinézek az elülső szélvédőn. Szürke reggelünk
van. Mindjárt esni fog - szinte érzem az arcomon.
Hallottam, hogy az ízületi gyulladástól szenvedők
előre meg tudják jósolni az esőzést az ízületi fáj-
dalmaik alapján. Akármilyen furán hangzik ez, én
is megérzem az arc- és az állcsontomban. Mindket-
tő a börtönben elszenvedett verések során tört el.
Ezért mostanság, amikor nagy esőzés közeleg, úgy
sajognak a csontjaim, mint egy gyulladt bölcsesség-
fog.
Philip elindítja az autót, és hátramenetbe kap-
csol, hogy kitolasson. Az ablakon át nézem az erőd-
szerű épületet, és megborzongok. Nem fogok vis--
szatérni soha, mondom magamnak. Akármi történ-
jen. Nem fogom hagyni, hogy visszahozzanak ide.
Philiphez fordulok. Annyira koncentrál, hogy
nagy, bozontos szemöldökét egészen leengedte.
Vastag ujjai úgy markolják a kormányt, mintha ar-
ra készülne, hogy letépi.
- Az emberek nem fogják érteni, hogyan szerez-
tem meg a fegyvered - mondom.
 Vállat von.
- Nagy kockázatot vállalsz ezzel.
- Ne aggódj emiatt.
- A tegnap este miatt csinálod ezt - kérdezem -,
vagy mert elhiszed, hogy Matthew életben van?
Az idősebb férfi elgondolkodik ezen egy pillana-
tig.
- Számít, hogy melyik?
- Azt hiszem, nem.
Elcsendesedünk, miközben Philip bekanyarodik
a körforgalomba. Látom az őrtornyot és a kijáratot,
amelyen lassan átgördülünk. Már kevesebb mint
száz méterre van tőlünk. Hátradőlök és próbálok
nyugodt maradni.
Már nem tart sokáig.

Adam Mackenzie megpróbálta legalább valam-

ennyire kényelembe helyezni magát a szekrény sö-
tétjében. Ha minden jól megy, akkor ebben a sötét
szekrényben ragad tíz- tizenegy órára. Felült, és a
szekrény falának támasztotta a hátát. A telefonját
az apja kocsijában hagyta, mert a „dühöngő David
Burroughs” úgysem engedte volna, hogy magánál
tartsa. Mégis. Tíz vagy tizenegy órát ülni egy szek-
rényben, a sötétben? Adam a fejét csóválta. Hoznia
kellett volna egy zseblámpát, meg valamit olvasni-
valót.
 Lehunyta a szemét. Teljesen kimerült. Az apja éj-
fél után hívta fel, hogy elmesélje David incidensét
az őrökkel, meg a furcsa teóriáját, hogy Matthew
életben van. Természetesen ez az egész egy osto-
baság. Más nem is lehet. Nem felejtette el azt a pil-
lanatot, amikor David megkérte, hogy legyen Matt-
hew keresztapja, ahogy egykor David apja is meg-
kérte Adam apját ugyanerre. Ez élete azon pillana-
tai közé tartozott, mikor nagy büszkeséget érzett.
Mindig is így érzett a Daviddel való kapcsolatát il-
letően. David különleges volt. David igazi férfi volt.
A férfiak rá akartak hasonlítani, a nők beleszeret-
tek, de megvoltak a maga belső démonai. Ezért
amikor Adam először hallotta azt a spekulációt,
hogy David a gyilkos, racionálisan nem fogadta be,
de az agya egy távoli zugában kételkedni kezdett.
Davidnek robbanékony természete volt. Végzős
korukban egyszer verekedésbe keveredtek. Adam
volt a csapat fő pontszerzője, és ő szerezte meg a
lepattanókat, mégis Davidét szavazták meg csapat-
kapitánynak a társai, pedig ő csak egy védő volt.
Mindig ez volt a felállás. Adam fineszes játékos
volt, David viszont népszerűbb. Mindenesetre, a
végzős évükben a rivális Brookside 78-77-es győ-
zelemre állt a Revere gimi ellen, amikor Adam, aki
már 24 pontot szerzett, a játék lefújása előtt négy
másodperccel lemaradt egy ziccerről. Az az elma-
radt ziccer azóta kísértette Adamet. Még mindig
kísérti. A mai napig. De amikor aznap este pár srác
a BrookSide-ból Adamet piszkálta a beégéséért,
David a saját kezébe vette az irányítást. Dühroha-
mában a szart is kiverte a két fiúból, míg Adam el
nem vontatta onnan, és be nem ültette egy kocsiba.
Ezen túl, ott volt David apja, Lenny. Lenny és a
saját apja - hogy is szól a mondás?
Az apák bűneiért a fiúk szenvednek meg.
Végig látogatnia kellett volna a régi barátját. Mi-
ért is nem tette? Először is, David minden látogatót
visszautasított. Adam persze lehetett volna szívó-
sabb. Egyszerűen csak feladta. Nem volt hozzá ere-
je. Ezt mondta magának. Az a férfi, akit bebörtö-
nöztek ezen az elviselhetetlen helyen, már nem az
ő legjobb barátja volt. A legjobb barátja meghalt.
Halálra verték, és a fiával együtt hagyták meghalni.
Adam éppen a lába pozícióján próbált változtat-
ni, amikor az apja irodájának ajtaját hallotta ki-
nyílni.
- Mi a franc folyik itt? - szólalt meg egy nyers
hang.
A rohadt életbe.
Adam megfogta a kötelet és elkezdte a lábára te-
kerni. A zsebkendőt az arca elé tolta, hogy úgy néz-
zen ki, mintha felpeckelték volna a száját. A terv
egyszerű volt. Ha az apja visszatérése előtt bárki
rátalálna, úgy kell tennie, mintha éppen szökésben
lenne.
- Mondtam én. Eltűnt - felelte a másik hang.
Nyers hang:
- Hogy a francba tűnhetett el?
- Hogy érted?
- Hol a fegyenc?
- Mármint az igazgató nem vitte vissza, mielőtt
elment volna?
- Nem.
- Biztos vagy benne?
- Abban a szárnyban dolgozom. Biztosan észre-
venném, ha a fegyenc, aki megpróbált megölni,
visszatérne a cellájába.
Adam teljesen mozdulatlan maradt.
- Lehet, hogy valaki más kísérte vissza Burro-
ughst.
- Nem, mert az az én feladatom lenne.
- De nem azt mondtad, hogy kávészüneted volt?
Talán a börtönigazgató csak nagyon sietett. Lehet,
hogy megkért valakit, hogy csinálja meg helyetted.
- Talán. - A nyers hangból kételkedés érződött ki.
- Felhívom őket és ellenőrzőm. Nem tudom, mi-
ért vagy ilyen ideges.
- Láttam valakivel. Mármint a börtönigazgatót. A
parkolóban.
- Az valószínűleg a fia volt.
 - A fia?
- Igen, a fia rendőr.
- Behozta magával a fiát?
~Igen.
- Miért?
- Honnan a francból tudjam?
- Nem értem. Az igazgató kap egy hívást, hogy az
egyik őrét majdnem megölte egy fegyenc - erre úgy
dönt, hogy ma van a napja, amikor behozza a fiát a
munkahelyére?
- Nem tudom. Talán.
A nyers hang folytatja:
- Nem kellene riadóztatnunk a többieket?
- Miért? Azt sem tudjuk, hol van Burroughs. Hív-
juk fel a tömbödet és a magánzárkarészleget. Néz-
zük meg előbb, hogy ott van- e.
- És ha nincs?
- Akkor riadóztatjuk a többieket.
Rövid szünet állt be. Aztán a nyers hang azt
mondta:
- Oké, rendben. Hívjuk fel.
- Használhatjuk a telefonomat. A szomszéd szo-
bában van.
Adam jól hallotta, ahogy a két férfi elmegy. Fel-
állt. A szekrény hirtelen fojtogatóvá vált. Adamet
klausztrofóbia fogta el, úgy érezte, beragadt. Meg-
próbálta kinyitni az ajtót. Zárva. Hát persze. Az ap-
ja bezárta, hogy a dolog hihető legyen.
Atyaisten, most mihez fogjon?
Minden nagyon gyorsan szétesett. Most már
nincs sok idő. Telefonálni fognak. Ki fog derülni,
hogy David nincs itt. Riadóztatni fogják a többie-
ket. A rohadt életbe. Adam megint megpróbálta ki-
nyitni az ajtót, még nagyobb erővel. Semmi.
Nincs más lehetősége.
Be kell törnie az ajtót. Nem érdemes vállból dol-
gozni. Ha úgy próbálja betörni az ajtót, azzal csak a
vállát ficamítja ki. Adam a hátát a szekrény hátához
támasztva felemelte a lábát. Megnézte, hogy a zsa-
nérok milyen irányba mutatnak. Ha az ajtó befelé
nyílik, akkor kevés esély van a sikerre. De itt nem
ez volt a helyzet. Nagyon kevés szekrény nyílik be-
felé. Nem lenne elég hely. A második dolog, hogy
mindig azt az oldalt kell megrúgni, ahol a zárat el-
helyezték. Az a leggyengébb rész. Adam a szekrény
hátoldalát használva támaszként, a sarkát kemé-
nyen a kilincs alatti részbe vágta. Háromszor len-
dült neki, mire az ajtó végül megadta magát. Adam
hunyorgott a hirtelen fénytől, de nagy nehezen
odatántorgott az apja asztalához.
Felemelte a vezetékes telefon kagylóját. Pár má-
sodpercbe tellett, mire felidézte az apja számát -
mint sok más ember, Adam sem érezte a kényszert,
hogy megjegyezze -, de aztán eszébe jutott.
Tárcsázott és hallotta, amint a telefon kicsöng.

Amikor Philip kocsija egy hatalmas fehér teher-

autó mögött áll meg, egy őr jön felénk, a kezében
valami készülékkel.
- A sapkád legyen az arcodba húzva - mondja
Philip.
Az őr a kezében lévő készüléket bámulva járja
körbe a kocsit. A csomagtartónál időzik el, mielőtt
folytatná az ellenőrzést.
- Ez micsoda? - kérdezem.
- Szívdobogásmérő - válaszol Philip. - A falon ke-
resztül is képes érzékelni valaki szívdobogását.
- Szóval akárki bujkálna a hátsó ülésen vagy a
csomagtartóban... Philip bólint.
- Akkor megtaláljuk.
- Alapos - mondom.
- Senki nem szökött meg a Briggsből, amióta én
vagyok a börtönigazgató.
Amíg az őr vissza nem ér a fülkéjébe, elfordítom
az arcom. Az őr biccent Philipnek. Philip barátsá-
gosan int. Várom, hogy megnyíljanak az elektro-
mos kapuk. Érthetetlenül sok ideig tart, de arra ju-
tok, hogy mindez az én fejemben történik, nem a
valóságban. A több mint három és fél méteres
drótkerítésre bámulok, amelynek tetején körkörö-
sen feltekert szögesdrótok húzódnak. A kerítés
mentén a fű meglepően buja és zöld, amilyet csak
golfpályákon látni. A fű másik oldalán, a kerítéstől
nem messze már egyre több fát látok.
Gyorsabban veszem a levegőt. Nem tudom pon-
tosan, miért. Mintha hiperventilálnék, és talán
tényleg így is van.
Ki kell jutnom innen.
- Nyugalom - mondja Philip.
Aztán egyszer csak megcsörren a telefon.
Be van építve az autóba, szóval zavaróan hango-
san csörög. A kijelzőn „ismeretlen szám” kiírás je-
lenik meg. Philiphez fordulok. Az arca zavarodott-
ságot tükröz. Felveszi a kagylót és a füléhez emeli.
- Halló!
Mintha Adam lenne az. Nem hallom, mit mond,
de a hangjában lévő pánik tisztán érezhető. Lehu-
nyom a szemem és próbálok nyugodt maradni. A
kapuk morogva kezdenek nyílni, mintha vonakod-
va mozdulnának meg. A fehér teherautó még min-
dig előttünk áll.
- A rohadt életbe - mondja Philip a telefonba.
- Micsoda? - kérdezem.
Philip szóra sem méltat.
- Mennyi időnk van...?
 A börtön szökést jelző szirénája töri meg a csen-
det. A sziréna fülsiketítő. Philipre pillantok. Az arc-
kifejezése érthetően zord. A kapu, ami már majd-
nem teljesen kinyílt, megáll, és elkezd bezáródni.
Látom, hogy a toronyban posztoló őr telefonál. El-
ejti a kagylót és felkap egy puskát.
- Philip?
- Fogd rám a pisztolyt, David.
Nem várok magyarázatot. Úgy teszek, ahogy
mondja. Philip a pedálra tapos. Jobbra kanyarodik,
és beelőzi a fehér teherautót. Az éppen záródó ka-
pu felé tart. Megpróbál kicsúszni a résen. Nem
megy. A kapuk már nincsenek eléggé kitárva ah-
hoz, hogy átjussunk. Philip előrearaszol az autóval.
Padlóig nyomja a gázt. Forognak a kerekek. De Phi-
lip nem veszi le a lábát a gázpedálról. A kapu csak
kicsit mozdul előre. De nem eléggé.
A fegyveres őr kirohan a toronyból.
- Tartsd a fejemhez a pisztolyt! - kiáltja Philip.
így teszek.
A fegyveres őr megtorpan és a kocsira irányítja a
fegyvert.
Philip rükvercbe kapcsol. Tolatás közben a ka-
puk megkarcolják az autója oldalát. Philip, miután
hátratolatott, újra nekihajt a kapuknak. Valame-
lyest elmozdulnak, de nem eléggé. Két újabb őr fut
felénk, mindketten fegyverrel a kezükben. Nézem,
ahogy közelednek. A pisztoly elnehezül a kezem-
ben.
Az őrök már majdnem a nyakunkon vannak. A
sziréna továbbra is harsog.
A kezemben lévő fegyverre bámulok.
- Mit csináljak, Philip?
- Várj egy kicsit.
Az autó megugrik. Ropogó hang hallatszik. A ka-
puk valamivel jobban megnyílnak, de az autó orra
közéjük szorul. Philip a gázpedálra tapos, megáll,
aztán újra megindul. A motor pufog egyet, majd
zúgni kezd.
Az őrök kiabálnak, de a sziréna miatt nem hal-
lom, hogy mit.
Az autó most már elkezdte átpréselni magát a
nyíláson. Majdnem kint vagyunk, a szabadban, de a
kapuk továbbra is zárulnak, és összenyomják az
autót. Az a jelenet jut eszembe a Csillagok háború-
jából, amikor szemetet tömörítenék, meg azok a
filmek, amikben a főhősök egy szobában ragadnak,
és rájuk zárulnak a falak, hogy összepréseljék őket.
Az első őr a mellettem lévő ablaknál áll. Kiabál -
nem tudom, és nem is érdekel, hogy mit. A tekinte-
tünk találkozik. Lassan felemeli a fegyverét. Nem
hiszem, hogy van választásom. Nem térhetek vis--
sza. Nem adhatom fel. Eddig Philip felé tartottam a
fegyverem, de most az őr felé fordulok vele.
 Próbáld a lábát megcélozni, gondolom.
Philip elkiáltja magát:
- Ne!
Az őr is fegyvert fog rám. Ő vagy én. Így áll a
helyzet. Hezitálok, de tényleg nincs más lehetősé-
gem. Már éppen lőnék, amikor a kocsi hirtelen el-
indul előre, fejem pedig az ülés támlájának csapó-
dik. A kapuk egy pillanatig még kapaszkodnak az
autóba, de aztán már nem, és egy utolsó karcolás
után megmenekülünk.
Az őrök futnak utánunk, de Philip a gázon tartja
a lábát. A kocsi teljes sebességgel halad előre, szá-
guldunk az úton. Hátrafordulok. Az őrök a kapuban
állnak. A Briggs Büntetés- végrehajtási Intézettel
együtt egyre apróbbak és homályosabbak lesznek,
végül már egyáltalán nem látom őket.
De még akkor is hallom a sziréna hangját.
 12. FEJEZET

Rachel is hallotta a szirénát.

Éppen a Nesbitt állomás étkezdéjében reggeli-
zett, amelyet két átalakított vasúti kocsiban ren-
deztek be, és amelynek a menüje terjedelmében
csak egy kicsivel volt rövidebb, mint egy átlagos
hosszúságú regény. A kedvenc fogása a negyven
különböző fajta hamburger (marha, bölény, csirke,
pulyka, jávorszarvas, portobello gomba, lazac, tő-
kehal, fekete bab, zöldség, növényi alapú, bárány,
sertés, olívás satöbbi) után olvasható „a Feleségem
Nem Kér Semmit” nevű tétel volt, ami voltaképpen
csak extra adagra bővítette a sült krumplit, és meg-
toldotta két rántott mozzarellával. Az étkezdén az
a felirat állt, hogy „24 órás nyitvatartás, de nem
egyhuzamban”, és alatta pontosították a nyitvatar-
tást: reggel öttől hajnali kettőig, hétfőtől szombatig
tartottak nyitva. Egy másik táblán azt olvashatta az
ember, hogy „hozz magaddal innivalót, de ajánla-
tos megkínálni a pincéredet”.
A tegnap esti, forró levegős sütőben készült sajt-
burger egész jó volt, de Rachel számára a hely igazi
vonzerejét a kitűnő wifi jelentette. A briggsi motel
wifije olyan rosszul működött, hogy amikor meg-
próbált hozzáférni a hálózathoz, úgy hallotta,
mintha felvísítana a telefon modemje. A motel sem
bárral, sem étteremmel nem rendelkezett, a recep-
ció mellett csak egy előcsarnok nyílt, ahol ingyenes
„kontinentális” reggelit kínáltak, legalábbis így
akarták eladni a száraz zsemlét és az olvadt koc-
kamargarint.
Az étkezde összes órája ötre volt beállítva, és az
állt rajtuk, hogy „ötig nincs ivászat”. Egy óra volt
hátra a látogatási időig - Rachelnek ez pont ele-
gendő volt a további kutakodáshoz. Ezért táboro-
zott le ide egy kávéval tegnap este és ma reggel is,
miközben folyamatosan rendelt, hogy ne nézzenek
rá csúnyán, amiért elfoglal egy bokszot.
A laptopja egész éjjel üzemelt, miközben megle-
hetősen vegyes információkat szedett össze. A
rossz hír az volt, hogy egyetlen olyan, kettő és öt év
közötti kaukázusi fiú sem tűnt el az államban, aki
öt évvel később sem lett meg, és aki passzolna
Matthew meggyilkolásának az időrendjéhez. Egy
sem. Egyes ilyen korú kisfiúk meghaltak. Másokat
el is raboltak, általában gyermekelhelyezési perek
során, aztán pedig megtalálták őket. Hárman akár
nyolc hónapnyi időszakra is eltűntek, mire megta-
lálták a holttestüket.
 De egyelőre egyetlen olyan gyerek sem maradt,
akire illett volna a leírás, és aki nem került elő va-
lamilyen módon, mindez pedig nagyon aggasztó
kérdést vont maga után: ha a holttest nem Matt-
hew-é, akkor kié?
Persze, még sehol sem tartottak a nyomozásban.
Rachel majd szélesíti a kört, hónapokat belefektet-
ve terjeszti ki a kutatást más helyszínekre, megnéz
más adatbázisokat is. Talán a Matthew ágyában
fekvő halott fiú - atyaisten, ez őrülten hangzott -
fiatalabb volt, vagy idősebb, vagy világosabb bőrű
afroamerikai, vagy eurázsiai, vagy valami teljesen
más. Majd alaposan utánanéz. A botránya előtt hí-
res volt az elmélyült kutatásairól. Azonban tagad-
hatatlanul az volt a helyzet, hogy a „holttest hiá-
nya” nem támasztotta alá a „Matthew életben van”
elméletet.
Matthew életben van. Komolyan, micsoda őrült-
ség ez voltaképpen?
A pozitívabb fejlemény, már ha ez pozitívnak
nevezhető, a sajtó által „kedves öreg hölgyhöz”,
Hilde Winslow- hoz kapcsolódott. Az idős özvegyet
elméletben nem lett volna nehéz megtalálni. Ami-
kor azonban ez nehézségekbe ütközött, Rachel el-
gondolkodott azon, hogy az illető az elmúlt öt év-
ben talán elhunyt. De semmilyen adat nem utalt
arra, hogy meghalt volna. Igazából Rachel csak két
ilyen nevű embert talál. Az egyik Hilde 30 éves volt
és Portlandben, Oregon államban élt. A másik egy
negyedik osztályos volt Crystal Riverben, Floridá-
ban.
Nem, és pláne nem.
A Hilde név az elterjedt Hilda névből származik.
Ebben nincs semmi új. A David perével kapcsolatos
bírósági dokumentumok és az ügyet követő sajtó
Hildeként említette, de Rachel a biztonság kedvé-
ért megfuttatta a Hilda Winslow nevet is. Belőlük is
csak kettő volt, és egyikükre sem illett a leírás. Az-
tán megpróbálkozott Hilde Winslow leánykori ne-
vével is - a nők gyakran visszatérnek ahhoz -, de ez
sem vezetett semmire.
Zsákutca.
A sziréna - Rachel tűzriadónak vélte - továbbra
is visított.
Megszólalt a telefonja. A számot látva nyugtázta,
hogy Tim Doherty, a Glofe-nál megismert barátja
hívja vissza. Tim azon kevesek egyike volt, aki ak-
kor is kiállt mellette, amikor kiborult a bili. Persze
nem nyilvánosan. Az Tim karrierjét is tönkretette
volna. Rachel azt senki más számára nem kívánta
volna.
- Megvan - mondta neki Tim.
- Az egész gyilkossági akta?
 - A bírósági dokumentumok és leiratok. Arra
persze nincs esély, hogy a zsaruk bepillantást en-
gedjenek a saját gyilkossági aktáikba.
- Sikerült megszerezned Hilde Winslow társada-
lombiztosítási számát?
- Igen. Megkérdezhetem, miért van rá szüksé-
ged?
- Mert meg kell őt találnom.
- Igen, gondoltam, hogy erről van szó. Miért nem
próbálod a szokásos módon?
- Már megpróbáltam.
- És nem találtál semmit - mondta Tim, és Rachel
hallott valamit a hangjában.
- Így van. Miért? Mit találtál?
- Vettem a bátorságot, hogy megfuttassam a tár-
sadalombiztosítási számát.
- És?
- Két hónappal a sógorod pere után Hilde Wins-
low Harriet Winchesterre változtatta a nevét.
Mekkora mázli, gondolta Rachel.
- Azta.
- Bizony - mondta Tim. - A házát is eladta, és egy
manhattani lakásba költözött a Tizenkettedik ut-
cában. - Tim elhadarta a címet. - Egyébként, nyolc-
vanegy éves lesz ezen a héten.
- De egy ilyen idős hölgy miért változtatja meg a
nevét és költözik el? - kérdezte Rachel.
 - Talán per utáni stressz?
- Micsoda?
- Ez a gyilkosság egy elég nagy sztori volt -
mondta Tim.
- Igen, de most komolyan. Miután az ő közremű-
ködése véget ért, már senki sem foglalkozott vele.
A sajtó olyan volt, mint a legrosszabb fajta Casa-
nova. Ha egyszer már képletesen szólva ágyba vitt
valakit, gyorsan megunta és tovább- állt valaki
mással. Még ha akadt is magyarázat a névváltozta-
tásra, az szélsőséges és furcsa megoldásnak hatott.
- Elismerem - mondta Tim. - Szerinted hazudott
a sógorodat illetően?
- Nem tudom.
- Rachel?
- Igen?
- Valami nagy fogás van kilátásban, nem igaz?
- Azt hiszem.
- Normál körülmények között, én is ki akarnám
venni a részem belőle - mondta Tim. - De neked
nagyobb szükséged van erre, mint nekem. Megér-
demelsz még egy esélyt, ez a világ pedig nem sze-
reti megadni, szóval ha szükséged van bármire,
csak szólj, rendben?
Rachel érezte, hogy elérzékenyül.
- Csodálatos ember vagy, Tim.
- Ugye? Nemsokára beszélünk.
 Tim letette a telefont. Rachel megtörölte a sze-
mét. Kibámult az étkezde ablakán a zsúfolt parkol-
óra, miközben a távolban továbbra is bömbölt a
sziréna. Lehet, hogy a világ egyszer ad majd neki
még egy esélyt, de elbizonytalanodott, hogy meg-
érdemli- e. Két év telt el Catherine Túllő halála óta,
ami Rachel lelkén száradt.
Catherine nem kaphat már második esélyt. Ak-
kor Rachel miért kapjon?
Rachel karrierjének legfontosabb sztorija lett
volna. Egy fárasztó, nyolc hónapon át tartó nyomo-
zás után a Globe vasárnapi különszáma közölte
volna Rachel riportját a Lemhall Egyetem közked-
velt igazgatójáról, Spencer Shane-ről, aki nem csu-
pán szemet hunyt az elmúlt két évtizedben bizo-
nyos férfi professzorok által elkövetett szexuális
zaklatások, visszaélések és elfogadhatatlan maga-
tartás felett, hanem segített fenntartani a sziszte-
matikus bántalmazást, és eltussoltatta az állam
egyik elit intézetében felmerülő eseteket. Az ügy
olyannyira minden képzeletet felülmúló, de fruszt-
ráló és kényes volt, hogy Rachel megszállottságá-
ban megszegett bizonyos íratlan szabályokat.
Megbotránkozásában elvesztette a távolságtartá-
sát - és valóban nehéz volt objektívnak maradni -,
de ezzel együtt az áldozatok emberi méltóságáról
is megfeledkezett.
 A Lemhall Egyetem, Rachel régi egyeteme, szá-
mos titoktartási egyezményt íratott alá, szóval
senki sem akart vagy tudott nyilvánosan megszó-
lalni. Habár Rachel eltitkolta a szerkesztői elől, rá
is nyomást gyakoroltak, hogy még elsőéves korá-
ban, egy halloweenpartin történt megrázó eset
után aláírjon egyet. Rachel nem volt hajlandó. Az
iskola az ő ügyével nem is foglalkozott.
Talán itt kezdődött az egész. Ekkor veszített.
Nem akarta, hogy ez még egyszer bekövetkezzen.
De túl messzire ment.
A végén a Globe nem akarta lehozni a cikket,
mert senki sem szeghette meg a titoktartási megál-
lapodást, ezért nem is bizonyíthatták a súlyos vá-
dakat. Rachel ezt nem akarta elhinni. Elment a he-
lyi államügyészhez, de ő sem akart szembemenni
egy ilyen népszerű alakkal és egy ilyen fontos in-
tézménnyel. Szóval Rachel visszament egy régi
osztálytársához, Catherine Tullóhoz, és könyörgött
neki, hogy rúgja fel a megállapodást. Catherine haj-
lott rá, ezt megmondta Rachelnek is, de félt. Nem is
adta be a derekát. Szóval ennyi volt. Úgy állt a do-
log, hogy ez kinyírja az egész sztorit, és hogy az in-
tézmény - az az intézmény, amelyik Rachel táma-
dóját is futni hagyta - feddhetetlen marad.
Rachel ezt nem hagyhatta.
 Mivel nem volt más választása, még jobban meg-
szorongatta Catherine Tullót: vagy helyesen cse-
lekszik, vagy Rachel a beleegyezése nélkül is köz-
zéteszi a cikket. Úgy gondolta, hogy ha Catherine
nem képes más áldozatok érdekeit szem előtt tar-
tani, akkor neki sem kell megvédenie őt. Kirakja az
internetre a cikket, és nyilvánosságra hozza a for-
rásait. Catherine sírni kezdett. Rachelt ez nem ér-
dekelte. Fél órával később Catherine megvilágoso-
dott. Nincs szüksége a megállapodásból befolyó
összegre. Nem érdekli a titoktartási megállapodás.
Az elvei szerint fog cselekedni. Catherine Túllő
megölelte barátját és évfolyamtársát, megígérte
neki, hogy másnap ad egy hosszabb interjút, és
nyilvánosan is nyilatkozik, majd miután Rachel el-
hagyta a lakását, még aznap este megtöltötte a
kádját vízzel, és felvágta az ereit.
Catherine még mindig kísértette Rachelt. Most is
itt volt vele, az asztal másik oldalán ült, szokás sze-
rint bizonytalanul mosolygott, hunyorgott, mintha
pofonra számítana, egészen addig, míg Rachel pin-
cére, egy kék hajú, tipikus étkezdéi pincérnő azt
mondta a Rachel melletti asztalnál ülő vendégnek,
hogy:
- Ezer éve nem szólalt meg ez a sziréna. Ugye,
Cal?
 A férfi, akiről Rachel azt gondolta, ő Cal, ezt vála-
szolta:
- O, igen, ezer éve.
- Azt gondolod, hogy...?
- Nem - mondta Cal. - A Briggsben csak gyakorol-
ják a riadót. Biztos vagyok benne, hogy nem tör-
tént semmi.
Rachel lefagyott.
- Ha te mondod - mondta a pincérnő, de az arcki-
fejezése arra utalt, a magyarázat nem teljesen
meggyőző a számára.
Rachel előrehajok, és megszólalt:
- Elnézést, nem akarok kíváncsiskodni, de ez a
szirénázás a Briggs Büntetés-végrehajtási Intézet-
ből jön?
Cal és a pincérnő egymásra néztek. Aztán Cal bó-
lintott, és a lég' leereszkedőbb mosolyával fordult
Rachel hez.
- Egy ilyen szép lánynak nem kell aggódnia ezen.
Valószínűleg csak gyakorlatoznak.
- Milyen gyakorlatról van szó? - kérdezte Rachel.
- Ha szökés történne - mondta a pincérnő. - Csak
akkor szólaltatják meg ezt a szirénát, ha egy fe-
gyenc megszökik.
Rachel telefonja megcsörrent. Rachel arrébb
ment és a füléhez emelte a telefont.
- Igen?
- Szükségem van a segítségedre - mondta David.
 13. FEJEZET

Már három rendőrautó követ minket villogó sziré-

nával.
Lezsibbadtam. Az elmúlt öt évben most először
járok a Briggsen kívül. Ha most elkapnak, soha
többé nem jutok ki. Soha. Ezt tudom. Itt nincs má-
sodik esély. Az ujjaim a fegyver csöve köré fonód-
nak. A fémnek furcsa módon meleg és megnyugta-
tó érintése van.
A rendőrautók V alakot vesznek fel.
Philiphez fordulok.
- Vége a dalnak, ugye?
- Hajlandó vagy kockáztatni az életed?
- Miféle életet?
Philip bólint.
- Fogd már rám azt a nyomorult pisztolyt, David.
Tartsd úgy, hogy lássák.
így is teszek. Most már súlyosnak érzem a fegy-
vert. A kezem is remeg. A Sumnerrel való vereke-
dés, Fürtös támadása és a rögtönzött menekülési
terv során bennem termelődött adrenalin fogyó-
ban van. Philip a gázra lép. A rendőrautók a nyo-
munkban maradnak.
 - És most? - kérdezem.
- Várj.
- Mire?
A kocsi telefonja éppen a megfelelő pillanatban
szólal meg. Philip arca zord maszk mögé rejtőzik.
Mielőtt felvenné, azt mondja:
- Ne feledkezz meg róla, hogy teljesen kétségbe
vagy esve. Viselkedj is úgy.
Bólintok.
Philip remegő hangon köszön be a telefonba.
Rögtön megszólal egy hang:
- A fia biztonságban van, igazgató úr. Sikerült ki-
szabadítania magát és betörnie az ajtót.
- Ki a fene beszél? - kérdezi Philip. A hangja rideg
és ellenséges. A hang a vonal másik oldalán egy pil-
lanatra elbizonytalanodik. - Én ööö... ez...
Philip ismételten felcsattan.
- Azt kérdeztem, ki a fene beszél.
- Wayne Semsey nyomozó vagyok...
- Semsey, hány éves maga?
- Tessék?
- Mindig egy szerencsétlen barom volt, vagy ez
egy viszonylag új dolog?
- Nem értem.
Philip felém pillant.
- Egy kétségbeesett fegyenc épp fegyvert szegez
a halántékomhoz. Fel tudja ezt fogni, Semsey?
 A halántékához nyomom a pisztolyt.
- Khm, igen, uram.
- Akkor válaszoljon nekem, Semsey. Maga sze-
rint az a legjobb megoldás, ha felingereljük a fe-
gyencet?
- Nem...
- Akkor mi a francért vannak ezek a rendőrautók
a seggemben?
Philip alig láthatóan biccent nekem. Megértem a
feladatomat.
- Add csak ide! - kiáltom és kirántom a kezéből a
telefont. Próbálok őrültnek hangzani, zaklatottnak.
Nem tart sokáig, hogy ebbe a lelki állapotba kerül-
jek. - Nem vagyok csevegő kedvemben - ordítom a
szavakat köpködve, olyan fenyegető hanghordo-
zásban, amennyire csak tudom: - Figyeljen! Tíz
másodpercet adok. Nem is fogok számolni. Tíz má-
sodperc. Ha ezután akár csak egy rendőrt meglátok
a közelünkben, akkor fejbe lövöm a börtönigazga-
tót, és átveszem a vezetést. Érti, amit mondok?
Philip hozzáteszi:
- Jézusom, David, az isten szerelmére, nem tehe-
ted ezt!
Aggódom, hogy esetleg eltúlozza- e, de nem.
A telefonon keresztül hallom, hogy Semsey meg-
szólal:
 - Várjunk, várjunk, David, lassítsunk le egy kicsit,
rendben?
- Semsey!
- Igen?
- Életfogytos vagyok. Ha megölöm a börtönigaz-
gatót, én leszek a legnépszerűbb csávó a
Briggsben. Ért engem?
- Természetesen, David. Természetesen. Az au-
tók már le is maradtak, nézze csak.
Kinézek. Az autók némileg leszakadoznak.
- Nem azt akarom, hogy lemaradjanak. Azt aka-
rom, hogy eltűnjenek.
Semsey a behízelgő hangját veszi elő.
- Nézze, David. Szólíthatom Davidnek?
Kilövök az autó hátsó ablakán. Philip meglepet-
ten húzza fel a szemöldökét.
- Legközelebb a börtön igazgató szeme közé cél-
zok.
Philip teljesen magáévá teszi a szerepet:
- Istenem, ne! Semsey, hallgasson rá!
Semsey pánikszerűen hadarni kezd.
- Oké, oké, várjunk egy kicsit, David! Megálltak.
Látja? Esküszöm. Nézzen csak ki a hátsó ablakon!
Nézzen csak oda! Helyre tudjuk ezt hozni, David.
Még senkinek sem esett bántódása. Beszéljük meg,
rendben?
- Mi a telefonszáma? - kérdezem.
 - Mi?
- A telefon ismeretlen számot ír ki. Most lera-
kom. Öt percen belül visszahívom a követeléseim-
mel. Mi a telefonszáma?
Semsey bediktálja.
- Rendben, készítsen elő papírt és tollat. Vissza-
hívom.
- Már van papírom és tollam, David. Most is el-
mondhatja nekem. Biztos vagyok benne, hogy meg
tudjuk oldani...
- Szakadjanak le, és senkinek sem esik bántódá-
sa - mondom. - Ha meglátok egy rendőrautót, ak-
kor ez az egész azzal fog végződni, hogy golyót
eresztek a börtönigazgató fejébe.
Leteszem a telefont, és Philipre nézek.
- Mennyi előnyt nyerhetünk ezzel? - kérdezem.
- Öt percnél nem többet. Valószínűleg most elin-
dítanak egy helikoptert is. A levegőből majd
szemmel tarthatnak minket.
- Van valami ötleted? - kérdezem.
Philip egy pillanatra elgondolkodik.
- Van egy nagy gyári outiét néhány kilométer-
nyire. Van egy mélygarázsa. Talán tíz másodpercig
leszünk a látókörükön kívül. Akkor kiugorhatsz,
anélkül hogy látnának. Hozzáépítettek egy Hyattet.
Régebben volt ott egy taxiállomás, de nem tudom,
hogy létezik- e még azok után, hogy az Uber és tár-
sai elterjedtek. Onnantól már saját magadért fe-
lelsz. Ez a legtöbb, amit tehetek. Körülbelül másfél
kilométerre van egy vonat- és egy buszállomás is,
ha gondolod.
Ez nem tetszik.
- Ha látják, hogy lehajtunk a garázsba, nem jön-
nek rá a tervre?
- Őszintén szólva fogalmam sincs.
Hátranézek. Nem látok egy rendőrautót sem, de
az nem jelenti azt, hogy eltűntek. Felhúzom az ab-
lakot, és kidugom a fejem. Helikopternek semmi
jele. A hangját sem lehet még hallani. Visszahív-
hatnám Semsey- t, és tovább fenyegetőzhetnék,
hogy maradjanak távol, akkor talán nem látják
majd, ahogy bemegyünk a bevásárlóközpontba. De
vajon sikerülne? Nem tudom. A rendőrök sem va-
rázslók. A tévét nézve néha azt gondoljuk, de tény-
leg van még időnk. A helikopter még nem emelke-
dett fel. Ha távolsági megfigyelőeszközöket fognak
használni - teleszkópokat, kamerákat, satöbbit-,
akkor azokat időbe telik felállítani. Ugyanez a hely-
zet, ha megpróbálják Adam vagy Philip telefonját
bemérni.
Van időm. Bár nem sok.
- Mennyire vagyunk a mélygarázstól? - kérde-
zem.
- Talán három- négy percre.
 Eszembe jut valami. Semmiképpen sem egy tö-
kéletes terv, de a rendőrjárőr apám, aki a maxima-
lizmusom miatt aggódott, régen mindig Voltaire- t
idézett nekem: „Ne hagyd a tökélyt a jó ellenében
hatni.” Nem is vagyok benne biztos, hogy jó az ötle-
tem, de csak ez jutott eszembe.
Nyitva hagytam az autó ablakát. Mindketten
halljuk már a helikopter hangját.
- A picsába - mondja Philip.
- Add ide a pénztárcád, Philip.
- Kitaláltál valamit?
- Menjünk csak tovább a mélygarázs felé. Ott ki
fogok szállni. Ellopom a pénztárcádat. Mondd azt
nekik, hogy csak húsz dollár volt nálad. Adam is
mondja ezt. Megpróbálnak majd lenyomozni a kár-
tyádon keresztül, de készpénzt fogok használni.
- Rendben - mondja.
- Vissza fogom hívni Semsey- t a mobilodon, és
előadom az őrült követeléseimet.
- Aztán mi lesz?
Miközben beszélek hozzá, lemegyünk a mélyga-
rázsba. Gyorsan kiszállok, te meg sem állsz. Az
egyetlen különbség, hogy magamnál tartom a tele-
fonod és továbbra is beszélek hozzá.
Philip bólint, jelezve, hogy megértette a terve-
met.
- Azt fogják hinni, hogy még az autóban vagy.
 - Pontosan. Te pedig vezetsz tovább. A helikop-
ter felettünk köröz, de nem fogják látni, ahogy ki-
szállok. Ha tovább beszélek, akkor azt gondolhat-
ják, hogy még mindig veled vagyok. Vezess, amed-
dig csak tudsz. Pontosan tíz perc múlva lerakom a
telefont. Keress egy másik garázst. Van valami ha-
sonló bevásárlóközpont a közelben? Vagy valami-
lyen irodaház?
- Miért?
- Bemehetsz oda. Aztán húzod az időt pár má-
sodpercig. Tegyél úgy, mintha ott állítottalak volna
meg, és ott tűntem volna el.
- Miközben te itt leszel - mondja Philip.
- Pontosan.
- Aztán kihajtok a mélygarázsból, és jelzem ne-
kik, hogy elmentél. Nem tudom felhívni őket, mert
elvetted a telefonom.
- Igen.
- Szóval ott keresnek téged, nem itt.
- Igen.
Philip átgondolja.
- A fenébe, lehet, hogy működni fog.
- Úgy gondolod?
- Nem, nem igazán - pillant felém. - Ez a figye-
lemelterelés nem sokat jelent, David.
- Tudom.
 - Szállj fel az első vonatra vagy buszra vagy
akármire. Vannak túlélőkészségeid?
- Nem igazán.
- Az erdő jó búvóhely lenne. Kutyákkal keresnek
majd, de nem lehetnek ott mindenütt. Ne látogasd
meg édesapádat. Tudom, hogy szeretnéd, de ott
fognak lesni rád. Ugyanez az exfeleségedre és a só-
gornődre is igaz. Az összes rokonodra. Nem tá-
maszkodhatsz azokra, akik közel állnak hozzád.
Mindenkit figyelni fognak.
Már úgy sincs senki, aki közel állna hozzám, de
értem, mire gondol.
- Majd én beszélek az apáddal. Elmondom, hogy
hiszek neked, és hogy nem te tetted.
- Tényleg hiszel nekem?
Philip mély levegőt vesz, ahogy a Lamy outlethez
vezető lehajtóra fordul.
- Igen, David, hiszek.
- Mennyire rossz az állapota, Philip?
- Rossz. De megtudja az igazságot. Ezt megígé-
rem neked.
Hátranézek. Továbbra sem látok rendőrautókat.
Most vagy soha. A zsebeim tele vannak - Adam te-
lefonja, Adam pénztárcája, Philip pénztárcája, a
készpénz, amit adtak.
- Még egy dolog - mondja Philip.
- Micsoda?
 - Hagyd itt a pisztolyt.
- Miért?
- Használni akarod?
- Nem, de...
- Akkor hagyd itt. Ha fegyver van nálad, akkor
kevesebb az esély arra, hogy élve hozzanak vissza.
- Nem akarom, hogy élve hozzanak vissza -
mondom. - És miért hagynám itt a pisztolyt? Ki fog-
ja azt elhinni? Tudni fogják, hogy te is benne voltál.
- David...
Nincs idő ezen vitázni. Elveszem a telefont, és
felhívom Semsey számát. Rögtön felveszi.
- Örülök, hogy visszahívott, David. Jól vannak?
- Mindketten rendben vagyunk - mondom. -
Egyelőre. De ki kell jutnom innen. Először is vala-
milyen jármű kell.
- Rendben, David, persze. - Semsey az „együtt
kerültünk csávába” hangján beszél hozzám. Nyu-
godtabbnak hat, jobban ura a helyzetnek. Ez az öt
perc tényleg segített rajta. - Próbáljuk megoldani.
- Ne csak próbálja! - csattanok fel.
Elérünk a Lamy Outlethez. Philip balra kanyaro-
dik. Legurulunk a parkoló garázsába. Megragadom
az ajtó fogantyúját és felkészülök.
- Intézze el! Ne keressen kifogásokat!
Philip is csatlakozik a Semsey számára előadott
műsorhoz:
 - David, tedd le a fegyvert. Megteszi, amit akarsz.
- Egy helikopterre van szükségem - mondom
Semsey- nek. - Teli tankkal.
Ez a párbeszéd egyenesen egy régi sorozatból
van. De Semsey szemlátomást nem bánja. Ő is
játssza a szerepét:
- Az belekerülhet pár órába, David.
- Lószart! Most is van egy helikopter a levegő-
ben. Maga azt hiszi, hülye vagyok?
- Az nem a miénk. Valószínűleg egy forgalmi he-
likopter. Vagy talán egy ingázó. Nem várhatja el,
hogy leállítsuk...
- Hazudik.
- Ide figyeljen, őrizzük meg a nyugalmunkat.
- Azt akarom, hogy az a helikopter tűnjön el.
Most.
- Az egyik emberem most hívja fel a legközelebbi
repülőtereket, David.
- És saját helikoptert akarok. Feltankolva, pilótá-
val. A pilótánál pedig véletlenül se legyen fegyver!
Philip biccent. Készen állok.
- Persze, David, sima ügy. De adjon még nekünk
egy kis időt.
Philip megállítja az autót. Megfogom a fogantyút,
kinyitom az ajtót és kiszállok.
Amint az aszfaltra lépek, Philip már el is hajt. Az
egész kettő, maximum három másodpercig tartott.
Lekuporodom, és egy szürke Hyundai mögé bújok,
miközben azt mondom Semsey- nek:
- Mennyi idő kell? - Aztán rezzenéstelenül hozzá-
teszem, hogy: - Nem akarom lelőni a börtönigazga-
tót.
- Azt senki sem akarja.
- De maga miatt erre fogok kényszerülni. Amint
mond, az mindmind baromság. Talán belelövök a
börtön igazgató lábába, hogy megértse, komolyan
beszélek.
- Ne, David! Figyeljen! Tudjuk, hogy komolyan
beszél. Ezért megtartjuk a távolságot. Gondolkod-
jon racionálisan, rendben? Közösen meg tudjuk ol-
dani a helyzetet.
A bevásárlóközpont bejárata felé haladva kerül-
getem az autókat. Egyetlen gyanús autó sem köve-
tett minket ide. A környéken sem látok gyanús
embereket.
- Ide figyeljen, Semsey, elmondom pontosan, mit
akarok.
Bejutok a bevásárlóközpont földszinti előcsar-
nokába, és felmegyek a mozgólépcsőn.
Szabad vagyok. Egyelőre.
 14. FEJEZET

Max - vagyis Max Bernstein FBI-ügynök - dühöng-

ve járkált fel-alá a börtönigazgató fogadószobájá-
ban.
Mindig is mozgásban volt. Az anyja azt mondo-
gatta, hogy „nem fér a bőrébe”. A tanárai azt pana-
szolták, hogy bajkeverő, mert állandóan fészkelő-
dik. Negyedik osztályban az egyik tanára, Mrs.
Matthis könyörgött az igazgatónak, hogy Maxet a
székhez köthesse. Max most is, mint mindig, ami-
kor egy új helyre került, fel-alá járkált, mint egy
kutya, ami próbálja megszokni a környezetét. Hu-
nyorgott. Csapongva szállt ide- oda a tekintete,
csak a többi ember tekintetét kerülte. Rágta a
körmét. Túlméretezett FBI-széldzsekijében megle-
hetősen ziláltnak hatott. Alacsony testalkatához
acélgyapotszerű hajzat társult, amit akkor se tu-
dott megigazítani, ha néha megpróbálta. Folyama-
tos, de következetlen rángó mozdulatai miatt a
többi ügynök jóindulatúan a Rángós becenevet ra-
gasztotta rá. És persze mivel még olyan időkben
bújt elő, amikor más ügynökök nem követték a
példáját, a mindig kreatív homofóbok kicserélték a
becenevet Rángósról - hahaha - Rántósra.
Az ügynökök őrült viccesek.
- Kicsúszott a kezünkből - mondta Semsey nyo-
mozó, a körzeti rendőr, akinek a helyzet megoldá-
sára irányuló törekvései sikertelennek bizonyul-
tak.
- Hallottuk - mondta Max.
Székhelyüknek Philip Mackenzie börtönigazgató
fogadószobáját választották, mert az iroda még
tetthelyként volt lezárva. Kitették a falra Briggs
megye utcatérképét, a börtönigazgató autójának
útját pedig sárga kiemelővel rajzolták bele. Régi-
módi ötlet, gondolta Max. De tetszett neki. Volt egy
laptop is, az mutatta a helikopter kamerájának fel-
vételét. Semsey és a csapata az egészet végignéz-
ték. Mire Max és társa, Sarah Jablonski különleges
ügynök megérkezett, már lezajlott az egész.
Hét másik ember volt Maxszel a fogadószobá-
ban, de közülük Sarah volt az egyetlen, akit öt
percnél régebben ismert. Sarah Jablonski már ti-
zenhat éve volt Max partnere, helyettese, jobbkeze,
nélkülözhetetlen társa és minden más, ami kifejezi,
hogy Max imádta őt és meg sem tudott mozdulni
nélküle. Sarah nagydarab, majdnem 183 centi ma-
gas, széles vállú nő volt, így a nála 15 centivel ala-
csonyabb Max eltörpült mellette. A magasságkü-
lönbségük komikus megjelenést kölcsönzött nekik,
amit ki is használtak.
A szobában lévők közül kerten Max irányítása
alatt álló szövetségi rendőrök voltak. A másik négy
pedig a börtön vagy a helyi rendőrség alkalmazott-
ja. Max leült a számítógép monitora elé. A jobb lába
folyamatosan rángott, valószínűleg könnyedén
megkapta volna a nyugtalanláb- szindróma diag-
nózisát, ha utánamegy. A szobában mindenki
Maxet nézte, aki újra és újra visszatekerte a videó
végét.
- Találtál valamit, Max? - kérdezte Sarah.
Max nem válaszolt. Sarah nem erőltette. Mind-
ketten tudták, mit jelent ez.
- A börtönben dolgozók közül kinek van itt a
legmagasabb rangja? - kérdezte Max, továbbra is a
képernyőt bámulva.
- Nekem - szólalt meg egy átizzadt rövid ujjú in-
get viselő, testes férfi. - A nevem...
Maxet nem érdekelte a neve vagy a pontos pozí-
ciója.
- Pár dologra most azonnal szükségünk lesz.
- Például?
- Például a Burroughst az elmúlt napokban meg-
látogatók listájára.
- Rendben.
 - Kell egy lista a közeli családtagokról vagy bará-
tokról. Cellatársakról, akikkel beszélgetett, vagy
akiket kiengedtek. Biztos, hogy segítséget fog kérni
valakitől. Tartsuk szemmel azokat, akiket megke-
reshet.
-rajta leszek.
Max felállt a székből, és megint elkezdett járkál-
ni az irodában. A mutatóujja körmét rágcsálta, nem
óvatosan vagy csak mellékesen, hanem úgy, aho-
gyan egy rottweiler töri be a legújabb játékát. A
többiek összenéztek. Sarah már megszokta.
- Visszatért már a börtönigazgató, Sarah?
- Most érkezett meg, Max.
- Készen állunk?
- Készen - válaszolt Sarah.
Max továbbra is fel-le járkálva nagyokat bóloga-
tott. Megállt a laptop előtt, és megint megnyomta a
lejátszás gombot. A felvételen Philip Mackenzie
börtön igazgató szállt ki az autójából, és integetett
az őt vevő helikopternek. Max végignézte. Aztán
megint végignézte. Sarah megállt mögötte.
- Behozzam most, Max?
- Még egyszer, Sarah.
Max megint elindította a videót az elejétől. Időn-
ként egy sebesült gazella kecsességével ugrott a
gép képernyőjétől a térképig, lerágcsált mutatóuj-
ját végighúzta az útvonalon, majd visszatárt a szá-
mítógéphez. Mindeközben a csuklóján lévő tucat-
nyi - pontosan egy tucat, sosem tizenegy, sosem
tizenhárom - gumiszalaggal babrált.
- Semsey! - vakkantotta Max.
- Itt vagyok.
- Mesélje el részletesen, mi történik a videó vé-
gén.
- Mire gondol?
- Mikor szállt ki Burroughs az autóból?
- Amikor behajtott a Wilmington-alagútba. Lát-
ja? - Semsey megmutatta a térképen. - Itt ért a bör-
tön igazgató autója az alagúthoz.
- Maga beszélt Burroughszal?
- Igen.
- Amikor beértek az alagútba?
- Már azelőtt letette a telefont.
- Mennyivel előtte?
- Hát, ezt nem tudom biztosan. Talán egy perccel
előtte. Meg tudom nézni a pontos időt.
- Azt majd később - mondta Max, továbbra is a
képernyőt bámulva. - Hogyan ért véget a hívás?
- Vissza kellett volna hívnom, amikor a helikop-
ter készen áll.
- Ezt mondta magának?
- Igen.
Max összeráncolt szemöldökkel pillantott Sarah-
ra. Sarah megvonta a vállát.
 - Folytassa.
- Hát, a többi rajta van a videón - mondta Sem-
sey. - Amikor a börtönigazgató autója behajtott az
alagútba, akkor elvesztettük őket.
Ezt a részt újra lejátszották.
- Burroughs tudta ezt, igaz? - mondta Max.
- Tudta...?
- Megemlítette, hogy helikopter van a levegőben,
nem?
- Ja, persze. Mondjuk, tizenöt perccel korábban
észlelte a helikoptert. Azt mondta, hogy tüntessük
el.
- De maga nem engedelmeskedett.
- Nem. Csak kicsit arrébb vittük, hogy ne lássa
vagy hallja.
- Oké. És akkor elérnek az alagúthoz - sürgette
Max.
- Igen. A helikopterünk a másik oldalon várako-
zik, mert, ugye, nem látunk bele az alagútba. Az
egyik végéből a másikig eljutni nem tart tovább
egy-két percnél.
- De itt több ideig tartott - mondta Max.
- A börtönigazgató autója nem bukkant elő vagy
hat percig.
Max előretekerte a felvételt. Aztán amikor a bör-
tönigazgató autója a másik oldalon kiért az alagút-
ból, ismét megnyomta a lejátszás gombját. Az autó
majdnem rögtön megáll a leállósávban. A börtön-
igazgató kiszáll a vezetőülésből, és vadul integetni
kezd.
És vége.
- Szóval mit gondol? - kérdezte Max Semsey- t.
- Miről?
- Mi történt Burroughszal?
- Ö... Hát, most már tudjuk. A börtönigazgató el-
mondta nekünk. Burroughs tudta, hogy a helikop-
ter nem fogja látni az alagútban, ezért megállította
a börtönigazgatót az alagút közepén, ahol senki
sem látja. Aztán eltérített egy másik autót. Már el-
helyeztünk útakadályokat.
- Van ipari kamera az alagútban?
- Nincs. Van egy fülkeszerűség bent, de mostan-
ság alig van ott valaki. Költségvetési szigorítások.
- Aha. Sarah?
- Igen, Max.
- Hol a börtönigazgató fia?
- A gyengélkedőben az apjával.
- Jól van?
- Igen, ilyenkor ez a protokoll.
- Küldje be, kérem, a börtön igazgatót és a fiát.
Azt akarom, hogy mindenki más menjen ki.
A szoba kiürült. Öt perccel később, Sarah nyitot-
ta ki az ajtót, majd Philip és Adam Mackenzie lépett
be a szobába. Max feléjük se nézett. A tekintete a
számítógép képernyőjére tapadt.
- Kemény egy nap, mi?
- Ügy, ahogy mondja - mondta Philip Mackenzie.
Max felé lépett, és nyújtotta a kezét. Max úgy tett,
mintha nem vette volna észre. A képernyő és a tér-
kép között pattogott.
- Honnan szerzett Burroughs fegyvert? - kérdez-
te Max.
Philip Mackenzie megköszörülte a torkát.
- Elvette az enyémet, amikor épp nem számítot-
tam rá. Mivel elhoztam a fegyencet...
- A fegyencet?
- Igen.
- Így hívja?
Philip Mackenzie kinyitotta a száját, de Max lein-
tette.
- Mindegy. Semsey nyomozó már felvilágosított
ezzel kapcsolatban. Hogy Burroughs elvette a ma-
ga pisztolyát, kényszerítette a fiát, hogy odaadja
neki az egyenruháját, aztán fegyverrel rávette ma-
gát, hogy elvigye a kocsijához. Ezt értem. - Max
megállt, és a térképet bámulva ráncolta a szemöl-
dökét. - Viszont azt akartam megkérdezni - folytat-
ta Max -, hogy miért hazudik nekem?
Csend töltötte meg a szobát. Philip Mackenzie
Maxre bámult, de Max továbbra is hátat fordított
neki. Így Philip Sarah felé irányította dühös tekin-
tetét. Sarah vállat vont.
- Mit mondott? - dörrent Philip Mackenzie hang-
ja.
Max sóhajtott.
- Most komolyan ismételnem kell magam? Sarah,
nem voltam elég tiszta?
- Kristálytiszta voltál, Max.
- Mégis mit gondol, kivel beszél, Bernstein ügy-
nök?
- Egy börtönigazgatóval, aki egy elítélt gyerek-
gyilkosnak segített megszökni a börtönből.
Philip mindkét kezét ökörbe szorította. Az arca
elvörösödött.
- Nézzen rám, az istenit!
- Inkább nem.
Philip egy lépéssel közelebb ment.
- Amikor hazugnak nevez egy férfit, akkor néz-
zen is a szemébe. Max a fejét rázta.
- Ezt sosem hittem el.
- Mit nem hitt el?
- Ezt a szembenézős hülyeséget. A szemkontak-
tus túlértékelt dolog. Az általam ismert legjobb ha-
zudozók órákig képesek a másik ember szemébe
nézni. Szem kontaktust fenntartani idő- és ener-
giapazarlás. Igazam van, Sarah?
- Tökéletesen, Max.
 - Mondhatok valamit, börtönigazgató? - kérdezte
Max.
- Tessék!
- Nagyon megütheti a bokáját. Nagyon. Ez ellen
nem tehetek semmit. De a néma fia számára még
van valami reménysugár. Ha viszont tovább hazu-
dozik nekem, akkor mindkettőjüket tönkretesz-
szűk. Csináltunk már olyat, nem igaz, Sarah?
- Élvezzük is, Max.
- Az igazat megvallva, felizgulunk tőle - mondta
Max.
- Néha felveszem az ilyen pillanatokat - mondta
Sarah -, aztán előjátékként használom fel őket.
- Tapintsd ki a mellbimbómat, Sarah - mondta
Max a mellkasát Sarah felé domborítva. - Olyan
kemény, mint a kavics.
- Nem akarom, hogy a HR-eseknél megint pa-
naszt tegyenek, Max.
- Kár, régen lazább voltál, Sarah.
- Talán később, Max. Amikor megbilincseljük
őket.
Philip Mackenzie Maxre, majd Sarah-ra muta-
tott.
- Befejezték végre?
- Átpasszírozta az autóját a kapun - mondta Max.
- Igen.
 - Vagyis teljes sebességgel csapódott neki egy fé-
lig zárt kapunak. Philip magabiztosnak akarván
mutatni magát, elvigyorodott.
- Ezzel most bizonyítani akar valamit?
- Miért nyomta a pedált ekkora lelkesedéssel?
- Mert egy elszánt fegyenc fegyvert tartott a fe-
jemhez.
- Hallod ezt, Sarah?
- Itt állok melletted, Max.
- Nagy Phil megijedt.
- Ki ne ijedne meg? - vágott vissza Mackenzie. - A
fegyencnél fegyver volt.
- A maga pisztolya.
- Igen.
- Az, amelyet a titkárnője szerint sosem hord
magánál és sosem tölt meg.
- Téved. A zakóm alatt, a pisztolytáskámban tar-
tom, hogy ne lássák az emberek.
- Milyen diszkrét - mondta Sarah.
- Burroughs azonban nemcsak észrevette, de si-
került elvennie, és mindkettőjüket megfenyegette
vele.
- Nem számítottunk rá - mondta Philip.
- Ez a maga alkalmatlanságát bizonyítja.
- Hibáztam. Hagytam, hogy a fegyenc túl közel
kerüljön hozzám.
 - Ráadásul folyamatosan fegyencnek hívja -
mondta Max.
- Mert az.
- Igen, de ismeri őt, nem igaz? Az ön számára ő
David, nem? Maga és David apja régi barátok. A
maga fia, az egyelőre néma Adam pedig együtt nőtt
fel vele, nem igaz?
Meglepetés futott át a börtönigazgató arcán, de
gyorsan összeszedte magát.
- Ez igaz - mondta Mackenzie, kicsit kihúzva ma-
gát. - Nem tagadom.
- Milyen együttműködő - mondta Sarah.
- Tényleg az lenne?
- És ezért... - kezdte Philip.
- Várjon, el ne árulja. Ezért volt képes Burroughs
elég közel jutni ahhoz, hogy megszerezzen egy
pisztolyt, amit a titkárnője szerint sosem visel...
~ Vagy tölt meg - tette hozzá Sarah.
- Vagy tölt meg. Köszönöm, Sarah. De Burro-
ughsnak valahogy mégis sikerült benyúlnia a maga
zakójába, kinyitni a fegyvertáskát, és elvenni a
megtöltött pisztolyt, miközben maguk csak álltak,
és nem tettek semmit. Ez történt, nem igaz, börtön-
igazgató úr?
Adam most először szólalt meg.
- Pontosan ez történt.
- Úristen, tud beszélni, Sarah.
 - Mondjuk, talán nem kellene beszélnie, Max.
- Egyetértek. Hadd kérdezzek még valamit, bör-
tön igazgató úr, ha nem zavarja. Miért látogatta
meg tegnap David Burroughs apját?
Philip Mackenzie meglepett képet vágott.
- Sarah, tájékoztatnád a börtön igazgató urat?
- Persze, Max. - Sarah Philip felé fordult. - Teg-
nap reggel nyolc tizenötkor felszállt az American
Eagle Bostonba tartó gépére. Az 302-es járatra, ha
éppen tudni akarja.
Csend.
- Szinte látom, ahogy forognak a fejében a fogas-
kerekek, Sarah.
- Tényleg, Max?
Max bólintott.
- Gondolkodik: vajon bevalljam- e, hogy meglá-
togattam a régi barátomat, Lenny Burroughst -
vagy inkább azt állítsam, hogy más okból voltam
Bostonban? Persze inkább az utóbbit tenné, de az a
probléma, és ezt maga is tudja, börtönigazgató úr,
hogy ha hazudik, akkor azon is el kell gondolkod-
nia, vajon Sarah képes lesz- e lenyomozni azt az
Ubert vagy taxit, amellyel a Logan reptérről Burro-
ughsék revere-i házába eljutott.
- Vagy fordítva, Max - tette hozzá Sarah.
 - Igen, Sarah, vagy fordítva. Azt a taxit, amely
visszavitte a repülőtérre. De mielőtt válaszolna, fi-
gyelmeztetném: Sarah nagyon ügyes.
- Köszönöm, Max.
- Nem, Sarah, komolyan gondolom. Te vagy a
legjobb.
- Mindjárt elpirulok, Max.
- Jól áll neked, Sarah. - Max vállat vont, aztán
Mackenzie- ék felé fordult. - Nehéz döntés ez, bör-
tönigazgató úr. Nem is tudom, mit tennék az ön he-
lyében.
Philip megköszörülte a torkát.
- Bostonban voltam, hogy meglátogassam egy
régi barátomat. Nincs ezzel semmi probléma.
Max elővette a pénztárcáját, és elmosolyodott.
- A szentségit Sarah, igazad volt.
Sarah a tenyerét tartotta.
- Öt dollár.
- Csak egy tízes van nálam.
- Később felváltom neked.
Max odaadta neki a tízdollárost.
Philip Mackenzie folytatta:
- Természetesen igaza van. Közel állok Davidhez.
És mostanság elég esztelenül viselkedett. Szóval
igen, beszélni akartam róla az apjával. Ahogy
mondta, Lenny és én már nagyon rég ismerjük...
 - Várjon, hadd találgassak - emelte fel a kezét
Max. - Pontosan ezért hozta el ma a fiát. Mert
Adam és David nagyon közel álltak egymáshoz, és
David nagyon irracionálisán viselkedett.
- Igazából igen.
Max elvigyorodott, és tartotta a tenyerét. Sarah
összeráncolta a szemöldökét, és visszaadta neki a
tízdollárost.
- Maguk ketten azt hiszik, hogy viccesek? - csat-
tant fel Philip.
- Olyan legendás páros vagyunk itt az FBI-nál,
mint Lucille Ball és Desi Amaz volt, nem igaz, Sa-
rah?
- Főleg azért hívnak minket úgy, mert nekem is
vörös a hajam, mint Lucynak, nem azért, mert vic-
cesek vagyunk.
Max felvonta a szemöldökét.
- Tényleg, Sarah? Pedig már elkezdtem dolgozni
a Babalu modern feldolgozásán.
Valaki kopogott az ajtón. A nagydarab börtön-
funkcionárius és Semsey lépett be a szobába.
- David Burroughsnak csak egy látogatója volt az
egész bebörtönzése alatt. A sógornője. A neve Rac-
hel Anderson. Itt volt tegnap és tegnapelőtt -
mondta a vezető.
- Várjunk, Burroughs egyetlen látogatója csak
tegnap és tegnapelőtt járt itt? - Max a mellkasára
rakta a kezét. - Húha. O. Hú. Egy másik véletlen
egybeesés, Sarah.
- Tele van velük a világ, Max.
- A világ tele van valamivel, Sarah. Maga mit
mond, börtönigazgató úr?
Ez alkalommal Philip Mackenzie hallgatott.
Max visszafordult a nagydarab fickóhoz.
- Tudja esetleg, hol szállt meg Burroughs sógor-
nője?
- Valószínűleg a Briggs Motor Lodge- ban. A leg-
több látogatónk ott száll meg.
Max Semsey felé nézett.
-rajta vagyok - mondta Semsey.
- Megszállhatott az outiét melletti Hyattban is -
tette hozzá a testes főnök.
- Várjunk.
Max megfordult, mintha valaki egy zsinórral
húzta volna. A szokásos stílusában visszalépett a
térképhez. A szoba elcsendesült. Max az útvonalat
tanulmányozta. Aztán visszaugrott a képernyőhöz.
- Megtaláltuk, Sarah.
- Micsodát, Max?
- Semsey!
A nyomozó előrelépett.
- Itt vagyok.
- Azt mondta, hogy Burroughs még vonalban
volt, mielőtt beértek volna az alagútba, ugye?
 - Igen-
- És Burroughs kezdeményezte a hívást?
- Igen. Kért öt percet, aztán visszahívott.
- Ez mikor történt pontosan? Nézze meg a tele-
fonját.
- Nyolc ötvenkor.
- Szóval akkor az autó... - Max megtalálta. - Itt le-
hetett. A Green utcán. Pont azelőtt, hogy a pláza
mélygarázsához érkezett volna. - Philip Mackenzie-
hez fordult. - Miért hajtott át azon a mélygarázson,
börtön igazgató úr?
Philip visszabámult rá.
- Mert a fegyenc azt mondta. Miközben fegyvert
szegezett rám.
Max visszaugrott a térkép elé. A Lamy bevásár-
lóközpontra mutatott, és végighúzta az ujját a kö-
zeli részeken.
- Sarah, látod, amit én látok?
- Vasútállomás, Max.
Max bólintott.
- Semsey!
- Igen?
- Állítsák le a vonatokat. Ha nyolc ötven után in-
dultak, akkor állítsák meg őket. Küldjünk a plázá-
hoz annyi rendőrt, amennyit csak tudunk.
- Értettem.
 15. FEJEZET

A Rhode Island-i Newportban, a Payne Művészeti

Múzeumban Gertrude Payne, a Payne családi va-
gyon New England-i ágának nyolcvankét éves
matriarchája azt figyelte, ahogy Hayden, az unoká-
ja fellép a pódiumra. Hayden harminchét éves volt,
és habár mások kifinomult és előkelő kisugárzásra
számítottak tőle, ő inkább az üknagyapjára, Ran-
dall Payne-re hasonlított, aki 1868- ban megalapí-
totta a Payne Kentucky Bourbont, és ezzel létre-
hozta a Payne-dinasztiát.
- A családom nevében - kezdte Hayden -, főleg a
nagymamám, Pixie nevében...
Gertrude-ot hívták Pixie-nek. Ezt a becenevet az
apjától kapta, habár senki sem értette, hogy ponto-
san miért. Hayden megfordult és a nagymamájára
mosolygott. Gertrude visszamosolygott.
Hayden folytatta:
- ...mind nagyon örülünk, hogy ennyien részt
vesznek az éves adománygyűjtő ebédünkön. A mai
nap teljes bevétele a „Fess Payne-nel” művészeti
fejlesztő alapítványhoz kerül, amely továbbra is a
Providence környékén nehéz körülmények között
élő fiatalokat támogatja a felszerelések és képzé-
sek finanszírozásával. Nagyon köszönjük a nagy-
lelkűségüket.
Az Ochre Point sugárúton elhelyezkedő Payne-
ház márvány báltermét udvarias taps töltötte meg.
Az Atlanti- óceánra nyíló kúriát 1892- ben építet-
ték. Gertrude 1968- ban, nem sokkal azután, hogy
beházasodott a családba, keresztülvitte a gondola-
tot, hogy a házat művészeti múzeummá változtas-
sák, és egy, az azt fenntartó alapítványnak adják át.
Habár a Payne-ház tényleg gyönyörű és fenséges
volt, ugyanakkor huzatos és hideg is, szó szerint és
képletesen egyaránt. A legtöbben azt hiszik, hogy
ezeket a kúriákat azért adományozzák el, hogy má-
sok is élvezhessék őket. Pedig ez csak akkor törté-
nik, ha így éri meg a legjobban a családnak. A leg-
több turistákat megcélzó híres épületet, például a
Breakerst, a Marble House-t vagy a szóban forgó
Payne-házat annyiért veszik meg a fenntartó ala-
pítványok, hogy a gazdag tulajok hasznot húzzanak
belőle.
Pixie pedig tudta, hogy ez nem utolsó szempont,
ha az ember gazdag.
- Tudom, hogy ez az év különleges izgalmakat
tartogat - folytatta Hayden -, és ahogy ígértük, a he-
lyi szervezőnk, Hans Laaspere által összeállított
finom ebéd után...
 Lagymatag tapsolás.
- ...önöknek, a fő adományozóinknak exkluzív
vezetést tartunk a múzeumban, a fénypont pedig,
amiért a legtöbben eljöttek ma, természetesen a
hírhedt festmény, Vermeer A lány a zongoránál
című alkotásának megtekintése lesz, amely több
mint két évtizede nem volt látható.
Nagy húházás következett.
Az említett Vermeer- festményt már vagy ne-
gyedszázada ellopták Gertrude Lockwood-ági uno-
katestvéreitől, és csak nemrégiben találták meg
egy bizarr gyilkossági eset helyszínén, Manhattan
Upper West Side-ján. A csupán 45 centiméter ma-
gas, alapvetően is pótolhatatlan remekmű értékét
növelte a műtárgylopással, gyilkossággal és terro-
rizmussal tarkított története, így a világ egyik leg-
értékesebb festményévé vált. Gertrude unokatest-
vére, Win úgy érezte, hogy miután a festmény vis--
szakerült a tulajdonosaihoz, nem érdemes a
Lockwood-ház ütött-kopott fogadószobájában
senyvednie, inkább utazza be a világot, hogy ezrek,
sőt inkább milliók gyönyörködhessenek benne. Az
ellopott Vermeer most kezdte körútját a világ mú-
zeumaiban, de elsőként Newportban, Rhode Islan-
den állították ki egy hónapig.
Nem volt kis dolog az elsők között megtekinteni
a festményt. A mai jótékonysági ebédre szóló je-
gyek személyenként ötvenezer dollárnál kezdőd-
tek. Nem mintha ez a pénz akármit is számított
volna. Nem nyomott a latban. A Payne család milli-
árdokkal rendelkezett, de emberbaráti tevékeny-
ségük mindig a társadalmi felemelkedésről szólt,
talán némi bűntudattal megtoldva. Az egész csak
egy ürügy volt a társaséletre és az összejövetel
megszervezésére, mert ha valaki ennyire gusztus-
talanul gazdag és csak úgy partit rendez, az önma-
gában túl ízléstelen és kihívó - szóval a jótékonyság
csak amolyan fedősztori volt az egészhez. Gertrude
tudta, hogy az egész nem számít. Az itt megjelent
tehetős emberek egyszerűen csak írhattak volna
egy csekket, hogy támogassák a hátrányos helyze-
tű fiatalokat segítő Payne Alapítványt. Senkinek
sem hiányozna a pénz. Nemhogy „addig adnak,
ameddig nem fáj” - annyit sem adtak, hogy egy ki-
csit is megérezzék. Gertrude megértette, hogy ön-
ként senki sem válik meg attól, ami az övé. Persze,
mondhatjuk azt, hogy szeretnénk jobb körülmé-
nyeket biztosítani a nálunk rosszabb sorsúak szá-
mára - és ezt akár komolyan is gondolhatjuk -, de
ezt mind úgy akarjuk megoldani, hogy ne áldoz-
zunk fel semmit. Gertrude évekkel ezelőtt arra ju-
tott, hogy emiatt tűnhettek a gazdag emberek
olyan szörnyűnek.
Hayden folytatta:
 - Mióta patrónusunk, Bennett Payne 1938- ban
megalapította az első fiúárvaházát, a Payne' Ala-
pítvány programjai több tízezer nélkülöző gyer-
meknek segítettek.
Hayden a Bennett Payne-ről készült hatalmas
olajfestmény felé mutatott.
Ó, igen, a csodálatos, mélyen tisztelt Bennett
nagybácsi, gondolta Gertrude. Kevesen tudták,
hogy Bennett nagybácsi azokban az időkben volt
pedofil, amikor a szó még gyakorlatilag nem is lé-
tezett. A „bőkezű” Bennett azon egyszerű okból
döntött úgy, hogy a nélkülöző fiatalságon akar se-
gíteni, hogy korlátlan hozzáférést nyerjen a köre-
ikhez. Bennett nagybácsi persze titokban tartotta a
hajlamait, de a legtöbb emberhez hasonlóan ő is
megpróbálta indokolni a tetteit. Meggyőzte magát,
hogy általánosságban jót cselekszik. Ezek a gyere-
kek, főleg a szegényebbje, meghalt volna a Payne
Alapítvány jótékonysága nélkül. Bennett etette, ru-
házta, iskolába járatta őket - a szex pedig olyan te-
vékenység, amit mindkét fél élvez, ugye? Hát hol itt
a bűncselekmény? Bennett nagybácsi azért járta a
világot, nem egyszer hasonló gondolkozású mis--
szionáriusok társaságában, hogy sokféle gyerekkel
szexei hessen - bár ezt a gyerekek inkább erőszak-
nak nevezték.
 Arra a kérdésre, hogy vajon visszavágott- e a
karma, hogy Bennett Payne, aki nem ismerte az
éhséget, a szomjúságot, a kényelem hiányát, sosem
dolgozott, és nem is tapasztalt mást, mint a mérhe-
tetlen gazdagságot, megfizetett- e a bűneiért, a vá-
lasz nem. Bennett bácsi természetes halállal halt
meg, álmában, kilencvenhárom évesen. Sosem de-
rült ki a titka. A portréja a mai napig ott lóg a Pay-
ne Alapítvány mindegyik intézményében.
Érdekes módon a Payne Alapítvány nevéhez
mostanra kifejezetten sok jó cselekedet fűződött.
Ami annak ürügyeként jött létre, hogy Bennett bá-
csi gyerekeket erőszakolhasson meg, mára tényleg
a nehéz körülmények közt élőket segítette. Hogyan
lehet mindezt összeegyeztetni? Gertrude rengeteg
olyan vállalkozást ismert, amit a legjobb szándék-
kal indítottak el, aztán mégis valami szörnyű és
korrupt dologgá változott. Eric Hoffer mondta egy-
szer, hogy „Minden jó ügy mozgalomként kezdő-
dik, aztán üzletté válik, és végül szélhámossággá
korcsosul”. Milyen igaz. De mi van akkor, ha fordít-
va történik?
Gertrude úgy hitte, hogy minden férfiban ott rej-
tőzik a szociopata, amelyhez az önigazolás csodála-
tos képessége párosul. Természetesen általánosí-
tott, és biztos volt abban, hogy valaki azt mondaná
erre, hogy léteznek kivételek. De alig. Az apja alko-
holista volt, verte az anyját, és feltétlen engedel-
mességet követelt tőle. Mindezt bibliai idézetekkel
támasztotta alá. Gertrude férje, George nőcsábász
volt. Ő tudományos érvekkel igyekezett bizonygat-
ni, hogy a monogámia „természetellenes”. Aztán
ott volt Bennett nagybácsi, akinek az ügyét meg el-
tussolták. Nem ő volt az egyetlen a családban, aki-
nek ilyen hajlama volt. Gertrude-nak egyetlen fia
volt, Hayden apja, Wade, Gertrude szemében a ki-
vétel, ami erősíti a szabályt, de talán azért, mert
anyai elfogultsággal tekintett a fiára. Wade har-
mincegy évesen halt meg repülőgép- katasztrófá-
ban Hayden anyjával együtt, amikor éppen Vailba
tartottak síelni - talán közvetlenül azelőtt, hogy az
ő szociopata vonásai előtörtek volna. Gertrude tel-
jesen összeroppant a halála után. A kis Hayden
csak négyéves volt, amikor árva lett. Gertrude-ra
maradt a feladat, hogy felnevelje, és silány munkát
végzett. Nem törődött vele eleget. Hayden meg is
szenvedte ezt.
Gertrude telefonja megrezzent. Lebilincselőnek
találta a modern technikát. Persze, mint sok min-
den a mai világban, ez is függőséghez vezet, de az a
gondolat, hogy akárkivel akármikor kapcsolatba
léphetünk, világszerte az összes létező könyvtár-
ban böngészhetünk egy kicsiny, kézitáskában is el-
férő szerkezeten keresztül - mit nem szeretnek
ezen az emberek?
- Szóval még egyszer - fejezte be Hayden -, meg
szeretném köszönni mindenkinek, hogy támogatja
ezt a fontos ügyet. Tizenöt percen belül megnézzük
az ellopott Vermeert. Jó étvágyat a desszerthez.
Miután Hayden elmosolyodott és odaintett neki,
Getrude rápillantott a telefonjára. Az üzenet olvas-
tán összerándult a szíve. Hayden már az asztalához
tartott.
- Jól vagy, Pixie? - kérdezte, amikor meglátta
Gertrude arcát. Gertrude az asztalra rakta a kezét,
hogy megkapaszkodjon.
- Járjunk egyet - mondta.
- De mi...
- Karolj belém, kérlek. Most.
- Persze, Pixie.
Mindketten az arcukon tartották a mosolyukat,
amíg elhagyták a nagy báltermet. A terem egyik fa-
la tükörfal volt. Gertrude pont azelőtt pillantotta
meg magát benne, hogy kiléptek, és elgondolko-
dott azon, hogy ki ez az öreg nő.
- Mi történt, Pixie?
Gertrude Haydennek nyújtotta a telefonját.
Hayden szeme elkerekedett, ahogy elolvasta az
üzenetet.
- Megszökött?
 - Úgy tűnik.
Gertrude az éppen kinyíló ajtóra pillantott.
Stephano, a család régi testőre mindig szem előtt
volt. Találkozott a tekintetük, és Gertrude aprót
biccentett, jelezve, hogy később beszélniük kell.
Stephano nyugtázta a jelzést és a helyén maradt.
- Ez talán egy jel - mondta Hayden.
Gertrude az unokája felé fordult.
- Egy jel?
- Nem vallási értelemben, bár az is lehet. Inkább
egy lehetőség.
Annyira buta tud lenni.
- Ez nem egy lehetőség, Hayden - szűrte a fogai
között. - Valószínűleg egy nap alatt elkapják.
- Segítsünk neki?
Gertrude addig bámult az unokájára, ameddig
Hayden el nem fordult. Aztán megszólalt:
- Szerintem most azonnal indulnunk kell.
Hayden a bálterem felé intett.
- De Pixie, az adományozók...
- Csak a Vermeert akarják látni - mondta Gertru-
de. - Nem érdekli őket, itt vagyunk- e, vagy sem.
Hol van Theo?
- Látni szerette volna a festményt.
Gertrude elhaladt két biztonsági őr mellett, és
belépett az egykori családi zeneszobába, ahol a
Vermeer lógott. A kép előtt, Gertrude-nak háttal
egy kisfiú állt.
- Theo - mondta a kisfiúnak -, készen állsz az in-
dulásra?
- Igen, Pixie - mondta Theo. - Indulhatunk.
Aztán amikor a nyolcéves kisfiú felé fordult,
Gertrude szeme önkéntelenül is megakadt az árul-
kodó anyajegyen. Nagyot nyelt, és a kezét nyújtotta
a kisfiúnak.
- Akkor gyerünk.
 MÁSODIK RÉSZ

TIZENKÉT ÓRÁVAL
KÉSŐBB
 16. FEJEZET

Max és Sarah a kihallgató asztalához ültek. Rachel

Anderson egyedül ücsörgött velük szemben. Be-
mutatkoztak neki, és ismét megkérdezték, hogy
igényel- e ügyvédet. Rachel nem élt ezzel a jogával.
- Akkor hadd kezdjem azzal - mondta Max -,
hogy megköszönöm az együttműködést.
- Természetesen - mondta Rachel teljes ártatlan-
sággal. - De megmondanák, miről van szó?
Max Sarah-ra pillantott. Sarah kimeresztette a
szemét.
Newarkban voltak, a New Jersey államban talál-
ható FBI-épületben, körülbelül ötezer mérföldre a
Briggs Büntetés- végrehajtási Intézettől. A körözési
felhívásukra a kikötői rendőrhatóság válaszolt,
amikor Rachel Anderson áthaladt a New York és
New Jersey közötti George Washington hídon, és
rögzítették a New Jersey-i rendszámtábláját. Erősí-
tést hívtak - mivel a körözésben az állt, hogy a szö-
kött fegyencnél, David Burroughsnál fegyver van,
és veszélyes - New Jersey állam rendőrei félreállí-
tották Rachel Anderson fehér Toyota Camryját a
New Jersey állambeli Teaneckben a 4-es úton.
 David Burroughs nem volt a járműben.
Max nem lacafacázott.
- Hol tartózkodik a volt sógora, Miss Anderson?
Rachel eltátotta a száját.
- David?
- Igen. David Burroughs.
- David börtönben van - mondta Rachel. - Élet-
fogytiglani börtönbüntetését tölti a Briggs Bünte-
tés- végrehajtási Intézetben, Maine-ben.
Max és Sarah csak bámultak rá.
Sarah felsóhajtott.
- Most komolyan, Rachel?
- Mi van?
- Tényleg ezt az utat választja?
Max Sarah karjára tette a kezét.
- Tudom, hogy nem tartott igényt ügyvédre -
mondta Rachelnek -, de hadd közöljek egy meg-
nyugtató hírt.
- Megnyugtató hírt? - ismételte Rachel.
Max egy gyengéd karszorítással némította el Sa-
rah- t.
- Teljes büntetlenséget garantálunk, ha elmondja
nekünk az igazságot.
Rachel Sarah-ra nézett, aztán vissza Maxre.
- Nem értem, mire gondol.
Sarah a fejét rázta.
- Édes istenem.
 - Akkor hadd magyarázzam el, mit jelent a „teljes
büntetlenség”. Tegyük fel - ez csak egy feltevés -,
hogy ön segített David Burroughsnak megszökni a
börtönből. Ha elmondja nekünk, hol van, hogy ön
milyen szerepet játszott ebben a nagyon komoly
bűncselekményben...
- Olyan bűncselekményben, amiért sok- sok évre
rács mögé dughatják - tette hozzá Sarah.
- Igen - mondta Max. - Köszönöm. Szóval nem
vonjuk felelősségre. Egyszerűen kisétálhat.
- Várjunk - mondta Rachel a kezét a szívére téve.
- David megszökött?
Sarah hátradőlt és az alsó ajkát tépdeste. Végig-
mérte Rachelt, aztán felé mutatva azt mondta a
kollégájának:
- Mit gondolsz, Max?
- Szerintem jól játszik, Sarah. Szerinted?
- Nem is tudom, Max. Nem gondolod, hogy kicsit
eltúlozza a meglepettségét?
- Igen, egy kicsit, talán - ismerte be Max. - Ami-
kor azt mondta, hogy „várjunk” a „David megszö-
kött” előtt, az már túlzás volt.
- A szív fölé helyezett kéz. Az túl sok volt. Ha
gyöngysor lett volna a nyakában, akkor azt markol-
ta volna meg.
- Én mégis azt mondom - jegyezte meg Max -,
hogy Oscar- gyanús az alakítás.
 - Jelölés, talán - mondta Sarah. - De nem fog
nyerni.
Mindketten gúnyosan összeverték a tenyerüket.
Rachel hallgatott.
- Amikor David Burroughs megszökött - folytatta
Max -, elküldtünk egy férfit a moteljébe.
- Egy emberünket, Max - mondta Sarah.
- Tessék?
- Azt mondtad, hogy egy férfit. Ez egy kicsit sze-
xista, nem gondolod?
- De. Bocsánatot kérek. Hol tartottam?
- Hogy rendőrt küldtél a moteljébe.
- Igen. - Max Rachelhez fordult. - Ön természete-
sen nem volt ott. A recepciós felvilágosított minket,
hogy valószínűleg a Nesbitt állomás étkezdéjében
van. Állítólag nem volt elégedett a motel interneté-
vel.
- És? - vágott vissza Rachel. - Az csak nem bűn?
- A pincérnő azt mondta nekünk, hogy ön nem
sokkal a szökési riasztás után sietősen elhagyta a
helyet.
- Mielőtt pedig távozott volna - mondta Sarah -,
valaki felhívta önt.
Rachel vállat vont.
- Lehet. És?
- Fel tudja idézni, kitől jött az a hívás? - kérdezte
Max.
 - Nem, nem igazán. Nem is biztos, hogy felvet-
tem. Sokszor nem szoktam.
- A pincérnő látta, ahogy felveszi.
- Valószínűleg téves volt. Sok olyan hívást kapok.
- Nem téves hívás volt - mondta Sarah. - Ez a hí-
vás David Burroughstól jött.
Rachel a szemöldökét ráncolta.
- David állami fegyenc. Honnan lenne telefonja?
- Tyűha - mondta Sarah, és a kezét felemelve
megadást színlelt.
- A szökése során eltulajdonított egyet - mondta
Max. Persze nem igazán hitt abban, hogy Burro-
ughs tényleg ellopta volna az általa használt tele-
font. Azt gondolta, hogy Philip és Adam Mackenzie
a szökési terv részeként, önként adták oda a tele-
fonjukat Davidnek, de semmi oka nem volt arra,
hogy ezt felhozza. - A telefon Adam Mackenzie ne-
vét írhatta ki. Tudja, ki az?
- Persze. Adam együtt nőtt fel Daviddel.
- Emlékszik arra, hogy hívást kapott volna Adam
telefonjáról?
- Sajnálom, nem. - Rachel erőltetett bocsánatké-
rő mosolyt villantott. - Talán rögtön a hangpostafi-
ókomba ment. Szeretnék, hogy ellenőrizzem?
Max és Sarah megint összenéztek. Ez nem lesz
könnyű.
 - - Hová ment, miután elhagyta az étkezdét? -
kérdezte Max.
- Itt élek, New Jersey-ben.
- Igen, tudjuk.
- Szóval ide indultam. Haza. Már majdnem meg-
érkeztem, amikor felfegyverkezett rendőrök félre-
állítottak. Frászt kaptam. Aztán idehoztak.
- Szóval egyenesen hazajött?
- igen.
- De nem jelentkezett ki a motelből. A ruhái még
mindig a szobájában vannak. A személyes tárgyai.
- Vissza akartam menni.
- Hogy érti?
- A szoba olcsóbb, ha tovább maradok - mondta
Rachel. - Szóval úgy döntöttem, hogy egyelőre
fenntartom. Hazajöttem, hogy elintézzek pár dol-
got, ránézzek a lakásomra, ilyesmik. Azt terveztem,
hogy csütörtökön visszamegyek Maine-be. - Rachel
előredőlt. - Nagyon össze vagyok zavarodva, nyo-
mozó.
- Különleges ügynök - javította ki Sarah. - Ő Max
Bernstein különleges ügynök. Én Sarah Jablonski
különleges ügynök vagyok.
Rachel ránézett, és állta a tekintetét.
- Különleges ügynök. Ön nagyon büszke lehet er-
re.
Max nem akarta elveszteni a fonalat.
 - Miután elhagyta az étkezdét, egyenesen hazáig
vezetett, Miss Anderson?
Rachel hátradőlt.
- Azt hiszem, megálltam útközben.
- Nyolc perccel azután, hogy David Burroughs
felhívta önt, egy biztonsági kamera felvette az ön
Toyota Camryját a Lamy bevásárlóközpont közelé-
ben.
- Igen. Gondoltam, veszek pár dolgot. - Rachel
Sarah- hoz fordult.
- Van Tory Burch boltjuk.
- És vett?
- Mit?
- Pár dolgot?
- Nem.
- Miért nem?
- Meggondoltam magam.
- Szóval odavezetett, aztán csak úgy távozott.
- Valami ilyesmi.
- Egy véletlen egybeesésnek köszönhetően -
folytatta Sarah - David Burroughs a Lamy bevásár-
lóközpontban rejtőzött el a szökése után.
- Nem tudtam erről. Akkor David tényleg meg-
szökött?
Sarah szóra sem méltatta a kérdést.
- A szolgáltató segítségével be tudtuk azonosíta-
ni az ön iPhone- ját. De találja ki, mi történt!
 Rachel vállat vont.
- Kikapcsolta a telefonját - mondta Sarah. - Szó-
val nem tudtuk nyomon követni.
- Ezt most terhelő bizonyítéknak kellene tekin-
tenem?
- Igen.
- Miért? Néha kikapcsolom a telefonom, amikor
vezetek. Nem szeretem, amikor zavarnak.
- Nem, Rachel, sosem csinál ilyet - csattant fel
Sarah. - A szolgáltatója adatai alapján négy hónapja
nem kapcsolta ki a telefonját. Azt is tudjuk, hogy
akkor kapcsolta ki, amikor a Lamy bevásárlóköz-
ponttól tíz mér- földnyire északra járt, ez pont el-
lenkező irányban van, mint New Jersey.
Rachel újabb vállvonogatással reagált.
- Látni akartam pár látványosságot, mielőtt ha-
zamegyek.
- O, ez tényleg hiteles történet - mondta Sarah
szárazon. - Az ex- sógora megszökik a börtönből.
Nem sokkal ezután az általa eltulajdonított telefon
a magáét hívja. Maga erre úgy reagál, hogy ahhoz a
bevásárlóközponthoz hajt, ahol Burroughs rejtőz-
ködik. Ezután annak ellenére, hogy állítása szerint
hazaindult a motelből való kijelentkezés nélkül, az
ellenkező irányba tart, és négy hónap után először
hirtelen kikapcsolja a telefonját. Kihagytam vala-
mit?
 Rachel Sarah-ra mosolygott, majd Maxhez for-
dult.
- Le fog tartóztatni, Bernstein különleges ügy-
nök?
- Ha együttműködik, akkor nem - mondta Max.
- És ha úgy döntök, hogy inkább felállók, és kisé-
tálok?
- Inkább kerüljük a feltevéseket, Miss Anderson,
ha nem baj - mondta Max. - Azt is tudjuk, hogy a
telefonja kikapcsolása után továbbra is észak felé
tartott. Az I-95-ösön felfelé tartva körülbelül negy-
venöt kilométerrel odébb David Burroughs lopott
bankkártyát használva sátorból, zsebkésekből, há-
lózsákból meg ilyenekből álló túlélőfelszerelést vá-
sárolt egy katahdini vegyeskereskedésben. A bolt
tulajdonosa azonosította. Van bármi mondanivaló-
ja?
Rachel a fejét rázta.
- Semmit sem tudok erről.
- Ez egy ligetes- erdős rész. Kilométereken át. Ha
valakit itt kiraknak, akkor nyomtalanul eltűnhet.
Akár a kanadai határ felé szivároghat.
Rachel Anderson nem mondott semmit.
Sarah elhatározta, hogy stílust változtat. Abban
reménykedtek, hogy elbizonytalanítják, és megle-
pik Rachelt azzal a nagy mennyiségű információ-
val, amit pár óra alatt szereztek.
 - Miért most határozott úgy, hogy meglátogatja
David Burroughst?
- David a sógorom volt. Közel álltunk egymás-
hoz.
- De most először látogatott el a Briggsbe.
- Igen
- Pedig Burroughs már vagy négy- öt éve ott van,
nem?
- Valami olyasmi.
Sarah széttárta a kezét.
- Akkor miért most, Rachel?
- Nem tudom. Egyszerűen... úgy éreztem, hogy itt
az ideje.
- Elhiszi, hogy David Burroughs ölte meg az ön
unokaöccsét?
Rachel elnézett balra.
- Igen, elhiszem.
- Nem olyan meggyőző.
- O, pedig biztos vagyok benne. De nem hiszem,
hogy meg akarta ölni. Szerintem valami idegössze-
omlás vagy pillanatnyi őrület hatása alatt cseleke-
dett.
- Szóval nem hibáztatja a történtekért?
- Voltaképpen nem.
- Miről beszéltek a látogatás alatt?
- Megkérdeztem Davidét, hogy hogy van.
- És hogy volt?
 - Össze van roppanva. David nem akart látogató-
kat fogadni. Azt akarta, hogy békén hagyják.
- Ön mégis visszament másnap.
- Igen.
- És vissza akart jönni még egyszer.
- Daviddel közel álltunk egymáshoz. Mármint a
történtek előtt... Megbíztam benne.
- Elmondaná nekünk, mivel kapcsolatban?
- Nem fontos. Nekem is volt pár visszaesésem.
- Arra gondolt, hogy Burroughs meghallgatná
önt?
Rachel hangja ellágyult.
- Valami olyasmi.
- Összeomlások alatt - mondta Sarah - a nemrég
lezajlott válását érti?
- Vagy - tette hozzá Max - a botrányt, ami tönkre-
tette a karrierjét? Rachel nyugodt maradt.
Max közelebb hajolt. Nem volt többé szükség fi-
nomkodásra.
- Lehull a lepel, Anderson kisasszony. Ezt ön is
tudja, nem igaz?
Rachel nem harapott rá a csalira.
- Nézze csak, mennyi mindent talált Sarah alig
pár órás kutatással. El fogjuk kapni a sógorát. Ez
nem kérdés. Ha szerencsés, akkor élve kapjuk el,
de David Burroughs elítélt gyerekgyilkos, aki egy
börtönigazgató fegyverét tulajdonította el, szóval...
- Max megvonta a vállát, hogy jelezze, ez az egész
az ő hatókörén kívül áll. - Amint elkapjuk, valószí-
nűleg az el következendő pár órában, Sarah és én
arra összpontosítunk majd, hogy elég bizonyítékot
gyűjtsünk az ön bűnrészességének bizonyítására.
- Sokáig fog ülni ezért - tette hozzá Sarah.
- Ez nem üres fenyegetés részünkről - mondta
Max.
- Nem üres fenyegetés - ismételte Sarah gyilkos
pillantást vetve Rachclre. - Alig várom, hogy rácsok
mögé dughassam magát.
- Hacsak, Sarah.
- Hacsak mi, Max?
- Hacsak együtt nem működik. Itt és most.
Sarah a szemöldökét ráncolta.
- Nem hiszem, hogy szükségünk van rá, Max.
- Valószínűleg igazad van, de lehet, hogy Miss
Anderson nem tudta, mibe keveredik. Lehet, hogy
nem értette, mit művel.
- Nagyon is értette.
- De mégis, Sarah, megegyeztünk. Ha Rachel
most elmondja nekünk, amit tud, akkor teljes bün-
tetlenséget kap.
- Az ezelőtt volt. Most kifejezetten szeretném, ha
börtönbe kerülne, amiért ilyen bunkón viselkedett.
- Igazad van, Sarah.
Rachel csendben maradt.
 - Ez az utolsó esélye - mondta Max. - A börtön-
megúszós kártya három percen belül érvényét
veszti.
- Aztán letartóztatjuk, Max?
- Aztán letartóztatjuk, Sarah.
Sarah keresztbe tette a karját, és rátámaszkodott
az asztalra.
- Szóval mit mond, Rachel?
- Meggondoltam magam - mondta Rachel. - Ügy-
védet szeretnék.
 17. FEJEZET

- Rendben, Sarah, mondd el nekem a legvalószí-

nűbb működőképes teóriát - mondta Max.
Max és Sarah a newarki repülőtér felé vették az
útjukat, hogy visszarepüljenek a Briggs Büntetés-
végrehajtási Intézetbe. Kiderült, hogy a Rachel An-
derson által felhívott ügyvéd a hírhedt Hester
Crimstein, aki rögtön letette az óvadékot, és elérte,
hogy Rachelt szabadon engedjék.
- Hagyd abba a körömrágást, Max.
- Hagyjál ezzel, Sarah, jó?
- Undorító.
- Segít gondolkodni.
Sarah felsóhajtott.
- Szóval mi a működő teóriánk?
- Burroughs megszökik Philip és Adam Macken-
zie segítségével - kezdte Sarah.
- Biztosak vagyunk benne, hogy a Mackenzie- ék
benne vannak?
- Szerintem igen.
- Szerintem is - mondta Max. - Folytasd.
- Burroughs kiszáll a börtönigazgató kocsijából a
bevásárlóközpont mélygarázsában. Felhívja Rachel
Andersont, aki a Nesbit állomás étkezdéjében vár a
hívására. Rachel a bevásárlóközponthoz hajt. Eddig
megvan, Max?
- Igen. Folytasd.
- Találkozik Burroughszal. Burroughs beszáll a
kocsiba.
- És aztán?
- Észak felé veszik az útjukat. Ott van az utolsó
telefonjel.
- Ami furcsa.
- Miért?
- Miért akkor kapcsolta ki a telefont? - kérdezte
Max. - Miért nem előbb?
- Ha a bevásárlóközpontnál kapcsolja ki, akkor
tudnánk, hogy odament.
Max összeráncolta a szemöldökét.
- Igen, valahogy így.
- De?
Max intett.
- Folytasd.
- Továbbhajtanak a boltig.
- A katahdini vegyeskereskedésig - tette hozzá
Max. - Millinocketben.
- Igen, itt vásárolja meg a túlélőfelszerelést. Az
általam figyelembe vett forgalmi statisztikák és
menetrend alapján Rachel még egy fél óráig vihette
őt észak felé. Mindenesetre, Rachel kirakja Burro-
ughst valami erdős területen. Vannak helikopte-
reink és kutyáink, de az a hely egy hatalmas fekete
lyuk.
- És aztán?
Sarah megvonta a vállát.
- Ennyi.
- Szóval mi most Burroughs terve?
- Nem tudom biztosan, Max. Talán azt tervezi,
hogy nemzeti parkokban bujkál. Kivár. Talán meg-
próbál átjutni a határon Kanadába.
Max vadul rágcsálta a körmét.
- Kételkedsz ebben - mondta Sarah.
- Kételkedem.
- Miért?
- Túl sok a hézag. Burroughs városi gyerek. Ho-
gyan boldogul a természetben magára hagyatva?
- Talán boldogul. Vagy talán azt gondolja, mit ve-
szíthet. Úgy érzi, nincs más választása.
- Nem áll össze.
- Mi nem áll össze, Max?
- Kezdjük az elején: kitervelte a szökést?
- Biztos.
- Mert ha igen, akkor elég béna terv.
- Nem tudom - mondta Sarah. - Szerintem egész
ügyes.
- Miért?
 - Olyan egyszerű. Burroughs csak elveszi a pisz-
tolyt, és kisétál Mackenzie-vel. Nem kell alagutat
ásni. Nem kell teherautókat eltéríteni vagy szemét-
ládákba elbújni. Egyiket sem. Ha az az őr nem... mi
is a neve?
- Weston. Ted Weston.
- Igen. Ha Weston nem néz ki az ablakon a meg-
felelő pillanatban - ha nem pillantja meg a börtön
igazgatót és Burroughst, ahogy beszállnak a kocsi-
ba -, akkor szabadok, mint a madár. Órákon ke-
resztül senki sem jelentette volna Burroughs távol-
létét.
Max elgondolkodott.
- Akkor kövessük ezt a gondolatmenetet, mit
szólsz hozzá, Sarah?
- Rendben, Max.
- Miután a terv bedőlt - amikor Weston riasztott
mindenkit -, a te elméleted szerint improvizálniuk
kellett.
- Pontosan - mondta Sarah.
Max végiggondolta.
- Ez megmagyarázná, miért hívta fel Burroughs
Rachelt, amikor az az étkezdében volt. Ha Rachel
az elejétől tudott volna róla, akkor nem kellett vol-
na felhívnia őt. Hanem már alapvetően a megbe-
szélt ponton várakozott volna, hogy felvegye Bur-
roughst.
 - Érdekes - mondta Sarah. - Akkor most azt felté-
telezzük, hogy Rachel Anderson nem volt beavatva
az eredeti szökési tervbe?
- Nem tudom.
- De azért nem lehet véletlen. Burroughst azon a
napon látogatja meg, amikor az megszökik.
- Nem véletlen - helyeselt Max. Újabb körömnek
fogott neki.
- Viszont Sarah...
- Mi az, Max?
- Még mindig hiányzik valami. Valami nagy rés
tátong még itt.
 18. FEJEZET

New York City Tizenkettedik utcáján ácsorgók, és a

valaha volt legcsodálatosabb pepperonis pizzasze-
letet eszem, amelyet egy Zazzy’s nevű helyről sze-
reztem be.
Szabad vagyok.
Egyelőre még el sem hiszem. Van az az érzés,
amikor egy álom elvadul - ebben az esetben jó ér-
telemben -, és akkor hirtelen, éjszakai utazása kel-
lős közepén jön rá az ember, hogy valójában alszik,
és attól fél, hogy felébred, ezért kétségbeesetten
próbál tovább álmodni, szorosan kapaszkodva a
fejében lévő képekbe, még akkor is, amikor azok
elhalványulnak. Ezt éltem át az elmúlt néhány órá-
ban. Félek, hogy hamarosan kipattan a szemem, és
újra a Briggsben leszek ahelyett, hogy ezen a vize-
letszagú (a szagot örömmel fogadom, mert az ál-
mokban állítólag nincsenek illatok) városi utcán
állnék.
Annak az utcának a másik oldalán állok, ahol
Harriet Winchester, más néven Hilde Winslow la-
kik most.
 Ma szöktem meg. Ettől a gondolattól megáll az
eszem. Kevesebb mint huszonnégy órája egy
briggsi börtönőr próbált végezni velem. Aztán
amikor úgy tűnt, hogy engem, az áldozatot fognak
okolni a történtekért, Philip és Adam segített a
szökésben. A mai nap őrült történései - ugyanazon
a huszonnégy órán belül, ami még mindig tart - fo-
lyamatosan zúdulnak rám. Próbálom elhessegetni
őket, miközben a fő feladatomra koncentrálok.
Hilde Winslow hazudott a tanúk padján, ezzel
hozzájárult ahhoz, hogy elítéljenek. A dolog miért-
jének megfejtésével teszem meg az első lépést a
fiam megmentésére.
A fiam megmentése.
Amikor erre gondolok, minden alkalommal vis--
sza kell nyelnem, le kell küzdenem a könnyeimet,
és emlékeztetnem magamat arra, hogy mi forog
kockán. Rachel látogatása előtt a fiam halott volt,
meggyilkolták, talán én magam. Most pont az el-
lenkezőjét hiszem: Matthew él, engem pedig átver-
tek. Miért, hogyan - fogalmam sincs. Egyszerre
csak egy lépést vagyok képes megtenni.
Az első lépés pedig Hilde Winslow.
Miután a bevásárlóközpontnál kiszálltam Philip
kocsijából, felhívtam Rachelt, hogy jöjjön értem. Az
étkezdében volt. Elmagyaráztam neki, hova kell
mennie és mikor kell ott lennie. Közben az alkal-
mazottak parkolója felé vettem az utamat. A boltok
éppen nyitottak, szóval több alkalmazott is ekkor
kezdte a műszakját. Ezzel időt nyertem. Tudtam,
hogy Rachel New Jersey-ből jött. Amikor a rend-
őrök körözni kezdik az autóját, erre fognak figyelni
- New Jersey-i rendszámtáblákra Maine-ben. Talál-
tam egy megviselt Honda Civicet, amelyen elég la-
zán voltak rögzítve a csavarok ahhoz, hogy mind-
két rendszámtáblát lecsavarozhassam. Vajon ész-
reveszi a tulaj? Valószínűleg egy ideig még nem. A
legtöbb ember nem nézi meg indulás előtt, hogy jó
helyen van- e a rendszámtáblája. De ha a viharvert
Honda tulajdonosa észre is veszi mindezt, ez már a
műszakja után történik, ami csak jó pár óra múlva
következik be. Akkor már helyzeti előnyben le-
szünk.
Rachel bölcsen jó előre megtette, amit kértem -
az összes hitelkártyáját kimerítette az ATM-eknél.
Három hitelkártyát használt, kettőt 800 dolláros
maximummal, egyet 600 dollárral. A Mackenzie-
éktől kapott pénzzel együtt megvan az anyagi ala-
pom ahhoz, hogy kitartsak egy darabig. A rendőr-
ség egy ponton majd rájön, hogy Philip valójában
hol tett le engem. Akármit is talált ki Philip, az ő
meséje egy-két napnál tovább nem fogja bírni.
Miután Rachel megérkezett a bevásárlóközpont
parkolója mögé, ahol rejtőzködtem, beszálltam, és
mondtam neki, hogy hajtson tovább. Két mérföld-
del később megláttunk egy bezárt éttermet. Mond-
tam Rachelnek, hogy álljon le mögötte. Amikor már
kint voltunk a látótérből, gyorsan kicseréltem a
rendszámtáblákat, hogy az ő fehér Toyota Camry-
jának, a világ egyik leggyakoribb autójának maine-i
rendszámtáblája legyen.
- Most mi lesz? - kérdezte tőlem Rachel.
Tudtam, hogy azonnal hajtóvadászatot indítanak
ellenem, de azt is tudtam, hogy a rendőrség keze
mindenhová azért mégsem ér el. Minden terv kul-
csa az, hogy legyen egy cél. Nekem egy célom volt:
megtalálni a fiamat. Pont. Vége. Erre összpontosí-
tottam.
De mit jelent ez a gyakorlatban?
Követnem kell minden lehetséges nyomot. Az ál-
talam ismert legfontosabb - az egyetlen - Hilde
Winslow volt. Nemcsak hazudott a vallomásában,
de a nevét is megváltoztatta, és elköltözött New
Yorkba. Ez lett hát a tervem: eljutni Hilde Wins-
low- hoz, amilyen gyorsan csak lehet. És kideríteni,
hogy miért hazudott.
Miután az úti célom meglett, az egész arra irá-
nyult, hogyan kell elterelni a figyelmet és zavaros-
sá tenni a vizet. A rendőrség hamarosan rájön,
hogy Rachel meglátogatott a börtönben, és valami
nyomkövetőt raknak a telefonjára. Ugyanezt teszik
majd Philip és Adam telefonjaival is, amelyek a bir-
tokomban vannak. Már ki is kapcsoltam őket.
- Be van kapcsolva a telefonod? - kérdeztem
Rachelt.
- Igen. Jaj, basszus, azt le tudják nyomozni, mi?
Kikapcsoljam vagy valami?
- Várj csak - mondom neki.
- Miért?
Miután a telefont kikapcsolták, a szolgáltató nem
tud többé lenyomozni minket, de meg tudják mon-
dani a rendőrségnek, hogy hol jártunk, amikor a
telefon legutoljára jelet adott. Megkértem Rachelt,
hogy az úti célommal ellentétes irányba tartson
egy darabig. Miután eleget mentünk északnak ah-
hoz, hogy a rendőrség azt állapíthassa majd meg,
hogy New York helyett valószínűleg a kanadai ha-
tár felé tartunk, megkértem Rachelt, hogy kapcsol-
ja ki a telefonját. Ha továbbra is bekapcsolva hagy-
juk, az már túl sok - túljátsszuk a szerepünket, így
viszont úgy tűnhet, hogy megkezdtük a szökést, és
tíz vagy tizenöt perc vezetés után rájöttünk, hogy
ki kell kapcsolnunk a telefont.
- És most mi legyen? - kérdezte Rachel.
Már majdnem megkértem, hogy forduljon vissza
és induljunk New York felé, de nem voltam biztos
benne, hogy a telefon nyomon követése kellően el-
tereli a figyelmet és zavarossá teszi a vizet.
 - Észak felé haladjunk tovább - mondtam.
Húsz perccel később megálltunk egy boltban Ka-
tahdinban, ahol túlélőfelszerelést árultak. A szi-
vattyúknál lecsekkoltam a biztonsági kamerákat.
Egy sem volt. Nem mintha számítana. Hamarosan
úgyis megtudják, hogy itt jártam. Rachel feltankol-
ta az autóját, miközben én gyorsan, de (reményeim
szerint) nem túl feltűnően vásároltam magamnak
túlélőfelszerelést, olyan dolgokat, amelyeket az el-
képzeléseim szerint az emberek magukkal visznek,
amikor hosszabb időre túrázni vagy táborozni in-
dulnak. Azzal a kártyával fizettem, amelyről Adam
azt mondta, hogy majd „elfelejti” letiltatni. Gondo-
lom, a rendőrség így is tudomást fog szerezni a
kártyáról, de egy kicsivel több időbe telhet. Ha
nem, a körözés kiadása után az engem kiszolgáló
idős férfi biztosan emlékezik majd az arcomra.
Ez sem zavart.
Miután ezzel végeztem, Rachellel haladtunk még
pár száz métert észak felé (ha esetleg valaki meg-
kérdezné a férfit, hogy milyen irányba ment az au-
tó), aztán megfordultunk, és dél felé indultunk.
Boston külvárosában találtam egy adománygyűjtő
ládát egy irodakomplexum mögött, és bedobtam a
túlélőfelszerelést. A ládán olvasható felirat alapján
a következő ürítés négy nap múlva lesz. Remek. Ha
az Üdvhadsereg gyanakodni kezdene a cuccok mi-
att vagy értesítenék a rendőrséget, nekem már
mindegy lesz. Ha meg is látnának minket a bizton-
sági felvételen, mi van akkor? Már rég máshol le-
szünk. Reméltem, hogy a rendőrség beveszi, hogy
az erdőben rejtőzködöm.
Ezután megfordultunk, és megint hosszan halad-
tunk dél felé. A Connecticut állambeli Milford egyik
gyógyszertáránál az autóban vártam ki, hogy Rac-
hel vásárolt egy kártyás telefont, egy hajvágót, egy
borotválkozókészletet, és a lehető legalacsonyabb
dioptriával rendelkező szemüveget. Végül olyan
napszemüveget választott, amely zárt térben kivi-
lágosodik. Tökéletes. A következő pihenőhelyen
lehúzott baseballsapkában mentem be a mosdóba.
A börtönben ritkán borotválkoztam, talán hetente
egyszer, amikor viszketni kezdett az arcom, így az
arcszőrzetem valahol a borosta és a szakáll között
járt. Most úgy borotválkoztam meg, hogy csak a ba-
jusz maradjon. Aztán levágtam a hajam, leborotvál-
tam a fejem és felvettem a szemüveget.
Még Rachel is le volt nyűgözve az álcámtól.
- Majdnem nem engedtelek vissza az autóba.
Amikor a George Washington híd közelébe ér-
tünk, megkértem Rachelt, hogy álljon meg Bronx-
ban, a Jerome sugárúton. Betolatott egy helyre,
ahol vissza tudtam tenni a New Jersey rendszám
táblát. A maine-i rendszámtáblákat kidobtam a ku-
kába. Ha a rendőrség már riadóztatva van - és gya-
nítottam, hogy igen -, akkor valószínűleg észreve-
szik majd a New Jersey-i rendszámtábláját, mikor
áthajt a hídon. Rachel figyelmét is felhívtam erre.
Gyakoroltuk, hogy mi a teendő, ha a rendőrség fél-
reállítja, vagy ha felkeresik.
- Sok problémát okozok neked - mondom.
- Ne aggódj emiatt - válaszol Rachel. - Ő az uno-
kaöcsém, emlékszel?
- Jó nagynéni voltál - mondom.
- A legjobb - válaszol derűsen.
- De ha minden rosszra fordul és letartóztatnak...
- Nem esik bántódásom.
- Tudom. De ha sarokba szorítanak, mondd azt
nekik, hogy fegyverrel vettelek rá ezekre a dolgok-
ra.
- Most már eredj.
A 4-es vonat Mount Edén sugárúti megállója a
szomszédban volt.
Felszálltam a metróra és harmincöt percen át
haladtam észak felé a Tizennegyedik utca és a Uni-
on tér találkozásáig Manhattanben. Ott találtam
egy Nordstrom Rack-üzletet, és megvettem a legol-
csóbb zakót, inget és nyakkendőt, amit csak talál-
tam. A kopasz fejem, bajuszom és a szemüvegem
mellé ez már talán túlzásnak tűnt, de ha valaki rá-
jön, hogy New Yorkban vagyok, nem zakót és
nyakkendőt viselő férfit fognak keresni.
Innen tízperces sétára esett Hilde Winslow laká-
sa a Tizenkettedik utca sarkán. Útközben megáll-
tam, hogy vegyek egy pepperonis pizzaszeletet és
egy Pepsit. Az első falatnál kicsit megszédültem.
Tudom, hogy nem ez a lényeg, de nem hiszem,
hogy valaha tapasztaltam volna akármi olyan cso-
dálatosan hétköznapi dolgot, mint ez a szabad em-
berként harapott első falat egy New York-i pizzá-
ból; régi dolgokat ébresztett fel bennem, elfelejtett
színekre és textúrákra emlékeztetett. Gondolatban
visszatértem a Revere Beachre, a Sal’sba Adammel,
Eddie-vel és TJ-vel, az egész bandával, istenemre,
őrült jó érzés volt ez.
Most várok.
Kíváncsi vagyok, mi van Rachellel, persze. Való-
színűleg mostanra már elkapták a rendőrök. Vajon
előbb hazaért? Vajon félreállították a zsaruk? Mek-
kora bajban van? Gondolok Philipre és Adamre is,
és arra, hogy mik lesznek a tetteik következmé-
nyei. És végül gondolok Cherylre is, az exemre és
Matthew anyjára. Mit szólna a menekülésemhez?
Mit szólna ehhez Sophie nénikém? Ha képes lenne
felfogni, mit gondolna apám?
Nem számít. Ez most mind lényegtelen.
 Átmegyek az utcán. Vajon Hilde Winslow, azaz
Harriet Winchester tudja már, hogy megszöktem?
Fogalmam sincs. Az épületben nincs portás. Egy
lakónak kell beengednie. A „Winchester, H.” név a
4B lakásnál szerepel. Megnyomom a gombot. Hal-
lom, hogy kicseng. Egyszer, kétszer, háromszor. A
negyedik csengetésre a tárgyalásról ismert hang
szólal meg.
- Igen?
Egy másodpercbe telik összeszedni magam. Szá-
nalmasan mímelem a kelet- európai akcentust.
- Csomag.
- Hagyja, kérem, az előtérben.
- Alá kell írnia az átvételi elismervényt.
A legutóbbi órákat az akció megtervezésével töl-
töttem, és most, hogy a lehetőség csak egy karnyúj-
tásnyira van tőlem, elrontom az egészet
Nem vagyok kézbesítőnek öltözve. Nincs csomag
a kezemben.
- Igazából - improvizálok - ha megadja a szóbeli
beleegyezését, akkor itt hagyhatom a csomagot.
Engedélyezi, hogy az előtérben hagyjam?
Egy kis szünet áll be, amitől azt érzem, végem
van. Aztán Hilde Winslow lassan megszólal:
- Engedélyezem, hogy ott hagyja.
- Rendben, az előtér sarkában lesz.
 Elengedem a nyomógombot. Már majdnem ar-
rébb megyek, hogy átgondoljam, most mit tegyek,
amikor egy férfit észlelek, aki a lépcsőn jön le és a
bejárati ajtó felé tart. Egy pillanatig elgondolko-
dom, hogy vajon Hilde megkérte- e az egyik szom-
szédját, hogy vegye át a csomagját, de nem, nem
telt még el annyi idő. Amikor a férfi kinyitja az aj-
tót, visszateszem a telefont a fülemhez, és azt
mondom:
- Rendben, akkor felviszem a lakásába a csoma-
got.
Fölösleges volt ezzel a trükkel bajlódni. A férfi
kilép az ajtón, és látszólag teljes közönnyel indul
kifelé.
A lábammal állítom meg a becsukódó ajtót és
besurranok. Az ajtót hagyom becsukódni a hátam
mögött.
A lépcsőn a 4B lakás felé indulok.

Sarah telefonja rezgeti. A bejövő üzenetre me-

redt.
- Igazad volt, Max.
- Minek kapcsán?
- A rendszámokat illetően.
Max különösnek találta, hogy senki nem észlelte
Rachel Anderson autóját a Maine-ből New Jersey-
be tartó hosszú út során. Az első elmélete az volt,
hogy elkerülte a főutakat, de a forgalmi adatok át-
tekintése után úgy látta, hogy nem ért volna oda
időben, ha távol marad az autópályáktól.
- Egy bizonyos George Belbey az L. L. Beanben
ledolgozott műszakja után úgy találta, hogy eltűn-
tek a rendszámtáblái.
- Gondolom, ez a George Belbey maine-i lakos.
- Igen.
- Tehát Burroughs vagy Rachel rendszámtáblát
cserélt. Levette a New Jersey-i rendszámtáblát, és
feltette a maine-it.
- Viszont amikor a kikötői hatóság a hídon átha-
ladtakor észlelte a kocsiját...
- Akkorra visszacserélte őket - fejezte be Max. -
Így a kérdés az, hogy mikor csinálta? És miért?
- Tudjuk, miért, nem, Max?
- Azt hiszem, igen.
Sarah telefonja ismét rezgett. Sarah a képernyőt
bámulva azt mondta: - Hűha.
- Mi történt?
- Lekövettük Rachel Anderson legutóbbi hívása-
it.
- És?
- Miután meglátogatta Burroughst a Briggsben,
egy régi Globe-os kollégáját kereste meg, hogy szí-
vességet kérjen tőle.
- Miféle szívességet?
 - A Matthew Burroughs-gyilkosság rendőrségi
aktáit akarta megszerezni.
Max elgondolkozott ezen.
- Van a régi kollégának ilyen mértékű befolyása?
- Nincsen. De Rachel valami mást kért.
- Mit?
- Meg akarta tudni a tárgyalás egyik tanújának
társadalombiztosítási számát. Egy Hilde Winslow
nevű nőét.
- Emlékszem erre a névre...
- Winslow vallotta azt, hogy látta, amint Burro-
ughs elássa a baseballütőt.
- Igen. Egy idősebb nő, ha jól emlékszem.
- Pontosan, Max, de itt válik a dolog igazán fur-
csává. Hilde Winslow nem sokkal a tárgyalás után
Harriet Winchesterre változtatta a nevét.
Mindketten egymásra néztek.
- Miért tett ilyet? - kérdezte Max.
- Fogalmam sincs. De a lényeg a következő: Hil-
de/Harriet ezek után New Yorkba költözött. - Sa-
rah hunyorogva a telefonjára pillantott. - Egészen
pontosan a Tizenkettedik utca 135-ös szám alá.
Max abbahagyta a körömrágást. Leengedte a ke-
zét.
- Tehát Rachel Anderson meglátogatja David
Burroughst a börtönben. A találkozó után Rachel
kutakodni kezd a koronatanú után - akiről Burro-
ughs azt állította, hogy hazudott -, erre kiderül,
hogy ez a tanú megváltoztatta a nevét és elköltö-
zött. - Max felnézett. - Szóval szerinted mi Burro-
ughs terve?
- Hogy felelősségre vonja a nőt?
- Vagy még rosszabb. - Max a repülőtér kijárata
felé indult. - Sarah!
- Igen?
- Szerezz nekünk egy autót New Yorkba. És hívd
fel a manhattani irodánkat. Azt akarom, hogy Hilde
Winslow utcája hemzsegjen a rendőröktől.
 19. FEJEZET

Hilde Winslow ajtaja előtt állok.

Most mi lesz?
Természetesen kopogtathatnék, de mivel kapu-
csengő van a bejáratnál, és Hilde eleve óvatos, nem
tudom, helyes lépés lenne- e. Először biztosan
megkérdezné, hogy ki az. Kikukucskálna, hogy
megnézze, ki kopogott. Vajon felismerne engem?
Valószínűleg nem. Hacsak nem hallotta már a szö-
késemről szóló híreket. Akárhogy is, nem nyitná ki
csak úgy.
Tehát az első lehetőség, a kopogás valószínűleg
nem működne.
Yankees baseballsapkát viselek, amelyet a Hato-
dik sugárúton vettem egy utcai árustól, így ha majd
leírást kell rólam adnia, nem fogja tudni, hogy ko-
paszra borotváltam a fejem. A Hildénél tett látoga-
tásom után gyorsan meg is akarok szabadulni a
sapkától.
Második lehetőség: berúghatom az ajtót, vagy,
mondjuk, bejuthatok a pisztolyom segítségével. De
most komolyan. Elkezdene sikítozni, hogy meg
akarom ölni. A szomszédok egyből jelentenék,
hogy lövések zaját hallották. A második lehetőség
is teljesen esélytelen volt.
Harmadik lehetőségem... nem igazán van. Egy-
előre. De nem ácsoroghatok tovább a folyosón. Va-
laki észrevesz, és eltűnődik, hogy mit csinálok itt.
Hát, nem igazán gondoltam át ezt az egészet. Ma -
ma! - hosszú órákat töltöttem az autóban Rachellel,
és képtelen voltam egy rendes tervet kiötleni. Most
pedig fizetem az árát.
Tőlem balra van egy vészkijárat. Talán elbújhat-
nék ott, és kivárhatnám, hogy Hilde ajtót nyisson.
De már elég későre jár. Hilde/Harriet a nyolcvanas
éveit tapossa. Kiteszi a lábát még ma este? Valószí-
nűleg nem.
Még mindig a következő lépésemen gondolko-
dom, amikor látom, hogy a 4B lakás kilincse forog-
ni kezd.
Valaki kinyitja az ajtót.
Nincs tervem, ezért tiszta ösztönből dolgozom.
Nem tudom, miért nyílik éppen most az ajtó, bár
azt gyanítom, hogy Hilde Winslow kíváncsi lett az
előtérben hagyott állítólagos csomagra, és úgy
döntött, hogy lemegy megszerezni. Mindegy is.
Nem habozom. Amint résnyire nyílik az ajtó, neki-
lököm a vállamat.
Az ajtó kitárul.
 Egy pillanatig azon aggódom, hogy túl agresszív
voltam és nekilöktem egy idős nőt egy nehéz ajtó-
nak, de amikor berontok, Hilde Winslow még min-
dig ott áll tágra nyílt szemmel. Hátrál, és sikításra
nyitja a száját. Az agyam primitív része vette át a
hatalmat felettem, ezért ezúttal sem habozom.
Odarohanok, és a kezemmel ügyetlenül, de mégis
határozottan befogom a száját. A lábammal berú-
gom magam mögött az ajtót. Hildét magamhoz hú-
zom, hogy a tarkója a mellkasomhoz nyomódjon,
miközben a kezem még mindig a száját takarja.
- Nem akarom bántani - suttogom.
Ezt tényleg kimondtam? Ha igen, nem hiszem,
hogy a szavaim sok vigaszt nyújtanak. Hilde fész-
kelődik és megragadja a kezem. Ellenáll. Erősen
fogom. Szeretnék kedves lenni, racionális, udvari-
as, de nem igazán látom, ez a megközelítés hogyan
segítene nekem vagy Matthew-nak.
A szabad kezemmel előhúzom a fegyverem és
megmutatom neki.
- Csak beszélni akarok, rendben? Ha megtudtam
az igazat, már itt sem vagyok. Bólogasson, ha meg-
értette.
A mellkasomhoz szorított tarkója ellenére sike-
rül bólintania.
- Most el fogom húzni a kezem. Kérem, ne kény-
szerítsen erőszakra.
 Úgy beszélek, mint valami régi film szereplője,
de nem tudom, mi mást mondhatnék, miként ke-
zelhetném ezt a helyzetet. Elengedem Hildét, és
remélem, nem fog sikítani, mert ha igen, én nem
fogom lelőni. A pisztoly markolatával sem ütöm le.
Vagy mégis?
Hilde Winslow hazudott rólam. Eskü alatt hazu-
dott, és ezzel hozzájárult, hogy a saját fiam meg-
gyilkolásáért elítéljenek.
Meddig mennék el? Remélem, hogy a nő nem
kényszerít rá, hogy kiderüljön. Hilde Winslow fe-
lém fordul.
- Mit akar?
- Tudja, hogy ki vagyok? - kérdezem.
- David.
A hangja meglepően szilárd, magabiztos. A sze-
membe néz. Dacos, de szemlátomást nem retteg
tőlem.
- Mit keres itt? - kérdezi Hilde.
- Hazudott.
- Miről beszél?
- A tárgyaláson. A tanúvallomása. Az egész ha-
zugság volt.
- Nem hazudtam.
Itt tényleg nincs más választásom. Felemelem a
fegyvert és az öregasszony homlokához nyomom.
 - Ide figyeljen - mondom, azt remélve, hogy nem
csuklik el a hangom. - Nekem nincs vesztenivalóm.
Érti, ugye? Ha maga megint hazudik nekem, ha
nem mondja meg nekem az igazat, meg fogom ölni.
Nem szeretném ezt tenni. Tényleg nem. De vagy a
fiam, vagy maga.
Hilde hevesen pislogni kezd.
- Így van - folytatom. - A fiam életben van. Nem,
maga bizonyára nem fog hinni nekem, és nincs
időm győzködni. Magának jelenleg csak annyi
számít, hogy én elhiszem. Így hát egy pillanatig
sem fogok habozni, ha meg kell ölnöm magát, hogy
megtaláljam a fiamat. Világosan fejeztem ki maga-
mat?
- Nem tudom, mit mondhatnék magának...
Arcon ütöm a fegyver csövével.
Nem, ez nem volt könnyű. És nem, nem ütöttem
meg erősen. Egy koppintás volt. Nem több. De ah-
hoz elég, hogy eljuttassam hozzá a mondanivaló-
mat, és hogy szörnyen érezzem magam.
- Megváltoztatta a nevét, és elköltözött - mon-
dom. - Azért, mert hazudott a tanúk padján és me-
nekülnie kellett. Nem bosszút állni jöttem. De meg-
van az oka annak, hogy maga hazudott, ez az ok
pedig talán elvezethet a fiamhoz. Tehát vagy meg-
tudom, miért tette, vagy megölöm.
Hilde rám néz. Viszonzom a pillantást.
 - Maga őrült - mondja Hilde/Harriet.
- Lehet.
- Nem gondolhatja, hogy a fia még él.
- Ó, pedig igen.
Hilde keze az ajkához ér. A fejét csóválja és le-
hunyja a szemét. Nem engedem le a fegyverem.
Amikor újra kinyitja a szemét, az arca megváltozik.
Eltűnik róla a védekezés és a dac.
- Nem tudom elhinni, hogy itt áll előttem, David.
Hallgatok.
- Ezt felveszi most valamivel? - kérdezi.
- Nem. - Gyorsan előveszem a telefonom és
megmutatom neki. Aztán ledobom az asztalra, csak
hogy a lényegre helyezzem a hangsúlyt. - Köztünk
marad.
- Ha maga elmondja valakinek, le fogom tagadni.
Érzem, ahogy felgyorsul a pulzusom.
- Megértem.
- Ha bárki rögzítené ezt, én csupán az engem fe-
nyegető őrült gyilkos lecsillapítására mondtam va-
lamit.
Bátorítóan bólintok.
Hilde Winslow felnéz rám, egyenesen a sze-
membe.
- Már rengetegszer elképzeltem ezt a pillanatot -
mondja. - Hogy maga áll előttem, én pedig beval-
lom az igazat.
 Mély levegőt vesz. Én nem merem kifújni a leve-
gőt, mert a legkisebb mozdulat is elronthatja a pil-
lanatot.
- Először is, megindokoltam magamnak, amit
tettem, mert azt gondoltam, hogy a vallomásom
nem sokat nyom a latban. Magát egyébként is el-
ítélték volna, én csak hab voltam a tortán. Ezt
mondogattam magamnak. Emellett őszintén hit-
tem abban, hogy maga követte el a gyilkosságot.
Nyomós ok volt, hogy egy gyilkos lebuktatásában
segítek. Tudni akarja az igazságot, David?
Bólintok.
- Még mindig úgy hiszem, hogy maga volt. Elsöp-
rő erejűek voltak a terhelő bizonyítékok. Ez a gon-
dolat segít abban, hogy nyugodtan aludjak. Annak
tudata, bizonyossága, hogy maga volt a gyilkos. De
ez nem sokat segít a helyzetemen, ugyebár? Filozó-
fiát tanítottam a Bostoni Egyetemen. Tudta ezt?
Tudtam. Az ügyvédeim alapos kutatást végeztek
a hátterével kapcsolatban, olyasmit keresve, amit a
keresztkérdések során felhasználhatunk. Tudtam,
hogy hatvanéves korában özvegyük meg, három
gyermeke van, mind házasok, és négy unokája szü-
letett.
- Tehát tanulmányoztam az összes „a cél szente-
síti az eszközt” elgondolást. Ebben az esetben is így
cselekedtem, próbálva megvédeni a tetteimet, de
azt nem lehet tagadni, hogy a tanúvallomásom ha-
tott a tárgyalás menetére. Ami még rosszabb, be-
mocskoltam azt, ahogy saját magamat láttam.
Ekkor megcsörren a telefonja. Hilde felnéz rám.
Bólintok, hogy megnézheti.
- Nincs hívóazonosító - mondja.
- Ne válaszoljon rá.
- Rendben.
- Hol tartott?
- A menyemről, Ellenről van szó. Orvosként dol-
gozik Revere-ben. Doktornő.
Erre emlékszem az aktából.
- A legidősebb fia, Marty felesége.
- Igen.
- Mi van vele?
- Szerencsejáték- függő volt, és valószínűleg még
mindig az. Krónikus dependencia. Ezt akkoriban
nem tudtam. A menyem megbecsült szülész- nő-
gyógyász. A barátaim összes unokáját ő segítette
világra. Azt hiszem, Marty mindent megpróbált.
Névtelen Szerencsejátékosok. Pszichológusok, te-
rápia. Korlátozta Ellen hozzáférését a pénzhez. De
tudja, hogy van ez a függőségekkel. Az ember meg-
találja a módját. Ellen is megtalálta. Elég mélyre ju-
tott. Túl mélyre ahhoz, hogy kimásszon belőle. Szá-
zezrek. Ezt mondták nekem telefonon. Ellen jócs-
kán elmaradt a tartozása törlesztésével, de kibúj-
hatott alóla - ha én megteszek neki egy kis szíves-
séget.
Megdörzsöli az arcát, és lecsukja a szemét. Meg-
int mozdulatlan maradok.
- Szóval tudni akarja, miért vallottam maga ellen.
Ezért. Egy férfi felkeresett engem. Nagyon udvarias
volt. Tökéletes modor. Széles mosoly. De a tekinte-
te, biztos érti, mire gondolok, sötét volt, mint az éj-
szaka. Üres. Ismeri a típust?
Bólintok.
- Poliózisa volt.
- Poliózis?
Hilde a feje közepére mutatott.
- Fehér tincs a homlokánál. Sötét haja volt,
amelyben egy ősz tincs húzódott.
Lefagyok.
- Szóval, ez az alak elmondta nekem, mi a helyzet
Ellennel. Azt mondja, jót cselekednék, ha segítenék
nekik. Azt mondta, hogy egész biztosan maga tette,
egy baseballütővel verte szét a saját gyereke kopo-
nyáját, de magát nem fogják lecsukni, mert az apja
egy korrupt zsaru, szóval el fogják tussolni az
ügyet.
Nyelek egyet. A fehér tincs. Ismerem azt a férfit,
akiről beszél.
- Említette ez az ember az apámat?
 - Név szerint. Lenny Burroughs. Azt mondta,
ezért van szükségük rám. Hogy felszínre kerüljön
az igazság. Ha segítek nekik ebben, ők is segítenek
Ellennek. Drága mokaszint viselt zokni nélkül.
Mindent elmagyarázott nekem. Akarja tudni, mit
mondtam neki?
Bólintok.
- Nemet mondtam. Azt mondtam, hogy nem te-
szem meg. Ellen majd megtalálja a módját, hogyan
fizeti vissza. Ezt mondtam neki. Erre ez a kis ember
azt mondta, hogy „oké, rendben”. Csak így. Nem vi-
tatkozott velem. Nem fenyegetett. Másnap reggel
ugyanez az emberke hívott. Udvarias hangon azt
mondja, hogy: „Mrs. Winslow? Ezt hallgassa.” És
akkor... - összeszorítja a szemét. - Hallom azt a
hangos reccsenést, majd Marty üvölteni kezd. Nem
Ellen. Az én Martym. Az emberke úgy összerop-
pantotta a fiam középső ujját, mint egy ceruzát.
Hilde Winslow és én halljuk a város zaját - a for-
galom zúgását, elhaló szirénákat, egy tolató teher-
autó sípolását, egy kutya ugatását, az emberek ne-
vetését.
- Szóval - mondom -, beleegyezett, hogy segíteni
fog?
- Nem volt választásom. Maga is megérti.
 - Igen - mondom, bár nem vagyok benne biztos,
hogy ez igaz. - Mrs. Winslow, mi volt az emberke
neve?
- Mit gondol, hagyott névjegykártyát? Nem
mondta meg nekem, hogy hívják - én pedig nem
kérdeztem meg.
Nem számít. Tudom, ki az.
- Nem kérdezte Martyt vagy Ellent róla?
- Nem. Soha. Megtettem, amit a férfi kért. Aztán
eladtam a házamat, megváltoztattam a nevemet, és
ideköltöztem. Öt éve nem beszéltem sem Martyval,
sem Ellennel. És tudja, mit? Ők sem kerestek meg
engem. Senki nem akar emlékezni.
Ebben a pillanatban meghallom, hogy valaki ki-
abálni kezd az utcán.
A hangból megállapítva egy fiatal nő. Először
nem tudom megállapítani, mit mond. Hilde és én
egymásra nézünk. Az ablak felé indulok. A nő még
mindig kiabál, de most már ki tudom venni a sza-
vait:
_ Figyelem! Itt vannak a kurva zsaruk! Ismétlem:

itt vannak a fasiszta disznók!

Valaki más is csatlakozik, és ugyanazt kiabálja.
Aztán egy újabb hang.
Kipillantok Hilde ablakán, és meglátom az épület
ajtaja előtt két sorban parkoló rendőrkocsikat.
Négy egyenruhás rendőr rohan az épület bejáratá-
hoz. Még két rendőrautó dübörög a Tizenkettedik
utcában.
A francba.
Semmi kétség. Értem jöttek. Ki kell jutnom innen
- méghozzá most. Hilde Winslow ajtajához sietek,
de amikor kinyitom, már hallom a lépcsőn felfelé
száguldó léptek hangját. A zaj egyre nő. Hangokat
hallok. Hallom a rádiók zúgását.
Egyre közelebb jutnak.
A vészkijárathoz sietek. Kinyitom az ajtót. Még
több hang, még több rádiós moraj.
Mindkét irányból jönnek. Csapdába estem.
Hilde még mindig az ajtóban áll.
- Jöjjön vissza - mondja nekem. - Siessen.
Nincs más választásom. Visszarohanok a lakásá-
ba. Hilde becsapja az ajtót.
- Másszon ki a hálószobám ablakán - mondja. -
Menjen le a tűz- lépcsőn. Megpróbálom feltartani
őket.
Nincs idő habozni vagy végiggondolni, amit
mond. A hálószoba ablakához sietek, és nagy len-
dülettel kinyitom. A szellő meglepően frissítő. Egy
pillanatig elgondolkodom azon, hogy a rendőrök
vajon a hátsó udvarra is beözönlöttek- e. Még nem.
Legalábbis szerintem még nem. Odalenn nagy sö-
tétség. Ugyanakkor a hely is szűk, talán hat méter
van a ház és a Tizenegyedik utca egyik épületének
hátsó fala között. Kimászom, és becsukom magam
mögött az ablakot.
Most mi lesz?
Elindulok lefelé a fém lépcsőn, amikor ismét
meghallom a zsarurádiók kerregését, amelyet az-
tán emberi beszéd követ.
Valaki alattam posztói.
Éjszaka van. Gyakorlatilag nincs világítás, ami ta-
lán előnyömre válik. Hallom, amint odabenn a la-
kás ajtaján dörömbölnek, majd a dörömbölés kia-
bálás követi. Hilde kiszól, hogy mindjárt jön.
Nem mehetek le. Nem mehetek vissza a lakásba.
Csak egy lehetőségem van. Irány felfelé. Az ötödik
emelet felé mászom. Nem emlékszem, hány emele-
tes az épület. Öt, legfeljebb hat. Megállók az ötödik
emeleti ablak előtti fordulóban. A lakásban sötét
van. Senki nincs otthon. Megpróbálom kinyitni az
ablakot. Zárva van. Azon tanakodom, hogy betör-
jem- e az üveget a könyökömmel, de nem hiszem,
hogy ezt zaj nélkül véghez tudnám vinni. Még ha
sikerülne is, a rendőrség rögtön a nyakamon lenne.
Nem sokáig tudnék egy másik lakásban rejtőzni.
Gyerünk tovább.
Feljebb megyek egy szinttel, abban a remény-
ben, hogy ott nyitva hagyták az ablakot. De nincs
hatodik emelet. A tetőn vagyok. Felhúzom magam
a tetőre. A szívem vadul ver a mellkasomban. A
börtönélet nagy közhelye tényleg igaz: sokat edz
ott az ember. Amikor csak tehettem, súlyokat
emeltem az udvaron, de a cellámban is létrehoz-
tam a saját edzőtermemet - hajolgattam, guggolá-
sokat, guggolásból felugrásokat, hegymászó gya-
korlatokat és főleg fekvőtámaszokat csináltam.
Naponta legalább ötszáz fekvőtámaszt különféle
stílusokban - hagyományos, gyémánt, kitárt kezes,
tapsos, lépcsőzetes, szfinx, repülő, egykaros, ké-
zenállásos, ujjra támaszkodó. Nem én vagyok az
első, aki ironikusnak találja, hogy az erőszakos
bűncselekményekért letartóztatott embereket
olyan környezetbe helyezik, ahol az önfejlesztés
egyetlen módja a testedzés, de az igazság az, hogy
soha nem voltam jobb formában, és ennek végre
van valami haszna is.
Remélem.
Hogy a fenébe találtak meg ilyen gyorsan a
rendőrök? Hacsak nem Rachel... nem. Ő nem tenne
ilyet. Más módon is eljuthattak idáig. Nem volt ez
nagyon összetett terv. Kapkodok és nem gondolok
mindenre. Ez is csak annak a jele, hogy nem vagyok
olyan okos, mint amilyennek gondolom magam.
Viszont a lényeg az, hogy kifaggattam Hilde
Winslow- t - és nem vagyok őrült. Hazudott a tanúk
padján. Nem ástam el a baseballütőt labilis állapo-
tomban.
 Hazudott. Hazudott...
Azt is tudom, ki vette rá a hazugságra.
Van nyom, amit követhetek.
De ki kell innen jutnom. Ha elkapnak, akármi-
lyen nyomon is vagyok, elvesztem.
Szóval mi a következő lépés?
Azon töprengek, hogy a tetőn bújok el. Hilde leg-
alább jelenleg a pártomat fogja. Lehet, hogy azt
mondja a rendőröknek, hogy nem látott engem.
Lehet, hogy azt mondja nekik, hogy itt voltam, de
már elmentem. Itt maradhatnék, várhatnék, leme-
részkedhetnék, miután tisztává válik a terep. De
vajon tudna- e hazudni a rendőrségnek, különösen,
ha vallatni kezdik? Tényleg az én oldalamon áll,
vagy azért küldött a tűzlépcsőhöz, mert a saját biz-
tonsága érdekében el akart távolítani az épületből?
Vajon most éppen rólam mesél nekik?
Végül a tetőt is át fogják kutatni?
Arra hajlok, hogy az utolsó kérdésre igen a vá-
lasz.
Manhattan felett tiszta az éjszakai égbolt. Az
Empire State Building pirosán világít, de fogalmam
sincs, miért. Ennek ellenére is lenyűgöző látvány.
Elképesztő ez az egész. Mi, emberek soha nem ér-
tékeljük azt, amink van. Ezt szokták mondani. De
itt tényleg nem erről van szó. Ez csak megszokás
kérdése. Amihez hozzászoktunk, azt természetes-
nek vesszük. Ilyen az emberi természet. Szeretnék
néhány percig gyönyörködni a látványban, de saj-
nos ez nem lehetséges. Korábban azt állítottam,
hogy soha nem érdekelt, hogy börtönbe kerültem.
Matthew az én vétkem miatt nem volt többé, így
belenyugodtam - ha ez a helyes szó -, hogy nincs
többé életem. Nem vágytam többé érzésekre. De
most, hogy visszatértem a világba, hogy belekós-
toltam a városi levegőbe, érzem a villódzást, a han-
gok és a színek elevenségét, szinte beleszédülök.
Mire a rendőrök felpattintják a tetőajtót, már ké-
szen állok. Azóta gondolkodom az ugráson, amióta
ide feljutottam. Nem tudom, hány méter a távolság.
Nem tudom, sikerülhet- e. De az épület délkeleti
sarkán állok. Minden erőmet összeszedve nekifu-
tok, érzem, ahogy a karomban pumpál a vér. Zúg a
szél a fülembe, de még így is hallom a figyelmezte-
téseket:
- Álljon meg! Rendőrség!
Nem hallgatok rájuk. Nem hiszem, hogy rám lő-
nek, de ha igen, akkor ez van. Felgyorsulok és úgy
időzítem a lépteimet, hogy a bal lábam csak az
északnyugati saroktól pár centire rugaszkodik el a
földtől.
A levegőben vagyok.
A lábammal úgy kalimpálok a levegőben, mintha
bicikliznék, a karomban pedig még mindig érzem a
pumpálást. Sötét van a szomszéd tetőn. Nem látom
előre, hogy az ugrás sikerülni fog- e. Egy pillanatra
gyermekkorom rajzfilmjei jelennek meg előttem,
és eltöprengek rajta, hogy megállok- e a levegőben,
mint a prérifarkas a Kengyelfutó gyalogkakukkon,
mielőtt az alattam lévő földre zuhanok, mint a kő.
Érzem, ahogy a hajtóerőm lelassul, és a gravitáció
elkezd lefelé húzni.
Zuhanok. Becsukom a szemem. Amikor nagy
erővel a tetőre esem, összegömbölyödöm és guru-
lok.
- Álljon meg!
Nem állok meg. Felpattanok. Aztán még egyszer
megcsinálom ugyanazt. Futok, ugróm, és egy újabb
tetőn landolok. Aztán a következőn. Már nem félek.
Nem tudom, miért nem. Az egész valahogy felvilla-
nyozott. Futás, ugrás, futás, ugrás. Úgy érzem, ké-
pes lennék egész éjjel ezt csinálni, mintha én len-
nék Pókember, vagy valaki hozzá hasonló.
Amikor egy tényleg sötét tetőt találok, amikor
úgy érzem, elég távolság van köztem és a Hilde
Winslow házának tetején tartózkodó rendőrök kö-
zött, megállók és hallgatózom. Még mindig hallom
a zsarukat és a zűrzavart, de már csak távolról. Az
épület hátsó traktusa sötétbe borul, és őszintén
szólva, nem játszhatok örökké pókembereset.
 Találok egy tűzlépcsőt, és félig futva, félig kúszva
lejutok rajta. Már csak úgy háromméternyire va-
gyok a talajtól. Megint megállók, körülnézek, és
hallgatózom. Megúsztam. Egy pillanatig lógok a
hágcsó alsó fokáról, aztán elengedtem. Nagy lendü-
lettel, behajlított térdekkel, mosollyal az arcomon
landolok.
Amikor felegyenesedem, egy hang hallatszik
mögöttem:
- Ne mozduljon.
Megfordulok, és összeszorul a szívem. Egy rend-
őr az. Rám fogja a fegyverét.
- Ne mozduljon.
Van választásom?
- Kezeket fel. Most!
Fiatal rendőr, és egyedül van. Rám szegezi a
fegyverét, miközben lehajtja a fejét, hogy beleszól-
hasson az egyik felcsatolt mikrofonjába. Ha meg-
tette, ez a hátsó udvar tele lesz rendőrökkel.
Nincs választásom.
Nem habozok, nem tettetem magam, nincs rizsá-
zás. Egyenesen rávetem magam.
Egy másodperc sem telt el azóta, hogy azt mond-
ta nekem, ne mozduljak. Abban reménykedem,
hogy meglepem a hirtelen támadással. Nyilvánva-
lóan veszélyes lépés - hiszen ő éppen fegyvert fog
rám -, de bizonytalannak és kissé ijedtnek hat. Le-
het, hogy ez a hasznomra válik, és az is lehet, hogy
nem.
De milyen más lehetőségeim vannak?
Ha lelő, rendben, mindegy. Valószínűleg nem
halnék meg. Ha mégis, az olyan kockázat, amelyet
hajlandó vagyok vállalni. Valószínűleg megsebesü-
lök és visszakerülök a börtönbe. Ha szépen meg-
adom magam, akkor is ugyanabba a helyzetbe ke-
rülök. Vissza a börtönbe.
Ezt nem hagyhatom.
Így hát lehajtom a fejem, és mint egy bika, a
rendőrre rontok. Arra marad csak ideje, hogy bele-
kezdjen egy újabb figyelmeztetésbe, de az „Álljon
meg!” helyett addig jut, hogy „Á...”. és mivel egy-
szerre pörögtem fel és estem kétségbe, ezt jó elő-
jelnek veszem. A derekánál fogva rántom a földre,
a szolgálati övével és a nehéz mellényével együtt,
amit a modern zsaruk kénytelenek viselni.
Lendületben maradok, és úgy viselkedem, mint
valami cölöpverő gép, amikor keményen a sorház
mögötti betonsétányra zuhanunk. A háta jól oda-
csapódik, hallom, ahogy levegőért kapkod.
Nem hagyom magam.
Egyáltalán nem élvezem. Senkit sem akarok bán-
tani. Tudom, hogy csak a munkáját végzi, és a
munkája az igazságszolgáltatás. De most vagy ő,
vagy Matthew, ezúttal sincs választásom.
 Hátrahajtom a fejem és az orra felé irányítom a
homlokomat. A fejelés nagy erővel találja el a
rendőrt, mint egy kerámiakancsóra hajított ágyú-
golyó.
Hallom a roppanást. Megadja magát. Érzek va-
lami ragacsosat az arcomon, aztán rájövök, hogy a
vére az.
A teste elernyed.
Felpattanok. Mozog, nyögdécsel, ami egyszerre
megijeszt és megnyugtat. Nagy a kísértés, hogy új-
ra megüssem, de nem hiszem, hogy szükség van rá.
Legalábbis akkor, ha gyorsan továbbállok.
Ahogy a Hatodik sugárút felé rohanok, leveszem
a zakómat és letörlöm a vért az arcomról. Bedo-
bom a zakót és a baseballsapkámat egy bokorba,
aztán futok tovább.
Az utcához érve igyekszem lelassítani a légzé-
semet.
Gyerünk, tovább, ismétlem magamnak.
Tömeg verődött össze. A legtöbben csak pár má-
sodpercre állnak meg nézelődni. Vannak, akik ma-
radnak, hogy lássák, mi lesz a vége. Lehajtom a fe-
jem és teljes természetességgel a bámészkodók
közé vegyülök. A pulzusom ismét normalizálódik.
Kelet felé haladva fütyörészni kezdek, és olyannyi-
ra igyekszem hétköznapinak és jelentéktelennek
látszani, hogy úgy érzem, olyan feltűnő vagyok,
mint a cigaretta az edzőteremben.
Néhány utcával odébb óvatosan hátranézek.
Senki sem követ. Senki sem üldöz. Most már han-
gosabban fütyülök, és mosoly, valódi mosoly jele-
nik meg az arcomon.
Szabad vagyok.
 20. FEJEZET

Amikor Rachel olyan kimerültén, amelyhez fogha-

tót még soha nem tapasztalt, a bejárati ajtóhoz ért,
Cheryl már fel-alá járkálva várta a lépcső legfelső
fokán.
- Mi a franc van, Rachel?
- Először hadd menjek be, jó?
- Te segítettél Davidnek megszökni?
Rachel kinyitotta a száját, majd becsukta.
- Inkább gyere be.
- Rachel...
- Gyere már be.
Rachel előhúzta a kulcsát a táskájából. Olyan la-
kásban élt, amit nagyvonalúan „kerti lakásnak” ne-
veztek.
Nemrég egy ingyen osztogatott helyi lapnál je-
lentkezett állásra, amelyhez meglehetősen túlkép-
zett volt - de nem válogathatott. A szerkesztő,
Kathy Corbera a kedvenc tanára volt, amikor újság-
írást tanult, de a kiadó tudott a múltjáról, és a bot-
rány minden formájától ódzkodott. A mai világban
ez érthető.
 Rachel kinyitotta az ajtót, és egyenesen a konyha
felé indult. Cheryl szorosan mögötte.
- Rachel!
Rachel képtelen volt válaszolni. Minden tagja
fájt, és teljes zsibbadásra vágyott. Soha nem áhított
ennyire egy kis alkoholt. A Woodford Keserve a
hűtőszekrény melletti szekrényben pihent. Rachel
megragadta az üveget.
- Te is kérsz?
Cheryl összeráncolta a szemöldökét.
- Hé, terhes vagyok, emlékszel?
- Egyikőtöknek sem lesz baja - mondta Rachel, és
kivett egy poharat a szekrényből. - Ezt olvastam
valahol.
- Most komolyan beszélsz?
- Biztos vagy benne, hogy nem kérsz?
Cheryl csúnyán nézett rá.
- Mi a fene van, Rachel?
Rachel jéggel rakta tele a poharat, és töltött ma-
gának.
- Rosszul méred fel a helyzetet.
- Tegnap tök titokzatos voltál a telefonban. Azt
mondtad, hogy csak úgy elmentél meglátogatni
Davidét, a semmiből. Azt mondtad, hogy otthon
majd beszélünk. Most meg...?
Rachel ivott egy kortyot.
 - Ezt akartad elmondani nekem? - folytatta
Cheryl. - Hogy segíteni fogsz neki megszökni?
- Természetesen nem. Fogalmam sem volt, hogy
meg fog szökni.
- Szóval az csak egy véletlen egybeesés, hogy te
éppen a Briggsben voltál?
- Nem.
- Magyarázd ezt el nekem, Rach.
A testvére. A gyönyörű, várandós nővére. Chery
megjárta a poklot. Rachel nem hitte volna, hogy
Cheryl valaha újra fel tud állni, mikor öt évvel ez-
előtt, Matthew meggyilkolása után, teljesen össze-
omlott. A külvilág szemében Cheryl továbblépett.
Új férj, várandósság, új pozíció. De ez nem így volt.
Korántsem. Új és erős alapokat próbált építeni, de
Rachel tudta, hogy az élete még mindig gyenge és
bizonytalan lábakon áll. Az élet még a legjobb pil-
lanatokban is törékeny dolog. Mindig kicsúszhat a
talaj a lábunk alól.
- Kérlek - mondta Cheryl. - Mondd el, mi folyik
itt.
- Megróbálom.
A nővére hirtelen kicsinek és sebezhetőnek tűnt.
Szinte összerezzent, mintha máris a közelgő pofont
várta volna. Rachel fejben elgyakorolta a szavakat,
de minden olyan mesterkélten és furcsán hangzott.
Az ember lassan vagy gyorsan is letépheti a sebta-
paszt, de mindenhogyan fájni fog.
- Szeretnék mutatni valamit.
- Oké.
- De nem akarom, hogy kiborulj.
- Most komolyan?
Rachel odanyújtotta a Davidnek a nyomtatott
példányt, de a telefonján is megvolt az Irene házá-
ban a vidámparkos fotóról készített kép. Kortyolt
egyet a whiskyből, lehunyta a szemét, és hagyta,
hogy az ital felmelegítse. Aztán elővette a telefon-
ját. Megnyomta a „Fotók” ikont és keresgélni kez-
dett. Cheryl leült mellé, odahajolt.
Rachel megtalálta a fényképet és megtorpant.
- Nem értem - mondta Cheryl. - Ki ez a nő és ezek
a gyerekek?
Erre Rachel a hüvelyk- és mutatóujját a gyerek
mögött álló fiúra tette, és ráközelített az arcára.
 21. FEJEZET

A Maxet és Sarah- t szállító furgon Hilde Winslow

háza előtt állt meg. Max hat rendőrautót és egy
mentőautót számolt meg. Sarah a számítógép mo-
nitorját bámulta, és fülhallgatón keresztül beszélt
valakivel telefonon. Jelezte, hogy ez fontos, és
Maxnek egyedül kell most mennie. Max bólintott,
majd kinyílt a furgon oldalajtaja.
Egy ügynök, akit Max nem ismert, azt mondta:
- Bernstein különleges ügynök? A gyanúsított
megszökött.
- Hallottam a rádión.
- A rendőrség üldözőbe vette. Bíznak benne,
hogy elkapják.
Max ebben nem volt olyan biztos. Ez egy nagyvá-
ros, tele apró zugokkal és emberi lényekkel. A szö-
kevénynek akkor a legkönnyebb eltűnnie, ha az or-
ruk előtt van. Ő és Sarah a csúcstechnológiával fel-
szerelt FBI-furgonban nézték végig az elfogási kí-
sérletet, élőben követték a négy üldöző rendőr
testkameráját, miközben azok követték a szöke-
vényt a tetőre.
De valami zavarta Maxet.
 - Hol van Hilde Winslow?
Az ügynök homlokráncolva nézett a jegyzetfüze-
tébe.
- Harrietnek hívatja magát...
- Winchester, igen, tudom - mondta Max. - Hol
van?
A fiatal ügynök a mentőautó felé mutatott. A hát-
só ajtaja nyitva volt. Hilde Winslow egy takarót
sálszerűen a vállára vetve ücsörgött. Dobozos
gyümölcslevet kortyolgatott szívószállal. Max
odament hozzá, és bemutatkozott neki. Hilde
Winslow szeme kifényesedett, tekintete Maxre ta-
padt. Kicsinek, nyurgának és egy páncélos tatunál
is szívósabb teremtménynek hatott.
- Jól van? - kérdezte tőle Max.
- Csak egy kicsit felzaklatott a dolog - válaszolta
Hilde. - De ragaszkodtak hozzá, hogy a gondjukba
vegyenek.
A mentős, egy hosszú copfos ázsiai nő, megszó-
lalt:
- Lazítson, Harriet.
- Szeretnék hazamenni - mondta Harriet.
- Amint a rendőrség jóváhagyja, visszamehet.
Hilde Winslow kedvesen a mentősre mosolygott,
és ivott még egy kicsit az almaléből. Max szemében
egyszerre hatott öreg nőnek és kislánynak.
 - Azt mondta, hogy ön az FBI különleges ügynö-
ke - szólalt meg Hilde.
- Igen, asszonyom. Engem bíztak meg David Bur-
roughs elfogásával. - Értem.
Max arra várt, hogy Hilde folytassa. De Hilde
csak tovább kortyolgatta a gyümölcslevet.
- El tudná mondani, mit mondott önnek ponto-
san Mr. Burroughs?
- Igazából semmit.
- Semmit?
- Amint látja, nem volt ideje.
- Szóval nem tudja, mit akart?
- Ötletem sincs.
- Visszatérhetünk az elejére, Mrs. Winslow?
Szándékosan használta a régi nevét. Arra számí-
tott, hogy Hilde majd kijavítja. De nem tette.
- Mi történt pontosan? - faggatta Max.
- Bekopogott hozzám. Kinyitottam...
- Megkérdezte először, hogy ki az?
Hilde egy pillanatig elgondolkodott ezen.
- Nem, nem hiszem.
- Hallotta, hogy kopogtak és csak úgy kinyitotta
az ajtót?
- Igen-
- Mindig így szokta? Anélkül, hogy megkérdezné,
ki az?
- Az épületben fel kell csöngetni.
 - Beengedte Burroughst?
- Nem.
- Mégis csak úgy kinyitotta az ajtót?
Az idős nő rámosolygott.
- Ez egy barátságos épület. Azt hittem, a szom-
széd az.
- Értem - mondta Max.
Vajon miért hazudik, gondolta magában.
- Öreg is vagyok. Szóval néha hajlamos vagyok a
feledékenységre. De igaza van, Bernstein ügynök.
Ez hiba volt a részemről. A jövőben óvatosabb le-
szek.
Max érezte, hogy szórakoznak vele. Mint Rachel
Anderson. Rachel indítékát megértette, ő a szerető
sógornő. De Hilde Winslow miért hazudna neki?
- Szóval David Burroughs bekopogott az ajtón -
folytatta Max -, ön pedig kinyitotta.
- Igen.
- Felismerte őt?
- Jaj, istenem, dehogyis.
- Hogy nézett ki?
- Hát, mint egy férfi. Megpróbáltam leírást adni a
rendőrnyomozónak, de minden olyan gyorsan tör-
tént.
- Mit mondott neki?
- Semmit.
- Ő mit mondott önnek?
 - Nem volt idő semmi ilyesmire. Kinyitottam az
ajtót. Hirtelen nagy hangzavar hallatszott odalent-
ről. Azt hiszem, a rendőrök már bent voltak és ek-
kor rohantak fel az emeletemre.
- Értem. Szóval mi történt ezután?
- Gondolom, megijedt.
- David Burroughs?
- Igen-
- Mit csinált a megrémült Burroughs?
- Beugrott a lakásomba, és becsukta maga mö-
gött az ajtót.
- Ez ijesztő lehetett.
- O, igen. Igen, az volt. - Hilde a mentőshöz for-
dult. - Annié?
- Igen, Mrs. Winchester?
- Kaphatok még egy dobozos gyümölcslét?
- Természetesen. Jobban érzi magát?
- Kicsit fáradt vagyok - mondta Hilde Winslow. -
Sok a kérdés.
Annié, a mentős vészjósló pillantást vetett Max-
re. Max figyelmen kívül hagyta ezt, és próbálta
menteni, ami menthető.
- Tehát Burroughs önnel volt a lakásban a zárt
ajtó mögött?
“Igen’
- Ön az ajtóban állt, igaz? Burroughs meglökte,
hogy bejusson? Vagy ön lépett hátra?
 - Hm. - Drámai szünet. - Nem emlékszem. Szá-
mít?
- Azt hiszem, nem. Kiabált?
- Nem. Nem akartam felzaklatni.
- Mondott neki akármit?
- Például mit?
- Például hogy ki vagy, mit keresel itt, takarodj a
lakásomból, bármit.
Hilde elgondolkodott ezen. Amikor Annié, a
mentőápoló visszatért a gyümölcslével, mosolyog-
va megköszönte.
- Mrs. Winslow.
Max ismét a régi nevén szólította.
- Talán mondtam valami ilyesmit. Valószínűleg
igen. De minden olyan gyorsan történt. Az abla-
komhoz futott és kinyitotta.
- Közvetlenül az ablakhoz - mondta Max. - Szó
nélkül.
- Igen.
- És az ablak - mondta Max. - A hálószobájában
volt, igaz?
- Pontosan.
- A nagyszobában, a nappaliban lévő ablakai kö-
zelebb vannak az ajtóhoz, ugye?
- Nem tudom. Sosem mértem meg a távolságot.
Gondolom, igen.
- De ezek nem a tűzlépcsőre nyílnak, igaz?
 - Úgy van.
- Csak az, amelyik a hálószobájában van - mond-
ta Max. Félredöntötte a fejét. - Mit gondol, Burro-
ughs honnan tudta ezt?
- Nem tudom.
- Nem ön mondta el neki? - kérdezte Max.
- Természetesen nem. Lehet, hogy már korábban
felmérte az épületet.
- Tisztában van azzal, hogy David Burroughs ma
reggel szökött meg az őrizetből?
- Az egyik kedves rendőr elmondta nekem.
- Korábban nem tudta?
- Nem, persze hogy nem. Honnan tudhatnám?
- Harminc perce felhívtam önt telefonon és hagy-
tam hangüzenetet.
- O, valóban? Soha nem veszem fel a telefonom.
Mindig valami szélhámos próbálja átverni az idős
hölgyeket. A hívások hangpostára mennek, de az
igazat megvallva, nem tudom lehallgatni az üzene-
teket.
Max az idős nőre bámult. Ebből az egészből
semmit sem vett be.
- Mit gondol, miért jött egyenesen önhöz Burro-
ughs?
- Tessék?
- Az első dolga volt. Kiszabadul. New Yorkba
hajt. Eljön önhöz. Ön szerint miért van ez?
 - Nem tudom... - Hildének hirtelen tágra nyílt a
szeme. - Uramisten.
- Igen, Mrs. Winslow?
- Úgy gondolja... úgy gondolja, azért jött ide, mert
bántani akart engem? - Hilde a szájára csapott. -
Ezt gondolja?
- Nem - mondta Max.
- De hát azt mondta...
- Ha bántani akarta volna, talán ellöki, amikor
bejön, nem? Vagy megütötte volna. Vagy valami
ilyesmi. - Max észrevett valamit. - Mi az az arcán?
- Semmi - mondta Hilde feltűnő hirtelenséggel.
- David Burroughsnál fegyver van. Látta?
- Pisztoly van nála? Úristen, dehogy láttam.
- Gondoljunk ezt át. Ön David Burroughs. Öt évet
töltött a börtönben. Végre megszökik. Rögtön elin-
dul ahhoz a tanúhoz, akiről azt állította, hogy ha-
zudott...
- Bernstein ügynök!
- Igen?
- Elég nagy megrázkódtatáson vagyok túl -
mondta Hilde kedvesen. - Elmondtam mindent,
amit tudtam.
- Csak szeretnék még néhány kérdést feltenni a
tanúvallomásával kapcsolatban.
- Nem szeretném - mondta Hilde.
- Nem?
 - Nem akarom felhánytorgatni megint az egé-
szet, és... - megfordult. - Annié!
- Igen, Mrs. Winchester.
- Nem érzem magam jól.
- Mondtam önnek, Harriet. Pihennie kell.
Max már éppen tiltakozni akart, amikor meghal-
lotta, hogy Sarah hívja:
- Max!
Megfordult. Sarah az FBI-furgon oldalában állt
és sietősen odaintett neki. Max búcsúzás nélkül
sarkon fordult. Sarah felfigyelt az arckifejezésére.
- Mi az? - kérdezte.
- A nő hazudik.
- Miről?
- Mindenről - Max felhúzta a nadrágját. - Oké, mi
volt az olyan fontos?
- Megszereztem az ipari kamera felvételét Rac-
hel Burroughsnál tett látogatásáról. Hidd el, ezt
látni akarod.

Cheryl csak bámulta a fényképet.

- Egy vidámparkban készült - mondta Rachel.
- Látom - csattant fel a nővére. - És?
Rachel nem fogott bele, hogy elmagyarázza Ire-
ne-t meg minden mást. Csak ráközelített a háttér-
ben álló kisfiú arcára - nem túlságosan, mert akkor
az egész elmosódott lesz. Átadta a telefonját a nő-
vérének. Cheryl továbbra is csak bámult.
- Cheryl?
Cheryl a fényképre szegezett tekintettel suttog-
ta:
- Mit művelsz velem?
Rachel nem válaszolt.
Cherylnek potyogni kezdtek a könnyei.
- Ezt megmutattad Davidnek.
Rachel nem tudta, hogy ez kérdés volt- e, vagy
sem.
- Igen-
- Ezért mentél a Briggsbe.
- Igen.
Cheryl folyamatosan a képet bámulta és a fejét
rázta.
- Honnan szerezted ezt a képet?
Rachel óvatosan elvette a telefont és visszaállí-
totta a kép arányait.
- Egy barátomtól. Six Flagsbe utazott a családjá-
val. A képet a férje készítette. Megmutatta nekem,
és...
- És mi? - Cheryl jéghideg hangon beszélt. - Láttál
egy fiút, aki valamennyire hasonlít a halott fiamra,
és arra jutottál, hogy felbolygatod mindenki életét?
Nem a te életedet, gondolta Rachel, de aztán úgy
gondolta, hogy jobb, ha ezt nem hangoztatja.
 - Rachel!
- Nem tudtam, mit tegyek.
- Szóval megmutattad Davidnek?
- igen.
- Miért?
Rachel nem akart belemenni abba, hogy men--
nyire szerette volna megvédelmezni Cherylt, szó-
val inkább nem szólt semmit. Cheryl tovább eről-
tette a dolgot.
- Mit mondott?
- Megdöbbent.
- Mit mondott, Rachel?
- Hogy szerinte is Matthew az.
Cheryl arca elvörösödött.
- Hát persze hogy azt hiszi. Akármit is dobsz egy
fuldoklónak, mentőmellénynek fogja nézni.
- Ha David ölte meg Matthew-t - mondta Rachel -
, akkor elvárhatnánk, hogy tudja, mi mentőmellény
és mi nem az, ugye?
Cheryl a fejét rázta.
- Ez mindig irracionális dolog volt, Cheryl. Hogy
David ölte meg Matthew-t. Most komolyan. Te is
tudod. Akár tudatvesztéses állapotban, akár nem.
Na meg az „elásott fegyver”! Miért tett volna David
ilyet? Ennél több esze van. Na meg az a tanú. Hilde
Winslow. Megváltoztatta a nevét és elköltözött.
Miért tesz ilyet?
 - Istenem. - Cheryl a testvérére meredt. - Elhi-
szed ezt a hülyeséget?
- Nem tudom. Csak mondom.
- Hogyhogy nem tudod? Vagy kétségbeesésed-
ben te is akármit megtennél!
- Micsoda?
- Egy jó sztoriért.
- Ezt most komolyan mondod?
- Te is megváltásra vársz. Újabb esélyre. Már-
mint, ha a fiam életben van, az nagy szenzáció, nem
igaz? Címlapok, kapcsolatrendszer...
- Hogy mondhatsz ilyet?
- Még ha ez nem Matthew, csupán egy gyerek,
aki csak futólag emlékeztet rá, az egész akkor is
elég jó sztori David szökésével és a megszólalásá-
val ennyi idő után.
- Cheryl!
- A meggyilkolt fiam hátán visszakapaszkod-
hatsz.
Rachel hátrahúzódott, mintha pofont kapott vol-
na.
- Nem úgy értettem - mondta Cheryl gyorsan, és
a hangja már lágyabban csengett.
Rachel nem válaszolt.
- Figyelj rám - folytatta Cheryl. - Matthew meg-
halt. Ahogy Catherine Túllő is.
- Ennek semmi köze az egészhez.
 - Nem a te hibád, hogy meghalt, Rachel.
- Persze hogy az én hibám.
Cheryl a fejét rázta, és a húga vállára tette a ke-
zét.
- Nem úgy értettem, amit az előbb mondtam.
- De komolyan gondoltad - mondta Rachel.
- Tényleg nem. Esküszöm.
- Ez talán igaz is. Sajnálom azt, amit elvesztet-
tem. De túl messzire mentem, emiatt Catherine
Túllő most halott. Miattam halt meg. Azt kaptam,
amit érdemeltem.
Cheryl a fejét rázta.
- Ez nem igaz. Te csak...
- Csak mi?
- Túl közelről érintett - mondta Cheryl. - Azt hi-
szed, elfelejtettem?
Rachel nem tudta, mit mondjon.
- Halloween éjszakája. Elsőéves korodban.
Rachel elfordult. Behunyta a szemét, el akarta fe-
lejteni az emlékeket.
- Rach?
- Talán igazad van - mondta Rachel a nővérének.
A fényképre nézett. - Talán tényleg csak azt látom,
amit látni akarok. Talán David is. Sőt, ez elég való-
színű. De van rá esély, nem? David számára semmi
sem maradt. El tudod képzelni, milyen rossz álla-
potban van. Még annál is rosszabb. Szóval hadd ke-
resgéljen. Nem árthat neki. Nem ronthat a helyze-
tén. Ezért nem mutattam meg neked a fotót. Ha az
egész csak vaklárma, aminek tényleg elég nagy az
esélye, akkor mindegy. Nincs baj, nincs kár.
Ugyanott lyukadunk ki, ahol kezdtük. Sosem sze-
reztél volna róla tudomást. De ha tényleg Matt-
hew...
- Nem ő az.
- Mindenesetre - erősködött Rachel. - Hadd jár-
junk utána Daviddel.

- Íme a felvétel Rachel Anderson első látogatásá-

ról a börtönben - mondta Sarah Maxnek. - Amint
már korábban említettem, Burroughs most foga-
dott először látogatót, mióta öt évvel ezelőtt a
Briggsbe került.
A megfigyeléshez egy Ford kisteherautót alakí-
tottak át. A hátsó ablakokra sötétített üveget tet-
tek, de voltaképpen feketére festették, hogy ne lás-
son be senki. A külvilágra a kisteherautón stratégi-
ailag elhelyezett kamerákon keresztül lehetett -
elég jó - rálátni. Max és Sarah a dönthető és ergo-
nomikus kialakítású ülésekben ültek a három szá-
mítógép- monitorral felszerelt munkaállomásnál.
Kényelmesebb volt, mint az ember gondolná, azzal
együtt is, hogy az ügynököknek rengeteg időtt kel-
lett itt tölteniük. A vezetőfülkében két ügynök ült.
Az egyik profi informatikus volt, de már Sarah is
elég jól ismerte a rendszert.
- Fel tudod tekerni a hangerőt?
- Nincs hangerő, Max.
Max összeráncolta a homlokát.
- Miért nincs?
- Pár évvel ezelőtt pert indítottak - mondta Sa-
rah. - A magánszféra megsértése kapcsán.
- És az ipari kamera nem sérti a magánszférát?
- Miután a Briggs elvesztette a hangfelvételek bí-
rósági fel használására való jogát, azzal álltak elő,
hogy a videófelvétel a biztonság miatt szükséges,
és nem sérti meg a magánszférát.
- A bíróságon bevették ezt?
- Be.
Max vállat vont.
- Szóval mit akartál mutatni nekem?
- Ezt nézd.
Sarah elindította a videót. A kamerát bizonyára
valahol a mennyezetre rögzítették David Burro-
ughs háta mögött. Szemből láttak rá Rachelre, aki a
plexiüveg másik oldalán foglalt helyet. Sarah előre-
tekert, a két figura szaggatottan mozgott. Amikor a
képernyőn Rachel barna borítékot húzott elő, Sa-
rah leállította az előretekerést, és megnyomta a le-
játszás gombot. A felvétel normál sebességen pör-
gött. Max a homlokát ráncolva nézte. A képernyőn
Rachel maga elé nézett, mintha erőt próbálna gyűj-
teni. Aztán kivett valamit a borítékból, és az üveg-
hez nyomta.
Max hunyorgott, hogy jobban lássa.
- Ez egy fénykép?
- Azt hiszem.
- Mit ábrázol?
Max hang nélkül, a pixelek és a közepes világítás
ellenére is érezte, hogy ettől minden megváltozott
a látogatószobában. Burroughs teste megfeszült.
- Még nem tudom - mondta Sarah.
- Talán egy szökési terv.
- Babráltam vele, mielőtt ideértél.
- Mit sikerült kivenni?
- Embereket - mondta Sarah. - Az egyikük akár
Batman is lehetne. - Tessék?
- Talán, nem tudom. Időt kérek, Max.
- Szerezzünk valakit, aki tud szájról olvasni.
-rajta vagyok. A jogász szerint végzést kell kér-
nünk.
- Az adatvédelmi megszorítások miatt?
- Igen. De azért továbbítottam a kérést. Szerin-
tem a pixelminőség nem lesz elegendő.
- Rá tudsz közelíteni?
- Egyelőre ez a legjobb, amit el tudok érni. - Sa-
rah rányomott egy billentyűre. A kép felnagyító-
dott. Sarah kivárta, hogy összeálljon a kép, de az
teljesen továbbra nem tisztult ki. Max ismét hu-
nyorogni kezdett.
- Erről meg kell kérdeznünk Rachel Andersent.
- Az ügyvédje megtiltotta, hogy bármilyen kér-
désre válaszoljon.
- Meg kell próbálnunk. Még mindig szemmel
tartjuk, ugye?
- Igen. Otthon van. Átment hozzá a nővére.
- Burroughs exe?
Sarah bólintott.
- A nő terhes.
- Hú - mondta Max. - Lehallgatjuk a telefonjaikat,
ugye?
- Igen. Még semmi.
- Rachel Anderson órákig furikázta Burroughst.
Mindent kiterveltek. Nem olyan hülye, hogy hasz-
nálja a telefonját.
- Egyetértek.
- Mindketten ismerjük a múltját - mondta Max.
- Arra a me too-históriára gondolsz?
Max bólintott.
- Van rá esély, hogy annak bármi köze legyen
ehhez?
- Nem látom, hogyan, Max. Te igen?
Max elgondolkodott. Ő sem látta. Legalábbis
egyelőre.
- Hogy halad a pénzügyek átfésülése?
 - Folyamatban van - mondta Sarah. Max tudta,
milyen lassú folyamat átfésülni a pénzügyeket.
Ezért tudja a legtöbb fehérgalléros bűnöző évekig
kihúzni. - De találtam valami érdekeset.
- Mondd csak!
- Ted Weston ról van szó.
- A börtönőr, akit Burroughs megpróbált megöl-
ni?
Sarah bólintott.
- A fickó teljesen el van adósodva, úszik a tarto-
zásaiban, de nemrég két utalás érkezett a számlá-
jára, mindkét alkalommal pontosan kétezer dollár.
- Kitől?
- Még ellenőrzés alatt áll.
Max hátradőlt.
- Lefizették?
- Valószínűleg.
- Sosem értettem - mondta Max.
- Mit?
- Hogy Burroughs miért akarná megölni
Westont. - Max rágcsálni kezdte a körmét. - Ez az
egész sokkal több, mint egy sima szökés, Sarah.
- Lehet, Max. Tudod, hogyan mehetünk biztosra?
- Hogyan?
- Ha tesszük a dolgunkat. Nem hagyjuk, hogy el-
vonják a figyelmünket. Elkapjuk Burroughst.
 - Ahogy mondod, Sarah. Rántsuk be Westont,
mielőtt felszerelkezik egy ügyvéddel.
 22. FEJEZET

Gertrude Payne a Payne-birtok sziklaszirtjén állt.

Az Atlanti- óceán háborgó hullámain a hold tükrö-
ződött. Gertrude kibontotta ősz haját és lehunyta a
szemét. A szél jólesett az arcának. Az összecsapó
hullámok megnyugtatón hatottak rá. Habár hallot-
ta Stephano közeledését, még tíz másodpercig
csukva tartotta a szemét.
Amikor végre kinyitotta, ennyit mondott:
- Nem kaptad el.
- Ross Sumner cserben hagyott minket.
- Mi van azzal az őrrel, aki beszámolt a sógornő
látogatásáról?
- Ő is kudarcot vallott.
Gertrude elfordult az óceántól. Stephano tagba-
szakadt, koromfekete hajú férfi volt, kora ellenére
Bátor herceg- hajviseletével, ezért leginkább egy
ifjúságába kétségbesetten kapaszkodó idősödő ro-
ckerhez hasonlított. Stephano szabónál varratta az
öltönyét, de még így is úgy passzolt négyszögletes
alkatához, mint egy kartondoboz.
- Nem értem - mondta Gertrude. - Hogyan szök-
hetett meg?
 - Számít?
- Talán nem.
- Nem mintha fenyetegést jelentene.
Gertrude elmosolyodott.
- Mi az? Ön szerint az?
Gertrude tudta, annak az esélye, hogy David
Burroughs akármilyen marandó kárt okozhat, na-
gyon csekély, de a férje által Payne-csúcspontnak
nevezett állapotig egy másik p betűs szó nélkül
nem lehet eljutni.
Ez pedig a paranoia.
De azt is tudta, hogyan működik a világ. Az em-
ber egyszerűen sosem tudhatja. Azt hiszi, bizton-
ságban van. Biztos benne, hogy mindent belekalku-
lált, minden eshetőségre felkészült. De ez nem igaz.
Sosem. A világ nem így működik.
Valami hiba mindig becsúszhat a számításba.
- Mire gondol, Mrs. Payne?
- Fel kell készülnünk, Stephano.
 23. FEJEZET

Sietősen haladok Manhattan utcáin.

Nem akarom futással felhívni magamra a fi-
gyelmet, ugyanakkor szeretnék messzire jutni attól
a Tizenkettedik utcai lakástól. Észak felé tartok.
Elhaladok a Tizennegyedik utca metrómegállója
mellett, aztán a Huszonharmadik utcai mellett is,
és ellenállok a kísértésnek, hogy lemenjek, mert ha
akármilyen embervadászat vagy hajsza van, akkor
valószínűleg mindegyik metrómegállót figyelik.
Vagy nem.
Őszintén szólva fogalmam sincs.
Természetesen már megvan az úti célom.
Revere, Massachusetts. A szülővárosom.
Mert az a férfi, aki megzsarolta Hilde Winslow- t,
akinek fehér hajtincse van, ott lakik.
Ismerem őt.
Gondolom, az FBI figyelteti az apám házát, de
ahogy már mondtam, a rendőrség nem lehet ott
egyszerre mindenhol. Csak a sorozatok meg filmek
alapján szoktunk hozzá a gondolathoz, ahol végte-
len mennyiségű megfigyelés, ujjlenyomatvétel
vagy DNS- minta után kapják el a rosszfiút.
 Azt sem tudom, hogy Hilde Winslow mit mond-
hatott a rendőröknek.
Úgy tűnt, hogy őszintén együttérez a helyze-
temmel, és a szökésben is segített. De nehéz biz-
tosra menni. Lehet, hogy csak megjátszotta magát.
Az is lehet, hogy félt, mi történik majd, ha a rend-
őrség érkezésekor még a közelében vagyok. Nem
tudom.
De nincs túl sok választásom. Meg kell kockáz-
tatnom, hogy elmegyek Revere-be.
Amikor fél órával később megérkezem a Times
Square- re, rájövök, mennyire túlvállaltam magam.
Elképzeltem ezeket a zsúfolt helyeket - tele embe-
rekkel, zajjal, erős fényekkel, nagy képernyőkkel,
világító neonreklámokkal -, de nem készültem fel
arra, amit most átélek. Megállók. Túl sok az inger.
A zörejek, az árnyalatok, a szagok, az arcok - az élet
- forgataga és áramlata... mindez megtántorít. Úgy
érzem magam, mint aki az elmúlt öt évet egy sötét
szobában töltötte, és most valaki zseblámpával a
szemébe világít. Annyira szédülök, hogy a falnak
kell dőlnöm, különben összeesem.
Az eddig mozgásban tartó adrenalin nemhogy
elszáll, hanem füstté válik és szétfoszlik az éjszakai
levegőben. Utolért a kimerültség. Késő van. A Bos-
ton környékére közlekedő vonatok és buszok már
nem járnak. Okosan kell terveznem. Tudom, mit
kell tennem, ha visszatérek Revere-be, és erőm tel-
jében kell odamennem, hogy sikerrel járjak. Egy-
szóval aludnom kell.
Sok metrómegálló van a közelben - túl sok ah-
hoz, hogy a zsaruk mindet megfigyelés alatt tartsák
-, de végül a gyaloglást választom. A borotvált fe-
jem továbbra is megtévesztő lehet - Hilde Winslow
csak az azóta már eldobott baseballsapkával látott
engem -, de maszkot is viselek. Már nem sokan
hordják, ezért attól tartok, hogy feltűnő vagyok
benne. De más szempontból meg nagyszerű álca.
Hordjam tovább? Nehéz kérdés. Minthogy az is,
hogy hova menjek aludni. Azon gondolkodom,
hogy észak felé, a Central Parkba induljak- e. Ott
rengeteg hely van, ahol az ember elrejtőzhet és
menedéket találhat, de mi van, ha a rendőrség azt
is megfigyelés alatt tartja? Megnézem a kártyás te-
lefonomat. Csak Rachel tudja a számát, ő vette. Vá-
rom, hogy felhívjon, de még nem tette meg. Fogal-
mam sincs, hogy ez mit jelent. Valószínűleg úgy ér-
zi, hogy figyelik.
Kigondolok egy tervet. Magamon hagyom a
maszkot, és a Central Park felé veszem az irányt. A
buja Ramble-be vezető ösvényen indulok el, ez a
park természetvédelmi területe a Hetvenkilence-
dik utca mellett.
 Itt sűrűbb a fák lombja. Megtalálom a lehető
legmélyebben elhelyezkedő, legfélreesőbb helyet.
Körberakom magam ágakkal és nagyon remélem,
hogy ha valaki közeledik hozzám, meghallom és
reagálni fogok rá. Lefekszem, és hallgatom a patak
városi zajokkal keveredő csobogását. Aztán lehu-
nyom a szemem, és kegyesen álommentes alvásba
merülök.

Csúcsidőben, amikor tudom, hogy a Penn Station

zsúfolásig tele van, felszállók egy Bostonba tartó
Amtrakre. Teljesen kopasz vagyok. Maszkot hor-
dok. Valamikor menet közben eszembe jut, hogy
most már huszonnégy órája szabad vagyok. Fo-
lyamatosan idegeskedem, de amikor kimegyek a
mosdóba és tükörbe nézek, rájövök, hogy szinte
nulla az esélye, hogy felismerjenek. Nem tudom,
mennyire kockázatos ezzel a vonattal utazni, de mi
mást tehetnék?
Amikor már csak egy órára vagyok Bostontól,
végre megszólal a kártyás telefonom. Nem isme-
rem fel a bejövő számot. Megnyomom a válasz
gombot, de nem szólok bele semmit. A fülemhez
tartom a telefont és várok.
- Alpaka - mondja Rachel.
Megkönnyebbülés fut végig rajtam. Kitaláltunk
hét kódszót minden beszélgetés indításához. Ha
nem a kódszóval kezd, akkor az azt jelenti, hogy
nem biztonságos, valaki kényszeríti, hogy telefo-
náljon, vagy valaki lehallgatja. Ha újra egy jelszót
használ - ha a következő hívásnál is azt mondja,
hogy „alpaka” - tudni fogom, hogy valaki valahogy
lehallgatja és megpróbál becsapni engem.
- Minden rendben? - kérdezem.
Nekem nincs válasz jelszavam vagy kódom. Nem
láttam szükségét. Vékony határvonal húzódik az
óvatosság és a nevetségesség között.
- Annyira, amennyire lehet,
- Kihallgattak a rendőrök?
- Az FBI, igen.
- Rájöttek, merre indultam - mondom.
- Az FBI?

- Igen. Majdnem elkaptak Hildénél.

- Én nem mondtam nekik semmit, esküszöm.
- Tudom.
- Akkor hogyan?
- Csak sejtéseim vannak.
- De kijutottál?
- Egyelőre igen.
- Sikerült kikérdezned?
Igennel válaszolok, és beavatom pár dologba,
amit Hilde Winslow- tól hallottam. Elmondom ne-
ki, hogy bevallotta, hazudott a tanúk padján, de ki-
hagyom a szerencsejátékból támadt tartozást és a
revere-i szálat. Ha valaki belehallgat a beszélgetés-
be - istenem, milyen paranoiássá válik az ember! -,
akkor jobb, ha semmi utalást sem teszek az úti cé-
lomra.
- Megpróbálok minél több készpénzt összeka-
parni - mondja Rachel. - Kitalálom, hogyan rázzam
le az FBI rajtam alkalmazott nyomkövetési mód-
szereit, ahogy azt megbeszéltük.
- Meddig fog ez tartani?
- Egy-két óra. Üzend meg, hol vagy, amikor oda-
értél. Odamegyek.
- Köszönöm.
- Még egy dolog - mondja Rachel, amikor befeje-
zem.
Várok.
- Cheryl tegnap este meglátogatott.
Szorítást érzek a mellkasomban.
- Hogy ment?
- Megmutattam neki a fényképet. Azt gondolja,
mindkettőnknek elment a józan esze.
- Ezzel nehéz vitatkozni.
- Azt is mondta, hogy a személyes problémáim
hatással vannak az ítélőképességemre.
- Vagyis?
 - Továbbítok neked pár linket, David. Olvasd el
őket. Egyszerűbb, mintha megpróbálnám elmagya-
rázni.

Rachel három különböző cikk linkjét küldi el ne-

kem a tervezett me too-cikkéről és egy Catherine
Túllő nevű fiatal nő öngyilkosságáról. Leülök és el-
olvasom. Megpróbálom objektívan átgondolni a
helyzetet, mintha nem arról az emberről szólna,
akit csodálok.
De rengeteg okból kifolyólag nehéz objektívnak
maradnom.
Vannak kérdéseim Rachel felé, de még várhat-
nak.
Hátradőlök, és becsukom a szemem, amíg be
nem mondják a bostoni Északi állomást. Miközben
begördülünk, kinézek az ablakon, hatalmas rendőri
jelenlétre számítva. Van pár rendőr, de ennyi még
bizonyára normális, nem hatnak különösebben
ébernek. Ez nem sokat jelent, de jobb, mintha szá-
zat látnék állig felfegyverezve. Kilépek az állomás-
ról, és a szülővárosomban vagyok. Muszáj moso-
lyognom. A Causeway utcán haladva, a Lancaster
utca sarkán a Bostonban mindenhol megtalálható
Dunkinba ugróm be. Veszek fél tucat fánkot - két
égetett tésztásat, két csokisat, egy pirított kóku-
szosat, meg egy régimódit - és egy nagy pohár íze-
sítetlen feketekávét, mivel az ízesített kávét, külö-
nösen a Dunkinnál, nem szeretem.
A Dunkin-szatyorral a kezemben elindulok a
Lancaster sugárúton. Még mindig rajtam van a
maszk, de egy ponton majd megkockáztatom le-
húzni, hogy megehessem az égetett tésztásat. Ös--
szefut a nyál a számban a gondolatától. Tizenöt
perccel később a Bowdoin utcai metrónál vagyok,
és a kék vonalon haladok a Revere Beach felé. Fia-
talkori emlékeimet idézem fel, amikor a múltban
megtettem ezt az utat. Akkoriban egy baráti társa-
ság tagja voltam, mindannyian ugyanabba az osz-
tályba jártunk a Revere gimiben. A legközelebb
Adam Mackenzie- hez álltam, de ott volt még TJ,
Billy Simpson és az a férfi, akihez most megyek,
Eddie Grilton.
Eddie családja birtokolta a Centennial sugárúton
és a Revere Beach állomástól egy kőhajításnyira
lévő North Shore Roadon lévő patikát. A nagyapja
alapította a helyet. Akit csak ismerek, onnan váltot-
ta ki a gyógyszereit, még akkor, amikor először
Eddie nagyapja, aztán az apja vezette a Fisher maf-
fiaklán illegális lottó- és sportfogadás-bizniszének
könyvelését.
A gyógyszertár mögötti kis parkolót teljesen el-
választották az utcától. Akkoriban főleg ott lóg-
tunk. Söröztünk és füveztünk. Persze, ez nagyon
régen történt. A többiek már máshol járnak. TJ or-
vosként dolgozik Newtonban. Billy Miamiban nyi-
tott bárt. De Eddie, aki mindenkinél jobban szere-
tett volna kiszabadulni ebből a városból, aki gyű-
lölte a nagyapja és az apja életét, a tinédzser éveit
is, amiket a patikában húzott le, még mindig itt élt.
Végül gyógyszerészkarra ment, ahogy a faterja
akarta. A diploma után addig dolgozott a patiká-
ban, amíg az öreg, akárcsak előtte a nagypapa, le-
fordult a székről és meghalt szívrohamban. Most
Eddie volt a főnök, és várta a sorát, hogy egy nap ő
is leforduljon a székről.
Amikor a Revere Beach állomásnál leszállók, új-
ra óvatossá válók, nem csupán a rendőrök esetle-
ges jelenléte miatt, hanem mert ez az a hely, ahol
felnőttem, és ha valahol átlátnak az álcámon, akkor
itt. Háromszáz méternyire járok a szülőházamtól, a
Mackenzie- háztól, Sál Pizzériájától, a Grilton
Gyógyszertártól, mindentől.
A Grilton Gyógyszertár kissé lerongyolódott, de
igazából azóta düledezik, amióta az eszemet tu-
dom. A téglafal már nem vöröslik többé. A bolt ne-
onfelirata a szélein berozsdásodott. Amikor bekap-
csolták, a betűk világítottak. Lehajtott fejjel hala-
dok a sikátorban a régi törzshelyünk felé. Egy par-
koló állt itt. Emlékszem, Eddie apja mindig itt tar-
totta a Cadillacjét. Eddie apjának sokat jelentett az
az autó, mindig ki volt glancolva. Eddie most
ugyanott tartotta a Cadillac ATS- jét. A dolgok vál-
toznak, mégis minden marad a régiben.
Milyen bölcs leszek, ha fáradt vagyok.
Elbújok egy szeméttároló mögött. A kávé még
mindig forró. Ilyen a Dunkin. Betömők egy égetett
fánkot, és csak a kókuszos felénél lassítok. A bör-
tönben sok visszaélés előfordul, de azt hiszem, az
ízlelőbimbóimra mért csapást mindeddig figyel-
men kívül hagytam. Megrészegülök az íztől vagy a
cukor mámorától. Vagy talán a szabadság mámora
ez. A börtönben könnyű elzárkózni, érzéketlenné
válni, megfosztani magunkat bármitől, ami kicsit is
örömteli lehet. Sokat segít. Engem ez tartott élet-
ben. De most, hogy ki kellett törnöm ebből a védő-
burokból, most, hogy ismét gondolhattam Matt-
hew-ra és a megváltás lehetőségére, minden más
érzék is visszatér.
Megnézem, hány óra. Senki nem használja ezt a
hátsó bejáratot. Ezt az itt töltött évtizedek tapasz-
talatából tudom. Nem kell már sok idő, gondolom,
és tényleg, kinyílik a hátsó ajtó, és Eddie lép ki raj-
ta, a szájában egy meggyújtatlan cigarettával. Az
öngyújtó a kezében van, és abban a pillanatban,
hogy az üvegajtó becsukódik mögötte, meggyújtja
a cigarettáját. Lecsukja a szemét és nagyot szip-
pant.
 Eddie megöregedett. Sovány, görnyedt és poca-
kos. Egykor sűrű haja mostanra kifakult, valahol a
kopaszodás és a kopaszság között jár. Bajusza ce-
ruzavékony, szeme beesett. Nem tudom pontosan,
hogyan kezeljem a helyzetet, ezért előlépek.
- Szia, Eddie.
Eddie teljesen megdöbben, amikor meglát. A le-
lógó cigaretta kicsik a szájából, de röptében elkap-
ja. Ez megmosolyogtat. Mindig Eddie- nek volt a
leggyorsabb keze. Ő volt a legjobb pingpongjáté-
kos, a biliárdcápa, a zseni a videojátékokban, flip-
perben, bowlingban vagy minigolfban - minden-
ben, ami nem állt másból, mint a szem és a kéz ko-
ordinációjából.
- Úristen - mondja Eddie.
- Ugye nem fogsz sikítani?
- Baszd meg, viccelsz? - Odasiet. - Annyira örü-
lök, hogy látlak, ember.
Megölel - régi- új érzés -, én pedig megmereve-
dek, attól félek, hogy ha átadom magam, akkor ös--
szeesem, és soha többé nem kelek fel. Ennek elle-
nére viszonzom az ölelést. Még a cigaretta bűzét is
szívesen fogadom.
- Én is, Eddie.
- Láttam a híreket a szökésedről. - A fejem búb-
jára mutat. - Neked is hullik a hajad?
- Nem, álruhában vagyok.
 - Okos - mondja Eddie. - Tisztázhatunk először
valamit?
- Persze.
- Nem te ölted meg Matthew-t, igaz?
- Nem.
- Tudtam. Van terved? Egy szót se szólj, minél
kevesebbet tudok, annál jobb. Kell készpénz?
- Igen.
- Oké. Az üzlet szarul megy, de van egy kis pén-
zem a széfben. Bármi is van ott, az a tiéd.
Igyekszem nem elérzékenyülni.
- Köszönöm, Eddie.
- Ezért jöttél?
- Nem.
- Mondjad.
- Foglalkozol még fogadással?
- Nem. Ezért megy olyan rosszul az üzlet. Régen
mindent megcsináltunk. Mármint a nagyapám pör-
gette a lottót. Apám bukmékerkedett. A rendőrök
mindkettőjüket szélhámosnak tartották. Bocs, ez
nem az öreged ellen szól.
- Semmi baj.
- Egyébként hogy van?
- Te valószínűleg többet tudsz, mint én, Eddie.
- Felteszem. Hol is tartottam?
- Hogy a zsaruk szélhámosnak nevezték az apá-
dat és a nagyapádat.
 - Ja, igen. De tudod, ki rontotta el az üzletünket?
A kormány. A számsorsolás korábban illegális volt.
Aztán a kormány elnevezte lottónak, rosszabb
oddsokat adott meg, mint mi valaha, és puff, legális
lett. A szerencsejáték is illegális volt, aztán néhány
online seggfej lefizetett egy rakás politikust, aztán
bumm, kattintasz egyet az interneten, és már le is
adtad a fogadásod. A marihuána úgyszintén, nem
mintha az öregem valaha is árult volna.
- De öt évvel ezelőtt még bukmékerkedtél, ugye?
- Körülbelül ekkor kezdett el tönkremenni min-
den. Miért?
- Emlékszel egy Ellen Winslow nevű ügyfélre?
Eddie a homlokát ráncolta.
- Ő nem az én ügyfelem volt. Reggie vette be a
fogadásait a Sirley sugárúton.
- De ismerős a név?
- Ő eléggé benne volt, igen. De nem tudom, téged
miért érdekel ez.
Eddie még mindig a fehér gyógyszertári kö-
penyben jár. Mintha orvos lenne vagy eladó egy
drogériában.
- Szóval tartozott a Fisher testvéreknek?
Eddie- nek nem tetszik a beszélgetés iránya.
- Igen, gondolom. Davey, miért kérdezed ezt tő-
lem?
- Beszélnem kell Kyle-lal.
 Csend.
- Kyle-ra, mármint Borz Kyle-ra gondolsz?
- Még mindig így hívják?
- Ő így szereti.
Gyerekkorunkban ez volt a beceneve. Nem em-
lékszem pontosan, Kyle mikor költözött a városba.
Első osztályban, talán másodikban. Már akkor is
megvolt a fehér hajtincse. Mivel a fekete hajában
fehér csík húzódott, és a gyerekek olyanok, ami-
lyenek, azonnal megkapta a Borz becenevet. Bizo-
nyos gyerekek utálták volna ezt. A gyerek Kyle vi-
szont mintha örült volna neki.
- Jól értem? - mondja Eddie. - Borz Kyle-lal egy
régi adósságról akarsz beszélni?
- Igen.
Eddie füttyentett egyet.
- Emlékszel rá milyen volt, nem?
- Igen.
- Emlékszel rá, hogy lelökte Lisa Millstone-t ar-
ról a tetőről, amikor kilencévesek voltunk?
- Igen.
- És Mrs. Bailey macskáira? Amik folyton eltüne-
deztek, amikor tizenkét évesek voltunk?
- Igen.
- És a Pallone lányra. Mi is volt a neve? Mary An-
ne...
- Emlékszem - mondom.
 - Borz nem lett jobb ember, Davey.
- Tudom. Gondolom, még mindig Fisheréknek
dolgozik.
Eddie a jobb kezével dörgöli az arcát.
- Mikor fogod elárulni, miről van itt szó?
Nem látok okot arra, hogy ne mondjam el neki.
- Úgy gondolom, hogy Fisherék elrabolták a fia-
mat, és engem állítottak be gyilkosnak.
A rövidített változatot mondom el neki. Eddie
nem mondja ki hangosan, hogy őrült vagyok, de
biztosan ezt gondolja. Megmutatom neki a vidám-
parkban készült fotót. Gyorsan megnézi, de a sze-
me leginkább rajtam marad. Ledobja a cigaretta-
csikket a repedezett járdára és rágyújt egy másik-
ra. Nem szakít félbe.
Amikor befejezem, Eddie annyit mond:
- Nem próbállak meg lebeszélni. Nagyfiú vagy.
- Kösz. Össze tudod nekem hozni a találkozót?
- Telefonálhatok egyet.
- Köszönöm.
- Ugye tudod, hogy az öreg visszavonult?
- Nicky Fisher nyugdíjba ment? - kérdezem.
- Igen, nyugdíjas, egy melegebb helyre költözött.
Azt hallottam, hogy Nicky most már mindennap
golfozik. Az egész életét gyilkolással, rablással, zsa-
rolással, fosztogatással, mások megnyomorításával
töltötte, most, a nyolcvanas éveiben járva pedig
golfozással, gyógymasszázsokkal és éttermi vacso-
rákkal üti agyon az időt Floridában. Ilyen a karma,
mi?
- Akkor ki most a főnök?
- A fia, NJ vezeti a műsort.
- Gondolod, hogy NJ beszélni fog velem?
- Egy kérdést megér. De ha tényleg igazad van,
akkor nem fogják elismerni.
- Nem akarok senkit sem bajba keverni.
- Igen, de itt nem csak erről van szó. Ha tényleg
úgy akarták beállítani, hogy megölted a saját gye-
rekedet - és most nem megyek bele abba a millió
okba, amiért ennek semmi értelme -, most miért ne
hívnák rád a zsarukat?
- Fisherék hívnák a zsarukat?
- Nem szokták, elismerem. Persze az is lehet,
hogy egyszerűen csak megölnek. Inkább ez az ő stí-
lusuk, mint az a Monté Cristogrófia-mese, amivel te
most előállsz.
- Nincs más választásom, Eddie. Ez az egyetlen
nyom.
Eddie bólint.
- Oké. Akkor telefonálok egyet.
 24. FEJEZET

Rachel nem tudta, hogy követik- e, vagy sem. Való-

színűleg követték. Nem számított. Volt egy terve.
Elment a vasútállomásra, és felszállt a Main-
Bergen-vonalon haladó vonatra. A vonat nem volt
túl zsúfolt. Rachel szemmel tartotta a környezetét,
kétszer is kocsit cserélt. Úgy tűnt, senki sem követi
vagy figyeli őt, de az is lehet, hogy azok a valakik
nagyon értik a hivatásukat.
Secaucus Junctionnél leszállt a vonatról, és át-
szállt a New York-i Penn pályaudvarra tartó vonat-
ra. Szinte mindenki más, akivel együtt utazott,
ugyanezt tette. Megint csak próbálta nyitva tartani
a szemét, de úgy tűnt, senki sem figyeli.
Akárhogy is. Mindent kigondolt.
A következő negyvenöt percben Manhattan ut-
cáin sétált, a belváros különböző pontjain át ka-
nyarogva, mígnem a Park Avenue és a Negyvenha-
todik utca sarkán álló toronyházhoz ért, ahová
Hester Crimstein, az ügyvédje küldte őt. Egy fiatal
férfi várt ott rá. A fiatalember nem kérdezte meg
Racheltől a nevét. Csak elmosolyodott és azt mond-
ta:
 - Kövessen.
A lift ajtaja már nyitva állt. Teljes csöndben men-
tek fel a negyedik emeletre. Amikor az ajtó kinyílt,
a fiatalember azt mondta:
- A folyosó végén lesz, balra.
Megvárta, hogy Rachel kilépjen, aztán előre-
ment. Kinyitotta az ajtót, és belépett. A mosdópult
mellett egy másik férfi állt.
- Foglaljon helyet - mondta a másik férfi.
Rachel leült, háttal a kagylónak. A férfi gyorsan
dolgozott. Rövidre vágta Rachel haját és visszafo-
gott vörösre festette. Egy szót sem váltottak az
egész folyamat alatt. Amikor végzett, az első, fiata-
labb férfi visszatért. Visszavezette Rachelt a lifthez.
Megnyomta a G3 gombot, ami Rachel feltételezése
szerint a garázs harmadik szintje lehetett. A liftben
a férfi átnyújtott neki egy kocsikulcsot és egy borí-
tékot. A borítékban készpénz, Rachel Anderson
(leánykori név) nevére írt jogosítvány, két hitel-
kártya és egy telefon volt. Valami klónozott telefon
lehetett. Képes normális hívásokat meg SMS- eket
fogadni, de az FBI nem tudja lekövetni. Legalábbis
a fiatalember így magyarázta Rachelnek.
Amikor a G3 szintre értek, kinyílt a lift ajtaja.
- Negyvenhetedik parkolóhely - mondta a fiatal-
ember. - Biztonságos utat!
 Az autó egy Honda Accord volt. Nem lopott vagy
bérelt kocsi, és Hester biztosította róla, hogy sem-
miképpen sem lehet majd hozzájuk kötni. Rachel a
volán mögé ülve ellenőrizte a telefonját. David épp
most küldte el a tartózkodási helyét.
Hűha.
Rachel meglepődött azon, hogy Revere-ben, a
régi otthonától nem messze jár. Elgondolkodott. A
hazautazás nem volt a terv része. Sőt, David na-
gyon is jól tudta, milyen veszélyes ismerős helyek-
re visszatérnie.
Mindez azt jelentette, hogy Hilde Winslow vala-
mi olyat mondott neki, ami Revere-be vezette.
Rachel egyelőre nem értette, miért, de még nem
is kellett megértenie. Beindította az autót, és észak
felé indult.

Amikor Eddie végez a telefonálással, azt mondja,

hogy a találkozó pár óra múlva jöhet létre.
- Szeretnéd addig a hátsó irodában meghúzni
magad? - kérdezi Eddie.
A fejemet rázom és megadom neki a kártyás te-
lefonom számát.
- Fel tudnál hívni, mikor már tudod az időpon-
tot?
- Persze.
 Köszönetét mondok és átkelek az utca túloldalá-
ra. Úgy ismerem ezt a környéket, mint a tenyere-
met. Lehet, hogy a dolgok változnak, de az ilyen he-
lyek nem sokat. A vízparton persze igen. Új to-
ronyházak épültek a Revere Beachre néző kilátás-
sal. De itt, ahol felnőttem, talán friss a festés vagy
az alumíniumburkolat, és akad egy-egy megtoldás,
de azért az egész nagyjából ugyanaz. A gyermekko-
rom nagy részében a hátsó udvarokon át közleked-
tem, hogy megspóroljam az utat, elrejtőzzek mások
elől vagy szimplán a kaland kedvéért.
Nagyon közel járok az apámhoz.
Felismerem, hogy ez veszélyes. Biztos vagyok
benne, hogy meglehetősen nagy hajtóvadászat fo-
lyik ellenem. Ez jelentheti azt, hogy a gyermekkori
otthonomat, ahol az apám és a nagynéném még
mindig lakik, állandó megfigyelés alatt tartják. Lo-
gikus. De ahogy korábban megjegyeztem, a zsaruk
nem lehetnek ott mindenhol. Tudják, hogy tegnap
este New Yorkban voltam. De azt tudják- e, hogy
onnan feljöttem Revere-be? Azt hiszem, attól függ,
mit mondott nekik Hilde Winslow, de erősen két-
lem, hogy bevallja, hogy hamis tanúvallomást tett a
tárgyalásomon.
Az ifjúságom hátsó udvarain lopakodva minden
szögletbe benézek. Tisztában vagyok vele, hogy a
megfigyeléshez nincs feltétlen szükség ház előtt
parkoló furgonra, de nem látok veszélyre utaló je-
let. Vajon biztonságban vagyok? Vajon van ennek
egyáltalán értelme? Egy pillanatra megtorpanok:
mi értelme van ennyi idő után meglátogatni apát
és Sophie nénikémet? Nem fogja a látogatásom
csak felzaklatni őket?
De vonz a régi otthonom. Szökött fegyenc va-
gyok, akinek akadt néhány szabad órája, ezért látni
akarom azokat az embereket, akiket a legjobban
szeretek. Ez olyan furcsa lenne? Nem. De a hajtó-
erőm és a figyelmem továbbra is Matthew megtalá-
lására irányul.
A Thornton és Highland közötti hátsó udvaro-
kon haladva biztonságban érzem magam. A több-
nyire többlakásos házak olyan közel helyezkednek
el egymáshoz, hogy az ember sosem tudhatja, pon-
tosan hol végződik a tulajdona és hol kezdődik a
másiké. Ez az évek során jó pár izgalmas csetepa-
téhoz vezetett. Amikor tizennégy éves voltam, Si-
egelmanék azt állították, hogy Mr. Crestin kertje
túlnyúlik az ingatlan határán, ezért nekik is jár
Crestin díjnyertes paradicsomaiból. Éppen most
haladok át ezen a vitatott határon, és Mrs. Bordio
házához érek. Mrs. Bordio lakott itt a fiával, Pattéi,
akiről akkoriban azt mondtuk, bandzsít. A 2000-es
évek elején költöztek el, és úgy néz ki, az új tulaj-
donosok szépen gondját viselik a helynek. Pat apja,
Mr. Bordio még az én születésem előtt meghalt Vi-
etnámban, és az udvar mindig gazos volt. Az öre-
gem végül vetésforgót vezetett be, amelyet követve
felváltva nyírták itt a füvet a környékbeli férfiak.
Mrs. Bordio a házi készítésű mogyorós grillázsával
kínálta őket. Mr. Ruskin - most haladok el a háza
mellett - egy egész nyarat töltött azzal, hogy téglá-
ból és betonból hatalmas pizzakemencét építsen.
Természetesen még mindig ott áll, annak ellenére,
hogy Ruskinék 2007-ben elköltöztek. Ha egyszer
egy tornádó elpusztítaná ezt a környéket, az a sütő
lenne az egyetlen, ami épen maradna.
Már látom a gyermekkori otthonom hátsó trak-
tusát.
Itt sűrűbb a cserje. Az egyik legkorábbi emlékem
- három- vagy négyéves lehettem - az, hogy apám
és Philip bácsi hintát raknak össze az udvaron.
Adam és én ámulattal néztük az apáinkat. Forró
nap volt, és leginkább arra emlékszem, ahogy
apám időnként felkapta a söröspalackot, és a szá-
jához emelte. Nagyot kortyolt, leengedte, észrevet-
te, hogy nézem, és rám kacsintott.
Persze Cherylre is emlékszem, a gimis barát-
nőmre.
Ahogy közeledem az otthonomhoz, a legerősebb
emlékem egy igazi szentségtörés, ami ahhoz a sá-
torhoz kötődik, amelyet Mr. Diamond minden év-
ben a szukkót ünneplésére állított fel. A szukká
rendszerint kunyhószerű, gallyakból és ágakból
eszkábált, tető nélküli építmény. Az udvaron áll. Ez
elengedhetetlen. Már nem emlékszem az összes
vallási előírásra. Furcsa módon az általam ismert
börtönlakók mind vallási mániába estek. Én nem
tartoztam ebbe a táborba.
Mindenesetre Diamondék szukkája egy lépéssel
az összes többi környékbeli sátor előtt járt. Hatal-
mas, élénk színekkel és héber betűkkel díszített
sátor volt, és amikor Cheryllel tizenhét évesek vol-
tunk, egy hűvös októberi estén besettenkedtünk
Diamondék szukkájába, és elvesztettük a szüzes-
ségünket.
Igen. Valahogy így.
Nem tudom megállni, hogy el ne mosolyodjak, és
össze ne ránduljak az emléktől.
Istenem, de szerettem Cherylt.
Azóta szerelmes voltam belé, amióta nyolcadi-
kos korunkban a családja a Shirley sugárútra köl-
tözött, de Cheryl csak a kilencedikes bál előtt kezd-
te viszonozni az érzelmeimet, és még akkor is „ba-
rátokként” mentünk a bálra. Így megy ez. Hasonló
baráti társaságokban voltunk, és egyikünknek sem
volt kivel elmenni. Aznap este csókolóztunk, az ő
esetében inkább unalomból, mint bármi más okból.
Ekkor lettünk egy pár.
 Nekidőlök egy fának Diamondék régi kertjében.
Cheryllel olyan sokáig kitartottunk egymás mellett.
Az egyetem alatt egy rövid időre szakítottunk. Ez
sokkal inkább miattam történt, mint miatta. Min-
denki azt mondta nekünk, hogy túl fiatalok va-
gyunk ahhoz, hogy elkötelezzük magunkat, miköz-
ben nem is próbálkoztunk másokkal. Ezen is túles-
tünk, de számomra soha senki nem jelentett an--
nyit, mint Cheryl. Az egyetem utolsó évében elje-
gyeztük egymást, de megfogadtuk, hogy addig nem
házasodunk össze, amíg Cheryl be nem fejezi az
orvosit. Kitartottunk a terv mellett. Aztán összehá-
zasodtunk, Cheryl pedig bejutott álmai rezidens-
képzésére, majd ezt a zökkenőmentes, kiszámítha-
tó, boldog időszakot követően úgy döntöttünk,
hogy gyereket vállalunk.
Itt fordultak rosszra a dolgok.
Cheryl - vagy mondjam azt, hogy mi? - nem tu-
dott teherbe esni.
Aki szembesült már termékenységi problémák-
kal, az ismeri az azzal járó stresszt és megterhelést.
Mindketten szerettünk volna gyerekeket. Nagyon.
Magától értetődően. Négyet akartunk. Ez volt a
tervünk. Ebben megegyeztünk. De hiába próbál-
koztunk hosszú hónapokon át, nem történt semmi.
Amikor egy pár gyereket szeretne, úgy érzi, hogy
ez a világon mindenki másnak - a legrosszabb, a
legérdemtelenebb embereknek, és azoknak, akik
nem is akarnak gyereket - megadatik. Mindenkinek
sikerül, kivéve nekünk.
Felkerestünk egy szakembert, aki végtelen szá-
mú vizsgálatot végzett rajtunk, és kiderítette, hogy
én vagyok a hunyó. Igen, mindannyian tudjuk,
hogy „senki nem hibás ezért”, hogy ez egy közös
vállalkozás, hogy ettől nem leszel férfiként keve-
sebb, de amikor kiderült, hogy a megtermékenyí-
téshez túl alacsony a spermaszámom, az eléggé ki-
készített. Azt hiszem, ennél most már érettebb va-
gyok. Tudom, hogy mi a toxikus férfiasság meg
minden, de ha valaki úgy nő fel, mint én, ilyen he-
lyen, akkor úgy érzi, hogy egy férfinak vannak bi-
zonyos feladatai és kötelezettségei, és miféle em-
ber az, aki még a saját feleségét sem tudja teherbe
ejteni?
Szégyenkeztem. Hülyeség, tudom. De az érzések
nem mindig racionálisak.
Cheryl és én háromszor próbálkoztunk mester-
séges megtermékenyítéssel, és háromszor vallot-
tunk vele kudarcot. Egyre nőtt köztünk a feszült-
ség. Minden beszélgetésünk a gyerekvállalásról
szólt, vagy ami még rosszabb, amikor megkísérel-
tük figyelmen kívül hagyni - azt mondták, hogy ha
lazítunk, néha varázsütésre megtörténik -, akkor
úgy éreztük mintha egy elefánt lenne a szobában,
sőt egyenesen az ágyunkban. Az az elefánt mindig
velünk volt.
Cheryl nagyszerűen viselkedett.
Vagy legalábbis azt hittem.
Sosem hibáztatott engem, azonban önértékelési
problémákkal küzdő baromként szabadjára enged-
tem a képzeletemet. Másképp néz rám, gondoltam.
Rám néz, és a hiányosságomat látja. Más férfiakra
néz - férfias, termékeny férfiakra -, és azon töp-
reng, hogyan került össze egy ilyen nyomorulttal.
Mindez majdnem tönkretett minket.
Aztán jó híreket kaptunk. Apám egyik régi reve-
re-i haverja orvosként dolgozott New Hampshire-
ben. Dr. Schenker elmondta nekem, hogy nála is
ugyanilyen a probléma állt fenn, és herevisszértá-
gulat- műtéttel gyógyult meg. Nem akarok részle-
tekbe bocsátkozni, erre senki sem kíváncsi, rövi-
den arról van szó, hogy eltávolítják a kitágult vé-
nákat a herezacskóból. A lényeg az, hogy sikerült. A
spermaszámom hirtelen a normál szint fölé emel-
kedett.
Négy hónappal később Cheryl várandós lett
Matthew-val.
Megint jó volt minden.
Vagyis mégsem.
A meddőség poklának évei eléggé tönkretettek
minket és a kapcsolatunkat, de amint Matthew
megszületett, azt hittem, hogy az egészet magunk
mögött hagyjuk. Ez így is volt. Amíg rá nem jöttem,
hogy miközben Cheryl azt mondogatta nekem,
amit hallani akartam, a hátam mögött felkeresett
egy másik termékenységi klinikát, hogy utánanéz-
zen a spermadonor kérdésének. Végül nem járta
végig a folyamatot. Erre mindig felhívta a figyel-
memet. Világosan elmagyarázta, hogy kétségbe-
esetten vágyott a babára, de arra is, hogy megme-
neküljünk ebből a purgatóriumból, ezért egy pilla-
natra, egy röpke, ostoba pillanat erejéig azt fontol-
gatta, hogy szerez egy spermadonort, pedig tudta,
hogy soha nem egyeznék bele, és nem árulja el ne-
kem.
Bevallotta, hogy még a megfontolás is borzasztó
dolog volt. Többször is bocsánatot kért. De én nem
fogadtam el a bocsánatkérését. Elsőre legalábbis
nem. Megbántott. A tettei a buta szorongásaimra
játszottak rá, ezért kiakadtam. Visszaélt a bizal-
mammal - én pedig azzal tetéztem a problémát,
hogy rosszul reagáltam rá.
A régi otthonunk hátsó ablakában mozgást látok.
Egy bokor mögé bújok, és amikor megpillantom a
konyhába lépő Sophie nénikémet, aki egyedül ül le
a konyhaasztalhoz, megszakad a szívem. Kék zsák-
ruhát visel. Görnyedt háttal ül. A haját hullámcsa-
tokkal tűzte össze, de néhány tincs kiszabadult, és
az arcába lóg. Vegyes érzelmek öntenek el. Sophie
nénikém. A csodálatos, nagylelkű, kedves, elszánt
nagynéném, aki rákban elhunyt anyámtól átvette a
nevelésemet. Látszik, hogy fáradt, kimerült, idő
előtt öregedett meg. Az élet minden erejét kiszívta.
Vagy az apám betegsége?
Vagy én?
Sophie néni mindig hitt bennem. Mások feladták.
De Sophie soha. Soha, soha nem adta fel.
Nem tudom, hogyan kéne kezelnem ezt, de azon
veszem észre magam, hogy óvatosan a hátsó ab-
lakhoz közeledem. Sophie bekapcsolta a rádiót.
Mindig is imádott a konyhában zenét hallgatni.
Klasszikus rock. Persze lehet, hogy ez már nem is
rádió. Lehet, hogy ez az Alexa alkalmazás vagy va-
lami más zeneszolgáltatás. Pat Benatar hangját hal-
lom, ahogy énekli, hogy fiatalok vagyunk és fáj a
szívünk. Sophie szerette Pat Benatart, Stevie Nick-
set, meg Chrissie Hynde-ot és Joan Jettet. A hátsó
veranda lépcsőjén settenkedem fel, és gondolkodás
nélkül finoman megkocogtatom az ablakot.
Sophie felnéz és meglát engem.
Arra számítok, hogy megriad vagy összezavaro-
dik, vagy - legalábbis - meglepődik a hirtelen meg-
jelenésemtől. Valamiféle habozásra számítok, ami
egy-két pillanatra érthető is lenne, de Sophie néni-
nél ez nincs. Mindig is maga volt a feltétel nélküli,
heves szeretet, és most is csak ezt látom rajta. Fel-
ugrik, és egyenesen a hátsó ajtó felé indul. Az arca
ragyog - széles mosoly, nedves könnyek az arcán.
Kivágja az ajtót, védelmezőén jobbra- balra pillant
- ettől ellágyulok -, majd azt mondja:
- Gyere be.
Hallgatok rá. Természetesen. Eszembe jutnak
azok a napok, amikor az apám későn jött haza az
éjszakai műszakból, engem nem talált otthon,
Sophie néni pedig kitalált számomra valami kifo-
gást, aztán a hátsó ajtón csempészett be a házba,
hogy apám ne tudja meg. Belépek, és becsukom az
ajtót. Sophie megölel. Most kisebbnek, töréke-
nyebbnek érződik. Eleinte félek, hogy túl erősen
szorítom, de őt ez egyáltalán nem zavarja.
Szeretném visszatartani az érzéseimet, szeret-
nék határozott és összeszedett maradni, hogy ne
adjam át magam a pillanatnak, de nincs esélyem.
Sophie néni esetében soha sincs. Főleg akkor, ha
Sophie néni ölel. Érzem, hogy a térdem megrog--
gyan, talán egy kisebb kiáltás is kitör belőlem, de
ez a törékeny, ám hatalmas erejű nő megtart.
- Minden rendben lesz - mondja. Én pedig hiszek
neki.
 25. FEJEZET

Ted Weston, a Briggs Büntetés- végrehajtási Inté-

zet tisztje egyszer, kétszer, háromszor is elmondta
a történetét. Max és Sarah többnyire csendben
hallgatták. Max bátorítóan bólintott. Sarah karba
tett kézzel állt az iroda egyik sarkában, amelyet
most kihallgatásra használtak. Amikor Ted har-
madszorra is befejezte a meséjét, büszkén azzal
zárva, ahogy észrevette, amint a börtön igazgató
beszáll az autójába a fogollyal együtt, Max tovább
bólogatott, majd Sarah- hoz fordulva azt mondta:
- Az utolsó rész tetszik a legjobban. Neked nem,
Sarah?
- Amikor kiszúrja a börtönigazgató kocsiját,
Max?
- Igen-
- Ja, nekem is.
Max a mutató- és hüvelykujjával kezdte tépkedni
a száját. Ezt azért csinálta, hogy ne a körmét rágja.
- Akarja tudni, hogy Sarah és én miért ezt a részt
szeretjük a legjobban, Ted? Hívhatom Tednek,
igaz?
Ted Weston nyugtalanul mosolygott.
 - Persze.
- Köszönöm, Ted. Szóval szeretné tudni, hogy
miért?
Weston félszegen megvonta a vállát.
- Aha, szeretném.
- Mert ez igaz. Komolyan mondom. Amikor a tör-
ténetnek azt a részét meséli, hogy kinéz az abla-
kon, meglátja a kocsit, és arra gondol, hogy „hé,
várjunk egy percet”, akkor ragyog az arca az őszin-
teségtől.
- Tényleg ragyog - tette hozzá Sarah.
- Mintha csúcskategóriás hidratálót használna.
Viszont más esetben - például amikor arról mesél,
hogyan vitte el szegény, beteg David Burroughst
késő este a gyengélkedőre...
- Minden börtönprotokollt megszegve - tette
hozzá Sarah.
- ...vagy hogy Burroughs hogyan fordult teljesen
hirtelen maga ellen...
- Ok nélkül.
- Maga jobbkezes, igaz, Ted?
- Micsoda?
- Tudom, hogy az. Figyeltem magát. Nem nagy
ügy, kivéve, hogy minden alkalommal, amikor arról
beszél, hogy kihozta Burroughst a cellájából és el-
vitte a gyengélkedőbe, először felnéz, aztán jobbra.
 - Ez annak a jele, hogy maga hazudik, Ted -
mondta Sarah.
- Nem tévedhetetlen jel, de többnyire igen. Ha
egy jobbkezes fel akar idézni egy emléket...
- Vagyis az emberek nyolcvanöt százaléka...
- ...akkor először felfelé, aztán balra néz.
- És az az összevissza cikázó tekintet, Max.
- Igen, köszönöm, Sarah. Ted, szerintem ez tény-
leg izgalmas. Magának is tetszeni fog. Sokat ugrál a
szeme, amikor hazudik. Nem csak magának. A leg-
több embernek. Akarja tudni, miért?
Ted nem szólt semmit. Max folytatta.
- Ez egy régi szokás, Ted. Azt a korszakot idézi
meg, amikor az emberek csapdába esve érezték
magukat, más emberek, esetleg állatok vagy valami
egyéb fenyegető veszély miatt, a tekintetük körbe-
körbe járt, menekülési utat keresve.
- Te tényleg elhiszed ezt az eredettörténetet,
Max? - kérdezte Sarah.
- Nem tudom. Mármint nem sok kétség maradt -
az összevissza cikázó tekintet általában hazugság-
ra utal. Nem tudom tényleg ez- e az eredete, de iz-
galmas történet.
- Az - értett egyet Sarah.
- Összevissza cikázó tekintet - ismételte Ted
Weston, és próbált magabiztosnak látszani. - Ezt
nem fogom bevenni.
 Max visszanézett Sarah-ra.
Sarah bólintott
- Nagyon férfiasán állja, Ted.
Weston felállt.
- Nincs bizonyítékuk arra, hogy hazudok.
- Dehogynem - mondta Max. - Maga tényleg azt
hiszi, hogy a feltevéseinket a szemmozgására ala-
pozzuk?
- Nem ismer minket, Max.
- Valóban nem, Sarah. Mutasd meg neki.
Sarah az asztalon odacsúsztatta a bankszámlaki-
vonatot. Ted Weston még mindig állt. Lenézett rá.
Teljesen elsápadt.
- Sarah volt olyan kedves, és kiemelte a szá-
munkra fontos részt, Ted. Látja ezt?
- Inkább készpénzt kellett volna kérnie, Ted -
mondta Sarah.
- Igen, de akkor hova tette volna? Okos megol-
dás, hogy nem mentek tízezer fölé. Azt gondolták,
senki sem veszi észre.
- De mi észrevettük.
- Nem mi, Sarah. Te. Te vetted észre. Honnan
tudhatta volna Ted, hogy te vagy a legjobb?
- El fogok pirulni, Max.
Sarah telefonja megcsörrent. Kiment a szobából.
Ted Weston visszazuhant a székébe.
 - Szeretné elmondani nekem, mi történt valójá-
ban - kérdezte Max színpadias suttogással -, vagy
be akar kerülni a börtön lakói közé, és megtapasz-
talni, milyen a másik oldalon?
Ted tovább bámulta a bankszámlakivonatot.
- Max! - mondta Sarah, miután visszatért.
- Mi a helyzet?
- Az arcfelismerő találatot adott a fiúkára.
- Hol?
- Ahogy Revere Beachnél szállt le egy vonatról.

- Nem maradhatsz itt - mondja Sophie néni. - Ma

reggel itt volt az FBI. Vissza fognak jönni.
Bólintok.
- Beszélhetek apával?
Sarah szomorúan oldalra hajtja a fejét.
- Alszik. A morfiumtól. Láthatod, de nem hiszem,
hogy érzékeli, hogy itt vagy. Felviszlek.
A csipketerítővel leterített zongora mellett hala-
dunk el, ahol a régi fényképeket tartják. Észreve-
szem, hogy még mindig az a kép van a főhelyen,
amely az esküvőmön készült Cheryliel. Nem tu-
dom, mit kezdjek ezzel. A legtöbb környékbeli ba-
rátomnak legalább két-három testvére született,
néha annál is több. Én egyke gyerek voltam. Soha
nem kérdeztem meg, hogy miért, de gyanítom,
hogy bármi is okozta a problémámat, örökletes le-
hetett, olyan dologban ütöttem az apámra, ami mi-
att neki nem lehetett több fia. Ez persze csak felte-
vés a részemről.
Leülök az apa ágya melletti székre - a régi író-
asztala melletti székre -, és nézem. Alszik, de az ar-
ca grimaszba torzult. Sophie néni mögöttem áll.
Szeretem az apámat. Ő a világon a legjobb apa.
Ugyanakkor nem is ismerem igazán. Nem hitt ab-
ban, hogy ki kellene mutatni az érzéseit. Fogalmam
sincs a reményeiről és az álmairól. Talán így a leg-
jobb, nem tudom. Manapság sokat borongunk ami-
att, hogy a férfiak elfojtják az érzéseiket, a toxikus
férfiasság miatt meg pláne. Nem tudom, hogy itt
erről van- e szó, vagy sem. Apám Vietnámban har-
colt. Az ő apja a második világháborúban. A nagy-
mamám azt mesélte, hogy a háborúból hazatérő
két férfi már nem ugyanaz volt, mint akik elmen-
tek. Ez persze magától értetődő, de a nagymamám
azt is mondta, hogy nem arról van szó, hogy meg-
változtak, hanem arról, hogy ezek a férfiak úgy
érezték, hogy amit ott láttak, tettek és tapasztaltak,
azt el kell zárniuk magukban. Nem a saját maguk
érdekében, hanem azért, mert nem akarták kitenni
a szeretteiket azoknak a borzalmaknak. Ezek a fér-
fiak nem voltak sem kíméletlenek, sem tartózko-
dóak, sőt még sérültek sem. Őrszemek voltak, akik
bármi áron meg akarták védelmezni a szeretteiket.
Amikor Matthew megszületett, igyekeztem minden
egyes dolgot felidézni, amit apám tett értem. Pon-
tosan olyan apa akartam lenni. Azt akartam, hogy
Matthew biztonságban érezze magát, érezze, hogy
szeretik, és mindez erőt kölcsönözzön neki. Úgy
csodáltam meg apám viselkedését, ahogyan a gye-
rek figyeli a bűvésztrükköket. Meg akartam ismer-
ni a titkait, hogy én is előadhassam őket Matthew-
nak.
Szeretem az apukámat. Amikor kimerültén ha-
zaért, fehér pólót vett, és kijött velem labdázni.
Szombatonként elvitt a Kellysbe marhahúsos
szendvicsre és shake-re. Megengedte, hogy vele
tartsak a kutyaversenyekre, és a kedvenceiről meg
azok esélyeiről magyarázott nekem. Szurkoltam
neki, amikor a Revere-i Rendőrség softball-
csapatában játszott, különösen akkor, amikor a
tűzoltók ellen vívták szokásos éves meccsüket.
Nyakkendőt kötni is ő tanított. Hétéves koromban
bekente borotvahabbal az arcomat, és egy penge
nélküli borotvát nyomott a kezembe. Évente két-
szer elvitt a Fenway Parkba a Red Sox meccseire.
Felültünk a lelátóra, nekem hot dogot és kólát, ma-
gának hot dogot és sört vett, de megvette az ellen-
fél csapatának zászlaját is, hogy mindig emlékez-
zek a mérkőzésre. Philip bácsi házában néztük a
Celtics meccseit - neki volt nagy képernyős tévéje.
Apám sosem éreztette velem, hogy kellemetlenség
vagy teher lennék a számára. Nagyra értékelte a
velem töltött időt, ahogy én a vele töltött időt.
De mindezek ellenére sem ismerem az apám
reményeit és álmait, gondjait és aggodalmait, nem
tudom, mit érzett anyám halálával kapcsolatban,
vagy várt- e valami mást az életétől.
Most ülök, és arra várok, hogy kinyissa a szemét
és felismerjen. Tudom, hogy csodára várok - hogy a
hazajövetelem valahogy meggyógyítja, hogy a je-
lenlétemtől egyszerűen kikel az ágyból, vagy leg-
alább pár pillanatra magához tér, és utolsó bölcs
szavait egyetlen gyermekéhez intézi.
De ezek közül egyik sem történik meg. Alszik to-
vább.
Egy idő után Sophie néni megszólal:
- Ez veszélyes, David. Menned kéne.
Bólintok.
- Az unokatestvéred, Dougie egy hónapos cápa-
expedícióra utazott. Nálam van a lakáskulcsa.
Használhatod a lakását, ameddig csak kell.
- Köszönöm.
Felállunk. Egy pillanatig apám elernyedt kezét
tanulmányozom. Mekkora hatalom volt ebben a
kézben régen! Mostanra mind odalett. Az alkarján
lévő csomós izmok, amelyen csavarkulcsot vagy
villáskulcsot is meghajlíthatott volna, szintén el-
tűntek, és szivacsos szövet vette át a helyüket.
Homlokon csókolom az apámat. Várok még egy
másodpercet, hátha kinyílik a szeme. De nem.
- Elhitted, hogy én tettem? - kérdezem Sophie
nénit.
- Nem.
Ránézek.
- Gondoltad valaha...?
- Nem. Egy pillanatra sem.
Otthagyjuk apámat. Tisztában vagyok vele, hogy
valószínűleg soha többé nem fogom látni őt, de
nincs idő vagy lehetőség arra, hogy ezt feldolgoz-
zam. Megcsörren a telefonom. Ellenőrzőm az üze-
netet.
- Minden rendben?
Elmondom Sophie néninek, hogy Rachel az. Fél-
órányira jár innen. Megírom neki Dougie címét és a
lelkére kötöm, hogy a hátsó bejáraton érkezzen.
- Rachel segít neked? - mondja a nagynéném.
- Igen.
Bólint.
- Mindig is kedveltem őt. Sajnálom, ami történt.
Dougie- nál biztonságban leszel. És Rachel is. Szólj,
ha bármire szükséged lenne!
Ekkor megölelem. Lehunyom a szemem és kitar-
tok. Aztán kérdezek valami hülyeséget, valamit,
ami már egy ideje úgy idegesített, mint a nyel-
vemmel érzékelt fájós fog:
- Apa elhitte, hogy én tettem?
Mivel Sophie néni nem képes hazudni, rávágja:
- Először nem.
Nem mozdulok.
- De aztán?
- David, ő egy olyan ember, aki bizonyítékokra
alapozza a meggyőződéseit. Tudod jól. Az eszmé-
letvesztéseid. A veszekedések Cheryllel. Hogy tiné-
dzserként alvajáró voltál...
- Szóval ő...?
- A szándékosságot kizárta.
- De azt hitte, hogy én öltem meg Matthew-t?
Sophie néni elenged.
- Nem tudta, David. Maradjunk ennyiben.

A bubifrizura miatt alig ismerem fel Rachelt.

- Mit gondolsz? - kérdezi, hogy felvidítson.
- Jól néz ki.
így is van. Az Anderson lányokat mindenki szép-
nek gondolta, bár különböztek egymástól. Cheryl,
az exem, valósággal lélegzetelállító volt. Nem lehe-
tett nem észrevenni. Nyilvánvaló volt a szépsége.
Rachel szépsége kevésbé, viszont idővel kibonta-
kozott. Az ilyen arcot nevezte Sophie nénikém ér-
dekesnek - a szó legjobb értelmében. Most értet-
tem csak meg, mire gondolt. A tökéletlennek neve-
zett vonások inkább egy festményhez tették hason-
latossá, amelyen a napszaktól, a helyiség megvilá-
gítástól vagy a nézőponttól függően mindig mást
fedez fel a szemlélő. Azt hiszem, a bubifrizura jól
állt neki. Kiemelte az arca vonalát vagy ilyesmi,
nem is tudom.
Elmesélem Rachelnek, hogy mi történt Hildével
és Eddie-vel, valamint a Fisher családdal. Mind-
eközben a telefonom csipogása Eddie üzenetét jel-
zi:
„Ne gyere vissza ide. A zsaruk kerestek téged.”
Visszaírom, hogy úgy tűnik, tudják, hogy a kö-
zelben vagyok. Azt válaszolja:
„Revere tömve van velük, találkozzunk Papa Ga-
rázsánál. Hunting utca 280., Maidén. 15:00. El
tudsz jönni?”
Megírom neki, hogy igen.
„Hajts a bal oldali parkolóba. Egyedül gyere. Azt
mondták, ezt adjam át neked.”
Rachel a vállam fölé hajolva olvas. Dougie öt-
vennégy éves agglegény, a lakása berendezése pe-
dig ezt tükrözi. A falakat sötét faburkolat fedi, mint
egy kocsmában. Van dartstáblája, az egyik falat pe-
dig teljesen elfoglalja a nagy képernyős tévé. A
padlón zöld rongyszőnyeg. Az állítható háttámlájú
műbőr fotelek lábtartójánál már kikandikál a fém-
váz. A tölgyfából készült bárpult felett túlmérete-
zett neon sörreklámok lógnak - Michelob Light és
Blue Moon Belgian White. Amikor beléptem, a ne-
onfényektől eltekintve minden sötétbe burkoló-
zott. Egyetlen lámpát sem kapcsoltam fel vagy le,
így jelenleg ezek nyújtják az egyetlen fényforrást.
- Elviszlek - mondja Rachel.
- Láttad a „gyere egyedül” részt?
- Még mindig nem értem - mondja. - Fisherék
zsarolással, drogokkal, prostitúcióval meg ilyes-
mikkel foglalkoznak. Miért vennének részt Matt-
hew... - Elhallgatott. - Nem is tudom, minek nevez-
zem.
- Nevezzük emberrablásnak - mondom.
- Oké. Miért vennének részt ebben?
- Nem tudom.
- És azt várod, hogy csak úgy megnyílnak?
- Nincs más nyomunk.
- De talán igen - mondja Rachel, és kinyitja a lap-
topját. Rákattint egy fájlra, mire fényképek letölté-
se indul el. - Irene Six Flagsben készült képei alap-
ján különféle képkereséseket indítottam. Ismerjük
a helyszínt. Tudjuk a dátumot. Azzal kezdtem.
Megnéztem például az Instagramon az összes
olyan fotót, amelyet aznap Six Flags hashtaggel lát-
tak el. Kezdetben három nappal azutánra is kiter-
jesztettem a keresést, mert úgy gondoltam, van-
nak, akik nem posztóinak azonnal. Aztán rákeres-
tem Irene-re és a családjára abban a reményben,
hogy talán szerepelnek mások által posztolt fény-
képeken és így még egyszer megpillanthatjuk
Matthew-t.
- És?
- A keresés hatszáznyolcvanöt fotót és videót
hozott fel a közösségi média, az Instagram, a Face-
book, a Twitter, a TikTok és az egyebek különböző
felületeiről. Van egy kis időnk. Gondoltam, átnéz-
hetnénk őket.
Időrendi sorrendben következnek - a közzététel
ideje, nem pedig a fotó elkészülte alapján -, aztán
pedig még kisebb csoportokra oszlanak a közössé-
gi média fajtája szerint. Látok párokat és családo-
kat a hullámvasúton, felszállni, leszállni, integetni
az óriáskeréken vagy a körhintán, vagy fejjel lefelé
lógni a hullámvasútról. Látok beállított képeket,
spontán képeket, távoli képeket a hullámvasútról.
Imádom a hullámvasutat. Mindig én voltam az a
felnőtt, aki önként jelentkezett, hogy unokatestvé-
rekkel, unokaöcsikkel és unokahúgokkal - bárkivel
- tartson a létező legdurvább hullámvasút- utazá-
sokon. Apám is szerette a hullámvasutat, még idő-
sebb korában is. Most ez jut az eszembe. Néhány-
szor Matthew-t is elvittem. Még kicsi volt a na-
gyobb hullámvasutakhoz, de szerette a kisvonatot,
a repülőgépet és a csónakázást. Matthew külsőre
nagyon hasonlított az apámra. Legalábbis minden-
ki ezt mondta, az apámnál tett látogatásom után
pedig ismét csak arra tudok gondolni, hogy mi
öröklődik tovább a nagyapámtól az apámon át raj-
tam keresztül egészen Matthew-ig. Minden vissza-
verődik.
Egyes képeken az emberek kifelé tartanak a
parkból. Néhányan a vidámpark autós szafaripark-
jában élő állatokkal láthatóak. Vannak, akik fagyit
vagy hamburgert esznek éppen, esetleg hosszú
sorban állnak. Bizonyos képeken jelmezbe öltözött
figurák is láthatók, például Batman, Tapsi Hapsi
vagy Cucu malac. Némelyik kép a céllövölde nye-
reményeiről készült, például egy plüssteknősről
vagy kék kutyáról, vagy különféle Pokémon-
szereplőkről.
A vidámparkok afféle olvasztótégelyek. Minden-
féle vallás és hitvallás előfordul ezeken a helyeken.
Látok kipát viselő fiúkat és fejfedős lányokat. Min-
denki mosolyog.
Meglepően sok csoportkép készült tíz, húsz, de
akár harminc emberrel is. Itt megállunk, és minden
arcra ráközelítünk. Mármint a gyerekekére. Ter-
mészetesen Matthew-t akarjuk megtalálni. A fel-
nőttek esetében olyasvalakit keresünk, aki valami-
lyen tekintetben ismerősnek hat, bárkit, aki - nem
is tudom - gyanús lehet.
Tom és Irene Longley-t, valamit két fiukat tizen-
hat másik ember társaságában találjuk meg egy
csoportképen. Rászánjuk az időt, de nem találunk
semmit.
Megnézem az órámat. Lehet, hogy nem lesz
időnk mindent átnézni indulás előtt. Felgyorsítjuk
a tempót és rájövünk, hogy később is végig tudunk
menni rajtuk, de akkor elérünk egy másik fény-
képhez, amely a Longley családot ábrázolja a Gru
sárga minyonjainak öltözött színészekkel.
Rachel éppen továbblépne, de én azt mondom:
- Várj.
- Mi az?
- Menj vissza.
Visszakattint.
- Még egyet.
Visszamegy még eggyel. Ez a Longley család.
Csak a Longley-k. Senki más nincs a képen. De nem
ez az, amin megakadt a tekintetem.
- Mi előtt állnak? - kérdezem.
- Úgy néz ki, mintha egy olyan céges rendezvé-
nyeken használt képernyő lenne.
Olyan, mint azok a háttértranszparensek, ame-
lyeket filmpremiereken vagy céges rendezvénye-
ken használnak, általában ugyanazzal a lógóval dí-
szítve. De itt nem erről van szó. Különféle lógók
láthatók rajta.
- Azt hiszem, Irene azt mondta, hogy céges ren-
dezvényen voltak - mondta Rachel. - Mondtam ne-
ked, hogy a férje a Merton Pharmaceuticalsnál dol-
gozik. Ott a lógójuk.
Vannak más lógók is. Az egyik egy gyakori, vény
nélkül kapható fájdalomcsillapítóé. A másik egy
népszerű bőrápoló termékcsaládé.
- Ez egy hatalmas konglomerátum - mondja Rac-
hel. - Vannak élelmiszermárkáik, étteremláncaik,
gyógyszergyáraik, kórházaik.
- Vajon az egész parkot kivették?
- Nem tudom. Megkérdezhetem Irene-t. Miért,
mit látsz?
- Vannak még ilyen fotók, igaz? A transzparens
előtt?
- Igen, szerintem egy csomó. Még csak most
érünk el hozzájuk. Ezek a képek belépéskor ké-
szülnek, de úgy látszik, ki akarták várni a nap vé-
gét.
- Kattints tovább - mondom.
A harmadik kattintásnál megpillantom és akkor
az egész testem lefagy.
- Állj meg.
- Mi az? - kérdezi.
 A jobb alsó sarokban lévő lógóra mutatok. Egy
része már a Longley családról készült képen is fel-
villant, és már ez is elég volt hozzá, hogy fennakad-
jak rajta, de most már tisztán látom. Rachel követi
az ujjamat. Ő is meglátja.
A lógó egy gólyát ábrázol, amely egy pólyaszerű
dologban hordoz három szót:
„Berg Reprodukciós Intézet”.
Rachel bámul még egy másodpercig, mielőtt fe-
lém fordulna.
Kiszárad a szám.
- Ez volt az a hely, ahová fordult - mondom. -
Cheryl.
- Igen, és?
Nem mondok semmit.
- Mi köze ennek bármihez, David? Mármint ez a
cég pizzériákkal is rendelkezik. Azokban is jártál
már.
Összeráncolom a homlokomat.
- A házasságom nem egy pizzériába tett látoga-
tás miatt ment tönkre.
- Nem értem, mit akarsz ezzel mondani.
- A nővéred abba az - itt idézőjelet mutatok az
ujjaimmal - intézetbe ment el a hátam mögött.
- Tudom - mondja Rachel olyan lágy és gyengéd
hangon, hogy szinte simogatásnak érződik. - De
ebből nem lett semmi. Ezt te is tudod.
 - Csakhogy ez nem igaz.
- Hogy érted?
- Ezután már nem bíztam benne.
- Kár volt, David. Cheryl teljesen nekikeseredett.
Ezt megérthetted volna. Végül nem esett át mes-
terséges megtermékenyítésen.
Nem látok okot a vitára, Rachelnek talán igaza is
van. A lógóra bámulok, és megrázom a fejem.
- Ez nem véletlen.
- Persze hogy az. De lehetett volna benned
együttérzés.
- O, együttéreztem vele - mondom meglepően
tárgyilagos hangon. - Nem teljesítettem úgy, ahogy
kellett volna. Ez megterhelte a házasságunkat.
Cheryl arra gondolt, talán egy donortól teherbe es-
hetne, majd egyszerűen mondhatná azt, hogy tő-
lem van a baba. Csodálom, hogy egyszerűen nem
rántott magára valakit, hogy még közvetítő se le-
gyen.
- Ez igazságtalan, David.
- Ki is most a férje, Rachel? - vágok vissza. - Ezt a
részt nem mesélted el.
- Nem számít.
- Rónáid az, nem?
Rachel nem mond semmit. Újra azt érzem, hogy
megszakad a szívem.
- Csak barátok vagyunk. Ezt mondogatta folyton.
 - És csak barátok voltak.
A fejemet rázom.
- Ne légy naiv.
- Nem azt mondom, hogy Rónáid nem remélt...
- Nem számít - mondom, mert igaz, és egy szót
sem akarok többé hallani erről az egészről. - Szá-
momra most csak az számít, hogy megtaláljam
Matthew-t.
- És szerinted ez - mutat Rachel az ostoba gólya-
logóra - a válasz?
- Igen, ezt gondolom.
- Hogyan?
Erre nem tudok választ adni, ezért csendben
ülünk egy darabig.
- Még mindig találkozni akarsz azzal a Borz nevű
alakkal? - kérdezi egy kis idő elteltével Rachel.
- Igen.
- Akkor jobb, ha elindulsz.
- Igen. - Rachelre nézek. - Mit nem mondasz el
nekem?
- Mindent elmondtam - mondja.
Továbbra is őt nézem.
- Csak véletlen egybeesés - mondja Rachel. -
Semmi több.
Nem tudom, hogy engem akar- e meggyőzni,
vagy önmagát.
 26. FEJEZET

- Pixie?
Gertrude elfordult az ablakból feltáruló gyönyö-
rű kilátástól, és a kisfiúhoz lépett. Ez a mindössze
négy éve befejezett Payne-ház teljesen más volt,
mint a régebbi múzeumszerű épület. Az ingatlan
nagy területre terjedt ki. Volt teniszpálya, úszóme-
dence, lovaspálya meg minden. De a régi márvány
síremlékre emlékeztető építmény helyett ez a bir-
tok világos, szellős, posztmodern volt, fehér koc-
kák és faltól mennyezetig érő ablakok komplexu-
ma. A vendégek mindig meglepődtek, de Gertrude
imádta.
- Igen, Theo?
- Hol van apa?
Gertrude a gyerekre mosolygott. Theo volt a
fény az éjszakában. Jó fiú volt, kedves, intelligens,
figyelmes. Nemcsak angolul, hanem franciául és
németül is beszélt, mert élete legnagyobb részét
egy Sankt Gallen-i bentlakásos iskolában töltötte.
Az alig háromszáz diáknak oktatást nyújtó iskola
lovardával, hegymászással, vitorlázással csaloga-
tott, és évente közel 200 ezer dollárba került.
Hayden ott akart lenni Theo mellett, ezért sok időt
töltött a környéken. Hosszú ideje ez volt a fiúk
(Gertrude így gondolt rájuk) első útja az Egyesült
Államokba. Már három hónapja laktak vele a Pay-
ne-birtokon. Gertrude nagyon örült, hogy eljöttek.
Egyre idősödött, és szerette, ha a közelében van-
nak.
De hiba volt.
A fiú mögött Hayden lépett be a szobába.
- Itt vagyok, cimbora.
Hayden a fiú vállára tette a kezét. A fiú pislogott.
Ez a dolog kezdettől fogva problémát jelentett.
Csodálatos fiú volt, és a kezdeti átmeneti szakasz
után úgy tűnt, hogy jó helyen van. De Theóban volt
valami nyugtalanság, úgy rándult össze és hőkölt
vissza, mintha arra számított volna, hogy megütik.
Senki sem bántotta. Soha. De néha, habár a fiú nem
tudta az igazságot, mintha zsigeri védelmező ösz-
tön kerítette volna hatalmába.
Hayden feszes mosolyt villantott Gertrude felé,
aki azonnal látta, hogy valami nincs rendben.
Stephanót kérte meg, hogy vigye ki Theót játszani.
Stephano becsukta maga mögött az ajtót, hogy a
nagymama és az unoka négyszemközt legyen, bár
ő maga minden családi titkot tudott.
- Mi az, Hayden? - kérdezte Gertrude.
- A pasas megtámadott egy rendőrt.
 Gertrude még nem olvasta a híreket. Miközben
értette a technológiát és a teljesen behálózott vilá-
got, úgy gondolta, hogy a hosszú élet titka a rutin
és az új tapasztalatok keverékében rejlik. A regge-
lei azonban mindig ugyanúgy indultak. Hét órakor
felébredt. Húsz percig nyújtott. Húsz percet medi-
tált. Ha ideje engedte, egy órán át kávét szürcsölt
és regényt olvasott. Ezek után - és csakis ezek után
- foglalkozott a hírekkel. A korral arra is rájött,
hogy a hírek inkább a szórakoztatást - vagyis a fe-
szültségkeltést - szolgálják, mint a felvilágosítást.
- Felteszem, elfogták.
- Nem. Még nem.
Ez meglepte Gertrude-ot. David Burroughs talp-
raesettebben viselkedett, mint várta.
- Nem maradhatsz itt. Ezt te is tudod.
- Szerinted David tud valamit?
Valamit? Igen. De eleget semmiképpen sem tud-
hat.
- Hol történt ez a támadás? - firtatta Gertrude.
- New York Cityben.
Gertrude ezt nem értette.
- Tudják, hogy miért volt ott?
- Azt beszélik, egy tanún akart bosszút állni.
- Van ötleted, melyiken?
- Szinte minden tanú helyi szakértő volt.
 - Egy kivételével - mondta Gertrude. - Az a nő,
aki azt hazudta, hogy látta őt a baseballütővel.
Hayden lassan bólogatott.
- Lehet, hogy ő az.
Ez persze nyugtalanította Gertrude-ot. Tudták,
hogy a nő hazudott. Bár fogalmuk sem volt, mi vet-
te rá.
- Belefáradtam abba, hogy rejtegetem őt, Pixie.
- Tudom, Hayden.
- Payne-vér folyik az ereiben.
- Ezt is tudom.
- Még a teszteket is elvégeztettük. Ő az én fiam. A
te dédunokád. A Payne férfiak egyike.
Gertrude majdnem elmosolyodott ezen. Payne
férfi. Mintha ez olyan jó dolog lenne. Mennyi kárt
okoztak már ezek a férfiak. Váratlan terhességek,
zsarolás, kényszerítés, sőt gyilkosság is - és mind-
ezt rengeteg pénzzel kellett eltussolni. Gertrude-ot
annak idején a legkevésbé sem lepte meg a Ken-
nedy- féle Chappaquiddick-incidens - csak azon le-
pődött meg, hogy nem tussolták el, mielőtt a hír
kiszivárgott volna. Sok ilyesmi történt. A gazdagok
kifizetik a családot. Ez a csalétek. De a gazdagok
néha oda is vágnak. Persze az ember kiállhat a csa-
ládtagja mellett, aki a földre került, akit teherbe ej-
tettek, összevertek vagy megöltek, de a végén sok-
kal rosszabb lesz. Nem jön el az igazság pillanata. A
gazdagok tagadnak, maszatolnak, vesztegetnek,
nyomást gyakorolnak, aztán csődbe döntenek, pe-
relnek és fenyegetőznek, és ha mindezek egyike
sem működik - márpedig szinte mindig működik -,
akkor a zavarkeltőt akár a föld színéről is eltüntet-
hetik. Talán még az ivadékai is megszenvedik
mindezt. Bármi megtörténhet.
Tehát ha az a kérdés, hogy egy család miért fo-
gad el pénzt látszólag cserébe a lányuk haláláért, a
válasz nem az, hogy kapzsik vagy erkölcstelenek.
Azért történik, mert nincs más választásuk.
- Tudom, Hayden - mondta Gertrude.
- Biztosan van más megoldás.
Gertrude nem válaszolt.
- Talán - mondta Hayden - eljött az ideje, hogy
kiderüljön az igazság.
- Nem - mondta Gertrude.
- Mármint, ha valahogy megtalálják Theót...
- Hayden!
- Mit tudnak bizonyítani?
- Hayden, hagyd abba.
Hayden inkább Gertrude hangszíne, mint szavai
hatására hallgatott el.
- Elintézzük, hogy ma délután elutazhassatok -
fejezte be a beszélgetést Gertrude. - A fiú addig se
hagyja el a birtokot.
HARMADIK RÉSZ
 27. FEJEZET

Vajon David látta az arcán, hogy hazudik?

Rachel majdnem elmondta neki az igazat. Ki tud-
ja, talán el kellett volna mondania. De most az volt
a legfontosabb, hogy David teljesen megbízzon
benne. Ha megtudná az igazságot, a teljes igazságot
Cheryl termékenységi klinikán tett látogatásáról,
akkor talán őt is ellökné magától. Ezt nem enged-
hették meg maguknak. Tehát egyelőre, akár helyes,
akár sem, a félrevezetésben érdekelt. Az őszinte-
ségnél fontosabb volt, hogy David a szövetségese
maradjon.
Miután David elment a Papa Garázsába, Rachel
újra átfésülte a fényképeket - ezúttal egy új célt
szem előtt tartva. Ismerős arcot keresett, olyat,
akit David nem ismerne fel. Megkönnyebbülésére
nem találta. Még mindig fennállt annak a lehetősé-
ge, hogy David tévedett - és hogy csak véletlen
egybeesés, hogy éppen a Berg Reprodukciós In-
tézmény támogatta a vidámparki programot -, de
minél többet gondolkodott ezen Rachel, annál biz-
tosabbnak tűnt számára, hogy van benne valami.
De hogy jön ide a termékenységi klinika?
 Sarah most a telefonját bámulta. Elég régóta ha-
logatta már ezt a hívást. Válaszokat keresett, és ta-
lán éppen így jut el hozzájuk. Tárcsázta a számot. A
férfi a második csengetés után vette fel.
- Rachel?
Érdekesen hangsúlyozott. Rachel elmosolyodott.
- Szia.
- Istenem, de rég beszéltünk.
- Tudom, sajnálom.
- Semmi gond. Hogy vagy?
- Jól vagyok - mondta Rachel.
- Hívtalak, tudod.
- Tudom.
- Amikor ment ez az egész dolog a cikkel meg az
egyetemünkkel...
- Tudom - mondta Rachel újra. - Válaszolnom
kellett volna. Tartoztam neked ennyivel.
- Nem tartozol semmivel.
- De igen. Sajnálom. Csak... Sok volt az egész.
Csend. Aztán:
- Van valami oka, hogy hívtál?
- Egy szívességet szeretnék kérni - mondta Rac-
hel.
- Mindig szívesen segítek. Ezt te is tudod.
Rachel tudta. Megköszörülte a torkát.
- Hallottál róla, hogy a sógorom megszökött a
börtönből? Nem tudom, eljutott- e hozzád a hír...
 - Láttam, igen.
- Segítséget szeretnék kérni tőled valamiben.
A férfi habozott.
- Figyelj, Rachel, hol vagy?
- Hogy érted?
- Otthon vagy?
- Nem, én... - Elmondhatja neki? - Boston közelé-
ben vagyok.
- Az jó.
- Miért?
- El tudsz jutni a Washington utcán lévő Toro ét-
terembe? Mondjuk, egy órán belül?
- Várj, visszajöttél?
- Jobb, ha személyesen beszélünk, nem gondo-
lod?
Rachel egyetértett.
- És úgy örülök, hogy látlak téged, Rachel.
- Én is örülök - mondta Rachel.
- A Toróban - ismételte a férfi. - Egy óra múlva.
- Ott találkozunk.

Nem tetszik nekem Papa Garázsának elhelyez-

kedése.
Egyáltalán nem.
Azt az állítólagosán nyomon követhetetlen autót
vezetem, amellyel Rachel Revere-be jött. Felkap-
tam Dougie egyik baseballsapkáját és egy Ray- Ban
napszemüvegét, és bár nem vagyok teljesen álcáz-
va, nem hiszem, hogy a rendőrség úttorlaszt állíta-
na fel Revere és Maidén között. Ha tudják, hogy itt
vagyok, akkor azt feltételezem, hogy legfeljebb a
vonatút során azonosítottak. Azt nem gondolnák,
hogy járművet sikerül szereznem. Vagy talán még-
is. Akárhogy is, kockáztatnom kell, de ez így is elég
rizikósnak tűnik.
A Hunting utca a városközpont határán elhe-
lyezkedő lakóházak és autószervizek furcsa keve-
réke. A Papa Garázsa az A1 Autócentum és a Garcia
Autójavító között található, a Maidén karosszéria-
lakatossal szemben. Természetesen figyelem, hogy
látok- e zsarukat, furgonokat vagy bármi gyanúsat.
De ezen az általában zsúfolt főúton ezúttal nem lá-
tok senkit és semmit - és pont ezért kezdek gyana-
kodni.
Úgy tűnik, az A1 zárva van. A Garcia és a Maidén
is. Nem pusztán csendben vannak. Le vannak zár-
va, az árnyékolók le vannak húzva, a lámpák le
vannak kapcsolva, nincs mozgás.
Nem tetszik ez nekem.
Csak egy személy látható. Egy kék kezeslábast
viselő férfi integet felém, a mellkasára írt feliratot
nem tudom kivenni. Az egyetlen nyitott beálló felé
int, mint a pilótákat kalauzoló repülésirányítók a
reptéren. A Hunting utcáról a Papához kanyaro-
dom be. A beálló széles, sötét és barlangszerű,
mintha képes lenne egészben lenyelni.
A garázs szájába bámulva toporgok, amikor Borz
úgy bukkan fel a sötétből, mint a szellem a sírból
valami horrorfilmben.
Elég sápadt. Zsírosán fénylő haja hátrasimítva.
Az elülső fehér tincs most jobban kitűnik, mint va-
laha. Borz rám mosolyog, én pedig érzem, ahogy a
hideg végigfut a gerincemen. Nem öregedett sokat,
már ha egyáltalán. Túlságosan fényes öltönye meg-
csillan a reggeli napsütésben. Oldalra lép, és int,
hogy hajtsak be.
Van más választásom?
Borz irányításával beállók. Jelez, hogy jöjjek még
előre. Egy ponton int, hogy lassítsak, majd fékez-
zek. Így is teszek. Most már bent vagyok a garázs-
ban, és az ajtó becsukódott mögöttem.
Csak mi kerten vagyunk.
Kiszállok a kocsiból.
Borz széles mosollyal tart felém.
- Davey!
Megölel engem, az utóbbi öt évben és a mai na-
pon ő a harmadik. Ez az ölelés nem nyújt vigaszt
vagy melegséget, csupa keménység; olyan, mintha
az embert egy dohányzóasztal ölelné át. Borz bűz-
lik az olcsó európai kölnitől. Szagoltam jó pár un-
dorító dolgot a börtönben, de ettől majdnem ök-
lendezni kezdek.
- Davey - ismétli, majd hátralép. - Jól nézel ki.
- Te is, Kyle.
- Sajnálom, hogy ezt kell tennem - mondja. És
akkor erősen hasba vág.
Hirtelen az ütés, pedig számítottam rá. A börtön
egyik nagy tanulsága: az ember megtanulja, hogy
mindig legyen résen. Ez a készség mindennap egy-
re csiszolódik. A Briggsben az ember olyan primi-
tív lénnyé fejlődik vissza, aki mindig óvatos, min-
dig felkészült. Középiskolás koromban a lacrosse-
csapat támadója voltam. Az edzőm folyamatosan
azt kiabálta, hogy „forogjon a fejed!”, ami azt jelen-
ti, hogy folyamatosan oda kell figyelni arra, hogy ki
próbál átverni. A börtönben erről szól az élet.
Kissé elmozdulok és megfeszítem a hasizmomat.
Az ütés így is megtalál, de nem ott, ahol nagy kárt
tehetne. Borz ujjpercei a csípőcsontomat súrolják,
de lefogadom, hogy ez jobban fáj neki, mint nekem.
Ösztönből reagálok, még akkor is, ha egy másik ré-
szem azt mondja, hogy hátráljak meg, mert nem
bánthatom, szükségem van rá, hogy információt
szerezzek Hilde Winslow- ról.
De kit érdekel.
 Borz nem fog nekem semmit mondani. Ezt előre
tudhattam volna. Mit tehetek, hogy kiverjem belőle
az igazságot?
Ki kell vernem belőle.
Mielőtt Borz ütése elérne, a vállam melletti nagy
izmokat használva, a súlyomat a bal lábamra he-
lyezve kezdem lengetni a jobb karomat, ezáltal ké-
pes vagyok semlegesíteni az ütését, és lendületet
venni a visszaütéshez. A hüvelykujjamat a tenye-
rembe hajlítom, és a kezem belső élével ütök.
Keményen odacsapok Borz halántékára.
Rezgést érzek a kezemben, mintha a kéz csontjai
hangvilla módjára viselkednének, de nincs idő
ezen aggódni. Tudom, hogy Borz ezernyi különféle
módon képes kegyetlenségre és gonoszságra. Ha
hagyom magam, meg fog ölni. Ez minden harc kap-
csán igaz. A verekedések során nem lehet lazítani.
Ez az, amit a legtöbb ember nem ért meg. Minden
verekedés alkalmával - legyen az részegek össze-
tűzése egy bárban, idióták nézeteltérése egy foci-
meccsen - megvan a lehetőség, hogy valakit meg-
csonkítsanak vagy megöljenek.
Borz megtántorodik a halántékára mért ütéstől.
Kinyújtom a lábam és erősen megpörgetem. A láb-
fejem hozzáér az alsó lábszárához. Borz nem borul
fel, de mindez megnehezíti, hogy visszaszerezze az
egyensúlyát. Megpróbálja összeszedni magát és tá-
volságot felvenni tőlem.
Nem engedem neki.
Előrelépek, majd nekiugrom, és a földre szorí-
tom. Erős csattanással zuhan a földre, én pedig a
tetejébe.
A hátára fordítom, és a mellkasára térdelek.
Ökölbe szorítom mindkét kezem és készen állok
arra, hogy ütlegelni kezdjem Borzot. Azzal a szán-
dékkal, hogy megpuhítsam, mielőtt Hilde Winslow-
ról kérdezem.
De amikor felhúzom a jobb kezemet, az ajtók ki-
tárulnak.
Hallom, ahogy valaki kiabálja:
- Álljanak meg! Rendőrség!
Megfordulok, és azt látom, hogy egy zsaru fegy-
vert szegez rám. Ősszeszorult a gyomrom. Aztán
újabb rendőr jelenik meg a garázsban. Ő is rám
szegezi a fegyvert. Aztán egy harmadik.
Azon gondolkodom, mit tegyek, amikor egy halk
hang a fejemben arra emlékeztet, hogy nem figye-
lek kellőképpen Borzra.
Nem számít.
Valami kemény dolog - fegyvermarkolat, tűzka-
paró, nem tudom - oldalról éri a fejemet.
Kigúvad a szemem. Valaki - azt hiszem, az egyik
zsaru - a testemre mér ütést. Lecsúszom Borzról.
Egy másik rendőr ugrik rám. Megpróbálom fel-
emelni a kezem, megpróbálok visszavágni, de
semmi erőm sem maradt.
Most már a hasamon fekszem. Valaki hátrahúzza
a karomat. Inkább hallom, mint érzem a bilincse-
ket.
Újabb ütés éri a halántékomat. Minden elsötéte-
dik. Utolsó lélegzetet veszek.
Aztán nincs tovább semmi.

Rachel megüzente Davidnek, hogy elintéznivaló-

ja akadt.
Nem mondta el neki, hogy hol és miért.
Vonattal ment, mert Davidnél volt az autója, és
erre a telefonra nem tölthetett le autómegosztó al-
kalmazást. Megnézte, hány óra van. Megint. David
majdnem egy órája volt már távol. Nem írt semmit.
Rachel a legrosszabbra számított - az ember az
ilyen helyzetekben mindig a legrosszabbra számít,
gondolta, mintha az ilyen helyzetek mindennapo-
sak lennének az életében -, de azt is tudta, hogy el
kell fojtania az érzéseit és tovább kell lépnie. Ha ez
a Borz nevű alak tett valamit Daviddel, akkor ő
nem tehet semmit. Ha a rendőrség megtalálta és
letartóztatta Davidét, akkor ugyanez a helyzet.
Tovább kell menni.
 Amikor Rachel megérkezett a Toróba, komolyta-
lan dolog jutott eszébe: a haja. A reggel New York-
ban készült frizura éppen álcázásra szolgál. Hosszú
idő telt el azóta, hogy a férfival személyesen talál-
koztak.
Vajon felismeri?
Erre a kérdésre Rachel gyorsan választ kapott.
Amint belépett az étterembe, a férfi felállt az aszta-
lától, és a legmelegebb mosolyát vetette rá. Rachel
viszonozta, egy röpke pillanatra valamiféle időka-
pun lépett át és elfelejtette, miért is van itt valójá-
ban. Hirtelen olyan volt ez az egész, mint valami
tragikus jelentőségű viszontlátás, minden felüle-
tességtől mentesen. Rachel azon töprengett, ho-
gyan sodródhattak így el egymástól. Pedig ilyen az
élet, nem? Az ember elvégzi az egyetemet, elköltö-
zik, munkát vállal, új emberekkel, partnerekkel is-
merkedik meg, családot alapít, elválik, satöbbi.
Persze tartja a régi kapcsolatait, nézegeti a közös-
ségi oldalakat, időnként üzenget, megígéri, hogy
jelentkezni fog, miközben repülnek az évek, aztán
egyszer csak valami szívességre szorul, és akkor
hirtelen újra együtt vannak.
Egy pillanatig mindketten hezitáltak, nem tud-
ták, hogyan üdvözöljék a másikat, de aztán Rachel
megölelte a férfit, az pedig rögtön viszonozta. El-
szálltak az évek. Amikor az emberek olyan sok
mindenen mentek keresztül együtt - amikor a köz-
tük lévő kötelék olyan tragédiákon keresztül for-
málódott, mint az övék-, soha nem engedik el egy-
mást igazán.
- Nagyon örülök, hogy látlak, Rachel - mondta a
férfi.
Rachel még egy pillanatig magához szorította.
- Én is, Hayden.
 28. FEJEZET

Amikor felébredek, bilincs van a kezemen.

Emellett egy kisebb repülőgépen ülök.
Vége.
Borz vagy Fisherék feladtak a rendőröknek. Idió-
ta vagyok. Tényleg. Mit vártam? Azok után, hogy
rám kenték a saját fiam meggyilkolását, hogy lehet-
tem olyan buta, hogy azt gondoltam, nem nyomnak
fel, hogy megint rácsok mögé dugjanak?
Nyújtogatom a nyakam, hogy hátranézzek. Ne-
héz, mert a karfához is hozzábilincseltek. Két verő-
ember - civil ruhás zsaruk, szövetségi ügynökök
vagy rendőrparancsnokok, nem is tudom - ül hátul,
és az okostelefonjukkal babrálnak. Mindkettő ko-
pasz, és fekete pólót viselnek a kék farmerjukhoz.
- Mikor szállunk le? - kérdezem.
A folyosón ülő fel sem pillant a telefonjából, úgy
mondja:
- Fogd be a pofádat!
Úgy döntök, hogy nem ellenkezem. Nincs értel-
me. Fél óra múlva landolunk. Amikor a gép földet
ér, a két verőember kicsatolja a biztonsági övét, és
elindul felém. Az egyikük figyelmeztetés nélkül a
fejemre dob egy fekete zacskót, a másik pedig ki-
bontja a karfa bilincsét.
- Miért takarják el a szememet? - kérdezem.
- Fogd be a pofádat - mondja ismét Egyes Verő-
ember.
Kinyílik a repülő ajtaja. Felállók. Valaki előrelök,
és tudom, hogy valami nagyon nincs rendben - már
azelőtt, hogy elérnénk a kifutópályához, és annak
ellenére, hogy a zsáktól semmit sem látok.
Nem a Briggsben vagyunk.
Azonnal izzadni kezdek. Meleg van. Párás. Lehet,
hogy nem látom a trópusokat, de a trópusok illatát,
ízét érzem, szinte tapintani tudom. A nap is erős,
áthasítja a fekete zsákot.
Ez nem Maine.
- Hol a fenében vagyunk? - kérdezem.
Nincs válasz, ezért azt mondom:
- Most nem azt kéne mondania, hogy fogjam be a
pofámat?
A két verőember belök egy jármű hátuljába, ahol
megy a légkondi. Az út talán tíz perc, de nehéz az
időt mérni, amikor az embernek nincs órája, be
van kötve a szeme, és azt gondolja, hogy az élete
hátralévő részére visszakerül a börtönbe. Ennek
ellenére az utazás nem tűnik hosszúnak. Amikor a
jármű - bizonyos magasságba kerültem, tehát va-
lami terepjáró - megáll, a verőemberek kilöknek.
Járda van a lábam alatt, ami olyan meleg, hogy ér-
zem, amint a hő a cipőmön keresztül felszáll belőle.
Zene szól. Szörnyű zene. Valamilyen instrumentális
country- rock keverék, mintha egy tengerjáró eszt-
rádzenekara játszana egy medence partján a „kié a
legszőrösebb mellkas” versenyen.
Tudom, hogy most úgy tűnik, mintha laza len-
nék. Furcsa módon így is érzem magam. A lelkem
egyik fele összeroppant, mert megint elvesztettem
a fiamat. Depressziós is vagyok, mert szemláto-
mást visszatérek a börtönbe, vagy valami még
rosszabb következik. A lelkem egy része fél, de
mégis kíváncsi, mert nem tudom, mi a fenét kere-
sek a trópusokon.
A lelkem nagyobbik része viszont - legalábbis
ebben a pillanatban - elengedi az egészet.
Amikor kitörtem a börtönből, úgy vágtam neki
ennek az őrült kalandnak, hogy oda visz az utam,
ahová visz. Jelenleg nem én irányítok, és ezt a tényt
elfogadom.
Nem mondanám, hogy nem aggódom. Csak elfoj-
tom az érzéseimet. Ez talán túlélési ösztön. A két
verőember - mármint, csak feltételezem, hogy
ugyanaz a két verőember, mert még mindig be van
kötve a szemem - megragadja a karomat, és bekí-
sérnek valahova. Ledobnak egy székre. A járműhöz
hasonlóan ebben a szobában is jól feltekerték a
légkondit. Majdnem meleg pulóvert kérek.
Valaki megragadja a csuklómat. Mielőtt a bilincs
lecsúszik rólam, csípést érzek.
- Ne mozdulj, a kurva anyád - mondja Egyes Ve-
rőember.
Nem is mozdulok. Miközben a kemény székben
ülök, a következő lépésemet tervezem, de az előt-
tem álló lehetőségek annyira gyászosak, hogy az
agyam nem képes felfogni, ami nyilvánvaló. Végem
van. Hallom, hogy emberek mozognak körülöttem,
a hangjuk alapján legalább hárman vagy négyen. A
háttérben még mindig hallom a borzasztó zenét.
Olyan, mintha egy hangszóróból jönne.
A fekete zsákot is figyelmeztetés nélkül húzzák
le a fejemről. A hirtelen támadt fényben csak hu-
nyorgok, majd felnézek. Alig néhány centire az ar-
comtól, közvetlenül előttem egy nyolcvanas évei-
ben járó ráncos öregember áll. Szalmakalapot és
sárgászöld hawaii inget visel, rajta ugráló kardha-
lakkal. A gépen látott borotvált fejű verőemberek
mögötte állnak. Mindketten összefont karral ácso-
rognak repülős napszemüveg mögé rejtőzve.
A ráncos férfi felém nyújtja májfoltos kezét.
- Gyere, David - mondja olyan hangon, mint a
kavicsos úton guruló kopott gumik. - Sétáljunk
egyet.
 Nem mutatkozik be, de én tudom, ki ő, és ő is
tudja, hogy ismerem. Az évek során róla látott
fényképeken népes férficsoportok közepén álló
robusztus alaknak mutatkozott, aki sokkal inkább
olyan, mint egy robbanószerkezet, nem pedig egy
ember. Még most is, amikor már öregkorára össze-
töpörödött, érződik rajta valami gyúlékony feszült-
ség. Nicky Fishernek hívják. Egy másik korszakban
keresztapának, donnák vagy valami hasonlónak
hívták volna. Amikor iskolás voltam, a nevét
ugyanúgy suttogták el, ahogyan egy későbbi gye-
rekgeneráció a Voldemort nevet. Már azelőtt Nicky
Fisher vezette a Revere, Chelsea és Everett körzet-
ének bűnszervezetét, hogy apám csatlakozott a
rendőrséghez.
O Borz főnöke. Vagy csak volt?
Amikor kilépünk a szabadba, a napba hunyor-
gok. Jobbra- balra nézek, és a szemöldökömet rán-
colom.
Hol a pokolban vagyok?
Ez valóban a trópusok, de olyan, mintha a Dis-
ney-Epcot épített volna lakóparkot a nyugdíjasok-
nak túl sok mojito elfogyasztása után. Látom a la-
kótelepet meg a zsákutcát, de mindennek rajzfilm-
hangulata van, mintha a kőkorszaki szakik világába
tévedtünk volna. A házak mind egyszintesek, aka-
dálymentesítettek, és valószínűtlenül steril vályog-
téglából épültek. A zsákutcában óriási koreográfiá-
it szökőkút áll, amely a megállás nélkül szóló ször-
nyű zenére táncoltatja a vizet.
- Visszavonultam - mondta Nicky Fisher. - Hal-
lottál róla?
- Kicsit lemaradtam a dolgokról - mondom min-
den gúnyt száműzve a hangomból.
- Igen, persze. Börtönben voltál. Ezért hoztalak
le ide.
- Mit csinált a fiammal, Mr. Fisher?
Nicky Fisher megtorpan. Felém fordul, és úgy
nyújtja ki a nyakát, hogy belém fúródik a szeme, a
hideg jégkék szeme, amely emberek tucatjai vagy
akár százai számára volt az utolsó látvány ebben
az életben.
- Nem tettem semmit a fiaddal. Mi nem így dol-
gozunk. Nem bántunk gyerekeket.
Igyekszem nem grimaszolni. Megvetem ezt a hü-
lye kódolt maffiaszöveget. Nem bántunk gyereke-
ket, adakozunk az egyháznak, vigyázunk a szom-
szédainkra, meg a többi szociopata duma a bűnö-
zés igazolására.
- Ez Daytona - mondja Nicky Fisher. - Florida.
Voltál itt valaha?
- Mindeddig nem.
- Ide vonultam vissza.
 Megkerüljük a szökőkutat. A táncoló víz a mű-
márványra fröccsen, és finoman bepermetez min-
ket. Jólesik a vízpermet. A két férfi diszkrét távol-
ságból követ minket. Vannak más öregek is, akik
látszólag cél nélkül sétálgatnak. Biccentenek. Vis--
szabiccentünk
- Láttad a nagy táblát befelé menet? - kérdezi tő-
lem.
- Bekötötték a szemem.
- Igen, persze - mondja ismét Nicky. - Egyébként
nem az én utasításomra. Az embereim szeretik a
hatáskeltést, érted, mit mondok? Sajnálom, ami
Borznál történt. Tudod, milyen. Csak fel kellett
volna ültetnie téged a gépemre. Mondtam neki,
hogy ne tegyen kárt a csomagban, de mit gondolsz,
hallgat az az ember rám? - Nicky a karomra teszi a
kezét. Igyekszem nem elhúzódni. - Jól vagy, David?
- Jól vagyok.
- Hogy zsaruk kapjanak el - na ez hülyeség volt,
bár azért Borznak van egy humorérzéke. Azt akar-
ta elhitetni veled, hogy visszamész a börtönbe. Vic-
ces, nem?
- Iszonyat vicces.
- Túlzás volt, de Borz már csak ilyen. Beszélek
vele, jó?
Nem tudom, mit mondjak, ezért csak bólintok.
 - Egyébként a kinti táblán ez áll: „Sétány”. Ennyi.
Ez a falu neve. Sétány. Ez olyan buta név. Ellenez-
tem. Nincs benne fantázia. Tudod, én valami menőt
akartam, hogy legyen benne az, hogy „istállósor”,
„panoráma” vagy „terület. De az egész közösség
szavazott, szóval... - Nicky megadóan vállat vont. -
Tudod, melyik nyugdíjas falu van az utca végén?
Nemmel válaszolok.
- Margaritaville. Mint abban a dalban. Ismered?
- A dalt? Igen.
- Senyvedés Margaritavdle-ben. Vagy Sorvadás.
Nem is tudom. De igen, ez a hely neve. Röhej, nem?
Jimmy Buffettnek megvan a maga nyavalyás nyug-
díjas közössége. Sőt közösségek. Most már három
Margaritaville- ük van. Ez az egyik, a másik Dél-
Karolinában van, és nem emlékszem, hol van a
harmadik. Talán Georgiában. Olyan, mintha valaki
megvette volna az egyik vacak étteremláncot, hogy
lakóparkot csináljon belőle. Kinek kell az?
Nem válaszolok, mert ebben a helyben pontosan
ezt látom.
- Mindenesetre ez inspirált engem. Mármint,
nem sokat tudok a margaritákról és a strandon he-
verészésről. Ez nem az, amiről fantáziáltam, ha ér-
ted, mire gondolok. Szóval valami mást csináltunk
itt Boardwalksban. Kövess, szeretnék mutatni va-
lamit.
 Pálmafákkal szegélyezett sétányon haladunk. Az
egyik táblán színes nyilak mutatnak különböző
irányokba. Az egyiken az áll: „medence”. A másikon
az: „fine dining. A balra mutató nyíl felirata: „sé-
tány”. Erre megyünk. Nicky Fisher elcsendesedik.
Érzem magamon a tekintetét. Amikor egy kis te-
recskére érünk, rájövök, hogy miért. Fel akarja
mérni a reakciómat.
Ott, ameddig csak a szem ellát, hatalmas sétány
terül el mindkét irányban.
A sétány terjedelmes. Régimódinak hat, ugyan-
akkor túlságosan letisztult és rendezett is. Ez is
disneylandes, ami talán szép, de olyan, mintha az
Alkonyzóna valamelyik régi epizódjában lennénk.
Vannak vidámparki játékok, céllövölde, üdítőszö-
kőkút, szuvenírboltok meg egy körhinta. A körhin-
ta körbejár, de senki sem ül rajta, ami tovább fo-
kozza a hely kísérteties hangulatát. Csokornyak-
kendős, felfelé kunkorodó bajszú férfi vattacukrot
árul. Valaki a Planters mogyoróreklámok Mr. Mo-
gyorójának öltözött. Tábla hirdeti, hogy van ske-
eball, flipper és minigolf.
- Boardwalks - mondja nekem Nicky Fisher. - S-
sel. Ezt a helyet elsősorban a Revere Beach-i sé-
tány alapján alakítottuk ki, de szereztünk cuccokat
Coney Islandről, Atlantic Cityből, sőt még a kalifor-
niai Venice Beachről is. Ami a vidámparki játéko-
kat illeti, amint látod, vannak hullámvasutak és
óriáskerekek, de ezek gyengédebben bánnak az
öreg csontjainkkal, mint a régiek annak idején. -
Nicky barátságosan a vállamat veregeti és moso-
lyog. - Fantasztikus, igaz? Mintha mindennap nya-
ralnánk. És miért is ne? Megérdemeljük.
Azt hiszem, azért néz rám, hogy megerősítsem
ebben. Próbálok bólogatni, de valószínűleg nem
lelkesedem eléggé.
- O, hadd mutassam meg a fő attrakciót, David.
Pont itt van. Ember, bárcsak idehozhatnám az öre-
gedet, hogy megnézze. Tudom, tudom. Egész éle-
tünkben ellenfelek voltunk Lennyvel, de most
őszintén, ne mondd, hogy nem imádná ezt.
Egy „Pizzeria Napolitana” feliratot viselő fehér
bódé felé int. A pult mögött három fehér kötényes
férfi áll. A pulton az „Olasz specialitások” szöveg
olvasható, mellette egy italreklám, ami C. B. Coate
tonikját hirdeti.
Kérdőn nézek rá.
- Ez a régi Revere Beach- i pizzéria, amely ké-
sőbb Sál Pizzériája lett! - kiáltja. - Na, mit szólsz.
Annak a pontos másolata, ahogyan 1940- ben ki-
nézett. Ülj le. Rendeltem nekünk pár lepénykét.
Szereted a pizzát, ugye? - Nicky Fisher ezen a pon-
ton rám kacsint, amitől kiráz a hideg. - Ha nem sze-
reted Sál pizzáját, megkérem Joey- t, hogy eresszen
golyót a fejedbe, hogy megszabadítson a lét terhé-
től.
Nicky Fisher jót nevet a saját viccén, majd hátba
vág.
Leülünk az egyik napernyő alá. Két ventilátor
köpi ránk a hűvös levegőt. Az egyik kötényes férfi
mindkettőnknek hoz egy-egy normál méretű piz-
zát. Ezután magunkra maradunk.
- Hogy van az öreged? - kérdezi tőlem Nicky Fis-
her.
- Haldoklik.
- Igen, hallottam róla. Sajnálom.
- Miért vagyok itt, Mr. Fisher?
- Hívj Nickynek. Nicky bácsinak.
Nem válaszolok, de nem fogom bácsinak hívni.
- Azért vagy itt - folytatja -, mert meg kell tár-
gyalnunk valamit.
Nicky Fisher úgy beszél, mint egy filmbeli
gengszter. Sok kemény alakot megismertem. Iga-
zából egyikőjük sem beszél így. Egy, a Briggsben
életfogytiglani büntetését töltő bérgyilkos mondta
nekem, hogy a valódi gengszterek azután kezdtek
úgy beszélni, mint a filmbeli gengszterek, hogy
ezek a filmek népszerűvé váltak, nem pedig fordít-
va. Az élet utánozza a művészetet.
- Figyelek - mondom.
 Előrehajol, és felém fordul. Most térünk a lé-
nyegre. Csend van. Még a zene is abbamarad.
- Az apáddal számos nézeteltérés volt közöttünk.
- Rendőr volt - mondom. - Te pedig bűnszövet-
kezetet vezettél.
- Bűnszövetkezetet - nevetgél halkan Nicky. -
Előkelő szavak. Apád sem volt ártatlan. Ezt ugye
tudod?
Úgy döntök, hogy inkább nem válaszolok. Még
egy ideig engem bámul, és ettől még ebben a párás
földi pokolban is végigfut a hideg a hátamon.
- Szereted az öregedet? - kérdezi tőlem.
- Nagyon.
- Jó apa volt?
- A legjobb - mondom. Aztán hozzáteszem: -
Minden tiszteletem a tied, Nicky, de miért vagyok
itt?
- Mert nekem is vannak fiaim. - Most már van a
hangjában valami enyhe él. - Tudtad ezt?
- Igen. - Most már egészen biztos vagyok benne,
hogy nem fog tetszeni az, ahová tartunk.
- Hárman. Vagyis három fiam volt. Hallottál az én
Mikey-mrói?
Bizony. Mikey Fisher húsz éve halt meg a bör-
tönben.
Apám juttatta oda.
Nicky Fisher a szemembe nézve mondja:
 - Most már kezded kapiskálni, fiam?
Attól tartok, hogy igen.
- Apám börtönbe juttatta a fiadat - mondom. -
Szóval viszonoztad a szívességet.
- Közel jársz - mondja.
Várok.
- Az apád, ahogy mondtam, nem volt tiszta. Ő és
a társa, Mackenzie letartóztatta Mikey- t, mert
megölte Lucky Cravert. Mikey- nak csak meg kel-
lett volna vernie Luckyt, de az én fiam gyakran túl
messzire ment. Ismerted Luckyt?
- Nem.
- Azért hívták így, mert soha életében nem volt
szerencséje. Hát a végén sem. Mindenesetre az
öreged letartóztatja Mikey- t. El tudod képzelni. De
a probléma az, hogy az öreged és Mackenzie nem
tudták a dolgot rendesen alátámasztani. Mármint
mindenki tisztában volt vele, hogy Mikey tette. De
ezt a bíróság előtt kell bebizonyítani, igazam van?
Hallgatok.
- Apád sokat dolgozott ezen az ügyön. Ez nem
kérdés. Talált néhány koronatanút. Rávette Lucky
exét, hogy tanúskodjon. De a zsaruknak be kell tar-
taniuk a szabályokat. Nekem? Nekem nem. Így hát
kiküldtem néhány emberemet, hogy beszéljenek a
tanúkkal. Olyan fickókat, mint a régi haverod, Borz.
A szemtanúk emlékei hirtelen összezavarodtak.
Tudod, miről beszélek?
- Igen.
- Lucky exe egy kicsit makacsabb volt, de ezt is
elintéztük. Volt néhány bizonyíték a rendőrségi
szekrényben. Angyalpor. Karmos kalapács. Eltűnt.
Pufi7. Gondolhatod, milyen nehéz volt az öreged-
nek eljárást indítania. Biztos nagyon frusztráló le-
hetett számára.
Nem mozdulok. Alig veszek levegőt.
- Apád és Mackenzie ekkor lépték át a határt.
Hirtelen új bizonyítékokkal álltak elő. Nem érde-
mes belemennem, hogyan. Nem számít. De kitől
származtak a hamis bizonyítékok, amelyek bör-
tönbe juttatták a fiamat? Az öregedtől és Macken-
zie- től.
Nicky Fisher harap egyet, ízlelgeti a falatot, hát-
radől a székében.
- Te nem eszel?
- Hallgatlak.
- A kettő nem megy egyszerre? - Nicky még min-
dig rág. - Értem. Hallani akarod a többit, de azt hi-
szem, most már érted. Az én Mikey- m lebukik a
tettéért, de az valójában nem is volt olyan nagy do-
log. Úgy rendeztem, hogy egy bíró barátom hatá-
lyon kívül helyezze az ítéletet. Ezért azt mondtam
Mikey- nak, hogy lapítson néhány hétig a börtön-
ben. De nem tudta elviselni. Az én Mikey- m arany
gyerek volt, de forrófejű. Azt gondolta, ő a kemény
fiú, csak mert az apja a főnök. Szóval az udvaron
összebalhézott két nagydarab sráccal. Dorchesteri
bandatagokkal. Az egyikük lefogta Mikey- t. A má-
sik szíven szúrta. Tudtál erről, ugye?
- Igen. Vagyis hallottam.
Nicky Fisher a szájához emeli a pizzát, de az em-
lékek hatása alá kerül. Lesüti a tekintetét. Fénylik a
szeme. Amikor újra megszólal, a hangjában szomo-
rúságot, haragot, őszinteséget érzek.
- Az a két nagydarab fickó. Nem akarod tudni,
mit tettem velük. Nem zajlott le gyorsan. Csak en--
nyit mondok.
Várom, hogy folytassa. De hallgat, így megkérde-
zem:
- Bántottad a fiamat?
- Nem. Mondtam már. Én nem csinálok ilyet. Még
csak nem is hibáztattam ezért az incidensért az
apádat. Akkor és ott legalábbis nem. De aztán múl-
nak az évek. Aztán olvastam arról, hogyan ölted
meg a fiadat...
- Én nem...
- Pszt, David, hallgass végig. Ez a probléma a mai
ifjúsággal. Senkire se figyelnek. Akarod hallani a
többit vagy sem?
Igennel felelek.
 - Szóval, amint említettem, apád is megszegte a
törvényt, mikor úgy hozta kedve. Mint Mikey ese-
tében. Tudjuk, hogy sok rendőr tesz így. Leejtik a
drogos zacskót a kocsi padlójára. Van eldobható
fegyverük arra az esetre, ha valamiért le akarják
lőni a delikvenst. Tudod te. Szóval miután a fiadat...
mi is volt a neve?
- Matthew - mondom, és nyelek egyet.
- Igen, bocsánat. Tehát miután Matthew-t meg-
gyilkolták, az egyik zsaru megtalálta azt a base-
ballütőt a pincédben.
Elfintorodom.
- A baseballütőt nem a pincémben találták.
- De igen.
A fejemet rázom.
- Ott rejtetted el. Valamilyen szellőzőben vagy
csőben, vagy valamiben.
Még mindig csóválom a fejem, de újra csak úgy
érzem, látom, hová tartunk. Azt hiszem, attól a pil-
lanattól kezdve láttam, hogy leültünk.
- Szóval hol is tartottam? Ja, igen. A baseballütő-
nél. Szóval az egyik zsaru megtalálta a pincédben.
Új srác. Szerintem Rogers volt a neve. Hogy miért
emlékszem a nevére, azt nem tudom. De emlék-
szem. Szóval Rogers barátkozni akart az öregeddel.
Rendőrszolidaritás, ilyenek. Szóval mesélt apádnak
a baseballütőről. Apád meg tudta, hogy ez a base-
ballütő majd betesz neked. Neked annyi, ha az
ügyész tudomást szerez arról a baseballütőről. Az
öreged ezt nem akarta. Meg kellett védenie a fiát.
De a baseballütőtől sem szabadulhat meg. Az már
túl sok lenne.
Nicky Fisher rám vigyorog. Paradicsomszósz van
az alsó ajkán.
- Kitalálod, hogy mit tett az apád? Gyerünk, Da-
vid. Mondd ki.
- Azt hiszed, hogy ő ásta el a baseballütőt az er-
dőben.
- Nem hiszem. Tudom.
Nem veszem a fáradságot, hogy ellentmondjak
neki.
- Okos dolog volt. Ha te lennél a gyilkos, a base-
ballütő még mindig ott lenne a pincében. Rejtve. A
szellőzőben vagy akármiben. De ha valaki más a
gyilkos, az már messze járna. Eldobta vagy elásta
volna a baseballütőt valahol a közelben.
A fejemet rázom.
- Nem ez történt - mondom.
- Persze hogy ez történt. David, te megölted a fi-
adat. Aztán elrejtetted a gyilkos fegyvert, és arra
gondoltál, hogy ha lesz rá lehetőséged, majd meg-
válsz tőle. - Nicky áthajol az asztalon, és újra meg-
villantja azt a mosolyt. A fogai vékonyak és hegye-
sek. - Apák és fiúk. Mind egyformák vagyunk. Bár-
mit megtettem volna, hogy Mikey ne kerüljön bör-
tönbe, bár tudtam, hogy bűnös. Az apád is így gon-
dolkozott.
Megint megrázom a fejem, de a szavaiból az
igazság bűze érződik. Az apám, az a férfi, akit úgy
szerettem, mint senki mást, azt hitte, hogy megöl-
tem a saját fiamat. A gondolat a szívemig hatol.
- Az ügyész nem tudott mit kezdeni - folytatja
Nicky Fisher. - Aznap este esett az eső. Minden
csupa sár volt abban az erdőben. A törvényszéki
orvosok az összes cipődet és ruhádat megvizsgál-
ták. Nem voltak koszosak. Sem sárosak. Tehát az,
hogy az öreged elásta a később megtalált baseball-
ütőt az erdőben, szabadlábon tartott téged. Ez nem
esett jól nekem, érted, mire gondolok?
Bólintok, mert most már tisztán látom.
- Tehát rávetted Hilde Winslow- t, hogy vallja
azt, hogy látta, amint elásom a baseballütőt.
- Bingó.
- Ezt te hoztad össze.
- Én voltam, igen.
- Mert bosszút akartál állni Mikey- ért?
Nicky Fisher rám mutat.
- Ha még egyszer kimondod a fiam nevét, akkor
kirántom a nyelved, és megeszem ezzel a pizzával.
Nem mondok semmit.
 - Az istenért, odafigyeltél egyáltalán miközben
beszéltem? - csattan fel, és mindkét öklével az asz-
talra üt. A két verőember idenéz, de nem mozdul-
nak. - Ennek semmi köze nem volt a bosszúhoz.
Azért tettem, mert ez volt a helyes dolog.
- Nem értelek.
- Azért tettem - mondta Nicky összeszorított
foggal, és most már igazi fenyegetés van a hangjá-
ban -, mert meggyilkoltad a saját fiadat, te őrült
elmebeteg.
Nem hiszek a fülemnek.
- Az öreged tudta. Én is tudtam. Lehet, hogy el-
vesztetted az emlékezetedet vagy amnéziád lett,
nem tudom. Kit érdekel? De az ügyészségnek min-
den bizonyítéka megvolt. Aztán az apád, a többszö-
rösen kitüntetett zsaru, aki hamis bizonyítékokat
használt fel az én fiam bebörtönzésére, megoldot-
ta, hogy ne kerülj börtönbe. Láttad valaha az igaz-
ság szobrát? Az öreged rátette az ujját Justitia mér-
legének egyik serpenyőjére, én pedig rátettem az
ujjam a másik serpenyőre, hogy egyensúlyba hoz-
zam. Most már érted?
Nem is tudom, mit mondjak.
- Megtörtént az igazságszolgáltatás. Börtönbe
kerültél, ahogy megérdemelted. Volt valamiféle
egyensúly a világegyetemben, vagy valami hasonló
szar. De itt jön a probléma: a fiam, az én Mikey- m,
még mindig halott. Te viszont, David, élsz, lélegzel
és élvezed a kurva pizzádat.
Csend. Síri csend. Mintha az egész sétány moz-
dulatlanságba dermedt volna. Nicky most már hal-
kan beszél, de a hangja olyan élesen hasít a párába,
mint a halál kaszája.
- Szóval most döntés előtt állok. Visszaküldjelek
a börtönbe - nekem az életfogytiglan is majdnem
olyan jó, mint a halálod -, vagy öljelek meg, és az
embereim etessenek meg az aligátorokkal?
Szalvétával törölgeti a kezét, mintha befejezte
volna az egészet.
- Nincs igazad - mondom.
- Mivel kapcsolatban?
- Nem cselekedtél helyesen. Nem ugyanaz, mint
amit az apám tett.
- Mi nem ugyanaz?
Ekkor újra megkísérlem kimondani a fia nevét.
- Mikey tényleg elkövette a bűncselekményt. Te
is ezt mondtad.
Nicky Fisher mordul egyet.
- O, csak nem azt akarod mondani nekem, hogy
te ártatlan vagy?
A jobb kezével intett a verőembereknek. Elin-
dulnak felénk. Azon gondolkodom, elfussak- e. Ta-
lán ebben a lakóparkban még esélyem is van elme-
nekülni. Nem fognak csak úgy lelőni, ugye? De nem
hiszem, hogy a futás segítene, ezért megkísérlek
egy másik utat.
- Nemcsak hogy ártatlan vagyok - mondom neki,
és egyenesen a lélektelen, jégkék szemébe nézek. -
A fiam életben van.
Aztán elmondom neki az egészet.
Mindent előadok. Olyan szenvedéllyel és siet-
séggel beszélek, ami engem is meglep. A két embe-
rét visszaküldi az állásaikra. Én meg tovább beszé-
lek. Nicky Fisher semmilyen reakciót nem mutat.
Ez jól megy neki.
Amikor befejezem a mondandómat, ismét fel-
vesz egy szalvétát. Egy pillanatig tanulmányozza.
Lassan félbe, negyedbe hajtja, aztán szépen vissza-
helyezi az asztalra.
- Eszement történet - jegyzi meg.
- Ez az igazság.
- A fiam még mindig halott, tudod?
- Ez ellen nem tehetek semmit.
- Nem, nem tehetsz - rázza a fejét. - Te ezt tény-
leg elhiszed.
Nem tudom, hogy kérdést tesz- e fel, vagy tényt
közöl. Akárhogy is, bólintok, és azt mondom:
- Igen-
- Én nem - mondja. Kicsit rángatózni kezd a szá-
ja. - Szerintem ez baromság.
 Összeszorul a szívem. Hátradől, az arcát dörgöli,
pislog. Elnéz a keskeny csatorna irányába, amely
látszatóceánként funkcionál. Aztán megszólal:
- De nekem néhány dolog nem áll össze.
- Mint például?
- Mint Philip Mackenzie - mondja.
- Mi van vele?
- Segített megszökni a börtönből. Tudom, hogy
ez a rész igaz. Ezért felteszem magamnak a kér-
dést: miért? Csak azért nem tenné meg, hogy segít-
sen az öregeden. És miért pont most? Ennek hatá-
sára a többi elemen is elgondolkodom. - Az ujjai
dobolni kezdenek az asztalon. - Mármint a szaba-
dulásod után elrejtőzhettél volna, új életet kezd-
hettél volna, bármi. De te nem tetted. Egyenesen a
hamis tanúnkhoz futottál, mint egy eszement. Mi-
ért? Aztán a találkozó után olyan hülye - vagy in-
kább öngyilkos hajlamú vagy -, hogy a revere-i
embereimre szállj rá. Pont Borzra!
Nem szakítom félbe. Hagyom beszélni.
- Szóval ez az én problémám, David: ha igazat
beszélsz, akkor olyan bűncselekmény miatt nyom-
talak be a börtönbe, amit nem követtél el. Ez nem
példátlan. Jártak már így emberek a praxisomban.
De soha nem ilyen ügyért. Az már önmagában is
elég rossz, ha az ember elveszíti a gyerekét. De
hogy még börtönbe is zárják a megöléséért? Nem
tudom. Ezzel nem tudok mit kezdeni. Hiszen azt
hittem, hogy egyensúlyba hozom a mérleget. Igaz-
ságot akartam szolgáltatni magamnak, Mikey- nak
- és, nem is tudom, a világnak. Érted, amit mondok?
Habozik, válaszra vár. Lassan bólogatok.
- Biztos voltam benne, hogy te voltál az. De ha
nem te tetted, ha valahol talán él a fiad...
Nicky Fisher a fejét rázza. Aztán feláll. Ismét el-
néz az állagúna felé. A szeme még mindig csillog, és
tudom, hogy a Mikey-ra gondol.
- Szabad vagy - mondja nekem. - Az embereim
oda repítenek, ahová csak menni akarsz.
Amikor ezt mondja, nem néz rám. Nem kockáz-
tatom meg, hogy bármit válaszoljak.
- Öreg ember vagyok. Sok hibát vétettem. Való-
színűleg elkövetek még néhányat, mielőtt megha-
lok. Nem akarok már a fentiekkel egyezkedni. Ah-
hoz késő. Azt hiszem, hogy ez a hely... nem csak a
nosztalgiáról szól számomra. Néha inkább úgy ér-
zem, mintha egy második esély lenne. Tudod, miről
beszélek?
Nem. Aligha.
- Ha az öreged jobban érzi majd magát, szeret-
ném iderepíteni. Legyen a vendégem. Szeretnék itt
ülni és pizzát enni vele. Szerintem azt mindketten
nagyon élveznénk.
 Ezt nem hinném, de a véleményemet ismét meg-
tartom magamnak. És ekkor Nicky Fisher egysze-
rűen otthagy engem.
 29. FEJEZET

- Ha nem haragszol, rábíztam a tulajra, hogy vá-

lasszon nekünk - mondta Hayden. - Itt van a leg-
jobb tapas.
Rachel bólintott, igyekezett úrrá lenni a szóra-
kozottságán. Rezgőre állította a telefonját, és bű-
völte, hogy végre szólaljon meg. David már túlsá-
gosan régóta távozott. Rachelt kínozta a félelem,
hogy elfogták - vagy valami még rosszabb történt
vele. Eltolta magától a telefont, és Hayden zöld
szemébe nézett. A tétlen gazdagok khakiszín nad-
rágból és kék zakóból álló egyenruháját viselte, a
mellkasán valami címer kandikált elő. A haja meg-
ritkult és a koponyájára tapadt. Még mindig jóképű
volt, még mindig kisfiús, de most már több volt
benne a puhaság. Az álla kissé megereszkedett. Az
arcszíne vörösebb lett. Egy Payne Múzeumban őr-
zött régi családi portrévá kezdett átváltozni, gon-
dolta Rachel.
Udvariaskodták egymással egy sort. Hayden
megjegyzést tett Rachel új frizurájára. Azt állította,
hogy tetszik neki, de a dicséret hamisan csengett.
Rachel e- mailben már mesélt neki a válásáról, így
erről nem kellett beszélniük. Hayden néhány éve
azzal szembesült, hogy fia született egy B kategóri-
ás olasz színésznőtől, akivel korábban randevúztak
- egy Theo nevű kisfiú -, akinek nevelésében azóta
aktívan részt vett.
Hayden az elmúlt évtized nagy részét a tenge-
rentúlon töltötte, állítólag a család európai befek-
tetéseit igazgatta, de Rachel arra a következtetésre
jutott, hogy főképpen Sankt Moritzban síel és a
francia Riviérán bulizik.
Talán igazságtalanul ítélkezett.
Amikor áttértek a Rachel újságírói karrierjét fel-
őrlő történetre, Hayden megállapította:
- A régi ellenségedet hajszoltad.
- Túlságosan rápörögtem.
- Érthető.
- Tudom, hogy el kellett volna mondanom...
Hayden legyintett. Hayden is ott volt annak a
halloweenbulinak az éjszakáján a Lemhall Egyete-
men, elsőéves korukban. Igazából aznap este is-
merkedtek meg a söröshordó tövében. Kicsit flör-
töltek. Rachel tudta, ki az a Hayden Payne - az
egyetemen mindenki ismerte a gazdag családok
sarjait -, így jó móka volt. Hayden elbűvölő volt, és
kedves, de Rachelben nem ébredt szikra.
Rachel Morticia Addamsnek öltözött, és valószí-
nűleg túl sokat ivott. De nem ez volt a gond. Ahogy
később rájött, drogot adtak neki, és a Haydennel
való találkozása után az éjszakája úgy siklott ki,
mint egy elszabadult vonat. Még most is hülyén
érezte magát, hogy a figyelmeztetések ellenére
sem nézte meg alaposan, mit iszik.
Volt ott egy fiatal bölcsészprofesszor, Evan
Tyler, akinek az édesanyja a kuratórium tagja volt.
Ő tette a kábítószert az italába. Az éjszaka hátralé-
vő része homályban maradt. Rachelnek voltak hal-
vány emlékei, zavarosan átszűrődő villanások -
hogy letépik a ruháját, aztán Evan göndör haját lát-
ja, a száját érzi az övén. Érezte Evan Tyler súlyát,
ahogy alig hagyja levegőhöz jutni, ahogy kis híján
agyonnyomja. Próbált nemet mondani, próbált se-
gítségért kiáltani, próbálta ellökni a férfit.
Ez volt az a kép, ami végül beleégett az emléke-
zetébe. Evan Tyler. Amint rajta vonaglik. Mániáku-
san vigyorogva. A kép természetesen álmában is
visszatért, de olyankor is előugrott hirtelen a tuda-
tából, amikor úgy érezte, hogy minden nyugodt és
békés. Még most is. Annyi év után is mindig vele
volt az a kép - a mániákus vigyor -, ami néhány lé-
péssel lemaradva sétált mögötte, néha a vállát is
megkopogtatva gúnyolta, amikor bármiféle önbi-
zalmat érzett. Napokon, hónapokon, éveken át kö-
vette Rachelt éjjel- nappal, táplálta a dühét, és ösz-
tönözte, hogy még keményebben dolgozzon, hozza
össze a cikket, találja meg az igazságot, hogy elfojt-
sa azt a szörnyű mániákus vigyort, hogy nyomást
gyakoroljon mindenkire, köztük Catherine Tudóra
is...
De akkor, ezen a szörnyű halloweenéjszakán,
amikor már nem kapott levegőt, amikor talán még
rosszabbra fordulhatott volna - vagy talán, ki tudja,
elájult volna, és elfelejtette volna az egészet -, Evan
Tyler hirtelen eltűnt róla.
Felemelkedett a súly a mellkasáról. Csak úgy.
Durr, ennyi. Valaki leterítette Evant.
Rachel megpróbált felülni, de az agyi impulzusok
továbbra sem létesítettek kapcsolatot az izmokkal.
Ott hevert oldalra billent fejjel, amikor meghallotta
Hayden állatias üvöltését. Hayden újra meg újra
megütötte Tylert. Csak úgy repült az ökle, vér
spriccelt szét a szobában. Hayden nem fáradt el,
nem enyhült meg, ezért Rachel biztos volt benne,
hogy megöli Evan Tylert, ha két másik srác be nem
ront, és el nem rángatják onnan.
Evan Tyler a következő két hetet kómában töl-
tötte.
Rachel továbbra is vádat akart emelni, különö-
sen, miután meghallotta, hogy nem ő volt Tyler el-
ső áldozata, de az iskola próbálta szőnyeg alá sö-
pörni az ügyet. Végül is Tyler kómába esett, arc-
csontok törései hónapokig tartó lábadozást igé-
nyelnek. Nem szenvedett már eleget? Az anyja be-
folyásos nő volt. Rachel vajon tényleg sárba akarta
volna taposni az iskolát? Mi értelme lenne annak?
Rachelt mindez nem érdekelte.
Ami érdekelte, az Hayden sorsa volt.
Ez volt a gond. A verés jóval túlment azon, hogy
bűncselekményt akadályozzanak meg vele, és bár a
Payne-vagyon biztosította, hogy Hayden puhára
essen, a család nyilvánvaló okokból kifolyólag nem
vágyott hírverésre. Szóval így történt. Kiegyeztek.
Lehetséges, hogy némi pénz is gazdát cserélt.
A fontosabb érdekek védelmében eltussolták az
ügyet. Vége volt. Gyerünk tovább.
Evan Tyler képe, aki később a kollégium elnöke
lett, örökre bevésődött Rachel agyába.
Rachel és Hayden viszont összebarátkoztak.
Rachel megtanulta, hogy gyakran történik ilyen, ha
két embert tragédia vagy titok - az ő esetükben
mindkettő - láncol össze.
Amikor David és Cheryl egy Lemhall Egyetemen
tett látogatás során találkozott Haydennel, David
félrevonta Rachelt, és megjegyezte: - Az a srác sze-
relmes beléd.
- Nem, nem igaz.
- Talán megelégszik azzal, ha a barátod lehet -
mondta David. - Te tudod.
 Rachel tényleg tudta, de akkoriban az egyetemi
fiú- lány barátságok kilencven százalékának ez volt
az eredettörténete. A srác kedvel téged, le akar fe-
küdni veled, de erre nincs alkalma, megszokja a
barát szerepét, lassacskán a feszültség is megszű-
nik. Akárhogy is, ő és Hayden bizalmas barátok let-
tek - olyannyira, hogy annyi mindent megtudtak
egymásról, hogy akkor se tudtak volna randevúzni
egymással, ha akartak volna.
A pincér megérkezett egy tányérral. Letette ket-
tőjük közé.
- Homárpaella - mondta.
Hayden rámosolygott.
- Köszönöm, Ken.
Csodálatos illata volt.
Hayden kezébe vette a villáját.
- Ezt meg kell kóstolnod.
- Nem Lemhall vagy a saját sztorim miatt hívta-
lak - mondta Rachel.
- Tényleg?
- Tudsz valamit arról, hogy volt- e a Payne Ala-
pítványnak rendezvénye május 27- én a Six Flags
vidámparkban?
Hayden a homlokát ráncolta. Még mindig viselte
a Lemhall Egyetem gyűrűjét, a giccses, lila köves
ékszert az iskola címerével, de Rachel sosem értet-
te, miért. Tulajdonképpen most is azzal babrált,
úgy forgatta az ujja körül, mintha valami stresszol-
dó lenne. Talán az is volt. Ennek ellenére Rachel
számára a gyűrűt túl sok jelentés terhelte. Rachel
el akarta felejteni azt a helyet. Haydennek viszont
valamiért fontos volt, hogy emlékezzen rá.
- Május 27- én? - ismételte. - Tényleg nem tu-
dom. Miért?
Rachel elővette a telefonját, legörgetett, és
megmutatta neki a logós háttér előtt álló család
fényképét. Hayden kivette a kezéből a telefont és a
képet tanulmányozta.
- Azt hiszem, volt - mondta Hayden. Visszaadta
Rachelnek a telefont. - Miért kérdezed?
- Céges rendezvény lett volna, ugye?
- Valószínűleg. Nagy mennyiségben veszünk je-
gyet színházba, baseballstadionba vagy vidám-
parkba. Ez az alkalmazottaknak és ügyfeleknek já-
ró bonusz. Valami cikkhez gyűjtesz anyagot?
Rachel folytatta.
- Ilyen esetekben vannak a helyszínen fotósok,
igaz?
- Feltételezem.
- Az olyan fotókra gondolok, mint amit mutat-
tam. Az általatok alkalmazott fotós készített még
ilyen képeket?
- Csak azt tudom mondani: feltételezem. Mi a fe-
néről van szó, Rachel?
 - Meg tudnád szerezni nekem az összes fényké-
pet?
Hayden pillantása egy ezredmásodpercre elsöté-
tült.
- Tessék?
- Át kell néznem őket.
- Az ehhez hasonló céges rendezvényeken -
kezdte Hayden - néha a park felét kibéreljük. Itt le-
hetett úgy öt- tízezer ember is. Mit keresel?
- Ha elmondanám, el se hinnéd.
- Próbáld meg - mondta Hayden, és hozzátette: -
Feltételezem, van ennek valami köze ahhoz, hogy a
sógorod megszökött a börtönből.
- Igen.
- Te még mindig bele vagy esve, Rachel?
- Micsoda? Soha nem voltam beleesve Davidbe!
- Megállás nélkül róla beszéltél.
- Mintha csak féltékenykednél, Hayden.
Hayden elmosolyodott.
- Talán féltékenykedtem.
Rachel nem akart erre az aknamezőre merész-
kedni.
- Bízol bennem? - kérdezte Haydentől.
- Tudod, hogy igen.
- Elhoznád nekem a képeket?
Hayden felkapta a vizespoharat, és ivott egy kor-
tyot.
 - igen-
- Köszönöm.
- Mi van még? - kérdezte Hayden.
Rachel jól ismerte őt.
- A másik dolog nem is olyan egyszerű.
A pincér megjelent a második fogással.
- Jamon Iberico kaviárral.
Hayden rámosolygott.
- Köszönöm, Ken.
- Jó étvágyat.
- Ezt imádni fogod - mondta Hayden. A paellából
Rachel tányérjára szedett. Fantasztikus illata volt,
de Rachel egyelőre figyelmen kívül hagyta. Hayden
evett egy falatot és behunyta a szemét, mintha az
ízt élvezné. Amikor újra kinyitotta a szemét, így
szólt: - Szóval milyen szívességről van szó?
- A háttérben lévő egyik lógó - mondta Rachel - a
Berg Reprodukciós Intézeté.
- Logikus - mondja Hayden. - Az egyik cégünk. Te
is tudod.
- Igen.
- Figyelek.
- Tíz évvel ezelőtt időpontot kértem az egyikben.
Hayden megdermedt evés közben.
- Tessék?
 - Felhívtam Barbot. - Akkoriban Barb Matteson
volt az intézet vezetője. - Te mutattál be minket
egymásnak.
- Emlékszem. A családi kerti partin.
- igen.
- Nem értem. - Hayden letette a villát. - Miért
foglaltál időpontot?
- Azt mondtam neki, hogy a spermadonorral va-
ló megtermékenyítés lehetőségeinek akarok utá-
najárni.
- Komolyan?
- Mármint, hogy tényleg időpontot kértem? Igen.
Hogy végig akartam- e csinálni? Nem.
- Elvesztettem a fonalat, Rachel.
- Cherylnek foglaltam időpontot.
- Oké - mondta lassan Hayden. Aztán hozzátette:
- Még mindig nem találom a fonalat.
- Nem akarta, hogy David megtudja.
- Aha.
- Így van.
- Szóval Cheryl a te nevedben foglalt időpontot,
hogy a férje ne tudja meg?
- Pontosan.
Hayden félrehajtotta a fejét.
- Gondolom, tudod, hogy ez valószínűleg illegá-
lis.
 - Nem az, de tudom, hogy etikailag aggályos.
Mindenesetre Cheryl az én nevem alatt jelentke-
zett be. Az én igazolványomat használta. Eléggé
hasonlítunk. A számla nekem érkezett.
- Értem - mondta lassan Hayden.
- Emellett a lowelli leánycégetek rendelőjében
foglaltam időpontot Cherylnek - arra az esetre, ha
Barb Boston környékén tartózkodna.
- Mindezt azért, hogy a nővéred ne kényszerül-
jön elmondani a férjének?
- Igen.
- Érdekes.
- Cheryl épp nehéz időszakon ment át. Azt hit-
tem, ártalmatlan lesz az egész.
- Nem hangzik ártatlannak - mondta Hayden. -
David rájött valaha?
- Igen.
- Biztos dühös volt rád.
- Az én szerepemről nem tud.
- De tudja, hogy Cheryl spermadonor után né-
zett.
- Igen.
- Te pedig soha nem beszéltél arról, hogy mi volt
a szereped ebben a... használhatom azt a szót, hogy
„megtévesztésben”?
- Soha nem mondtam el neki - mondta Rachel
halkan.
 A pincér odajött, és töltött a borból. A távozása
után Hayden megkérdezte Rachelt:
- Akkor most mit akarsz?
- David szerint ez nem véletlen.
- Mit nem véletlen?
- Őrültségnek fogod gondolni.
- Ezen már túl vagyunk, Rachel.
- Azt hiszi... vagyis azt hisszük... - Az egész annyi-
ra nevetségesnek hangzott abban a pillanatban,
hogy Rachel nem tudta befejezni a gondolatot. Ne-
kifutott még egyszer: - Szerintünk Matthew a vi-
dámparkban volt a cégcsoportoddal.
Hayden olyan gyors pislogásba kezdett, mintha
arcon vágták volna. Aztán megköszörülte a torkát,
és megkérdezte:
- Ki az a Matthew?
- Az unokaöcsém - mondta Rachel. - David fia.
Újabb pislogás.
- Akit megölt?
- Ez a lényeg. Szerintünk egyáltalán nem halt
meg.
Rachel ismét átadta Haydennek a telefont, ezút-
tal Matthew feltételezett fényképével a képernyőn.
- A fiú a háttérben. Aki valakinek a kezét fogja.
Hayden elvette a telefont, és az arca elé tartotta.
Ujjaival próbálta felnagyítani a képet. Rachel várt.
Hayden hunyorított.
 - Nagyon homályos.
- Tudom.
- Nem gondolhatod komolyan.
- Nem vagyok benne biztos.
Hayden a homlokát ráncolta.
- Rachel.
- Tudom. Ez őrület. Őrültség az egész.
Hayden a fejét csóválta. Úgy adta vissza a tele-
font, mintha égetné a kezét.
- Nem tudom, mit akarsz tőlem.
- Elküldenéd nekem az összes Six Flags- i fény-
képet?
- Miért?
- Hogy át tudjuk nézni őket.
- És mit keresnél?
- Több képet erről a fiúról.
Hayden a fejét ingatta.
- Erről a homályos fiúról, aki úgy néz ki, mint
egymillió másik fiú?
- Nem várom el, hogy megértsd.
- Helyes.
- Hayden, csak az én kedvemért. Megtennéd? Se-
gítenél?
Hayden felsóhajtott. Aztán azt mondta:
- Persze, természetesen.
 30. FEJEZET

Mint minden valamirevaló vallatótiszt, Max is

többféle taktikát alkalmazott az elkövetők ellen.
Jelenleg a leghatékonyabb módszere az összezava-
rás volt. Sarah- val szövetkezve a vádaskodás, a
tréfálkozás, az undor kinyilvánítása, a reménykel-
tés, a barátkozás, a fenyegetés, a szövetségkötés és
a hitetlenkedés folyamatos váltakozásával és pör-
getésével tartották bizonytalanságban a gyanúsí-
tottakat. Ő és Sarah a „jó zsaru, rossz zsaru” játékot
játszották, néha szerepet cseréltek, aztán néha
mindketten a jót vagy mindketten a rosszat alakí-
tották.
Káosz, drágám. Káoszt kell teremteni.
Kérdések záporát zúdították a gyanúsítottakra -
aztán hagyták, hogy hosszú hallgatásban aszalód-
janak. Akárcsak a legnagyobb ligák dobói - és a
baseball volt az egyetlen sportág, amelyhez Max
legalább valamennyire értett -, ők is folyamatosan
változtatták a technikákat: gyors labdák, cserék,
görbe labdák, csúszkák, és így tovább.
De most, amikor Max Philip Mackenzie börtön-
igazgatóval ült szemben McDermott kocsmájának
sarki bokszában, mindent eldobott. Sarah nem volt
vele. Nem is tudta, hogy itt van. Nem is járult volna
hozzá - Sarah szigorúan betartotta a szabályokat -,
ráadásul (saját szegényes metaforájával élve) egy
kopott és benyálazott labdát készült eldobni, egy-
értelműen szabálytalanul, és ha ezért valakit ki-
zárnak a játékból, akkor az inkább legyen ő, és
egyedül ő.
Mackenzie egy Writers’ Tears nevű ír whiskyt
rendelt. Max ásványvizet kért. Nem bírta az alko-
holt.
- Szóval mit tehetek önért, Bernstein különleges
ügynök? - kérdezte Mackenzie.
Max úgy döntött, hogy Mackenzie-vel a börtön-
igazgató kedvenc kocsmájában beszél meg találko-
zót, mert ez az egész nem a megfélemlítésről vagy
előnyszerzésről szólt. Sőt, éppen az ellenkezőjéről.
- A segítségére van szükségem, hogy megtalál-
jam Davidét.
- Természetesen - felelte Mackenzie, és valame-
lyest kihúzta magát.
- Én is ezt akarom. Az én foglyom volt.
- És a keresztfia.
- Nos, igen. Még eggyel több ok arra, hogy biz-
tonságos visszatérését kívánjam.
- Hihetetlen, hogy erre korábban senki sem fi-
gyelt fel.
 - Mire?
- A maguk kapcsolatára. De nem is érdekel. Néz-
ze, mindketten tudjuk, hogy ön segített neki meg-
szökni.
Mackenzie elmosolyodott és nagyot kortyolt az
italából.
- Hallotta az ügyvédem. Az ipari kamera felvéte-
le alátámasztja a történetemet. Látszik, ahogy Bur-
roughs fegyvert fog rám...
- Nézze, most csak mi kerten beszélgetünk. Nem
rögzítem ezt a beszélgetést. Ez nem egy ravasz
csapda.
Max letette a telefonját az előttük lévő, undorí-
tóan ragacsos asztalra.
- Ó, istenem - mondta Mackenzie gúnyosan. - A
telefonja az asztalon van. Így semmiféleképpen
nem rögzítheti ezt a beszélgetést.
- Tényleg nem. Szerintem ezt ön is tudja. De an-
nak a kedvéért, aki esetleg hallgat minket, elméleti
jellegű beszélgetést folytatunk. Ez minden.
Mackenzie a homlokát ráncolta.
- Komolyan?
- Nézze, Phil, nem akarok kellemetlenkedni. Nem
akarok fenyegetőzni. Rendben? Ön is tudja, hogy
bűnsegédként fogom felnyomni. Le fog bukni. A fia
is le fog bukni. Mindketten börtönbe kerülnek,
vagy ha nagyon keverem a szart, akkor elveszítik a
munkájukat és a nyugdíjukat. Rossz lesz, és ha dü-
hös leszek - de az semmi ahhoz képest, ha Sarah
lesz dühös -, akkor magának kampó. A végbelén
fog felkúszni, és ott ver tanyát.
- Színesen fogalmaz.
- De ma ez mind nem érdekel. Ma azt szeretném
tudni, miért tette. Elméletben. És miért most?
Mackenzie kortyolt egyet.
- Úgy tűnik, magának már van egy teóriája,
Bernstein különleges ügynök.
- Igen, van. Szeretné hallani?
- Persze.
- David Burroughs évekig nem fogad látogatókat.
A sógornője hirtelen felbukkan. Ellenőriztem. A lá-
togatása előtt nem írt levelet, nem telefonált, sem-
mi. Láttam az első látogatásáról készült videót is.
Burroughs nem tudta, hogy jön. Eddig tud követni?
- Persze.
- A sógornője mutatott neki egy fényképet. Nem
tudom kivenni, hogy mi az. Ez a lényeg. De amikor
Burroughs azt meglátja, minden megváltozik. Az
ipari kamera felvételén át is érezhető. Amikor a lá-
togatás véget ért, Burroughs felvette önnel a kap-
csolatot. Ismételten, abból, amit én látok, első alka-
lommal. Szeretne ezen a ponton segíteni nekem, és
elmondani, hogy mit akart?
- Már mondtam...
 - Oké, nem fog segíteni, rendben. Akkor hadd
folytassam. Ön a látogatására úgy reagál, hogy fel-
keresi a régi rendőrtársát, aki történetesen Burro-
ughs apja. Amint visszatér, segít megszöktetni Bur-
roughst. Azt nem teljesen értem, hogy a verekedés
Ross Sumnerrel hogyan illeszkedik ebbe a törté-
netbe. Ted Weston büntetés- végrehajtási tiszt is
gyanús. Ő az ön egyik embere. Jobban ismeri, mint
én. Mindenesetre Weston szerzett egy ügyvédet,
miután megtudtuk, hogy valaki megvesztegette.
Tudott erről?
- Nem.
- Meglepődött?
- Hogy kenőpénzt fogadott el?
- Igen.
Mackenzie még egyet kortyolt, aztán megvonta a
vállát.
- Oké, akkor ne válaszoljon. Itt jön a képbe, hogy
ez miért fontos. Nem hinném, hogy Burroughs
megtámadta Westont. Szerintem pont fordítva tör-
tént. Weston támadta meg őt. Nekem ez fura. És
még egy dolog: amikor Burroughs megszökik, az
első ember, akit megkeres, a koronatanú a tárgya-
lásáról. Egy öreg hölgy, aki megváltoztatta a nevét,
és rögtön elköltözött, miután a tárgyalás véget ért.
Az öreg hölgy pedig? Beszéltem vele. Hazudik a
Burroughs által nála tett látogatásról. Azt hiszem,
valamilyen oknál fogva védeni próbálja. - Max szét-
tárta a karját. - Szóval, Phil, ha ezt mind össze-
adom, akkor tudja, mire jutok?
- Mire?
- Burroughs sógornője, aki korábban nagyon jó
oknyomozó újságíró volt, talált valamit, ami segít-
hetne a szabadulásban. Elhozza. Megmutatja neki
azon a plexiüvegen keresztül. Burroughs elmegy
önhöz. Elmondja, hogy Rachel Anderson mit talált.
Ön beleegyezik, hogy segít. A helyzet az, hogy ma-
gának annál több esze van, mint hogy így össze-
csapjon egy szökést, ennyi mindent bízva a vélet-
lenre. Szóval úgy gondolom, hogy a Sumner- vagy a
Weston- féle támadás - vagy mindkettő - kénysze-
ríthette ki, hogy gyorsan lépjenek.
- Érdekes történet, Bernstein különleges ügynök.
- Hívjon Maxnek. De még hiányos. Fontos részle-
tek hiányoznak belőle. Azonban mindketten tud-
juk, hogy közel járok a megoldáshoz. Elmondom,
mi a helyzet. Be kell hoznunk Davidét. Ez világos.
Nem értem, hogy ezt a bizonyítékot miért nem le-
hetett egyszerűen átadni az ügyvédjének, vagy
ilyesmi. Feltételezem, hogy ennek jó oka van.
Mackenzie továbbra sem ad semmi reakciót.
- Hát Sarah? Ő szigorúan tartja magát a szabá-
lyokhoz. Ha Burroughsra rákenték az egészet, ha
nem ő tette, akkor én nem olyan vagyok, mint az a
fickó A szökevényben - emlékszik arra a filmre?
Mackenzie bólintott.
- Még a tévésorozatra is emlékszem.
- Az még az én időm előtt volt. De a filmben van
egy nagyszerű jelenet, amikor Harrison Ford el-
mondja Tommy Lee Jonesnak - Tommy játssza az
őt üldöző szövetségi ügynököt -, hogy „ártatlan va-
gyok”. Emlékszik, mit mond erre Tommy Lee Jo-
nes?
Philip bólintott.
- Azt mondja: „Nem érdekel.”
- Igen. Sarah ilyen. Öt nem érdekli. Ez a felada-
tunk. Be kell hoznunk Burroughst. Ennyi, vége.
Ezért találkozunk most kettesben ebben a bárban.
Most sebezhető vagyok. Elmondhatja nekik, amit
mondtam. De Tommy Lee Jonesszal ellentétben
engem érdekel. Ha Burroughs nem követte el a
gyilkosságot, akkor segíteni akarok neki.
A börtön igazgató kézbe vette az italát, és a fény
felé emelte.
- Tegyük fel - mondta -, hogy azt mondom, hogy
önnek nagyrészt igaza van.
Max érezte, hogy felgyorsul a pulzusa.
- De tegyük fel - folytatta Mackenzie -, hogy el-
árulom önnek, hogy az igazi történet furcsább,
mint amit ön összerakott.
 - Milyen értelemben?
- Tegyük fel, hogy azt mondom el önnek, hogy
David igazából azért szökött meg, mert egy gyerek
élete forog komoly veszélyben.
Max összezavarodottnak tűnt.
- Egy másik gyerekre gondol?
- Nem egészen.
- Elmagyarázná?
Philip Mackenzie elmosolyodott, de minden
örömtől mentesen.
- Tudja, mit? - kérdezte, és megitta a whiskyjét,
majd kicsúszott a bokszból. - Intézze el a papíro-
kat, amelyek teljes büntetlenséget biztosítanak a
fiamnak, és akkor befejezhetjük ezt a beszélgetést.
- Mi lesz az ön büntetlenségével?
- Én nem érdemlem meg - mondta Mackenzie. -
Legalábbis egyelőre még nem. Ugyanaz a két verő-
ember kísér vissza a géphez. Se bilincs, se szemkö-
tő, semmi durva cucc. Akkor szólalok meg először,
amikor megérkezünk a kifutópályára.
- Vissza kell kérnem a telefonomat.
A „fogd be a pofád” srác a zsebébe nyúl, és oda-
dobja a telefont.
- Feltöltöttem neked.
- Köszönöm.
- Hallottam, hogy megvertél egy zsarut.
- Nem.
 - New Yorkban. Bemondták a hírekben. Kórház-
ban van.
- Csak menekülni próbáltam.
- Mégis, te vagy az én emberem. Gratula neked.
- Ja - szólal meg először a másik verőember. -
Grat.
A „köszönöm” nem tűnik megfelelő válasznak,
ezért nem mondok semmit. Ugyanarra a gépre
szállunk fel, és ugyanazokat a helyeket foglaljuk el.
Megnézem a bejövő üzeneteket, természetesen
mind Racheltől jöttek, idővel egyre kétségbeeset-
tek.
Visszaírok:
„Jól vagyok. Sajnálom. Feltartottak.”
A pontok táncolni kezdenek.
„Megtudtál valami fontosat?”
Rachel becsületére legyen mondva, nem veszte-
geti az idejét azzal, hogy részletes beszámolót kér-
jen, vagy azt firtassa, hol voltam. Továbbra is a lé-
nyegre koncentrál.
írok neki:
„Hilde Winslow nem fog elvezetni minket Matt-
hew-hoz.”
„Zsákutca?”
„Többé- kevésbé, igen.”
Megvárom, amíg a gép felszáll, és elég magasra
jutunk ahhoz, hogy elinduljon a wifi. Hátranézek. A
kísérőim mindketten fejhallgatót viselnek és a tele-
fonjukat figyelik. Felhívom Rachelt.
- Mi ez a nagy zaj? - kérdezi Rachel. - Alig hallak.
- Egy repülőgépen vagyok.
- Várj, micsoda?
Anélkül nem tudunk továbbmenni, hogy ne me-
séljek el neki néhány részletet, így előadok egy
vázlatos összefoglalót arról, ami azóta történt,
hogy Revere-ben hagytam őt.
- És veled mi van? - kérdezem. - Nálad van vala-
mi újság?
Csend. Egy pillanatra azt hiszem, hogy megsza-
kadt a hívás.
- Lehet, hogy van egy nyomom - mondja. - Em-
lékszel a régi barátomra, Hayden Payne-re?
Eltart néhány pillanatig, amíg a helyére teszem a
nevet.
- A gazdag fickó, aki nagyon beléd volt esve? -
Egyből kapcsolok: - Várj csak. A családjának köze
van ezekhez a cégekhez, ugye?
- Ok a tulajdonosok. Mind a Payne-csoport tagjai.
Ezen elgondolkodom.
- Ez sem lehet véletlen.
- Hogy érted?
De nem akarom elvonni a figyelmét.
- Mi van Haydennel?
 - Volt egy céges rendezvényük a Six Flagsben.
Ott készült a fénykép. Megkértem, hogy szerezze
meg nekem az összes aznap készült fényképet.
- Megkaphatjuk a résztvevők listáját is?
- Azt hiszem, megkérdezhetem, de azt mondta,
hogy a résztvevők száma több ezerre tehető.
- Ezzel érdemes kezdeni.
- Lehet. Bár a cég nem bérelte ki az egész parkot.
Szóval Matthew mással is érkezhetett.
- Egy próbát még mindig megér.
- Tudom.
- Van valami más? - kérdezem tőle.
- Visszarepülsz Bostonba?
A kérdést egy másik kérdéssel válaszolta meg.
- Nem.
- Akkor hova?
- New Jersey-be tartok.
- Mi van ott?
- Cheryl - mondom. - Négyszemközt kell beszél-
nem vele.
 31. FEJEZET

- Ugye csak viccelsz - mondta Lauren.

Max igyekezett állni a pillantását. A szemkontak-
tus nehezen ment neki. Sosem volt jó benne. Mint
azt korábban megjegyezte, túlértékeltnek tartotta.
Most mégis kitartott. A nőt Lauren Fordnak hívták,
és Boston környékén ő vezette a Bűnügyi Nyomo-
zócsoportot. Jelenleg Laurennek csillogott tüze-
sebben a szeme.
- Ennyire nem vagyok szellemes - mondta Max.
- Menjünk végig ezen még egyszer, hogy jól ér-
tem- e. - Lauren az íróasztala mögött állt, majd jár-
kálni kezdett. - Azt akarod, hogy adjak engedélyt a
labornak egy újabb DNS- teszt elvégzésére, hogy
meggyőződjünk róla, hogy a gyilkosság áldozata
valóban Matthew Burroughs?
- Pontosan.
- Egy olyan üggyel kapcsolatban, amely... mennyi
is? Ötéves?
- Inkább hat.
- És amelyben már letartóztattunk és elítéltünk
valakit.
- Így van.
 - És amelynek elkövetője nemrég szökött meg az
állami börtönből.
- Még egyszer: így van.
- Ráadásul amennyire én tudom, a te feladatod
elfogni és visszavinni oda, ahová való, nem pedig
ismét bíróság elé állítani.
Max nem válaszolt.
- Szóval - kérdezte Lauren széttárt karokkal -,
miért van szükség egy rég elhunyt áldozat DNS-
tesztjére, hogy felkutass egy szökött elítéltet?
- Végeztettél DNS- tesztet az első körben?
Lauren felsóhajtott.
- Hallottad, amikor azt mondtam, hogy „újabb
DNS- teszt”?
- Igen.
- Ez nem arra utal, hogy egyet már végeztünk?
- De - helyeselt Max.
- Hadd jegyezzem meg itt, hogy ez nem is tarto-
zik a protokollhoz. Az állapota ellenére a testet
azonosították. Az emberek túl sok Helyszínelőket
néznek. A valóságban ritkán végzünk DNS- tesztet
a gyilkosságok áldozatain. Az országban egyetlen
rendfenntartási intézmény sem csinál ilyet. Ujjle-
nyomatot sem veszünk. Erre csak akkor kerül sor,
ha kétség merül fel az áldozat személyazonosságát
illetően. Itt nem volt kétség. Tudtuk, ki az áldozat.
- És mégis végeztetek?
 - Igen. Mert, ahogy azt már mondtam, az esküdt-
szék összes tagja túl sok tévét néz. Ha nincs meg az
összes törvényszéki orvostani bizonyíték és a DNS,
akkor azt gondolják, hogy a rendőrség nem tudja,
mit csinál. Szóval túlzás volt, de megcsináltuk.
- Hogyan?
- Hogy érted?
- Összehasonlítottátok az áldozat DNS- ét az
anya vagy az apa DNS- ével, vagy...?
- Ki emlékszik erre? Nyilván te is tudod, hogy ez
az ügy nagy nyilvánosságot kapott.
- Tudom.
- Nem hibáztunk.
- Nem azt mondom, hogy hibáztatok. Nézd, még
mindig megvan a mintátok az áldozat véréből,
ugye?
- Biztos. Mármint a raktárban tároljuk, de igen,
megvan.
- David Burroughs DNS- e pedig megvan nekünk
a rendszerben.
Max tudta, hogy ez innentől rutin. Minden elítélt
DNS- e automatikusan bekerül az adatbázisba,
amikor elítélik őket.
- Újabb tesztet végezni, bármilyen módon há-
borgatni az ügyet - mondta Lauren Ford -, nagy do-
log.
 - Akkor kezeld diszkréten - mondta Max. - Ma-
radjon kettőnk között.
- Úgy nézek én ki, mint egy labortechnikus?
- Közted, köztem, és a labortechnikus között.
Nem kell nagy dobra verni.
A nő összevonta a szemöldökét.
- Te most tényleg azt a kifejezést használtad,
hogy „nagy dobra verni”?
Max várt.
- Mondhatnám azt is, hogy takarodj az irodám-
ból - mondta Lauren.
- Mondhatnád.
- Szakszerűen jártunk el. A szabályok szerint.
Egy zsaru fia - egy népszerű zsaru fia - volt a tettes,
ennek ellenére is igyekeztünk, hogy ne legyen kivé-
telezés.
- Lenyűgöző - mondta Max.
Lauren hátradőlt és úgy kezdte el rágcsálni a
körmét, ahogy Max szokta.
- Négyszemközt elárulok neked valamit. Mert
akárhogyan is nézzük, megérdemelten ítélték el a
pasit.
- Hallgatlak.
- Az akkori DNS- labor.
- Mi van vele?
- Elkövettek néhány hibát.
- Miféle hibákat?
 - Olyan fajta hibákat, hogy hirtelen felmondasz a
munkahelyeden, amikor belső nyomozás indul, és
külföldre költözöl.
Csend.
- A francba - mondta Lauren. - Azt akarod mon-
dani, hogy ez nem az a gyerek?
- Azt akarom mondani, hogy futtasd le a tesztet -
mondta Max. - Ha már ott vagy, akkor futtasd végig
a DNS- t az eltűnt személyek adatbázisán. Ha a ha-
lott fiú nem Matthew Burroughs volt, akkor ki kell
derítenünk, ki ő.

Rachel autóját felengedik a kifutópályára, ami

azt hiszem, a magánrepülőgépek használatának
egyik nagy előnye. Leszállás után a két verőember
nagy lelkesedéssel ráz velem kezet.
- Borítsunk fátylat a múltra? - kérdezi tőlem a
„fogd be a pofád” csávó.
- Borítsunk - mondom.
Beszállok Rachel kocsijába. A gépre néz, és azt
mondja:
- A bűnözés napos oldala.
- Ja, ja.
Elindulunk.
- Azért akarod látni Cherylt - kérdezi Rachel -,
hogy arról a termékenységi klinikáról kérdezgesd?
- Ez nem véletlen, Rachel.
 - Folyton ezt mondod. - Szorosabban markolja a
kormányt. - Be kell vallanom valamit.
- Mit?
- Régi ügy. Elvileg már amúgy sem számít.
De a hangszíne azt sugallja, hogy igenis számít.
Odafordulok. De elszántan az előtte lévő útra sze-
gezi a tekintetét.
- Folytasd - mondom.
- Én kértem időpontot Cherylnek arra a termé-
kenységi klinikára.
Nem vagyok benne biztos, hogy értem, mire
gondol.
- Amikor azt mondod, hogy „te kértél” ...
- Hayden Payne-en keresztül ismerkedtem meg
a Berg Reprodukciós Intézet igazgatójával - mond-
ja. - Szóval felhívtam őt, és megbeszéltem egy idő-
pontot.
- Cheryl helyett?
- Igen.
- Ez nem tűnik nagy dolognak - mondom. - Úgy
értem, elmondhattad volna nekem...
- A saját nevemre kértem időpontot. - Rachel
nyel egyet, és le sem veszi a tekintetét az útról. -
Amikor Cheryl elment, az én igazolványomat hasz-
nálta a sajátja helyett.
A profilját fürkészem. A hangom furcsán nyu-
godt.
 - Miért tartottad ezt jó ötletnek?
- Szerinted miért, David?
A válasz nyilvánvaló.
- Hogy titokban tartsátok előlem.
- Igen.
Érzem, hogy könnyek szöknek a szemembe, de
nem is tudom pontosan, miért.
- Már nem igazán érdekel, Rachel.
- Nem úgy van, ahogy gondolod.
- Azt gondolom, hogy Cheryl a tudtom nélkül
akart tudakozódni a spermadonor alkalmazásának
lehetőségeiről. Azt gondolom, hogy összefogtatok,
és segítettél neki. Tévedek?
Rachel mindkét kezét a kormányon pihenteti.
- A börtönben megtanulod - mondtam -, hogy
senki nem fogja senki pártját.
- Én a te pártodat fogom.
Nem mondok semmit.
- Ő a nővérem. Ezt megérted, ugye?
- Szóval belementéi?
- Mondtam neki, hogy rossz ötlet.
- De attól még belementéi.
Rachel óvatosan indexel, a visszapillantóba néz,
majd sávot vált. Annak ellenére, hogy öt évig nem
is láttam, még mindig jól ismerem.
- Rachel.
Nem válaszol.
 - Mit nem mondasz el? - kérdezem.
- Nem helyeseltem azt, amit csinált. Azt gondol-
tam, hogy el kéne neked mondania.
Megvárom, hogy leessen a közmondásos tan-
tusz.
- És miután Cheryl nem ment végig rajta, gondol-
tam...
- Mit gondoltál?
Rachel elhárította a kérdésemet.
- Hogyan jöttél rá, hogy Cheryl elment a Bergbe?
- Valaki a klinikáról üzenetet hagyott az otthoni
telefonon.
- Gondolj bele - mondta Rachel. - Miért tennének
ilyet, ha Cheryl aktái mind az én nevem alatt futot-
tak?
Megakadok. Csak nagy sokára esik le.
- Te?
Rachel az útra mered.
- Te hagytad azt az üzenetet?
- Vége lett. Végül nem ment bele. Nem tetszett,
hogy belerángatott, és akárhogy is magyarázom,
elárultalak. Zavart. Szóval az egyik este túl sokat
ittam, és arra gondoltam, a fenébe, Cherylnek vég-
re el kellene mondania. Saját maga miatt. Miattad.
Basszus, miattam is. Hogy ne lebegjen ez a szörnyű
hazugság a fejünk fölött életünk végéig. Ti kerten
éppen akkor alapítottatok családot.
 Csak ülök ott. Amikor azt gondolom, hogy már
semmi sem tud meglepni, akkor mégis történik egy
ilyen.
- Keservesen tanultam meg - mondta Rachel -,
hogy az ilyen hazugságok bennünk maradnak. So-
sem tűnnek el. Lassan rohasztják meg a lelkünket.
Te és Cheryl nem alapozhattatok családot egy ilyen
titokra. Persze, nem az én titkom volt, nem volt jo-
gom elmondani. De Cheryl cinkosává váltam. Ez a
titok a mi kapcsolatunkat is mérgezte. A kettőnk
közti kapcsolatot.
- Szóval úgy döntöttél, hogy véget vetsz a titok-
nak - mondom. Rachel bólint. Elfordulok.
- David.
- Nem számít - mondom. - Ahogy mondtad, ré-
gen volt.
- Sajnálom.
Valami más törik el bennem; témát kell válta-
nom.
- Cheryl tudja, hogy jövök?
Rachel a fejét rázza.
- Azt mondtad, hogy ne mondjam el neki.
- Szóval azt hiszi...
- Azt hiszi, hogy csak én jövök. Ha minden igaz, a
rendelőjében találkozunk.
- Mikor érünk oda?
 - Fél óra múlva - mondja Rachel, és mindketten
elhallgatunk.
 32. FEJEZET

Rachel leparkol a Szent Barnabás Egészségügyi

Központ látogatói parkolójában. Livingstonban va-
gyunk, New Jersey államban. Mindketten arcmasz-
kot viselünk. A Covid óta senki kapja fel a fejét ar-
ra, ha maszkban lát valakit, különösen egy kórház
közelében. Ahogy már mondtam, ez elég hatásos
álca.
Elindulunk a bejárat felé.
- Mióta dolgozik itt Cheryl? - kérdezem.
- Három éve. Jó veseátültetési programjuk van.
- De Cheryl szeretett a Bostoni Közkórházban
dolgozni.
- Igen - helyesel Rachel. - De a letartóztatásod
után nem maradhatott. A kórház - Rachel idézője-
leket mutat az ujjaival - zavaró tényezőnek nevezte
őt.
Felnézek az égre.
- Még valami - mondja Rachel. - Most már a dr.
Cheryl Dreason nevet használja.
Megint érzem a szúrást a szívemben.
- Felvette Rónáid nevét?
- Ezzel könnyebb volt elvegyülnie.
 - Ez igazán okos volt tőle - mondom.
- Most komolyan?
Elfintorodom.
- Ő is elveszített mindent.
Új férj, friss várandósság, és még mindig azokat
a transzplantációs műtéteket végzi, amiket szeret -
Rachel szavai nem teljesen fedik a valóságot, de
nem lenne rendes dolog tőlem hangosan kimonda-
ni mindezt.
Bemegyünk. Rachel a recepcióhoz lép, és látoga-
tói kártyákat szerez nekünk. Lifttel megyünk fel a
negyedik emeletre a „vese- és hasnyálmirigy-
transzplantáció” feliratokat követve. Rachel lehúz-
za a maszkot, és integet a recepciósnak.
- Szia, Betsy.
- Szia, Rachel. Cheryl a szobájában vár rád.
Rachel még egyszer elmosolyodik, majd vissza-
húzza a maszkot. Úgy haladok mellette, mintha
mindennap ezt csinálnám, és tudnám, hogy hova
tartok. A pulzusom kezd felgyorsulni. Csak felüle-
tesen lélegzem.
Alig méterekre vagyok Cheryltől - a volt felesé-
gemtől, a gyermekem anyjától, az egyetlen nőtől,
akit valaha szerettem.
Érzem, hogy elárasztanak az érzéseim. Más volt
erre a pillanatra gondolni vagy elképzelni, mi tör-
ténik, de most, hogy itt van...
 Rachel megtorpan.
- Basszus.
Rendőrök, gondolom egy ezredmásodperccel
azelőtt, hogy rájönnék, Rachel mégsem ezért állt
meg. Rónáid Dreasonról, Cheryl új férjéről van szó.
Természetesen ismerem Ronaldot. A Bostoni Köz-
kórház hivatalnoka volt, aki mindig „odafigyelt”
Cherylre. El lehet képzelni. Csak „barátkozni” akart
vele, de számomra és mindenki más, köztük Róná-
id felesége számára is nyilvánvaló volt, hogy ez ba-
romság. Az igazsághoz tartozik, hogy akkoriban
már külön élt a feleségétől. Természetesen nem
örültem az állandó „munkával kapcsolatos” üzene-
teknek, miért örültem volna. Cheryl csak nevetett.
- Hát igen, Rónáid valószínűleg egy kicsit sze-
relmes belém - mondta akkoriban Cheryl. - De az
egész ártalmatlan.
Ártalmatlan, gúnyolódom most, szinte hangosan.
Rónáid először Rachelre néz. Elmosolyodik.
Cheryl és Rachel közel állnak egymáshoz, szóval
biztos vagyok benne, hogy Rachel elég sokszor
meglátogatja itt. Ez a találkozás, ha nem is rutin-
szerű, de a meglepetés vagy újdonság erejétől
mentes. Lehajtom a fejem és kissé jobbra fordulok.
Felhúzom a maszkot. Lelassulok és elfordulok,
mintha nem is Rachellel lennék. Rachel egyenesen
halad előre. Továbbra is Rónáid felé tart, megra-
gadja a karját, és kissé túlzott vidámsággal mondja:
- Szia, Rónáid.
Rónáid puszit nyom az arcára.
A puszi merev, de Rónáiddal kapcsolatban min-
den az. Itt megállók, nem viszem tovább ezt a gon-
dolatot. Elindulok feléjük a fal mellett, az arcomat
is a fal felé fordítva. Nem lassítok le. Egyetlen pil-
lantást sem kockáztatok az irányukba sem.
Lehunyom a szemem és elhaladok Rónáid mel-
lett.
Minden rendben.
Rachel megpróbálja Ronaldot eltávolítani tő-
lünk, de Rónáid megállítja.
- Nem számítottam arra, hogy ma itt látlak -
mondja Rónáid. - Hallottál David szökéséről?
Elsietek onnan. Három jelöletlen ajtó van előt-
tem. Az egyik mögött lesz a feleségem - elnézést, a
volt feleségem. Megy az idő. Megfogom az első ajtó
kilincsét, elfordítom, belépek.
És itt is van.
Cheryl valamilyen táblagépen gépel, mikor belé-
pek. Még mindig rajtam van a sebészeti maszk, és a
fejem le van borotválva, de ez nem számít. Azonnal
felismer. Egy pillanatig egyikünk sem mozdul. Csak
bámulunk. Nem tudom, hogy mit érzek, vagyis,
hogy mit nem érzek. Mindent érzek, sőt még azon
túl is. Minden érzelem végigdübörög az elhaszná-
lódott ereimen. Elképesztő érzés.
Számára is az.
Cheryllel a középiskola alatt szerettünk egymás-
ba. Randiztunk, eljegyeztük egymást, összeháza-
sodtunk, és született egy végtelenül édes kisfiúnk.
Egy furcsa gondolat villan át az agyamon: Róná-
id visszajöhet.
Vagy bejöhet egy ápoló vagy kolléga. Megfordu-
lok és bezárom az ajtót. Ez az. Ez az első lépésem,
miután megláttam Cherylt. Visszafordulok hozzá,
nem tudom, milyen reakciót kapok, de Cheryl már
talpon van, sietve megkerüli az íróasztalát, és ami-
kor elér hozzám, a legkisebb habozás nélkül átka-
rol, és maga felé húz. Majdnem összeesem, és es-
küszöm, ő tart meg.
- David - mondja Cheryl lágyan, a gyengédsége
pedig szinte kitépi a szívemet a mellkasomból és
apró darabokra tépkedi.
Magamhoz ölelem. Cheryl sír. Én is sírok. Nem
bírom. Egyszerűen nem bírom. Millió kérdésem
van, de más oka van annak, hogy itt vagyok. Talán
egy kicsit túlzottan türelmetlenül fejtem le ma-
gamról a karját.
Nincs idő bevezetőre.
- Lehet, hogy a fiunk még él - mondom.
Behunyja a szemét.
 - David, ne.
- Kérlek, hallgass meg.
A szeme még mindig csukva van.
- Nálam senki sem akarja jobban, hogy ez igaz
legyen.
- Láttad a képet?
- Nem Matthew az, David.
- Miért vagy olyan biztos benne?
Könnyek folynak le az arcán. Mindkét kezét fel-
emeli, és megfogja az arcomat. Egy pillanatra attól
félek, hogy újra összeesem, és soha nem kelek fel.
- Mert Matthew meghalt - mondja szinte túl
gyengéden. - Eltemettük a kisfiúnkat. Te és én.
Együtt álltunk, fogtuk egymás kezét, és néztük,
ahogy a földbe teszik azt az apró fehér koporsót.
Megrázom a fejem.
- Nem én öltem meg, Cheryl.
- Annyira szeretném, ha ez igaz lenne.
A szavai jobban marnak, mint gondoltam volna.
Lehajtja a fejét. A fájdalomtól megmerevedik az ar-
ca. Nem akarok ebbe belemenni, sem most, sem
máskor, de nem tudok ellenállni.
- Miért mondtál le rólam, Cheryl?
Hallom a hangomban a szánalmas nyafogást, és
utálom magamat érte.
- Nem mondtam le - mondja. - Sosem.
- Hogy gondolhattad az, hogy én tettem?
 - Soha nem hibáztattalak. Voltaképpen nem.
Kinyitom a számat, hogy újra megkérdezzem,
miért nem hitt bennem többé, de leállítom magam.
Ez tényleg nem az az alkalom, hogy ezzel foglal-
kozzunk. Koncentráljunk a lényegre.
- El - mondom egy kicsit határozottabban, majd
hozzáteszem: - Nem számít, hogy hiszel- e nekem,
vagy sem. Valamit meg kell tudnom. Aztán békén
hagylak.
Az arcára kiülő szánalom a szívembe mar.
- Mi az, David? Mit akarsz tőlem?
- A Berg Reprodukciós Intézetben tett látogatá-
sod kapcsán - mondom.
A szánalom zavarodottságba fordul.
- Miről beszélsz?
- Arról a klinikáról, amit felkerestél.
- Mi van vele?
- Valami közük van ahhoz, ami Matthew-val tör-
tént.
Hátrál egy lépést.
- Micsoda... ugyan mi közük lenne?
- Hát, az a kép, amit Rachel mutatott neked, egy
céges eseményen készült. A Berg Reprodukciós In-
tézet számára. Van valami összefüggés.
Cheryl a fejét rázza.
- Nincs.
Nem mondok semmit.
 - Hogy gondolhatod ezt?
- Csak mondd el nekem, mi történt, Cheryl.
- Már mindent tudsz.
- Azt nem mondtad, hogy Rachelnek adtad ki
magad.
- Ezt ő mondta neked?
Erre nem kell válaszolnom.
- Nem értem. - Cheryl szeme ismét lecsukódik,
mintha azt kívánná, hogy ez az egész eltűnjön. - Ez
most mit számít?
A hangja inkább könyörög, mint kérdez. A fájda-
lom fokozódik, felemészti őt. Szeretnék valamiféle
vigaszt nyújtani neki, még most is, még ezek után
is, de képtelen vagyok rá.
- Soha nem kellett volna arra a klinikára men-
nem.
Nem mondok semmit.
- Az egész az én hibám - mondja.
Nem tetszik a hangszíne; a szobában is megfagy
a levegő.
- Hogy érted? - kérdezem.
- A hátad mögött csináltam. Nagyon sajnálom.
- Tudom. Ez már nem számít.
- Nem kellett volna ezt tennem veled.
Majdnem összerándulok.
- Cheryl.
 - Összeroppantunk. Miért, David? - Úgy billenti
félre a fejét, ahogy régen tette, és egy pillanatra
visszatérünk a házunk udvarára a kávéval és a
könyvvel a kezünkben, miközben a reggeli napsü-
tés bearanyozza a kertet, ő pedig félrebillenti a fe-
jét, hogy feltegyen nekem egy kérdést. - Nem mi
voltunk az első pár, akik megtapasztalták a med-
dőség nehézségeit.
- Nem, nem mi voltunk.
- Akkor miért roppantunk össze?
- Nem tudom - mondom.
- Talán mindig is ott voltak azok a repedések.
- Talán. - Erről nem akarok többet hallani. - Most
már nem számít.
- Csúnyán elárultalak.
Nem mondok semmit, mert nem hiszem, hogy
tudok beszélni.
- És azért - itt a hangja akadozni kezd. - Azért,
amit veled tettem, a fiunk...
Cheryl sírva fakad.
Régóta ismerem a volt feleségemet. Láttam már
átélni szinte az összes érzelmet. Láttam már sírni.
De így még soha. Még akkor sem, amikor Matthew
meghalt. Cheryl sosem engedte el magát. Teljesen
soha. Még akkor sem, ha szeretkeztünk, vagy ha a
kezében tartotta a fiunkat, mert egy része mindig
józan maradt. Hidegséget, elhatárolódást sugár-
zott, ami talán kritikus megjegyzésnek hat a ré-
szemről, pedig nem az. Egyszerűen soha nem vesz-
tette el teljesen az irányítást.
Egészen eddig a pillanatig.
Valamit tenni szeretnék. Meg akarom ölelni,
vagy legalább a vállamat felkínálni. De azt is érzem,
hogy a szívem hirtelen megdermed.
- Mi az, Cheryl?
Továbbra is zokog.
- Cheryl?
- Végül elvégeztettem.
Csak így. Lefagyok. Tudom, mire gondol, min-
denesetre megkérdezem:
- Mit végeztettél el?
Nem válaszol.
- Tudtad.
A fejemet rázom.
- Tudtad - mondta ismét. - A harag, a neheztelés,
a feszültség. Továbbra is rázom a fejemet.
- Újra elkezdtél alva járni.
- Nem.
- De igen, David. Azért, amit tettem. Dühös lettél.
Széthullottál. Észlelnem kellett volna. Az én hibám
volt. Aztán egy nap, nem tudom, talán túl sokat it-
tál. Vagy túl sok lett a feszültség.
Folyton a fejemet csóválom.
- Nem.
 - David, hallgass meg.
- Azt hiszed, hogy én öltem meg a fiunkat?
- Nem - mondja. - Azt hiszem, hogy én öltem
meg. Azzal, amit veled tettem.
Alig kapok levegőt.
- Biztos voltam benne, hogy nem az eljárás ho-
zott eredményt, mert Matthew tőled volt, de ez
mindegy volt. Az, hogy végigmentem rajta. Hogy
elárultalak. Ez változtatott meg téged.
Átküzdöm magam az érzelmi káoszon, az engem
ért csapás helyett igyekszem a lényegre összpon-
tosítani.
- Szóval spermadonorral próbáltál meg teherbe
esni.
- Igen.
- Azt mondtad, hogy nem.
- Tudom. Hazudtam.
Fogalmam sincs, mit mondjak.
- És azt gondoltad...?
Most már látom, hogy szerinte hogyan játszódott
le az egész: megtudtam, hogy spermadonort hasz-
nált, és elment a józan eszem. Azt hittem, hogy
Matthew nem az enyém. „A harag, a neheztelés, a
feszültség.”
Plusz az alvajárás. Úgy képzelte, nem szándéko-
san tettem, de valahogy így manifesztálódott a rej-
tett dühöm, és túl sokat ittam, vagy az antidepres--
szánsok és az alkohol keveredtek rosszul, esetleg
valami múltbeli trauma hatott a sérült pszichémre,
és öntudatlanul felkeltem álmomból, felkaptam
egy baseballütőt, majd bementem Matthew szobá-
jába, és...
Sok dolog nyer most értelmet. Cheryl önmagát
hibáztatja. Mindvégig önmagát hibáztatta. Nem
csak a fiát veszítette el. Azt hiszi, én tettem - és ami
még rosszabb, azt hiszi, hogy ő a felelős.
- Cheryl, figyelj rám.
Megint sírva fakad. Reszket a térde. Ezt nem
hagyhatom. Ezt biztosan nem hagyhatom, hogy így
zuhanjon a földre. Odasietek, ő pedig belekapasz-
kodik az ingembe és zokog.
- Annyira sajnálom, David.
Ezt meg sem hallom. Nem akarom hallani. Össz-
pontosíts a célra, mondom magamnak.
- Ez már mind nem számít.
- David...
- Kérlek - mondom. - Kérlek, nézd meg a képet.
- Nem tehetem - mondja.
- Cheryl.
- Nem kábíthatom magam reménnyel. Ha megte-
szem, össze fogok roppanni.
Nem tudom, mit mondjak erre.
 - Annyira szeretném elhinni, David, de ha elen-
gedem magam... - megáll, a fejét rázza. - Megint
terhes vagyok.
- Tudom - mondom.
Ekkor hallom meg, hogy csörömpöl a kulcs a
zárban. Egy másodperccel később kinyílik az ajtó.
Rónáid az.
Kell neki néhány másodperc, hogy felismerjen.
Amikor viszont rám ismer, elkerekedik a szeme.
- Mi a fene folyik itt?
Erre nincs időm. Cherylre pillantok.
- Menj - mondja nekem Cheryl, a szemét töröl-
getve. - Nem árul el.
Az ajtó felé sietek. Egy pillanatra azt hiszem, Ró-
náid elállja az utamat. De nem. Félrelép. Szeretnék
valami olyasmit mondani, hogy „nagyon ajánlom,
hogy jól bánj vele” vagy akár „örülök nektek, de
nem vagyok ennyire önzetlen, és már elég melo-
dráma jutott erre a délutánra.
Alig észrevehetően biccentek neki, és már indu-
lok is.
 33. FEJEZET

Max látta, hogy a hívás Lauren Ford irodájából ér-

kezett. Mielőtt felvette volna, körülnézett a szobá-
ban, hogy egyedül van- e. Sarah- nak ez nem tet-
szene. Ahogy arra Lauren is rámutatott, az a dol-
guk, hogy elfogják David Burroughst, nem pedig az,
hogy segítsenek tisztázni őt. Sarah nem helyeselné
az ilyesmit.
- Halló!
- Van valami - mondta Lauren.
- Burroughs az apa?
- Azt még nem tudom. Hiszed vagy sem, eltartott
egy ideig, hogy bejussunk az elítéltek adattárába.
De végigfuttattam az áldozat DNS- ét az eltűnt gye-
rekek adatbázisában.
- És?
- Nem bukkan fel.
- Azt hiszem, csak vaktában lőttünk.
- Nem, Max... hívhatlak Maxnek?
- Persze.
- Nem, Max, nem annyira vaktában. Az eltűnt
gyerekek adatbázisa eléggé egyben van. Amikor
egy gyereknek nyoma vész, a legtöbb esetben
megvan a DNS is. Nem mindig. De legtöbbször. És
ez még nem minden.
- Mi nem minden?
- Lefuttattam egy keresést az összes eltűnt gye-
rekekkel foglalkozó adatbázison. Nem csak a DNS-
oldalakon. Az eltűnt gyerekeket nyilvántartó ös--
szes oldalon. Meg kell adni a kort, a méreteket,
ilyesmit. Szövetségi keresést végeztem, nehogy
kimaradjon valami. Az egész Egyesült Államokra
kiterjesztettem. A legjobb embereim vannak rajta.
Mert hát, ha az áldozat nem Matthew Burroughs -
Jézus Krisztus, még kimondani is őrület -, ha nem
Matthew az áldozat, akkor egy másik kisfiút gyil-
koltak meg brutálisan azon az éjszakán.
- Egyetértek - mondta Max. - És?
- Semmi. Nincs egyezés. Nulla. Senki nincs, aki
akár csak hasonló lenne.
Max remegni kezdett.
- Hallod, amit mondok, Max?
- Igen.
- Nincs senki más. Biztos Matthew Burroughs fe-
küdt abban az ágyban.
Max rágni kezdte a körmét.
- Van még valamid?
- Hogy érted azt, hogy van- e még valamim? Fi-
gyelsz te rám?
- Igen.
 - A francba - mondta Lauren. - Még mindig azt
akarod, hogy végezzem el az apasági tesztet.
~ Igen.
- Nem kell megtennem - mondta Lauren.
- Tudom.
- Basszus. Oké. Aztán elfelejtjük ezt. Rendben?
- Rendben.
- Hamarosan meglesz az eredmény.
Lauren letette a telefont.
Max háta mögött Sarah szólalt meg:
- Ki volt az, Max?
- Egy másik eset - motyogta a férfi. - Mi a hely-
zet?
- Milyen más eset?
Max tudta, hogy Sarah nem engedi el ezt csak
úgy.
- Egy férfi, oké?
- Egy férfi?
- Egy társkereső alkalmazáson ismertem meg. Új
az egész. Nem akartam még semmit mondani.
- Örülök - mondta Sarah.
- Köszönöm.
- Ugyanakkor nem veszem be. De ezzel majd ké-
sőbb foglalkozunk. Gyerünk.
- Miért, mi újság?
 - Burroughs éppen most hagyta el a New Jersey-i
Szent Barnabás kórházat. Ahol a volt felesége dol-
gozik.

- Csak egy normális napot akartam - mondta

Hayden. - Túl sokat kívánok? Látnod kellett volna
őt, Pixie. Egy átlagos fiú volt egy vidámparkban.
Azt hiszem, soha nem láttam Theót ennyire bol-
dognak. Az egész olyan csodálatosan... - Hayden
felnézett a plafonra, mintha a megfelelő szót ke-
resné, majd megtalálta: - normális volt.
Normális, dohogott magában Gertrude. Ebben a
családban, az egész életükben soha semmi nem
volt normális. Senki sem vágyott normális dolgok-
ra. Soha. Eszébe jutott, hogy egymillió évvel ezelőtt
elvitte Hayden apját és az ő testvéreit Disneyland-
be. Rengeteg pénzt fizetett a parknak, hogy miat-
tuk korábban nyissanak. A Payne család két órát
töltött egyedül, miközben a park zárva volt a
„normálisak” számára, majd amikor a park valóban
kinyitott, az alelnök körbevezette őket a területen
és minden sorban előremehettek.
Senki, aki két órát várt az Őrhegyre, nem akart
„normális” lenni azon a napon.
- Elmondhattad volna, hogy el akarod vinni.
- Nem engedted volna - válaszolta Hayden.
- És most már tudod, miért.
 - Annyira óvatos voltam. Baseballsapkát és nap-
szemüveget viseltem. Nem mondtam el senkinek,
hogy megyek. Távol tartottam őt minden céges fo-
tóstól. És ugyan már, Pixie, mennyi esélye van? Kis-
fiú volt, amikor megmentettem. Akkor se jönne rá
az ember, ha jó alaposan megnézi. Ráadásul nem
veszett nyoma. A világ azt hiszi, hogy meghalt.
Gertrude felidézte az öt évvel ezelőtti éjszakát.
Hayden előtte nem beszélte meg vele a dolgot.
Nem is figyelmeztette őt, mert tudta, hogy Gertru-
de sosem nem engedte volna meg. Már majdnem
reggel volt, amikor idehozta a kisfiút a Payne-
birtokra.
„Pixie, el kell mondanom neked valamit...”
Megdöbbentő, hogy az emberi elme mit meg
nem tud indokolni. Mindannyian önigazolásokon
és racionalizálásokon keresztül éljük az életünket.
Pixie aligha volt immunis az ilyesmikre. Az erkölcs
szubjektív. „Helyesen” cselekedhetett volna aznap
este, de csak akkor cselekszünk helyesen, ha ez
nem kerül nekünk semmibe. Erről eszébe jutott a
régi csirkekihalásos kérdés. Van az az érv, hogy ha
nem ennénk meg a csirkéket, akkor kihalnának,
vagyis rosszat tennénk vele, ha lemondanánk a
csirkehúsról. Gertrude egy vegán barátja azt
mondta, hogy ez hülyeség, de nem ez volt a lényeg.
Minden bizonnyal csirkék milliói születnek meg és
élik le rövid és brutálisan végződő életüket, mert
végül megeszik őket. Jobb ez az élet, mint a nem-
lét? Jobb a csirkének, ha, mondjuk, hat hétig él,
mint ha soha meg sem születne? Kik vagyunk mi,
hogy mindezt eldöntsük a csirke helyett? Jobb, ha
teljesen felhagyunk a csirkeevéssel és hagyjuk ki-
halni a csirkéket? Valóban jót teszünk azzal, hogy
csirkét eszünk? És így tovább.
A lényeg nem az, hogy az egyik oldal jó vagy
rossz. A lényeg az, hogy ha csirkét akarunk enni,
akkor ezt az érvet fogjuk használni, még akkor is,
ha a legkevésbé sem érdekel minket, mi van a csir-
kékkel vagy a fajként való túlélésükkel. Mert hát
csirkét akarunk enni.
Képzeljük el ennek a tizedik hatványát a család
esetében. A család sokat jelent. Mármint a saját
családunk. Gazdagságban, szegénységben, ősi
időkben, modern időkben - mindig állandó. Ezt
mindannyian tudjuk. Akik tagadják, azok vagy
ámítják magukat, vagy hazudnak. Tanúsítunk némi
figyelmet a közjónak, de csak akkor, ha az érde-
künket szolgálja. Nem törődünk másokkal, csak
akkor, ha úgy tartja kedvünk. Nem hisszük el? Ak-
kor tegyük fel magunknak ezt a kérdést: hány éle-
tet áldoznánk, hogy megmentsük a gyermekünket
vagy az unokánkat a haláltól?
Egyet? Ötöt? Tízet?
 Egymilliót?
Ha őszinte választ adunk, talán megértjük, amit
Gertrude aznap tett.
Haydent választotta. A családját választotta.
Mindannyian ismerjük azt a mondást, hogy az om-
lett elkészítéséhez fel kell törni a tojást. Ez persze
igaz, de a legtöbb esetben, mint ebben is, a tojások
már eleve töröttek voltak, így felvetődik a kérdés:
omlett készül, vagy valami nagy felfordulás.
- És mégis - tárta szét a karját Pixie - itt vagyunk.
Ideje elmennetek, Hayden. Mindkettőtöknek.
Hayden a távolba meredt.
- A vörös folt - mondta lágy hangon.
Gertrude lehunyta a szemét. Nem akarta ezt még
egyszer hallani.
- Megvolt az oka annak, hogy Isten megjelölte
vele az arcát.
- Az egy anyajegy, Hayden.
- Így szúrták ki. Megvan az oka.
Gertrude tudta, hogy ez nem így van. Nem a sors
vagy Isten akarata. Ott van például a zebra az ut-
cán. Évente emberek milliói kelnek át rajta. Semmi
nem történik. Aztán egy napon több dolog kombi-
nációjának következtében - jeges az út, a sofőr
sms- t ír, túl sokat ivott, bármi - elütnek egy gyalo-
gost, aki meghal. Egy a tízmillióhoz az esélye, de
nem véletlen. Megtörténik. Ha nem, akkor nincs
történet.
Ez a fénykép példázta az egy a tízmillióból ese-
tét.
Vagy talán Haydennek tényleg igaza van. Egy
magasabb entitás akarta, hogy ez megtörténjen.
- Akárhogy is - mondta Gertrude -, itt az ideje,
hogy mindketten távozzatok.
- Gyanúsnak fog tűnni - mondta Hayden. - Rachel
elkéri tőlem a vidámparki fotókat, és hirtelen elha-
gyom az országot?
„Pixie, el kell mondanom neked valamit...”
Azon az éjszakán olyan kisfiús hangja volt, de a
férfiak mindig így beszélnek, amikor csávába ke-
rülnek, és amikor meg kell őket menteni, így hát
Gertrude megmentette. Megmentette a családját.
Mindenkit megmentett. Már megint.
De vajon megmentette- e Theót?
Most már mindegy. Megőrizné ezt a titkot. Meg-
int.
Egy új titkot is teremtett, a fiú titkát, azt, amit
senki, még Hayden sem tudott.
De ez most nem számított. Semmi sem számított.
Ismét Gertrude Payne-re hárult a feladat, hogy
megmentse a családot. Ezért, akármibe is kerül ez
másoknak, meg is teszi.
 Max és Sarah éppen a Szent Barnabás Egészség-
ügyi Központba érkeztek, hogy kikérdezzék Cheryl
Burroughst, amikor megcsörrent Max telefonja.
Látta, hogy Lauren hívja.
- Csak egy perc - mondta Sarah- nak.
Távolabb ment, hogy Sarah ne hallja. Sarah en-
nek ellenére figyelte. Max a füléhez tette a telefont
és megkérdezte:
- Mi újság?
- Megkaptam az apasági teszt eredményét -
mondta Lauren, és ismertette azt. Aztán így szólt: -
Nem szeretnéd elárulni, mi a fene folyik itt?
- Talán semmi. Egy óra múlva visszahívlak.
Max letette a telefont, és visszatért Sarah- hoz.
- Ki volt az? - kérdezte Sarah.
- O, az új pasim.
- Megint? Kicsit szeretetéhes.
- Sarah...
- A nyári táborban találkoztatok? Kanadában él?
- Mi?
- Ki hívott, Max?
- Egy perc múlva meglátod.
- Ez mit akar jelenteni?
- Hol van Burroughs volt felesége?
- A rendelőjében.
- Gyerünk.
 - Az új férje is itt van - mondta Sarah. - Rónáid
Dreason.
Max ezen elgondolkodott.
- Játsszunk „Oszd meg és uralkodj”-ot?
- Nem, Max. Szerintem maradjunk együtt. Ro-
naldot elkülönítettem, hogy lehiggadjon.
Max nem tiltakozott. Végigmentek a folyosón, és
beléptek Cheryl Burroughs rendelőjébe. Cheryl
Burroughs hivatalosan üdvözölte őket, mintha be-
tegek lennének. Leült az íróasztala mögé. Max és
Sarah az előtte lévő két széken foglaltak helyet. A
rendelő üres volt. Max kereste a falon az oklevele-
ket, de egyet sem látott.
Sarah Maxnek engedte át az irányítást. Max
egyenesen a közepébe vágott.
- Mit mondott önnek a volt férje?
- Semmit.
Mint Hilde Winslow- nál. Max fészkelődött a
székben.
- Azért jött ide, hogy önnel találkozzon, nem?
- Nem tudom, miért jött ide - mondta Cheryl.
- Nem beszéltek?
- Kirohant, mielőtt bármit mondhatott volna.
Sarah és Max összenézett. Sarah felsóhajtott és
átvette az irányítást.
- Megvan a biztonsági kamera felvétele, dr. Bur-
roughs.
 - Most már Dreason - mondta Cheryl.
Sarah nem volt jó kedvében.
- Felőlem. A volt férje, a szökött elítélt, aki meg-
gyilkolta a fiát, nyolc percig volt ebben a rendelő-
ben, mielőtt a férje belépett. Azt akarja mondani,
hogy ennyi idő alatt nem mondott semmit?
Cheryl várt egy kicsit. Az ablak felé fordult, így
Max most látta, ahogy vöröslik a szeme. Sírt, ez
nem volt kérdés.
- Nem muszáj beszélnem önökkel, igaz?
Sarah Maxre nézett. Max Sarah-ra nézett.
- Miért ne akarna velünk beszélni? - kérdezte Sa-
rah.
- Pácienseim vannak. Szeretném, ha elmenné-
nek.
Max arra jutott, hogy ideje bedobni a bombát.
- A volt férje - kezdte. - Nem ő volt Matthew apja,
igaz?
Mindkét nő döbbenten meredt rá.
- Miről beszél? - kérdezte Cheryl.
Sarah arckifejezése ugyanezt a kérdést tette fel.
- Természetesen David Matthew apja - felelte
Cheryl.
- Biztos ön ebben?
- Mire céloz, Bernstein ügynök?
Sarah úgy nézett rá, mintha azt mondaná: erre
én is szeretném hallani a választ.
 - Amikor Matthew-t meggyilkolták - folytatta
Max -, már ismerte a jelenlegi férjét, Rónáid Drea-
sont. Nem így van?
- Kollégák voltunk.
- Nem feküdtek le egymással?
Cheryl nem harapott rá a csalira. Egyenletes
hangon azt mondta:
- Nem.
- Biztos ön ebben?
- Teljesen - mondta Cheryl. - Mire céloz, különle-
ges ügynök? Térjen rá, kérem.
- Meglátogattam azt a kerületi ügyészséget,
amely a fia gyilkosságának ügyét kezelte. Még
mindig megvan náluk Matthew DNS- e. - Valami
megváltozott Cheryl arcán. Ezt Max is látta. - A volt
férje DNS- e is rögzítve van. Minden elítélt rabnak
mintát kell adnia. Ezért apasági tesztet csináltat-
tam velük.
Cheryl Dreason tagadóan kezdte rázni a fejét.
- A teszt szerint David Burroughs, az a férfi, akit
Matthew Burroughs meggyilkolásának ügyében
elítéltek, nem a kiságyban talált fiú apja.
Sarah szeme elkerekedett a meglepetéstől.
- Max?
Cheryl hangja alig volt hangosabb a suttogásnál.
- Úristen.
Max Cherylt fixírozta.
 - Mit mond, dr. Dreason?
Cheryl egyfolytában rázta a fejét.
- David volt Matthew apja.
- A kerületi ügyészség eredményei döntő jelen-
tőséggel bírnak.
- Istenem. - Cherylnek könnyek szöktek a sze-
mébe. - Akkor Davidnek igaza van.
- Minek kapcsán?
- Matthew még él.
 34. FEJEZET

Éppen akkor sikerül végre hozzáférnem a régi e-

mail- fiókomhoz, amikor Rachel befordul a Garden
State autóút melletti PGA golfbolt parkolójába. Egy
nyolc évvel ezelőtti e- mailt keresek. A kereső segít
megtalálni. Csak azért olvastam el, hogy biztosra
menjek. Aztán megint elolvasom.
- David?
A PGA áruház parkolója hatalmas, túl nagy a
bolthoz, kíváncsi vagyok, mi mást akarnak még
ideépíteni. A távoli sarokban, az erdő közelében
magányos autó parkol, egy Toyota Highlander. Egy
golfpályát látok felsejleni a fák között. Úgy hiszem,
kapóra jön az elhelyezkedés.
- Mi történt Cherylnél? - kérdezi Rachel.
- Végül elvégeztette a beültetést.
Csend.
- Tudtad? - kérdezem.
- Nem. - Rachel hangja ellágyul. - David, nagyon
sajnálom.
- Nem változtat semmin.
Erre nem válaszol.
 - Még ha nem én vagyok a biológiai apa, akkor is
az én fiam - mondom.
- Tudom.
- És ő az én fiam. Nem mintha számítana. De én
tudom, hogy az én fiam.
- Igen, tudom - mondja Rachel, miközben a Toyo-
ta Highlander mellé parkol.
Yankees- sapkás férfi száll ki a Highlanderből.
- Menjünk - mondja nekem Rachel.
Otthagyja a kulcsokat, mi pedig elindulunk a
Highlander felé. A Yankees- sapkás férfi megjegyzi:
- A fasorral párhuzamos sávban hajtsanak. Az
ipari kamera nem fedi le azt a területet.
Autót cserélünk. Ennyire egyszerű. Rachel ügy-
védje elintézte. A kórházat elhagyva mindketten
arra jutottunk, hogy nem bízhatunk abban, hogy
Rónáid nem telefonál, vagy nem lepleződik le vala-
hogyan az álcánk.
Rachel visszakanyarodik az autópályára. A Yan-
kees- sapkás férfi új kártyás telefonokat hagyott
nekünk az autó ülésén. Úgy állítottuk be őket, hogy
a régi telefonokhoz intézett bármilyen kommuni-
kációt ide továbbítsák. Az egyik újrahasznosított
bevásárlószatyorban egy kalapács is található. Az
autópálya melletti Burger Kingnél kiugróm a régi
telefonokkal és a kalapáccsal. Bezárkózom a mos-
dóba, és kalapáccsal semmisítem meg a telefono-
kat, a maradványokat pedig a szemetesbe dobom.
Rachel az autós áthajtónál szerzett kaját. Mindig
is utáltam a gyorséttermeket. Most viszont áhítatot
kelt bennem a Whopper és a sült krumpli. Befalom.
- Mi a következő lépésünk? - kérdezi Rachel.
- Már csak két nyomunk maradt - mondom a fa-
latok között. - A vidámpark és a termékenységi kli-
nika.
- Megkértem Haydent, hogy szerezze meg ne-
künk az összes képet a cég fotósaitól. - Egy piros
lámpához érünk. Rachel megnézi a telefonját. - Iga-
zából...
- Mi az?
- Hayden kitett magáért.
- Elküldte a képeket?
A közlekedési lámpa zöldre vált, ezért Rachel azt
mondja:
- Álljunk le, hogy megnézhessem.
Lekanyarodik a rámpán a Starbuckshoz, és le-
parkol. A telefonnal babrál.
- Valami felhőben vannak, amelyhez hozzáférés
kell. A fájlok túl nagyok a letöltéshez.
- Megoldható ez a telefonon?
- Azt hiszem, szükségünk lesz egy laptopra vagy
valamire. Nálam van az enyém, de lehet, hogy azt le
tudják követni.
 - Szerintem vállalnunk kell a kockázatot.
- Van VPN- em. Az talán elég.
Rachel a táskájába nyúl, és elővesz egy szuper-
vékony laptopot. Bekapcsolja és a megfelelő oldal-
ra navigál. Nem akarunk túl sokáig maradni, úgy-
hogy átfutjuk a képeket. Mindegyik a vállalati lógó
előtt készült.
- Meddig üljünk itt és nézegessük ezt? - kérdezi.
- Nem tudom. Induljunk el. Egy mozgó célpontot
nehezebb lehet megtalálni.
- Kétlem, de rendben.
Folyamatosan nézegetem a fényképeket. Sokat
átpörgetek, de ez időpocsékolásnak tűnik. Ha egy
elrabolt fiúval vidámparkba megy az ember, akkor
nem pózol a transzparens előtt. Vagy mégis? Öt év
telt el. Már megnőtt. Mindenki azt hiszi, hogy meg-
halt. Ebben senki sem kételkedik. Szóval talán
mégsem olyan lehetetlen. Az illető talán úgy gon-
dolja, hogy elegendő idő telt el. Senki sem vesz ész-
re egy fiút, akiről azt hiszik, hogy halott. Még ha ki-
csit kockázatos is, mi mást tehet az ember? Örökre
a fiút sem tarthatja ketrecben.
Sokat átugrom, de hiábavalónak érzem az egé-
szet. Elkezdem felnagyítani a fényképeket, meg-
próbálom megfigyelni a pontos hátteret, mert sze-
rintem ott lapul a megoldás. A fájlok olyan nagyok,
hogy minden felvételen nagyjából minden részletet
ki tudok nagyítani. Egy ponton megpillantok egy
kisfiút, aki nagyjából egyidős lehetett Matthew-val,
de amint ráközelítek, a hasonlóság csak felszínes.
Telefoncsörgést hallok. Rachel telefonjából jön.
Ellenőrzi a számot, és felveszi. Jelzi, hogy menjek
közelebb, hogy hallhassam.
- Halló!
- Tudsz beszélni?
- Igen, Hester.
Hester Crimstein az, Rachel ügyvédje.
- Egyedül vagy? - kérdezi Hester. - Csak igent
vagy nemet mondj. Ne mondj nevet.
Természetesen az én nevemre gondol. Arra az
esetre, ha valaki meghallja.
- Nem vagyok egyedül - mondja Rachel. - De
nyugodtan beszélhetünk. Mi a helyzet?
- Az FBI most látogatott el hozzám - mondja Hes-
ter. - Találd ki, ki az új célszemélyük?
Rachel rám néz.
- Te, Rachel - mondja Hester. - Te.
- Igen, ezt valahogy sejtettem.
- Felvették a nővéredék kórházában, amint kisé-
tálsz egy szökött elítélttel, szóval annyi az aranyos
új frizurádnak. Már nem jó álca. Azt mondtam az
FBI-nak, hogy nem te vagy a videón. Azt is mond-
tam nekik, hogy photoshopolva van. Azt is mond-
tam nekik, hogy ha te vagy, akkor egyértelműen
kényszerítenek. Mondtam nekik más dolgokat is,
de most nem emlékszem mindenre.
- Segített ezek közül valami?
- Egy kicsit sem. Körözést adtak ki. Az új frizurá-
dat ábrázoló fotó bármelyik pillanatban megjelen-
het a hírekben. Szóval híres leszel.
- Remek - mondja Rachel. - Köszönöm, hogy el
mondtad.
- Még valami, csak a miheztartás végett - mondja
Hester. - A nagyvilág számára a sógorod szökött
gyilkos. A legrosszabb fajta. Gyerekgyilkos. Eltulaj-
donította a börtönigazgató fegyverét. Megtámadott
egy rendőrt, aki jelenleg is kórházban van. Érted,
amit mondok?
- Azt hiszem.
- Csak hogy világos legyen. David Burroughsra
úgy tekintenek, mint aki rendelkezik fegyverrel, és
rendkívül veszélyes. Eszerint bánnak majd vele. Ha
a rendőrség megtalálja, azonnal rálőnek. Te az ügy-
felem vagy, Rachel. Nem akarom, hogy az ügyfelem
kereszttűzbe kerüljön. A halott ügyfelek nem fize-
tik ki a számláikat.
Hester leteszi a kagylót. A számítógép képernyő-
jére meredek, ahol három, a harmincas évei elején
járó férfi ül egy óriáskeréken. Mind mosolyognak.
Vörös az arcuk, nem tudni, hogy a naptól vagy az
alkoholtól.
 - Hagyd, hogy egyedül csináljam - mondom neki.
Rachel annyit mond:
- Csitt.
Mosolygok. Nem fog rám hallgatni, és egyébként
sem fogom erőltetni, mert szükségem van rá. Az
ujjaim még mindig a képernyővel babrálnak, a
képre közelítenek, amikor eszembe jut valami.
- Matthew képe - mondom.
- Mi van vele?
- Azt mondtad, a barátod, Irene mutatott neked
egy csomó fényképet.
- Igen.
- Mennyit?
- Nem tudom. Valószínűleg tízet- tizenötöt na-
gyíttatott ki.
- Gondolom, miután megláttad Matthew-t, vé-
gignézted az összesét...
- Igen, így tettem.
- Hogyan készítette őket?
- Hogy érted?
- Filmes, digitális kamera, telefon...
- O, értem. A férje, Tom imád fotózni. De nem tu-
dom. Kérdezősködtem más fotók után, de azt
mondta, ennyi az összes.
Felé fordulok.
- Elérhetjük ezt az Elég Vicces Irene-t?
 - Megpróbáltam, közvetlenül azelőtt, hogy meg-
látogattalak volna, de egy ideig Aspenben voltak
egy esküvőn. Azt hiszem, tegnap este jöttek haza.
Miért?
- Talán ő vagy Tom nálunk profibban fel tudja
nagyítani a képet vagy más fotókat. Jobban átlát-
hatjuk. Akárki is hozta ide Matthew-t, szemláto-
mást távol tartotta a profi fotósoktól. Ismereteink
szerint az egyetlen ember, akinek sikerült lefotóz-
nia őt, az Tom.
- Szóval talán találhatunk valami más nyomot is
a fotóin.
- Pontosan.
Rachel elgondolkodik ezen.
- Nem hívhatom fel csak úgy Irene-t.
- Miért nem?
- Ha célszemélyként szerepelek a hírekben és
Irene ezt látja...
- Akkor lehet, hogy rád hívja a rendőröket - feje-
zem be helyette.
- Valószínű. Biztosan nem fog tárt karokkal fo-
gadni.
- Lehet, hogy egyáltalán nem lesz itt.
- Nem kockáztathatjuk meg, David.
Igaza van.
- Hol élnek Longley-ék? - kérdezem.
- Stamfordban.
 - Az körülbelül egy órára van innen.
- Szóval mi a tervünk, David? Csak odahajtunk,
becsengetek hozzá és azt mondom, hogy szeret-
ném megnézni a képeket?
- Persze.
- Így is felhívhatja a rendőrséget.
- Ha hallotta a híreket, azt látod majd az arcán,
és akkor pucolunk.
Rachel a homlokát ráncolja.
- Kockázatos.
- Szerintem ezt a kockázatot vállalnunk kell. In-
duljunk el abba az irányba, aztán még eldönthet-
jük.

Az apró balkáni ország árvaházában Milónak

nevezték el a kisbabát.
Milót meghalni tették ki egy nyilvános vécébe.
Senki sem tudta, kik a szülei, ezért bevitték az árva
házba. Egészségesnek tűnt, de folyton sírt. Fájdal-
mai voltak. Egy orvos Melaine-szindrómát diag-
nosztizált nála, egy örökölt, ritka, de végzetes be-
tegséget, amelyet egy hibás gén okoz. Az ilyen gye-
rek ritkán éli túl az ötéves kort.
Egy olyan fiú, mint Milo nagy eséllyel heteken
belül meghalna ilyen körülmények között. Renge-
teg pénz kellene ahhoz, hogy elérje az ötéves kort
és kényelemben élhessen, és még ez az árvaház
sem - amely egyike volt a bőkezű amerikai család
által támogatott számos árvaháznak - költené kor-
látozott forrásait olyan gyermekre, akinek nincs
semmi esélye az életben maradáshoz. Költséges és
extrém beavatkozásokkal hosszabbíthatnának meg
egy olyan életet, amely minden körülmények kö-
zött nyomorúságos és fájdalmas lenne.
A legtöbben abban értenének egyet, hogy jobb
felkészülni egy békés, sőt irgalmas halálra.
Csakhogy nem ez történt.
Hayden Payne, a bőkezű amerikai család tagja
hallott a fiú sorsáról. Senki sem tudta, hogy a Pay-
ne-vagyon örököse honnan tudott erről a konkrét
esetről, vagy miért érdeklődik iránta ennyire. Az
emberek természetesen mindenfélét beszéltek, de
Hayden az ott dolgozók többségének tudta nélkül
azt kérte, hogy ha találnak egy ekkora, a leírásnak
megfelelő fiút, akkor értesítsék. Amikor Hayden
meghallotta, hogy a fiú betegeskedik, az érdeklő-
dése még komolyabb lett. Az árvaházban senki
sem merte feltenni azt a kérdést, hogy miért érdek-
li ennyire a férfit, hogy egy meghatározott külsejű
gyereket találjanak.
Hogy miért nem merte? Egyszerű. Mert a Payne
család finanszírozta az árvaházat.
Akármilyen hibáik is vannak a családtagoknak, a
tények makacs dolgok: a Payne család nélkül nincs
árvaház, nincs megmentett gyerek, nincs munka-
hely.
Mindenki, aki látta Haydent a kisfiúval - és ez
nem volt túl sok ember -, úgy találta, hogy Hayden
Payne valóságos áldás. Mindent megtett Milóért,
amit csak tudott. Ez nagyon fontos volt Haydennek.
Minden tőle telhetőt megtett annak érdekében,
hogy a kisfiú rövid élete örömökben gazdag legyen.
Egyáltalán nem sajnálta tőle a pénzt. Szinte min-
dennap izgalmas kalandokra vitte a fiút. Milo egy
napig tűzoltó volt, és felülhetett a nagy teherautó-
ra. Egy másik napon rendőr volt, aki a sziréna
gombját nyomkodta vezetés közben. Hayden fut-
ballmeccsekre vitte a fiút, ahol a játékosokkal
együtt öltözhetett, és a pályáról nézhette őket.
Hayden lóversenyre, autóversenyre, vásárokra, ál-
latkertbe és akváriumba vitte Milót.
Hayden olyan csodálatossá tette Milo rövid éle-
tét, amennyire csak lehetett.
Természetesen nem volt kötelező, de a dolog
nagyon fontos lett Hayden számára. Az igazság az
volt, hogy ha Hayden nem lépett volna közbe, Milo
már rég meghalt volna, ráadásul fájdalmak között.
Haydennek - és nagylelkűségének - köszönhetően
a fiú napjai boldogan teltek, még ha meg is voltak
számlálva. Hayden úgy gondolta, hogy minden di-
cséretet megérdemel. Nem lett volna kötelező így
csinálnia. Lehetett volna pragmatikusabb is. Elra-
gadhatott volna egy egészséges gyereket, aki sen-
kinek sem hiányzik. Könnyebb lett volna. Sokkal
jobban működött volna, mert akkor Hayden gyor-
sabban és kevesebb kockázattal elvégezhette volna
a tettét. De nem, Hayden inkább rászánta az időt.
Helyesen cselekedett. Erkölcsösen cselekedett. Ta-
lált egy olyan életet, ami amúgy is veszendőbe
ment volna, és ezt varázsolta különlegessé és csil-
logóvá. Mindannyian szabott időt töltünk itt a Föl-
dön. Ez világos. Azonban Hayden Payne miatt Milo
ideje meghosszabbodott, életminősége javult.
Aztán egy nap elérkezett az idő, amikor a kis Mi-
lo pontosan megfelelő méretű és súlyú volt, amikor
már a gyógyszerekkel együtt is szenvedett, és a
terv formát öltött. Hayden magánrepülőgépen az
Egyesült Államokba hozatta őt, és egy massachu-
settsi lakásba vitte. Kevéske nyugtatót adott neki,
ami nem kerül a véráramba. Éppen csak annyit,
hogy ne érezzen semmit. Az emeletre, a másik fiú
hálószobájába vitte. A másik fiúnak ugyanazt a
nyugtatót adta be, és levitte a kocsihoz. Arról már
korábban gondoskodott, hogy a whisky, az apa
kedvenc itala valamivel erősebb nyugtatót tartal-
mazzon.
Aztán ráadta Milóra a másik fiú Marvel- figurás
pizsamáját.
 Milo már az ágyban aludt, amikor Hayden a feje
fölé emelte a baseballütőt. Lehunyta a szemét és
Tyler professzorra gondolt, arra az erőszakos gyö-
kérre nyolcadikban, arra a lányra, aki nem akarta
abbahagyni a sikoltozást, meg az összes alkalomra,
amikor Haydennek éppen dührohama volt, de so-
sem ok nélkül. Ezt a dühöt hívta most segítségül,
majd kinyitotta a szemét.
Hayden abban reménykedett, hogy már az első
ütés megölte Milót. Aztán újra felemelte az ütőt. J s
újra. Meg újra. Meg újra.
Furcsa módon Hayden Payne éppen akkor esett
pánikba, amikor a fiúval a Payne-bittokra érkezett,
és amikor végre biztonságban érezhette volna ma-
gát.
- Pixie, el kell mondanom neked valamit...
Mit tett? Mennyit várt, hogy helyrehozza végre a
tévedését, mennyit tervezgetett! Akkor miért
emésztette hirtelen a kétely? Tegyük fel, hangoz-
tatta a nagyanyjának, hogy szörnyű hibát követett
el. Tegyük fel, hogy a fiú igazából nem az övé. Vis--
sza tudna menni valahogy az időben és mindent
helyrehozni?
Túl késő?
De mint mindig, Pixie körültekintő, nyugodt és
racionális volt. Elküldte Stephanót, hogy meggyő-
ződjön róla, hogy Hayden nem követett el hibákat,
és nem hagyott olyan nyomot, ami Payne-hez ve-
zethetné őket. Aztán a kételyek csillapítására apa-
sági tesztet csináltatott Haydennel. Egy teljes nap-
ba telt, mire megjöttek az eredmények - ez a nap
Hayden számára egy örökkévalóságnak tűnt -, de
Pixie végül büszkén jelentette be, hogy a teszt
megerősítette: Hayden helyesen cselekedett.
Theo - egykor Matthew - az ő fia.
Pixie hangja visszazökkentette a jelenbe.
- Hayden?
Hayden megköszörülte a torkát.
- Igen, Pixie.
- Te elküldted neki a fényképeket - mondta Gert-
rude.
- A négy fotós közül kettőtől - mondta Hayden. -
Ők közel sem voltak ahhoz, ahol mi voltunk. Én
magam is átnéztem őket.
- Akárhogy is, szerintem azonnal indulnotok kell
Theóval.
- Reggel indulunk - mondta Hayden.
 35. FEJEZET

Irene és Tom Longley három hálószobás farmhá-

zánál állunk meg az észak-stamfordi Barclay Drive-
on. Útközben megkerestem a házat a Zillow-n.
Egyhektáros saroktelken található, az értéke pedig
826 ezer dollár. Két és fél fürdőszobás, hátul még
egy földbe süllyesztett medence is van.
A hátsó ülésen feküdtem egy takaró alatt, hogy
meg ne lássanak. A Barclay Drive tipikus kertváro-
si utca. Egy autóban egyedül ülő férfi felkeltené a
figyelmet.
- Minden rendben? - kérdezi Rachel.
- Frankó.
Rachelnek megvan a telefonja. Felhívja az enyé-
met. Én válaszolok. Gyorsan kipróbáljuk, hogy mi-
lyen, ha ő beszél, én meg hallgatom, így hallhatom
az Irene-nel vagy Tommal folytatott beszélgetését,
akárki is nyisson ajtót - már ha egyáltalán otthon
vannak. Primitív, de remélhetőleg hatékony.
- A kulcsokat a kocsiban hagytam - mondja Rac-
hel. - Ha valami gond van, akkor csak hajts el.
- Értettem. A fegyver is nálam van. Ha elkapnak,
mondd azt a zsaruknak, hogy kényszerítettelek.
 Rachel összeráncolt szemöldökkel néz rám.
- O, nem.
Visszabújok és várok. Nincs semmiféle fülhallga-
tónk, ezért a fülemhez nyomom a telefont. Furcsa
érzés egy autó hátsó ülésén bujkálni, de most ez a
legkisebb gondom.
A telefonon keresztül hallom Rachel lépteit,
majd az ajtócsengő halk visszhangját.
Eltelik néhány másodperc. Aztán hallom, hogy
Rachel halkan azt mondja:
- Jön valaki.
Kinyílik az ajtó, és egy női hangot hallok:
- Rachel?
- Szia, Irene.
- Mit csinálsz itt?
Nem tetszik nekem ez a hangnem. Nem kétsé-
ges: tud a körözésről. Kíváncsi vagyok, Rachel ho-
gyan fogja játszani ezt.
- Emlékszel azokra a képekre, amiket a vidám-
parkról mutattál nekem?
Irene zavarodottan reagál:
- Mi?
- Digitálisak voltak?
- Igen. Várj, ezért vagy itt?
- Az egyiket lefotóztam a fényképezőgépemmel.
- Azt láttam.
 - Azon gondolkodom, hogy láthatnám- e újra a
többit. Vagy a fájlokat.
Csend. Nem olyan csend, amit szeretek.
- Figyelj - mondja Irene. - Tudsz várni egy kicsit?
Egy perc múlva jövök.
Tudom, hogy hülyeség, amire készülök, de meg-
int ösztönből cselekszem. Az ösztön túlértékelt. A
lusta ember cselekszik csak a megérzései alapján.
Ez ürügy arra, hogy ne gondolkozzunk, ne fontol-
juk meg, ne tegyünk erőfeszítéseket a jó döntés ér-
dekében.
De nincs rá időm.
Amikor kigördülök a kocsiból, a fegyver már a
kezemben van.
A bejárati ajtó felé rohanok. Még ebből a távol-
ságból is látom, hogy Irene szeme tágra nyílik a
meglepetéstől. Lefagy. Ez jó nekem. Attól tartok,
hogy visszamegy a házba és bezárja az ajtót. De
felemeltem a fegyvert.
Rachel annyit tud mondani, hogy:
- David? - de nincs ideje a „mit a fenét csinálsz?”-
ra, mikor félig kiabálva, félig suttogva annyit mon-
dok Irene-nek: - Ne mozdulj!
- Ó, istenem, kérlek, ne bánts!
Rachel csúnyán néz rám. Olyan pillantással vála-
szolok, ami azt üzeni, nem volt más választásom.
 - Nézd, Irene - mondom. - Egyszerűen csak azt
kérem, hogy ne hívd fel a rendőrséget. Nem foglak
bántani.
Irene keze a levegőben, a szeme pedig egyre tá-
gabbra nyílik.
- Csak a fényképeket kell megnéznünk - mon-
dom neki. Leengedem a fegyvert és kiveszem a
fényképet a zsebemből. - Látod azt a fiút? Aki a hát-
térben van.
Irene túlságosan rémült ahhoz, hogy levegye ró-
lam a szemét.
- Nézd meg - mondom kissé túl hangosan. - Kér-
lek!
Rachel azt mondja:
- Ezt odabenn folytassuk, oké?
Bemegyünk. Irene csak a fegyvert nézi. Rosszul
érzem magam emiatt. Bárhogy is alakul a helyzet, ő
már soha nem lesz ugyanaz. Megismerte a félelmet.
Nem fog tudni aludni. Ma elveszített valamit, amit
abban a pillanatban vettem el tőle, amikor előrán-
tottam a fegyvert. Minden fenyegetés vagy erőszak
ezt teszi az emberrel. Velük marad. Véglegesen.
- Nem foglak bántani - mondom, de most már
összevissza beszélek. - Az elmúlt öt évet börtönben
töltöttem a fiam meggyilkolása miatt. Ártatlan va-
gyok. Ő van a képen. Ezért szöktem meg. Ezért va-
gyunk itt Rachellel. A fiamat keressük. Kérlek, se-
gíts nekünk.
Nem hisz nekem. Vagy talán nem is érdekli. Nála
is az ösztön dolgozik. A legősibb ösztön - a túlélésé.
- Igazat mond - teszi hozzá Rachel.
Ezúttal se hiszem, hogy ez bármit számítana.
- Mit akarsz tőlem? - kérdezi Irene félelemtől
reszketve.
- Csak a képeket - mondom. - Ez minden.
Három perccel később Irene konyhájában va-
gyunk. Több tucat fénykép van a hűtőszekrényre
ragasztva Irene-ről és Tomról, meg a két fiúról.
Irene a konyhapultnál ül, és remegő kézzel kinyitja
a laptopját. Észreveszem, hogy folyamatosan a hű-
tőszekrényt nézi. Nem tudom, hogy a családjából
merít- e erőt, vagy engem akar emlékeztetni rá,
hogy családja van.
- Minden rendben lesz - mondom Irene-nek. -
Megígérem.
Ez nem nagyon vigasztalja. Megint érzem a nyi-
lallást, nem magam miatt, hanem azért, amit vele
művelek. Semmi köze az egészhez. Próbálok abból
némi vigaszt meríteni, hogy ha felmentenek, akkor
a most szerzett PTSD nyomai is elhalványulnak
egyszer.
- Mit akarsz tőlem? - kérdezi Irene.
 Rachel vigasztalóan a vállára teszi a kezét, de
Irene ellöki.
- Csak keresd elő a fényképeket arról a napról,
kérlek - mondom.
Irene félreüt a billentyűzeten, valószínűleg az
idegfeszültség miatt. Eltettem a fegyvert, hogy töb-
bet ne is lássa, de a szólásmondás elefántja a szo-
bában maradt. Végül rákattint egy mappára, és egy
csomó indexkép kezdi átszelni a képernyőt.
Feláll a bárszékről és int, hogy valamelyikünk
vegye át az irányítást. Rachel leül, és rákattint az
első fényképre. Az egyik fiúról készült, aki vigyo-
rogva mutat egy hatalmas zöld hullámvasútra a há-
ta mögött.
- Most már mehetek? - kérdezi Irene. Remeg a
hangja.
- Sajnálom - mondom a lehető leggyengédebben.
- Hívni fogod a rendőrséget.
- Nem fogom. Megígérem.
- Maradj velünk még egy percig, jó?
Mi más választása van? Én vagyok a fegyveres
fickó. Átkattintgatunk a képeken.
Több olyan felvétel is van, amelyeken hullám-
vasutak, jelmezes alakok és valami delfinshow sze-
repel. Minden fénykép hátterét átkutatjuk.
 Végül annál a fényképnél maradunk, amely elin-
dította a lavinát. Rámutatok és megkérdezem Ire-
ne-t.
- Egyáltalán nem emlékszel a háttérben álló fiú-
ra?
Úgy néz rám, mintha az arcomra lenne írva a he-
lyes válasz.
- Nem. Sajnálom.
- Az arcán van egy foltos anyajegy. Ez segít?
- Nem, sajnálom. Én nem... csak a háttérben sze-
repel. Nem emlékszem rá. Sajnálom.
Rachel ráközelít, és azonnal érzem, ahogy vadul
dobogni kezd a szívem. A fénykép online minősége
kiváló, különösen azzal a verzióval szemben, ame-
lyet a látogatószobában láttam, mert Rachel csak
lefotózta a fényképet, aztán kinyomtatta. Nem tu-
dom, hány pixeles ez a fájl, de ahogy Rachel a fiú
arcához közelít és megnyomja a plusz gombot,
hogy lassan ráközelítsen, érzem, hogy az egész tes-
tem bizsereg. Lopva gyors pillantást vetek Rachel-
re. Ő is látja. A kép nem homályos. Hamarosan a fiú
arca foglalja el az egész képernyőt.
Egymásra nézünk. Nincs többé kétség.
Matthew az.
Vagy csak kivetítjük a vágyainkat? A vágyaink
valósággá válnak. Nem tudom. Nem érdekel. De
miközben azon gondolkodom, hogy ez zsákutca- e,
Rachel a jobbra mutató gombot nyomkodja. A kép
lassan leválik a fiú arcáról.
- Mit csinálsz? - kérdezem.
Rachel nem válaszol. Még egy kicsit nyomkodja a
jobbra mutató gombot. Haladunk felfelé Matthew
kis karján a kéz felé. És amikor elérjük a kezet, hal-
lom, hogy Rachelnek eláll a lélegzete.
- Rachel?
- Istenem.
- Mi az?
A fiam kezét markoló férfi kezére mutat.
- Az a gyűrű - mondja.
Látom a lila követ és az iskola címerét. Hunyor-
gok, igyekszem jobban megnézni.
- Úgy néz ki, mint egy diplomagyűrű.
- Az - mondja. Aztán felém fordul. - A Lemhall
Egyetemről való.
 36. FEJEZET

- El akarod mondani, hogy mi a fene folyik itt, Max?

Sarah vezetett. Max az anyósülésen ült. Sarah az
útra szegezte a tekintetét, de Max úgy érezte,
mintha éppen a bőrébe fúródna.
- Nem vagyok benne biztos, hogy Burroughs tet-
te.
- Mit?
- Hogy ő ölte meg a gyerekét.
- Mi vagy te, védőügyvéd?
- Nem - mondta Max. - Rendfenntartó tiszt va-
gyok.
- Akinek az a feladata, hogy elfogjon egy szökött
elítéltet - mondta Sarah. - Ha nem ő tette, akkor ott
vannak a bíróságok, a törvények és az egész jog-
rendszer, ami ezt orvosolni tudja. Ez nem a te dol-
god. Nem is az én dolgom. A mi dolgunk az, hogy
elkapjuk.
- A mi munkánk az igazságszolgáltatásról szól.
- A fickó megszökött a börtönből.
- Ez vita tárgya.
- Mi?
- Volt segítsége. Ezt mindketten tudjuk.
 - A börtönigazgatóról beszélsz.
- Igen. Beszéltem vele.
Max beavatta társát a történtekbe. Sarah arca el-
vörösödött.
- Úristen - mondta Sarah. - Le kell tartóztatnunk
Mackenzie- t.
- Sarah...
- Hallod magadat, Max? Kijátszanak téged.
- A DNS- teszt...
- ...azt mutatja, hogy nem ő az apa. Nagy ügy. Ha
valami, akkor ez csak rontja az esélyeit.
- Hogyhogy? - kérdezte Max.
- A feleség. Akit most meglátogattunk. Nem
mondott el nekünk mindent... Ezt te is látod, nem?
- Igen-
- Nagyon egyszerű, Max. A nőnek viszonya volt.
Vagy barátja. A fenébe, valószínűleg a jelenlegi fér-
je. Talán Matthew annak a Dreasonnak a fia, és Da-
vid Burroughs rájött erre.
- Szóval Burroughs ölte meg a kisfiút?
- Persze, miért ne? Szerinted ő az első felszarva-
zott férj, aki megöli az ivadékát? De akárhogy is le-
gyen, és muszáj figyelned rám, Max, van egy jog-
rendszerünk, ami orvosolja ezeket a dolgokat. Tö-
kéletes rendszer? Nem. A szabadidődben végigjár-
hatod az összes börtönt, kereshetsz ártatlanul be-
börtönzött embereket, és segíthetsz nekik kisza-
badulni. Csináld csak. Csodálni foglak érte. De ne
szöktesd meg őket a börtönből, Max. Ne adj nekik
fegyvert. Ne hagyd, hogy elpusztítsák azt, ami a
rossz, hibás rendszerünkből megmaradt. El kell
kapnunk Burroughst. Ez a lényeg. Fegyver van ná-
la, és veszélyes bűnöző. Úgy is kell bánnunk vele.
Megértetted?
- Tudni akarom, hogy ő tette- e, vagy sem.
- Akkor ezt be fogom jelenteni - mondta Sarah.
- Hogy érted?
- Leveszlek az ügyről, Max. Semmi közöd hozzá.
- Hogy tehetsz ilyet?
- Szeretlek - mondta Sarah. - De szeretem az es-
künket és a jogrendszerünket is. Nem látsz tisztán.
Rezgett a telefonja. Felvette.
- Jablonski.
- Burroughs éppen most tört be egy connecticut-
i családi házba. Fegyverrel ejtett túszul egy nőt. Mi
mást tehettem volna?
Nem lőhettem le Irene Longley-t. Nem kötözhet-
tem meg. Ez mind jól néz ki a televízióban, de egy-
általán nem praktikus. Gondolom, ha több időnk
van, akkor elvehettük volna a telefonját és bezár-
hattuk volna egy szekrénybe, de megpróbált gyor-
san kitenni minket a házból, mert a fiai nemsokára
hazaérnek, szóval ők találnák meg. Akartam én
még több lelki sérülést okozni annak a szegény
nőnek? Arról nem is beszélve, milyen hatással len-
ne a két fiatal fiúra, ha az anyjukat egy szekrénybe
zárva találnák meg.
Ezért könyörögtünk neki, hogy ne hívja a rend-
őrséget. A lehető legrészletesebben elmagyaráztuk,
hogy a fiamat akarjuk megmenteni. Bólintott, de
ahogy már mondtam, ezt csak azért tette, hogy ne
zaklasson fel engem. Nem figyelt oda rám. Ezért
gyorsan hajtottunk és a legjobbakat reméltük.
Mi mást tehettünk volna?
A rendőrség meg fog találni minket. Ez csak idő
kérdése volt. Sokat vitatkoztunk azon, hogy megint
rendszámot cseréljünk- e egy autóval a parkoló-
ban, vagy megpróbáljuk rávenni Hester Crimsteint,
hogy küldjön nekünk egy másik járművet, esetleg
egyszerűen csak menjünk Uberrel. Arra a követ-
keztetésre jutottunk, hogy ezek bármelyike csak
lelassítana minket.
Végül is Irene házától a Payne-birtokig valamivel
több mint két óra az út. A rendőrségnek fogalma
sem volt, hová megyünk. Rachel és én úgy döntöt-
tünk, hogy az a legjobb, ha nekivágunk.
Most már a végjátéknál tartunk. Többé nincs
okunk rohanni.
Rachel átadja nekem a kormányt. Gyorsabban
megyek a megengedett sebességnél, de ahhoz nem
elég gyorsan, hogy megállítsanak. Furcsa öt év után
autót vezetni. Nem mintha elfelejtettem volna,
vagy ilyesmi. Az a régi mondás, hogy az ember nem
felejt el biciklizni, szemlátomást az autókra is ér-
vényes. De a ketrecben töltött elmúlt öt év után
furcsán pezsdítő a vezetés élménye. Kizárólag arra
összpontosítok, hogy megtaláljam és megmentsem
a fiamat, és persze megtudjam az igazságot arról,
hogy mi történt azon a szörnyű éjszakán. Ez volt az
egyetlen ok, amiért meg akartam szökni. Nem ma-
gam miatt akartam a szabadságot. De most, hogy
kint vagyok, most, hogy belekóstolok abba, hogy
milyen volt az élet, egyszerre csak szabad akarok
lenni. Nem azt mondom, hogy eddig magától érte-
tődőnek vettem. Egyszerűen csak nem számított
annyira, amikor Matthew-t még halottnak hittem.
- Én ezt nem értem - mondja nekem Rachel. -
Miért lenne Matthew Hayden Payne-nél?
Van néhány elméletem, de még nem akarok
hangot adni nekik.
- Hívjam fel? - kérdezi.
- Haydent?
- Igen-
- És mit mondanál?
Rachel mérlegeli ezt.
- Nem tudom.
- El kell jutnunk odáig.
 - És azután mi van, David? Van kerítésük. Van
biztonsági berendezés is.
- Megint elbújok majd a hátsó ülésen.
- Tényleg?
- Nem engedhetjük meg magunknak, hogy gya-
nakodni kezdjen, Rachel.
- Értem, de nem jelenhetek meg csak úgy. Még
azt sem tudjuk, hogy Hayden otthon van- e.
Bizonyos értelemben nem számít. Számunkra
csak egy irány van most. A Payne-birtok a newpor-
ti Easton-öbölben. Ha Hayden Payne nincs ott, le-
parkolunk valahol a közelben, elbújunk és várunk.
Nála van a fiam.
- Talán fel kéne hívnunk a rendőrséget - mondja
Rachel.
- És mit mondanánk nekik?
- Azt, hogy Matthew él, és úgy gondoljuk, hogy
Hayden Payne-nél van.
- És szerinted mit kezdene a rendőrség ezzel az
információval? Körözést adnának ki az ország
egyik leggazdagabb családja ellen? Milyen alapon?
A fénykép alapján?
Rachel nem válaszol.
- És ha az a fiú fenyegetést jelent a Payne-
dinasztiára, akkor szerinted csak úgy kiadják, ahe-
lyett, hogy inkább megszabadulnának a terhelő bi-
zonyítéktól?
 Vezetek, de közben állandóan csak a visszapil-
lantó tükröt figyelem és meg vagyok győződve ró-
la, hogy bármelyik pillanatban felvillanhatnak egy
járőrautó szirénái. Gyorsan oda fogunk érni.
- Nézd meg a telefonomat - mondom Rachelnek.
- Mit?
- Képernyőképet készítettem egy régi e- mailről.
Nézd meg.
Megnézi. Amikor visszateszi a telefont, megkér-
dezi:
- Akarsz beszélni róla?
- Most nincs rá idő. Először erre kell összponto-
sítanunk.
A déli RI- 102-es útra érve kidolgozunk valami-
féle tervet. Rachel a kezébe veszi a mobilját és fel-
hívja Haydent.
Hallom, ahogy a telefon kicsöng. A szívem a tor-
komban dobog.
- Rachel?
Az ő hangja. Hayden Payne-é. Hallom és tudom.
Nála van a fiam. Elvette tőlem. Azt hiszem, most
már azt is értem, miért, de ez egyáltalán nem szá-
mít.
Rachel megköszörüli a torkát.
- Szia, Hayden.
- Minden rendben veled?
- Jól vagyok.
 - Megkaptad a képeket, amiket küldtem?
- Megkaptam, köszönöm. Ezért hívlak. Megláto-
gathatlak?
- Mikor?
- Mondjuk, tíz perc múlva.
- A Payne-birtokon vagyok.
- Igen, én meg éppen Newportba hajtok. Be-
ugorhatok?
Hosszú szünet következik. Rachel rám néz. Pró-
bálom egyenletesen tartani a légzésemet. Újabb
másodperc telik el. Rachel nem bírja tovább.
- Szeretnék beszélni veled néhány fényképről.
- Gondolod, hogy látod ezt a titokzatos fiút vala-
melyiken? - kérdezi.
- Nem, azt hiszem, neked volt igazad, Hayden.
- Ó.
- Szerintem Matthew egyik képen sem szerepel.
Azt gondolom, hogy az unokaöcsém öt éve meg-
halt. De szerintem valaki csapdába akarja csalni
Davidét.
- Hogyan?
- A segítségedre van szükségem a képeken látha-
tó személyek azonosításához.
- Rachel, több ezer alkalmazottunk volt jelen
ezen a rendezvényen. Én külföldön voltam. Nem
igazán tudom...
 - De így is tudsz segíteni, igaz? Csak megmuta-
tom neked az embereket, akikre gondolok, te pedig
esetleg körbekérdezel? Már majdnem a kaputok
előtt vagyok. Tudsz nekem ebben segíteni?
- David veled van?
- Micsoda? Dehogy.
- A rendőrség szerint segíted a szökésben. Be-
mondták a hírekben.
- Nincs velem - mondja Rachel.
- Tudod, hogy hol van?
Itt Rachel meglátja a lehetőségét.
- Nem telefontéma, Hayden. Öt perc múlva ott
vagyok.
Lerakja a telefont. Találunk egy csendes helyet,
ahol lehúzódhatunk, és gyorsan cselekszünk. Én
kinyitom a csomagtartót, és bepréselem magam.
Van egy fekete műanyag tető, ami elrejt mindent,
amit az ember belerak. Összehúzom magam a mű-
anyag tető alatt. Elrejtőztem. Felhívjuk egymást,
hogy mindent hallhassak. Rachel átveszi a kor-
mányt.
A sötétben fekszem. Öt perccel később Rachel
azt mondja:
- Most érkezem meg az őrbódéhoz.
Távoli beszélgetést hallok, majd azt, ahogy Rac-
hel bemutatkozik. Természetesen nem tudom, mi
történik. Egy sötét lyukban vagyok. Igyekszem tö-
kéletesen mozdulatlan maradni.
Rachel mesterséges vidámsággal köszönetét
mond, majd újra megindulunk.
- David, hallasz engem?
Kikapcsolom a némítást a telefonomon.
- Itt vagyok.
- Körülbelül tizenöt másodperc múlva beveszem
azt a kanyart, amiről beszéltem. Készen állsz?
- Igen.
Ezt előre megbeszéltük. A birtokhoz vezető utat
smaragdszínű örökzöldek szegélyezik. Van egy be-
láthatatlan kanyar, mesélte nekem Rachel, ahol ki-
ugorhatok és lebukhatok a fák mögé, és talán - ta-
lán - nem fognak meglátni.
- Most - mondja.
Az autó megáll. Kilépek a csomagtartóból, földet
érek és lecsukom a tetőt. Ez az egész nem tart to-
vább három másodpercnél. Meggörnyedek és be-
ugróm az örökzöldek mögé. Rachel tovább hajt. Én
a bokros terület másik oldalára megyek. Amikor
felállók, lenyűgöző kilátás tárul elém. A Payne-
birtok sziklára épült. A távolban, a zöld területen
túl az Atlanti- óceán hullámait látom. A pázsitba kis
kertszigetek ékelődnek be, amelyeket bizonyára az
istenek gondoznak. Vannak állat, ember és még
felhőkarcoló alakú bokrok is. A középső szökőkút
egy nagyszabású modern szobor, egy szemláto-
mást tükörlapokból kialakított hatalmas fej,
amelynek a szájából víz ömlik. David Cerny Metal-
morphosisára. emlékeztetett, amit odalenn, Észak-
Karolinában láttam. A kastély a kert jobb felső sar-
kában helyezkedik el. Az ember valami patinás,
fényűző remekműre számít, de Payne-ék fehér és
kubista dolgot akartak. A modernitás ellenére vad-
szőlő és borostyán kúszik fel az oldalán. A bal olda-
lán láthatólag egy golfpálya terül el. Csak két lyukat
látok, de ez az Easton- öböl első számú ingatlana
mellett fekvő magánterület, szóval talán nem is
kell
több. Van két vízesés, és valami, ami az óceánba
nyíló végtelenített úszómedencének látszik.
A ház előtt nincs senki. A csapkodó hullámok tá-
voli visszhangjától eltekintve csend van.
Akkor most mi lesz?
A bevallottan gyengécske tervünk az, hogy kör-
beszimatolok a birtokon, és próbálok kiszúrni...
akármit. Ideális esetben Matthew-t. Tudom, tudom,
hogy gyenge, de milyen más tervünk lehetne? Rac-
hel beszélni fog Haydennel. Lehet, hogy akár
szembesíti is a tényekkel. Ha pedig ezek egyike
sem működne, ha nem találjuk meg Matthew-t,
nem találunk semmiféle nyomot...
Még mindig nálam van a fegyver.
 Furcsa módon biztonságban érzem magam. Fel-
tételezem persze, hogy Elég Vicces Irene felhívta a
rendőrséget. Egy ponton megtalálják majd a közle-
kedési kamerák felvételeit vagy akármit, és le tud-
ják nyomozni, hogy Newportba tartottunk, de még
van időnk. Vagy legalábbis úgy gondolom.
Felfelé haladok a felhajtón, a tuják mentén. Ami-
kor már elég közel járok, hogy lássam a bejárati aj-
tót, lebukok és figyelek. Rachel az ajtó felé tart. Va-
lószínűleg ötven- hatvan méterre vagyok tőle. A
birtok, magától értetődően, hatalmas.
Amikor Rachel megközelíti a bejárati ajtót, az
kinyílik.
Hayden Payne lép ki rajta.
 37. FEJEZET

Gertrude Payne leúszta szokott köreit a fedett me-

dencében. Az elmúlt harminc évben mindennap
úszott negyvenöt percet. Newportban járva több-
nyire itt szállt meg, de a Palm Beach- i kastélyában
és a Jackson Hole-i ranchon is volt beltéri és kültéri
medence. Ezek sokat jelentettek neki. Természete-
sen jólesett a mozgás. Lassabban úszott, mint ré-
gebben, ami az ő korában aligha volt meglepetés.
Fiatalkorában versenyúszó szeretett volna lenni,
de sajnálatára ő még annak a kornak a gyermeke
volt, amikor az apák úgy vélték, hogy „a lányok
sportja” pusztán időpazarlás. Gertrude ennek elle-
nére szerette a vizet, a csendet, a fejében beálló tel-
jes csendet, amikor az úszó légzésének egyenletes
ritmusa a domináns hang.
Az egyik dédunokája ezt nevezte „Pixie rekreá-
ciós szünetének”. Nem tévedett.
Stephano tartotta a törülközőjét, miközben kiká-
szálódott a vízből. - Valami baj van?
- Rachel Anderson most érkezett meg.
Előadta, hogy Hayden milyen beszélgetést foly-
tatott az egyetemi évfolyamtársával.
 Amióta Burroughs megszökött, lehallgatták
Hayden hívásait. Hayden nagyon irracionális és
gyerekes tudott lenni. Az érzelmei irányították, és
gyengébb ellenállás felé dőlt velük.
Stephano beszámolója után Pixie feltette a kér-
dést:
- Mit tegyünk?
- Kezdenek kicsúszni a kezünk közül a dolgok -
mondta Stephano.
- Ugye nem hiszi el, hogy Rachel nek segítségre
van szüksége a fényképen lévők azonosításához?
Stephano a homlokát ráncolta.
- Ön elhiszi?
- Nem. Van valami terve?
- A hírek szerint Rachel Anderson bűnsegédként
működött közre az elítélt gyerekgyilkos szövetségi
fegyintézetből való szökésében - kezdte Stephano
a szokásos tárgyilagos módján. Soha nem emelte
fel vagy halkította le a hangját. Mindig nyugodt
volt, mindig fegyelmezett, soha nem zavarodott
meg vagy lett ingerült, bármilyen szörnyű is volt a
helyzet. - Nyersen fogalmazok. Itt helyben elkapjuk
Rachel Andersont. Megtudjuk, hol bujkál David
Burroughs. Rachel Andersonnak tudnia kell. Meg-
találjuk Burroughst. Aztán mindkettőt eltüntetjük.
Véglegesen. Megkérem az egyik emberemet, hogy
hajtson el Rachel Anderson kocsijával, így ha a
rendőrség megtudja, hogy itt járt, akkor bizonyíté-
kunk van arra, hogy eltávozott. Ha kérdezik, azt
mondjuk majd, hogy meg akart nézni néhány fény-
képet.
- Szóval csak úgy... eltűnnek? - kérdezte Gertru-
de.
- Igen.
- A rendőrség meg azt gondolja, hogy megszök-
tek?
- Valószínűleg. Bizonyára folytatják majd a kere-
sést.
- De soha nem fogják megtalálni őket.
- Soha - mondta Stephano.
- Tegyük fel, hogy másnak már beszéltek a do-
logról.
Stephano elmosolyodott.
- Senki sem hiszi el. Még ha el is mondták volna,
én és az ön ügyvédjei gondoskodunk róla, hogy
nyoma se maradjon a dolognak.
Gertrude elgondolkodott. Bizonyos értelemben
ez az eset nem volt különleges. A probléma megol-
dásának az a legjobb módja, ha megszabadulunk a
problémától.
- Tényleg nincs más kiút?
Stephano nem válaszolt. Szükségtelen lett volna.
- Szóval mikor érkezik Rachel?
 - Most hajtott be - mondta Stephano. - Már csak
az ön jóváhagyására várok.
- Megkapta.

Hayden kilépett az ajtón, és megölelte Rachelt.

Rachel engedte, minden erejével azon volt, hogy ne
húzódjon el tőle, hogy meg se rezzenjen. De most
már tudta. Nem volt kérdés. Most már érezte ben-
ne a hazugságokat, a megtévesztést, a gonoszságot.
Hayden az évek során gyakran utalt erre Rachel-
nek. Az erőszakra való hajlamára. Azokra az ese-
tekre, amikor a családja eltussolta az ügyeit. Rachel
elfogadta, sőt magáévá is tette a dolgot, mert ez
egyszer neki is hasznára vált. Aznap este Hayden
megmentette. Rachel tudta ezt. Ezáltal a Haydennel
kapcsolatos ítélete is torzult. Ennek részben tuda-
tában is volt. Másrészt persze érezte, hogy valami
nincs rendben Haydennel, de hagyta magát be-
csapni. Hayden akkor segített neki. Emellett a férfi
gazdag és befolyásos is volt, és az igazat megvallva,
szórakoztató és izgalmas volt közelről látni ezt.
- Jó, hogy újra itt vagy - mondta Hayden, az öle-
lésében tartva Rachelt. - Nagyon régen jártál Pay-
ne-ben.
Amikor a férfi hátralépett, hogy Rachel szemébe
nézzen, Rachel megpróbált mosolyogni.
- Mi a baj? - kérdezte Hayden.
 - Sétálunk egyet a kertben?
- Természetesen. Azt hittem, hogy nálad vannak
a fényképek, amiket mutatni akarsz.
- Nemsokára megmutatom őket. Először beszél-
ni szeretnék veled, ha nem gond.
Hayden bólintott.
- Az jó lenne.
Csendben haladtak a ház oldalában elhelyezkedő
udvar felé. Rachel már látta a tükörfejű szökőkutat,
és hallotta az óceán háttérben csapkodó hullámait.
- Gyönyörű, nem igaz? - mondta Hayden.
- Igen.
- Ugyanúgy látod, mint én, ugye?
- Nem tudom, mire gondolsz, Hayden.
- Mindketten megtapasztaljuk a szépséget.
Mindketten ugyanazt éljük át. Az alkalmazottaink
itt élnek velünk. Akik a házban és a házon kívül
dolgoznak. Van szemük, akárcsak nekem, és
ugyanazt a panorámát látják, mint én. Ugyanazt ta-
pasztaljuk. Ebben nincsenek elkülönítve a gazda-
gok. Akkor miért irigykednek? Ugyanazt látjuk. Át-
élhetjük ugyanazt az örömöt.
Rachel tudta, hogy Hayden szerette ezt csinálni -
igazolást keresni a gazdagságához. Rachel most
nem akart erre a vakvágányra tévedni. Davidét ke-
resve végigpásztázta a sövényt, de az vagy jól rej-
tőzködött, vagy nem ért még oda.
 - Hayden.
- Igen?
- Tudom.
- Mit tudsz?
- Hogy nálad van Matthew.
- Tessék?
- Átugorhatjuk a tagadást? Tudom, érted? Csak
kitaláltad az olasz színésznőt. Külföldre költöztél,
hogy senki se láthassa a fiút. A családod hihetetle-
nül gazdag, de te nem a bulvárlapok világában élsz,
szóval a paparazzók nem rohannak, hogy lefény-
képezzék a fiadat, akit állítólag egyedül nevelsz.
Hayden hátratett kézzel lépkedett. Hunyogorva
nézett fel az égre.
- Megszereztem a fénykép digitális mappáját, és
felnagyítottam a képet - folytatta Rachel. - A képen
látható fiú egy férfi kezét fogja. Az a kéz a te kezed,
Hayden.
- Honnan tudod ezt megállapítani?
- A gyűrűdről.
- Azt hiszed, hogy csak nekem van diplomagyű-
rűm?
- Ott voltál a vidámparkban? Igen vagy nem?
- És ha azt mondom, hogy nem?
- Nem hiszek neked - mondta Rachel. - Kinek a
teste került Matthew ágyába?
- Örült beszéd, Rachel.
 - Bárcsak velem lenne a baj. Jó lenne. Davidnek
van egy elmélete.
- David Burroughs - mondta Hayden, és erőlte-
tetten elnevette magát. - A szökött rab, akit bűnse-
gédként segítesz.
- Igen.
- Ó, már alig várom, hogy hallhassam a teóriát.
- Azt gondolja, hogy szerelmes voltál belém.
- Nocsak.
- Félig- meddig észleltem is. Mármint, hogy sze-
relmes voltál belém az egyetemen. Azt gondoltam,
azért, mert összeköt minket az a szörnyű esemény.
- A szörnyű esemény alatt - mondta Hayden, egy
csipetnyi hidegséggel a hangjában - azt az inci-
denst érted, amikor megmentettelek attól, hogy
megerőszakoljanak?
- Igen, Hayden, pontosan erre gondolok.
- Hálás lehetnél.
- Az voltam. Az vagyok. De rosszul kezeltük. Je-
lentenünk kellett volna. Hagynunk kellett volna,
hogy mindenki elnyerje a büntetését.
- Engem kirúgtak volna, vagy még rosszabb.
- Akkor talán ennek meg kellett volna történnie.
- Azért, mert megmentettelek?
- Igen, ha ez a helyzet, akkor a hatóságnak ezt
meg kellett volna értenie. De soha nem fogjuk meg-
tudni. Ehelyett eltitkoltuk. A Payne családban min-
dig ez történik, ugye, Hayden? A családod arra
használja az erőforrásait, hogy eltüntesse szem
elől, amit nem akar látni.
- Ó, igen - helyeselt Hayden. - A gazdagok gono-
szak. Milyen érdekes meglátás.
- Ez nem jó vagy rossz kérdése. Megkerülik a fe-
lelősségre vonást.
- Hiszel Istenben, Rachel?
- Mit számít ez most?
- Én igen. Hiszek Istenben. Nézd, mit adott ne-
kem. - Hayden kitárta a karját, és körbefordult. -
Nézd, Rachel. Nézd meg, mit adott az Isten a Payne
családnak. Szerinted ez csak véletlen volt?
- Tulajdonképpen igen.
- Ostobaság. Tudod, miért érzik magukat külön-
legesnek a gazdagok? Mert azok is. Vagy hiszel az
igazságos Istenben, aki megjutalmaz - vagy abban
hiszel, hogy a világot káosz és véletlenszerű sze-
rencse mozgatja. Te melyikben hiszel?
- A káoszban és véletlenszerű szerencsében -
mondta Rachel. - Hol van Matthew, Hayden?
- Nem, nem, hallani akarom David elméletét. Azt
mondtad, David úgy látta, hogy szerelmes voltam
beléd. Folytasd.
- Szerelmes voltál, igaz?
Hayden megállt, Rachel felé fordult, és széttárta
a karját.
 - Ki mondta, hogy nem vagyok még mindig sze-
relmes?
- Amikor megkértem Barb Mattesont, hogy ad-
jon időpontot Cherylnek a termékenységi klinikán,
elmondta neked, igaz?
- És ha igen?
- Ez felzaklatott volna téged. Magadnak akartál
engem. És akkor hirtelen lesz egy babám a sper-
madonorral. Ezzel nem tudtál mit kezdeni, ugye?
Hayden elvigyorodott.
- Nálad van a telefonod?
- Igen-
- Add ide.
- Miért?
- Biztos akarok lenni abban, hogy nem veszed
fel.
Rachel habozott. Hayden még mindig úgy vi-
gyorgott, mint egy őrült. Rachel körbenézett és a
lehető legvisszafogottabban kereste a szemével
Davidét. Semmi nyoma nem volt.
- Add ide a telefonodat, Rachel.
Hayden hangja most már éles volt. Rachelnek
nem volt más választása, a zsebébe nyúlt azt re-
mélve, hogy az ujjával meg tudja nyomni a hívást
megszakító piros gombot, mielőtt a férfi felmérné a
helyzetet, de Hayden elkapta a kezét.
- Au! Mi a fenét művelsz, Hayden?
 Hayden belenyúlt Rachel zsebébe, kivette belőle
a telefont és a képernyőre nézett.
- Milyen telefon ez?
- Kártyás telefon.
Hayden a telefonra meredt.
- Hallani akarom a teljes elméletet, Rachel.
- Milyen érzés volt, amikor meghallottad, hogy
spermadonort keresek? - kérdezte Rachel.
- Ugyanazt éreztem, mint minden alkalommal,
amikor egy újabb megvetendő, szánalmas pasit
szereztél be. Micsoda pazarlás.
- Téged kellett volna választanom - mondta Rac-
hel.
- Engem kellett volna választanod. Megmentette-
lek, Rachel. Ez járt nekem.
- A családodé a termékenységi klinika.
- Folytasd.
- Tehát könnyen össze lehetett volna hozni. Meg-
fenyegettél valakit vagy lefizetted őket?
- Ritkán látom szükségét a fenyegetésnek. A
pénz és a titoktartási megállapodás általában elég.
- Gondoskodtál róla, hogy a te spermádat hasz-
nálják fel.
Hayden lehunyta a szemét, és mosolyogva az ég
felé emelte az arcát.
- Csak te és én vagyunk itt, Hayden. Akár be is
vallhatod.
 - Bárcsak ne tetted volna ezt.
- Mit?
Hayden megrázta a fejét és a mosoly eltűnt.
- Mit gondoltál, mi fog történni, Hayden?
- Arra gondoltam, hogy tőlem születik fiad. Hogy
majd később elárulom neked.
- Én pedig ettől beléd szeretek?
- Talán. Akárhogy is, egy családdá válunk, nem?
Rosszabb esetben ellöknél és felnevelnéd a gyere-
kemet. De úgy tűnt, hogy beengedtél volna az éle-
tedbe. Nem vagy immunis a családom befolyására.
Emlékszel arra a tavaszi szünetre, amikor a csalá-
dom magánrepülőgépével abba az antiguai kas-
télyba repültünk? Az arcod mindent elárult, Rac-
hel. Imádtad. Imádtad a bulikat. Imádtad a hatal-
mat. Részben ezért is kerültünk olyan közel egy-
máshoz. Szóval igen, az volt a tervem, hogy teherbe
ejtelek. Miért akarnál spermadonort, ha itt vagyok
neked én?
- Aki Isten szemében különleges teremtmény -
tette hozzá Rachel.
- Pontosan. Remek génjeim vannak. Fontos vagy
nekem. Teljesen logikus megoldásnak tűnt.
- Attól eltekintve, hogy soha nem mentem el a
klinikára.
- Igen. A Bergben mindenkit megtévesztett a
színjátékod. Ha belegondolunk, a helyzetnek meg-
van az iróniája. Itt vagyunk, és a titkokat eltemető,
kártékony családomról beszélgetünk...
- Miközben mi a nővéremmel pontosan ugyanezt
csináltuk.
- Igen, Rachel.
- Mikor jöttél rá, hogy Cheryl volt az, és nem én?
- Amikor nem estél teherbe - Cheryl viszont igen.
Ezért elmentem arra a Berg klinikára, amelyet állí-
tólag felkerestél. Megmutattam az orvosnak a
fényképedet. Nem ismerte fel. Aztán megmutattam
neki Cheryl fényképét...
Hayden vállat vont.
- És aztán?
- Aztán vártam. Tervezgettem. Figyeltem. David
amúgy is szétesett. Ezt te is tudod, nem? A házas-
ság nem tartott volna ki. Amit Cheryl tett. Az a ha-
zugság felemésztette Davidét. Szerintem mindig is
tudta, hogy a fiú nem az övé. Szóval folyamatosan
figyeltem őket. Türelmes maradtam.
- Megöltél egy másik gyereket.
- Nem, Rachel.
- Aznap este meggyilkoltak valakit.
- Az csak része volt a késleltetésnek. Vártam.
Csodálatos életet ajándékoztam annak a gyerek-
nek.
- Mit akarsz ezzel mondani?
- Nem fontos.
 - Nekem az.
- Nem, Rachel, téged csak az a kisfiú érdekel, akit
azon az éjszakán megmentettem. Az én fiam.
- Davidre kented a gyilkosságot.
- Nem ez történt. Amikor az öregasszony a tár-
gyaláson arról vallott, hogy látta Davidét a base-
ballütővel, bevallom, megdöbbentem. Tudod, mire
gondoltam?
- Hallgatlak.
- Hogy David elkezdte azt hinni, hogy ő tette,
ezért ő maga ásta el a baseballütőt. Később meg-
tudtam, hogy valaki neheztelt egy kicsit az apjára.
De nem, nem szándékoztam életfogytig börtönbe
záratni Davidét. Ez nem az ő hibája volt. A lehető
legjobban nevelte a fiamat. Nem akartam a szüksé-
gesnél jobban elbánni vele.
- Miért kellettek ilyen szélsőséges intézkedések?
- Mi mást tehettem volna, Rachel? Nem vallhat-
tam be, hogy a saját klinikánkat utasítottam arra,
hogy az én mintámat használják. - Hayden feltette
a kezét. - És mielőtt még ítélkeznél felettem, ne fe-
ledkezz meg arról, hogy ki indította útjára mindezt.
Te és a nővéred. A hazugságaitok.
Rachel tudta, hogy ebben van némi igazság.
- Szóval ki tud minderről?
- Pixie, természetesen. Stephano. Ennyi. Miután
kicseréltem a gyerekeket, idehoztam a fiamat. Be-
vallom, pánikba estem. Aggódtam, hogy szörnyű
hibát követtem el. Pixie elvégeztetett egy apasági
tesztet. Azzal jött vissza az eredmény, hogy a fiú az
enyém. Majdnem hat hónapig maradtunk a Payne-
birtokon. Eközben egyszer sem hagytam el a birto-
kot. A fiú először zaklatott volt. Sokat sírt. Nem
aludt. Hiányzott neki az anyja és... és David. De a
gyerekek alkalmazkodóak. Theónak neveztük el.
Kitaláltunk egy fedőtörténetet az olasz színésznő-
ről. Végül elvittem külföldre. Svájc legexkluzívabb
bentlakásos iskolájába adtam be. És vártam, hogy
felszívódjon az az átkozott anyajegy. Az orvos azt
mondta, hogy el fog tűnni. De nem. Ott maradt,
makacsul. Matthew-t persze senki nem kereste.
Nem eltűnt, hanem meghalt. De a közte és az eltűnt
fiú közötti hasonlóság...
- Hayden?
- Mi az?
- Még mindig nem reménytelen ez a dolog.
- Hogyan?
- Add vissza Matthew-t.
- Csak így?
- Senkinek nem kell tudnia, hogy hol volt vagy
kinél volt.
- Ugyan már, ne viccelj. Természetesen utána-
járnának. De te semmit sem tudsz bizonyítani eb-
ből, Rachel. Ezt te is tudod. Soha semmi közöd nem
lesz ahhoz a fiúhoz, azt pedig te sem gondolod ko-
molyan, hogy egy Payne-t DNS- teszt elvégzésére
kényszerítesz! Ráadásul, mit mutatna a DNS- teszt?
Hogy én vagyok az apa és Cheryl az anya. Majd azt
mondom, hogy Cheryllel viszonyunk volt.
David ebben a pillanatban lépett ki a cserje mö-
gül. A két férfi egymásra meredt. David pedig fel-
tette a kérdést:
- Hol van a fiam?
 38. FEJEZET

- Hol van a fiam? - mondom.

Azt az embert nézem, aki tönkretette az élete-
met. Az egész testem remeg. Rachel csak annyit
mond:
- David!
- Hívd a rendőrséget, Rachel.
- Nem tudja - mondja Hayden. - Nálam van a te-
lefonja. Akárhogy is, teljesen mindegy. A rendőrség
végzés nélkül nem léphet az ingatlan területére. -
Hayden hozzám lép. - De David, szerintem találunk
megoldást.
Először Rachelre pillantok, aztán Haydenre.
- Hol van Matthew?
- Nincs Matthew. Megölted. Ha Theóra gon-
dolsz...
Ezt nem hallgatom végig. Elindulok a ház felé.
Porig rombolom, ha kell. Már nem érdekel. Újra
látni fogom a fiamat.
Mindketten a nyomomba szegődnek.
- Nem hallgatod meg az ajánlatomat? - kérdezi
Hayden.
 Ökölbe szorítom a kezem. Túl messze van ahhoz,
hogy megüssem vele.
- Nem.
- Ő nem a te fiad. Biztos vagyok benne, hogy ezt
mostanra már te is tudod. De téged méltatlanság
ért. Emiatt mindig rosszul is éreztem magam -
hogy te vitted el a balhét, hogy börtönbe kerültél.
Szóval hadd segítsek rajtad. Hallgass ide, David. A
Payne-eknek megvannak az eszközeik. Ki tudunk
vinni az országból, új személyazonosságot szerez-
hetünk neked...
- Te elmebeteg vagy.
- Nem, hallgass meg.
Itt a vége. Húsz méterre járunk a bejárattól.
Megfordulok, rárohanok Haydenre és torkon raga-
dom az egyik kezemmel.
Hallom, hogy Rachel elismétli:
- David!
De nem érdekel. Már éppen a földre dobnám
Hayden Payne-t, amikor egy másik hangot hallok,
egy férfit, aki nyugodtan ennyit mond:
- Rendben, ennyi elég lesz.
Nagydarab sötét hajú férfi. Fekete öltönyt visel.
Fegyver is van nála.
- Engedje el, David - mondja a férfi.
A férfi higgadtan, majdnem gyengéden beszél, de
van valami a hangnemében, amitől az ember meg-
torpan és odafigyel. A tekintete hideg és üres - ezt
a pillantást sajnos nem egyszer láttam a börtön-
ben.
És erre ott és akkor megvilágosodom.
Nem tudom, hogy ez- e a megfelelő szó, de közel
áll hozzá. Mindez kevesebb mint egy másodperc
alatt történik. Ismerek hozzá hasonló férfiakat. Is-
merem a helyzetet. Tudom, hogy van nála fegyver
és ez magánterület. Tudom, hogy azért van itt,
hogy megöljön. Tudom, hogy a lényeg, hogy meg
kell védenem Rachelt és Matthew-t, és hogy sem-
mit sem veszíthetek.
Mindezt figyelembe véve nagyon gyorsan cse-
lekszem.
Még mindig Hayden torkán van a kezem. Magam
elé húzom, és egy röpke pillanatra pajzsként hasz-
nálom. A szabad kezemmel előhúzom a fegyverem.
Nem ez az első alkalom, hogy fegyvert haszná-
lok. Az apám rendőr volt. Fontos volt számára a
biztonságos fegyverhasználat. Ő és Philip bácsi
szombat délutánonként magukkal vittek engem és
Adamet az everetti lőtérre. Elég jól megtanultam
célba lőni, nem annyira álló célpontokra, hanem a
szimulációs gyakorlatok segítségével, ahol vélet-
lenszerűen bukkannak fel a papírfigurák. Néha egy
rosszfiú bukkan fel. Máskor egy ártatlan civil. Nem
mindig sikerült különbséget tennem a kettő között,
de jól emlékszem arra, amit apám tanított nekem.
Nincs fejlövés. Nem célzunk a lábra, nem sebez-
zük meg a célpontot. A törzs középső tartományá-
ra célzunk, és akkora teret adunk magunknak a té-
vedésre, amekkorát csak lehet.
A férfi gyorsan átlátja, mire megy ki a játék.
Felemeli a fegyverét. De a merészségem, a csele-
kedetem váratlansága, valamint az, hogy Hayden
Payne-t használom élő pajzsként, nekem dolgozik.
Háromszor lövök rá a férfira.
O pedig összeesik.
Hayden felordít és a bejárati ajtó felé rohan. Én a
nyomába szegődőm, de akkor egy másik fegyveres
férfit észlelek. Semmi habozás.
Még háromszor tüzelek.
Ez a fickó is összeesik.
Nem tudom, hogy meghaltak, vagy csak megse-
besültek. Nem érdekel. Hayden már bement.
Az első elesett ember felé futok. A szeme csukva
van, de szerintem még lélegzik. Nincs időm ellen-
őrizni. Lehajolok, és kikapom a fegyvert a kezéből.
Aztán visszafordulok Rachel felé.
- Gyerünk! - kiáltok.
Rachel velem jön. A bejárati ajtó felé sietünk.
Aggódom, hogy be lesz zárva, de nyitva áll. Minek
kellene bezárni a bejárati ajtót egy ilyen helyen?
Belépünk az előcsarnokba. Becsukom magam mö-
gött az ajtót és átadom Rachelnek az egyik fegy-
vert.
- David...
- Fedezz. Ha valaki megpróbálna bejutni.
- Hová mész?
De jól tudja. Már megyek is felfelé a lépcsőn,
ahonnan léptek zaját hallom. Nem tudom, hány
fegyveres emberük van. Két embert már lelőttem.
Nem érdekel, hányat kell még lelőnöm. Csak a go-
lyók száma miatt aggódom.
A ház tiszta fehér, steril, szinte intézményszerű
odabenn. Nagyon kevés szín jelenik meg. Nem
mintha azt figyelném. Visszhangot hallok. Azt kö-
vetem.
- Theo!
Hayden hangja.
Még jobban markolom a fegyvert, és megyek to-
vább.
Egy idős nő jelenik meg, aki megszólal:
- Hayden! Mi történik?
- Pixie, vigyázz!
Amikor az öregasszony megfordul, a tekintetünk
összetalálkozik. A szeme elkerekedik, ahogy rám
ismer. Tudja, hogy ki vagyok. Végigsietek a folyo-
són, oda tartok, ahonnan Hayden hangját hallot-
tam. Az öregasszony nem mozdul. All, és dacosan
bámul. Nem akarok fellökni egy idős nőt, de meg
fogom tenni, ha kell, bár nem hiszem, hogy szükség
lenne rá. Pusztán csak elrohanok mellette.
- Pixie!
Már megint Hayden az. Közvetlenül előttem jár,
a balra nyíló hálószobából jön a hangja. Berohanok
a szobába és felemelem a fegyverem, mert most
vagy megmondja, hogy hol van a fiam, vagy...
És ott van Matthew.
Lefagyok. A fegyver a kezemben van. A fiam rám
néz. A tekintetünk találkozik, és a szeme még min-
dig ugyanolyan, mint az én fiamé volt. A Limes
Square-en éreztem ilyen érzékszervi túlterhelést.
Itt valami hasonlót tapasztalok, de ez mind oda-
benn zajlik, a véremben és az ereimben, lüktetés
fut végig rajtam, és nincs feloldás, nincs menekülé-
si lehetőség. Talán még remegek is. Nem tudom
megállapítani.
Akkor észlelem csak a vállán nyugvó kezeket.
- Theo - mondja Hayden és nagyon igyekszik,
hogy a hangja higgadt maradjon. - Ő a barátom,
David. Lövöldözős játékot játszunk, nem igaz, Da-
vid?
Az első gondolatom furcsa: Matthew nyolcéves,
nem négy. Nem dől be ennek a szövegnek. Látom
az arcán. A lényem egy része szeretne véget vetni
ennek, szeretném felemelni a fegyveremet, lelőni
ezt a seggfejet, és vállalni a következményeket. De
itt van a fiam. Akár tetszik, akár nem, ez az a férfi,
akire apaként tekint. A fiam nem fél tőle. Ezt látom.
Bármilyen szívszorítóan hangzik is, tőlem viszont
fél.
Nem lőhetem le Haydent Matthew szeme előtt.
- David, ez itt a fiam, Theo.
Érzem az ujjam a ravaszon. Végül is már lelőt-
tem két embert. Mi nekem még egy?
A távolban zajt hallok. A szoba, akárcsak a ház
többi része, modern, padlótól mennyezetig érő ab-
lakok nyílnak a kertre. Közelebb lépek, és kinézek
az ablakon. Egy helikopter jelenik meg, ami a gye-
pen landol.
A Hayden által Pixie-nek nevezett öregasszony a
szobába lép, és mellém áll.
- Gyerünk, Theo. Ideje indulni.
- Nem megy sehova - mondom.
Találkozik a tekintetem Pixie-ével, akinek hal-
vány mosoly lebeg az arcán.
- Mi a terve, David? Kihívtuk a helyi rendőrséget.
Freddy, a rendőrfőnök feltehetőleg már úton van a
fél rendőrséggel. Tudják, hogy fegyver van magá-
nál, veszélyes, és már két embert lelőtt. Szerintem
Stephano meghalt. Freddy szereti Stephanót. He-
tente egyszer együtt pókereznek. Ha szerencséje
van, ha leteszi a fegyvert, és most azonnal kimegy a
ház elé magasba emelt karokkal, akkor talán, hang-
súlyozom, talán, nem lövik le.
- Tudom, hogy maguk mit műveltek - mondom.
- De soha nem fogja tudni bizonyítani. Milyen bi-
zonyítékai vannak?
Theóra nézek. Most már nem tűnik különöseb-
ben ijedtnek. Inkább zavarodott és kíváncsi, az ar-
cára az anyja arckifejezésének szívfájdító mása ült
ki.
- Mégis mit gondol? - folytatja Pixie. - Hogy DNS-
tesztet fognak végezni a fiún? Nincs rá esély. Ahhoz
bírósági végzés kell. Meg kell győznie a bírót, hogy
nyomós okból kérelmezi, mi pedig minden bírót
ismerünk az országban. Nekünk dolgoznak a leg-
jobb ügyvédek.

Minden politikust jól ismerünk. Theo visszatér a

tengerentúlra, maga pedig továbbra is a Briggsben
rohad majd.
- Különben is - teszi hozzá Hayden -, ahogy Rac-
helnek is elmondtam: mit gondolsz, mit mutatna
meg a teszt? - Elvigyorodik. - Olyan fiút akarsz ne-
velni, akinek Payne-vér folyik az ereiben? Ő az én
fiam.
Az öregasszonyra pillantok, és látok valamit át-
suhanni az arcán. Aztán azt mondom:
- Nem, Hayden, nem a te fiad.
 Hayden hirtelen összezavarodik. Arra a nőre
néz, akit Pixie-nek hív. Pixie a padlót bámulja.
- Sosem hittem el a feleségemnek, hogy nem csi-
nálta végig - mondom. - Azt hiszem, ez volt az utol-
só csepp a pohárban a házasságunkban. Mikor
Matthew megszületett, újrakezdtük, de nem hi-
szem, hogy párként sokáig kitartottunk volna.
Hayden Pixie-re néz.
- Miről beszél?
Előveszem a telefonom.
- Sikerült bejutnom a régi e- mail- fiókomba.
Tessék. Ezek az e- mailek nyolcévesek. Amikor
megtudtam, hogy Cheryl egy termékenységi klini-
kán járt, elvégeztettem egy apasági tesztet. Sőt,
kettőt. Csak a biztonság kedvéért. Ez is megerősíti,
hogy én vagyok Matthew apja.
Hayden szeme szinte kigúvad.
- Ez lehetetlen - mondja. - Miről beszél ez, Pixie?
Pixie figyelmen kívül hagyja az unokája kérdé-
sét.
- Gyere, Theo.
- Ne - mondom.
- Maga nem fog engem lelőni - mondja.
- De én igen.
Rachel az. Fegyverrel a kezében lép be a szobá-
ba.
- Hayden?
 Hayden tagadólag rázza a fejét.
- Hadd találjam ki - mondja Rachel. - Visszahoz-
tad ide Matthew-t. Pánikban voltál. Azon gondol-
kodtál, vajon helyesen cselekedtél- e. Ezt mondtad
nekem, igaz?
Hayden még mindig rázza a fejét. Szirénák köze-
ledtét hallom.
- Ha az apasági tesztből kiderült volna, hogy nem
te vagy az apa, mit tettél volna? Valószínűleg beval-
lottad volna az igazat. Vallomást tettél volna. -
Rachel Pixie-re néz. - Pixie nem hagyhatta ezt. Ha-
zudott, Hayden. Nem te vagy az apa. Ennek elvileg
semmi jelentősége. Az apaság nem a biológiáról
szól. De ő David fia. David és Cheryl fia.
Hayden hangja olyan, mint egy kisfiúé, amikor
újra megszólal.
- Pixie!
Szirénákat hallok. Egy pillanatig arra gondolok,
hogy Pixie tagadni fog, de úgy tűnik, nincs benne
elég erő ehhez.
- Visszavitted volna Theót - mondja. - Vagy még
rosszabb. Akárhogy is, tönkretetted volna a csalá-
dot. Szóval igen, azt mondtam, amit hallani akartál.
Amit hallanod kellett.
Rendőrautók, legalább tíz, száguldanak fel a fel-
hajtón, és alakzatban parkolnak a ház előtt.
 - Nem számít, Hayden - mondja Pixie. - Ti ketten
menjetek a helikopterhez.
- Nem.
Most a fiam szólal meg.
- Tudni akarom, mi folyik itt - mondja Matthew.
- Ez mind a játék része, Theo - mondja Pixie.
- Mennyire gondolsz hülyének? - Rám néz. - Te
vagy az apukám.
Nem tudom eldönteni, hogy ez kérdés vagy kije-
lentés. A zsaruk már a házban vannak, felszaladnak
a lépcsőn, kiabálnak, hogy menjek ki feltartott kéz-
zel, meg minden. De alig hallom. Figyelmen kívül
hagyom az egészet. Csak a fiamat látom.
Az én fiam.
Nagy a kísértés, hogy fél térdre ereszkedjek, de
Matthew már nyolcéves nagyfiú, nem kisgyerek. A
szemébe nézek, és azt mondom:
- Igen. Én vagyok az apukád. Ő elrabolt téged,
amikor hároméves voltál.
A fiam engem néz. A tekintetünk találkozik. Nem
fordul el. Nem pislog. Én sem. Ez életem legtisz-
tább pillanata. A fiam és én. Együtt. És tudom, hogy
felfogja. Tudom, hogy megérti.
Ez a felismerés önt el éppen, amikor az első go-
lyó eltalálja a testemet.
 NYOLC HÓNAPPAL KÉSŐBB

Sophie nagynéném balján állok, miközben apám

koporsóját leeresztik a földbe. Sima fenyőkoporsó.
Philip és Adam Mackenzie viszik. Nagy számban
jelentek meg fiatal, idős és nyugdíjas rendőrök. Az
apámnak sok barátja volt. Már régóta nem lehetett
jelen az életükben, de eljöttek, hogy végső búcsút
vegyenek tőle.
Philip bácsi tekintetét érzem magamon. Nagyon
aprót biccent felém, de ez is sokatmondó. Mindig
mellettem állt. Mindig mellettem marad.
Háromszor lőttek rám a Payne-birtokon.
Lehetett volna több is. Nekem ezt mondták. De
Matthew odarohant hozzám. Amikor a rendőrök
ezt látták, abbahagyták a lövöldözést. Itt már nem
voltam az eszméletemnél.
A jobb oldalról egy kis kéz csúszik az enyémbe.
Ez megnyugtató. Oldalra fordulok és Matthew-ra
mosolygok. A fiam után Rachelre nézek, aki Matt-
hew másik kezét fogja. Ő egy apró mosolyt lő fe-
lém, amelytől megdobban a szívem. A szemébe né-
zek, és tudatom vele, hogy jól vagyok.
Apám sokáig betegeskedett. Már régen felké-
szült a halálra. Azért tartott még ki, hogy lássa,
hogy felmentenek - és viszontlássa az unokáját.
 El sem tudom mondani, mennyire hálás vagyok
ezért.
Mindannyian lehajtjuk a fejünket a kaddis alatt.
Én vagyok az első a sorban, aki szertartásosan rá-
dobja a földet apám sírjára. Utánam Sophie néni
következik. Megfogom a karját, miközben csinálja,
de inkább nekem van szükségem kapaszkodóra,
mint neki. Két hónapot töltöttem a kórházban és
hat műtéten estem át. Azt mondják, hogy nem va-
lószínű, hogy valaha bot nélkül is járni tudok, de
mindent beleadok a gyógytornán.
Szeretek a lehetetlennel dacolni. Ebben jó va-
gyok, azt hiszem.
A temetés után visszamegyünk a régi revere-i
házba, hogy leüljünk a sivára. A régi démonok per-
sze itt kísértenek, de ma tiszteletteljes csendbe
burkolóznak. Egyikünk sem vallásos, de vigaszt le-
lünk a rituáléban. A barátaink annyi ételt küldtek,
hogy a Fenway Parkot is megtölthetnénk vele. Szo-
kás szerint a karosszékben ülök, és az apámról szó-
ló történeteket hallgatom. Megnyugtató.
Sophie néni mostantól egyedül él majd itt.
- Ez a környék - mondta nekem. - Ez az én vilá-
gom.
Természetesen megértem.
Amikor az egymást követő gyászolók között
szünet támad, Sophie néni gyengéden megböki a
karomat és Rachel felé int. Rachel éppen egy újabb
tányér marhahúsos szendvicset rak ki.
- Szóval te és Rachel...? - kérdezi.
- Még az elején járunk - mondom.
Sophie néni mosolyog. Öt nem lehet ezzel kábí-
tani.
- Nem lehettek annyira az elején. Nagyon örülök
ennek. Az apád is örült.
Nyelek egyet, és ránézek a nőre, akit szeretek.
- Rachel boldoggá tesz engem - mondom a nagy-
nénémnek. És nem hiszem, hogy bármit komo-
lyabban gondoltam az életemben.
Max Bernstein ügynök a gyászolók sorának vé-
gén áll társával, Sarah Jablonskival. Mindketten ke-
zet ráznak velem, és a részvétüket fejezik ki.
Bernstein szeme végigfut a szobán.
- Nem tudom, hogy ez a megfelelő alkalom- e -
mondja Bernstein.
- Mire?
- Hogy tájékoztassuk önt.
A társára nézek, majd ismét rá.
- Ez a megfelelő alkalom - mondom.
Jablonski folytatja.
- Lehet, hogy van egy nyomunk... az áldozat sze-
mélyazonosságát illetően.
A Matthew ágyában fekvő kisfiúra gondolnak.
Bernsteinre nézek.
 - Van egy európai árvaház, amelyet a Payne csa-
lád támogat - mondja. - Egyelőre csak ennyit tu-
dunk.
- De ki fogjuk kideríteni - teszi hozzá Jablonski.
Hiszek nekik. De szerintem ennyi nem lesz elég.
Három hónapba telt, mire kiszabadultam. Philip
és Adam is elveszítették az állásukat. Még mindig
arról beszélnek, hogy bűnpártolás miatt vádat
emelhetnek ellenük, sőt, Rachel ellen is. A Payne-
birtokon lelőtt két „biztonsági őr” ügye sem simult
el. De az ügyvédünk, Hester Crimstein úgy gondol-
ja, hogy ebből semmi sem lesz. Remélem, igaza
van.
Ki kell nyújtóztatom a lábamat, különösen azt,
amelyiket a golyó érte, ezért felállók. A konyha felé
tartok, mikor megtorpanok.
Nicky Fisher karba tett kézzel áll a sarokban.
Engem figyel.
Nicky előző nap este repült ide a floridai ottho-
nából, és egyenesen a revere-i házhoz vette az
irányt. Megkért, hogy menjek ki, hogy négyszem-
közt beszélhessünk a verandán. A két verőember
barátom a járdán állt egy fekete terepjáró mellett.
Integettek nekem. Visszaintegettem.
Nicky Fisher felnézett a csillagtalan, fekete égre,
és azt mondta:
- Részvétem az öreged miatt.
 - Köszönöm.
- Mondj el mindent, David. Ne hagyj ki semmit.
így hát elmondtam mindent.
Nicky Fisherhez hasonlóan mindenki más is azt
szeretné hallani, hogy Gertrude és Hayden Payne
hosszú börtönbüntetésüket tölti. De ez nem igaz.
Miután engem lelőttek, Max is megjelent a birto-
kon. Philip bácsi beavatta az egészbe, és így sok
mindent megértett. Ez segített. Mégis visszavittek
a briggsi gyengélkedőbe, amikor már stabil volt az
állapotom. Az igazságszolgáltatás malmai lassan
őrölnek. Mint ahogy Payne-ék rámutattak, nem sok
bizonyíték volt a Hayden vagy a nagyanyja által el-
követett bűncselekményekre. Nincs jele, hogy
Hayden bármiféle gyilkosságban vagy emberrab-
lásban részt vett, csak annak, hogy Matthew nála
volt. Arra sincs bizonyíték, hogy Gertrude Payne
többet tudott volna annál, mint amit Hayden mon-
dott neki annak kapcsán, hogy a fiú az ő fia. Ho-
gyan kötött ki a fiú Haydennél? Hayden azt a törté-
netet adta elő, hogy egy olasz színésznő az anya.
Igen, ezek hazugságok. Néhányuk egészen nyilván-
való. De ha van egy nagy hatalmú ügyvédekből, bí-
rákból és politikusokból álló csapat, akik a legjob-
bakat is képesek manipulálni, akkor leállnak a ma-
lomkerekek.
 A pénz gyorsítja fel a mozgásukat. Ugyanakkor a
pénz meg is állíthatja őket.
Tegnap este mindezt Nicky Fishernek is elma-
gyaráztam a verandán. Nicky Fisher anélkül hall-
gatta végig, hogy félbeszakított volna. Amikor befe-
jeztem, azt mondta:
- Ez így nem jó.
- Mi nem jó?
- Hogy megússzák.
Aztán Nicky Fisher leballagott a verandáról, és
elvitte a terepjáró.
Most visszatért. Összeakad a tekintetünk, az
öregemberré és az enyém, és felém biccent. De ez a
biccentés más, mint Philip bácsié. Ettől végigfut a
hideg a hátamon, de ez a hideg lehet jó is meg
rossz is.
Úgy gondolom, hogy nekem jó, Payne-ék számá-
ra kevésbé.
Biccentve, mosolyogva, egyesekkel kezet rázva
török át a gyászolókon. Amikor a konyhába érek,
Cheryl férjét, Rónáid Dreasont látom, amint a hátsó
ablakon át a régi udvarunkat nézi. Mellé lépek.
- Jól vagy? - kérdezi tőlem Rónáid.
Bólintok.
- Köszönöm, hogy eljöttél.
- Magától értetődik - mondja.
 Egymás mellett állunk, és együtt nézünk ki a
konyhaablakon. Cheryl odakinn van. Négy hónapos
kislányát, Ellie- t tartja a karjában. Lopva rápillan-
tok Rónáidra, a büszke apára, és látom, ahogy mo-
solyog. Szereti Cherylt. Ennek is örülök.
- Gyönyörű a lányod - mondom neki.
- Igen. - Rónáid gyakorlatilag szétrobban a bol-
dogságtól. - Igen, tényleg az.
És a régi udvarunkon ott áll az anyja mellett
Matthew is.
Ez még új, de egyelőre Cheryllel közösen gyako-
rolunk felügyeletet Matthew felett. Egy hetet
Cheryllel és Rónáiddal tölt. Aztán egy hetet Rachel-
lel és velem. Eddig szemlátomást működik.
Hogy mi van Matthew-val?
Rémálmai vannak, de nem annyi, amennyire
számítottam. A gyerekek alkalmazkodóak, ő pedig
különösen. Vajon lesznek ennek hosszú távú káros
hatásai? Mindenki azt mondja, hogy valószínűleg
lesznek, de én optimistább vagyok. Nyolcévesen
különös életkorban vannak a gyerekek. Elég na-
gyok ahhoz, hogy a dolgok zömét megértsék. A tör-
téntekről nem lehet hazudni vagy ködösíteni nekik.
Hayden, hála istennek, jól bánt Matthew-val, de a
fiú az ideje nagy részét szülői gondoskodás nélkül,
egy előkelő svájci bentlakásos iskolában töltötte.
Láthatólag jobban hiányoznak neki a barátai és a
tanárai, mint az az ember, akit korábban az apjá-
nak hitt. De szép emlékei vannak Haydenről. Szo-
kott kérdezősködni arról, hogy hogyan lehet ked-
ves egy olyan ember, aki ilyen szörnyű dolgokat
tett. Megpróbálom elmagyarázni neki, hogy az em-
beri lények bonyolultabbak, mint gondoljuk, de
persze nincs konkrét válaszom.
Most azt figyelem, amint Cheryl átadja a kis El-
lie- t a bátyjának.
Matthew szereti a kishúgát. Finoman, óvatosan
tartja, mintha csak üvegből lenne, de az arca su-
gárzik. Ahogy a gyönyörű fiamat nézem, egyszer
csak azt érzem, hogy Rachel karja fonódik körém.
Ő is itt áll, és őket nézi. Mindannyian azért küz-
dünk, hogy együtt élhessük az életünket. És oda-
fentről talán az apám is figyel.
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

A szerző (aki időnként előszeretettel hivatkozik

önmagára harmadik személyben) külön köszöne-
tét mond a következőknek: Ben Sevier, Michael Pi-
etsch, Wes Miller, Kirsiah Depp, Beth de Guzman,
Karén Kosztolnyik, Lauren Bello, Jonathan Va-
luckas, Matthew Ballast, Brian McLendon, Staci
Búrt, Andrew Duncan, Alexis Gilbert, Janine Perez,
Joseph Benincase, Albert Tang, Liz Connor, Rena
Kornbluh, Mari Okuda, Rick Ball, Selina Walker,
Charlotte Bush, Becke Parker, Sarah Ridley, Glenn
O’Neill, Mát Watterson, Richard Rowlands, Fred
Friedman, Diane Discepolo, Charlotte Coben, Anne
Armstrong- Coben, Lisa Erbach Vance, Colé Galvin
és Robby Hull.
Ez az a rész, ahol mi, szerzők, általában megje-
gyezzük, hogy minden hibáért vállaljuk a felelőssé-
get, de voltaképpen ezen az emberek a szakértők.
Miért vállalnám az egészet magamra?
Szeretném gyorsan megemlíteni George Belbey-
t, Kathy Cobrerát, Tom Floriót, Lauren Fordot,
Hans Laaspere- t, Barb Mattesont és Wayne Sem-
sey-t is. Ezek az emberek (vagy szeretteik) nagy-
lelkű adományokkal gazdagították az általam vá-
lasztott jótékonysági szervezeteket, cserébe azért,
hogy a nevük szerepeljen ebben a regényben. Ha
ön a jövőben szívesen részt venne ebben a kezde-
ményezésben, írjon e- mailt a
give@harlancoben.com címre.