Tom Harper

AZ ELVESZETT SZENTÉLY

Ventus Libro Kiadó

A kiadás alapja:
Tom Harper: Lost Temple, Arrow Books 2007
Fordította Gálvölgyi Judit
Borítóterv Szabó Lívia
ISBN 978-963-9926-88-2
© Arrow Books 2007
© Ventus Libro Kiadó 2012
© Hungarian translation Gálvölgyi Judit 2012

2
Oliver Johnsonnak,
a különlegesnek

3
 Amikor, véletlenül, a kezembe került a történet, kötelességemnek
éreztem – közhírré téve a történelmi igazságot –, hogy szélesebb
körben is terjesszem: nem hiúságból, inkább azért, hogy mulattassam
a dologtalan elmét.
Kréta Diktüsz: Trójai napló, részlet

4
 Előjáték

Kréta, 1941. május 20.

A legenda szerint ember itt repült először. Akárha mesterséges
madarak volnának, méhviaszba és tollakba öltöztek, levetették
magukat egy büszke palotából, és a kincses tenger fölé szárnyaltak.
Magasra emelkedtek, egyre közelebb a naphoz – amíg az egyiküknek,
egy fiúnak megolvadt a szárnya, és lezuhant. Mire az utolsó tollpihe
is leszállt a vízre, a fiú a hullámok alá merült, mítosszá lett. Most
újra emberek voltak az égbolton. Tollak helyett selyemszárnyakon
szálltak, és a testüket tartó hálós hámot nem olvasztotta meg a nap.
Fallschirmjager, így nevezték magukat: égi vadászok. Ők nem
zuhantak le, hanem éhes sasként csaptak le az égből.
Pemberton látta őket az irodája ablakából. Amikor a bombázás
véget ért, tudta, hogy bajban van. Az elmúlt hét szüntelen rettegés
volt: a hajtóművek berregése, a lecsapó Stukák sivítása és a
robbanásoktól rengő föld. A bombák némelyike a villához egészen
közel csapott be, a műtárgyak úgy koccantak össze üvegtárlóikban,
mint a táncoló csészék és csészealjak. Végül a személyzet lehordta
őket a pincébe. A bombázás most véget ért. Az illusztris menekültek,
akik megnehezítették az életét, távoztak, ahogyan a személyzet is –
Pemberton reggel hazaküldte őket a falujukba, a családjukhoz.
Egyedül ő maradt. Ideje volt neki is indulnia.
Leakasztotta a hátizsákját a sarokban álló fogasról, kiborította az
íróasztalára. Egy egyhetes szendvics esett az asztalra, követte egy
félig üres termosz, a fényképezőgép, a zseblámpa és a bicska meg
néhány gyűrött csokoládés papír. Megtartotta a zseblámpát és a
zsebkést, a többit eldobta, bár a filmet kiszedte a fényképezőgépből.
Aztán, a sietségtől remegve, kinyitotta az íróasztal zárt fiókját, kivette
a jegyzetfüzetet. Por hálózta be a puha, barna bőrborítót, a sarkán
lévő aranyozott monogram szinte kikopott. A feleségétől kapta, az
asszony utolsó ajándéka volt – de nem ez tette olyan becsessé. A
betolakodóké lehet a villában minden – a műtárgyak és a múzeumi
darabok, az Angliából behozott bútorzat és ruhák, még Pemberton
szeretett könyvtára is –, de a jegyzetfüzet nem.

5
 Mást nem tehetett. Behúzta a hátizsákot, és az ajtóhoz ment.
Kilépett a napfénybe, miközben a selyemfelhők tarka – fehér, vörös,
zöld és sárga – ejtőernyő-kupolái az égből a föld felé sodródtak.

Pemberton addig várt, amíg az első ejtőernyők szirmukat nem

bontották a délutáni égbolton. Most már késő volt. Az egész völgyben
lüktetve visszhangzott a Junkers-52-es szállító repülőgépek
hajtóműve odafentről, és Pemberton az észak felé, a heraklioni
kikötőbe vezető út kanyarulatán túlról már hallotta a staccato
puskaropogást. A németek nyilván a várostól délre értek földet,
elzárva Pemberton útját, és minden múló percben további erősítésük
ugrott le a Junkersekből. Arrafelé tehát nem juthat át. Így hát dél felé
tartott, a dombok közé, a távolabbi hegyek felé.
Gyorsan ment. Már a háború előtt Krétán tartózkodott, jó két éve,
és a sziget belsejébe tett hosszú hegyi túrái legendássá váltak a
kollégái körében. A derekáról eltűnt a sok kollegiális vacsorától
képződött úszógumi, és ugyan a nap kiszívta az utolsó fekete sávot is
a hajából, kárpótolta, hogy jobb egészségre és pirospozsgásabb arcra
tett szert. Ötvenhat éves volt, ám sokkal fiatalabbnak érezte magát,
mint tíz évvel korábban.
Amikor megtett úgy négyszáz métert, visszanézett. A lenti aknában
a knósszoszi palota kiásott falai éppen csak hogy látszottak a fenyők
gyűrűjében. A palota Pemberton rögeszméje volt, és bárhogy sietett,
beléhasított a veszteség érzése, amiért ott kell hagynia a
betolakodóknak. Az első világháború előtt, egyetemi hallgatóként
segített a legendás Sir Arthur Evansnek kiásni a palotát háromezer
éves álmából – aranykor volt, mindennap olyan új leletekre
bukkantak, amelyek a legendát történelemmé változtatták. Harminc
évvel később, megözvegyülve, kurátorként tért vissza az ásatás
helyszínére. A régészet hőskora elmúlt: a felfedezést a tudományos
elemzés követte, de Pemberton elégedett volt. Sikerült még néhány
saját felfedezést is tennie – és egy olyat, amelytől még Evans is
megdöbbent volna. Pemberton megtapogatta a hátán a zsákot, hogy
biztosan benne van-e a jegyzetfüzet.
Újabb repülőgép közeledett alacsonyan, észak felől. A tiszta

6
levegőben Pemberton világosan látta tömzsi orrát, oldalán a fekete
keresztet, még a mögötte húzott ejtőernyő-bekötőzsinór fehér vonalát
is. Nyilván elérte ledobási útvonala végét; egy perc múlva
megfordul, és visszarepül a szárazföldre újabb rakományért.
Csakhogy nem fordult vissza. Folytatta útját a palota, majd a
domboldal és egyenesen Pemberton felé.
Pemberton nem volt gyáva. Állt egykor a flandriai lövészárokban,
de a felé közeledő repülőgéptől megdermedt. Hátrahajtotta a fejét, és
megpördült; amint a gép a feje fölé ért, a hajtóműve olyan lassan
muzsikált, hogy le kellett volna zuhannia. A repülőgép testén a
négyzetes fedélzeti nyílás sebként tátongott.
Pemberton összerándult: a nyílásban megjelent egy férfi és kilesett.
Látnia kellett Pembertont, aki egy pillanatig valamiféle különös
közösséget érzett a férfival, amikor a tekintetük találkozott. Aztán a
férfi ugrott. Szárnyként széttárt karral ugrott ki a gépből, egy
pillanatra megállt a levegőben, aztán elsodorta a légörvény. Hosszú
farok bontakozott ki mögötte, mely megfeszült, fehér ejtőernyő-
kupolává nyílt, felrántva a férfit, mint valami marionettbábut. Még
akkor is ijesztő sebességgel látszott zuhanni.
Mindez csupán másodpercekig tartott, de máris többen voltak
mögötte a levegőben. A gép még egyáltalán nem végzett a
küldetésével. Pemberton lenézett. A szél elsodorja az ejtőernyősöket,
de nem annyira, hogy elmenekülhessen előlük. Csapdába került. Nem
lévén más választása, visszafordult a fák közt álló palota felé.

Felmászott a négyezer éves lépcsőn, és zihálva huppant le egy fal

mögé. Evans ambícióját nem elégítette ki a palota egyszerű kiásása:
egyes részeit megpróbálta újjáépíteni, az eredmény tucatnyi félkész
szoba lett, amelyek kísértetként emelkedtek ki a romok közül. Egyes
látogatók a múltat idézőnek vélték őket, mások a régészet elleni
véteknek; Pemberton, bár szakmai szempontból a helytelenítés volt
tőle elvárható, titkon szerette valamennyit. Sosem gondolta volna,
hogy itt próbál vészhelyzet esetén megbújni. Átfordult, kissé
felhúzódzkodott, hogy kilessen a feltámadt ablakon.
Egy pillanatig hinni merte, hogy az ejtőernyősök elindultak a sziget

7
belseje felé. Aztán meglátta őket. Közelebb voltak, mint amitől
tartott: az alatt a pár perc alatt, amíg sikerült visszarohannia a
palotába, megszabadultak az ejtőernyőiktől, felsorakoztak, és lefelé
manővereztek a völgybe. Pemberton látta, ahogy átkelnek a palota
felé lejtő domboldal pettyes olajfaligetein. Hat embert számolt meg,
szoros, karimátlan sisakot és buggyos, zöld kezeslábast viseltek,
amely sehogy sem látszott alkalmasnak a harchoz. Ha nyugat felé
indultak volna az úton, jócskán túlhaladtak volna a romos palotán.
Csakhogy egyenesen felé tartottak.
Pemberton háta mögül, messziről valami kemény és fémes
csikordult a kövön. Rémülten pördült meg – aztán, már későn, eszébe
jutottak az emberek a völgyben. Láthatták őt? Nem. Eltűntek a déli fal
árnyékában, éppen nem lehetett látni őket. Pemberton hátranézett,
ezúttal óvatosabban. A nagy udvaron, ahol a régiek egykor bikák
hátán táncoltak, jókora bíborvörös ejtőernyő hevert, mint valami nagy
vérfolt. Anyaga hullámzott és reszketett a szélben, mögötte fekete,
összegubancolódott kötelek végén koporsó méretű acélláda hevert.
Pemberton látta a becsapódás okozta repedéseket az
alabástromtáblákon, és hirtelen haragot érzett a hétköznapi
vandalizmus miatt.
Az első német katona, egy őrmester, felhúzódzkodott a
mellvédfalon, és az udvaron át a ládához rohant. A többiek követték,
köré térdeltek, amint az őrmester felnyitotta a ládát. Néhány katona
kibújt a buggyos kezeslábasból, előbukkant szürke egyenruhájuk és
fegyverszíjuk, a többiek elvették az őrmestertől a szétosztott
fegyvereket.
Ám a katonáktól távol mozgott valami. A szeme sarkából
Pemberton látott egy alakot a háztetőn a tőle kissé balra álló szentély
felé lopakodni. Fehér zubbonyt és a fején fekete kendőt viselt, tetőtől
talpig igazi krétai gazdának látszott. A kezében puska, amelyet
óvatosan tartott, hogy meg ne csikorduljon a kövön. A krétainál is
vénebbnek látszott – nem használhatták az utóbbi fél évszázadban,
amióta elűzték a törököket a szigetről –, de nem volt kétséges, mi
vele a gazda szándéka.
Pemberton előbújt az őt addig rejtő oszlop mögül, és intett,

8
próbálta magára vonni a görög figyelmét, anélkül hogy felkeltette
volna a németekét is. A németek szemlátomást nem érezték a
veszélyt: hárman cigarettázva álldogáltak, miközben a többiek
hátizsákokba rakták a holmit. Az egyikük bizonyára viccet mondott,
mert ideges nevetés hullámzott végig az udvaron.
– Pssz – sziszegte összeszorított foggal Pemberton, hogy
figyelmeztesse a görögöt. Mit gondol ez az ember? A németek
majdnem befejezték a láda kirakodását, menni készültek. Néhány
másodperc múlva már úton lettek volna – Pemberton pedig
biztonságban.
A görög biztosan hallotta Pembertont. Hirtelen odafordult, célzott
a fegyverével; aztán szélesen elmosolyodott, amikor felismerte az
angol régészt, akit már mindenki megszokott a völgyben. Töredezett
fogsora kifehérlett pergamenszerű, barna arcából. Vállához emelte a
puskáját, kinézett a rozsdás nézőrésen át, és tüzelt.
Vér buggyant a német őrmester torkából, amint a lövés
visszaverődött az udvart körülvevő falakról. A szentély tetején a
görög igyekezett újratölteni, puskája nehéz závárzatát rángatva. De a
németek meglátták. Szaggatott felvillanások áradtak gépfegyvereik
torkolatából, és golyók áradata zúdult a görögre. Becsapódásuk ereje
hátradobta őt, csupán ragacsos vérfolt maradt a lapos tetőn.
A fegyverek elhallgattak. A messzi távolból Pemberton hallotta,
hogy még tombol a Heraklionért vívott csata, ám a hangok színtelenek
és valószínűtlenek voltak a Schmeisserek barbár sorozataihoz képest.
Az egyik katona előrerohant, fel az alacsony lépcsőkön a szentély
tetejére, ahol a halott görög feküdt. Belerúgott a testbe, majd egy
felesleges golyót röpített a görög koponyájába. Pemberton
megborzongott, és tovább araszolt az őt rejtő oszlop körül. Evans
rekonstruált szobái nemigen voltak többek díszletnél, nem bírtak
nagyobb mélységgel, mint a hollywoodi vadnyugati homlokzatok. Az
udvaron és a balján is németek voltak, így Pembertonnak nem nagyon
volt hová bújnia. Hátát az oszlophoz nyomta, nem mert moccanni.
Szemben, a hátsó falnál árnyék látszott az ajtóban. Pemberton
megdermedt, aztán ismét lélegezni mert. Parányi cica sompolygott be
az ajtón, megállt a napfényben, és ijedten bámult a régészre.

9
 – Menj innen – mondta hangtalanul Pemberton, és hátralesett a
válla fölött, nem látja-e őt a tetőn lévő német. Mi van, ha a macska
mozgása magára vonta a tekintetét?
– Sicc. – Körülpillantva Pemberton látta, hogy a német még ott áll
a vele szemben lévő tetőn, onnan kémleli, vannak-e még a környéken
partizánok. Ha arrafelé néz, biztosan meglátja Pembertont.
Az udvaron türelmetlenül kiáltoztak az emberek. Az őrmesterük
haldoklott, szerettek volna gyorsan segítséget keríteni neki. Még egy
pillantást vetett a völgyre, és a tetőn lévő katona visszafordult.
Pemberton válla előreesett, és a régész megkönnyebbülten szorította
magához hátizsákját.
Ám a macska abbahagyta a mosakodást, csendben állt, kissé
hintázva lábain. Egy varjú szállt le a golyók lyuggatta holttestre, nem
véve tudomást a néhány lépésnyire álló németről – vagy az árnyékban
lapuló kis ragadozóról. A cica farka megrándult, állkapcsa különös,
kattanó hangot hallatott és ugrott.
Ezután minden olyan gyorsan történt, hogy Pemberton szinte nem is
látta. A tetőn lévő férfi megpördült, és válogatás nélkül megsorozta a
szobát. Az udvaron lévő bajtársai még kevesebbet láttak, de nem
voltak óvatoskodó kedvükben. Tüzeltek az összes fegyverükkel, és a
levegő egyszerre megtelt ólom, beton, kő és gipsz kavargó viharával.
Valami felhasította Pemberton arcát, alig kerülve el a szemét. Talpra
ugrott, még mindig a hátizsákot szorongatva, és az ellenkező irányba
nyíló ajtó felé vetette magát. Nem látta, mi lett a macskával.

A knósszoszi palota már régen nem a legendák labirintusa volt, de

még mindig könnyen el lehetett tévedni benne; ám Pemberton jobban
ismerte a helyet bárki másnál. Kirohant az ajtón, szinte nem is
észlelve a kiáltozást a háta mögött, és az erkély korlátján át leugrott a
szabadtéri romok közé. Keskeny nyílás vezetett egy föld alatti
szobába, azután ismét ki a napfényre. Itt számos hosszú folyosó nyílt
balra, ám Pemberton nem törődött velük, jobbra fordult. Itt nem sokat
ástak, attól tartva, hogy kárt tesznek a fenti romok alapjaiban, de
ástak azért néhány próbaalagutat a nagy udvar alatt. Ezek egyike
egészen a túlsó oldalig ért. Ha eljut odáig, gondolta a régész, talán

10
elérheti a keleti kaput, és kisurranhat a völgy mélyén sorakozó fák
között. Léptek kongtak a teraszon fölötte, és hátával a támfalhoz
lapult. Ha bárki kinézett volna, most meglátta volna őt. De nem jött
senki. Ott várakozott a nyílás, fekete lyuk a támfalon, néhány
méternyire. Odarohant, bepréselte magát. Az alagút nem sokkal volt
szélesebb magánál Pembertonnál, aki többször is beverte a vállát a
mennyezetet tartó, régi gerendákba. Laza föld finom kis folyamai
indultak meg a repedéseken át, megültek Pemberton ingráncaiban,
becsorogtak a gallérja mögé. Az volt a legrosszabb, hogy nem tudott
hátranézni, követi-e valaki. Nem tehetett mást, mint hogy komoran tört
előre, maga előtt tolva hátizsákját a kis fénylő négyzet felé, amely az
alagút végén kacsingatott rá.
Végül elérte. Egy végső lendülettel kidobta a hátizsákot úgy, hogy
az a padlóra esett, majd kibújt utána. Most a nagy lépcsőház
aknájában volt, a palota leginkább épségben maradt részén. Evanst
ennek a látványa sem elégítette ki, továbbdíszítette
freskómásolatokkal és festett oszlopokkal, végül már majdnem úgy
nézett ki, ahogy harminc-három évszázaddal korábban. Pemberton
jobbján lépcső vezetett fel az udvarra, a balján egy másik lépcső
vezetett az alsóbb szintekre. Ha le tudott volna odajutni…
Lépések kongtak a lépcsőn a feje fölött. Mielőtt Pemberton
moccanni tudott volna, megkerülték a sarkot, és megálltak a pihenőn.
Egy német ejtőernyős bámult le a régészre. Kissé sántikált, talán az
ugrástól, de a kezében a fegyver nem remegett.
– Was haben wir hier? – Fiatal szeme kikerekedett a furcsa
látványtól. Egy másik parasztra számított, talán egy eltévedt katonára,
nem erre az összesározott, szemüveges angol régészre. – Was bist du
denn für einer? Englander? Soldat? – A Schmeisserrel megbökte
Pembertont. – Spion?
Pemberton átkarolta a hátizsákot, és lehunyta a szemét. Minden
semmiért történt, és most meg fog halni itt: egy utolsó csontváz
Minótaurosz labirintusában. Oda nem illőn eszébe jutottak mindazok
a sírok, amelyeket a pályafutása során feltört, és eltűnődött, vajon
dühös lakóik várják-e, hogy megbüntessék a túlvilágon. Legalább
újra láthatja majd Grace-t.

11
 Lövés dördült, visszhangzott a félhomályos aknában. A legnagyobb
meglepetésére Pemberton nem érzett semmit. Talán a katona
elhibázta, vagy Pemberton máris halott volt. Egy örökkévalóságnak
tetsző időn át várt, hogy a német befejezze a munkáját. Amikor nem
történt semmi, kinyitotta a szemét.
A lépcső tetején lévő pihenőn a német katona a hátán hevert,
lábujjai az ég, csizmasarkai Pemberton felé mutattak. A lépcsőről vér
csöpögött. Mielőtt Pemberton felfogta volna ezt a váratlan fordulatot,
sötét alak suhant el mellette. Hármasával vette a lépcsőket, amikor
felszaladt, megnézte a német pulzusát, aztán visszarohant. Nem viselt
egyenruhát, de a kezében pisztoly volt, és a bakancsa gyanúsan
dudorodott, mintha kést rejtene. Barnára sült arca komor és zavart
volt.
Lenézett Pembertonra.
– Maga Görögország királya?

Pemberton értetlenül bámult a férfira, aki megmentette. Az aknába

bejutó napfény megvilágította a férfi arcát: kemény vonalú száj,
viharvert bőr és borosta, amely arra utalt, hogy sietősen hagyhatta el
reggel az ágyát. Sötét szeme izzott a homályban.
Pemberton nem tudott mást mondani:
– Görögnek látszom?
A férfi vállat vont.
– Nekem azt mondták, itt lehet.
– Itt volt. – Pemberton feltápászkodott, maga sem tudta, hogyan
keveredett ebbe a beszélgetésbe. – A házamban lakott. – Pemberton
emlékezett a megdöbbenésre, amikor hazatért a villába, és ott találta
a görög uralkodót: új-zélandi testőrök járőröztek a kertben, összekötő
tisztek ordibáltak a Pemberton dolgozószobájában felállított rádióba,
a fölösleges udvaroncok a teraszon szívták egyik cigarettát a másik
után, és véget nem érőn kártyáztak. – Továbbvitték Chaniába, azt
hiszem.
– Hát most nincs ott. – A férfi kinyitotta revolvere töltényűrjét, és

12
az övéből pótolta a kilőtt lövedéket. – Reggel elmenekült, senki nem
tudja, hová. Azt mondták, keressem itt.
Pemberton a férfira sandított.
– Kicsoda maga?
– Grant. – A férfi nem nyújtott kezet.
– John Pemberton. Én vagyok itt a kurátor.
– Jó magának. – Grant a tokjába tette a revolvert, és lehajolt a
géppisztolyért. Átkutatta a halott német zsebeit, előszedett három
tartalék tölténytárat és, Pemberton döbbenetére, két kézigránátot.
– Csak nem akarja azokat itt használni?
– Miért ne? – Grant az övébe dugta a gránátokat, és a vállára
akasztotta a géppisztolyt. – Ha attól tart, hogy leveri a freskókat,
késett pár ezer évet. – A lépcsőhöz indult.
– Várjon itt.
Pembertonnak erősen kiszáradt a szája.
– Hová megy?
– Megkeresem Görögország királyát.

Pemberton befészkelte magát az árnyékba az orsótér

kanyarulatában. Grant lépései hamar elhaltak, a régész a csendben
maradt. Igyekezett nem okozni zajt a csattal, és benyúlt a zsákba. A
jegyzetfüzet még ott volt, hála istennek; Pemberton végighúzta ujjait a
bőrön, és eltűnődött, mi az ördögöt is művel. Honnan jött Grant?
Visszajön-e? Ha sikerül is Grantnek megszabadulnia a palotában
lévő katonáktól, hogyan tudják majd elkerülni a többieket, akik
elárasztják az egész szigetet? Pemberton számára nem volt ismeretlen
a háború, de húsz éve már csak a régészet mindent elfojtó takaróján
át érzékelte: perzselődések falakon, hegyes, hornyolt bronzpengék,
nagy ritkán egy-egy lefényképezendő, elcipelendő, kiállítandó
csontváz. Most pedig a gondolat, hogy belőle is egy későbbi régész
lelete lehet, egyáltalán nem volt kellemes.
Kiáltások hangzottak, igen közel, majd három gyors lövés.
Pemberton összerezzent. Veszélyes itt maradni – sötétebb, kevésbé

13
forgalmas helyet kell találnia. Halkan, lábujjhegyen lépegetve a
széles lépcsőn még mélyebbre osont, az Oszlopcsarnok felé.

Grant két német katona holtteste mellett térdelt, és három újabb

töltényt csúsztatott a Webleyjébe. Régen szokásává vált, hogy
újratöltsön, mihelyt alkalma nyílt rá. Meg se tudta számolni, hányszor
mentették meg az életét a pluszgolyók.
Táskájába tette a Webleyt, megragadta a Schmeissert. Még kettő,
gondolta. Egész délelőtt figyelte a völgyet rejtett leshelyéről, amióta
csak egy pánikba esett szárnysegéd érkezett az állásához azt
motyogva, hogy Görögország királya eltűnt. Grant látta a beözönlő
repülőgépeket, a szigetre aláereszkedő ejtőernyősöket, a városokból
felszálló füstöt, és egyre dühösebb lett. Miért küldték ide, pusztán
mert holmi idióta politikus aggódott egy királyért, aki még az
alattvalóinak sem kellett? Látta, amikor Pemberton elhagyta a villát,
aztán amikor az ejtőernyős csapat leereszkedett a völgybe. Akkor
hagyta el a helyét, és kúszott le a lejtőn a palotába. A Különleges
Műveleti Végrehajtó nem azért küldte őt Görögországba, hogy holmi
királyt bámuljon; azért küldték, hogy nácikat öljön. És pontosan ez
volt a szándéka is.
Lapos kúszásban leereszkedett a palota keleti lejtőjén. Bőven volt
ideje fentről tanulmányozni, de most, hogy a romok között
tartózkodott, szinte lehetetlen volt összeegyeztetni a magasról
látottakat a szétterülő káosszal. Mesterlövész éppen ilyenről álmodik,
annyi fedezék helyezkedett el olyan sok különböző szinten, hogy azt
se tudta, merre nézzen.
– Türelem – suttogta magának. Ez sosem volt erős oldala. De két
német még itt ólálkodott ebben a labirintusban, és ha beléjük botlana,
könnyű préda lenne. Okosabb…
Egy faldarab szétrobbant mellette a becsapódó golyótól. Nem látta,
honnan jött a lövés; ösztönösen megragadta a Schmeissert két kézzel,
és körívet írt le vele, hogy zárótüzet bocsásson ki. A csőből két golyó
repült ki, aztán – semmi. Beragadt. Letépte a válláról és eldobta,
közben jobbra vetődött, mert további lövések süvítettek el a feje
fölött. A rohadék fölöttem van. Hason csúszva továbbkúszott a

14
sekély árokban, amely valaha királyi folyosó volt. Sötét helyiség
magaslott a végén, a domboldalba vájt pince. Ha eljutna odáig,
legalább tető védené felülről. Fülében dobolt a vér; hallotta, hogy a
német katona lemászik utána. Félretéve az elővigyázatosságot,
bevetette magát a nyitott bejáraton, amikor éppen újabb golyózápor
követte.
Hosszú, keskeny helyiségbe ért, amelynek mindkét oldalán
benyílók sora helyezkedett el, akár a marhaistállóban.
Alacsony falak választották el őket egymástól, és mindegyikben
jókora agyagkorsó állt, mind magasabb volt Grantnél. Egy pillanatig
arra gondolt, belemászik az egyikbe – de elvetette az ötletet.
Csapdába esne, mint egér az egérfogóban.
További lövedékek repültek be az ajtón, felkavarva a száraz
padozat porát. Grant a helyiség végébe rohant, ajtót keresett, de
legalább lyukat a falban. Semmi – ahol bejött, az volt az egyetlen
ajtó. Ilyen az én formám, gondolta komoran, az egyetlen ép helyiség
ebben az egész istenverte romhalmazban. Jobbra az utolsó
bemélyedés üres volt: odaugrott, miközben üldözője berontott az
ajtón.
Egy pillanatig csend volt, s amíg a német várta, hogy a szeme
alkalmazkodjon a sötéthez, Grant a fal mögé bújt. Próbált kilesni, de
a következő beugróban álló, hasas edény teljesen elzárta a kilátást.
– Rudi – hallotta a német kiáltását. – Komm. Ich habe ihn.
Nem jött válasz. Ez jó, gondolta Grant. És ami még jobb volt, a
hang bizonytalanul csengett. A német nem tudta, hol van Grant, és
egyedül nem is akarta megkeresni. Ez nagyon jó volt.
Grant macskaügyességgel és hangtalanul átmászott az alacsony
falon, és a túloldali beugróban a nagy korsó mögé bújt. Felhúzta a
revolver ravaszát, oldalra dőlt, meztelen karján érezte az agy durva,
hideg felületét. Hol a német?
Grant pisztolya előbújt a korsó mögül, és az ajtóból egy fénysugár
megcsillant a csövén. Csak egy másodpercre, de ennyi elegendő volt
az ideges ejtőernyősnek. Fegyverropogás töltötte be a helyiséget, és
nagy agyagdarabok repültek szét a korsóból. Az egyik eltalálta Grant

15
jobb kezét; mielőtt észbe kapott volna, az ujjai szétnyíltak, leejtette a
revolvert. Amint a földre hullt, újabb réteg elegyedett a helyiségben
tomboló kakofóniába, amikor az ütéstől a revolver elsült.
Grant visszaugrott a korsó mögé. Krisztusnak hála, a minósziak
tartósra készítették: a golyóktól megrepedezett, de nem tört szét.
Közben a lövéstől a német elgondolkodott. Abbahagyta a
lövöldözést, talán azt várta, hogy a társa csatlakozzon hozzá. Kilesve
a korsó alól Grant egy pár fényes, fekete csizmát látott az ajtótól
jobbra.
Most már tudta, hol a német, de nem tudta leszedni. A Webley a
homokos padozaton hevert, eléggé közel ahhoz, hogy kinyújtott karral
elérje, eléggé távol azonban ahhoz is, hogy ha megkísérli elérni,
meghaljon. Ott volt a bakancsában a kés, de nem juthatott olyan közel
a némethez, hogy használhassa. Maradt tehát…
Grant lenézett az övébe dugott két gránátra. A szegény régészre
gondolt, az arcára kiült rémületre, amikor Grant elvette a gránátokat a
halott némettől.
– Bocs, öregfiú – suttogta. Lecsavarta a gránát nyeléről a kupakot,
kitapintotta belül a zsinórt, és jól meghúzta. Egy… kettő… Felállt,
behajlította a karját, és eldobta a gránátot a folyosó túlsó vége felé.
Három… A gránát megpördült a levegőben, és eltűnt Grant szeme
elől. Négy… Roppanás, amint a gránát nekiütődött a katona melletti
korsónak, majd kongó dobbanás, ahogy beleesett az edénybe. Öt…
Agyagfelhő fogta körül a németet, amint a korsó szétrobbant. Grant
nem habozott. A folyosóra vetődött, megragadta a revolvert, és
leadott három gyors lövést, mielőtt a német moccanhatott volna. A
második kettő fölösleges volt. Az ejtőernyős a porrá omlott edény
törmelékére hanyatlott. Az arca csupa vér volt, és vér folyt a bal
mellkasán, a sas jelkép alóli kis lyukból. Nem mozdult.
Grant lenézett az agyag- és porhalomra, amelyben már lehetetlen
volt felfedezni az egykori becses műtárgyat.
Ezt majd megpróbálhatják összeragasztani a régészek, gondolta.
És ekkor hallotta meg a lövést.

16
 John Pemberton rettegett. Passchendaele óta nem érzett ilyen
félelmet – de akkor, minden szörnyűség ellenére, legalább körülötte
voltak az emberei. Most egyedül volt. Valahonnan a közelből, talán
csak a fal túloldaláról, dühödt fegyverropogást hallott, szünet, majd
mély, tompa robbanás, szinte beleremegtek a palota alapjai.
Visszajöttek a bombázók? A robbanás visszhangja körbeverődött a
lépcsőaknában; Pemberton nem hallotta az azt követő lövéseket, sem
a lépcsőn lefelé lopakodó, halk lépéseket.
Az első lövés vállon találta Pembertont, és olyan erővel pördítette
meg őt, hogy a második lövés teljesen mellé ment. A harmadik
áthatolt a lapockacsontján, és a mellkasából robbant ki. Előrezuhant,
aztán a hátára fordult. Sötét köd homályosította el a szemét. A lépcső
alján elmosódva látta a vicsorgó szörnyet, amint közeledett felé. A
helyiség furcsa keresztárnyaitól úgy látszott, mintha szarvak álltak
volna ki a fején lévő, karimátlan sisakból.
Pembertonnak haldoklás közben is csak egy dolog járt az eszében.
A könyv. A hátizsákért nyúlt – de nem volt ott. Elejtette, amikor
eltalálta az első golyó. A vérben úszó ködön át látta, hogy a zsák az
oszlop mellett hever. Pemberton az oldalára fordult, érte nyúlt.
Súlyos csizma taposott a kezére. Alig érezte a fájdalmat, ám a
reccsenő ujjak zajától hangosan feljajdult. A szörny nevetett, élvezte
Pemberton szenvedését.
– Wünschst du dieses? – A hang durva és érthetetlen volt, az
ostoba gúny nyilvánvaló. Fegyverét Pemberton fejének szegezve a
szörny lenyúlt, felvette a hátizsákot, és meglóbálta éppen csak
annyira magasan, hogy a régész ne érhesse el. Pemberton kapkodott
utána, de nem tudta megérinteni. A tüdeje sajgott a fájdalomtól, a
lélegzetvétel olyan kínnal járt, hogy nem is volt érdemes lélegeznie,
és egyre több vér vette körül őt. A katona kinyitotta a hátizsákot,
kivette a zseblámpát, a zsebkést, két tábla csokoládét – és a
jegyzetfüzetet.
Pemberton csüggedten felnyögött. A másik röhögött, hátborzongató,
röfögő hangot hallatott, amely értetlenkedő makogássá változott,
ahogy durván lapogatta a füzetet.
– Was ist das?

17
 – Menj a pokolba.
Pemberton minden energiáját felemésztette a mondat – de a
szörnyet feldühítette. Hátrébb lépett, elhajította a könyvet, és
megfordította a fegyverét, hogy a tussal támadjon a régészre.
Pembertonnak már összerándulni sem volt ereje. A német válla fölött
homályos árnyékot látott az oszlopok mögött a lépcsőn, mint valami
felszikrázó lángnyelvet. De természetesen itt háromezer éve nem volt
tűz.

Az oszlop mögött Grant nem látta a németet, de látta a haldokló

régészre vetülő, sötét árnyékát. Megfeledkezett a pisztolyáról, kihúzta
a bakancsából a kést, és levetette magát a nyílt lépcsőről. Két néma
szökkenéssel átszelte a helyiséget. A német már fordult volna felé, de
elkésett: Grant a bal karjával elkapta a német nyakát, hátrarántotta a
fejét, és markolatig döfte a torkába a kést. A fickó feje egy pillanatra
előrebukott, és feljajdult kínjában. Ekkor Grant egyetlen
csavarintással kirántotta a kést.
Vér spriccelt a sebből, Grant arca csupa vér lett, a német pedig
teljesen elernyedt. Grant félrelökte, és lenézett.
Egyetlen pillantással megállapította, hogy Pemberton nem kerül ki
élve a pincéből. Arca és szája sápadt volt, teste kivérzett. De volt
benne még néhány cseppnyi élet. Felemelte reszkető karját, és
valamire mutatott Grant háta mögött. A szája eltorzult és nyáladzott,
ahogy próbálta megformálni végső szavait. Grant letérdelt mellé,
fülét Pemberton szájához tartotta, tekintetével a régész kinyújtott
ujjának vonalát követte. Ott, a sarokban egy kis, barna jegyzetfüzet
hevert kinyitva a földön.
– Arch…
Pemberton hangja köhögő rohamba fulladt. Grant a mellkasához
szorította a régész fejét. Szerette volna azt mondani neki, ne
beszéljen, őrizze az erejét, de tudta, hogy semmi értelme. Bármit akar
mondani a haldokló, akár mondhatja is.
Fehér, erős kéz markolta meg Grant gallérját. Az elhomályosult
szem felcsillant, úgy nézett Grantre.

18
 – Archanes – suttogta a régész. – A barackfás ház. Vigye el a
nőnek.
Aztán a kéz elernyedt, a szem lecsukódott.
Grant kivitte a régész holttestét, a palota nyitott alapjai mellé
fektette, és betakarta törmelékkel, hogy megóvja a kóbor állatoktól.
Az egyik kődarabba különös ábra volt vésve, háromágú, mint a
vasvilla vagy a szigony, ezt tette Grant a sír fejéhez. Amit tudott,
elszedett a halott ejtőernyősöktől, újratöltötte Webley-jét. Aztán, mint
a hajdani hősök, elindult megkeresni a csatát.

19
 Első fejezet

Oxford, 1947. március

– Harag. A nyugati irodalomban leírt legelső szó adja meg a
témáját mindannak, ami utána következik.
Az egyetemista felnézett dolgozatából, szemlátomást reagálásra
várt. Vele szemben világoskék szempár nézett el rezzenéstelenül a fiú
válla fölött, az ablaküveget elhomályosító jégréteget vizsgálta. A
szénnel rakott tűz sziszegett és szikrázott a rácson, de nemigen volt
esélye az Angliát január óta markában tartó fagy ellen. Legkevésbé
egy oxfordi kollégium huzatos, középkori szobáiban, amelyek falai
ötszáz évnyi felgyülemlett nyirkosságot és hideget tároltak.
Az egyetemista megköszörülte a torkát, és folytatta.
– Az Iliász szereplőit a harag határozza meg. Egyesek azt hiszik,
manipulálni tudják; másokat teljesen a hatalmába kerít. A legtöbben
miatta halnak meg, ez magyarázza, miért olyan nagy a történet hatása
majdnem háromezer évvel az után is, hogy Homérosz megírta. Ahogy
a közelmúlt történelme is bizonyítja, a harag és az erőszak ma is a
világ uralkodó szenvedélyei. Az Iliász története nem a múltról szól,
hanem a jelenről. Remélhetjük csupán, hogy miként Akhilleusz,
idővel megengedjük, hogy emberségünk úrrá legyen haragunkon és
büszkeségünkön, és jobb, igazságosabb jövőt építünk.
Szünet. A könyvekkel teli szoba túlsó oldalán Arthur Reed, a
klasszikafilológia professzora összeráncolta a homlokát.
– Rosszul mondtam valamit?
A kék szempár elszakadt az ablaktól, megállapodott az
egyetemistán.
– Költemény.
A hallgató értetlenül nézett.
– Tessék?
– Költemény. Nem történet.
Az egyetemista elkomorodott, de bármit akart volna mondani,

20
inkább lenyelte, és lenézett a dolgozatára.
– Folytassam?
Reed hátradőlt, sóhajtott. A háború mindent megváltoztatott. A
harmincas években az egyetemisták tejfelesszájú kölykök voltak, meg
akartak felelni, áhítatosan tisztelték tanáraikat. Ez az új nemzedék
más. Mit tudhat ő, aki az íróasztalnál töltötte a háborút, tanítani neki a
hősökről?
Halk kopogás szakította félbe a konzultációt. Egy portás dugta be a
fejét, aki szándékosan nem vett tudomást a hallgatóról.
– Elnézését kérem, professzor úr. Bizonyos Mr. Muir szeretne
találkozni önnel.
Füles karszékében, lábán pokróccal, a fejét szinte teljesen
eltakaró, vastag sálba burkolózva Reedet alig láthatta a folyosón álló
portás. Ám a professzorral szemben ülő egyetemista jól láthatta a
Reed arcán átsuhanó, furcsa kifejezést. Mintha savanyú almába
harapott volna.
– Mondja meg neki, lemegyek, amint végeztem.
– Rettenetesen makacs, uram.
– Én is az vagyok, Mr. Gordon. – Reed levette a szemüvegét, és
fényesíteni kezdte a sálja végével – aki ismerte, tudhatta ebből, hogy
vége a beszélgetésnek. A portás biccentett, és eltűnt.
Reed olyan sokáig bámulta a rácson a hamuszürkévé égett szenet,
hogy az egyetemista azt hitte, talán meg is feledkezett róla. Aztán,
erőltetett mosollyal és nyilvánvaló erőlködéssel, Reed ismét a
hallgató felé fordult.
– Hol is tartottunk?

Egy órával később, miközben az egyetemista picikét idősebb lett,

bár – Reed ettől tartott – nem sokkal okosabb, a portás visszajött.
Alig nyitott be, amikor a látogató máris befurakodott mellette. Sovány
férfi volt, de izmos és feszült, aki nem annyira mozogni, inkább
nyüzsögni látszott. Vörös haja rövidre nyírva, akár a súrolókefe.
Anélkül, hogy a kabátját levette volna, átcsörtetett a szobán, és

21
lehuppant a Reeddel szembeni, kopott kanapéra. Az elaggott párnák
besüllyedtek alatta, a két lábát úgy nyomták felfelé, hogy inkább
guggolni látszott, mint ülni. Előrehajolt, szétvetette a lábát, és
nyugtalanító érzést keltett, mint a támadni készülő párduc.
Összedörzsölte a két kezét.
– Sajnálom, hogy megvárakoztattam – mondta szelíden Reed.
– Sajnálhatja is! Elfoglalt ember vagyok.
– De eljött egészen Oxfordig, hogy beszéljen velem.
Telefonálhatott volna.
– Telefonáltam. Ötször – tegnap – és kétszer tegnapelőtt.
– Nos, úgy látszik, a portás elveszítette az üzeneteit. De most itt
van. Miben lehetek a szolgálatára?
Muir cigarettát vett ki egy elefántcsont cigarettatárcából, s
rágyújtott. Reedet nem kínálta meg. Amikor a cigarettája már égett,
benyúlt a zsebébe, és merev, barna borítékot vett elő, amelyet a
kettejük között álló teázó-asztalra dobott. – Maga szerint ez mi?
Reed elvette a borítékot. Egyetlen, vastag papírra előhívott
fénykép volt benne. Nézegette, azután kihámozta magát a karszékből,
és a falnál álló íróasztalhoz ment. Erős nagyítót vett elő a fiókból, a
kép fölé tartotta.
– Egy agyagtábla vagy annak a része. Fekete csík van a kép alján,
ezért nehezen kivehető. Mintha valamiféle írás volna rajta, bár a kép
olyan homályos, hogy nem látszik tisztán. Semmi egyéb, csak egy
mellé tett karóra. – Reed letette a nagyítót. – A képet John Pemberton
készítette?
Muir megdermedt.
– Ezt miért kérdezi?
– Ő készítette?
– Talán. Miért?
Reed megérintette a fotót.
– Az óra. Pemberton használta mindig az arányok jelzésére, amikor
műtárgyat fényképezett. – Ismét a képre, majd Muirra nézett. –
Nyilván hallott Pembertonról? Nem hittem volna, hogy ilyen nagy

22
rajongója a régészetnek.
– Amikor éppen nem letűnt civilizációkat ásott ki, Pemberton
nekünk dolgozott. – A cigaretta kis híján eltűnt; Muir a csikket a
kandallóba pöckölte. Vetett néhány múlandó szikrát.
– Nekünk? – húzta fel a szemöldökét Reed.
– Katonai Felderítés. A háború előtt szerveztük be; arra kértük,
tartsa szemmel a dolgokat, ha Hitler szemet vet Krétára. – A
következő cigaretta szemmel láthatóan rövidült Muir szájában –
legalább tesz valamit azért, hogy melegebb legyen, gondolta Reed. –
Ez bizalmas, természetesen.
– Természetesen.
– Arra használtuk Pembertont, hogy érintkezésbe lépjen a
helybeliekkel, kapcsolatokat teremtsen. Régészként szinte bárhová
elmehetett, senkinek nem tűnt fel. Rohadt nagy pech volt, hogy
meghalt az invázió első napján – hat hónappal vetett vissza minket.
– Fölöttébb sajnálatos – helyeselt Reed, és kifürkészhetetlen
pillantást vetett Muirra ősz szemöldöke alól. – És most átnézik a
fényképeit?
– Ezt a képet egy német archívumban találtuk a háború után.
Reed megvakarta a nyakát, ahol viszketett a sál.
– Csak nem gondolja komolyan, hogy…
– Hogy Pemberton áruló volt? – Muir kurtán, humortalanul
felnevetett. – Nem. Amikor a németek megszállták a szigetet,
Pemberton villája lett a főhadiszállásuk, hát bőven volt idejük
átfésülni a holmiját.
– Akkor miért…
– Azzal ne törődjön. – A második csikk követte az elsőt a tűzbe.
Muir ösztönösen nyitotta is már a cigarettatárcát, aztán észbe kapott
és becsukta. Ujjaival dobolt az elefántcsonton, gyorsan, mint a
géppisztoly ropogása. – Csak annyit akarok megtudni magától, mi van
ezen a képen.
Reed ismét felvette a nagyítót, és megnézte a képet.
– Valószínűleg késői minószi vagy korai mükénéi…

23
 – Angolul? – A cigarettatárca fedele felpattant, mert Muir nem volt
képes uralkodni magán.
– Rendben van. A fényképen látható agyagtábla valószínűleg a Kr.
e. XIV századból való, és Krétáról vagy a szárazföldi
Görögországból származik. Nem olyan vén, mint a piramisok, de a
trójai háború előtti. – Elmosolyodott. – De természetesen csak akkor,
ha hisz benne.
– Szóval görög és baromi vén. És az írás?
Reed sóhajtott, letette a képet.
– Jöjjön velem.
Nagy nehezen belebújt a télikabátjába, szőrmés sapkát nyomott a
fejébe, aztán levezette Muirt a falépcsőn, át a gyep négyzetén, ki a
kollégium főkapuján. A fellapátolt, mocskos hó szegélyezte kétfelől
az utat szinte derékmagasságig, és az a néhány gyalogos, aki a jeges
útra merészkedett, szinte kétrét görnyedve feszült a Turl Streeten
végigsüvítő szélnek. A tetők nyögtek a hó súlya alatt, a csatornákról
késként lógtak a jégcsapok, és a kollégium nyáron aranyló falai éppen
olyan szürkék voltak, mint az égbolt.
– Itt volt? – kérdezte Reed, miközben átbotorkáltak a Broad
Streeten, és elhagyták a Balliol College gótikus tornyait. A rájuk
rakódott hórétegtől mesebeli alakoknak látszottak. – Úgy értem,
egyetemistaként?
– Cambridge-ben.
– Ő – mondta őszintének látszó együttérzéssel Reed. – Procul
omen abesto.
Csendben haladtak tovább, elhagytak egy behavazott
templomkertet, majd átszelték az Ashmolean Múzeumhoz vezető
utcát. A régészeti intézmény hatalmas, neoklasszikus oszlopcsarnoka
oda nem illőnek látszott a kollégiumok középkori egyszerűsége
mellett. Reed biccentésével túljutottak a kapuson, végig az üres
galériákon, s egy homályos hátsó szobába értek, melyet mintha
elfeledett civilizációk maradványaival zsúfoltak volna tele. Magas
szobrok álltak porlepelbe burkoltan, márvány lábujjak kandikáltak ki
tunikájuk alól; aranykeretes festmények támaszkodtak a falnak;

24
üvegüktől megfosztott tárlókat toltak a sarkokba, mint a használaton
kívüli iskolai padokat. A tartalmuk többnyire hiányzott, csak az
árnyékuk maradt meg a kifakult hátlapokon, de az egyikben még akadt
néhány tárgy. Reed odament, rámutatott.
Muir közelebb hajolt. Reed egy, az időtől megfeketedett
agyagtáblára mutatott, amelyen három széles repedés éktelenkedett.
Az élei megmunkálatlanok voltak, ám a felülete sima. A felszínére, a
félhomályos szobában szinte kivehetetlenül, sok száz parányi,
pókszerű jel volt vésve.
Reed felgyújtotta a villanyt, és átadta Muirnak a nagyítót.
– Mi ez? – Muir hangja most nem volt harapós.
– 1900-ban fedezték fel – mármint az írást. Sir Arthur Evans találta
a krétai Knósszoszban, és a „lineáris B” nevet adta neki. Minthogy
akkoriban ő volt az Ashmolean Múzeum kurátora, számos darab
kötött ki itt.
Muir letette a nagyítót, és a képet az agyagtábla mellé tartotta.
– Úgy érti, több is van ebből?
– Néhány tucat. Mindent összevetve, talán százötven, bár némelyik
töredék csupán. – Reed vállat vont. – Valójában nem az én témám.
Nem tudom, miért fáradt el Oxfordba ebben a rémes időben, hogy
ezzel zaklasson. Elmehetett volna taxival a British Museumba, és ott
ugyanennyit tudott volna meg. Nagyon segítőkészek.
Muir nem vett tudomást Reed szavairól.
– El tudja olvasni?
Reed kurtán, megütközve felnevetett.
– Elolvasni? A tudósok majdnem ötven éve próbálják megfejteni.
Mind kudarcot vallottak. A megfejtésük a legnagyobb tudományos
áttörés lenne, amióta Champollion megfejtette az egyiptomi
hieroglifákat. És persze neki ott volt segítségül a rosette-i kő.
– Maga is megpróbálta?
Reed a fejét rázta.
– Amint mondtam, nem az én asztalom. És nem tudom, miért…

25
 – Gyors válaszra van szükségem, és ehhez egyedül magának van
engedélye. – Muir letette a fényképet, fel-alá járkált, rágta a szájába
dugott, meg nem gyújtott cigarettát.
– Engedély? – ámult Reed. – Ha ez az izé valaha is titkot
hordozott, annak több mint háromezer éve. Gyanítom, az a titkosítás
már nem érvényes.
– Ez az, amiben téved. – Muir megfordult, Reed felé tartott. – Azt
akarom, hogy próbálja meg. Az után a munka után, amit az Ultrán
végzett, szép summát fog hozni a konyhára. Ez a bigyó ősrégi.
– De én nem igazán…
– És szükségem lehet magára Görögországban. Ha Pemberton ott
készítette ezeket a képeket, ki tudja, mit talált még…
Reed most döbbent csak meg igazán.
– Görögországban? De hát ott most dúl a polgárháború!
Muir harsogva felnevetett, és elnyomta a cigarettáját egy üres
szobortalapzaton.
– De melegebb van, mint ebben az átkozott hullaházban.

Besötétedett, mire Muir visszaért Londonba, a Victoria Streeten

álló szürke házhoz. A személyzet nagy része hazament már, de az
éjszakai portás beengedte őt az archívumba. Négy órájába telt, ám a
végén tudta a dosszié nevét. Hátulról kezdte olvasni, gyorsan lapozta
a kiszáradt oldalakat. Ahogyan ebben a részben a legtöbb dosszié, ez
is 1938 végén kezdődött, eleinte szórványosan – orvosi leletek,
kiképzési összefoglalók aztán egyre szaporábban. 1940 és 1944
között sűrűn és gyors egymásutánban érkeztek a jelentések, valóságos
túráról számoltak be a háború számos frontjáról – Párizs, Moszkva,
Athén, Heraklion, Alexandria, Kairó –, megfejelve az állandóan
változó kódszavak tébolyító változataival. 1945-ben a jelentések
hirtelen megritkultak, végül már alig csurrant-csöppent valami,
amikor a bürokrácia elbocsátotta Pembertont. És az utolsó oldalon
egyetlen távirat. A háborús jelentések megsárgult lapjai után ez a
papír szinte ropogós és tiszta volt.

26
 Muir halkan füttyentett.
– Hülye barom.
Még öt percen át vizsgálta az iratokat, aztán felvette a
telefonkagylót.
– A Szentföldre kell utaznom. – Szünet. – Az sem érdekel, ha
csoda kell hozzá.

27
 Második fejezet

Qaisariyeh, Palesztina, a korona birtoka

A kastély félszigeten állt, a csendes Földközi-tengerbe benyúló
földnyelven. Francia lovagok építették vagy nyolcszáz éve, hogy
távol tartsák a betolakodókat, akiket vonzott a síkság és a nyugodt
tenger. Végül kudarcot vallottak, de a kastély fennmaradt: a
keresztesek rendkívüli, háborúra termettségének emlékműve szelíden
omladozott évszázadok óta.
Gyarmatosítók új nemzedéke keltette új életre, a középkori
bástyákat olyan újdonságokkal cicomázva fel, amilyeneket az építők
elképzelni sem tudtak volna. Szögesdrót futott végig a tömör falakon,
és a tornyokban Bren puskák váltották fel az íjakat, de már nem azért
voltak ott, hogy távol tartsák az ellenséget. A kastély önmagába
fordult, és a zömök erődítmények immár nem azzal védték a
birodalmat, hogy kívül tartottak embereket. Inkább belül tartották
őket.
Az autó éjféltájban állt meg a kapu előtt. Nem állította le a motort
a sofőr, amint kiszállt. A hátsó ajtóhoz szaladt. Ha valamit megtanult
a Jeruzsálemből idáig tartó, hosszú úton, hát azt, hogy az utasa nem
tűri a késlekedést.
– Itt várjon – jött a kurta utasítás. – Nem maradok sokáig.
Fénynyaláb vágott a sötétbe, és kisvártatva szőke, egyenruhás férfi
jelent meg a kapuban, zseblámpával.
– Cargill hadnagy, uram.
– Üdvözlöm. – A látogató nem mutatkozott be, nem is rázta meg a
felé nyújtott kezet, amely úgy lebegett az orra előtt, mintha nem tudná
eldönteni, tisztelegjen-e vagy inkább kezet fogjon. – Maguknál nincs
áram?
– A generátor bedöglött ma délután, attól tartok. – Cargill még
igyekezett a látogató kedvében járni, nem jött rá, hogy semmi esélye
sincs Muirnál. – Milyen volt az útja, uram?
– Szörnyű. – Muir követte Cargillt át a boltív alatt, végig az

28
ugyancsak ívelt mennyezetű folyosón, ki az udvarra, ahol
hullámbádog barakkok sorakoztak. – Járt mostanában Jeruzsálemben?
Nagyra becsült kormányunk a város centrumát amolyan miniatűr
Birkenauvá változtatta, és bezárkózott oda. Szögesdrótba
burkolóztak. És még így sem képesek megvédeni magukat az Irgun
gerillái ellen. – Undorodva csóválta a fejét. – Egyébként itt van még
az emberünk?
Cargillt meghökkentette ez a hirtelen váltás, hát némi időbe telt,
amíg válaszolni tudott.
– A kihallgató szobába vitettem, hogy készen álljon az ön
érkezésére. Azonban nem tudtuk pontosan, mikor ér ide – szóval már
néhány órája ott van.
– Helyes. Kicsit megpuhítja. Kemény a fickó, a dossziéja szerint.
Mindenféle háborús hőstett. Magas tiszti kitüntetést kapott, azt pedig
nem osztogatják latrinaásásért.
– Valóban? – lepődött meg Cargill. – Az ilyentől nem várná az
ember, hogy fegyvert csempésszen a cionistáknak.
Muir nevetett.
– Három hónappal az után, hogy a mellére tűzték a kitüntetést,
eltűnt. Dezertált. Bonyolult fickó ez a mi Mr. Grantünk.
Elértek az udvar túlsó végébe, ahol egy régi istállót
hullámlemezzel fedtek be és acélajtóval láttak el. Cargill kinyitotta az
ajtót.
– Szüksége lesz segítségre, uram? Ideküldhetek néhány
őrmestert…
– Nem szükséges. Várjon itt, ha baj lenne. Van fegyvere?
Cargill megérintette a pisztolytáskáját.
– Akkor tartsa készenlétben. Ha bárki kijönne ezen az ajtón
anélkül, hogy kettőt kopogna belülről, lője le.
– Komolyan gondolja, hogy… – Cargill riadtnak látszott.
– Mondtam: bonyolult fickó.

29
 Az ajtó kongva csukódott be mögötte, amikor Muir belépett a
cellába. Ahogyan az erőd többi része, ez is régi és új különös
keveréke volt: középkori kőfalak, a tetejükön fémtető, alattuk
kapkodva öntött betonpadló. Ahogyan a középkorban, most is tűzzel
világítottak: gázpalackkal működő Coleman lámpa lógott az egyik
gerendán. A szoba közepén két, fából készült szék állt egy acélasztal
két oldalán, egymással szemben, az egyiken Grant ült, jobb keze az
asztal lábához bilincselve.
Muir egy ideig tanulmányozta. A dossziéban lévő fénykép legalább
tíz évvel korábban készült, de lehetetlen lett volna megmondani, hogy
a közbeeső évtized jót tett-e Grantnek vagy sem. Természetesen
megöregedett – ahogyan a legtöbben, akik túlélték a háborút. Grant
esetében a változások nem hoztak se jót, se rosszat. Voltak sebhelyei
– az egyik a bal alkarján majdnem a könyökétől a csuklójáig kígyózott
– és ráncai a szája meg a szeme sarkában, de az arc nem változott
meg. Mintha az évek fogták volna a fényképen lévő fiatalembert, és
valahogy élesebbé, tisztábbá tették volna a vonásait. Még az
asztalhoz bilincselve is képes volt hátradőlni, és könnyed, gúnyos
mosollyal nézni Muirt.
Muir felnyitott egy jegyzetfüzetet, és olvasni kezdett.
– Grant, C. S., született 1917 októberében, Durham megyében.
Iskolái… semmi fontos. 1934-ben abbahagyta tanulmányait, és Dél-
Afrikába emigrált, majd Rhodesiába. Sokat utazgatott Afrika déli
részén mint a Kimberley Gyémánt Vállalat bányakutatója. Állítólag
kapcsolatba került belgaellenes bennszülöttekkel Kongóban. 1938-
ban visszatért Angliába, a Katonai Hírszerzés beszervezte, később
átkerült a Különleges Hadműveletekhez. Aktív szolgálatot teljesített
Görögországban, Észak-Afrikában, a Balkánon és a Szovjetunióban.
1944 júliusában magas tiszti kitüntetésben részesült; 1944
októberében eltűnt, feltehetőleg dezertált a krétai Impros közelében
lezajlott incidens után. Ezt követően felbukkant a londoni
feketepiacon; később állítólag a Földközi-tenger keleti vidékén
működött, fegyvereket szállított a Görög Demokratikus Hadseregnek,
az Irgunnak, a Haganának és a cionista földalatti mozgalmak más
elemeinek. Tartózkodási helye jelenleg ismeretlen. Helyesbítés:

30
jelenleg egy asztalhoz bilincselve ül egy szaros kis cellában az isten
háta mögött, és Őfelsége hosszú vendégszeretetére számíthat, amiért
fegyvert szállított a birodalom ellenségeinek.
Muir összecsapta a jegyzetfüzetet, és lehuppant az üres székre.
Grant szemében gúnyos félelem csillogott.
– Egyéb?
A hangja más volt, mint amire Muir számított. Muir ki tudta ugyan
venni az északról származó fiú durva magánhangzóit, de annyi
másféle akcentus és hanghordozás rétegeződött rá, hogy lehetetlenség
lett volna a pontos meghatározás: igazi keverék volt.
– Csak annyi, hogy a maga által csempészett fegyvereket olyan
rejtekhelyekről lopták, amelyeknek a görög ellenállást kellett volna
ellátniuk a háború alatt.
Grant vállat vont.
– Senki sem használja őket. Az utóbbi tíz évben a zsidók többnyire
a puskacső másik oldalán álltak. Úgy gondoltam, a legkevesebb, amit
adhatok nekik, olyasvalami, amivel visszalőhetnek.
– Csakhogy azok a mi fegyvereink. És ránk lőnek velük.
Grant vállat vont.
– Ránk? Azt hittem, már nem tartozom a klubba.
– Ezért azt gondolta, bosszúból eladja a fegyvereinket az
ellenségeinknek? – Muir megvetőn fújta ki a füstöt az orrán.
– Csak a pénzért.
– Ez a haszna, ha valaki zsidóknak dolgozik.
Muir újabb cigarettát ütögetett elefántcsont cigarettatárcájához.
– Egyébként magasról szarok rá, hogy pillanatnyilag mivel
foglalkozik. Azért jöttem, hogy Krétáról és Mr. John Pembertonról
beszéljünk. – Felvillanó láng. – Ismerte.
Grant ügyesen őrizte meg arcának közömbösségét, csakhogy Muir
elegendő kihallgatást vezetett már ahhoz, hogy túllásson a
homlokzaton.
– Kréta, a nácik érkezésének napja. Elküldtük magát, hogy keresse

31
meg a királyt Knósszosz közelében. Helyette azonban Pembertonba
botlott. Maga volt, aki utoljára látta őt élve.
– És az első, aki látta őt holtan. És?
– A maga jelentése szerint Pemberton magára bízta a
jegyzetfüzetét, mielőtt meghalt.
– És?
Muir áthajolt az asztal fölött. Cigarettának izzó vége pár
centiméternyire volt Grant arcától, a szemébe szállt a füst.
– Tudni akarom, mit tett vele.
– Átadtam az özvegyének.
– Pemberton nem hagyott özvegyet, balfasz. Az asszony halt meg
előbb.
– Lehet, hogy a húga volt. – Grant szeme könnyezett a füsttől, de
nem pislogott. Egy hosszú percen át állta Muir tekintetét, aztán a
füstfelhőt egyenesen Muir képébe fújta, olyan váratlanul, hogy Muir
hátrahőkölt. – Mit gondol, mit csináltam vele? Nem volt időm
felkeresni a könyvtárat. Elhajítottam a jegyzetfüzetet, és kerestem
magamnak néhány nácit, akiket megölhettem. Ha olvasta a jelentésem,
tudja, hogy azt is eléggé jól megoldottam.
Muir hátradőlt.
– Nem hiszek magának.
– Nem gondolom, hogy sok időt töltött a fronton.
– Nem hiszem el, hogy ha egy ember az utolsó leheletével magára
bízta azt a jegyzetfüzetet, az volt az első dolga, hogy eldobja. Nem
volt kíváncsi, miért volt ez olyan fontos Pembertonnak?
– Odaadhatta volna a kabala kisautóját vagy egy nyakláncot a
kedvese hajfürtjével, azzal is ugyanazt tettem volna. – Grant a fejét
rázta. – Átlapoztam, de csupa érthetetlen ákombákom volt benne.
Nagy utat kellett megtennem, nem akartam fölösleges cuccot cipelni.
Hát eldobtam.
Muir nézte Grantet egy darabig, aztán hirtelen felállt.
– Kár. Ha magánál volna, vagy tudná, hol található, talán

32
segíthettem volna innen kijutnia. Talán még némi pénz is lett volna
benne. Elvégre nem hiszem, hogy a zsiddancsok fizetni fognak
magának. – Várakozón nézett le Grantre. – Nos?
– Menjen a pokolba – mondta Grant.

A kocsi behajtott a sarjerdőbe, és megállt. Fényszórói sárga

fénypászmát vetettek a tisztásra, ahol egy viharvert Humber teherautó
állt leengedett vászonoldalakkal. Egy csapat egyenruhás fiatalember
támaszkodott neki, cigarettáztak, a fegyverüket vizsgálgatták. Ijesztő
látványt nyújtottak, ám ha a kocsi utasai aggódtak volna is, nem
mutatták. Nem szállt ki senki. A hátsó ülés mellett nyikorgott a kar,
ahogy az utas letekerte az ablakot.
Az egyik ember odament, és lehajolt, hogy benézzen. Az éjszaka
meleg volt, a férfi azonban felöltőt viselt és félrecsapott, fekete
barettet, amely látni engedte rövidre nyírt, ősz haját. Géppisztoly volt
nála.
– Készen állnak? – A hátsó ülésen izzott a cigaretta vége, de a
sötétben nem látszott mögötte az arc. – Megtalálta, amire szükségük
van?
A barettes bólintott.
– A teherautón volt, ahogy ígérte. Készen állunk.
– Akkor ne szúrják el. És vigyázzanak, hogy élve jusson ki.

Grantet visszavitték a cellájába, a keresztesek boltíves pincéjébe,

ahová három fapriccset zsúfoltak be. A teljes sötétségben kellett
odatalálnia a fekhelyéhez. Elterült a matracon, még a cipőjét sem
vette le.
Gyufa gyulladt, megvilágítva egy fiatal arcot a mellette lévő
priccsen: bozontos haj, olajbarna bőr. Meggyújtott két cigarettát, az
egyiket átadta Grantnek, és elfújta a gyufát, mielőtt megégette volna
az ujját.
Grant hálásan fogadta az ajándékot.

33
 – Kösz, Ephraim.
– Megvertek? – A srác nem lehetett több tizenöt-tizenhat évesnél,
de a hangja tárgyilagos volt. És miért ne? Ephraim sokkal régebben
van börtönben, mint ő, már majdnem három hónapja, azért ítélték el,
mert kővel megdobott egy brit rendőrt Haifán.
– Nem vertek meg.
– Azt akarták tudni, hol találják Begint?
– Nem. – Grant a feje alá tette a kezét, és ledőlt, a mennyezet felé
fújva a füstöt. – Nem a szokásos verőemberek voltak. Valami spion
Londonból. Nem az Irgun érdekelte – csak egy régi históriát akart
előszedni.
– Elmondtad neki?
– Én…
A méternyi vastag falak ellenére is érezték a robbanást. A priccsek
táncoltak, por hullott alá a mennyezetről. Grant átfordult, talpra
ugrott, magával rántva a srácot is. Lekuporodtak a sötétben. Lövések
dördültek – eleinte rémülten és rendszertelenül, aztán módszeresen és
állandóan, amint rákezdtek a Bren pisztolyok.
– Közelednek. – Ephraim vállát fogva Grant addig vezette a fiút,
amíg kezével meg nem érezte a még mindig zárt ajtó fémes hidegét.
Grant a falhoz simult, Ephraimot az ajtó túloldalára tolta.
– Állj készen, jön valaki.

Cargill hadnagy visszament az irodájába, és töltött magának egy jó

pohárnyit az íróasztalában őrzött palackból. Sok kellemetlen
emberrel találkozott a háború alatt és utána is itt, Palesztinában, de
kevésből áradt olyan undokság, mint névtelen látogatójából.
Kopogtak az ajtón. A whisky túlcsordult a pohár peremén. Talán
elfelejtett valamit a látogató?
– Szerelő, uram. A generátort jöttem megjavítani.
Cargill megkönnyebbülten sóhajtott.
– Jöjjön be.

34
 A szerelő alacsony férfi volt drótkeretes szemüveggel és lötyögő
egyenruhában, amelyet mintha nagyobb emberre szabtak volna.
– Meglehetősen késő most generátort javítani, nemde? – Cargill
felitatta a zsebkendőjével a kiömlött whiskyt. – Nem lenne könnyebb,
ha megvárná a nappali fényt?
A szerelő vállat vont. Szemlátomást erősen izzadt.
– Parancs, uram. – Cargill felé tartott, kezében szorongatta a
táskáját. – És most legyen szíves átadni a kulcsait, uram.
– Nincs szüksége a kulcsaimra, hogy a generátorhoz menjen.
Megtalálja…
Amikor Cargill felemelte a fejét, egy Luger csöve meredt rá, tíz
centire az orrától.
– Mi a pokol?
– A kulcsokat.
Amint a szerelő odanyújtotta a kezét, bő egyenruhája ujja
felcsúszott. A csuklójára soha nem fakuló lila színnel kis számok sora
volt tetoválva.
– Nem maga lesz az első, akit láttam meghalni. Adja ide a
kulcsokat.
Miközben mozdulatai minden centiméterét a Luger kísérte, Cargill
leoldotta az övéről, és az asztalra tette a kulcskarikát. A szerelő – a
zsidó, javította ki magát Cargill – villanydrótot vett elő a táskájából,
Cargill két csuklóját a széktámlához, két bokáját az asztallábhoz
erősítette. Cargill sztoikus csendben tűrte a megaláztatást.
– A kulcsok nyitják ugyan a cellákat, de nem jut ki velük a főkapun.
Nem fog kisétálni az összes Irgun-tag gengszter haverjával.
– Megtaláljuk a módját.
Alig mondta ki, amikor hatalmas robbanás rázta meg alapjaiban a
kastélyt. Közel lehetett. Cargill széke megingott, nem bírta tartani az
egyensúlyát, és fájdalmas kiáltással előrebukott. A lába még mindig
az asztalhoz volt erősítve. A szobában gomolygó poron meg füstön át
látta, hogy a zsidó felveszi a kulcsokat, és búcsúzóul tiszteleg.
– Shalom.

35
 A lépések közeledtek. Határozott ritmusuk volt: közeledés, szünet,
közeledés, szünet. Grant minden szünetnél kiáltásokat és fémes
kongást hallott. Újabb géppuskasorozat nyomta el egy időre a többi
zajt; amikor elhallgatott, az ő ajtajuk előtt csilingeltek a kulcsok.
Grant megfeszült a sötétben. Odabenn nem volt kilincs – nem tehetett
mást, mint hogy várt, amint a kulcs becsúszott a zárba, elfordult,
kattant…
– Rak kakh.
Az ajtó kitárult, ám a zsanér nyikorgását elnyomta Ephraim
örömteli kiáltása.
– Rak kakh! – ordította válaszul, ismételve az Irgun jelszavát. –
Rak kakh. Dicsérjük az Urat, hogy eljöttetek.
– Majd akkor dicsérjük, ha kijutunk innen – morogta Grant.
A szabadítójuk már a következő cellát nyitotta, mire kiléptek az
ajtón, de a folyosó tele volt kiszabadított foglyokkal. A túlsó végén
egy Irgun-kommandós állt a kijáratnál, és egy zsákból kézifegyvereket
osztogatott.
– Mint valami átkozott héber Mikulás – mondta Grant.
Ephraim zavartan nézett rá.
– Ki az a Mikulás?
Végigtolakodtak a folyosón, túl a kommandóson – aki kifogyott a
fegyverekből –, ki a kastély nagy udvarára. Nyolcszáz esztendő
emelte meg a talaj szintjét majdnem egyméternyivel, és az épület
elején árkot ástak, hogy ki-be lehessen járni. Most tele volt a
szabadított rabokkal és szabadítóikkal, akik dühödt tűzharcot vívtak a
kapusfülkénél az angol katonákkal. Az udvar túlsó végében füstölgő
törmelék és jókora lyuk jelezte, hol robbantott bejáratot az Irgun a
kastélyfalba.
– Ki a parancsnok?
Grantnek bele kellett ordítania a hozzá legközelebb küzdő harcos
fülébe. Karcsú fiatalember volt, és egy első világháborús
karabélyból lövöldözött. Mialatt visszahúzta a ravaszt, és célzott,

36
sikerült rámutatnia egy magas, fekete barettet és felöltőt viselő
férfira, félúton az árok közepén. Grant odakúszott.
– Melyik a menekülő útvonal? A hasadékon át?
Az Irgun-parancsnok a fejét rázta.
– Úgy jöttünk be – mondta angolul. – A hátsó kapun megyünk ki. –
Balfelé biccentett, ahol a nyugati fal kinyúlt a tenger fölé. Grant
erőltette a szemét, és látta, hogy emberek sora lopakodik a fal
tövében lévő árnyékban, láthatatlanul a brit katonák számára, akiket
teljesen lekötött a börtönépület körüli tűzharc.
– Úszunk?
– Nem, ha sietsz.
Grant visszanézett a kapusfülkére. A torony tetejéről egy Bren
puska szórta a tüzet az ősrégi töréseken át. Amíg az árokban
tartózkodtak, biztonságban voltak, de ha elhagyták volna pozíciójukat,
könnyű célponttá váltak volna a sík terepen.
– Azt el kell hallgattatnunk, mielőtt kimegyünk.
A parancsnok Grantre nézett.
– Vállalod?
– Miért ne?

Cargill hadnagy éjszakája pokollá változott a titokzatos látogató

érkezésétől kezdve. Sajgott a bokája, ahol kiugrott a helyéről, ám az
semmiség volt a gyötrelemhez képest, hogy ott kell hevernie a padlón,
az irodabútorhoz kötözve, és tehetetlenül kell hallgatnia, ahogy
odakinn dúl a harc. Azt se tudta, ki áll vesztésre. Nem áltatta magát
azzal az illúzióval sem, hogy a helyzet javulni fog, ha a csata véget
ér.
Az ajtó felpattant. Az íróasztal mögötti csapdából Cargill egy pár
kopott, barna bakancsot látott átvágni a szobán. Nyújtogatta a nyakát,
éppen akkor, amikor egy zúzódásos, borotválatlan arc lesett át az
íróasztal fölött meglepetten. Cargill ajkán halva született a
segélykérés.
– Maga a fegyvercsempész. – Rettenetes gondolat futott át a fején.

37
– Ennek nincs köze a látogatójához, igaz?
Grant nem felelt: éppen a fiókokat húzgálta ki Cargill
íróasztalából, és tartalmukat az asztalra borította. Barna bőr
pisztolytáskát emelt ki a legalsó fiókból. A Webley revolver diófa
markolata kilátszott a táska nyelve alól. Grant elővette a pisztolyt,
ellenőrizte a tölténytartót.
A tehetetlen és védtelen Cargill mégis megpróbált bátran
viselkedni.
– Le akar lőni hidegvérrel?
Grant a fejét rázta.
– Semmi értelme. A seregre hagyom. – Elgondolkodott. – Hányas
sapkát visel?

Cargill irodája mellől kopott lépcső vezetett a bástyára. Grant

kettesével szaladt felfelé, majd a fal mellett a kapusfülke tornyához.
A zűrzavarban senkinek nem jutott eszébe bezárni az ajtót. Grant
besurrant. A toronynak ez a része ki volt belezve, csupán négy
acéloszlop tartotta a tetőn lévő lőállást. Csillogtak a sötétben, a kinti
csata fényei meg-megvillantak rajtuk, a huzatos helyiség viszont
dobverésként visszhangozta a fenti lövéseket. Grant kócos fejébe
nyomta Cargill csúcsos sapkáját, megérintette az immár
biztonságosan a derekára övezett Webleyt, majd elindult a falnak
támasztott létrán felfelé.
A tetőn lévő lövész nemigen hallhatta Grantet, de a mozgást
nyilván észlelte a szeme sarkából. Elengedte a ravaszt, körülnézett.
– Mit művel maga itt? – harsogta Grant a legjobb angol katonai
kiejtésével. – Tartsa a földhöz szögezve a zsiddancsokat.
A hang és a parancsnoki sapka ismerős sziluettje kellőképpen
megnyugtatta a lövészt. Vállához támasztotta a Brent, és újabb dühödt
sorozatot adott le. Grantnek éppen ennyi időre volt szüksége.
Átvágott a tetőn, és egyetlen jól irányzott rúgással földre küldte a
lövészt. Két további ügyes ütés, és a magatehetetlen lövész
eszméletlenül hevert a padlón.

38
 Grant leszedte róla az övét, azzal kötözte a háta mögé a kezét.
Miután ezzel végzett, visszament a Brenthez, megfordította, és hosszú
sorozatot adott le a britek irányába.
Elvigyorodott, amikor látta, hogy teljesen megzavarodtak. Néhány
éberebb katona leadott rá néhány lövést, amelyek szilánkokat
hasítottak le a kőbástyából, de a többségük azt sem tudta, mi történik.
A börtönblokknál közben csitult a lövöldözés, mert az Irgun
felhasználta a figyelemelterelést a meneküléshez.
Grant leadott egy utolsó sorozatot, aztán felvette a fegyvert –
óvatosan, hogy ne érjen a tüzes puskacsőhöz –, és áttántorgott a túlsó
falhoz. A fegyvert kidobta a kiszáradt vizesárokba. Mire megtalálják,
ő már messze jár.

Már csak fél tucat ember harcolt az árokban. Néhány holtan feküdt,
ám a legtöbben elmenekültek. Grant a fekete barettes parancsnokhoz
ment.
– Éppen idejében – mordult fel a parancsnok. Elhallgatott, hogy
újabb tárat tegyen a géppisztolyába. – Mennünk kell a csónakhoz. –
Jobbra fordult, és a mellette álló harcos kezébe nyomta a fegyvert. –
Kösd le az angolokat, amíg átjutunk a falon.
A harcosnak megereszkedett a karja a fegyver súlyától, de fiatal
arcán változatlan maradt az elszántság.
Grant csodálkozva nézett rá.
– Ephraim?
A fiú a föld mellvédre támasztotta a fegyvert, és lelkesen nézett le
rá. Grant a parancsnokhoz fordult.
– Nem hagyhatja őt itt.
– Valakinek fel kell tartóztatnia a briteket, amíg kijutunk.
– Majd én maradok – vágta rá gondolkodás nélkül Grant.
A parancsnok vállat vont.
– Csinálj, amit akarsz, angol. Felkötnek, ha maradsz.
– A kölyköt kötik fel, ha megyek.

39
 Ephraim a fejét rázta, és fehér fogát kivillantva elmosolyodott.
– Nem tehetik – fiatalkorú vagyok. Mire annyi idős leszek, hogy
felakaszthassanak, Izrael szabad lesz.
– Úgy legyen.
Grant lenézett a fiúra, bozontos hajára és csillogó szemére,
amelyben égett a vágy, hogy lecsaphasson a gyűlölt gyarmatosítókra.
Talán Grant is így festett ennyi idősen, amikor partra szállt Port
Elizabethben, és mindössze egyetlen bőröndöt mondhatott a
magáénak. Az egyik része – a fiatalember, aki Dél-Afrikába szökött –
szeretett volna itt maradni a fiúval, együtt élni meg vele hősi álmait.
De egy másik, józanabb része tudta, mit kell tennie.
Grant beleborzolt Ephraim hajába.
– Mozogj sokat – mondta neki. – Azt fogják hinni, hogy többen
vagytok.
Ephraim elmosolyodott, aztán a fegyver fölé hajolt, és tüzelt. A
puska majdnem kiugrott a kezéből, mielőtt lassan sikerült
megbirkóznia vele.
Az Irgun-parancsnok megrántotta Grant kabátujját.
– Mennünk kell.
A fal tövében futottak. Grant rettenetesen kiszolgáltatottnak érezte
magát, ám Ephraim kiszámíthatatlan sorozatai elterelték a britek
figyelmét. A legtávolabbi torony tövében Grant kötéllétrát talált.
Egyetlen, gyors mozdulattal felhágott rá, fel a bástyára, és kinézett a
holdfényes tengerre. A sziklákon éppen csak túl, ahol a fal találkozott
a hullámokkal, harminc ember zsúfolódott össze egy motorcsónakban.
– Lefelé. – Kötél lógott le az egyik ősi lőrésből. Grant
megmarkolta, kilökte magát, és lecsúszott – olyan gyorsan, hogy a
durva kötéltől szinte leégett a tenyere. Két lépés a csúszós kövön, és
máris a csónakba nézett. Még egy lépés, aztán egy ugrás, és elterült a
csónak fenekén. Dobbanást hallott a közelben, amikor az Irgun-
parancsnok ugrott. Aztán beindult az erős motor, és Grant
hátratántorodott, ahogy a csónak felgyorsult a csendes tengeren. Senki
sem beszélt. Mindenki feszült volt, arra számítottak, hogy lövedékek
robbantják szét a csónakot. De nem jött egy sem.

40
 Grant feltápászkodott, és sikerült a csónak oldala mentén végigfutó
padon ülők mellé préselődnie. Negyedóra múlva az egyik társa gyufát
gyújtott, és pár perccel később a csónak megtelt cigarettafüsttel és
fojtott hangú ünnepléssel. Grant eljutott a csónak tatjáig, az Irgun-
parancsnokig.
– Hová megyünk?
– Egy teherhajó vár ránk a part közelében. A part mentén elvisz
minket egy nagyobb kikötőbe. – Széttárta a kezét. – Azután oda,
ahová akarsz.
Grant egy pillanatig gondolkodott. Muir látogatása adott neki egy
ötletet, bár nem számított rá, hogy ilyen gyorsan cselekedhet.
Megszívta a cigarettáját, és kifújta a füstöt a holdfénybe.
– El tud juttatni Krétára?

41
 Harmadik fejezet

Archanes, Kréta. Két héttel később

A helybeliek Zeusz Arcának nevezték a hegyet. A falu és az azt
körülvevő szőlők fölé tornyosult, magas kőökölként meredt az égre.
A történelem előtti időkben a bikaimádó minósziak szentélyt emeltek
a csúcsán; több ezer év elteltével kis, fehérre meszelt templom állt a
szentély helyén, de a falubeliek minden augusztusban elzarándokoltak
a csúcsra, hogy áldozatot vigyenek a templomba. Még az istenek
jövés-menése sem változtatott a sziget szokásain.
Egy áprilisi reggelen, délelőtt tizenegy tájban bármelyik lepillantó
isten egy rozoga buszt látott volna befutni a főtérre, és kiokádni egy
csomó utast – főként a piacról hazatérő gazdákat. Sokan a kapherion
felé indultak, hogy kávé mellett folytassák a vitatkozást meg a
pletykálkodást, de egyikük az ellenkező irányba tartott, és ráfordult a
hegy lábához vezető, keskeny útra. Senki nem nagyon törődött vele,
bár mindenki észrevette. Megszokták a falujukon átkelő idegeneket,
amióta csak megérkeztek a németek. Megtanulták, hogy a legjobb nem
venni tudomást róluk.
Grant a falu széléig ért, ahol az út almáskertek között vezető
ösvénnyé szűkült. A hegyoldal egyre meredekebben ívelt, és ott, ahol
a megművelt földek átengedték a terepet a sziklának meg a vadon
növő fűnek, kőház állt. Tyúkok kapirgáltak egy rozsdás szőlőprés
körül az elülső kertben, és el nem ültetett szőlőtőke-kötegek
támaszkodtak a falnak. A spaletták frissen voltak festve, és a
kéményből vékony füst kígyózott felfelé. A ház melletti kis
barackliget fáin kezdtek kibújni az első levelek.
Grant állt egy darabig, aztán bement a kapun, és hangtalanul
fellépdelt a lépcsőn a bejárati ajtóhoz, amely – ahogy a görög falusi
házaknál szokás – az emeleten volt. Nem kopogott; inkább elfütyült
néhány hangot egy gyászos görög indulóból.
A hegyről fúvó szél felkapta az ajkáról a hangokat, és tovarepítette
őket. Vadvirágok susogtak a szélben. Egy rosszul rögzített spaletta a
falat csapkodta. Attól tartva, hogy a szél lefújja a fejéről, Grant

42
lekapta, és a hóna alá dugta a kalapját. Három nappal azelőtt sietősen
vásárolta az alexandriai bazárban, és kicsit bő volt.
Várt még egy percig, majd úgy döntött, visszajön később.
Megfordult – és megtorpant.
Hiába volt annyira jól kiképezve, nem hallotta, amikor a lány mögé
osont. Egyszerű, fekete ruhát viselt, a fején fekete kendő. Ha az ember
hátulról látta volna, azt hihette volna, egyike a minden görög faluban
megtalálható vénasszonyoknak, görcsös és aszott, mint az olajfák, és
legalább annyira részei a tájnak is. De ha az ember elölről nézte,
láthatta, hogy a ruhát öv fogja össze, és a kelme követi az alatta
megbújó domborulatokat, a szoknya szegélye alatt pedig sima és
kecses a boka. A lány sötét haját leszorította a kendő, kivéve egy
tincset, amelyik az arcába lógott. A fürt csak még jobban kiemelte
arcának vad szépségét.
– Grant? – A lány összehúzta szikrázó, sötét szemét. – Nem hittem
volna, hogy visszajössz. Nem hittem volna, hogy vissza mersz jönni.
A hangja pontosan olyan volt, amilyenre Grant emlékezett, ajkáról
mintha a lángnyelvek sebességével áradtak volna az angol szavak.
Grant visszatette a kalapját, csak azért, hogy színlelt udvariassággal
megemelhesse.
– Marina. Én…
– Ha még egyszer látni akartalak volna, csak azért, hogy
megöljelek.
Grant vállat vont.
– Később is lesz rá időd. Azért jöttem, hogy figyelmeztesselek.
– Ahogy Alekszeit figyelmeztetted?
– Nem öltem meg a bátyádat. – Grant szándékosan hidegen beszélt.
– Nem? – A lány megindult Grant felé, vitte a düh, és Grant
összeszedte magát. Sosem becsülte le a lányt. Azok a férfiak, akik
megtették, többnyire megbánták. – Három nappal a rajtaütés után
elment találkozni veled az improsi szurdokba. Egyikőtök sem tért
vissza – de ma már csak egyikőtök él.
– Esküszöm, semmi közöm a halálához. – Ez nem volt teljesen

43
igaz. Grant szinte fel tudta idézni a torkában felgyülemlett epe ízét,
ahogy ott várakozott a szurdokban a Webleyvel, s az izzadság úgy
marta a szemét, mint a könny. – Jesszusom, mintha a testvérem lett
volna.
Sok mindent mesélhetett volna még, de az csak rontott volna a
helyzeten. És Grantnek nem volt sok ideje. Hátranézett, majd ismét
Marinára.
– Azért jöttem, hogy figyelmeztesselek. – Tudta, hogy ezt már
mondta. – Emlékszel a könyvre?
A lány felkapta a fejét, meghökkent.
– Mire?
– A könyvre. A régész jegyzetfüzetére, amelyet neked adtam, hogy
rejtsd el. Emlékszel rá?
Egy szélfuvallat hirtelen lefújta a lány fejéről a kendőt, és elvitte.
Átvitorlázott a kerten, végül egy, a fal mellett álló fa ágán akadt fenn.
Marina hosszú, megszelídíthetetlen haja lebomlott.
– Nem emlékszem.
– De igen. Két nappal a megszállás után. Idehoztam – a régész kért
meg rá. Kiborultál, mert megölték.
– Pemberton jó ember volt – mondta halkan Marina. – Jó angol
ember. – Hosszan nézett Grantre. A szeme sarkában könny csillant.
Nem gördült le, de a lány sem törölte le. Grant csak állt, és várt.
Marina szemlátomást eldöntött magában valamit.
– Gyere be.

A ház pontosan olyan volt, amilyenre Grant emlékezett: konyha,

hálószoba és nappali, minden egyszerű, de kifogástalanul tiszta.
Megperzselődött fahasáb parázslott a kő tűzhelyben, vadvirágok és
levendula állt vázákban az ablakpárkányokon. A falon fényképek:
széles karimájú kalapot viselő férfi szamárháton, amint próbál
nyugton maradni a fényképezés idejére; két fiatal nő kacag egy folyó
partján; fiatalember katonai egyenruhában, az arca szemcsés és
feszült, ahogy igyekszik bátornak látszani. Erre a képre Grant nem

44
nézett rá.
Marina eltűnt a konyhában, és pár perc múlva visszajött két
parányi kávéscsészével és két pohár vízzel. Közben meg is
fésülködött, vette észre Grant. Letette az italokat a csipketerítőre,
leült Granttel szemben. Grant óvatosan belekortyolt a kávéba, és
elhúzta a száját. A kávé sűrű volt, mint a kátrány.
– Már nem ízlik a görög kávé?
– Csak azt kóstolom, nincs-e benne sztrichnin.
Marina akaratlanul elnevette magát.
– Ígérem, amikor megöllek, a saját kezemmel fogom megtenni.
– Akkor jó. – Grant hátravetette a fejét, és egyetlen kortyintással
lenyelte a kávét. Nézte, ahogyan Marina issza a magáét. Most
huszonhét éves lehet, gondolta Grant, vékonyabb, mint amikor a férfi
besántikált a házába, de ugyanaz a vad, kiszámíthatatlan szépség.
Marina meg a bátyja már akkor hírnévre tettek szert az andartiko, a
görög ellenállás köreiben. A következő hónapokban, Grant
segítségével és ellátmányával ők váltak a legkellemetlenebb tüskévé
a németek körme alatt. Ráadásul Marina Grant szeretője lett. Titkos
viszony volt, bujkáltak a németek és a görögök elől egyaránt:
ellopott, rövid percek pásztorkunyhókban vagy romos falak mögött,
többnyire forró délidőben, az éjszakai küldetések előtt. Grant még
emlékezett az izzadság ízére Marina nyakán; a mirtusz meg a leander
susogására; a lány nyögéseire, amelyeket csókokkal próbált
elhallgattatni. Brutális, kegyetlen idők voltak, ám ettől a szex csak
még fontosabb, még sürgősebb lett. Amíg véget nem ért minden egy
átkozott áprilisi napon a Fehér-hegység egyik szurdokában.
Grant észbe kapott, hogy Marina nézi őt, és gyorsan ivott egy korty
vizet.
– Szóval azért jöttél, hogy figyelmeztess. Mire – Pemberton
jegyzetfüzetére?
Marina immár uralkodott az érzésein, higgadtabb volt, ridegen és
udvariasan beszélt. Bár az arcán még pír égett.
– Hosszú… – Grant habozott. – Hosszú história.

45
 – Akkor meséld el az elejétől. – A lány hátradőlt, karba fonta a
kezét. – Mi történt, miután elhagytad Krétát?
– Visszamentem Angliába. – Ebben az egyszerű állításban is
töméntelen történet rejtőzött: egy felfújható csónak fut ki a partra
Dover közelében a sötétség leple alatt; egy nyomorúságos szoba az
Old Compton Streeten egy kávéház fölött; a függönyök összerántása,
ahányszor csak rendőr ment el az utcán; éjszakai találkozók
kibombázott házak maradványai közt. – Aztán egy nap mentem a
Baker Streeten, és belém botlott egy ember. A szó szoros értelmében.
Rettenetesen mentegetőzött, borzasztóan sajnálkozott, ragaszkodott
hozzá, hogy meghívhasson teára. Beleegyeztem.
– Kém volt?
– Azt hiszem, a Marks & Spencernél dolgozott. Egy ruházati
áruházban – felelte Grant, látva a lány értetlen pillantását. –
Csakhogy zsidó volt. Mesélt néhány barátjáról, akik próbálják
rábeszélni a kormányt, hogy engedjék át Palesztinát a zsidóknak. Isten
tudja, hogy találtak rám, de úgy gondolták, tudnék segíteni nekik, hogy
fegyverhez jussanak.
– És?
– Tudtam. Elrejtettünk fegyvereket a háború alatt mindenütt a
Földközi-tenger körül, és jól sejtettem, hogy maradt még belőlük itt-
ott. Adtak némi készpénzt, vásároltam egy hajót, és az üzlet beindult.
Tudod, hogy megy ez. Az ember belekeveredik valamibe, pletykálni
kezdenek, és kisvártatva újabb emberek kopogtatnak nálad, akik
ugyanazt szeretnék tőle. Befejeztünk egy háborút, de máris kezdődik
egy újabb. Csakhogy most az amatőrök ráéreztek az ízére, szeretnék
utolérni a profikat, és hajlandók ezért fizetni is.
– Te pedig fegyvereket adsz nekik, hogy gyilkolják egymást.
Grant vállat vont.
– Úgyis gyilkolnák egymást. Csak segítek kiegyenlíteni a pályát.
De az egész befuccsolt három hete. A sereg tudomást szerzett róla; a
parton vártak. – Előrehajolt. – És itt kezd a dolog érdekes lenni. Egy
fickó meglátogatott a börtönben, egy angol kém. Fütyült Palesztinára,
és a fegyvereim se nagyon érdekelték. Azt akarta, áruljam el, hol van

46
Pemberton jegyzetfüzete.
Marina is előrehajolt, immár magával ragadta a történet. Grant
próbálta nem észrevenni, milyen közel van egymáshoz az arcuk.
– De honnan tudott róla?
– Bizonyára említettem a jelentésemben, hogy Pemberton odaadta
nekem, amikor meghalt. A látogatóm csak találgatott, de nagyon
akarta a választ. Londonból utazott el hozzám, csak hogy
megkérdezze, mit tudok. Pénzt kínált, szabadulást a börtönből. Talán
egy istenverte lovagi címet is ajánlott volna, ha azt kérem.
– Mit mondtál neki?
– Mit képzelsz? Hogy menjen a pokolba.
– De mégis kiengedett a börtönből.
– Megszöktem.
– És egyenesen idejöttél – miért? Hogy tiéd legyen a jegyzetfüzet?
Grant hirtelen megfogta a lány két kezét. Marina meghökkent,
elhúzódott, de a kezét nem tudta kihúzni Grant szorításából.
– Hogy figyelmeztesselek. Az az angol spion eljött egy palesztinai
börtönbe, hogy kiderítse, nálam van-e, hat évvel az esemény után.
Nem hiszem, hogy jó ember. Tudja, hogy a könyv nálam volt; tud a
veled való kapcsolatomról, és tud a Pembertonnal való
kapcsolatodról. Nem fog kelleni neki sok idő, hogy összekösse a
pontokat. – A lány szemébe nézett. – Nálad van a jegyzetfüzet?
Marina próbálta kiszabadítani a kezét, és dühösen vetette hátra a
fejét.
– Mit akarsz kezdeni vele? Eladod annak az embernek?
Grant elengedte a lányt, méghozzá olyan gyorsan, hogy Marina
szinte hátraesett. A melle ruhája kelméjének feszült, engedetlen
hajfürtje ismét kipirult arcába hullt.
– Az attól függ, mit találunk. Néhány törött cserép és kődarab a
föld mélyén, miért ne? De ha értékesebb… – Grant elhallgatott. –
Pembertonnak dolgoztál – egyszer említetted nekem, hogy kicsi
korodban gyakorlatilag Knósszosz volt a homokozód. Ha Pemberton
talált valami becsest, ami megéri mindezt a fáradságot, nem szeretnéd

47
tudni, mi az?

48
 Negyedik fejezet

Marina levezette Grantet a földszintre, a ház alatti csűr-raktárba.

Jól olajozott mezőgazdasági szerszámok lógtak a falakon, a földet
pelyva és szalma borította. A lány letérdelt a legtávolabbi sarokban,
kezével elsöpörte a szalmát, és előbukkant a szögletes hasadék az
egyik kőlap körül. Leakasztott egy feszítővasat a falról, és lassan,
óvatosan felemelte vele a követ. Grant nem ajánlotta fel a segítségét;
ehelyett állt az ajtóban, és figyelte a környéket. Rossz érzése volt,
intő előérzet, amit nem tudott hová tenni. Elhessegethette volna – de
tapasztalatból tudta, hogy nem kifizetődő nem odafigyelni az
ilyesmire.
Vas koppant kövön, amikor Marina letette a rudat. Grant még
egyszer kinézett, aztán odament, hogy ő is belenézzen a lyukba. Úgy
egyméternyi mély lehetett, mintegy hatvan-hetven centi széles, poros
deszkákkal kibélelve. A lyukban Grant három, kecskebőrbe csavart
köteget látott a falnak támasztva, a lyuk fenekén pedig egy viharvert
lőszeres dobozt. Marina hasra feküdt, lenyúlt és kivette. A csatok
felpattantak; a fedél csikordult. A krémszínű lapok megsárgultak, a
borítót gépolaj koszolta, ám még mindig látszottak az aranyozott
betűk: JMHP.
– Jól elrejtetted – mondta Grant. – Honnan tudtad, hogy ennyire
értékes?
– Járt itt egy ember negyvenháromban, egy Belzig nevű náci. Akkor
éppen a szárazföldön tartózkodtál. Régész volt, de nem olyan, mint
Pemberton. Hanem disznó. Kényszermunkára hajtotta az embereket:
sokan meghaltak. És a naplót akarta. Az unokatestvéremtől hallottam,
hogy felforgatta a Villa Ariadnét Pemberton naplójáért. Amikor nem
találta, felsorakoztatta az egykor ott dolgozókat, és szörnyűségeket
művelt velük, úgy próbálta kideríteni, hogy mi történt.
– Mit akart a naplóval?
– Sosem találkoztam vele, így nem tudom. Ha találkoztunk volna,
megöltem volna.
Grant a könyvre meredt, járt az agya. Mi lehet benne, ami ennyire

49
fontos? Visszaemlékezett Pemberton halálára: egy öregember, aki a
múlt biztonságában töltötte az életét, csak azért, hogy elsöpörje a
történelem éppen önmagát író, új fejezete. Mit fedezett fel, ami
esetleg számíthatott az utóbbi háromezer évben?
– Olvastad? – kérdezte Marinától.
– Nem.
– De Pembertonnak dolgoztál. Nem voltál rá kíváncsi?
A lány lemondón rázta a fejét.
– Jött a háború. Elfelejtettem azt az életet. Elfelejtettem a
régészetet; elfelejtettem Pembertont. Ha nem jöttél volna ide,
valószínűleg ezer év múlva ásták volna ki a könyvet, és elhelyezték
volna egy múzeumban. – Dühösen nézett Grantre. – Bárcsak ne jöttél
volna vissza! Téged is elfelejtettelek volna.
– Akkor már itt sem vagyok. – Grant a kezét nyújtotta a könyvért.
Marina nem mozdult.
– Mit csinálsz vele?
– Elolvasom. Meglátom, hogy… – Elhallgatott, mert Marinából
kitört a nevetés.
– Mi az?
– Semmi. – A hangja élénk volt, de a szája legörbült. – Fogd.
Olvasd. – Odadobta Grantnek a könyvet. Grant fél kézzel elkapta,
felnyitotta. Belenézett, lapozgatott, és egyre dühösebb lett. – Görögül
van az egész.
– Ógörögül. Ha úgy tudnál olvasni görögül, mint angolul, akkor is
olyan lenne, mintha Chaucert próbálnál olvasni.
– Sosem próbáltam.
Marina lebiggyesztette az ajkát, és közölte, hogy ez nem lepi meg.
– Sok szó ugyanúgy néz ki, de némelyik nem azt jelenti, amire
gondolsz, másokat pedig fel sem ismernél.
– Jesszusom. Nem könnyítette meg a dolgunkat.
– Mindig ógörögül írta a jegyzeteit. Azt mondta, ettől közelebb érzi
magát a múlthoz.

50
 – Hát most közel van hozzá. – Grant eltűnődött, hogy odalenn a
völgyben a holttest ott fekszik-e még, ahová temette, Knósszosz
alapjainál. – Hogy a pokolba’ fogom ezt elolvasni?
– Szerezz egy szótárt. – A lány arca most a nem titkolt
szenvedélytől ragyogott, amelyet Grant olyan jól ismert. – Régészeti
lexikont is. És egy csomó történelemkönyvet. Ha el tudnád olvasni,
akkor is fél évbe telne, amíg megértenéd, miről írt.
Grant lepillantott a naplóra. A megfejthetetlen betűk takaros sorai
összefolytak a szeme előtt. Marina gúnyolódott, de amit mondott, igaz
volt. Persze eladhatná, megkereshetné a spiont, és nyélbe üthetné az
üzletet. De hogyan kaphatna tisztességes árat, ha azt sem tudja, mit ad
el? Mi több: nem tudta túltenni magát azon az egyszerű, makacs
vágyon, hogy megtudja, mi az, amit más valaki annyira el akart
titkolni.
– Nem hiszem… – Oldalvást a lányra pillantott. A lyuk mellett állt,
por és szalma tapadt a ruhájára, az arca fénylett az izzadságtól,
amelyet a kő felemelésénél kifejtett erőfeszítés okozott. Ajka
diadalmas mosolyban nyílt kissé szét, sötét szeme kihívón csillogott.
Már döntött – de rá akarta kényszeríteni Grantet, hogy kérjen.
Grant megköszörülte a torkát.
– Segítesz nekem megfejteni, mit akart Pemberton?

Bevitték a könyvet a házba, az asztalra tették. Grant a végén akarta

kezdeni, úgy érvelt, hogy bármit talált is Pemberton, nem sokkal a
halála előtt lelte meg. Marina azonban ragaszkodott hozzá, hogy az
első oldalról induljanak, így suttogva, végigolvasta. Grant rágyújtott.
A távolban a kecskék nyakában kolompolt a csengő, és a
sárgabarackfák levelei susogtak. Odalenn, a faluban a földművesek
ilyenkor becsukják a spalettákat a délutáni sziesztához. A szobában
néha sercegett a kandallóban égő fa, és a jegyzetfüzet lapjainak
surrogása hallatszott.
Grant kibámult az ablakon. Balra, ahol a partra vezető út kígyózott
le a völgybe, egy autó kapaszkodott felfelé. Eltűnt egy kanyarban,
újra előbukkant, majd megint eltűnt, úgy villant fel-fel a napfényben,

51
mint a tükör. Grant ismerős szúrást érzett a gyomrában.
– Meddig tart még? – kérdezte, és igyekezett könnyedén beszélni.
– Örökké, ha folyton megzavarsz. – Marina összevont
szemöldökkel koncentrált. – Sok benne a lineáris B, amelyet nem
értek. Azt hiszem, Pemberton megkísérelte megfejteni.
Grant nem tudta, mi az a lineáris B, de az adott pillanatban ez nem
is érdekelte. Az autó eltűnt a falu szűk utcáiban. Talán csak helybeli
pénzeszsák, aki kérkedik a vagyonával, vagy Heraklionból érkezett
hivatalos férfiú, aki imponálni akar a lakosságnak, gondolta.
– Sok errefelé a gépkocsi? – kérdezte.
– Jorgosznak a völgyben van egy Fordja.
Pár száz méternyire egy kocsi fekete orra bukkant fel a keskeny
ösvényen, az almáskertek közti csapáson.
Grant az övébe dugta a Webleyt.
– Hol vannak a töltények a muníciós ládából?
– Csak a könyv maradt meg. A golyókat elhasználtam a németekre.
– A lány immár nem bosszúsan, inkább érdeklődve nézett fel. –
Miért?
A kocsi megállt a kapu előtt. A motor még berregett, majd hirtelen
elnémult. Két fekete kalapos, felöltős férfi szállt ki belőle; az egyik a
csomagtartóhoz ment, és hosszú, fitos, barna papírba tekert csomagot
vett ki belőle.
– Mert látogatóink vannak.

Grant kipréselte magát a ház apró hátsó ablakán, és leugrott a

földre. A sarkon túl hallotta a szeges talpú bakancsok fémes
koppanásait a bejárati ajtóhoz vezető úton. Bárkik voltak is, nem
zavarta őket, hogy hangosak. Grant nem tudta, ez jót vagy rosszat
jelent.
A lépések megálltak az ajtónál, és az ajtón tompán csattant egy
ököl – suta mozdulat, gondolta Grant, mint amikor egy nagydarab
ember lezsernek akar mutatkozni. Újabb dobbanás, lábak türelmetlen
toporgása.

52
 – Talán csak valaki a faluból – suttogta Grant.
Aztán éles reccsenés hasított végig a kerten, majd ropogott a fa,
amint az ajtó bedőlt – valószínűleg a szöges bakancs rúgásától,
gyanította Grant. Pár perc múlva hallatszott, ahogy felforgatják a
bútorokat, a padlóra borítják a fiókok tartalmát. Marina arcán látszott
a düh, Grant megragadta a lány karját, még a körmeit is
belemélyesztette.
– Van ablak a ház másik oldalán?
A lány a fejét rázta.
– Jó. Gyerünk.
A ház takarásában végigrohantak a göröngyös földön, átugrottak
egy düledező falat, és meglapultak a domboldal sekély
vízmosásában. Laza kövek, kavicsok csikorogtak a lábuk alatt, ám a
házat szétszedő emberek alapos munkát végeztek, zajuk elnyomott
minden neszt, amit Grant és Marina keltett. Grant dühös kiáltásokat
hallott bentről, de a falak annyira elfojtották a hangokat, hogy nem
ismerte fel a nyelvet. Angol lett volna?
Hason kúsztak felfelé a vízmosásban. Amikor Grant úgy vélte,
eléggé messze vannak, intett Marinának, hogy álljon meg. A déli
napfény szinte égetett, Grant inge átizzadt a felfelé kúszáshoz
szükséges erőfeszítéstől. A Webleyt markolva kissé felemelkedett, és
kilesett a vízmosás széle fölött.
A ház elnémult. Ahol Grant feküdt, onnan nem látszott a bejárat,
sem az előtte parkoló kocsi, ám a nappali függönnyel keretezett
ablakán át egy sötét alakot látott állni a szoba közepén. Ahogy az
illető mozgott és gesztikulált, abból Grant arra következtetett,
veszekszik. Marinához fordult.
– Nálad van a könyv?
A lány felemelte, mutatta. A kopott bőrkötésen néhány újabb
karcolás keletkezett, egyébként épségben volt.
– Ezért jöttek?
– Nem hinném, hogy a veled való csevegés élvezetéért.
– Kik ezek?

53
 Grant gyanította, de inkább vállat vont.
– Olyanok, akikkel nem szeretnénk találkozni.
Visszanézett a dombról. A sötét alak eltűnt. A ház túloldalán
felköhögött a motor, és pár perccel később Grant látta a kocsit lefelé
haladni, a falu felé. Marina fel akart állni, de Grant megragadta a
csuklóját, és úgy rántotta vissza, hogy a lány kis híján ráesett. Dühös
horkanással legurult a férfiról, és ahogy felült, a semmiből egyszerre
csak egy kis kés jelent meg a kezében.
– Mit művelsz?
Az eséstől a lány ruhája félrecsúszott, a kivágása megereszkedett.
Marina észre sem vette.
– Nem mehetsz oda vissza – mondta Grant. Nagyon is feltűnően
fordította a tekintetét a késről a lány félrecsúszott ruhájára. Fehér
csipke kandikált ki a fekete ruha alól.
Marina felháborodottan igazította meg magán a ruhát.
– Miért nem? Először jössz te, akit soha többé nem akartam látni,
és egy órával később két vadállat szétszedi a házam. Azt kellene
gondolnom talán, hogy a kettő között nincs összefüggés?
– Nem hiszem.
– Akkor hogy képzeled, hogy te fogod nekem megmondani, mit
tegyek?
– Mert ha belépsz azon az ajtón, az lesz az utolsó, amit életedben
teszel. – Grant a házra mutatott. Az ablakon át látszott a padlót
elborító fatörmelék, széttört edények, összetépett fényképek és
széthajigált díszek. A puskacső alig volt kivehető a káoszban. Aki
látta, az is azt hihette volna, törmelékdarab. Csak amikor moccant,
akkor látszott meg rajta a fény-árnyék játéka.
Marina, aki hosszú órákat töltött felderítéssel, éppen ilyen jelek
után kutatva, rögtön észrevette.
– Az egyik itt maradt. – Visszaereszkedett a vízmosásba. –
Szerinted meglátott minket?
– Ha igen, tudnánk róla.
– Akkor rajtaüthetünk. – Marina szemében pogány öröm csillant;

54
Grant jól ismerte ezt a nézést a háborúból. Amikor a németek
eltaláltak valakit közülük, a krétaiak semmit nem élveztek jobban a
vérbosszúnál. – Van fegyvered. Én elterelem a figyelmét az ajtónál,
te pedig lelövöd az ablakon át. – Marina szemében kétség villant,
amikor Grant megrázta a fejét. – Miért ne?
– Mert minden egyes óra, amíg ott ül, egy-egy órát jelent
számunkra a meneküléshez.

Szinte egész nap mentek a keleti láthatáron magasló hegytömb felé.

Alkonyat előtt bukkantak az üres pásztorkunyhóra, amelyben előző
lakója hagyott fát, takarókat és két konzervet, feltehetően a háborúból
maradt katonai fejadagok voltak. Grant tüzet rakott, takaróba
burkolózva ültek mellé. A völgyekben ugyan már tavasz volt, ám a
hegyekben még tél. Hófoltok bújtak meg az északi oldal gödreiben, és
a csúcs még viselte télikabátját. Hideg szél fújt be, Grant
szorosabban fogta össze takaróját. A legtermészetesebb dolog lett
volna mindkettőjüket beburkolni vele, ahogy gyakran tették hideg
éjszakákon a háború alatt, de Grant nem próbálkozott.
Ettek, aztán Marina elővette a könyvet. A tűzhöz tartotta, hagyta,
hogy játsszanak lapjai alatt a lángok. Grant leküzdte a félelmet, hogy
küldetésük véget ér, mielőtt megkezdődött volna.
– Két hónappal a megszállás előtt Pemberton Athénba ment. Akkor
különösnek gondoltam ezt; mindenki tudta, hogy jönnek a németek, és
Pemberton alig kapott helyet a kompon, hiszen az összes katona indult
a frontra. De azt mondta, mennie kell. Amikor visszajött, valami
megváltozott. Nem mondta, de láttam, hogy új mániája van. Mindig
ugyanolyan volt, ha új lelőhelyet vagy olyan műtárgyat talált, amelyet
nem tudott hová tenni. A villában késő éjszakáig égett a lámpa, és
Pemberton szórakozott és feszült lett. Persze azokban az utolsó
napokban mindenki feszült volt. Áprilisban egy teljes hétre eltűnt
egyedül. Megtudtam, hogy a sziget keleti részében, Siteiában járt.
Keresett valamit.
– Ezért jöttünk kelet felé.
– Igen. – Marina nézte a könyvet, sima arcára ráncokat rajzolt az

55
összpontosítás. – Ha Pemberton talált valamit, ebbe kellett beleírnia.
– Ujjaival beletúrt kiengedett hajába. – De nem találom.
Grant odébb araszolt, hogy átnézzen a lány válla fölött. Egymást
követték a takarosan rótt jelek, de oly távoliak és ismeretlenek
voltak, mint az őket egykor feltaláló emberek. A görög betűket
felismerte – még néhány egyszerűbb szót is –, de az oldal nagyobb
részét olyan írásjelek töltötték be, amilyeneket sosem látott. Marina
vállát súrolva rájuk mutatott.
– Mik ezek?
– Lineáris B.
Grant emlékezett rá, hogy a lány ezt már említette a házban, mielőtt
rájuk törtek.
– Az micsoda?
– Egy ábécé. Ősi írás. Úgy ötven évvel ezelőtt fedezték fel
Knósszosznál.
– Szóval görög?
Marina a fejét rázta.
– Jóval a görögök előtti. Abból az… – Elgondolkodva játszott egy
hajfürtjével. – Hallottál Thészeuszról és a Minótauroszról?
– A mítoszról?
Marina nevetett.
– A történelem és a mítosz úgy találkozik, mint folyó a tengerrel. –
Ujjaival a földbe vájt, és felvett egy kövecskét. – Ez a kő semmi. De
ha ezt teszem… – Ráhelyezte a tüzet övező kőgyűrűre. – Egyszeriben
jelentése van. Valaki majd megtalálja a jövőben, talán kétezer év
múlva, és ha még sosem látott tűzrakó helyet, sőt el sem képzelt
ilyesmit, tudni fogja, hogy ezt emberi lény tette valamilyen okból. És
megpróbálják majd kitalálni az okot. Talán hamu nyomait fedezik fel
a kör közepén és perzselődést a köveken; talán egy rozsdás
konzervdobozt és a cigaretta-csikkjeidet. És arra a következtetésre
jutnak…
– Hogy itt vacsoráztunk?
– Hogy ezen a helyen primitív oszlopkultusznak hódoltak,

56
kétségtelenül fallikus elemekkel. Hogy a kőkör egy olyan faoszlop
alapja volt, amelyet mi, primitív tudatlanságunkban, imádtunk. Hogy
ételáldozatokat hoztunk fémtartályokban, és enyhe hallucinogén
anyagot vettünk magunkhoz, hogy isteni önkívületbe jussunk. Azt
fogják hinni, hogy a hamut meg a perzselődést tűz okozta, amely
valószínűleg megszállással vagy háborúval lehet összefüggésben,
amikor a szent oszlopot elégették. Aztán mindezt közzéteszik
tekintélyes folyóirataikban, és azon fognak vitatkozni, hogy a szigeten
szerteszét található, hasonló helyek egyetlen hivatalos vallás vagy
egyszerűen párhuzamos helyi hagyományok helyszínei voltak-e. És
teljes tévedésben lesznek.
Felvette a követ, és elhajította a sötétbe. Grant várt, nézte a lány
arcán a tűz táncoló fényét.
– Mi köze ennek a Minótauroszhoz?
– Csak azt akarom mondani, hogy a mítosz akkor is fennmarad,
amikor már minden mást elfelejtettek. És hogy a mítoszok, minden
megtévesztő bizonytalanságukkal, többet árulnak el a múltról, mint a
romos falak és a törött edények. Háromezer éven át senki sem hitte el,
hogy létezett Krétán egy nagy, történelem előtti civilizáció – ám ez
idő alatt soha nem felejtették el Thészeusz és a Minótaurosz
történetét. Még a gyerekek is ismerték. Aztán, ötven évvel ezelőtt,
Evans idejött, és felkereste a legendákban emlegetett helyet. Mindent
megtalált. A labirintusra emlékeztető palotát. Bika alakú
ivóedényeket, bikaszobrokat, kőszarvakat, még festményeket is,
amelyek bikákon akrobatamutatványokat bemutató fiatalembereket
ábrázolnak.
– És nem volt mellette egy emberi koponya, amelyből bikaszarvak
állnak ki, meg egy pamutgombolyag?
– Nem. – Marina közelebb húzta a mellkasához a térdét. – A
mítosz természetesen eltorzítja a múltat. Csakhogy itt, Krétán létezett
az első európai civilizáció – több mint ezer évvel a görög
városállamok fénykora előtt és ezerötszáz évvel a római császárok
előtt –, és aztán három évezreden át ennek az emléke csupán a
mítoszokban élt. És miután Evans végre napfényre hozta, minószinak
nevezte el azt a civilizációt a legendás Minósz királyról.

57
 Marina arca úgy sugárzott a tűz aranyló fényénél, mint valami
ókori jósnőé; mintha képes lett volna visszatekinteni háromezer évvel
korábbi időkre. Azt sem vette észre, hogyan bámulja őt Grant, amíg a
férfi nem köhintett egyet finoman.
– Mi köze ennek a naplóhoz?
– A minósziak többet hagytak ránk romoknál és műtárgyaknál. Egy
írást is. Két formája volt, egy primitív, amelyet Evans lineáris A-nak
nevezett el, és egy későbbi fejlemény, amelyik a lineáris B nevet
kapta. A legtöbbet agyagtáblákra vésték, amelyek kiégtek, amikor a
palota leégett.
– És mi áll rajtuk?
– Senki sem tudja, soha, senki nem volt képes megfejteni őket. Ez a
régészet egyik legnagyobb rejtélye.
Grant ismét a jegyzetfüzetet nézte.
– Pemberton nem próbálta megfejteni?
– Aki ezen a területen dolgozik, nem állja meg, hogy ne
próbálkozzon. A régészeknek olyan ez, mint valami keresztrejtvény,
amellyel elüthetik a téli estéket a tűz mellett. Tudomásom szerint
azonban Pemberton nem járt sikerrel.
– És a jegyzetfüzet?
– Nem. – Marina néhányat lapozott. – Túlságosan precíz.
Pemberton lemásolt valamilyen táblát, de meg sem kísérelte
lefordítani.
– Ez mi? – Grant az ujjával a könyv egyik oldalára bökött. Néhány
sornyi szögletes lineáris B írás alatt egyszerű rajz volt látható. Mint
valami gyerekrajz: két háromszög állt egy kis, tüskés dobozszerűség
mellett, alatta két szaggatott sor. Az ábra tetején, a lap közepén
valamilyen stilizált állat lebegett egy lekerekített kupola fölött,
mindkét oldalán madarak.
– Minószinak kell lennie – mormolta Marina. – De sosem láttam
még. A knósszoszi gyűjteményben nem szerepelt. – Lapozott egyet.
Azon csupán négy sor állt görögül. És az után a jegyzetfüzet üres volt.
– Mit írt görögül? – kérdezte Grant.

58
 „Köztük járt a Viszály meg a Zaj meg a rettenetes Vész,
elragadott egyként sértetlent és sebesültet,
és a halottat a harcból lábnál fogva kihúzta.
Válla fölött embervértől pirosult köpönyeg volt,
mintha csak éltek volna, akként harcoltak a pajzson,
s úgy húzták el az elhulltak tetemét egymástól. ”

Talán a tűz füstje okozhatta, de Marina hangja rekedt volt, a szeme

könnyes.
– Homérosz. Az Iliász. Nyilván ezt olvasta Pemberton, amikor
jöttek a nácik. Ezeket a sorokat írta le utoljára. Semmi köze az
ábrához. – Visszalapozott az előző oldalra, és úgy meredt a rajzra,
mintha erőfeszítésével képes lenne elpárologtatni a könnyeit. – Az
ikonográfia szerint a minószi korszak végéről származhat. A
cikcakkos vonalak talán csak díszítésül szolgálnak, bár egyesek
valószínűleg víznek vélhetik. Az állat fenn… Talán oroszlán vagy
szfinx: mindkét esetben védelmezőt vagy őrzőt jelképez. Valószínűleg
királyi kapcsolatokat is. A madarak galambok, melyek általában szent
helyet jelképeznek. Ebben az esetben alátámasztja az azonosítást a
kép közepén lévő szentély.
– Honnan tudod, hogy szentély?
– A tetején a bikaszarv a minószi szentélyek szokásos ábrázolása.
Ahogyan az épület tetején lévő keresztből tudjuk, hogy az keresztény
templom.
Marina a tűzbe bámult. Hogy a képen töprengett-e vagy
Pembertonra gondolt, Grant nem tudta, de elvette a jegyzetfüzetet,
mielőtt a lány a tűzbe ejtette volna.
A képre nézett, aztán a kötetet a térdére fektette, és kisimította. A
könyv gerince megroppant, Marina felkapta a fejét.

59
 – Óvatosan.
– Mit jelent… – Grant megnyalta az ajkát, úgy betűzte a számára
nem megszokott írásjeleket. – Pha… ragi… ton… nekron?
– Pharagi ton nekron? Ezt hol látod?
Grant felemelte a könyvet, hogy megmutassa. Az oldal belső felén,
majdnem a kötésbe burkolva három görög szó állt függőlegesen lefelé
a kép mellett. Marina kikapta Grant kezéből a könyvet, alaposan
szemügyre vette.
– Hát persze – mormolta. – Pharagi ton Nekron.
– Az kicsoda?
– Helynév – egy völgyé. A keleti parton, Zakros falu közelében.
Azt jelenti… – Egy pillanatig elgondolkodott.
– Azt jelenti, hogy Halottak Völgye.
– Ígéretesen hangzik.

60
 Ötödik fejezet

Halottak Völgye, Kréta

Kopáran vöröslő sziklafalak magasodtak föléjük, napfényben
csillogva, de a szurdok hasadékában platánok és leanderek árnyéka
borult a völgyre. Grant a levelek közt lesett fölfelé, tenyerével
árnyékolta szemét a ragyogás ellen. Jókora, fokozatosan a tenger felé
kanyarodó kanyonban voltak. Fenn a magasban sötétlő lyukak
tarkították a sziklafalat.
– Azok ott sírok. – Marina immár nem ruhát viselt, mert útközben
az egyik faluban elcserélte katonai nadrágra és rövid ujjú blúzra,
amely éppen annyira volt kigombolva, hogy odavonzza Grant
tekintetét, valahányszor azt hitte, a lány nem veszi észre. Marina laza
lófarokban viselte a haját, és bár nem volt kisminkelve, a háromnapi
gyaloglástól a hegyekben fényes-barnára sült. A vállán kötéltekercset
vitt.
– A minószi idők óta temetkeztek ide – folytatta. – Ezért Halottak
Völgye.
– Nem látom túlságosan ijesztőnek. Süt a nap, előbújtak a
vadvirágok, madarak dalolnak.
– A görögök a madarakat a halál hírnökeinek tekintették, akik a
földi és az alvilág között közlekednek.
Egyszeriben baljós hang vegyült a madárcsiripelésbe. – Kutatták
valaha is ezeket a barlangokat?
– Mindig. – Marina felhúzta az orrát. – Nem kell hozzá sok idő,
hogy az egyik kor megszentelt relikviáiból a következő kor
zsákmánya legyen. A régészek találtak néhány ősi temetkezőhelyet, de
a legtöbb már régen eltűnt.
– Akkor miért…
– Nem a sírok miatt vagyunk itt. – Papírt vett elő a zsebéből,
Pemberton rajzának a másolatát. – Látod ezeket a szarvakat? Egy
szentélyt keresünk.
– A kettő nem ugyanaz?

61
 – A minósziak nem a templomaikba temették a halottaikat. Senki
nem tett ilyesmit, a keresztényekig. Az ősöket megdöbbentette volna,
ha a halottakat az élők által látogatott helyekre viszik. Halottak
városaiba: nekropoliszokba temették őket. Amilyenek ezek a
barlangok is.
– Akkor hát hol keressük a szentélyt?
Marina elgondolkodott.
– Hogarth – egy másik régész – a szurdok szájánál ásott 1901-ben.
Talált néhány minószi házat, de szentélyt nem.
– Talán Pemberton rábukkant valamire, ami Hogarth figyelmét
elkerülte.
Grant elvette Marinától a rajzot, nézegette. – Azt mondtad, ezek a
cikcakkok vizet is jelképezhetnek?
– Vagy csupán dekoráció. Nem tudhatjuk…
– Nézd. – Grant felemelte a papírt, és egyenesen lenézett a
völgybe. – Az a két háromszög kétoldalt a szurdok két oldala. Előttük
ott a tenger. És itt – bökött az ujjával a képre – a szentély.
Marina arcán kételkedés látszott.
– Nem hinném, hogy azt feltételezhetjük a minósziakról, hogy
művészetükben így ábrázolták a térbeli viszonyokat.
– Marhaság. Úgy rajzolták le, ahogyan látták.
– Igazán? – A lány hangja keményen csengett. – És te honnan
tudod, hogy látták a világot annyi évezreddel ezelőtt? Ha már itt
tartunk: hogy magyarázod a levegőben úszó oroszlánt? Azt is úgy
rajzolták le, ahogy látták?
– Talán egy felhő.
– És alatta a kupola? Szivárvány talán?
– Miért? Van jobb ötleted?
Marina sóhajtott.
– Nincs.
Ám Grant diadala rövid életű volt. A kanyon majdnem a parttól
nyolcszáz méternyire véget ért, poros szántófölddé terült szét.

62
 – Valahol itt kell lenniük a Hogarth által talált romoknak – mondta
csüggedten Marina. Ismét a rajzra pillantott. – Mit látott Pemberton,
amiről a Halottak Völgye jutott az eszébe?
Az egyik szántón sovány ökör húzta az ekét a száraz földben.
Tweedzakós gazda állt a jószág mellett, és bottal ütötte az oldalát,
mokány, fejkendős asszony nézte őket. Némán bámultak, amikor
Grant és Marina megjelent.
– Katimera sas- kiáltotta Marina.
– Kalimera. – A gazda a botjára támaszkodva nézte a lányt.
Mellette a felesége úgy bámult Marinára, mintha az egy párizsi
revüből lépett volna elő.
Marina kicsit akadozva tette fel a kérdését. Grant eléggé jól tudott
ahhoz görögül, hogy megérthette volna, ha odafigyel, de nem tette.
Valami nyugtalanította. Pemberton „Halottak Völgyé”-t írt
jegyzetfüzete margójára, csakhogy ez nem volt völgy. Megfordult,
visszanézett a szurdokra. Balra kanyarodott, s ahol Grant állt, úgy
nézett ki, mintha a völgy hirtelen meredek sziklafalban végződött
volna ott, amerre a fal elkanyarodott. És ott, mintha pontosan a
szurdok közepe fölé emelkedne, kupola alakú domb állt.
– Azt mondja, sosem láttak senkit.
– Tessék?
Grant a gondolataiból kizökkenve fordult vissza. A földön a gazda
még mindig mozdulatlanul bámult rájuk. Az asszony elfordult, és
feltűnően továbbhajtotta az ökröt.
– A gazda azt mondja, sosem látott brit régészt. Hazudhat is – a
britek nem olyan népszerűek, amióta az athéni bábkormányt
támogatják.
– Semmi közöm hozzá – szerénykedett Grant. – De nézz hátra.
Marina körülnézett.
– Mi az?
– Ez az a látvány. – A papírlap csapkodott a szélben, ahogy Grant
felemelte, mintegy összevetve a tájjal. – A sziklák mindkét oldalon, a
tenger ezen a végén, a domb pedig a völgy közepén. – Magasan a

63
kupola alakú csúcs fölött héja keringett lustán az égen. – Még a
madarak is megvannak.
– És a repülő oroszlán?
– Alszik. – Grant elvigyorodott. – Nézzük meg, fel tudjuk-e
ébreszteni.

Utat törtek a kiszáradt medret eltorlaszoló fák és legördült kövek

között. A szurdokban, ahol föléjük magasodtak a sziklák, gyorsan
szem elől tévesztették a csúcsot, de nyomultak tovább, igyekeztek
minél egyenesebb vonalban haladni.
– A minósziak gyakran építették szentélyeiket hegytetőkre – mondta
zihálva Marina. Majdnem dél volt, a blúz a lány testére tapadt. –
Talán meg kellene próbálkoznunk a sziklákról körülnézni.
– Onnan a látvány nem ugyanaz – felelte makacsul Grant. – És a
képen a szentély a csúcs alatt van.
– Mondtam, hogy az ember nem tudhatja… – Marina hirtelen
meglepetten felkiáltott. Grant mellett az ösvény szélén lévő kőhöz
furakodott. A kövön, szinte elbújva a leanderlevelek alá, négy kő volt
kis halomba rendezve. Marina széthúzta a köveket. Vékony, sima
ezüstlemez csillogott alattuk.
– Minószi kincs? – kérdezte Grant.
– Fry Török Csemegéje. – A lány megfordította a sztaniolpapírt,
hogy megmutassa a túlsó oldalát. – Pemberton imádta. Ahányszor
csak Angliába utazott, mindig hozott magával.
– Tele van keleti ígéretekkel – mormogta döbbenten Grant. –
Kíváncsi vagyok, milyen meglepetéseket hagyott még nekünk
Pemberton.
Marina átmászott a sziklán, és eltűnt az aljnövényzetben. Grant
bánatosan csóválta a fejét, de követte a lányt addig, ahol a fák
átengedték a helyet a csupasz hegyoldalnak. Marina pár méternyire
térdelt egy kiálló kő előtt.
– Ez lenne a szentély? – A kő túlságosan alacsonyan volt ahhoz,
hogy bárki képes legyen alámászni.

64
 – Nézd meg magadnak.
Grant lekuporodott. Egy zsákvászondarabon bányászcsákány, lapát
és parafinlámpa sorakozott. Mindegyik erősen rozsdás volt, de Grant
mégis el tudta olvasni a fanyelekre nyomott betűket: A. B. I.
– Az Athéni Brit Iskola – magyarázta Marina. – Ők fizették a
knósszoszi ásatásokat. Pemberton az alkalmazottjuk volt.
Grant fogta az ásót, és megütötte vele a sziklát. Néhány
rozsdadarabka hullt a földre, és gyászos kongás futott végig a
völgyön. Grant bűntudatosan nézett körül.
– Azt hittem, titokban akarunk maradni – húzta fel a szemöldökét
Marina.
– Nem találtunk még semmit, amit titkolni érdemes.
Marina lecsúsztatta a válláról a kötéltekercset, az egyik végét a
csákány végéhez erősítette, és mászni kezdett felfelé a lezuhant
sziklán. Grant megvárta, amíg biztos lehetett benne, hogy a meglazult
kő nem zuhan a fejére, aztán követte a lányt.
Eleinte eléggé könnyű volt egyik lehullott szikláról átmászni a
másikra. Csakhogy a nagy köveket kis kavicsok váltották fel, amelyek
elcsúsztak, mihelyt Grant rájuk lépett. A hegyoldal megmászása
versengéssé változott, eszelős erőfeszítéssé, hogy gyorsabban lökje
magát felfelé, mint ahogyan a legördülő kövecskék visszahúzzák.
Aztán ennek is vége szakadt egy sima, vörös kőfalban, és Grantnek
egy kiálló gyökérben kellett megkapaszkodnia, hogy vissza ne
csússzon. Tőle jobbra lógott a kötél vége. Grant megragadta, és egyik
kezét a másik fölé rakosgatva, izzadva és sűrűn káromkodva
felmászott a sziklára.
– Ezt művelted Pembertonnal is? – kérdezte zihálva.
– Nem. De ő nyilvánvalóan megtette magától.
Grant feltápászkodott, felemelte a kezét, hogy leporolja magát – és
döbbenten megmerevedett. Magasabbra másztak, mint hitte, és egy
sziklalapon álltak, úgy félúton a majdnem kilencszáz méter magas
szikla csúcsa felé. Azok pedig oly szédítően magasodtak fölébük,
hogy Grant nem mert felnézni, nehogy elveszítse az egyensúlyát.
Odalenn a szurdok mélyének zöld vonala kanyargott a távolban

65
tündöklő tenger felé. Ám Grant előtt, ahol a sziklák és a Granték
alatti, kiálló kőlap összeért, sötét repedés nyílt a sziklán, akkora,
amelyen egy ember átpréselhette magát. Fölötte, szinte láthatatlanul
egy kiálló rész árnyékában, a sziklába vájt beugróban kőtábla volt.
Grant a tábla felé araszolt. Háromezer év lekoptatta a faragványt:
csupán az egykori rajzolat halvány maradványa volt. A karmok és
fogak elvesztették élüket, a sörény megkopott, a feszülő izmok
elsorvadtak. Grant még így is nyomban felismerte. Elővette a
zsebéből a gyűrött papírt.
– Itt a repülő oroszlánod.
Marina rázta a fejét, bár Grant nem tudta, ez most ámulat vagy
elkeseredés. Felvette Pemberton régi lámpását, és megrázta. Néhány
csepp maradék paraffin kottyant benne.
– Nincs lámpabél.
Marina bicskát vett elő a farzsebéből, kinyitotta, és levágott egy
keskeny csíkot a blúza ujjából. Az ujjai között megpödörte, és befűzte
a lámpába.
Grant elővette az öngyújtóját.
– Szabad?
A láng belekapott a pamut lámpabélbe, bár a lángocska alig
látszott az éles napfényben. Marina a szikla repedése felé mozdult,
ám Grant gyorsabb volt. Kicsavarta a lámpát a lány kezéből, Marina
elé lépett, aztán kivette tartójából a Webleyt.
– Én megyek előre.

Grant átpréselte magát a nyíláson. Úgy kilenc méter után a járat

kiszélesedett. Grant megállt, és felemelte a lámpást, nehogy csúnya
meglepetés érje – és a szeme alig alkalmazkodott a fényhez, amikor
kemény könyök vágódott a hátába, és előrelökte. Bebotlott a
helyiségbe, a lámpást egyensúlyozva, hogy el ne törjön. Amikor
sikerült megállnia, hátrafordult.
Marina állt az ajtóban, kissé bűntudatos arccal.
– Bocs. Nem tudtam, hogy megálltál.

66
 – Szerencsém, hogy nem feneketlen mélység tátongott előttem.
De Grantnek nem volt ideje a sérelmét dédelgetni. Az alagút
terembe nyílt, amelynek falain még mindig látszottak a sziklát kivájó
évezredes rézvésők nyomai. Kőpad futott végig a terem túlsó
végében, fölötte felfordított váza állt egy bemélyedésben. Fakeretes
szita támaszkodott a padnak, mellette kőműveskanál, függőón, ecset
és még egy sztaniolpapír. A padon, mint a múzeumban, szobrocskák
és egyéb leletek sorakoztak. Grant és Marina eléjük térdelt – talán
ugyanúgy, ahogy a hívők annyi évezreddel korábban.
– Ez engesztelő áldozatot tartó tál lehet – emelt fel egy lila kőből
faragott, nem nagyon mély tálat Marina. Suttogott az áhítattól. Nagy
tisztelettel tette le a tárgyat, és felvett egy másikat. Festett szobrocska
volt, darázsderekú, fodros szoknyában, két karját szárnyként
széttárva. Majdnem angyalnak látszott. Azzal a kivétellel, vette észre
Grant, hogy rövid inge szét volt húzva, és kilátszott két, a testéből
szinte merőlegesen előremeredő keble.
– Szép cicik.
Marina a homlokát ráncolta.
– Minószi istennőfigura. Ő volt a központi istenségük – minden
termékenység és hatalom forrása. Az ilyen bálványok eléggé
gyakoriak.
Grant közelebb hajolt, mintha jobban megvizsgálná.
– Mik azok a hullámvonalak a karján?
– Kígyók. – Marina felemelte a lámpást. Közelről Grant jól látta,
kígyó tekeredett a nőalak egyik karján felfelé, végig meztelen vállán,
és le a másik csuklójáig. A mellkasán lévő vonalak, amelyeket Grant
az ing széleinek hitt, két másik kígyó volt, az egyik a szobor keblei
köré tekeredve, a másik a csípőjéről csüngött le a szoknya fodrai
között.
– Veszélyes nőszemély – mondta fanyar hangon Marina. – Nem sok
esélyed lenne nála.
– Az istennők nem az eseteim.
Marina letette a szobrot, áttekintette a többi kincset. A legtöbbje

67
töredékes volt, Pemberton típus szerint szortírozta őket: elefántcsont-
darabkák, fél tucat pecsétkő miniatűr vésetekkel; két kétélű fejsze és
rengeteg agyag-edénydarab, különböző halmokba rakva.
– Ez érdekes. – Marina felvett két darabot a legszélső halomból, és
egymáshoz illesztette őket. – A leletek zöme a minószi kor közepéről
való – úgy három és fél ezer éves –, de ezek sokkal későbbiek.
Mintha a szentélyt elhagyták, majd később újra felfedezték volna.
– Mennyivel később?
– Mondjuk háromezer évvel ezelőtt.
Grant ásított.
– Ez nekem régi mese, drágaságom. – Végigtekintett a padon
elhelyezett tárgyakon. – Mennyit ér ez az egész cucc?
– Régészeti szempontból eléggé jelentős. Az istennőszobor nem
egyedülálló, de igen szép példány. Az agyagtárgyak valószínűleg a
legértékesebbek; ha helyes kronológiát tudunk meghatározni, sokat
árulhatnak el a sziget e részén lévő települések elhelyezkedéséről. –
A homlokát ráncolta. – Hasznos lenne ismerni a rétegződést.
Csodálkozom, hogy Pemberton nem… – Elhallgatott, mert Grant
unottan biggyesztette a száját. – Mi az?
– Teszek rá, hogy mennyire izgalmasak a régészeknek. Azt akarom
tudni, mennyit érnek.
– Téged csak ez érdekel? – A lány hangja keserűen hangzott. – A
fél világ romokban hever, a másik fele azt sem tudja, mit egyen. Nem
fogsz meggazdagodni, ha kiárusítod egy olyan civilizáció morzsáit,
amelyről a legtöbben nem is hallottak. Ha vagyont akarsz szerezni,
térj vissza a fegyverkereskedelemhez. Az emberek mindig találnak
pénzt, ha ölni kell.
Elfordult, de Grant megfogta a karját, és szembefordította magával.
– Komolyan azt hiszed, kedvem van elszállítani ezt a rakás kacatot
valami zálogházba, és elkótyavetyélni? Gondolkozz. Az a kedves
titkosszolgálati ember elutazott a távoli Palesztinába, hogy megtudja,
nálam van-e Pemberton jegyzetfüzete, és nem hiszem, hogy azért tette,
mert anyagot gyűjt a British Museumnak. Azt gondolják, valami
fontos van a könyvben – olyasmi, ami érték olyan emberek számára,

68
akik acéllal, olajjal, fegyverrel és életekkel kereskednek. Azért
kérdezem tőled: értékes ez? Mert ha nem, vagy ők tévednek, vagy mi
járunk teljesen rossz helyen.
Grant hátralépett. A barlang fojtogató levegője ellenére Marina
megborzongott.
– Van néhány darab, amelyek érdekesek lehetnek tudósok számára
– mondta színtelenül. – Egyébként… nem látok semmit.
– És az?
Grant a hátsó falban lévő beugróra világított. Először a benne lévő
tárgyat felfordított vázának nézte, de közelebbről látszott, hogy
mintegy hatvan centiméter magas, puskagolyó alakú kődarab, és
körben reliefszerű kriksz-krakszok díszítik. A teteje kissé bemélyedt.
– Ez… – bámulta a követ Marina. – Nagyon szokatlan. Nem
értékes, persze – tette hozzá gúnyosan –, de nagyon ritka. Szerintem
baetilus.
– Bacilus? – kérdezte értetlenül Grant.
– Baetilus. Szent kő. Eredetileg meteorit, de ez nyilvánvalóan
másolat. A tetején lévő bemélyedésben állhatott az eredeti meteorit
darabja vagy valamilyen bálvány. – Végighúzta a kezét a hideg
kövön, szinte megsimogatta. – Jártál Delphoiban, az orákulumnál?
– Egyszer vonatot robbantottam a környékén. Nem volt időm
városnézésre.
– Ott is valami hasonló van. Omphalosnak nevezik, a világ
köldökének. Ami Krétát illeti, akadnak hasonló tárgyakat ábrázoló
freskók, de senki nem talált még ehhez hasonlót.
– De nem értem, miért… Mi volt ez?
Grant sarkon fordult. Megcsillant a kezében a Webley – amíg
ügyes mozdulattal be nem nyúlt a lámpásba, és ki nem húzta a
kanócot. A terem azonnal koromsötét lett.
– Maradj mögöttem. – Grant a háta mögé tolta Marinát, a terem
sarkába, és két halk lépést tett balra, hogy ne legyen az ajtó
vonalában.
– Mi az?

69
 Grantnek nem kellett válaszolnia. Kintről, az alagútból gördülő
kövek zaja hallatszott – aztán férfihang, amely angolul káromkodott.
Grant az ajtóra szögezte a Webley-t. Súrlódást és fojtott szitkozódást
hallott, amint valaki átpréselte magát a szűk nyíláson, aztán puha
lépéseket. Ujját a ravaszra tette.
Egy elemlámpa halvány fénye hasított a terem sötétjébe, pilleként
szállt talajról falra, falról mennyezetre, majd megállapodott Grant
revolverének csövén.
– Remélem, nem az a hülye ötlete támadt, hogy lelőjön.

70
 Hatodik fejezet

Grant pisztolya meg se rezzent. Az újonnan érkezettet ez sem

tántorította el, belépett a terembe, és megállt az ajtóban; alig látszott
többnek sziluettnél a beszűrődő, halvány nappali fényben.
– Ki ez? – kérdezte Marina.
– Azt hiszem, a múltkor nem mutatkoztam be. – A férfi a
zseblámpával megvilágította a saját arcát, előbukkant rövidre vágott,
vörös haja, ritkás bajsza és keskeny, hegyes arca. – Muir. – Nem
nyújtott kezet. – Granttel már találkoztunk. Maga pedig nyilván
Marina Papagiannopoulou. Bár mi – meg a németek – inkább Athéné
néven ismerjük.
– Jól informált.
– Érdeklődéssel figyeltük a tevékenységét. És az utóbbi három nap
még nagyobb érdeklődéssel követtük. – Kuncogott. – Majdnem szem
elől tévesztettük magukat. Amikor elhúztak Archanesból.
– Talán nem kellett volna ránk küldenie a martalócait.
Muir ártatlanul tartotta fel a kezét.
– Semmi közük nem volt hozzám.
– Akkor kik voltak?
– Riválisok. Ők is…
Hatalmas tüsszentés hangzott fel az alagútban Muir háta mögött.
Muir félreugrott – éppen jókor, mert a Webley mennydörgő robaja
betöltötte a termet.
– Úristen – hördült fel Muir. – Még kilövi valakinek a szemét.
Grant füle ugyan még csengett a lövéstől, de meghallotta a reszkető
hangot az alagútból.
– Ne lőjön.
Grant a pisztolyt ismét Muirra fogta.
– Ha még egy lépést tesz befelé, Mr. Muir agyveleje szétkenődik
ezen a falon – kiáltotta ki a folyosóba. Aztán Muirhoz fordult. – Kit
hozott magával?

71
 Muir zseblámpája a földre hullt, de a kis teremben azért adott
annyi fényt, hogy látszódjon a férfi sápadt arca.
– Miatta nem kell aggódnia.
Grant egy pillanatig habozott, majd döntött.
– Dobja el a fegyverét, és induljon el lassan felém.
– Nincs fegyverem – tiltakozott a rémült hang. – Akkor…
– Jöjjön be.
Marina felvette a zseblámpát, és bevilágított az alagútba. Köhögés
hallatszott, bőr súrlódása kövön. Erősen pislogva, két kezét olyan
magasra tartva, ameddig csak az alacsony mennyezet engedte, a
jövevény belépett a terembe. Hófehér haj koronázta a kerek fejet,
amely ráncos, mégis furán fiatalos volt, az arc és az orr leégett. A két
fenséges, fehér szemöldök alól világoskék szempár nézett körül
aggodalmasan, de egyre inkább ámulva, ahogy szemrevételezte a
környezetet.
– Figyelemre méltó – pihegte.
A terem hangulata megváltozott: nyugalom töltötte be. Grant érezte,
hogy kicsúszik a kezéből az irányítás.
– Ki ez? – kérdezte, megbökve a Webleyvel Muirt.
– A neve Arthur Reed. A klasszikafilológia professzora
Oxfordban.
– Szabad lesz? – Reed Marina felé nyújtotta a kezét. A lány
teljesen lefegyverezve adta át neki a zseblámpát.
– Figyelemre méltó – ismételte Reed, a hátsó fal előtt sorakozó
leleteket nézve.
– Ez, feltételezem, valamiféle baetilus.
– Mi is úgy gondoltuk – mondta Grant. Hirtelen, nem tudni, miért,
de úgy érezte, a lehető legillendőbben kell viselkednie, mint a
kisfiúnak, akit fára épített kuckójából kirángatnak, mert muszáj
teáznia valami távoli rokon nénivel.
Muir a zsebébe nyúlt, és megdermedt, mert látta, hogy Grant keze
megfeszül a Webleyn, aztán elnevette magát.

72
 – Nyugi. – Előhalászta elefántcsont cigarettatárcáját. – Kér egyet?
Grant ölni tudott volna egy cigarettáért, de nem óhajtott élni Muir
nagylelkűségével.
– Nem mondaná el inkább, mi a fene folyik itt?
Muir gyufát gyújtott, növelve a zseblámpa adta kis meleget.
– Úgy gondolja, magyarázattal tartozom magának?
Kő csikordult a terem hátsó felében, és mindhárman odafordultak.
Reed a padon térdelt, a falba vájt beugró mellett. Felemelte a
kőbaetilust vagy legalábbis sikerült hátradöntenie, feltárva a benne
lévő ürességet.
– Tudna valaki segíteni, kérem?
Grant és Muir egymásra néztek a Webley csöve fölött. Marina
csüggedt sóhajjal indult Reed felé.
– Valami van alatta – magyarázta Reed. – Eléri?
Marina előrehajolt. Néhány másodperc múlva kihúzta a kezét,
amelyben apró, lapos, kemény tárgyat szorongatott. Megvizsgálta,
megfordította, és kis híján elállt a lélegzete a meglepődéstől. Szó
nélkül átadta a talált holmit Reednek.
– Figyelemre méltó – suttogta Reed.
Grant felhúzta a biztonsági zárat a fegyverén.
– És most – mondta –, elmondaná végre valaki, mi folyik itt?

Leültek a barlang előtt, pislogtak, mert ismét odakinn voltak a

napfényen. Reed egy kövön ült széles karimájú szalmakalapjában, és
narancsot hámozott. Marina Muirra tartotta a Webleyt, miközben
Grant a kezében lévő tárgyat mustrálta. Agyagtábla volt, úgy öt
milliméter vastag, nagyjából tenyérnyi, lekerekített sarkokkal és sima
felülettel – kivéve az alját, amelynek a széle arra engedett
következtetni, hogy egy darabját letörték. Idő, föld és tűz pöttyözte az
agyagot, ám a belevésett rajzok eléggé kivehetők voltak. Az egyik
oldala tele volt furcsa, miniatűr jelekkel – sort sor alá véstek a még
nedves agyagba, aztán kiégették az örökkévalóság számára.

73
 – Ez lineáris B?
– Igen. – Reed és Marina szinte egyszerre válaszoltak, aztán a
közös tudás örömteli meglepetésével néztek össze.
Grant végighúzta az ujját a jeleken, nyomon követve az éleket és a
bemélyedéseket. Mit írtak ide? Megfordította a táblát. Az alsó felén
nem volt írás, az agyag sima és lapos volt, még most is mutatta az
anyagát gyúró kéz nyomát. De nem volt üres. Grant a térdén
egyensúlyozta Pemberton jegyzetfüzetét, a táblácskát használva
nehezékül, és egyszerre nézte őket. Az egyikben Pemberton határozott
vonásai látszottak, a másikon erősen megkopott és kifakult a festék,
de a hasonlósághoz kétség sem férhetett. Ugyanaz állt mindkét helyen.
Két hegy, a völgy két oldala; egy kupola alakú hegy, egy szarvakkal
díszített szentély és két gerle. És fölöttük oroszlán lebegett, ugyanaz
az állat, amely még mindig leste őket a szikla hasadéka fölötti
helyéről.
– Pemberton rejthette el a barlangban, amikor elment – mondta
Reed. – Elvette a naplót és a kis táblát Granttől, ismét megvizsgálta
őket, majd addig lapozott a naplóban, amíg az utolsó Homérosz-
idézethez nem ért. Elhúzta a száját. Mintha csak éltek volna, akként
harcoltak a pajzson, s úgy húzták el az elhaltak tetemét egymástól.
Pemberton merész férfiú volt.
– Jó ember – tette hozzá Marina.
– Halott ember – Grant Muirhoz fordult. – De én azt akarom tudni:
mit talált, ami olyan átkozottul értékes? És miért kell annyira
magának?
– Azt nem mondhatom el. – Muir vicsorgott. – Titok.
– Olyan titok, amely felér az életével? – Grant lenézett a
sziklaperemről. – Valószínűleg elegendő lenne a zuhanás, de maga
halott lesz már földet érés előtt.
Granttől jobbra Marina rezzenéstelenül célzott a fegyverrel
Muirra. Ha karcsú karjának küzdenie kellett is a Webley súlyával, az
egyáltalán nem látszott. Muir Grant-re, majd a lányra pillantott. Az
arcukról semmi reménykeltőt nem olvashatott le.
Nagyon lassú mozdulatokkal Muir újabb cigarettára gyújtott. A

74
délutáni forróságban minden kis nesz természetellenesen hangosnak
hatott – a tárca kattanása, a foszfor fellobbanása, az apró reccsenés,
amikor Muir félbetörte a használt gyufaszálat. Árnyék suhant át az
arcán: héja körözött az égen.
– Rendben van. – Mélyet szippantott, és az arcán mintha élvezet
látszott volna. – Elmondom, amit elmondhatok.
– Ajánlom, hogy elegendő legyen.
Muir egy köteg fényképet vett ki az ingzsebéből, és átadta
Grantnek.
– Úgy fest, mint a mi táblácskánk.
– Az amerikaiak találták a háború vége felé egy tudományos
intézményben, amelyet a németországi Oranienburgban foglaltak el.
Grant felhúzta a szemöldökét.
– Az nem a szovjet szektorban volt?
– Sikerült beugraniuk, mielőtt az oroszok odaértek volna. Elvittek
töméntelen náci iratot, főként jelentéseket, dokumentumokat. Valaki
átnézte, aztán elküldték az államokba valami senkikből álló
albizottságnak, hogy vizsgálják át. És felejtsék el az egészet. Annyi
minden jött Németországból, és senki nem kívánta azzal tölteni az
idejét, hogy visszatekintsen a sötét évekre. De ezek a minden lében
kanalak csak gürcöltek tovább, és pár hónapja előálltak valami
érdekessel.
– Ezzel a fényképpel?
– Egy dossziékat tartalmazó kartondobozzal, ami nem volt
szokatlan, és egy acélflaskával, amely viszont az volt. Egy fémdarab
volt benne, golflabda nagyságú. Nem tudták, mi az, így hát elküldték
laborba, hogy vizsgálják meg. És olyasmit találtak, amilyet soha,
senki sem látott.
– Mit?
– Minthogy soha, senki nem látott még ilyet, nincs neve. A 61.
elemnek nevezték el.
– 61. elem? – ismételte Grant. – Mint a kémiai elemek?
– Pontosan. Ismeri a periódusos táblázatot? Hát, vannak bizonyos

75
lyukak benne. Nem teljes kártyacsomag – az ember tudja, hány lapnak
kellene lennie, és hol a hiányzók helye, de nincs meg az összes.
Ugyanez a helyzet az elemekkel. A tudósok tudják, hogy létezniük
kell, és hová illenének bele, de még sosem sikerült vizsgálniuk. Ez a
61. elem a hiányzó lapok egyike. A kutatók persze izgalomba jöttek,
és meg akarták tudni, honnan származik.
– Értékes?
– Hogy értékes-e? – Muir eltaposta a csikket a sarkával, és újabb
cigarettára gyújtott. – Megfizethetetlen. Egyedülálló. Amennyire
tudjuk, nem létezik a földön.
Csend lett, emésztették az információt.
– Meteoritből való – mondta Reed. Grant megállapította, hogy a
történet Reed számára éppen annyira újdonság, mint számukra.
– Úgy van. – Muir elégedettnek látszott. – De ez még nem minden.
Nézze ezeket. – Átadott még három fényképet. – Ez a talált minta.
Elölről, fölülről, alulról. Észrevesz valamit?
Grant megnézte a képeket: fényes ásványdarab jól megvilágítva
egy fekete kelmén. Fentről és oldalról simának látszott, aprócska
bemélyedésekkel, mint a kalapált arany. Ám a harmadik kép más
volt: a felület itt szinte tökéletesen sima, rajta függőleges vonalkák
sora, mint az egymás után jövő árkok.
– Mintha valami átvágta volna.
– Azok a kis vonalak fűrész nyomai. A Németországban talált
darab csupán a jéghegy – ebben az esetben a meteorit – csúcsa.
– A baetilus – mormolta Reed.
Muir a professzor felé fordult.
– Micsoda?
– Semmi.
– Egyszóval, a jenkik végigolvasták az iratokat, de csak annyit
sikerült kideríteniük, hogy ezt Krétán találták a németek. A
káposztazabálók sem tudtak többet arról, hogy honnan való, de
megtalálták a tábla fényképét. Semmi, amin tovább lehetett volna
haladni. Görögország a mi játékterünk – vagyis volt, amíg Attlee

76
össze nem szedegette a játékszereit így aztán az amerikaiak átadták
nekünk az ügyet, hogy bogozzuk ki. És most itt vagyunk.
– Miért kell magának? – Marina hangja kemény volt. – Miért olyan
fontos ez a 61. elem?
Muir mélyet szippantott a cigarettájából.
– Azt hiszi, elárulták nekem? Én csak ügynök vagyok. Amit
elmondtam maguknak, azt sem hivatalosan tudom. Azt viszont tudom,
hogy a jenkik odáig vannak ezért az elemért, és alig várják, hogy
suskával halmozzák el azt, aki megtalálja. Szóval lepuffanthat erről a
szikláról, mint vadkacsát a vadászaton, de ha egy csöpp esze van,
csatlakozik a csapatomhoz, és együtt kezdünk ásni.
– Csatlakozni magához? – Grant visszadobta Muirnak a
fényképeket. – Miért ne röpítene golyót a tarkómba, mihelyt leteszem
ezt a pisztolyt?
– Mert hasznos. Maga annyira nincs rajta a térképen, hogy senki
nem fog gyanakodni, ha nekünk dolgozik, és tudja is, hogyan kell
errefelé inkognitóban tevékenykedni.
– Hüvelykujjával Marinára bökött. – Ő is. Ráadásul
mindannyiunknál jobban ismerte Pembertont.
– És amikor már nem veszi hasznunkat?
– Az akkor lesz, amikor megtaláljuk a fémdarabot. Akkor olajra
léphet a zsákmányból kapott részével, és soha többé nem lát engem. –
Éles vonásait próbálta kellemes mosolyba rendezni. – Amit
Palesztinában mondtam, még áll. Magát körözik; mindennek véget
vethetek. Ami pedig magát illeti… – Marinához fordult. – Mindent
tudok magáról meg a bátyjáról. Szép párost alkottak. Csúnyán
végezte. Egyetlen golyó, közvetlen közelről – olyasvalaki lehetett,
akit ismert. Elgondolkozott-e már, hogy ki húzhatta meg a ravaszt?
Marina nézte az ügynököt, a szeme olyan fekete és gyilkos volt,
mint a fegyver csöve.
– Ezt hogy érti?
– Van egy aktánk a bátyjáról Londonban. Ha velem dolgozik,
elintézhetem, hogy megnézze, mi áll benne. Ámulni fog, mi minden

77
van abban az aktában.
Szemöldökével Grantre próbált célozni, ám az úgy tett, mint akit
nem izgat az egész.
– Hazudik.
– Inkább pisálnék egyet. Szóval, döntsék el. Velem vannak vagy
sem?
– Mit számít? A meteorit nincs itt.
Muir összeráncolta a homlokát, és lepöckölte a csikket a szikláról.
– Nem mondtam, hogy könnyű lesz. Talán rossz helyen járunk.
– Nem. – Reed észrevétlenül hallgatta végig a tárgyalást, egy
kövön ült, és a bejárat fölötti oroszlánt bámulta. Hangjának csendes
bizonyossága meglepte a többieket. – A meteorit itt volt. Jöjjenek,
nézzék csak meg.
Egyenként bepréselték magukat a sziklába vájt szentélybe. Muir
meggyújtotta a parafinlámpát, és együtt vették szemügyre a beugróban
álló, tömpe orrúra faragott követ.
Grantet ismét lövedékre emlékeztette.
– Mik rajta azok a barázdák? – kérdezte.
– Az eredeti meteorit valószínűleg valamilyen hálószerűségbe volt
csavarva – magyarázta Reed. – Amikor ezt a másolatot faragták, a
köteleket is lemásolták.
– Faragták? – csattant fel feszülten Muir. – De mégis kicsodák?
– Azok, akik elvitték az eredeti meteoritot. – Mit sem törődve Muir
sistergő haragjával, Reed a baetilust bámulta. – Látják a kis
bemélyedést a tetején? Szerintem ott lehetett az a darabja, amelyet
Pemberton megtalált. Levágták és itt hagyták, hogy a másolatot
felruházzák az eredeti erejével. Engesztelésül az isteneknek, ha úgy
tetszik. – Elmosolyodott, de Muirra ez sem volt hatással.
– Az emberek… emberek… Kikről beszélünk? Pembertonról? A
nácikról? Holmi krétai pásztorokról, akik nem a megfelelő barlangba
tévedtek?
– Jaj, dehogy. – Reed letérdelt, és a padra kitett cseréphalmokat

78
kezdte vizsgálgatni. – A meteorit jóval korábban eltűnt – valószínűleg
akkoriban, amikor a Bibliát írni kezdték.
Muir elsápadt.
– Azt mondja, kétezer évet késtünk?
Reed teljesen megfeledkezett a gondolatmenetéről, amint egy
festett agyagdarabkát nézegetett. A lámpáshoz tartotta, ide-oda
forgatta. Aztán, éppoly váratlanul, folytatta. – Nagyjából akkor
találták meg a meteoritot, amikor Mózes kivezette a zsidókat
Egyiptomból. Háromezer évvel ezelőtt, legföljebb plusz-mínusz
százévnyi eltéréssel.
– Jézus Krisztus. – Muir a falnak dőlt, és meg nem gyújtott
cigarettát dugott a szájába. Grant és Marina bizonytalanul
összenéztek, miközben Reed a szoba másik végében a
cserépdarabkákkal foglalatoskodott.
– Most mit csinálunk? – kérdezte Muir.
Reed felállt, leporolta a térdét. A lámpás fénye felparázslott
szemüvege lencséin, és egyik elálló hajfürtje szarvszerű árnyékot
vetett mögötte a falra.
– Azt hiszem, tudom, hová vitték.

79
 Hetedik fejezet

Kalisti gőzhajó, az Égei-tenger északi része.

Négy nappal később
– Magyarázza el még egyszer.
A fedélzeten ültek, miközben a hajó haladt az Égei-tengeren. Az
útvonal minden történelmi korszakban forgalmas volt: egykor hősök
és ezernyi, ostromra készülő hajó járt rajta – az Ikrek, Kasztór és
Polüdeukész, akik Iaszónnal hajóztak az Argón; Pégaszosz, a
szárnyas ló, aki a tenger fölött Görögországba vitte Perszeuszt és
Andromédát; Héraklész, aki szintén erre utazott, hogy elvégezze
munkáit.
– Azt hiszem, Pemberton sejtette. Az Iliászból vett sorok papírra
vetésekor nem csak a németekre gondolt. – Reed fészkelődött a
kemény fapadon, és szorosabbra húzta a nyaka körül a sálat.
Körülötte Muir, Grant és Marina úgy várakozott, mint egyetemi
hallgatók a konzultáción. A köztük lévő asztalon hevert két
cserépdarab, az agyagtáblácska és Pemberton naplója.
– Hogy megértsük a történetet, a minósziakkal kell kezdenünk.
Vagyis inkább a végükkel. Kr. e. 1500 táján hatalmuk csúcsán álltak.
Amit építészetben, festészetben, szobrászatban és írásművészetben
elértek, még ezer évvel később is az európai civilizáció csúcspontja
volt. És akkor…
– Bumm.
Reed szigorú pillantást vetett Grantre a szemüvege fölött.
– Ismeri a történetet, Mr. Grant?
– Csak beletrafáltam. Tapasztalataim szerint, amikor minden
ennyire simán megy, ideje megtölteni a pisztolyt.
– Ebben az esetben a bumm a szó szoros értelmében igaz.
Hatalmas vulkánkitörés Théra szigetén – vagyis ott, ahol egykor
Théra volt. Most apró szigetecskék gyűrűje egy igen nagy, a
tengerben lévő lyuk körül. A teteje szétrobbant, beleremegett a föld
legmélye is. Elképzelhetik, mi követte: földrengések, szökőár, amely

80
úgy verdeste a Földközi-tenger medencéjét, mintha csak fürdőkád lett
volna. A szigetet hóként terítette be a hamu. Az összes minószi város
elpusztult. A civilizáció összeomlott.
– De a minósziaknak ezzel nem lett végük – ellenkezett Marina. –
Sokan meghaltak, de a kultúra fennmaradt.
– Valóban. – Reed szünetet tartott, mert a hajósinas négy csésze
gőzölgő kávét tett az asztalra. – Amint elült a por, a minósziak
összeszedték magukat, és folytatni próbálták az életüket. Ám itt egy
újabb bonyodalom. A minószi kultúra egyszerre csak felbukkant a
görög szárazföldön.
– Talán a hullámok odasodorták – mondta Grant.
Reed nem vett róla tudomást.
– Mükénében, Tirünszben, Argoszban a minószi művészet és
agyagművesség hatása figyelhető meg. Közben Krétán egzotikus,
idegen tárgyak bukkantak fel. Újfajta kardok és lándzsák, harci
szekerek – fegyverek, amelyeknek az egykori békés minósziak semmi
hasznát nem vették volna.
Muir belekortyolt a kávéba.
– Mintha a görögök kihasználták volna a katasztrófát, és leigázták
volna a minósziakat.
– Vagy talán fordítva – ellenkezett Marina. – A minósziak
telepeket hoztak létre görög földön.
– Nem valószínű. – Muir az égre emelte a szemét. – Egyik irányból
jönnek a tankok, és a zsákmányt szállító teherautók a másik irányba
mennek. Sosem változik.
– A tudósok ezt vitatják – mondta könnyedén Reed. – A
bizonyítékok nem meggyőzőek. Személy szerint Mr. Muirral értek
egyet. Krétát akkor pusztította el a tűzhányó, amikor a szárazföldi
görögök éppen lendületbe jöttek. Ésszerű arra gondolnunk, hogy a
minószi túlélők a mükénéiek hatáskörébe kerültek.
– Mint azok a hülye jenkik. Az egyik ország balszerencséje…
Grant megköszörülte a torkát.
– Kik azok a mükénéiek?

81
 – Görögök – mondta Marina. – A nagy hősök korából.
– Görög törzsek – javította ki a lányt Reed. – Az a kor, amelyről a
görög mítoszok szólnak, és amelyet Homérosz leír. Agamemnón,
Odüsszeusz, Meneláosz és Akhilleusz civilizációja. Történeti
szempontból harcosok és kalózok kultúrája lehetett, félig független
városállamok laza szövetsége, Mükéné székhellyel. A Krisztus előtti
második évezred utolsó éveiben élték virágkorukat – aztán hirtelen,
úgy 1200 körül… – Reed éles pillantást vetett Grantre. – Bumm.
Minden odaveszett, és görög földre mintegy ötszáz éven át tartó
sötétség borult. Hódítók szállták meg – valószínűleg a mai görögök
ősei. Szemügyre vették, ami a mükénéiek után maradt – a vastag
falakat, a finoman megmunkált kincseket, a bonyolult fegyvereket és
páncélokat… Létük sötétségében el sem tudták képzelni, hogy
emberek képesek lehettek ilyesmiket alkotni, hát mítoszokat találtak
ki magyarázatul. A monumentális kőépítményeket csak küklopszok és
óriások építhették; bűbájosok munkái a csodás ékszerek; csak
istenektől származó hősök forgathatták a kardokat. Ahogyan minden
barbár, ahelyett hogy megpróbáltak volna megfelelni a civilizáció
kihívásainak, hamis magyarázatokat adtak az eredményeire,
mentegetve saját kultúrájuk szegényességét.
– Bár később azok az emberek vetették meg az egész nyugati
civilizáció alapjait – mondta sértődötten Marina. Személyes
sértésnek tekintette Reed kiselőadását. – Filozófia, demokrácia,
matematika, irodalom. Ami pedig a mítoszokat illeti, más magyarázat
is van rájuk.
Muir felnyögött.
– A maguk népénél mindig van egy másik magyarázat.
– Amikor nincsenek újabb elméletek, akkor veszik át a hatalmat a
barbárok – mondta határozottan Reed.
Marina erre jóval barátságosabban nézett az öregre.
– És ha a mítoszokat nem a hódítók találták ki? – kérdezte. – Ha
maguk a mükénéiek írták őket, visszaemlékezve korábbi
nemzedékekre?
– Nem valószínű – mondta Reed. – A mítoszok annyira

82
szövevényesek és ellentmondásosak; maguk a görögök is nehezen
tudták értelmezni őket, amikor megpróbálták papírra vetni.
– És Homérosz?
– Homérosz költő volt. – Reed általában szelíd hangja egyszeriben
váratlan erővel csengett. – A mítosz fonalából szőtte művét, de az
eredmény színtiszta… költészet.
Muir ásított.
– Ez most ide tartozik?
Reed mormogott valamit a barbárokról, Marina savanyú képpel
itta a kávét.
– Durván teológiai perspektívából nézve, önökre mindössze annyi
tartozik, hogy a mükénéiek valószínűleg a Kr. előtti második évezred
második felében érkeztek Krétára. Ha a hódító hadseregek szokásait
követték, feltételezhetjük, hogy elvittek sok kincset. Köztük,
valószínűleg a baetilust, azaz a meteoritot is. A barlangszentélyben
talált cserépdarabok egy része kétségtelenül mükénéi.
– Az megmagyarázza a táblán lévő képet – mondta Grant, és örült,
hogy hasznosan szólhatott hozzá az akadémikus vitához. – A hullámok
– válaszolta a kérdő tekintetekre. – Azok vannak az előtérben. Olyan
a rajz, mintha egy hajó orrából ábrázolták volna. Ez itt… – Felvette a
táblácskát. A terület nagyobb részét a völgy ábrázolása töltötte ki, ám
a jobb alsó sarokban – éppen ott, ahol a tábla egy darabja letört –
sötétbarna folt látszott. Nézhette volna szennyeződésnek vagy
ráragadt földnek is, de ahhoz túlságosan körül volt határolva. Mutatta
is a többieknek. – Ez lehet a hajó orra.
– Vagy egy másik szent szarvpár hegye – mondta Marina kétkedve.
– Vagy bármi. Mondtam már, nem feltételezhetjük, hogy az ókori
művészek úgy látták a világot, ahogyan mi.
– Eddig egészen jól haladunk.
– Remélem, kitart a szerencséjük. – Muir kidobta a csikket a
hajóból. – Tehát megérkeztek a mükénéiek Krétára, és azt tették, amit
általában a hódító hadseregek: lerombolták a palotákat, birtokukba
vették a nőket, és elrabolták a kincseket. Aztán elvitték a szent
meteoritunkat. De hová? Miért nem Mükénébe?

83
 – Odavihették volna, de szerintem nem tették. – Reed
körülpillantott. Ilyen későn az utasok nagyobb része a hajó belsejében
tartózkodott már, de húsvét előtt három nappal a hajón hemzsegtek a
hazafelé tartó szigetlakók. A fedélzeten sötétlő kupacok jelezték, hol
alszik egy-egy férfi vagy nő; távolabb fegyencek térdeltek egy
kötélbak körül, és cigarettában kártyáztak. Ősz szakállú ortodox pap
ült egy padon egy csupasz villanykörte alatt, ezüstolvasóval a
kezében. Sorra morzsolta a gyöngyöket. Időtlen hangot adott a füzér,
olyan természetes volt, mint a hajó nyikordulásai vagy a
hullámcsapkodás.
Reed közelebb hajolt a többiekhez.
– Mükénének semmi baja nem volt a minósziak vallásával. A
vallásháború ötlete – harcolni mások ellen azért, mert más istenekben
hisznek, aztán megadni nekik a lehetőséget, hogy vagy áttérnek, vagy
meghalnak, ha veszítenek – modern találmány. Az ókorban aki
legyőzte az ellenfelét, elvitte a vesztes relikviáit és szent tárgyait,
majd felhasználta őket. Nem hagyta kárba veszni az isteni erőt.
A hajókürt három hosszú hangja húzta alá szavait, mintha maguk az
istenek fejezték volna ki egyetértésüket. Grant kinézett a korlát fölött.
A vízen túl vörös fénysugár pislogott a tenger felé; előttük fények
összevisszasága bontakozott ki a sötétből. A fedélzet megélénkült:
férfiak dörzsölték a szemüket; asszonyok burkolóztak kendőjükbe,
simogatták gyerekeiket. A fegyencek zsebre vágták a cigarettát meg a
kártyát. Csak a pap ült nyugodtan, morzsolgatva füzérét.
– Itt vagyunk. – Muir kiitta az utolsó csepp kávéját. – Lemnosz.

– Homérosz szerint, amikor Zeusz ráunt, hogy hitvese mindenbe

beleüti az orrát, lehajította az Olümposzról, méghozzá úgy, hogy
mindkét bokájára egy-egy üllőt kötött. Hérának a fia, Héphaisztosz, a
kovácsisten sietett a segítségére – ezért Zeusz őt is kiűzte a
mennyekből. Egy egész napon át zuhant, és – elképzeléseim szerint jó
nagy reccsenéssel – itt ért földet, Lemnosz szigetén.
Reed széles karmozdulata átfogta az egész szigetet. Egy kaphenion
teraszán ültek a vízparton, előttük a sekély öböl, mögöttük a főváros,

84
Mürina házai. Egykor színpompás és festői lehetett, de ahogy
mindenütt, a háború itt is kifakította a színeket. Fakó festék hullt a
morzsolódó vakolatokról; újságok csapkodtak kitört ablaküvegek
helyén, sirályok fészkeltek romos tetőcserepeken. Mintha a sziget is
lakói ellen fordult volna: az öböl körül a házsort gyakran hatalmas
sziklatömbök törték meg, mintha óriás kéz nyúlt volna ki a földből,
hogy összeroppantsa ujjaival a városkát.
Grant kortyolgatta a kávét – szerencsére itt akadt Nescafé, hát
megúszta a szokásos görög zaccot –, és hallgatott. Ahogyan egyetemi
hallgatók nemzedékei, ő is gyorsan megtanulta, hogy a professzor a
maga feltételei szerint tartja meg előadásait.
– Héphaisztosz a gondos ápolástól felépült, és itt alapította meg
kovácsműhelyét a két fiával. Nos – ők aztán igazán érdekesek
voltak…
Muir elnyomott egy ásítást.
– Kabírok. Félistenek vagy daemonok, ahogy a görögök nevezték
őket: különös lények, népmesék, mítoszok, vallások és mágia különös
világából. Bizonyos szempontokból némiképp hasonlítottak az angol
tündérekre – mágikus lények, akiknek a hatalma nem esik távol az
istenségekétől.
Muir eltakarta a szemét.
– Kérem, ugye nem azért jöttünk ide, hogy a koboldokat kergessük?
– Ebben az esetben az ön fantáziátlan szókincse nagyon is ide illő.
A kabírok évszázadokon át egy misztérium-vallás középpontjában
álltak.
– Mi volt a misztérium?
Reed fáradtan sóhajtott.
– A misztérium nyilvánvalóan misztérium. Csak a vallás követői
ismerik a titkait, nekik pedig mindenféle beavatási rítuson kell
átesniük, mielőtt a titkokat megtudhatnák. Idővel aztán vallás jött a
szokásos misztériumi kellékekkel: halál és az alvilág; élet és
termékenység – ami kétségtelenül bizonyos szexuális rítusokhoz
vezetett. A művészetben a kabírokat valószínűtlenül nagy nemi
szervekkel ábrázolják. Innen jönnek az ön… hm… közösülő

85
koboldjai.
– Jókora ugrásnak látszik – mondta Grant. – A Kovácsok
Szakszervezetétől a helyi kupiig.
– Egyáltalán nem. – Reed megfeledkezett a kávéjáról.
– A kovácsmesterség volt a régi világ leginkább ezoterikus tudása,
a tudománynál is mágikusabb. A kemence nem csak az a hely volt,
ahol az ember ellenőrizte a vegyi reakciót. Kapu volt, az a
megszentelt hely, ahol a kőben rejlő érc átváltozott az élet
nélkülözhetetlen eszközeivé. Megfelelő előkészületek nélkül
használni pontosan olyan lett volna, mintha valaki besétálna a
templomba, és elfogyasztaná az áldozásra szánt bort és ostyát.
Rítusokkal készítették elő a szerszámokat, tisztították meg a kovácsot,
idézték meg az istenek alkimista hatalmát. És a régiek szemében
mindehhez leginkább a nemzés hasonlított.
– Nemzés kalapáccsal és szénfogóval?
– Az élet elemeinek megszentelt egyesülése az asszonyi méhben
tükrözte a réz és az ón egybeolvadását az olvasztótégelyben. Ne
feledjék, a bronzkorról beszélünk – a vasat még nem fedezték fel.
Hőség, izzadság, vér – és természetesen a mindig jelenlévő
életveszély. A legenda szerint Héphaisztosz Aphroditét, a szerelem
istennőjét vette feleségül, ez jelképezte az egyesülést. Sok primitív
kultúra használ még ma is megmunkált fémet termékenységi
kabalaként.
Grant ezúttal érdeklődést mutatott.
– Afrikában ugyanezt hiszik. Rhodesiában szülő nők képeivel
díszített kemencéket találtunk.
– Életet adó teremtés – helyeselt Reed. – A fémeszközök voltak a
mezőgazdaság és a civilizáció alapjai. Az az ember, aki ismerte a
fém megmunkálásának titkát, nemcsak szakember vagy iparos volt –
hanem pap, sámán, az istenek és emberek közti közvetítő. Nem csoda
hát, hogy rítusokba és rejtélyekbe burkolózott. – Ahogy kikerekedett a
szeme, és a kikötő szelében lobogott ősz haja, szinte eltűnt Reed
professzoros tartózkodása. – Nos tehát, a meteoritot nyilvánvalóan
ide kellett hozniuk.

86
 – Nyilvánvalóan.
– A meteorit szinte tiszta fém volt. Hová vihették volna inkább,
mint a kabírok szentélyébe?
Muir összehúzta a szemét.
– Kérem, áruljon el többet, aminek alapján továbbmehetünk.
Reed elővette a zsebkendőjét, és kitekert belőle egy háromszögletű
cserépdarabkát. A sárga máz berepedezett és itt-ott lepattogzott, ám a
díszítés kellően egyértelmű volt. A csillagos háttér előtt, égő gyertyák
között két vörös alak látszott. Az egyik magas volt és szakállas, a
másik kicsi és borotvált, de mindkettőnek kalapács volt az egyik,
kehely a másik kezében. Ahogy Reed figyelmeztette a társaságot,
mindkettőnek hatalmas hímvessző lógott a két lába közt.
– Kabírok – mondta Reed. – Kedves fickók.
– Miért van náluk kehely? – kérdezte Grant.
– Talán áldozati italt öntöttek belőle – bár a görögök szerint a
kabírok hírhedt részegeskedők. – Reed átadta a töredéket Marinának.
– Ez a Halottak Völgyének barlangszentélyéből való – de nem
minószi. Mükénéi darab, és fogadni mernék annyi nemes
vörösborban, amennyitől még a kabírok is lerészegednek, hogy azok
az emberek vitték oda, akik elvitték onnan a baetilust.
– No de a kabírok kultusza elterjedt az Égei-tenger egész
környékén – vitatkozott Marina, aki addig némán fogyasztotta a
reggelijét. – Sőt a Boszporusz partjain, még a Fekete-tenger
környékén is. Lemnoszról eredt a vallás, de nem ez volt az egyetlen
központja. Miért nem Szamothraké vagy Thesszaloniki vagy Théba?
Reed csak legyintett.
– A kultusz csak jóval később terjedt tovább. Még mindig jóval a
történelem előtti időkben járunk – úgy Krisztus előtt 1200 táján.
Lemnosz volt az Égei-tenger egyik legkorábban lakott szigete. Még a
görögök sem tudták eléggé távoli időkig felderíteni az eredetüket: azt
állították, hogy pelazgok lakták, egy félig-meddig mitikus nép, akik
már a görögök előtt ott voltak. Valószínűleg mükénébeliek. Egyébként
Pemberton is így gondolta. – Reed kinyitotta Pemberton naplóját, és
rámutatott a Pemberton által beírt Homérosz-idézetre. – Ez nem

87
valamelyik trójai csata leírása. A tizennyolcadik énekből való,
amikor Héphaisztosz fegyvert kovácsol Akhilleusznak lemnoszi
kovácsműhelyében. – Diadalmas mosollyal nézett körül. – A
műhelyben, amelyet biztonsággal azonosíthatunk a kabírok
szentélyével.
Muir elnyomta cigarettáját a kávéja maradékában, és intett a
pincérnek, hogy hozza a számlát.
– Ki van jelölve az odavezető út?
– Nem lesz nehéz megtalálni. Homérosz egyik kommentátora,
Thesszalonikai Eustathius szerint a kabírok szentélye közvetlenül a
tűzhányó mellett található. – Elkapta Marina csodálkozó tekintetét. –
Mi az?
– Sajnálom, hogy ezt kell közölnöm, professzor úr. – Grant
mosolyt vélt bujkálni Marina ajkán. – Lemnoszon nincs tűzhányó.
Reed kettőt pislogott, Muir gyufája megállt a doboz mellett a
levegőben. Grantre maradt, hogy feltegye a józan kérdést.
– És ezek? – A város körül kitüremkedett nagy kövekre és az öböl
szájánál emelkedő, hatalmas dombra mutatott, amelyen kastély állt. –
Ezek vulkanikus eredetűek.
– Lemnosz kétségtelenül vulkáni sziget – helyeselt Marina.
– Persze – mondta durcásan Reed. – Eustathius, Heraklitosz, az
összes ókori kommentátor egyetért abban, hogy a kabírok temploma a
tűzhányó mellett van.
– Akkor talán fel kellett volna keresniük a helyet, mielőtt írtak
róla. Több millió éve nincs vulkán Lemnoszon. Az még a minósziak
előtt volt – tette hozzá Grant okulására Marina.
– Jesszusom. Maradt valami? Egy kráter vagy ilyesmi? – Muir
néhány pénzdarabot dobott az asztalra.
– Annál több is van. A kabírok szentélyét – a Kabyriont – olasz
régészek fedezték fel és ásták ki tíz évvel ezelőtt. – Marina Reedre
mosolygott. – Sehol a közelében nincs tűzhányó.
– Nagyszerű. Hogy jutunk oda?

88
 Muirnak talán durva volt a beszéde, de vitathatatlanul értett a
problémák megragadásához és megoldásához. Bár nagypéntek volt,
amikor a legtöbb ember otthon készülődött a hétvégi ünnepre – Muir
fáradhatatlanul verte az ajtókat, kiabált be az ablakokon. Végül egy
tavernában, amelyről azt hitték, zárva van, egy dámajátéktábla fölé
hajolva rátalált arra, amit kerestek. A halász először megijedt a
különös külföldiektől, akik a csónakját kérték, aztán mélységesen
gyanakodott, de a bankjegykötegtől, amelyet Muir a kezébe nyomott,
elszálltak a félelmei. Elvigyorodott, és elvezette őket a kikötőben
álló nagyobbacska vitorláshoz. A fából ácsolt hajótest eléggé ütött-
kopott volt, és a hajóban majdnem annyi víz volt, mint a hajón kívül.
Reed idegesen nézett körül, olyan ülőhelyet keresett, amelyet nem
szennyezett olaj vagy halvér.
– Tényleg nincs más lehetőség?
– A háború alatt a németek nem bíztak a halászokban. Azt hitték,
arra használják a hajóikat, hogy kémeket vagy kémjelentéseket
szállítsanak. – Grant kissé szégyenlősen elmosolyodott. – Nem
tévedtek. De ez elpusztította a szigetet. Hal nélkül nem tudtak
dolgozni, nem volt mit enni. Rengeteg halásztól erőszakkal vették el a
hajóját a nácik, sok csónakot el is pusztítottak.
– Mi az ott? – mutatott Muir unottan a hajóorrból majdnem
függőlegesen kiálló oszlopra, amely azt a célt szolgálta, hogy
belevágjon mindenfajta szélbe. Mindkét oldalára egy-egy nagy, kék
szem volt festve, alájuk pedig kis rézamulett volt szegezve:
gömbölyded, majomszerű emberfigura.
Marina nevetett. Kibontotta a haját, amely szabadon omlott a
vállára, és ahogy a csónak gyorsult, a szél a kebléhez szorította a
blúzát.
– Hisz az előjelekben, Mr. Muir? Ez a kabírok egyike. Gyakran
hozták őket összefüggésbe a tengerészekkel: viharokban bukkantak
fel, hogy a hajót biztonságba vezessék. A szigetlakók ma is
kabalaként használják őket.
Grant felnézett az égre, azon tűnődött, vajon azt a hajót, amely
Krétáról érkezett ide háromezer évvel korábban, hasonló kabala

89
védte-e – és vajon sikerrel-e. Azon a nagypénteken egyetlen felhő
sem látszott: olyan tiszta volt a levegő, hogy kivehető volt a
láthatáron az Athosz, a szent hegy fehér kúpja. Megkerülték a kastély
alatti földnyelvet, a halász beindította a motort, dízelfüstöt hagyva
maga után. Grant mindenesetre a hajó orrába ment, s amikor a többiek
nem néztek oda, megérintette az amulettet. A jó szerencse kedvéért,
mondta magának.

90
 Nyolcadik fejezet

Késő délután kötöttek ki a homokos parton – aznap már nem tudtak

volna visszatérni Mürinába. Takarókat és konzerveket raktak ki a
hajóból, aztán megbeszélték a halásszal, hogy másnap visszajön
értük. A halász eltűnt egy füstfelhőben, és ők maguk maradtak a
parton.
– A klasszikus korban volt egy évenkénti ünnep, amikor a szigeten
minden tüzet kioltottak nyolc napra. A kilencediken hajó érkezett a
kabírok szentélyéből, és új tüzet – szent tüzet – hozott Apollón
déloszi templomából. Itt kellett kikötnie. – Reed körülnézett, és
Grantet ismét az a nyugtalanító érzés fogta el, hogy a professzor olyan
dolgokat lát, amelyeket ő nem.
– És hol van most a szentély?
Az öbölből kecskecsapás vezetett felfelé. A domboldalt
vadvirágok borították – pipacsok, boglárkák, kankalinok és sok más
–, de a virágok között tüskebokrok is megbújtak, s a nadrágjuk
hamarosan kirojtosodott tőlük. Egyenesen előttük mesterséges teraszt
vágtak a domboldalba, amely az odalent habzó tenger fölé nyúlt.
Nagyjából akkora volt, mint egy teniszpálya, teljesen lapos, kivéve
néhány oszloptövet és alapkövet. Faoszlopok elhagyatott csontváza és
a szélben táncoló néhány szalmaszál emlékeztetett csak a régészekre,
akik felfedezték.
– Bájos hely – mondta Muir. – De ami az ásatásokat illeti, ennél
látványosabb latrinákat is láttam már.
– Van még más is. – A terasz túlsó végéből omladozó ösvény
vezetett a domb derekán egy másik teraszhoz a következő öböl fölött.
A feltárt alapok egy négyzetes épület határozott körvonalait mutatták,
amelyhez oszlopcsarnok és a végében eltakart szentély tartozhatott. A
falak azonban nem maradtak meg harminc centiméternyinél
magasabban.
– Ez ígéretesebb – mondta optimistán Marina. – Az első udvar
klasszikus templomhoz tartozott. Ez archaikus.
– Nekem minden rohadtul archaikusnak látszik.

91
 Marina lesújtó pillantást vetett Muirra.
– A történelemben az archaikus korszak Kr. e. 750 táján kezdődött.
A klasszikus korszak vagy háromszáz évvel később kezdődött a nagy
görög városállamok felemelkedésével.
– Még az is nagyon késő. – Grant agya kezdett hozzászokni a múlt
olyan nagy mélységeihez, amelyekről mostanáig ő csak úgy
gondolkozott, hogy egyszer volt, hol nem volt.
– Azt mondtad, a mükénéiek Krisztus előtt 1200-ban kihaltak.
Reed a tanító bácsi jóindulatával nézett Grantre.
– Úgy van. De közeledünk.
Grant kinézett a tengerre, vajon késő-e jelezni a halásznak, hogy
jöjjön vissza. De nyomát sem látta: csak egy füstfoltot távolabb, ahol
egy vonóhálós halászhajó állt a vízen. Nem mozdult.
Egész délután a romokat vizsgálták, a legapróbb karcolásokat is,
abban a reményben, hogy írást vagy faragást találnak. Semmi. Amikor
a leletet kimerítették, Grant leballagott, hogy megnézze a
partszakaszt. A sziklák alján lejtős kőlap futott végig, be egészen a
vízbe, s Grant követte az öbölig, ahol partra szálltak. A tengeren a
hajó még mindig nem mozdult. Grant magasából alig volt több
elmosódott pöttynél a láthatáron.
– Halló! – Grant előtt megnyílt a kőösvény, és szabályos csatorna
vezetett be mélyen a sziklába. Grant hasra feküdt, áthajolt a perem
fölött, de rögtön össze is rezzent, ahogy a forró kő az ingén át is
perzselte. Ha szinte teljesen lehajtotta a fejét, látta, hogy a csatorna
egy nem túlságosan mély barlangban folytatódik. A hullámverés
hangja lágy és nyugtalanító volt.
A víz nem látszott mélynek. Grant levette a bakancsát, letette a
fegyvert, és a nadrágzsebéből kirakta a tárcáját. Megtámaszkodott a
keskeny nyílás két szélén, és beleereszkedett a vízbe. A víz sodrása
erősebb volt, mint amilyenre számított – a csatornában megduzzadó
hullámok szinte a mellkasáig értek –, de két kezét a sziklafalhoz
szorítva nem veszítette el lába alól a talajt, és haladni is tudott.
Lebukott a csatorna fölé lógó kő alá, elrugaszkodott, és félig
botladozva, félig úszva eljutott a belső partig. Kitörölte a szeméből a

92
vizet, körülnézett.
A barlang olyan magas volt, hogy Grant majdnem fel tudott benne
egyenesedni. A tengerre néző nyílás elegendő fényt bocsátott be,
lágyan, ezüstösen táncoltak a mennyezeten a hullámok tükörképei, ám
a barlangban nem volt más, mint partra sodort fadarabok.
Grant keserűen elmosolyodott. A közelebbi sarokból, szinte
párhuzamosan a tengeri csatornával, keskeny folyosó vezetett a
sziklán keresztül egy napfényes, keskeny hasadékhoz. Hiábavaló
erőpocsékolás. Még egyszer körülnézett, aztán majdnem négykézláb
átpréselte magát a folyosón, majd megfordult úgy, hogy arccal felfelé
nézzen ki a szabadba. Fentről a hasadék nem is látszott többnek
keskeny repedésnél a sziklában. Valószínűleg korábban egyszerűen
átlépte ő is.
– Ah. Pratolaosz előjön.
A hasadékba szorult Grant felfelé pislogott. Lecsüngő karimájú
fehér szalmakalap tűnt elő a fölötte lévő szikláról. – Csak én vagyok.
– Pratolaosz – ismételte Reed. – A kabír kultusz egyik központi
rítusa volt az újjászületés szertartása. Az első ember, Pratolaosz egy
barlangban született újjá, és egészben emelkedett ki a földből. A
források szerint előbukkanását „elmondhatatlan rítusok” kísérték. –
Úgy beszélt, mintha élvezné a kilátást.
– Idelenn nincs semmi elmondhatatlan. Csak egy halom uszadékfa.
– Arra is szükségünk lehet. – Reed nyugat felé mutatott. A nap
alábukott a földnyelv mögött, és vörösre festette az eget. – Muir azt
mondja, tábort kell vernünk éjszakára.
– Feljövök.

Leterítették a teraszon pokrócaikat, és tüzet raktak. Mindez

egyáltalán nem hasonlított az egykor ott elvégzett elmondhatatlan
rítusokra, gondolta Grant, miközben egy alapkövön ülve
konzervdobozból pörköltet evett.
Reed megnyalta a kanalát.
– Elgondolkodtam a barlangján. Nem tudom, véletlenül nem ez a

93
barlang szerepel-e Philoktétész történetében.
– Kicsoda?
– Philoktétész görög íjász volt a trójai háború alatt. Csakhogy nem
jutott el a flottával Trójáig. Feldühítette az egyik istent – akkoriban
ennek mindig fennállt a veszélye és a sértett isten úgy intézte, hogy az
íjászt megmarta egy kígyó. A seb feldagadt és elfertőződött: úgy
bűzlött, hogy a görögök nem voltak hajlandók továbbvinni
Philoktétészt. Itt tették partra, Lemnoszon. Szegény fickó tíz évig élt
itt egy barlangban – amíg a görögök meg nem tudták egy orákulumtól,
hogy soha nem veszik be Tróját Philoktétész, az íja meg a nyilai
nélkül. Hát Odüsszeusz visszajött érte, nyilván befogva az orrát, és
magával vitte… A többi már történelem.
– Tényleg? – Grant újabb faágat dobott a tűzre, nézte a sötétségben
pattogó szikrákat. – Azt hittem, a trójai háború csak legenda.
Reed kuncogott.
– Persze, hogy az. A mükénéiek kalózok voltak, rablók –
valószínűleg nemigen különböztek a vikingektől. Minden történetük
kifosztott városok körülhajózásáról szólt, és minél véresebb volt,
annál jobban kedvelték. A későbbi nemzedékek átdolgozták a
történeteket, kicsit megszépítették őket: beleszőtték a szépséges
hercegnőt, akit elrabolt a gonosz, keleti nőcsábász; a hős a férj lett,
aki megkísérelte megmenteni a feleségét, nem pedig a hadúr, aki
minden bizonnyal számtalan nőt erőszakolt meg az Égei-tenger körüli
összes településen. Bűvös fegyverzet, fantasztikus szerkezetek,
tengeri nimfák – tündérmesét faragtak a történelemből.
Grant fogta üres konzervdobozát, és belehajította a sötétségbe. A
doboz legurult a peremről, lebucskázott a tengerbe, út közben
csengettyűként szólva a sziklákon.
– Reméljük, minket nem hagynak itt olyan sokáig, mint
Philoktétészt.

Grant összerezzenve ébredt. Az éjszaka hideg volt, a válla pedig

elgémberedett a takaró alatti kemény földön. Feküdt egy percig, várt,
amíg füle hozzászokott a háttérzajhoz: a rovarok neszezéséhez, a

94
hullámok csapkodásához a szikla tövében, Reed szelíd horkolásához.
De nem ezek ébresztették fel. Erősen fülelt. Összetéveszthetetlen hang
volt: egy motor duruzsolása a távolban. Aztán hirtelen abbamaradt.
Grant ledobta a takarót, kezével kitapogatta a fegyvert. Felkelt,
halkan a szikla pereméhez lopakodott. A fehér hab szinte
foszforeszkált a holdfényben, de sehol nem látott hajót.
Valószínűleg csak egy halász vetette ki a hálóját, gondolta.
Nyújtogatta a nyakát, szerette volna azt a partszakaszt látni, ahol
délután kikötöttek, de a földnyelv eltakarta. Arra gondolt, felébreszti
Muirt, de rájött, hogy tőle csak gúnyolódásra számíthatna. Marina?
Visszapillantott a tűzre. A lány takarója éppúgy félre volt dobva, mint
az övé. Hol lehet?
Lassan lefelé indult a teraszról, át a dombon, le a kecskecsapáson
az öbölhöz. Előbb hallotta meg a felfelé tartókat, mintsem meglátta
őket. Először laza kavicsok csikordulása kemény csizmatalpak alatt;
aztán fojtott káromkodás, talán valaki belebotlott egy tüskebokorba.
Grant kétségbeesetten nézett körül. Balra, pár lépésnyire a csapástól
jókora, kipúposodó követ látott. Két lépéssel mögötte termett, és az
ajkába harapott, hogy fel ne kiáltson, amikor a lábába martak a
tüskék.
– Sto éta?
Grant egyszeriben ismét a háborúban volt, a sötétben kuporgott
egyedül, ellenséges járőröket figyelt, és bízott benne, hogy azok nem
vették őt észre. De az a háború véget ért: az ellenség most oroszul
beszélt.
Egy másik hang motyogott valamit válaszul. A lépések megálltak;
Grant még lejjebb húzta magát a kő mögött, érezte, hogy a tövisek
immár az ülepébe szúrnak.
– Sto éta büla? – Egy harmadik hang. Grant most már aggódni
kezdett. A három férfi megbeszélést tartott, Grant pedig úgy szorította
a fegyvert, hogy attól tartott, eltörik.
A lépések ismét megindultak felfelé a domboldalon. Egy perc
múlva Grant meglátta a férfiakat, amint térdig gázoltak a bozótban.
Elkeseredett, amikor megszámolta őket: öten voltak, mindannyian

95
puskával a kézben. Grant mozdulni sem mert – ha az oroszok
visszanéztek volna, biztosan meglátták volna őt.
Nem vették észre. Grant megvárta, amíg átkeltek a gerincen, aztán
lábujjhegyen utánuk eredt. Tudta, hogy ki kellene találnia valamilyen
tervet, de minden gondolatával arra kellett koncentrálnia, hogy ne
üssön zajt a laza talajon. Ezen túl csupán egy egyszerű számtani
művelet volt: öt ember, hat golyó. Abban biztos volt, hogy Muirnak is
van fegyvere, de hogy képes lesz-e idejében figyelmeztetni őt… Az
esélyek nem túl kedvezők.
Grant a gerinc tetejére ért. Előtte a talaj egy kis darabon vízszintes
volt, aztán lefelé lejtett a szentély teraszáig. A terasz távolabbi
sarkában éppen csak látta a parazsat és a tűz körül a takarók
körvonalait. Muir és Reed bizonyára mélyen alszanak, egyáltalán nem
számítanak veszélyre. Két orosz már a teraszon volt, lassan
lopakodtak feléjük. Grant végigpillantott a terepen. Hol a többi
orosz? Egy árnyék mozdult a terasz fölötti sziklafalon, éppen csak
észrevehetően. Három. Kis köhintés hallatszott a lejtő aljáról, és
Grant látta a holdfényt megcsillanni acélon. Négy. Egyről még mindig
nem tudott semmit.
De nem volt ideje. A két férfi a teraszon már majdnem a
takarókhoz ért. Az egyik lemaradt, a másik céltudatosan Reed felé
tartott. Tudják, mit keresnek, gondolta Grant. Ismét körülnézett. Hol
az ötödik ember?
Soha ne kezdj támadást, ha nem tudod, hol az ellenséged. Ezt a
leckét már jóval a különleges kiképzés előtt megtanulta. De arra is
tanították: sose habozz. Az orosz már majdnem Reednél volt. Csak
egyféleképpen figyelmeztethette a professzort. Az egyik szemét
behunyva, hogy megőrizze éjszakai látását, Grant a két orosz közül a
hozzá közelebbire célzott, és meghúzta a ravaszt.
Kétezer év után ismét füst és tűz és forró fém töltötte be a kabírok
szentélyét. Grant látta, hogy célpontja összeesik, pontosan a háta
közepébe talált. A meglepetés lehetővé tett számára még egy lövést,
így balra fordult, célba vette a hegyoldalon lévő férfit, és lőtt. Aztán
jobbra vetődött, és legurult a domboldalon, amint golyó fúródott a
talajba éppen ott, ahol az előbb még állt. Az oroszok gyorsak voltak –

96
gyorsabbak, mint gondolta. Grant megfordult. Az első, akit lelőtt, még
mindig a földön feküdt, talán végleg; a hegyoldalban lévőt nem látta.
Közben a szentély túlsó végén három alakot látott birkózni
egymással. A lövések nyilván felébresztették Reedet és Muirt. Ez jó,
gondolta Grant. Az oroszok nehezen célozhatnak, ha az egyikük
összeakaszkodott a célpontjaikkal. Habár ez azt jelenti, hogy nem
célozhatnak másra, csak…
Golyózápor nyomatékosította Grant gondolatát, mielőtt
végiggondolhatta volna – ezúttal közelebb hozzá. Ám a sötétben az
oroszok nem lőhettek anélkül, hogy le ne leplezték volna hollétüket.
Grant megjegyezte a torkolattüzeket – az egyik a hegyoldalból, a
másik az udvar pereméről lőtt. A közelebbire célzott, aztán lőtt.
Jajkiáltás jelezte, hogy jól célzott – bár nem eléggé, ha a fickó még
kiáltani tudott. Most az oroszokon volt a sor. Grant nem várt;
előrevetette magát a domboldalon, az utolsó métereket gurulva tette
meg, és egy nagy faldarab mögött állapodott meg. Vajon szem elől
tévesztették-e az oroszok? A további lövések és a ráhulló
kőszilánkok jelezték, hogy nem, de legalább fedezékben volt. Három
golyó maradt. Vajon megpróbálják-e bekeríteni?
Addig kaparta a földet, amíg talált egy követ, amelyik eléggé kicsi
volt ahhoz, hogy eldobja, és eléggé nagy ahhoz, hogy zajt üssön. Jobb
felé hajította. Örvendetesen hangosan ért földet – de aztán semmi.
Vagy nem vagyok már érdekes, vagy rájöttek valamire. A terasz
távolabbi, immár nem is olyan messze lévő végén még mindig vad
verekedés folyt. Grant óvatosan megkerülte a faragott követ,
igyekezett fedezékben maradni. A sötétben, hiszen csak a hold
világított, a birkózó árnyak egymásba olvadtak, háromfejű szörnnyé
válva, amely vonaglott és harsogott az ősi teraszon. Aztán az egyik
alak leszakadt, elveszítette az egyensúlyát. Ettől szemlátomást
változott a helyzet. A maradék kettő mozogni kezdett – még mindig
birkóztak, de nem olyan hevesen. Az egyik fogást talált a másikon, és
vonszolni kezdte az udvaron át. Grant felemelte a fegyvert – de vajon
kire kell lőnie?
A hátra maradt fickó felállt, és a másik kettő után futott. Grant
ráfogta a pisztolyt, aztán mégsem lőtt. Még mozgás közben és

97
sötétben is felismerhető volt. Muir.
Két villanás – és Grant mindent látott a teraszon, mint két
fényképen. Az elsőn két ember botladozott a teraszon, az egyik a
hajánál fogva vonszolta a másikat, Muir pedig üldözte őket. A
második villanásnál Muir a földön volt. Grant nem látta, ki lőtt, de
azt igen, hogy honnan jöttek a lövések. Kétszer visszalőtt, aztán,
amikor semmi sem történt, harmadszor is. Egy súlyos tárgy zuhant alá
a bozótból a szentély padlójára. Grant kiugrott a kő mögül,
megfeledkezve az óvatosságról, és Muirhoz nyargalt. Vértócsa
feketéllett a holdfényben.
– Ne vesztegesse az időt – nyögte Muir. – Elkapták Reedet.
Grant körülnézett. Az orosz és Reed már eltűntek a teraszról,
nyilván a bozóton át az öböl felé tartottak. Hányat sikerült eltalálnia?
Hármat, talán négyet? Egy pillanatig arra gondolt, visszamegy
újratölteni a fegyvert, de az időbe telik, idő pedig nincs.
Reménykedve, hogy egyetlen orosz sem tartja őt szemmel, Grant
átrohant a teraszon, fel a túloldali domboldalon, le a másikon. A
domb ereszkedett, ismét emelkedett, aztán az öbölnél kitárult. Ott volt
a csónak, a parttól nem messze himbálózott – és ott voltak az
emberek, sötét árnyak az ezüstös homokon. Az orosz küszködött, hogy
Reedet a csónakba tuszkolja: térdig a vízben állva az egyik kezével
pisztolyt fogott a professzorra, a másikkal próbálta megrántani a
csónak indítózsinórját.
A motor köhögve beindult – eljött Grant esélye. Leugrott a
homokos partra, és az orosz felé rohant. Léptei zaját elnyelte a puha
homok és a motor brummogása. És az orosz még mindig Reedre
figyelt. Dühösen hadonászott a pisztolyával, de a professzor nem
moccant. Sőt, alig észrevehetően kifelé hátrált a vízből. Az orosz lőtt;
Grantnek majdnem megállt a szívverése, de csak figyelmeztető lövés
volt. A golyó ártalmatlanul fúródott a homokba. Ám elérte a kívánt
hatást. Reed reszketve megállt.
Az orosz kigyalogolt a vízből Reed felé – Grant ekkor tette meg az
utolsó néhány lépést. Az orosz még a sötétben is észrevehetett
valamit. Félig hátrafordult, de elkésett. Grant rávetette magát. A
fegyver kiesett az orosz kezéből, s megcsúszott a homokon, bele a

98
vízbe. A két férfi a víz szélén birkózott. Grant be akart húzni egyet az
orosznak, de nem járt teljes sikerrel; a fickó torkára célzott, de az
orosz túlságosan magához szorította őt. Sós víz csapott az arcába,
ahogy begurultak a vízbe: Grant volt alul, kis híján megfulladt, mert
az orosz lenyomta.
Közben dagályból apály lett; az idő most az orosz ellen dolgozott.
Még beleöklözött Grant két veséjébe, aztán otthagyta, és gázolni
kezdett a vízben a csónak felé. Grant felállt, kiköpte a tengervizet. A
háta mögött Reed valamit kiáltott, alig érthetően.
– Állítsa meg! Nála van a tábla.
Az orosz a csónakhoz ért, be akart mászni. A kifulladt és sajgó
testű Grant még egyszer összeszedte az erejét. Pár lépésnyire nedves
fém csillant a holdfényben ott, ahová a víz az orosz puskáját sodorta.
Grant felvette, és célzott.
– Stop! – kiáltotta.
Az orosz megfordult, a csónakba kapaszkodva egyensúlyozott. A
másik keze bekúszott a zubbonya alá.
– Stop!
Három lövés dördült. Az orosz egyszer felkiáltott, aztán elengedte
a csónakot, és némán belecsúszott a vízbe. Grant megpördült. Marina
állt a parton mögötte, meztelen lába kis terpeszben, és két kézzel
markolta a pisztolyt. Bár nyilvánvalóan futnia kellett, hogy odaérjen,
higgadtan és egyenletesen lélegzett.
– Mi a fenének tetted ezt?
– Pisztolyért nyúlt.
– Sakkban tartottam. – Grant belegázolt a vízbe a vízen lebegő
orosz holttestéért, és kihúzta a partra. A homokra fektette. Egy rémült
rák eliszkolt.
– Különben hol jártál? És mi hozott ide éppen időben?
Marina lesütötte a szemét.
– Nem tudtam aludni; sétáltam. Amikor meghallottam a lövéseket,
visszajöttem, és megtaláltam Muirt.
– Jó lett volna, ha korábban jössz. Kis híján megöltek minket

99
odafenn.
– Tudom. Sajnálom.
– És a pisztoly?
– Muirtól vettem el. Nem állt szándékában használni.
Grant fejcsóválva nézett le a halottra. Tömzsi és izmos volt, erős
pofacsontú, immár örökre lebiggyedt szájú. Grant gyorsan átkutatta az
orosz ázott zsebeit. Nem talált tárcát, sem igazolványt, csak egy
bicskát, néhány drachmát és egy ázott, barna kartondobozt, amely
egykor cigarettásdoboz volt.
– Mit akarhattak tőlünk?
– Talán ezt. – Grant belenyúlt az utolsó zsebbe, és érezte, ahogy az
ujjai körülfognak egy kemény kis agyagtáblát. Szerencse, hogy
Marina nem törte össze, amikor lelőtte a fickót. Grant kivette,
letörölte, és átadta Reednek. – Bármit akartak is, pontosan tudták, hol
találják.

100
 Kilencedik fejezet

Mürina, Lemnosz.
Másnap este
Grant a szállodai erkélyen állt, beszívta az éjszakai levegőt. A
kikötő fényei csillagokként ragyogtak, és mindegyiknek ott fénylett
elmosódott tükörképe a vízen is. Ebben a pillanatban Grant úgy
érezte, mintha csupán a tükörképek alapján kellene tájékozódnia.
– Most mit tegyünk?
Grant megfordult. A spalettákat nem csukták össze, és Grant mögött
a nikotinsárga fényben fürdő szoba olyan volt, mint holmi
bekeretezett festmény. Reed a komódnál ült, a figyelmét teljesen
lekötötte a mennyezeti ventilátor, Marina az ágy szélén ülve egy blúz
ujját foltozta. Muir a lány mögötti párnákkal feltámasztva hevert,
mogorva szájában cigaretta. Az egyik nadrágszára térdig fel volt
gyűrve, hogy helye legyen a vádliját meg a sípcsontját takaró, vaskos
kötésnek – bár a doktor, aki ellátta, azt állította, hogy semmilyen
fontos része nem sérült.
A kérdés válasz nélkül lebegett a füstös levegőben. Aznap nem
sokat beszéltek. A tűzharc után senki sem aludt: egész éjjel ébren
voltak, és minden megreccsenő gally, minden nagyobb hullám neszére
összerezzentek. Amint világosodni kezdett, összeszedték az orosz
hullákat, berakták őket a csónakjukba, amelyet kövekkel terhelve
elsüllyesztettek. Aztán várták a halászt. Aki – Grant legnagyobb
meglepetésére – meg is érkezett.
Muir leverte a hamut az ágy melletti hamutartóba.
– Először is azt szeretném tudni, miért voltak ott a rohadt ruszkik.
– A táblát akarták. Kis híján meg is szerezték. – Grant a komódra
mutatott, ahol csipketerítőn, lámpafényben fürödve feküdt a kis tábla.
– Bármi legyen is, a maga 61. elemét akarják. Amiért kénytelen
vagyok elgondolkozni: mi annyira különleges, hogy a jenkik és a
ruszkik egyaránt meg akarják kaparintani?
Muir vállat vont.

101
 – Mondtam már: én csak ügynök vagyok. Az igazi kérdés, amelyet
fel kellene tennie, az az, hogyan találtak ránk.
Grant töltött még némi bort az erkélyen lévő palackból, és
legurította.
– Ebben az országban polgárháború folyik. Minden tele van
szovjet katonai tanácsadókkal. A lakosság fele a Nemzeti
Felszabadítási Frontot támogatja.
– Azok, akiket elsüllyesztettünk, nem katonai attasék voltak, akik
eltévedtek a sötétben. Tudták, mit akarnak – ahogy maga mondta –, és
tudták, hol vagyunk. Még mi magunk sem tudtuk két napja, hogy hol
leszünk. Valaki elárulta nekik. És nem kell nagyon erőltetnie a
szemét, hogy rájöjjön, ki ebben a szobában a belső ellenség.
A feszült csöndet felvillanások és ropogás törte meg a kikötőben.
Grant megpördült, önkéntelenül a pisztolyához nyúlt. De csak
tűzijáték volt, előjátéka a nagy tűzijátéknak, amely húsvét vasárnapját
volt hivatva köszönteni.
– Fura, hogy ezek a hagyományok milyen jól megférnek a
kereszténységgel – mondta Reed. – Annyira ősi ötlet hangos zajjal
elűzni a gonosz szellemeket.
Úgyszólván magának mondta, nem is nagyon figyelt oda rá senki.
Marina majdnem olyan arckifejezéssel nézte Muirt, mint amelyik
akkor volt látható rajta, amikor lelőtte a tengerparton az oroszt. Bár
Muir, igen okosan, ezúttal magánál tartotta a fegyverét.
– Mire céloz? – sziszegte a lány.
– Arra, hogy igazán különös, hogy maga éppen akkor ment sétálni,
amikor a szovjetek ránk támadtak. Még furább, hogy végzett az utolsó
fickóval, mielőtt bármit elárulhatott volna nekünk. És meg ne
feledkezzünk már drága, elhunyt bátyjáról.
– Ő nem kommunista volt – vágta oda Marina. – Hanem hős.
– Nagyon is jó cimborája volt a Görög Kommunista Pártnak.
– Mert egyedül ők voltak hajlandók megszervezni az ellenállást a
németek ellen, amikor minden más politikus csak a zsebüket szerette
volna kiüríteni. Alekszeit nem érdekelte Sztálin vagy a

102
proletárdiktatúra – csak a nácik ellen akart harcolni.
– És amikor a németek elmentek? Kinek a kezébe ment át a
hatalom?
– Mit számított? – Marina arcán izzott a gyűlölet. – Sztálin vagy
Truman vagy Scobie tábornok – mi a különbség? Mindannyian a
magukénak akarták Görögországot. – Félig megfordult, izzó dühvel
nézte Grantet, Reedet és Muirt. – Tudják, van egy legenda arról, hogy
a lemnoszi nők egyszer összefogtak, és egyetlen rajtaütéssel megölték
a szigeten az összes férfit. Talán nekik volt igazuk. – Kiviharzott, és
bevágta maga mögött az ajtót. A csattanás egy pillanatra elnyomta
még a kikötőben lévő tűzijáték zaját is.
Muir végighúzta a gyufát a dobozon.
– Csakhogy megszabadultunk tőle!
Grant undorodva nézett Muirra.
– Tudja, hogy a bátyja nem volt kommunista.
– A nő szerint az volt. És titkol valamit.
– Pokolian dühös azért, ami a bátyjával történt.
– Akkor miért nem mondja el neki, valójában mi történt? Van még
bor abban az üvegben?
Grant felvette a muskotályos palackot. Nem volt rajta címke, és
porosan került elő a szállodatulajdonos pincéjéből. Grant belenyomta
a dugót, és az üveget odadobta Muirnak. Muir idegesen kapta el.
– Marina ismerte Pembertont, ismeri a régészetet, és megállja a
helyét a harcban. Tegnap éjjel valószínűleg megmentette az életünket.
– Térjen már észhez. Azért ölte meg a ruszkit, mert nem volt más
választása. Ha elfogtuk volna, őt mártotta volna be.
Grant a fejét rázta.
– Ezt nem veszem be. Engem is lelőhetett volna. Maga
megsebesült, Reed fegyvertelen volt, az orosznál volt a tábla.
Beugorhattak volna a csónakba, és már félúton lehetnének Moszkva
felé.
Megcsikordult a padlón egy szék. Reed felállt, majd visszahőkölt,

103
mert két dühös szempár szögezte a helyéhez.
– Azt gondoltam, hm, levegőzöm egy kicsit.
– Szó se lehet róla. Ezen a hétvégén egyszer már majdnem
elveszítettük. Nem tudjuk, miféle rosszfiúk bujkálnak odakinn. – Muir
kimutatott az ablakon. Az utca odalenn csupa zaj és fény volt, ahogy
az emberek templomba siettek.
– Vele megyek. – Ahogy Reed, Grant ugyanúgy szabadulni szeretett
volna a szobában összesűrűsödött dühtől.
– Tartsa nyitva a szemét. Kivált most, amikor Marina elszabadult.
Grant a derekára csatolta a pisztolytáskát, és felvette a zakóját,
hogy takarja.
– Vigyázunk.

A friss levegő megkönnyebbülést jelentett. Álldogáltak a hotel

tornácán, nem beszéltek. Nem gondoltak semmiféle úti célra, de
mihelyt kiléptek az utcára, a tömeg magával sodorta őket. Mindenki a
legjobb ruháját viselte: a férfiak mellényes öltönyt, még ha kopottas
volt is, az asszonyok magas sarkú cipőben vonszolták magukkal
megsúrolt képű, befont hajú gyermekeiket. Mindenki, még a
legapróbb gyermek is fehér gyertyát vitt.
– Remélem, Marina jól van – mondta Reed. – Szemlátomást
nagyon felizgatta a bátyja emléke.
– Jogosan. Mi öltük meg.
– Ó. – Reed elhúzta a száját, és egy ideig nem kérdezett. Aztán
mégis. – Gondolom, magát nem bántják az ilyen dolgok. Éjféli
rajtaütések. Ha orosz kémek próbálják elrabolni. Célra tartott
fegyverek. Emberhalál.
– Hogy bántanak-e? – nevetett Grant. – Talán. Hozzászokik az
ember.
– Tudja, ez fura. Azt hiszem, egész életemet háborúban töltöttem.
Homérosz… – tette hozzá Reed, látva Grant csodálkozását.
– Mintha azt mondta volna, az csak mese.

104
 – Némelyik történet az. De Homérosz… – Reed szünetet tartott,
félig lehunyta a szemét, mintha finom bort ízlelne. – Ő visszahelyezi a
mesékbe az igazságot. Nem a szó szerinti igazságot – bár a
költeményei jóval kevésbé fantasztikusak, mint a legtöbb hasonló
írás.
– Ne higgyen el mindent, amit az újságokban olvas, professzor úr.
A háborúban nemigen van költészet.
– Az én vizsgálódásaim tárgya a háború és a háború könyörülete.
A költészet a könyörületben van.
– Wilfred Owen költő reménytelenül romantikus volt. A háborúban
nemigen akad könyörület. Ennyit megtanultam apámtól.
Reed nem kérdezett tovább. Haladtak a tömeggel, ki a városból, a
földnyelven át az öböl bejáratánál álló templom felé. A tűzijáték
felvillanásai távoli viharként meg-megvilágították az eget.
– A szag volt az oka, tudja.
– Tessék? – Grantet kizökkentette a gondolataiból Reed váratlan
megjegyzése.
– Papagiannopoulou kisasszony története…
– Nevezze Marinának – szólt közbe Grant. – Éveket spórol meg az
életéből.
– A történet, amelyet említett. A lemnoszi nők nem csak úgy
spontán gyilkolták meg férjüket. Hanem azért, mert a férfiak kerülték
őket. Átok sújtotta őket, amelytől a leheletük iszonyúan büdös lett –
megsértették Aphroditét –, a férjek így természetesen nem csókolták
meg őket. Így aztán lemészárolták a férfiakat.
– Nem oldották meg a problémát.
– Erre jöttek rá ők is. Néhány hónappal később felbukkant Iaszón
meg az argonauták, mert az aranygyapjút keresték. Az asszonyok
gyakorlatilag lándzsát szegeztek a torkuknak, úgy kényszerítették őket,
hogy kielégítsék őket.
– Nem lehetett könnyű argonautának lenni.
– Hm? – Reed oda se figyelt. – Fura, hogy ezek a Lemnoszról
szóló, régi históriák mind a szag körül forognak. Philoktétész bűzlő

105
sebe, a rossz szájszagú asszonyok. Mintha a lemnosziak valamiért
hírhedtek lettek volna.
Elhallgatott, gondolataiba merülve, amint a félsziget végére értek.
Szögletes, fehérre meszelt templom állt előttük – de nem juthattak
közelebb hozzá, mert teljesen körülfogta őket a tömeg. Grant éppen
hogy csak hallotta bentről, amint a pap a húsvéti liturgiát kántálja.
Egy utcai árus tartott feléjük, két karjáról úgy lógtak a gyertyák,
mint a hagymafüzérek. Grant elhessentette volna, de Reed intett neki,
és rövid alkudozás után elhozott két gyertyát. Az egyiket átadta
Grantnek.
– A görögök úgy tartják, ha az ember végigégeti, elégeti a bűneit.
Grant végigmérte a hosszú, vékony gyertyát.
– Nagyobb nincs?
A tömeg elcsendesedett. Fenn, a domboldalon egy szikra jelent
meg a templom ajtajában. Egy pillanatig magában fénylett, aztán a
fény kettévált, majd újra meg újra, gyertyáról gyertyára
sokszorozódott, ahogy végigment a tömegen.
– Az eredeti fény Jeruzsálemből jön – súgta Reed. – Rendkívüli
elgondolni, amint az ősidőkben a szigetlakók várják a hajót, hogy
elhozza a szent tüzet. És itt vagyunk most, háromezer évvel később,
és ugyanezt tesszük.
Grant kutatott az emlékezetében. Úgy érezte, az utóbbi héten többet
tanult történelemből, mint élete korábbi harminc évében együttvéve.
– A tűzszertartásra gondol? Amikor kilenc napra kioltottak minden
tüzet?
– Valóban. Érdekes módon az egyik forrás szerint a rítusnak az
volt a célja, hogy megtisztítsa a szigetet a korábban említett epizód
után. A sötétség a vezeklés időszaka volt, jelképes halál, vezeklésül a
férfinép meggyilkolásáért. Aztán megérkezett a fény, az új élet és az
újjászületés szimbóluma.
– Pratolaosz. – Grantnek beugrott a név. – Az első ember, aki egy
barlangban született újjá.
Az előtte álló férfi, egy rosszul szabott öltönyös gazda,

106
hátrafordult. Grant veszekedésre számított, de a férfi csak
elmosolyodott, és gyertyája égő végét Reed felé nyújtotta. A kanócok
összeértek; Reed átvette a fellobbanó lángot. Kis viaszgyöngy indult
lefelé, az ujja felé.
– Christos anesthi – mondta a gazda. Krisztus feltámadott.
– Alithos anesthi – felelte Reed. Valóban feltámadott. Reed
Granthez fordult, odakínálta neki a lángot. – Christos anesthi.
– Ha maga mondja. – Grant meggyújtotta a gyertyáját, és
ügyetlenkedve próbálta elkerülni, hogy viasz csöppenjen a cipőjére.
– Valami baj van?
Grant zavartan vigyorgott.
– Összezavarodtam. Nem tudom, most a bűneimet égetem el,
megbocsátást kérek a férjgyilkos asszonyoknak, Jézust imádom, vagy
Pratolaoszt keltem életre.
Reed mosolygott.
– Kezdi megérteni. De nem szabad megtartania magának a tüzet.
Tovább kell adnia.
Grant megfordult. A tűz már továbbterjedt: mögötte a legtöbb
gyertya lobogott már. De mintha egy kimaradt volna. Odanyújtotta a
gyertyáját, a két gyertya összeért, mintegy ügyetlen udvarlásként
néhányszor összekoccantak, aztán kellő ideig együtt maradtak ahhoz,
hogy fellobbanjon közöttük a láng.
– Christos anesthi – motyogta Grant.
A lány visszahúzta és feltartotta maga előtt a gyertyát.
Narancsvörös fény öntötte el az arcát, a láng tükörképe ott táncolt a
szemében.
– Marina? – Grant majdnem elejtette a gyertyáját. – Jézus Krisztus!
–… valóban feltámadott! – A lány elfordult, Grant már emelte a
kezét, de Marina csak továbbadta a lángot a mögötte álló férfinak.
Amikor végzett, visszafordult. Sírt, és még a tömegben is különösen
sebezhetőnek látszott, mintha nem tudná eldönteni, Grant arcába
köpjön vagy elfusson.
– Bocsánatot kell kérnem Muir miatt – mondta Grant. – Muir…

107
seggfej.
– Nem adtalak el titeket az oroszoknak. – A lány hangja sírós volt.
– Én sosem állítottam. De meg kell értened, miért ideges Muir.
Valaki elárulta a vörösöknek, hol vagyunk. És kár, hogy lelőtted a
ruszkit. Hasznos lett volna kiderítenünk, mit tud.
Grant kissé fürkészőn nézett a lányra, aki nyíltan tekintett a
szemébe.
– Valami domborodott a zubbonya alatt, és érte nyúlt. Te mit tettél
volna?
– A tábla volt az.
– Akkor szerencse, hogy nem találtam el.
Grant bizonytalanul kinyújtotta a kezét, és kisimított egy tincset a
lány arcából. Marina hagyta.
– Muir különben sem számít már. – Szélfuvallat suhant végig a
tömegen, és Grant a kezével óvta a gyertyalángot.
– A szentélyben nincs semmi. A nyom háromezer évvel az
érkezésünk előtt keletkezett. Nem egyszerűen hideg: egyszerűen
belefagyott az időbe. Akár fel is adhatjuk, és visszamehetünk Krétára.
Diszkréten köhintettek a hátuk mögött. Grant és Marina megfordult,
Reed nézett rájuk mentegetőző pillantással. Gyertyájával a kezében
olyan volt, mint egy kórista fiú karácsony estéjén.
– Véleményem szerint a nyom kezd szépen melegedni.
Grant és Marina hitetlenkedve néztek rá.
– Hogyan?
Reed két ujjával megérintette az orra két felét.
– A megoldás azokban az ősi történetekben van. – Mosolygott. –
Az embernek csak az orrát kell követnie.

108
 Tizedik fejezet

Therma, Lemnosz.
Másnap reggel
– Biztosan nem téved?
Enyhe völgyben álltak, egy földút végén. Kellemes hely volt:
nyárfák és ciprusok árnyékolták a völgyet átszelő patakot, előttük
pedig takaros, négyszögű, neoklasszikus épület állt. Kissé Svájcra
emlékeztetett piros cserepes tetejével, hófehér falával, frissen festett
ajtóival és ablakain a keményített függönyökkel. A völgyet romlott
tojásra emlékeztető kénbűz töltötte be.
– Talán nem – mondta Reed. A hangja nagyon is vidáman csengett.
– De itt vannak a hőforrások. Nem tudom, miért nem gondoltam rá
előbb. A római idők óta használják őket.
– Nagyon nem szívesen mondom magának, de a hőforrás nem
tűzhányó. A különbséget nyilván már az ősidőkben is ismerték.
Reed vállat vont.
– A büdös lemnosziakról szóló legendáknak a gyökere csak a
kollektív emlékezetben rejtőzhet. Ha ezen a helyen volt a szentélyük,
eléggé kellemetlen szaguk lehetett egy kilencnapos rítus után.
Mürinából aznap reggel gyalog tették meg a néhány kilométert.
Húsvét vasárnap nem sok mindenhez lehetett hozzájutni a városban,
de Grantnek és Marinának sikerült felhajtania néhány szerszámot, egy
olajlámpát, egy kötelet meg egy szamarat, hogy mindezt elvigye
Thermáig. A levegő belélegzését Grant egyáltalán nem találta
egészségesnek.
– Hát akkor mit teszünk? Megkérdezzük a fürdőst, nem talált-e egy
háromezer éves meteoritot a fürdőben? – A zárt ajtóra és a
keményített függönyök mögötti sötét szobákra mutatott. – Szerintem
zárva van.
– Ünnepnap van. – Reed körülpillantott. – De a hőforrás nem a
fürdőben fakad. A vizet valahonnan idevezetik. Nézzünk körül.
Az épület gyors felderítéséből nem derült ki valami sok. Muirt ott

109
hagyták a szamárral, ők meg különböző irányokban nekiindultak a
fürdő körül a völgynek. A kénes szagot kezdte elnyomni a vadvirágok
édeskés illata, és kénytelenek voltak lassítani a magas fűben. A völgy
tetején a forrás eltűnt. Grant eredménytelen negyedórát töltött a
keresésével, de nem talált semmit. Leült egy napfényben fürdő kőre,
nézte, hogyan szaladgálnak a kövek között a gyíkok. Kiszáradt
kígyóbőr hevert a lábánál.
– Ott mi van? – Reed odaért Grant mögé, az arca kipirult
szalmakalapja alatt. A dombra mutatott, ahol feltűnően domborodott a
dombtető. A völgyből nem látszott, de a gerincről teljesen tisztán.
Reed a szemüvege elé tartotta távcsövét, aztán átadta Grantnek. Az
maga sem tudta mit keres, de élesre állította a messzelátót.
– Kereszt áll a tetején. – A majdnem hatméteres acélkeresztet négy
feszítőkötél tartotta. Az egyik ágán sólyom ült, tollászkodott.
Grant leengedte a távcsövet.
– Tudom, nem vagyok történész, de a templomok nem később
épültek, mint az, amit keresünk?
– Járt már a római Fórumon? Amikor a keresztények átvették a
birodalmat, csak felújították a pogány szentélyeket, és templomokká
alakították őket. A falakban még láthatók a klasszikus oszlopok. Az
athéni Parthenont egy időben templomként használták – és mecsetnek
is, amikor az oszmánok kerítették a hatalmukba. Épületek épülnek és
leomlanak, de a szent helyek fennmaradnak.
– Szerintem megpróbálhatjuk.
Megindultak a csúcs felé, óvatosan kapaszkodva a laza köveken. A
gerincről dombtetőnek látszott, de ahogy a közelébe értek,
megváltozott az alakja. Mintha a túlsó vége meredeken zuhant volna
alá – aztán, amikor kissé tovább mentek, látták, hogy túlsó vége nincs
is. A csúcs alatt kivájták az egész sziklafalat, így olyan volt, mint a
magasba emelkedő hullámtaraj. Az alatta lévő üreg legalább harminc
méter mély volt. Az ölében, szinte elrejtőzve az árnyékban, parányi,
fehérre meszelt udvar helyezkedett el, a távolabbi végében templom
állt.
– Szent helyek – mormolta Reed.

110
 Marina bólintott.
– Mintha a természet alkotta volna. Mint valami óriási anyaméh
vagy kemence.
– Ha összehúzott szemmel nézzük, kicsit még vulkánra is hasonlít –
állapította meg Grant.
– És ott. – Marina a kapuoszlopra mutatott. Arany háttérrel, kék
csempékből a következő mozaik volt kirakva: ΑΓΙΑ ΠANAΓΙA.
– Ayia Panayia – betűzte Reed. – Szűz Mária egyik elnevezése.
Azt jelenti, „teljesen szent”. Ha az ember hajlamos eretnekként
gondolkodni, visszavezethetjük a mindenható, termékeny istennőre,
aki maga is isteneknek ad életet. – Reed látta Marina megbotránkozott
arckifejezését. – Természetesen antropológiai szempontból.
A nyitott kapun át bementek a kis udvarra. Hirtelen lehűlt a levegő,
ahogy a hegyoldal árnyékába értek, és minden zaj elhalt. Csak a
vízcsobogás hallatszott, mert a falból kiálló, kígyófej formájú
vízköpőből csobogott a víz egy márványmedencébe. Grant
megszagolta, és érezte a romlott tojás ismerős szagát.
– Kén.
De Reed és Marina nem hallották, már a templom ajtajánál voltak.
Lenyomták a kilincset, és az ajtó kinyílt. Grant követte őket az
épületbe.
Egyszerű templom volt: alacsony, téglalap alakú helyiség sima
falakkal, keskeny ablakokkal, domború tetővel. Elszáradt
virágcsokrok csontvázai porladtak a sarkokban, és néhány vörös
üvegedényke csoportosult az oltárlépcsőn, bár a mécsesek már régen
kiégtek bennük. A templom szemben lévő falát Szűz Mária egyetlen
képe díszítette. A Szűzanya kis terpeszben állt, két kezét felemelte,
mintha áldást osztana. A kisded Jézus a Szűz hasában lévő
aranykörből kukucskált ki.
– Ha ezt a testtartást ismerősnek vélik, tökéletesen igazuk van. –
Reed elővette Pemberton viharvert naplóját, és az elejére lapozott.
Tintarajznál állapodott meg: egy darázsderekú nő állt rajta hosszú
szoknyában, csupasz kebellel, és széttárt karjain kígyók tekeregtek. –
A minószi anyaistennő.

111
 – És nézzék a Krisztus-alakot. Az anyaistennőben van, a méhében.
– Reed félfordulatot tett, szemügyre vette az egész templomot. –
Ismerik a hindu avataram fogalmát? Az istenek inkarnációinak
aspektusai változnak, de az alapvető igazság örök.
Marina elkomorodott.
– Ha el óhajt vetni kétezer esztendőnyi keresztény tanítást, tegye
inkább odakinn.
– Az új vallások lopós szarkák – szeretnek azoknak a hiteknek az
alapjaira építeni, amelyeket elsöpörtek az útjukból. Teológiai és
fizikai szempontból egyaránt.
– Azt akarja mondani, hogy bontsuk le ezt a templomot?
– Nem. De azt kell tennünk, amit a régészek tesznek.
– Mi az? – kérdezte Grant.
– Eljutni a dolgok legmélyéig.
Reed végigsétált a termen, nézte a padló súlyos köveit. Vagy
háromméternyire az oltártól hirtelen letérdelt, és négykézláb keresni
kezdett valamit. Marina és Grant mellé kuporodtak. A padlóból
vasgyűrű állt ki. Reed húzni kezdte. Semmi sem mozdult.
Mentegetőzve fordult Granthez.
– Lenne szíves?
Grant megállt terpeszben a kő fölött, leguggolt, aztán
nekiveselkedett. A kő körüli bemélyedésekben vastagon állt a piszok
– évek óta zárva lehetett az épület –, de lassan engedett a tábla az
erőnek. Kissé felemelkedett, és Marina bedobta a nyílásba a lapát
pengéjét. Együtt feszítették és nyomták felfelé a követ, amíg akkora
nem lett a nyílás, hogy befértek rajta. Odalenn sötét mélység várta
őket.
– Kíváncsi vagyok, mi van odalenn.
Grant fogta az egyik üveg mécsestartót, és ledobta. Valami
keménynek ütközött, de nem tört el. Grant megnyugodva dugta be a
lábát a nyílásba, és leereszkedett. Csak a válláig jutott a nyílásba,
amikor a lába szilárd talajt ért. A feje még kiállt a templom
padlójából, és nagy nehezen kellett lehúznia, hogy körülnézzen lenn.

112
Gyufát gyújtott.
Döngölt földpadlón állt egy alacsony teremben, amelynek a mérete
egyezni látszott a temploméval. Körülötte mindenütt kőoszlopok
tartották a templom padlózatát. Némelyik épségben volt, még mindig
díszes oszlopfő koronázta, ám sok közülük megrepedt az idők
folyamán, és vagy cementtel ragasztották össze, vagy durva,
természetes formában felhasznált kövekkel egészítették ki. A földön
némi szalma hevert és a túlsó falnál néhány szerszám. Grant ki tudott
venni egy vakolókanalat, egy vödröt, egy gereblyét és egy kaszát.
– Van odalenn valami? – nézett le Reed, és a feje szinte teljesen
elzárta a fény útját. Ugyanekkor Grant érezte, hogy a gyufa rögtön a
kezére ég. Eldobta, és egyszeriben sötétben maradt.
– Semmi, csak néhány kerti szerszám. Van itt egy kasza – jelképez
valamit? Halált? – Grant a Lord’s pavilonjának szélkakasára gondolt.
– Időt?
– A gondnok nyilván azzal kaszálja a füvet. – Reed arca eltűnt, és
a kékes árnyalatú nappali fény újra bevilágított.
– El kell kezdenünk ásni.

Odavitték a szamarat. Muir is megérkezett. Grant a tartóoszlopok

közé akasztotta a lámpásokat, miközben Marina levert egy sor karót,
mintegy egyméternyire a legbelső faltól. A lámpások táncoló
fényében a földpadlón kuporogtak az oltár alatt, és a falakat
bámulták.
– A templom bizánci – magyarázta Marina. – De az alapok
hellenisztikusak, Kr. e. 200 körüliek, amikor is számos
misztériumvallás virágzott. – A durván vágott, habarccsal
összeragasztott kövekre mutatott. Néhányuk hiányzott, és a hézagokat
lapos téglák töltötték ki. – Látszik, hol történtek javítások, amikor a
templomot építették. De lehetséges, hogy az építmény jóval régebbi.
A karókkal kijelölt vonalra mutatott.
– Ez a templom északi fala. De úgy gondolom, van rá bizonyíték,
hogy a keresztény korban a templomot újratájolták, hogy az oltár
keletre nézzen. – Sorban a falakra mutatott. – Észrevesznek valamit a

113
déli falon?
Grant meresztette a szemét, hogy jobban lássa az árnyékos részeket
is, ahol az oszlopok kitakarták a lámpások fényét.
– A kövek kisebbek, és nem jól illesztettek.
– Pontosan. – Marina elégedettnek látszott. – Ezt valószínűleg
később építették hozzá, hogy az alap megtarthassa a templomot. Az
udvar valószínűleg pontosabban mutatja az eredeti templom
dimenzióit. És ebben az esetben a szentélynek valahol itt kellett
lennie.
– Akkor lássunk hozzá.
Lassú, keserves munka volt. Mivel nem egyenesedhettek fel, kétrét
görnyedve, kis, suta mozdulatokkal böködhették csak a keményre
döngölt földet. Egy idő múlva, amikor a talajt már fellazították,
módszeresebben dolgoztak: Marina, Reed és Muir megtöltötték a
vödröt földdel, aztán Grant kihúzta a vödröt, és kiöntötte a földet a
domboldalra. A pince amúgy is fojtott levegője egyre fullasztóbbá
vált. Marina összekötötte elöl a blúza két végét, Grant pedig levette
az ingét, félmeztelenül dolgozott. Még Reed is letette a nyakkendőjét,
és feltűrte az inge ujját.
Grant éppen kivitt egy vödör földet, amikor megakadt a szeme
valamin a domb lábánál, a völgy túloldalán.
– Az ott mi?
– Micsoda? – Reed a fűben fekve pihent, Muir váltotta éppen.
Egyenesen a mutatott pontra nézett, de nem vett észre semmit.
– Ott. – Felvillanások sorozata kacsingatott rájuk a gerinc széléről,
egy megfeketedett fenyő közeléből. Grant próbálta megszámolni a
villanásokat, és azon tűnődött, vajon nem üzenet-e. De kinek?
– Lehet egy eldobott alufóliadarab vagy üvegcserép – találgatta
Reed.
– Vagy valaki figyel minket. – Grant felvette az ingét, és a derekára
övezte a fegyvert. Leballagott a dombról, óvatosan lépve a bozótban
és a laza köveken. A lába elé kellett néznie; amikor ismét felnézett,
már nem látta a villanásokat.

114
 Átkelt egy erecskén a domb lábánál, és kaptatni kezdett felfelé a
túloldalon. A gerinchez közeledve lassított. Látta a megégett fenyőfa
fekete ágait, amint a fenti meredeket súrolták. Szellő támadt – és a
vadvirágok meg a fű illatában csöppnyi cigarettafüstöt érzett.
Valakinek kell ott lennie. De nem hallott semmit.
Bal felé osont, hogy megkerülje a gerincet és hátulról közelítsen.
Pillangó röppent át előtte: a környező bokrokban méhek és legyek
duruzsoltak. Bárhol másutt tökéletes nap lett volna ahhoz, hogy
elnyúljon a fűben egy hideg sörrel meg egy lánnyal. Erősebben
szorította a fegyvert.
Hirtelen motor berregett fel a gerincen. Grant az óvatosságról
megfeledkezve, futva tette meg az utolsó métereket, és lenézett.
Porfelhő ülepedett le lassan a földútra, amely a következő domb
mögé kanyarodott. Grant lerohant rajta, befordult a sarkánál – és épp
csak hogy látta az eltűnő motorkerékpárt. Egy darabig nézett utána, de
nem tudott tenni semmit.
Átkozódva kapaszkodott vissza a domboldalra. Kis bemélyedés
volt a lankán, közvetlenül a gerinc után, amely a szemben lévő
hegytetőre nézett. A fű itt egy darabon le volt taposva, és tucatnyi
fehér csövecske hevert szerteszét. Grant felvette az egyiket,
megszagolta, majd szemügyre vette a kartonpapír csövet.
Cigarettacsikkek voltak – ám a cigarettának legalább a fele üres volt,
mintha a gyártó nem engedhetett volna meg magának többet, mint hogy
félig töltse dohánnyal a papírt. Ráadásul, állapította meg a szagáról
Grant, olcsó dohánnyal.
Grant tudomása szerint csak egyetlen helyen gyártottak ilyen rémes
cigarettát. Ő maga is szívott ilyet a keleti fronton, legalább annyira a
meleg, amennyire a nikotin kedvéért. Annál az öt embernél, akiket az
öbölben elsüllyesztettek, nyilvánvalóan több orosz volt a szigeten.

– Figyeltek minket.
– A szentségit. – Muir a márványmedencébe dobta a csikkjét. Az
sziszegve aludt ki. – Mennyi ideig voltak ott?
Reed pislogott.

115
 – Attól tartok, észre sem vettem őket.
– Hát mostantól szenteljen több figyelmet nekik. – Muir most
Granthez fordult. – Gondolja, hogy visszajönnek?
– Talán. A korábbi éjszaka után óvatosabbak lesznek, nem fognak
olyan közel jönni.
– Reméljük.
Sötétedni kezdett. Felhősödött nyugat felől, a hegytetőre árnyék
borult. Az egyik vödörürítésnél Grant a napot alacsonyan látta a
felhők között, a tenger bíborvörösen tajtékzott. A következő
fordulónál már sötét volt. Éjszaka lett, de a pince állandó
lámpafényes félhomályban maradt. A falnál lévő árok már jó hatvan
centiméter mély volt: amikor Grant lement, a többiek a föld méhében
dolgozó törpéknek látszottak.
A munka lelassult. Feltárták az alapok felső rétegét, és a
mélyebben fekvő réteghez értek, a habarcs nélkül összerakott, nagy
kőtáblákhoz. A talaj itt keményebb lett, legalább annyi volt benne a
törmelék, mint a föld. Darabonként távolították el. Kezükről
hamarosan lehorzsolódott a bőr, körmeik betöredeztek, izmaik
sajogtak.
Kilenckor vacsoraszünetet tartottak. Ültek az udvaron, kissé
borzongva a hűvös levegőtől, ették a kenyeret meg a sajtot, amelyet
reggel kaptak a hotel tulajdonosától. Csillagok nem látszottak.
– Milyen mélyre jutottunk? – kérdezte Grant.
– A nagy kőlapok terméskövei nagyon régiek. – Marina a vállára
terítette Reed zakóját, a szeme üveges volt. – Közel járhatunk.
– Ha van egyáltalán valami találnivaló – intette Reed. Korábbi
élénksége eltűnt, egyszerűen kioltotta a fizikai munka. – Lehet a
templom másik része is, de az is, hogy teljesen rossz helyen kutatunk.
– Csak egy módon tudhatjuk meg – Grant ivott egy utolsó korty
vizet. – Ások tovább.
De erőfeszítése nem volt hosszú életű. Csak mintegy negyedóra
hosszat dolgozott, amikor ásója megcsikordult valamin. Letérdelt az
árokban, ujjaival kaparta a földet, és próbálta kitapintani a sarkait a

116
kőlapnak, amely útját állta. Csak követ érzett. Puszta kézzel és ásóval
dolgozva hamarosan feltárt egy egybefüggő kőfelszínt, amely az árok
egyik végétől a másikig húzódott.
Marina leakasztotta az egyik lámpást, és leengedte az árokba.
– Fekükőzet. – Halkan káromkodott. – Ez lehetett az eredeti
szentély padlója. Látszanak a vésőnyomok ott, ahol vízszintesre
dolgozták.
– Legalább nem kell mélyebbre ásnunk. – Grant ledobta az ásót, és
összedörzsölte felhólyagosodott kezét. – Már késő innen lemennünk.
Majd reggel visszamegyünk.
Grant összeszedte a felszerelést, és kiadogatta Reednek. Marina
nem vett róluk tudomást. Derékig az árokban állt, vizsgálgatta a
terméskövet, időnként el-eltávolított róla némi földet egy kis ecsettel.
Amikor Grant feladta az utolsó szerszámot is, megfordult. Marina a
fal mellett kuporgott, az arca néhány centiméternyire a faltól, és az
ujjaival éppen nyomon követett valamit. De Grantet valójában a lány
arca döbbentette meg. Szemlátomást nagyon erősen koncentrált, sötét,
tágra nyílt szemében áhítat.
Grantről nyomban lehullott a fáradtság. Átmászott az alacsony
szobán, be az árokba a lány mellé. Marina egy szót sem szólt,
megragadta a férfi kezét, és a falhoz szorította. Lassú, kanyargós
mozdulattal lefelé húzta Grant kezét.
– Érzed?
Grant érezte – parányi jelek voltak a kőbe vésve. Grant elvette a
kezét, jobban megnézte a falat. A háromezer év szinte semmivé
koptatta, árnyéknál alig többé, de a keze jelezte neki, mit kell
keresnie. Újra végighúzta a kezét az oldalán fekvő félholdon.
Bikaszarvak.
– Ki kell húznunk. – Marina elővette a zsebkését, és megpróbálta a
pengét a tábla szélénél lévő, hajszálvékony résbe dugni.
– Legalább egy tonna lehet – mondta kétkedve Grant. A kő
legalább kilencven centiméter széles, harminc centiméter magas volt,
és ugyanolyan vastagnak látszott. – Csak dinamittal lehetne
elmozdítani.

117
 – A mükénéieknek nem volt dinamitjuk. – Marina tovább
próbálkozott a bicskájával. Grant félt, hogy elpattan a penge, ezért
hátrébb lépett az ároktól.
Muir bedugta a fejét a nyíláson.
– Odalenn akarják tölteni az egész éjszakát?
– Marina úgy gondolja…
Grant megpördült, mert hatalmas robaj töltötte be a pincét. Marina
az árokban állt, kezében a kés, és még a halvány lámpafényben is
látszott, hogy halottsápadt. A lábánál kőtábla hevert, három darabra
törve a fekükőzet keménységétől. Fölötte sötét űr nyílt a falban.
– Mélyített tábla volt. – Marina remegett, a kőtábla kis híján
agyoncsapta. – Ajtó.
– Valaki elfelejtette megolajozni a sarokvasakat. – Grant leugrott
az árokba. A nyílás alig volt magasabb az azt rejtő táblánál, egy
ember aligha fért volna be. Grant bedugta a karját, körültapogatózott.
– Ha az ember átjut a falon, kissé tágabb. Nem sokkal, de talán egy
picikét lehet benne forgolódni.
Elvette a lámpást az árok végéből, bedugta a lyukon. A tűz fénye
simára vágott kőfalakat világított meg, de azon túl sötét volt.
– Nézzük, mi van odabenn.

118
 Tizenegyedik fejezet

Mintha egy levélládába próbált volna bebújni. Grant megfordult

már néhány szűk helyen – amikor például gyémántokat keresett
Rhodesiában, a harmincas években –, de ehhez egyik sem hasonlított.
A fejét egy síkba hozta a testével, behúzta a hasát; vonagló, kígyózó
mozdulatokkal kúszott be a kőnyíláson, miközben Reed és Marina
tolta. Odaát hason feküdt, nehezen vette a levegőt.
Valami a még kint lévő bokájához ért, s ösztönösen rúgott.
– Kötelet kötöttem a lábadra. – Marina hangja máris ijesztően
távoli volt. – Ha találsz valamit, rántsd meg kétszer. Ha beszorulnál,
rántsd meg háromszor, és kihúzunk.
Grant nem fáradt a válasszal. Alagútban volt, amely magasabb volt
a nyílásnál, de nem szélesebb. Ha négykézlábra emelkedett, háta a
tetejéhez ért. Nem látott se kődarabokat, se habarcsot: magába a
sziklába vájhatták.
– Legalább attól nem kell félnem, hogy beomlik – vigasztalta
magát.
Előremászott. Az alagút nem volt olyan magas, hogy vihette volna
a lámpást; maga előtt kellett tolnia, majd utána másznia. A levegő
sűrű volt – kétségtelenül nem szívta be senki háromezer éve. Ennél is
aggasztóbb volt azonban a savanykás gázszag, amelyet érzett.
Továbbmászott. Más hangot nem hallott már, csak lámpásának
sercegését, amikor előretolta, és ruhája súrlódását a kőfalakon. Bárki
vágta az alagutat, figyelemre méltó munkát végzett: semerre nem tért
el, egyenesen a hegy gyomrába tartott. Grant próbálta elképzelni az
embereket, akik vájták. Mennyi időt vehetett igénybe a munka
kőkalapácsokkal és bronzvésőkkel?
– És mi lehetett a céljuk? – kérdezte hangosan. – Vajon megérte?
Megrázta a fejét. Valami csillogott előtte a lámpafényben.
Közelebb húzta magát, újra előretolta a lámpást, aztán éppen
idejében rántotta vissza, hogy le ne zuhanjon. Az alagút csillogó
felszínű vízfelületben folytatódott, az alagút kövébe vágva. Grant

119
előrenyújtotta a lámpást a víz fölé. A víz tiszta volt; a lámpafény
hullámai fodroztak a fenekén, nem egészen egyméteres mélységben.
Könnyű volna átgázolni rajta, gondolta Grant. Csakhogy a túlsó végén
az alagút és a víz egyaránt meredek, lehetetlen sziklafalban
végződött.
Grant nézte egy darabig, aztán kétszer megrántotta a jobb lábát.
Eléggé sutára sikeredett a szűk helyen – Grant maga sem tudta,
észlelték-e. Aztán zajt hallott messze maga mögött. A horkanásokból
és nyögésekből arra következtetett, hogy valaki megpróbál bemászni
a nyíláson.
Várakozás közben ismét a vizet tanulmányozta. Nyilván föld alatti
forrás táplálja: nem maradhatott így másként annyi évszázadon át.
Ugyanaz a forrás lenne, amelyik a templomegyüttes kútjának vizét
adja? Olyan messzire kihajolt a víz fölé, amennyire csak merészelt.
Ugyanazt a kénes szagot érezte. És ha van út, amelyen át a víz
bejön…
Annyira leengedte a lámpást, hogy az alja kis híján érintette a
vizet. Ebből a szögből nehezen lehetett kivenni, de mintha a
túloldalon lévő sziklafal nem ért volna egészen fenékig. Inkább egy
nyílás sötét árnyéka látszott ott.
A háta mögött közeledő, súrlódó hangra abbahagyta a
szemlélődést. Egy kéz ragadta meg a lábát, ő meg nyakát nyújtogatva
igyekezett hátranézni. Sötét szempár nézett rá a háta mögötti éjszakai
sötétségből.
– Itt vagyunk. Thészeusz és Ariadné a labirintusban.
– Reméljük, nincs Minótaurosz.
Grant az oldalára fordult, szinte a kőfalba tapadt, hogy Marina
előbbre tudjon kúszni. A lány szeme kikerekedett.
– Most mit tegyünk?
– Nem hiszem, hogy ezt azért vájták ki, mert szomjasak voltak.
Kösd ki a bakancsomat. – Grant a kőfal alján ásító sötétségre
mutatott, bár azt Marina nem láthatta. – Ott egy nyílás. Megnézem,
hová vezet.
Marina kifűzte és lehúzta Grant bakancsát, de a bokájára kötött

120
kötelet a helyén hagyta. A férfi le sem vetkőzött: nem volt rá hely.
– Légy óvatos. – A lány hangja halk és színtelen volt a sötétben.
Grant előrehúzta magát, és arccal a vízbe merült. A víz meglepően
meleg volt – akár a meleg fürdővíz. Belemerült, és élvezte a tágasság
ritka érzését. Még megfordulni is képes volt, hogy Marinára nézzen.
A lány előrekúszott a víz széléig, az arcuk egy pillanatra majdnem
összeért.
– Adj nekem két percet. Aztán húzz ész nélkül.
A víz koporsóként zárult le Grant feje fölött. A fenéken lökte magát
előre kézzel, amíg a túloldali fal nyílásához nem ért. A nyílás
nagyjából ugyanakkora lehetett, mint a korábbi alagút – eléggé széles
az előrejutáshoz, túlságosan keskeny a megforduláshoz. Grant
előrelökte magát, térdét beverte a sziklás fenékbe. A vízben lévő
ásványi anyagok csípték a szemét, hát becsukta – úgysem volt mit
látni. Mindössze annyit tehetett, hogy két tenyerével az időtől simára
mosott falakon előrelökte magát.
Két perc. Az mennyi idő? Olyan helyen, ahol se fény, se hang, se
fenn, se lenn, hogy méri az ember az időt? Grant nem tudta, mennyi
ideje van ott – sem azt, hogy milyen messzire jutott. Számít, ha az
ember nem tudja, milyen messzire jutott? Eleinte számolni próbálta,
hányszor löki el magát, de belezavarodott. Enyhe fájdalmat érzett a
tüdejében, és egyre erőtlenebbül lökte magát előre. Hamarosan
vissza kell fordulnia. Két perc.
Az alagút kiszélesedett. A falak visszahúzódtak Grant érintése
elől, eltűnt utolsó érintkezési pontja is a megfogható világgal. Az
űrben lebegett – súlytalanul, érzéketlenül, időtlenül. Elfelejtett
mindent, semmivé lett. Egyedül maradt az istenekkel, kis halacska,
amely előreúszik, csupán olyan végzet ösztönzésére, amelyet nem ért.
Fájdalom hasított a koponyájába. Nyilván felemelkedett a
felszínre, és beverte a fejét a sziklába. A tüdeje már égett, de amikor
kinyitotta a száját, csak víz ment bele. Itt nem volt levegő. Vajon
maradt-e annyi, hogy visszajusson?
Kinyitotta a szemét, és a csípő fájdalom ellenére elámult. Előtte a
víz aranyfényben tündökölt: sosem látott melegebb, hívogatóbb fényt.

121
A közelében akart lenni; tudta, ha sikerül elérnie, minden rendben
lesz. A fájdalom elmúlt; a teste ellazult. Ismét ellökte magát. Az
aranyló fény immár közelebb volt, körülfogta, ő pedig emelkedett,
emelkedett…
A feje csobbanva bukkant ki a vízből, s megkönnyebbülten
sóhajtott fel. Újra elöntötte minden testrészét a fájdalom, de amikor
kinyitotta a száját, levegőt kóstolt. Mohón nyelte, szemét pedig
összeszorította az arcán lefolyó víz miatt. Csak miután a tüdeje
kielégült, amikor már nem érezte úgy, hogy nyomban széthasad, akkor
törölte meg, és nyitotta ki a szemét.
A fény kis híján kiégette a szemgolyóját, forróság perzselte az
arcát. Rémülten hátrált, amint felcsaptak előtte a lángok, és a
vízcseppek gőzzé váltak. Becsukta égő szemét, aztán résnyire nyitotta.
Egy másik kis szobában lévő medencébe ért, de itt nem sziklafal,
hanem tűzfal állta útját. Csak ámult és bámult. Mintha a lángok
egyenesen a sziklából csaptak volna ki, és körben a fal fekete volt a
koromtól, lágyan olvadozott, mint a gyertyaviasz.
Grant taposta a vizet, és lábával próbált talajt érni. Nem volt
túlságosan mély. Még egyre csodálta a tüzet, mélán állt – és hirtelen
összecsuklott, mert kirántották alóla a lábát. Marina. Grant vadul
csapkodott, próbált megkapaszkodni a falban. Marina erős volt –
erőteljesen, szinte elkeseredetten húzta Grantet. Grant csak
kapaszkodni tudott, küzdött, hogy a lány vissza ne húzza a csatornába.
Próbálta lerúgni a hurkot, de túlságosan szoros volt, és nem érhette
volna el anélkül, hogy elengedi a falat. Tehát kapaszkodott, és
imádkozott.
A kötél elernyedt. Grant kétszer határozottan megrántotta a lábával,
várt néhány másodpercig, majd ismét megrántotta kétszer. A kötél
ismét megfeszült, aztán rángatózni kezdett, mint a megfeszített
gitárhúr, ahogy Marina egyik kezét a másik elé rakva húzódzkodott
befelé. Grant még erősebben kapaszkodott a falba, hogy segítsen
neki. Aztán egy kéz ragadta meg Grant lábikráját, majd elengedte, és
a lány delfinként merült fel a vízből. Grant elkapta, hogy
megoltalmazza a túlsó végen táncoló tűzről.
Marina lerázta a fejéről a vizet, és hátrasimította az arcából a

122
haját.
– Óvatosan – figyelmeztette Grant. – Óvatosan nyisd ki a szemed.
A lánynak elakadt a lélegzete. A hang visszhangzott a szobában.
– Mi ez?
– Gázömlés. – Most, hogy volt ideje gondolkodni, Grantnek eszébe
jutott egy tábortűz melletti este Zambézi közelében, amikor hosszasan
beszélgetett a gyémántcég geológusával. – A metángáz szökik a szikla
lyukain át, és spontán meggyullad. Senki sem tudja pontosan, hogyan
történik. Szemlátomást… – Kigombolta az ingét, lehámozta magáról,
keresztülgázolt a vízen, és az inget a lángokra nyomta. Sziszegő
gőzölgés után a barlang sötétbe borult.
Grant elvette az inget, és hátralépett – egyenesen neki Marinának.
A lány felkiáltott, és megragadta a férfit, átkarolta a nyakát, hogy el
ne veszítse az egyensúlyát. Mellbimbói Grant hátához tapadtak,
átázott blúza alig választotta el kettejük bőrét. Ebben a pillanatban
azonban Grant nem tudta ezt értékelni. A lángok újragyulladtak, olyan
egyenletesen és kitartóan, mint a gázfűtés egy kertvárosi szalonban.
Éppen ahogyan Grant mondta.
– Állandóan újragyújtja magát – mondta ámulva.
– Veszélyes?
– Nem szabad túlságosan sokáig letakarni, mert felgyülemlik a gáz.
– Ettől újabb ötlete támadt. – De ha ég, levegőt is kap valahonnan. A
víz elzárja azt az utat, ahol bejöttünk. Valaminek lennie kell mögötte.
Kissé kelletlenül kibontakozott Marina öleléséből, előrelépett, és
ismét elfojtotta a tüzet. Csobbanás hallatszott mögötte a sötétben,
aztán felvillant egy szikra. Új fény töltötte be a barlangot, ahogy
Marina magasba emelte az öngyújtóját. Halvány fényénél látták, hogy
a gázömlés túloldalán folytatódik a sötét alagút.
Grant levette a lábáról a kötelet, és odaadta Marinának.
– Várj itt.
A lány a fejét rázta.
– Nem mész le oda egyedül.

123
 Nem volt idejük. A gáz egyre erősebben szivárgott a barlangba, és
ha begyulladt volna az öngyújtó lángjától, Grant és Marina a szó
szoros értelmében megsültek volna.
– Maradnod kell. Nem tömíthetjük el a lyukat, ahol a gáz szivárog,
de valakinek el kell oltania, ha visszajövök. Amikor visszajövök –
javította ki magát.
Grant kiemelkedett a vízből, óvatosan tartotta a lyukon az inget, és
előrelépett. Egy másodperc múlva érezte a sarkán a tűz melegét,
amikor Marina elvette a lyukról az inget. Immár látta az alagutat.
Ugyanolyan alacsony és szűk volt, mint a korábbi, ám a levegő
frissebbnek tűnt. Grant határozottan szellőt érzett az arcán. Egyre
gyorsabban haladt, át a mögötte lévő tűz vetette árnyékon.
Az alagút újabb sziklafalban végződött – és ezúttal alul nem volt
víz. Grant körülnézett. A gázömlés tüzének fénye alig hatolt el ilyen
messzire, mégis volt a levegőben valami halvány fény. Amikor a
szeme hozzászokott a sötéthez, mintha halvány fénykört látott volna
maga fölött az alagút tetején. Felemelte a kezét, ám semmi mást nem
érzett, mint a hűvösen beáradó levegőt.
Körültapogatta a feje fölött a lyukat. A fekete bazaltot simára
vágták, csillogásából nem vett el semmit három évezrednyi sötétség
sem. Majdnem tökéletesen kerek volt, de rettenetesen szűknek tetszett.
Még szűkebbnek a nyílásnál, amelyen át bepréselte magát az
alagútba.
– Nincs más kiút – mondta magának. Kicsatolta az övét, letolta a
nadrágját – ha át akar jutni, a centiméter töredéke is számított.
Behúzta a hasát, és lekuporodott úgy, hogy közvetlenül a lyuk alatt
legyen. Két karját a feje fölé emelte, összetette őket, mint az ugráshoz
készülő búvár. Aztán felállt.
A kő szorosan fogta körül, mint a hurok. Vonagló, kígyózó
mozdulatokkal, kínkeservesen, centiméterenként préselte ki magát. A
szikla nem volt olyan tökéletesen sima, mint hitte: a testéhez érve
minden egyes apró él borotvaként nyúzta le a bőrét. Összeszorította a
fogát fájdalmában – a vér legalább kissé síkosította a lyukat. A válla
kinn volt; aztán a bordái, bár közben úgy érezte, mintha kipréselődött
volna közülük a levegő. Most már használni tudta a kezét és a lábát –

124
de szüksége is volt rájuk, hogy átpréselje a csípőjét. Már ha sikerül.
Talán beszorul, se fel, se le, amíg a hús le nem rohad a csontjairól, és
a lyuk csak akkor engedi el a csontvázát.
Valami engedett körülötte. Átjutott. Egy utolsó erőfeszítéssel
felhúzódzkodott, és ott találta magát – meztelenül, véresen és vizesen
– egy olyan teremben, amelynél rendkívülibbet soha életében nem
látott.

125
 Tizenkettedik fejezet

Az alagútban töltött, hosszas összepréselődés után a tér tágas és

szédítő volt. Aminek a földjén feküdt, óriás kaptárhoz hasonlított:
kerek sziklaterem volt enyhén összetartó falakkal, amelyek valahol
magasan Grant fölött értek össze. Egyenesen alatta, pár méternyire
attól, ahol feküdt, kerek lyuk tátongott a földön, mint valami kút. De
nem víz volt a fenekén, hanem tűz. Lángok nyaldosták a peremét, az
óriás gázlyuk homályos, narancsszínű fénnyel töltötte be a termet. Az
egyik oldalon, az előtt a nyílás előtt, ahol Grant bemászott, két
kőszarv állt monolit kőoltáron.
Grant körüljárta a falakat. A díszítés szinte hihetetlenül bonyolult
volt: koncentrikus frízek, körülöttük kőbe vésett madarak és állatok
serege. Korom borította őket, de azért az alaprajzok kivehetők voltak.
Az egyik szinten Grant felfedezte a kabírok gnómszerű alakjait
duzzadó és nevetségesen nagy péniszükkel, amint táncolva
örvendeznek a tűz fényében. A fölöttük lévő szinten seregek vonultak
harcba, és parasztok takarították be a termést a földeken… egy
elveszett civilizációt látott kifogástalanul megőrizve, kőbe vésve.
– Grant?
A szó visszhangzott a kerek teremben, majd a megdöbbenés halk
kiáltása követte. Marina feje bújt ki a padlón lévő lyukból, és
ámulattal vette szemügyre környezetét – majd még jobban elámult,
amikor megpillantotta Grantet. Kurtán, zavartan felnevetett, majd
elfordította a fejét, pirulva a tűz fényében. Grant rájött, hogy még
mindig anyaszült meztelen.
– Semmi olyan, amit nem láttam már korábban – igyekezett
tárgyilagosan beszélni Marina, nem sok sikerrel.
– A kimondhatatlan rítusok kezdetét vártam.
– Azt hiszem, elkéstél. – Kihúzta a lyukból Grant összegöngyölt
nadrágját, és odadobta a férfinak. – Takard el magad, mielőtt a
kabírok irigykedni nem kezdenek.
Grant felhúzta a nadrágot.

126
 – Mintha azt mondtam volna, hogy várj a gázömlésnél.
– Nem akartam, hogy feldúld a lelőhelyet, mielőtt megvizsgálja
egy igazi régész.
– Igazán látványos. – Grant a kezét nyújtotta, hogy felhúzza a lányt,
aztán habozott. – Vissza tudsz jutni az alagúton?
– Remélem.
– Akkor hívd ide a többieket. Ezt biztosan nem szeretnék kihagyni.
Grant legnagyobb csalódására Marinának sikerült átpréselnie
magát a lyukon, anélkül hogy levetkőzött volna. Reed szinte kipattant
belőle, mint trükkös dobozból a bohóc. Az alagúton való átjutás nem
hogy ártott volna neki, inkább feltöltötte energiával. Úgy járta körül a
termet, mint kisfiú a játékboltot, mindent megvizsgált, és halk, de
elragadtatott kiáltásokat hallatott. Az egyik sarokban talált két
háromlábú fémfazekat, amelyek lábai a testük alá görbültek.

„Míg az ezüstlábú Thetisz elment Héphaisztosznak

csillagos és örök ércházába, mely égilakók közt
fény lett, s melyet a Sántító maga épített volt.
Őt a fúvók mellett izzadva találta, amint épp
sürgött: húsz háromlábast készítve a tűznél,
hogy palotájának fala mellett rakja ki sorban. ”

– Pontosan, ahogy Homérosz leírta. Ez lehetett a kultusz első

központja, mielőtt a tengerpartra költözött volna. – Reed
hitetlenkedve csóválta a fejét. – Most nyertünk felvételt egy olyan
klubba, amelynek kétezer éve nem volt új tagja.
– Szerencsénk, hogy nem volt itt senki, aki megelőzhetett volna
minket. – Muir feje bújt ki a lyukon. Grant és Marina kihúzta.
– Bizonyos rituális elemek nyilvánvalóan hiányoztak…– Reed
közelebb lépett a frízhez, hogy megvizsgálhassa. – Az alagút,
amelyen végigjöttünk, kétségtelenül a vallásba való beavatás útja

127
volt. Először is a jelképes vízbe fulladás…
– Majdnem több volt jelképesnél – mondta Grant, visszaemlékezve
a fekete víz teljes ürességére. – De azt hittem, a víz csupán az ember
megtisztításához kell.
– Az ősök számára halál és megtisztulás szorosan összefüggött. A
víz, amely megtisztítja az ember testét vagy lelkét, kimoshatja az
emlékeit is. Léthé a felejtés folyója volt, amelyen át kellett kelni,
hogy az ember Hadész birodalmába juthasson. Ami a görögöket
illette, ha valaki elfelejtette, kicsoda, mintha meghalt volna. Még ma
is, ha a keresztény keresztelőre gondolunk, a víz nemcsak megtisztítja
az embert. Amikor belemerítik, az ember meghal a bűn számára.
Aztán a tűz új életre kelt, átfurakodsz a szülőcsatornán, és megjelensz
itt, meztelenül, mint az újszülött. Pratolaosz, aki újjászületett
Héphaisztosz és fiai, a kabírok szent misztériumaiban.
– Nagyon izgalmas – mondta Muir. – Most lássuk, meg tudja-e
fejteni a meteoritnak a misztériumát.
Szétszéledtek, hogy átvizsgálják a szentélyt. Grant és Marina a
széleken kutakodott, belestek minden bemélyedésbe és árnyékba,
Muir az ellenkező irányban. Reed nem vett részt a munkában. Sikerült
áthoznia egy zseblámpát az alagúton, és a frízeket vizsgálta, lámpája
sugarával ki-kiválasztva egy-egy megdermedt kőfigurát.
– Ide.
Grant odament Muirhoz a terem túlsó végébe, a szarvas oltár
mögé. Amit csak bemélyedésnek hitt, valójában ajtó volt, amely egy
kis mellékhelyiségbe vezetett. Négyzetes volt, sokkal egyszerűbb a
központi kupolánál, és a falára egyetlen reliefszalag volt vésve.
Lapos tetejű terméskő – kemény, kékes árnyalatú – emelkedett
térdmagasságig a szoba közepén; hátul tál alakú, mintegy harminc
centiméteres átmérőjű bemélyedést vájtak a padlóba. Körötte hajlított
alakú edénycserepek hevertek.
– Mi ez? – kérdezte Grant. – Újabb szentély?
– Szerintem primitív kemence. – Marina mögéjük furakodott,
letérdelt a bemélyedés mellé, belenyúlt. Feketén húzta ki a kezét.
– Azt hiszem, sejtem, hová került a meteorit.

128
 – Hová? – Muir megpördült, szeme vadul pásztázta a helyiséget.
De Marina hangjában nem volt diadal – csak fáradt beletörődés.
Grant követte a lány tekintetét lefelé, a Marina lábánál tátongó
kemence tátott szájába.
– Maga azt mondta, hogy a 61. elemen kívül a vizsgálatok
többnyire vasat mutattak ki.
Szörnyű gondolat formálódott Grant fejében.
– Azt mondtad, az a bronzkorszak volt – ellenkezett. – Azt hittem, a
vaskorszak később jött.
– Úgy van. – Reed állt az ajtóban. Homlokát zavaró gondolat
felhőzte. – Érdekes, a vaskorszak gondolata Hésziodosztól származik,
aki majdnem kortársa volt Homérosznak. Számára az elnevezésnek
semmi köze nem volt a technológiához, annál inkább egy-egy
civilizáció fényéhez. Ő ellenkezőképpen gondolta: az aranykor
aranyló eredményeit követte az ezüstön és a bronzon át a vas darabos
csúfsága. Csak mai, tudományosan gondolkodó korunkban tekintjük a
vasat fejlődésnek. Keményebb, élesebb, olcsóbb – sokkal
alkalmasabb rá, hogy fegyvert, gépet, szögesdrótot kovácsoljanak
belőle.
– Ez nyilván nagyon érdekes, professzor. – Muir hangjából
türelmetlenség érződött. – De a mükénéiek képesek voltak a vas
megmunkálására?
Reedet meglepte a kérdés.
– Természetesen.
– De azt mondta, az a bronzkor volt.
– Az új kor nem azzal kezdődik, hogy az óra elüti az éjfélt. Vaskor,
bronzkor, kőkor – közmegegyezésen alapuló, kényelmes címkék. Az
átmenet közöttük fokozatos és helyenként eltérő lehetett: évtizedeken,
talán évszázadokon át tartó folyamat. Tudtommal a vas megmunkálása
nem túl nehéz, csak a megfelelő hőmérsékletre kell hevíteni. A vas
kinyerése az ércből már sokkal nehezebb dolog.
– Az első, vasból készült tárgyak mind meteoritokból lettek –
helyeselt Marina. – Fejszepengék, nyílhegyek, kések… Az ősi
egyiptomi nyelvben a vas jelentésű szó eredeti jelentése „fém az

129
égből”. Más forrást nem ismertek.
Grantet hatalmába kerítette a kimerültség. Odakinn, abban a
világban, ahol az idő nem állt háromezer éve, majdnem éjfél felé járt.
Lehuppant a lapos tetejű kőre, és maga elé meredt.
– Szóval a mükénéiek megtalálták azt a jókora – 61-es elemmel
kevert – vasdarabot egy szentélyben, Kréta szigetén, és idehozták…
–…beolvasztani – visszhangzott Marina hangja a szobában.
– Persze. Szükségük volt rá. Valószínűleg az üllőn ül, ahol
kikovácsolták.
Valamennyien Reedre meredtek, úgy zavarba hozta őket a
professzor derűs, szinte izgatott hangja.
Reedet viszont meglepte a többiek komorsága.
– Nem mondtam? Jöjjenek, nézzék meg.

A központi teremben Reed zseblámpájának sugara végigfutott a

körfrízen, amely mintegy fejmagasságban díszítette a falat. A sárga
sugár csak elmélyítette az árnyékot a faragott figurák körül, szinte
kiugrani látszottak kőkeretükből, mintha életre keltek volna.
– Miként ha éltek volna, úgy harcoltak a pajzson. Emlékeznek az
Iliász-idézetre Pemberton naplójában?
– Azt mondta, a Héphaisztosz műhelyét leíró részből való.
– Valóban? – Reed mintha meglepődött volna. – Nos, igen.
Tulajdonképpen. Pontosabb lett volna azt mondani, hogy egy
fémtárgyról van szó, amelyet Héphaisztosz kovácsol a műhelyében.
Ismerősen hangzik az ecphrasis szó?
– Nem.
– Ecphrasis az, amikor a költő megszakítja elbeszélését, hogy
hosszan és aprólékosan leírjon valamely becses műtárgyat, általában
fegyvert vagy páncélt.
– Hirtelen más tárgyra tér át, másként szólva – mondta Muir.
– A történet szempontjából talán lényegtelen, ám a költészet
szempontjából nagyon is fontos dologra. Homérosz leginkább drámai

130
passzusai között sok az ecphrasis. És közülük a leghosszabb és
legfenségesebb itt történik, Lemnoszon, Héphaisztosz műhelyében.
Egy pajzsot kovácsol, rajta a legkifinomultabb díszítéssel. A világot
mikrokozmoszban – a hétköznapi élet és a háború képeit. Egy
Brueghel-festmény és a bayeux-i kárpit elegyét. A városokban férfiak
és nők táncolnak és örvendeznek, miközben ügyvédek és politikusok
vitáznak a fórumon. A földeken változnak az évszakok: elvetik és
learatják a gabonát, a szőlőből bort préselnek. Pásztorok hajtják
legelőre nyájukat. Hadseregek nyomulnak előre, háborúk dúlnak.
Mindez rajta van a pajzson.
Ahogy Reed beszélt, Grantet rendkívüli érzés kerítette hatalmába,
mintha lebegne, s nem kötné a valóság. A zseblámpa sugara
körbeszáguldott a termen, kőkockáról kőkockára vándorolva
világította meg a frízt úgy, hogy egy pillanat töredékéig mindegyik
része látszott. A képek összeálltak az agyában, mint a filmkockák:
ifjak és leányok táncoltak, oly élethűen, hogy a lámpafényben
hajladozni látszottak. Ökrök húzták az ekéket a földeken, kikelt a
búza, és a sarlókkal felszerelt parasztok learatták, asztagokba
kötötték. Férfiak szalagja kanyargott dombokon át egy távoli város
felé, ahol két hadsereg csatázott a falak alatt. Egy nagy tölgyfa alatt
egy jámbor bika bicegett, miközben asszonyok szalagokat kötöttek a
szarvaira, a férfiak pedig késüket élesítették.
A lámpa fénye megállt, amikor Reed befejezte leírását. A film
véget ért, a barlangban ismét nyugalom volt.
– Azt hittem, mese – mondta végül Grant.
– Én is. De ez… – Reed habozva beszélt, mintha próbára tenne
minden egyes szót, kibírják-e jelentésük súlyos tartalmát. – Ezt írta le
Homérosz. Ez az a hely, ahol leírta.
– Egy pajzson?
– Akhilleusz pajzsa. – Csodálattal mondta ki. – A bronzkorban a
vas volt a legritkábban előforduló fém, negyvenszer értékesebb volt
az ezüstnél. Akkora darabot találni belőle, mint egy meteorit, felért
ritka gyémánt megtalálásával. Nem olvasztották volna be azért, hogy
zsebkéseket vagy baltafejeket készítsenek belőle. Valami rendkívülit
– valami legendásat alkottak volna belőle. Olyasmit, amiről a költők

131
nemzedékeken át regélnek, s amit háromezer év sem töröl ki az
emlékezetből.
Reed az oltárnak dőlt. A kőszarvak úgy íveltek fel mögötte, mint a
szárnyak.
– Tehát hol találjuk? – kérdezte Grant.

132
 Tizenharmadik fejezet

– Hogy ezt a történetet megértsék, tudomásul kell venniük bizonyos

dolgokat. – Reed visszafordította lámpáját a fríz felé, a városfalak
alatt állomásozó kő hadseregre. – A görögök, akik Trójába mentek,
koruk krémjét alkották. Menelaosz, Spárta királya, akinek Helené volt
a felesége. Agamemnón, a fivére, Mükéné nagykirálya. Odüsszeusz, a
stratégia géniusza és Aiasz, aki bivalyerős volt. De mindannyiuknál
nagyobb volt az, aki nélkül a görögök nem tudtak volna győzelmet
aratni, Akhilleusz.
A közhiedelem szerint az Iliász elbeszéli a trójai háború egész
történetét: az ezer hajót, a tízéves ostromot, Akhilleusz halálát és a
város végső kifosztását. – Reed csücsörített annak az embernek a
fáradt arckifejezésével, aki egész életét a tudatlanság elleni
küzdelemmel töltötte. – Valójában az Iliász a háború utolsó évének
utolsó két hetéről szól csupán. Agamemnón és Akhilleusz összevész a
hadizsákmány egyik elemének elosztásán, és Akhilleusz hirtelen
haragjában elvonul, hadd lássák a görögök, mire mennek nélküle.
Mint kiderül, nem sokra: Hektór herceg vezetésével a trójaiak
kihasználják Akhilleusz sértődöttségét, és kis híján kiirtják a
görögöket. Akhilleusz nem hajlandó mozdulni, de barátja, Patroklosz
felölti Akhilleusz páncélját, és úgy megy a csatába. Mindenki azt
hiszi róla, hogy Akhilleusz; fordul a hadi szerencse, pompásan megy
a görögöknek, amíg meg nem jelenik Hektór, és szétzúzza az illúziót
azzal, hogy megöli Patrokloszt, és elveszi a fegyverzetét.
A zseblámpa sugara a barlang következő kőlapjára ugrott. Itt a két
sereg egy nagy folyó két partján állt szemben egymással, dárdákat
hajigáltak egymásra, hátul harci kocsik hozták az erősítést.
– Ez kissé szorult helyzetbe hozza Akhilleuszt. Szenvedélyesen
szeretne bosszút állni Hektóron, de nincs fegyverzete. Így aztán anyja
– Thetisz nimfa – elmegy Lemnoszra, Héphaisztosz
kovácsműhelyébe, és megbízza az istent új páncél és fegyverzet
készítésével. Kétségtelenül a pajzs a fénypont, de lábpáncél, mellvért
és sisak is jár hozzá. A kellőképpen felfegyverzett Akhilleusz kimegy
a csatatérre, megtalálja Hektórt, és párharcban megöli. Aztán

133
holttestét a harci szekeréhez köti, és addig vonszolja körbe-körbe
Trója városa körül, amíg Priamosz király, Hektór apja Akhilleusz
sátorába megy, és könyörög a fia holttestéért. Akhilleuszt úgy
meghatja az öregember gyásza, hogy végül elmúlik a haragja, és
átadja a holttestet. A történetnek vége, és mindenki boldogan él
tovább. Csakhogy a legtöbbjük mégsem.
– Úgy tudtam, Akhilleuszt egy, a sarkába fúródott, mérgezett
nyílvessző ölte meg.
– Ez az általános és téves közfelfogás – mondta Reed. – Akhilleusz
sarka amolyan mítoszféle.
– Hülye mítosz az egész – mondta becsmérlően Muir.
Reed bosszúsnak látszott.
– Éppen most tartok ott. Azt próbálom elmagyarázni, hogy
Akhilleusz sarka nem része az eredeti legendának. A legkorábbi
forrásokban egyetlen szó sincs olyasmiről, hogy a sarkát sérülés érte,
vagy hogy ez a testrésze különösebben érzékeny lett volna. A
motívum nem jelenik meg az első évszázadig – azaz hét vagy nyolc
évszázaddal Homérosz utánig. Az Iliász Akhilleusz halála előtt ér
véget, az Odüsszeia pedig valamivel később folytatja a történetet.
– De ha Homérosz nem szól róla, akkor ki?
Reed előrehajolt.
– A klasszikus korszak végére Homérosz lett a görög civilizáció
abszolút alapja. Költeményei annyit jelentettek, mint a Biblia,
Shakespeare és Arthur király együttvéve. Csakhogy a történetet nem
Homérosz találta ki – csak felhasználta a költészetéhez. A trójai
történetek már léteztek egymást átfedő, néha egymásnak ellentmondó
változatokban, szájhagyomány útján terjedő versek, népmesék,
mítoszok és legendák formájában. Eleinte Homérosz változata csupán
egyike volt a számtalan változatnak. Fokozatosan vált a
leghitelesebbé. Ekkora hatalma volt a költészetének.
Ám a hagyomány többi része is fennmaradt. A trójai háborúnak
hatalmas irodalma származik más költők, írók, drámaírók tollából:
Szophoklész, Aiszkhülosz, Vergilius – hogy ne is említsük
Shakespeare, Tennyson vagy Chaucer ilyen témájú műveit… A lista a

134
szó szoros értelmében végtelen, hiszen még ma is írják, több mint
kétezer-ötszáz évvel az után, hogy Homérosz először írásba foglalta.
– Szóval mi történt Akhilleusszal?
– A hagyomány szerint Parisz végzett vele – valószínűleg lábon
lőtte egy nyílvesszővel –, amikor Akhilleusz Trója kapujánál harcolt.
A z Odüsszeia egyik rövid összefoglalása szerint a görögök
elhamvasztották, és a hamvait aranyurnában temették el a Dardanellák
torkolatának közelében.

„S csontjaitokra magas, hiba-nélküli halmot emeltünk

argoszi dárdavető szent harcisereg daliái,
ott, hol a part belenyúlik a sík Hellészpontoszba,
távoli vízről is hadd lássák a hajósok:
mind, aki most ott jár, s aki még ezután születik csak. ”

Grant felnézett.
– Ez igaz? Még mindig ott van a sír?
– Állnak dombok a Boszporusz partján – felelte Marina. –
Régészek ástak ott, de nem találtak semmi érdemlegest. Pajzsot
semmiképpen.
– Ráadásul – tette hozzá Reed – a hamvasztás vaskori szokás volt.
A mükénéiek Trójánál sírokba temették volna a halottaikat. Ez
anakronizmus a költeményben.
Muir felállt.
– Anakronizmus? Rohadt anakronizmus az egész. Létfontosságú
nemzetbiztonsági dolgot keresünk, maga meg csak holmi háromezer
éves, döglött nyomról hadovál. Szarok rá, hogy Akhilleuszt lábon
vagy fejen lőtték, elhamvasztották vagy eltemették. Hiszen nem is
létezett!
– Valaki létezett. – Reed hangja hajthatatlanul csengett. – Talán
nem Akhilleusznak hívták, a sarka valószínűleg nem volt sebezhetőbb

135
a teste többi részénél, és erősen kétlem, hogy tengeri nimfa volt az
anyja – de valaki létezett. Ha lemnoszi kovácsok készítették azt a
pajzsot, valaki megkapta. Valaki, aki méltó volt ilyen
felbecsülhetetlen értékű és szent fegyverzetre. Valaki, akiről
történetek és legendák születtek, bármennyire zavarosak és hiányosak
lettek is később. Valaki, akinek az élete kitörölhetetlen nyomot
hagyott a történelemben.
– A történelemben? Azt hittem, irodalomról beszélünk. Mítoszról.
– Száz évvel ezelőtt mindenki azt hitte, hogy a trójai háború
színtiszta mítosz, teljes kitaláció. Aztán Schliemann ásni kezdett.
Nem hibázott, egyenesen Trójába ment, és belevágta a földbe az
ásóját. Aztán Mükénébe ment, Agamemnón városába, és ugyanezt
tette.
Grant felkapta a fejét.
– Honnan tudta, hová menjen?
– Mindenki tudta. – Reed a terem közepébe lépett. A gázláng fénye
szinte körülölelte. – Ez az, ami annyira különleges. A tudás sosem
veszett el. Ma is léteznek kétezer éves útikönyvek, amelyek leírják
ezeket a helyeket a klasszikus kor turistái számára. Amit
elveszítettünk, az a hit; a hit abban, hogy ezekben a történetekben
igazság rejlik. Schliemann-nak csupán hinnie kellett.
Muir elnyomta a cigarettáját az oltáron, és a csikket a tűzgödörbe
hajította.
– Rendben van. – A hangját megkeményítette a gúnyos hitetlenség.
– Szóval mit kíván tőlem, mit tegyek? Menjek Törökországba, és
ássak fel minden dombot, hogy nincs-e bennük pajzs?
– Arra nincs szükség. – Reed megenyhült. – Ha a történetek igazak,
a pajzs nincs ott.
– Azt mondta, Akhilleuszt Trójában temették el.
– Úgy van. De a fegyverzetét nem temették el vele. Túlságosan
becses volt. A görögök versenyt rendeztek, hogy eldöntsék, ki legyen
az örökös, és Odüsszeusz győzött.
– Jézus Mária! Soha sem lesz vége? És ő mit tett vele?

136
 – Senki sem tudja. Akhilleusz pajzsa itt tűnik el teljesen a
legendából. Odüsszeusz persze nem tűnt el – az ő tíz évig tartó útja
haza, Ithakába az Odüsszeia története. De tudtommal az
Odüsszeiában nem esik szó Akhilleusz fegyverzetéről, kivéve azt a
rövid megjegyzést, hogy Odüsszeusz nyerte el. Odüsszeuszt viszont
olyan sokszor érte hajótörés az utazása során, hogy elképzelhetetlen,
hogy a pajzs hazaért vele.
Muir kinyitotta elefántcsont cigarettatárcáját; ujjaival kotorászott
benne, de az üres volt. Felnézett, és tekintete találkozott Reedével.
– Hagyjuk ezt az egész marhaságot és handabandát. Tudja, hogy hol
van ez a pajzs, vagy táviratozzak Londonba, hogy a kutatásnak vége?
Reed és Muir egy pillanatig farkasszemet néztek.
– Nem tudom, hol a pajzs.
A cigarettatárca csattanva csukódott össze. Muir máris indult
kifelé.
– De azt tudom, hol kezdeném el keresni.

137
 Tizennegyedik fejezet

Paleo Faliro, Athén.

Két nappal később
Tiszta, ragyogó tavaszi reggel volt. A várost ölelő hegyek
lankáinak alja zöldellt a téli esőktől, és csúcsaikon még márványként
csillogott a hó. Grant meg a többiek kiültek a szálloda vízparti
teraszára – a hegyek és a szikrázó tenger, a tél és a nyár, a múlt és
a… ki tudja, micsoda közé. Grantet ebben a pillanatban mindez nem
érdekelte. Úgy érezte, mintha az utóbbi hetet sötétségben töltötte
volna: éjszakai kompokon, tengeri barlangokban, alagutakban és
vájatokban. Ülni a napfényben, hideg sörrel a kézben – most éppen
elegendő volt.
Ezt a Görögországot még sosem látta – ez a pénz és a középosztály
Görögországa volt, távol a szegény mezőgazdasági és
halászfalvaktól, amelyeket megszokott. Elegáns századfordulós villák
szegélyezték a tengerparti sávot, vastag törzsű pálmák árnyékolták a
fasorban húzódó villamossíneket, a szálloda előtti kikötőben karcsú
jachtok ringatóztak. Itt az ember szinte megfeledkezhetett az
országban még mindig dúló polgárháborúról.
Az asztal túloldalán Reed kortyolta a teáját.
– Vissza kell mennünk a kezdetig. – Kicsomagolta az
agyagtáblácskát, és az asztal közepére tette. Számtalan kalandjuk után
csoda, hogy még mindig épségben volt. – Azt hiszem, az első kérdés
csakis az lehet: honnan származik?
Marina letette a poharát, megfogta a táblát, és úgy húzta végig
ujjait a szögletes jeleken, mintha vakoknak szóló írás volna.
– Krétán is találhatta, de szerintem itt volt. Amikor visszatért az
utolsó athéni útjáról, különösen izgatottnak látszott.
– Úgy van. – Egy cseppnyi türelmetlenség érződött Reed
hangjában. – De eredetileg honnan származott? Ki kellett ásni
valahol. Ilyen lineáris B írásos táblákat mindenfelé találtak Krétán és
a mükénéi lelőhelyeken, de tudomásom szerint Athénban soha. Azt

138
hiszem, nyugodtan elvethetjük azt a feltételezést, hogy Pemberton egy
múzeumból lopta volna. Vagy kapta valakitől, vagy egy itteni
régiségboltban bukkant rá. Szóval…
Bosszúsan hallgatott el. Propellerek berregése nyomta el a hangját,
amint egy kis hidroplán húzott el fölöttük. A tenger felé ereszkedett,
majd permetet verve csapott le a hullámokra. Bizonyára valami
hajótulajdonos örökös, aki fel akar vágni egy lány előtt, gondolta
Grant.
– Igazán számít ez? – fújta ki a füstöt az orrán Muir. – Nálunk a
tábla, ez a fontos. Ha el tudná olvasni az írást, az érne igazán valamit.
– Ha nyugton hagyott volna Oxfordban, talán előbbre jutottam
volna. Ehelyett azonban iderángatott, ahol rám lőttek, majdnem
elraboltak, és az Égei-tenger egyik végéből a másikba hurcolnak. –
Reed a teáscsészéje peremét nézte. Az öbölben a hidroplán a kikötő
felé tartott. – Ám azt próbáltam magával megértetni, hogy ha sikerült
volna is megfejtenem a lineáris B-t – és ha így utat mutatott volna a
pajzshoz –, akkor is csak idáig jutottunk volna. – Felemelte a táblát,
és az ujját végighúzta a törött szélén. – Nagyjából az út feléig.
– Úgy érti, több is van belőle? – Muir lecsapta az asztalra a
csészéjét. A tea kilöttyent a csészealjba. – Hogy a pokolba fogjuk a
másik felét megtalálni?
– Úgy, hogy kiderítjük, honnan származik. – Reed letette és a
zsebkendője alá dugta a táblát, hogy a többi vendég ne láthassa. –
Egy ilyen jelentőségű darab nem tűnik el valakinek a padlásán száz
évre. Azt gyanítom, nem sokkal az előtt áshatták ki, hogy Pemberton
rátalált, közvetlenül a háború előtt. Az akkori felfordulásban aligha
lenne meglepő, hogy nem figyeltek oda rá – vagy eljutott a
feketepiacra.
Grant a homlokát ráncolta.
– Véletlenül is megtalálhatták. Például egy földjét szántó paraszt.
Vagy sírrablók.
– Nem valószínű. Az általam ismert lineáris B-vel írott táblák
közül egy sem került elő véletlenül. Bármi áll is rajtuk, meglehetősen
kivételes játékszerek. Kizárólag palota-együttesekben találtak

139
belőlük – azoknál pedig komoly ásatások szükségesek. – Reed
Marinához fordult. – Hálás lennék, ha elmenne a Kulturális
Minisztériumba. Derítse ki, ki kapott ásatási engedélyt 1940-ben és
1941-ben. Akkoriban a fél világ háborúzott, így nem sokan lehettek.
Felállt, fogta a zsebkendőbe csomagolt táblát.
– Hová megy azzal? – kérdezte gyanakodva Muir.
– A szobámba, aztán pedig a könyvtárba.
– Magával megyek. – Marina felugrott, és Reeddel együtt eltűntek
a szállodában. Grant körbeforgatta sörének maradékát a pohárban,
majd kiitta. Az asztal túloldaláról Muir Grant válla fölött azt figyelte,
hogyan köt ki a hidroplán. Fehér nadrágot és fehér, nyitott nyakú inget
viselő, magas férfi ugrott le a kabinból, és kezdett élénk
beszélgetésbe a kikötői alkalmazottakkal.
– Nem ártana, ha Reeddel menne. – Muir visszafordult. – Athénban
nyüzsögnek a vörösök. Nem akarom, hogy professzorunk rossz
kezekbe kerüljön. És vegyen magának egy öltönyt. Úgy néz ki, mint
valami Gunga Din.
Grant nem vett tudomást a sértésről.
– Komolyan gondolja, hogy képes rá? A lineáris B megfejtésére?
Muir sanda pillantást vetett Grantre, és igen megfontoltan
válaszolt.
– Végzett számunkra némi kódfejtést a háború alatt. Ott találkoztam
vele. Egyébként ezt bizalmasan mondtam. Talán úgy fest, mint aki egy
Gilbert és Sullivan operettből lépett ki, de briliáns elme. A magyar
külügy kódját mindössze három nap alatt fejtette meg.
– Nehéz kód volt?
Muir gúnyosan nevetett.
– Fogalmam sincs. Az benne a szép, hogy a prof nem tud magyarul.

Grant a szálloda előtt érte utol Reedet és Marinát, és együtt

villamosoztak Athén belvárosába. Marina a katonai kezeslábas
helyett egyszerű, derékban húzott, kék ruhát vett fel. Illedelmesen
összeszorított térddel ült, a haja hátratűzve, a táskája az ölében.

140
Fegyveres katonákkal teli nyitott teherautó húzott el mellettük; komor
asszonyok rántották vissza gyerekeiket az úttestről. Európa többi
részén véget ért a háború, de Görögországban tovább pusztított a
polgárháború.
– Ki volt Schliemann? – kérdezte Grant, visszaemlékezve Reed
elbeszélésére a barlangban.
Reed meglepetten kapta fel a fejét.
– Schliemann? Egy régész. Valójában a régész. Gyakorlatilag ő
találta ki a szakmát – menet közben.
Marina az ajkát biggyesztette.
– Nem csak a szakmát találta ki.
– Azt hiszem, Marina Schliemann, hm… lelkesedésére céloz. Mint
említettem, Schliemann erősen hitt Homérosz igazában. Romantikus
volt. Ráadásul kényszeres show-man. Néha hagyta, hogy előítéletei
és teatralitása diktálja annak a bemutatását, amit felfedezett.
– Azt suttogták, hogy az általa megtalált kincsek felét ő maga
rejtette el – húzta a száját Marina.
Reed legyintett.
– Apróságok. Nem ő tette oda Trója falait, sem Mükéné oroszlános
kapuját. Kifogásolhatjuk a módszereit, vitathatjuk a magyarázatait, de
az eredményeit nem tagadhatjuk. Megmentette a trójai háborút a
mítoszok birodalmától, és átmentette a való világba.
Grant ámultan nézett Reedre.
– De ha Schliemann bizonyította, hogy a történetek igazak voltak,
miért mondja állandóan, hogy tündérmesék?
Reed zavartan elmosolyodott.
– Az én hitem nem volt olyan erős, mint Schliemanné. Vagy inkább
hitehagyott voltam. – Tekintete a távolba tévedt. – Egyszer láttam őt.
Tízéves voltam. Schliemann nyilvános előadást tartott a Királyi
Geográfiai Társaságban; apám odavitt. Vonattal utaztunk, és apám
citromfagylaltot vett nekem a Paddington állomáson. Fura, mire
emlékszik az ember. Schliemann mindenesetre rendkívüli hatást
gyakorolt rám. Az óra álomként telt el, mint a nyári délután, amikor

141
az ember a kedvenc könyvei legizgalmasabb részleteit lapozza végig.
Csakhogy akkor minden igaz volt.Aznap este határoztam el, hogy
olyan leszek, mint Schliemann.
– Mi történt?
– Felnőttem. – Vágyakozással teli sóhaj. – Oxfordba mentem, és ott
maradtam. A legjobb helynek látszott a klasszikus kor iránt érdeklődő
fiatalember számára. Azonban lassan kiszívta belőlem a szenvedélyt.
Az ember nem töltheti azzal az életét, hogy Homérosz fenséges
fényében fürdik. Tanulni kell, elemezni, magyarázni. Az első érzelmi
kitörés lebomlik messzemenően ésszerű elemekre, amelyek újra meg
újra tovább bomlanak. Olyan, mint felboncolni a család kutyáját,
hogy az ember megtudja, miért szereti annyira. Mire végzett vele,
odavan. – Reed megtörölte az arcát a zsebkendőjével. A zsúfolt
villamoson hőség volt, Reed homlokán gyöngyözött az izzadság. – No
és mindazzal együtt, amit Schliemann talált, még mindig hatalmas
ugrás néhány, bármennyire is képzeletet beindító, romos erődítmény
alapján azt állítani, hogy Homérosznak mindenben igaza volt.
Tiszteletre méltó akadémikusok nem állnak az ilyen elképzelés mellé.
Hivatásos szkeptikusok vagyunk. Aki hisz, az bűnös titoknak tartja a
hitét. Idővel a dolog kínossá, majd nevetségessé válik. Végül az
ember már azt sem tudja, eredetileg mit is látott a dologban.
– De meggondolta magát.
– A barlangban. Amikor láttam mindazokat a faragványokat,
pontosan úgy, ahogyan Homérosz leírta őket… – Reed hitetlenkedve
csóválta a fejét. – Emlékszem, mi ihletett meg azon az estén
Kensingtonban. Nem a költészet, az később jött. Még csak nem is a
történetek, bármennyire izgalmasak voltak is. Hanem az a lehetőség, a
remény, hogy mindaz alá a tudományosság és legenda alá valami
valóságos lehet temetve. Valami igaz. – Szégyenlősen elmosolyodott.
– Újra hinni kezdtem. Ahogy Schliemann vagy Evans. És ha már nála
tartunk…
Felugrott, meghúzta a csengőzsinórt. A villamos lassan megállt.
Grant felállt, de Marina ülve maradt.
– Én nem itt szállok le. Találkozunk a szállodában.

142
 – Tartsd nyitva a szemed.
Marina kissé megemelte a táskáját. Meglepően nehéznek látszott,
több lehetett benne a szokásos rúzsnál és púdernél.
– Tudok vigyázni magamra.

Grant és Reed leszálltak, és egy nagy, fehér, neoklasszikus épület

kapuja előtt találták magukat. Maga az épület az utcától kissé beljebb,
tágas térség közepén állt, magas kőfal vette körül. A kapun réztábla
hirdette: ATHÉNI BRIT ISKOLA.
– Mintha félálomban volna. Kitehették volna a Ne zavarjanak
táblát is.
– A személyzet zöme húsvéti szabadságon lehet. De egy kis
szerencsével… – Reed addig nyomta lelkesen a csengőt, amíg egy
szürke dzsörzéruhás, fiatal nő elő nem jött az épületből. Gyanakodva
nézte őket: Reedet a divatjamúlt öltönyében és viharvert
szalmakalapjában, illetve Grantet bakancsban és ingujjban. Reed
neve bűvös hatást gyakorolt rá. Elegendő volt kimondani, és az
ellenségesség rajongásos tiszteletté változott. Bevezette őket a kapun
és egy dombon, egy olajfákkal, fenyőkkel, ciprusokkal és
leanderekkel ékes kerten át egy magas és hűvös előcsarnokba.
– Attól tartok, az igazgató úr ma távol van, másként személyesen
üdvözölné önt. Megtisztelő a látogatása, Reed professzor úr. Ha
legalább a vendégkönyvet aláírná…
– Odafordította az asztalon a könyvet, és nyújtotta a tollat. Reed
lelkesen aláírt, majd átadta a tollat Grantnek.
– Itt minden látogatónak alá kell írnia? – Grant odakanyarított
valami macskakaparást Reed neve alá, az álnév használata immár
szokásává vált.
– Természetesen. A legnagyobb megbecsülésnek örvendő
vendégeinknek is. – Mentegetőzve mosolygott Reedre.
– Belenézhetek?
Grant átlapozta a könyvet. Maga a könyv is műkincsnek látszott, a
múlt relikviájának, amelyet leporoltak és visszahelyeztek a polcra.

143
Az egymást követő oldalak, a nevek és dátumok egymást követő
sorainak rendezettsége mit sem mutatott a látogatások között eltelt
szabálytalan időközökből. Néha tucatnyi vagy több név is volt
ugyanazon a napon; de gyakrabban napok, sőt hetek teltek el anélkül,
hogy a könyvhöz nyúltak volna. Aztán egyszerre csak valami más: két
takaros, vonalzóval meghúzott vonal, mintha sebhely lett volna a
lapon, úgy választotta el 1941 áprilisát 1945 januárjától. Négy év,
gondolta Grant. Négy év, amikor a világ mindent megtett, hogy
eleméssze magát. És mindez két párhuzamos vonal között egy kis
fehér sávban.
Az elválasztás előtti oldalon Grant megtalálta, amit keresett.
Megmutatta a vendégkönyvet Reednek.
– Pemberton itt járt: 1941. március 21.
– Ismerte John Pembertont?
– Egyszer találkoztunk. Maga már akkor is itt volt?
A lány a fejét rázta.
– A legtöbbünk a háború után érkezett ide.
Grant egy pillanatig gondolkodott.
– Azt mondta, ez az intézmény finanszírozta Pemberton krétai
ásatásait. Megvannak a feljegyzések a kiadásairól?
A lányt meghökkentette a kérdés. Bizonytalanul Reed-re nézett, aki
beleegyezőn bólintott.
– Megnézhetem önnek. Némi időbe telhet. Ha megvannak az iratok,
csakis a pincében lehetnek.
– A könyvtárban leszünk.

Grant nem volt éppenséggel könyvtárba járó fajta, Reed viszont

elemében volt. Amíg Grant az ablaknál ülve a The Times egy
háromhetes példányát böngészte, Reed röpködött a polcok között,
könyveket szedegetett le, és valósággal fészket rakott belőlük az
asztalon. Grant a gerinceken lévő, aranybetűs címekre pillantott:
Baszktól minósziig; A krétai feliratok kulcsa; Minósz palotája A.
E. Evanstől négy vaskos kötetben. Grant elkedvetlenedett. Több

144
könyv hevert ott, mint amennyit egy év alatt el lehet olvasni.
– Tényleg mindet el akarja olvasni?
Reed kidugta a fejét egy ijesztően vastag könyv mögül.
– Talán. Az emberek ötven éve próbálják megoldani ezt a rejtélyt.
Bizonyos szempontokból ehhez képest az Ultra csak egy karácsonyi
keresztrejtvény.
– Ultra?
Reed hófehér haja tövéig elpirult. Motyogott valamit Muirról, és
visszabújt a könyv biztonságos fedezékébe. Grant ismét kinyitotta az
újságot.
Örvendetes kizökkentésnek érezte, amikor kopogtak az ajtón. A
lány két szamárfüles, összekötött dossziét hozott. Letette őket az
asztalra, Grant elé. Rózsavíz és liliom finom illata áradt a lányból,
amikor Grant fölé hajolt.
– A knósszoszi számlák 1941 első hónapjaiból, mielőtt a
személyzet evakuált. Valami konkrétum érdekli?
– Tudni szeretném, vásárolt-e valamit Pemberton az utolsó athéni
útján.
A lány leült Grant mellé, lapozgatott. Az asztal túloldalán Reed
szopogatta a ceruzája végét.
– Nem sok van arról az időszakról. Még nem kezdődött meg az
ásatások évadja. – A lány Grantre sandított, fogalma sem volt,
mennyit érthet a férfi a régészethez. – Őszintén szólva, nem tudom,
miért maradt Pemberton Krétán.
Csodálkozna, gondolta Grant, de csak hümmögött.
– Itt van valami. – A lány ruhájának ujja súrolta Grant karját,
ahogy mutatta. – Ötven font március 21-én. A bejegyzés csupán
„Múzeumi beszerzés”. Az igazgató úr jóváhagyta.
– Kiderül, hogy hol vásárolt?
A lány kikötötte a második dossziét, és mindenféle jegyek,
kuponok, kérvények és számlák tömege került elő.
– Kicsit nagy itt a rendetlenség. Nyilván nem volt idejük rendesen

145
lefűzni őket, amikor jöttek a németek. – Nézegette a papírokat, aztán
kezdte szétosztani őket, mint krupié a lapokat. Tanítónős külseje
ellenére vörösre voltak lakkozva a körmei. – Nem – nem – nem… Ez
mi?
Ropogós, krémszínű papírlapot tett a halom tetejére. A számlát
sűrű, kék tintával írták angolul és görögül. Késő minószi agyagtábla,
származási helye ismeretlen. 50 brit font (darabja). A lap tetején
cirkalmas betűkkel állt: EliasMolho, régiségkereskedő. Alatta a cím.
– Nem a bolhapiacon vette. – Grant végighúzta az ujját a lap
szélén. – Tudja, merre találom ezt a címet?

Grant ott hagyta Reedet könyveinek barikádja mögött, és

bebuszozott a belvárosba. Térképe nem volt, de töltött már annyi időt
Görögországban, hogy megtanulja: minden újságárusnál és pavilonnál
érdeklődni lehet. A kapott válaszok a bizonytalan bólintásoktól
fokozatosan a felismerés állandó lüktetéséig jutottak: így működött az
emberi szonár. És ez hamarosan elvezette Grantet egy csendes,
szelíden kopott utcácskába, ahol jobb napokat látott boltok
sorakoztak. Számos épület még golyó ütötte nyomoktól volt ragyás,
bár hogy a lövöldöző fasiszta volt-e vagy kommunista, bennszülött
vagy idegen, Grant nem tudta megállapítani. Valószínűleg már a
helybeliek sem. Néhány srác rugdosott egy focilabdát egy platánfára
az utca túlsó végén, és egy sovány, vörös macska kergette a farkát egy
bezárt pékség lépcsőjén. Egyébként az utca kihalt volt.
Grant megtalálta a számlán szereplő címet – a huszonhármas
számot. Elias Molho, a Ritka Régiségek Kereskedője még mindig ott
volt, ám csupán megfakult betűk formájában a bejárat fölött. A felirat
eltávolításához senki sem vette a fáradságot, bár a helyiségben immár
egy szabó dolgozott. Grant felnyögött.
Futó lépteket hallott maga mögött. Megfordult, és egy férfit látott
maga felé futni az üres utcán. Két dolog hívta fel Grant figyelmét:
először az, hogy a férfin nem volt cipő, másodszor pedig az, hogy a
kezében egy palackot vitt, amelyben mintha vodka lett volna, és rongy
lógott ki a szájából. Grant a fegyveréért nyúlt, ám a férfi szinte észre
sem vette Grantet. Egyenest elrohant mellette.

146
 A srácok, akik egy perce még vidáman rúgták a labdát, eltűntek. Az
utcán csak a menekülő és Grant maradt. Grant nem tudta, ki a férfi, és
miért fut, de elegendő hasonló jelenetet látott a háborúban ahhoz,
hogy tudja: a baj nem lehet messze. Felszaladt a lépcsőn, belépett a
szabóságba, éppen akkor, amikor görög katonák vezette amerikai
dzsip fordult be a sarkon.
Egy hajlott hátú öregember nézett fel az újságjából, amikor Grant
belépett. A fal melletti fogasokon zakók és flanelnadrágok
porosodtak. A dzsip továbbrobogott.
– Mr. Molhót keresem – mondta görögül Grant.
Az öreg hosszan, áthatón szemügyre vette.
– Mr. Molho nincs itt. – Az öreg lassan beszélt, minden egyes szót
hangsúlyozott. Talán csak a kora miatt, de dióbarna szemében olyan
fény égett, hogy Grant azt gyanította, jócskán van még benne
elevenség. A távolban kerekek csikorogtak, majd lövések dördültek.
– Tudja, hová ment?
– El. – Az öreg fogott egy centimétert meg egy krétakorongot, és
előjött a pult mögül. – Talán öltönyt szeretne? – A megjelenése
alapján Grantre valóban ráfért volna egy öltöny.
– Hová ment? – Grant egy nyakkendőkkel teli, üvegezett asztalka
mögé hátrált. – Meg kell találnom.
– Elment – ismételte a szabó. – A háborúban. Elment.
A centiméterrel Grant felé suhintott.
– Ha visszajön, adja át neki ezt. – A pulton volt egy notesz. Grant
fogott egy ceruzát, és gyorsan felírta a nevét meg a szálloda címét
görög nagybetűkkel. Odalökte a szabónak, aki visszahúzódott, és
leszegte a fejét. Ideges kézzel gyűrte össze a centimétert.
– Nem érti. Nem jön vissza. Evraios volt. Zsidó. Nem jön vissza.

– Megint egy rohadt zsákutca. A szó szoros értelmében. – Muir

megbökte a villájával a birkahúst. Vér és zsír folyt ki belőle. A
szálloda étterme gyakorlatilag üres volt. Grant, Reed, Marina és
Muir trónolt fenségesen a nagy étterem közepén, ám nagy számbeli

147
fölényben voltak velük szemben a kedvetlen pincérek, akik a
konyhaajtó körül cigarettáztak és pletykáltak.
– Neki több szerencséje volt. – Muir a késével Marinára bökött. –
Odavillantotta a csöcsét a miniszternek, és mindenfélét megtudott.
Marina nyílt undorral nézett Muirra, és a táskájával játszott.
– Csak négy régész kapott engedélyt minószi és mükénéi helyszínek
feltárására 1941-ben. Az egyik Pemberton volt…
– Azt tudjuk – szólt közbe tele szájjal Muir.
– Két svájci másodlagos ásatást folytatott Orchoménoszban. Egy
német, bizonyos Klaus Belzig új helyszínen ásott Kephaloniánál.
– Belzig? – Grant összenézett Marinával.
– Ismeri? – kérdezte Muir.
– Krétán járt a háború alatt, Pemberton naplóját kereste. Olyanokat
tett…
– Ő lehet az emberünk. De mit keresett egy káposzta-zabáló Krétán
a háború előtt?
– A kormány mindent megtett, hogy elkerüljék a megszállást, az
utolsó pillanatig. Nem akartak ürügyet szolgáltatni a németeknek.
– És Kephaloniánál ásott, azt mondja? – nézett fel Reed a tányérján
lévő ragacsos spenótmasszáról. – Kephalonia – ismételte, mintha a
névnek titkos értelme lett volna. – Figyelemre méltó.
Muir Reedhez fordult.
– Mi olyan fene érdekes Kephalonián?
– Kephalonia a központi szigete annak a szigetcsoportnak,
amelyhez Ithaka is tartozik. Odüsszeusz otthona. Ha ő vitte el a
fegyverzetet…
– Nem hagynánk már abba a mesék hajkurászását? Ha a fegyverzet
létezik, nem egyszemű óriások és daloló sellők őrzik. Hogy boldogul
a táblán lévő írással?
Reed a tányérjába bámult, játszott a spenóttal. Amikor felnézett, a
szeme tiszta volt, mint az ég.
– Valamivel előbbre jutottam.

148
 – Mennyi időbe telik, amíg megfejti?
Reed kurtán felnevetett, olyan lesajnálón, hogy az már szinte
szánakozásnak hangzott.
– A szakma legjobb elméi fél évszázada próbálkoznak vele.
Nekem is egy délutánnál többre lesz szükségem. Még nincsenek meg
a jelképek.
– Ezt hogy érti? – kérdezte Grant.
Reed eltolta a tányérját, hátradőlt.
– Ha belegondolnak, minden írás a kódolás egyik formája. Az író
veszi a nyelvet, és vizuális jelképekké változtatja át, aztán a
hozzáértő elme a jeleket ismét visszaváltoztatja szavakká, és kiejti. A
modern titkosírás lényege, hogy olyan mértékig alakítsa át a nyelvet –
általában matematikailag –, hogy csak előre ismert kóddal lehessen
visszaalakítani. Nos, a normális írott nyelveknek számos visszatérő
sémájuk van. Közönséges betűk, közönséges betűkombinációk,
közönséges szósorok. Ha elegendő anyaggal lehet dolgozni, egy
egyszerű behelyettesítő rejtjelet – amelyikben egy-egy betűt mindig
ugyanaz a másik betű vagy jelkép helyettesít – mindig meg lehet
fejteni, ha ismerjük az eredeti nyelv sémáit. A modern rejtjelezők
ezért rengeteg erőfeszítést, időt és találékonyságot fordítanak arra,
hogy betűsorokat – azaz mondatokat – olyan szövevényes
számsorokká változtassanak, amelyek teljesen véletlenszerűnek
látszanak.
– Szemlátomást sokat tud erről – jegyezte meg Marina.
– Belekontárkodtam. – Muir fenyegető pillantására Reed nem ment
ennél tovább. – A tábla okozta probléma egészen más.
Feltételezhetjük, hogy akik a táblát írták, nem próbálták álcázni, amit
írtak. Ellenkezőleg, a lehető legérthetőbben akartak fogalmazni.
Csakhogy háromezer évvel később nemcsak a kód kulcsát veszítettük
el, hanem a kódolt nyelvet magát is. Kétféleképpen lehet
hozzákezdeni. Vagy a jelképeket nézzük, vagy megpróbáljuk kitalálni
a nyelvet, aztán kidolgozni, hogyan képviselik ezt a nyelvet a jelek.
– De ezek a táblák több mint háromezer évesek – vitatkozott Grant.
– Honnan tudhatnánk, milyen nyelven íródtak?

149
 – Nem tudhatjuk… De ez nem akadályozta a tudósokat abban, hogy
megpróbáljanak más nyelveket – vagy a feltételezett elődeiket –
összevetni a lineáris B sémáival. Próbálkoztak mindennel: hettitával,
baszkkal, ógöröggel, óindiaival, ősciprusival, etruszkkal – ami
meglehetősen mulatságos, ugyanis nem sikerült még megfejtenie
senkinek. Nagy rakás ostobaság az egész, soványka egybeesések és
makacs optimizmus eléggé reménytelen elegye.
– Ez újabb zsákutcának látszik.
– Egyetértek. Ezért ahelyett, hogy egyenesen a nyelvvel
próbálkoznánk, a jelképeknek esünk neki. Próbáljuk felfedezni
sémáikat, belső logikájukat és az őket uraló szabályokat, hogy lássuk,
mit tudhatunk meg a mögöttük rejlő nyelvről. Az a gond, hogy azt sem
tudjuk, hány jelképpel van dolgunk.
– Valószínűleg mind rajta vannak a táblán – mondta gúnyosan
Muir.
Reed felhúzta a szemöldökét; ettől a szelíd gesztustól sok
egyetemista esett már kétségbe.
– Valóban? – Elővette a töltőtollát, és egy dőlt betűt rajzolt a
terítőre, mit sem törődve a pincérek megbotránkozott pillantásaival. –
Ez milyen betű?
– Egy „g” betű – mondta Grant.
– Egy „y” – szólt Muir.
– Egy „p” – mondta Marina, aki Reeddel szemben ült, és fejjel
lefelé nézte.
Reed titokzatosan és elégedetten dőlt hátra.
– Tényleg? Vagy talán „j” vagy „f”? Netán „if” vagy „of”? Esetleg
Papagiannopoulou kisasszony olvassa helyesen, és „Pn” vagy „Pr”.
Vagy csak megcsúszott a toll. A minósziak és a mükénéiek nem
betűformákba írták ábécéjüket. Nedves agyagtáblákba karcolták
növényi szárakkal vagy pálcákkal – valószínűleg sietve, a táblát a
térdükön egyensúlyozva. A jelképek közül sok még tökéletes
formájában is hasonló. Azt megítélni, hogy az eltérés mennyire
valódi, és mennyi tudható be csupán a kézírás változásának, Salamon
bölcsessége kellene. És ezzel még csak a kapuig jutottunk.

150
 Borongós csend lett az asztalnál. Grant játszott az étellel, Muir
nézte, amint cigarettája hosszú hamuja lehullik.
– Kihagytam valamit?
Az étterem dupla ajtaja úgy vágódott ki, mintha szélvihar tört volna
be. Magas, széles vállú férfi csörtetett feléjük az üres asztalok között.
Volt benne valami hátborzongatóan egészséges: a teniszcipő, a
kamaszosra vágott haj, a fehér nadrág a nyitott nyakú, fehér inggel,
amely éppen olyan ropogósra volt vasalva, mint a mosolya. Ha az
ember nem hallotta volna az akcentusát, akkor is csak egyetlen szóval
lehetett volna leírni: amerikai. Ha észrevette is a rá meredő négy
szempárt, nem mutatta.
– Jackson – mutatkozott be. – Marty Jackson. – Megszorongatta
Marina kezét, majd Reedhez fordult. – Hadd találom ki: Reed
professzor úr. Mindent olvastam a könyveiről. És maga lehet Sam.
Felkapott egy széket a szomszéd asztaltól, megpördítette, és
befészkelte magát Marina és Grant közé.
Grant kérdőn nézett Muirra.
– Tudomást szereztek rólunk a lapok?
Jackson intett a pincérnek, sört rendelt.
– Soha nincs elég hideg ebben az átkozott országban – zsémbelt
szelíden. – De a bornál még mindig jobb. Úgy hallom, azt
fenyőtobozból készítik. El tudják képzelni?
– Mr. Jackson a Szövetséges Katonai Misszió embere – mondta
Muir. Ez tökéletesen oda nem illő magyarázat volt. – Ma reggel
érkezett.
– Védeni a frontot a komcsik ellen. Hallották, mit mondott
nemrégiben Truman? „Segítenünk kell a szabad népeket, hogy a
maguk módján határozzanak a sorsukról.” Hát ezt teszem én itt.
– A seregben?
– Nem egészen. – A kedélyesség egy pillanatra eltűnt, és Grant
valami éleset és keményet érzett a laza vigyor mögött. Aztán a mosoly
visszatért. – De azt hiszem, valamennyien egy csapatban játszunk,
igaz?

151
 – Mr. Jackson…
– Hívjon Martynak.
Muir összerezzent.
–…csatlakozik hozzánk a 61-es elem felkutatásában.
– Hallom, nagy dolgokat tettek. – Őszintén hajolt előre, az asztalra
könyökölt. – Az a barlang Lemnoszon – egyszerűen hihetetlen.
Bárcsak ott lehettem volna.
Reed mormogott valamit, ami hasonló érzelmeket akart kifejezni.
– De most nagyobb sebességre kell kapcsolnunk. A felderítés azt
mondja, itt hemzsegnek a vörösök. Bedobták a legnagyobb ászukat is,
Kurcsoszov ezredest. – Fényképet vett elő, az asztalra tette. A kép
titokban készülhetett: homályos és alulexponált volt: alig látszott több
a keskeny arccsontoknál, a vékony bajusznál, a szemet meg szinte
eltakarta a csúcsos sapka árnyéka. Grantnek némi idejébe telt, amíg
észrevette, hogy az egyik szem hiányzik, fekete szemvédő borítja. –
Ez az egyetlen képünk, de sokat hallottunk róla. Sztálingrádnál
szerzett nevet, nem a nácik elleni harcban, hanem a dezertálók
agyonlövésében.
Grant nézte a képet.
– Azt hiszem, összefutottunk néhány barátjával Lemnoszon.
– Muir mondta. Szóval el kell jutnunk ahhoz a dologhoz előttük.
– Nos, a tábla nálunk van. Az a legjobb útmutató. Csakhogy a
professzor éppen az imént magyarázta el, mennyi munkára van még
szükség, hogy el tudja olvasni.
– Ha bármiben segíthetek, csak szóljanak.
Reedet szemlátomást meglepte az ajánlat, bár őszintén hangzott.
– Úgy véljük, a tábla egy kephaloniai helyszínhez köthető.
– Remek. Holnap első dolgunk lesz ellenőrizni. Van repülőgépem.
– Ezt úgy mondta, mintha egy pár cipőről lett volna csak szó. – Sam,
úgy hallom, nem árt, ha maga ott van az ember mellett. Velem jön.
Grant berzenkedett; ösztönösen úgy érezte, vissza kéne utasítania
az amerikait, de inkább hallgatott. Nem volt értelme rögtön az

152
ellenségévé tenni Jacksont.
Jackson Reedhez fordult.
– Addig térjen vissza abba a könyvtárba, és folytassa a munkát a
táblával. – Marinára pillantott. – Maga is, kedvesem. Muir vigyáz
magukra.
Sorra és nagyon komolyan az asztalnál ülők szemébe nézett.
– El nem mondhatom, mennyire fontos ez az ügy.

153
 Tizenötödik fejezet

Kephalonia, Ión-tenger
A repülő rátelepedett a vízre, és lágyan siklott a part felé. Amikor
alatta már csak mintegy félméteres víz volt, Jackson lekapcsolta a
hajtóművet, és hagyta, hogy az utolsó métereken a hullámok mossák
partra a gépet. Grant a kabinból leugrott a vízbe a támasztóékkel,
hogy a gépet stabilan megállítsa. Amikor már biztosan állt, elővette
és tanulmányozni kezdte a délelőtt Athénban vásárolt térképet.
– A kérvény szerint, amelyet Belzig benyújtott a minisztériumnak, a
helyszín valahol ott lehetett. – Észak felé mutatott, egy sziklás hegyre,
amely a lapos parti síkságot koronázta.
– Szép helynek látszik.
– Rajtaütéshez – mondta epésen Grant. Se a napsütés, se a tengeri
levegő nem javított a hangulatán. Az első pillanattól fogva nem bízott
Jacksonban, és ezen az sem változtatott, hogy a repülőn két órán át
hallgatta az amerikai derűs ostobaságait.
– Meg tudjuk oldani. – Jackson lecsúsztatta a válláról bőr
hátizsákját, és egy Coltot vett elő. Jackson nem hallotta Grantet. –
Egyébként mire számíthatunk, mit találhatunk itt?
Grant vállat vont,
– „Mükénéi alapépítményeket”, Belzig folyamodványa szerint.
Reed úgy véli, Odüsszeusz palotáját keressük.
– Odüsszeusz? Az ő palotája Ithakán volt. – Jackson látta, hogy
Grant meglepődött. – Micsoda? Nem olvasta egyetemistaként az
Odüsszeiát?
– Nem.
– Nagyszerű könyv. De szerintem, amit a professzor mond,
lehetséges. Valódi Einstein, igaz?
Grant alig észrevehetően elmosolyodott.
– Valószínűleg.
Töltésútra találtak, amely átvezetett a parti mocsáron, hát követték.

154
A talaj egyre szilárdabb lett. Egy völgybe jutottak, amely
kettéosztotta a hegyet a nyugati gerinc előtt. Az útelágazásnál balra
fordultak, és fokozatosan felfelé kanyarogtak az egyre meredekebb
ösvényen, amíg végül az erdős csúcsra értek. Állandó szél fújt a fák
közt; visszanézve Grant látta a hidroplánt a parton, tükörként
ragyogott a napfényben, és az öböl vize körülölelte.
Elváltak egymástól, úgy haladtak tovább a fák közt. Meleg volt,
még árnyékban is. Grant idegesen lépkedett: bár a talajt kellett volna
néznie, hogy megbolygatták-e valahol, mégis állandóan
körültekingetett. Tőle jobbra Jackson úgy csörtetett az
aljnövényzetben, mint valami vadkan. Semmi mást nem lehetett tőle
hallani, és ettől Grant még idegesebb lett. Szemügyre vette a
környező tájat.
A fák majdnem elrejtették, de balra Grant látott valamit, ami festett
falra emlékeztetett. Megfeledkezett félelméről, és sietni kezdett
lefelé.
Ritkultak a fák, és Grant egy kis tisztásra ért. Mintha
vakondtúrásokkal lett volna tele: mindenütt földkupacok, de régen
nem nyúlhatott hozzájuk senki. Gyom és vadvirág borította őket, az
egyik tetején már facsemete is nőtt. Csálé fakaliba állt a tisztás egyik
végében, az ajtaja tárva-nyitva.
– Ide! – A hangja kínosan hangos volt a halódó fák közt.
Eltűnődött, vajon ki hallja még. Aligha számít, gondolta: Jacksont
biztosan hallották.
Az amerikai kicsörtetett a tisztásra, út közben lenyisszantott három,
az útjába lógó ágat. Ő is ideges lehetett: amikor kilépett a fák közül,
Grant látta, amint a nadrágzsebébe csúsztatta a Coltot. A fegyver
sokat sejtetőn dudorodott a zsebében.
Grant benézett a kalibába.
– Úgy látom, megelőztek minket.
– A falubeliek nyilván betörtek, és elvitték a szerszámokat.
– Jesszusom – csóválta a fejét rosszallón Jackson. – Nem csoda,
hogy a vörösök olyan sikeresek.
– Az emberek éheznek – közölte tényként Grant. – Hat éve nem

155
jutnak élelemhez. Az ország pedig mostanra nemzetközi focilabda
lett: a többi ország ide-oda adogatja. Csak túl akarják élni. Ezért
olyan sikeresek a kommunisták. Egyedül ők nyújtanak a népnek
reményt.
Jackson hitetlenkedve nézett Grantre.
– Megőrült? Nem mondhat ilyeneket. A Lemnoszon történtek után
tudnia kell, hogy a vörösök már a nyakunkon vannak…
– Kétségtelen, hogy bármikor felbukkanhatnak…
Grant megpördült, és máris a kezében volt a fegyver. De elkésett.
A tisztás túlsó végéről egyetlen szem meredt rá egy puska nézőkéjén
át.

Reed és Marina egymással szemben ültek a könyvtár hosszú

asztalánál, könyvhalom választotta el őket. Az asztal Reed felőli
részét összegyűrt papírlapok töltötték meg: félig kitöltött táblázatok,
listák, diagramok, áthúzások meg szépírási gyakorlatoknak látszó
cetlik. A túloldalon Marina beérte egyetlen kötettel, egy
jegyzetfüzettel meg egy hegyes ceruzával. Ellentétben a Reedéivel, az
ő papírja jóformán üres volt.
A lány sóhajtott – az ilyen sóhaj hatására kérdezősködni szoktak.
Az asztal túlsó végén az ősz hajú fej továbbra is a munkája fölé
hajolt. Tollhegy kaparta dühödten a papírt.
– Akkora itt az összevisszaság – próbálkozott már egyértelműen
Marina.
Reed szarukeretes szemüvege megjelent a könyvek fölött.
– Tessék? – Meghökkentnek látszott – bár hogy attól-e, hogy éppen
rájött valamire, vagy attól, hogy a lány emlékeztette a jelenlétére, azt
nem lehetett tudni.
– Újra megnéztem az Odüsszeiát, hogy kiderítsem, mit tehetett a
pajzzsal Odüsszeusz.
– Felfedezők és nyelvészek évszázadok óta próbálják nyomon
követni Odüsszeusz bolyongásait – mondta Reed. – Nem oldható
meg.

156
 Marina elszontyolodott.
– Miért?
Reed rátette a tollára a kupakot, és félretolta a Minósz palotája
című könyvet, hogy lássák egymást a lánnyal. Szórakozottan tolta az
orrnyergére a szemüvegét.
– Maga szerint ki írta az Iliászt és az Odüsszeiát?
Marina nevetett.
– Aki Görögországban járt iskolába, tudja, hogy csupán egyetlen
válasz létezik: Homérosz. Pemberton gyakran ugratott, amiért így
gondolkodom. Azt mondta, ez beugratós kérdés, mert a költeményeket
senki sem írta. Azt állította, több évszázados szájhagyomány
termékei, amelyeket költők mindegyik nemzedéke csiszolgatott, majd
továbbadott a következőnek. – Szomorúság vegyült a hangjába. – Azt
mondta, kideríteni, hogy a végleges költeményekben mi az eredeti,
éppen olyan reménytelen, mint egy csecsemő arcvonásaiból
következtetni az ük-ük-ük-ükapja vonásaira.
– Pembertonnak megvolt a maga véleménye. Én nem értettem egyet
vele. Nem hiszem, hogy költők csoportja állhatott elő azokkal a
költeményekkel. Szerintem egyetlen elmére, egyetlen látomásra volt
szükség, hogy egy ilyen tökéletesen összefüggő mű jöhessen létre. De
nem kétséges, hogy a költőnek vagy a költőknek – nem állítom, hogy
a z Iliászt és az Odüsszeiát feltétlenül ugyanaz a szerző írta – sok
mindennel kellett dolgozniuk. Mítoszok, családfák, népmesék,
emlékek és hagyományok kincsestárával. Egyes elemek szinte
nyugtalanítóan pontosak – folyók, amelyeket Homérosz sosem
láthatott, mert az ő idejére már feltöltődtek; fegyver- és
fegyverzettípusok, amelyeket a költemények írásakor már fél
évszázada nem használtak. Látta a vaddisznóagyaras sisakot, amelyet
Schliemann ásott ki Mükénében? Homérosz tökéletesen írta le.
Reed észrevehette, hogy a lány figyelme elkalandozik, megrázta a
fejét, megigazította a nyakkendőjét.
– Sajnálom. A lényeg az, hogy az Odüsszeia esetében a költő
számos különböző forrásból meríthetett.
– Nos, úgy fest, hogy az összest használta, és tökéletesen

157
összekeverte valamennyit. Az Odüsszeia egyes részeiben Odüsszeusz
mintha a Földközi-tenger nyugati felében hajózna; másutt valahol
Egyiptom közelében jár; és a tizediktől a tizenkettedik fejezetig
terjedő rész tele van jelképes elemekkel – összecsapódó sziklák,
szirének, a nap szigetei –, amelyek általában a Fekete-tengerhez
kötődnek. Ami nevetséges! Hogyan várhatja el tőlünk, hogy
elhiggyük: Odüsszeusz a Fekete-tengeren, kelet felé próbált hazajutni
Ithakába? – Marina hangján hallatszott, hogy az ötletet személyes
sértésnek tekinti.
– Ezért ír erről olyan homályosan Homérosz. Elvégre nem
mondhatjuk róla, hogy nem értett a földrajzhoz. Ha akart, olyan
pontos tudott lenni, mint egy főkönyvelő. Összeszedte mindezeket a
történeteket, és próbálta kitölteni a repedéseket.
Marina sóhajtott.
– Mintha szüksége lett volna rá, hogy a dolgokat még
homályosabbá tegye…
Mindketten felkapták a fejüket, amikor az ajtó kivágódott. Muir
rontott be.
– Jutottak valamire?
Reed megvakarta bozontos szemöldökét.
– Marinával Homérosz aspektusairól beszélgettünk.
– Jézus Mária. – Muir lehuppant a székre. – Nem hagyhatom
magukra magukat, hogy előbbre jussanak? Nem fognak válaszokat
találni a költeményben. Hacsak Homérosz nem írt egy régen elveszett
éneket arról, hogy hová temették a pajzsot. Lehetőleg térképpel.
Hátratolta a széket, és sérült lábát feltette az asztalra.
– Táviratoztam Londonba, hogy kiderítsem, ismerjük-e dr.
Belziget, a német régészt. Kiderült, olyan vastag dossziénk van róla,
mint a karom. A felsőbbrendű faj jól megfizetett tagja volt, egyike
Hitler kedvenc tudományos szakértőinek, akiknek az volt a feladatuk,
hogy bizonyítsák őrült elméleteit. Egy kicsit dolgozott a kairói
ásatásokon 1938-ban, a következő évben Spártába ment, azután 1940-
ben Kephaloniába hozatta magát. A háborút Krétán töltötte. Számos
feljegyzés szerint rabszolgamunkát használt az ásatásainál: a

158
helybeliek véleménye szerint rosszabb volt a Gestapónál. – Marinára
pillantott. – Mint maga is tudja. Kár, hogy nem került a kezünkre.
– Mi történt?
– Látta az írást a falon 1944-ben, és Berlinbe menekült. Talán azt
hitte, szeretett Führere majd megvédi. Mint kiderült, tévedett – ami
annyit tesz csak, hogy az oroszok kapták el helyettünk. London szerint
utoljára egy nagyon zsúfolt, Szibériába tartó vonaton látták.
– Gondolja, hogy beszélt az oroszoknak a táblákról?
– Ha a ruszkiknak eszükbe jutott kérdezősködni. A legutóbbi
események alapján valószínűleg megtették. Ezért lennék hálás
maguknak, ha nem szórakoznának a költészettel, és a rohadt táblák
megfejtésére koncentrálnának.
Dühösen nézett Reedre, hiába. Amíg Muir beszélt, Reed mindvégig
szinte megbabonázva bámulta az előtte heverő papírt. Most kettőt
pislogott, majd zavart mosollyal felpillantott.
– Tessék? – Elhallgatott, azt hitte, Muir azért hallgat, mert választ
vár az imént feltett kérdésére. – Azon tűnődtem, van-e ennek a
könyvtárnak Kresztomátiája.

Grant a fegyver csövébe nézett. Egyetlen szem sandított rá vissza,

nagyjából ennyi látszott az arcból, amelyet szinte teljesen elborított a
sűrű, fekete szakáll. Lapos sapkájával, szerzsnadrágjával és
gyapjúmellényével a fickó a vadőrökre emlékeztette Grantet, akik
gyerekkorában felügyelték a helyi birtokot. Most ismét vadorzáson
kapták.
– Pios einai? – morogta a fickó. Aztán nagyon tört németséggel. –
Wer sind Sie?
– Grant. – Igen lassú mozdulatokkal, mindvégig mosolyogva a
helyére tette a fegyvert. A puska követte minden rezdülését. –
Szeretnénk megnézni… – Elhallgatott. Mit szeretnének megnézni? A
fegyveres minden pillanatnyi késlekedéstől ingerlékenyebb lett. –…
az ásatásokat.
Valami neszezett a fák közt. Grant fülelt – hányan vannak még? A

159
szeme sarkából látta, hogy Jackson keze a zsebe felé kúszik. De a
görög is észrevette ezt. A puska új célpontra szegeződött, az ujj
markolta a ravaszt. Jackson visszaengedte a teste mellé a kezét.
A bozótbeli nesz erősödött. Valami mozgott a bokrok mögött.
Grant minden idegszála megfeszült.
Hangosan röfögve hatalmas disznó csörtetett ki a bozótból,
leszaladt a lankán, és turkálni kezdett a domb lábánál. Grant és
Jackson ámulva nézték.
– Eumaiosz – mutatott a disznóra a görög. – Idehozom makkot
enni.
– Mit mond? – kérdezte Jackson. Feszült a karja, mintha láthatatlan
gumi húzná a pisztolya felé.
– Csak makkoltatja a disznaját. Disznóit – helyesbített Grant, mert
további négy állat kocogott elő a bozótból, és turkálva keresték a
csemegét. Grant a disznópásztorra mosolygott. – Kali choiri.
– Mit mondott?
– Azt mondtam neki, szép disznók.
A görög leeresztette a puskáját.
– Kali – helyeselt. – A makktól nagyon finom a húsuk.
– Valaki más is ásott egyszer errefelé. Egy német. – Grant a görög
szemébe nézett. – Itt ásott?
A disznópásztor csúnyán nézett Grantre.
– Német vagy?
– Angol.
– Ela. – A görög egy fának támasztotta a puskáját, belenyúlt a
vállán lógó vászontarisznyába. Amikor kihúzta a kezét, egy cipó és
egy rongyba csomagolt sajt volt benne. Letört egy darabot a
kenyérből, odakínálta Grantnek.
– Epharisto. Köszönöm. – Grant leakasztotta az övéről a kulacsot,
itallal kínálta a görögöt. Mindhárman leültek a fűbe, és nézték, amint
a disznók turkálnak a földkupacok között.
– A német…

160
 – Belzig. Belzig volt a neve.
Grantnek hevesebben vert a szíve. Igyekezett nem mutatni.
– Ismerted?
Újabb gyanakvó pillantás.
– Hát te?
– Nem. – Grant latolgatta az esélyeit, és úgy döntött, megpróbálja.
– De van nálunk valami, ami az övé volt. Valami, amit itt talált.
A disznópásztor kikapart valamit a földből, és odadobta a hozzá
legközelebb lévő disznónak, az meg lelkesen felfalta.
– Nézz körül – mutatott széles mozdulattal körbe. – A történelem
itt hever, a föld alá temetve. Egy életet töltünk az előásásával, de a
jelen megint eltemeti.
– Mit mond? – kérdezte panaszos hangon Jackson.
– Te ástál itt?
A görög bólintott.
– Igen. Dolgozni Belzignek. Én nem náci – hangsúlyozta.
Megérintette a puskáját. – Én megölni sok. De előbb – háború előtte
– én dolgozni Belzignek. Ásni neki.
– Mit találtatok?
– Kövek. – A disznópásztor a földből megannyi, fogként kiálló
kőalapra mutatott. – Régi kövek.
– Agyagedények?
– Edények, igen. – Letört egy újabb kenyérdarabot, csámcsogva
falta.
– És egy kis táblát? Agyagtáblát, körülbelül ekkora… – Grant a
kezével mutatta. – Ekkorka. Az egyik oldalán ősi írás, a másikon
festmény?
A disznópásztor letette a kenyerét, és mélyen Grant szemébe nézett.
– Te látta?
– A képét – hazudta Grant.
– Ela. – A görög tekintete a távolba révedt. – Mi tudni, különleges

161
ilyen találni. Belzig arca, mint farkasé volt. Aszongya, soha senki
nem találni ilyen. Aszongya, térkép rejtett kincshez. Hah. – Kiköpött.
– Fogott volna be szája. Szokratisz hall őt.
– Ki az a Szokratisz?
– Enyém unokafivér. Ő is dolgoz Belzignek. Egy éjjel ő megy
Belzig sátorba, ellopja. Belzig nagyon dühös, akarja lelőni mindenki.
De sose megtalál Szokratisz.
– Mi történt Szokratisszal?
– Én gondol, viszi Athén, eladni. Jönni háború, mi nagyon éhes.
Lopni németektől… – Vállat vont. – Ők lopni tőlünk több.
– Szokratisz visszatért?
– Nem. Nagybátyja mond, ő beáll andartes. Németek megöl őt. –
Egy makkot dobált a tenyerével, szomorúan mosolygott. – Belzig így
kapja bosszú.
– És Belzig? Visszajött?
– Nem. Elviszi, ám találja – talán Németországba. Sose jön vissza
Kephaloniába.
Grant gondolkodott egy másodpercig.
– És amit talált. Biztos vagy benne, hogy csak egy darab volt? Nem
kettő?
– Csak egy. És Szokratisz ellopja.

– Mi a fene az a Kresztomátia? Úgy hangzik, mint valami

betegség, amelyet az ember el akar titkolni a felesége elől.
Reed arckifejezése nyílt és udvarias maradt. Csak a szája sarka
rándult meg az undortól.
– Egy könyv, vagyis csak könyv volt. Már csak töredékei maradtak
fenn.
– Újabb nyavalyás töredékek. Mit nyújthatnak?
Reed kissé gúnyosan elmosolyodott.
– Pontosan azt, amit óhajt.

162
 – Szótárt a lineáris B-hez?
– Homérosz régen elveszett folytatását.
Reed kikászálódott a székből, tintás kezét a nadrágjába törölte, és
kihúzta a katalógus egyik hosszú fiókját. Végiglapozta a megsárgult
kártyákat, magában motyogott hozzá.
– Itt van. – Úgy nézett végig a zsúfolt könyvespolcokon, mint az az
ember, aki a nyüzsgő pályaudvaron próbál megtalálni egy arcot.
Egyre magasabbra emelte a tekintetét, amely végül a legfelső polcon
állapodott meg, és a szekrény legalább kétszer olyan magas volt, mint
ő.
– Majd leszedem. – Marina odagördítette a létrát, mely ijesztően
nyikorgott, amikor felkapaszkodott rajta. Reed azért állt a létra alján,
hogy tartsa, Muir azonban a lány szoknyája alá lesett.
– Ha régen elveszett, miért szerepel a katalógusban? Ne mondja
már nekem, hogy senki sem kereste benne az elmúlt kétezer évben!
Reed nem vett tudomást Muirról – annyira, hogy az már maga sem
tudta, egyáltalán mondott-e valamit hangosan. Vészesen
egyensúlyozva a legfelső létrafokon Marina leemelt egy vastag,
keménykötésű könyvet. Porfelhő szállt fel a polcról; Marina
tüsszentett, elvesztette az egyensúlyát, és kétségbeesetten kapálózott.
Ez nem segített. A létra ingaként lengett, és úgy recsegett, hogy Reed
már azt hitte, szilánkjaira hullik nyomban. Marina kis sikkantással
elengedte a könyvet, és elkapta a létrát.
A könyv, akár egy súlyos kő, hangos dobbanással hullt Reed
karjába. A professzor összerándult, letette a kötetet, és tartotta a
létrát, hogy Marina biztonságosan le tudjon mászni. A lány lehúzta a
szoknyáját, amely a mutatvány közben a csípője fölé csúszott fel.
Reed az asztalra tette a könyvet, és felütötte. A belső címoldalról
két döglött légy hullt ki.
– Lehet, hogy kétezer éve nem kölcsönözték ki – szellemeskedett
Muir.
– A Kresztomátia irodalmi szöveggyűjtemény: amolyan klasszikus
Reader’s Digest. Proclus nevezetű tudós – akiről szinte semmit sem
tudunk – állította össze az ötödik század táján.

163
 Ahogy Reed lapozott, a másik kettő látta, hogy nem közönséges
könyvvel van dolguk. Inkább lapkivágatos albumra hasonlított, amely
kizárólag ollóval kivágott, az üres lapokra beragasztott kis, teleírt
papírokból áll. Némelyik hámlani kezdett, és ragasztószalaggal
rögzítették. Úgy nézett ki, hogy a köteten folyamatosan dolgoznak: sok
kivágást áthúztak vagy tollal kijavítottak, esetleg új részleteket
ragasztottak rájuk. Némelyik nem volt hosszabb egy mondatnál;
mások több bekezdésből is álltak. Az összes görögül.
– Ez olyan töredékek gyűjteménye, amelyek fennmaradtak. – Reed
végigfutotta az ujjával az oldalt.
– Töredékek – úgy érti, pergamen, papír vagy mit tudom én,
micsoda darabkák, amelyekre írtak?
Reed a fejét rázta.
– Nagyon ritkán. Sokkal inkább kis szövegrészletek, amelyek
többé-kevésbé ép idézetekben maradtak ránk. Gondoljon
Shakespeare-re. Még ha nem maradt volna fenn valamelyik
darabjának a teljes szövege, akkor is rekonstruálhatnánk – részben –
azoknak a későbbi tudósoknak a műveiből, akik idéztek belőle.
Bizonyos idézetek átfedik egymást, ezért összeilleszthetők; más
idézetek körülbelüli helyét eltalálhatjuk a cselekmény ismeretében.
Az idő és a történelem mindent megtesz, hogy eltüntesse az ember
eredményeit, de teljesen nem képesek szabadulni tőlünk.
Fennmaradnak, mint a cseréptöredékek a földben. Tessék.
Az ujja egy hosszú, majdnem egy teljes oldalt kitöltő idézetnél
állapodott meg.
– Milétoszi Arktinosz Aethiopis című műve.
– Az előbb azt mondta, hogy egy Proclus nevű fickó írta – mondta
Muir.
– Proclus írta a Kresztomátiát – magyarázta Reed. – De ő csupán
más szerzőket összegezett, ebben az esetben Milétoszi Arktinoszt.
Később az írnokok, akik az Iliászból másoltak, hozzátettek részleteket
Proclustól, kiegészítő anyagként.
– Milyen szívós! – ámult Marina. – Szinte olyan, mint egy vírus,
amelyik addig terjed egyik gazdától a következőre, amíg olyat talál,

164
aki életben marad.
– Hagyja a fenébe – mordult rá Muir. – Mit ír?

– Hívnunk kellene a zsarukat.

Grant Jacksonra meredt. Lefelé ballagtak a hegyről, talpuk alatt
ágacskák és makkok ropogtak.
– Az unokatestvére ellopta ezt a micsodát, igaz? Így hát
valószínűleg többet tud, mint amennyit elmondott. Úgy gondolom,
hogy a helyi kékruhásokkal be kéne vitetnünk kivallatni. Valószínűleg
tuskók, de kit érdekel? Talán egy kissé meg tudnák puhítani.
Mindenesetre a fickó oda kerülne, ahová mi szeretnénk. – Elkapta
Grant hitetlenkedő pillantását. – Mi az? Olvastam a maga anyagát.
Tudom, mit művelt a háború alatt. A lányról is tudok. Igaz mindaz a
szarság? Jó firma lehet.
– Nem kellene belekevernünk a rendőrséget, ha nem muszáj –
makacskodott Grant. Dühösen csóválta a fejét. Olyan volt ez, mint
amikor az ember megpróbál összerakni egy kirakós játékot: csupán
egyetlen darabkája hiányzik, de a doboz üres.
Rájött, hogy Jackson mondott valamit.
– Tessék?
– Azt mondtam, idehozatnék egy csapatot, hogy ássák fel a hegyet.
A tábla másik felét akarjuk megtalálni, igaz? Ha a disznós ember azt
mondja, csak egy darabot találtak, akkor a másik darabja
valószínűleg még odafenn van. A professzor ezt mondta.
– A másik darab. – Grant megtorpant. – Belzig tudta, mit ér a tábla.
Ha csak a felét találta meg, miért nem jött vissza a másik feléért?
Jackson zavarba jött.
– Miért?
De Grant már megfeledkezett Jacksonról. Rohant felfelé a lankán,
sietősen hárítva el maga elől az ágakat. A lába kifordított egy laza
követ, a két karjával hadonászott, kis híján vissza is nyerte az
egyensúlyát, amikor egy kiálló gyökér akadt a sípcsontjába. Átesett
rajta, át a bozóton, arccal a földre.

165
 Két disznószem meredt rá egy hájas, rózsaszín és turcsi orr fölül.
A disznó megrázta a fejét, majd bánatos röffentéssel visszament
táplálkozni.
A tisztás túloldalán a disznópásztor már talpon volt.
– Elfelejtettél valamit?
Grant feltápászkodott, leporolta magát. A fél arca sáros volt,
vérzett a keze is, mert felsértette egy kő.
– A tábla az írással meg a képpel. Csak egy darabot találtatok?
– Egy darabot, igen.
– És az unokafivéred azt lopta el?
– Igen.
Grant mély levegőt vett, így megízlelhette a szája szélére tapadt
földet is.
– Mondd csak: törött volt a tábla, amikor megtaláltátok? Vagy
teljes volt? Ép?
A görögöt meglepte a kérdés.
– Egy darab. Csak egy darabot találtunk.
– Igen, de… – Grant kigombolta az ingzsebét, és elővette
Pemberton fényképét. A meglepett görög kezébe nyomta. – Ezt
találtátok?
A disznópásztor nézte a képet. A másolástól a kép elmosódott és
homályos lett, de a tábla körvonala tisztán látszott.
– Nos?
A görög a fejét rázta.
– Egy darabot találtunk. Ez csak fél.

Reed ismét feltolta a szemüvegét.

– Mint tudják, az Iliász és az Odüsszeia a trójai háborúról szóló,
jól ismert történetciklusból merített. Bizonyos epizódokat dolgoztak
fel – Akhilleusz haragját, Odüsszeusz hazatérését. De miután
Homérosz olyan sikeres volt, más önjelölt költők is megpróbálkoztak

166
a trójai háborúval. Különösen szerették volna kitölteni a Homérosz
hagyta hézagokat, hogy Trója teljes története – Helené elrablásától a
görög győztesek hazatéréséig – hőskölteménybe legyen foglalva.
Persze gyenge munkát végeztek, valószínűleg ezért nem maradtak fenn
a szövegek. Senki nem hiszi, hogy a Hamleten javítana öt további
színmű a középkori dán történelemről.
Muirra nézett.
– Az Aethiopis az Iliásznak az a régen elveszett folytatása,
amelyikre maga kíváncsi. Akhilleusz végső csatáját és halálát írja le,
és… – Végighúzta az ujját a zsúfolt, görög szavakon, hangtalanul
olvasva. –…azt, ami utána történt. „Kiterítették Akhilleusz testét.
Anyja, Thetisz tengeri nimfa a múzsákkal gyászolja a fiát. Majd
felkapja a testet a máglyáról, és elviszi a Fehér Szigetre.”
Az ujja remegett a lap fölött, ám arca sugárzott az ámulattól.
– Hát persze. A Fehér Sziget.

167
 Tizenhatodik fejezet

Paleo Faliro, Athén

Ismét a szállodában voltak, azt ették, ami az előző napról
megmaradt ételnek látszott. Ezúttal több vendég volt, de ahhoz még
mindig kevés, hogy az asztaluk ne legyen nagy távolságban a
többiekétől, messzire nyúló félsziget az étterem óceánján.
– A Fehér Sziget amolyan görög Walhalla, az a hely, ahová a halott
hősök megtérnek, hogy élvezzék a túlvilági létet – magyarázta Reed.
– Azt hittem, a túlvilág az Elíziumi Mezők – mondta Grant. Örült,
hogy megcsillanthat valamit klasszikus műveltségéből, akkor is, ha
ezt csak egy lánytól hallotta a Champs-Elysée-n, a frissen
felszabadított Párizsban. Várta, hogy Reed elismerje a tudását.
Ám a professzor inkább bosszúsnak látszott.
– No, igen. – Úgy döfte a villáját egy húsdarabba, hogy a hegyei
megcsikordultak a tányéron. – A görögök elképzelése a túlvilágról
nem volt túlságosan pontos. Az a népszerű változat, amely eljutott
hozzánk – Hadész az elátkozottak gyötrésére és az Elíziumi Mezők
örök boldogsága –, a rendszer viszonylag késői finomítása.
Nagymértékben a mi óhajunknak köszönhető, hogy visszavetíthessük a
mennyről és pokolról lévő elgondolásainkat.
Homérosznál, kivált az Iliászban nem található meg a túlvilág mint
bevett fogalom. A halhatatlanság az ember életében végrehajtott
cselekedeteinek, elért dicsőségének az eredménye. A halál után csak
egy árnyék marad az emberből, az egykori ember szürke hasonmása.
– Hogyan kapcsolódik mindehhez a Fehér Sziget? – kérdezte Muir.
Reed a homlokát ráncolta.
– Kozmológiai szempontból lényegében rendellenesség. Akad
néhány párhuzamos elképzelés: az Áldottak Szigetei, amelyekről
Pindarosz ír, amolyan szigeten elhelyezkedő Elíziumi Mezők. A
Heszperidák Kertjét, ahol az élet aranyalmáit őrzik, szintén a világ
végén lévő szigetnek képzelték, bár nem azonos az előbbivel. Ám
földrajzilag a Fehér Szigetről mindig úgy gondolták, valahol a

168
Fekete-tengerben található.
– Miért ott?
– A görögök szerint a világ egy kerek korong, amelyet nagy,
kozmikus folyó – az Okeánosz – vesz körül. A Földközi-tenger a
közepén áthaladó tengely. Aki átkelt a Gibraltári-szoroson, a nyugatra
fekvő Okeánoszra ért; a Boszporuszon át viszont a Fekete-tengerre, a
keleti oldalra. – Előrehajolt. – A Fekete-tenger túl volt az ógörögök
által ismert világ határain. A világ vége volt, a senki földje, ahol az
emberek birodalma és az istenek birodalma egymásba olvadt.
Természetesen mindarról, amit az ember nem tudott elhelyezni az
általa ismert világban, feltételezték, hogy ott van. Kivált, ha mitikus
vagy spirituális vonatkozásai voltak. – Busa szemöldöke
összehúzódott, amikor észlelte Marina arckifejezését. – Nem ért
egyet velem?
– A Fekete-tenger. – A lány úgy nézett az asztalnál ülőkre, mint aki
csodálkozik, hogy nem értik őt. – Nem látják az összefüggést? Talán
nem csupán földrajzilag volt kényelmes a görögöknek, hogy a Fehér
Szigetet oda tegyék. Odüsszeusz utazásainak számos része olyan,
mintha a Fekete-tengeren hajózna, de nincs oka rá, hogy ott járjon.
Nem esik útba hazafelé.
– Az valószínűleg későbbi történet, amelyet beszúrtak a mítoszba.
– És ha nem? Ha a Fehér Sziget valóságos hely volt, eltűnt szentély
vagy templom a halott hősök számára? Odüsszeusznak bizonyára oka
volt rá, hogy kelet felé hajózzon, amikor az otthona, ahová oly nagyon
vissza akart térni, nyugatra feküdt. Talán azért utazott oda, hogy
Akhilleusz fegyverzetét elhelyezze abban a szentélyben a Fehér
Szigeten.
Jackson letette a sörét, úgy bámult a lányra.
– Elnézést – ezzel azt akarja mondani, hogy Odüsszeusz valós
személy volt?
– Dehogy is – vágta rá Muir. – Nem jutunk semmire, ha mítoszokat
és legendákat üldözünk. – Reedhez fordult.
– Hogy haladt a tábla fordításával, mielőtt görög szirénünk
vadvizekre csábította?

169
 – Van egy durva elképzelésem az írásjelekről. – Reed kihajtogatott
egy papírlapot. A papír majdnem teljesen tele volt titokzatos jelképek
hatalmas táblázatával, összesen mintegy száz jellel. Némelyek
nyilakkal voltak összekötve; mások mellett kérdőjel és megjegyzés
állt a margón. – Néhány kissé kétes, de azok amúgy is ritkábban
fordulnak elő. – Grantre pillantott. – Magánál van még Pemberton
fényképe?
Grant előhalászta, és odatolta az asztalon.
– Ezen nem látszanak a jelek. Túl homályos.
– Hmm – morogta Reed, aki nem figyelt oda.
Muir rágyújtott.
– Szóval megvan az ábécé. Most mi következik?
– Hmm? – Reed nem nézett fel. – Nem feltétlenül ábécé, tudja.
Nagyjából háromféleképpen lehet egy nyelvet papíron ábrázolni. A
legpontosabb ábécével. Minden egyes betű a nyelv egy-egy hangját
ábrázolja. Ez lehetővé teszi, hogy nagyjából mindent ábrázolni
lehessen, amit csak az ember mond. Rendkívül hatékony és rugalmas,
ám történeti szempontból nézve viszonylag friss újítás.
– Mennyire friss?
– Hajszálnyival több mint kétezer-ötszáz éves, végső formájában.
Itt, Görögországban. Az ógörög ábécé volt a világ első fonetikus
ábécéje. Könnyen lehet, hogy ez volt a kulcsa a civilizáció azon
rendkívüli virágkorának, amely az ezt követő négyszáz évet
jellemezte. A korábbi írásformák elnagyolt, ügyetlen rendszerek
voltak. A szavak passzív befogadók voltak, alkalmasak adatok
rögzítésére, de szinte semmi másra. A görög ábécé volt az első,
amely túllépett ezen, s amelyben az írott szó a gondolat pontos
másolata lehetett. Az írás többé nem volt hátratekintő és statikus,
hanem az elme határai kiterjesztésének csodás eszközévé vált.
Ám ez később következett. Előtte kétfajta szimbolika létezett:
képírás és szótagalkotó írás. Képírásjelek az egyiptomi hieroglifák
vagy a modern kínai írásjelek, ahol minden egyes jelkép egy szót
vagy fogalmat képvisel. Ez az írás teljes mértékben grafikus; nincs
hangzó kapcsolat az írott és a beszélt szó között. A szótagalkotó írás,

170
éppen ellenkezőleg, felosztja a nyelvet a mássalhangzók és a
magánhangzók minden lehetséges kombinációjára, és ezek
mindegyikét egy-egy jellel ábrázolja. Így az angolban egy írásjel
fejezné ki azt, hogy „ba”, egy másik azt, hogy „be”, egy harmadik azt,
hogy „bi”, és így tovább, egészen a „zu” szótagig. A modern japán
hiragana ábécé pontosan ezt a rendszert használja. – Nem
magyarázta el, honnan ismeri ilyen jól a japán nyelvet; a világon
mindössze néhány tucat ember ismerte a történelemnek ezt a fejezetét,
és ezek közül csupán egy ült az asztalnál.
Grant gyorsan számolt fejben: öt magánhangzó szorozva huszonegy
mássalhangzóval.
– Az százöt jel.
Reed arca felragyogott.
– Angolban igen. Ami véletlenül nem esik messze azoknak a
jeleknek a mennyiségétől, amelyeket a lineáris B-ben azonosítottam.
Kilencvenhárom, hogy egészen pontos legyek. Nem elegendő ahhoz,
hogy képírásjelek legyenek. Bár akadhat néhány olyan is, a különösen
hétköznapi szavakra; ahhoz viszont túlságosan sok szerepel itt, hogy
alfabetikus jelek legyenek.
– Óriási – mondta Muir nyomatékosan. – Ilyen tempóban három év
alatt eljutunk valameddig.
– Nem mintha sokra mennénk vele a tábla másik fele nélkül. –
Jackson rá nem jellemző enerváltsággal vágott bele a csirkéjébe. –
Ha az a szarházi görög lopta el azt a micsodát, ki tudja, mi történt a
másik felével.
– Azt hiszem – mondta Reed –, sejtem.
Körülnézett, és elégedetten látta, hogy a többiek hitetlenkedve
bámulnak rá.
– Kicsoda maga? Sherlock Holmes? – csodálkozott Jackson.
– Mindig jobban kedveltem a barátját, Mycroftot. – Reed felvette a
széke lábánál heverő zsákocskát, és elővette a táblatöredéket. Abban
a szalvétában volt, amelyikbe az előző este csomagolta. – Kezdjük
azzal, amit tudunk.

171
 A maguk disznópásztora szerint Belzig egy darabban találta a
táblát. Aztán az egyik munkása ellopta, és valahogyan egy athéni
régiségkereskedőhöz került. Mire Pemberton rábukkant a boltban, az
egyetlen táblából két töredék lett. Valamikor menet közben a tábla
kettétört. Valaki rájött, hogy a tábla több pénzt hozhat két darabban,
mint egyben.
– Mi történt hát a másikkal?
Reed az asztalon lévő fényképet a táblácska mellé tette.
– Látnak valami különöset?
Grant, Jackson, Marina és Muir meresztették a szemüket. A kép
olyan elmosódott volt, hogy alig lehetett rajta kivenni bármit is.
– Nem egyformák. – Reed várt, amíg a többiek megemésztették a
szavait. – A képen látható töredék nem azonos azzal a darabbal,
amelyet a krétai szentélyben találtunk.
– Akkor hogyan…?
– Mindkét darabnak a boltban kellett lennie. Ez színtiszta
feltételezés, de azt mondanám, hogy Pembertonnak csak az egyik
darabra volt elegendő pénze. A másikat lefényképezte.
– Hogy nem látta ezt eddig senki? – kérdezte Jackson.
Reed vállat vont.
– Borzalmasan rossz fénykép. Csak az után vettem észre, hogy
olyan hosszú időn át néztem a jeleket.
– Bravó! – Jackson és Marina úgy nézett Reedre, mint valami
varázslóra; Muir meg úgy, mint aki fütyül az egészre. – Tehát a tábla
mindkét darabja a boltban volt, csodálatos. De nem sokra megyünk
vele, ha a boltos egyirányú menetjegyet kapott Auschwitzba. Aki…
Elhallgatott. Fehér kabátos pincér siklott feléjük az asztalok
tengerén át. Grant mellett lehajolt, és súgott valamit a férfi fülébe.
Grant felállt.
– Valaki keres telefonon. – Követte a pincért. Négy tekintet –
gyanakvó, kíváncsi, meglepett, ellenséges – követte.
A recepción a szolgálatban lévő lány bedugott egy dugót a

172
kapcsolótáblába, és átadta Grantnek a kagylót.
– Mr. Grant? – A hang halk volt, szabatos, kissé elnyújtotta az
idegen hangokat.
– Itt Grant.
– Figyeljen rám. Egy gépkocsi várja a szállodája előtt. Azt
tanácsolom, szálljon be. Két perce van.
– Ki a fene maga? – kérdezte Grant.
– Valaki, akivel szeretne találkozni. Jó szándékom jeléül magával
hozhat egy embert. Magával hozhatja a pisztolyát is, ha megnyugtatja,
bár nem lesz rá szüksége. Két perc – ismételte a hang. Kattanás, és a
telefon elnémult.
Grant magához intette az egyik boyt, a kezébe nyomott egy
drachmát.
– Az étteremben egy asztalnál három férfi meg egy nő ül. Szólj a
nőnek, hogy azonnal jöjjön ide. – Nem akart magyarázkodni, még
kevésbé vitatkozni Muirral és Jacksonnal.
Egy perc múlva Marina kilépett az étteremből. Grant szemügyre
vette. A lány kicsípte magát a vacsorához – magas sarkú cipő,
nejlonharisnya, rúzs. De Grant úgy látta, nem igazán illik Marinához
mindez. Egyes nők ettől elérhetetlennek látszottak volna, Marina
inkább még esendőbbnek tetszett, egyszerű lánynak, aki tetszeni
próbál. Bár kétségtelenül volt annyira csinos, hogy a hallban lévő
öltönyös és egyenruhás férfiak kéjsóvár pillantásokat vessenek rá.
– Mi az?
Grant cigarettával kínálta, tüzet adott neki, belékarolt.
– Majd a kocsiban elmondom.
– Milyen kocsiban?
Grant a bejárathoz kísérte a lányt, közben érezte, hogy
megbámulják őket. A portás lelkesen nyitott kaput, és ők máris kinn
voltak a lépcsőn. A felhajtón, egy díszpálma alatt limuzin festése
csillant meg a lámpák fényében. A motor hangosan berregett.
– Beszállás.

173
 A kocsi Mercedes volt. Nem ült benne senki, a sofőr betessékelte
őket a jármű pompás belsejébe, és egyetlen szó nélkül becsapta az
ajtót. Amikor Grant hátradőlt, csomót érzett a támlán a vállánál.
Hátrafordult. Egy 38 kaliberes golyó méretének megfelelő kis lyuk
csúfította el a bőrt, amelyet ügyetlenül varrtak össze. Grant
végighúzta rajta az ujját.
– Úgy látom, volt, aki nem élvezte az utazást.
A kocsi a tengerparton végigfutó, üres úton vitte őket. Grant
gyanította, hogy Athénba tartanak, de a sofőrt nem érdekelte a
forgolódása, csak hajtott egyenesen előre. Fokozatosan fények
bukkantak fel a távolban, nagyon magasan. Grant először azt hitte,
hegyi falvak fényei, aztán rájött, hogy becsapta az éjszaka. Pireuszba,
Athén kikötőjébe értek, ahol a lámpák megannyi égi gyöngysorként
rajzolták ki a toronydaruk meg a hatalmas hajótestek körvonalait.
Grant kinézett az ablakon, és zárt kapukat meg szögesdrót kerítéseket
látott, amint elhúztak előttük. Mintha múzeumon száguldottak volna
végig, minden egyes járművet reflektorok világítottak meg. Némelyek
némán és kísértetiesen ringatóztak; másokon hemzsegett az élet, amint
rakodók és dokkmunkások cipelték belőlük partra a terhüket, mint
megannyi hangya. Kézzel festett, görög és angol nyelvű zászló lógott
ernyedten egy teherhajó oldalán: Az USA táplálja a hazafias görög
népet.
Lekanyarodtak a főútról, egyre szűkebb és szűkebb mellékutcákon
és sikátorokon száguldottak át, míg a kocsi végre megállt. Grant azt
hitte, talán a Mercedes rossz irányba fordult be, és nem fér el, de a
sofőr egy pillanat alatt kiugrott, és már ki is tárta az ajtót. Grantnek
alig jutott ideje egy pillantást vetni a bedeszkázott ablakokra meg a
falakra festett politikai jelszavakra, már terelték is le egy nedves
lépcsőn. Fémkapu védte az ajtót – erre szükség is volt, a fán látható
ütésnyomokból és karcolásokból ítélve. Fölötte egy viharvert táblán
fekete csuklyás alak állt egy csónakban. Mellette villogó neonbetűk
hirdették:

„Χαρον”.
– Kharón – fordította Marina, bár Grant maga is el tudta olvasni. –

174
Az alvilág révésze.
Füst és zene ütötte arcul Grantet, amikor kinyitotta az ajtót. Úgy
hatolt be a sűrű füstfelhő a tüdejébe, mintha gyomorszájon vágták
volna. A füst nem gomolygott, csak állt a levegőben az alacsonyan
függő lámpák fénysugarai alatt. A dohány mellett Grant érezte a hasis
édeskés illatát is, és ahogy körülnézett, látta szinte az összes asztalon
a hasas vízipipákat. A körülöttük összezsúfolódott vendégek a görög
társadalom minden rétegét képviselték: hölgyek nercben gyöngyökkel
vagy kirúzsozva, hamis gyémántokkal; szmokingos, kezeslábast vagy
rendetlen egyenruhát viselő, ingujjas vagy kopott kabátos férfiak
keveredtek egymással a nargilék körül, szájról szájra adogatva a
hajlékony csövet. Grantre és Marinára rá se hederítettek.
A terem elejében, alacsony dobogón öttagú zenekar tagjai hajoltak
a hangszerük fölé: egy hegedűs, egy lantos, egy fickó dobbal a hóna
alatt meg egy másik, akinek a térdén cimbalomszerű hangszer feküdt,
mint valami tálca. Az egyetlen, aki érzékelte a közönséget, az énekes
volt, egy hajléktalan külsejű fickó, kigombolt nyakú, fekete ingben,
aki sötét, kiguvadt szemmel meredt a mikrofonra. Grant nem értette a
szöveget, de a dal gyors és kimondhatatlanul szomorú volt.
Megjelent egy pincér, aki a terem hátsó részébe irányította őket,
ahol kerek bokszok sorakoztak a fal mellett. A legtöbbjében annyian
tolongtak, ahányan csak be tudtak zsúfolódni a bőrülésekre, de az
egyik, majdnem a végén, szinte üres volt. Csak két férfi ült benne: az
egyik testes volt, gömbölyded mindenütt, ahol nem kellett volna; a
másik kicsi és vékony, ősz haja szigorúan hátrafésülve, bajusza
gondosan nyírva. Bár eltörpült a társa mellett, az arcáról és a
tartásáról rögtön látszott, ki parancsol kinek. Intett Grantnek és
Marinának, hogy üljenek le velük szemben.
– Mr. Grant. – Jobb kezét nyújtotta az asztal fölött; a balja rejtve
maradt, a térdén nyugodott az asztal alatt. A bőre száraz és viasszerű
volt. – Elias Molho vagyok.

175
 Tizenhetedik fejezet

– Elias Molho. Régiségkereskedő. – Grant szájába beáramlott a

füst, amikor kimondta. – Azt hittem, meghalt.
Az ősz férfi elmosolyodott, és széttárta a kezét.
– Amint látja… élek.
– Úgy hallottam, elkapták a nácik.
Molho bosszúsan biggyesztette az ajkát.
– Talán elkaptak. Annyian tűntek el, még a németek sem tudták
mindet megjegyezni. Vagy talán nekem az volt jó, hogy az emberek
úgy higgyék. Inkább a magam feltételei szerint tűntem el. – A
nadrágzsebébe nyúlt, elővett egy papírt. Grant felismerte a
szabóságból, erre a papírra írta fel a szálloda címét. – Úgy látom,
kérdezősködött rólam, Mr. Grant.
Mielőtt bárki megszólalhatott volna, ismét megjelent a pincér.
Letett egy-egy pohár whiskyt Grant és Marina elé, számlát nem adott,
úgy távozott.
– Amerikából – mondta Molho. – Truman segélyprogramjának első
részlete.
Grant belekóstolt. Elegendő ócska löttyöt ivott zugkocsmákban
Fokvárostól Moszkváig, hogy felismerje az igazi jót.
– Most ebben utazik? Feketepiac?
– Talán van Görögországban más is? Minden piacunk fekete. –
Molho higgadtan és udvariasan beszélt, ám a tekintete kemény volt. A
színpad felé biccentett, ahol egy ezüstruhába burkolt, telt keblű nő
vette át a mikrofont. – Ismeri a mi rembetika zenénket, Mr. Grant? A
háború előtt különlegességnek számított, drogosok és tolvajok
zenéjének. A rembetes mélabús szekta volt, mely azt hirdette, csak az
ő beavatottjai értik a nyomorúság igazságát. Most ez a nemzeti
muzsikánk.
Megforgatta a poharában az italt. A mellette ülő, nagydarab ember
egy szót sem szólt, de a zene ütemére dobolt ujjaival az asztalon.

176
 – Egy műtárgyat keresek. Egy minószi táblát. – Grant szájában
szinte egymásra torlódtak a szavak. A telefonhívás óta minden
álomszerűnek tetszett, és Grant félt, hogy felébred, mielőtt
befejeződik. – Közvetlenül a háború előtt egy angol régész járt a
maga boltjában. Megvásárolt egy agyagtáblát, vagy a felét, az egyik
oldalán írással, a másikon festménnyel. Emlékszik arra a darabra?
Molho szippantott ezüst cigarettaszipkájából.
– Sok műtárgyat adtam el, mielőtt a németek bezárták a boltomat.
– Ilyesmiből nem. Egyedülálló – volt, amíg ketté nem törte. –
Grant Molho szemébe nézett.
A görög bólintott.
– Mr. Grant, üzletember vagyok. Bármit adok is el – amerikai
whiskyt, orosz cigarettát, agyagdarabkákat –, a legjobb árat kell
kapnom érte. Amit az emberek a legjobban akarnak, azért fizetik a
legtöbbet. Ha az ügyfeleim inkább tíz cigarettát akarnak és nem
húszat, vagy egy fél liter whiskyt, esetleg két kődarabot egy helyett,
eladom nekik. Természetesen ez kockázattal is jár. Kétszeres haszon
helyett néha kétszeres gondot okozok magamnak.
– Molho hátradőlt. – Meg kell mondanom, Mr. Grant, nem ön az
első, aki az agyagtáblácskáról érdeklődik. Nem sokkal a megszállás
után egy német járt a boltomban. Bizonyos dr. Klaus Belzig. – A
szeme összeszűkült. – Látom, ismeri a nevet.
– Sosem találkoztam vele. De maga elárulta neki, hogy Pemberton
vette meg a táblát.
– Dr. Belzig abban a téves hiszemben volt, hogy a tábla ép. Nem
világosítottam fel; miért tettem volna? Azt kérdezte, mi történt a
táblával; azt feleltem neki, eladtam egy brit, Krétán tartózkodó
régésznek. Még a számla másolatát is megmutattam neki.
– Belzig tehát Krétára ment. De Pemberton már halott volt.
– Dr. Belzig balszerencséjére. És talán Mr. Pemberton
szerencséjére. Dr. Belzig módszerei… hírhedtek voltak. – Molho
felemelte a bal karját az asztal alól. Marinának elakadt a lélegzete a
szörnyülködéstől. A keményített, fehér mandzsettát arany
mandzsettagomb fogta össze, ám a kézfej hiányzott. Molho felhúzta az

177
ingujját, hogy megmutassa a csúf csonkot, a tompa végén
vágásnyomokkal.
Még Grant is elsápadt.
– Ezt Belzig tette?
– Csak egy zsidó voltam. – Molho keserűen felnevetett. – Azt
mondta, szerencsésebben jártam, mint az a fickó, aki ellopta tőle a
táblát. Levágta az egyik kezem – én pedig mondtam neki egy nevet.
Tudtam, hogy Pemberton angol. Nem tudtam, hogy meghalt, de azt
hittem, már elhagyta Görögországot. Biztonságban van. Belzig sosem
tudja meg, hogy csak egy fél táblát adtam neki.
– Krisztusom.
Molho ismét lejjebb húzta az ingujját.
– Talán Belzig szívességet tett nekem. Korábban hallottunk
rémhíreket a zsidókról. Akadt egy nagybácsi Németországban vagy
egy unokatestvérnek volt egy barátnője Varsóban. De senki nem hitte
el őket komolyan – hogy hihet el az ember ilyesmit? Belzig után
láttam, mire képesek a nácik. Hát eltűntem.
Taps hangzott fel a füstös teremben, amikor az énekesnő befejezte
a dalát. A nő lesétált a színpadról az egyik bokszba, és mohón szívni
kezdte a vízipipát. A színpadon sovány, piperkőc férfi foglalta el a
helyét. Fekete haja teljesen rá volt simítva a koponyájára.
Az énekes mereven állt a zenekar előtt. A buzukijátékos gyors
zenei frázisba kezdett, ujjai táncoltak a húrokon. Grant előrehajolt.
– És a tábla másik része? Mi történt vele?
Molho állta Grant tekintetét.
– Mennyit ér önnek ez az információ? Viszi a másik kezem?
Felerősített vonyítás vágott végig a termen, elhallgattatva minden
fecsegést és pletykálkodást. A színpadon az énekes úgy markolta a
mikrofonállványt, mint a fuldokló. Testével rátekeredett; az ember el
se hitte, hogy ilyen vézna fickóból ilyen erős hang jöhet ki. A hang
megremegett, majd még feljebb kúszott.
Grant arca rezzenéstelen maradt.
– Csak kérdezem. De mások is vannak, akiknek kell. Olyanok, mint

178
Belzig. Ha magára találnak…
Molho kiürítette a poharát.
– Rám akar ijeszteni, Mr. Grant?
– Csak tisztességesen figyelmeztetem.
– Hiszek önnek. De – meg kell értenie – üzletember vagyok. Ha
valaki bejön a boltomba, és szeretne megvásárolni valamit, például
egy agyagtáblát, száz drachmáért, felmerül bennem, nem adna-e érte
kétszázat. Vagy nem akad-e egy másik ember, aki háromszázat ad. És
maga? Nem kérdeztem, minek kell önnek – túlontúl udvarias vagyok.
De nem hinném, hogy ön régész, mint Mr. Pemberton, vagy gyűjtő.
Kincsvadász? Forrásaimtól úgy hallottam, két angol meg egy
amerikai férfival van – valamint bájos partnernőjével. Kíváncsi
lennék, kinek dolgozik.
Grant kesernyésen elmosolyodott.
– Néha magam is szeretném tudni.
– Nem beszélhet nyíltan, megértem. De én sem beszélhetek nyíltan.
Meg kell értenie. – Molho elmosolyodott, és felállt. Felállt a
nagydarab is, ha netán Grantnek rossz szándékai lettek volna. –
Gondolkodom a kérésen, Mr. Grant. Ha eldöntöttem, mennyit ér az
információ, talán mondok egy árat. Ebben az esetben a szállodában
fogom keresni.
Grant áthajolt az asztalon, s máris a mellkasán érezhette a testőr
húsos tenyerét.
– Ne gondolkozzon sokáig. Túlságosan is sokaknak kellene ez a
tárgy. Veszélyes embereknek.
Molho felemelte a bal karját, rémítő búcsút intve Grantnek és
Marinának.
– Tudom.

A Mercedes szélsebesen vitte őket vissza a szállodához az üres

utcákon. Grant és Marina ült hátul, s hallgattak. A folyosón, a szobáik
előtt megálltak. Ha járt volna arra valaki, azt hihette volna, a
szerelmespár egy áttáncolt este után tért meg. Grant a vállára vetette a

179
zakóját, az ingujja feltűrve; Marina levette, és a kezében tartotta a
cipőjét, hiszen a lába jobban hozzászokott a bakancshoz, mint a
magas sarkúhoz. Arca izzadságtól csillogott, szeme sarkában
könnycseppé olvadt a szemfesték. Ruhája egyik vállpántja lecsúszott.
– Jó éjt – mondta Grant. A néma folyosón, a hangot elnyelő
kárpitok között nyersebben hangzott, mint szerette volna. – Hacsak…
– Egy lépéssel közelebb lépett a lányhoz. Marina hajából az éjszaka
és a zene, füst és izzadság, ital és parfüm fűszereinek illata áradt.
Talán Grant fejét kissé megzavarta a sok hasis a klubban. Felemelte a
kezét, megcirógatta a lány arcát, kisimította a szemébe hulló fürtöt.
Marina nem húzódott el. Grant keze lejjebb csúszott a lány arcáról a
nyakára, majd a vállára. Gyengéden a helyére húzta a vállpántot.
– Van egy üveg brandy a szobámban. – Grant tudta, ez milyen
hamisan hangzott, de szükségét érezte, hogy hazudjon. Túlságosan
régen történt, így nem lehetett biztos a dolgában.
– De csak egy pohárral – mondta Marina. Az ő hangja is szédült
volt, szinte gépies. A lány hagyta, hogy Grant belekaroljon, a
szobájához vezesse, és a férfi karjára támaszkodott, amíg az a
kulccsal bajlódott. Grant bedugta a kulcsot a zárba – és megdermedt.
Molho whiskyje melegítette, Marina illata szinte megszédítette, de az
embernek vannak bizonyos soha el nem felejthető ösztönei.
Marina érezte, hogy Grant megdermedt, és felnézett rá.
– Mi az?
– Pszt. – Grant az ajtókeretet bámulta. Egy sárga papír parányi
darabkája kandikált ki a zárt ajtó és a keret közül, szinte láthatatlan
volt, hacsak az ember nem tudta, hogy hol keresse. Grant mindig
odatette, valahányszor elhagyta a szobát. De most nem egészen ott
volt, ahová tette. Tehát nemcsak bementek, hanem észre is vették a
csapdát, és megpróbálták visszaállítani. Azaz tudták, mit csinálnak. A
fegyver pedig a szobában volt.
Grant kihúzta a kulcsot a zárból, keze a kilincsen. Marina elhátrált,
zavartan nézte a férfit.
– Nálad van a pisztolyod? – kérdezte hangtalanul Grant.
Az ajtó váratlanul kinyílt, és befelé lendült. Mivel fogta még a

180
kilincset, magával rántotta a szobába Grantet. Grant megbotlott,
valamiben megakadt a lába, és elterült a padlón. Valaki utána ugrott,
de Grant nagyon gyors volt. Átfordult, felugrott, hátralépett, majd
gyomorszájon vágta ellenfelét. Nyögés és fojtott „Jessszus” hangzott.
Grant ökle megállt a levegőben, s hátralépett. Az előtte álló ugyan
kétrét görnyedt a fájdalomtól, de a rövidre nyírt hajat, a széles vállat
és a tengerészblézert nem lehetett nem felismerni. Hátrébb Muir ült
az ágy végében, cigarettával a kezében.
– Hol a fenében voltak?

181
 Tizennyolcadik fejezet

Fojtogató csend ülte meg a könyvtárt. Részint az időjárás okozta,

amely egyheti áprilisi szellő után rekkenő hőséget hozott; részint az a
tény, hogy több olvasó volt a könyvtárban. A húsvéti ünnepek véget
értek, és a brit iskola látogatóinak diákokból, művészekből és
tudósokból álló, vegyes közönsége kezdett visszaszivárogni.
Íróasztalokon üldögéltek szerte a teremben, lelkesen böngésztek
olyan kötetekben, amelyek majdnem olyan régiek voltak, mint a
civilizációk, amelyekről szóltak. Grant az ablaknál ült az újságjával,
és soha életében nem érezte magát még ennyire oda nem valónak:
nyomasztotta a körötte lévők becses célja. No meg Muir előző esti
viselkedése.
– És ez volt az egész? Azt mondta magának, menjen, és maga
egyszerűen elment? Mint egy kiskutya?
Grantnek semmi kedve nem volt vitatkozni.
– Az ő játékterén voltunk, és volt vele egy gorilla is arra az esetre,
ha bármivel próbálkoztam volna.
– Ha szólt volna nekünk, hogy hová megy – ahelyett, hogy lelép a
lánnyal, mint valami házaló követhettük volna. Többet tudnánk, ha
szólt volna.
– Nem volt rá idő. Molho úgy rendezte. Ha megpróbáltak volna
követni, valószínűleg egyszerűen kitette volna a szűrünket. – Eszébe
jutott a lyuk az ülés támláján. – Vagy még rosszabb is történhetett
volna.
Muir Grant arcához veszélyesen közel hadonászott a cigarettájával.
– Pillanatnyilag ez a kis bibsi az egyetlen összekötő kapocs
számunkra a tábla másik feléhez. Ha legközelebb telefonál, ne
merészeljen szólni a barátnőjének. Nekem szóljon. Másként kirúgom
ebből a buliból, és egy cellában találhatja magát a birodalom
valamelyik szaros csücskében egy szempillantás alatt. Megértette.

Grant letette az újságot, odalépett Marinához. Az előtte lévő

182
könyvrakás egyre magasabb lett, bár még mindig nem annyira, mint a
vele szemben ülő Reed előtti halom. Grant átnézett a lány válla fölött.
– Min dolgozol?
Marina hátrahajolt, hogy a férfi láthassa: a különleges kötet volt a
görög nyelvű kivágásokkal. Az oldal aljára, takaros sorban, kifakult
folyóírással valami teljesen értelmetlen volt írva. „Paus.III:19.11;
Sztrab.VII:3.19; Lük. Alex:188, Arr.Per.21:”
– Ez valami keresztrejtvény?
Marina sóhajtott.
– Azon ókori szövegekre utaló hivatkozások, amelyekben a Fehér
Szigetet említik. Pausanias útikönyvet írt görög földről, Sztrabón első
századi földrajztudós volt. Lükophrón egy szinte megfejthetetlen
költeményt írt a trójai háborúról, Arrian pedig római tisztviselő volt,
aki Hadrianus császár szórakoztatására írta le a Fekete-tengert.
– Írtak valami használhatót?
– Valamennyien azt mondják, valahol a Fekete-tengeren. – Marina
letette a tollát. – Ezenkívül nem egyeznek meg semmiben. Pausanias
és Lükophrón azt állítják, hogy a Duna torkolatánál; Arrian csak
annyit, hogy valahol a nyílt tengeren, és Sztrabón ötszáz stadionnyira
a Dnyeszter torkolatától helyezi el.
– Az mennyi mai mértékegységre átszámítva?
– Mintegy száz kilométer; de azt nem mondja, hogy milyen
irányban. – A lány lapozgatta a papírjait. – Találtam egy hivatkozást
Pliniusnál is; szerinte a Fehér Sziget közvetlenül a Dnyeper
torkolatánál volt. Mértékegységekben nem bízhatunk meg az ókori
földrajztudósokban, de mind a Duna, mind a Dnyeper torkolata
mintegy száz kilométernyire van a Dnyesztertől.
Grant vakarta a fejét.
– Szóval vagy a Duna, vagy a Dnyeper, vagy az egyik közelében
sem. – Az asztal másik felén ülő Reedre pillantott, aki jelek és
fénymásolatok tömkelegébe merült. – Mintha azt mondta volna, hogy
a sziget legenda csupán, valamiféle mitikus paradicsom hősök
számára.

183
 – Azt hiszem, tévedett. Az általam talált összes referencia nem
említ más hőst, csak Akhilleuszt, vagy néha Patrokloszt, aki
Akhilleusz társa volt. A Fehér Sziget generikus paradicsom volt. Úgy
fest, hogy különös és egyedülálló kapcsolatban Akhilleusszal.
– És szerinted ettől még inkább igaz?
– Valahonnan a legendának származnia kell. Nincs ezzel
összevethető legenda egyetlen más hősről sem: kell lennie okának,
hogy ez a történet miért Akhilleusz köré szövődött.
Marina magához húzta az egyik könyvet.
– Arrian szerint Akhilleusznak szentélye van ezen a szigeten.
Plinius továbbmegy, és azt állítja, hogy a sírja is ott van. – A lány
szeme élettől csillogott a poros könyvtárban. – Mi van, ha ez a hely
valóságos? Akhilleusz eltűnt szentélye, benne Akhilleusz sírjával.
Amelyet soha nem talált meg senki.
– Mert soha nem tudtak megegyezni abban, hogy hol van. De ha
mindez igaz is, ki tudhatja, hogy a mágikus pajzs ott van-e?
– Szerintem Odüsszeusz oda vitte áldozatként a halott hősnek,
útban hazafelé, Ithakába. Történetének oly sok része játszódik a
Fekete-tengeren, hogy semmi értelme nem volna, ha nem lett volna rá
oka.
– Talán véletlen sodorta oda.
– Nincs olyan szél, amely képes lenne elfújni egy hajót Trójától a
Fekete-tengerre. Hírhedten nehéz volt áthajózni a Dardanellákon. És
mihelyt Odüsszeusz a Fekete-tengerre ér, egyre csak kelet felé tart.
Nézd. – Felvett egy másik papírlapot, amelyen nyilakkal összekötött
pontok voltak. – Ezek azok az epizódok, amelyeknek a képi világa
vagy asszociációi azt sejtetik, hogy a Fekete-tengeren történtek.
Szinte valamennyi folyamatosan követi egymást, földrajzi
összefüggést sugallva közöttük. És a központi rész – egész odavezető
útjának a célja – Odüsszeusz látogatása az alvilágban.

„Hogyha pedig már Ókeanosz széléhez elértek,

Perszephoné ligetére találsz alacsony halom alján,

184
 hol sudaras nyárfák s meddő fűzek magasodnak;
futtasd partra hajód mélyforgós Ókeanoszban,
és te magad Hádész nyirkos palotája felé menj.”

Odüsszeusz odamegy. Egy szakadékban, ahol két folyó találkozik,

áldozatot mutat be, és benyit Hadész kapuján. – Odatartotta a
könyvet, hogy Grant láthassa. Az oldalon fametszet ábrázolta az
eseményt sötét, súlyos vonalakkal. Egy hajó látszott a parton olyan
egyenes és magas nyárfák között, hogy azok inkább ketrec rácsaira
emlékeztettek. Az oldal közepén két fehérlő zuhatag hullt alá egy sötét
hegyoldalról, és találkozásuk pontjánál egy parányi figura állt,
eltörpülve a kopár sziklák alatt. Balján kikötött, fehér kos, jobbján
fekete jerke, és előtte tátong a szikla.
Hiába volt a teremben meleg, Grant megborzongott.
– Azt mondod, Odüsszeusz lement a pokolba?
– Halottak szellemeit idézte meg. Az ógörögöknek Hadész
birodalma nem olyan hely volt, ahová fizikai értelemben el lehetett
menni. Az odautazás spirituális folyamat volt, a lélek útja. Abban
hittek, hogy léteznek megszentelt helyek, ahol a két világ határa
elvékonyodik – és ha az ember elvégzi a megfelelő szertartásokat, tud
beszélni a halottakkal. A költeményben, amikor Odüsszeusz
Ókeanosz túlsó végére ér, sekély árkot ás. Bort, tejet és mézet önt
köré, majd megtölti az áldozati állatok vérével. És a szellemek
előjönnek. Teiresziász, a jós; Agamemnón, akit megölt a felesége,
Klütaimnésztra; Ariadné és Minósz király. – Jelentős szünetet tartott.
– Továbbá Akhilleusz.
Grant ezúttal hagyta, hogy látsszon rajta: imponál neki a dolog.
– Úgy gondolod, Akhilleusz szentélye – sírja – volt az a hely, ahol
Odüsszeusz belépett az alvilágba?
– Vagy talán elment a sírhoz, a Fehér Szigetre, hogy áldozatul
elvigye a pajzsot a halott Akhilleusznak, és később, tévesen, úgy
emlékeztek a történetre, hogy az alvilágban járt.

185
 – Szóval csupán meg kell találnunk. – Grant a képen látható két
bárányra nézett, amelyek az előttük álló, szörnyűségesen hatalmas
sziklát bámulják, és várják a sorsukat.
– Nekünk is birkát kell áldoznunk, ha odaérünk?
– Reméljük, hogy semmi mást nem kell áldoznunk.

Grant ott hagyta Marinát meg a professzort a könyveikkel, és

kiment cigarettázni. Nyugtalanító képek kavarogtak a fejében:
alázuhanó sziklák, vértócsák, felhőcsoportként lebegő kísértetek és a
hegyekről rikoltozó dögevő madarak. A képek olyan erősek voltak,
hogy elfelejtette, hová megy. Kilépett a könyvtárajtón, és nyomban
beleütközött egy éppen belépni készülő férfiba, kis híján feldöntötte.
Papírok repültek a levegőbe, hózáporként terítették be a folyosót.
– Bocsánat. – Grant lehajolt, hogy felsegítse a férfit. Az nem vett
tudomást a gesztusról. Bosszúsan morogva felállt, leporolta magát.
Tömzsi, csúf ember volt, szögletes fején egészen rövidre vágott ősz
hajjal. A bőre vörös és ragyás volt, mint akivel komisz himlő bánt el,
közel ülő szemeiben izzott a harag.
– Pass auf! – A fickó egyet lépett hátra. Disznószeme kikerekedett,
majd gyorsan összehúzódott. – Legközelebb legyen óvatosabb.
Az angolsága szinte az érthetetlenségig akcentusos volt, Grant
mégis érzett benne valami titkolózást. Jobban szemügyre vette a
férfit. Ismeri valahonnan? Emlékezete szerint nem. De nem tudta
lerázni magáról az érzést, hogy a harag pillanatában ott volt valahol a
felismerés is.
A férfi felszedte papírjait, és Grant mellett betolakodott a
könyvtárba. Grant benézett az ajtó üvegén át, és látta, hogy a
jövevény a központi asztalhoz ül le, kéthelynyire Reedtől.
– Valószínűleg semmi – próbálta meggyőzni magát Grant. Már
félórája ígért magának egy cigarettát. És Marina ott maradt, hogy
szemmel tartsa a dolgokat.
Grant rámosolygott a recepciós lányra, amikor kiment. Odakinn a
levegő majdnem olyan meleg volt, mint a beszívott füst, de jó volt a
szabadban lélegezni az áporodott könyvtár után. Grant számára a

186
könyvtár olyan volt, mint valami mauzóleum, halott nyelvek halott
szavainak nekropolisza.
Egy üresben járó motor zaja zavarta meg a délelőtt csendjét. A
kapun kívül, az úttest túloldalán egy zöld Citroen várakozott. A
sofőrülésen egy férfi újságot olvasott, egy másik a hátsó ajtónak
dőlve piszkálta a fogát.
– Van tüzed?
Grant megpördült. Marina állt egy platánfa árnyékában, kissé
meglepetten Grant hirtelen mozdulatától. Várakozón tartotta a
cigarettát.
– Ki vigyáz Reedre?
– A könyvtárban van. – Óvatosan elmosolyodott. – Beszélni
akartam veled. Tegnap este…
– Ne most. – Grant szinte felborította a lányt, úgy rohant befelé.
Beszáguldott a kapun, elhagyta a recepciót, vágtatott végig a
folyosón. Ámuló, szemüveges arcok fordultak felé az íróasztaloktól
meg az olvasófülkékből, amikor kis híján berúgta az ajtót.
Reed még ott volt, pontosan ott, ahol Grant hagyta, a könyvrakás
mögül nézett fel Grantre. Mindenesetre inkább meglepettnek, mint
bosszúsnak látszott.
– Mr. Grant. – A recepciós lány futva jöhetett Grant után. Az arca
kipirult, kontya kibomlott. Döbbenet és felháborodás látszott rajta.
Végül a tekintete megállapodott Grant szájában a cigarettán. – A
könyvtárban tilos a dohányzás.
Grant kiköpte a cigarettát, és sarkával a parkettába taposta. Alig
tudta titkolni zavarát. Szégyenkező arccal lépett oda Reedhez.
– Volt valami célja ennek a kis színjátéknak? – kérdezte Reed,
miközben Grant leereszkedett a mellette lévő székre. Reed
bűntudatosan nézett körül, mintha aggódna, hogy összefüggésbe
hozzák a csörtető barbárral, aki megzavarta a könyvtár szentségét.
– Azt hittem… – A második szék, ahol korábban a német ült, most
üres volt. No és? Ez nem háború, ahol gyanús minden idegen
akcentus, és minden német ellenség.

187
 – Azt hittem, bajban van – fejezte be sután Grant.
– Csak az zavar, ha zavarnak.
– Mit művelsz? – Marina már mellettük állt. Reed háta mögül
vádlón nézett Grantre.
– Volt itt egy fickó. – Grant lehalkította a hangját, mert a körülöttük
ülő tudósok szemrehányón néztek rá. – Gyanúsnak látszott. – Grant
hangjában némi dac bujkált. Tudta, hogy ez eléggé gyengén hangzik,
de az ösztöne olyan gyakran működött jól, hogy nem szándékozott
bocsánatot kérni.
– Nos, nem próbálta meg elvágni a torkom. – Reed türelme
szemlátomást fogytán volt, szeretett volna ismét az asztalán heverő
macskakaparásokkal foglalkozni. – És nem lopta el a – lenézett, de
csak úgy, ahogyan az órájára pillant az ember – tarisznyámat…
Grant követte Reed pillantását. Négy fa székláb, két flanel
nadrágszár, egy pár kopott, fűzős félcipő – de tarisznya sehol.
– A tarisznyám – ismételte Reed. Rémült volt a hangja.
– Eltűnt.
– Volt benne valami fontos?
– Fontos? Benne volt a tábla.
Grant átrohant az ajtókon, végig a folyosón. A recepciónál fékezett.
– Egy német – szőke haj, barna öltöny – erre jött?
Dühödt sietségében már el is felejtette, hogy a lány leteremtette. A
recepciós csak bólintott, és az ajtóra mutatott. Még le sem engedte a
karját, amikor Grant már kirohant, le a lépcsőn, és a fák közt a kapu
felé. A zöld Citroen még ott állt: a hátsó ajtó hangosan becsapódott,
és az autó nagy sebességgel megindult.
Grant kiszaladt az úttestre, szeme-szája tele lett kipufogófüsttel
meg porral. Előkapta a fegyverét, és a tár tartalmát a menekülő
Citroenbe eresztette. Betört a hátsó ablak, pörsenések jelentek meg a
zöld fényezésen. A kocsi megpördült; a sofőr próbált úrrá lenne rajta,
de nem volt esélye. Az autó átszelte az úttestet, és orrával nekiment
egy ház oldalának. Festék és vakolat záporozott a füstölgő
motorháztetőre. Az anyósülésen ülő férfi vadul rázta az ajtót, de az az

188
ütközéstől beragadt.
A széttört motor füstje kezdte eltakarni a képet; a felhők között
Grant azonban látta, hogy nyílik a hátsó ajtó, és a tolvaj kikászálódik.
A vállán ott van Reed bőrtarisznyája. Kiáltott valamit a sofőrnek,
aztán futni kezdett végig az utcán.
Az anyósülésen lévő férfi még mindig küszködött az ajtóval,
amikor Grant odaért az autóhoz. Elővette a pisztolyt, és betörte az
oldalablakot. Az üveg széttört, éles üvegfogak meredeztek ki a
keretből. A kétségbeesett fickó nem vette észre a közeledő Grantet, az
viszont nem adott neki esélyt. Mielőtt lőhetett volna, Grant benyúlt az
ablakon lévő lyukon, megragadta a fickó karját, és kirántotta. A férfi
még mindig markolta a pisztoly csövét, próbálta megfordítani, ám
Grant nekivágta a karját a kiálló üvegdarabokkal teli ablakkeretnek.
A férfi felordított, és elejtette a pisztolyt. Grant nem engedte el a
kezét, de lehajolt, felvette a pisztolyt, és két golyót eresztett ellenfele
mellkasába. A véres kar elernyedt.
Grant elengedte, megkerülte a kocsi farát, és a sofőrt látta maga
felé tántorogni. Szemlátomást nem tért még magához az ütközés után.
Az egyik kezét felemelte, hogy a megadás jeléül vagy védekezésképp,
nem lehetett tudni; de a másikkal a belső zsebében matatott.
Grant nem tudta, hány elvesztegethető golyója van még, de azt igen,
hogy nincs ideje. Rálőtt a sofőrre – ebből a távolságból a pontosság
nem okozhatott gondot –, és amikor megingott, kirúgta alóla a lábát.
A sofőr még földet sem ért, amikor Grant már elrohant mellette a
tolvaj után.
Az üldözöttnek volt némi előnye, de alacsonyabb és kövérebb volt
Grantnél, ráadásul Reed tarisznyája is akadályozta. Barna
vászonöltönye csapkodott a teste körül; bőrtalpa csattogott a
kövezeten; a járókelők megbámulták, de senki sem próbálta
megállítani. Ennyi járókelő között Grant nem kockáztatta meg, hogy
lőjön. De csökkentette a távolságot.
A tolvaj egy sarokra ért, körülnézett. Látnia kellett Grantet, aki
szinte gördült a nyomában, eszelősen hadonászva a pisztolyával.
Lerázta a válláról Reed tarisznyáját, hagyta, hogy a csatornába
pottyanjon, és átszáguldott az utcán. Grant gyorsított. A sugárút széles

189
és forgalommentes volt.
Granttől balra csengetés hallatszott, de ő nem vett róla tudomást. A
sarokra érve lekuporodott, célzott. Beton virágládák sora barikádozta
el az út közepét, ám a tolvaj feje és válla tisztán látszott fölöttük, akár
a céltáblán a rajz. Grant ezerszer lőtt már ilyen célpontra.
Hirtelen a fickó eltűnt. Villamos gördült végig a sugárúton. Néhány
utasnak észre kellett vennie a zilált, pisztollyal hadonászó angolt az út
szélén: mutogattak, arcukat az üveghez nyomták, forgolódtak, amint a
villamos feltartóztathatatlanul továbbgördült.
Grant előrelendült, megkerülte a villamos végét. Végigtekintett a
környező utcákon, a szürke öltönyök és fekete ruhák tömegén. A
német eltűnt.
Rendőrautó állt meg a mellékutcában csikorogva. Grant a pisztolyt
a virágágyásba tette. Az úttesten ismerős alak furakodott át a bámész
tömegen. Marinának végül sikerült odaérnie. A kezében ott volt Reed
eldobott tarisznyája, ám az arca komor volt.
Grant felemelte a kezét, hogy megadja magát, amint a rendőrök
körülfogták.
– Itt hagyta a táblát? – kérdezte Grant.
Marina a fejét rázta.
– Eltűnt.

190
 Tizenkilencedik fejezet

Hotel Grande Bretagne, Athén

– Jesszusom, maga aztán tudja, hogy kell elcseszni a dolgokat!
A Hotel Grande Bretagne egyik szobájában voltak. A brit hadsereg
az 1944-es felszabadulás után költözött be a szállodába, és azóta el
sem hagyta az épületet. A szobákat lefoglalták katonai célokra, a
berendezést lecsupaszították, a bútorokat kicserélték, falakat
bontottak és építettek, s ami egykor luxus lakosztály volt, abból
kényelmetlen iroda lett.
Grant kemény faszéken ült. Ugyanolyan kényelmetlen volt, mint az,
amelyen akkor ült, amikor először találkozott Muirral Palesztinában.
De most Muir dühös volt.
– Itt rohad nekem két halott orosz az utcán, és a brit nagykövettől a
könyvtárosokig mindenki azt akarja tudni, hogy kerültek oda.
Grant hátradőlt, karba fonta a kezét.
– Oroszok voltak?
– Nos, nem beszélnek – nyilvánvalóan. De az autó a Pontic
Szállítási Vállalaté volt, amely a szovjet állambiztonság itteni
fedőszerve. A cigaretták, a pénzérmék meg a tárcák tartalma mind
ugyanerre utal. – Látta Grant arcán a meglepődést. – Miért? Az
Üdvhadseregre számított?
– A tolvaj, a bűntársuk német volt. Találkoztam vele a
lépcsőházban, mielőtt lelépett a tarisznyával.
– Kár, hogy nem lőtte le őt is. Megnézte magának?
– Vörösesszőke haj, vörös kép. Testes. – Grant vállat vont. –
Felismerném, ha újra látnám.
Muir összehúzta a szemét.
– Igazán? – Kinyitotta az aktatáskáját, kivett egy vaskos dossziét,
lapozgatott benne, amíg megtalálta, amit keresett. Odaadta Grantnek.
– Mit szól hozzá?
Jó minőségű, egyértelmű fénykép volt; beállított, nem elkapott.

191
Kertésznadrágos, lovaglócsizmás férfi állt egy halom föld és
törmelék tetején. Kezében földbe szúrt ásó. Fiatalabb, soványabb és
jobb külsejű volt annál a férfinál, akivel Grant a könyvtár
lépcsőházában találkozott, de a fényképezőgépre diadalmasan lenéző,
büszke arc nem volt átalakítható.
– Ő az. Ki ő?
– Klaus Belzig. Régész, náci és mocsok alak. Az anyaga ma reggel
érkezett a diplomáciai postával.
– Azt mondta, Berlinből tűnt el 1945-ben. – Grant agya gyorsan
járt. – Ha az autóban lévők oroszok voltak…
–…Kiásták Szibériában, kiolvasztották és idehozták, hogy segítsen
nekik a vadászatban. Tudják, mit keresnek.
– Belzig találta meg a táblát.
– És most visszaszerezte.
Valami a táblával kapcsolatban hirtelen aggodalmat váltott ki
Grantből. Mielőtt továbbtöprenghetett volna, Muir folytatta.
– Lehetne nagyobb baj is. Reed azt mondja, már lemásolta a táblán
lévő írást. Ha ő nem tudja megfejteni, szerintem nem tudják azok sem.
A másik fele. Grantet szinte lórúgásként érte a felismerés, hogy mi
aggasztja.
– Molho nem árulta el Belzignek, hogy félbetörte. Belzig azt hitte,
sértetlen, és Pembertonnál van az egész.
– És?
– És most már tudja. El fogja kapni Molhót.
Muir az előszobába ment, felvette a telefonkagylót.
– Eurüdiké Hotel – kérte a központtól. Ujjaival dobolt az asztalon,
amíg kapcsolásra várt, majd intett Grantnek, és a kezébe nyomta a
kagylót. – Maga beszél velük. Ismeri a nyelvet.
Grant átvette a kagylót.
– Itt Mr. Grant, harmincas szoba. Hagytak számomra üzenetet?
– Egy pillanat.
Grant befogta a beszélőt.

192
 – Sikerült Jacksonnal megtalálniuk Molho klubját?
Muir bólintott.
– Bedeszkázva, bereteszelve, lelakatolva: nincs ott senki. Jackson
ott hagyta az egyik emberét…
Grant intett Muirnak, hogy hallgasson, mert a recepciós újra
felvette.
– Nincs üzenet.
Grant letette, majd újra hívta a központot, és kérte a Kháron
Klubot. A végtelenségig hagyta kicsörögni, végül már szinte
visszhangzott tőle a feje.
– Neh? – Női hang, álmos és gyanakvó.
– Molho ott van?
Semmi.
– Ha jön, mondja meg neki, hogy Mr. Grant kereste. Beszélnem
kell vele. Nagyon fontos. Jó?
A nő letette.

Nem tudott visszamenni a könyvtárba, így elindult a szállodába.

Lefeküdt, aludni próbált – ki kellett volna fáradnia, ám a Belzig utáni
hajszától csak úgy feszült az adrenalintól. Napfény lüktetett át a
vékony, sárga függönyön, szétszórtan és időtlenül. Valaki –
valószínűleg Reed – egy könyvet hagyott az éjjeliszekrényén, az
Iliász fordítását. Grant felvette, lapozgatni kezdte. Valamikor aztán
elaludhatott, de nem vette észre, csak amikor kopogásra ébredt.
Kiugrott az ágyból, felkapta a fegyvert, és óvatosan az ajtóhoz
lépkedett.
– Ki az?
– Én – felelte Muir. – Fogja a kalapját meg a pisztolyát. Jackson
embere most telefonált, hogy Molho megérkezett a klubba.
Szinte futva hagyták el a szállodát. A recepciónál Grant úgy
hallotta, egy lány az ő nevét mondja, de félúton járt már a bejárat
felé, így nem vett róla tudomást. Muir vezetett, a háború előtti

193
Wolseleyt a követség gépkocsiparkjából kölcsönözte. A vezetési
stílusa éppen olyan agresszív volt, mint egész lénye: végigszáguldott
a tengerparti sétányon, mit sem törődve a nyaralókkal, szamarakkal és
gyalogosokkal.
Mihelyt odaértek, tudták, hogy baj van. Egy katonai dzsip állt
odakinn, eltorlaszolva a sikátort. Egy amerikai katona őrködött, és
egy másik tengerészgyalogos állt a pincébe vezető lépcső tetején.
A dzsip melletti őrszem elindult a Wolseley felé. A sofőrülés
ajtaja kis híján leterítette, Muir úgy ugrott ki.
– Jackson itt van?
Jackson odabenn várta őket egy kék öltönyös férfival, akit Grant
nem ismert. Az előző esti füstből maradt még, de zene nem szólt. A
székek felfordítva az asztalokon, a lábuk mint megannyi tengeri sün
meredt a levegőbe.
Fura módon a látottak a knósszoszi palotára emlékeztették Grantet.
Egy régész mindezt megtalálhatja ezer év múlva, és soha nem jön rá,
mi történt itt.
Molho a terem közepén feküdt egy fehér rongy alatt – valaki
ráborított egy asztalterítőt. Nem lehetett régen halott. Vörös foltok
szennyezték a terítőt, mintha egy gondatlan vacsorázó kiöntött volna
egy üveg bort, és sötét tócsa szivárgott az abrosz széle alól.
– Pokoli munka – mondta Jackson. – Alaposan megdolgozták.
Fogak, ujjak, miegymás. – Brutálisan érzéketlenül mondta, akár a
számla tételeit felsoroló kereskedő. – Bármiféle titka volt, átkozottul
biztos, hogy elárulta nekik. – A cipője orrával félrerúgta a kelmét,
hogy látszódjon az arc.
– Ez ő?
Molho arca rettenetes látvány volt. Grant cudarabbakat is látott a
háborúban – nem sokkal komiszabbakat, de ahhoz eleget, hogy
megőrizze a hidegvérét.
– Ő az. Szerencsétlen. – Kegyetlennek tűnt, hogy Molho túlélte a
háborút és összes rémségét, majd így kellett meghalnia. – Takarják
le, az isten szerelmére.

194
 Jackson visszarúgta az abroszt.
– Mike – mutatott a kék öltönyös férfira – tartotta szemmel a
helyszínt. Amikor megérkezett Molho, elsietett az első telefonhoz,
hogy felhívjon. Nem látta a rosszfiúkat bemenni. Kár.
Mike elhúzta a száját.
– Nem jöttem rá, hogy benn vannak, amíg ki nem jöttek. Beugrottak
egy fekete Mercedesbe, és elhajtottak.
– Látta a rendszámtáblát? – kérdezte Muir.
– Láttam, de… – Mike kényelmetlenül fészkelődött. – Azok az
átkozott görög betűk. Az ember nem ismeri fel őket, tudja?
– Molhónak fekete Mercedese volt – mondta Grant. Megadta a
rendszámot.
– A helyi zsarukkal kirakatunk egy felhívást. Valószínűleg szart
sem ér majd, de meg kell próbálnunk. A kikötőkben meg a
repülőtereken is vannak embereink. Talán valahol felbukkannak a
gyilkosok.
– Ajánlom is! – mondta feszülten Muir. – Azt kell feltételeznünk, a
szovjetek azért jöttek ide, hogy ugyanazokat a kérdéseket tegyék fel
neki, amelyekre mi is választ vártunk. Azt is feltételeznünk kell, hogy
nem hagyták meghalni, amíg meg nem kapták a válaszokat. Molho
halála után dr. Belzig az egyetlen összekötő kapcsunk a tábla másik
felével.
– Tehát őt kell elkapnunk. – Három szempár fordult Grant felé. –
Ha Belzig megszerzi is az egész táblát, nem lesz képes elolvasni.
Vajon kit akar majd elcsípni akkor?

Jackson és a kollégája ott maradtak, hogy átkutassák az épületet,

hátha Molhónak maradtak feljegyzései. Muir és Grant
visszakocsikáztak a könyvtárba Reedért és Marináért. Senki nem
beszélt, amikor végighajtottak a tengerparti úton a szállodához. A
tenger fölött alacsonyan gomolygott a köd, elmosta a sziget
körvonalait a láthatáron; a lenyugvó nap sugarai aranyvörös
tükörképet festettek a vízre.

195
 Némán vonultak be a szállodába. Grant csak egy hideg fürdőre
meg egy pohár sörre vágyott, de a recepciónál az egyik lány kiszaladt
a pult mögül, és elállta az útját.
– O Kyrios Grant. – Egy cédulát nyomott Grant kezébe.
– Üzenete jött.
Grant a papírra nézett. Egyetlen szó állt rajta gondosan, latin
nagybetűkkel. Bárki írta is, kínlódhatott az idegen ábécével: a
határozatlan vonalak és bizonytalan tollvonások gyerekírásra
emlékeztettek: SOURCELLES.
– Maga vette át ezt az üzenetet? – kérdezte a lánytól Grant.
A lány bólintott.
– Telefonon. Az úr nagyon gondosan betűzte.
– Mikor?
A lány a cédula sarkára mutatott: 13.47. Molho közvetlenül az
oroszok érkezése előtt telefonálhatott. Grant összerezzent, amikor
felidézte a holttest képét.
– Mi ez? – Muir kihúzta a cédulát Grant ujjai közül, és
megvizsgálta. – Sourcelles? Az meg mi a fene?
– Talán az az ember, aki megvette a táblát.
– És hogy a pokolban fogjuk megtalálni? Megszerezzük a párizsi
telefonkönyvet? Felhívjuk a francia követséget? – Muir utálkozva
fordult el. De Marina egyszeriben felélénkült. Belekotort a táskájába,
és előhúzta a kis jegyzetfüzetet, amelyet a könyvtárban használt.
Lapozott, aztán megállt. Szó nélkül átnyújtotta Grantnek,
hüvelykujjával tartva nyitva a noteszt.
A lap tele volt Marina szép, apró betűs írásával – az egész
görögül, kivéve egyetlen szót, amely mintegy puskagolyóként talált
Grant két szeme közé: Sourcelles.

196
 Huszadik fejezet

Az Égei-tenger északi része Thesszaloniki közelében.

Két nappal később
A hidroplán magasan szállt a víz fölött, mint az istenek hírnöke. A
vakító napfényben ezüstös szárnyának végei szinte hullámozni
látszottak, mint olvadt üveg a kemencében. Nem csoda, hogy Zeusz
olyan gyakran jelent meg sas alakjában, gondolta Reed, mert innen
isteni szemszögből lehetett látni a földet, amelyet csakis istenek
teremthettek. Odalenn a felhők nyaldosták az égbe nyúló csúcsokkal
kérkedő félszigetet, nyugatabbra pedig, ahol a fellegek szétnyíltak,
úgy ragyogott a nap a tengeren, mint egy zafírtáblán. Reed az
Odüsszeia sorait mormolta magában:

„…és gyönyörű saruját talpára csatolta,

ambrosziás, aranyos saruját, mely a tengeri úton
és a hatalmas földön vitte a szélfuvalattal;
fogta erős gerelyét, a hegyes rézzel hegyezettet,
súlyos, erős, nagy lándzsáját, mellyel leigázza
hősök hadsorait, haragosuk, erős atya lánya. ”

Mit tudott volna írni Homérosz, tűnődött Reed, ha innen láthatta

volna a hazáját?
A nap nagyobbik része azzal telt, hogy kinyomozzák Sourcelles
hollétét, telefonokba kiabáltak, táviratokat küldözgettek a Hotel
Grande Bretagne irodáiból. Abból a kis szobából tudakozódás
csápjai fonták be egész Európát: először a konzulátusokat,
könyvtárakat, egyetemeket és – a leggyakrabban – a Victoria Street
mögötti szürke épületet; majd fokozatosan zárták körül a
vámhivatalokat, polgármestereket és helyi rendőrfőnököket. Estére
Muir jelentést tudott tenni Jacksonnak a szállodában.
– Luc de Sourcelles. Honosított görög, de eredetileg francia, ahogy

197
a nevéből is sejthető. A családja Bordeaux-ból származik és
hajóépítésben volt érdekelt, az ősei egykor ezért jöttek
Görögországba. Sourcelles nagy vagyont örökölt, amelyet ógörög
műtárgyakból álló gyűjteményébe fektetett. A téma bolondja, a hősök
korának megszállottja. Levelezett Schliemann özvegyével – néha
felbukkan, hogy bosszantson egy-egy kétes hírű európai régészt. Azok
pedig a kedvében járnak, mert azt remélik, finanszírozza őket. Senki
nem mondja ki, de általában bolondnak tartják. Hírhedten – ha ez a
megfelelő kifejezés – elzárkózik a világtól. Özvegy, egy lánya van,
nagy kúriában él Macedóniában, Thesszaloniki közelében. Tíz évvel
ezelőtt monográfiát írt, Párizsban jelentette meg magánkiadásban: La
Mort d'Achille et son Audela.
– Mit jelent ez érthető nyelven?
– Akhilleusz halála és túlvilági élete. Marina bukkant rá,
miközben a Fehér Sziget után kutatott. Ezért szerepel Sourcelles neve
a jegyzetfüzetében.
– És?
– Nincs meg nekik a könyvtárban – magyarázta Marina. – Csak egy
másik könyv lábjegyzetében találtam rá hivatkozást.
– Huh. És úgy gondolják, ő vette meg a tábla másik felét a halott
kereskedőtől?
– Beleillene a képbe. Maga az írás is érdekelhette – a túloldalán
pedig festmény is volt. Reed úgy véli, lehetett valami a képen, ami
Akhilleuszra utalt, vagy a pajzsra, vagy akár a Fehér Szigetre.
– Sikerült érintkezésbe lépni vele?
– Próbáltuk felhívni, de nem jutottunk el hozzá. A lázadók
Görögország északi részén megrongálták a telefonvonalakat.
Jackson elkomorodott.
– Akkor ajánlatos lenne meglátogatnunk. És reménykednünk, hogy
előbb érünk oda a vörösöknél.

Thesszaloniki szomorú város volt egy öböl körül. Kísérteties

kúriák szegélyezték a partot; a kikötő nagyobb része még a háborús

198
közelmúlt pusztításainak nyomait viselte. Távolabb néhány minaret
emelte a fejét a felhők közé, egy régebbi megszállás emlékei. A város
még most is mintha háborús frontvonal közelében állt volna. Amikor
a hidroplán befutott a kikötőbe, hadihajók és kirakásra váró
teherhajók között vezetett az útja, s a hajótestek éppoly szürkék
voltak, mint felettük az ég.
Autó várta őket a kikötőben, fekete Packard, amelyet amerikai
katona vezetett. A motorháztetőn sorozatszám állt, egy másik pedig a
sofőr ingének jobb zsebén.
– Kirby hadnagy – mutatkozott be, megerősítve az egyenruháján
feltüntetett nevet. Nem tudta titkolni meglepetését, amint végignézett a
csoporton. Reed tanáros tweedjében és szemüvegben; Muir, aki
Grant szemében mindig feketepiaci kereskedőnek látszott divatos
öltönyében, átható tekintetével; Marina derékban húzott, illedelmes,
fekete ruhában és Grant, akit a hadnagy valószínűleg szerelőnek
nézett. – A főhadiszállás utasított, hogy oda vigyem önöket, ahová
menni kívánnak, uram.
– Mást nem mondtak? – kérdezte Jackson.
– Csak annyit, hogy ne kérdezősködjek.
Jackson a hadnagy vállára csapott.
– Derék ember. Nos, egy bizonyos Villa Pelion nevű helyre kell
mennünk. Ismeri?
– Nem, uram. – Kirby térképet vett elő, és a Packard
motorháztetőjére terítette. Grant odahajolt, hogy lássa; csodálkozott,
hogy a térképen minden felirat német.
– A görögök nem tudnak térképet készíteni, uram – magyarázta
Kirby. – Egyszerűbb, ha azokat használjuk, amelyeket a
káposztazabálók hagytak itt.
Jackson egy pontra bökött a tollával.
– Ez az a hely.
Kirby aggodalmas arcot vágott.
– A vörösök eléggé aktívak arrafelé, uram. A járgányban van rádió
– hívhatok erősítést, uram. Némi időbe telik, de…

199
 Jackson az órájára nézett.
– Nincs időnk. A rosszfiúknak ez a férfi is kell. Csak vigyen oda,
amilyen gyorsan csak tud.
– Igenis, uram.
Mielőtt elindultak, Kirby matatott a csomagtartóban, és előszedett
egy Sten géppisztolyt összecsukható tussal. Átadta Grantnek, aki
Jacksonnal együtt az anyósülésre préselte be magát.
– Tudja, hogy kell használni?
Grant bólintott.
– Tartsa kéznél. Szükség esetére.
Kihajtottak a városból, keresztül a sík legelőn meg a parti síkság
búzamezőin. A hosszú éhínség után a gabona végre kezdett visszanőni
a beton kiserődökkel és eltorzult acél tankcsapdákkal még mindig
teleszórt tájon. Habár nem minden akadály tartozott a múlthoz.
Háromszor kellett megállniuk görög katonák őrizte
ellenőrzőpontoknál. Kirby egyenruhája mindháromszor zaklatás
nélkül átsegítette őket; Jackson minden alkalommal átadta Belzig
fényképét, hogy ha látnák, állítsák meg.
– Hadd hallom a polgárháború legújabb híreit – mondta két
útakadály között Jackson. – Győzünk?
– Ön valószínűleg jobban tudja nálam, uram – tartotta a tekintetét
az úton Kirby. – Csak most érkeztem. Hivatalosan csak három hónap
múlva jövök ide. De amint hallottam, nem állunk jól. A DSE…
– Az micsoda? – érdeklődött a hátsó ülésről Reed. A hepehupás és
kátyús út okozta rázkódás miatt sápadt volt, kezével a kocsi tetejéhez
nyomva próbálta kitámasztani magát.
– Deemokratikos Stratos Elladas. – Marina összerezzent, mert
Kirby kerékbe törte az anyanyelvét, s ez a Packard kerekeinek
csikorgásánál is komiszabb volt. – Görögország Demokratikus
Hadserege. Komcsik, önöknek és nekem. Úgy hallom, egészen jól
állnak. Már nemcsak konvojokat támadnak meg lesből, hanem
városokat próbálnak bevenni. Sztálin látja el őket utánpótlással
Jugoszlávián és Albánián keresztül. És most a britek kiszálltak – már

200
elnézést –, ha mi nem tartjuk itt a frontot, visszakergetnek minket
egészen Athénig. – Csóválta a fejét. – Pokoli dolog. De
visszavágunk. Ahogy én látom, ezek az alakok csak parasztok,
birkatolvajok. Nem lesz bátorságuk szemtől szemben kiállni és
harcolni.
– Ebben ne legyen olyan biztos – intette Grant. – A legtöbbjük a
nácik elleni harcban tanulta meg a szakmát. Előtte öt éven át
folytattak földalatti küzdelmet Metakszasz diktatúrája ellen. Nagyon
jól tudják, hogyan kell mocskos kis háborúkat vívni.
– Szerencséjük, hogy találtak valakit, aki ellátja őket fegyverekkel
– jegyezte meg epésen Muir. A tekintete egy pillanatig találkozott a
visszapillantó tükörben Grantével, aki aztán lenézett az ölében
heverő, angol gyártmányú géppisztolyra. Ha netán bánta volna a
dolgot, nem látszott rajta.
Néhány mérföld után az út elhagyta a síkságot, és felfelé
kanyarodott a hegyekbe. Minél magasabban jártak, annál
alacsonyabbnak tetszett az égbolt. Kemény felhőmennyezet ült
fölöttük, kitöltve a lankákon meredező sötét, sovány fenyők közti
teret. Az útból jóformán csak erdei csapás maradt. Kirbyt
szemlátomást kimerítette a kormánykerékkel való birkózás, ahogy
navigálni próbált az útjukban álló hepehupák, keréknyomok, kövek és
kidőlt fák között. A többiek abba kapaszkodtak, amibe csak tudtak, és
nagyokat lélegeztek, Grant pedig markolta a Stent, és fürkészte az
áthatolhatatlan erdőt.
Átmentek egy falun. Elhagyottnak is gondolhatták volna, ha nem
mozognak árnyak az üres ablakkeretek és széthasadt ajtók mögött. A
Grant és Kirby között szorongó Jackson nagy nehezen a zsebébe
nyúlt, hogy elővegye a Coltját.
Bekanyarodtak a hegyoldalon, és végre meglátták a házat. Nemigen
téveszthették volna el. A hegyoldal két hatalmas darabját
eltávolították, és két jókora teraszt alakítottak ki a hegyoldalban. Az
alsón kertek virítottak; fölöttük, magas és erős fallal körülvéve olyan
palota állt, amely beillett volna a Loire völgyének kastélyai közé.
Minden darabját – szögletes, meredek tetejének ólomzsindelyeitől a
fehér mészkő falakig, a nyírott sövényig és a murvás ösvényekig,

201
amelyek körülvették – mintha Franciaországból hozatták volna. Talán
úgy is történt.
Az út a kovácsoltvas kapunál ért véget. Két márványoroszlán
nézett le rájuk a kapuoszlopokról, éberen és megvetőn. Grant kiugrott
a kocsiból, megpróbálta kinyitni a kaput. Zárva volt, ám az egyik
oszlopon látszott egy fekete rézgomb. Grant megnyomta, és várt.
Kirby kidugta a fejét az ablakon.
– Nincs itthon senki? – A hangja gyenge és jelentéktelen volt a
hegy szédítő nagyságához képest; mintha elnyelték volna a fenyők
meg a fellegek.
– Maga mondta, hogy elvonultan él. Talán…
Grant elhallgatott, és végigpillantott a murvás kocsibehajtón.
Fekete esőköpenyes, keménykalapos, merev tartású alak közeledett
feléjük, léptei csikorogtak a murván. Bal kezével esernyőt tartott a
feje fölé; jobb kezében kulcscsomó csilingelt. Volt benne valami a
banktisztviselőből, de a vasúti állomásfőnökből is. Megállt pontosan
háromlépésnyire a kaputól, és kinézett rájuk a rácson át.
– Oui?
Kövér esőcsepp landolt Grant kézfején, amikor Reed kihajolt a
kocsi ablakán, és kiszólt.
– Dites a Monsieur Sourcelles que le Professeur Arthur Reed est
venu pour lui voir.
A komornyik – nyilván komornyik, gondolta Grant – a kapuoszlop
mögé lépett, és elővette az oda rejtett telefont. Beszélt néhány szót,
figyelt, bólintott.
– Monsieur Sourcelles megtiszteltetésnek tekinti, hogy Reed
professzor úr elfáradt ilyen messzire, hogy üdvözölje. De –
malheureusement – elfoglalt.
Grant leküzdötte a kísértést, hogy a fickót megfenyegesse a
Stennel.
– Mondja meg Monsieur Sourcelles-nek, hogy nagyon fontos
ügyben érkeztünk. Mondja meg, hogy azzal az agyagtáblával
kapcsolatos, amelyet Athénban vásárolt 1941-ben. Mondja meg, hogy

202
veszélyben az élete. Nem miattam – tette hozzá.
A komornyik Grantre bámult táskás, sötét szemével. Nyilvánvalóan
vonakodva vette fel újra a kagylót, és szólt bele néhány szót.
– Oui. Oui. Bon.
– Monsieur Sourcelles fogadja önöket.
A komornyik kinyitotta a kaput, így végighajthattak a bejárón
virágágyak és pázsitok, fűzfák és babérfák között. A birtokot
szegélyező nyárfákon túl Grant egy klasszikus, kupolás
alabástromszentély körvonalait látta – nyilván őrült szeszély volt, ám
az épület mellett szinte odaillő.
Az autó megállt a főépületbe vezető lépcső előtt. Egyre jobban
esett. A társaság tagjai mit sem törődtek a méltóságteljes
viselkedéssel, kiugrottak a kocsiból, táskájukat vagy zakójukat a
fejük fölé tartva felszaladtak a lépcsőn, és beléptek a nyitott ajtón.
Ott várakoztak, vacogva és víztől csöpögve, amíg ismét meg nem
jelent a komornyik, hogy továbbvezesse őket.
A kastély – mert villának egyikük sem nevezte volna – belseje
kopár és hideg volt. Mintha mindent márványból faragtak volna: a
padlót, a lépcsőt, a falba süllyesztett korinthoszi oszlopokat. Csupa
ókori márvány mellszobor meredt rájuk márványtalapzatokról, és
márványatléták feszítették márványizmaikat, márványmélyedésekben.
– Mint egy mauzóleum – jegyezte meg vacogva Jackson. Színek
csak az oszlopok közti, pompás olajfestményeken jelentek meg. Fehér
keblű nimfák csábítgattak sóvárgó hősöket; alabástrom istennők
változtattak kővé meggondolatlan férfiakat. Virágokkal koszorúzott,
szőke nő nézte magát aranytükörben. Az egyik képen torz törpe
nyomott vas mellvértet egy nő keblére. A vásznon minden sötét volt,
kivéve a szinte éterien ragyogó nőalakot. Vérvörös kendő libegett
mögötte.
Reed megállt a kép előtt.
– Van Dyck. A nő Thetisz, a törpe Héphaisztosz. És ez – mutatott a
vas mellvértre úgy, hogy az ujja milliméterekre állt meg a vászontól –
Akhilleusz páncélja.
– Jó tudni, hogy néz ki – suttogta Jackson.

203
 A komornyik bevezette őket egy szalonba, ahol székek sorakoztak
egy márványkandalló előtt. A drága brokátok és bútorkretonok még
jobban mutattak a szikár környezetben, még elegánsabbnak hatottak a
kopár teremben. A hátsó falon magas franciaablakok vezettek egy
teraszra. Esőcseppek fröccsentek az üvegre, és a lenti kertek szinte
nem is látszottak a félhomályban.
Hatalmas mennydörgés rázta meg a házat, mintha az egész hegy
megfordult volna az alapján. Egy másodperc múlva követte a
villámlás; egy pillanatra a szobában minden varázslatos ezüstös
fénybe borult. A tűz szikrákat szórt, és a tompa elektromos lámpák
fénye úgy táncolt, akár a gyertyáké. Grant szemének némi időbe telt,
amíg hozzászokott a félhomályhoz – aztán kikerekedett a
meglepetéstől.
Egy férfi állt a tűz mellett, a heverő előtt. Korábban is ott kellett
feküdnie, bár Grant nem látta. Az arca sápadt és ráncos volt, szinte
áttetsző, amitől a bőre sugárzónak látszott a tűz fényében. Ezüstös,
teljesen hátrasimított sörénye szinte a válláig ért. Bársony
szmokingkabátot és bő nadrágot viselt. Mezítláb volt.
– Mes amis. Isten hozta önöket.

204
 Huszonegyedik fejezet

Leültek a merev székekre. A komornyik még egy hasábot helyezett

a tűzre, majd visszavonult, Sourcelles Reedre nézett – ahogy
mindenki más is. Valamennyien ösztönösen érezték, rendkívüli erő
kell ahhoz, hogy bárki is megmérkőzzék Sourcelles-lel a saját
birodalmában.
– A látogatása megtiszteltetés, Reed professzor. Tudnia kell,
mennyire csodálom tudományos munkásságát. De kik a barátai?
Reed megköszörülte a torkát.
– Mr. Jackson és Mr. Muir az amerikai, illetve a brit kormány
képviselője. Miss Papagiannopoulou John Pemberton angol régész
asszisztense volt Krétán. És… – Nem találta a megfelelő
meghatározást. – Mr. Grant.
Sourcelles végigmérte Grantet: nem ellenségesen, de óvatosan.
– Isten hozta önöket. Kérnek egy kis konyakot? Calvadost?
– Nem, köszönjük. – Reed mindannyiuk nevében felelt – bár Grant
szívesen kortyolt volna valami melengetőt.
– Bien. – Sourcelles macska módján helyezkedett el a pamlagon.
Hosszú, ezüst cigarettaszipkát vett ki egy dobozból a pamlag melletti
asztalkáról, beledugott egy cigarettát, mélyet szívott. Füstfelhő jelent
meg a feje körül.
Mindenki várt, ám Sourcelles mintha megfeledkezett volna a
jelenlétükről.
– Hat évvel ezelőtt ön vett egy minószi agyagtáblát Athénban egy
Molho nevű régiségkereskedőtől – mondta Reed. Határozatlanul
beszélt, mint a diák, aki a konzultáción be nem fejezett dolgozatot
olvas fel a tanárának.
Sourcelles könnyedén vállat vont.
Reed folytatta.
– A táblácska nem volt teljes. Eltörték.
– Az az ember törte félbe, aki eladta magának – tette hozzá Grant.

205
 Sourcelles szeme felvillant, mint a kígyóé. – Ezt elmondta
magának?
– A másik felét Molho Pembertonnak adta el.
Sourcelles tekintete Marinára vándorolt.
– Ön látta ezt? Van rá bizonyítéka?
– Két nappal ezelőttig nálunk volt a tábla. Egy német ellopta – bár
valószínűleg azt mondaná, csak visszaszerezte, mert ő volt az, aki
eredetileg kiásta.
– Hogy nézett ki?
– Úgy ekkora volt – mutatta a kezével Reed. – Az előlapján vagy
tucatnyi sor lineáris B írással. A hátoldalán kifakult festmény a
minószi szentélyekkel kapcsolatos szokásos ikonográfiáról. Úgy
gondolom, az ön darabja igencsak hasonló. Talán ilyen?
Elővette Pemberton szamárfüles és gyűrött fényképét, s átnyújtotta
Sourcelles-nek. A francia alig pillantott rá.
– Ez bármi lehet. Számtalan darab van a gyűjteményemben. Azt
hiszem, ez a legjobb mükénéi magángyűjtemény az egész világon.
Magángyűjtemény – ismételte. Közben kis füstfelhők röppentek ki a
száján. – Nem a nyilvánosságé.
– Mi nem a nyilvánosság vagyunk – mondta Grant. – És nem csak
mi jöttünk ide, hogy megnézzük azt a táblát. Miért nem telefonál az
athéni rendőrségre, és kérdezi meg, mi történt Molhóval? Az egyik
kezét már elveszítette, amikor védekezett Belziggel szemben. Ezt
tudta? – Sourcelles arcára nézett, a simára borotvált, pergamenszerű
bőrre, és úgy vélte, tudta. – Most az életét vették el. Belzig tudja,
hogy a lelet magánál van. Ide fog jönni; valószínűleg már úton van.
Akarja tudni, mit tett Molhóval? Nem volt szép látvány a hulla.
– És ha megmutatom önöknek? Mire mennek a szerzett tudással?
Nem hinném, hogy egyáltalán tudják, valójában mit keresnek. –
Sourcelles átható pillantást vetett Grantre, és mivel nem kapott
választ, ajkát biggyesztve elfordult.
– A Fehér Szigetet – mondta Marina. Le nem vette a szemét
Sourcelles-ről, mit sem törődve a többiek gyanakvó pillantásaival.

206
Sourcelles állta a tekintetét. Szája sarka felfelé húzódott, bár Grant
nem tudta eldönteni, hogy ez a tisztelet vagy holmi kis győzelem jele.
– A Fehér Sziget volt Akhilleusz végső nyughelye, oda vitte az
anyja, miután elesett Trójánál. Onnan indult az őt övező hőskultusz is.
A tábla rejti hollétének titkát.
Sourcelles halkan, gúnyosan nevetett.
– Talán. De hogy fejtik meg? Megoldották talán a minószi írás
rejtélyét? – A választ leolvasta az arcukról. – Azt hiszem, nem. Sokan
próbálták megfejteni – én magam is, nem egyszer. A tábla comme une
femme. Az ember birtokolja a testét, de a titkait megtartja magának.
Füstkarikát fújt.
– Tudják-e, mi volt az eredeti museum? Nem kiállítási csarnok,
ahová műveletlen tömegek járnak, hogy megbámuljanak olyan
relikviákat, amelyeket sohasem fognak megérteni. A múzsák
temploma volt, museion, az emlékezet istennőinek szentélye. Akik ott
dolgoztak, papok és költők megszentelt rendjének voltak a tagjai –
nem turisták, akik befizetik a két pennyjüket a szórakozásért.
– Hát mi nem turisták vagyunk – buggyant ki Jackson száján –,
Reed professzor az Oxfordi Egyetem tanára.
Sourcelles nevetett.
– Jártam Oxfordban. Fiatal koromban felkerestem a tudomány
összes fővárosát. Párizst, Berlint, Oxfordot. Nagy tudósok lábainál
ültem, és a trójai háborúról faggattam őket. Kinevettek. Még az után,
hogy Schliemann bizonyította Homérosz igazát, sem tudták elfogadni.
Hazugságokat terjesztettek róla: hogy az athéni piacon vásárolt
csecsebecsékkel hamisította a leleteit; hogy az ásatásokról szóló
beszámolója kitaláció volt; hogy nem tudta megkülönböztetni
leleteinek különböző rétegeit. Rágalmak. Amikor Schliemann
Trójába utazott, azt jósolták, nem fog találni semmit. Amikor nem
egy, de fél tucat várost talált, azt mondták, egyik sem lehet az igazi –
túlságosan öregek vagy túlságosan frissek, vagy semmi nyoma a
leleteken háborúnak. Kigúnyolták, mert túlságosan csekély volt a
képzeletük ahhoz, hogy higgyenek. Ugyanezek az emberek azt
gondolták, hogy én egy második Schliemann vagyok, gazdag fiúcska,

207
aki arra fogja költeni a pénzét, hogy fantáziakastélyokat építsen. Nem
volt idejük hősökre. Kicsinyes, korlátolt emberek voltak, akik nem
tudták felfogni a hősök igazi nagyságát. Méltatlanok voltak. Ezért
eltökéltem, hogy amennyire megengedhetem magamnak, a hősök
korának emlékeit fogom gyűjteni, és tiszteletben tartom az emléküket.
Egyébként a Fehér Sziget nincs elrejtve, ahogy Trója vagy Mükéné
sem volt elrejtve. Ha az emberek elveszítették, az csak azért
történhetett, mert nem hittek benne.
Ismerik Kasszandra, a trójai papnő történetét, akinek az volt a
sorsa, hogy igazat mondjon, és sose higgyenek neki? Ő a történet
igazi hősnője: nem Helené vagy Akhilleusz vagy Odüsszeusz. Trója
regéjének az igazságát háromezer éve ismerte minden nemzedék – és
csökött elméjével egyetlen nemzedék sem hitt benne.
– De az összes forrás ellentmondó – szólt közbe Marina. – Attól
függően, hogy kinek hiszünk – Pliniusnak, Pausaniasnak,
Lükophrónnak, Sztrabónnak vagy Arriannak – a sziget lehet a Duna
torkolatánál, a Dnyeperénél vagy valahol a nyílt tengeren.
Sourcelles bólintott. Volt valami atyai a helyeslésében, ahogy az
apa rácsodálkozik koraérett lányára, ugyanakkor valami
telhetetlenség is, ahogy mohón tovább akarta csábítani a lányt.
Felállt, és a fal mellett álló szekrényhez ment. Vékony, barna kötetet
vett le az egyik polcról, és a szoba közepén álló asztalra tette. Grant
Sourcelles aranybetűkkel írott nevét látta a köteten. Sourcelles
kinyitotta a könyvet, és egy kétoldalas térképet mutatott a nyitott
kötetben, a többiek pedig közelebb hajoltak, hogy lássák.
– A Fekete-tenger. – A vastag, krémszínű papíron úgy festett
különböző folyóival, szorosaival és mellékágaival, mint valamiféle
testi szerv a kusza ereivel. – Itt, az észak-nyugati sarkánál van a Duna
torkolata, és itt, a legvégső északi pontján a Dnyeper. A kettő között,
félúton a Dnyeszter. Mindegyik között száz kilométer a távolság.
Alors…
Egy dobozból elővett egy fa iránytűt, és odaadta Marinának.
– Mademoiselle. Megmutathatja, mi van ötszáz stadionnyira a
Dnyeszter torkolatától.

208
 Marina a térkép méretarányához állította az iránytűt, majd a
Dnyeszter torkolatánál lévő, keskeny öböl közepére helyezte, és
elfordította. Az általa leírt, halvány kör érintette mind a Duna, mind a
Dnyeper torkolatát.
– Nem értem, hogyan jutunk ezzel tovább – mondta Reed.
Sourcelles nem vett róla tudomást.
– Plinius fausse piste – hogy is mondják, tévútra vezet. Itt volt –
érintette ezüstceruzáját a Dnyeper torkolatához – Olbia görög
kolóniája. Krisztus előtt hatszáz évvel alapították milétoszi telepesek,
akik azért érkeztek oda, hogy szőrme- és ékkő-kereskedelmet
folytassanak a szkítákkal. Akhilleusz volt a hely hőse, egyfajta
védőszentje, értik? Szentélyt emeltek neki egy kis szigeten, ahol a
folyó a tengerbe ömlik, azért tették, mert a Fehér Sziget történetét már
ismerték, s mert Akhilleusz már kapcsolatban volt a hellyel.
Évszázadokkal később íróknak és földrajztudósoknak eszükbe jutott a
Fehér Sziget története; emlékeztek rá, hogy állt egy Akhilleusz-
szentély az Olbiához közeli szigeten, és azt hitték, a kettő nyilván
ugyanaz.
– Tehát, ha nem ott van, a Duna torkolatánál kell lennie.
– C'est possible. Pausanias és Lükophrón ezt hitték, de a Duna
torkolatánál sok sziget van. Ám Pausanias soha nem járt a Fekete-
tengernél. Csak ismételte, amit egy sokkal régebbi forrásban olvasott.
A helyes fordítás nem a Duna torkolatában, hanem torkolatával
szemben.
Marina az ujjával követte az általa rajzolt ceruzavonalat: elindult a
Duna torkolatától, a nyílt tengeren át, vissza az északi partra. Siklott
az ujja a térképen – aztán a kör legtávolabbi pontjánál hirtelen
megállt. A körme hegyénél, olyan aprón, hogy a ceruzavonal
majdnem eltakarta, picike fekete pötty volt a térképen. Lehetett volna
tintafolt vagy agyonnyomott légy, de amikor Marina közelebbről
megnézte…
– Ez egy sziget. – Pislogott, amíg a szeme visszaszokott a szoba
félhomályához. – Mi a neve?
– Oroszul Zmejnij, törökül Yilonda. – Sourcelles mosolygott az

209
értetlenségükön. – Ugyanazt jelenti. A görög neve Ophidonisz.
– Kígyósziget – mondta szinte egyszerre Marina és Reed.
Sourcelles bólintott.
– Ismerik a kígyó szimbolikáját. Bekúszik a föld mély lyukaiba, a
legsötétebb hasadékokba, ahová emberfia sosem követheti. Benne
lakik a halál hatalma, de az életé is.
– Az életé? – kérdezte hitetlenkedve Grant.
Sourcelles kígyóvonalat rajzolt a lap sarkába, majd félbevágta egy
egyenessel.
– Ismeri a gyógyszerészek jelképét? Botra tekeredő kígyó. Ógörög
jelkép, Aszklépiosz botja. A kígyó az élet egyik legősibb jelképe –
nem nélküli, időtlen, képes újjáteremteni magát azáltal, hogy levedli
és hátrahagyja a régi bőrét. Jövőbelátó tulajdonsággal is felruházták.
Kasszandra prófétanő szemét kígyók nyaldosták, amikor a szülei
magára hagyták, ettől származott a hatalma. Apollón delphoi jósnője
Püthia volt, egy női alakban megjelenő piton, aki transzba esve
jósolt.
– Mint a Minósz korabeli kígyós nő – mondta Grant. A kép, a
nőalak csípőjén és keble körül tekergő kígyókkal nyugtalanítón
fészkelte be magát a gondolataiba.
Sourcelles gúnyosan vonta fel a szemöldökét, a tanárt meglepte a
hátsó padban ülő diák.
– Tres bien. Arrian szerint volt egy orákulum Akhilleusz
szentélyében a Fehér Szigeten. Hol lehet tehát ennek a halhatatlan
hősnek a szentélye, az alvilágnak ez a kapuja jobb helyen, mint a
Kígyószigeten?
– De az a Szovjetunió területe! – robbant ki Jacksonból. Ujjával a
könyvre bökött. – Azt akarja mondani nekem, hogy a szovjetek egész
idő alatt rajta ültek ezen az izén?
Odakinn villámok hasították szét a völgy fölött az égboltot, az eső
megannyi puskagolyóként dobolt az üvegen. Áradó víz hangja fogta
őket körül, csörgött le a tetőről, a csatornából, végig a hegyoldalon.
– Járt már ott valaki? – kérdezte higgadtan Muir.

210
 Sourcelles mutatópálcaként hadonászott a cigarettaszipkájával.
– 1823-ban a Fekete-tengeri Flotta egyik orosz tisztje, Krickij
főhadnagy járt a szigeten. Átadta a beszámolóját a szentpétervári
Birodalmi Tudományos és Szépirodalmi Akadémia egyik
akadémikusának.
Mind az öten feszülten hallgatták. A tűz ropogott, szikrát hányt, a
szikrák pedig felszálltak a kéménybe.
– Talált valamit?
– Olyan szigetet, amely méltó a nevére. – Sourcelles újabb
cigarettára gyújtott, amelyet beledugott a szipkájába.
– Hemzsegtek rajta a kígyók. Akadt sok madár is. Két lépést sem
tehetett anélkül, hogy rá ne lépett volna valamelyikre. Olvasta Arrian
történetét? – fordult hirtelen Marinához. A lány lassan bólintott. – Azt
írta, a Fehér Sziget tele van tengeri madarakkal. Minden reggel
lecsapnak a vízre, a hullámokban megnedvesítik a szárnyukat, majd
felrepülnek, és vizet hintenek a szentélyre. Aztán földre szállnak, és
szárnyukkal tisztára mossák a szentély udvarát.
Jackson fészkelődött.
– Kihagyhatnánk a meséket? Nincs időnk, kivált, ha ez az izé ott
van Joszif bácsi hátsó kertjében. Talált ez a Kricki vagy Ruszki, vagy
hogy a pokolba hívják valami fontosat?
Sourcelles úgy nézett rá, ahogyan csak francia tud amerikaira.
Aztán szándékosan a többiek felé fordult.
– Talált egy ősi szentélyt.
Senki sem tudta, mit mondjon. Mindenki Sourcelles-t bámulta,
megnémulva a reménytől, a kapzsiságtól, a félelemtől, hogy ez után
mit fog mondani.
– Mást is talált? Valami, huh… értékeset?
Sourcelles szeme összeszűkült, fürkészve nézte Jacksont.
– Különös kérdés. Nem tudom, Mr. Jackson – válaszoltam fárasztó
kérdéseikre a legjobb tudásom szerint; fogadtam önöket a házamban,
bár mindössze veszéllyel kecsegtettek, de most nem tudom, miért
szeretne olyan sokat megtudni a Fehér Szigetről. Ön talán régész? Mi

211
hoz öt ilyen különböző és – már megbocsássanak – különös embert a
házamba ilyen veszélyes időkben? Őszinték voltak hozzám? Nem
hiszem. – Körülnézett: Muir dacosan ült, Jackson egyszerűen
bosszúsan, Reed lesütötte a szemét. Senki sem nézett Sourcelles
szemébe.
– A legenda szerint nagy kincs volt a szigeten. – Marina higgadtan
beszélt, de szavaitól a többiek felélénkültek. Muir fura, gurgulázó
hangot hallatott, mint akinek rohama van. Jackson keze elindult a
belső zsebében megbúvó Colt felé; Grant szintén fegyverért nyúlt.
Csak Reed és Sourcelles maradt nyugodt és figyelmes. Sourcelles
intett Marinának, hogy folytassa.
– Arrian szerint a Fehér Szigeten lévő szentélybe az ott partot ért
tengerészek fényűző adományokat vittek. Ezüsttálak, aranygyűrűk és
ékkövek hegyeiről ír. Kincseskamráról.
Muir megnyugodott; Jackson kihúzta a hóna alól a kezét. Grant a
fegyverén tartotta az ujjait.
– A szöveg szerint számos kecskét is feláldoztak. – Sourcelles és
Marina cinkosan összemosolygott. Grantnek ez nem tetszett.
– Az én tudomásom szerint Krickij főhadnagy csak köveket talált.
Kincset nem. Talán azt elrejtették a sziget belsejében. Még
valószínűbb, hogy régen elrabolták. A Fekete-tenger minden korban a
kalózok és a rablók paradicsoma volt. – Sourcelles, arcán hűvös
mosollyal, fejével a többiek felé bökött. – Ha odamennek, legyenek
óvatosak azzal, amit találnak. Jó okuk volt a régi görögöknek rá, hogy
féljenek a Fekete-tengertől, mint a világ határain kívül eső helytől,
vadak lakta vidék küszöbétől. Vad amazonok, emberevő
laisztrügónok, szirének és kígyók lakhelyétől.
Ne tévessze meg önöket a Fehér Sziget szűzies neve. A
kereszténység miatt a túlvilágot boldog helynek képzeljük, hárfákkal,
kórussal és lágy felhőkkel. A görögök máshogy vélekedtek: még a
hősök számára is haragos, gyötrelmes helynek mutatkozott.
Philosztratosznak van egy története a Fehér Szigetről, amelyben
Akhilleusz kísértete utasít egy arra járó kereskedőt, hogy hozzon el
neki egy rabszolgalányt Kis-Ázsiából. Miután megtette, Akhilleusz
királyi lakomát ad a kereskedőnek a szentélyében, majd elküldi.

212
Amikor a kereskedő elhajózik, sikoltásokat hall a szigetről, a kín
vérfagyasztó sikolyait. Akhilleusz egyenként tépi ki a lány végtagjait.
Jackson felállt.
– Nos, köszönjük, Mr. Sourcelles. Azt hiszem, ideje mennünk.
Nagyon sokat, huh, segített.
A többiek ülve maradtak.
– Mi van a táblával? – kérdezte Muir. – Azért jöttünk.
– Miért jöttek? – Sourcelles hangjában sötét harag izzott. Felállt. A
tűz kivetítette a szobára a házigazda hosszú árnyékát. – Nem azért
jöttek a házamba, hogy követeljenek valamit. A gyűjteményem az
enyém. Nem osztom meg senkivel. Hacsak nem tudnak érte megfelelő
ellenszolgáltatást ajánlani.
– Gyerünk – türelmetlenkedett Jackson. – Magunk is megtaláljuk
ezt a szigetet. Nincs szükségünk a táblára. Úgysem tudjuk elolvasni
az átkozott írását.
– És mit teszünk, miután a szigetre értünk? – Grant még sosem látta
ilyen haragosnak Reedet. – Elindulnunk sem lett volna szabad a tábla
nélkül. Mi van, ha további, létfontosságú nyomravezetők vannak
elrejtve a másik felén? Bármi van is a szigeten, nem hever a földön,
mindenki szeme láttára.
– Fogja be a száját – csattant fel Jackson. Sourcelles-ről egy
pillanatra megfeledkeztek a saját házában. Sourcelles a tűz mellől
nézte őket, elhatárolódva tőlük, mégis izgatottan.
A csengő gyászos hangja futott végig a házon. Mindenki
Sourcelles-re nézett, aki vállat vont.
– A csengő. Majd Jacques intézkedik.
– Vár még valakit? – Grant már a pisztolyáért nyúlt.
– Non.
– Biztosan Kirby – mondta Jackson. – Nem tudja, mi történt
velünk.
A csengő ismét megszólalt. Sourcelles arcán egy pillanatig
bosszúság látszott.

213
 – Hol lehet Jacques? – A franciaablakhoz ment, kinyitotta. Hideg,
nyirkos fuvallat csapott be, és az esőcseppek kopogása töltötte be a
szobát. Sourcelles kinézett az esőben, bár a kert alig látszott a
homályban. – Qui est la?
– Ne! – Grant a kelleténél egy pillanattal később jött rá, mi
történik. Marinát lerántva a földre, a nyitott ajtó felé vetette magát.
Még a levegőben volt, amikor betalált az első golyó.

214
 Huszonkettedik fejezet

Az ablakok ólom és üveg viharában robbantak szét. Sourcelles-t

hátrataszította a becsapódás; a levegőben összeütközött Granttel, és
mindketten a földre zuhantak. Valószínűleg ez óvta meg Grantet a
robbanás legkomiszabb következményeitől. Jackson, aki az ablaknál
állt, nem volt ilyen szerencsés; az arcához kapva fordult el. Vékony
vércsíkok kúsztak le az arcán.
– Hátra! – ordította Grant. A feje fölött röpködtek a golyók, de nem
látta, honnan jönnek. – Az előcsarnokba. – Térden csúszott hátrafelé,
magával húzva Sourcelles-t egy sarokba. A francia az ablaknál állt,
így a széttört üveg nem okozott neki sérülést, de már három seb
tátongott a mellkasán, ahol a golyók behatoltak, és vastag vércsíkot
húzott maga után a fehér márványpadlón. Grant keresett valamit,
amivel elállíthatná a vérzést, de semmi sem volt kéznél.
– A tábla. Hol van?
Mennydörgés harsogott a hegy fölött, egy pillanatra elnyomva a
géppisztolyok ropogását. Elnyomta Sourcelles válaszát is. Grant fülét
a francia szájához tette, ám közben a szemét szüntelenül a betört
ablakkereten tartotta.
– Hol van?
– A galérián. – A fegyverek elhallgattak, de még az eső is
elnyomta Sourcelles hangját. – A keleti szárnyban, a legfelső szinten.
– Erőtlen kezével a nyakához nyúlt, vérben ázó gallérját rángatta.
Grant széttépte a gallért. Azt hitte, a haldokló csak levegőt akar venni
– ám az ujjai még mindig kaparásztak. Bőrszíj lógott a nyakában.
Grant előhúzta az ing alól, és kicsike rézkulcsot látott rajta.
– A gorgó – suttogta Sourcelles. – A gorgó mögött.
Elernyedt. Grant nem tehetett semmit. Háttal mindvégig a falnak, a
kijárathoz araszolt. A többiek az előcsarnokban lapultak. Reed a
melléhez szorította Sourcelles könyvét; az asztalról kapta fel.
– Sourcelles meghalt – mondta Grant. – A tábla odafenn van.
– Nem sok hasznát fogjuk venni, ha nem jutunk ki – mondta Muir. –

215
Azt se tudjuk még, mivel van dolgunk.
– Kirby azt mondta, a kocsiban van rádió. – Grant Jacksonhoz
fordult. – Használhatjuk, hogy riasszuk az amerikai főhadiszállást?
Jackson bólintott.
– De némi időbe telik, amíg a lovasság ideér.
– Félúton találkozunk. Van egy felszállóhely a hegy túloldalán.
Nem lesz ott a térképeiken, de nagyjából Eniszpe és Sztratie falvak
között található, a völgyben.
Jackson hitetlenkedve nézett Grantre.
– Honnan tudja?
– A háború alatt használtam…
Jackson még vitatkozott volna, de ebben a pillanatban hatalmas
robbanás hallatszott a nappalin túlról. Por és törmelék söpört végig a
folyosón. Grant kiáltásokat és újabb lövéseket hallott a teraszról.
Végigrohantak a folyosón, végig a vak márványfejek sora előtt. Ősi
hősök néztek le rájuk fentről, ki-ki a maga csatájába dermedve. A
folyosó végén megálltak, annál a saroknál, amelyik az előcsarnokba
és a főlépcsőhöz vezetett.
– Adja ide a kalapját – szólt Jacksonnak Grant.
Jackson odaadta. A folyosón Szókratész mellszobra állt, nagyjából
mellmagasságban. Grant a fejére tette a puhakalapot, lekuporodott, és
vállát az oszlopnak vetette. Az könnyen csúszott a csiszolt
márványpadlón, ki a sarokból, be az előcsarnokba, és…
Két csattanás hallatszott szinte egyszerre: pisztolylövés és a
márványba csapódó golyó zaja. Szókratész fél arca a földre zuhant.
Mielőtt földet ért, Grant kiugrott az oszlop mögül, s fegyverével az
oszlop és a fal közti szűk résbe célzott, majd két lövést adott le. A
puhakalap lehullt. A bejárati ajtónál valami jóval súlyosabb zuhant a
földre.
Grant Jacksonra pillantott.
– Fedezzen.
Kinyargalt az előcsarnokba, lebukott a lépcső mögé. Senki nem lőtt
rá. Kilesett a korlát mögül. Zöld egyenruhás alak terült el a

216
küszöbnél, a ruhaujján vörös csillag. Nem volt ott senki más.
Grant intett Jacksonnak, hogy jöhet. Az amerikai átvágtatott az
előcsarnokon, a bejáratnál a falhoz lapult, és megkockáztatta, hogy
kilessen.
– Ott van még a kocsi?
– Aha. De Kirbyt nem látom.
– A lényeg, hogy megvan a rádió.
Grant bólintására Jackson kiugrott a bejáraton, és legurult a
lépcsőn a parkoló autóhoz. A hátsó kerék mögé kuporodott. Grant
számított a lövésekre, készen állt rá, hogy azon nyomban viszonozza
őket. Senki nem vette észre őket.
Jackson óvatosan megkerülte a kocsit, felnyitotta a csomagtartót,
és kivett egy katonai rádiót. Alig bírta el. A melléhez szorította, úgy
lesett ki a Packard hátsó lámpája mögül, van-e veszély.
Megborzongott. Kirby holtteste a földön hevert, vére vörösre festette
a murvát.
De nem volt idő a gyászra. Mozgás támadt az egyik sövény mögött.
Grant látta; kilépett az ajtón, leadott két gyors lövést, elegendő időt
biztosítva Jacksonnak, hogy feltántorogjon a lépcsőn. Grant kinyújtott
karjába ejtette a rádiót, és térdre esett.
– Vigyázzon, össze ne törje! – szólt rá Grant. Leadott még egy
lövést, majd becsapta maguk mögött az ajtót. – Mondja meg a
főhadiszállásuknak, hogy küldjenek egy repülőgépet a
felszállóhelyre. Aztán keresse meg a hátsó kijáratot, és tűnjenek el
innen. – Visszanézett Marinára. – Te velem jössz.
– És hová mennek? – Muir dühöngött, amiért Grant parancsolgatott
neki.
– Megkeressük a táblát.
Grant és Marina otthagyták a többieket, felrohantak a kanyarodó
lépcsőn. A hangok egyre halkultak, amint elhagyták az első emeletet,
és folytatták útjukat. A lépcsőnek a következő emeleten lett vége egy
négyzetes pihenővel, onnan mindkét irányban folyosók kezdődtek, egy
kerek ablak pedig a kertre és a felhajtóra nézett. Grant kilesett rajta.

217
Szakadt az eső, a kertet fakó, zöld és szürke folttá mosta össze, de
Grant mintha összebújt emberalakokat látott volna a felhajtó alatti fal
tövében. Valami villant, ami nem villám volt, és valami dörrent, ami
nem mennydörgés volt. Grant úgy döntött, nem kockáztatja meg a
lövést. A célpont túlságosan messze lett volna, és a pozícióját sem
akarta elárulni.
– Mit mondott Sourcelles, hol tartja a táblát?
Marina kérdése visszatérítette Grantet a pillanatnyi feladathoz.
– A keleti szárnyban. – Egy pillanatig gondolkodott, majd jobbra
mutatott. – Arra. – És… még valami. – Mintha azt mondta volna, a
gorgót keressük. Te érted ezt?
– A gorgó nőstény szörny volt, amelynek kígyókból állt a haja,
fogak helyett agyarakat, kéz helyett rézkarmokat viselt.
– Elég ronda lehetett.
– Mindannak a megtestesülése, amitől a férfiak félnek a női
nemiségben. Egyetlen pillantása kővé változtatta az embert – mondta
Marina olyan tekintettel, amellyel kis híján hasonló eredményt ért el.
Elindultak a folyosón, sorra kinyitották az összes ajtót. A
kastélynak ezt a részét szemlátomást nemigen használták – a
hálószobákban csupasz matracok, a fürdőszobák kádjaiban vastag
porréteg –, ám tele volt értékes műtárgyakkal. Többnyire
cserépedényekkel, nem szobrokkal: vázák, amforák, kancsók és tálak
a formák szédítő sokféleségében. A görbülő cserépfalakon feketére
lakkozott hősök vívták miniatűr csatáikat. A falakon festmények:
hosszú portrék vaskos aranykeretekben. Grant szemügyre vette
valamennyit, keresve a gorgót. A látott nők egyike sem felelt meg a
leírásnak: tüllszerű kelmehalmokon hevertek, mit sem törődve
meztelenségükkel, figyelték a harcukat vívó hősöket. Egy férfi egy
szárnyas lovon ült, lándzsájával éppen olyan teremtményt döfött le,
amely oroszlán, kecske és sárkány szörnykeveréke volt.
Grant odahívta Marinát.
– Ez az?
– Ez a kiméra. A mitológiában a gorgók a nénikéi voltak.

218
 A folyosó végére értek. Életnagyságúnál nagyobb, egész alakos
portré borította majdnem az egész falat, de a rajta látható nő
egyáltalán nem látszott szörnynek. A bőre fehér volt, mint a jég, a
szeme kék és átható. Magas csúcsú sisakot viselt és pikkelyes, ezüst
mellvértet, két kezében dárda és bonyolult díszítésű pajzs. Grant azt
hitte, Britannia, bár el nem tudta képzelni, miért tarthatta őt a házában
egy francia.
– Talán az egyik kerámián lehet – mondta Marina. – Nem
vizsgáltam meg mindet. Esetleg…
A lépcsőházból jövő kiáltozás szakította félbe. Egy perc múlva
lépések dübörögtek a lépcsőn. Grant arrafelé fordult.
– Nézd a festményt – mondta Marina.
– Nem szívesen említem, de nem ott van a problémánk.
– Nézd a festményt – ismételte sürgetőn Marina. Megragadta Grant
vállát, és megfordította a férfit. – A pajzs.
A lépések egyre hangosabbá váltak – legalább két pár láb,
állapította meg Grant. Megálltak a lenti pihenőn, és fojtott hangon
vitatkoztak. Grant vonakodva odanézett, ahová Marina mutatott. A
pajzs majdnem fejmagasságban volt, ezért Grant egy pillanatra csak
szürke és fehér festékfoltokat látott. Aztán észrevette. A pajzs
közepén, a fémbe foglalva, de szemlátomást önálló életet élve
lélegzetelállító arc domborodott ki a fémből. Viperák nőttek a
fejéből, és görbe agyarak álltak ki a szájából, mint megannyi tőr. Ám
az arckifejezése volt a legszörnyűbb, a belőle áradó végtelen,
megbékíthetetlen gyűlölet. Grant csupán a képre nézve is úgy érezte,
megdermednek a csontjai.
– A képen látható nő Athéné. Amikor Perszeusz megölte Medúza
gorgót, levágta a fejét, és elvitte az istennőnek, aki a pajzsába
illesztette. Ez a gorgó.
Grant megragadta a díszes keretet, és kivágta belőle a képet.
Hajszálnyi hasadék jelölte egy ajtócska helyét a sima falon, és a
kicsiny kulcslyuk a kulcsra várt.
– Siess – mondta Marina. Az egyik ember – úgy hallották –
lemorzsolódott, hogy átfésülje a lenti szintet, a másik továbbjött

219
felfelé. Grant hallotta a lépéseit, amikor befordult a közvetlen alattuk
lévő szint felénél. – Add ide a pisztolyod.
Grant átadta Marinának a fegyvert, aztán elővette a zsebéből
Sourcelles kulcsát, és a zárba dugta. A szerkezet zökkenésmentesen
beindult. Kattanást hallott, és megnyomta az ajtót.
Halk nyikorgás futott végig a folyosón, amikor a zsanérok
megmozdultak. Grant egy pillanatra megdermedt, hogy talán
meghallották. Aztán úgy gondolta, már úgyis késő. Vállát az ajtónak
vetette, és teljes erejéből benyomta. Az ajtó tiltakozó nyikordulással
kinyílt. Ekkor már nem remélhették, hogy észrevétlenek maradhatnak.
– Gyere – kiáltotta Grant. Maga után rántva Marinát hasra vetette
magát a nyitott ajtón belül, éppen jókor, mert golyózápor árasztotta el
a folyosót. Az ellenség a lépcsőfödém-nyílás sarka mögött rejtőzött;
körbefordult a géppisztolyával, és vakon tüzelt. Amforák, vázák
robbantak szét vörös porrá, és a festett hősök fegyverzetét golyók
lyuggatták. Grant és Marina együtt nyomta helyére az ajtót, megint
csak jókor, mert már kopogtak rajta az első lövések. Az ajtó remegett
a becsapódásoktól, de egyetlen lövedék sem haladt rajta át. Grant
bezárta maguk mögött. Csak ez után nézett körül, hová is jutottak.
Grant első benyomása kápolnának ítélte; Marina jóval
pontosabban látta, hogy a helyiség olyan, mint egy miniatűr szentély
belseje. Korinthoszi oszlopok futottak végig a magas, keskeny terem
mindkét oldalán, a tetejükön frízek, amelyekről a lány gyanította,
hogy nem másolatok. A túlsó végében, a csúcsos tető alatt Sourcelles
egy teljes klasszikus timpanont helyeztetett el az istenek
márványszobraival. Magas, üveges szekrények álltak az oszlopok
között – az alsó részük fiókos, a felső részük polcai pedig
roskadoztak a rajtuk álló szobrok, kerámiák és faragványok súlyától.
Némelyik olyan magas volt, hogy a sarokban falétra állt, a polcok
eléréséhez. Ablakok nem voltak, ám a csúcsos mennyezet egésze
üvegből készült, mint az üvegház vagy pálmaház.
– Ez nem valami sok. – Grant a kiállított tárgyakat szemlélte. Az
előcsarnok díszes kerámiáihoz vagy a lenti, élethű márványfejekhez
képest a tárgyak szinte gyerekesnek látszottak. A faragott kőlemezek
alakjainak nem volt semmi jellegzetességük, változatosságuk; a

220
kerámiákon vastag, máz nélküli festékcsíkok képezték a díszítést.
Marina felvett egy szobrocskát – ismerős volt a kitárt karú istennő,
de nem olyan részletesen mintázott, mint a krétai barlangban talált.
– Ez Sourcelles gyűjteményének a legértékesebb része. Ebben a
szobában – a frízek kivételével – minden az első görög középkor
előtti.
Kihúzta az egyik széles, lapos fiókot. Sötétkék bársonyon hat
agyagtábla pihent, mindegyik nagyjából levelezőlap méretű, mind
teleróva parányi lineáris B jelekkel. Az egyiken végighúzta az ujját,
ám az írás sem érződött jobban, mint az ujjlenyomat csigái. Odakinn a
folyosón csend lett; csak az eső kopogott az üvegtetőn. De már az is
halkabban, mintha az eső csöndesedett volna.
– Valószínűleg erősítésért mentek. – Grant kezdte sorra átnézni a
fiókokat, végig a helyiség egyik oldalán.
Marina ugyanezt tette a másik oldalon, bár lassabban és
alaposabban. Minden fiókban találtak táblákat. Némelyikben kis
szobrok voltak vagy kőplakettek, brossok; egyes darabok épek voltak,
mások töredékesek.
– Ez az. – Marina kiemelt egy darabot az előtte lévő fiókból, és
megfordította. Bár tudta, mire számíthat, elállt a lélegzete. Látható
volt a festmény, ugyanolyan stílusban, mint az a rajz, amely Krétára
vezette őket. Az idők során a vonalak megfakultak, de Marina mintha
egy hajó körvonalait látta volna, a hullámok cikcakkját és
bikaszarvakat.
Grant odafutott, egy pillantást vetett a táblára, majd felnézett.
– Jussunk ki innen.
A helyiség egyszerre csak vibrálni kezdett, ahogy golyók
záporoztak az ajtajára, egyenletes és fojtott hangon, mint a
pörölycsapások. Bármiből készült is, az ajtó felfogta a lövéseket –
egyelőre.
– Visszajöttek – mondta Grant.
– Most hogy jutunk ki?
Grant elővette a Webleyt.

221
 – Takard el a szemed.
– Tessék?
– Nézz lefelé. – Grant minden további nélkül felemelte a fegyvert,
mint valami startpisztolyt, és háromszor belelőtt az üvegtetőbe.
Marinát magához szorította, testével védte a rájuk hulló eső és üveg
kristályesőtől. Amikor már nem potyogott üveg, felnézett. Eső
zuhogott be az üvegháztetőn ütött, szabálytalan lyukon át.
Grant fogta a sarokban álló falétrát, és a lyuk alá állította. A létra
ijesztően ingott, ahogy Grant egyre feljebb és feljebb mászott. De
nem eléggé magasra. A legmagasabb ponttól is még vagy egyméternyi
távolságban volt a lyuk.
Mintha az egész szoba elcsúszott volna néhány centiméternyit,
amikor jókora robbanás rázta meg az épületet. A műtárgyak
csörömpöltek a polcokon, és további üvegszilánkok hullottak a
földre. Grant kötélvégként himbálózott; Marina megragadta a létrát,
és ráakaszkodott, kétségbeesetten próbálta egyensúlyba hozni. A háta
mögött az ajtó kis híján kiszakadt.
– Megpróbálják berobbantani – kiáltotta a lány.
– Tudom. – Grant kétségbeesetten nézett körül. A mellette álló
polc tetején látott egy viharvert fémpengét, amely valamikor kard
lehetett. Megfogta, felnyúlt, és kalapálni kezdte vele az általa ütött
lyuk kiálló, éles széleit. – Vigyázz a fejedre – kiáltotta, amint ismét
hullani kezdett az üveg. Változatlanul zuhogott az eső, bele Grant
szemébe. A penge csúszott a kezében, az inge a bőréhez tapadt. De
sikerült kivernie az üveg legnagyobb részét az ólomkeretből.
– Kapaszkodj! – Letette a kardot, elengedte a létrát, és kezével a
falnak támaszkodott. Két gyors lépéssel felkúszott az utolsó két fokon,
egy pillanatra megingott fenn, mint artista a drótkötélen, és
megragadta a nyílás peremét. Ujjai rátapadtak – de szinte nyomban el
is engedték. Az ólomkeretben még mindig voltak üvegszilánkok. A
szilánkok a kezébe mélyedtek, vért és feljajdulást sajtolva ki
Grantből. Összeszorította a fogát. Mintha fűrész élű késre akart volna
felkapaszkodni. De lefelé nem vezetett út. És az ajtót egyre
hangosabban döngették. Felhúzta magát, át a peremen, és a tetőn

222
elterült vér és víz keverékében.
Nem volt ideje összeszedni magát. Lenézett a helyiségbe. Marina a
létra alján állt, nagyon kicsinek és rémültnek látszott.
– Gyere fel – kiáltotta az esőn át Grant. A lány mögött fekete
fegyvercső furakodott be a meggörbült ajtó és kerete között. Lőtt, de a
szög túlságosan szűk volt, az egyik vitrint találta el. Valami ősi és
felbecsülhetetlen érték vált porrá és töredékké.
Marina mászni kezdett az ingó létrán, a táblával az övében. Grant
levette az övét, és az ablakkeretre húzta, hogy az üvegszilánkok a
bőrbe hasítsanak. Kihajolt, amennyire csak merészelt.
A ház ismét megremegett, és most Grant látta a robbanás sárga
lángnyelveit, amint nyaldosták, majd betörték a sokat kibírt ajtót.
Marina ugrott; a létra megtántorodott, ingott, aztán eldőlt, és egy
kőszarkofágra zuhant a helyiség közepén. Grant keze Marina
csuklójára zárult. A keze véres és csupa seb volt; egy pillanatig szúró
fájdalmat érzett és rettenetes, halálosan rémítő félelmet, hogy a lány
keze kicsúszik az övéből. Aztán Marina Grant alkarjába mélyesztette
a körmeit, és a férfi ismét biztosan fogta a lányt. Marina nem csúszott
tovább, hanem emelkedni kezdett, és éppen akkor bukott ki az
ablakkereten át, amikor első ellenségük berohant odalenn a
berobbantott ajtón át. Még ámulva nézelődött, hová tűnhettek, amikor
Grant két golyót eresztett a koponyájába.
– Javítanom kell az esélyeinket. – Grant újratöltötte a pisztolyt.
Marinával együtt a tető hátsó széléhez siettek, és lenéztek. A ház
mögötti terület elhanyagoltabb volt az elülső kertnél: a nyílt
pázsitdarab hirtelen ért véget a környező fenyőerdő fáinak első
soránál. Három ázott alak bújt össze a fák alatt.
– Most te mész előre. – Grant talált egy csatornát, és kis híján
lelökte Marinát sietségében. Mihelyt a lány földet ért, ment utána,
csúszott lefelé a fényes fémcsövön, és próbált tudomást sem venni
égő tenyeréről. Ha valaki az ablakból látta volna őket, tiszta
célpontul szolgáltak volna, de ezt meg kellett kockáztatniuk.
Átszáguldottak a gyepen, és bevetették magukat a fák fedezékébe.
– Örülök, hogy megúszták. – Muir egy fatörzs mögött kuporgott,

223
kezében pisztollyal, hogy viszonozza, ha lőnének az épületből. –
Jesszusom. Rémesen néznek ki.
– Megtalálták a táblát? – kérdezte egy szikla mögül Jackson.
Marina előhúzta az övéből a vizes táblát, és átadta Reednek. A
professzor keze az esőben fehérnek és pufóknak látszott, amint
reszketve átvette a leletet.
– Sikerült rádión értesíteni a főhadiszállást?
Jackson bólintott.
– Elképzelésük sincs a felszállóhelyről, amelyet említett, de
küldenek egy Dakotát oda, ahová mondta. Ez a jó hír. A rossz pedig
az, hogy ezt a hegyet elárasztották a vörösök. Nem bíznak benne, hogy
átjutunk. A másik rossz hír, hogy délután légi offenzívát vetnek be a
komcsik ellen. A srác megígérte, hogy megpróbálja visszahívni a
bombázókat… – Vállat vont. – De ezt elhoztam magának. – Jackson
Grant kezébe nyomta a Sten géppisztolyt. – Csak egy tölténytár van,
szóval ne pazaroljon. Ha nem muszáj.
Grant a táskájába tette a Webley-t, és fogta a géppisztolyt.
– Itt maradok, amíg eltűnnek.
– Nem – mondta határozottan Jackson. – Egyedül maga tudja, hol
az az istenverte felszállóhely. Együtt megyünk.
– Akkor gyerünk.

224
 Huszonharmadik fejezet

Nehezen haladtak: az erdő sűrű és kusza, a talaj puha volt. Marina

különösen kínlódott magas sarkú cipőjében. Kisvártatva aztán levette
a harisnyájával együtt, és mezítláb gyalogolt a fenyőtűkön.
Mindannyian idegesek voltak, állandóan azt figyelték, követik-e őket.
Az eső elállt, bár ők alig vették észre, mert a fákról szüntelenül
csöpögött a víz.
– Sourcelles halott, így legalább attól nem kell tartanunk, hogy
elárulja a ruszkiknak, amit tud. – Jackson félretolt egy lelógó ágat.
Amint visszacsapódott, Reed csupa víz lett tőle. A Jackson előtt
haladó Grant utálkozva nézett hátra. – Mi van? Ne nézzen már rám
úgy, mint valami kis cserkész! Nemcsak az számít, hogy mi mit
tudunk, hanem az is, hogy ők mit nem tudnak.
– Sosem gondoltam még arra, hogy ezt a legjobban civilek
legyilkolásával lehet elérni.
– Nem? És azok a kommandók, amelyeknek fegyvert adott el? –
Jackson felhúzta a szemöldökét. – Muir mindent elmesélt a mocskos
kis múltjáról. Tudja, mit műveltek a Dávid Király Szállodában?
Kilencvenegy halott az eredmény. Gondolja, hogy egy kicsit is
érdekelték őket a civilek?
– Az háború.
– Ez is. – Jacksonon látszott, hogy szívesen kifejtené bővebben. De
Grant már nem figyelt rá. Megállt, félrebillentett fejjel felnézett az
égre, mint aki figyel valamire. Egy pillanat múlva Jackson is
meghallotta: egy repülőgép hajtóműve, nagy magasságban.
– A miénk? Ideérhetett már?
Grant komoran rázta a fejét.
– Ez nem Dakota.
– Biztos benne?
Grant nem vette a fáradságot, hogy válaszoljon. Számtalanszor
rejtőzködött már lövészgödrökben vagy sziklák mögött a fülét
hegyezve, hogy meghallja a megkönnyebbülést jelentő hangot.

225
 – Azt hiszem, kijelenthetjük, hogy az emberének nem sikerült
visszahívnia a bombázókat.
– A francba!
Egy reccsenés törte meg az erdő csendjét, amelynek semmi köze
nem volt fához. Grant megpördült. A fák éppen olyan sűrűn és sötéten
álltak, mint addig – Grant alig tudta eldönteni, merről jött a zaj. De
valaki lehetett ott.
– Földi támadásról is szó volt?
Jackson éppen úgy megrémült, mint a többiek.
– Nem.
– Akkor a nyomunkban vannak.
– Mit csinálunk?
– Futunk. És reménykedünk, hogy a bombák nem találnak el minket.

Reed nem ismerte azt a tisztán fizikai rémületet, amit az ember

akkor érez, ha menekülnie kell egy ellenséges országban. Ő papírral
és tollal harcolta meg a háborúját a Bletchley Parkban. Nem volt
könnyű: egyes éjszakákon, amikor a tengeralattjáró hordák vadásztak,
hatalmas volt a nyomás, egyeseknek túlságosan sok. Ám Reed
számára a kódok némasága mindig a nyugalmat jelentette, a
háborúnak azt a szegletét, amelyet racionálisan vívnak. A
számtornádók, amelyekkel naponta megküzdöttek, bosszanthatták,
ámulatba ejthették és félrevezethették – ám volt mögöttük egy
alapvető rend, bármennyire is megpróbálták az Enigma gépek
összekavarni őket. Reed sosem félt az ésszerűtől.
De ez maga volt a káosz. Ezek azok az állati erők voltak,
amelyeket a görögök igyekeztek a mítoszokba zárni: a hárpiák, fúriák,
gorgók és bakhánsok, amelyek szabadon engedett fantáziájukban
kísértettek. Reed talizmánként markolta a táblát, s úgy érezte, egy
álom szereplője. Rohant. Észlelte, amint körülötte a többiek – Grant,
Muir, talán Jackson – néha megállnak, hogy viszonozzák a tüzet, de ő
fáradhatatlanul futott tovább. Soha nem futott még ilyen sokat, ilyen
gyorsan. A lába nem bírta. Amikor az erdő tisztássá ritkult, Reed

226
megpróbált gyorsabban futni, hogy visszajusson a fák biztonságába,
de nem tudott.

Grant megfordult, lőtt pár sorozatot a Stennel. Mintha gyilkos

mesében lett volna: sötét erdőben üldözte a megfoghatatlan gonosz.
Talán állást kellett volna kialakítani – akkor legalább azt nem
kockáztatná, hogy golyót kap a hátába. De az erdő semerre nem ért
véget, üldözőiknek bizonyára több fegyverük volt. Valószínűleg
többen is voltak náluk.
Egy kis tisztás széléhez ért, ahonnan földcsuszamlás sodorhatta el a
fákat. Reedet látta maga előtt, aki kétségbeesetten botladozott a
buckákon. Grant rövid sorozatot eresztett a fák közé. Ezen
elgondolkodhatnak, és addig ő átvág a tisztáson.
Fülében lüktetett a vér. Csak néha hangzottak fel lövések, azoknak
a zaja is hamar elhalt a nyirkos némaságban.
Így hát, bár a bombázók magasan repültek, Grant hangosan és
tisztán hallotta a hajtóművüket. A veszély ellenére felnézett.
Az eső elállt, hideg szél húzta szét a felhőket. Grant halványkék
égboltot látott a szürke felhőfoszlányok fölött – előttük pedig sötét
árnyékot, akár valami repülő madarat. Miközben Grant nézte,
kettévált. Mintha egy darabkája leszakadt volna, és zuhant a föld felé,
miközben a nagyobb része ünnepélyesen továbbsiklott.
– Futás!
A többiek már a tisztás túlsó felén jártak. Grant hangját csak
önmaga hallotta. Utánuk vetette magát, átugorva göröngyöket,
gyökereket és fatönköket, amelyek el akarták kapni. Bárki követte is
őket, el kellett érnie az erdő szélét: Grant lövéseket hallott, látta,
hogy az egyik sziklából fehér felhőcske száll fel, alig néhány
lépésnyire tőle. Cikcakkban futott az akadályok között, így nehéz, de
azért nem eltalálhatatlan célpontot jelentett. A tisztás széle
hihetetlenül közel volt, nem egészen húszméternyire, mégsem merte
megkockáztatni. Leguggolt egy két kő közötti mélyedésben, és a kettő
közti résen kilesett.
Egy pillanatra tisztán látta az ellenséget: heten voltak, zöld katonai

227
ruhában. Egy sorban álltak az erdő szélén, mindegyiküknek puska volt
a vállán. Grant felemelte a Stent, azon tűnődve, hány töltény lehet
még benne. Mögötte, túl a fákon fekete üstökös csapódott az erdőbe.
Mintha a világ lángnyelvekké olvadt volna. Tűzoszlop emelkedett
ki az erdőből, háromszor olyan magas, mint a fák, amelyek tűzifává
váltak a tüzes pokolban. Grant még sosem látott ilyen robbanást. A
zaj távolodás helyett egyre erősödött, mint amikor a vonat alagútba
fut. Erős szél söpört végig a tisztáson; Grantet a kőnek lökte, amint a
mohó tűz magába szívott minden levegőt. A szél ledöntötte lábukról
Grant üldözőit, rongybabaként kapta fel, és az égő erdőbe vetette
őket.
Fekete füst kúszott felfelé a tűzfalon, és elnyelte. A szél
elcsendesedett, visszahúzódva átcsapott Granten, mint hullám a
tengerparton. Ő pedig együtt futott vele, négykézláb mászott a
göcsörtös földön a vonalig, ahol ismét fák nőttek. A többiek ott
várták.
– Mi a fene volt ez? – Grant tüdeje olyan nehéz volt, mintha
tíztonnás kő ült volna a mellkasán.
– Napalm. – Jackson vörös foltos zsebkendőt tartott a szája elé. –
Ezzel szoktuk kifüstölni a vörösöket.
– Hát sült szalonnaként, pirítóson fognak minket felszolgálni, ha
nem jutunk ki innen gyorsan. – A tisztás túlsó fele már lángolt, és a
tűz kezdett oldalra is szétterjedni.
– Látta odabenn Belziget?
– Nem volt időm körülnézni. – Grant hátrapillantott. Fekete alak
rohant ki jajgatva a tisztásra. A feje kopasz volt, csupaszra égett,
tüzes alakzatok kapaszkodtak a hátába, mint a démonok. Jackson
Coltjának három lövése megszabadította kínjaitól. Továbbfutottak.
Fekete felhők borították ismét az eget, de ezek a tűz, nem pedig a
víz fellegei voltak. Füstcsápok nyúltak be a fák közé, üldözték őket.
Reed csak a hidrára tudott gondolni, a kígyózó nyakak és hirtelen
harapó fejek síkos gömbjére. Mintha a tűz kissé visszahúzódott volna,
de valahányszor hátrapillantott, narancsvörösen izzott a fák közt.
Kiszögelléshez értek a hegyoldalon. Onnan leláttak a meredek

228
völgyekbe, melyek sötétek voltak, bennük sűrű erdő, csak itt-ott
látszott egy-egy fehér folt, ahol előbukkant a sebes folyású folyó.
Muir a szikla széléhez merészkedett Reed mellett.
– Hol a felszállóhely?
Grant alacsony nyeregre mutatott a völgyek között, szinte
egyenesen alattuk. Szorosan fogták közre kétfelől a hegyek,
kecskecsapásnak is keskenynek látszott.
– Ott soha az életben nem száll le repülőgép.
– Én leszálltam.
A puskaravasz kattanása a szabadban szinte lövésnek hangzott.
Megfordultak. Nem volt értelme felemelni a fegyvereiket. Tucatnyi
ember fogta körül őket nagyjából patkó alakban, mind fegyverrel. A
fák között és a bozótban még többen voltak.
Az egyikük előrelépett. Cingár emberke volt, nagyon kicsike
jókora puskájához képest. Amikor megfordult, hogy mondjon valamit
az alárendeltjeinek, az inge ujján olyan vörös csillag látszott, mint
azon a fickón, akit Grant Sourcelles házában látott. Különös mosoly
ült az arcán.
– Sam Grant – mondta erős akcentussal. – Újra találkozunk.
Grant a tartójába csúsztatta a Webleyt, és ideges vigyorral
viszonozta a mosolyt.
– Szevasz, Panosz.

229
 Huszonnegyedik fejezet

– Ki a fene ez? – kérdezte Jackson. – Ismeri?

– Panosz Rousszakisz – a háború alatt találkoztunk. A németek
ellen harcolt Krétán.
Jackson a puskára mutatott.
– Most ki ellen harcol?
– Görögországért. – Rousszakisz mintha kihúzta volna magát,
amikor ezt mondta, és határozottabban markolta a fegyvert is.
– Nem tetszenének a politikai nézetei – mondta Jacksonnak Grant.
– Nem kell sokat kérdezősködni.
– És ők? – A gerilla fegyverével Grant társaira mutatott. Eltűnt az
arcáról a mosoly. – Ki…?
Elhallgatott. Úgy bámult Marinára, mint aki kísértetet lát.
– Te? Miért vagy itt?
Értetlenség és zavar látszott nyúzott arcán. Grant most először
kezdett aggódni. Rousszakisz Jacksonra nézett, majd fel az égre, ahol
kék, fekete és szürke színek kavarogtak. A bombázó eltűnt, de
mindenütt égett szag terjengett.
– Miért hoztad őket ide?
– A bombázóknak semmi közük hozzánk. Hosszú história – és nem
szeretnénk sokáig időzni. Jön értünk egy repülőgép, hogy felvegyen a
felszállóhelyen. Ha odaengedtek, nem leszünk utatokban.
Rousszakisz mondott valamit az egyik emberének. A gerillák
közelebb jöttek.
– Velünk jöttök.
Átadták fegyvereiket, és egyes sorban ballagtak le a hegyről. Nem
volt más választásuk. Rousszakisz emberei körülfogták, őrizték őket,
ahogy lefelé igyekeztek a kövekből és gyökerekből álló, meredek
lépcsőn. Feljött a nap, a levegőt átitatta a nedves növényzet
kipárolgása. Grant inkább a Kongói-medencében érezte magát, mint
Észak-Görögországban.

230
 Jackson Grant mögött ment, és megkérdezte:
– Honnan ismeri a fickót?
– Együtt dolgoztunk Krétán a háború alatt. Egy partizáncsapatot
vezettünk.
– Szóval ismerte Marinát?
– Nem nagyon. Panosznak és Marina bátyjának… – Grant habozott
–…különbözött a véleménye.
– Finoman szólva – mondta Muir.
Végtelennek tetsző ereszkedés után a talaj egyenesebb lett. Grant
megállt, a levegőbe szimatolt. Ismét tűz szagát érezte, de nem olyan
ragacsos, olajos tüzét, amilyet a bombázó hozott. Ennek édes illata
volt a fenyőgyantától és a birkazsírtól. Grant egyszeriben megéhezett.
Reggel óta nem evett, és immár alkonyodott.
A fák egyszerre ritkábbak lettek. Úgy százméternyire a napfény
megcsillant az erdőből kivágott, keskeny sávon: a felszállóhelyen.
Nem a gerincen volt, hanem egy természetes teraszon, közvetlenül a
gerinc alatt, így a fák szinte minden szögből elrejtették. A gerillák
tábora körülötte helyezkedett el az erdőben: kis sátrak, tűz a főzéshez
és néhány láda muníció. Reed számára, akinek az volt a szórakozása,
hogy hetente egyszer moziba ment Oxfordban, az egész olyan volt,
mint egy díszlet a Robin Hood kalandjai-ból. Félig-meddig azt várta,
hogy Errol Flynn lép ki az alkonyati erdőből tollas sapkájában. Ám
ennél meglepőbbet látott. A tábor szélén faágakból durva
sátorszerűséget raktak, az oldala nyitva állt, a tetejét friss zöld
takarta. Durván ácsolt hosszú padok sorakoztak benne, és a padokon
gyerekek ültek, akik figyelmesen hallgatták az építmény elején a
táblára író, ősz tanítót. Néhányan kíváncsian megbámulták az újonnan
jötteket, kerek szemek csodálkoztak rájuk a bozontos üstökök és
copfok alól. A tanító pálcájával a táblára ütött, és a kicsik
kötelességtudón visszafordultak.
– Mit csinálnak? – kérdezte Jackson.
– Mindegyiknek körözik az apját. Nem járhatnak a helyi iskolába,
így a családok idehozzák őket.
Rousszakisz hátrafordult.

231
 – Csendet! – Intett az embereinek, akik Grantet meg a többieket egy
csoportban a felszállóhely végébe terelték. Nem hallatszott más, csak
a gyerekek idegesítő kántálása, ahogy ismételték a versikét a tanító
után.
– Amikor találkoztunk utoljára, én mondta, többé soha ne láss.
Grant ki akart lépni a körből. Egy puska dühösen hátralökte.
– Az ég szerelmére, Panosz. Tudod, hogy a te oldaladon állok.
– Igen? Egykor, talán. Látom, most a fasisztákkal.
Jackson nem tudta türtőztetni magát.
– Fasiszták? Mi vagyunk a jófiúk. Ha nem vette volna észre, négy
éven át segítettünk a magához hasonló fickóknak, hogy
megszabaduljanak a fasisztáktól. Tudni akarja, kik Hitler igazi
örökösei? Miért nem kérdezi meg a moszkvai haverjait?
– Egy moszkvai ember jön ide ma reggel. Az Állambiztonsági
Minisztérium, az MGB ezredese. Egy szeme van. – Rousszakisz
tenyerét a jobb szemére tette.
– Kurcsoszov.
– Úgy. Maga ismer őt. Ő ismer maga. Ő mond: keres egy amerikai
és három angol. Szocializmus ellenségei, nagyon veszélyesek. –
Rousszakisz odament az egyik ládához, felvett egy jókora pisztolyt,
amelynek akkora csöve volt, mint az ereszcsatorna. Senki más nem
mert beszélni.
– Kínál nekem pénz – arany – és sok fegyver, ha megyek vele
keresni maga.
– De nem mentél – mondta Grant.
Rousszakisz jelzőrakétát töltött a fegyverbe.
– Vele van egy ember, német. Én ismer Krétáról. Fasiszta; neve
Belzig. Ő megöl sok görögöt háborúban. Viszi őket rabszolgák, viszi
őket ásni, viszi őket meghalni. Disznó. Ezért én mond, nem.
Grant megkönnyebbülten sóhajtott.
– Kurcsoszovval mi lett?
Rousszakisz vállat vont.

232
 – Sok ember él völgyben. Talán talál másikat elvégezni munkát.
– Azt hiszem, találkoztunk velük.
Rousszakisz nem szólt semmit. A csendbe repülőgép-hajtómű halk
zaja vegyült az erdei égbolt felől; nem a bombázók berregése, hanem
egy Dakota tompa moraja.
– És ő? – mutatott a fegyverével Rousszakisz Marinára.
– Nem az első eset, amikor a Papagiannopoulouszok fasisztáknak
dolgoz.
Rousszakisz az égre emelte a jelzőpisztolyt, és lőtt. A rakéta
sisteregve szállt fel, és magasan a fák fölött robbant szét, vörös füstöt
hagyva. Rousszakisz emberei közül vagy fél tucat szaladt elfoglalni a
helyét a felszállóhely két oldalán.
– Ami történt, ahhoz Alekszeinek semmi köze – mondta Grant.
Egyszerre az összes puskacső rá mutatott, megannyi vádló ujjként.
Kínos volt éreznie Marina tekintetét is.
– Ezt hogy érted? – Marina hangja a hisztéria határán
egyensúlyozott. Árnyék szállt át fölöttük: a Dakota alacsonyan
repülve felmérte a felszállóhelyet. Senki nem nézett fel rá. – Mi
történt Alekszeijel?
Rousszakisz összehúzta a szemét.
– Grant nem mondja neked?
– Egy rajtaütésben végeztek vele – mondta csüggedten Grant.
Fullasztónak érezte a nyirkos levegőt; rosszul volt.
– A britek ölték meg – mondta Marina. – Attól tartottak, hogy a
németek távozása után az ellenállás Görögországot a kommunisták
oldalára állítja. Azt hitték, ha végeznek a kommunista vezetőkkel,
megtarthatják maguknak Görögországot. Így aztán megölték a
testvéremet.
– Nem. Nem azért, mert kommunista. És nem britek. Próbálták,
küldeni egy ember, de neki nem sikerül. – Rousszakisz megvető
pillantást vetett Grantre. – De én követi. Én megy oda, szorosba. Én
megöli Alekszei.
Marina a férfira meredt.

233
 – Te? Miért?
– Te emlékezik, mi történik három nap halála előtt? Ti összes
emberetek lemészárolja németek. Csak három túlél: te, Alekszei és
Grant.
– A bátyám Rethümnóba küldött minket, hogy kikémleljük a német
üzemanyag-utánpótlást.
– Mert ő tudja. Ő tudja, mi fogja történni. Te tudja, németek miért
megtalál ti emberei? Alekszei mondja nekik.
Marina összerándult, mintha gyomorszájon ütötték volna. Elsápadt.
Grant támogatni akarta, de a lány lerázta magáról a kezét.
– Miért árult volna el minket? Egész életében a németek ellen
harcolt.
Rousszakisz vállat vont.
– Emberek miért árulja el hazája? Talán egy lány, talán arany?
Then ksero – én nem tudja. De én néz neki szemébe Imrosz
szorosban, és én látja igazság.
Ha mondott még valamit, azt elnyomta a Dakota dübörgése, ahogy
leszállt a felszállóhelyre. Kereke alig érintette az eső áztatta talajt. A
pilóta ügyesen tette le a gépet, de így is szüksége volt az egész
helyre, hogy megálljon vele időben. A felszállóhely mellett
elrejtőzve, fegyverüket készenlétben tartva álltak Rousszakisz
emberei, lesték a pilóta jelzését. Az bizonytalanul nézett rájuk – és
ebben a pillanatban csapott le Marina. Rousszakiszra vetette magát;
egyetlen mozdulattal elkapta a torkát, és az egyik karjával fojtogatni
kezdte, a másik kezével megkaparintotta a pisztolyát. A fegyvert a
férfi jobb füléhez szorította.
– Hazudik?
A gerillák ugató kutyafalkaként fogták körül őket, puskáikkal
hadonásztak, kiáltoztak, hogy engedje el Rousszakiszt. Forró szél
söpört végig a tisztáson a Dakota propellereitől. De Grant arcán
egyértelmű volt a válasz.
– Megesküdtem, hogy megölöm azt az embert, aki végzett a
bátyámmal – sziszegte Marina.

234
 Rousszakisz intett az embereinek, hogy maradjanak nyugton.
– Ha te megöl engem, te meghal. Barátaid meghal, mindenki
meghal.
A felszállóhely túlsó végén a Dakota megfordult a szűk helyen,
felszálláshoz készülődött. Grant látta, amint a pilóta kinéz, lesi az
utasait. A fák között rejtőzködő partizánokat bizonyára nem látta.
– Tehetnék egy szerény javaslatot? – szólalt meg Muir. Minden
szem – és több puska – felé fordult.
– Maga? – kérdezte Marina. – Mit tudna mondani? Maga adott
parancsot a bátyám meggyilkolására?
– Semmi közöm hozzá. Az a Különleges Műveletek Végrehajtó
Szervéhez tartozó ügy volt, én a Titkos Hírszerző Szolgálatnál
voltam. – Muir felnyitotta a cigarettatárcáját, rágyújtott. – De úgy
látom, vagy a Hamlet végét játsszuk el itt, és egy rakás hullával
végzünk – vagy elővesszük a józan eszünket. Tegye fel mindenki a
kezét, aki meg akar itt ma halni.
Körülnézett, látta a kemény és dühös arcokat.
– Helyes. Nos, a maga bátyja halott, ez tragédia, de ha nem Mr.
Rousszakisz ölte volna meg, megtette volna valaki más. Talán saját
maga, ha ismerte volna az igazságot. Miért nem kötünk tehát üzletet?
Maga elengedi Rousszakiszt, ő pedig hagy minket felszállni a gépre,
és mindannyian fontosabb dolgokkal foglalkozhatunk.
Marina ujjai még szorosabban markolták a fegyvert. A körben álló
férfiak közelebb léptek.
– Ha elengedlek, felszállhatunk a gépre?
– Ha én megtesz, én keze tiszta? Nincsen köztünk harag? –
Rousszakisz alig tudott beszélni Marina fojtó szorításában.
– Igen.
– És nem jönni több jenki gép?
Jackson a homlokát ráncolta.
– Nem ígérhetem meg…
Muir sarkon fordult.

235
 – A fenébe, Jackson. Gondolja meg, mi a fontos.
– Oké, oké. – Jackson megadón feltette a kezét. – Leállítjuk a
bombázókat. – Utálkozó fejcsóválással nézett Rousszakiszra. – Nem
nyerik meg ezt a háborút, tudja.
Marina leengedte a pisztolyt, eleresztette Rousszakisz nyakát.
Rousszakisz a nyakát dörzsölte.
– Ti örökké nem akadályozni meg jobb világ.

A propellerek áramlatát kikerülve bemásztak a Dakotába. A nap

lebukott a felhők mögé, és a hegy felső lankáin még mindig égett az
erdő. Az egész völgyet sűrű, aranyló pára töltötte be. Reed a
melléhez szorította a táblát. Marina elfordította a fejét, az ablakon
kinézve próbálta elrejteni a könnyeit.
– Képzeljék el, mit szól majd Kurcsoszov, amikor rájön, hogy a
saját emberei segítettek nekünk elmenekülni – mondta vidáman
Jackson. – Mire lecsillapodik, elvisszük az orra elől a pajzsot.
Grant az amerikaira pillantott.
– Betartja a Panosznak tett ígéretét? Máshová küldi a bombázóit?
– Persze – mondta közönyösen Jackson.
A gép bedőlt, és Thesszaloniki felé fordult. Grant visszanézett,
abban a reményben, hogy még egyszer látja az aranyló égboltot. De a
nap lement, és a völgy beleveszett a sötét füstbe.

236
 Huszonötödik fejezet

Sötét volt, mire visszaértek Thesszalonikibe. Katonai gépkocsi

várta őket a repülőtéren, és egy kis szállodába vitte őket, melynek
nem volt étterme; az egyetlen hely, ahol ennivalót szolgáltak fel, egy
ó c s k a ouzeria volt, tele ostáblát játszó vagy kártyázó
öregemberekkel. A pincér olajbogyót és töltött szőlőlevelet szolgált
fel nekik, amelyet mohón befaltak.
Amikor a tányérok kiürültek, és elfogyott egy üveg ouzo, Reed
elővette a táblát, és a térítőre tette. Molho nem félbe törte a táblát:
Sourcelles darabja nagyobb volt Pembertonénál, mintegy 15x15
centiméteres. Nézték a hátán lévő festményt. Két cikcakkos vonal, a
stilizált tenger osztotta három részre. A felső sávban, a recés szél
alatt, ahol Molho eltörte, két alak, egy férfi és egy nő állt egy különös
alakú domb két oldalán. Grant mély lélegzetet vett. Még háromezer
év elteltével is felismerhető volt a kivájt hegy Lemnoszon, ahol a
kabírok szentélyét megtalálták. És amikor jobban szemügyre vette a
táblát, látott két pocakos, parányi figurát a kezükben kalapáccsal
táncolni a hegy alatt. Közöttük egy mintás korong állt.
– Ezek nyilván a kabírok. Úgy gondolom, a szélen álló két alak
Héphaisztosz, a kovácsisten és Thetisz, Akhilleusz anyja. – Reed
tanáros modora sem tudta teljesen leplezni a tudós izgatottságát.
– És az a kör – az lenne a pajzs? – kérdezte Jackson. Reed
hátrasimított a homlokából egy hajfürtöt.
– Gondolom, annak kell lennie.
– És az ott a trójai háború, jobbra – mutatott a következő sávra
Jackson. A festék itt kikopott, mégis eléggé élénk volt. Harci kocsik
száguldottak csatába, miközben egy dombtetőn álló város alatt két sor
fegyveres állt szemben egymással. Közöttük két férfi küzdött. Az
egyik elhajította a lándzsáját, amely a másik pajzsában állt meg,
miközben az kardot próbált húzni.
– Akhilleusz és Hektór – Marina meg akarta érinteni a képet, aztán
áhítatos tisztelettel, sóhajtva húzta vissza az ujját.

237
 „Így szólt, és rántotta ki nyomban a jóhegyü kardot, széles erős
kardját, mely csöngött oldala mellett, meggörbülve csapott le,
miként magasan repülő sas,
mely a viharterhes felhőkből surran a síkra
s gyönge kicsiny bárányt, lapuló nyulat elragad onnan:
így támadt Hektár, forgatta a jóhegyü kardot.
Rárontott Akhilleusz is: erővel telt meg a lelke:
mesterien remekelt gyönyörű pajzsát feszítette
melle elé.”

Jackson kérdőn nézett Reedre.

– „Gyönyörű pajzs”? Miért?
Reed vállat vont.
– Akhilleusz fegyverzetét általában ezzel a jelzővel illetik. A
pajzsnak aranybevonata volt. A napfényben úgy csillogott, mintha
lángolna.
– Huh.
– És szerintem ez a Fehér Sziget. – Muir a tábla alsó sávjára
mutatott. A festék a szélein lepattogzott, ám egy újabb hegy látszott a
lenti, jobb oldali sarokban, erősen feketére festve. A tetején fehér
torony állt, megszentelt szarvakkal koronázva.
– Ez lehet a szentély – mondta csendesen Reed. – Akhilleusz
alvilági temploma.
Kartonpapírt húzott elő a táskájából, a Pemberton tábláján lévő
képnek az eredetivel azonos méretű másolatát. A tábla alá csúsztatta.
A tábla és a rajz szélei majdnem tökéletesen összeillettek. Végre
teljes egészében láthatták a képet. A Halottak Völgyében lévő
szentély a felső bal sarokban, mint immár láthatták, a negyedik
sávban állt, alul hegyes hullámokkal elválasztva a kép többi részétől.
Mind az öten az asztal fölé hajoltak, ámuldoztak.
– Nyilvánvalóan alapos tanulmányozást igényel. – Reed
megfordította a táblát. – De legalább megvan a szöveg többi része.

238
 – El tudja már olvasni? – kérdezte Muir.
– Nem ez a lényeg. A legfőbb most az, hogy van egy színtiszta
lineáris B szövegünk. Mindaz, amit eddig kikövetkeztettem a nyelv
szerkezetéről, az eddig talált lineáris B feliratok alapján jött létre.
Most, hogy van egy új szövegem, próbára tehetem az elméletemet,
hogy igazak-e a feltevéseim. Ha az elképzeléseim pontosak, akkor
pompás helyzetben leszek ahhoz, hogy elkezdjem a nyelv megfejtését.
– Hogy elkezdje… – Jackson felhajtotta az ouzót. – Nem tudna
egyszer végre megcsinálni valamit? Meddig fog ez tartani?
– Nem tudom. – Reed tanáros kedvessége eltűnt, udvariatlan és
ingerlékeny lett. Marina hasonlót látott annak idején Pembertonnál,
amikor úrrá lett rajta valamilyen új ötlet vagy kihívás.
– Champoillonnak két évébe telt, amíg megfejtette a hieroglifákat –
és a rosette-i kővel dolgozhatott.
– Két év? – Az ouzeria összes helybéli játékosa felkapta a fejét.
Jackson lehalkította a hangját. – Talán nem vette észre, mi történt az
utóbbi napokban, de nincs két évünk. Valószínűleg két hetünk sincs,
ha a vörösök a nyakunkon vannak. Sürgősen meg kell szereznünk ezt a
pajzsot, vagy mi húzzuk a rövidebbet a történelem utolsó
háborújában.
Az asztalnál mindenki Jacksonra bámult.
Jackson megtörölte a száját a szalvétájával, rájött, hogy elszólta
magát.
– Mondjunk csak annyit, senki nem szeretne itt lenni, ha az oroszok
szerzik meg. Sourcelles elárulta, hol a Fehér Sziget. Azt mondom,
menjünk oda egyenesen, mielőtt Belzig rájön a helyére.
– De a sziget szovjet terület – ellenkezett Grant.
– Annál inkább oda kell mennünk minél előbb. Ha a komcsik
rájönnek, hogy a hátsó kertjükben van, Moszkvában azonnal
léphetnek.
Reed a fejét rázta.
– Ha eljutna is a szigetre, nem sétálhat oda csak úgy Akhilleusz
szentélyéhez, és kopogtathat az ajtaján. A táblán lévő utasítások

239
nélkül sosem találja meg. Sírrablók fosztogatták évszázadokon át a
Halottak Völgyét Krétán: egyikük sem találta meg a baetilus
szentélyét, amíg meg nem jelent Pemberton a tábla nála lévő részével.
– Ez nem a maga gondja. Vannak műszereink, amelyek megtalálják
a 61-es elemet. Ha a pajzs a szigeten van, megtaláljuk.

A szobájában Grant levette az ingét, és a sarokban lévő, repedezett

mosdónál megmosakodott. Mintha az egész nap beleégett volna a
bőrébe: török dohány Sourcelles ezüst cigarettaszipkájából; száradt
vér, ahol az üveg megvágta; korom a tűzből és olaj a repülőgépből.
Amennyire képes volt rá, mindet lemosta, összevagdalt ujjait
óvatosan megtörölgette, aztán elterült az ágyon. Az ugyan keskeny és
kemény volt, ám az eltelt nap után maga volt a mennyország. Egy
percig feküdt rajta mezítláb és meztelen felsőtesttel, élvezte, ahogy a
szellő érinti nedves bőrét.
Kopogtak az ajtón. Egyik kezével megfogta az éjjeliszekrényen
heverő fegyvert.
– Nyitva van.
Marina lépett be. Egyszerű öltözéket viselt: fehér blúzt és széles
övrészes, fekete szoknyát, amely hangsúlyozta a derekát. Egy
pillanatra megállt, amikor meglátta Grant hiányos öltözékét, aztán
beljebb lépett. Meztelen talpa alig ütött zajt a padlón. Leült az ágy
szélére, és Grant friss könnyek ezüstös nyomát látta az arcán.
– Nem tudok nem gondolni a bátyámra – szólalt meg a lány. Grant
szemébe nézett. – Igaz?
– Melyik része?
– Az egész.
Grant megsimogatta a lány háta közepéig érő haját. A vékony
pamutblúzon át érezte Marina bőrét.
– Nem akarod tudni.
Marina nem mozdult.
– Mondd el.
– Emlékszel a rajtaütésre Kasztrónál? Az egész csapatot – Nikoszt,

240
Szophokliszt, Menelaoszt meg a többieket – legéppuskázták a
németek. Két nap múlva behívtak a főhadiszállásra. A bátyád
szemlátomást elárult minket. Azt a parancsot kaptam, hogy vigyem el
egy találkozóra a Fehér-hegységbe, Improsz közelébe, a völgybe.
– Azért mentél, hogy megöld.
Grant egy pillanatig hallgatott, visszaemlékezett a szájában a por
ízére. A suta utolsó ölelésre, amelyet egyikük sem gondolt komolyan.
A pisztoly ravaszának hátrahúzására és Alekszei arckifejezésére,
amikor megértette.
– Nem tudtam megtenni. Néztem rá, és csak téged láttalak. Nem
tudtam, hogy Panosz követett.
Marina lehámozott egy vékony szilánkot az ágytámláról, és
kettétörte.
– Sosem árultad el nekem.
– Jobb volt, ha nem tudsz róla. Azt akartam, hogy hősként emlékezz
a testvéredre. – Grant nem simogatta tovább a lány haját. – Ráadásul
alkalmam sem volt rá. Rousszakisz kis híján megölt engem is – azt
hitte, az áruló cinkosa vagyok. A pályafutásom a seregben
mindenképpen véget ért: nem teljesítettem egy egyértelmű parancsot.
Soha többé nem bíztak rám egyetlen feladatot sem. Hát eltűntem.
– Nem tudtam.
– A bátyád esete kínos volt a briteknek. Nem akarták, hogy
kitudódjon, legfőbb szövetségeseik elárulták őket. Hát elsimították az
ügyet.
Egy örökkévalóságnak tetsző percig egyikük sem mozdult. Grant
feküdt, Marina az ágy szélén ült, kihúzva magát, mereven. Aztán a
férfi felé fordult, előrehajolt, és szájon csókolta.
– Köszönöm.
Grant ösztönösen reagált. Átölelte és magához húzta a lányt.
Marina Grant mellére támaszkodva felemelkedett, és átvetette a lábát
a férfi testén. Szoknyája a csípője fölé csúszott, kivillant alóla a
krémszínű selyembugyi. Marina úgy helyezkedett, hogy a megfelelő
helyre üljön. A nyakához emelte a kezét, hogy kigombolja a blúzát, de

241
Grant gyorsabb volt. Megragadta a blúz két szélét, és széttépte,
amitől kibuggyant a lány keble. Marina a feje fölé emelte a kezét. Az
éjjeliszekrényen álló lámpa parázsló narancsvörösre festette az egész
testét. Felnézve Grant látta, ahogy Marina árnyéka táncol a lány
mögött a plafonon.
Marina lehúzta a blúzát. Grant meg akarta fogni a mellét, de a lány
elkapta mindkét kezét. Előrehajolt, és mellbimbóival cirógatta a férfi
mellkasát. Amikor érezte, hogy Grant feladta az ellenállást, elvette a
kezét, és kinyitotta a férfi övcsatját. Egyre lejjebb csúsztatta a kezét,
egyenként gombolta ki a gombokat.

242
 Huszonhatodik fejezet

Fekete-tenger, a Zmejnij-sziget közelében.

Huszonnégy órával később
Alacsonyan repültek be, éjjel. Senki sem beszélt. Egyiküknek sem
voltak illúziói a rájuk váró veszélyről.
A pilótaülésből Jackson kinézett a bal oldali ablakon, és kis
fényfoltot fedezett fel a láthatáron.
– Az a határ. Most léptünk szovjet légtérbe.
– Ha valaki le akar lépni, itt a lehetőség – mondta Muir. Csúnyán
nézett Marinára. Grant érezte, hogy a lány teste megmerevedik.
– Mi az? – mutatott ki az ablakon a másodpilóta helyére bepréselt
Reed. Alattuk és előttük fehér fény lüktetett a sötétben.
– A Fekete-tengeri útmutató szerint világítótorony áll a sziget
legmagasabb pontján – mondta Marina.
– Akkor az lehet. A környéken nincs másik sziget. – Jackson
bedöntötte balra a gépet, levett a sebességből, és lassan ereszkedni
kezdett. Jól időzítettek: a jobb oldali ablakból Grant látta, ahogy a
sötétség bíborkékre lágyul a láthatáron.
– Reméljük, nem várnak ránk haragos istenek, hogy egymás után
tépjék ki a végtagjainkat.
Akkor értek a vízre, amikor felkelt a nap. Befutottak egy sekély
öbölbe. Anélkül, hogy tudatosan megfogalmazta volna, Grant valami
csillogóra és fenségesre számított: talán büszke alabástromsziklák
verik vissza a napfényt hófehéren, vagy márványfal emelkedik ki a
tengerből. Akár Dover fehér sziklái is kielégítették volna a
várakozását. Ám ami fehéret Grant látott, az csupán madárürülék
volt.
– Biztos, hogy ez az a hely? – kérdezte Muir. – Nem látom
fehérnek.
– A név nyilván metaforikus. – Reed hangja is kételkedő volt,
éppoly csalódottnak látszott, mint a többiek.

243
 Előttük, a sziget északnyugati csücskében betonlépcső vezetett a
vörös sziklafalon egy kikötőgáthoz. Jackson kikapcsolta a hajtóművet,
hagyta, hogy a hullámok pár méternyivel odébb vigyék őket. A gép
kissé beleremegett, amikor az úszója nekiütközött a gátnak – ekkor
Grant kiugrott a mólóra, és a kötelet egy rozsdás kikötőcölöpre
tekerte. Átnézett a kikötőgát túloldalára, ahol viharvert, kifakult
evezős csónak lógott egy vaskarikán.
– Hány ellenségre számítunk?
– Az első a világítótorony őre. London szerint lehet itt továbbá
néhány szerelő is, akik a rádiótornyon dolgoznak.
– Akkor jó, hogy felkészülten jöttünk.
Jackson kiosztott négy M3-as Grease Gun géppisztolyt, tartalék
lövedékeket és gránátokat. Reednek nem jutott géppisztoly – helyette,
legnagyobb rémületére, egy kis Smith and Wesson pisztolyt kapott.
– Nem tudom használni – tiltakozott. – Soha életemben nem
sütöttem el még fegyvert.
– A biztonság kedvéért – magyarázta Jackson. – Ha békét akarsz,
készülj a háborúra. Si vis pacem, para bellum. Arisztotelész. –
Ragyogott a képe, amint látta Reed csodálkozását. – Nem gondolta
volna, hogy ezt tudom, mi?
– Hát nem – bólintott Reed.
Jackson a kezébe nyomta a pisztolyt.
– Ez a biztosító, ez a ravasz, és ezzel a végével kell célba venni a
rosszfiúkat. Ne használja, amíg nincsenek olyan közel magához, hogy
el ne hibázza. – A gép hátuljába mászott, és hívta Grantet. –
Segítene?
Egy kis faládát adott le, nagyjából akkorát, mint egy sörösláda.
Meglepően nehéz volt. Grant látta, amikor előző este Jackson
berakta, és kíváncsi volt a tartalmára, melyre csupán a tetejére festett
sorozatszám utalt.
Jackson az órájára pillantott.
– Mikorra érünk oda, Grant?
– Öt tizenötre.

244
 – Helyes. Reméljük, akkor még alszanak.

Igyekeztek óvatosan menni, nem elcsúszni a lépcsőn, amelyre

vastagon rászáradt a madárürülék, mint a festék. Grant és Jackson
vitték a ládát, Marina haladt elöl felderítőként. Szoknyáját és blúzát
bő, zöld katonanadrágra és keki ingre cserélte, de azok sem tudták
teljesen eltakarni a bennük lévő domborulatokat. Grant bakancsa
beakadt a lépcsőbe, és a lába kicsúszott alóla. Nyújtotta a kezét, hogy
megtámaszkodjon a kövön, de a keze nagy rakás guanóban kötött ki.
Egy bemélyedésből rikoltozva szálltak fel a vadgalambok.
Jackson dühösen nézett Grantre.
– Próbáljuk nem elvégezni a komcsik helyett a munkát.
A lépcső tetejére értek, átlestek a szélén. Alig kétszázötven
méternyire állt a világítótorony. Egy alacsonyabb csúcson
helyezkedett el a tömör, nyolcszögletű épület; úgy tizenöt méter
magas lehetett, mellette egyszintes ház épült. A sziget vékony
földtakarójából kikapart köves út vezetett hozzá.
Jackson letette a ládát, és vörös szalagos, kék sapkát vett elő a
zsákjából. Felvette.
Grant oldalvást pillantott rá.
– Agyonlövik kémkedésért, ha elkapják.
– Ha rájönnek, kik vagyunk, úgyis mindannyiunkat agyonlőnek.
Reedet és a ládát a lépcső tetején hagyva követték Jacksont az
úton. Grant állandóan figyelte a környéket, igyekezett
feltűnésmentesen viselkedni, de szemmel tartva a világítótornyot és a
házat. A szigeten nem volt fedezék: se fák, se bokrok, még virág sem.
Halott hely volt, alig több pihenőhelynél madarak számára. Fészkek
voltak mindenütt: Grant azon tűnődött, hol találhatnak gallyat a
fészekrakáshoz.
Sötét valami bukkant elő az út széléről, és kígyózott át az
ösvényen. Jackson összerezzent; lekapta a válláról a géppisztolyát,
felhúzta a ravaszt, amikor meglátta mi az: egy vékony, fekete kígyó,
nagyra tátott szájában egy pöttyös tojással. El is tűnt egy lyukban az út

245
túloldalán.
– Nyugi – mondta Grant. A világítótoronyra mutatott. – Ugye nem
akarja, hogy azt higgyék, idegesek vagyunk?
– Nem.
Elérték a gerinc tetejét. Fölébük tornyosult a világítótorony, a
sziget többi része alattuk terült el. Nem volt nagy: nem egészen
nyolcszáz méter hosszú, és talán ha négyszáz méter széles. A fák
hiányától még kisebbnek hatott. Grant nem látott semmiféle szentélyt,
bár akadt néhány természetellenesen egyenes gerinc a nyugati
oldalon, éles vonalak fűtakaróval borítva. Egyébként az egyetlen
épület a világítótorony és a mellette álló házikó volt.
– Úgy fest, mégse lesz szüksége jelmezre. – A világítótorony körül
nem mozdult senki. Immár eléggé közel voltak, hogy hallják a lámpát
forgató motort, mint a lassan lejáró, felhúzható játékot. Sirályok
húztak el felettük.
Jackson a kunyhóra mutatott a fegyverével. A sós széltől
lekopaszított fazsalugáter még csukva volt.
– Azt hiszem, a szerelők ott lehetnek.
Grant és Marina az ajtóhoz futottak, és a falhoz lapultak az ajtó két
oldalán. Jackson és Muir egymást fedezve állt fel szemben.
Grant Marinára nézett, felmutatta a hüvelykujját.
– Készen vagy?
A lány bólintott. A szél játszott a szalaggal, amellyel hátrakötötte a
haját, a szeme csillogott az izgalomtól. Grant felemelte az ujját.
Kettő… egy…
Az ajtó befelé lendült – egy pillanat töredékével előbb, mint hogy
Grant bakancsa hozzáért volna. Oda nem illő alak állt benn hosszú
gatyában és kötött sapkában, a szemét dörzsölve.
– Sto éta?
Sosem tudta meg, mi találta el. Grant bakancsa azzal az erővel
vágódott az ágyékába, amelyet az ajtónak szánt. Kétrét görnyedt
kínjában, és hátratántorodott a lökéstől. Grant elveszítette az
egyensúlyát, rázuhant. Kezük-lábuk egymásba gabalyodott. Grant

246
felugrott, és kis híján feldöntötte az utána belépő Marinát.
– Jesszusom!
Grant körülnézett. A kis szoba egyik végében egy asztal állt, a
közepén vaskályha, a falak mellett három priccs. Négy ágyból fiatal
fickók bámultak rá, a zavarodottság és a rémület különböző
mértékben látszott a takaró alól kikandikáló arcukon. Grant rájuk
fogta az M3-ast.
– Senki sem mozdul.
A lábánál heverő férfi nyöszörögve vonszolta magát a
legközelebbi, üres priccshez. Grant mozgást hallott a háta mögött, és
fél szemmel hátrapillantott. Jackson és Muir jöttek az ajtóhoz, és
néztek be.
– Mindet elkapta?
– Úgy látszik. Én…
Kattanás hangzott a szoba túlsó vége felől. Grant felpillantott, és
csak ekkor vett észre egy ajtót a hátsó falon. Átkozta magát;
odarohant, beleeresztett három golyót a vacak furnérlemezbe, és
berúgta az ajtót. A fürdőszoba egyik sarkában fémmosdó és tető
nélküli vécé volt; a nyitott ablakon friss szél fújt be. Grant kinézett,
és látta, hogy egy félmeztelen alak fut a világítótorony felé. Felemelte
a fegyverét az ablakkerethez, és lőtt, de a szökevény már eltűnt a
szeme elől. A golyók csak a torony fehérre meszelt betonlábazatába
fúródtak.
– Basszus!
Grant visszarohant a hálószobán át, ki a szabadba. Látta
becsukódni a világítótorony ajtaját, hallotta, ahogy a helyére csúszik
a retesz. Felemelte a fegyverét, és szinte rögtön el is dobta. Az ajtó a
szovjet munka klasszikus darabja volt, tömör acéllemez, amelyet úgy
készítettek el, hogy ellenálljon a Fekete-tenger legvadabb viharainak
is.
Muir futott Grant után.
– Mi a fene folyik itt?
– Az egyikük most zárkózott be a toronyba.

247
 Muir káromkodott, majd vállat vont.
– Gondolom, ártalmatlan. Nem tud ott csinálni semmit.
– De igen. – Jackson már az ajtóban állt, és a világítótorony tetején
lévő drótokra mutatott. – Az ott egy istenverte rádióantenna.
Grant körülfutotta a nyolcszögletű tornyot. Navigációs célokra,
nem erődítménynek épült: a túloldalán durva vaskapaszkodókból álló
lépcsőn lehetett feljutni a galériára. A géppisztolyt a vállára vetve,
mászni kezdett. A világítótorony meglehetősen lerobbant állapotban
volt: csupasz betonfoltok mutatták, hol javították az utóbbi időkben.
Egyre erősebb lett a szél, ahogy feljebb ért. Alatta terült el az
egész sziget és túl rajta a tenger. Néhány teherhajó és olajtartályhajó
úszott a távolban.
A létra végére ért, bepréselte magát a korlát alatt. Bárhová ment is
az orosz, ide nem jött fel: az üvegkupola üres volt, csak a tükrös
lámpás forgott változatlanul. De ami még jobb, ajtó is volt. Grant
próbált benyitni – és sikerült. A rozsdás zsanérok kissé nyikorogva
és nehezen engedték kinyílni, s a szél rögtön be is csapta, jóformán
még be sem lépett rajta Grant.
A kinti szélzúgás után a toronyban kísérteties csend fogadta. A
lámpa forgott a tengelyén, és a padlón lévő nyíláson át Grant fojtott
és sietős lépéseket hallott. Grant leugrott a lépcső keskeny fenti
pihenőjére. Leszaladt a csigalépcsőn az alatta lévő szintre. A nyitott
ajtón át egyszerű, fehérre meszelt szobát látott. Vörösesszőke, egy
szál nadrágot viselő férfi kuporgott a háromlábú asztalon álló rádió
előtt, és kétségbeesetten tekergette az állomáskeresőt.
Grant levette a válláról a fegyvert, és az orosz mellkasára célzott.
A fickó rémült kiáltással emelte fel a kezét, és elhátrált a rádiótól.
Grant először arra gondolt, hogy lelövi, de meggondolta magát.
Bármi kárt tett is az orosz, már megtörtént.

Grant és Marina bezárták a foglyokat egy raktárba a világítótorony

pincéjében – hat szerelőt meg az idősödő toronyőrt, akit Grant a
másodikon az ágya alá bújva talált meg. Jackson elment Reedért meg
a titokzatos ládáért. A világítótorony előtt gyűltek össze, gyanakodva

248
nézték az eget meg a tengert.
– Maga szerint mennyi időnk van?
Grant ösztönösen az órájára pillantott, mintha az segíthetett volna.
– Nem hinném, hogy volt ideje elküldeni az üzenetet. De ha igen,
akkor is néhány órába telik, amíg hajót küldenek ide.
– Remek – mondta Jackson. – Bőven lesz időnk.
Marina az amerikaira bámult.
– Tisztában van a régészet alapjaival? – kérdezte. – Nem lehet
csak úgy előrángatni dolgokat a földből. Hetekbe telne, amíg
átkutatnánk a szigetet.
Jackson letérdelt a láda mellé, és bicskája pengéjével felnyitotta.
Mindenki belenézett. A szalma közt egy nagyjából salaktégla
nagyságú, fekete doboz feküdt benne. Krómfogantyú állt ki a
tetejéből, az egyik végén mérőműszer volt., a másikon gombok és
kapcsolók.
– Mi ez? – kérdezte Reed.
– Bismatron. Kimutatja a 61-es elemet.
– Elég gyorsan összeütötték, ha a létezéséről sem tudtak három
hónappal ezelőttig – mondta Grant.
Jackson arcán megjelent szokásos álságos mosolya.
– Engem ne kérdezzenek. Mindezt az okostojásokra hagyom.
Mindegy. Ha a pajzs ezen a szigeten van, ez a kicsike megtalálja.
Elkattintott egy kapcsolót. A mérő tűje maximálisan kilendült,
majd visszament a helyére, csak néha mozdult egy picikét ide-oda. A
gép halkan zümmögött, közben sípolt és kattogott.
– Hangos jószág – mondta Reed.
Muirral a nyomában Jackson elindult a lejtőn a sziget nyugati része
felé. Grant, Reed és Marina csak nézett utánuk.
– Sourcelles azt mondta, a szigeten van egy szentély – nézett végig
a kopár tájon Grant. – Ha itt a pajzs, annak a közelében kell lennie.
Marina karcsú, barna vászonkötésű könyvet vett ki a zsebéből.
– Sourcelles monográfiája. Benne van annak a térképnek a

249
másolata, amelyet Krickij készített, amikor itt járt 1823-ban. –
Átlapozta a könyvet. Grant iskolázatlan szemének olyan volt, mintha
valaki fél tucat nyelven írott szövegeket hányt volna össze. Minden
oldalon sűrűn követték egymást a francia, görög, latin, német, orosz
szövegdarabok, néha még angol is akadt közöttük.
Marina megtalálta a térképet, és a könyvet kihajtva a térdére tette.
Egyszerű térkép volt. Néhány spirál jelölte a főbb körvonalakat;
szaggatott vonalak jelölték a falakat, amelyeket Grant a torony
tetejéről látott. Éppen a sziget közepén, a legmagasabb pontján egy
megosztott négyzet jelölte a szentélyt. Grant körülnézett. Ahol álltak,
belátták az egész szigetet.
– Itt van – mondta ki Reed azt, amit mindhárman megállapítottak. –
Rajta kell állnunk.
– Nem lehet fél méternél vastagabb a talajtakaró. – Marina a köves
útra mutatott, amelyen bejöttek a kikötőgáttól. A felszíne csupasz
kövekből állt, ugyanolyan színű volt, mint a sziklák. A két oldalán jó,
ha harminc centiméter magasan állt a föld.
– Mélyre kell ásnunk.
Elővették a repülőn magukkal hozott szerszámokat. Marina vonalat
húzott a talajra, amely nagyjából kettévágta a gerincet, és ásni
kezdtek. Nem sokáig. A harmadik vágásnál Grant ásója tömör
sziklába ütközött. Nem egészen negyedóra alatt megtisztítottak egy
mintegy harminc centiméter széles, három méter hosszú árkot, amely
vöröses kősebet képzett a fűben.
– Még ha valahol itt volna is a szentély alapzata, nem sok hely van
elásott kincsnek – mondta a homlokát törölgetve Grant. Ólmos felhők
borították az eget, és a tengeri szél elült.
– Kell lennie a sziklában valamilyen alagútnak vagy barlangnak.
Mint Lemnoszon. – Marina törökülésben foglalt helyet az árok szélén,
ujjai között pergette a kiásott földet.
– Jackson bűvös ládikája nem ezt mondja. – Pár száz méternyire
Jackson és Muir a lanka aljára értek, és a szikla peremén álltak, alig
voltak sziluettnél többek a hátuk mögött hullámzó tenger előtt.
– Gondolják, hogy tényleg képes kimutatni azt a titokzatos elemet?

250
– kérdezte Reed.
Grant nevetett.
– Valamit biztosan ki tud mutatni. Hasonlót láttam Kongóban. Az
aranykeresők használják.
Ez felkeltette Reed érdeklődését.
– Az aranyat is kimutatja?
– Akik használták, nem aranyat kerestek. – Grant felállt, a földbe
állította az ásóját. – Tudja, mi az a Geiger-Müller-számláló?
Reed a fejét rázta.
– A sugárzást mutatja ki. Akik használták, olyasmit kerestek, ami…
– Nézzék!
Marina egyenes derékkal ült. A két karja könyékig koszos volt, de
mintha lett volna valami a kezében. Grant csupán lapos kavicsnak
látta. A lány ráköpött, a nadrágjához dörzsölte, majd szó nélkül
átnyújtotta Reednek.
A professzor nézegette, lekapart róla egy kis földet a körmével.
Kikerekedett a szeme.
– Figyelemre méltó.
Grant kikapta a kavicsot Reed kezéből. Nem kavics volt, hanem
fekete mázas agyaglapocska volt, akkora, mint egy poháralátét. Vörös
kígyó keretezte, és a közepén AX betűket kapartak a mázba.
Grant értetlenül ráncolta a homlokát.
– Ki az az AX?
– Akh – javította ki Grantet egy fura, torokhangú, kissé a skótra
emlékeztető hanggal Reed. – Akhilleusz rövidítése.
Marina visszavette Granttől.
– Áldozati plakett. A régi görögök imát mondtak fölöttük, és a
szentélyben hagyták őket. Mint amikor gyertyát gyújtanak a
templomban. Ez azt jelenti, hogy a szentélynek…
Elhallgatott, mert rájött, hogy Grant és Reed nem figyel rá.
Átnéztek a válla fölött, mindketten a szél által felkapott, halk gépi
zümmögést hallgatták.

251
 Grant megragadta a hátizsákját, távcsövet vett elő, nézte az ólmos
égboltot.
– Jakok, két repülőgép, nyugat felől. – Rugdosni kezdte a földet
vissza az árokba. – Gyorsan, a házba!
– Mi lesz a többiekkel?
Grant lenézett a sziklák felé, aztán vissza, nyugatra. Már szabad
szemmel is láthatók voltak a gépek, alacsonyan repültek a felhők
alatt.
– Nincs idő.
Bebújtak a házikóba, ahol még szanaszét hevertek az eldobott
takarók és ruhadarabok. Alig értek be, amikor megremegett az egész
épület: rázkódtak az ablakok, a szamovár pedig leesett a kályháról,
amikor a két repülőgép elhúzott a ház fölött. Olyan közel voltak,
csoda, hogy nem találták el a világítótornyot.
– Nem azt mondta, a szerelőnek nem volt ideje SOS-t küldeni? –
kérdezte Reed.
– Valaki pedig küldött. – Grant kinézett az ablakon. Vadászgépek.
Biztosan csak azért jöttek, hogy körülnézzenek.
– Észre fogják venni a mi gépünket – mondta Marina.
– Mire gondolnak majd?
– Talán megnyugtathatjuk őket. – Grant az egyik priccs végéről
felkapott egy zöld szerelőruhát. Lehúzta a bakancsát meg a nadrágját,
belepréselte magát az egyenruhába. A nadrág alig ért a bokájáig, a
zubbonyt pedig sehogy sem tudta magán begombolni.
– Így akarja megnyugtatni őket? – kérdezte kétkedve Reed.
– Ez is több a semminél. Ha semmit sem látnak, tudni fogják, hogy
baj van. – Grant a teljesség kedvéért a fejére tett egy ellenző nélküli
sapkát, és visszavette a bakancsát.
– Legalább megpróbáljuk.
Kilépett az ajtón, odakocogott a toronyhoz. Jobbra látta, amint a
gépek erősen bedőlnek a tenger fölött, hogy visszajöjjenek még egy
körre. Kettesével vette a lépcsőket, nem vett tudomást a raktárból
jövő, fojtott kiáltozásra; elfutott a rádiószoba előtt, aztán vissza, és

252
felkapott egy fejhallgatót a készülék mellől. A nyakába akasztotta,
abban a reményben, hogy a pilóták észreveszik.
Grant kilépett az erkélyre, kissé szédülve a spirális lépcsőtől. A
gépek máris odaértek, jóformán mielőtt összeszedhette volna magát.
Hajtóművükből iszonyú erővel áradt a forró levegő: a vaserkély
remegett Grant lába alatt, a fejéről lerepült a sapka, és a korlátba
kellett kapaszkodnia, hogy ki ne zuhanjon. A gépek újra bedőltek,
ismét visszarepültek, olyan alacsonyan, hogy Grant látta a pilóták
arcát a fülkében, a futószerkezet domború borítását meg a rövid
csövű ágyúkat a propellerek mögött. Mintha egyenesen felé tartottak
volna. Integetett, többször megérintette a fülét, jelezve, hogy a
fejhallgató elromlott, és vidáman tartotta fel a hüvelykujját. Vajon
használják-e ezt a jelet az oroszok, tűnődött.
Az utolsó pillanatban a két repülő eltávolodott egymástól.
Fülsiketítő robajjal húztak el a torony két oldala mellett. Grant
próbálta a fülére húzni a fejhallgatót, de nem segített. Amikor
visszanézett, a két gép távolodott mögötte. Bevált volna a csel?
Mire leért a toronyból, Jackson és Muir visszatért a szikláktól. A
szálláson gyűltek össze, néha kinéztek az ablakon, és azt látták, hogy a
két gép még mindig ott köröz, mint a varjak.
– Nem láttak eleget? – morgott Jackson. – Mi a fenének maradnak
itt?
Grant felvette a nadrágját, és felcsatolta a fegyvert.
– Elvégezték a felderítést, és nem tetszett nekik, amit láttak.
Szerintem parancsot kaptak, hogy tartsák szemmel a szigetet, amíg a
szovjetek ide nem tudnak küldeni egy hajót.
– A francba! – Jackson belerúgott az üres szamovárba.
– Nem tudjuk lerázni őket?
– Megpróbáltam. De a trükk nem segíthet sokáig. Úgy tudják,
rádiószerelők egész csapata van itt.
– Várhatunk, amíg besötétedik.
Muir az órájára nézett.
– Az hosszú órák múlva lesz. Addigra képesek ideküldeni a fél

253
Vörös Hadsereget. És fel sem tudunk szállni a hidroplánnal, amíg itt
vannak. Belelőnének minket a vízbe.
– És még mindig nincs meg, amit kerestünk – mondta Jackson. – A
Bismatron szart se jelzett. Döglöttebb, mint a dédapám.
– Biztos, hogy működik? – kérdezte Muir.
– Nehéz megmondani, ha nincs mit megtalálni.
Grant lecsatolta az óráját. A szíjánál fogva a fekete géphez tartotta.
A tű megrándult, a hangszóró pedig olyan hangokat hallatott, mint
amikor levegőt fújnak szalmaszálon át.
– Működik. – Visszacsatolta az órát a csuklójára. – Rádium
számlap. A számjegyek világítanak a sötétben.
Muir gyanakodva nézett Grantre.
– Nagyon okos. Van olyan trükkje is, amelyikkel el tud minket
tüntetni erről a nyavalyás szigetről?
– Nem megyünk el a pajzs nélkül. Lennie kell… – Elhallgatott,
mert a repülőgépek robaja úgyis elnyomta volna a hangját. – Lennie
kell valamilyen módszernek, hogy megtaláljuk.
Az ajtónál álló Reed megköszörülte a torkát.
– Azt hiszem, tudom, hol a szentély.

254
 Huszonhetedik fejezet

– Ezt pontosan hogy találta ki, professzor?

– Jöjjön, nézze. Gyorsan.
Az ajtóhoz tódultak, idegesen lesve az eget. A Jakok leírt köreik
nyugati pontján voltak éppen, nem látszottak. Reed a világítótoronyra
mutatott, arra a foltra, ahol lepattogzott róla a betonborítás. Grant
rájött, hogy ez az ő műve, amikor rálőtt az oroszra, aki kimenekült a
fürdőszoba ablakán. Ezzel feltárta az eredeti falat a beton alatt, a
malterral egymáshoz erősített, nagy kőkockákat.
– Nézze azt a követ. Mit lát?
Grant elővette a távcsövét. Először csak elmosódott foltot látott,
amíg be nem állította a fókuszt. Lágy vonalak emelkedtek ki a ködös
képből, egyre élesebbek lettek, végül kört formáztak, közepén vékony
vonalakkal, amelyekből finom mívű rozetta állt össze.
– Ez nem orosz munka – mondta Reed. – És nézzenek oda.
Grant követte Reed tekintetét a világítótorony tövéhez. Most,
amikor jobban megnézte, látta, hogy a beton nem ér egészen a földig.
Kirohant a házból, odafutott, letérdelt a fal mellé. Eltávolította a
körülötte növő füvet, hogy lássák az épület tövét: több rétegnyi,
durván faragott mészkőtömb volt sejthető.
Reed is odament.
– Itt a szentély. Az oroszok bizonyára kiásták a maradványait, és
ráépítették a világítótornyot.
Grant visszanézett. A többiek a szállás ajtajából lesték őket,
távolabb a repülők újabb kör leírására készültek.
– Jobb, ha fedezékbe megyünk.
Jackson rosszul fogadta a hírt.
– Mikor épült a világítótorony?
– Valamikor a XIX. században. Az Admiralitás Kalauza 1894-ben
említi.
– Az emberek, akik építették: gondolják, hogy…

255
 Reed a fejét rázta.
– Nem hiszem. Nem lehetett titokban tartani, ezen a kis
sziklaszigeten semmiképp sem. A kor legnagyobb felfedezése lett
volna.
– Szóval nincs itt. A francba! – Muir dühében belerúgott az egyik
priccsbe, majd rágyújtott. A nikotin kissé lecsillapította.
– Lehet, hogy itt van – mondta óvatosan Reed. – A szentély alatt
alagútrendszer is lehet, ahogyan Lemnoszon. A műszerük talán nem
tudja kimutatni.
– Ezt a rakás szart azért készítették, hogy kimutasson… bizonyos
anyagokat… mélyen a föld alatt. Nem hinném, hogy egy rakás
kőkorszaki szaki olyan mélyre tudott volna ásni, hogy ne mérje be a
műszer a maradványaikat.
– Valójában bronzkoriak voltak – mormolta Reed.
– Az oroszok – szólalt meg Marina – mindenesetre ásatást
végezhettek a helyszínen, amikor kiásták a világítótorony alapját. Ha
volt barlang, azt is meg kellett találniuk.
– Pompás. Szóval a pajzs nincs itt, mi meg itt vagyunk. Most mit
tegyünk?
– A legokosabb megvizsgálni Sourcelles tábláját. A hátán lévő kép
adhat néhány támpontot. – Reed megpaskolta a zsebét, ahol egy
szivardobozban biztonságban lapult a tábla. – Krétán bevált.
Jackson hitetlenkedve nézett rá.
– Én rövidebb időben gondolkodtam, professzor. Például, hogy
jutunk ki a szigetről, a fejünk fölött a vadászgépekkel és úgy, hogy a
Fekete-tengeri Flotta valószínűleg már útban van felénk?
– Várunk – mondta Grant. – A vadászgépek üzemanyaga
hamarosan kifogy. Amikor elmennek, elmegyünk mi is.
– Félrehajtotta a fejét. – Mintha már mennének is.
Kidugta a fejét az ajtón. Néhány másodpercbe telt, amíg meglátta a
gépeket a szürke égen: magasabban voltak, mint amire számított,
meredeken emelkedtek nyugati irányban.
– Úgy látszik, igaza van – mondta Jackson. – Feladják.

256
 – Talán. – Grant a szeme fölé tette a tenyerét. Volt abban valami
ismerős, ahogy a repülők manővereztek a magassággal: valami
vészjósló.
– Be a világítótoronyba! – kiáltotta hirtelen Grant. – Gyorsan!
A vadászgépek visszafordultak, orrukat a sziget felé fordították.
Grant vezetésével a társaság átrohant a toronyhoz, vastag falainak
biztonságába. Az orosz pilóták biztosan látták őket – de nem Grant
érdekelte őket. Ágyúik tüzet nyitottak. Kemény, foszforos eső hullott
alá néhány száz méternyire tőlük. A világítótorony ajtajából Grant
nem látta, hová találtak a lövedékek, de tudta, mikor értek célba.
Elképzelte, amint a lövedékek egyenes, fehér vonalat rajzolnak a
hullámokra habzó vízből, amely felcsap a beton kikötőmólóra és…
A levegő is beleremegett a robbanásba. Az északkeleti sziklák alól
lángokból és fekete füstből álló felhő nőtt ki gomba módra, egy
pillanatig állt a levegőben, aztán kezdett szétterjedni az égbolton.
További, kisebb robbanások követték a háttérben, mint valami
tűzijáték. Odafenn a pilóták felfelé húzták a gépek orrát, és erősen
bedöntötték a gépeket, hogy kikerüljék a füstöt. Grant látta, hogy az
egyik megbillenti a szárnyát, mintegy ironikusan tisztelegve; aztán a
két gép felemelkedett, és eltűnt a nyugati égbolton.
– Most mit csinálunk? – kérdezte Jackson.

A szikla tetejéről néztek le a kikötőgátra, próbálták a még mindig

szállongó füstön át megpillantani a hidroplán maradványát. Nem sok
maradt belőle. A Jakok az üzemanyagtartályt találhatták el, a gép
darabokra robbant szét. Az egyik úszója úgy lebegett, mint egy
fürdőző cápa; égett fémdarabok táncoltak körülötte a vízen vagy
fészkelték be magukat a kövek közé a sziklák tövénél, ahová a
hullámok kimosták őket.
– Az evezős csónak még legalább ott van – próbált optimista lenni
Reed. Igaza volt: a betonmóló megóvta a robbanástól és az orosz
lövedékektől a világítótorony őrének kis csónakját, bár mintha kissé
mélyebben merült volna a vízbe, mint korábban.
– Abban nem menekülünk el. A legközelebbi biztonságos kikötő

257
ezernégyszáz kilométernyire van. Abban a lélekvesztőben még a
Temzén vagy a Vauxhallon sem mernék átkelni. – Muir köhögött, mert
a szél olajos füstöt fújt az arcába.
– Az oroszok nem hagynak minket itt sokáig – mondta a tengert
nézve Grant. – Ne feledjék, hogy még mindig nem tudják, kik
vagyunk, és mit keresünk a szigeten. Csak időt próbálnak nyerni.
Valakinek ide kell jönnie, hogy mindent kiderítsen.
– És mit teszünk majd, ha ideérnek?

Bőven volt idejük gondolkodni rajta. A délelőttből délután lett, de

a vadászgépek nem tértek vissza. Grant a világítótorony tetején
posztolt, és óráról órára kémlelte a láthatárt, de semmi nem közelített.
– Félnek tőlünk – jelentette be. Lejött a toronyból egy csésze teára:
Muir megjavította a szamovárt. – A szigetre csak a kikötőgáton át
lehet bejutni. Néhány géppisztolyos ember napokra le tudja kötni
őket.
– Akár Thermopülainál – mondta Reed. A gondolat szinte
felvidította. – Háromszáz spártai ellenállt az egész perzsa
hadseregnek.
Marina felhúzta a szemöldökét.
– És egy sem élte túl.

Továbbcammogott a délután. Nem lévén jobb dolguk, Muir és

Jackson folytatták a sziget átfésülését a Bismatronnal, bár egyre
kevésbé bíztak benne, hogy jelet fognak. Grant őrködött, néha
leváltotta őt Marina.
Csak Reedet nem izgatta szemlátomást a helyzet. Ült a szálláson a
jegyzetfüzetével, a papírjaival, és szorgalmasan dolgozott. Senki sem
zavarta, Muir csak egyszer nézett be hozzá. Lepillantott a nagy halom
papírra, amelyekhez itt-ott további cédulák voltak ragasztva, és csak
mordult egyet.
– Előbbre jutott?
– Hmm? – Reed a jegyzetfüzetet lapozgatta, amelyben mintha nem

258
lett volna más, csak a lineáris B jelek hosszú oszlopai.
– Pillanatnyilag a helyneveken dolgozom.
Muirnak kis híján kiesett a szájából a cigaretta a papírra – ami nem
lett volna szerencsés.
– Lemaradtam valamiről? Azt hittem, zagyvaság az egész. Honnan
tudja, hogy helynevek?
– Ötlet. De jó. Ha megnézzük az eredeti táblákat, amelyeket Evans
talált a knósszoszi palotában, bizonyos szavak szabálytalan
időközönként bukkannak fel a szövegben, de mindig ugyanabban a
sorrendben.
– Nem tudom követni.
– A knósszoszi táblák valamilyen hagyományt követnek. – Reed
metaforát keresett. – Képzelje el, hogy az angol nyelvről a hajózási
időjárás-jelentésből szeretne megtudni valamit. Az előrejelzés
naponta változik, de a mérőállomások helye sosem. Ha különböző
leírásokat nézne, ugyanazokat a szavakat látná felbukkanni, bár
különböző sűrűséggel. Lundy, Fastnet, Ír-tenger…
– Értem. – Muir elkomorodott. – Szóval – kétezer éves időjárás-
jelentéseket nézünk?
Reed sóhajtott.
– Úgy gondolom, hogy a knósszoszi táblákon a Kréta fennhatósága
alatt álló városok adójának vagy sarcának jegyzékeit vizsgáljuk.
Felteszem, hogy ahányszor csak beszedték az adót, ugyanabban a
sorrendben vették jegyzékbe.
– És ezek közül bármelyik megjelenhet a mi táblánkon?
– Nem egészen erről van szó. A nyelvekben gyakran fennmaradnak
a helynevek még akkor is, amikor már minden elfelejtődött.
Gondoljon Londonra. A név a rómaiak, sőt talán a kelták előtti, és
fennmaradt a latinban, az angolszászban, a franciában és a
középangolban. Valószínűleg ezer év múlva is ismerni fogják. Ezért,
ha azonosítani tudunk fennmaradt helyneveket – például Knósszoszt
minden bizonnyal fonetikai értéket tudunk adni a szót képviselő
jeleknek.

259
 Feltolta az orrán a szemüveget.
– Van a knósszoszi listán egy név, amelyik szerepel a mi
táblánkon. – Kutatott az asztalon, aztán előhúzott egy cédulát. – Ez az.
Muir nézte a három jelet – egy füles kereszt, egy négybe vágott kör
és egy egyszerű kereszt.
– Hol van hát?
Reed szégyenlősen elmosolyodott, titkolni próbálta nyilvánvaló
elégedettségét.
– Nos, ott van a knósszoszi táblákon, valószínűleg Krétán és
erősen hiszem, hogy valahol ott van, ahol jártunk. A Halál Völgyének
szájánál van egy mai település, Kato Zakro – Öreg Zakro. A Brit
Iskola ásatásokat végzett ott 1901-ben, és bizonyítékokat talált arra,
hogy település volt már a minószi időkben is – valószínűleg kikötő
lehetett az égei-levantei kereskedelmi útvonalon. Ha feltesszük tehát,
hogy a név többé-kevésbé ugyanaz marad, a három jel értelme Za-ka-
ro.
– Miért „ka”? – mutatott a középső jelre Muir. – Miért nem csak
„k”?
– A legtöbb jel szótagot jelöl – azaz egy mássalhangzót és egy
magánhangzót. Ha egy szóban két mássalhangzó van együtt vagy egy
mássalhangzó magában, általában be kell szúrni egy magánhangzót,
hogy kiejthessük. – Reed tekintete egy pillanatra Muir válla fölé
tévedt, aztán ismét vissza. – Ha például az ember betűzni kívánja
szótag alapú ábécében a keksz szót, azt kell írnia „ka-ek-esz”.
– Rendkívüli – rázta a fejét hitetlenkedve Muir. – Csak folytassa a
remek munkát. – Egy doboz gyufát dobott a papírokra. – Ez legyen
magánál.
– Nem dohányzom – mondta udvariasan Reed.
– Azért, hogy mindent elégessen, ha elkapnak minket.

Késő délután Grant egy foltot vett észre a láthatáron. Megnézte

távcsővel: szovjet őrhajó volt. Kinyitotta a raktárt, és kihozta a
toronyőrt – sovány, de izmos ember volt torzonborz, ősz hajjal, zilált

260
szakállal, mogorva képpel. Elmutogatta neki, hogy kapcsolja be a
fénysugarat.
– Ezt meg mi a fenéért csinálta? – kérdezte Muir, amikor Grant
megjelent. A felhős ég gyorsan sötétedett.
– Nem akarjuk, hogy a szovjetek eltévedjenek a sötétben.
– Nem akarjuk?
– Ha nem jönnek ide, soha nem jutunk ki erről a szigetről. – Grant
kést erősített a lábszárához, és lehúzta a nadrágszárát, hogy eltakarja.
– Mostantól a házban kell maradnunk. Ha nem látnak minket,
elbizonytalanodnak, hogy itt vagyunk-e.
A nap leszállt a nyugati láthatár mögé – gyötrelmesen lassan Grant
számára, aki a világítótorony rádiós szobájából nézte. Meg sem tudta
számolni, hányszor nézett ki az ablakon, és mindig azt látta, hogy a
nap nem mozdult. Viszont legalább az őrhajó sem sietett.
Végül, amikor már eléggé sötét volt, elindultak. Grant lépett ki
utolsóként: belülről bereteszelte a vasajtót, majd felment a torony
tetejére, és a kinti létrán mászott le. A szállás épülete mögött
találkozott a többiekkel. A tengeren látta az őrhajó zöld és vörös
navigációs fényeit. Majd a hajó hirtelen eltűnt.
– Jönnek. Menjünk.
Négykézláb másztak, igyekeztek úgy haladni, hogy a domb púpja
köztük és az orosz hajó között legyen. Reed nem látta, hová megy: a
világ sötét és komisz hellyé változott, ahol éles kövek és ragacsos
madárürülék váltakoztak. Láthatatlan lények csattogtak szárnyukkal,
rikoltoztak, surrantak és sziszegtek körülötte. Egyszer beletenyerelt
egy fészekbe, tojások törtek a keze alatt; nedvesen húzta vissza a
kezét, és önkéntelenül felnyögött.
– Pszt – suttogta szigorúan Grant. – Majdnem ott vagyunk.
– Ők is – válaszolta egy másik hang, valószínűleg Muiré. A domb
túloldaláról, tőlük balra hallották a kikötőhöz közeledő hajó motorját.
– Muir, maga továbbviszi a többieket a félsziget végébe. – Grant
felderítette a helyet délután. Az északkeleti sarok csúcsán egy kis
földnyelv integetett hívogatón a tengernek. – Ott várjanak.

261
 A sötétség gyorsan elnyelte őket. Mihelyt eltűntek, Grant és Marina
balra fordult, és mászni kezdett felfelé a lejtőn. Grant óvatosan
kitapogatta az útját, ösvényt igyekezett találni a fészkek között,
amelyek aknamezőként fogták őket körül. Grantet többször majdnem
arcon csípte egy-egy sirály, amelyet felvert álmából. Csak remélni
merte, hogy a hajó motorja elnyomja a zajt.
A szikla pereméhez értek, és lenéztek az apró kikötőre. Az őrhajó
egészen közel volt a parthoz. Fehér hab bugyborékolt a faránál, ahol a
motor megtartotta az áramlással szemben, az első fedélzeten pedig
látszott az ide-oda billegő géppuska. A betonmólón emberek kis
csapata kuporgott tüzelőállásban, puskájukkal a hegytetőre célozva.
– A fenébe! – Grant lebukott. Későn: ha most tüzel, pompás
célpont lesz. Eszébe jutott a gránát, de akkor a hajón lévők
megrémülhetnek, és végleg elinalhatnak. És ezt nem akarta.
– Sok időnk van – mondta magának. Várt, amíg normálisra lassult a
szívverése, aztán odakúszott Marinához. – Hagynunk kell őket
feljönni. Azt hiszem, először a világítótoronyhoz mennek.
– Üssünk rajtuk az úton?
Grant a fejét rázta.
– Hagyjuk őket odamenni. Megvárjuk, amíg a helyzet egyértelmű
lesz, aztán meglátjuk, le tudunk-e menni.
Elkúsztak, éppen jókor. Nehéz csizmák dobogtak a lépcsőn, és egy
perc múlva megjelent egy alak a szikla tetején. Sziluettje hol
kirajzolódott, hol eltűnt, ahogy a torony fénysugara pásztázta az eget.
Odaért egy második alak, aztán egy harmadik. Jöttek továbbiak is. Az
idegességüket mutató feszes, szaggatott mozdulatokkal laza kordonná
fejlődtek fel a lépcső tetejétől a kikötő peremsávjában. Megálltak.
– Mit csinálnak?
Lövés dörrent az éjszakában, amelyet szaggatott sortűz követett
végig az oroszok vonalán. Marina felemelte a fegyverét; Grant a lány
karjára tette a kezét, lenyomta a fegyvert.
– Csak sirályokra lövöldöznek. Vagy ránk akarnak ijeszteni, hogy
viszonozzuk a tüzet.

262
 A tüzelés elült, ideges suttogás követte. Grant nem tudta kivenni,
mit mondanak, egyébként sem értette volna, de mintha az oroszok
megkönnyebbültek volna. Ezt jó jelnek tekintette.
A puskák váratlan felvillanásai egy időre elvakították Grantet.
Amíg várta, hogy ismét jól lásson a sötétben, a talajhoz lapult és
fülelt. Az orosz katonák még mindig nem mozdultak – mintha vártak
volna valamire. Aztán meghallotta. Halk zümmögés hallatszott nyugat
felől, és egyre hangosodott.
Grant felemelte a fejét, kilesett. A világítótorony fénye
változatlanul úgy lüktetett a felhők alján, mint távoli villámfény vagy
robbanó lövedékek felvillanásai. Grant várt, erőltette a szemét. A
zümmögés erősödött. És akkor megpillantotta az égen. Hidroplán
volt, ezüstös és fura, banán alakú. Elrepült a fénysugár alatt, majd
ismét eltűnt. Pár másodperc múlva Grant hallotta, amint csobbanva
leszállt a vízre.
Elvigyorodott, és a szikla tetejére kúszott.
– Ezzel jutunk ki a szigetről.

A szovjet tengerészgyalogság hadnagya, Makszim Szergejevics

Szolovjev észrevette a kikötőgát felé tartó dingit. Az evezők
csattogtak a vízben; a csónak hátuljában egy magas, mereven ülő
alakot látott, mellette egy alacsonyabb és testesebb figura ült
görnyedten. A hadnagy idegesen nézett fel a kikötőt ölelő sziklákra,
ellenőrizte, hogy az emberei biztosítják-e a terepet. Odesszából
homályos üzenetet kapott ugyan, de a balsiker esetére szóló
fenyegetés egyértelmű volt.
A csónak a mólónak ütközött az amerikai hidroplán úszkáló
törmeléke mellett. A magas utas kiszállt. Szolovjev összecsapta a
bokáját, és tisztelgett.
– Ezredes elvtárs.
A férfi borotvaéles mozdulattal viszonozta a tisztelgést. Szolovjev
próbálta az ezredest szemügyre venni a sötétben. Az arca nyúzott és
erőszakos volt: fehér sebhely húzódott az arcán a fülétől az
állkapcsáig, és a jobb szemét háromszögletű szemvédő borította.

263
Nem sokat számít, gondolta Szolovjev: a megmaradt szem annyira
mélyen ült gödrében, hogy éppen olyan fekete és kifürkészhetetlen
volt, mint a másik.
Szolovjev mély lélegzetet vett.
– Ezredes elvtársnak örömmel jelentem, hogy összecsapás nélkül
elfoglaltuk a kikötőt. Az embereim kezükben tartják a hegyet, és
készek a világítótorony megközelítésére. Ha ellenségeink még itt
vannak, úgy hiszem, ott barikádozták el magukat.
Az ezredes mordult egyet. Immár a társa is kiszállt a csónakból; az
ezredes válla fölött Szolovjev egy pillanatig húsos, tokás arcot és
rövid, szőke hajat látott. Nem viselt egyenruhát, bár, ahogy Szolovjev
megtanulta, gyakran az egyenruhát nem viselőktől kellett a legjobban
félni Sztálin Oroszországában.
– Ne becsülje le őket. – Még a meleg éjszakában is volt valami
hidegrázós és nyers az ezredes hangjában. – Sok emberünk megfizette
már az árát ennek a hibának.
– És náluk van valami, ami nagyon fontos nekünk. – Most szólalt
meg először a másik férfi. Orosztudása gyenge volt, a kiejtése
csapnivaló. Szolovjev kíváncsi lett volna, hová valósi. Talán
lengyel? – Muszáj élve elfogni őket.
Szolovjev elkeseredett. Az ezredesre nézett biztatásért, de nem
kapott – az ezredes csak a száját biggyesztette, és odavetette:
– Legyen óvatos. Sztálin elvtárs nagyon csalódott lesz, ha hibázik.
Mintha csak visszhangozni akarná a hadnagy félelmeit,
géppuskasorozat hallatszott a szikla jobb oldala felől. Újabb fény
jelent meg, félúton a világítótorony felé. Szolovjev hasra vetette
magát, bár egyetlen lövedék sem járt a közelében. Szégyellhette is
magát, mert az ezredes nem mozdult, csak körülnézett a jó szemével,
hogy honnan jönnek a lövések. Szolovjev szégyenkezve felállt, és
meghűlt az ereiben a vér, amikor látta, hogy az egyenruháját
összemocskolta madárürülékkel. Odafenn újabb lövések hangja
hallatszott, amint a hadnagy emberei viszonozták a tüzet. Talán
eltalálták a fegyverest, mert a toronyból jövő lövések elhallgattak
éppen olyan hirtelen, ahogy felhangzottak.

264
 Az ezredes a hadnagy felé fordult. A szibériai telek
örökkévalóságának ígérete volt kiolvasható durva arcvonásaiból.
– Küldje az őrhajót körben nyugatra, hogy fedezze az
előretörésüket. Aztán vigye az embereit, és foglalja el azt az átkozott
tornyot.

Húsz méterrel odébb, a szikla tövében kucorogva nézte Grant,

ahogy a szerencsétlen tiszt felrohan a lépcsőn. Az őrhajó motorja
felbőgött, és a hajótest eltávolodott a kikötőtől. Farvizétől hideg víz
mosta Grant bokáját, de nem törődött vele. A mólón az ezredes még
egy pillantást vetett a toronyra, mintha valamit nem értene, aztán
követte a hadnagyot, nyomában a társával. Grant próbálta elképzelni,
milyen képet vág majd, ha bejut a világítótoronyba.
A kikötőben egyetlen őrszem állt már csak a mólón. Kissé
távolabb az orosz hidroplán ringatózott a vízen. Ügyetlen alakja miatt
az oroszok nem próbálták behozni egészen a mólóig, hanem az
öbölben vetettek horgonyt.
Grant előszedte a lábszárára erősített kését, és a fogai közé
szorította. Egyetlen fodrot sem vetve merült a vízbe, majd úszni
kezdett a móló felé.

Szolovjev körülnézett a szálláson, és feltekintett a toronyra. Az

emberei berontottak a házba, ám nem találtak senkit; már csak a
világítótorony maradt. Nem jött bentről több lövés – talán az emberei
lelőtték a fegyverest, az ezredes parancsa ellenére. A gondolatba
beleborzongott. De kell lennie másoknak is: a rádióüzenet szerint
négy ellenséges idegen érkezett a szigetre. Egyet talán többé-kevésbé
elnéz az ezredes.
Magához intette az őrmesterét.
– Robbanószer a helyén? – Bólintás. – Akkor nyissa ki az ajtót.

Grant nesztelenül mozgott a vízben, ügyesen kikerülte Jackson

hidroplánjának borotvaéles darabjait. Még hallotta a lövéseket a

265
síkságról, látta a tornyon tűzijátékként fodrozó felvillanásokat. A
szovjetek még mindig árnyékra lőttek, de ez is Grant előnyére
szolgált. Elvonta a mólón álló őr figyelmét: megfordult, hogy a
tornyot nézze, így nem látta, hogy Grant a háta mögött kiemelkedik a
vízből. Grant megragadta a vas kikötőgyűrűt, aztán kivette a szájából
a kést, és nagy erővel belevágta az őr sarkába. Az felordított, és
összegörnyedt a fájdalomtól, s hátrafordult, hogy megnézze, ki támadt
rá. Ettől elvesztette az egyensúlyát. Grant felnyúlt, megragadta az
övénél fogva, és berántotta a vízbe. Az őr rúgkapált és kiabált,
mielőtt Grant elvágta a torkát.
Grant felnézett a sziklákra. A lövöldözés egy pillanatra elült, de
nem volt semmi jele annak, hogy meghallották volna. Intett arrafelé,
ahol Marinának kellett lennie, hogy jöjjön. Aztán megfordult, és
odaúszott a hidroplánhoz. Rendkívüli jármű volt, még sosem látott
ilyet: hosszú, felfelé fordított orr nyúlt ki a pilótafülke előtt, az
egyetlen hajtómű pedig közvetlenül a kabin alatt helyezkedett el,
beárnyékolva a szélvédőt, mint valami óriás kakadu.
– Remélem, repül – motyogta magában Grant.
Felhúzta magát a jármű orrára, aztán mászni kezdett a hajóajtó felé.

Füst gomolygott a kitekeredett fémből, amely egykor a

világítótorony ajtaja volt. Szolovjev füle még csengett a robbanástól,
amikor az emberei becsörtettek a toronyba. Szolovjev várt; kínosan
érzékelte, hogy az ezredes meg a barátja pár lépésnyi távolságból
figyelik. Időnként lövéseket hallott az épületben, de a zajt elfojtották
a vastag falak. Szolovjev reménykedett, hogy az őrmester emlékszik a
parancsaira. Vajon megadták magukat?
Az őrmester megjelent az ajtóban. Az arca kormos és komor volt.
– Hadnagy elvtárs, jöjjön, nézze meg.
Szolovjev követte a katonát az eltorzult ajtón át. Levette és az arca
elé tartotta a sapkáját, így próbált védekezni a világítótornyot betöltő
füst ellen. Felment a spirális lépcsőn az első emeletre. A nyitott ajtón
át tucatnyi embert látott a kis szobában lapulni. A legtöbbjük
alsóneműben volt.

266
 – Ezek a britek?
Az őrmester a fejét rázta.
– A mieink. A raktárba zárva találtuk őket. Szerencse, hogy nem
használtunk gránátot.
– Akkor hol vannak a britek? Ki lőtt ránk a toronyból?
Az őrmester nem felelt, csak a második emelet felé bökött a
hüvelykujjával. Felfelé a lépcsőn Szolovjev furcsa, zörgő hangot
hallott visszhangozni az aknában, mintha bádogdobozt rugdosnának az
utcán.
Felért a másodikra – és szörnyülködve torpant meg.

Grant nagy nehezen elvezette a hidroplánt a sziget csücskén túlra,

mert itt igen erős volt az ellenáramlat. Hiába ment kis sebességgel, az
egész kabin vibrált a feje fölött lévő hajtóműtől.
Mögötte Marina állt a törzs nyitott ajtajában, és figyelte a sötét
partot.
– Ott vannak.
Grant is meglátta őket, ahogy egymáshoz bújva álltak a sziget
végéről a tengerbe nyúló kis sziklaujjon. Csak két alakot látott, de
nem volt ideje nézelődni. Egy hullám csapott fel, s azután be a
kabinba; Grantnek koncentrálnia kellett, hogy egyenesben tartsa a
gépet.
– Nem tudok közelebb menni. – Túl kellett kiabálnia a hajtómű
zaját. – Ide kell úszniuk.
A sötétben két embert látott a szikla szélén toporogni. Az egyik
habozott; akkor a másik meglökte, és az előbbi kapálózva pottyant
bele a vízbe. A második kecsesebben követte. Az első bizonyára
Reed; a második Jacksonnak látszott. De akkor hol van Muir?
A gép táncolni kezdett, amikor a két ember odaért, és
belekapaszkodott. Marina besegítette víztől csöpögő, köpködő
társaikat.
Grant hátranézett.

267
 – Hol van Muir?
Jackson feltápászkodott a padlóról. Patakzott belőle a víz.
– Nem találta meg magát?
– Magukkal hagytam.
– Úgy hitte, még egy őrhajót lát közeledni a sziget másik oldalán.
Azt mondta, elmegy figyelmeztetni magát.
– Nem tette. – Grant kinézett a fülke szélvédőjén. A gerincen, a
domb tetején fénypontokat látott táncolni a sötétben. – Menjek és
keressem meg?
– Nincs rá idő. – A domboldalon a fénypontok közeledtek. – Ő is
ezt tenné a helyünkben.
Grant minden további vita nélkül teljes gázt adott, és a nyílt tenger
felé indult a géppel.

Fémes, kopogó ritmus töltötte be a szobát, visszafelé számolva

Szolovjev pályafutásának másodperceit. Közvetlenül a lámpa alatt
állt; odafenn látta, hogyan tükröződik a fénysugár a lámpát körülfogó
üvegen egy nyitott csapóajtón keresztül. A szoba közepén lassan
forgó tengely ereszkedett le a plafonon át és tűnt el a padlóban,
nyilván a gépteremben. A közepén kidudorodott, mert vastag kötél
volt szorosan rátekerve. Ahogy a tengely forgott, lassú köröket írt le a
kötél végéhez erősített gépfegyverrel. A ravasz még lenn volt, és a
fegyver óraként ketyegett, ahogy az üres szoba padlójához ütődött.
Az őrmester kést vett elő, és levágta a kötélről a puskát. Szolovjev
megkönnyebbült, amikor a ketyegés megszűnt.
– Csúszó csomó. Nyilván az ablakhoz erősítették. Amikor a
tengely megfeszítette a kötelet, az meghúzta a ravaszt, és lőni kezdett
ránk.
Szolovjev a nyitott ablakhoz tántorgott, nyelte az éjszakai levegőt.
Odakinn látta az ezredest meg a társát a szállás mellett, felfelé néztek.
Az arcuk árnyékban volt, de Szolovjevnek nem kellett elképzelnie,
milyen képet vágnak majd, ha közli velük a szörnyű hírt. De talán
jóváteheti a hibáját. A briteknek még a szigeten kell lenniük.

268
 Fölébe magasodott a világítótorony, hol megvilágítva, hol elrejtve
a világot, mint a hold. Szolovjev kinézett a tengerre, a csendes
hullámokban keresett vigaszt. Helyette azonban, teljesen érthetetlen
és kétségbeejtő módon olyasmit látott a vízen siklani, mint az ezredes
hidroplánja – nem a kikötőben, ahol lennie kellett volna, hanem a
sziget északkeleti csücskénél. Megroggyant a lába, az
ablakpárkánynak dőlt. Az újabb fénycsóvánál látta, amint a hidroplán
nagy nehezen a levegőbe emelkedik, úszójáról csorog lefelé a víz. A
harmadik fénycsóvánál megdőlve nyugat felé tartott. A negyediknél
már eltűnt.

A szovjet gép a felhők fölé emelkedett. Grantnek sikerült

megbirkóznia az ismeretlen műszerekkel, és immár nyugodtan ült a
helyén. Jackson előrement hozzá, megérintette a vállát. Minthogy a
hajtómű alig fél méternyivel volt a fejük fölött, a kabinban fülsiketítő
volt a zaj.
– Hová megyünk? – ordította Grant fülébe Jackson.
Grant vállat vont, és az üzemanyagmérőre mutatott.
– Nincs elég üzemanyag, hogy visszamenjünk Athénba.
– Akkor gyerünk Isztambulba. Az a legközelebbi biztonságos
kikötő.
– És aztán? – Grant az iránytűre pillantott, s megváltoztatta az
útirányt.
– Aztán kiderítjük, mi történt a pajzzsal. És erősen reménykedünk,
hogy a komcsik nem kapták el Muirt.

269
 Huszonnyolcadik fejezet

Isztambul. Másnap reggel

Grant rettenetes üvöltésre ébredt. Felült az ágyban, már ott volt a
keze a fegyveren, amikor rájött, mit hall: a müezzin kántálása
szűrődött át a vékony függönyön. A kórus visszhangzott rá az egész
városban, minden minaretből, akár a madárdal.
Grant mellett összegömbölyödve feküdt Marina, az egyik karjával
a férfi mellkasát karolta, odabújt hozzá. Meztelen volt. Kócos haja
szétterült a párnán; meztelen lába a férfiéra fonva. Grant
megsimogatta a lány vállát, az pedig játszott a férfi mellkasi
szőrzetével. Grant feküdt egy percig, magába szívta a zajokat, a
fűszer és a por egzotikus illatát, amely beáradt a nyitott ablakon.
Marina keze lejjebb csúszott. Ujjai végigfutottak a férfi kemény
hasizmain, majd még lejjebb. Grant teste megfeszült. Gyengéden a
hátára fordította a lányt, és fölébe kerekedett. Karjával felnyomta
magát, hogy a lány arcába nézhessen, amikor az álmos szempár lassan
és örömtelin kinyílik. Megcsókolta Marinát.

Mire Grant kijött a fürdőszobából, Marina már felöltözött.

– A könyvtárba megyek. Sourcelles említett valamit, aminek utána
akarok nézni, és azt hiszem, van Szudájuk.
Grant nem vette a fáradságot, hogy megkérdezze, mi az a Szuda.
– Veled megyek.
– Nem. Reeddel maradsz – vigyázni kell rá. Azt hiszem, nagy
áttörés küszöbén áll.
Grant arcán kételkedés látszott.
– Tényleg? Csak irkafirkát láttam. Azt hittem, nem jut semmire.
– Nem érted, hogyan dolgozik. Képzeld a nyelvet diónak, amelyet
fel akar nyitni. Egész idő alatt a tenyerében tartja: vizsgálgatja,
körbeforgatja, megkocogtatja, hogy hallja, milyen hangot ad. Azt
hiszed, nem tud meg semmit. És akkor egyszerre csak megérinti a

270
megfelelő helyen, és a héj egyszerűen megnyílik előtte.
– Akkor is úgy gondolom, nem kellene elmenned egyedül –
makacskodott Grant.
Marina csókot dobott neki.
– Ebédre itt leszek.

Grant az étteremben találta Jacksont, aki késői reggelijét

fogyasztotta. A reggeli szegényes volt – sós sajt, sós olajbogyó, sós
kenyér és kemény tojás –, de a kávét erősre főzték. Grant két
csészével ivott.
– Jól aludt? – érdeklődött Jackson. Felhúzott szemöldökkel nézett
fel, miután lefejezte a tojást. Ugyanígy húzta fel a szemöldökét előző
este, amikor Grant és Marina egy szobába jelentkeztek be. Talán
hallotta őket reggel a vékony falon át? Grantet nem izgatta.
– Mint a hulla. Hol van Reed?
– A szobájában. Hajnal óta. Úgy gondolja, jutott valamire a
táblával. Igazán jó lenne. Ha a vörösök elkapták Muirt, nagyjából
tudniuk kell már, mi az ábra. A tábla az egyetlen ászunk, és nem sok
hasznát vesszük, ha nem tudjuk elolvasni. – Körülnézett az üres
étteremben. – Hol van Marina?
– Könyvtárban. – Úgy nyomta meg az olajbogyót, hogy a magja
kilőtt a túlsó végén, át az asztalon. – Utána akart nézni valaminek,
amit Sourcelles mondott.
Jackson izgatott lett.
– Hagyta egyedül elmenni?
– Tud vigyázni magára.
– Jesszusom, Grant, nem attól tartok. A komcsik a nyakunkon
vannak, amióta leszállt a hajóról Krétán. És itt, Isztambulban… – A
fejét csóválta. – Uramatyám, több itt a szovjet spion, mint a
szőnyegárus. A francba! A szőnyegárusoknak is legalább a fele spion.
– Tud vigyázni magára – ismételte Grant.
– Tudja, mire gondolok.

271
 – Téved. – Grant hangja kemény volt; Jackson jobbnak vélte, ha
továbblép.
– Remélem. Közben nekünk is folytatnunk kell a munkát. Muir
híján szükségünk lesz némi támogatásra. Táviratozok Washingtonba,
hogy van-e emberük a környéken, akit kölcsönkaphatnánk.
– Nem megyünk vissza Athénba?
Jackson a fejét rázta.
– Semmi értelme, amíg nem tudjuk, mi áll a táblán. Még mindig az
a leginkább valószínű, hogy a pajzs a Fekete-tengeren van. De bárhol
legyen is, itt közelebb vagyunk hozzá, mint másutt.
– Mi történhetett Muirral?
– A legrosszabbat kell feltételeznünk. Tudta, mekkora a kockázat.
Ha profi, golyót eresztett a fejébe, mielőtt a vörösök elkapták. –
Jackson felállt. – A konzulátusra megyek. Maga itt marad, és vigyáz
Reedre. Ha Reed rájön valamire, hívjon fel ott.
Grant befejezte a reggelijét, kisétált, hogy vegyen egy angol nyelvű
újságot a szemben lévő kioszkban, és felment a szobákhoz. Jackson
és Reed az övével szemben lévő szobán osztoztak, Grant bekopogott,
hogy megtudja, jól van-e a professzor. Fojtott morgás jelezte, hogy
jól van, és nem szívesen venné, ha zavarnák. Grant sóhajtva lépett be
a szobájába, és lehuppant az ágyra. Az ágyneműn érezte Marina
parfümjének illatát.

A taxi elment, és Marina egyedül maradt a csendes utcán.

Odalépett a kis fakapuhoz, becsöngetett. A meszelt fal mögött egy
templom kupolájának a felét látta, meg egy magas, barackszínű
épületet, amely fordított piramisra hasonlított, mert minden egyes
emelete nagyobb volt az alatta lévőnél. Az ajtón bőrként hámlott a
festék, a falra durva politikai jelszavakat festettek, ám az
épületegyüttesben minden békésnek látszott.
Az ajtón lévő kémlelőablak kinyílt. Bozontos, ősz haj tengerében
gyanakvó szem jelent meg.
– Igen?

272
 – A nevem Marina Papagiannopoulou – mondta görögül a lány. –
Szeretném használni a könyvtárat.
A szem körül az ismerős nyelv hallatán megenyhültek a vonások.
Az ablak becsukódott, kattant a zár, és fekete reverendás, fekete
fejfedős, hajlott hátú pap nyitott ajtót.
Marina legnagyobb meglepetésére a könyvtár a kintről látott
templomépületben volt. Ezt megemlítette a papnak, aki fogatlan
mosollyal reagált rá.
– Az oszmán megszállás után a hódítók parancsba adták, hogy nem
használható a továbbiakban vallási célokra. Őszentsége a pátriárka
úgy vélte, azzal szolgálná a legjobban az igazságot, ha könyvtár
létesülne benne.
Volt valami nyugtalanító abban, ahogy Marina belépett – mozaik
szentek aranyló pillantásai közepette – a homályos helyiségbe.
Könyvektől roskadozó polcok sorakoztak a falak mellett és töltötték
be az oszlopok közti teret, a kupola alatt pedig kereszt alakban
elrendezett, lakkozott asztalok álltak. Marina leült az ajtóhoz
legközelebb eső helyre, és táskájából elővette Sourcelles
monográfiáját. Átlapozta, maga sem tudta ugyan, hogy mit keres, de
biztos volt benne, hogy ha látja, felismeri.
Marina ceruzával aláhúzott néhány szót, aztán elindult megkeresni
a könyvtárost – egy másik papot. A könyvtárost győzködni kellett,
hogy a lány kérése jogos, de végül beadta a derekát. Levezette
Marinát egy lépcsőn, végig egy sötét folyosón a vén templom boltívei
között egy zárt szobába, amelynek polcain nem könyvek, hanem
dobozok sorakoztak. Ezek zárva voltak; a pap levette az egyiket, és
egy kerek asztalkán kinyitotta. Egyetlen, selyempapírba csomagolt
könyv pihent benne. Ősréginek látszott: ékkövekkel és színes
kövekkel kirakott ezüstlap képezte a borítóját, élei feketéllettek a
kortól. Bőrgerincének morzsái szétszóródtak a papíron. Marina
áhítattal nyitotta ki.
A könyvtáros-pap nem volt hajlandó magára hagyni a lányt,
megvárta, amíg megtalálja, amit keres. A lapok barnák és törékenyek
voltak, mint a cukormáz; ahányszor lapozott, Marina félt, hogy a papír
elszakad. Amint a lány megtalálta és lemásolta, amit akart, a pap

273
fogta a könyvet, visszatette és bezárta a dobozába.
Az olvasóterembe érve Marina újabb köteteket vett le a polcokról,
és olvasni kezdett. Szorgalmasan dolgozott, örült a magánynak. Úgy
érezte, újra tér és levegő veszi körül, miután oly sok napon át tűrnie
kellett a férfiak fojtogató társaságát. Tudta, mit gondol róla Muir és
Jackson, mire gyanakodnak; belefáradt éles pillantásaik, gúnyos
vigyoraik elviselésébe. Volt bennük valami kellemetlenül férfias.
Még Reed is, akit nagyon megkedvelt, fárasztó tudott lenni. És
Grant… Marina keresztbe rakta a lábát az asztal alatt, és visszatért az
olvasáshoz. Grant túlságosan bonyolult volt ahhoz, hogy róla
töprengjen ezen a helyen.
Majdnem végzett, amikor a kapus pap odacsoszogott hozzá.
– Egy férfi van a kapunál, magát keresi – suttogta. – O Kyrios
Grant.
Marina meglepődött: hogyan találta meg Grant?
– Mondta, hogy miért?
A pap a fejét rázta.
– Csak azt, hogy fontos.
Marina az asztalon fekvő könyvekre pillantott. Öt perc múlva
végez – talán hagyhatná Grantet várni. De ha Grant azt mondta, hogy
sürgős…
Felállt, ott hagyta a könyveket a helyükön.
– Visszajövök – mondta kifelé menet a könyvtárosnak, és távozott.

Grant nem tudta, mi ébresztette fel – azt sem vette észre, hogy
elaludt. Az inge nyirkos volt az izzadságtól, a szája keserű. Ivott
néhány korty vizet az éjjeliszekrényen álló pohárból, bár állott és por
ízű volt.
Az órájára nézett: négy óra. Súlyos délutáni csend ült a szállodán;
odakinn mintha még a müezzinek is szunyókáltak volna.
Félálomban ismét az órájára pillantott. Hol van Marina? Azt
ígérte, ebédre visszajön. Egyetlen holmija sem mozdult el a helyéről
– Grant különben is észrevette volna, ha megjön.

274
 Felvette a cipőjét, kiment a folyosóra. Bekopogott Reed ajtaján, és
türelmetlenül várt. Egyre jobban aggódott, mert nem jött válasz; mi
történt? Lenyomta a kilincset, az ajtó nem volt zárva.
A szoba úgy festett, mintha feldúlták volna. Könyvek és papírok
szétszórva mindenütt, köztük ruhadarabok, levetett cipők, félig
kiürített teáscsészék. Grant nem sejtette, hogy Reed ennyi mindent
hozott magával. A függöny behúzva, amitől a szoba homályos,
borostyánszínű fényben fürdött. És mindezek közepén, törökülésben,
selyemköntösben ott ült az ágyon Reed.
Felpillantott, pislogott, megtörölte a szemüvegét a köntöse övével.
– Grant? Sajnálom, kopognia kellett volna.
– Kopogtam. – Grant utat tört a disznóólon át, és az ágy végénél
talált egy pontot, ahová leülhetett. – Nem látta Marinát?
Reed még egy pillantást vetett a kezében tartott papírra, aztán
leengedte a térdére.
– Azt hittem, magával van. Nem láttam egész nap.
– Már reggel elment a könyvtárba. Tudja, hol a könyvtár?
– Konstantinápolyban? – Reed sosem békélt meg a ténnyel, hogy a
város nevét Isztambulra változtatták. – Ez a város a tudomány
fővárosa volt az elmúlt másfél évezredben. Valószínűleg több benne
a könyvtár, mint a mecset. Nem mondta Marina, mit keres?
– Nem. De, várjon. Mondott valamit. – Grant törte a fejét. – Egy
Szudát? – Meg akarta kérdezni, tudja-e Reed, hogy mi az, de látta
rajta, hogy tudja.
– A pátriárka könyvtára lehet.
– Tudja, hol van?
– Nagyjából. De mehet taxival.
– Öltözzön. Velem jön.
Reed úgy nézett körül, mint akit meglep a rendetlenség.
– Nem vagyok benne biztos, hogy tudok-e segíteni.
– Nem azért jön, hogy segítsen. Muirt már elvesztettük. Ha
Marinával történt valami, valószínűleg maga lesz a következő

275
áldozat.

Leintettek egy taxit. Reed gyorsan rájött, hogy ha az embert orosz

vadászgépek üldözik vagy gerillák lőnek rá, messze nem olyan
ijesztő, mint taxiban utazni Isztambulban. A sofőr mintha azt hitte
volna, hogy a császári lóversenypályán van, ahol a szekerek kerék a
kerék mellett versenyeznek a nézők rajongásáért; vagy az anatóliai
sztyeppén vágtat paripáján, mint egykor ősei. Bár ezek egyike sem
hasonlítható a modern Isztambul zsúfolt utcáihoz és szűk
mellékutcáihoz, gondolta Reed.
– Mi ez a Szuda, amit Marina keres? – kérdezte Grant. A taxi alig
került ki egy szamaras embert, újra el kellett rántani a kormányt, hogy
neki ne menjen a közeledő villamosnak.
– Amolyan irodalmi lexikon. A középkorban állították össze a
bizánci udvar használatára. Olyan írók életrajzát is megőrizte, akikről
másként sosem hallottunk volna. Nagyon kevés példánya maradt fenn.
– Mit akarhatott vele Marina?
– Fogalmam sincs. Talán egy újabb szerzőre gondolt, aki írt
esetleg a pajzsról vagy a Fehér Szigetről.
Reed egy pillanatra elhallgatott, mert a sofőr igen bonyolult
manővert hajtott végre: rágyújtott, dudált, bevett egy hajtűkanyart, és
az öklét rázta egy teherautó sofőrje felé, akit éppen előzött. Reed
elsápadt, és valamit motyogott görögül.
További három halál közeli élmény után a taxi kitette őket a
könyvtár előtt. Az ajtó kémlelőnyílása kinyílt; az ősz hajú öregember
gyanakodva vizsgálta őket.
– Igen? – kérdezte görögül.
– Egy barátunkat keressük. Egy nőt. Délelőtt idejött, hogy használja
a könyvtárt. Látta őt?
A szem összeszűkült.
– Itt volt délelőtt.
– Volt? Mikor ment el?
– Délben? – A hang bizonytalan volt. – Három férfi jött egy

276
kocsiban.
Grant úgy érezte, mintha láthatatlan kéz kést forgatna a gyomrában.
– Mondta, hová megy?
– Azt mondta, visszajön.
– És visszajött?
– Nem. – Újra fordult egyet a kés. – De a munkáját itt hagyta.
Grant kétségbeesetten nézett körül az utcán, mintha arra számított
volna, hogy Marina jön felé, hiszen ez a legtermészetesebb dolog a
világon. Sehol senki. – Láthatnánk?
A pap vonakodva nyitott kaput, és az udvaron át a boltíves
könyvtárba kísérte őket. Marina táskája ott lógott a szék hátán, ahol
hagyta, az asztalon egyetlen könyv. Az oldalak közül egy kis
papírfecni állt ki.
Grant felütötte. Franciául volt, de a címlapon álló név rögtön
mellbe vágta.
– Sourcelles könyve. Azt mondta, érdekelte valami, amit
Sourcelles említett. – Grant annál az oldalnál nyitotta ki a könyvet,
amelyet Marina megjelölt. Egy mondat különösen felkeltette a
figyelmét, kivált azért, mert a felét ceruzával aláhúzták. Megmutatta
Reednek, aki lefordította:
Erről az aspektusról igen bőbeszédűen ír a Lemnoszi
Philosztratosz.
– Ki az a Lemnoszi Philosztratosz?
Grant már úgy megszokta Reed válaszait a kérdéseire, az elnéző
mosolyt vagy a türelmetlen homlokráncolást, amely Reed
hangulatától függőn a választ kísérte, hogy nemigen gondolkozott már
rajtuk. Már régen arra a következtetésre jutott, hogy a professzor
gyakorlatilag tévedhetetlen, az ókor két lábon járó enciklopédiája.
De válasz helyett Reed csücsörített, és maga elé meredt.
– Philosztratosz – ismételte. – Azt hiszem, a harmadik évszázadban
élt, jelentéktelen filozófus. Nem igazán az én korszakom – eltekintve
attól, hogy emlékezetem szerint írt egy Rodoszi Apollóniosz-
életrajzot, és Apollóniosz igen jelentős költemény szerzője Iaszónról

277
és az argonautákról. Bizonyára azért kellett Marinának a Szuda, hogy
utánanézzen Philosztratosznak.
– Nos, ő bizonyára nem rabolta el Marinát.
– Ha lemnoszi, tudhatott valamit Héphaisztosz kultuszáról.
Megkeresték a könyvtárost. Eleinte gyanakvóan viselkedett, de
Reed néhány éles szavára végül kinyitotta a súlyos ajtót, és levitte
őket a föld alatti kincstárba. Kinyitotta a dobozt, és a morzsolódó
kötetet az asztalra tette.
Reed beleremegett, amikor megérintette az ezüstborítót.
– A fiatal hölgy, aki itt járt ma délelőtt, látta ezt a könyvet?
A könyvtáros vékonyka szakálla lebegni látszott a levegőben,
amikor bólintott. Reed forgatta a merev lapokat; Grant ámult a
parányi, gépírásra emlékeztetően takaros betűkön.
– Itt van.

„Philosztratosz. Philosztratosz Verosz, a lemnoszi szofista fia.

Athénban, majd Rómában volt szofista, amikor Severus uralkodott,
egészen Fülöp uralkodásáig. Művei: Szónoklatok; Leírások (négy
könyv) ; Vásártér; Heroicus; Párbeszédek; Kecskék, avagy a
pipáról; Rodoszi Apollóniosz élete (nyolc könyv); epigrammák és
más művek.”

– Heroicus – ismételte Reed. – Hősökről. Ismeri ezt a művet? A

könyvtáros bólintott. Szó nélkül felnyalábolta a Szudát, és visszatette
a dobozába, aztán kivonult a pincéből. Granték követték az
olvasóterembe. A könyvtáros nem lépett a polcokhoz; visszament az
asztalához. Fából készült tolókocsi állt az asztal mellett, azok a
könyvek várakoztak rajta, amelyeket vissza kellett tenni a helyükre. A
könyvtáros a halom tetejéről vett ki egy karcsú kötetet vörös-fekete
kötésben, és átadta Reednek.
Amikor Reed kinyitotta, Grant hirtelen mandula és rózsa, egy virág
illatát érezte a poros könyvtárban.
– Marina olvasta – mondta, és elképzelte, ahogy a lány parfümös

278
csuklója lapozás közben hozzáér a lap széléhez.
– Mi ez?
Reed kihúzott egy széket, és leült az egyik asztalhoz, lapozgatni
kezdett. Grant igyekezett visszafojtani a benne izzó elkeseredett
türelmetlenséget.
– Beszámoló a trójai háborúról. – Reed felnézett. – A korszak
irodalmának tipikus eszköze: az Iliász egyik jelentéktelen
szereplőjének szelleme felbukkan, és elmondja egy fáradt utazónak
mindazt, amiben Homérosz tévedett. Ez gyakorlatilag egy alműfaj
volt a késő ókori irodalomban. Számunkra az teszi különösen
figyelemre méltóvá, hogy olyasvalaki írta, aki alapos ismerője volt a
lemnoszi Héphaisztosz-kultusznak.
Grant arckifejezését látva fáradtan elmosolyodott.
– Jól sejti. A bevezető szerint Philosztratosz a lemnoszi
Héphaisztosz-kultusz papja volt. – Reed levette a szemüvegét,
megdörzsölte a szemét. – Kétségtelenül páratlanul kellett ismernie a
kultusz történetét, legbenső titkait. Mi több, egyesek úgy vélik, hogy
az egész mű tele van misztikus kétértelműségekkel, amelyeket csak a
kultusz beavatottjai tudnak értékelni: titkos szavak, amelyek teljesen
oda nem illőnek látszanak a laikus olvasónak. De különösen egy
dolog figyelemre méltó a szövegben. Azt mondja:

„A Fehér Sziget a Fekete-tengerben van, a nem vendégszerető

oldala felé, amely balra esik, ha az ember behajózik a tenger
szájába. A hossza eléri a harmincstadionnyit, de a szélessége csak
négy. Nyárfák és szilfák nőnek rajta: némelyik vadon, de másokat
szándékosan ültettek a szentély köré. A szentély a Meótisz
közelében van (amely a Fekete-tengerbe ömlik), és a benne lévő
szobrok Akhilleuszt és Helénát ábrázolják, akiket a Párkák, a sors
istennői mintáztak meg. ”

– Hol van a Meótisz?

– A görögök Meótisznak nevezték a mai Azovi-tengert. – Reed
felállt, az egyik polcról levett egy térképet. De ilyen atlaszt Grant

279
sosem használt. A térképészek bizonyára részegek voltak: minden
ismerős vonalat eltorzítottak, és még azoknak a helyeknek is,
amelyeket Grant ismert, idegen neveket adtak. Olaszország nem az a
hosszú, magas sarkú csizma volt, amelyet ismert, hanem tömpe orrú,
nehézkes katonabakancs. Nem olyan volt a világ, amilyen valójában,
hanem amilyennek az emberek egykor látták.
Ahogy Reed lapozott, a körvonalak lassan határozottabbak lettek.
A bizonytalan vonalak pontosabbakká váltak; öblök és lagúnák
csipkézték a hosszú partvonalakat, és a formátlan földrészek gerincet,
nyúlványokat, végtagokat növesztettek. A térképek immár
nyomtatottak voltak, nem kézzel rajzoltak, körvonalaikban
felismerhetővé vált a modern világ. Bár a nevek még mindig
különösek és idegenek maradtak.
– Itt vagyunk.
A térképen a Fekete-tenger keleti része volt látható, a dátum 1729.
Reed oda mutatott, ahol az Azovi-tenger beletorkollt a Fekete-
tengerbe. „A Cimmeriai Boszporusz.” – Csóválta a fejét, kárhoztatva
magát olyan hibáért vagy tévedésért, amelyről csak ő tudott.

„S már a nap is lebukott, árnyékba borultak az utcák,

ekkor elért a hajónk is a mélyvizü Ókeanoszhoz.
Ott van a kimmeriosz nép városa, lakhelye, ködbe
és felhőbe takartan; a nap sose néz le reájuk,
és sohasem fénylik sugarával az égi magasból,
sem mikor útnak ered, föllépve a csillagos égre,
sem mikor újra leszáll, és föld fele fordul az égről. ”

– Amikor Odüsszeusz elhajózik, hogy megkeresse Hadész kapuját,

Cimmeria az utolsó ország, ahol elhalad, mielőtt átkel az
Ókeanoszon. Nos, a régi görögök azt hitték, a kimmeriosziak valódi
nép, akik történeti időkben éltek. Hérodotosz szerint a Fekete-tenger
északkeleti sarkában éltek. Azt mondja, a későbbi hódítók
valamennyiüket lemészárolták, de a nevük továbbélt…

280
 –…helynevek – emlékezett vissza Grant. – Mindig utoljára tűnnek
el.
– Innen a Cimmeriai Boszporusz. A Vendégszerető Boszporusz –
ma egyszerűen csak Boszporusz – vezetett a Márvány-tengerből és az
Égei-tengerből a Fekete-tengerbe; a másik végén a Cimmeriai
Boszporusz vezetett az Azovi-tengerbe. Azt hiszem, most Kercsi-
szorosnak hívják.
– És gondolja, hogy Marina rájött: a Fehér Sziget valahol annak a
közelében van?
– Philosztratosz ezt mondja – és az Odüsszeia egyetért vele.
Grant bámulta a térképet.
– De ott nincs sziget.
Elfogta a tehetetlen düh; összecsapta a könyvet.
– A fenébe!
A kutatás az után, hogy min dolgozott Marina, valahogy elűzte a
tehetetlenség érzését. És most ez is zsákutcának bizonyult.
– Meg kell találnunk Marinát.
Reed fáradt szemmel nézett Grantre.
– És hogy akarja megtalálni egy majdnem egymillió lakosú
városban?
– A rendőrség?
– Valószínűleg minket csuknának le. Még útlevelünk sincs. –
Szomorúan csóválta a fejét, és megérintette Grant karját. – Sajnálom.
Azt hiszem, jobb, ha elmondjuk Jacksonnak.

– Jesszusom. – Jackson a falhoz vágott egy üveg hamutartót. Lyukat

vágott a vékony falba, visszapattant, és a szőnyegen kötött ki.
Körülötte szállt a hamu. – A maga hibája, Grant.
– Miért az enyém? Nem én raboltam el.
– Térjen már észhez. Nem rabolta el senki. – Jackson dühösen
járkált fel-alá. – Az első naptól fogva kémkedett utánunk az orosz
barátainak. Maga szerint miért botlunk mindig beléjük – talán mert

281
ugyanazzal az utazási irodával utazunk? Hogy találtak magukra
Lemnoszon? Hogyan találtak meg minket Athénban – és értek
Sourcelles házába fél órával utánunk? Hogy jutottak olyan gyorsan a
Kígyószigetre?
– Nem tudom. A lényeg, hogy nem Marina árult el minket. Hat évig
őrizte a táblát, anélkül hogy bárkinek szólt volna.
– Valószínűleg nem tudta, mit ér. Jesszusom! Nem lett volna
szabad bíznunk benne.
– És ha kém volt, most miért lépett le? Nincs semmi, aminek a
segítségével tovább lehet menni, csak a tábla, és Reed már majdnem
megfejtette.
Jackson megrémült.
– Hol a tábla?
– A szobámban. – Reed a vitát a sarok biztonságából nézte végig.
Szemlátomást kínosan érezte magát, mint a vendég, aki kénytelen
végignézni a házigazdák civakodását. – Ott van. Tíz perce
ellenőriztem.
– Marina azt hitte, visszajön: a holmiját a könyvtárban hagyta.
– És akkor mi van? Szép kis bizonyíték! Azt hiszi, nem jutott
eszébe félrevezető nyomot hagyni, hogy lassítson minket?
Valami elpattant Grantben. Mielőtt Jackson védekezésre
gondolhatott volna, Grant három lépéssel nála termett, és a zakója
hajtókájánál fogva felemelte. A falhoz lökte, rázta, mint egy patkányt.
– Tegyen le!
– Majd ha bocsánatot kért.
– Ugyan miért? Mert megsértettem a kis komcsi kurváját?
Nem tudni, mit tett volna ez után Grant, de kopogtak az ajtón.
Mindhárom férfi odanézett.
– Ne most – vicsorgott Jackson.
Vagy annyira fojtott hangon mondta, hogy nem hallatszott, vagy
nem értették meg. Nyílt az ajtó. Fehér zubbonyos, idősebb portás állt
az ajtóban. Ijedten nézte a szeme elé tárult jelenetet.

282
 – Telefon – suttogta rémülettel. Kisujjával és hüvelykujjával
mutatta. – Telefon Mister Grantnek.
Grant eleresztette Jacksont, és a portás után futott, kis híján
lesodorta a lépcsőn siettében. A recepciós megdöbbent Grant
arckifejezésétől, és némán nyújtotta a kagylót.
Grant már-már átvette, amikor Jackson elébe tolakodott. – Engem
keresnek.
– Rendben. De hallani akarom én is. – Jackson a recepcióshoz
fordult. – Van másik hallgató is? – felemelte a két kezét, és
ugyanolyan szarvat mutatott, mint a portás. – Icki telefon?
A recepciós a pult másik végére mutatott. Máshová dugta a
kapcsolótáblán a dugókat, aztán bólintott. Grant és Jackson felvették
a kagylókat.
– Itt Grant.
A vonal rossz volt, csupa sziszegés és recsegés, de a hang hideg és
tiszta benne.
– A nevem Kurcsoszov. Nálam van a barátja.
Grant szíve hevesebben vert. Hallgatott.
– Felajánlom, cserében a tábláért.
A pult másik végén Jackson befogta a kagylót, és hangtalanul
formálta:
– Nyerjen időt.
– A táblát a maga Belzig barátja lopta el.
– Van egy másik darabja is. – A hang fenyegetően csengett. – Az a
fontosabb része. Egy francia házából lopták el.
– Görögországban hagytuk.
A vonal sziszegett.
– A barátja kedvéért remélem, hogy nem.
– Úgysem veszi hasznát. Nem tudják elolvasni.
– Azt mi döntjük el, amikor átadja nekünk.
– Nem lehet.

283
 Kurcsoszov hangja igen fenyegetően hangzott.
– Muszáj. Holnap ugyanebben az időben találkozunk az Üsküdar
kompon. Elhozza a táblát.
A vonal megszakadt.
– Most már elhiszi, hogy Marina nem nekik dolgozik?
Jackson mintha mondani akart volna valamit, de látva Grant
fenyegető tekintetét, inkább lenyelte. Reedhez fordult.
– Hogy áll a fordítással?
Reed rosszkedvűnek látszott.
– Reggel azt hittem, jutok valamire. Délután úgy éreztem, akár egy
kalapból is húzhatnék ki találomra szavakat.
– Tudunk segíteni valamiben? – kérdezte Grant. Jackson
szippantott a cigarettájából.
– Ugyan miben? Ha ő nem tudja elolvasni, maga aztán biztosan
nem. És nekem istenverte görög ez az egész.
Ez nem volt éppenséggel új vicc, nem is volt mulatságos, de
Reedet valósággal feldobta. Kiegyenesedett, Jacksonra meredt, majd
felugrott.
– Bocsánat – motyogta, és kiszaladt az ajtón.
Jackson és Grant követték a szomszédos szobába. Reed az ágy
mellett térdelt, és a szétszórt papírokat nézegette.
– Mi az?
Reed feléjük fordult. Világoskék szeme tágra nyitva, de mintha
mégsem látta volna őket.
– Azt hiszem, rájöttem.

284
 Huszonkilencedik fejezet

Azon az éjjelen senki sem aludt. Grant és Jackson felváltva

őrködött a folyosón, cigaretta és kávé véget nem érő sorával küzdve
le az álmosságot. Reednek nem volt szüksége serkentőszerekre.
Óránként bekopogtak hozzá, szüksége van-e valamire; minden
alkalommal elzavarta őket. Ahogy ott ült a lámpafény tócsájában az
asztal fölé görnyedve, házikabátját a ruhája fölé húzva és sebesen
körmölve, mesealakra emlékeztette Grantet: talán Rumpelstiltskinre,
aki egész éjjel dolgozik, hogy papírból és agyagból aranyat fonjon.
Amikor nem ő volt a soros, Grant akkor sem tudott aludni. Csak
feküdt az ágyon, vacogva a koffeintől, a cigarettától és a
kimerültségtől. Igyekezett nem gondolni Marinára. Hajnali háromkor,
a második őrködése után felment a tetőre, állt a teraszon, magába
szívta az éjszaka illatát. A szálloda a Sultanahmet kerületben épült,
az óváros szívében. Jobbra látta a régi lóversenypályán álló obeliszk
csúcsát; távolabb a Kék Mecset kupoláit egymás hegyén-hátán és az
Hagia Sophia tornyát. Életében talán először érezte át a történelem
szépségét.
Amikor lement, a folyosón nem látott senkit, és Reed ajtaja nyitva
állt. Grant futni kezdett, majd lassított, mert ismerős hangokat hallott.
Reed a korábbi helyén ült görnyedtem, Jackson pedig a válla fölött
nézett valamit az asztalon.
Jackson felpillantott.
– Megfejtette.
Ugyan jól látszott Reeden a fáradtság, de a megrendülés is – olyan
volt, mint az az ember, aki bepillantott valamilyen titkos szentély
függönye mögé, és nem tudta felfogni azt, aminek tanúja lehetett.
– Jackson vicce több a szó szerinti igazságnál. A nyelv – a lineáris
B – görög. Nagyon primitív, archaikus formában, de felismerhetően
görög.
– Nem azt mondta, hogy a görögöt már évekkel ezelőtt számításba
vették?

285
 – De igen. Ám az csak találgatás volt: kulcsot ajánlottak, pedig
meg sem találtuk még a zárat. Olyan lett volna, mintha egy Enigma-
üzenetet csíptünk volna el, nem tudtuk volna, honnan jött, és azt
mondtuk volna, hogy a nyelv talán német. Nagyon jó, de semmi
értelme, amíg fel nem töri az ember a kódot, meg nem ismeri a
nyelvtant és a mondattant meg azt, hogyan képviseli a nyelvet. Az
alapjaitól kell újra felépíteni – csak akkor van haszna a más
nyelvekkel való összehasonlításnak. Ebben az esetben kivételesen
szerencsések voltunk. Lehetett volna teljesen új nyelv is vagy olyan,
amelyik csak nagyon távoli kapcsolatban áll az általunk ismertekkel.
Ehelyett ez a világ legtöbbet tanulmányozott nyelve.
– Csodálatos munkát végzett – mondta szívélyesen Jackson. – De
mit tudott meg?
Reed megvakarta a fejét.
– Amire következtetni lehet, az döbbenetes. Valamennyien
feltételeztük, hogy a mükénéi a görögök előtti kultúra volt, amely a
görögök érkezése előtt eltűnt. Most úgy látszik, egymás mellett
léteztek. Teljesen át kell majd írni a történelemkönyveket.
– Le vannak szarva a történelemkönyvek – mi van a táblával?
– Ó, igen. – Reed átadott Jacksonnak egy papírlapot. – További
munkára van még szükség – egyes szerkezeteket nehéz megfejteni, és
bizonyos jeleket csak körülbelül azonosítottam. De ez a lényeg.
Jackson és Grant odahajoltak, olvasták.
– Tudják, valószínűleg mi vagyunk az első emberek, akik ezt a
nyelvet olvassák majdnem háromezer év óta.
Kréta királya a követ a labirintus úrnőjének ajánlotta fel. De az
istennő nem fogadta kegyeibe a krétaiakat.

A FEKETE HAJÓK ZAKROSZBA ÉRKEZTEK ÉS ELVITTÉK

A KÖVET AZ OROSZLáN SZáJáBóL. A SEREG VEZéRE
ELHOZTA A KöVET A LEMNOSZI KOVÁCSNAK. A
BEAVATOTTAK TŰZBEN ÉS VÍZBEN KIIZZASZTOTTáK A
FéMET A KőBőL éS FEGYVERZETET KOVáCSOLTAK. KéT
LÁBVÉRTET EGY SISAKOT ARCVÉDŐKKEL EGY BRONZ

286
MELLVÉRTET ÉS EGY PAJZSOT BRONZBÓL EZÜSTBŐL
ARANYBÓL ÉS ÓLOMBÓL. AZ ISTENEK AKARATÁBÓL
EZEKET A HŐSNEK ADTÁK AKINEK A TETTEI JÓL
ISMERTEK…

(A következő két sor olvashatatlan a tábla eltörése miatt.

Feltételezhetjük, hogy a hős Akhilleusz halálára és fegyverzete
öröklésére vonatkoznak.)

…AKKOR KAPITÁNYUNK A JÓ TENGERÉSZ

MEGESKÜDÖTT HOGY NEM TARTJA MEG A TRÓFEÁKAT
HANEM FELAJÁNLJA ŐKET A HŐSNEK. A PAPNŐ
AKARATÁBÓL AZ EVEZŐSÖK ELVITTÉK A RAKOMÁNYT A
VILÁG HATÁRÁN TÚLRA. A PART MELLETT HAJÓZTAK ÉS
ÁTKELTEK A FOLYÓN. HAMAROSAN A MEGSZENTELT
KIKÖTŐBE ÉRTEK AHOL FŰZFÁK ÉS NYÁRFÁK ÉS HEGYI
ZELLER TEREM. OTT A TAVON TúLI HEGYBEN éPíTETTéK
MEG A HALáL HáZáT. BELETETTéK AZ AJáNDéKOKAT éS
ELéGETETT áLDOZATOKAT A FEGYVERZETET ÉS A
PAJZSOT ÉS MÉG SOK ARANY ÉS EZüSTKELYHET éS
EDéNYT. AZTáN KALANDOS úTON HAZATéRTEK.

– Tehát csak azt kell kiderítenünk, melyik folyón keltek át, aztán
megkeresni a legközelebbi hegyet.
– A legtöbb forrás említett folyókat a Fehér Szigettel kapcsolatban
– emlékezett vissza Grant. – De nem tudtak megegyezni, hogy
melyekről lehet szó. A Dnyeper, a Dnyeszter, a Duna…
– Úgyis mindegyik téved. Ne feledjék, valószínűleg a Kercsi-
szoros és az Azovi-tenger közelében van.
Jackson meglepődött.
– Kihagytam valamit?
– Elmagyarázom – mondta Reed. – Nincs térképünk?
– A Fekete-tengeri kalauz, amelyet a Kígyószigeten használtunk,

287
ott van a szobámban.
Grant hozta a könyvet, amelynek a hátsó borítójában hajtogatott
térkép volt. Kiterítette az ágyra, nézegette. A vonalak elmosódtak,
összefolytak fáradt szeme előtt – de egy valami világos volt.
– Itt nincs semmiféle sziget. De folyó sem.
– Lennie kell – makacskodott Reed. – Az egyetlen, amelyben az
összes szöveg egyezik, hogy a Fehér Sziget közelében van egy folyó.
A lényeg az, hogy át kellett kelniük az Ókeanoszon, hogy eljussanak a
rajta túl lévő világba.
– Azt hittem, tengeren hajóztak – ellenkezett Grant. – A tengeren
nem lehet átkelni egy folyón. Csak a szárazföldön, egyik partról a
másikra. Hacsak nem arról van szó, hogy elhajóztak egy folyó
torkolata előtt. De itt egy sincs…
Elhallgatott, mert észrevette, hogy Reed nem a szokásos
türelmetlenségével néz rá, hanem igazi tisztelettel.
– Ez az.
– Micsoda?
– Próbáljon Odüsszeusz szemével látni. – Beszéd közben eltűnt
Reed öregsége és kimerültsége. – Trója csatateréről elhozta becses
rakományát a Dardanellákon és a Boszporuszon át a Fekete-tengerre.
A part mellett hajózott, akkoriban nem merte megkockáztatni a nyílt
tengert, de még ez is igen veszélyes volt. Hajóit kannibálok támadták
meg, kis híján viharok pusztították el. Olyan, mint Marlow A sötétség
mélyén című Joseph Conrad-regényben: átlépte a világ határát, a
térkép szélén túli fehér foltokon hajózik. Elhagyta a kimmerioszok
országát, majd – pontosan ott, ahol számított rá – egy folyó
torkolatához ér. Nem akármilyen folyóhoz: hatalmas, majdnem
negyvennégy kilométer széles – ha a folyásiránnyal ellenkező irányba
néztek, miközben átkeltek rajta –, végeláthatatlan. Az Ókeanosz.
Grant végre érteni kezdte.
– A szoros.
– Az Azovi-tengerből a Fekete-tengerbe ömlő áramlat hatalmas
folyó benyomását keltette. És azt látták, amire számítottak. Átkeltek

288
rajta. – Reed megérintette a térképet a szoros keleti oldalán. – És itt,
a világ túlsó partján megtalálták a Fehér Szigetet. Ennek kell lennie.
– Kell? – visszhangozta Jackson. – Három nappal ezelőtt a
Kígyószigetnek kellett lennie. Majdnem jegyet váltottunk a
transzszibériai expresszre, amíg ki nem derült, hogy tévedtünk.
– Mert rossz szövegekből indultunk ki. Philosztratosz más –
Héphaisztosz papja volt Lemnoszon. És beszámolója egybevág
Homéroszéval.
– Hát persze – mondta Jackson. – Nyilván ott volt az íróasztalán
Homérosz, miközben a saját könyvét írta.
– A Heroicus lényege az a nagyképű igyekezet, hogy „kijavítsa”
Homéroszt. Philosztratosz nem értett volna egyet Homérosszal, ha
nem érezte volna ezt kénytelennek – hiszen aláássa irodalmi célját.
Philosztratosznak tudnia kellett valamit, hogy beleírja, amit beleírt.
– Talán nem tudott eleget – mondta Grant. – Ez mit sem változtat a
tényen, hogy a Kercsi-szorostól keletre egyetlen sziget sincs a part
közelében.
Reed hallgatott.
– És maga a szoros? – Jackson oda mutatott a térképen, ahol a két
földnyelv a szorost alkotta. A nyugati oldala igencsak tömör volt, de
a keleti úgy festett, mint holmi molyrágta kelme, annyira tele volt
lagúnákkal és tavakkal, hogy több volt a víz, mint a szárazföld.
– A könyv szerint az egész rész mélyen fekvő és mocsaras –
mondta a Kalauz alapján Grant. – A tábla hegyet említ.
– És azt, hogy túlmentek a folyón. Ha az a földnyelv szigetekre
bomlana, azok úgy néznének ki, mint szigetek az Ókeanoszban. Még
tovább kell haladnunk kelet felé.
– Ott sincsenek szigetek – ismételte Grant.
– Talán nem is sziget.
Grant és Jackson úgy nézett Reedre, mint aki megbolondult.
Torzonborz hajával és karikás szemével nem esett nehezükre
elképzelni.
Jackson nagyon lassan szólt hozzá.

289
 – Azt akarja mondani nekem, hogy a Fehér Sziget valójában nem is
sziget?
Reed illedelmesen eljátszotta, hogy zavarban van – bár Grant látta,
hogy ez maszk csupán, amelyet automatikusan felölt, miközben jár az
agya. Átlapozta a jegyzetfüzetét. – Tessék. Emlékeznek a
Kresztomátiára Athénban?
– Az elveszett költemény. Homérosz folytatása.
– Igen, Proclus összefoglalója. Akhilleusz halála után kiterítették a
testét. Anyja, Thetisz tengeri nimfa a múzsákkal gyászolja a fiát.
Majd felkapja a testet a máglyáról, és elviszi a Fehér Szigetre.
– Nem kifejezetten rengeti meg a szigetelméletet, igaz?
Reed oda se figyelt.
– A Fehér Szigetre Proclus a következő kifejezést használja:
Λευκην νησον – Leukin nison.
– És ez mit jelent?
– Leukin ’fehér’ és nison ’sziget’.
Jackson az égre emelte a szemét.
– Hová akar kilyukadni?
– Bizonyos körülmények között a nison jelentése „félsziget” is
lehet. Az epikus ciklusban másutt például a Peloponnészosz
félszigetet is nisonnak nevezik.
– Miért tennék? Nincs szavuk a félszigetre?
– A görög költészet időmértékes: a szavakat egy bizonyos
szótagokból álló ritmusban helyezi el. Némely szavak sosem
illenének bele a ritmusba, és a chersonesos – a félsziget igazi
elnevezése – ezek közé tartozik. Tehát amíg a prózaíró a chersonesos
szót használná, költő valószínűleg nem tehetné. Olyan rokonértelmű
szót kell találnia, amelyik beleillik az időmértékbe.
– De a Kresztomátia vers? Amit az imént felolvasott, nem hangzott
túlzottan költőien.
– Prózai összefoglaló, de eposzé. Teljességgel lehetséges, hogy
Proclus csak lemásolta az eredeti költemény kifejezéseit, amikor

290
zanzásította.
– Szóval arra céloz, hogy a Fehér Sziget valójában Fehér
Félsziget? – Jackson akarata ellenére elnevette magát. – Tény, hogy
nem hangzik olyan költőin.
– És eddig erre nem gondolt még senki?
– Tudtommal nem. – Reed vállat vont. – Olyan ez, mint amikor a
hegyoldalon lefolyik a víz. Mihelyt az első csepp megtalálja az útját
lefelé, a többi követi. Az erecske minden újabb cseppel gyorsabban
folyik, a csatorna egyre mélyebb lesz, az útvonal egyre biztosabb.
Senkinek eszébe sem jut megkérdőjelezni az irányt.
– Hát persze. – Jacksont nem érdekelték a hasonlatok. Ismét a
térképet vizsgálta, kiterítette, ne kunkorodjon fel a széle. – Szóval
egy félsziget kell nekünk sziklákkal, valahol a szorostól keletre. –
Ujjával követte a partvonalat. – Itt van egy kis félsziget.
– Nem valami nagy – mondta kételkedve Grant.
– Nem is kell. Nem szükséges nagynak lennie.
Reed lapozgatta a Kalauzt. Tekintete végigfutott a lapon, majd
hirtelen megállt.
– Mi a neve annak a helynek?
– Ruszjajeva-fok.
– Ruszjajeva-fok – ismételte Reed. – Merész, hatalmas sziklák egy
viharvert hegylánc tövében, közöttük több sekély völgy. Lenn
kavicsos part; a nyugati parton halkonzervgyár, valószínűleg
elhagyott. A sziklák figyelemre méltón fehérek. – Csattanással csukta
össze a könyvet.
– Távolból szigetnek látszik.
Csend ülte meg a szobát, amíg mindezt megemésztették.
– Beleillik a képbe – mondta végül Grant.
– A Fehér Félsziget. – Jackson ámulva csóválta a fejét.– El kell
ismernem, professzor, most eltalálta.
– Ez nem jelent semmit – intette Grant. De ezt maga sem hitte
komolyan. – Még ha a térkép megfelelő részén keressük is, sok

291
kilométeres, talán több tucat kilométeres körzet. És véletlenségből a
Szovjetunió területe – tette hozzá szárazon.
– Annál gyorsabban kell cselekednünk.
– És Marina? Most, hogy már tudjuk, hol a szentély, a táblát
elcserélhetjük érte.
Reed bólintott, de Jackson furcsán, nyugtalanítón nézett Grantre.
Az arckifejezése rideg volt.
– Nem adunk a komcsiknak semmit, amíg a pajzs nincs
biztonságban Tennesseeben. Addig biztosan nem, amíg egy
barlangban hever valahol szovjet területen.
Grant csak bámult Jacksonra.
– Nem hagyhatja a sorsára Marinát. Azok után, amit értünk tett. –
Egy lépést tett Jackson felé.
Jackson megadást mímelve emelte fel a kezét.
– Oké, oké. Csak azt mondom, rafináltnak kell lennünk. Ne dobjuk
el az ászunkat egy királynőért.
– Marina nem kártyalap, Jackson. Bármit tesznek vele az oroszok,
higgye el, hogy megteszem magával.
– Rendben van. – Jackson mély lélegzetet vett és leült. – Hadd
emlékeztessem, hogy mindannyian ugyanazon az oldalon állunk és
ugyanazt akarjuk.
– Valóban?
– Igen. Vissza akarom kapni Marinát, becsületszavamra. Rendes
lány. De higgyen nekem, ha az oroszok ráteszik a kezüket a pajzsra,
az elképzelhető legkomiszabb formában fog tudomást szerezni róla.
Hát megszerezzük mindkettőt. Hány óra?
Grant megnézte.
– Hajnali négy múlt.
– És este hatkor találkozunk Kurcsoszovval, igaz? – A térkép fölé
hajolt, a mutató- és a hüvelykujjával mérte a távolságot. – Több mint
nyolcszáz kilométer. Még nálunk van Kurcsoszov hidroplánja. Ha
most elindulunk, hajnalra ott lehetünk. Ha a pajzs ott van, a

292
Bismatron elvezet minket hozzá. Ellopjuk az orruk elől, és eltűnünk,
mielőtt rájönnének. Aztán húzunk vissza, és idejében itt leszünk, hogy
elcseréljük Kurcsoszovval a táblát Marinára.
– És ha nem érünk vissza időben?
Jackson vállat vont.
– Akkor a Kurcsoszovval való találkozás lesz mindenkinek a
legcsekélyebb gondja.

293
 Harmincadik fejezet

Fekete-tenger, a Kercsi-szorostól keletre.

Reggel 1 óra 58perc
A gép permetet verve ért vizet, nyargalt rajta a palaszürke ég alatt.
A sziklák hófehéren meredtek ki a tengerből, mögöttük magasodott a
hegylánc. Grantet furcsán ismerős érzés töltötte el, amint az
ellenséges part felé tartottak. De amíg a háborúban – még egy
hónapja is, amikor leszállította a fegyvereket a palesztinai partra –
valamiféle jóleső izgalmat érzett, most nem tudta előhívni magából
ezt az energiát. Nyugtalanító letargia lett úrrá rajta; még az alatta
bukdácsoló hajótestet is halottnak érezte. Remélte, hogy ez nem
valami rossz előjel.
A sziklák alá értek, és kikötőhelyet kerestek. Tengeri madarak
köröztek fölöttük, a sziklákról röppentek fel vérfagyasztó
rikoltásokkal, és lecsaptak a tengerre. Grant látta, hogy az egyik
ficánkoló hallal a csőrében merül fel, zuhanyként permetezett alá a
víz a szárnyáról, amikor felrepült. Eszébe jutott Sourcelles története
a madarakról, amelyek a szárnyaikról permetező vízzel tisztítják a
szentélyt, és megborzongott.

Három órával korábban, bár még nem hajnalodott, egy jelöletlen

raktár előtt álltak a kikötőben a Boszporusz ázsiai partján. Könnyű
eső szemerkélt, friss ragyogással vonva be a rozsdás fémet és a
töredezett betont, amely narancsvörösen csillogott a nátriumlámpák
fényében. Egy furgon fékezett mellettük. Három egyenruhás ember
ugrott ki belőle. Kettő közülük fél tucat tömött katonai zsákot cipelt a
furgonból a szovjet hidroplánra, a harmadik odament üdvözölni őket.
– Kowalski hadnagy, US Haditengerészet. – Tisztelgésre akarta
emelni a kezét, majd eszébe jutott a parancs, és esetlenül kezet
nyújtott.
– Jackson. Ő pedig Grant.
A hadnagy kezet rázott Granttel, és Reedre pillantott.

294
 – Ő kicsoda, Lincoln?
– A követségtől kértem kölcsön őket – magyarázta Jackson. –
Összesen ennyi embert tudtak adni éjjel. Az, hogy Kurcsoszov a
táblát követeli, még nem jelenti azt, hogy nem próbálkozik ő is. Ha
újra megjelenne, szeretném, ha ezúttal lenne pár emberünk.
Grant körülpillantott az elhagyott kikötőben, azon tűnődve, mi vagy
ki bujkálhat a drótkerítés mögött.
– Ha szerencsénk van, nem fogja tudni, hová menjen.
– Nála van Marina, aki már sok mindenre rájött.
– Nem fog beszélni.
Jackson mondani akart valamit, de jobbnak látta meggondolni
magát.
– Reméljük.
– Arra.

A félsziget csúcsán túl a sziklák szétnyíltak. Grant fűzfákat és

nyárfákat keresett, de csak szélben szelíden hajlongó nádmezőt látott
a kavicsos parton túl. Mögötte kis lagúna pihent a part karjában, mely
az egyik végén nyitva állt, ahol sekély csatorna ömlött a tengerbe.
Arrafelé taxiztak a hidroplánnal. A fehér sziklák fölébük magasodtak;
a propeller lüktetését visszaverték a magas falak. A csatorna olyan
szűk volt, hogy Grant attól tartott, a szikla letöri az egyik szárnyat.
A hidroplán beúszott a lagúnába, és megállt a sekély vízben.
Kiugrottak a habokba, csúszkáltak és kínlódtak, mert a kövek síkosak
voltak a talpuk alól. Kowalski emberei gyorsan rögzítették a
hidroplánt, és kirakták a felszerelést. Közben Grant feljutott a
kavicsos lankán a part hátsó részébe. Távolabb szoros szurdokot
látott, benőve fákkal és bokrokkal. Kis folyó ömlött a lagúnába.
Reed Grant mellé ért. Még ott, a szovjet parton is összeszedett
volt: mellényes öltönyt és nyakkendőt viselt. A gyakorlatiasságnak
csupán annyiban engedett, hogy bakancsot viselt, oda nem illő, fekete
katonabakancs kandikált ki tweednadrágja alól.
– A hősök szentélyei körül állítólag mindig dús a növényzet. Úgy

295
hitték, ez is mutatja a hős jelenléte által okozott termékenységet.
– Ettől nem könnyebb megtalálni.
Reed nem felelt. A magányos öblöt nézte Grant háta mögött: a
sírboltra emlékeztető sziklákat, a sötét eget, a siratóéneket rikoltozó
madarakat és a csontként csikorgó kavicsot.

„Hogyha pedig már Ókeanosz széléhez elértek,

Perszephoné ligetére találsz alacsony halom alján,
hol sudaras nyárfák s meddő fűzek magasodnak;
futtasd partra hajód mély forgós Ókeanoszban,
és te magad Hádész nyirkos palotája felé menj.”

– Úgy látszik, most legalább jó helyen vagyunk.

Grant lépteket hallott csikorogni a háta mögött. Megfordult,
Jacksont vette észre.
– Most hová, professzor?
Reed vállat vont.
– Az Odüsszeia folyóról beszél. Azt hiszem, követnünk kellene.
Megkerülték a lagúnát, átgázoltak a sekély vizű nádason, amíg oda
nem értek, ahol a folyó a tengerbe torkollt. Kowalski emberei
roskadoztak a felszerelés súlya alatt: a puskájukon és a hátizsákjukon
kívül cipeltek csákányokat, ásókat, a Bismatront és még valamit, amit
Grant robbanótöltetnek gondolt.
Jackson repedezett kövekből álló szigetecskéhez ért, és hátranézett.
– Van neve is a folyónak?
– Homérosz Akherónnak nevezi – A bánat folyójának.
Követték a folyót a szárazföld belseje felé. Grant ment elöl. Nem
volt ösvény, semmiféle út az aljnövényzetben. A szűk völgyben a fák
sűrűn, szinte áthatolhatatlanul nőttek. A fakoronák eltakarták az eget,
úgy nyúltak a fény felé, mint a kárhozottak kezei. Sok alacsonyabb fát
teljesen megfojtottak magasabb riválisaik, de nem volt helyük

296
eldőlni. Holtukban is állva maradtak, levéltelen tetemük feketén
rothadt. Csakis a folyón lehetett haladni, kőről kőre ugrálva, néha a
vízben gázolva. Szerencsére nem volt mély – pataknál alig nagyobb
–, és a víz sosem ért a térdük fölé. Még így is küszködtek az
aljnövényzettel. Kúszónövények lógtak le a fákról, mint megannyi
kígyó, a hajukba csimpaszkodtak, a félig alámerült fatörzsek és ágak
meg állandóan el akarták buktatni őket.
Szinte nem volt semmi látnivaló a vízen meg az erdőn túl, Grant
mégis úgy érezte, a völgy fokozatosan szűkül. A talaj meredekebb
lett, a vízfolyás gyorsabb. Elölről csobogást hallott, mintha a fák
fölül jött volna. Grant egy kis vízesés aljához ért, ahol a sebesen
folyó víz habzott és bugyborékolt. A csobogásból robaj lett. Grant
felkapaszkodott az utolsó pár kőre, mit sem törődve azzal, hogy zuhog
rá a víz, eláztatja ingét, nadrágját. A tetőn, egy lapos kövön csöpögve
megállt.
A völgy tetejére ért. Mindkét oldalon messzire nyúlt az erdő, körbe
kanyarodva, hogy találkozzon a szintén körbe kanyarodó sziklákkal.
A kerek lyukat köztük széles tó töltötte ki, amelyből a Grant lába
alatti vízesésbe folyt ki a víz. A tó felszíne fekete és mérhetetlen volt,
kivéve a sziklák lábát, ahol habzott a fentről lezúduló vízeséstől.
Jackson és Reed is felkapaszkodott mellé, úgy zsúfolódtak össze,
mint hajótöröttek a tutajon. Kowalski meg az emberei odalenn
várakoztak.
– És most?
Reed a vízesést bámulta.
– Homérosz szerint olyan helyre kell érnünk, ahol két folyó ömlik a
patakba.
Grant elővette hátizsákjából a táblát, kicsomagolta, és óvni
próbálta a tóból felcsapó permettől.
– A képen két folyónak látszik. Hacsak ezek nem a hegyen belüli
körvonalak. Mit jelez a Bismatron?
Jackson visszamászott a tengerészgyalogosokhoz. Grant látta, hogy
kiveszi a dobozából a Bismatront, és bekapcsolja. A víz robajától
nem hallatszott, adott-e hangot; a tű alig mozdult el.

297
 – Nem sokat. – Jackson a műszerre bámult. – Talán valamit. Azt
hiszem, tovább kell mennünk. – Jackson a vízesés melletti sziklákra
mutatott. – Fel tudunk jutni oda?
Grant szemügyre vette. Nem lesz könnyű. A sziklák nem voltak
valami magasak, legfeljebb tizenöt méteresek, de a fehér kő sima
volt, mint a jég.
– Persze – felelte lazán Grant. – Van kötele?
Kowalski egyik emberével a nyomában Grant megkerülte a vízben
a vízesést. A többiek a tó túlsó széléről nézték. Nehéz volt eljutni a
szikla tövéhez: jóval a tó felszíne alá ereszkedett, és kevés olyan kő
akadt, amelyen állni lehetett volna. Ahol a fák és a sziklák összeértek,
Grant megállt. Nem látott helyet, ahol megvethette volna a lábát –
talán csak azt a kőpadkát, amely a szikla tövéből állt ki néhány
centiméternyire. Grant belenézett a tóba, de csak önnön tükörképe
nézett rá vissza a fekete tükörben.
– Úgyis eléggé vizes vagyok – motyogta magában. Lerázta a
hátizsákját, a vállára vetette a kötéltekercset, és beleugrott a vízbe.
A víz melegebb volt, mint amilyenre számított; a tónak ezen a
részén az áramlat visszatolta a sziklához, ahelyett hogy a kifolyó felé
szívta volna. Grant elrugaszkodott és felhúzódzkodott a
sziklaperemre, vacogva a szélben. A szikla szinte mellbe taszította;
állandóan úgy érezte, bármelyik pillanatban visszazuhanhat.
A tengerészgyalogosra nézett, aki a partról figyelte.
– Kívánjon nekem szerencsét.
Grant jártas volt a sziklamászásban. Kölyökkorában hosszú órákon
át mászott Flamborough mészkő földnyelvein; férfiként annyi falat és
sziklát mászott meg, hogy már nem is emlékezett mindre. De ez
másfajta kihívás volt. A szikla felülete lágy és hullámzó volt, mint az
emberi bőr. Nem tehetett mást, mint hogy szétdobta a végtagjait, akár
a gyík, és kitapogatta a szikla alig észrevehető dudorait. Csak úgy
haladhatott, hogy centiméterről centiméterre csúsztatta a kezét. Ujjai
bőrét a sima szikla pillanatok alatt lemarta. Vizes ruhadarabjai
lehúzták, bár az inge úgy tapadt a sziklához is, ahogyan a testéhez.
Néha mintha csak ez tartotta volna.

298
 Lepillantott. Ez hiba volt – nem mintha tériszonya lett volna, hanem
mert látta, milyen kis távolságot tett csak meg. Figyelmét újra a
sziklára összpontosította, és erőlködött tovább. Kis ideig jobban
hajlott befelé a sziklafal, így gyorsabban haladt. Aztán a felszín ismét
domborodni kezdett. Grant immár nem remélte, hogy feljuthat. Arcát
a kőhöz szorította, jobbra tekintett: nem volt kerülőút. Balról a
vízesés egyre hangosabban harsogott.
Nem volt alternatíva. A lehető legjobban megvetette a lábát a
felszín csekélyke bemélyedéseiben, és két kezével felfelé lendült.
Tenyere a kiálló felületnek ütközött; a karja megremegett; ujjai
markoltak – és egy kis mélyedést érzékeltek a sziklán. A végső
pillanatban. Amint Grant megérintette a mélyedést, a lába alól
kicsúszott a támasz. Rúgkapált, próbált a lábának támasztékot találni,
de a bakancsa lecsúszott a sziklafalról. Egy pillanatig ott függött a
semmiben, egész testének súlyát az ujjvégei tartották.
Elengedhette volna magát, lezuhanhatott volna, bízva a
szerencséjében és abban, hogy a tó felfogja. Eszébe sem jutott.
Centiméterről centiméterre haladva felhúzta magát. A keze szinte
elviselhetetlenül görcsölt, karcsontjai fájtak. Újra felnyúlt, és most
valami szilárdabbat tapintott ki. A remény erőt adott neki; lábujjaival
kis gödröcskét talált a falon, feltolta magát. Megkönnyebbült sóhajjal
felhúzódzkodott egy kis kiszögellésre.
Amikor kissé kipihente magát, felnézett. Még jócskán a csúcs alatt
volt, de az út innen könnyebbé vált. Keskeny hasadék vágta félbe a
sziklát – nem sok, de a bakancsa orrát mégis bele tudta préselni.
Felkapaszkodott, és végre felért a szikla csúcsára. Egy percig csak
feküdt, zihálva, karját dörzsölgetve.
– Mit talált?
A lentről alig hallatszó kiáltás visszahozta a jelenbe. Lenézett.
Reed és Jackson még mindig ott álltak a kövön a folyó torkolatánál,
és úgy néztek fel rá, mint békák egy vízililiom-levélről.
Mit talált? Körülnézett. Magas, meredek falú völgyet látott, szinte
alásüllyedt rétnek látszott. Fák nem nőttek benne, csak egy folyó
szelte ketté a sűrű gyepet. Meglepően békésnek tűnt a táj; még a
vízesés robaja is távolinak és halknak tűnt. Fura módon a hely

299
Skóciára emlékeztette Grantet. A völgy túlsó végében, egy másik
szikla előtt két kőoszlop állt ki a földből, mint a fatörzsek.
Grant levette a válláról a kötelet, és tengerészcsomót kötött a
szikla egyik kiugrójára. A kötél másik végét átvetette a sziklán. Aztán
rágyújtott. Az első tengerészgyalogos pár perc alatt felmászott, őt
követték – változó sebességgel – Jackson meg a többiek. Reed jött
utoljára a felszereléssel, bekötve a kötéllel. A tengerészgyalogosok
húzták fel. Szemlátomást nem szenvedett a megpróbáltatástól; az arca
inkább ragyogott az izgalomtól. Ámulva nézett körül.
– Figyelemre méltó – pihegte. – Mint egy elveszett világ.
Elképzelhető, hogy mi vagyunk az első emberek, akik itt járnak
háromezer év óta.
– Reméljük, hogy többen nem jönnek.
Szél suhant át a völgyön. Mindannyian vizesek voltak, hiszen
átgázoltak a folyón, s megborzongtak. Grant visszanézett, hol jöttek
fel. Az erdős hegyoldal eltakarta a partot, a tenger pedig szinte eltűnt
a finom párában.
A két oszlop felé indultak. A talaj puha volt, a fű vastag és
bőséges. A folyó kanyarulatainak szélén hegyi zeller nőtt. Vigasztalan
csend honolt a völgyben.
A völgy egy másik sziklában végződött, úgy ölelte körül lezárón,
mint hajót a tatja. Ahogy közelebb értek, szemügyre vették a
vízeséstől látott kőoszlopokat.
Hatalmasak voltak: a folyó két oldalán álltak, az aljuktól a
tetejükig mintegy kilencméteresek. A fehér követ az idő simára
koptatta, de ahogy elnézte őket, Grant megérezte bennük a
tagadhatatlanul mesterségest, mintha az oszlopokat folyékony viaszba
mártották volna, és az megőrizte volna ember alkotta eredeti
felületüket. Minél tovább szemlélte őket, annál jobban meggyőzte
magát, hogy emberi alakokat lát a kőben: a dudorok csípők és vállak
lehettek, a bemélyedések pedig éppen a megalitikus derék táján
helyezkedtek el. Mindkét oszlop kúpban végződött, mintegy fejben.
És a jobb oldali oszlop háromnegyedénél felfelé két domborulat
mutatkozott – a keblek.

300
 Reed is észrevette.
– Philosztratosz leírja a két szobrot a szentélyben, amelyeket „a
párkák alkottak”. Azt állítja, Akhilleusz és Helené alakjai.
– Trójai Helené?
– Pontosan: az arc, amelyért ezer hajó kelt hadra. – Látta Grant
értetlenségét, kuncogott. – Igen, általában Helenét nem hozzák
kapcsolatba Akhilleusszal. De a legendának van egy homályos
változata, amelyik azt állítja, elutazott, hogy együtt éljen
Akhilleusszal a Fehér Szigeten.
– Miért tette volna? Azt hittem, az egész trójai háborúnak az volt a
célja, hogy hazatérjen az urához. Nem rontja el a történet végét, ha
megszökik egy másik férfival?
– Ráadásul halott férfival. – Reed sóhajtott. – A görög mítoszokat
az utóbbi két és fél ezer évben átrendezték és kiigazították – nem kis
mértékben maguk az ógörögök, akik elszörnyedtek, micsoda zűrzavart
hagytak rájuk az őseik. A mítosz más változatai szerint Hekaté volt a
nő, aki vele jött, megint másik változatban Médeia, a varázslónő, akit
általában Iaszónnal és az argonautákkal szoktak együtt emlegetni. –
Széttárta a karját. – Választhat. Az a legvalószínűbb, hogy
valamennyien az istennő különböző aspektusai voltak.
– A kígyónőé?
– Úgy bizony.
Grant ismét a jobb oldali oszlopra nézett. Hiába koptatta el az idő,
úgy vélte, még mindig lát valamit az istennő magas, homokóra
alakjából. Eszébe jutott a parányi figura a krétai barlangban; aztán, a
következő lélegzeténél Marina, ahogy térdel fölötte a szállodai
ágyban, a blúza elöl nyitva, karja kitárva. Az órájára nézett. Nyolc
óra van hátra a Kurcsoszov adta határidőig.
Megrázta a fejét, hogy kitisztuljon.
– Ha ezek a híres szobrok, akkor ez a keresett hely.
– És nézze! – Reed a sziklát bámulta. A kőoszlopok mögött,
amelyek tömege eddig eltakarta őket, két vízér csörgött végig a
sziklafalon. Mindkettő a sziklán lévő lyukból tört elő, mély csatornán

301
folyt le a kövön, majd végig a köves talajon, bele a folyóba, néhány
lépésnyire a szikla előtt. A víz felszíne bugyborékolt, ahol
összeértek, és baljós gőzfelhőcskék szálltak fel.

„Akherónba Püriphlegetón ömlik bele és a

Kókűtosz, mely a Sztüksz folyamából ágazik arrébb,
és ez a két zúgó zajú víz szirtnél szakad egybe.”

Jackson Reedre pillantott.

– Melyik a tűz folyója?
Reed elindult előre. Elhaladt a két oszlop között – Grant egy
pillanatra egy óriás kapu félfáinak látta őket és letérdelt a bal oldali
vízérnél. Beledugta az ujját.
– Ez meleg – kiáltott fel. Odalépett a túloldali csatornához. – Ez
jéghideg.
Jackson inkább hátrébb lépett, mintha vonakodott volna átmenni az
oszlopok között, és a sziklát nézte mögöttük. A lábánál a két hegyi
patak háromszögletű kis földdarabot zárt körül addig a pontig, ahol a
vizek találkoztak. Mögötte a fal sima és töretlen volt.
– Most mit teszünk?

„Innen eredj előre, te hős, ahogy intelek,

ássál gödröt, légyen a hossza s a szélessége könyöknyi.”

Kowalski felmordult.
– Ez mi? Shakespeare?
Reed azzal az udvarias, elnéző mosolyával nézett rá, amelyet a
reménytelenül ostoba hallgatóinak tartott fenn.
– Azt jelenti, hogy lyukat kell ásnia.
Az ásókat a folyók közötti, háromszög alakú területre vitték. Reed
felügyelete alatt ásni kezdtek, a kiemelt földlabdákat a folyóparton

302
rakták egymásra, aztán lejjebb már feketeföldet ástak. A talaj nem
volt könnyű, és nemsokára az ásók sziklának ütköztek.
Jackson türelmetlenül járkált fel-alá.
– Pontosan mit keresünk?
– Homérosz azt írja, Odüsszeusz egy gödörben guggolva beszélt a
halottakkal. Ha igaz a feltevésünk, hogy itt valójában szentély állt,
szerintem valahol itt lehet a lábunk alatt.
– Tehetünk mást?
– Önthet áldozatot a halottaknak. Homérosz a tejet, a mézet és a
bort nevezi meg, majd az árpát.
– Uram, ezt nézze!
Megfordultak. Eltakarították a gyepet és a földet immár mintegy
kétméteres sávban a hatvan centiméter mélyen lévő sziklás alapig. A
végén, közvetlenül a sziklafal előtt fekete földnégyzet töltötte ki a
sziklát. A tengerészgyalogos beledugta az ásóját, amilyen mélyen
csak tudta. Az ásó hangtalanul csúszott befelé.
– Mintha földdel betömött lyuk lenne.
– Tisztítsák ki. Hozom a… – Elhallgatott. Halk zümmögés, akár a
dongó hangja visszhangzott a völgyben. – Mi a pokol ez?
Grant felpislogott, de a felhőzet túlságosan alacsonyan volt, hogy
bármit is lásson. – Talán semmi. – Ám az ösztöne ismét mást súgott.
– Talán rutin őrjárat. A szovjeteknek sok támaszpontjuk van a Fekete-
tenger környékén.
– Nekem mondja? – Jackson nyugtalanul pillantott le a völgybe. –
Kowalski, vigye az embereit, és biztosítsa, hogy senki ne támadjon
hátba minket. Grant, maga ás.
Kowalski és az emberei futva tértek vissza a vízeséshez. Grant
hozzálátott a lyuk kitisztításához. Mintha sziklába mélyesztett, alig
hatvan centiméter széles aknára bukkantak volna. Nem volt könnyű
ásni: ahányszor az ásót felemelte, a föld fele visszacsúszott, mielőtt
kirakhatta volna a lyukból.
Néhány lépésnyire Jackson kivette a Bismatront, letérdelt mellé.
Bekapcsolta. Grant hallotta, amint a gép életre kel. Először recsegett,

303
majd gyorsan kattogni kezdett.
– A fenébe! – ámult Jackson. – Teljesen begerjedt. Közel lehetünk.
Hogy áll?
A lyuk Grant lábánál majdnem hatvan centiméter mély volt. Az
ásóval itt semmire sem ment: semmilyen szögben nem tudta kiemelni
a földet. Kihúzta, ráállt a hegyére, és visszahajlította a nyelét, amíg a
penge megfelelő szögben nem állt. Akkor valamivel könnyebben
ment; az ásóval immár úgy emelhette ki a földet, mint valami
túlméretezett merőkanállal.
A lyuk egyre mélyebb lett, de még mindig nem látszott a vége.
Grant immár térdelt, úgy járt a kezében az ásó, mint egy
cölöpverőgép. Még így is alig ért a gödör aljára.
Még egyszer a puha földbe vágta az ásót, maga felé húzta, hogy
kiemelje a földet. Nem sikerült, sőt kis híján ő esett bele a lyukba.
Belenézett. Az ásó hegye beakadt egy nyílásba a sziklán; Grant látta a
sötét hasadékot a föld és a kő között. Visszadugta az ásót, és
körbeforgatta. A hasadék tágasabb lett; a laza föld belecsúszott, és
eltűnt a láthatatlan, belső mélyben. A hasadék alatt alagútnak vagy
helyiségnek kellett lennie.
– Van zseblámpa?
Jackson felkapott egyet és odadobta Grantnek. Reeddel együtt a
gödörhöz mentek, és Grant válla fölött lesték a lámpa sugarát, amely
bevilágított a gödör alján lévő hasadékba. Csak sötétséget és földet
láttak.
– Lefelé – biztatta magát Grant. Leült a hasadék szélére, belógatta
a lábát. Megérintette a csípőjét, hogy a helyén van-e a fegyvere, majd
jól megmarkolta a zseblámpát. Aztán ugrott.

304
 Harmincegyedik fejezet

Grant lába belesüllyedt a talajba a lyuk alján, és ott sem állt meg.
A karjával védte a fejét, amikor becsúszott a vágat száján. Nem állt
meg, sőt egyre gyorsult. A sötétben tehetetlenül görögve és
botladozva lefelé csúszott egy lejtőn. Laza föld és apró kavicsok
hulltak körülötte: a fülébe és a szájába potyogtak. Egy pillanatra
elfogta a súlytalan iszonyat, hogy örökké zuhanni fog. Aztán jókorát
puffanva földet ért, és mozdulatlanul fekve maradt. Körülötte föld
permetezett, felgyülemlett a válla körül, mintha el akarná temetni.
Kiköpte a szájából a földet, és csak ült egy percig, dörzsölve a
karján meg a vállán lévő zúzódásokat. Vékony, vizes fénycsík
szűrődött be az aknába fölötte: amikor a szeme hozzászokott a
sötéthez, mindkét oldalon durva kőfalat és kőlépcsőt látott, amelyik
még lejjebb vezetett. Lassan feltápászkodott.
A fény kihunyt. Grant kiáltást hallott, majd dobbanást és
kalimpálást a feje fölött. A lábát kiütötték alóla; előrezuhant, legurult
a lépcsőn.
– Grant? Maga az?
– Reed? – Úgy érezte, mintha az egyik bordája eltört volna, és
fájdalom hasított a bokájába, de nem volt ideje foglalkozni vele. –
Jóságos ég! Legközelebb szóljon, mielőtt beleugrik egy sötét lyukba.
Reed komolyan meg volt rendülve, és lefelé botorkált Grant
irányában. Alig tűnt el az útból, amikor újabb árnyék pottyant lefelé
az aknában, és ért huppanva a lejtő aljára.
– Te jóságos ég! – Hallatszott Jackson hangja a sötétben. –
Tényleg valóságos.
Grant meggyújtotta a zseblámpát, de nem világított; esés közben
nyilván eltört. Eldobta és elővette az öngyújtóját. A nyirkos falak
csillogtak a csupasz láng fényében; hullámzottak rajtuk az árnyak,
ahogy Grant lassan előrehaladt. Óvatosan araszolt az alacsony
lépcsőfokokon. Bármennyire ősiek voltak is, nem volt sem
lekerekedett élük, sem üveges felszínük, mint a régi lépcsőknek.

305
 – Úgy látom, nem sok látogató járt itt – mondta Grant háta mögött
Jackson.
Az alagút vastag, ferde, faragott ajtónyílásban végződött. Mintha
fekete száj ásított volna az oszlopok között, de amikor Grant
előrenyújtotta öngyújtóját az oszlopok közötti sötétségbe, elmosódott
alakok látszottak a sötétben. Grant hátralépett, úgy emelte fel az
öngyújtót, hogy fénye az ajtókeretről tükröződjön vissza. Súlyos
bronzajtó állta útját. A fém zöldes-barnává színeződött a kortól, de a
mintái még jól látszottak. Két óriáskígyó tekergett a főpaneleken,
amíg a sarkokban négy madár ült és nézett kifelé. Kilincs vagy
fogantyú nem volt látható.
Grant a két ajtószárny közötti nyílásnak feszítette a vállát, s nyomni
kezdte. A fém recsegett és hámlott; az ajtó befelé homorodott, de nem
mozdult.
– Óvatosan – mondta Reed. – Ha olyan öreg ez az ajtó, mint
gondoljuk, egyedülálló példány.
Grant hátralépett, tekintetével felmérte az ajtót. Aztán, mielőtt
Reed rászólhatott volna, megfordult, és bakancsos lábával az ajtóba
rúgott. Az ajtó reccsent, Reed rémülten felkiáltott, és az ősrégi ajtó
bedőlt. Porfelhő szállt fel körülötte, és az egész folyosón
visszhangzott a kövön csattanó bronz.
– Jesszusom! Maga aztán tudja, hogy kell bejutni valahová. –
Jackson előrement, és bevilágított az ajtó mögé. – Szóval ez az. –
Megfordult, Reedre nézett. – Gratulálok, professzor. Sikerült.
Grant belépett a nyitott ajtón, és csak ámult-bámult. Hetek óta ez a
hely csak az álmaiban létezett, ez az árnyakkal fátyolozott, titokzatos
hely. A legkevésbé arra számított, hogy ismerős lesz. Mégis, ahogy
követte Jackson zseblámpájának körbevilágító sugarát, elfogta a
valószínűtlen érzés, hogy járt már itt. Majdnem tökéletes mása volt a
lemnoszi szentélynek, egyetlen, kerek helyiség, amelynek faragott
falai méhkas alakú kupolát alkottak magasan a fejük fölött. Grant
eltűnődött, vajon az ősi építőmesterek a sziklából faragták-e ki az
egész szentélyt, vagy egy már létező barlangot használtak fel. Akár
így, akár úgy, rendkívüli mérnöki teljesítmény volt olyan emberektől,
akik messze túllépték civilizációjuk határait.

306
 – Persze – mondta Reed. – Ezt kellett volna várnom egy hős
sírjától. Ez klasszikus mükénéi tholosz sírkamra. A lépcsők, ahol
lejöttünk, a dromosz – a megközelítés megszentelt útja.
A zseblámpa fénye játszott a falakon. A kövön nem volt faragás;
viszont az alsó részén festett vakolat mutatkozott. Itt-ott lehámlott a
vakolat, másutt fekete penész támadta meg, ám a többi része, ha
kifakultan is, megmaradt. Grant szinte kábultan lépett a falhoz, és
megvilágította az öngyújtójával. A képek még közelről is olyannyira
fakók voltak, hogy mérhetetlenül távolinak tetszettek, mintha
pókhálón át nézte volna őket. Egyes részletek azonosak voltak a
lemnoszi képekkel: aratók, birkák a domboldalon, felakasztott bika
egy nyárfaliget mellett. Háborús jelenetek: hosszú harci szekerek
rohantak a csatába; fallal körülkerített város; hajók sora a
tengerparton; katonák, akik a magasságukkal megegyező hosszúságú
kelevézekkel döfik át ellenségeiket.
Amint Grant közelebb lépett, hogy megvizsgálja az alakokat,
lábával belerúgott valamibe. Leguggolt, közelebb tartotta az
öngyújtót. A fal tövében vastag törmelékréteg hevert. Biztosan
vakolat és kő – de amikor ezt gondolta, Grant már akkor tudta, hogy
ez nem lehet igaz. Beletúrt, hogy felvegye a tárgyat. A vastag por- és
piszokrétegen át megérezte a fém hidegét.
A szájába vette az öngyújtót. Eltűnt körülötte a kis fénykör.
Kitapogatta a tóban való gázolástól még vizes ingének peremét, és
erősen megdörzsölte vele a kezében lévő tárgyat. Mit képzelsz, ki
vagy? – kérdezte magától. Aladdin? Kivette a szájából az öngyújtót,
hüvelykujjával meggyújtotta. Dzsin ugyan nem jelent meg – de a
kezében lévő fekete fémdarabról egy aranyszem nézett rá mereven.
Grant döbbenetében kis híján eldobta.
– Ide! – kiáltotta. Tovább tisztította a tárgyat, tágította a tisztított
aranyfolt határait a tárgy felszínén. A lekerekített fülű serlegbe őzeket
és oroszlánokat kovácsoltak. Grant átadta Reednek. – Mennyit ér?
Reed remegő kézzel vette át a serleget, mint amikor az apa először
veszi a kezébe a gyermekét.
– El sem tudom képzelni.

307
 Grant elvette Reed zseblámpáját, és a fénysugárral végigpásztázta
a falat. Körös-körül a helyiségben halmokban álltak a kincsek. Mivel
már tudta, mit keres, ki tudta venni az alakzatokat a törmelékben:
lapos és mély tálak, ivókupák, koronák, szobrok és kardok. Próbálta
elképzelni, hogyan nézne ki e hatalmas pogány aranykincs
megtisztítva.
– Ez legalább fél tonna.
– Felejtse el. – Jackson visszavette a zseblámpát Reedtől,
megcélozta a fénnyel a falakat, idegesen, kiszámíthatatlanul
hadonászott vele. – Nincs időnk. Hol az az átkozott pajzs?
Átkutatták a helyiséget. Ellentétben a lemnoszi szentéllyel, nem
volt oltár, se gázláng, se lyuk a padlón, ahol a beavatott átmászhat.
Csak…
– Ott. – A helyiség túloldalán egy süllyesztett ajtó törte meg a fal
kanyarulatát. Odasiettek. Rozsdás fémszegek álltak ki a keretből, de a
rajtuk egykor függött ajtó már régen elkorhadt. Jackson bevilágított a
nyílásba. Grant mívesen faragott falú, kis szobát látott, aztán a belépő
Jackson eltakarta az egészet.
– Óvatosan. – Reed megragadta Jackson karját, és visszahúzta. A
földre mutatott. Közvetlenül az ajtó után, Jackson lába előtt úgy egy
méter mély gödör tátongott a padlón. Jackson belevilágított, és
sziszegve hőkölt hátra. A gödör alján fehér csontdarabok álltak ki a
porból és piszokból.
– Ezek emberi csontok? – Még Jackson önbizalma is megrendült.
Reed elvette a zseblámpát, belevilágított a gödörbe.
– Azt hiszem, bikáé. – Az egyik sarokban tompa fényű, barna
szarvat világított meg a lámpa. – Akkor áldozhatták fel, amikor a
szentélyt felavatták. A görög hőskultuszban általában gödör látja el az
oltár funkcióját.
– Hogy hoztak be ide azon a szűk vájaton egy bikát? –
értetlenkedett Grant.
A három ember megkerülte a gödröt, és bearaszoltak a szobába. A
kis szoba falai tele voltak vadászatokat, áldozatokat, csatákat
bemutató faragványokkal: a kőben eltöltött háromezer év óta sem

308
veszítettek semmit vad erejükből. A túlsó falon két bemélyedés fogott
közre egy hatalmas, faragott korongot, amely kidudorodott a kőből.
És bennük…
– A fegyverzet! – Reed örömteli kiáltással szaladt oda, és kiemelte
a bemélyedésben lévő tárgyat. A feje fölé tartotta, mintha meg akarná
magát koronázni. Ebben a helyzetben jól látszott, hogy a tárgy egy
sisak, vagyis az volt. Domború teteje különös, kulcs alakú hegyben
végződött, a lekerekített arcvédők úgy álltak ki, mint a nyúl két füle.
Grant, aki nem volt történész, úgy vélte, a sisak jobban hasonlított
Vilmos császár lovassági sisakjához, mint a szögletes, hasított elejű
fejrevalókhoz, amilyennek az ógörögök sisakját képzelte.
– És a lábvértek. – Reed odament a másik beugróhoz, és elővett
két fémdarabot, amelyek kivájt, félbe hasított fatörzsre hasonlítottak.
– Ez óvta a lábát. Akhilleusz lábát – tette hozzá áhítatosan.
– Ha fordítva viselte volna őket, talán megvédte volna a sarkát.
– De hol az az istenverte pajzs? – Grant öngyújtójának és Jackson
zseblámpájának a fénye bevilágította a kis szobát. A fegyverzet két
darabján és a csontokon kívül nem volt ott semmi.
– Talán a gödörben?
Jackson leugrott, és egy csonttal kezdte félrekaparni a
felgyülemlett kormot. Grant a falat vette szemügyre, hasadékot vagy
vágást keresett, amely rejtett szobáról árulkodhatott. Semmi. A
tekintete elkerülhetetlenül visszatért a tömör, kerek faragáshoz a két
beugró között. Sokkal mívesebben volt megmunkálva a helyiség többi
részénél.
Az alakok kisebbek voltak, a rajzolat bonyolultabb – bár a
rárakódott fekete mocsoktól nehéz volt megmondani. Minél
közelebbről nézte Grant, annál inkább rá kellett jönnie, hogy az
anyaga más a környező falakénál.
– Ez nem faragott kő.
Megállt előtte. Közelről látta az összes alakot: férfiak és nők,
pásztorok és földművesek, ügyvédek és kereskedők, katonák és
istenek – a világ mikrokozmosza. Megdörzsölte a karjával, és az
ingén át hideg fémet érzett. Az inge fekete lett – de az előtte lévő

309
felületen aranyló fény ragyogta be a koszos fémet.
Senki nem beszélt. Jackson kimászott a gödörből, kinyitotta a
bicskáját, és a pajzs meg az azt körülfogó kő közé dugta. A pajzs
tökéletesen illett faragott tartójába, de Grant és Jackson fokozatosan
és óvatosan kiszabadította. Leengedték a földre, és a falnak
támasztották. Aztán hátrább léptek, úgy bámulták Akhilleusz pajzsát.

310
 Harminckettedik fejezet

– Ez az?
Annyi erőfeszítés, annyi kínlódás után döbbenten meredtek a
mintegy egyméteres átmérőjű pajzsra, mely tökéletesen kerek volt,
kissé kopottas a szélén, és lencseként domborodó. A
korombevonattól a felülete pettyezettnek, szinte organikusnak látszott,
mint a fakéreg. Grant azon tűnődött, vajon használták-e csatában.
– Hogyan visszük ki innen? Az aknán, ahol lejöttünk, nem fér át.
Jackson Grantre bámult, majd a pajzsra.
– Ki kell vinnünk. Valamikor ide került, nem igaz?
– Talán nem kellene elmozdítanunk.
– Micsoda? – Jackson hirtelen Reed felé fordult. – Talán átaludta
az utóbbi három hetet? Nem azért jöttünk ide, hogy bizonyítsunk egy
elméletet, készítsünk néhány fényképet az otthoniaknak, és elmenjünk.
Az egésznek az a célja, hogy elvigyük ezt az izét, és kinyerjük belőle
a fémet.
– És kiszabadítsuk Marinát – emlékeztette Jacksont Grant.
Jackson egy pillanatra zavarba jött.
– Úgy van, Marina. – Két kézzel megragadta a pajzsot, és próbálta
felemelni. Félig vitte, félig vonszolta az ajtó felé.
Reed Grantre nézett. – Magánál van a pisztolya?
Grant elővette a fegyvert, megmutatta Reednek.
– Miért?
– Ha Mr. Jackson még egy lépést tesz, kérem, lője le.
Grant nem hitt a fülének.
– Tessék?
– Kérdezze meg tőle, mit szándékozik tenni a pajzsban lévő
fémmel – ha sikerül kivinnünk innen.
Jackson dühösen nézett rájuk.
– Megőrült? Tegye le a pisztolyt.

311
 Grant kezében megremegett a fegyver.
– Mi a fenéről beszél, professzor?
– Húzza az időt – sziszegte Jackson. – Az oroszok embere.
Reed higgadtan nézett rájuk.
– Ennek a titokzatos 61-es elemnek van neve is, gondolom.
Prometheum.
– Honnan tudja? – kérdezte Jackson. – Titkos.
– Nem kellett volna a rejtjeles üzeneteit szanaszét hagynia a
szállodai szobájában. Hallott már Prométheuszról, Grant? Titán volt;
tüzet lopott az istenektől, és az emberek kezébe adta.
Grant előbb Reedre, aztán Jacksonra bámult. Az utóbbi lábát
elrejtette a pajzs, az arca árnyékban volt.
– Azt akarja mondani, hogy…
Félbeszakította az ajtó elől hallatszó zaj. Megfeledkezve
Jacksonról Grant megfordult, és visszafutott a központi helyiségbe.
Mustársárga fény töltötte be a kupolát, fénybe borítva a festett
harcosokat és a lábuknál heverő kincset. Grant alig vette észre őket.
A lány néhány lépésnyivel a bejárat előtt állt, úgy tartotta a lámpát,
hogy Grant láthassa az arcát. Az arca tele volt karcolásokkal és
sárral; a jobb szemén lila monokli éktelenkedett, ahol megütötték, a
haja kócos volt. Ugyanazt a ruhát viselte, amelyben Grant utoljára
látta: fehér blúzt és a csípőjét ölelő, fekete, immár tépett és szutykos
szoknyát.
– Marina! – Grant a lány felé futott. Az felemelte a fejét, és
fáradtan elmosolyodott, de a mosolya örömtelen volt.
– Megállni!
A durva és hideg hang a lány háta mögül jött. A helyiség felénél
Grant megtorpant, mintha gyomorszájon vágták volna.
– Dobja el a fegyverét. Dobja el, vagy lelövöm a lányt.
Magas, vékony alak lépett be az ajtón. A csizmája kopogott a
kőpadlón. Zöld egyenruhát viselt arany ezredesi rangjelzéssel a váll-
lapon. Az arca beesett volt, fogyatkozó, ősz haja hátrafésülve simult a

312
koponyájára, az egyik szeme mélyen ült. A másikat háromszögletű,
fekete szemvédő takarta. A kezében Marinára szegezett géppisztolyt
tartott. – Tegyék le a fegyvereiket – mondta, a géppisztollyal intve. –
Maga és az amerikai.
– Ugyan már – mondta Jackson. – A lány az ő emberük.
Grant nem vett róla tudomást. Marinát nézte, látta a szemében a
dacot.
– Tudod, mit mondtunk a háborúban – szólalt meg görögül Marina.
– Nincsenek kompromisszumok, nincsenek érzelmek.
– Az a mi háborúnk volt. Ez… – Grant elnémult. Izmai nem voltak
hajlandók engedelmeskedni. Újabb katonák rohantak be, és
körbevették a helyiséget Kurcsoszov háta mögött. Mindegyiknél
fegyver volt.
– Oké – mondta színtelenül Grant. – Nyert. – Lehajolt, letette a
földre a fegyverét.
A háta mögött Jackson még habozott. Kurcsoszov egyenesen rá
fogta a fegyvert.
– Háromig számolok, Mr. Jackson. Aztán megölöm.
Grant hallotta a Coltot koppanni a kövön.
Hátranézett és megdermedt. A helyiség hátsó részében mozgott
valaki a sötétben, az ajtótól jobbra. Grant nem hitt a szemének.
– Muir?
Muir kilépett az árnyékból. Kellemetlenül vigyorgott. Rágyújtott.
– Ha arra várnak, hogy megmentsem magukat, rohadt nagy
csalódásban lesz részük.
Kurcsoszov Muirhoz fordult, és megrázta a kezét.
– Szép munka, elvtárs. Sztálin elvtárs boldog lesz.
– Kinyitjuk a Beluga kaviárt, amikor a pajzsot leszállítottuk
Moszkvába.
– Jesszusom, Muir. – Jackson bakancsa sarkával a padlót kaparta
dühében. – Van egy szó az ilyenekre, mint maga.
Muir komiszul elvigyorodott.

313
 – Mindig reménytelenül romantikus voltam.
– Van valami elképzelése arról, mit fognak művelni a pajzzsal?
– Művelni? Mit gondol, mi a büdös fenének vállaltuk ezt az
egészet?
Muir megfordult, mert újabb ember közeledett kintről. Amint a
lámpafénybe lépett, Grant felismerte Belzig testes termetét és
szalmaszőke haját. Mintha ugyanaz a barna öltöny lett volna rajta,
amelyet az athéni könyvtárban viselt. De hát nyilván fogoly ő is,
gondolta Grant.
– Itt van? – Még csúf hangját is átjárta valami gyerekes áhítat,
ahogy körülnézett a kupolás teremben. – Mein Gott, das ist schön.
Megtalálták a pajzsot?
– Ott van benn. – Muir az oldalsó szobára mutatott. Az orosz, a
német és a skót az angolban találta meg a közös nyelvet. – Óvatosan,
amikor belép.
Belzig átsietett a termen, menet közben kikapta a lámpát Marina
kezéből. Belépett az ajtón. Döbbent kiáltását visszhangozta a kupola
is.
– Ez nem minden. – Muir elvette a lámpát az egyik orosz katonától,
és a fal alján lévő megfeketedett kincsre világított. Felvett egy
serleget, mérlegelte a kezében. – Ócskavasnak látszik, de több arany
van ebben a teremben, mint a Bank of Englandben. Szép kis jutalom a
megtalálóknak.
– Valóban. Sok idő kell majd az elszállításához. Az amerikaiak
alaposan megnehezítették, hogy bevegyük a völgyet.
– Van túlélő?
Kurcsoszov megvetően rázta a fejét,
– Azok sem, akik megadták magukat. – Újra a terem közepére
pillantott, ahol Grant, Marina, Jackson és Reed állt összebújva. – A
foglyokkal mi legyen?
Muir vállat vont.
– Mindannyian a brit felderítésnek dolgoznak, a professzor is.
Hadd eresszék beléjük a fogukat a Lubjanka kihallgatói, amikor

314
Moszkvába érünk, és derítsék ki, mit tudnak.
Kurcsoszov elhúzta a száját, aztán bólintott.
– Da. De először a pajzsot. – Odavetett valamit oroszul; két
embere letette a fegyverét, és berohant az oldalsó szobába. Grant
figyelte a fegyvereket. Túlságosan messze voltak.
A katonák visszajöttek, hozták a pajzsot. A nyomukban Belzig. A
pajzsot odatartották Kurcsoszov elé, mint valami sporttrófeát, hogy
megszemlélje.
– Tehát ez volt Akhilleusz pajzsa. Ő volt a Kelet és a Nyugat közti
harc első nagy hőse. Csakhogy most a Kelet győzött. – Ujjaival
megsimogatta a fémet, aztán úgy húzta el a kezét, mintha a pajzs
égetné. Muirra pillantott. – Biztonságos?
– Isten tudja. Laboratóriumban kell megvizsgálni.
– Akkor ki kell vinnünk innen.
A katonák előszedtek két, ólommal bélelt takarót. Közéjük tették a
pajzsot, átkötötték, és az ajtón át elvitték. Grant közömbösen nézte;
mellette Jackson remegett a dühtől.
– Zárják be a foglyokat, amíg végzünk.
Az ott maradt katonák – jó messzire tartva magukat tőlük –
beterelték a négy foglyot az oldalsó szobába. Hirtelen valami
megzavarta őket a fő ajtónál. Mindenki arra fordult. Belzig meg a két
katona visszatért. A pajzs náluk volt.
– Nem fér át a lyukon – magyarázta Belzig.
Kurcsoszovot elöntötte a düh.
– Át kell férnie. Másként hogyan került be?
Belzig zsebkendőt vett elő, megtörölte izzadt homlokát.
– Talán volt másik bejárat. Talán a pajzs köré építették a szentélyt,
hogy senki se tudja elvinni. Egyszerűen nem fér át.
– Nem lehetne fúrni? Tágítani a nyílást?
– Egyméternyi tömör szikla – mondta Muir. – Nem lehet
kutyafuttában átfúrni, pláne különleges felszerelés nélkül.
– Akkor feldaraboljuk a pajzsot.

315
 Ettől Belzig feljajdult.
– Nem lehet! Ez a világ legbecsesebb kincse, az emberi történelem
legnagyobb mítoszának bizonyítéka. Meg kell őrizni, hogy tudósok
tanulmányozhassák.
– Miért? Mihelyt Sztálin elvtárs megtekintette, kiolvasztják az
érceit. Azok az értékesek. – Kurcsoszov kegyetlenül felnevetett, látva
Belzig szörnyülködését. – Vitatkozni akar, elvtárs? Inkább
imádkozzon, hogy ne likvidáljuk magát is.
Muir kacagott.
– Ami lényegesebb, hogy fel tudják-e darabolni. Mert az alatt a sok
szar alatt tömör vasmag van. Hoztak vágópisztolyt?
Kurcsoszovon látszott a tehetetlen düh.
– Nyet. – Elgondolkodott. – Ha a pajzsot nem tudjuk kisebbé tenni,
a lyukat tágítjuk ki.
– Mondtam: nem fúrhatunk…
– Robbanószerrel.

A katonák kötéldarabokat vágtak, és hátrakötözték a foglyok kezét.

Belökték és ott hagyták őket az oldalsó szobában. A nyitott ajtón át
Grant látta szorgoskodni őket a központi helyiségben:
vászonzsákokba rakták a kincseket. Nem bírta nézni. Ehelyett inkább
Jacksonra pillantott, aki a szoba túloldalán feküdt a fal mellett.
– Most, hogy mindannyiunkra egyirányú út vár Moszkvába,
elmondhatná, mi a csuda ez az egész.
Jackson sóhajtott.
– Oké. Sztorit akar? Fegyvert, vitézt meg ilyesmit? Mennyit tud az
atombombáról?
– Annyit, hogy nem szeretnék a közelben lenni, amikor robban.
– Helyes. Nos, ebben a pillanatban éppen olyan biztonságban van,
mint tíz évvel ezelőtt. Egy sincs.
– Azt hittem, az amerikaiak több tucatnyit gyártottak.
– Úgy van, gyártottunk. Csakhogy ott sorakoznak egy barlangban

316
Új-Mexikóban. – Előrehajolt, hogy kisebb nyomás nehezedjen
összekötözött kezére. – Nem értek a tudományhoz. Csak annyit tudok,
hogy gondok vannak. Ha túlságosan sokáig működnek a bomba
üzemanyagát előállító gyárak, idővel elromlanak. Közben rájöttünk,
hogy a bombáink nem olyanok, mint a jó bor: nem előnyükre
öregednek. Szóval a bombák, amelyekről azt hittük, birtokunkban
vannak, vélhetően már nem működnek, újabbakat pedig nem tudunk
készíteni, mert a gyárak javítás miatt zárva vannak. Truman próbálja
megfélemlíteni a szovjeteket, és Joszif bácsit csak azzal lehet
meggyőzni róla, hogy ne küldje a tankjait egészen Párizsig, ha azt
hiszi, tucatnyi bombánk van, amelyeket ledobhatunk Moszkvára, ha
lépni mer. És ebben a pillanatban ez nem így van.
Grant nagy levegőt vett, próbálta megemészteni az információt.
– A 61-es elem – prometheum – jó atombombának?
– Senki sem tudja, mert még soha senki nem fért hozzá. De
kiszámították. Így működnek most a dolgok. – Rázta a fejét, próbálta
eltávolítani a szeme felé közelítő izzadságcseppet. – Ül egy csomó
lángész egy szobában három éven át logarléccel, és végül létrehoznak
egy fegyvert. A fenébe is, a hirosimai bombát ki se próbálták, mielőtt
ledobták.
– És Muir tudta ezt?
– Muir tudta, mire lehet képes. Azt nem, miért kell nekünk olyan
nagyon. Remélem. Utolsó szemétláda. Rászedett mindannyiunkat.
Reed megmoccant a fal mellett.
– Számít ez?
– Hogy számít-e? Figyelt egy csöppet arra, amit mondtam?
– Nagyon is. Azt mondta, Sztálint azzal lehetett féken tartani, hogy
hitt az ön hazájának atomfegyvereiben.
– Amelyek nem léteznek.
– De ezt ő nem tudja.
Árnyék jelent meg az ajtóban.
– Gondoltam, benézek köszönni. – Muir volt az. Nyirkos, testére
tapadó ingében még soványabbnak látszott. Jackson arckifejezése

317
vadállati volt: mintha rá akart volna ugrani Muirra, hogy darabokra
tépje. A Muir vállán lógó géppisztoly eltántorította ettől.
– Még mindig kémkedik utánunk?
– Valójában már visszavonultam. Egy napsütötte ház vár rám a
munkások paradicsomában.
– Mikor? – Jackson dühe olyan gyorsan lecsillapodott, ahogy
támadt. Csak a veszteség keserűsége maradt utána.
– Hamarosan. Az egyetemen szert tettem néhány barátra. Már akkor
láttuk néhányan, hogy egyedül a szovjetek képesek ellenállni a
fasisztáknak. Néhány ifjú bolond fogta magát, és eldobta az életét
reménytelenül romantikus körülmények között Spanyolországban. Mi
olyasmit akartunk tenni, ami valóban számít. Segíteni akartunk nekik.
– Miben? A gulágban? A kirakatperekben? A kivégzésekben?
– Megmentették a világot – csattant fel Muir. – Mi meg a jenkik
csak mellékszereplők voltunk. Ők nyerték meg a háborút a keleti
fronton. Tudják, hányan haltak meg közülük? Milliók. És nézzék, mit
tesznek most velük? Tudják, miért kell Amerikának annyira a 61-es
elem?
Grant hideg kíváncsisággal nézte Muirt. Jackson lesütötte a szemét,
és hátrakötözött kezével játszott.
– A washingtoniak példát akarnak statuálni egykori első számú
szövetségeseikkel. Hogy a szovjeteknek legyen min gondolkodniuk.
– Semmi sem változik – mondta Reed. A fali faragványok felé
biccentett, a miniatűr emberek, lovak, harci szekerek és fegyverek
hosszú tablójára. Az egyik panelen két harcos állt felhalmozott
fegyverzet és meztelen hullák mellett. Egy másikon rabláncra fűzött
nőket húzott egy férfi egy sátor nyitott ajtaja felé.
– Lehet – mondta Muir. – De kétlem, hogy a következő háborúban
sok olyan hős lesz, akiről poéták dalolhatnak.
Muirnak súgott valamit a mögötte álló őr. Muir biccentett, menni
készült.
– Talán találkozunk még. Csak tisztázni akartam a dolgokat
magukkal, a régi idők kedvéért. Remélem, nem okoztam túlságosan

318
nagy meglepetést.
– Nem igazán – szólalt meg váratlanul Reed. – Ön mindig is
szemét alak volt.

Porként ülte meg a kis szobát a csend. A központi helyiségből

behallatszott a fémes csattanás és kongás, ahogyan a szentély kincseit
elcsomagolták. Jackson egy sarokba vonszolta magát, távol a
többiektől, és alvást mímelt. Reed elgondolkodva nézte a falon a
faragványokat.
Grant közelebb fészkelődött Marinához.
– Bántottak?
– Egy kicsit. Nem nagyon – nem volt rá szükség. Muir már elárult
nekik mindent.
– Ha egyszer kijutunk innen, megölöm.
Grant nem látta a lány arcát, de tudta, hogy mosolyog.
– Jackson arckifejezése, amikor megtudta, hogy Muir az
emberük… Szinte megérte.
– Ő nevet majd utoljára. – Grant megfordult, hogy láthassa a lányt.
– Neked semmi közöd az egészhez. Talán képes lennél rábeszélni
őket…
– Nem. – Marina a falnak támasztotta a fejét. – Ha képes lennék rá,
akkor sem hagynálak itt titeket.
– Valahogy majd kijutunk.
– Ez nem feltétlenül javít a helyzetükön – szólalt meg egy hang az
ajtóból.
Mind a négyen odanéztek. Belzig állt az ajtóban. Már nem az a
büszke, árja régész volt, aki a fényképen. A háta görnyedt volt, amit a
rosszul szabott öltöny csak még jobban hangsúlyozott. A szeme alatt
mély árkok húzódtak.
– Kárörvendeni jött?
Belzig súgott valamit az őrnek, és belépett a kis szobába. A túlsó
falhoz sietett, és kiemelte mélyedéséből a fényét vesztett sisakot.

319
Maga elé tartotta, és úgy nézett a belsejébe, mintha egy ősi arc
kísértetét látná, közben motyogott valamit.
Grant megdermedt.
– Micsoda?
– Azért jöttem, hogy segítséget ajánljak.
– Miért?
Belzig fejével az ajtó felé bökött.
– Azt hiszik, közülük való vagyok? Filiszteusok, szörnyetegek.
Nem tudják, mi van a kezükben. El fogják pusztítani a pajzsot, ezt a
felbecsülhetetlen értéket, csak azért, hogy bombát készítsenek belőle.
Istenek alkották; most elveszik a hatalmát, és magukat teszik
istenekké. – A sisak árnyékába meredt. – És most, hogy már a
birtokukban van, engem is visszaküldhetnek Szibériába. De történhet
még rosszabb is. – Hidegrázósan megborzongott, mintha a vacogás a
csontjaiból jött volna. – Nem mehetek oda vissza.
Jackson felült.
– Mit javasol?
– Kevesen vannak. A katonái jól harcoltak, sokakat megöltek. Már
csak négy őrszem maradt, Kurcsoszov ezredes meg az angol kém. –
Az öltönye két zsebébe nyúlt, és két pisztolyt vett elő: a Webleyt és
Jackson Coltját. – Ha kiszabadítom magukat, meg tudják ölni őket.
– Ezt merő szívjóságból teszi?
Belziget meglepte a kifejezés.
– Ha megmenekülnek, elvisznek Amerikába. Megbocsátanak
nekem. Tudják, hogy hívják ezt Németországban? Persilschein.
– Hófehérre mos – morogta Grant. Belzigre bámult. Eszébe jutott
Molho hiányzó keze és a rettenetes holttest a pireuszi mulatóban.
Eszébe jutottak Marina történetei Belzig krétai tevékenységéről. És
főként eszébe jutott az önelégült vigyor a fényképen. A szörnyek,
amelyeket az ókori görögök az alvilágba próbáltak száműzni – a
hidrák, a Gorgók, a baziliszkuszok és a küklopszok –, még mindig a
földön járnak. Az előtte álló férfi az egyikük volt.
– Persze – mondta Jackson. – Minek felhánytorgatni a múltat.

320
Kijuttat minket innen, én pedig első osztályú jegyet ígérek magának az
USA-ba. Talán még állást is kaphat a Smithsonian Intézetnél.
– És a pajzs – megoltalmazza?
– Anyám sírjára esküszöm.
Ez szemlátomást kielégítette Belziget. Bicskát vett elő, Jackson
mögé kuporodott. Egy pillanat múlva Jackson keze szabad volt.
Megdörzsölte a csuklóját, aztán felmarkolta a Coltot. Belzig
kiszabadította a többieket. Grant felvette a Webleyt. Jó volt újra
éreznie a kezében a súlyát.
– Megmondom, mit teszünk.

Ivan Szerotov tizedes megragadta a géppisztolyát, és a falnak

támaszkodott. Majd meghalt egy cigarettáért, de ellenállt a
kísértésnek. Tudta, mit tenne vele az ezredes, ha szolgálatban
dohányzáson kapná. Már majdnem kiürítették a szentélyt: a társai
éppen az utolsó zsákot húzták ki az ajtón. Aztán rövid repülőút
következik Odesszába, majd két hét Jevpatorija homokos
tengerpartján. Eltűnődött, vajon az a sok, feketéllő kacat, amelyet
kivittek, arany-e. Bizonyára az, ha az ezredes drága időt fordított az
elszállítására. Rengeteg lelet került elő. Biztosan nem venné észre
senki, ha egyetlen serleg valahogyan eltűnne szállítás közben. Abból
aztán szert tehetne néhány rubelre Odesszában – amelyekért vodkát és
nőket vásárolhatna. A gondolatra elmosolyodott.
Lépéseket hallott. Félig hátrafordult, és Belziget látta kilépni a
foglyok szobájából. Rozsdás sisakot cipelt. Szerotov elkomorodott.
Nem azért masírozott Berlinig, hogy ez a fasiszta parancsolgasson
neki. Hazafelé legalább nem húzza majd le a gépet. Kurcsoszov
elárulta, mi lesz a sorsa.
Belzig megállt, a szoba felé biccentett.
– Ott van még kincs – mondta. – Mondja meg Kurcsoszovnak.
Szerotov megfordult, belesett a nyitott ajtón. Három fogoly – az
amerikai, az öregember meg a nő – a hátsó falnál ült, háttal a falnak.
A negyedik…

321
 Szerotovot erőteljes lökés taszította be a szobába. Megbotlott
valamin, előreesett. Elejtette a fegyverét, széttárt karral zuhant előre.
Belezuhant egy gödörbe, sikoltva, amint a földből lándzsaként kiálló
csontok felnyársalták. Utoljára szarvakat látott. Aztán valami súlyos
nehezedett a hátára, egy kar átfogta a torkát, és többé nem tudott
magáról.
Grant kilépett a gödörből, és kését a nadrágjába törölte. A keze
csupa vér volt. Kinézett az ajtón Belzigre.
– Tiszta a levegő?
Legnagyobb megütközésére a kis disznószem értetlenül
kikerekedett.
– Ja, nein. – Belzig a fejét rázta. – Elmentek.
– Micsoda? – Grant felvett egy géppisztolyt, és Marina kezébe
nyomta. – Fedezz. – Lekuporodott, majd alacsonyan kivetette magát
az ajtón, balra gördült, a pisztollyal körülpásztázta a központi
helyiséget.
Üres volt. Egy kerozinlámpa állt egy faládán a terem közepén, és a
becsomagolt pajzs a bejárat melletti falnak támaszkodott. Grant
feküdt egy percig, ellenőrizte az ürességet, de a helyiségnek nem
voltak sarkai, árnyékai.
Felállt, letisztogatta magát. Jackson és Marina követték őt, hátrébb
Reed lesett ki az ajtón.
– Elmentek.
– De a pajzs még itt van. – A géppisztolyt a főbejáratra szegezve,
Marina a csomaghoz araszolt. – Nem hagyhatták itt.
– Talán cigarettaszünetet tartanak.
Senki sem tudta, mit tegyenek. Nem volt hová bújni – de nem volt
ki elől bujkálni sem. A terem közepére léptek, a magas kupola alá,
fegyvereiket készenlétben tartva a nem létező fenyegetés ellen.
Grantnek csúnya ötlete támadt.
– Nem gondolják, hogy…
– Ivan? Büsztro pajgyom!

322
 Sápadt alak jelent meg a főbejáratban, megállt az ajtó fölött,
amelyet idejövetelükkor Grant rúgott be. Géppisztoly volt a kezében,
de nem tartotta célra. Álldogált ott egy pillanatig, és ostobán bámult
rájuk – ők pedig ostobán bámultak vissza rá. Aztán a fickó
megfordult, és elrohant.
– Nein! – Belzig, aki a legközelebb volt, eldobta a sisakot, és
kirohant a folyosóra. Grant lépéseket hallott kopogni a lépcsőn, aztán
dühös kiáltásokat és egy lövést.
– Ne, várjanak.
Grant a robbanás előtt vetette magát oldalra. Kintről mély,
mennydörgő robaj rázta meg a szentély kupoláját; végiggördült a
folyosón, és úgy tört be a terembe, mint az óceán hulláma. A
bronzajtó kiszakadt, átrepült a helyiségen; a lámpa leesett és kialudt.
A termet elnyelte a sötét. Por és törmelék nagy felhője áradt be az
ajtón, kitöltve a kupola alatti üreget. Jacksont, aki az ajtó előtt állt,
felkapta és a hátsó falhoz vágta a kővihar. Záporoztak a kövek; Grant
két karjával védte a fejét, Marina a pajzs alá bújt. Csak az oldalsó
helyiségben lévő Reednek nem esett baja.
Grant észlelte, hogy a moraj csillapodik – a füle még csengett –,
tudta, hogy a legrosszabbon már túl vannak. Kilesett az ujjai közt,
aztán felnézett. Még mindig por és füst fojtogatta a helyiséget, de
kövek már nem potyogtak.
Feltápászkodott, és odatántorgott Marinához. Igyekezett nem
kificamítani a bokáját a töméntelen törmeléken. A bejáratnál egyre
terjedő víztócsára lett figyelmes.
– Jól vagy?
Marina nem hallotta Grantet – ő sem hallotta magát –, de
megértette. Bólintott, majd a lábához nyúlt, és összerándult.
– Talán mégsem olyan jól.
– Ki kell jutnunk innen. – Grant a földön találta a géppisztolyt,
mert Marina eldobta, ám a fegyver csöve összetekeredett, mint az
iratkapocs. Félrerúgta, és a bejárathoz sietett, átgázolva az előtte
keletkezett, sekély tócsán. Az ősi építőket dicsérte, hogy a
monumentális ajtókeret a helyén maradt. Csak a szemöldökfa több

323
száz tonnás lehetett.
Grant kilesett. A lépcső tetejét lerobbantották: már nem alagút
volt, hanem mély, égre nyíló árok. A tető beszakadt, és immár
hatalmas kőtáblák alkottak meredek rámpát a fenti világ felé. Víz
csapdosott át a peremén, új ér folyt a megrepedt kövek és törmelék
között a szentélybe. Grant úgy gondolta, valahol alatta lehet Belzig.
Várt egy kicsit, hátha mozdul valami. Nem látott semmit. Hullámzó
por töltötte meg a levegőt, a nap fényéből is csak piszkos félhomályt
engedett át. Meg kell kockáztatnia. De nem védelem nélkül.
Visszasietett Marinához, letépte a pajzs csomagolását. Az ajtó
mellett a falnak támasztott pajzsnak nem ártott a robbanás. Grant
megfordította. Ha egykor voltak is rajta bőrszíjak, régen elrothadtak,
ám a hátuljából kiállt két rézgyűrű. Átdugta rajtuk a karját, és
felemelte a tárgyat.
Iszonyatos súlya volt. Grant nem tudta elképzelni, hogy lehetett
képes bármiféle ember csatába vinni úgy, hogy a másik kezében még
kardot vagy lándzsát tartott. Akhilleusz, ismerte el, talán méltó volt a
hírnevére. Visszament az ajtóhoz, a pajzsot a csípőjén nyugtatta, és
újra felmérte a folyosót. Még mindig csak füst és por. Az ajtóhoz
araszolt, mászni kezdett felfelé, át a törmeléken. Lassú, nehézkes
feladat volt maga előtt tartani a pajzsot, amint fölfelé kapaszkodott a
töredezett lejtőn. A kövek egyre nagyobbak lettek, ahogyan a közöttük
lévő repedések is, ám a por ritkult. Felmászott az utolsó mélyedésen
is, lába csúszkált a vizes kövön, amint kitántorgott a fényre.
Először a holttesteket vette észre. Az oroszok pánikba estek,
amikor meglátták a szökni próbáló Belziget, s a robbanásra idő előtt
került sor. Két orosz katona hevert a földön elnyúlva, mint a bábuk,
véresen és tépetten. Egyenruhájuk gyűrődéseibe gyűlt a por.
Grant neszt hallott a háta mögött, megfordult, és a melle elé húzta a
pajzsot. Ez mentette meg az életét. A pajzs beleremegett a
becsapódásba, vele Grant teste is; kosz és korrózió pattogott le a
fémről, előbukkant az arany meg a bronz. De sérülés nem keletkezett
a pajzson.
Grant kilesett a pajzs széle fölött. Kurcsoszov állt néhány

324
méternyire tőle, az egyik monolitszobor mellett. A robbanás őt is
meglephette: egyenruhája elszakadt, arcán kosz és vér kenődött szét.
A szemvédője eltűnt, feltárva az alatta lévő sérülést: a felpúposodott
bőr csomóban állt ott, ahol a szemnek kellett volna lennie. Az ezredes
kábának látszott.
Grant felemelte a fegyvert, és az ezredes szemébe lőtt. A .455-ös
golyó egyenesen betalált. Vér tört fel a szemgödörből, és a köröttük
lévő sziklafalak förtelmes bömbölést visszhangoztak. Grant még
kétszer lőtt, és csend lett.
A hulla mellett, az oszlop lábánál moccant valami. Grant éppen
idejében pillantott fel, hogy lássa a hátul eltűnő árnyat. Muir.
Leguggolt a pajzs mögé, boldogan, hogy a földre támaszthatja, és az
oszlopra célzott. Jobbra-balra mozgatta a csövet, amint próbálta
eltalálni, vajon Muir jobbra vagy balra bukkan-e elő.
– Adja fel – kiáltotta. A sok zaj után a hangja tisztán csengett a
párás csendben. – Kurcsoszov halott.
Nem jött válasz. Grant kihúzta a bal karját a pajzs karikáiból. A
térdével egyensúlyozta, felvett egy kavicsot, és az oszlop felé
hajította. A kavics megugrott a törmeléken, és a szobor lábánál állt
meg. Még mindig nem jött válasz.
– Muir?
Valami csikordult Grant mögött a kövön. Megfordult; a pajzs
megbillent, és kongva zuhant a földre. Grant felemelte a fegyvert – és
éppen jókor fékezte magát. Jackson került elő: haja borzas volt, a
ruhája szakadt. A vér meg a zúzódások alatt halálsápadt volt az arca.
Kimászott a lyukból, és bénán meredt a rá szegezett pisztolyra.
– A fenébe. – A hang színtelen volt, közönyös. – Maga is?
– Azt hittem, Muir az. Az imént…
Grant visszakapta a fejét, mert gyors lépéseket hallott az oszlopon
túlról. Talpra ugrott. A porfelhőn át homályos alakot látott elfutni.
Lőtt egyet, aztán futni kezdett.
A levegő kitisztult, amint leért a völgybe. Immár tisztán látta Muirt,
ahogy lobogtak mögötte a zakója szárnyai, inas karja görcsösen
rángott, ahogy a szikla és a vízesés felé nyargalt. Fegyver volt nála.

325
Grant látta, hogy Muir meg akar fordulni, és azonnal lőtt. Vaktában
ugyan: kis esélye volt eltalálni teljes sebességgel vágtató ellenfelét.
Muir leszegte a fejét, és továbbiramodott.
De nem juthatott messzire. A szikla csúcsához ért, megállt. Grant
sétatempóra lassított. Muir megfordult. Ha csak egy ujjnyival feljebb
emelte volna a fegyverét, Grant nyomban lepuffantotta volna. Muir
ezért inkább eltartotta magától a fegyvert, és hagyta, hogy lezuhanjon
a szikla csúcsán túl. A két férfi csak állt egymással szemben, fújtatva.
– Rágyújthatok?
Grant bólintott.
Muir benyúlt a belső zsebébe, és óvatosan elővette az elefántcsont
cigarettatárcát. Felkattintotta. Miután rágyújtott, a gyufát a patakba
hajította. Az áramlat elkapta, és a vízesés felé sodorta. Muir
utánanézett.
– Rossz oldalra állt – mondta keserűség nélkül. – Majd meglátja.
A jenkik mindent el fognak pusztítani.
– Nem álltam semelyik oldalra. Maga választott engem.
Muir nagyot szippantott. A füst mintha felfújta volna: magasabbnak
látszott, felvetette a fejét.
– Gondolom, felkötnek, ha visszamegyünk.
Grant vállat vont.
– Még nem állunk háborúban – hivatalosan.
– Pedig jobb volna. Akkor agyonlőnének.
– Vörös áruló, szemétláda!
Elmosódott alak húzott el Grant mellett, és vetette magát Muirra.
Muir maga elé kapta a két öklét, hogy védekezzen, de csak erőtlen
gesztusra futotta az erejéből. Egy pillanatig birkóztak a szikla
peremén; aztán egymásba kapaszkodva zuhantak le.
Grant a peremhez futott, lenézett. Éppen csak egy csobbanást látott
– aztán semmit. A fekete víz összezárult fölöttük. Pár perccel később
Grant látta a holttestüket felbukkanni ott, ahol a tó vize a patakba
ömlött. A hullák kicsit időztek a vízfogónál, aztán eltűntek.

326
 Grant visszafordult. A lábával véletlenül belerúgott valamibe. A
tárgy megcsúszott a nedves kövön, és egy zsombékon kötött ki. Muir
cigarettatárcája. A tompa fényű elefántcsont szemgolyóként meredt
Grantre a fekete zsombékról, fehéren, mint a halál.

327
 Harmincharmadik fejezet

Oxford. Trinity College, 1947

– Homérosznak sosem állt szándékában Akhilleusz pajzsát valós,
létező tárgyként bemutatni. A pajzs, ahogyan leírta az Iliászban, a
világ metaforája – lapos korong, amelyet egy isten alkotott, az Óceán
folyó fogja körül, kerületében van az összes csillagok, a nap és a
hold; háború és béke, kereskedelem és földművelés; munka és
pihenés, istenek, emberek és állatok.
A hallgató idegesen nézett fel. Kicsit felduzzasztotta ezt a
bekezdést igyekezetében, hogy kitöltse az egyéni konzultációra adott
időt. Konzultáló tanára ezt eddig nem vette észre. A diáknak eszébe
sem jutott, hogy tanárának éppen ennyire fontos, hogy a konzultációs
idő fájdalommentesen múljon el.
– De a csillogó remekművet valójában szavakból kovácsolták, nem
fémből. A költő nyilvánvalóan elvárja olvasójától, hogy hitetlenségét
függessze fel a képleírás alatt. Ilyen nehézkes fegyver tökéletesen
hasznavehetetlen volna a csatatéren. Minden költői mélysége ellenére
kénytelenek vagyunk – sajnálattal – kitalációként felfogni a pajzsot,
Homérosz képzeletének diadalaként, amely leírás akkor született,
amikor a bronzkori hadviselés technikai gyakorlata legenda volt
csupán.
Reed kibámult az ablakon. Odakinn a Turl Streeten nyári ruhás nők
flörtöltek flanelnadrágos férfiakkal. A kollégium falai mögött
krokettlabdák ütődtek egymáshoz makulátlan pázsitokon. Reed
minderről megfeledkezett. Emlékezetében egy szikla tetején állt, és
Granttel azon igyekeztek, hogy leengedjék a pajzsot kötélen, anélkül
hogy a tóba csúszna. Visszafelé csoszogott a megduzzadt patakban,
meg-megcsobbanó lábbal, ahogy a törött lábú Marinát támogatta.
Újra a lagúnában volt, bemászott a hidroplánba, és imádkozott, hogy
ne jöjjön több orosz.
Rájött, hallgatója arra vár, hogy folytathassa mindaddig, amíg meg
nem tudja, miféle mélységes bölcsességeket rejt Reed hallgatása.
Néha kifejezetten hasznos, ha egy professzort szórakozottnak tartanak.

328
Elmosolyodott.
– Folytassa.
– Ami lényeges, az az, hogy Homérosz a pajzsot Akhilleusznak
tulajdonítja. Mintha azt mondaná, Akhilleusz a markában tartja az
egész világot. Amikor harcol, maga a világ remeg a csapásai alatt. Az
atombomba és a társadalombiztosítás korában az Akhilleusz
képviselte féktelen erőszak és gőgös elitizmus nem feltétlenül váltja
ki rokonszenvünket. – A diák felpillantott, nem tudva, mennyire
érvényes ez a merész gondolat, és hogy éteri professzora hallott-e
egyáltalán atombombáról meg társadalombiztosításról. – Odüsszeusz,
aki többre becsüli a szellemet az erőnél, aki tíz éven át szenved, hogy
hazatérhessen, és megmenthesse a családját, jóval valósabb hősnek
tetszik ebben az évszázadban, ebben az országban.
De szerintem, ha jobb világot kívánunk építeni, Akhilleusz kínálja
a megváltás paraboláját. Igaz, az Iliász nagy részében a harag
irányítja, mit sem törődik vele, milyen bajt hoz a körülötte lévőkre:
harcostársaira, barátaira. Ám a költemény a humanizálódásának a
története, azé az úté, amelyet megtesz a meggondolatlan haragtól a
világban lévő szerepének megértéséig.
Jelképesen szólva, valamennyien Akhilleusz pajzsán élünk.
Amikor a harcosok csatára készülnek, reszketünk. Ha túl akarjuk élni
a modern kor új veszélyeit, remélnünk kell, hogy az embereket
hajszoló, pusztító haragot megszelídítheti a józan ész, az
elkötelezettség és mindenekfölött az együttérzés.
Összerakta a papírjait, letette a dolgozatát.
Fejtámlás karszékében a professzor mintha aludt volna.
– Mondja csak – szólalt meg végül –, hisz ön Homéroszban?
A diák megrémült. Erre a kérdésre nem készült.
– Nos, Schliemann törökországi leletei nyilvánvalóan felvetnek
néhány kérdést. És Mükéné. – Kétségbeesetten kereste a választ és, a
legnagyobb meglepetésére, meg is találta. – Nem hiszem, hogy
számít.
A fehér szemöldök meglepetten ugrott fel.

329
 – Nem?
– A költészet számít. Az valódi. Érintetlenül fennmaradt több mint
kétezer-ötszáz éven át, tovább, mint bármi, ami fémből vagy fából
készült. És… – Próbálta még valamivel alátámasztani az álláspontját.
Megmentette a kopogás.
– Elnézést, professzor úr. Egy úriember várja az előcsarnokban.
Azt mondja, Londonból érkezett.
Reed nem látszott meglepettnek; számított erre, amióta csak
visszatért Oxfordba. Nem volt értelme halogatni az elkerülhetetlent.
– Visszajönne egy óra múlva? – kérdezte mentegetőzve. – Nem tart
sokáig.
A hallgató alig hitte el, hogy ekkora szerencséje van, felkapta a
dolgozatát, és kirohant. Pár perc múlva a portás bekísérte Reed
látogatóját, egy kék öltönyös fiatalembert, aki a pamlag szélére ült le,
kezében a kalapjával.
– Wright – mutatkozott be. Az arca inkább kedves volt, semmint
vonzó, ám a szemében intelligencia fénylett, ami szelíden féken tartott
humorra engedett következtetni. – Köszönöm, hogy fogad, professzor.
Reed kegyesen intett.
– Az egyik kollégámról van szó, egy Muir nevű emberről.
Tudomásom szerint önnek valami dolga volt vele.
– Vele dolgoztam a háború alatt. Néhány hete felkeresett. A
segítségemet kérte egy ógörög tárgy felkutatásában. Azt hiszem, az
amerikaiakkal dolgozott.
– Ennyit tudtunk meg mi is. – Wright forgatta a kezében a kalapját.
– És nem sokkal többet, sajnos. Meglehetősen fura alak volt Muir.
Őszintén szólva, fennáll annak a gyanúja, hogy különös ügybe
keveredhetett.
Reed igyekezett meglepődést mímelni.
– Mindig kissé… kívülállónak látszott. Mit tett?
– Nos, erre szeretnénk rájönni. Tudja, eltűnt. Reméltük, hogy ön
magyarázatot tud erre adni.
Wright egy óra hosszat maradt. Reed a legjobb tudomása szerint

330
válaszolt a kérdéseire – azaz igyekezett minél kevesebb egyértelmű
hazugságot vagy könnyen cáfolhatót mondani. Wright szorgalmasan
jegyzetelt, a homlokát ráncolva próbált rögzíteni mindent.
– Próbáljuk megtalálni Mr. Grantet is.
– Igen – mondta Reed. – Sejtettem. Nem hinném, hogy megtalálják.
– Van valami elképzelése, hogy hová…
– Nem igazán. De mintha Kanadát említette volna.
Wright meglepődött.
– Ó. Ez kétségtelenül újdonság számunkra. Köszönöm. Felállt,
kezet rázott Reeddel. Az ajtóban megállt egy pillanatra.
– Ez a… homéroszi tárgy. Ugye nem gondolja, hogy volt benne
valami, igaz? Semmi esélye, hogy felbukkanjon?
Reed mosolygott.
– Nem hinném.

A gép délnyugatra tartott az éjszakában, magasan a tenger fölött,

amely oly sok isten és hős elmúlását látta. Grant vezetett; mögötte
feküdt a padlón Marina, betakarva, a lába sínhez rögzítve.
Reed előrefurakodott a másodpilóta helyére.
– Hol vagyunk?
Grant az órájára pillantott.
– Most hagytuk el a Dardanellákat. Néhány óra múlva Athénban
leszünk.
Reed megfordult, hátranézett a kabinba. A gép hátuljából, egy acél
válaszfalhoz kötözve a viharvert pajzs nézett vissza rá. Mellette egy
dudorodó vászonzsák.
Grant látta Reed pillantását.
– Elképzelte, hogy néz majd ki a British Museumban?
Reed sóhajtott.
– Tudja, hogy nem tarthatjuk meg. Az amerikaiak egy szempillantás
alatt megszereznék.

331
 Grant kissé balra döntötte a gépet.
– Gondolja, hogy tényleg használható bombának?
– Szeretné megkockáztatni?
Grant nem válaszolt. Pár percig némán repültek tovább. Reed egy
apró fényszigetre mutatott a lenti sötétségben.
– Az lehet Lemnosz.
– Talán ott kellene leszállnunk. Elrejtenénk a szentélyben.
– Nem. Ott is megtalálhatja egyszer valaki.
– Valaki úgyis megtalálja. Nem lehet dolgokat meg nem találttá
tenni.
– Már nincs meg háromezer éve. Ha újabb háromezer évre
elveszne, nem panaszkodnék.
Grant meglepetten nézett Reedre.
– De a pajzs megváltoztat mindent. Bizonyítja, hogy minden igaz
volt: Homérosz, Akhilleusz, Trója – minden. Ez… ez történelem.
Reed kinézett az ablakon.
– Pontosan. A világnak elege van a történelemből – napról napra
több lesz belőle. De senki nem költ már mítoszokat. És szükségünk
van rájuk. Amikor hallottam Schliemannt Kensingtonban, nem a tény
ragadott meg, hogy mindez igaz, hanem hogy elhihettem, igaz lehet. A
csoda ad nekünk ihletet – a csodálkozás, a pompás nemtudás.
Valami, ami éppen csak elérhetetlen. A történelem ezt visszahozza
elérhető közelségbe.
Kikapcsolta a biztonsági övét, és a gép hátuljába ment. Grant nem
próbálta megállítani. Süvítő szélvihar tört be, amint a kabinajtó
félrecsúszott. Marina megmozdult a takaró alatt, és kinyitotta a
szemét. A tető merevítőibe kapaszkodva Reed a pajzshoz totyogott,
elkötötte, leszedte róla az ólmos csomagolást. Egy pillanatig térdelt
előtte, megcsodálta a fém életképeit. Aztán felállt, a pajzsot az
ajtóhoz görgette, és kilökte az örvénylő sötétségbe.
A gép továbbrepült az éjszakába. Lenn, a vízen senki sem látta a
pajzs kis csobbanását – vagy ha igen, azt hihette, delfin ficánkol a
habokban. A víz mély volt; a pajzs gyorsan elsüllyedt. A történelem

332
sosem szerzett tudomást róla.

333
 Történelmi jegyzet

A lineáris B-t Michael Ventris és John Chadwick fejtette meg

1952-ben. A XX. század egyik nagy szellemi eredményét Chadwick A
lineáris B megfejtése című könyve tárja fel; a teljes, tudományos
l e í r á s Documents in Mycenaean Greek (Mükénéi görög
dokumentumok) című közös művükben olvasható.

Reed Homérosz-idézetei Devecseri Gábor műfordításából

származnak.

Köszönetnyilvánítás

A könyvhöz végzett kutatásokhoz majdnem annyit kellett utaznom,

mint a szereplőknek. Bár útjaim során kevesebb veszély leselkedett
rám, mint hőseimre, de a felfedezés öröme engem is megérintett.
Hálás vagyok Colin Macdonaldnek, aki volt olyan szíves, és
körülkalauzolt a Villa Ariadnéban Knósszoszban; továbbá Lucy és
Nik Ftochogiannisnak a lemnoszi Apollo Pavilonban; James
Harropnak, akivel elveszett városokat és sült palacsintát fedeztünk
fel Cirali természetes gázlángjainál; valamint görög családomnak –
Helen, George és Panos Hayiosnak – segítségéért és
vendégszeretetéért.
Otthon Yulia Kovacs és Isabella Paul láttak el orosz és német
fordításokkal, Iona nővérem pedig a klasszikus referenciáknál
segített. Dr. Jonathan Burgess rendelkezésemre bocsátotta a The
Death and Afterlife of Achilles (Akhilleusz halála és túlvilági élete)
című tanulmányának korai vázlatát. Ügynököm, Jane Conway-Gordon
állandó támogatást és rendszeres megélhetést biztosított. A Random
House-nál szerkesztőm, Oliver Johnson bátorította a könyvvel
kapcsolatos elképzeléseimet, és ellátott szokásos, hasznos
megjegyzéseivel, miközben Charlotte Haycock biztosította, hogy
minden simán menjen. Mindketten messzemenően segítettek az ijesztő
határidővel szemben. Hálás vagyok még Richard Ogle-nak, Rodney

334
Paulnak, Claire Roundnak, Louise Campbellnek, John Kellynek és
Richard Foremannek az értem tett erőfeszítéseikért.
Feleségem, Marianna, mint mindig, most is nélkülözhetetlen társam
volt alkotói munkámban.

335
 Tartalomjegyzék
Előjáték
Első fejezet
Második fejezet
Harmadik fejezet
Negyedik fejezet
Ötödik fejezet
Hatodik fejezet
Hetedik fejezet
Nyolcadik fejezet
Kilencedik fejezet
Tizedik fejezet
Tizenegyedik fejezet
Tizenkettedik fejezet
Tizenharmadik fejezet
Tizennegyedik fejezet
Tizenötödik fejezet
Tizenhatodik fejezet
Tizenhetedik fejezet
Tizennyolcadik fejezet
Tizenkilencedik fejezet
Huszadik fejezet
Huszonegyedik fejezet
Huszonkettedik fejezet
Huszonharmadik fejezet
Huszonnegyedik fejezet
Huszonötödik fejezet
Huszonhatodik fejezet
Huszonhetedik fejezet
Huszonnyolcadik fejezet
Huszonkilencedik fejezet
Harmincadik fejezet
Harmincegyedik fejezet
Harminckettedik fejezet
Harmincharmadik fejezet

336