Kedves Vásárlónk!

Szeretettel és tisztelettel nyújtjuk át a példányodat. Köszönjük, hogy megvásároltad

ezt a kötetet a szerző, az eredeti nyelvű szerkesztők és egyéb munkatársak, a hazai
kiadó, a kiadó vezetői, a fordító, az irodalmi szerkesztő, a lektor, a kiadói szerkesztő,
a korrektorok, a tördelők, a kommunikációs munkatársak, a rendszerfejlesztők és
üzemeltetők, a kiadó sok egyéb munkatársa és a terjesztő minden munkatársa
nevében.

Igen, rengeteg ember munkáját támogattad a vásárlásoddal.

Emellett támogattad még a magyar nyelvű e-könyvkiadás fejlődését, és azt, hogy az
egész világon minél több, minél jobb minőségű magyar e-könyv minél könnyebben
elérhető legyen.

Gratulálunk a döntésedhez, és tisztelettel köszönjük.

Bízunk benne, hogy a könyveinkkel és a kiszolgálással örömet szerzünk neked,

mihamarabb viszontláthatunk, és másoknak is ajánlod a Könyvmolyképző könyveit.
 Első kiadás
Könyvmolyképző Kiadó,
Szeged, 2021
Írta: Layla Hagen
A mű eredeti címe: Withering Hope
Copyright © 2015 Layla Hagen
All rights reserved.

A borítót tervezte Zsibrita László, Rácz Tibor

Fordította: Kereki Noémi Valentina A szöveget gondozta: Beke Csilla
ISSN 2064-7174
ISBN EPUB 978-963-399-468-9
ISBN MOBI 978-963-399-469-6

© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2023-ban Cím: 6701 Szeged, Pf. 784

Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
E-mail: info@konyvmolykepzo.hu www.konyvmolykepzo.hu
Felelős kiadó: Katona Ildikó
Műszaki szerkesztő: Szegedi Marinka Korrektorok: Gera Zsuzsa, Réti Attila
Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített
kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak
része semmilyen formában – akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a
fénymásolást és bármilyen adattárolást – nem sokszorosítható.
 1. fejezet

Aimee

Az utolsó repülőutam Aimee Myllerként ugyanúgy indul, mint

az összes többi, egy rázkódással.
A bőr háttámlának döntöm a fejem, és lehunyom a szemem a
magángép felszállása közben. Az emelkedés gördülékenyen
megy, de a gyomrom ettől még összeugrik, mint felszálláskor
mindig. Még azután is kicsit csukva tartom a szemem, hogy a
gép már vízszintesen repül. Amikor kinyitom, elmosolyodok. A
velem szemközti ülés fölött lóg egy krémszínű védőhuzatban a
világ legszebb menyasszonyi ruhája.
Az én ruhám.
Csodákat tesz a testemmel, a fiús vonalaimból
domborulatokat farag. Pontosan egy hét múlva fogom hordani.
Az esküvő a vőlegényem, Chris csodálatos, nyaralóként használt
farmján lesz Brazíliában, ahová éppen tartok. Már jó
néhányszor megtettem ezt az utat, de ez az első alkalom, hogy
nélküle utazom a hatszemélyes magángépén, amit így üresnek
érzek.
Amikor majd legközelebb erre a gépre szállok, a
vezetéknevem Moore lesz, Mrs. Christopher Moore. Jobban
belesüppedek az ülésbe, jóleső érzés, ahogy a selymes
bőrborítása hozzám ér. A gépen érzett ürességet még jobban
fokozza, hogy ma este nincs légiutas-kísérő.
Nem bírtam rávenni magam, hogy megkérjem Kyrát, Chris
légiutas-kísérőjét, hogy dolgozzon ezen az estén. A kislánya ma
hároméves, és nagyon régóta szervezi neki a zsúrját. Nincs
értelme annak, hogy ő járjon rosszul, amiért én hirtelen úgy
döntöttem, muszáj ma este, és nem holnap visszamennem a
farmra, hogy felügyelhessem az esküvői előkészületeket.
A szegény pilóta, Tristan nem volt ennyire szerencsés – neki
le kellett mondani az amúgy szabad estéjéről. De meg fog
nekem bocsátani. Rájöttem, hogy az emberek nagyon sok
mindent hajlandók megbocsátani – túl sokat is a véleményem
szerint – egy menyasszonynak. Ki kell találnom majd, hogyan
kárpótoljam ezért. Talán hálám jeléül veszek neki valamit,
amiben örömét leli. Ami kihívás lesz, mert nem ismerem túl jól
Tristant, pedig már több éve dolgozik Chrisnek. Tristan nagyon
távolságtartó.
Kyrához egészen közel kerültem, aki teljesen fel van dobódva,
bármikor utazom ezen a gépen. Gyanítom, Chris és az üzleti
partnerei, akikkel általában repül, nem annyira szórakoztatók,
mint a mi véget nem érő, esküvőről szóló beszélgetéseink.
Tristannál csak annyit sikerült elérnem, hogy már a
keresztnevemen szólít, és néha megereszt egy-egy viccet.
Három órája repülünk, amikor Tristan hangja hallatszik a
hangszórókból.
– Úgy tűnik, ma este a szokásosnál is nagyobb turbulencia
lesz. Az lenne a legbiztonságosabb, ha a következő egy órában
nem hagynád el a helyedet. És bekapcsolva tartanád a
biztonsági övedet.
– Vettem – mondom, aztán eszembe jut, hogy ő nem hall
engem.
A gép ezután nem sokkal elkezd vadul rángatózni, de nem
aggódom túlságosan. Tristan Bress kiváló pilóta, hiába csak
huszonnyolc éves – csupán két évvel idősebb nálam. Elég
sokszor megtettem már ezt az utat. Szinte már megszoktam az
elő-előforduló turbulenciákat. Szinte.
Kikukkantok az ablakon, és látom, hogy az amazóniai esőerdő
fölött repülünk. Az alattunk lévő sűrű, zöld takaró olyan
hatalmas, hogy libabőrös leszek. Nyelek egyet. Bár nem félek,
hat rám a gép folyamatos rángatózása. Egy kellemetlen
hányingert kezdek érezni a torkomban, a gyomrom pedig
felfordul és bukfencezik a gép minden egyes durva
mozdulatára. Megnézem, hogy a velem szemközti ülésnél van-e
hányászacskó. Van.
Két kézzel kapaszkodom a blúzom aljába, hogy próbáljam
megnyugtatni magam. Nem működik, az ujjaim továbbra is
rángatóznak. A farmerem zsebébe dugom a kezem, és
igyekszem az esküvőre koncentrálni. Emiatt mosolyognom kell.
Minden tökéletes lesz. Mármint majdnem minden. Bárcsak a
szüleim velünk lehetnének az esküvőmön, de nyolc éve,
közvetlenül a főiskola megkezdése előtt elveszítettem
mindkettejüket! Lehunyom a szemem, és próbálom
elmulasztani az émelygést. Néhány perc múlva sikerül is. Bár a
repülés egyáltalán nem lesz simább, a szorongásom
valamennyire csökken.
Aztán egy egészen újfajta szorongás lesz úrrá rajtam.
A gép elkezd veszíteni a magasságából. Kipattan a szemem. És
mintha megérezné, Tristan hangja tölti ki a kabint.
– Lejjebb kell ereszkednem. Amint tudunk, újra felmegyek.
Nincs ok az aggodalomra.
Nyugtalanító érzés kerít hatalmába. Ilyen korábban még nem
történt. Ettől függetlenül maximálisan bízom Tristan
képességeiben. Nincs okom aggódni, úgyhogy nagyon
igyekszem nem is tenni. Amíg egy fülsiketítő hangot nem hallok
kintről. A hang irányába kapom a fejem. Először csak a saját
tükörképemet látom az ablakban: zöld szem és világosbarna,
vállig érő haj. Aztán az ablakhoz nyomom a homlokomat. Attól,
amit kint látok, meghűl az ereimben a vér. A homályos
szürkületben a füst fekete felhőbe borítja az ablakom előtti
levegőt.
Fekete füst gomolyog a gép egyetlen hajtóművéből.
– Aimee – szólal meg nyugodtan Tristan hangja. – Szeretném,
ha előrehajolnál, és átkarolnád a térded. Gyorsan! – A kimért
hang, amivel ezeket a szavakat kiejti, halálra rémít. – A
hajtóművünk elromlott, megkezdem a kényszerleszállást.
Alig van időm pánikba esni, megmozdulni pláne, amikor a
gép egy olyan rettenetes nagyot rázkódik, hogy az ablakba ütöm
a fejem. Éles fájdalom hasít a halántékomba, és kiáltás szakad
fel a torkom mélyéről. Még élesebb fájdalom jön ezután. Csontig
hatoló. Nyers.
Úgy tűnik, a testem magától mozdult meg, mert közben
előrehajoltam és átkaroltam a térdem. Borzasztó gondolatok
kavarognak a fejemben. Kényszerleszállás. Hány százalékuk
sikerül a kényszerleszállásoknak? A szívem olyan vadul
kalapál, a gép meg olyan gyorsan zuhan, hogy lehetetlen
elképzelni, hogy még magasan vagyunk. Egy újabb gondolat ejt
foglyul. Hol fogunk földet érni? Amikor utoljára kipillantottam,
az esőerdő fölött voltunk. Azóta nem juthattunk messzire. Izzad
a tenyerem, és csikorgatom a fogam, ahogy a gép előrebukik, én
meg úgy érzem, mintha kitéptek volna az ülésemből, és
előretoltak volna.
Fojtogató a kísértés, hogy felemeljem a fejem és kinézzek az
ablakon. Tudni akarom, hol vagyunk, és mikor fog bekövetkezni
az elkerülhetetlen becsapódás. De bármennyire is próbálok,
nem bírok megmozdulni. Nem tudom pontosan, hogy a gép
állása miatt vagyok kénytelen összehúzódva maradni, vagy a
félelem miatt. Oldalra, a folyosó felé fordítom a fejem. A padlón
fekvő, védőhuzatba csomagolt ruha látványa miatt egy
pillanatra megfeledkezem a félelemről, és csak egy gondolatom
marad. Chris. A csodálatos vőlegényem, akit kiskorom óta
ismerek, és akivel tulajdonképpen felnőttem. A kerek, kék
szemével és a makacs szőke fürtjeivel még mindig kisfiús, hiába
huszonhét éves, és jár drága öltönyökben.
Rá gondolok, amikor megtörténik a becsapódás.
 2. fejezet

Aimee

Hideg verítékben úszva ébredek, és valami puha alatt, ami

talán egy takaró lehet. Nem tudom pontosan megállapítani,
mert amikor kinyitom a szemem, sötét van. Amikor próbálok
megmozdulni, a halántékomba hasító éles fájdalomtól
felszisszenek.
– Aimee?
– Tristan. – A szó szinte kiáltásnak hangzik. Az ablakokon
beszűrődő halvány holdfényben látom, hogy a velem szemközti
ülésre támaszkodva fölém hajol. Elképzelem, ahogy sötétbarna
tekintetével aggódón engem pásztáz.
– Megsérültél?
– Csak a halántékom, de nem vérzek – mondom, miközben
végighúzom az ujjam az érzékeny ponton. Ezután Tristant
veszem szemügyre. Ami nehéz a tompa fényben. Az
egyenruhájának az inge koszos, de úgy tűnik, hogy nem sérült
meg. Az ablak felé fordítom a fejem. Semmit sem tudok kivenni
a kinti sötétségből. – Hol vagyunk?
– Földet értünk – válaszolja Tristan egyszerűen, és amikor felé
fordulok, hogy ránézzek, hozzáteszi még – …az esőerdőben.
Bólintok, és igyekszem nem hagyni, hogy a mellkasomat
elszorító félelem elhatalmasodjon rajtam. Mert ha hagyom
begyűrűzni, meglehet, hogy nem fogom tudni kordában tartani.
– Nem kellene… ühm… elhagynunk a gépet, vagy ilyesmi?
Amíg megmentenek minket? Biztonságos itt bent maradnunk?
Tristan beleszánt a rövid, fekete hajába.
– Hidd el nekem, hogy ez az egyetlen biztonságos hely!
Kimentem ellenőrizni, hogy szivárog-e az üzemanyag, de nincs
baj.
– Kimentél? – suttogom.
– Igen.
– Én is… – mondom, ahogy kikapcsolom a biztonsági övem, és
próbálok felállni. De a szédülés miatt kénytelen vagyok
visszaülni.
– Nem – tiltakozik Tristan, és a keskeny folyosó túloldalán
lévő ülésre rogy. – Figyelj rám! Muszáj megnyugodnod!
– Mennyire vagyunk az esőerdő mélyén, Tristan?
Hátradől, és hosszú szünet után válaszol: – Eléggé.
– Hogyan fognak megtalálni minket? – A takaró alatt a
mellkasomhoz húzom a térdem, közben egyre jobban szédülök.
Azon gondolkozom, Tristan vajon mikor takarhatott be?
– Meg fognak – válaszolja Tristan.
– De csak van valami, amivel megkönnyíthetjük a dolgukat,
nem?
– Most nincs.
– Nem tudjuk a reptéren valakivel felvenni a kapcsolatot? –
kérdezem erőtlenül.
– Nem. Egy ideje minden kapcsolatunk megszakadt.
Előrebukik a válla, és még a holdfényben is látom, hogy az
arca megfeszül. A magas arccsontja, ami általában előkelő
megjelenést ad neki, most komornak tűnik. Viszont a pánik
helyett mindent átható gyengeséget érzek. A végtagjaim
nehezek. Köd ereszkedik az elmémre.
– Mi történt a hajtóművel? – suttogom.
– Meghibásodott.
– Meg tudod javítani?
– Nem.
– Tényleg nincs semmi mód arra, hogy valakinek üzenetet
küldjünk?
– Nincs.
Mintha csak álmodnék, érzem, hogy Tristan párnát tesz a
fejem alá, és hátradönti az ülésemet.
Lehunyom a szemem, lassan álomba szenderülök, és megint
Chrisre gondolok. Hogy mennyire aggódhat.
 3. fejezet

Aimee

Nappal van, amikor felébredek, gyenge napsugarak világítják

meg a gépet. Kényelmetlen fejtartásban aludhattam, amitől
beállt a nyakam. Néhány percig masszírozom, és közben
körülnézek Tristant keresve, de nincs sehol. Próbálok lélegezni,
de a levegő sűrű és nehéz, úgyhogy fulladozni kezdek. Muszáj
friss levegőhöz jutnom, ezért felnézek, és meglátom, hogy a gép
elejében lévő ajtó nyitva van. Akkor Tristannak kint kell lennie.
Lassan felállok, mert tartok attól, hogy a tegnap esti szédülés
esetleg visszatér. De nem. Inkább nem nézek ki az ablakokon,
ahogy a két széksor közötti folyosón sétálok, és közben
végigsimítom mindkét oldalon a három-három ülés karfáját. Ha
már életem legnagyobb sokkja vár rám, akkor szeretnék inkább
egyszerre szembesülni vele, nem apránként, az ablakokon
keresztül.
Megállok az ajtó előtt, de még mindig a padlót nézem. A
lépcső – az ajtóba épített lépcső – fényes csillogása egy
pillanatra mellbe vág. Összeszorítom a fogam, összeszedem a
bátorságom, az ajtóba lépek, és felpillantok.
Aztán összerezzenek.
Az ajtón túli látvány nem okoz csalódást. Éppen annyira
rémisztő, mint gyönyörű. A zöld növények vannak túlsúlyban.
Az élénk, fényes fajta, amiből úgy tűnik, hogy árad az élet.
Mindenféle formájú és méretű van a buja, sötétzöld, teniszütő
méretű levelektől kezdve a fákat takaró moháig. A fák
leveleinek nincs egységes alakjuk. Némelyik szív alakú, mások
kerekek. Némelyik csúcsos, mások meg semmihez sem
foghatók, amit eddig láttam.
A napsugarak bátortalanul törnek át a fölöttünk lévő sűrű
lombkoronán. A fák útját állják a fény nagy részének. Nagyon
sok a fa. Magas fák. Fölénk tornyosulnak, és egészen hátra kell
billentenem a fejem, hogy jól szemügyre tudjam venni a
lombkoronát. Összeráncolom a homlokom.
Hogyan tette le Tristan a gépet sértetlenül? Csak egy pillantást
kell jobbra vetnem, hogy lássam, mégsem sikerült.
Felszisszenek, és még erősebben szorítom az ajtó keretét. A
repülő jobb szárnya egy roncs. Feltételezem, hogy a másik
szárny sincs sokkal jobb állapotban. Két hatalmas fa dőlt a gép
hátuljának a jobb felére – méghozzá olyan erővel, hogy egy
nagyon mély horpadást ütöttek rajta. Visszapillantok a gép
belsejébe. Látom, hogy pont az egyetlen fürdőszobára dőltek.
Rémülten állapítom meg, hogy a mosdó valószínűleg
használhatatlan.
 Megborzongok, majd úgy döntök, kiszállok a gépből. Amikor
lelépek a lépcsőről, a lábam vizes lesz. Sokat eshetett nemrég,
mert a föld folyékony sár, ami egészen a futócipőm fűzőjéig
elnyeli a lábamat. Minden lépés cuppog, és minden irányba
sáros vizet fröcsköl, ahogy haladok. Nagy levegőt veszek. Vagy
legalábbis próbálok. A levegő sűrű a fojtogató nyirkosságtól, de
közben nincs túlzottan meleg. Los Angelesben, ahol egész
életemben éltem, melegebb volt. De soha nem volt ennyire
párás. A póló és a farmer máris elkezdett a nyirkos bőrömre
tapadni.
– Felébredtél – mondja Tristan, miközben feltűnik a gép
elejénél.
A portól sötét kezét egy rongyba törli. A fehér inge ki van
gombolva a nyakánál, csuromvíz, és az izmos alakjára tapad. A
levegő minden perccel egyre sűrűbbnek érződik, és ha attól
könnyebben tudnék lélegezni, a pólómat – vagy a bőrömet – is
szétszakítanám.
– A hajtómű még jó? – kérdezem.
– Még mindig rossz, csak ellenőriztem. Semmi sem tud
felrobbanni, ne aggódj!
– És a kommunikációs rendszer?
– Az is elromlott. A teljes elektromos hálózat.
– Tudom, hogy valószínűleg nem működnek, de mi lenne, ha
megnéznénk a telefonunkat?
– Én megnéztem az enyémet tegnap este a lezuhanás után. A
tiédet is, remélem, nem bánod. Megtaláltam a táskádat. A
tabletedet is. Természetesen nincs vétel.
Bólintok, de a sérült szárny látványa kikészít, úgyhogy inkább
elfordulok, hogy a dzsungelt nézzem.
– Gyönyörű, ugye? – kérdezi.
– Inkább nézném a tévében. Úgy érzem magam, mintha egy
dokumentumfilmbe csöppentem volna.
Tristan elém lép, és szemügyre veszi az arcomat.
– Itt van egy karcolás. Ezt tegnap este nem láttam. De nagyon
felszíni. Aggodalomra semmi ok.
– Ó, hát… – Az arcomhoz emelem a kezem, és elakad a
hangom, ahogy a bal kezemen lévő gyémántgyűrűt bámulom.
Chris. Az esküvő. Az én gyönyörű, tökéletes esküvőm, ami alig
egy hét múlva lett volna. Megrázom a fejem. Lesz is.
Pillanatokon belül ki fognak minket menteni. – Szomjas vagyok
– mondom, és elfordulok Tristan felől, mert érzem, hogy
mindjárt könnybe lábad a szemem, és nem akarom, hogy lássa.
– Van pár dolog a gépen. De nem sok. Négy doboz üdítő, ami
semmi ahhoz képest, hogy milyen ütemben fogunk ebben a
klímában kiszáradni.
Kérdőn nézek rá.
– Majdnem bokáig állunk a vízben. Biztos találunk valami
okos módot arra, hogy tiszta vizünk legyen.
– Nincs semmim, amiből egy kellően jó szűrőt készíthetnék,
hogy ezt – a földre mutat – ihatóvá tegyem. Az esőben
bízhatunk leginkább.
– És mi van a fürdőben lévő víztartállyal? – vetem fel félig
lemondón, mert eszembe jutnak a fák, amik pont a
fürdőszobára dőltek.
– A víztartály megrepedt – gyanítom, abban a pillanatban,
hogy rádőltek a fák –, és a víz kifolyt.
– Használható egyáltalán a fürdőszoba? – kérdezem.
– Nem – válaszolja Tristan, és ezzel megerősíti a félelmeimet.
– Minden tönkrement. Bemásztam, és csak azokat a használható
dolgokat tudtam összeszedni. – A gépre dőlt egyik fa felé mutat.
Először nem értem, de ahogy jobban megnézem, látom, hogy
egy halom tükörszilánknak tűnő valami van a fa előtt.
– Tükördarabok?
– Többek között arra jók, hogy jelezzük a hollétünket.
Mindketten a halom felé indulunk. Megborzongok az
egyenetlen szilánkok halma láttán. A legtöbb akkora, mint a
tenyerem, néhány kisebb annál. Ha ezek a fák az ülésemre vagy
a pilótafülkére zuhantak volna…
Látom, hogy néhány dolog ki van rakva a tükörszilánkok
mellé. Egy csomag ragtapasz, szempamacsok, egy olló, egy síp,
tűk, cérna, egy csomag rovarriasztó törlőkendő és két svájci
bicska.
– Ezek a túlélőkészletből vannak – jegyzi meg Tristan. –
Kihoztam őket, hogy gyors leltárt csináljak.
– És miért csak ennyi? Hol van a többi?
– A túlélőkészlet egy része a pilótafülkében volt. Azok voltak
benne, amiket itt látsz. A többi a gép hátsó részében volt egy
tárolóban, a fürdőszoba mellett. – Oda mutat, ahol a fa a gépbe
csapódott. – Összetörtek.
– Szuper. – Egy pillanatig vívódom, hogy megkérdezzem, mik
voltak benne, de inkább mégsem. Jobb nem tudni, mink nem
lett. Megkordul a gyomrom. – Kezdek éhes lenni.
– Van kevés sós mogyoró, pár csokiszelet és két szendvics –
veszi sorra Tristan. – A sós mogyorótól és a csokitól még
szomjasabb leszel, úgyhogy ezeket én inkább kihagynám.
Nem lep meg a szegényes kínálat. Chrisszel két hete
repültünk a farmra, hogy felügyeljük az esküvő végső
előkészületeit. Mivel a farmon nem volt szükségünk a
magángépre, elküldte az éves műszaki átvizsgálásra. A
mérnökök elég pocsék munkát végeztek, ha lezuhantunk.
Három napja voltam a farmon, amikor a főnököm az ügyvédi
irodában, ahol dolgozom, váratlanul megkért, hogy utazzak
haza, mert egy esethez segítségre volt szüksége. Menetrend
szerinti járaton repültem vissza Los Angelesbe. A főnököm
megígérte, hogy nem fog egy hétig tartani a dolog, hogy az
esküvő előtt legyen egy teljes hetünk elkészülni. A
magángépnek kellett volna visszavinnie, mivel az átvizsgálással
addigra végezniük kellett volna. Mivel megállás nélkül
dolgoztam, egy nappal korábban végeztem, úgyhogy szóltam
Chrisnek, hogy azonnal vissza szeretnék menni.
A műszaki átvizsgálás előtt mindent kipakoltak a gépből, és a
Brazíliába történő utazásom előtti nap kellett volna feltölteni.
De mert ragaszkodtam ahhoz, hogy a tervezettnél egy nappal
korábban menjünk, Tristan vásárolt be gyorsan erre az útra.
 – Megleszünk – mondom. – Ennyinek elégnek kell lenni, amíg
megmentenek minket.
Tristan nem válaszol.
– Vagy nem? – firtatom, és felé fordulok.
Fél térdre ereszkedett a megroncsolódott szárny darabjai
között, és szemrevételez valamit, ami letört a gépről és a földön
hever.
– Talán igen – válaszolja.
– Egyszer olvastam a vészhelyzeti helyzetjelzőről…
– A miénk defektív.
– Hogy mi?
– Használhatatlan.
– De a gép most esett át a műszaki átvizsgáláson…
– Szörnyű munkát végeztek – közli mérgesen.
Néhány pillanatig annyira le vagyok döbbenve, hogy szóhoz
sem jutok.
– És a repülési terv… – motyogom.
Tristan feláll, és sötétbarna szemével mélyen a szemembe
néz. Még mielőtt a száját kinyitná, valahogy tudom, hogy amit
mondani fog, az utolsó meglévő reményemet is megsemmisíti.
– A repülési tervet valóban leadtam. De jelentősen eltértünk
tőle tegnap este, amikor kerestem, hogy hol landoljunk. Az
eltérés előtt megszakadt a kommunikáció, így nem volt mód
arra, hogy bárkit tájékoztassak.
– Mit akarsz ezzel mondani, Tristan? – A kétségbeesés
fojtogat. – Lehetetlen, hogy ránk találjanak?
 – Nem erről van szó. Ettől még kitalálhatják, hogy…
– Kitalálhatják? A kellős közepén vagyunk egy… – Elhallgatok,
és őrülten pillantgatok körbe. – Hol is vagyunk? Az Amazonas a
közelben van?
– Nem.
– Honnan tudod?
– Felmásztam arra a fára, hogy körbenézzek. – A mellettünk
lévő egyik hatalmas fára mutat. – Látótávolságon belül nincs
folyó.
– Ezt nem hiszem el – suttogom. – Én nem…
Ahogy sarkon fordulok, egy jó ujjnyit még jobban a saras
talajba süppedek, majd elindulok a fa felé.
– Mit csinálsz? – szól utánam.
– Látni akarom.
– Meg fogsz sérülni.
– Nem érdekel.
Vak eltökéltségtől hajtva szidom a fa körüli túlburjánzott
gyökereket, amik elállják az utamat, de amint átverekszem
magam rajtuk, hálás vagyok értük, mert segítenek felérni az
alsó ágakat. Nem vagyok egy kalandor lány, és ez meg is látszik.
Lihegek, amikor még csak a fa felénél tartok. Mentségemre
szóljon, hogy ez a fa magasabb, mint egy háromemeletes ház.
Egyszer-kétszer megcsúszom, ami azért lehet, mert nem merem
túlságosan nézni, hogy hová teszem a kezem. A fa egész
felületét pépes érzetű moha borítja, és a hátborzongató
bizsergésből ítélve, amit az ujjaimon érzek, bármelyik ágat
ragadom is meg, van egy olyan nyugtalanító feltételezésem,
hogy temérdek soklábú állat lehet benne, amiket nem akarok
látni ott. Sosem voltam a négynél több lábú állatok kedvelője.
Amikor a tetejére érek, és két ág közé ékelem magam,
megkönnyebbülten sóhajtok, mert boldog vagyok, hogy
feljutottam.
Aztán keserű ízt érzek a számban, ahogy tudatosul bennem,
amit látok. A zöld lombkoronán kívül semmit. Bármerre is
nézek. Sűrű, és amíg a szem ellát, csak ez van. A fa, amin én
vagyok, nem is olyan magas azokhoz képest, amiket a távolban
látok, és ebből arra gondolok, hogy valamilyen dombon
lehetünk. Folyónak nincs nyoma, és semmi másnak sem, ami
arról árulkodna, hogy települések vannak a közelben. Ha
elhagyjuk a gépet, nincs hová mennünk. Hátrafordulok. Abból,
amit látok, egy pár száz mérföldes sugarú körben se
civilizációnak, se útnak nincs jele.
A legjobb esélyünk, ha megkeressük az Amazonast, és
amellett sétálunk. A települések nagy valószínűséggel a víz
közelében vannak. De azt innen nem lehet megállapítani, hogy
a folyó hány mérföldre van, vagy hogy melyik irányba kell
hozzá elindulni. A dzsungel meg nem jó hely arra, hogy gyalog
nekivágjunk, aztán bízzunk a szerencsénkben. Nem… A mi
reményünknek az ég felől kell érkeznie. Ami üres. Se repülő, se
helikopter. Még egy távoli hang sem.
Érzem, hogy összeugrik a gyomrom, és megint
körbefordulnék, de megállok, mert rám tör a szédülés.
Megpihenek az ágon, és lehunyom a szemem. Chris keresni fog.
Így lesz. Elhatározom, hogy nem veszítem el a hitem, és
elkezdek lemászni a fáról. Megborzongok, ahogy a ki tudja,
milyen teremtések az ujjaimra másznak, de a célra szegezem a
tekintetemet, és így sikerül nem pánikba esnem.
Egészen addig, amikor már csak pár ág van köztem és a
gyökerek között, és valami hideg, sikamlós dologhoz érek, ami
sokkal puhább egy ágnál. A pillanat törtrésze alatt leesik, hogy
ez egy kígyó – egy nagy kígyó –, és ösztönösen visszakapom a
kezem, ami miatt viszont elveszítem az egyensúlyom. Hangos
puffanással a gyökerekre esem a jobb bokámmal, ami kissé
kifordul, aztán előrebukom, míg végül Tristan elkap.
– Mi…?
– Egy kígyó – motyogom, miközben megragadom a fehér
ingét, és a karjai melegében keresek menedéket, ahogy a hideg
veríték kiül a testem minden porcikáján.
Rendben. A lábatlan állatok épp most előzték meg a soklábú
állatokat a nem kedvelt teremtések listáján. Tincsek tapadnak
az izzadt arcomra, és ahogy félretolom őket, megint a szemem
elé kerül a jegygyűrűm. Hirtelen elkap a sírás, patakzik a
könnyem és zokogás rázza a testemet. Bármennyire is
próbáltam meggyőzni magam a fa tetején, hogy Chris meg fog
találni minket, itt lent ez kilátástalannak tűnik. Tristan mond
valamit, de nem értem, hogy mit.
– Nagyon örülök, hogy Kyra nincs velünk – mondom a
zokogások között.
 – Igen, én is – válaszolja Tristan, és szorosabban ölel.
Legalább se Tristannak, se nekem nincs gyerekünk. Neki
viszont vannak szülei. Furcsa, de megkönnyebbülést érzek,
hogy az enyémek már nem élnek. Elképzelni sem tudom,
milyen poklot járnának meg, ha tudnák, hogy az egyetlen
lányuk elveszett az amazóniai esőerdőben, és nagy
valószínűséggel halott.
– Chris mindent meg fog tenni, hogy megtaláljon téged,
Aimee. Ebben egy pillanatig se kételkedj!
– Nem – válaszolom, és a pilóta szavai erőt adnak.
Igaza van. Ha egyvalamiben biztos vagyok, az az, hogy Chris
bármit meg fog tenni, hogy megtaláljon Az apja dollár-
multimilliós birodalmának az örököseként a forrása is megvan
hozzá. Nem tudom, meddig maradok kiborulva, erőtlenül és
izzadtan Tristanhoz bújva. Próbál megnyugtatni, de a két
karjával ügyetlenül ölel át, mert bár az évek alatt sok időt
töltöttünk egymás társaságában, csupán udvarias kérések
szakították meg a köztünk lévő csendet. A kapcsolatunk mindig
távolságtartó volt, ami nagyon más, mint amilyent Chris
háztartásának többi alkalmazottjával ápolok.
Mármint a szülei háztartásának – a Moore családnak egy
hatalmas villája van, egy még hatalmasabb kerttel, Los Angeles
külvárosában. Chrisszel mi egy tágas lakásban élünk a
belvárosban, alkalmazottak nélkül. De nagyon gyakran
vagyunk a szüleinél, úgyhogy az szinte a második otthonunk.
Három hete voltunk ott a huszonhatodik születésnapomat
megünnepelni. Az alkalmazottjaik olyan régóta vannak velük,
hogy már olyanok, mint egy nagy család: a szakács, a
házvezetőnők, a kertészek és a drága Maggie-m – a hölgy, aki
Chrisre és rám vigyázott gyerekkorunkban. A szüleink ugyanis
közeli barátok voltak. Mivel a szüleimnek a munkájuk miatt
több hónapot távol kellett lenniük, Chrisszel mi meg egyidősek
vagyunk, a gyerekkorom nagyját Chriséknél töltöttem, ahol
Maggie vigyázott ránk.
Chris szülei a háznál tartották őt azután is, hogy mi
felnőttünk, mert családtag lett. Hozzá nagyon közel állok, a
többi alkalmazottal meg baráti a viszonyunk. Tristan az
egyetlen, aki kizárólag Chrisnek dolgozik. Hetente egyszer-
kétszer viszi el repülőn az ország valamelyik pontjára, ahol
meglátogatja a cég egyik leányvállalatát. Gyakran találkozunk
Tristannal, mert amikor Chris nem repül, ő a sofőröm. De nem
lett emiatt szorosabb a kapcsolatunk.
Ettől függetlenül a jelenléte biztonságérzetet ad nekem. Az
erős mellkasára hajtom a fejem, az arcom a kemény izmainak
nyomódik. A szívverése figyelemre méltón egyenletes.
Szeretném, ha az ő nyugalma és ereje legyőzné az én
kétségbeesésemet. Addig maradok az ölelésében, amíg kisírom
a gyengeségemet. Aztán új erőre kapok, és kiegyenesedem.
– Menjünk, amíg találunk egy folyót, bármilyen folyót, aztán
kövessük a folyásirányt! Biztosan az Amazonasba torkollik.
Könnyebben megtalálnak minket, ha a folyónál vagyunk. És ha
nem találnak meg minket – nyelek egyet –, több esélyünk van a
folyó mellett egy településre bukkanni.
Tristan, akinek az inge csuromvíz a pára miatt, és úgy néz ki,
mint aki felhőszakadásban sétált, megrázza a fejét.
– Most az a legjobb, ha itt maradunk, a gép közelében.
Könnyebb egy gépet, mint két embert észrevenni. Talán ki
tudják találni, hol zuhanhattunk le. Az eltűnést követő
huszonnégy órában a legintenzívebbek a kutatómunkák.
Érzem, ahogy megkönnyebbülök. Negyvennyolc óra, mínusz,
amit ájultan töltöttem. És aztán hazamegyünk.
– Tüzet szeretnék rakni – mondom. – Ha gépeket küldenek a
terület fölé, akkor a tüzet meg fogják látni, nem?
Tristan vonakodik.
– Kétlem, hogy egy ilyen sűrű lombkorona alatt meglátnák a
tüzet.
Igaza van. A sűrű lombkorona kupolává szövődik fölöttünk,
itt-ott szűrődik át rajta néhány vékony napsugár, amik
fénykarikákban világítják meg a minket körülvevő párás,
felhőszerű homályt.
– Attól még szeretnék tüzet rakni.
– Fogunk. Megvan a módja annak, hogyan kell, hogy ennyi fa
közelében is biztonságos legyen. Nagyon sok füstöt kell
csinálnunk. Az a lombkorona fölé emelkedik. És kiválóan fogja
jelezni a hollétünket. Viszont nem lesz egyszerű száraz fát
találni. Itt szinte minden nedves.
– De az jó a füsthöz, nem? A nedves fa.
– Igen… de száraz fa kell a tűz elindításához.
 – Az egyik tükörszilánkkal nem tudjuk meggyújtani? Nem
sokat tudok erről, de egyszer láttam ezt a tévében.
– Nincs szükségünk tükörre, mert van öngyújtóm. De attól
még fa kelleni fog.
– Valamit csak találunk – mondom tántoríthatatlanul. De
Tristan bizonytalannak tűnik. – Mi az?
– Te maradj a gépben! – kéri. – Én majd keresek fát.
– Nem, szeretnék segíteni.
– A dzsungel veszélyes hely, Aimee. Szeretném, ha sértetlen
lennél, amikor Chris rád talál. Ránk talál.
– Hát, ha nem megyünk fát keresni, akkor nem fognak
megtalálni. Gyorsabb lesz, ha ketten csináljuk. És amúgy sem
távolodunk el túlságosan a géptől, nem?
– Nem, nem fogunk – erősíti meg Tristan. – Hozok egy
dobozos üdítőt. Figyelnünk kell arra, hogy ne száradjunk ki.
Amint ezt megemlíti, újra felerősödik a szomjam, a torkom
száraz, és kapar. Tristan bemászik a gépbe, majd egy üdítővel
tér vissza. Én kortyolok bele először, és erőt kell vennem
magamon, hogy ne igyam meg az egészet. Odaadom neki, és ő is
iszik néhány kortyot.
– Miért csak egyet hoztál? – kérdezem, mert a torkom többre
vágyik.
– Ügyelnünk kell arra, hogy ne fogyjunk ki belőle.
– De ez az esőerdő, nem? Nemsokára esnie kell.
Tristan leteszi a dobozt, a földön felsorakoztatott dolgainkhoz
megy, és két zsebkéssel jön vissza.
 – A tegnap esti lezuhanásunk óta nem esett. De ez az esős
évszak, nemsokára kellene neki.
– Hát, akkor nézzük a jó oldalát, mert ha nem esik, akkor
tudunk tüzet rakni.
Odanyújt nekem egy kést.
– Ezzel vágd le az ágakat, amik használhatónak tűnnek. És
vigyázz, hová lépsz!
Ezzel elindulunk a legközelebbi fa irányába. Nem ahhoz,
amelyiket az előbb megmásztam. Azt igyekszem kerülni, bár
biztos vagyok abban, hogy az összes többi fa is tele van
kígyókkal. Megborzongok a hideg bőre emlékétől. Hatalmas
kígyó volt, bár nem akkora, hogy anakonda legyen. Néhány hete
megnéztem néhány dokumentumfilmet Amazóniáról, mert a
nászutunk az esőerdőben lett volna egy turistaparadicsomban,
Chris meg el akart menni egy szafarira az erdőbe. A
dokumentumfilmek felsoroltak úgy több millió dolgot, ami
megölheti az embert az erdőben: az állatok, a szennyezett víz és
még egy csomó minden. Tulajdonképpen az egyetlen, ami
ártalmatlannak tűnt, az a levegő. Ez elvette a kedvem a
szafaritól, és sikerült Christ is lebeszélnem róla.
Annak ellenére, hogy fák között vagyunk, kiderült, hogy
száraz tűzifát találni pont olyan kihívás, mint azt Tristan
megjósolta. Még az üreges fákat is megnéztük, amikbe az eső
ugyan nem esett bele, de a pára alkalmatlanná tette
tűzgyújtáshoz. Nagyon lassan haladunk, a sűrű növényzet
megnehezíti a dolgunkat.
 – A fenébe! Macsetével egyszerűbb volna – jegyzi meg Tristan,
ahogy előttem sétál. Egy idő után, amikor már ömlik rólam a
víz, kezdem elveszíteni a koncentrációmat. Az a kevés üdítő,
amit korábban ittam, már rég elpárolgott a testemből. Tristan
látszólag pont ugyanilyen rosszul van. A talaj kissé lefelé lejt,
ami igazolja a gyanúmat, hogy egy dombon vagyunk. Minél
lejjebb megyünk, annál sárosabbá válik a föld. Szinte folyós.
– Álljunk meg egy kicsit! – lihegem.
Előrebukok, a térdem remeg, és a combomra kell
támaszkodnom, hogy megtartsam az egyensúlyom. Az erdő
talajára szegezem a tekintetem, ami csupa sár, levél, és vöröses
színe van. Örülök, hogy futócipő, és nem szandál van rajtam,
mert ez megóv a talajon mászó teremtményektől. Számtalan
rovart látok, ezért inkább lehunyom a szemem, hogy ne kezdjek
el pánikolni. De a szemem lehunyása miatt mintha a hallásom
kiéleződne, mert megüti a fülem, hogy egyszerre ezernyi
teremtés lélegzik körülöttem. Mérgesen csiripelő madarak,
csúszás, mászás és üvöltés, amikre még csak gondolni sem
szeretnék. Baljós mind.
– Ezek majd megteszik. – Hallom, ahogy Tristan megszólal, és
erőt véve magamon felegyenesedem. Egy halom ágat cipel az
egyik karjában. – Ezeket meg tudod fogni?
Bólintok, elveszem tőle, és mindkét kezemmel a
mellkasomhoz szorítom őket. Néhány perc múlva egy újabb
halommal a karjában tér vissza.
– Elindulhatunk a géphez, vagy még szeretnél egy kicsit
pihenni? – kérdezi, a tekintete csupa aggodalom.
– Jól vagyok, menjünk.
Tristan óvón a derekamra teszi a kezét, amiért hálás vagyok,
mert remeg a lábam. Kapkodva veszem a levegőt, miközben
teszem egyik lábam a másik után, az ágakat meg olyan erősen
szorítom a mellkasomhoz, hogy recsegnek. Egy örökkévalóságig
tart a visszafelé vezető út. Amint meglátom a gépet, összekapom
magam. Tristan bemegy, majd egy öngyújtóval és egy dobozos
üdítővel tér vissza. Mindketten iszunk néhány kortyot, közben a
gép lépcsőjének dőlve pihenünk, és a bőrömhöz érő fém
furcsamód megnyugtató. Valami ismerős az egyébként idegen
helyen.
Bár hirtelen csontig hatoló fáradtságot érzek, megmozdulok,
hogy segítsek Tristannak tüzet rakni, de aztán látom, hogy már
végzett is. A lombkoronában lévő széles lyuk alá tette, hogy a
füst magasan felszállhasson.
– Mázli, hogy volt ez az öngyújtód – mondom, amikor
mellélépek.
Tristan elmosolyodik.
– Öngyújtó nélkül is tudnék tüzet gyújtani.
– Ez egy… érdekes képesség.
Látom, hogy az összes száraz fát felhasználta a tűzgyújtáshoz,
és most a kevésbé száraz ágakat fekteti a tetejére. Pillanatokon
belül elkezd füstölni.
– Bevallom, a kígyós találkozásod után azt hittem, kerülni
akarod majd az erdőt – mondja Tristan.
 Jót nevetek.
– Azért nézz ki belőlem többet, jó?
A fa fölé hajol, a gallyakkal babrál, átpakolja őket. Bár a tűz
gyenge, gomolyog felfelé a füst. Viszont nem elég erősen, hogy
messziről is látható legyen.
– Több fát kell gyűjtenünk – vélem. – Jobb fát. Több füst kell.
– Nem. Ami kell, az a víz. Két dobozos üdítőnk maradt. Ez
sürgetőbb ügy.
Nem vitatkozom. Igaza van.
– Mit javasolsz, hol keressünk? – kérdezem.
Tristan a szemembe néz.
– Te most bemész a gépbe, és pihensz kicsit. Én meg
elmegyek, és keresek a közelben egy patakot.
– Én is menni szeretnék.
– Nem. – A hangja komolysága meglep. – Semmi szükség arra,
hogy mindketten pazaroljuk az energiánkat.
– Nem akarok itt maradni és semmit sem csinálni.
– Akkor hozz ki mindent a gépből, ami felfogja a vizet, így
amikor esik, össze tudjuk gyűjteni az esőt.
– Világos.
Amint Tristan elindul, és a fák között próbál utat találni a
zsebkésével felfegyverkezve, eluralkodik rajtam a félelem.
– Óvatosan! – szólok utána.
– Miattam ne aggódj! – kiáltja visszafordulva. Nincs remegés a
hangjában, se bizonytalankodás a lépteiben. Az erdő látszólag
egyáltalán nem ijeszti meg.
 Átkutatom a gép belsejét, hogy van-e bármi, amiben vizet
lehetne gyűjteni, de nem találok sok mindent. Kint egymás
mellé teszem az üres üdítősdobozokat, majd elkezdem
szemügyre venni az összeroncsolódott szárny környékét, hátha
van valami, amit használni tudok. Átbogarászom a ripityára
tört fémet, és közben igyekszem nem megvágni magam. De nem
járok szerencsével. Feladom a kutatást, amikor elkap a
hányinger, majd eszembe jut, hogy ki vagyok száradva. A
lépcsőhöz sétálok, és nekitámaszkodom. Hol van Tristan?
Mennyi ideje tűnt el az erdőben?
Az üres üdítősdobozokat bámulom, amikor eszembe jut egy
ötlet. Körülöttünk néhány fának teniszütőnyi levelei vannak.
Valamire biztosan lehet használni őket. Odavonszolom magam
az egyikhez, aminek a levele felfelé kunkorodik, tökéletes arra,
hogy megtartsa a vizet. A Tristantól kapott zsebkéssel levágom a
leveleket. Bár szinte erőlködés nélkül jönnek le, mire levágok
úgy tizenkét levelet, az ájulás kerülget. Visszabotorkálok a
géphez, és próbálom olyan alakban összerakni őket, amiben
majd megmarad a víz. Végül úgy néznek ki, mint a fonott
kosarak. Gondolom, majd kiderül, elég szorosan illeszkednek-e
ahhoz, hogy megtartsák a vizet. Hegyezem a fülem, hátha
hallok egy fölöttünk repülő gépet. De semmi.
Miután végzek a levelekkel, kimerülten a lépcsőre rogyok.
Csábít, nagyon csábít, hogy hozzak még egy üdítőt a gépből, és
megigyam…
Már majdnem sötét van, amikor meghallom Tristan hangját a
fák közül.
– Nem találtam semmit. Ó, jó ötlet! – mondja, és az előttem
lévő levélkosarakra mutat. Borzalmasan fest. A bőre csillog az
izzadságtól, és sötét karikák vannak a szeme alatt. – Ezek nem
kevés esőt fognak összegyűjteni.
Valahol a kisagyamban utolér egy felismerés. Nem fogunk
olyan hamar távozni innen, mint gondoltam. De nincs energiám
emiatt aggódni. Valószínűleg a szomjúság az oka.
– Reméljük, fog esni.
– Nemsokára zuhogni fog – állítja megnyugtatóan. – Menjünk
a gépbe, már majdnem sötét van. Veszélyes a sötétben kint
lenni.
– Vadállatok? – kérdezem.
– És szúnyogok. Azok veszélyesebbek a vadállatoknál.
Mindketten használjuk a túlélőkészletben lévő rovarriasztó
törlőkendőt. Aztán Tristan összeszedi a készlet kipakolt
tartalmát a tükörszilánkokkal együtt, majd a lépcsőhöz
megyünk. Még Tristan segítségével is nagyon lassan haladok
felfelé. Miután az ülésembe segít, becsukja a gép ajtaját.
Mindketten megeszünk egy szendvicset, és osztozunk az utolsó
két doboz üdítőn, ami egyáltalán nem oltja a szomjamat.
Utána lefekszem arra az ülésre, amelyiken tegnap este
aludtam. Reggel nem bajlódtam azzal, hogy visszaállítsam ülő
helyzetbe, vagy eltegyem a párnát és a takarót, amit Tristan
adott, szóval már amúgy is hasonlít egy ágyra.
 – A pilótafülkébe megyek – mondja Tristan.
– Miért?
– Aludni.
– Aludhatsz a többi ülés egyikén is. Sokkal kényelmesebb lesz,
mint…
– Nem, én inkább ott szeretnék.
Vállat vonok.
– Rendben.
A szedett-vedett ágyamra kucorodok, és rettegek az
éjszakától. Kiskorom óta szenvedek álmatlanságban. Mindegy,
mennyi alvást segítő gyakorlatot próbáltam már, négy-öt óránál
többet nem alszom éjszakánként. Megborzongok, az átizzadt
ruháim rám tapadnak. Van egy ruhás bőröndöm valahol, de
nincs erőm felkelni és megkeresni.
Ekkor jut eszembe a menyasszonyi ruhám. És mint akibe
villám csapott, felülök, és keresem, hol van. Nem lehet szem
előtt, mert akkor láttam volna, amikor a vízgyűjtésre alkalmas
dolgokat kerestem. Letérdelek, és támaszként előretenyerelek.
A gépbe jutó fény a hold felől érkezik, és nem kell sok idő, hogy
kiszúrjam a ruhám védőhuzatának krémszínű anyagát a velem
szemközti ülés alatt. Nem nyitom ki a huzatot. Most nem tudok
a ruhámra nézni. Inkább visszamegyek az ülésemhez,
magamhoz szorítom a huzatot, és elkezdek sírni. Örülök, hogy
Tristan a pilótafülkébe ment. Ez a pillanat az enyém és Chrisé,
aki biztosan ugyanazt a kétségbeesést érzi, mint ami engem
emészt belülről.
El fog jönni értem és Tristanért. Tudom, hogy el fog.
 4. fejezet

Aimee

Úgy ébredek reggel, hogy még mindig szorítom a védőhuzatot.

Az izzadt, ragadós bőrömhöz tapad, amiről eszembe jut, hogy
milyen jólesne fürdeni. A torkom száraz, és visszafojtott
lélegzettel pillantok ki az ablakon. Nem esett. Kibotorkálok az
ülésemből, mert nagyon szeretnék kijutni a gépből. Viszont az
ajtó zárva van, ami azt jelenti, hogy Tristan még alszik. Arra
jutok, hogy hadd aludjon, mert ő tegnap nálam jobban
kimerítette magát. Megpróbálom én kinyitni az ajtót. Kyrát
láttam néhányszor csinálni ezt, de mivel nem nagyon figyeltem
arra, pontosan mit csinál, csak annyit sikerül elérnem, hogy jó
nagy zajt csapok, ahogy megpróbálom elhúzni.
– Hűha, szétszedni azért nem kell a gépet – szólal meg Tristan
öblös hangja.
– Bocsánat, nem akartalak felébreszteni.
– Semmi baj. – Odajön az ajtóhoz, erőlködés nélkül kinyitja,
majd a lépcső felé fordítja.
 – Nem esett – állapítom meg.
– Nem.
Lemegyek a lépcsőn, és egyenesen a tűzrakó helyhez sétálok.
A tűz természetesen kialudt. A szívem dübörög, ahogy a
lombkorona felé kapom a tekintetem. Egyre jobban emészt az
aggodalom, lassan már beleszakadok. Tristan azt mondta, hogy
a zuhanást követő negyvennyolc órában a legintenzívebb a
keresés. Még hány óránk van? Gyorsan fejben számolok.
Kevesebb mint huszonnégy.
– Hamarosan esnie kell, ez az esős évszak. Akármi is lesz,
gyümölcsök vannak, amikben elég folyadék van ahhoz, hogy
kihúzzuk az esőig, de tegnap egyetlen olyat sem találtam, ami
ismerős lett volna – magyarázza Tristan.
– Mi az esélye annak, hogy valami mérgezőre bukkanunk? –
kérdezem, a száraz torkom a kiszáradáson kívül minden más
veszély gondolatát kiűz a fejemből.
– Inkább ne tudjuk meg! Majd másfelé megyünk, mint tegnap,
gyümölcsöt keresünk, és közben kevés fát is gyűjtünk.
– Jó tervnek hangzik.
Amikor most a fák közé merészkedünk, olyan gyümölcsöket
próbálok találni, amik ismerősnek tűnnek. Egyik sem az, de a
látvány lenyűgöz. Növények olyan vastag tövissel, hogy már
karomnak tűnnek. Gyümölcsök, amiknek bogyós állaguk van,
de akkorák, mint egy ananász. Olyan húsos szirmú virágok,
amikben biztos van víz. De a szirmok fényesek, mintha viasszal
vonták volna be őket, és emlékszem, egyszer azt olvastam, hogy
a fényes dolgoktól tartózkodjunk – mert mérgezők lehetnek.
Ahogy múlik az idő, és egyre távolabb sétálunk a géptől, a
dolgok rosszabbra fordulnak. Minden mozdulat, hogy levágjak
vagy felvegyek ágakat, végtelenül kimerít, a látásom pedig
elhomályosul. A szomjúság és az éhség fénysebességgel
emésztik fel a koncentrációmat és az energiámat. Amikor a
lábam már túl bizonytalan ahhoz, hogy számíthassak rá,
minden összegyűjtött ágat az egyik karomba fogok, a másik
kezemmel meg megragadom Tristan kezét. Mivel látszólag ő is
botladozik, nem vagyok meggyőződve arról, hogy ez jó ötlet-e.
Megint lefelé megyünk, és azon gondolkozom, vajon mikor
fogunk az aljára érni, és mit fogunk ott találni.
– Tristan – fordulok hozzá –, ha nem jön gép… mennyi időbe
telik, hogy eljussunk egy városig, ha nekivágunk gyalog?
– Hónapokba. Az erdő mélyén vagyunk. És minden este
valamilyen fedezéket kellene magunknak építeni, ami lassítana
minket.
– Meg tudnánk csinálni?
– Nem lehetetlen, de nagyon veszélyes lenne. Egyelőre ez
most nem jön szóba.
Hideg lesz a kezem, és a félelem bénítón cikázik végig rajtam.
– Miért?
Tristan hangosan vesz levegőt.
– Majd meglátod.
Értetlenül ráncolom a homlokom, ahogy követem őt lefelé.
Néhány perc múlva már meg vagyok győződve arról, hogy egy
rémálomba csöppentünk. Amikor a domb aljára érünk – vagy
legalábbis szerintem az aljára –, megtorpanunk, és képtelenek
vagyunk továbbmenni. Körülöttünk minden, ameddig a szem
ellát, víz. Saras, koszos víz. Mindenfelé. Legalább derékig érhet.
– Az egész erdő el van árasztva? – kérdezem remegő hangon.
– Gyanítom, hogy bizonyos részei nem, de a zöme az esős
évszakban igen. Négy hónap még, amíg eljön a száraz évszak, és
a víz visszahúzódik. Addig nem hagyhatjuk el ezt a dombot.
Négy hónap. Ha senki nem jön értünk a következő
huszonnégy órában, akkor négy hónapra itt ragadunk. Aztán
egy újabb gondolat villan be. Zord és borús.
– Tristan, ha még ránk is talál egy gép… hol fog leszállni? Ha
mindenütt víz van… – Kifut belőlem a levegő. – A dombunk
tiszta fa. Hogyan tud egy gép úgy leszállni, hogy ne menjen
tönkre, mint a miénk?
Nem válaszol azonnal, és a hallgatása eloszlat minden
reményfoszlányomat, hogy meg fognak minket menteni.
– Helikoptert fognak használni. Menjünk vissza a dombra! –
javasolja Tristan. – Muszáj valamilyen gyümölcsöt találnunk.
Kétszer annyi energiába telik felmenni a dombra, mint
lejönni volt. Nagy, szaggatott levegőket veszek, és vonszolom a
lábam. Már majdnem arra jutok, hogy szólok Tristannak, hogy
ezt most hagyjuk abba, és csak menjünk a géphez tüzet rakni,
amikor olyan hirtelen megáll, hogy majdnem nekimegyek.
– Az szerintem egy grépfrútfa – mondja.
– Biztos vagy benne? – kérdezem.
 A gyümölcsök tényleg hasonlítanak a grépfrútra, de sokkal
nagyobbak, és a héjuk is göcsörtösebb.
– Nem. De a majmok eszik, ami azt jelenti, hogy számunkra is
biztonságos lehet.
– Majmok? – Oldalra billentem a fejem, és elmosolyodok.
Magasan fölöttünk egy majomcsapat van.
– Gyere, szedjünk ebből párat, akármi is ez, és menjünk
vissza!
Mivel a gyümölcsök magasabban lógnak, és mindketten túl
kimerültek vagyunk ahhoz, hogy felmásszunk, csak felszedjük
azt a néhány darabot, ami lehullott, és a már amúgy is
magunkkal cipelt ágakra halmozzuk őket. Mire visszaérünk a
géphez, alig bírok állni. Mindketten a kialudt tűz mellé dobjuk
az ágakat. Tristan ezután vág egy szeletet az egyik gyümölcsből.
Kicseppen a gyümölcs leve, én pedig alá tartom a kezem.
– Ne olyan gyorsan! – mondja Tristan, majd a szájához érinti
a gyümölcsöt, és ott tartja.
– Mit csinálsz?
– Az univerzális fogyaszthatósági vizsgálatot.
Rámeredek, és úgy teszek, mintha nem most hallottam volna
ezt először.
– Épp az előbb állapítottuk meg, hogy a majmok ezt eszik.
Vagyis mi is ehetjük.
Megrázza a fejét, és még mindig az ajkához tartja a szeletet.
– Nem feltétlenül.
– Mennyi ideig csinálod ezt?
 – Három percig. Aztán a számba veszem, és negyedóráig
rágom. Ha semmi rossz nem történik, akkor lenyelem, és ha
nyolc órán belül semmilyen mellékhatás nem lesz, megehetjük.
– Nyolc óra? Tristan, ezt komolyan mondod?
A merev testtartása kétséget sem hagy efelől.
Felsóhajtok.
– Igazad van. Én is kaphatok egy szeletet tesztelésre?
– Mi értelme magadat is kitenni a veszélynek?
A védelmezése meglepésként ér, és különös jó érzéssel tölt el.
– És különben sem fogja meggyorsítani a folyamatot –
folytatja.
– Rendben. De ha legközelebb tesztelünk valamit, azt én
fogom csinálni.
Tristan semmit sem ígér meg, csak vállat von. Meggyújtjuk a
jelzőtüzet, amiból nagy füstpamacsok szállnak felfelé, viszont
gyenge a lángja, aztán még több összetákolt levélkosarat
készítünk a vízgyűjtéshez. El kell ismerni, hogy van hozzá
érzékem. Sokkal szorosabbra tudom őket fonni, mint tegnap. Az
egészen biztos, hogy meg fog maradni bennük a víz. Az én
kosaraim sokkal jobbak Tristanénál, ami miatt kevésbé érzem
magam tehetetlennek. De nem kevésbé szomjasnak. Vagy
gyengének.
– Jól vagy? – tudakolja Tristan, amikor megszédülök.
A lépcsőhöz segít, és leülök.
– Esetleg ehetek egy szelet gyümölcsöt?
– Nem, még csak öt óra telt el. Még hármat várnunk kell.
 – De…
– Aimee, tudom, hogy nehéz, de az emberi szervezet napokig
kibírja víz nélkül, hiába érzed most azt, hogy egy perccel sem
bírod tovább. Legyél türelmes! Nem éri meg kockáztatni.
Nem vitatkozom tovább, csak hátradőlök a lépcsőn. Egy idő
után feljebb mászom egy fokkal, hogy Tristannak is legyen
helye leülni.
– Menjünk be a gépbe! – mondja.
Felmászok még két lépcsőfokot, de tovább már nem bírom.
– Egy kicsit pihennem kell.
A nyirkos ruhám szinte elviselhetetlen. Ha még néhány
lépcsőfokot feljutok, és bemegyek a gépbe, jobb lesz a helyzet.
Nem sokkal, mert odabent is nagyon meleg van, és a levegő is
ragacsos. De nem bírok megmozdulni. És részben nem is
akarok. Innen van a legjobb kilátás az égboltra, és innen azt is
hallom, ha jön egy gép vagy egy helikopter. A szememre
nyomom a tenyeremet, nem vagyok hajlandó még többet sírni.
Még nem veszíthetem el a reményt.
Eddigre már hallanunk kellett volna egy helikoptert. Nem
most kellene a mentőakciónak a legintenzívebbnek lennie? Mi
van, ha nem találnak meg minket a negyvennyolc órás
időintervallumban? Tristan biztos tudja, de félek megkérdezni.
Úgyhogy csak fülelek. Nekem már egy halk hang is elég lenne,
ami jelző, hogy a megmentőink még messze járnak. De csak az
erdő baljós zörejeit hallom. Semmi reményteli hang.
Az egy pillanatnyi pihenésemből percek, majd órák lesznek.
Letörlöm az arcomra tapadó izzadságot, a könyörtelen
emlékeztetőt, hogy a testem természetellenes gyorsasággal
veszti a vizet.
Elszenderülök.
Egy sikoltással ébredek fel. Tristan is kiabál. Nem, várjunk, ő
nevet. Talpon van, a ruhái csuromvizesek. Nem csoda –
felhőszakadás van.
Amint ezt felismerem, lebotorkálok a lépcsőn, és egyenesen a
sárba érkezem. Felemelem a két kezem, kinyitom a számat, és
kiélvezem a sebesen rám hulló esőcseppeket. Az eső lemossa az
izzadságot. Egy kicsit a szomjúságot is oltja.
Tristannal mindketten iszunk a megtelt üdítősdobozokból.
Amint az eső újra megtölti őket, Tristan megszólal.
– Gyere, menjünk be, nem lenne jó pont most tüdőgyulladást
kapni.
Szerencsére volt annyi eszünk, hogy letakartuk az
összegyűjtött, és a tűzrakáshoz fel nem használt fát a teniszütő
nagyságú levelekkel, különben már azok is eláztak volna.
Mindketten fogunk két üdítősdoboz vizet, és bemegyünk.
 5. fejezet

Aimee

Tristan alighogy becsukja a gép ajtaját, már ki is isszuk az

üdítősdobozokat.
– Van egy törülköző a bőröndömben – mondom, és örülök,
hogy otthon betettem a kedvenc, elképesztően puha
pamuttörülközőmet a csomagomba, ami hülyeség volt, mert
tudtam, hogy a farmon és a nászutunk üdülőjében bőven lesz
törülköző. Őrült módjára vigyorgok, annyira fel vagyok
dobódva, hogy mindjárt szétfeszít a megkönnyebbülés és az
öröm.
– Idehozom a táskádat. – Tristan azonnal a gép hátulja felé
indul. – És az enyémet is. Remek alkalom ez most arra, hogy
átnézzük a dolgainkat, és lássuk, mihez tudunk kezdeni azzal,
amink van.
Szerencsénk van. A csomagjaink egy olyan tárolóban vannak,
ami néhány centire van onnan, ahová a fák a gépre dőltek.
Mindkettőnknek kis poggyászunk van. Tristané egy kézitáska,
és az enyém is csak valamivel nagyobb. Minden, amire a
nászutunkon szükségem lesz, már a farmon van. Ebbe a
bőröndbe csak néhány ruhát dobáltam bele hirtelen, mert arra
gondoltam, hogy jobban illenek majd az üdülő előkelő
vacsoráihoz a nászutunkon, mint azok, amiket a farmon találok.
A drága anyagokból készült designer ruhák és a hozzájuk
passzoló cipők mind haszontalanok itt, ezért sem bajlódtam a
kipakolásukkal.
– A pilótafülkébe megyek, hogy át tudj öltözni – mondja
Tristan.
Megtörülközöm, majd a csomagom fölé hajolok, és azon
agyalok, vajon melyik ruha lenne a legkevésbé ide nem illő.
Végül egy vörös bársonyruhát választok, de ekkor meglátok egy
fekete farmert. Nagyon megörülök. Elfelejtettem, hogy ezt is
betettem. A farmer alatt még két pólót is találok. Hát, ez
legalább valami. Belebújok a farmerbe és az egyik pólóba, majd
a törülközőt odaadom Tristannak.
Szinte ugyanolyan ruhában lép ki a pilótafülkéből, mint az
elázott egyenruhája, amit levett: sötét nadrág és fehér ing.
– Átnézzük most a csomagjainkat, hogy még mit tehetünk
belőlük a készletünkhöz? – kérdezi.
Bólintok, de gombóc van a torkomban, ahogy leülök a
padlóra, és a csomagomat bámulom. Tristan velem szemben ül
le. A szemem bizsereg és könnybe lábad, miközben átlapozom a
dolgaimat. A farmon vagy a nászutamon kellene lennem
ahelyett, hogy ezt csinálom. Kibukik egy könnycsepp, amit
letörlök, mert nem szeretném, ha Tristan sírni látna. De elég
egy pillantást rávetnem, és kiderül, hogy egyáltalán nem engem
néz. A saját csomagja fölé görnyed, és koncentrál valamire –
vagy azért, hogy nekem teret adjon, vagy azért, mert tényleg
leköti, ezt nem tudom megállapítani. De miközben nézem át a
dolgaimat – a fehér sifonruhát tengerészkék megkötővel, a
cipőket, szinte úgy érzem magam, mintha a nászutamon
lennék, és a házaséletem első napjára készülnék. Elmosolyodok.
– Ezt terveztem felvenni a nászutunk első vacsorájára –
árulom el. Magam elé emelem a ruhát. Tristan megfejthetetlen
arckifejezéssel figyel. – És ezt a második estére.
– Még mindig van idejük ránk találni, Aimee.
– Te tényleg hiszel ebben? – suttogom.
Nem válaszol.
– A nászutunk összes napját megterveztem.
– Bevallom, ez mindig lenyűgözött benned. Hogy
megszállottan eltervezel mindent.
Hát, Tristan aztán ismerheti a szélsőségesen mániákus
szokásomat, hogy mindent a legjelentéktelenebb részletig
kitalálok. Jóval azelőtt, hogy a menyasszonyság ürügyként
szolgálhatott volna, ő abban a… kiváltságos… helyzetben volt,
hogy a szállításom közben fültanúja lehetett a viselkedésemnek.
– Ez egy évek alatt tökéletesített szokásom, ami nagyon
hasznos volt. Mindenki másnál egy évvel hamarabb szereztem
meg a jogi diplomámat – dicsekszem, és szétvet a büszkeség.
– Hallottam – mondja. – Az egész jövődet eltervezted.
 – Te nem?
Úgy nevet fel, hogy libabőrös leszek.
– Miért pazaroljuk az energiát? Mindent eltervezünk, aztán
történik egy ilyen.
– Mert az amazóniai esőerdőben lezuhanni mindennapos
dolog, nem? – firtatom felvont szemöldökkel.
Tristan felkapja a fejét, az állkapcsa megfeszül.
– Nem, nem az. Hagyjuk is inkább!
Csendben leltározzuk azokat a dolgokat, amik készletnek
minősülnek. Két tubus fogkrémünk, két tusfürdőnk, két
dezodorunk, két samponunk és egy balzsamunk van. Ennek ki
kell tartania, amíg megmentenek minket, értünk egyet
Tristannal, de szerintem ő csak miattam mondja, nem azért,
mert hisz abban, hogy meg fognak minket találni. A
bőröndömben egy kis sminkes táskát is találok, de a legmélyére
teszem, mert itt erre lesz legkevésbé szükség. Tristan idehoz
három magazint, amit elfelejtett, hogy vett nekem, amikor az
útra beszerezte az üdítőket és a szendvicseket. A telefonunk és a
tabletem már lemerültek. Összesen két takaró és hat párna van
a gépen.
Aztán még azok a dolgok a túlélőkészletből, amiket tegnap
vettünk szemügyre. Az elsősegélydobozt is megnézzük. Sajnos a
gép hátuljában volt a túlélőkészletnek azzal a részével, ami
megsemmisült. Szerencsére az elsősegélydoboz a törzs alá
szorult, és néhány épségben maradt dolgot ki tudunk szedni
belőle: kötszereket, pamacsokat, csipeszt, rovarcsípés elleni
krémet, aszpirint, varrókészletet, és meglepő módon egy
sértetlen üveg sósborszeszt.
Remélem, egyikre sem lesz szükség.
Felsóhajtok. Amikor régebben Chris apukája utazott, neki más
gépe volt: egy olyan ultraluxusfajta, aminek tizenkét ülése és
egy hatalmas bőrkanapéja van. Külön tartott egy bőröndnyi
ruhát és piperét a gépen arra az esetre, ha valahová meg kellett
hosszabbítania az útját. És a szükségesnél mindig több étel, ital
volt.
Amikor Chris átvette a cég irányítását, azt erre a kisebb,
hatüléses magángépre cserélte, amin mindig csak annyi
felszerelés volt, amennyi az útra kellett. Amíg az apukája
imádott a luxusban fürdőzni, Chris hatékonyan élt. Nem
szeretett felvágni vagy túlköltekezni. Ez volt az egyik oka
annak, hogy ilyen gyorsan sikerült az apja vagyonát
gyarapítania. Utált pazarolni. Ezt szerettem benne, de most
nagyon örülnék, ha inkább az apja luxusgépén lennénk.
Néhány dolgot leegyszerűsítene.
És mivel Chris praktikus ember, és mert a gépet teljesen
kiürítették az átvizsgálás előtt, nincs sok mindenünk. Még csak
egy üveg ital sincs a gépen. Tristan tudja, hogy nem iszom
repülés közben – hányingerem van tőle –, ezért nem vett
semmit. Pedig ha elfogy ez a kis üveg sósborszesz, azt
használhatnánk fertőtlenítésre. Megborzongok. Nem szabad így
gondolkozni. Nem lesz szükségünk egy újabb üvegre. Basszus,
remélem, hogy erre a kis üvegre sem lesz szükségünk. Seperc
alatt meg fognak minket menteni.
Amint eláll az eső, kimegyünk, és örömmel látjuk, hogy
bőséges mennyiségű vizet gyűjtöttünk. A tegnapi levelekből
készített kosaraim szétcsúsztak, de a maiak tökéletesen tartják a
vizet. Egyből szeretnék inni, de Tristan megállít, és ragaszkodik
ahhoz, hogy előbb felforraljuk. Erősködöm, hogy az esővíznek
tisztának kellene lennie, de azt mondja, a kosarakhoz
felhasznált leveleken jó eséllyel mikroorganizmusok voltak.
Végül egyetértek, pedig a torkom kapar a szomjúságtól. Azt is
megkérdezem, hogy miért nem forraltuk fel egyszerűen a domb
alján lévő saras vizet, és ittuk meg eddig, ő erre azt válaszolja,
hogy nincs meggyőződve arról, hogy felforralva sem
betegedtünk volna-e meg a saras víztől.
A levelekkel letakart fákból tüzet rakunk, és az üres
üdítősdobozokat használva vizet forralunk. Mivel csak négy
dobozunk van, az örökkévalóságig tart a szomjunk
csillapításához elég vizet sterilizálni. Tristan azt is mondja, hogy
a hatalmas grépfrútok, amiket szedtünk, biztonsággal
fogyaszthatók, úgyhogy azokat lakmározzuk. Miután végzünk,
Tristan felhívja a figyelmet, hogy valamilyen tárolót kell
építenünk, ahol meg tudjuk védeni a fát az esőtől. A nagy
levelek, amikkel letakartuk a fát, megvédték, de azoknál valami
komolyabb kell.
A közelben hatalmas bambuszoknak tűnő növényeket
találunk, amiknek a vékony szárait használjuk a tároló
oszlopaiként, és ugyanazokkal a vastag levelekkel borítjuk be
őket, amiket a kosarakhoz használtam. Mire végzünk, szinte
sötét van. A tárolóban szárazak maradnak majd a dolgok, de azt
sejtem, hogy ha nagy vihar jön, az pillanatok alatt fogja
ledönteni.
Elkezd korogni a gyomrom.
– Jól jött volna még pár ilyen gyümölcs – mondom, és
megsimogatom a hasam.
– Még hozhatok.
– Nem. Már majdnem sötét van. Te mondtad, hogy az erdő
sötétben még veszélyesebb.
Tristan a homlokát ráncolva a fák közé néz, és ettől libabőrös
leszek. Nem azért, mert vacillál vagy mert fél. Pont
ellenkezőleg. Az ijeszt meg, hogy nem fél. Semennyire. A
félelmet nem érző emberek veszélyesek önmagukra. A szüleim
semmitől nem féltek. Ez is lett a végzetük.
– Ne menj, Tristan! – kérlelem gyorsan, mert fojtogat a pánik.
– Kérlek, ne!
Kérdőn néz rám. Persze, nem érti a reakciómat. Amikor
észreveszem, hogy ökölbe szorítottam a kezem, a hátam mögé
teszem.
– Nem is vagyok annyira éhes. – Egy hatalmas korgás kíséri a
kijelentésemet. – Tudok holnapig várni.
– Rendben – egyezik bele Tristan, és közben alaposan
szemügyre vesz.
Megkönnyebbülten sóhajtok.
Egy madár repül el fölöttünk. Bár majdnem sötét van, a feje
búbján lévő élénksárga tollakból felismerem.
– Nézd, az egy sárgahomlokú amazon papagáj! Az egyik
barátomnak évekig volt ilyenje. – A madár körökben repül
lefelé, míg végül Tristan karjára száll. – Hékás, úgy tűnik, kedvel
téged! Azt gondoltam volna, hogy a vadon élő madarak kerülik
az embereket.
– Én is. Másfelé néznél?
– Mi?
Megdöbbent, ami következik. Tristan nyitja a száját,
gondolom, hogy elmagyarázza, de a madár pont ebben a
pillanatban bontogatja a szárnyait, hogy elrepüljön. Tristan a
papagáj felé fordul, és felemeli a szabad kezét. Azt hiszem, hogy
meg akarja simogatni, vagy megakadályozni, hogy elrepüljön.
De ehelyett kitekeri a nyakát.
Felsikítok, mindkét kezem a szám elé kapom, előrebukok és
elhányom magam. Tristan mond valamit, de én csak mutatom
neki, hogy ne jöjjön közelebb. Hátrálok, a lépcsőre ülök, és nem
vagyok hajlandó felpillantani.
– Ne haragudj! Figyelmeztetni akartalak – mondja Tristan. –
Ez csak…
– Ez kegyetlen volt! – kiabálom.
– Ennünk kell – vág vissza Tristan.
– Csak adj öt percet!
De ötnél több percre van szükségem, hogy összeszedjem
magam. Mire feltápászkodom a lépcsőről, a tollától megfosztott
madár már a tűz fölött sül egy összetákolt nyárson, amit Tristan
a roncsolódott szárnyból kimentett fémdarabból készített.
Rosszul vagyok a látványtól.
– Sajnálom – szabadkozik Tristan, ahogy közeledem a tűz felé.
– Ez… csak váratlanul ért.
– Nem akartam. Egy órán belül át kell sülnie.
– Nincs fogyaszthatósági vizsgálat? – érdeklődöm.
– Nincs rá szükség. Mindketten felismertük a madarat.
– Amúgy sem fogom tudni megenni.
Addig toporgok, amíg Tristan bejelenti, hogy elkészült. Az
éhség felülkerekedik, így magamba erőszakolok néhány falatot,
bár utána hányingerem van.
– Menj be! – nógat Tristan. – Majd én rendet rakok itt.
– Köszi. – Felpillantok az égboltra. – Miért van az, hogy csupán
az első negyvennyolc órában a legintenzívebbek a
mentőexpedíciók, Tristan?
– Mert negyvennyolc óra után nem számítanak arra, hogy
bárkit élve találnak. De ez nem jelenti azt, hogy feladják a
keresésünket, Aimee – válaszolja. – Holnap reggel újra
meggyújtjuk a jelzőtüzet. Nem lesz baj. Meg fognak találni
minket.
A hangja komolynak és határozottnak hangzik, bár a
magabiztossága alatt azért halvány nyugtalanságot is érzek.
Nem hisz abban, hogy meg fognak találni minket. Szíven üt a
félelem, de ráveszem magam, hogy őrizzem meg a nyugalmam,
mint Tristan. Lenyűgöz a higgadtsága és a bátorsága. És meg
vagyok győződve arról, hogy nem tetteti. Ahogy nézem az erős
testét és az izmos karját a sötétben mozogni, részben értem,
miért nem fél. Ha én is ennyire erős volnék, bátrabb lennék…
vagy nem. Kit hülyítek? Mindig is félős voltam. Ezzel együtt őt
elnézve egy kicsit kevésbé félek.
A hátradöntött ülésemre fekszem, a fejem alá fogom a
párnámat, és azon agyalok, hogy melyik álomba ringató
módszert használjam. Mivel csak napi négy-öt órát alszom,
ezekre a technikákra hagyatkozom, különben órákba telne
elaludni. De ma este egyik sem segít. Jóval azután alszom el,
hogy Tristan bemegy a pilótafülkébe, és amikor sikerül, azt
álmodom, hogy egy helikopter reggel kiment minket.
 6. fejezet

Tristan

Nem jön értünk mentőhelikopter. Se másnap reggel, se utána

semelyik reggel. Arra számítok, hogy Aimee összeroppan, de
nem. Viszont ennek nem kellene meglepnie. Az első
találkozásunk óta sejtettem, hogy erős.
Chris Moore vett fel pilótájának két és fél éve, lehetőséget
adva arra, hogy tiszta lappal induljak, amire óriási szükségem
volt. Hálás voltam neki, sőt még kedveltem is. A vagyona és a
sikere ellenére két lábbal állt a földön, és szerény volt. Amikor
először találkoztam Aimeevel, kellemes meglepetésként ért,
hogy ő is ugyanennyire visszafogott.
És ennél sokkal több is.
Végtelenül kedves volt velem, így könnyű volt megszoknom a
mellékállásomat a sofőrjeként, amikor Chrisnek nem volt rám
pilótaként szüksége. Feltételezem, hogy ridegnek gondolhatott,
mert az erőfeszítéseit csupán egy kurta köszönömmel
viszonoztam. De nem voltam hozzászokva ahhoz, hogy bárki
kedves legyen velem. A megelőző néhány évben a legtöbben
szánalmat éreztek irántam, vagy féltek tőlem. Aimee nem. Ő
persze semmit sem tudott a múltamról. Chris állta a szavát, és
nem mesélt neki semmit.
Amikor először vittem Aimeet Chris szüleinek a villájába,
észrevettem, hogy nem velem bánt másként. Őszintén
barátságos volt minden alkalmazottal. Mindannyian szerettek a
társaságában lenni.
Ahogy én is.
Egy kicsit túlságos is.
Erőlködés nélkül sikerült elérnie, hogy az emberek kedveljék
őt. Kedves volt, és nagyon szeretett volna igazán megismerni
másokat. Talán túl lelkesen is… az én titkaimat viszont jobb volt
magamban eltemetve tartani. Így megelégedtem azzal, hogy a
társaságában lehetek, és a távolból figyelhetem.
Ahonnan biztonságos volt.
Itt azonban a túlélésünk múlik azon, hogy összedolgozzunk és
összetartsunk. Készen állok bármit megtenni azért, hogy őt
biztonságban tudjam, és nehéz távolságot tartani, bár minden
tőlem telhetőt meg fogok tenni.
 7. fejezet

Aimee

A lezuhanást követő hetekben kialakul egy jó napirendünk.

Tristan az elsők között azt tanítja meg, hogyan rakjak tüzet
gyufa nélkül, mert ragaszkodik ahhoz, hogy azt őrizzük meg a
vészhelyzetekre. Azt nem kérdezem meg, hogy ezek milyen
esetek lehetnek. Gyorsan tanulok, és nemsokára gond nélkül
tudok tüzet rakni, ezért vállalom a jelzőtűz napi meggyújtását.
Leginkább azért, mert leköt, hiszen lassan lemondok arról a
reményről, hogy ez majd idevonzza a megmentőket. Ha Tristan
osztozik is a véleményemen, hangot nem ad neki, és nem is
próbál megakadályozni a feladatomban.
Az első héten az a legfontosabb dolgunk, hogy ismerős
növényeket és gyümölcsöket keressünk. Egy olyan fára
bukkanunk, amit Tristan felismer – az andirobára, vagyis a
brazil mahagónira. Tristan azt mondja, hogy rovar- és
pókcsípésekre használják. Valami emlék dereng arról, ahogy
Chrisszel Manauson egy fréziaillatú patikában állunk, és
rovarirtó krémeket nézegetünk. Némelyiken egy andirobafa
rajza volt. A másik, amit erről a fáról tudok, hogy Chris farmján
a bútorok többsége ebből készült. Mivel a fa egyetlen része sem
fogyasztható, már amennyire mi tudjuk, nem vizsgáljuk tovább.
Más ismerős növényt vagy gyümölcsöt nem találunk, úgyhogy
kénytelenek vagyunk újakat kipróbálni. Kiváló majomkém lett
belőlem. Először alulról figyelem őket, majd összeszedem a
bátorságomat, hogy feljebb másszak a fákon, és onnan lessem
őket. Így jövök rá, hogy magasan a fákon milyen csodák várnak.
Ehető csodák. Mint tojás és gyümölcs. A felismerésem után
mindennap elkezdek tojást keresni, bár nagyon messzire nem
sikerül jutnom. A sűrű levegőben piruettező hőség- és
páranyalábok kimerítenek. A majmok által fogyasztott színes
gyümölcskavalkádból kezdünk lakmározni. Tristan ragaszkodik
ahhoz, hogy minden egyes új gyümölcsnél elvégezzük a
fogyaszthatósági vizsgálatot (sikerült meggyőznöm, hogy
felváltva csináljuk az élelmiszerek tesztelését), de nem
panaszkodom. Így jövünk rá arra, hogy az egyik gyümölcs
emberi fogyasztásra nem alkalmas, hiába eszik a majmok
vödörszám. Én voltam a kóstolója, és két napra elcsapta a
hasam, ami duplán rettenetes tapasztalat annak tudatában,
hogy a természet a fürdőszobánk. Most Tristan tesztel mindent
egyedül. Hála annak, hogy kiválóan bánik a késsel, szinte
minden másnap eszünk húst. A gyümölcsök héját használjuk
edényként a tojások megfőzésére. A héjuk kőkemény, és egészen
tűzálló. Tristan még több nyársat készített a megmentett
roncsokból, hogy húst süssünk rajtuk.
Azt tudtam, hogy Tristan nem bőbeszédű, de mivel itt csak
ketten vagyunk, gondoltam, talán kicsit csak megnyílik attól,
hogy muszáj lesz beszélnie. Én legalábbis ilyen vagyok. De a
beszélgetésre irányuló minden próbálkozásomra egyszavas
válasszal reagál. Akkor beszédesebb, amikor egy feladatot
magyaráz. Úgyhogy enyém a beszélgetés oroszlánrésze. Sokat
beszélek az otthoni dolgokról, de leginkább az esküvőről.
– Talán túllőttem a célon a tizenkét koszorúslánnyal –
mondom neki egyik nap madársütés közben. – De amikor
próbáltam valakit lehúzni a listáról, szörnyű bűntudatom volt.
Tristan a homlokát ráncolja, ami beszédes jele annak, hogy
nem igazán szeretne a koszorúslányokról csevegni. Ezért a
zenéről mesélek. A tortáról. Egyszer aztán rájövök, hogy az
egész esküvős téma miatt kényelmetlenül érzi magát.
Gondolhattam volna… ez a nők kedvelt témája, férfiak körében
nem túl nyerő. Chris is kikapcsolt, bármikor beszéltem
egyhuzamban fél óránál hosszabban az esküvőről. Úgyhogy
inkább az otthoni dolgokról mesélek.
– Hiányzik a strand – mondom egy másik alkalommal,
miközben fát keresünk. – Munka után néha lementem a partra,
és sokat sétáltam egyedül. A hullámzás hangja annyira
megnyugtató. – Abbahagyom, mert a beszélés és egy rakás fa
cipelése egyszerre túl nagy erőfeszítés.
A túlélés annyira lefoglal minket, hogy napközben nincs időm
szomorkodni a helyzetünkön, vagy azon meditálni, mennyire
rettegek, hogy sosem fognak megtalálni minket. De amikor
leereszkedik a sötét, megváltozik a helyzet. Szinte abban a
pillanatban visszavonulunk a gépbe, amint lemegy a nap, mert
ennyire veszélyesek a szúnyogok. Óvatosan használjuk a
túlélőkészletünkben lévő rovarriasztó törlőkendőt. Amúgy sem
tűnik túl hatásosnak. A szúnyogok által terjeszthetett
betegségek ismeretében a reménykedés a legtöbb, amit
tehetünk. És megrémiszt az éjszakai erdő. Veszélyt áraszt, és a
félelem hátborzongatóan kísérti az érzékeimet jóval azután is,
hogy a gép jelentette biztonságban vagyok.
Körülbelül egy órát ötletelünk azon, hogy mi mást tehetnénk
még, hogy javítsunk a körülményeinken. Utána Tristan a
pilótafülkébe megy aludni.
Bár örülök, hogy éjszaka egyedül lehetek, tagadhatatlanul
hiányérzetem van, amikor Tristan elvonul. A rövid idő alatt,
amit itt töltöttünk, megszoktam, hogy mindig mellettem van. Ez
az egész elviselhetetlen lenne, de miatta könnyebb. A jelenléte
olyan, mint egy horgony. A tekintete, ami figyelmes, és még
valamilyen, amit nem igazán tudok beazonosítani, jólesően
megnyugtató. Remélem, hogy én is egy kis megnyugvást
jelentek neki.
Éjszaka viszont nincs menekvés a gondolataim elől. Amik
napról napra egyre borúsabbak. Az a tudat meg, hogy
mentőgépnek még csak jele sem volt, nem segít. Ahogy az sem,
hogy képtelen vagyok öt óránál hosszabban aludni. Így túl sok
időm van gondolkozni. Az első héten mindennap sírva aludtam
el, a menyasszonyi ruhámat szorongatva. A gondolat, hogy
Chris mennyire kétségbe lehet esve, fizikai fájdalmat okoz.
Chrisszel totyogókorunk óta vagyunk a legjobb barátok, és a
szüleink nagyon közeli kapcsolatban voltak. Anyuék halála után
őbelé kapaszkodtam. Csupán néhány hónappal előtte kezdtünk
el járni is. Emlékszem, aggódtam, hogy ez talán hiba, mert mi
van, ha a kapcsolatunk rövid életű lesz, és a barátságunkat is el
fogjuk veszíteni. Éppen akkor kezdtük a főiskolát. Chris jóképű
volt, okos, és az apja birodalmának az örököse. De Chris
hűséges volt, és szerelmes belém, ahogy teltek az évek.
Megmaradt a legjobb barátomnak, és egyben a fiúm is volt.
Mindig mellettem állt. Mindig kapható volt egy jó nevetésre
vagy egy értelmes beszélgetésre. Akármi volt, tudta, hogyan
hallgasson meg és szórakoztasson, általában egy bombasztikus
vicc megeresztésével. Esküszöm, ha nem lett volna jó
üzletember, humoristaként remekül megél. Ez hiányzik a
legjobban. A bevált módszerei a megnevettetésemre. Ironikus
módon az intimitás annyira nem hiányzik. De Chris és köztem
sosem volt olyan óriási tűzijáték. A legközelebbi barátaink azzal
szoktak viccelődni, hogy inkább tűnünk testvérnek, mint
párnak. Szerintem ez igaz is, mert úgy ismertük egymást, mint
senki más. És nekem így jó volt.
Az első hét végén, amikor az esküvőnknek kellett volna
lennie, eltettem a ruhát, mert a látványa túlságosan megviselt.

A második héten próbáljuk a helyet lakhatóvá tenni.

Barkácsolunk egy zuhanyzót, a szerkezetéhez a bambusznak
tűnő szárakat használjuk, amiket levelekkel borítunk be, fölé
pedig egy szorosan font kosárban vizet szerelünk. Tristan, aki
előző életében valamilyen varázsvízszerelő lehetett, csőként egy
üreges ágat illeszt bele valamilyen szerkezettel, úgyhogy ha
meghúzunk egy madzagot, folyik a víz. Mivel rendszeresen és
bőségesen esik az eső, és mert annyi kosarat fontunk a
vízgyűjtésre, akár napi négyszer is zuhanyozhatunk. Emiatt
elviselhető a pára és az izzadás. Próbálunk mértéktartók lenni,
és a lehető legkevesebb sampont és tusfürdőt használni a
fürdéshez és a mosáshoz, de nagyon fogynak a készleteink. A
gyakori zuhanyzáson kívül kihívást jelent a személyes higiénia.
Tristan a zsebkéssel borotválkozik, én pedig menzesz alatt egy
nélkülözhető anyagdarabot használok, mivel egyetlen tampon
sincs nálam. A hajamat állandóan kontyban hordom, mert az
izzadás miatt még az az őrültség is megfordulna a fejemben,
hogy az egészet levágom. Építünk egy asztalt a tűzrakó helyünk
mellé, padként pedig kidőlt fatörzsek szolgálnak. A környezet
úgy fest, mint egy vadregényes táborhely, már ha a roncsolódott
gépről nem veszünk tudomást.
Már nem beszélek az esküvőről. Lehangol, ha Chrisre és az
esküvőnkre gondolok, úgyhogy próbálom kerülni a témát, és
inkább mindenféle csacsogással kitölteni a csendet.
Egy fölöttünk magasan csiripelő madarat hallgatok
figyelmesen, és segítek Tristannak egy üreges fát valami
használhatóvá formázni.
 – Ez úgy hangzik, mint A négy évszak Vivalditól – jegyzem
meg.
Tristan felkapja a fejét.
– Micsoda? – kérdezi zavarodottan.
– A madár. Hallgasd!
Néhány másodpercig hallgatja is. Aztán elmosolyodik.
– Azt hiszem, igazad van. Elvégre Vivaldi-szakértő vagy.
Látom rajta, hogy viccelődik velem, és elpirulok. Gyakran
hallgattam Vivaldit közlekedés közben. Túl gyakran, úgy tűnik.
– Nem tetszik? Miért nem szóltál, amikor megkértelek, hogy
ezt a CD-t játsszuk a kocsiban? Megkérdeztem, hogy zavar-e.
– Egyáltalán nem zavart – válaszolja. – És úgy tűnt, hogy téged
boldoggá tesz, akkor miért ne hallgattuk volna. Mindig
boldogan mosolyogtál, amikor A négy évszak szólt. – Beharapja
az ajkát, mintha olyat mondott volna, amit nem akart. Mielőtt
megfejthetném, mi az, folytatja: – Egészen pontosan mi tetszik
benne?
– Frissítő, mint a tiszta energia. Miután meghallgatom, mindig
azt érzem, hogy tele vagyok élettel.
Bólint, majd újra a fadarabra koncentrál. A tekintetem
ösztönösen az ujjamon lévő eljegyzési gyűrűre kalandozik.
Nagyon igyekszem nem gondolni a jegygyűrűre, amit már
szintén hordanom kellene. Azon mélázva, hogyan nézne ki
rajtam a jegygyűrűm, először veszek észre valamit Tristan
gyűrűsujján. A bőr egy vékony csíkja világosabb a többi résznél,
mintha sokáig hordott volna gyűrűt.
 Előbb hagyják el a számat a szavak, mint lenne időm
megfontolni őket.
– Házas voltál.
Tristan ledermed. Követi a tekintetemet az ujjára, majd
kimért hangon válaszol:
– Igen, néhány éve, mielőtt Chrisnek kezdtem dolgozni.
– Mi történt?
Még mindig az ujját nézve felel, csalódás színezi a hangját.
– Kiszeretett belőlem.
Megbotránkoztat a gondolat, hogy valaki megbántotta őt.
Jobbat érdemel. Különös vágy bontakozik ki bennem, hogy
megvédjem, és többé senki ne tudja bántani. Természetesen itt
az esőerdőben a kihívás inkább az, hogy semmi, nem pedig
senki, ne bántsa őt.
– És most szerelmes vagy valakibe? – Amikor nem válaszol,
megint kérdezek. – Jársz valakivel Los Angelesben?
– Nem.
Érzelmek kavalkádját látom a szemében. A legfeltűnőbb a
kérlelés, hogy hagyjuk ezt a témát.
Hagyom is, de az, hogy az ember beleszerethet valaki másba,
életre kelti a zuhanás óta bennem lévő egyik félelmet. Kibuknak
belőlem a szavak:
– Ha attól tartanál, hogy sosem látod már azt a nőt, akit
szeretsz, megpróbálnád más karjaiban elfelejteni őt?
Tristan felegyenesedik.
– Chris szeret téged. A magány és a fájdalom késztethet arra,
hogy olyat tegyünk, amit különben nem tennénk, de kétlem,
hogy Chris ilyen ember volna.
– Nem hibáztatnám, ha csinálna… valamit – suttogom.
Tristan olyan áthatóan méreget a tekintetével, mint korábban
még soha. Amikor már nem bírom állni a pillantását, lenézek a
kezemre.
– Nem? – kérdezi hitetlenkedve.
– El sem tudom képzelni, mennyire fájhat neki a tudat, hogy
meghalhattam. Ha az csökkenti a fájdalmát, hogy valaki mással
van… – Letörlök egy könnycseppet. – Csak nem hiszem, hogy
még valaha látom őt.
– Pedig biztos, hogy fogod. Különben mi másért raknál
mindennap tüzet abban a reményben, hogy valaki észreveszi,
és megment minket?
– Hogy ne őrüljek meg – vallom be. – Tudom, hogy senki nem
fog jönni.
– Még ha nem is jön senki, amint a víz visszahúzódik, el
tudunk majd menni innen.
– Az még hónapok kérdése. És ki tudja, hogy egyáltalán élve
kijutunk-e az erdőből? – Megrázom a fejem, próbálom
elfelejteni, hogy ezt egyáltalán kimondtam. Optimista ember
vagyok, de úgy tűnik, azzal, hogy egy borús gondolatnak teret
adtam, az összes többi előtt is megnyitottam az ajtót, és így
kínoznak.
Tristan megnyugtatón átölel, én pedig beletemetkezem a
karjába, magamba szívom csodálatos erejét.
 A második héten minden éjjel próbálok Chrisen kívül bármi
másra gondolni. Megtiltom magamnak a sírást. Az első néhány
napban nem megy. Amikor végre sikerül abbahagynom a sírást,
megtiltom magamnak, hogy egyáltalán rá gondoljak. A Chrisszel
– a velünk – kapcsolatos emlékek nem tartoznak erre a
földönkívüli helyre. A pazar Los Angeles-i lakásunkba és a
kedvenc vízparti éttermünkbe tartoznak. Vagy a régi lakásomba
és autómba. De nem ide. Itt nem tudom biztonságban megőrizni
az emlékeket. Nem engedhetem meg magamnak, hogy
hiányozzon Chris. Bénító a hiánya. És nekem minden erőmre
szükségem van ahhoz, hogy megpróbáljak életben maradni.

A harmadik héten a tudatos erőfeszítéseim, hogy eltereljem

Chrisről a gondolataimat, kifizetődnek, és már nem jár rajta az
eszem olyan gyakran. A gyönyörű eljegyzési gyűrűm az állandó
emlékeztetőm, de nem bírom rávenni magam, hogy levegyem.
Van azonban egyetlen pillanat, amikor elkerülhetetlen, hogy
Chrisre gondoljak. Reggelente, amikor a jelzőtüzet rakom, és
felpillantok az égre. Bár nem volt jele gépnek, még mindig
kapaszkodom az egyre múló reménybe, hogy meg fognak
menteni minket. Mivel ennek az esélye közel nulla,
rendszeresen lemegyünk a dombon, hogy megnézzük, hogyan
áll a vízszint. Ugyanolyan magas, mint volt. Tristan azt mondja,
hogy kicsit több mint három hónap lesz még, mire annyira
visszahúzódik, hogy megpróbálhatunk visszasétálni a
civilizációba. Addig túl kell élnünk.
 A harmadik héten van az is, hogy mindenképpen szeretnék
kerítést építeni a gép köré. Már a puszta gondolat, hogy van egy
határ – valami –, ami elkülönít bennünket az erdőtől, jobb érzés.
Tristan nem látja értelmét a kerítésnek, mivel olyan erőset
úgysem tudunk csinálni, ami távol tartja a ragadozókat, ha
érdekesnek találnának minket, de végül csak beadja a derekát,
és elkezdjük a bambuszszerű fából építeni. A folyamat
küzdelmes és kimerítő. Nem vagyok hozzászokva a fizikai
munkához, és ügyességem sincs hozzá.
Tristan kicsit beszédesebb, de a válaszai még így is döntően
egyszavasak. Szeretném tiszteletben tartani a magánterét.
Tényleg. Viszont most annyira ki vagyok éhezve az olyan
emberi kapcsolatra, amelyik nem az élelmiszerszerzésről vagy
a fagyűjtésről szól, hogy muszáj tovább erőltetnem. Ezért a
kerítés építése közben újabb kísérletet teszek.
– Mivel foglalkoztál, mielőtt elkezdtél Chrisnek dolgozni?
Pilóta voltál?
Tristan felsóhajt, és egy igen vagy nem válaszra készülök.
– Arra kellene koncentrálnod, hogy mit csinálsz azzal a késsel.
Megvághatod magad, Aimee.
Összerezzenek a nevem hallatán.
– Jól vagy? – kérdezi Tristan aggódva, a tekintetét a kezemben
lévő késre kapja.
– Igen, szuperül. Csak… furcsa, de amikor az előbb kimondtad
a nevem, akkor jöttem rá, hogy az ittlétünk három hete alatt
nem is nagyon hallottam. – Ennyit arról, hogy mennyire ki
vagyok éhezve az emberi kapcsolatokra. – Jólesik.
– Mondhatom többször, ha szeretnéd – válaszolja vállat
vonva.
Mindketten összerezzenünk, amikor egy hang hasít a
levegőbe. Villámlásnak hangzik. Ez többnyire biztos jele annak,
hogy vihar jön.
A lombkorona általában meg szokott védeni minket, úgyhogy
az égbolt hiába remeg bele a villámokba, vissza tudunk futni a
géphez, mielőtt bőrig ázunk. Az első esőcseppek a lombkorona
levelein ülnek meg, és csupán vékony csíkokban csordogál le a
víz az erdő aljára. De ahogy egyre több eső esik, a súlya
meghajlítja a leveleket, és minden átázik. Ez a szokásos menet.
Ám ezúttal nincs eső. Egy ideig fülelünk, de nincs újabb
mennydörgés.
– Tetszett, ahogy kimondtad a nevem.
– Szép név. Franciául azt jelenti, szeretett, ugye?
– Igen. Anyu egy ideig Franciaországban élt, és imádta. Ezért
írta franciásan.
– Aimee – mondja Tristan, ugyanolyan akcentussal, mint anyu
szokta.
Megint összerezzenek.
– Jó, pontosan így.
Elvigyorodik.
– Így foglak hívni, ha felhagysz azzal, hogy beszédre bírj.
Én is vigyorgok.
– Nincs alku. Beszélgetnünk kell, különben meg fogok őrülni.
Megszoktam, hogy az irodában egész nap emberek között
vagyok. És beszélgetek velük.
– Én meg azt szoktam meg, hogy egyedül vagyok a
pilótafülkében, milözben Christ szállítom az ország különböző
pontjaira, vagy a volán mögött az autóban. Én hozzászoktam a
csendhez, úgyhogy megvagyok.
Elpirulok, mert szégyellem magam, amiért nem próbáltam
vele gyakrabban beszélgetni, amikor engem szállított. De
mindig olyan megközelíthetetlennek tűnt, annyira a saját
gondolataiba volt merülve.
– Hát, márpedig itt ragadtál velem. Hacsak nem akarod, hogy
megzakkanjak, ami nem lenne érdeked, jobban teszed, ha
megerőlteted magad, és beszélgetsz velem. Ígérem, nem vagyok
olyan unalmas, mint gondolod.
– Nem gondolom, hogy unalmas vagy – jelenti ki
megdöbbenve.
– Kiváló. Akkor nincs akadály.
– Leszámítva azt, hogy a hosszas beszélgetések megtörik a
koncentrációdat, és elterelik a figyelmedet.
– Vállalom a kockázatot.
Tristan megcsóválja a fejét.
– Oltári jó ügyvéd lehetsz.
– Miből gondolod ezt?
– Egyszerűen nem adod fel.
– Tűpontos megállapítás a képességeimről. Diszlexiás gyerek
voltam. A terapeutám azt mondta, hogy olyan munkát keressek,
ahol nem kell sokat olvasni vagy írni, mert nehéz lesz tartanom
a lépést. – Tristan szeme elkerekedik. – De én mindig ügyvéd
akartam lenni, mint anyu. Úgyhogy keményen dolgoztam, és az
lettem.
– Ez lenyűgöző.
– Köszi. Segít, hogy csak napi négy óra alvásra van
szükségem. Bőven van időm gyakorolni a feladatokat, amiket a
terapeutám adott. Te jössz!
– Én jövök a miben? – kérdezi egy kicsit túl ártatlanul.
Morcosan nézek, és oldalba bököm.
– Hol nőttél fel?
– Washingtonban.
Tessék, a megjósolt egyszavas válasz.
– Vannak testvéreid… volt kutyád gyerekkorodban?
A levegőbe emeli a kezét, legyőztem. Elmosolyodok, és ő is.
Végre megtörtem a falat, vagy akármit, ami köztünk volt.
Megtudom, hogy nincsenek testvérei, és gyerekkorában két
kutyája volt. A szülei Floridába költöztek, miután nyugdíjba
mentek, és évente néhányszor látogatja meg őket. Innentől
kezdve akármikor van olyan feladatunk, ami miatt nem
fogyunk ki a szuszból, újabb kör kérdést teszek fel.
Meglepetésemre Tristan minden alkalommal válaszol, kivéve,
ha a magánéletéről kérdezem, vagy hogy mivel foglalkozott
Chris előtt. Gyorsan megtanulom, hogy tartózkodjak ezektől a
témáktól, és minden apró információnak örülök, amit megoszt
magáról, akármilyen lényegtelen is.
 Egyfajta bűnös élvezetté válik még többet kideríteni.
Lenyűgöző a folyamat, ahogy valakiről egyre több mindent
megtudunk.
A barátaim zömét egész életemben ismertem. Los
Angelesben, ahol felnőttem, jártam főiskolára, úgyhogy az sem
jelentett hatalmas újdonságot. A Chrisszel való kapcsolatom
sem… hát, ott sem volt sok felfedezésre lehetőség. Úgy éreztem,
hogy vele kapcsolatban is tudok mindent. Nem volt közöttünk
sok meglepetés vagy titok. Titkon irigy voltam, amikor a
barátaim az első randijukról meséltek, vagy egy kapcsolat
kezdetéről, mert egyre többet megtudtak a partnerükről.
Természetesen, amikor az emlegetett partnerről kiderült, hogy
van egy másik barátnője is, vagy állatorvos helyett
kábítószerkereskedő, hálás voltam, amiért Chris és köztem
nincs felderítetlen terep. Ettől függetlenül nem tagadhatom,
hogy mennyire izgalmas a felfedezés. És most abban a
kiváltságos helyzetben vagyok, hogy ezt miniatűr részletekben
mindennap megtapasztalhatom.
 8. fejezet

Aimee

Megtörlöm a homlokom, miközben a kettő közül az egyik

pólómat sikálom a mosódeszkán, amit Tristan két hete készített.
Mellettem ő ugyanezt csinálja az ingével. Az egyik nagy darab,
kidőlt fatörzsön ülünk, amit padként használunk, és
mindkettőnk lába között egy mosódeszka van. Valamivel több
mint egy hónapja vagyunk itt, és esküszöm, a mosás a létező
egyik legjobb edzésforma. A saját ruhakupacomra pillantok –
fehérnemű, két ruha, egy farmer és egy póló –, ami kimosásra
és az én káromkodásaimra vár. Elkezdtem hordani a ruháimat
is, akármennyire nem praktikusak, mert a vékony anyaguk jó
ebben a párás melegben. Most egy hosszú, piros, fodros ujjú
ruhában vagyok. Még mindig van egy ruha, a menyasszonyi
ruhámon kívül, amihez nem nyúltam. A tengerészkék csipkés,
fehér sifonruha. Egyszerűen túl hosszú, és macerás viselni. A
bőröndöm legalján van a többi haszontalan holmival, például a
sminkes táskámmal együtt.
 Tristan néhány csepp tusfürdőt nyom az én deszkámra, majd
a sajátjára. Nem elég a ruhák kimosására, de legalább jobb
illatuk lesz tőle. Ez a legtöbb, amiben a körülmények között
reménykedhetünk, és nagyon ügyelünk arra, hogy a lehető
legkevesebb tusfürdőt pazaroljuk.
– Melyik a kedvenc színed? – kérdezi Tristan. Végre már
élvezi a kis kérdezős játékunkat, és legalább annyiszor
kezdeményez beszélgetést, mint én.
– A fehér.
– Az egy nem-szín – jelenti ki Tristan mosolyogva, és cicceg.
– Hát, márpedig én ezt szeretem a legjobban – mondom
védekezve.
– Ezért van annyi fehér ruhád?
– Aha – válaszolom, és meglep, hogy ezt észrevette. Los
Angelesben fehérben járok.
Bólint, és mintha valami járna a fejében.
– Csinos vagy fehérben.
Kissé elpirulok. A ruhám egyik fodros rövid ujja lecsúszik a
vállamról. Odanyúlok, hogy visszahúzzam, és Tristan is
ugyanezt csinálja. A kezünk félúton találkozik, és amikor az
ujjaink összeérnek, áramütésszerű érzés cikázik végig rajtam.
Annyira intenzív, hogy amikor már nem érünk egymáshoz,
akkor is perzseli az ujjaimat. A melegség az ujjaimból az
arcomba vándorol, elpirulok, össze vagyok zavarodva, és akkor
még inkább, amikor észreveszem, hogy Tristan kerüli a
pillantásomat.
 – Mindenben csinos vagy – teszi hozzá –, Aimee.
Kicsit összerezzenek a nevem hallatán. Általában ez történik,
amikor kimondja. És gyakran teszi, amióta megkértem rá. Nem
tudom pontosan megmondani, hogyan vagy miért, de ez most
másképp hangzik.
Néhány perc múlva én is kérdezek:
– Melyik a kedvenc ételed?
Azonnal rávágja:
– Az omlett.
Felhorkanok.
– Az nem minősül ételnek – mondom, mert itt az alkalom,
hogy visszaadjam neki, amiért a kedvenc színem miatt gúnyolt.
– Senki sem álmodik omlettről. Ez olyan utolsó ötlet, amit
mindenki el tud készíteni. Válassz valami mást!
– Hát, pedig én ezt szeretem. Imádok omlettet reggelizni.
Kiváltság egy kényelmes székben, újságolvasás közben
megenni.
Ez kicsit furcsa, de inkább hagyom. Akkor itt minden nap
kiváltság lehet neki, mivel majdnem az összes reggel tojást
eszünk, bár megfőzve, nem omlettként. Talán ez az ő bűnös
szenvedélye. Mint nekem a kávé.
Jóval később majd megértem, hogy ez egyáltalán nem a
tojásról, hanem valami egészen másról szól.
– Omlettben annyira nem vagyok járatos, én reggelente egy
kávét szeretek inni.
– Tudom – ismeri be, és még jobban mosolyog. – Pontban
hétkor. Egy teáskanál cukorral.
– Jó megfigyelő vagy – mondom. – Mi mást vettél még észre
velem kapcsolatban?
– Szereted félévente megváltoztatni a frizurádat, és…
– Azta! Te aztán tökéletes barát lennél – állapítom meg
ledöbbenve. – A legtöbb férfi ilyen dolgokat észre sem vesz.
Megkeményedik az arckifejezése, én meg beharapom az
ajkam. Megint tiltott terepre tévedtem.
– Ezt bóknak szántam – teszem hozzá, bár nem hiszem, hogy
segít.
– Csak szeretem megfigyelni az… apró dolgokat – úgy préseli
ki magából a szavakat.
Néhány pillanatig csendben morfondírozok rajtuk.
– Már majdnem vérzik a kezed, Aimee! – szólal meg ijedten. –
Majd én kimosom a te maradék holmidat is.
Lenézek a kezemre, és látom, hogy lenyúztam róla a bőrt. Ha
tovább folytatom a ruhák dörzsölését, pillanatokon belül
vérezni is fog. Tristan kezére kapom a tekintetem. Piros, de
sokkal jobb állapotban van, mint az enyém.
– Köszi – mondom.
Tristan feszült testtartása elmúlik, mire megkönnyebbülve
sóhajtok, mert örülök, hogy kikeveredtünk a tiltott terepről.
Miért ennyire érzékeny a magánéletével kapcsolatban? Talán
majd megnyílik. Egy hete még egyáltalán nem tudtam beszédre
bírni, most meg már majdnem ugyanannyi kérdést tesz fel,
mint én. De megváltozik, amikor a kérdéseimmel véletlenül
tiltott témát érintek. Elkerekedik a szeme, és valami olyat látok
meg a sötét, eleven tekintetében, amit sosem gondoltam vele
kapcsolatban: sebezhetőséget. Akkora sebezhetőséget, hogy
legszívesebben megölelném, és megtalálnám a módját, hogy
segítsek neki biztonságban lenni. Megszakad a szívem a
tekintetében látható gyötrelemtől, a feszültségtől, ami hirtelen
maga alá gyűrte. Tristan napról napra egyre közelebb kerül
hozzám minden egyes kedvességével, amiket azért tesz, hogy
számomra elviselhetővé tegye a dolgokat, és minden nyugtató
szóval, amit mond.
Miközben nézem, ahogy a farmeremet dörzsöli a
mosódeszkán, azon gondolkozom, hogy a Chris szülei házában
lévő pletykagyár, ami megbízható, naprakész forrásként
szolgált mindenki magánéletével kapcsolatban, soha semmit
nem említett Tristan szerelmi életéről… például azt, hogy volt
házas. Gyanítom, ott is annyira szűkszavú volt, mint itt velem.
Emlékszem, a második héten azt válaszolta, hogy nem jár
senkivel Los Angelesben, és elgondolkozom, vajon miért nem.
El tudom képzelni, hogy a nők kezüket, lábukat törik, hogy vele
randizhassanak. Megdöbbentően jóképű, és olyan kidolgozott a
teste, hogy mellette a legtöbb fehérneműmodellnek leesne az
álla. Gyönyörű arcvonásai vannak, fekete a szeme, és magas az
arccsontja. Minden szépsége mellett azonban a vonásaiban van
valami olyan nyersesség, amit nem tudok hová tenni. Mint apró
üvegszilánkok a napfényben – fényesen és csodaszépen
csillognak, mint a gyémánt, viszont érintésre megsebeznek. De
nem a külsője az, ami miatt kiváló barátalapanyag lenne.
Hanem a szívet melengető védelmező tulajdonsága miatt, ami
arra ösztökéli, hogy egy furcsán kinéző, esetleg ártalmas
gyümölcsöt ő kóstoljon meg helyettem. A figyelmessége, hogy
olyan dolgokat tesz meg értem, amik megnyugtatnak, hogy
kimossa a dolgaimat, és ügyel arra, hogy naponta néhányszor a
nevemen szólítson, mert megkértem rá. Egy nap majd nagyon
boldoggá fog tenni egy nőt – már ha valaha visszajutunk a
civilizációba. Emlékszem, mit mesélt a feleségéről, és elképzelni
sem tudom, hogy valaki miért szeretne ki belőle.
Megdörzsölöm az elzsibbadt lábamat, és felállok.
– Keresek egy kis gyümölcsöt vacsorára.
– Nagyon sok grépfrútunk van, és megnézem, hátha tudok
fogni valamit. Csak pihenj egy kicsit! Nincs semmi baj a
pihenéssel.
– De bűntudatom van, hogy csak ülök itt, és nézem, ahogy
lenyúzod a kezedről a bőrt azon az izén.
Tristan felnevet, mire néhány sötét tincs a szemébe hullik.
Félresöpri, és látom rajta, hogy bosszantja a hosszú haja, de
nekem tetszik. Néhány napja megkért, hogy segítsek neki
levágni, de inkább nemet mondtam, mert féltem, hogy a késsel
kiszúrom a szemét.
– Ne legyen bűntudatod! Sokat dolgozol. Sosem hittem volna,
hogy ilyen sok szabadtéri feladatot ennyire jól el fogsz tudni
végezni. – A szavaiból kiérződik egy kis kétkedés, mintha még
mindig nem tudná elhinni.
 Csípőre teszem a kezem, és úgy csinálom, mintha meg lennék
bántva.
– Fogadjunk, azt hitted, hogy egy elkényeztetett, gazdag lány
vagyok.
Ez nem is áll messze a valóságtól. A családom gazdag volt.
Nem annyira, mint Chris szülei, de elég gazdagok. A
nagyszüleim módosak voltak, és a vagyonukat a szüleimre
bízták abban a reményben, hogy folytatják a családi
vállalkozást, és megsokszorozzák a pénzt. Viszont a szüleim
humanitárius céloknak szentelték az életüket. Eladományozták
a vagyonuk nagyját, bár annyit megtartottak, hogy kivételezett
életet éljünk. Nem voltak otthon alkalmazottjaink, mint Chris
szüleinek, ezért is éreztem magam mindig egy kicsit
kényelmetlenül náluk, ahol a nap minden pillanatában ott volt
valaki engem kiszolgálni.
– Hát, nem, mármint azt tudtam, hogy két lábbal állsz a
földön, de arra számítottam, hogy sokat fogsz panaszkodni. Jól
alkalmazkodsz – mondja Tristan elismerőn, és gyerekesen
büszkének érzem magam.
– Köszi. Mire elhagyjuk ezt a helyet, magabiztosabban fogok
mozogni a szabadban, mint bent.
Tristan arca elkomorul, és nem válaszol. Néha annyira
negatív! A baljós előrejelzései ellenére, hogy az erdő minden
lépésnél veszélyt tartogat, sikerült sértetlenül kihúznunk több
mint egy hónapig, leszámítva azt a kellemetlenséget, amit a
fogyaszthatósági vizsgálaton elbukó gyümölcs okozott.
Meglehet, hogy hamis biztonságérzetem van, de én hiszek
abban, hogy jó esélyünk van átvészelni a hónapokat, amíg a víz
kellően visszahúzódik. Ez a néhány hét rá a bizonyíték.
Nem kell sok időnek eltelnie, hogy rájöjjek, ez a néhány hét
csupán a soha véget nem érő vihar előtti csend volt.
 9. fejezet

Aimee

– Ez aztán finom volt – mondom néhány nappal később, és

megsimogatom a hasamat.
Tristan két napig nem tudott madarat fogni, úgyhogy
leginkább gyümölcsökön éltünk. Ma este szerencsénk volt. Evés
után bejelentem, hogy mivel körülbelül még fél óránk van
sötétedésig, meg szeretném nézni a fakészletünket, hogy
kiderüljön, reggel első feladatként kell-e még fát gyűjtenünk.
Még mindig megrakom mindennap a jelzőtüzet. Tristan elteszi
a megevett madár maradék csontjait. Bár nincs bajom az
elfogyasztásukkal, még mindig elkap a hányinger, amikor
csupasz csontokat látok. Bárcsak lenne egy kis zöldség a hús
mellé, de nem sikerült nagyon olyat találnunk, amit meg is
tudunk enni!
Egy akrobatikusnak beillő kilengéssel, amit az émelygés
okozott, felállok a földről. Visszanyerem az egyensúlyom, és
megrázom a fejem. Már számítok rá, bár ez nem jelenti azt,
hogy meg is szoktam. A párás, fojtogató hőség megviseli a
testem, és gyakran tapasztalom, hogy nehéz arra
koncentrálnom, amit csinálok. A sár eltompítja a lépteim
hangját, ahogy a lefogyó fatároló felé tartok. Szemügyre veszem
a maradék ágakat, eldöntöm, hogy alkalmasak-e a tűzrakásra,
vagy csak a tűz fenntartására. Tristan nemsokára csatlakozik
hozzám.
– Ezek nem jók tűzrakásra. Holnap reggel majd… – kezdem
mondani, amikor megérzem, hogy valami mászik fel a
karomon.
Egy pillanatra ledermedek. Aztán lepillantok, és az izzadság
jegessé válik a testemen. A karom csupa pók. Kis
megkönnyebbülést érzek, mert nem túl nagyok. A pillanatnyi
megkönnyebbülés viszont nem tart sokáig, mert rettenetes
fájdalom kerít hatalmába, és onnan sugárzik ki, ahol a pókok
voltak. Elkezdek sikítani, és próbálom vadul lesöpörni őket
magamról, de Tristan kiabál valamit, megragadja a karomat, és
megállít. Hogyan tud egy ilyen pici valami ekkora fájdalmat
okozni? Mintha a lábai helyén éles kések volnának.
– Szedd le őket rólam! – sikítom hisztérikusan. – Szedd le
őket!
Egy karmozdulattal lesöpri őket. Viszont a fájdalom
megmarad.
– Fontos… – kezdi, de a mondata további része vonyításba
torkollik. A pókok őt is megcsípik. Viszont rajta nem látom őket
sehol.
 – Hol érzed a fájdalmat? – kérdezem.
– A hátamban – zihálja, és csikorgatja a fogát.
Elkezdem kigombolni az ingét, de megrázza a fejét, és értem,
mit mond. Nincs idő a gombolásra. Megfordítom, és
szétszakítom az inget. Tudom, hogy próbál valamit mondani, de
a szavai összemosódnak a fájdalom okozta hörgésekkel, és csak
azt a szót tudom kivenni, hogy tenyér.
És ott vannak. Két pók a derekán, közvetlenül a gerince
mellett. Olyan erősen csapok rájuk a tenyeremmel, ahogy csak
bírok, és leesnek róla. Tristan hörgései nem maradnak abba.
– Menjünk be a gépbe! – mondom.
Tristan bólint, és félig cipeljük, félig vonszoljuk egymást. A
karom pokolian csíp, de jobban aggódom Tristan miatt, aki
egyre csak bukdácsol. Az ő csípései közel voltak a gerincéhez.
Megborzongok. Nagyon sok ideg van azon a részen.
– Az elsősegélydobozban van egy krém rovarcsípésre – lihegi,
amint lesegítem az egyik ülésbe.
– Hozom.
Nem reménykedek túlságosan, hogy a krém segíteni fog. A
rovarriasztó törlőkendőt is használjuk mindennap, és az sem
túl hasznos.
Tristan megkér, hogy először a saját karomat krémezzem be.
Szörnyen néz ki. Vörös hólyagok vannak rajta mindenütt, nem
csak ott, ahol megcsíptek. Viszont majdnem elhányom magam,
amikor meglátom Tristan hátát. Az egész dereka csupa hupli.
– A te csípésed sokkal rosszabbul néz ki. – Rákenem a krémet,
ahogy csak tudom. – Mit akartál mondani, amikor
megpróbáltam eltüntetni a hátadról a pókokat?
– Hogy söpörd le őket, és ne a tenyereddel csapj rájuk, mert a
bőrömbe szakad a csápjuk.
– De én pont ezt csináltam – ismerem be rémülten, és az
eldeformálódott hátára nézek. – Hogyan tudom kiszedni a
csápokat?
– Nem tudod. Semmi baj, csak több idő lesz, amíg
meggyógyul.
– És mi van, ha mérges pókok voltak?
– Téged vagy hat csípett meg. Már kómás állapotban lennél,
ha mérges pókok lettek volna.
Hozok egy tiszta inget a bőröndjéből, és segítek neki felvenni.
– Be tudsz segíteni a pilótafülkébe? – kérdezi Tristan, és
feltolja magát.
– Szó sem lehet róla! Ebben az ülésben alszol! Szemmel
akarlak tartani.
– Nem. – A visszautasítása komoly, inkább parancsféle.
Hirtelen nem jutok szóhoz, úgyhogy csendben a pilótafülkébe
segítem. Megdöbbenek, amikor meglátom. Most először vagyok
itt. Nagyon pici ez a helyiség, és a pilóta ülése nem dönthető úgy
hátra, mint az utasoké.
– Tristan, nem aludhatsz itt! Itt nincs hely.
– Megleszek. – Olyan erőtlen a hangja, hogy a szavai inkább
megijesztenek, mint megnyugtatnak.
– Tristan, kérlek, gyere az utastérbe! – könyörgök. Megrázza a
fejét. – Ne legyél makacs, ígérem, hogy nem horkolok.
Kacag egyet, de aztán a kacagása helyett már grimaszol a
fájdalomtól.
– Csukd be az ajtót, és kérlek, aludj egyet!
Hirtelen elkap a pánik a gondolattól, hogy valami történhet
vele. Annyira erős és ijesztő érzés, hogy fojtogat, és emiatt
teljesen megfeledkezem a saját sajgó karomról. Felfoghatatlan
az a kilátás, hogy valami történhet vele. Fontos számomra a
jólléte. A francba is! Ő fontos számomra.
Alig alszom. A karom sajog, és megállás nélkül azon agyalok,
vajon Tristan miért ragaszkodik ahhoz, hogy abban a
klausztrofóbiát okozó helyiségben aludjon. Megborzongok,
amikor eszembe jut, mennyire gyengének tűnt. Erőtlen napfény
süt be az ablakon, amikor végre elalszom.
 10. fejezet

Tristan

A fájdalom nem múlik egész éjszaka, nem is tudok miatta

aludni, ami nem feltétlenül rossz. Amikor csak lehet, próbálom
kerülni az alvást. A hátamba nyilall a fájdalom. Összeszorítom a
fogam, és mozdulatlan maradok. Már volt ennél nagyobb
fájdalmam is. Aimeenek viszont nem. Fülelek, próbálom a
pilótafülke csendjében kivenni, hogy mi történik az ajtó
túloldalán. A gondolat, hogy fájdalma lehet, kikészít. Egy hozzá
hasonló embernek soha, de soha nem szabadna fájdalmat
éreznie. Hegyezem a fülem, hogy hallom-e sírni. Nem, de az
biztos, hogy fájnak neki – vagy legalábbis nagyon kellemetlenek
– a csípések. Megkönnyebbülve fújok egyet. Erősebb, mint
gondoltam. Az extrém körülmények általában a legrosszabbat
hozzák ki az emberekből. De nem belőle, pedig olyan
törékenynek tűnik.
Persze, az egyik első dolog, amit megtudtam róla Maggie-től,
Moore-ék idős házvezetőnőjétől, hogy Aimee nem annyira
törékeny, mint amilyennek látszik. Mivel gyakran vittem őt a
villába, és órákat vártam rá, Maggie-nek bőven volt ideje
mesélni.
Maggie volt Chris és Aimee nevelőnője totyogókoruk óta. Jól
ismerte Aimeet, és azt mondta róla, hogy nehéz időszakon ment
át, amikor a főiskola előtt elveszítette a szüleit. Büszke volt arra,
hogy Aimee milyen jól birkózott meg a helyzettel – hogy nem
lett remete, és kedves, barátságos maradt. Ez tökéletesen
jellemezte őt. Az első karácsonyon, amit Chris alkalmazásában
töltöttem, megtudtam, hogy Aimee az összes dolgozónak vesz
karácsonyi ajándékot. Maggie elmesélte, hogy Aimee tőle kért
tanácsot, hogy nekem mit válasszon, mert én új voltam. De
senki sem tudott neki segíteni, mert senkivel sem voltam közeli
kapcsolatban.
Egy képkeretet vett nekem. Bizonytalannak tűnt, amikor
odaadta, de én udvariasan megköszöntem, és csodálkoztam,
hogy vette értem a fáradságot. A második évben is képkeretet
kaptam tőle – még mindig bizonytalannak tűnt, amikor
odaadta, nekem meg nem volt szívem megmondani neki, hogy
nincs mit a képkeretekbe tennem. Az emlékek, amiket
felnőttként szereztem, nem képre valók. Azon az első
karácsonyon kezdtem el azon gondolkozni, hogy ha nem lennék
ennyire reménytelen, és lehetne párom, azt szeretném, hogy
olyan legyen, mint Aimee. Erős. Kedves. És miért ne valljam be
– nem vagyok én álszent –, gyönyörű. Arra vágytam, hogy
Aimee bárcsak az enyém lehetne.
 Amióta itt vagyunk, ez a vágy hatványozódott. Arra vágyom,
hogy bárcsak gondoskodhatnék róla, és bárcsak boldoggá
tehetném úgy, ahogy megérdemli. Bárcsak tiszta lappal
kezdhetnék vele! Együtt szereznénk annyi gyönyörű emléket,
amikkel megtölthetnénk a tőle kapott képkereteket. Az
igyekezetem, hogy távolságot tartsak tőle, szánalmasan
erőtlenné vált, mert egyfajta terápiám lett, hogy hagyjam őt a
gondolataimba férkőzni. Minden apróság, amit közösen
csinálunk, új, vidámabb értelmet kap. A terápia nem is jó szó.
Inkább a függőség az. És egy veszélyes fajta, mert vannak
dolgok, amiket nem akarom, hogy bármikor megtudjon…
Az ülésbe püfölök, amikor a hátfájdalmamon a fogcsikorgatás
már nem segít. Jó az időzítés. A fájdalom ugyanis kiszakít a
gondolataimból. A gondolatokból, amiknek soha nem szabadna
megszületniük.
Törvénnyel kellene büntetni, ha egy másik férfi feleségére
vágyunk.
Majdnem feleségére, emlékeztetem magam. Majdnem. Bár
ettől nem kevésbé megbocsáthatatlan.
 11. fejezet

Aimee

Amire felébredek, a karomon lévő hólyagok szinte teljesen

elmúltak, viszont nem mozognak az ujjaim – sőt, az egész
kezem. A pilótafülkébe sietek, és látom, hogy Tristan már ébren
van. Annyira gyenge, hogy nem bír felállni. A karomra és a
merev kezemre néz, majd elmondom neki, hogy nem tudom
mozgatni.
– El fog múlni. Biztos vagyok benne, hogy ezek nem mérges
pókok voltak. Vagy legalábbis nem a nagyon mérgesek.
Bátor arcot öltök, és segítek neki felkelni. Sokkal rosszabbul
van, mint én. Alig tud lépni, és amint lemegyünk a lépcsőn,
megkér, hogy pihenjünk. Rajta van az inge, és nem hagyja, hogy
megnézzem a hátát, inkább megkér, hogy hozzak neki néhány
olyan ágat, amit a kerítéshez és a zuhanyzóhoz használtunk.
Mellédobok egy kis halomnyit, ő pedig elkezd egyet a
zsebkésével felaprítani, és a koncentrációtól a homlokát
ráncolja. Nem magyarázza el, hogy mit csinál, én meg nem
kérdezem. Mivel nem tud mozogni, kell valami, amivel elütheti
az idejét. Egy üdítősdobozban vizet teszek mellé.
A nap helyzetéből ítélve már elmúlhatott dél.
– Keresek tojást, és fát a jelzőtűzhöz – mondom.
Bólint, de nem válaszol.
– Fáj?
– Nem. Tegnap este fájt, most el van zsibbadva. Mintha az
idegek lebénultak volna, vagy valami ilyesmi, és nem tudok
egyedül mozogni. – Hirtelen, grimaszolva megragadja a bal
vállát.
– Mi a baj? – kérdezem ijedten.
– Csak egy görcs – válaszolja, közben kapkodva veszi a
levegőt, és szorítja a vállát.
A nem zsibbadt kezem gondolkodás nélkül az övé mellé
teszem a vállára, és finoman megszorítom, közben pedig
remélem, hogy a görcse oldódik. Néhány másodperc múlva el is
múlik, Tristan légzése elcsitul, én viszont folytatom a gyengéd
masszázst, hátha visszatér a görcs. Túlságosan el vagyok
foglalva a saját gondolataimmal ahhoz, hogy észrevegyem, a
légzésének a ritmusa megint megváltozott – gyorsabb és
kapkodóbb. És nem azért, mert visszatért a görcs. Amikor
valami nyögésféle visszhangzik a mellkasában, megdermedek.
Olyan hirtelen kapom el a karomat, hogy az én vállam is
roppan egy kicsit. Kerülöm Tristan pillantását.
– Most megyek.
Teljesen össze vagyok zavarodva, ahogy az erdőben sétálok,
mert nem pontosan tudom, mi is történt.
Egy madár tereli el a figyelmem. Azután is meredten nézem a
fát, hogy a madár már nem is látszik. Irigy vagyok a fákra, hogy
ilyen magasan tornyosulnak fölénk. Mintha az eget akarnák
karcolni, felhődarabkákat és napsugarakat rabolni, elrejteni
őket a sűrű lombkoronájukban, majd hullámokban leengedni
felénk, fényt hozva a lombkorona alatti sötétségbe. Bizonyos
életformák burjánoznak fény nélkül is, mint például a mohák és
a páfrányok. Viszont mások nem, ők kétségbeesetten próbálják
elérni a lombkoronát, és a fölötte lévő napsugarakat. Vannak
fák, amik más fákra kúsznak, körbeveszik és megfojtják őket a
harcban, hogy fényre bukkanjanak, és megmeneküljenek a
fojtogató sötétségből. Megértem őket, viszont engem nem csak a
sötétség fojtogat itt. Hanem a mindennapok rutinja, a túléléshez
szükséges ismétlődő feladatok. Az őrülettel fenyegetnek.
Nagyon szeretnék egy fotelben ülni, és egy jó könyvet vagy
újságot elolvasni. A gépen lévő három magazint már többször
kiolvastam az elejétől a végéig. Minden szót megjegyeztem.
Mindent elolvastam, a gép műszaki könyveitől kezdve az
ajtókra írt mindenféle utasításokig, amíg már nem maradt mit
olvasnom. Most már annak is örülnék, ha bármit olvashatnék,
akár a vécépapír használati útmutatóját is. Bármi jól jönne, ami
megtöri ezt az állandó ismétlődést.

A nap összefolyik. Ki vagyok merülve, és lassan mozgok. Miután

összeszedtem annyi fát, amennyi elég a jelzőtűz megrakásához,
tojást keresek. Kétszer annyi időbe telik bármit találni, mivel a
legtöbb fészek a magasabb fákon van, de a zsibbadt kezemmel
ma nem tudok mászni. Időbe telik, mire találok egy fészket, és
abban is csak két tojás van. Ezzel kell majd beérnünk.
Visszavánszorgok a géphez, közben korog a gyomrom, és a nap
már megy le. Először meggyújtom a jelzőtüzet, majd megfőzöm
a tojásokat. A zsibbadás szinte teljesen elmúlik a kezemből.
Tristan felé közeledve leesik az állam. Nem játszott a
bambuszszárakkal. Fegyvereket készített. Néhány dárdát, nyilat
és két íjat.
– Már régebben meg kellett volna ezeket csinálnom, de
mindig annyi feladat volt, hogy sosem volt rájuk időm. Egy jó
íjat elkészíteni sok idő, de ezek is elég erősek. Elvileg most már
könnyebb lesz ételt szereznünk.
– Kiválóan kell tudnod ahhoz célozni, hogy bármit eltalálj íjjal
és nyíllal.
– Jól célzok – mondja. – A te célzásodon fogunk dolgozni.
– Miért? – kérdezem, és egy fél főtt tojást tuszkolok a számba.
Csak akkor jövök rá, hogy mennyire éhes vagyok, amikor már
csak fél tojás maradt. Legalább már sötét van, úgyhogy
nemsokára megyünk lefeküdni. Holnap akármilyen állapotban
is leszek, fára fogok mászni, hogy több tojásunk legyen.
– Meg kell tudnod védeni magad az állatokkal szemben. – Az
éjszakánként hallott vonyításokra gondolva nem tudok ezzel
vitatkozni. Egyelőre még nem találkoztunk ragadozókkal, de ez
megváltozhat. – És el kell tudnod látni magad étellel.
 Elvigyorodok.
– De hát te ezt kiválóan megoldod!
– Igen, de nem függhetsz tőlem. Lehet, hogy valamikor
kénytelen leszel ezt magad csinálni. Bármi történhet velem, és
akkor egyedül maradsz. Ügyes vagy tojás- és
gyümölcsgyűjtésben, de… – Elhallgat, amikor végre meglátja az
arcomon a ledöbbenést.
A szavai értelme az agyamba kúszik, és a döbbenet úgy
szétárad bennem, hogy a fél testem annyira zsibbadt lesz, mint
a bal kezem.
– Hadd nézzem meg a hátad, Tristan! – mondom remegő
hangon.
Egy pillanatig hezitál, majd bólint. Felhúzom az ingét, és
felszisszenek. A pislákoló tűz fényében látom, hogy a bőre
kétszer annyira duzzadt, mint tegnap, és annyira vörös, hogy jól
meg kell néznem, hogy nem a húsa-e.
Öklendezni szeretnék.
– Akkor pont olyan rosszul fest, mint amilyen érzés? –
kérdezi.
– De hogyan… de csak azért van, mert a csápok még bent
vannak?
– Részben. Vagy allergiás reakció is lehet. A darázscsípésre
allergiás vagyok, de más állatra nem. Bár ilyen pókféle még
sosem csípett meg.
– Ez nem egy szokásos allergiának tűnik, Tristan.
– Hát, és azok a pókok neked szokásosnak tűntek?
 – Menjünk be a gépbe!
Belesegítem abba az ülésbe, amelyikben általában én alszom,
aztán elmegyek az elsősegélydobozért.
– A rovarcsípésre való krémen kívül semmi sincs, és ez sem
használt túlságosan.
– Tényleg nem – ért egyet. A homloka gyöngyözik. – Az
andirobafa, amit nemrég láttunk… Szerinted annak a levele
nem segítene? Azt sem tudom, hogy feldolgozatlan formában
egyáltalán használhatók-e…
Felpattanok, ahogy egy kép villan a szemem elé. A fréziaillatú
patika, ahová Chrisszel mentem Manausban, és ahol a rovarok
és pókok elleni krémes tubusokon az andirobafa rajzát láttam.
– Hát, ez a legjobb lehetőségünk. – Összeugrik a gyomrom,
amikor eszembe jut, hogy a fa nagyon az erdő mélyén volt.
Messzebb, mint ameddig napközben szoktam menni Tristannal
az oldalamon. – Elmegyek érte – jelentem ki, és sokkal
bátrabbnak hangzom, mint érzem magam.
– De félsz éjszaka az erdőbe menni.
Ez igaz. Az is megrémít, hogy éjszaka kilépjek a gépből. A
hangok ilyenkor a leghangosabbak és a leginkább baljósak.
– Jobban félek attól, hogy meghalsz. Nem akarok egyedül
lenni itt.
Tristan elneveti magát. Én meg a szám elé kapom a kezem.
– Bocsánat, ez szörnyen hangzott. Nem így értettem… –
mondom az ujjaim között.
– Érthető érzések – válaszolja viccelődve. – Nem a legjobb
hely az egyedülléthez.
– Körül tudnád írni, milyenek a fa levelei? Nem nagyon
figyeltem oda, és nem szeretnék rossz fa levelével visszajönni.
A szavai annyira erőtlenek, hogy fülelnem kell, hogy halljam.
– Hát, zöldek, és… – Nagyot lélegzik, majd elkezd levegőért
kapkodni.
– Itt minden zöld, Tristan. Ennél több kell – nógatom, és
próbálok viccelődni.
De nem úgy tűnik, hogy Tristan tovább tudna koncentrálni.
Rájövök, hogy ennél több információt nem fogok megtudni a
növényről, így magamra öltöm a legmegnyugtatóbb
mosolyomat.
– Értem, már emlékszem, hogy néz ki. Csak egy fáklyára van
szükségem.
Nem a legegyszerűbb dolog. Nem lehet csak úgy meggyújtani
egy ágat, mert végig fog égni. Tristan megmutatta, hogyan kell
csinálni. Azóta eltelt egy hónap, de emlékszem az
útmutatásokra. Egy anyagdarabot kell az ág végére tekernem,
állati zsírt önteni rá, majd meggyújtani. Kint van zsírunk, de
előbb kell egy darab rongy. Mintha olvasná a gondolataimat,
Tristan a zihálások között megszólal.
– Vedd le az ingem, és tekerd egy ág köré! Azt az inget, amit
tegnap széttéptél.
– Nem. Azt majd összevarrom. Nem pazarolhatunk el
egyetlen ruhadarabot sem. – Ahogy ezt kimondom, rájövök…
hogy viszont van valami, amit elhasználhatunk. Valami, ami itt
örökre haszontalan lenne.
A menyasszonyi ruhám.
Kis lépésekkel a gép hátulja felé tartok, ahova a ruhát tettem.
Remegő kézzel kicipzározom a védőhuzatot, és bent tartom a
levegőt.
Furcsa.
A ruhám látványa nem váltja ki belőlem az érzelmeknek azt a
viharát, mint amikor hetekkel ezelőtt eltettem. De a fojtogató
kétségbeesés, ami aznap kikészített, újra felüti a fejét, ahogy
megszorítom a kést.
– Ne, Aimee! Tudom, hogy mit jelent neked az a ruha.
Tristan hangjának az erőtlensége villámcsapás-szerűen
rángat ki a pillanatnyi elgyengülésemből. Nem habozok, hanem
az anyaghoz teszem a kést, és levágok belőle egy csíkot.
– Sietek, ahogy csak tudok. – A kezemben tartom az anyagot. –
Meg fogom találni a fát, ígérem.
Sötét van, amikor kilépek a gépből. Nagyon sötét. A fatároló
irányába botorkálok. Találok egy ágat, amiből épkézláb fáklya
lehet, és rátekerem az anyagot. Az összetákolt fém zsírosbödön
a tároló padlóján van. Tristan egy múlt héten döglötten talált
lajhár zsírját tette bele, és azt mondta, jól fog jönni, amikor
fáklyára lesz szükségünk. Elvileg vészhelyzetekben lett volna
szükségünk fáklyára – bár ez is annak minősül. A pislákoló
jelzőtűz fölé engedem a fémbödönt, és belemártom az anyagot.
Aztán a tűz fölé tartom a fáklyát, ami meg is gyullad.
Ahogy egyre nagyobb lesz a lángja, a légzésem lelassul, és a
pulzusom már nem dübörög. Ez jó. A fény jó. A tűz jó. A
vadállatok félnek a tűztől, nem? Semmi sem fog megtámadni,
amíg ez nálam van. A fáklyát feltartva lépek az erdőbe, és ebbe
a gondolatba kapaszkodom. Kis lépésekkel haladok befelé, és
rettenetes csiklandozást érzek a lábamon, mintha valami
próbálna felmászni a futócipőmre. Az erdő alján kúszó
teremtményeket nem érdekli a fáklyám. Próbálok nem
koncentrálni rájuk, csak a lángot nézem, és figyelem, ahogy
égeti a fehér anyagot. Egyszer azt olvastam, hogy a fehér a
remény színe, ezért a menyasszonyi ruhámnak inkább a
fehéret, mint az elefántcsontszínt választottam, mert hát a
remény illik egy esküvőhöz. Remény a boldogságra. A fényes
jövőre.
Milyen keserédes látni, ahogy ez a remény cafatról cafatra
elég! Jobban szorítom az ágat, amikor hallom magam körül a
vonyításokat. Felgyorsul a pulzusom, gyöngyözik a homlokom.
Mi ad ilyen hangokat? Valami bagolyféle? Majmok? Vagy
rosszabb? Bárcsak ne hallanám őket, de ha van itt valami, ami
elől nem lehet elmenekülni, akkor azok a hangok! A dzsungel
sosem alszik.
Örökkévalóságnak tűnik a séta, amíg odaérek, ahol az
andirobafát láttuk. Próbálom felidézni, hogy milyen volt a
levele. Hosszú és ovális, talán. Megfordulok, és ovális leveleket
keresek. Kerek levelű, csillag alakú levelű és tűlevelű fákat
látok, vagy semmilyen levelű fákat. De oválist nem. Körbe-
körbe forgok, amíg észre nem veszek egyet, aminek a levele
egészen ovális. Levágok néhány marékra valót, aztán rájövök,
hogy nem hoztam semmit, amiben elvihetem. Csodás, Aimee.
Egyszerűen csodás. Elemelem a bőrömtől a pólóm alját, és
rápakolom a leveleket. Meredten nézem őket, mert próbálok
egyet sem elejteni, így sétálok vissza a géphez. Félúton járok,
amikor egy morgást hallok. Az állatok félnek a tűztől,
emlékeztetem magam. Minden rendben lesz. De a fáklyám
fénye már határozottan gyengébb. Felpillantok a levelekről a
fáklyára, és erre megbotlom.
A láng!
Majdnem kialudt. Emlékszem, Tristan azt mondta, hogy egy
fáklya tíz-tizenöt percig bírja. Meglódulok, de ugyanakkor elkap
a pánik. Gyorsabban futok, mint bármikor korábban, közben
rettegek, hogy el fogom hagyni a leveleket, de még jobban
rettegek attól, hogy a láng ki fog aludni, én meg nem fogok
visszatalálni. Az erőfeszítés miatt a vádlimba hasít a fájdalom,
és ágak karistolják az arcomat, ahogy gyorsabban mozgok. A
láng azelőtt alszik ki, hogy meglátnám a gépet, de már majdnem
ott vagyok, úgyhogy csak futok tovább, botladozom, elesek,
felkelek, aztán megint futok, amíg az összetákolt kerítésünk
kapujához nem érek. Nem állok meg a lépcsőig. Eldobom a
haszontalan fáklyát, és megragadom a lépcsőt, hogy állva
tudjak maradni. Úgy remegek, mint a nyárfalevél, és keményen
ellen kell állnom a késztetésnek, hogy összeessek. Nem nézek le
a pólómra, amit szorongatok, mert félek, hogy tényleg
elvesztettem az összes levelet. Amikor már nem tudom az
igazság pillanatát tovább halasztani, lenézek, és
megkönnyebbülve fújok egyet. Sok levelet elhagytam, de van
annyi, amennyi remélhetőleg segíteni fog. Felkapom az egyik
vizes kosarat. Ha Tristan láza nem csillapodik, akkor muszáj
lesz a vízfogyasztására figyelni.

Tristan rosszabbul van. Sokkal rosszabbul. Sápadt és

csuromvíz. Ennek ellenére mosolyog, amikor meglát.
– Aggódtam, hogy valami történt veled.
– Honnan volt erőd aggódni értem? – kérdezem, közben
megtöltök egy üdítősdobozt vízzel, és segítek neki meginni. Az
ujjaim az arcához érnek. Perzsel.
Mielőtt válaszolna, kiissza az egész dobozt.
– Nem te vagy az egyetlen, aki nincs oda a gondolattól, hogy
itt egyedül legyen.
Elpirulok, mert eszembe jut a korábbi érzéketlen
megjegyzésem, és elkap a rettegés, amikor megint
elmosolyodik. Az, hogy humorral próbálkozik, azt jelenti,
nemcsak rosszabbul fest, hanem rosszabbul is van.
Megmutatom neki a leveleket.
– Ezekre gondoltam, igen – mondja.
– Hadd tegyem a csípésekre!
Minden erőmet össze kell szednem, hogy ne hányjam el
magam, amikor leveszem a pólóját, megint bekenem a hátát a
rovarcsípésre való krémmel, végül befedem a levelekkel. Nem
vagyok túl optimista, de próbálom nem mutatni.
 Tristan továbbra is beszél, miközben az egyik pólómat vízbe
mártom, majd a homlokára szorítom. Mivel a víz nem hideg,
nem segít a láz csillapításában, viszont láthatóan elviselhetőbbé
teszi számára. A szavai egyre erőtlenebbek, míg már szinte csak
suttogások, és hegyeznem kell a fülem, hogy értsem, mit mond.
– Segíts vissza a pilótafülkébe! – kéri.
– Megőrültél? Nem viszlek sehova. Itt maradsz! Folyamatosan
cserélem a homlokodon a borogatást.
– Nem… én.
– Sss. Ne vitatkozz! Itt fogsz aludni.
A vízbe mártom a pólót, és ezúttal a karját és a mellkasát is
áttörlöm vele, mert az egész teste forró. Ragaszkodik ahhoz,
hogy visszamenjen a pilótafülkébe, de felülkerekedik rajta a láz,
és elalszik, fejével az ölemben. Egy borzasztó gondolat férkőzik
a fejembe. Mi van, ha nem fog felébredni? Akkor mi lesz?
Megrázom a fejem, és próbálom eloszlatni a gondolatot.
Körbepillantok, és próbálok valami mást keresni, amire
gondolhatok. A vádlim egy alkalmas, de felszínes
figyelemelterelésként szolgál. Mivel a napi feladataink
folyamatos fizikai munkát jelentenek, a testem kicsit
megváltozott. Az is hozzájárult ehhez, hogy a táplálkozásunk
ilyen nagyon fehérjedús. A vádlim és a karom erősebb, mint
volt, bár azt nem mondom, hogy tetszik is. Felfújtnak tűnnek.
Tristan teste is hasonló átalakuláson ment keresztül, de neki jól
állnak az izmok. Erősnek, legyőzhetetlennek tűnik. Bár ahogy itt
fekszik lehunyt szemmel, minden energiájától megfosztva,
legyűrtnek látszik. A teste nagyon könnyen megadta magát a
betegségnek. Így látva őt nehéz elhinni, hogy ugyanaz a férfi,
aki mindennap kizárólag egy késsel merészkedik az erdőbe –
aki látszólag nem ismer félelmet. Most viszont gyenge.
Sebezhető.
Furcsa érzés – szinte betolakodásnak érződik –, hogy itt van
velem az utastérben. Nagyon megszoktam, hogy ez az én
helyem. Igaz, igazságtalanul, hiszen a pilótafülke olyan pici!
Elhelyezkedem az ülésben, és épp a vízbe mártom a pólót,
amikor Tristan elkezd motyogni. Azt hiszem először, hogy
mondani szeretne valamit, de aztán rájövök, hogy még mindig
alszik. A motyogása hangosabb lesz, aztán elkezd vergődni, az
ujjaival markolja és kaparja az ülést. A zavaros zihálásaiból a
sajnálom és a fuss szót tudom kivenni. Próbálom felrázni a
rémálmából, és amikor a mellkasához érek, lassan kinyitja a
szemét. Nem fókuszál rám, de a zavarodottsága mögött mélyen
van valami, ami meghökkent. Rémület. Mint egy űzött vad
tekintete. Valahogy szeretném megnyugtatni, elmondani neki,
hogy ez csak egy rossz álom, hogy minden rendben, és én
gondoskodom róla. Bárcsak megtalálnám a módját annak,
hogyan érezhetné magát biztonságban velem, ahogy ő teszi,
amikor kint vagyunk a vadonban. De mielőtt bármit tehetnék,
megragadja a kezem.
– Ne engedj el! – motyogja, megint csukott szemmel.
– Nem foglak – mondom megdermedve.
Tristan erre elernyed, és tovább motyog érthetetlenül.
Legalább már nem vergődik. Bármikor próbálom
megmozdítani a kezem, hogy kirázzam belőle a zsibbadást,
Tristan görcsbe rándul, és a motyogása felerősödik, úgyhogy
próbálok nem mozogni. Bár a kezem annyira el van zsibbadva,
hogy már attól félek, leesik. Nem számít. Bármit megtennék,
hogy csillapítsam Tristan kétségbeesését. Megdöbbent a
felismerés, hogy mennyire fontos nekem a jólléte és a
boldogsága. Még sosem éreztem, hogy ilyen kétségbeeséssel
lenne rám szüksége valakinek, vagy láttam volna bárkit
rémálomtól ennyire meggyötörten.
A láztól lehetnek a rémálmai.
Vagy nem?
Emlékszem, mennyire szerette volna, hogy visszakísérjem a
pilótafülkébe. Hogy a lezuhanásunk óta mennyire ragaszkodott
ahhoz, hogy ott aludjon, bár nincs neki ott elég hely. Minden
éjszaka átmegy ezen? Ezért keresi a magányt? Akármi is zajlik a
szemhéja mögött, megrémiszti, ez egyértelmű. Megborzongok.
Mégis mi ijesztheti meg azt az embert, aki még a dzsungelben
sem fél?

Bár két óránál nem aludtam többet, reggel energikusnak érzem

magam. Tristan láza alábbhagyott. Kétlem, hogy a borogatásom
bármit segített volna, úgyhogy amíg alszik, megnézem a hátán a
leveleket. Fogalmam sincs, hogy bevált-e az ötlet, de a háta
sokkal jobban fest, mint tegnap. Friss leveleket teszek a
csípésekre, és hagyom őt aludni, amíg kimegyek, hogy
nekilássak a napi rutinomnak a jelzőtűz megrakásával és a
tojáskereséssel.
 12. fejezet

Tristan

Rövid időre felébredek. Először azt hiszem, hogy talán a

hátfájásom ébreszthetett fel, de nem. Aimee hiánya. Mielőtt
visszaalszom, megállapítom, hogy előző éjjel, évek óta most
először, békére leltem álmomban. Tudom, minek köszönhető.
Vagy pontosabban, kinek köszönhető.
A békémnek olyan illata és hangja van, mint neki.
Olyan érzés, mint az érintése.
De fel kell adnom ezt a békét.
Ha egy kis szerencsém van, azt fogja hinni, hogy a láz okozta
a rémálmaimat. Ma este megint a pilótafülkében fogok aludni,
bár soha semmire nem vágytam annyira, mint hogy mellette
lehessek. Ha viszont itt maradok, rá fog jönni, hogy egyáltalán
nem a láz tehet a rémálmokról.
Mielőtt ő békét hozhatna nekem, én el fogom venni az övét.
És ezért utálni fog engem.
 13. fejezet

Aimee

A hat gyűjtött tojásból hármat megfőzök, és gyorsan meg is

eszek. Azon gondolkozom, hogy Tristan vajon még aludhat-e.
Már éppen meg akarnám főzni neki a többit, amikor eszembe
jut valami. Kihúzok egy lapos fémdarabot a roncsolódott
szárnyból, és a tűz fölé tartom, hogy átforrósodjon. Közben a
tojásokat egy tálként használható gyümölcshéjba töröm, és egy
fapálcával összekeverem. Egy hirtelen ötlettől vezérelve
felszeletelek egy grépfrútra hasonlító gyümölcsöt, a tojásokhoz
adom, majd az egészet a fémlapra öntöm. Végül egy égett
omlettet, de azért egy omlettet kapok.
Tristan még mindig alszik. Az ülés szélére ülök, és az orra alá
tartom az omlettet. Erre kipattan a szeme.
– Mi a… – Elhallgat, amikor meglátja az omlettet. – Ez mi?
– Nagyon vicces. Omlett. Bár égett, bevallom.
Elkerekedik a szeme, ahogy eszik egy falatot, majd
elmosolyodik.
 – Grépfrútot tettél bele?
Megvonom a vállam.
– Ha már az esőerdőben vagyunk, miért ne használjunk egy
kis helyi ízt?
– Köszi. Finom. Kérsz egy falatot?
– Inkább maradok a főtt tojásnál. Nem szeretem az omlettet.
Hátrakapja a fejét, és elmosolyodik.
– Csak nekem csináltad?
– Arra gondoltam, hogy megérdemelsz egy kis kényeztetést
azok után, amin éjszaka átmentél. Elvégre ez a kedvenc ételed.
Szeretek olyasmit csinálni, ami miatt elmosolyodik, amitől
látom, hogy boldog. Megkönnyebbüléssel tölt el, és valami
mással is, amit nem tudok pontosan megnevezni. Ha mosolyog,
bizonyára már nem lehet túl rosszul. Hirtelen mellbe vág a
pánik, amit a pókcsípésünk estéjén éreztem, a fejembe telepedő
borzalmas félelem, hogy valami történhet vele, vagy hogy
elveszíthetem őt. Kirázom a fejemből a gondolatot, és inkább a
mosolyára koncentrálok.
– Azta! Emlékeztél.
– Naná. Szerinted miért kérdeztem?
– Hogy beszélgessünk – válaszolja teli szájjal.
– Ezzel azt akarod mondani, hogy te semmire nem emlékszel
abból, amit én mondtam? – kérdezem színlelt elborzadással.
Tristan az omlettre néz.
– Melyik a kedvenc színem?
Az üres arckifejezéséből látom, hogy ő tényleg csak
beszélgetett. Sóhajtok, és megcsóválom a fejem.
– Hogy vagy? A hátad jobban fest.
– Még mindig kellemetlen, de közel sem olyan, mint tegnap.
– Szerinted a levelek használtak?
– Fogalmam sincs, talán. A magjának az olaját használják
krémekbe, de lehet, hogy a levelei is hatásosak. Sokkal jobban
vagyok. És jobban aludtam, mint hosszú ideje bármikor.
Ha a hangján nem éreznék egy finom feszültséget, még azt is
gondolnám, hogy a megjegyzése csak véletlen volt. De nem
hiszem, hogy az volt.
Lopva rápillantok. Az ujjai szorítják a rögtönzött tányért. Az
arcára is kiül a hangjában érződő feszültség. Puhatolózik, de
nem pontosan tudom, hogy mivel kapcsolatban. Emlékszik,
hogy tegnap este megkért, maradjak vele, és most szégyelli
magát? Vagy talán meg akarja magyarázni a rémálmait. Mivel
nem mond mást, válaszolok: – Örülök neki.
Más irányba tereli a beszélgetést.
– Nagyon bátor voltál tegnap, hogy elmentél a levelekért –
mondja, és a szájába vesz egy újabb falatot.
– Visszamegyek ma, és hozok még sötétedés előtt. Visszafelé
elhagytam néhányat, és lehet, hogy még kell neked pár.
Felvonja a szemöldökét.
– Ez nem jó ötlet. Nem érzem magam elég jól, hogy veled
menjek, és nem szeretném, ha ilyen messzire merészkednél
egyedül.
– De mi van, ha kell még?
 – Mára és holnapra van elég. Addigra talán jobban leszek, és
akkor veled megyek.
– Rendben.
Beleszánt a hajába.
– Meg kellene mutatnom, hogyan használd a fegyvereket.
– Az jó lenne, igen.
Megborzongok, amikor eszembe jut a tegnap éjjeli morgás.
Ha bármi rám támadott volna… hát, nem is tudom, mennyire
lett volna hasznos egy fegyver. Épp elég volt a fáklyát és a
leveleket fogni.
Eszembe jut valami, és felnevetek, bár egyáltalán nem vicces.
– Aimee? – kérdezi Tristan bizonytalanul.
– Ma kellett volna megtudnom, hogy a főnököm megbízott-e
az egyik legnagyobb ügyünkkel. Most meg azon morfondírozok,
hogy megtanuljak íjjal lőni. Egy kicsit ironikus.
Tristan felhúzódzkodik az ülésből, és mutatja, hogy segítsem
ki a gépből. Az egyik karját a vállamra teszi, és kibotorkálunk a
gépből.
– Le kell fürdened – mondom neki félig viccesen.
– Hidd el, jól tudom. Kérlek, segíts a zuhanyba! A hátam még
mindig olyan, mintha le lenne bénulva.
A fafülkébe kísérem, majd a lépcsőn várom meg. Tovább
fürdik a szokásosnál, de mivel alig bír mozogni, ez nem
meglepő. Segítek neki, amikor kijön, tartom, amennyire csak
bírom.
– Néhány ideg a hátamban – magyarázza fogcsikorgatva –, ha
bizonyos módon mozdulok, fáj. Egyébként meg az egészet nem
érzem.
Leültetem a lépcsőre, és hozok neki vizet. Nagy kortyokban
issza, a torkán lezúduló folyadék pedig aggaszt.
– Jobb? – kérdezem.
– Nem. Tereld el a figyelmem!
– Hékás, már csináltam neked rántottát! Mára kifogytam az
ötletekből. A fenébe, a hétre is. – Sosem voltam jó ebben. A
figyelemelterelés és mások szórakoztatása mindig Chris terepe
volt.
Tristan ráncolja a homlokát, mintha forgatna valamit a
fejében.
– Jogtanácsos vagy, ugye?
– Igen – mondom, és jobbra-balra hintázok a lábaimon. – Azt
szeretnéd, hogy a munkámról meséljek? Az nem fogja elterelni
a figyelmed. Inkább megríkat.
– Nem, csak… Maggie azt mesélte, hogy a főiskola megkezdése
előtt emberi jogokkal foglalkozó ügyvéd akartál lenni.
Ó, megint a házon belüli pletykagyár! De nem bosszant.
Maggie sosem tudna felbosszantani. Olyan, mintha a második
anyukám lenne. Örülök, hogy Chris szülei megtartották őt
házvezetőnőjükként, miután mi felnőttünk.
– Meggondoltam magam – mondom pattogós hangon.
– Hogyhogy? Elég nagy az ugrás az emberi jogok és a vállalati
ügyek között.
Bár Tristan hangja egyáltalán nem ítélkező vagy vádló, úgy
érzem, védekeznem kell.
– Mert – csattanok fel, majd megenyhülök a döbbent
arckifejezését látva. – Elnézést. Ez egy nagyon érzékeny téma
nekem.
– Az, hogy milyen pályafutást választottál?
Felsóhajtok, ahogy a lépcsőn ülök, egy fokkal alatta. Senki
sem kérdezte meg, miért döntöttem úgy, hogy pályát módosítok,
bár mindenki tudta, az volt az álmom, hogy emberi jogokkal
foglalkozó ügyvéd legyek. A szüleim halála után egyértelmű
lehetett, hogy miért gondoltam meg magam. Vagy hát, jobban
belegondolva, mégsem. Sosem értették meg a miértemet. Csak
azt feltételezték, hogy a traumatikus élménynek lehet köze a
döntésemhez. De ez nem akadályozta meg az embereket – a
legközelebbi barátaimat és Christ is beleértve –, hogy
ítélkezzenek a döntésemmel kapcsolatban.
– Tudod, hogyan haltak meg a szüleim? – kérdezem.
Tristan hangosan szívja be a levegőt.
– Nem.
– Ühm… – Kinézek egy pontot a lépcsőn, és meredten
bámulom, a kezemet meg tördelem az ölemben. – A szüleim
jótékony céloknak szentelték az életüket. Ez többet jelentett az
adományoknál és a jótékonysági partiknál. Gyakran utaztak
rászoruló országokba ételt és gyógyszert osztani, és felügyelni
az infrastrukturális projekteket. Kicsiként és kamaszként ők
voltak a hőseim, bár hosszú időt szoktak egyhuzamban távol
lenni. Ritkán láttam őket.
 Átjár belülről a jó érzés, amikor eszembe jut, hogy eleinte a
postaládát, majd az e-mailemet ellenőriztem, mert vártam, hogy
írjanak a hőseim, hogy megtudjam, mikor fognak hazaérni,
hogy aztán velem legyenek és a legutóbbi eredményeikről
meséljenek.
– Nemsokára belekeveredtek olyan országok közügyeibe…
amik politikailag instabilak voltak. Akárhol volt nagy a veszély,
ők ott voltak, mindketten. Olyan helyeken akartak reménnyel
szolgálni, ahol különben nem volt remény. Harcosok voltak.
Hittek abban, hogy változást érhetnek el. A tizennyolcadik
születésnapomat követő héten egy olyan országba mentek,
amelyik a forradalom küszöbén állt. Néhány nap múlva el is
kezdődött, és őket is megölték. – A jóleső érzés mindent
felemésztő dühhé válik, ami a szüleimről szóló minden emléket
és gondolatot szenvedés és indulat forrásává tesz, ahelyett,
hogy a haláluk előtti boldogság maradt volna. – A világ nem lett
jobb hely. Ők meg még mindig halottak. Akkor mi értelme volt?
Fájdalom hasít a tenyerembe, és amikor lenézek az ölembe,
látom, hogy a körmeimet nagyon mélyen belevájtam.
– Az az értelme, hogy a szüleidhez hasonló emberek segítenek
a világot nap mint nap jobbá tenni, még ha ezt azonnal nem is
látjuk. Nagyon sok jót tettek. Egyszer olvastam róluk egy cikket.
Jó emberek voltak. Harcosok. – Tristannak kedves a hangja, de
mégis minden egyes szó ostorcsapásként hat.
– Ó, igen, harcosok voltak. Minden tőlük telhetőt bevetve
harcoltak, hogy elhozzák a jót a világnak. És ezért mindent
feláldoztak. Mindent a világnak adtak. És mit adott nekik vissza
a világ? Semmit – fröcsögöm. Nem merek Tristan szemébe
nézni, mert félek, hogy ugyanolyan vádló pillantást fogok látni,
mint Chrisen szoktam, amikor így beszéltem előtte. De nem
bírom megállni, hogy ne fröcsögjek tovább. Rossz dolgokat. – A
világ mindent elvett tőlük. És elvette őket tőlem. Igazad van,
harcosok voltak. De bárcsak ne lettek volna, és akkor még
élnének! Kislányként arról álmodoztam, hogy apu fog az
oltárhoz vezetni, hogy férjhez adjon. Chris apukája csinálta
volna ezt, mert az enyém nincs itt, hogy megtegye.
– Keserű vagy.
Tristan lecsúszik a lépcsőfokokon, hogy azon üljön, amelyiken
én. Még mindig nem pillantok rá.
– Igen. És önző. Azon lamentálok, hogy apám nincs itt, hogy
az oltárhoz vezethessen. Micsoda tragédia, ugye? Közben pedig
igazi tragédiák történnek a világban. Olyan tragédiák, amiket ők
próbáltak megelőzni. Azért akartam emberi jogokkal foglalkozó
ügyvéd lenni, hogy a szüleim nyomdokába lépjek. De a haláluk
után megváltoztam. Nem akartam, hogy bárminek, amivel én
foglalkozom, köze legyen akármihez, amit ők csináltak.
Úgyhogy igen… így estem át a ló túloldalára, és lettem
jogtanácsos. Gyanítom, nem az én érzelgős történetemet
akartad hallani. – Próbálok viccesnek hangozni, mintha az
egész csak egy vicc lenne.
– Semmi szégyellnivaló nincs abban, amit csináltál, Aimee!
Természetes reakció, hogy el szerettél volna határolódni a
szüleid világától és eszméitől. Neked ezek a fájdalmat jelentik.
Nincs mit szégyellni. Nem ítélkezem, Aimee.
A szavai – olyan egyszerűek, olyan békések – megnyugtatón
hatnak rám. Mint amikor mézet csorgatunk egy égésre,
megzabolázzák a bennem forrongó dühöt, összesimítják a
fájdalmas repedéseket, de belém hasít a szégyen.
Tristan felfelé billenti az államat, hogy a szemébe nézzek,
mintha így akarna megbizonyosodni arról, hogy értem, amit
mond. De sem a szavainak, sem a pillantásának nem sikerül
elcsendesíteniük az engem kínzó harsány gondolatokat.
– Én nem vagyok harcos, mint ők voltak – suttogom. – Ha az
lennék, nem adtam volna fel ennyire könnyen. Önző ember
vagyok. – Tristan kinyitja a száját, aztán egy szó nélkül
becsukja. Elhúzódom tőle. – Gyerünk, mondd csak! Senkinek
nem volt aggálya azzal kapcsolatban, hogy elmondja erről a
véleményét.
– Nem vagy önző. Ha az lennél, tegnap nem mentél volna el
azokért a levelekért. Hiszen a sötét erdő megrémiszt téged.
– Ez nem billenti felém a mérleg nyelvét. De azzal
összehasonlítva, amit a szüleim tettek, semmi nem is fogja.
– Biztos vagyok abban, hogy mindentől függetlenül büszkék
lennének rád.
Ez a gondolat az első munkanapom óta kísért.
– Nem, nem lennének. Cseppet sem.
Felállok, a jelzőtűzhöz megyek, és ráteszek még pár ágat.
Kimerített ez a nagy kitárulkozásom. De valami mást is
kimerített… az engem emésztő negativitást, amit az évek során
felhalmoztam. Olyan békét érzek, amilyet már régóta nem.
Tristan veszi az adást, és nem erőlteti tovább a témát.
– Készen állsz egy kis lövészedzésre?
– Gondolom.
– Szükségünk van egy célra.
Tristannak ropog a háta, amikor megpróbál felállni, mire
visszatolom a lépcsőfokra, és megnyugtatom, hogy meg tudom
én ezt egymagam is csinálni. Összetákolok egy célpontot, ehhez
meghajlítok néhány faágat, és teszek bele leveleket. Előveszem
az íjakat, a nyilakat és a dárdákat a fatárolóból, és Tristan lába
elé rakom. Aztán eszembe jut valami…
– A hátad miatt tudsz lőni?
– Nem. Fáj, ha megfeszítem. De megpróbálom a lehető
legjobban elmagyarázni.
Kiderül, teljesen mindegy, Tristan mennyire magyarázza el,
hogy mit kell csinálnom, ha az életem múlna rajta sem tudnék
egyenesen lőni. A nyilak nem találkoznak a célponttal, inkább
alá- vagy fölészállnak, vagy mellé, a bokrok közé. Körülményes
a dolog, mert az összes nyílért el kell mennem. Végül Tristan
feláll. Lassan csinálja, és látszólag nincs fájdalma – csak
kellemetlen neki. A kezét a hasamra teszi, és elmagyarázza,
hogy ide kell a súlypontomat összpontosítanom.
Amikor megérint, elakad a lélegzete, és beharapja az ajkát.
Úgy teszek, mintha nem venném észre, bár a saját légzésem is
felgyorsul a szégyen miatt, és a gyomrom összeugrik. Próbálok
a célzásra koncentrálni, de azon kapom magam, hogy gyakran
Tristanra pillantok, hogy még mindig beharapja-e az ajkát.
És igen. Kényelmetlenül érzem magam a reakciója miatt, és
fogalmam sincs, mihez kezdjek, de valami megmozdul bennem.
Zavarba ejtő megdöbbenéssel ismerem fel, hogy mi: a bűntudat.

Semmilyen oktatás nem segít. Körülbelül három óra után

feladom, és elejtem az íjat.
– Béna vagyok. Nincs ezen mit szépíteni.
Tristan, aki megint a lépcsőn pihen, megrázza a fejét.
– Gyakorlással ügyesebb leszel.
– Megyek, vágok pár levelet, hogy lecseréljem a zuhanyzón
lévőket. Máris fonnyadnak.

Elszöszmötölök a levelek levágásával, és az egyedül töltött időt

arra használom, hogy rendezzem a gondolataimat az elmúlt
órák történései után. Visszavánszorgok egy nagy halom levéllel,
aztán elkezdem kirakni a zuhanyzó oldalát. Tristan nincs sehol,
így gyanítom, sikerült bevonszolnia magát a gépbe, hogy
pihenjen. Mielőtt függönnyé fonnám őket, babrálok a
levelekkel. Leveszem a régi függönyt, és nevetséges
büszkeségtől dagad a mellem, mintha épp most építettem volna
valami nagyon bonyolultat.
Ugrom egyet, amikor megkocogtatják a vállamat.
– Ne haragudj, én nem… – Elhallgatok, amikor meglátom,
hogy Tristan fehér virágokat hozott. – Ez mi?
 – Fehér virág. A fehér a kedvenc színed.
Összevonom a szemem.
– Akkor csak úgy tettél, mintha nem emlékeznél.
Egy fiús vigyor a jutalmam.
– A gardénia a kedvenc virágod, és hoztam is volna neked
gardéniát, de az esőerdőben nincs ilyen. Vagy legalábbis a
kerítés közelében nincs. A hátam miatt nem tudtam nagyon
messzire menni.
– Ó! A hátad. Nem kellett volna… – Nem fejezem be a
mondatot, mert Tristan a kezembe adja a virágokat, és a
gesztusa miatt eláll a szavam. Emlékezett, hogy a fehér a
kedvenc színem, és elment virágot keresni a háta ellenére.
A zuhanyfülkének dől, masszírozni kezdi a hátát, és
összeszorított fogakkal veszi a levegőt.
Olyan normális dolog… virágot kapni! Mégis nyugtalanít.
Nagyon igyekszem sosem gondolni az otthoni normális
életemre. Legtöbbször sikerül is, amikor belefeledkezem olyan
feladatokba, mint a kerítésépítés vagy az ételkeresés. De ez egy
csipetnyi normalitás a szédítő őrületben. Emlékeztető, hogy az
élet a túlélésnél többről szól. Még itt is.
Egy mozdulattal, ami engem éppen annyira meglep, mint őt,
átkulcsolom a nyakát, és megölelem.
– Köszönöm, Tristan – suttogom.
– Felszeletelek néhány grépfrútot, amit ma reggel hoztál –
mondja, amikor elengedjük egymást.
– Rendben. Én meg megnézem, hogy a jelzőtűzre kell-e még
fa.
A tűz jól néz ki, úgyhogy végül a fatárolónk mellé ülök le, és
átkulcsolom a térdem. Az egyik kezemben egy vékony ágat
tartok, és semmire sem gondolva csak kapargatom vele a sarat.
– Mit csinálsz?
Összerezzenek, majd felállok.
– Lopom az időt. Bocsánat.
Tristan felvonja a szemöldökét, és a sárra mutat.
– Ez egy versrészlet?
– Az? – A sárba karistolt mintákra nézek, és meglepve látom,
hogy amit karcolásoknak hittem, tényleg szavak.

Alábukó kékséget érint

és a kékség elborító
bőségű; futkosó bárányok töltik a kedvüket.
Mi ez a dús nedv, s mind e gyönyörűség?1

– Gerard Manley Hopkins Kikelet című verséből van. Nem is

tudtam, hogy még emlékszem a szövegére. Középiskola óta nem
olvastam verseket.
– Hiányzik az olvasás, igaz? Láttam, hogy már kiolvastad a
magazinokat.
– Jó néhányszor. Nagyon szeretnék valami újat olvasni.
Bármit.
Tristan összehúzza a szemét.
– Van egy ötletem. – Felvesz egy másik ágat, és elkezd
formákat rajzolni a sárba. Betűket.
Magamba szippantom őket, amint belekarcolja.

Jól látod, nem tévedsz nagyon; Én mindig, mindig álmodom.

S reményem, most hogy odalőn, Túl napvilágon, éjidőn,
Túl vízión, s nem-lét fokán, S épp eltűnése jó okán – Úgy tűnik,
most úgy találom: Hogy ez is csak álombéli álom.2

– Felismered? – kérdezi Tristan.

– Nem. Ki írta?
– Edgar Allan Poe. Az Álombéli álom című verséből van.
Szeretem a munkásságát.
– Elég pesszimista vers.
– Nem ez a lényeg. Azt mondtad, hogy valami újat szeretnél
olvasni, úgyhogy…
– Köszi. Emlékszel többre is a versből?
Tristan elvigyorodik.
– Ebben a pillanatban túl éhes vagyok ahhoz, hogy bármi
másra emlékezzek azon kívül, hogy hogyan kell enni. – És
oldalra pillant a felszeletelt grépfrútra.

Majdnem két hétbe telik, mire Tristan háta teljesen

meggyógyul. Ez idő alatt óvatosan mozog, segít mosni, és
alkalmanként virágot hoz nekem, de sokkal több mindent nem
tud csinálni. Egyszer eszünk húst, amikor egy madár Tristan
hátára száll. Az általam gyűjtött tojásokon és gyümölcsökön
élünk, és mindketten fogyunk. Néhány gyökérféle tesztelése
után, amik elbuktak a fogyaszthatósági vizsgálaton, találunk
négy, sárgarépának tűnő gyökeret, amiket meg tudunk enni.
Nincs ízük, de laktatnak. Tristan ragaszkodik ahhoz, hogy
gyakoroljak az íjjal, de nem igazán fejlődöm. Egyszer próbálja
megmutatni, de a háta megfeszítésének az egyszerű mozdulata
megnyomhat néhány ideget, mert dadogni kezd a fájdalomtól,
és a nap hátralévő részében nem bír megmozdulni. Ezzel együtt
a dárdával nem bánok rosszul, és ez ad valamennyi önbizalmat.
Tristan megint a pilótafülkében alszik. Annak ellenére, hogy
betolakodásnak éltem meg a jelenlétét aznap éjjel, amikor a láz
maga alá gyűrte, üresnek érzem nélküle a teret. Nehezebben
alszom el, mint korábban bármikor, és órákon át bámulom a
plafont. A gondolataim nem kalandoznak olyan gyakran
Chrisre, mint az elején. Talán az önként vállalt tilalom, hogy ne
gondoljak rá, kezd ösztönössé válni. Vagy talán az elmém tudja,
ahhoz, hogy az itteni élet elviselhető legyen, nem szabad
elképzelni, hogy milyen lenne az alternatíva: Chris képessége,
hogy meg tud nevettetni, és egy élet, amiben a legnagyobb
aggodalmam az lenne, hogy elveszítek egy ügyet. Nem pedig az,
hogy éhen halok, megöl egy betegség, vagy egy viperafészekbe
lépek – amit majdnem megtettem. Kétszer is.
És mert az elmémnek láthatóan kell valami, amin
folyamatosan kattoghat, mert amint felhagyok azzal, hogy
vajon milyen lenne az életem, ha nem ragadtam volna itt,
elkezdek valami máson kattogni.
 Tristan rémálmain.
Minden éjjel hallom, ahogy vergődik álmában, hiába csukja
be a pilótafülke ajtaját. Azon gondolkozom, hogyhogy korábban
sosem hallottam. Gyanítom, túlságosan lefoglaltak a saját
gondolataim.
Így, hogy tudok a rémálmairól, nem tudom nem hallani őket.
Minden egyes éjszaka vannak. Kivétel nélkül. Néha az ajtaja
előtt álldogálok, és azon gondolkozom, hogy bemenjek-e és
felébresszem, próbáljam megnyugtatni. De nem teszem. Nem
örülne neki, ő ezt mindenáron meg akarja tartani magának. És
azt sem tudom pontosan, hogy egyáltalán segítene-e rajta. De
szeretnék segíteni neki, mint ő segített aznap, amikor a
szüleimről beszélgettünk. Állandóan velem vannak a szavai –
mint a talizmán, olyanok azok a szavak –, és akkor is hatnak, ha
nem gondolok rájuk tudatosan. Időnként ellenőrzöm, hogy
állnak a régi lelki töréseim, amiket a bűntudat és a
veszteségérzés formált. Azt tapasztalom, hogy minden egyes
ellenőrzés alkalmával egyre kevésbé fájnak.
Most meg arra gondolok, hogy olyan jó lenne, ha tehetnék
valamit, amitől Tristan lelki törései, bármi is történt vele a
múltban, ami kiváltotta őket, és ami rémálmokat okoz neki, ne
fájjanak annyira. Fontos lett számomra, nagyon, szinte életbe
vágó módon. Elviselhetetlen hallani, ahogy kiabál. És ha nekem
elviselhetetlen, akkor nem akarom tudni, hogy neki milyen
érzés.
Egyik reggel mancsnyomokat találunk a kerítés közvetlen
túloldalán. Hatalmasokat. Tristan azt mondja, hogy valami
macskaféle lehet. Egy puma vagy talán egy jaguár. A felfedezés
után minden eddiginél éberebbek vagyunk, amikor a kerítésen
kívülre merészkedünk. Egy újabb ránk leselkedő veszély azokra
a hónapokra, amennyit még várnunk kell, hogy
nekivághassunk az utunknak.

1 Kálnoky László fordítása.

2 Rossner Roberto fordítása.
 14. fejezet

Aimee

– Ezt ismerem. Szép – mondja Tristan a lezuhanásunk után

kereken két hónappal, és a pókcsípés után majdnem két héttel.
Csillog a szeme, ahogy olvassa a versrészletet, amit megint a
sárba karcoltam. Ez szinte napi elfoglaltságunk lett – mint egy
kimondatlan megállapodás. Amikor leülünk vacsorázni, vagy
néha – mint most – reggelizni, írunk néhány sort a sárba.
Egyik verset sem ismerem fel, amit ő ír, ami egy kicsit
zavarba ejtő, mivel olyan szerzőktől idéz, akiket egy kitűnő
tanulónak (mint amilyen én voltam) ismernie kellene.
Mindenesetre ez kielégíti a vágyamat, hogy új dolgokat
olvassak. Olyan minden nap, mint egy kis kikapcsolódás.
Megtöri a túlélésért végzett feladataink ismétlődését. Valami
újdonság, amit várhatunk, valami újdonság, aminek nem
kizárólag az ételszerzéshez van köze.
Ez luxus, és mindketten kiélvezzük.
Lenyűgöznek Tristan versei. Nem Edgar Allan Poe az egyetlen
költő, akit szeret. Thomas Hardy az egyik kedvence, sok-sok
másik mellett. De mindegy, melyik költőtől idéz, az összes
versszakban van valami közös: mindegyik fájdalomról, borúról
szól, és megbocsáthatatlan tettekről.
Nem értem, miért tetszik neki ez a fajta költészet. Van benne
szépség, persze. Csak egy kicsit lehangoló. Eleinte azt hittem,
hogy csak ilyen az ízlése, de most már azt sejtem, hogy itt
valami másról is szó lehet.
A feladatok alatti kérdésváltásaink során ügyel arra, hogy
kerüljük a kellemetlen témákat, én pedig megtanultam nem
erőltetni ezeket. Amikor viszont szavakat karcol a sárba, akkor
más a helyzet. A tekintetében ugyanaz az érzelmi vihar
látszódik, mint amikor véletlenül belekérdezek olyan témákba,
amikről nem akar beszélni. Ezért gyanítom, hogy a költészetbe
menekülésének köze van a kevésbé kellemes emlékekhez,
amiket eltitkol előlem. Minden megosztott verse után egyre
erősebben megmagyarázhatatlan késztetést érzek arra, hogy
megöleljem – vagy módot találjak arra, bármilyen módot, hogy
megvigasztaljam. Szeretném eloszlatni a feje fölül a sötét
felhőket. El kell hogy múljanak, mert nem bírom nézni, ahogy
gyötrődik.
Majdnem ugyanannyit tudok meg róla a naponta sárba
karcolt néhány sorából, mint amennyit a feladataink közbeni
kérdésekből. Én olyan versekkel válaszolok, amik ezeknek a
szöges ellentétei. Vidámak és könnyedek. És nem arról van szó,
hogy nekem csak a vidám versek tetszettek. Igazából sosem
voltam oda a költészetért. Én a regényeket szeretem. Meg
vagyok lepődve, hogy egyáltalán emlékszem bármilyen versre.
Legutoljára végzős középiskolásként olvastam költészetet.
Bennem valamiért a derűs, életteli versek maradnak meg. Ettől
függetlenül Tristant látszólag ugyanannyira érdeklik az én
verseim, mint engem az övék.

Amikor végzünk az irodalomórával, odaadom Tristannak az íjat

és a nyilat.
– Itt az alkalom, hogy lenyűgözz.
Azt mondja, már elég jól érzi magát ahhoz, hogy megtanítson
lőni.
A homlokát ráncolva beállítja a nyilat, és megfeszíti az íjat.
Próbálom megjegyezni az összes mozdulatot, az izmai minden
rezdülését, és reménykedem, hogy majd én is meg tudom
ismételni, amikor rám kerül a sor. Tristan széles válla
előrebukik, erős karjával szorítja az íjat és a nyilat. A karizmai
és a lapockái megfeszülnek, látom az éles kontúrjukat az inge
alatt. A hasizmait is megfeszíti. A jól kivehető kockahasa átüt a
nyirkos, rátapadó felsőn. Újra meg újra elmondta nekem, hogy a
cél eltalálásához az a legfontosabb, hogy megtaláljam az
egyensúlyt, és a középpontomból dolgozzak. Azt állítja, hogy ezt
úgy tudom elérni, ha bekapcsolom a hasizmaimat.
Megpróbáltam, de most már látom, hogy nem jól csináltam.
Tristan a tákolt célpontunkra céloz. És alaposan eltéveszti.
Elnevetem magam.
 – Nem vagyok lenyűgözve.
Még mindig nevetek, amikor Tristan elengedi a második
nyilat, ami a kellős közepén találja el a célpontot. Ahogy a
harmadik és a negyedik is. Az ötödikkel a levegőbe lő egy
fölöttünk elszálló madárra. Felkiáltok, és a szám elé kapom a
kezem, amikor a madár a földre hull a mellkasából kiálló
nyíllal. A következőt megint a célpontra irányítja, és a középen
lévő csoportba lövi. Ahogy az azt követő nyilat is.
És ekkor kezdenek a kirakós darabkái összeállni, nyílról
nyílra. A túlélő képességei, például a tűzrakás a semmiből, meg
a fogyaszthatósági vizsgálat. A rémálmai.
– A seregben voltál.
Tristan bütykei kifehérednek az íjon, az állkapcsa megfeszül.
Leengedi az íjat, a célponthoz sétál, hogy összeszedje a nyilakat,
majd felveszi a leesett madarat. Közben egyszer sem pillant
felém.
– Tristan? – kérdezem. – Igazam van?
A padként szolgáló fatörzsre ül, a nyilak fölé hajol, és
megvizsgálja a hegyüket.
– Igen. Afganisztánban szolgáltam. – A hangja
hátborzongatóan nyugodt, szinte közömbös.
Melléülök, és hirtelen eluralkodik rajtam a csodálat.
– Kellene keresnünk valami mérget, amibe a nyilak hegyét
belemárthatjuk – mondja gyorsan.
A szavai annyira összezavarnak, hogy nincs időm azon
morfondírozni, vajon csak témát akar váltani, vagy tényleg meg
akarja mérgezni a nyilakat.
– Miért? Akkor bármi, amit eltalálunk a mérgezett nyíllal,
ehetetlenné válna, nem?
– Azokra az állatokra, amiket meg akarunk enni, nem
használnánk, csak a ragadozókra. – Tudom, hogy az egyik nap
felfedezett mancsnyomokra gondol. – Ha felbukkan egy jaguár,
úgy öt nyíl kellene, hogy leszedjem. A jaguárok nagyon gyorsak.
Kizárt, hogy legyen időm elég nyilat kilőni. Ha viszont a nyilak
mérgezettek, jobb esélyünk van.
– Hogyan fogunk mérget találni? Úgy értem, körülöttünk a
legtöbb dolog mérgező, de nem mintha ki tudnánk nyerni
belőlük…
– Még nem tudom.
A tenyerébe teszi az állkapcsát. A tekintetébe telepedő borús
érzelmek azt sugallják nekem, hogy nem a nyilakhoz való
méregre gondol, hanem egy másfajtára.
– Ezzel kapcsolatosak a rémálmaid, ugye? – faggatom. – A
hadseregben töltött időddel.
Nem válaszol, de ezzel engem nem fog leszerelni.
– Ha egy elefánt van a szobában, vagy hát jobban mondva a
dzsungelben, akkor nem akarok úgy tenni, mintha nem lenne.
Beszélhetünk dolgokról. Felszabadító tud lenni. – Emlékszem a
szüleimről folytatott beszélgetésre néhány héttel ezelőttről, és
hogy utána mennyivel szabadabbnak éreztem magam. Amikor
Tristan nem pillant rám, válaszról nem is beszélve, folytatom: –
Minden éjszaka hallak, azt ugye tudod?
 Erre felkapja a fejét.
– Hallasz?
– Igen.
A tekintetében annyi szorongás és kétségbeesés van, hogy
legszívesebben elásnám magam szégyenemben, hogy egy ilyen
magánjellegű ügybe trappoltam.
Nagyot nyel, és elpillant.
– Elnézést.
Zavarodottan pislogok.
– Miért?
– Nem akartalak zavarni. Azt hittem, ha becsukom az ajtót…
Nem tudtam, hogy ennyire hangos vagyok.
– Nem zavarsz. És nem kell tovább abban a pilótafülkében
aludnod. Van elég hely az utastérben, és nem félek a
rémálmoktól.
Szomorúan elmosolyodik.
– Nem, de haragudni fogsz rám. Még ha hallasz is, amikor a
pilótafülkében vagyok, jobb, ha van közöttünk egy ajtó.
– Nem fogok rád haragudni. Tristan, ne már, hadd döntsem el
ezt én! Ki kell tudnod pihenni magad. A pilótafülke közel nem
olyan kényelmes, mint az utastér. Meg fogunk birkózni azokkal
a rémálmokkal.
Rám pillant, az arckifejezése kivehetetlen. Aztán odaadja az
íjat és néhány nyilat.
Amikor összeérnek az ujjaink, végigcikázik rajtam egy
áramütésszerű érzés – pont mint aznap, amikor azt mondta,
hogy csinos vagyok fehérben. Csak most ismerem fel a
gyomrom összeugrásából, hogy ez még annál is intenzívebb
érzés. Odafigyeltem ezekre a tőle érkező reakciókra. Az utóbbi
időben gyakran előfordulnak. Egyre nehezebb nem tudomást
venni róluk, de minden tőlem telhetőt megteszek. Viszont
valami másról is egyre nehezebb nem tudomást vennem.
Erről a bűntudatról, amit nem tudok hová tenni.
– Érjük el, hogy egyenesen tudj lőni – mondja Tristan, nem túl
kellemes hangon. – Én majd megbirkózom a rémálmaimmal.
Rámosolygok.
– Kössünk alkut! Én hagyom, hogy megtaníts szembenézni az
erdővel, te meg hagyod, hogy segítsek neked szembenézni a
rémálmaiddal.
– Nem fogod feladni, igaz?
– Ezt vehetem igennek? Az utastérben fogsz aludni?
– Rendben, ott fogok – egyezik bele nyugtalanul mosolyogva. –
Most viszont koncentrálj a célpontra és a lövésre!
Bár minden egyes lövő izommozdulatát megjegyeztem, nem
tudom megismételni, az ő pontosságával lőni meg még annál is
kevésbé tudok. Vagy jobban mondva, bármilyen pontossággal.

– És hogyhogy már nem vagy a hadseregben? – kérdezem,

miután befejezettnek tekintjük a napot, és szedegetjük össze a
nyilakat.
Tristan hezitál.
– Kemény életmód. Elkezdett megviselni. És… kiléptem, mert
több időt szerettem volna a feleségemmel tölteni. A
besorozásom óta szinte folyamatosan szolgáltam, úgyhogy a
házasságunk első két évét egyedül töltötte. Nem ilyen életben
reménykedett – mondja. – Azokban a rövid periódusokban
pedig, amikor otthon voltam, feszült volt közöttünk a viszony.
Nagyon feszült.
A tekintetével kutatón figyel, mintha abban bízna, hogy talán
félbeszakítom vagy témát váltok. De nem. Rábízom. Ha ő úgy
dönt, hogy mást nem oszt meg, akkor nem fogok belőle többet
kipréselni. Már így is eleget préseltem.
– Bíztam abban, hogy ha hazamegyek, és normális munkát
vállalok, újra helyreállnak közöttünk a dolgok.
– És nem álltak?
Megrázza a fejét, és keserűen elmosolyodik.
– Miért?
Mutatom neki, hogy segítsen meggyújtani a tüzet, hogy a
nyíllal lelőtt madarat meg tudjuk sütni. A tűz, amit azóta is
minden reggel meggyújtok, hogy jelezzen a megmentőknek,
akiknek az érkezésében már nem hiszek, még mindig ég, de
ahogy meg van rakva, az nem alkalmas főzésre.
– Az egyik ok az volt, hogy eltávolodtunk egymástól. Túl sok
időt töltöttünk egymás nélkül, és másfajta élmények értek
minket. És ezek természetes módon másképp formáltak minket.
Celia általános iskolai tanárnő volt, és gyerekek között töltötte a
napjait. Én Afganisztánban töltöttem a napjaimat
fegyverropogás és szenvedő vagy haldokló emberek között.
 Elpillantok a kezéről, amikor fosztani kezdi a madarat.
– Mi volt a másik ok?
– Hmm?
– A másik ok, amiért nem működtek közöttetek a dolgok?
– A másik ok… az én vagyok. – Egy furcsa hang szakad fel a
torkából, és amikor újra megszólal, akadozik a hangja: – Vagyis
a poszttraumás stressz szindróma.
– Ó!
– A hazaérkezésem után diagnosztizáltak vele. Állandóan
dühös voltam, és kerültem az embereket. Az emberek is
kerültek engem, még azok is, akik korábban a barátaim voltak.
Néhányan féltek tőlem. Nem bírtam elviselni bizonyos
hangokat. Borzalmas rémálmaim voltak. A mostaniaknál
sokkal, de sokkal rosszabbak. És Celia… kezdte azt kívánni,
hogy bárcsak visszamennék a hadseregbe. Egyáltalán nem
tudott velem mit kezdeni. Igyekezett napközben kerülni, majd
az egyik barátnőjénél kezdett aludni, mert azt mondta, hogy
nem tud pihenni. Hogy állandóan hall engem.
– Jártál terápiára?
– Igen. Emlékszem, a terapeutám figyelmeztetett, hogy az
enyémhez hasonló házasságok közül sok megy tönkre. Azt
javasolta, hogy járjunk párterápiára. Az örökkévalóságba telt,
mire összeszedtem a bátorságomat, hogy megkérjem Celiát,
tartson velem. Mire megtettem, már alig járt haza. Gondolom, ő
már befejezettnek tekintette a dolgot, de én nem voltam
hajlandó felismerni ezt. Felkészültem egy aprólékosan
eltervezett beszéddel, és elvittem abba az étterembe, ahol
évekkel korábban az első randinkon voltunk. Aznap este
jelentette be, hogy el akar válni.
– Ez… Sajnálom… Ez nagyon szomorú.
– Az. Elképesztő, hogy mennyire gyorsan tönkremehetnek
dolgok. Azt mondta, hogy kiszeretett belőlem. És ahogy jól
sejthetted, valaki másba szeretett.
– Uhh…
A következő néhány perc csendben telik, mialatt a madarat a
nyársra húzzuk néhány szürkés, papírízű gyökérrel együtt, amit
kora reggel ástam ki. Korog a gyomrom a sülő madár láttán.
Olyan rég ettem normális ételt! Tristan gyomra is korog. A
madár elkészüléséig, hogy csillapítsuk az éhségünket,
mindketten nagy kortyokban kiiszunk néhány üdítősdoboznyi
vizet. Szokás szerint langyos, és bármit megadnék egy korty
jéghideg vízért. A puszta gondolatába belesajdul a torkom.
Mivel Tristan nem mutatta semmi jelét, hogy folytatni
szeretné a beszélgetést, meglepődöm, amikor újra szóba hozza
a feleségét.
– Közvetlenül a válásunk után házasodtak össze, és néhány
hónapra rá megszületett a gyerekük.
– Akkor fogant, amikor még házasok voltatok?
– Egy egyszerű számítással úgy tűnik.
– Hogyan kezelted a helyzetet?
– Rosszul – válaszolja, közben a sülő madarat nézi, az állát a
térdére támasztva. – Egy időre jóformán remete lettem.
 – Miért nem mentél vissza a hadseregbe?
– Nem tudtam. Mindezek ellenére kezdtem felépülni a
traumából, és nem akartam az elejéről kezdeni az egészet. És
haragudtam a seregre. Bizonyos értelemben úgy éreztem, hogy
az tehetett mindenről, ami történt, a rémálmokról, Celia
elvesztéséről.
– Hát, ez igaz is – jegyzem meg.
– Nem tudom. Régebben azt hittem, hogy az utunkba kerülő
élmények formálnak minket. Most már azt gondolom, hogy az
formál minket, ahogy az élettől kapott dolgokkal megbirkózunk.
– Ez egy érdekes felfogás – állapítom meg halkan.
A gondolataim visszakalandoznak a saját sötét napjaimhoz,
miután a szüleim meghaltak. Az, hogy nem kezeltem jól a
helyzetet, nem kifejezés. De nem szeretnék a szüleimre
gondolni. Évekig gyakoroltam, hogy ne hagyjam a
gondolataimat feléjük kalandozni – hogy valami másra tereljem
a gondolataimat, amikor azzal fenyegettek, hogy felidéznek
valamit, amit el szeretnék felejteni. Talán ezért sikerült ilyen
gyorsan begyakorolnom, hogy ne gondoljak Chrisre, amióta
ezen az isten háta mögötti helyen lezuhantunk.
– De ha nem tartod ezért felelősnek a hadsereget, akkor miért
nem jelentkeztél újra?
Vállat von.
– Már nem akartam azt az életet. Amikor megismertem Celiát,
fiatal voltam, tele álmokkal, és hajlandó voltam feláldozni
magam egy nagyobb jó érdekében. Könnyű nagyvonalúnak
lenni, amikor az ember boldog. Én meg a boldogságomat és a
képességemet is elveszítettem az álmodásra. És hogy őszinte
legyek, a hadsereg nem az a hely volt, ahol úgy lehetett jót
elérni, ahogy én azt előtte gondoltam.
– Mindig a seregben akartál szolgálni?
– Azon is gondolkoztam, hogy orvos legyek. Vagy ez, vagy a
hadsereg. A tizenhetedik születésnapomon választottam a
hadsereget. – Ezelőtt is csodáltam Tristant a kedvességéért, és
mert nem fél. Most még jobban csodálom. Hatalmas belső erő
kell egy ilyen döntés meghozatalához. Főleg ilyen fiatalon. –
Amikor hazajöttem a seregből, arra gondoltam, hogy
beiratkozom a főiskolára, aztán felvételizni próbálok az
orvosira, de túl öregnek éreztem magam hozzá.
– Még mindig szereted Celiát?
– Nem. Valamikor én is kiszerettem belőle anélkül, hogy
észrevettem volna. Azért kapaszkodtam belé, mert ő testesítette
meg a reményt a normális életre, aztán rájöttem, hogy erre már
nincs remény.
Valami átfut az arcán… mint egy árny… olyan sűrű, mintha
fátyol lenne. Rájövök, hogy ezt az arckifejezést már láttam tőle.
Amikor lőtte azokat a nyilakat. Amikor jó éjszakát kíván nekem,
és visszavonul a pilótafülkébe. A mély homlokráncolás és a
fájdalmas tekintet nem volt ennyire hangsúlyos, de ott volt. A
jelei annak, ahogy egy férfi visszavonul a páncéljába. Nem, nem
is a páncéljába.
A poklába.
 Megmagyarázhatatlan késztetést érzek arra, hogy mondjak
neki valami vigasztalót, hogy mosolyt lássak az arcán, mert a
szenvedése úgy fáj, mintha a sajátom volna. Mielőtt lenne időm
ezen gondolkozni, mosolyra erőlteti a száját.
– Úgyhogy elvégeztem a pilótaképzést, és elkezdtem Chrisnek
dolgozni.
– Hát, az én nagy szerencsémre. Ki tudja, mennyi ideig
húztam volna, ha olyasvalaki a pilóta, aki kevésbé kiképzett a
túlélésre.
– Szerintem evés után azonnal menjünk, és keressünk
valamit, amivel megmérgezhetjük a nyilak hegyét – javasolja
Tristan, és egyetértőn bólintok.
De amint elkészül a madár és a gyökérféle, olyan gyorsan
esszük meg, hogy a gyomrunk jobban megfájdul tőle, mint az
éhségtől, ezért kénytelenek vagyunk néhány órát pihenni.
– Menjünk! – mondja Tristan. – Ma nem fogunk túl messzire
jutni, mert úgy egy órán belül be fog sötétedni, de minden
előrelépés jobb, mint a semmi.
Bólintok.
– Vigyünk magunkkal fáklyát?
– Igen.
Bemegyek a repülőbe, és letépek egy újabb darabot a
menyasszonyi ruhámból. Most az a szerepe, hogy a fáklyákhoz
biztosítson anyagot. Az első néhány alkalommal olyan érzés
volt, mintha a bőrömet nyúznám. Mintha megfosztottam volna
magam attól, ami megőrizte a reményemet. De most már
tudom, hogy a ruha még mindig a reményt testesíti meg, bár az
eredetitől eltérő reményt. Korábban azt jelentette, hogy valóra
válik az álmom, és férjhez menjek. Most pedig azt a reményt
jelenti, hogy életben maradjunk és távol tartsuk a vadállatokat.
Tristan az utolsó csepp állati zsírba mártja az anyagcsíkot,
majd az ágra tekeri, és meggyújtja a tűz fölött. Aztán elindulunk
az erdőbe. Két hete ez az első alkalom, hogy Tristan az első
néhány fánál tovább jön. Óriási megkönnyebbülés, hogy többé
nem kell egyedül mennem. Pusztán az, hogy látom magam előtt
az erős karjával és a magabiztos járásával, nagyobb biztonságot
jelent, mint ezer fáklya vagy fegyver tudna.
– Mit keresünk?
Tristan összeszorítja az ajkát.
– Nem tudom pontosan. Bőven van itt mérgező növény, de
képtelenség megállapítani, hogy elég mérgezők-e arra, amire
szeretném őket használni. Keressünk olyan növényeket, amik
körül nincs másik növény vagy sok bogár. Az egyértelmű jele
annak, hogy erősen mérgező.
Nem találunk egyetlen növényt sem, ami megfelel Tristan
kritériumainak. Kétlem, hogy van az erdőben egy zsebkendőnyi
hely is, ami nincs tele bogarakkal. Rámutatok néhány fényes
levelű növényre, és egy tűlevelűre is, aminek pár napja sikerült
megböknie az arcom. Olyan fájdalmat okozott, ami a
legborzalmasabb fogorvoslátogatással vetekedett. Tristan
egyikkel sem elégedett. Végül már nem mutogatok semmire, és
hagyom, hogy ő vegye egyedül szemügyre a növényeket.
 15. fejezet

Aimee

Üres kézzel térünk vissza a gépbe, és amikor már készülnénk

lefeküdni, Tristan a pilótafülke felé indul.
– Mit csinálsz? Azt hittem, megállapodtunk, hogy itt fogsz
aludni.
Felsóhajt.
– Bíztam benne, hogy elfelejtetted.
– Kizárt. Szedd össze, ami kell a pilótafülkéből, és gyere
vissza!
A folyosó túloldalán lévő ülésre teszek egy párnát.
– Oda – mondom Tristannak, amikor hallom közeledni.
Nagyon sötét van a gépben a kis ablakokon beszűrődő
néhány holdfénysugarat leszámítva, de már annyira
megszoktam a sötétet, hogy kérdés nélkül meg tudom mondani,
mi hol van.
– Itt sokkal jobban fogsz pihenni. Majd meglátod.
– Te viszont nem fogsz pihenni, Aimee. Biztos vagy benne?
 – Teljesen.
Miután Tristan hátradönti az ülését, a gép elejébe megyek, és
belebújok a ruhába, amit hálóruhaként használok. Bár ő nem
lát engem, elpirulok, amikor leveszem a ruháimat. Megjegyzem,
hogy holnap majd a pilótafülkébe megyek átöltözni.

Hanyatt fekszem, és a plafont bámulom. Szokás szerint órákba

telik elaludnom.
– Bárcsak lenne egy könyv vagy valami! Régebben minden
este addig olvastam egy regényt, amíg el nem aludtam.
– Mesélhetünk egymásnak történeteket, dolgokat, amik
megtörténtek velünk – veti fel Tristan. – Mármint ezek vannak a
könyvekben is, nem? Történetek. Te kezded. Biztos vagyok
abban, hogy a te történeteid viccesebbek.
Van egy olyan érzésem, hogy Tristan ötletének inkább ahhoz
van köze, hogy fél elaludni és szembenézni a rémálmaival.
Talán ez majd segít neki aludni.
– Jól van. De béna vagyok, figyelmeztetlek. Egyszer egy
barátom négyéves kislányára kellett vigyáznom. Valami
szövevényes történetet meséltem neki arról, hogy szörnyek
bujkálnak az ágya alatt, aminek az lett a vége, hogy kiborult. Az
anyukája órákig nem tudta megnyugtatni.
– Te ágy alatti szörnyekről meséltél egy négyévesnek? –
kérdezi Tristan, aztán elkezd hahotázni.
– Aha. Azt hittem, hogy izgalmasabbnak fogja tartani, ha egy
kicsit ijesztő. De nem jött be. Szóval, van valami, amitől félsz, és
inkább kerüljem?
– Hmm, lássuk csak… A rémálmaimon kívül? Nem, nincs.
Semmi olyat nem tudsz mondani, ami azokat felülmúlja,
garantálom.
– Milyen történetet szeretnél hallani?
– Mikor kaptad a kedvenc ajándékodat?
Mosolygok. Azt hittem, nehéz lesz történetet találni, de ennek
élénken emlékszem a részleteire.
– Hétéves koromban kaptam karácsonyra a szüleimtől. Vagyis
jobban mondva a postástól. A szüleim megígérték, hogy
hazajönnek az ünnepekre, de néhány nappal előtte telefonáltak,
hogy nem tudják megoldani. Napokig mérges voltam, és nem
voltam hajlandó beszélni velük, amikor hívtak. Egy
porcelánbabát kellett volna kapnom tőlük, amire nagyon régóta
vágytam, úgyhogy dühös voltam, mert biztosra vettem, hogy
ezer év lesz, mire hazajönnek, és megkapom. De pontban
karácsonykor megérkezett. Olyan nagyon boldog voltam!
Emlékszem, hogy a tévé előtt ültem, forró csokit ittam, és
közben a babát szorongattam. Ez volt életem legjobb
karácsonya, leszámítva, hogy a szüleim nem voltak velem. De
ez nem volt szokatlan. Az ünnepek mindig sok elfoglaltsággal
jártak nekik.
– Sokat voltál gyerekkorodban egyedül, igaz?
– Aha. Egy idő után megszoktam, de attól még nagyon
örültem volna, ha a szüleim többet vannak velem. Főleg ilyen
karácsonyféle napokon. Emlékszem, hogy karácsonyi filmeket
néztem, és arra gondoltam, bárcsak nekem is ilyen családom
lenne. Megfogadtam, hogy amikor majd nekem lesz családom, a
lehető legtöbb időt fogom velük tölteni.
– És azért gondoltál arra, hogy ügyvéd legyél, mert ott olyan
rövid a munkaidő?
– Hé, kiválóan be tudom osztani az időmet.
Tristan elneveti magát.
– Azt gondolom. Pont, mint Chris. Hogyan ismerkedtetek
meg?
– Ezer éve ismerjük egymást. Nem is emlékszem olyan időre,
amikor ne ismertem volna. A szüleink barátok voltak, és közel
laktunk egymáshoz. Chrisszel jóval azelőtt voltunk a legjobb
barátok, hogy egy pár lettünk. Néha azt gondolom, inkább
vagyunk a legjobb barátok, mint szerelmesek.
– Aludjunk! – mondja Tristan, rá nem jellemző éllel a
hangjában.
– Ideges vagy, ugye? – kérdezem.
Rövid szünet után válaszol:
– Igen.
– Ne legyél! – Hirtelen jóleső érzés tölt el. Kinyújtom a karom,
az ülések közötti folyosó meg annyira keskeny, hogy meg tudom
érinteni a vállát. Úgy rántja el, mintha megégettem volna. –
Bocsánat. Nem kell szégyenkezned, Tristan. Vagy tovább
büntetned magad a bátorságodért.
Nem válaszol, de amikor újra megérintem a vállát, az
enyémre teszi a kezét, és egy ideig egyikünk sem mozdul. Érzem
rajta, hogy nyugodtabb. Meglepetésemre elégedettség tölt el a
gondolattól, hogy hozzájárultam ehhez, és hogy a poklát egy
kicsit elviselhetőbbé tettem.
Aztán elalszik. Én meg azon gondolkozom, hogy vajon miért
szeretnék neki ennyire segíteni. Vagy akarok én neki egyáltalán
segíteni? Talán egyszerűbb a válasz. Talán csak ki vagyok
éhezve az érintésre, és ezt egyáltalán nem érte teszem, hanem
magamért. Nem, tudom, hogy nem erről van szó. A boldogsága
egyszerűen boldoggá tesz.
Nem bírok elaludni, úgyhogy elkezdek egy technikát, amit
gyakran használok elalvásra: elképzelek egy vízesést. Elvileg
meg kellene nyugtatnia. Úgy érzem, mintha egy órán át
csinálnám, de semmi változás. Épp felhagyok vele, amikor
Tristan elkezd mocorogni és álmában motyogni. A motyogásai
aztán hangos kiabálásokká válnak. Zaklatott és kétségbeesett
kiabálásokká. Borsódzik tőlük a hátam. Eleinte a helyemen
maradok, és befogom a fülem. De az őt kínzó rettenet utolér, és
a szívem hányingert keltő sebességgel dübörög, és már nem
bírok tovább a folyosó túloldalán maradni. Odamegyek hozzá,
és befészkelem magam az ülésébe. Az ülések kifejezetten
szélesek, így most veszem észre, mennyit fogyhattunk, ha
mindketten elférünk rajta.
– Tristan – szólongatom, és a kezemet a válla fölött tartom,
mert bizonytalan vagyok, hogy felrázzam-e.
Egyébként is úgy fest, mint aki félig ébren van, a szemét
időről időre pislogva kinyitja, de fókuszálatlanul néz. A
vergődése vadabbá, őrjöngőbbé válik, és gyöngyözik a homloka.
Nem értem a szavakat, amiket motyog.
– Tristan – mondom újra, egy kicsit hangosabban.
Erre megragadja a kezemet, mint a lázas éjszakáján. Néhány
pillanatra kipattan a szeme, majd újra becsukja. Az álmok és a
valóság közötti mezsgyén olyan közel kuporodik hozzám, hogy
a feje már majdnem a mellkasomon van. Annyira szorítja a
kezem, hogy attól tartok, elszorul benne a vérkeringés, de nincs
szívem megkérni Tristant, hogy engedje el. Bár a szorítása nem
lazul, a vergődése abbamarad, és a légzése is
kiegyensúlyozottabbá válik.
– Annyian meghaltak! Nem tudtam megmenteni őket –
suttogja, a hangja remeg. – Segíteni nekik.
– Mi történt?
– Civilek egy csoportjába botlottunk. Nem kellett volna ott
lenniük. Én kaptam az utasítást, hogy kísérjem őket
biztonságba, de nem tudtam megoldani. Mind meghaltak. Újra
meg újra látom a jelenetet. Minden egyes alkalommal
borzalmasabb. Az álmaimban megmentem őket, majd felkapom
a fegyvert, és én ölöm meg őket.
– Ez csak egy rémálom, Tristan. – Bárcsak lennének
vigasztalóbb szavaim, mert megszakad érte a szívem!
– Nem. Ez az igazság árnyalt változata. Bár nem én húztam
meg a ravaszt, én öltem meg őket.
Ezután már nem mond semmit. Talán visszaaludt, úgyhogy
próbálok megmozdulni.
 – Itt tudsz maradni egy kicsit? – kérdezi.
– Persze.
– Köszi.
Miután elalszik, a rémálmok nem térnek vissza. Milyen
rettenetes lehet ilyen borzalmas képeket látni minden éjszaka,
és mégis megoldani a napokat. Újfajta csodálatot érzek. Rég
nem éreztem ilyet senki iránt.
Nem tudok elaludni, bármennyire is próbálok. Segítene, ha
visszamehetnék a helyemre, de erről szó sem lehet. Tristan
odaszögez, fogja a csuklómat, a fejét pedig a mellkasomon
pihenteti. A másik karjával olyan szorosan ölel, mintha az élete
múlna rajta. Talán így is van, ebből merít erőt, pont úgy, mint
én, amikor bátorságot és megnyugvást szeretnék meríteni
belőle, miután valami halálra rémiszt az erdőben. Nekem a
kinti szörnyűségek túléléséhez van szükségem rá. Neki pedig az
elméjében lévők leküzdésére rám.
Milyen jó, hogy pont azt a fajta erőt tudjuk nyújtani a
másiknak, amire annak szüksége van!
 16. fejezet

Tristan

Vannak dolgok, amik ha megtörténnek, onnan nincs visszaút.

Én már csak tudom, velem sok ilyen mindent megváltoztató
pillanat történt. Ezek mind a sötétbe taszítottak, egyre mélyebb
és mélyebb gödörbe löktek.
Most először érzem, hogy ami történik, ki fog húzni a
gödörből – már húz is.
Nem is valami, valaki.
És most, hogy megtaláltam őt, nem tudok róla lemondani.
 17. fejezet

Aimee

Reggel az az első, hogy lezuhanyozom. Általában a jelzőtüzet

rakom meg először, és utána fürdök, de olyan ragacsosnak
érzem a bőröm, hogy már nem bírom magam elviselni. Tristan
még mindig alszik, amikor kijövök a gépből. Az erdőnek
varázslatos színe van eső után, még inkább, ha reggel esett.
Pára tekereg át a lombozaton, körbeöleli a fákat, és eltakarja az
ázott talajt. Szinte mindennap van szivárvány. Ezt onnan
tudom, hogy amikor csak lehet, eső után felmászom egy magas
fa tetejére. Eleinte azért csináltam, hátha látok egy gépet vagy
helikoptert, de most már azért csinálom, mert látni szeretném a
napot. Olyasvalakinek, aki a kaliforniai napfényben nőtt fel,
nem elég néhány halovány napsugár a sűrű lombozat alatt.
Belépek az összetákolt zuhanyfülkébe, és próbálom azt
képzelni róla, hogy egy egzotikus zuhanyzó egy drága
üdülőben, nem egy rakás farúdból készült, levelekkel borított
kabin. A zuhanyzó fölött három összekötött rúd tartja a vizes
kosarat. Ha meghúzom a belőle lógó font kötelet, a víz lefolyik
az üreges, bambuszszerű csövön keresztül, amit Tristan az
elejére rögzített. De most egy vékony vízsugárnál többre van
szükségem, hogy felfrissüljek. A feje tetejére akarom fordítani a
kosarat, és az összes vizet egy nagy loccsanásban kiélvezni.
Utána majd teszek helyette egy vízzel teli új kosarat. Bőven van
vizünk az éjjeli esőzés után. Általában a zuhanyban akasztom
fel a ruháimat és a törülközőmet, de mivel éppen özönvizet
készülök elszabadítani, kint hagyom őket, hogy ne ázzanak el. A
zuhanyzó a kedvenc helyem a gép után. A kosár magasan van,
így ugrálnom kell néhányat, mire meg tudom annyira markolni,
hogy átfordítsam. Úgy érzem, a mennyországba jutottam,
amikor a víz a hajamra, az arcomra és a testemre folyik,
lemossa rólam a ragacsosságot. Meleg, mint mindig, leszámítva
a hideg érzést a hátamon… egy borzongást?
Vagy valamit.
A lábamnál tekergő éjfekete kígyóra pillantok, majd sikítva
kiugrom a zuhanyzóból. Nagy sietségemben, hogy amilyen
gyorsan csak tudok, elfussak, néhányszor megcsúszom a saras
talajon. Pont akkor érek a lépcsőhöz, amikor Tristan jön le, mire
elkezdek hadarni, és közben veszettül remegek. Átkarolja a
derekamat, és nyugtató hangon mond valamit, de nem hallom a
szívverésem fülsiketítő dübörgésétől.
Csak akkor tudok megszólalni, amikor a pulzusom
megnyugszik.
– Kígyó. A zuhanyban.
 – Megmart?
– Nem, nem. Csak… csak… öld meg, kérlek!
– Nyugodj meg, Aimee! Lélegezz!
– Nem akarok lélegezni – kiabálom, ahogy Tristanba
kapaszkodom, és markolom az ingét. – Csak azt akarom, hogy
eltűnjön onnan.
– Megoldom, de előtte idehozom a törülköződet.
Ekkor jövök rá, hogy anyaszült meztelen vagyok. A mellem
Tristan mellkasának nyomódik. A mellbimbóm
megkeményedett. Elborzadva ugrom hátra, ami csak ront a
helyzeten, mert így még jobban lát. Mondjuk, már úgyis látott
meztelen pompámban, amikor őrült nőszemélyként
rohangáltam. Minél jobban belegondolok, annál jobban
szégyellem magam. Elvörösödöm. A fenébe! Az egész testem
elvörösödik a szégyentől. Eltakarom az intim részeimet, amíg
Tristan idehozza nekem a törülközőt és a ruhákat, majd magam
köré tekerem a törülközőt. Mi a bánatért kemény a
mellbimbóm?
– A kígyó már nincs a zuhanyban, majd megnézem, hogy
megtalálom-e a környéken. Menj be a gépbe, és próbálj
megnyugodni!
– Rendben.

Tovább bujkálok a gépben, mint azt a lenyugvás és az átöltözés

indokolná. A borzasztó szégyenérzettől nem tudok kiszállni az
ülésemből. Azon gondolkozom, vajon lenne-e arra valami mód,
hogy soha többé ne kelljen kimennem és Tristannal
találkoznom. Nemcsak arról van szó, hogy látott engem,
hanem… ahogy a testem reagált. A kemény mellbimbók, a
bizsergés a bőrömön. Ez nem azért volt, mert szégyelltem
magam.
Akkor meg miért?
Az eljegyzési gyűrűmet babrálom, a bűntudatom elnyomja a
szégyenérzetet és a zavarodottságot. Emlékszem az összes többi
alkalomra, amikor bűntudatom volt, amikor Tristan teste
reagált helytelenül – kapkodó légzés, egy érintés, ami miatt be
kellett harapnia az ajkát. Nem értettem, hogy akkor miért volt
lelkiismeret-furdalásom. De azt hiszem, a tudatalattim tudta.
Hangosan káromkodok egyet. Egy menyasszonynak nem
szabadna így éreznie. Még akkor sem, ha több mint két hónapja
nem találkozott a vőlegényével. Ha ez az egész szarság nem
történt volna meg, már Chris felesége lennék. A két térdem közé
hajtom a fejem, és nagyon igyekszem elképzelni Christ, ahogy
az oltárnál vár engem, ami ironikus, hiszen pont ezt a képet
próbáltam olyan nagyon kitörölni az elmémből. De se ez a kép,
se semmilyen másik nem jön Chrisről, ami miatt még nagyobb a
bűntudatom.

Mire összeszedem a bátorságomat, hogy újra kimenjek, Tristan

már meggyújtotta a jelzőtüzet, mellette a sima tüzet is, amin
valami finomnak tűnő dolgot süt. Gyanítom, a napi vadászattal
is végzett már. Pompás, mert éhen halok.
 – Elaludtál? – kérdezi.
– Aha, egy picit – hazudom.
– Helyes. – Aggódó pillantással mér végig. – Tegnap este nem
pihentél sokat, igaz?
Megint hazudok.
– Ó, nem volt olyan rossz! – Talán két órát aludtam a
kényelmetlen pozíció miatt, amiben töltöttem az éjszakát,
ráadásul fojtogató volt a testéből áradó hő.
– Ne haragudj, ha…
– Ebbe ne menjünk megint bele, Tristan! Rémálmaid vannak.
Nekem ez nem megterhelő, csupán zaj. Viszont neked
megterhelő. Tegnap több nem volt, miután odamentem hozzád.
Amikor a pilótafülkében aludtál, egész éjszaka vergődtél. Ez
haladás.
– Igen, az.
– Hát, és ez az egésznek az értelme. – Tristan bólint, miközben
odébb teszi a madarat a tűzben. – Mit csináltál a kígyóval?
– Megszabadultam tőle. A zuhany tetején feküdt a napon.
– Tudunk valamit tenni, hogy se kígyó, se semmi más ne
essen a vizes vödörbe?
– Valamit ki fogok találni, persze.
– Köszi. Az étel úgy fest, aminek még bőven kell idő.
Elmegyek, keresek valami gyümölcsöt, hogy meg tudjuk enni
vacsorára.
Tristan hirtelen feláll.
– Nem.
 – Hmm? Miért? Mindennap ezt csinálom.
– Aggasztó mancsnyomokat találtam arrafelé. – A gép vége és
a kerítés közötti részre mutat.
A szívem a torkomban kalapál.
– Bejött a kerítésen? Meg tudod állapítani, hogy mi volt?
Tristan megrázza a fejét.
– Talán egy jaguár.
– Azt mondtad, az ritka.
– Igen, szerencsések voltunk, hogy az árvíz fölött, ezen a
dombon zuhantunk le, de úgy tűnik, ebben most nincs
szerencsénk. Innentől kezdve állandóan együtt mozgunk.
– De ez egyáltalán nem hatékony – tiltakozom.
– Ahogy az sem, ha megöleted magad.
– Miért vagy ennyire pesszimista? – kérdezem elkeseredetten.
– Realista vagyok. Fogalmad sincs, hogyan védd meg magad.
– Tudok fára mászni – válaszolom ingerülten.
Tristan felhagy minden látszattal, hogy az ételünkre
koncentrál, és zaklatottan feláll.
– Ahogy az összes állat is ebben az erdőben. Ráadásul
kiakadsz, ha egy francos kígyót látsz. Hogyan fogod megőrizni a
hidegvéred, ha egy jaguárral állsz szemben?
– Egyszer akadtam ki – helyesbítek összeszorított fogakkal.
– Elég egy alkalom, el tudja az dönteni az élet-halál kérdést. És
te most tényleg velem veszekszel, hogy egyedül mehess az
erdőbe? Félsz tőle.
– Éppen ezért próbálok mindig a gép közelében maradni –
fröcsögöm vissza.
– Ez nem vita tárgya. Ha olyan vészhelyzet van, ami
megkívánja, hogy egyikünk az erdőbe menjen, akkor én fogok,
te meg a gépben vársz.
– Ó, szóval te mehetsz egyedül, én meg nem? Ha jól tudom,
nincs szupererőd.
Próbálok uralkodni magamon. Mi a fene miatt lettem ennyire
indulatos? Nem azért, mert azt gondolja, hogy képtelen vagyok
megvédeni magam. Tudom, hogy nem tudom. Nagy levegőt
veszek, az agyamban kutakodom válaszért, és újra lejátszom ezt
a beszélgetést. Amint beugrik a jaguár szó, rájövök, hogy mi
váltotta ki. Egyszerűen csak félek – pontosabban rettegek, hogy
valami történhet Tristannal. Jobban megrémiszt a gondolat,
mint hogy valami rossz történhet velem. Az meg, hogy a saját
biztonságát lazábban veszi, mint az enyémet, még inkább
nyugtalanít.
– Én meg tudom magam védeni, Aimee – jelenti ki kimértebb
hangon.
Meghátrálok, és veszek néhány nagy levegőt.
– Persze, röhejesen viselkedem. Igazad van, természetesen.
Veszélyes egyedül bóklásznom, ha egy jaguár lehet a közelben.
De muszáj észszerűen gondolkoznunk. Számtalanszor mentem
egyedül az erdőbe, amikor fájt a hátad, és nem történt semmi.
– Nem volt más választásunk. Talán szerencséd volt.
Mindenesetre ez egy olyan kockázat, amit nem vállalhatunk.
Mindent meg fogunk szervezni, hogy a lehető legkevesebb időt
pazaroljuk. Amíg te gyümölcsöt keresel, én addig tudok
mérgező növényt vagy tojást.
– Rendben – mondom, még mindig elégedetlenül.
Tristan az állam alá teszi a kezét, és felbillenti. Az érintése
áramütésként cikázik át rajtam, felhevül tőle a testem. Akár a
heves beszélgetésünk okozza, akár valami másfajta felhevülés
ez, nem akarom tudni, de mindenesetre teszek hátrafelé egy
lépést.
– Csak akkor foglak elengedni egyedül, ha megtanulsz
egyenesen lőni – mondja, és a tekintetében látszó eltökéltség
már-már nyugtalanító. A célpontos fa felé biccent. – Ott vannak
az íjak és a nyilak. Gyakorolj, amíg elkészül az étel!
Felnyögök, de megcsinálom, amit mond. Igaza van. Meg kell
tanulnom megvédeni magam. Ügyesebbé kell válnom benne. Az
eltökéltségem viszont a gyakorlás tizenkettedik nyilánál kezd
elillanni. Egy találta csak el a célpontot. Alig tudok a lövésre
koncentrálni, és bármikor meredek néhány másodpercnél
tovább a célpontra, megszédülök. Úgyhogy talán, jaguár ide
vagy oda, nem volt jó ötlet, hogy ma fára másszak az erdőben
tojásért és gyümölcsért. Attól meg, hogy még a szokásosnál is
kevesebbet aludtam, homályossá válik a látásom és tompul a
koncentrációm. Ez jelentheti a különbséget, hogy jó vagy rossz
ágra lépek, és leesek a fáról, mivel a fészkek a magasabban lévő
ágakon vannak.
– Megint rossz a testtartásod – szólal meg Tristan mögülem.
– Brrr! – morgok. – Basszus, Tristan! Szólj, ha jössz, jó? Nem
akarok szívrohamot kapni.
– Bocsánat, nem akartalak megijeszteni. – A hasamra teszi a
kezét. – Itt nincs semmilyen tartásod.
– Én… Tudom, csak… – Nagy levegőt veszek, és nagyon
igyekszem nem tudomást venni arról, hogy milyen hatással van
rám az érintése. Mi a franc bajom van ma? Már tucatszor
hozzám ért így, és ő volt az, akiből ez láthatóan hatást váltott ki.
Nem én. – Nem bírok koncentrálni.
– Nem pihentél éjszaka. Tudtam.
Ideje megint hazudni.
– Nem, nem erről van szó. Én csak… nem vagyok jó ebben.
Nem úgy tűnik, hogy meggyőztem Tristant, de nem erősködik.
– Együnk. Utána tudsz gyakorolni.

De evés után is sikerül elbliccelnem egy újabb edzést, mert

elhatározzuk, hogy együtt megyünk tojást, gyümölcsöt és fát
keresni. Hagyom, hogy Tristan másszon fára, én meg maradok a
fagyűjtésnél, mert az kívánja a legkevesebb figyelmet. Mire
visszaérünk, már túl sötét van a fürdésen kívül bármi mást
csinálni – miután Tristan ellenőrzi, hogy nincs-e a vizes
kosárban bármilyen váratlan vendég. Amíg fürdik, elmegyek
szemügyre venni a mancsnyomokat. Közel tartom a fáklyát a
földhöz, amíg meg nem találom. Bár ne lett volna meg!
Hatalmas. Mekkora ez a fenevad? Libabőrös leszek, ahogy
megpróbálom elképzelni. Tristan csatlakozik hozzám, amikor
kijön a zuhanyzóból.
 – Ijesztő, nem?
– Abszolút. Miért jött ide?
– Nehéz megmondani. – Vállat von. – Talán csak eltévedt,
vagy…
– Vagy mi?
– Talán egy jaguár azt vizsgálja, hogy alkalmas-e ez a hely
arra, hogy a territóriumává tegye.
– Lehetnek többen?
– Nem… A jaguárok magányos teremtések. Nem falkákban
mozognak. Persze, ha ez egy nőstény a kicsinyeivel, és a
kicsinyek nagyobbak egy édes kiscicánál, akkor egy kis falkával
van dolgunk.
– És akkor mi lesz?
Borússá válik az arckifejezése.
– Azonnal távoznunk kell.
– De azt mondtad, hogy ezt a legvégső esetben tesszük. –
Elgyengül a térdem. – Az erdő még mindig víz alatt van.
– Ez legvégső esetnek számít. Nincs az a számú nyíl, még ha
mérgezett is, ami használ, ha több jaguár jön. Éhen halnánk a
gépben bujkálva, és nem tudnánk kijönni.
– Én inkább halok éhen, mint hogy megegyenek.
– Vigyázni fogok rád, Aimee. Megígérem. Most viszont
menjünk be, nagyon sötét van.
Figyelmeztetés nélkül, finoman átölel. A hirtelen belém hasító
számtalan érzés – felhevültség, bűntudat, zavarodottság – közül
az a legerősebb, hogy nekem a karjai között a helyem.
 Otthon érzem magam közöttük.
Sokáig maradunk így, majd a gép felé indulunk.
A lépcsőn felfelé tartva megszólalok:
– Nem túl nagy az esélye annak, hogy egy nőstényről és a
kicsinyeiről van szó, ugye?
– Nem tudom – válaszolja Tristan mögülem. – Szerintem ez
Amazóniában a kevés területek egyike, amit nem áraszt el a víz
az esős évszakban. Ez a hely elég vonzónak tűnhet. De eddig
szerencsénk volt, talán ezután is az lesz.
A válasza egyáltalán nem nyugtat meg. Mielőtt belépek a
gépbe, megállok és fülelek, hogy hallok-e bármilyen
veszélyesebb hangot az esőerdő szokásos, nem szűnő zizegésén
túl.
De semmi.
Talán Tristannak igaza van. De mi van, ha a szerencsénknek
egyszer véget kell érnie?

– Most neked kell mesélned! – mondom a helyemen ásítva,

lefekvéshez készülődve. Annyira ki vagyok merülve, hogy ma
este egyáltalán nem fog nehezemre esni elaludni.
– Mondtam, hogy nekem nincsenek jó történeteim. A
seregben nem sok vidám történet van.
– Ezért olyan lehangoló az összes versed? A sereg miatt?
– Igen. A besorozás előtt nem voltam túlságosan oda az
olvasásért. A rövid otthon töltött szabadság alatt, Afganisztánba
utazás előtt, vettem egy magazint, amiben ingyenes
mellékletként volt egy kis verseskötet. Valami évfordulós
valami. Különböző költők verseiből egy gyűjtemény, amik mind
borúsak voltak, ahogy te nevezed őket. De rákaptam miattuk.
Furcsának hangzik, de megnyugtatók voltak.
– Miért?
– Annyi fájdalom és kín vett körül, hogy a saját gondolataim is
nagyon borúsak lettek. Olyan borúsak, hogy már kezdtem
aggódni. Megnyugtató volt felismerni, hogy a szomorúság
szépséget szülhet. Például verseket. Amiket te idézel, azok miért
olyan vidámak?
– Mert csak ezekre emlékszem. – Vállat vonok, szégyellem
magam. – Nincs mélyebb üzenetük.
– Hát, már az, hogy csak ezekre emlékszel, jelent valamit.
Talán arra számít, hogy értem, mire gondol, de nem. És nem
kérdezem meg.
Inkább megszólalok:
– Még mindig jössz egy történettel. Mesélj egy sereg előtti
történetet! Miért a sereget választottad? Úgy értem, meglehetett
az oka. Nem úgy volt, hogy felébredtél a tizenhetedik
születésnapodon, és eldöntötted, hogy ez lesz, igaz?
– De, jóformán igen. Gyerekkoromban volt egy képregényem,
amiben a kedvenc szereplőm egy hadnagy volt, ezért én is az
akartam lenni. Szerintem bennem maradt a gondolat. Soha nem
akartam más lenni.
– Ez helyes. Követnünk kell az álmokat.
Tristan habozik.
 – Néhány álmot jobb nem követni. Mert rémálommá válhat.
Erre nincs válaszom. Mit mondhatnék egy férfinak, aki
követte a gyerekkori álmát, hogy azt majd a valóság kiirtsa
belőle?
– Fogadjunk, hogy fiatalként is egy kis hős voltál. Na,
gyerünk… biztos, hogy eszedbe jut valami!
– Arról nem tudok, hogy hős lettem volna, de nagyon bolond
voltam. Egyszer majdnem megfulladtam. Egy lány sírt, mert a
kutyája a tóba esett, úgyhogy utánaugrottam.
– És miért gondolod, hogy ez bolondság volt?
– Mert a kutyák jobban úsznak az embernél. Végül a kutya
mentett meg engem.
– Hány éves voltál?
– Tizenegy.
Próbálom felfogni, hogy valaki ezt tizenegy évesen megtette.
Én ebből a korból leginkább arra emlékszem, hogy
hisztériáztam, amikor a szüleimtől kéthetente kapott ajándék
nem ért ide időben. Igen, el voltam kényeztetve.
Néhányan arra születnek, hogy azt lássák az életben, ami
fontos. Érzik. Mint a szüleim. Mindig is csodáltam azt a
képességüket, hogy mindent félre tudtak tenni, engem is
beleértve, hogy a munkájukra koncentrálhassanak.
– Dilis voltam – teszi hozzá Tristan, és nevet a sötétben.
– Egyáltalán nem. Ez csodálatra méltó volt tőled.
A párnába fúrom az arcom. Hálás vagyok, amiért vannak
hozzá hasonló emberek, akiknek az a velük született ösztönük,
hogy segítsenek másoknak. Szinte bűn, hogy ő cserébe nem
kapta meg azt a szeretetet, amit megérdemel. Elalvás előtt az az
utolsó gondolatom, hogy talán nekem majd sikerül ezt
valamilyen korlátozott módon elérnem ebben a vadonban.

Kiabálásra ébredek. Elkap a fagyos pánik, mert biztosra

veszem, hogy a jaguárok támadtak ránk. Aztán észhez térek.
Csak Tristan rémálmai. Óvatosan megközelítem, és felrázom.
Mosolyog, amikor meglát, bár a tekintetében még látszik az
űzöttség.
– Egy kicsit mellém tudsz ülni? – dünnyögi.
– Persze – mondom, bár nyugtalanabb vagyok, mint tegnap
este, amikor ugyanezt válaszoltam.
A mai incidens után, és hogy a testem úgy döntött, ilyen
megbotránkoztatón viselkedik, nem vagyok meggyőződve arról,
hogy jó ötlet-e ilyen közel lenni hozzá. De mit mondhatnék
neki? Bocs, Tristan, inkább mégsem szeretnék a rémálmaiddal
kapcsolatban segíteni neked, mert a mellbimbóm úgy határozott,
megkeményedik, és a bőröm perzsel, amikor túl közel vagyok
hozzád. Azontúl, hogy ez nevetséges, önzőség volna tőlem, vele
szemben meg tisztességtelen.
Ahogy mellette ülök, miközben ő a végtelenül sötét szemével
áthatóan néz engem, és a mellkasa ugyanolyan sebesen zihál,
mint az enyém, eszembe jutnak azok az alkalmak, amikor az én
közelségem váltott ki belőle olyan hatást, mint most az övé
belőlem. Próbálok legalább akkora távolságot tartani, hogy a
testünk ne érjen össze. Viszont az elkerülhetetlen, hogy
érezzem a forró leheletét a bőrömön.
– Szeretnél a rémálomról beszélni? – kérdezem.
– Nem, ma este nem.
– Rendben.
– A seregben arról álmodtam, hogy otthon vagyok, és reggel
úgy eszem az omlettemet, hogy nem kell tartanom attól, talán
nem érem meg a holnapot.
Akkor ezért a kedvence egy olyan egyszerű étel, mint az
omlett. Ezért vesz észre olyan részleteket, amiket más nem.
Mint például, hogyan iszom a kávémat, vagy hogy gyakran
megváltoztatom a hajam színét.
– Amikor hazamentem, többé nem álmodtam. Csak
rémálmaim voltak. Olyan jó lenne csak egyszer álmodni, nem
rémálmokat látni! Régóta nem álmodtam békés dologról.
– Miről szeretnél álmodni?
– Fogalmam sincs. Ezen sosem gondolkoztam. Csak nem
akarok minden egyes alkalommal Afganisztánban lenni, amikor
becsukom a szemem.
– Hmm, talán meg kellene próbálnod elképzelni, hogy miről
szeretnél álmodni, és nem azt, hogy miről nem.
– Ez olyasmi, amit egy terapeuta mondana.
– Ühm… Egyszer egy menyasszonyoknak szóló magazinban
olvastam. Ezt tanácsolták, hogy az embernek ne legyenek
álmatlan éjszakái az előkészületek miatt.
Tristan hangosan hahotázni kezd, mint sejtettem is, hogy fog.
 – Felszínesnek hangzik, ugye?
– Nem, csak vicces, hogy a nők mennyit tudnak idegeskedni
az esküvőkön. Néhány amazóniai bennszülött törzsnek nagyon
egyszerű szertartása van az esküvők megünneplésére. Pusztán
magukra tetoválják a másik nevét vagy valamilyen
szimbólumokat.
– Jaj, ne! – mondom megborzongva. Sosem értettem, mi a jó a
tetoválásban. Fáj, és egy életre szól. Akkor meg minek?
– De, de. Ha újra internet közelébe kerülünk, ellenőrizheted.
– Fogadjunk, hogy ez lesz az első gondolatom, ha valaha
visszatérünk a civilizációba – ugratom.
– És használt a magazinos tanács?
– Nem tudom. Nekem nem voltak rémálmaim, csak olvastam.
De egy barátnőm, akinek tavaly volt az esküvője, megesküdött,
hogy használ, igaz, beletelt egy kis időbe.
– Rendben, ki fogom próbálni – mondja, bár a hangján érzem,
nem bízik abban, hogy egy megvadult menyasszonyoknak való
módszer segíteni fog a háborús bombák okozta rémálmok
elűzésében. Nem is hibáztatom.
– Gondolom, gyakorolni kell, mint nekem az íjászkodást.
Remélem, te gyorsabban ügyesebb lesz benne, mint én a
nyilakkal.
– Fejlődni fogsz benne – jelenti ki meggyőződve. – Még ha
ehhez mindennap órákig is kell mögötted állnom, és
kijavítanom téged. Ez most még fontosabb, mint régebben volt.
– Köszi. Te pedig szólj, ha bármiben tudok neked segíteni…
ühm.
– Már segítesz. – Felém fordul, és közelebb helyezkedik. Olyan
sok időbe telik, mire kimondja a következő szavakat, hogy már
azt hiszem, meggondolja magát, és nem fog mondani semmit.
Viszont amikor megszólal, rájövök, hogy miért telt neki ennyi
időbe. – Sokkal jobb, amikor mellettem vagy. Először a lázas
éjszakámon vettem ezt észre.
Ez egy olyan beismerés, amit nem lehet egyszerű megtennie.
Nagyon nem. Mert nem szívhatja vissza. Napközben könnyű azt
mondania, hogy visszamehet a pilótafülkébe aludni. Viszont
éjszaka, amikor kínozzák a borzalmak, amiket olyan nagyon
próbál elfelejteni, akkor nem tudja leplezni.
– Észrevettem, hogy nyugodt voltál, amikor aznap éjszaka
melletted voltam, de nem tudtam pontosan, hogy azért, mert a
láz kiütött, vagy másért. Miért nem mondtál valamit?
– Mert szégyelltem. Még mindig.
– Nem kell.
– Nagyon nem szeretném, hogy neked kényelmetlen legyen
csak azért, hogy én…
– Miért, mert ez önzőség volna? Tristan, te két életre való
önzőségre rászolgáltál már. És csak szeretném megjegyezni,
hogy szerintem egyáltalán nem vagy önző.
Sokáig csak néz engem.
– Akkor mellettem fogsz maradni? Azután is, hogy elalszom?
Borzongás fut végig a gerincemen, mert még soha nem
éreztem, hogy ennyire szükség lenne rám.
 – Igen. Ígérem.
– Jó.
– Most pedig elő valami jó dologgal, amiről álmodhatsz! –
noszogatom.
Megdöbbenésemre kuncogni kezd.
– Ó, tudom is, mivel kezdhetném az álomtréningemet!
– Csupa fül vagyok.
– Bízom abban, hogy újra láthatom a mai meztelen táncodat –
mondja vigyorogva.
– Tristan! Én meg még úriembernek gondoltalak, amiért nem
hoztad szóba!
– Fantasztikus volt.
Játékosan megcsípem a mellkasát. És meg is bánom. Egy ilyen
apró érintés elég ahhoz, hogy libabőrös legyen a karom. Amit ő
biztosan észrevesz, mert bár nagyon kevés fény van, a másik
kezét gyorsan a karomhoz emeli, és visszacsíp. Levegőért kap,
amikor megérzi az ujjai alatt a bőrömet. Olyan jó lenne, ha most
még egy kósza holdfény sem világítana be a gépbe, mert akkor
nem látnám a szemében felcsillanó vágyat.
– Ígérd meg, hogy nem fogsz arra gondolni! – kérlelem, és
rimánkodok magamban, hogy a reakciómat a zavarom jelének
vegye.
Elemeli a kezét.
– Hé, ez nem tisztességes! Azt mondtad, lehetek önző.
– De a testemről van szó. Megtiltom, hogy álmodj róla!
– Sosem fog kiderülni – mondja.
De igenis kiderül. Mert amint elalszik, újra motyogni kezd a
bombákról, és hogy minden az ő hibája, és egészen addig meg
sem nyugszik, amíg a mellkasomra nem hajtja a fejét, és át nem
ölel. Én egy szemhunyásnyit nem alszom, mert marcangol a
bűntudat. Addig nézem meredten a gyémánt jegygyűrűmet,
amíg könnybe nem lábad a szemem.
 18. fejezet

Aimee

– Egy kicsit esetleg tudnánk lassítani? – lihegem egy hét múlva a

napi ételbeszerző erdőjárásunkon. – Egy picit pihennem kell.
– Jobban örülnék, ha visszamennénk a géphez, Aimee.
– Csak egy perc, kérlek!
– Rendben. – Tristan úgy vizslat engem, mintha arra
számítana, hogy bármelyik pillanatban összerogyhatnék, ami
elképzelhető. – Pihenj itt néhány percet, addig én szedek még
néhány gyümölcsöt. Láttam pár érettet ott fent. – A jobbunkon
lévő fára mutat. – Szemmel foglak tartani.
– Nincs is kétségem – mondom suttogva, amit elnyom a fán
rejtőzködő valamiféle állat vijjogása.
A pezsgő élet zajai, amelyek minden irányból és az erdő
minden talpalatnyi területén felhangzanak, már nem ijesztenek
meg annyira, mint régebben. Sem a károgások vagy a
rikoltások, sem más kivehetetlen zümmögések kakofóniája.
Mindezt nem igazán tudom elmondani a ragadozók üvöltéséről,
de próbálom ezt a félelmet arra használni, hogy meg kell
tanulnom megvédeni magam.
Amint Tristan hátat fordít, és elkezd fára mászni, én leteszem
a cipelt gyümölcsöket, a fának dőlök, és nagy levegőket veszek.
Az álmatlanságom még rosszabb. Tristan rémálmai és a saját
mardosó bűntudatom miatt sosem sikerül egy óránál
hosszabban aludnom. Nem bírok koncentrálni, és ennek iszom
a levét. Tegnap megbotlottam valami gyökerekben, és
megvágtam a bal lábfejem, úgyhogy most sántikálok. Tristan
ragaszkodott ahhoz, hogy tegyünk rá antibiotikumot, és ez
kimerítette a szűkös készletünk felét. Ha valami rosszabb
történik, jóformán nem lesz semmink, amivel kezelhetnénk
magunkat. Többet kell aludnom, különben nemsokára csak egy
nyűg leszek. Ami a kerítésen belül tegnap felfedezett friss
jaguármancsnyomok miatt nem megengedhető. A jó hír az,
hogy szinte biztosra vesszük, hogy csak egy jaguárról van szó. A
rossz hír viszont az, hogy mivel vissza-visszatér, érdekesnek
találhatta a helyet. Tristan még mindig nem enged abból, hogy
minden feladatot együtt csináljunk, és már én sem vagyok
ellene. Akármikor tűnik el a látóteremből, akár csak néhány
pillanatra is, rettegek, hogy esetleg történt vele valami.
Még mindig nem találtunk elég erős mérget. Tristan
számtalan mérgezőnek tűnő növényt kipróbált a múlt héten,
leszedte a levelüket, és főzetet készített belőlük. Néhány
szerencsétlen, mit sem sejtő madáron próbálta ki a mérgezett
nyilakat. Az eredmények nem voltak túl rózsásak. Sőt, még jók
sem.
– Aimee!
Ijedten kinyitom a szemem. Elaludtam.
– Jól vagy? – kérdezi Tristan.
– Aha, hacsak nem mászott egy hadseregnyi hangya megint a
karomra.
Ezt a magam kárán tanultam meg. Sose ülj le az erdőben vagy
dőlj egy fának néhány pillanatnál tovább! A rovarok és a hüllők
a fatörzsekben húzzák meg magukat, és amint lehetőség
adódik, támadnak.
– Szedd össze a gyümölcsöt, én majd viszek mindent! Vissza
kell mennünk!
Ellököm magam a fától, és megnézem a karomat. Se
rovarnak, se csípésnek nincs nyoma. Huhh!
– Ez valami csoda lehet.
Lehajolok, hogy összeszedjem a lábamhoz tett gyümölcsöket,
és közben megakad a szemem a fakérgen. Fehér, mintha valaki
ráfestett volna. És nincsenek rajta rovarok. Előveszem a
zsebkésem, és hosszan bemetszem a kérget. Nem vágok mélyre,
de így is barna lé kezd kifolyni a résen, mintha vérezne a fa.
– Tristan, gyere, ezt nézd!
Összevonja a szemét, ahogy vizsgálja.
– Nincsenek rajta rovarok – mondja magában.
– Pontosan.
Egyszerre nézünk le a földre. Bár nő körülötte néhány
növény, közel nem annyi, mint általában. A fa nedve mérgező
lehet. Nagyon mérgező.
– Fogjuk fel a nedvet! Talán pont erre van szükségünk. –
Tristan rám néz, utána folytatja. – Előbb visszakísérlek a
géphez, aztán visszajövök megcsinálni.
– Ne viccelj! Gyorsabb, ha ketten csináljuk. Csak tudjuk le.
Mielőtt Tristan tiltakozhatna, a fába vájom a késem. Megható,
hogy ennyire félt, de aggasztó is. Veszélybe sodorja magát azzal,
hogy rám vigyáz, és nem azt nézi, hová lép. A legjobb, amit
tehetnék, hogy a gépben maradok, és hagyom, hogy egyedül
visszajöjjön az erdőbe. Semmilyen hasznomat nem venné egy
támadás esetén, sőt pont ellenkezőleg. De nem tudom rászánni
magam, hogy felügyelet nélkül elengedjem.
A következő órát azzal töltjük, hogy a kéregbe vágunk, és a
nedvet felfogjuk két kis, itt helyben font kosárba. Ügyelek arra,
hogy közben távolságot tartsak Tristantól. Ha hozzáérek, még
ha véletlenül is, perzseli a bőröm. Sőt, olyan helyeken
bizsergek, ahol nem kellene bizseregnem. Mivel nem tudom,
mire véljem ezt, a bűntudatra koncentrálok, amit folyamatosan
érzek. Akkor a legerősebb, amikor éjszaka mellette alszom, és
nincs menekvés az érintése elől. A bűntudatot nem az a
bizsergés okozza, amit az érintése vált ki. Hanem hogy vágyom
az érintésére.
Amennyire rettegek tőle, annyira várom is a pillanatot,
amikor megkér, hogy töltsem mellette az éjszakát. Tegnap volt
az első alkalom, hogy anélkül maradtam mellette, hogy megkért
volna rá. Jó néhányszor felidézte a rémálmát, minden
alkalommal még több iszonyatos részletet osztott meg belőle, és
végül a szavai már olyan élethű képeket festettek, hogy engem
is majdnem ugyanannyira megrémítettek, mint őt.
Megértettem, hogy az összes borzalom közül, aminek
szemtanúja volt, miért pont ez az esemény égett belé. Ő kikerült
élve, míg a civilek közül, akiket neki kellett volna megvédeni,
senki. A túlélők bűntudata. Úgy tűnik, segít, ha beszél róla. A
rémálmai rövidebbek lettek, és egyszerűbb őt felébreszteni.
Ezért kell mellette maradnom. Hogy segítsek.
Legalábbis ezzel hitegetem magam.

Amikor visszaérünk a géphez, Tritsan két nyíl hegyét a felfogott

folyadékba mártja, és egy áldozat után néz, amin kipróbálhatja.
Talál egy alsóbb ágakon ülő madarat, ami a tollaival babrál.
Tristan az íjba illeszti a nyilat, majd beáll lövő testtartásba. A
gyomrom annyira összeugrik, hogy szerintem már csak
mogyorónyi, amikor elengedi a nyilat. A másodperc
törtrészénél rövidebb idő alatt a madár már elpusztulva leesik.
Előregörnyedek, és öklendezem.
– Aimee!
– Semmi baj. Hagyj csak!
Általában elfordulok, amikor lelő valamit, de most nem
voltam elég gyors. A rögtönzött étkezőrészünk felé indulok,
hogy leüljek. Tristan nemsokára leül velem szembe, és odanyújt
egy üdítősdoboznyi meleg vizet. Addig öblögetem a számat,
amíg már tiszta.
 – Hát, rátaláltál a mérgünkre – mondja.
– Valahogy gondoltam.
Remélem, hogy nem kell majd használnunk. Két hónapja és
egy hete vagyunk itt, és eddig nem kellett.
– Készítek néhány kis tokot, amiben magunkkal vihetjük a
mérget, ha esetleg szükség lenne rá.
Kérdőn nézek rá.
– Miért nem mártjuk egyszerűen a méregbe a nyilakat, és
visszük úgy magunkkal őket? – Még mindig bénán lövök, de
nagyobb biztonságban érezném magam, ha így csinálnánk.
– Mert veszélyes. Ha véletlenül megszúrjuk magunkat…
– Ó, persze. Igazad van.
– Csinálok vacsorát az összegyűjtött gyümölcsökből.
– Nem tudom, hogy bírok-e ma este enni, de magadnak csinálj
valamit. Be szeretném fejezni a ruhák kimosását, amit
elkezdtünk az erdő előtt.
Szinte már mániákus rendszerességgel mossuk a ruháinkat,
de így is van valami kellemetlen szaguk. Nem izzadság.
Mindketten napi háromszor-négyszer fürdünk a hőség és a
páratartalom miatt. Mosás közben majdnem kétszer elalszom,
ezért feladom a kupac befejezését, és szólok Tristannak, hogy
ma korán lefekszem. Már amúgy is majdnem sötét van. Tristan
pont azután lép a gépbe, hogy én végzek az átöltözéssel. Ő a
pilótafülkében öltözik át, és akkor jön elő, amikor ledőlnék.
Az ülése szélére ül.
– Aimee? – Valami bizonytalanságot érzek a hangjában, ami
nyugtalanít.
– Igen?
– Ühm, lehet arról szó, hogy az elejétől fogva mellettem
aludjál?
– Hmm?
– Később úgyis idejössz. Talán egyáltalán nem lesznek
rémálmaim, ha mellettem vagy elalváskor.
Logikus, amit mond. Végül úgyis mellette töltöm az egész
éjszakát. Bár egyetértek vele, de valami azt súgja, hogy ez nem
jó. Csak nem tudom pontosan megmondani, mi a baj vele.
Mellébújok. Képtelenség elkerülni, hogy ne érjen össze a
bőrünk, és az érintése még sosem perzselt ennyire. Egyikünk
sem szól semmit, csak fekszünk a hátunkon. A csendben leesik.
Azért érzem helytelennek, mert annyira intim.
– Most rajtad a sor, hogy mesélj – szólal meg Tristan.
– Túl fáradt vagyok ahhoz, hogy eszembe jusson bármi.
Érzem, hogy mocorog mellettem, majd az oldalára fordul, és
engem néz. Ez egyáltalán nem segít a helytelenség érzésén.
– Egyáltalán nem alszol jól, igaz?
– Igaz – vallom be.
– Sajnálom. – Ülő helyzetbe tolja magát. – Visszamegyek a
pilótafülkébe.
– Ne, Tristan! – Megragadom a karját. – Ne menj! Végül el
fogok aludni. Nem kellett volna elárulnom.
Hátradől, a könyökére támaszkodik, és nem néz rám,
miközben beszél:
 – Pár napja észrevettem, hogy nem alszol jól, de nem szóltam.
Ám nem akarok neked ártani. Csak sokkal jobb, amikor
mellettem vagy.
A vallomásába belesajdul a szívem.
– Nem ártasz, Tristan. Ezer éve küzdök az álmatlansággal. Itt
még rosszabb lett. De megoldom. Gyere, dőlj le, és próbálj
aludni! Örülök, hogy a te helyzeted javult.
Ledől, de nem úgy tűnik, mint aki nagyon akarna aludni.
– Nem szeretném, hogy neheztelj rám. Mert ha ez
megtörténik, akkor majd kerülni akarsz engem, de itt nincs
hová menekülni.
– Egyik sem fog megtörténni.
– Ha valahogy módot találnék arra, hogy tudjam,
megbocsátanak, amiért nem mentettem meg őket, talán tudnék
a bőrömben élni – suttogja.
– Nem tudnál. Még ha mindegyikük el is mondaná, hogy nem
a te hibád. Magadnak kell megbocsátanod, Tristan, ha békére
szeretnél lelni. Csak rajtad múlik.
Kedvesen elmosolyodik.
– Mondj el egy titkod!
– Micsoda?
– Te tudod az enyémet. Az úgy korrekt, ha én is ismerem a
tiédet.
– Inkább kihagyom, köszi.
– Mondd el! – noszogat. – Kevésbé nyomaszt, ha megosztjuk
valakivel, ígérem. Ezt pont te bizonyítottad be nekem.
 A szavai az alvás minden lehetőségét eloszlatják, úgyhogy az
oldalamra fordulok, szemben vele.
Belemegyek.
– Jó. Emlékszel, amikor meséltem, hogy a haláluk előtt olyan
szerettem volna lenni, mint a szüleim, és azzal foglalkozni,
amivel ők?
– Igen.
– Az az igazság, hogy megrémisztett a gondolat, hogy olyan
legyek, mint ők. Azt éreztem, hogy nekem soha nem lenne erőm
a szeretteimet egyhuzamban hónapokra otthon hagyni, és
idegen helyekre utazni. Csodáltam őket, ők voltak a hőseim, és
hozzájuk hasonlóan én is a jóért akartam dolgozni, de nem
éreztem magam elég erősnek ehhez az életmódhoz. Úgyhogy
gyanítom, a karrierváltásomat nem kizárólag a fájdalom
motiválta.
Tristan nem válaszol, így megnézem, elaludt-e, de nyitva van
a szeme. Talán azt hiszi, gyáva vagyok. Zavaromban ficergek.
Jobb lett volna megtartani a titkomat.
– Rossz szemszögből nézted a dolgot – mondja Tristan.
– Micsoda?
– Felnéztél a szüleidre, mert azt gondoltad, hogy nemes dolgot
csinálnak, igaz? Másoknak segítenek.
– Aha… – helyeslek, de nem igazán tudom, mire akar
kilyukadni.
– Nem kellett szó szerint a nyomukba lépned, hogy ezt
megtedd. Mindenkinek mások az erősségei. Elérhetted volna,
amit akartál a saját erősséged által.
– És mi az én erősségem? – tudakolom.
– Mások meghallgatása – válaszolja meglepett hangon. – És
nem csak ez. Együtt is érzel velük.
– Tristan, egy kicsit túlértékelsz engem. Csak azért, mert
beszélgettünk…
– Nem csak rólam van szó. Kyra sokat mesélt rólad, amikor a
férje otthagyta. Azt mondta, hogy nagyon kedves vagy, és
meghallgattad őt. Jó tanácsokat adtál.
Emlékszem erre az időszakra Kyra életéből. A férje úgy egy
éve hagyta el, és az életvidám személyisége szomorkás
zűrzavarrá változott. A tőlem telhető legtöbbet megtettem, hogy
segítsek neki, de soha nem éreztem azt, hogy sikerrel jártam.
– Olyan belső erőd van, amilyen keveseknek. És tudod,
hogyan oszd meg másokkal. A rád jellemző egyedi módon
segítesz az embereknek. Egyenként gondoskodsz róluk. Ahogy
teszed velem. Olyan dolgokat mondtam el neked, amiket senki
másnak. Még a terapeutámnak sem. Bizonyos módon olyan
részét osztottam meg a múltamnak veled, amit soha senki
mással. Nem vagyok ahhoz szokva, hogy ennyire megnyíljak
valaki előtt.
Soha senkit nem hallottam ennyire nyíltan beszélni az
érzelmeiről.
Fogalmam sincs, mit válaszoljak, pedig úgy tűnik, várja.
Kifacsarok magamból valami más témát, amiről
beszélgethetünk.
 – A bennszülöttek mivel tetoválták ki magukat az esküvői
szertartáson? Jobban fájt, mint a hagyományos tetoválás? –
hadarom, mert eszembe jut, hogy egy hete erről mesélt.
Remek, Amiee! Nagyon elegáns módja volt ez a témaváltásnak.
– Elképzelésem sincs – válaszolja Tristan, és érződik a
hangján, hogy össze van zavarodva.
– De barbárság ilyet tenni, ha fáj. Bár én mindig is azt
gondoltam, hogy barbárság tetováltatni. És mi van, ha el akarod
tüntetni?
– Egyáltalán nem akarják eltüntetni. Ez az egésznek a
lényege. Szerintem gyönyörű dolog, ha az ember mindenét adva
elkötelezi magát egy életre valaki mellett.
Elakad a lélegzetem. Talán ha nem pont pár perce mondta
volna, hogy olyan dolgokat osztott meg velem magából, amit
soha senki mással, akkor nem agyalnék ezen. De így… így nem
tudom nem azt gondolni, hogy… akármi is ez… az sokkal többet
jelent neki, mint hittem. De nem vagyok biztos abban, hogy én
készen állok kideríteni, mi is ez. A tekintetében olyan átható
csillogást látok, ami miatt végighullámzik rajtam egy érzés.
Amikor már nem bírom állni a tekintetét, megfordulok.
– Jó éjt!
Tristan előttem alszik el, az egyenletes légzése megtölti az
utasteret. Sikerül meggyőznöm magam, hogy csak túlreagálom
a helyzetet, és én is szinte azonnal elalszom. Aztán átkarolja a
derekamat, és közel bújik hozzám. Túl közel. Kínzás érezni,
ahogy a teste minden porcikája hozzám simul.
 A leheletét a tarkómon érzem, az erős mellizmai a hátamnak
feszülnek. A teste alsó fele meg – nem, arról nem beszélünk. De
a testem nem kéri a beleegyezésemet ahhoz, hogy kínozhasson.
Intenzív, szinte fájdalmas vágy bontakozik ki a belsőm mélyén.
Bármennyire próbálkozom, nem tudom kioltani. Még a
bűntudat sem tudja. Mostantól a saját helyemen fogok aludni,
és csak akkor jövök ide, ha szüksége van rám. Mindketten
éppen eléggé össze vagyunk zavarodva. Én, aki képtelen vagyok
uralkodni a testemen, és ő… az a pillantás Tristan tekintetében
olyan érzelmekről árulkodott, amiket nem szabadna irántam
éreznie. Túlságosan hagytam ezt elfajulni. De nem mintha az,
hogy mellette alszom, már bármit számítana.

De, igenis számít. Tristan felébredés nélkül alussza át az

éjszakát. Most viszont nekem van rémálmom. Zihálva ébredek,
könnyes szemmel. A rémálmomban egy falkányi vadállat
támadt ránk, mire Tristan felsegített engem egy fára, aminek
nincsenek alsó ágai, hogy az állatok ne tudjanak felmászni.
Aztán őt széttépték a fenevadak. Amikor rájövök, hogy
mellettem van, és semmi baja, a karjai közé fészkelődöm, és
megint sírok, de ezúttal örömömben. Azon gondolkozom, vajon
honnan jött hirtelen ez az álom? Tristan az elmúlt hetekben
mindent megtett, hogy megvédjen.
Ahogy megint éppen álomba szenderülök, egy ijesztő
gondolat fészkeli be magát a fejembe. Én azt hittem, hogy a mi
kapcsolatunk itt, az erdőben, valami barátságféle. De talán több
annál. Talán többet érzek ez iránt a férfi iránt, aki nem pusztán
a legerősebb ember, akivel valaha találkoztam, hanem aki
látszólag jobban eltökélt arra, hogy engem életben tartson, mint
saját magát.
 19. fejezet

Aimee

A következő napokban a poklok poklát járjuk meg, mert

minden reggel friss mancsnyomokat találunk a kerítésen belül.
Aztán egy második négyes mancsnyomot is, amik legalább
akkorák, mint az elsők. Igaza volt Tristannak. Ez egy nőstény
jaguár, legalább egy kicsinnyel. És a kicsi már nem aranyos
kiscica méretű, hanem halálos termet. Napközben nincs
nyomuk a fenevadaknak, de éjszaka errefelé portyáznak.
Felborítják a fatárolónkat, és megisszák a vizünket. Tristan
egyszer-kétszer felveti, hogy induljunk, de egyikünk sem
gondolja, hogy ez túl jó ötlet volna. Rendszeresen lemászunk a
dombon, de még mindig nagyon magasan áll a víz. Lassan
haladnánk, és nehéz lenne éjszakánként menedéket építeni.
Aztán egyik reggel, a lezuhanásunk után kereken két hónappal
és két héttel, a mancsnyomok eltűnnek. Azóta eltelt még egy
hét, és még így is minden reggel keressük őket, és ellenőrizzük,
van-e lyuk a kerítésen, de se új lyuk, se mancsnyom nincs. Talán
a nőstény jaguár és a kölyke (nem vagyok hajlandó többes
számban, kölykökben gondolkozni) csak átvágtak ezen a
területen.
Tristan minden reggel megnézi még a kerítést, de én már nem
járok vele. Vacsora után is megy még egy kört fáklyával, most is
éppen ezt csinálja, én meg összekuporodva ülök a helyemen, és
rágom a számat. Ma este megpróbálom összeszedni a
bátorságomat, hogy elmondjam neki azt, amit múlt héten nem
bírtam: hogy már nem szeretnék ilyen közel aludni hozzá.
Jaguárok ide vagy oda, megjártam a saját poklomat is. Bár már
egy óránál többet alszom, éjszakáról éjszakára egyre nagyobb
kínzással jár mellette aludnom. Ő már jobban van, nagyon
ritkán vannak rémálmai. Nincs értelme ezt folytatni.

– Semmi nyomuk – mondja Tristan, amikor belép a gépbe. –

Átöltözöm, és mindjárt jövök.
A pilótafülkébe megy anélkül, hogy rám pillantana. Még nem
látta, hogy nem az ő ülésében fekszem, hanem a sajátomban.
De öt perccel később, amikor előjön, meglátja. Megáll az
ülések előtt. Teljesen elterveztem a beszédemet, hogy az a
legjobb, ha én most itt alszom, de a megbántott tekintetét látva
csak ennyit bírok mondani:
– Ma a helyemen szeretnék aludni, Tristan. Olyan meleg van
itt! És még melegebb, ha ilyen közel fekszünk egymáshoz.
Átlát a kifogásomon.
– Értem. Rendben. Akkor aludj jól! – Nem szól többet, hanem
lefekszik.
Én is próbálom ezt tenni, sikertelenül. Nekilátok a régi
technikámnak, hogy elképzelek egy vízesést – amit azóta nem
kellett használnom, amióta Tristan mellett aludtam. Elkezdem a
szemhéjam mögött megfesteni a képet, amikor jön a rémálom.
Vadul. Hangosan. Kétségbeesetten. Egy szempillantás alatt
mellette vagyok.
– Tristan – suttogom.
Szüntelen vergődésében a körmével karistolja a bőrülést, és
egyszerűen nem bírom felkelteni. A két oldalán az ülésbe
nyomom a térdem, ezzel magam alá szorítom, hogy kevésbé
tudjon mozogni. Aztán a két tenyerem közé fogom az arcát, és
hangosabban mondom a nevét. Amikor kinyitja a szemét, a
holdfényben látszik a rémület és a fájdalom a tekintetében.
Megszakad miatta a szívem, és a bűntudat a mellkasom mélyén
gyökerezik. Nem lett volna szabad éjszakára egyedül hagynom.
– Csak kicsit maradj mellettem, kérlek! Óriási szükségem van
rád, Aimee.
Az, ahogy a nevem kimondja, valamit felébreszt bennem, ami
pokoli kínlódást okoz. Olyan dolgokat tesz velem, amiket nem
kellene.
– Sss, semmi baj. Maradok. Tudom, hogy segít, ha van az
ember mellett valaki.
– Nem valaki. Te. Miattad elviselhetők az emlékek, és jobb a
jelen. Elképesztően erős akaratod van, hogy továbbmenj, még
ha nem is tudod, hogy merre tartasz, mert bízol abban, hogy
útközben találsz valami értékest. Veled született képességed van
arra, hogy közben meglásd a jót, amik erőt adnak neked, a
boldog dolgok, mint a verseid, aztán mész tovább. És ezt az erőt
átadod másoknak, még ha az alvásodba és a békédbe is kerül.
Régebben utáltam reggelente felkelni. Most minden új napot
várok, még ha ezen a helyen is ragadtunk. Mert ez azt jelenti,
hogy még egy napot veled tölthetek.
Tristan a hüvelykujjával végigsimít az ajkamon. Kinyitom a
számat, de ő megrázza a fejét.
– Ne mondj semmit, kérlek!
Egy hosszú pillanatig csendben vagyunk, összekapcsolódik a
tekintetünk. Beszívom forró leheletét, szikrázik a feszültség az
ajkunk közötti kis távolságban. Aztán magához húz, hogy
megcsókoljon. Az ajka érintése felvillanyoz, egymás után érzem
a kisülést az idegvégződéseimben. A nyelve ösztönszerű vággyal
veszi birtokba az enyémet. Jeges borzongás fut végig a
bőrömön, közben tűz ébredezik mélyen a bensőmben. Még
sosem csókoltak így. Vadul, végtelen, kétségbeesett vággyal.
Próbálom csillapítani a bennem egyre gyűlő, felhevült
érzelmeket. Próbálom emlékeztetni magam, hogy ez rossz. De
ezt a röpke gondolatot el is nyomja a Tristan ajka és érintése
okozta forróság. Még hevesebben csókol, a végén már nem
kapok levegőt. Érzékelem a kemény mellkasizmait, minden ívet,
minden kidomborodást, miközben a két kezem vad mohósággal
pásztázza a testét, amit fel sem fogok. Ő végigsimít a hátamon a
combomig, amitől szétárad bennem a forróság, és biztos vagyok
abban, hogy fel is fog emészteni. Egy mozdulattal még közelebb
húz magához, így egyenesen az ölében ülök. Az ujjaival a
hajamba szánt, a csodás szájával finoman az enyémet édesgeti,
mire nyöszörgés szakad fel belőlem.
És ekkor kijózanodom. Eltolom magam, levegőért kapkodva,
felhevülve és szégyenkezve. Felpattanok, befészkelem magam
az ülésembe, a bűntudat meg úgy szivárog belém, mint egy
mérgezett nyíl. Próbálok a kinti felhőszakadás hangjára
koncentrálni. Mintha dézsából öntenék. Magzatpózba
húzódzkodom. Egyre jobban utolér, hogy mit is tettem, és
egészen addig táplálja bennem a bűntudatot, amíg már nem
bírom magam elviselni.
 20. fejezet

Tristan
Belepusztulok abba, hogy nem mehetek oda hozzá. De tudom,
hogy ha megpróbálnék vele beszélni vagy megvigasztalni, az
csak rontana a helyzeten. Tudom, kire gondol, mert én is rá.
Chrisre. Ez aztán klassz módja annak, hogy megköszönjem a
segítségét.
De innen nincs visszaút.
Harcolni fogok Aimeeért.
 21. fejezet

Aimee

Arra ébredek, hogy fény szűrődik a gépbe. Hirtelen felülök,

mert eszembe jutnak a tegnap éjszaka történései. Tristan még
mindig a hátradöntött ülésében alszik. Felöltözöm, és gyorsan
kirohanok a gépből. De kint sem állok meg. Futok tovább, a
lábam mélyen belesüpped az éjszakai eső okozta sárba.
Megszököm, igen, ezt kell tennem. De hová? Itt sehová nem
lehet megszökni.
Mindegy.
Megyek tovább, nem állok meg. Ha elég gyorsan futok – elég
messzire –, csak csillapodik ez a torkomban lévő fojtogató
gombóc, talán el is múlik. És ezzel együtt a bűntudatom is. De
valami megmagyarázhatatlan történik. A zsugorodás helyett a
gombóc csak nő, egészen addig, amíg a legapróbb lélegzetvétel
is elviselhetetlenné válik. A lelkiismeret-furdalást nem tudom
magam mögött hagyni. Mert nem Tristan az, aki elől meg
akarok szökni.
 Hanem saját magam.
Úgyhogy megállok, és a térdemre támaszkodom, mert
hányingerem van a sprinteléstől. A gyémánt eljegyzési
gyűrűmet meglátva könnybe lábad a szemem. Lehunyom, és
kétségbeesetten próbálom felidézni Christ. De mivel több
hónapig azt gyakoroltam, hogy ne gondoljak rá, az
erőfeszítéseim haszontalanok. Kellemes, de távoli emlékeim
vannak Chrisről. Elhalványulnak azok mellett, amiket itt
szereztem, és amiknek az erejét az erdő jelentette veszély meg
annak a férfinak a jelenléte formálja, aki elhalmoz a
kedvességével, és olyan tüzet ébreszt bennem, aminek a
létezéséről sem tudtam. Egy férfi, akinek a fájdalmát úgy érzem,
mintha a sajátom volna. Minden emlék, minden élmény, ami
régebben, ami előtte volt, elhalványul. Viszont a bűntudat nem
kopik.
Mit tettem? Hogyan hagytam, hogy idáig jussanak a dolgok?
Miért adtam be a derekam éjjel? A válasz az elmémbe hasít,
metszőn és könyörtelenül: mert olyan nagyon akartam. Sőt,
szükségem is volt rá. Reszketve az emlékeimbe ások, és
próbálom megtalálni ennek az értelmét, olyan jeleket keresek,
amikből sejthettem volna, hogy ez fog következni.
Amint elkezdem felidézni, a jelek mindenütt ott vannak.
Az összes alkalom, amikor meg akartam vigasztalni, amikor
akaratlanul olyan dolgokról kérdeztem, amikre neki fájt
emlékezni.
Az örömöm, hogy boldognak látom.
 A rémület, amit okozott – és még mindig okoz – a gondolat,
hogy valami baja eshet. Lehet, hogy valamikor a barátság
váltotta ki ezeket az érzéseket, de már nem. Hogy mikor léptem
át ezt a határt, azt nem tudom. De határozottan átléptem, mert
amit érzek, az sokkal erősebb. Megdöbbentően az. A fojtogató
bűntudat pedig megerősítése az érzelmeim jellegének.
Hirtelen már nem bírok itt egyedül lenni. Felegyenesedem.
Hol az ördögben vagyok? Nem ismerem fel magam körül a
fákat. Biztos, hogy itt még nem jártam. Mióta futottam? A
szívem a bordakosaramat kalapálja. Az övemhez nyúlok a
zsebkésemért, de nincs nálam. Bakker! Ez hülyeség volt. Se
dárdát, se íjat nem hoztam. Körülnézek, hogy ismerős-e valami
a fákon át. Semmi. Leizzadok, közben próbálok nem tudomást
venni a pánikról, és visszatalálni. Lejöttem a dombról, úgyhogy
ameddig felfelé megyek, legalább jó irányba tartok. Lepillantok
a talajra, és a saját lábnyomaimat látom magam előtt. Követem
az utat, és hálás vagyok az éjszakai esőért. Sok időbe telik
visszaérni. Próbálok lábujjhegyen járni, és időnként meg-
megállok, hogy megnézzem, van-e jele annak, hogy követ egy
vadállat. Védtelennek érzem magam a késem nélkül.
Nemsokára felveszek egy faágat. Legrosszabb esetben majd
azzal védem meg magam. Néhány levél, ami itt-ott van a
talajon, nem csupa sár, és jobban ki tudom venni a részleteiket.
Elmosolyodom a gazdag színük és formájuk láttán. A természet
élénkebben és ötletesebben alkot, mint bárkinek a képzelete
valaha tudna.
 Valami megragadja a tekintetem: egy csokor fehér, gyönyörű
virág. Orchideák. Abszurd örömöt érzek az ismerős virág láttán,
mintha a Los Angeles-i virágos előbújt volna a fa mögül, és azt
kérdezné, hogy ezüst vagy rózsaszín papírba csomagolja-e.
Annyit szedek, amennyit csak bírok, a pólómat használom
tartóként. Összeszedek néhány fát is ürügyként, hogy miért
voltam távol, ha Tristan esetleg ébren lenne, amikor visszaérek.
Remélem, hogy nem… ki fog akadni, amiért egyedül elmentem.
De nincs ébren.
Úgyhogy nekilátok a napi rutinomnak, lezuhanyozok,
megrakom a jelzőtüzet, és kiások néhány gyökeret reggelire.
Gyümölcsöt is keresek. Vastag harmat borít kint mindent,
bevonja a fák kérgét is, így nehezebb gyümölcsért fára mászni.
A vízcseppek láthatóan előcsalogatnak rengeteg apró neonkék,
narancssárga csíkos hátú gyíkot, amik le-föl sietnek a kérgen.
Figyelnem kell, hogy mászás közben ne érjek hozzájuk. Az első
héten hozzáértem egyhez, és egy nagyon bosszantó kiütést
kaptam. Tristan tartott is egy hegyi beszédet, hogy
óvatosabbnak kell lennem, mert az esőerdőben még a békák is
mérgezők lehetnek, én meg nem szeretnék kockáztatni.
A keresés közben közel maradok a kerítéshez. Ez az a fajta
fizikai munka, amire most szükségem van, mert eléggé lefoglal
ahhoz, hogy ne fojtogasson a bűntudat. De nem fáraszt le, ezért
közben tudok agyalni azon, hogyan kezeljem a helyzetet. A
legokosabb, ami eszembe jut, ha úgy teszek, mintha semmi nem
történt volna. Remélem, Tristan is belemegy a játékba.
A tűznél állok, éppen a gyökereket akarnám megsütni, amikor
Tristan megszólal.
– Miért nem ébresztettél fel?
Megforgatom a gyűrűt az ujjamon, ahogy egész reggel
csináltam. Tristan rá nem jellemző módon vigyorog, majd a
gyűrűre pillant, és a vigyora eltűnik. Elfordulok tőle, és a
gyökerekre koncentrálok. Sokáig nem szól semmit. A csend
elviselhetetlenné válik, ezért próbálom a gyökerek sütését olyan
hangosan csinálni, ahogy csak tudom. Amint elkészültek, kettőt
egy összehajtogatott levélre teszek neki, kettőt pedig megtartok
magamnak. Anélkül nyújtom oda Tristannak a levelet, hogy
ránéznék, és evés közben eltökélten bámulom a tüzet.
– Azok orchideák a tárolónál?
– Igen. Egy fánál találtam őket, innen kicsit messzebb.
Gyönyörűek.
– Egyedül mentél ki ma, ugye? – kérdezi ingerülten. – Nem
érted, hogy ez mennyire veszélyes, Aimee?
Nagyot nyelek, és elpillantok. Igaza van, persze. Így utólag a
reggeli kirohanásom még nagyobb hülyeség volt, hiszen
jaguárok lehetnek körülöttünk. Az, hogy nem találtunk friss
mancsnyomokat, nem jelenti azt, hogy elmentek.
– Egyedül akartam lenni. – A szavak azelőtt buknak ki
belőlem, hogy megállíthatnám őket.
Tristan elsápad. Én meg visszatartom a lélegzetem.
– Semmi gond – mondja, és meredten néz.
 A pillantása olyan átható, mintha égő nyíllal szurkálna.
Elveszem a tekintetében. Ugyanaz a vágy ég benne, mint éjjel.
És valami más is. Fájdalom. Itt a lehetőség az éjszakáról
beszélni. Ő szeretne. Én meg amilyen gyáva vagyok, inkább
csendben maradok. Amikor legközelebb megszólal, megszakad
a szívem a hangjában érezhető fájdalomtól.
– Ha legközelebb egyedül szeretnél lenni, maradj a gépben, és
szólj, hogy kopjak le. Ha erre kerül sor, akkor én jobban
elvagyok kint, mint te. Megnézem a kerítést, hogy van-e rajta
lyuk, és kiegyenesítem.
Én tovább ülök a fatörzsön, túlságosan le vagyok döbbenve
ahhoz, hogy megszólaljak. Épp most bántottam meg – nagyon
megbántottam –, és ő csak az én biztonságom miatt aggódik.
Egy újfajta érzés bontakozik ki bennem. Szégyen.
Felpattanok, és követem a kerítéshez.
– Nem. Én fogom megcsinálni. – A hangja metsző.
Fáj a visszautasítása, de megérdemlem. Talán ő is szeretne
egyedül lenni. Vagy csak nem bír a társaságomban lenni.

Nem kerülök a szeme elé, de közben azon gondolkozom, mit

csinálhat a kerítésnél. A napi ellenőrzései során nem talált rajta
egyetlen lyukat sem, így nincs is mit kijavítani. Biztos, csak
próbál távolságot tartani. Amikor már nem bírok egyedül lenni,
elindulok megkeresni, és a gép túloldalán találom meg, a kerítés
egy része fölé görnyedve. Nem látom, mit csinál, de amikor
hátralép, kihagy a szívem. Egy óriási lyuk van a kerítésen.
 – Ez mikor lett? – kérdezem.
Felegyenesedik, de nem néz rám.
– Biztos éjszaka. Tegnap még nem volt itt.
A lyuk előtti mancsnyomok egyértelművé teszik, hogy milyen
állat okozta a lyukat.
Egy jaguár.
– Nem értem, néhány napig egyetlen új mancsnyom sem
volt… – Amikor Tristan nem szólal meg, elkezdek komolyan
gyanakodni. – Vagy volt, Tristan?
– Az elmúlt két napban volt két lyuk, de a kerítésen belül
egyetlen mancsnyom sem.
– Miért nem mondtad el?
Nagyot sóhajt.
– Mert nem akartam, hogy aggódj.
Megmelenget a válasza. A vállára teszem a kezem.
Összerándul, de nem veszem el.
– Ne titkolj előlem dolgokat, jó? Egy csapat vagyunk.
– Egy csapat – ismétli meg.
– Igen. Egy csapat. Most mihez kezdünk?
Tristan összeszorítja az ajkát, és elgondolkozik.
– Rendbe hozzuk az egész kerítést. És teszünk rá végig még
egy réteg ágat és levelet, hogy duplán legyen.
– És ez majd távol tartja őket? – tudakolom.
– A mostaninál jobban.
– Esetleg kívülről tehetnénk rá tövises növényeket? – ugrik be
az ötlet. – A szögesdrótot utánozva.
 – Ez jó ötlet. Csak gyorsan le fog száradni, és akkor már nem
lesz értelme.
– Nem, ha kiássuk őket, és itt elültetjük.
– Az nagyon sok idő.
– Nincs jobb ötletem.
Tristan néhány pillanatig fontolgatja a szavaimat.
– Ma megduplázzuk ágakkal. Arra rá fog menni az egész
napunk. Holnap meg elkezdünk tövises növényeket ültetni.
– Jó ötlet.
Bemerészkedünk az erdőbe ágakat gyűjteni. Elég szép kis
fatartalékunk van a tűzrakáshoz, de az nem elég jó kerítésnek.
Tristannak igaza volt, tényleg rámegy az egész napunk a
kerítés megduplázására. Fárasztó munka, és aprólékosabban
csináljuk, mint első alkalommal. Emlékszem a napra, amikor
felhúztuk a kerítést, amikor úgy döntöttem, hogy jobban meg
szeretném ismerni Tristant, és belekezdtem a kérdéseim véget
nem érő sorába. Most egyikünk sem beszél. A csend súlyos, a ki
nem mondott szavak és az éjszakai emlékek láthatatlan,
fojtogató ködként ülnek a levegőben. Nem tudom, hogyan
hozzam helyre. Vagy hogy helyre akarom-e hozni. Néhányszor
azon kapom Tristant, hogy engem néz, de elpillant, amikor
találkozik a tekintetünk.
Én is lopva rá-rápillantok. Hozzáértő mozdulatokkal
megerősíti a kerítést, az izmai megfeszülnek az erőlködéstől.
Régebben csodálattal néztem erős, kontúros testét – arra
gondoltam, hogy milyen jól meg tud minket védeni. Most
viszont messze nem ennyire ártatlanok a gondolataim. Csak
arra tudok gondolni, hogy ugyanez a kar tegnap átölelt,
magához szorított, és olyan hevülettel simogatott, amilyet még
sosem tapasztaltam. Ahogy mozog az ajka, és kapkodva lélegzik
– a forró, párás levegőből, ami sosem elég ahhoz, hogy kielégítse
a friss levegő utáni vágyunkat –, bevillannak a csókjaink. A
szája az enyémen, ahogy incselkedett, ahogy lángra lobbantott.
A nyelve, és annak kétségbeesett tánca az enyémmel.
Szenvedélyes volt.
Nyers.
Felejthetetlen.

Viszont a következő pár napban megpróbálkozom a

lehetetlennel. Rideg csend van közöttünk, amíg tövises
növényeket ültetünk a kerítés elé, és építjük a kis erődünket.
Tristan éjszakára visszamegy a pilótafülkébe aludni. Én nem
teszek semmit, hogy megállítsam, azt mondogatom magamnak,
hogy ez így a legjobb, és győzködöm magam, hogy nem lesznek
újra rémálmai. Már nincs rám szüksége.
De minden hazugságnak bizonyul. Talán azért van, mert
megbízott bennem azzal, hogy a rémálmairól beszélt, ráadásul
nemcsak azt hallom, ahogy álmában vergődik, hallom is a
szavakat, amiket motyog, hiába a becsukott ajtó. Három éjszaka
után már nem bírom tovább, és a pilótafülkébe megyek. Miután
felébresztem, a rémülettel teli tekintete lassan fókuszál, majd
megbékél, amikor meglát. Kinyitja a száját, de ráteszem a
hüvelykujjam, és megrázom a fejem. Az utastérbe vezetem, az
ülésemhez. A mellkasomra hajtja a fejét, az enyémbe kulcsolja a
kezét, és bár az elején kapkodó a lélegzete, aztán lassul, végül
nyugodt álomba szenderül.
 22. fejezet

Aimee

Másnap délután egyenesen zuhanyozni megyek, kimerültem az

út után, mert lementünk a dombról ellenőrizni a vízszintet. A
víz egy kicsit még jobban visszahúzódott, és Tristan jóslata
szerint úgy egy hónapon belül itt tudjuk hagyni ezt a helyet. Egy
hónap! Miután már majdnem három hónapja vagyunk itt, ez
nem is tűnne hosszú időnek. De úgy, hogy két vagy több jaguár
fenyeget minket, örökkévalóságnak tűnik. Reméljük, hogy a
tövises bokrok, amiket a kerítés elé ültettünk, majd távol tartják
őket. Túlontúl sok időt töltök a zuhany alatt, sikálom a bőrömet
és tisztítom a testemet. Túl közel siettem el az egyik tűlevelű
bokor mellett a bejáratnál, ami megkaristolta a jobb vállamat. A
tűlevelekben valamilyen színező nedv lehet, mert a karcolás
éjfekete, és mindegy, mennyit sikálom, nem múlik el. Remélem,
néhány nap alatt majd lekopik. Már majdnem végzek a
zuhanyozással, amikor meghallom Tristan hangját.
– Aimee, menj a gépbe! Most!
 Nem mozdulok, lebénulok a félelemtől, és csak szorongatom a
ruhát, amit fel akartam venni. Száz különböző forgatókönyv
pereg le lelki szemeim előtt, és próbálom kitalálni, hogy mi
válthatta ki Tristan ennyire kétségbeesett hangját.
– Aimee!
Ezúttal megmozdulok. Gyorsan. Magamra kapom a ruhát, és
kiugrom a zuhanyfülkéből. De ahelyett, hogy a gépbe mennék,
felmarkolom az íjamat és néhány nyilat. Körülnézek, hol lehet a
dárdám, de sehol nem látom. Viszont rábukkanok Tristanra, aki
íjjal és nyíllal a kezében áll, lövésre készen. Háttal áll nekem, a
kerítésen lévő óriási lyuk előtt. Egy új lyuk előtt.
Ennyit arról, hogy a tüskék megvédenek minket. Tristan a
lyukra szegezte az íját, mintha arra számítana, hogy valami
bármelyik pillanatban áttörhet rajta. Van sejtésem, hogy mi.
– A lyukat okozó jaguár még itt lehet? – kérdezem.
– Megmondtam, hogy menj a gépbe – sziszegi Tristan.
– Hát, nem mentem. Ez van. – Én is a lyukra szegezem az
íjamat, és Tristan mellé lépek. – És meg ne próbálj veszekedni
velem, csak mondd el, mi történik. Mi a terv?
Elszorul a torkom, ahogy a lyukat bámulom, de sikerül nem
pánikba esnem.
– Azonkívül, hogy itt helyben megölöm, nem sikerült más
tervvel előállnom.
– Csak egy jaguár?
Tristan néhány pillanatot vár, majd bólint.
– Mártsd a nyilaid hegyét a méregbe!
 Azt teszem, amit mond, és örülök, amiért tegnap arra
jutottunk, hogy a kis mérges szütyőket a nyílra kötjük.
– Láttad a dárdámat? – kérdezem, mert védtelennek érzem
magam pusztán az íjjal és a nyilakkal, mivel a célzásom még
mindig messze nem hasznos.
– A fatárolónak van támasztva.
Lassan hátrálok, közben nem veszem le a tekintetem
Tristanról. Ő a lyukra mered, erősen szorítja az íjat, készen áll
kilőni a nyilat. A válla előrebukik, a fehér inge a bőrére tapad.
Még sosem láttam őt ennyire feszültnek.
Amikor a fatárolóhoz érek, lassan leveszem róla a tekintetem,
és lehajolok, hogy felvegyem a dárdámat.
– Aimee, ha bármennyire fontos vagyok neked, menj be abba
az átkozott gépbe! Most!
A jaguár végre előkerült. Tristan szavaiból kiérződik az alig
leplezett pánik, amitől kővé dermedek. Nem vonulhatok
fedezékbe a gépben, bár félek attól, hogy éppen mivel
készülünk szembenézni.
De ennél még erősebb a félelem, hogy elveszíthetem Tristant.
Pontosan azért nem bújhatok el a gépben, mert fontos nekem.
Miért tartott idáig felismerni, hogy mennyire? Olyan
egyértelmű, olyan természetes az érzés, mintha mindig is lett
volna. De olyan makacsul elfojtottam, hogy most olyan
intenzitással vág mellbe, hogy az fáj.
Viszont mindennél erősebb az az érzés, hogy megvédjem őt.
Guggoló helyzetemből látom egy jaguár rettegett narancssárga
és fekete bundáját a kerítés lyukán keresztül. Az egyik kezembe
a dárdámat ragadom, a másikba az íjamat. Recsegő hanggal
ugrok talpra, mert egy ág eltörik a lábam alatt. Talán ha ez nem
lett volna, Tristan nem néz felém, és a katasztrófát el lehetett
volna kerülni.
De eltört.
Tristan felém fordítja a fejét, és egy pillanat törtrészére
leveszi a tekintetét a lyukról. De a pillanat törtrésze elég ahhoz,
hogy ez a pokoli rémálom elkezdődjön.
Nem jönnek ki szavak a száján. Helyette egy sikoly hasít a
levegőbe. Fülsiketítő és rettenetes. Mint egy villámlás cikázik
végig rajtam, lebénít, és minden levegőt kiszippant belőlem. A
következő másodpercek gyötrelmesek. Túl gyorsan múlnak
ahhoz, hogy reagálni tudjak, de elég hosszúak ahhoz, hogy
minden erőszakos részletet felfogjak. Látom, hogy Tristan nyila
kirepül a kezéből, ő a hátára zuhan, és sáros víz fröcsköl
minden irányba. Amikor védekezésképpen az arca elé emeli a
bal kezét, a legnagyobb félelmem látom átitatódni az ingén,
egyik vérfoltot a másik után. Megbicsaklik a térdem. Nem fogok
időben odaérni, hogy leszúrjam a Tristant megtámadni készülő
jaguárt. A méretéből ítélve ez egy kölyök, nem az anya. De a
kölyök is elég nagy ahhoz, hogy maradandó kárt okozzon. Elég
nagy ahhoz, hogy halálos legyen. Elejtem a dárdámat, felkapom
az egyik nyilat, és az íjamba illesztem. Remeg a kezem. Rettegek
attól, hogy elengedjem a nyilat. De elengedem. Ami célt téveszt.
Viszont hatalmasat fújok, mert azért nem volt teljesen
haszontalan. Elterelte a jaguár figyelmét. De csak egy apró
pillanatra, mert utána megint Tristan felé fordul. Egy
szempillantás múlva Tristan fájdalmában felkiált, és keresztezi
maga előtt a karjait. Még több vörös folt jelenik meg a fehér
ingujján. De a legrosszabb még hátravan, mert a vadállat eddig
csak a karmait használta, most már a tépőfogait is akarja. A
szívem a torkomban dübörög, és elengedek egy újabb nyilat.
Egy ősi, rettentő hang szakad fel belőlem. A nyíl majdnem
eltalálja Tristant. És mérgezett. Ha egyetlen nyíl is eltalálja…
A felismerés életet lehel az erőtlen lábamba. Eldobom az íjat,
és megint felkapom a dárdámat. És feléjük rontok Tristan nyila
mellett. Nincs más ötletem, mint leszúrni a vadállatot. Nem
tudom, hogy ez fog-e segíteni rajtunk, vagy sem. Ha kell,
közéjük fogom vetni magam. Csak az érdekel, hogy eltereljem a
vadállat figyelmét. Amikor már alig egy lépésre vagyok tőlük,
nagy levegőt veszek, teljes testsúlyommal előrevetődök, és
megszúrom a jaguár egyik oldalát. Az erre hátraugrik, viszont a
hirtelen mozdulat miatt elveszítem az egyensúlyom. Arccal a
sárba zuhanok, és zsibbasztó fájdalmat érzek az egyik felén.
Megfordulok a mögülem érkező, mélyről jövő, hörgő hangra.
Tristan talpon van, és a nyilait szorítja. Nem értem, mit csinál,
miért sétál hátrafelé, amíg meg nem látom, hogy az íja a földön
van. Próbálja elérni. De nem fog időben odaérni. Nem fog. A
jaguár máris támadásra készül. Egy ugrás, és Tristan alatta lesz.
Menthetetlenül. Próbálom feltolni magam, és közben
fájdalmasan belenyúlok egy hegyes kőbe.
 Ekkor esik le.
Kövek.
A bordáimon dübörgő szívem hangja visszhangzik a
fülemben, miközben kétségbeesetten kaparok, hogy a félig
kilátszó követ kiszedjem a földből. Hatalmas. Ez jó hír.
Valamennyi kárt okozni fog. Megsérülnek az ujjaim, amíg
kikaparom. Két kézzel az állat felé dobom, a fejére célzok, de
ugyanott találom el, ahol az előbb megszúrtam az oldalán.
Zavarodottan felüvölt, és felém kapja a fejét. A ragadozó rám
szegezi a szemét. Fájdalom hasít a mellkasomba, ami miatt nem
kapok levegőt. A nyirkos bőröm minden centimétere
megrándul. Az elmém túlságosan le van zsibbadva ahhoz, hogy
előálljon egy tervvel. A testem viszont látszólag önálló életet él,
mert elkezdek hátrafelé mászni. De a vadállat már elindult
felém. Nem tudok nála gyorsabban futni. Nem tudom legyőzni.
Lehunyom a szemem, és úgy keresztezem magam előtt a két
karomat, mint az előbb Tristan. Csikorgatom a fogam, és úgy
reszket a testem, mint a nyárfalevél. Várom a támadást,
felkészülök a borzalmas fájdalomra. Amikor felhangzik egy
üvöltés, meglepődöm, amiért nem tőlem származik. Még
mindig remegek, miközben kinyitom a szemem. A keresztezett
karjaimon keresztül látom, hogy az állat üvölt, és bár még
mindig felém tart, a léptei lassabbak. Egy nyíl áll ki a nyaka
oldalából. Amint a második nyíl eltalálja, a jaguár imbolyogni
kezd, majd a lábamtól nem messze összeesik. Nem olyan
gyorsan pusztul el, mint a kisebb állatok, amiken Tristan a
nyilat kipróbálta, de még így is csupán néhány másodperc kell
hozzá.
Tudatosul bennem, hogy minden porcikám fáj. Az a fele az
arcomnak, amelyiket a földre eséskor beütöttem, az ujjaim a kő
kikaparásától. De egyáltalán nem érdekel. Csak az érdekel, hogy
Tristan él és mozog. Az ingujjain elég sok vérfolt van, de
valahogy nem annyi, mint korábban gondoltam. Nem úgy néz
ki, mint aki megsérült. De csupa sár, akárcsak én.
Mellém térdel. Nem bírok megszólalni, ezért átölelem, és
könnyek folynak le az arcomon, ahogy a fülemet az átázott
anyagra nyomom a mellkasán.
– Aimee, megsérültél? – motyogja Tristan a fülembe.
Aggodalom érződik a hangján.
– Nem, de te igen.
A széttépett ingujján keresztül látom a bőrét, és rosszul
vagyok.
– Hadd vegyem le az inged! – mondom remegő hangon.
– Előbb menjünk el innen! – válaszolja, és az elpusztult
jaguárkölyökre mutat.
Átcikázik rajtam a félelem, amikor rájövök, hogy amit most
tettünk, az az anyajaguár dühét fogja ránk szabadítani. Biztosra
veszem, hogy ezért lesz bosszú. Nagyon remélem, hogy nincs
másik kölyke, mert fogalmam sincs, hogyan fogjuk megvédeni
magunkat, ha nem egy ellen kell.
– Mihez kezdünk vele? – kérdezem.
– Majd később elintézem.
 Tristant a lépcsőre ültetem, leveszem az ingét, és közben
ügyelek arra, hogy ne okozzak neki fájdalmat. Amikor
meglátom mindkét karját, a testem összes izma ellazul egy
kicsit. A karmolások nem olyan mélyek, mint hittem, bár
mindkét karján végigfutnak, és az egyértelmű, hogy ki kell őket
tisztítani, és fertőtleníteni kell. Beszaladok a gépbe, letépek egy
darabot a menyasszonyi ruhámból, aztán felkapom az
elsősegélydobozt. A gyémántgyűrűm lecsúszik az ujjamról,
majd koppanó hanggal a bőröndöm mellé esik. A nagy
sietségben, hogy visszaérjek Tristanhoz, még csak meg sem
fordul a fejemben, hogy megálljak és felvegyem.
Kint vízbe mártom az anyagot, majd végighúzom Tristan
karjain, kitisztítom a hosszú karmolásokat. Bár nem mélyek a
sérülések, néhányból folyik a vér. Remegni kezdek, mert az
anyag fehérével keveredő vér látványa most túl sok nekem.
Mindegy, hogy mennyire csikorgatom a fogam és harapom az
ajkam, újabb meg újabb könnyek csorognak le az arcomon.
– Aimee – szólal meg Tristan kedvesen, és felbillenti az állam,
hogy nézzek a szemébe –, nem fáj annyira, esküszöm!
– Én nem… – Nagy levegőt veszek. Össze kell szednem
magam. De a hangom egyáltalán nem kiegyensúlyozott, amikor
folytatom: – Annyira féltem, hogy valami történni fog veled!
Rájövök, hogy én erről nem tudok beszélni. Legalábbis nem
most. A borzalom még mindig annyira új, az elvesztése miatti
félelem még mindig nem ereszt.
A tenyerébe veszi a véres ujjaimat, és ugyanúgy megtisztítja
őket, mint én csináltam a karjával. Aztán előrehajol, és
megcsókolja a kezem, ez a gesztus pedig annyira finom, annyira
tiszta, hogy semmire nem vágyom jobban, mint fogni ezt a
pillanatot, és egy védett helyen üvegbúrába zárni, ami
biztonságban van az erdőtől. A világ és az ítélkezése elől. A saját
ítélkezésem elől is. Tristan néhány másodpercig így marad,
majd szorosan átölel, a homlokát a hajamba temeti, az ajka a
nyakamhoz ér.
– Soha életemben nem féltem semmitől annyira, mint hogy
ma elveszítelek, Aimee. – Megbicsaklik a hangja, a szavakat
mégis hadarva mondja, mintha attól tartana, hogy meg fogom
állítani. – Csak arra tudtam gondolni, hogy azelőtt fognak
elvenni tőlem, hogy lehetőségem lenne elmondani, milyen
sokat jelentesz nekem.
– Tudom – suttogom, elemelem az arcát, és a homlokának
döntöm a homlokom. – Tudom. Én… – Elhallgatok, amikor
meglátom, hogy a karján lévő karmolásokból megint szivárog a
vér. – Be kell kötöznöm a karodat. Nem is, inkább zuhanyozz le,
és mosd le magadról a sarat! Utána megcsinálom.
Nem ellenkezik, de aggódó tekintettel néz rám, ami
nevetséges, mert én jól vagyok.
A zuhanyfülke előtt állok, amíg bent van, mert képtelen
vagyok elmozdulni erről a helyről, annyira áthat az az
irracionális félelem, hogy valami még történhet vele, ha én túl
távol vagyok, és hogy valami el fogja őt venni tőlem. Abban a
tiszta nadrágban lép ki, amit én tettem oda neki korábban.
Olyan erősnek tűnik, mint mindig, már ha nem nézem a karjait,
csak a kőkemény mellkasát és a széles vállát. De aztán megint
elkezd folyni a vér az egyik karmolásból, és hirtelen az összes
félelmem visszatér. Amikor visszamegyünk a lépcsőhöz,
előveszem a kötszert, a sósborszeszt és az antibiotikumos
krémet az elsősegélydobozból.
– Ne, az antibiotikumos krémet ne használd! – mondja
Tristan.
– Miért? Elfertőződhetnek a karmolások.
– Nem szabadna elpazarolnunk.
– Elpazarolnunk? Tristan, a karodnak szüksége van rá.
– Talán később majd nagyobb szükségünk lesz rá. Újra
megtámadhatnak minket, és ha te sérülsz meg… – A kezére néz,
a hangja bocsánatkérő.
Mindig rám gondol először. Mindig.
– Most az egyszer hadd legyek én, aki miattad aggódik, jó? –
mondom. – Csak hadd kenjem rá! Kérlek! Szükséged van rá.
Érzem, hogy folytatni szeretné az ellenkezést, de megrázom a
fejem, mire megadja magát, és hagyja, hogy ápoljam. Csak
akkor szólalok meg, miután bekötöztem.
– Menj be a gépbe, és pihenj. Már amúgy is majdnem sötét
van. Megfürdök, és én is megyek.
– Nem, itt megvárlak – mondja. – A biztonság kedvéért.
Szeretnék őrködni.
Bólintok, mert megértem az aggodalmát. Én ugyanezt
éreztem.
 A zuhanyozás általában megnyugtat, és sosem siettettem,
most viszont alig várom, hogy kijussak. Reszketek a félelemtől,
amiért Tristantól elszakítva kell lennem, még ha csak pár
lépésnyire is van tőlem, hátha történik vele valami.
Amikor kilépek, Tristan megfogja a kezem, és a gépbe vezet. A
tenyere melege átkúszik belém, amitől az idegvégződéseim
bizseregni kezdenek. Átadom magam a biztonságérzetnek, amit
ő mindenben megteremt.
Nem húzom el a kezem. Soha többé nem szeretném elhúzni.
 23. fejezet

Aimee

Miután belépünk a gépbe, Tristan a pilótafülke ajtajában

téblábol.
– Aludj mellettem ma éjjel, Tristan!
Felém fordul.
– Biztos vagy benne?
– Igen. – Végighúzom a kezem az egyik lapockájától a másikig,
és érzem, hogy libabőrös lesz. – Ma éjjel. Minden éjjel.
Nem tudom, arra számított-e, hogy külön fogunk aludni, de
én odabújok hozzá. A ma történtek után semmi sincs elég közel.
Mellé fészkelem magam, és a vállára hajtom a fejem.
– Jól vagyok. Nyugodj meg, Aimee!
Nem tudok. Még mindig visszhangzik a fülemben a jaguár
morgása. Felidézi a bénító félelmet, amiért elveszíthetem
Tristant. Közelebb bújok hozzá, és meztelen testének a melege
csodákat tesz a feszült testemmel. Az ujjait finoman a tarkómra
nyomja, mire halkan felnyögök, mert az ott összegyűlt
feszültség valamennyire oldódik. Tristan ujjai lefagynak a
nyakamon.
– Aimee…
Az, ahogy kimondja a nevem, megint átszakít egy gátat.
Valami veszélyest ébreszt fel bennem. Korábban is mondta már,
de most másképp hangzik. Felé fordulok, hogy a szemébe
nézhessek. Megmozdítja a karját a fejem alatt, és az ujjaival
most már az arcomat simogatja. A féloldalas ölelésének a
csapdájába estem, és nem szeretném, ha elengedne. Itt, a karja
jelentette biztonságban megtalálom magamban az erőt, hogy az
elvesztése miatti félelemről beszéljek.
– Annyira féltem, hogy elképzelni sem tudod!
– De, igen – mondja kedvesen. – Miután hazatértem
Afganisztánból, biztos voltam abban, hogy soha többé nem
fogok már semmitől félni. De most minden egyes alkalommal
félek, amikor egy új lyukat látok a kerítésen, rettegek, hogy
valami történhet veled. Remélni sem mertem, hogy te is ezt
érzed.
Elakad a lélegzetem, de nem húzódom el. Olyan elsöprő
megkönnyebbülést érzek, hogy egy hajszálnyira sem szeretnék
elválni tőle. Úgyhogy nem is teszem. Akkor sem, amikor felém
hajol. Az ajka finoman súrolja a számat, és borzongás fut végig
rajtam. Arra számít, hogy meghátrálok. De én nem teszek ilyet.
Inkább arra noszogatom, hogy csókoljon meg, és meg is csókol.
A telt ajka az enyémmel incselkedik, a puhasága melegséggel
tölt el, és valami olyat lobbant lángra bennem, amit nem lesz
erőm megállítani.
És már nem akarom megállítani. Ez a finomság meglep.
Annyira más, mint az első csókunk. Tristan kissé odébb mozdul,
a karját kihúzza a fejem alól, és az ülésnek tol, ahogy a csókja
egyre sürgetőbbé válik. A két kezem közé fogom az arcát, hogy
még mélyebben csókoljon. Egy nyögés a jutalmam. Aztán egy
hirtelen mozdulattal maga alá húz. A hatalmas mellkasa a
mellemnek nyomódik, és lüktetést érzek mélyen a testemben. A
vágyam önálló életre kell, amikor erősen nekem tolja az ölét, és
megérzem, mennyire vágyik rám – a hosszú merevedése
kidomborodik a nadrágjában. Közben alig észlelem, hogy
kibontja a pántot a vállamon, és letolja a ruhát a csípőmre, így
előtűnik a mellem. Az ajkával a nyakamnak esik, a
kulcscsontomig szívogatja a bőröm, majd egészen a mellemig, a
nyomában pedig olyan perzselést hagy, ami a maradék
önuralmamat is megsemmisíti.
– Tristan… – zihálom, és az ujjaimmal a hátába vájok, mert
többre vágyom.
Szeretném, ha megint megcsókolna, de közben azt sem
akarom, hogy a szájával abbahagyja a mellem édes kínzását.
Belém hasít a vágy, és ösztönösen felfelé billentem az ölem,
erősen hozzápréselem magam. Ő erre a ruhám alá nyúl, fel a
combomon, és elkezdi levenni a bugyimat. Ledermedek.
Észrevehette a bizonytalanságomat, mert megáll a keze. Az
ujjaival az intim pontomhoz olyan közel cirógatja a combomat,
hogy a vágyam mámoros sóvárgássá változik.
 – Azt szeretnéd, hogy abbahagyjam? – kérdezi rekedtesen
morgó hangon a nyakamnál.
Próbálok szavakat kiejteni, de képtelen vagyok, mert pulzáló
vágy cikázik minden idegvégződésemben. Válaszként inkább
kicipzározom a nadrágját. Letolom az alsónadrágjával együtt,
miközben ő a ruhámmal és a bugyimmal teszi ugyanezt.
– Olyan gyönyörű vagy! – mondja lihegve.
A holdfényben látom, hogy vágytól fűtött tekintete a meztelen
testemen cikáz. Remegek a mindent elsöprő vágytól.
Összepillantunk, és ugyanezt a vágyat látom a sötét szemében.
Egy kézzel mohón megmarkolja a fenekemet, majd önfeledten
belém hatol.
– Aimeeeeeeeee – mondja fogcsikorgatva a nyakamba
hajolva, és az állatias hang átjárja a testem.
Mindenütt ott a keze. A combomat simogatja, a mellemet
fogja. A vágya a végsőkig feszít, és végül elég bátor leszek
ahhoz, hogy önfeledten kimutassam a saját vágyaimat is.
Siettetve felfelé billentem magam, Tristan nyakára forrasztom
az ajkamat és a hátába vájom a körmeimet, amíg ő egyre
gyorsabban és gyorsabban mozog bennem, és olyan erős
remegéseket vált ki belőlem, hogy úgy érzem, szét fogok
pattanni.
Még soha nem vágytam ennyire a kielégülésre. De még soha
nem is szeretkeztem így. A testem megfeszül a kemény
merevedése körül, miközben Tristan a bőröm kényezteti, és
fürdőzöm az élvezetben, mert rájövök, hogy ilyen vágyat tudok
kiváltani. Az egész testemen végigsöprő, robbanásszerű
orgazmustól hangosan felkiáltok. Érzem, hogy Tristan
kihúzódik belőlem, és egy pillanatig zavarodottan pihegek,
amíg ő tőlem eltávolodva könnyebbül meg, aztán eszembe jut,
hogy nem védekeztünk.
Utána mellém rogy, az arcát a nyakamba fúrja, és érzem a
bőrömön a forró leheletét. Átölel. Nagyot nyelek, és jobban
szemügyre veszem a karját.
– Tristan, vérzik a karod. – Apró vörös foltok jelentek meg a
hófehér kötszeren.
– Semmiség. Egy kicsit túlerőltettem a karomat.
– Hadd nézzem meg! – Próbálok felülni, de ő továbbra is ölel.
– Ne, kérlek! Csak szeretnélek így tartani – mormolja a
fülembe.
– Nem megyek sehová.
Megadom magam. Hozzábújok, lehunyom a szemem, közben
az ujjaimmal a hátát simogatom, és végre békét érzek. Amikor
Tristan elalszik, kibámulok az ablakon kívüli éjszakába, és
várom, hogy maga alá gyűrjön a bűntudat.
De nem gyűr.
Emlékszem a nyomasztó bűntudatra, ami a Tristan iránti
érzelmeim miatt volt. Emlékszem, milyen fojtogatón nehezedett
rám a csókolózásunk után. Próbálom felidézni az erejét, de nem
tudom.
A ma átélt rettenetes félelemmel és Tristan elvesztésének
megsemmisítő lehetőségével összehasonlítva semmi sem tűnik
olyan erősnek. Vagy olyan fontosnak. A lelkiismeret-furdalás
sem. És a lezuhanás előtti életemből sem semmi. Ebből tudom,
hogy jól döntöttem, amikor ma odaadtam neki magam, és hogy
innen nincs visszaút. Tristan úgy kúszott a lelkembe, mint
ahogy a pára kavarog az erdőben egy eső után: láthatatlanul,
megállíthatatlanul, és közben mindenütt jelen. Az érzelmeink is
bizonyos értelemben olyanok, mint a pára, ami ha körülvesz
minket, nem látjuk tisztán, de érezzük a sűrű levegőben.
Tudjuk, hogy ott van, de nem tudjuk megérinteni, vagy
meggyőződni arról, hogy valódi-e. De ha teszünk egy lépést
hátra, vagy fentről nézzük, olyan egyértelműen látható, mintha
hó volna.
De talán a pára nem is a legjobb hasonlat, mert az egy idő
után eltűnik, bár minden egyes esővel visszatér. Az én Tristan
iránti érzelmeim viszont nem fognak eltűnni.
Mosolyogva kimászom az ülésből, és vigyázok, nehogy
felébresszem, aztán a gép hátuljába megyek. A sötétben addig
tapogatom ott a padlót, ahol ma elhagytam a gyűrűmet, amíg
meg nem találom. A hideg fémet a markomba szorítom. A
tenyeremet karcoló gyémánt testesített meg számomra
régebben majdnem mindent. Reményt, szerelmet, boldogságot.
És az utóbbi időben a bűntudatot is.
De ahogy elhúzom a bőröndöm külső cipzárját, és a zsebbe
dobom a gyűrűmet, felvillanyozó szabadságérzés kerít a
hatalmába. Egy árnyalatnyi bűntudat persze marad, mert
mindegy, honnan nézem, igenis cserben hagyom a férfit, aki
valamikor sokat jelentett nekem, és akire most már a legjobb
barátnál többként nem gondolok. Ez önmagában is árulás. De
nem fogok többé lelkiismeret-furdalással élni.
Annak, hogy majdnem mindent elveszítettem, elképesztő
felszabadító ereje volt.
Eldöntöttem, mit fogok mondani Chrisnek, és hogyan fogom
helyrehozni a dolgokat, ha még valaha találkozunk. A mai
történések után ennek az esélye elég halványnak tűnik. Egészen
idáig az, hogy a víz visszahúzódása után átvágunk az erdőn,
vissza a civilizációba, biztos volt. Egy terv, aminek bár voltak
hibái, terv volt. Csak a megfelelő időt kellett kivárnunk, és
utána hazamentünk volna. Hittem abban, hogy sikerülni fog. A
jelzőtüzet is a mai napig mindig meggyújtottam… abban a
reményben, hogy talán szerencsénk lesz, és végül csak
megmentenek minket. Hogy talán egy erre tévedő gép elszáll a
terület fölött, és meglátja a jelzésünket. Akárhogy is, abban
sosem kételkedtem, hogy egyszer haza fogunk jutni, vagy
géppel, vagy gyalog. Ma viszont megtapasztaltam, hogy
mennyire életszerű annak a lehetősége, hogy nem fogunk
kijutni a dzsungelből.

A rémálom, amelyek ma éjjel megzavarja az alvásomat, az én

rémálmom. A jaguár nem pusztult el benne. Hanem széttépi
Tristan testét, miközben az én összes kilőtt nyilam célt téveszt.
 24. fejezet

Aimee

Az íj vibrál a kezemben, ahogy az egyik nyilat lövöm ki a másik

után. Nem tudom, mióta lövök, és nem is érdekel. Egészen addig
nem fogok megállni, amíg az összes francos nyíl célt nem talál.
A fa gyökereinél lévő nyílkupacból ítélve – az ügyetlenségem
bizonyítéka – sok időmbe fog telni. Az ujjaim már nem is fájnak,
bár valamikor olyan érzés volt, mintha égnének. Most már el
vannak zsibbadva.
Amikor reggel felébredtem, a Tristan karján lévő véres kötés,
és mert eszembe jutott, milyen közel voltunk ahhoz, hogy a
fenevad megölje őt, megint kiborított.
Otthagytam őt álmában, kijöttem, és próbáltam kitisztítani a
fejem. Az elpusztult jaguár látványa az ellenkező hatást váltotta
ki belőlem, és felkaptam az íjamat. Egymás után lövök, és a
kétségbeeséstől patakzik a könnyem. Lövök. Eltévesztem.
Lövök. Eltévesztem. Lövök. Eltalálom.
– Aimee! – Tristan hangja ijedtnek, bár távolinak tűnik. –
Aimee, hagyd abba!
De nem hagyom. Képtelen vagyok. Tristan megragadja
mindkét csuklómat, és erővel vesz rá, hogy álljak meg. Elém lép.
– Aimee, mit csinálsz?
– Nem tudom – suttogom.
A tegnap délutáni történések úgy peregnek a lelki szemeim
előtt, mint egy rossz film. A jaguár ugrik. Tristan hanyatt esik.
Az én totális alkalmatlanságom, hogy lelőjem az állatot. Az
egész borzalma egyetlen hatalmas hullámban vág mellbe, és
beleremeg a térdem. Csak hadarnom sikerül, mielőtt elkap a
ziháló sírás.
– Nem szeretném, hogy az alkalmatlanságom miatt halj meg.
– Nem fogok. Aimee, megsebesíted magad! Engedd el az íjat! –
Amikor nem reagálok, Tristan hangosabban szól, kétségbeesés
érződik rajta: – Aimee!
Lefejti az ujjaimat az íjról, és elveszi tőlem. Ekkor látom meg
az ujjaimat. Rosszabbul festenek, mint tegnap. Le van nyúzva
róluk a bőr, ahol hozzájuk ért az íj.
– Nagyon sajnálom – mondom a zokogások között.
– Sss, pánikrohamod van.
Tristan leteszi az íjat, egy karral átöleli a derekamat, a
másikkal meg a hátamat paskolgatja.
– Nyugodj meg, Aimee! Minden rendben. Már alig fáj.
Még jobban zokogok.
– De meghalhattál volna. Elveszíthettelek volna.
– Ne mondj ilyet, kérlek! – Tristan hangja megnyugtató, és
érzem, ahogy ellazulok a gyengéd ölelésében. – Menjünk a
gépbe, és hozzuk rendbe az ujjaidat!
– Nem, jól vagyok. – Szégyellem a pánikrohamomat, és
próbálom magam összeszedni. – Nagyon sok dolgunk van, és
én…
Tristan felkap a sérült karjába, én meg nem tiltakozom, vagy
kérem meg, hogy tegyen le. A vállára hajtom a fejem, és
élvezem a szíve ritmusos dobogását. Valahogy megvan az ereje
ahhoz, hogy elűzzön minden gondolatot. Amikor az ülésembe
tesz, a mellkasomhoz húzom a térdem, mert fázom az ölelése
nélkül.
– Egy pillanat, és itt vagyok – mondja.
Idehozza az üveg sósborszeszt és egy csíkot az esküvői
ruhámból, majd elém térdel, és kezelésbe veszi a sérült
ujjaimat. Próbálok bátor lenni, mint ő volt tegnap, de amint az
anyag a bőrömhöz ér, nyöszörögni kezdek.
– Aimee, mit éreztél éjjel? – A hangjában feszültség érződik,
mintha felvértezné magát a válaszra.
Hallgatok, sokáig gondolkozom a szavaimon. Túl sokáig.
Tristan kezd elfordulni, de megragadom a csuklóját, mire
visszakapja felém az arcát. A kézfejével megsimogatja az
arcomat, mire bizsergés cikáz végig rajtam.
– Nem bánom a történteket, Tristan.
Megcsókolja a homlokomat.
– Ez a leggyönyörűbb, ami valaha történt velem – mormolja.
A szavai miatt repesni kezd a szívem. Annyira tiszták, annyira
őszinték, hogy majdnem elolvadok!
– Hadd kötözzem át a karodat! – mondom.
– Reggel megnéztem. Rendben van, nem kell átkötni.
Ügyelnünk kell arra, hogy ne pazaroljuk a kötszert.
Végigsimítok az ujjaimmal a bekötözött karján, mintha ez
segítene kideríteni, hogy igazat mond-e. Nem rezdül össze az
érintésemre, vagyis akkor nincs fájdalma. Viszont ő hirtelen
elkapja a csuklómat, és az ujjaimra mered.
– Nincs rajtad a gyűrűd.
– Nincs… Nem érzem úgy, hogy tovább kellene hordanom.
Felpillant rám. Lassan – mintha nem merné elhinni, amit
mondtam.
– Tényleg? – kérdezi halkan.
Bólintok, mert nem igazán tudom hangosan kimondani a
szavakat. De nincs értelme tagadni. Sok mindent el lehet rejteni
az esőerdőben. Kivéve a hazugságokat. És a szerelmet.
Odahajolok Tristanhoz, és megcsókolom.
 25. fejezet

Aimee

Tristan ajkai elnyílnak meglepettségében, de aztán finoman

visszacsókol. Nemsokára az izzás, amit csak ő tud belőlem
kiváltani, fokozódni kezd bennem. Sürgetőn elmélyítem a
csókunkat, aztán mindkét kezem a nyaka hajlatába téved.
– Lassíts, Aimee – mondja, és levegőért kap –, hova ez a nagy
sietség?
Beharapom az ajkam, és elszégyellem magam.
– Azt hittem, szereted így.
– Imádom. – Egy tincset a fülem mögé tol. – De ma nem
szeretnék sietni. Éjszaka nem volt elég önfegyelmem úgy adni
magam neked és úgy szeretkezni, ahogy azt megérdemled.
Értetlenül ráncolom a homlokom.
– És az milyen?
– Teljesen.
Elakad a lélegzetem, ahogy az ölébe mászom, és a lábaimmal
átkulcsolom a derekát. Tristan kifinomult lassúsággal
kigombolja a blúzomat, és minden egyes gomb után egy csókot
nyom a bőrömre. Fürdőzöm az érzésben, a bőrömet súroló ajka
érintésétől forró és jéghideg borzongás cikázik végig a gerincem
vonalán, és fájdalmas sajgást érzek a testem mélyén.
– Már meg szerettem volna kérdezni, hogy ez mi? – A
vállamon lévő karcolásra mutat. Amit akkor szereztem, amikor
a tűleveles bokornak szaladtam a bejáratnál lévő kerítés előtt. A
karcolás ugyanolyan fekete azóta is.
– Tegnap megkarcolt az a tűlevelű növény, amit a bejárat
közelébe ültettem. Nem jön le a fekete. Szerinted örökre így
marad?
– Kétlem.
Tristan végez a blúzommal. Nekem egyszerűbb a dolgom,
mert rajta nincs felső. Nézem a hasa kidolgozott izmait, az erős,
kőkemény vállát, és miután lecibálom róla a nadrágot,
gyönyörködöm az izmos lábában. A hátamra fektet,
lemeztelenít, majd végigcsókolja a testem.
– Minden porcikádat szeretném megjegyezni – mondja ziháló
hangon, miközben a belső combomon, aztán a melleim közötti
mélyedésben időz. Minden csók csak még jobban fűti a
combjaim között fokozódó vágyat, és egyre mélyebbre tol a
mindent elsöprő szenvedélyben.
Amikor már nem bírom tovább a sajgást, magamhoz húzom
Tristant, megcsókolom, és nekibillentem az ölem. Ő belém
hatol, kitölt, és önfeledt nyöszörgéseket csal elő belőlem.
Csókokat lehel a karomra, mély, rekedtes hangon mondja a
nevem, ami átszakítja bennem a gátat. Tristan egyre
gyorsabban mozog, és olyan mélyre hatol, hogy beleremegnek a
combjaim. Örvénylik bennem a vágy, ahogy az élvezet hullámai
egymás után elnyelnek, és a testem előrerándul, amikor az
orgazmus felrobban bennem.

Utána sokáig fekszünk egymás karjában. Tristan széles

mellkasát cirógatom az ujjaimmal, ő pedig a hajammal játszik.
– Nem aludtál jól tegnap – mondja.
– Rosszat álmodtam. De te nem.
– Nem. Úgy tűnik, ha veled vagyok, nincsenek rémálmok. A
megbékélést kerestem bennük. De amikor veled vagyok, nem
kell semmit keresnem. Mert mindenem megvan. Egésznek
érzem magam. – Elakad a lélegzetem, amikor folytatja: – Úgy
van rád szükségem, ahogy sosem hittem, hogy bármire lehet.
Mint a levegőre. Egészen addig nem tudjuk, mekkora
szükségünk van rá, amíg már nincs többé. Szeretlek, Aimee.
Amiért önzetlen vagy, és megosztod velem az erődet. Hogy
olyan dolgokat adsz nekem, amikről sosem tudtam, hogy
szükségem van rájuk. Ha van bármi, amit megtanultam a
háborúban, az az, hogy nincs olyan, aki ne lenne fontos.
Mindenki valakinek a világot jelenti. Ez sérülékennyé tesz
minket, de egyben ettől ajándék az élet. Nem volt senkim, aki
ezt az ajándékot megadhatta volna. Most már van.
Amikor megtaláljuk azt az embert, aki jobban lát minket,
mint mi magunkat, akkor tudjuk, hogy megtaláltuk az igaz
szerelmet.
– Én is szeretlek téged – suttogom.
– Mondhatok valami nagyon önzőt? – kérdezi.
– Alig várom, hogy halljam.
– Van bennem egy olyan gondolat, hogy bárcsak örökre itt
maradnánk.
– Hogy mondhatsz ilyet? – Felkapom a fejem, és felvonom a
szemöldököm.
Tristan nagy levegőt vesz, a két keze közé fogja az arcomat, és
a hüvelykujjával megcirógatja az az ajkamat.
– Mert itt ráleltem arra, amim soha nem volt. A reményre. Te
adtad meg nekem. És itt az enyém vagy. Többet jelentesz nekem,
mint eddig bármi, és többet mindennél, amit valaha is
kívánhatnék. – Elhallgat, mintha amit tervezne mondani, túl
fájdalmas lenne megfogalmazni. De nem pillantok el róla. – Ha
hazamegyünk, minden olyan lesz, mint előtte… és én képtelen
vagyok elveszíteni téged.
– Semmi nem lesz olyan, mint ezelőtt – jelentem ki, miközben
felülök, és meg vagyok sértve. – Te azt hiszed, hogy
visszamegyek Chrishez? Hogy összeházasodunk? – Tristan
tekintete kutatón fürkész, kétely tükröződik benne. – Nem te
vagy az egyetlen, aki itt reményt talált, Tristan.
Magához von egy hosszú, szívből jövő csókra, és el sem enged,
amíg a hasam meg nem kordul, amiről mindkettőnknek
eszünkbe jut, hogy pánikrohamot kaptam, a szeretkezésünk
miatt pedig nem ettünk.
 – Jobb, ha megyünk, és keresünk gyümölcsöt – mondom, és
eltolom magamtól Tristant. – Hacsak nem tudsz valamit
vadászni a sérült karoddal.
– Talán megy.
Öltözés közben szólalok meg:
– Azért én szeretném, ha megtalálnának minket. Még ha ez
azt is jelenti, hogy Chris szemébe kell néznem, és elmondani
neki mindent.
– Szerinted hogyan fogja fogadni? – kérdezi feszült hangon.
– Meg fog nekünk bocsátani. – Chris mindig ilyen ember volt.
Ami miatt még kegyetlenebb, hogy megbántom. – Nem is tudom
pontosan, hogy igazán szerelmes voltam-e belé – suttogom, és
olyan kétségeknek adok hangot, amik azóta nem hagytak
nyugodni, amióta bevallottam magamnak, hogy Tristan milyen
hatással van rám. – Nagyon fontos volt nekem. Még most is az.
De… amit irántad érzek, az annyira erős, annyira más… Iránta
sosem éreztem így.
Chrisszel sosem volt az a fajta kapcsolatom, mint Tristannal
van, ami annyira mélyre hatol, mintha az ereimben futna. Ő
nem értett meg engem olyan mélyen, ahogy Tristan ért, még ha
részletekbe menően el is magyaráztam neki a dolgokat, például
azt, hogyan érzem magam a szüleimmel kapcsolatban. Tristan
néhány szóból megért, sőt néha még szavak sem kellenek.
Tristan arca felvidul, és rájövök, hogy ez a gondolat nagyon
nyomaszthatta.
– Ez általános beszédtéma volt a Moore-villa dolgozói
körében – árulja el, miközben kilépünk a gépből.
– A mi?
– Hogy ti ketten inkább tűntetek legjobb barátnak. Hogy
hiányzott a szikra.
Felnyögök.
– Honnan tudnád te, hogy mit beszéltek az alkalmazottak a
villában? Te Chrisnek dolgozol, nem a szüleinek.
Felvonja a szemöldökét.
– Nemegyszer vittelek a villába, és ott vártalak indulásig. Így
bőven volt ideje Maggie-nek és a stáb többi tagjának
naprakészre hozni engem a… dolgokból.
– Beszéltek rólunk?
– Aha… Maggie azt mondta, hogy ő mindig testvérként
tekintett rátok, és nem számított arra, hogy egy pár lesztek.
– Bárcsak Maggie nekem is elmondta volna ezt!
Sokan szóvá tették ezt nekem, de Maggie-re hallgatok, mivel ő
nevelt fel minket Chrisszel. Azon gondolkozom, hogy vajon
Chrisnek mondta-e. Meg azon, hogy Chris elbizonytalanodott-e
bennünk, amikor a saját barátai ugyanazt mondták neki, mint
az enyémek nekem: hogy mi inkább úgy nézünk ki, mint akik
testvérként szeretik egymást. De leginkább azon töröm a fejem,
hogy az elmúlt pár hónapban összejött-e valakivel.
Nagyon remélem, hogy igen.
– Nagyon sok madár repked. – Az égboltra mutatok, amikor
Tristan megfeszíti az íját, ami azt jelzi, hogy tud lőni. Halovány
napsugarak bújnak át a fákon, ami miatt a zöld annyira
élénknek tűnik, hogy visszaverődik a fényes felületről.
Fényfoszlányok jutnak le az alsó ágak szintjére, és segítenek
nekünk a tájékozódásban, ahogy kimerészkedünk. – Nem kell
majd sokat várnunk az ételre. Vesd be a tökéletes célzásodat az
egyik mit sem sejtő madárra, és amíg én megsütöm, te
megszabadulhatsz a jaguártetemtől.
Tristan elvigyorodik, miközben felnéz a sok madárra.
– Azt hiszem, ma szerencsénk van.
 26. fejezet

Aimee

De a maradék szerencsénk a következő szűk két hétben elillan.

Azokban a hetekben, amikor boldogan zuhanunk egymás
karjába minden este. Sziporkázó intenzitással szeretem
Tristant, ami ráadásul minden nappal egyre erősebb. Sosem
gondoltam, hogy a szerelem lehet ilyen. De gyanítom, ez csak
akkor történik meg, ha olyan mély és átható kapcsolódásban
talál egymásra két ember, amelyik minden korábban történtre
árnyékot vet. Olyan kapcsolódásban, amit kimondott és ki nem
mondott szavak egyaránt építettek.
Ebben a két hétben napközben a dzsungellel harcolunk.
Eltökéltebbnek tűnik, mint valaha, hogy legyőzzön minket.
Mindennap új lyukak vannak a kerítésen, a vizes kosarainkat
meg a fatárolónkat éjjelente tönkreteszik – ezek mind azt
sejtetik, hogy a nőstény jaguárnak nem csak az az egyetlen
kölyke volt, amelyiket megöltük. Viszont látszik a fény az alagút
végén. A víz annyira visszahúzódott, hogy szinte át tudunk rajta
sétálni, Tristan pedig komoly terveket kezdett szövögetni, hogy
miként fogunk átvágni a vadonon, hogy civilizációra leljünk.
Felhagyunk a napi versváltásunkkal. A túlélés minden
figyelmünket igényli. Minden szabad percünkben azon
agyalunk, hogy a hazafelé úton milyen veszélyek
leselkedhetnek ránk, és mit tudunk tenni, hogy felkészüljünk
rájuk. Gyakoroljuk, hogyan kell egyszerű fedezéket építeni. A
géppel szerencsénk volt, de ha távozunk, minden este olyan
erős menedéket kell magunknak készítenünk, amelyik megvéd
minket a fenevadaktól. Megpróbálunk annyi állati zsírt is
gyűjteni, amennyit csak tudunk. A fáklyák nélkülözhetetlenek
lesznek kint. Emellett megkétszerezett erővel biztosítjuk a
kerítést, sőt még mérgezett ételes csapdákat is kiteszünk a
jaguároknak, de túl okosak ahhoz, hogy hozzáérjenek. Már csak
néhány hétig kell őket távol tartanunk, aztán el tudunk indulni.
Viszont az összeomlásunkat nem a rettegett jaguárok
okozzák.

– Nem ettél semmit – mondom, miután befaltam egy

madárlábat és két gyökeret.
Egész nap éheztem, és az adagom nem igazán csillapította az
éhségemet. Hátradőlök, a két könyökömet az étkezőnkként
használt fatörzs durva kérgének támasztom. Sajognak az
izmaim attól, hogy ma egymás után építettük a fedezékeket. Új
rekordot állítottunk be, mert a legegyszerűbbet úgy tíz perc
alatt húztuk fel. Ez egy vészhelyzetre való menedék, ha hirtelen
eleredne az eső. Tristan hozzá sem nyúlt az ételéhez. Úgy
bámulja, mintha a puszta látványa hányingert okozna neki.
– Nem, nem vagyok éhes.
– De egész nap nem ettél! Kell az erőhöz.
– Nem kívánok enni. Szerintem csak ki vagyok merülve.
Megeheted az enyémet is, ha még éhes vagy.
Felém tolja a tányérként használt levelet. Megragadom a
kezét, és megszorítom. Hidegnek és erőtlennek érzem, ami
megijeszt.
– Menj, feküdj le! Egy perc, és ott vagyok. Holnapra jobban
leszel.
Nézem, ahogy felvonszolja magát a lépcsőn, aztán be a gépbe.
Már én sem vagyok éhes.

Tristan állapota nem javul. Reggel az az első, hogy elhányja

magát. A teste kissé remeg, ahogy segítek neki leülni a
lépcsőkre. Jéghideg veríték borítja.
– Okozhatta valami, amit tegnapelőtt ettél? Nem, nem lehet.
Ugyanazt ettük.
– Nem tudom. – A feje oldalára nyomja a tenyerét, a
könyökével a térdén támaszkodik. – Tegnap is hánytam.
– Micsoda? – kérdezem aggódón. – Mikor? És miért nem
mondtad el?
– Nem akartalak megijeszteni.
A mellkasomhoz szorítom, és keserű ízt érzek a torkomban.
Attól, hogy ennyire közel vagyunk egymáshoz, minden
remegését a sajátomnak érzek, és bénító félelemmel tölt el.
– Szerinted mi ez?
– Valamilyen betegség. Talán a szúnyogoktól, talán az ételben
vagy a vízben lévő baktériumoktól.
– Ez nem létezik – mondom szinte könyörögve. – Akkor én
miért nem vagyok beteg?
– Nem egyforma az immunrendszerünk. Még ha ugyanazt is
esszük meg isszuk.
Valami összeomlik bennem – fénysebességgel. És elképesztő
erővel. De összeszedem magam, hogy a hangom
kiegyensúlyozott maradjon.
– Ma maradj a gépben, és pihenj, jó?
Meg sem próbál ellenkezni, ami mindennél jobban megijeszt.
Amint nem lát, elkezdenek potyogni a könnyeim. Ez nem lehet.
Nem most. Amikor ilyen közel vagyunk ahhoz, hogy itt hagyjuk
ezt a helyet. Bár milliónyi dolgom van, félóránként bemegyek
hozzá, hogy segítsek neki inni, és megnézzem, hogy van.
Legtöbbször alszik, és a láza minden alkalommal, amikor a
homlokához érek, magasabb. A nap éppen készül lemenni,
amikor nekiállok megsütni pár gyökeret. Amikor a gépbe lépek,
hogy Tristannak is vigyek, látom, hogy eltűnt.
Pislogok, megperdülök, és végignézek az utastéren. A
lábizmaim megfeszülnek, ahogy a pilótafülke felé indulok. De
ott sincs. Megállok az ajtóban, és annyira szorítom a keretét,
hogy elfehérednek a bütykeim. Alig tíz óriáslépésre voltam a
lépcső aljától. Hogyan mehetett el? A zsebkése, az íja és a nyilai
még mindig a lépcsőnek vannak támasztva, ahogy voltak egész
nap, ami azt jelenti, hogy nincs nála fegyver. A gondolattól,
hogy úgy bóklászik az erdőben, hogy megvédeni sem tudja
magát, megsajdul a mellkasom. Lábujjhegyre állok, és a
kerítésen túli részt pásztázom. Nem messze a szedett-vedett
bejárattól meglátom Tristant, aki inkább mászik, mint sétál.
Botorkál. Futva indulok felé, és közben felkapom a saját íjamat
és nyilaimat.
Amikor odaérek hozzá, elé lépek, és elállom az útját.
– Tristan, mit művelsz?
Halottsápadt és izzadt.
– Muszáj távolságot tartanom tőled. Te is megbetegedhetsz.
– Nem, nem fogok.
A fókuszálatlan tekintete és a zavarodottságában ráncolódó
homloka arról árulkodik, hogy nem gondolkozik tisztán. Ahogy
nézem őt, eszembe jut egy aggasztó információ, amit egyszer
Chris mesélt: néhány állat elbújik a halála előtt, hogy egyedül
lehessen.
– Tristan, kérlek, ne vitatkozz velem! – Remeg a hangom. –
Hadd kísérjelek vissza a gépbe!
– Nem, nem érted. A szúnyogok… Lehet, hogy ez malária vagy
sárgaláz. Elkaphatod tőlem – motyogja.
Megbicsaklik a térde, erre átkarolom a vállát és megragadom
a derekát, hogy támogassam. Próbál ellenkezni, de túl gyenge.
– Nem gondolkozol beszámíthatóan. Ezek a betegségek
kizárólag szúnyogcsípéssel terjednek.
 Amikor a homlokára teszem a kezem, már értem, miért
beszél összevissza. A bőre perzselően forró, és biztos vagyok
abban, hogy az elméje nem tiszta. A láz ezernyi trópusi betegség
tünete. Neki melyik van, és annak mi a halálozási aránya?
– Menjünk vissza, gyere!
Annyira gyenge, hogy nem tud ellenkezni, és kezdi egyik lábát
a másik elé rakni. Talán száz lépésre van a gép, de annyira
lassan megyünk, hogy fél óránkba telik, mire odaérünk.
Hegyezem a fülem, hogy hallok-e bármi veszélyest, és
idegességemben már vizet facsarok az íjamból. Védtelennek
érzem magam, bár ügyesebb vagyok az íjjal, mint bármikor
voltam. De ha valami most megtámad minket, nem tudok elég
gyorsan reagálni. Képtelenség, hogy meg tudjam védeni
Tristant, aki az összeesés szélén áll. Újra meg újra ez a két szó
pörög a gondolataimban. Halálozási arány. Megrázom a fejem,
és még erősebben szorítom az íjamat. Először biztonságba kell
őt helyeznem, utána majd aggódhatok a halálozási arányon.
Ömlik rólam a víz, mire a gép ülésébe fektetem. A láza miatt
átázott a felsője, úgyhogy segítek neki átöltözni. Meggyújtok egy
fáklyát a menyasszonyi ruhám egy darabjával, aztán kimegyek
egy kosár vízért. Borogatásként szeretném használni, hogy
lehúzzam a lázát, de mivel a víz nem hideg… Egyáltalán mi
hatásos trópusi betegség esetén? Azt sem tudom, melyik van
neki, ezért arra koncentrálok inkább, amit tudok. Lázas. Innia
kell. Nagy levegőt veszek, és nem vagyok hajlandó sírni.
Bent rögzítem a fáklyát, az egyik pólómat a vízbe mártom, és
gyorsan Tristan felé indulok.
Viszont megtorpanok, amikor meglátom. Magzatpózba húzta
össze magát, reszket, a fogai összekocognak, a tekintete elúszó.
Elejtem a pólót, odarohanok hozzá, és mellé térdelek. Valamit
motyog, amit nem értek, így olyan közel hajolok az ajkához,
ahogy csak tudok. Rájövök, hogy azért nem értem, amit mond,
mert a szívem a fülemben kalapál. Szedd össze magad, Aimee!
Nem tudsz segíteni neki, ha összezuhansz. Gyerünk már!
De amikor a tűzforró ujjait összekulcsolja az enyémmel,
mégis összezuhanok, és a könnyek, amiket eddig visszanyeltem,
elkezdenek folyni az arcomon. Nem szeretném, ha sírni látna.
– Hideg – mondja összekocogó fogakkal. Nem tud fókuszálni a
szemével.
– Fázol, persze. – A homlokomra csapok. – Ezért reszketsz.
Hozok neked takarót. – Próbálom lefejteni az ujjait a kezemről,
de nem enged el. – Tristan, hozok néhány takarót. Egy pillanat,
és itt vagyok. – Remegő a hangom. – El kell engedned az
ujjaimat, szerelmem. Kérlek!
A szerelmem szóra egy pillanatra rám fókuszál, majd újra
elúszik a tekintete. Elengedi a kezem. Hozok két takarót, amiket
ráterítek. Ugyanúgy reszket, mint előtte.
– Hideg – motyogja. – Nagyon hideg.
– Nincs több takaró, Tristan. – A hangom darabos, aztán
rájövök, hogy nem is hall engem, vagy érzékel.
Hozok egy kosár vizet, megitatom, és teszek borogatást a
homlokára. Semmit nem segítenek. Tristan bőre minden
perccel egyre forróbb, a reszketése egyre rosszabb, és néhány
percenként azt ismételgeti, hogy hideg. A karjaim között
ringatom az arcát, és a paplan alatt ráfekszem, hátha a testem
hője valamennyire átszivárog belé.
Megdöbbenésemre kipattan a szeme.
– Nem szabadna ilyen közel lenned hozzám. Meg fogsz
betegedni…
– Sss… nem fogok. Bízz bennem, kérlek!
– Elboldogulsz egyedül. Tudsz élelmet szerezni, és tüzet rakni.
– Minden erejét össze kell szednie, hogy beszélni tudjon. – Erős
vagy, és bátor. Egyedül is át tudsz vágni az erdőn.
– Ne mondj ilyeneket, kérlek! Minden rendben lesz, majd
meglátod.
– Aimee… – A hangja annyira sürgető, hogy csontomig hatol a
rémület. – Lehet, hogy holnap nem fogok felébredni.
– Én nem… Nem, te…
– Ezt el kell fogadnod.
Odahajolok hozzá, hogy megcsókoljam, és közben patakzik a
könnyem. Nem hajlandó szétnyitni az ajkát, mert még mindig
tart attól, hogy meg fog betegíteni.
– Ha nem ébredsz fel holnap reggel, és sem akarok –
suttogom.
Átölel. Nem akarom, hogy valaha elengedjen. Végre megadja
magát a csókomnak, a láztól cserepes száját sikerül
incselkedéssel rábírnom, hogy kinyissa, majd finoman
cirógatom a nyelvét a sajátommal.
 – Nincs rám szükséged a túléléshez – mondja.
– Igazad van. Nem a túléléshez van rád szükségem. Hanem az
élethez. – A nyakába temetem az arcom, és örülök, hogy érzem
a pulzusát.
– Nincs senkire szükséged. Olyan van, mint egy csillag, Aimee.
A csillagok belülről ragyognak. Nekik nincs szükségük senki
másra.
Ez a csillagos beszéd arról árulkodik, hogy súlyos a delíriuma.
Mindkét remegő kezemmel megmarkolom a pólóját, mintha ez
meg tudná akadályozni azt, hogy egy olyan világba süllyedjen,
ahol én már nem érem el.
– Nem csillag vagyok – suttogom. – Hanem egy körülötted
keringő hold. Te vagy a csillag. Szükségem van a fényedre, hogy
ragyogni tudjak.
– Ezt én is mondhatnám.
– Akkor maradjunk annyiban, hogy egymás csillaga vagyunk
– mondom.
– A saját fényünket csak a sötétben látjuk.
Én a sötétben voltam. Ott nincs fény. De nem vitatkozom vele.
A fényt nem a sötét okozza, hanem valami más… kedvesség és
megértés, amivel ő fordult felém. A fájdalma megosztásával az
enyém is elmúlt. A rémálmai megosztásával megmutatta, hogy
a sötét milyen végeláthatatlannak tűnhet. Azáltal, hogy hagyta
elűznöm a rémálmait, mindketten megtanultuk, hogyan találjuk
meg a fényt. Együtt.
Bárcsak szavakba tudnám önteni, hogy milyen sokat jelent
nekem! De sosem bántam jól a szavakkal, és ha megpróbálnék
beszélni, végül még én is csillagokról mesélnék, mint ő. De nem
én vagyok delíriumban, bár az elvesztése jelentette fájdalom és
félelem meglehet, hogy kiváltott valami hasonlót belőlem.
– Szeretlek, Tristan. – Csak ennyit mondok, és újra
megcsókolom.
– Minden rendben lesz veled. A legjobbadat fogod nyújtani.
Ígérd meg! – suttogja a csókok között, és még szorosabban ölel.
Még most is engem szeretne védeni, mint mindig, hiába
kopogtat a halál az ajtaján. De attól nem tud megvédeni, amitől
a legjobban félek: a halálától. Azt akarom mondani, hogy
semmi nem lesz rendben, mert nem tudok egy olyan világban
rendben lenni, amelyikben ő nincs. De amikor abbahagyjuk a
csókolózást, a tekintete felélénkül a hirtelen erőre kapott
öntudattól, mintha az egyetlen dolog, ami ezen a világon
tartaná, az, hogy tudja, én biztonságban vagyok. Meg fogom
adni neki ezt a békét. Talán ez lesz az utolsó alkalom, hogy
bármilyen békét tudok neki adni, mielőtt kiszakítják a karjaim
közül.
– Gondoskodni fogok magamról. – Mielőtt megcsókolom, még
folytatom: – Ígérem.
Magamban sikítok, és egy egészen más fogadalmat teszek, és
remélem, hogy a sors – jobban mondva, könyörgök, hogy a sors
mellém álljon.
Ha Tristan egy csillag, és az éjszaka magával viszi, akkor azt
akarom, hogy mindkettőnket vigyen magával.
Kigombolom az ingét, mert csak arra vágyom, hogy érezzem a
bőrömön a bőrét, hogy a reszketését átvegyem. Újra
megcsókolom.
– Aimee, hagyd abba! Nem szabadna megcsókolnom téged…
Nem akarom, hogy megbetegedj… kérlek!
– Nem fogok. Csókolj meg, Tristan! Csak így leszek jól.
Belefeledkezem az ajka melegségébe és a teste erőtlenségébe,
ahogy finoman csókol, bár ez inkább búcsúzást jelent a több
ezernyi csóktól, amiben sosem lesz részünk. Újra meg újra
megcsókolom, és remélem, elkapom a betegséget. Remélem,
hogy bármi is akadályozza meg őt abban, hogy reggel kinyissa a
szemét és levegőt vegyen, engem is elvisz. Talán a betegségét
mégsem szúnyogok okozták, hanem valami más, amivel tényleg
meg tud fertőzni.
Nagyon remélem.
Később a mellkasára hajtom a fejem, és egyikünk sem beszél.
A fájdalom hangja tölti ki a csendet. Bár kevésbé intenzíven,
mint korábban, és szerintem tudom, hogy miért. A félelem most
megbénítja. Emlékszem, milyen ereje van az ismeretlentől való
félelemnek. Emlékszem, ahogy vártam, az ágyamon
összekuporodva, hogy milyen hírek érkeznek a szüleimről,
miután megtudtam, hogy kitört a forradalom. Tudnom kellett,
hogy jól vannak-e. Rettegtem, egyik forgatókönyvet játszottam
le gondolatban a másik után. Tudni akartam, mi történt velük.
Hogy még életben vannak-e. Arra gondoltam, hogy a
bizonytalanságnál semmi nem rosszabb.
De az elvesztésük fájdalma milliószor rosszabb volt.
Bárcsak a saját életerőmből átadhatnék Tristannak! Talán
azzal nyernénk néhány órát, néhány napot. De mivel erre nincs
mód, továbbra is abban bízom, hogy az élet ugyanakkor fog
elhagyni engem is, mint őt. Az emberek jönnek-mennek az
életünkben, ezt már rég megtanultam. De azt is megtanultam,
hogy az elvesztésük miatt olyan könnyűnek és értelmetlennek
érezzük magunkat, mint a szél, közben meg az egész
létezésünknek elviselhetetlen súlya van. Amikor elmennek,
lyukat ütnek a létezésünkre, és már soha nem fogjuk magunkat
egésznek érezni. A velünk maradt emlékeik árnyékokká
változnak. Mindig velünk vannak, de sosem egészek, és sosem
tudjuk őket megérinteni. A szüleim halála óta árnyékokkal
éltem. De nem tudok egy olyan világban élni, ahol Tristan is
árnyék. A férfi nélkül, aki megmutatta, hogy milyen érzés
egésznek lenni, én is árnyék leszek. Milyen szerencsés az, aki
elmegy, és nem az, aki itt marad!
Minden összeomlik bennem, amikor Tristant végül maga alá
gyűri az álom, és lehunyja a szemét. Minden lélegzettel és
minden szívdobbanással egyre távolabb kerül tőlem. Csak még
egy lélegzetvételben, még egy szívdobbanásban
reménykedhetek. Ezért itt maradok a mellkasán, és minden
szívdobbanást hallgatok, magamba iszok.
Az elalvás előtti utolsó gondolatom az, hogy így nem fogom
hallani az utolsó szívdobbanását.
 27. fejezet

Aimee

Egy fényben úszó tisztásról álmodom, amin ott áll Tristan

egészségesen, mosolyogva, és az én nevemet kiáltja. Újra meg
újra.
– Aimee!
De nem nyitom ki a szemem, mert túlságosan félek a
valóságtól, ahol csupán a sötétség és a csend vár rám. Tristan
viszont nem, mert éjszaka a lázas teste égetett, de már nincs
körülöttem melegség, pedig a karjai között aludtam el.
Ekkor jövök rá, hogy azért, mert már nincs mellettem, és
tényleg a nevemet kiabálja.
– Aimee!
Felülök, és kinyitom a szemem. A halvány fényben látom,
hogy Tristan a vizes kosár mellett álldogál. Odaugrom. Képtelen
vagyok egy értelmes mondatot kinyögni, ezért csak átölelem, és
a mellkasára nyomom a fülem, hogy halljam a szívdobogását.
Az összes izmom elernyed, miközben hallom a ritmusos
kalapálást, mindegyik értékesebb az előzőnél. Elkap a zokogás,
amikor lassan leesik, hogy milyen közel álltam ahhoz, hogy
soha többé ne halljam dobogni.
– Minden rendben, Aimee. Megvagyok. Jobban vagyok.
Én viszont csak kapaszkodom belé, és zokogok.
– Elmúlt a lázad – mondom, és összekapom magam.
– Úgy tűnik.
– Még rosszul érzed magad?
– Nem, csak éhes vagyok.
– A láz… vissza fog jönni?
– Nehéz megmondani. – Vállat von. – Fogalmam sincs, milyen
betegség volt ez, szerintem egy szúnyogokkal terjedő vírus.
Lehet, hogy vissza fogok esni, de az is lehet, hogy immunis
lettem rá, bármi is volt. Te jól vagy?
Bólintok, és alig bírok magammal.
– Csak szeretném, ha sokáig ölelnél.
Úgyhogy ezt is tesszük.

Lehet, hogy a betegség megkönyörült rajtunk, de az erdő nem.

Amikor kibújunk egymás karjaiból, és kilépünk a gépből, látjuk,
hogy az egész hely romokban hever. A kerítésen jó néhány lyuk
van. A kezdetleges fedezékek, amiket Tristannal
gyakorlásképpen építettünk, tönkre vannak téve, tépőfogak és
karmok nyomai látszanak rajtuk. Ez nem egyetlen jaguár műve.
Az anyaállat és a kölykei ránk szálltak.
Így, hogy a csapat maradék része támad minket, már nem
tűnik akkora győzelemnek, hogy megöltük az egyik kölyköt.
– Két nap alatt előkészülünk – mondja Tristan. – Aztán
indulunk. – Nem vitatkozok, bár ő gyenge, és szeretném, hogy
kiváló formában legyen, amikor megyünk. De nem várhatunk
tovább. – Addig is állandóan legyen nálad az íjad. És mindig
lássalak.
Most nincs jaguár a kerítésen belül, de nem érzem magam
biztonságban. Megborzongok… A kerítés túloldalán viszont
lehetnek. Hogyan fogunk innen elmenni, ha támadásra készen
körülvesznek minket, arról elképzelésem sincs. Tristan azt
tervezi, hogy kevés tartalék állatzsírt összekever vérrel, és egy
frissen elejtett állatra keni. Ezt akarja csaliként használni, és a
lehető legmesszebbre dobni a kerítéstől, abban bízva, hogy a
szag majd eltereli annyi időre a jaguárok figyelmét, hogy mi el
tudjunk szökni. Nem vagyok meggyőződve arról, hogy ez
működni fog.
Nem vagyok túl hatékony az előkészületekben, hiszen néhány
percenként folyamatosan Tristanra pillantgatok, mert rettegek
attól, hogy újra megbetegedhet. Egy új kapcsolatban töltött
néhány hónap után a barátnőim gyakran azon gondolkoztak,
hogy vajon amit éreznek a srác iránt, akivel járnak, az
szerelem-e. Hogyan lehet azt megállapítani, szokták kérdezni
(mintha valami párkapcsolati szakértő lennék), hogy tényleg ő-e
a nagy Ő. Akkor sötétben tapogatóztam, de most már tudom.
Egésznek érezzük magunkat, és azon gondolkozunk, hogyan
hihettük addig, hogy egészek vagyunk. Egy olyan érzés, ami
minden pórust, minden sejtet mindent elsöprő, szinte
robbanásszerű energiával tölt meg. Mint az eső utáni
páragomolyagok az erdőben – mindenütt ott van.
De ez egy másik érzéssel is jár. A félelemmel. A rettegéssel.
Hogy elveszítem őt, és elveszítem ezt az egészérzést. Itt az
esőerdőben, ahol minden lépésnél veszély leselkedik, ez a
félelem velem van. Sőt, a betegsége után most még inkább.
A szerelemnek olyan hatása van, mint kevés más dolognak:
felvértez boldogsággal, de ezzel együtt megfoszt minden
erőnktől, és a félelem rabjává tesz minket.

Késő délután van, amikor Tristan elkiáltja magát, hogy Aimee,

én meg hátraperdülök, és már kezd összeugrani a gyomrom. De
Tristan se nem riadt, se nem fél valamitől, ahogy meg tudom
állapítani. Valamit meredten néz magasan fölöttünk. Követem a
pillantását, de értetlenül. A lombkorona sűrű, mint mindig, és
nem úgy fest, mint ami a szokásosnál több veszélyt tartogat.
Hunyorogva koncentrálok. Aztán a távolban, ahol a
lombkorona már ritkább, meglátom, hogy Tristan mit néz.
Ez nem veszély.
Hanem remény.
Egy sűrű, fekete füst képében, ami spirál alakban száll
magasan az égbolton. Eufória, ahogy már hónapok, évek óta
nem éreztem magam, vagy talán soha, bontakozik ki mélyen
bennem, sűrű és vad, mint a fekete füstspirálok, amikről nem
tudom levenni a tekintetem.
 – Ez mit jelent? Hogy kint van egy mentőalakulat? –
kérdezem.
– Mindjárt kiderítjük. – Tristan a gép felé siet.
– Hová mész?
– Hozok néhány tükördarabot, amit a lezuhanás után szedtem
össze a fürdőszobából. Azokkal vissza tudom verni a napfényt,
és jeleket tudok küldeni nekik. Őrködj, amíg összeszedem.
Elmosolyodok. Végre egy csapat vagyunk. A kerítésen lévő
lyukakat nézem meredten, az ujjaimmal szorítom az íjat, egy
nyíl bele van illesztve, és a másodperc törtrésze alatt kész
vagyok lőni. A reményfoszlányok apró, gyöngyöző buborékokká
válnak, mintha egyik pohár pezsgőt innám a másik után. Mire
Tristan visszatér két tenyérnyi tükördarabbal, meg vagyok
részegülve a reménytől. Végre valami, amit várni lehet a
jaguártámadáson és a ki tudja hány hétnyi céltalan, esőerdőn át
vezető sétán kívül. Végre valami jó. Végre egy reménysugár.
– Felmászom arra a fára – mondja Tristan, és arra a fára
mutat, amelyikre első nap felmásztam. Egy papír és egy toll is
van a kezében. A pilótafülkében voltak, és a verses
alkalmainkon sosem használtuk őket, mert Tristan pontosan
ilyen helyzetekre akarta megőrizni, amikor le kell írnia egy
üzenetet. – Meggondoltam magam, másszunk fel mindketten.
Nem szeretném, ha egyedül maradnál itt.
Tristan megy előre, de attól, hogy vigyáz a tükördarabokra és
gyenge, lassú. Általában kétszer olyan gyorsan mászik fel egy
fára, mint én. Három ág választ el minket a fa tetejétől, amikor
megszólal.
– Ott nincs elég erős ág, hogy mindkettőnket megtartson. Várj
meg itt, jó?
Semmit sem szeretnék jobban, mint felmászni vele, és a saját
szememmel látni, ahogy a jeleket küldi, de azt csinálom, amit
mond. Megpihenek az ágon, és ügyelek arra, hogy egyetlen állat
útjában se legyek. Hátradöntöm a fejem, és felfelé nézek
Tristanra, amíg meg nem szédülök, és szinte leesek a fáról.
– Milyen jeleket küldesz nekik? – kérdezem.
– Morzekódot.
– Meg fogják érteni?
– Ha a mi megmentésünkre jöttek, akkor meg kellene.
– Befejezted a jel elküldését?
– Igen.
– És válaszolnak.
Csend.
Kiül a bőrömre az izzadság, ahogy percek telnek el válasz
nélkül. A korábbi eufória rettegésé válik. Mi van, ha ez nem is
egy mentőcsapat? Mi van, ha ez egy bennszülött törzs, ami tüzet
rakott? A törzsek barátságosak és ellenségesek is tudnak lenni.
Ez mindig is egy létező veszély volt. Nem, nem lehet törzs. Ha
egy törzs lett volna a közelben, már észrevettük volna. Hacsak
nem vándorolnak. Egyáltalán vannak olyan törzsek, amik
vándorolnak? Elképzelhető, hogy a saját jelzőtüzünk hívta fel a
figyelmüket az idegenekre, és most úgy döntöttek, hogy
elbánnak velünk?
 Nagy levegőt veszek, és kényszerítem magam, hogy maradjak
nyugodt. Lehetetlen küldetés. Addig pörögnek a lelki szemeim
előtt a minket megtámadó bennszülöttekről és jaguárokról a
képek, amíg annyira megmerevedek a félelemtől, hogy attól
tartok, nem is tudnék elmozdulni innen, ha Tristan azt mondja,
nincs mentőalakulat.
– Válaszolnak – visszhangzik Tristan hangja az ágak között, és
elernyedek. – Most válaszolnak.
A hangján ugyanazt az eufóriát érzem, ami engem is azzal
fenyeget, hogy kirobban a mellkasomból. Csendben maradok,
bármennyire is belepusztulok, hogy tudjam, mit mondanak.
Nem szeretném, hogy Tristan egyetlen kis részletről is
lemaradjon abból, amit kommunikálnak velünk. A morzekód
nem olyan borzalmasan bonyolult. Tristan a lezuhanásunk
utáni napokban elmagyarázta. Minden számnak és betűnek van
egy morzekód-megfelelője – pontok és vonások kombinációja.
Tükörrel is vissza lehet verni a napfényt, és így küldeni
morzekódjeleket: a tükör gyors mozgatásával pontokként
visszaverni a fényt, a lassabb mozdulatokkal pedig a
vonásokként. Nem könnyű a visszaverődés megfelelő szögét
eltalálni, de maximálisan bízom Tristanban. Ő tanított meg
arra, hogyan küldjek S. O. S. jelet. Az S három pontból, az O
pedig három vonásból áll. Az S. O. S., vagyis a baj jele három
pont, három vonás, három pont lenne. Hosszabb üzeneteket is
lehet küldeni, csak több időbe telik. És mivel ilyen hosszú a
kommunikálás, könnyű elfelejteni az üzenet részeit, ha nem
írjuk le. Örülök, hogy félretettük a papírt és a tollat, és hogy
Tristan magával hozta őket.

Úgy érzem, mintha órákat töltenénk a fán. Amíg Tristan nem

mondja, hogy menjük le, meg sem szólalok.
– Mit mondtak?
– Elmesélek mindent, amint lent vagyunk. Gyere. Hangyák
vannak itt, és már halálra csíptek.
Gyorsan lemászom a fáról, és amikor az utolsó ághoz érek, jól
körbenézek, hogy nincs-e jele annak, hogy a jaguárok
visszajöttek. De semmi. Leugrok Tristannal a nyomomban. A
lépcsőhöz vezet, majd leül.
– Tényleg egy mentőalakulat.
– Milyen messze vannak tőlünk? – kérdezem.
Lenéz a fecnire, amire az üzenetet írta.
– Úgy saccolják, hogy nagyjából két hét kell nekik, hogy
ideérjenek. Ha holnap elindulunk, és gyorsan haladunk, ők meg
szembejönnek velünk, egy héten belül félúton találkozni
fogunk. Van náluk gyógyszer és fegyver, és oda fognak vezetni,
ahol egy helikopter fel tud minket venni.
– És ez milyen messze van?
– Ezt nem mondták.
– Miért nem tud a helikopter idejönni, ha tudják, hol
vagyunk?
– Azt mondták, hogy repülési tilalom van a terület fölött.
Biztos, a lezuhanásunk után vezették be, mert előtte nem volt
megtiltva.
Tristanra meredek.
– Miért lenne itt repülési tilalom?
– Nem magyarázták el. Lehet, hogy ők sem tudják. A tiltott
területekről az állami szervek döntenek, és nem mindig adnak
magyarázatot arra, hogy mit miért csinálnak. Az viszont tény,
hogy ide helikopter egészen biztosan nem tud jönni, még azért
sem, hogy felszerelést dobjon le, vagy felvegyen minket. A tiltott
terület határán fog bennünket várni.
– Senki sem tehet kivételt egy mentőexpedícióval? –
kérdezem elképedve.
– Tényleg nem hiszem, hogy bárki is országos problémának
tartana minket ahhoz, hogy ilyen kivételt tegyen. Akárhogy is, a
mentőalakulat valószínűleg megpróbált engedélyt kérni a
helikopter berepítésére, és elutasították. Mivel ismerem, milyen
lassúak ezek a folyamatok, sokkal tovább tartana engedélyt
kérni, mint gyalog idejönni, és gyalog elmenni innen.
Felsóhajtok.
– De mindegy is. Hazamegyünk, Aimee!
Szélesen mosolygok, ahogy Tristan óvatosan összehajtogatja
az üzenetet tartalmazó fecnit, és a zsebébe dugja.
Ez sokkal több, mint amiben valaha reménykedhettünk.
Nincs több vakon sétálás és kilátástalanul reménykedés, hogy a
jó irányba tartunk. A jövőre gondolok, amikor az esőerdőben
töltött időnk csupán emlék lesz. És a fekete karcolás is a
vállamon. Minden alkalommal sikáltam a zuhany alatt, de nem
múlik. Még csak nem is fakult. Mindegy. A csontjaimat
pehelysúlyúnak érzem. A levegő kevésbé tűnik súlyosnak és
nyirkosnak. Úgy vigyorgok, mint egy hülye, de Tristan nem.
A hangját korábban színező eufória még mindig felvidítja az
arcát, de mögötte látszik egy halvány bizonytalanság. Talán más
nem venné észre, de én igen. Olyan jól ismerem őt, hogy a
legapróbb jeleket is olvasni tudom. Mint például egy
szemrándulást. Ahogy megvakarja a tarkóját, vagy ráharap az
alsó ajkára. Próbálok rájönni, hogy mi okozhatta, de nem tudom
megfejteni. A mentőalakulattal kapcsolatban az örömön kívül
nincs más érzelemre oka. Aztán rájövök… van valami…
– Ki rakta össze a mentőalakulatot, Tristan? – kérdezem, és a
tenyerem hirtelen izzadni kezd.
– Chris. Ő is velük van – válaszolja Tristan, és kerüli a
pillantásomat. A hangja megremeg, amikor kimondja Chris
nevét, de nagyon komoly lesz, amikor folytatja: – Nézd át a
bőröndödet, hogy van-e benne bármi használható az útra.
Holnap reggel indulunk. Vadászok valami vacsorát.
– Ne menj a kerítésen kívülre!
– Nem is kell. Nagyon sok madár van itt most este.

Tristan felkel a lépcsőről, én viszont sokáig itt maradok. Nem

így képzeltem, hogy Christ újra látom. Nem itt kellett volna az
erdőben, a fák és a madarak között, amik csendes szemtanúi
voltak a Tristannal közös szerelmünknek. Ez a hely hozzánk, és
csak hozzánk tartozik. Gondolatban eljátszom egy elképzelt
beszélgetést Chrisszel. Nem csökkenti a szorongásomat. Főleg,
amikor eszembe jut a bőröndömben lévő eljegyzési gyűrűm.
Mindegy, mit mondok, borzalmas lesz. Chris egy egész csapatot
összehozott, hogy az szembenézzen az esőerdővel, és
megmentse a menyasszonyát. És amikor megtalálja, az valaki
másba szerelmes. Nem szép köszönet. Nem tudom a dolgokat jó
fényben beállítani. Ettől függetlenül nagyon alaposan készülök
a mondandómra. A védelmemre. Az árulásomra.

Bárcsak tudtam volna, hogy egy szót sem bírok majd elhebegni
ebből a beszédből, mert akkor ezeket az órákat mással töltöttem
volna!
 28. fejezet

Aimee

Másnap kora reggel kibotorkálok a gépből, hogy tojást keressek.

Ez lesz az utolsó ételünk az indulás előtt, és szeretném, ha
tápláló volna. Maradt valamennyi a madárból, amit Tristan
tegnap vadászott, de az nem lesz elég. A gyomrom összeugrik a
jó néhány friss mancsnyom láttán. Tristan éppen a csalit készíti,
amivel félre fogjuk csalogatni a jaguárokat. Nagyon remélem,
hogy működni fog. A kerítésen belül felmászom egy fára, a bal
kezemben egy kosár lóg. Elég fészket találok a felsőbb ágakon,
hogy teleszedjem tojással. A gondolataim folyamatosan aközött
cikáznak, hogy milyen közel vagyunk a biztonsághoz, és hogy
egyre fogy az idő a Chrisszel való találkozásig. Nem figyelek
annyira a környezetemre, mint kellene, amikor a tojással teli
kosárral leugrom a fáról. Körülnézek, hogy látom-e jelét
jaguárnak, ami belém akarja vájni a fogait, és szét akar tépni,
de nem látok egyet sem, így hát elindulok a gép felé. Vagy
legalábbis próbálok.
 Mert nem egy jaguár állít meg, hanem egy éles maró érzés a
bal bokámon. Felkiáltok, és elejtem a kosarat. A szívem a
torkomba ugrik, és lepillantok a földre. A gyomrom felfordul,
amikor meglátom, hogy egy tucat vékony kígyó tekereg a
lábaim körül, kettőnek közülük nyitva van a szája, mert újra
meg akarnak marni. Sikerült annak a viperafészeknek a kellős
közepébe lépnem, amit az első hetekben találtam, és amiről
megfeledkeztem. Cikázik az ereimben az adrenalin, ahogy
gyorsan előrelépek, de ekkor egy újabb erős marást érzek. A
rémülettől és a félelemtől szédülten a géphez rohanok,
nemsokára már alig kapok levegőt, de félek megállni, mert ha
megállok, akkor lehet, hogy az életben tartó adrenalint legyűri a
méreg.

– Tristan – kiáltom, amikor a lépcsőhöz érek, és a korlátnak

dőlök.
Nagyon erősen gyöngyözik a homlokom. Tristan felvont
szemöldökkel a kosár nélküli kezemre néz, de az értetlensége
hirtelen rémületté válik, ahogy a lábamra mutatok. Lenézek,
majd előrebukok, és elhányom magam. Ahol a második vipera
belém mart, kilátszik a húsom – nem kérdés, hogy a fogai benne
maradtak futás közben –, folyik belőle a vér, a méreg meg
szivárog belém. A látványtól elkap a hányinger, de nem hányok
megint. Inkább elveszítem az egyensúlyom. Tristan még azelőtt
elkap, hogy a földre zuhannék. Felemel, és gyorsan a gépbe visz.
Próbálok nem foglalkozni a lábamban pulzáló fájdalommal, de
nem megy, és az öklömbe harapok, hogy ne ordítsak.
Amint Tristan az ülésembe tesz, fel akarom emelni a lábam,
hogy jobban szemügyre vehessem a sebet.
– Ne! – szól rám, és megragadja a combom, hogy ne tudjam
mozgatni a lábam. – Fontos, hogy a sérült testrész a szív
magassága alatt maradjon.
– Most mi lesz? – kérdezem.
Tristan a hajába szánt, és nem néz a szemembe. Érzem, hogy
a némasága miatt kezd elkapni a pánik.
– Tristan? – Erősködöm. – Hogyan távolítjuk el a mérget?
Emlékszem, egy útikönyvben azt olvastam, hogy kígyómarás
után soha ne szívjuk ki a mérget… vagy használjunk érszorítót
a méreg terjedésének a megakadályozására. Mert az
üszkösödést okozhat. Sőt, a kalauz kihangsúlyozta, hogy ne
próbálkozzunk semmivel, hanem a lehető leggyorsabban
keressünk orvosi segítséget, mert a méreg hamar a véráramba
jut. Logikus tanácsnak tűnt, amikor olvastam. Most viszont
kegyetlen viccnek. Ettől függetlenül bízom abban, hogy Tristan
tanult valami vészhelyzetre való trükköt a seregben. A
tekintetében látszó kétségbeesés viszont pont az ellenkezőjéről
árulkodik.
– Nem tudjuk – válaszolja, és bár a hangja nyugodtnak,
kiegyensúlyozottnak tűnik, hallom, hogy kezd megbicsaklani a
magabiztossága. – Talán nem mérgező.
– Nem mérgező? – emelem fel a hangom részben azért, mert
belém hasított a fájdalom, részben meg azért, mert nevetséges,
amit mond. – Elfelejtetted, hol vagyunk? Még a francos békák is
mérgezők itt.
– Figyelj rám! Amikor a mérges kígyók megmarnak, nem
mindig engedik ki a mérgüket is. – A hangja megremegett,
ahogy belekezdett, de aztán megnyugszik, szinte hivatalossá
válik. Ezt már biztos mondta, talán az egyik bajtársának
bevetésen. – De ha még a vérkeringésedbe is jutott a méreg,
fontos, hogy megőrizd a nyugalmad, és ne menjen fel a
pulzusod. Mert attól csak felgyorsul a vérkeringésed, és a méreg
gyorsabban terjed.
– És ettől most nyugodtnak kellene maradnom?
– Ez elővigyázatosság, Aimee. – Megcirógatja az arcomat,
majd magához húz. A mellkasára nyomom az arcom, és
belemerülök az ölelésébe. Egy pillanatra elhiszem, hogy minden
rendben lesz. Aztán megint belém hasít a fájdalom. Erősen az
ajkamba harapok, hogy ne sikítsak. Tristan szívverése meg van
vadulva, és nem szeretném, ha még jobban aggódna. –
Valószínűleg nincs is méreg a véredben.
– Ezt ugye nem csak azért mondod, hogy ne pánikoljak?
– Nem, így igaz. Ez a bevetések alatt is előfordult néhányszor.
Szeretnék hinni neki. Tudni akarom, mi lett azokkal a
srácokkal, de félek megkérdezni. Még ha nem is haltak bele a
kígyómarásba, ettől még jó eséllyel rossz dolgok történtek
velük. És nem szeretném, ha Tristan újra azokra a napokra
gondolna. Épp mostanra sikerült kirángatnom a rémálmaiból.
Csak azért, mert én ezt mindenáron tudni akarom, nem éri
meg, hogy neki felboruljon a lelki egyensúlya.
– Én nem aggódom a méreg miatt – teszi hozzá.
Megnyalom az ajkamat, és bólintok. Idehozza a sósborszeszt,
és elkezdi kitisztítani a sebet. Ráncolja a homlokát, vizslatva
nézi a lábamon a marást, mire elkezd zakatolni a szívem. Az
lehet, hogy a méreg miatt nem aggódik, de valami miatt igen.
– Így is el tudunk indulni? – kérdezem, bár már tudom a
választ.
– Arról szó sem lehet – tiltakozik. – Nem tudsz sétálni. – Aztán
folytatja: – Bár vinni tudlak.
– Nagyon lassúak lennénk. És könnyű préda. – Mindketten
elhallgatunk, valószínűleg ugyanarra gondolunk. Már itt is
könnyű préda vagyunk. – Küldök a mentőalakulatnak egy
üzenetet, hogy a gyógyulásodig elnapoljuk az indulást.

De nem gyógyulok meg. A lábam az első néhány órában elkezd

bedagadni, és alig alszom attól félve, hogy vagy nem fogok
felébredni, vagy álmomban a duplájára fog dagadni a lábam.
Tristan sem alszik egy pillanatot sem éjszaka, csak tart engem,
és időnként megnézi a lábfejemet. Az kiderült, hogy a kígyók
nem engedték belém a mérgüket, amikor megmartak – talán
nem is voltak mérgesek. Ha azok lettek volna, már nem élnék.
De valami hasonlóan veszélyes fenyeget ettől függetlenül.
Fertőzés.
Tristan a kezdetek óta a fertőzésektől tartott. Mivel nincs
antibiotikumunk, képtelenség megállítani a terjedését. A
sósborszeszes fertőtlenítés nem sokat használ. A duzzanat
szinte elmúlik a második reggelre, de a seb széle gyomorforgató
árnyalatú lila és citromsárga lesz. Tristan kötést tesz rá, én meg
hosszú ruhát veszek, hogy ne lássam, de az elrejtése miatt nem
kevésbé észrevehetők a hatásai. Nem tudok menni, még azzal a
mankóval sem, amit Tristan készített nekem. Feladom, hogy
egyáltalán kimenjek a gépből. Kizárt, hogy a mentőalakulattal
találkozni tudjunk. A legjobb esélyünk az, ha itt várunk rájuk.
Azt leszámítva, hogy ez nem túl jó esély, sőt még csak nem is
létező esély. A jaguárok a megmentőink érkezése előtt le fognak
velünk számolni.
Most már napközben is a kerítésen belülre jönnek. Négyen
vannak. Muszáj a gépben maradnunk, és a lépcsőt felemelnünk
a talajról. Tristan az ajtóból vadászik. A zsákmány behúzására
kidolgoz egy ügyes rendszert, egy vékony zsinórt köt a nyílra.
Amint az elejtett állat a földre zuhan, magához húzza a
zsinórral. Nem mindig működik, mert a mozgás felkelti a
jaguárok figyelmét, és néha azelőtt elkapják az állatot, hogy
Tristan be tudná húzni nekünk. Többször maradunk éhesek,
mint nem. És állandóan szomjasak is vagyunk, mert ez a
rendszer nem alkalmas arra, hogy a vizes kosarainkat behúzza,
úgyhogy az ajtó peremére és a felemelt lépcsőfokokra kitett
üdítősdobozokban gyűjtjük az esővizet. Tristan megpróbálta
lelőni a jaguárokat, de okosak. Mintha meg tudnák állapítani a
pontos pillanatot, hogy mikor fogja Tristan elengedni a nyilat,
még ha látszólag másra is koncentrálnak – például a vacsoránk
megevésére –, és kitérnek az útjából.
Ha kihúzzuk a mentőalakulat érkezéséig, náluk lesz fegyver,
és azonnal le tudják lőni a jaguárokat. De két hét hosszú idő
ahhoz, hogy levegőn éljünk, és nagyon hosszú egy ilyen
komolyságú fertőzés feltartóztatásához. Ezzel együtt én
továbbra is hiszek abban, hogy ki fogom bírni. Bár ez a remény
napról napra sorvad.

A marást követő ötödik napon rájövök, hogy ez a remény

mennyire nem reális. Tristan a pilótafülkében van, én meg az
utastérben. Végigvonszolom magam a folyosón a bőröndömig.
Át kell öltöznöm, mert nem bírom elviselni a ruhámon a vér és
a genny látványát. Nagyon igyekszem sietni, hogy még azelőtt
visszaérjek a helyemre, hogy Tristan kilépne a pilótafülkéből.
Ragaszkodik ahhoz, hogy egyáltalán ne mozogjak, és ki fog
borulni, ha meglát. De muszáj mozognom, különben gyökeret
fogok ereszteni az ülésemben. Viszont pokolian fáj a mozgás.
Átveszem a ruhámat. A lábamon lévő kötés felkelti a figyelmem.
Két napja nem láttam a sebet. Az ajkamat beharapva lefejtem,
és a szívem kihagy, miközben a szemem próbálja értelmezni a
rettenetet. A látvány elhomályosul, mert könnyek szöknek a
szemembe, és a felismerés utolér.
Nem leszek jobban.
Nem fogom kihúzni a mentőalakulat érkezéséig.
Dühömben felkiáltok a helyzet igazságtalanságán.
Patakokban folyik a könnyem, és az egész testem elkezd
reszketni. Próbálok megnyugodni, de nem megy. Mit számít
már?
Amikor hangot hallok a pilótafülke felől, eszembe jut, miért is
számít, hogy megnyugtassam magam. Nem hagyhatom, hogy
Tristan így lásson. Ő biztosan tudja, mennyire rossz állapotban
van a sebem. Ezért nem hagyta, hogy lássam. De nem tudhatja
meg, hogy mennyire odavagyok. Éppen addigra mászom vissza
az ülésemhez, amikor Tristan kilép a pilótafülkéből. Nem jön
felém, hanem a gép ajtajában marad, és nekem háttal leguggol.
Én a második sorban ülök, úgyhogy van közöttünk egy sor ülés.
Így nem lát engem.
– Próbálok szerezni magunknak valami ennivalót – szól hátra
a válla fölött. – Talán szerencsém lesz.
– Rendben – mondom.
A vadászata elég időt fog adni ahhoz, hogy összeszedjem
magam. Letörlöm a könnyeimet, de újak buggyannak ki. Miért
most? Miért nem tudtam a zuhanáskor meghalni? Gyorsan,
talán még fájdalommentesen is. Éppen, amikor megéreztem,
milyen is eddig még soha nem tapasztalt módon egésznek lenni,
elveszítek mindent. Ingatom a fejem, majd a két térdem közé
hajtom. Nem gondolkozhatok így. Össze fogok omlani, és nem
fogom tudni összekapni magam. Nagy levegőket veszek, és
próbálok megnyugodni. Az erőlködésben, hogy ne sírjak,
ostorcsapásszerű fájdalmat érzek a mellkasomban, újra meg
újra, amíg már meg vagyok győződve arról, hogy az erőlködés
elég lesz ahhoz, hogy megtörjön. A karomba harapok, amikor
elkap a zokogás, és átadom magam a fájdalomnak és a
félelemnek. Hagyom, hogy a fájdalom néma könnyekben
folyjon ki belőlem, amíg már nem marad egy csepp sem.

– Reménytelen – mondja Tristan óráknak tűnő idő után. –

Lelőttem egy madarat, de a jaguárok azonnal ráugrottak. A
szokásos módon elharapták a zsinórt, ezért a nyilat is
elveszítettem. – Aggódva figyel engem. – Éhes vagy, ugye?
– Az az igazság, hogy már nem érzek éhséget. – A fájdalom
mellékhatása.
– Attól még enned kell. Megpróbálok kimenni, és néhány
gyökeret kiásni.
– Nem. Szó sem lehet róla. Túl veszélyes.
– Ahogy éhen halni is, Aimee.
Majdnem hangosan felnevetek. Az elfertőződött sebem majd
gondoskodik arról, hogy ne kelljen éhen halnom.
Aztán mellbe vág egy gondolat. Hogy Tristan viszont éhen fog.
Itt ragadva velem semmi más nem vár rá, csak a halál. Az
meglehet, hogy mi nem tudunk elmenni innen. De ő el tud.
Tudom, hogyan mozog az erdőben. Ügyes, erős és gyors. Ha
sikerül átjutnia a jaguárokon, akkor jó eséllyel oda fog érni a
mentőcsapathoz. Az én terhem nélkül ő el tud jutni a
biztonságba. Ez a gondolat táplálja a reményemet. Úgy
kapaszkodok bele, mintha az életem múlna rajta. Ó, jobban
mondva, kétségbeesetten kapaszkodom. Most már csak arról
kell meggyőznöm, hogy menjen.
 – Van egy ötletem – mondom, amikor Tristan ledől az ülésére,
a szeme lehunyva, kimerült, éhes és szomjas. – Miért nem mész
el, és találkozol te a mentőcsapattal?
– Hogy mi? – Metsző hangját egy hangos recsegés is kíséri,
ahogy hirtelen felül, a tekintete pedig csontig hatoló.
– Pedig jó ötlet. Lenne ételed, és erőre tudnál kapni, hogy
aztán visszavezesd őket a géphez nekem segíteni. – Nem nézek
a szemébe, amikor folytatom, de Tristan valószínűleg tudja,
hová akarok kilyukadni. – Tudom, hogyan tájékozódsz az
erdőben, Tristan. Te ezt egyedül jobban meg tudod csinálni. Én
még egészségesen is visszatartanálak. Lassú vagyok, és
ügyetlen.
– Egy csapat vagyunk, Aimee. Te mondtad.
Felsóhajtok.
– Hát, ez éppen a csapat érdekét szolgálná. Ha te gyorsabban
ide tudod őket vezetni, én előbb kapok orvosi segítséget.
– Nem hagylak itt – jelenti ki. – Egyáltalán nem hagylak el.
– De éhezel, Tristan. Nem várhatod meg, hogy ideérjenek
hozzánk.
Ideérjenek hozzá, inkább. Mire a mentőcsapat ideér, én már
halott leszek. Ezt ő is tudja. Én is tudom. De egyikünk sem
mondja ki.
Elém térdel, megfogja mindkét kezem, majd a nyaka két
oldalára teszi.
– Emlékszel, mit mondtál, amikor beteg voltam?
– Emlékszem, hogy egy részletes csillagászati óránk volt –
válaszolom. A kérdő pillantása miatt folytatom. – Sokat
beszéltünk a csillagokról.
– Azt mondtad, hogy ha másnap nem ébredek fel, te sem
akarsz felébredni. – A hangja ziháló és remegő, mintha
próbálná visszatartani a könnyeit. – Most én mondom ezt
neked. Ha nem éred meg, hogy a mentőcsapat ideérjen, én sem
akarom, hogy megmentsenek. – Finoman átölel. – De minden
rendben lesz, Aimee. Majd meglátod.
Látom. Látom, mi a helyzet. Tristan veszélyben van miattam.
Egy béklyó vagyok. És rosszabbul leszek. Ez a fertőzések rendje.
Nem tudok neki segíteni a jaguárok legyőzésében, és elmenni
sem tudunk. Semmit sem tudunk miattam csinálni. Ő meg nem
fog elmenni. Engem fel fog emészteni a betegség, őt meg az
éhség és a szomjúság, mert nem hajlandó itt hagyni.
A pillanatnak ebben a törtrészében, ahogy a fülem a
mellkasához nyomom, rájövök, minek kell történnie ahhoz,
hogy Tristan elmenjen.
Meg kell halnom.
 29. fejezet

Aimee

Mivel úgy tűnik, a bokámon a hús óráról órára bomlik, és a

fájdalom ugyanilyen ütemben erősödik, nem megalapozatlan
azt gondolni, hogy már nem sokáig fogok élni. De a halál nem
jön olyan gyorsan, mint aminek örülnék. Miután két napot
azzal töltöttem, hogy a halált vártam, keresem a módját, hogy
miként tudnám magam szándékosan veszélybe sodorni. Ami
nem egyszerű Tristan figyelő pillantása alatt. Foghatnék egy
kést, és végezhetnék magammal. Akkora fájdalmam van, hogy
már bármilyen megkönnyebbülésnek örülnék. De Tristannak
már így is éppen elég túlélő bűntudata van saját maga
kínzására, nem szeretném ezt súlyosbítani. Ha ezt megtenném,
elvenném tőle azt az apró szabadságot, amire az együttlétünk
alatt szert tett. Próbálom abbahagyni a vízivást, de Tristan
ügyel arra, hogy az utolsó cseppig megigyam a vizet, mert
szerinte muszáj eleget innom. A lázam veszélyesen magas. A
gép levegője kezd ragacsos és nehéz lenni, lehetetlen lélegezni.
 Másfél napja nem ettünk semmit, és kilátástalannak tűnik,
hogy mostanában fogunk. Tristan próbált elkapni egy madarat.
A lövés része jól megy neki. A gond ott van, amikor a nyílra
kötött zsinórt húzza. Ez nem működik, mert szokásos módon, a
jaguárok behúzás közben elkapják a zsákmányt. De Tristan nem
adja fel. Ma már lelőtt egy madarat, és éppen a másodikat lövi.
Próbál csak napi egyszer vadászni, mert nincs elég nyilunk. Ha
napi egy nyilat elhasznál, akkor elméletileg kihúzzuk a
mentőcsapat érkezéséig. Kivéve, ha egy nyíl nem egy étellel
egyenlő, mert akkor a mentőcsapat érkezése előtt éhen
halhatunk. Tegnap nem járt sikerrel, és ma sem. Gyanítom,
emiatt használja el ma a második nyilat.
Én összekuporodva maradok az ülésemen, és küzdök az alvás
és a kimerültség ellen. A csontjaimig hatol. Minden alkalommal,
amikor letörlöm az izzadságot a homlokomról, eszembe jut,
hogy miért vagyok ilyen szokatlanul kimerült. Annyira magas a
lázam, hogy szerintem kisült az agyam. Végül megadom
magam, és elbóbiskolok.
– Végre – mondja Tristan, és felriaszt. – Ó, nézd, szegény
madár a tüskés bokrodra esett a bejáratnál, amikor lelőttem!
– Hmm? – kérdezem, és még mindig küzdök az álmosság
ellen.
– A fekete nedvű tűlevelek.
Vizenyős szememmel látom, ahogy Tristan egy maréknyi
tűlevelet szed ki a madár tollazatából. Tényleg ugyanolyan
tűlevelek, amik a fekete csíkot hagyták a vállamon. Tristan a
madárról rám kapja a tekintetét.
– Hogy vagy, Aimee?
Aggódó hangja felélénkít. Ráveszem magam, hogy
egyenesebben üljek.
– Csak egy kicsit fáradt vagyok – hazudom.
– Fáj a lábad?
– Ma nem annyira rossz. – Ez nem hazugság. Vagy annyira
kiüt már a fájdalom, hogy nem érzem (ami bevallom,
elképzelhető), vagy a láz valahogy lezsibbasztott.
Tristan egy nagyon pici tüzet gyújt a résnyire nyitott ajtóban,
és megsüti a madarat. Amikor rájöttünk, hogy kénytelenek
leszünk a gépben maradni, a lehető legtöbb fát cipeltük be.
Amint a madár elkészül, mohón megesszük. Aztán Tristan
leveszi a felemelt lépcsőről a három üdítősdoboz egyikét.
Értékes víz van benne, amit mindennap gyűjtünk. Ahogy
általában, Tristan csak néhány kortyot iszik, és próbálja
megitatni velem a maradékot.
– Több vizet kellene innod. – Eltolom a kezét, amivel a
számhoz tartja az üdítősdobozt. – Muszáj eleget innod. A lázad…
– A lázam így is, úgy is meg fog ölni – mondom. Tristan keze
megdermed a levegőben, és a bütykei elfehérednek. – Ne
csináljunk úgy, mintha nem így lenne, Tristan, legalább most az
egyszer ne!
– Én nem… Én nem akarok így gondolkozni, Aimee. Még
mindig van esély arra, hogy időben ideérjenek hozzánk.
– Tristan. – A nevét sietősen mondom ki. Olyan gyakran
szeretném, ahányszor csak tudom a maradék időmben. –
Mindketten tudjuk, hogy ha ez még meg is történik, túl sok idő
lesz, amíg feljuttatnak a helikopterre. Biztos, hogy nem fogom
túlélni.
Tristan erősen összerezzen. Nem kellett volna ennyire
nyersnek lennem. Elvégre én vagyok az, aki megbarátkozott a
halálommal. Ő még nem.
– Biztos, hogy van náluk gyógyszer – mondja.
Ez valószínűleg igaz. De az én vérmérgezésemnek egy
táskában hordozható arzenálnál többre van szüksége. Nem,
amire nekem van szükségem, az kizárólag kórházban érhető el.
De Tristan hangja annyira bizakodó, hogy kizárt, hogy csak
megjátssza. És ez nem jó hír. Minél hamarabb hagy fel a
reménnyel, és fogadja el az igazságot, annál jobb – annál
gyorsabban fog helyrejönni, amikor az elkerülhetetlen
bekövetkezik. Kinyitom a számat, majd becsukom, mert nem
pontosan tudom, hogyan fogalmazzam meg ezt. Nincs lelki
erőm összetörni őt. Nem tudom, mi a kegyetlenebb: hagyni,
hogy reménykedjen, vagy megfosztani őt a reménytől.
És mintha olvasná a gondolataimat, megcsókol, és már nem
tudok megszólalni. Mellém ül, én elolvadok a csókjában,
belefeledkezem az ízébe és a melegségébe, hagyom, hogy a
bőröm bizseregjen a vágytól, és a testem beigya a közelségét.
Mindkét kezemmel bejárom a testét, önálló életre keltek – a
kemény hasát cirógatom, az élesen kiálló csípőcsontját, és
egészen a háta alsó részéig kalandozom. Olyan vékony lett! Ő is
ugyanilyen hévvel pásztázza a testem. Már nincs semmi
önmegtartóztatás az érintésében. Amióta a kígyók megmartak,
megtartóztatta magát, mintha attól félt volna, hogy a csókjai
vagy az érintése talán összetör. De most nem. Fürdőzöm az
érzésben. A vágya feléget minden gondolatot és aggodalmat.
Mint egy balzsam, belefolyik a repedésekbe, amik az utóbbi pár
napban estek rajtam amiatt, hogy megpróbáltam a fájdalmamat
elrejteni előle.
– Te vagy a mindenem, tudod? Mindig is az leszel – suttogja az
ajkamnak.
A valóság a mindig szó említésére valamennyire utolér, de
elhessegetem. Nem szeretném a valóságot belehozni ebbe a
pillanatba. Nem vagyok hajlandó elveszíteni azt, ami biztosan
az enyém – a jelen – azzal, hogy egy olyan jövő miatt aggódom,
amire nem vagyok hatással.
– Mindig? – kérdezem csipkelődő hangon. – Ez komoly
kijelentés, kérem szépen.
Kedves tekintettel néz engem.
– Mindig. Most azonnal feleségül vennélek, és gondoskodnék
rólad, amíg mindketten megöregszünk, ráncosak és zsémbesek
leszünk. Minden reggel főznék neked kávét, és minden este
szorosan ölelnélek. Megtiszteltetés lenne, hogy esténként
láthatlak elaludni. Nem tudok gyönyörűbb és boldogabb érzést
elképzelni, mint melletted megöregedni, és gondoskodni rólad.
Örökké szeretni téged.
A szívem kihagy a szavai hihetetlen szépsége miatt.
 – Tristan, én… – A szavak szokás szerint cserben hagynak.
– Igent mondanál? – A tekintete dermesztő sürgetéssel kutatja
az enyémet, és közelebb hajol hozzám. Az ajkamon érzem
meleg lehelete csiklandozását. – Hozzám jönnél, ha máshol
lennénk, és egy olyan hatalmas esküvőt szerveznék neked,
amiről mindig is álmodtál?
Játékosan eltolom magamtól.
– Kizárt.
Elakad a lélegzete, és megbántottság látszik a tekintetében. Ez
nem sült el jópofán.
– Nem szeretnék nagy esküvőt – folytatom. – Egy pici,
bensőségest szeretnék.
– Igen? – A szája mosolyra kunkorodik. – És utána meglógnál,
hogy megoldj egy nagy ügyet.
Összeráncolom a homlokom.
– Nem szeretnék többé ügyeket megoldani, vagy ügyvéd
lenni.
– Tényleg?
– Nem, én… valami mást szeretnék csinálni.
– Nagy valószínűséggel én is átgondolnám, hogy a
pilótaságból éljek-e.
– Ön, uram, soha többé nem ülhet gépre! Soha. –
Megcsókolom, és közelebb húzom magamhoz. – Adhatnál az
orvoskodásnak egy lehetőséget.
– Ááá, én ahhoz már öreg vagyok – suttogja, amikor
szétválunk.
 – Huszonnyolc éves vagy. Az egyáltalán nem öreg.
– Akkor hozzám jönnél?
– Igen.
– Azt mondtad, hogy nem szeretnél nagy esküvőt… akkor
milyennek szeretnéd az esküvőnket? Hol szeretnéd tartani?
A mellkasára hajtom a fejem, és próbálom elképzelni, milyen
lenne az a nap.
– Hmm, valahol a szabadban, csak néhány barát
részvételével. Őszintén, imádnám, ha csak mi ketten lennénk,
de tudom, hogy páran nem bocsátanának meg, ha nem hívnám
meg őket. Egyszerű ruhában szeretnék lenni, nagyon sok
virággal körülvéve, egzotikus fajtákkal, mint amik itt vannak,
ha be tudnánk szerezni őket. – Egy szünet után még
hozzáteszem: – És szeretnék egy olyan tetoválást, amit mondtál,
hogy a bennszülöttek csinálnak.
Tristan felbillenti az államat, hogy nézzek rá. Vigyorog.
– Azt hittem, barbárságnak tartod.
– Mert akkor még nem tudtam, mit jelent, ha valakinek
mindenünket szeretnénk odaadni. Most már tudom.
Magához húz. Bár ne tenné, mert egy könny lecsordult az
arcomon, és szeretném elrejteni! Tristan a hüvelykujjával
letörli, és megdöbbenve pillant rá.
– Aimee – suttogja.
És ebben a pillanatban csak arra tudok gondolni, micsoda
kiváltság, hogy hallhatom őt a nevemet kimondani, és hogy
milyen kevés alkalmam lesz még ebben a luxusban részesülni.
Utálom ezt. De legjobban azt utálom, hogy nem lesz esküvő.
Sosem fogok fehérben mellette állni, és elmondani egymásnak a
fogadalmunkat. A vágy, hogy ezt megtegyük, hirtelen mellbe
vág, ráadásul olyan erősen, hogy kiszalad belőlem a levegő. Ha
lehetne egy utolsó kívánságom, az lenne, hogy ezt megtegyük.
Nem tudom, hogy ez hirtelen miért ennyire fontos, de megadná
azt a békét, amit akkor veszítettem el, amikor felfogtam, hogy
nem fogok innen élve kijutni. Amikor Tristan rám néz, olvassa a
gondolataimat. Látom rajta, szeretne megnyugtatni, hogy ez
nem igaz, és még sok időnk lesz – hónapok, évek –, hogy halljam
őt a nevemet kimondani. De most én vagyok az, aki nem hagyja
őt megszólalni. Hogy beléfojtsam a szót, az ajkára nyomom a
számat, és hagyom, hogy az ajkai körülöleljenek azzal a csodás
erővel, ami minden gondolatot elűz. Örülök, hogy beszéltünk
erről. Így tudom, hogy ez milyen fontos volt neki. Amikor
egészségesek vagyunk, azt hisszük, a világ minden ideje a
rendelkezésünkre áll arra, hogy kimondjuk, ami fontos. Amikor
viszont megbetegszünk, megtanuljuk, hogyan éljünk meg
minden pillanatot, és miként tegyünk minden pillanatot
fontossá. Milyen szomorú, hogy erre akkor jövünk rá, amikor
kezdünk kifogyni az időből! Ezt soha nem mondtam volna el
neki, ha egészséges vagyok. A zavarom és a gátlásaim mindig
megakadályoztak abban, hogy kifejezzem a legőszintébb
vágyaimat, reményeimet és gondolataimat. Azt hiszem, talán
nem is tekinthetek a betegségemre kizárólag átokként.
Szétválunk, levegőért kapkodunk, majd Tristan szorosan
átölel, és megcsókolja a homlokomat.
– Hát, ha azt szeretnéd, hogy nagyon sok egzotikus virág
legyen körülöttünk, akkor jobban tesszük, ha egy nagy marékra
valót összeszedünk, amikor elmegyünk innen – viccelődik.
Aztán felpattan.
Kicsit jobban felegyenesedem, a szívem őrületes sebességgel
kalapál, ahogy körülnézek, mert próbálom megfejteni, mi
ijesztette meg. Semmit sem látok, ami veszélyt jelenthetne.
– Megtehetjük itt – mondja.
– Mit tehetünk itt? – kérdezem értetlenül.
– Összeházasodhatunk. – A két keze közé fogja az arcomat. –
Itt bőven van virág, és van fehér ruhád is. Amit azért nem vettél
fel, mert túl hosszú. Gyűrűt elég nehéz szerezni, de most
kibírjuk nélküle. Viszont itt van az a színes nedvű tűlevél –
hadarja, és a halomnyi tűlevélre mutat, amit a madárból húzott
ki. – Tetoválhatunk vele. Mit szólsz?
Az inge gombjait babrálom, és nyelem vissza a könnyeimet. El
sem tudja képzelni, ez milyen sokat jelent nekem.
– Az igen után ilyen hamar az inadba szállt a bátorságod? Mit
mondasz, Aimee? – noszogat, hogy válaszoljak.
– Imádnám – suttogom.
A homlokomra nyomja az ajkát.
– Kislisszanok, hogy hozzak néhány virágot.
– Kizárt! A kerítésen belüli összes virágot amúgy is
megjegyeztem. Majd ideképzelem őket.
– Miután átöltöztem, segítek neked felvenni a fehér ruhát.
Vagy szeretnéd, hogy előtte segítsek?
– Nem, nem… Egyedül szeretném csinálni.
– Rendben.
A pilótafülkébe megy, én pedig izgatott vagyok. Mivel alig
bírok mozogni, a bőröndömhöz mászom, és közben
csikorgatom a fogam, mert még a legkisebb mozdulatra is
belém hasít a fájdalom. Nem vagyok hajlandó ránézni a
lábamra, inkább belebújok a sötétkék csipkés, fehér ruhámba,
és örülök, hogy ilyen hosszú. Figyelnem kell arra, nehogy
oldalra csússzon, és kilátszódjon a lábam. Az határozottan
lelombozó lenne. Megfésülködöm, és leengedve hagyom a
hajam. Furcsa érzés azután, hogy több hónapig a fejem tetején
csomóba kötve hordtam. Megtalálom a sminkes táskát, amit a
bőröndöm aljára tuszkoltam, amikor először készítettünk leltárt
a dolgainkról. El is felejtettem, hogy nálam van. Kinyitom, és
amikor a teteje belsején lévő kis tükörben meglátom magam,
felszisszenek. Borzalmasan festek, mintha valaki kiszívta volna
belőlem az életet. A bőröm betegesen sápadt. Sokkal többet
fogyhattam, mint hittem, mert az arccsontjaim nagyon
látványosak. A szemem alatti mély, sötét karikák ettől csak még
ijesztőbbek. Felsóhajtok, és beharapom az ajkam. Bárcsak
Tristan gyönyörűnek emlékezne rám! Ez most egy bolond
kívánság, de nem érdekel. Éppen elég csúnya emléke van.
Szemezek a sminkes táskával. Talán kezdhetnék vele valamit,
bár kétlem, hogy most bármennyi smink széppé tudna tenni. A
kedvem viszont picit javul, amikor elkezdem felvinni a sminket.
Az izgatottság fokozódik, egyre jobban és jobban beleélem
magam, ahogy a korrektort a szemem alá kenem, és kevés
pirosítót viszek fel az orcámra. Mire kirúzsozom az élettelen
ajkamat, meg vagyok győződve arról, hogy mindjárt
szétpattanok az izgatottságtól. A tükörképem szép fokozatosan
életre kel. Amikor végzek, messze vagyok a gyönyörűtől, de
legalább már nem tűnök hullának. Egy örökkévalóságba telik,
mire visszavánszorgok az ülésemhez. Néhány másodpercnyi
tanakodás után, hogy valóban itt-e a legjobb ülni, az ajtó előtti
részbe mászom. Ott több helyünk lesz. Próbálok rendet tenni a
helyen, és félretolom a zsinór maradékát, amit Tristan a nyilak
végére szokott kötni, amikor beugrik egy ötlet. Az ujjaim közé
fogom a zsinórt, és fonok egy meglepetést belőle Tristannak.
Amikor kilép a pilótafülkéből, a hátam mögé rejtem a titkomat.
Eláll a lélegzetem. Az egyenruhájában van, alatta egy frissen
mosott fehér inggel.
– Azta! Gyönyörű vagy, Aimee!
Elpirulok, amikor a pillantásával végigpásztáz, és beissza a
látványt.
– Köszönöm. – Megnézem, hogy a ruha takarja-e a sérült
lábam. – Te is.
– Valahol volt egy nyakkendőm, de nem találom. Miért van a
kezed a hátad mögött?
– Nem tartozik rád – mondom huncutul.
– Mit rejtegetsz? – vigyorog, tesz egy lépést felém, és próbál a
hátam mögé kukkantani.
 Elfordulok, és a könyökömet a sérült lábamba nyomom.
Összerezzenek a fájdalomtól, mire Tristan vigyora eltűnik.
Mosolyt erőltetek az arcomra, bár a fájdalom annyira éles, hogy
könnybe lábad a szemem.
– Sss, ne leskelődj! Meglepetés. Menj, keresd meg a
nyakkendődet!
Az eltakart lábamra néz, de én mosolyogva megrázom a
fejem.
– Menj, keresd meg, mielőtt meggondolom magam, hogy
hozzád menjek!
Amint nem látom, összeszorított fogakkal megpróbálom
kifújni magamból a fájdalmat. Van egy vérfolt a ruhámon, ahol
megnyomtam a lábam. Alá viszont nem merek nézni.
Megigazítom a ruhámat, hogy a folt ne látszódjon.
Tristan nagyon sokáig nem jön, és már azon kezdek
gondolkozni, hogy történt-e vele valami, vagy meggondolta
magát, amikor végre kilép. A nyakkendője a helyén, és nem
hiszem, hogy valaha szerettem jobban, mint amikor elém
térdel, és megkérdezi.
– Készen állsz, hogy örökre az enyém legyél?
Rámosolygok.
– Készen.
Megfogja a kezem.
– Nem készültem cirkalmas fogadalmakkal, de én…
szeretném, ha feleségem lennél. Megtiszteltetés lesz minden
nappal egyre jobban szeretni téged. Nem fogom magától
értetődőnek venni a szerelmedet, hanem mindennap új okokat
fogok adni arra, hogy belém szeress. Minden módon el fogom
érni, hogy mosolyogj, és ügyelek arra, hogy csak
örömkönnyeket hullass.
Gombócot érzek a torkomban, és amikor Tristan azt sugallja,
hogy most én jövök, kacagni kezdek.
– Nem készültél fogadalmakkal, mi? – suttogom, és keresem a
szavakat, de csak könnyeket találok. Olyan gyönyörűen beszélt
a jövőről, amiben nem lesz részünk!
– Hé, akár át is ugorhatjuk a te fogadalmadat, és egyből a
csókra térhetünk.
– Nem, még nem csókolhatsz meg! – tiltakozom.
Értetlenkedő arckifejezése láttán előrehozom a kezem, és felé
nyújtom. A tenyeremben két szürke, zsinórból font gyűrű van.
Az egyiket az ujjai közé fogja, és egy pillanatig nem bír
megszólalni.
– Tetszik? – kérdezem idegesen. – Csak szerettem volna, hogy
legyen valami gyűrűre hasonlítónk…
– Tökéletesek.
Ő húzza először a gyűrűt az ujjamra, én közben visszafojtom
a lélegzetem, és az egész testem reszket a színtiszta,
felvillanyozó boldogságtól. Ahogy a nagyobb gyűrűt az ujjára
húzom, látom, hogy a zsinór máris foszlásnak indult. A gyűrű
nem fogja húzni sokáig. Akárcsak én. Talán ez nem is rossz.
Nem marad belőlem maradandó emlék. Így a halálom után
Tristan gyorsabban helyre fog jönni. Amint jól felhúzom az
ujjára a gyűrűt, az ajkát erősen a számra nyomja. Ez a csók nem
olyan finom vagy visszafogott, mint ahogy a vőlegények szokták
a menyasszonyukat megcsókolni. A két keze közé fogja az
arcomat, és a nyelvével üldözi az enyémet. Úgy csókol, mint aki
tudja, hogy nem sok csókja maradt.
Utána megkérdezem:
– Ide tudod hozni a tűleveleket?
– Egy pillanat.
Egy halom tűlevelet az egyik régi magazinra tesz, amelyet
már legalább tízszer kiolvastam. Annyira homályos a látásom,
hogy a címlapján nehezemre esik az egyik betűt a másiktól
megkülönböztetni. Ebből tudom, hogy borzasztó magas a
lázam. A szívem a torkomban kalapál, és erősebben
koncentrálok a betűkre. Forró könnyek patakzanak az
arcomon. Remélem, Tristan azt gondolja, hogy az érzelmek
miatt.
– Csináljam először én a tiédet? – kérdezi.
– Mindenképpen.
– Mit szólnál, ha a nevem kezdőbetűjét írnám?
– Nem. Az egész nevedet szeretném. Mert gyönyörű.
– Biztos vagy benne?
Bólintok.
– Rendben. Tessék!
Amíg Tristan a nedvedző tűlevelet a felkaromhoz érinti, a
vonásait tanulmányozom. A szemöldöke vonalát, a hosszú
szempillái ívét, az ajkát. Minden részletét szeretném
megjegyezni, amíg a homályon keresztül még látok. Egyáltalán
nem fáj a bőrömhöz érő tűlevél. Szédítő beteljesülésérzést kelt
bennem, amit a rémület vesz át, amikor Tristan egy másik
tűlevelet a kezembe ad.
– Te jössz! Én is a teljes nevedet szeretném.
– Nem – mondom riadtan. – Miért nem csak az első betű, vagy
valami más? Azt mondtad, a bennszülöttek néha
szimbólumokat használnak…
– Szeretném, ha összeillenének. Csináld csak! – noszogat,
feltűri az ingujját, így kilátszik a felkarja.
Magamban káromkodok, miközben a bőrére írom a nevem.
Nem kellett volna a tetoválást szóba hoznom. Legkevésbé arra
van szüksége, hogy valami egy életre a nevemre emlékeztesse.
Csak azt szeretném, ha arra emlékezne, milyen érzést váltottam
ki belőle. Semmi mást.

Szédelgek, amikor végzek, majd lefekszem a földre, a fejemet

pedig Tristan ölébe teszem. Lehunyom a szemem, ahogy az
ujjaival fésüli a hajam. Minden mozdulat, minden lélegzet
örökkévalóságnak érződik. Már nem bánom, hogy nem lesz
időm hasonló pillanatokra. Sőt, már azt sem érzem, hogy
kifutok az időből.
Amikor a nagy ismeretlen határán állunk, amikor olyan közel
vagyunk a szakadékhoz, hogy szinte bele tudunk harapni, a
sötétségbe az idő valami egészen varázslatos jelleget ölt.
Másodpercekben kezdjük mérni az időt, és hirtelen minden
másodperc örökkévalóságnak érződik.
A halálnak is megvan a maga szépsége.
Meglátjuk miatta az örökkévalóságot minden pillanatban.
Megmutatja minden pillanat tökéletességét, ahelyett, hogy az
örökkévalóságig várnánk a tökéletes pillanatra.
Az idő másképp múlik – gyönyörűen – azoknak, akiknek
csupán pillanatok vannak hátra. De az itt maradóknak nincs
semmi szépség a halálban. Amikor kinyitom a szemem, látom,
hogy Tristan engem néz. Próbálom kerülni a pillantását, mert
képtelenség nem látni benne a fájdalmat. Ismerem a fájdalmat.
Emlékszem, milyen érzés volt őt nézni, és arra gondolni, hogy
milyen szerencséje van, hogy ő megy el először, nekem meg
milyen balszerencsém, hogy itt maradok. Most én vagyok a
szerencsés. A láz kimerít, és nemsokára már küzdenem kell
azért, hogy nyitva maradjon a szemem.
– Szeretlek, Aimee – suttogja Tristan. – Nagyon.
Megbicsaklik a hangja, és a fájdalom egészen a velejéig hatol.
Emlékszem, ez milyen érzés. Amikor ő volt beteg, engem is
szétszakított azon a rémisztő módon, amire csak a fájdalom
képes. Túl gyenge vagyok ahhoz, hogy megmozduljak, és nincs
mit színlelni. Nincs hová menekülni az igazság elől. Vagy az én
esetemben, a vég elől.
Nem vagyok teljesen magamnál, de felemelem a kezem, és
megérintem az arcát. Könnyeket érintek. A mellkasára teszem a
kezem, és érzem, hogy rázkódik.
Kezd szétesni.
 Örülök, hogy a láz elhomályosítja a látásomat, mert nem
láthatom őt így. Nem, amikor tudom, hogy semmit sem tudok
tenni a fájdalma csillapításáért annak a férfinak, aki olyan
sokat adott nekem.
– Én is szeretlek – suttogom erőtlenül.
A mellkasához ölel. Bár alig vagyok már tudatában a
környezetemnek, a szíve ritmusos dobogása elér hozzám.
Tisztán és hangosan. Darabokra hullott reményeknek és
álmoknak hangzanak. Egy mozdulattal, ami felemészti az erőm
maradékát is, feltolom magam, hogy megcsókoljam, és
remélem, hogy a békémből tudok neki is juttatni.
Ahogy megérzem az ajka melegségét, mohóvá válok. Hirtelen
az örökkévalóság már nem elég, és a fájdalma az enyém lesz. Az
őt darabjaira szakító szilánkok engem is széttépnek, így már az
én arcomon is folynak a könnyek, és elkeverednek az övéivel.
Az ajkunk hevessége nem elég ahhoz, hogy páncélt húzzon
körénk. Benne védve lennénk az igazságtól.
Teljesen átadom magam neki ebben a csókban, ahogy minden
előző csókban is. Minden csókja, simogatása és szava elvette egy
részem. Most már inkább tartozom hozzá, mint saját
magamhoz. Minden lopott csókkal, ajándékba kapott mosollyal,
közös emlékkel.
 30. fejezet

Aimee

Nászéjszaka nincs, mert ahogy Tristan ölelésében fekszem,

elhatalmasodik rajtam a láz. Elnyom a nehéz álom, amint
lehunyom a szemem. Utána a nappalok és az éjszakák a
fájdalom és a kilátástalanság végtelen spiráljává folynak össze.
A testem fokozatosan leáll. Tristan próbál etetni, de a torkom
elfelejtette, hogyan kell nyelni. Az egész testem elutasítja az
ételt. Nemsokára a vizet is elutasítja, bár szüksége volna rá.
Érzem, ahogy belülről elhamvadok, addig égek, amíg már
keserű hamuízt érzek a számban. Aztán eljön az idő, amikor
már se éhséget, se szomjúságot nem érzek. Abból tudom, hogy
nagy a baj, hogy már fájdalmat sem érzek. Ami a földön tart, az
a légzés – egy szippantásnyi erdei levegő, vagy Tristan bőrének
az illata, amiből tudom, hogy a közelben van.
Elkezdek imádkozni, hogy a testem a levegőt is utasítsa el,
minden mással együtt. Tristan beszél hozzám, de nem tudom
értelmezni a szavait. Persze, ez lehet a képzeletem is, talán
Tristan egyáltalán nem is beszél hozzám, mert túl gyenge az
éhségtől, vagy megsebesítették a jaguárok. De ha ez csak egy
délibáb, akkor én boldogan kapaszkodok bele.

Abból tudom, hogy az elmémen eluralkodott az őrület, amikor

elkezdek hangokat hallani. Sokat. Kapkodókat és hangosakat.
Eleinte próbálok nem foglalkozni velük, mert nem túl
emelkedett módja a távozásnak, hogy már elképzelt hangokat is
hallok. De aztán elkezdek figyelni. Több hang ismerős. Most
először érzem meg, hogy a testemnek legalább egy része még
működik: a szívem. A bordáimat püföli vadul, ami arra
emlékeztet, hogy még életben vagyok.
Egyelőre.
Kinyitom a szemem, és erőltetem, hogy néhány másodpercig
maradjon nyitva, de gyorsan megszédülök, és könnybe lábad a
szemem. Feltolom magam a könyökömre, de a láztól kisült
elmém ezt egy földrengéssel felérő felfordulásnak éli meg,
engem meg elkap a hányinger. Azonkívül mást nem nagyon
értek, hogy sokan járkálnak a gépben. Olyan emberek, akiket
nem ismerek.
Ketten elém térdelnek, és az egyikük hátrakiabál valamit.
Talán az lehetett, hogy Felébredt!
Lenézek a kezemre, és tűket látok az ereimbe illesztve,
mellettem egy infúziós zsák. A mentőcsapat érkezhetett meg.
Nincs időm örülni, mert hanyatt zuhanok, és olyan erősen
tapad össze a szemem, hogy bármennyire is próbálom, nem
bírom kinyitni. Az utolsó energiámmal az érzékelésembe
kapaszkodok: a gépben érezhető erdőillat, a nevemet
szólongató hangok, némelyik kétségbeesett, némelyik
reménytelen. Az egyik csendesen sürgető. Tristané. Nem értem
a suttogott szavait, de amikor összekulcsolja az ujjainkat,
belekapaszkodok.
Az utolsó szavak, amiket a kómába zuhanás előtt hallok:
– Nem fogja túlélni.
Chris mondja.
 31. fejezet

Tristan
A mentőcsapat elmeséli, honnan tudták, hogy még életben
vagyunk. Néhány hete a manausi reptérről már egy újabb
célpontra is lehetett utazni, és a gépek pont a repülési
tilalommal jelölt terület határán repültek el. Aimeevel a járat
útvonalának látókörében voltunk. Az egyik gép észrevette a
fekete füstöt, amit Aimee mindenáron rendszeresen
meggyújtott. A reptér utasította az erre repülő gépeket, hogy
tartsák szemmel a területet, hátha erdőtűzről van szó, mert azt
nem hitték, hogy a füst lehet jelzőtűz eredménye. Miután
néhány gép jelentést tett, hogy a tűz nem terjedt tovább, már
nem kételkedtek abban, hogy ez igenis jelzőtűz. A miénken
kívül egyetlen másik gép sem zuhant le az elmúlt öt évben
Amazóniában. Tudták, hogy csak mi lehetünk.
A mentőcsapat néhány lövéssel könnyen végez a jaguárokkal.
De Aimeet nem tudják ilyen egyszerűen ellátni. Félholt. A
csapatban van egy orvos, de nincsenek nála a megmentéséhez
szükséges eszközök és gyógyszerek. Amint ideérnek, indulunk
is, de a hely, ahol a helikopter leszállhat, így is napokra van.
Chris elmondja, megpróbált engedélyt szerezni, hogy a
helikopter berepülhessen a tiltott területre, de megtagadták,
hiába próbálkozott lefizetéssel, vagy kért szívességet
mindenkitől. Autóval is képtelenség volt idejönni, annyira közel
vannak egymáshoz a fák. Chrisszel ketten visszük Aimeet egy
hordágyon. Abban a pillanatban, ahogy belépett a gépbe,
tudomást szerzett rólunk – Aimee nevére pillantott a vállamon,
majd az övén az én nevemre. Megdöbbent arckifejezéssel vette
tudomásul, de nem beszélt róla. Most minden kizárólag arról
szól, hogy Aimeet megmentsük. Nem hagyok fel a reménnyel,
hogy még időben a kórházba fogunk érni. De ahogy nézem a
nőt, aki a világot jelenti nekem, és látom minden másodperccel
egyre jobban elgyengülni, ez a remény szertefoszlik.
Az élet minden lépéssel elillan belőle.
 32. fejezet

Aimee

Elvakít a fény, amikor kinyitom a szemem. Annyira világít, hogy

mindkét karomat a szemem elé kapom. A sötétség megnyugtat.
Nagyot lélegzem, de a torkomon lekúszó és a tüdőmet megtöltő
illat megijeszt. Nem az erdő nehéz és nyirkos illata. Hanem
könnyű és kissé alkoholos. Valami ismerőset keresek. Valamit,
ami arról árulkodik, hogy Tristan a közelben van. A bőre illatát.
A teste melegét. De egyiknek sincs nyoma. Nincs a közelben.
Akkor meg hol van? Csak úgy tudom kideríteni, ha leengedem a
karjaimat, és szembenézek azzal, ami vár rám, akármi is az.
Nem lehet rosszabb, mint amit magam mögött hagytam – az
erdőt. A lábam már nem fáj. Sőt, a testem egyetlen része sem
fáj. Ha velem minden rendben, akkor Tristannak is jól kell
lennie.
Lassan leengedem a karjaimat, és hagyom, hogy a szemem
hozzászokjon a körülöttem lévő világító fehérséghez. A plafon.
A falak. Az ágynemű és a kórházi köpenyem. A pulzusom
minden pillanattal egyre gyorsul, ahogy felismerem a
környezetemet, egyszerre ismerős és ismeretlen. A körmeimet
végighúzom a lepedőn. Az anyag puhasága, és a friss, tiszta illat
szinte megríkat.
A kevés színes folt egyike az ágyam mellett lévő, az alapvető
életműködéseket mutató monitorról származik. A kijelző alatti
tálcán legalább ötféle pirula van. Nem emlékszem, hogy
bármelyiket beszedtem volna.
A másik irányba, az ablak felé fordítom a fejem. A kinti
látvány néhány másodpercnél tovább lekötötte volna a
figyelmem, ha nem látom meg, mi van az ablak alatt. Egy
narancssárga kanapé. A kanapén pedig valaki, aki egyszere vált
ki belőlem megkönnyebbülést és rettegést. Chris. Levegőért
kapok. Ülve alszik, a feje kissé hátra van billenve, a
világosszőke hajából pár tincs a szemére és az arccsontjára
hullik. Összeráncolom a homlokom, ahogy a szeme alatti sötét
karikákat nézem. És úgy általában, a kísérteties megjelenését.
Még álmában is – amikor mindig azt gondoltam, hogy húsznak
sem néz ki – évekkel idősebbnek tűnik, mint amikor utoljára
találkoztunk, pedig csak négy hónap telt el. Egy egyszerű, kék,
rövid ujjú póló és farmer van rajta. Nagyon próbálom felidézni
a beszédet, amivel az erdőben készültem, de mielőtt
megszólalhatnék, felébred, és a kék szemével egyenesen rám
néz.
– Szia! – mondja.
Egy rövid pillanatig azt hiszem, hogy fel fog kelni és megölel.
De ülve marad. Ahogy én is, bár semmi sem köt az ágyhoz. Csak
a lelkiismeretem.
– Szia!
– Hosszan aludtál.
– Mennyire hosszan?
– Majdnem egy hétig. Néhány napig az intenzíven voltál,
aztán idehoztak. Folyamatosan aludtál. A nővérek naponta
többször felébresztettek, hogy bevedd a gyógyszereidet, de nem
voltál beszámítható állapotban.
– Hol vagyunk?
– Itthon. Los Angelesben. A legközelebbi kórházba vittünk
Brazíliában, Manausban. Amint stabil állapotban voltál,
iderepítettünk. Ez a legjobban felszerelt kórház az ilyen
esetekre Los Angelesben.
Persze, mindig a legjobb jár nekem. Hullámokban ér utol a
szégyen.
– Köszönöm – mondom erőtlenül, majd elhallgatok.
Az összes magyarázat – mentség – túlságosan nyers, hogy
előálljak vele. Túl bántó. Egyáltalán nem akarom kinyitni a
számat, mert tartok attól, hogy még kicsusszanna rajta a
legégetőbb kérdés: Tristan hol van?
A lelkem mélyén biztos vagyok abban, hogy Chris mindenről
tud. Különben itt lenne mellettem, ölelne és csókolgatna.
Magához szorítana.
– Nem szeretnéd tudni, hogy teljesen felépülsz-e?
– De, persze – válaszolom, és hálás vagyok a biztonságos
témáért, viszont nem figyelek a mondandójára, mert az ablak
túloldalán egy távolban dolgozó daru megragadja a figyelmem.
– Esetleg… esetleg ki tudnád nyitni az ablakot? – kérdezem.
Chris elhallgat, én meg rájövök, hogy félbeszakítottam. De
kinyitja az ablakot. A kinti hang sokként éri a szervezetemet.
Néhány pillanatig azt hiszem, hogy a dobhártyám be fog
szakadni, de hozzászokik, Chris viszont bezárja az ablakot.
– Szépen fokozatosan kell ezt csinálni. Nagyon sok ember van
itt, hogy lásson téged. Maggie és úgy hat barátunk.
Elkapom a tekintetem a kinti daruról, és Chris cipőjére
szegezem. Nagyot nyelek, és próbálom összeszedni a
bátorságom, hogy arról az emberről érdeklődjek, akit a
legjobban szeretnék látni.
Megspórolja nekem a kérdést.
– Tristan is itt van. Türelmetlenül várja, hogy felébredj.
Anélkül, hogy a szemébe néznék, teszem fel a kérdést:
– És hogy van?
– Tristan remekül. Az orvosok gondoskodtak erről. Csak arra
vár, hogy a szerelme felébredjen.
Na, bumm! Az igazság pillanata. Felpillantok rá.
– Honnan tudod?
Chris elmosolyodik.
– Az ő neve a te bőrödre van tetoválva, a tiéd meg az övére.
Amikor a nővérek felébresztettek téged, csak az ő nevét
hajtogattad. Onnan tudom, mert az első néhány alkalommal itt
voltam melletted. Amíg már nem bírtam tovább, és itt hagytalak
vele.
– Chris…
– Ne! – Hirtelen hátat fordít. Zsebre tett kézzel a fehér falat
bámulja. – Nem hibáztatlak, és nem haragszom rád. De nem
szeretném hallani az összes okot, amiért beleszerettél. –
Csendben maradok. – Engem sosem szerettél úgy, mint őt, igaz?
Megrázom a fejem, aztán rájövök, hogy nem lát engem.
Minden erőmet össze kell szednem, hogy megszólaljak.
– Más… – kezdem, de Chris közbevág.
– Helyes. Ez azt jelenti, hogy biztosan nagyon boldoggá tesz
téged. Én mindig is ezt akartam neked.
Kibuggyannak a könnyeim, és lecsorognak az arcomon.
Lehúzom a takarót a lábfejemről, de kiderül, hogy nem tudok
úgy megmozdulni, hogy a bal bokámba ne hasítson bele ott a
fájdalom, ahol megmartak a kígyók. Úgy tűnik, még nem
épültem fel teljesen. Az ágyamban maradok.
– Hogy vagy, Chris?
– Rettenetesen. Az elmúlt négy hónapban meg akartam halni,
mert azt hittem, meghaltál. Aztán megtaláltalak, de már nem én
vagyok az, aki szerethet téged. – A ziháló hangja kikészít.
Belülről addig harapom a számat, amíg már vér ízét érzem,
hogy ne zokogjam el magam. – Valahol az esőerdőben
elveszítettem a menyasszonyomat, igaz, Aimee?
A legnehezebb pillanatot választja, hogy megforduljon és rám
nézzen. Gyanítom, egyenesen a szemembe akar nézni, amikor
beviszem a végső ütést. Nem tudom hibáztatni ezért.
 – De nem a legjobb barátodat, Chris. Ő még mindig itt van.
Bólint, és egyetlen könnycsepp legurul az arcán.
– Időre van szükségem, Aimee. Ezt az egészet megemészteni.
– Megértem. Bárcsak visszaadhatnám neked a gyűrűt, de én…
gondolom, az erdőben hagytátok a bőröndömet. Beletettem a
gyűrűt. Már nem tudtam tovább hordani.
– Nem is számítottam volna másra.
– Pedig sokáig hordtam. Ránk emlékeztetett…
– Amíg már nem akartál ránk emlékezni. – Megszakad a
szívem attól, hogy eszembe jut, milyen jól ismer engem. –
Vacilláltam, hogy elmenjek-e, amikor az orvosok azt mondták,
hogy már nem vagy veszélyben. Arra gondoltam, hogy itt
hagyok neked egy levelet. De indulás előtt szükségem volt arra,
hogy pontot tegyünk a végére.
Nyelek egyet.
– Hová mész?
– New Yorkba. Az ottani leányvállalatnak egy ideje már
szüksége volt rám. Most ez jó alkalom arra, hogy hosszabb időt
ott töltsek.
– Nem kell emiatt… én… mi Tristannal elmehetünk.
– Szükségtelen. Már minden el van intézve.
– Chris… – könyörgök. A gondolat, hogy elveszítem a legjobb
barátomat, megrémít. De mit kérhetek én tőle? Semmit.
Az ágyamhoz jön, és leül a szélére mellém. Keresem a
szavakat, hogy megvigasztaljam, de nem jut eszembe semmi.
Nincs semmi, amit annak a férfinak mondhatnék, aki
gyerekkorom óta mellettem állt, és kizárólag csak kedves volt
velem. A világoskék szemében látom, hogy nincs szüksége a
mondandómra. Úgyhogy megtartom magamnak. Majd később
egy levélben összeszedem, és elküldöm neki. Majd abban
leírom az összes hálámat és bocsánatkérésemet.
– Ígérem, hogy vissza fogok térni, amikor már tudok pusztán
a legjobb barátomként gondolni rád. Addig viszont nekem nem
itt van a helyem. – Felém hajol, és megcsókolja a homlokomat.
Az ajka még mindig a homlokomhoz ér, amikor megszólal. –
Most viszont itt az ideje szólni Tristannak, hogy felébredtél.
Amikor Chris az ajtóhoz sétál, az izgatottság, amit amiatt
érzek, hogy találkozom Tristannal, beárnyékolja a nagyon mély
veszteségérzést. Chris nem mondja, de tudom, hogy miután
kisétál azon az ajtón, sokáig nem fogunk találkozni. Másfelé
nézek, amikor kimegy, és egészen addig nem pillantok az ajtóra,
amíg meg nem hallom nyikorogni, és egy ismerős hangot
suttogni.
– Aimee.
A hang miatt melegség járja át a bőrömet, boldogságot,
megkönnyebbülést és még annyi minden mást érzek. Bár
sovány, új ruhában van, a bőrének pedig olyan egészséges
kisugárzása van, amilyennek hónapok óta nem láttam.
Mély nevetőráncok vannak a szeme körül, mert fülig érő
szájjal mosolyog, sötét szeme csillog. Más embernek tűnik.
Szinte. Még nem vágatta le a haját, a sötét hullámok súrolják a
vállát. Ezt mind egy másodperc törtrésze alatt figyelem meg,
mert aztán belefeledkezem Tristan csókjába, és az engem ölelő
karjába. Nem bírom megállni, hogy ne szántsak az ujjaimmal a
hajába, és a teste melegével és illatával sem tudok betelni.
Apránként hoz ismerős érzést a világba, ami most olyan
idegennek érződik.
– Nagyon szeretlek, Aimee – suttogja a csókok között, és
közben simogat. – Annyira féltem, hogy el foglak veszíteni!
– Már minden rendben. Jól vagyok – suttogom vissza. Egy
tincset a füle mögé tolok, és fürdőzöm az érzésben, hogy ilyen
közel van hozzám, és sértetlen. Milyen csodás, hogy nem kell
attól tartanom, hogy valami történhet, és egy életre elvehetik őt
tőlem! – Már nincs ok a félelemre. – Aztán kacarászva
folytatom: – Kivéve, ha kinyitjuk az ablakot. Azt hittem,
szívrohamot kapok, amikor meghallottam a kinti hangokat.
Tristan mosolyog.
– Ne aggódj, én ugyanezt éreztem az első két napban. Minden
idegennek tűnik. De egyre jobb a helyzet. Itt leszek melletted,
hogy jobbá tegyem.
– Igen?
– Igen. Mindig. Ugyanúgy fogunk szembenézni mindennel,
mint az esőerdőben. Együtt.
 33. fejezet

Aimee

Tíz évvel később

Az utolsó napsugarak sütnek be az ablakon, a visszaverődő

fényük miatt szivárvány látszik a pezsgőspoharamban. A mai
nap az ünneplésé. Így vagy úgy, de mindennap ünneplünk. Ez
viszont ma különleges. Korábban értem haza a munkából, hogy
egy előkelő ételt készítsek. Ha még mindig ügyvéd lennék, erre
nem lenne mód. Még csak meg sem fordult a fejemben, hogy
visszatérjek a régi munkámhoz. Tristan mondott valamit az
esőerdőben, ami bogarat ültetett a fülembe. Hogy én a magam
módján tudok segíteni. Egyik emberen a másik után. Huszonhat
évesen eldobtam azt, ami kiváló karrier lehetett volna
ügyvédként, és újra beiratkoztam a főiskolára – ezúttal
pszichológiát tanulni. Jó néhány barátom kritizálta a
döntésemet, de megtanultam nem foglalkozni ezzel. Sosincs
késő újrakezdeni. Tristan is követte a példámat, és beiratkozott
az orvosira. Mint kiderült, mindketten jól döntöttünk, mert
elégedettek vagyunk a pályafutásunkkal.
A főiskolai és az utána következő évek bizonyos értelemben
hasonlítottak az esőerdőben töltött időnkre. Olyan érzés volt,
mintha csak mi ketten lennénk, és egy olyan környezetben
boldogultunk, ahonnan kilógtunk. Bárcsak állandóan együtt
lehetnénk, mint az esőerdőben! Bármikor vagyunk több mint
egy napig távol egymástól, valahol mélyen irracionális félelem
üti fel bennem a fejét, hogy Tristannal történt valami. De ez
normális – ahogy azt tanultam. Ez az érzés sosem fog elmúlni,
de együtt tudok vele élni. És amikor Tristan átölel, és gyengéden
megcsókol, mint épp most, akkor megfeledkezem róla.
– Boldog tizedik évfordulót! – dörmögi az ajkamnak, és a
kezében lévő pezsgőspoharat az enyémhez koccintja.
Mielőtt válaszolnék, megcsodálom a férjem szépségét. Fekete
haját két fehér tincs tarkítja, amiket imádok. Sötét szemének a
csillogása semennyire nem kopott meg.
– Nekem ez az igazi.
Egy hónappal azután, hogy hazatértünk az esőerdőből,
tartottunk egy hivatalos esküvőt is. Volt arany jegygyűrűnk,
meg minden. De minden évben aznap ünnepeljük a házassági
évfordulónkat, amikor a font gyűrűket egymás ujjára húztuk az
erdőben. Ma van a tizedik. Minden évben ezen a napon
elővesszük az üvegdobozt, amiben azokat a font gyűrűket
tartjuk. A doboz a mi kis üveggömbünk, amiben az erdő
tisztaságát és a szerelmünk erejét őrizzük.
 A font gyűrűket megviselte az idő, meglazultak. Sosem
vesszük ki őket a dobozból, mert félünk, hogy kárt okoznánk
bennük. Csak nézzük őket, és a doboz fölött koccintunk a
pezsgőspoharunkkal. Egy még ismeretlen különleges alkalomra
tartogatjuk a viselésüket.
Egyikünk sem tudja, mi lesz ez a különleges alkalom, de
abban biztosak vagyunk, hogy tudni fogjuk, amikor eljön az
ideje. Az erdőben készített tetoválásaink az évek során
megkoptak, de még mindig olvashatók. Gondolkoztunk azon,
hogy újratetováltatjuk őket, ezúttal egy igazi szalonban, de
aztán arra jutottunk, hogy inkább mégsem. Egyszerűen nem
lenne ugyanolyan.

– Mami, mami! – A hang a házunk előtti kis kertből hallatszik.

Egy ötéves kislányé, akinek olyan fekete a haja, mint Tristané,
és zöld a szeme, mint az enyém.
A konyha nyitott ajtaján keresztül pillantok ki rá. A
kertkaputól kezd el futni, majd egy nagy ugrással veszi a
teraszunkra vezető két lépcsőfokot. Kifulladva ér a konyhába, és
egy barna papírba csomagolt, hosszúkás dobozt szorongat a
mellkasához.
– Nézzétek, mit hozott a postás! – mondja büszkén. – Chris
bácsitól.
– Honnan tudod, hogy tőle érkezett? – kérdezi Tristan
gyanakvást mímelve, miközben visszafojtja a mosolyát.
– Ide van írva. – A pici ujját ráteszi a borítéknak arra a
részére, ahol a feladó neve szerepel. – Az ábécé összes betűjét el
tudom olvasni.
– El, mi?
Tristan az ölébe veszi a kislányunkat, és addig csiklandozza,
amíg már harsányan nevet. Ragadós a nevetése, és végül már
mindhárman hahotázunk.
– Szerintem megint egy porcelánbaba – találgatja, miután
lehiggadunk, a tekintetében reménykedés látszik. – A
gyűjteményembe.
– Akkor mire vársz? Nyisd ki! – noszogatom.
Letépi a barna papírt, és tényleg egy porcelánbaba van alatta.
– Mikor fog minket újra meglátogatni? – kérdezi.
– Hívjuk fel, és kérdezzük meg, mit szólsz? – mondja Tristan,
és felemeli Lyndát.
Én meg gyorsan lábujjhegyre állok, és adok neki egy csókot.
Egy visszafogottat, ahogy szoktuk, amikor Lynda lát minket.
Tristan kacsint egyet, ahogy kilépnek a teraszra, hogy felhívják
Christ.
Sok időbe telt, mire Chrisszel újra kapcsolatba kerültünk. Az
esküvőnk előtti nap küldtem neki egy e-mailt az összes
gondolatommal és elnézéskérésemmel. Nem kaptam rá választ,
de nem is számítottam rá. Utána néhány évig nem próbáltam
vele kapcsolatba lépni. Aztán egyszer a hírekben láttam róla
egy fotót – az év üzleti innovátoraként kapott egy díjat. És egy
gyönyörű, szőke nő karolt belé. Arra gondoltam, hogy most
talán nyugodtan írhatok neki. Még mindig New Yorkban volt.
Néhány hónapig leveleztünk, majd miután feleségül vette a nőt,
látogatott meg minket először. Én el voltam bűvölve a
feleségétől, ők meg mindketten Lyndától. Szépen lassan
visszakaptam a legjobb barátomat, Tristannak lett egy barátja,
Lyndának pedig valaki, akit bácsikájának hívhat. Simábban
ment, mint amire számítottam. Simábban, mint sok más dolog,
amiért meg kellett harcolnunk. Mint például az egészségem. Az
orvosok erőfeszítése (és a becsületesen végzett rehabilitációm)
ellenére is maradt egy enyhe sántítás, és egy seb, ahol
megmartak a kígyók.
Vannak napok, amikor fáj a lábam, és semmi mást nem tudok
csinálni, csak egy könyvvel bekuckózni. Van egy zsúfolt
könyvtárunk. Mindenféle könyvvel. Romantikus regényekkel,
kalandregényekkel és horrorral. Versekkel – vidámakkal és
borúsakkal. Amikor Lynda majd nagy lesz, bármiről olvashat:
fájdalomról és boldogságról, sötétségről és fényről. Mindenről
tudnia kell, bár az édesanyjaként én bízom abban, hogy csak
boldogsággal lesz dolga. Ami meg engem illet, nem bánom a
félelmet és a fájdalmat, amit az esőerdőben éltem meg. Ha nem
mentem volna át azokon, talán nem értékelnék minden napot,
minden percet úgy, ahogy most értékelek.
Azok az esőerdőben töltött rémisztő hónapok bizonyos
értelemben ajándékok voltak. Talán igaz, amit mondanak, hogy
a sötétség megtapasztalása nélkül sosem tudjuk igazán
értékelni a fényt.
Nézem, ahogy Tristan és Lynda a teraszon nevetgélnek a
telefonba, és a kedvenc helyemre huppanok, a hintaszékbe.
Talán a gépen töltött hónapok miatt, de jobban esik a
hintaszékben aludni, mint az ágyunkban. Órákig tudok benne
ülni, meséket olvasni Lyndának, vagy várni, hogy Tristan
hazaérjen a kórházból, azokon az estéken, amikor sokáig kell
dolgoznia. A hintaszéken van egy takaró, amit négyzet alakú
anyagokból varrtam össze. Mindegyik négyzeten egy fotó van
rólunk Tristannal vagy hármunkról. Minden évben
hozzávarrok a takaróhoz néhány négyzetet olyan fényképekből,
amik különösen fontosak voltak. Tristan azt mondja, ha ezt így
folytatom, öregkorunkra akkora lesz a takaró, hogy majd
beboríthatjuk vele az egész házat. Remélem is. A jó emlékekből
sosem elég. Gyenge fájdalom hasít a bal bokámba. Néha
előfordul. De mosolygok. Mindegy, hogy az élet milyen
nehézségeket görget az utunkba, mosolyogva nézünk velük
szembe. Mert örökké emlékezni fogok arra az időre, amikor
csak még egy lélegzetvételben, még egy szívdobbanásban
bíztam. Most bőven jut belőlük.
És nekem eltökélt szándékom az összeset megünnepelni.
 Epilógus

Sok évvel később

– Doktor Spencer – szólít meg a nővér, aki a résnyire nyílt ajtón

kukkant be –, szükségünk van önre a másodikon.
– Egy perc, és ott vagyok.
Becsukom az asztalomon lévő dossziét, és próbálom
összeszedni magam. Az orvoslásban eltöltött több mint két
évtized alatt immunissá váltam az ilyen helyzetekre. De mindig
vannak esetek, amik megviselnek. És mivel dr. Tristan Bresst és
a családját fiatal felnőtt korom óta személyesen ismerem, ez
most sokkal nehezebb.
Aimee Bresst hetvenéves korában szállították a kórházunkba,
ahol a férje a nyugdíjba vonulásáig sokáig dolgozott. Súlyos
vírusos légúti megbetegedése volt. Három hete került be, azóta
a férje és a lánya jóformán a szobája előtt élnek, mert nem
engedik be őket látogatóba. Aimeenek egy kivételesen fertőző
betegsége van, ami nagyon veszélyes dr. Bressre nézve, hiszen a
kora miatt már gyengébb a szervezete, és könnyen elkaphatja a
vírust.
Aimee állapota romlott. Tegnap éjjel értesítettük dr. Bresst és
a lányát, hogy Aimee nem fogja túlélni az éjszakát. Amikor
megmondtuk nekik, hogy a vírus súlyosan fertőző mivolta miatt
nem tölthetik az ágya mellett az éjszakát, dr. Bress megkérte a
lányát, hogy vigye őt haza. Furcsa kérésnek tűnt, hogy nem
akarja az éjszakát a kórházban tölteni, a lehető legközelebb a
feleségéhez. Távozás előtt még kivett egy kis üvegdobozt a
zsebéből. Elővett belőle egy régi, foszló zsinórból készült
karikát, és esdeklő hangon megszólalt:
– Megtenné, hogy ezt a feleségem ujjára húzza a jegygyűrűje
mellé?
Amiatt, hogy ennyire sebezhetőnek láttam a férfit, akit én
mindig az erővel azonosítottam, azonnal egy igent suttogtam.
Az erőtlen válaszom nem nyugtatta meg.
– Ígérje meg! – sürgetett.
– Megígérem. – Álltam a szavam.
A lánya egyedül tért vissza a kórházba, miután hazavitte az
édesapját. Mrs. Bress hajnali négykor halt meg. Tiszteletből,
mert ismertem, és évekig együtt dolgoztam Tristan Bress-szel,
elkísértem a lányukat a szülei házához, hogy személyesen
mondjam el neki.
Dr. Bressre a hintaszékben találtunk, egy sok rétegben
összehajtott takaróval a lábán.
A lánya azt hitte, hogy alszik. De én tudtam, hogy nem.
Meghalt.
 A kezében azt az üvegdobozt tartotta, ami a kórházban volt
nála. A doboz üres volt, de egy hasonló karika volt az ő
jegygyűrűje mellett is, mint amire megkért, hogy húzzam a
felesége ujjára. Azt hittem, hogy ennyi év alatt én már immunis
lettem mindenre, de nem tudtam megállni, hogy ne
potyogjanak a könnyeim. Aimee Bress egyszer mesélt nekem az
amazóniai esőerdőben töltött idejükről. Emlékeztem, mit
jelentettek ezek a gyűrűk. Próbáltam eltakarni a könnyeimet, de
ahogy jobban megnéztem a dr. Bress ölében lévő takarót, még
jobban elkapott a sírás. A pokróc egésze a családjuk
fényképeivel megnyomott négyzetekből volt összevarrva.
Némelyik fotó nagyon régi lehetett, mert mindkét Bress
fiatalabb volt, mint én valaha ismertem őket. Feltűnt, hogy az
összes fényképen, akár fiatalok voltak rajta, akár nem, ugyanaz
az erős szerelem látszott a tekintetükben, amit én titokban
mindig irigyeltem.

Amikor megérkezett a diagnózis, hogy mi is okozta dr. Bress

halálát – szó szerint megszakadt a szíve –, arra számítottam,
nehéz lesz ezt elmagyaráznom a lányuknak. Ez egy nem
mindennapi diagnózis, olyasmi, amivel kapcsolatban az
emberek szkeptikusak.
Ő viszont csak mosolygott a könnyein keresztül.
– A szüleim tényleg nagyon szerették egymást. – Majd amit
ezután mondott, azt sokáig magammal fogom vinni: – Apu
annyira szerette anyut, hogy sosem akart tőle elbúcsúzni. Vele
akart menni.

Layla Hagennek hívnak, és new adult romantikus regények

írója vagyok. Kilencéves koromban szerettem bele a könyvekbe,
és a történetek iránti szerelmem a mai napig, sok-sok évvel
később is tart. Szerelmes történeteket írok, és alig várom, hogy
megoszthassam őket a világgal. És kávézom. Nagyon sok kávét
iszom. Aki többet szeretne megtudni a könyveimről, vagy a
későbbi megjelenésekről, látogasson meg a
www.laylahagen.com oldalon.
 Köszönetnyilvánítás

Olyan sokan segítettek megvalósítani azt az álmomat, hogy

megjelenjenek a regényeim, hogy rettegek, valakinek el fogom
felejteni megköszönni. Ha ez megtörténne, elnézést kérek. És a
listám:
Először is szeretném megköszönni a szerkesztőimnek,
Karennek és Janetnek, akiknek a fergeteges megjegyzései és a
kézirat margójára biggyesztett kis mosolygós arcai éppen olyan
élvezhetővé tették a szerkesztést, mint amilyen az írás volt. Az
összes tesztolvasómnak (tudjátok, kikről van szó): fogalmatok
sincs, hogy a visszajelzésetek mekkora segítség volt! Szerencsés
vagyok, amiért ilyen nagyszerű emberek vannak az életemben,
akik hajlandók arra szánni az idejüket, hogy nekem segítsenek.
Mondanom sem kell, de a kedvességetek miatt rengeteget
fejlődik az írásom, ahogy a történeteim is.
Köszönöm azt is, hogy bemutattatok Arinak, aki levett a
lábamról a gyönyörű borítóival.
Minden egyes bloggernek és olvasónak szeretnék köszönetet
mondani, akik egy ismeretlen szerzőnek esélyt adtak, és
híremet vitték. Tiszta szívből köszönöm. Az utcán szórólapozó
csapatomnak is… ti vagytok a legjobbak!
 És végül, de nem utolsósorban a családomnak köszönöm. Az ő
szeretetük és támogatásuk nélkül sosem jutottam volna idáig.
Anyu, te tanítottál meg arra, hogy a könyvek milyen fontosak,
és ezért örökké hálás leszek. Apu, köszönöm, hogy mindig meg
voltál győződve arról, hogy nekem a csillagos ég jelenti a határt.
A húgomnak, akinek nem egy torokköszörülése és legendás
válasza még számos könyvet fog inspirálni. Köszönöm a
támogatásodat, és szeretlek, kiscsaj.
A férjemnek, aki mindegy, hogy mi történt, hitt bennem és
végig támogatott. Jelentse ez azt, hogy örömmel átvállalt
minden házimunkát, amivel én nem törődtem, vagy elfogadta,
hogy órákig nem foglalkozom vele. De ami a legfontosabb, hogy
bátorított, bármikor volt erre szükségem. Szeretlek, és ez
nélküled nem sikerült volna.
 Méltatások

„Ez a könyv elhitette velem, hogy a lelki társak igenis léteznek.”

– Chelsea, Goodreads

„Még csak sírni sem tudok. Másnaposnak érzem magam a

könyv miatt. Az elolvasása után néhány napig kóvályogtam.
Soha-soha nem éreztem még azt, hogy ennyire facsarnák a
lelkem. Az érzelmek… hűha! És micsoda befejezés! Az egyik
legszebb szerelmi történet.”
– Zandro, Goodreads

„Gyönyörű és erős szerelmi történet, szívszorító fordulatokkal.”

– Beth, Goodreads

„Nem is igazán tudom elmondani, mit érzek ezzel a könyvvel

kapcsolatban azontúl, hogy sokat sírtam. A szerelmi történet
elképesztő, és nagyon jól van megírva. Sosem tudtam, hogy
kijutnak-e élve az esőerdőből. Az epilógus meg? Talán a legjobb
része a könyvnek, az utolsó mondat meg szíven ütött.”
– Lucia, Goodreads
„Imádom ezt a könyvet! Bár az imádom ki sem fejezi, hogy
milyen érzéseim vannak vele kapcsolatban. Ez a történet arra
emlékeztet, hogy milyen rövid az élet. És hogy a legtöbbet kell
kihoznunk belőle.”
– Maria, Goodreads

„Imádtam ezt a könyvet! Sosem sírtam ennyit olvasás közben. A

történet izgalmas, érzelmes, boldog, és sokszor szomorú.
Minden egyes apró részletét szerettem. A hullámvölgyeket és -
hegyeket is. A vége szomorkás és váratlan, de nagyon illik a
könyvhöz. Mindenképpen ajánlom.”
– Crystal Franek, Goodreads
„Ilyen szívfacsaróan gyönyörű epilógust még sosem olvastam.
Imádom ezt a könyvet.”
– Katelin Rivera, Goodreads
„Hűha, el vagyok képedve, hogy ez a könyv mennyire
fantasztikus volt az elejétől a végéig! Az írás letisztultsága,
ahogy sikerül bemutatnia a szereplők mentális és fizikai
megpróbáltatásait, megdöbbentő.”
– Marbea Logan, Goodreads