Az USA kialakulása, alkotmánya, nagyhatalommá válása

Észak-Amerika gyarmatosítása:
Az amerikai kontinens északi részét a XVI. században a spanyolok dél felől, a franciák
észak felől kezdték birtokba venni. Az angolok gyarmatosítás az Atlanti partok mentén
és a Hudson-öböl vidékén történt. A brit szigetekről politikai és vallási okokból jórészt
puritán csoportok érkeztek, magukkal hozva az önigazgatás igényét és gyakorlatát. A
telepesek állandó harcban álltak a természettel és a bennszülöttekkel, az indiánokkal,
akinek a száma gyorsan fogyatkozott.
A tizenhárom gyarmat:
A bevándorlók által létrehozott települések és kolóniák a XVII. század végén
gyarmatokká egyesültek. A gyarmatok önálló törvényhozó testületeket alakítottak ki.
Ahhoz, hogy a gyarmatok megtartsák lakosságukat, a kormányzatnak folyamatosan
engedményeket kellett tennie a politikai jogok, a szabad földfoglalás és a
vallásszabadság terén.
A gyarmatok kezdetben jó viszonyban álltak az anyaországgal. Az északi területek
bekapcsolódhattak a brit gyarmati kereskedelembe, a déliek pedig ott is eladhatták
mezőgazdasági termékeiket, ráadásul szabad utat kaptak az önálló fejlődéshez. Növelte
az egymásra utaltságot a francia jelenlét, ugyanakkor a telepesek körében a milíciába
való besorozások elégedetlenséget váltottak ki. A hétéves háború után azonban ez
megszűnt.
Győzelmük után az angolok hozzáláttak, hogy megszervezzék a térség védelmét és
igazgatását. Ennek költségeit a gyarmatokkal kívánták megfizettetni. Az adókat
növelték, a gyarmati önigazgatást pedig vissza akarták szorítani. Ezenkívül a
gyarmatokat sújtó vámokat vezettek be, illetve olyan adókat, amelyek ellehetetlenítették
a gyarmatok törekvéseit /szabad földfoglalás betiltása, cukoradó, pénzadó, beszállásolási
törvény, bélyegadó/. Ezen intézkedések azonban egységbe kovácsolták a különböző
érdekű gyarmatokat. Immár egységesen és élesen reagáltak a brit lépésekre.
Tiltakozások, tüntetések és egyfajta polgári engedetlenség után 1766-ban a New York-i
gyarmatok kongresszusán követelik az adók eltörlését és kijelentik (James Otis): „No
taxation without representation!”: Képviselet nélkül nincs adózás, vagyis saját
törvényhozóik kivételével senki semmilyen adót nem vethet ki rájuk.
A gyarmatok hatásos fegyverként vetették be az angol áruk bojkottját is, ami
érzékenyen érintette a brit gazdaságot. Az angolok enyhítettek a megszorításokon, de a
parlament nem hátrált meg. 1767-ben újra kiéleződik a vámháború. 1770-ben a „bostoni
mészárláson” az angol katonák tüzet nyitottak a fegyvertelen tüntetők tömegére. Anglia
végre meghátrált, visszavonva szinte az összes adót és vámot, kivéve a teavámot, mintegy
az anyaország hatalmát hivatva demonstrálni. 1773-ban Samuel Admas és társai
indiánoknak öltözve a bostoni kikötőben lévő Kelet Indiai Társaság három hajójáról a
tengerbe dobálta a tearakományt. Anglia hadihajókat vezényelt Boston ellen.
Az amerikai függetlenségi háború:
A hír hallatán a 13 gyarmat képviselője összegyűlt Philadelphiában az Első
Kontinentális Kongresszuson 1774-ben. A kongresszus 55 tagja kinyilvánította a
kényszerítő rendelkezések törvénytelenségét és a gyarmatok jogát az önálló
törvényhozásra. A Kongresszus megalakította a Kontinentális Szövetséget, mely átvette
a gyarmatok irányítását. 1775-ben egy Boston közeli kisvárosban eldördültek az első
lövések: kitört a függetlenségi háború.
1776. július 4-én a John Hancock elnökölte Kongresszuson aláírásra került a Thomas
Jeffersonnak Benjamin Franklin és John Adams segítségével megfogalmazott
Függetlenségi Nyilatkozata, mely kinyilvánította a 13 gyarmat függetlenségét, és a
felvilágosodás eszméit követve az emberi és a polgári szabadságjogokat és a képviseleti
kormányzat szükségességét. Bizonyos sorokat szó szerint vettek át John Locke műveiből.
Ezzel megszületett az Amerikai Egyesült Államok /hivatalosan:1783.szept.3-án ismerte
el a párizsi békében Nagy-Britannia az USA függetlenségét /.
A második Kontinentális Kongresszus Philadelphiában megszavazta a hadba lépést, a
seregek élére pedig George Washingtont állította. Kezdetben a brit reguláris haderő
győzelmeket aratott, az amerikaiak első jelentős győzelmüket 1777-ben Saratoga-nál
aratták. 1778-ban Franciaország, Spanyolország és Hollandia beavatkoztak a
gyarmatok oldalán. Végül a döntő győzelmet 1781-ben aratták Yorktown-nál. Az 1783-
as párizsi békében III. György angol király elismerte az USA-t, és átadta a Mississippi-ig
terjedő területeket is. Az USA első elnökévé ( az alkotmány alapján) George
Washingtont választották. ( elnöksége 1789-1797 )……..
Az USA alkotmánya:
1787-ben a Philadelphiában tartott Alkotmányozó Gyűlés megalkotta az Egyesült
Államok alap-törvényeit és alkotmányát. A Függetlenségi Nyilatkozat szellemében
rögzítették az emberi szabadság-jogokat, illetve a képviseleti rendszeren alapuló, a
hatalmi ágakat megosztó államberendezkedést. Az USA berendezkedése egy föderatív,
prezidenciális rendszer lett.
- választópolgárok: felnőtt, fehér férfiak
- erős elnöki hatalom: a megválasztása közvetett úton, elektorokon keresztül történt
- kétkamarás kongresszus /törvényhozás/: államok lakosságával arányban lévő
képviseletet biztosító Képviselőház, és az államonként két szenátort delegáló Szenátus
- Legfelső Bíróság: független, ellenőrzés
1791-ben kiegészítés az alkotmányhoz: sajtó-, szólás- és gyülekezési-szabadság, a
feketékről nem szól
Az USA terjeszkedése:
A francia forradalom idején az USA semleges maradt /Thomas Jefferson lektorálja Az
Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozatának elfogadását/, s az európai hatalmak
lekötöttségét területi terjeszkedésre használta fel. 1803-ban megvásárolták Napóleontól
Louisiana-t, 1819-ben Spanyolországtól Floridát. Kanadát sikertelenül próbálták
elragadni Nagy-Britanniától, de 1846-ban megszerzik Oregont /ÉK/, Mexikótól pedig
Texas-t 1845-ben és Kaliforniát ill. a Sziklás-hg-et 1848-ban.
Észak és Dél ellentéte:
Az ipari vállalkozásban és a farmergazdálkodásban érdekelt Észak, valamint az
ültetvényes, rabszolgatartó Dél között az 1850-es évekre egyre élesebb ellentétek
alakultak ki. Az észak-amerikai iparvállalatok érdekében az állt, hogy vámokkal védjék
a belső piacot, kizárva ezzel Európát a versenyből, miközben a Dél biztosította az olcsó
nyersanyagot és a felvevőpiacot. Ez azonban sértette a déliek érdekeit. A másik jelentős
ellentét a két fél között a nyugaton újonnan megszerzett földek jelentették: a farmerek
kis parcellák, a déliek nagy ültetvények kialakítását akarták. A kérdés elsősorban egy-
egy új állam felvételekor került előtérbe. Az ellentétek megoldását 1820-ban, Missouri
felvételekor kompromisszummal odázták el / csak a 36°30’ szélességi körtől D-re
engedélyezték a rabszolgatartást/.
A rabszolgaság intézményét azonban a lakosság jelentős része ellenezte.
Abolocionizmus: feketék felszabadítását célul kitűző mozgalom.
Az amerikai polgárháború:
Kansas állam felvételekor a Missouri-kompromisszum nem valósulhatott meg. A
terület hovatartozása miatt polgárháború tört ki („vérző Kansas”) Kansas- Nebraska
között( a Kansas-Nebraska Act(1854) gyakorlatilag megsemmisítette ( a
telepesszuverenitás elvére hivatkozva) a Missouri-egyezményt, hiszen az északi szélesség
36. fokától északra is megjelent a rabszolgatartás. Az északiak létrehozták a
Republikánus Pártot, mely a rabszolga felszabadítást, védvámok bevezetését és a szabad
földfoglalást tűzte zászlajára. Az 1860-as választásokon a republikánus Abraham
Lincoln került az elnöki székbe. Győzelme után 11 déli állam kilépett az Unióból, s
megalakította független államát, az Amerikai Államok Konföderációját (1861. febr.)
Jefferson Davis elnökletével. Lincoln nem fogadta el a kiválást, mire a déliek hadat
üzentek /1861-65/.
Észak ember – és hadianyagban való nyomasztó fölényét a déliek zseniális tisztikara
ellensúlyozta. Az elhúzódó háborúban lassan az északiak fölénye érvényesült. 1863-ban
Gettysburgnél az uniós seregek megállították Lee tábornok csapatait, míg az északi
Grant és Shermann tábornok seregei tovább nyomultak Dél felé. Az uniós blokád is
ekkor zárta körül a Konföderációt. Végül Lee a kilátástalanná váló helyzetben Grant
tábornok előtt Appomattoxnál (1865. ápr.9.) letette a fegyvert.
Lincoln a tömegek megnyerése érdekében 1862-ben kiadta a telepítési törvényt, mely
lehetővé tette, hogy minden amerikai állampolgár egy legfeljebb 113 holdas parcellát
hasítson ki a szabad földekből. A fekete rabszolgák 1863-ban szabadultak fel elnöki
rendelettel.

A XIX. század második felére az USA akkora hasznot látott Kubában, hogy meg akart
szabadulni a gyarmatosító spanyoloktól. A háború 1898-ban tört ki és elsöprő amerikai
sikerek után a párizsi békével ill. Kuba függetlenedésével ért véget: valójában Kuba az
USA legszorosabb befolyása alá került.
Alaszkát az USA 1867-ben vásárolta meg Oroszországtól 7,2 millió dollárnyi aranyért.
1959-ben vált az Amerikai Egyesült Államok 49., utolsó tagállamává. Területe alapján a
legnagyobb, lakosainak száma alapján azonban a harmadik legkisebb állam.

Meidzsi-restauráció
 Meidzsi császár
A Meidzsi-restauráció (japánul 明 治 維 新 , átírással Meidzsi isin) olyan események
láncolata, amelyek Japán radikális politikai és szociális átalakulásához vezettek. A 19.
század második felében végbemenő reformsorozat az Edo-kor végét és a Meidzsi-kor kezdetét
jelentette. A restauráció során Japán megnyitotta kapuit a világ felé, létrehozták az első
alkotmányt, minisztériumok alakultak, létrejött az első parlament, az iparban és az oktatásban
is jelentős fejlődés mutatkozott.[1]

Előzményei[szerkesztés]
Amikor Japán a 17. század első felében bezárta a kapuit az európaiak előtt, még nem volt
jelentős technikai lemaradásban a Nyugattal szemben, de a 19. századra a gyors tudományos
fejlődés és az ipari forradalom beindulása mind gazdasági, mind katonai tekintetben
összehasonlíthatatlanul erősebbé tette a nyugati országokat. Japánból való kiűzetésük után az
európaiak jóformán el is feledkeztek egy időre erről a távoli szigetországról, de saját
lendületes terjeszkedésük most megint a japán partok közelébe juttatta őket. A japánok
figyelmét nem kerülték el az európaiak gyarmati expanziói és különösen azok a katonai
csapások, amelyeket a britek először egyedül (1839-42), majd a franciákkal együtt (1856-58)
mértek a hatalmas Kínára.[2]

Matthew C. Perry
A 18. század utolsó éveiben az oroszok elérték a Csendes-óceánt, és elkezdték keresni a
kapcsolatot a japánokkal is. A keleti tengerek korábbi fő kereskedőit, a portugálokat és a
hollandokat ekkorra már kiszorító angolok egyre nagyobb üzleti lehetőségeket
láttak Kínában és a Kínán túli szigetekben. A legérdekeltebbek azonban az amerikaiak voltak,
akiknek bálnavadászhajói a japán vizeken portyáztak, a kantoni kereskedelmi kikötőket
látogató klippereik pedig a japán partok mellett haladtak el. Az amerikaiaknak nagy
szükségük volt olyan japán kikötőkre, ahol hajóik menedéket találhattak és ivóvizet
vételezhettek. A gőzhajók megjelenésével még sürgetőbbé vált az igény olyan kikötőkre, ahol
a hajók feltölthették szénraktáraikat.
A 19. század első felében az amerikaiak, az angolok és az oroszok egymás után küldték
expedícióikat a szigetországba, hogy rávegyék a japánokat kikötőik megnyitására. Az ország
vezetőinek túlnyomó többsége azonban ellenezte a külföldiek beengedését. Az amerikai
kormány végül úgy döntött, hogy kierőszakolja a nyitást. E célból Matthew C.
Perry sorhajókapitány parancsnoksága alatt útnak indított egy flottát, amely 1853 júliusában
futott be a (mai nevén) Tokiói-öbölbe. Perry itt átadott egy levelet, amelyben az Egyesült
Államok elnöke kereskedelmi kapcsolatok létesítését követelte, majd azzal az ígérettel, hogy a
következő év elején visszajön a válaszért, hajóhadával elvonult. A japánokat megrémisztették
az amerikai „fekete hajók” méretei és ágyúi, és elámultak a gőzhajókon, amelyek a szél
ellenében is haladtak. Fölfogták, hogy régimódi parti ütegeik nem sokat érnek ellenük, és
hogy Edo (mai nevén Tokió) a reá vigyázó parti őrhajók dacára teljesen védtelen.

Townsend Harris
A japán kormányzat két részre szakadt: konzervatívokra, az ellenállás híveire és realistákra,
akik belátták, hogy Japánnak meg kell hajolnia az amerikai követelés előtt. Az edói kormány
kutyaszorítóba került, amikor 1854 februárjában Perry flottája ismét megjelent a Tokiói-
öbölben. A császári udvar és az egész ország olyan politikát követelt, amilyenre a Tokugavák
kormányzata egyszerűen képtelen volt. Az amerikai hajóágyúk fenyegetésével szemben
a sógunátus nem tehetett mást, mint hogy aláírt egy szerződést, megnyitva két kikötőt az
amerikai hajók előtt és engedélyt adva némely szigorúan szabályzott kereskedelmi
forgalomra. A két kikötő Simoda és Hakodate volt. A japánok számára mindkettő viszonylag
távoli és jelentéktelen volt, de az amerikai hajók kiszolgálására tökéletesen megfeleltek.
Engedélyezték azt is, hogy egy amerikai konzul működjön Simodában. A szerződésben
kikötötték, hogy a más nyugati országoknak megadott bármilyen új koncesszió automatikusan
megilleti az Egyesült Államokat is. Ezt a záradékot az akkoriban Kínára kényszerített
szerződésrendszerből vették át.
 Ii Naoszuke szobra

A császári oldalon harcoló szamurájok

Alig két éven belül Japánt hasonló szerződések aláírására kényszerítették az angolok, az
oroszok és a hollandok is. Az orosz szerződés Nagaszakit is nyitott kikötővé tette. 1858-ban
az első amerikai konzul, Townsend Harris kialkudott egy teljes körű kereskedelmi szerződést
— fő érvként az amerikaiaknál sokkal nagyobb brit tengeri haderő által jelentett
veszedelmekre hivatkozott. E szerződés viszonylag szabad kereskedelmet engedélyezett hat
kikötőben, és állandó nyugati képviselők létesíthettek rezidenciát két
nagyvárosban, Edóban és Oszakában. Anglia, Oroszország, Hollandia és Franciaország azonn
al követte a példát, és 1866-ban még azt is előírták, hogy a japánok legfeljebb öt százalék
vámot vethetnek ki a külföldi árucikkekre. A kikötők idővel nagyvárosokká fejlődtek, és a
külföldi országok katonái lepték el őket — rájuk a szerződéseket ellenző szamurájok miatt
volt szükség. A korabeli megfigyelők szemében Japán jó úton lehetett egy olyan, félgyarmati
státusz felé, mint amilyenbe Kína már belesüllyedt.
Egész Japánt felkavarta az elszigetelődési politika hirtelen összeomlása. Minthogy az arany
japán átváltási árfolyama eltért a külfölditől, egy darabig sok arany áramlott ki. A textilpiacot
tönkretették a géppel gyártott olcsó importcikkek. Messze a legnagyobb csapás azonban az
volt, hogy odalett az Edo-kormányzat minden tekintélye és hitele, mert képtelen volt
megvédeni Japánt és alázatosan teret engedett azoknak a külföldi politikai törekvéseknek,
amelyeket a politikailag tájékozott japánok többsége szívből ellenzett. Az ország forrongott az
elégedetlenségtől, felháborodott a nemzeti megaláztatáson. Egyes felbőszült
szamurájok róninnak, vagyis „úr nélküli szamurájnak” nyilvánítva magukat rátámadtak a
külföldiekre. 1859-ben meggyilkolták Harris titkárát, 1863-ban felgyújtották az edói brit
nagykövetség épületét. 1860-ban egy másik csoport meggyilkolta Ii Naoszukét, a sógunátus
egyik legfőbb vezetőjét. Egyre többen sereglettek össze a kiotói császári udvar körül azok,
akik a császárban látták a Tokugava-politikával szembeni egységes ellenállás szimbólumát.
Japánban évszázadokon át nem volt tényleges hatalma a császárnak, az az éppen kiemelkedett
nemzetség, később a sógunátusok kezében összpontosult. A császári udvar köré sereglő
embertömeg kettős jelszava: „szonno” ,vagyis „dicsőség a császárnak!”, és „dzsoi”, vagyis
„ki a barbárokkal!”. Ii Naoszuke halála után a sógunátus gyorsan elvesztette a hatalmát. 1862-
ben a sógunt berendelte a császári udvar.

Bosin-háború[szerkesztés]
Bővebben: Bosin-háború
A Tokugava sógunátus uralmának végül egy polgárháború, az úgynevezett Bosin-háború
vetett véget. A háborút megnyerő szamurájcsoport az ország nyugati mintájú átalakítását
hirdette meg. Ez lett a Meidzsi-restauráció (meidzsi = felvilágosult kormányzás), amelyről
a korszak és halála után a császár a nevét kapta (eredeti neve Mucuhito volt)[3]

A Meidzsi-kor[szerkesztés]
Bővebben: Meidzsi-kor
 Meidzsi császár bevonul Tokióba

Meidzsi császár francia katonai küldöttséget fogad

A Tokugava sógunátust leváltó szamurájok eredetileg azért szálltak harcba a Bosin-
háborúban, mert a sógunátus nem védte meg az országot a külföldiek beáramlásától. Azonban
rá kellett ébredniük, hogy az ország gazdasági, ipari és hadi fejlettsége túlságosan elmaradott
az európaiakhoz és az amerikaiakhoz képest. Így ha el akarják kerülni az ország gyarmattá
válását, akkor előbb Japánnak fel kell épülnie a polgárháború romjaiból, és be kell hoznia a
lemaradását a többi országhoz képest. Ezáltal az új vezetőség nem tehetett mást, mint hogy a
külföldiek kiűzése helyett az ország fejlődésére helyezte a hangsúlyt. A reformok célja tehát
az volt, hogy Japán független maradjon, és megerősödve a Nyugat hatalmaival egyenrangú
országgá váljon. A Meidzsi-kor (1868–1912) ezt a célkitűzést megvalósította.
A közigazgatási reform (1871) centralizált, bürokratikus államberendezkedést alakított ki. A
porosz mintára készített alkotmány(1889) kimondta, hogy a császár a legfőbb hatalom,
ugyanakkor megteremtette a parlamentáris rendszert: a kétkamarás országgyűlést, a kabinetet,
a miniszterek és a miniszterelnök feladatkörét. Az 1880-as években megalakultak a pártok, és
1890-ben megtartották az első választást. Korlátozott szavazati jog alapján (az összlakosság
1,6%-a szavazhatott), de a népképviselet elve alapján ülhetett össze országgyűlés. A pártok
szorosan kapcsolódtak a gazdasági érdekcsoportokhoz, s a politika és az üzleti élet
összefonódása (és a korrupció) jellemző vonása lett a japán közéletnek. Átalakult a gazdaság
is. 1871-ben egységesítették a nemzeti valutát (jen), és megalapították a japán bankrendszert.
A mezőgazdasági reformok (nagybirtok eltörlése, parasztok földtulajdonlási joga, földadó,
termelési korlátozások eltörlése, új mezőgazdasági technikák) bevezetése mellett erőteljes
iparosítás kezdődött. A japán ipari forradalom az 1860-as években a textilipar
gépesítésével, termelékenységének növelésével kezdődött. 1868-tól 1884-ig megteremtették a
modern iparosítás alapjait, és a következő, 1884-től az első világháború végéig tartó korszak a
gyors gazdasági és demográfiai növekedés időszaka lett. Az iparágak nagy részét állami
vállalkozásként indították be (könnyűipar, vasút, bányák, hajógyártás, nehézipar), amelyeket
az 1880-as években privatizáltak, s így az iparosítást már döntően a magánszektor folytatta.
Az infrastruktúra kiépítését is az állam végezte: vasút, távíróhálózat, postarendszer, kikötők,
utak. Nehézségeket okozott viszont az ország nyersanyagszegénysége. A vasérc, a szén,
az olaj, a gumi több mint 90%-át kellett importból beszerezni.[4]
Japán társadalma is megváltozott. Az Edo-korban szinte kasztszerűen elkülönültek a lakosság
rétegei. A korlátokat a Meidzsi kor szüntette meg: 1871-ben meghirdették a törvény előtti
egyenlőséget, megszüntették a nagybirtokokat, eltörölték a szamurájok kiváltságait
(fegyverviselés, járandóság). Általános katonai sorozást vezettek be, és az új, parasztokból
létrehozott hadsereg hamarosan bizonyította fölényét a szamuráj-hadviseléssel szemben. A
társadalom – bár hierarchikus maradt – megnyílt, és az általános oktatás elvileg mindenkinek
biztosította az esélyegyenlőséget. A gazdaságfejlesztéshez jó alapot biztosított a nagyszámú
iskolázott népesség, az agrárszektor munkaerő-feleslege, a monetarizált gazdaság, a tőkeerős
kereskedőréteg és az irányító-szervező munkát ellátó művelt szamurájréteg. Óriási méretű
urbanizációs folyamat kezdődött el. A századfordulón Tokió már kétmilliós, Oszaka millió
feletti nagyváros volt. 1920-ra az össznépesség fele városokban lakott.A népszaporulat
vidéken volt magasabb (fél évszázad alatt 30 millióról közel 60 millióra nőtt Japán
lakossága), de a belső migrációnak köszönhetően a többlet már a városokban jelent meg.[5]
Japán megnyitásakor a Nyugat ismeretanyaga lenyűgözte a japánokat. Mindent meg akartak
tanulni: küldöttségek indultak Európába, Amerikába, hogy tanulmányozzák a fejlett országok
viszonyait, törvényeit, gazdaságát, politikai életét. Külföldi szakértőket hívtak Japánba, és
japán diákok rajzottak ki Európa egyetemeire. A nyugati eszmék leginkább az értelmiség és a
felsőbb rétegek életére voltak hatással, de a nyugatosodás valójában csak a mindennapi élet
külsőségeire vonatkozott, a személyes kapcsolatokat, a családi életet nem érintette. Míg a
városokban egyre jobban terjedt a nyugati életstílus, vidéken ennek alig volt jele. A
felhalmozott tudásanyagot rögtön a gyakorlatba ültették át. 1872-ben megalkották a
közoktatási reformot, s ezzel magas oktatási és kulturális színvonalat teremtettek. A
századfordulóra Japán lakosságának 95%-a tudott írni-olvasni, és minden tanköteles korú
japán gyermek járt iskolába. A közoktatás fontossága nem csak a műveltség terjesztésében
rejlett. Az 1890-es „Császári leirat az oktatásról” (amelyet minden elemistának meg kellett
tanulnia!) a konfuciánus etikára építve a hagyományos japán erényeket nevezte meg a
legfontosabb alapelveknek: alattvalói hűség, fiúi tisztelet, harmóniára való törekvés, szerény
és mértékletes magaviselet, szorgalmas tanulás és munkavégzés, erkölcsös élet, a törvények
tisztelete, a haza iránti önfeláldozó szeretet. Egységes és államilag ellenőrzött, racionalizált és
szekularizált oktatás folyt mindenütt, központilag jóváhagyott tankönyvekből, egységes
tanterv alapján, egységesen képzett és fegyelemre nevelő tanítókkal.
A japán külpolitika első feladatának az egyenlőtlen szerződések revízióját tekintette, amivel
teljes függetlenségének visszaállítására törekedett. Először Nagy-Britanniával sikerült 1899-
ben elismertetni Japán egyenrangúságát, s az 1902-es angol–japán szövetségi szerződéssel
Japán betagolódott az alakuló hatalmi szövetségek rendszerébe. A külpolitika távolabbi
célkitűzése az ország erősítése volt, mégpedig a nyugati hatalmaktól látott módszerrel: területi
hódításokkal, illetve érdekszférák kialakításával.

Jegyzetek[szerkesztés]
1. ↑ Totman, Conrad: Japán történelme 193-212. o.
2. ↑ Reischauer, Edwin O.: Japán története 97-104. o.
3. ↑ Jamadzsi Maszanori: Japán - Történelem és hagyományok 245-257. o.
4. ↑ Farkas Ildikó: Ismerjük meg japánt!
5. ↑ Totman, Conrad: Japán történelme 193-212. o.

Források[szerkesztés]
● ↑ Totman, Conrad: Japán történelme: Totman, Conrad. Japán történelme. Osiris, Budapest
(2006) ISBN 9633898404
● ↑ Reischauer, Edwin O.: Japán története: Reischauer, Edwin O.. Japán története. Magyar
Könyvklub, Budapest (1995) ISBN 9638469323
● ↑ Farkas Ildikó: Ismerjük meg japánt!: Farkas
Ildikó (szerk.). Ismerjük meg japánt! Bevezetés a
japanisztika alapjaiba. ELTE Eötvös Kiadó (2009) ISBN 9789632841076
● ↑ Jamadzsi Maszanori: Japán - Történelem és hagyományok: Jamadzsi
Maszanori. Japán -
Történelem és hagyományok. Gondolat, Budapest (1989) ISBN 9632821750

További információk[szerkesztés]
● Hoyt, Edwin P.: Pearl Harbor. [h. n.], Agora Kiadó, 1999 ISBN 9639150045
● Inogucsi Takasi: Japán politika. [h. n.], Századvég Kiadó, 2007, ISBN 9789637340383
● Kirchmann, Hans: "Hirohito- „Japán utolsó császára”. [h. n.], Gondolat Kiadó,
1990, ISBN 9632823427
● Kondorosi Ferenc, Maros Kitt, Visegrády Antal: A világ jogi kultúrái - a jogi kultúrák
világa. [h. n.], Napvilág Kiadó, 2008, ISBN 9789639697300
● http://afe.easia.columbia.edu/special/japan_1750_meiji.htm (Hozzáférés: 2014. november
24.)
● http://aboutjapan.japansociety.org/content.cfm/the_meiji_restoration_era_1868-1889 (Ho
zzáférés: 2014. november 24.)
● http://mult-kor.hu/cikk.php?id=33526 (Hozzáférés: 2014. november 24)