PAUL KENNEDYBHBM

A NAGYHATALMAK
TÜNDÖKLÉSE ÉS BUKÁSA
A NAGYHATALMAK TÜNDÖKLÉSE
ÉS BUKÁSA
 587935
A mű eredeti címe: Paul Kennedy: The Rise and Fali of the Great Powers

A fordítás a Fontana Press 1989. évi kiadása alapján készült

Fordították: Bojtár Péter, Csillag Gábor, Varga Zsuzsanna

A fordítást az eredetivel egybevetette: Szilárd Gabriella

ISBN 963 05 6076 3

Kiadja az Akadémiai Kiadó, Budapest

Első kiadás: 1992

© Paul Kennedy 1988

Hungárián translation © Bojtár Péter, Csillag Gábor, Varga Zsuzsanna

Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a nyilvános előadás, a rádió- és televízióadás,

valamint a fordítás jogát, az egyes fejezeteket illetően is.

Prímed in Hungary

M. TUD. AKAi?£míA KÖNYV' hHA

Könyvleitói a »
 TARTALOM

TÉRKÉPEK VII
TÁBLÁZATOK ÉS ÁBRÁK IX
KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS XI
BEVEZETÉS XIII
STRATÉGIA ÉS GAZDASÁG
AZ IPAROSODÁS ELŐTTI VILÁGBAN
1. A nyugati világ felemelkedése 3
Kína a Ming-dinasztia korában 5
A muzulmán világ 8
Két kívülálló - Japán és Oroszország 13
Az „európai csoda” 15
2. Habsburg-kísérlet a hatalom megszerzésére, 1519-1659 30
A küzdelem jelentősége és kronológiája 30
A Habsburg-tömb erős és gyenge pontjai 41
Nemzetközi összehasonlítások 53
Háború, pénz és a nemzetállam 67
3. Pénzügy, földrajz és győztes háborúk, 1660-1815 70
A „pénzügyi forradalom” 73
Geopolitika 82
Győztes háborúk, 1660-1763 97
Győztes háborúk, 1763-1815 111
STRATÉGIA ÉS GAZDASÁG
AZ IPAROSODÁS KORÁBAN
4. Az iparosodás és a világegyensúly eltolódása, 1815-1885 139
Az Európán kívüli világ hanyatlása 143
Egyeduralkodó Nagy-Britannia? 146
A „középhatalmak” 154
A krími háború és az orosz hatalom hanyatlása 164
Az Egyesült Államok és a polgárháború 172
A német egyesítési háborúk 176
Összegezés 184

V
5. A kétpólusú világ kialakulása és a „középhatalmak” válsága.
Első rész: 1885-1918 186
A világhatalmi egyensúly eltolódása 189
A nagyhatalmak helyzete 1885-1914 között 194
A szövetségek kialakulása. Sodródás a háború felé, 1890-1914 236
A totális háború és a hatalmi egyensúly, 1914-1918 243
6. A kétpólusú világ kialakulása és a „középhatalmak” válsága.
Második rész: 1919-1942 261
A háború utáni nemzetközi rend 261
A kihívók 275
A kívülálló szuperhatalmak 302
A kiteljesedő válság, 1931-1942 313

STRATÉGIA ÉS GAZDASÁG
MA ÉS HOLNAP
7. Stabilitás és változás a kétpólusú világban, 1943-1980 327
„A túlerő megfelelő alkalmazása” 327
Az új stratégiai kép 336
A hidegháború és a harmadik világ 351
Repedések a kétpólusú világban 372
A gazdasági egyensúly változásai, 1950-1980 390
8. A XXL század küszöbén 413
Történelem és elmélkedés a jövőről 413
Kína kötéltáncos-mutatványa 421
A japán dilemma 432
A Közös Piac - erőviszonyok és problémák 443
A Szovjetunió fejlődésének „ellentmondásai” 459
Az Egyesült Államok: a „legnagyobb hatalom” relatív
hanyatlásának problémája 483

epilógus 503
JEGYZETEK 509
1 .(509) 2.(512) 3.(516) 4.(526) 5.(532) 6.(544) 7.(555) 8.(568)
Epilógus (581)

BIBLIOGRÁFIA 583
NÉVMUTATÓ 621

VI
 TERKEPEK

1. Világuralmi központok a XVI. században 4

2. Európa politikai felosztása a XVI. században 18
3. V. Károly öröksége, 1519 32
4. A spanyol hatalom összeomlása Európában 40
5. Európa 1721-ben 104
6. Európai gyarmatbirodalmak 1750 körül 108
7. Európa Napóleon fénykorában, 1810 124
8. A Brit Birodalom főbb birtokai, tengerészeti bázisai és
tenger alatti kábelei 1900 körül 214
9. Az európai hatalmak és haditerveik 1914-ben 242
10. Európa az első világháború után 262
11. Európa Hitler hatalmának tetőpontján, 1942 330
12. Az Egyesült Államok felvonultatott erői 1987-ben 489

VII
 TÁBLÁZATOK ES ABRAK

TÁBLÁZATOK

1. A katonai potenciál növekedése, 1470-1660 54

2. Brit kiadások és bevételek a háborús időkben, 1688-1815 78
3. Az egyes országok népessége 1700-1800 között 95
4. A hadseregek nagysága 1690-1814 között 95
5. A haditengerészet nagysága 1689-1815 között 96
6. A világ ipari termelésének relatív megoszlása, 1750-1900 144
7. Az egy főre eső iparosodottság, 1750-1900 144
8. A nagyhatalmak katonai ereje 1816-1880 között 149
9. A nagyhatalmak bruttó nemzeti terméke (GNP), 1830-1890 165
10. Az európai nagyhatalmak egy főre eső bruttó nemzeti terméke (GNP),
1830-1890 166
11. A krími háborúban részt vevő országok katonai kiadásai 171
12. A nagyhatalmak össznépessége 1890-1938 között 190
13. A nagyhatalmak városi lakossága, 1890-1938 191
14. Az egy főre eső iparosodottság, 1880-1938 191
15. A nagyhatalmak vas- és acéltermelése, 1890-1938 192
16. A nagyhatalmak energiafogyasztása, 1890-1938 192
17. A nagyhatalmak relatív ipari potenciálja, 1880-1938 193
18. A világ ipari termelésének relatív megoszlása, 1880-1938 193
19. A nagyhatalmak katonai és tengerészeti létszáma, 1880-1914 195
20. A nagyhatalmak hadihajóinak tonnatartalma, 1880-1914 195
21. A nagyhatalmak nemzeti jövedelme, népessége és az egy főre
jutó jövedelem 1914-ben 232
22. Az 1914-es szövetségek ipari-technológiai összehasonlítása 245
23. Nagy-Britannia hadianyag-termelése, 1914-1918 253
24. Ipari-technológiai összehasonlítás (Oroszország nélkül) 257
25. Háborús kiadások és a teljes mozgósított erő, 1914-1919 259
26. A világ ipari termelésének mutatói, 1913-1925 265
27. A nagyhatalmak védelmi költségei 1930-1938 között 280
28. Az ipari termelés éves mutatói 1913-1938 között 283
29. A nagyhatalmak repülőgépgyártása 1932-1939 között 306
30. A világ ipari termelésének megoszlása 1929-1938 között 310
31. A nagyhatalmak 1937-es nemzeti jövedelme és a védelmi
ráfordítások aránya 312

IX
32. A nagyhatalmak háborús potenciálja 1937-ben 313
33. Harckocsigyártás 1944-ben 333
34. A nagyhatalmak repülőgépgyártása 1939-1945 között 333
35. A nagyhatalmak fegyvergyártása 1940-1943 között 335
36. A nagyhatalmak teljes és egy főre jutó bruttó nemzeti terméke
1950-ben 348
37. A nagyhatalmak védelmi kiadásai 1948-1970 között 361
38. A nagyhatalmak nukleáris rakétahordozói 1974-ben 373
39. A világ gyáripari termelése 1830-1980 között 391
40. A világkereskedelem mutatói 1850-1971 között 391
41. A világ össztermelésének százalékos növekedése 1948-1968 között 391
42. Az egy főre jutó átlagos évi növekedés 1948-1962 között 408
43. A bruttó világtermelés megoszlása 1960-1980 között 411
44. Népesség, egy főre jutó GNP és GNP 1980-ban 411
45. A GNP reálértékének növekedése 1979-1983 között 446
46. Ezer dollár GNP előállítására felhasznált szén és acél
1979-1980 között 464
47. A stratégiai nukleáris robbanófejek becsült adatai 473
48. A NATO és a Varsói Szerződés tagállamainak tengeri ereje 480
49. Az Egyesült Államok deficitje, adósságai és kamatterhei
1980-1985 között 495

ÁBRÁK

1. Oroszország és Németország erőviszonyainak összevetése 229

2. A GDP várható növekedése Kínában, Indiában és néhány
nyugat-európai államban, 1980-2020 429
3. A Szovjetunió és Kína gabonatermelése, 1950-1984 463

X
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

E könyv gyengeségei még nagyobbak lettek volna barátaim kedves segítsége nél­
kül. J. R. Jones és Gordon Lee átfésülte az egész kéziratot, és kérdéseikkel sok
problémára rávilágítottak. Jonathan Spence kollégám vett rá (tartok tőle, nem
teljes sikerrel) az első két fejezetben felmerülő kulturális elképzeléseim mérséklésé­
re. John Elliot bátorított a második fejezet megírásakor, annak ellenére, hogy ez
nyilvánvalóan nem az én korszakom. Paddy O’Brien és John Bosher kutatásainak
köszönhetően kevésbé kidolgozatlanok a XVIII. századi angol és francia pénz­
ügyekhez fűzött kommentárjaim. Nick Rizopoulos és Michael Mandelbaum nem­
csak alaposan átnézték az utolsó fejezetet, de meg is hívtak a New York-i Lehrman
Intézetben tartott előadássorozatra, hogy ott kifejthessem nézeteimet. Ottani hall­
gatóim közül sokan jegyzetekkel, irodalomjegyzékekkel, értékes bírálatokkal és
bátorítással segítették elő munkám elkészültét.
Az East-Anglia és a Yale Egyetem könyvtáraitól és munkatársaitól jelentős
segítséget kaptam. Diplomás hallgatóm, Kevin Smith, a történelmi statisztikákkal
kapcsolatos kutatásokban segített. A térképeket fiam, Jim Kennedy készítette.
Sheila Klein és Sue McClain a gépelésben és a szövegrögzítésben, Maarten Pere-
boom pedig az irodalomjegyzék elkészítésében segítettek. Különösen hálás vagyok
irodalmi ügynökömnek, Bruce Hunternek az évek során nyújtott folyamatos
támogatásért és bátorításért. Jason Epstein rendíthetetlen és türelmes szerkesztőm
volt, aki ismételten figyelmeztetett az átlagolvasó igényeire, és jobban érzékelte,
mint a szerző, hogyan kell az egyes témákat az olvasói igényekhez igazodva
kifejtenem.
Családom állandó támogatást és - ami még fontosabb - kikapcsolódást és
felüdülést biztosított számomra. A könyvet feleségemnek ajánlottam, akinek na­
gyon sokat köszönhetek.

PAUL KENNEDY
Hamden, Connecticut, 1986

XI
 BEVEZETES

Könyvünk azokat a változásokat követi figyelemmel, amelyek a reneszánszot

követő új- és legújabb, ún. „modern” kor során mentek végbe az erőviszonyok
alakulásában az egyes országokon belül és a nemzetközi kapcsolatokban. Megkí­
sérli kinyomozni és megmagyarázni, hogyan következett be különböző történeti
korokban az egyes nagyhatalmak felemelkedése és hanyatlása, milyen hasonlósá­
gokat és különbségeket mutatnak e folyamatok a nyugat-európai új monarchiák
és az óceánon túli államalakulatok átfogó rendszere kialakulásának kezdetétől
számított öt évszázadon keresztül. Elkerülhetetlenül sokat foglalkozik a háborúk­
kal, különösen azokkal a jelentősebb konfliktusokkal, amelyekben a nagyhatal­
mak különböző koalíciói vettek részt, és így nagy hatásuk volt a nemzetközi
helyzet alakulására. E könyv azonban mégsem szorosan hadtörténeti jellegű. A
háborúkkal párhuzamosan igyekszik nyomon követni az egyetemes gazdasági
szférában 1500 óta bekövetkezett változásokat, ugyanakkor mégsem, legalábbis
nem kimondottan, gazdaságtörténeti munka. A gazdaság és a stratégia közötti
kölcsönhatásokra összpontosít: hogyan törekedtek a vezető hatalmak gazdagságuk
és hatalmuk növelésére, illetőleg megtartására.
így az alcímben is feltüntetett „katonai konfliktusokat” mindig a „gazdasági
változások” összefüggésében vizsgáljuk. Ebben a korszakban bármely nagyhata­
lom győzelmét, illetve egy másik összeomlását rendszerint hadseregek hosszan
tartó csatározása előzte meg; de az eredményt befolyásolta a hadban álló ország
produktív gazdasági erőforrásainak hatékony vagy kevésbé hatékony felhasználá­
sa a háborúk folyamán, továbbá az is, hogy a tényleges konfliktust megelőző
évtizedekben milyen mértékben fejlődött vagy hanyatlott a szóban forgó állam
gazdasága összehasonlítva a többi vezető nemzettel. Éppen ezért tanulmányunk
szempontjából egyaránt fontos, hogyan változik egy nagyhatalom helyzete béke­
időben és küzdőképessége háború esetén.
Mindezt természetesen részletesen kifejtjük a könyvben, itt csupán lényegét
foglaljuk össze.
A társadalmak fejlődésének üteme mindig egyenlőtlen. Mivel a technika fejlődé­
se, az új találmányok hasznosítása és a gazdasági változások eltérő módon mennek
végbe, a vezető nemzetek egymáshoz viszonyított ereje sohasem lehetett állandó.
Például a messzehordó ágyúkkal felszerelt vitorlás hajók megjelenése és az atlanti
kereskedelem 1500 utáni fellendülése nem volt egyformán előnyös Európa minden
állama számára. A gőzenergia, illetve az ezt kiszolgáló szén- és ércforrások fejlesz­

XIII
tése erőteljesen növelte bizonyos nemzetek relatív hatalmát, ugyanakkor másokét
csökkentette. Termelőkapacitásuk megerősödésével az államok békeidőben köny-
nyebben finanszírozták a nagyarányú fegyverkezést, háborúban pedig a hadsereg
és a flotta fenntartását és ellátását. Bár ez a megfogalmazás igencsak merkantil
színezetűnek tűnhet, de a katonai hatalom megalapozásához általában vagyonra
van szükség, a vagyon megszerzéséhez és megvédéséhez pedig katonai hatalomra.
Ha azonban az állami források túl nagy hányadát fordítják katonai célokra, ez
hosszú távon általában a nemzeti hatalom gyengüléséhez vezet. Ha pedig az állam
stratégiailag túlzott mértékben terjeszkedik - például igen nagy területek meghódí­
tása vagy költséges háborúskodás során előfordulhat, hogy a területnövelés
lehetséges előnyeit meghaladják az ebből származó hatalmas költségek. Ez a
probléma akkor válik égetővé, ha az érintett nemzet gazdaságilag lefelé ívelő
időszakát éli. A XVI. századi Nyugat-Európa előretörésétől a nagyhatalmi pozíci­
óban levő vezető országok - Spanyolország, Németalföld, Franciaország, Nagy-
Britannia és jelenleg az Egyesült Államok - felemelkedésének és későbbi hanyatlá­
sának történetében hosszú távon jelentős összefüggés mutatkozik a produktív és
jövedelemtermelő kapacitások és a katonai potenciál között.
A „nagyhatalmak felemelkedésének és hanyatlásának” története röviden a kö­
vetkezőképpen foglalható össze.
Az első fejezet az 1500-as év körüli világ és az akkori hatalmi központok erejét
és gyengéit vizsgálja. Elemezzük a Ming-dinasztia Kínáját; az Oszmán Birodalom
és a muzulmán világ oldalhajtásait Indiában; a Mogul Birodalmat; a Moszkvai
Nagyfejedelemséget; a Tokugavák Japánját és a nyugat- és közép-európai államok
csoportját. A XVI. század közepén még semmiképpen sem volt nyilvánvaló, hogy
az európai régió majd a többi fölé emelkedik. Európához képest impozánsnak és
szervezettnek tűnhettek ugyan egyes keleti birodalmak, de túl centralizált hatalmi
rendszerük ragaszkodott a hit és a gyakorlat egységéhez, nemcsak a hivatalos
államvallásban, hanem olyan területeken is, mint a kereskedelem vagy a fegyverzet
megújítása. Európában nem volt ilyen értelemben vett legfelsőbb hatalom, és a
különböző királyságok és városállamok háborúkkal is terhes vetélkedése ösztö­
nözte a haditechnika folytonos fejlesztését, s ez gyümölcsöző kölcsönhatásban állt
a versenyszellemű technikai és kereskedelmi fejlődéssel. Az európai társadalmak
gazdasági növekedése és katonai hatékonysága állandóan felfelé ívelt, és rövidesen
felülmúlta a többi földrész országait.

Míg a technikai változás és a katonai versengés a megszokott pluralista módon

hajtotta előre Európát, fennmaradt a lehetőség, hogy valamelyik rivális állam
olyan források birtokába kerül, amelyek segítségével felülmúlhatja vetélytársait, s
így a kontinens urává válik. 1500 után mintegy 150 évig a Habsburgok spanyol és
osztrák ágának dinasztikus-vallási tömbje pontosan ezzel fenyegette Európát, míg
a többi jelentős európai állam igyekezett a Habsburgok egyeduralomra jutását
megakadályozni - ez a második fejezet témája. Annak érdekében, hogy az olvasó
helyesen ítélhesse meg a korszak háborúinak következményeit, a különböző vezető
hatalmak erős és gyenge oldalait egymással összefüggésben és a nyugati társadal­

XIV
makat egyenként érintő tágabb gazdasági és technikai változásokhoz viszonyítva
elemezzük - itt és a könyvben mindvégig. A fejezet azt mutatja be, hogy noha a
Habsburg-uralkodók óriási anyagi erők fölött rendelkeztek, az ismétlődő konflik­
tusok folyamán rendszeresen túlterhelték országaikat, és katonai erejük növekedé­
se gyöngítette gazdasági bázisukat. Bár a többi európai nagyhatalmat szintén
megviselték az elhúzódó háborúk, általában Habsburg ellenfeleiknél sikeresebben
tudták fenntartani az anyagi források és a katonai potenciál közötti egyensúlyt.

Az 1660-1815 közötti nagyhatalmi küzdelmek - ezekkel foglalkozik a harmadik

fejezet - nem tekinthetők egyszerűen egy hatalmi csoport és riválisai versengésé­
nek. Ebben a bonyolult időszakban korábbi nagyhatalmak (Spanyolország és
Németalföld) háttérbe szorultak, mialatt öt vezető állam - Franciaország, Nagy-
Britannia, Oroszország, Ausztria és Poroszország - került az élre. Ezek irányítot­
ták a XVIII. századi európai diplomáciát és hadviselést, hosszadalmas koalíciós
háborúkat folytattak gyorsan változó szövetségi viszonyok mellett. Ebben a kor­
ban Franciaország először XIV. Lajos, később Napóleon alatt közel állt ahhoz,
hogy Európa vezető hatalma legyen, közelebb, mint bármikor előtte, sőt utána is;
törekvésével azonban a többi nagyhatalom újból és újból szembeszállt. Mivel a
XVIII. század elejére az állandó hadseregek és a hadiflotta költségei erősen megnö­
vekedtek, az az ország, amely fejlett bank-, illetve hitelrendszert tudott kialakítani
(pl. Nagy-Britannia), megelőzte pénzügyileg fejletlenebb ellenfeleit. A hatalmi
viszonyokat eldöntő gyakori és változó kimenetelű konfliktusokban jelentős szere­
pe volt az országok földrajzi helyzetének is. Ez magyarázza, miért nőtt meg 1815-re
a két „perem”-hatalom, Oroszország és Nagy-Britannia jelentősége. Beavatkoz­
hattak Nyugat-Közép-Európa küzdelmeibe, míg földrajzilag védve voltak tőlük; a
XVIII. században mindketten Európán kívül terjeszkedtek, miközben biztosítot­
ták a kontinentális hatalmi egyensúly fenntartását. Végül, a század utolsó évtize­
deiben Nagy-Britanniában megkezdődött az ipari forradalom, amely megerősítette
az ország teherbíró-képességét, megteremtve így a tengerentúli gyarmatosítás és a
napóleoni európai terjeszkedés meghiúsításának feltételeit.
1815 után egy teljes évszázadon át nem voltak hosszan tartó koalíciós háborúk.
Olyan stratégiai egyensúly alakult ki, amelyet az európai nagyhatalmak közösségé­
nek minden tagja támogatott, úgyhogy egyetlen nemzet sem törhetett egyedura­
lomra. Ezekben az évtizedekben a kormányok elsősorban saját belső problémáik­
kal, illetve (Oroszország és az Egyesült Államok) a további terjeszkedéssel voltak
elfoglalva. A nemzetközi kapcsolatokat jellemző viszonylagos stabilitás tette lehe­
tővé a Brit Birodalom számára, hogy tengeri, gyarmati és kereskedelmi világhata­
lomként a csúcspontra hágjon, és az ipari termelésben hasznosítsa a gőzenergia
felhasználásában szerzett monopolhelyzetét. A XIX. század második felére az
iparosodás már más régiókra is kiterjedt, és a nemzetközi hatalmi egyensúly lassan
azoknak az országoknak az oldalára billent, amelyek kellő források és szervezett­
ség birtokában ki tudták aknázni az újabb termelőeszközöket és technológiákat. A
térség néhány nagyobb konfliktusa - a krími háború, az amerikai polgárháború és
a francia-porosz háború - már ekkor is kudarcot jelentett azoknak a társadalmak­

XV
nak, amelyek nem tudták modernizálni katonai erejüket, és nem rendelkeztek
megfelelő ipari háttérrel a hatalmas hadseregek, valamint a drágább és bonyolul­
tabb haditechnika fenntartásához.
A XX. század közeledtével a technikai változások üteme és a növekedés egyen­
lőtlen mértéke következtében a nemzetközi rendszer sokkal bizonytalanabbá és
összetettebbé vált, mint ötven évvel korábban. 1880 után a nagyhatalmak további
afrikai és csendes-óceáni gyarmati területek megszerzéséért vetélkedtek, amit rész­
ben a nyereségvágy, részben a hanyatlástól való félelem indokolt. A szárazföldön
és a tengeren fokozódott a fegyverkezés, a kormányok már esetleges jövőbeli
háborúkhoz kerestek partnereket, így békeidőben hoztak létre katonai szövetsége­
ket. A gyakori gyarmati viták és az 1914 előtti korszak nemzetközi válságai
hátterében a gazdasági mutatók évtizedről évtizedre mindjobban kimutatták a
globális egyensúly egyre nagyobb mérvű eltolódását, és egy olyan világrendszer
hanyatlását, amely több mint három évszázadon keresztül lényegileg Európa-cent-
rikus volt. Olyan hagyományos európai nagyhatalmak estek ki a versenyből, mint
Franciaország, Ausztria-Magyarország és az újonnan egyesített Olaszország. Eh­
hez képest az óriási, kontinens nagyságú államok, az Egyesült Államok és Oroszor­
szág egyre inkább előtérbe kerültek, utóbbi még a cári államvezetés tehetetlensége
ellenére is. A nyugat-európai nemzetek közül talán csak Németország tudott
befurakodni a leendő világhatalmak válogatott csapatába. A másik oldalon Japán
határozottan a Kelet-Ázsia fölötti uralomra tört. Ezek a változások figyelemre
méltó s végül leküzdhetetlen problémát jelentettek a Brit Birodalom számára,
amely ebben a helyzetben sokkal nehezebben tudta megvédeni globális érdekeit,
mint egy fél évszázaddal korábban.

Bár az 1900 utáni ötven év legfőbb fejleménye a kétpólusú világ kialakulása a

„középhatalmak” ezzel járó válságával együtt (erre utal az ötödik és a hatodik
fejezet címe), a világrendszer egészének metamorfózisa semmiképpen sem tekinthe­
tő zökkenőmentesnek. Ellenkezőleg, az első világháború véres ütközeteiben az
iparilag szervezett és hatékony gazdaságra támaszkodó császári Németország
előnyösebb helyzetben volt a gyorsan modernizálódó, de még mindig elmaradott
cári Oroszországgal szemben. Néhány hónappal a keleti fronton aratott győzelem
után azonban Németország vereséget szenvedett nyugaton, miközben szövetsége­
sei szintén összeomlottak az olasz, a balkáni és a közel-keleti hadszíntereken. A
későbbi amerikai hadi és főként gazdasági segítségnek köszönhetően a nyugati
szövetség végül is legyőzte a rivális koalíciót. A háború mindkét oldalon hatalmas
károkat okozott. Ausztria-Magyarország széthullott, Oroszországban kitört a
forradalom, Németországot leverték, Franciaország, Olaszország, de még Nagy-
Britannia is keményen megszenvedett a győzelemért. Két kivétel volt itt: Japán,
amely tovább növelte pozícióit a csendes-óceáni térségben, valmint az Egyesült
Államok, mely 1918-ra vitathatatlanul a világ legerősebb hatalmává vált.

1919 után Amerika gyorsan visszavonult, és felszámolta külföldi elkötelezettségeit,

míg a bolsevista Oroszország teljesen elszigetelődött; így olyan, az alapvető gazda­

XVI
sági realitásokból kizökkent nemzetközi rendszer alakult ki, amelyhez hasonló
nem akadt az alatt az öt évszázad alatt, amellyel könyvünk foglalkozik. Bár
Nagy-Britannia és Franciaország meggyengült, még mindig a diplomáciai színpad
középpontjában állt, az 1930-as évek elejétől azonban már fenyegették pozícióikat
a katonailag megerősödött, revíziót követelő államok: Olaszország, Japán és
Németország. A németek most sokkal elszántabban és nyíltabban törtek az euró­
pai hegemónia megszerzésére, mint 1914-ben. Azonban a háttérben egyértelműen
az Egyesült Államok maradt a világ legnagyobb ipari hatalma, Sztálin Oroszorszá­
ga pedig arra törekedett, hogy minél gyorsabban ipari szuperhatalommá váljon.
Következésképpen, a revizionista „közép”-hatalmaknak minél előbb terjeszkedni­
ük kellett, ha nem akartak teljesen háttérbe szorulni a két földrésznyi kiterjedésű
óriás mögött. Ugyanakkor a győztes középhatalmak érezték, hogy a német és a
japán előretörés visszaszorítása egyidejűleg őket is gyengítheti. A második világhá­
ború lényegében megerősítette a hanyatlás előérzetét. Látványos kezdeti győzelme­
ik ellenére a tengelyhatalmak végül is szükségszerűen kudarcot vallottak az első
világháborúhoz képest jóval kiegyensúlyozatlanabb termelő- és ellátóbázisaik mi­
att. Annyit azonban még megsemmisítő vereségük előtt elértek, hogy eközben
Franciaország másodrangú hatalommá vált, és Nagy-Britannia helyrehozhatatla­
nul meggyengült. 1943-ban végül megszületett a már évtizedekkel előbb megjósolt
kétpólusú világ, és a katonai egyensúlyt ismét a gazdasági erőforrások globális
megoszlása teremtette meg.

A könyv két utolsó fejezete azokat az éveket vizsgálja, melyeket a gazdaságilag,

katonailag és ideológiailag megosztott kétpólusú világrendszer fennállása jellemez
- a politikában mindezt a hidegháború gyakori válságai tükrözték. Az Egyesült
Államok és a Szovjetunió szuperhatalmi pozícióit látszólag megerősítette a nukleá­
ris fegyverek és a nagy hatótávolságú rakétarendszerek megjelenése. A stratégiai és
diplomáciai „tájkép” most egészen más jellegű volt, mint az 1900-as vagy különö­
sen az 1800-as években.
Természetesen ez nem jelenti azt, hogy megtorpant volna a nagyhatalmak
felemelkedésének és hanyatlásának folyamata vagy a globális gazdasági egyensúly­
eltolódásokhoz vezető eltérő növekedési arányok és technikai változások, melyek
természetesen fokozatosan hatást gyakoroltak a politikai és katonai egyensúlyra.
Katonailag az Egyesült Államok és a Szovjetunió az 1960-as évek után, az
1970-80-as években is előtérben maradt. Mi több, mivel a nemzetközi problémákat
mindketten kétpólusú és gyakran manicheista megközelítésben fogták fel, vetélke­
désük egy olyan állandóan fokozódó fegyverkezési versenyhez vezetett, amellyel
egyetlen más hatalom sem tudott lépést tartani. Azonban ugyanezen évtizedek
alatt a globális termelési egyensúly gyorsabban változott, mint bármikor máskor.
Az ipari termelés és a bruttó nemzeti jövedelem harmadik világra eső része, amelyet
az 1945 utáni évtizedben minden idők legalacsonyabb szintjére szorítottak, azóta
folyamatosan növekedik. Európa a háborús pusztításból magához tért, és az
Európai Gazdasági Közösségben egyesülve a világ legjelentősebb kereskedelmi
egységévé vált. A Kínai Népköztársaság elismerésre méltó tempóban halad előre.

XVII
Japán háború utáni gazdasági növekedése pedig olyan elképesztő, hogy bizonyos
számítások szerint nemrégiben felülmúlta a szovjet teljes bruttó nemzeti termelést.
Összehasonlításul, mind a szovjet, mind az amerikai gazdaság növekedési üteme
lelassult, és részesedésük a világ össztermeléséből az 1960-as évektől drámaian
csökkent. Figyelmen kívül hagyva az összes kisebb államot, egyértelművé válik, ha
csak a gazdasági jelzőket is nézzük: ismét töóópólusú világban élünk. Mivel e
könyv érdeklődése a stratégia és a gazdaság közötti kapcsolat felé fordul, helyénva­
lónak tűnt egy utolsó (még ha szükségszerűen spekulatív) fejezet annak vizsgálatá­
ra, hogy jelen pillanatban miért válik szét a nagyhatalmak katonai, illetve termelői
egyensúlya; és hogy rámutathassunk az öt nagy politikai, gazdasági, „hatalmi
centrum” - Kína, Japán, az Európai Gazdasági Közösség, a Szovjetunió és maga
az Egyesült Államok - mai problémáira és lehetőségeire, ahogy megküzdenek a
nemzeti eszközök nemzeti célokkal való összekapcsolásának ősrégi feladatával. A
nagyhatalmak felemelkedésének és hanyatlásának története semmiképpen sem ért
véget.

Mivel e könyv meglehetősen széles horizontot nyit, érthető, hogy különböző

olvasók eltérő szándékkal fognak olvasásához. Lesznek olyanok, akik megtalálják,
amit reméltek: egy tág, de viszonylag részletes szemlét a nagyhatalmak elmúlt öt
évszázadon keresztül folytatott politikájáról, a vezető államok egymáshoz viszo­
nyított helyzetét befolyásoló gazdasági és technikai változások következményeiről,
a stratégia és a gazdaság közötti állandó kölcsönhatásról mind békeidőben, mind
a háború megpróbáltatásaiban. Az elemzés a szó szoros értelmében nem foglalko­
zik sem a kishatalmakkal, sem általában véve a kisebb, kétoldalú háborúkkal.
Szintén a szó szoros értelmében erősen Európa-centrikus látásmód jellemzi, főként
a középső fejezetekben. De ennél a témafelvetésnél ez szinte természetes.
Mások, főként azon politológusok számára, akik most olyan nagy érdeklődést
mutatnak a „világrendszerekkel” vagy a háborúk visszatérő mintáival kapcsolatos
általános törvények iránt, ez a könyv a kívántnál kevesebbet nyújthat. A félreérté­
sek elkerülése végett, ezen a ponton tisztázni kell, hogy nem foglalkozunk például
azzal az elmélettel, mely szerint a súlyos háborús konfliktusokat kapcsolatba lehet
hozni a gazdasági fellendülés vagy visszaesés kondratyevi ciklusaival. Továbbá,
nem állnak e könyv érdeklődésének középpontjában a háborúk okaival kapcsola­
tos általános elméletek, sem a háborúk kialakulása és az egyes nagyhatalmak
felemelkedésének és hanyatlásának kapcsolatával. Szintúgy nem szól e könyv a
birodalmi elméletekről, sem a birodalmak irányítására ható tényezőkről (ahogyan
ezt Michael Doyle nemrég megjelent Empires című könyve teszi), sem pedig arról,
hogy a birodalmak mennyiben járulnak hozzá egy-egy nemzet megerősödéséhez.
Végül nem javasol semmilyen általános teóriát arra nézve, hogy háború idején
milyen típusú társadalmak, társadalmi-kormányzati intézmények a leghatéko­
nyabbak a források kihasználásában.
Másfelől, a könyvben nyilvánvalóan igen sok anyag lelhető fel olyan kutatók
számára, akik efféle általánosításokat kívánnak tenni (egyik oka a bőséges jegyzet­
anyagnak éppen az, hogy jelezze a részletesebb forrásokat, mondjuk, a háborúk

XVIII
finanszírozása iránt különösen érdeklődők számára). De az általános elméletek
problémája, mellyel a történészeknek - a politológusokkal szemben - meg kell
küzdeniük, az, hogy a múlt bizonyítékai majdnem mindig túl sokszínűek ahhoz,
hogy lehetővé tegyék az egyértelmű és megcáfolhatatlan tudományos végkövetkez­
tetéseket. így, bár igaz, hogy bizonyos háborúkat össze lehet kapcsolni a döntésho­
zók félelmeivel az átfogó hatalmi egyensúlyban történő eltolódásoktól, mint példá­
ul 1939-ben a második világháború kitörésekor, nem volna annyira hasznos olyan
küzdelmek magyarázatára, mint az 1776-os amerikai függetlenségi háború, az
1792-es francia forradalmi háború vagy az 1854-es krími háború. Ugyanígy, míg
az 1914-es Ausztria-Magyarországot jó példaként lehet felhozni arra, hogy egy
„hanyatló” nagyhatalom miként járul hozzá egy jelentős háború kitöréséhez, az
elméletalkotóknak így is foglalkozniuk kell az „emelkedő” nagyhatalmak, Német­
ország és Oroszország hasonlóan kritikus szerepével. Hasonlóképpen, bármely
általános elmélet arról, hogy kifizetödnek-e a birodalmak, avagy egy mérhető
„hatalom-távolság” arány kihat-e a birodalmi irányításra, valószínűleg - a rendel­
kezésre álló ellentmondó bizonyítékok miatt - azt a banális választ adja, hogy
időnként igen, időnként nem.
Mindazonáltal, ha mellőzzük az a priori elméleteket, és egyszerűen a „nagyhatal­
mak felemelkedésének és hanyatlásának” ötszáz éves történelmi krónikáját néz­
zük, világossá válik, hogy elismerve az egyéni kivételek lehetőségét, igenis le lehet
vonni bizonyos általános érvényű következtetéseket. Például kimutatható egy
oksági viszony az általános gazdasági és produktív egyensúly eltolódásai, illetve az
egyes hatalmaknak a nemzetközi rendszerben elfoglalt helye között. Jó példa erre
a kereskedelmi útvonalaknak a XVI. században kezdődő eltolódása a Földközi­
tenger medencéjéből az atlanti és az északnyugat-európai térségre, vagy a világ
iparitermék-eloszlása az 1890 utáni évtizedekben Nyugat-Európa rovására. A
gazdasági eltolódások mindkét esetben olyan új nagyhatalmak felemelkedését
jelezték, amelyek egy napon aztán döntő hatást gyakoroltak a világ katonai-terüle­
ti rendjére. Éppen ezért, az utóbbi évtizedekben a globális produktív egyensúly
elmozdulása a „csendes-óceáni perem” irányába nemcsak a közgazdászok érdeklő­
désére tarthat számot.
Hasonlóképpen, a történeti krónika azt sugallja, hogy hosszú távon világos
kapcsolat van az egyes nagyhatalmak gazdasági felemelkedése és hanyatlása,
illetve jelentős katonai hatalommá (vagy világbirodalommá) növekedése és gyen­
gülése között. Ez szintén nem igazán meglepő, mivel két összefüggő tényből
következik. Az első, hogy egy nagyszabású katonai szervezet fenntartásához gaz­
dasági források szükségesek. A második, hogy ami a nemzetközi rendszert illeti,
mindig viszonylagos mind a vagyon, mind a hatalom, s így is kell azt vizsgálni.
Háromszáz évvel ezelőtt a merkantilista szemléletű német von Homigk megfigyel­
te, hogy

egy nemzet nagysága és gazdasága nem a bőségtől vagy hatalmának, illetve

vagyonának biztonságától függ, hanem alapvetően attól, hogy szomszédai
nálánál többet vagy kevesebbet birtokolnak ugyanabból.

XIX
 A következő fejezetekben ezt a megfigyelést újra és újra alátámasztjuk. A XVIII.
század közepén Németalföld abszolút értelemben gazdagabb volt, mint száz évvel
korábban, azonban már sokkal kevésbé számított nagyhatalomnak, mivel egyes
szomszédainak, Franciaországnak és Nagy-Britanniának „több ... volt abból”
(vagyis több a hatalomból és a vagyonból). Az 1914-es Franciaország egyértelmű­
en hatalmasabb volt az 1850-esnél, de ez kevés vigaszt jelentett, mivel elhomályosí­
totta a sokkal erősebb Németország. Nagy-Britannia ma messze nagyobb vagyon­
nal bír, hadereje sokkal erősebb fegyverekkel van felszerelve, mint viktoriánus
fénykorában; de ez kevés előnyt jelent, amikor részesedése a világtermelésből
25%-ról kb. 3%-ra zsugorodott. A dolgok rendben vannak, ha egy nemzetnek
„több ... van”; akkor jelentkeznek a problémák, ha „kevesebb”.
Ez azonban nem azt jelenti, hogy egy nemzet relatív gazdasági és katonai
hatalma ezzel párhuzamosan emelkedik vagy csökken. Az itt felhozott történeti
példák legtöbbje azt sugallja, hogy az állam viszonylagos gazdasági erejének
mutatói, illetve katonai/területi befolyásának alakulása között észrevehető „eltoló­
dás” van. Ennek okát ismét nem nehéz felismerni. Egy gazdaságilag növekvő
hatalom - Nagy-Britannia az 1800-as, az Egyesült Államok az 1890-es években és
Japán ma - sokkal inkább meggazdagodni kíván, mintsem komolyan költeni a
fegyverkezésre. Egy fél évszázaddal később a prioritások könnyen megváltozhat­
nak. A korábbi gazdasági terjeszkedés együtt járt a tengerentúli elkötelezettségek­
kel (külföldi piacoktól, illetve nyersanyagoktól való függés, katonai szövetségek,
esetleg támaszpontok és gyarmatok). Más, rivális hatalmak most gyorsabb ütem­
ben terjeszkednek gazdaságilag, és a maguk részéről is növelni kívánják külföldi
befolyásukat. A világban egyre ádázabb verseny folyik, és egyes államok részesedé­
se mindjobban csökken. A pesszimista megfigyelők hanyatlásról beszélnek; a
hazafias államférfiak „megújulásra” szólítanak fel.
E nyugtalanító körülmények között valamely nagyhatalom hiába költ sokkal
többet a védelemre, mint két generációval korábban, miközben a világ mégis
kevésbé biztonságos - egyszerűen azért, mert más nagyhatalmak gyorsabb ütem­
ben növekedtek és váltak erősebbé. A Spanyol Birodalom lényegesen többet
költött hadseregére az 1630-as és az 1640-es zavaros időszakokban, mint az 1580-
as években, amikor a kasztíliai gazdaság egészségesebb volt. Az Edward kori
Anglia védelmi költségei sokkal magasabbak voltak 1910-ben, mint mondjuk
1865-ben, Palmerston halálának idején, amikor a brit gazdaság viszonylagos tető­
pontján állt; és amelyet a britek később biztonságosabb időszaknak tartottak.
Amint a következőkből kiderül, láthatólag ma ugyanezzel a problémával kell
szembenéznie az Egyesült Államoknak és a Szovjetuniónak is. Viszonylagos ha­
nyatlásukkor a nagyhatalmak ösztönösen többet költenek a „biztonságra”, s
ezáltal potenciális forrásokat térítenek el a „befektetésektől”, mindez növeli hosszú
távú dilemmájukat.
Az itt bemutatott ötszáz év krónikájából levonható másik általános következte­
tés az, hogy az európai vagy a világuralomért folyó jelentős koalíciós háborúk végső
kimenetele, illetve az egyes oldalakon mozgósított produktív források mennyisége
között igen erős összefüggés mutatható ki. Ez igaz volt a spanyol-osztrák Habs­
burgok elleni küzdelmekre; a XVIII. századi nagy versengésekre, mint pl. a spanyol
örökösödési háború, a hétéves háború és a napóleoni háborúk; valamint száza­
dunk két világháborújára. A hosszú, őrlő háborúskodás végül is az egyes szövetsé­
gek relatív kapacitásának mércéjévé válik. Minél hosszabb a küzdelem, annál
nagyobb jelentősége lesz, melyik oldalnak van „több . .. ebből”, melyiknek „keve­
sebb”.
Ezek az általánosítások azonban megfogalmazhatók anélkül is, hogy a gazdasá­
gi determinizmus csapdájába esnénk. Annak ellenére, hogy e könyv fokozott
érdeklődést tanúsít az elmúlt öt évszázad világeseményei „nagyobb összefüggései­
re” való visszavezetése iránt, nem állítja, hogy minden eseményt a gazdaság deter­
minál, vagy egyedüli oka lenne a különböző nemzetek sikerének, illetve kudarcá­
nak. Egyszerűen túl sok bizonyíték mutat másra: a földrajzi helyzet, a katonai
szervezettség, a nemzeti morál, a szövetségi rendszer és sok más tényező hathat a
különböző országok relatív hatalmára. A XVIII. században például az Egyesült
Tartományok volt Európa leggazdagabb része, Oroszország a legszegényebb -
mégis, a hollandok napja leáldozott, az oroszoké pedig felemelkedett. Az egyéni
ostobaság (mint Hitleré) és különösen a hadvezetés minősége és hatásfoka (legyen
az XVI. századi spanyol sereg vagy XX. századi német gyalogság) szintén nagy
szerepet játszik az egyes győzelmekben és vereségekben. Az azonban vitathatatlan­
nak tűnik, hogy egy hosszan elhúzódó nagyhatalmi (és általában koalíciós) hábo­
rúban ismételten az volt a győztes fél, amelyik virágzóbb termelő bázissal rendelke­
zett - vagy, ahogy a spanyol kapitányok mondották, az, akié az utolsó escudo volt.
Az elkövetkezők nagy része megerősíti ezt a cinikus, de lényegében helyes ítéletet.
És pontosan amiatt, mert az elmúlt öt évszázad alatt a vezető nemzetek hatalmi
helyzete közeli párhuzamban állt relatív gazdasági eredményeikkel, érdemes felten­
ni a kérdést: mik lehetnek a mai gazdasági és technikai folyamatok következményei
a jelenlegi hatalmi egyensúlyra. Ez nem jelenti annak tagadását, hogy az emberek
alakítják történelmüket, azonban történelmi környezetük korlátozhatja, de ugyan­
úgy meg is nyithatja lehetőségeiket.

Jelen könyv egy korai példaképe a híres porosz történész, Leopold von Ranke
1833-ban írt esszéje, a Die grossen Machte („A nagyhatalmak”), melyben Spanyol­
ország hanyatlásától kezdve vizsgálta a nemzetközi hatalmi egyensúly ingadozása­
it, és megpróbálta bemutatni, hogy kóronként miért emelkedtek fel és miért estek
vissza bizonyos országok. Ranke kora világának elemzésével és a napóleoni hábo­
rúkban felszínre törő hatalmi ambíciók meghiúsítását követő elképzeléseivel zárja
esszéjét. Az egyes nagyhatalmak „kilátásait” vizsgálva őt is elcsábította történészi
hivatásától a jövővel kapcsolatos spekulációk bizonytalan világa.
Tanulmányt írni „a nagyhatalmak”-ról, és történetüket könyv formájában elme­
sélni, nem ugyanaz. Eredeti szándékom egy rövid, „esszészerű” munka megírása
volt, feltételezve, hogy az olvasók ismerik (bármennyire homályosan is) az egyes
nagyhatalmak változó gazdasági növekedési mutatóit vagy a geostratégiai kérdé­
sek háttérének részleteit. Mikor e könyv első fejezeteit elküldtem véleményezésre,
vagy amikor eszmecserét folytattam a különböző témákról, egyre világosabbá vált

XXI
előttem, hogy e feltételezés téves volt: a legtöbb olvasó és hallgató még több
részletet, a háttér még alaposabb vizsgálatát igényelte, egyszerűen azért, mert nem
létezett hozzáférhető tanulmány, amely feltárta volna a gazdasági és stratégiai
hatalmi egyensúlyban bekövetkezett változásokat. Pontosan azért, mert sem a
gazdaságtörténészek, sem a hadtörténészek nem foglalkoztak ezzel a területtel,
egyszerűen elhanyagolták ezeket az összefüggéseket. Ha valami igazolhatja a
szövegben és a jegyzetekben található részletező leírásokat, akkor az az, hogy ezek
igyekeznek pótolni e kritikus hiányt a nagyhatalmak felemelkedése és hanyatlása
történetében.

XXII
 STRATÉGIA ÉS GAZDASÁG
AZ IPAROSODÁS ELŐTTI VILÁGBAN
 1

A nyugati világ felemelkedése

Az Úr 1500. esztendejében - számos tudós ennél az évszámnál húzza meg a határt

az újkor és a középkor vége között1 - Európa lakosai számára egyáltalán nem volt
nyilvánvaló: kontinensük osztályrésze, hogy a világ nagyobb részének ura legyen.
A kortársak csak töredékes ismeretekkel rendelkeztek a hatalmas keleti civilizáci­
ókról, és gyakran még ezek is tévesek voltak, mert teljes egészében utazók meséire
alapozták őket, olyan mesékre, amelyeket a szájhagyomány mindig újabb részle­
tekkel gyarapítóit. Mindezek ellenére az a széles körben elterjedt nézet, ami a mesés
kincsekben dúskáló és hatalmas hadsereggel rendelkező, kiterjedt keleti birodal­
makról kialakult, meglepően pontos volt, és első látásra úgy tűnhetett, hogy ezek
a társadalmak sokkal kedvezőbb helyzetben vannak, mint a nyugat-európai álla­
mok és népeik. És valóban, a kulturális és gazdasági tevékenységek hatalmas
központjaival összehasonlítva, Európa relatív gyengesége ekkor szembetűnőbb,
mint ereje. Legelőször is nem volt sem a legtermékenyebb, sem a legnépesebb
területe a világnak: India és Kína mindkét szempontból megelőzte. Geopolitikailag
az európai „kontinens” alakja igen kedvezőtlen: északról és nyugatról víz és jég
fogta körül, nyitva állt a kontinens belsejébe irányuló gyakori keleti inváziók előtt,
délről pedig a stratégiai bekerítő hadműveletek szempontjából volt sebezhető.
1500-ban, és még hosszú ideig előtte és utána is. Alig múlt el nyolc év azóta, hogy
Granada, Spanyolország utolsó muzulmán tartománya megadta magát Ferdinánd
és Izabella hadainak, de ez még csak egy regionális hadjárat végét jelezte, közel sem
a kereszténység és a Próféta hadai közötti sokkal hatalmasabb küzdelem befejezé­
sét. A nyugati világ nagyobbik része még mindig nem lábalt ki abból a sokkból,
amit Konstantinápoly 1453-as eleste okozott, és ez az esemény már csak azért is
egyre jelentősebbnek tűnt, mert vele korántsem ért véget az oszmán-törökök
előrenyomulása. A század végére elfoglalták Görögországot, a Jón-szigeteket,
Boszniát, Albániát és a Balkán nagy részét, és a helyzet csak tovább romlott az
1520-as években, amikor a félelmetes janicsárseregek Buda és Bécs felé nyomultak.
Délen, ahol a török gályák olasz kikötőket vettek be, a pápa már attól tartott, hogy
hamarosan Róma is Konstantinápoly sorsára juthat.2
Jóllehet ezek a II. Mohamed szultán és utódai által irányított támadások követ­
kezetes és átfogó stratégia részeinek tűntek, azokat mégis összehangolatlan és
szórványos európai válaszlépések követték. Eltérően a török és a kínai birodal­
maktól, s attól az uralkodási formától, amit nem sokkal később a mogulok
Indiában hoznak létre, sohasem létezett olyan egyesült Európa, amely egyetlen

3
4
. térkép. Világuralmi központok a XVI. században
világi vagy vallási vezetőt ismert volna el, mert a kontinens az apró királyságok és
fejedelemségek, az őrgrófságok és a városállamok kusza keveréke volt. Néhány
jelentősebb nyugati monarchia, Spanyolország, Franciaország és Anglia, virágzás­
nak indult ugyan, de egyikük sem volt mentes a belső feszültségektől, és az iszlám
ellen folytatott küzdelemben inkább vetélytársnak, mintsem szövetségesnek tekin­
tette a többi országot.
Még csak azt sem lehet mondani, hogy Európa a kultúra, a matematika, a
műszaki tudományok vagy a hajózási és egyéb ismeretek terén fölényben lett
volna, Ázsia nagy civilizációival összehasonlítva. Európa kulturális és tudományos
örökségének jelentős részét amúgy is az iszlámtól vette át, hasonlóan a muzulmán
társadalmakhoz, amelyek évszázadokon át a kétoldalú kereskedelem, a hódítás és
a letelepedés következtében Kínától kölcsönöztek. A jelenből visszatekintve észre­
vehető, hogy a XV. század végére Európa kereskedelmileg és ipari fejlettségben is
gyorsan fejlődésnek indult, de talán a leghelyénvalóbb általános következtetés
mégis az volna, hogy abban az időben a világ civilizációinak nagy központjai
közelítőleg a fejlődés azonos fokán álltak. Az Oszmán Birodalom, Kína a Ming-
dinasztia alatt, kissé később India északi része a mogulok uralkodása idején és az
európai államrendszer, távoli sarjával, a Moszkvai Nagyfejedelemséggel, jóval
felette állt Afrika, Amerika és Óceánia szétszórt társadalmainak. De amíg mindeb­
ből levonható az a következtetés, hogy Európa 1500 táján egyike volt a legfonto­
sabb kulturális hatalmi központoknak, az már korántsem volt ilyen nyilvánvaló,
hogy egy nap a vezető helyet is megszerzi. Mielőtt felemelkedésének okait megvizs­
gálnánk, szemügyre kell vennünk a vetélytársak erejét és gyenge pontjait.

Kína a Ming-dinasztia korában

Az újkor előtt létrejött civilizációk közül egy sem tűnt fejlettebbnek, egyet sem
éreztek annyival különbnek, mint éppen Kínáét.3 100-130 milliós népessége -
összevetve a XV. századi Európa 50-55 milliónyi lakosával -, figyelemre méltó
kultúrája, rendkívül termékeny és öntözött síkságai, amelyeket már a XI. század
óta csatornarendszer kötött össze, valamint a konfuciánus bürokrácia által mozga­
tott egységes és hierarchikus adminisztráció összetartotta és kifinomította a kínai
társadalmat, és a külföldi látogatók irigységének tárgyává tette. Igaz ugyan, hogy
a mongol hordák nagyon meggyengítették, és később Kubiláj kán inváziói után le
is igázták ezt a civilizációt, de Kínának az volt a szokása, hogy inkább ő változtatta
meg hódítóit, mint azok őt; így amikor 1368-ban a Ming-dinasztia trónra lépett,
hogy egyesítse a birodalmat és végleg legyőzze a mongolokat, a régi rendre és
tudásra alapozhatta hatalmát.
Az olvasó, aki a „nyugati” tudomány tiszteletének légkörében nőtt föl, a kínai
társadalom legmegdöbbentőbb tulajdonságának minden bizonnyal technikai ko­
raérettségét tartja. Már a korai időktől kezdve léteztek hatalmas könyvtárak. A
mozgatható, öntött betűkkel való nyomtatás már a XI. században feltűnik Kíná-

5
bán, és hamarosan nagy számban jelennek meg könyvek. A kereskedelem és az ipar
fejlődését a csatornaépítés és a lakosság igényei egyaránt ösztönözték. A kínai
városok jóval nagyobbak voltak középkori európai társaiknál, és a kínai kereske­
delmi útvonalak az európaiakhoz hasonlóan behálózták a világot. A papírpénz
már korábban meggyorsította a kereskedelem felvirágzását és a piacok kibővülé­
sét. A XI. század utolsó évtizedeiben Észak-Kínában már fejlett vasipar létezett,
termelése évente körülbelül 125 ezer tonna volt, hiszen maga a több mint egymillió
főből álló hadsereg irdatlan piacot biztosított a vasáruknak. Érdemes azt is megje­
gyezni, hogy ez a termelési adat jóval meghaladja a hét évszázaddal későbbi ipari
forradalom kezdeti szakaszának brit vastermelését. Nagyon valószínű az is, hogy
a kínaiak voltak az elsők, akik a valódi puskaport feltalálták, és a Mingek ágyúkat
is bevetettek a XIV. század vége felé a mongol betolakodók ellen.4
Miután a kulturális és technikai fejlettség bizonyítékait már láttuk, semmi
meglepő nincs abban, hogy a kínaiak a tengerentúli felfedezések és a kereskedelem
felé fordultak. A mágneses iránytű is kínai találmány. Dzsunkáik mérete már elérte
a későbbi spanyol hajótípusokét, és az Indiával és a csendes-óceáni szigetekkel
folytatott kereskedelem legalább annyira jövedelmező volt, mint a karavánutak
mentén zajló. A Jangcén már évtizedekkel korábban vízi hadviselés folyt - az
1260-as években Kubiláj kán, annak érdekében, hogy a Szung-dinasztia kínai
hajóit legyőzze, kénytelen volt felépíteni saját, hajítógépekkel felszerelt hatalmas
hadiflottáját és a part menti gabonakereskedelem is fellendült a XIV. század
elején. A feljegyzések szerint 1420-ban 1350 hadihajó tartozott a Ming-dinasztia
hajóhadához, ezek között volt 400 hatalmas úszó erőd és 250 olyan hajó, amelyeket
hosszú tengeri utazásokra terveztek. A nagyszámú magánkézben levő vízi jármű
ekkora erő mellett szinte eltörpült, de mégis igen jelentős volt Koreával, Japánnal,
Délkelet-Ázsiával, sőt ebben az időben már Kelet-Afrikával is folytatott kereske­
delmük, amely komoly bevételekhez juttatta a kínai államot, amely ez után a
kereskedelem után is beszedte az adót.
A hivatalos tengerentúli expedíciók sorában leghíresebb az a hét hosszú utazás
volt, amelyeket 1405 és 1433 között vezetett Cseng Ho admirális. Egy-egy alkalom­
mal hajók százai és emberek tízezrei vettek részt ezeken az utakon, és a hajóhadak
a Malaka-szorostól és Ceylontól egészen a Vörös-tenger bejáratáig és a zanzibári
kikötőkig is eljutottak. Egyik kezükkel jutalmakat osztogattak a behódoló helyi
uralkodóknak, a másikkal az ellenszegülőket kényszerítették Peking fennhatóságá­
nak elismerésére. Az egyik hajó zsiráfokat hozott haza Kelet-Afrikából a kínai
császár szórakoztatására, a másik egy ceyloni törzsfőnököt, aki olyan meggondo­
latlan volt, hogy nem ismerte el a Nap fiának hatalmát maga fölött. (Meg kell itt
jegyeznünk, hogy a kínaiak kétségtelenül soha nem fosztogattak vagy gyilkoltak,
ellentétben az Indiai-óceán portugál, holland és egyéb európai hódítóival.) Abból,
amit Cseng Ho hajóhadának méretéről, erejéről és tengerbírásáról a történészek és
archeológusok meg tudnak állapítani - néhány nagyobb hajó hossza elérhette a
120 métert, és vízkiszorítása az 1500 tonnát is meghaladhatta úgy tűnik, hogy
ezek a hajók képesek lettek volna körbehajózni Afrikát és „felfedezni” Portugáliát,

6
jó néhány évtizeddel korábban, mielőtt Tengerész Henrik portugál infáns expedí­
ciói (1415-től) terjeszkedni kezdtek volna Ceutától délre.5
De az 1433-as kínai expedíció az utolsó volt a sorban, és három évvel később egy
császári rendelet megtiltotta a tengerjáró hajók építését, még később, egy különle­
ges parancs leállította a kettőnél több árbocos hajók használatát. Azontúl a tenge­
részek is kisebb vitorlásokon dolgoztak a Nagy Csatornán. Cseng Ho hatalmas
hajóit lehorgonyozták, és átadták őket az enyészetnek. A tengerentúli hatalmas
lehetőségek ellenére Kína úgy döntött, hogy hátat fordít a világnak.
Kétségtelen, hogy volt ennek a döntésnek egy elfogadható stratégiai magyaráza­
ta. A birodalom északi határaira ismét mongol nyomás nehezedett, és ésszerűnek
tűnhetett, hogy a katonai erőforrásokat erre a veszélyeztetettebb területre vonják
össze. Ilyen körülmények között egy akkora haditengerészet költséges luxus lett
volna, a délre, Annám (Vietnam) felé irányuló kínai expanziós törekvés amúgy is
haszontalannak és költségesnek bizonyult. Mégis úgy tűnik, hogy amikor a hadi­
tengerészetnél bevezetett takarékosság hátrányai később világossá váltak, a fenti
elfogadható érvelést nem gondolták újra: egy évszázadon belül ugyanis japán
kalózok támadták meg a kínai partokat, sőt még a Jangce menti városokat is, de
a császári flottát még ekkor sem építették újjá. Még a portugál vitorlások ismételt
feltűnése a kínai partoknál sem kényszerített ki új értékelést.
* Csak szárazföldi
védelemre van szükség, okoskodtak a mandarinok, hiszen a tengeri kereskedelmet
amúgy is megtiltották a kínai alattvalóknak...
A költségektől és az egyéb hátrányos gazdasági tényezőktől eltekintve a kínai
visszahúzódás egyik kulcseleme a konfuciánus bürokrácia abszolút konzervativiz­
musa volt.6 Ez a konzervativizmus a Ming-korszakban tetőzött. A mindenható
hivatalnoki kar a múlt megőrzésére és feltámasztására törekedett, és nem gondolt
arra, hogy a tengerentúli terjeszkedésre és kereskedelemre alapozott, fényesebb
jövőt teremtsen. A konfuciánus tanok szerint a háborúskodás önmagában elítélen­
dő cselekedet, és a fegyveres erők létét csak a barbárok támadásaitól való félelem
vagy a belső lázadások teszik szükségessé. A mandarinok hadsereg (és haditengeré­
szet) iránti ellenszenvét a kereskedőkkel szemben érzett gyanú is kísérte. A magán­
tőke-felhalmozás, az „olcsón veszek, drágán adok el” gyakorlata, az újgazdag
kereskedő kérkedése sértette az elitet, a képzett bürokratákat - és legalább ennyire
kiváltotta a dolgozó tömegek haragját is. És jóllehet az egész piacgazdaságot nem
kívánták megszüntetni, a mandarinok gyakran léptek fel egyes kereskedők ellen:
vagy elkobozták vagyonukat, vagy vállalkozásukat számolták föl. A kínai alattva­
lók külfölddel folytatott kereskedése a mandarinok szemében bizonyára még
gyanúsabbnak tűnt, egész egyszerűen azért, mert ezt kevésbé tudták ellenőrizni.
A kereskedelem és a magántőke iránt érzett ellenszenv nem mond ellent a már
említett hatalmas műszaki eredményeknek. A kínai Nagy Fal újjáépítése a Mingek
alatt, a vaskohók, a csatornarendszer és a császári flotta fejlesztése mind állami

* Az 1590-es években rövid ideig egy némiképpen megújult kinai parti flotta segítette a koreaiakat
két japán inváziós kísérlet meghiúsításában, de a későbbiekben a Ming-haditengerészet e maradványa
is lehanyatlott.

j
célokat szolgált, mert a bürokrácia sugalmazta a császárnak, hogy ezek léte szüksé­
ges. De ahogy ezeket a vállalkozásokat el lehetett indítani, ugyanúgy le is lehetett
állítani őket. A csatornákat hagyták tönkremenni, a hadsereg hiába várt új felsze­
relésekre, a csillagászat eredményeit (a híres csillagászati órák kb. 1090-ben épül­
tek) figyelmen kívül hagyták, a vaskohók fokozatosan megszűntek. Csak tudomá­
nyos munkákat nyomtattak ki, a nyomtatást nem használták föl a gyakorlati
ismeretek széles körű terjesztésére, felhagytak a papírpénz használatával. A kínai
városok soha nem élvezhettek akkora autonómiát, mint a nyugatiak, nem létezett
kínai polgár, sem az, ami ezzel a fogalommal együtt jár; ha a császári udvar helye
megváltozott, a fővárosnak is ugyanúgy helyet kellett változtatnia. Hivatalos
bátorítás nélkül még a kereskedők sem boldogultak volna, és még azok is, akik
vagyonra tettek szert, inkább költötték azt földvásárlásra vagy oktatási célokra,
mintsem az ipar fejlesztését szolgáló beruházásokra. A tengerentúli kereskedelem
és a halászat megszüntetése hasonlóképpen a hosszan tartó gazdasági fejlődés egy
újabb potenciális ösztönzőjét szüntette meg; az a fajta külkereskedelem, amelyet a
következő századokban a portugálokkal és a hollandokkal folytattak, a luxuscik­
kekre korlátozódott, és (bár minden kétséget kizáróan léteztek kiskapuk) a hivatal­
nokok ellenőrzése alatt állt.
Következésképpen Kína a Ming-dinasztia uralkodása alatt sokkal kevésbé volt
élénk és vállalkozó kedvű ország, mint négy évszázaddal korábban, a Szung-
dinasztia idején. Kétségtelen, hogy léteztek fejlett mezőgazdasági technikák a
Ming-korszakban is, de egy idő után még ez az intenzív földművelés és a gyengén
termő földek felhasználása is egyre nehezebben tudott lépést tartani a szaporodó
népességgel. Csak a pestisjárványok, az áradások és a háborúk korlátozhatták
valamennyire a népszaporulatot. A relatív hanyatlást még az sem tudta megállíta­
ni, hogy 1644-ben a kezdeményezőbb Mandzsuk léptek a Mingek helyére.
A hanyatlás a következő jellemző részletben foglalható össze. 1736-ban - ponto­
san akkor, amikor Abraham Darby coalbrookdale-i vaskohói ugrásszerűen fejlőd­
ni kezdtek - Hónán és Hopej nagyolvasztói és kokszolókemencéi végleg leálltak.
Pedig ezek már akkor jelentősek voltak, amikor Hódító Vilmos Hastingsnél (1066)
partra szállt - de termelésük majd csak a XX. században indul majd újra.

A muzulmán világ
Könnyen lehet, hogy már az első tengerészeket, akik a XVI. században eljutottak
Kínába, lenyűgözhette annak nagysága, népessége és gazdagsága, mégis önmagába
zárt országnak tartották. Mindez akkoriban minden bizonnyal nem lett volna
helytálló az Oszmán Birodalomra, amely abban az időben lépett terjeszkedésének
középső stádiumába, és mivel itt volt a szomszédban, jóval nagyobb veszélyt
jelentett a kereszténységre. Nagyobb történelmi és földrajzi távlatból szemlélve
valóban helyes az a megállapítás, hogy a muzulmán államok voltak a leggyorsab­
ban terjeszkedő erők a XVI. század világkonfliktusaiban. Nemcsak az oszmán­

8
törökök nyomultak nyugat felé, de Perzsiában is gazdagságának és magas kultúrá­
jának újjáéledését élvezte a Szaffárida-dinasztia, különösen I. Iszmáil (1502-1524)
és I. Abbász (1587-1629) alatt; a muzulmán kánságok egy erős lánca még mindig
ellenőrzése alatt tartotta a Kasgáron és Turfánon keresztül Kínába vezető ősi
selyemutat, nemkülönben a nyugat-afrikai muzulmán államok sorát, mint például
Bornut, Sokotót és Timbuktut. A XVI. század elején Jáván a muzulmán hadak
megdöntik a hindu birodalmat, és 1526-ban Kabul királya, Bábur, északnyugatról,
a hódítók útvonalán behatolt Indiába, és megalapította a Nagymogul Birodalmat.
India megszállása kezdetben ingatag volt, de Bábur unokája, Akbar (1556-1605)
sikeresen megszilárdította uralmát, és kihasított egy észak-indiai birodalmat,
amely nyugatról Beludzsisztántól egészen Bengálig nyúlt el keleten. A XVII. század
során Akbar utódai épp abban az időben nyomultak tovább délre a hindu mará-
thik ellen, amikor a hollandok, britek és franciák a tenger felől partra szálltak az
Indiai-félszigeten. A muzulmán terjeszkedés ilyesfajta világi jelenségeihez hozzá
kell még tenni, hogy Afrikában és Indiában olyan hatalmas számban gyarapodtak
a hithű muzulmánok, hogy mellettük a keresztény missziók térítései elhalványul­
tak.
De a modern Európa számára a legnagyobb korai muzulmán kihívást természe­
tesen az oszmán-törökök jelentették vagy még inkább félelmetes hadseregük a kor
legremekebb ostromfelszereléseivel. A XVI. század elejére domíniumaik a Krím
félszigettől (ahol a genovai kereskedelmi állomásokat rohanták le) és az Égei-ten-
gertöl (ahol a Velencei Köztársaságot győzték le) Levantéig terjedtek. 1516-ra
bevették Damaszkuszi, és a következő évben átlépték Egyiptom határát, és szétver­
ték a mameluk hadakat. Miután ezzel elzárták az Indiából vezető füszerutat, fölfelé
nyomultak a Nílus mentén, és a Vörös-tengeren átkelve elérték az Indiai-óceánt,
így szembekerültek az ottani portugál hódítókkal. De az a zavar, amit az ibériai
tengerészeknek okoztak, semmi volt ahhoz a félelemhez képest, amit a török
seregek Kelet- és Dél-Európa fejedelmeiben és népeiben keltettek. Már török kézen
volt Bulgária, Szerbia, s a Havasalföldön és a Fekete-tenger medencéjében is döntő
befolyással rendelkeztek; ráadásul az Egyiptom és Arábia elleni déli hadművelete­
ket követve folytatódott Szulejmán (1520-1566) uralma alatt az Európára neheze­
dő nyomás. Magyarország, amely ezekben az években a kereszténység hatalmas
keleti bástyája volt, nem bírta tovább feltartóztatni a fölényben levő török hada­
kat, és az 1526-os mohácsi csatát követően az országot lerohanták - véletlenek
összjátéka folytán ugyanabban az évben, amikor Bábur megnyerte a csatát Pani-
patnál, amellyel megalapozta a Nagymogul Birodalmat. Kétségtelen, hogy 1529-
ben, amikor a törökök Bécset ostromolták, az a lehetőség is határozottan felme­
rült, hogy hamarosan egész Európa Észak-India sorsára jut. Valójában a határvo­
nal akkorra már stabilizálódott Észak-Magyarországnál, és a Német-római Biro­
dalom megmenekült, de ettől fogva a törökök állandó veszélyt jelentettek, és olyan
katonai nyomást fejtettek ki, amit hosszú ideig nem lehetett teljesen figyelmen kívül
hagyni. 1683-ban például újra ostrom alá vették Bécset.7
Sok tekintetben legalább ennyire nyugtalanító volt a török hatalom tengeri
terjeszkedése. Hasonlóan Kubiláj kánhoz Kínában, a törökök csak azért fejlesztet­

9
ték ki haditengerészetüket, hogy egy tengertől körülvett ellenséges erődöt - ebben
az esetben Konstantinápolyi - meggyöngítsenek, amelyet II. Mohamed szultán
hatalmas gályákkal és kisebb hajók százaival vett körül, az 1453-as ostrom támo­
gatására. Attól kezdve félelmetes gályahadakat vetettek be a fekete-tengeri hadmű­
veletekben, a Szíria és Egyiptom felé irányuló déli előrenyomulásnál és egy sor
Velence elleni támadásban, amelyek az égei-tengeri szigetek: Rodosz, Kréta és
Ciprus ellenőrzéséért folytak. A XVI. század első évtizedeiben az oszmán tengeri
erők még karnyújtásnyira voltak a velencei, a genovai és a Habsburg-flottáktól, és
a század közepére a muzulmán tengeri hadak az észak-afrikai partok teljes hosszá­
ban is aktivizálták magukat, lecsaptak az olasz, a spanyol és a Baleár-szigeteki
kikötőkre, és végül 1570-71 -ben, még mielőtt a lepantói csatában útjukat állták,
sikerült elfoglalniuk Ciprust.8
Az Oszmán Birodalom természetesen sokkal több volt, mint egy katonai gépe­
zet. Az oszmán hódító elit - hasonlóan a mandzsukhoz Kínában - egységes és
hivatalos vallást, kultúrát és nyelvet vezetett be a régi Római Birodalomnál na­
gyobb területen. 1500 előtt az iszlám világ évszázadokig jóval Európa előtt járt
kulturális és technikai téren. Hatalmas, jól kivilágított, csatornarendszerrel ellátott
városaik voltak, egyetemekkel, könyvtárakkal és gyönyörű mecsetekkel. A mate­
matikában, a térképészetben, az orvoslásban és számos egyéb tudományágban,
valamint a malomiparban, az ágyúöntésben, világitótornyok építésében és a lóte­
nyésztésben a» muzulmánok vezető helyen álltak. Az a rendszer, amely a leendő
janicsárokat a meghódított területek keresztény ifjainak soraiból toborozta, elkö­
telezett és egységes katonai alakulatot hozott létre. A nem muzulmán népek és
vallások iránti tolerancia sok tehetséges görögöt, zsidót és hitetlent állított a
szultán szolgálatába - Konstantinápoly ostrománál például Mohamed fő ágyúön­
tő mestere magyar volt. I. Szulejmán uralkodása alatt az erős bürokrácia 14 millió
alattvalóra felügyelt akkor, amikor Spanyolországban 5 millió, Angliában alig 2 és
fél millió ember élt. Konstantinápoly tündöklésének tetőpontján nagyobb volt,
mint bármelyik európai város, 1600-ban több mint 500 000 lakosa volt.
Mégis a gyengülés, a befelé fordulás várt az oszmán-törökökre is, és az, hogy
elveszítsék az esélyt a világuralomra, bár ez csak egy évszázaddal később vált
nyilvánvalóvá, akkor, amikor a Ming-dinasztia meglepően hasonló módon leha­
nyatlott. Bizonyos mértékig elfogadható az az érvelés, hogy ez a folyamat nem
más, mint a kezdeti török sikerek természetes következménye: az oszmán hadsereg­
nek, bármennyire jól szervezett is volt, arra talán még futotta volna az erejéből,
hogy a hosszan elnyúló határokat megtartsa, arra azonban már aligha, hogy
hatalmas ember- és pénzveszteségek nélkül tovább terjeszkedjen. Az oszmán impe­
rializmus, ellentétben a későbbi spanyol, holland és angol változataival, gazdasági
téren nem sok fejlődést hozott. A XVI. század második felére a birodalomban a
stratégiai túlterjeszkedés jelei mutatkoztak: hatalmas hadsereg állomásozott Kö-
zép-Európában, a Földközi-tengeren költséges tengerészeti hadművelet folyt, csa­
patok voltak lekötve Észak-Afrikában, az Égei-tengernél, Cipruson és a Vörös­
tengernél, és erősítésre volt szükség ahhoz is, hogy az izmosodó orosz hatalommal
szemben megtartsák a Krím félszigetet. A közel-keleti szárny sem volt csendes: a

10
muzulmán világban végzetes vallási szakadás következett be, amikor az iraki, majd
később a perzsiai síita ág ellenszegült az uralkodó szunnita vallásgyakorlatnak és
tanításnak. Időnként hasonló volt a helyzet Németország korabeli vallási küzdel­
meihez, és a szultán csak úgy tudta uralmát fönntartani, hogy erőszakkal leverte
a síita szakadárokat. A határon túl azonban a Perzsa Királyság I. Abbász uralko­
dása alatt szövetkezett az európai államokkal az oszmán-törökök ellen, éppúgy,
ahogy Franciaország együttműködött a „hitetlen” törökökkel a Német-római
Birodalom ellenében. Ilyen ellenségekkel szemben az Oszmán Birodalomnak tehet­
séges vezetőkre lett volna szüksége, hogy fejlődését fenntartsa, de 1566-ot követően
egymás után 13 tehetetlen szultán került a trónra.
A külső ellenségek és a személyi tévedések azonban nem adnak mindenre magya­
rázatot. A rendszer - a Ming-dinasztia Kínájához hasonlóan - mindinkább meg­
érezte és megszenvedte azokat a hiányosságokat, amelyeket túlzott központosítá­
sa, despotizmusa, a kezdeményezés, a véleménykülönbség és a kereskedelemmel
kapcsolatban tanúsított rendíthetetlen ortodox magatartása okozott. Egy idióta
szultán teljesen megbéníthatta az Oszmán Birodalmat - a pápa vagy a német-római
császár ezt soha nem tudta volna megtenni egész Európával. Felülről jövő, értelmes
utasítások nélkül a bürokrácia érrendszere elmeszesedett, és a változásokkal és a
fenyegető újításokkal szemben a konzervativizmust részesítették előnyben. 1550
után megszűnt a területi terjeszkedés és a vele járó fosztogatás lehetősége - amihez
még az árak nagyarányú emelkedése is társult -, így az elégedetlen janicsárok a
birodalmon belül kezdtek rabolni. A kereskedők és a vállalkozók (csaknem vala­
mennyien külföldiek), akiket korábban még bátorítottak, most váratlan adókkal
és nyílt vagyonelkobzásokkal találták szemben magukat. Az állandóan emelkedő
adók tönkretették a kereskedelmet, és elnéptelenítették a városokat. Mindez talán
a parasztokat érintette a legsúlyosabban, mert a katonák az ő földjeiken és készle­
teiken élösködtek. A helyzet romlásával a polgári tisztviselők is fosztogatni kezd­
tek, kenőpénzeket követeltek, és lefoglalták a felhalmozott árukat. A háborús
költségek és a Perzsiával folytatott harcok során elvesztett ázsiai kereskedelem
miatt a kormány egyre elszántabban kutatott új bevételek után, s ennek következ­
tében a gátlástalan főadóbérlők jutottak mind nagyobb hatalomhoz.9
A síita vallással kapcsolatos állásfoglalás is jól tükrözi és egyben előrevetíti a
hivatalos álláspont megkeményedését a szabad gondolat minden formájával szem­
ben. A nyomtatott sajtót letiltották, mert állítólag veszélyes nézeteket terjesztett.
A gazdaságról alkotott elképzelések primitívek maradtak: szívesen látták volna
ugyan a nyugati áruk importját, az exportot mégis betiltották; a céheket pedig
támogatták azon törekvéseikben, hogy féken tartsák az újításokat és a tőkével
rendelkező új rétegek felemelkedését; a kereskedők is nehezebben boldogultak a
vallási kötöttségek között, ezért meg is kezdték azok bírálatát. Az európai találmá­
nyokat és eljárásokat semmibe vették, elutasították a pestis megfékezésének újabb
módszereit is. Ennek következtében a lakosság egyre többet szenvedett a súlyos
járványoktól. A tudatlanság megdöbbentő megnyilvánulásaként egy janicsárcsa­
pat 1580-ban lerombolt egy állami obszervatóriumot, azt állítva, hogy az pestist
okozott.10 A fegyveres erők valóban a maradiság egyik bástyájává váltak. Annak

11
ellenére, hogy az európai hadseregek korszerűbb fegyverzete nem kerülte el a
figyelmüket, sőt sokszor szenvedtek is attól, a janicsárok nem siettették a moderni­
zálást. Ormótlan lövegeiket nem váltották fel könnyebb, öntöttvas ágyúkkal. A
lepantói vereséget követően nem építettek nagyobb, európai mintájú vitorlásokat.
Délen a muzulmán flották egyszerűen parancsot kaptak, hogy húzódjanak vissza
a Vörös-tenger és a Perzsa-öböl csendesebb vizeire, így nem vált szükségessé, hogy
portugál mintára óceánjáró vitorlásokat építsenek. Talán a technikai indokok
segítenek megmagyarázni ezeket a döntéseket, de a kulturális és technológiai
konzervativizmus is szerepet játszhatott azokban (velük ellentétben a szabad ber­
ber kalózok igen hamar kezdték alkalmazni a fregatt típusú hadihajókat).
A konzervativizmusra vonatkozó előbbi kitételek hasonlóképpen vagy talán
még nyomatékosabban alkalmazhatók a Nagymogul Birodalomra. Fénykorában
elért hatalmas kiterjedése, néhány uralkodójának katonai zsenialitása, udvarainak
csillogása és luxusáruinak művészi kivitelezése, sőt a kiépített bank- és hitelhálózat
ellenére, a rendszer magja volt gyenge. Egy hódító muzulmán réteg nehezedett a
nyomorgó parasztok hatalmas tömegére, akiknek többsége még mindig a hinduiz­
mus híve volt. A városokban persze igen jelentős számban éltek kereskedők, voltak
nyüzsgő piacok, és a hindu vállalkozó családokban is élt a konzervatív szemlélet­
mód a gyáripar, a kereskedelem és a hitel vonatkozásában. A vállalkozói társada­
lomról - amely már éppen egy gazdasági „robbanás” küszöbén állt, amikor a brit
imperializmus áldozatává vált - fentebb vázolt képnek ellentmondanak az indiai
élet valóságként létező, hátráltató tényezőiről szóló nyomasztó leírások. A moder­
nizáció ellen küzdő hindu vallási kötöttségek abszurd merevsége - például a
rágcsálók és a rovarok irtásának tilalma - miatt hatalmas mennyiségben mentek
veszendőbe élelmiszerek; a szemét és az ürülék kezelése körül kialakult társadalmi
szokások folyamatosan újrateremtették az egészségtelen életkörülményeket, így a
bubópestis melegágyát; a kasztrendszer pedig elnyomta a kezdeményezőkészséget
- mindez az emberekbe belenevelte a rítust, és korlátozta a piacot. A befolyás,
amellyel a brahmin papok a helyi indiai vezetők fölött rendelkeztek, azt mutatja,
hogy ez a fajta tudatlanság még a legmagasabb szinten is hatékony volt. Bármiféle
kísérlet, amely radikális változásokat hozott volna, a legmélyebb társadalmi korlá­
tokba ütközött. Nem csoda, hogy számos angol, miután először kifosztotta, majd
aztán megpróbálta utilitariánus elvek alapján kormányozni Indiát, végül azzal az
érzéssel távozott, hogy az ország örökre rejtély maradt számára.11
De a mogul uralmat aligha lehet összehasonlítani az Indiai Köztisztviselői
Szolgálat adminisztrációjával. A ragyogó udvarok olyan feltűnő költekezés köz­
pontjaivá váltak, hogy azt még a Napkirály is túlzásnak találta volna Versailles-
ban. A szolgák és a léhűtök ezreit, a fantasztikus ruhákat, az ékszereket, a háreme­
ket, az állatseregleteket, a testőrök hatalmas hadát csak egy jól működő rablógépe­
zet megteremtésével lehetett fenntartani. Az adószedők, akiknek egy meghatáro­
zott összeget kellett beszolgáltatniuk uruknak, könyörtelenül kifosztották mind a
parasztokat, mind a kereskedőket; a pénznek be kellett folynia, függetlenül a
betakarított terméstől vagy a kereskedelem állapotától. Az ilyesfajta fosztogatások
megfékezésére - a lázadást kivéve - nem léteztek sem alkotmányos, sem egyéb

12
korlátok, és az sem meglepő, hogy az adózást egyszerűen csak „etetésnek” nevez­
ték. És ezért az óriási méretű évi sarcért a lakosság szinte semmit sem kapott. A
közlekedés alig fejlődött, és a meglehetős szabályossággal ismétlődő éhínség, árvíz
és pestis ellen nem létezett semmiféle szervezett segítség. Ezzel összehasonlítva, a
Ming-dinasztia uralma szinte jótékonynak és csaknem progresszívnak tűnik. A
Nagymogul Birodalom azért hanyatlott le szükségszerűen, mert egyre nehezebben
tartotta magát délen a maráthik, északon az afgánok és végül a Kelet-indiai
Társaság ellen. De bukásának valójában sokkal inkább belső, semmint külső okai
voltak.

Két kívülálló - Japán és Oroszország

A XVI. században két másik állam is létrejött, amelyek jóllehet meg sem közelítet­
ték a Ming-, az Oszmán vagy a Nagymogul Birodalom méreteit és lakosainak
számát, mégis a politikai stabilizáció és a gazdasági növekedés jeleit mutatták. A
Távol-Keleten Japán épp akkor lépett a fejlődés útjára, amikor hatalmas kínai
szomszédja gyengülni kezdett. Földrajzi helyzete kiváló stratégiai előnyhöz jutatta
Japánt, mert (Nagy-Britanniához hasonlóan) szigetként védve volt a szárazföldi
invázióktól, míg Kína ezt az előnyt nem élvezhette. A japán szigetek és az ázsiai
kontinens közötti távolság azonban korántsem volt áthidalhatatlan, és a japán
kultúra és vallás sok mindent átvett a régebbi civilizációktól. De amíg Kínát egy
egységes bürokrácia kormányozta, addig Japánban a nagycsaládok élén álló feu­
dális főurak kezében volt a hatalom, a császár báb volt csupán. A XIV. században
létrejött centralizált uralkodási formát a nagy családok állandó csatározása váltot­
ta föl - ez egészében hasonló volt a skóciai klánok közötti viszályhoz. Bár a
kereskedelem szempontjából nem alakultak ki ideális körülmények, ez csak a
gazdasági tevékenység jelentéktelen részét érintette hátrányosan. A vállalkozók
tengeren és szárazföldön egyaránt szembekerültek a hadvezérekkel és a katonai
kalandorokkal, mert mindannyian a kelet-ázsiai tengeri kereskedelemből reméltek
hasznot húzni. Japán kalózok zsákmány után kutattak a kínai és a koreai partok­
nál, mialatt ezzel egy időben más japánok örültek a lehetőségnek, hogy a nyugatról
érkező portugál és holland látogatókkal árut cserélhetnek. A keresztény missziók
és az európai áruk sokkal könnyebben árasztották el a japán társadalmat, mint a
tartózkodó, magába zárkózó Ming-birodalmat.12
Ezt az élénk, sőt zavaros képet hamarosan megváltoztatta az Európából impor­
tált fegyverek növekvő elterjedése. Mint ahogy az egész világon, a hatalom itt is
azoknak a személyeknek vagy csoportoknak a kezébe került, amelyeknek rendel­
kezésére álltak az anyagi források, hogy egy nagy, puskákkal vagy - ami a
legfontosabb volt - ágyúkkal felszerelt sereggel harcolhassanak. Ennek eredmé­
nyeképpen Japánban a nagy hatalmú hadvezér, Hidejosi alatt konszolidálódott a
hatalom. Ö kétszer is megkísérelte meghódítani Koreát. Amikor ezek a kísérletek
meghiúsultak, és Hidejosi 1598-ban meghalt, újra polgárháború fenyegette Japánt,
de néhány éven belül minden hatalom lejasu és a Tokugava család sógunjainak

13
a kezében összpontosult. Most már semmi sem rendíthette meg a központosított
katonai uralmat.
A Tokugavák Japánja sok tekintetben azoknak az „új monarchiáknak” a voná­
sait viselte, amelyek a megelőző évszázadban emelkedtek fel Nyugaton. A nagy
különbség az volt, hogy a sógunátus megtiltotta a tengerentúli terjeszkedést, vagyis
gyakorlatilag a külvilággal való minden kapcsolatot. 1636-ban leállították az
óceánjáró hajók építését, és japán alattvalóknak tilos volt a nyílt tengeren hajózni.
Az európaiakkal való kereskedelmet kizárólag az engedélyezett holland hajókra
korlátozták, amelyek a Desima-szigetnél, N agaszaki kikötőjében vetettek hor­
gonyt, s mindenki mást kiutasítottak. Korábban a sógunátus parancsára minden
keresztényt (külföldit és japánt) könyörtelenül meggyilkoltak. Nyilvánvaló, hogy
e drasztikus intézkedések fő indítéka a Tokugava-család eltökéltsége volt, hogy
megszerezze az abszolút hatalmat. Ebből a szempontból pedig a külföldieket és a
keresztényeket potenciálisan bomlasztó tényezőnek tekintették. De a többi feudális
föúr még így is fenyegetést jelentett a hatalomnak. Ez lehet a magyarázata annak,
hogy valamennyiüknek fél évet a fővárosban kellett tölteni, és az alatt a hat hónap
alatt is, ameddig a birtokukon tartózkodhattak, a családjuk gyakorlatilag túszként
Edóban (Tokióban) maradt.
Ez az előírt uniformizáltság önmagában még nem fojtotta meg a gazdasági
fejlődést, és mellesleg a kiemelkedő művészi teljesítményeket sem gátolta. Az egész
országban uralkodó béke kedvezett a kereskedelemnek, az összlakosság és a
városok gyarapodtak, és a készpénzfizetés elterjedése nagyobb súlyt adott a keres­
kedőknek és a bankároknak. Utóbbiak azonban soha nem érhették el azt a
társadalmi és politikai felemelkedést, mint amit európai társaik Itáliában, Német­
alföldön és Nagy-Britanniában megszereztek, és a japánok szemmel láthatóan
képtelenek voltak arra, hogy megtanulják és átvegyék azokat az új technikai és
ipari eredményeket, amelyeket máshol alkalmaztak. Hasonlóan a Ming-dinasztiá-
hoz, a Tokugava-sógunátus szabad akaratából döntött úgy, néhány kivételtől
eltekintve, hogy elvágja magát a világ többi részétől. Ez talán a Japánon belüli
tevékenységet nem vetette vissza, de a japán állam relatív erejét mégis gyengítette.
Mivel a kereskedelmet lenézték, és a szamuráj harcosoknak tilos volt utazniuk
vagy az ünnepi alkalmak kivételével fegyvert viselniük, a főurakhoz csatlakozó
harcosok rituális és unalmas életet éltek. így az egész katonai rendszer két évszá­
zadra megcsontosodott, és amikor Perry sorhajókapitány híres „fekete hajói”
1853-ban megjelentek, a megfélemlített japán kormány más egyebet nemigen
tehetett, minthogy teljesítette a szénberakodást és az egyéb szolgáltatásokat köve­
telő amerikai felszólítást.
Politikai konszolidációjának és növekedésének kezdeti szakaszában Oroszor­
szág bizonyos szempontból Japánhoz hasonlónak tűnt. Bár földrajzilag messze
esett a Nyugattól - ez részben a fejletlen közlekedés, részben az ismétlődő összecsa­
pások számlájára írható, amelyeket Litvániával, Lengyelországgal, Svédországgal
és az Oszmán Birodalommal vívtak, és amelyek elzárták a korábban létező útvona­
lakat a Moszkvai Nagyfejedelemséget mégis komolyan befolyásolta európai
öröksége, nem utolsósorban az orosz ortodox egyházon keresztül. Ráadásul nyu-

14
gátról érkezett a hatékony védelem az Oroszországot támadó ázsiai sztyeppék
lovasai ellen: a puskák és az ágyúk. Ezekkel az új fegyverekkel most már Oroszor­
szág is beléphetett a „puskapor-birodalmak” sorába, és így terjeszkedhetett. Nyu­
gati irányba mozdulni nehéz lett volna, mivel a svédek és a lengyelek is rendelkez­
tek ezekkel a fegyverekkel, de a katonai-műszaki fölény igencsak megkönnyítette
a gyarmati terjeszkedést a déli és a keleti törzsek és kánságok ellen. 1556-ra például
az orosz csapatok elérték a Kaszpi-tengert. A katonai terjeszkedést kísérték, sőt
gyakran meg is előzték azok a felfedezők és pionírok, akik állhatatosan nyomultak
Szibérián keresztül, az Urálon túl, kelet felé, és 1638-ra elérték a Csendes-óceán
partjait.13 A mongol lovashordák fölött nehezen kiharcolt katonai fölény ellenére
az Orosz Birodalom növekedése nem volt egyszerű és egyértelmű. Minél több népet
hódítottak meg, annál nagyobb volt a belső széthúzás és lázadás valószínűsége. Az
otthoni nemesek gyakran lázongtak még azután is, hogy Rettegett Iván tisztoga­
tást rendezett a soraikban. A krími tatár kánság, amelynek csapatai 1571-ben
kifosztották Moszkvát, hatalmas ellenfél maradt, és a XVIII. század végéig meg­
őrizte függetlenségét is. Még fenyegetőbbek voltak a nyugatról érkező kihívások,
a lengyelek például 1608 és 1613 között megszállva tartották Moszkvát.
Egy másik gyenge pont volt, hogy - bár bizonyos dolgokat átvettek nyugatról
- Oroszország technikailag és gazdaságilag mégis elmaradott maradt. Ezért rész­
ben a szélsőséges éghajlat, a hatalmas távolságok és a fejletlen közlekedés a felelős,
de más súlyos társadalmi hiányosságok - a cárok katonai abszolutizmusa, az
ortodox egyház kezében lévő oktatási monopólium, a korrupt és kiszámíthatatlan
bürokrácia és a mezőgazdaságot feudálissá és statikussá tevő jobbágyság intézmé­
nye - is közrejátszottak mindebben. De Oroszország a relatív elmaradottság és
kudarcok ellenére is folytatta a terjeszkedést, és az új területeken ugyanazt a
katonai hatalmat és autokrata berendezkedést vezette be, amellyel valamikor a
Moszkvai Nagyfejedelemség alattvalóit kényszerítette engedelmességre. Eleget
kölcsönöztek Európától ahhoz, hogy a rezsim megszerezze az önfenntartáshoz
szükséges katonai erőt, de közben határozottan ellenálltak a nyugati társadalmi és
politikai modernizáció összes lehetőségének; így például a bomlasztó hatások
kiküszöbölése érdekében az Oroszországban tartózkodó küldöldieket elszigetelték
a helybeliektől. Az ebben a fejezetben említett többi önkényuralmi rendszertől
eltérően a cárok birodalmának sikerült a túlélés, és Oroszország később világhata­
lommá válhatott. Mindez azonban 1500-ban, sőt még 1650-ben is aligha volt ilyen
nyilvánvaló sok francia, holland és angol szemében, akik legfeljebb annyit tudtak
az orosz uralkodóról, mint amennyit a legendás János papról.14

Az ,,európai csoda”15
Vajon miért éppen az eurázsiai földrész nyugati felén szétszórtan élő és viszonylag
képzetlenebb népek körében ment végbe az a megállíthatatlan gazdasági fejlődés
és technikai megújulási folyamat, amely később ezt a kontinenst világméretű

15
történelmi események kereskedelmi és katonai vezető erejévé tette? Ez az a kérdés,
amely évszázadokon át foglalkoztatta a tudósokat és más gondolkodókat, és
minden ezután következő fejtegetés is arra vállalkozhat csupán, hogy a létező
ismeretek egyfajta szintézisét mutassa be. És bár egy ilyen összefoglalás szükségsze­
rűen kimunkálatlan, megvan az a másodlagos előnye, hogy megvilágítja az egész
munkát átszövő érvelés fő szálait, tudniillik, hogy valóban létezett egy belső
dinamizmus, amelyet főképp a gazdasági és műszaki fejlődés mozgatott, bár ez
mindig kölcsönhatásban állt más változókkal, mint például a társadalmi szerkezet­
tel, a földrajzi viszonyokkal és véletlenszerű eseményekkel. Annak érdekében, hogy
a világpolitika menetét megértsük, arra van szükség, hogy az anyagi és hosszú távú
tényezőkre és nem egyes személyek hóbortjaira vagy a politika és a diplomácia
hétről hétre bekövetkező köpönyegfordításaira összpontosítsuk figyelmünket. A
hatalom relatív fogalom, amit csak a különböző államok és társadalmak gyakori
összehasonlításán keresztül lehet leírni és megítélni. Európa legmarkánsabb voná­
sa - ami azonnal a szemünkbe ötlik, ha a XVI. század „hatalmi centrumait”
ábrázoló világtérképre pillantunk - a politikai megosztottsága (lásd az 1. és 2.
térképei.'). És ez nem pusztán esetleges vagy rövid életű állapot volt, mint amilyen
például kis ideig Kínában fennállt, miután az egyik birodalom összeomlott, és egy
utóddinasztia újra összefűzte volna a centralizált hatalom szétszakadt szálait.
Európa mindig is tagolt volt politikailag, sőt még a rómaiak legsikeresebb kísérletei
ellenére is, hiszen hódításaik során nekik sem sikerült sokkal északabbra eljutniuk,
mint a Rajna és a Duna vonala. Róma bukása után ezer évig a jellemző politikai
hatalmi egység kis területű és korlátozott hatalmú volt, ellentétben a keresztény
vallás és kultúra folyamatos terjeszkedésével. Az olyan szórványos hatalmi kon­
centrációk, mint például Nagy Károlyé nyugaton vagy a Kijevi Fejedelemségé
(Rusz) keleten, csak átmeneti jelenségek voltak, amelyeknek uralkodóváltás, belső
lázadás vagy külső invázió vetett véget.
Ezt a politikai megosztottságot Európa elsősorban földrajzi viszonyainak kö­
szönhette. Itt nem voltak hatalmas síkságok, amelyekre egy lovas birodalom
kiterjeszthette volna mozgékony uralmát, nem voltak olyan széles és termékeny
folyóvölgyek sem, mint amilyenek a Gangesz, a Nílus, a Tigris és az Eufrátesz, a
Sárga-folyó és a Jangce mentén húzódtak, és élelemmel látták el a robotoló és
könnyen leigázható parasztok tömegét. Az európai táj sokkal töredezettebb volt,
olyan hegyláncokkal és hatalmas erdőségekkel, amelyek elválasztották a völgyek­
ben található szétszórt népességközpontokat; és éghajlata is lényegesen változott
északról délre, illetve nyugatról keletre haladva. Mindez jó néhány fontos követ­
kezménnyel járt. Mindenekelőtt, ezek az adottságok még egy hatalmas és mindenre
eltökélt hadvezér számára is megnehezítették, hogy egységes vezetést hozzon létre,
és a minimumra szorították le annak lehetőségét, hogy az egész kontinenst külső
erők, mint például a mongol hordák, lerohanhassák. Ez a változatos térkép viszont
elősegítette a decentralizált hatalom növekedését és folyamatos létezését. A helyi
királyságok és őrgrófságok, a felföldi családok és a síkföldi városszövetségek
toldozott-foldozott szövethez tették hasonlóvá Európa politikai térképét, bármi­
kor rajzolták is meg azt Róma bukása után. A szövet mintája akár egyik évszázad­

16
ról a másikra változhatott, de soha nem létezett egyetlen szín, amivel egy egységes
birodalmat lehetett volna jelölni.16
Európa eltérő éghajlati zónáit más és más áruk jellemezték, amelyek alkalmasak
voltak a cserére. Ahogy a piaci kapcsolatok fejlődtek, ezeket az árukat a folyók
mentén vagy azokon az utakon szállították, amelyeket az erdőkön keresztül vágtak
két szomszédos település között. Talán az volt ennek a kereskedelemnek legfonto­
sabb jellemzője, hogy elsősorban a XV. századi Európa növekvő lakossága számá­
ra alapvető tömegtermékek - fűrészáru, gabona, bor, hering stb. - cseréjét biztosí­
totta és nem a luxuscikkekét, amelyeket a keleti karavánutakon szállítottak. Itt
újra döntő szerephez jutott a földrajzi helyzet, hiszen az áruk vízi szállítása jóval
gazdaságosabb, és Európában sok volt a hajózható folyó. Tovább ösztönözte a
létfontosságú hajóépítő ipart, hogy Európát tengerek vették körül, és a késő
középkorra már virágzó tengeri kereskedelem folyt a Balti-, az Északi-, a Földközi-
és a Fekete-tenger között. Ezt a kereskedelmet időnként megszakították háborúk,
befolyásolták helyi szerencsétlenségek, katasztrofális gabonatermések vagy pestis­
járványok is, de növekedése általánosságban folytatódott, emelte Európa jólétét;
gazdagította étlapját, ami aztán olyan új központok kialakulásához vezetett, mint
a Hanza-városok vagy az itáliai városállamok. A rendszeres távolsági árucsere
bátorította a váltók, a hitelrendszer és a nemzetközivé szélesedett bankügyletek
terjedését. Már a kereskedelmi hitel, majd később a bankjegy és a biztosítás puszta
megléte is a gazdasági körülmények alapvető kiszámíthatóságának irányába ha­
tott, amit eddig a magánkereskedők igen ritkán vagy talán sohasem élvezhettek a
világon.17
Ráadásul, mivel ennek a kereskedelemnek nagyobb része az Északi-tenger és a
Vizcayai-öböl viharosabb részein bonyolódott le, és a tengeri h lászat a táplálko­
zás és a vagyonszerzés igen fontos forrása lett, a hajóácsok ; rra kényszerültek,
hogy olyan ellenálló (jóllehet meglehetősen lassú és ormótlan) vitorlás hajókat
építsenek, amelyek nagy rakományokat tudnak szállítani. Bár idővel egyre több
lett rajtuk a vitorla, az árboc és a farlapát, és ennek következtében kormányozha-
tóbbakká váltak, ezek az északi-tengeri bárkák és utódaik talán mégsem tűntek
olyan lenyűgözőnek, mint azok a könnyebb hajók, amelyek a Földközi-tenger
keleti partjainál és az Indiai-óceánon közlekedtek, de - mint később látni fogjuk
- hosszú távon határozott előnyre tesznek majd szert.18
A kereskedelem, a kereskedők, a kikötők és a piacok decentralizált és nagyrészt
ellenőrizetlen növekedésének politikai és társadalmi következményei igen nagy
jelentőségűek voltak. Legelőször is az effajta gazdasági fejlődést semmilyen módon
nem lehetett teljesen elnyomni. Ezzel persze nem azt állítjuk, hogy a piaci erők
fellendülése nem zavart volna sok hatalmasságot. A feudális földbirtokosok a
városokban az engedetlenség központjait és a jobbágyok menedékhelyét látták, és
gyakran próbálták megkurtítani kiváltságaikat. A kereskedőket itt is gyakran
kifosztották, áruikat elrabolták, vagyonukat elkobozták. Az uzsorára vonatkozó
pápai kinyilatkoztatásokban sok tekintetben a haszonleső kereskedőkkel és pénz­
kölcsönzőkkel szembeni konfuciánus ellenszenv visszhangzik. De az mégis alapve­
tő tény, hogy Európában nem létezett olyan egységes hatalom, amely hatékonyan

17
18
a Német-Római Birodalom hatóra

2. térkép. Európa politikai felosztása a XVI. században

megálljt parancsolhatott volna bárminemű kereskedelmi fejlődésnek, nem volt
olyan központi kormányzat, amely egy adott iparág támogatásával vagy ép­
pen a támogatás megvonásával annak fellendülését vagy hanyatlását eredmé­
nyezte volna. Az adószedők sem fosztogatták olyan módszeres alapossággal a
kereskedőket és iparosokat, ami például annyira visszavetette a Nagymogul
Birodalom gazdaságát. Vegyünk egy kirívó és nyilvánvaló példát: a reformá­
ció Európájának széteső politikai körülményei között elképzelhetetlen volt,
hogy mindenki elismerje azt az 1493-as pápai rendeletet, amely a tengerentúli
világot spanyol és portugál érdekövezetekre osztotta fel, és még kevésbé lett
volna elképzelhető, hogy egy rendeletnek, amely a tengerentúli kereskedelmet
tiltotta (a Ming-kori Kínában és a Tokugavák Japánjában közzétettekhez ha­
sonlóan), bármilyen foganatja is legyen.
Ezzel szemben tény, hogy Európában mindig akadt néhány uralkodó vagy helyi
földesúr, aki szívesen megtűrte a kereskedőket és módszereiket, még akkor is,
amikor mások kifosztották vagy éppen kiutasították őket, és ahogy a feljegyzések
mutatják, az elnyomott zsidók, a tönkrement flamand textilmunkások és a huge­
nották ilyenkor egyszerűen továbbálltak, és magukkal vitték szakértelmüket is. Ha
egy Rajna-vidéki báró például túl sok adót vetett ki a kereskedelmi utazókra,
hamarosan észre kellett vennie, hogy a kereskedelmi útvonal már másfelé vezet, és
oda a bevétele. Az az uralkodó pedig, aki egyszer megtagadta adósságai visszafize­
tését, csak hatalmas nehézségek árán tudott volna kölcsönt szerezni, amikor újabb
háború fenyegette, és azonnal pénzre volt szüksége seregei és flottája felszerelésé­
hez. A bankárok, a fegyverkereskedők és a kézművesek létfontosságú, nem pedig
megtűrt tagjai voltak a társadalomnak. Bár fokozatosan és egyenetlenül, de Euró­
pa legtöbb állama kedvezett az árutermelésnek, belső rendet és jogrendszert terem­
tett a számára (még a külföldieknek is), és cserébe adók formájában részesült a
kereskedelem növekvő hasznából. Még jóval azelőtt, hogy Adam Smith pontosan
megfogalmazta volna, Nyugat-Európa sok uralkodója hallgatólagosan elismerte:
„ahhoz, hogy egy államot a legsötétebb barbarizmus állapotából a bőség legmaga­
sabb fokára emeljünk, nemigen kell más, csak béke, fizethető adók és elviselhető
igazságszolgáltatás.. ,”19 Időnként a nehezebb felfogású vezetők - mint például
Kasztília spanyol urai vagy Franciaország valamelyik Bourbon-királya - gyakor­
latilag levágták az aranytojást tojó tyúkot. De az anyagi és ennek következtében
a katonai hatalom terén is megmutatkozó hanyatlás, ami mindennek a következ­
ménye volt, hamarosan még a legelvakultabbaknak is feltűnt.
A hatalom központosításához vezető egyetlen tényező talán az lehetett volna, ha
egy állam olyan áttörést ér el a tűzfegyverek fejlesztésében, hogy valamennyi
ellenfelét tönkreveri vagy megfélemlíti. A XV. század Európájában végbement
gazdasági és műszaki fejlődés egyre gyorsuló iramában - miközben a kontinens
lakossága felépült a fekete halálból, és virágzott az itáliai reneszánsz - ez egyáltalán
nem tűnt lehetetlennek. Már korábban említettük, hogy ebben az 1450-től 1600-ig
tartó hosszú periódusban jöttek létre másutt a „puskapor-birodalmak”. A Moszk­
vai Nagyfejedelemség, a Tokugavák Japánja és a mogul India nagyszerű példák
arra, hogyan lehet nagy kiterjedésű államokat létrehozni úgy, hogy vezetőik tűz­

19
fegyvereket és ágyúkat szereznek, amelyekkel minden ellenfelüket engedelmességre
kényszerítik.
És mivel a késő középkori és kora újkori Európában sokkal gyakrabban buk­
kantak fel új hadi technológiák, mint másutt, ezért nem volt elképzelhetetlen, hogy
egy ilyen áttörés képessé tehet egy nemzetet arra, hogy vetélytársait legyőzze. A
jelek már így is a katonai hatalom növekvő koncentrációjának irányába mutat­
tak.20 Itáliában az íjászcsapatok bevetése - akiket, ha kellett, lándzsás katonák
védtek - lezárta a lovagok és az őket kísérő rosszul kiképzett feudális csatlósok
korát, de az is világos volt, hogy csak a leggazdagabb városállamok, mint Velence
és Milánó képesek megfizetni az új seregeket, amelyeket a hírhedt condottierék
vezettek. Franciaország és Anglia királyai 1500 körül már egyedül rendelkeztek a
tüzérség fölött, és így szükség esetén megsemmisíthették bármelyik hatalomra törő
alattvalójukat, akkor is, ha az erős várfalak mögött keresett menedéket. De ez a
tendencia végül is nem vezet egy egész Európát átölelő, nemzetek feletti monopóli­
umhoz? Ezt a kérdést sokan feltehették magukban 1550 körül, miközben az V.
Károly német-római császár kezében összpontosuló hatalmas területi és katonai
hatalmat figyelték.
Ezt az Európa fölötti uralomra törő különleges Habsburg-kísérletet és annak
kudarcát a következő fejezetben fogjuk részletesebben tárgyalni. De az általáno­
sabb ok, hogy miért volt lehetetlen egy kontinenst átfogó egységet létrehozni,
röviden itt is kifejthető. Ismét csak a gazdasági és katonai hatalmi centrumok
változatosságának ténye volt az alapvető ok. Egyetlen itáliai városállam sem töre­
kedhetett volna saját szerepének növelésére anélkül, hogy a többiek közbe ne
avatkoztak volna az egyensúly megőrzése érdekében, egyetlen „új monarchia” sem
tudta úgy növelni birodalmát, hogy ezzel ne késztette volna arra vetélytársait, hogy
kárpótlás után nézzenek. Mire a reformáció komolyan terjedni kezdett, más vallási
ellentétek is színezték a hagyományos hatalmi-egyensúlyi szembenállásokat, és így
még távolabbra tolták a politikai centralizáció lehetőségeit. A valódi magyarázat
mégis valamivel mélyebben fekszik: hiszen a vetélytársak megléte és a szemben álló
csoportok közötti ellenséges érzések Japánban, Indiában és másutt is nyilvánvaló­
ak voltak, de ezek önmagukban még nem akadályozták meg a végső egyesítést.
Európa abban különbözött, hogy a rivális erők mindegyike képes volt megszerezni
az új katonai technológiákat, és így egyetlen hatalom sem rendelkezett soha döntő
fölénnyel. A svájci és egyéb zsoldosok szolgálatait például bárki igénybe vehette,
aki meg tudta fizetni őket. A számszeríj előállítása sem egyetlen központban
történt, és ez érvényes volt az ágyúkra is, akár a korai bronzágyúkról, akár a
későbbi olcsóbb, öntöttvas ágyúkról legyen szó; az ilyen fegyvereket érthetően az
érclelőhelyekhez közel készítették, Dél-Angliában, Közép-Európában, Malagán,
Milánóban, Liége-ben és később Svédországban. Hasonlóképpen a hajóépítés
mesterfogásainak elterjedése a különböző kikötőkben a Balti-tengertől egészen a
Fekete-tengerig nagyon megnehezítette, hogy bármelyik ország egyedül ragadja
magához a tengerek fölötti uralmat, ebből következően nem kerülhetett sor a
tengerek mellett fekvő, egymással szemben álló fegyverkészítö központok elfogla­
lására és megsemmisítésére.

20
 Az a kijelentés tehát, hogy Európa decentralizált államrendszere volt az esetleges
központosítás legnagyobb akadálya, ennélfogva nem tautológia. Mivel egész sor
olyan, egymással versengő politikai képződmény létezett, amelyek közül a legtöbb­
nek már birtokában volt, vagy meg tudta vásárolni a függetlensége megőrzéséhez
szükséges katonai eszközöket, ezért soha egyetlenegy sem tudta elérni azt az áttö­
rést, ami meghozta volna számára a kontinens fölötti uralmat.
Míg ez az Európa államai közötti vetélkedés magyarázat egy egységes „puska­
por-birodalom” hiányára, addig első látásra nem világítja meg, hogyan emelkedhe­
tett Európa a globális vezető szerepig. Hiszen nem tűnt volna jelentéktelennek az
1500-ban meglevő „új monarchiák” ereje, ha a szultán hatalmas hadseregeivel
vagy a Ming-birodalom irdatlan tömegű csapataival állították volna szembe őket?
Ez természetesen a XVI. század kezdetén és bizonyos tekintetben még a XVII.
században is igaz volt, de az idő múltával a katonai erők egyensúlya gyorsan a
Nyugat javára billent. E változás megértéséhez újra csak az európai hatalmak
decentralizáltságára kell felhívnunk a figyelmet. Ennek eredménye volt mindenek­
előtt az, hogy egy primitív fegyverkezési verseny indult meg a városállamok és a
nagyobb királyságok között. Bizonyos mértékig talán társadalmi-gazdasági gyöke­
rei is voltak ennek. Miután az Itáliában harcoló seregek már nem a feudális
lovagokból és csatlósaikból, hanem lándzsásokból, számszeríjasokból és (a szár­
nyakon) lovasságból álltak, akiket a kereskedők fizettek, és az adott város elöljárói
ellenőriztek, csaknem elkerülhetetlenné vált, hogy utóbbiak ellenszolgáltatást fog­
nak követelni a pénzükért. A condottierék mindent elkövettek, hogy szolgálataikra
továbbra is szükség legyen, de a városok már olyan fegyvereket és taktikát igényel­
tek, ami gyors győzelemhez vezethet, és így a háború költségeit csökkenteni lehet.
Miután a késő XV. század francia uralkodóinak közvetlen irányítása alatt és
zsoldjában már nagy „nemzeti” hadsereg állt, a zsoldosvezérek lázasan igyekeztek
fényes eredményekkel bizonyítani létjogosultságukat.21
Ez a szabadpiaci rendszer nemcsak a nagyszámú condottierét kényszerítette a
szerződésekért való versengésre, de a kézműveseket és a feltalálókat is arra ösztö­
nözte, hogy áruikat tökéletesítsék, és így új megrendelésekhez jussanak. Míg a
fegyverkezés fejlesztése a XV. században még a számszeríjak és a páncéllemez
gyártására szorítkozott, addig a következő ötven évben a kísérletezés a tűzfegyve­
rekre is átterjedt. Fontos megemlíteni, hogy az ágyúk első alkalmazásakor a
konstrukcióban és a hatékonyságban elenyésző volt csak a különbség a Nyugat és
Ázsia között. A gigantikus kovácsoltvas csövek, amelyek kőgolyót röpítettek, és
hatalmas zajt csaptak, nyilvánvalóan félelmetesnek tűntek, időnként még ered­
ményt is értek el velük. Ezt a típust használták a törökök 1453-ban Konstantiná­
poly falainak bombázására. Mégis úgy tűnik, hogy egyedül Európában ösztönöz­
ték a folyamatos fejlesztést, nevezetesen a puskapor, az ágyúcsö és a lövedék
szerkezetének, az ágyazatnak és a talpazatnak a tökéletesítését, hogy sokkal kisebb
(de mégis ugyanolyan erős) ágyúkat öntsenek bronzból és ónötvözetekből. Mindez
magas szintre emelte a tüzérség ütöerejét és mozgékonyságát, és ilyen fegyverek
birtokában a legerősebb erődök bevétele is lehetségessé vált - mint ahogy azt az
itáliai városok megrettenve tapasztalták, amikor egy félelmetes bronzágyúkkal

21
felszerelt francia hadsereg 1494-ben megrohanta Itáliát. Aligha volt meglepő tehát,
hogy a feltalálókat és a tudósokat sürgették az ágyúkat leküzdő hatékonyabb
fegyverek tervezésére (nem meglepő tehát, hogy Leonardo egykorú jegyzetfüzetei­
ben géppuska, kezdetleges tank és gőzerejű ágyú vázlatai találhatók).22
Ezzel nem azt állítjuk, hogy más civilizációk nem tökéletesítették korai, kezdetle­
ges fegyvereiket; egyesek az európai modelleket másolták, vagy az európai látoga­
tókat (mint a jezsuitákat Kínában) kérték fel szakismereteik átadására. De mivel
a Ming-kormány kezében tartotta az ágyúkat, és Oroszország, Japán és a mogul
India törekvő vezetői is hamarosan elérték ugyanezt, kevesebb volt az indíték,
hogy a fegyvereket tökéletesítsék, ha egyszer már megszilárdították a hatalmukat.
Az önmagukba zárkózó kínaiak és japánok elhanyagolták a fegyvergyártás fejlesz­
tését. Hagyományos harcmodorukhoz ragaszkodva, a janicsárok méltóságukon
alulinak tartották, hogy túl sokat törődjenek a tüzérséggel, így az európai előny
rövidesen behozhatatlanná vált. Fejletlenebb népekkel szemben az orosz és a
mogul katonai parancsnokok nem érezték kényszerítő szükségnek a fegyverzet
tökéletesítését, mivel ellenfeleiket már meglevő haditechnikájuk is megfélemlítette.
Európa így nemcsak gazdasági téren, de katonai technológiában is döntő előnyre
tett szert a többi civilizációval és hatalmi központtal szemben.
A fegyverkezés fejlesztésének két további következményét is meg kell itt említe­
ni. Az egyik Európa politikai pluralitását, a másik végleges tengeri uralmát biztosí­
totta. Az első következményt egyszerűen és röviden áttekinthetjük.23 Az olaszok
az 1494-es francia inváziót követő negyedszázadon belül, sőt bizonyos szempon­
tokból már korábban is felfedezték, hogy a városfalakon.belül emelt földhányások
nagymértékben csökkenthetik a tüzérségi bombázás hatását. Ha ti. az ágyúgolyó
a tömör földkupacokba csapódik, elveszti azt a romboló hatását, amit a külső
falakra kifejtett. Ha a földhányások elé még meredek vizesárkot is építenek (majd
később védett bástyákat, ahonnan a puskások és az ágyúk zúdítottak kereszttüzet),
akkor az ostromló gyalogság csaknem bevehetetlen akadállyal találja magát szem­
ben. Ez a védelmi rendszer állította helyre az itáliai városállamok biztonságát,
legalábbis azokét, amelyek nem kerültek idegen hódítók kezére, vagy rendelkeztek
akkora emberanyaggal, amelyre ilyen bonyolult erődítmény felépítéséhez és fenn­
tartásához szükség volt. Ezáltal azok a hadseregek is előnyhöz jutottak, amelyek
a törököket igyekeztek feltartóztatni; mindez a máltai és az észak-magyarországi
váraknál hamarosan be is bizonyosodott. De az új várvédelmi rendszer legfőkép­
pen azt akadályozta meg, hogy egyetlen elbizakodott európai hatalom könnyedén
legyőzze akár a lázadókat, akár vetélytársait, amint azt a németalföldi felkelést
kísérő, hosszan elhúzódó ostromháborúk bizonyították. Azok a győzelmek, ame­
lyeket például a félelmetes spanyol gyalogság a nyílt harcmezökön vívott ki, nem
lehettek döntök akkor, ha az ellenség erődítményszerű támaszpontokba tudott
visszavonulni. Az a fajta hatalom, amit a puskapor biztosított a Tokugava-sóguná-
tusnak vagy Indiának, nem jött létre Nyugaton. Azt továbbra is a politikai plura­
lizmus és veszedelmes kísérőjelensége, a fegyverkezési verseny jellemezte.
A „puskapor-forradalom” hatása még sokrétűbb volt a tengeren.24 Mint már
korábban is láttuk, itt is megdöbbentő az észak-európai, az iszlám világbeli és a

22
távol-keleti hajóépítés és haditengerészeti hatalom relatív hasonlósága a késő
középkorban. Ha más nem is, Cseng Ho nagy utazásai és a török flották gyors
előnyomulása a Fekete-tengeren és a Földközi-tenger keleti részén azt sugallhatták
egy 1400 és 1450 táján élő megfigyelőnek, hogy a tengeri fejlődés jövője e két
nagyhatalom kezében van. Azt is gyanítjuk, hogy e három régió között a térképé­
szet, a csillagászat és olyan eszközök, mint az iránytű, az asztrolábium és a
kvadráns használatának terén sem volt nagy különbség. Ami viszont eltért, az az
átfogó szervezés volt. Vagy ahogy Jones professzor mondja: „A más tengeri uta­
zók, mint például a polinézek által megtett távolságokat vizsgálva, az [ibériai]
utaknak nem is annyira a hossza lenyűgöző, hanem Európának az a képessége,
hogy ezeket racionalizálni tudta, és hogy az elérhető lehetőségeket tovább kiaknáz­
ta.”25 A portugálok rendszeres földrajzi adatgyűjtése, a genovai kereskedőházak
ismétlődő kísérletei, hogy az Atlanti-óceánon kezdjenek vállalkozásba, ami végül
talán kárpótolná őket a fekete-tengeri kereskedelem elvesztéséért, és - jóval észa­
kabbra - az új-fundlandi tőkehalhalászat módszeres fejlesztése, mind a terjeszke­
dést célzó átfogó készültség jelei voltak, ami abban az időben más társadalmakban
nem volt ennyire nyilvánvaló.
De talán a „racionalizálás” legfontosabb tényezője a hajók fegyverzetének
folyamatos tökéletesítése volt. Az ágyúk elhelyezése a vitorlás hajókon persze
természetszerűen adódott egy olyan korban, amikor a tengeri hadviselés nagymér­
tékben hasonlított a szárazföldire; ahogy a középkori várakban íjászok álltak a
falak mentén és a tornyokban, hogy az ostromló sereget elűzzék, az erős genovai,
velencei és aragóniai kereskedelmi hajókon számszeríjakkal felszerelt harcosokat
vetettek be, akik a hosszirányú „bástyákon” elhelyezkedve védték magukat a
földközi-tengeri muzulmán kalózok ellen. Ezek súlyos veszteségeket okozhattak
ugyan a gályák legénységének, de nem feltétlenül elegendőt ahhoz, hogy a szél­
csendben veszteglő kereskedöhajót a végsőkig elszánt támadók ellen is megvédjék.
Viszont ha a tengerészek egyszer már megismerték az ágyútervezésben elért száraz­
földi vívmányokat - különösen azt, hogy az újabb bronzágyúk már sokkal kiseb­
bek és hatékonyabbak, és az ágyúkezelő személyzetre is kisebb veszélyt jelentenek,
mint a korábbi ormótlan öntöttvas monstrumok előre látható volt, hogy ilyen
fegyvereket fognak a fedélzetre is telepíteni. Katapulttal, kőhajító szerkezettel és
egyéb lövedékhajító szerszámokkal már eddig is szereltek fel kínai és nyugati
hadihajókat. De az ágyúk még azután is számos problémát okoztak, hogy növeke­
dett biztonságosságuk, és így kevésbé voltak veszélyesek a kezelőszemélyzetre: a
hatékonyabb puskapor használatával az ágyútest visszalökődése félelmetes lehe­
tett, ha pedig nem volt kellően rögzítve, az egész fedélzetet is keresztültörhette.
Ezek az ágyúk pedig még mindig elég súlyosak voltak ahhoz, hogy kimozdítsák
egyensúlyából a hajót, ha túl sokat helyeztek el belőlük a fedélzeten. A szilárdan
megépített, gömbölyített testű, minden időjárásnál használható háromárbocos
vitorlások ekkortájt kerültek döntő erőfölénybe a Földközi-, a Balti- és a Fekete­
tenger beltengereinek karcsú evezős gályáival, az arab hajókkal, sőt még a kínai
dzsunkákkal szemben is. Egy ilyen hajó bármilyen körülmények között hatásosabb
oldalsortüzet tudott leadni, miközben megőrizte stabilitását, bár balesetek időn­

23
ként természetesen előfordultak. Amikor felfedezték, hogy sokkal biztonságosab­
bá lehet tenni az ágyúk talpazatát, ha a hajó fedélzetére rögzítik őket, félelmetes
lett ezeknek a vitorlásoknak a potenciális ereje. Velük összehasonlítva, a könnyebb
hajók kettős hátrányban voltak: kisebb volt az ágyúhordozó kapacitásuk, és
jobban ki voltak szolgáltatva a lövedékeknek.
A potenciális erő kifejezést azért kell hangsúlyoznunk, mert az ágyúval fölszerelt
hosszújáratú vitorlások fejlődése lassú, gyakran egyenetlen volt. Sok hibrid típust
építettek, némelyiket több árboccal, ágyúkkal és evezösorokkal is elláttak. Gálya
típusú hajókat még a XVI. században is lehetett látni a La Manche csatornán.
Ráadásul figyelemre méltó érvek szóltak amellett, hogy a Földközi- és a Fekete­
tengeren továbbra is gályákat alkalmazzanak; ezek sok esetben gyorsabbak voltak,
és a part menti vizeken jobban tudtak manőverezni, ezért könnyebb volt összehan­
golni tevékenységüket a part mentén folyó szárazföldi hadműveletekkel. Ez a
törökök számára többet nyomott a latban, mint az a hátrány, hogy ezek a hajók
rövidjáratúak voltak, és nem tudtak navigálni a viharos tengeren.26
Ugyanígy nem szabad azt képzelnünk, hogy pontosan abban a pillanatban
kezdődött az immár vitathatatlan nyugati fölény kora, amikor az első portugál
hajók megkerülték a Jóreménység fokát. Az 1500 utáni három vagy négy évszáza­
dos európai hegemónia, amire a történészek mint „Vasco da Gama korszakára”
vagy mint „kolumbuszi érára” utalnak, ugyancsak fokozatosan alakult ki. A
portugál felfedezők talán már az 1490-es években elérték India partjait, de hajóik
még mindig nagyon kicsik voltak (gyakran alig 300 tonnásak), és egyáltalán nem
voltak jól felfegyverezve - különösen, ha a Holland Keletrindiai Társaság hatalmas
hajóival hasonlítjuk össze őket, amelyek egy évszázaddal később hajóztak azokon
a vizeken. A portugálok valójában jó ideig nem tudtak behatolni a Vörös-tenger
térségébe, jelenlétük később is bizonytalan volt, és Kínában sem tudták igazán
megvetni a lábukat, sőt a XVI. század végén egy arab ellen támadás során néhány
kelet-afrikai bázisukat is elvesztették.27
Azt is tévedés volna feltételezni, hogy a nem európai hatalmak a nyugati terjesz­
kedés első jeleire kártyavárként omlottak össze, mint Mexikó, Peru és az Újvilág
kevésbé fejlett társadalmai, amikor a spanyol kalandorok partra szálltak. Másutt
egészen másként történt mindez. Mivel a kínai kormány önként fordított hátat a
tengeri kereskedelemnek, ezért azzal sem nagyon törődött, hogy az a barbárok
kezére jutott, sőt úgy tűnik, még az a félhivatalos kereskedelmi ügynökség sem
zavarta Peking egykedvű nyugalmát, amelyet a portugálok állítottak föl Makaón
1575-ben, bár ez utóbbi minden bizonnyal szép hasznot hajtott a helyi selyemkeres-
kedöknek és a dolog felett szemet hunyó hivatalnokoknak. A japánok sokkal
keményebben viselkedtek. Amikor a portugálok 1640-ben egy missziót küldtek
oda, hogy tiltakozzanak a külföldiek kiutasítása ellen, a küldöttség csaknem
minden tagját legyilkolták, ráadásul Lisszabonból még csak meg sem lehetett
kísérelni a megtorlást. Ugyanakkor a török tengeri hatalom tartotta magát a
Földközi-tenger keleti térségében, szárazföldi erejük pedig állandóan fenyegette
Közép-Európát. A XVI. században „a legtöbb európai államférfi számára Ma­
gyarország elvesztése sokkal fontosabb volt, mint hogy ipart telepítsenek Keleten;

24
a Bécset fenyegető török veszélyt is jelentősebbnek tartották saját erőpróbáiknál
Adennél, Goánál és a Malaka-szorosnál. Csak az Atlanti-óceánnal határos orszá­
gok kormányai tudták - későbbi történészeikhez hasonlóan - figyelmen kívül
hagyni ezt a tényt.”28
Mégis, miután valamennyi fenntartásunkat előadtuk, nem lehet vitatható, hogy
a felfegyverzett hosszújáratú vitorlások fejlődése kétségtelenné tette Európa előbb­
re lépését a világrangsorban. Ezekkel a hajókkal a Nyugat tengeri hatalmai olyan
helyzetbe kerültek, amelyből ellenőrizni tudták az óceánt átszelő kereskedelmi
útvonalakat, és így megfélemlíthették az összes olyan társadalmat, amely tengeri
hatalmukat fenyegethette. Ezt világossá tették már az Indiai-óceánon történt első
nagy összecsapások a portugálok és muzulmán ellenségeik között. Az erre vonat­
kozó korabeli dokumentumok kétségtelenül túloznak. Vasco da Gama és Albu-
querque leírják naplóikban és beszámolóikban, hogyan vágtak utat maguknak
hajóik az arabok és más kisebb népek flottái között, amelyekkel a Malabar-partnál
és a Hormuzba, illetve a Malaka-szoroshoz vezető útjaikon akadtak össze. Olvasá­
suk közben az a benyomásunk támad, hogy egy Földön kívüli, emberfeletti erő
csapott le szerencsétlen ellenfeleikre. Azzal az új taktikával, hogy „semmilyen
körülmények között sem törekedtek a másik hajó megcsáklyázására, hanem arra,
hogy tüzérséggel harcoljanak”, a portugál tengerészek gyakorlatilag verhetetlenné
váltak a tengeren.29 Szárazföldön viszont már egészen másként állt a helyzet, ezt
jól mutatták az Adennél, Dzsiddánál, Goánál és másutt vívott heves (nemegyszer
vereséggel végződő) harcok. A nyugati hódítók azonban annyira elszántak és
erőszakosak voltak, hogy a XVI. század közepére mégis sikerült egy egész erödlán-
cot kialakítaniuk maguknak A Guineai-öböltől a Dél-kínai-tengerig. Bár az indiai
fűszer-kereskedelmet soha nem sikerült monopolizálniuk - hiszen annak nagy
része továbbra is Velencébe áramlott a hagyományos csatornákon keresztül a
portugálok mégis tetemes részt hasítottak ki ebből a kereskedelmi ágból, és jól
profitáltak az uralomért folytatott versenyben már korábban megszerzett előnyök­
ből.30
Természetesen még kézzelfoghatóbb hasznot hajtott az a hatalmas szárazföldi
birodalom, amelyet a konkvisztádorok alapítottak a nyugati féltekén. A korai
hispaniolai és kubai telepek után a spanyol expedíciók a kontinens felé nyomultak;
az 1520-as években meghódították Mexikót, az 1530-as években pedig Perut. A
nyugati partvidék mentén cirkáló vitorlások összeköttetésben álltak a Fülöp-szige-
tekről érkező hajókkal, amelyek kínai selymet szállítottak cserébe a perui ezüstért.
A spanyolok azt is nyilvánvalóvá tették, hogy az Újvilágban szándékoznak marad­
ni: létrehozták a birodalmi közigazgatást, templomokat építettek, belefogtak a
földművelésbe és a bányászatba is. E területek természeti forrásait - és még inkább
a bennszülött munkaerőt - kizsákmányolva, a hódítók rendszeresen szállították
haza a cukrot, a nyersbőrt és az egyéb árukat. De mindenekelőtt ezüstöt küldtek
a potosí bányából, amely több mint egy évszázadig a világ legnagyobb ezüstlelőhe­
lye volt. Mindez a „transzatlanti kereskedelem ugrásszerű növekedéséhez” veze­
tett, és „ennek volumene 1510 és 1550 között nyolcszorosára, majd 1550 és 1610
között újból háromszorosára növekedett”.31

25
 Minden jel arra mutatott, hogy ez az imperializmus hosszabb időre rendezkedik
be. Eltérően Cseng Ho admirális rövidke látogatásaitól, a portugál és spanyol
felfedezők akciói a világ politikai és gazdasági egyensúlyának megváltoztatására
irányuló eltökéltséget jelezték. Pontosan ezt hajtották végre a hajókon szállított
ágyúikkal és puskával felszerelt katonáikkal. Visszatekintve néha nehéz felfogni,
hogy egy olyan csekély népességgel és forrásokkal rendelkező ország, mint Portu­
gália, ilyen messzire eljuthatott, és ilyen sok birtokot tudott megszerezni. De
Európa fent leírt katonai és tengeri fölényének különleges körülményei között ez
egyáltalán nem volt lehetetlen. És ha már egyszer így történt, a gyarmatbirodalom­
ból származó mesés profit és az egyre növekvő haszonszerzés vágya felgyorsította
a terjeszkedés folyamatát.
Ebben az „Európa terjeszkedése” címet viselő történetben vannak még olyan
részek, amelyeket eddig figyelmen kívül hagytunk, vagy csak röviden említettünk.
A személyes indítékokat még nem vizsgáltuk, pedig - mint minden nagy törekvés­
ben - ez is egyik fontos eleme volt pl. Tengerész Henrik és a hozzá hasonlók
bátorságának vagy a hajóépítő mesterek, a fegyverkovácsok és a tudósok lelemé­
nyességének, a kereskedők vállalkozókedvének és mindenekelőtt azok puszta vak­
merőségének, akik részt vettek e tengerentúli utazásokban, és elviselték a végtelen
óceán háborgását, az ellenséges éghajlatot, az útjukba kerülő vad tájakat és harcias
ellenfeleket. A motívumok e bonyolult keverékéért - személyes haszonért, a nemzet
dicsőségéért, vallási célért, talán még kalandvágyért is - ezek az emberek készek
voltak mindent kockára tenni. Azoknál a kegyetlenkedéseknél sem időztünk még
túl sokáig, amelyeket ezek az európai hódítók követtek el számtalan afrikai,
amerikai és ázsiai néppel szemben. Abban az időben sok társadalom áldozott föl
egyéneket és csoportokat annak érdekében, hogy minél többet kaparintson meg a
világ kincseiből. Az európai felfedezők, tengerészek és kapitányaik rendelkeztek
olyan hajókkal és fegyverzettel, amivel ilyen törekvéseiket megvalósíthatták. Ök
olyan politikai környezetből érkeztek, amelyben a verseny, a kockázat és a vállal­
kozás megszokott volt.
Az Európa terjeszkedéséből származó széles körű és tartós előnyök elősegítették
egy már létező dinamizmus felgyorsulását. Az arany, az ezüst, a nemesfémek és a
fűszerek megszerzésére fektetett hangsúly - bár ezek is fontosak voltak - nem
homályosíthatta el a kevésbé csillogó árukat, amelyek szakadatlanul áramlottak az
európai kikötőkbe, miután a tengerészek legyőzték az óceánok távolságait. Az
új-fundlandi halászat látszólag kimeríthetetlen élelmiszer-utánpótlást biztosított,
és az Atlanti-óceán adta a bálna- és fókazsírt is, ami nélkülözhetetlen volt a
világításhoz, az olajozáshoz és sok más célra is. A cukor, az indigó, a dohány, a
rizs, a fa és az új növények: a burgonya, a kukorica, mind a kontinens vagyonát
és jólétét növelték; később ehhez adódott a gabona, a hús és a gyapot áradata. De
nem szükséges a késő XIX. századi kozmopolita világgazdaság ismerete annak
megértéséhez, hogy az évtizedeken belül lezajló portugál és spanyol felfedezések
nagy és egyre növekvő szerepet játszottak abban, hogy a kontinens nyugati részei­
nek gazdagsága és hatalma megnövekedett. A tömegáru-kereskedelem, a halászat­

26
hoz hasonlóan, sok munkáskezet foglalkoztatott mind a termelésben, mind az
elosztásban, és ez újabb lökést adott a piacgazdaságnak. Mindez pedig komolyan
ösztönözte a London, Bristol, Antwerpen és Amszterdam körül összpontosult
európai hajóépítő ipart, a mesteremberek, a szállítók, üzletkötők és biztosítók
hatalmas seregét. Ennek közvetlen eredményeképp Nyugat-Európa népességének
jelentős hányada tartós anyagi érdekeltséghez jutott a tengerentúli kereskedelem
gyümölcseiből.
Ha ezeknek az árucikkeknek a listájához még az Oroszország szárazföldi terjesz­
kedését kísérő kereskedelem termékeit - prémeket, nyersbőrt, fát, kendert, sót és
gabonát - is hozzászámítjuk, akkor a tudósoknak jó okuk van arra, hogy mindezt
mint a „modern világrendszer”32 kezdetét jellemezzék. Fokozatosan egybefonódó
egésszé vált az, ami különálló hódítások sorának indult; a Guinea-part aranyával
és Peru ezüstjével fizettek a portugálok, spanyolok és olaszok a Kelet fűszereiért
és selyméért, az oroszországi fenyőáru és gerenda segítette az ágyúk beszerzését
Angliából, a Baltikumból érkező gabona Amszterdamon keresztül jutott a Földkö­
zi-tenger vidékére. Mindez folyamatos kölcsönhatást eredményezett, méghozzá oly
módon, hogy egy új európai expanzió újabb felfedezéseket és így kereskedelmi
lehetőségeket és előnyöket hozott, ez megint a további terjeszkedést ösztönözte.
Mindez persze nem volt szükségszerűen sima fejlődési út. Egy nagy európai háború
vagy népi mozgalom jelentősen csökkenthétté a tengerentúli tevékenységet. De a
gyarmatosító hatalmak ritkán vagy soha nem adták föl reményeiket, és rövid időn
belül megindult az újabb terjeszkedési és felfedezési hullám. Különben is, ha a
megállapodott birodalmak nem használták ki helyzetüket, szívesen megtették ezt
mások helyettük.
Végül is ez volt a legfőbb oka annak, hogy az európai államok már akuttá váló
és sokrétű versengése átcsapott az óceánon túli területekre. Bár a spanyolok és a
portugálok minden erejüket bevetették, mégsem tudták megtartani maguknak a
pápa által szentesített újvilági privilégiumokat, különösen azután nem, amikor
kiderült, hogy Európából Kína felé nem létezik semmiféle északkeleti vagy észak­
nyugati átjáró. Az 1560-as években holland, francia és angol hajók már átszelték
az Atlanti-óceánt, majd nem sokkal később eljutottak az Indiai- és Csendes-óceán­
ra is - e folyamatot gyorsította az angol szövetkereskedelem hanyatlása és a
németalföldi felkelés. Királyi és arisztokrata támogatókkal, amszterdami és londo­
ni nagykereskedőktől származó pénzalapokkal, valamint a reformáció és az ellen­
reformáció vallási és nacionalista jelszavaival új kereskedelmi és rablóexpedíciók
indultak Északnyugat-Európából, hogy részt biztosítsanak maguknak a zsák­
mányból. Céljuk a dicsőség- és vagyonszerzés volt, ellenségeik megtörése, saját
országuk erőforrásainak gyarapítása és új lelkek megtérítése az egyetlen, igaz hitre.
Milyen ellenérveket lehetett volna felhozni az ilyen vállalkozások ellen?33
E növekvő kereskedelmi és gyarmatosító versengésnek voltak hasznos oldalai is,
a tudomány és a technika egyre fokozódó fejlődése.34 Nem vitás, hogy ennek az
időszaknak számtalan vívmánya a fegyverkezési hajsza és a tengerentúli kereskede­
lemért folytatott verseny mellékterméke volt, ezeknek kézzelfogható előnyei elho­

27
mályosították dicstelen eredetüket. A térképészet nagy eredményei, a navigációs
táblázatok, az olyan új eszközök, mint a teleszkóp, a barométer, a pörgettyüs
iránytű és a hajóépítés fejlettebb módszerei mind hozzájárultak a tengeri közleke­
dés biztonságosabbá tételéhez. Az új gabonafajták és növények nemcsak a jobb
táplálkozást biztosították, hanem a botanikát és az agrártudományt is ösztönöz­
ték. A kohászati eljárások és az egész vasipar gyors fejlődésnek indult, ugyanígy a
bányászat is. A csillagászat, az orvostudomány, a fizika és a műszaki tudományok
szintén hasznot húztak a gyorsuló gazdasági iramból és az új tudományos eredmé­
nyekből. A kutató, racionalista gondolkodás egyre többet ismert meg a világ
jelenségeiből, megnőtt a kísérletezőkedv, és a nyomdagépek, azonkívül, hogy
nemzeti nyelvű bibliákat és politikai traktátusokat sokszorosítottak, gyorsították
az ismeretek elterjesztését-elterjedését. Az ismeretrobbanás összhatása még jobban
megszilárdította Európa műszaki - s ennélfogva katonai - fölényét. A XVI. század
végére már a törökök, de legalábbis a frontvonalban harcoló katonáik és tengeré­
szeik is megérezték ennek néhány következményét. Mindez még komolyabb hatást
gyakorolt más, kevésbé aktív társadalmakra. Abban a kérdésben, hogy bizonyos
ázsiai államok maguktól is elindultak volna-e a kereskedelmi és ipari forradalom
útján vagy sem - ha nem zavarják meg őket idő előtt úgy tűnik, komoly kétségek
is felmerülnek.35 Az mindenesetre világos volt, hogy más birodalmak igen nehezen
kapaszkodhatnak fel a világhatalom csúcsára vezető létrára, ha a fejlettebb európai
államok foglalják el a felső létrafokokat.
A grádicson való feljebbjutáshoz tudniillik nem csupán az európai felszerelések
és műszaki eljárások megszerzésére lett volna szükség, hanem a nyugati birodalma­
kat az összes többitől megkülönböztető jellemzők teljes körű átvételére is. Ez
egyféle árutermelő gazdaság megteremtését jelentette volna, ha nem is olyan mér­
tékben, ahogy ezt Adam Smith javasolta, de annyira legalábbis, hogy a kereskedő­
ket és vállalkozókat ne rettentsék el, ne akadályozzák és ne fosszák ki következete­
sen. Mindez a hatalmi központok pluralitását is jelentette volna, úgy, hogy mind­
egyik központ saját gazdasági alappal rendelkezzen, így ne kelljen tartani egy keleti
típusú, despotikus, centralizált rendszertől; de számítani lehessen a verseny - néhol
mozgalmas, néhol brutális - ösztönző erejére is. Ez a gazdasági és politikai rugal­
masság a merev kulturális és ideológiai gondolkodás feloldódását segítené - ez
pedig nem más, mint a kutatás, a vita, a kísérletezés szabadsága, hit a fejlődés
lehetőségében, a praktikus és nem az absztrakt dolgokkal való foglalatoskodás; a
mandarin tanoknak, a vallási dogmáknak és a hagyományos folklórnak ellensze­
gülő racionalizmus.36 A legtöbb esetben azonban nem a pozitív elemeket vették át,
hanem a gazdasági növekedést és a politikai pluralizmust visszavető, gátló körül­
mények számát csökkentették. Európa legnagyobb előnye az volt, hogy kevesebb
hátránya volt, mint a többi civilizációnak.
Bár bizonyítani lehetetlen, mégis gyanakszunk, hogy ezeket a különféle általános
vonásokat valamiféle belső logika kapcsolja össze egymással, és mindegyikre
szükség van. A gazdasági liberalizmus, a politikai és katonai pluralizmus, valamint
a szellemi szabadság kombinációjának - bármennyire kezdetlegesek is voltak ezek

28
a későbbi korokkal összehasonlítva - állandó kölcsönhatásban álló elemei terem­
tették meg az „európai csodát”. Mivel ez a csoda történelmileg egyedülálló volt,
elfogadhatónak tűnik az a feltételezés, hogy csak valamennyi összetevőjének pon­
tos másolása vezethetett volna másutt is hasonló eredményre. Mivel ennek a
feltételei nem léteztek a Ming-kori Kínában, a Közel-Kelet és Ázsia muzulmán
birodalmaiban, sem bármelyik fentebb vizsgált társadalomban, ez utóbbiak egy
helyben topogtak, míg Európa a világszíntér központjába tört elő.

29
 2

Habsburg-kísérlet a hatalom megszerzésére

1519-1659

A XVI. századra tehát a kontinensen belül folyó hatalmi harcok is hozzásegítették

Európát ahhoz, hogy gazdaságilag és katonailag a világ többi régiója fölé emelked­
jen. Az viszont még nem dőlt el, hogy vajon a rivalizáló európai államok közül
képes lesz-e bármelyik elegendő forrást mozgósítani ahhoz, hogy a többiek fölé
kerekedjen és aztán uralkodjon rajtuk. 1500 után mintegy másfél évszázadig a
Habsburg-család spanyol és osztrák tagjai által uralt királyságok, hercegségek és
tartományok egész kontinensre kiterjedő rendszere már azzal fenyegetett, hogy
Európában túlsúlyban lévő politikai és vallási befolyásra tesz szert. Ez az elhúzódó
küzdelem és a többi európai állam koalíciója által a Habsburg-ambíciókra mért
végső vereség története áll e fejezet középpontjában. 1659-re, amikor Spanyolor­
szág a pireneusi békében végre elismerte vereségét, Európa politikai pluralizmusa
- amit öt vagy hat nagy és számos kisebb állam biztosított - vitathatatlan tény volt.
Hogy a vezető államok közül melyik húzza majd a legnagyobb hasznot a hatalmi
rendszeren belüli további eltolódásokból, azt a következő fejezetre hagyhatjuk, de
az már legalább világossá vált a XVII. század közepére, hogy egyetlen dinasztikus­
katonai blokk sem képes arra, hogy Európa urává váljon, holott ez a lehetőség a
megelőző évtizedekben néhány alkalommal már valószínűnek látszott.
Az európai hatalomért évtizedekig folyó, egymással összefonódó hadjáratok épp
ezért mértékükben és jellegükben is különböztek az 1500 előtti időszak háborúitól.
A küzdelmek, amelyek a korábbi évszázadok során Európa békéjét megzavarták,
lokálisak voltak; a különböző itáliai államok közötti összecsapások, az angol és a
francia korona közötti rivalizálás és a Német Lovagrend háborúi a litvánok és a
lengyelek ellen a tipikus példák erre.1 A XVI. század kezdetére azonban ezek a
hagyományos vallási küzdelmek beleolvadtak abba vagy elhalványultak amellett,
ami a kortársak számára a kontinens uralmáért folytatott sokkal hatalmasabb
vetélkedésnek tűnt.

A küzdelem jelentősége és kronológiája

Bár annak, hogy miért éppen egy adott országot vontunk bele ebbe a tágabb
összefüggésbe, mindig megvoltak a speciális indokai, mégis két általánosabb ok
miatt alakult át az európai hadviselés intenzitása és földrajzi kiterjedése. Az első

30
a reformáció megjelenése, amit Luther Márton pápai bűnbocsánat elleni személyes
lázadása váltott ki - újabb dimenzióval gyarapítva így a kontinens hagyományos
dinasztikus ellentéteit. Különleges társadalmi-gazdasági okok miatt a protestáns
reformáció megjelenése - és az eretnekség ellen fellépő katolikus ellenreformáció
képében adott válasz - szintén Európa déli és északi felének, valamint a felemelke­
dőben lévő városközpontú középosztályok és a feudális rendek szétválását segítet­
te elő, bár természetesen sok-sok kivétellel, amelyek nem illeszthetők bele egy ilyen
általános csoportosításba.2 De az alapvető mozzanat az volt, hogy a „keresztény­
ség” szétvált, és hogy a kontinensen most már nagy számban éltek a vallási
doktrínák fölött kirobbanó transznacionális küzdelmekbe belerángatott egyének,
így csak a XVII. század közepén került sor Európa hitvallási felosztásának általá­
nos, még ha vonakodó elismerésére, amikor az emberek már visszarettentek a
vallásháborúk túlzásaitól és értelmetlenségétől.
Az 1500 utáni hadviselés sokkal szélesebb kiterjedésű és összefonódó rendszeré­
nek másik oka a dinamikus egyesülés megteremtése volt, nevezetesen a Habsbur­
goké, ami azért jött létre, hogy egy Gibraltártól Magyarországig és Szicíliától
Amszterdamig elnyúló tartományi hálózatot hozzanak létre, ami méreteiben túltett
mindenen, amit Európában hétszáz évre visszamenően, Nagy Károly kora óta
láttak. A Habsburg-uralkodóknak sikerült elérniük, hogy rendszeresen őket vá­
lasszák meg német-római császárnak, és bár ez a cím egyre kevesebbet ért a valódi
hatalom szempontjából a virágzó középkor óta, de azok az uralkodók, akik
nagyobb szerepet kívántak játszani a német és az általános európai ügyekben, még
mindig erre pályáztak.
Gyakorlatilag azonban több hasznot hozott az az egyedülálló módszer, ahogy
a Habsburgok tartományaikat házasságokon és örökösödésen keresztül gyarapí­
tották. Egy ilyen húzásai I. Miksa (1493-1519 Ausztria császára, 1508 -1519 német­
római császár) bekebelezte Burgundia gazdag örökös tartományát és vele együtt
1477-ben Németalföldet is. Egy 1515-ös házassági szerződés következményekép ­
pen aztán Magyarországot és Csehországot is a birodalomhoz csatolták. Bár
Magyarország nem tartozott a Német-római Császársághoz és sok kiváltsággal
rendelkezett, mégis hatalmas földterületekhez juttatta a Habsburgokat Közép-
Európában. De Miksa dinasztikus kapcsolatai közül a legnagyobb horderejű az a
házasság lett, amelyet fia, Fülöp kötött Johannával, a spanyol királyi pár, Ferdi-
nánd és Izabella leányával, akiknek saját korábbi házassági szerződése egyesítette
Kasztíliát és Aragóniát (beleértve Nápolyt és Szicíliát is). Ezeknek a házassági
szerződéseknek az „egyetemes örököse”3 Fülöp és Johanna legidősebb fia, Károly
lett. Az 1500-ban született Károly tizenöt éves korában Burgundia hercege lett,
majd egy évvel később I. Károlyként spanyol király; 1519-ben atyai nagyapját, I.
Miksát követte a trónon, egyidejűleg mint német-római császár és mint az osztrák
örökös Habsburg-tartományok uralkodója. V. Károly német-római császárként,
1555-56-os lemondásáig mind a négy örökséget egyesítette (lásd 3. térkép). Alig
pár évvel később, az 1526-ban a törökök elleni vesztes mohácsi csatában elesett
gyermektelen II. Lajos magyar király halálával Károly bejelenthette igényét Ma­
gyarország és Csehország koronájára is.

31
32
 De e területek heterogenitása és szétszórtsága - amit később vizsgálunk majd -
azt sugallhatja, hogy a Habsburg Birodalom soha nem lehetett Ázsia uniformizált
és központosított birodalmainak valódi vetélytársa. Károly még az 1520-as évek­
ben átadja öccsének, Ferdinándnak az osztrák örökös tartományok igazgatását és
felségjogát, valamint az új magyarországi és csehországi szerzeményeket. Ez annak
felismerése volt még jóval Károly lemondása előtt, hogy a spanyol és ausztriai
örökséget ugyanaz a személy nem tudja hatékonyan kormányozni. Mindazonáltal
a többi uralkodó és állam nem így látta a Habsburg-hatalomnak ezt a hatalmas
agglomerációját. Franciaország Valois-királyai számára, akik belső hatalmuk
megszilárdításával erőre kaptak, és mohón vágyakoztak a gazdag Itáliai-félsziget
területeinek megszerzésére, úgy tűnt, hogy V. Károly birtokai bekerítik a francia
államot - és aligha túlzás azt állítani, hogy a következő két évszázadban a Habs-
burg-befolyás megtörése lesz a franciák célja Európában. Hasonlóképpen a német
hercegek és választófejedelmek is, akik már hosszú ideje harcoltak azért, hogy a
császárnak ne legyen semmiféle valódi hatalma magában Németországban, csak
megrémülhettek, amikor látták, hogy V. Károly helyzetét mennyire megerősíti ez
a rengeteg csatolt tartomány, és hogy ezáltal még azokhoz az erőforrásokhoz is
hozzájutott, amelyekkel akaratát keresztül viheti. A pápák közül is sokan nemtet­
széssel fogadták a Habsburg-hatalom növekedését, annak ellenére, hogy gyakran
szükségük volt az erejükre a törökökkel, a lutheránusokkal és egyéb ellenséggel
szemben.
Mivel az európai államok rendszerét a folytonos rivalizálás is gyengítette, aligha
volt valószínű, hogy a Habsburgokat hosszú távon ne érje semmilyen kihívás. Ezt
a potenciális konfliktushelyzetet a reformációból kinövő vallási vitákkal való
egybeesés változtatta egy súlyosabb és hosszan tartó valódi konfliktussá. Mert az
a tény, hogy e másfél évszázad legjelentősebb és leghatalmasabb Habsburg-uralko-
dói - maga V. Károly császár és később utóda, II. Ferdinánd (1619-1637), illetve
a spanyol királyok, II. Fülöp (1556-1598) és IV. Fülöp (1621-1665) a legharciasab-
ban a katolicizmus védelmében léptek fel. Ennek következtében gyakorlatilag
csaknem lehetetlenné vált szétválasztani annak az európai vetélkedésnek az erőpo­
litikai és vallási szálait, amely ebben a korszakban a kontinenst pusztította. Azt
minden kortárs tisztán láthatta, hogy ha V. Károlynak az 1540-es években sikerül
szétcsapnia Németország protestáns fejedelmei között, akkor ez nemcsak a katoli­
kus hit győzelme lett volna, hanem a Habsburg-befolyásé is. Ugyanez igaz II.
Fülöp kísérleteire is, amelyek arra irányultak, hogy elfojtsák a vallási nyugtalansá­
got Németalföldön 1566 után, és ugyanez igaz - ha már itt tartunk - az 1588-ban
Anglia meghódítására induló spanyol Armadára is. Összefoglalva: a nemzeti és
dinasztikus ellentétek vallási célokkal olvadtak egybe, hogy ott is harcba kénysze­
rítsék az embereket, ahol azok korábban hajlottak volna a kompromisszumra.
De még ha valóban mindez így igaz, a: „Habsburg-kísérlet a hatalom megszerzé­
sére” cím egy kicsit eröltetettnek tűnhet egy olyan korszak összefoglalásaként,
amely V. Károly 1519-es német-római császárként való trónra lépésétől az 1659-es
pireneusi békéig tartott, amely békeszerződésben a spanyolok elismerték vereségü­
ket. Ellenségeik nyilvánvalóan állhatatosan hittek abban, hogy a Habsburg-ural-

33
kodók abszolút hatalomra törnek. Francis Bacon, az Erzsébet kori író ezért tudta
1595-ben oly szemléletesen leírni Spanyolország zsarnoki törekvéseit:

„Franciaországban felfordulás van... Portugáliát jogtalanul bitorolják...

Németalföldön háború pusztít... Ugyanezt kísérelték meg Aragóniával is
mostanság... A szegény indiánokat szabad emberekből rabszolgává teszik.”4

Mégis néhány Habsburg-miniszter „világmonarchiáról”5 szóló alkalmi szónok­

lata ellenére sem létezett egy napóleoni vagy hitleri típusú tudatos terv az Európa
feletti uralom megszerzésére. A Habsburgok dinasztikus házasságai és utódlásai
közül néhány inkább a véletlen műve vagy legfeljebb ihletése volt, korántsem egy
területi terjeszkedés hosszú távú tervének bizonyítéka. Bizonyos esetekben - pél­
dául Észak-Itália gyakori francia invázióinál - a Habsburg-uralkodók inkább
provokáltak, semmint provokálok voltak. A Földközi-tengeren az 1540-es évek
után a spanyol és a birodalmi erők újra és újra védekezésre kényszerültek a feléledő
iszlám hadműveleteivel szemben.
Vitathatatlan tény azonban, hogy ha a Habsburg-uralkodók összes, korlátozott,
regionális - sőt még védelmi - céljukat elérik, gyakorlatilag övék lett volna az
Európa feletti hatalom. Az Oszmán Birodalmat az észak-afrikai partok mentén és
a Földközi-tenger keleti részének vizeiről visszaszorították volna. Elfojtották volna
az eretnekséget Németországban. Szétverték volna a németalföldi felkelést. Baráti
rezsimeket tartottak volna fenn Angliában és Franciaországban. Csak Skandiná­
via, Lengyelország, a Moszkvai Nagyfejedelemség és a. még mindig török uralom
alatt álló területek nem kerültek volna Habsburg-hatalom és -befolyás alá, lehetet­
lenné téve ezzel az ellenreformáció győzelmét is. Bár Európa még ekkor sem érte
volna el azt az egységet, amit a Ming-kori Kína élvezett, a két iker Habsburg-
központ, Bécs és Madrid által favorizált politikai és vallási eszmék jócskán kikezd­
ték volna azt a pluralizmust, amely oly sokáig alapvetően jellemezte a kontinenst.

E másfél évszázados hadviselés kronológiáját röviden össze lehet foglalni egy olyan
elemző munkában, mint ez a könyv. De nem annyira a különböző csaták (Pavia,
Lützen stb.) neve és kimenetele, hanem e konfliktusok időtartama ötlik majd
inkább a kortárs olvasó szemébe. A törökök elleni küzdelem hosszú évtizedeken
át folyt; a spanyol kísérlet, hogy a németalföldi felkelést szétzúzzák - egy rövidke
szünet kivételével - az 1560-as évektől 1648-ig tartott (néhány szakkönyv a „nyolc­
vanéves háború” néven emlegeti). Az a nagy, többfrontos harc pedig, amelybe a
spanyol és az ausztriai Habsburgok keveredtek az ellenséges államok egymást
követő koalíciói ellen 1618-tól egészen az 1648-as vesztfáliai békéig - mindig is a
harmincéves háborúként volt ismert. így nyilvánvaló, hogy a különböző államok
relatív kapacitása kapott nagyobb hangsúlyt abban a tekintetben, hogy évről évre,
évtizedről évtizedre hogyan viselik el a háborúk terheit. A háborúk materiális és
pénzügyi fedezetének jelentőségét még az is fokozta, hogy ebben a korszakban
olyan „katonai forradalom” zajlott le, amely átalakította a hadviselést, de egyben

34
a korábbiakhoz viszonyítva sokkal drágábbá is tette. E változás okát és legjellegze­
tesebb vonásait később tárgyaljuk. De még az események rövid áttekintése előtt
tudnunk kell, hogy például az 1520-as évek katonai összecsapásai is jelentéktelen­
nek tűnnének az 1630-as évtized harcaival összehasonlítva, akár a felvonultatott
katonák létszámát, akár a felhasznált pénzösszeget tekintjük.
A nagyobb háborúk első sorozata Itáliára összpontosult, amelynek gazdag és
sebezhető városállamai már 1494-től kezdve hódításra csábították a francia kirá­
lyokat. Ez pedig érthetően a rivális hatalmak (Spanyolország, az osztrák Habsbur­
gok, sőt Anglia) különböző koalícióit hozta létre, hogy visszavonulásra kényszerít­
sék a franciákat.6 1519-ben Spanyolország és Franciaország még mindig az utóbbi
Milánóra támasztott igényén vitatkozott, amikor megérkeztek a hírek, hogy V.
Károlyt német-római császárrá választották, és hírt kaptak egyesített örökségéről,
a spanyol és osztrák Habsburg-tartományokról is. Az ősi vetélytárs, V. Károly
címhalmozása arra ösztönözte a becsvágyó francia királyt, I. Ferencet (1517—
1547), hogy az ellenintézkedések egész sorát indítsa el, nemcsak magában Itáliá­
ban, hanem Burgundia határai mentén, Németalföld déli részén és Spanyolország­
ban is. I. Ferenc betörése Itáliába vereséggel végződött, és a paviai csatában (1525)
őt magát is elfogták, de négy évvel később már újra hadsereget vezetett Itáliába a
francia uralkodó - de a Habsburg-erők ismét megállították. És bár az 1529-es
cambrai-i békében Ferenc újból lemondott Itáliára támasztott igényéről, már az
1530-as és az 1540-es években ismét hadban állt V. Károllyal e területek birtoklásá­
ért.
Franciaország és a Habsburg-tartományok között ebben az időben nem létezett
erőegyensúly, ezért V. Károlynak talán nem volt túl nehéz folyamatosan megaka­
dályoznia ezeket a francia terjeszkedési kísérleteket. A feladat azonban egyre
fáradságosabbá vált, mert német-római császárként sok más ellenséget is örökölt.
A legfélelmetesebbek ezek közül a törökök voltak, akik az 1520-as években nem­
csak Magyarországon keresztül terjeszkedtek (és ostromolták 1529-ben Bécset), de
Itáliára, sőt Észak-Afrika berber kalózaival együttműködve, Spanyolország part­
jaira is komoly tengeri fenyegetést jelentettek.7 Tovább súlyosbította a helyzetet az
a hallgatólagos szövetség, amely ezekben az évtizedekben a török szultán és I.
Ferenc között jött létre a Habsburgok ellen. 1542-ben a francia és török hajóhadak
lényegében egyesültek egy Nizza elleni ostromban.
Ugyanakkor V. Károlynak nagy nehézségei támadtak Németországban is, ame­
lyet a reformáció kettétépett, és ahol Luther régi rend elleni kihívását most már a
protestáns fejedelemségek szövetsége is támogatta. V. Károly többi problémáit is
figyelembe véve aligha meglepő, hogy az 1540-es évek közepéig nem tudta energiáit
a németországi lutheránus kihívásra összpontosítani. Amikor erre mégis sor került,
eleinte meglehetős sikereket aratott, különösen amikor a mühlbergi csatában
(1547) legyőzte a legnagyobb protestáns fejedelmek hadait. De a Habsburgok és a
birodalmi hatalom bármiféle terjeszkedése mindig megrémítette V. Károly ellenfe­
leit, és így az északnémet fejedelmek, a törökök, II. Henrik francia király (1547—
1558), sőt még a pápaság is arra törekedett, hogy pozícióját gyöngítsék. 1552-re a
francia seregek behatoltak Németországba, hogy a protestáns államokat támogas­

35
sák, amelyek így ellenállhattak a császár központosító törekvéseinek. Ezt ismerték
el az augsburgi békével (1555), amely ideiglenesen véget vetett a németországi
vallásháborúknak, és a francia-spanyol konfliktust lezáró cateau-cambrésis-i bé­
kével (1559). Bizonyos módon ugyanezt tanúsították V. Károly lemondásai is -
1555-ben a német-római császárságról mondott le öccse, I. Ferdinánd (német­
római császár 1555-1564) és 1556-ban a spanyol királyságról is fia, II. Fülöp
(1556-1598) javára. De még ha a spanyol és az ausztriai ág szoros kapcsolatot
tartott fenn a továbbiakban is, már az volt a helyzet (ahogy a történész Mamatey
leírja), hogy „ettől fogva a birodalmi címerben levő kétfejű fekete sashoz hasonló­
an a Habsburgoknak is két fejük volt, egy Bécsben, egy Madridban, és míg az egyik
keletre tekintett, a másik nyugatra”.8
Míg a keleti ág I. Ferdinánd és utóda, II. Miksa (német-római császár 1564-
1576) alatt saját területein viszonylagos békét élvezhetett (egy 1566-1567-es török
támadástól eltekintve), addig a nyugati ág II. Fülöp spanyol király alatt kevésbé
volt szerencsés. A berber kalózok Portugália és Kasztilia partjait támadták, és
mögöttük a törökök is újra kezdték a küzdelmet a Földközi-tenger vidékéért. így
Spanyolország megint csak a hatalmas Oszmán Birodalom elleni új háborúk
közepébe került - kezdve az 1560-as Dzserba-szigeti expedícióval, folytatva az
1571-es lepantói csatával és a Tuniszért folyó váltakozó kimenetelű harccal, egé­
szen az 1581-es végső fegyverszünetig.9 Gyakorlatilag ezzel egy időben azonban
Fülöp vallási türelmetlensége, kemény adópolitikája és növekvő szigora a Habs­
burgok birtokolta Németalföldön nyílt lázadásig szította az elégedetlenséget. Az
1560-as évek közepére bekövetkezett a spanyol fennhatóság összeomlása - amelyre
a válaszlépés egy, Álba hercegének parancsnoksága alatt álló hadsereg északra
vonulása és a katonai despotizmus bevezetése volt - mindez széles körű ellenállást
váltott ki a tengerrel körülvett, védhető németalföldi tartományokban, Hollandiá­
ban és Zeelandban, és komoly riadalmat okozott Angliában és Franciaországban
a spanyol szándékokkal kapcsolatban. De az angolokat még ennél is jobban
nyugtalanította, hogy 1580-ban II. Fülöp bekebelezte a szomszédos Portugáliát,
gyarmataival és flottájával együtt. Mégis, akárcsak a hatalmuk érvényesítésére
(vagy kiterjesztésére) irányuló összes többi Habsburg-kísérlet esetében, itt is előre
megjósolható volt az eredmény: rengeteg vetélytársuk érezte úgy, hogy kötelessége
közbelépni a túlságosan szétzilálódó hatalmi egyensúly megóvása érdekében. Az
1580-as évekre új nemzetközi küzdelemmé szélesedett az, ami korábban a németal­
földi protestánsok helyi lázadása volt a spanyol uralkodó ellen.10 Németalföldön
belül az ostromból és kitörésekből álló hadviselés látványos eredmények nélkül
folytatódott. A Csatorna túloldalán, Angliában I. Erzsébet a hatalma ellen irányu­
ló mindenfajta belső (akár spanyol vagy pápai támogatást élvező) fenyegetésnek
elejét vette, és a németalföldi lázadóknak katonai támogatást nyújtott. Franciaor­
szágban a monarchia meggyengülése dühödt vallási polgárháború kitöréséhez
vezetett, amelyben a Katolikus Liga (spanyol támogatással) és ellenfeleik, a huge­
nották (I. Erzsébet és a németalföldiek segítségével) küzdöttek az elsőségért. A
tengeren a németalföldi és angol kalózok elvágták a Németalföldre vezető spanyol

36
utánpótlási vonalakat, és távolabb eső hadszínterekre, Nyugat-Afrikába és a
Karib-tenger térségébe terelték a harcot.
A küzdelem bizonyos időszakában, különösen az 1580-as évek végén és az
1590-es évek elején úgy látszott, hogy az erőteljes spanyol hadjárat sikerrel végző­
dik majd. 1590 szeptemberében például a spanyol hadtestek Languedocban és
Bretagne-ban folytattak hadműveleteket, és egy másik sereg a kiemelkedő hadve­
zér, Panna hercege vezetésével északról menetelt Párizs felé. A spanyolellenes erők
vonalai azonban még ezt a nyomást is kiállták. Bourbon (Navarrai) Henrik, a
francia trónkövetelő, a karizmatikus hugenotta elég hajlékony volt ahhoz, hogy
protestantizmusát katolicizmusra cserélje, és így követeléseinek nagyobb súlyt
adjon - hogy aztán a franciák egyre nagyobb tömegét vezesse harcba a hódító
spanyolok és a hitelét vesztett Katolikus Liga ellen. Az 1598-as vervins-i békében
- a spanyol II. Fülöp király halálának évében - Madrid biztosította, hogy véget vet
minden franciaországi beavatkozásának. Erre az időre már Erzsébet Angliája is
biztonságban volt. 1588 Nagy Armadája és még két későbbi spanyol inváziós
kísérlet is csúfosan megbukott, akárcsak az a próbálkozás, hogy egy katolikus
felkelést a saját javukra fordítsanak Írországban, amelyet Erzsébet hadai újra és
újra visszahódítottak. 1604-ben, amikor már sem II. Fülöp, sem I. Erzsébet nem
volt az élők sorában, Spanyolország és Anglia kompromisszumos békét kötött.
Újabb öt év telik majd el, amíg az 1609-es fegyverszünetben Madrid béketárgyalá­
sokat kezd a németalföldi lázadókkal, de már jóval ezelőtt világossá vált, hogy a
spanyol erő elégtelen ahhoz, hogy akár a tengeren, akár az erős szárazföldi (és vízi)
védelmi erődítményeken keresztül - amelyekben Orániaí Móric jól képzett holland
seregének emberei teljesítettek szolgálatot - szétzúzza Németalföldet. Franciaor­
szág, Anglia és a Németalföldi Egyesült Tartományok folyamatos létezése, továb­
bá az a tény, hogy potenciálisan bármelyikük képes lett volna megkérdőjelezni a
jövőbeli Habsburg-követeléseket, újra biztosította, hogy az 1600. év Európája sok
önálló nemzetből, ne egyetlenegy birodalomból álljon.
A háborúk harmadik, 1618 után kezdődő nagy rohama, amelyik ebben a kor­
szakban feldúlta Európát, a legsúlyosabban Németországot érintette. A tartomány
a késő XVI. században elkerülte a totális vallási küzdelmeket, de ennek csak II.
Rudolf (német-római császár 1576-1612) gyengülő hatalma és intellektusa, vala­
mint a Duna medencéjében feléledő török fenyegetés (1593-1606) volt az oka. A
német egység álarca mögött a vetélkedő katolikus és protestáns erők úgy manőve­
reztek, hogy saját helyzetüket erősítsék és ellenfelükét gyengítsék. A XVII. század
elején felerősödött a vetélkedés az (1608-ban alapított) Protestáns Unió és a
Katolikus Liga (1609) között. Sőt mivel a spanyol Habsburgok erősen támogatták
osztrák unokatestvéreiket, és mert a Protestáns Unió fejének, IV. Frigyes pfalzi
választófejedelemnek Angliával és Németalfölddel is kapcsolatai voltak, úgy tűnt,
mintha Európa legtöbb állama felsorakozna, hogy politikai és vallási ellentéteiket
véglegesen rendezzék.11
A csehországi protestáns rendek 1618-as felkelése új katolikus uralkodójuk, II.
Ferdinánd (császár 1619-1637) ellen volt az a szikra, amely a kegyetlen vallási
küzdelmek újabb fordulóját, az 1618— 1648-as harmincéves háborút kirobbantotta.

37
A küzdelem korai szakaszaiban a császár hadai jól boldogultak a Spinola tábornok
parancsnoksága alatt álló spanyol Habsburg-hadsereg hathatós közreműködésé­
vel. De ennek következtében a vallási és világi erők olyan heterogén kombinációja
avatkozott a konfliktusba, amely újra az ellenkező irányba kívánta billenteni az
egyensúlyt. A hollandok, akik 1621-ben vetettek véget a Spanyolországgal kötött
1609-es fegyverszünetnek, bevonultak a Rajna-vidékre, hogy szembeszálljanak
Spinola seregével. 1626-ban északról egy dán sereg tört be Németországba IV.
Keresztély király vezetésével. A színfalak mögül a befolyásos francia államférfi,
Richelieu bíboros ahol csak tudott, igyekezett bajt okozni a Habsburgoknak. A
katonai és diplomáciai ellenlépések közül azonban egyik sem volt igazán sikeres,
és az 1620-as évek végén úgy tűnt, hogy Ferdinánd császár kiemelkedő katonai
tehetségű főparancsnoka, Wallenstein közel jár egy mindent átfogó, centralizált
hatalom bevezetéséhez Németországban, sőt még messze északon, a Balti-tenger
partjainál is.12
A birodalmi hatalom gyors térnyerése erőteljesebb lépésekre buzdította a Habs-
burg-ház számos ellenségét. Az 1630-as évek elején a legerősebb volt köztük II.
Gusztáv Adolf svéd király (1611-1632), akinek jól képzett hadserege 1630-ban
behatolt Észak-Németországba, majd a következő évben dél felé, a Rajna-vidékre
és Bajorországba nyomult. Bár Gusztávot az 1632-es lützeni csatában megölték, ez
semmiképpen nem csökkentette Svédország jelentős szerepét Németországban, és
a háború dimenzióit sem szűkítette le. Épp ellenkezőleg, 1634-re a spanyolok IV.
Fülöp (1621-1665) és kiváló minisztere, Olivares gróf alatt úgy döntöttek, hogy a
korábbiaknál jóval hathatósabban segítik ausztriai, unokatestvéreiket. Amikor
erős hadsereget indítottak a Rajna-vidékre, a parancsnok, a bíboros-infáns 1635-
ben közvetlen francia közbelépésre kényszerítette Richelieu-t, hogy csapatokat
küldjön a határokon túlra. Korábban évekig Franciaország volt a Habsburg-elle-
nes koalíció háttérben meghúzódó, közvetett vezetője, és támogatta mindazokat,
akik a császári és spanyol erők ellen küzdöttek. Most azonban a konfliktus
felszínre került, és mindkét koalíció még több csapatot, fegyvert és pénzt kezdett
mozgósítani. A hangnem is hasonlóképpen elfajult. „Vagy minden elvész, vagy
Kasztília lesz a világ ura..- írta Olivares 1635-ben, miközben Franciaország
következő évi invázióját tervezte.13
Azonban egy akkora terület meghódítása, mint Franciaország, meghaladta a
Habsburgok katonai erejét, és bár rövid időre megközelítették Párizst, hamarosan
túlságosan is széthúzták seregeiket Európában. Svéd és német csapatok szorongat­
ták északon a császáriakat. A hollandok és a franciák „bekerítették” Spanyol-
Németalföldet. Ráadásul egy 1640-es portugál felkelés a spanyol csapatok folya­
matos áradatát indította Észak-Európából hazafelé, bár ez soha nem volt elegendő
ahhoz, hogy a félsziget újraegyesítését megvalósítsák. A katalánok egyidejű felkelé­
sével - amit a franciák örömmel támogattak - valóban fennállt némi veszély, hogy
az 1640-es évek elejére a spanyol hátország széthullik. A tengerentúli holland
expedíciók Brazíliára, Angolára, Ceylonra csaptak le, és ez a konfliktust olyasvala­
mivé változtatta, amit számos történész az első világméretű háborúnak minősít.14
Ha az utóbbi akciók Németalföld számára előnnyel jártak is, a legtöbb hadviselő

38
fél erre az időre már ugyancsak szenvedett a sokéves katonai küzdelemtől; az
1640-es években kisebbek lettek a hadseregek, mint az 1630-as évtizedben, a
kormányok rendelkezésére álló pénzügyi eszközök nagysága és az emberek türelme
is jócskán megfogyatkozott, ennek folytán tiltakozásaik is egyre erőteljesebbek
lettek. Mégis, éppen a küzdelem összekapcsolódó természete miatt bármelyik
résztvevő számára nehéz lett volna a visszalépés. Pedig ezt a protestáns német
államok közül sokan a legszívesebben már megtették volna, ha biztosak lehetnek
abban, hogy a svéd seregek is befejezik a harcot, és hazamennek, valamint ha
Olivares és más spanyol államférfiak is fegyverszünetet kötnek Franciaországgal,
bár ez utóbbi aligha hagyta volna cserben a hollandokat. A különböző pontokon
zajló katonai hadműveletekkel párhuzamosan titkos béketárgyalások folytak kü­
lönböző szinteken, és mindegyik hatalom azzal a gondolattal vigasztalta magát,
hogy egy újabb győzelem megerősítheti igényeit a végső rendezés során.
Ennek következtében a harmincéves háború befejezése meglehetősen zavaros
lett. Spanyolország az 1648-as év elején hirtelen békét kötött a hollandokkal, és
véglegesen elismerte teljes függetlenségüket, de ez a lépés megfosztotta Franciaor­
szágot egy szövetségesétől, míg a francia-Habsburg-küzdelem tovább folytató­
dott. Ez utóbbi végül tisztán francia-spanyol párharccá vált, amikor még ugyanab­
ban az évben a vesztfáliai béke végre nyugalmat hozott Németországnak, és
lehetővé tette az osztrák Habsburgoknak, hogy kivonuljanak a konfliktusból. Míg
az egyes államok és uralkodók bizonyos előnyökre tettek szert (és bizonyos veszte­
ségeket is szenvedtek), a vesztfáliai rendezés lényege az volt, hogy elismerte a
Német-római Császárságon belüli vallási és politikai egyensúlyt, és így szentesítette
a császári hatalmat megszorító korlátozásokat. Ezek után Franciaország és Spa­
nyolország további háborúja már kizárólag nemzeti rivalizálás volt, amelynek
semmi köze nincs a valláshoz. Richelieu utóda, Mazarin francia miniszter ezt
világosan kinyilvánította 1655-ben, amikor Cromwell protestáns Angliájával szö­
vetkezett annak érdekében, hogy együtt mérjenek csapásokat Spanyolországra,
amelyek végül rábírták a spanyolokat a béke elfogadására. A pireneusi béke (1659)
feltételei nem voltak különösebben kemények, de Spanyolország rákényszerítése,
hogy megegyezzen hatalmas ősellenségével, napvilágra hozta, hogy az európai
Habsburg-fölény kora véget ért. IV. Fülöp kormánya számára mindössze egyetlen
„háborús cél” maradt: az ibériai egység megőrzése, de még erről is le kellett
mondania 1668-ban, amikor Portugália önállóságát formálisan elismerték.15 így
tehát a kontinens politikai tagoltsága nagyjából ahhoz hasonló állapotban maradt,
mint 1519-ben, V. Károly trónra lépése idején. Spanyolországnak további lázadá­
sokkal és területvesztésekkel kellett számolnia a XVII. század vége felé közeledve
- valójában azonban a kezdeti stratégiai túlterjeszkedésük árát kellett megfizet­
niük.

39
 4. térkép. A spanyol hatalom összeomlása Európában

40
 A Habsburg-tömb erős és gyenge pontjai
Miért vallottak kudarcot a Habsburgok?16 A téma olyan hatalmas és a folyamat
annyira hosszadalmas volt, hogy úgy tűnik, nincs sok értelme olyan személyes
okokat keresgélni, mint például II. Rudolf császár őrültsége vagy III. Fülöp
spanyol király inkompetenciája. Az az érv is nehezen állja meg a helyét, hogy a
Habsburg-dinasztia és magas beosztású hivatalnokai különösképpen csökkent
képességűek lettek volna, hiszen számos kortárs angol és francia uralkodó nagyon
beteges és néhány német fejedelem degenerált és elmebeteg volt. A rejtély még
nagyobbnak tűnik, ha a Habsburgok rendelkezésére álló hatalmas anyagi erőket
is figyelembe vesszük.

V. Károly öröksége négy nagy uralkodóház: a kasztíliai, az aragóniai, a

burgundiai és az ausztriai, valamint uralkodóházának későbbi szerzeményei,
Csehország, Magyarország, Portugália - sőt egy rövid időre Anglia - koroná­
ja volt. E dinasztikus események véletlenszerű egybeesése az Újvilág spanyol
meghódításával és kizsákmányolásával a Habsburg-uralkodóházat olyan bő­
séges erőforrásokhoz juttatta, amivel egyetlen más európai hatalom sem
vetélkedhetett.17

A hozzáférhető statisztikák fellelhető hiányosságai és pontatlanságai miatt nem

szabad túlságosan bízni az adott időszak népességi adataiban, de annyit feltételez­
hetünk, hogy a kora újkori Európa népeinek körülbelül egynegyede élt a Habsbur­
gok területein. E durva összegzéseknél
* azonban fontosabb volt a kérdéses tarto­
mányok jóléte, és itt most úgy tűnt, hogy a dinasztikus örökség gazdagsággal is
párosult.

A Habsburgok pénzbevételeit öt fő és több kisebb forrás táplálta. A legfonto­

sabb Kasztília volt, a spanyol örökség, mivel ez közvetlen irányítás alatt állt, és a
cortes (rendi gyűlés) és az egyház különböző adófajtákat (forgalmi adót, az egyházi
javakra kivetett „keresztes” adót) engedett át a koronának. Ráadásul ott volt
Európa két leggazdagabb kereskedelmi területe - az itáliai államok és Németalföld
-, amelyek a kereskedelemből származó vagyonukból és mozgékony tőkéjükből
viszonylag nagy pénzösszegeket tudtak előteremteni. A negyedik, az idők folya­
mán egyre fontosabbá váló forrás az amerikai birodalomból érkező bevétel volt.
Az ott bányászott arany és ezüst „királyi ötödé”, amihez az újvilágbeli forgalmi
adó, behozatali és kiviteli vám és egyházi adók is járultak, Spanyolország királyai­
nak hatalmas részesedést biztosított, méghozzá nemcsak közvetlenül, de áttétele­
sen is. Az amerikai kincsek, amelyek akár spanyol, akár holland vagy olasz kézbe
kerültek, hozzásegítették a vállalkozókat és érdekeltségeiket ahhoz, hogy a rájuk
kivetett egyre növekvő állami adókat megfizessék, és vészhelyzetben az uralkodó

* Közelítő adatként: ez Európa 1600. évi 105 milliós népességéből körülbelül 25 milliót jelent.

41
is mindig komoly kölcsönöket vehetett fel a bankároktól, annak reményében, hogy
az ezüstflotta érkezésekor kifizeti adósságait. További előny és az ötödik fő bevételi
forrás az volt, hogy a Habsburgok területén voltak a vezető pénzügyi és kereskedő­
házak; így a dél-németországiak és néhány azok közül, amelyeknek az itáliai
városokban, illetve Antwerpenben volt a székhelyük.18 Ez a bevétel minden bi­
zonnyal könnyebben megszerezhetőnek bizonyult, mint a Németországból szár­
mazó adók, mert ott a fejedelmek, valamint a Reichstagban képviselt szabad
városok csak akkor szavazták meg a császárnak a pénzt, ha a törökök már ott
álltak a kapuban.19
A posztfeudális korban, amikor a lovagokat már nem kötelezték egyéni katonai
szolgálat teljesítésére (legalábbis a legtöbb országban), és a tengerparti városoktól
sem várták el, hogy hajókat szereljenek fel, a készpénz elérhetősége és a kedvező
hitelek megszerzése bármelyik háborúba keveredett állam számára életbevágó lett.
Egy harcra kész flotta ellátásához csak közvetlen fizetéssel (vagy a fizetés ígéreté­
vel) lehetett a szükséges hajókat, haditengerészeti felszereléseket, fegyvereket és
élelmiszereket mozgósítani az árutermelő gazdaságon belül; és csak többé-kevésbé
rendszeres élelmiszer-ellátással és zsolddal tudta bárki is saját csapatait eltéríteni a
lázadástól, és energiájukat az ellenség ellen fordítani. Ráadásul - bár általában ezt
tekintik annak a kornak, amikor a „nemzetállam” elfoglalta az őt megillető helyet
Nyugat-Európában - minden kormány jócskán támaszkodott külföldi zsoldosokra
is. E téren a Habsburgokat újra csak megsegítette az Isten, mert könnyen toboroz­
hattak embereket Itáliában és Németalföldön csakúgy, mint Spanyolországban
vagy Németországban; a híres flandriai hadsereg például hat főbb nemzetiségből
tevődött össze, és bár meglehetősen lojálisak voltak a katolicizmus ügyéhez, a
szabályos fizetséget megkövetelték. Ami a haditengerészetet illeti, a Habsburg-ház
a csatahajók lenyűgöző együttesét tudta felállítani: II. Fülöp uralkodásának utolsó
éveiben például a földközi-tengeri gályák, a nagy genovai és nápolyi kereskedőha­
jók és a hatalmas portugál flotta a kasztíliai és aragóniai armadákat erősíthették.
De talán a spanyol kiképzésű gyalogság volt a Habsburgok legnagyobb katonai
előnye száznegyven éven keresztül. A társadalmi struktúra és a szellemi légkör
ideális toborzótereppé tette Kasztíliát; ott, jegyzi meg Lynch, „a katonáskodás
nemcsak a köznemesség, hanem az egész lakosság számára divatos és jövedelmező
elfoglaltsággá vált”.20 Ráadásul Gonzalo de Córdoba, a „nagy kapitány” a XVI.
század elején változtatásokat vezetett be a gyalogság szervezetében, és attól kezdve
egészen a harmincéves háború közepéig a spanyol tercio volt a leghatékonyabb
katonai egység Európa csatamezőin. A háromezer lándzsásból, kardforgatóból és
puskával felszerelt emberből álló, gyakorlott ezredekkel - amelyeket egymás köl­
csönös támogatására képeztek ki - a spanyol hadsereg számtalan ellenséget győ­
zött le, és erősen csökkentette a francia lovasság és a svájci pikás falanxok hírnevét
és hatékonyságát. A nördlingeni csata (1634) idején a bíboros-infáns gyalogsága a
félelmetes svéd hadsereg tizenöt rohamának állt ellen, aztán - mint Wellington
Waterloonál - elszántan előrenyomult, hogy szétzúzza az ellenséget. Rocroi-nál
(1643) - bár a franciák bekerítették őket - a spanyolok utolsó csepp vérükig
harcoltak. A Habsburg-építmény egyik legerősebb oszlopa valóban a spanyol

42
gyalogság volt, és az is figyelemre méltó, hogy a spanyol hatalom láthatóan csak
a XVII. század közepén omlott össze, amikor hadserege már jórészt német, itáliai
és ír zsoldosokból állt, és jóval kevesebb volt a kasztíliai harcosok száma.
Mindezen előnyök ellenére a spanyol -osztrák szövetség soha nem tudott diadal­
maskodni. Bármennyire hatalmasnak tűntek is pénzügyi és katonai forrásai a
kortársak szemében, arra soha nem voltak elegendőek, hogy a követelményeknek
megfeleljenek. E kritikus hiányosság három tényezőnek tulajdonítható, amely
kölcsönösen hatott egymásra az egész időszakban - ezekből jelentős tanulságokat
lehet levonni a fegyveres konfliktusok tanulmányozásához.
A fent röviden említett tényezők közül az első a kora újkori Európa „katonai
forradalma” volt, azaz a háború mértékében, költségeiben és szervezésében végbe­
ment hatalmas növekedés, ami durván az 1520-as éveket követő százötven évben
zajlott le.21 Ez a változás maga is több összefonódó, taktikai, politikai és demográ­
fiai elem eredménye volt. A svájci lándzsások, majd később a lándzsákkal, kardok­
kal, számszeríjakkal, majd puskákkal felszerelt vegyes alakulatok mindinkább
megingatták a lovasság addigi vezető harci szerepét - mindez azt jelezte, hogy a
gyalogság lett a hadsereg legerősebb és legfontosabb része. Ezt a következtetést a
korábban már említett itáliai városi erődítmények és bástyák jól működő védelmi
rendszerének a kifejlesztése is alátámasztotta. Ezeknek az erődítményeknek a
védelméhez vagy megostromlásához egyaránt igen nagy csapatlétszámra volt szük­
ség. Természetesen egy nagyobb hadműveletben egy jól szervező parancsnok
sikeresen bevethetett nagyszámú lovasságot és tüzérséget is, de ez a két fegyvernem
sokkal kevésbé volt mozgékony, mint a gyalogság. Mindez nem azt jelentette, hogy
a lovasságot most már teljességgel mellőzték, de a hadseregekben a gyalogság
aránya jelentősen megnőtt, és mivel felszerelésük és ellátásuk olcsóbb volt, kellő
számban lehetett gyalogosokat toborozni, különösen mivel Európa népessége is
növekedőben volt. Természetesen mindez óriási szervezési feladatokat rótt a kor­
mányokra, de ezek nem voltak annyira jelentősek, hogy megfojthatták volna a
nyugati „új monarchiák” bürokráciáját. Éppígy a hadseregek hatalmas növekedé­
se sem nehezítette meg vagy tette lehetetlenné egy hadvezér szerepét, feltéve, hogy
seregeinek megfelelő volt a szervezeti felépítése, és a katonák jó kiképzést kaptak.
Talán a spanyol birodalom hadserege nyújtja e „katonai forradalom” legjobb
gyakorlati példáját. Ahogy a történész megjegyzi: „nincs rá bizonyíték, hogy
bármely állam 30000-nél több katonát állított volna csatasorba” az Itáliáért
folytatott spanyol-francia küzdelemben 1529 előtt, de:

1536-37-ben V. Károly császár egyedül Lombardiában 60000 embert mozgó­

sított legutolsó hódítása, Milánó védelmére és Provence inváziójához. 1552-
ben, amikor minden oldalról egyszerre támadták - Itáliában, Németország­
ban, Németalföldön és Spanyolországban, az Atlanti-óceán és a Földközi­
tenger felől -, 109 000 embert állított csatasorba Németországban és a Német­
alföldön, további 24 000-ret Lombardiában és még ennél is többet Szicíliában,
Nápolyban és Spanyolországban. így körülbelül 150000 ember volt a császár
parancsnokságára és ennélfogva költségére bízva. Az emelkedő tendencia

43
 pedig tovább folytatódott. 1574-ben egyedül a flandriai hadsereg 86000 főből
állt, és egy fél évszázaddal később büszkén hirdethette ki IV. Fülöp, hogy a
parancsnoksága alatt álló fegyveres erők 1625-ben nem kevesebb, mint
300000 embert számlálnak. Mindezekben a hadseregekben a tényleges lét­
számnövekedés a gyalogságnál és különösen a lándzsásoknál volt számot­
tevő.22

Nagyjából ezzel párhuzamosan a tengeren is ugyanaz történt, ami a szárazföl­

dön. A tengeri (különösen a tengerentúli) kereskedelem kiterjedése, a szemben álló
flották közti vetélkedések a La Manche csatornán, az Indiai-óceánon vagy a
Karib-tenger dél-amerikai részénél, a fenyegetés, amit a berber kalózok és a török
gályahadak jelentettek - mindezek a tényezők és a hajóépítés új technológiája
kölcsönösen ösztönözték a nagyobb és jobban felfegyverzett hajók gyártását.
Ezekben az időkben nem volt nagy különbség egy hadi- és egy kereskedelmi hajó
között, lényegében minden nagyobb kereskedelmi hajón voltak ágyúk a kalózok és
egyéb fosztogatók visszaverésére. De megindult egy olyan törekvés, hogy királyi
tengerészeteket hozzanak létre, így az uralkodó legalább néhány reguláris hadiha­
jóval rendelkezett, és ezek képezték azt a magot, amelyhez háború idején a felfegy­
verzett kereskedelmi hajók, háromárbocosok és dereglyék nagy flottája is csatla­
kozhatott. VIII. Henrik, Anglia királya jelentős támogatást nyújtott e rendszer
fejlesztéséhez, míg V. Károly inkább spanyol és itáliai tartományainak magánkéz­
ben levő vitorlásaira és gályáira támaszkodott saját haditengerészetének kiépítése
helyett. II. Fülöp, akire a Földközi-tengeren és talán az Atlanti-óceánon is sokkal
nagyobb nyomás nehezedett, már nem élvezhette ezt a fajta kényelmet. Meg kellett
szerveznie és fizetnie egy nagyszabású vitorlásépítö programot Barcelonában,
Nápolyban és Szicíliában. 1574-re összesen 146 vitorlást tartott fenn, háromszor
annyit, mint 12 évvel korábban.23 A következő évtizedben az Atlanti-óceánon
kirobbant háborúskodás még nagyobb erőfeszítést tett szükségessé; óceánjáró
hadihajók kellettek a Nyugat-Indiába vezető útvonalak és (miután Portugáliát
bekebelezték) a Keletre vezetők védelmére is; meg kellett olalmazniuk a spanyol
tengerpartokat az angol rajtaütésektől, és végül inváziós hadsereget kellett eljuttat­
niuk a Brit-szigetekre. Az 1604-es angol-spanyol béke után Spanyolországnak még
mindig nagy flottára volt szüksége, hogy a nyílt tengeren elhárítsa a holland
támadásokat, és Flandriával fenntartsa az összeköttetést. Ezeket a hadihajókat
évtizedről évtizedre jobb fegyverzettel látták el, ezáltal sokkal drágábbak lettek.
Ezek a spirálisan emelkedő költségek hozták napvilágra a Habsburg-rendszer
valódi gyengeségét. Az általános infláció - az élelmiszerárak 1500 és 1630 között
ötszörösükre, az iparcikkek ára háromszorosára emelkedett - már meglehetősen
súlyos csapást jelentett a kormányzati pénzügyekre, amihez még a hadsereg és a
haditengerészet kapacitásának megduplázása, majd újbóli megkétszereződése is
járult. Ennek következtében a Habsburgok csaknem folyamatos küzdelmet foly­
tattak fizetőképességük megőrzéséért. Az 1540-es években Algír, majd a franciák
és német protestánsok elleni különböző hadjáratait követően V. Károly felismerte,
hogy állandó és különleges jövedelmei együtt sem tudják fedezni kiadásait, bevéte­

44
leit pedig évekre előre elzálogosította bankárainál. Csak egy kétségbeesett lépéssel,
a tengerentúlról származó kincsek elkobzásával és az összes spanyolországi fém­
pénz lefoglalásával tudta előteremteni a pénzt a protestáns fejedelmek elleni hábo­
rú fedezéséhez. Csak az 1552-es metzi hadjárata egyedül 2,5 millió dukátba került
- ami körülbelül tízszerese volt Amerikából származó szokásos jövedelmének.
Nem meglepő tehát, hogy sorozatosan újabb és újabb kölcsönök felvételére kény­
szerült, egyre hátrányosabb feltételekkel: ahogy romlott a korona hitele, úgy
emelkedett a bankárok által felszámolt kamatláb, olyannyira, hogy rendes bevéte­
leinek nagy részét egyszerűen arra kellett fordítania, hogy korábbi adósságainak
kamatait kifizesse.24 Amikor Károly lemondott, mintegy 20 millió dukát hivatalos
spanyol adósságot hagyott II. Fülöpre.
Fülöp örökölte a Franciaországgal fennálló háborús állapotot is. Ez annyira
költséges volt, hogy 1557-ben a spanyol korona kénytelen volt fizetésképtelenné
nyilvánítania magát. Ennek következtében a nagy bankházak, mint például a
Fuggerek is, térdre kényszerültek. Gyenge vigasz volt, hogy Franciaországot még
ugyanabban az évben arra kényszerítették, hogy beismerje saját pénzügyi csődjét
- ez volt a fő ok, amiért mindkét fél belement abba, hogy Cateau-Cambrésis-nél
békét kössenek 1559-ben -, Fülöpnek viszont mindjárt szembe kellett fordulnia a
hatalmas török ellenséggel. A Földközi-tenger vidékén zajló, húsz évig tartó hábo­
rú, a hadjárat a granadai mórok ellen, majd az összehangolt katonai támadás a
Németalföldön, Észak-Franciaországban és a La Manche csatornán arra ösztö­
nözte a koronát, hogy valamennyi lehetséges bevételi forrást felkutasson. V. Ká­
roly bevétele megháromszorozódott uralkodása alatt, míg II. Fülöpé már az
1556—1573-as időszakban „megduplázódott, majd uralkodásának végén még több
mint kétszeresére emelkedett”.25
Kiadásai azonban sokkal nagyobbak voltak. Kiszámították, hogy a lepantói
hadjáratban (1571) a keresztény flotta és a katonák eltartása több mint 4 millió
dukátba került évente, bár e teher jelentős részét átvállalta Velence és a pápaság.26
A flandriai hadseregnek juttatott fizetség az 1570-es évekre már hatalmas összeget
tett ki, és csaknem mindig késett: ez viszont a csapatok lázadását váltotta ki,
kiváltképpen miután Fülöp 1575-ben felfüggesztette a kamatok fizetését a genovai
bankároknak.27 Az amerikai bányákból érkező jövedelem sokkal hatalmasabb
áradata - ez a mintegy évi 2 millió dukát az 1580-as években mintegy tízszerese volt
a négy évtizeddel korábbinak - ideiglenesen megmentette a kormány pénzügyeit és
hitelképességét, de az 1588-as Nagy Armada 10 millió dukátba került, és szomorú
vége egyszerre jelentett pénzügyi és haditengerészeti katasztrófát. 1596-ra, miután
mesébe illő kamatokkal bocsátott ki kölcsönt, Fülöp újra felfüggesztette fizetési
kötelezettségeinek teljesítését. Két évvel később, halálakor, adósságai hatalmas,
100 millió dukátnyi összegre rúgtak, ennek kamatterhei körülbelül a teljes bevétel
kétharmadát tették ki.28 Bár Angliával és Franciaországgal hamarosan békét
kötöttek, a hollandok elleni háború az 1609-es fegyverszünetig elhúzódott, amit a
spanyol hadsereg lázadásai és egy 1607-es újabb pénzügyi csőd is siettetett.
Az ezt követő néhány békeévben nem csökkentek jelentősen a spanyol állami
kiadások. Ha a nagy kamatfizetéseket nem számítjuk, a Földközi-tenger vidékén

45
még mindig feszült volt a helyzet (ami grandiózus part menti erődítményrendszer
építését tette szükségessé), és a nagy kiterjedésű spanyol birodalom továbbra is ki
volt téve a kalózok fosztogatásának (ez jelentős védelmi kiadásokat tett szükséges­
sé a Fülöp-szigeteknél, a Karib-tengeren csakúgy, mint a nyílt tengeri flottánál).29
Az 1610 utáni harcias légkörű európai fegyverszüneti állapot aligha sugallhatta
Spanyolország büszke vezetőinek, hogy csökkentsék a hadikiadásokat. A harminc­
éves háború kirobbanásával csak annyi történt, hogy a hidegháborús helyzet
forróvá változott, ami viszont azzal járt, hogy spanyol csapatok és pénz egyre
növekvő áradata ömlött Flandriába és Németországba. Érdemes megjegyezni,
hogy az Újvilágból érkező aranyszállítmányok ekkori jelentős növekedése még
segítette is a Habsburgok korai győzelemsorozatát Európában és az amerikai
gyarmatok sikeres megvédését. Ugyanilyen okból a kincsbevételek 1626 utáni
csökkenése, a pénzügyi csőd bejelentése a következő évben és a hihetetlen holland
siker, az ezüstflotta elfogása 1628-ban (ami Spanyolországnak és lakosainak több
mint 10 millió dukát veszteséget jelentett) egy időre csillapította a háborús erőfeszí­
téseket. Még a császárral kötött szövetség ellenére sem volt mód arra (kivéve
Wallenstein parancsnokságának egy rövid időszakát), hogy német segítséggel
pótolhassák a spanyol hiányt.
Ez lesz tehát a következő harminc év spanyol háborús sablonja. Új kölcsönök
összekaparásával, új adók kivetésével és Amerikából származó váratlan bevételek
hasznosításával támogatni lehetett egy olyan fontosabb hadműveletet, mint ami­
lyen például a bíboros-infáns 1634-35-ös németországi intervenciója volt, de a
nyomasztó háborús költségek végül is mindig semmivé tették ezeket a rövid időre
szóló előnyöket, és néhány éven belül rosszabb lett a pénzügyi helyzet, mint valaha
is volt. Az 1640-es évekre, a katalán és a portugál felkelések utáni helyzetben,
amikor az amerikai kincsek is egyre gyérebben csordogáltak, a hosszú, lassú
hanyatlás elkerülhetetlenné vált.30 De mi más is lehetett volna egy olyan nemzet
végzete, amelynek - bár félelmetes harcosokkal rendelkezett - kormányai folyama­
tosan kétszer-háromszor annyit költöttek, mint amennyi a rendszeres bevételekből
befolyt?
A spanyol és osztrák bukás második fő oka a fenti beszámolóból is nyilvánvaló­
an kitűnik: a Habsburgok egészen egyszerűen túl sokat vállaltak, túl sok biroda­
lommal kellett felvenniük a harcot, túl sok frontot kellett megvédeniük. A spanyol
katonák rendíthetetlen bátorsága sem ellensúlyozhatta azt a tényt, hogy ezeket az
erőket szét kellett aprózni a hazai helyőrségekbe, Észak-Afrikába, Szicíliába és
Itáliába, sőt az Újvilágba csakúgy, mint a Németalföldre. A három évszázaddal
későbbi brit birodalomhoz hasonlóan, a Habsburg-tömb is messze szétszóródott
tartományok konglomerátuma volt, amelynek működtetéséhez rendkívül nagy és
folyamatos anyagi forrásokra és leleményességre volt szükség. A Habsburg-hata-
lom a stratégiai túlterjeszkedés legjobb történelmi példáját szolgáltatja: ilyen sok
tartomány birtoklása sok ellenséget is mozgósított; ezt a terhet nyögte akkoriban
a kortárs Oszmán Birodalom is.31
Ezzel függ össze a Habsburg-háborúk kronológiájának egyik igen fontos ténye­
zője. Kétségtelen, hogy az európai konfliktusok gyakoriak voltak ebben a korszak­

46
bán, és költségeik nyomasztóan nehezedtek mindegyik társadalomra. De mégis
Franciaországnak, Angliának, Svédországnak, sőt még az Oszmán Birodalomnak
is voltak időnként békés és fellendülésre mutató időszakai. A Habsburgok, de még
inkább Spanyolország végzete az volt, hogy az egyik ellenség ellen folytatott
küzdelem után mindjárt új harcot kellett kezdenie egy másik ellen. A Franciaor­
szággal kötött békét a törökök elleni háború követte, a Földközi-tengernél létrejött
fegyverszünetet az Atlanti-óceánon folyó, hosszan tartó konfliktus váltotta föl, ezt
pedig az Északnyugat-Európáért folytatott küzdelem. Néhány szörnyű időszak
alatt a birodalmi Spanyolország három fronton harcolt egyszerre, és ellenségei
mind diplomáciai, mind kereskedelmi vagy éppen katonai vonalon tudatosan
segítették egymást.32 A korabeli hasonlat Spanyolországot ahhoz a verembe esett
hatalmas medvéhez hasonlította, amelyik erősebb ugyan a rá támadó kutyák
bármelyikénél, mégsem tud elbánni minden ellenfelével, sőt a küzdelem során egyre
jobban kimerül.
De hogyan tudtak volna a Habsburgok ebből az ördögi körből kilépni? Történé­
szek rámutattak energiáik krónikus szétszórtságára, és úgy vélekedtek, hogy V.
Károlynak és utódainak egyértelműen ki kellett volna alakítaniuk védelmi priori­
tásaikat.33 Ebbe beletartozik az is, hogy néhány terület feláldozható lett volna; de
melyik területek?
Visszatekintve persze érvekkel tudnánk alátámasztani, hogy az osztrák Habs­
burgok és különösen II. Ferdinánd okosabban tette volna, ha visszalép az észak­
németországi ellenreformáció támogatásától, mert ez súlyos veszteségekkel és
kevés haszonnal járt. A császárnak azonban még így is jelentős hadsereget kellett
volna Németországban állomásoztatnia, hogy a fejedelmi függetlenségi törekvése­
ket, a francia intrikákat és a svéd ambíciókat ellenőrzése alatt tartsa, de amíg a
Magyarország egyharmadát ellenőrzésük alatt tartó törökök alig 200 kilométerre
álltak Bécstől, addig ezt a Habsburg fegyveres erőt nem lehetett csökkenteni. A
spanyol kormány a maga részéről sem a franciák és a lutheránusok, sem a törökök
tekintetében nem hagyhatta cserben osztrák unokatestvéreit, mert ennek Spanyol­
ország saját európai pozíciójára nézve lettek volna következményei. Ez a számítga-
tás azonban, úgy tűnik, fordítva nem érvényesült. V. Károly visszavonulása után,
1556-ban a császárság általában nem érezte kötelességének, hogy megsegítse Mad-
ridot nyugat-európai és tengerentúli háborúiban, de Spanyolország, amely tudatá­
ban volt a magasabb érdekeknek, szívesen elkötelezte volna magát a császárság
mellett.34 Ez az érzés- és elkötelezettségbeli egyenlőtlenség érdekes hosszú távú
következményekkel járt. Habsburg-Spanyolország európai célkitűzéseinek kudar­
ca a XVII. század közepén világosan összefüggött belső problémáival és viszonyla­
gos gazdasági hanyatlásával; mivel minden irányban túlterhelte magát, most köz­
pontjában lett gyenge. Másfelől viszont, az osztrák Habsburgok esetében - bár
nekik nem sikerült leverniük a protestantizmust Németországban - az örökös
tartományokban (Ausztria, Csehország stb.) elérték hatalmuk konszolidációját,
olyannyira, hogy ezen a hatalmas tartományi bázison - egy hivatásos állandó
hadsereg későbbi létrehozásával35 - a Habsburg Birodalom képes volt a XVII.
század későbbi évtizedeiben újra az európai nagyhatalmak sorába emelkedni, míg

47
Spanyolország még meredekebben hanyatló korszakába lépett.36 Ezen a ponton
azonban már Ausztria felépülése sem jelenthetett túl nagy vigaszt a madridi
államférfiak számára, akik úgy érezték, hogy másutt kell szövetségesek után néz­
niük.
Könnyű tehát belátni, hogy az újvilágbeli birtokok miért voltak létfontosságúak
Spanyolország számára. Egy jó évszázadon át ezek szolgáltatták a spanyol gazdag­
ságnak, ennélfogva a katonai hatalomnak is azt a rendszeres kiegészítést, ami
nélkül a Habsburgok hatalmi törekvését nem lehetett volna olyan nagy területen
fenntartani. Még akkor is, amikor a spanyol-portugál gyarmati birodalomra
zúduló angol és holland támadások miatt állandóan növekedő összegeket kellett a
flottára és a tengerentúli erődítésekre költeni, jelentősek maradtak az ezekről a
területekről származó közvetlen és közvetett előnyök a spanyol korona számára.
Elképzelhetetlen volt, hogy ilyen nyereségekről lemondjanak.
A veszteségek csökkentésénél már csak az itáliai és flandriai Habsburg-birtokok
jöhettek számításba. A kettő közül az itáliai visszahúzódás tűnt kevésbé csábító­
nak. A XVI. század első felében a franciák töltötték volna ki ott a nagyhatalmi
vákuumot. Itália gazdagságát saját céljukra - és a Habsburgok kárára - használták
volna ki. A század második felében Itália csaknem szó szerint Spanyolország
biztonságának külső bástyája volt a nyugati oszmán terjeszkedéssel szemben. A
spanyol presztízsre és a keresztény vallásra mért csapástól eltekintve - amit egy
Szicíliát, Nápolyt és Rómát fenyegető török ostrom kísért volna - e bástya elvesz­
tése egyben súlyos stratégiai kudarcot is jelenthetett. Spanyolországnak ez esetben
egyre több és több pénzt kellett volna a parti erődítményekbe és a gályahadakba
ölnie, amelyek II. Fülöp uralkodásának első évtizedeiben amúgy is felemésztették
a katonai költségvetés nagyobbik részét. Katonailag tehát volt értelme annak,
hogy ezeket a meglévő erőket a Földközi-tenger központjának aktív védelmére
csoportosítsák, mert ez távol tartotta a törököket, és az a további előnye is
megvolt, hogy az effajta hadviselés költségein az itáliai Habsburg-birtokok, a
pápaság és alkalmanként Velence is osztozott. Ha erről a frontról visszavonulnak,
az semmi előnnyel, viszont sok potenciális veszéllyel járt volna.
Kizárásos alapon Németalföld maradt az egyetlen terület, ahol a Habsburg-
veszteségeket csökkenteni lehetett. A flandriai hadsereg költségei a hollandok ellen
vívott „nyolcvanéves háborúban” a terep nehézségeinek és az erődítmények fejlő­
désének37 köszönhetően amúgy is döbbenetesek voltak, és messze meghaladták a
bármely más fronton adódó kiadásokat. Még a harmincéves háború tetőfokán is
ötször vagy hatszor akkora összeg jutott a flandriai helyőrségeknek, mint a német­
országi erőknek. „A németalföldi háború - állapította meg egy spanyol tanácsos
- teljesen tönkretette ezt a monarchiát.” Valóban, 1566 és 1654 között Spanyolor­
szág legalább 218 millió dukátot küldött Németalföldre a katonai kincstárnak,
jóval többet annál az összegnél (121 millió dukát), amit a korona bevételei tettek
ki.38 Stratégiailag is sokkal nehezebb volt Flandriát megvédeni, a tengeri útvonal
gyakran állt a franciák, az angolok és a hollandok ellenőrzése alatt - ez világosan
látszott akkor is, amikor Tromp holland admirális 1639-ben szétvert egy erősítést
szállító spanyol flottát -, de a Lombardiából a svájci völgyeken vagy Savoyán és

48
Franche-Comtén át, Franciaország keleti határai mellett az Alsó-Rajna vidékére
vezető ún. spanyol úton is számos igen sebezhető szoros volt.39 Valóban megérte-e
folyvást azzal próbálkozni, hogy néhány millió ellenszegülő németalföldit el­
lenőrizzenek egy messzire nyúló közlekedési útvonal távoli végén, ráadásul ilyen
horribilis költségek árán? Miért nem hagyják - ahogy ezt a túladóztatott kasztíliai
cortes képviselői ravaszul megfogalmazták - a lázadókat saját eretnekségükben
megrohadni? Az isteni büntetést úgysem kerülhetik el, és Spanyolországnak sem
kellene tovább hordoznia a terheket.40
Az érvek, amelyeket amellett sorakoztattak föl, hogy miért nem kell a biroda­
lomnak erről a színtérről visszavonulnia, nem győzték volna meg azokat, akik az
erőforrások elpazarlásáról panaszkodtak, pedig bizonyos fokig ezek elfogadhatók
voltak. Először is, ha Spanyolország kiengedi a kezéből Flandriát, azt vagy Fran­
ciaország, vagy az Egyesült Tartományok szereznék meg, és ennélfogva e két
engesztelhetetlen Habsburg-ellenség valamelyikének hatalmát és tekintélyét gyara­
pítaná; már maga az ötlet visszataszító volt a spanyol politika irányítói számára,
akiknek a „hírnév” mindennél többet számított. Másodszor ott volt az az érvelés,
amit IV. Fülöp és tanácsadói pártoltak, nevezetesen, hogy egy összecsapás abban
a tartományban legalább elvonja az ellenséges erőket az érzékenyebb helyekről:
„Bár a háború, amit Németalföldön folytatunk, kimerítette kincstárunkat, és
kényszeradósságokba vert bennünket, mégis olyannyira leköti azokon a területe­
ken ellenségeinket, hogy ha nem így tettünk volna, akkor bizonyos, hogy Spanyol­
országban vagy valahol közelebb vívnánk a háborút.”41 És végül ott volt a „domi­
nóelv”: ha Németalföld elesik, akkor ugyanez lesz a sorsa Németországnak, az
olyan kisebb birtokoknak, mint Franche-Comté s talán még Itáliának is. Ezek
hipotetikus érvek voltak, az érdekesség itt azonban az, hogy a ma Iridi államférfiak
és brüsszeli katonai parancsnokaik olyan egymással összefonód > stratégiai képle­
tet képzeltek el, amely darabokra hullik, ha egyetlen eleme is kiesik:

A legelső és legjelentősebb veszélyek [hangzott az érvelés a kritikus 1635.

évben] Lombardiát, Németalföldet és Németországot fenyegetik. Ha e tarto­
mányok bármelyikében legyőznék, az végzetes volna a monarchiára nézve,
olyannyira, hogy komolyabb vereség esetén a monarchia maradéka is össze­
omlana, mert Németországot Itália követné, azt pedig Németalföld; Németal­
föld után Amerika következne, Lombardia után jönne Nápoly és Szicília,
anélkül, hogy lehetőség nyílna bármelyik megvédésére.42

Talán elegendő arra rámutatni, hogy a spanyol birodalmi ambíciók aláaknázá-

sát a folyamatos háború puszta költségei idézték elő és az elszántság, hogy a négy
fő front közül egyiket sem adják fel. A bizonyítékok azonban azt sugallják, hogy
létezett egy harmadik, lényeges ok: mégpedig az, hogy a spanyol kormánynak nem
sikerült az összes elérhető erőforrást a leghatékonyabb módon mobilizálnia, és
gazdasági ballépések sorozatával segítette elő saját hatalma felbomlását.
Bár a külföldiek gyakran tartották V. Károly és II. Fülöp birodalmát monoliti­
kus és fegyelmezett egységnek, valójában tartományok laza halmaza volt, amelyek

49
közül mindegyiknek megvoltak a maga előjogai, és mindegyik büszke volt saját
különállására.43 Nem volt központi igazgatás (eltekintve a törvényhozóitól vagy a
bíróitól), és az egyetlen valódi összekötő kapocs maga az uralkodó volt. Azoknak
az intézményeknek a hiánya, amelyek talán valamifajta egységtudatot erősíthettek
volna, és az a tény, hogy az uralkodó szinte soha nem járt körbe országában,
megnehezítette, hogy a király domíniumainak egyik részében pénzt szerezzen
ahhoz, hogy egy másikban háborúzhasson. Szicília és Nápoly adófizetői szívesen
áldoztak volna a törökök ellen harcoló hajóhad építésére, de keserűen tiltakoztak,
amikor felmerült, hogy a németalföldi spanyol beavatkozást pénzeljék; a portugá­
lok értelmét látták annak, hogy az Újvilág védelmét támogassák, de nem lelkesed­
tek a németországi háborúkért. A féltékenyen őrzött adókivetési jogok jól tükrözik
az erős helyi törekvések előtérbe állítását. Szicíliában például a rendek ellenálltak
az adók emelésére irányuló korai Habsburg-erőfeszítéseknek, és 1516-ban és 1517-
ben felkeltek a spanyol alkirály ellen; igencsak valószínűtlen, hogy a szegény és
anarchikus Szicília sokkal járult volna hozzá a Habsburg-érdekek védelmezésé-
hez.44 A Nápolyi Királyságban és az újonnan megszerzett Milánóban a madridi
nyomás alatt álló spanyol hivatalnokok kevesebb jogi akadályba ütköztek az
újabb pénzösszegek felkutatása során. Ezért mindkettő jelentős pénzügyi segítséget
tudott volna nyújtani V. Károly uralma alatt, de a gyakorlatban a Milánó megtar­
tásáért folytatott küzdelem és a törökök elleni háborúk azt jelentették, hogy a pénz
útjának iránya gyakran megfordult. Földközi-tengeri „bástyája” megtartására
Spanyolország dukátok millióit küldte Itáliába, hogy hozzáadják az ott előterem­
tett összegekhez. A harmincéves háború alatt a pénz útja megfordult, és az itáliai
adók segítették a németországi és németalföldi háborúk finanszírozását, de az
1519-1659 közötti korszakot egységes egészként tekintve nehéz elhinni, hogy az
itáliai Habsburg-birtokok alapvetően többel járultak hozzá - ha egyáltalán hozzá­
járultak - a közös alaphoz, mint amennyit saját védelmükre kivettek belőle.45
Németalföld természetesen még jobban megcsapolta a közös birodalmi bevétele­
ket. V. Károly uralkodásának korai szakaszában a németalföldi államtanács egyre
növekvő mértékű adót teremtett elő, bár az összeg fölött mindig alkudoztak, és
ragaszkodtak kiváltságaik elismeréséhez. A császár utolsó éveiben az itáliai és
németországi háborúkhoz gyakran követelt különleges támogatásokat. Az emiatt
érzett harag, a vallási elégedetlenségekkel és a kereskedelmi nehézségekkel összeol­
vadva, széles körű ellenérzést váltott ki a spanyol uralommal szemben. 1565-re
Németalföld államadóssága elérte a 10 millió forintot, és az adósságok fizetése
plusz a normális adminisztráció költségei meghaladták a bevételeket, így a hiányt
Spanyolországnak kellett pótolnia.46 Amikor további egy évtizedes madridi ön­
kény után ezek a helyi elégedetlenségek nyílt felkelésbe csaptak át, Németalföld lett
a birodalmi erőforrások kolosszális megcsapolója, mivel a 65000 vagy még több
főnyi flandriai hadsereg évtizedről évtizedre felemésztette a spanyol kormány
kiadásainak egynegyedét.
De az erőforrások mozgósításának legvégzetesebb csődje magában Spanyolor­
szágban bontakozott ki, ahol a királyi adókivetési jog valójában igen korlátozott
volt. Az aragóniai korona három királyságának (név szerint Aragóniának, Kataló-

50
niának és Valenciának) megvoltak a maga törvényei és adórendszere, ami figyelem­
re méltó autonómiát biztosított a számukra. A valóságban az uralkodó egyetlen
garantált bevétele a királyi birtokokból származott, további támogatásokat csak
ritkán és vonakodva teremtettek elő. Amikor például egy olyan elszánt uralkodó,
mint IV. Fülöp 1640-ben azt követelte, hogy Katalónia fizessen azokért a csapato­
kért, amelyeket a spanyol határ megvédésére küldtek oda, mindössze annyit ért el,
hogy egy elhúzódó és hírhedt felkelést robbantott ki. Portugália, bár 1580-tól
egészen az 1640-es felkelésig megszállás alatt állt, adókivetés dolgában teljes önál­
lósággal rendelkezett, és nem járult hozzá rendszeres pénzösszegekkel a Habsburg-
ügyhöz. így a spanyol adózási rendszerben Kasztília maradt az egyetlen „fejőste­
hén”, bár a baszk tartományok itt is érinthetetlenek voltak. A földbirtokos nemes­
ség, amely a kasztíliai cortesben erős képviselettel rendelkezett, általában olyan
adókat akart csak megszavazni, amelyek alól ők fel voltak mentve. Az olyan adók,
mint az alcahala (10%-os fogyasztási adó), a be- és kiviteli vámok, amelyek a
rendes bevételeket jelentették, ezenfelül a servicios (a cortes által megszavazott
támogatások), a millones (élelmiszerekre kivetett adó, amit szintén a cortes engedé­
lyezett) és a különböző egyházi juttatások, amelyek a legfontosabb rendkívüli
bevételek voltak, mindinkább a kereskedelmet, az árucserét és a szegényeket
sújtották, és így fokozták az elnyomorodást és az elégedetlenséget, és hozzájárultak
az elnéptelenedéshez (az emigráció útján).47
Mielőtt még az amerikai ezüst beáramlása hatalmas kiegészítő bevételeket ho­
zott a spanyol koronának (durván az 1560-as évektől az 1630-as évek végéig),
addig a Habsburg-háborúk terhei leginkább a kasztíliai parasztok és kereskedők
vállára nehezedtek; és még akkor is, amikor az újvilági forrásokból érkező királyi
jövedelem a legmagasabb volt, az csak egyharmada-egynegyede volt annak, ami
Kasztíliából és hatmillió lakosától származott. Amíg az adóterheket nem tudták
igazságosabban elosztani e királyságon belül és még inkább a Habsburg-tartomá-
nyok összességében, addig a korszak hatalmas katonai kiadásait biztosító alap
gyakorlatilag túl kicsinek bizonyult.
A pénzügyi nehézségeket a kasztíliai adófizetők kizsákmányolását kísérő maradi
gazdasági intézkedések tették teljessé.48 A királyság társadalomfelfogása soha nem
volt bátorító a kereskedelemre nézve, de a XVI. század elején az ország viszonylag
virágzott, növekvő lakossággal és számottevő iparral büszkélkedhetett. Az ellenre­
formáció és a Habsburgok számos háborújának kezdete azonban erősítette a
spanyol társadalom vallásos és katonai elemeit, míg a kereskedelmi törekvéseket
gyengítette. Azok a gazdasági ösztönzők, amelyek ebben a társadalomban léteztek,
mind azt sugallták, hogy a legbölcsebb dolog egyházi uradalmakra vagy egy kisebb
nemesi pátensre szert tenni. Állandó hiány volt képzett kézművesekből - például
a fegyvergyártásban és a céhek megakadályozták a munkaerőmozgást és a
rugalmas munkavégzést.49 Még a mezőgazdaság fejlődését is visszavetette a Mesta,
a birkatenyésztök híres céhe, amelynek juhnyájai minden kötöttség nélkül legelhet­
tek a királyság területén. A XVI. század első felében Spanyolország lakossága
növekedett, így szükségessé vált a növekvő gabonaimport. Mivel a Mesta fizetségei
a legeltetési jogért egyenesen a királyi kincstárba vándoroltak - ennek megszünte­

51
tése a korona leghívebb támogatóit bőszítette volna fel nem volt remény a
rendszer megváltoztatására. Végül, bár volt néhány jelentős kivétel - a gyapjúke­
reskedelemben érintett kalmárok, Simon Ruz, a bankár, a Sevilla körüli terület
a kasztíliai gazdaság egésze igencsak rá volt utalva a külföldi manufaktúrák áruira
és a nem spanyolok, elsősorban a genovai, a portugál és a flamand vállalkozók
szolgáltatásaira. De a hollandokkal is számolni kellett, még az ellenségeskedések
idején is: „1640-re a spanyol kikötőkbe az áruk háromnegyedét holland hajók
szállították”,50 a nemzet legnagyobb ellenségének hasznára. Nem meglepő tehát,
hogy Spanyolország folyamatosan szenvedett kereskedelmi egyensúlya felbomlá­
sától, amit csak az amerikai arany és ezüst reexportálásával tudott helyreállítani.
A száznegyven éves háborúskodás horribilis költségeit tehát egy olyan társada­
lomra hárították, amely gazdaságilag gyenge volt ezek vállalásához. Mivel a
leghatékonyabb eszközökkel sem tudtak bevételekhez jutni, a Habsburg-uralko-
dók olyan különböző, rövid távon kényelmes megoldásokat vettek igénybe, ame­
lyek hosszú távon katasztrofálisak voltak az ország érdekeire nézve. Az adókat
minden lehetséges módon és folyamatosan emelték, de ezek ritkán sújtották azo­
kat, akik a terheket a legkönnyebben elviselték volna, és tendenciózusan ártottak
a kereskedelemnek. A készpénzre áhítozó kormány különböző kiváltságokat,
monopóliumokat és rangokat árusított. Kifejlesztették a deficit finanszírozásának
egy durva formáját: részben a jövendő kasztíliai adók és amerikai kincsek reményé­
ben súlyos kölcsönöket vettek fel bankároktól, részben kamatozó állami kötvénye­
ket (juros) adtak el, ezzel olyan tökét számoltak föl, amit egyébként talán a
kereskedelembe és az iparba fektethettek volna. De a kormány adósságpolitikáját
mindig a máról holnapra való tengődés jellemezte. Az ésszerű korlátokat figyelmen
kívül hagyták, és hiányzott az ellenőrzés, amelyet egy központi bank vitathatatla­
nul gyakorolhatott volna. Ezért már V. Károly uralkodásának késői szakaszaiban
évekre előre elzálogosították a kormány bevételeit; 1543-ban a rendes évi bevételek
65%-át kellett a már kibocsátott jurosok kamatainak fizetésére fordítani. Minél
többet idegenítettek el a kormány „rendes” bevételeiből, annál kétségbeesettebben
kerestek rendkívüli pénzforrásokat és új adókat. Az ezüstérmék értékét például
sorozatosan réz ve//owokkal rontották. Néhány alkalommal a kormány egyszerűen
elkobozta az Amerikából érkező, magánszemélyeknek szánt ezüstöt, és arra kény­
szerítette ezeket az embereket, hogy jurosokat fogadjanak el kártérítésként, más
alkalommal viszont, mint már korábban is említettük, a spanyol királyok felfüg­
gesztették a kamatok visszafizetését, és ideiglenesen fizetésképtelennek nyilvánítot­
ták magukat. Még ha ez az utóbbi akció nem is mindig tette tönkre magukat a
bankházakat, Madrid jövőbeli hitelképességét bizonyára rontotta.
Jóllehet ezekben az években a kasztíliai gazdaságot sújtó csapások közül néhá­
nyat nem is emberek okoztak, hatásukat az emberi ostobaság csak felerősítette. A
pestisjárványok, amelyek a XVI. század kezdetén a környék jó részét elnéptelení-
tették, kiszámíthatatlanok voltak, de tetézték azokat a nehézségeket - a kizsákmá­
nyoló bérleti díjakat, a Mesta akcióit, a katonai szolgálatot -, amelyek már amúgy
is sújtották a mezőgazdaságot. Az amerikai ezüst beáramlása vezetett az olyan
gazdasági problémák megjelenéséhez (különösen az árak inflációjában), amelyek

52
kezelésére a korszak egyetlen társadalma sem rendelkezett kellő tapasztalattal, és
ráadásul a Spanyolországban uralkodó állapotok azt jelentették, hogy ez a jelenség
nagyobb kárt okozott a produktív osztályoknak, mint a nem produktívaknak. Az
ezüst gyorsan kiszökött Sevillából a külföldi bankárok és hadiszállítók kezébe, és
a gazdaság új, tengerentúli forrásait a korona oly módon zsákmányolta ki, amely
inkább gyengítette, mintsem erősítette a pénzügyi helyzetet. A beáramló nemes­
fém, ahogy akkoriban mondták, annyit ért Spanyolországnak, mint tetőn az
esővíz, amely leesett, de nyomban fel is száradt.
A spanyol hanyatlás középpontjában tehát az állt, hogy nem ismerték fel, milyen
fontos egy hatalmas katonai gépezet gazdasági támaszainak védelme. Újra meg
újra csak hibás lépéseket tettek. A zsidók és később a mórok kiűzése, a külföldi
egyetemekkel fenntartott kapcsolatok megszüntetése; az a kormányutasítás, hogy
a vizcayai hajógyáraknak - a kisebb, hasznosabb kereskedőhajók csaknem teljes
mellőzésével - a nagy hadihajók építésére kellett átállniuk, a kereskedelmet korlá­
tozó monopóliumok kiárusítása, a gyapjú exportjára kivetett súlyos adók (ame­
lyek versenyképtelenné tették az árut a külföldi piacokon), a különböző spanyol
tartományok közötti belső vámhatárok, amelyek ártottak a kereskedelemnek és
felverték az árakat - mindez elenyésző a meggondolatlan döntések sorozata mel­
lett, amelyek hosszú távon komolyan befolyásolták Spanyolországot, és megaka­
dályozták, hogy azt a fontos szerepet játssza el az európai (és Európán kívüli)
ügyekben, amelyet maga elé tűzött. Bár a spanyol hatalom hanyatlása az 1640-es
évekig nem mutatkozott meg teljes valójában, ezek az okok már évtizedekkel
korábban is jelentkeztek.

Nemzetközi összehasonlítások
A Habsburgok kudarca - ezt hangsúlyozni kell - csak relatív volt. Ha úgy hagy­
nánk itt félbe a történetet, hogy nem vizsgáltuk meg a többi európai hatalom
próbálkozásait, akkor hiányos elemzést adnánk. A háború, ahogy egy történész
leszögezi, „a legkomolyabb próbatétel volt, amivel a XVI. századi állam szembeke­
rült”.51 A katonai technológiában végbement változások, amelyek lehetővé tették
a hadseregek és a flották nagyarányú növelését, új terheket róttak a Nyugat
szervezett társadalmaira. Valamennyi ellenfélnek meg kellett tanulnia, hogyan
hozzon létre egy kielégítő közigazgatási szervezetet annak érdekében, hogy megfe­
leljen a „katonai forradalomnak”; hasonlóképpen fontos volt, hogy a növekvő
háborús költségek fedezésére is találjanak új eszközöket. A Habsburg-uralkodókra
és alattvalóikra rendkívüli terhek nehezedtek az elhúzódó háborúskodás miatt, de
az 1. táblázat megmutatja, hogy minden állam igyekezett minél nagyobb katonai
erőt irányítani és finanszírozni. Úgy tűnik, sok ország jóval kevesebb erőforrással
rendelkezett, mint a birodalmi Spanyolország. Ők hogyan állták ki a próbát?
Ebből a rövid áttekintésből legfőképpen azért maradt ki a Habsburgok legkitar­
tóbb és legfélelmetesebb ellensége, az Oszmán Birodalom, mert erősségeit és gyen-

53
 1. táblázat A katonai potenciál növekedése, 1470-166052

Időszak Egyesült
Spanyolország Franciaország Anglia Svédország
Tartományok

1470-es évek 20000 40000 25000

1550-es évek 150000 50000 20000
1590-es évek 200000 20000 80000 30000 15000
1630-as évek 300000 50000 150000 45000
1650-es évek 100000 100000 70000 70000

geségeit az előző fejezetben már tárgyaltuk. Érdemes azonban felidézni, hogy a

problémák és hiányosságok, amelyekkel a török hivatalnokoknak kellett megküz­
deniük - stratégiai túlterjeszkedés, az erőforrások hatékony fölhasználásának
sikertelensége, a kereskedelmi vállalkozások szétverése a vallási ortodoxia vagy a
katonai presztízs érdekében -, sok szempontból hasonlóak azokhoz, amelyek II.
Fülöpöt és utódait hozták nehéz helyzetbe. Ugyancsak hiányzik itt Oroszország és
Poroszország, amelyek később kerültek nagyhatalmi pozícióba az európai politi­
kában. Lengyelország-Litvánia is kimaradt, amely nagy területe ellenére is elmara­
dott volt etnikai megosztottsága és feudális béklyói miatt (jobbágyság, fejletlen
gazdaság, parlamentáris monarchia, valamint az „arisztokratikus anarchia, amely
ez utóbbit a politikai ostobaság közmondásos példájává tette”53), amelyek meg­
akadályozták, hogy elinduljon a modern nemzetállammá válás útján. Helyettük
más országok, így Franciaország, Anglia, Svédország, azaz az „új monarchiák” és
az Egyesült Tartományok „polgári köztársaságának” helyzetét elemezzük majd.

Mivel Franciaország volt az az állam, amely végül - mint a legnagyobb katonai

hatalom - Spanyolország helyébe lépett, természetes, hogy a történészek erre az
országra összpontosítsák figyelmüket. Téves volna azonban a francia fölény idő­
szakát korábbra helyezni, mert az ebben a fejezetben tárgyalt évek során Francia­
ország majdnem mindig határozottan gyengébbnek tűnt - és volt is - déli szom­
szédjánál. A százéves háborút követő néhány évtizedben a korona tartományainak
konszolidálódása, Angliával, Burgundiával és Bretagne-nyal szemben - a közvet­
len adók (különösen a taille, a fejadó egyik formája) kivetésének szokása a francia
rendi gyűlés megkérdezése nélkül, az új államminiszterek állhatatos közhivatali
munkája, az állandó „királyi” hadsereg, amelyhez hatásos tüzérség is csatlakozott
- Franciaországot sikeres, egyesített posztfeudális monarchiaként tüntette fel.54
Mégis igen hamar nyilvánvalóvá vált e szerkezet törékenysége. Az itáliai háborúk
sorozatosan bizonyították, mennyire rövid életűek és katasztrofálisak a franciák
törekvései, hogy döntő befolyáshoz jussanak a félszigeten (még akkor is, amikor
Velencével és a törökökkel szövetkeztek); ezek ráadásul még rengeteg pénzbe is
kerültek - nemcsak a Habsburgoknak, de a francia koronának is, amely a végzetes

54
 1557-es esztendőben kénytelen volt bejelenteni fizetésképtelenségét. Még jóval ez
előtt az összeroppanás előtt - annak ellenére, hogy a taille, valamint a közvetett
adók (pl. a sóadó, a gabellé) és a vámok emelkedtek - a francia monarchia súlyos
kölcsönöket vett föl bankároktól magas kamatok (10-16%) mellett, és olyan kétes
eszközökhöz folyamodott, mint a hivatalok kiárusítása. Tovább súlyosbította a
helyzetet - Franciaországban inkább, mint Spanyolországban vagy Angliában -,
hogy a vallási ellentétek és a nagy nemesi családok ambícióinak ütközése következ­
tében véres és hosszú polgárháború kezdődött. Mivel Franciaország nemzetközi
ügyekben közel sem volt komoly tényező, az a veszély fenyegette, hogy 1560 után
Európa új hadszínterévé válik, és tartósan feloszthatják majd a vallási határok
mentén, ahogyan ez Németalföldön és Németországban meg is történt.55
Csak Bourbon (IV.) Henrik (1589-1610) francia trónra lépése után javult a
helyzet, az új király belső kompromisszumokra építő politikája és a Spanyolország
elleni külső katonai akciókat követően; az 1598-ban Madriddal kötött békének
megvolt az a nagy előnye, hogy Franciaországot elismerte önálló hatalomként.
Ugyanakkor az országot nagymértékben gyöngítette a polgárháború, a banditiz-
mus, a magas árak, a derékba tört kereskedelem és mezőgazdaság, és adózási
rendszere is darabokra hullott. 1596-ban a nemzeti adósság csaknem 300 millió
livre volt, és az évi 31 millió livre bevétel négyötödét is átutalták már és elidegenítet­
ték.56 Ezután Franciaország még hosszú időre lábadozó ország maradt. Természe­
tes erőforrásai azonban viszonylag óriásiak voltak. Tizenhatmillió körüli népessé­
ge kétszerese volt Spanyolországénak és négyszerese Angliáénak. Jóllehet a városi
fejlődésben, a kereskedelemben és a pénzgazdálkodásban nem érte el Németalföld,
Észak-Itália vagy London környékének fejlettségi fokát, mezőgazdasága sokolda­
lú és egészséges volt, és az ország rendes körülmények között élelmiszer-felesleggel
is rendelkezett. Franciaországnak ez a rejtett gazdagsága a XVII. század elején
mutatkozott meg világosan, amikor IV. Henrik kiváló minisztere, Sully irányította
a gazdasági életet és az államháztartást. A paulette-\.ö\ eltekintve (ami az öröklődő
hivatalok eladása, illetve megadóztatása volt), Sully nem vezetett be új kincstári
eszközöket, ehelyett felülvizsgálta az adószedő gépezetet, elutasította több ezer
ember törvénytelen adómentességi igényét, visszaszerezte a korona földjeit és
jövedelmeit, és újra tárgyalt az államadósság kamatairól. 1600 után az állami
költségvetés néhány éven belül egyensúlyba került. Ráadásul Sully - megelőzve
ezzel XIV. Lajos miniszterét, Colbert-t - megpróbálta különböző eszközökkel
segíteni az ipart és a mezőgazdaságot: a taille csökkentésével, hidak, utak, csator­
nák építésével (hogy ezzel is megkönnyítse az áruszállítást), valamint a szövetgyár­
tás bátorításával, importkiváltó, luxusárukat előállító királyi manufaktúrák felállí­
tásával és így tovább. Persze nem mindegyik intézkedés váltotta be a hozzá fűzött
reményeket, de szembeszökő volt a kontraszt III. Fülöp Spanyolországával.57
Nehéz megmondani, tovább folytatódott volna-e ez a talpraálh'tási munka, ha
1610-ben nem gyilkolják meg IV. Henriket. Az azonban világos volt, hogy egyetlen
„új monarchia” sem tud kielégítően működni megfelelő vezetés nélkül, és IV.
Henrik halálától az 1630-as évekig tartó időszakban, amikor Richelieu megszilár­
dította a királyi hatalmat, Franciaország belső politikai helyzete, a hugenották

55
elégedetlensége és a nemesség intrikus hajlama újra csak az ország európai nagyha­
talmi aspirációit gyöngítette. Ráadásul amikor Franciaország végre nyíltan is
bekapcsolódott a harmincéves háborúba, nem volt olyan egységes és ereje teljében
lévő nagyhatalom, ahogyan néhány történész próbálja lefesteni, hanem még min­
dig a régi bajoktól szenvedő ország. Az arisztokrácia megosztottsága erős maradt,
sőt csúcspontját is csak 1648-1653-ban érte el; a parasztság, a munkanélküliek, a
városi munkások és a hugenották felkelései, valamint a helyi tisztségviselők szerve­
zett obstrukciója együttesen zavarták a kormány megfelelő működését. Az általá­
nos népességcsökkenés, a keményebb időjárás, a hanyatló mezőgazdasági teljesít­
mény és az egyre gyakoribb pestisjárványok - amelyek, úgy tűnik, Európa nagyob­
bik részét sújtották abban az időben58 - visszavetették a gazdaságot is, amely így
nem volt abban a helyzetben, hogy egy komoly háborút finanszírozni tudjon.
Épp ezért 1635-től kezdve a francia adókat különböző eszközökkel emelni
kellett: felgyorsult a hivatalok eladása, és a korábbi években csökkentett taille most
annyira megemelkedett, hogy az ebből származó évi bevétel 1643-ra megduplázó­
dott. De még ez sem fedezhette a Habsburgok elleni küzdelem költségeit, sem egy
150 000 fős hadsereg fenntartásának közvetlen katonai terheit, sem a szövetsége­
seknek juttatott segélyeket. 1643-ban, a spanyolok fölött Rocroi-nál aratott nagy
francia győzelem évében a kormány kiadása csaknem kétszerese volt a bevételnek,
és Mazarin, Richelieu utódja - egyéb lehetőségek híján - még kétségbeesettebben
árusította ki a kormányhivatalokat, és még szorosabbra fogta a taille ellenőrzését,
bár mindkettő igen népszerűtlen volt. Nem tekinthető véletlennek, hogy az 1648-as
felkelés egy, a Mazarin által bevezetett új adózási rendelet elleni tiltakozással
kezdődött, és ez a nyugtalanság hamarosan a kormány hitelének elveszítéséhez és
a fizetésképtelenség kényszerű bejelentéséhez vezetett.59
Ennek következtében az 1648-as általános vesztfáliai béke után is folytatódó
tizenegy éves francia-spanyol háborúskodásban a két küzdő fél olyan megrogy-
gyant bokszolókra emlékeztetett, akik a teljes kimerültség határán egymásra tá­
maszkodva próbálják kiütni az ellenfelet. Mindkettőt felkelések, széles körű elsze­
gényedés gyengítették, gyűlölték a háborút, a teljes összeomlás szélén álltak. Igaz
ugyan, hogy olyan tábornokokkal, mint d’Enghien és Turenne és olyan katonai
reformerekkel, mint Le Tellier, a franciáké lassan a legnagyobb hadsereggé nőtte
ki magát Európában, de a még Richelieu által kifejlesztett tengeri ereje gyorsan
szétesett a szárazföldi hadviselés igényei miatt,60 és az országnak még mindig
szüksége lett volna szilárd gazdasági alapra. Ez esetben Franciaországnak az volt
a szerencséje, hogy Anglia, amely Cromwell alatt visszanyerte tengerészeti és
katonai erejét, úgy határozott, hogy beavatkozik a küzdelembe, és ez végül a
kimerült Spanyolország rovására billentette ki az egyensúlyt. Az ezt követő pire­
neusi béke nem annyira Franciaország nagyságát szimbolizálta, hanem inkább
túlméretezett déli szomszédja relatív hanyatlását; de ez a szomszéd figyelemre
méltó szívóssággal folytatta a harcot.61

56
Más szavakkal, minden európai hatalomnak voltak erősségei és gyengeségei, és
valódi érdekük az volt, hogy megakadályozzák az utóbbiak túlsúlyra kerülését az
előbbiekkel szemben. Ez minden bizonnyal igaz volt a nyugati és északi „perem”-
hatalmakra, Angliára és Svédországra is, amelyek intervenciói jó néhány kritikus
alkalommal segítettek megfékezni a Habsburg-ambíciókat. Anglia esetében pél­
dául szó sem volt arról, hogy az ország higgadtan és jól felkészülve nézett volna
szembe egy kontinentális konfliktussal e száznegyven év alatt. A Rózsák Háborúját
követő angol talpraállás kulcsa az volt, hogy VII. Henrik a belső stabilitásra és a
pénzügyek rendezettségére összpontosított, legalábbis a Franciaországgal 1492-
ben kötött béke után. Saját költségeinek leszorításával, adósságai kifizetésével és
a gyapjúkereskedelem, a halászat és általában a kereskedelem bátorításával az első
Tudor-uralkodó végre a szükséges lélegzetvételnyi szünethez juttatta a polgárhá­
borútól és nyugtalanságtól meggyötört országot; a mezőgazdasági termelés, a
Németalföldre irányuló virágzó szövetkereskedelem, a gazdag halászterületek nö­
vekvő kihasználása és a part menti kereskedelem általános fellendülése pedig
gondoskodott a többiről. Az állami bevételek területén az a tény, hogy a király
visszaszerezte a korona földjeit és elkobozta a lázadókét, illetve a rivális trónköve­
telőkét, valamint a növekvő kereskedelemből származó adóbevételek és a Star
Chambertől, a királyi törvényszékről és az egyéb bíróságoktól befolyó haszon
mind közrejátszottak egy egészséges egyensúly megteremtésében.62
De a politikai és költségvetési stabilitás még nem szükségszerűen egyenlő a
hatalommal. A sokkal jelentősebb népességű Franciaországgal és Spanyolország­
gal összehasonlítva Anglia és Wales 3-4 millió lakosa kevésnek tűnik. Az ország
pénzügyi intézményei és kereskedelmi infrastruktúrája elmaradott volt, ha Itáliá-
val, Dél-Németországgal és Németalfölddel hasonlítjuk össze, bár a „Tudor-évszá­
zad” folyamán jelentősen nőtt az ipar.63 Katonai téren még nagyobb volt a
lemaradás. VII. Henrik, miután megszilárdította hatalmát, saját hadseregének
nagyobb részét szélnek eresztette, és (néhány kivétellel) feloszlatta a nagy föurak
magánhadseregeit; a Tower testőrei (Yeomen of the Guard) és egyes helyőrségi
csapatok kivételével ebben a korszakban, amikor az itáliai francia-Habsburg
háborúk megváltoztatták a katonai konfliktusok természetét és dimenzióit, Ang­
liában nem volt hivatásos hadsereg. Ebből következően a korai Tudorok alatt
meglévő erők még mindig hagyományos fegyverekkel (íjakkal, bárdokkal) voltak
felszerelve, és hagyományos módon (megyei milíciák, önkéntesek stb.) gyűjtötték
össze őket. Ez az elmaradottság azonban már nem tartotta vissza utódját, VIII.
Henriket attól, hogy hadjáratot vezessen a skótok ellen, és az 1513-as és 1522-23-
as, Franciaország elleni intervencióktól sem rettentette el, mivel az angol király
nagy létszámban tudott „modern csapatokat” - lándzsásokat, puskásokat, nehéz­
lovasságot - zsoldjába fogadni Németországból.64 Jóllehet sem ezek a korai angol
hadműveletek Franciaországban, sem a két későbbi, 1528-as és 1544-es invázió
nem végződött katonai kudarccal - gyakran kényszerítették a francia uralkodót
arra, hogy fizessen a kellemetlenkedő angol támadónak -, pénzügyi következmé­
nyei minden bizonnyal pusztítóak voltak. 1513-ban például a kincstár 700000
fontos összkiadásaiból 632000 fontot juttattak a katonák fizetésére, hadianyagra,

57
 *
hadihajókra és egyéb katonai kiadásokra. VII. Henrik összes felhalmozott tarta­
lékait hamarosan elköltötte ambiciózus örököse, és VIII. Henrik kancellárja,
Wolsey széles körű elégedetlenséget váltott ki azza a kísérletével, hogy kikényszerí-
tett kötelező kölcsönökkel és egyéb önkényes eszközökkel szerezzen pénzt. Csak az
1530-as években, Thomas Cromwellnek az egyházi földek ellen indított támadásá­
val javult a pénzügyi helyzet; tény, hogy az angol reformáció megduplázta a királyi
bevételeket, és a védelmi jellegű katonai beruházások nagyarányú finanszírozását
tette lehetővé: erődítményekét a La Manche csatorna és a skót határ mentén; új és
hatalmas hadihajókét az angol haditengerészet számára, valamint az írországi
lázadások elfojtását. De az 1540-es évekbeli katasztrofális háborúk Franciaország
és Skócia ellen elképesztő összeget, 2 millió 135 ezer fontot emésztettek föl, és ez
körülbelül a tízszerese volt a korona normális bevételének. Ez a legkétségbeeset-
tebb félmegoldásokba kergette a király minisztereit: alacsony áron adták el az
egyházi birtokokat, koholt vádak alapján nemesek földjeit kobozták el, újabb
kikényszerített kölcsönöket vettek föl, nagymértékben leértékelték a pénzt, és
végül a Fuggerekhez és más bankárokhoz fordultak.65 így az, hogy 1550-ben
Anglia rendezte nézeteltéréseit Franciaországgal, nagy megkönnyebbülést jelentett
egy már csaknem fizetésképtelenné vált kormány számára.
Mindezek tehát jelzik Anglia hatalmának valós korlátáit a XVI. század első
felében. Az ország központosított és relatíve homogén állam volt, bár ez sokkal
kevésbé volt igaz a határ menti területekre és Írországra, amelyek mindig le tudták
kötni a királyi udvar figyelmét és erőforrásait. VIII. Henrik érdemeinek köszönhe­
tően az ország védelmi szempontból erős volt: ezt néhány modern erőd, tüzérség,
hajógyárak, jelentős fegyvergyártás és jól felszerelt tengerészet biztosította. A
hadsereg viszont harcászatilag elmaradott volt, és az államháztartás sem tudott
volna egy nagyszabású háborút finanszírozni. Amikor I. Erzsébet 1558-ban trónra
lépett, elég okos volt ahhoz, hogy tudomásul vegye az ország korlátozott lehetősé­
geit, és úgy valósítsa meg céljait, hogy ne ütközzön a fennálló akadályokba. Az
1570 utáni veszélyes években, amikor az ellenreformáció elérte csúcspontját, és a
spanyol csapatok tevékenyen működtek Németalföldön, ezt a célkitűzést nehéz
volt teljesíteni. Mivel országa egyetlen valódi európai „szuperhatalommal” sem
tudta felvenni a versenyt, Erzsébet a diplomácián keresztül kívánta Anglia függet­
lenségét fenntartani; amikor az angol-spanyol kapcsolatok rosszabbra fordultak,
még akkor is arra törekedett, hogy a II. Fülöp elleni „hidegháború” a tengerre
korlátozódjon, mert ez legalább néhány alkalommal gazdaságilag jövedelmező
volt.66 Bár a skót és ír peremvidék biztosítására és a holland lázadók megsegítésére
az 1570-es évek végén pénzt kellett keríteni, Erzsébetnek és minisztereinek mégis
sikerült uralkodása első huszonöt esztendejében kielégítő többletet felhalmozniuk

* Kollégám, Róbert Ashton professzor hívta fel a figyelmemet arra, hogy Anglia (és feltételezhetően
más országok) állami bevételeiről és kiadásairól szóló bármilyen számadatot névlegesnek kell tekinteni
ebben az egész korban; a tisztviselők, a vesztegetés, a korrupció és a szakszerűtlen könyvelés miatt
elfolyt összegek drasztikusan csökkentették a hadsereg és a tengerészet számára megállapított Juttatá­
sokat”. Ehhez igencsak hasonló módon a király „bevételének” csak egy része jutott el valaha is az
uralkodóhoz. Épp ezért az itt közölt számok csak jelzésértékűek, de nem mérvadók.

58
- ami épp jól jött, mivel a királynőnek égető szüksége volt egy „háborús pénztár­
ra”, miután 1585-ben úgy döntöttek, hogy Leicester vezetésével expedíciós sereget
küldenek Németalföldre.
Az 1585 utáni konfliktus Spanyolországgal stratégiai és pénzügyi terheket rótt
Erzsébet kormányára. Miután fontolóra vették, hogy Anglia számára melyik
stratégia lenne a legalkalmasabb, a tengerészet vezető személyiségei, Hawkins,
Raleigh, Drake és mások a spanyol ezüstkereskedelem megakadályozását, az
ellenséges partok és gyarmatok fosztogatását és a hadviselés terheinek csökkentése
érdekében állandóan a tengeri fölény kihasználását sürgették a királynőnél. A
vonzó javaslatot a gyakorlatban nehéz volt megvalósítani. Ugyanakkor csapato­
kat is kellett küldeniük Németalföldre és Észak-Franciaországba, hogy segítsék a
spanyol hadsereg ellen harcolókat, de ezt a stratégiát nem a holland lázadók vagy
a francia protestánsok iránt érzett nagy rokonszenv, hanem egyszerűen az a
felismerés sugallta, amit Erzsébet így fogalmazott meg: „Amikor Franciaország
utolsó napjait éli, az lesz egyben Anglia pusztulásának előestéje is.”67 Az európai
egyensúly megőrzése tehát létfontosságú volt, ha szükséges, akár tényleges beavat­
kozással is, és ez a „kontinentális elkötelezettség” egészen a XVII. század elejéig
tartott, ha másként nem, hát valamiféle személyes formában, mert számos angol
csapat továbbra is ott maradt, amikor az expedíciós hadsereg 1594-ben beolvadt
az Egyesült Tartományok hadseregébe.
Azzal, hogy Anglia kettős funkciót töltött be - egyrészt II. Fülöp szárazföldi
terveit hiúsította meg, másrészt a tengeren is zaklatta birodalmát -, az angolok is
kivették részüket Európa politikai pluralitásának fenntartásából. De 8000 ember
külföldi ellátása hatalmas teher volt. 1586-ban összesen több mint 100000 fontot
küldtek Németalföldre, 1587-ben 175 000 fontot, és e két összeg az évi kiadásoknak
mintegy a felét jelentette. Az Armada évében a flottának juttatott összeg meghalad­
ta a 150000 fontot. Ennek következtében az 1580-as évek végén Erzsébet évi
kiadásai kétszer-háromszor akkorák voltak, mint az évtized elején. Az 1590-es
évtized alatt a korona 350000 fontnál is többet költött évente, és az ír hadjárat
500000 font fölé vitte az évi átlagot a királynő uralkodásának utolsó négy évé­
ben.68 Miután mindent megpróbáltak, hogy más forrásokból - például királyi
földek és monopóliumok eladásával - teremtsenek elő pénzt, a kormánynak nem
maradt más választása, mint hogy rendkívüli adományok reményében ismételten
összehívja a brit alsóházat. Minthogy a kért összeget (összesen mintegy kétmillió
fontot) megadták, az angol kormány nem nyilvánította magát fizetésképtelennek,
és csapatait is kifizette - mindez az uralkodó és tanácsadói szakértelmét és ráter­
mettségét bizonyította; de a háborús évek próbára tették az egész rendszert,
adósságokat hagytak az első Stuart-királyra, őt és utódait a gyanakvó alsóháztól
és az óvatos londoni pénzpiactól függő helyzetbe sodorták.69
Itt nincs arra lehetőség, hogy megvizsgáljuk a korona és a parlament között
szakadatlanul növekvő ellentétet, amely az 1603 utáni négy évtizedben jellemzi
majd az angol politikát, és a pénzügyi kérdések játsszák majd a központi szere­
pet.70 Az angol hadak ostoba és alkalomszerű beavatkozásai a nagy európai
küzdelembe az 1620-as években (bár nagyon sokba kerültek), a harmincéves

59
háború menetére nem voltak komolyabb hatással. A népesség, a kereskedelem, a
tengerentúli gyarmatok és Anglia általános jóléte ebben a korszakban is növeke­
dett, de belső harmónia nélkül ezek egyike sem tudta szilárdan megalapozni az
államhatalmat. És valóban, az adók körül kialakult viták - adót vetettek ki például
a hajóépítésre, amelynek elméletben a nemzet fegyveres erejét kellett volna erősíte­
nie - hamarosan egy olyan polgárháborúba taszították a koronát és a parlamentet,
amely az 1640-es évek nagy részére kikapcsolta Angliát az európai politika ténye­
zőinek sorából. Amikor aztán a szigetország újra talpra állt, hamarosan a hollan­
dok ellen indított kérlelhetetlen kereskedelmi háborút (1652-54). Bármilyenek
voltak is a szemben álló felek céljai, mindennek nem sok köze volt az általános
európai egyensúlyhoz.
Cromwell 1650-es évekbeli Angliája azonban sokkal sikeresebben játszhatta el a
nagyhatalmi szerepet, mint bármelyik későbbi kormány. Cromwell új mintahadse­
rege, amely a polgárháborúból nőtt ki, végre kiegyenlítette az angol csapatok és
európai ellenfeleik közötti hagyományos hátrányt. Az Orániai Móric és Gusztáv
Adolf modern elvei alapján megszervezett és kiképzett, a küzdelem évei alatt
megedzödött, fegyelmezett és általában rendszeresen fizetett angol hadsereget már
hatékonyan lehetett felhasználni az európai küzdelmekben, ezt bizonyította, hogy
1658-ban a dünék csatájában legyőzték a spanyolokat. Ráadásul az angol köztár­
saság haditengerészete is fejlett volt. A polgárháború során egyöntetűen I. Károly
ellen forduló flotta, amelyet ezért a brit alsóház is támogatott, az 1640-es évek vége
felé reneszánszát élte, mérete csaknem megduplázódott, a harminckilenc hajóból
(1649) nyolcvan (1651) lett, a zsold és a körülmények is javultak, a hajógyártás és
az utánpótlás színvonalát emelték, és mindehhez egy olyan alsóház szavazta meg
rendszeresen a pénzt, amely hitt abban, hogy a profit és a hatalom kéz a kézben
jár.71 Ez már csak azért is hasznosnak bizonyult, mert a hollandok elleni első
háborújában a haditengerészet egy hozzá hasonlóan félelmetes erővel került szem­
be. A holland hajóhadat olyan parancsnokok irányították, mint Tromp és de
Ruyter, akik legalább olyan kiváló tengerészek voltak, mint Blake és Monk.
Amikor ez a haderő 1655-ben a spanyol birodalomra zúdult, nem volt meglepő,
hogy sikereket ért el: bevette Acadiát (Új-Skóciát) és egy hispaniolai fiaskó után
Jamaicát is; 1656-ban zsákmányul ejtette a spanyol kincsesflotta egy részét; körül­
zárta Cádizt, és 1657-ben Santa Cruznál szétverte a flotá-t.
Bár ezek az angol akciók felbillentették az egyensúlyt, és arra kényszerítették
Spanyolországot, hogy 1659-ben véget vessen a Franciaországgal folytatott hábo­
rúnak, mindezt nem lehetett belső feszültségek nélkül véghezvinni. Az 1655 utáni
években a jövedelmező spanyol kereskedelem elveszett a semleges hollandok szá­
mára, és az ellenséges kalózok alaposan megsarcolták az Atlanti-óceán és Földkö­
zi-tenger hajózási útvonalain közlekedő angol kereskedelmi hajókat. De minde-
nekfölött költséges volt fizetni egy 70000 főt is elérő hadsereget és egy nagy
haditengerészetet; becslés szerint 1657-ben a 2 millió 878 ezer fontos összállamkia-
dásból 1 millió 900 ezer font ment el a hadseregre és 742 000 font a haditengerészet­
re.72 Adókat vetettek ki, és ezeket példátlan hatékonysággal be is hajtották. De
még ezek sem voltak soha elegendőek egy olyan kormány számára, amely „négy­

60
szer annyit költött, mint amennyit már I. Károly alatt is kibírhatatlannak tartot­
tak”, még az angol polgári forradalom előtt.73 Az adósságok folyamatosan nőttek,
és elmaradtak a katonák és tengerészek fizetésével is. A spanyol háborúnak e
néhány éve kétségtelenül növelte a Cromwell-uralom elleni általános ellenszenvet,
és arra késztette a kereskedörendek többségét, hogy békét kérjenek. Természetesen
korántsem arról volt szó, hogy Angliát teljesen tönkretette ez a konfliktus - bár
kétségtelenül ez történt volna, ha olyan hosszú ideig vesznek részt a nagyhatalmi
küzdelmekben, mint Spanyolország. Anglia belföldi és tengerentúli kereskedelmé­
nek növekedése, plusz a gyarmatokról és a tengeri kereskedelemből származó
profit olyan szilárd gazdasági alapot kezdett teremteni, amelyre egy újabb háború
esetén a londoni kormányok is támaszkodhattak. Mivel Anglia - a Németalföldi
Egyesült Tartományokkal együtt - hatékony árutermelő gazdaságot fejlesztett ki,
ezért azt a különleges mutatványt is véghez tudta vinni, hogy az emelkedő életszín­
vonal mellett a népesség is növekedett.74 Még így is életbevágó maradt azonban,
hogy megőrizzék a megfelelő egyensúlyt egyrészt az ország katonai és haditengeré­
szeti törekvései, másrészt a nemzetgazdaság fejlesztése között, és a Protektorátus
végén ez az egyensúly kissé ingataggá is vált.

A kormányzás tudományának kegyetlen leckéje még világosabban megmutatko­

zik, ha valaki összehasonlítja Anglia felemelkedését a másik „perem”-hatalom,
Svédország fejlődésével.75 A XVI. század folyamán végig szegényesnek tűntek az
északi királyság kilátásai. Mivel Lübeck és különösen Dánia elvágta a Nyugat-
Európába vezető szabad kijárattól, keleti határán sorozatos küzdelmekbe kevere­
dett Oroszországgal, Lengyelországhoz fűződő kapcsolata is többször megromlott.
Svédországnak így a puszta fennmaradás is épp elég gondot okozott, hiszen a
Dániától az 1611-13-as háborúban elszenvedett súlyos vereség is arra utalt, hogy
az ország a jövőben inkább hanyatlik, mintsem terjeszkedik. Ráadásul Svédorszá­
got olyan belső ellentétek is bomlasztották, amelyek inkább voltak alkotmányo­
sak, semmint vallásiak, és amelyek végül a nemesség kiterjedt előjogainak megerő­
sítésével végződtek. De az ország leggyengébb pontja a gazdaság volt. Hatalmas
kiterjedésű területeinek nagy része értéktelen sarkvidéki föld vagy erdőség volt. A
nagyrészt önellátó, szétszórt parasztság 95%-át tette ki a mintegy 900000, Finnor­
szággal együtt 1 millió 250 ezer fős össznépességnek - ez kevesebb volt, mint sok
itáliai államé. A királyság városainak száma csekély, ipara jelentéktelen, a „közép­
osztálynak” nyoma is alig volt, és még mindig az áruk és szolgáltatások cseréje volt
a kereskedelem legfontosabb formája. Katonailag és gazdaságilag tehát Svédor­
szág csupán törpének számított, amikor az ifjú Gusztáv Adolf 1611-ben trónra
lépett.
Egy külső és egy belső tényező segítette Svédországot abban, hogy nem túl
biztató helyzetéből gyors növekedésnek induljon. Az első a külföldi vállalkozók,
különösen a hollandok megjelenése volt, de a németek és a vallonok számára is
Svédország jelentette az ígéretes, „fejlődésben elmaradott” országot, amely gazdag
olyan nyersanyagokban, mint a fa, a vas és a réz. A leghíresebb külföldi vállalkozó,

61
Louis de Geer nemcsak készárut adott el Svédországnak, és nyersércet hozott ki
onnan, hanem fürészmalmokat, öntödéket és gyárakat is alapított, kölcsönöket
adott a királynak, és bevonta Svédországot abba a kereskedelmi „világrendszer­
be”, amely főleg Amszterdamra épült. Nemsokára az ország Európa legnagyobb
vas- és réztermelője lett, és ezek exportja behozta azt a külföldi pénzt, aminek
segítségével hamarosan meg tudták fizetni a fegyveres erőket. Ráadásul Svédor­
szág önellátó lett a fegyvergyártásban - akkoriban ritkaság! újra csak a külföldi
beruházásoknak és szakértelemnek köszönhetően.76
A második, a belső tényezőt a már jól ismert reformok sorozata jelentette,
amelyeket Gusztáv Adolf és tanácsadói vezettek be. A bíróságok, a kincstár, az
adórendszer, a kancellária központi közigazgatása és az oktatás - hogy csak
néhány területet említsünk, amelyeket ebben az időszakban tettek hatékonyabbá
és eredményesebbé. Az addig általában széthúzó nemességet állami szolgálatba
irányították. Biztosították a vallási türelmet. A helyi és a központi kormányzat is
működött. Ezeken a szilárd alapokon Gusztáv már megteremthette a svéd haditen­
gerészetet, hogy megvédje a partokat a dán és a lengyel ellenségtől, és a svéd
csapatoknak biztonságos átjárót tartson fenn a Baltikumba. A király azonban
mindenekelőtt gyökeres katonai reformjaival alapozta meg hírnevét: sorozás útján
állandó nemzeti hadsereget fejlesztett ki, az új haditaktika szerint képezte ki
csapatait, tökéletesítette a lovasságot, és mozgékony könnyütüzérséget hozott
létre. Gusztáv Adolf parancsnoksága alatt olyan fegyelem és magas erkölcsi szín­
vonal alakult ki, hogy amikor a protestáns ügy megsegítése érdekében 1630 nyarán
betört Észak-Németországba, a világ akkori legjobb hadseregét vezethette.77
Szükség is volt az erős hadseregre, mivel az európai konfliktus sokkal nagyobb
méretű és költségesebb volt, mint amit Svédország a szomszédai ellen korábban
vívott helyi háborúk során tapasztalt. 1630 végén Gusztáv 42000 katonát vezetett,
tizenkét hónappal később ez a szám megduplázódott, és pontosan a végzetes
lützeni csata előtt serege csaknem 150000 főre duzzadt. Bár a svéd csapatok
minden jelentősebb csatában egyfajta elithadsereg szerepét játszották, és arra is
felhasználták őket, hogy stratégiai fontosságú erődítményekben állomásozzanak,
ahhoz mégsem voltak elegen, hogy egy nagyobb méretű hadsereget alkossanak; a
150000 fős „svéd” haderőnek négyötöde külföldi zsoldosokból, skótokból, ango­
lokból és németekből állt, akiknek elképesztően magas volt a zsoldja. Már a
Lengyelország elleni, 1620-as évekbeli küzdelmek próbára tették a svéd államház­
tartást, de a német háború még ennél is magasabb költségekkel fenyegetett. A
svédeknek azonban figyelemre méltó módon sikerült elérniük, hogy ezt mások
fizessék meg. A külföldi támogatások, különösen azok, amelyeket Franciaország
fizetett, jól ismertek, de ezek csak a költségek töredékét fedezték. Az igazi forrás
maga Németország volt; a baráti fejedelmi államokat és szabad városokat felkér­
ték, hogy járuljanak hozzá az ügyhöz; az ellenségesen viselkedöknek váltságdíjat
kellett fizetniük, hogy elkerüljék a fosztogatást. Ez a hatalmas, svéd parancsnokság
alatt álló hadsereg persze szállást, élelmet és takarmányt is követelt azoktól a
tartományoktól, amelyekben táborozott. Kétségtelen, hogy ezt a rendszert már
korábban tökélyre fejlesztette a császár hadvezére, Wallenstein, akinek az a takti­

62
kája, hogy „hozzájárulásokat” kért, eltartott egy több mint 100000 főnyi császári
hadsereget,78 de a lényeg itt most az, hogy nem a svédek fizették azt a hatalmas
haderőt, amely 1630-tól 1648-ig segített a Habsburgok megfékezésében. A svéd
hadsereg még a vesztfáliai béke megkötésének hónapjában is Csehországban fosz­
togatott, és teljesen magától értetődő volt, hogy csak nagy „kártérítés” ellenében
hajlandók visszavonulni.
Bár mindez figyelemre méltó teljesítmény volt a svédektől, de sok tekintetben
hamis képet fest az ország valódi európai rangjáról. Félelmetes hadigépezete
nagymértékben parazita volt; Németországban a svéd hadseregnek fosztogatnia
kellett ahhoz, hogy fennmaradjon - máskülönben a csapatok fellázadtak, és ez
inkább a németeknek ártott volna. Természetesen maguknak a svédeknek is fizet­
niük kellett saját haditengerészetükért, az anyaország védelméért és azokért a
seregekért, amelyeket másutt, nem Németországban vetettek be; és mint minden
más országban, ez megterhelte az állami kiadásokat, ami aztán oda vezetett, hogy
a koronabirtokokat és -bevételeket eladták a nemességnek, így csökkentve a
hosszabb távon várható bevételeket. A harmincéves háború emberéletben is súlyos
áldozatokat követelt, és rendkívüli adókkal terhelte meg a parasztságot. Ráadásul
katonai sikerei egy sor transzbaltikumi gyarmathoz juttatták Svédországot - Észt­
országhoz, Livóniához, Brémához, Pomeránia nagy részéhez ami kétségtelenül
kereskedelmi és bevételi előnyökkel is járt, de fenntartásuk békeidőben és megvé­
désük az irigy vetélytársakkal szemben háborús időkben sokkal magasabb költsé­
geket rótt a svéd államra, mint amibe a Németországon belüli nagy hadjárat került
az 1630-1640-es években.
Svédország még 1648 után is jelentős hatalom marad, de csak regionális szinten.
X. Károly (1654-1660) és XI. Károly (1660-1697) alatt még erejének teljében volt
a balti hadszíntéren, ahol sikeresen megfékezte a dánokat, és megvédte birtokait
Lengyelország, Oroszország és Poroszország erősödő hatalma ellen. Az abszolutiz­
mus irányába vett fordulat XI. Károly idején gyarapította a királyi bevételeket, és
így lehetővé tette nagy állandó hadsereg fenntartását békeidőben is. XI. Károly
intézkedései az európai élvonalból lassan lejjebb csúszó Svédország megerősítését
szolgálták. Roberts professzor szerint:

Egy generációnyi időre Svédország megrészegült a győzelemtől, és eltelt a

zsákmánytól: XI. Károly vezette vissza a hétköznapi élet szürkeségébe, erőfor­
rásainak és valódi érdekeinek megfelelő politikát jelölt ki, ennek végrehajtásá­
hoz az eszközöket is biztosította, és egy másodrangú hatalom súlyához és
méltóságához illő jövőt készített elő az ország számára.79

Ezek nem voltak csekély eredmények, de a nagyobb európai összefüggésben csak

korlátozott jelentőségük volt. Érdekes azt is megjegyezni, hogy azt a balti hatalmi
egyensúlyt, amitől Svédország, de nem kevésbé Dánia, Lengyelország és a Bran­
denburgi Fejedelemség függött, milyen mértékben befolyásolták és „manipulál­
ták” a XVII. század második felében saját céljaik érdekében a franciák, a hollan­
dok, sőt még az angolok is támogatásokkal, diplomáciai beavatkozásokkal és

63
1644-ben és 1659-ben egy holland hajórajjal.80 Végül is, bár Svédországot soha
nem lehetett „bábállamnak” nevezni ebben a hatalmas diplomáciai játszmában, a
Nyugat felemelkedő hatalmaival összehasonlítva gazdasági törpe maradt, és egyre
inkább a támogatásuktól függött. Külkereskedelme 1700 táján csupán apró töre­
déke volt annak, amivel az Egyesült Tartományok vagy Anglia rendelkezett, állami
kiadásainak összege pedig alig egyötöde volt Franciaországénak.81 Ezen a gyenge
anyagi alapon és a tengerentúli gyarmatszerzés lehetősége nélkül Svédországnak
csekély esélye volt arra - bámulatos társadalmi és közigazgatási stabilitása ellenére
is -, hogy fenntartsa azt a katonai fölényt amit Gusztáv Adolf alatt rövid ideig
élvezett. A következő évtizedekben valójában épp elég fáradozásába került az
országnak, hogy feltartóztassa délen Poroszország és keleten Oroszország előre­
nyomulását.

E korszak utolsó példája a holland hatalomé, amely figyelemre méltó ellentéte a

svédek helyzetének. Mert itt van egy nemzet: a forradalom zavaros körülményei
között hozták létre, hét heterogén tartományból áll, és szabálytalan határok
választják el a Habsburgok birtokolta Németalföld maradékától; csupán egy
darabja a hatalmas dinasztikus birodalom egy részének, mind népessége, mind
területi kiterjedése korlátozott. És ez a nemzet hamarosan nagyhatalommá válik
Európán belül és kívül egyaránt, csaknem egy évszázadra. Köztársasági, oligarchi­
kus formájú kormányzatával különbözött a többi államtól - kivéve itáliai előfutá­
rát, Velencét de legjellemzőbb tulajdonsága az volt, hogy alapvetően a kereske­
delemre, az iparra és a pénzgazdaságra támaszkodott. Kétségtelen, hogy katonai
téren is erős volt, legalábbis a védekezésben, emellett Hollandia lett a leghatéko­
nyabb tengeri hatalom is, egészen a XVII. század végéig, amikor az angolok
túlszárnyalták őket. De a fegyveres erő effajta megnyilatkozása inkább a holland
erő és befolyás következményét, mint a lényegét jelentette.
Természetesen korántsem arról volt szó, hogy felkelésük első éveiben a mintegy
70000 főt számláló lázadók sokat számítottak volna az európai politikában,
ellenkezőleg, néhány évtizedig nem is tekintették önmagukat független nemzetnek,
és a XVII. század elejéig még konkrét határ sem létezett. Az úgynevezett németal­
földi felkelés kezdetben szórványos összeütközések sorozata volt. Különböző
társadalmi csoportok és területek harcoltak egymás és egyidejűleg Habsburg-ural-
kodóik ellen, akikkel időnként ki is egyeztek; és voltak pillanatok az 1580-as évek
során, amikor úgy látszott, hogy csak egy lépés választja el Parma hercegét attól,
hogy nagyszerű taktikájával visszaszerezze a tartományokat Spanyolország szá­
mára. Ha nincs Anglia és a többi protestáns állam pénzügyi támogatása és katonai
segítsége, ha nincsenek nagy mennyiségben importált angol ágyúk, és a spanyol
seregek sem törnek be oly gyakran Franciaországba, akkor véget lehetett volna
vetni a felkelésnek. De mivel Németalföld kikötői és hajógyárai közül csaknem
mindegyik a lázadók kezére került, és Spanyolország is képtelen volt ellenőrzése
alá vonni a tengert, Parma csak olyan lassú, szárazföldi hadműveletekkel próbálta

64
visszahódítani a területeket, amelyek elvesztették lendületüket, valahányszor Par-
ma parancsot kapott, hogy seregivel Franciaországba vonuljon.82
Az Egyesült Tartományok az 1590-es évekig fennmaradt, sőt a legtöbb keleten
elvesztett tartományt és várost is vissza tudta hódítani. Ekkor már képzett hadsere­
gük élén az az Orániai Móric állt, aki a vizes terep kihasználása és taktikai újításai
révén a kor egyik nagy hadvezére lett. Helytelen volna azonban ezt a hadsereget
hollandnak nevezni, hiszen 1600-ban negyvenhárom angol, harminckét francia,
húsz skót, tizenegy vallon, kilenc német és mindössze tizenhét holland századból
állt.83 A különböző nemzetiségű csapatokat Móric összetartó, egységes egésszé
olvasztotta. Ebben azonban kétségtelenül segítségére volt az a pénzügyi támogatás,
amit a holland kormány nyújtott, és serege - Európa legtöbb hadseregétől eltérően
- szabályosan kapta a fizetését, éppúgy, ahogy a kormány folyamatosan megfizette
létfontosságú haditengerészetének fenntartását.
Oktalanság volna azonban túlértékelni a Holland Köztársaság gazdagságát és
pénzügyi stabilitását, vagy azt sugallni, hogy könnyűszerrel tudta pénzelni az
elhúzódó konfliktust, különösen annak korai szakaszában. Az Egyesült Tartomá­
nyok keleti és déli részein a háború jelentős károkat okozott, a kereskedelem
megszűnt, és a lakosság száma is megfogyatkozott. Még a virágzó tartomány,
Hollandia is hatalmasnak találta az adóterheket; 1579-ben 960000 forintot kellett
előteremtenie a háborúra, 1599-ben csaknem 5,5 milliót. A XVII. század elejére,
amikor a Spanyolország ellen viselt háború évi költségei 10 millió forintra emel­
kedtek, izgalmas kérdéssé vált, meddig lehet még folytatni a küzdelmet pénzügyi
túlterhelés nélkül. A hollandok szerencséjére a spanyol gazdaság még többet
szenvedett, ezáltal csökkent az a lehetősége, hogy a lázadásra hajlamos flandriai
hadsereget megfizesse; mindez végül arra kényszerítette Madridot, hogy beleegyez­
zen az 1609-es fegyverszünetbe.
Mindazonáltal, ha a konfliktus próbára tette is a holland erőforrásokat, mégsem
merítette ki őket, és az is tény, hogy az 1590-es évektől kezdve Hollandia gazdasága
gyors növekedésnek indult. Ez szilárd hitelalapot teremtett, amikor a kormánynak
- mint minden hadviselő államnak - a pénzpiachoz kellett fordulnia segítségért. A
fellendülés egyik nyilvánvaló oka a növekvő népesség és a fokozódó vállalkozó­
kedv közötti kölcsönhatás volt, azután, hogy a Habsburg-uralomtól megszabadul­
tak. A természetes számbeli gyarapodást még tetézte a több tíz- (vagy száz-) ezer
menekült délről és Európa sok más pontjáról is. Bizonyos, hogy a bevándorlók
között sok képzett szakmunkás, tanár, iparos és pénzember volt, akik sok segítsé­
get tudtak nyújtani a maguk területén. Ugrásszerűen megnövelte Amszterdam
esélyeit a nemzetközi kereskedelmi rendszerben az, hogy a spanyol csapatok
1576-ban kifosztották Antwerpent, bár az is igaz, hogy a hollandok a kereskedelmi
fejlődés minden kínálkozó lehetőségét megragadták. Hollandia vezető szerepe a
gazdag heringhalászatban és -kereskedelemben, valamint a földek visszahódítása
a tengertől további gazdasági fellendülés lehetőségeit teremtette meg. A hatalmas
kereskedelmi tengerészet - különösen a fluyts-ok (egyszerű, robusztus teherhajók)
- 1600-ra már az európai teherszállítás jelentős részét megszerezte: minden vízi
útvonalon holland hajók szállították a fát, a gabonát, a szövetet, a sót és a heringet.

65
Angol szövetségeseik és sok holland kálvinista pap visszatetszését váltotta ki, hogy
az amszterdami kereskedők szívesen látták el halálos ellenségüket, Spanyolorszá­
got is ezekkel az árukkal, ha a haszon nagyobbnak ígérkezett, mint a kockázat.
Közben nagy mennyiségben importálták a nyersanyagokat, amelyeket azután a
különböző amszterdami, delfti, leydeni stb. iparosok dolgoztak fel. Aligha meg­
lepő, hogy miután a legfontosabb iparágak között ott szerepelt a „cukorfinomítás,
olvasztás, szeszfőzés, sörfőzés, dohányvágás, selyemszövés, fazekasság, üveggyár­
tás, fegyvergyártás, nyomtatás és papírkészítés”,84 ezért 1622 tájára Hollandia
760000 főnyi lakosságának 56%-a közepes méretű kisvárosokban élt. Ezzel össze­
hasonlítva a világ bármely más régiója gazdaságilag óhatatlanul visszamaradot-
tabbnak tűnik.
A holland gazdaság két további sajátsága is katonai erejét növelte. Az első a
tengerentúli terjeszkedés volt. Bár ezt a kereskedelmet össze sem lehet hasonlítani
az európai vizeken folyó, egyszerűbb, de sokkal nagyobb arányú áruszállítással,
mégis tovább erősítette a köztársaság erőforrásait. „1598 és 1605 között minden
évben átlagosan huszonöt hajó indult Nyugat-Afrikába, húsz Brazíliába, tíz Kelet-
Indiába és százötven a Karib-szigetekre. Koronagyarmatokat alapítottak 1605-
ben Ambonban és 1607-ben Ternateban; gyárakat és kereskedelmi állomásokat
állítottak föl az Indiai-óceán körül, az Amazonas torkolatához közel, és 1609-ben
Japánban.”85 Hasonlóan Angliához, az Egyesült Tartományok is egyre több
hasznot húzott abból, hogy a gazdasági súlypontok a Földközi-tenger vidékéről
lassan áthelyeződtek az Atlanti-óceán térségére, ez pedig az 1500-tól 1700-ig tartó
korszak egyik legfontosabb általános tendenciája volt. Bár legelőször Portugáliát
és Spanyolországot juttatta előnyökhöz, később azokat a társadalmakat lendítette
fel, amelyek jobban felkészültek a világkereskedelem hasznának lefölözésére.86
A második sajátság az, hogy Amszterdam egyre nagyobb szerephez jutott mint
a nemzetközi pénzvilág központja, ez pedig természetes következménye volt an­
nak, hogy a köztársaság töltötte be Európa fuvarozójának, pénzváltójának és
áruszállítójának szerepét. Amiket bankárjai és pénzintézményei ajánlottak (kama­
tozó betétek nyitása, pénzátutalás, hitelezés, váltók beváltása és kölcsönkibocsá-
tás), nem különböztek a Velencében és Genovában már bevett gyakorlattól, de az
Egyesült Tartományok gazdagságának és fejlettebb kereskedelmének következté­
ben itt minden ügylet nagyobb méretekben folyt, biztonságosabban is irányították,
hiszen a legfőbb befektetők részt vállaltak a kormányzásban is, igyekeztek megtar­
tani a szilárd pénzt, és betartatni a biztonságos hitel és az adósságok szabályos
visszafizetésének elveit. Mindezek következményeként általában mindig akadt
pénz kormánykölcsönökre, ami felbecsülhetetlen előnyhöz juttatta a Holland
Köztársaságot vetélytársaival szemben, és mivel hitelképessége szilárd volt, mert
időben visszafizette adósságait, kedvezőbb feltételekkel jutott pénzkölcsönhöz,
mint bármely más kormány, ez pedig jelentős előny volt a XVII. században, de
bármely más időben is.
Hollandiának az a képessége, hogy könnyedén elő tudta teremteni a kölcsönö­
ket, még fontosabbá vált azután, hogy 1621-ben kiújultak az ellenségeskedések
Spanyolországgal, és a fegyveres erők költségei 13,4 millió forintról (1622) folya­

66
matosan 18,8 millió forintra (1640) emelkedtek. Ezeket a hatalmas összegeket még
egy gazdag lakosság is nehezen tűrte volna, és ezt még az is fokozta, hogy a holland
tengerentúli kereskedelemnek komoly kárt okozott a háború, vagy közvetlen
veszteségekkel, vagy azáltal, hogy a kereskedelem semleges kezekbe került. Épp
ezért politikailag járhatóbbnak tűnt az az út, hogy a háború lehető legnagyobb
részét közkölcsönökböl finanszírozzák. Bár ez az államadósság nagyarányú növe­
kedéséhez vezetett - a Holland Tartomány adóssága 1651-ben 153 millió forint volt
az ország gazdasági ereje és az a gondosság, amivel visszafizették a kölcsönöket,
mégis azt jelentette, hogy a hitelrendszert soha nem fenyegette az összeomlás
veszélye.87 Míg ez egyfelől azt szemlélteti, hogy a katonai kiadások költségei még
a gazdag államokat is megrázták, másfelől azt is megerősíti, hogy mindaddig, amíg
a háború sikere a pénztárca vastagságán múlt, a hollandok nagy valószínűséggel
mindig felülmúlták a többieket.

Háború, pénz és a nemzetállam

Engedjék meg, hogy most összefoglaljuk e fejezet legfőbb következtetéseit. Az 1450
utáni hadviselés szorosan összefüggött a „nemzetállam megszületésével”.88 A XV.
és a XVII. század vége között a legtöbb európai állam szemtanúja volt a katonai
és politikai hatalom centralizálásának - rendszerint egy uralkodó alatt (néhol egy
helyi herceg vagy a kereskedöoligarcha vezetésével) -, amit megnövekedett állami
adóztatás kísért. Mindezt egy sokkal kiépítettebb bürokratagépezet hajtotta végre,
mint amely akkor létezett, amikor még elvárták a királyoktól, hogy „saját forrá­
saikra” támaszkodjanak, és a nemzeti hadseregek a hűbéres csatlósokból álltak.
Az európai nemzetállam kialakulásának különböző okai voltak. A régi feudális
rend nagy részét már aláásta a gazdasági változás, és a különböző társadalmi
csoportok érintkezését újfajta szerződések és kötelezettségek szabályozták. A re­
formáció, amely a cuius régió, eius religio, azaz az uralkodók vallási preferenciái
alapján osztotta meg a kereszténységet, egyesítette a világi és vallási hatóságot, és
így nemzeti alapon terjesztette a szekularizációt. Ezt a világi tendenciát erősítette
a latin nyelv háttérbe szorulása és az, hogy a politikusok, jogászok és a költők
egyre inkább a nemzeti nyelvet használták. A közlekedés fejlődése, az egyre kiter­
jedtebb árucsere, a nyomtatás feltalálása és a tengerentúli felfedezések nemcsak
más népek létezését tudatosította jobban az emberekben, hanem a nyelvi, ízlés- és
szokásbeli, kulturális, valamint vallási különbségeket is. Ilyen körülmények között
nem csoda, hogy a kor számos filozófusa és írója a nemzetállamot tartotta a polgári
társadalom természetes és legjobb formájának, és úgy vélte, hogy hatalmát növelni,
érdekeit pedig védeni kell, tehát uralkodónak és alattvalónak - bármilyen alkotmá­
nyos forma jutott is osztályrészükül - harmonikusan kell együttműködniük a
közös nemzeti érdekekért.89
De mégsem a filozófiai meggondolások és a társadalmi fejlődés, hanem a háború
és következményei voltak azok, amelyek sokkal sürgetőbb és folyamatosabb nyo­

67
mást gyakoroltak a „nemzetépítés” érdekében. A katonai hatalom adott lehetősé­
get sok európai dinasztiának, hogy felülkerekedjen hatalmas főurain, és megszilár­
dítsa a politikai egységet és hatalmat (habár gyakran csak a nemességnek adott
kedvezmények árán). A katonai - de még inkább a geostratégiai - tényezők
segítették kialakítani az új nemzetállamok földrajzi határvonalait, míg a gyakori
háborúk a nemzettudatot tartották ébren, ha másképp nem, valamilyen negatív
irányban: azaz az angolok megtanulták utálni a spanyolokat, a svédek a dánokat,
a holland felkelők volt Habsburg-hübéruraikat. De mindenekelőtt a háborúk és
különösen a gyalogság növekedésének és a költséges erődítményeknek és flották­
nak kedvező új haditechnikák kényszerítették a hadviselő államokat, hogy minden
korábbinál több pénzt költsenek, és bevételeikből fedezni tudják az ehhez nélkü­
lözhetetlen összeget. Az állami kiadások általános emelkedésére, az adóbegyűjtés
új formáira vagy a korai, modern Európa uralkodóinak és rendjeinek változó
kapcsolatára vonatkozó minden megjegyzés absztrakt marad azonban mindaddig,
amíg fel nem figyelünk a katonai konfliktus központi jelentőségére.90 Angliában
Erzsébet uralkodásának utolsó néhány évében vagy II. Fülöp Spanyolországában
az állami kiadások legalább háromnegyedét háborúra vagy korábbi háborús adós­
ságok visszafizetésére fordították. A katonai és tengerészeti fejlesztési törekvések
talán nem mindig voltak az új nemzetállamok létérdekei, de kétségkívül igen
költségesnek bizonyultak.
Mégsem volna azonban helyes feltételezni, hogy a megnövelt bevételek a XVI-
XVII. században hasonló módon töltötték be rendeltetésüket - a seregek ellátását,
a flották felszerelését és a hadműveletek irányítását mint ahogy az például az
1944-es normandiai partraszállásnál jellemző volt. Már az előző elemzés is azt
bizonyította, hogy Európa korabeli hadigépezetei ormótlanok és gyenge hatásfo-
kúak voltak. Ijesztően nehéz vállalkozás volt ebben a korban egy hadsereg felállítá­
sa és irányítása; a legtöbb parancsnokot kétségbeesésbe kergették a csőcselékből
toborzott csapatok, a potenciálisan áruló zsoldosok, az elégtelen ellátás, a szállítási
problémák és a szedett-vedett fegyverzet. Még ha elegendő pénzt juttattak is
katonai célokra, a korrupció és a pazarlás mindig leszedte a maga sápját.
Mindezek miatt a fegyveres erők nem voltak az állam kiszámítható és megbízha­
tó eszközei. Időről időre egész embercsoportok csúsztak ki a felügyelet alól, az
ellátási hiányok vagy - ami még komolyabb - a fizetség elmaradása miatt. A
flandriai hadsereg nem kevesebb, mint negyvenhat alkalommal lázadt föl 1572 és
1607 között: és ugyanez történt, bár nem ilyen gyakran, más, hasonlóan félelmetes
hadseregekkel is, a svédekkel Németországban vagy Cromwell új mintahadseregé­
vel. Épp Richelieu jegyzi meg fanyarkásan a Testament Politique-ban:
A történelem sokkal több olyan hadseregről tud, amelyet a szűkösség és a
zűrzavar bomlasztott szét, mint amit ellenségeik erőfeszítései tettek tönkre, és
jómagam voltam szemtanúja annak, hogy minden vállalkozás, amibe az én
időmben fogtak, egyedül emiatt bukott meg.91
A fizetés és az ellátás problémája számos módon befolyásolta a katonai teljesít­
ményt: egy történész kimutatta, hogy Gusztáv Adolf meglepően mozgékony né­

68
metországi hadműveleteit nem is egy clausewitzi értelemben vett katonai-stratégiai
terv diktálta, hanem az az egyszerű kényszer, hogy élelmet és fosztogatási lehetősé­
get találjanak a hatalmas sereg részére.92 Már jóval Napóleon aforizmája előtt is
tudták a parancsnokok, hogy az üres has nem masírozik.
De ezek a fizikai megkötések nemzeti szinten is hatottak, különösen a háború
költségeinek előteremtésénél. Ebben a korszakban egyetlen állam - legyen bármi­
lyen gazdag is - sem tudta azonnal fedezni egy elhúzódó konfliktus költségeit,
hiszen mindig akkora rés tátongott az állami bevételek és a kiadások között,
amekkorát csak kölcsönökkel lehetett áthidalni - ezeket vagy a Fuggerekhez
hasonló magánbankároktól vagy később egy állami keretek között működő, hiva­
talosan szervezett pénzpiactól vették föl. A háborús költségek rohamos emelkedése
azonban újra és újra arra kényszerítette az uralkodókat, hogy beszüntessék az
adósságok visszafizetését, rontsák a pénzérmék értékét, vagy más hasonló kétség­
beesett intézkedésekkel próbálkozzanak, amelyek rövid időre segíthettek, de
hosszú távon hátrányokkal jártak. A hadvezérekhez hasonlóan - akik fanatikusan
igyekeztek rendet tartani a csapatoknál és etetni a lovakat - a korabeli kormányok
is bizonytalanul, máról holnapra éltek. A rendeket zaklatni további rendkívüli
adók érdekében, „adományokért” könyörögni a gazdagoknál és az egyháznál,
bankárokkal, hadiszállítókkal alkudozni, külföldi kincseshajókat zsákmányolni,
és karnyújtásnyira tartani a számtalan hitelezőt - ilyen többé-kevésbé állandó
tevékenységekre kényszerültek ezekben az években az uralkodók és hivatalnokaik.
Épp ezért ebben a fejezetben nem azt emeltük ki, hogy a Habsburgok csúfos
kudarcot vallottak ott, ahol más hatalmak briliáns megoldásokat találtak. Itt
nincsenek meglepően kirívó ellentétek; siker és kudarc között igen kicsiny volt a
mérhető különbség.93 Minden államot, így az Egyesült Tartományokat is súlyos
feszültségek gyötörték a szárazföldi és tengeri hadjáratok céljára megcsapolt pénz­
források miatt. Valamennyi ország megérezte a gazdasági nehézségeket, a csapat­
lázadásokat, az ellátás hiányosságait, a hazai ellenállást a magasabb adókkal
szemben. Az első világháborúhoz némileg hasonlóan, most is az állóképességet
próbára tevő küzdelem folyt, amely a hadviselőket egyre közelebb és közelebb vitte
a végkimerüléshez. A harmincéves háború utolsó évtizedére észrevehetővé vált,
hogy egyik szövetséges sem tud már akkora hadsereget csatasorba állítani, mint
előzőleg Gusztáv Adolf vagy Wallenstein, mert mindkét fél a szó szoros értelmében
kifogyott emberből és pénzből. A Habsburg-ellenes erők győzelme tehát viszony­
lag csekély és relatív volt. Épp csak egy hajszállal jobban sikerült fenntartaniuk az
egyensúlyt anyagi bázisuk és katonai erejük között, mint Habsburg-ellenfeleiknek.
De a győztesek közül legalább néhányan belátták, hogy egy elhúzódó konfliktus
alatt a nemzeti vagyon erőforrásait óvatosan, nem pedig meggondolatlanul kell
kiaknázni. Talán még azt is hajlandók lettek (bár vonakodva) elfogadni, hogy a
kereskedő, a gyáros és a földműves legalább annyira fontos lehet, mint egy lovassá­
gi tiszt vagy egy lándzsás. De ez az elismerés korlátozott volt, és csak kis mértékben
javította a gazdasági helyzetet. „A dolgok átkozottul szorosan összefüggenek” -
hogy Wellington herceg későbbi szavait idézzük. Ilyen a legtöbb nagy küzdelem.

69
 3

Pénzügy, földrajz és győztes háborúk

1660-1815

A pireneusi béke aláírása természetesen nem vetett véget az európai nagyhatalmak

vetélkedésének, sem apnak a szokásnak, hogy konfliktusaikat háborúkkal döntsék
el. De az 1660 után kezdődő másfél évszázados nemzetközi küzdelem sok fontos
vonatkozásban különbözött az előző száz év harcaitól; ezek a változások a nemzet­
közi politika fejlődésének újabb állomását tükrözik.
1600 után a nagyhatalmi színtér legfigyelemreméltóbb jellemzője volt, hogy
beérett egy valóban többpólusú európai államrendszer. Az országok inkább arra
hajlottak, hogy a „nemzeti érdekek” alapján hozzanak döntéseket a háborúról és
békéről, semmint a nemzetek fölötti vallási ügyek miatt. Bizonyos, hogy ez nem
volt azonnali és abszolút változás, hiszen az európai államok már 1600 előtt is
minden kétséget kizáróan világi érdekeket is szem előtt tartva taktikáztak, és a
XVIII. században is számos nemzetközi vitát fűtött még mindig vallási előítélet.
Mindazonáltal az 1519-től 1659-ig tartó korszak legjellemzőbb vonása - az auszt­
riai és spanyol Habsburg-erők harca a protestáns államok és Franciaország szövet­
ségével - már eltűnt, és helyére rövid időre kötött, változó szövetségek sokkal
lazább rendszere lépett. Országok, amelyek ellenségek voltak az egyik háborúban,
gyakran szövetségesekként léptek fel a következőben, ez pedig inkább egy jól
kiszámított reálpolitikára helyezte a hangsúlyt, nem pedig a mélyben meghúzódó
vallási meggyőződésre.
A változó, többpólusú rendszerrel természetesen együtt járó ingadozásokat a
diplomáciában és a hadviselésben még egy, minden korban közös és örömtelinek
itt sem mondható jelenség is bonyolította: bizonyos államok felemelkedése és
mások hanyatlása. A másfél évszázadnyi nemzetközi versengés alatt, ami attól
kezdve, hogy XIV. Lajos 1660 61-ben megalapozta Franciaországban abszolút
hatalmát, egészen Bonaparte Napóleon Waterloo utáni 1815-ös lemondásáig tar­
tott, az előző korszak egyes vezető nemzetei (az Oszmán Birodalom, Spanyolor­
szág, Németalföld, Svédország) visszacsúsztak az európai második vonalba, és
Lengyelország teljesen összeomlott. Az osztrák Habsburgoknak az örökös tarto­
mányokban bevezetett változatos területi és szerkezeti szabályozások árán sikerült
vezető szerepüket megtartaniuk, míg Németország északi részén Brandenburg-
Poroszország nem túl biztató kezdet után küzdötte föl magát erre a rangra.
Nyugaton Franciaország 1660 után gyors iramban terjesztette ki katonai hatalmát,
hogy aztán a legerősebb európai állammá váljék - azaz sok megfigyelő számára
legalább olyan nyomasztó erővé, mint amilyennek a Habsburgok tűntek fél évszá­

70
zaddal korábban. Franciaország teljesítőképességét, amivel Nyugat-Közép-Euró-
pát uralma alá vonhatta volna, csak szárazföldi és tengeri szomszédainak összefo­
gása fékezte meg egy sor elhúzódó háború árán (1689-97; 1702-14; 1739-48;
1756—63). A napóleoni korszakban visszanyerte régebbi harci ütőképességét, amely
a francia győzelmek hosszú sorát eredményezte, és csak négy másik nagyhatalom
koalíciója tudta legyőzni. Franciaország még az 1815-ös Waterlooi vereség ellenére
is a vezető államok egyike maradt. Ezért nyugaton közte és a két német állam,
Poroszország és a Habsburg Birodalom között a XVIII. század folyamán lassan
kialakult egy kemény, hárompólusú egyensúly az európai kontinens központjában.
De ebben a században a nagyhatalmi rendszer valódi jelentős változásai Európa
peremén vagy még távolabb játszódtak le. Még kisebb nyugat-európai államok is
igyekeztek nagyobb területeket szerezni a trópusokon, különösen Indiában, az
Antillákon, Afrika déli részén, még a távoli Ausztráliában is. A legsikeresebb
gyarmatosító Anglia volt. Miután II. Jakab után 1688-ban III. Vilmos és II. Mária
társuralma következett, stabilizálódott a belső rend, és Nagy-Britannia lett a
legnagyobb európai tengeri hatalom. Még a virágzó észak-amerikai gyarmatok
fölötti ellenőrzés elvesztése az 1770-es években is csak időlegesen szakította meg az
általános angol befolyás növekedését. Ezekből a gyarmatokból alakult ki később
egy félelmetes védelmi erejű és jelentős gazdasági hatalommal rendelkező, függet­
len Egyesült Államok. Hasonlóképpen figyelemre méltók voltak az orosz állam
eredményei, amely a XVIII. század folyamán keleti és déli irányban, Ázsia sztyep­
péin keresztül terjeszkedett. Bár Európa nyugati és keleti szélén helyezkedtek el,
Nagy-Britannia és Oroszország egyaránt érdekelt volt Európa központjának sor­
sában. Nagy-Britannia hannoveri dinasztikus kapcsolatai miatt a német ügyekkel
foglalkozott (I. György 1714-es trónra lépését követően), Oroszország viszont
döntő szerepet vállalt a szomszédos Lengyelország sorsának alakításában. A lon­
doni és szentpétervári kormányok tehát hatalmi egyensúlyt akartak az európai
kontinensen, és készek voltak beavatkozni egy érdekeiknek megfelelő megoldás
biztosításának érdekében. Más szóval: az európai államrendszer öt nagyhatalom -
Franciaország, a Habsburg Birodalom, Poroszország, Nagy-Britannia, Oroszor­
szág -, valamint apró országok (Savoya) és Spanyolországhoz hasonló hanyatló
államok egységévé vált.1
Miért éppen ez az öt hatalom volt az, amelyeknek - bár erejük nyilvánvalóan
nem volt pontosan egyenlő - sikerült bent maradniuk (vagy belépniük) a nemzetek
„legfőbb szövetségébe”? Pusztán katonai magyarázatokkal nem jutunk messzire.
Nehéz például elhinni, hogy ebben a korszakban a nagyhatalmak bukását és
felemelkedését főleg a katonai és haditengerészeti technológiák változásai okozták,
bár kétségtelen, hogy ezekből az egyik ország több hasznot húzhatott, mint a
*
másik.

* Jó példa erre Nagy-Britannia, amelynek bőségesen volt szene, így 1860 után, a gőzhajtású hadiha­
jók alkalmazásának kezdetén előnyre tett szert Franciaországgal szemben, amelynek viszont kevés
szene volt.

71
 Természetesen voltak kisebb előrelépések a fegyverzet terén: a kováspuska
(felerősíthető szuronnyal) kiszorította a lándzsásokat a harctérről; a tüzérség is
mozgékonyabb lett, különösen miután Gribeauval Franciaországban új ágyútípu­
sokat tervezett 1760 után; a zömök, rövidebb lőtávolságú hajótarack, a carronade
(ezt először a skóciai Carron Company készítette az 1770-es évek vége felé) a
hadihajók rombolóerejét növelte. A taktikai gondolkodás is fejlődött, és a népesség
és a mezőgazdasági termelés folyamatos növekedése a XVIII. század végére lehető­
vé tette sokkal nagyobb katonai egységek (hadosztály, hadtest) felállítását, és
ezeket könnyebben tudták élelmezni a bőven termő megművelt földekről. Mind­
azonáltal nem tévedünk, ha azt mondjuk, hogy Wellington hadserege 1815-ben
nem különbözött jelentősen Marlborough 1710-es haderejétől, és Nelson flottája
sem volt sokkal fejlettebb technikailag, mint az, amely korábban XIV. Lajos
hajóival állt szemben.2
Az állam megnövekedett aktivitása következtében a legjelentősebb katonai és
haditengerészeti változások talán a szervezés terén történtek. Ennek kétségtelenül
XIV. Lajos Franciaországa volt a mintapéldánya, ahol olyan miniszterek, mint
Colbert, Le Tellier és mások elszántan törekedtek arra, hogy otthon a király
hatalmát, külföldön pedig dicsőségét növeljék. Francia hadügyminisztériumot
hoztak létre a csapatok pénzügyeit, ellátását és szervezését ellenőrző felügyelőkkel,
mialatt Martinét főfelügyelőként új kiképzési és fegyelmi normákat vezetett be. A
Napkirály hatalmas hadseregét kiszolgáló kaszárnyákat, kórházakat, gyakorlóte­
reket és különböző raktárakat építettek a szárazföldön, ehhez járult még egy
központilag szervezett, erős tengeri flotta is. Mindez együtt hasonló lépésekre
kényszerítette a többi hatalmat is, ha nem akartak a háttérbe szorulni. A katonai
hatalom állami monopolizálása és bürokratizálódása a „nemzetépítés” történeté­
nek egyik központi fejezete, és ez kölcsönös folyamat volt, mivel az állam megnöve­
kedett hatalma és forrásai olyan állandó fegyveres erők fenntartását tették lehető­
vé, amelyhez hasonló egy évszázaddal korábban még aligha létezett. Nemcsak
„hivatásos” és „állandó” hadseregek és „királyi” haditengerészetek jöttek létre,
hanem kialakult a katonai akadémiák, kaszárnyák, hajójavító műhelyek és hason­
ló intézmények sokkal fejlettebb infrastruktúrája is, a szükséges hivatalnoki gárdá­
val együtt.
A hatalom most már nemzeti hatalom volt, akár Kelet-Európa felvilágosult
despotizmusait, Nagy-Britannia parlamenti ellenőrzési rendszerét vagy a forradal­
mi Franciaország későbbi demagóg megnyilvánulásait tekintjük.3 Az eredményeket
más államok gyorsan utánozták (Nagy Péter például az 1698-as évet követő
néhány évtized során átszervezte az egész orosz hadsereget), de ezek önmagukban
még nem biztosították, hogy egy ország meg tudja őrizni nagyhatalmi helyzetét.
A nagyhatalmak 1660 és 1815 közötti relatív pozícióinak magyarázatában -
minden itt felsorolt, szorosan vett katonai fejlesztésnél - sokkal fontosabb volt két
tényező: a pénzgazdálkodás és a földrajz. Ha együtt vizsgáljuk ezeket - mert a kettő
gyakran kölcsönhatásban működött -, átfogóbb képet kaphatunk a korszak szám­
talan háborúja által produkált sikerek és bukások első látásra áttekinthetetlen
szövedékéről.

72
 A ,,pénzügyi forradalom”
Azt már az előző fejezetben is láthattuk, hogy a pénzügy és az államnak bevételeket
hozó produktív gazdasági bázis fontossága már a reneszánsz hercegek számára is
nyilvánvaló volt. Az óriási seregekkel és hadiflottákkal rendelkező ancien régime-
monarchiák XVIII. századi felemelkedése egyszerűen szükségessé tette a kormá­
nyok számára a gazdaság fejlesztését és olyan pénzügyi intézmények létrehozását,
amelyek képesek előteremteni és kezelni a szóban forgó pénzalapokat.4 Ráadásul
az első világháborúhoz hasonlóan ezek a konfliktusok - például az 1689 és 1815
között vívott hét nagyobb angol-francia háború - komoly harci állóképességet
igénylő küzdelmek voltak. Épp ezért a győzelem ahhoz a hatalomhoz - vagy
jobban mondva (mivel mind Nagy-Britanniának, mind Franciaországnak voltak
szövetségesei), ahhoz a nagyhatalmi koalícióhoz - pártolt, amelyik jobban fenn
tudta tartani hitelképességét, és bármikor újabb hiteleket tudott előteremteni. Már
maga az a tény, hogy ezek koalíciós háborúk voltak, megnövelte időtartamukat,
mivel az a hadviselő fél, amelyiknek a forrásai kimerültek, egy hatalmasabb
szövetségeshez fordult kölcsönért és erősítésért, hogy továbbra is részt vehessen a
küzdelemben. Az ilyen drága és kimerítő csatározások mellett - hogy a régi
aforizmát idézzük - a „pénz, pénz és még több pénz” volt az, amire mindegyik
félnek kétségbeesetten szüksége volt. Ez a szükség alakította ki annak a hátterét,
ami a XVII. század végén és a XVIII. század elején a „pénzügyi forradalom” nevet
kapta,5 amikor is bizonyos nyugat-európai államok egy viszonylag jól működő
bankrendszert hoztak létre háborúik finanszírozása érdekében.
Az is igaz, hogy létezett egy másik, nem katonai oka az ebben a korban zajló
pénzügyi változásoknak. Ez pedig a fémpénz krónikus hiánya volt, különösen a
portugálok brazíliai aranylelőhelyeinek 1693-as felfedezése előtti években. Minél
fejlettebb szinten folyt az európai kereskedelem a Kelettel a XVII-XVIII. század­
ban, annál nagyobb lett az ezüst kiáramlása a felborult kereskedelmi egyensúly
fedezésére, ennélfogva a kereskedők és a szállítók mindenütt a pénzérmék hiányá­
ról panaszkodtak. Az európai kereskedelem folyamatos növekedése és az a törek­
vés, hogy a középkori Európa időszaki vásárait állandó árucsereközpontokkal
váltsák föl, a pénzügyietek növekvő szabályozásához és kiszámíthatóságához, így
a váltók és hitellevelek szélesebb körű használatához vezetett. Különösen Amszter­
damban, de Londonban, Lyonban, Frankfurtban és más városokban is pénzköl­
csönzők, árufuvarozók, kölcsönügyletekkel gyakran foglalkozó aranyművesek,
váltóügynökök és a növekvő számú részvénytársaságok tőzsdeügynökeinek egész
raja tűnt fel. Ezek a személyek és pénzintézetek már a reneszánsz Itáliában is
meglévő banki gyakorlatokat alkalmazva, folyamatosan megteremtették a nemzeti
és nemzetközi hitelrendszert.
Mindazonáltal Európában a „pénzügyi forradalom” a háborútól kapta messze
a legnagyobb és legkitartóbb ösztönzést. Ha II. Fülöp és Napóleon korának
pénzügyi terhei között csupán egy nagyságrendnyi volt a különbség, már az is
éppen elegendőnek bizonyult. Míg egy XV. századi háború költségeit fontmilliók­
ban lehetett mérni, ez a XVII. század végére több tízmillió fontnyira emelkedett,

73
és a napóleoni háborúk lezárásakor a legtöbb küzdő fél kiadásai alkalmanként
elérték az évi százmillió fontot. Arra a kérdésre, hogy gazdasági szempontokra
kivetítve e nagyhatalmak között dúló elhúzódó és gyakori összecsapások használ­
tak-e a Nyugat kereskedelmi és ipari felemelkedésének, vagy inkább fékezték azt,
soha nem lehet kielégítő választ adni, mivel az nagymértékben attól függ, hogy egy
ország abszolút növekedését próbáljuk felbecsülni, vagy pedig a hosszú konfliktus
előtti és utáni relatív jólétét és erejét vizsgáljuk.6 Az viszont világos, hogy a XVIII.
század legvirágzóbb és „legmodernebb” államai sem tudták rendes bevételeikből
azonnal finanszírozni e korszak háborúit. Ráadásul a nagyarányú adóemelések
szervezett adóbegyüjtés esetén is könnyen belső nyugtalanságot idéztek elő, és ettől
valamennyi kormányzat rettegett, kiváltképp, ha ezzel egy időben külföldi kihívá­
sokkal is szembe kellett néznie.
Ennek következtében egy kormány számára egyetlen megfelelő mód kínálkozott
a háború finanszírozására: a kölcsön, a kötvények és a hivatalok eladása, vagy ami
még jobb: átruházható, hosszú lejáratú részvények kibocsátása, amelyek kamatot
hoznak mindazoknak, akik kölcsönnel segítik az államot. Meggyőződve az anyagi
fedezet beáramlásáról, a tisztviselők már engedélyezhették a kifizetéseket a fegy­
verszállítóknak, az élelmiszer-kereskedőknek, a hajóépítőknek és maguknak a
fegyveres erőknek is. Sok tekintetben e hatalmas összegek egyidejű előteremtésének
és felhasználásának kétirányú rendszere egy fújtató működéséhez hasonlított,
amely egyre csak szította a nyugati kapitalizmusnak és magának a nemzetállamnak
a fejlődését.
Bármennyire természetesnek tűnik is mindez' a későbbi szemlélőnek, fontos
kiemelni, hogy egy ilyen rendszer sikere két kritikus tényezőn múlott: egy meglehe­
tősen hatékony gépezeten, amely a kölcsönöket teremti elő, és azon, hogy a
kormány megőrizze hitelképességét a pénzpiacokon. Mindkét tekintetben az Egye­
sült Tartományok járt az élen - ami nem meglepő, hiszen ott a kereskedők is részt
vettek a kormányban, és szerették volna azt látni, hogy az államügyeket a pénzügyi
feddhetetlenség ugyanazon elvei alapján intézik, amilyeneket például egy részvény­
társaságban alkalmaztak. Kézenfekvő volt tehát, hogy a németalföldi államtanács,
amely eredményesen és szabályosan emelte az adókat annak érdekében, hogy az
állami kiadásokat fedezze, képes volt nagyon alacsony kamatlábakat megállapíta­
ni, és így alacsony szinten tartani az adósság-visszafizetéseket. A rendszer, amit
Amszterdam városának sok-sok pénzügyi akciója is nagymértékben megerősített
- a váltókiegyenlítés, a pénzváltás, a hitelnyújtás terén hamarosan nemzetközi
tekintélyt szerzett az Egyesült Tartományok számára, és ez természetesen egy
olyan helyzetet és légkört teremtett, amin belül a hosszú lejáratra kötvényesített
államadósságot teljesen normálisnak tekintették. Amszterdam oly sikeresen vált a
felhalmozott töke holland központjává, hogy hamarosan külföldi társaságok rész­
vényeibe is beruházhatott, és ami a legfontosabb: igen sok, külföldi kormányok
által kibocsátott kölcsönt is jegyezni tudott, különösen háborús időkben.7
Nincs szükség arra, hogy itt vizsgáljuk meg, hogy e tevékenységeknek milyen
hatásuk volt az Egyesült Tartományok gazdaságára, bár nyilvánvaló, hogy Amsz­
terdam nem vált volna a kontinens pénzügyi fővárosává, ha nem épül virágzó

74
kereskedelmi és termelői alapra. Lehet azonban, hogy mindennek hoszzú távon
előnytelen következménye volt, mivel a kormánykölcsönökből származó biztos
jövedelem egyre inkább eltávolította az Egyesült Tartományokat az ipartól, és
mindinkább olyan gazdasággá formálta, amelynek bankárjai a XVIII. század
végére mintha vonakodtak volna a tőkét nagyszabású ipari vállalkozásokban
kockára tenni; míg az a könnyedség, amellyel kölcsönöket tudott felvenni, végső
fokon hatalmas adóterhet rakott a holland kormány vállára, amit újabb adók
kivetésével tudott csak finanszírozni. Ez pedig mind a béreket, mind az árakat
versenyképtelen szintre emelte.8
Gondolatmenetünk számára még fontosabb az, hogy a külföldi államkölcsönök
jegyzésénél a hollandok sokkal kevésbé törődtek ügyfeleik vallásával vagy ideoló­
giájával, mint pénzügyi stabilitásukkal és megbízhatóságukkal. Hasonlóképpen
azokat a feltételeket, amelyeket olyan európai hatalmak, mint Oroszország, Spa­
nyolország, Ausztria, Lengyelország és Svédország kölcsönfelvételeivel szemben
támasztottak, az adott állam gazdasági potenciálja felmérésének tekinthetjük.
Megvizsgálták a bankároknak felajánlott jelzálogokat, a korábbi kamat- és juta­
lék-visszafizetésről rendelkezésre álló adatokat, és végül mérlegelték, hogy milyen
esélyei vannak egy-egy országnak, hogy győztesen kerüljön ki egy nagyhatalmi
háborúból. így például a lengyel kormányrészvények zuhanása a XVIII. század
végén, szembeállítva Ausztria évtizedekig tartó figyelemre méltó - és gyakran
tekintetbe sem vett - hitelképességével, ezeknek az államoknak relatív maradandó-
ságát tükrözte.9
De a pénzügyi erő és az erőpolitika kritikus kapcsolatának legjobb példáját e
korszak két legnagyobb riválisa, Nagy-Britannia és Franciaország szolgáltatja.
Mivel e két ország konfliktusainak kimenetele az egész európai egyensúlyt befolyá­
solta, érdemes részletesebben megvizsgálni tapasztalataikat. Az a régebbi elképze­
lés, hogy a XVIII. századi Nagy-Britannia a kereskedelmi és ipari erő töretlen és
feltartóztathatatlan növekedését, rendíthetetlen állami hitelképességet és egy rugal­
mas, felfelé mozgó társadalmi struktúrát tárt a szemünk elé - összehasonlítva az
ancien régime katonai önhittségre, a gazdasági visszamaradottságra és egy merev
osztályrendszer futóhomokjára épített Franciaországával ma már tarthatatlan­
nak tűnik. Bizonyos szempontból a francia adózási rendszer kevésbé volt regresz-
szív, mint a brit. Franciaország gazdasága a XVIII. században szintén az ipari
forradalomba való „bekapcsolódás” irányába tett elmozdulás jeleit mutatta, bár
csak korlátozott mennyiségben álltak rendelkezésére olyan kritikus áruk, mint
például a szén. Hadifelszerelés-termelése jelentős volt, és sok képzett iparosa és
néhány kiemelkedő vállalkozója is akadt.10 Jóval nagyobb népességével és kiterjed­
tebb mezőgazdaságával Franciaország sokkal gazdagabb volt, mint a szomszédos
szigetország, és kormányának bevételei és hadseregének mérete mellett bármely
európai riválisáé eltörpült; úgy tűnt, hogy dirigista berendezkedése, összehasonlít­
va a Westminster pártokra alapozott politikájával, nagyobb összetartást és kiszá­
míthatóságot kölcsönzött az országnak. Ennek következtében a XVIII. századi
britek, amikor átpillantottak a Csatornán túlra, sokkal inkább tisztában voltak
saját országuk viszonylagos gyengeségeivel, mint erős oldalaival.

75
 Mindezek ellenére az angol rendszer kulcsfontosságú előnyökkel rendelkezett a
pénzügyek birodalmában, ez pedig háborús időkben növelte az ország hatalmát,
békeidőben viszont a politikai stabilitást és a gazdasági növekedést támogatta. És
bár igaz, hogy az általános adórendszer regresszívebb volt, mint Franciaországé -
ami azt jelenti, hogy inkább a közvetett, mintsem a közvetlen adókra épült -, mégis
úgy tűnik, hogy bizonyos különleges vonásai miatt a közvélemény számára sokkal
inkább elfogadható volt. A Franciaországban nagy számban előforduló föadóbér-
lők, adóbegyüjtők és egyéb közvetítők intézménye például ismeretlen volt Nagy-
Britanniában; sok brit adó „láthatatlan” maradt (például a néhány alapvető
termékre kivetett fogyasztási adó), vagy pedig a külföldieket sújtotta (beviteli
vámok); nem voltak belső vámilletékek, amelyek annyira ingerelték a francia
kereskedőket, és visszavetették a hazai kereskedelmet; a brit földadó - a XVIII.
század nagy részének legfontosabb közvetlen adója - nem nyújtott lehetőséget a
privilegizált kivételekre, és a társadalom nagyobb része előtt „láthatatlan” maradt.
Ezeket a különféle adókat egy olyan választott testület vitatta meg és engedélyezte,
amely hibái ellenére is inkább volt reprezentatív, mint az ancien régime Franciaor­
szágban. És ha ehhez még azt a lényeges eltérést is hozzászámítjuk, hogy az egy főre
eső bevételek már 1700-ban nagyobbak voltak Nagy-Britanniában, mint Francia­
országban, akkor egészében nem meglepő, hogy a szigetország népessége képes
volt megfizetni, és meg is fizette az arányosan nagyobb adókat. Végül azzal is
érvelhetünk - bár statisztikailag nehéz bizonyítani -, hogy Nagy-Britanniában a
közvetlen adózás viszonylag könnyű terhei nemcsak a megtakarítás iránti hajlan­
dóságot növelték (és így a békeévek alatt lehetővé tették a befektetett tőke mozgó­
sítását), de a megadóztatható vagyon hatalmas tartalékait is felhalmozták a hábo­
rús időkre, amikor - hogy a nemzetet kimentsék a vészhelyzetből - magasabb
földadót és 1799-ben egy közvetlen jövedelemadót vezettek be. így a napóleoni
háborúk korának kezdetére - annak ellenére, hogy népessége még a fele sem volt
Franciaországénak - Nagy-Britannia most először abszolút mértékben több jöve­
delmet teremtett elő az adókból, mint hatalmas szomszédja.11
Még ezt az eredményt is elhomályosítja a brit és a francia állami hitelfelvételi
rendszer jelentős különbsége. Tény ugyanis, hogy a XVIII. századi konfliktusok
legtöbbje alatt a háborús többletkiadások fedezésére előteremtett extra pénzügyi
fedezet háromnegyede kölcsönökből folyt be. E téren a brit előnyök jóval nagyob­
bak voltak, mint bárhol másutt. Először is kialakult egy intézményesített keret,
amely lehetővé tette, hogy hatékony módon vehessenek föl hosszú lejáratú kölcsö­
nöket, és ezzel egy időben gondoskodott az esedékes adósságok kamatainak (és
magának az adósságnak) a visszafizetéséről. A Bank of England létrehozása
1694-ben (először mintegy háborús segédeszközként), valamivel később az állam­
adósság szabályozása, másfelől a tőzsde virágzása és a vidéki bankok számának
növekedése mind a kormány, mind az üzletemberek számára hozzáférhető pénz­
kölcsönzést tett lehetővé. A papírpénz használatának egyre elterjedtebb formái,
komoly infláció vagy a hitelképesség elvesztése nélkül, számos előnnyel jártak egy
olyan korban, amely a fémpénz állandó hiányával küzdött. A „pénzügyi forrada­
lom” azonban aligha járt volna sikerrel, ha az állam szerződéseit nem olyan

76
parlamentek szavatolják, amelyeknek hatalmukban állt további adókat bevezetni,
és ha a miniszterek - Walpole-tól egészen az ifjabb Pittig - nem dolgoztak volna
keményen azon, hogy elsősorban bankárjaikat, általánosságban pedig a közvéle­
ményt meggyőzzék arról, hogy ők is magukévá tették a pénzügyi becsületesség és
a „gazdasági” kormányzat elveit, de nem járt volna sikerrel akkor sem, ha az ipar
és a kereskedelem folyamatos - sőt néhány ágában kirobbanó - bővülése nem
hozza meg a vámokból és adókból származó bevételek ezzel együtt járó növekedé­
sét. Az ilyen növekedést még a háború kirobbanása sem állította meg, feltéve, hogy
az angol haditengerészet megvédte az ország tengerentúli kereskedelmét, és akadá­
lyozta a rivális hatalmak ilyen tevékenységét. A kezdeti bizonytalankodás, a
számottevő politikai ellenzék és az 1720-as hírhedt South Seas Bubble-ügy, a
Dél-tengeri Társaság bukása miatt csaknem bekövetkező pénzügyi összeomlás
ellenére is Nagy-Britannia hitelképessége szilárd alapokon nyugodott. „Az irányí­
tásában mutatkozó hiányosságok ellenére - jegyzi meg egy történész - a század
hátralevő részében az angol államháztartás becsületesebb és hatékonyabb is ma­
radt, mint bármely más európai államé.”12
Mindennek nemcsak az lett az eredménye, hogy a kamatlábak folyamatosan
*
zuhantak, hanem az is, hogy a brit állami részvény egyre vonzóbbnak tűnt a
külföldi és különösen a holland befektetők számára. így azok a rendszeres üzletek,
amelyeket ezekkel az értékpapírokkal bonyolítottak le az amszterdami piacon,
fontos részeivé váltak az angol-holland kereskedelmi és pénzügyi kapcsolatoknak,
és mindkét ország gazdaságára jelentős hatással voltak.13 Erőpolitikai szempont­
ból ennek értéke abban a módban rejlett, ahogyan az Egyesült Tartományok
erőforrásai sorozatosan segítették a brit háborús törekvéseket, még akkor is,
amikor a Franciaország elleni holland szövetséget egy kelletlen semlegesség váltot­
ta fel. Csak az amerikai függetlenségi háború idején apadt el lassacskán a holland
pénzforrás, annak ellenére, hogy London kész volt magasabb kamatokat felajánla­
ni. (Nem véletlen, hogy ez volt az a konfliktus, amelyben a brit katonai, tengerésze­
ti, diplomáciai és kereskedelmi gyengeségek a legszembetűnőbbek voltak, és épp
ezért hitelbesorolásuk is a legalacsonyabbra süllyedt.) 1780-ra azonban, amikor a
hollandok a franciák oldalán léptek be a háborúba, a brit kormány felismerte saját
gazdaságának erejét és azt, hogy a hazai töke olyannyira hozzáférhető, hogy a brit
befektetők csaknem teljesen elő tudják teremteni a szükséges kölcsönöket.
A 2. táblázat összegezi Nagy-Britannia háborús kölcsöneinek mértékét - és
pozitív végeredményét.
E számadatok stratégiai következménye tette lehetővé, hogy az ország „adóbe­
vételeinél aránytalanul többet költsön háborúra, és így a Franciaország és szövet­
ségesei elleni küzdelembe bevethesse azt a mindent eldöntő hajó- és emberfölényt,
amely nélkül a korábban már mozgósított erőforrásokat is feleslegesen használta
volna föl”.14 Bár a XVIII. század folyamán számtalan brit kommentátor remegni
kezdett már az államadósság puszta nagyságától és lehetséges következményeitől

* Az osztrák örökösödési háború idejére (1739-1747) a kormánynak sikerült nagy összegeket

kölcsönözni 3-4%-os kamatra, ez a fele volt a Marlborough idejére jellemző kamatlábnak.

77
 2. táblázat Brit kiadások és bevételek a háborús időkben,
1688-1815
(fontban)

Az egyenleget A kölcsönök
Időszak összkiadás összbevétel fedező százaléka
kölcsönök a kiadásokban

1688-1697 49 320145 32766754 16 553 391 33,6

1702-1713 93 644 560 64239477 29405083 31,4
1739-1748 95628 159 65903 964 29724195 31,1
1756-1763 160 573 366 100 555 123 60018 243 37,4
1776-1783 236462689 141902620 94 560069 39,9
1793-1815 1 657 854 518 1 217556439 440 298079 26,6

Összesen 2 293483437 1622924 377 670 559060 33,3

is, az azonban tény marad, hogy (Berkeley püspök szavaival) a hitel volt „Anglia
legalapvetőbb előnye Franciaországgal szemben”. Végső soron az állami kiadások
nagymértékű növekedése és az a hatalmas és tartós igény, amelyet különösen az
Admiralitás megrendelései támasztottak a vas, a fa, a szövet és egyéb áruk iránt,
olyan „visszacsatolási kört” hozott létre, amely á brit ipari termelést segítette, és
olyan technológiai áttörések egész sorozatát ösztönözte, amelyek a későbbiek
során újabb előnyt biztosítottak Angliának Franciaországgal szemben.15
Ma már könnyű belátni, miért nem tudtak versenyezni a franciák ezen a téren
az angolokkal.16 Legelőször is Franciaországban nem volt megfelelő á/Zamháztar-
tási rendszer. A középkortól kezdve a francia monarchia pénzügyeit bizonyos
csoportok - a községi elöljárók, a klérus, a tartományi rendek és egyre inkább az
adóbérlők - „bonyolították”, begyűjtötték az állami jövedelmeket, és ellenőrizték
a királyi monopóliumokat a haszon egy részéért cserébe, valamint, ezzel egy időben
-jelentős kamatlábra - pénzt kölcsönöztek a francia kormánynak az ügyletekből
származó, várható bevételekre. A korrupció lehetősége nemcsak a főadóbérlőre
volt érvényes, aki a dohány- és sójövedéket beszedte, de igaz volt az egyházközségi
és területi adószedőkre és az olyan közvetlen adók, mint például a taille beszedésé­
ért felelős tartományi fö-adófelügyelőkböl álló teljes hierarchiára. Mindegyik
leszedte a maga sápját, mielőtt a pénzt magasabb szintre továbbította volna; és
mindegyik 5% kamatot kapott a bérleti ár után, amit a hivatal elnyeréséért fizetett.
Sok régebbi hivatalnok megbízást kapott arra, hogy még mielőtt a beszedett pénzt
átadná a kincstárnak, különböző béreket vagy a kormány szállítóinak járó pénze­
ket fizessen ki belőle. Ezek az emberek is kölcsönöztek - kamatra - a koronának.
Egy ilyen hanyag és esetleges szervezet önmagában hordozza a korrupciót, és így
az adófizetők pénzének nagy része magánkézbe vándorolt. Néhányszor, különösen
háborúk után, előfordult, hogy vizsgálatot indítottak a pénzbeszedők ellen, akik

78
közül sokan kénytelenek voltak „kárpótlást” fizetni, vagy alacsonyabb kamatlábat
elfogadni, de ezek az akciók puszta gesztusok maradtak. „A valódi vádlott -
szögezi le a történész - maga a rendszer volt.”17 E szakszerűtlenség második
következménye az volt, hogy egészen Necker 1770-es évekbeli reformjaiig nem
létezett állami könyvvitel, a bevételek és kiadások éves mérlegét nem készítették el;
a deficit problémáját is csak ritkán tekintették lényegesnek. Ha az uralkodó tudott
pénzt keríteni a katonaság és az udvar azonnali szükségleteire, akkor alig törődtek
az államadósság folyamatos növekedésével.
A felelőtlenség hasonló fajtájának jeleit korábban a Stuart uralkodóknál is
felfedezhettük, de tény, hogy a XVIII. századra Nagy-Britannia az államháztartás
egy olyan, a parlament által ellenőrzött formáját alakította ki, amely számos
előnyhöz juttatta az elsőségért folytatott versenyben. Ezek közül, úgy tűnik, nem
a legutolsó helyen szerepel az, hogy míg az állami kiadások és az államadósság
emelkedése nem ártott (talán még lökést is adott) a brit kereskedelmi és ipari
beruházásnak, addig a Franciaországban uralkodó viszonyok arra késztették a
tartalék tökével rendelkezőket, hogy inkább hivatalt vagy évjáradékot vegyenek,
és ne üzletbe fektessék a pénzüket. Igaz ugyan, hogy néhány alkalommal Francia­
országban is történtek kísérletek egy nemzeti bank létrehozására - hogy az adóssá­
got megfelelően tudják kezelni, és olcsó hitelt teremtsenek elő, de e terveknek
mindig ellenálltak azok, akiknek érdekei fűződtek a fennálló rendszerhez. A fran­
cia kormány pénzügyi politikáját - ha egyáltalán megérdemli ezt az elnevezést -
épp ezért mindig egyik napról a másikra intézték.
Franciaország kereskedelmi fejlődését szintén számtalan ok hátráltatta, érdekes
megemlíteni például, hogy egy olyan francia kikötő, mint La Rochelle, milyen
hátrányos helyzetben volt, Liverpoollal vagy Glasgow-val összehasonlítva. Mind­
három kikötő célja a XVIII. században fellendülő „atlanti-óceáni gazdaság” kiak­
názása volt, és La Rochelle különösen kedvező helyen feküdt a Nyugat-Afrikába
és Indiába irányuló háromoldalú kereskedelem szempontjából. A francia kikötő
ilyesfajta kereskedelmi törekvéseit megakadályozták a korona sorozatos fosztoga­
tásai, amely „telhetetlen volt kincstári követeléseiben és könyörtelen az új és még
nagyobb bevételi források felkutatásában”. „A kereskedelemre kivetett súlyos,
méltánytalan és önkényes közvetett és közvetlen adók” óriási száma lassította a
gazdasági növekedést, a hivatalok eladása eltérítette a helyi tőkét a kereskedelmi
beruházásoktól, és a megvesztegethető tisztviselők által kiszabott illetékek erősítet­
ték ezt a tendenciát; a monopolisztikus társaságok pedig korlátozták a szabad
vállalkozást. Ráadásul, bár az 1760-as években a korona kényszerítette a rochellei-
eket, hogy nagy és drága fegyverraktárt építsenek (ellenkező esetben elkobozzák
a város összes bevételét!), de ezért semmit nem ajánlottak cserébe, amikor háborúk
törtek ki. Mivel a francia kormány általában szárazföldi és nem haditengerészeti
célokat tűzött maga elé, La Rochelle számára katasztrofálisak voltak a gyakori
összeütközések a fölényben lévő angol haditengerészettel. A kikötőváros megélte,
hogy hajóit elfogják, megbénítják jövedelmező rabszolga-kereskedelmét, és tenge­
rentúli piacai Kanadában és Louisianában megsemmisülnek - és mindez akkor
történt, amikor a hajózási biztosítási tarifák az egekbe szöktek, és új válságadókat

79
vetettek ki. Végső csapást jelentett, hogy a francia kormány gyakran kényszerült
arra, hogy tengerentúli gyarmatosai számára háborús időkben engedélyezze, hogy
a kereskedelmi forgalmat semleges szállítókkal bonyolítsa le, bár ezáltal a békekö­
tés után e piacok visszaszerzése még nehezebbé vált. A brit gazdaság atlanti-óceáni
szektora a XVIII. században folyamatosan növekedett, és biztos hasznot húzott
háborús időkben - a francia kalózok támadásai ellenére is - a kormány álláspont­
jából, amely szerint a profit és a hatalom, a kereskedelem és az uralkodás egymás­
tól elválaszthatatlan.18
Franciaország pénzügyi éretlenségének legkínosabb következménye persze az
volt, hogy háború idején számtalan módon alámosta az ország katonai és haditen­
gerészeti törekvéseit.19 A rendszer csekély hatékonysága és kiszámíthatatlansága
miatt hosszabb időt vett igénybe, míg gondoskodni tudtak - mondjuk - a tengeré­
szet készleteinek beszerzéséről, mialatt a hadiszállítóknak általában többet kellett
kifizetniük, mint amennyit a brit vagy holland admiralitásnak kellett volna fizetni.
A hatalmas összegek előteremtése háborús időkben mindig igen nehéz volt a
francia monarchia számára, még akkor is, amikor az 1770-es és 1780-as években
egyre inkább a holland tőkére támaszkodott. A régóta tartó pénzleértékelések, az
adósságok részleges el nem ismerése és egyéb, a rövid, illetve hosszú lejáratú váltók
tulajdonosai ellen hozott önkényes intézkedések arra késztették a bankárokat,
hogy jóval magasabb kamatlábakat követeljenek, mint a brit vagy más európai
államoktól, és ebbe a szorult helyzetben lévő francia állam bele is egyezett.
* De
még az irreális árak megfizetésére mutatkozó hajlandóság sem tette lehetővé a
Bourbon-uralkodók számára, hogy biztosítsák azokat az összegeket, amelyekre
egy hosszan elhúzódó háborúban a totális küzdelem folytatásához szükségük volt.
E relatív francia gyengeséget legjobban az amerikai függetlenségi háborút köve­
tő évek illusztrálják. Ez az összecsapás aligha volt dicsőséges a britek számára, akik
legnagyobb gyarmatukat vesztették el, emellett államadósságuk körülbelül 220
millió fontra emelkedett. Mivel azonban ezeket az összegeket alig 3%-os kamatra
kölcsönözték, az évi visszafizetések mindössze 7,33 millió fontot tettek ki. A
háború valós költségei Franciaország számára jóval kisebbek voltak; amúgy is
csak a harcok középső szakaszában kapcsolódtak be a konfliktusba, azok után,
hogy Necker kísérletet tett a költségvetési mérleg egyensúlyban tartására, és ez
egyszer a monarchiának nem volt szüksége arra, hogy nagy hadsereget vonultasson
föl. Mindezek ellenére a háború legalább egymilliárd livre-jébe került a francia
kormánynak, és ezt az egész összeget gyakorlatilag olyan kölcsönökből fedezték,
amelyeknek kamata csaknem a kétszerese volt annak, amennyiért a brit kormány
jutott kölcsönhöz. Mindkét országban az állam évi bevételeinek felét a kölcsönök
törlesztésére fordították, de közvetlenül 1783 után a britek több intézkedést léptet­
tek életbe (törlesztési alap, konszolidált bevételi alap, tökéletesített állami könyve­
lés) annak érdekében, hogy stabilizálják ezt az összeget, és megerősítsék az ország
hitelképességét - talán ez volt az ifjabb Pitt egyik legjelentősebb teljesítménye.

* Ezzel szemben áll, hogy például XIV. Lajos uralkodásának korai éveiben Franciaországnak
alacsonyabb kamatlábra sikerült pénzt kölcsönöznie, mint a Stuartoknak vagy III. Vilmosnak.

80
Ezzel szemben a francia oldalon nagy összegű új kölcsönöket vettek fel minden
évben, mivel a „rendes” bevételek még békeidőben sem tudták soha fedezni a
kiadásokat, és az éves deficit emelkedésével a kormány hitelképessége még tovább
gyengült.
Ennek az a meglepő statisztikai következménye lett, hogy az 1780-as évek végén
Franciaország államadóssága csaknem ugyanakkora volt, mint Nagy-Britanniáé -
körülbelül 215 millió font -, de az évi kamatfizetések csaknem kétszer akkorára (14
millió fontra) rúgtak. Tovább rontotta a helyzetet, hogy az egymást követő pénz­
ügyminiszterek új adóbevezetési törekvései a közvélemény egyre keményebb ellen­
állásába ütköztek. Végső soron a Calonne által javasolt adóreformok, amelyek
aztán 1787-ben az Előkelőek Gyűlésének összehívásához vezettek, a parlamentek
elleni lépések, a kincstár által felfüggesztett fizetések és aztán (1614 óta először) a
rendi gyűlés összehívása 1789-ben elindította az ancien régime végső összeomlását
Franciaországban.20 Az államcsőd és a forradalom közötti kapcsolat nagyon is
szembetűnő. Az ezt követő kétségbeejtő körülmények között a kormány még több
bankjegyet bocsátott ki (1789-ben 100 millió, 1790-ben 200 millió livre értékben),
majd ezt az eljárást váltotta föl az alkotmányozó nemzetgyűlésnek az a saját
átmeneti megoldása, hogy az egyházi birtokokat lefoglalták, és ezek felbecsült
értékében adtak ki papírpénzt. Mindez további inflációhoz vezetett, amit a háború­
ba lépésről szóló 1792-es döntés csak tovább súlyosbított. A kincstáron belüli
adminisztratív reformok, valamint a forradalmi rezsim törekvése, hogy megismerje
az ügyek valódi állását, fokozatosan a Nagy-Britanniában vagy máshol működő
rendszerekhez hasonló egységes, bürokratikus bevételbegyűjtő rendszert hozott
létre. Ennek ellenére a belső megrázkódtatások és az egészen 1815-ig tartó külső
terjeszkedés a francia gazdaságot még inkább visszavetette legnagyobb riválisának
gazdagságához képest.
Mindegyik rezsim és államférfi gondolatát az a probléma foglalta le, hogyan
lehet a jelenlegi - és korábbi - háborúk finanszírozásához bevételekhez jutni. A
fegyveres erők fenntartása még békeidőben is elvitte az ország kiadásainak 40-
50%-át; háború idején ez ennél jóval többet, 80-90%-ot is elérhetett. Bármilyen
volt is egy adott ország belső politikai berendezkedése, az autokrata birodalmak,
az alkotmányos monarchiák és a polgári köztársaságok egész Európában ugyanaz­
zal a nehézséggel néztek szembe. Minden egyes háborús lázroham (különösen 1714
és 1763) után a legtöbb országnak kétségbeejtően szüksége volt a lélegzetvételre,
hogy kimerült gazdasága talpra álljon, és leszámoljon a háború és a magas adózás
által igen gyakran kiváltott belső elégedetlenséggel; de az európai államrendszer
versenyszellemű és önző természetéből következett, hogy a hosszan tartó béke
szokatlan volt, és pár éven belül újra kezdődtek az előkészületek a további hadvise­
lésre. De ha a pénzügyi terheket még Európa három leggazdagabb népe, a francia,
a holland, az angol is alig tudta elviselni, akkor hogyan bírhatták ki ezeket a jóval
szegényebb országok?
Egyszerű a válasz: sehogy sem. Még II. Frigyes Poroszországa - amely pedig
kiterjedt, jól megművelt birtokokból és monopóliumokból húzta jövedelmeinek
nagy részét - sem tudott megfelelni az osztrák örökösödési háború és a hétéves

81
háború követelményeinek anélkül, hogy ne fordult volna három „különleges”
bevételi forráshoz: a fémpénz lerontásából származó haszonhoz, az olyan szomszé­
dos államok, mint Szászország és Mecklenburg kifosztásához, valamint 1757 után
a gazdagabb szövetségestől, Nagy-Britanniától érkező jelentős segélyekhez. A
kevésbé prosperáló és inkább decentralizált Habsburg Birodalom számára óriási
probléma volt a háború finanszírozása, de nehezen hihető, hogy bármennyivel is
kedvezőbb lett volna a helyzet Oroszországban vagy Spanyolországban, ahol -
eltekintve a parasztság és a fejletlen középosztályok további kizsigerelésétől - nem
voltak biztatóak a pénzszerzési kilátások. A klasszikus feudális berendezkedések­
ben, ahol sok rend követelt kiváltságokat magának (például a magyar nemesség,
a spanyol klérus), még a jól megfontolt közvetett adók ötlete, a fémpénz leértékelé­
se és a papírpénznyomás is aligha volt elegendő a jól felépített hadseregek és a
fényűző udvarok fenntartásához. Miközben a háború kitörése az országos vész­
helyzetben hozott rendkívüli kincstári intézkedésekhez vezetett, ez egyben azt is
jelentette, hogy egyre növekvő bizalommal kellett a nyugat-európai pénzpiacok
vagy - ami még jobb - a Londonból, Amszterdamból, Párizsból érkező közvetlen
segélyek felé fordulni, amelyeket aztán zsoldosok és felszerelések vásárlására lehe­
tett felhasználni. Jóllehet, a pás d’argent, pás de Suisses (Nincs pénz, nincs zsoldos)
a reneszánsz hercegek jelmondata volt, de ez még a frigyesi és napóleoni időkben
is az élet egyik kikerülhetetlen ténye maradt.21
Mindezzel nem azt akarjuk mondani, hogy ezekben a XVIII. századi háborúk­
ban a nemzetek sorsát mindig a financiális tényezők határozták meg. Amszterdam
például a korszak nagy részében a világ legjelentősebb pénzügyi központja volt,
egyedül mégsem tudta volna megvédeni az Egyesült Tartományok generációról
generációra öröklődő vezető hatalmi szerepét. Ezzel szemben az európai ügyekben
Oroszország befolyása és hatalma mégis folyamatosan nőtt, annak ellenére, hogy
az ország gazdaságilag elmaradott volt, és kormánya ugyancsak nélkülözte a tőkét.
E látszólagos ellentmondás magyarázatához szükséges, hogy a pénzügyekhez ha­
sonló alapos vizsgálat alá vegyük a második fontos meghatározó tényező, a
földrajzi helyzet befolyását a nemzeti stratégiára.

Geopolitika
Az európai erőpolitika hagyományosan versenyszellemű lényege és a XVIII. száza­
di szövetségesi kapcsolatok ingatagsága miatt a versengő államok gyakran igen
eltérő körülmények - és anyagi helyzetük szélsőséges változásai - közepette keve­
redtek egyik jelentős konfliktusból a másikba. Titkos szerződések és a „diplomá­
ciai fordulatok” eredményeképpen a hatalmak változó szövetségi rendszerei így
mind katonai, mind haditengerészeti téren az európai egyensúlyban gyakori eltoló­
dásokat idéztek elő. Természetesen mindez előtérbe helyezte egy ország diploma­
táinak szakértelmét, valamint a fegyveres erők hatékonyságát, de aláhúzta a
földrajzi tényező jelentőségét is. E fogalmon persze nemcsak az olyan összetevőket

82
értjük, mint például egy ország éghajlata, a nyersanyagok, a mezőgazdaság termé­
kenysége és a kereskedelmi útvonalak megközelíthetősége - bár ezek is fontosak az
ország általános jólétéhez hanem sokkal inkább a stratégiai fekvés kritikus
kérdését a multilaterális háborúk idején. Sikerült-e tehát egy adott országnak egy
frontra összpontosítani energiáit, vagy több fronton kellett harcolnia? Gyenge
vagy erős államokkal volt közös határa? Szárazföldi vagy tengeri hatalom volt-e
elsősorban, vagy a kettő vegyesen - és ez milyen előnyökkel és hátrányokkal járt?
Ki tudott-e könnyedén lépni egy nagy közép-európai háborúból, ha éppen úgy
akarta? És végül: tudott-e magának további erőforrásokat biztosítani a tengeren­
túlról?

Az Egyesült Tartományok sorsa e korszakban jó példa arra, milyen hatással volt

a földrajzi helyzet a politikára. A XVII. század kezdetén az országnak megvolt a
gazdasági növekedéshez szükséges legtöbb belső feltétele - virágzó gazdaság,
társadalmi stabilitás, jól képzett hadsereg és ütőképes haditengerészet; és akkori­
ban úgy tűnt, hogy földrajzi helyzete sem hátrányos. Épp ellenkezőleg, folyóháló­
zata (bizonyos mértékig) akadályozta a spanyol terjeszkedést, és északi-tengeri
pozíciója folytán a gazdag heringhalász-területekhez is könnyen hozzáférhetett. De
egy évszázaddal később a hollandok már azért küzdöttek, hogy megtartsák tulaj­
donukat riválisaikkal szemben. A merkantilista politika átvétele Cromwell Angliá­
jában és Colbert Franciaországában a holland kereskedelmet és szállítást sújtotta.
Parancsnokaik, Tromp és de Ruyter kiváló taktikai érzéke ellenére, az Anglia ellen
folytatott tengeri háborúban a holland kereskedöhajóknak vagy vállalniuk kellett
a vesszőfutást a Csatornán, vagy - Skóciát megkerülve - a hosszabb és viharosabb
útvonalakon kellett közlekedniük, ahol (heringhalász-területükhöz hasonlóan)
még így is ki voltak téve a támadásoknak az Északi-tengeren. Az uralkodó nyugati
szelek is az angol admirálisoknak kedveztek; a sekély vizek a holland partoknál
megszabták a hajók merülését - és így végső soron méreteiket és erejüket is.22
Ahogy az Amerikával és Indiával folytatott kereskedelmét egyre inkább veszélyez­
tette a brit tengeri hatalom, a baltikumi entrepöt (raktár)-kereskedelmet - Hollan­
dia korai jólétének egyik alappillérét - a svédek és más helyi vetélytársak tették
lehetetlenné. Bár a hollandok időlegesen talán még megerösithették magukat azzal,
hogy nagy hadiflottát küldtek a veszélyeztetett pontra, de semmiféle lehetőségük
nem lehetett arra, hogy tartósan megőrizzék kiterjedt és sebezhető érdekeltségeiket
a távoli tengereken.
Az 1660-as évek végétől kezdve a dilemmát még tovább súlyosbította a hollan­
dok kiszolgáltatottsága azzal a szárazföldi fenyegetéssel szemben, amit XIV. Lajos
Franciaországa jelentett számára. Mivel a veszély még annál is nagyobb volt, mint
amivel egy évszázaddal korábban Spanyolország fenyegette, a hollandok arra
kényszerültek, hogy saját hadseregüket kibővítsék (ez 1693-ra 93 000 főből állt), és
még több erőforrást áldozzanak a déli határ menti erődök létszámának feltöltésére.
A holland energiák kiszipolyozása kétirányú volt: egyfelől hatalmas pénzösszege­
ket fordítottak katonai kiadásokra, ami a háborús adósságok és a kamatfizetések

83
spirális emelkedéséhez, megnövelt fogyasztási adókhoz és magas bérekhez vezetett.
Ezek pedig hosszú távon aláásták a nemzet kereskedelmi versenyképességét. Más­
felől háborús időkben komoly veszteségeket szenvedett az a népesség, amelynek
kétmillió körüli lélekszáma az egész korszak alatt meglepően állandó volt. Innen
a súlyos veszteségektől való jogos félelem a spanyol örökösödési háború (1702—
1713) csatái alatt, amit Marlboroughnak az a szándéka váltott ki, hogy az angol­
holland seregeket Franciaország elleni véres és frontális ütközetekben vesse be.23
Az angol szövetség, amit III. Vilmos 1689-ben szentesített, megmentette ugyan
az Egyesült Tartományokat, egyidejűleg viszont nagymértékben hozzájárult füg­
getlen nagyhatalmi pozíciójának hanyatlásához - hasonlóan ahhoz, ahogy több
évszázaddal később az 1941-es kölcsönbérleti törvény és a szövetség az Egyesült
Államokkal egyszerre mentette meg és aknázta alá a brit birodalmat, amely
Marlborough egyik kései leszármazottja, Winston Churchill alatt harcolt a túlélé­
sért. A holland erőforrások elégtelenek voltak az 1688 és 1748 között Franciaor­
szág ellen vívott különböző háborúkban; így a védelmi kiadások háromnegyedét
a katonaságra kellett fordítaniuk. Ezért flottájukat elhanyagolták, míg a britek
egyre jobban kivették részüket a tengeri és a gyarmati hadjáratokból és az ezekből
származó kereskedelmi előnyökből. Ahogy a londoni és bristoli kereskedők virul­
tak, úgy szenvedtek az amszterdamiak. Ezt a helyzetet még tovább súlyosbították
az állandó brit erőfeszítések, hogy háborús időben Franciaországgal mindenfajta
kereskedelmet meghiúsítsanak, ellentétben a hollandokkal, akik szerették volna a
jövedelmező kapcsolatokat megőrizni. Mindez azt tükrözi, hogy az Egyesült Tar­
tományok ebben a korszakban mindvégig igen érdekelt volt a külkereskedelemben
és a külföldi pénzügyekben (emiatt jobban is függött ezektől), míg Nagy-Britannia
gazdasága még mindig viszonylag önellátó volt. Kevés haszonnal járt a hétéves
háborúban az Egyesült Tartományok semlegessége is, mert a gőgös angol haditen-
gerészet elutasította a „szabad hajózás, szabad áruk” doktrínáját, és elhatározta,
hogy megakadályozza Franciaország tengerentúli kereskedelmének semleges zász­
lók alatt történő lebonyolítását. 24 A kérdés fölött kirobbant 1758-59-es angol­
holland diplomáciai vita az amerikai függetlenségi háború kezdeti éveiben megis­
métlődött, végül 1780 után nyílt ellenségeskedéssé fajult, és ez semmit sem használt
Nagy-Britannia és az Egyesült Tartományok tengeri kereskedelmének. A francia
forradalom és a napóleoni háborúk idején a hollandok Nagy-Britannia és Francia­
ország között őrlődtek. Megkárosította őket, hogy a kölcsönök egyre inkább
behajthatatlanokká váltak; elkedvetlenedtek a hazai megosztottságtól, gyarmato­
kat és tengerentúli kereskedelmi pozíciókat is vesztettek egy olyan globális verseny­
ben, amit nem kerülhettek el, de hasznot húzni sem tudtak belőle. Ilyen körülmé­
nyek között egyszerűen nem volt elegendő sem a pénzügyi szakértelem, sem a
„tőkefeleslegre” alapozott bizalom.25

Ehhez igencsak hasonló módon, de nagyobb mértékben szenvedett Franciaország

is a XVIII. század folyamán hibrid hatalmi volta miatt, miközben megosztotta
energiáit egyfelől kontinentális céljai, másfelől tengeri és gyarmatosító ambíciói

84
között. XIV. Lajos uralkodásának korai szakaszában ez a stratégiai kettősség még
nem volt különösen feltűnő. Franciaország ereje szilárdan támaszkodott a hazai
nyersanyagokra, nagy és viszonylag egységes területére, mezőgazdasági önellátásá­
ra és arra a körülbelül 20 milliós lakosságra, amely lehetővé tette XIV. Lajos
számára, hogy 30000 fős hadseregét (1659) 1666-ban 97000, majd 1710-ben
350000 főre emelje.26 A Napkirály külpolitikai céljai is hagyományosan a konti­
nensre összpontosultak - tovább gyengíteni a Habsburgok helyzetét délen Spa­
nyolország, keleten és északon a spanyol Habsburg és a német tartományok
(Franche-Comté, Lotaringia, Elzász, Luxemburg és Spanyol-Németalföld) lánca
ellen tett lépésekkel -, és nem a tenger felé irányultak. A kimerült Spanyolország,
a török fenyegetéstől megzavart osztrákok és a kezdetben semleges angolok mellett
XIV. Lajos a két évszázados diplomáciai sikerek gyümölcsét élvezhette, de aztán
a francia követelések arroganciája megriasztotta a többi hatalmat.
Franciaország számára a legfőbb stratégiai problémát az jelentette, hogy bár
védelmi szempontból igen erős volt, de helyzete nem tette alkalmassá döntő hódító
hadjárat vezetésére; hiszen részben földrajzi akadályok, részben a nagyhatalmak
már meglévő érdekeltségei vették körül minden oldalról. Egy, a Spanyol-Németal ­
föld (Habsburg-fennhatóság alatt álló) területe elleni támadás például egy olyan
kimerítő hadjárattal járt együtt, amely erődökkel és vízi utakkal tarkított területen
vezetett át, és nem csupán a Habsburg-hatalmak, de az Egyesült Tartományok és
Anglia válaszlépését is kiprovokálta. A Németországba irányuló francia katonai
támadások is nehézségekbe ütköztek: a határon könnyebben lehetett átlépni, de a
közlekedési útvonalak sokkal hosszabbak voltak, és ismét kikerülhetetlenül egy
koalícióval kellett szembeszállni - az osztrákokkal, a hollandokkal, a britekkel
(különösen a Hannover-ház 1714-es trónra lépése után) és még a poroszokkal is.
Még akkor is, amikor a XVIII. század közepén Franciaország erős német partnert
(akár Ausztria, akár Poroszország) keresett, egy ilyen szövetség természetes követ­
kezménye az lett, hogy a másik német hatalom ellenféllé vált, és ami még fonto­
sabb, Nagy-Britanniától vagy Oroszországtól igyekezett támogatást szerezni, hogy
semlegesítse a francia ambíciókat.
Ráadásul a tengeri hatalmak elleni minden háború bizonyos mértékig megosz­
totta a franciák energiáit, és elterelte figyelmüket a kontinensről, így csökkentette
egy sikeres szárazföldi hadjárat valószínűségét. Egyfelől a flandriai, németországi,
észak-itáliai, másfelől a Csatornán, az Antillákon, Kanada déli részén és az Indiai­
óceánon folytatott harcok között őrlődve, a francia stratégia ismételten a „két szék
közt a pad alá” esett. Minthogy soha nem kívántak olyan totális pénzügyi erőkifej­
tést tenni, amely az angol haditengerészet felsőbbrendűségének megrendítéséhez
lett volna szükséges,
* az egymást követő francia kormányok annak a tengerészgya­

* Az 1689-1697-es és az 1707-1714-es konfliktusok alatt például Franciaország összes kiadásainak

10%-át juttatta haditengerészetének és 57-65%-át hadseregének (az ennek megfelelő brit adatok: 35%
a haditengerészetnek és 40% a hadseregnek). 1760-ban a francia haditengerészet csak egynegyedét
kapta annak az összegnek, ami a hadseregnek jutott. De még ha a pénzek befolytak is, Franciaország
földrajzi helyzete miatt háborús időkben nehéz volt hozzájutni a Baltikumból a flotta számára elenged­
hetetlen haditengerészeti felszerelésekhez.

85
logságnak juttatták a pénzeket, amelyet - amennyiben Franciaország kizárólag
szárazföldi hatalom - fel lehetett volna használni a hadsereg megerősítésére. Csak
az 1778—1783-as háborúban sikerült Franciaországnak brit ellenségét megszégye­
nítenie azzal, hogy a nyugati féltekén az amerikai lázadókat támogatta, de úgy,
hogy közben minden Németország felé irányuló hadművelettől tartózkodott. A
franciák egyéb háborúikban soha nem élvezhették a stratégiai koncentráció fény­
űzését - ennek eredményét meg is szenvedték.
Összefoglalva: az ancien régime Franciaországa méreténél, lakosságánál és gaz­
dagságánál fogva mindig az európai államok legnagyobbika maradt, de ahhoz,
hogy „szuperhatalommá” váljon, mégsem volt elég nagy, és nem volt megfelelően
szervezett. Nem tudta legyőzni azt a koalíciót, amely ambíciói következtében
szükségszerűen létrejött, mivel ellenfelei a szárazföldön korlátozták, a tengeren
pedig nem engedték kibontakozni. A francia akciók így inkább megszilárdították,
mintsem zavarták volna a hatalom pluralitását Európában. Csak amikor a forra­
dalom átformálta az ország energiáit, és ezeket Napóleon zseniálisan alkalmazta,
akkor tudta Franciaország elképzeléseit - egy időre - a kontinensre ráerőltetni. De
ez a siker még akkor is csak átmeneti volt, hiszen az ország nem rendelkezett olyan
katonai potenciállal, amely a Németország, Itália és Spanyolország fölötti francia
fennhatóságot tartósan biztosítani tudta volna, Oroszországról és Nagy-Britanniá­
ról már nem is beszélve.

Franciaországnak az a geostratégiai problémája,-hogy több fronton kellett szem­

benéznie potenciális ellenséggel, nem volt egyedülálló, még akkor sem, ha az ország
saját maga is súlyosbította helyzetét ismétlődő fegyveres konfliktusokkal és a
kormányzatban uralkodó krónikusan anarchikus állapotokkal. A korszak két
nagy német hatalmának - az osztrák Habsburgoknak és Brandenburg - Poroszor-
szágnak - földrajzi helyzeténél fogva szintén ugyanezzel a problémával kellett
megküzdenie. Ez persze az osztrák Habsburgoknak semmi újat nem jelentett. Az
általuk uralt tartományok földrajzilag kedvezőtlen alakú konglomerációja (Auszt­
ria, Csehország, Szilézia, Morvaország, Magyarország, Milánó, Nápoly, Szicília és
1714 után Németalföld déli része -1. az 5. térképet) és a többi hatalom e területek­
hez viszonyított elhelyezkedése miatt már az örökség megtartása is rémálomba illő
diplomáciai és katonai bűvészmutatványokat igényelt; ahhoz pedig, hogy ezt
növeljék, vagy zsenialitásra, vagy jó szerencsére, esetleg mindkettőre szükség volt.
így mialatt a törökök ellen vívott számos háború (1663-64, 1683-99, 1716-18,
1737-39, 1788-91) azt mutatta, hogy a Habsburg-seregek rendszerint megerősítet­
ték pozíciójukat a Balkánon, addig ez a küzdelem a hanyatló Oszmán Birodalom
ellen felemésztette Bécs energiáinak nagy részét az itt tárgyalt időszakokban.27
Amikor például a törökök 1683-ban a birodalmi főváros kapui előtt álltak, I. Lipót
kénytelen volt semleges maradni Franciaországgal szemben, XIV. Lajos Elzászt és
Luxemburgot „visszacsatoló” provokációi ellenére is, amelyek ugyanerre az évre
estek. Ez az osztrák kettősség a kilencéves háború (1689-97) és az ezt követő
spanyol örökösödési háború (1702-13) alatt kevésbé volt feltűnő - mivel erre az

86
időre Bécs már egy gigantikus franciaellenes koalíció tagjává vált de később sem
szűnt meg soha teljesen. Egyrészt az általános Habsburg-érdekek európai védelme,
másrészt Poroszország felkelését követően ezen érdekek Németországon belüli
védelme miatt sok későbbi, XVIII. századi háború kimenetele még inkább bizony­
talannak és kiszámíthatatlannak tűnt. Mindenesetre a sziléziai tartomány 1740-es
porosz bekebelezésétől kezdve Bécsnek egyik szemét folyamatosan Berlinen tartva
kellett folytatnia kül- és katonapolitikáját. Ez viszont minden eddiginél szövevé­
nyesebbé tette a Habsburg-diplomáciát. Ahhoz, hogy a felemelkedő Poroszorszá­
got Németországon belül ellenőrizni tudják, nyugatról a franciák, keletről pedig
mind gyakrabban az oroszok támogatását kellett kérniük az osztrákoknak, de
maga Franciaország is megbízhatatlan volt, és ezért időnként (például 1744 és 1748
között) egy angol-osztrák szövetségnek kellett sakkban tartania. Ráadásul Orosz­
ország folyamatos növekedése is további okot adott az aggodalomra, különösen
amikor a cári terjeszkedési politika azokat a török kézben lévő balkáni területeket
fenyegette, amelyekre Bécs is vágyott. Végül amikor a napóleoni imperializmus az
összes többi hatalom függetlenségét veszélyeztette, a Habsburg Birodalom számára
sem maradt más választás, mint hogy csatlakozzék bármely, a francia hegemónia
ellen küzdő, számításba jöhető nagykoalícióhoz.
A XIV. Lajos elleni koalíciós háború a XVIII. század elején, a század végén
pedig a Bonaparte elleni talán kevésbé éles fényt vet Ausztria gyengeségeire, mint
a két háború közötti konfliktusok. A Poroszország elleni elhúzódó küzdelem 1740
után különösen leleplező volt; feltárta ugyanis, hogy ebben a korszakban Bécs a
Habsburg-tartományokban megkezdett összes katonai, kincstári és közigazgatási
reform ellenére sem tudott egy olyan másik, kisebb német állam ellen győzni,
amelynek hadserege, bevételbegyűjtése és bürokráciája jóval hatékonyabban mű­
ködött. Ráadásul egyre tisztábban látszott az is, hogy a nem német hatalmak,
Franciaország, Nagy-Britannia és Oroszország nem kívánják sem azt, hogy Auszt­
ria elsöpörje Poroszországot, sem azt, hogy Poroszország söpörje el Ausztriát. A
nagyobb európai összefüggésrendszerben a Habsburg Birodalom már marginális
hatalommá vált, és az is maradt egészen 1918-ig. De azért semmi esetre sem
csúszott le oly mértékben a rangsorban, mint Spanyolország és Svédország, és
Lengyelország sorsát is elkerülte, ám decentralizálsága, etnikai megosztottsága és
gazdasági elmaradottsága miatt az egymást követő bécsi kabinetek mindazon
kísérletei meghiúsultak, hogy a birodalmat az európai államok legnagyobbikává
változtassák. Mindazonáltal veszélyes lehet elébe vágni ennek a hanyatlásnak.
Ahogy Olwen Hufton megjegyzi: „Az osztrák birodalom kitartó, bizonyos néző­
pontból már-már perverz ellenállása a csendes széteséssel szemben” arra figyelmez­
tet, hogy maradtak még rejtett tartalékai. Gyakran a katasztrófákat reformkísérle­
tek követték, és ezek feltárták a birodalom igen jelentős erőforrásait, bár egyben
azt is jelezték, hogy Bécsnek mindig nagy nehézségeket okozott, hogy ezeket
kihasználja. Ezért a Habsburg-hanyatlással foglalkozó minden történésznek ma­
gyarázatot kell adnia arra a rendkívül makacs és alkalmanként ugyancsak lenyű­
göző katonai ellenállásra, amit a francia imperializmus dinamikus erőivel szemben
tanúsítottak csaknem tizennégy éven keresztül, 1792-től 1815-ig.28

87
 Poroszország helyzete geostratégiai szempontból nagyon hasonló volt Auszt­
riáéhoz, de belső rendszerét tekintve igencsak különbözött tőle. Jól ismertek az
okok, hogy az ország miért emelkedett olyan szélsebesen a leghatalmasabb északi
német királyság rangjára, ezért itt csak felsoroljuk ezeket: három vezetőjének,
a Nagy Választónak (1640-88), I. Frigyes Vilmosnak (1713^40) és II. Frigyesnek
(1740-86) szervező és katonai géniusza, a junker tisztek vezette porosz hadseregnek a
hatékonysága, amelyre a megadóztatható erőforrások legalább négyötödét fordí­
tották; a (viszonylagos) pénzügyi stabilizáció, amelyet a kiterjedt királyi birtokok
és a kereskedelem és az ipar fellendítése alapozott meg; a külföldi zsoldosok és
vállalkozók ésszerű és hatásos felhasználása, valamint a híres porosz hivatalnokok,
akik a Legfelső Hadbiztosság fennhatósága alatt tevékenykedtek. 29 Az is igaz
azonban, hogy Poroszország felemelkedése egybeesett a svéd hatalom összeomlá­
sával, a kaotikus és legyengült lengyel királyság széthullásával és azokkal a zavar­
gásokkal, amelyeket a Habsburg Birodalom számtalan háborúja és utódlási bi­
zonytalansága okozott Bécsnek a XVIII. század kezdetén. Ezért ha a porosz
uralkodók megragadták a lehetőségeket, az azt jelzi, hogy voltak lehetőségek,
amelyeket meg lehetett ragadni. Ráadásul az 1770 után Észak-Közép-Európában
megjelenő „hatalmi vákuum” betöltésénél a porosz állam hasznot húzott a többi
nagyhatalommal szemben elfoglalt helyzetéből is. Segítette Poroszországot Orosz­
ország felemelkedése is, ami megzavarta (és fel is bomlasztotta) Svédországot,
Lengyelországot és az Oszmán Birodalmat. Franciaország viszont elég messze volt
nyugaton ahhoz, hogy általában ne jelentsen végzetes veszélyt, sőt olykor az
osztrákok elleni hasznos szövetségesként is fel lehetett használni. Másfelől, ha
Franciaország agresszívan benyomult Németországba, akkor nagy valószínűséggel
szembekerült a Habsburg-erőkkel, Hannoverrel (és ennélfogva Nagy-Britanniá-
val), s így talán még a hollandokkal és persze magukkal a poroszokkal is. Bár végül
ez a szövetség elbukott, Poroszország sokkal könnyebben kérhetett békét Párizs­
tól, mint a többi hatalom, és egy franciaellenes szövetség néha jól jött, de nem volt
kényszerítő erejű Berlin számára.
Poroszország első királyai ügyesen használták ki ezt a kedvező diplomáciai és
földrajzi összefüggésrendszert. Különösen a - sokak által az ipari zónaként emlege­
tett - keleten fekvő Szilézia megszerzése emelte igen nagy mértékben az állam
katonai-gazdasági teljesítőképességét. De az európai ügyekben Poroszország valós
erejének, valamint területének és népességének korlátái könyörtelenül megmutat­
koztak a hétéves háború idején (1756-63), amikor a diplomáciai körülmények már
nem voltak olyan kedvezőek, és hatalmas szomszédai is elhatározták, hogy II.
Frigyest megbüntetik ravaszkodásáért. Csak a porosz uralkodó kétségbeesett
erőfeszítései és jól képzett csapatai - amelyeket még az ellenségei közötti összhang
hiánya is segített - adtak módot Frigyesnek arra, hogy egy ilyen ijesztő „bekerített-
ség” ellenére is elkerülje a vereséget. A háború azonban óriási anyagi és emberáldo­
zatokkal járt, és az 1770-es évektől kezdve fokozatosan konzervatívvá váló hadse­
reggel Berlin már nem volt abban a helyzetben, hogy ellenszegülhessen a későbbi
orosz diplomáciai nyomásnak, Napóleon 1806-os nyílt támadásáról nem is beszél­
ve. Bár Scharnhorst és Gneisenau, illetve más katonai reformerek később talpra

88
állították a hadsereget, a porosz erő 1813-15-re még mindig ingatag alapokon
nyugodott.30 Katonailag ekkorra már Oroszország hatalmas árnyéka fenyegette;
nagymértékben függött a Nagy-Britanniától, a koalíció „számvivőtisztjétől” érke­
ző segélyektől, és egyedül még mindig nem volt képes megküzdeni Franciaország­
gal. III. Frigyes Vilmos királysága (1790-1840) Ausztriához hasonlóan a nagyha­
talmak legjelentéktelenebb tagja volt, és az is maradt egészen az 1860-as években
végbement ipari és katonai átalakulásig.

Ezzel szemben két távoli hatalom, Oroszország és az Egyesült Államok viszonylag

sebezhetetlen maradt, és nem szenvedett attól a stratégiai kettősségtől sem, amely
a XVIII. században a közép-európai államokat sújtotta. Vitathatatlan azonban,
hogy mindkét jövendő szuperhatalomnak „ingatag határa” volt, amire fokozott
figyelmet kellett fordítani, de sem az Allegheny-hegységen és a nagy alföldeken
átterjedő amerikai, sem a sztyeppéken túli orosz terjeszkedés során nem csaptak
össze olyan katonailag fejlett társadalmakkal, amelyek veszélyt jelentettek volna a
hátországukra.31 Épp ezért az Európa nyugati felével kialakított kapcsolataikban
egy viszonylag homogén „front” előnyeit is élvezhették. Mindkettő kihívást jelent­
hetett - vagy legalábbis zavaró tényezőt - a már fennálló nagyhatalmak számára,
miközben sérthetetlennek érezhették magukat, amit az európai háborús zónáktól
való távolságuk biztosított.
Természetesen ha egy ilyen hosszú, 1660-tól 1815-ig tartó korszakkal foglalko­
zunk, hangsúlyozni kell, hogy az Egyesült Államok és Oroszország hatása sokkal
nyilvánvalóbb volt a kor végén, mint a kezdetén. Olyannyira, hogy az 1660-as és
az 1670-es években „Amerika” európai szemmel elszigetelt parti települések sorát
jelentette, semmi többet. Oroszország Nagy Péter uralkodása (1689-1725) előtt
csaknem ugyanilyen távoli és talán még elmaradottabb volt. Kereskedelmi szem­
pontból pedig mindkét ország „fejletlen”, fát, kendert és egyéb nyersanyagokat
termeltek, és a Nagy-Britanniából és az Egyesült Tartományokból érkező feldolgo­
zott árukat vásárolták. Az amerikai kontinens a kor nagy részében inkább harci
célpont, nem pedig hatalmi tényező a saját jogán. A helyzetet az az elsöprő brit
siker változtatta meg a hétéves háború végén (1763), amelynek következtében
Kanadából és Új-Skóciából kikergették a franciákat, Nyugat-Floridából pedig a
spanyolokat űzték ki. A Westminster iránti lojalitásukat kiváltó külföldi fenyegeté­
sektől megszabadulva, az amerikai gyarmatosítók most már ragaszkodhattak
ahhoz, hogy csupán névleges kapcsolat fűzze őket Angliához, és amikor ezt a
birodalmi kormány megtagadta, akkor eljött a lázadás ideje. Ráadásul 1776-ra az
észak-amerikai gyarmatok elképesztően megnövekedtek az egykor kétmilliós né­
pesség három évtizedenként megduplázódott, és nyugat felé nyomult; sőt gazdasá­
gilag is prosperált, élelmiszerből és sok más árucikkből önellátóvá vált. A britek
a következő hét évben saját kárukon tanulva felismerték, hogy a lázadó államok
a puszta tengeri hadműveletekkel szemben gyakorlatilag sebezhetetlenné váltak;
ahhoz pedig túlságosan nagy területekkel rendelkeztek, hogy a 4800 kilométerre
fekvő anyaszigetről átdobott szárazföldi erőkkel igázzák le őket.

89
 A független Egyesült Államok létezése a későbbiekben a világhatalom váltakozó
története szempontjából két fontos következménnyel járt. Az első az volt, hogy
1783-tól a termelésnek, az anyagi javaknak és a katonai erőnek egy olyan fontos,
Európán kívüli központja létezett, amely oly módon gyakorolt hosszú távú hatást
a globális erőegyensúlyra, amire az Európán kívüli (de gazdaságilag hanyatló)
társadalmak, mint Kína vagy India nem voltak képesek. Az amerikai gyarmatok
már a XVIII. század közepére jelentős helyet töltöttek be a tengeri kereskedelem
szerkezetében, és megkezdték az iparosítás kezdeti, bizonytalan szakaszát is. Né­
hány feljegyzés szerint ez a függetlenné váló ország 1776-ban több nyers- és
rúdvasat termelt, mint egész Nagy-Britannia, és ezután „az ipari teljesítmény közel
ötvenszeresére emelkedett; így 1830-ra az ország a fejlett világ hatodik ipari hatal­
mává vált”.32 Ilyen növekedési ütem mellett nem csoda, hogy egyes megfigyelők
már az 1790-es években komoly szerepet jósoltak az Egyesült Államoknak egy
újabb évszázadon belül. A második következmény sokkal hamarabb érezhetővé
vált, különösen Nagy-Britannia számára, amelynek az európai politikában betöl­
tött „peremhatalmi” szerepére komoly hatással volt egy olyan potenciálisan ellen­
séges állam kiemelkedése saját atlanti-óceáni frontján, amelyik kanadai és az
Antillákon lévő birtokait fenyegeti. Ez természetesen nem volt állandó probléma,
és már a szóban forgó távolság puszta nagysága - amihez még az Egyesült Államok
elszigetelődési politikája is hozzájárult - azt jelentette, hogy Londonnak nem
kellett olyan komolyan számításba vennie az amerikaiakat, mint mondjuk Bécsnek
a törököket vagy később az oroszokat. Mindenesetre az 1779-83-as és az 1812-14-
es háborúk tapasztalatai nagyon világosan megmutatták, milyen nehéz lesz Anglia
számára teljes erővel belevetnie magát az európai küzdelmekbe az ellenséges
Egyesült Államokkal a háta mögött.
*

A cári Oroszország felemelkedése sokkal közvetlenebb hatással volt a nemzetközi

erőegyensúlyra. Oroszország meglepő győzelme a svédek fölött Poltavánál (1709)
a többi hatalmat is rádöbbentette, hogy a mindeddig távoli és némiképpen barbár
moszkvai állam is szerephez akar jutni az európai ügyekben. Mivel az ambiciózus
Nagy Péter cár gyors ütemben megteremtette haditengerészetét, hogy új baltikumi
szerzeményeit (Karélia, Észtország, Livónia) továbbiakkal gyarapítsa, a svédek
hamarosan az angol haditengerészet segítségét kérték annak megakadályozására,
hogy a keleti kolosszus lerohanja őket. Valójában azonban a lengyelek és a
törökök voltak azok, akikre a legtöbb szenvedés várt Oroszország felemelkedése
következtében; Nagy Katalin 1796-ban bekövetkezett haláláig újabb 500000 négy­
zetkilométert csatolt a már amúgy is óriási birodalomhoz. De még ennél is lenyűgö-
zőbbnek tűnnek az orosz katonai erők időszakos nyugati portyázásai. Az orosz
csapatok kegyetlensége és félelmetes kitartása a hétéves háború alatt, valamint
Berlin 1760-as ideiglenes megszállása ugyancsak megváltoztatta Nagy Frigyes
véleményét szomszédjáról. Négy évtizeddel később, a második koalíciós háború
(1798-1802) alatt a Szuvorov tábornok parancsnoksága alatt álló orosz erők mind
az itáliai, mind az alpesi hadjáratban tevékenyen részt vettek - ez a távoli hadmű­

90
velet annak a kíméletlen, Moszkvától Párizsig tartó 1812 és 1814 közötti orosz
katonai előretörésnek az előhírnöke volt.33
Oroszország XVIII. századi helyzetét nehéz pontosan felmérni. Hadserege gyak­
ran nagyobb volt, mint Franciaországé, és fontos iparcikkek (textil, vas) gyártása
terén is nagy előrelépéseket tett. Igen nehéz, sőt talán lehetetlen volt, hogy ezt az
országot bármelyik riválisa meghódítsa - legalábbis nyugatról. A „puskaporral” le
tudta győzni a keleti lovas törzseket, és így az emberi erő, a nyersanyagok és a
művelhető területek további forrásaihoz jutott. Ez viszont a nagyhatalmak közötti
helyzetét erősítette. Állami irányítás alatt az ország számtalan különböző módon
szemmel láthatóan a modernizáció felé haladt, bár gyakran eltúlozták e politika
ütemét és sikerét. A gyengeség különféle jelei megmaradtak: ijesztő szegénység és
brutalitás, rendkívül alacsony egy főre eső nemzeti jövedelem, fejletlen közlekedés,
zord éghajlat, műszaki és oktatásügyi elmaradottság, nem is szólva a Romanovok
reakciós, felelőtlen jelleméről. Még a félelmetes Katalin is tehetetlenné vált, ha
gazdasági és pénzügyekre került a sor.
Mégis, a XVIII. századi európai katonai szervezet és technika viszonylagos
stabilitása biztosította Oroszország számára (külföldi szakértők segítségével), hogy
beérje, majd le is hagyja a kevesebb erőforrással rendelkező országokat, és a
számbeli fölény e durva előnyét valójában nem is igen ásta alá semmi, egészen
addig, amíg a következő évszázadban az ipari forradalom átformálta a hadviselés
technikai és időtényezőit. Az 1840-es évek előtti korszakban - a felsorolt számtalan
hiányosság ellenére is - az orosz hadsereg alkalmanként félelmetes támadó erővé
tudott válni. Az állami pénzek akkora hányadát (talán háromnegyedét) fordították
a hadseregre, és egy átlagos katona annyi megpróbáltatást tudott zúgolódás nélkül
elviselni, hogy az orosz ezredek olyan hosszú hadműveletekbe is belevághattak,
amelyek más XVIII. századi hadseregek képességét meghaladták. Igaz ugyan,
hogy az orosz hadtápbázis gyakran nem működött megfelelően (silány lovak,
szakszerűtlen utánpótlási rendszer és hozzá nem értő tisztikar) ahhoz, hogy saját
erőből lefolytathasson egy nagyobb hadjáratot. Az 1813- 14-es menetelés Francia­
országba „barátságos” területeken keresztül vezetett, és hatalmas brit segélyek is
támogatták, de ezek a nem túl gyakori hadműveletek elegendőnek bizonyultak
ahhoz, hogy félelmetes hírnevet és vezető helyet szerezzenek Oroszországnak
Európa tanácskozó testületéiben már a hétéves háború idejében is. Magasabb
stratégiai szempontokból nézve tehát itt volt még egy hatalom, amelyet be lehetett
vonni az egyensúly fenntartásába, és segítségével arról is gondoskodni lehetett,
hogy az ebben a korszakban a kontinens feletti uralomra törő francia erőfeszítések
végül megbukjanak.

Mindazonáltal az még a távoli jövő lehetősége volt, amelyre a kora XIX. századi
írók, mint például de Tocqueville is rendszerint utaltak, amikor azt állították, hogy
az Egyesült Államokat és Oroszországot „az Úr akarata arra szánta, hogy a fél
világ sorsáról határozzanak”.34 Az 1660-tól 1815-ig tartó korszakban azonban
mégiscsak egy tengeri nép, a britek, nem pedig ezek a kontinentális gigászok voltak

91
azok, akik a legdöntőbb lépéseket tették annak érdekében, hogy végre kiszorítsák
Franciaországot a legnagyobb hatalom pozíciójából. E téren is alapvető, bár nem
kizárólagos szerepet játszott a földrajzi helyzet. Az ebből származó brit előnyről
csaknem egy évszázaddal korábban így írt Mahan klasszikus munkájában:

Ha egy nemzet helyzeténél fogva nem kényszerül arra, hogy a szárazföldön

védje magát, és arra sincs ösztönözve, hogy területét a szárazföldön növelje,
akkor céljai egységesen a tenger felé irányulnak, így előnyre tesz szert az olyan
nemzettel szemben, amely kontinentális határokkal rendelkezik. {The In-
fluence of Sea Power Upon History, 1890 [A tengeri hatalmak hatása a történe­
lemre])35

Mahan állítása természetesen számos további feltételhez kötődött. Az első az,

hogy a brit kormánynak saját peremvidékein nem kell majd zavargásokkal szem­
benéznie - ez pedig Írország meghódítása és a Skóciával 1707-ben kötött unió után
lényegében megvalósult, bár érdemes felfigyelni azokra a későbbi elszánt francia
kísérletekre, amelyek azt célozták, hogy Nagy-Britanniát a kelta peremvidék men­
tén zavarják meg, ezt pedig már London is igen komolyan vette. Egy ír felkelés
például sokkal inkább volt hazai ügy, mint az amerikai lázadók keltette stratégiai
zavar. A britek szerencséjére ezt a sebezhető pontjukat ellenségeik soha nem
használták ki kellően.
A második előfeltételezés Mahan állításában a tengeri hadviselés és a tengeri
hatalom státusának felsőbbrendűsége szárazföldi megfelelőjükkel szemben. Ez
volt a „haditengerészeti” stratégiai iskola36 rendíthetetlen hite, és úgy tűnt, hogy
az 1500 utáni gazdasági és politikai trendek valóban ezt igazolják. A fő kereskedel­
mi útvonalak folyamatos áthelyeződése a Földközi-tengerről az Atlanti-óceánra és
azok a hatalmas jövedelmek, amelyeket a Nyugat-Indiában, Észak-Amerikában,
az indiai szubkontinensen és a Távol-Keleten indított gyarmati kereskedelmi vál­
lalkozásokból lehetett megszerezni, természetüknél fogva egy olyan ország számá­
ra jártak előnnyel, amely az európai kontinens nyugati peremén helyezkedett el. Az
is biztos azonban, hogy ehhez egy olyan kormányra volt szükség, amely tudatában
van a tengeri kereskedelem fontosságának, és kész egy hatalmas hajóhad fenntar­
tására. Minthogy ezeket az előfeltételeket a brit politikai elit a XVIII. századra
teljesítette, úgy tűnt, hogy megtalálta a boldogító receptet a nemzeti vagyon és
hatalom folyamatos gyarapítására. A virágzó tengerentúli kereskedelem a brit
gazdaságot segítette, támogatta a tengerészetet és a hajóépítést, pénzt hozott az
államkincstárnak; egyben ez volt a gyarmatokra vezető létfontosságú utánpótlás
vonala is. A gyarmatok azonban nemcsak a brit áruk elhelyezési területeit jelentet­
ték, hanem számos nyersanyagot is szállítottak: az értékes cukortól, dohánytól és
pamutszövettöl kezdve egészen az egyre növekvő fontosságú észak-amerikai hadi­
tengerészeti felszerelésekig. Emellett az angol haditengerészet békeidőben megszi­
lárdította a brit kereskedők tekintélyét, háborúban pedig megvédte kereskedelmü­
ket, és további gyarmati területeket szerzett; mindezt az ország politikai és gazda­
sági hasznára. A kereskedelem, a gyarmatok és a haditengerészet így egy „hathatós

92
háromszöget” alkotott, amelynek kölcsönös együttműködése biztosította Nagy-
Britannia hosszú távú előnyös helyzetét.
Bár ez a magyarázat Anglia felemelkedésére részben megalapozott, a teljes
igazság mégsem ez. Mint annyi más merkantilista munka, Mahané is arra töreke­
dett, hogy a belső termeléssel szemben Nagy-Britannia külkereskedelmének fon­
tosságát hangsúlyozza, és különösen igyekezett a „gyarmati” kereskedelem súlyát
eltúlozni. Az egész XVIII. századon keresztül a mezőgazdaság maradt a brit jólét
alapja, és a kivitel (amelynek aránya az össznemzeti jövedelemben egészen az
1780-as évekig a 10%-ot sem érte el) gyakran olyan erős külföldi versenynek és
vámoknak volt kiszolgáltatva, amelyeket semmiféle haditengerészeti erő nem tu­
dott ellensúlyozni.37 A „haditengerészeti” nézet szintén arra hajlott, hogy elfeled­
kezzék arról a további tényről, miszerint a Baltikummal, a Németországgal és a
Földközi-tenger országaival folytatott brit kereskedelemnek - bár ez kevésbé
gyorsan növekedett, mint a cukor-, a fűszer- vagy a rabszolga-kereskedelem - még
mindig nagy jelentősége volt;
* olyannyira, hogy egy Európában tartós túlsúlyban
lévő Franciaország szörnyű csapásokat mérhetett a brit manufaktúrákra, amint ezt
az 1806-12-es események is bizonyították. Ilyen körülmények között az európai
eröpolitikától való elszigetelődés akár gazdasági ballépés is lehetett.
A magasabb brit stratégiának volt még egy kritikus, kontinentális vetülete,
amely fölött elsiklottak mindazok, akik távolra, az Antillákra, valamint Kanada
és India felé tekintettek. Egy tisztán tengeri háború logikus volt az 1652-54-es, az
1665-67-es és az 1672-74-es angol-holland küzdelmek során, mivel az ellentétek a
két tengeri hatalom közötti kereskedelmi versengésben gyökereztek. Az 1688-as,
dicsőséges forradalom után azonban, amikor Orániai Vilmos megszilárdította az
angol trónt, a stratégiai helyzet igencsak átalakult. Az 1689 és 1815 közötti hét
háború folyamán egy alapvetően szárazföldi alapú hatalom, Franciaország lép
majd fel a brit érdekek ellen. Igaz, hogy a franciák áttették ezt a harcot a nyugati
féltekére, az Indiai-óceánra, Egyiptomba és máshová is; de ezek a hadjáratok - bár
a liverpooli és a londoni kereskedők számára fontosak voltak - a brit nemzetbiz­
tonságra sohasem jelentettek közvetlen veszélyt. E fenyegetés csak akkor válhatott
volna komollyá, ha a franciák számára kilátás nyílik katonai győzelmekre a
hollandok, a hannoveriek és a poroszok fölött, és ennélfogva Franciaország elég
hosszú ideig vezető helyen maradt volna Nyugat-Európában ahhoz, hogy a brit
tengeri fölény megrendítéséhez szükséges hajóépítő erőforrásokat felhalmozza.
Épp ezért nem csupán III. Vilmos Egyesült Tartományokkal kötött személyes
uniója vagy a későbbi hannoveri kapcsolatok bírták rá az egymást követő brit
kormányokat, hogy ezekben az évtizedekben katonailag is fellépjenek az európai
kontinensen. Kényszerítő érvként jelentkezett az is - amiben I. Erzsébet Spanyol­
országtól való félelmei visszhangzottak -, hogy Franciaország ellenségeinek Euró­

* Hogy a baltikumi haditengerészeti készletek - amelyekre az angol haditengerészet és a merkantilis­

ta tengerészet egyaránt támaszkodott - fontosságát már ne is említsük. Ezt a függőséget tükrözik a brit
flotta gyakori betörései a Baltikumba, annak érdekében, hogy megvédjék az erőegyensúlyt és lehetővé
tegyék az árboc készítéséhez szükséges és egyéb faanyagok szabad kereskedelmét.

93
pán belül kell segítséget nyújtani a Bourbon- (és napóleoni) ambíciók megfékezésé­
re, amivel Nagy-Britannia saját hosszú távú érdekeit is megvédhetik. E szerint a
nézet szerint egy „tengerészeti” és egy „kontinentális” stratégiának nem egymás
ellen, hanem egymást kiegészítve kell működnie.
E stratégiai terv lényegét Newcastle hercege fogalmazta meg pontosan 1742-ben:
Ha Franciaországnak semmitől nem kell majd félnie a szárazföldön, akkor le
fog győzni bennünket a tengeren. Én mindig úgy véltem, hogy tengerészgya­
logságunknak meg kellene védenie szövetségeseinket a kontinensen, és mivel
ez Franciaország költségeit megosztja, lehetővé teszi számunkra, hogy fenn­
tartsuk fölényünket a tengeren.38
A brit támogatás, amelyet a „Franciaország költségeit megosztani” kész orszá­
gok kaptak, kétféleképpen nyilvánult meg. Az első a közvetlen katonai beavatko­
zás, amelynek egyik módja a francia hadsereget megzavaró periférikus rajtaütések
sora volt, a másik egy tekintélyesebb expedíciós hadsereg bevetése, amely Nagy-
Britannia éppen esedékes szövetségese - lett légyen az bárki - mellett harcolt. A
rajtaütésen alapuló stratégia olcsóbbnak tűnt, és bizonyos miniszterek jobban is
kedvelték, de általában elhanyagolható hatással járt, néhány alkalommal pedig
katasztrófával végződött (mint az 1809-es expedíció Walcherenbe). Emberek és
pénz szempontjából drágább volt egy kontinentális hadsereg ellátása, de - ahogy
ezt Marlborough és Wellington hadjáratai mutatják - sokkal nagyobb valószínű­
séggel járulhatott hozzá az európai egyensúly megőrzéséhez.
A brit segítség másik formája pénzügyi volt: vagy hesseni és egyéb zsoldosokat
fogadtak fel a Franciaország elleni harcra, vagy segélyekkel támogatták szövetsé­
geseiket. II. Frigyes például 1757-től egészen 1760-ig tekintélyes, 675000 fontos
összeget kapott minden évben az angoloktól, és a napóleoni háborúk végső szaka­
szaiban a brit pénztámogatás ennél jóval nagyobb méreteket is ölthetett (egyedül
1813-ban 11 millió font a különböző szövetségeseknek, az egész háború alatt pedig
összesen 65 millió). De mindez csak azért volt lehetséges, mert a brit kereskedelem
terjeszkedése - különösen a jövedelmező tengerentúli piacokon - lehetővé tette a
kormány számára, hogy példátlan összegű kölcsönöket és adókat gyűjtsön be,
anélkül, hogy államcsődtől kellett volna tartania. És bár a Franciaország elleni
lépések költségei Európán belül drágának bizonyultak, de elsősorban ez biztosítot­
ta azt, hogy a franciák nem gátolhatták a tengeri kereskedelmet hosszabb hadmű­
veletekkel, emellett nem kerülhettek olyan egyeduralmi helyzetbe az európai konti­
nensen, hogy felszabadult erőik invázióval fenyegethessék a brit szigeteket - így
London finanszírozhatta saját háborúit, és segélyezhette szövetségeseit. A földrajzi
előny és a gazdasági haszon összefonódása tehát lehetővé tette, hogy az angolok
tökéletesítsék Janus-arcú stratégiájukat: „Egyik arcukkal a kontinens felé fordul­
tak, hogy a hatalmi egyensúlyt helyrebillentsék, a másikkal a tenger felé néztek,
hogy tengeri uralmukat megerősítsék.”39
Csak a fentebb leírt pénzügyi és földrajzi tények jelentőségének tudatában
érthetjük meg teljes egészében a népességnövekedést és a hatalmak katonai (hadi­
tengerészeti) erejét részletező statisztikákat. (3-5. táblázat.)

94
 3. táblázat Az egyes országok népessége 1700-1800 között40
(millióban)

Ország 1700 1750 1800

Brit-szigetek 9,0 10,5 16,0

Franciaország 19,0 21,5 28,0
Habsburg Birodalom 8,0 18,0 28,0
Poroszország 2,0 6,0 9,5
Oroszország 17,5 20,0 37,0
Spanyolország 6,0 9,0 11,0
Svédország 1,7 2,3
Egyesült Tartományok 1,8 1,9 2,0
Egyesült Államok - 2,0 4,0

4. táblázat A hadseregek nagysága 1690-1814 között41

(ezer fő)

Ország 1690 1710 1756160 1778 1789 1812)14

Nagy-Britannia 70 75 200 40 250

Franciaország 400 350 330 170 180 600
Habsburg Birodalom 50 100 200 200 300 250
Poroszország 30 39 195 160 190 270
Oroszország 170 220 330 330 500
Spanyolország 30 50
Svédország 110
Egyesült Tartományok 73 130 40
Egyesült Államok — — — 35 - -

A statisztikában járatos olvasó tisztában van azzal, hogy a táblázatok nyers

számait különleges óvatossággal kell kezelni. A népességi adatok, kiváltképp
ebben a korai időszakban, csupán találgatások eredményei (és Oroszország eseté­
ben az eltérés akár néhány millió is lehet). A hadseregek nagyságáról szóló adatok
is széles határok között ingadoztak, attól függően, hogy a kiválasztott időpont egy
adott háború kitörésére, közepére vagy tetőpontjára esett, és az adatok gyakran a
jelentős számú zsoldosegységeket, sőt (Napóleon esetében) még a vonakodva
együttműködő szövetségesek csapatait is magukba foglalták. A hadihajók száma
sem jelezte harckészültségüket, szükségszerűen még azt sem, hogy rendelkeztek-e
kellő számú képzett legénységgel. Ráadásul a statisztikák nem veszik figyelembe a

95
 5. táblázat A haditengerészet nagysága 1689-1815 között42
(hadihajók)

Ország 1689 1739 1756 1779 1790 1815

Nagy-Britannia 100 124 105 90 195 214

Dánia 29 — — — 38 —
Franciaország 120 50 70 63 81 80
Oroszország - 30 - 40 67 40
Spanyolország - 34 — 48 72 25
Svédország 40 - - - 27 -
Egyesült Tartományok 66 49 - 20 44 -

hadvezetési vagy tengerészeti szaktudást, az egyéb szakmai hozzáértést vagy annak

hiányát, a nemzeti felbuzdulást vagy éppen a gyávaságot. Mégis úgy tűnik, hogy
a közölt adatok legalább nagyjából tükrözik a kor legfontosabb hatalmi-politikai
trendjeit. Franciaország és egyre inkább Oroszország vezet népességben és kato­
nailag; Nagy-Britanniának általában nincs vetélytársa a tengeren; Poroszország
lehagyja Spanyolországot, Svédországot és az Egyesült Tartományokat, miközben
Franciaország XIV. Lajos és Napóleon óriási hadseregeivel most közelebb kerül az
Európa feletti uralomhoz, mint bármikor a következő évszázadban.
De aki tisztában van e százötven éves nagyhatalmi küzdelem pénzügyi és földraj­
zi dimenzióival, láthatja, hogy tovább kell finomítani azt a képet, amit a fenti
három táblázat mutat. Az Egyesült Tartományok például más nemzetekhez képest
gyorsan hanyatlott a hadsereg nagyságát illetően, ez azonban a háborús pénzügyek
területén nem mutatkozott meg, mivel itt még hosszú ideig döntő szerepet játszott.
Az Egyesült Államok adatai nem katonai jellegre utalnak, ez azonban csak elfedi
azt a tényt, hogy az ország még jelentős stratégiai zavart okozhat. A számoszlopok
Nagy-Britannia katonai közreműködését is kisebbnek tüntetik fel, mivel ez az
ország akár 100000 szövetséges katonát is támogatni tudott (1813-ban például
450000-et); sőt még saját hadseregét és 140000 főnyi haditengerészetét is ellátta
1813-14-ben.43 Ezzel szemben aki csupán a hadseregek nagyságát veszi figyelembe,
eltúlozná Poroszország és a Habsburg Birodalom valódi erejét, minthogy a legtöbb
háborúban mindkettő a segélyektől függött. Amint ezt már a fentiekben is megje­
gyeztük, Franciaország hatalmas katonai szervezetét a pénzügyi gyengeségek és a
geostratégiai akadályok tették kevésbé hatékonnyá, míg Oroszországét a gazdasági
elmaradottság és az óriási távolság kezdte ki. Az itt felsorolt hatalmak valamennyi
erős és gyenge pontját figyelembe kell vennünk, amikor elkezdjük a háborúk
részletesebb vizsgálatát.

96
 Győztes háborúk, 1660-1763
Amikor 1661 márciusában XIV. Lajos átvette Franciaország irányítását, az euró­
pai színtér különösen kedvező volt egy olyan uralkodó számára, aki elhatározta,
hogy elgondolásait ráerőlteti erre a térségre.44 Délen Spanyolország még mindig a
Portugália visszaszerzésére tett eredménytelen erőfeszítésekkel merítette ki magát.
A Csatorna túloldalán II. Károly alatt egy restaurációs monarchia próbált talpra
állni, és az angol kereskedelmi körökben nagy volt az irigység a hollandokkal
szemben. Északon a nemrég véget ért háború egy legyöngült Dániát és Svédorszá­
got hagyott maga mögött. Németországban a protestáns hercegek gyanakodva
szemlélték a Habsburgok minden olyan kísérletét, amely a birodalom helyzetén
akart javítani, de a bécsi birodalmi kormánynak épp elég problémája akadt Ma­
gyarországgal és Erdéllyel és alig valamivel később az oszmán hatalom feléledésé­
vel. Lengyelországot már megtörte az erőfeszítés, hogy távol tartsa a svéd és a
moszkvai ragadozókat. így a francia diplomácia, Richelieu legjobb hagyományai
szellemében, könnyen előnyére fordíthatta ezeket a körülményeket, kijátszva a
portugálokat a spanyolok ellen, a magyarokat, a törököket és a német hercegeket
az osztrákok ellen, az angolokat a hollandok ellen - mialatt megerősítették Fran­
ciaország földrajzi (és hadsereg-utánpótlási) helyzetét egy, a svájci kantonokkal
1663-ban kötött fontos szerződéssel. Mindez időt adott XIV. Lajosnak arra, hogy
elismertesse magát abszolút uralkodóként, és ellenálljon azoknak a belső kihívá­
soknak, amelyek az előző évszázadban a francia kormányokat gyötörték. De ami
még fontosabb: ez adott lehetőséget Colbert-nek, Le Tellier-nek és más, kulcspozí­
cióban lévő minisztereknek, hogy a közigazgatást megreformálják, és hogy a
Napkirály dicsöségszomjára számítva, a hadseregre és a haditengerészetre elegen­
dő pénzt áldozzanak.45
Épp ezért túlságosan is könnyű volt Lajosnak megkísérelnie Franciaország
határainak „kikerekítését” uralkodása korai szakaszában, annál is inkább, mert
1665-re az angol-holland kapcsolatok a nyílt ellenségeskedésig fajultak (második
angol-holland háború). Bár Franciaország megígérte, hogy támogatja az Egyesült
Tartományokat, valójában csekély szerepet játszott a tengeri hadjáratokban, ehe­
lyett viszont felkészült Spanyol-Németalföld inváziójára, amely még mindig a
legyengült spanyolok kezén volt. Amikor végre 1667 májusában a franciák megin­
dították támadásukat, egyik város a másik után adta meg magát. Ami ezután
következett, jól példázza a korszak gyors diplomáciai váltásainak egyik korai
változatát. Az angolok és a hollandok, belefáradva a kölcsönösen előnytelen
háborúba és megrettenve a francia ambícióktól, júliusban békét kötöttek Bredánál,
és a hozzájuk csatlakozó svédekkel együtt nekiindultak, hogy „közvetítsenek” a
francia-spanyol vitában annak érdekében, hogy határt szabjanak XIV. Lajos
térnyerésének. Az 1668-as aacheni békének csupán ennyi eredménye lett, de ennek
is olyan ára volt, hogy felbőszítették a francia királyt, aki végül úgy döntött, hogy
a törekvései útjában álló legfőbb akadálynak tartott Egyesült Tartományokon áll
bosszút. A következő néhány évben - mialatt Colbert folytatta a tarifaháborút a
hollandok ellen - a francia hadsereget és haditengerészetet továbbra is fejlesztették.

97
A titkos diplomácia elcsábította az angolokat és a svédeket az Egyesült Tartomá­
nyokkal kötött szövetségüktől, és lecsillapította az osztrákok és a német államok
félelmét. 1672-re a francia hadigépezet, amelyet a tengeren az angolok segítettek,
készen állt a háborúra.
Bár először London üzent hadat az Egyesült Tartományoknak, ebben az 1672—
74-es harmadik angol-holland háborúban nem kell sok szót vesztegetni a szeren­
csétlen angol támadásra. De Ruyter ragyogó hadműveletei megállították őket a
tengeren, ezért képtelenek voltak a szárazföldön bármit is elérni. II. Károly kormá­
nyát egyre több otthoni támadás érte: népszerűtlenné tette a háborút a bizonyított
politikai kétszínűség, a háborús pénzügyi gazdálkodás és az az erős ellenérzés,
hogy egy olyan autokrata katolikus hatalommal kötöttek szövetséget, mint Fran­
ciaország. Mindez arra kényszerítette a kormányt, hogy 1674-re kilépjen abból. Ez
a tény is arra mutat rá, hogy még a késői Stuartok alatt is mennyire éretlenek és
bizonytalanok voltak az angol hatalom politikai, pénzügyi és közigazgatási alap­
jai.46 A londoni politikai fordulatnak nemzetközi jelentősége volt, bár részben
tükröződött benne az az általános riadalom is, amelyet XIV. Lajos tervei akkorra
már egész Európában kiváltottak. Egy újabb éven belül a holland diplomácia és a
segélyek számos olyan szövetségest találtak, akik készen álltak, hogy minden
erejükkel a franciák ellen forduljanak. A német fejedelemségek, Brandenburg
(amely 1675-ben Fehrbellinnél legyőzte Franciaország egyetlen megmaradt partne­
rét, Svédországot), Dánia, Spanyolország és a Habsburg Birodalom mind csatla­
koztak a szövetséghez. Szó sincs arról, hogy ez a koalíció elég erős lett volna ahhoz,
hogy legyőzze Franciaországot, hiszen a legtöbben csak aprócska hadsereggel
rendelkeztek, sajat határvidékeiken pedig zavargások voltak. A franciaellenes
szövetség feje az Orániai Vilmos vezette Egyesült Tartományok maradt. De a vízi
akadály északon és a Rajna-vidéken, a számos ellenség ellen felvonuló francia
hadsereg arcvonalainak sebezhetősége azt jelentette, hogy XIV. Lajos sem tudott
átütő sikereket elérni. Patthelyzet jött létre a tengeren is; a francia haditengerészet
ellenőrizte a Földközi-tenger vidékét, a Baltikum a holland és a dán flotta kezében
volt, és egyik fél sem tudott túlsúlyba kerülni az Antilláknál. Mind a francia, mind
a holland kereskedelemre súlyos csapásokat mért ez a háború, és ez közvetve az
olyan semleges országok előnyét szolgálta, mint Nagy-Britannia. 1678-ra valójá­
ban már az amszterdami kereskedöosztályok kényszerítették saját kormányukat
egy Franciaországgal kötött különbékére, ez viszont azzal járt, hogy a német
államok (amelyek a holland segélyekben bíztak) nem tudták önállóan folytatni a
harcot.
Bár az 1678-79-es nimwegeni békeszerződések véget vetettek a nyílt küzdelem­
nek, XIV. Lajos mégsem mondott le arról, hogy Franciaország északi határait
kikerekítse, igényt tartott „Európa legfőbb urának címére”, és riasztó módon
békeidőben is 200 000 fős hadsereget tart fönn; mindez a németeket, hollandokat,
spanyolokat és angolokat egyaránt nyugtalanította.47 Ez azonban még nem jelen­
tette a háború azonnali folytatását. A holland kalmárok békeidőben szerettek
kereskedni; a német fejedelmek csakúgy, mint az angol II. Károly le voltak kötelez­
ve Párizsnak a francia támogatás miatt, a Habsburg Birodalom pedig ádáz küzdel­

98
met folytatott a törökökkel. Amikor 1683-ban Spanyolország elszánta magát,
hogy megvédi luxemburgi tartományait Franciaország ellen, épp ezért egyedül
kellett harcolnia, majd elszenvednie az elkerülhetetlen vereséget.
1685-töl azonban Franciaország helyzete rosszabbodott. A hugenották kiűzése
megrázta a protestáns Európát. Újabb két éven belül a törökök komoly vereséget
szenvedtek, és elűzték őket Bécs alól; Lipót császár, akinek tekintélye és katonai
ereje is gyarapodott, végre némi figyelmet szentelhetett a Nyugatnak is. 1688
szeptemberére az immár ideges francia király úgy döntött, hogy betör Németor­
szágba, és „felmelegíti” az európai hidegháborút. Franciaország lépése nemcsak
kontinentális vetélytársai nyílt szembehelyezkedésének kinyilvánítását váltotta ki,
de Orániai Vilmosnak is lehetőséget adott arra, hogy átkeljen a Csatornán, és
elfoglalja a hitelét vesztett II. Jakab helyét az angol trónon.
1689 végére Franciaország ismét egyedül állt szemben az Egyesült Tartomá­
nyokkal, Angliával, a Habsburg Birodalommal, Spanyolországgal, Savoyával és a
nagyobb német államokkal.48 Ez az összetétel közel sem volt olyan ijesztő, mint
amilyennek tűnt, és a nagy szövetség „kemény magja” valójában az angol-holland
erőkből és a német államokból állt. Bizonyos szempontokból az ellenfél igen
vegyes volt, de megvolt benne a kellő elszántság, és rendelkezésére álltak a pénzü­
gyi források, a hadseregek és a flották a Napkirály Franciaországának ellensúlyo­
zásához. Tíz évvel korábban Lajos talán még győzött volna, de Colbert halála után
a francia pénzügyek és kereskedelem már nem működött olyan kielégítően, és
ijesztő létszámuk ellenére sem a hadsereg, sem a haditengerészet nem volt felszerel­
ve hosszan tartó küzdelemre. A szövetségesek egyik legnagyobbikának gyors
legyőzése még át tudta volna lendíteni az országot a holtponton, de kérdés volt,
hogy hová kell irányítani ezt a csapást, és eléggé elszánt volt-e XIV. Lajos ahhoz,
hogy parancsot adjon ilyen lépésekre? Három évig habozott, és amikor 1692-ben
végül összegyűjtött egy 24000 fős inváziós erőt, hogy átdobja a Csatornán, a
„tengeri hatalmak” túl erősnek bizonyultak, és Barfleur-La Hogue-nál szétzúzták
a francia hadihajókat és bárkákat.49
1692-től kezdve a tengeri konfliktus a kereskedelem ellen vívott lassú, nyomasztó
és kölcsönösen pusztító háborúvá vált. A francia kormány a kereskedelmet táma­
dó stratégiát választva arra biztatta kalózait, hogy az angol-holland kereskedelmi
tengerészetet fosztogassák, miközben hadihajóflottájának szánt saját juttatásait
csökkentette. A szövetséges haditengerészetek a maguk részéről elszánták magu­
kat, hogy kereskedelmi blokád felállításával növelik a nyomást a francia gazdaság­
ra, ezáltal azonban az ellenséggel való kereskedés holland hagyományát is meg­
szüntették. Egyik intézkedés sem kényszerítette térdre a másik felet, viszont mind­
kettő növelte a háború gazdasági terheit, és népszerűtlenné tette azt a kereskedők,
sőt még a parasztok előtt is, akik már amúgy is nyomorogtak az egymást követő
gyenge termések miatt. Az erődítmények elleni szárazföldi hadműveletek drágák és
lassúak voltak, miközben a vízi utakon is át kellett kelni. Vauban erődítményei
gyakorlatilag bevehetetlenné tették Franciaországot, de ugyanilyen akadályok
gátolták a könnyű előrenyomulást Hollandiába vagy Pfalzba. Mivel mindkét fél
több mint 250 000 embert állított csatasorba, a költségek horribilisek voltak még

99
e gazdag országok számára is.50 Ezalatt Európán kívüli hadjáratok is folytak (az
Antilláknál, Új-Fundlandon, Új-Skóciában, Pondicherrynél), de egyik sem volt
olyan jelentőségű, hogy felborítsa az alapvető kontinentális és tengeri egyensúlyt.
A túlzott adók miatt panaszkodó tory földesurak és az amszterdami polgárok
Orániai Vilmost presszionálták, XIV. Lajosnak pedig az éhínségtől sújtott Fran­
ciaország állt a háta mögött, így 1696-ra egyaránt épp elég okuk volt a kompro­
misszumra.
Mindennek következtében a ryswicki béke (1697), bár meghagyta XIV. Lajos­
nak néhány korábbi határ menti szerzeményét, nagyjából mégis a háború előtti
status quo visszaállításáról rendelkezett. Mindazonáltal az 1689-97-es kilencéves
háború következményei korántsem voltak olyan jelentéktelenek, mint ahogy a
kortársak állították. A francia szárazföldi törekvések minden bizonnyal kudarcot
vallottak, és aláásták az ország haditengerészeti hatalmát. Az 1688-as csodálatos
forradalom eredményei megszilárdultak; Anglia megerősítette ír peremvidékét és
pénzügyi intézményeit, újjászervezte hadseregét és haditengerészetét. Állandósult
Anglia, Hollandia és Németország hagyományos törekvése, hogy a franciákat
távol tartsák Flandriától és a Rajna-vidéktöl. Bár nagy áron, de helyreállították
Európa politikai pluralitását. A legtöbb fővárosra rátelepedő, háborútól fásult
hangulat miatt a konfliktus feléledése aligha tűnt lehetségesnek. Amikor azonban
XIV. Lajos unokájának felajánlották a spanyol trónt, a Napkirály ezt ideális
lehetőségnek tekintette Franciaország hatalmának növelésére. Tehát ahelyett,
hogy kiegyezett volna vetélytársával, gyorsan elfoglalta Németalföld déli részét
unokája nevében, és kizárólagos kereskedelmi koncessziókat biztosított a francia
kereskedők, számára a nyugati féltekén elterülő, Spanyolországhoz tartozó hatal­
mas birodalomban. Ezzel és számos egyéb provokációval eléggé megriasztotta az
angolokat és a hollandokat, úgyhogy azok 1701-ben csatlakoztak Ausztriához egy
újabb koalíciós küzdelemben, amely XIV. Lajos ambícióinak megállítását tűzte ki
célul. Ez volt a spanyol örökösödési háború.
A haderők és a megadóztatható erőforrások általános egyensúlya ismét csak azt
a látszatot kelthette, hogy bár mindegyik szövetség komoly károkat okozhat a
másiknak, de egyik sem tud győzni.51 Bizonyos szempontból Lajos pozíciója most
erősebb volt, mint az 1689-97-es háborúban. A spanyolok készségesen elfogadták
unokáját, aki most már V. Fülöp néven királyuk volt, és a „Bourbon-hatalmak”
sok területen tudtak együttműködni; a francia államháztartás bizonnyal hasznot
húzott a spanyol ezüst importjából. Ráadásul Franciaország katonailag is fokozta
a tempót - olyannyira, hogy egy időben csaknem félmillió katonát állított ki. Az
osztrákok azonban, akiknek most a balkáni peremvidéken kevesebb gondjuk volt,
ebben a háborúban már nagyobb szerepet játszottak, mint az előzőben. A legfon­
tosabb mégis az volt: most egy elszánt brit kormány állt készen arra, hogy a német
államoknak nyújtott komoly segélyek, egy ellenállhatatlan flotta és - ami teljesen
szokatlan volt - a zseniális Marlborough vezetése alatt álló hatalmas kontinentális
hadsereg formájában bevesse igen jelentős állami erőforrásait. Ez a britekből és
zsoldosokból álló hadsereg (melynek létszáma 40 000 és 70 000 fő között váltako­
zott) egy több mint 100000 fős kiváló holland és egy körülbelül hasonló méretű
Ml

100

“ IMAGYAR
TABDMÁNX OS AKADÉMIA
KÖNYVTARA É
Habsburg-hadsereghez csatlakozhatott, hogy meghiúsítsák Lajosnak azt a kísérle­
tét, hogy Európára erőltesse akaratát.
Ez azonban nem azt jelentette, hogy a „Nagy Szövetség” rá tudta volna erőltetni
saját elképzeléseit Franciaországra vagy, ha már itt tartunk, Spanyolországra. Az
is igaz, hogy a szövetségesek számára a két királyságon kívül is folyamatosan
kedvezően alakultak az események. Marlborough döntő győzelme Blenheimnél
(1704) komoly károkat okozott a francia-bajor seregeknek, és megszabadította
Ausztriát a francia invázió rémétől. Később a csata Ramillies-nél (1706) az angol­
holland erők kezére juttatta a Habsburg-fennhatóság alatt álló Németalföld nagy
részét, és a győzelem Oudenarde-nál (1708) keményen visszaverte az ottani terület
visszaszerzésére indított francia támadást.52 Miután az 1704-es, semmit el nem
döntő maiagai csata után nem volt számottevő ellenséges tengeri haderő, az angol
haditengerészet és a hanyatló holland hajóhad bebizonyíthatta a fölényes tengeri
hatalom sokoldalúságát. Az új szövetségest, Portugáliát a tenger felöl meg lehetett
védeni, ezért cserébe Lisszabon egy flottatámaszpontot, Brazília pedig aranyat
nyújtott. Csapatokat lehetett átdobni a nyugati féltekére, hogy az észak-amerikai
és az Antillákon lévő francia birtokokat támadják, és portyázó hajórajok vadász-
szanak a spanyol aranyflottákra. Gibraltár megszerzése nemcsak a tengeri átjárót
ellenőrző bázist adott az angol haditengerészetnek, hanem a francia-spanyol
támaszpontokat - és flottákat - is szétválasztotta. A brit hajóhadak gondoskodtak
Menorca és Szardínia elfoglalásáról; védelmezték Savoyát és az itáliai partokat a
francia támadásoktól, és amikor a szövetségesek folytatták az offenzívát, ezek
védték és látták el utánpótlással a birodalmi seregek spanyolországi invázióját, és
a Toulon elleni támadást is támogatták.53
Az általános szövetséges tengeri fölény azonban nem tudta megakadályozni a
kereskedelmet sarcoló francia portyázások újraéledését, és 1708-ra az angol hadi­
tengerészet arra kényszerült, hogy konvoj rendszert vezessen be annak érdekében,
hogy a kereskedelmi flotta veszteségeit csökkentsék. Éppúgy, ahogy a brit fregat­
tok nem tudták megakadályozni, hogy a francia kalózok ki- vagy belopózzanak
Dunkerque-be vagy Gironde-ba, ugyanúgy képtelenek voltak egy kereskedelmi
blokád megvalósítására is, mert ahhoz őrjáratozniuk kellett volna az egész francia­
spanyol partvidék mentén. Még az sem kényszerítette térdre XIV. Lajos nagyrészt
önellátó birodalmát, amikor 1709 szörnyű telén a francia kikötők előtt fogták el
a gabonaszállító hajókat.
A Franciaország és Spanyolország elleni katonai hadműveletekben még nyilván­
valóbbá vált, hogy ez a koalíció csak sebeket tud osztani, de ölni képtelen. 1709-re
a szövetséges inváziós hadsereg Madrid rövid megszállása után meghátrált, képte­
len volt tartani az országot az egyre erősödő spanyol támadásokkal szemben.
Észak-Franciaországban az angol-holland seregek számára nem nyílt olyan győ­
zelmi lehetőség, mint Blenheimnél; ehelyett a háború vontatott, véres és drága lett.
Ráadásul 1710-re a Westminsterben egy tory minisztérium lépett hivatalba, amely
nagyon vágyott a békére, hogy ezáltal biztosítsa Nagy-Britannia kereskedelmi és
birodalmi érdekeit, és csökkentse költségeit a kontinentális háborúban. Végül
Károly főherceg - a szövetségesek jelöltje a spanyol trónra - váratlanul elfoglalta

101
a német-római császári trónt, aminek következtében partnerei már egyáltalán nem
lelkesedtek a gondolatért, hogy ö legyen Spanyolország ura is. Miután Nagy-
Britannia 1712 elején egyoldalúan kilépett a háborúból, és mivel később a hollan­
dok is követték ezt a példát, VI. Károly császár is - aki pedig ugyancsak vágyott
arra, hogy „III. Carlos” néven spanyol király legyen - belátta a hadjáratok egy
újabb eredménytelen éve után, hogy a békére szükség van.
A feltételeket, amelyek véget vetettek a spanyol örökösödési háborúnak, az
utrechti (1713) és a rastatti (1714) békében rögzítették. A megegyezés egészét
figyelembe véve, nem kétséges, hogy a nagy győztes Nagy-Britannia volt.54 Bár
megszerezte magának Gibraltárt, Menorcát, Új-Skóciát, Új-Fundlandot és a
Hudson-öblöt, valamint kereskedelmi koncessziókat kapott a spanyol Újvilágban,
az európai egyensúlyt mégsem zavarta meg. Sőt az 1713- 14-es megegyezést kiegé­
szítő tizenegy, különálló békeszerződésből álló szerződésegyüttes az egyensúly
kielégítő, igényes megerősítését hozta magával. A francia és a spanyol királyság
örökre különálló maradt, míg Nagy-Britanniában formálisan is elismerték a pro­
testáns utódlást. A Habsburg Birodalom, amely Spanyolországban kudarcot val­
lott, megkapta Németalföld déli részét és Milánót (így további akadályok emelked­
tek Franciaország előtt), Nápolyi és Szardíniát. Hollandia függetlenségét megvéd-
ték, bár az Egyesült Tartományok többé már nem volt félelmetes tengeri és
kereskedelmi hatalom, sőt arra kényszerült, hogy energiái nagyobb részét déli
határainak megerősítésére fordítsa. De mindenekelőtt véglegesen megfékezték
XIV. Lajos dinasztikus és területi ambícióit, és a francia nemzet is elnyerte bünteté­
sét a háború horribilis költségeinek formájábán, amelyek következménye többek
között az lett, hogy a hétszeresére emelkedett a teljes államadósság. A szárazföldön
biztosítva volt a hatalmi egyensúly, a tengeren pedig Nagy-Britanniának nem
akadt vetélytársa. Nem csoda, hogy a whigek, akik I. György trónra lépését
követően tértek vissza a kormányzásba, hamarosan ugyancsak nagy súlyt helyez­
tek az utrechti szerződés megvédésére, és még arra is készek voltak, hogy egy
francia entente-ot keblükre öleljenek, miután ősellenségük, XIV. Lajos a következő
évben meghalt.

A hatalomnak a fél évszázados háború alatt bekövetkezett újrafelosztása a nyugat­

európai államok között kevésbé volt drámai, mint azok a változások, amelyek
keleten történtek. Ott a határok képlékenyebbek voltak, mint nyugaton, és nem a
felvilágosult uralkodók hivatásos hadserege, hanem határszélen birtokos főurak,
szerb irreguláris csapatok és kozák seregek voltak az óriási földterületek urai. Még
akkor is, amikor a nemzetállamok háborút indítottak egymás ellen, gyakran távoli
vidékekre vezettek hadjáratokat, és irreguláris csapatokat, huszárokat stb. is beve­
tettek; mindezt annak érdekében, hogy valamilyen magasabb stratégiai jelentőségű
csapást hajtsanak végre. Eltérően a németalföldi hadjáratoktól, itt a siker vagy a
kudarc a területek óriási mértékű cserélődését vont maga után, és ez még jobban
kiemelte egyes hatalmak látványos felemelkedését és bukását. Például csupán ez a
néhány évtized tanúja lehetett a törökök utolsó nagyszabású Bécs elleni támadásá­

102
nak, gyors vereségének és lehanyatlásának. Az osztrák, német és lengyel erők
bámulatos kezdeti ellentámadása nemcsak a bekerített osztrák fővárost mentette
meg 1683-ban a török seregtől, de már a későbbi, kibővített Szent Szövetség sokkal
eredményesebb hadjáratainak is előfutára volt.55 A Mohács közelében, Nagyhar-
sánynál lezajlott nagy csata után (1687) végleg megszűnt a török uralom a magyar
Alföldön. Bár az 1689-97-es Franciaország elleni háború sorozatosan elszólította
a német és a Habsburg-csapatokat, s ezért a frontvonalak megszilárdultak, de a
török sereg elleni további győzelmek Szalánkeménnél (1691) és Zentánál (1697)
megerősítették a folyamatot, amennyiben a Habsburg Birodalom erőforrásait a
Balkánra tudta összpontosítani, és voltak Savoyai Jenő herceghez hasonló kima­
gasló tábornokai is, így most már többet is tehetett annál, mint hogy csupán saját
magát védi a törökök ellen. Bár heterogén népességű és nagy kiterjedésű területeit
nem tudta olyan hatékonyan megszervezni, mint a nyugati monarchiák, mind­
azonáltal biztosítottnak látszott, hogy a jövőben Európa egyik nagy állama marad.
Svédország már sokkal kevésbé volt szerencsés. Miután 1697-ben a fiatal XII.
Károly került a svéd trónra, felébredtek a szomszédos államok ragadozó ösztönei;
Dániának, Lengyelországnak és Oroszországnak Svédország védtelen balti biro­
dalmának részeire fájt a foga, és 1699 őszén a három ország szövetségre lépett
ellene. A harc kezdetén Svédországot látszólagos sebezhetőségéért bőven kárpótol­
ta számottevő hadserege, a nagy stratégiai tehetségű uralkodó és az angol-holland
haditengerészeti támogatás. E három tényező kombinációja lehetővé tette Károly
számára, hogy Koppenhágát fenyegesse, és 1700 augusztusára a háborúból való
kilépésre kényszerítse a dánokat. Ezt követően átszállította hadseregét a Baltiku­
mon, és három hónappal később Narvánál káprázatos győzelmet aratott az oro­
szok fölött. Miután XII. Károly belekóstolt a diadal és a hódítás örömeibe, a
következő években lerohanta Lengyelországot, és betört Szászországba.
Az események ismeretében a mai történészek már jogosan bírálhatják XII.
Károlyt, amiért meggondolatlanul csak Lengyelországra és Szászországra össz­
pontosított, és nem kísérte figyelemmel azokat a reformokat, amelyeket Nagy Péter
erőltetett Oroszországra a narvai vereség után.56 A cár számtalan külföldi tanács­
adóra támaszkodott, és felhasználva a Nyugat katonai szakértelmét, hatalmas
hadsereget és haditengerészetet hozott létre, ugyanolyan energikusan, ahogy a
mocsárból megteremtette Szentpétervárt. Amikor XII. Károly 40 000 fős seregével
1708-ban Nagy Péter ellen fordult, már túl késő volt. Bár a svéd hadsereg általában
jobban harcolt, mégis jelentős veszteségeket szenvedett, soha nem tudta szétzúzni
az orosz fősereget, és elégtelen hadtápszolgálata is akadályozta. Ezeket a nehézsé­
geket fokozta, hogy XII. Károly serege délen benyomult Ukrajnába, és ott húzta
ki az 1708-1709-es szigorú telet. Amikor aztán 1709 júliusában Poltavánál sor
került a nagy csatára, az orosz hadsereg hatalmas számbeli fölényben és kedvező
védelmi pozíciókban volt. Ez az összecsapás elsöpörte a svéd hadsereget; Károly
ezt követően török területre menekült, és hosszúra nyúló száműzetése alatt Svédor­
szág ellenségei felhasználták a kínálkozó lehetőségeket. Amikor XII. Károly végül
1715 decemberében visszatért Svédországba, valamennyi transzbaltikumi birtoka
elveszett, és Finnország egyes részei is orosz kézre kerültek.

103
 5. térkép. Európa 1721-ben

104
 Néhány éves további csatározás után (amelyek során a dánok elleni újabb
összecsapásban 1718-ban XII. Károly is elesett) a kimerült és elszigetelt Svédor­
szágnak az 1721-es nystadi békében el kellett ismernie legtöbb baltikumi tartomá­
nyának elvesztését. Az ország az európai hatalmak második vonalába süllyedt, míg
Oroszország az elsők közé emelkedett. Az alkalomhoz illő módon - hogy a
Svédország fölött aratott 1721-es győzelmét emlékezetessé tegye - Péter felvette az
imperátori címet. A cári flotta későbbi hanyatlása és az ország nagyarányú elmara­
dottsága ellenére Oroszország világosan megmutatta, hogy Franciaországhoz és
Nagy-Britanniához hasonlóan „van ereje ahhoz, hogy nagyhatalomként, függetle­
nül cselekedjen, anélkül, hogy külső támogatásoktól függene”.57 Európa keleti és
nyugati felén most már létrejött - Dehio megfogalmazása szerint - „a központi
koncentráció ellensúlya”.58

A politikai, katonai és gazdasági erőknek ezt az általános európai egyensúlyát egy

olyan angol-francia détente biztosította, amely 1715 után még közel két évtizedig
kitartott.59 Különösen Franciaországnak volt szüksége arra, hogy erőt gyűjtsön
egy olyan háború után, amely szörnyű károkat okozott külkereskedelmének, és
annyira megnövelte az államadósságot, hogy egyedül a kamatfizetések elérték a
rendes bevételek teljes összegét. Ráadásul a londoni és párizsi monarchák nem kis
mértékben aggódtak utódlásuk miatt, és rossz néven vettek minden kísérletet,
amely a status quo felborítását célozta, és számtalan kérdésben kölcsönösen hasz­
nosnak találták az együttműködést.60 1719-ben például mindkét hatalom erőszak­
kal akadályozta meg, hogy Spanyolország expanzionista politikát folytasson Itá­
liában. Az 1730-as évekre azonban a nemzetközi kapcsolatok szerkezete már újból
változóban volt. Ebben a szakaszban a franciák már kevésbé lelkesedtek a brit
kapcsolatért, és csak az alkalomra vártak, hogy visszaszerezzék régi európai vezető
pozíciójukat. Ekkorra már az utódlás is biztosított volt Franciaországban, a
békeévek jót tettek a konjunktúrának is - ez tengerentúli kereskedelmük komoly
kiterjesztéséhez vezetett, amely versenyre hívta a tengeri hatalmakat. Míg Francia­
ország Fleury minisztersége alatt gyorsan javította kapcsolatait Spanyolországgal,
és a diplomáciai tevékenységet Kelet-Európára is kiterjesztette, addig Nagy-
Britannia az óvatos elszigetelödési politikát valló Walpole alatt arra törekedett,
hogy távol tartsa magát az európai ügyektől. Az angolok ellenakcióját még az
osztrák birtokok, Lotaringia és Milánó elleni 1733-as francia támadás és betörésük
a Rajna-vidékre sem tudta kiváltani. Mivel Bécs képtelen volt arra, hogy az
elszigetelődést valló Walpole-tól vagy a megfélemlített hollandoktól bármiféle
támogatást szerezzen, kénytelen volt az 1738-as kompromisszumos béke érdekében
tárgyalásokat kezdeni Párizzsal. Nyugat-európai katonai és diplomáciai sikerének,
a spanyolok szövetségének, az Egyesült Tartományok hódolatának és a svédek, sőt
még Ausztria szolgálatkész támogatását élvezve, Franciaország olyan tekintélynek
örvendett ekkor, amelyhez foghatót XIV. Lajos uralkodásának kezdeti évtizedei
óta nem tapasztaltak. Ez még nyilvánvalóbbá vált a következő évben, amikor a
francia diplomácia tárgyalások útján vetett véget az Oszmán Birodalom elleni

105
1735-39-es osztrák-orosz háborúnak, és emiatt számtalan olyan terület került
vissza török kézbe, amelyeket ez a két keleti monarchia előzőleg már elfoglalt.
Míg Walpole alatt a britek igyekeztek figyelmen kívül hagyni ezeket az Európán
belüli eseményeket, addig a kereskedelmi érdekeltségeket és az ellenzéki politikuso­
kat sokkal jobban nyugtalanította az, hogy egyre növekedett az összecsapások
száma a nyugati féltekén Franciaország szövetségesével, Spanyolországgal. Erre­
felé a gazdag gyarmati kereskedelem és az egymásnak feszülő telepes terjeszkedés
bőséges okot szolgáltatott a vitára.61 Az emiatt kirobbanó angol-spanyol háború,
amelynek Walpole vonakodva ugyan, de 1739 októberében mégis szabad folyást
engedett, talán csupán egy újabb olyan XVIII. századi regionális konfliktussorozat
maradt volna, amit ez a két ország vív meg, ha Franciaország nem dönt úgy, hogy
minden segítséget megad a spanyoloknak, különösen az Antilláknál húzódó
„frontvonal mögött”. Az 1702-1713-as spanyol örökösödési háborúval összeha­
sonlítva a Bourbon-hatalmak most sokkal kedvezőbb helyzetben voltak egy tenge­
rentúli versengéshez, különösen azért, mert sem a brit hadsereg, sem a haditengeré­
szet nem volt kellőképpen felszerelve ahhoz, hogy meghódítsa a spanyol gyarmato­
kat, amit pedig a hazai érdekeltek nagyon szívesen láttak volna.
VI. Károly császár halála után Mária Terézia lépett Ausztria trónjára, Nagy
Frigyes pedig ezt az alkalmat kihasználva 1740-41 telén elfoglalta Sziléziát. Ez
meglehetősen megváltoztatta a helyzetet, és ismét a kontinensre terelte a figyelmet.
Franciaországban az osztrákellenes erők képtelenek voltak türtőztetni magukat, és
teljes mértékben támogatták Poroszországot és Bajorországot a Habsburg-örök-
ség elleni támadásokban. Ez utóbbi helyzet viszont a régi angol-osztrák szövetség
feléledéséhez vezetett, és jelentős segélyeket hozott az ostromlott Mária Teréziá­
nak. A brit kormány nagy pénzösszegeket ajánlott fel, közbenjárt azért, hogy
Poroszország és Szászország (időlegesen) kilépjen a háborúból, és 1743-as dettin-
geni katonai akciójával tehermentesítette Ausztriát, megvédte Hannovert, és meg­
szüntette a francia befolyást Németországban. Amikor az angol-francia ellentét
1744-ben formális háborús cselekedetekig fajult, a konfliktus kiéleződött. A francia
hadsereg az osztrák Németalföld határ menti erődítményein át észak felé nyomult,
a megbénult hollandok irányában. Mivel a Bourbon-flották nem jelentettek ko­
moly kihívást, az angol haditengerészet egyre szorosabb tengeri blokáddal vette
körül a francia kereskedelmet. A tengerentúlon, az Antilláknál, a Szent Lörinc-
folyón, Madrász körül és a Levantéba vezető kereskedelmi útvonalak mentén
folytatódtak a támadások és az ellen támadások. Poroszországot, amely 1743-ban
újra kezdte a harcot Ausztria ellen, két évvel később rábeszélték, hogy lépjen ki a
háborúból. A brit segélyeket fel lehetett használni arra, hogy az osztrákok kitartsa­
nak a küzdelemben, hogy zsoldosokat verbuváljanak Hannover megvédésére, sőt
még arra is, hogy egy teljes orosz hadsereget fogadjanak fel Németalföld védelmé­
re. XVIII. századi normákkal mérve, ez költséges módja volt a háborúzásnak; sok
angol panaszkodott a növekvő adók és a megháromszorozódott államadósság
miatt; mindez viszont a végsőkig kimerült Franciaországot fokozatosan rákénysze-
rítette a kompromisszumos békére.

106
 A korábban tárgyalt két kulcsfontosságú elem, a földrajzi helyzet, legalább
annyira, mint a pénzügy végül arra kényszerítette a brit és a francia kormányt,
hogy nézeteltéréseiket az aacheni békében (1748) rendezzék. Erre az időre a hollan­
dok már a francia hadsereg ellenőrzése alatt álltak, de nyújthatott-e ez kárpótlást
a francia tengeri kereskedelem körül egyre jobban szoruló hurokért vagy a legna­
gyobb gyarmatok elvesztéséért? Fordítva is igaz: mi haszna van a Szent Lőrinc-
folyó menti Louisbourg bevételének vagy Anson és Hawke tengeri győzelmeinek,
ha Franciaország meghódítja Németalföldet? Emiatt a diplomáciai tárgyalásokon
a korábbi status quo általános helyreállításáról döntöttek, és ez alól csak egy
jelentős kivétel akadt, Frigyes sziléziai hódítása. Abban az időben Aachent inkább
egyfajta fegyverszünetnek tekintették és nem végleges rendezésnek, s Mária Teré­
ziában sem csillapította a vágyat, hogy bosszút álljon a poroszokon, Franciaország
meg továbbra is azon töprengett, hogyan tudna győzni a tengerentúlon és a
szárazföldön egyaránt. Nagy-Britannia viszont arra törekedett, hogy nagy ellensé­
gére egy következő alkalommal a szárazföldön is legalább olyan súlyos csapást
mérjen, amilyet egy tengeri vagy gyarmati háborúban tudott.

Az észak-amerikai gyarmatokon még a „fegyverszünet” elnevezés is félrevezető

volna, ahol a brit és a francia telepesek (az indiánok és néhány katonai helyőrség
mindkét félnek nyújtott támogatásával) az 1750-es évek elején sorozatosan csaptak
I össze. A hazai kormányok képtelenek voltak az ott harcoló erőket ellenőrizni,
! annál is inkább, mivel gyarmatosaik támogatására mindkét országban egy „patrió­
ta lobby” gyakorolt rájuk nyomást, és azt hirdette, hogy egy mindent eldöntő
küzdelem indult - nem csupán az Ohio és Mississippi folyók völgyének területeiért,
hanem Kanadáért, az Antillákért, Indiáért, egyszóval egy egész Európán kívüli
; világért.62 1755-re mindkét fél további erősítéseket irányított e térségekbe, és a
| flottákat is hadikészültségbe helyezte. A többi állam kezdett hozzászokni az újabb
angol-francia konfliktus gondolatához. A már nyilvánvalóan a másodrendű hatal­
mak sorába visszaesett Spanyolország és az Egyesült Tartományok attól félt, hogy
I felőrlődnek a két hatalmas kolosszus között a nyugaton, így számukra a semleges­
ség maradt az egyetlen megoldás, még ha ez nehézségekkel járt is az olyan kereske­
dők számára, mint amilyenek a hollandok voltak.63
A keleti monarchiák, Ausztria, Poroszország és Oroszország nem maradhattak
I távol az 1750-es évek közepén egy angol-francia háborútól. Ennek első oka az volt,
hogy bár néhány francia érvelése szerint ezt a háborút a tengeren és a gyarmatokon
kellett volna megvívni, Párizs természetes törekvése mégis az volt, hogy Nagy-
Britanniát a szigetlakok stratégiai Achilles-sarkán, Hannoveren keresztül támad­
ják. A második ok talán még fontosabb volt: az osztrákok elhatározták, hogy
visszaszerzik Sziléziát Poroszországtól; és Erzsébet cárnő alatt az oroszok is lehető­
ség után kutattak, hogy megbüntessék a tiszteletien és nagyravágyó Frigyest.
Mindhárom hatalom jelentős haderőt gyűjtött (Poroszország több mint 150000,
Ausztria csaknem 200000 és Oroszország közel 300000 fős hadsereget), és azt
számítgatták, hogy mikor csapjanak le; de ahhoz, hogy seregeik létszámát megőriz-

107
108
térkép. Európai gyarmatbirodalmak 1750 körül
zék, mindhármójuknak szükségük volt a nyugatról érkező segítségre. Végül a
dolgok logikájához tartozott, hogy ha a keleti riválisok közül bármelyik Párizs
vagy London partnere lett, akkor ez a többit arra ösztönözte, hogy a másik félhez
csatlakozzon.
így tehát a hírhedt 1756-os „diplomáciai fordulat” stratégiailag csupán a kár­
tyák újrakeverésének tűnt. Erre az időre Franciaország már eltemette ősi ellentéteit
a Habsburgokkal, és csatlakozott Ausztria és Oroszország Poroszország elleni
háborújához, míg Bécs helyett Berlin lett Nagy-Britannia kontinentális szövetsége­
se. Első látásra a francia-osztrák-orosz koalíció tűnt ütőképesebbnek, katonai
szempontból kifejezetten erősebb volt. II. Frigyes 1757-re valamennyi korábban
meghódított területét elvesztette, így miután Cumberland hercegének angol-német
serege megadta magát, Hannover és ezzel Poroszország jövője is kétségessé vált.
Menorca a franciák kezére jutott, és Franciaország, valamint természetes szövetsé­
gesei a távolabbi színtereken is győzelmeket arattak. Az utrechti - Ausztria eseté­
ben az aacheni - béke felrúgása most már egyáltalán nem tűnt távoli lehetőségnek.
Erre mégsem került sor, mégpedig azért, mert az angol-porosz szövetség három
létfontosságú szempontból: a hadvezetés, a pénzügyi teherbírás és a katonai-hadi­
tengerészeti szakértelem dolgában előnyben maradt.64 Kétségtelen, hogy Frigyes
eredményesen hasznosította Poroszország energiáit a győzelem érdekében, és had­
vezér! képességei sem voltak vitathatók. A babér mégis inkább Pittet illeti, aki még
csak nem is volt abszolút uralkodó, hanem csupán egy a számtalan politikus
között, akinek ingerlékeny és féltékeny kollégái, a változékony közvélemény és
később az új király előtt kellett bűvészmutatványait bemutatnia, és ezzel egy
időben hatékony, mindenre kiterjedő stratégiát is folytatnia. De ezt a hatékonysá­
got nem lehetett egyszerűen elfoglalt cukorszigetekben vagy a francia támogatást
élvező nábobok megdöntésében mérni, mert ezek a gyarmati győzelmek, bármeny­
nyire értékesen voltak is, ideiglenessé válhattak volna, ha az ellenség elfoglalja
Hannovert, és megsemmisíti Poroszországot. Pitt fokozatosan ráébredt arra, hogy
a döntő győzelemhez vezető út a népszerű „tengeri” és a „kontinentális” stratégia
együttes alkalmazása mellett Frigyes erőinek nagyarányú segélyezése volt, vala­
mint egy olyan „felderítő hadsereg” finanszírozása Németországban, amely meg­
védi Hannovert, és segít kordában tartani a franciákat.
Ez a politika azonban nagymértékben attól függött, hogy elegendöek-e az
erőforrások túlélni a nyomasztó háborúskodás egymást követő éveit. Frigyes és
adóhivatalnokai minden eszközt felhasználtak, hogy pénzt kerítsenek Poroszor­
szágban, de Poroszország teherbírása eltörpült Nagy-Britannia lehetőségei mellett,
amely a küzdelem csúcspontján mintegy 120 hadihajóból álló flottával rendelke­
zett, több mint 200 000 katona (köztük német zsoldosok is) szerepelt a zsoldlajstro-
main, és ezenfelül még Poroszországot is segélyezte. A hétéves háború ténylegesen
több mint 160 millió fontjába került a kincstárnak, és ebből 66 milliót (37%) a
pénzpiacokról szereztek be, Míg az államadósság további nagy emelkedése meg­
riasztotta Pitt kollégáit, és 1761 októberében bukásához is hozzájárult, addig az
ország tengerentúli kereskedelme mégiscsak minden évben növekedett, és ez emel­
kedő vámbevételekkel és fellendüléssel járt. Nagyszerű példáját láthatjuk annak,

109
hogyan alakul át a profit hatalommá, és a brit tengeri hatalmat hogyan használták
fel (például az Antillákon) az állami haszon megszerzésére. A poroszországi brit
nagykövet ilyenforma utasításokat kapott: „Elsősorban kalmároknak kell len­
nünk és csak aztán katonáknak ... a kereskedelem és a tengeri erő egymástól függ
és ... kereskedelmünktől függ az a vagyon, amely ennek az országnak valódi
erőforrása.”65 Ezzel szemben az összes többi hadviselő fél gazdasága súlyos káro­
kat szenvedett, és még Franciaországban is töredelmesen be kellett ismernie Choi-
seul miniszternek, hogy:

„a jelenlegi európai helyzetben a gyarmatok, a kereskedelem és ennek követ­

keztében minden bizonnyal a tengeri hatalom fogja megszabni az erőegyen­
súlyt a kontinensen. Az osztrák uralkodóház, Oroszország és a porosz király­
ság csupán másodrendüek, mint minden olyan ország, amely nem tud a
kereskedőhatalmak segélyei nélkül háborút indítani.”66

Az a katonai és haditengerészeti szakértelem, amelyről ez az angol-porosz

szövetség tett tanúbizonyságot, a következő módon működött, legalábbis a kezdeti
kudarcok után. Tengeren az Anson irányítása alatt álló hatalmas angol haditenge­
részet szünet nélkül blokád alatt tartotta Franciaország atlanti-óceáni kikötőit, és
még arra is maradt elegendő erőfeleslege, hogy Toulont semlegesítse, és így a
Földközi-tengeren is fölényre tegyen szert. Amikor tengeri ütközetekre került sor
- Cartagenánál, Lagos partjainál vagy amikor Conflans flottáját Hawke teljesen
tönkreverten űzte a Quiberoni-öbölbe -, a brit tengerészeti szaktudás fölénye
mindig bebizonyosodott. Ezt a blokádpolitikát most már az időjárási viszonyoktól
függetlenül fenn tudták tartani olyan hajórajokkal, amelyeket egy jól szervezett
utánpótlási rendszer támogatott. A blokád nemcsak Franciaország tengeri keres­
kedelmének nagy részét tette tönkre - és így megvédte Nagy-Britannia kereskedel­
mét és területi biztonságát -, de azt is megakadályozta, hogy megfelelő katonai
erősítést küldjenek az Antillákra, Kanadába és Indiába. 1759 volt az annus mirabi-
lis (csodás év), a francia gyarmatok az egész földkerekségen brit kezekbe kerültek,
szépen kiegészítve azt a jelentős győzelmet, amit az angol-német csapatok arattak
két francia hadsereg fölött Mindennél. Amikor 1762-ben Spanyolország meggon­
dolatlanul belépett a háborúba, a karib-tengeri és Fülöp-szigeteki gyarmatai
ugyanerre a sorsra jutottak.
Ezalatt a Brandenburgi uralkodóház is kivette a részét a „csodákból”, és a
rossbachi és leutheni csatában Frigyes nem csupán egy francia, illetve egy osztrák
hadsereget vert tönkre, de elvette e két nemzet étvágyát attól is, hogy benyomulja­
nak Észak-Németországba. Miután Frigyes 1760-ban Liegnitznél és Torgaunál
újra legyőzte az osztrákokat, Bécs gyakorlatilag csődbe került. A hadjáratok
költségei viszont lassanként szétforgácsolták a poroszok erejét (egyedül 1759-ben
60000 katonát veszítettek), és az orosz ellenfél sokkal félelmetesebbnek bizonyult:
részben, mert Erzsébet cárnő gyűlölte Frigyest, de főképpen azért, mert az oro­
szokkal való összecsapások általában rendkívüli áldozatokat követeltek. De mivel
a többi harcoló fél is szenvedett a háború feszített iramától, Franciaország igyeke­

110
zett kiegyezni a brit kormánnyal, amely most végre készen állt a békekötésre, így
Poroszország úgy érezte, még mindig elég erős ahhoz, hogy az oroszokat és az
osztrákokat sakkban tartsa - ez végül sikerrel járt Erzsébet cárnő 1762-es haláláig.
Az új cár, II. Péter, sietve kilépett a háborúból, ezután Ausztria és Franciaország
már csak egy olyan békében reménykedhetett, amelynek kiindulópontja a korábbi
európai állapothoz való visszatérés - ez pedig valójában azoknak a vereségét
jelentette, akik Poroszországot kívánták meggyengíteni.
Az 1762-63-as rendezés egyik nyilvánvaló győztese újra csak Nagy-Britannia
lett. Még azután is, hogy számos elfoglalt tartományt vissza kellett adniuk Francia­
országnak és Spanyolországnak, az angolok előrejutottak az Antillákon és Nyu-
gat-Afrikában, gyakorlatilag megszüntették a francia befolyást Indiában, és most
már fölénybe kerültek az észak-amerikai kontinens nagyobbik részén is. Nagy-
Britannia így sokkal nagyobb földterülethez és potenciális vagyonhoz jutott, mint­
ha Lotaringiát, Sziléziát vagy más olyan régiókat szerez meg, amelyekért a konti­
nentális államok elkeseredett harcot vívtak. Ráadásul ez segített megfékezni Fran­
ciaország Európán belüli katonai és diplomáciai ambícióit is, ennélfogva az általá­
nos erőegyensúlyt is megvédte. Ezzel szemben Franciaország nemcsak a tengeren­
túlon szenvedett katasztrofális vereséget, de - 1748-cal ellentétben - Európában is
kudarcot vallott. Sőt gyenge katonai szereplése azt sugallta, hogy a súlypont
Nyugat-Európából keletre került. Ezt a tényt erősítette meg az is, hogy Lengyelor­
szág 1772-es első felosztásánál Franciaország kívánságait általában figyelmen kívül
hagyták. Mindez remekül kielégítette azokat a brit köröket, amelyek elégedettek
voltak Európán kívüli fölényükkel, a kontinensen pedig nem óhajtottak kötelezett­
ségeket vállalni.

Győztes háborúk, 1763-1815

Az a jóval több mint egy évtizednyi „lélegzetvételi szünet”, ami az angol-francia
küzdelem következő szakaszát megelőzte, csak kismértékben utal az angolok
helyzetében bekövetkezett gyökeres fordulatra. A hétéves háború annyira megter­
helte a nagyhatalmak adóztatható kapacitását és társadalmi szerkezetét, hogy a
legtöbb vezető rossz szemmel nézte a merész külpolitikát; a kor parancsa pedig
egyre inkább az önelemzés és a reform lett. Poroszország háborús veszteségei (több
mint félmillió ember, köztük 180000 katona) sokkolták Frigyest, aki most már a
csendesebb élet mellett döntött. Bár a Habsburg Birodalom 300 000 embert vesz­
tett, maga a hadsereg mégsem járt annyira rosszul; de az átfogó kormányzati
rendszer nyilvánvalóan megérett a változtatásokra, habár ahhoz nem fért kétség,
hogy ezek helyi ellenállásba ütköznek majd (különösen a magyarok között), és
lekötik Mária Terézia minisztereinek figyelmét. Oroszországban II. Katalin tör­
vényalkotási és közigazgatási reformokkal küszködött, később pedig a Pugacsov-
lázadást kellett elfojtania. Ez azonban nem gátolta Oroszországot abban, hogy
tovább terjeszkedjen dél felé, vagy a lengyelek függetlenségét próbálja tovább
csökkenteni. De mindezt még be lehet sorolni a helyi ügyek közé, mert meglehetö-

111
sen távol álltak azoktól a nagy összeurópai szövetkezésektől, amelyekbe a hétéves
háború során ezek a hatalmak belebonyolódtak. A nyugati monarchiákkal létesí­
tett kapcsolatok már veszítettek fontosságukból.
Nagy-Britanniában és Franciaországban szintén a hazai ügyek kerültek a közép­
pontba. Rendkívüli módon nőttek mindkét országban az államadósságok, ezért új
bevételi források után kellett nézni, és a közigazgatás reformja is időszerűvé vált,
ez pedig olyan vitákat szült, amelyek elmérgesítették a III. György és az ellenzék,
illetve Franciaországban a rendek és a király közötti már amúgy is gyér kapcsolato­
kat. E foglalatosságok közepette a brit külpolitika szükségszerűen még esetlege­
sebbé és befelé fordulóbbá vált Európában, mint Pitt korában; ezt a tendenciát
erősítette az amerikai gyarmatokkal kiéleződő vita, amely az adózással és a keres­
kedelmi, valamint hajózási törvényekkel kapcsolatban robbant ki. Francia oldalról
azonban a belső gondok nem homályosították el teljesen a külpolitikai ügyeket.
Choiseul és utódai, akiket az 1763-as vereség bölcsebbé tett, olyan intézkedéseket
léptettek életbe, hogy Franciaország jövőbeli pozícióját erősítsék. A francia flottát
a parancsoló takarékosság ellenére folyamatosan fejlesztették, és szorosabbá vált
a Spanyolországgal kötött „családi egyezség” is. Igaz, hogy XV. Lajos helytelení­
tette, hogy 1770-ben, a Falkland-szigetek miatt kirobbant konfliktusban Choiseul
Spanyolországot támogatta Nagy-Britannia ellen, mivel ezen a ponton egy nagy­
hatalmi háború pénzügyileg katasztrofális lett volna. Ennek ellenére a francia
politika határozottan angolellenes maradt, és eltökélt szándéka volt, hogy hasznot
húz az angolok minden felmerülő tengerentúli problémájából. 67
Mindez azt jelentette, hogy amikor London'vitái Amerikával a nyílt ellenséges­
kedésig fajultak, Nagy-Britannia számos szempontból gyengébb pozícióban volt,
mint 1739-ben vagy 1756-ban.68 Ezért nagyrészt a politikusok voltak felelősek.
Sem North, sem Shelburne, sem bármely más politikus nem tudott a nemzet
vezetőjévé válni, vagy következetes, átfogó stratégiát kialakítani. A nemzetet
politikai viszály osztotta meg, amelyet csak súlyosbítottak III. György személyes
közbeavatkozásai és a heves vita, amely az amerikai gyarmatok ügyének érdemi
szempontjai körül robbant ki. Ráadásul a brit hatalom kettős tartóoszlopát - a
gazdaságot és a haditengerészetet - ezekben az években már kikezdte az idő. A
hétéves háború virágzó korszakát követően stagnált a kivitel, az 1770-es években
valójában mindvégig csökkent, részben a gyarmatosítók bojkottja, azután pedig a
Franciaországgal, Spanyolországgal és Hollandiával kibontakozó konfliktusok
miatt. A tizenöt évnyi béke alatt folyamatosan gyöngítették az angol haditengeré­
szetet, és jó néhány flottaparancsnok tengerészeti szakképzettsége körülbelül olyan
szintű volt, mint azoké az ácsoké, akik a hadihajók építésében vettek részt. A
döntés, hogy felhagynak a szoros blokád stratégiájával Franciaország 1778-as
hadba lépésekor, talán megkímélte a brit hajókat az elhasználódástól, de valójában
lemondást jelentett a tenger fölötti uralomról; hiszen a Gibraltárra, az Antillákra
vagy Észak-Amerika partjaihoz indított felmentő expedíciók valójában nem he­
lyettesítették a francia partok nyugati kikötőbejáratainak eredményes felügyeletét,
ami eddig megakadályozta, hogy a távoli hadszínterekre bármikor ellenséges
flottát irányítsanak. Mire azonban az angol haditengerészet visszanyerte erejét, és

112
újra megerősítette uralmát is - Rodney győzött Les Saintes-nél, Howe pedig
1782-ben felmentette Gibraltárt addigra a háború Amerikában gyakorlatilag
már eldőlt.
De még ha flottájuk felszerelése jobb, vagy a nemzet élén rátermettebb vezetők
álltak is volna, az 1776-83-as konfliktus akkor is két olyan új stratégiai problémát
vetett fel, amelyek Nagy-Britannia előző XVIII. századi háborúiban még ismeretle­
nek voltak. Az első probléma az volt,, hogy miután az amerikai lázadás már
kiterjedt, a brit erőknek nagyarányú szárazföldi hadműveletekbe kellett bocsátkoz­
niuk, mintegy 4800 kilométerre az anyaországtól. London korábbi reményeivel
ellentétben, a tengeri fölény nem volt elég a nagyrészt önálló gyarmatok térdre
kényszerítésére (bár nyilvánvalóan csökkentette a fegyverek és az újoncok beözön-
lését Európából). Amerika valamennyi keleti tartományát még Napóleon nagy
hadserege is nehezen tudta volna meghódítani és megtartani, az 1770-es évek brit
vezetés alatt álló csapatai pedig végképp alkalmatlanok voltak erre. A szóban
forgó távolságok és ebből eredően a késedelmes közlekedés nemcsak azt tette
lehetetlenné, hogy a háborút stratégiailag Londonból vagy akár New Yorkból
irányítsák, de a hadtápproblémát is súlyosbította: „Minden kétszersültet, embert
és golyót, amire a brit erőknek szükségük volt Amerikában, 4800 kilométernyi
óceánon keresztül kellett átszállítani.”69 Annak ellenére, hogy a brit hadügymi­
nisztérium jelentős változtatásokat foganatosított, a szállítóhajók hiánya és az
ellátási nehézségek egyszerűen leküzdhetetlenek voltak. Ráadásul a a decentralizált
gyarmati társadalom számára még az sem jelentett túl sokat, ha egy nagyvárost
vagy egy nagyobb települést elfoglaltak. A brit fennhatóságot csak úgy lehetett
érvényesíteni, ha a kérdéses tartományt reguláris csapatok tartották megszállva;
amikor ezeket visszavonták, a lázadók ismét a royalisták fölé kerekedtek. Ha
50000 brit katona és jelentős gyarmati támogatás kellett ahh »z, hogy Francia
Kanadát két évtizeddel korábban meghódítsák, akkor hány katonára lett volna
szükség most, hogy helyreállítsák a birodalmi kormányzást - 150000-re vagy
250 000-re? „Lehetséges - állította egy történész -, hogy a brit uralom helyreállítása
Amerikában olyan probléma volt, aminek megoldása meghaladta a katonai eszkö­
zök lehetőségeit, bármennyire tökéletesen alkalmazták is ezeket.”70
A második, eddig példa nélküli és az átfogó stratégia területére tartozó probléma
az volt, hogy Nagy-Britannia most egyedül harcolt, nem segítették európai társak,
akik megosztották volna a franciákat. Ez természetesen főleg diplomáciai és nem
katonai probléma volt. A britek most fizették meg az árát, hogy 1762 után
szakítottak Poroszországgal, arrogánsak voltak Spanyolországgal szemben, ke­
mény kézzel bántak az olyan semleges államok, mint Dánia és az Egyesült Tarto­
mányok kereskedelmi hajózásával, és nem sikerült biztosítaniuk maguknak Orosz­
ország támogatását. így Londonnak nemhogy barátai nem voltak Európában, de
1780-ra a gyanakvó Semleges Országok Fegyveres Ligájával (Oroszország, Dánia,
Portugália) és az ellenséges Egyesült Tartományokkal kellett szembenéznie, ami­
kor már amúgy is túleröltette magát az amerikai lázadókkal és a francia-spanyol
flottákkal folytatott küzdelmekben. Mindez azonban nem csupán a brit diplomá­
cia szüklátókörűségére utal. Már korábban említettük, hogy az 1760-1770-es

113
években a keleti monarchiák érdekei némiképp megváltoztak a nyugatiakhoz
viszonyítva. A keleti érdekek most Lengyelország jövője, a bajor trónutódlás,
valamint a török kapcsolat körül forogtak. Ha a franciák ismét „Európa döntőbí-
ráivá” akartak volna válni (amint már XIV. Lajos korában is) ez talán még
meggátolhatta volna Kelet és Nyugat elszigetelődését, a francia hadsereg azonban
a hétéves háború után hanyatlott, és keleten nem voltak politikai érdekeltségeik,
így 1779-től Nagy-Britannia volt szövetségesei nem osztották London megújult
aggodalmait Franciaország terveivel kapcsolatban. Leginkább még az oroszok
szimpatizáltak az angol problémával II. Katalin alatt, de ők is csak akkor avatkoz­
tak volna közbe, ha Nagy-Britannia létét komoly veszély fenyegeti.
Végül pedig az a nem elhanyagolható tény is szerepet játszott, hogy Franciaor­
szág végre-valahára elfogadta Choiseul korábbi érvelését, és most ellenállt a kísér­
tésnek, hogy megtámadja Hannovert vagy megfélemlítse Hollandiát. A Nagy-
Britannia elleni háborút kizárólag a tengerentúlon fogják megvívni, és így elvá­
lasztják a hagyományos brit stratégia „kontinentális” és „tengeri” ágát. Először a
történelemben a franciák tengeri és gyarmati háborúra összpontosították erőforrá­
saikat.
Az eredmények figyelemre méltóak voltak, és ugyancsak megzavarták azt a brit
izolációt hirdető érvelést, hogy a szigetállam számára az a konfliktus a legelőnyö­
sebb, amelyikben nem terhelik kontinentális szövetségesek és hadműveletek. A
hétéves háború alatt a francia haditengerészetnek csupán 30 millió livre-t juttattak
egy évben, egynegyedét annak, amit a francia hadsereg kapott és alig egyötödét az
angol haditengerészetnek jutó évi összegnek. Az 1770-es évek közepétől kezdve a
francia haditengerészeti költségvetés folyamatosan emelkedett, 1780-ra mintegy
150 millió livre-t tett ki, és 1782-re elérte a döbbenetes 200 millió livre-s összeget.71
Mire Franciaország belépett a háborúba, már ötvenkét hadihajóval rendelkezett,
közülük sok nagyobb volt, mint brit vetélytársai. Ez a szám hamarosan hatvanhat­
ra emelkedett. Ehhez még hozzáadható az ötvennyolc hadihajóból álló spanyol és
1780-ban egy húszhajós holland flotta is. Bár az angol haditengerészet külön-külön
bármely tengeri vetélytársával szemben fölényben maradt (1778-ban hatvanhat
hadihajó, 1779-ben kilencven), mégis egyre gyakrabban került számbeli hátrányba.
1779-ben még a Csatorna fölötti ellenőrzést is elvesztette, és elképzelhető volt egy
francia-spanyol invázió is. 1781-ben, amikor Graves és de Grasse flottája összecsa­
pott a Chesapeake-öböl partjainál, a francia számbeli fölény sakkban tartotta a
brit erőket, ez pedig Cornwallis yorktowni fegyverletételéhez és az amerikai hadjá­
rat végleges befejezéséhez vezetett. Amikor az angol haditengerészet növekedett, és
az ellenséges hajóhadak létszáma csökkent (1782-ben a briteknek kilencvennégy
hadihajójuk volt, szemben Franciaország hetvenhárom, Spanyolország ötvennégy
és az Egyesült Tartományok tizenkilenc hajójával), a különbség még akkor is túl
kevésnek bizonyult a következő feladatok maradéktalan ellátására: az észak-atlan-
ti-óceáni konvojok védelme, Gibraltár többszöri felszabadítása, a Balti-tenger
bejáratának őrzése, hajórajok küldése az Indiai-óceánra és a szárazföldi hadműve­
letek támogatása az Antilláknál. A brit tengeri fölény már csak időszakos volt és
regionális, nem pedig mindent elsöprő, mint a korábbi háborúkban. A szigetlakok

114
kedvezőtlen helyzetét elsősorban az okozta, hogy a francia hadsereg nem harcolt
Európában.
Az is igaz, hogy 1782-re a francia gazdaságnak is megártott az a pénzügyi
terhelés, amit egy ekkora flotta fenntartása rótt az országra, és ez kikényszerített
néhány takarékossági intézkedést. Nehezebbé vált a haditengerészeti készletek
beszerzése, és a tengerészek hiánya még komolyabb gondot jelentett. Ráadásul
néhány francia miniszter attól tartott, hogy a háború túlságosan sok figyelmet és
erőforrást von el az Európán kívüli területekre, és így lehetetlenné válik, hogy
Franciaország bármiféle szerepet játsszon a kontinensen. Ez a politikai számítgatás
- és az ezzel párhuzamos félelem, hogy a britek és az amerikaiak netalán hamaro­
san rendezik nézeteltéréseiket - okozta azt, hogy Párizs az ellenségeskedések korai
befejezésében reménykedett. Ugyanakkor holland és spanyol szövetségesei is ha­
sonlóan rossz gazdasági helyzetbe kerültek. Mindazonáltal Nagy-Britannia na­
gyobb pénzügyi állóképessége, az 1782-től kezdődő jelentős exportnövekedés és az
angol hadi tengerészet folyamatos fejlesztése sem tudta győzelemmé változtatni
a vereséget, vagy meggyőzni az otthoni politikai pártokat, hogy támogassák a
háborút, miután Amerika elvesztése már biztosnak látszott. Bár az 1783-as ver-
sailles-i békében tett brit engedmények (Menorca, Florida, Tobago) aligha nevez­
hetők az 1763-as hatalmas birodalmi hódítások ellenértékének, a franciák mégis
elégedetten nyugtázhatták a független Egyesült Államok létrejöttét és a Nagy-
Britannia világhatalmi pozíciójára mért csapást. Párizs szemszögéből nézve a
hétéves háborúban felborított stratégiai egyensúly most óriási költségek árán, de
érezhetően helyreállt.

Ezzel szemben Kelet-Európábán a stratégiai egyensúlyt csak kismértékben billen­

tették fel a három nagy monarchia csatározásai az 1763 utáni évtizedekben.72 Ez
nagyrészt a háromoldalú kapcsolat jellegéből fakadt. Sem Berlin, sem Bécs, de még
a tolakodó Szentpétervár sem akarta, hogy a másik kettő szövetséget kössön
ellene, és nem szerettek volna belekeveredni a hétéves háborúhoz hasonló méretű
küzdelembe. A rövid és szerfölött óvatos hadjárat a bajor örökösödési háborúban
(1778-79), amikor Poroszország szembeszállt Ausztria terjeszkedési kísérletével,
csupán azt az általános vágyat erősítette meg, hogy a költséges nagyhatalmi
háborút el kell kerülni. Épp ezért újabb területeket csak diplomáciai „alku”
eredményeként lehetett szerezni, ezeket is csak a gyengébb országok, legelsősorban
Lengyelország kárára, amelyet 1772-73-ban, 1793-ban és 1795-ben fokozatosan
felszabdaltak. Lengyelország sorsát mindinkább a francia forradalom befolyásol­
ta. II. Katalin elszántan törekedett a varsói „jakobinusok” megsemmisítésére,
Poroszország és Ausztria pedig keleten keresett kárpótlást a Franciaország elleni
kudarcért. De még a francia forradalommal létrejött újfajta kapcsolat sem változ­
tatta meg azt a kölcsönös szembenállásra és kelletlen kompromisszumra épülő
politikát, amelyet a három keleti monarchia folytatott ezekben az években.
E háromoldalú kapcsolat adott földrajzi és diplomáciai keretei között nem
meglepő, hogy Oroszország helyzete egyre előnyösebb volt mind Ausztriához,

115
mind Poroszországhoz képest. Oroszország elmaradottsága ellenére is még mindig
sokkal kevésbé volt sebezhető, mint az a két nyugati szomszédja, amely igyekezett
kiengesztelni a félelmetes Katalint. Ez a tény, valamint az, hogy Oroszország
hagyományosan igényt tartott a Lengyelország fölötti befolyásra, biztosította,
hogy a felosztáskor e szerencsétlen állam legnagyobb része Szentpétervárnak
jusson. Ráadásul Oroszországnak délen „ingatag” határa volt, és így az 1770-es
évek elején ott is hatalmas területeken nyomultak előre a törökök kárára. 1783-ban
formálisan annektálták a Krím félszigetet, és 1792-ben a Fekete-tenger északi
partja mentén egy sor újabb szerzeményt is biztosítottak maguknak. Mindez
fokozta az oszmán fegyveres hatalom hatalom hanyatlását, és titokban legalább
annyira nyugtalanította Ausztriát és Poroszországot, mint azokat az államokat
(Svédországot 1788-ban és Nagy-Britanniát az ifjabb Pitt alatt), amelyek aktívab­
ban kívánták útját állni az orosz terjeszkedéseknek. De mivel Bécs és Berlin is
igyekezett megőrizni Szentpétervár jóindulatát, és a nyugati hatalmaknak is akadt
egyéb dolguk, mint hogy tartós és hatékony szerepet töltsenek be Kelet-Európá-
ban, a cári birodalom növekedése gyors ütemben folytatódott.
Emiatt az 1792 előtti évtizedben a nemzetközi kapcsolatok szerkezete még nem
mutatta a már megindult átalakulás jeleit. A nagyobb hatalmak közötti szórványos
viták többnyire csak össze nem függő, regionális ügyeket érintettek, és úgy tűnt,
hogy ezek nem fenyegetik az általános egyensúlyt sem. Míg a keleti nagy nemzete­
ket Lengyelország és az Oszmán Birodalom jövője foglalkoztatta, a nyugati hatal­
mak figyelmét a Németalföld és a többi „rivális kereskedöbirodalom” sorsával
kapcsolatos manőverezések kötötték le. A Nootka-szorosnál kirobbant angol­
spanyol összecsapás (1790) a háború szélére sodorta a két országot, de aztán a
spanyolok, ha vonakodva is, de félreálltak. A francia-brit kapcsolatok az 1783
utáni kölcsönös kimerültség miatt visszafogottabbak voltak, de a kereskedelmi
vetélkedés gyors ütemben folytatódott. Az egymás iránti kölcsönös gyanakvást is
hamarosan felszínre hozta az 1787-88-as németalföldi belső válság, amikor is a
franciabarát „hazafias” pártot a törekvő ifjabb Pitt ösztönzésére porosz csapatok
rekesztették ki a hatalomból.
Pitt egyre élénkülő diplomáciája nem csupán saját személyiségét tükrözi, de azt
a jelentős előrelépést is, amit Nagy-Britannia az 1783-as visszaesés óta a nagyhatal­
mak sorában elért. Amerika elvesztése nem rombolta szét az ország transzatlanti
kereskedelmét; az Egyesült Államokba irányuló kivitel inkább fellendült, és mind
ez, mind az indiai piac sokkal értékesebb volt, mint azok, ahol Franciaországnak
jutott a vezető szerep. Az 1782-től 1788-ig tartó hat évben a brit kereskedelmi
hajózás több mint kétszeresére emelkedett. Már küszöbön állt az ipari forradalom,
amit a belföldi és a külföldi fogyasztói igények ösztönöztek, és az új találmányok
áradata mozdított elő. A brit mezőgazdaság termelékenysége is lépést tartott a
növekvő lakosság élelmiszerigényével. Pitt kincstári reformjai tökéletesítették az
államháztartást, és helyreállították az ország hitelképességét, bár még mindig
jelentős pénzösszegeket szavaztak meg a haditengerészetnek, amely számszerűleg
erős volt és jól irányított. A brit kormány úgy vélte, hogy ezekre a szilárd alapokra
építve már aktívabb szerepet is játszhat külföldön, ha nemzeti érdekei ezt megköve­

116
telik. Egészében azonban a Whitehallban és a Westminsterben a politikai vezetők
nem számoltak a belátható jövőben nagyhatalmi háború kitörésével.73
Az okot, hogy Európát nem rázta meg átfogó konfliktus, Franciaország egyre
romló helyzetében kell keresni. Az 1783-as győzelmet követő néhány évben diplo­
máciai helyzete erősebbnek látszott, mint valaha, a hazai gazdaság - csakúgy, mint
az Antillákkal és Levantéval folytatott külkereskedelem - gyors növekedésnek
indult. Az 1778-83-as háború puszta költségei - amelyek többet tettek ki, mint
amennyit Franciaország három korábbi háborúban összesen elköltött - és az
államháztartás kudarcot vallott reformja, amit még a növekvő politikai elégedet­
lenség, a gazdasági nyomor és társadalmi feszültségek is tetéztek, mind hozzájárult
az ancien régime hitelvesztéséhez. 1787-től, a belső válság mélyülésével úgy tűnt,
hogy Franciaország egyre kevésbé képes meghatározó szerepet játszani nemzetközi
ügyekben. A Németalföldön elszenvedett diplomáciai vereség oka elsősorban az
volt, hogy a francia kormány felismerte: egyszerűen képtelen lenne egy Poroszor­
szág és Nagy-Britannia elleni háborút finanszírozni, ezzel szemben a Spanyolor­
szágnak szánt támogatás megvonása a Nootka-szorosnál annak a számlájára
írható, hogy a francia nemzetgyűlés megkérdőjelezte XVI. Lajos hadüzeneti jogát.
Mindez aligha keltette azt a látszatot, hogy Franciaország hamarosan elkezdi az
európai „régi rend” felforgatását.
Ezért is bontakozott ki oly lassan és kelletlenül az a konfliktus, amely később
több mint két évtizeden át felemésztette a kontinens nagy részének energiáit. A
franciákat a Bastille lerombolását követő időszakban kizárólag a belső küzdelmek
kötötték le; és jóllehet néhány külföldi kormányt aggasztott a francia politikusok
növekvő radikalizálódása, de a forradalom annyira felforgatta Párizst és a tarto­
mányokat, hogy úgy tűnhetett: Franciaország pillanatnyilag elhanyagolható té­
nyező az európai eröpolitikában. Ebből következik, hogy Pitt még 1792 februárjá­
ban is a brit katonai kiadások csökkentését szorgalmazta, míg keleten a három
nagy monarchia sokkal nagyobb jelentőséget tulajdonított Lengyelország felosztá­
sának. Amikor szaporodni kezdtek a monarchia restaurációját célzó emigráns
összeesküvésekről szóló híresztelések, és a francia forradalmárok is agresszívabb
lépéseket kezdeményeztek a határokon, a külső és belső események hatására sor
került a háborúra. A francia határt átlépő szövetséges seregek lassú és bizonytalan
manőverei mutatják, mennyire felkészületlenek voltak a küzdelemre, ez viszont
lehetővé tette a forradalmárok számára, hogy a valmyi összecsapás után (1792.
szeptember) joggal győztesnek érezzék magukat. A következő években bontako­
zott ki a küzdelem teljes stratégiája és ideológiája, miután a francia seregek már a
Raj na-vidéket, Németalföldet és Itáliát fenyegették, és XVI. Lajos kivégzése kéz­
zelfoghatóan bemutatta az új párizsi berendezkedés radikális republikanizmusát.
A korábban egymással szemben álló Poroszországhoz és a Habsburg Birodalom­
hoz Anglia és Oroszország vezetésével egész sor állam csatlakozott, s köztük volt
Franciaország valamennyi szomszédja.
Visszatekintve világosan látható, miért bukott meg oly csúfosan a Franciaország
elleni 1793-95-ös első koalíció, ez az eredmény abban az időben mégis meglepő és
keserű csalódást jelentett, hiszen az esélyek egyenlőtlenebbek voltak, mint bármely

117
korábbi háborúban. De már a francia forradalom puszta lendülete is rendkívüli
intézkedések bevezetését hozta magával - ilyen volt a népfelkelés (levée en masse),
valamint az összes fellelhető nemzeti erőforrás mozgósítása Franciaország számos
ellenségével szemben. Több szerző is rámutatott már, hogy az 1789-et megelőző
két-három évtizedben lényeges reformokat vezettek be a francia hadseregben a
szervezés, a vezérkari tevékenység, a tüzérség és a harctéri taktika terén; a forrada­
lom pedig elsöpörte az új elképzeléseket gátolni kívánó arisztokrata ellenérveket,
és lehetőséget, valamint számbeli túlsúlyt biztosított a reformereknek, hogy a
háború kitörésekor a gyakorlatban valósíthassák meg elképzeléseiket. Úgy tűnik,
hogy a hazai fronton alkalmazott „totális háborús” módszerek és az újfajta
harctéri taktika jól tükrözik a frissen felszabadult francia forradalmi energiákat,
mint ahogy a koalíciós seregek óvatos, lagymatag manőverei a régi rend stílusát
jelképezték.74 1793 júliusában mintegy 650000 főnyi, lelkesedés fűtötte hadsere­
gükkel - amely vállalta a hosszú menetelések és a támadó taktika kockázatát is -
a franciák hamarosan lerohanták a környező tartományokat. Ettől kezdve e
hatalmas haderő fenntartási költségei nagyrészt a Franciaország határain túl élő
lakosságot sújtották, ez viszont lehetővé tette, hogy a francia gazdaság némiképp
visszanyerje erejét.
Épp ezért, ha egy hatalom korlátozni kívánta a fékevesztett terjeszkedést, olyan
lehetőségeket kellett találnia, amelyekkel felvehették a versenyt ezzel az újfajta és
zavart keltő hadviselési formával. A feladat nem volt megoldhatatlan. A Dumou-
riez vezette francia hadsereg kezdeti hadműveletei, sőt később Napóleon sokkal
nagyobb és kidolgozottabb hadjáratai alatt is'felmerültek olyan szervezési, kikép­
zési hiányosságok, utánpótlási és közlekedési gyengeségek, amelyeket a jól képzett
ellenség előnyösen kihasználhatott. De hol volt ilyen jól képzett ellenfél? A koalíció
öreg tábornokai és lassan mozgó, felszereléseket cipelő csapatai taktikailag nem
vehették fel a versenyt a rohamozó franciák tömegével és ütőképes hadoszlopaival,
emellett Franciaország ellenségeiből hiányzott a szükséges politikai elkötelezettség
és a stratégiai tisztánlátás is. Nyilvánvaló, hogy nem volt olyan transzcendens
politikai ideológia, amely az ancien régime katonáit és polgárait feltüzelhette volna,
sokan vonzódtak közülük a forradalom mámorító eszméihez, és a lokálpatriotiz­
mus csak sokkal később fordult szembe a francia hegemóniával, amikor Napóleon
seregei a „felszabadítást” hódítássá és fosztogatássá változtatták.
Ebben a korai szakaszban a koalíció legtöbb állama nem vette komolyan a
francia fenyegetést. A tagok között nem volt egységes megegyezés a célokat és a
stratégiát illetően, labilis egységük mindössze a brit segélyekkel kapcsolatos egyre
növekvő igényeikben nyilvánult meg. Emellett a Lengyelországra mért végső
csapás háttérbe szorította a forradalmi háború első éveinek eseményeit. A francia
forradalomra tett vitriolos megjegyzései ellenére II. Katalint jobban izgatta a
lengyel függetlenség teljes eltörlése, mint az, hogy csapatokat küldjön a Rajna-
vidékre. Emiatt a korai nyugati hadjáratokból már amúgy is kiábrándult és aggá­
lyoskodó porosz kormány egyre több és több csapatot küldött a Rajnától a
Visztulához, ez viszont Ausztriát kényszerítette arra, hogy 60 000 embert állomá-
soztasson északi határán, arra az esetre, ha Oroszország és Poroszország a megma­

118
radt lengyel területek ellen vonulna. Amikor 1795-ben sor került a harmadik és
egyben utolsó felosztásra, világosan kitűnt, hogy Lengyelország még haláltusájá­
ban is hatékonyabb szövetségese volt Franciaországnak, mint bármely virágzó és
szuverén állam. Poroszország ekkor már békéért könyörgött, és a Rajna bal partját
átengedte a franciáknak, ezzel a kínos semlegesség állapotában hagyta Németor­
szágot; így viszont lehetővé vált, hogy Franciaország másfelé fordítsa figyelmét. A
legtöbb kis német állam követte a porosz példát; így a franciák lerohanták Német­
alföldet, és Batáviai Köztársasággá változtatták; Spanyolország is faképnél hagyta
a koalíciót, és visszatért a korábbi, Franciaországgal kötött angolellenes szövetség­
hez.
így csak Szardínia-Piemont, a szerencsétlen Habsburg Birodalom és Nagy-
Britannia maradt. Az előbbit 1796 elején Napóleon elfoglalta, az osztrákokat Itália
nagy részéről kitessékelték, majd rákényszerítették a campoformiói békét (1797.
október). Angliában az ifjabb Pitt szerette volna ugyan apját utánozni, aki útját
állta a francia terjeszkedésnek, a brit kormány mégsem tudta a megfelelő elszánt­
sággal és stratégiai tisztánlátással folytatni ezt a háborút.75 A yorki herceg vezeté­
sével 1793-95-ben Flandriába és Hollandiába küldött expedíciós seregnek nem
volt elég ereje, sem megfelelő harcképzettsége, hogy felvegye a versenyt a francia
hadakkal; maradványai végül is Brémán keresztül jutottak haza. Ráadásul, mint
már annyiszor korábban és azóta is, a miniszterek (például Dundas és Pitt) a „brit
háborús módszert” részesítették előnyben - gyarmati hadműveletek, tengeri blo­
kád és rajtaütések az ellenség partjainál - bármiféle nagyarányú kontinentális
hadjárattal szemben. Az angol haditengerészet elsöprő fölényét és a francia tengeri
erők felbomlását tekintve ez helyes és könnyű választásnak látszott. De a brit
csapatok veszteségei, amelyeket az 1793-96-os katasztrofális hadműveletek okoz­
tak az Antillákon, azt jelentették, hogy London drágán megfizetett ezekért a
stratégiai elterelő hadmozdulatokért: 40000 halott, másik 40000 harcképtelenné
vált katona - ez több volt, mint Napóleon spanyolországi hadjáratának teljes
vesztesége -, és mindez legalább 16 millió fontba került. Az is kétséges azonban,
vajon Anglia folyamatosan növelte-e uralmát az Európán kívüli színtereken, vagy
hogy a Dunkerque és Toulon elleni periferikus hadműveletei kárpótolták-e Fran­
ciaország növekvő Európán belüli hatalmáért. És végül, riasztóan magasba szök­
tek a segélyek is, amelyeket Poroszország és Ausztria követelt hadseregük szinten
tartásához, úgyhogy utóbb már nem tudták előteremteni a hatalmas összegeket.
Más szóval, a brit stratégia egyszerre volt hatástalan, valamint drága, és 1797-ben
az egész rendszer alapjait megrázták - legalábbis átmenetileg - a flottalázadások
Spitheadnél és Nore-nál, valamint az a tény, hogy a Bank of England felfüggesztet­
te a készpénzfizetéseket. E vészterhes időszak alatt a kimerült osztrákok is békéért
könyörögtek, és csatlakoztak azokhoz az államokhoz, amelyek elismerték Francia­
ország európai fölényét.
Ha a britek nem tudták legyőzni Franciaországot, akkor viszont a forradalmi
kormány a maga részéről nem tudta az ellenség tengeri fölényét megingatni. Nem
vezettek sokra a kezdeti kísérletek, hogy Írországot elfoglalják, vagy Anglia nyuga­
ti partvidékén rajtaüssenek, bár ebben közrejátszott egyrészt az időjárás, másrészt

119
 a helyi védelem ereje is. Az 1797. évi készpénzfizetés felfüggesztése körül kialakult
ijedelem ellenére a brit hitelrendszer szilárdan kitartott. A spanyolok és a hollan­
dok hadba lépése a franciák oldalán azt eredményezte, hogy az angolok a Szent
Vince-fok előtt szétzúzták a spanyol flottát (1797. február), és súlyos csapást
mértek a hollandokra Camperdownnál (1797. október). Franciaország új szövetsé­
geseinek a tengerentúli gyarmatok fokozatos elvesztésével is szembe kellett nézniük
- az Antilláknál és az Indiától keletre fekvő szigeteknél, Ceylonnál, a Malaka-
szorosnál és a Jóreménység fokánál -, az újonnan megszerzett területek új piacokat
jelentettek a brit kereskedelemnek és további támaszpontokat a haditengerészet­
nek. Mivel nem kívánták megfizetni azt a magas árat, amit a francia kormány
követelt a békéért, Pitt és minisztertársai a harc folytatása mellett döntöttek,
jövedelemadót vetettek ki, új kölcsönöket vettek föl, mindezt azért, hogy - miköz­
ben már a francia csapatok a Csatorna partján gyülekeztek -, finanszírozzák azt
a harcot, amely részben a nemzet túléléséért, részben a birodalom biztonságáért
folytatott küzdelemnek bizonyult.
És ekkor került felszínre az az alapvető stratégiai dilemma, amellyel a következő
két évtizednyi háború során mind Nagy-Britanniának, mind Franciaországnak
szembe kellett néznie. Miként a bálna a tengeren és az elefánt a szárazföldön,
mindkét ország kimagaslóan a legnagyobb volt a saját „közegében”. De a tengeri
útvonalak brit ellenőrzése önmagában még nem tudta megtörni Franciaország
európai hegemóniáját, és Napóleon katonai fölénye sem tudta megadásra kénysze­
ríteni a szigetlakokat. Ráadásul, mivel Franciaország területi szerzeményei és
szomszédainak politikai megfélemlítése jelentős ellenállást váltott ki, a párizsi
kormány soha nem lehetett biztos abban, hogy a többi kontinentális hatalom
tartósan elismeri a francia birodalmat, amíg Anglia - amely segélyeket, hadianya­
got, talán még csapatokat is felajánlott - független maradt. Nyilvánvalóan ez volt
Napóleon nézete is, amikor 1797-ben kijelentette: „Minden erőnkkel saját flottánk
megteremtésére és Anglia tönkretételére összpontosítsunk. Ha mindezt véghezvit-
tük, akkor Európa a lábainknál fog heverni.”76 Azonban ezt a francia célt csak egy
Anglia elleni sikeres tengeri és kereskedelmi stratégiával lehetett elérni, s nem volt
elegendő a számos szárazföldi katonai győzelem. Hasonlóképpen a briteknek a
kontinensen is szembe kellett szállniuk az ott fölényben lévő Napóleonnal -
, közvetlen beavatkozással és szövetségesek biztosításával -, mivel nem volt elegen­
dő az angol haditengerészet tengeri fölénye. Mindaddig, amíg az egyik vetélytárs
uralta a szárazföldet, a másik pedig a tengert, addig kölcsönösen fenyegetve és
veszélyeztetve érezték magukat, és mindkettő olyan eszközök és szövetségesek után
nézett, amelyekkel az egyensúlyt saját javára billentheti.
Napóleon kísérlete, amely az egyensúly megváltoztatására irányult, rá jellem­
zően merész - és kockázatos - volt. 1798 nyarán, kihasználva az angolok meggyen­
gült földközi-tengeri helyzetét, 31 000 katonával betört Egyiptomba, és így olyan
pozícióba került, amelyből ellenőrizhette Levantét, az Oszmán Birodalmat és az
Indiába vezető utat. Ezzel csaknem egy időben a briteket egy másik, Írországba
irányuló francia expedíció is megzavarta. Ha ezek közül az akciók közül akár egy
is teljes sikerrel jár, az borzalmas csapást mért volna Nagy-Britannia ingatag

120
helyzetére. Az ír invázió azonban kisméretű volt és elkésett, szeptember elején már
fel is számolták. Ekkor már egész Európa tudomást szerzett arról, hogy Nelson
legyőzte a francia flottát Abukirnál, és Napóleon ezt követő egyiptomi „fogságá­
nak” is híre kelt. Amint ezt Párizs is sejtette, egy ilyen kudarc a semlegesség
feladására és a második koalícióhoz (1798-1800) való csatlakozásra bátorította
mindazokat, akik rossz szemmel nézték Franciaország túlsúlyát. Az olyan kisebb
államokon kívül, mint Portugália és Nápoly, most Oroszország, Ausztria és Tö­
rökország is a britek oldalára állt, hadsereget gyűjtött, és segélyekért folyamodott.
A franciák elveszítették Menorcát és Máltát, vereséget szenvedtek az osztrák­
orosz hadaktól Svájcban és Itáliában, és maga Napóleon sem tudott győzni Levan-
ténál - ezek után úgy tűnt, hogy Franciaország komoly bajba került.
Ez a második koalíció, akárcsak az első, ingatag politikai és stratégiai alapokon
nyugodott.77 Poroszország távolmaradása jól érezhető volt, és emiatt nem lehetett
megnyitni az északnémet frontot. A nápolyi király egyik, idő előtt indított hadjára­
ta katasztrófához vezetett, és egy rosszul előkészített angol-orosz expedíciónak
Hollandiában végül meg kellett hátrálnia, mert nem sikerült a helyi lakosságot
maga mellé állítania. A brit kormány nem tudta rászánni magát az erőteljesebb
szárazföldi hadműveletekre, emellett tisztában volt egy nagy hadsereg felállításával
járó pénzügyi és politikai nehézségekkel, ezért újból visszatért hagyományos harc­
modorához: „rajtaütésszerűen” támadta az ellenséges partvidéket; de a Belle-
sziget, Ferrol, Cádiz és más helyek elleni támadásai stratégiailag jelentéktelenek
voltak. Súlyosbította a helyzetet, hogy az osztrákoknak és az oroszoknak nem
sikerült együttműködniük Svájc megvédésében; az oroszokat keletre szorították a
hegyeken keresztül, emiatt a szövetségeseiből kiábrándult I. Pál cár gyanakvóvá
vált a brit politikával szemben, és hajlandó volt még az Egyiptomból Franciaor­
szágba visszatérő Napóleonnal is egyezkedni. Oroszország visszalépése után a
franciák dühe 1800 júniusában Marengónál és Höchstádtnál, majd hat hónappal
később Hohenlindennél teljes súlyával az osztrákokra zúdult, és ez újra arra
kényszerítette Bécset, hogy békét kérjen. Mivel Poroszország és Dánia ezt a fordu­
latot kihasználva lerohanta Hannovert, és Spanyolország Portugália inváziója
mellett döntött, az angolok 1801-ben gyakorlatilag egyedül maradtak, éppúgy,
mint három évvel korábban. Oroszország, Dánia, Svédország és Poroszország új
koalícióba, az ún. Északi Szövetségbe tömörült.
Másfelől viszont a tengeri és az Európán kívüli hadjáratokban a britek újra jól
szerepeltek. Máltát elfoglalták a franciáktól, és így az angol haditengerészet egy
stratégiailag létfontosságú bázishoz jutott. Koppenhága partjainál szétzúzták a
dán flottát, amelyet eredetileg az Északi Szövetség a brit kereskedelem Baltikumból
való kiszorítására akart felhasználni (néhány nappal korábban I. Pál cárt meggyil­
kolták, és ez amúgy is a Szövetség felbomlását jelentette). Még ugyanabban a
hónapban, 1801 márciusában egy brit expedíciós sereg megverte a franciákat
Alexandriánál, akik nem sokkal ezután ki is vonultak Egyiptomból. Még távolabb,
Indiában a brit erők a franciák által támogatott Tipu lázadását verték le Maiszúr-
ban, és északon is további sikereket értek el. Az Antillákon fekvő francia, holland,
dán és svéd birtokok is brit kézre kerültek.

121
 A megbízható kontinentális szövetséges hiánya és az eldöntetlen angol-francia
csatározások miatt 1801-re mégis sok angol politikus fejében megfordult a béke
gondolata; ezt azok a kereskedelmi körök is erősítették és sürgették, amelyek
tevékenységét károk érték a Földközi-tenger és kisebb mértékben a Baltikum
térségében. Pitt lemondása a katolikus emancipáció miatt felgyorsította a meg­
egyezést célzó folyamatot. Napóleon számítása szerint egy békés periódusból
szinte semmi kára nem származhatott; a francia befolyás tovább erősödik majd a
csatlós államokban, míg az angolok semmiképpen nem juthatnak hozzá korábbi
kereskedelmi és diplomáciai privilégiumaikhoz azokon a területeken. A különböző
kikötőkben szétszóródott francia flottát is egyesíthetik, és újjáépítését is elkezdhe­
tik; és a gazdaság is lélegzethez juthat a következő háborús forduló előtt. Ennek
következtében a brit álláspont - amely az amiens-i béke (1802. március) feltételeit
illetően közel sem volt olyan kritikus a kormánnyal szemben - gyorsan a másik
végletbe csapott át, amikor észrevették, hogy Franciaország folytatja a küzdelmet,
bár más eszközökkel. Az angol kereskedelem előtt Európa legnagyobb része el volt
zárva, és Londonnak keményen tudomására hozták, hogy tartsa távol magát a
holland, a svájci és az itáliai ügyektől. Francia cselszövésekről érkeztek hírek
Maszkattól az Antillákig és Törökörszágtól Piemontig. Ezek a beszámolók és egy
nagyarányú francia hadihajó-építési programról szóló bizonyítékok arra késztet­
ték az Addington vezette brit kormányt, hogy megtagadja Málta visszaadását, és
1803 májusában „felmelegítse” a hidegháborút.78

Az 1689 és 1815 között megvívott hét nagyobb angol-francia háború utolsó

fordulója tizenkét évig tartott, és mindegyik közül ez tette leginkább próbára az
államokat. Csakúgy, mint korábban, a harcoló feleknek most is voltak gyenge és
erős pontjaik. A flottánál bevezetett bizonyos takarékossági intézkedések ellenére
az angol haditengerészet rendkívül kedvező helyzetben volt az ellenségeskedések
kezdetekor. Míg a francia partok köré hatalmas hajórajok vontak blokádot,
módszeresen visszafoglalták Franciaország tengerentúli birtokait és csatlós álla­
mait. Saint-Pierre és Miquelont, Saint Luciát, Tobagót és Holland Guayanát még
Trafalgar előtt elfoglalták, és Indiában is tovább hódítottak. A Jóreménység foka
1906-ban esett el, Cura^ao és a Dán Antillák 1807-ben, a Maluku-szigetek néhány
tagja 1808-ban, Cayenne, Francia Guayana, Santo Domingo, Szenegál és Marti­
nig ue 1809-ben; Guadeloupe, Mauritius, az Ambon- és Banda-szigetek 1810-ben,
Jáva 1811-ben. Mindez persze nem hatott közvetlenül az európai egyensúlyra, de
kihangsúlyozta Nagy-Britannia tengerentúli fölényét, és a korábban hagyományo­
san Antwerpenbe és Livornóba irányuló, de időközben onnan kitiltott kivitelnek
is új „kiutat” biztosított; mindez már a küzdelem korai szakaszaiban is arra
késztette Napóleont, hogy minden eddiginél komolyabban megfontolja Dél-
Anglia invázióját. Mialatt a Grande Arrnée Boulogne előtt gyülekezett, és a min­
denre elszánt Pitt 1804-ben visszatért hivatalába, mindkét fél a végső, mindent
eldöntő ütközetre készült.

122
 Igaz ugyan, hogy az 1805-től 1808-ig tartó időszak haditengerészeti és szárazföl­
di hadműveletei között számos híres csatát jegyzett fel a történelem, ezek a harcok
mégis a háború stratégiai korlátáit tárták fel. Bár a francia hadsereg legalább
háromszor nagyobb és jóval tapasztaltabb volt, mint brit vetélytársa, ahhoz, hogy
biztonságosan partra szállhassanak Angliában, előbb még a tenger fölötti uralmat
is meg kellett szereznie. A francia flotta körülbelül 70 hadihajót számlált, ezt
Spanyolország 1804-es hadba lépése után még több mint 20 spanyol hadihajó is
erősítette. Mindez azt bizonyította, mekkora erőforrások fölött rendelkezhetett
Napóleon. A francia-spanyol flották azonban fél tucat kikötőben szóródtak szét,
és nem lehetett egyesíteni őket anélkül, hogy ne kockáztassák az összecsapást a
jóval nagyobb harci tapasztalattal rendelkező angol haditengerészettel. A versengő
hadi tengerészetek közötti „minőségi szakadékot” meggyőzően illusztrálja az ango­
lok elsöprő győzelme Trafalgarnál, 1805 októberében. Ez a drámai győzelem
megóvta ugyan a brit szigeteket, mégsem tudta meggyengíteni Napóleon szárazföl­
di pozícióját. Épp emiatt igyekezett Pitt Oroszországot és Ausztriát egy harmadik
koalícióba csábítani azzal, hogy 1,75 millió fontot fizetett minden 100000 embe­
rért, amit ezek az országok Franciaország ellen hadba tudtak küldeni. Napóleon
még Trafalgar előtt hadseregével Boulogne-tól a Duna felső folyásához sietett,
Ulmnál megsemmisítette az osztrákokat, majd keletre vonult, hogy decemberben
Austerlitznél szétzúzza a 85000 fős osztrák-orosz sereget. Az elcsüggedt Bécs
ezúttal harmadszor is békét kért, így a franciák újra megvethették a lábukat az
Itáliai-félszigeten, és sietős visszavonulásra késztették az ottani angol-orosz erő­
ket.79
Azt nem tudjuk, vajon e hatalmas csapások híre okozta-e 1806 elején Pitt
halálát, de újra bebizonyosodott, milyen nehéz térdre kényszeríteni egy olyan
katonai lángelmét, mint Napóleon. Franciaország európai fölénye különben is
csak a következő évben érte el a csúcspontját. (Lásd a 7. térképet.') Poroszország,
amelynek korábbi távolmaradása gyöngítette a koalíciót, most, 1806 októberében
sietősen hadat üzent Franciaországnak, s még ugyanabban az évben meg is verték.
A hatalmas és kitartó orosz hadsereg némileg jobb helyzetben volt, de ők is súlyos
veszteségeket szenvedtek a friedlandi csatában (1807. június). A tilsiti békeszerző­
dések Poroszországot gyakorlatilag csatlós állammá változtatták, és Oroszország
beleegyezett a brit kereskedelem bojkottálásába, s végül megígérte, hogy szövetsé­
gesként csatlakozik Franciaországhoz. Németország déli része és nyugati felének
nagyobbik hányada is a Rajnai Szövetségbe olvadt bele, Lengyelország nyugati
része Varsói Nagyhercegséggé alakult; Itália, Spanyolország és Németalföld csat-
, lóssá vált, a Német-római Császárság gyakorlatilag megszűnt, így Portugália és
Svédország között nem volt egyetlen független állam - és nem akadt szövetséges
Nagy-Britannia számára sem. Ez viszont lehetővé tette Napóleon számára, hogy
' a lehető leghatásosabb csapásokat mérje a „szatócsok nemzetére”: gátolja Európá­
ba irányuló kivitelüket, kárt okozzon gazdaságuknak, és közben saját céljaira
halmozza fel a fűrészárukat, árbocfát és egyéb hajóépítéshez használt alapanyago­
kat, amelyekhez az angol haditengerészet most nem tudott hozzáférni. így sikerül­
ne közvetett módon meggyengíteni a briteket, mielőtt újabb közvetlen támadást

123
 7. térkép. Európa Napóleon fénykorában, 1810

124
indítana ellenük. Nagy-Britannia exportra termelő ipara az európai piacoktól,
flottája pedig a balti árbocfától és a dalmáciai tölgyfaáruktól függött, így óriási
volt a veszély. Végső soron az exportbevételek csökkenése miatt London elesne
attól a pénztől, amelyből szövetségeseit segélyezhetné, és saját expedíciós seregeit
elláthatná.

Ebben a háborúban minden korábbinál nagyobb mértékben fonódtak össze a

gazdasági tényezők a stratégiával. Érdemes tovább elemezni és összehasonlítani a
két szemben álló rendszer jellemző vonásait és helyzetét az uralomért folytatott
angol-francia párharc e középső szakaszában, amely akkor kezdődött, amikor a
Napóleon kezén lévő Berlin és Milánó megszüntette az Angliával folytatott keres­
kedelmet (1806-1807), és a franciák 1812-es Moszkva alóli visszavonulásáig tar­
tott. Mivel mindkét fél gazdaságilag akarta tönkretenni a másikat, a gyenge
pontok előbb vagy utóbb felszínre kerültek - és végzetes eröpolitikai következmé­
nyekkel is jártak.
Kétségtelen, hogy miután ebben az időben Nagy-Britannia szokatlanul nagy
mértékben függött a külföldi kereskedelemtől, igen sebezhetővé vált a Napóleon
kontinentális zárlatát követő kereskedelmi tilalom hatására.80 A franciák és szol­
gálatkészebb csatlós államaik (például Dánia) 1808-as, majd 1811-12-es kereske­
delmi háborúja válságot okozott a brit kereskedelemben. Hatalmas árukészletek
halmozódtak föl a raktárakban, és a londoni dokkok csordultig voltak gyarmati
termékekkel. A városi munkanélküliség és a vidék nyugtalansága növelte az üzlet­
emberek félelmét, és sok közgazdászt is arra késztetett, hogy a békét szorgalmazza;
ugyanilyen hatása volt a döbbenetesen emelkedő adósságállománynak is. Amikor
1811 után az Egyesült Államokkal is megromlottak a kapcsolatok, csökkentek az
erre a fontos piacra irányuló kiviteli lehetőségek is, s a gazdasági kényszerintézke­
dések csaknem kibírhatatlanná váltak.
Az igazság mégis az, hogy ezekre az intézkedésekre most főként azért lett
szükség, mert korábban nem alkalmazták őket elég körültekintően és hatásosan.
A francia hegemónia elleni spanyolországi forradalom enyhítette az 1808-as brit
gazdasági válságot, mint ahogy Oroszország szakítása Napóleonnal az 1811-12-es
pangást szüntette meg, és lehetővé tette a brit áruk beáramlását a Baltikumba és
Észak-Európába. Ráadásul az egész korszakban hatalmas mennyiségben és óriási
haszonnal csempésztek be a kontinensre brit és a gyarmatokról reexportált árukat,
általában a megvesztegetett helyi tisztviselők hallgatólagos beleegyezésével. Helgo-
landtól Szalonikiig a tiltott áruk szövevényes utakon jutottak el a mohó vásárlókig
- hasonlóképpen ahhoz, ahogy később Kanada és New England között utaztak az
1812-es angol-amerikai háború alatt. És végül a brit külgazdaságot úgy is életben
lehetett tartani, hogy a kontinentális zárlat vagy az amerikai „elzárkózási” politika
által érintetlenül hagyott régiókba - az Ázsiába, Afrikába, az Antillákra, Latin-
Amerikába (még a helyi spanyol kormányzók erőfeszítései ellenére is) és a Közel-
Keletre - irányuló kereskedelmet növelték nagymértékben. így tehát annak ellené­
re is, hogy bizonyos piacok bizonyos időre kitiltották az angol kereskedelmet, a brit

125
export mégis 21,7 millió fontról (1794) 37,5 millió fontra (1804 1806), majd 44,4
millió fontra (1814-1816) emelkedett.
A másik ok, amiért a brit gazdaságot nem Toppantotta össze a külső nyomás, az
volt, hogy az ország - Napóleon szerencsétlenségére - már az ipari forradalom
kellős közepén járt. Világosan látszik, hogy a nagy történelmi események számta­
lan egyedi módon hatottak egymásra: a kormány fegyvermegrendelései ösztönöz­
ték a vas-, az acél-, a fa- és a szénkereskedelmet, a hatalmas állami kiadás (a bruttó
nemzeti jövedelem 29%-ára becsülték) hatással volt a pénzügyi életre is, és az új
exportpiacok nagy lökést adtak néhány gyár termelésének, míg a francia „ellenblo­
kád” ezt természetesen visszavetette. Hogy összefüggő egészként pontosan hogyan
hatott az amerikai függetlenségi és a napóleoni háború a brit gazdaság növekedésé­
re, az bonyolult és vitatott téma, amit még mindig kutatnak a történészek, akik
közül jó néhányan most már úgy vélik, hogy túlzóak azok a korábbi elképzelések,
amelyek a brit iparosítás ekkori gyors üteméről szólnak. Az mindenesetre bizo­
nyos, hogy a gazdasági potenciál az egész korszak alatt növekedett. A nyersvaster-
melés, amely még 1788-ban is csupán 68000 tonna volt, már 1806-ra évi 244000
tonnára ugrott, és 1811-ben tovább emelkedett 325000 tonnára. A pamutfeldolgo­
zás, amely a háború előtt gyakorlatilag új iparágnak számított, elképesztően
megnövekedett a következő két évszázadban, és még több gépet, gözenergiát,
szenet és munkaerőt szívott magához. 1815-re a pamutáruk Nagy-Britannia addigi
legnagyobb exportcikkévé váltak. Hatalmas mennyiségű új dokk, újonnan épült
belföldi csatorna, út és vaspálya járult hozzá a közlekedés fejlesztéséhez, és ezek
ösztönözték a további termelést. A fejlődés üteme még nagyobb lehetett volna, ha
nincs a Franciaország elleni szárazföldi és tengeri háború, de az tény, hogy a brit
termelékenység és gazdagság még mindig gyors ütemben nőtt. Ez megkönnyítette
a terhek viselését, amelyekkel Pitt és utódai terhelték meg a lakosságot a háború
finanszírozásának érdekében. A vámokból és fogyasztási adókból származó bevé­
tel 1815-re 13,5 millió fontról (1793) 44,8 millió fontra nőtt, mialatt az új jövedelmi
és vagyonadóból származó bevétel az 1799-es 1,67 millióval szemben a háború
utolsó évére elérte a 14,6 millió fontot. 1793 és 1815 között a brit kormány
elképesztő összeget, 1,217 milliárd fontot biztosított magának, és további 440
millió fontnyi kölcsönt vett föl a pénzpiacokról, anélkül, hogy hitelképességét
kimerítette volna - a pénzügyekben maradibb gondolkodású Napóleon legna­
gyobb bámulatára. A háború utolsó néhány kritikus esztendejében a kormány
évente több mint 25 millió fontnyi kölcsönhöz folyamodott, és így megszerezte
magának a mindent eldöntő csekély különbséget.81 Kétségtelen, hogy az angolokat
jóval nagyobb mértékben adóztatták meg, mint ahogy azt a XVIII. századi bürok­
raták elképzelték, és az államadósság is csaknem megháromszorozódott, de az új
anyagi javak még az ilyen terheket is elviselhetőbbé tették. Lehetővé vált, hogy
Nagy-Britannia, amelynek sem területe, sem lakossága nem volt túl nagy, jobban
bírja a háború költségeit, mint Napóleon hatalmas birodalma.

126
Még bonyolultabb feladat elé állítja a történészeket Franciaország 1789 és 1815
közötti gazdaságtörténetének és azoknak az eszközöknek az értékelése, amelyekkel
a háborút fenn tudta tartani.82 Az ancien régime összeomlása és az ezt követő
felfordulás kétségtelenül azzal járt, hogy a francia gazdasági aktivitás egy időre
csökkent. Másfelől a forradalom iránt érzett általános lelkesedés és a nemzeti
források mozgósítása - hogy a külföldi ellenfelekkel szembeszállhassanak - szédí-
töen megnövelte az ágyúk és a kisebb fegyverek, illetve az egyéb hadfelszerelések
termelését, ami viszont a vas- és a textilkereskedelmet ösztönözte. Ehhez járult még
az is, hogy eltörölték a régi rend néhány gazdasági szempontból gátló intézményét,
így a belső vámokat is, és Napóleon jogi és közigazgatási reformjai is a modernizá­
ció esélyeit növelték. Jóllehet a konzulátus és a császárság idején visszatért a
monarchikus rezsim számtalan jellemzője (például a magánbankárok iránti bizal­
matlanság), ez mégsem tudta útját állni annak a folyamatos gazdasági növekedés­
nek, amelyet a népességnövekedés, a fokozódó állami kiadások, a gyarapodó
védővámok és bizonyos új technológiák bevezetése támogatott.
Mégsem férhet kétség ahhoz, hogy a francia gazdaság kisebb mértékben növeke­
dett, mint az angol. Ennek legalapvetőbb oka az volt, hogy a hatalmas mezőgazda­
sági szektor nagyon kevéssé változott. Az a tény, hogy a parasztok néhol elkerget­
ték a földesurat, még nem jelentett mezőgazdaságiforradalmat; és csak korlátozott
eredménye lett az olyan széles körben propagált elgondolásoknak, mint amilyen
például a cukorrépa-termesztés fejlesztése volt (ezzel akarták helyettesíteni a brit
gyarmatokról eddig importált nádcukrot). A gyengén fejlett közlekedés miatt a
földművesek még mindig a helyi piacoktól függtek, és nagyon csekély volt az
ösztönzés a radikális újításokra. E szűk látókörű gondolkodást a születőben lévő
ipar területén is felfedezhetjük, ahol például a vastermelésben inkább kivétel, mint
bevett szokás volt az új gépek használatba vétele és a nagyarányú vállalkozás.
Természetesen történtek jelentős előrelépések, de ezek közül sok a háború és a brit
tengeri blokád kényszerítő hatása alatt született. így húzott hasznot a kontinentális
zárlatból a gyapotipar, mert ez megvédte fölényben lévő brit vetélytársától (nem
szólva a semleges vagy csatlós államokról, amelyeknek áruit a magas francia
vámok zárták ki a versenyből), és hasznot húzott a kibővült belső piacból is, mivel
Napóleon határvidéki hódításai a „francia polgárok” számát az 1789-es 25 millió­
ról 1810-re 44 millióra növelték. Ezt a folyamatot viszont ellensúlyozta a nyersgya­
pot hiánya, illetve magas ára, emellett csökkent az Angliából érkező új technoló­
giák beáramlása is. Egészében véve a francia ipar a korábbinál valamelyest kevésbé
versenyképesen került ki a háborúból, épp amiatt, mert megvédték külföldi vetély-
társaitól.
A tengeri blokád hatása is a francia gazdaság befelé fordulását erősítette.83 Az
angol haditengerészet egyre inkább elvágta atlanti-óceáni birtokaitól, pedig ezek
fejlődtek a leggyorsabban a XVIII. században, és (akárcsak Nagy-Britannia eseté­
ben) potenciálisan az iparosítás kulcsfontosságú katalizátorai lehettek volna. San-
to Domingo elvesztése különösen súlyos csapás volt a francia atlanti-óceáni keres­
kedelemre. Egyéb tengerentúli gyarmatok és beruházások is elvesztek, és 1806 után
még a semleges zászlók alatt folytatott kereskedelmet is megakadályozták. Bor­

127
deaux-t hatalmas károk érték. Nantes jövedelmező francia rabszolga-kereskedel­
me a nullára csökkent. Még a hátországgal és Észak-Itáliával egyaránt kereskedő
Marseille is megérte, hogy ipari termelése 1789 és 1813 között egynegyedére esett
vissza. Ezzel szemben Franciaország északi és keleti területei, mint például Elzász,
a szárazföldi kereskedelem viszonylagos biztonságát élvezték. Ezek a területek és
lakóik, például a szőlőtermelők, pamutszövők prosperáltak ugyan védett környe­
zetükben, de a francia gazdaságra tett általános hatásuk már sokkal kevésbé volt
kielégítő. Mivel atlanti-óceáni területein „ipartalanították ”, a külvilág nagyobbik
részétől pedig elvágták, az ország önmagába zárkózott, parasztjaira, kisvárosi
kereskedelmére és helyi, versenyképtelen és viszonylag kis kapacitású iparára
támaszkodott.
Annál figyelemreméltóbb, ahogy a franciák e gazdasági konzervativizmus - és
néhány esetben a lassulás nyilvánvaló jelei - mellett egy több évtizedig tartó
nagyhatalmi háborút finanszírozni tudtak.84 Az általános mozgósítás a forradalom
kezdetétől az 1790-es évek közepéig kellőképpen indokolja mindezt, viszont nincs
megfelelő magyarázat a napóleoni korra, amikor egy több mint 500 000 fős állandó
hadsereget kellett fenntartani (amelynek évente körülbelül 150000 újoncra volt
szüksége). A katonai kiadások, amelyek már 1807-ben legalább 462 millió frankot
tettek ki, 1813-ban 817 millióra emelkedtek. Semmi meglepő nincs abban, hogy a
rendes bevételek soha nem voltak elegendők ezekre a kiadásokra. A népszerűtlen
közvetlen adókat már nem lehetett lényegesen emelni, ez nagyrészt megmagyaráz­
za azt is, hogy miért tért vissza Napóleon a dohányra és a sóra kivetett vámokhoz
és az ancien régime egyéb közvetett adófajtáihoz; bár sem ezek, sem a különböző
bélyeg- és vámilletékek nem tudták csökkenteni az évente százmilliókra rúgó
hiányt. A Francia Nemzeti Bank felállítása, amelyhez még különböző pénzügyi
elgondolások és intézmények is társultak, lehetővé tette, hogy az állam álcázott
papírpénz-politikát folytasson, és így a hitelek segítségével felszínen tartsa magát
- annak ellenére, hogy a császár ellenezte az egyre növekvő kölcsönök felvételét.
De mindez nem bizonyult elegendőnek. A hiányt csak máshonnan lehetett pótolni.
Valójában a napóleoni imperializmust a legnagyobb - szinte kiszámíthatatlan -
mértékben a fosztogatásokból finanszírozták. Ez a folyamat az országon belül
kezdődött a „forradalom ellenségeinek” nyilvánított személyek vagyonának el­
kobzásával és eladásával.85 Amikor a forradalom védelmében folytatott hadjára­
tok során a francia seregek bevonultak a szomszédos országokba, egészen termé­
szetesnek tartották, hogy ezeket az akciókat a legyőzőitek fizették meg. Valójában
tehát a háború tartotta fenn a háborút. Királyi és feudális vagyonok elkobzása a
legyőzött országokban; közvetlen zsákmányszerzés az ellenfél hadseregétől, lakta­
nyáiból, múzeumaiból és kincstáraiból; pénzben vagy természetben lefizetendő
háborús kártérítések; francia alakulatok bekvártélyozása a csatlós államokban
(ezeket ráadásul fel is kérték, hogy maguk is állítsanak csapatokat). Ezekkel a
módszerekkel Napóleon nem csupán hatalmas katonai kiadásait tudta fedezni, de
még jelentős többletbevételt is szerzett Franciaországnak - és saját magának. A
francia tündöklés korában a rendkívüli hatalom (domaine extraordinaire) hivatal­
nokai olyan nagy pénzeket harácsoltak össze, ami bizonyos tekintetben előrevetet­

128
te azoknak a fosztogatásoknak az árnyékát, amelyeket a náci Németország vitt
véghez a második világháborúban a csatlós államokban és a meghódított ellenfelek
területén. Poroszországnak például 311 millió frank jóvátételt kellett fizetnie Jéna
után, ez pedig egyenlő volt a francia kormány rendes bevételeinek mintegy a
felével. A Habsburg Birodalom minden egyes vereség után kénytelen volt területe­
ket átengedni és nagy összegű kárpótlást fizetni. Itáliában 1805 és 1812 között a
beszedett adóknak körülbelül a fele vándorolt a franciákhoz. Mindez azzal a kettős
előnnyel járt, hogy egyfelől a hatalmas francia hadsereg nagyobbik részét az
anyaországon kívül állomásoztathatták, másfelől megkímélték a francia adófizető­
ket a háború teljes költségeitől. Mindaddig, amíg a zseniális vezér hadserege sikeres
maradt, a rendszer sebezhetetlennek tűnt. Épp ezért nem is volt meglepő, amit a
császár oly gyakran hangoztatott:

Hatalmam dicsőségemtől függ, dicsőségem pedig győzelmeimtől. Hatalmam

lehanyatlik, ha nem táplálom újabb dicső tettekkel és újabb győzelmekkel. A
hódítás tett azzá, ami vagyok, és csakis a hódítás tehet képessé, hogy hatalma­
mat megtartsam.86

Hogyan lehetséges hát térdre kényszeríteni Napóleont? Nagy-Britannia, amely­

nek nem volt elég katonai ereje, egyedül képtelen lett volna ezt véghezvinni. Ha
pedig Franciaországot csupán egyetlen kontinentális ellenfele támadta volna meg,
az eleve kudarcra volt ítélve. Ezt Poroszország 1806-os rosszul időzített hadba
lépése is bizonyítja, bár ez nem tartotta vissza a frusztrált osztrákokat, hogy az
1809-es év elején ismét felújítsák az ellenségeskedést Franciaországgal. Bár az
eckmühli és az asperni csatában igen bátran harcoltak, de a wagrami vereség
később újra csak arra kényszerítette Bécset, hogy békét kérjen, és további területe­
ket engedjen át Franciaországnak és szövetségeseinek. Ráadásul közvetlenül az
Ausztria felett aratott francia győzelmek előtt nyomult be Napóleon Spanyolor­
szágba, hogy a forradalmat leverje. Úgy tűnt, hogy gyorsan leszámolnak azokkal,
akik bárhol is szembeszállnak a császár akaratával. A tengeren az angolok hason­
lóan kíméletlenek voltak valóságos vagy potenciális ellenfeleikkel szemben, mint
1807. augusztusi koppenhágai támadásuk mutatja, azonban inkább a dél-itáliai
partok előtti jelentéktelen portyázgatásokra, Buenos Aires értelmetlen megtáma­
dására és 1809 nyarán a katasztrofális walchereni hadműveletre pazarolták el
erejüket.87
Az első jelentős repedések mégis éppen akkor kezdtek megjelenni a császárság
építményén, amikor Napóleon rendszere legyőzhetetlennek tűnt. A sorozatos
katonai győzelmek ellenére ezekben a csatákban igen nagyok voltak a francia
veszteségek - 15 000 ember esett el Eylaunál, 12 000 Friedlandnál, 23 000 halt meg
vagy esett fogságba Bailénnél; Aspernnél 44 000 fő volt a halottak száma, Wagram-
nál pedig újabb 30000. A válogatott gárdistákon kívül egyre kevesebb volt a
harcedzett csapat; 1809-ben például a németországi hadsereg (Armée de l’Alle-
magne) 148 000 emberéből (a gárdistákat nem számítva) 47 000 volt kiskorú sorka­
tona.88 Bár Napóleon hadseregében - Hitleréhez hasonlóan - sok olyan katona

129
szolgált, akiket a meghódított területeken és a csatlós államokban soroztak be,
mégis tisztán látszott, hogy a franciák élőerő-utánpótlása folyamatosan csökken;
eközben a cárnak még mindig hatalmas tartalékai voltak, a makacs és sértett
osztrákok pedig Wagram után is nagyon jelentős létszámú hadsereget tartottak
fegyverben. Mindennek nem sokkal később igen nagy jelentősége lett.
Amikor Napóleon 1808 végén benyomult Spanyolországba, nem tudta eldönteni
a hadjárat sorsát, ahogy eredetileg szándékában állt. Azzal, hogy a reguláris
spanyol hadsereget szétszórta, akaratlanul is gerillaháborúra bátorította a lakossá­
got; ezt pedig sokkal nehezebb volt elfojtani, és megsokszorozódtak a francia erők
hadtápproblémái is. Mivel a helyi lakosok nem voltak hajlandók élelmiszert adni,
a francia hadsereg saját, ingatag utánpótlásvonalaitól függött. Azzal pedig, hogy
csatateret csinált Spanyolországból és még inkább Portugáliából, Napóleon a
kevés számításba jöhető terület közül akaratlanul is olyat választott ki, ahol a még
mindig óvatos britek is rászánták magukat a közbelépésre. Eleinte még némileg
habozva, de később egyre növekvő önbizalommal, miután látták, hogy Wellington
milyen jól ki tudta használni a lakosság rokonszenvét, a félsziget földrajzi helyze­
tét, a tengeri fölényt és - végül, de nem utoljára - egyre harcedzettebb csapatait
arra, hogy megállítsa és megtörje a franciák lendületét. Amikor Massena serege
25 000 embert vesztett a Lisszabon elleni eredménytelen hadjáratban 1810-11-ben,
elég korán világossá vált, hogy a „spanyol fekélyt” nem lehet kivágni, még akkor
sem, ha mintegy 300000 katonát irányítanak a Pireneusoktól délre.89
A spanyol affér, amellett, hogy Franciaországot gyengítette, egyidejűleg a Nagy-
Britanniára nehezedő stratégiai és kereskedelmi nyomást is enyhítette. Ne feledjük
azt sem, hogy a legtöbb korábbi angol-francia háborúban Spanyolország Francia­
ország oldalán harcolt - így nem csupán Gibraltárt fenyegették a szárazföldön, de
a brit tengeri fölényt is veszélyeztette az egyesített francia-spanyol flotta, emellett
az Ibériai-félszigeten, Latin-Amerikában és általában a Földközi-tenger vidékén
található angol exportpiacokat is elzárták. Egy barátságos, nem ellenséges Spa­
nyolország enyhítette az erről az oldalról Angliára nehezedő nyomást. Jelentősen
csökkentek azok a károk, amelyeket a kontinentális zárlat okozott a brit kereske­
delemnek, mert Lancashire és Közép-Anglia árui újból eljutottak a régi piacokra;
1810-re a brit összkivitel 48 millió fontos rekordösszegre kúszott fel (az 1808-as 37
millióról). Ez csak átmeneti lélegzetvétel volt ugyan, és ezt is egyre inkább beárnyé­
kolta a Balti-tenger lezárása és a rekvirálás, valamint a blokád fölött kirobbant
angol-amerikai vita, de ez az enyhülés mégis elegendőnek bizonyult arra, hogy
életben tartsa Napóleon hatalmas, kontinensen kívüli ellenségét, éppen abban az
időben, amikor maga az európai kontinens fellázadt.
A valóságban Európában a napóleoni rendszer egy ellentmondásra épült. Bár­
milyen érdemei vagy éppen bűnei voltak is a forradalomnak Franciaországon
belül, egy nemzet, amely a szabadságot, testvériséget és egyenlőséget hirdette, most
- saját császárának vezetésével -, idegen népeket hódít meg, megszálló seregeket
küld rájuk, áruikat elkobozza, kereskedelmüket szétrombolja, hatalmas adókat és
kártérítést vet ki, és besorozza az ifjaikat.90 A kontinentális zárlat alatt fokozato­
san bevezetett intézkedések miatt is nagy volt a felzúdulás, mivel Napóleonnak az

130
angolok ellen vívott kereskedelmi háborúja nem csupán Nantes-nak, Bordeaux-
nak okozott károkat, de Amszterdamnak, Hamburgnak és Triesztnek is. Csak
kevesen vállalták a nyílt fegyveres felkelést, mint a spanyolok, és csak kevesen
döntöttek úgy, hogy megtörik a káros kontinentális zárlatot, ahogy az oroszok
tették 1810 decemberében.91 Miután azonban Napóleon Grande Armée-')a meg­
semmisült a moszkvai hadjáratban, és a Spanyolországban harcoló francia sereget
is a Pireneusokig szorították vissza, felcsillant a lehetőség, hogy lerázzák a francia
uralmat. Most a poroszoknak, az oroszoknak, a svédeknek, az osztrákoknak és a
többieknek folyamatos fegyver-, csizma- és ruhautánpótlásra volt szükségük (a
pénzt már nem is említve); mindezzel az angolok már ellátták portugál és spanyol
szövetségeseiket. így végül is egyfelől a brit szigetek biztonsága és relatív jóléte,
másfelől a túlterjeszkedő és egyre mohóbb francia uralom került szembe egymás­
sal, aminek eredményeképpen Napóleon birodalma hanyatlásnak indult.
A gazdasági és geopolitikai tényezők ilyen átfogóan felvázolt elemzése elkerülhe­
tetlenül oda vezet, hogy a történet személyesebb vonatkozásai - például Napóleon
egyre növekvő letargiája és önámítása - a háttérbe szorulnak. Az elemzés a háború
utolsó évéig talán még a katonai egyensúly igen ingatag természetét is alábecsüli -
hiszen ha a franciák kitartottak volna elképzeléseik mellett, akkor még ebben az
időben is lett volna elég erőforrásuk egy hatalmas flotta felépítéséhez. Az exportra
termelő brit gazdaság éppen 1812-ben került a legsúlyosabb helyzetbe, és egészen
az 1813. októberi lipcsei csatáig fennállt az a lehetőség, hogy Napóleon megsemmi­
sítheti valamelyik keleti ellenfelét, és így felbomlasztja az ellene létrejött koalíciót.
A Napóleon önhittségét tükröző francia „túlterjeszkedés ” ez idő tájt már túl­
ment minden határon, és bármiféle komolyabb visszavonulás elkerülhetetlenül
hatással volt a rendszer többi területére is, egyszerűen azért, mert ezekről kellett
katonákat kivonni, hogy megerősítsék a veszélyeztetett frontot. 1811 -re körülbelül
350000 francia katona állomásozott Spanyolországban, és mégis - amint ezt
Wellington is észrevette - állomáshelyükön kívül nem volt semmi hatalmuk, a
közlekedési vonalak védelme emésztette fel legtöbb energiájukat, és így sebezhetők
maradtak az angol- portugál-spanyol támadással szemben. Amikor a következő
évben Napóleon úgy döntött, hogy megnyirbálja Oroszország függetlenségét,
csupán 27000 embert lehetett kivonni Spanyolországból a Moszkva elleni hadjá­
rathoz. A Grande Armée több mint 600000 katonájából mindössze 270000 volt
francia polgár, éppen annyi, amennyi az Ibériai-félszigeten maradt. Ráadásul mivel
most már a bekebelezett területekről származó belgák, hollandok és olaszok is
„született franciáknak” számítottak, az 1789. előtti francia határokon belül tobor­
zott csapatok határozott kisebbségbe kerültek az oroszországi hadjárat alatt. Ez a
korai, sikeres szakaszban még nem sokat számított, de annál fontosabbá vált a
visszavonulás közben, amikor az emberek kétségbeesetten szökdöstek a zord
időjárás és a fosztogató kozákok elől, és visszatértek otthonaikba.92
A Grande Armée hatalmas veszteségeket szenvedett az oroszországi hadjárat
alatt; mintegy 270 000 katona meghalt, 20 000 fogságba esett, és odaveszett körül­
belül 1000 ágyú és 200000 ló is. A keleti front kudarca morálisan rendkívüli
mértékben megrendítette a francia hadsereget. Azt is meg kell vizsgálni, hogy az

131
1813-tól kezdődő és a végső bukásig tartó kelet-európai és ibériai-félszigeti francia
hadjáratok miképpen hatottak egymásra. Erre az időre az orosz hadsereg ereje és
tábornokainak lelkesedése szinte teljesen kimerült ahhoz, hogy a franciákat még
Németországon keresztül is üldözzék; az angolokat eléggé lefoglalta amerikai
háborújuk, így 1813 nyarán Napóleon egy 145000 fős friss sereget állított fel, ami
lehetővé tette számára, hogy tartsa a frontot Szászországban, és fegyverszünetet
kössön. Bár Poroszország előrelátóan átállt az oroszok oldalára, egy negyedmilliós
osztrák hadsereg pedig Metternich vezetésével beavatkozással fenyegetett, a keleti
hatalmak még mindig megosztottak és bizonytalanok voltak. így azok a hírek,
hogy Wellington csapatai szétverték Joseph Bonaparte seregét Vitoriánál (1813.
június), és visszaszorították a Pireneusokig, fontos szerepet játszott abban, hogy a
felbátorodott Ausztria hadat üzent, és csatlakozott az orosz, a svéd és a porosz
erőkhöz annak érdekében, hogy a franciákat kiszorítsák Németországból. Az ezt
követő októberi lipcsei csatához hasonló küzdelem korábban ismeretlen volt az
angol hadsereg számára - 365 000 szövetséges katona négynapos harcban gyűrt le
195 000 franciát; az előbbieket hatalmas brit gazdasági segélyek is támogatták, nem
szólva a szigetországból érkezett 125 000 puskáról, 218 tüzérségi ütegről és sok más
felszerelésről is.93
A lipcsei francia vereség viszont arra bátorította a most már a Pireneusoktól
északra állomásozó Wellingtont, hogy Bayonne-ig és Toulouse-ig nyomuljon előre.
Mialatt Poroszország és Ausztria seregei átözönlöttek a Rajnán, a kozákok pedig
elfoglalták Hollandiát, Napóleon 1814 elején ragyogó taktikával irányította
Északkelet-Franciaország védelmét, de csapatai már kimerültek, és túl sok újonc
volt a soraikban. Most, amikor már a saját területükön folyt a harc, a francia
lakosság (amint ezt Wellington megjósolta) nem volt túlzottan lelkes. A korábbi
francia határok visszaállítását követelő brit sürgetések és a chaumont-i szerződés­
ben március 9-én megígért újabb 5 millió fontos segély hatására a szövetséges
kormányok a végsőkig fokozták a nyomást. 1814. március 30-án már Napóleon
tábornokai sem bírták tovább, így egy újabb héten belül a császár is lemondott.
Ezekkel a kimagasló jelentőségű eseményekkel összehasonlítva az 1812-14-es
angol-amerikai háború csupán stratégiai mellékcselekmény volt.94 Ez a küzdelem
sokkal komolyabb hatást is gyakorolhatott volna a brit gazdasági érdekekre, ha
nem esik éppen egybe a kontinentális zárlat összeomlásával, és ha a New England-i
államok, amelyek nagyrészt az angol-amerikai kereskedelemtől függtek, nem
maradnak közömbösek (és gyakran semlegesek is) a konfliktusban. Az amerikaiak
fennen hirdetett „kanadai menetelése” hamar kifulladt, és mindkét fél bebizonyí­
totta szárazföldön és tengeren egyaránt - a Yorkot (Torontót) és a Washingtont
ért rajtaütések és néhány impozáns, egyetlen fregattal végrehajtott támadás ellené­
re is -, hogy ártani ugyan tudnak egymásnak, de győzni egyikük sem képes. Az
angolok előtt világossá vált, mennyire fontos az amerikai kereskedelem, és az is
kiviláglott mindebből, milyen nehéz a tengerentúlon ütőképes katonai és haditen­
gerészeti létesítményeket fenntartani, ha ezzel egy időben az európai hadszíntéren
is égető szükség van a fegyveres erőkre. Csakúgy, mint India esetében, az óceánon

132
túli birtokok és a kereskedelem erősítették Nagy-Britannia hatalmi pozícióját,
ugyanakkor stratégiai zavarokat is okoztak.95
Napóleon 1815. március-júniusi utolsó hadjárata nem tekinthető jelentéktelen­
nek, de a nagy európai háborúnak mégis csak stratégiai lábjegyzete lehetett.96
Amikor a császár váratlanul visszatért száműzetéséből Franciaországba, megszakí­
totta ugyan a győztesek Lengyelország, Szászország és más területek jövője felett
folytatott vitáját, de nem ingatta meg a szövetséget. Ha Wellington és Blücher nem
győzte volna le Waterloonál a sietve egybegyűjtött francia seregeket, ezek később
akkor sem állhatták volna ellen a már Belgium felé tartó egyéb haderőknek; azt
pedig nagyon nehéz elképzelni, hogyan tudta volna Franciaország gazdaságilag
fenntartani az ezután következő újabb hosszú háborút. Napóleon utolsó kalandja
politikailag mégis fontosnak bizonyult. Ez erősítette meg Nagy-Britannia európai
pozícióját, és támasztotta alá azt az elképzelést is, hogy Franciaországot a jövőben
„ütközőállamokkal” kell körülvenni. Waterloo demonstrálta Poroszország Jéna
utáni katonai talpra állását, részben helyreállította a kelet-európai egyensúlyt, és
arra kényszerítette a Bécsben tárgyaló hatalmakat, hogy minden megmaradt ellen­
tétüket félretéve olyan békét kössenek, amely megőrzi az erőegyensúly alapelveit.97
Két évtizednyi csaknem folyamatos háborúskodás és jóval több mint egy évszáza­
dig tartó nagyhatalmi feszültség és konfliktus után az európai államrendszer
határvonalait végre olyan formában jelölték ki, amely biztosította a megközelítő
erőegyensúlyt.
Az utolsó, 1815-ös bécsi döntés a poroszok javaslatával szemben nem osztotta
fel Franciaországot. XVIII. Lajos birodalmát azonban jelentős területi egységekkel
vették körül - ilyen volt északon a Holland Királyság, délkeleten a megnagyobbí­
tott Szardíniái (piemonti) Királyság, a Rajna-vidéken Poroszország, míg a Bour­
bonoknak visszajuttatott Spanyolország önállóságát a nagyhatalmak garantálták.
Keleten a győztesek heves viták után szintén elfogadták a hatalmi egyensúly elvét.
Ausztria ellenvetései miatt Poroszország nem kebelezhette be Szászországot, cseré­
be viszont a Poznani Nagyhercegségben és a Rajna-vidéken fogadott el kárpótlást,
éppúgy, ahogy Ausztria - miután csak a galíciai területet tarthatta meg Lengyelor­
szágból - Itália és Délkelet-Németország egyes részeit kapta meg. 1815 elején
Oroszország - amelynek a lengyel területek oroszlánrészét követelő igényeit végül
is el kellett fogadni - igencsak megrémült attól a fenyegetéstől, hogy egy angol-
francia-osztrák szövetség meggátolná beleszólását Szászország jövőjébe, és gyor­
san visszatáncolt az összecsapástól. Úgy látszott, egyetlen hatalomnak sincs lehető­
sége arra, hogy kívánságait Napóleonhoz hasonló módon erőltesse Európa többi
részére. Szó sincs arról, hogy az 1793-1815-ös események megszüntették volna a
vezető államok önzését, de az „elszigetelés és kölcsönös kárpótlás”98 kettős elve
mostanra valószínűtlenné tette, hogy valaki egyoldalúan európai uralomra törjön,
mivel még az apró területi változtatásokhoz is szükség volt az európai nagyhatal­
mak közösségének beleegyezésére.
Amikor európai „pentarchiáról” beszélünk, nem árt felidézni, hogy az öt nagy­
hatalom egymás közötti kapcsolata már egyáltalán nem olyan volt, mint 1750-ben
vagy akár 1789-ben. Oroszország növekedése ellenére is le kell szögezni, hogy a

133
Napóleon bukását követő időszakban már létezett egyfajta hozzávetőleges egyen­
súly a kontinensen. A tengeren azonban Nagy-Britannia csaknem egyeduralkodó
volt, és ez még jobban erősítette gazdasági vezető szerepét versenytársaival szem­
ben. Ez néhány esetben, például Indiában is, a folyamatos katonai terjeszkedés és
a fosztogatás eredménye volt, így a háború és a profithajsza összekapcsolódása
teljesen brit hatáskörbe vonta a szubkontinenst a XVIII. század végére." Santo
Domingo elfoglalása - amely a forradalom előtt a francia gyarmati kereskedelem
háromnegyedét bonyolította - az 1790-es évek végén nem csupán az angol áruknak
biztosított értékes piacot, de az angol reexport fontos forrása is lett. Sőt, mi több,
az észak-amerikai, az antillákbeli, a latin-amerikai, indiai és egyéb keleti piacok
nemcsak gyorsabban nőttek, mint az európaiak, de az ilyen nagyobb távolságra
irányuló kereskedelem jobban fejlesztette a hajózást, az áruszállítást, ösztönözte a
váltóügyleteket és azokat a banktranzakciókat, amelyek véglegesen megerősítették
Londont a világ új pénzügyi központjának pozíciójában.100 Bár néhány újabb
keletű írás kétségbe vonja a brit gazdaság XVIII. századi növekedési ütemét és a
külkereskedelem szerepét ebben a fejlődésben,101 az továbbra is vitathatatlan tény,
hogy a tengerentúli terjeszkedés olyan hatalmas új anyagi lehetőségekhez juttatta
az országot, amelyekhez vetélytársai nem férhettek hozzá. Mivel 1815-re Európa
legtöbb gyarmatát a felügyeletük alá vonták, a tengeri útvonalakat és a jövedelme­
ző reexportáló kereskedelmet is kezükben tartották, és az iparfejlesztés folyamatá­
ban is jóval megelőzték a többi országot, az egy főre jutó nemzeti jövedelem
szempontjából ebben az időben már az angol volt a világ leggazdagabb állama. A
következő fél évszázadban - amint a következő fejezetben látni is fogjuk - Nagy-
Britannia egyre inkább a világkereskedelmi rendszer „szuperdomináns gazdaságá­
vá” válik, ebből következik, hogy polgárai is mindjobban gazdagodnak.102 Az
egyensúly elve, amit Pitt és Castlereagh egyaránt nagyra tartott, csupán az európai
területi rendezésekre vonatkozott, a gyarmati és a kereskedelmi szférára már nem.
Ez persze aligha lepte meg az éles szemű megfigyelőket a XIX. század elején.
Napóleon saját nagyságáról alkotott elképzelései ellenére is úgy tűnik, hogy időn­
ként rögeszmésen vissza-visszatért az angol kérdéshez (Anglia sebezhetetlenségére,
tengeri uralmára, bank- és hitelrendszerére), és legfőbb vágya az volt, hogy láthas­
sa, amint mindez porrá válik. Kétségtelen, hogy hasonló irigység és gyűlölet - ha
kevésbé szélsőséges formában is - ütötte fel a fejét a spanyolok, a hollandok és más
népek között is, hiszen mindenki láthatta, hogy az angolok monopolizálják az
Európán kívüli világot. Kutuzov orosz generális - aki 1812-ben, miután a Grande
Armée-t kiűzték hazájából, szerette volna megállítani hadserege további nyugati
előnyomulását - nemcsak a saját véleményét hangoztatta, amikor nem tartotta
bölcs lépésnek Napóleon teljes megsemmisítését, „mivel a hatalom öröksége nem
Oroszországra vagy valamelyik másik kontinentális birodalomra száll majd, ha­
nem egy olyan ország ölébe hull, amely már amúgy is a tengerek ura, és fölénye
kibírhatatlanná válhat”.lp3 Ez az eredmény azonban a korszak végén elkerülhetet­
lenné vált: Napóleon arroganciája és az, hogy elutasított mindenfajta kompromisz-
szumot, nemcsak saját bukását, de legnagyobb ellenségének teljes győzelmét is

134
biztosította. Gneisenau tábornok, aki jól érzékelte a nagyobb összefüggéseket,
kissé fanyarul így foglalta össze mindezt:

Nagy-Britannia senkinek nem köszönhet annyit, mint ennek a banditának

[Napóleonnak]. Mert ő indította el azokat az eseményeket, amelyek következ­
tében Anglia hatalma, jóléte és gazdagsága magasba szökött. Ez az ország a
tengerek királynője, és sem az óceánokon, sem a világkereskedelemben nem
akad egyetlen olyan vetélytársa, akitől tartania kellene.104

135
STRATÉGIA ÉS GAZDASÁG
AZ IPAROSODÁS KORÁBAN
 4

Az iparosodás
és a világegyensúly eltolódása,
1815-1885

Az a nemzetközi rendszer, amely a Napóleon bukását követő több mint fél

évszázad során alakult ki, számos újszerű vonással rendelkezett. Ezek közül né­
hány csak átmeneti volt, néhány azonban a modern kor állandó sajátságává vált.
Az első ilyen tulajdonság az egységesülő világgazdaság folyamatos és (az 1840-es
évek után) látványos növekedése, amely egyre több régiót vont be az óceánon túli
és kontinensek közötti kereskedelembe és abba a pénzügyi hálózatba, amelynek
központja Nyugat-Európa és leginkább Nagy-Britannia volt. A brit gazdasági
hegemóniához ezekben az évtizedekben hozzájárult a szállításban és a közlekedés­
ben elért nagy léptékű fejlődés, az ipari technológia különböző területek közötti
egyre gyorsuló átvétele és az ipari termelés hatalmas felfutása is. Mindez viszont
előmozditotta az új mezőgazdasági területek és nyersanyagforrások feltárását. A
vámhatárok és a merkantilizmus egyéb sajátságainak eltörlése - a szabad kereske­
delemről és a nemzetek közötti harmóniáról vallott eszmék széles körű hirdetésével
együtt - azt sugallhatta, hogy egy olyan új nemzetközi rend született, amely
gyökeresen eltér a XVIII. század ismétlődő nagyhatalmi konfliktusainak szellemé­
től. Az 1793-tól 1815-ig tartó küzdelem (a XIX. században a „nagy háború”-nak
nevezték) költségei és a harcok okozta zűrzavar a konzervatívokat és a liberáliso­
kat egyaránt arra ösztönözte, hogy lehetőség szerint mindig a békét és a stabilitást
válasszák. Ebben az európai nagyhatalmak közössége és a szabad kereskedelmi
szerződések is segítették őket. Ezek a körülmények természetesen bátorították a
hosszú távú kereskedelmet és az ipari beruházásokat, következésképpen elősegítet­
ték a gazdaság fejlődését.
Másodszor: az elhúzódó nagyhatalmi háborúk hiánya nem azt jelentette, hogy
az államok között minden konfliktus megszűnt. Erősödtek például a fejletlenebb
népek ellen folytatott európai és észak-amerikai hódító háborúk. Ezek a konfliktu­
sok sok tekintetben a tengerentúli gazdasági terjeszkedés és az ottani ipari termelés
gyors csökkenésének katonai kísérőjelenségei voltak. Ráadásul még mindig létez­
tek regionális és egyedi összeütközések az európai hatalmak között, különösen a
nemzetiségek és az országhatárok kérdésében, de látni fogjuk, hogy az olyan nyílt
küzdelmek, mint az 1859-es francia-osztrák háború vagy az 1860-as években zajló
német egyesítési háborúk, mind időtartamukban, mind területileg korlátozottak
voltak, és még a krími háborút sem igen lehet a jelentősebb konfliktusok közé
sorolni. Kivételt csak az amerikai polgárháború jelent, épp emiatt érdemel foko­
zottabb figyelmet.

139
 Harmadszor: az ipari forradalom folyamán kifejlesztett technológia kezdte érez­
tetni hatását a szárazföldi és a tengeri hadviselésben. Ezek a változások azonban
sokkal lassabban játszódtak le, mint ahogy azt néha állítják, és csupán a század
második felében lett a vasút, a távíró, a gyorstüzelő puska, a gőzhajtású és páncélos
hadihajó a katonai erő valódi értékémérője. Míg a tengerentúlon az új technológia
növelte a nagyhatalmak fölényét a tűzerő és a mozgékonyság terén, addig sok
évtizednek kell még eltelnie, amíg a szárazföldi és haditengerészeti parancsnokok
átértékelik egy esetleges európai háború megvívásával kapcsolatos elképzeléseiket.
Ennek ellenére a műszaki változások és az ipari fejlődés kettős hajtóereje fokozato­
san érvényesült mind a szárazföldön, mind a tengeren.
Bár nehéz általánosítani, de az ipari és technológiai változások egyenetlen
megoszlása miatt a nagyhatalmi egyensúlyban előidézett eltolódások valószínűleg
jobban befolyásolták a XIX. század közepén zajló háborúk kimenetelét, mint a
pénz- vagy hitelügyek. Ez részben a nemzeti, illetve a nemzetközi bankhálózat
hatalmas növekedésének volt köszönhető. A kormányzati bürokrácia (pénzügymi­
nisztériumok, felügyelők, adószedők) növekedése a legtöbb rezsim számára meg­
könnyítette, hogy kölcsönt vegyenek fel a pénzpiacokról, amennyiben hitelképessé­
gük nem volt nagyon rossz, vagy nem állt be átmeneti likviditási válság a nemzet­
közi bankrendszerben. Lényegesen közrejátszott ebben az is, hogy a legtöbb
háború viszonylag rövid volt, így inkább a meglévő katonai erővel elért gyors
győzelmekre került a hangsúly, mint az állami erőforrások hosszú távú mobilizálá­
sára és új bevételek felkutatására. Semmilyen.új pénzforrás nem menthette volna
meg például Ausztriát az 1859-es és az 1866-os vereségei után, sem egy igen
vagyonos Franciaországot, miután seregeit szétverték az 1870-es háborúban. Az is
igaz, hogy az amerikai polgárháborúban Északot fejlettebb államháztartása is
segítette a Dél fölött aratott győzelmében, és Nagy-Britannia és Franciaország is
könnyebben elviselte a krími háború költségeit, mint a csaknem csődbe ment
Oroszország - de ez inkább az előbbiek általános gazdasági fölényét tükrözte, nem
pedig azt, hogy kizárólag hitelképesség vagy pénzügyek terén lett volna előnyük.
Épp ezért a XIX. században a háborúk finanszírozása nem lesz olyan központi
kérdés, mint az előző korszakban.
A nemzetközi gazdaság fejlődése, az ipari forradalom által felszabadított terme­
lőerők, Európa relatív stabilitása, a katonai és haditengerészeti technológia több­
szörös modernizációja és a rövid és lokális háborúk természetesen néhány nagyha­
talomnak kedveztek jobban, a többi rovására. Nagy-Britannia oly sok hasznot
húzott az 1815 utáni korszak általános gazdasági és geopolitikai folyamataiból,
hogy a többi országtól eltérő típusú nagyhatalommá vált. Az 1860-as évekre
azonban az iparosodás továbbterjedése következtében a világ erőegyensúlya ismét
változni kezdett.
Még egy sajátosságot érdemes megemlíteni ebben a korszakban. A XIX. század
elejétől kezdve a történeti statisztikák (különösen a gazdasági mutatók) is a segítsé­
günkre lehetnek, hogy a hatalmi egyensúly eltolódásait nyomon kövessük, és
pontosabban felmérhessük a rendszer dinamikáját. Arról azonban nem szabad
megfeledkezni, hogy számos adat nagyon hozzávetőleges, különösen olyan orszá­

140
gok esetében, ahol nem létezett hatékony bürokrácia. Bizonyos számítások pedig
(például a világ ipari termelésének megoszlása) csupán olyan becslések, amelyeket
a statisztikusok évekkel később készítettek, és - talán a legfontosabb figyelmeztetés
- a gazdasági jólét nem azonnal vagy nem mindig hatott a katonai potenciál
fejlesztésére. így a statisztikák csupán hozzávetőleges jelzéseket tudnak adni az
ország anyagi erejéről és a vezető államok rangsorában elfoglalt pozíciójáról.
Az ipari forradalom, ahogy a legtöbb gazdaságtörténész nyomatékosan hangsú­
lyozza, nem egyik napról a másikra ment végbe. Az 1776-os, 1789-es és 1917-es
politikai forradalmakkal összehasonlítva ez egy fokozatos, lassan mozgó folyamat
volt, csak bizonyos gyárakat és bizonyos termelési eszközöket befolyásolt, csak
egyes területeken indult meg, és nem terjedt ki az egész országra.1 De még ezek az
ellenvetések sem tudják megkerülni azt a tényt, hogy valamikor 1780 körül alapve­
tő változás kezdődött az ember gazdasági körülményeiben, ami egy szakértő
véleménye szerint nem volt kevésbé jelentős, mint a primitív öskőkorszaki vadászó
ember lassú átalakulása békés újkőkori földművelővé.2 Az iparosítás és különös­
képpen a gőzgép az élő (állati) erőforrásokat élettelenekkel váltotta fel; gépek -
„gyors, szabályos, pontos, fáradhatatlan” gépek3 - segítségével munkává alakítot­
ta a hőt, és így az emberiség képessé vált új, óriási energiaforrások kiaknázására.
Az újszerű gépek bevezetése fantasztikus következményekkel járt: ha valaki az
1820-as években néhány géppel hajtott szövőszéket működtetett, akkor egy kézi
munkás termelésének a hússzorosát is előállíthatta, a gőzhajtású fonógéppel pedig
egy rokka kapacitásának kétszázszorosát is elérhette. Egyetlen gőzmozdony el
tudta vontatni azt az árumennyiséget, amihez korábban több száz málháslóra lett
volna szükség, és ráadásul a vonat mindezt sokkal gyorsabban végezte el. Az is
biztos, hogy számos egyéb, fontos aspektusa is volt az ipari forradalomnak -
például a gyáripar vagy a munkamegosztás kialakulása. A mi szempontunkból a
legfontosabb tényező a termelékenység óriási növekedése, különösen a textilfeldol­
gozásban, mert ez ösztönözte a még több gép, még több nyersanyag (különösen
pamut), még több vas, még fejlettebb szállítás, még jobb közlekedés stb. iránti
igényeket.
Ráadásul - ahogy ezt Landes professzor is megfigyelte - az emberi termelékeny­
ségnek ez a példa nélkül álló növekedése önfenntartó volt:

Ahol korábban a létezés, ennélfogva a túlélés feltételeinek javulását és a

gazdasági lehetőségek bővülését mindig a népesség növekedése követte, ami
végül a már elért eredményeket is felemésztette, ott most először a történelem­
ben mind a tudás, mind a gazdaság elég gyorsan növekedett ahhoz, hogy létre
tudja hozni a beruházások és technológiai újítások folyamatos áradatát, ez az
áradat pedig Malthus pozitivista korlátainak felső határát láthatatlan magas­
ságokban húzta meg.4

Az utóbbi megjegyzés különösen fontos. A XVIII. századtól kezdve a világ

népességének növekedése gyorsulni kezdett, az európai lakosság száma az 1750-es
140 millióról 1800-ra 187 millióra, 1850-re 266 millióra emelkedett. Ázsiának

141
1750-ben több mint 400 millió lakosa volt, ez egy évszázad alatt robbanásszerűen
körülbelül 700 millióra ugrott.5 Akár a jobb éghajlati körülmények, a megnöveke­
dett termékenység, a járványok visszaszorulása következtében történt mindez, az
ilyen méretű növekedés riasztó volt. Bár a XVIII. században a mezőgazdasági
termelés mind Európában, mind Ázsiában emelkedett - hiszen ez is egyik lényeges
oka volt a népességnövekedésnek -, mégis idővel az új „fejek” (és „gyomrok”)
puszta száma azzal fenyegetett, hogy az egész mezőgazdasági többlettermelésből
származó haszon semmivé válik. A határvidékekre nehezedő nyomás, a vidéki
munkanélküliség és a már amúgy is túlzsúfolt európai városokba költöző családok
áradata a XVIII. század végén csupán néhány tünete ennek a népességrobbanás­
nak.6
Nagy-Britanniában viszont az ipari forradalom (igen elnagyolt makroökonó-
miai fogalmakkal élve) egy állandó alapra építve annyira megnövelte a termelé­
kenységet, hogy az ebből következő fellendülés a nemzeti vagyon és a népesség
vásárlóerejét tekintve folyamatosan felülmúlta a lakosság számának emelkedését.
Míg az ország népessége az 1801-es 10,5 millióról 1911-re elérte a 41 milliót - ez
évi 1,26%-os gyarapodásnak felel meg addig a nemzeti termelés sokkal gyorsab­
ban nőtt, és körülbelül a tizennégyszeresére emelkedett a XIX. század folyamán.
Attól függően, hogy a statisztikák milyen területegységeket érintettek,
* a bruttó
nemzeti termék évi átlagos növekedése 2 és 2,25% között mozgott. Csupán Viktó­
ria királynő uralkodása alatt az egy főre eső termelés két és félszeresére emelkedett.
Más nemzetek 1945 utáni növekedési ütemével összehasonlítva ezek nem külö­
nösebben lenyűgöző adatok. Az is igaz - amint arra a történészek felhívják a
figyelmet hogy az ipari forradalom borzalmas terheket rótt az új gyárakban és
bányákban dolgozó proletariátusra, amely egészségtelen, zsúfolt, olcsón és rosszul
épített városokban élt. Annyi azonban tény marad, hogy a „gépkorszak” folyama­
tosan emelkedő termelékenysége idővel általánosan pozitív eredményekkel járt:
Nagy-Britanniában az átlagos reálbérek az 1815 és 1850 közötti években 15-20%-
kal emelkedtek, a következő fél évszázadban pedig szinte elképesztő értékkel:
80%-kal. Azokat a kritikusokat, akik az iparosodást katasztrófának tartották,
Ashton így figyelmeztette: „A korszak központi problémája az volt, hogyan etes­
sék, ruházzák és foglalkoztassák azokat az új generációkat, amelyek számbelileg
felülmúltak minden korábbit.”7 Az új gépek nemcsak foglalkoztatást biztosítottak
az egyre növekvő népességnek, de az egy főre jutó össznemzeti bevételt is rohamo­
san növelték. A közlekedés forradalma egybeesett a városi munkások egyre növek­
vő élelmiszer- és egyéb alapvető áruk iránti keresletével. Gőzhajók és vonatok
szállították az Újvilág mezőgazdasági feleslegét, hogy az Óvilág igényeit kielégít­
sék.
Ezt a kérdést másfelől is megközelíthetjük Landes professzor számításainak
felhasználásával. 1870-ben - jegyzi fel Landes - az Egyesült Királyság 100 millió

* Ez azt jelenti, hogy néhány történeti statisztika Nagy-Britanniát veszi alapul (Írország nélkül),
néhány az Egyesült Királyságot (Írországgal), némelyik csak Észak-írországot számítja ide, Dél-íror-
szágot nem.

142
tonna szenet használt fel, ez pedig 800 billió kalóriának felel meg, amivel egy évig
lehetne táplálni egy 850 milliós felnőtt férfilakosságot (ekkor Nagy-Britannia
össznépessége mintegy 31 millió volt). Ismét csak 1870-ben a brit gőzgépek teljesít­
ménye körülbelül 4 millió lóerővel volt egyenlő, és ez 40 millió ember ellátásához
elegendő energiát szolgáltatott. De „ez a rengeteg ember legalább 320 millió véka
búzát falt volna fel egy évben, ez pedig több mint háromszorosa az Egyesült
Királyság egész évi termésének 1867 és 1871 között”.8 A természeti erőforrások
lehetővé tették az iparosodott emberiség számára, hogy túllépjen biológiai hatá­
rain, és látványosan növelje a termelést és gyarapítsa az anyagi javakat, anélkül,
hogy összeroppanna a gyorsan növekvő lakosság súlya alatt. Ashton viszont
keserűen jegyzi meg 1947-ben:

Ma is léteznek India és Kína alföldjein olyan férfiak és nők, akik közt pestis
pusztít, akik éheznek, akik alig élnek jobban, mint az a marhacsorda, amely
nap mint nap együtt tengődik velük, és amellyel éjszaka megosztják szállásu­
kat. Ilyen ázsiai életkörülmények és ilyen borzalmak várnak minden olyan
népre, amely ipari forradalom véghezvitele nélkül szaporodik.9

Az Európán kívüli világ hanyatlása

Mielőtt megvizsgálnánk, miképpen befolyásolta az ipari forradalom a nagyhatalmi
rendszert, nézzük meg, milyen volt a hatása távolabb, különösen Kínában, Indiá­
ban és más nem európai társadalmakban. Ezek az országok egyaránt szenvedtek
relatív és abszolút veszteségeket. Az igazság persze nem az. amit korábban általá­
ban elképzeltek, amely szerint a nyugati befolyások előtti időkben Ázsia, Afrika és
Latin-Amerika népei boldog és ideális életet éltek. „Nyomatékosítani kell azt az
elemi igazságot, hogy a hagyományos mezőgazdaságban gyenge hatásfokkal meg­
termelt egy főre eső hozammal járó szegénység minden olyan országra jellemző,
amely saját ipari forradalma és modernizációja előtt áll... Az a gazdaság, amely
nemzeti bevételeinek legnagyobb részét a mezőgazdaságból meríti, közvetlen fo­
gyasztási szükségleténél nem fog sokkal több felesleget megtermelni.. ,”10 Viszont
szem előtt kell tartani egyfelől azt, hogy 1800-ban a mezőgazdasági termelés volt
mind az európai, mind az Európán kívüli társadalmak alapja, másfelől azt, hogy
az olyan országokban, mint India és Kína, már sok kereskedő, textilkészítő és
kézműves élt, és az egy főre eső jövedelmek közti különbségek sem voltak olyan
jelentősek. Egy kézirokkával dolgozó indiai szövőmunkás például az iparosodás
előtt legalább a felét megkereste annak, amit európai társa kapott. Ez pedig azt is
jelentette, hogy már az ázsiai parasztok és kézművesek puszta száma miatt Ázsiá­
nak még mindig nagyobb rész jutott a világ manufakturális termeléséből,
* mint a

* Legalábbis ha a „manufaktúrák” Bairoch-féle definícióját követjük (lásd all. jegyzetet).

143
kevésbé népes Európának, mielőtt még a gőzgép és a gőzerővel hajtott szövőgép
megváltoztatta a világ egyensúlyát.
Bairoch két jól összeállított táblázatából jól látható, hogy az európai iparosítás
és terjeszkedés következtében milyen drámaian eltolódott az egyensúly (lásd a 6.
és 7. táblázatot).11

6. táblázat A világ ipari termelésének relatív megoszlása, 1750-1900

Ország 1750 1800 1830 1860 1880 1900

(Egész Európa) 23,2 28,1 34,2 53,2 61,3 62,0

Egyesült Királyság 1,9 4,3 9,5 19,9 22,9 18,5
Habsburg Birodalom 2,9 3,2 3,2 4,2 4,4 4,7
Franciaország 4,0 4,2 5,2 7,9 7,8 6,8
Német államok/Németország 2,9 3,5 3,5 4,9 8,5 13,2
Itáliai államok/Olaszország 2,4 2,5 2,3 2,5 2,5 2,5
Oroszország 5,0 5,6 5,6 7,0 7,6 8,8
Egyesült Államok 0,1 0,8 2,4 7,2 14,7 23,6
Japán 3,8 3,5 2,8 2,6 2,4 2,4
Harmadik világ 73,0 67,7 60,5 36,6 20,9 11,0
Kína 32,8 33,3 29,8 19,7 12,5 6,2
India/Pakisztán 24,5 19,7 17,6 8,6 2,8 1,7

7. táblázat Az egy főre eső iparosodottság, 1750-1900

(összehasonlítási alap: Egyesült Királyság 1900-ban = 100)

Ország 1750 1800 1830 1860 1880 1900

(Egész Európa) 8 8 11 16 24 35
Egyesült Királyság 10 16 25 64 87 (100)
Habsburg Birodalom 7 7 8 11 15 23
Franciaország 9 9 12 20 28 39
Német államok/Németország 8 8 9 15 25 52
Itáliai államok/Olaszország 8 8 8 10 12 17
Oroszország 6 6 7 8 10 15
Egyesült Államok 4 9 14 21 38 69
Japán 7 7 7 7 9 12
Harmadik világ 7 6 6 4 3 2
Kína 8 6 6 4 4 3
India 7 6 6 3 2 1

144
 Az átalakulások a termelékenység hatalmas méretű emelkedésében gyökerez­
nek, ezt pedig az ipari forradalom idézte elő. vegyük például az 1750-es és az
1830-as évek közötti időszakot, amikor Nagy-Britanniában a szövés gépesítése
egyedül ebben a szektorban három-négyszázszorosára emelte a termelékenységet,
így nem csoda, hogy Nagy-Britannia részesedése a világ összes ipari termeléséből
drámaian megnőtt - és még tovább növekedett, ahogy az ország „az első ipari
nemzetté” vált.12 Amikor a többi európai állam és az Egyesült Államok is az
iparosítás útjára lépett, az ö részesedésük is folyamatosan emelkedni kezdett,
csakúgy, mint az egy főre eső iparosítás mértéke és a nemzeti vagyon. Kína és India
története már egészen más képet mutat. A világ ipari össztermeléséből való részese­
désük nemcsak relatíve csökkent a nyugati termelés gyors ütemű emelkedése
következtében, de néhány esetben gazdaságuk abszolút mértékben is visszaesett,
azaz a hagyományos piacaikat elárasztó - a lancashire-i textilgyárakban előállított
- rendkívül olcsó és jó minőségű áruk miatt iparuk inkább visszafejlődött. 1813
után (ekkor szakadt meg a Kelet-indiai Társaság kereskedelmi monopóliuma) a
pamutáruk indiai importja 300000 méterről (1814) 46 millióra (1830), majd 910
millióra (1870) emelkedett, s e folyamat során számtalan belföldi termelő tönkre­
ment. Újból idézzük Ashton gondolatát minden olyan nép nyomasztó szegénységé­
ről, „amely ipari forradalom véghezvitele nélkül szaporodik”: - Kína, India és a
harmadik világ hatalmas népszaporulata valószínűleg egyik generációról a másik­
ra csökkentette az egy főre jutó átlagbevételt. Ezért írhatta le Bairoch azt a
figyelemre méltó - és elrettentő - feltételezést, hogy míg 1750-ben az egy főre eső
iparosítás mértéke Európában és a harmadik világban talán még nem is mutat
olyan nagy eltéréseket, addig 1900-ra ez az arány 18:1 volt Európa javára (2% a
35%-hoz képest), míg az Egyesült Királyság és a harmadik világ t setében 50:1 volt
a mutató (azaz 100% a 2%-kal szemben).
A „nyugati behatás” minden területen az egyik legszembeötlőbb aspektusa volt
a világhatalom dinamikájának a XIX. században. Ez nemcsak a gazdasági kapcso­
latok sokféleségében mutatkozott meg - a partvidéki kereskedők, hajósok és
konzulok „nem hivatalos befolyásától” kezdve egészen az ültetvényesek, vasútépí­
tők és bányatársaságok közvetlen beavatkozásáig13-, de a felfedezők, kalandorok,
misszionáriusok áradatában, a nyugati betegségek megjelenésében és a nyugati
vallások terjesztésében is. Ez a folyamat éppúgy érvényesült a kontinensek köz­
pontjában - a Missouritól nyugatra, az Arai-tótól délre - mint az afrikai folyók
torkolatánál és a csendes-óceáni szigetcsoportok partvidékén. Utak, vasúthálózat,
távíró, kikötők és középületek építése (például az angolok létesítményei Indiában)
pozitív következménye volt ennek a terjeszkedésnek, de a korszak legtöbb gyarma­
ti háborúját mégis vérontás, rablás és fosztogatás kísérte.14 Kétségtelen, hogy ezek
voltak a hatalom és a hódítás jellemzői már Cortez kora óta, de most gyorsult az
iram. 1800-ban az európaiak a világ szárazföldi területének 35%-át foglalták el
vagy vonták ellenőrzésük alá, 1878-ra ez a szám 67%-ra, 1914-re pedig több mint
84%-ra emelkedett.15
A gőzgépek fejlett technológiája és a gépekkel készített szerszámok döntő gazda­
sági és katonai előnyökhöz juttatták Európát. Az elöltöltő fegyverek továbbfejlesz­

145
tése (gyutacs, huzagolás) már jelentős lépés volt, a hátultöltő rendszer megjelenése
pedig hatalmas mértékben növelte a tüzelés gyorsaságát. A Gatling- és Maxim-
géppuskák, valamint a könnyű tábori tüzérség pedig betetőzte az új „tűzfegyver­
forradalmat”; ezután a még mindig régi típusú fegyvereket használó bennszülött
lakosságnak esélye sem maradt a sikeres védekezésre. Ráadásul a gőzhajtású
hadihajóval sikerült a nyílt tengereken már eddig is vitathatatlan európai hajózási
fölényt a szárazföldek belsejére is kiterjeszteni a nagyobb folyókon keresztül, mint
a Niger, az Indus és a Jangce. így például az 1841- 1842-es ópiumháború alatt a
Nemesis páncélos hadihajó - tüzerejének és mozgékonyságának köszönhetően
könnyedén elsöpörte a védekező kínai seregeket.16 Az is igaz viszont, hogy a nehéz
földrajzi terep (például Afganisztánban) időnként lefékezte a nyugati katonai
imperializmus lendületét, és a már újabb fegyvereket és taktikát alkalmazó, Euró­
pán kívüli erők - például az 1840-es években a szikhek és az algériaiak - nagyobb
ellenállást tudtak kifejteni. De ha olyan nyílt területen került sor harcra, ahol a
nyugatiak bevethették a géppuskákat és a nehézfegyvereket, ott az eredmény nem
volt kétséges. Az egyenlőtlen erők találkozásának talán legkirívóbb példáját a
század végén találhatjuk, amikor 1898-ban az omdurmáni csatában Kitchener
hadseregének Maxim-géppuskái és Lee-Enfield karabélyai néhány óra alatt 11 000
fanatikus arabot pusztítottak el, míg saját veszteségük mindössze 48 katona volt.
A fegyverzet hatékonysága, valamint a termelékenység óriási különbsége miatt a
vezető nemzetek ötvenszer vagy százszor akkora erőforrásokkal rendelkeztek,
mint a rangsor alján található országok. Most már semmi nem állt a Vasco da
Gama kora óta létező nyugati egyeduralom útjában.

Egyeduralkodó Nagy-Britannia?
Ha Eric Hobsbawn szerint17 e XIX. századi terjeszkedés „vesztesei” a szikhek,
vietnamiak, sziúk és bantuk voltak, akkor a „győztesek” kétségtelenül az angolok.
Az előző fejezetben említettük, hogy már 1815-re figyelemre méltó helyet vívtak ki
maguknak a világranglistán, tengeri fölényük, pénzügyi hitelképességük, kereske­
delmi jártasságuk és szövetséges politikájuk ügyes kombinációjának köszönhető­
en. Anglia már a XVIII. századi preindusztriális, merkantilista időszakban is nagy
sikereket ért el. Az ipari forradalom először csupán megerősítette az ország helyze­
tét, majd egy minden eddig ismerttől eltérő típusú hatalommá változtatta. Noha a
változás üteme fokozatos volt és nem forradalmi, de az eredmények így is lenyügö-
zőek.
1760 és 1830 között „az európai ipari termelés növekedésének kétharmada” az
Egyesült Királyságra esett,18 részesedése a világ ipari termeléséből 1,9%-ról 9,5%-
ra ugrott. A következő harminc évben a brit ipari terjeszkedés ezt a számot
19,9%-ig emelte, annak ellenére, hogy az új technológia már más nyugati orszá­
gokban is terjedt. 1860 körül - talán ekkor érte el Anglia a relatív csúcspontot -
az Egyesült Királyság a világ vastermelésének 53%-át állította elő, itt bányászták

146
a szén és a lignit 50%-át, és a föld nyersgyapot-termelésének közel a felét is itt
dolgozták föl. „Bár a világ lakosságának csupán 2%-a, Európáénak pedig 10%-a
élt itt, a modern iparágakban az Egyesült Királyság termelési kapacitása mégis
elérte a világ összteljesítményének 40-45%-át, Európáénak pedig 55-60%-át.”19 A
modern forrásokból származó energiafelhasználása 1860-ban ötszöröse volt az
Egyesült Államokénak vagy Poroszország-Németországénak, hatszorosa Francia­
országénak és százötvenszerese Oroszországénak! Ez az ország bonyolította le a
világ kereskedelmének egyötöd részét, de az ipari termékek terén kétötöd volt az
arány. A világ kereskedelmi hajóinak több mint egyharmada angol zászló alatt
közlekedett, és ez a szám is folyamatosan emelkedett. Nem csoda, hogy a viktoriá­
nus kor középső szakaszában az emberek örömmel nyugtázták a tényt, hogy
államuk lett a világegyetem egyedüli kereskedelmi központja. Jevons közgazdász
1865-ös megfogalmazása szerint:

Észak-Amerika és Oroszország síkságai a mi gabonaföldjeink; Chicago és

Odessza a magtárunk; Kanadában és a Baltikumban vannak az erdőink,
Ausztrálázsiában a birkafarmjaink; ökörcsordáink Argentínában és Észak-
Amerika nyugati prérijein legelnek; Peru az ezüstjét küldi nekünk, Dél-Afrika
és Ausztrália aranya Londonba áramlik; a hinduk és a kínaiak nekünk
termesztik a teát, a mi kávé-, cukor- és füszerültetvényeink teremnek az egész
Indiai-szigetvilágban. Spanyolország és Franciaország a szőlöskertünk, a
Földközi-tenger vidéke a gyümölcsösünk; gyapotföldjeink, amelyek hosszú
ideig csak az Egyesült Államok déli részén terültek el, most a föld valamennyi
meleg éghajlatú területére kiterjednek.20

Az ilyen önbizalomtól duzzadó kinyilatkoztatások és az ezeket alátámasztó ipari

és kereskedelmi statisztikák kétségkívül Nagy-Britannia páratlan egyeduralmi
pozícióját bizonyítják, ezért helyes, ha néhány olyan lényeges momentumot is
tisztázunk, amely mindezt valóságosabb kontextusban világítja meg. Legelőször is:
egyáltalán nem valószínű, hogy az 1815-öt követő évtizedekben az ország a bruttó
nemzeti termék (BNT) terén első helyen állt volna a világon. Kína (és később
Oroszország) óriási lélekszámához viszonyítva - figyelembe véve azt is, hogy a
mezőgazdasági termelés és elosztás volt a nemzeti vagyon alapja mindenütt a
világon (ideértve az 1850 előtti Nagy-Britanniát is) - a szigetország teljes BNT-je
sohasem tűnt olyan lenyűgözőnek, mint egy főre eső termelése vagy iparosodásá­
nak foka. Bár „önmagában az össz-BNT-nek nincs különösebb jelentősége”,21 a
parasztok százmillióinak kétkezi munkával előállított termékei mellett eltörpülhet
5 millió gyári munkás termelése. Különösen, mivel a mezőgazdasági termékek
nagy részét nyomban fel is használják, így nem valószínű, hogy ebből többletva-
gyont lehetne felhalmozni, vagy a katonai ütőképességet fokozni. Az anyagi java­
kat előállító modern ipar és az ebből származó haszon volt az a terület, ahol
Nagy-Britannia 1850-ben erősnek, sőt verhetetlennek bizonyult.
Másfelől viszont az 1815-öt követő évtizedekben a növekvő brit ipari potenciált
nem úgy szervezték - eltérően, mondjuk, Wallenstein birtokaitól az 1630-as évek­

.47
ben vagy később a náci gazdaságtól hogy az szükség esetén azonnal hadfelszere­
léssel és élőerővel láthassa el az államot. Épp ellenkezőleg, e korai iparosítással egy
időben virágzó gazdasági liberalizmus (laissez-faire) az örök béke, az alacsony
állami kiadások (különösen a védelmi kiadások) és a gazdaság és az egyén fölötti
állami ellenőrzés csökkentésének elvét dicsőítette. Adam Smith a The Wealth of
Nations (A nemzetek gazdasága, 1776) című munkájában úgy vélte, hogy szükség
van hadsereg és haditengerészet fenntartására, mivel a brit társadalmat meg kell
védeni „más, független társadalmak támadásától és inváziójától”, de mivel a
fegyveres erők önmagukban „nem jövedelmezöek”, és a nemzeti vagyonhoz sem
járulnak hozzá oly módon, ahogy egy gyár vagy egy farm, épp ezért a nemzetbiz­
tonság szempontjából még elfogadható legalacsonyabb szintre kell azokat csök­
kenteni.22 Feltételezve (de legalábbis remélve), hogy a háború csak végső megol­
dásként jöhet szóba, és a jövőben ennek igen csekély a lehetősége, Smith, de még
inkább Richard Cobden tanítványai megdöbbentek volna attól a gondolattól,
hogy államszervezésnél háborús célokat vegyenek figyelembe. Ennek következté­
ben a brit ipar és közlekedés „modernizációját” nem kísérte a hadsereg fejlesztése,
amely (néhány kivételtől eltekintve)23 az 1815-öt követő évtizedekben stagnált.
Bármennyire kimagasló volt is a brit ipar és termelés a viktoriánus kor közepén,
egy esetleges háborús konfliktus esetén éppolyan nehéz lett volna „mozgósítani" a
gazdasági erőket, mint az első Stuartok korában. Folyamatosan megszüntették
azokat a merkantilista intézkedéseket, amelyek a nemzetbiztonság és a nemzeti
jólét közötti kapcsolatokra helyezték a hangsúlyt: a védővámokat eltörölték, a
fejlett technológiák (például textilgépek) exportjára vonatkozó tilalmat feloldot­
ták, megszüntették a tengerészeti törvényeket, amelyeket annak idején többek
között azért hoztak, hogy háború esetén legyen elegendő brit kereskedelmi hajó és
tengerész tartalékban; a birodalmi „kedvezményeket” megszüntették. Eközben a
védelmi kiadásokat az abszolút minimumra szorították vissza, az 1840-es években
ez átlagban évi 15 millió fontot jelentett, de még a zűrzavarosabb 1860-as években
sem volt több 27 millió fontnál, bár ez utóbbi periódusban a brit BNT az 1 milliárd
fontot is elérte. Valójában 1815-öt követően több mint ötven évig a fegyveres erők
a BNT 2-3%-át emésztették föl, a központi állami kiadások pedig talán még
10%-át sem - ezek a számok jóval alacsonyabbak voltak, mint a XVIII. vagy a
XX. századi értékek;24 sőt még egy szerényebb eszközökkel rendelkező országhoz
viszonyítva is jelentéktelennek számítottak volna. Olyan ország esetében, amely
„uralkodott a tengereken”, hatalmas, kiterjedt gyarmatbirodalommal rendelke­
zett, és alapvető érdekei fűződtek az európai hatalmi egyensúly megőrzéséhez -
ezek a viszonylag alacsony számadatok valóban figyelemre méltóak.
Ennek következtében a brit gazdaság valódi ereje éppúgy nem tükröződött az
ország hadi potenciáljában, mint például az Egyesült Államoké az 1920-as évek
elején. A /aw5ez-/aire-gazdaságpolitika intézményrendszere, amelyet a kereskede­
lemtől és az ipartól egyre jobban eltávolodó, szűk körű bürokrácia irányított, nem
tudta volna jelentős felfordulás nélkül mozgósítani a brit erőforrásokat egy totális
háború megvívásához. Látni fogjuk, hogy még a korlátozottabb krími háború is
súlyosan megingatta a rendszert, bár az efölötti aggodalom hamarosan elmúlt. A

148
viktoriánus kor középső szakaszában az állampolgárok nem túlzottan lelkesedtek
az európai katonai intervenciókért, hiszen ezek mindig drágák, néha még erkölcste­
lenek is voltak. Emellett úgy okoskodtak, hogy az 1815 után a kontinentális
nagyhatalmak között már csaknem hat évtizede fennálló egyensúly feleslegessé tesz
bármiféle nagyarányú brit beavatkozást. Míg Európa létfontosságú területein
(Portugália, Belgium, a Dardanellák) diplomáciai úton és az angol haditengerészet
jelenlétével igyekeztek befolyásolni a politikai eseményeket, addig másutt megpró­
bálták elkerülni a beavatkozást. Az 1850-es évek végén, illetve az 1860-as évek
elején még a krími hadjáratot is hibának tartotta a közvélemény. Ilyen hozzáállás
mellett Nagy-Britannia nem tudta Piemont sorsát döntően befolyásolni a kritikus
1859-es évben; rossz szemmel nézték, hogy Palmerston és Russell beleártotta magát
az 1864-es Schleswig-Holstein-ügybe, és passzív szemlélők voltak, amikor Porosz­
ország 1866-ban legyőzte Ausztriát, majd négy évvel később Franciaországot.
Ezek után nem lehet meglepő tehát, hogy ebben a korszakban Nagy-Britannia
katonai potenciálja jól tükröződik hadseregének szerény méretében is (lásd a 8.
táblázatot), és még ennek a hadseregnek is csak egy kis részét tudták volna
bármikor bevetni egy európai hadszíntéren.
Bár az Európán kívüli világban Nagy-Britannia nem idegenkedett csapatai
bevetésétől, a katonai és politikai tisztségviselők (például Indiában) csaknem
mindig azért panaszkodtak, mert elégtelennek tartották a parancsnokságuk alatt
álló erőket az általuk ellenőrzött tartományok nagyságához viszonyítva. Bármeny­
nyire lenyűgözőnek tűnhetett is a birodalom kiterjedése egy világtérképen, a helyi
hivatalnokok tudták, hogy a katonai erőfölény meglehetősen ingatag. Mindez
azonban csak azt húzza alá, hogy a XIX. század első felében Nagy-Britannia más
típusú nagyhatalom volt, és befolyását nem lehetett a katonai egyeduralom hagyo­
mányos mércéjével mérni. A britek sokkal értékesebbnek tartották tengeri uralmu­
kat, gyarmatbirodalmuk kiterjesztését és pénzügyi stabilitásukat egy nagy és drága
állandó hadseregnél.
Legjelentősebb volt természetesen a tengeri uralom. 1815 előtt több mint egy
évszázadig általában az angol hadi tengerészet volt a legnagyobb a világon. Ezt a

8. táblázat A nagyhatalmak katonai ereje 1816-1880 között25

(ezer főben)

Ország 1816 1830 1860 1880

Egyesült Királyság 255 140 347 248

Franciaország 132 259 608 544
Oroszország 800 826 862 909
Poroszország/Németország 130 130 201 430
Habsburg Birodalom 220 273 306 273
Egyesült Államok 16 11 26 36

149
tengeri fölényt gyakran kétségbe vonták, különösen a Bourbon-hatalmak. A Tra-
falgart követő nyolcvan év folyamán viszont egyetlen ország vagy államszövetség
sem tudta komolyan megkérdőjelezni Nagy-Britannia tengerészeti fölényét. Igaz,
hogy alkalmanként a francia „fenyegetés” is előtérbe került, és az Admiralitás az
orosz hajóépítő programokat és az amerikaiak nagy fregattépítéseit is szemmel
tartotta. Mindez azonban nem jelentett komoly veszélyt, és így a brit tengeri
hatalom (Lloyd professzor szavaival) „szélesebb körben fejthette ki befolyását,
mint bárki is korábban a tengeri birodalmak történetében”.26 Annak ellenére,
hogy 1815 után folyamatosan csökkentették a hajók számát, az angol haditengeré-
szet valódi harci ereje nagyobb volt, mint a rangsorban következő három vagy
négy haditengerészeté együttesen. így Anglia flottái befolyásoló tényezői voltak az
európai politikának, a peremországokban mindenképpen. Ilyen volt például az a
hajóraj, amely a Tejo folyónál horgonyzott, hogy a portugál monarchiát megvédje
a külső és belső fenyegetéstől. A Földközi-tengeren is döntő szerepe volt a haditen­
gerészetnek (1816-ban legyőzték az algíri kalózokat; 1827-ben Navarinónál szét­
zúzták a török flottát, 1840-ben pedig Accránál feltartóztatták Mehmet Alit); és ha
a „keleti kérdés” válságosra fordult, a flotta jól kiszámított terv szerint a Dardanel­
lák előtt vetett horgonyt. Bár a brit tengeri hatalom hasonló demonstrációit a
földrajz bizonyos keretek közé szorította, az európai kormányok mégis mindig
számoltak vele. Európán kívül, ahol az angol hadi tengerészet kisebb hajórajai, sőt
néha magányos hadihajók folytattak változatos tevékenységet - a kalózkodás
elfojtása, rabszolgakereskedő-hajók feltartóztatása, tengerészgyalogosok partra
dobása, helyi hatalmasságok megfélemlítése Kantontól Zanzibárig az erőfölény
talán még döntőbbnek tűnt.27
A brit hatalom második jelentős bázisa a terjeszkedő gyarmatbirodalom volt.
Ebben a korszakban már csillapodott a gyarmatokért vívott verseny az előző két
évszázadhoz viszonyítva, amikor Nagy-Britanniának meg kellett küzdenie az ura­
lomért Spanyolországgal, Franciaországgal és más európai államokkal. Most a
franciák csendes-óceáni mozgolódásai, illetve a turkesztáni orosz túlkapások
okozta esetenkénti riadalomtól eltekintve nem maradt komoly vetélytárs. Ezért
nem túlzás, ha azt állítjuk, hogy 1815 és 1880 között a brit birodalom nagy része
erőpolitikai vákuumban létezett, ezért tudta gyarmati hadseregének létszámát
viszonylag alacsony szinten tartani. Természetesen a brit imperializmusnak is
megvoltak a maga határai, és akadtak időnként problémák is - a nyugati féltekén
a terjeszkedő Egyesült Államokkal, a keletin pedig Franciaországgal és Oroszor­
szággal. De a trópusi égöv nagy részén a brit érdekek képviselőit (kereskedők,
ültetvényesek, felfedezők, misszionáriusok) külföldiek hosszú ideig nem veszélyez­
tették, csupán a bennszülöttek.
A külső nyomás viszonylagos hiánya és az otthon erősödő liberális gazdaságpo­
litika számos kommentátort arra késztetett, hogy megkérdőjelezze a további terü­
letszerzések szükségességét, mondván, hogy a gyarmatok csupán „kölöncök” az
amúgy is túlterhelt angol adófizetők nyakán. De bármit is hirdetett Nagy-Britan-
niában az antiimperializmus, a birodalom mégis egyre nőtt, és egy számítás szerint
1815 és 1865 között évenként átlagosan 260000 négyzetkilométernyi területet

150
 foglalt el.28 Ezek között voltak stratégiai-kereskedelmi szerzemények - például
Szingapúr, Aden, a Falkland-szigetek, Hongkong, Lagos -, a többit tulajdonkép­
pen a dél-afrikai síkságokra, a kanadai prérikre és Ausztrália elhagyott vidékeire
behatoló földéhes fehér telepesek gyarmatosították, mivel terjeszkedésük általában
ellenállásra késztette a bennszülötteket, amit aztán rendszerint brit vagy brit-indiai
csapatoknak kellett elfojtani. A gyarmatokkal együtt járó kötelezettségek növeke­
désétől megriasztott angol kormány néha elutasította ugyan a formális annexiót,
de a brit terjeszkedést kísérő „nem hivatalos befolyás” növekedése mégis érezhető
volt Uruguaytól a Levantéig, a Kongótól a Jangcéig egyaránt. A franciák szórvá­
nyos gyarmatosítási kísérleteivel, az amerikaiak és az oroszok korlátozottabb belső
gyarmatosításával összehasonlítva a brit imperializmus klasszisfölényben volt min­
den más országgal szemben a XIX. század legnagyobb részében.
A pénzügyi stabilitás volt a brit hatalom harmadik fő erőssége. Kétségtelen,
hogy a pénzügyeket aligha lehet elválasztani az ország általános ipari és kereske­
delmi fejlődésétől. Pénz kellett az ipari forradalom véghezviteléhez, ez viszont még
több pénzt hozott vissza a beruházott tökéből származó nyereség formájában.
Mint már az előző fejezetben is láttuk, az angolok már régóta tisztában voltak
azzal, hogyan kell kihasználni az ország hitelképességét a bank- és a részvény piaco­
kon. De a XIX. század közepére a pénzügyi szférában lezajlott fejlődés mind
minőségileg, mind mennyiségileg különbözött a korábbiaktól. Első pillantásra a
mennyiségi különbség a szembetűnő. A hosszú béke, az Egyesült Királyságban
könnyen megszerezhető tőke és az ország pénzügyi intézményeinek reformja arra
ösztönözte a briteket, hogy korábban sohasem tapasztalt mértékben ruházzanak
be külföldön: az a 6 millió font, amit a Waterloot követő tíz évben évente exportál­
tak, a század közepére évi 30 millió fontra emelkedett, 1870 és 1875 között pedig
elérte a 75 milliót. Nagy-Britanniának a kamatokból és az osztalékokból származó
bevétele, amely még az 1830-as évek végén sem tett ki többet 8 millió fontnál, az
1870-es évekre évi 30 millió fölé emelkedett, de ennek nagy részét azonnal beruház­
ták a tengerentúlon, annyira növekvő hatékonysággal, amely nemcsak Nagy-
Britanniát tette még gazdagabbá, de gyorsította a világkereskedelem és a közleke­
dés fejlődését is.
Ez a hatalmas tőkeexport jó néhány fontos következménnyel járt. Az első az
volt, hogy a tengerentúli beruházások jövedelme jelentősen csökkentette azt az
évente jelentkező áruhiányt, ami mindig Nagy-Britanniát sújtotta. A beruházások
jövedelme a hajózásból, a biztosításból, a bankbevételekböl, az áruszállításból stb.
származó, már amúgy is jelentős láthatatlan hasznot szaporította. Ezek együtt
nemcsak azt biztosították, hogy a fizetési mérleg soha ne kerüljön válságba, de
Nagy-Britannia gazdagságát otthon és külföldön is egyaránt növelték. A második
következmény az lett, hogy a brit gazdaság óriási fújtatóként működött, hatalmas
mennyiségű nyersanyagot és élelmiszert szívott be, és óriási tömegű textil-, vas- és
legyéb árut adott ki magából. A tényleges árukereskedelem rendszerét kiegészítette
a hajózási útvonalak, a biztosítási ügyletek és a bankkapcsolatok hálózata, amelyet
legfőképpen Londonból, Liverpoolból, Glasgow-ból, majd a XIX. század folya­
mmán más nagyvárosokból irányítottak.

151
 Mivel a brit belföldi piac nyitott volt, és London is szívesen ruházta be a
tengerentúlon megszerzett hasznot ugyanott új vasútvonalakba, kikötőkbe, köz­
művekbe és a mezőgazdaságba Georgiától egészen Queenslandig, ezért a tényleges
kereskedelmi forgalom és a beruházási sémák nagy vonalakban kiegészítették
*
egymást.
Ha ehhez még hozzászámítjuk az aranyalap egyre szélesebb körű elterjedését és
azt a fejlődést, amely a Londonban kibocsátott váltók hatására a nemzetközi
tőzsde- és fizetési mechanizmusban végbement, akkor nincs abban semmi meglepő,
hogy a viktoriánus korszak középső szakaszának polgárai meg voltak győződve
arról, hogy a klasszikus politikai gazdaságtan elveit követve felfedezték a titkot,
amely a növekvő jómódot és a világharmóniát garantálja. Bár a védővámrendszer
tory hívei, a keleti egyeduralkodók, újsütetű szocialisták stb. túlságosan elvakultak
voltak ahhoz, hogy beismerjék ezt az igazságot, idővel mindegyikük meggyőződhe­
tett a Zaw5ez-/azre-gazdaságtan és a kormány haszonelvü kódexének alapvető
érvényességéről.29
De amíg mindez rövid távon a britek gazdagságát növelte, vajon nem rejtett-e
magában hosszú távon stratégiailag veszélyes elemeket? Az utókor bölcsességével
visszatekintve, az ember ezeknek a szerkezeti, gazdasági változásoknak legalább
két olyan következményét felfedezheti, amelyek később komolyan befolyásolták
Nagy-Britannia erőpozícióját a világban. Az első ezek közül az a mód, ahogy az
ország más nemzetek hosszú távú fejlődéséhez hozzájárult. Pénzügyi injekciókkal
vetették meg a külföldi mezőgazdaság és ipar alapjait, majd ezeket továbbfejlesz­
tették, emellett vasutat, kikötőket és gőzhajókat építettek; mindez azután lehetővé
tette a tengerentúli gyárosoknak, hogy a következő évtizedekben felvegyék a
versenyt a brit termékekkel. Ezzel összefüggésben érdemes azt is megjegyezni, hogy
míg a gőzenergia, a gyáripar, a vasút, majd később az elektromosság megjelenése
segítette a briteket, hogy a magasabb termelékenységet hátráltató természetes,
fizikai akadályokat legyőzzék, és így növeljék a nemzet vagyonát és erejét, addig
ezek a találmányok még többet segítettek az Egyesült Államoknak, Oroszország­
nak és Közép-Európának, hiszen ott még nagyobbak voltak a természetes fizikai
akadályok. így az iparosítás más országoknak is egyenlő esélyeket teremtett saját,
hazai erőforrásaik kiaknázásához, és megfosztotta a kisebb tenger menti hajózó-
kereskedö államokat bizonyos eddig élvezett előnyöktől, és most a nagy szárazföl­
di államoknak juttatta ezeket.30
A második, potenciális stratégiai gyengeség a nemzetközi kereskedelem, de még
inkább a nemzetközi pénzügyek és a brit gazdaság között kialakult függőségben
rejlik. A XIX. század középső évtizedeire az összes állami bevétel legalább egyötö-

* Argentína például megbízható piacot talált marhahús- és gabonaexportja számára az Egyesült

Királyságban, és így nemcsak az importált brit iparcikkeket és a különböző szolgáltatásokat tudta
megfizetni, de a Londonban felvett hosszú lejáratú kölcsönöket is visszatéríthette, és így fenntartotta
saját hitelképességét a további kölcsönök érdekében. A XX. században Latin-Amerikának nyújtott
hitelek ezzel szemben rövid lejáratúak voltak, és nem tették lehetővé a mezőgazdasági termények
behozatalát.

152
idét az export tette ki,31 és ez a részesedés jóval magasabb volt, mint Walpole vagy
Pitt idejében. A tengerentúli piacok különösen a fejlett pamuttextilipar számára
voltak létfontosságúak. De a külföldről importált áruk, a nyersanyag és az élelmi­
szer is mind fontosabbak lettek, ahogy Nagy-Britannia mezőgazdasági társada­
lomból alapvetően városi-ipari társadalommá alakult át. Még kritikusabbá vált a
leggyorsabban fejlődő terület, a „láthatatlan” bank-, biztosítási, áruszállítói és
tengerentúli beruházási szolgáltatások függősége a világpiactól. Bár a világpiaco­
kon a londoni City irányító szerepe érvényesült, ami békeidőben nagyon is rendjén
való lehet, de mi történik egy újabb nagyhatalmi háború esetén? Megeshet, hogy
a brit exportpiacokat ez még jobban sújtja majd, mint 1809-ben és 1811-12-ben?
Nem vált-e túlságosan függővé az egész gazdaság és a lakosság az áruimporttól,
amit bármilyen konfliktus idején könnyedén meg lehet akadályozni, vagy fel lehet
függeszteni? És nem omlik-e össze a London központú bank- és pénzügyi rendszer
egy újabb háború kitörésekor, hiszen a piacok összeomolhatnak, a biztosításokat
felfüggeszthetik, a nemzetközi tőkeáramlást meggátolhatják, és megingathatják a
hitelképességet. Ilyen körülmények között - bármennyire ironikusan hangzik - a
fejlett brit gazdaság valószínűleg súlyosabb károkat szenvedne, mint egy kevésbé
„érett”, de a nemzetközi kereskedelemtől és pénzügyektől is kevésbé függő állam.
Mivel azonban a liberálisok az államok közötti együttműködést és a folyamato­
san növekvő jólétet hirdették, e föltételezések csupán haszontalan aggálynak tűn­
tek: egy államférfinak nincs egyéb dolga, mint racionálisan cselekedni, és felhagyni
azzal a régi, bolond szokással, hogy más népekkel vitába keveredik. A laissez-faire-
liberálisok még azt is állították, hogy minél nagyobb mértékben beleolvad a
világgazdaságba, illetve attól függővé válik a brit ipar és kereskedelem, annál
riasztóbbnak tűnik majd az olyan politika, amely konfliktushoz vezethet. A pénz­
ügyi szektor növekedése is üdvös, mivel ez nemcsak a konjunktúrát segíti elő, de
jizonyítja azt is, mennyire fejlett és progresszív lett Nagy-Britannia. Ha pedig más
országok is iparosítanak - a brit példát követve akkor Anglia segítheti ezt a
éjlődést, és így még több hasznot zsebelhet be. Bemard Potter szerint Nagy-
ÍBritannia volt az első békapete, amely lábat növesztett, az első ebihal, amelyből
>éka lett, és az első béka, amelyik kiugrott a partra. Ez az ország gazdaságilag
ülönbözött a többitől, de csak azért, mert mindenkit megelőzött.32 Ilyen kedvező
örülmények között alaptalannak tűnt bármiféle félelem a stratégiai gyengeségtől:
viktoriánus kor legtöbb polgára hajlamos volt valamiféle földöntúli erő működé-
ének tulajdonítani Nagy-Britannia világhatalmi pozícióját. Kingsley például
851-ben sírva fakadt a büszkeségtől a világkiállításra épült Kristálypalota láttán:

■ A mozgókocsis fonógép és a vasút, a Cunard-óceánjárók és az elektromos

távíró számomra ... azt mutatják, hogy - legalábbis bizonyos mértékig -
harmóniában állunk a világegyetemmel, és azt jelzik, hogy egy hatalmas
I szellem munkálkodik közöttünk ... a Parancsoló és Teremtő Isten.33

Mint minden szerencséjének csúcspontját elérő civilizáció, az angoloké is elhitte,

tőgy helyzete „természetből fakadó” és folytatásra rendeltetett. Minden más

153
civilizációhoz hasonlóan, erre is kegyetlen kiábrándulás várt. De ez még a távoli
jövőben rejlett, hiszen Palmerston és Macaulay korában nem Nagy-Britannia
gyenge pontjai, hanem ereje volt szembetűnő.

A ,,középhatalmak”
A hatás, amelyet a gazdasági és technológiai változások gyakoroltak a kontinentá­
lis európai nagyhatalmak helyzetére, az 1815-öt követő mintegy fél évszázadban
közel sem volt drámai, nagyrészt annak köszönhetően, hogy iparosításuk jóval
alacsonyabb szintről indult, mint Nagy-Britanniában. Minél keletebbre haladt az
ember, annál inkább feudális és földművelő gazdasági rendszerekkel találkozott. A
kereskedelmi és technológiai fejlődés számos szempontjából Nagy-Britanniához
közel álló Nyugat-Európában is mély nyomokat hagyott maga után a két évtizedes
háború: emberveszteség, megváltozott vámhatárok, magasabb adók, az atlanti­
óceáni terület „ipartalanodása”, a tengerentúli piacok és nyersanyagok elvesztése,
a legújabb brit találmányok megszerzésének nehézségei mind visszavetették az
általános gazdasági növekedést, még akkor is, ha (különleges okok miatt) bizonyos
kereskedelmi ágazatok és régiók a napóleoni háborúk alatt is virágoztak.34 És ha
a béke beköszöntése a normális kereskedelmet helyre is állította, és lehetővé is tette
a kontinentális vállalkozók számára, hogy észrevegyék óriási lemaradásukat
Nagy-Britannia mögött, ez mégsem tudott egy hirtelen modernizációs rohamot
előidézni. Egyszerűen nem volt elég töke, helyi igény vagy éppen hivatalos lelkese­
dés az átalakításhoz. Ráadásul sok európai kereskedő, kézműves és kéziszövö
munkás is hevesen tiltakozott az angol műszaki eljárások átvétele ellen, mivel úgy
látták (nagyon helyesen), hogy ezek régi életmódjukat fenyegetik.35 Ennek követ­
keztében, bár a gőzgép, a gőzzel hajtott szövőgép és a vasút kiépített magának
néhány hídfőállást Európában,

1815 és 1848 között mégis a gazdaság hagyományos sajátságai maradtak

túlsúlyban: a mezőgazdaság fölénye az ipari termeléssel szemben, az olcsó és
gyors közlekedési eszközök hiánya, a fogyasztási cikkek elsőbbsége a nehéz­
iparral szemben.36

A 7. táblázat adatai szerint az 1750-et követő száz évben az egy főre eső
iparosítás relatív emelkedése nem volt igazán nagy volumenű, és csak az 1850-es
és 1860-as években kezdett változni a kép.
A „restaurációs Európában” uralkodó politikai és diplomáciai körülmények is
hozzájárultak a nemzetközi status quo megmerevedéséhez, vagy csupán apró
változtatásokat engedélyeztek a fennálló rendben. Miután a francia forradalom
mind a belső társadalmi intézményekre, mind a hagyományos európai államrend­
szerre olyan félelmetes kihívást jelentett, Metternich és konzervatív társai most már
gyanakvással szemléltek bármiféle új fejleményt. Az általános háború kockázatát

154
is vállaló kalandorpolitikát ugyanolyan rossz szemmel nézték, mint a nemzeti
önállóságért vagy az alkotmányos reformokért folytatott küzdelmet. Egészében a
politikai vezetők úgy érezték, hogy épp elég dolguk akad a belső zavargásokkal és
a csoportérdekek által keltett nyugtalansággal. Egyes csoportok már az első gépek
megjelenését, az urbanizáció növekedését és a céheket, a kézművesség és a prein-
dusztriális társadalom ellen irányuló kihívásokat is fenyegetésnek vették. Az, amit
egy történész „elszigetelt polgárháborúnak” nevezett, „amely végül 1830-ban a
nagy felkelések kitöréséhez és egy sor közbeeső lázadáshoz vezetett”,37 azzal járt,
hogy az államférfiaknak általában sem energiájuk, sem kedvük nem volt ahhoz,
hogy olyan külpolitikai konfliktusokba bonyolódjanak, amelyek saját rendszerü­
ket is alaposan gyöngíthették volna.
Érdemes megjegyezni ezzel kapcsolatban, hogy számos katonai akciót épp azért
kezdeményeztek ebben a korszakban, hogy megvédjék a fennálló társadalmi-politi­
kai rendet a forradalmi fenyegetéstől. Ez volt a helyzet például 1823-ban, amikor
az osztrák hadsereg letörte az ellenállást Piemontban, vagy amikor ugyanebben az
évben francia katonaság nyomult be Spanyolországba, hogy helyreállítsák Ferdi­
nánd király korábbi hatalmát; de a legnevezetesebb eset mégiscsak az orosz csapa­
tok bevetése volt az 1848-49-es magyar forradalom elfojtására. De hiába váltak
egyre népszerűtlenebbé ezek az intézkedések a brit közvélemény előtt, az ország
elszigeteltsége azzal járt, hogy még a liberális erők elnyomása ellen sem léptek
közbe. Területi változásokra Európában csak a nagyhatalmak beleegyezésével
kerülhetett sor. Eltérően az előző napóleoni, valamint a későbbi bismarcki érától,
az 1815—1865-ös korszak internacionálissá tette a legtöbb bonyolult politikai
problémát (Belgium, Görögország), az egyoldalú akciókat pedig igen rossz szem­
mel nézte. Mindez egy alapvető, bár kissé ingatag stabilitást kölcsönzött a fennálló
államrendszereknek.

Világos, hogy ezek az általános politikai és társadalmi körülmények befolyásolták

Poroszország nemzetközi helyzetét is az 1815-öt követő évtizedekben.38 Bár a
Rajna-vidék megszerzése jelentősen megnövelte területét, a Hohenzollern-állam
már közel sem tűnt olyan ütőképesnek, mint amilyen II. (Nagy) Frigyes alatt volt.
És azt se feledjük, hogy porosz földön csak az 1850-es és az 1860-as években ment
végbe az a gazdasági fejlődés, amely gyakorlatilag gyorsabban zajlott le, mint
bárhol másutt Európában. A század első felében az ország ipara gyermekcipőben
járt, évi 50000 tonnás vastermelése nagyon csekély volt nem csupán Nagy-Britan-
niáé, Franciaországé vagy Poroszországé, de a Habsburg Birodalomé mellett is.
Ráadásul a Rajna-vidéki új terület nemcsak földrajzilag osztotta meg az országot,
de az állam liberálisabb „nyugati” és feudálisabb „keleti” tartományai közti
különbséget is kiélezte. A korszak nagyobbik részében belső feszültségek álltak a
politika homlokterében, és bár a reakció erői általában érvényesülni tudtak, az
1810—19-es reformtendenciák mégis rájuk ijesztettek, az 1848-49-es forradalmak­
tól pedig egyszerűen pánikba estek. Noha a katonaság egy mélységesen szűk
látókörű rezsimet segített újra hatalomra, a belső nyugtalanságtól való félelem

155
miatt a porosz elit mégsem szívesen keveredett külpolitikai kalandokba; épp
ellenkezőleg, a konzervatívok úgy érezték, hogy a lehető legszorosabban fel kell
sorakozniuk a stabilitás erői, különösen az oroszok és az osztrákok mögé.
Poroszország belső politikai nézeteltéréseit még tovább bonyolította a „német
kérdés” körül kialakult vita, azaz annak tisztázása, hogy milyen lehetőségek
kínálkoznak a 39 német állam végleges egyesítésére, és milyen eszközökkel lehet ezt
a célt elérni. Amint előre látható volt, ebben a kérdésben nemcsak Poroszország
liberális-nacionalista polgársága és a konzervatívok többsége között volt véle­
ménykülönbség, de emiatt a közép- és délnémet államokkal is tapogatózó tárgyalá­
sokat kellett kezdeni, és - ami a legfontosabb - újraéledt az a vetélkedés a Habs­
burg Birodalommal, amely 1814-ben már vitákra adott okot Szászországgal kap­
csolatban. Bár Poroszország volt az 1830-as évektől kezdve kialakuló és egyre
jelentősebb Német Vámunió (Zollverein) vitathatatlan vezetője - ehhez pedig
Ausztria a védővámokat erőltető saját iparosai miatt nem csatlakozhatott
ezekben az évtizedekben a politikai egyensúly általában mégis Bécs javára billent.
Ennek első oka az volt, hogy mind III. Frigyes Vilmos (1797-1840), mind IV.
Frigyes Vilmos (1840-1861) jobban tartott a Habsburg Birodalommal való össze­
csapás következményeitől, mint Metternich és utóda, Schwarzenberg, északi szom­
szédjuktól. Emellett a Frankfurtban, a Német Szövetség ülésein elnöklő osztráko­
kat sok kisebb német állam támogatta, nem is szólva a régi vágású porosz konzer­
vatívokról. És míg Ausztria vitathatatlanul európai hatalom volt, addig Poroszor­
szág alig számított többnek egy egyszerű német államnál. Bécs nagyobb befolyása
legszembetűnőbben az 1850-es olmützi békében mutatkozott meg. Mivel Poroszor­
szág beleegyezett hadserege leszerelésébe, és az egyesítésre vonatkozó saját tervét
is elvetette, ez a béke ideiglenesen véget vetett annak a vetélkedésnek, amit a két
ország a német kérdésben megszerzendő előnyökért folytatott. IV. Frigyes Vilmos
véleménye szerint a diplomáciai megaláztatás még mindig előnyösebb megoldás
volt, mint egy kockázatos háború rövid idővel az 1848-as forradalom után. De még
az osztrák követelések teljesítését annyira fájlaló porosz nacionalisták - például
Bismarck - is úgy érezték, nemigen tehetnek bármi mást, amíg a „Németország
feletti uralomért folytatott küzdelem” végleg el nem dől.
Frigyes Vilmos olmützi behódolásában meglehetősen fontos szerepet játszott az,
hogy a „német kérdésben” az orosz cár Ausztriát támogatta. Az 1812-től 1871-ig
tartó korszak folyamán Poroszország kínosan ügyelt arra, hogy ne provokálja a
keleti katonai kolosszust. A meghunyászkodás igazolását bizonyára ideológiai és
dinasztikus érvek is megkönnyítették, de még ezek sem tudták teljesen elrejteni
Poroszország állandó kisebbrendűségi érzését, amely végül akkor került napfényre,
amikor 1815-ben Oroszország Lengyelország legnagyobb részét megszerezte ma­
gának. A Poroszország liberalizálására irányuló lépéseket elítélő szentpétervári
megnyilatkozások, I. Miklós cár közismert nézete, miszerint a német egyesítés
utópisztikus nonszensz (különösen, ha ez úgy történne, ahogy már 1848-ban
megkísérelték, azaz a radikális frankfurti gyűlés felajánlaná a császári koronát a
porosz királynak!), és az Olmütz előtt Ausztriának nyújtott orosz támogatás -

156
 mindezek együttesen az orosz befolyás árnyékát vetették előre. Épp ezért az sem
volt nagy meglepetés, hogy 1854-ben, a krími háború kitörésekor a porosz kor­
mány kétségbeesetten igyekezett semleges maradni, mert rettegett az Oroszország
elleni hadba lépés következményeitől, bár közben az is aggasztotta őket, hogy
elveszítik Ausztria és a nyugati hatalmak tiszteletét. Ilyen körülmények között
Poroszország álláspontja logikusnak tűnt, de mivel a britek és az osztrákok ellen­
szenvvel nézték Berlin „hintapolitikáját”, ezért a porosz diplomaták csak jóval az
i 1856-os párizsi kongresszus tárgyalásainak megkezdése után kaptak helyet a dele­
gátusok között. Szimbolikusan azonban még akkor is csak másodrendű résztvevő­
ként kezelték őket.
Poroszországot a külföldi hatalmak más területeken is - bár kevésbé kitartóan
- korlátozták. Az még nem volt túlzottan aggasztó, amikor 1848-ban Palmerston
elítélte a porosz hadsereg betörését Schleswig-Holsteinbe. Sokkal nyugtalanítóbb
volt az a potenciális francia veszély, amely 1830-ban, majd 1840-ben és végül az
1860-as években fenyegette a Rajna-vidéket. Ezek a feszültségekkel terhes idősza­
kok csak megerősítik azt, amire már a Béccsel folytatott vitákból és Szentpétervár
időnkénti morgolódásaiból is következtetni lehetett: Poroszország a XIX. század
első felében leggyengébb volt a nagyhatalmak között, földrajzi helyzete kedvezőt­
len, rávetődött hatalmas szomszédai fenyegető árnyéka, belső nehézségei és a
Németországon belüli problémák megosztották, és nemzetközi ügyekben sem igen
l tudott jelentősebb szerepet játszani. De a negatívumok mellett nem szabad elfelej-
; teni Poroszország erős oldalait sem: oktatási rendszere az elemi iskoláktól az
egyetemekig első volt Európában, közigazgatási rendszere nagyon hatékonynak
bizonyult, kimagasló vezérkara élenjárt a stratégiai és taktikai reformok tanulmá­
nyozásában és fejlesztésében; különösen nagy figyelmet szenteltek a vasutak hadá­
szati alkalmazásának.39 Mégis az volt a lényeg, hogy ezt a potenciális erőt nem
lehetett addig felhasználni, amíg véget nem ér a liberálisok és a konzervatívok
közötti belpolitikai válság, szilárdabb vezetés kerül hatalomra IV. Frigyes Vilmos
tétova politikája helyett, és elkezdik az ország ipari bázisának fejlesztését. Épp
ezért a Hohenzollern-állam csak 1860 után tudott kiemelkedni csaknem másodran­
gú státusából.

A stratégiai gyengeség is relatív, mint minden az életben, így déli szomszédjával, a

Habsburg Birodalommal összehasonlítva Poroszország problémái mégsem voltak
annyira ijesztőek. Bár az 1648-tól 1815-ig tartó időszak tanúja lehetett a Birodalom
„felemelkedésének ” és „előjogai megszerzésének”,40 ez a terjeszkedés mégsem
ellensúlyozta azokat a nehézségeket, amelyekkel Bécsnek meg kellett küzdenie,
miközben igyekezett meggyőzően eljátszani nagyhatalmi szerepét. Az 1815-ös
rendezés még inkább felszínre hozta ezeket a nehézségeket, legalábbis hosszú
távon. Mivel az osztrákok gyakran harcoltak Napóleon ellen, és végül a győztesek
oldalára kerültek, ezért az 1814-15-ös tárgyalásokon az általános határrendezés­
ben „kárpótlást” követelhettek. A Habsburgok bölcsen beleegyeztek ugyan abba,
hogy átengedik Németalföld déli részét, Délnyugat-Németországot és Lengyelor­

157
szág egyes részeit, ezt nagyarányú itáliai terjeszkedéssel és az akkor létrehozott
Német Szövetség vezető szerepének megszerzésével egyenlítették ki.
Az osztrák hatalom visszaállítása és megerősítése jól beleillett az európai egyen­
súly általános elméletébe, de különösen azokba a változatokba, amelyeket maga
Metternich és a brit kommentátorok is előnyben részesítettek. Az észak-itáliai
alföldtől egészen Galíciáig terjeszkedő Habsburg Birodalom lesz a legfontosabb
tényező abban a politikában, amely mind Itáliában, mind Nyugat-Európában útját
állja a francia ambícióknak, megvédi a status quót Németországban a „nagyné­
met” nacionalistákkal és a porosz expanzionistákkal szemben, és gátat emel a
balkáni orosz terjeszkedés elé. Igaz, hogy e feladatok ellátásában - a helyzetből
fakadóan - mindig számíthatott egy vagy több nagyhatalom támogatására, de úgy
tűnik, hogy a Habsburg Birodalom számára ez a bonyolult egyensúlyi helyzet azért
volt olyan létfontosságú, mert mindenekelőtt neki fűződtek a legnagyobb érdekei
az 1815-ös rendezés fenntartásához. A franciák, a poroszok és az oroszok előbb
vagy utóbb változásokat akartak, az angolok viszont az 1820-as évek után egyre
kevesebb stratégiai és ideológiai ürügyet találtak Metternich támogatására, követ­
kezésképpen már kevésbé segítették Ausztria törekvéseit, amikor az mindenféle
szempontból meg akarta őrizni a fennálló berendezkedést. Egyes történészek
véleménye szerint az 1815 után Európában létrejött általános béke nagyrészt a
Habsburg Birodalom helyzetének és szerepének volt köszönhető. Ezért amikor
Ausztria nem tudott katonai támogatást szerezni a többi nagyhatalomtól az itáliai
és a németországi status quo fenntartásához, akkor az 1860-as években mindkét
színtérről kiszorították, és amikor 1900 után a saját léte forgott kockán, a nagy
„örökösödési háború” - amely végzetes hatással volt az európai egyensúlyra -
elkerülhetetlenné vált.41
Mindaddig, amíg az európai konzervatív hatalmak egyetértettek a status quo
megőrzésében - a francia újjászületéssel vagy általában a „forradalommal” szem­
ben -, addig a Habsburgok gyengesége rejtve maradt. A Szent Szövetség ideológiai
szolidaritására apellálva Metternich általában meg tudta szerezni Oroszország és
Poroszország támogatását, és semmi sem zavarta abban, hogy a liberális zavargá­
sokat elfojtsa. Az 1821-es nápolyi felkelés leverésére csapatokat küldött; engedé­
lyezte a Bourbon-rezsimet támogató franciák katonai akcióját Spanyolországban,
a Német Szövetség tagjaival pedig megszavaztatta a reakciós 1819-es karlsbadi
dekrétum bevezetését. A Habsburg Birodalom Szentpétervárral és Berlinnel kiala­
kított jó kapcsolatait erősítette az is, hogy közös érdekük volt a lengyel nemzeti
mozgalmak elfojtása. Ez a kérdés az orosz kormány számára sokkal lényegesebb
volt, mint az alkalomadtán Görögország és a Malaka-szoros körül kialakult
ellentétek. A galíciai lengyel felkelés közös elfojtása és a szabad város, Krakkó
1846-os osztrák bekebelezése Poroszország és Oroszország egyetértésével, jól mu­
tatja, milyen előnyök származhattak a monarchikus szolidaritásból.
Hosszabb időtávlatban azonban ez a metternichi stratégia súlyos hibának bizo­
nyult. Egy radikális társadalmi forradalmat könnyedén meg lehetett fékezni a XIX.
század Európájában. Bármikor következett be ilyen esemény (1830, 1848, az
1871-es kommün), a megrémült középosztály átállt a „törvény és a rend” oldalára.

158
De már nem lehetett örökre eltaposni azokat a nemzeti önállóságot hirdető, széles
körben elterjedt nézeteket és mozgalmakat, amelyeket a francia forradalom és a
század kezdetén a különböző felszabadító háborúk ösztönöztek. Emellett Metter­
nich kísérletei a függetlenségi mozgalmak elfojtására és leverésére kimerítették a
Habsburg Birodalmat. Ausztria azáltal, hogy minden nemzeti függetlenséget köve­
telő irányzattal keményen szembehelyezkedett, gyorsan elvesztette régi szövetsége­
se, Nagy-Britannia szimpátiáját. Sorozatos katonai beavatkozásai Itáliában a
„Habsburg börtönör” elleni általános felzúdulást váltottak ki, ez pedig néhány
évtizeddel később III. Napóleon malmára hajtotta a vizet, amikor az ambiciózus
francia császár segített Cavournak kiűzni az osztrákokat Észak-Itáliából. Hason­
lóképpen, mivel a Habsburg Birodalom gazdasági okok miatt húzódozott a vám­
uniótól, „Nagy-Németországhoz” való csatlakozása pedig alkotmányjogi és föld­
rajzi szempontok miatt megoldhatatlan volt, számtalan német nacionalista kiáb­
rándult az osztrákokból, és Poroszországot kezdték vezetőjüknek tekinteni. Még
a forradalmak leverésében általában Bécset támogató cári rezsim is könnyebben
kezelte időnként a nemzetiségi kérdéseket, mint Ausztria. Bizonyság erre I. Sándor
politikája, amikor az oroszok az 1820-as évek végén az angolokkal együttműködve
támogatták a görög függetlenség ügyét, nem törődve Metternich ellenérveivel.
Az igazság az, hogy a növekvő nemzeti öntudat korában a Habsburg Birodalom
elképesztően anakronisztikusnak tűnt. Bizonyítható tény volt, hogy bármely más
nagyhatalom területén

az állampolgárok többsége közös nyelvet beszélt, és közös vallást gyakorolt.

Franciaország lakosságának 90%-a franciául beszélt, és körülbelül ugyaneny-
nyien tartoztak, legalábbis névlegesen, a katolikus egyházhoz. Tíz poroszból
több mint nyolc német (a többi leginkább lengyel), és a németek 70%-a
protestáns. Bár a cár 70 millió alattvalója között szép számmal akadtak
kisebbségek (5 millió lengyel, 3 és félmillió finn, észt, lett és litván és 3 millió
különféle kaukázusi), de még így is 50 millió maradt, aki orosz és egyben
ortodox hitű volt. Nagy-Britannia lakói közül 90% beszélt angolul, és 70%
vallotta magát protestánsnak. Az ilyen országoknak nem volt szükségük
különleges összetartásra, létükhöz tartozott a kohézió. Ezzel szemben az
osztrák császár népek sokasága fölött uralkodott, és biztosan minden alka­
lommal sóhajtania kellett, ha erre gondolt. Nyolcmillió német alattvalója
mellett kétszer ennyi volt a különféle szláv (csehek, szlovákok, lengyelek,
rutének, szlovénok, horvátok és szerbek), 5 millió magyar, 5 millió olasz és 2
millió román. Miféle nemzet lehet az ilyen?
Semmilyen.42

A Habsburg-hadsereg, a birodalom „egyik, talán a legfontosabb egységes intéz­

ménye” is jól tükrözi ezt az etnikai megosztottságot. „1865-ben [egy év múlva lesz
a Németország feletti uralomért folyó döntő összecsapás Poroszországgal] a hadse­
reg lajstromaiban 128 286 német, 96 300 cseh és szlovák, 52 700 olasz, 22 700
szlovén, 20700 román, 19000 szerb, 50 100 rutén, 37 700 lengyel, 32 500 magyar,

159
27600 horvát és 5100 más nemzetiségű katona szerepelt.”43 Bár csaknem olyan
tarka és változatos volt a hadsereg, mint a brit uralom alatt Indiában állomásozó
csapatok, de egész sor hátrány is származott ebből, ha a sokkal homogénebb
porosz vagy francia seregekkel hasonlítjuk össze.
Ezzel a potenciális katonai gyengeséggel a megfelelő pénzügyi háttér hiánya
párosult. Ezt részben a birodalmi adóbeszedés nehézségei okozták, de a legfőbb ok
mégis az ország gyenge kereskedelmi és ipari alapjaiban keresendő. Bár manapság
a történészek az 1760-tól 1914-ig tartó korszakban a „Habsburg Birodalom gazda­
sági felemelkedéséről”44 beszélnek, az igazság mégiscsak az, hogy a XIX. század
első felében az iparosítás csak egyes nyugati tartományokban, Csehországban, az
alpesi területeken és magának Bécsnek a környékén indult meg. Eközben a biroda­
lom nagyobbik része viszonylag érintetlen maradt. Mialatt maga Ausztria fejlő­
dött, a birodalom mint egységes egész lemaradt Nagy-Britannia, Franciaország és
Poroszország mögött az egy főre eső iparosítás mértékében, a vas- és acéltermelés­
ben, a gőzerő-kapacitásban stb.
A század elején lezajlott francia háborúk költségei „kimerítették a birodalmat,
és súlyos államadóssággal és értéktelen papírpénztömeggel terhelték meg”.45 Ez
gyakorlatilag arra kényszerítette a kormányt, hogy a katonai költségvetést mini­
mális szinten tartsa. 1830-ban a hadseregnek az összes állami bevételek 23%-át
kitevő összeg jutott (ez az 1817-es 50%-ról esett vissza), és 1848-ra ez a részesedés
20%-ra zsugorodott. Válsághelyzetekben, 1848-49-ben, 1854-55-ben, 1859-60-
ban és 1864-ben a katonai kiadásokat rendkívüli mértékben emelték, de még ez
sem volt soha elegendő a hadsereg teljes erejének helyreállítására. Sőt amikor úgy
látták, hogy a válságnak vége, ezeket az összegeket gyorsan csökkentették. Például
1860-ban a katonai költségvetés 179 millió forint volt, ez 1863-ra 118 millióra esett
vissza, majd 1864-ben, a Dániával való konfliktus évében újra 155 millióra emelke­
dett, de 1865-ben, a Poroszországgal vívott háború előtt egy évvel, ismét drasztiku­
san 96 millióra csökkentették. Ezek az összegek persze nem tartottak lépést Fran­
ciaország, Nagy-Britannia és Oroszország (majd kicsit később Poroszország) kato­
nai költségvetéseivel; mivel pedig az osztrák katonai bürokrácia még XIX. századi
mércével mérve is korrupt és szakszerűtlen volt, a már kiutalt pénzeket is rosszul
költötték el. Összegezve: a Habsburg Birodalom fegyveres ereje teljesen korszerűt­
len volt. Gyengesége szembetűnően megmutatkozott azokban a háborúkban,
amelyeket később kellett megvívnia.46
De ez még korántsem jelentette a birodalom végét. Állóképessége, ahogy ezt már
sok történész megjegyezte, egészen elképesztő volt; túlélte a reformációt, a törökö­
ket és a francia forradalmat, az 1848-49-es eseményeket is sikerült átvészelnie,
csakúgy, mint az 1866-os vereséget, de még az első világháború terheit is, egészen
az utolsó percekig. Nyilvánvalóan voltak gyenge pontjai, de nem szabad megfeled­
keznünk erősségeiről sem. A Habsburg-uralkodó nemcsak az etnikailag német
alattvalók, de a nem német területeken élő arisztokrata és „hivatalnok” családok
lojalitására is számíthatott; lengyelországi uralma például tagadhatatlanul humá­
nusabb és a lakosság számára kedvezőbb volt az orosz és a porosz közigazgatással
összehasonlítva. Ráadásul a birodalom bonyolult, multinacionális jellege, amit sok

160
helyi ellenségeskedés is színezett, lehetővé tette, hogy a központból bizonyos
mértékig a divide et impera elve alapján irányítsák, mint ezt a hadsereggel való
megfontolt manőverezés is mutatja: a magyar haderő jórészt Itáliában és Ausztriá­
ban állomásozott, az olasz alakulatok pedig Magyarországon, a huszárezredek
több mint felét külföldre vezényelték és így tovább.47
Végül, bár némileg negatív előjellel, az ország előnyére szolgált az is, hogy
egyetlen nagyhatalom sem tudott volna - még ha ellenséges viszonyban állt is a
Habsburg Birodalommal - más államalakulatot elképzelni helyette. I. Miklós cár
talán neheztelt, amiért Ausztria követelésekkel lépett fel a Balkánon, ennek ellené­
re készségesen kölcsönzött egy hadsereget az 1848 49-es magyar forradalom leve­
réséhez. Lehet, hogy Franciaország azon fáradozott, hogy a Habsburgokat kiszo­
rítsák Itáliából, de III. Napóleon tudta, hogy Bécs a jövőben még hasznos szövetsé­
gese lehet a poroszok vagy az oroszok ellen; Bismarck fö célja volt, hogy végképp
véget vet az osztrák befolyásnak Németországban, de még ö is igyekezett megőrizni
a Habsburg Birodalmat, miután az 1866-ban kapitulált. Mindaddig, amíg ez a
helyzet fennáll, a birodalom - közös megegyezéssel - fennmarad.

A napóleoni háborúkban elszenvedett vereségek ellenére Franciaország az 1815-öt

követő fél évszázadban sok szempontból jóval kedvezőbb helyzetbe került, mint
Poroszország vagy a Habsburg Birodalom.48 Nemzeti jövedelme jóval magasabb
volt mindkettőjénél, és könnyebben juthatott tőkéhez is; népessége lényegesen
meghaladta Poroszországét, és a lakosság homogénebb volt, mint a Habsburg
Birodalomé; könnyebben el tudott tartani egy nagy hadsereget, és emellett még
jelentős haditengerészetet is finanszírozott. Mégis a „középhatalmak” közé sorol­
tuk, egyszerűen azért, mert a stratégiai, diplomáciai és gazdasági körülmények
mind úgy alakultak, hogy Franciaország képtelen volt összpontosítani erőforrásait
és semmilyen területen sem tudott döntő előnyhöz jutni.
Az 1814-15-ös évek erőpolitikájában a legszembetűnőbb tény az volt, hogy
valamennyi nagyhatalom megegyezett az európai egyeduralomra törő francia
kísérletek megakadályozásában. London, Bécs, Berlin és Szentpétervár nem csu­
pán a vitás kérdések (például Szászország ügye) rendezésére mutattak hajlandósá­
got, hogy Napóleon utolsó kísérletét meghiúsítsák, de elhatározták egy olyan
rendszer felállítását a háború után, amely majd a jövőben elzárja Franciaországot
hagyományos terjeszkedési útvonalaitól. Ennek értelmében Poroszország lett a
Rajna-vidék őre, Ausztria megerősítette pozícióját Észak-Itáliában, és a brit befo­
lyás is megnövekedett az Ibériai-félszigeten. A háttérben pedig ott várakozott egy
hatalmas orosz hadsereg, készen arra, hogy az 1815-ös rendezés védelmében akár
egész Európán átvonuljon. így hiába sürgette valamennyi francia párt a „talpraál-
lás” politikáját,49 egyértelműen kiderült, hogy nincs mód semmiféle gyors kibonta­
kozásra. A legtöbb, amit elérhettek, egyfelől az volt, hogy elfogadtatják Franciaor­
szágot az európai nagyhatalmak közösségének egyenlő tagjaként, másfelől pedig
részben visszaállítják a francia politikai befolyást a szomszédos területeken az
időközben már ott teret nyert nagyhatalmak mellett. De hiába tudtak például a

161
franciák egyenlő rangot kiharcolni a britekkel az Ibériai-félszigeten, és hiába volt
ismét komoly befolyásuk Levante területén, mégis mindig tarthattak attól, hogy
újabb franciaellenes koalíciót provokálnak. Franciaországnak minden Hollandiá­
val kapcsolatos lépése - amint ez az 1820-1830-as években világosan kiderült -
szinte ösztönösen olyan erős angol-porosz szövetséget eredményezett, amellyel
nem voltak képesek felvenni a harcot.
Még egy ütőkártya volt Párizs kezében: szoros kapcsolatot kialakítani egy
nagyhatalommal, amelyet később ki lehetne használni a francia célok támogatásá­
ra.50 Figyelembe véve a többi állam közötti szunnyadó ellentéteket és azokat a
jelentős előnyöket, amelyek egy ilyen francia szövetségből származhatnak (pénz,
csapatok, fegyverek), ez nem is tűnt képtelen ötletnek, de mégis volt három gyenge
pontja. Először is, előfordulhat, hogy ez a másik hatalom használja ki Franciaor­
szágot, és nem megfordítva - amint ezt Metternich meg is tette az 1830-as évek
közepén, amikor egyszerűen azért fogadta el a francia ajánlatokat, hogy éket
verjen Párizs és London közé. Másodszor, az ezekben az évtizedekben Franciaor­
szágban lejátszódó rezsimváltozások óhatatlanul befolyásolták a diplomáciai kap­
csolatokat egy olyan időszakban, amikor az eszmék szerepe igen jelentős volt.
Például az Oroszországgal oly régóta vágyott szövetséget az 1830-as francia forra­
dalom hiúsította meg. Végül azzal a megoldhatatlan problémával is szembe kellett
nézni, hogy néhány hatalom ugyan esetenként szívesen együttműködött a franciák­
kal, de egyik sem akarta, hogy a status quo megváltozzon: azaz, csak a diplomácia
területén barátkoztak a franciákkal, de területi gyarapodásról szó sem lehetett.
Még a krími háború után sem merült fel sehol Franciaországon kívül az 1815-ös
határok esetleges visszaállításának a gondolata.
Ezek a „gyenge pontok” közel sem tűntek volna olyan félelmetesnek, ha Fran­
ciaország még mindig olyan erőt állíthat szembe a többi európai hatalommal, mint
például XIV. Lajos alatt vagy Napóleon fénykorában. De az tény, hogy 1815 után
Franciaország igen kevéssé volt dinamikus. Az 1792-1815-ös háborúknak legalább
másfél millió francia áldozata volt,51 de még ennél is fontosabb, hogy a francia
népszaporulat a XIX. században végig alacsonyabb maradt, mint bármely más
nagyhatalomé. A hosszan tartó konfliktus nemcsak a francia gazdaságot zilálta
szét az előbb már említett módon (lásd 127-129. 1.), de az ezután következő
békében a hatalmas brit vetélytárs kereskedelmi fölényével is szembe kellett néznie.
„1815 után a legtöbb francia gyárosnak számolnia kellett egy fölényes és erős ipari
hatalom létezésével, amely nemcsak közvetlen szomszéduk volt, de valamennyi
külföldi piacon is szilárdan megvetette a lábát, sőt néha betört még a jól védett
francia belső piacra is.”52 Hiányzott a versenyképesség, a modernizálást a mező­
gazdasági birtokok kis mérete, a fejletlen közlekedés, a szűk helyi piacok, az olcsó
és könnyen beszerezhető szén hiánya akadályozta, a tengerentúli kereskedelem sem
jelentett lényeges ösztönzést. Mindez oda vezetett, hogy 1815 és 1850 között a
francia ipar növekedési üteme jóval alacsonyabb volt, mint Nagy-Britanniáé. A
század kezdetén az angol és francia termelés még azonos szinten volt, 1830-ra a
briteké 182,5%-ra, 1860-ra pedig 251%-ra emelkedett a franciákéhoz viszonyít­
va.53 Hiába gyorsult a vasútépítés és az általános iparosítás üteme Franciaország-

162
bán a XIX. század második felében, a franciák legnagyobb riadalmára Németor­
szág még gyorsabban fejlődött.
Korunk történészei már nem tekintik Franciaország XIX. századi gazdaságát
egyértelműen „visszafejlődönek” vagy „csalódást keltőnek”. Legalább olyan logi­
kusnak tűnik a franciák gazdasági felemelkedés felé vezető útja, mint az angolok
teljesen eltérő pályája.54 Az ipari forradalom társadalmi negatívumai Franciaor­
szágban nem voltak annyira érezhetőek; azzal pedig, hogy a tömegtermelés helyett
inkább a jó minőséget helyezték előtérbe, az egy főre jutó termelési érték jelentősen
nagyobb volt. Az pedig, hogy a franciák otthon általában nem fektették a pénzüket
nagyarányú ipari vállalkozásokba, gyakran inkább józan számítás eredménye volt,
nem a szegénység vagy az elmaradottság jele. Az országban jelentős tőkefelesleg
halmozódott fel, és ennek nagy része más európai ipari beruházásokba áramlott.55
A francia kormányokat nem korlátozta pénzhiány, és a fegyveres erők fejlesztését
szolgáló vas- és acéliparba, valamint a lőszergyártásba sok tökét invesztáltak.
Francia találmány volt Paixhans tábornok mozsárágyúja, ugyanígy a Napoléon, a
La Gloire „korszakalkotó hajótervei”, csakúgy, mint a Minié-lövedék és a huzago-
lás.56
Mindazonáltal tény, hogy Franciaország relatív hatalma mind gazdasági, mind
egyéb szempontokból meggyengült. Bár nagyobb volt, mint Poroszország vagy a
Habsburg Birodalom, mégsem akadt olyan terület, ahol meghatározó vezető
szerepe lett volna, mint egy évszázaddal korábban. Hatalmas hadserege csak a
második helyen állt az oroszok mögött. A francia hajóhad - amelyet az egymást
követő francia kormányok elég rendszertelenül fejlesztettek - méretét tekintve a
második helyen állt ugyan az angol haditengerészet mögött, mégis óriási különbség
volt közöttük. Az ipari termelés és a nemzeti termék terén Franciaország elmaradt
élenjáró szomszédjától. Az angolok Warrior csatahajója hamarosan elhalványítot­
ta a La Gloire vízre bocsátását, ugyanígy a francia tüzérség is gyengébb volt az
újabb Krupp-típusoknál. Európán kívül Franciaország még mindig számottevő
szerepet játszott, de befolyása és birtokai jóval korlátozottabbak voltak, mint
Nagy-Britanniáé.
Mindez egy olyan újabb problémára hívja fel a figyelmünket, amely megnehezí­
tette Franciaország egyébként kétségbevonhatatlan erejének valós felmérését - és
gyakran ennek alkalmazását is. Az ország klasszikus AíónJ-hatalom maradt,57 és
sokat őrlődött európai és Európán kívüli érdekei között. Ez viszont rossz hatással
volt a már így is ideológiai és eröegyensúlyi megfontolásoktól bonyolított diplomá­
ciájára. Mi a fontosabb: az orosz előrenyomulás megállítása Konstantinápoly felé
vagy Levante elzárása az angolok igényei előtt? Megpróbálják-e Ausztriát kiűzni
Itáliából, vagy az angol haditengerészettel szánjanak szembe a La Manche csator­
nán? Bátorítsák vagy ellenezzék a német egyesítés érdekében tett korai lépéseket?
Mivel az ilyen politikai kérdésekben pro és kontra érvek egyaránt felmerültek, nem
meglepő, hogy a franciákat sokszor kétszínűnek és tétovának találták, még akkor
is, amikor az európai közösség teljes jogú tagjának tekintették őket.
Másfelől nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy azok az általános körülmé­
nyek, amelyek kényszerpályára szorították Franciaországot, egyben lehetővé tet­

163
ték számára, hogy a többi nagyhatalmat bizonyos fokig ellenőrzése alatt tartsa. Ez
különösen III. Napóleon idején volt szembetűnő, de kezdeti formája már az
1820-as évek végén kialakult. A francia talpraállás hatása - már csak az ország
méretei miatt is - az Ibériai- és az Itáliai-félszigeten, Hollandiában, de még távo­
labb is érezhető volt. Amikor a britek és az oroszok megkísérelték az Oszmán
Birodalomban zajló eseményeket befolyásolni, a franciákat is számításba kellett
venniük. Nem az ingatag Habsburg Birodalom vagy Nagy-Britannia, hanem
Franciaország volt az oroszok számára a legfontosabb katonai akadály a krími
háborúban, Franciaország aknázta alá az osztrákok pozícióját Itáliában, és nagy­
részt Franciaországnak köszönhető, hogy a brit birodalom nem került abszolút
monopolhelyzetbe az afrikai és kínai partok mentén. Végül amikor a „németorszá­
gi uralomért” folytatott porosz-osztrák küzdelem tetőpontjához érkezett, mindkét
vetélytárs komolyan aggódott III. Napóleon kiszámítható vagy kiszámíthatatlan
lépései miatt, összefoglalva: 1815 után, az ország talpraállását követő évtizedek­
ben a francia birodalom még mindig számottevő, diplomáciailag igen aktív, kato­
nailag meglehetősen erős hatalom maradt, amelyet kellemesebb volt a barátok,
semmint a vetélytársak közé sorolni - még akkor is, ha saját vezetői is tisztában
voltak azzal, hogy az ország befolyása az előző két évszázadhoz képest erősen
csökkent.

A krími háború
és az orosz hatalom hanyatlása
Az 1815-öt követő több évtizedes béke és iparosítás idején Oroszország relatív
hatalma hanyatlott, bár ez csak a krími háborúban (1854-56) vált nyilvánvalóvá.
1814-ben Európa kővé dermedt a félelemtől, amikor az orosz hadsereg nyugat felé
vonult. „Vive l’empereur Alexandre!” (Éljen Sándor cár!) - ordította az óvatos
párizsi tömeg, miközben a cár kozák dandárjai mögött belovagolt a városba.
Magáért a békeegyezményért, amelyben a jövőbeli területi és politikai változásokat
gátló ókonzervatív elképzelések kapták a legnagyobb hangsúlyt, egy 800 000 fős
orosz hadsereg vállalt garanciát. Ez a sereg a szárazföldön legalább akkora fölény­
ben volt vetélytársaival szemben, mint az angol haditengerészet bármely hajóhad
ellenében a tengeren. Ez a keleti kolosszus Ausztriát és Poroszországot egyaránt
felülmúlta, és midkét ország rettegett erejétől, még akkor is, ha közben monarchi­
kus szolidaritásukról biztosították. Ha másként nem is, de Európa csendőreként
nagyobb szerephez jutott Oroszország, miután a messianisztikus I. Sándort az
autokrata I. Miklós (1825-55) váltotta föl a trónon, és ez utóbbi pozícióját még
jobban megerősítették az 1848-49-es forradalmi események, amikor - Palmerston
megjegyzése szerint - csupán két hatalom, Oroszország és Nagy-Britannia „maradt
talpon”.58 A Habsburg-kormányzat kétségbeesetten kért segítséget a magyar for­
radalom leveréséhez; három orosz sereg elindítása volt a kérés jutalma. Ezzel
szemben kérlelhetetlen orosz nyomás nehezedett Poroszországra IV. Frigyes Vil­

164
mosnak az ország belső reformmozgalmait támogatni látszó tétova lépései és a
változásokat szorgalmazó Német Szövetség miatt, míg végül a berlini udvar belát­
ta, hogy otthon reakciós politikát kell folytatnia, Olmütznél pedig diplomáciailag
meghátrált. 1848 után nemcsak a „változás erői”, de mindenki - legyen szó akár
a legyőzött lengyelekről és magyarokról vagy a frusztrált liberális polgárságról,
vagy a marxistákról - egyetértett abban, hogy a cárok birodalma még hosszú ideig
a haladás ellenfeleinek legfőbb bástyája marad.
Azonban gazdasági és műszaki szinten Oroszország alól riasztóan kicsúszott a
talaj 1814 és 1880 között, legalábbis más országokkal összehasonlítva. Volt ugyan
bizonyos gazdasági fejlődés még I. Miklós uralkodása alatt is, bár az ő hivatalno­
kai közül sokan ellenséges szemmel nézték a piaci erőket vagy a modernizáció
bármifajta jelét. A népesség gyorsan növekedett (az 1816-os 51 millióról 1860-ig 76
millióra, majd 1880-ig 100 millióra, a népszaporulat a városokban volt a legna­
gyobb. A vastermelés is emelkedett, és a textilipar kapacitása megtöbbszöröződött.
1804 és 1860 között azt állították, hogy a gyárak és az ipari vállalkozások száma
2400-ról több mint 15 000-re nőtt. Gőz- és egyéb modern gépeket importáltak
nyugatról, és az 1830-as évektől kezdve a vasúthálózat is kezdett kialakulni. Azt,
hogy a dolgok mozgásba lendültek, már maga az a tény is alátámasztja, hogy a
történészek arról vitatkoznak, megkezdődött-e ezekben az évtizedekben az „ipari
forradalom” Oroszországban vagy sem.59
A nyers valóság azonban mégiscsak az, hogy Európa többi része jóval gyorsab­
ban fejlődött, és Oroszország helyzete egyre ingatagabbá vált. Mivel a lakosság
száma minden más országét meghaladta, ezért a XIX. század elején Oroszország­
ban volt a legnagyobb a bruttó nemzeti termék (GNP) aránya. Két generációval
később, amint a 9. táblázat is mutatja, már változott a helyzet:

9. táblázat A nagyhatalmak bruttó nemzeti terméke (GNP), 1830-189060

(piaci árak, 1960-as USA-dollár árakat számítva)
(milliárd)

Ország 1830 1840 1850 1860 1870 1880 1890

Oroszország 10,5 11,2 12,7 14,4 22,9 23,2 21,1

Franciaország 8,5 10,3 11,8 13,3 16,8 17,3 19,7
Nagy-Britannia 8,2 10,4 12,5 16,0 19,6 23,5 29,4
Németország 7,2 8,3 10,3 12,7 16,6 19,9 26,4
Habsburg Birodalom 7,2 8,3 9,1 9,9 11,3 12,2 15,3
Olaszország 5,5 5,9 6,6 7,4 8,2 8,7 9,4

Ezek az adatok még riasztóbbak, ha a GNP egy főre eső mennyiségét vizsgáljuk
(10. táblázat).

t
165
 10. táblázat Az európai nagyhatalmak egy főre eső bruttó nemzeti terméke
(GNP), 1830-1890“
(1960-as USA-dollárban és -árakban)

Ország 1830 1840 1850 1860 1870 1880 1890

Nagy-Britannia 346 394 458 558 628 680 785

Olaszország 265 270 ni 301 312 311 311
Franciaország 264 302 333 365 437 464 515
Németország 245 267 308 354 426 443 537
Habsburg Birodalom 250 266 283 288 305 315 361
Oroszország 170 170 175 178 250 224 182

Ezek az adatok jól mutatják, hogy Oroszországban az öm-GNP emelkedése

ezekben az években kétségkívül a népességszaporulat számlájára írható, akár a
születések puszta száma, akár a turkesztáni és más területi hódítások következté­
ben, és igen kevés köze van a termelékenység (különösen az ipari) valóságos
növekedéséhez. Oroszországban az egy főre eső jövedelem és nemzeti termék
mindig a nyugat-európai mögött kullogott, de most még jobban lemaradt; például
amíg 1830-ban az egy főre eső jövedelem fele volt a britekének, addig hatvan évvel
később ez az arány már egynegyed az egyhez.
Hasonlóképpen Oroszország vastermelésének megduplázódása a XIX. század
elején nemigen hasonlítható össze Nagy-Britannia termelésének harmincszoros
emelkedésével.62 Oroszország, amely korábban Európa legnagyobb vastermelője
és -exportőre volt, két generációnyi idő alatt a nyugati gyárak exportjától egyre
inkább függő országgá változott. Még a vasúti és gőzhajó-közlekedés fejlődését is
reálisan kell néznünk. 1850-ben Oroszország alig több mint 800 kilométernyi
vasútvonallal rendelkezett, szemben az Egyesült Államok 13 000 kilométeres va­
súthálózatával. A nagy folyókon zajló vagy a Balti- és Fekete-tengerről induló
gőzhajó-kereskedelem növekedésének nagy része is a gabonaszállításra összponto­
sult. A gabona egyrészt a polgárosodó hazai lakosság szükségletét elégítette ki,
másrészt búzával fizettek az importált angol iparcikkekért is. Az új gazdasági
beruházások túl gyakran kerültek külföldi kereskedők és vállalkozók kezébe (az
exportkereskedelem minden bizonnyal), és emiatt egyre inkább Oroszország látta
el a fejlett gazdaságokat a/ap-nyersanyagokkal. Behatóbb vizsgálódás után kide­
rül, hogy a legtöbb új „gyár” és „ipari vállalkozás” tizenhat embernél kevesebbet
foglalkoztatott, és gépesítésük is igen alacsony színvonalon állt. Az általános
tőkehiány, az alacsony fogyasztói igények, a jelentéktelen középosztály, a hatalmas
távolságok, a szélsőséges időjárás és a gyanakvó, autokrata kormány szigorú
felügyelete miatt Oroszországban az ipari fellendülés lehetőségei kedvezőtlenebbek
voltak, mint bárhol másutt Európában.63

166
 Ezek a baljós gazdasági folyamatok azonban hosszú ideig nem gyengítették
Oroszország katonai erejét. Épp ellenkezőleg, az, hogy a nagyhatalmak az 1815-öt
követő időszakban általában az ancien régime-struktúrákat részesítették előnyben,
sehol sem látható világosabban, mint épp a társadalmi összetételben, a fegyverzet­
ben és a hadseregek taktikájában. Mivel még mindig nem szabadultak meg a
francia forradalom árnyékától, a kormányokat sokkal inkább fegyveres erejük
politikai és társadalmi ütőképessége foglalkoztatta, nem a katonai reformok. A
tábornokoknak nem kellett egy újabb nagy háború erőpróbájában bizonyítaniuk,
így a hierarchiára, az engedelmességre és az óvatosságra helyezték a hangsúlyt -
mindezt csak erősítette I. Miklós katonai parádék és látványos felvonulások iránti
megszállottsága. Az orosz hadsereg puszta nagysága és látszólagos egysége olyan
mély benyomást gyakorolt a külső megfigyelőkre, hogy az olyan „mellékes” körül­
ményeket szinte el is hanyagolták, mint a katonai utánpótlás vagy a tiszti állomány
általános képzettségi szintje. Ráadásul az orosz hadsereg valóban aktív és gyakran
sikeres is volt a kaukázusi és turkesztáni területszerző hadjáratokban, olyannyira,
(hogy ezek a megmozdulásai már az angolokat is aggasztani kezdték Indiában,
Amiatt az orosz-angol kapcsolatok sokkal feszültebbé váltak a XIX. században.
!mint a XVIII. század folyamán bármikor is.64 A kívülállókra szintén nagy hatást
itett, amikor az oroszok leverték az 1848-49-es magyar szabadságharcot, ugyanígy
fogadták a cár nyilatkozatát is, amely szerint a magyarországi beavatkozással egy
időben kész volt 400000 fős sereget küldeni a párizsi forradalom ellen. Az viszont
(már nem volt szembetűnő, hogy az orosz hadsereg nagyobbik részét mindig
Jekötötte a belföldi helyőrségi szolgálat, a lengyelországi és ukrajnai „rendőrak­
ciók” és a határőrizet, valamint a meghódított területek felügyelete. A hadsereg
aktív része sem volt különösebben hatékony - a magyarországi hadjáratban elesett
11 000 katona közül például legalább ezer valamilyen betegség áldozata lett a
Szakszerűtlen hadtáp- és orvosi szolgálat következtében.65
Az 1854-1855-ös krími hadjárat megmutatta Oroszország visszamaradottságát.
|A cári erőket nem lehetett összevonni. A szövetségesek baltikumi hadmozdulatai
(bár sohasem voltak igazán számottevők) és a svéd beavatkozás veszélye legalább
(200000 orosz katonát kötött le északon. A korábbi hadjáratok a Duna menti
I'ejedelemségekben, de sokkal inkább az osztrák beavatkozás reális lehetősége már
lesszarábiát, Nyugat-Ukrajnát és Orosz-Lengyelországot fenyegette. A törökök
illeni harc a Kaukázusban rengeteg katonát és hatalmas utánpótlási rendszert
gényelt, csakúgy, mint az orosz tartományok védelme a Távol-Keleten.66 Az
mgol-francia támadás a Krím félszigetre, az Orosz Birodalom egyik igen sebezhe-
ö pontjára összpontosította a háborút, és a cár fegyveres erői képtelenek voltak
fiz inváziót feltartóztatni.
Oroszország hadiflottája meglehetősen nagy volt, hozzáértő admirálisok irányí-
ották; ez a flotta 1853 novemberében szét tudta verni a gyengébb török hajóhadat
Sinopnál, de mihelyt az angol-francia flotta beavatkozott a küzdelembe, a helyzet
visszájára fordult.67 Az orosz hajók közt sok fenyőfából készült, nem tengerre való
/ízijármü volt, tűzerejűk sem bizonyult elegendőnek, mindezt tetézte a gyatrán
cépzett legénység. A szövetségesek sokkal több gőzhajtású hadihajóval rendelkez­

167
tek, és néhány ezek közül srapnellágyúkkal és Congreve-rakétákkal volt felfegyve­
rezve. Oroszország ellenségeinek viszont olyan ipari kapacitás állt a rendelkezésére,
amivel új hajótípusokat építhettek (például több tucatnyi gőzhajtású ágyúnaszá­
dot), és így minél tovább tartott a háború, annál nagyobbra nőtt az előnyük.
A szárazföldi orosz hadsereg talán még rosszabb helyzetbe került. A hagyomá­
nyos gyalogság jól harcolt, és Nahimov admirális és a műszaki zseni, Todtleben
ezredes vezetésével Oroszország hosszú ideig védelmezni tudta Szevasztopolt, ami
jelentős haditett volt. A hadsereg minden más szempontból kétségbeejtően alkal­
matlannak bizonyult. A lovasezredekből hiányzott a vállalkozókedv, a parádékra
kiképzett lovak nem bírták a hosszas hadjáratokat (e téren az irreguláris kozák
csapatok jobban álltak). De még ennél is rosszabb volt az orosz katonák elavult
fegyverzete. Régimódi kováspuskájuk 180 méterre hordott, míg a szövetségesek
karabélyainak hatótávolsága 900 méterig terjedt, ez még súlyosbította az orosz
veszteségeket.
De a legrosszabb talán az volt, hogy az orosz rendszer mint egységes egész nem
tudta teljesíteni az előtte álló óriási feladatokat. A hadsereg vezetése gyenge volt;
személyes ellentétek is zilálták, és így nem tudott egy koherens, átfogó stratégiát
kidolgozni - ez pedig egyszerűen a cári kormány általános tehetetlenségét tükrözte.
A tisztikarban kevés jól képzett és tanult ember szolgált (holott ilyen tiszteknek a
porosz hadsereg bővében volt), és a kezdeményezőkedvet is rossz szemmel nézték.
Megdöbbentő módon általános veszélyhelyzet esetén is csak igen kevés tartalékost
lehetett behívni, mivel a rövid szolgálati idejű, tömeges katonáskodás bevezetése a
jobbágyrendszer megszüntetését vonhatta volna maga után. * E rendszer egyik
következménye az lett, hogy Oroszország hosszabb ideje szolgáló csapataiban sok
volt a túlkoros katona. Még ennél is súlyosabb következménnyel járt, hogy a
háború kezdetén sietősen behívott 400 000 újonc teljesen képzetlen volt - a kikép­
zést felkészületlen tisztek végezték -, és az orosz gazdaság is megszenvedte a
jobbágymunkaerő hirtelen hiányát.
Az utánpótlás gyengeségeit is meg kell említeni. Mivel Moszkvából nem vezetett
vasútvonal dél felé (!), az utánpótlást szállító szekereket lovak vontatták több száz
kilométernyi sztyeppén keresztül; ezek a területek mocsártengerré változtak a
tavaszi olvadáskor és az őszi esőzésekkor. A lovaknak is rengeteg takarmányra
volt szükségük (ehhez persze további málháslovakra volt szükség...), így bonyo­
lult szállítási manőverekkel is aránytalanul gyenge eredményeket értek csak el. A
szövetséges csapatok és az erősítések három hét alatt jutottak el Franciaországból
és Angliából a Krímbe, míg az orosz csapatok néha három hónap alatt értek a
frontra. Még riasztóbb volt az orosz hadsereg technikai összeomlása. „A háború
kezdetén 1 millió puskát halmoztak fel, ebből [1855 végére] 90000 maradt meg. Az
1656 tábori ágyúból csak 253 volt használható... A puskapor- és lövedékkészletek
még silányabb képet mutattak.”68 Minél tovább tartott a háború, a szövetségesek

* Abból indultak ki, hogy aki két vagy három évet leszolgált a hadseregben, utána már nem lehetett
többé jobbágy: épp ezért biztonságosabb volt minden évben a hadkötelesek kis csoportját hosszú
szolgálati időre behívni.

168
 annál nagyobb fölénybe kerültek, miközben a brit blokád akadályozta az új
fegyverek behozatalát.
A blokád még ennél is többet ért el: elzárta az orosz gabona és egyéb exportter-
i mékek előtt az utat (kivéve azokat, amelyek szárazföldi úton jutottak Poroszor-
! szágba), így Oroszország csak súlyos kölcsönök segítségével tudta finanszírozni a
; háborút. A katonai kiadások, amelyek már békeidőben is felemésztették az állami
bevétel négyötödét, az 1853-as 220 millió rubelről 1854-ben és 1855-ben évi 500
millió rubelre emelkedtek. Hogy a riasztó deficitnek legalább egy részét fedezzék,
az orosz kincstár Berlinben és Amszterdamban kölcsönzött pénzt. Amikor aztán
lesett a rubel nemzetközi árfolyama, papírpénz-kibocsátáshoz folyamodtak, ez
pedig nagyarányú inflációhoz és parasztlázadásokhoz vezetett. A pénzügyminiszté-
! rium korábbi bátor kísérletei az ezüstfedezetű rubel megteremtésére és a kötelezvé­
nyek letiltására - a napóleoni háborúk és a Perzsia, Törökország és a lengyel
felkelők elleni hadjáratokban ezek tették tönkre a „szilárd pénzügyi politikát” -,
tökéletesen megbuktak a krími háborúban. A koronatanács 1856. január 15-én
figyelmeztetett: ha Oroszország tovább folytatja ezt az áldatlan küzdelmet, csődbe
megy az állam.69 Csak a nagyhatalmakkal folytatott tárgyalások útján lehet elke-
i rülni a katasztrófát.
Persze a szövetségesek számára sem volt könnyű a krími háború; a hadjárat
: számukra is tartogatott kellemetlen meglepetéseket. Érdekes viszont, hogy Fran-
iciaország most az egyszer hasznát vette hibrid hatalmi helyzetének, mivel gazdasá­
gilag és iparilag felülmúlta Oroszországot, és „militánsabb” volt, mint Nagy-
IBritannia. A Saint-Arnaud vezetésével keletre küldött fegyveres erők jól felszerel­
tek és észak-afrikai hadműveleteik következtében magasan képzettek voltak. Volt
némi tapasztalatuk tengerentúli hadjáratokban is, utánpótlási rendszerük és orvosi
ellátásuk pedig hatékonyságát tekintve elérte a század közepén elérhető legmaga­
sabb színvonalat. A francia tisztek jogosan meglepődtek, amikor meglátták a
túlméretezett málhákat cipelő brit kollégáikat. A francia expedíciós haderő volt a
jegütöképesebb, és ők érték el a legjelentősebb sikereket a harcok folyamán.
(Bizonyos mértékig ez a háború állította helyre a napóleoni idők nemzeti dicsőségét.
A hadjárat későbbi szakaszában azonban Franciaország is kezdett kimerülni. A
gazdag ország kormányának a készpénzért küzdenie kellett a vasútépítőkkel és
másokkal, akik a Crédit Mobilier-től vagy a többi banktól szerettek volna hitelt
felvenni. Az arany a Krímbe és Konstantinápolyba áramlott, ez pedig otthon
felhajtotta az árakat, és rosszkor jött a gyenge gabonatermés is. Bár a háborús
veszteségeket (100000 fő) még nem ismerték, a konfliktus iránti korai lelkesedés
hamar szertefoszlott. Szevasztopol eleste után az a hír terjedt az országban, hogy
a háború már csak az önző és ambiciózus brit célok érdekében folytatódik, az
infláció miatt kitört tömeges lázadások is ezt erősítették.70 Erre az időre már III.
(Napóleon is szívesen véget vetett volna a küzdelemnek; Oroszországot megbüntet­
ték, Franciaország tekintélye jelentősen megnőtt (és még tovább emelkedik egy
Párizsban tartandó nagy, nemzetközi békekonferencia után), és fontos volt az is,
hogy a Fekete-tenger környékén zajló konfliktus fokozódása ne nagyon terelje el
i figyelmet a német és olasz ügyekről. Bár Európa térképét 1856-ban nem tudta

169
tek, és néhány ezek közül srapnellágyúkkal és Congreve-rakétákkal volt felfegyve­
rezve. Oroszország ellenségeinek viszont olyan ipari kapacitás állt a rendelkezésére,
amivel új hajótípusokat építhettek (például több tucatnyi gőzhajtású ágyúnaszá­
dot), és így minél tovább tartott a háború, annál nagyobbra nőtt az előnyük.
A szárazföldi orosz hadsereg talán még rosszabb helyzetbe került. A hagyomá­
nyos gyalogság jól harcolt, és Nahimov admirális és a műszaki zseni, Todtleben
ezredes vezetésével Oroszország hosszú ideig védelmezni tudta Szevasztopolt, ami
jelentős haditett volt. A hadsereg minden más szempontból kétségbeejtően alkal­
matlannak bizonyult. A lovasezredekből hiányzott a vállalkozókedv, a parádékra
kiképzett lovak nem bírták a hosszas hadjáratokat (e téren az irreguláris kozák
csapatok jobban álltak). De még ennél is rosszabb volt az orosz katonák elavult
fegyverzete. Régimódi kováspuskájuk 180 méterre hordott, míg a szövetségesek
karabélyainak hatótávolsága 900 méterig terjedt, ez még súlyosbította az orosz
veszteségeket.
De a legrosszabb talán az volt, hogy az orosz rendszer mint egységes egész nem
tudta teljesíteni az előtte álló óriási feladatokat. A hadsereg vezetése gyenge volt;
személyes ellentétek is zilálták, és így nem tudott egy koherens, átfogó stratégiát
kidolgozni - ez pedig egyszerűen a cári kormány általános tehetetlenségét tükrözte.
A tisztikarban kevés jól képzett és tanult ember szolgált (holott ilyen tiszteknek a
porosz hadsereg bővében volt), és a kezdeményezőkedvet is rossz szemmel nézték.
Megdöbbentő módon általános veszélyhelyzet esetén is csak igen kevés tartalékost
lehetett behívni, mivel a rövid szolgálati idejű, tömeges katonáskodás bevezetése a
jobbágyrendszer megszüntetését vonhatta volna maga után. * E rendszer egyik
következménye az lett, hogy Oroszország hosszabb ideje szolgáló csapataiban sok
volt a túlkoros katona. Még ennél is súlyosabb következménnyel járt, hogy a
háború kezdetén sietősen behívott 400 000 újonc teljesen képzetlen volt - a kikép­
zést felkészületlen tisztek végezték és az orosz gazdaság is megszenvedte a
jobbágymunkaerő hirtelen hiányát.
Az utánpótlás gyengeségeit is meg kell említeni. Mivel Moszkvából nem vezetett
vasútvonal dél felé (!), az utánpótlást szállító szekereket lovak vontatták több száz
kilométernyi sztyeppén keresztül; ezek a területek mocsártengerré változtak a
tavaszi olvadáskor és az őszi esőzésekkor. A lovaknak is rengeteg takarmányra
volt szükségük (ehhez persze további málháslovakra volt szükség. . .), így bonyo­
lult szállítási manőverekkel is aránytalanul gyenge eredményeket értek csak el. A
szövetséges csapatok és az erősítések három hét alatt jutottak el Franciaországból
és Angliából a Krímbe, míg az orosz csapatok néha három hónap alatt értek a
frontra. Még riasztóbb volt az orosz hadsereg technikai összeomlása. „A háború
kezdetén 1 millió puskát halmoztak fel, ebből [1855 végére] 90000 maradt meg. Az
1656 tábori ágyúból csak 253 volt használható... A puskapor- és lövedékkészletek
még silányabb képet mutattak.”68 Minél tovább tartott a háború, a szövetségesek

* Abból indultak ki, hogy aki két vagy három évet leszolgált a hadseregben, utána már nem lehetett
többé jobbágy: épp ezért biztonságosabb volt minden évben a hadkötelesek kis csoportját hosszú
szolgálati időre behívni.

168
annál nagyobb fölénybe kerültek, miközben a brit blokád akadályozta az új
fegyverek behozatalát.
A blokád még ennél is többet ért el: elzárta az orosz gabona és egyéb exportter­
mékek előtt az utat (kivéve azokat, amelyek szárazföldi úton jutottak Poroszor­
szágba), így Oroszország csak súlyos kölcsönök segítségével tudta finanszírozni a
háborút. A katonai kiadások, amelyek már békeidőben is felemésztették az állami
bevétel négyötödét, az 1853-as 220 millió rubelről 1854-ben és 1855-ben évi 500
millió rubelre emelkedtek. Hogy a riasztó deficitnek legalább egy részét fedezzék,
az orosz kincstár Berlinben és Amszterdamban kölcsönzött pénzt. Amikor aztán
esett a rubel nemzetközi árfolyama, papírpénz-kibocsátáshoz folyamodtak, ez
pedig nagyarányú inflációhoz és parasztlázadásokhoz vezetett. A pénzügyminiszté­
rium korábbi bátor kísérletei az ezüstfedezetű rubel megteremtésére és a kötelezvé­
nyek letiltására - a napóleoni háborúk és a Perzsia, Törökország és a lengyel
felkelők elleni hadjáratokban ezek tették tönkre a „szilárd pénzügyi politikát”
tökéletesen megbuktak a krími háborúban. A koronatanács 1856. január 15-én
figyelmeztetett: ha Oroszország tovább folytatja ezt az áldatlan küzdelmet, csődbe
megy az állam.69 Csak a nagyhatalmakkal folytatott tárgyalások útján lehet elke­
rülni a katasztrófát.
Persze a szövetségesek számára sem volt könnyű a krími háború; a hadjárat
számukra is tartogatott kellemetlen meglepetéseket. Érdekes viszont, hogy Fran­
ciaország most az egyszer hasznát vette hibrid hatalmi helyzetének, mivel gazdasá­
gilag és iparilag felülmúlta Oroszországot, és „militánsabb” volt, mint Nagy-
Britannia. A Saint-Arnaud vezetésével keletre küldött fegyveres erők jól felszerel­
tek és észak-afrikai hadműveleteik következtében magasan képzettek voltak. Volt
némi tapasztalatuk tengerentúli hadjáratokban is, utánpótlási rendszerük és orvosi
ellátásuk pedig hatékonyságát tekintve elérte a század közepén elérhető legmaga­
sabb színvonalat. A francia tisztek jogosan meglepődtek, amikor meglátták a
túlméretezett málhákat cipelő brit kollégáikat. A francia expedíciós haderő volt a
legütőképesebb, és ők érték el a legjelentősebb sikereket a harcok folyamán.
Bizonyos mértékig ez a háború állította helyre a napóleoni idők nemzeti dicsőségét.
A hadjárat későbbi szakaszában azonban Franciaország is kezdett kimerülni. A
gazdag ország kormányának a készpénzért küzdenie kellett a vasútépítőkkel és
másokkal, akik a Crédit Mobilier-től vagy a többi banktól szerettek volna hitelt
felvenni. Az arany a Krímbe és Konstantinápolyba áramlott, ez pedig otthon
felhajtotta az árakat, és rosszkor jött a gyenge gabonatermés is. Bár a háborús
veszteségeket (100 000 fő) még nem ismerték, a konfliktus iránti korai lelkesedés
hamar szertefoszlott. Szevasztopol eleste után az a hír terjedt az országban, hogy
a háború már csak az önző és ambiciózus brit célok érdekében folytatódik, az
infláció miatt kitört tömeges lázadások is ezt erősítették.70 Erre az időre már III.
Napóleon is szívesen véget vetett volna a küzdelemnek; Oroszországot megbüntet­
ték, Franciaország tekintélye jelentősen megnőtt (és még tovább emelkedik egy
Párizsban tartandó nagy, nemzetközi békekonferencia után), és fontos volt az is,
hogy a Fekete-tenger környékén zajló konfliktus fokozódása ne nagyon terelje el
a figyelmet a német és olasz ügyekről. Bár Európa térképét 1856-ban nem tudta

169
lényegesen átrajzolni, III. Napóleon mégis joggal érezhette, hogy Franciaország
kilátásai Waterloo óta nem voltak ilyen kedvezőek. Az európai nagyhatalmak
közösségében a krími háború után keletkezett repedések lehetővé tették, hogy ez
az illúzió még egy évtizedig továbbéljen.
Az angolok ezzel szemben már közel sem voltak ilyen elégedettek a krími
háborúval. Bár történtek bizonyos reformkísérletek, a hadsereg még mindig a
wellingtoni modell szerint működött; Raglan, a főparancsnok például Wellington
katonai titkára volt az 1808-1814-es spanyolországi hadjáratban. A lovasság
megfelelőnek bizonyult, de gyakran rosszul használták fel (nemcsak Balaklavánál),
és Szevasztopol ostrománál sem igen lehetett bevetni. A harcedzett legénység
keményen küzdött ugyan, de a krími esők és a tél ellen nem volt kellő védelmük;
a primitív és tehetetlen egészségügyi szolgálat képtelen volt megbirkózni a tömeges
vérhas- és koleramegbetegedésekkel, a szárazföldi közlekedés hiányosságai pedig
sok felesleges veszteséget és kudarcot okoztak. Mindez felbőszítette az angol
nemzetet. Nehezítette a helyzetet, hogy a brit hadsereg, az oroszhoz hasonlóan,
leginkább helyőrségi feladatokhoz szokott, továbbszolgáló katonákból állt, így
nemigen akadt kiképzett tartalékos, akit háború idején behívhattak volna. Az
oroszok viszont szükség esetén erőszakkal mégis össze tudtak terelni több százezer
újoncot, míg ezt a laissez-faire elvet valló Nagy-Britannia nem tehette meg, és a
kormány kínos helyzetbe került, mert hirdetések útján kellett külföldi zsoldosokat
toboroznia a krími csapatok veszteségeinek pótlására. Ráadásul ebben a háború­
ban a brit hadsereg mindvégig „alvállalkozó” maradt a francia mellett, így az angol
haditengerészetnek sem volt reális esélye arra, hogy egy nelsoni méretű győzelmet
arasson egy olyan előrelátó ellenség fölött, amely megerősített kikötőkbe vonta
vissza flottáját.71
Itt csak röviden utalunk arra a robbanásszerű közfelháborodásra, amelyet a
londoni Times nagy hatású cikkei váltottak ki, amelyek leleplezték a tehetetlen
katonai vezetést, valamint beszámoltak a sebesült és beteg katonák szenvedéseiről.
Ez nem csupán kormányzati problémát jelentett, de komoly vitát is indított arról,
hogy milyen nehézségekkel jár, „ha egy liberális állam háborúzik”.72 Ez a konflik­
tus felszínre hozta, hogy mindaz, amit korábban Nagy-Britannia sajátos erejének
véltek - a gyenge kormányzat, a kisméretű birodalmi hadsereg, a tengeri fölénybe
vetett feltétlen bizalom, az egyéni és a sajtószabadság dicsőítése, a parlament és
egyes miniszterek hatalma -, könnyen hátránnyá válhat, ha az országnak erős
ellenféllel szemben kell széles körű hadműveleteket folytatnia.
A korábbi hanyagságok ellensúlyozása érdekében az angolok ekkor gyorsan
hatalmas pénzösszegeket juttattak a fegyveres erőknek (hasonlóan ahhoz, ahogy
az amerikaiak reagáltak a XX. század háborúira). Ismét az a helyzet állt elő, hogy
a harcoló felek katonai kiadásait mutató nyers számok csaknem teljesen előrevetí­
tik a konfliktus végső kimenetelét (11. táblázat).
Nagy-Britannia azonban nem tudta elég gyorsan előteremteni az erőfölényhez
szükséges anyagi eszközöket. A katonai kiadásokat megsokszorozták; több száz
gőzhajót rendeltek; az expedíciós hadseregnek 1855-re már bőven volt sátra, taka­
rója és lőszere; és Palmerston harciasán kinyilatkoztatta, hogy az Orosz Biro-

170
 11. táblázat A krími háborúban részt vevő országok katonai kiadásai73
(millió fontban)

Ország 1852 1853 1854 1855 1856

Oroszország 15,6 19,9 31,3 39,8 37,9

Franciaország 17,2 17,5 30,3 43,8 36,3
Nagy-Britannia 10,1 9,1 76,3 36,5 32,3
Törökország 2,8 9 7 3,0 7
Szardínia 1,4 1,4 1,4 2,2 2,5

dalmat szét kell zúzni - mindez azonban nem sokat ért, mert Nagy-Britannia kis
hadserege tehetetlen volt, ha Franciaország békét akart, Ausztria pedig semleges
maradt márpedig pontosan ez történt a Szevasztopol elestét követő hónapok­
ban. Nagy-Britannia csak akkor folytathatta volna a háborút Oroszország ellen,
ha „militarizálja” az egész nemzetet és a gazdaságot. De a politikai vezetést eléggé
nyugtalanították a krími hadjárat során felmerült stratégiai, alkotmányos és gaz­
dasági nehézségek, és túl magasnak találták a várható költségeket.74 Bár az ango­
lok úgy érezték, hogy megfosztották őket a valódi győzelemtől, még ők is kompro­
misszumra törekedtek. Mindez viszont a franciák, osztrákok és oroszok szemében
kérdésessé tette London céljait és megbízhatóságát, a brit közvélemény pedig
örökre megutálta a kontinentális ügyekbe való beavatkozást. Mialatt III. Napó­
leon Franciaországa az 1856-os európai „színpad” középpontja felé tendált, Nagy-
Britannia egyre inkább a szélére sodródott, mindezt csak erősítették a hazai
reformmozgalmak és az 1857-es hindu lázadás.
Bár a krími háború megrendítette Nagy-Britanniát, ez semmiség volt az Orosz­
ország hatalmát és önérzetét ért csapáshoz viszonyítva, amelyet 480000 főnyi
emberveszteség súlyosbított. „Tovább már nem áltathatjuk magunkat” - jelentette
ki határozottan Konsztantyin Nyikolajevics nagyherceg „gyengébbek és szegé­
nyebbek vagyunk az elsőrendű nagyhatalmaknál, nemcsak anyagiakban, de szelle­
mi eszközökben is, különösen a közigazgatás területén.”75 Ez a tudat egész sor
radikális változásra ösztönözte a reformereket az orosz államban, legjelentősebb a
jobbágyság eltörlése volt. Emellett a vasútépítés és az iparosítás is jóval több
bátorítást kapott II. Sándor alatt, mint apja uralkodásának idején. Az 1860-as
évektől kezdve a szén-, a vas- és az acéltermelés és a jóval nagyobb méretű ipari
vállalkozások kerültek előtérbe, és első látásra impozánsnak tűnnek az orosz
gazdaságtörténeti statisztikák.76
De ha nézőpontot változtatunk, ítéletünk is másképp alakul. Lépést tud-e
tartani ez a modernizáció a szegény és tudatlan parasztok hatalmas számbeli
növekedésével? Elképzelhető-e olyan robbanásszerű emelkedés az orosz vas- és
acéltermelésben és a gyárak számában, mint ami a következő két évtizedben
Nyugat-Közép-Angliában, a Ruhr-vidéken, Sziléziában és Pittsburgh-ben történik

171
majd? Lépést tud-e tartani az akár újjászervezett orosz hadsereg is azzal a „katonai
forradalommal”, amellyel a poroszok lepik meg a világot, s amely a mennyiségről
végre a minőségre helyezi a hangsúlyt? Az ezekre a kérdésekre adott reális válaszok
csalódást keltettek volna bármely orosz hazafiban, jóllehet mindenki tökéletesen
tisztában lehetett azzal, hogy országuk visszacsúszott az európai rangsorban az
1815 és 1848 között elfoglalt előkelő helyről.

Az Egyesült Államok és a polgárháború

Mint ahogy azt már korábban is említettük, Tocqueville-től kezdve a világpolitika
elemzői úgy vélték, hogy az orosz birodalom felemelkedése párhuzamos az Egye­
sült Államokéval. Azt mindenki elismerte, hogy alapvető különbségek vannak a
két állam politikai kultúrájában és szervezetében, de világhatalmi szempontból sok
volt a közös vonásuk: a hatalmas földrajzi terület, a „nyitott” és állandóan
eltolódó határok, a gyorsan növekvő lakosság és a kevéssé kiaknázott erőforrá­
sok.77 Bár ebben sok igazság van, az azonban tény, hogy a XIX. század folyamán
olyan lényeges különbségek voltak az Egyesült Államok és Oroszország között,
amelyek később egyre növekvő mértékben befolyásolták hatalmi helyzetüket. Az
első ezek közül az össznépességgel kapcsolatos, bár a különbség 1816 (Oroszország
51,2 millió, Egyesült Államok 8,5 millió) és 1860 (Oroszország 76 millió, Egyesült
Államok 31,4 millió) között jelentősen csökkent. Annál figyelemreméltóbb ennek
a népességnek a karaktere: míg Oroszországban túlnyomórészt alacsony jövedel­
mű, gyengén termelő jobbágyok éltek, addig a tanyák vagy a gyorsan növekvő
városok amerikai lakosainak más országokhoz képest általában
* magasabb volt a
teljesítményük és az életszínvonaluk. A bérek már 1800-ban egyharmaddal megha­
ladták a nyugat-európaiakat, ez a fölény a század folyamán tovább növekedett.
Bár az 1850-es évekre az európai bevándorlás óriási méreteket öltött, de a könnyen
megszerezhető nyugati földek és a folyamatos ipari növekedés miatt a munkaerő
viszonylag hiánycikknek számított, és a bérek is magasak maradtak, ez viszont
arra ösztönözte a gyárosokat, hogy munkaerőt megtakarító gépekbe fektessenek
pénzt, ezzel is fellendítve a termelékenységet. Az új köztársaság elszigetelődött az
európai hatalmi küzdelmektől, nem annyira a Monroe-elv, inkább a cordon sani-
taire (egészségügyi védöövezet) miatt, amit az angol haditengerészet tartott fenn
azért, hogy elválassza az Újvilágot Európától. Ez azt jelentette, hogy az Egyesült
Államok virágzó jövőjét kizárólag Nagy-Britannia fenyegethette. De az 1776-os és
1812-es keserű emlékek és az északnyugati határviták78 ellenére valószínűtlennek
tűnt egy angol-amerikai háború; a brit töke és az ipari termékek beáramlása az
Egyesült Államokba és az onnan érkező nyersanyagok (különösen a gyapot)
minden korábbinál szorosabbra fűzte a két gazdaság kapcsolatát, és továbbra is
ösztönözte az amerikai fejlődést. Épp ezért a stratégiailag biztosított Egyesült

* A fekete rabszolgák és a még mindig jelentős számú indiánok kivételével.

172
Államoknak nem kellett pénzügyi forrásait nagyarányú védelmi kiadásokra fordí­
tania, ehelyett a saját (és az angol) forrásokat hatalmas gazdaságának fejlesztésére
vonhatta össze. Sem az indiánokkal való csatározások, sem az 1846-os Mexikó
elleni háború nem csökkentette jelentősen a gyümölcsöző beruházásokat.
így az Egyesült Államok már 1861 áprilisában, a polgárháború kitörése előtt
gazdasági nagyhatalom volt; még az olyan negatívumok mellett is, mint a nagy
távolság Európától, a belső fejlődésre és nem a külkereskedelemre való összponto­
sítás és az amerikai vidéki területekre jellemző nehéz életfeltételek. 1860-ban a világ
ipari termelésében való részesedése még jóval elmaradt Nagy-Britannia mögött, de
Németországot és Oroszországot már meghaladta, és majdnem megelőzte Francia­
országot is. Az Egyesült Államok népessége 1860-ban csupán Oroszország 40%-át
tette ki, de városi lakossága már kétszer akkora volt; a 350000 tonnás orosz
vastermeléssel szemben Amerikában 830 000 tonnát állítottak elő, az ország kor­
szerű fűtőanyagokból nyert energiafelhasználása tizenötször akkora és vasútháló­
zatának hossza harmincszor nagyobb volt, mint Oroszországé (és háromszor
nagyobb, mint Nagy-Britanniáé). Az Egyesült Államok állandó hadserege viszont
mindössze 26 000 főnyi volt Oroszország 862 000 fős gigantikus erejével szemben.79
A kontinensnyi kiterjedésű két állam gazdasági és katonai mutatói között talán
soha nem volt ilyen jelentős eltérés.
Egy év múlva a polgárháború kitörése természetesen jelentősen megnövelte azt
az összeget, amelyet az amerikaiak katonai célokra áldoztak a nemzeti erőforrá­
sokból. A konfliktus alapvető okait itt nem taglaljuk. A szemben álló felek készek
voltak a végsőkig harcolni, és mivel mindkét oldal százezreket állíthatott csatasor­
ba, a háború hosszúnak ígérkezett. A nagy távolságok is lassították a hadművelete­
ket, hiszen a „front” Virginia partjaitól a Mississippiig, sőt még nyugatabbra
Missouriig és Arkansasig húzódott, és ez a terület javarészt erdős, hegyes és
mocsaras vidék volt. Ahhoz, hogy Észak tengeri blokád alá vonhassa az ellenséges
kikötőket, olyan hosszú partszakaszt kellett ellenőrizni, mint a Hamburg és Ge­
nova közötti távolság. A déliek legyőzése nem volt tehát könnyű utánpótlási és
katonai feladat olyan hadviselő fél számára, amely fegyveres erőit eddig a minimá­
lis szinten tartotta, és nem voltak még komoly háborús tapasztalatai.
Noha a négy évig tartó háború kimerítő és nagyon véres volt - az Unió (Észak)
körülbelül 360000 embert veszített, a Konföderáció (Dél) 258000-et
* -, mégis ez
a küzdelem mozgósította az Egyesült Államok eddig lappangó nemzeti erőit, és
lehetővé tette, hogy az 1865 utáni leszerelés előtti időszakban rövid időre a világ
legnagyobb katonai hatalmává váljon. Amatőrökre jellemző kezdetek után a
szemben álló fegyveres erők reguláris tömeghadsereggé formálódtak. A legmoder­
nebb vont csövű ágyúkkal és kézi lőfegyverekkel rendelkeztek már az észak-virgi­
niai ostromharcok folyamán is, a katonák tömegét pedig már vasúton szállították

* Körülbelül egyharmaduk a csatatéren esett el, a többi betegség áldozata lett. Észak és Dél együttes
vesztesége tehát mintegy 620000 ember volt, azaz több, mint amit az USA az első és második
világháborúban, valamint a koreai háborúban összesen veszített; ráadásul ezt az 1860-as évek jóval
kisebb lakosságához kell viszonyítani.

173
a nyugati hadszínterekre; távíró segítségével tartották a kapcsolatot a főhadiszállá­
sokkal, és felhasználták a modern hadigazdaság lehetséges erőforrásait. A tengeré­
szeti hadműveletek során itt használtak először páncélozott hajókat, forgatható
lövegtornyot, a torpedók és aknák kezdetleges formáit, és gyorsan manőverező,
gőzhajtású kalózhajókkal fosztogatták a kereskedők vízi szállítmányait. A krími és
a porosz egyesítési háborúhoz mérve ezt a konfliktust nevezhetjük az első valódi
- a későbbi XX. századiakhoz hasonló - iparosított „totális háborúnak”. Érdemes
tehát megvizsgálni, hogy miért Észak győzött.
Az első és legnyilvánvalóbb ok - feltételezve, hogy mindkét fél mindvégig győzni
akart - az erőforrások és a népesség egyenlőtlen megoszlása volt. A délieknek
kétségtelenül bizonyos erkölcsi előnyt jelentett, hogy puszta létükért és majdnem
mindig a saját földjükön harcoltak; több lovagláshoz és fegyverforgatáshoz edzett
fehér férfit tudtak csatasorba állítani; végsőkig elszánt és kiváló képességű tábor­
nokaik voltak, és hosszú ideig importálni tudták a lőszert és minden egyéb szüksé­
ges felszerelést.80 De egyik előny sem ellensúlyozhatta a hatalmas számbeli különb­
séget. Észak fehér lakossága ekkor mintegy 20 millió, míg a Konföderációé csupán
6 millió lehetett. Az Unió erejét a bevándorlók is folyamatosan gyarapították (1861
és 1865 között több mint 800000 érkezett), ráadásul 1862-ben döntést hoztak
fekete csapatok toborzásáról is, amiről persze Délen a háború befejezése előtti
utolsó hónapokig szó sem lehetett. Az Unió hadseregében a háború folyamán
összesen mintegy kétmillió ember szolgált - a létszám 1864 65-ben érté el az
egymillió körüli maximumot míg a Konföderáció csapataiban az egész időszak
alatt összesen csupán 900000 katona harcolt; 1863 végén volt a legnagyobb a
létszám: 464 500 fő, amely ezután lassan csökkent.
De ezt a háborút sem a puszta számok vívták. A déliek még ilyen létszám mellett
is azt kockáztatták, hogy túl sok munkáskezet vonnak el a mezőgazdaságtól, a
bányákból és az öntödékből, és így még jobban gyengítik amúgy is labilis teljesítő-
képességüket, hiszen már a háború kezdete óta gazdasági problémákkal küzdöttek.
1860-ban Észak 110000 ipari létesítménnyel rendelkezett, míg Dél 18000-rel (és
ezek közül nem egy az északi technológiai szakértőktől és szakmunkásoktól füg­
gött); a Konföderáció mindössze 36 700 tonna nyersvasat állított elő, míg egyedül
Pennsylvania 580000 tonnát. New York állam csaknem 300 millió dollár értékű
árutermelése jóval meghaladta Virginia, Alabama, Louisiana és Mississippi együt­
tes produktumának négyszeresét. A hadviselő felek gazdasági potenciálja közötti
hatalmas különbség egyre nagyobb hatást gyakorolt a háború kimenetelére.
Például: amíg Dél csak igen kevés puskát tudott gyártani (ezeket is főleg a
Harper’s Ferrynél zsákmányolt gépekkel), és nagymértékben támaszkodott az
importra, addig Észak növelte a tömeges belföldi puskagyártást, és csaknem 1,7
millió darabot állított elő. Észak vasúthálózata (amely közel 35000 kilométer
hosszúságban, legyezőszerűen hálózta be az országot kelettől délnyugatig) a hábo­
rú alatt nemcsak fenn tudták tartani, de még bővítették is; ezzel szemben a Dél alig
14000 kilométernyi sínhálózata fokozatosan elhasználódott, a mozdonyok és
vasúti kocsik utánpótlása is elapadt. Bár a háború kitörésekor egyik félnek sem
volt jelentős haditengerészete, Dél még itt is lemaradt, mivel nem volt olyan

174
gépgyára, ahol hajómotorokat tudtak volna építeni, ezzel szemben Észak több
tucat ilyen üzemmel rendelkezett. Időbe telt azonban, amíg az Unió tengeri fölénye
érezhetővé vált - ezalatt a blokádot áttörő hajók Európában gyártott lőszert
szállítottak a Konföderáció hadseregének, és a déli csatahajók komoly vesztesége­
ket okoztak Észak tengeri kereskedelmének -, de a háló lassan és kérlelhetetlenül
szorosra húzódott a déliek kikötői körül. 1864 decemberére az Unió haditengeré­
szetének összesen 671 hadihajó állt a rendelkezésére, köztük 236 gőzhajó, amelye­
ket már a háború kezdete óta építettek. Az északi tengeri hatalom azért is létfon­
tosságúnak bizonyult, mert így az Unió fegyveres ereje a hatalmas belföldi folyókat
is ellenőrzése alá tudta vonni, különösen a Mississippi-Tennessee régióban. A
nyugati hadszíntereken a kombinált vasúti és vízi szállítás segítette az Unió táma­
dásait.
Végül a déliek már képtelenek voltak tovább finanszírozni a háborút. Békeidő­
ben legnagyobb jövedelmük a gyapotexportból származott, amikor ez a lehetőség
a háború miatt megszűnt, és - Dél nagy csalódására - az európai hatalmak nem
avatkoztak be a küzdelembe, már nem volt mód a veszteségek ellensúlyozására.
Délen kevés bank és csekély mozgósítható tőke volt. A föld és a rabszolgák után
kivetett adók sem hoztak elég bevételt, hiszen a háború súlyosan befolyásolta a
mezőgazdaság, így a rabszolgák termelékenységét is. A déliek nem jutottak kielégí­
tő külföldi kölcsönökhöz sem, viszont külföldi valuta és fémpénz nélkül nem
lehetett megfizetni a létfontosságú importot sem. A Konföderáció pénzügyminisz­
tériuma tehát nem tehetett mást: a nyomdagépekhez folyamodott, de a „papír­
pénzáradat és az áruhiány hatalmas inflációhoz vezetett”81 - ez viszont súlyosan
deprimálta a harcot még folytatni kívánók hangulatát. Észak viszont mindig elő
tudta teremteni adókból és kölcsönökből a konfliktus finanszírozásához szükséges
pénzt, és a „zöldhasú” bankjegyek nyomtatása némiképp még a további ipari és
gazdasági növekedést is serkentette. A háború alatt az Unió termelékenysége
nemcsak a lőszergyártásban, vasutak és páncélozott hadihajók építésében emelke­
dett igen magasra, de a mezőgazdasági termelésben is. A háború vége felé az északi
katonák valószínűleg jobb élelmezést és általános ellátást kaptak, mint addig
bármely más hadsereg a történelem folyamán. Ha valóban kialakulóban volt egy
katonai összecsapásban való részvétel Észak-Amerikára jellemző formája - Weigley
professzor kifejezésével: „a háborúzás amerikai módszere”82 -, akkor azt itt alkal­
mazták először, mégpedig az Unió, amely az ellenség megsemmisítésére mozgósí­
totta és vetette be hatalmas technológiai-ipari potenciálját.
Fentiek alapján úgy tűnhet, hogy ebben a háborúban eleve Észak lehetett csak
a győztes. Látszólag azonban négy évig bizonytalan volt, kinek a javára dől el majd
a küzdelem. Ezért érdemes még egyszer feleleveníteni a Konföderáció alapvető
stratégiai problémáit. Az Unió területi és létszámbeli fölénye adott volt, a Dél
semmiképpen nem tudta volna lerohanni Északot, ezért az elérhető maximum csak
az lehetett, hogy sikerül meggyöngíteniük Észak haderejét és harci morálját, minek
következtében az talán felhagy hatalmi politikájával, és elismeri Dél igényeit (a
rabszolgarendszer fenntartására vagy a kiválásra, esetleg mindkettőre). Nagy segít­
séget jelentett volna, ha a határ menti államok, Maryland és Kentucky nagy

175
többséggel a Konföderációhoz való csatlakozásra szavaz, de ez nem következett
be. Külföldi hatalom - például Nagy-Britannia - beavatkozása is sokat segíthetett
volna, de ennek merő feltételezése is az 1860-as évek eleji brit politikai célkitűzések
alapos félreértését jelentette.83 Mivel ezek után nem maradt reális esély arra, hogy
az általános katonai egyensúly Dél javára billenhessen, a Konföderáció számára
nem maradt más stratégiai lehetőség, mint a legvégsőkig ellenállni az Unió nyomá­
sának, abban a reményben, hogy az északiak többsége lassan belefárad a háború­
ba. Mindez viszont elkerülhetetlenül a harcok elhúzódását jelentette. Minél tovább
tartott a háború, Észak annál jobban fejlesztette löszeriparát, hadihajók százait
gyártotta, a Konföderációt viszont egyre inkább megviselte a tengeri blokád, a
feltartóztathatatlan katonai nyomás Észak-Virginiában, a nyugaton elhúzódó
hadjárat és Sherman pusztító hadmozdulatai az ellenséges területeken. Miután Dél
gazdasága, erkölcsi tartása és a frontvonalban harcoló seregei egyaránt összeom­
lottak - 1865 elejére a harcképes csapatok összlétszáma 155000 főre csökkent -,
a megadás maradt az egyetlen reális lehetőségük.

A német egyesítési háborúk

Az amerikai polgárháború, amelyet számos európai katonai szakértő tanulmányo­
zott,84 sajátos vonásai miatt (a nagy távolságok, a nehéz terep és az, hogy lényegé­
ben polgári konfliktus volt) nem volt olyan jellemző az általános katonai fejlődésre,
mint az 1860-as évek európai fegyveres küzdelmei. A krími háború nemcsak a régi
típusú szövetségi diplomáciát aknázta alá, de azzal a következménnyel is járt, hogy
a „perem”-hatalmak egyelőre nem kívántak beavatkozni a középhatalmak ügyei­
be; Oroszországnak jó néhány évre volt szüksége, hogy kiheverje a megalázó
vereséget; Nagy-Britannia pedig inkább a birodalmi és hazai problémákra kon­
centrált. Az európai ügyekben, átmenetileg Franciaország dominált. Poroszország,
amely IV. Frigyes Vilmos alatt látszólag dicstelen helyet foglalt el a krími háború
idején, most utóda, I. Vilmos és a porosz parlament közötti alkotmányvita, külö­
nösen a hadseregreform kérdése miatt élt át komoly megrázkódtatásokat. A
Habsburg Birodalom még mindig azzal az összetett problémával küszködött,
hogyan tudja megőrizni itáliai érdekeltségeit Piemonttal, német érdekeltségeit
pedig Poroszországgal szemben, ugyanakkor kordában kellett tartania az elégedet­
lenkedő magyarokat.
Ezzel ellentétben Franciaország III. Napóleon alatt viszonylag erősnek és maga­
biztosnak tűnt. Az 1850-es évek kezdetétől fokozatosan javult a pénzügyi helyzet,
vasútépítés és az ipari termelés. Nyugat-Afrikában, Indokínában és a Csendes­
óceán térségében tovább terjeszkedett a francia gyarmatbirodalom. Flottája annyi­
ra megerősödött, hogy időnként még a Csatorna angol partján is riadalmat tudott
okozni (pl. 1850-ben). Franciaország katonai és diplomáciai téren döntően befo­
lyásolta a németeket vagy az olaszokat érintő kérdések megoldását; mindez világo­
san megmutatkozott 1859-ben, amikor Piemont oldalán beavatkozott az Ausztria
elleni rövid lélegzetű háborúba.85

176
 Bármennyire fontos volt is azonban a magentai és a solferinói csata, éles szemű
megfigyelők 1859-ben bizonyára észrevehették volna, hogy saját katonai gyengesé­
ge s nem a francia vagy piemonti hadvezetés éleselméjűsége kényszerítette a Habs­
burg Birodalmat Lombardia feladására. A francia hadsereg több puskával rendel­
kezett ugyan, mint Ausztria - ennek következménye volt a Ferenc József császárt
nyugtalanító rengeteg sebesülés -, de jelentékenyek voltak a fogyatékosságaik is:
nagyon hiányos volt az orvosi ellátás és akadozó a lőszerellátás, a mozgósítási
tervek ötletszerűek voltak, és III. Napóleon hadvezetése sem volt éppen zseniális­
nak nevezhető. Ugyanakkor a Habsburg-hadsereg még gyengébb, és Gyulai tábor­
nok irányítása még bizonytalanabb volt.86 A katonai hatékonyság relatív volt, ezt
később az is bizonyította, hogy a Habsburg-erök még akkor is könnyen elbántak
az olaszokkal mind a szárazföldön (Custozza, 1866), mind a tengeren (Lissa),
amikor Franciaországgal, Poroszországgal vagy Oroszországgal nem bírtak. Ez
azonban azt is jelentette, hogy egy jövőbeni konfliktusban Franciaország maga
sem számított egyértelműen erősebbnek egy másik ellenségnél. A háború végkifej­
lete a katonai vezetés eltérő színvonalától, a fegyverzettől és a hadviselő felek
termelési bázisaitól függött.
Mivel az ipari forradalom okozta technikai robbanás pontosan az 1850-60-as
évek időszakában éreztette először igazi hatását a hadászatban, nem meglepő,
hogy minden hadvezetésnek komoly gondokat okozott a technikai átszervezés.
Melyik fegyvernem lesz a fontosabb a jövő ütközeteiben - a modern hátultöltő
puskával rendelkező gyalogság vagy a tüzérség az új acélcsövű, gyorsan mozgatha­
tó ágyúival? Hogyan befolyásolja a vasút és a távíró a hadvezetést? Az új haditech­
nika a támadó vagy a védekező hadseregeknek jelent-e majd előnyt?87 A helyes
választ természetesen a körülmények döntötték el. A csaták kin enetelére ugyanis
nemcsak az újabb fegyverzet, hanem a terep, a katonák hangú ata, a hadseregek
taktikai érettsége, az ellátási rendszer hatékonysága és számtalan más tényező is
hatott. Mivel az összetevők együttes hatását lehetetlenség előre kiszámítani, a
kulcstényező egy olyan katonai és politikai vezetés volt, amely szakértelemmel
tudta változtatni a lehetséges elemeket, valamint egy olyan katonai eszköztár,
amely rugalmasan tudott reagálni az új körülményekre. E lényeges szempontokat
figyelembe véve pedig sem a Habsburg Birodalom, sem Franciaország nem vete­
kedhetett Poroszország sikereivel.
Az 1860-as porosz „katonai forradalom”, amely hamarosan megteremtette azt,
amit Disraeli az európai ügyekkel kapcsolatban találóan „német forradalom”-nak
nevezett, számos összefüggő tényezőn alapult. Az első az egyedülállóan rövid
szolgálati rendszer bevezetése volt, amelyet az új király, I. Vilmos és hadügyminisz­
tere erőszakolt ki a liberális ellenfelekkel szemben. A férfiaknak, mielőtt a Land-
wehrbe kerültek volna, kötelező volt három évet a reguláris hadseregben, négy évet
tartalékos szolgálatban tölteni; ezek szerint a totálisan mozgósított porosz hadse­
*
reg hét besorozott évjárattal rendelkezett. Mivel helyettesítést nem engedélyeztek,
és a Landwehr vette kézbe a legtöbb helyőrségi és hátországi feladatot, ez a

* Kivételesen az elsőéves Landwehr-újoncok is beletartoztak.

177
rendszer a népesség számához képest sokkal nagyobb harcképes hadsereget terem­
tett Poroszország számára, mint amilyennel bármely más nagyhatalom rendelke­
zett. Ez azonban az oktatás, legalábbis az elemi oktatás viszonylag magas szintjé­
ből következett - a legtöbb szakértő véleménye szerint egy iskolázatlan parasztok­
ból álló országban nehezen lehetne működtetni ilyen gyorsan mobilizálható kato­
nai szolgálati rendszert s a kiváló szervezés szintén nélkülözhetetlen volt, egysze­
rűen az óriási tömegek kezelhetősége érdekében. Hiszen félmillió vagy egymillió
ember összegyűjtése nem sokat ért volna, ha nem tudják őket kiképezni, ruházni,
felfegyverezni, élelmezni, és a döntő csata területére szállítani; ha a katonai pa­
rancsnok nem tudott volna kapcsolatot tartani, illetve nem tudta volna irányítani
az érintett tömegeket, csak az anyagi és emberi erőforrásokat pocsékolták volna el.
A porosz vezérkar volt az az irányító testület, amely az 1860-as évek elején
emelkedett ki az ismeretlenségből, és az idősebb Moltke zseniális vezetése alatt a
„hadsereg agyává” vált. Békeidőben a legtöbb hadsereg a szállásmesterek vezette
személyi állományból, mérnöki és más ágazatokból állt; az ütőképes haderőt és a
vezérkart csak hadjáratok kezdetén helyezték készültségbe. Moltke viszont össze­
gyűjtötte a Katonai Akadémia legkiválóbbjait, és megtanította őket arra, hogy a
jövőbeli lehetséges konfliktusokra előre készülni kell. A hadműveleti terveket jóval
az ellenségeskedések megkezdése előtt el kellett készíteni, és gyakran át is kellett
dolgozni; ezért gondosan tanulmányozták a hadijátékokat és ezek manővereit,
valamint más országok már régebben lezajlott történelmi jelentőségű hadjárataiból
is levonták a tanulságokat. A porosz vasúti rendszer irányítására különleges
osztályt hoztak létre, amely biztosította a csapatok és az utánpótlás gyors célba
érését. Moltke mindenekelőtt a tisztikart akarta felkészíteni olyan nagyobb létszá­
mú embercsoportok (ezred, hadosztály vagy teljes hadsereg) gyakorlati irányításá­
ra, amelyek egymástól függetlenül tudtak manőverezni és harcolni, sorsdöntő
ütközet esetén viszont gyorsan egyesíthették őket. Ha a fronton irányító táborno­
kok nem tudtak kapcsolatot tartani Moltke hátországban levő parancsnokságával,
saját kezdeményezésük alapján cselekedhettek.
A fenti modell természetesen idealizált; a porosz hadsereg sem volt tökéletes.
Még az 1860-as évek első felében bevezetett katonai reformokat követően is
mutatkoztak szinte gyermekbetegségre utaló konkrét problémák. A főparancsno­
kok közül sokan figyelmen kívül hagyták Moltke tanácsait, és vakon, rossz irány­
ban törtek előre elhamarkodott támadásaikban - ilyen hibákkal volt tele az
1866-os ausztriai hadjárat.88 A porosz gárdisták 1870-es Gravelotte St. Privat-i
frontális rohama (súlyos veszteségeivel együtt) hajmeresztő taktikai ostobaságra
vallott. A vasúti ellátó rendszer önmagában nem garantálta a sikert. Gyakran
óriási tartalék készletek halmozódtak fel a határvidéken, míg azok a hadtestek,
amelyeknek szükségük lett volna ezekre a készletekre, már eltávolodtak valameny-
nyi közeli vasútvonaltól. De azt sem lehet mondani, hogy a porosz tudományos
tervezés biztosította volna hadai számára a legjobb fegyvereket: 1866-ban az
osztrák tüzérség egyértelműen különb volt, s 1870-ben a francia Chassepot-puskák
összehasonlíthatatlanul korszerűbbnek bizonyultak.

178
 „A porosz hadsereget nem az jellemezte, hogy nem voltak hibái; a vezérkar
alaposan tanulmányozta a korábbi hibákat, levonta a tanulságokat, és ezek alap­
ján fejlesztette tovább a kiképzést, a szervezeti és fegyverzeti felkészültséget. Ami­
kor 1866-ban kiderült tüzérségének gyengesége, a porosz hadsereg nyomban áttért
a hátultöltős Krupp-puskákra, amelyek 1870-ben nagyon hatásosnak bizonyultak.
Amikor fennakadások mutatkoztak a vasúti ellátásban, új szervezetet hoztak létre
a hibák kijavítására. Végül, amit Moltke hangsúlyozott a függetlenül működő,
ugyanakkor egymás megsegítésére képes hadseregek csatarendbe állításáról, egy­
ben azt jelentette, hogy még ha az egyik sereget szét is verték - amint az mind az
osztrák-porosz, mind a francia-porosz háborúban be is következett -, az egész
hadjárat nem hiúsult meg.89
így tehát 1866 nyarán a porosz hadsereg nem várt gyorsasággal aratott győzel­
met az osztrákok felett. Bár Hannover, Szászország és más északi német államok
a Habsburgokhoz csatlakoztak, Bismarck diplomáciája biztosította, hogy a küzde­
lem kezdeti stádiumában a nagyhatalmak nem fognak beavatkozni; ez lehetőséget
adott Moltkénak, hogy különböző hegyi utakon három hadsereget indítson útnak,
amelyek a cseh síkságon egyesülve Sadowánál (Königgrátz) megrohamozták az
osztrákokat. Visszatekintve persze túlontúl kiszámíthatónak tűnik a harc kimene­
tele. A Habsburg-csapatok több mint egynegyedére Olaszországban volt szükség
(ahol győztek is); a porosz sorozási rendszer pedig azt eredményezte, hogy Porosz­
ország majdnem ugyanannyi élvonalbeli csapatot tudott hadrendbe állítani, mint
ellenfelei, annak ellenére, hogy lakossága még feleannyi sem volt. A Habsburg-
hadsereg anyagi felszerelése rossz volt, törzskara tehetetlen, és Benedek tábornok
is ostobán vezette; így bármilyen bátran harcoltak is az egyes egységek, a jóval
különb porosz puskák lemészárolták őket a nyílt összecsapásban. 1866 októberé­
ben a Habsburgok kénytelenek voltak feladni Velencét, s visszavonultak Németor­
szágból is, amely már akkor az újjászervezés felé tartott Bismarck Északnémet
Szövetségén keresztül.90
A „Németország feletti uralomért folyó harc” már szinte kiteljesedett; a nyugati
uralom kérdése azonban Poroszországot és az egyre idegesebb és gyanakvóbb
Franciaországot mind közelebb sodorta az összeütközéshez, s az 1860-as évek
végére már mindkét oldal a maga esélyeit latolgatta. Látszólag még mindig Fran­
ciaország tűnt erősebbnek, népessége jóval meghaladta Poroszországét (bár a
németül beszélők európai összlétszáma magasabb volt). A francia hadsereg tapasz­
talatokat szerzett a Krímben, Olaszországban és a tengerentúl. Birtokában volt a
vuág legjobb puskája, a Chassepot, amely jóval messzebbre hordott a porosz
gyutacsos puskánál; emellett volt egy titkos fegyvere, a mitrailleuse, egy olyan
gépfegyver, amely percenként 150 lövést tudott leadni. Tengerészete is jóval különb
volt: számíthatott emellett Ausztria-Magyaroroszág és Olaszország segítségére is.
Amikor 1870 júliusában elérkezett az idő, hogy arcátlanságukért megfenyítsék a
poroszokat (a Luxemburggal kapcsolatos körmönfont bismarcki diplomácia, illet­
ve a Hohenzollern-ház egyik tagjának a spanyol trónra jelölése miatt), kevés
franciának voltak kétségei a végkifejletet illetően.

179
 A gyors és totális összeomlás - szeptember 4-re a szétvert hadsereg Sedannál
megadta magát, III. Napóleont foglyul ejtették, s Párizsban megbuktatták a
császári rendszert - szétfoszlatta a rózsás elképzeléseket. Sem Ausztria-Magyaror-
szág, sem Olaszország nem sietett Franciaország segítségére, és a franciák tengeri
ereje teljesen hatástalannak bizonyult. így a döntés a szárazföldi seregektől füg­
gött, és a poroszok vitathatatlanul különbnek bizonyultak. Bár mindkét fél fel­
használta vasúti hálózatát a csapatok frontra szállításában, a francia mozgósítás
mégsem volt elég hatékony. A behívott tartalékosok nehezen érték utói a már
fronton levő csapattesteiket. A tüzérségi ütegek szétszóródtak, és nehezen lehetett
őket összpontosítani. Összehasonlításképpen: tizenöt nappal a hadüzenet után
három német hadtest (jóval több mint 300 000 ember) már behatolt a Saar-vidékre
és Elzászba. A Chassepot-puska előnyeit a poroszok jól semlegesítették ütőképes
gyorstüzelő ágyúik bevetésével. A mitrailleuse-t a háttérben tartották, és sohasem
alkalmazták hatásosan. Bazaine marsall tehetetlensége és ostobasága elképesztő
volt, de maga III. Napóleon sem volt sokkal jobb. Összegezve, míg esetenként
egyes porosz egységek hibáztak és súlyos veszteségeket szenvedtek, Moltke rugal­
mas irányítása alatt a hadseregek mindaddig fenntartották az invázió lendületét,
amíg meg nem törték a franciákat. Bár a köztársasági erők még néhány hónapig
ellenálltak, a Párizs, illetve az Északkelet-Franciaország körüli német gyűrű feltar­
tóztathatatlanul szorult; a loire-i hadtest sikertelen ellentámadásai és a szabadcsa­
patok (franc-tireur-ök) zavarkeltése sem másíthatta meg a tényt, hogy Franciaor­
szágot mint független nagyhatalmat szétverték.91
Porosz-Németország győzelme vitán felül katonai rendszerének győzelme volt;
de Michael Howard rámutat, hogy „egy ország katonai rendszere nem független
társadalmi berendezkedésétől, hanem annak szerves része”.92 A német osztagok
elsöprő előnyomulása és a vezérkar összehangolt irányítása mögött egy jól felsze­
relt és a modern hadviselésre minden más európai államnál sokkal jobban felké­
szült ország állt. Az egyesült német államok népessége már 1870-ben nagyobb volt,
mint Franciaországé, ezt a tényt csak a megosztottság fedte el. Németország több
és a katonai céloknak megfelelőbb vasútvonallal rendelkezett. Bruttó nemzeti
terméke, vas- és acéltermelése ekkor már meghaladta a francia összmennyiséget.
Széntermelése két és félszerese volt, s a modern energiaforrások felhasználásában
50%-kal múlta felül a franciákat. Németországban az ipari forradalom jóval több
mamutvállalatot hozott létre, ilyen volt például az acél- és fegyvergyártó Krupp-
kartell, amely a porosz-német állam katonai és ipari potenciálját erősítette. A rövid
katonai szolgálati rendszer sérelmes volt mind az országon belüli, mind a külső
liberálisok számára - ezekben az években terjedt el a „porosz militarizmus”
bírálata -, de katonai célokra hatékonyabban tudta mozgósítani az ország élőere­
jét, mint a laissez-faire típusú nyugat vagy az elmaradott agrár-kelet. Emögött
pedig egy olyan nép állt, amely jóval magasabb alapfokú, illetve műszaki képzett­
séggel, továbbá páratlan egyetemi és tudományos intézményekkel, egyedülálló
kémiai laboratóriumokkal és kutatóintézetekkel rendelkezett.93
Európa tehát, ahogy a kortársak fogalmaztak, „elvesztett egy úrnőt, és nyert egy
urat”. Bismarck bámulatosan leleményes vezetésével az 1870-et követő két teljes

180
évtizedben Németország volt a legerősebb nagyhatalom; a diplomaták megjegyzése
szerint most Berlinbe vezetett minden út. Azt azonban mindenki láthatta, hogy
nem pusztán a kancellár éles elméje és könyörtelensége miatt vált Németország az
európai kontinens legfontosabb hatalmává. Hozzájárult ehhez a nemzeti egyesítés
után egyre rohamosabban fejlődő német ipar és technika, tudomány, oktatás és
helyi közigazgatás is, valamint a kitűnő porosz hadsereg. Azt, hogy a Második
Német Birodalomnak voltak komoly belső fogyatékosságai is (ezek állandóan
bosszantották Bismarckot), csak ritkán vette észre a külső megfigyelő. Európa
minden nemzete, bizonyos mértékig még az elszigetelődő Nagy-Britannia is érezte
az új hatalmi kolosszus jelenlétét. Bár az oroszok az 1870-71-es háborúban jóindu­
latúan semlegesek maradtak, s a nyugat-európai válságot saját fekete-tengeri
pozíciójuk javítására fordították,94 nehezen fogadták el azt a tényt, hogy az
európai vonzásközpont Berlinbe helyeződött át, és titokban aggódtak Németor­
szág várható következő lépése miatt. Az olaszok, akik 1870-ben megszállták
Rómát - miközben a franciákat (a pápa védnökeit) megverték Lotaringiában,
láthatóan Berlin felé közeledtek. Hasonlóan gondolkodott az Osztrák-Magyar
Monarchia is (így nevezték az 1867-es kiegyezés óta), amely a Németországban és
Olaszországban elvesztett pozícióit a Balkánon remélte visszaszerezni - bár jól
tudta, hogy ezek a törekvések orosz reakciót válthatnak ki. Végül a megrendített
és elkeseredett franciák szükségesnek érezték a kormányzás és a társadalom (okta­
tás, tudomány, vasút, fegyveres erők, gazdaság) minden területének felülvizsgála­
tát és reformját, hogy a Rajna túlsó partján fekvő hatalmas szomszédukkal újra
egyenrangúak legyenek.95 Már abban az időben is, de visszatekintve még inkább
vízválasztónak tartották az 1870-es évet az európai történelemben.
Valószínűleg azért, mert a legtöbb ország úgy érezte, a viharos 1860-as évek után
lélegzetvételre van szüksége, és mivel az új rendben az államfők óvatosan cseleked­
tek, az 1871 utáni évtized nagyhatalmi diplomáciájának történetét a stabilitás
keresése jellemezte. Mivel az egyik a polgárháború utáni újjáépítéssel, a másik a
Meidzsi-forradalom utóhatásaival volt elfoglalva, sem az USA, sem Japán nem
vállalt szerepet az európai ügyekben, így az itt kialakult „rendszer” még a korábbi
változatokhoz képest is eurocentrikusabb volt. Bár az „európai pentarchia” most
új szereposztásban lépett fel, az 1815 utáni helyzethez képest jelentősen megválto­
zott az egyensúly. Bismarck irányítása alatt Porosz-Németország most a legerő­
sebb és legbefolyásosabb volt az európai államok között, a mindig utolsó helyen
kullogó, gyenge régi Poroszországgal összehasonlítva. Az egyesített Olaszország­
gal új hatalom jött létre, de gazdasági fejletlensége (főleg a szénhiány) miatt
sohasem fogadták be igazán a jelentősebb hatalmak ligájába, még akkor sem,
amikor egyértelműen fontosabb szerepet játszott az európai diplomáciában, mint
például Spanyolország vagy Svédország.96 Olaszországnak nagy tervei voltak a
Földközi-tenger körzetében és Észak-Afrikában, ezáltal magára vonta a vetélytárs
Franciaország figyelmét, s így hasznos jövendő szövetségest jelentett Németország
számára; a Bécs elleni függetlenségi háborúk örökségeként, illetve saját nyugat­
balkáni ambíciói miatt Olaszország Ausztria-Magyarországot is zavarta (leg­
alábbis addig, míg Bismarck a feszültségek feloldására létrehozta az 1882-es oszt­

181
rák-német-olasz „hármas szövetséget”). Ez azt jelentette, hogy a német felemelke­
dés két nagy „áldozata”, Ausztria-Magyarország és Franciaország nem tudta
teljesen Berlinre összpontosítani energiáit, mivel immár mindkettőjüknek egy
élénkülő (ha nem is túl erős) Olaszországgal kellett számolniuk. Ausztria számára
ez csak további érv volt a Németországgal való megbékülés mellett, melynek
következtében mintegy csatlós állammá vált, egyben azt is jelentette, hogy bármi­
lyen Berlin ellen irányuló jövőbeni küzdelemben egy ellenséges és kiszámíthatatlan
Olaszország létezése délen még Franciaország nemzeti erejét és a szövetségre való
alkalmasságát97 is nagymértékben veszélyeztette.
Mivel Franciaország elszigetelődött, Ausztria-Magyarországot megfélemlítet­
ték, Dél-Németország és Olaszország, a közbeeső „ütközőállamok” már nagyobb
nemzeti egységben olvadta! össze,98 a további német terjeszkedést csak a független
„perem”-hatalmak, Oroszország és Nagy-Britannia tudta valójában kordában
tartani. A brit adminisztráció számára - amely a gladstone-i belső reformok
(1868-74), illetve az ország Disraeli-féle „birodalmi” és „ázsiai” küldetésének
előtérbe helyezése (1874-80) között ingadozott - az európai egyensúly kérdése
ritkán tűnt szorongatónak. Valószínűleg más volt a helyzet Oroszországban, ahol
Gorcsakov kancellár és mások rosszallóan nézték, hogy volt porosz csatlósuk
hatalmas Németországgá válik; de a negatív érzelmek dinasztikus és ideológiai
szimpátiával keveredtek, ez jellemezte 1871 után a szentpétervári és a potsdami
udvar kapcsolatát. Az oroszok minél előbb túl akartak jutni a krími háború okozta
katasztrófán, balkáni érdekeltségükhöz Berlin támogatását remélték, és fel akarták
újítani közép-ázsiai befolyásukat. A „perem”-hatalmak Nyugat-Közép-Európa
ügyeibe való beavatkozásának valószínűsége nagymértékben attól függött, miként
cselekszik maga Németország; bizonyosan szükségtelen volt a beavatkozás, ha
feltételezhető volt, hogy a Második Német Birodalom már nem kívánja pozícióit
tovább erősíteni.99
Ezt a biztosítékot maga Bismarck adta meg készségesen 1871 után, mivel nem
kívánt létrehozni egy gross-deutsch (nagynémet) államot, amely magában foglalta
volna az osztrák katolikusok millióit is, és ezzel gyakorlatilag megsemmisítve az
Osztrák-Magyar Monarchiát, elszigetelten hagyta volna Németországot a bosszú­
ra vágyó Franciaország és a gyanakvó Oroszország között.100 Sokkal biztonságo­
sabbnak tűnt, ha Németország együttműködik a három császár szövetségének
létrehozásában (1873). Ez a kvázi-szövetség hangsúlyozta a keleti monarchiák
ideológiai szolidaritását (pl. a „republikánus” Franciaország ellen), és egyidejűleg
befagyasztotta a balkáni érdekekkel kapcsolatos osztrák-orosz összetűzéseket.
Amikor az 1875-ös háborús válság idején bizonyos jelek arra utaltak, hogy a német
kormány egy Franciaország elleni megelőző háborút fontolgat, a Londonból és
(főként) Szentpétervárról érkező figyelmeztetések meggyőzték Bismarckot, hogy
az európai egyensúlyban bekövetkező további változtatásokkal szemben komoly
ellenállás várható.101 így mind belpolitikai, mind diplomáciai okokból Németor­
szág - néhány történész szerint egy „félig hegemón hatalom” - megmaradt az
1871-ben megállapított határokon belül, míg katonai és ipari fejlődése, valamint a

182
Bismarck utáni vezetés politikai ambíciói ismételten lehetővé tették, hogy megkér­
dőjelezhesse a létező területi rendet.102
Ennek az átalakulásnak a vizsgálata azonban már a következő fejezethez vezet.
Hiszen az 1870-es és részben az 1880-as időszakban Bismarck diplomáciája biztosí­
totta a status quo megőrzését, amelyet ő lényegbevágónak tekintett a német
érdekek szemszögéből. A kancellár törekvését segítette az ősrégi „keleti kérdés”
újabb fellobbanása, 1876-ban a bolgár keresztények törökök általi lemészárlása,
majd Oroszország katonai válasza, a Rajnáról Konstantinápolyra és a Fekete­
tengerre terelte a figyelmet.103 Igaz, az Al-Dunán és a Dardanellákon kitört
ellenségeskedés még Németországra is veszélyt jelenthetett volna, ha a válság
össz-nagyhatalmi háborúvá fokozódik, amint ez 1878 elején lehetségesnek tűnt.
Bismarck azonban ügyes diplomáciával a „tisztességes közvetítő” szerepében
kompromisszumra szólította fel a hatalmakat a berlini kongresszuson, így megerő­
sítette a válság békés megoldására irányuló nyomást, és ismét hangsúlyozta Né­
metország központi és stabilizáló helyzetét az európai ügyekben.
De az 1876-78-as nagy keleti válság komoly szerepet játszott Németország
relatív helyzetének tekintetében is. Míg a kis orosz flotta fényesen szerepelt a
törökök ellen a Fekete-tengeren, az orosz hadsereg 1877-es hadjáratai megmutat­
ták, hogy a krími háború utáni reformok nem voltak igazán hatékonyak. Bátorsá­
guk és létszámfölényük miatt végül is az oroszok győztek mind a bolgár, mind a
kaukázusi hadszíntéren, de túl sok hiányosság is mutatkozott: „az ellenfél pozíciói­
nak elégtelen felderítése, az egységek közötti koordináció hiánya, a legfőbb hadve­
zetés zavaros intézkedései” stb.;104 az esetleges brit és osztrák beavatkozás veszélye
a török oldalon arra indította a csőd tudatában levő orosz kormányt, hogy 1877
végén engedjen követeléseiből. Még ha az orosz pánszlávok később azzal vádolták
is Bismarckot, hogy a berlini kongresszus befolyásolásával hivatalosan elismertette
a megalázó engedményeket, az tény maradt, hogy a magasabb szentpétervári
körökben minden eddiginél jobban tudatában voltak a jó berlini kapcsolatok
szükségességének, ezt még azzal is alátámasztották, hogy 1881-ben ismét csatla­
koztak a három császár szövetségének megreformált változatához. Bár 1879-ben,
a válság tetőpontján Bécs a bismarcki irányítástól való elszakadással fenyegető­
zött, a következő évi titkos osztrák-német szövetség ismét Németországhoz kötöt­
te, mint ahogyan a három császár szövetsége 1881-ben, illetve az 1882-es hármas
szövetség Berlin, Bécs és Olaszország között. Ezenfelül valamennyi megegyezés
elvonta Franciaországtól és bizonyos mértékig német függőség alá helyezte az
aláírókat.105
Végül az 1870-es évek végének eseményei újból előtérbe helyezték Anglia és
Oroszország hosszan tartó közel-keleti és ázsiai versengését, amely egyrészt arra
késztette mindkét hatalmat, hogy berlin irányában keresse a jóindulatú semlegessé­
get, másrészt elterelte a figyelmet Elzász-Lotaringiáról és Közép-Európáról. Ez a
tendencia az 1880-as években tovább erősödött, amikor az események egész soro­
zata - Tunisz francia kézre kerülése (1881), a széles körű versengés a trópusi
Afrikáért (1884) és az angol-orosz háború újjáéledése Afganisztán miatt (1885) -
jelezte az „új imperializmus” korszakának kezdetét.106 Bár a kiújult nyugati gyar­

183
matosítás hosszú távú hatásai mélyrehatóan megváltoztatták Németország nagy­
hatalmi pozícióját, közvetlen következménye Európában a német befolyás meg­
erősödése volt, s így segítette Bismarck törekvéseit a status quo megőrzésében. S
noha az 1880-as években Németország által kidolgozott egyezmények és ellen­
egyezmények rendkívül tekervényes rendszere nem is eredményezett tartós stabili­
tást, mégis úgy tűnt, biztosíthatja az európai hatalmak közötti békét, legalábbis a
közeljövőben.

Összegezés
Az amerikai polgárháború kivételével az 1815-85 közötti korszakban nem voltak
hosszú, kölcsönösen kimerítő katonai küzdelmek. A kisebb hadjáratok, mint
például az 1859-es francia-osztrák összecsapás vagy az oroszok 1877-es támadása
Törökország ellen kevés hatással voltak a nagyhatalmi rendszerre. Még a fonto­
sabb háborúk is bizonyos mértékben korlátozottak voltak: a krími háború helyi
jellegű volt, és véget ért, mielőtt Nagy-Britannia kimerítette volna forrásait; az
osztrák-porosz és a francia-porosz háborúk is viszonylag rövid ideig tartottak -
ami figyelemre méltó különbség a jóval hosszabb XVIII. századi konfliktusokhoz
viszonyítva. így nem csoda, hogy a katonai vezetők és a stratégiai szakértők egy
porosz típusú gyors győzelemről álmodoztak a jövőbeli nagyhatalmi küzdelmekkel
kapcsolatban: vasutak és mozgósítási menetrendekről, gyors támadások vezérkari
terveiről, korszerű gyorstüzelő fegyverekről, nagy létszámú, rövid szolgálati idejű
hadseregekről, melyeket néhány hét alatt fel lehetett készíteni egy döntő csapásra.
Azt nem méltányolták ebben az időben, hogy az újabb gyorstüzelő fegyverek a
védekező s nem a támadó hadviselést szolgálták, mint ahogyan nem vették figye­
lembe az amerikai polgárháború baljós előjeleit sem, ahol a kibékíthetetlen elvek
és a nehéz terep sokkal hosszabb és gyilkosabb konfliktushoz vezetett, mint e
korszak bármely európai összetűzése.
Minden háborúból - akár a Tennessee völgyében, a cseh síkságon, a Krím
félszigeten vagy Lotaringiában - egy általános következtetésre lehetett jutni: min­
dig azok voltak a vesztesek, akik nem tudtak lépést tartani a XIX. század közepén
lezajló „katonai forradalommal”, azaz: nem voltak képesek új fegyvereket besze­
rezni, nagy hadseregeket mozgósítani és felszerelni, a vasút fejlettebb kommuniká­
ciós lehetőségeit kiaknázni, gőzhajókat és távírót használni, és megteremteni a
fegyveres erők fenntartásához szükséges ipari termelő bázist. A győztes felek
tábornokai és hadseregei időnként elképesztő hibákat követtek el a csatatereken -
de ezek sohasem tudták a jól képzett hadsereg, a zökkenőmentes ellátás, a gördülé­
keny szervezés és a biztos gazdasági bázis előnyeit háttérbe szorítani.
Mindebből végső és általánosabb következtetéseket lehet levonni az 1860 utáni
korszakot illetően. Már a fejezet elején utaltunk arra, hogy a Waterlooi csatát
követő fél évszázadot a nemzetközi gazdaság egyenletes felívelése, az ipari fejlődés
és a technikai változások jóvoltából nagyarányú termelésnövekedés, a nagyhatalmi
rendszer viszonylagos stabilitása és a rövid tartamú helyi háborúk jellemezték. A

184
szárazföldi és tengeri fegyverzet viszonylag modernizálódott, mégis jóval kisebb
mértékű volt a fegyveres erők változása, mint az ipari forradalom, illetve az
alkotmányos politikai átalakulás hatásainak kitett szférákban. E fél évszázad
legfőbb haszonélvezője Nagy-Britannia volt. Gazdasági ereje és a világra gyakorolt
befolyása az 1860-as évek végén érte el csúcspontját (jóllehet az első Gladstone-
kormány politikája leplezni igyekezett ezt a tényt). A legfőbb vesztesek az Európán
kívüli világ nem iparosodott paraszti társadalmai voltak, amelyek nem tudtak
ellenállni sem a nyugati ipar térhódításának, sem a katonai betöréseknek. Hasonló
okok miatt a kevésbé iparosodott európai nagyhatalmak - Oroszország, Habsburg
Birodalom - fokozatosan elvesztették korábbi vezető pozíciójukat, míg az újonnan
egyesített Olaszország sohasem tudott az élvonalba kerülni.
Az 1860-as évektől kezdve erősödtek ezek a folyamatok. A világkereskedelem
volumene és a termelési eredmények rohamosan növekedtek. Az iparosodás, amely
korábban Nagy-Britanniára, a kontinentális Európa bizonyos részeire és Észak-
Amerikára korlátozódott, más régiókat is kezdett átalakítani. Különösen Német­
ország és az USA erősödött; előbbi 1870-ben már a világ ipari termelésének
13%-át, utóbbi pedig 23%-át állította elő.107 így a XIX. század végére kialakult
nemzetközi rendszer főbb vonásai már érezhetők voltak. Az 1815 utáni viszonylag
stabil szövetségi rendszer szétesőben volt, nem csupán azért, mert tagjai az 1860-as
években nagyobb hajlandóságot mutattak az egymás elleni konfliktusokra, mint
néhány évtizeddel korábban, hanem azért is, mert az érintett államok némelyike
kétszer vagy háromszor erősebb volt a többieknél. Európa modern ipari termelői
monopóliuma megtört az Atlanti-óceán túlsó partján. A gőzenergiát, a vasutat, az
elektromosságot és a modernizáció egyéb eszközeit bármely társadalom a maga
javára fordíthatta, amelynek szándéka és lehetősége volt alkalmazásukhoz.
Az 1871 utáni időszakban, amelynek európai diplomáciáját Bismarck irányítot­
ta, nem voltak jelentősebb konfliktusok. Az 1850-es és az 1860-as évek töréseit
követően új hatalmi egyensúly alakult ki. A hadseregek, a tengerészetek és kül-
ügyek világa mellett olyan ipari és technikai fejlődés alakult ki, amely minden
korábbinál gyorsabban változtatta meg a globális gazdasági egyensúlyt. A termelői
és ipari bázisokban bekövetkezett átalakulások rövid idő múlva éreztetni fogják
hatásukat a nagyhatalmak katonai potenciáljában és külpolitikájában.

185
 5

A kétpólusú világ kialakulása

és a „középhatalmak” válsága
Első rész: 1885-1918

1884 85 telén a világ nagyhatalmai és néhány kisebb állam összeült Berlinben,

hogy megpróbáljanak dűlőre jutni a nyugat-afrikai és kongói kereskedelem, hajó­
zás, navigáció és a határok kérdéseiben, általánosságban pedig a további afrikai
területszerzések alapelveiben.1 A berlini nyugat-afrikai konferencián érte el szim­
bolikus csúcspontját az a rendszer, amelyben a régi Európa döntötte el a világ nagy
részének sorsát. Japán nem vett részt a konferencián; bármilyen rohamosan fejlő­
dött, a Nyugat még mindig furcsa, elmaradott államnak tekintette. Az Egyesült
Államok ellenben jelen volt Berlinben, mert a külföldi amerikai érdekek szempont­
jából Washington fontosnak tartotta a tárgyalásra kerülő kereskedelmi és navigá­
ciós kérdéseket;2 ettől eltekintve az USA általában távol maradt a nemzetközi
színtérről, s az európai nagyhatalmak csak 1892-ben emelték washingtoni diplo­
máciai képviseleteiket nagykövetségi szintre, s ezzel elismerték, hogy az Egyesült
Államok már a vezető hatalmak sorába tartozik. Oroszország szintén képviseltette
magát a konferencián, de figyelemre méltó ázsiai érdekeltségei fenntartása mellett
Afrikával kapcsolatban nem voltak távlati elképzelései. Valójában a meghívott
államok második listáján szerepelt,3 és részvétele mindössze arra korlátozódott,
hogy Franciaországot támogatta Nagy-Britanniával szemben. A kérdések közép­
pontjában tehát a London, Párizs és Berlin közötti háromoldalú kapcsolat állt,
amelyben a legfontosabb, kitüntetett pozíciót Bismarck birtokolta. Úgy látszott,
hogy a világ sorsa még mindig azoknak az európai kancelláriáknak a kezében van,
amelyek a korábbi századok során is irányították. Kétségtelen, hogy ha például a
Kongó-medence helyett a Török Birodalom jövőjéről dönt a konferencia, akkor
Ausztria-Magyarország és Oroszország is fontosabb szerepet játszott volna. Ez
sem cáfolta volna azonban azt az akkor vitathatatlannak tartott igazságot, mely
szerint Európa a világ közepe. Ekkortájt jelentette ki az orosz Dragimirov ezredes,
hogy „a távol-keleti ügyekről Európában döntenek”.4
Három évtizeddel később - nagyon rövid idő a nagyhatalmi rendszerek történe­
tében - ugyanez az Európa részekre szakadt, s országai közül jó néhány az
összeomlás szélére került. Még három évtized, és beteljesedik a vég: a kontinens
majdnem teljes gazdasági csődbe jut, nagy része romokban hever, jövőjét pedig a
washingtoni, illetve moszkvai döntöbírák veszik kezükbe.
Bár nyilvánvaló, hogy 1885-ben még senki sem tudta pontosan előre jelezni a
hatvan évvel később bekövetkező összeomlást és pusztulást, éles szemű megfigye­
lők már a XIX. század végén érzékelték az irányt, amely felé a világhatalmak

186
tendáltak. Értelmiségiek és zsurnaliszták, de hétköznapi politikusok is a vulgárdar-
winista evolúciós küzdelem szellemében beszéltek és írtak sikerről és bukásról,
növekedésről és hanyatlásról. Mi több, 1895-1900 körül már a jövő világrend
körvonalai is kirajzolódtak. 5
Az előrejelzésekre jellemző volt, hogy újra felmerült Alexis de Tocqueville
gondolata, amely szerint az Egyesült Államok és Oroszország lesz a jövő két nagy
világhatalma. Nem meglepő, hogy ezt a nézetet háttérbe szorította Oroszország
krími katasztrófája és az 1877. évi török háborúban mutatott mérsékelt teljesítmé­
nye, illetve az amerikai polgárháború, az ezt követő újjáépítés és a nyugati terjesz­
kedés elzárkózó évtizedei. A XIX. század végén azonban az Egyesült Államok ipari
és mezőgazdasági erősödése, valamint Oroszország ázsiai katonai hódításai hatá­
sára számos európai megfigyelőben felébredt az aggodalom, hogy a XX. század
világrendjében az orosz kancsuka és az amerikai pénzeszsák uralkodik majd.6
Mivel ismét előtérbe kerültek a neomerkantilista kereskedelem eszméi a békés,
cobdenista, szabad kereskedelmü világrendszerrel szemben, egyre többen gondol­
ták, hogy a változó gazdasági hatalom politikai és területi változásokhoz is vezet.
Még Lord Salisbury, a rendszerint óvatos angol miniszterelnök is elismerte 1898-
ban, hogy a világ „élő” és „haldokló” hatalmakra oszlott.7 Kína 1894-95-ben
vereséget szenvedett Japántól, az Egyesült Államok megalázta Spanyolországot az
1898. évi rövid konfliktusban, a franciák visszavonultak Nagy-Britannia elöl a
felső-nílusi Fashoda- (Kodok)-incidensben (1898-99) - mindezt annak bizonyíté­
kaként értelmezték, hogy az „életrevalók túlélése” nemcsak az állatfajok, hanem
a nemzetek sorsát is meghatározza. A nagyhatalmak immár nem európai ügyek
miatt harcoltak (mint 1830-ban és még 1860-ban is), hanem az egész világra
kiterjedő piacokért és területekért.
De ha az Egyesült Államokat és Oroszországot területe és népessége szükségsze­
rűen a jövő nagyhatalmai közé sorolja, ki csatlakozhat még hozzájuk? A „három
világbirodalom” elmélete - vagyis az a népszerű hiedelem, mely szerint csak a
három (más számítások szerint négy) legnagyobb és leghatalmasabb nemzetállam
őrizhette meg függetlenségét - sok államférfit megizzasztott.8 „Úgy vélem - mond­
ta 1897-ben Joseph Chamberlain brit gyarmatügyi miniszter -, hogy korunk
tendenciája szerint a nagyobb birodalmaké lesz minden hatalom, és a kisebb, nem
progresszív államok másodrangú és alárendelt helyzetbe kerülnek..Létfontos­
ságú, hogy Németország hatalmas flottát építsen - sürgette Tirpitz admirális
Vilmos császárt -, csak így válhat negyedik világhatalommá Oroszország, Anglia
és Amerika mellett.10 Franciaországnak is ott a helye, figyelmeztetett egy Darcy
nevű úr, mert „akik nem előre, azok hátrafelé mennek, és aki hátrafelé megy, az
elbukik”.11 A régi hatalmak, Nagy-Britannia, Franciaország és Ausztria-Magyar-
ország számára létfontosságú volt, meg tudják-e tartani pozícióikat a nemzetközi
status quo újabb kihívásaival szemben. Az új hatalmak, Németország, Olaszország
és Japán viszont szerette volna elérni a Berlinben megfogalmazott „világpolitikai
szabadságot”, mielőtt túl késő lenne.
Az természetes, hogy a XIX. század vége felé ezek a gondolatok nem foglalkoz­
tatták az egész emberiséget. Sokan inkább a hazai szociális kérdésekkel, illetve a

187
békés együttműködés liberális, laissez-faire gondolataival foglalkoztak.12 Ennek
ellenére a vezető kormánykörökben, a katonai irányításban és az imperialista
szervezetekben eluralkodott az a nézet, amely a világrenddel kapcsolatosan a
küzdelmet, a változást, a versenyt, az erőszak használatát és az államhatalom
megerősítése céljából a nemzeti erőforrások jobb megszervezését hangsúlyozta.
Hamar felosztották a Föld kevésbé fejlett területeit, de ez csak a kezdet volt. A
geopolitikus Sir Halford Mackinder véleménye szerint a hatékonyságra és a belső
fejlődésre való törekvés lesz a modern állam fő célja, amely felváltja az expanzio-
nizmust, mivel egyre kevesebb a meghódítható terület. Az eddiginél sokkal szoro­
sabb kapcsolat alakul ki a „nagyobb földrajzi, illetve a nagyobb történelmi általá­
nosítások között”,13 vagyis a területi nagyság és a lélekszám sokkal pontosabban
tükröződne a nemzetközi egyensúlyban, feltéve, hogy ezeket a forrásokat kellőkép­
pen kiaknázzák. Egy több száz milliós parasztsággal rendelkező ország keveset
érne. Másfelől viszont egy modern állam is összeomlana, ha ipari és termelési
bázisa nem volna elég kiterjedt. „A legnagyobb ipari bázissal bíró hatalmak
lesznek sikeresek” - figyelmeztetett a brit imperialista Leó Amery. „A megfelelő
találékonyságú és tudományos felkészültségű ipari hatalmak mindenkit legyőzhet­
nek majd.”14

A következő fél évszázadban a nemzetközi ügyek története nagyrészt nem volt

más, mint ezen előrejelzések beteljesülése. Drámai változások történtek a hatalmi
egyensúlyban mind Európán belül, mind azon kívül. Régi birodalmak omlottak
össze, s újak emelkedtek fel. 1885 többpólusú világát már 1943-ban felváltotta egy
kétpólusú világ. A nemzetközi küzdelem felerősödött, és olyan háborúkban tört ki,
amelyek teljesen eltértek a XIX. századi Európa korlátozott összeütközéseitől. Az
ipari termelékenység, társulva a tudománnyal és a technikával, a nemzeti erő
létfontosságú összetevőjévé vált. Az ipari termelés nemzetközi megoszlását tükröz­
te a katonai ütőképesség és a diplomáciai befolyás változó nemzetközi megoszlása.
Az egyének még számítottak - ki mondhatná, hogy Lenin, Hitler, Sztálin századá­
ban ez nem így volt? -, de a hatalmi politikában csupán azért, mert képesek voltak
egy hatalmas állam termelőerőinek irányítására és újjászervezésére. A náci Német­
ország sorsa megvilágította, hogy a világhatalom háborúban történő próbára
tétele kegyetlenül érzéketlen volt mindazon nemzetekkel szemben, amelyek nem
rendelkeztek elegendő ipari-technikai erővel, s így kellő katonai fegyverzettel sem,
hogy vezetőik törekvéseit megvalósítsák.
Az egyes országok sikere vagy bukása még nyitott kérdés volt, akkor is, ha a hat
évtizedes nagyhatalmi küzdelem laza körvonalai már érezhetők voltak az 1890-es
években. Nyilvánvalóan sok függött attól, hogy egy adott ország fenn tudja-e
tartani, illetve képes-e növelni ipari teljesítményét. Mint általában mindig, sok
múlott a változhatatlan földrajzi tényezőkön is. A nemzetközi válság középpontjá­
ban vagy perifériáján feküdt-e az-ország? Fenyegette-e invázió? Két vagy három
ellenféllel kellett-e egyidejűleg szembenéznie? A nemzeti kohézió, a patriotizmus és
az államnak a lakosság fölött gyakorolt ellenőrzése szintén fontos tényezők voltak;
nagyrészt belső felépítésének függvénye volt, hogy egy társadalom kibírta-e a

188
háború megerőltetéseit. Szövetségi politikája és döntéshozatala szintén meghatáro­
zó tényező volt. Nagyobb szövetségi blokk tagjaként vagy elszigetelten harcolt-e az
ország? A kezdetén vagy közben kapcsolódott be a háborúba? Támogatták-e az
ellenfelet korábban semleges hatalmak?
Az effajta kérdések rávilágítanak arra, hogy ha a „kétpólusú világ kialakulása
és a középhatalmak válsága” alapos vizsgálat alá kerül, mindig figyelembe kell
venni három különálló, de összefüggő okozati szintet: először a katonai-ipari
termelőbázis változásait, amelyek anyagilag erősebbé (vagy gyengébbé) tettek
bizonyos államokat; másodszor azokat a geopolitikai, stratégiai és szociokulturális
tényezőket, amelyek az egyes államok reakcióit befolyásolták a világegyensúly
általánosabb átalakulásaival kapcsolatban; harmadszor a diplomáciai és politikai
változásokat, amelyek szintén befolyásolták a XX. század eleji nagy koalíciós
háborúk sikerét vagy bukását.

A világhatalmi egyensúly eltolódása

Századvégi megfigyelők egyetértettek abban, hogy a gazdasági és politikai változás
üteme felgyorsult, s ez valószínűleg ingatagabbá teszi majd a nemzetközi rendet. A
hatalmi egyensúlyban bekövetkezett módosulások mindig bizonytalanságot s
gyakran háborút okoztak. Thuküdidész ezt írta A peloponnészoszi háborúk című
könyvében: „Ami a háborút elkerülhetetlenné tette, az volt, hogy az athéniak
hatalmának növekedése aggódást keltett a spártaiakban, és háborúra késztette
őket.”15 A XIX. század utolsó negyedére azonban a nagyhatalmi rendszert befo­
lyásoló változások kiterjedtebbek és rendszerint gyorsabbak voltak, mint előzőleg
bármikor. A globális kereskedelmi és kommunikációs hálózat - távírók, gőzhajók,
vasutak, modern nyomdák - fejlettsége biztosította, hogy a tudomány és technika
vagy az ipar új eredményei néhány év alatt eljuthassanak egyik kontinensről a
másikra. Gilchrist és Thomas 1879-ben találta fel, hogyan lehet az olcsó, foszfor­
tartalmú ércet nyersacéllá alakítani, s öt évvel később már 84 acélgyártó üzem
működött Nyugat- és Közép-Európában,16 az eljárás pedig eljutott az Atlanti­
óceánon túlra is. Az eredmény több volt, mint az acél termelés nemzeti elosztásában
történő eltolódás: jelentős változásokat eredményezett a katonai potenciál terén is.
Láthattuk már, hogy a katonai potenciál nem azonos a tényleges katonai
hatalommal. Politikai kultúrája vagy földrajzi biztonsága miatt egy gazdasági
óriás katonailag törpe maradhatott, míg egy komoly gazdasági forrásokkal nem
rendelkező államból figyelemre méltó katonai hatalom válhatott. Az egyszerű
egyenlet, mely szerint „gazdasági erő = katonai erő”, ebben a korszakban sem volt
általános érvényű. A modern, iparosított hadviselés korában a gazdaság és a
stratégia közötti kapcsolat mégis szorosabbá válik. Ahhoz, hogy megérthessük az
1880-as évek és a második világháború közötti nemzetközi hatalmi egyensúlyra
ható hosszú távú eltolódásokat, meg kell vizsgálnunk a gazdasági mutatókat. Az
adatokat azzal a céllal válogattuk, hogy felmérhessük egy ország háborús potenci-

189
 12. táblázat A nagyhatalmak össznépessége 1890-193817 között
(millióban)

Ország 1890 1900 1910 1913 1920 1928 1938

1. Oroszország 116,8 135,6 159,3 175,1 126,6 150,4 180,6 1

2. Egyesült Államok 62,6 75,9 91,9 97,3 105,7 119,1 138,3 2
3. Németország 49,2 56,0 64,5 66,9 42,8 55,4 68,5 4
4. Ausztria-Magyarország 42,6 46,7 50,8 52,1 - - -
5. Japán 39,9 43,8 49,1 51,3 55,9 62,1 72,2 3
6. Franciaország 38,3 38,9 39,5 39,7 39,0 41,0 41,9 7
7. Nagy-Britannia 37,4 41,1 44,9 45,6 44,4 45,7 47,6 5
8. Olaszország 30,0 32,2 34,4 35,1 37,7 40,3 43,8 6

álját, így kimaradt néhány olyan gazdasági mutató,

* amely jelenlegi vizsgálatunk
szempontjából kevésbé lényeges.
A népesség ugyan sohasem eléggé megbízható fokmérője a hatalomnak, azon­
ban a 12. táblázat mégis azt mutatja, hogy - legalábbis demográfiailag - miért
tekinthető Oroszország és az Egyesült Államok más jellegű nagyhatalomnak, míg
Németország és (később) Japán kissé távolodni kezd a többiektől.
A 12. táblázat adatai azonban kétféleképpen is „ellenőrizhetők”: 1. az ország
teljes népességének összehasonlítása a városokban lakók számával (13. táblázat),
mert ez rendszerint jellemző az ipari és kereskedelmi fejlettségre; 2. az adatok
összevetése az iparosodás egy főre eső szintjével, Nagy-Britanniából kiindulva (14.
táblázat). Mindkét eljárás nagyon tanulságos, és a következtetések többnyire
megerősítik egymást.
Anélkül, hogy a 13. és 14. táblázat adatait részletesen elemeznénk, tehetünk
néhány általánosítást. Amikor a „modernizáció” olyan kritériumait vizsgáljuk,
mint a városi lakosság száma és az iparosodás mértéke, a legtöbb hatalom helyzete
jelentősen megváltozik a 12. táblázathoz képest: Oroszország az első helyről az
utolsóra esik vissza, legalábbis az 1930-as években bekövetkező ipari fejlődéséig,
Nagy-Britannia és Németország előrébb kerül, és magasan kiemelkedik az Egye­
sült Államok, a magas lélekszám és fejlett ipari társadalom egyedülálló kombináci­
ója. A legerősebb és a leggyengébb nagyhatalom között már e korszak elején is
nagy a szakadék, mégpedig mind abszolút, mind relatív értelemben; a második
világháború kezdetére még mindig óriási különbségek maradnak. Bár a moderni­
zációs folyamat azt jelenti, hogy minden ország keresztülment ugyanazokon a
„fázisokon”,18 mégsem jelenti azt, hogy hatalmi szempontból is egyformán profi­
táltak belőle.

* Ilyen pl. a világkereskedelem megoszlása, amely aránytalanul növeli a tengeri kereskedelmet

folytató országok gazdasági mutatóit, és nem értékeli kellőképpen a nagy részben önálló államok
gazdasági erejét.

190
 13. táblázat A nagyhatalmak városi lakossága, 1890-19381’
(millióban és az össznépesség százalékában)

Ország 1890 1900 1910 1913 1920 1928 1938

1. Nagy-Britannia 11,2 13,5 15,3 15,8 16,6 17,5 18,7 5

(1) (29,9%) (32,8%) (34,9%) (34,6%) (37,3%) (38,2%) (39,2%) (1)
2. Egyesült Államok 9,6 14,2 20,3 22,5 27,4 34,3 45,1 1
(2) (15,3%) (18,7%) (22,0%) (23,1%) (25,9%) (28,7%) (32,8%) (2)
3. Németország 5,6 8,7 12,9 14,1 15,3 19,1 20,7 3
(4) (11,3%) (15,5%) (20,0%) (21,0%) (35,7%) (34,4%) (30,2%) (3)
4. Franciaország 4,5 5,2 5,7 5,9 5,9 6,3 6,3 7
(3) (11,7%) (13,3%) (14,4%) (14,8%) (15,1%) (15,3%) (15,0%) (7)
5. Oroszország 4,3 6,6 10,2 12,3 4,0 10,7 36,5 2
(8) ( 3,6%) ( 4,8%) ( 6,4%) ( 7,0%) ( 3,1%) ( 7,1%) (20,2%) (5)
6. Olaszország 2,7 3,1 3,8 4,1 5,0 6,5 8,0 6
(5) ( 9,0%) ( 9,6%) (11,0%) (11,6%) (13,2%) (16,1%) (18,2%) (6)
7. Japán 2,5 3,8 5,8 6,6 6,4 9,7 20,7 3
(6) ( 6,3%) ( 8,6%) (10,3%) (12,8%) (11,6%) (15,6%) (28,6%) (4)
8. Ausztria-
2,4 3,1 4,2 4,6
Magyarország
(7) ( 5,6%) ( 6,6%) ( 8,2%) ( 8,8%)

14. táblázat Az egy főre eső iparosodottság,

1880-193820
(összehasonlítási alap: Egyesült Királyság 1900-ban = 100)

Ország 1880 1900 1913 1928 1938

1. Nagy-Britannia 87 (100) 115 122 157 2

2. Egyesült Államok 38 69 126 182 167 1
3. Franciaország 28 39 59 82 73 4
4. Németország 25 52 85 128 144 3
5. Olaszország 12 17 26 44 61 5
6. Ausztria 15 23 32 — —
7. Oroszország 10 15 20 20 38 7
8. Japán 9 12 20 30 51 6

191
 15. táblázat A nagyhatalmak vas- és acéltermelése, 1890-193821
(millió tonnában; az 1890-es adat a nyersvas-, a többi az acéltermelés)

Ország 1890 1900 1910 1913 1920 1930 1938

Egyesült Államok 9,3 10,3 26,5 31,5 42,3 41,3 28,8

Nagy-Britannia 8,0 5,0 6,5 7,7 9,2 7,4 10,5
Németország 4,1 6,3 13,6 17,6 7,6 11,3 23,2
Franciaország 1,9 1,5 3,4 4,6 2,7 9,4 6,1
Ausztria-Magyarország 0,97 1,1 2,1 2,6 - - -
Oroszország 0,95 2,2 3,5 4,8 0,16 5,7 18,0
Japán 0,02 - 0,16 0,25 0,84 2,3 7,0
Olaszország 0,01 0,11 0,73 0,93 0,73 1,7 2,3

16. TÁBLÁZAT A nagyhatalmak energiafogyasztása, 1890-193822

(a szén metrikus tonnamillióiban)

Ország 1890 1900 1910 1913 1920 1930 1938

Egyesült Államok 147 248 483 541 694 762 697

Nagy-Britannia 145 171 185 195 212 184 196
Németország 71 H2 158 187 159 177 228
Franciaország 36 47,9 55 62,5 65 97,5 84
Ausztria-Magyarország 19,7 29 40 49,4 - - -
Oroszország 10,9 30 41 54 14,3 65 177
Japán 4,6 4,6 15,4 23 34 55,8 96,5
Olaszország 4,5 5,0 9,6 11 14,3 24 27,8

A nagyhatalmak közötti lényeges különbségek még világosabban kitűnnek, ha

megvizsgáljuk az ipari termelékenység részletesebb adatsorait. Mivel e korszakban
a vas- és acéltermelést a potenciális katonai erő, valamint az iparosodás fontos
jelzőjének tekintik, ennek adatait a 15. táblázatban közöljük.
Egy ország iparosodásának talán egyik legjobb mércéje a modern energiaforrá­
sok felhasználása (szén, petróleum, vízi energia - de nem fa), mert ez jelzi az ország
technikai kapacitását az „élettelen” energiaformák kiaknázásában; ezek az adatok
a 16. táblázatban találhatók.
A 15. és 16. táblázat igazolja azokat az abszolút értékben bekövetkezett gyors
ipari változásokat, amelyek egyes hatalmak bizonyos korszakaira - Németország­
ban 1914 előtt, Oroszországban, Japánban az 1930-as években - jellemzők voltak,
s egyben jelzi Nagy-Britannia, Franciaország és Olaszország lassúbb fejlődési

192
 17. táblázat A nagyhatalmak relatív ipari potenciálja, 1880-1938“
(1900 = 100)

Ország 1880 1900 1913 1928 1938

Nagy-Britannia 73,3 (100) 127,2 135 181

Egyesült Államok 46,9 127,8 298,1 533 528
Németország 27,4 71,2 137,7 158 214
Franciaország 25,1 36,8 57,3 82 74
Oroszország 24,5 47,5 76,6 72 152
Ausztria-Magyarország 14 25,6 40,7 - —
Olaszország 8,1 13,6 22,5 37 46
Japán 7,6 13 25,1 45 88

18. táblázat A világ ipari termelésének relatív megoszlása, 1880-193824

(százalékban)

Ország 1880 1900 1913 1928 1938

Nagy-Britannia 22,9 18,5 13,6 9,9 10,7

Egyesült Államok 14,7 23,6 32,0 39,3 31,4
Németország 8,5 13,2 14,8 11,6 12,7
Franciaország 7,8 6,8 6,1 6,0 4,4
Oroszország 7,6 8,8 8,2 5,3 9,0
Ausztria-Magyarország 4,4 4,7 4,4 - -
Olaszország 2,5 2,5 2,4 2,7 2,8

ütemét. Ez relatív értékben is ábrázolható, amely hosszabb távon hasonlítja össze

az országok viszonylagos ipari helyzetét (17. táblázat).
Végül a 18. táblázatban hasznos visszatérni a világ ipari termelésének megoszlá­
sát ábrázoló Bairoch-féle számokhoz, hogy bemutassuk a XIX. századi egyensúly
korábbi analízise óta bekövetkezett változásokat (lásd az előző fejezetben).

193
 A nagyhatalmak helyzete,
1885-1914

A táblázatokban találkozhatunk olyan sajátos adatokkal, amelyekből kiderül,

hogy pl. egy bizonyos hatalom 1913-ban a világ ipari termelésének 2,7%-át birto­
kolta, egy másik ország pedig 1928-ban Nagy-Britannia 1900. évi potenciáljának
pusztán 45%-ával rendelkezett. Itt érdemes újból hangsúlyozni, hogy ezek a sta­
tisztikák mindaddig elvontak maradnak, amíg a jellemző történelmi és geopolitikai
kontextusból kiemelve vizsgáljuk őket. Nagyhatalmi hatékonyság szempontjából
a gyakorlatilag azonos ipari teljesítményű országok mégis lényegesen különböző
besorolást érdemelnek, olyan tényezők miatt, mint a kérdéses társadalom belső
összetartó ereje, az államérdekből történő eröforrás-mobilizáló képessége, geopoli­
tikai helyzete és diplomáciai lehetőségei. Terjedelmi korlátok miatt ebben a fejezet­
ben nem elemezhetjük minden egyes nagyhatalom helyzetét olyan részletesen, mint
néhány éve Correlli Barnett Nagy-Britanniáról szóló nagyszabású tanulmányában.
De a következőkben igyekszünk legalább szerkezetében követni Barnett munkáját,
melyben kifejti, hogy

egy nemzetállam hatalma semmi esetre sem csupán fegyveres erejére támasz­
kodik, hanem gazdasági és technikai forrásaira is; taktikus külpolitikájára,
előrelátására, elszántságára és társadalmi, valamint politikai szervezettségé­
nek hatékonyságára. A hatalom legfőképpen magára a nemzetre, az emberek­
re épül: képességeikre, energiájukra, törekvéseikre, fegyelmezettségükre, kez­
deményezőkészségükre, hitükre, mítoszaikra és illúzióikra. Lényeges ezenkí­
vül, hogy ezek az összetevők hogyan viszonyulnak egymáshoz. A nemzeti
hatalmat nemcsak önmagában, nemcsak abszolút értékben kell szemlélni,
hanem az állam külföldi vagy birodalmi elkötelezettségeinek viszonylatában
is - más államok hatalmi helyzetéhez viszonyítva.25

A nagy stratégia hatékonyságának sokszínűségét legjobban talán akkor ismer­

jük meg, ha közelebbről megvizsgáljuk a nemzetközi hatalmi rendszer három,
viszonylag új tényezőjét: Olaszországot, Németországot és Japánt. Az első kettő
csak 1870-71-ben egyesült; a harmadik az 1868-as Meidzsi-restaurációval kezdett
kilépni az önként vállalt elszigeteltségből. Mindhárom ország fel akarta venni a
versenyt a régi nagyhatalmakkal. Az 1880-as és 1890-es évekre már gyarmati
hódításaik is voltak; a szárazföldi hadsereg fejlesztésével egyidejűleg pedig modern
flottát kezdtek építeni. Jelentős tényezők voltak a kor diplomáciai számításaiban,
és 1902-re mindegyikük szövetségese lett egy régebbi hatalomnak. Hasonlóságaik
ellenére azonban valódi erejüket tekintve alapvető különbségek voltak köztük.

194
OLASZORSZÁG

Az egyesített olasz nemzet jelentős változást hozott az európai egyensúlyban.

Idegen uralom és állandó intervenció fenyegetése alatt lévő kis államok csoportja
helyett immár harmincmillió lakosú ország volt, és lélekszáma olyan gyorsan
növekedett, hogy 1914-re megközelítette Franciaország össznépességét. Hadserege
és flottája még nem volt különösebben nagy, de - mint ahogyan a 79. és 20. táblázat
mutatja - figyelemre méltó erőt képviselt.

19. táblázat A nagyhatalmak katonai és tengerészeti létszáma, 1880-191426

Ország 1880 1890 1900 1910 1914

Oroszország 791000 677000 1 162000 1 285 000 1352000

Franciaország 543000 542000 715000 769000 910000
Németország 426000 504000 524000 694000 891000
Nagy-Britannia 367000 420000 624000 571 000 532000
Ausztria-Magyarország 246000 346000 385000 425000 444000
Olaszország 216000 284000 255000 322000 345000
Japán 72000 84000 234000 271 0Ó0 306000
Egyesült Államok 34000 39000 96000 127000 164 000

20. táblázat A nagyhatalmak hadihajóinak tonnatartalma, 1880-191427

Ország 1880 1890 1900 1910 1914

Nagy-Britannia 650000 679000 1065000 2174000 2714000

Franciaország 271000 319000 499000 725000 900000
Oroszország 200000 180000 383000 401000 679000
Egyesült Államok 169000 240000 333000 824000 985000
Olaszország 100000 242000 245 000 245000 327000
Németország 88000 190000 285 000 964000 1 305000
Ausztria-Magyarország 60000 66000 87000 210000 372000
Japán 15000 41000 187 000 496000 700000

Diplomáciai szempontból, amint fentebb említettük,28 Itália felemelkedése való­

ban nyugtalanította két nagyhatalmi szomszédját, Franciaországot és Ausztria-
Magyarországot; 1882-es csatlakozása a hármas szövetséghez látszólag „feloldot­
ta” az olasz-osztrák vetélkedést, és valószínűsítette, hogy az elszigetelt Franciaor­
szágnak két fronton kell szembenéznie ellenfeleivel. így, lényegében egy évtizeddel
az egyesítés után, Olaszország az európai hatalmi rendszer teljes jogú tagjának

195
látszott, s Rómát a többi jelentős főváros (London, Párizs, Szentpétervár, Bécs és
Konstantinápoly) mellé sorolták, ahová már nagyköveteket illett akkreditálni.
De Olaszország nagyhatalmi státusának látszata elfedte jó néhány elképesztő
gyengeségét, mindenekelőtt az ország s különösen a falusi dél gazdasági elmara­
dottságát. Az analfabetizmus országos mértéke (37,6%, délen jóval több) lényege­
sen magasabb volt, mint a nyugat- és észak-európai államokban; ez tükrözte az
olasz mezőgazdaság nagy részének elmaradottságát: kis gazdaságok, gyenge ter­
mőföld, kevés befektetés, bérlőgazdálkodás, akadozó szállítás. Olaszország össz­
termékét és egy főre jutó nemzeti vagyonát inkább lehetett hasonlítani Spanyolor­
szághoz és Kelet-Európa paraszttársadalmaihoz, mint Belgiumhoz, Hollandiához
és Vesztfáliához. Nem voltak szénforrásai; a vízi erőmüvekre történő fokozatos
átállás ellenére energiaszükségletének mintegy 88%-át továbbra is az angol szén
fedezte, ami egyszerre gyengítette fizetési mérlegét és stratégiai erejét. Ilyen körül­
mények között az olasz népesség szaporodása jelentékeny ipari fejlődés nélkül nem
volt egyértelműen előnyös, mivel a többi hatalomhoz képest lassította az egy főre
jutó ipari növekedést,29 és az összehasonlítás még kedvezőtlenebb lett volna, ha
évente több százezer olasz nem emigrál az Atlanti-óceán túlsó partjára. Mindez,
Kemp kifejezésével élve, „hátrányos későnjövővé” tette Olaszországot.30
Természetesen voltak azért modernizálási törekvések is. Pontosan erre a kor­
szakra esik az, amit a történészek „a Giolitti-korszak ipari forradalmá”-nak és
„országunk gazdasági életében bekövetkezett határozott változás”-ként emleget­
tek.31 Északon jelentős mértékben fejlődött a nehézipar, a vas- és acéltermelés, a
hajó- és autógyártás, valamint a textilipar. Gerschenkron szerint 1896-1908 között
történt Olaszország „nagy előretörése” az iparosodás irányába; sőt az olasz ipar
növekedési üteme gyorsabb volt, mint bárhol másutt Európában; fokozódott a
lakosság vidékről városba áramlása, a bankrendszer átalakult az ipari hitel biztosí­
tása érdekében, és a nemzeti reáljövedelem is hirtelen növekedett.32 A piemonti
mezőgazdaság is hasonló mértékben fejlődött.
Az olasz statisztikák, más államokéihoz viszonyítva, már kevésbé ragyogóak.
Olaszország valóban megteremtette vas- és acéliparát, de ennek összterméke 1913-
ban csupán egynyolcada volt Nagy-Britanniáénak, tizenhetedé Németországénak
és kétötöde Belgiuménak.33 Ipari növekedésének üteme kétségtelenül rohamos
volt, de olyan alacsony szintről indult, hogy a valós eredmények már nem voltak
olyan lenyügözöek. Az első világháború kitörésekor Olaszország az 1900-as brit
ipari potenciál egynegyedét sem érte el, és a világ ipari termeléséből való részesedé­
se valójában csökkent; az 1900. évi 2,5%-ról 1913-ban 2,4%-ra esett vissza. Bár
névlegesen a vezető hatalmak közé tartozott, érdemes megemlíteni, hogy - Japán
kivételével - a többi nagyhatalom ipari kapacitása két-háromszorosa volt Olaszor­
szágénak, Németországé és Nagy-Britanniáé pedig több mint tizenháromszorosa.
Ezt a lemaradást valamelyest enyhíthette volna a komoly nemzeti összefogás és
a lakosság határozottabb tenniakarása, mindez azonban hiányzott. Az olaszok
összetartottak ugyan családi és helyi, esetleg regionális szinten, de nem létezett
össznemzeti lojalitás. Az észak és dél közötti, szinte áthághatatlan szakadékot csak
elmélyítette észak iparosítása; a faluközösségek és a külső világ kapcsolatfelvételét

196
nem segítette az olasz kormány és a katolikus egyház ellenségeskedése (az utóbbi
tiltotta tagjainak az állami szolgálatot). A helyi és külföldi liberálisok lelkesedtek
ugyan a risorgimento eszményeiért, de ők az olasz társadalomra nem hatottak
eléggé. A fegyveres szolgálatra toborzás nehézkes volt, és a katonai egységek
stratégiai elvek alapján való elhelyezése - ellentétben a helyi politikai számítások­
kal - jóformán lehetetlennek bizonyult. A vezetésben a polgári-katonai kapcsola­
tokat a kölcsönös félreértések és a bizalmatlanság jellemezték. Az olasz társadalom
általános antimilitarizmusa, a tisztikar gyenge képzettsége és a modern fegyverzet­
hez szükséges tőke hiánya már jóval a szerencsétlen 1917-es caporettói csata, illetve
az 1940-es egyiptomi hadjárat előtt megkérdőjelezte az olasz katonai hatékonysá­
got.34 Az egységesítési háborúkban Franciaország beavatkozására és később
Ausztria-Magyarország porosz fenyegetettségére számítottak. Az 1896-os aduai
(Abesszínia) katasztrófa megalázta Olaszországot, mert az övé volt az egyetlen
olyan európai hadsereg, melyet egy hatékony ellenállásra képtelen afrikai társada­
lom legyőzött. Az olasz kormány döntése, hogy az ország belép az 1911-12. évi
líbiai háborúba, még az olasz vezérkart is meglepte, s hatalmas pénzügyi katasztró­
fával járt. A tengerészet ereje 1890-ben még kielégítőnek látszott, de a többi
hatalomhoz viszonyítva fokozatosan csökkent, és hatékonysága is igencsak kérdé­
ses volt. Ebben a korszakban az angol haditengerészet földközi-tengeri főparancs­
nokai mindig azt remélték, hogy az olasz flotta egy esetleges francia konfliktusban
semleges marad.35
A következmények nyomasztóan hatottak Olaszország stratégiai és diplomáciai
helyzetére. Az olasz vezérkar tisztában volt Franciaország és Ausztria-Magyaror­
szág számbeli és technikai fölényével, de azt is tudta, hogy az elégtelen olasz vasúti
hálózat és a mélyen gyökerező regionalizmus lehetetlenné teszi a porosz típusú,
nagyarányú és rugalmas hadviselést. Nemcsak a tengerészet világosan látható
fogyatékosságai, hanem az ország hosszú és sebezhető partvonala is rendkívül
bizonytalanná tették Olaszország szövetségesi politikáját, így a stratégiai tervezés
a korábbinál is kaotikusabbá vált. Az 1882-ben Berlinnel aláírt olasz szövetségi
egyezmény eleinte megnyugtatónak hatott, különösen amikor Bismarck látszólag
megbénította a franciákat; de az olasz kormány már akkor is közelebbi kapcsola­
tot kívánt kiépíteni Nagy-Britanniával, az egyedüli hatalommal, amely semlegesí­
teni tudta a francia flottát. Amikor az 1900 utáni években Nagy-Britannia és
Franciaország közelebb került egymáshoz, addig Nagy-Britannia és Németország
együttműködése ellenségeskedésre váltott, az olaszok úgy érezték, hogy egyetlen
választásuk az, ha taktikát változtatnak, s az új angol-francia kombináció felé
közelednek. Ausztria-Magyarország iránti maradék ellenszenvük megerősítette
ezt a lépést, míg Németországot tisztelték, és az olasz ipar finanszírozásában
játszott meghatározó német szerep megakadályozta a nyílt szakadást. így 1914-re
Olaszország ismét olyan helyzetbe került, mint 1871-ben. A „legkisebb nagyhata­
lom”36 idegesítöen kiszámíthatatlan és gátlástalan volt szomszédai szemében; az
Alpokban, a Balkánon, Észak-Afrikában és távolabb olyan kereskedelmi és ter­
jeszkedési ambíciókat táplált, amelyek ellentétbe kerültek mind a barátok, mind a
vetélytársak érdekeivel. Rossz gazdasági és szociális körülményei miatt Olaszor­

197
szág egyre kevésbé tudta befolyásolni az eseményeket, s mégis résztvevője maradt
a nemzetközi játéknak. A legtöbb kormány véleménye szerint Olaszország jobb
volt partnernek, mint ellenségnek; bár a pozitívum sem volt túl jelentős.37

JAPÁN

1890-ben Olaszország névlegesen tagja volt a nagyhatalmi rendszernek, de Japán

egyáltalában nem tartozott közéjük. Évszázadokon keresztül egy decentralizált,
feudális oligarchia uralkodott az országban, amelynek vezető rétegét a helyi földes­
urak (daimio) és egy arisztokrata harcos kaszt (szamuráj) alkották. A természeti
források hiánya és a pusztán 20%-nyi megművelhető területet hagyó, hegyes vidék
hátrányai miatt Japán nem rendelkezett a gazdasági fejlődés szokásos előfeltételei­
vel. Bonyolult, közeli rokonok nélküli nyelvük, valamint egyedi kultúrájuk elszige­
telte őket a világ többi részétől. A japánok még a XIX. század második felében is
elzárkóztak, és ellenálltak a külföldi behatásoknak. Úgy látszott tehát, hogy
világhatalmi szempontból Japán politikailag éretlen, gazdaságilag elmaradott,
katonailag gyenge marad.38 Két generáción belül mégis fontos szereplője lett a
Távol-Kelet nemzetközi politikai életének.
Az átalakulást az okozta, hogy az 1868-ban kezdődő Meidzsi-restauráció hatása
alá került japán elit hangadói elhatározták, elkerülik az Ázsia többi részén terjesz­
kedő nyugati befolyást és gyarmatosítást, ha kell, még annak árán is, hogy a
szükséges reformintézkedések megingatják a feudális berendezkedést, és ezzel
kiváltják a szamurájok keserű ellenállását.39 Japánt nem azért kellett modernizál­
ni, mert egyes vállalkozók így kívánták, hanem az „állam”-nak volt erre szüksége.
A kezdeti ellenállás megtörése után a modernizáció olyan keménységgel és elszánt­
sággal haladt előre, hogy az elhalványította még Colbert és Nagy Frigyes egykori
erőfeszítéseit is. A porosz-német modell alapján új alkotmány született. Megrefor­
málták a jogrendszert. Olyan iramban fejlesztették az oktatási rendszert, hogy az
ország kivételesen magas szintet ért el az írni-olvasni tudás terén. Naptárreformot
hajtottak végre, megváltoztatták az öltözködési szokásokat. Modern bankrend­
szert fejlesztettek ki. Az angol haditengerészet szakértőinek tanácsai alapján kor­
szerűjapán flottát hoztak létre, míg a szárazföldi haderők modernizálását a porosz
vezérkar segítette. Japán tiszteket küldtek nyugati katonai és tengerészeti akadé­
miákra; korszerű fegyvereket vásároltak külföldről, de egyidejűleg megteremtették
a hazai hadiipart is. Az állam ösztönözte a vasút-, a távíró- és a szállítást elősegítő
úthálózat kiépítését; együttműködött a kibontakozóban lévő japán vállalkozások
kezdeményezőivei a nehézipar, a vas- és acéltermelés, a hajóépítés fejlesztésében,
valamint a textilgyártás modernizálásában. Állami kedvezményekkel támogatták
az exportőröket, ösztönözték a hajózást és a szállítást. A japán kivitel, különösen
a selyem- és a textiláruk exportja felszökött. Minden erőfeszítésüket a nemzeti
jelszó megvalósításának szolgálatába állították: fukoku kjóhei („gazdag ország,
erős hadsereggel”). A japánok számára egyet jelentett a gazdasági és a katonai­
tengerészeti hatalom.

198
 Mindehhez idő kellett, és tetemes volt még a hátrány.40 1 890 és 1913 között a
városi lakosság megduplázódott ugyan, de a földdel foglalkozók száma lényegileg
változatlan maradt. A japán lakosság több mint fele foglalkozott földműveléssel,
erdészettel és halászattal még az első világháború kitörését közvetlenül megelőzően
is, de a gazdálkodási technika fejlődése ellenére a hegyes vidék és a gazdaságok kis
mérete akadályozta az angol mintájú „mezőgazdasági forradalmat”. Nehézkes és
elmaradott mezőgazdasági berendezkedésével a japán ipari potenciál vagy az egy
főre eső iparosodás mértéke még mindig a nagyhatalmi lista végén vagy ahhoz
közel állt (lásd a 14. és 17. táblázatot). Míg az 1914 előtti ipari fellendülés világosan
nyomon követhető a modern üzemanyagokból nyert energia fogyasztásának
nagyarányú növekedésében, valamint a világ ipari termelésében való részesedésé­
ben, a japán gazdaság több területen továbbra is hátrányban maradt. Alacsony
vas- és acéltermelése is zömében az importra támaszkodott. A japán hajóépítő ipar
erősen fejlődött ugyan, de a hadihajók egy részét még mindig külföldről kellett
megrendelnie. Tőkeszegény volt az ország, ezért egyre nagyobb összegeket kellett
külföldről kölcsönkérnie, és sohasem jutott elég pénz az ipari befektetésekre, az
infrastruktúrára és a fegyveres erőkre. Gazdasági csoda volt, hogy akadt egy olyan
nem nyugati állam, amelyben a klasszikus imperializmus korában zajlott le az ipari
forradalom; Nagy-Britanniához, az Egyesült Államokhoz és Németországhoz
képest Japán iparilag és pénzügyileg mégis csak könnyűsúlyúnak számított.
Két további tényező segítette Japán nagyhatalommá emelkedését; ezekből ért­
hetjük meg, miért előzhette meg például Olaszországot. A földrajzi elszigeteltség
volt az első. A legközelebbi szárazföld a hanyatló kínai birodalomhoz tartozott.
Kína, Mandzsúria és Korea könnyen egy másik nagyhatalom kezére kerülhetett,
és Japán sokkal közelebb feküdt ezekhez a területekhez, mint bármely másik
imperialista állam. Oroszország a saját bőrén tapasztalta meg mindezt, amikor
1904 1905-ben hatezer mérföldnyi vasútvonalon próbálta ellátni hadseregét, ami­
re, néhány évtizeddel később, a brit és az amerikai tengerészeinek is rá kellett
ébrednie a Fülöp-szigetek, Hongkong és Malájföld felmentésével kapcsolatos
logisztikai problémákkal birkózva. Miután folyamatosan erősödött Kelet-Ázsiá-
ban, csakis egy másik erős állam határozott fellépése tudta volna megakadályozni,
hogy idővel ne Japán legyen a térség uralkodó hatalma.
A második tényező a közszellem. A japán kultúra egyediségének erős tudata, az
istenként imádott uralkodó, az állam tisztelete, a szamuráj katonai dicsőség és
vitézség, a fegyelem és kitartás hangsúlyozása olyan politikai kultúrát teremtett,
amely egyszerre volt félelmetesen hazafias és minden áldozatra kész. így hát érthető
az a japán törekvés, hogy mind a piacok és nyersanyagok, mind a stratégiai
biztonság szempontjából „Nagy-Kelet-Ázsia” felé kell terjeszkedniük. A Kína
elleni 1894. évi sikeres szárazföldi és tengeri hadjáratban - Koreával kapcsolatban
támadt a nézeteltérés41 - a jobban felszerelt japán erőket szinte fanatikus győzni
akarás hajtotta előre. E háború végén az orosz, francia, német „hármas interven­
ció” veszélye arra késztette az elkeseredett japán kormányt, hogy visszavonja Port
Arthurra és a Liaotung-félszigetre támasztott igényeit, ami azonban csak növelte

199
Tokió elszántságát, hogy később újra próbálkozzon. Aligha akadt olyan ember a
kormányban, akinek véleménye eltért volna Hajasi báró komor konklúziójától:
Ha az új hadihajókat szükségesnek tartjuk, mindenáron meg kell építenünk
őket; ha hadseregünk szervezettsége elégtelen, azonnali hatállyal rendbe kell
hozni; ha szükséges, meg kell változtatni az egész katonai rendszert...
E pillanatban Japánnak nyugodtan és csendben kell várnia, hogy megszűn­
jön az iránta tapasztalható gyanakvás. Ez idő alatt meg kell szilárdítani a
nemzeti hatalom alapjait; s figyelnünk és várnunk kell arra a lehetőségre
Keleten, amely biztosan eljön egy napon. Amikor ez a nap elérkezik, Japán
dönti majd el saját sorsát...42
Tíz évvel később ütött a bosszú órája, amikor Japán koreai és mandzsúriai
törekvései összeütközésbe kerültek a cári Oroszország érdekeivel.43 A tengerészeti
szakértőket lenyűgözte Togo admirális flottája, amely a döntő csuzimai csatában
megsemmisítette az orosz hajókat, másokat viszont a japán társadalom általános
hozzáállása ragadott meg. Port Arthur meglepetésszerű megtámadása (az ilyen
rajtaütést először az 1894-es kínai konfliktus során alkalmazták, majd 1941-ben
újították fel), valamint a győzelmet bármi áron kicsikarni akaró japán nacionalista
lelkesedés kedvező visszhangra talált nyugaton. Lenyűgözőek voltak a japán tisz­
tek és közlegények Port Arthur és Mukden körzetében vívott szárazföldi ütközetei,
ahol több tízezer katona esett el, amikor aknamezőkön, szögesdróton keresztül és
gépfegyvertüzben támadták és foglalták el az orosz lövészárkokat. Úgy látszott, a
szamurájszellem még a fejlett hadiipar korában is képes csupasz bajonettel biztosí­
tani a győzelmet. Ha a jó közszellem és a fegyelem még mindig létfontosságú
feltétele egy nemzet erejének és hatalmának, Japán bővelkedik ezekben a források­
ban - vélekedtek a kortárs katonai szakértők.
Japán azonban még ekkor sem volt teljes jogú nagyhatalom. Az volt a szerencsé­
je, hogy a még elmaradottabb Kínával és a katonailag nehézkes cári Oroszország­
gal került szembe, amely nem tudta sikeresen leküzdeni a Szentpétervár és a
Távol-Kelet közötti óriási távolságot. Az 1902-es angol-japán szövetség lehetővé
tette, hogy egy harmadik hatalom beavatkozásának veszélye nélkül harcoljanak
hazai területen. A japán tengerészet angol típusú hadihajókra, hadserege Krupp
gyártmányú fegyverekre támaszkodott. A legfontosabb az volt, hogy bár egyedül
képtelen volt a háború hatalmas költségeinek fedezésére, számíthatott amerikai és
brit kölcsönökre.44 Mint ahogy később kiderült, Japán már 1905 végén a pénzügyi
csőd szélén állt, amikor Oroszországgal megkezdődtek a béketárgyalások. A tokiói
közvélemény mindezt valószínűleg nem tudta, mert nagyon dühösen reagált az
Oroszországra kiszabott, viszonylag enyhe békefeltételekre. A győzelem teljes volt;
a japán haderőt dicsőítették és magasztalták; a gazdaság végül is talpra állt, és az
ország regionális nagyhatalmi rangját elismerték - mindezzel Japán „felnőtté”
vált. Ezután senki sem tehetett érdemleges lépést a Távol-Keleten úgy, hogy ne
számolt volna Japán reakciójával. Azt viszont továbbra sem lehetett kiszámítani,
hogy a szigetország esetleges további terjeszkedése milyen visszhangra találna a
régi nagyhatalmak részéről.

200
NÉMETORSZÁG

A birodalmi Németország felemelkedése közvetlenebb és tartósabb hatást gyako­

rolt a nagyhatalmi egyensúlyra, mint bármely más újonnan feltörekvő állam.
Németország - Japánnal ellentétben - nem geopolitikai elszigeteltségben, hanem a
régi európai államrendszer középpontjában alakult ki; létrejöttének puszta ténye
közvetlenül ütközött Ausztria-Magyarország és Franciaország érdekeivel, s meg­
változtatta valamennyi európai nagyhatalom viszonylagos helyzetét. Emellett Né­
metország ipari, kereskedelmi és katonai-haditengerészeti fejlődése rendkívül
gyors volt. Az első világháború előestéjén nemcsak Olaszországnál és Japánnál
volt háromszor-négyszer erősebb, de jócskán Franciaország és Oroszország előtt
járt, sőt valószínűleg már Nagy-Britanniát is megelőzte. 1914 júniusában a nyolc­
vanéves Lord Welby figyelmeztetett, hogy „az ötvenes évek Németországa még
jelentéktelen hercegecskék uralma alatt álló semmitmondó kis államok laza cso­
portja volt”;45 most viszont egy emberöltő alatt Európa legerősebb állama lett, s
folyamatosan növekedett. Ezért került „a német kérdés” olyan sokszor az 1890
utáni fél évszázad világpolitikájának középpontjába.
Itt csak néhány mozzanatot villanthatunk fel Németország robbanásszerű növe­
kedéséről.46 Népessége az 1890. évi 49 millióról 1913-ra 66 millióra emelkedett, s
ezzel Oroszország mögött a második helyre került Európában. Németországban
azonban az oktatás, a társadalmi ellátás és az egy főre eső jövedelem szintje jóval
meghaladta Oroszországét, így mind a lakosság számát, mind „minőségét” tekint­
ve nagyon erős ország volt. Ekkoriban 1000 olasz újoncból 330 volt analfabéta,
Ausztria-Magyarországon 220, Franciaországban 68, addig Németországban
1000 besorozott között csak 1 írástudatlant találtak.47 Ez nemcsak a német hadse­
reg számára volt előnyös, hanem a képzett munkásokra számító gyáraknak, a
művelt mérnököket igénylő iparvállalatoknak, a gyakorlott kémikusokat kereső
laboratóriumoknak és a vállalkozókra meg eladókra váró vállalatoknak is - s
ezeket az igényeket a német iskolarendszer, a műszaki főiskolák és az egyetemek
bőségesen kielégítették. A mezőgazdaság is hasznosította a tudomány eredményeit:
a német gazdálkodók már műtrágyákat használtak, és széles körű modernizációval
növelték a terméshozamot, amely lényegesen meghaladta bármely más nagyhata­
lom hektáronkénti eredményeit.48 A junkerek és a parasztszövetkezetek kiengesz­
telésére a német mezőgazdaságot jelentős védővámokkal támogatták az olcsóbb
amerikai és orosz élelmiszerekkel szemben; viszonylagos hatékonyságának kö­
szönhetően a mezőgazdasági szektor nem csökkentette olyan mértékben az egy
főre jutó nemzeti jövedelmet és terméket, mint a többi kontinentális nagyhatalom­
ban.
Németország ezekben az években mégis ipari fejlődésével tűnt ki igazán. Szénter­
melése az 1890. évi 89 millió tonnáról 1914-re 277 millió tonnára emelkedett, ez alig
maradt el Nagy-Britannia 292 milliója mögött, s jóval megelőzte Ausztria-Ma-
gyarországot (47 millió), Franciaországot (40 millió) és Oroszországot (36 millió).
Az acéltermelés növekedése még káprázatosabb volt. A német acélipar 1914-ben
17,6 millió tonnájával meghaladta Nagy-Britannia, Franciaország és Oroszország

201
együttes termelését. Még impozánsabb volt Németország teljesítménye a XX.
századi elektromos, optikai és vegyiparban. Olyan óriásvállalatok kerültek az
európai villamosipar élére, mint a Siemens és az AEG, amelyek együtt összesen
142000 embert foglalkoztattak. A német vegyipari vállalatok - a Bayer és a
Hoechst vezetésével - a világ iparifesték-anyagainak 90%-át termelték. Ez a siker­
sorozat természetesen kihatott a német kereskedelemre is. 1890 és 1913 között a
német kivitel megháromszorozódott, s így megközelítette a világ vezető exportőrét,
Nagy-Britanniát; az sem meglepő, hogy a háború előestéjére a német kereskedelmi
flotta a második helyre került a nemzetközi versenyben. Ekkor a világ ipari
termeléséből való részesedése (14,8%) már meghaladta Nagy-Britanniáét (13,6%),
és két és félszerese volt Franciaországénak (6,1%). Németország valósággal Euró­
pa gazdasági energiaforrásává vált, és még a sokat emlegetett tőkehiány sem
lassította ezt a folyamatot. Nem csoda, hogy a nacionalisták, mint Friedrich
Naumann is, ujjongtak e hatalmas növekedés láttán, amely véleményük szerint
megmutatja Németország valódi pozícióját a világban. „Ezek a német faj sajátos­
ságai” - írta Naumann. - „Van hadserege, tengerészete, pénze és hatalma... A
hatalom modem, gigantikus megnyilvánulásai csak akkor lehetségesek, ha egy
tevékeny nép a szervezetében érzi a tavasz nedveit.”49
Korántsem meglepő, hogy a Naumann-féle publicisták és még inkább az olyan
elvakult expanzionista csoportok, mint a Pángermán Szövetség vagy a Német
Tengerészeti Szövetség sürgették a német befolyás európai és tengerentúli kiterjesz-
tését. Az „új imperializmus” e korszakában mindegyik nagyhatalom hasonló
húrokat pengetett. Gilbert Murray csípősen jegyezte meg 1900-ban, hogy úgy
látszik, mindegyik ország azt hajtogatja: „Mi vagyunk a nemzetek dísze, virága...
Csak mi uralkodhatunk más népek felett.”50 1895 után a vezető német körök
szintén meg voltak győződve arról, hogy egy kellő pillanatban szükségessé válik a
nagyarányú területi terjeszkedés; Tirpitz admirális szerint a német iparosodás és a
tengerentúli hódítások „olyannyira feltartóztathatatlanok, mint a természeti törvé­
nyek”; von Bülow kancellár pedig kijelentette: „Nem az a kérdés, hogy akarunk-e
gyarmatosítani vagy sem, hanem az, hogy gyarmatosítanunk kell, akár akarjuk,
akár nem.” Vilmos császár patetikusan jelentette be, hogy Németországnak „nagy
feladatai voltak a régi Európa szűk határain kívül”, ugyanakkor a kontinens
egyfajta békés „napóleoni főhatalma”-ként is elképzelte Németországot.51 A hang­
nem tehát elég komolyan megváltozott Bismarckhoz képest, aki nem győzte hang­
súlyozni, hogy Németország „elégedett” hatalom, amely Európában a status quo
megőrzésére törekszik, és (az 1884-85. évi gyarmatosítási kísérletek ellenére) nem
érdeklődik tengerentúli területek iránt. Helytelen azonban eltúlozni a terjeszkedés­
sel kapcsolatos német „ideológiai egyetértés”52 erőszakos természetét; francia és
orosz, angol és japán, amerikai és olasz államférfiak szintén bejelentették országuk
gyarmattartó elhivatottságát, legfeljebb kevésbé határozott és agresszív hangnem­
ben.
A német expanzionizmusban az volt valóban jelentős, hogy az ország vagy már
rendelkezett azzal a fegyverzettel, amellyel meg lehetett változtatni a status quót,
vagy megvoltak az anyagi forrásai, hogy előállítsa őket. Ez leghatásosabban a

202
német haditengerészet 1898 utáni fejlődésében mutatkozott meg, amely Tirpitz
vezetése alatt a hatodikról a második helyre lépett elő a világ flottái között, egyedül
az angol haditengerészet előzte meg. A háború előestéjére a német hadiflotta
tizenhárom dreadnought típusú nagy csatahajóból, tizenhat régebbi hadihajóból és
öt cirkálóból állt. Ez olyan jelentős erőt képviselt, hogy a brit Admiralitás fokoza­
tosan visszavezényelte tengerentúli bázisairól szinte valamennyi hadihajóját az
Északi-tengerre. Egyre inkább megmutatkozott, hogy a német hajók minden
tekintetben fölényben vannak riválisaikkal szemben (jobb belső felépítés, hatáso­
sabb lövedékek, kitűnő optikai felszerelés, nagyszerű tüzérségi irányítás, éjszakai
manőverezés stb.).53 Bár Tirpitz admirális sohasem tudta megszerezni azt a hatal­
mas összeget, amely az „angolokéval azonos erejű”54 haditengerészet megteremté­
séhez szükséges lett volna, mégis sikerült olyan erős flottát építenie, amely megfé­
lemlítette a rivális Franciaországot és Oroszországot.
Németország ekkori szárazföldi haderejét a megfigyelők nem tartották elég
ütőképesnek; az 1914 előtti évtizedben a német hadsereg valóban jóval kisebb volt
a cári Oroszország haderejéhez képest, hozzávetőleg Franciaországéval volt azo-
noJ szinten. De a látszat csalt. A német kormány elsősorban Tirpitz hadiflottáját
fejlesztette a költségvetésből, míg a szárazföldi hadsereget egyelőre alacsonyabb
szinten tartotta.55 Amikor 1911—12-ben a feszült nemzetközi helyzet a hadsereg
nagyarányú bővítésére késztette Berlint, lenyűgöző volt a gyors sebességváltás.
1910 és 1914 között a szárazföldi hadsereg költségvetése 204 millió dollárról 442
millió dollárra emelkedett, míg Franciaország hasonló kiadásai 188 millió dollár­
ról csupán 197 millióra növekedtek. A franciák besorozták a szolgálatra alkalmas
fiatalok 89%-át, míg a németek csak 53%-át. 1914-re már Oroszország is 324
millió dollárt költött hadseregére, de ez rendkívüli megterhelést jelentett: a védelmi
költségek az ország nemzeti jövedelmének 6,3%-át tették ki, míg Németországban
csak 4,6%-át.56 Németország - Nagy-Britanniát leszámítva - könnyebben tudta
elviselni a fegyverkezés terhét, mint bármely más európai állam. Amíg a német
hadsereg több millió tartalékost tudott mozgósítani és felszerelni, és az oktatás és
kiképzés magasabb színvonalának köszönhetően be is tudta vetni őket a hadműve­
letekben, addig Franciaország és Oroszország képtelen volt erre. A francia vezér­
kar úgy értékelte, hogy tartalékosai csak a vonalak mögött használhatók;57 Orosz­
országban pedig nem volt elég fegyver, csizma és egyenruha az elméletileg több
milliós tartalék felszerelésére, s ugyanígy hiányzott a hadsereg irányításához szük­
séges tisztikar is. Még ezek az adatok sem mutatják meg teljes mélységében a német
katonai kapacitást, mert sok volt a mennyiségileg nem mérhető tényező is, mint a
jó belső összeköttetés, gyors mozgósítási ütemtervek, magas szintű vezetőképzés,
fejlett technológia és így tovább.
Földrajzi és diplomáciai helyzete azonban gyengítette a Német Birodalmat.
Mivel a kontinens közepén terült el, növekedése egyidejűleg több nagyhatalmat
fenyegetett. Erős hadigépezete és az európai határok újrarendezését sürgető pán-
germán mozgalom a franciákat és az oroszokat egyaránt riasztotta, a veszélytudat
közelebb is vitte őket egymáshoz. A német haditengerészet gyors növekedése
nyugtalanította Nagy-Britanniát, Hollandia és Észak-Franciaország pedig mindig

203
érezte a rejtett német fenyegetést. Egy tudós szerint Németország „körülzártnak
született”.58 Bár a német terjeszkedés a tengerentúlra irányult, egy lépést sem
tehettek anélkül, hogy ne keresztezték volna egy másik nagyhatalom érdekeit. Egy
latin-amerikai kaland háborút jelentett volna az Egyesült Államokkal. A Kína felé
irányuló terjeszkedést Oroszország és Nagy-Britannia fogadta ingerülten az 1890-
es években, míg az oroszok feletti 1905-ös japán győzelem után egyenesen felesleges
volt minden próbálkozás. A bagdadi vasút kiépítésére tett német kísérletek egy­
aránt nyugtalanították Londont és Szentpétervárt. A portugál gyarmatok meg­
szerzésére tett lépések az angolok ellenállásába ütköztek. Míg az Egyesült Államok
akadálytalanul kiterjeszthette befolyását a nyugati féltekére, Japán benyomulha­
tott Kínába, Oroszország és Nagy-Britannia hódíthatott a Közel-Keleten, és Fran­
ciaország „kikerekíthette” birtokait Északnyugat-Afrikában, addig Németország­
nak semmi sem jutott. Amikor von Bülow híres 1899-es „kalapács vagy üllő”
beszédében dühödten jelentette ki: - „Nem engedhetjük semmilyen idegen hata­
lomnak, semmilyen idegen Jupiternek, hogy azt mondja nekünk: «Mit lehet még
tenni? A világ már fel van osztva!»” - ezzel a németek állandó sérelmének adott
hangot. Nem csoda, hogy a német publicisták a világ újrafelosztását követelték.59
A felemelkedő országok természetesen mindig meg akarták változtatni az olyan
nemzetközi berendezkedést, amely csak a régi nagyhatalmak számára jelentett
előnyt.60 Reálpolitikai szemszögből az volt a kérdés, hogy egy új hatalom el tud-e
érni területi változásokat, anélkül, hogy túlzott ellenkezést váltana ki. A földrajzi
helyzetnek fontos szerepe volt, de kiemelt jelentőségűvé vált a diplomácia is, mert
Németországnak nem voltak geopolitikai előnyei, mint például Japánnak, tehát
diplomáciai tevékenységét kellett kiemelkedően magas színvonalra emelnie. Ami­
kor Bismarck 1871 után látta azt a nyugtalanságot és féltékenységet, amelyet a
Második Német Birodalom hirtelen felemelkedése keltett, arra törekedett, hogy
meggyőzze a nagyhatalmakat (különösen a peremhatalmakat, Oroszországot és
Nagy-Britanniát): Németországnak nincsenek további területi követelései. A bá­
torságát mindenáron fitogtatni kívánó Vilmos császár és tanácsadói már sokkal
kevésbé voltak óvatosak. Jóllehet kifejezésre juttatták elégedetlenségüket a fennál­
ló berendezkedéssel szemben, de - és ez volt a legnagyobb hiba - a berlini államgé­
pezet nagyra törő birodalmi céljainak kulisszái mögött hatalmas káosz és bizonyta­
lanság rejlett. A hibák jelentős része II. Vilmos jellemgyengeségeire vezethető
vissza, s mindezt fokozták a bismarcki alkotmány alapvető hibái; hiányzott egy
olyan (kabinetszerü) testület, amely együttesen felelt volna az általános kormány­
politikáért, a különböző osztályok és érdekcsoportok mindennemű felső ellenőrzés
és fontossági sorrend nélkül hajszolták céljaikat.61 A haditengerészetet szinte
kizárólag egy Anglia elleni háború gondolata foglalkoztatta; a hadsereg Franciaor­
szág megsemmisítését tervezgette; a bankárok és az üzletemberek a Balkán, Török­
ország, illetve a Közel-Kelet irányába akartak terjeszkedni, hogy megszüntessék az
orosz befolyást. A következmény - sajnálkozott 1914 júliusában Bethmann-Holl-
weg kancellár - az volt, hogy „mindenkit kihívtunk, mindenkinek útjába kerül­
tünk, miközben valójában senkit sem gyengítettünk meg”.62 Egy egoista és gya­
nakvó nemzetállamokból álló világban nem ez volt a siker receptje.

204
 Végül fennállt a veszély, hogy a diplomáciai vagy a területi sikerek elmaradása
kihat a vilmosi Németország törékeny belpolitikájára, az ipari robbanás időszaká­
ban ugyanis a junker elitet aggasztotta a mezőgazdaság iránti érdeklődés viszony­
lagos csökkenése, a szervezett munkások szaporodása és a szociáldemokraták
befolyásának növekedése. Igaz, 1897 után a Weltpolitik követését jelentősen meg­
határozta az a számítás, hogy politikai népszerűsége folytán elterelné a figyelmet
Németország belpolitikai repedéseiről.63 A berlini rezsimnek azonban állandóan
azzal a kettős veszéllyel kellett számolnia, hogy ha meghátrál egy „idegen Jupiter”-
rel való összeütközés elöl, akkor a császárral és tanácsadóival szemben kihívja a
német nacionalista közvélemény nemtetszését; míg ha egy valódi háborúba bocsát­
kozik, nem egyértelmű, hogy a munkások, katonák, tengerészek tömegeinek ter­
mészetes hazafiassága ellensúlyozni tudja-e az őskonzervatív porosz-germán állam
iránti ellenszenvet. Míg egyes megfigyelők úgy érezték, hogy egy háború felsora­
koztatná a nemzetet a császár mögé, mások attól féltek, hogy ez csak tovább
rongálná a német szociálpolitika építményét. Itt azonban ismét az összefüggéseket
kell látni: Németország belső gyengeségei ugyanis közel sem voltak olyan komo­
lyak, mint Oroszország vagy Ausztria-Magyarország problémái, de mégis léteztek,
és bizonyosan befolyásolhatták az ország részvételét egy hosszadalmas „totális”
háborúban.
Számos történész úgy véli, hogy a birodalmi Németország „különleges eset”
volt, egy Sonderweg-et (külön utat) követett, amely később majd a nemzetiszocia­
lizmus túlkapásaiban összegezödik. Ha szigorúan a századforduló körüli politikai
állapotokat tekintjük, nehéz bizonyítani ezt az állítást: az orosz és az osztrák
antiszemitizmus volt olyan erős, a francia sovinizmus pedig legalább annyira
szembeszökő, mint a németek hasonló megnyilvánulásai, és Japánban ugyanolyan
széles körben terjedt el egyedi kultúrájuk és kiválasztottságuk tudata, mint Német­
országban. Az itt vizsgált hatalmak mind „különlegesek” voltak, és az imperializ­
mus korszakában mindegyik buzgón bizonyítani is akarta különlegességét. A
hatalmi politika szempontjából azonban Németországnak valóban voltak döntő
jelentőségű egyedi vonásai. Az egyetlen nagyhatalom volt, amely egyesítette a
nyugati demokráciák modern ipari erejét a keleti monarchiák autokratikus döntés­
hozatali mechanizmusával.64 Az Egyesült Államokon kívül egyedül ez az új hata­
lom rendelkezett ténylegesen azzal az erővel, amellyel megkérdőjelezhette a létező
rendet. Ez a felemelkedő nagyhatalom viszont abban is egyedülálló volt, hogy akár
keletre, akár nyugatra kívánt terjeszkedni, csakis szomszédai kárára tehette; és
jövőbeli növekedése (Calleo szavaival) „közvetlenül” és nem „közvetve” aknázta
alá az európai egyensúlyt.65 Veszélyes puskaporos hordóhoz volt hasonló ez a
nemzet, amely Tirpitz szerint úgy érezte: „az elveszített tér visszaszerzése ...
élet-halál kérdése”.66

A felemelkedő államok számára az áttörés létfontosságúnak látszott, de a nyomás

alatt álló, pozícióikat konzerválni próbáló régebbi nagyhatalmak még sürgetőbb
helyzetben voltak. Ismét rá kell mutatnunk a három nagyhatalom, Ausztria-
Magyarország, Franciaország és Nagy-Britannia közötti igen jelentős különbsé­

205
gekre - különösen az első és az utolsó állam esetében mutatkozó eltérésekre. Az
kétségtelen, hogy a világeseményekre gyakorolt hatalmi befolyásuk bizonyítható­
an csökkent a XIX. század végére, az 50-60 évvel korábbi állapotokhoz viszonyít­
va,67 még akkor is, ha védelmi költségvetésük magasabb volt, gyarmatbirodalmuk
pedig növekedett, és ha (mint Franciaország és Ausztria-Magyarország esetében)
még további területi követeléseik is voltak Európában. Teljes joggal állíthatjuk,
hogy e nemzetek vezetői tudták, hogy a nemzetközi helyzet már jóval bonyolultabb
és fenyegetőbb, mint elődeik korában. E tény ismerete radikális politikai változta­
tások fontolgatására kényszerítette őket annak érdekében, hogy megfelelhessenek
az új körülményeknek.

AUSZTRIA-MAGYARORSZÁG

A régebbi hatalmak közül vitathatatlanul az Osztrák-Magyar Monarchia volt a

leggyengébb - sőt (Taylor véleménye szerint) már majdnem le is csúszott az
élvonalból68 -, de ez a makrogazdasági statisztikák alapján nem olyan nyilvánvaló.
A figyelemre méltó emigráció ellenére népessége az 1890-es 41 millióról 1914-re 52
millióra emelkedett, így meghaladta Franciaország és Olaszország, sőt valamelyest
Nagy-Britannia lélekszámút is. Ezekben az évtizedekben a monarchiában is lénye­
gesen fokozódott az iparosítás üteme, bár a változás talán gyorsabb volt 1900 előtt,
mint azután. Széntermelése 1914-ben elérte a tekintélyes 47 millió tonnát, ami több
volt, mint Franciaországé vagy Oroszországé, s még acéltermelése és energiafo­
gyasztása sem maradt el jelentősen a kettős szövetség hatalmaitól. Textilipara is
fellendült, emelkedett a sörárpa- és cukorrépa-termelés, kiaknázták a galíciai
olajmezőket, megkezdték a magyarországi mezőgazdaság gépesítését, a Skoda-
fegyvergyár terjeszkedett, a nagyobb városokba bevezették az elektromosságot, és
az állam erőteljesen támogatta a vasútépítést.69 Bairoch egyik számítása szerint az
Osztrák-Magyar Monarchia bruttó nemzeti terméke 1913-ban lényegileg azonos
volt Franciaországéval70 (ez ugyan kissé gyanús), és Farrar megállapítása alapján
az „európai hatalomból” való részesedése az 1890-es 4%-ról 1910-ben 7,2%-ra
emelkedett.71 Mindamellett világos, hogy az 1870-től 1913-ig terjedő időszakban a
birodalom fejlődésének mértéke a legmagasabbak között volt Európában, s ipari
potenciálja még Oroszországénál is gyorsabban növekedett.72
Ha azonban részletesebben vizsgáljuk Ausztria-Magyarország gazdasági és
társadalmi helyzetét, jelentős hiányosságokat fedezhetünk fel. Talán a legalapve­
tőbb közülük az egy főre eső jövedelem és termék közötti óriási területi különbség,
amely nagymértékben tükrözte a svájci Alpoktól Bukovináig terjedő térség társa­
dalmi-gazdasági és etnikai sokszínűségét. 1910-ben például Galícia és Bukovina
lakosságának 73%-a foglalkozott mezőgazdasággal, míg a birodalmi átlag 55%
volt; de a vagyoni egyenlőtlenségek sokkal jelentősebbek és riasztóbbak voltak: az
egy főre eső jövedelem Alsó-Ausztriában (850 korona) és Csehországban (761
korona) jóval meghaladta a galíciai (316 korona), a bukovinai (310 korona) és a
dalmáciai (264 korona) átlagot.73 Míg az ipar az osztrák és cseh területeken, a

206
mezőgazdaság pedig Magyarországon fejlődött erőteljesen, addig a népesség a
legszegényebb szlávok lakta térségben emelkedett leggyorsabban. Következéskép­
pen Ausztria-Magyarország egy főre eső iparosodottsági szintje még mindig jóval
a vezető nagyhatalmak mögött maradt, s abszolút termelési növekedése ellenére a
világ ipari termeléséből való részesedése pusztán 4,5% körül mozgott ezekben az
évtizedekben. Ez a gazdasági bázis pedig nem volt elég erős ahhoz, hogy megfelelő
alapot biztosítson Ausztria-Magyarország stratégiai feladatainak megoldásához.
A viszonylagos elmaradottságot csak egy japán vagy francia típusú erős nemze­
ti-kulturális összetartás kompenzálhatta volna, de éppen a monarchiában élt a
legsokszínűbb népcsoport az európai országok között74 - amikor 1914-ben kitört
a háború, a mozgósítási parancsot például tizenöt különböző nyelven kellett
kinyomtatni. Annak ellenére, hogy az Ifjúcsehek meglehetősen hangoskodtak,
Ferenc József és tanácsadói számára mégsem a csehországi németek és csehek
közötti régi feszültség jelentette a legfőbb problémát. Magyarország és Ausztria
viszonya az 1867. évi kiegyezést követő egyenlőség ellenére továbbra is feszült
maradt, s szüntelen összeütközésekhez vezetett a vámok, a kisebbségekkel való
bánásmód, a hadsereg „magyarosítása” és egyéb fontos kérdésekben. Ezért nyuga­
ti megfigyelők 1899-ben már az egész monarchia felbomlásától tartottak, és Del-
cassé francia külügyminiszter titokban újraértékelte az Oroszországgal kötött
kettős szövetség feltételeit; attól féltek, hogy ha Németországhoz kerülnek a mo­
narchia volt területei, akkor a németek megkaparinthatják az adriai partokat is.
Mi több, 1905-re a bécsi vezérkar csendben elkészítette Magyarország katonai
megszállásának tervét, arra az esetre, ha a válság elmélyülne.75 Bécs nemzetiségi
problémáinak listája nem a csehekkel és a magyarokkal végződött. Délen az
olaszok nehezményezték területük erőszakos germanizálását, s a határ túlsó olda­
láról, Rómából vártak segítséget; az erdélyi románok viszont Bukarest felé von­
zódtak. A lengyelek viszont csendben voltak, elsősorban azért, mert a Habsburg
Birodalom alattvalóiként jóval szabadabban élhettek, mint a német és orosz
uralom alatt álló területeken. A monarchia egységére nézve a legnagyobb veszélyt
a déli területeken élő szlávok jelentették, mivel ezek Szerbiától, illetve a távolabbi
Oroszországtól vártak segítséget. Bécsi liberális körök időnként sürgették a dél­
szláv igények kompromisszumos megoldását, de a magyar dzsentriréteg - amely
ellenezte az ország különleges státusának legcsekélyebb csorbítását is, és Magyar­
országon belül sem engedett az etnikai kisebbségek diszkriminációjából - semmi­
lyen kompromisszumra nem mutatott hajlandóságot. Miután a mérsékelteket
megfosztották a kérdés politikai megoldásának lehetőségétől, megnyílt az út az
olyan osztrák-német nacionalisták előtt, mint Conrad tábornok vezérkari főnök,
aki a szerb kérdés erőszakos megoldását sürgette. Bár Ferenc József császár és
király igyekezett mértéket tartani, ez a lehetőség maradt az ultima ratio, ha a
monarchia fennmaradását valóban veszély fenyegetné.
Ezek a problémák kétségtelenül hátrányosan befolyásolták Ausztria- Magyaror­
szág erejét, bár a sokszínű etnikai megoszlás még nem jelentett szükségszerűen
katonai gyengeséget. A hadsereg továbbra is egyesítette a nemzetiségeket, és a
szolgálati szabályzat kiválóan alkalmazkodott a soknyelvű katonai parancsrend­

207
szerhez; nem felejtették el az oszd meg és uralkodj régi alapelvét sem, amikor a
helyőrségek elhelyezésére és a csapatok összeállítására került sor. A cseh és magyar
egységek lelkes együttműködésére azonban egyre kevésbé lehetett számítani, és a
horvátok (akik évszázadokon át biztosították a déli határok védelmét) hűségét is
megingatta a magyar elnyomás. Bécs klasszikus válasza az volt az elszakadási
törekvésekre, hogy bizottságokat hozott létre, új munkalehetőségeket teremtett,
adókedvezményeket engedélyezett, több vasútvonalat építtetett és így tovább.
„1914-ben jóval több mint hárommillió közalkalmazott irányította az iskolákat, a
kórházakat, a közjóléti intézményeket, az adózást, a vasutat, a postát stb. ... így
hát ... nem maradt sok pénz magára a hadseregre.”76 Wright adatai szerint a
hadikiadások a „nemzeti (vagyis központi kormányzati) költségvetés” jóval kisebb
hányadát tették ki az Osztrák-Magyar Monarchiában, mint bármely más nagyha­
talomban.77 Míg földközi-tengeri flottájának sohasem voltak az olasz, különösen
pedig a francia flottához hasonló anyagi eszközei, a hadseregnek pedig legfeljebb
a porosz és az orosz haderők támogatásának fele-harmada jutott. A felszerelés,
különösen a tüzérség fegyverzete korszerűtlen volt és kevés. Töke hiányában
mindössze a rendelkezésre álló emberanyag 30%-át lehetett besorozni, sokat küld­
tek „tartós eltávozásra”, vagy csak nyolchetes kiképzést kaptak. Ezzel a rendszer­
rel nem lehetett megfelelően hatékony tartalékot kiképezni háború esetére.78
Amikor a századfordulót követő évtizedben fokozódott a nemzetközi feszültség,
az Osztrák-Magyar Monarchia stratégiai helyzete igencsak labilisnak látszott.
Belső megosztottsága a szétesés veszélyével fenyegetett, és bonyolította a szomszé­
daival való kapcsolatot. Bár gazdasági növekedése jelentős volt, nem lehetett
elegendő az olyan nagyhatalmakhoz való felzárkózásra, mint Nagy-Britannia vagy
Németország. A többi nagyhatalomhoz képest a legalacsonyabb volt az egy főre
jutó védelmi költség, és a sorköteles ifjúság jóval kisebb hányadát sorozták be a
hadseregbe, mint a többi kontinentális állam. Miután a monarchiának igen sok
volt a lehetséges ellenfele, a vezérkarnak egész sor potenciális hadjáratra kellett
felkészülnie - ilyen problémákkal kevés nagyhatalomnak kellett megbirkóznia.
Az a sajnálatos tény, hogy az Osztrák-Magyar Monarchiának több lehetséges
ellenfele volt, szintén egyedülálló földrajzi helyzetének és soknemzetiségű állambe­
rendezkedésének volt köszönhető. A hármas szövetség ellenére 1900 után növeke­
dett a feszültség Olaszországgal, és Conrad számos alkalommal érvelt a déli
szomszéd elleni katonai csapás mellett; jóllehet, mind a külügyminiszter, mind a
császár egyértelműen elutasította javaslatait, a helyőrségek és az erődítmények
folyamatosan épültek az olasz határ mentén. Keleten Románia okozott problémá­
kat, mert 1912-re már határozott fenyegetést jelentett, ahogy közeledett a szemben
álló táborhoz. De a legtöbb fejfájást Szerbia okozta, mely Montenegróval együtt
mágnesként vonzotta a birodalomban élő délszlávokat, így e két rákos daganatot
meg kellett semmisíteni. E kívánatos megoldás ellen az szólt, hogy Szerbia megtá­
madása könnyen kiprovokálhatja Ausztria-Magyarország legnagyobb riválisa, a
cári Oroszország katonai válaszát. Félő volt, hogy miközben az osztrák-magyar
hadsereg zöme Belgrádon túl nyomulna előre dél felé, az oroszok megszállnák az
északkeleti frontvonalat. A rendkívül harcias Conrad kifejtette: a „diplomaták

208
dolga”,79 hogy a birodalomnak ne egyszerre kelljen harcolnia ezekkel az ellensé­
gekkel; míg saját, 1914 előtti háborús terveit egy fantasztikus katonai zsonglőrmu­
tatvány előkészületeihez lehetett leginkább hasonlítani. Míg a kilenc szárazföldi
alakulatból álló főerő (A-Staffel) készen állna akár Olaszország vagy Oroszország
elleni bevetésre, egy három hadtestből álló csoportot mozgósítanának Szerbia-
Montenegró ellen (Minimalgruppe Balkan). Négy hadtestből álló stratégiai tarta­
lék (BStaffel) állna készen „vagy az A~Staffel megerősítésére (mely ezáltal hatal­
mas támadóerővé válna), vagy ha sem Olaszország, sem Oroszország felől nem
fenyeget veszély, csatlakozna a Minimalgruppe Balkan-hoz, és együtt támadnák
Szerbiát”.80
A dolog lényege egyszerűen az volt, hogy Ausztria-Magyarország másodrangú
forrásokra támaszkodva próbálta eljátszani a nagyhatalom szerepét.81 Az a re­
ménytelen erőfeszítés, hogy a birodalom valamennyi fronton erős legyen, azzal a
kockázattal járt, hogy mindenütt meggyengül; mindenesetre emberfölötti követel­
ményeket állított a birodalom vasúti hálózata és az azt irányító törzstisztek elé.
Ezek a hadműveleti problémák megerősítették azt, amit a legtöbb bécsi megfigyelő
már 1870 óta elfogadott: egy nagyhatalmak közti háború esetén Ausztria-Magyar­
országnak szüksége van Németország támogatására. Egy osztrák-olasz konfliktus­
nál (melyre Conrad félelmei ellenére legkevesebb volt az esély) erre még nem lenne
szükség; de ha Ausztria-Magyarország háborúba sodródna a Balkánon, s Orosz­
ország Szerbiát támogatná, akkor elengedhetetlenné válna a német hadsereg segít­
sége; ezért igyekezett Conrad már 1914 előtt többször is biztosítani Berlin támoga­
tását. A hadműveletekre való felkészülés körülményei és módszerei rávilágítanak
arra, amit a kortársak többsége már akkor is felismert, de egyes későbbi történé­
szek nem hajlandók elfogadni:82 tehát ha a Balkánon és magábai a monarchiában
tovább folytatódik a nacionalista forrongás, akkor gyakorlatilag lehetetlenné válik
József császár egyedi, bár anakronisztikus örökségének megőrzése. Ha pedig ez
bekövetkezik, vége az európai egyensúlynak.

FRANCIAORSZÁG

1914-ben Franciaország helyzete előnyösebb volt, mint Ausztria-Magyarországé.

A legfontosabb talán, hogy csak Németország volt az ellensége, s erre tudta
összpontosítani teljes erejét. Most más volt a helyzet, mint az 1880-as évek végén,
amikor Franciaország Nagy-Britannia riválisaként lépett fel Egyiptomban és Nyu-
gat-Afrikában, tengerészete versenyre kelt az angol‘haditengerészettel, vitái majd­
nem tettlegességig fajultak Olaszországgal, és revánsra készült Németország el­
len.83 Még akkor is problematikus maradt a francia stratégia, amikor óvatosabb
politikusok már visszatérítették az országot a szakadék széléről az Oroszországgal
kötött szerződés kiindulópontjaihoz. Vitathatatlanul legfélelmetesebb ellenfele, a
Német Birodalom, most erősebb volt, mint valaha. De - legalábbis a franciák
szerint - éppoly veszélyes volt az olasz fenyegetés a tengeren és a gyarmatosítás
területén, mert egy esetleges háború minden bizonnyal az olaszokkal szövetséges

209
Németországot is érintené. így a hadsereg jó néhány osztagát délkeleten kellett
állomásoztatni; ugyanakkor a tengerészet ismét szembekerült azzal a régi problé­
mával, hogy a földközi-tengeri vagy az atlanti kikötőkbe összpontosítsák-e a
flottát, vagy vállalják a két kisebb részre osztás kockázatait.84
Az angol-francia kapcsolatok még jobban romlottak 1882 után, amikor az
angolok elfoglalták Egyiptomot. 1884-től erősödött a két ország tengeri versengé­
se. Az angolok nem akarták elveszíteni összeköttetési vonalaikat a Földközi-tenger
térségében, emellett féltek egy Csatornán keresztül várható francia inváziótól is.85
Állandósultak és egyre fenyegetőbbé váltak az angol-francia gyarmati összetűzé­
sek. 1884-85-ben a Kongó-vidék, az 1880-as és 1890-es években folyamatosan
Nyugat-Afrika megosztása felett vitatkoztak, 1893-ban pedig majdnem háborút
kezdtek Sziám (Thaiföld) miatt. 1898-ban Kódoknál (Fashoda) Kitchener hadse­
regének és Marchand kisebb expedíciós alakulatának összecsapása lezárta a Nílus-
völgy feletti ellenőrzés megszerzéséért tizenhat éve tartó angol-francia vetélkedést.
Ez alkalommal a franciák visszavonultak ugyan, de továbbra sem adták fel agresz-
szív imperialista törekvéseiket. Timbuktu vagy Tonkin lakossága még egyáltalán
nem tartotta hanyatló hatalomnak Franciaországot, amely 1871 és 1900 között
kilencmillió négyzetkilométerrel növelte területeit, és Nagy-Britannia után vitatha­
tatlanul övé volt a legnagyobb tengerentúli gyarmatbirodalom. Bár ezeken a
területeken a kereskedelem nem volt túl jelentős, Franciaországnak figyelemre
méltó expedíciós hadserege és több elsőrangú tengerészeti bázisa volt Dakartól
Saigonig. Még a Közép-Keleten vagy Dél-Kínában is, ahol nem voltak területi
érdekeltségei, meghatározó volt Franciaország befolyása.86
Gyarmati politikája azért lehetett ilyen dinamikus, mert a francia kormány­
struktúra lehetővé tette egy bürokratákból, gyarmati kormányzókból és „gyarmat-
rajongókból” álló kis csoport számára egy olyan stratégia megvalósítását, amelyet
a harmadik köztársaság gyorsan váltakozó kormányzati körei nemigen tudtak
irányítani.87 A változékony francia parlamentáris élet elősegítette és erősítette a
birodalmi politikát azáltal, hogy az ügyek intézését állandó tisztviselők és a gyar­
mati „lobby”-hoz tartozó barátaik kezébe adta; ez azonban kedvezőtlenül hatott
a tengerészeti és hadügyekre. A sűrűn váltakozó tengerészeti miniszterek között
akadtak egyszerű, gátlástalan karrieristák, de olyanok is, akiknek határozott, ám
egymástól mindig eltérő véleményük volt a tengerészeti stratégiáról. Ebből követ­
kezett, hogy bár jelentős összegeket fordítottak ezekben az évtizedekben a francia
tengerészet céljaira, a pénzt nem jól használták fel: a fejlesztési programok tükröz­
ték az adminisztráció elképzeléseinek gyakori változásait, egyesek a guerre de
course-t (a kereskedelmi rablóháborút) részesítették előnyben, mások a hadiflotta
bővítését; a zavaros és egymásnak ellentmondó stratégiák eredménye olyan hetero­
gén francia haditengerészet lett, amely nem versenyezhetett az angol, illetve később
a német flottával.88 A politika kétségtelenül erősen hatott a tengerészeire, de ez
szinte semmiség volt a szárazföldi erőkre gyakorolt befolyásához képest. A tiszti­
kar ellenszenvvel viseltetett a republikánus politikusok iránt, és polgári-katonai
összeütközések egész sora (a Dreyfus-ügy volt a leghírhedtebb) gyengítette Fran­
ciaországot, és kérdésessé tette a hadsereg hűségét és hatékonyságát. A polgári­

210
katonai vitákat csak az 1911 utáni széles körű nacionalista hullám tudta háttérbe
szorítani, mert össze kellett fogniuk a német ellenséggel szemben; ám nem lehettek
biztosak abban, hogy a túlzásba vitt politizálás nem okozott-e helyrehozhatatlan
károkat a francia hadseregben.89
Jól láthatóan gyöngítette Franciaország belső erejét gazdasági helyzete is.90 Az
amúgy is bonyolult helyzet megítélését tovább nehezítette, hogy a gazdaságtörténé­
szek eléggé részrehajlóan ítéltek meg különböző mutatókat. A pozitív oldalon:

Ebben a korszakban rohamosan fejlődtek a bankok és pénzintézmények ipari

befektetései és külföldi hitelügyletei. Modern vas- és acélipart teremtettek, új,
hatalmas gyárakat építettek, különösen a lotaringiai érclelőhelyeken. Az
észak-franciaországi szénbányák körzetében kialakult az iparvidékek jól is­
mert és visszatetsző arculata. Számottevő volt a gépesítés és az új iparágak
fejlődése ... A kiemelkedő francia vállalkozók és újítók előkelő helyet vívtak
ki maguknak a XIX. század végi-XX. század eleji acéltermelésben, gépesítés­
ben, autó- és repülőgépgyártásban. A Schneider, Peugeot, Michelin és Re­
nault cégek az élvonalba kerültek.91

Amíg Henry Ford tömegtermelési módszerei nem váltak uralkodóvá, Franciaor­

szág volt az első a világ autógyártásában. Az 1880-as években ismét ugrásszerű
fejlődés következett be a vasútépítésben, anely a korszerű távíró- és postai rend­
szerrel és a belföldi vízi utakkal együtt meggyorsította a belföldi piacok kialakulá­
sát. A mezőgazdaságot védte az 1892. évi Méline-féle vámrendszer, és továbbra is
a legjobb minőségű, nagyobb hasznot hajtó áruk termelését szorgalmazták. Ezek­
nek az évtizedeknek az abszolút gazdasági mutatóit és az alacsony népességnöve­
kedést figyelembe véve, a Franciaország lélekszámához viszonyított termelési érté­
kek kedvezőnek látszanak (például az egy főre eső export mennyisége stb.).
Végül tagadhatatlan tény volt, hogy Franciaországnak nagyon sok a mozgósít­
ható tőkéje, amelyet fel lehetett használni (és rendszeresen fel is használták) az
ország diplomáciai és stratégiai érdekeinek szolgálatában. Ennek legszembetűnőbb
jele volt az 1871. évi német jóvátétel gyors kifizetése, amelynek pedig - Bismarck
téves számítása szerint - hosszú évekre nyomorékká kellett volna tennie Franciaor­
szágot. De a francia tőke különböző európai és Európán kívüli országokba irányu­
ló befektetéseinek összege az elkövetkező időszakban is elérte a kilencmilliárd
dollárt, s ezt csak Nagy-Britannia tudta túlszárnyalni. Amíg ezek a befektetések
számos európai országban, így Spanyolországban és Olaszországban segítették az
iparosodást, ugyanakkor komoly politikai és diplomáciai hasznot is jelentettek.
Olaszország lassú leválását a hármas szövetségtől a századfordulón éppen a tőke­
szegénység okozta, vagy legalábbis nagyban befolyásolta. A vasúti és más koncesz-
sziókért cserében Kínának nyújtott segélyek majdnem mindig Párizsból indultak,
és Szentpéterváron keresztül jutottak rendeltetési helyükre. Franciaország tömeges
befektetései Törökországban és a Balkánon - amellyel a németek 1914-ig nem
tudták felvenni a versenyt - nemcsak politikai és kulturális szempontból jelentettek
előnyt, hanem abban a tekintetben is, hogy e térségben nem a németekkel, hanem

211
a franciákkal kötöttek fegyverszállítási szerződéseket. A franciák mindenekfelett
orosz szövetségesük modernizációját mozdították elő - az első, 1888. októberi
párizsi kölcsöntöl az 1913-as 500 millió frankos válságkölcsönig-, azzal a feltétel­
lel, hogy az oroszok a lengyel provinciákban jelentősen fejlesztik a stratégiai
vasúthálózatot, hogy az „orosz gözhengert” gyorsabban lehessen mozgósítani
Németország ellen.92 Itt nyilvánult meg a legvilágosabban Franciaországnak az a
képessége, hogy pénzügyileg is meg tudta alapozni stratégiai elképzeléseit (a sors
iróniája, hogy minél hatékonyabb lett az orosz hadigépezet, annál gyorsabban
készült Németország egy Franciaország elleni megsemmisítő csapásra).
Ha ismét az összehasonlító gazdasági adatokat vizsgáljuk, gyorsan halványul a
Franciaország felemelkedéséről alkotott kedvező kép. Míg külföldön valóban
nagy befektetéseket eszközöltek, kevés a bizonyíték arra, hogy akár a töke, akár
a kamatok optimálisan megtérültek,93 vagy a francia termékek külföldi megrende­
lései növekedtek volna: a német kereskedők gyakran megkaparintották az import­
kereskedelem oroszlánrészét, még Oroszországban is. Németország európai ex­
portja már az 1880-as évek elején meghaladta Franciaországét, 1911-ben pedig
csaknem a kétszerese volt. Néhány generációval korábban az erős angol ipar
szorította háttérbe a francia gazdasági életet, most viszont a német ipari óriás
fokozatos emelkedése gyengítette. Néhány ritka eset kivételével (például az autó­
gyártás), ez a hanyatlás jól látható az összehasonlító statisztikákban. A háború
kitörését közvetlenül megelőzően Franciaország teljes ipari potenciálja mindössze
40%-a volt Németországénak, acélgyártása alig egyhatodát, széntermelése pedig
csak egyhetedét érte el. Mivel a kitermelt szén, acél és vas kisüzemekből és gyen­
gébb hozamú bányákbóJ érkezett, általában drágább is volt. Ehhez hasonlóan
hiába volt fejlődőképes a francia vegyipar, az ország termelése mégis a német
importtól függött. Ha a kisüzemeket, az elavult technológiát és a védett helyi
piacoktól való erős függést összegezzük, nem meglepő, hogy Franciaország XIX.
századi ipari növekedését röviden így jellemezték: „reumatikus . . . tétova, görcsös
és lassú”.94
A hatalom és a gazdaság problémáira az ország „falusias bája” sem jelenthetett
vigaszt. A selyem- és bortermelés sohasem tudta kiheverni a növényi kártevők és
fertőzések okozta csapásokat; amit pedig Méline vámrendszere tett a gazdaságok
jövedelmének megvédése és a társadalmi stabilitás megőrzése érdekében, nem volt
más, mint a szárazföldről érkező termékek forgalmának lassítása és a gazdaságta­
lan termelők eltartása. Mivel 1910 körül a munkaképes korú lakosság 40%-a a
többnyire még mindig kisgazdaságokból álló mezőgazdaságban dolgozott, ez
nyilvánvalóan hátrányt jelentett mind a termelékenység, mind a nemzeti vagyon
szempontjából. Bairoch adatai alapján 1913-ban a francia bruttó nemzeti termék
csupán 55%-a Németországénak, a világ ipari termeléséből való részesedése pedig
40%-a; Wright szerint 1914-ben Franciaország nemzeti jövedelme 6 milliárd dollár
volt, szemben Németország 12 milliárdjával.95 Egy újabb háború keleti szomszéd­
jával, ráadásul szövetségesek nélkül, Franciaország számára csak az 1870-71-es
kudarc megismétlődése volna.

212
 Franciaország az összehasonlító adatok szerint az Egyesült Államok, Nagy-
Britannia, Oroszország, valamint Németország mögé került, s így a XX. század
elején már csak ötödik volt a nagyhatalmak sorában. A két ország közötti rossz
kapcsolat mellett ráadásul a franciák ereje Németországhoz viszonyítva csökkent,
így a jövő kilátásai baljóslatúnak látszottak. 1890 és 1914 között Németország
népessége közel 18 millióval, Franciaországé csak valamivel több mint egymillióval
emelkedett. A németek nagyobb nemzeti vagyonát is számításba véve, ez azt
jelentette, hogy bármennyire erőlködtek is a franciák, mégsem tudtak katonailag
lépést tartani, vagy hátrányukat csökkenteni. A hadköteles fiatalok 80%-ának
besorozásával Franciaországnak méretéhez képest elképesztően nagy hadserege
volt: 80 mozgósított hadosztálya a 40 milliós lakossághoz viszonyítva lényegesen
többet jelentett, mint a 48 osztrák hadosztály az 52 milliós lakosságból. Németor­
szággal szemben azonban mindez kevésnek bizonyult. A porosz vezérkar a jobban
kiképzett tartalékosokkal együtt nemcsak több mint száz hadosztályt mozgósítha­
tott, de majdnem tízmillió behívható tartalékkal is rendelkezett, míg Franciaország
csak ötmillióval; emellett a németeknek 112 000 jól kiképzett tiszthelyettesük is volt
(minden hadseregfejlesztés kulcsemberei), amíg Franciaországnak csak 48 000. A
németek kisebb hányadot fordítottak ugyan hadikiadásokra a nemzeti jövedel­
mekből, az erre a célra felhasznált összeg mégis jóval nagyobb volt, mint a
franciáké. Az 1870-80-as évek folyamán a francia főparancsnokság hiábavaló
küzdelmet folytatott a „kisebbrendűségi érzések” ellen;96 az első világháború
előestéjén a német anyagi fölénnyel foglalkozó bizalmas memorandumok riasztó
közléseket tartalmaztak: „4500 német gépfegyver 2500 franciával szemben; 6000
darab 77 milliméteres ágyú Franciaország 3800 75 milliméteresével szemben, és
majdnem abszolút fölény a nehéztüzérség területén”.97 Az utolsó adat különösen
jellemző volt Franciaország gyengeségére.
1914-ben Franciaország mégis a győzelem reményével lépett a háborúba, és
védekező stratégiáját támadóra cserélte föl. A francia közvélemény győzelmet
óhajtott, ezt a hangulatot igyekeztek tudatosítani a hadseregben is, feltehetően így
próbálták ellensúlyozni az ország tényleges gyengeségét. „Sem számok, sem csoda­
tévő masinák nem döntik el a győzelmet” - prédikálta Messimy tábornok. „A
győzelem az értékes és bátor katonáké, akiknek erősebb a testi és erkölcsi kitartá­
suk meg a támadókedvük.”98 Ez a magabiztosság az 1911. évi marokkói válság
utáni „hazafias újjászületésnek” volt a következménye. Azt remélték, hogy a
politikai és osztályellentétek ellenére (amelyek a Dreyfus-ügy idején nagyon sebez­
hetőnek tüntették fel az országot) Franciaország most jobban fog harcolni, mint
1870-ben. A legtöbb katonai szakértő rövid háborúval számolt. Most csak az
számított, hogy hány hadosztályt tudnak azonnal a frontra küldeni; e pillanatban
nem érdekelt senkit a német acél- és vegyipar kapacitása vagy Németország több
millió behívható tartaléka.99
Ezt a magabiztosságot Franciaország nemzetközi helyzete erősítette, amelyet
Delcassé külügyminiszter és diplomatái biztosítottak a századfordulón.100 A lét­
fontosságú szentpétervári kapcsolatot sikerült ápolni és fenntartani - annak ellené­
re, hogy a német diplomaták mindenáron megpróbálták azt gyengíteni -, és

213
214
0©

térkép. A Brit Birodalom főbb birtokai, tengerészeti bázisai

és tenger alatti kábelei 1900 körül
folyamatosan javították kapcsolataikat Olaszországgal is, amelyet gyakorlatilag
elszakítottak a hármas szövetségtől, így oldották meg azt a stratégiai problémát,
hogy ne kelljen egyidejűleg Savoyában és Lotaringiában is harcolniuk. A legfonto­
sabb, hogy az 1904. évi antantban a franciák rendezték gyarmati problémáikat
Nagy-Britanniával, s ezek után sikerült a londoni liberális kormány vezetőit meg­
győzniük arról, hogy Franciaország biztonsága brit nemzeti érdek. Belpolitikai
okok miatt az angolok nem kötöttek végleges szövetséget, de a jövőbeli támogatás
francia esélyei a német hadiflotta fejlesztésének arányában növekedtek, azt is
számításba véve, hogy egy nyugatra irányuló német támadás érintheti a semleges
Belgiumot is. Ha Nagy-Britannia is belép a háborúba, a németeknek nemcsak
Oroszország okoz majd gondot, hanem az angol haditengerészet és a német
hadiflotta összeütközése, tengerentúli kereskedelmük tönkretétele és egy kicsiny,
de jelentős angol expedíciós csapat átdobása Észak-Franciaországba. 1871 óta
álmodoztak arról a franciák, hogy egyszer Oroszországgal és Nagy-Britanniával
szövetségben harcolnak majd a boche-ok ellen. Az álom most végre valóra válha­
tott.
Franciaország nem volt elég erős ahhoz, hogy egyedül harcoljon Németország
ellen, a francia kormányok minden erővel igyekeztek is elkerülni ezt a lehetőséget.
Ha az a jellemzője a nagyhatalmi státusnak, hogy egy ország bármely más állam­
mal szembe tud szállni, akkor Franciaország (Ausztria-M agyarországhoz hason­
lóan) nem számított nagyhatalomnak. De Franciaország 1914-ben lélektanilag
felkészült a háborúra,101 erősebbnek és gazdagabbnak érezte magát, mint valaha,
ezenfelül hatalmas szövetségesei voltak, így ez a meghatározás most nem volt
érvényes. Az viszont még nyitott kérdés volt, képes lesz-e ellenállni Németország­
nak. A franciák többsége úgy érezte, igen.

NAGY-BRITANNIA

Ebben az időben Nagy-Britannia helyzete nagyon stabilnak és erősnek tűnt. 1900-

ban övé volt a világ eddigi legnagyobb birodalma, több mint harmincmillió négy­
zetkilométeren a világ összlakosságának mintegy negyede élt. Az előző három
évtizedben 10 millió négyzetkilométerrel és 66 millió lakossal növelte birodalmát.
Nemcsak a későbbi történészek, hanem a korabeli franciák, németek, ashantiak és
burmaiak és még sokan mások így vélekedtek:

A háborút (1914) megelőző fél évszázad alatt a brit hatalom hatalmas mérték­
ben terjeszkedett, ugyanakkor kifejezetten rosszallta más országok hasonló
törekvéseit ... Ha akadt valaha olyan nemzet, amely valóban világuralomra
törekedett, akkor ez Nagy-Britannia volt. Mi több, amire törekedett, azt meg
is valósította. A németek csak beszéltek a bagdadi vasút felépítéséről. Az
angol királynő egyben India császárnője is volt. Ha egy nemzet valóban
felborította valaha a világ hatalmi egyensúlyát, akkor az Nagy-Britannia
volt.102

215
 Nagy-Britannia erejét mutatta többek között az angol haditengerészet roppant
mértékű növekedése, a flotta egymagában olyan erős volt, mint a rangsorban utána
következő két legnagyobb együttvéve; páratlan tengerészeti bázis- és távíróhálóza­
ta átszelte az egész világot; övé volt a legnagyobb kereskedelmi hajóhad, és a világ
legtekintélyesebb kereskedőinek szállította áruit; a londoni City pénzügyi appará­
tusa Nagy-Britanniát a világ legnagyobb befektetőjévé, bankárává, biztosítójává
és nagykereskedőjévé tette. Az 1897-ben Viktória királynő gyémántjubileumát
ünneplő tömegnek volt mivel büszkélkednie. Amikor a jövő század három vagy
négy lehetséges világhatalma került szóba, Nagy-Britannia mindig szerepelt a
listán, míg Franciaország, Ausztria-Magyarország vagy más jelöltek kimaradtak.
Más nézőpontból - például a brit „hivatali agy” józan számításai alapján103
vagy a brit hatalom összeomlásával foglalkozó későbbi történészek szemszögéből
- a XIX. század végén a birodalom nem törekedett világuralomra. Ezt a törekvésü­
ket egy évszázaddal korábban valósították meg, és az 1815. évi győzelemmel érték
el a hatalom csúcspontját. A következő fél században senki sem vonhatta kétségbe
Nagy-Britannia tengeri és birodalmi elsőbbségét. 1870 után azonban a világhatal­
mi egyensúly eltolódása megingatta ezt a fölényt. Az iparosodás terjedése s az
ebből adódó katonai, illetve tengerészeti változások jobban gyengítették Nagy-
Britannia helyzetét, mint más országokét, hiszen Anglia volt az a létező nagyhata­
lom, amely a status quo alapvető átalakulásával inkább csak veszíthetett, semmint
nyerhetett. A hatalmas és egységes Németország kialakulása Nagy-Britanniára
nem hatott olyan közvetlenül, mint Franciaországra vagy Ausztria-Magyaror-
szágra (Londonnak igazán csak 1904-1905 után kellett számolnia ezzel a problé­
mával). Ezzel szemben Nagy-Britanniát sértette leginkább az amerikai hatalom
erősödése, mivel a nyugati féltekén levő brit érdekeltségek (Kanada, a karibi
tengerészeti bázisok, a latin-amerikai kereskedelem és az itteni befektetések) bár­
mely más európai országénál jelentősebbek voltak;104 Nagy-Britanniára hatott
leginkább a turkesztáni orosz határok és stratégiai vasútvonalak bővítése, mert
nyíltan fenyegette a brit befolyást a Közel-keleten és a Perzsa-öbölben, esetleg még
az indiai szubkontinenst is veszélyeztette;105 mivel a kínai külkereskedelem legna­
gyobb részét kézben tartotta, Nagy-Britannia kereskedelmi érdekeit sértette volna
a legkomolyabban a Mennyei Birodalom felosztása vagy egy új hatalom helyi
megjelenése;106 Nagy-Britannia afrikai és csendes-óceáni helyzetére hatott legin­
kább az 1880 után kezdődő gyarmatszerzési hajsza, mert (Hobsbawm szavaival):
„a fejletlen világ nagy része fölötti informális uralom helyett annak egynegyedét
formálisan birtokba vette”107 - ez pedig még Viktória királynő birodalmának
folytonos bővülése ellenére sem volt a legjobb üzlet.
Míg e problémák egy része (Afrikában vagy Kínában) viszonylag új keletű volt,
más részük (Ázsiában az Oroszországgal, a nyugati féltekén az Egyesült Államok­
kal való versengés) már több korábbi brit kormányt is alaposan megizzasztott. A
mostani helyzet abban tért el a korábbitól, hogy a különböző versengő államok
ereje számottevően megnövekedett. Még az Osztrák-Magyar Monarchiát is erősen
zavarta, hogy Európában egyszerre több ellenséggel kellett megküzdenie, az angol
államférfiaknak viszont világméretű diplomáciai és stratégiai bűvészkedésre volt

216
szükségük céljaik megvalósítása érdekében. A válságos 1895. évben például a
következő problémák aggasztották a brit kormányt: Kína lehetséges széthullása a
kínai-japán háborút követően, a Török Birodalom összeomlása az örmény válság
eredményeként, az elkerülhetetlen összeütközés a németekkel Dél-Afrikában, ezzel
szinte csaknem egy időben a Venezuela-Brit Guayana határprobléma az Egyesült
Államokkal, a francia katonai expedíció Egyenlítői Afrikában és a Hindukus
irányába történő orosz előrenyomulás.108 A bűvészmutatványra a tengereken is
szükség volt, mert hiába emelkedett folyamatosan az angol haditengerészet költ­
ségvetése, az 1890-es években épülő öt vagy hat külföldi hajóhaddal szemben már
nem tudta úgy „uralni a hullámokat”, mint a század közepén. Az Admiralitás
ismételten hangsúlyozta: a nyugati féltekén csak úgy tudta felvenni Amerikával a
versenyt, hogy az európai bázisokról irányította át hadihajóit, ehhez hasonlóan,
csak úgy volt képes növelni az angol haditengerészet létszámát a Távol-Keleten, ha
a földközi-tengeri flottát gyengíti. Anglia nem lehetett egy időben mindenütt erős.
Végül a szárazföldi haderőknél is szükség volt bűvészmutatványra, amikor például
csapatokat kellett átdobni Aldershotból Kairóba vagy Indiából Hongkongba, s
mindezt olyan kis létszámú önkéntes alakulatokkal bonyolították le, amelyek nem
vehették fel a versenyt egy porosz típusú tömeghadsereggel.109
Volt még egy gyengesége Nagy-Britanniának, amely talán kevésbé volt szembe­
tűnő és drámai, ám annál komolyabb. Nem más volt ez, mint ipari és kereskedelmi
elsőbbségének felbomlása, pedig végeredményben ettől függött birodalmi, katonai
és tengeri hatalma is. Ezekben az évtizedekben olyan jó hírű angol iparágak, mint
a szén-, a textil- és a vastermelés növekedett ugyan, de fokozatosan csökkent
részesedésük a világ össztermeléséből; Nagy-Britannia hamar elveszítette korábbi
előnyét az új és egyre fontosabbá váló iparágak területén, mint az acél- és vegyipar,
valamint a szerszámok és elektromos ipari termékek. Az ország ipari termelése az
1820 és 1840 közötti időszakban évi 4%-kal, 1840-1870 között pedig 3%-kal
növekedett, most egyre nehezebb helyzetbe került; 1875 és 1894 között éppen csak
meghaladta az évi 1,5%-ot, ami viszont jóval alacsonyabb volt, mint a fontosabb
versenytársak eredményei. Az ipari elsőbbség elvesztése hamarosan éreztette hatá­
sát a vásárlókért folytatott, késhegyre menő küzdelemben. Először az iparosodott
és magas vámokkal védett európai és észak-amerikai piacokon gyengítették a brit
exportot alacsonyabb árakkal, s ez folytatódott bizonyos gyarmati piacokon is,
ahol a többi hatalom is kereskedett, az angol birtokokkal határos területeken
kemény vámokat szedve; végül a gyakorlatilag védtelen hazai piacokra behozott
külföldi termékek egyre növekvő áradata is az angol ipart gyengítette - ez volt a
legvilágoscbb jele annak, hogy Nagy-Britannia versenyképtelenné vált.
A brit termelékenység késő XIX. századi lassulása, versenyképességének csökke­
nése a gazdaságtörténet egyik legtöbbet vizsgált kérdése.110 Mindez olyan összetett
kérdésekkel állt szoros kapcsolatban, mint a nemzeti karakter, a nemzedéki ellenté­
tek, a társadalom erkölcsi tartása, az oktatási rendszer, valamint olyan, sajátosabb
gazdasági negatívumok, mint az alacsony szintű befektetések, elavult üzemek,
rossz munkakapcsolat, kis hatékonyságú értékesítés stb. A globális stratégiával
foglalkozók számára, akiket a relatív helyzetkép érdekelt, ezek a magyarázatok

217
kevésbé voltak fontosak, mint az a tény, hogy az egész ország stabilitása fokozato­
san megingott. 1880-ban az Egyesült Királyság részesedése a világ ipari összterme­
léséből még mindig 22,9% volt, 1913-ra ez a szám 13,6%-ra zsugorodott; 1880-ban
a világkereskedelem 23,2%-át tartotta kezében, 1911-13-ban már csak 14,1%-át.
Ipari potenciál szempontjából az Egyesült Államok és Németország egyaránt
megelőzte. A „világ műhelye” immár a harmadik helyre szorult, nem azért, mert
nem fejlődött eléggé, hanem azért, mert mások gyorsabban fejlődtek.
Semmi sem ijeszthette volna meg jobban az angol imperialistákat, mint ez a
viszonylagos gazdasági hanyatlás, pusztán azért, mert veszélyes volt a brit hata­
lomra. „Tételezzük fel, hogy [a külföldi verseny miatt] az ország védelme szem­
pontjából létfontosságú ipar kerül fenyegetett helyzetbe; mi történik ekkor?” -
tette fel a kérdést W. A. S. Hewins professzor 1904-ben. - „Vasipar és fejlett
technika nélkül nincs haladás, mert a modern hadászatban ezek a flották és a
hadseregek megteremtésének és fenntartásának alapjai.”111 A gazdasági problé­
mákhoz képest jelentéktelennek látszottak a nyugat-afrikai gyarmati határokkal
vagy a Szamoa-szigetek jövőjével kapcsolatos viták. Ezért szorgalmazták az impe­
rialisták a vámreformot - az angol ipar védelmének érdekében feladták a szabad
kereskedelem elveit -, valamint a fehér domíniumokkal való közelebbi kapcsola­
tot, hogy egyszerre biztosíthassák a védelmi hozzájárulásokat és a birodalmi piac
fölötti egyeduralmat. Joseph Chamberlain bizarr mitológiai hasonlata szerint
Nagy-Britannia „fáradt titán, roskadozván az erejéhez képest túlméretezett föld­
golyó terhe alatt”.112 A következő években arra figyelmeztetett az Admiralitás első
lordja, hogy „az Egyesült Királyság önmagában nem lesz elég erős ahhoz, hogy
az Egyesült Államokkal .s valószínűleg Németországgal szemben megtartsa méltó
helyét. A puszta túlsúly taszít félre bennünket.”113
Ha az imperialistáknak hosszú távon kétségkívül igazuk volt is - „Vajon az a
birodalom, amely most ünnepli Trafalgar centenáriumát, megéli-e a következő
száz évet?”, tette fel a borúlátó kérdést 1905-ben Garvin, a neves újságíró114 -,
általában eltúlozták a tényleges veszélyeket. Bár egyes piacokon túlszárnyalták
Anglia vas- és acélkereskedelmét meg szerszámgépiparát, de teljes kiszorításáról
szó sem volt. Az 1914-et megelőző években a textilipari exportban erős konjunktú­
ra mutatkozott. A brit hajóépítő ipar - egyaránt létfeltétele az angol haditengeré­
szetnek és a virágzó kereskedelmi hajózásnak - még mindig kimagasló volt, s
ezekben az évetizedekben a világ kereskedelmi hajóinak 60%-át, hadihajóinak
33%-át gyártotta; ez vigasztalhatta azokat, akik attól féltek, hogy háború esetén
Nagy-Britannia túlzottan függ majd az importált élelmiszerektől és nyersanyagok­
tól. Az igaz, hogy ha az ország belekeveredett volna egy hosszan tartó nagyhatalmi
konfliktusba, akkor hadiiparának nagy része (például muníció, ágyúk, repülőgé­
pek, golyóscsapágyak, optikai felszerelések, elektromágnesek, festékek) gyengének
bizonyul, alátámasztva azt a hagyományos feltevést, mely szerint a brit hadsereget
nem nagyobb kontinentális küzdelmekre, hanem kisebb gyarmati háborúkra kí­
vánták felkészíteni és felszerelni. Ebben a korszakban azonban a hadsereg többnyi­
re éppen kontinentális jellegű összecsapásokban vett részt. Ha pedig egyszer való­
ban eljön a „modern”, kimerítő és hosszadalmas lövészárok- és gépfegyverháború

218
ideje - mint azt egyes szakértők már 1898-ban előre jelezték akkor nemcsak az
angolok érezték volna a megfelelő és korszerű hadfelszerelés hiányát.
Nagy-Britannia gazdasági ereje azonban ebben a korszakban sem volt elhanya­
golható, ezért nem helyes, ha a problémákat túlzott borúlátással ábrázoljuk.
Történelmi visszatekintésben megállapítható, hogy „Nagy-Britannia a többi or­
szághoz képest 1870-töl 1970-ig gazdaságilag, katonailag és politikailag egyre
inkább elveszítette a jólét és a hatalom vezető pozícióit, amelyeket ipari forradalma
révén ért el a XIX. század közepén”.115 Veszélyes azonban eltúlozni a hanyatlás
ütemét, és megfeledkezni az ország ipari területen is figyelemre méltó eredményei­
ről. Nagy-Britannia rendkívül gazdag volt az anyaországban és a gyarmatokon,
annak ellenére, hogy az 1914-et megelőző két évtizedben a brit kincstárra súlyos
nyomás nehezedett, mert az új technológia megduplázta a hadihajók előállítási
költségeit. A választójog kiterjesztése eleinte tetemes „társadalmi” kiadást jelen­
tett. Ha a „fegyver és kenyér”-költségek növekedése abszolút értékben riasztónak
látszott is, ezt az okozta, hogy az állam csak az egyéni jövedelmek kis hányadát
vonta el adók formájában, és a nemzeti jövedelemből is keveset fordított államigaz­
gatási célokra. A kormányzat központi és helyi kiadásai együttesen még 1913-ban
is a bruttó nemzeti terméknek mindössze 12,3%-át tették ki. Bár 1914 előtt
Nagy-Britannia a védelemre legtöbbet költő államok közé tartozott, nemzeti
jövedelméből kisebb hányadot kellett erre a célra fordítania, mint bármely másik
európai nagyhatalomnak; 116 egyes vezető körök az ipari hatalommal szemben
lebecsülték Nagy-Britannia pénzügyi lehetőségeit és erejét, az ország tengerentúli
befektetései ekkorra mégis elérték az elképesztő 19,5 milliárd dollárt, az egész világ
külföldi befektetéseinek mintegy 43%-át,117 ez volt a gazdagság egyik lényeges
forrása. Ezzel a háttérrel akár egy nagyarányú, költséges háborút is finanszírozni
tudtak volna. Az viszont kétséges volt, hogy megőrizheti-e Anglia liberális politikai
kultúráját - a szabad kereskedelmet, alacsony kormánykiadásokat, a sorozás
hiányát, a tengerészet vezető helyét - abban az esetben is, ha nemzeti forrásainak
mind nagyobb hányadát kell fegyverkezésre és egy modern háború előkészületeire
fordítania.118 Az mindenesetre nem volt vitás, hogy elég vastag a pénztárcája.
Más tényezők is erősítették Nagy-Britannia nagyhatalmi helyzetét. A korszak­
ban a stratégiai vasútvonalak és a tömeghadseregek megrendítették India és más
angol birtokok geopolitikai biztonságát, és egyre nehezebbé vált a szárazföldi
határok védelme.119 A szigetország földrajzi fekvése viszont továbbra is ugyan­
olyan előnyös maradt, mint régebben. A lakosságnak nem kellett szomszédos
hadseregek váratlan inváziójától tartania, tehát a szárazföldi hatalom erősítése
helyett a tengeri uralom megszilárdítására helyezhették a hangsúlyt, és az államfér­
fiaknak a kontinentális hatalmakhoz képest sokkal nagyobb cselekvési szabadsá­
guk volt a háború és béke kérdéseiben. Komoly stratégiai problémákkal járt ugyan
egy hatalmas és nehezen védhető gyarmatbirodalom, de ugyanakkor figyelemre
méltó stratégiai előnyöket is jelentett. A tenger felöl könnyen megerősíthető biro­
dalmi helyőrségek, szénraktárak és flottabázisok tömege minden kontinensen
kívüli konfliktusban rendkívüli helyzeti előnyt biztosított az országnak a többi
európai hatalomhoz képest. Nagy-Britannia bármikor segíthette tengerentúli bir­

219
tokait, de szükség esetén tőlük is kaphatott (főként az önkormányzattal rendelkező
domíniumoktól és Indiától) csapatokat, hajókat, nyersanyagokat és pénzt. Olyan
korszak volt ez, amikor politikusai gondosan ápolgatták tengerentúli „rokoni
kapcsolataikat” egy szervezettebb „birodalmi védelem” érdekében.120 Végül némi
cinizmussal azt mondhatnánk, hogy korábban olyan jó stratégiai érzékkel építették
ki az angol hatalom és befolyás alá eső területeket, hogy Nagy-Britannia most
számos olyan ütközőzónával és kevésbé létfontosságú érdekterülettel rendelkezett,
ahol széles körű lehetősége nyílt esetleges kompromisszumokra, különösen az
úgynevezett „informális birodalom” területén.
Az angol hivatalos körök nyilvános retorikája ismeretében azonban kevés nyo­
mát látjuk annak, hogy napirenden lettek volna az engedmények és a területátenge­
dések. A brit stratégiai prioritások óvatos mérlegelése - amelyet az osztályközi
véleményegyeztetés és a kormány döntéshozatali rendszere lehetővé tett121 - évről
évre folytatódott. A problémákat az ország általános elkötelezettségeivel összefüg­
gésben vizsgálták, ezen az alapon választották hol a kompromisszumot, hol a
keményebb politikát. Egy angol-amerikai háború például gazdaságilag végzetes,
politikailag népszerűtlen és stratégiailag nagyon bonyolult lett volna, ezért enged­
ményeket tettek például a venezuelai vitában, illetve a Korinthoszi-csatomát és az
alaszkai határt érintő konfliktusokban. Az 1890-es években Nagy-Britannia haj­
landó volt alkudozni Franciaországgal a nyugat-afrikai, délkelet-ázsiai és csendes­
óceáni gyarmati nézeteltérésekről, a Nílus-völgy megtartásáért azonban hajlandó
volt harcolni is. Egy évtizeddel később megkísérelték az angol-német ellentétek
feloldását (a tengerészetek létszámára tettek javaslatot, valamint a portugál gyar­
matok és a bagdadi vasút kérdéskörében), de gyanakvóan szemlélték az esetleges
kontinentális háború esetére adható semlegességi biztosítékokat. Grey külügymi­
niszter 1914 előtti berlini tapogatózásai nem voltak sikeresebbek, mint Salisbury
Ázsiával kapcsolatos korábbi kísérletei Szentpétervárott; mégis mindkét esetben
abból a feltevésből indultak ki, hogy a világ problémái diplomáciai úton is megold­
hatók. Egyoldalúan ábrázolnánk egy nagyon bonyolult helyzetet, ha azt állíta­
nánk, hogy 1900 körül Nagy-Britannia éppúgy általánosan meggyengült, mint
később, az 1930-as évek végén; ugyanígy hamis képet kapnánk, ha azt mondanánk,
hogy 1914 előtt a brit hatalom nagyarányú terjeszkedése borította fel a világ
hatalmi egyensúlyát.122
Az első világháborút megelőző néhány évtizedben mind az Egyesült Államok,
mind Németország túlszárnyalta ipari téren Nagy-Britanniát, s a kereskedelemben,
a gyarmatokon és a tengereken is komoly verseny folyt a vezető szerepért. Pénzügyi
forrásai, termelési kapacitása, erős birodalma és tengeri ütőképessége alapján
Anglia ekkor még mindig a világ „első számú” hatalma, ha vezető szerepe nem volt
is olyan szembetűnő, mint 1850-ben. Ez a vezető szerep volt egyben Nagy-Britan­
nia legkomolyabb problémája is: ennek az érett államnak belső érdeke volt a létező
rend megőrzése vagy legalábbis a lassú és békés változás biztosítása. Hajlandó volt
küzdeni konkrét célokért - például India védelme, a tengeri elsőbbség és az európai
hatalmi egyensúly megőrzése -, de ezeket a kérdéseket mindig az ország egyéb
érdekeihez viszonyították. Ezért ellenezte Salisbury 1889-ben és 1898-1901-ben a

220
Németországgal kötendő katonai szövetséget, ugyanezért akart viszont Grey elke­
rülni egy Németország elleni hasonló társulást 1906-14-ben. Bár mindez aggasztó­
an homályossá és bizonytalanná tette Nagy-Britannia várható politikai lépéseit a
párizsi és berlini döntéshozók számára, mégis ez vágott egybe Palmerston széles
körben elismert, régebbi véleményével, amely szerint az országnak voltak ugyan
állandó érdekei, de állandó szövetségesei nem. Jóllehet a XIX. század vége felé
csökkent ez a fajta cselekvési szabadság, a különböző érdekekkel való hagyomá­
nyos brit zsonglőrködés még mindig a régi maradt - birodalmi érdek kontinentális
érdekkel,123 stratégiai érdek pénzügyi érdekkel szemben.124

OROSZORSZÁG

A XIX. század kezdetén az általános vélemény szerint a cárok birodalma vitatha­

tatlanul tagja volt a világhatalmak kiválasztott „klubjának”. A Finnországtól
Vlagyivosztokig terjedő birodalom puszta mérete már biztosította a hatalmi pozí­
ciót, mindezt nyomatékossá tette a lakosság gyorsan növekvő lélekszáma, amely
majdnem háromszorosa volt Németországénak és közel négyszerese Nagy-Britan-
niának. Oroszország négy évszázadon keresztül terjeszkedett nyugat, dél és kelet
felé, s ha időnként csökkent is az ütem, semmi jele nem volt egy végleges megtorpa­
násnak. Hadserege a XIX. század folymán mindvégig a legnagyobb volt Európá­
ban, és az első világháború közeledtével 1,3 milliós harcképes állományával és
állítólagos 5 milliónyi tartalékával még mindig lényegesen felülmúlt minden más
hadsereget. Oroszország katonai költségei rendkívül magasak voltak; ezek a gyor­
san emelkedő „normál” költségek, a „rendkívüli” szubvenciókkal együtt, valószí­
nűleg elérték a németek összkiadásait. 1914 előtt elképesztő iramot diktáltak a
vasútépítésben - ami azzal fenyegetett, hogy hamarosan felborítja az úgynevezett
„Schlieffen-tervet”, amely szerint a németek először nyugat felé támadnának s
a Japán elleni háború után az orosz flotta felújítására is rengeteget költöttek. Még
a porosz vezérkart is aggasztotta az orosz hatalom ilyen mértékű növekedése, s a
fiatalabb Moltke kifejtette, hogy 1916- 17-re Németország „ellenfeleinek katonai
ereje olyan hatalmassá válhat, hogy nem tudják majd ellensúlyozni”.125 Egyes
francia megfigyelők viszont örömmel várták azt a napot, amikor az orosz „gőzhen­
ger” megindul nyugat felé, és eltiporja Berlint. A szentpétervári követséggel kap­
csolatban álló angol körök figyelmeztették az ország politikai vezetőit: „Oroszor­
szág hirtelen olyan hatalmassá válhat, hogy barátságát bármilyen áron meg kell
őrizni.”126 Az orosz hatalom növekedése általános aggodalmat okozott Galíciától
Perzsián át Pekingig.
Vajon Oroszország valóban ismét Európa csendőrévé válik, mint ahogyan ezek
a kijelentések sejtetik? A hatalmas ország valós erejének felbecsülése a XVIII.
század óta foglalkoztatja a nyugati történészeket. A valós kép kialakítását mindig
nehezítette a megbízható összehasonlító adatok hiánya; az oroszok mást mondtak
a külföldieknek, és megint mást önmaguknak, így fennáll a veszély, hogy objektív
tények helyett szubjektív kijelentésekre kell támaszkodnunk. Bármennyire alapo­

221
sak legyenek is azok a felmérések, amelyek azt tárgyalták: „hogyan ítélte meg
Európa Oroszországot 1914 előtt”, nem lehetnek azonosak „Oroszország hatalmá­
nak” elemző vizsgálatával.127
A létező és elfogadható bizonyítékok alapján azonban úgy tetszik, hogy 1914
előtt Oroszország egy időben volt hatalmas és gyenge - attól függően, hogy a
távcső melyik vége felől nézték. Ipara már jóval erősebb volt, mint a krími háború
idején.128 Az 1860 és 1913 közötti hosszú időszakban az orosz ipari termelés évi
5%-kal növekedett, az 1890-es években ez az érték megközelítette a 8%-ot. Acél­
termelése az első világháború küszöbén már meghaladta Franciaországét és Auszt-
ria~M agyarországét, és magasan túlszárnyalta Olaszországét és Japánét. Szénbá­
nyászatának teljesítménye még gyorsabban növekedett: az 1890-es 6 millióról
1914-ben 36 millió tonnára emelkedett. A világ második legnagyobb olajkitermelő­
je volt. Textilipara folyamatosan növekedett - sokkal több gyapotfonó orsója volt
például, mint Franciaországnak vagy Ausztria-Magyarországnak -, s bár kissé
későn, de fejlődni kezdett elektromos és vegyipara is, nem is szólva a fegyvergyár­
tásról. Hatalmas, gyakran több ezer munkást foglalkoztató gyárak jöttek létre
Szentpétervár, Moszkva és más nagyvárosok körül. Az orosz vasúti hálózatot -
amely már 1900-ban elérte az 50000 kilométert - állandóan bővítették, s 1914-re
már megközelítette a 75 000 kilométert. Az orosz külkereskedelem akkor stabilizá­
lódott, amikor 1892-ben átálltak az aranyalapra; 1890 és 1914 között pedig majd­
nem megháromszorozódott, így Oroszország a világ hatodik legnagyobb kereske­
dőállama lett. A külföldi beruházásokat nemcsak az orosz kormány támogatása és
a vasúti kötvények előnyei vonzották, hanem a táguló üzleti lehetőségek is, tehát
hatalmas tőkemennyiséget fektettek be a gazdasági élet modernizációjának érdeké­
ben. A külföldről jövő tőke ahhoz a pénztömeghez társult, amelyet az állam
ömlesztett a gazdasági infrastruktúrába a vámtarifák emelésével, a vodkára és más
fogyasztási cikkekre kivetett adóval. 1914-re Oroszország a világ negyedik ipari
nagyhatalma lett. Ha ez a tendencia folytatódik, eljöhet az idő, amikor az ország
a területével és népességével arányos ipari potenciállal rendelkezik majd? - aggo­
dalmaskodtak a kortárs külföldiek.
Ha viszont a másik oldalról nézünk a távcsőbe, egészen más képet látunk.
Amennyiben 1914-ben körülbelül 3 millió munkás dolgozott az orosz gyárakban,
ez az összlakosságnak mindössze 1,75%-át tette ki; és a 10000 dolgozót alkalmazó
textilgyárak papíron jó benyomást kelthettek ugyan, de a szakemberek már egyet­
értenek abban, hogy ezek az adatok csalókák, mert ebben a munkaerőben gazdag,
de szegényes technológiájú országban a gépeket éjjeli műszakban is használták.129
Talán még ennél is jelentősebb volt, hogy az orosz iparosítást (néhány hazai
vállalkozó kivételével) külföldiek hajtották végre - például olyan sikeres nemzet­
közi cégek, mint a Singer, és nagyszámú angol mérnök tevékenykedett az ország­
ban -, vagy legalábbis külföldi tőke segítette. „1914-re a bányászat 90%-a, az
olajkitermelés majdnem 100%-a, a kohászat 40%-a, a vegyipar 50%-a és a textil­
ipar 28%-a külföldi tulajdonban volt.”130 Ez még nem lett volna nagyon szokatlan
(Olaszország hasonló helyzetben volt), de nagyfokú függést jelentett a külföldi
pénztől és vállalkozóktól - amelyek a helyzettől függően hol befektették, hol

222
kivonták a tőkéjüket (mint 1899-ben és 1905-ben) ahelyett, hogy a hazai forrá­
sokra támaszkodtak volna az ipar fejlesztésében. A XX. század elejére Oroszország
külföldi adóssága volt a legnagyobb a világon, és hogy biztosítani tudja a töke
áramlását, az átlagosnál nagyobb napi árakat kellett ajánlania a befektetőknek; a
kamatkifizetések egyre inkább meghaladták a „látható” kereskedelmi egyensúlyt:
a helyzet tehát bizonytalan volt.
Mindez kétségtelenül az „éretlen” gazdaság bizonyítéka volt, akárcsak az a tény,
hogy Oroszország ipara zömében textil- és élelmiszergyártásra rendezkedett be, a
gépipar és a vegyipar alig fejlődött. Az orosz vámtarifák voltak Európában a
legmagasabbak, de kezdetleges és gazdaságtalan iparágakat védtek. Az import
mégis nagymértékben nőtt, amikor növelték a védelmi költségeket, és gyorsították
a vasútépítés ütemét. A fejletlen gazdasági állapotokat talán legjobban az jellemez­
te, hogy az orosz export 63%-a még 1913-ban is mezőgazdasági termék, 11%-a
pedig faáru volt.131 Ez a két exportágazat tette lehetővé, hogy az amerikai mező­
gazdasági felszereléseket, a német szerszámgépeket, valamint az ország roppant
adósságának kamatait fizetni tudják - mindent egyszerre azonban nem sikerült
megnyugtatóan megoldani.
Az orosz kapacitások felmérése még ennél is rosszabb képet mutat, ha a termelé­
si adatokat hasonlítjuk össze. Bár 1914 előtt Oroszország volt a világ negyedik
legnagyobb hatalma, igencsak elmaradt az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és
Németország mögött. Ha az acéltermelést, az energiafogyasztást, a világ ipari
termeléséből való részesedést és az összipari potenciált nézzük, Nagy-Britannia és
Németország ezeken a területeken is túlszárnyalta; amennyiben az adatokat a
lakosság számával vetjük össze, az egy főre jutó számokból láthatjuk, hogy való­
ban hatalmas volt a szakadék. 1913-ban Oroszország egy főre jutó iparosítási
szintje kevesebb mint egynegyede volt Németországénak, és kevesebb mint egyha-
toda Nagy-Britanniáénak.132
Az az Oroszország, amely 1914-ben megfélemlítette a fiatalabb Moltkét és a
szentpétervári angol nagykövetet, alapjában véve paraszttársadalom volt. A lakos­
ság 80%-a a mezőgazdaságból élt, a fennmaradó 20% jelentős részének is megma­
radt a kapcsolata a faluval és a kommunával. Mindehhez járult még két nem
elhanyagolható tényező. 1. Oroszország népességének hatalmas arányú növekedé­
se - 1890-1914 között ez 61 millió új éhes szájat jelentett -, amely elsősorban a
falvakat és a legelmaradottabb (nem orosz) területeket érintette, ahol általában
gyenge minőségű volt a föld, elhanyagolható mértékű a trágyázás, és még faekét
használtak. 2. A korszakkal foglalkozó összehasonlító nemzetközi adatok kimu­
tatják, hogy az orosz mezőgazdaság globálisan ráfizetéses volt - átlagos búzater­
mése nem érte el Nagy-Britannia és Németország hozamának egyharmadát, bur­
gonyatermelése pedig a felét.133 Bár a Baltikumban voltak modern birtokok és
gazdaságok, más térségekben a kommunális földtulajdon hatása, valamint a sávos
művelés középkori maradványai nemigen ösztönözték az egyéni vállalkozókat.
Hasonlóképpen hatott a földek időszakos újraelosztása. A családi földtulajdon
növelésének legegyszerűbb módja az volt, ha minél több fiú utódot neveltek fel a
legközelebbi újraelosztásig. Ezt az alapvető strukturális problémát nem segítette a

223
gyenge kommunikáció, az éghajlat kiszámíthatatlan, de félelmetes hatása a termés­
re és a déli tartományok, valamint a régi Oroszország kevésbé zsúfolt és gyengéb­
ben termő, importra szoruló régiói közötti szembetűnő különbség. Jóllehet ezek­
ben az évtizedekben folyamatosan nőtt a mezőgazdasági termelés (évente mintegy
2%-kal), az összeredményt erősen rontotta a lakosság rohamos növekedése (évi
1,5%). Tekintve, hogy a hatalmas mezőgazdasági szektor csak évi 0,5%-kal növel­
te az egy főre jutó termelést, Oroszország reál nemzeti terméke fejenként mindössze
1%-kal növekedett134 - ez pedig jóval alacsonyabb volt, mint a hasonló német,
amerikai, japán, kanadai és svéd mutatók, és igencsak más képet mutat az ipar
sokszor idézett évi 5-8%-os növekedéséhez viszonyítva.
A tényleges orosz hatalom felmérésekor a társadalmat érintő következményeket
is figyelembe kell venni. Grossman professzor megfigyelései szerint „az ipar rendkí­
vül gyors növekedése gyakran együtt járt más területek (főként a mezőgazdaság és
az egyéni fogyasztás) elosztási problémáival, sőt jelentős visszaesésével; s közeljárt
ahhoz, hogy túlhaladja a társadalom modernizációjának ütemét”.135 Nagyon
találó ez a kifejezés. Valójában annyi történt, hogy egy politikai hatalom, amely
megszállottan törekedett az „európai nagyhatalmi státus megszerzésére és megtar­
tására”,136 belehajszolt a modern korba egy gazdaságilag rendkívül elmaradott
országot. Annak ellenére, hogy akadt bizonyos, korlátozott mértékű vállalkozói
kezdeményezés is, a modernizációt elsődlegesen az állam ösztönözte, előtérbe
helyezve természetesen a hadsereg fejlesztéséhez szükséges területeket, mint a
vasútépítés, vas-, acél- és fegyvergyártás stb. Azért, hogy fedezni tudják a külföldi
importot és a hatalmas adósságok kamatainak fizetését, az orosz államnak biztosí­
tania kellett a mezőgazdasági export (főleg a búza) folyamatos növelését még
éhínség (például 1891) idején is; a gazdaságok termelésének lassú növekedése még
hosszú ideig nem járt együtt a nélkülöző és rosszul táplált parasztság életszínvona­
lának javulásával. Ugyanakkor ahhoz, hogy folytathassák az állam nagyarányú
tőkebefektetéseit az iparosításban és a védelmi költségekben, ismételten magas
(általában közvetett) adókat kellett kivetni, és az egyéni fogyasztást is csökkenteni
kellett. Gazdaságtörténeti megfogalmazással: a cári kormány a védtelen lakosság­
tól szedte be „kikényszerített” megtakarításukat. Innen ered az a meghökkentő
adat, hogy „1913-ban az átlagorosz jövedelméből több mint 50%-kal többet vont
el az állam védelemre, mint az átlagangoltól saját kormányzata, annak ellenére,
hogy egy átlagorosz jövedelme csak 27%-a volt brit kortársának”.137
Könnyű elképzelni az elmaradott földművelés, az iparosodás és a túlhajtott
katonai kiadások egészségtelen kombinációjának általános társadalmi hatását.
Míg 1913-ban az orosz kormány 970 millió rubelt költött a hadseregre, addig az
egészségügyre és az oktatásra mindössze 154 millió jutott; az irányítási rendszer a
helyi adminisztrációknak nem adott olyan pénzügyi lehetőségeket, amilyenekkel az
amerikai államok vagy az angol helyi önkormányzatok rendelkeztek, így a hiányo­
kat máshol sem lehetett behozni. A gyorsan növekvő városokban a munkásoknak
el kellett szenvedniük a csatornázás hiányát, az egészségi ártalmakat, a felháborító­
an rossz lakáskörülményeket és a magas lakbéreket. Rendkívül gyakori volt az
alkoholizmus, mert az ital rövid időre elfelejtette a kíméletlen valóságot. A halálo­

224
zási arány a legmagasabb volt Európában. Mindezek a körülmények, valamint a
gyárakban bevezetett vasfegyelem és az állandóan csökkenő életszínvonal erőteljes
ellenszenvet váltott ki a rendszerrel szemben, s egyben kedvező táptalajt biztosított
a narodnyikok, kommunisták, anarchoszindikalisták, radikálisok és (a cenzúra
ellenére) bárki számára, aki alapvető változásokat követelt. Az 1905. évi forrongá­
sok után rövid időre csendesedett a légkör, de az 1912-14 közötti három évben
ijesztő mértékben sűrűsödtek a sztrájkok, tömegtüntetések, rendőrségi letartózta­
tások és gyilkosságok.138 A legtöbb probléma azonban háttérbe szorult a „paraszt­
kérdés” mellett, amely Nagy Katalin óta állandó rettegésben tartotta az orosz
vezető rétegeket. A rossz termés, a magas árak és bérleti díjak, valamint a rendkívül
rossz munkakörülmények mély ellenszenvet, komoly nyugtalanságot váltottak ki
agrárkörökben. 1900 után jegyezte fel a történész Norman Stone:

Poltava és Tambov kormányzóságok nagy része elpusztult; a vidéki kastélyo­

kat felégették, az állatokat megcsonkították. 1901-ben 155 katonai beavatko­
zásra került sor (míg 1898-ban 36-ra), 1903-ban 322-re; 295 lovasszázadot, 300
gyalogos zászlóaljat, időnként még tüzérséget is bevetettek. 1902 volt a csúcs­
pont. 365 alkalommal vetették be a katonaságot a parasztság megtörésére.
1903-ban a belső rend megőrzésének érdekében az 1812. évi hadseregnél jóval
nagyobb erőt gyűjtöttek össze... A feketeföld középső területének 75 kor­
mányzóságából 68-ban voltak „problémák” - 54 birtokot feldúltak. Szaratov
volt a legveszélyeztetettebb térség.139

Amikor Sztolipin belügyminiszter 1908 után úgy próbálta csökkenteni az elége­

detlenséget, hogy felszámolta a faluközösségeket (obscsinákat), csak újabb nyugta­
lanságot váltott ki azokban a falvakban, amelyek meg akarták tartani faluközös­
ségi rendszerüket, valamint a függetlenné vált gazdák körében, akik hamarosan
csődbejutottak. „1909 januárjában 13 507 alkalommal kellett bevetni a hadsere­
get, és az egész évben összesen 114 108-szor. 1913-ra 100000 embert tartóztattak
le az »államhatalom elleni támadásért.«”140 Mindez természetesen komoly erőpró­
bát jelentett a hadseregnek, amely az etnikai kisebbségek - lengyelek, finnek,
grúzok, lettek, észtek, örmények - mozgolódásainak letörésével volt elfoglalva,
mert ezek a nemzetiségek mindenáron meg akarták őrizni a rendszer 1905-1906-os
átmeneti gyengülése idején kierőszakolt engedményeket az eloroszosító törekvé­
sekkel szemben.141 Egy újabb katonai vereség ismét erősítette volna e csoportok
ama törekvését, hogy megszabaduljanak Moszkva uralmától. Bár nem ismerjük a
pontos adatokat, valószínű, hogy jelentős számban szerepeltek nemzetiségiek a
között a kétmillió orosz között, akik 1914 augusztusában kötöttek házasságot,
mert így akarták elkerülni a katonai behívót.
Nemcsak a bolsevik forradalmat követő idők távlatából látszik világosan, hogy
Oroszország 1914 előtt olyan tűzfészek volt, amely a rossz termések vagy a gyári
munkások életkörülményeinek további romlása vagy egy háború esetén minden
valószínűség szerint lángba borult volna. A „minden valószínűség szerint” kifeje­
zést azért használjuk, mert ugyanebben az időben (az elégedetlenség mellett) még

225
erős volt a cár és az ország iránti hűség, növekedett a nacionalizmus, a pánszláv
rokonszenv, valamint az ezzel együtt járó idegengyűlölet is. 1914-ben, mint 1904-
ben is, több bértollnok és udvaronc amellett érvelt, hogy a rendszer nem engedheti
meg magának a hallgatást a nagy nemzetközi kérdésekben. Ha háborúra kerülne
sor, a nemzet szilárdan támogatná a győzelemért vívott küzdelmet.142
A várható ellenfeleket tekintve biztosak lehettek-e az oroszok a győzelemben? A
Japán elleni háborúban az orosz katona bátran harcolt - éppígy a Krímben és az
1877. évi Törökország elleni összecsapásban is de a rossz vezetésnek, a gyenge
anyagi, technikai ellátásnak és a kezdetleges taktikának megvolt a kedvezőtlen
hatása. Képes lehetett-e ez a hadsereg most jobb eredményre Ausztria-Magyaror­
szág és főleg a birodalmi Németország hatalmas katonai és ipari potenciáljával
szemben? A termelés abszolút növekedése ellenére az volt a meztelen igazság, hogy
Oroszország termelése Németországhoz képest valójában csökkent. 1900 és 1913
között például acéltermelése 2,2-ről 4,8 millió tonnára emelkedett, míg Németor­
szágé 6,3-ról 17,6 millió tonnát ért el. Oroszország energiafogyasztásának és
összipari potenciáljának növekedése sem abszolút értékben, sem viszonylagosan
nem érte el Németországét. Észrevehető az is, hogy 1900 és 1913 között Oroszor­
szág részesedése a világ ipari termeléséből 8,8%-ról 8,2%-ra süllyedt, a német és
főként az amerikai termelés növekedése miatt.143 Mindez nem volt túlságosan
biztató.
A katonai szakértők azonban nem olyan háborúra számítottak, amely „a hadse­
reg mellett próbára teszi a gazdaságot és az állam bürokratikus struktúráját is”,
ezért „a szerint a mérce szerint, amellyel 1914-ben vizsgálták a hadseregeket”,
Oroszország valóban erős hatalom volt.144 Ha ez valóban így volt, akkor nehezen
magyarázható, hogy a német katonai hatalommal foglalkozó kortárs utalások a
Krupp-acél, a hajógyárak, a festékipar és a német vasúthálózat hatékonysága
mellett miért hangsúlyozták a harcképes német seregek erejét is.145 Ha csak a
puszta katonai erő számított volna, akkor kétségtelenül figyelmeztető lehetett az a
tény, hogy Oroszország minden eddiginél több hadosztályt, tüzérségi üteget, straté­
giai vasutat és hadihajót állíthatott csatasorba. Rövid háborút feltételezve, az
általános statisztikák mind Oroszország növekvő erejét mutatták.
Ha viszont félretesszük a felületes számolgatásokat, a katonai erő kérdése is
sokkal bonyolultabbá válik. Újra Oroszország társadalmi, gazdasági és technikai
elmaradottsága lesz a döntő tényező. A parasztság óriási hányada az összlakosság­
hoz viszonyítva azt jelentette, hogy a sorköteleseknek évente csak egyötödét lehe­
tett valójában besorozni fegyveres szolgálatra; ha minden életerős embert behív­
nak, az egész országon úrrá lesz a káosz. Azok a parasztok viszont, akiket ténylege­
sen behívtak, korántsem voltak megfelelő katonák a modern iparosodott háború­
ban. Miután jóformán csak a fegyverkezésre összpontosítottak, az oktatás általá­
nos szintje, a technikai szakértelem, a hatékony közigazgatás annyira háttérbe
szorult, hogy Oroszország az egyes állampolgárok szintjére lebontva ijesztően
elmaradott volt. A lakosság írástudása még 1913-ban is csak 30%-os volt, egy
szakértő szerint „jóval alacsonyabb, mint Angliában a XVIII. század közepén”.146
Jóllehet hatalmas összegeket szavaztak meg a további sorozásokra, de sok hasznát

226
vették-e az új katonáknak egy olyan hadseregben, ahol kevés volt a jól kiképzett
altiszt? Az orosz vezérkar szakértői, akik „a kisebbrendűség és az irigység érzésé­
vel” személték a német haderőt, úgy gondolták, hogy nem. Tudatában voltak
(néhány külföldi megfigyelőhöz hasonlóan) a jól képzett tisztikar égető hiányának
is.147 Mi több, a ma rendelkezésre álló bizonyítékok alapján feltehető, hogy az
orosz katonaság tisztában volt csaknem minden területen megmutatkozó gyenge­
ségével (a nehéztüzérség és a gépfegyverek hiánya, a gyalogság helyes irányítása,
a technikai képzés szintje, a kommunikáció s a légiflotta szintjén is).148
Hasonlóan lehangoló következtetésekre jutunk, ha részleteiben vizsgáljuk
Oroszország mozgósítási tervét és stratégiai vasúthálózatát. 1914-ben az orosz
vasútvonalak teljes hossza hatalmasnak látszott, de ha összevetjük az Orosz Biro­
dalom roppant távolságaival - vagy Nyugat-Európa sokkal sűrűbb vasúthálózatá­
val nyilvánvalóan gyengének bizonyul. Sokszor „takarékosan” építették a vona­
lakat: a sínek túl könnyűek voltak, a vágányok laza töltésekre épültek, és nagyon
kevés víztárolóval és váltóval rendelkeztek. A mozdonyokat vegyesen szénnel,
olajjal vagy fával fűtötték, ami tovább bonyolította a dolgokat, ám ez elhanyagol­
ható probléma volt ahhoz a furcsasághoz képest, hogy a hadsereg állomáshelyei
békeidőben egészen máshol voltak, mint a háborúban várható bevetési területek -
mindez nagyrészt a szándékos decentralizációs politika következménye volt (a
lengyelek Ázsiában, a kaukázusiak a Baltikumban szolgáltak stb.). Nagyobb
háború esetén a hadosztályok tömegét a vasúti zászlóaljak gyengén képzett sze­
mélyzetének kellett hatékonyan elszállítania, akiknek „több mint egyharmada
teljesen vagy részben analfabéta volt, míg a tisztek háromnegyede semmilyen
technikai képzettséggel nem rendelkezett”.149
A mozgósítási és bevetési problémákat tovább fokozták azok a szinte áthidalha­
tatlan nehézségek, amelyeket Oroszország francia, illetve szerbiai elkötelezettségei
jelentettek. Mivel az ország vasúti rendszere gyenge volt, és a lengyel kiszögellésnél
bevetett erők Kelet-Poroszország és Galícia felöl alkalmasint ki voltak téve egy
„bekerítő” támadásnak, így 1900 előtt ésszerűnek látszott az orosz főparancsnok­
ság elgondolása, mely szerint háború kitörésekor először védekező taktikát folytat­
nak majd, s csak ezután töltik fel folyamatosan teljes katonai erejüket; néhány
hadvezér még 1912-ben is emellett kardoskodott. A tábornokok többsége azonban
Ausztria-Magyarországot akarta megsemmisíteni (ebben a győzelemben biztosak
voltak), s ahogyan Bécs és Belgrád között nőtt a feszültség, Szerbia osztrák­
magyar megszállása esetén Oroszország segíteni kívánta a szerbeket. De az orosz
csapatokat nem merték a déli frontra összpontosítani, mert féltek a németek
reagálásától. 1871 után évtizedeken kersztül az volt az általános feltételezés, hogy
egy orosz-német háború kelet felé irányuló tömeges és gyors német támadással
kezdődik majd. De amikor a Schlieffen-terv körvonalai világossá váltak, Szentpé­
tervárra óriási francia nyomás nehezedett: azt követelték, hogy Oroszország a
lehető leghamarabb indítson támadást Németország ellen a nyugati szövetséges
tehermentesítésének érdekében. Egyrészt féltek attól, hogy Franciaországot meg­
semmisítik, másrészt Párizs makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy további kölcsö­
nökkel erősítse az oroszok támadóképességét. Az orosz vezetés ezért elfogadta a

227
nyugati támadás tervét. Az 1914 előtti néhány évben emiatt komoly nézeteltérések
támadtak az orosz vezérkaron belül, mert a különféle iskolákat képviselő tisztek
nem tudtak közös nevezőre jutni abban a kérdésben, hogy mekkora haderőt
vessenek be az északi, illetve déli frontokon a régi lengyelországi védelmi erődök
lerombolására (képtelen módon ezekben helyezték el az új tüzérség nagy részét),
valamint abban, hogy lehet-e részleges mozgósítást is elrendelni. Tekintettel Orosz­
ország diplomáciai kötelezettségeire, a vegyes érzelmek érthetők voltak, de nem
segítettek egy olajozottan működő katonai gépezet létrehozásában, amely biztosít­
hatná a gyors győzelmet.150
Végtelenségig lehetne még sorolni a problémákat. Az ötven orosz lovashadosz­
tály létfontosságú lehetett ugyan egy olyan országban, ahol jóformán nem volt
modern úthálózat, de a közel egymillió ló olyan tömegű abrakot igényelt, ami az
egész vasúti rendszer összeomlásával fenyegetett: a kellő mennyiségű takarmány
biztosítása mindenképpen lassította volna a támadó csapatok felfejlődését vagy a
tartalékok megfelelő mozgatását. A szállítórendszer elmaradottsága és a hadsereg
belső rendőri szerepe azt vonta maga után, hogy háború esetén több millió katonát
egyáltalán nem lehetett frontszolgálatra felhasználni. Az 1914 előtti katonai költsé­
gek hatalmasak voltak ugyan, de jelentős részüket az alapvető szükségletekre:
élelemre, ruházkodásra és takarmányra kellett fordítani. A flotta erejét folyamato­
san növelték, és több új hajótípust is „kiválónak” tartottak,151 de ahhoz, hogy a
tengerészet valóban ütőképes legyen, sokkal magasabb szintű technikai képzésre,
valamint több taktikai gyakorlatra lett volna szükség. Az orosz tengerészetröl
egyik feltétel sem volt elmondható (a legénységet lényegében a parton állomásoz-
tatták), ráadásul meg kellett osztani a flottát a Balti- és a Fekete-tenger között, így
az orosz hajóhad kilátásai nem voltak kedvezőek - legfeljebb akkor, ha csak a
törökök ellen kell harcolniuk.
Amennyiben az első világháború előtti korszak Oroszországát a maga teljességé­
ben kívánjuk értékelni, nem kerülhetjük el a rendszer bírálatát sem. Egyes külföldi
konzervatívok csodálták ugyan az ország autokrata és centralizált berendezkedé­
sét, mert úgy gondolták, hogy ez a nyugati demokráciáknál következetesebb és
erősebb nemzeti politikát biztosított, a közelebbi vizsgálat azonban számtalan
hibát hozna felszínre. Az együgyű, zárkózott II. Miklós elodázta a nehéz döntése­
ket, és vakon meg volt győződve az orosz nép és a cár atyuska közötti szent kötelék
sérthetetlenségéről (a nép tényleges helyzete természetesen egyáltalán nem érdekel­
te). A felsőbb szintű kormányzati döntéshozatal módszerei kimerítették a rossz
csengésű „bizantinizmus” kifejezés minden kritériumát: a felelőtlen főhercegek, az
érzelmileg ingatag cárné, a maradi tábornokok, a megvesztegethető spekulánsok
túlsúlyban voltak a szorgalmas és művelt miniszterekkel szemben, akik jól szolgál­
ták a rendszert, de tevékenykedésük híre ritkán jutott a cár fülébe. A megbeszélések
és az egyetértés hiánya - például a külügyminiszter és a katonaság között -
időnként ijesztő volt. Az udvar leplezetlen megvetéssel kezelte az állami dumát.
Ebben a légkörben lehetetlen volt radikális reformokat véghezvinni, mert az arisz­
tokráciát csakis kiváltságaik, a cárt pedig kizárólag lelki békéje érdekelte. Az orosz
elit állandóan rettegett a munkás-, illetve parasztmegmozdulásoktól, s annak

228
ellenére, hogy a kormány kiadásai abszolút értékben a legnagyobbak voltak a
világon, a gazdagok közvetlen adózása igen alacsony volt (az állami bevételek
6%-a), míg óriási adókat vetettek ki az élelmiszerekre és a vodkára (40%). A labilis
fizetési mérlegű országnak semmi esélye nem volt arra, hogy visszatartsa (vagy
megadóztassa) azokat a hatalmas pénzösszegeket, amelyeket az orosz arisztokra­
ták külföldön költöttek el. A szigorú autokrata hagyományok, a rendkívül kedve­
zőtlen osztálytagozódás és az alacsony szintű oktatási és fizetési rendszer következ­
tében Oroszországban hiányzott az olyan művelt és hozzáértő közalkalmazotti
réteg, amilyen például a német, az angol és a japán közigazgatást működtette.
Oroszország a valóságban nem volt erős állam, és a felső vezetés melléfogásai 1904
intő példája ellenére könnyen belekeverhették volna különféle külföldi bonyodal­
makba.
Hogyan mérhetjük hát fel a századforduló Oroszországának valódi hatalmát?
Kétségtelen, hogy az ország mind ipari, mind katonai szempontból évről évre
növekedett. Az sem vitás, hogy akadtak más erősségei is: a hatalmas hadsereg, a
hazafias érzések és a társadalom számottevő rétegeinek tántoríthatatlan elszántsá­
ga, valamint a Szent Oroszhon területének sebezhetetlenségébe vetett hit. Auszt-
ria-M agyarország, Törökország, talán még Japán ellen is voltak győzelmi esélyeik.
A legnagyobb probléma az volt, hogy túl korán került sor a németekkel való
elkerülhetetlen összecsapásra. „Az államnak húsz évnyi külső és belső békére volna
szüksége” - mondta 1909-ben Sztolipin -, „ha ez megvalósul, utána nem fognak
ráismerni Oroszországra.” Mindez talán még igaz is lehetett volna, még akkor is,
ha ez alatt az idő alatt Németország ereje is arányosan növekszik. Dórán és
Parsons professzorok adatai szerint (lásd 1. grafikon) ezekben az évtizedekben
Oroszország „viszonylagos hatalma” az 1894-et követő legalacsonyabb szint után
emelkedett, míg Németországé közel állt csúcspontjához.152
Lehet, hogy a legtöbb olvasó számára ez túl sematikusan hangzik, de valójában
igaz (mint korábban már említettük), hogy a XIX. században Oroszország hatal­
mának és befolyásának csökkenése arányos volt gazdasági elmaradottságának
növekedésével.

L = a mélypont éve
H = a csúcspont éve
I = a változás kezdete

1. ábra. Oroszország és Németország erőviszonyainak összevetése

Forrás: Doran-Parsons

229
 Minden fontosabb háború (krími, orosz-japán) új és régi katonai gyengeségeket
fedett fel, és arra késztette a rendszert, hogy megpróbálja csökkenteni a szakadékot
Oroszország és a nyugati országok között. Az 1914 előtti években egyes megfigye­
lők szerint ez a szakadék megszűnt, bár mások még mindig jó néhány gyengeségre
hívták fel a figyelmet. Mivel nem élvezhették a Sztolipin által óhajtott két évtized­
nyi békét, Oroszországnak ismét a háború próbáját kellett kiállnia ahhoz, hogy
eldőljön a nagy kérdés: visszanyerheti-e az európai hatalmi színtéren 1815 és 1848
között birtokolt előkelő rangját.

EGYESÜLT ÁLLAMOK

A globális hatalmi egyensúlyban bekövetkező XIX. század végi és XX. század eleji
változások közül a jövőre nézve kétségkívül az Egyesült Államok felemelkedése
volt a legdöntőbb. A polgárháború befejeztével az USA kiaknázhatta már koráb­
ban említett előnyeit - gazdag termőföldjét, hatalmas nyersanyagkincsét és a
források felhasználásához szükséges, gyorsan fejlődő modern technikát (vasút,
gözenergia, bányagépek). Szinte nem voltak társadalmi és földrajzi korlátái; nem
kellett félnie külföldi beavatkozástól, jelentősen nőtt az idegen tőke beáramlása,
egyre fokozódott a hazai befektetések üteme. A polgárháború vége (1865) és a
spanyol-amerikai háború kezdete (1898) között például az amerikai búza 256, a
kukorica 222, a finomított cukor 460, a szén termelése 800%-kal, az acélsínek
gyártása 523%-kal és a használatban levő vasúthálózat hossza több mint 567%-
kal növekedett. „Mivel.az újabb iparágak nulláról indultak, növekedésük olyan
nagymértékű, hogy százalékban nem is fejezhető ki. A nyersolajtermelés az 1865.
évi 3000000 hordóról 1898-ra 55000000 hordóra, az acélöntvények és egyéb
acéláruk pedig kevesebb mint 20000 tonnáról 9 000 000 tonna fölé emelkedtek.”153
Ezt a fejlődést a spanyol háború sem állította meg; ellenkezőleg, a növekedés a XX.
század elején is rendkívüli ütemű volt. Ha a felsorolt előnyöket nézzük, ez a
folyamat csaknem elkerülhetetlennek látszik. Csakis rendkívüli emberi ostobaság,
állandó polgárháború vagy egy természeti katasztrófa tudta volna megakadályozni
ezt a növekedést, vagy elrettenteni a bevándorlók millióit, akik szerencséjüket
keresve érkeztek az Atlanti-óceán túlsó partjáról, biztosítva számára a munkaerő-
utánpótlást.
Úgy látszik, az Egyesült Államok minden olyan gazdasági előnnyel rendelkezett,
amelyet a többi hatalom csak részben birtokolt, míg az európai országok hátrányai
egyáltalán nem sújtották. Területe hatalmas volt, de a távolságokat lerövidítette az
a 400000 kilométernyi vasútvonal, amellyel 1914-ben rendelkezett (Oroszország
75 000 kilométerével szemben egy több mint két és félszer akkora területen).
Mezőgazdasági terméshozama mindig is meghaladta Oroszországét; és jóllehet
nem érték még utol az intenzíven művelt nyugat-európai régiókat, a megművelt
földek hatalmas kiterjedése, a mezőgazdasági gépek hatékonysága és a szállítás
egyre csökkenő költségei (vasút, gőzhajó) olcsóbbá tették az amerikai búzát,
kukoricát, sertést, marhát és más termékeket az európainál. Az élenjáró amerikai

230
 iparvállalatok, mint az International Harvester, a Singer, a DuPont, a Bell, a Colt
és a Standard Oil technikailag legalább azonos, de gyakran magasabb szinten
álltak, mint európai versenytársaik; emellett sokkal nagyobb és gazdaságosabb
belső piacaik voltak, mint német, angol és svájci versenytársaiknak. Ami Oroszor­
szágban „gigantikus” méretű volt, az nem jelentett egyidejűleg ipari hatékonyságot
és megbízhatóságot;154 az Egyesült Államokban viszont ez a két fogalom szükség­
szerűen együtt járt. „Mielőtt Andrew Camegie 1901-ben eladta volna vállalatait a
J. P. Morgan-féle United States Steel Corporationnek, már több acélt termelt,
mint egész Anglia.”155 Amikor 1904-ben Sir William White, a híres angol hadiha­
jó-tervező körutazást tett az Egyesült Államokban, elámult, hogy az amerikai
gyárakban tizennégy hadihajó és tizenhárom páncélozott cirkáló épült egy időben
(érdekes, hogy ugyanakkor az amerikai kereskedelmi flotta kicsiny maradt). Az
ipart, a mezőgazdaságot és a távközlést a nagy hatékonyság és a hatalmas méretek
jellemezték. így nem meglepő, hogy 1914-re az USA nemzeti jövedelme abszolút
és egy főre jutó értékben egyaránt magasan felülmúlta minden más országét.156
E gyors fejlődést tükrözi a 21. táblázat és az összehasonlító statisztikák. 1914-
ben az Egyesült Államok 455 millió tonna szenet termelt, s ezzel jóval megelőzte
Nagy-Britannia 292 millió, valamint Németország 277 millió tonnáját. A világ
legnagyobb olajtermelője és vörösrézfogyasztója volt. Nyersvastermelése több
volt, mint Németországé, Nagy-Britanniáé és Franciaországé együttvéve, acélter­
melése majdnem egyenlő az előző országok össztermelésével, még Oroszországot
is hozzászámítva.157 Energiafogyasztása 1913-ban azonos volt Nagy-Britannia,
Németország, Franciaország és Ausztria-Magyarország együttes szükségletével.
Az USA több motoros jármüvet gyártott és használt, mint a világ többi része. Ez
a gyorsan növekedő, földrésznyi állam közel állt már ahhoz, hogy egész Európát
maga mögé utasítsa. Szakértők számításai szerint, ha a gazdasági fellendülés ilyen
ütemben folytatódik, és nem kerül sor az első világháborúra, az Egyesült Államok
1925-ben mindenképpen túlszárnyalta volna Európát.158 A háború viszont gazda­
ságilag annyira megviselte és szétzilálta a régi nagyhatalmakat, hogy már 1919-ben
megelőzték az Óvilágot.159 A „Vasco da Gama-korszak” - a négy évszázados
európai világhegemónia - már az 1914. évi kataklizma előtt a végéhez közeledett.
A külkereskedelem szerepe az USA gazdasági fellendülésében meglehetősen
csekély volt (1913-ban a bruttó nemzeti termék mintegy 8%-a származott ebből a
szférából, Nagy-Britannia 26%-ával szemben),160 de annál jelentősebb volt a más
országokra gyakorolt gazdasági hatása. Régebben csak nyersanyagokat (főként
gyapotot) exportáltak, és késztermékeket importáltak, majd a kereskedelem nega­
tívumát aranyexporttal ellensúlyozták. De a polgárháborút követő ipari robbanás
után ez a kereskedelmi szerkezet hamarosan átalakult. Az Egyesült Államok, a
világ legnagyobb termelöjeként, rövidesen elárasztotta a világpiacot mezőgazdasá­
gi gépeivel, vas- és acéláruival, szerszámgépeivel, elektromos felszereléseivel és
egyéb modern termékeivel. Az iparilag legfejlettebb Észak minden erejét latba
vetette, hogy minél magasabb vámokkal tartsa távol a küldöldi árukat a hazai
piacoktól; nyersanyagokat és néhány különleges terméket (például német festék­
anyagokat) azonban kénytelenek voltak mind nagyobb mennyiségben importálni,

231
 21. táblázat A nagyhatalmak nemzeti jövedelme, népessége és
az egy főre jutó jövedelem 1914-ben

Nemzeti Egy főre jutó

Népesség
Ország jövedelem jövedelem
(millió)
(milliárd dollár) (dollár)

Egyesült Államok 31 98 377

Nagy-Britannia 11 45 244
Franciaország 6 39 153
Japán 2 55 36
Németország 12 65 184
Olaszország 4 37 108
Oroszország 7 171 41
Ausztria-M agyarország 3 52 57

hogy az amerikai ipar szükségleteit kielégíthessék. A legjelentősebb változás való­

ban az ipari export ugrásszerű növekedése volt, de a „szállítási forradalom”
Amerika mezőgazdasági exportját is fellendítette. Amikor az 1900 előtti fél évszá­
zad folyamán egy véka búza Chicagóból Londonba szállítása negyvenről tíz centre
esett, megkezdődött az amerikai mezőgazdasági termékek áramlása az Atlanti­
óceán túlsó partjára. A kukoricaexport 1897-ben 212 millió, a búzáé 1901-ben 239
vékánál tetőzött, s a felfelé ívelő mezőgazdasági export nemcsak magát a gabonát,
hanem a lisztet, a húst és a hústermékeket is magában foglalta.161
A kereskedelmi átalakulás következményei elsősorban gazdasági természetűek
voltak, de hatásuk a nemzetközi kapcsolatokban is érződött. Az amerikai gyárak
és farmok rendkívüli termelékenysége azt a félelmet keltette, hogy a hatalmas belső
piac hamarosan képtelen lesz felvenni ezeket az árukat, s így erős érdekcsoportok
(farmerek és gyárosok) nyomást gyakorolnak majd a kormányra a tengerentúli
piacok megnyitása és megtartása érdekében. A kínai „nyitott kapu” megőrzéséért
folytatott propaganda, valamint a latin-amerikai piacok iránt tanúsított élénk
érdeklődés csak két lehetséges megnyilvánulási formája volt annak, hogy az Egye­
sült Államokat foglalkoztatja világkereskedelmi részesedésének növelése.162 1 860
és 1914 között több mint hétszeresére emelte exportját (334 millióról 2,365 milliárd
dollárra), belső piacát viszont szigorúan őrizte, így az import csak ötszörösére
emelkedett (365 millióról 1,896 milliárd dollárra). Az olcsó amerikai élelmiszer-
dömpinggel szemben az európai termelők magasabb vámokat követeltek, és általá­
ban meg is kapták; Nagy-Britanniában, amely a szabad kereskedelem érdekében
már feláldozta gabonatermelőit, az amerikai gépek, a vas és acél beözönlése váltott
ki riadalmat. W. T. Stead újságíró 1902-ben megjelent szenvedélyes hangú könyvé­
nek „A világ amerikanizálódása” címet adta, ugyanakkor Vilmos császár és más

232
európai vezetők az összefogás szükségességére célozgattak a „tisztességtelen” ame­
rikai kereskedelmi gépezettel szemben.163
Talán még destabilizálóbb volt az Egyesült Államok hatása a világ pénzügyi
rendszerére és valutaforgalmára. Mivel európai kereskedelme óriási hasznot haj­
tott, ennek deficitjét tőkeátutalásokkal kellett kiegyenlíteni, amelyek az USA
iparába, közmüveibe és szolgáltatásaiba történő közvetlen európai befektetések
tömegéhez csatlakoztak (1914-ben ez kb. 7 milliárd dollárt tett ki). A nyugatra
özönlő arany egy része az európai befektetések megtérüléseként, illetve a szállítá­
sért és biztosításért juttatott amerikai fizetség formájában visszakerült Európába,
de még így is igen erős volt és egyre növekedett a tőkekiáramlás az Újvilágba.
Mindezt még fokozta az USA kincstári politikája, amely felhalmozta, és nem
engedte ki a kezéből a világ aranytartalékának egyharmadát. Jóllehet az Egyesült
Államok ekkor már komoly tényezője volt a globális kereskedelmi világrendszer­
nek - deficit a nyersanyagszállító országoknál, óriási haszon Európában -, saját
pénzügyi szerkezete még fejletlen volt. Külkereskedelmének nagy részét sterlingpa­
ritáson bonyolította le, aranyat pedig rendszerint London kölcsönzött. Ameriká­
ban nem volt központi állami bank, amely a pénzpiacot irányíthatta volna; bizo­
nyos időszakonként hatalmas összegek áramlottak oda-vissza New York és a
mezőgazdasági államok között, és a pénzáramlást egyedül az aratás és a változé­
kony időjárás befolyásolta; az amerikai spekulánsok nemcsak a hazai pénzügyi
rendszert, hanem a londoni aranypiacot is képesek voltak összezavarni. Minden­
nek következményeként az Egyesült Államok már évekkel 1914 előtt egy hatalmas,
de kiszámíthatatlan „fújtatóhoz” vált hasonlatossá, amely hol élénkítette, hol
vészjóslóan csillapította a világkereskedelem hullámzásait. Az 1907. évi amerikai
bankválság (amely eredetileg úgy kezdődött, hogy a spekulánsok megkísérelték
bekebelezni a vörösrézpiacot) kihatott Londonra, Amszterdamra és Hamburgra is
- s ez csak egyetlen jellemző példa arra, hogy az Egyesült Államok már az első
világháború előtt is összeütközésbe került a többi nagyhatalom gazdasági életé­
vel.164
Az amerikai ipari hatalom és a tengerentúli kereskedelem növekedésével talán
elkerülhetetlenül együtt járt a határozottabb diplomácia és az amerikai típusú
világpolitikai felfogás.165 Elképzeléseik szerint a világ népei közül egyesek különle­
ges morális adottságokkal rendelkeznek, és ezek teszik felsöbbrendüvé az amerikai
külpolitikát az Óvilág külügyi rendszerénél. Hasonló gondolatok keveredtek szo-
ciáldarwinista és faji elképzelésekkel, az ipari és mezőgazdasági érdekcsoportok
pedig a tengerentúli piacok biztosítását erőltették. A Monroe-elv sugallta hagyo­
mányos elzárkózás mellett mindjobban erősödött az a követelés, hogy az Egyesült
Államoknak „kötelezettségei ” vannak a csendes-óceáni térségben. Bár az összetett
és átláthatatlan szövetségi rendszereket még mindig kerülték, sok hazai csoport
tevékenyebb diplomáciát követelt, amely a McKinley- és különösen a Theodore
Roosevelt-adminisztráció idején aztán meg is valósult. Az 1895-ben Nagy-Britan-
niával folytatott venezuelai határvitát - amelyet a Monroe-elvnek kellett volna
igazolnia - három évvel később egy sokkal élesebb konfliktus követte: a Spanyol­
országgal Kuba miatt vívott háború. Washington azt követelte, hogy egyedül

233
ellenőrizhesse azt a csatornát, amelyet korábban megosztottak Nagy-Britanniával,
a kanadai tiltakozás ellenére történt alaszkai határmódosítás, valamint a Venezue­
la ellen irányuló német akció után az amerikai hadiflotta 1902—1903. évi készültsé­
ge a Karib-térségben, mind-mind arra utalt, hogy a nyugati féltekén az USA nem
tűri meg más nagyhatalom befolyását. Az amerikai adminisztráció viszont igen
szívesen avatkozott be diplomáciai és katonai eszközökkel a latin-amerikai orszá­
gok, például Nicaragua, Haiti, Mexikó vagy a Dominikai Köztársaság belügyeibe,
ha „viselkedésük” nem felelt meg az Egyesült Államok normáinak.
Ebben a korszakban az amerikai külpolitika valóban új vonása mégis az volt,
hogy beavatkozott a nyugati féltekén kívül történő eseményekbe is. Az USA
jelenléte az 1884-85. évi berlini Nyugat-Afrika-konferencián eléggé rendhagyó és
zavaros volt: delegációjuk fellengzős érveket hangoztatott a szabad és nyílt keres­
kedelem mellett, de magát az egyezményt sohasem hagyták jóvá. A New York
Héráid még 1892-ben is a külügyminisztérium megszüntetését javasolta, mert
„kevés dolguk akadt” külföldön.166 Az 1898. évi spanyol háború lényeges válto­
zást jelentett. Az Egyesült Államok megvetette a lábát a Csendes-óceán nyugati
térségében (Fülöp-szigetek), így ténylegesen ázsiai gyarmattartó hatalom lett;
mindez azokat igazolta, akik a rámenős, határozott külpolitikát támogatták. A
következő évben Hay külügyminiszter „Nyitott kapu” című kommünikéje már azt
jelezte, hogy az Egyesült Államokat nagyon érdeklik a kínai események. Ezt
erősítették meg azzal a kötelezettségvállalással is, hogy a rend helyreállítása érde­
kében 1900-ban 2500 amerikai katonát küldenek a Kínában felállítandó nemzetkö­
zi hadseregbe. Roosevelt különösen szívesen vett részt az úgynevezett nagypolitiká­
ban: közvetített az orosz-japán háborút lezáró tárgyalásokon, 1906-ban ragaszko­
dott az USA részvételéhez a Marokkó ügyében tartott konferencián, és tárgyalt
Japánnal, valamint a többi nagyhatalommal a kínai „Nyitott kapu” fenntartásá­
nak érdekében.167 Ezeket a lépéseket a későbbi történészek nem az Egyesült
Államok valódi érdekei józan mérlegelésének tekintik, hanem inkább az éretlen
külpolitikai stílus és egyfajta etnocentrikus naivitás megnyilvánulásának, amely­
nek elsődleges célja volt, hogy mind a hazai, mind a külföldi „közönségre” jó
hatást gyakoroljon. Hasonló vonások jellemzik majd Amerika jövőbeli „realista”
külpolitikáját is.168 Mindez azonban az imperialista gőg és a nemzeti büszkeség
túltengésének korában nem csak az Egyesült Államokra volt érvényes. A kínai
politika kivételével Roosevelt utódai mindenesetre nem folytatták ezt a tevékeny
expanzív diplomáciát, mert távol akarták tartani az Egyesült Államokat a nyugati
féltekén kívül zajló eseményektől.
A diplomáciai tevékenységekkel párhuzamosan nőtt a hadi költségvetés. A
tengerészetnek jutott a legtöbb pénz, mert külföldi támadás (vagy a Monroe-elv
kétségbevonása) esetén ez a fegyvernem biztosította az ország legfőbb védelmét és
egyben az USA egész diplomáciájának és kereskedelmének hatékonyságát. A flotta
újjáépítése az 1880-as évek végén kezdődött meg, és a spanyol-amerikai háború
felerősítette ezt a folyamatot. A könnyű tengeri győzelmek igazolni látszottak
Mahan admirális és a „nagy tengerészet” mellett érvelő lobby elképzeléseit, és
tekintve, hogy a stratégák aggodalommal gondoltak egy angol, majd 1898 után egy

234
német háború lehetőségére, folyamatosan fejlesztették a hadiflottát. A bázisok
megszerzése Hawaiiban, Szamoán, a Fülöp-szigeteken és a Karib-térségben, a
hadihajók „rendőri” feladatokra való bevetése Latin-Amerikában és Rooseveltnek
az a színpadias gesztusa, hogy „nagy fehér flottáját” 1907-ben világ körüli útra
küldte, mind a tengeri hatalom fontosságát hangsúlyozta.
Amíg 1890-ben a tengerészeire költött 22 millió dollár csak 6,9%-a volt a
szövetségi összkiadásoknak, addig az 1914. évi 139 millió már 19%-ot jelentett.169
Nem minden pénzt használtak fel célszerűen; a helyi politikai nyomás következté­
ben például túl sok volt a hazai flottabázis és túl kevés a kísérőhajó, de a végered­
mény így is lenyűgöző volt. Bár lényegesen kisebb volt az angol haditengerészetnél,
és kevesebb dreadnought típusú hadihajóval rendelkezett, mint Németország, az
USA hadtengerészete 1914-ben még így is a harmadik volt a világon. Még az
amerikai ellenőrzés alá került Panama-csatorna építése sem szüntette meg a straté­
giai dilemmát: kettéosszák-e az amerikai flottát, vagy szabadon hagyják az ország
partvonalának egy részét; mi több, egyes tisztek feljegyzéseiből kiderül, hogy
ezekben az években szinte paranoiás gyanakvással tekintettek a külföldi hatalmak­
ra.170 Ha azt is hozzátesszük, hogy újra közelebb került Nagy-Britanniához a
századforduló táján, az Egyesült Államok teljes biztonságban érezhette magát, és
ha aggasztotta is a német tengeri erők növekedése, sokkal kevesebb félnivalója
volt, mint bármely másik nagyhatalomnak.171
Az USA katonaságának kis létszáma éppen ezt a biztonságérzetet tükrözte. A
hadseregnek is lendületet adott a spanyol háború, legalábbis annyiban, hogy a
közvélemény rádöbbent, valójában milyen kevés is a katonai létszám, mennyire
szervezetien a Nemzeti Gárda, és mennyire közel álltak a megsemmisítő vereséghez
a kubai hadjáratok idején.172 De hiába háromszorozták meg a hadsereg létszámát
1900 után, hiába állítottak fel további helyőrségeket a Fülöp-szigeteken és egyéb
helyeken, az USA szárazföldi katonai ereje még mindig jelentéktelennek tetszett,
még egy közepes nagyságú európai országhoz, például Szerbiához vagy Bulgáriá­
hoz hasonlítva is. Az Egyesült Államok még Nagy-Britanniánál is kevésbé szerette
a nagy létszámú állandó hadsereget, nem kötött katonai szövetségeket, és bruttó
nemzeti termékének kevesebb mint 1 %-át fordította védelemre. Az 1898-1914
közötti időszakban folytatott imperialista tevékenysége ellenére az Egyesült Álla­
mok - Herbert Spencer megjegyzése szerint - megmaradt „ipari” társadalomnak,
ahelyett, hogy Oroszországhoz hasonlóan „katonai” társadalommá vált volna.
Mivel a történészek jelentős része úgy gondolja, hogy a „szuperhatalmak felemel­
kedése” ebben a korszakban kezdődött, érdemes felhívni a figyelmet arra, hogy az
első világháborút közvetlenül megelőzően milyen elképesztő különbségek voltak
Oroszország és az Egyesült Államok között. Az orosz hadsereg körülbelül tízszer
nagyobb volt az amerikainál; az Egyesült Államok viszont hatszor annyi acélt
gyártott, tízszer annyi energiát fogyasztott, ipari össztermelése pedig négyszeresen
múlta felül Oroszországét (az egy főre eső adatokban pedig hatszorosan).173
Kétségtelen, hogy Oroszország látszott hatalmasabbnak az európai vezérkarok
szemében, amelyek gyors lefolyású, nagy létszámú hadseregeket mozgató háborút
képzeltek el - de minden más tekintetben az Egyesült Államok volt az erősebb.

235
 Az Egyesült Államok végérvényesen nagyhatalommá vált, de nem volt tagja a
nagyhatalmi rendszernek. Az elnök és a kongresszus közötti hatalmi megosztás
jóformán lehetetlenné tette a tevékeny szövetségi politikát, de az is kétségtelen volt,
hogy nem akarták feladni az elszigeteltség kényelmes állapotát. Több ezer kilomé­
ternyi tenger választotta el őket minden más erős nemzettől, hadseregük nem volt
számottevő méretű, elégedettek voltak a nyugati félteke fölötti uralommal, és
Roosevelt távozása után nem kívántak bekapcsolódni a globális diplomáciába, így
1914-ban az Egyesült Államok még mindig csak a nagyhatalmi rendszer peremén
helyezkedett el. Mivel 1906 után a legtöbb országot Ázsia és Afrika helyett már a
balkáni és északi-tengeri fejlemények érdekelték, talán nem meglepő, hogy az
Egyesült Államokat a nemzetközi hatalmi egyensúlyt illetően kevésbé tekintették
jelentős tényezőnek, mint a századfordulón. Ez egyike volt azoknak az 1914 előtti
általános feltételezéseknek, amelyeket az első világháború majd megcáfol.

A szövetségek kialakulása. Sodródás a háború felé,

1890-1914
Ahhoz, hogy megértsük, miként változott a nagyhatalmi rendszer ezekben az
évtizedekben, végső soron a Bismarck halálától az első világháború kitöréséig tartó
időszak ingatag diplomáciai kötődéseit kell megvizsgálnunk. Az 1890-es években
volt ugyan néhány viszonylag kisméretű összeütközés (kínai-japán, spanyol-ameri­
kai és angol-búr konfliktusok), később lezajlott a nagyobb méretű, de lokalizált
orosz-japán háború is, a következő időszak általános tendenciája - Félix Gilbert
megfogalmazása szerint - inkább a szövetségi tömbök „megmerevedése” volt.174
A legtöbb kormány azt remélte, hogy ha kitör egy újabb nagy háború, országuk
már tagja lesz valamilyen koalíciónak. Ezek a kapcsolatok megnehezítették a
nemzetek erejének tárgyszerű értékelését, mert a szövetségek nemcsak előnyt,
hanem hátrányt is jelentettek.
A távoli Egyesült Államokat természetesen nem érintette ez a szövetségi diplo­
máciát szorgalmazó tendencia, Japánt is csak regionálisan, az 1902. és 1905. évi
angol-japán szövetség révén. Az egyre inkább kibontakozó kölcsönös félelmek és
vetélkedések az európai nagyhatalmakat, még az elszigetelt Nagy-Britanniát is
mindjobban ösztönözték a szövetségkötésre. Békeidőben kötött katonai szövetsé­
gekre eddig nemigen akadt példa; 1879-ben Bismarck indította el ezt a folyamatot,
amikor az osztrák-német szövetségen keresztül igyekezett „ellenőrizni” Bécs kül­
politikáját, Szentpétervárt pedig távol tartani. A német kancellár titkos számításai
szerint ennek a lépésnek arra kellett késztetnie az oroszokat, hogy hagyjanak fel
„bizonytalan politikájukkal”,175 és térjenek vissza a három császár szövetségéhez
- ez egy időre meg is történt; Bismarck akciójának hosszabb távú örökségeként
viszont Németország elkötelezte magát, hogy orosz támadás esetén segítséget nyújt
Ausztria-Magyarországnak. 1882-re Berlin egyezményt kötött Rómával egy lehet­

236
 séges francia támadás esetére, egy év múlva pedig mind Németország, mind Auszt-
ria-Magyarország újabb titkos szövetséget ajánlott Romániának az orosz agresszi­
ót megelőzendő. Diplomáciai szakértők szerint Bismarcknak elsősorban rövid
távú védelmi céljai voltak: meg akarta nyugtatni ideges bécsi, római és bukaresti
barátait, diplomáciailag elszigetelni Franciaországot, valamint szeretett volna
„visszavonulási” lehetőségeket biztosítani arra az esetre, ha az oroszok megszáll­
nák a Balkánt. Mindez kétségkívül teljesen reális mérlegelésen alapult; de a titkos
szerződések pontos tartalmát senki sem ismerte, Franciaországot és Oroszországot
egyaránt aggasztotta saját elszigeteltsége, és mindketten attól féltek: a berlini
szürke eminenciás azért építette ki szövetségeit, hogy háború esetén legyőzhesse
őket.
Bár Bismarck szentpétervári „titkos vonala” (az 1887. évi úgynevezett viszont­
biztosítási szerződés) megakadályozta Németország és Oroszország nyílt szakadá­
sát, volt valami mesterkéltség és kétségbeesettség ezekben az erőfeszítésekben,
ahogyan a kancellár az 1880-as évek végén meg akarta akadályozni a francia-orosz
szövetséghez való folyamatos közeledést. Franciaországnak Elzász-Lotaringia
visszaszerzésére, Oroszországnak pedig kelet-európai terjeszkedésére irányuló tö­
rekvéseit elsősorban Németországtól való félelmük akadályozta. Egyikük számára
sem volt más jelentős kontinentális szövetségi partner; Oroszországnak ott voltak
a francia kölcsönök és fegyverek, Franciaországnak pedig az orosz katonai segítség
lehetősége. Bár a burzsoá franciák és a reakciós cári rendszer közötti ideológiai
különbségek egy ideig lassították a közeledést, Bismarck 1890-es visszavonulása és
II. Vilmos kormányának sokkal fenyegetőbb tevékenysége elhanyagolhatóvá tette
ezt a kérdést. 1894-re Németország, Ausztria-Magyarország és Olaszország hár­
mas szövetségét ellensúlyozta a francia-orosz kettős szövetség, egy politikai s
egyben katonai elkötelezettség, amely ugyanolyan hosszú ideig állt fenn, mint
maga a hármas szövetség.176
Ez az új fejlemény, úgy tetszett, több szempontból is stabilizálja az európai
színteret. A két szövetségi tömb körülbelül egyenlő volt, ez a korábbinál kiszámít­
hatatlanabbá és így valószínűtlenebbé tette a nagyhatalmi konfliktust. Miután
megmenekültek az elszigetelődéstől, Franciaország és Oroszország ismét visszafor­
dult afrikai és ázsiai érdekeltségeihez. Ezt segítette a feszültség csökkenése Elzász­
ban és Bulgáriában; mi több, 1897-re Bécs és Szentpétervár megegyezett, hogy
félreteszik a balkáni kérdést.177 Németország is a Weltpolitik irányába fordult, míg
Olaszország belekeveredett az abesszíniái afférba. Az 1890-es évek közepére a
közvélemény Dél-Afrikára, a Távol-Keletre, a Nílus völgyére és Perzsiára figyelt.
Ez egyben az „új tengerészet”178 kora is volt, s minden nagyhatalom - abban a
hitben, hogy a tengerészet és a gyarmatok természetes társak - flottaépítéssel volt
elfoglalva. így nem meglepő, hogy a Brit Birodalom, amely általában távol tartotta
magát az európai bonyodalmaktól, éppen ebben az évtizedben érezte a legnagyobb
| nyomást a régi vetélytársak, Franciaország és Oroszország részéről, valamint az új
■ ellenfelek, Németország, Japán és az Egyesült Államok részéről. Ilyen körülmé­
nyek között az európai szövetségi tömbök katonai záradékai egyre kevésbé látszot-
. tak lényegesnek, mert egy általános háborút valószínűleg nem váltanának ki olyan

237
események, mint a Ködök (Fasoda) feletti angol-francia összetűzés (1898), a búr
háború vagy a kínai koncessziókért folyó pozícióharc.
Hosszabb távon azonban ezek a birodalmi vetélkedések még európai vetületűk­
ben is kihatottak a nagyhatalmak kapcsolatára. A századfordulón már olyan
mértékű nyomás nehezedett Nagy-Britanniára, hogy egyes csoportok Joseph
Chamberlain gyarmatügyi miniszter körül az elszigetelődési politika megszünteté­
sére szólítottak fel, illetve egy Berlinnel kötendő szövetséget szorgalmaztak, míg
Balfour és Landsdowne miniszterek kezdték elfogadni a diplomáciai kompromisz-
szumok szükségességét. Az Egyesült Államoknak tett engedmények sora a csator­
na, az alaszkai határvonal, a fókavadászat stb. kérdésében - ezt a folyamatot az
„angol-amerikai közeledés” kifejezéssel álcázták - javította Nagy-Britannia már-
már tarthatatlan stratégiai helyzetét a nyugati féltekén, és ami még fontosabb,
kézzelfoghatóan megváltoztatta azt, amit a XIX. századi államférfiak adottnak
tekintettek: azt, hogy az angol-amerikai kapcsolatok mindig is hűvösek, indulato­
sak és időnként ellenségesek lesznek.179 Az 1902. évi angol-japán szövetség létre­
jöttétől a brit államférfiak azt is remélték, hogy ezáltal enyhíthetik súlyos stratégiai
leterheltségüket Kínában, jóllehet így bizonyos körülmények között támogatniuk
kell Japánt.180 1902/03 körül pedig már léteztek olyan befolyásos brit körök,
amelyek úgy gondolták, hogy gyarmati kérdésekben kompromisszumot lehet kötni
a franciákkal, akik a korábbi kodoki válságnál már tanújelét adták, hogy a
Nílusért nem kívánnak háborúzni.
Míg ezek a rendezések látszólag csak az Európán kívüli ügyeket érintették,
közvetve az európai nagyhatalmak helyzetére is kihatottak. Nagy-Britannia straté­
giai dilemmáinak megoldása a nyugati féltekén, valamint az a segítség, amelyet a
japán flotta jelentett a Távol-Keleten, némileg könnyítette az angol haditengerészet
helyzetét, és növelte esélyeit, hogy háború esetén meg tudjon erősödni; az angol­
francia versengés lezárulása azt jelentette, hogy Nagy-Britannia tengeri biztonsága
még tovább erősödik. Mindez Olaszországra is kihatott, amely túl sebezhető
partvonalai miatt nem szállhatott szembe az angol-francia együttessel; a XX.
század elejére Franciaországnak és Olaszországnak mindenesetre komoly (pénz­
ügyi és észak-afrikai) okai voltak a kapcsolatok javítására.181 Ha azonban Olasz­
ország eltávolodik a hármas szövetségtől, az elkerülhetetlenül kihat az Ausztria-
Magyarországgal nemrég még élesen fennálló s most is csak lappangó vitáira.
Végül az angol-japán szövetség is hatással volt az európai államrendszerre, mert
valószínűtlenné tette, hogy egy harmadik hatalom is közbeavatkozzék, amikor
1904-ben Japán Korea és Mandzsúria miatt szembeszállt Oroszországgal. Amikor
ez a háború kirobbant, az angol-japán szerződés és a francia-orosz szövetség
különleges záradékai
* egyaránt arra késztették a két „segédet” - Nagy-Britanniát
és Franciaországot -, hogy együttműködjenek a nyílt összecsapás elkerülése érde­

* Abban az esetben, ha Japán csak egy ellenféllel harcol, Nagy-Britannia Jóindulatúan semleges"
marad, több ellenfél esetén azonban köteles segítséget nyújtani; az Oroszország megsegítésére létreho­
zott francia egyezmény szövegezése hasonló volt. így London és Párizs csak akkor tudta újdonsült
barátságát megőrizni, ha mindketten távol maradnak a harctól.

238
kében. így nem volt meglepő, hogy a távol-keleti ellenségeskedés kitörésekor
London és Párizs egyaránt gyors ütemben felfüggesztette gyarmati vitáit, és 1904
áprilisában létrehozta az antantot.182 Az angol-francia viszálykodások időszaka -
amelyet Egyiptom 1882. évi angol megszállása váltott ki - most lezárult.
Az 1904 1905. évi „diplomáciai forradalomhoz” azonban még két lényeges
tényező járult.183 Az első a Németország iránt egyre erősödő angol-francia gya­
nakvás, mert a németek céljai (bár nem voltak egészen világosak) nagyratörönek
és veszélyesnek látszottak, amikor von Bülow kancellár és császári ura, II. Vilmos
meghirdette a „német évszázad” beköszöntét. 1902-1903-ra a nagy német hadiflot­
ta fejlesztése - amely mind hatótávolsága, mind kiinduló bázisainak elhelyezése
szempontjából szinte egyértelműen Nagy-Britannia ellen irányult - ellenlépések
fontolgatására késztette az angol Admiralitást. Párizs ugyanakkor nyugtalanul
figyelte a németek Ausztria-M agyarországgal kapcsolatos szándékait, az angolok­
nak viszont nem tetszettek mezopotámiai törekvéseik. Mindkét ország növekvő
ingerültséggel nézte von Bülow diplomáciai erőfeszítéseit, amelyekkel az 1904. évi
távol-keleti háborúba igyekezett belekeverni Londont és Párizst, hiszen ennek a
lépésnek legfőbb haszonélvezője Berlin lett volna.184
A japán tengerészet és katonaság háborús győzelmei, valamint az 1905. évi
oroszországi forrongások még nagyobb hatással voltak az európai egyensúlyra és
kapcsolatrendszerre. Miután Oroszország várhatóan jó néhány évre másodrangú
hatalommá vált, az európai katonai mérleg nyelve határozottan Berlin felé billent,
és Franciaországnak most még rosszabb esélyei voltak a németek ellen, mint
1870-ben. Ha volt valaha kedvező időpont egy nyugat felé irányuló német táma­
dásra, akkor ez valószínűleg 1905 nyarán érkezett el. A császárt azonban hazai
társadalmi problémák kötötték le, Oroszországgal a kapcsolatok javítására töreke­
dett, nem bízott Nagy-Britanniában, amely hazarendelte hadihajóit Kína partjai­
tól, a franciák pedig segítséget kértek egy esetleges német támadás esetére - mindez
csillapította a németek harci kedvét. Háborúzás helyett Berlin ismét a diplomáciai
ütközeteket választotta. Kierőszakolták a fő ellenfél, Delcassé francia külügymi­
niszter lemondását, s ragaszkodtak egy nemzetközi konferencia összehívásához
Franciaország marokkói törekvéseinek ellenőrzésére. Az algecirasi konferencián a
résztvevők nagy része támogatta Franciaország marokkói jelenlétét - ami azt
jelezte, hogy bármennyire megnőtt is Németország ipari, tengeri és katonai ereje
Bismarck korához viszonyítva, diplomáciai befolyása jelentősen visszaesett.185
Az első marokkói válság után a nemzetközi verseny súlypontja Afrikából ismét
Európába helyeződött. Ezt hamarosan még három tényező erősítette meg. Az első
az 1907. évi angol-orosz antant volt Perzsia, Tibet és Afganisztán kérdésében. Bár
ez önmagában regionális ügynek tűnt föl, jelentősége mégis sokkal komolyabb
volt. Egyrészt megszüntette a London és Szentpétervár közötti ázsiai területvitá­
kat, s így Nagy-Britannia könnyebben védhette meg Indiát, másrészt arra késztette
az amúgy is ideges németeket, hogy európai „bekerítettségüket” kezdjék hangoz­
tatni. És jóllehet még mindig sok olyan angol akadt, különösen a liberális kor­
mányzatban, aki nem tekintette magát egy németellenes koalíció tagjának, a
második tényező az ő érveiket is gyengítette: ez volt az 1908-1909-re felerősödött

239
angol-német „haditengerészeti verseny”, amely Tirpitz hajóépítési programjának
felgyorsításával kezdődött meg, és az angolok egyre komolyabban aggódhattak
azon, hogy még az Északi-tengeren is elveszíthetik vezető szerepüket. Amikor
Nagy-Britannia a következő három évben megkísérelte fékezni ezt a versenyt, és
azzal a német követeléssel került szembe, hogy egy európai háború esetén London
maradjon semleges, a gyanakvó angolok meghátráltak, de a franciákkal együtt
nagyon aggasztotta őket a németek állásfoglalása az 1908-1909-es balkáni válság
idején. Amikor Oroszország nehezményezte, hogy Ausztria-Magyarország formá­
lisan annektálta Bosznia-Hercegovinát, a németek felszólították őket, hogy vagy
fogadják el a kialakult helyzetet, vagy vállalják a következményeket. 186 A japán
háborúban meggyengült oroszok engedelmeskedtek. A diplomáciai megfélemlítés
olyan hazafias visszhangot váltott ki Oroszországban, hogy növelték a védelmi
költségeket, és elhatározták, szorosabbra fűzik kapcsolataikat szövetségeseikkel.
1909 után néhányszor megpróbálták enyhíteni a feszültséget, mégis fokozódott
az elhidegülés. Az 1911. évi második marokkói válság idején az angolok keményen
síkra szálltak Franciaország mellett, tehát Németország ellen; mindez a két utóbbi
országban óriási lendületet adott a hazafias érzelmek kibontakozásának, növelték
hadseregüket, és a nacionalisták már nyíltan beszéltek a közelgő háborúról. Idő­
közben Nagy-Britanniában a válság arra késztette a kormányt, hogy felülvizsgálja
katonai és tengerészeti elképzeléseit egy esetleges európai háborúba való bekapcso­
lódás esetére.187 1912 novemberében, alig egy évvel később, amikor Lord Haldane
berlini diplomáciai küldetése sikertelennek bizonyult, a német flotta pedig tovább
növekedett, megkötötték az angol-francia tengerészeti egyezményt. Ugyanebben
az évben a Balkán-szövetség államai támadást intéztek a törökök ellen, s még
mielőtt egymás ellen fordultak volna, végleg kiszorították Európából az Ottomán
Birodalmat. Az ősrégi „keleti kérdés” újjáéledése volt talán a legfontosabb problé­
ma most, mert a versengő balkáni államok szenvedélyes vetélkedését a nagyhatal­
mak nem tudták irányítani, és az új fejlemények e hatalmak létfontosságú érdekeit
fenyegették. Szerbia erősödése aggasztotta Bécset, a növekvő törökországi német
befolyás kilátása megrémítette Szentpétervárt. Amikor a Ferenc Ferdinánd trón­
örökös elleni 1914. júniusi merénylet Szerbia elleni ultimátumra kényszerítette
Ausztria-Magyarországot, természetesen csakhamar Oroszország is megtette a
szükséges ellenlépéseket. így igaznak látszott a régi közhely, hogy a trónörökös
halála csak egy szikra volt, amely fellobbantotta a lappangó tüzet.188
Az 1914. júniusi merénylet az egyik legismertebb történelmi példa arra, amikor
egy konkrét esemény általános válságot, majd világháborút robbant ki. Az oszt­
rák-magyar ultimátum teljesíthetetlen követelései, az engesztelő szerb válasz me­
rev elutasítása és a Belgrád elleni támadás mozgósításra késztették Oroszországot
szerb szövetségesének védelmében. Ennek következtében a porosz vezérkar a
Schlieffen-terv azonnali elindítását szorgalmazta, amely egy Belgiumon keresztüli
megelőző támadást jelentett Franciaország ellen - ennek következményeként lép­
tek be a háborúba az angolok.
Bár a válság alatt a nagyhatalmak saját nemzeti érdekeik szerint cselekedtek, az
is igaz, hogy a háborúba való belépésüket nagyban befolyásolták a meglevő

240
hadműveleti tervek. 1909-től kezdve a németek diplomáciailag és katonailag annyi­
ra elkötelezték magukat Ausztria-Magyarország mellett, ami Bismarck számára
még elképzelhetetlen lett volna. Bármi volt is a háború oka, a német hadműveleti
terv lényege csakis a Belgiumon keresztüli azonnali és döntő roham volt Franciaor­
szág ellen. Bécs stratégái viszont továbbra is különböző lehetséges frontokat
latolgattak, de egyre valószínűbbé vált, hogy először Szerbiát támadják meg. A
francia tőke biztatta Oroszország megígérte, hogy háború esetén a lehető leggyor­
sabban mozgósít, és nyugat felé támad; a franciák viszont 1911-ben elfogadták a
híres XVII. számú tervet, azaz Elzász-Lotaringia azonnali lerohanását. Bár csök­
kent a valószínűsége, hogy Olaszország a hármas szövetség oldalán harcol majd,
mégis egyre valószínűbbnek látszott a brit katonai intervenció, amennyiben Né­
metország megtámadja Belgiumot vagy Franciaországot. Természetesen mind­
egyik vezérkar a gyorsaságot tartotta a leglényegesebb tényezőnek; ha tehát bekö­
vetkezik az összeütközés, létfontosságú a saját erők azonnali mozgósítása és
átszállítása a határon, még mielőtt az ellenfél hasonlóan cselekedne. Nagy-Britan-
nia például azt tervezte, hogy csapatai egy nyugaton végrehajtott megsemmisítő
támadás után keletre vonulnak, hogy találkozzanak a lassabban mozgó oroszok­
kal. Minden ország hasonló terveket szőtt háború esetére. Amikor pedig majd
valóban bekövetkezik a katasztrófa, a diplomatáknak nem marad sok idejük, és a
stratégák veszik kezükbe az irányítást.189
Ezek a háborús tervek, visszatekintve, egy olyan dominósorhoz hasonlíthatók,
amelyben az első kocka felbillenése után az egész összeomlik. Mivel most sokkal
valószínűbbnek látszott egy koalíciós háború, mint 1859-ben vagy 1870-ben, jóval
nagyobb volt a konfliktus elhúzódásának eshetősége is, de a kortársak közül ezt
csak kevesen ismerték fel. A hírhedt jóslatot, amely szerint az 19 4 július-augusz­
tusban kezdődött háború „karácsonyra véget ér”, azzal mente jették, hogy nem
láthatták előre: a gyorstüzelő ágyúk és gépfegyverek lehetetlenné teszik az ún.
„manőverező háborút”, és lövészárkokba kényszerítik a csapatokat, ahonnan
aztán nehéz kimozdítani őket. A később alkalmazott hosszú tüzérségi előkészítés
és hatalmas gyalogos offenzívák nem oldottak meg semmit, mert az ágyútűz csak
kiforgatta a földet, és előre jelezte az ellenségnek a támadás jövendő helyszínét.190
Minden jel arra mutatott, hogy az európai admiralitások szintén tévesen mérték fel
az eljövendő háborút, egyszeri és mindent eldöntő tengeri ütközetre készültek, és
nem számoltak azzal, hogy az Északi- és a Földközi-tenger hosszan elnyúló partvi­
déke, valamint az újabb fegyverek, a tengeri akna, a torpedó és a tengeralattjáró
nagyon megnehezítik a hagyományos flottahadműveleteket.191 Technikai okokból
tehát mind a szárazföldön, mind a tengeren valószínűtlennek látszott a gyors
győzelem.
Mindez természetesen igaz, de a szövetségi rendszer összefüggésében kell részle­
tesebben vizsgálnunk a kérdéseket.192 Hiszen ha például az oroszok csak Ausztria-
Magyarországgal kerülnek szembe, vagy Németország megismételheti a franciák
elleni 1870. évi hadjáratát, a többi hatalom pedig semleges marad, a győzelmi
esélyek vitathatatlanok. A koalíció azonban azt jelentette, hogy ha az egyik hadvi­
selő fél egyszer vereséget szenved, vagy pillanatnyi forrásai nem elegendők a

241
 HADITERVEK

242
nemet támadás Franciaország ellen (Schlieffen-terv)
Lotarinqia francia megszállása (XVII. terv)

9. térkép. Az európai hatalmak és haditerveik 1914-ben

küzdelem folytatásához, mindig bízhat szövetségesei segítségében. Kissé előrete­
kintve, lássunk néhány konkrét példát: Franciaország a katasztrofális nivelle-i
offenzíva és az 1917. évi árulások után saját erejéből nemigen tudta volna folytatni
a harcot; Olaszország az 1917. évi caporettói vereség után az összeomlás szélén állt;
Ausztria-Magyarország az 1916-ban elszenvedett súlyos vereségeket (vagy az
1914-es galíciai és szerbiai kudarcokat) követően rendkívül nehéz helyzetbe került.
Egyik ország sem tudott volna talpon maradni, ha nem kapnak időben támogatást
szövetségeseiktől. Ilyenformán a szövetségi rendszer kezeskedett érte, hogy a hábo­
rú sokáig fog tartani, és hogy e hosszú küzdelemben - mint a XVIII. századi nagy
koalíciós háborúkban is - az a hadviselő csoport győz, amelynek a katonai-tenge­
részeti és pénzügyi-ipari-technikai forrásai együttesen a legnagyobbak és leghaté­
konyabbak.

A totális háború és a hatalmi egyensúly,

1914-1918
Mielőtt a két koalíció alapvető stratégiája és katonai-ipari forrásaik szempontjából
vizsgálnánk az első világháborút, nem árt felidézni az egyes nagyhatalmak nemzet­
közi helyzetét 1914-ben. Az Egyesült Államok egyelőre a partvonalon helyezkedett
el, jóllehet jelentős kereskedelmi és pénzügyi kapcsolatai Nagy-Britanniával és
Franciaországgal lehetetlenné tették Wilson elképzelését, hogy „elméletileg és
gyakorlatilag semlegesek” maradjanak.193 Japán a kínai és csendes-óceáni német
birtokok elfoglalásánál meglehetősen szabadon értelmezte az angol-japán szövet­
ség feltételeit; sem ez, sem későbbi tengeri biztonsági feladatai nem voltak számot­
tevőek, de a szövetségesek számára egy barátságos Japán nyilvánvalóan kedve­
zőbb volt, mint egy ellenséges. Olaszország 1914-ben a semlegességet választotta,
és katonai, valamint társadalmi-gazdasági nehézségeit tekintve okosabban tette
volna, ha kitart e politika mellett. Amikor 1915-ben az olaszok a központi hatal­
mak ellen léptek be a háborúba, ez lesújtó volt Ausztria-Magyarország számára,
túlzás lenne azonban azt állítani, hogy hadbalépésük lett volna az a jelentős
segítség Nagy-Britannia, Franciaország és Oroszország számára, amiben a szövet­
ségesek diplomatái reménykedtek. 194 Nehéz volna azt is eldönteni, kinek kedvezett
Törökország azzal, hogy 1914 novemberében Berlin oldalán lépett be a háborúba.
A tengerszorosok lezárásával megakadályozta ugyan az orosz gabonaexportot és
fegyverimportot, de 1915-ben már amúgy is nehezen lehetett az orosz búzát bárho­
vá is szállítani, és nyugaton sem volt „tartalék” muníció. Másfelől Törökország
döntése megnyitotta a Közel-Keletet a további francia és főként angol gyarmati
terjeszkedés előtt, bár az indiai és a whitehalli imperialistákat szintén elvonta attól,
hogy a nyugati fronton teljes csapatösszevonást hajthassanak végre.195
A legkritikusabb pozíciókat tehát az öt európai nagyhatalom birtokolta. Ebben
a stádiumban már természetellenes volna Ausztria-Magyarországot Németország­
tól teljesen függetlenül kezelni, mert bár Bécs törekvései jó néhány kérdésben

243
eltértek Berlinéitől, Bécs csakis hatalmas szövetségesének utasítására - esetleg
bizonyos mértékig független nagyhatalomként megmaradva - háborúzhatott vagy
köthetett békét.196 Az osztrák-német társulás figyelemre méltó volt. Frontvonalai
jelentősen kisebbek voltak ugyan Francia- és Oroszországénál, de hatékony belső
területeken működtek, s a növekvő számú újonnan besorozottat bármikor a
frontra szállíthatták és harcba vethették. A 22. táblázat adatai szerint jelentősen
felülmúlták a kettős szövetséget ipari és technikai erő szempontjából.
Franciaország és Oroszország helyzete természetesen éppen ellentétes volt. Mi­
vel roppant terület választotta el őket egymástól, e két ország nehezen vagy
egyáltalán nem tudta összehangolni katonai elképzeléseit. S bár a háború kitörése­
kor úgy látszott, hadseregük ereje miatt komoly előnnyel rendelkeznek, ezt csök­
kentette, hogy a németek a frontvonalon bölcs előrelátással a jól kiképzett tartalé­
kosokat vetették be, és 1914 őszén a meggondolatlan francia-orosz előrenyomulá­
sok további veszteségekkel jártak. Mivel a győzelem már nem a leggyorsabbak felé
hajlott, egyre valószínűtlenebbé vált, hogy a legerősebbek osztályrésze lesz; az ipari
mutatók nem voltak túlságosan biztatóak. Ha a franciáknak és az oroszoknak
egyedül kellett volna kiállniuk a központi hatalmak ellen egy elhúzódó „totális”
háborúban, nehezen képzelhető, hogy győzhettek volna.
Tény azonban, hogy a német döntés - Belgiumon keresztül megelőző támadást
indítanak Franciaország ellen - az angolok számára volt előnyös.197 A németek
elleni brit hadüzenet létfontosságú volt, akár a „hatalmi egyensúly” hagyományos
elvei, akár a „szegény kis Belgium” védelmében történt. A kis létszámú, lényegében
továbbszolgáló katonákra épült angol hadsereg persze eleinte csak alig-alig tudott
hatni a katonai egyensúlyra, egészen addig, amíg át nem alakították általános
sorozásra épülő, valóban kontinentális jellegű hadsereggé. Most, amikor már
biztos volt, hogy a háború néhány hónapnál tovább tart, Nagy-Britannia ereje
figyelemre méltó volt. Az angol haditengerészet képes volt a német flotta semlegesí­
tésére, és a központi hatalmakat blokád alá tudta vonni, ez pedig - bár nem
kényszeríthette térdre az ellenfelet, de - alkalmas volt arra, hogy megakadályozza
őket abban, hogy hozzáférjenek Európán kívüli forrásaikhoz. A blokád ugyanak­
kor szabaddá tette a szövetségesek számára utánpótlási bázisaik elérését (leszámít­
va persze a német tengeralattjáró-hadjárat időszakát); az a tény sem elhanyagolha­
tó, hogy Nagy-Britannia kiterjedt kereskedelmi kapcsolatokkal rendelkezett az
egész világon, és óriási tengerentúli befektetéseinek egy részét bármikor folyósítani
lehetett a dollárértékben vásárolt áruk kifizetésére. Ezek a tengerentúli kapcsola­
tok diplomáciai téren is jelentősek voltak, mert Nagy-Britannia beavatkozása a
háborúba kihatott Japán távol-keleti tevékenységére is, valamint Olaszország
semlegességi deklarációjára (majd későbbi átállására), illetve az Egyesült Államok
jóindulatú alapállására. Még közvetlenebb tengerentúli támogatást jelentettek az
angol uralom alatt álló, de önkormányzattal rendelkező államok, valamint India,
amelynek csapatai behatoltak a német gyarmatbirodalom területére, majd később
Törökország ellen is hadba léptek.
Nagy-Britannia még mindig hatalmas ipari és pénzügyi forrásait Európában is
fel lehetett használni újabb kölcsönök felhajtására, valamint Franciaország, Belgi-

244
 22. táblázat Az 1914-es szövetségek ipari-technológiai összehasonlítása
(a 15—18. táblázatok alapján)

Németországi
Franciaország/ Atagy-
Ország Ausztria —
Oroszország Britannia
Magyarország

A világ ipari termeléséből való

19,2% 14,3% + 13,6% = 27,9%
részesedése (1913)
Energiafogyasztás a szén met­
236,4% 116,8% -1- 195,0% = 311,8%
rikus tonnamillióiban (1913)
Acéltermelés millió tonnákban
20,2% 9,4% + 7,7% = 17,1%
(1913)
összipari potenciál
(Nagy-Britannia 1900-ban = 178,4% 133,9% + 127,2% = 261,1%
100)

urn, Olaszország és Oroszország hadianyaggal való ellátására, sőt annak a nagy

hadseregnek a felszerelésére is, amelyet Haig vezetése alatt kívántak bevetni a
nyugati fronton. A 22. táblázat gazdasági adatai azt mutatják, milyen jelentős volt
Nagy-Britannia beavatkozása az erők megoszlása szempontjából.
Ezek az adatok azt mutatják, hogy a szövetségesek anyagi fölénye jelentős volt,
de nem megsemmisítő, és az 1915. évi olasz csatlakozás sem alakította át lényege­
sen a képet. Ha azonban a hosszan tartó nagy háborúkban a győzelmet többnyire
a legnagyobb termelési bázissal rendelkező koalíció szerezte meg, joggal merülnek
fel azok a kérdések, hogy a szövetségesek miért nem győztek két-három évi
küzdelem után - sőt 1917-ben még vereségük is lehetségesnek látszott és miért
tartották annyira létfontosságúnak Amerika csatlakozását.
A válasz első része kétségtelenül az, hogy azokon a területeken, ahol a szövetsé­
gesek erősek voltak, nemigen lehetett gyors és döntő győzelmet elérni a központi
hatalmak felett. A német gyarmatbirodalom 1914-ben olyan jelentéktelen volt
gazdaságilag (a naurui foszfát kivételével), hogy elveszítése nem sokat nyomott a
latban. Komolyabb probléma volt a német tengerentúli kereskedelem megakadá­
lyozása, de korántsem olyan számottevő, mint amennyire a „tengeri hatalom
befolyásolásának” brit támogatói elképzelték; a német exportkereskedelem a há­
borús termelésben újra fellendült, emellett a belső élelmiszer-szállító rendszer
sértetlen maradt, a központi hatalmak lényegileg önellátók voltak; a katonai
hódítások (a luxemburgi érc, a magyar és román búza meg az olaj) enyhítették a
nyersanyaghiányt, míg minden mást a semleges szomszédok közvetítésével szerez­
tek be. A tengeri blokádnak megvolt a hatása, de csak akkor, ha egyidejűleg
valamennyi fronton katonai nyomást fejtettek ki, de ekkor is csak nehézkesen

245
működött. Az angolok másik hagyományos fegyvere, az 1808-14-ben az Ibériai­
félsziget elleni hadműveleteknél alkalmazott, partok menti manőverezés sem volt
használható a német partvonalakon, mert Németország szárazföldi és tengeri
védelme túl erős volt; ha viszont gyengébb országok ellen alkalmazták - mint
Gallipolinál vagy Szalonikinél -, a szövetségesek hadműveleti hibái, valamint a
védők által bevetett új fegyverek (aknamezők, gyorstüzelő parti ütegek) miatt nem
érték el a várt hatást. Az ellenfél „sebezhető pontjának” keresése, mint a második
világháborúban is, eltérítette a szövetséges csapatokat a franciaországi csatától.198
Hasonló volt a helyzet a szövetségesek elsöprő tengeri fölényével kapcsolatban
is. Az Északi- és a Földközi-tenger földrajzi helyzete miatt a szövetségesek fő
összeköttetési vonalai anélkül is biztonságban voltak, hogy a kikötőkben felkutat­
ták volna az ellenséges hajókat, vagy blokád alá vették volna a partokat. Éppen
ellenkezőleg: a német és az osztrák-magyar flottának kellett előmerészkednie, ha
szembe akartak szállni az angol-francia-olasz tengeri erőkkel, és fölénybe akartak
kerülni; ha ugyanis nem mozdulnak ki a kikötőkből, feleslegessé válnak. A köz­
ponti hatalmak egyik országa sem kívánta ilyen öngyilkossággal felérő küldetésre
vezényelni hadihajóit egy jóval erősebb ellenféllel szemben. így még a néhány
valóban megtörtént tengeri ütközetet is csak véletlen találkozások eredményezték
(például Dogger Bank, Jütland), és jelentőségük mindössze annyi volt, hogy
megerősítették a szövetségesek ellenőrzését a tengeri utak felett. A további ütköze­
tek valószínűségét csökkentette az aknaveszély, a tengeralattjárók, valamint a
felderítő repülőgépek vagy a zeppelinek fenyegetése. A parancsnokok óvatosak
voltak, és csak abban a (szinte valószerűtlen) esetben küldték volna ki flottájukat
a biztos bázisokról, ha-az ellenséges hajók a saját partvonalaikhoz közeledtek
volna. A hagyományos tengeri hadviselés tehetetlensége miatt a központi hatal­
mak egyre inkább a tengeralattjárók bevetését szorgalmazták; ezek sokkal veszé­
lyesebbek voltak a kereskedelmi hajókra. A tengeralattjáró-hadjárat viszont igen
lassú folyamat volt, és valódi sikerét csak úgy lehet értékelni, ha az elsüllyesztett
kereskedelmi hajók tonnatartalmát összevetjük a szövetségesek hajógyáraiból
kikerülő hajókéival, valamint az elpusztított tengeralattjárók számával. Ez a fajta
háborúzás nem ígért gyors győzelmeket.199
A szövetségesek mennyiségi és ipari fölénye másodsorban azért volt viszonylag
alacsony hatásfokú, mert alapvetően megváltozott a hadviselés jellege. Mindkét
oldal milliós nagyságrendű seregekkel rendelkezett, amelyek több ezer kilométer­
nyi területen szóródtak szét, ezért nehéz lett volna (Nyugat-Európában pedig
lehetetlen) egy jénai vagy königgrátzi ütközethez hasonló, mindent eldöntő győzel­
met aratni; még egy hónapokkal korábban gondosan kitervelt és előkészített „nagy
előrenyomulás” is általában több száz kis csatatéri hadmozdulattá esett szét, és
rendszerint együtt járt a hírközlés szinte teljes összeomlásával. Míg egyes területe­
ken a frontvonal állandóan változott, az átütő erejű csapáshoz hiányoztak a
szükséges eszközök, így mindkét fél mozgósíthatott és előrehozhatta tartalékait,
hozzájuthatott a lövedék-, szögesdrót- és egyéb készletutánpótláshoz, mielőtt a
következő patthelyzettel kecsegtető ütközet megkezdődik. Egészen a háború utol­
só szakaszáig egyik fél hadvezetése sem tudta megoldani a csapatok átjuttatását a

246
sokszor hat kilométeres mélységű ellenséges védelmi vonalon anélkül, hogy pusztí­
tó ágyútűznek ne tennék ki őket, a tüzérségi előkészítés pedig úgy felforgatta a
földet, hogy csak nehezítette az előrenyomulást. Ha egy-egy meglepetésszerű táma­
dás során sikerült is keresztüljutni néhány ellenséges lövészároksoron, nem volt
olyan különleges felszerelés, amellyel ezt az előnyt ki tudták volna használni; a
vasútvonalak több kilométerrel a frontvonalak mögött húzódtak, a lovasság túlsá­
gosan sebezhető volt, és a takarmányellátástól függött; a súlyos felszerelést cipelő
gyalogság nem juthatott messzire, és a létfontosságú tüzérség hatóerejét is korlá­
tozta a lóvontatású trénszekerek nehézkes mozgása.200
Általános probléma volt tehát mindkét oldalon, hogy nem tudták kierőszakolni
a gyors győzelmet. Németország két szempontból tényleges előnyre is szert tett.
Először: az 1914 augusztusában-szeptemberében kierőszakolt győzelmes francia­
országi és belgiumi előrenyomulás következtében elfoglalhatta a nyugati frontvo­
nal ellenőrzését biztosító magaslatokat. Ettől kezdve, kevés kivételtől (például
Verdun) eltekintve, nyugaton védekező állásba vonult, és arra késztette az angol­
francia seregeket, hogy kedvezőtlen feltételek között támadjanak, olyan csapatok­
kal, amelyek számbeli fölényük ellenére elégtelenek voltak a területi hátrányok
kiegyenlítésére. Másodszor: Németország előnyös földrajzi fekvése és kiváló kelet­
nyugati vasútvonalai bizonyos mértékig kiegyensúlyozták „bekerítettségét”, s le­
hetővé tették Falkenhayn és Ludendorff tábornokok számára, hogy teljes osztago­
kat szállítsanak egyik frontról a másikra, sőt egy alkalommal még azt is, hogy egy
hét alatt egy teljes hadsereget küldjenek át Közép-Európán.201
Amikor tehát 1914-ben a hadsereg nagy része nyugaton támadott, az ideges
porosz vezérkar két alakulatot dobott át a sebezhető keleti front megerősítésére. Ez
nemigen veszélyeztette a nyugati támadást, amely amúgy is ingatag volt;202 és az,
hogy ezt a hadműveletet a Mazuri-tóhátság körül hajtották végre, valójában
segített a németeknek az elhamarkodott Kelet-Poroszország elleni orosz támadás
visszaverésében. Amikor 1914 novemberében az Ypres körüli véres harcok meg­
győzték Falkenhaynt, hogy nyugaton lehetetlen gyors győzelmet kicsikarni, továb­
bi nyolc német hadosztályt szállítottak át a keleti parancsnoksághoz. Mivel az
osztrák-magyar csapatok megalázó vereséget szenvedtek a szibériai hadjáratban,
és a franciák eleve kudarcra ítélt 1914. évi XVII. számú terve 600000 katona
elvesztése árán is kifulladt, úgy tetszett, csakis Oroszország, Lengyelország és
Galícia nyílt terepein lehet véghezvinni az áttörést. Az nem volt még világos, hogy
ez az áttörés az oroszok Ausztria-Magyarország fölötti lembergi vagy a németek
Tannenberg/Mazuri-tavak melletti győzelmét ismétli-e meg. Amíg 1915-ben az
angol-francia erők nyugaton csatáztak (a franciák további 1,5 millió, az angolok
300000 embert veszítettek), a németek egész sor áttörést készítettek elő a keleti
fronton, részben a bekerített osztrák-magyar csapatok felszabadítására, de első­
sorban az orosz hadsereg végleges legyőzésére. Ez a hadsereg azonban még mindig
olyan hatalmas volt (és még mindig csak növekedett), hogy lehetetlen volt teljesen
megsemmisíteni; 1915 végére az oroszok számos megrendítő vereséget szenvedtek
a taktikailag és hadászatilag sokkal magasabb szinten álló németektől, akik kiűz­
ték őket Litvániából, Lengyelországból és Galíciából. Szerbia végső lerohanására

247
délen a német utánpótlás csatlakozott az osztrák-magyar erőkhöz és az elvtelen
bulgárokhoz. A szövetségesek 1915. évi nyugati kísérletei - a rosszul előkészített és
levezetett gallipoli hadjárattól az eredménytelen szaloniki partraszállásig, valamint
az olaszok hadba lépéséig - nem segítettek az oroszokon, és egyik próbálkozás sem
ingatta meg a központi hatalmak szilárd tömbjét.203
Falkenhayn 1916. évi hibás stratégiaváltása - hadtesteket dobott vissza nyugat­
ra, hogy a Verdun elleni szüntelen rohamokban végleg kivéreztesse a franciákat -
csak megerősítette a korábbi politika helyességét. Miközben a német hadosztályok
jelentős hányada felmorzsolódott a verduni ütközetben, az oroszok keleten 1916
júniusában Bruszilov tábornok vezetésével megindították utolsó nagy offenzíváju-
kat, amely a szervezetien osztrák-magyar hadsereget egészen a Kárpátokig szorí­
totta vissza, s az összeomlás szélére sodorta őket. Majdnem ugyanebben az időben
indult meg a Haig vezetése alatt álló angol hadsereg tömeges támadása a Somme-
nál; hónapokig harcoltak a jól védett német magaslatok elfoglalásáért. Amikor a
szövetségesek e két nagy hadművelete a verduni csata befejezéséhez vezetett, a
németek stratégiai helyzete javult (1916. augusztus végén Falkenhaynt leváltották,
és Hindenburgot meg Ludendorífot állították a helyére). Haig veszteségei súlyo­
sabbak voltak, mint a németekéi a Somme-nál, és a védekezésre való berendezke­
dés nyugaton ismét lehetővé tette, hogy német csapatokat küldjenek keletre, s így
megerősítsék az Osztrák-Magyar Monarchiát, lerohanják Romániát, és később
délen Bulgáriát is segíteni tudják.204
A már megismert német előnyök - jó belső összeköttetés, hatékony vasúti
hálózat, jó védelmi pozíciók - mellett lényeges volt még az helyes időzítés is. Hiába
voltak nagyobbak a szövetségesek együttes tartalékai és forrásai, ezeket 1914-ben
nem lehetett azonnal mozgósítani. Az orosz katonai adminisztráció be tudott
ugyan sorozni újabb és újabb tartalékokat a csatatéri veszteségek pótlására, de a
haderők bizonyos fokon túlmenő fejlesztéséhez nem volt sem elegendő fegyver,
sem megfelelő tisztikar. Nyugaton Haig csapatainak összlétszáma csak 1916-ban
lépte túl az egymilliót, és az angoloknak még ekkor is további egységeket kellett
küldeniük Európán kívüli térségekbe, így csökkent Németországra gyakorolt nyo­
másuk. Ez azt jelentette, hogy a háború első két évében az oroszokra és a franciák­
ra hárult a német katonai gépezet feltartóztatásának teljes terhe. Mindkét hadsereg
csodálatosan harcolt, de 1917 elején világosan látszott a túlerőltetés. Nivelle 1917-
ben megmutatta, hogy a francia erőket Verdun majdnem teljesen kimerítette.
S jóllehet a Bruszilov-offenzíva lényegében tönkreverte az osztrák-magyar hadsere­
get, Németországnak semmilyen kárt nem okozott, de annál jobban megterhelte az
orosz vasutakat, kimerítette az élelmiszerkészleteket és az állami költségvetést, s
ezzel egy időben felemésztette a képzett orosz katonák számottevő részét. Haig új
hadosztályai ellensúlyozták ugyan a franciák növekvő kimerültségét, még ez sem
jelentette a szövetségesek győzelmét: ha ezeket az erőket is frontális támadásokban
tékozolják el, akkor Németország valószínűleg továbbra is tartani tudja magát
Flandriában, és keleten újabb döntő támadásokat hajthat végre. Az Alpoktól délre
pedig semmilyen segítségre nem számíthattak a szövetségesek, mert ott az olaszok­
nak is sürgős támogatásra volt szükségük.

248
 Mindkét oldal egyre növekvő katonai veszteségei párhuzamba állíthatók az
ipari-pénzügyi szféra helyzetével, ahol (legalábbis 1917-ig) hasonló patthelyzet
alakult ki. A közelmúltban megjelent tanulmányok sokat foglalkoznak azzal, hogy
az első világháború voltaképpen fellendítette a gazdasági életet, modern ipart
virágoztatott fel addig elmaradott területeken, és rendkívüli mértékben növelte a
fegyvergyártást.205 Némi megfontolás után azonban ez bizonyára nem különöseb­
ben meglepő. A liberálisok minden siránkozása ellenére az 1914 előtti általános
fegyverkezési verseny során a nemzeti jövedelem igen alacsony hányadát (alig több
mint 4%-át) fordították a hadseregek fejlesztésére. Amikor a „totális háború”
kitörése miatt ez a szám elérte a 25 vagy 33%-ot - vagyis amikor a kormányok
határozottan kezükbe vették az ipar, a munkaerő és a pénzügyek irányítását
elkerülhetetlen volt, hogy a fegyvergyártás jelentősen emelkedjen. Miután 1914
végén-1915 elején mindegyik hadsereg tábornokai keserűen panaszkodtak a króni­
kus „munícióhiány” miatt, szükségszerű lépés volt, hogy a helyzetüket féltő politi­
kusok szövetséget kötöttek üzleti és munkáskörökkel a szükséges hadianyagok
előállítása érdekében.206 A modern bürokratikus állam kölcsönzési és adóztatási
lehetőségei mellett már nem volt pénzügyi akadálya egy hosszú távú háború
fenntartásának, amely a XVIII. századi államokat tönkretette. Ilyenformán egy
rövid átállási időszak után valamennyi érdekelt országban meredeken felszökött a
fegyvergyártás.
Fontos tehát megvizsgálni, hol mutatkoztak komolyabb hibák a különböző
hadviselő felek gazdálkodásában, mert a gyenge pontok a szóban forgó ország
összeomlásához vezethettek, hacsak egy erősebb szövetségesük ki nem segítette
őket. Ebben a tekintetben kevesebb teret szentelünk a két leggyengébb nagyhata­
lomnak: Ausztria-Magyarországnak és Olaszországnak. Kétségtelen ugyan, hogy
Ausztria-Magyarország viszonylag jól tartotta magát a hosszú háború során
(különösen az olasz fronton), de biztosan összeomlott volna az Oroszország elleni
harcokban a többszöri német katonai beavatkozás nélkül, amelyek még inkább
Berlin csatlósává tették.207 Olaszországnak a caporettói katasztrófáig nem volt
szüksége ilyen mértékű katonai segítségre, de mégis egyre inkább gazdagabb és
erősebb szövetségeseitől függött az élelmiszer-, szén- és nyersanyagellátás, vala­
mint a szállítás tekintetében, illetve a lőszerek és egyéb áruk vásárlására felvett 2,96
milliárd dolláros kölcsön tekintetében.208 1918-as „győzelme” - mint ahogy a
Habsburg Birodalom veresége és széthullása is - más hatalmak akcióitól és elhatá­
rozásaitól függött.
Bizonyos érvek szerint209 Olaszország, Ausztria-Magyarország és Oroszország
1917-ben már csak a mind későbbi összeomlás szempontjából versenyeztek egy­
mással. Az, hogy valójában Oroszország bukott el elsőnek, nagyrészt két olyan
problémának tulajdonítható, amely megkímélte Bécset és Rómát. Először: sok
száz kilométernyi frontvonalon kellett szembenéznie a sokkal erősebb és hatéko­
nyabb német hadsereg támadásaival; másodszor: már 1914 augusztusában is - de
Törökország hadba lépése után még fokozottabban - elszigetelt volt stratégiailag,
így sohasem kaphatta meg szövetségeseitől azt a katonai és gazdasági támogatást,
amely hatalmas hadigépezete fenntartásához szükséges lett volna. Amikor Orosz­

249
ország a többi hadviselő félhez hasonlóan felismerte, hogy a háború előtti becslé­
sekhez képest tízszer olyan gyorsan használja el löszerkészleteit, hatalmas mérték­
ben kellett növelnie a hazai gyártást, amely sokkal megbízhatóbbnak bizonyult,
mint a tengerentúlról állandóan késlekedő szállításokra várni, még akkor is, ha ez
egyben azt is jelentette, hogy bizonyos pénzügyi forrásokat haszonleső moszkvai
ipari körök kaparintottak meg. A háború első két és fél évében bekövetkező
nagymértékű emelkedés az orosz hadiipar, sőt az ipar és mezőgazdaság egész
területén rendkívüli feladatokat rótt a gyenge szállítási rendszerre, amely alig tudta
lebonyolítani a csapatok, a lovasságnak szükséges takarmány rendeltetési helyére
való szállítását. Ilyenformán a lőszerkészletek a fronttól sok kilométernyire halmo­
zódtak fel, az élelmiszerek nem jutottak el a szűkölködő területekre, főként a
városokba, a szövetségesektől érkező szállítmányok hónapokig álltak a mur-
manszki és arhangelszki kikötőkben. Oroszország kicsiny és ügyetlen bürokráciája
nem tudott úrrá lenni a hiányos infrastruktúra gyengeségein, s a torzsalkodó, de
tehetetlen felső politikai vezetéstől sem érkezett segítség. Éppen ellenkezőleg, a cári
rendszer felelőtlen és ingatag pénzügyi politikája saját sírjának ásását segítette elő.
Megszüntették az alkoholkereskedelmet (ez adta korábban az állami bevételek
egyharmadát), komoly veszteségek jelentkeztek a vasutaknál (békeidőben ez is
jelentős jövedelmi forrás volt), és mivel - Lloyd George-tól eltérően - nem voltak
hajlandók felemelni a vagyonos osztályok jövedelemadóját, az állam kény telenség-
böl további kölcsönök felvételéhez és még nagyobb arányú papírpénz-kibocsátás­
hoz folyamodott. Az árindex az 1914. júniusi kiinduló 100-ról 1916 decemberére
398-ra emelkedett, és az elégtelen élelmiszer-ellátás, valamint a túlzott infláció
szerencsétlen összekapcsolódása folyamatos sztrájkhullámot váltott ki.210
Ipari termeléséhez hasonlóan a háború első két évében Oroszország kiváló
katonai teljesítményt nyújtott. Még akkor is, ha hadseregük semmiben sem felelt
meg az „orosz gőzhenger”-hez fűzött korábbi ostoba elképzeléseknek. Csapatai
makacsul és keményen harcoltak, olyan szigorú fegyelmezés és olyan mérvű nehéz­
ségek mellett, amelyeket a nyugat nem ismerhetett; az osztrák-magyar hadsereg
elleni teljesítményük az 1914. szeptemberi lembergi győzelemtől a nagy sikerű
Bruszilov-offenzíváig folyamatosan sikeres volt, hasonlóan a törökök elleni kauká­
zusi hadjárathoz. A jobban felszerelt és gyorsabban mozgó németek ellen azonban
már korántsem volt ilyen kedvező a kép, de ezt is a helyes távlatban kell szemlélni:
a nagyobb hadjáratok (például az 1914. évi Tannenberg/Mazuri-tavak menti
vereség vagy az 1915. évi kárpátokbeli harcok) után új sorozásokkal pótolták a
veszteségeket, és az újoncokat felkészítették a következő időszak hadműveleteire.
Idővel természetesen ezek a súlyos veszteségek kihatottak a hadsereg harckészségé­
re és morális állapotára is: 250000 katona esett el Tannenbergnél, 1915 elején a
Kárpátokban egymillió, további 400000 Mackensen lengyelországi csapásánál és
ismét egymillió az 1916. évi küzdelmekben, amelyek a Bruszilov-offenzívával
kezdődtek, és a romániai bukással fejeződtek be. 1916 végére az orosz hadsereg
veszteséglistája a következő volt: 3,6 millió halott, súlyos beteg és sebesült, 2,1
millió pedig a központi hatalmak fogságában. Ebben az időben döntötték el, hogy
behívják a második kategóriába sorolt újoncokat is (azokat a férfiakat, akik

250
egyedüli keresők voltak családjukban). Ez a lépés nemcsak a falvakban keltett
rendkívüli nyugtalanságot, de a hadsereget is több százezer elkeseredett katonával
hígította fel. Kedvezőtlen tényező volt még a kiképzett tiszthelyettesek hiánya, az
elégtelen fegyver-, lőszer- és élelmiszer-ellátás a frontokon; emellett fokozódott az
orosz katonák kisebbrendűségi érzése is a német hadigépezettel szemben, amely
szemmel láthatólag előre tudott az oroszok minden lépéséről,
* és megsemmisítő
tüzérségi fölényével, valamint gyors mozgásával mindig idejében közbelépett. Az
egyre nagyobb harctéri veszteségek, összekapcsolódva a városokban fokozódó
nyugtalansággal és a földosztásról szóló híresztelésekkel, 1917 elejére nagymérték­
ben szétzilálták a hadsereget. Kerenszkij 1917. júliusi osztrákok elleni offenzívája
- amely sikeresen indult, de később Mackensen ellentámadása nyomán megbukott
-jelentette az utolsó csapást. A Stavka leírása szerint: „A hadsereg nem más, mint
egy hatalmas, fáradt, kopott és rosszul táplált, mérges embertömeg, akiket a közös
békevágy és a közös elkeseredés fűz össze.”211 Oroszország most már csak vereség­
re számíthatott vagy az 1905. évinél elsöprőbb erejű belső forradalomra.
Franciaország is közel állt ahhoz 1917 közepén, hogy ehhez hasonló sorsra
jusson, amikor Nivelle értelmetlen támadása után több százezer katona állt át
az ellenséghez;212 ha volt is bizonyos felszínes hasonlóság az orosz állapotokkal, de
a franciák mégis rendelkeztek olyan kulcsfontosságú előnyökkel, amely ébren
tartotta harckészségüket. Az első a nemzeti egység sokkal magasabb szintje volt,
valamint az elszántság, hogya német betolakodókat visszaszorítsák a Rajnáig - bár'
még ezek is elhalványultak volna, ha Franciaországnak egyedül kellett volna
harcolnia. A második és lényegesebb különbség az volt, hogy az oroszokkal
ellentétben, a franciák valóban nyerhettek a koalíciós háborúból. 1871 óta tudták,
hogy egyedül nem szállhatnak szembe a németekkel; az 1914—18-as küzdelem csak
megerősítette ezt. Mindezzel nem akarjuk lebecsülni a franciák háborús részvételé­
nek nagyságát katonai és gazdasági téren, pusztán a helyes megvilágításba kíván­
juk helyezni a tényeket. Tekintve, hogy a francia nyersvastermelés 64%-a, az
acéltermelés 24%-a és a szénbányászat 40%-a igen hamar a németek kezébe került,
a francia ipari újjászületés csodálatosnak nevezhető (ez egyébként arra is utal, hogy
megfelelő politikai feltételek között mindezt már a XIX. században elérhették
volna). Kis és nagy gyárakat alapítottak Franciaország-szerte, s nőket, gyermeke­
ket, veteránokat, sőt még a lövészárkokból áthelyezett szakmunkásokat is alkal­
maztak. Technokrata tervezők, üzletemberek és szakszervezetek mind összefogtak
abban a közös nemzeti törekvésben, hogy minél több lövedéket, nehézfegyvert,
repülőgépet, teherautót és tankot állítsanak elő. A termelés növekedése alapján egy
történész azt állította, hogy „Franciaország és nem Nagy-Britannia, még kevésbé
Amerika lett a demokrácia fegyverraktára az első világháborúban”.213
A fegyvergyártásra való ilyen hatalmas mértékű összpontosítás - amely a puska­
gyártást 290-szeresére, a géppuskákét 170-szeresére növelte - sohasem lett volna
lehetséges, ha Franciaország nem számíthatott volna az angol és amerikai segítség­

* Ez egyáltalában nem meglepő, mert az oroszok hihetetlenül gondatlanul bonyolították le rádió­

összeköttetéseiket.

251
re, amely biztosította a lőszeripar számára létfontosságú szenet, kokszot, nyersva­
sat és szerszámgépeket; több mint 3,6 milliárd dolláros angol-amerikai kölcsön
tette lehetővé a tengerentúlról érkező nyersanyagok kifizetését; az angol szállítóka­
pacitás nélkül a megtermelt hadianyagokat nem tudták volna remdeltetési helyük­
re juttatni; fontos volt az élelmiszer-ellátásban nyújtott segítségük is. Az élelmiszer­
hiány különösnek tűnik egy olyan országban, amely békeidőben mindig mezőgaz­
dasági többlettel rendelkezett. Franciaország saját gazdaságát károsította meg
azáltal, hogy (Nagy-Britanniát kivéve, a legtöbb európai hadviselőhöz hasonlóan)
túl sok embert vont el a paraszti munkától, a lóállomány tetemes részét átirányítot­
ta a lovassághoz, illetve a katonai szállításhoz, és még a mezőgazdasági gépek és
felszerelések egy részéből is hadianyagot gyártott. 1917-ben rossz volt a termés,
kevés az ennivaló, az árak nyugtalanítóan magasra szöktek, a hadsereg gabona­
készlete mindössze kétnapi tartalékra csökkent. Potenciálisan forradalmi helyzet
alakult ki (különösen a zendüléseket követően), amelyet csak az amerikai gabonát
szállító angol hajók megérkezése akadályozott meg.214
Ehhez hasonlóan, Franciaországnak a nyugati fronton egyre növekvő angol,
később amerikai katonai segítségre is szüksége volt. Az első két-három évben a
franciák viselték a háború legtöbb terhét, rengeteg áldozattal; már az 1917-es
Nivelle-féle offenzíva előtt több mint hárommillió ember vesztette életét, és mivel
nem rendelkeztek Németországhoz, Oroszországhoz és Nagy-Britanniához hason­
ló hatalmas tartalékokkal, sokkal nehezebb volt a veszteségek pótlása. 1916—17-re
Haig hadserege a nyugati fronton elérte a francia hadsereg erejének kétharmadát,
és ellenőrzése alatt tartott több mint 130 kilométernyi frontvonalat. Az angol
főparancsnokság minden esetben támadni akart ugyan, de a somme-i csata vitat­
hatatlanul hozzásegített Verdun tehermentesítéséhez, hasonlóan ahhoz, ahogyan
1917-ben Passendale elvonta a németek energiáit a front francia részéről, míg
Pétain a zendüléseket követően reménytelenül próbálta újraéleszteni csapatai harci
szellemét, mialatt várta, hogy az új teherautók, repülőgépek és a nehéztüzérség
elvégezze azt a feladatot, amelyre a gyalogság egyértelműen képtelen volt. Az 1918
márciusa és augusztusa közötti csatákban Franciaország már nemcsak a saját
hadosztályaira és az angol erőkre, hanem az amerikaiakra is támaszkodhatott.
Amikor 1918 szeptemberében Foch megszervezte a végső ellentámadást, 102 fran­
cia, 60 angol, 42 (dupla erejű) amerikai és 12 belga hadosztály szállhatott szembe
a németek 197 meggyengült hadosztályával.215 Csak egy ilyen egyesített hadsereg
űzhette ki végleg a félelmetes erejű németeket francia földről, és szabadíthatta fel
az országot.
Amikor 1914 augusztusában az angolok beléptek a háborúba, nem gondolták,
hogy a végső győzelem biztosításához nekik is egy másik nagyhatalomra kell majd
támaszkodniuk. Amennyire a háború előtti angol tervekből és előkészületekből
kikövetkeztethető, a stratégák úgy képzelték, hogy amíg az angol haditengerészet
kisöpri az óceánokról a német kereskedelmi hajókat (és esetleg a hadiflottát is), és
az angol és brit-indiai csapatok elfoglalják a német gyarmatbirodalmat, ezalatt kis
létszámú, de létfontosságú expedíciós hadtestet küldenének át a Csatornán, hogy
„betömje” a francia, illetve a belga hadseregek közötti rést, és feltartóztassa a

252
német offenzívat addig, amíg az oroszok és a franciák a régi stratégiai tervek szerint
behatolnak Németországba. Az összes többi hatalomhoz hasonlóan, az angolok
sem voltak felkészülve egy hosszú háborúra, bár kétségtelenül tettek bizonyos
lépéseket annak érdekében, hogy a labilis nemzetközi hitel- és kereskedelmi háló­
zatban elkerüljék a hirtelen válságot. A többi országtól eltérően viszont nem voltak
felkészülve nagyszabású szárazföldi hadműveletekre.216 Ilyenformán egyáltalán
nem meglepő, hogy 1-2 évnyi feszített felkészülésre volt szükség ahhoz, hogy
egymillió angol katonát állítsanak harcba Franciaországban. Azon sem kell cso­
dálkozni, hogy a puskák, géppuskák, repülőgépek, teherautók és egyéb hadianya­
gok finanszírozásához szükséges költségek szinte robbanást idéztek elő az állam­
háztartásban, és számtalan termelési hiányosságot hoztak felszínre, amelyeket a
hadiipari miniszter, Lloyd George elég nehezen tudott helyrehozni.217 Hatalmas
volt a termelésnövekedés, amint ez a 23. táblázatban látható.Nem meglepő azon­
ban, ha tudjuk, hogy az angol védelmi költségek az 1913-as 91 millió fontról
1918-ra 1,956 milliárd fontra emelkedtek. Ekkor ez a teljes állami költségvetés
80%-át és a bruttó nemzeti jövedelem 52%-át jelentette.218
Ha Nagy-Britannia általános stratégiai helyzetének gyengeségeit vizsgáljuk az
első világháború kezdetén, kevésbé tűnnek lényegesnek az angol hadsereg, a
repülőerök és a nehéztüzérség számszerű adatai.
1. Bár a földrajzi helyzet és a hadiflották számbeli fölénye miatt a szövetségesek
továbbra is uralták a tengereket, az angol haditengerészet egyáltalán nem volt
felkészülve a németek 1917 elején megkezdett nagyszabású tengeralattjáró-hadmű­
veleteire.
2. A viszonylag olcsó stratégiai hadműveletek (blokád, gyarmati hadjáratok
stb.) hatástalanok voltak a központi hatalmak széles skálájú forrásaival rendelke­
ző ellenséggel szemben, de a német hadsereggel való közvetlen katonai összecsapá­
sok sem hoztak látható eredményeket, ugyanakkor rendkívüli emberveszteséggel
jártak. Amikor 1916 novemberében a somme-i hadjárat kifulladt, az elesett angol
katonák száma meghaladta a 400000-ret. A súlyos vereség elpusztította az angol
önkéntesek legjobbjait, és megrémítette a politikusokat, de nem ingatta meg Haig
bizalmát a végső győzelemben. 1917 közepére már újabb offenzívát készített elő
Ypres-től északkelet felé Passendale-ig - ez a véres küzdelem újabb 300000 ember

23. táblázat Nagy-Britannia hadianyag-termelése,

1914-191821’

1914 1915 1916 1917 1918

Puskák 91 3 390 4314 5137 8039

Harckocsik - — 150 1 110 1359
Repülőgépek 200 1900 6100 14 700 32000
Gépfegyverek 300 6100 33 500 79700 120990

253
elvesztését jelentette, és Franciaország-szerte súlyosan rontotta a hadsereg zömé­
nek harci kedvét. Ennek alapján előre látható volt, hogy Haig és Robertson
tábornokok tiltakozása ellenére Lloyd George és az imperialista gondolkodású
angol háborús kormány inkább a Közel-Keletre küldött még több brit csapatot
(ahol jelentős területi nyereségeket remélhettek jóval kisebb veszteségek mellett),
mint a jól védett német lövészárkok ellen.220
Nagy-Britannia azonban már Passendale előtt magára vállalta a vezető szerepet
a németek elleni küzdelemben (a gyarmati hadjáratok ellenére). Franciaország és
Oroszország talán még mindig nagyobb méretű szárazföldi hadseregekkel rendel­
kezett ebben az időben, de ezeket kimerítette egyik oldalon Nivelle eredménytelen
megrohamozása, másik oldalon a Bruszilov-offenzívát követő német ellencsapás.
Nagy-Britannia vezető szerepe gazdasági szinten még hangsúlyosabb volt, mivel az
ország egyszerre működött bankárként és felhajtóként a világpiacon, és saját
adósságai mellett garanciát vállalt az Oroszország, Olaszország és Franciaország
által kölcsönzött összegekért is, mivel egyik szövetséges sem tudta - még megköze­
lítőleg sem - fedezni saját aranytartalékából vagy külföldi befektetéseiből a tenge­
rentúlról importált hadi- és nyersanyagok hatalmas mennyiségéhez szükséges
összegeket. 1917 április elejére a nyugati szövetségesek közötti háborús hitelek 4,3
milliárd dollárra emelkedtek, s ennek 88%-át az angol kormány fedezte. Úgy
tűnhetett, hogy Nagy-Britannia megismétli XVIII. századi „koalíciós bankár”
szerepét, de most mégis volt egy lényeges különbség: az Egyesült Államokkal
szemben fennálló kereskedelmi deficit hatalmas mérete. Az USA dollármilliárdo-
kat kitevő hadianyagot és élelmiszert szállított a szövetségeseknek (a tengeri blo­
kád következtében a központi hatalmaknak nem), ellenszolgáltatásként viszont
kevés terméket igényelt. Sem az aranyátutalás, sem Nagy-Britannia nagymértékű
dollárkötvény-eladása nem tudta áthidalni ezt a szakadékot. Egyetlen megoldás
volt a New York-i és chicagói pénzpiacokon való kölcsönfelvétel, ennek segítségé­
vel tudták dollárban kifizetni az amerikai hadianyag-szállítókat. Ez természetesen
azt jelentette, hogy a szövetségesek saját háborús terveik megvalósításában egyre
inkább az USA pénzügyi segítségétől függtek. Az angol pénzügyminiszter 1916
októberében arra figyelmeztetett, hogy „az Egyesült Államok elnöke jövő júniusra
vagy még korábban abba a helyzetbe kerül, hogy ha kívánja, feltételeket diktálhat
nekünk”.221 Ez a helyzet viszont teljes mértékben riasztó lehetett a „független”
nagyhatalmak számára.
Mi volt a helyzet Németországban? Háborús teljesítménye eddig elképesztő volt.
Northedge professzor szerint „Németország a szövetségeseitől kapott minden
lényeges segítség nélkül egyedül harcolt majdnem az egész világ ellen; megverte
Oroszországot, a kimerültség szélére sodorta Franciaországot, amely több mint két
évszázadon keresztül Európa legnagyobb katonai hatalma volt, és kis híján kiéhez­
tette Nagy-Britanniát”.222 Mindez a jó belső összeköttetési hálózatnak, a nyuga­
ton jól kiépített védelmi pozícióknak, valamint annak volt köszönhető, hogy
megfelelő nyílt térség állt rendelkezésére a kevésbé hatékony Oroszország elleni
gyors hadműveletekhez. Nagy része volt persze mindebben a német csapatok
kiváló kiképzettségének, a megfelelő számú intelligens és magas színvonalú törzs­

254
tiszteknek, akik gyorsabban alkalmazkodtak az új harci feltételekhez, mint bár­
mely más hadsereg tisztjei, és 1916-ra sikeresen tudták megújítani mind a védekező,
mind a támadó harcászat feltételeit.223
A német állam a „totális háború” folyamán egyaránt támaszkodhatott nagyszá­
mú lakosságára és hatalmas ipari bázisára. Ténylegesen több katonát mozgósított,
mint Oroszország - 13,25 milliót a 13 millióval szemben -, amely a két ország
lakosainak számát összehasonlítva figyelemre méltó teljesítmény, s mindvégig több
harcképes hadosztálya volt, mint keleti ellenfelének. A német hadianyag-termelés
meredeken felszökött, s ez nemcsak a hadvezetés, hanem olyan kiváló hivatalnok­
üzletemberek érdeme volt, mint Walther Rathenau, aki a létfontosságú ellátmá­
nyok elosztására és a torlódások elkerülése végett kartelleket hozott létre. A
vegyészek pótanyagokat állítottak elő az angol tengeri blokád miatt hozzáférhetet­
len létfontosságú áruk helyettesítésére (pl. a chilei salétrom). Luxemburg és Észak-
Franciaország megszállt területein kiaknázták az érc- és szénbányákat, belga
munkásokat vittek a német gyárakba, s az 1916-os megszállást követően rendszere­
sen rekvirálták a román búza- és olajkészletet is. Mint régebben Napóleon és
később Hitler, a mostani német katonai vezetés is arra törekedett, hogy a hódítás
kifizetődjön.224 Amikor 1917-ben Oroszország összeomlott, Franciaország erősen
meggyengült, és Nagy-Britanniát a német tengeralattjárók „ellenblokád” alatt
tartották, úgy látszott, közel van a német győzelem. A nagy szavak ellenére, hogy
egészen a „keserű végig” fognak küzdeni, a londoni és párizsi államférfiak a
következő 12 hónap folyamán idegesen mérlegelték egy kompromisszumos béke
lehetőségét, amíg a kocka meg nem fordult.225
A német katonai-ipari hatalom félelmetes kulisszái mögött azonban nagyon
komoly problémák lappangtak. 1916 nyara előtt - tehát amíg a német hadsereg jól
tartotta védekező állásait nyugaton, mialatt keleten megsemmisítő győzelmeket
aratott - mindez még nem volt szembetűnő. A verduni és somme-i hadjáratok
viszont mind a tüzérségi kapacitás, mind a veszteségek szempontjából új nagyság­
rendet jelentettek: a nyugati fronton a német áldozatok száma az 1915-ös 850000-
ről 1916-ban közel 1,2 millióra emelkedett. A somme-i offenzíva különösen nagy
hatást gyakorolt a németekre, mert megmutatta, hogy az angolok végül is hajlan­
dók az ország minden forrását és kapacitását bevetni a győzelem érdekében. A
másik oldalon viszont augusztusban elindították az ún. Hindenburg-programot,
amely a hadianyag-termelés nagyarányú fejlesztését és a német gazdaság és társa­
dalom szigorúbb irányítását tűzte ki céljául, hogy meg tudjanak felelni a totális
háború követelményeinek. Ez egyfelől azt jelentette, hogy egy parancsuralmi rend­
szer teljhatalmat gyakorolhat a lakosság fölött, másfelől a jövedelmi adók és
vámbevételek emelése helyett nagymértékben növkedtek a kormány hitelfelvételei,
valamint a papírpénz-kibocsátás; az infláció szükségszerű növekedése súlyosan
hatott a nép hangulatára. Mindez az ún. „nagy stratégia” velejárója volt, amelyet
Ludendorff sokkal kevésbé volt képes megérteni, mint például egy Lloyd George
vagy Clemenceau formátumú politikus.
A Hindenburg-program mint gazdasági intézkedés önmagában is problematikus
volt. A termelés fantasztikus mennyiségi emelésének meghirdetése - a robbanó­

255
anyag-előállítás megduplázása, a gépfegyvergyártás megháromszorozása - nem
várt torlódásokhoz vezetett, amikor a német ipar megpróbálta keserves kínlódással
megvalósítani az igényeket. Nemcsak igen sok új munkáskézre volt szükség, de
infrastrukturális befektetésekre is tömegesen, az új nagyolvasztóktól kezdve a
rajnai hidakig, s ezek is anyag- és munkaigényesek voltak. Rövid időn belül
világossá vált, hogy a programot csak akkor lehet teljesíteni, ha a szakmunkások
visszatérnek a katonai szolgálatból. 1916 szeptemberében le is szereltek 1,2 millió
katonát, 1917 júliusában további 1,9 milliót. A nyugati és a keleti front tekintélyes
veszteségeit tekintve, ezek a csapatcsökkentések azt jelentették, hogy Németország
további embertartalékait a végsőkig kimerítették, és a lakosság tűrőképességét a
végsőkig feszítették. Ilyenformán Passendale nemcsak az angol hadsereg, hanem
Ludendorff számára is katasztrófát jelentett, aki újabb 400 000 katonát veszített az
ütközetben. 1917 decemberében a német hadsereg összlétszáma már alatta maradt
a hat hónappal előbbi 5,38 milliós maximumnak.226
A Hindenburg-program teljesen elhanyagolta a mezőgazdaságot. Még Francia­
ország és Oroszország hasonló lépéseit is túlszárnyalta, amikor a férfiakat, a
lovakat és az üzemanyagot megfontolás nélkül vitte el a földekről a hadsereg és a
hadianyagipar igényeinek kielégítésére. Jóvátehetetlen meggondolatlanság volt ez,
mert Németország (Franciaországtól eltérően) nem tudta az ilyen tervezési balfo­
gásokat úgy kompenzálni, hogy a tengerentúlról szerezze be a hiányzó élelmiszere­
ket. Mialatt a német mezőgazdasági termelés meredeken zuhant lefelé, az élelmi­
szerárak folyamatosan emelkedtek, és állandósult a panasz a hiányos ellátás miatt.
Egy szakértő szigorú véleménye szerint „azáltal, hogy egyoldalúan a hadianyagok
előállítására összpontosítottak, a német gazdaság katonai menedzserei 1918 végére
az éhezés küszöbére sodorták az országot”.227
Ez az időpont azonban szinte korszaknyi távolságra esett 1917 elejéhez viszo­
nyítva, amikor a szövetségesek roskadoztak a háborús veszteségek alatt, Oroszor­
szág összeomlott, és Franciaország, valamint Olaszország is közel került a végső
kifulladáshoz. Mindkét tömböt kimerítette már a háború, Németország katonai
fölénye azonban még fennállt, de 1917 első hónapjaiban a német hadvezetés
ügyetlenül politizált az Egyesült Államokkal kapcsolatban. Nem volt titok, hogy
az USA már korábban is a szövetségesek felé hajlott; akadtak ugyan időnként
nézeteltérések a tengeri blokáddal kapcsolatban, de az amerikai lakosság általános
rokonszenve, valamint az amerikai exportőrök növekvő függése a nyugat-európai
piacoktól arra késztette Washingtont, hogy lazítsa Németországgal kapcsolatos
semlegességét. A kereskedelmi hajók elleni korlátlan tengeralattjáró-hadjárat meg­
hirdetése, valamint a Mexikónak tett titkos német szövetségi ajánlatok („Zimmer-
mann-távirat”) végül is rákényszerítették Wilsont és a Kongresszust a háborúba
való belépésre.228
Az amerikai csatlakozás jelentősége egyáltalán nem volt katonai jellegű, leg­
alábbis az 1917 áprilisát követő 12-15 hónap alatt, mivel hadserege még annyira
sem volt felkészülve a modern hadviselésre, mint akármelyik európai hatalom
1914-ben, de páratlan volt termelőereje, amelynek a több milliárd dolláros szövet­
ségi háborús megrendelések is lendületet adtak, összipari potenciálja és a világ

256
 24. táblázat Ipari-technológiai összehasonlítás
(Oroszország nélkül)

Nagy-Britannia! Németország!
USA! Ausztria —
Franciaország Magyarország

Részesedés a világ ipari termeléséből

51 7 1Q 7
%-ban (1913)
Energiafogyasztás millió tonna szénben
798,8 236,4
számítva (1913)
Acéltermelés millió tonnában (1913) 44,1 20,2
Összipari potenciál
477 6 178 4
(Nagy-Britannia 1900-ban = 100)

termeléséből való részesedése két és félszerese volt Németország immár túlerőlte­

tett gazdaságának. Százával tudta indítani a kereskedelmi hajókat, mely létfontos­
ságú követelmény volt abban az évben, amikor a német tengeralattjárók havonta
több mint 500 000 tonnányi angol és szövetséges hajót süllyesztettek el. Egy torpe­
dóromboló gyártási ideje mindössze három hónap volt. Amerika termelte meg a
világ élelmiszer-szükségletének a felét, amelyből már a hagyományos angol piac
mellett Franciaországba és Olaszországba is küldhették.
így a gazdasági hatalom szempontjából az Egyesült Államok hadba lépése
jócskán átalakította az egyensúlyi helyzetet, és ugyanakkor kompenzálta Oroszor­
szág összeroppanását. Amint a 24. táblázat (amelyet célszerű a 22. táblázattal
összehasonlítani) mutatja, a központi hatalmakkal szemben álló termelői források
rendkívül nagyok voltak.
A gazdasági potenciál katonai hatékonysággá válása közötti „késedelem” miatt
Amerika hadba lépésének következményei vegyes eredménnyel jártak. A rendelke­
zésre álló rövid idő alatt az Egyesült Államok nem tudta előállítani saját tankjait,
tábori tüzérségét és repülőgépeit még megközelítően sem abban a mennyiségben,
amire szüksége lett volna (valójában az effejta nehézfegyvereket Franciaországtól
és Nagy-Britanniától kellett kölcsönkérnie); de továbbra is ontotta a kézifegyve­
rekhez szükséges muníciót és egyéb termékeket, amelyekre London, Párizs és
Róma olyannyira számított. A bankároktól pedig át tudta venni az e termékek
kifizetéséhez szükséges magánhitel-megállapodásokat, s kormányközi kölcsönök­
ké alakította át őket. Továbbá hosszú távon az amerikai hadsereget egy friss,
magabiztosjói táplált milliókból álló hatalmas hadsereggé lehetett bővíteni, hogy
bedobhassák őket az Európában kialakult egyensúlyi helyzetbe.229 Mindeközben
a briteknek át kellett vágni magukat a passendale-i sáron, az orosz hadsereg
szétesett, és a német erősítések lehetővé tették, hogy a központi hatalmak Caporet-

257
tónál megsemmisítő csapást mérjenek az olaszokra. Ugyanekkor Ludendorff visz-
szavont egyes csapatokat keletről, hogy a meggyengült angol-francia vonalak ellen
megindíthassa végső csapását. Igaz, Európán kívül az angolok fontos győzelmeket
arattak a törökök ellen. De Jeruzsálem és Damaszkusz elfoglalása aligha kárpótol­
hatta Franciaország elvesztését, ami akkor is bekövetkezett volna, ha a németek­
nek végre sikerül megtenniük nyugaton azt, amit megtettek mindenhol máshol
Európában.
A fő hadviselők vezetői ezért úgy látták, hogy az elkövetkezendő 1918-as hadjá­
ratok döntőek lesznek a háború végső kimenetelére. Bár Németországnak jóval
több mint 1 millió katonát kellett hagynia új keleti birodalmának megszállására,
melyet a bolsevikok végül elismertek a breszt-litovszki békében (1918. március),
Ludendorff 1917 novembere óta havonta 10 hadosztályt csoportosított át nyugat­
ra. Amikor 1918 márciusának végén a német hadigépezet készen állt a lecsapásra,
majdnem 30 hadosztálynyi fölényben volt az angol-francia erőkkel szemben, s
egységeik közül jó néhányat Bruchmüller és más törzstisztek képeztek ki a megle­
petésszerű „rohamosztagos” háború új technikáira. Ha sikerülne rést törniük a
szövetséges vonalakon, s eljutnának Párizsig vagy a Csatornáig, akkor a háború
legnagyobb katonai teljesítményét hajtanák végre. A kockázat azonban óriási volt,
mivel Ludendorff erre az egyetlen hadjáratra Németország összes maradék forrását
mozgósította; a tét a fantasztikus méretű hazárdjátékban a „minden vagy semmi”
volt. A kulisszák mögött a német gazdaság vészjóslóan gyengült. Ipari termelése az
1913-as szint 57%-ára csökkent. A mezőgazdaság elhanyagoltabb volt, mint vala­
ha, s a rossz időjárás is hozzájárult a termelés csökkenéséhez, s az élelmiszerárak
további emelkedése pedig csak növelte a hazai elégedetlenséget. A túlterhelt vasút
sem volt már képes a tervezettnek megfelelő mennyiségben szállítani a nyersanya­
gokat a keleti területekről. Ludendorff 192 hadosztálya közül 56-ot „támadó
hadosztálynak ” minősítettek, ez azt a tényt igyekezett elfedni, hogy ezek kapták a
csökkenő löszerkészlet és felszerelés oroszlánrészét.230 A főparancsnokság hitt e
hazárdjáték sikerében. De ha a támadás meghiúsul, akkor a német források
teljesen kimerülnek - éppen akkor, amikor az amerikaiak már 300 000 katonát
tudtak küldeni Franciaországba havonta, és a tengeralattjáró-hadjáratot a szövet­
séges konvojok szinte teljesen meghiúsították.
Ludendorff korai sikerei - a számbeli kisebbségben levő Ötödik Brit Hadsereg
megsemmisítésével éket vert a francia és és angol erők közé, valamint előnyomulá­
sa, amellyel 1918 június elejére 60 kilométernyire közelítette meg Párizst - megijesz­
tették a szövetségeseket, és Foch kezébe adták a nyugati fronton harcoló erőik
teljes koordinálását, emellett erősítéseket küldtek Angliából, Olaszországból és a
Közel-Keletről, miközben (titokban) ismét egy kompromisszumos békén törték a
fejüket. A németek azonban túlerőltették magukat, és szembe kellett nézniük a
védekezésből támadásba való átváltás szokásos következményeivel. A brit szárny
elleni első támadásuk például 240000 angol, 92000 francia és 348000 német
áldozatot követelt. Júliusig „mintegy 973 000 fő volt a német veszteség, s több mint
egymillió volt a sebesültek és a betegek száma. Októberre már csak 2,5 millió
emberük maradt nyugaton, és kétségbeejtő volt a sorozási helyzet”.231 Július

258
 közepétől kezdve a szövetségesek már nemcsak az utánpótlás terén kerültek fö­
lénybe, de a tüzérség erejét, a tankok és repülőgépek számát tekintve is, és ez
lehetővé tette, hogy Foch az angol, amerikai és francia hadseregekre támaszkodva
sorozatos támadásokat kezdeményezzen, így nem hagyott lélegzetvételnyi pihenőt
sem a meggyengült német erőknek. Ezzel egy időben a bulgáriai, szíriai és olaszor­
szági győzelmek is bizonyították a szövetségesek katonai fölényét és nagyobb
ellenálló erejét. 1918 szeptemberében és októberében a pánikba esett Ludendorff
úgy látta, hogy a Németország vezetése alatt álló koalíció összeomlik; a fronton
elszenvedett vereségekhez a hátországban belső elégedetlenség és forradalmak
járultak, mindez visszavonulást, káoszt és politikai zűrzavart eredményezett.232
Nemcsak a német katonai kísérlet ért véget, de a régi európai rend is romokban
hevert.
Ha a rendkívüli mértékű emberveszteségeket, a szenvedést és a pusztítást nézzük,
amelyek mind a csataterekre, mind a hátországokra jellemzők voltak,233 és azt is
figyelembe vesszük, hogy az első világháborút sokan az európai civilizációra és
befolyásra mért halálos csapásnak tekintik,234 a most következő statisztikai táblá­
zat durván materialistának tűnhet (25. táblázat). Az adatok a fentiekben elmon-

25. táblázat Háborús kiadások és a teljes mozgósított erő,

1914—1919235

Háborús kiadások.
Mozgósított haderők
1913-as árakon
(millióban )
(milliárd dollárban)

Nagy-Britannia 23,0 9,5

Franciaország 9,3 8,2
Oroszország 5,4 13,0
Olaszország 3,2 5,6
Egyesült Államok 17,1 3,8
A többi szövetséges* -0,3 2,6
A szövetségesek
57,7 40,7
összesen

Németország 19,9 13,25

Ausztria — Magyarország 4,7 9,0
Bulgária, Törökország 0,1 2,85
A központi hatalmak
24,7 25,10
összesen

* Belgium, Románia, Portugália, Szerbia

259
dottakat támasztják alá: a központi hatalmak mellett szóló előnyök - a jó belső
összeköttetés, a német hadsereg magas színvonala, a megszállt területek kizsákmá­
nyolása, Oroszország elszigetelődése és összeomlása - hosszú távon nem tudták az
óriási gazdasági hátrányt, valamint a szövetségesek figyelemre méltó létszámfölé­
nyét ellensúlyozni. Ludendorff kétségbeesett, amikor 1918 júniusára kifogyott az
emberutánpótlás, és megingott a addigi német erőfölény; az átlagos német frontka­
tonák csodálkoztak, milyen kitűnő felszereléssel rendelkeznek azok a szövetséges
egységek, amelyeket tavasszal még legyőztek.236
Téves lenne azt állítani, hogy az első világháború kimenetele előre meghatáro­
zott volt, a felsorolt bizonyítékok azt sugallják, hogy a küzdelem általános lefolyá­
sa - a korán kialakult patthelyzet, az olasz csatlakozás hatástalansága, Oroszor­
szág lassú kimerülése, az amerikai intervenció meghatározó hatása a szövetségesek
erejének fenntartásában, valamint a központi hatalmak elkerülhetetlen összeomlá­
sa - szoros összefüggésben állt az ipari termeléssel és a gazdasági helyzettel, és nem
volt közömbös az sem, hogy a harc különböző szakaszaiban milyen mértékű
hatásosan mozgósítható erőtartalékkal rendelkeztek az egyes szövetségek. Az
kétségtelen, hogy a tábornokoknak továbbra is vezetniük (vagy /é/revezetniük)
kellett a hadjáratokat, a csapatoknak szükségük volt személyes bátorságukra és
kitartásukra az ellenséggel való küzdelemben, és a tengerészeknek is változatlanul
el kellett viselniük a tengeri háború zord körülményeit. De mindkét oldal hadsere­
gei rendelkeztek ezekkel az adottságokkal, és egyik koalíciónak sem jutott arányta­
lanul több előny ilyen tekintetben. Az a valódi előny, amellyel - különösen 1917
után - a szövetségesek rendelkeztek, a termelőerők vitathatatlanul magasabb
szintje volt. A korábbi koalíciós háborúkhoz hasonlóan, ez a tényező végül is
döntőnek bizonyult.

260
 6

A kétpólusú világ kialakulása

és a „középhatalmak” válsága
Második rész: 1919-1942

A háború utáni nemzetközi rend

A békefeltételek kidolgozására 1919 elején Párizsban összegyűlő hatalmak állam-
férfiai egész sor olyan problémával találták szemben magukat, amelyek sokkal
szélesebb körűek és nehezebben megoldhatók voltak, mint bármi, amivel elődeik
1856-ban, 1814-15-ben és 1763-ban találkoztak. Bár a napirend jó néhány pontjá­
ban megállapodásra jutottak, és be tudták ezeket illeszteni magába a versailles-i
békeszerződésbe (1919. június 28), a Kelet-Európábán uralkodó zűrzavar, ahol az
egyes etnikai csoportok igyekeztek „utódállamokat” létrehozni; az oroszországi
polgárháború és az intervenció, a Kisázsia nyugati részről történő felosztási szán­
dékára reagáló török nacionalizmus azt jelentette, hogy sok hasonló problémát
még 1920-ig, sőt néha 1923-ig sem sikerült véglegesen rendezni. A rövidség érdeké­
ben azonban ezeket a kérdéseket együttesen és nem a rendezés időrendjében fogjuk
vizsgálni.
Területi és jogi szempontból a legnagyobb változás a nemzetállamok - Lengyel­
ország, Csehszlovákia, Ausztria, Magyarország, Jugoszlávia, Finnország, Észtor­
szág, Lettország és Litvánia - megjelenése volt Európában, olyan területeken,
amelyek a háború végéig a Habsburg, a Romanov és a Hohenzollern Birodalmak
részei voltak. Bár az etnikailag összetartozó Németország kisebb területi vesztesé­
geket szenvedett Európában, mint akár Szovjet-Oroszország vagy a teljesen felszá­
molt Osztrák-Magyar Monarchia, más módszerekkel korlátozták lehetőségeit:
Elzász-Lotaringia ismét francia kézbe került, határkiigazítások történtek Belgium
és Dánia javára, a szövetségesek csapatai elfoglalták a Rajna-vidéket, a franciák
gazdaságilag kizsákmányolták a Saar-vidéket. Példátlanul szigorúak voltak a
„demilitarizálási” feltételek (csekély szárazföldi haderő, csak partvédelemre alkal­
mas haditengerészet, a légierő, tankok és tengeralattjárók teljes felszámolása, a
porosz vezérkar megszüntetése); emellett hatalmas összegű jóvátételt kellett fizetni­
ük. Ráadásul Németország elvesztette kiterjedt gyarmatbirodalmát, amelyen
Nagy-Britannia, Franciaország, valamint néhány önkormányzattal rendelkező
domínium osztozott; Törökország közel-keleti területei is angol vagy francia man­
dátumokká váltak, ezek felett az új Népszövetség gyakorolt felügyeletet. A Távol-
Keleten Japán örökölte az Egyenlítőtől északra fekvő, korábban német szigetcso­
portokat, bár Santungot 1922-ben visszaadta Kínának. Az 1921-22-es Washingto­
ni Konferencián a hatalmak elismerték a csendes-óceáni térségbeli, valamint a

261
 10. térkép. Európa az első világháború után

262
távol-keleti területek status quóját, és megállapodtak abban, hogy egy meghatáro­
zott formula szerint korlátozzák hadiflottáik méretét, ez lehetővé tenné azt is, hogy
ezáltal elkerüljék az angol-amerikai-japán vetélkedést a tengeren. így az 1920-as
évek elején végre-valahára stabilizálódni látszott a nemzetközi rendszer, a megma­
radt (vagy esetleg a jövőben felmerülő) problémák elintézése már a Népszövetség
hatáskörébe került, amely annak ellenére, hogy az Egyesült Államok meglepetés­
szerűen kivált a szervezetből, mégis rendszeresen ülésezett Genfben.1
Amerika 1920 utáni váratlan diplomáciai elszigetelődése újabb ellentmondást
jelentett azokkal a világhatalmi áramlatokkal szemben, amelyek már az 1890-es
években megindultak. E korábbi időszak világpolitikai prófétái számára egyértel­
mű volt, hogy a nemzetközi egyensúlyt egyre inkább a három felemelkedő hata­
lom, Németország, Oroszország és az Egyesült Államok befolyásolja majd. A
jóslat nem vált be: Németország megsemmisítő vereséget szenvedett, Oroszország­
ban kitört a forradalom, és a bolsevik vezetés elszigetelte az országot, az Egyesült
Államok pedig, jóllehet 1919-ben vitathatatlanul a világ legerősebb állama volt,
visszavonult a diplomáciai színtérről. Ezért az 1920-as évek után hosszabb ideig
Franciaország és Nagy-Britannia irányította a világeseményeket (annak ellenére,
hogy a háború mindkét országot legyengítette), vagy a Népszövetség elé kerültek
az ügyek, ahol szintén az angol és francia államférfiak játszottak vezető szerepet.
Ausztria-Magyarország megszűnt. Olaszországban, ahol Mussolini Nemzeti Fa­
siszta Pártja 1922 után megerősítette a hatalmát, viszonylagos nyugalom volt.
Japán szintén békésnek látszott az 1921-22-es Washingtoni Konferencia döntéseit
követően.
A világ tehát furcsa és „mesterséges” módon még mindig eurocentrikusnak
látszott. A diplomáciában Franciaország a „biztonságot” kereste, miután tartott
Németország újjászületésétől. Amikor az Egyesült Államok szenátusa elutasította
a versailles-i szerződést, ezzel megszűnt Franciaország számára az angol-amerikai
katonai háttértámogatás, így kénytelenek voltak más biztonsági intézkedésekhez
folyamodni: támogatták egy „anti-revizionista tömb” létrejöttét Kelet-Európábán
(Kisantant, 1921), szövetséget kötöttek Belgiummal (1920), Lengyelországgal
(1921), Csehszlovákiával (1924), Romániával (1926) és Jugoszláviával (1927). Erős
szárazföldi és légierőt tartottak fenn a németek megfélemlítésére vagy egy esetleges
beavatkozás esetére (amint ez az 1923-as Ruhr-vidéki válság idején be is követke­
zett, amikor a németek bejelentették, hogy nem tudják fizetni a jóvátételeket). Azt
is megkísérelték, hogy az egymást követő angol kormányokat rávegyék a francia
határok újbóli katonai biztosítására, de ez csak közvetve sikerült a többoldalú
locamói egyezményben.2 E korszakot az intenzív pénzügyi diplomácia is jellemez­
te, mivel a német jóvátételek és a szövetséges háborús kölcsönök egymásra ható
problémái nemcsak a győztesek és a legyőzőitek kapcsolatát veszélyeztették, ha­
nem az Egyesült Államok és korábbi európai szövetségesei közötti kontaktust is.3
E problémák jó részét megoldotta a Dawes-terv (1924) pénzügyi kompromisszu­
ma, amely egyben előkészítette a terepet a következő évi locamói egyezményhez;
ezt követte a németek belépése a Népszövetségbe, valamint a Young-terv (1929)
módosított pénzügyi rendezése. Mivel az 1920-as évek végére ismét viszonylagos

263
jólét köszöntött Európára, a Népszövetséget látszólag elfogadták a nemzetközi
rendszer új, fontos elemeként, és az államok ünnepélyesen megegyeztek (az 1928-as
párizsi egyezmény alapján), hogy a jövőben nézeteltéréseiket nem háborúval fogják
rendezni, úgy tűnt, hogy a diplomáciai állapotok normalizálódnak. Az olyan
államférfiak, mint Stresemann, Briand és Chamberlain - mind Metternich és
Bismarck késői utódainak látszottak, és különböző európai fürdőhelyeken talál-
kozgattak, hogy elrendezzék a világ dolgait.
E felszínes benyomások ellenére is az 1919 utáni nemzetközi rendszer alapszerke­
zete jelentősen eltért és sokkal törékenyebb volt mindazoknál, amelyek fél évszá­
zaddal korábban befolyásolták a diplomáciát. Először is hatalmas volt a négy és
fél éves „totális” háború okozta emberveszteség és a gazdasági összeomlás. Közel
nyolcmillió halott volt a csaták eredménye, hétmillióan váltak nyomorékká, és
további 15 millióan szenvedtek „kisebb-nagyobb sérüléseket”4 - legnagyobbrészt
életük virágjában. Továbbá, Európa - Oroszország nélkül - valószínűleg több mint
ötmillió civilt veszített „háborús okok”, „a háború és a katonai összecsapások
előidézte betegség, éhínség és nyomor” miatt.5 Az oroszok vesztesége, amelyet
növeltek a polgárháború súlyos veszteségei is, jóval magasabb volt. Igen magas
volt a háború következményeként fellépett népességcsökkenés; a férfiak a fronto­
kon küzdöttek, így a lakosság száma nem gyarapodhatott a régi mérték szerint.
Végül, ha maga a háború befejeződött is, folytatódott a gyilkolás a határ menti
összecsapásokban, például Kelet-Európábán, örményországban és Lengyelor­
szágban; emellett a háború sújtotta területek nem kerülhették el a további milliókat
elpusztító influenzajárványt, az 1918-19-es „spanyolnáthát”. Ezek szerint a kor­
szak végső veszteséglistája elérte a 60 milliót - ennek majdnem a fele Oroszországot
sújtotta, de Franciaországot, Németországot és Olaszországot is súlyosan érintet­
te. Nincs módszer arra, hogy ilyen hatalmas katasztrófában a konkrét veszteségek
mellett felmérjük az emberi fájdalmat és lélektani sokkot is, de könnyen beláthat­
juk, hogy mindez igen nagy hatást gyakorolt valamennyi résztvevőre - államférfi­
akra és parasztokra egyaránt.
A háború anyagi költségei szintén példátlanok voltak, s még inkább megdöb­
bentőnek tűntek azok számára, akik látták Észak-Franciaország, Lengyelország és
Szerbia letarolt tájait; több százezer ház romba dőlt, a gazdaságokat kifosztották,
az utakat, vasutakat és a távíróvonalakat felrobbantották, a háziállatokat lemészá­
rolták, az erdőket felgyújtották, és a fel nem robbant ágyúlövedékek és aknák
miatt óriási földterületek estek ki a mezőgazdasági művelésből. A szállítási veszte­
ségeket, a mozgósítás közvetlen és közvetett költségeit, a harcoló felek által össze­
gyűjtött pénzeket hozzáadva mindehhez, a végösszeg majdnem fantasztikusan
magas számot mutat: megközelítőleg 260 milliárd dollárt, amely egyes számítások
szerint „mintegy hat és félszerese volt a XVIII. század végétől az első világháború
kezdetéig felgyülemlett össznemzeti adósságoknak.6 Évtizedes növekedés után a
világ ipari termelése hirtelen zuhanni kezdett; még 1920-ban is 7%-kai volt keve­
sebb, mint 1913-ban, a mezőgazdasági termelés egyharmaddal a normális szint alá
csökkent, és az export is alig érte el a háború előtti időszak felét. Az összeurópai

264
gazdasági növekedés legalább nyolc évvel esett vissza,
* az országok egyedileg még
nehezebb helyzetbe kerültek. Amint az várható volt, az 1920-as zűrzavaros évek­
ben Oroszország állt a legalacsonyabb ipari termelési szinten, mivel csak 13%-át
érte el az 1913-as volumenének, de Németországban, Franciaországban, Belgium­
ban és Kelet-Európa nagy részén is legalább 30%-kal volt alacsonyabb az ipari
termelés a háború előtti időszakhoz képest.7
Amíg egyes országokat keményebben megviselt a háború, ugyanakkor mások
nemcsak hogy kevésbé szenvedtek, de még javult is a helyzetük. Vitathatatlan,
hogy a modern háború fellendítette az ipar termelékenységét, és ennek sok pozitív
oldala is volt. Gazdasági és technológiai téren ezek az évek nagymértékű előrelé­
pést eredményeztek. Fellendült az autó- és repülőgépgyártás, az olajfinomítás és a
vegyipar, a villamos-, festék- és nemesacélipar, a hűtőgép- és konzervgyártás,
valamint egész sor más iparág.8 Természetesen könnyebb volt a fejlesztés, s a
kereskedelem több hasznot húzott mindebből, ha az ország távol esett a frontvona­
laktól; ezért fejlődhetett erőteljesebben az Egyesült Államok, Kanada, Ausztrália,
Dél-Afrika, India és Dél-Amerika gazdasága a háborúzó Európa fokozott ipari,
nyersanyag- és élelmiszerigénye következtében. A korábbi merkantilista küzdel­
mekhez hasonlóan, egy ország vesztesége gyakran egy másik nyereségét jelentette,
feltéve, hogy az utóbbi elkerülte a háború pusztításait.
26. táblázat A világ ipari termelésének mutatói,
1913-1925’

1913 1920 1925

Világ 100 93,6 121,6

*
Európa 100 77,3 103,5
Oroszország, 1922-től
100 12,8 70,1
Szovjetunió
Egyesült Államok 100 122,2 148,0
A világ többi része 100 109,5 138,1

A világ ipari termelésével kapcsolatos adatok nagyon tanulságosak, mert jelzik,

hogy Európának (különösen Oroszországnak, majd Szovjetuniónak) milyen káro­
kat okozott a háború, míg más területeknek kifejezetten hasznot jelentett. Az
iparosodás terjedése Európából Észak- és Dél-Amerikába, Japánba, Indiába és
Ausztrálázsiába már a XIX. század végén is tapasztalható gazdasági folyamatok
következménye volt, ugyanúgy, mint az érintett térség növekvő részesedése a
világkereskedelemből. Eszerint, egy már korábban említett számítás szerint az
Egyesült Államok 1914 előtti növekedése olyan ütemű volt, hogy össztermelésben

* 1929-ben tehát a termelés azon a szinten volt, amelyet már 1921-ben elért volna, ha nem tör ki a
háború, és az 1913 előtti növekedési ütem zavartalanul folytatódik.

265
1925-re valószínűleg maghaladta volna Európát;10 a háború következtében ez hat
évvel korábban, 1919-ben következett be. Eltérően az 1880—1913 közötti változá­
soktól, a globális gazdasági egyensúly ilyen átalakulásai nem békeidőben, nem
több évtized alatt és nem a piaci erőkkel összhangban történtek. A háború hajtó­
erői és a blokád eltorzították a világtermelés és -kereskedelem természetes alakulá­
sát. A hajóépítési kapacitást (főként az Egyesült Államokban) a háború közepén
például rendkívül megnövelték a német tengeralattjárók támadásai; 1919-1920
után már sok volt a felesleges kikötő világszerte. A kontinentális Európa acélipará­
nak termelése csökkent a háború alatt, míg az Egyesült Államoké és Nagy-Britan-
niáé ugrásszerűen emelkedett, amikor viszont az európai acéltermelők lélegzethez
jutottak, elképesztő lett a fölösleges kapacitás mértéke a világon. Ez a probléma a
gazdaság egy másik, még nagyobb területére is kihatott - a mezőgazdaságra. A
háború folyamán a kontinentális Európa mezőgazdasági termelése erősen csök­
kent; Oroszország háború előtti számottevő gabonaexportja megszűnt, míg rend­
kívüli mértékben nőtt Észak- és Dél-Amerika, valamint Ausztrálázsia gabonater­
melése, ahol a termelők a szarajevói merénylet akaratlan haszonélvezői voltak.
Amikor azonban az európai mezőgazdaság az 1920-as évek végére fellendült,
világszerte keresletcsökkenés és áresés következett be.11 Ezek a szerkezeti torzulá­
sok minden térségben hatottak, de sehol sem éreztették hatásukat olyan nagymér­
tékben, mint Kelet-Közép-Európában, ahol a gyenge „utódállamok”-nak komoly
problémát jelentettek az új határok, a feldarabolt piacok és az erőszakoltan
megszakított kommunikációs vonalak. A versailles-i béke, valamint Európa térké­
pének a hozzávetőleges etnikai vonalak szerinti újrarajzolása önmagában nem
garantálta a gazdasági stabilitás visszaállítását.
Végül a háború finanszírozása rendkívül összetett problémákat jelentett, ezek­
nek később politikai kihatásaik is voltak. A hadviselők közül nagyon kevesen
(Nagy-Britannia és az Egyesült Államok e kevesek közé tartoztak) próbálták az
adók növelésével fizetni legalább a háborús költségek egy részét. Ehelyett a legtöbb
ország inkább hitelekhez folyamodott, annak a reményében, hogy majd a legyőzött
ellenfél egyenlíti ki a számlát (mint például Franciaország 1871-ben). Az állam­
adósságok, amelyeknek már nem volt aranyfedezete, meredeken emelkedtek, az
államkincstárakból kiáramló papírpénz pedig növelte az inflációt.12 A háború
okozta gazdasági visszaesés és a területi változások miatt egyik európai ország sem
volt felkészülve arra, hogy - az Egyesült Államokhoz hasonlóan - 1919-ben
visszatérjen az aranyvalutára. A laza pénzügyi és adópolitika következtében az
infláció tovább növekedett, s ez Közép- és Kelet-Európábán katasztrofális ered­
ménnyel járt. A nemzeti fizetőeszközök leértékelései kétségbeesett kísérletek voltak
az export fellendítésére, de csak még nagyobb pénzügyi bizonytalanságot, valamint
politikai versengést eredményeztek. Mindezt növelték az olyan megoldatlan kérdé­
sek, mint a Szövetségesek közötti kölcsönök és a győztesek (különösen Franciaor­
szág) jelentős német jóvátételi követelései. Valamennyi európai szövetséges állam
tartozott Nagy-Britanniának, kisebb mértékben Franciaországnak, ugyanakkor e
két hatalomnak is súlyos adósságai voltak az Egyesült Államokkal szemben. A
bolsevikok megtagadták Oroszország hatalmas, 3,6 milliárd dolláros tartozásai­

266
 nak visszafizetését; Amerika követelte a pénzét; Franciaország, Olaszország és más
országok mindaddig elutasították adósságaik kiegyenlítését, amíg Németország
nem fizeti meg a jóvátételt; Németország viszont kijelentette, hogy semmiképpen
sem képes ekkora összegek kifizetésére. Ilyenformán minden feltétel adva volt az
éveken át tartó vitákhoz, amelyek nagymértékben növelték a politikai szakadékot
Európa és az Egyesült Államok között.13
Ha igaz volt is, hogy e vitákat az 1924-es Dawes-terv elsimította, mégis nagy
politikai és társadalmi negatívumokkal jártak, különösen az előző évi német
hiperinfláció következtében. Bár abban az időben kevésbé ismerték fel, de legalább
ilyen riasztó volt, hogy a pénzügyileg és kereskedelmileg látszólag stabil világgaz­
daság sokkal ingatagabb alapon nyugodott, mint az első világháború előtt. Ekkor
már a legtöbb országban visszaállították az aranyvalutát, ám nem sikerült helyreál­
lítani a londoni City irányította, csaknem önegyensúlyozó 1914 előtti nemzetközi
kereskedelem és pénzforgalom mechanizmusát. London elkeseredett kísérleteket
tett régi szerepének visszanyeréséért: a font sterling átváltási mértékét 1925-ben a
háború előtti szinten fagyasztotta be (1 font = 4,86 dollár), ezáltal komoly károkat
okozott az angol exportőröknek, ugyanakkor ismét adott nagyarányú kölcsönöket
a tengerentúlra. Mindazonáltal tény, hogy 1914-19 között a világ pénzügyi köz­
pontja természetszerűen átkerült az Atlanti-óceán túlsó partjára: Európa nemzet­
közi tartozásainak növekedésével párhuzamosan az Egyesült Államok vált a világ
legerősebb pénzügyi hatalmává. Az amerikai gazdaság struktúrája eltérő volt az
európaitól. Kevésbé függött a külkereskedelemtől, és jóval kevésbé integrálódott
a világgazdaságba; a szabad kereskedelem helyett (különösen a mezőgazdaságban)
inkább protekcionista beállítottságú volt; nem akadt olyan intézmény, amely
teljesen egyenértékű lett volna a Bank of Englanddel; a konjunktúra és a depresszió
váltakozása sokkal hullámzóbb volt; a politikusokat pedig lényegesen közvetle­
nebbül befolyásolták a hazai lobbyk. Mindennek következtében az Egyesült Álla­
mok nemzetközi pénzügyi és kereskedelmi rendszere ingatag volt, és nem rendelke­
zett megfelelő irányító központtal. Amerika most nem volt az a „kölcsönforrás”,
amely a világgazdaság fejlesztésére és a nemzetközi elszámolásban bekövetkező
ideiglenes törések stabilizálására hosszú távú kölcsönöket ajánlott volna.14
Ezek a strukturális problémák nem kerültek felszínre az 1920-as évek végén,
amikor rövid távú kölcsönök formájában hatalmas dollárösszegek áramlottak ki
az Egyesült Államokból olyan európai kormányokhoz, amelyek hajlandók voltak
magas kamatot fizetni azért, hogy ezeket az összegeket - nem mindig körültekintő­
en - felhasználhassák fejlesztésre és a fizetési mérleghiányok kiegyenlítésére. A
rövid lejáratú hiteleket hosszabb távú célok megoldására vették igénybe, és jelentős
befektetéseket eszközöltek még mindig a mezőgazdaságban (különösen Közép- és
Kelet-Európábán). A kölcsönök hatására csökkentek a mezőgazdasági termelői
árak, a kamatok viszont riasztóan növekedtek. A törlesztéseket az exportból nem
tudták fizetni, mert az exportot is csak további kölcsönökből lehetett fenntartani.
Ilyenformán ez a rendszer már 1928 nyarán az összeomlás küszöbén állt, amikor
az amerikai belső konjunktúra (és az amerikai bankhálózat kamatlábemelő befo-
i lyása) erősen megnyirbálta a tőkekiáramlást.

267
 A konjunktúra végét jelentő Wall Street-i tőzsdekrach 1929 októberében lénye­
gében véget vetett az amerikai kölcsönök lehetőségének. Mindez egy látszólag
irányíthatatlan láncreakciót indított el: a forgó hitel hiánya csökkentette a befekte­
tést és a fogyasztást; az iparosodott országok pangó kereslete kihatott az élelmi­
szer- és nyersanyagtermelökre, akik kétségbeesetten növelték a kínálatot, és az
árak szinte teljes összeomlása lehetetlenné tette számukra hogy ipari termékeket
vásároljanak. A defláció, az aranyalapról való letérés, a fizetőeszközök leértékelé­
se, a kereskedelmet és tökét korlátozó intézkedések, a fizetésképtelenség és a
nemzetközi adósságok voltak az időszerű problémák ebben az időszakban; mind­
egyik újabb csapást jelentett a globális kereskedelmi és hitelrendszerre. Az őspro­
tekcionista Smoot-Hawley-tarifa (amely az amerikai farmereket kívánta támogat­
ni) csak egy jelentős kereskedelmi többlettel rendelkező ország számára volt elfo­
gadható, még jobban megnehezítette, hogy más országok dollárbevételhez juthas­
sanak, ez viszont az amerikai export tönkretételéhez vezetett. 1932 nyarára az ipari
termelés jó néhány országban visszaesett az 1928-as szint felére, és a világkereske­
delem is egyharmaddal csökkent. Az európai kereskedelem összértéke (amely
1928-ban 58 milliárd dollárra rúgott) 1935-ben még mindig csak 20,8 milliárd
dollár volt, s a csökkenés súlyosan érintette a szállítást, a hajóépítést, a biztosítást
és így tovább.15
A világszerte bekövetkezett depresszió súlyosságát és az ezt követő tömeges
munkanélküliséget tekintve, az európai politika nem tudta elkerülni a végzetes
következményeket. Az iparcikkek, nyersanyagok és mezőgazdasági termékek terü­
letén kibontakozó óriási verseny növelte a lakosság nyugtalanságát, és választóik
elégedetlensége arra késztetett néhány politikust, hogy a külföldi partnereket
fizetésre kényszeríteni; szélsőségesebb, különösen jobboldali csoportok a gazdasági
zavart kihasználva, az egész liberális-kapitalista rendszert támadták, s öntudatos
„nemzeti” politikát követeltek, amelyet szükség esetén fegyverrel is lehet támogat­
ni. A törékenyebb demokráciák, főként a weimari Németországban, de Spanyolor­
szágban, Romániában és másutt is összecsuklottak a politikai-gazdasági megterhe­
lés alatt. Japánban a nacionalisták és a militaristák kiszorították az uralkodó
óvatos konzervatívokat. Ha a nyugati demokráciák átvészelték is ezeket a viharo­
kat, az államférfiak arra kényszerültek, hogy a hazai gazdaság menedzselésére
összpontosítsanak, és egyre inkább előtérbe került a, juttasd koldusbotra szomszé­
dodat” alapelve. Sem az Egyesült Államok, sem Franciaország - a legnagyobb
aranytartalékkal rendelkező két ország - nem volt hajlandó kisegíteni az eladóso­
dott államokat. Sőt Franciaország mindinkább arra hajlott, hogy pénzügyi erejét
a németek kordában tartására használja fel (fokozva ezzel a Rajna túlsó partján
élők ellenérzését), valamint arra, hogy saját európai diplomáciai törekvéseit előse­
gítse. A német jóvátételekkel kapcsolatos „Hoover-haladék” - amely rendkívül
felháborította a franciákat - elválaszthatatlan volt a háborús kölcsönök csökken­
tésének, végső soron a fizetésképtelenségnek kérdésétől, ez viszont az amerikaiakat
keserítette el. Kiegészítették ezt a komor képet a fizetőeszközök versenyszerű
leértékelései, valamint a dollár-font-ráta feletti nézeteltérések az 1933-as Világgaz­
dasági Konferencián.

268
 Erre az időre a nemzetközi világrend különböző, egymással versengő csoportok­
ra bomlott fel: brit kereskedelmi mintára épült a sterlingblokk, amelyet megerősí­
tettek az 1932-es ottawai konferencia „birodalmi preferenciái”; az aranyblokkot
Franciaország vezette; a távol-keleti yenblokk Japántól függött; az USA irányítot­
ta a dollárblokkot (miután Roosevelt szintén letért az aranyalapról); végül a
nyugati világ megrázkódtatásaitól teljesen elszakadt Szovjetunió, amely az „egy
országban megvalósuló szocializmust” építette. így az autarkia iránti hajlam már
erősen kifejlődött, mielőtt még Adolf Hitler elkezdte volna ezer évre szóló, önellátó
Reichjének megvalósítását, amelyben a külkereskedelem mindössze néhány külön­
leges ügyletre és barter-megállapodásra csökkent. Franciaország ismételten elle­
nezte a német jóvátételekkel kapcsolatos angolszász álláspontot, Roosevelt kijelen­
tette, hogy az Egyesült Államok sohasem járt jól az angolokkal való megállapodá­
sokban, és Neville Chamberlain már ekkor hangoztatta azt a nézetét, mely szerint
az amerikai politika csak „szavakból” áll.16 Mindezek következtében a demokráci­
ák nem voltak olyan hangulatban, hogy az 1919-ben kialakított hibás területi
rendezés felülvizsgálatában és megváltoztatásában együttműködjenek.
A régi világ államférfiai, valamint a külügyminisztériumok nehezen tudták
megérteni és kezelni a gazdasági kérdéseket, és azok számára, akik nosztalgiával
tekintettek vissza a XIX. század kabinetdiplomáciájára, riasztó volt, hogy az
1920-as és 1930-as években ijesztően nőtt a közvélemény befolyása nemzetközi
kérdésekben. Ez bizonyos szempontokból természetesen elkerülhetetlen volt.
Egyes politikai csoportok Európa-szerte már az első világháború előtt bírálták a
„régi diplomácia” rejtett, titkolózó módszereit és elitista előítéleteit, s olyan megre­
formált rendszert követeltek, amelyben az állampolgárok és képviselőik betekin­
tést nyerhetnek az államügyekbe.17 Nagy lendületet adott ezeknek a követelések­
nek az 1914-18-as háború, mivel a teljes mozgósítását követelő vezetés felismerte,
hogy a társadalom áldozataiért viszonzást kell nyújtani oly módon, hogy az
állampolgárok beleszólhassanak a békekötés feltételeibe. A háború, amelyet a
szövetségesek propagandistái előszeretettel emlegettek a demokrácia és a nemzeti
önállóságért folytatott küzdelemként, valóban szétzilálta Kelet-Közép-Európa
autokratikus birodalmait, és Woodrow Wilson igyekezett befolyását egy új és
felvilágosult világrend létrehozása érdekében latba vetni, még akkor is, ha Clemen-
ceau és Lloyd George a totális győzelem szükségességét hirdették.18
Az 1919 utáni „közvéleménnyel” azonban az volt a gond, hogy döntő többségé­
ben nem felelt meg a gladstone-i és wilsoni, internacionalista gondolatokkal,
utilitárius feltételekkel és a törvények uralmának tiszteletével átitatott liberális,
iskolázott, elfogulatlan népesség elképzeléseinek. Mint azt Arno Mayer kimutatta,
1917 után a „régi diplomáciát”, amely a legtöbb vélemény szerint a háború
okozója volt, nemcsak a wilsoni reformiznus kérdőjelezte meg, hanem a létező rend
sokkal rendszeresebb kritikáját adó bolsevikok is, s e kritika mindkét hadviselő fél
munkásosztálya számára igencsak vonzó volt.19 A Lloyd George-hoz hasonló
előrelátóbb politikusokat mindez egy saját progresszív bel- és külpolitikai „cso­
magterv” kidolgozására ösztönözte, amellyel semlegesíthetik Wilson elképzeléseit,
és megállíthatják a munkásság szocializmus felé orientálódását, 20 ugyanakkor a

269
Szövetségesek konzervatívabb és nacionalistább alakjaira mindennek egészen más
hatása volt. Véleményük szerint a wilsoni elveket mereven el kell utasítani a
nemzeti „biztonság” érdekében, amely csakis a határmódosításokkal, gyarmati
szerzeményekkel és a jóvátétel mennyiségével mérhető; az ijesztően fenyegető
leninizmust pedig könyörtelenül el kell tiporni mind a bolsevik hátországban, mind
a néhány nyugatabbra fekvő országban létrejött szovjetkormányzattal együtt.
Vagyis a békeszerző politikát és diplomáciát21 az 1856-os és 1878-as kongresszusok
idején még ismeretlen háttérideológiával és önző hazai belpolitikai orientációval
vádolták.
Más elemek is közrejátszottak az általános helyzetet illetően. Az 1920-as évek
végén a nyugati demokráciákban az első világháborúról alkotott képek a halálhoz,
a pusztításhoz, a szörnyűségekhez, a pazarláshoz és az egész világégés hiábavalósá­
gához kapcsolódtak. Az 1919-es „karthágói békét”, a politikusok be nem váltott
ígéreteit az áldozatokért cserébe, a hadirokkantakat, a háborús özvegyek millióit,
az 1920-as évek gazdasági gondjait, az elvesztett hitet, a viktoriánus társadalmi és
személyi kapcsolatok felbomlását mind az 1914 júliusában hozott döntések osto­
baságára vezették vissza.22 A háború volt résztvevőinek elegük volt a harcokból és
a militarizmusból, és azt remélték, hogy a Népszövetség meggátolja a hasonló
szörnyűségek megismétlődését, de a háborúellenes hangulat mégsem volt általá­
nos, még akkor sem, ha az angol-amerikai irodalom ezt a látszatot igyekszik
kelteni.23 Több százezer volt frontkatona élt szerte Európában, akiket súlyosan
érintett a burzsoázia által irányított háború utáni rendben a munkanélküliség és az
infláció; számukra a lezajlott konfliktus inkább pozitív, izgalmas katonás értékeket
jelentett, bajtársiasságot, az erőszak és a harc izgalmát. Az új, fasiszta mozgalmak
alapgondolatai - a rendről, fegyelemről, nemzeti dicsőségről, a zsidók, bolsevikok,
a dekadens értelmiségiek és az önelégült liberális középosztály szétzúzásáról -
főként a legyőzött Németországban, Magyarországon, a győztes, de elégedetlen
Olaszországban és a francia jobboldal soraiban találtak kedvező visszhangra. Az
ö szemükben (mint a hasonló gondolkodású japánoknál is) az élet lényeges vonásai
a küzdelem, az erőszak és a hősiesség voltak, szemben a wilsoni internacionalizmus
téves és idejétmúlt elveivel.24
Ez azt jelentette, hogy az 1920-as és 30-as évek alatt tovább bonyolódtak a
nemzetközi kapcsolatok, mert az ideológia és a világpolitika tömbökre szakadása
csak részben fedte a korábban említett gazdasági felosztást. Egyik oldalon ott
voltak a nyugati (különösen az angolul beszélő) világ demokráciái, amelyeket
riasztottak a világháború szörnyűségei, és elsősorban a hazai társadalmi-gazdasági
kérdésekkel foglalkoztak, emellett leépítették meglevő védelmi létesítményeiket. A
német revánstól tartó francia vezetés továbbra is nagy szárazföldi és légierőt tartott
fenn, de a lakosság gyűlölte a háborút, és társadalmi újjáépítésre vágyott. Másik
oldalon állt a Szovjetunió, amely el volt szigetelve a globális politikai-gazdasági
rendszertől, nyugaton mégis akadtak csodálói, mivel egy „új civilizációt” hirdetett,
és emellett elkerülte a nagy világválságot.25 Természetesen sok ellensége is volt a
szovjet rendszernek. Végül pedig az 1930-as években már színre lépett a fasiszta,
revizionista Németország, Japán és Olaszország is, amelyek nemcsak szovjetellene­

270
sek voltak, de az 1919-ben létrehozott liberál-kapitalista status quót is elutasítot­
ták. Mindez rendkívül megnehezítette a külpolitika irányítását olyan államférfiak
számára, akik nem értették sem a fasiszta, sem a bolsevik gondolkodást, és csak az
volt a vágyuk, hogy visszatérhessenek az „edwardi normalitás” állapotába, ame­
lyet a háború félresodort.
Mindehhez képest az eurocentrikus világrendet fenyegető 1919 után kezdődő
gyarmati problémák kevésbé voltak fenyegetőek, bár elhanyagolni sem lehetett
őket. Itt is felidézhetünk 1914 előtti előzményeket: Arabi pasa lázadása Egyiptom­
ban, az ifjútörökök 1908 utáni áttörése, Tilak kísérletei az indiai kongresszusi
mozgalom radikalizálására, valamint Szun Jat-szen kínai hadjárata a nyugati
uralom ellen. Történészek megjegyezték, hogy Japán 1905-ös győzelme Oroszor­
szág fölött s az ugyanebben az évben lezajlott orosz forradalom nagymértékben
felvillanyozta az ázsiai és közép-keleti protonacionalista erőket.26 Az erőteljesen
terjedő gyarmatosítás a fejletlen társadalmakat fokozatosan bevonta a globális
kereskedelmi és pénzügyi hálózatba, és terjesztette a nyugati eszméket, ugyanakkor
mindjobban fokozta a bennszülöttek ellenérzéseit: törzsi villongások törtek ki az
életforma és a kereskedelem hagyományos mintáinak korlátozása miatt, nyugati
iskolákat végzett bennszülött értelmiségiek igyekeztek tömegpártokat létrehozni -
mindez végeredményben az európai gyarmati irányítás erősödő megkérdőjelezése
volt.
Az első világháború minden téren felgyorsította ezeket a tendenciákat. A gyar­
mati nyersanyagok gazdasági kizsákmányolása fokozódott, és az a törekvés, hogy
a gyarmatok emberanyaggal és adók formájában is járuljanak hozzá az anyaország
háborúzásához, végül is felvetette a „kompenzáció” kérdését, éppúgy, mint az az
európai munkásosztály köreiben is felmerült.27 A Nyugat-, Délnyugat- és Kelet-
Afrikában, valamint a Közel-Keleten és a Csendes-óceán térségében lezajlott
hadjáratok felvették a gyarmatbirodalmak általános életképességének és állan­
dóságának kérdéseit, amelyeket megerősített a „nemzeti önrendelkezésről” és a
„demokráciáról” szóló szövetséges propaganda, valamint a Maghreb, Írország,
Egyiptom és India irányában kifejtett német ellenpropaganda. 1919-ben, miközben
az európai hatalmak népszövetségbeli mandátumuk létrehozásán fáradoztak - A.
J. P. Taylor megállapítása szerint fügefalevelek mögé rejtve birodalmi érdekeiket
-, a Pánafrikai kongresszus Párizsban gyülekezett. Egyiptomban megalakult a
Wafd-párt, Kínában tevékenykedett a Május Negyediké Mozgalom, Kemal Ata-
türk megalapította a modern Törökországot, a Destour-párt taktikáját fontolgatta
Tunéziában, a Sarehat Iszlám elérte a 2,5 milliós taglétszámot Indonéziában, és
Gandhi összefogta az ellenzéki erőket Indiában a brit uralom ellen.28
A „nyugat elleni lázadás” idején a nagyhatalmak már nem értettek egyet abban,
hogy a köztük fennálló nézeteltérésektől függetlenül óriási szakadék tátong köztük
és a Föld kevésbé fejlett népei között; ez jelentős változás volt a berlini Nyugat-
Afrikai Konferenciához képest. Japán csatlakozása a nagyhatalmak csoportjához
már fölöslegessé tette ezt az egységet, hiszen egyes japán tényezők már 1919-ben
egy kelet-ázsiai „jóléti szférával” kapcsolatos nézeteket hangoztattak. 29 A Lenin
és Wilson javasolta „új diplomácia” két változata pedig már teljesen figyelmen

271
kívül hagyta az európai egység kérdését, mert bármilyen nagy politikai nézetkü­
lönbség volt is e két kiemelkedő vezető között, egyformán elvetették a régi európai
gyarmati rendet, és át akarták alakítani a fennálló helyzetet. Egyikük sem tudta
azonban megakadályozni a Népszövetség mandátuma alatti további gyarmati
terjeszkedést; de elméleteik és hatásuk áthatolt a demarkációs vonalakon is, és
ösztönzőleg hatott a nacionalista öslakók mozgalmaira. Az 1920-as évek végére
mindez már észrevehető volt Kínában, ahol a privilegizált szerződések, az erősza­
kos kereskedelmi térhódítás és az esetenkénti ágyúnaszád-akciók megszokott régi
európai sémája kezdett hátérbe szorulni az oroszok, az amerikaiak és a japánok
által kínált új alternatívákkal és az éledező kínai nacionalizmussal szemben.30
Ez nem jelentette azt, hogy a nyugati kolonializmus az összeomlás szélén állott.
Az 1919-es kemény brit reakció Amritsarnál, Sukarno és más indonéz nacionalista
vezetők holland bebörtönzése, a szakszervezetek megsemisítése az 1920-as évek
második felében és a franciák erőteljes reakciója a rizs- és a gumiültetvények
intenzív fejlesztésével kapcsolatos tonkini forrongásokra mind az európai hadsere­
gek és fegyverzet változatlan fölényéről tanúskodott.31 Ugyanez érvényes Olaszor­
szág benyomulására Abesszíniába az 1930-as évek közepén. Csupán a második
világháború sokkal nagyobb megrázkódtatásai lazítják majd fel valójában az
imperialista uralmat. Az 1920-as és különösen az 1930-as évek nemzetközi kapcso­
lataira mindemellett e gyarmati nyugtalanság igen komoly befolyást gyakorolt,
miután bizonyos nagyhatalmak figyelmét (és erőforrásait) elterelte az európai
hatalmi egyensúlytól. Különösen érvényes volt ez Nagy-Britanniára, amelynek
vezetői sokkal inkább aggódtak Palesztina, India és Szingapúr, mint a Szudéta-
vidék vagy Danzig miatt - jól tükrözi mindezt 1919 utáni „birodalmi” védelmi
politikájuk;32 de az afrikai érdekeltségek hasonló mértékben hatottak Franciaor­
szágra, és komolyan lekötötték az olasz katonaságot is. Bizonyos esetekben az
Európán kívüli, illetve a gyarmati kérdések ismételt felszínre kerülése felkavarta az
1914—18-as szövetségi struktúrát. Az imperializmus kérdései nemcsak az amerikai­
akat tették egyre bizalmatlanabbá az angol-francia politikával szemben, de az
olyan események, mint Abesszínia olasz lerohanása vagy Japán Kína elleni agresz-
sziója, az 1930-as évekre Rómát és Tokiót is elválasztották Londontól és Párizstól,
és szükségszerűen a német revizionisták partnereivé formálta őket. Itt ismét azt
látjuk, hogy a „régi diplomácia” szerint nem lehet irányítani a nemzetközi ügyeket.
A háború utáni bizonytalanság fő oka az a furcsaság volt, hogy a „német
kérdést” nemhogy lezárták volna, még súlyosbították is. Németország gyors össze­
omlása 1918 októberében, amikor hadosztályai még mindig megszállva tartották
Európát Belgiumtól Ukrajnáig, nagy megrendülést okozott a nacionalisták és a
jobboldali erők körében, akik a „belső árulókat” vádolták, amiért megalázóan
megadták magukat. Amikor a párizsi egyezmény feltételei tovább fokozták e
megaláztatást, a németek tömegesen ítélték el a „rabszolgaszerzödést” és a weimari
demokratikus politikusokat, akik elfogadták a feltételeket. A jóvátétel kérdése és
az ehhez kapcsolódó 1923-as fantasztikus mértékű infláció az utolsó csepp volt a
német elégedetlenség poharában. Az 1920-as évek folyamán még ritka volt az
olyan szélsőséges csoportosulás, mint a demagóg nemzetiszocialistáké, de nagyon

272
kevés olyan német akadt, aki ne lett volna többé-kevésbé revizionista. Nem voltak
hajlandók végleges tényként elfogadni a jóvátételeket, a danzigi korridort, a had­
erő-korlátozást, a német ajkú területek elválasztását az anyaországtól. Az volt a
kérdés, hogy mikor lehet eltörölni a korlátozásokat, és a diplomácia milyen mér­
tékben szorgalmazza a status quo megváltoztatását. Hitler hatalomra jutása 1933-
ban csak fokozta a német revizionista törekvéseket.33
Németország „megfelelő” európai helyének meghatározását tovább bonyolítot­
ta a nemzetközi hatalom háború utáni furcsa és egyenetlen megoszlása. A területi
veszteségek, a katonai korlátozások és a gazdasági bizonytalanság ellenére Német­
ország potenciálisan még 1919 után is nagyon erős volt. A részletes elemzés előtt
érdemes megjegyezni, hogy népessége jóval nagyobb volt Franciaországénál, vas-
és acélgyártása pedig háromszor akkora. Belső kommunikációs hálózata épségben
maradt, hasonlóan elektromos erőműveihez és vegyi üzemeihez, egyetemi és műsza­
ki intézményeihez.,,1919-ben Németország padlóra került. Gyengesége ekkor volt
a legszembetűnőbb; de elég lett volna néhány nyugodt év, és ismét a német erőfölény
jelentette volna a problémát.”34 Taylor rámutat arra is, hogy a német terjesz­
kedést visszatartó régi kontinentális hatalmi egyensúly már nem létezett. „Oroszor­
szág visszavonult; Ausztria-Magyarország megszűnt. Csupán Franciaország és
Olaszország maradt fenn, de társadalmi és gazdasági forrásaik kimerültek, és
elcsigázta őket a háború.”35 Az Egyesült Államok és Nagy-Britannia egyre kevésbé
kívántak beavatkozni az európai ügyekbe, és nem értettek egyet a Németország
teljes háttérbe szorítását célzó francia törekvésekkel. Franciaország azonban nem
érezte magát biztonságban, s ez arra késztette Párizst, hogy minden lehetséges
eszközzel akadályozza a német hatalom újjáéledését: ragaszkodott a jóvátételek
teljes összegének kifizetéséhez; fenntartotta nagy és költséges feg /veres erőit; igye­
kezett a Népszövetséget olyan szervezetté változtatni, amely (ikötelezi magát a
status quo megőrzése mellett; elutasítottak minden olyan javaslatot, amely lehető­
vé tenné, hogy Németország fegyverkezési szintje elérje Franciaországét.36 Mindez
természetesen csak táplálta a németek ellenszenvét, és segítette a szélsőjobboldali
agitátorokat.
Franciaország diplomáciai és politikai eszköztárának másik fontos eleme a
kelet-európai „utódállamokkal” tartott kapcsolat volt. Lengyelország, Csehszlo­
vákia és a békeszerződés többi haszonélvezőjének támogatása jó és kifizetődőnek
ígérkező stratégiának látszott;37 a későbbi német terjeszkedésnek mindenesetre
gátat vetett. Ez az elgondolás azonban a valóságban sok bonyodalmat rejtett
magában. A korábbi multinacionális birodalmak különböző népeinek földrajzi
szétszóródása miatt 1919-ben lehetetlen volt az etnikailag következetes területi
rendezés. Nagy kisebbségi csoportok kerültek más államok fennhatósága alá, ez
pedig nemcsak az utódállamokat gyengítette, hanem magával hozta a külföld
neheztelését is. Leszögezhetjük, hogy Németország nem egyedül követelte a párizsi
szerződés revízióját, és bármennyire ragaszkodott is Franciaország a háborút
követő status quo fenntartásához, tisztában kellett lennie azzal, hogy sem Nagy-
Britannia, sem az Egyesült Államok nem érzi megváltoztathatatlannak a hebehur­
gyán és meggondolatlanul a térség országaira erőszakolt új határokat. London

273
1925-ben kinyilatkoztatta, hogy Kelet-Európábán nem lehetnek Locarno típusú
garanciák.38
Kelet- és Közép-Európa gazdasági kilátásai tovább rontották a helyzetet, mert
a sebtében létrehozott új országokban a vámok és illetékek gátolták az általános
fejlődést. A háború előtti tizennéggyel szemben már huszonhétfajta fizetőeszköz
volt Európában, a határok hossza 20000 kilométerrel növekedett; a „meggondol­
tan létrehozott” új határok elválasztották a gyárakat a nyersanyagoktól, a kohó­
kat a szénbányáktól, a gazdaságokat a piacoktól. Bár a francia és az angol tőke és
a vállalkozások 1919 után szabad utat kaptak az utódállamokban, az 1930-as
években, amikor Németország már visszaszerezte gazdasági stabilitását, sokkal
kézenfekvőbb kereskedelmi partnere lett ezeknek az országoknak. Közelsége és a
kelet-európai piacokkal való jó közúti és vasút-összeköttetése segítségével köny-
nyebben fel tudta vásárolni az utódállamok mezőgazdasági többleteit, és a magyar
búzáért és a román olajért létfontosságú gépeket, később pedig fegyvereket kínált.
Ezek az országok, Németországhoz hasonlóan, fizetési problémákkal küszködtek,
s így szívesebben kereskedtek „cserealapon”. Közép-Európa tehát fokozatosan
ismét német gazdasági befolyás alá került.39
Az 1919-es párizsi tárgyalások jó néhány résztvevője tisztában volt a fent emlí­
tett problémák egy részével (bár nyilvánvalóan nem valamennyivel). Lloyd George-
hoz hasonlóan azonban úgy érezték, hogy az újonnan létrehozott Népszövetséghez
fordulhatnak, amely majd „orvosol, helyrehoz és jóvátesz ... fellebbviteli bíróság­
ként működik, hogy kijavítsa a kezdeti hibákat, visszásságokat és igazságtalansá­
gokat”.40 Az államok között felmerülő minden politikai és gazdasági vitát értelmes
emberek most már bizonyára meg tudnak oldani a genfi kerékasztalnál. 1919-ben
ez még elképzelhető volt, de a valóságban már megbukott. Az Egyesült Államok
nem csatlakozott a Népszövetséghez. A Szovjetunióról nem vettek tudomást, és
nem vették fel a Népszövetség tagjai közé. Az első néhány évben ugyanígy bántak
a legyőzött hatalmakkal is. Amikor az 1930-as években a revizionista államok
agresszivitása fokozódott, hamarosan kiléptek a Népszövetségből is.
A Népszövetség rendőri vagy békéltető szerepével kapcsolatos korábbi francia
és angol nézeteltérések miatt a testületnek nem volt sem végrehajtó hatalma, sem
biztonsági szervezete. Némi iróniával azt is mondhatjuk, hogy a Népszövetség
tényleges tevékenysége nem az agresszió megfékezése, hanem a demokráciák össze­
zavarása volt. A háborúba belefáradt nyugati közvélemény szemében nagyon
népszerű volt ez a testület, de sokan tévesen azt gondolták, hogy a jövőben már
nem lesz szükség hadseregekre, mert a Népszövetség majd megakadályozza a
háborút. A szervezet létezése ezért a „régi” és „új” diplomácia közötti ingadozásra
késztette a kormányokat és a külügyminisztereket.
Ha tekintetbe vesszük a lehangoló valóságot, hogy húsz évvel a versailles-i
szerződés aláírása után Európában elkezdődött a második világháború, aligha
meglepő, hogy a megelőző időszakot a történészek mindössze „húszéves fegyver­
szünetnek” tekintik, és olyan korszakként ábrázolják, amely tele volt válságokkal,
csalásokkal, kegyetlenségekkel és becstelenségekkel. Amikor az Összetört világ, Az
elveszített béke és A húszéves válság és hasonló könyvek ezzel a két évtizeddel

274
foglalkoznak,41 figyelmen kívül hagyják az 1920-as és az 1930-as évtizedek közötti
óriási különbségeket. Ismételten meg kell említenünk, hogy az 1920-as évek végén
a locarnói szerződés és a Kellogg-Briand-féle párizsi paktum, a francia-német
nézeteltérések tisztázása, a Népszövetség ülései és az általános gazdasági fellendü­
lés egyaránt azt jelezték, hogy - legalábbis a nemzetközi kapcsolatokat tekintve -
az első világháború valóban véget ért. Néhány éven belül azonban a megsemmisítő
gazdasági világválság szétzilálta a békés fejlődést, és erősítette a japán, német és
olasz nacionalisták kihívását a létező európai renddel szemben. Ismét kísértett a
háború. Az európai rendet akkor érte a háborús fenyegetés, amikor a demokráciák
még sem pszichológiailag, sem katonailag nem voltak felkészülve, és az 1919-es
rendezés óta a legkevésbé voltak összehangolva. Ha a szomorú 1930-as évek
eseményeit vizsgáljuk, nem szabad elfeledkeznünk azokról a példa nélküli bonyo­
dalmakról, amelyeket az államférfiaknak ebben az évtizedben meg kellett olda­
niuk.

Mielőtt megnéznénk, hogy a korszak nemzetközi válsága hogyan vezetett háború­

hoz, elemeznünk kell a nagyhatalmak erős és gyenge oldalait, amelyeket nemcsak
az 1914-18-as események, hanem a két világháború közötti évek gazdasági és
katonai fejleményei is befolyásoltak. Több ízben utalunk majd a hatalmak közötti
termelési egyensúly-eltolódásokat tükröző 12-18. táblázatokra. Az újrafegyverke­
zés gazdasági kihatásaival kapcsolatban két előzetes megjegyzést kell tennünk.
Először: a növekedés mértékei az 1930-as években sokkal szembetűnőbbek voltak,
mint például az 1914-et megelőző évtizedben; a világgazdaság különböző tömbök­
re történt feldarabolása és a nemzeti gazdaságpolitika erősen eltérő módozatai (a
négyéves tervektől a „New Deal”-eken keresztül a klasszikus deflációs költségveté­
sekig) oda vezettek, hogy míg az egyik országban a termelés és a gazdagság
növekedhetett, a másikban drámaian lassulhatott. Másodszor: a haditechnika
hatalmas fejlődése a két háború között azt eredményezte, hogy a fegyveres erők
minden eddiginél jobban függtek a nemzet termelőerőitől. Virágzó ipar és a fegy­
verkezés fejlődésével lépést tartó, állami irányítás alatt álló, fejlett tudományos
bázis nélkül elképzelhetetlen volt a győzelem egy újabb nagy háborúban. Ha a jövő
- Sztálin szerint - a nagy hadseregek kezében volt, akkor viszont ezek a hadseregek
mindinkább a modern technológia és a tömegtermelés függvényeivé váltak.

A kihívók
Egy nagyhatalom gazdasági sebezhetősége sehol sem látható olyan tisztán és
világosan, mint az 1930-as évek Olaszországának esetében. Mussolini fasiszta
rendszere az országot látszólag kiemelte a világ diplomáciai hátteréből a vezető
hatalmak sorába. Olaszország, Nagy-Britanniával együtt, az 1925-ös locarnói
egyezmény egyik külső biztosítója lett, és Franciaországgal, Nagy-Britanniával,
valamint Németországgal együtt írta alá az 1938-as müncheni egyezményt. Olasz­

275
ország földközi-tengeri vezető szerepre való törekvését mutatta a Korfu elleni
támadás (1923), Líbia „pacifikálásának” fokozása, valamint jelentős erejű beavat­
kozása a spanyol polgárháborúba, 50000 katonával. 1935 és 1937 között Mussoli­
ni Abesszínia kegyetlen lerohanásával bosszút állt az advai vereségért, vakmerőén
szembeszállva mind a Népszövetség szankcióival, mind az ellenséges nyugati véle­
ményekkel. Máskor a status quót támogatta, 1934-ben csapatokat küldött a
Brenner-hágóhoz, hogy megakadályozza Hitler bevonulását Ausztriába, majd
1935-ben Stresánál készségesen aláírta a németellenes megállapodást. Kommuniz­
mus elleni kirohanásai az 1920-as években sok külföldi politikus (köztük Chur­
chill) csodálatát váltották ki, s a következő évtizedben is igyekeztek minden
oldalról megkörnyékezni. Chamberlain még 1939 januárjában is elutazott Rómá­
ba, hogy megakadályozza Olaszország végleges csatlakozását a német táborhoz.42
A diplomáciai előrelépés azonban csak az egyik jelzője volt Olaszország felemel­
kedésének. A fasiszta állam felszámolta a széthúzásra vezető többpártrendszert, a
tökések-munkások közötti vitát „korporatista” gazdasági tervezéssel helyettesítet­
te, így új modellt kínált a háború utáni kiábrándult európai társadalomnak, és
vonzó volt mindazok számára, akik féltek a bolsevik „modelltől”. A szövetségesek
befektetéseinek köszönhetően Olaszországban 1915 és 1918 között rohamosan
fejlődött az ipar, legalábbis a fegyvergyártáshoz kapcsolódó nehézipari ágazatok­
ban. Mussolini vezetése alatt nagyszabású modernizációs program kezdődött,
amely a pontinói mocsarak lecsapolásától a vízi erőmüvek fejlesztésén át a vasúti
hálózat nagyarányú bővítéséig terjedt. Fejlődött az elektrokémiai ipar, a müselyem
és egyéb szintetikus textilipari alapanyagok előállítása. Kiemelkedő eredményeket
ért el az autógyártás, a repülőgépipar pedig a világ élvonalába került: az olasz
tervezésű és gyártású gépek számos gyorsasági és magassági rekordot állítottak
fel.43
Olaszország katonai potenciálja szintén folyamatosan emelkedett. Az 1920-as
években ugyan még nem költöttek sokat a fegyverkezésre, de Mussolini mindjob­
ban hajlott az erőszakra, és szorgalmazta a területi terjeszkedést, így az 1930-as
években jelentősen nőttek a védelmi költségek. A harmincas évek közepére a
nemzeti jövedelemnek valamivel több mint 10%-át, az állami bevételeknek pedig
egyharmadát költötték fegyverkezésre, ez több volt, mint Nagy-Britannia vagy
Franciaország és az Egyesült Államok hasonló célú kiadásai. Kiváló új hadihajók­
kal vették fel a versenyt a francia tengerészettel és az angol földközi-tengeri
flottával, hogy alátámasszák Mussolini kinyilatkoztatását, miszerint a Földközi­
tenger valóban maré nostrum („a mi tengerünk”). Amikor Olaszország belépett a
háborúba, 113 tengeralattjáróval rendelkezett - „a Szovjetunió kivételével talán ez
volt a világ legnagyobb tengeralattjáró-flottája”.44 Az 1940-et megelőző években
mind nagyobb összegeket utaltak ki a légierő, a Regia Aeronautica fejlesztésére. Az
olaszok Abesszíniában és különösen Spanyolországban demonstrálták légierejük
ütőképességét; bizonyítani akarták saját maguk és a külföldi megfigyelők előtt,
hogy övék a világ legfejlettebb légiflottája. A tengerészet és a légierő ilyen arányú
fejlesztése miatt kevesebb pénz jutott a szárazföldi haderőknek. Az 1930-as évek
második felében jelentősen átszervezték a hadsereg harminc hadosztályát, vala­

276
mint új típusú tankokat és ágyúkat gyártottak. Mussolini úgy érezte, hogy a
squadristákkal és a kiképzett fasiszta bandákkal együtt egy újabb totális háború­
ban biztosítható az áhított „nyolcmillió bajonett”. Biztatók voltak az előjelek a
„Második Római Birodalom” megalapításához.
Az álmok mellett azonban kiábrándító volt a valóság: a fasiszta Olaszország a
valódi nemzetközi erőpolitikához viszonyítva rendkívül gyenge volt. A kulcsprob­
léma az volt, hogy „az ország az első világháború végén gazdaságilag még a
közepesnél is gyengébben fejlett volt”.45 Egy főre jutó jövedelme 1920-ban körül­
belül Nagy-Britanniának és az Egyesült Államoknak a XIX. század elején és
Franciaországnak néhány évtizeddel későbbi szintjével volt egyenlő. A nemzeti
jövedelem általános adatai elfedték azt a tényt, hogy az egy főre jutó jövedelem
északon 20%-kal az átlag felett, míg délen 30%-kal az átlag alatt volt; és ez a
szakadék egyre szélesedett. A folyamatos emigráció következtében a két világhá­
ború közötti időszakban Olaszország népessége alig 1%-kal növekedett évente; a
bruttó nemzeti termék évi 2%-os emelkedése mellett az egy főre jutó növekedés
átlaga évi 1 % volt, amely katasztrófának nem, de gazdasági csodának sem nevez­
hető. Olaszország alapvető gyengeségét elsősorban az okozta, hogy olyan alacsony
termelőképességü mezőgazdaságra támaszkodott, amely 1920-ban a bruttó nemze­
ti termék 40%-át adta, míg a munkaképes lakosság 50%-át kötötte le.46 A gazda­
sági elmaradottság további jele volt, hogy a családi kiadások több mint felét még
1938-ban is az élelmiszerek tették ki. A vidéki élet szépségeit hangsúlyozó fasizmus
nem csökkentette a kedvezőtlen arányokat, ellenkezőleg: a védővámokkal, a
nagyarányú talajjavítással és a gabonakereskedelem teljes körű állami irányításá­
val inkább a mezőgazdaságot támogatta. A kormányzat csökkenteni akarta a
külföldi élelmiszer-termelőktől való függést, valamint igyekeztek megakadályozni
a parasztok tömeges városba költözését, mivel ott egyidejűleg növelték volna a
munkanélküliek számát és a társadalmi problémákat. Ennek következtében vidé­
ken erősen csökkent a foglalkoztatottság, az ezzel járó negatívumokkal együtt:
alacsony termelékenység, írástudatlanság, hatalmas területi egyenlőtlenség.
Mivel az olasz gazdaság viszonylag elmaradott volt, és az állam szívesen áldozott
pénzt mind a fegyverkezésre, mind a mezőgazdaság fenntartására, nem meglepő,
hogy az egyéb befektetésekre fordítható összeg alacsony maradt. Az első világhá­
ború már jelentősen csökkentette a belföldi tőkeállományt, a gazdasági válság és
a protekcionizmus további csapásokat jelentett. Azok a vállalatok, amelyek a
kormánytól repülőgép- vagy teherautó-megrendeléseket kaptak, bizonyára nagy
nyereséghez jutottak, de az olasz ipar fejlődését nem lendítette fel ez az önellátásra
törekvő gazdaságpolitika; a vámtarifák a gyenge hatásfokú termelőket védték,
miközben a kor neomerkantilista irányzata csökkentette a külföldi befektetéseket,
amelyek korábban elősegítették az olasz ipar fejlődését. 1938-ban Olaszország
részesedése a világ ipari termeléséből még mindig csak 2,8% volt; az acél 2,1%-át,
a nyersvas 1%-át, a vasérc 0,7%-át állította elő, míg a szénbányászat 0,1%-át,
emellett korszerű energiafelhasználása is sokkal alacsonyabb volt, mint bármely
más nagyhatalomé. Ha arra gondolunk, hogy Mussolinit foglalkoztatta egy Fran­
ciaország elleni, sőt egy Franciaország és Nagy-Britannia elleni egyidejű háború

277
gondolata is, érdemes megjegyeznünk, hogy Olaszország továbbra is az importált
műtrágyától, széntől, olajtól, vashulladéktól, gumitól, réztől és más létfontosságú
nyersanyagoktól függött; ezeknek 80%-a vagy Gibraltáron, vagy Szuezen keresz­
tül érkezett, s jelentős részüket angol hajók szállították. Jellemző, hogy semmilyen
terv nem készült arra az esetre, ha az importlehetőségek megszűnnének, nagyobb
raktárkészletet sem tudtak felhalmozni a stratégiai fontosságú anyagokból, mivel
az 1930-as évek végén Olaszországnak még az alapvető szükségletek fedezésére sem
volt elég valutája. A valutahiány megmagyarázza azt is, hogy az olaszok miért nem
tudták megvenni az 1935 utáni években kifejlesztett modern repülőgépek, harcko­
csik, lőfegyverek és hajók előállításához létfontosságú német szerszámgépeket.47
A gazdasági elmaradottság magyarázza, hogy a Mussolini-rendszer minden
erőfeszítése ellenére miért nem fokozódott kellően a fegyveres erők teljesítménye.
A tengerészet volt viszonylag a legkorszerűbb, de ahhoz túl gyenge, hogy az angol
haditengerészetet kiszorítsa a Földközi-tengerről. Nem voltak repülőgép-anyaha-
jóik - Mussolini megtiltotta a gyártásukat -, s így a Regia Aeronauticára kellett
támaszkodniuk, amely hiányos fegyvernemek közti együttműködés miatt nem volt
kielégítő megoldás. A hadihajók nehezen állták a viharokat, a számszerűleg sok
tengeralattjáró pedig már megépítése idején elavultnak bizonyult. „A tengeralattjá­
róknak nem voltak megfelelő navigációs műszereik, ha a csőrendszer a mélyvízi
bombatámadások miatt megsérült, a légkondicionáló vezetékekből mérges gázok
áramlottak ki; viszonylag lassú merülési sebességük végzetesnek bizonyult, ha
ellenséges repülőgép támadott.”48 Fokozatosan elavult az olasz légierő is, amely az
abesszin törzseket bombázta (ha találatarányuk igen kérdéses is volt), és később
spanyol polgárháborús tevékenységével sok megfigyelőre gyakorolt nagy hatást.
Az 1930-as évek végére azonban a Fiat CR 42-es kétfedelű repülőgépeket már
teljesen háttérbe szorították az új angol és német egyfedelű vadászgépek; a légierő
csak könnyű és közepes teljesítményű bombázókkal rendelkezett, gyenge teljesít­
ményű motorokkal és rendkívül hatástalan bombákkal. A tengerészet és a légierő
mégis egyre növekvő összeget biztosított magának a védelmi költségvetésből. Ezzel
ellentétben a szárazföldi hadsereg részesedése az 1935-36-os 58,2%-ról 1938-39-
ben 44,5%-ra esett, pontosan akkor, amikor a legnagyobb szükség lett volna
modern harckocsikra, tüzérségre, teherautókra és távközlési rendszerekre. Amikor
belépett a második világháborúba, a Fiat L3-as volt az olasz hadsereg legerő­
sebb harckocsitípusa, egy három és fél tonna súlyú, rádió nélküli, kis látószögü és
mindössze két géppuskával felszerelt kezdetleges alkotmány; ugyanakkor a leg­
újabb német és francia harckocsik közel húsztonnásak voltak, lényegesen erősebb
fegyverzettel.
A fasizmus alatti olasz gazdaság rendkívüli gyengeségének ismeretében meggon­
dolatlanság volna azt állítani, hogy Olaszország egy erős nagyhatalom ellen valaha
is háborút nyerhetett volna; ezt még kilátástalanabbá tette az, hogy fegyveres erőit
túl korán látták el új fegyverzettel, amely szükségszerűen gyorsan elavult. Az
1930-as években ez általános problémának számított, hiszen hasonlóképpen érin­
tette Franciaországot és Oroszországot is, ezért kell részletesebben foglalkoznunk
a kérdéssel, mielőtt visszatérnénk Olaszország gyengeségeinek elemzéséhez.

278
 A tudomány és a technika vívmányainak intenzív alkalmazása átalakította a
hadseregek fegyverzetét. A vadászrepülők addig könnyű fegyverzetű és vászonbo­
rítású, 320 kilométer óránkénti sebességű kétfedelű gépek voltak, most megjelentek
„a dúralumíniumból készült, nehézgéppuskával és gépágyúval, páncélozott pilóta­
fülkével és golyóálló üzemanyagtartállyal felszerelt egyfedelű gépek”,49 mintegy
640 kilométeres sebességgel és jóval erősebb motorral. A bombázógépek is megvál­
toztak azokban az országokban, amelyek anyagi ereje lehetővé tette: a kétmotoros,
rövidebb hatótávolságú középbombázókat felváltották a költséges négymotoros
típusok, amelyek nagy bombaterheket tudtak szállítani, és hatótávolságuk megha­
ladta a 3200 kilométert. A washingtoni szerződés után épített hadihajók (például
a King George V., a Bismarck és a North Carolina típusúak) sokkal gyorsabbak
és erősebb páncélzatúak voltak, valamint jóval hatásosabb légelhárítással rendel­
keztek, mint elődeik. Az újabb repülögép-anyahajók is nagyobbak és sokkal
harcképesebbek voltak, mint az 1920-as években korszerűsített anyahajók és átala­
kított csatahajók. A harckocsigyártók is nehezebb, jobban felfegyverzett és erő­
sebb páncélzatú modellekkel álltak elő, amelyekhez lényegesen erősebb motorok
kellettek, mint az 1935 előtti évek könnyű, kísérleti prototípusaihoz. A fegyverzet
korszerűsítésével párhuzamosak voltak a távközlés terén történő változások, a
navigációs műszerek fejlődése, a tengeralattjáró-felderítő és -elhárító rendszerek,
valamint a radar első típusai és a modern rádiózáshoz elengedhetetlen felszerelé­
sek. Ezek nemcsak drágították az újabb fegyvereket, hanem a beszerzésüket is
bonyolultabbá tették. Rendelkeztek-e az országok a fejlettebb modellek gyártásá­
hoz szükséges szerszámgépekkel, sablonokkal és egyén felszerelésekkel? A fegyver­
gyárak és az elektromos ipar ki tudta-e elégíteni a növekvő igényeket? Volt-e elég
gyár és képesített mérnök? Merte-e valaki leállítani a kipróbált, de már elavult
régebbi típusok gyártását, miközben arra kellett várnia, hogy az újabb modelleket
megépítsék és teszteljék? Végül - és ez a legfontosabb - milyen kapcsolatban álltak
a kétségbeesett újrafegyverkezési erőfeszítések a nemzet gazdasági helyzetével, a
tengerentúli és a belföldi források kiaknázhatóságával és a fizetőképességgel? Ezek
az egyáltalán nem új problémák az 1930-as évek döntéshozóit minden eddiginél
nehezebb helyzetbe hozták.
Ebben a technikai-gazdasági, valamint diplomáciai összefüggésben érthetjük
meg a legjobban a nagyhatalmak 1930-as évekbeli újrafegyverkezési elképzeléseit.
A 27. táblázatban jól látható az egyes országok védelmi költségeinek alakulása
ebben az évtizedben.
A táblázat adatai alapján az olasz probléma világosabbá válik. Olaszország az
1930-as évek első felében nem költött túl sokat a fegyverkezésre, bár a nemzeti
jövedelemnek nagyobb hányadát kellett erre a célra fordítania, mint Oroszország
kivételével bámelyik másik országnak. A hosszú abesszíniái hadjárat, valamint a
spanyol intervenció 1935-1937 között azonban nagyon megnövelte a kiadásokat,
így ezekben az években az olasz védelmi költségek egy részét a folyamatban levő
hadműveletekre és nem az egyes fegyvernemek vagy a fegyvergyártás fejlesztésére
költötték. Az abesszín és a spanyol kaland meggyengítette Olaszországot, nemcsak
a harctéri veszteségek miatt, hanem azért is, mert minél tovább tartottak a harcok,

279
 27. táblázat A nagyhatalmak védelmi költségei 1930—1938 között50
(1980-as dollármilliókban)

Japán Olaszország Németország SZU Nagy-Britannia Franciaország USA

1930 218 266 162 722 512 498 699

1933 183 351 452 707 333 524 570
( 356) ( 361) ( 620) ( 303) ( 500) ( 805) ( 792)
[ 387]
1934 292 455 709 3479 540 707 803
( 384) ( 427) ( 914) ( 980) ( 558) ( 731) ( 708)
[ 427]
1935 300 966 1607 5517 646 867 806
( 900) ( 966) (2025) (1607) ( 671) ( 849) ( 933)
[ 463]
1936 313 1149 2332 2933 892 995 932
( 440) (1252) (3266) (2903) ( 911) ( 980) (H19)
[ 488]
1937 940 1235 3298 3446 1245 890 1032
(1621) (1015) (4769) (3430) (1283) ( 862) (1079)
[1064]
1938 1740 746 7415 5429 1863 919 1131
(2489) ( 818) (5807) (4527) (1915) (1014) (1131)
[1706]

annál hosszabb ideig kellett importálniuk és fizetniük a létfontosságú stratégiai

nyersanyagokat, ennek köszönhetően az Olasz Nemzeti Bank tartalékai 1939-ben
majdnem teljesen elfogytak. Mivel a légierő és a hadsereg modernizálásához szük­
séges szerszámgépeket és más felszereléseket nem tudta megfizetni, az 1940-et
megelőző két-három évben az ország egyre gyengébbé vált. A hadseregen nem
segített az újraszervezés. Amikor egy hadosztályt egyszerűen háromról két ezredre
csökkentettek, ez sok tiszt előléptetésével járt, anélkül azonban, hogy a hatékony­
ság igazán növekedett volna. A légierő fenntartását egy olyan ipar biztosította,
amelynek termelékenysége alacsonyabb volt az 1915-18-as szintnél, és azt állítot­
ták, hogy több mint 8500 repülőgépük van; alaposabb tájékozódás után a valóság­
ban 454 bombázó és 129 vadászgép a végösszeg, és ezek közül más ország légierejé­
ben keveset minősítettek volna első osztályúnak.51 Az eddigi adatokat összegezve
kimondhatjuk, hogy amikor Mussolini 1940-ben azzal a tudattal vitte bele országát
az újabb világháborúba, hogy azt már lényegében meg is nyerték. Ugyanakkor
nem voltak korszerű tankjaik, lévédelmi ágyúik, gyors vadászgépeik, hatásos
bombáik, repülőgép-anyahajóik, radarberendezésük, külföldi valutájuk és haté­

280
kony utánpótlási rendszerük. Valójában csak a csoda vagy a német segítség akadá­
lyozhatta meg a fantasztikus méretű bukást.
A fegyverzet és a felkészültség számadatai természetesen nem tükrözik a vezetés,
a katonák ütőképességének minőségét és a nemzet harckészségének elemeit; mind­
ezek távolról sem kompenzálhatták Olaszország gazdasági és anyagi hiányossága­
it, inkább viszonylagos gyengeségét növelték. A fasiszta eszmék terjesztése ellenére
az olasz társadalomban és a politikai kultúrában 1900 és 1930 között semmi olyan
lényeges változás nem történt, ami a tehetséges, ambiciózus férfiak számára a
katonai pályát vonzó karrierlehetőséggé változtatta volna; hiányzott a kezdemé­
nyezőkészség és a személyes karrier iránti érdeklődés, mindez elképesztette a német
attasékat, valamint más katonai megfigyelőket. A hadsereg nem volt Mussolini
engedelmes eszköze; sokszor nem teljesítették kívánságait, és számtalan okot
tudtak felsorakoztatni, hogy mit miért nem lehet megcsinálni. A hadsereget végül
is gyakran előzetes konzultációk nélkül sodorták olyan konfliktusokba, amelyek­
ben feltétlenül tennie kellett valamit. A törzskart óvatos és gyengén képzett tisztek
irányították, és hiányzott a tapasztalt tiszthelyettesek segítsége, a hadsereg helyzete
komoly háború esetén reménytelen volt, és a tengerészet (a kis tengeralattjárók
kivételével) sem volt sokkal jobb. Ha a légierő tisztikara és legénysége kicsit
iskolázottabb és jobban kiképzett volt is, ez nem jelentett igazi előnyt számukra,
mivel elavult gépekkel repültek, amelyek motorja a sivatagi homoktól befulladt, s
csekély hatású bombákkal és siralmas tűzerővel rendelkeztek. Talán mondanunk
sem kell, hogy nem létezett olyan vezérkari csoport, amely a fegyvernemek között
koordinálta volna a terveket, vagy megvitatta és eldöntötte volna a védelem
lehetőségeit.
Végül pedig ott volt maga Mussolini, a legfőbb stratégiai tehertétel. Közel sem
volt olyan Hitlerhez hasonló kvalitású teljhatalmú vezető, mint amilyennek hirdet­
te magát. III. Viktor Emánuel király igyekezett megőrizni előjogait, az adminiszt­
ráció és a tisztikar nagy része királyhü is maradt. Az olaszok számára a pápai állam
független és rivális hatalmi központ volt. Az 1930-as évekre sem a nagyiparosok,
sem a parasztság nem rejongott a fasiszta rendszerért; maga a Fasiszta Párt pedig,
de legalábbis helyi vezetői inkább az üzleti lehetőségek elosztásával, mint a nemzeti
dicsőség kérdésével voltak elfoglalva.52 De ha Mussolini egyeduralma teljes lett
volna is, Olaszország helyzete akkor sem lehetett volna jobb, tekintettel a Duce
önteltségére, fellengzős és nagyzoló stílusára, hazudozásaira, korlátozott cselekvési
és gondolkodási képességére, valamint kormányzási alkalmatlanságára. 53
1939-1940-ben a nyugati szövetségesek gyakran fontolgatták annak lehetséges
előnyeit és hátrányait, ha Olaszország semlegességét feladva, hadba lépne a néme­
tek oldalán. Az angol vezérkar szívesebben elkerülte volna az olaszok háborús
részvételét, hogy megőrizhesse a békét a Földközi-tenger térségében és a Közel-
Keleten; de az Olaszország háborúba lépését szorgalmazó ellenvélemények - visz-
szatekintve - helyesnek bizonyultak.54 Az emberiség konfliktusainak történetében
ritka és kivételes helyzet, hogy egy újabb harcoló fél bekapcsolódása egy háborúba
jobban ártana szövetségeseinek, mint az ellenfeleknek. Ebből a szempontból Mus­
solini Olaszországa egyedülálló volt.

281
A status quo japán megkérdőjelezése szintén egyedi természetű volt, de ezt már
sokkal komolyabban kellett venniük a hatalmaknak. Az 1920-1930-as évek rasz-
szista és előítéletekkel terhelt világában a japánokat a Nyugat „kis, sárga emberek­
ként” tartotta számon. Csakis a Pearl Harbor-i, a malájföldi és a Fülöp-szigeteki
megrendítő támadások idején deült ki, mennyire ostoba az a sablon, mely szerint
a japánok rövidlátó, satnya, technikai érzék nélküli emberek.55 A japán tengerészet
keményen felkészült mind a nappali, mind az éjszakai harcokra; attaséi folyamato­
san szállították az információkat a tokiói tervezőknek és a hajókonstruktöröknek.
Mind a hadsereg, mind a tengerészeti légierő jól képzett volt, s hozzáértő pilótákkal
és mindenre elszánt legénységi állománnyal rendelkeztek.56 A szárazföldi hadse­
regnél a vakmerő és elvakultan hazafias tisztikar óu.vWo-szellemmel átitatott
haderőt vezetett; ezek a csapatok mind a támadó, mind a védekező harcászatban
félelmetes erőt képviseltek. Azt a fanatikus lelkesedést, amely a gyenge miniszterek
elleni merényleteket ösztönözte, könnyen lehetett támadó harctéri szellemmé alakí­
tani. Míg más hadseregeknél puszta frázis volt az „utolsó emberig tartó küzde­
lem”, a japán katonák ezt szó szerint értelmezték, és végre is hajtották.
De a legfőbb különbség a japánok és - például - a zulukaffer harcosok között
az volt, hogy a puszta bátorság és elszántság mellett sokkal különbek voltak
katonai-technikai téren is. Az 1914 előtti japán iparosodási folyamatnak hatalmas
lendületet adott az első világháború, részben a szövetséges hadianyag-szerződések ­
nek és a japán szállítási lehetőségek iránti fokozott igénynek köszönhetően, rész­
ben, mivel exportőrei be tudtak jutni azokra az ázsiai piacokra, amelyeket a
Nyugat már nem tudott ellátni.57 Az import és az export megháromszorozódott a
háború alatt, az acél- és cementgyártás duplájára nőtt, és nagy előrelépéseket tettek
a a vegy-, illetve a villamosiparban. Az Egyesült Államokhoz hasonlóan Japán a
háború alatt visszafizette külföldi adósságait, és maga is hitelezővé vált. Hajóépíté­
se nagyob felfutott, 650000 tonnányit bocsátott vízre 1919-ben, szemben az 1914-
es 85 000 tonnával. A Népszövetség Világgazdasági Szemléje kimutatása szerint a
háború itt még az Egyesült Államoknál is jobban fellendítette az ipari termelést, s
mivel a növekedés az 1919—38-as időszak alatt is folytatódott, ez azt jelentette,
hogy az összes termelést tekintve a Szovjetunió után Japán volt a második a
világon (lásd a 28. táblázatot).
1938-ban Japán már nemcsak Olaszországnál volt jóval erősebb gazdaságilag,
hanem Franciaországot is megelőzte az ipari termelésben (lásd a 14 -18. táblázato­
kat). Ha katonai vezetői nem kezdenek háborút 1937-ben Kínában és 1941-ben a
csendes-óceáni térségben, arra a következtetésre juthatunk, hogy Japán Nagy-
Britanniát is hamarabb túlszárnyalta volna, mint ahogy ez valójában az 1960-as
évek közepén megtörtént.
Japán természetesen nem minden erőfeszítés nélkül oldotta meg gazdasági prob­
lémáit, de mindenesetre folyamatosan erősödött. Kezdetleges bankrendszere miatt
az első világháború alatt nem volt könnyű átállnia a hitelező országok sorába, s a
pénzkészlet kezelése hatalmas inflációhoz vezetett, nem szólva az 1919-es „rizsláza­
dásokról”.58 Amint Európa újrakezdte a békebeli textilgyártást és a kereskedelmi
hajók építését, Japán megérezte a verseny szorítását. Ipari termelési költségei ekkor

282
 28. táblázat Az ipari termelés éves mutatói 1913—1938 között5’
(1913 = 100)

Német­ Nagy-
Év Világ USA Franciaország SZU Olaszország Japán
ország Britannia

1913 100,0 100,0 100,0 100,0 100,0 100,0 100,0 100,0

1920 93,2 122,2 59,0 92,6 70,4 12,8 95,2 176,0
1921 81,1 98,0 74,4 55,1 61,4 23,3 98,4 167,1
1922 99,5 125,8 81,8 73,5 87,8 28,9 108,1 197,9
1923 104,5 141,4 55,4 79,1 95,2 35,4 119,3 206,4
1924 111,0 133,2 81,8 87,8 117,7 47,5 140,7 223,3
1925 120,7 148,0 94,9 86,3 114,3 70,2 156,8 221,8
1926 126,5 156,1 90,9 78,8 129,8 100,3 162,8 264,9
1927 134,5 154,5 122,1 96,0 115,6 114,5 161,2 270,0
1928 141,8 162,8 118,3 95,1 134,4 143,5 175,2 300,2
1929 153,3 180,8 117,3 100,3 142,7 181,4 181,0 324,0
1930 137,5 148,0 101,1 91,3 139,9 235,5 164,0 294,9
1931 122,5 121,6 85,1 82,4 122,6 292,9 145,1 288,1
1932 108,4 93,7 70,2 82,5 105,4 326,1 123,3 309,1
1933 121,7 111,8 79,4 83,3 119,8 363,2 133,2 360,7
1934 136,4 121,6 101,8 100,2 111,4 437,0 134,7 413,5
1935 154,5 140,3 116,7 107,9 109,1 533,7 162,2 457,8
1936 178,1 171,0 127,5 119,1 116,3 693,3 169,2 483,9
1937 195,8 185,8 138,1 127,8 123,8 772,2 194,5 551,0
1938 181,7 143,0 149,3 117,6 114,6 857,3 195,2 552,0

még magasabbak voltak a nyugatiaknál. Lakosságának jelentős része továbbra is

a kisparcellás mezőgazdasági művelést folytatta, és ezeket a termelőket nemcsak a
növekvő tajvani és koreai rizsimport, hanem a létfontosságú selyemexport össze­
omlása is sújtotta, amely az erősen lecsökkent amerikai kereslet következtében
1930 után éreztette hatását. A japán politikusok ezeket a problémákat szívesen
oldották volna meg a birodalmi terjeszkedés eszközeivel. Mandzsúria meghódítása
például nemcsak katonai, hanem gazdasági előnyökkel is járt. A japán ipar és
kereskedelem részben az újrafegyverkezésen, részben a kelet-ázsiai piacok kiakná­
zásán keresztül erőre kapott az 1930-as években, de mindjobban függött az impor­
tált nyersanyagoktól (ebből a szempontból bizonyos mértékig hasonlított Olaszor­
szágra). Amint a japán acélipar növekedett, egyre nagyobb mennyiségű kínai és
malájföldi nyersvasra és ércre volt szüksége. A hazai szén- és rézkészletek szintén
nem tudták kielégíteni az ipar igényeit, de még kritikusabb volt a nyersolaj majd­
nem teljes hiánya. A „gazdasági biztonságra” való japán törekvés60 - amely a

283
buzgó nacionalisták és a katonacsászárok szemében magától értetődően helyes
volt - előrehajtotta az országot, de igen vegyes eredményekkel járt.
A gazdasági nehézségek ellenére - természetesen bizonyos mértékig ezek követ­
keztében is - a Takahasi vezette pénzügyminisztérium az 1930-as évek elején
felelőtlenül nagy kölcsönöket vett fel annak érdekében, hogy több pénzt tudjon
fegyverkezésre fordítani. Az 1931-32-es 31%-hoz képest 1936-37-ben 47%-ot ért
el a hadseregfejlesztés részesedése a kormányköltségvetésböl.61 Amikor Takahasi
végre rádöbbent a súlyos gazdasági következményekre, és mérsékelni akarta a
további hadikiadásokat, a militarista erők meggyilkoltatták, és tovább emelkedtek
a fegyverkezési kiadások. A következő évben a költségvetés 70%-a jutott a fegyve­
res erőknek, és így abszolút számokban kifejezve Japán többet költött fegyverke­
zésre, mint a nála jóval gazdagabb demokráciák. így az 1930-as évek végén a japán
hadsereg az olaszokhoz, sőt még a franciákhoz és az angolokhoz képest is sokkal
jobb helyzetben volt. A császári haditengerészet, amelynek méretét a washingtoni
egyezmény közelítően az angol, illetve az amerikai haditengerészet felében korlá­
tozta, a valóságban jóval erősebb volt. Amíg a két vezető tengeri hatalom az
1920-as és a korai 1930-as években takarékoskodott, addig Japán folyamatosan
építette hadiflottáját, és az egyezmény korlátáit titokban jóval meg is haladta.
Nehézcirkálói például közelebb álltak a 14000 tonnához, mint az engedélyezett
8000 tonnához. A jelentősebb japán hadihajók gyorsak és jól felfegyverzettek
voltak; a régebbi hadihajókat modernizálták, és az 1930-as évek végére megszüle­
tett az óriási Yamato típusú hajó, amely a legnagyobb volt a világon. Jóllehet a
világ tengerészeti vezetőinek nem nagyon tűnt fel, a leghatékonyabb a 3000 repülő­
géppel és 3500 pilótával rendelkező, hatalmas tengeri légierő volt. Ezeknek tíz
anyahajó volt a bázisuk, de ide tartoztak a szárazföldön állomásozó nagy tűzerejű
bombázó- és torpedóvető-osztagok is. A japán torpedók robbanóereje és minősége
felülmúlhatatlan volt. Végül a japánoké volt a világ harmadik legnagyobb kereske­
delmi hajóhada is, de különös módon a haditengerészet teljesen elhanyagolta a
tengeralattjáró-elhárítást.62
A sorozási rendszernek köszönhetően a japán hadsereg mindig elegendő ember­
tartalékkal rendelkezett, és az újoncokba sikeresen belenevelték a vakfegyelem és
a maximális önfeláldozás hagyományait. Bár a korábbi években korlátozták a
hadsereg nagyságát, a fejlesztésnek köszönhetően az 1937-es 24 szárazföldi hadosz­
tály és 54 repülőezred 1941-re 51 hadosztályra és 133 repülőezredre növekedett.
Volt ezenkívül 10 tartalék hadosztályuk kiképzési célokra és nagyszámú egyéb
hadseregcsoport és helyőrségi állomány, ezek közelítőleg további 30 hadosztálynyi
erőt képviseltek. A háború előestéjén tehát a japán hadsereg több mint egymillió
emberrel rendelkezett, közel kétmillió kiképzett tartalékossal a háttérben. A harc­
kocsikkal Japán nem volt felszerelve, mert sem a hazai terep, sem Kelet-Ázsia
fahídjai nem voltak alkalmasak ilyen hadműveletekre, ezzel szemben mozgékony
tüzérségük kiválóan megfelelt, és a katonák értettek a dzsungelbeli harcmodorhoz,
a hídveréshez és a partraszállási manőverekhez. A hadsereg 2000 repülőgépe közül
is kiemelkedett a félelmetes Mitsubishi A6M Zero vadászgép, amely gyorsaságával

284
és nagyszerű repülési paramétereivel felvette a versenyt valamennyi akkoriban
gyártott európai géppel.63
Japán katonai erejét tehát igen erősnek mondhatjuk ebben az időben, de mégsem
volt mentes minden gyengeségtől. Az 1930-as években a kormány döntéseit a
különböző érdekcsoportok összeütközései, a civil-katona viták és merényletek
tették egyenetlenné, időnként összefüggéstelenné is. Emellett a hadsereg és a hadi­
tengerészet között hiányzott a kellő koordináció, mindez önmagában még nem
volt egyedülálló helyzet a világon, de Japán esetében mégis veszélyesebbnek bizo­
nyult, mert az egyes fegyvernemeknek más és más volt a működési területük, sőt
az ellenfeleik is. A haditengerészet például egy Nagy-Britannia vagy Egyesült
Államok elleni háborúra számított, ugyanakkor a szárazföldi hadsereg kizárólag
az ázsiai kontinensre és az ottani japán érdekeket fenyegető Szovjetunióra össz­
pontosította figyelmét. Mivel a politikai életben a szárazföldi erőknek volt na­
gyobb befolyásuk - ők irányították a legfőbb császári parancsnokságot is -,
általában ők lettek a hangadók. Sem a tengerészeiben, sem a külügyminisztérium­
ban nem volt hatékony ellenzék, bár egyaránt ellenezték az 1937-es Marco Polo
hídi incidens után a hadsereg további Kína elleni lépéseit. Észak-Kína Mandzsúri­
án keresztül történt megszállása, valamint több, Kínában végrehajtott partraszál­
lás ellenére a japánoknak nem sikerült döntő győzelmet elérniük. Komoly vesztesé­
gei ellenére Csang Kai-sek folytatta a küzdelmet, és egyre beljebb nyomult a
szárazföldön, míg a japán támadó csapatok és repülőgépek követték. A császári
főparancsnokságnak nem annyira a hadjárat komoly veszteségei - az elesett japá­
nok száma mintegy 70 000 katona volt -, mint inkább a nem túlságosan hatásos
és hosszan tartó háborúzás hatalmas költségei okoztak problémát. 1937 végén
több mint 700 000 japán katona harcolt Kínában (és ez a szám folyamatosan
emelkedett, bár Willmott 1938-as 1,5 milliót meghaladó becslése túlzásnak tű­
nik),64 anélkül, hogy bármikor egy döntő győzelmet arattak volna. A „kínai
incidens”, ahogyan Tokióban emlegették, már naponta 5 millió dollárba került, és
még jobban emelte a védelmi költségeket. 1938-ban bevezették a jegyrendszert,
egész sor egyéb szigorító rendelkezés kíséretében, mindez lényegében „totális
háborús mozgósítást” jelentett. Az ország riasztó mértékben eladósodott, a kor­
mány egyre újabb és újabb kölcsönöket vett fel, hogy fedezni tudja a rendkívüli
mértékű védelmi költségeket.65
Még jobban megnehezítette e stratégia további fenntartását Japán nyersanyag-
és valutaállományának csökkenése, valamint növekvő importfüggése a kínai had­
viselésüket helytelenítő amerikaiaktól, angoloktól és hollandoktól. Miután a kínai
hadjáratban a légierő rendkívül nagy mennyiségű üzemanyagot használt fel, „el­
rendelték, hogy a hazai gyáripar 37%-kal, a hajózás 15%-kal és az autóközlekedés
65%-kal köteles csökkenteni az üzemanyag-fogyasztást”.66 A kialakult helyzet
azért is vált tűrhetetlenné a japánok számára, mert meg voltak győződve arról,
hogy Csang Kai-sek csapatainak ilyen kitartó ellenállását kizárólag a Burmán,
Francia Indokínán és egyéb útvonalakon keresztül érkező nyugati utánpótlás
tehette lehetővé. Logikusnak tűnt, és mindinkább erősödött az a meggyőződés,
hogy Japánnak most dél felé kell támadnia, egyrészt azért, hogy Kínát elszigetelje,

285
másrészt azért, hogy rátehesse a kezét Délkelet-Ázsia, Holland Kelet-India és
Borneó olajára és egyéb nyersanyagaira. Ez volt az az irányvonal, amelyet a japán
haditengerészet mindig is előnyben részesitett volna; így aztán lassanként a száraz­
földi hadseregnek is be kellett látnia, hogy - a Szovjetunióval kapcsolatos aggodal­
mai és folyamatban levő széles körű kínai hadműveletei ellenére - ez az akció
szükséges Japán gazdasági biztonságának megőrzéséhez.
Mindez talán a legsúlyosabb problémához vezetett. Ha az 1930-as évek végére
kifejlesztett katonai erejét tekintjük, a japánok könnyedén kisöpörhették volna a
franciákat Indokínából és a hollandokat Kelet-Indiából. Maga Nagy-Britannia is
nehezen tarthatta volna meg birtokait Japánnal szemben, ezt az 1930-as években
a Whitehall stratégái el is ismerték. Amikor a háború kitört Európában, a távol­
keleti angol kötelezettségek kivihetetlenné váltak. Japán számára azonban egy
esetleges Oroszország vagy Egyesült Államok elleni háború egészen mást jelentett.
Az 1939. májusi és augusztusi Nomonhan környéki határincidensek következmé­
nyeként a császári főparancsnokságot megriasztotta a szovjet tüzérség és légierő
egyértelmű fölénye, valamint a hatalmas harckocsik tűzereje.67 Mivel a Kvantung-
hadseregnek Mandzsúriában feleannyi hadosztálya volt, mint az oroszoknak
Mongóliában és Szibériában, és egyre nagyobb haderőt kellett bevetniük Kínában,
még a szélsőségesebb japán tisztek is beismerték, hogy a Szovjetunió elleni háborút
el kell kerülni addig, amíg a nemzetközi körülmények kedvezőbbek lesznek.
De ha egy északi irányú háború meghaladná Japán lehetőségeit, nem volna
ugyanaz a helyzet egy déli háború esetén, ha fennáll a veszély, hogy az Egyesült
Államok is belekeveredik? És az a Roosevelt-adminisztráció, amely kifejezetten
rosszallta Japán Kínában folytatott hódító hadműveleteit, szó nélkül belenyugszik
majd, hogy Tokió bekebelezi Holland Kelet-Indiát és Malájföldet, és ezáltal elke­
rüli az amerikai gazdasági nyomást? A repülögép-alkalrészekre kimondott 1938.
júniusi „morális embargó”, egy évvel később az amerikai-japán kereskedelmi
egyezmény visszavonása és főként az 1941. júliusi indokínai japán hatalomátvételt
követő angol-holland-amerikai olaj- és vasércexport befagyasztása világossá tette,
hogy a japán „gazdasági biztonságot” csakis az Egyesült Államok elleni biztosít­
hatja. De az Egyesült Államok népessége majdnem kétszerese volt Japánénak,
nemzeti jövedelme pedig tizenhétszerese, ötször annyi acélt termelt, hétszer annyi
szenet, és évente nyolcvanszor több motoros járművet állított elő. Még az 1938-as
gyenge évben is hétszerese volt az amerikai ipari potenciál Japánénak;68 más
években kilenc-tízszeresét is elérhette. Ha elismerjük is a japán hazafias lelkesedés
magas szintjét, és visszaemlékszünk sokkal erősebb ellenfelek elleni váratlanul
nagyarányú győzelmeikre (1895 - Kína, 1905 - Oroszország), jelenlegi tervük a
hihetetlen és az abszurd határán állt. Olyan józan stratégáknak, mint Jamamoto
admirális, ostobaságnak tűnt olyan hatalmas ország megtámadása, mint az Egye­
sült Államok, különösen akkor, amikor kiderült, hogy a japán szárazföldi hadse­
reg zöme továbbra is Kínában marad. Ha viszont 1941 júliusa után nem támadják
meg az Egyesült Államokat, ez annyit jelent, hogy Japán továbbra is ki van téve
a nyugati gazdasági zsarolásnak, amely szintén elviselhetetlen volt. Mivel hátrafelé
már nem mehettek, a japán katonai vezetők felkészültek az előrenyomulásra.69

286
A háború utáni területi és gazdasági rendezéssel elégedetlen nagyhatalmak közül
az 1920-as években Németország látszott a leggyengébbnek és kínlódott a legtöbb
problémával. A versailles-i szerződés katonai rendelkezései megbéklyózták, a jóvá­
tételek fizetése túlterhelte, a francia és a lengyel határkiigazítások stratégiailag
korlátozták, az infláció, az osztályfeszültségek és az ezzel járó ingatag helyzet
belsőleg is megrázta, így a zavaros választási és pártviszonyokat is beleszámítva
Németország közel sem élvezett a külpolitikában az Olaszországéhoz vagy Japáné­
hoz hasonló cselekvési szabadságot. Bár az általános jólét, valamint Stresemann
Németország helyzetének javítására irányuló diplomáciai sikerei következtében az
1920-as évek végére nagymértékben javult a helyzet, az ország még mindig politikai
gondokkal küzdő, „félig szabad” nagyhatalom volt. Az 1929-33-as pénzügyi és
kereskedelmi válság azután aláásta amúgy is labilis gazdaságát, és véget vetett a
sokak számára ellenszenves weimari demokráciának is.70
Ha Hitler megjelenése néhány év alatt átalakította is Németország európai
helyzetét, érdemes felidézni a már korábban megállapítottakat kisebb-nagyobb
mértékben minden német „revizionista” volt, és a korai náci külpolitikai program
nagy része csak folytatta a német nacionalisták és a fegyveres erők korábbi törek­
véseit. Az 1919-es kelet-közép-európai határrendezést több ország és etnikai cso­
port is elégtelennek tartotta, és már jóval a náci hatalomátvétel előtt változásokat
követelt, a változások elérése érdekében hajlandó volt Berlinhez csatlakozni; terü­
leti, népességi és nyersanyagforrás-veszteségei ellenére Németország megőrizte azt
az ipari potenciált, amely később a leghatalmasabb lett Európában, emellett a
német erősödés visszaszorításához szükséges nemzetközi egyensúly már nem volt
olyan egyértelmű és összehangolt, mint 1914 előtt. Kétségtelen, hogy Hitler rövid
idő alatt hatalmas sikereket ért el Németország diplomáciai és katonai helyzetének
javításában, de az is világos, hogy sok más fontos körülmény is kedvezett a
lehetőségek kíméletlen kihasználásában.71
Hitler „különlegessége” - a könyvünkben érintett témákkal kapcsolatban - két
területen mutatkozott meg. Először is sajátos megszállottsággal és mániákus erővel
akart egy új, nemzetiszocialista Németországot létrehozni: egy zsidóktól, cigá­
nyoktól és minden más, nem teuton elemtől „megtisztított” társadalmat; olyan
népet, amely gondolatait és lelkét egyaránt a megkérdőjelezhetetlen rendszer ren­
delkezésére bocsátja, és maga a rendszer helyettesíti majd a régebbi osztály, egyház
és család iránti hűséget; olyan gazdaságot kívánt, amely bármikor mozgósítható és
irányítható abból a célból, hogy akkor és arra tudja kiterjeszteni a nagynémet
hatalmat és eszméket, amerre a Führer éppen szükségesnek látja, természetesen
bármely nagyhatalom ellenében is. Az erőszak, a küzdelem és a gyűlölet ideológiá­
ja volt ez, amely diadalmasan zúzta szét az ellenfelet, és még a kompromisszum
gondolatát is elvetette.72 A XX. századi német társadalom nagyságát és összetettsé­
gét tekintve, ez valószínűtlen vízió volt: „Hitler hatalmának voltak korlátái”73 az
országban; egyének és érdekcsoportok támogatták ugyan 1932-33-ban, sőt még
1938-39-ben is, de már csökkenő lelkesedéssel; és kétségtelen, hogy mindazok
mellett, akik nyíltan szembeszálltak a rendszerrel, akadtak mások is, akik befelé
forduló szellemi ellenállást tanúsítottak. De az ilyen kivételek mellett az sem volt

287
kétséges, hogy a nemzetiszocialista rendszer rendkívül népszerű volt, és - ami még
fontosabb - a nemzeti erőforrások felett vitathatatlanul abszolút hatalmat gyako­
rolt. Egy háborúra és a hódításra irányuló politikai kultúrával és annyira eltorzí­
tott gazdasági rendszerrel, ahol 1938-ban a kormánykiadások 52%-át és a bruttó
nemzeti termék 17%-át fordították fegyverkezésre, Németország az összes többi
nyugat-európai államhoz képest más kategóriába került. München évében Német­
ország valóban többet költött fegyverekre, mint Nagy-Britannia, Franciaország és
az Egyesült Államok együttvéve. Az államapparátus Németország teljes nemzeti
energiáját az új háborúra való mozgósításra összpontosította.74
A német újrafegyverkezés második jellemzője a terjeszkedési hajsza során bi­
zonytalanná váló nemzetgazdaság rosszabbodó helyzete volt. Mint előbb már
megjegyeztük, az 1930-as évek végére mind az olasz, mind a japán gazdaság
hasonló problémákkal küszködött, de hasonlóképpen járt Franciaország és Nagy-
Britannia is, amikor lépést akart tartani a fegyverkezési hajsza fantasztikus ütemé­
vel. De a fegyveres erők fejlesztése egyik országban volt olyan gyors ütemű, mint
Németországban. 1933 januárjában a hadsereg legálisan legfeljebb százezer ember­
ből állhatott volna, ám a katonaságnak már megvoltak a titkos tervei jóval Hitler
hatalomátvétele előtt: a hét hadosztályt huszonegyre akarták bővíteni - mint
ahogyan titokban már előkészítették a légierő, az új harckocsitípusok és más, a
versailles-i szerződésben tiltott hadfelszerelések fejlesztési terveit. 1933 februárjá­
ban Hitler azt az általános utasítást adta von Fritsch-nek, hogy „létre kell hozni
a lehető legerősebb hadsereget”,75 ezt a tervezők zöld lámpának tekintették, hogy
a korábbi elképzeléseket végre pénzügyi és létszámkorlátozások nélkül megvalósít­
hassák. 1935-ben azonban már sorozást rendeltek el, és 36 hadosztályra emelték a
hadsereg maximális létszámát. Az ausztriai csapatok beszervezése 1938-ban an
Anschluss után, a rajnai katonai rendőrség hatalomátvétele, a páncéloshadosztá­
lyok létrehozása és a Landwehr újjászervezése még magasabbra emelte ezt a
számot. Az 1938. év végi válságos időszakban a hadsereg összlétszáma 42 aktív, 8
tartalékos és 21 Landwehr-hadosztály volt; a következő nyáron, közvetlenül a
háború kitörése előtt, a német szárazföldi seregek listáján már 103 hadosztály
szerepelt, számuk tehát egy év alatt 32-vel emelkedett.76 A Luftwaffe (a német
légierő) növekedése még nagyobb arányú és még gyorsabb volt. A repülőgépgyár­
tás az 1932-es 36-ról 1934-ben 1938-ra és 1936-ban 5112 gépre emelkedett, a 26
repülőszázad pedig (1933. júliusi adat szerint) 302 századra növekedett, a háború
kitörésekor 4000 bevethető harci repülőgéppel rendelkeztek.77 A hadi tengerészet
növekedési adatai nem voltak ennyire magasak, mivel - Tirpitz korábban már
észrevette ezt - egy erős hadiflotta létrehozása legkevesebb egy-két évtizedet igé­
nyelt volna. Mindemellett 1939-ben számos gyors, modern hadihajó állt Raeder
admirális parancsnoksága alatt, a tengerészet létszáma ötször akkora volt, mint
1932-ben, és az erre a területre fordított kiadások tizenkétszer haladták meg a
Hitler hatalomra jutása előtti értékeket.78 A német újrafegyverkezési program
tehát azt a célt tűzte ki, hogy a földön, tengeren és a levegőben egyaránt a lehető
leggyorsabban megváltoztatja majd a hatalmi egyensúlyt.

288
 Mindez kívülről szemlélve hatásosnak tűnt, de belül határozottan ingatag volt.
A német gazdaságot a versailles-i területi rendezés következtében súlyos csapások
érték; az 1923-as nagy infláció, a jóvátételek fizetése, az 1914 előtti külföldi piacok­
ra való visszatérés nehézségei egyaránt azt jelentették, hogy Németország termelése
csak 1927-28-ban érte el az első világháború előtti szintet. Alig tért magához a
gazdaság, a rövidesen bekövetkező világgazdasági válság újból visszavetette, mert
Németországra súlyosabban hatott, mint a többi országra; 1932-ben az ipari
termelés csak 58%-a volt az 1928-asnak, az export és import a korábbi szint felénél
kevesebbre esett vissza, a bruttó nemzeti termék 89 milliárdról 57 milliárd birodal­
mi márkára csökkent, a munkanélküliség pedig 1,4 millióról 5,6 millióra emelke­
dett.79 Hitler korai népszerűsége nagyrészt abból származott, hogy a nagyarányú
útépítési, villamosítási és ipartelepítési programok komolyan csökkentették a mun­
kanélküliséget, még mielőtt ehhez a kötelező sorozás is hozzájárult volna.80 1936-
ra azonban a fegyverkezésre fordított hatalmas költségek egyre inkább befolyásol­
ták a gazdasági fellendülést. Rövid távon ez a költekezés még egy kvázi-keynesiá-
nus kormányzati lökést jelentett a tőkebefektetéseknek, valamint az ipari befekte­
téseknek. Közép- és hosszú távon ijesztöek voltak a gazdasági következmények.
Komolyabb nehézségek nélkül valószínűleg csak az USA gazdasága tudta volna
elviselni a fegyverkezési költségek okozta nyomást; a német gazdaság semmikép­
pen sem.
Az első komolyabb probléma - amelyet abban az időben a külföldi megfigyelők
nemigen vettek észre - a nemzetiszocialista döntéshozatal kaotikus rendszere volt,
amelyet minden bizonnyal Hitler támogatott a főhatalom megőrzése miatt. A
Négyéves Terv meghirdetése ellenére sem volt olyan összehangolt nemzeti prog­
ram, amely kapcsolatot teremtett volna a fegyverkezés és Németország valós
gazdasági kapacitása, illetve a prioritásokat meghatározó fegyvernemek között.
Göring, a terv névleges irányítója, reménytelenül rossz adminisztrátor volt. Mind­
egyik fegyvernem igyekezett új (gyakran értelmetlen) célokat kitűzni, hogy a
szükséges tőkebefektetésért és különösen a nyersanyagokért folytatott versenyben
igyekezzen a saját terjeszkedését megvalósítani. Bizonyára még kaotikusabb lett
volna a helyzet, ha a kormány nem vezet be szigorú munkaerő-korlátozásokat, és
nem ösztönzi a magánipart, hogy nyereségét az állam által támogatott iparágakba
fektessék, valamint a magas adózással, a hiánykölcsönökkel, a bérek és a személyi
fogyasztás korlátozásán keresztül nem kényszeríti a bruttó nemzeti termék mind
nagyobb hányadát hadiipari tőkebefektetésekre. Amikor a kormányköltségek
1938-ban a bruttó nemzeti termék 33%-ára emelkedtek (és a ,,magán”-befekteté-
sek nagy része a kormány kérésére jött létre), még ekkor sem voltak elegendők a
források a fegyveres erők megalomániás igényeinek kielégítésére. A Z-terv flotta­
építési terveihez 6 millió tonna gázolajra lett volna szükség (egyenlő Németország
egész 1938-as fogyasztásával!); a Luftwaffe terve szerint 1942-ben 19 000 (!) harcké­
pes repülőgépre lett volna szükség, ez pedig a „világ teljes kőolajtermelésének
85%-át”81 igényelte volna. A fegyvernemek egész idő alatt azért küzdöttek, hogy
minél nagyobb arányban részesedjenek a képzett munkaerőből, az acéltermékek­
ből, a golyóscsapágyakból, a nyersolajból és más létfontosságú nyersanyagokból.

289
 Ez az őrült fegyverkezés végső soron szembekerült Németország súlyos nyers-
anyagimport-szükségletével. Mivel csak szénkészletei voltak gazdagok, a biroda­
lomnak hatalmas mennyiségű vasércre, rézre, bauxitra, nikkelre, nyersolajra és sok
egyéb olyan anyagra volt szüksége, amelyek a modern ipar és a modern fegyverke­
zés elsődleges alapanyagai voltak.82 Az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és a
Szovjetunió ezekkel az anyagokkal bőségesen el volt látva. 1914 előtt Németország
ipari termékei fellendülőben levő exportjával fizetett mindezekért, az 1930-as
években azonban erre már nem nyílt lehetőség, mivel a német ipart harckocsik,
ágyúk és repülőgépek gyártására programozták át, hogy kielégíthesse a Wehr-
macht növekvő igényeit. Emellett az első világháború és az azt követő jóvátételek
költségei, az exportkereskedelem összeomlásával együtt, lényegében kimerítették
Németország teljes külföldi valuta tartalékát. 1938-ban a németek a világ arany- és
pénztartalékának mindössze 1%-ával rendelkeztek, az Egyesült Államok 54%-
ával, valamint Franciaország és Nagy-Britannia 11-11%-ával szemben.83 Ez ma­
gyarázza azt, hogy a Reich ügynökségei - annak érdekében, hogy a létfontosságú
importokat arany- vagy valuta-átutalások nélkül fedezni tudják - létrehozták a
valutaellenörzések, cseremegállapodások és más speciális „ügyletek” szigorú rend­
szerét. Ez támasztja alá a Négyéves Tervben meghirdetett elképzelést, hogy mű­
anyagok széles körű alkalmazásával csökkentsék az importfüggést. Ezek a mód­
szerek nem voltak hatástalanok, de valamennyi együttvéve sem tudta ellensúlyozni
a fegyverkezés egyre növekvő követelményeit. Ez magyarázza a német hadiipar
ismétlődő válságait, amikor a hazai nyersanyagtartalékok kimerültek, s elfogytak
a friss utánpótláshoz szükséges pénzfedezetek. Raeder arra figyelmezet 1937-ben,
hogy a tengerészet további fejlesztését fel kell függeszteni, ha nem biztosítják a
további anyagszükségletet. 1939 januárjában maga Hitler rendelt el nagyarányú
csökkentéseket a Wehrmachtnak jutattott acél-, réz-, gumi- és más anyagokban,
amíg a gazdaság „exportháborút” folytat, hogy külföldi valutához jusson.84
Fentieknek a német hatalmat és politikát illetően három egymással összefüggő
következménye volt. Az első: 1938-39-ben Németország katonailag nem volt
annyira erős, mint amennyit Hitler dicsekvéséből vagy a nyugati demokráciák
aggodalmából sejteni lehetett volna. A szárazföldi hadseregben, amelynek 2,75
millió katonája volt a háború kezdetén, kevés mozgékony és jól felfegyverzett
hadosztály, viszont sok gyengén felszerelt tartalékos hadosztály volt. A tapasztalt
tisztek és tiszthelyettesek gyakorlatilag képtelenek voltak az újoncok hatalmas
tömegét kiképezni, és kevés volt a lőszer is. A harcok kezdetén még a híres
páncélosegységek is kevesebb harckocsival rendelkeztek, mint az angol-francia
csapatok. A német tengerészet legfeljebb az 1940-es évek közepére tervezte a
háborút, és a „Nagy-Britannia elleni nagy küzdelemhez gyengén felszereltnek”85
minősítette magát. Ez a hadihajókat illetően helyes volt, jóllehet a tengeralattjárók
kissé javították az egyensúlyt. A Luftwaflfe ereje elsősorban abban állt, hogy
ellenfelei igen gyengék voltak - de itt is nagy probléma volt a tartalékok és az
utánpótlás állandó hiánya. Ez a légierő az 1930-as évek végén kialakult nemzetközi
válság idején sohasem volt olyan erős, mint ellenfelei gondolták, és mind a repülő­
gépipar, mind a személyzet nehezen tudott átállni a „második generációs” gépek

290
gyártására, illetve használatára. Jóval alacsonyabb volt a jól képzett repülősze­
mélyzet, mint a müncheni válság alatt „harcképesnek” minősített létszám - és
London porrá bombázásának puszta gondolata is abszurdnak tűnt ekkoriban.86
Mindennek ellenére mégsem lehet teljes mértékben egyetérteni a háború utáni
irodalomnak azzal az irányzatával, amely az 1939-es Németországot teljesen felké­
születlennek tartotta. A katonai hatékonyság nagyon relatív. Kevés olyan hadsereg
létezik, amelyik elégedett minden ellátási és utánpótlási körülménnyel, így tehát a
németek fogyatékosságait is elsősorban az ellenfelek gyengeségéhez kell viszonyíta­
ni. Ennek fényében sokkal kedvezőbb lesz Berlin helyzete, különösen akkor, ha
fegyvernemeinek hadműveleti hatékonyságát vizsgáljuk: ez a hadsereg bármikor
összpontosítani tudta páncéloserőit, a kiváló rádió-összeköttetés ugyanakkor lehe­
tővé tette számukra a harctéri kezdeményezést is; a légierő a speciális stratégiai
tevékenységek végrehajtása mellett hatékonyan segítette a szárazföldi hadművele­
teket is; a nem túlságosan nagy tengeralattjáró-flotta taktikailag nagyon rugalmas
volt. Mindez jelentősen kompenzálta az anyaghiányt, például a szegényes nyersgu-
mikészleteket.87
Eljutottunk a második következményhez. Mivel a német haderők gyors ütemű
újrafegyverkezése súlyosan megerőltette a gazdaságot, Hitler számára nagyon
csábító volt egy újabb háború a gazdasági nehézségek megoldására. Számolt azzal
is, hogy Ausztria bekebelezése nemcsak öt újabb hadosztályt, vasérc- és olajmező­
ket, valamint jelentős vasipart jelentett Németországnak, hanem 200 millió dollár
értékű aranyat és valutatartalékot is.88 A Szudéta-vidék szénforrásai ellenére sem
volt gazdaságilag eléggé jelentős, és 1939 elejére a Reich valutahelyzete kritikussá
vált. Hitler tehát mielőbb szerette volna megszerezni Csehország többi részét is, és
a teljes megszállás után, 1939 márciusában nyomban Prágába sietett, hogy felbe­
csülje a zsákmányt. A prágai Nemzeti Bank arany- és valutakészlete mellett a
németek jelentős mennyiségű érc- és fémkészlethez is hozzájutottak, ezeket gyorsan
fel is használták iparuk kisegítésére, ugyanakkor az erős és eddig nyereséges cseh
hadiipart, amelynek termékeit a Balkánon adták el, Németország most már fel­
használhatta valutaszerzési célra. A cseh hadsereg repülőgépeit, harckocsijait és
egyéb fegyverzetét szintén kisajátították, és részben új német egységeket szereltek
fel velük, részben pedig valutáért eladták őket. Az egyéb cseh iparágakkal együtt
mindez komolyan erősítette Németország európai hatalmi helyzetét, és lehetővé
tette Hitler egy ideje már pangó újrafegyverkezési programjának folytatását - a
biztosan megjósolható legközelebbi válságig. Tim Mason jól mutatott rá: „Az
önkényuralom és az újrafegyverkezés okozta strukturális feszültségek és válságok
rendszere számára az egyedüli »megoldás« az önkényuralom fenntartása és az
újrafegyverkezés volt... A zsákmányszerző háború központi szerepet játszott a
nemzetiszocialista Németország gazdasági fejlődésének könyörtelen logikájá­
ban.”89
A harmadik következmény - egyben probléma - a következő volt: vajon Német­
ország meddig tudja túleröltetés nélkül fenntartani hódító és zsákmányszerző
politikáját? Miután a német újrafegyverkezés elkezdődött, és a hadsereg modern
fegyverekhez jutott, úgy tűnt, hogy automatikusan következik a gyengébb szom­

291
szédok lerohanása, az új területek, nyersanyagok és valuta szerzése. 1939 április­
májusában már nyilvánvaló volt, hogy Lengyelország következik. Ezt az országot
nem lesz nehéz meghódítani, de szembe tud-e nézni Németország Franciaországgal
és Nagy-Britanniával is - tehát részt vehet-e egy olyan háborúban, amely minden
eddiginél komolyabb megterhelést jelent majd a még mindig külföldi nyersanya­
goktól függő „Nagynémet Gazdaság” számára? Bizonyítható, hogy Hitler hajlan­
dó volt ugyan megkockáztatni 1939-ben a nyugati demokráciák elleni háborút, de
lényegében abban reménykedett, hogy ellenfelei ismét meghátrálnak, így Németor­
szágnak ezután egyedül Lengyelország ellen kell harcolnia. Ez lehetővé tenné, hogy
a német gazdaság a negyvenes évek közepe táján kellően felkészülve indíthatja meg
az első nagyhatalmi háborút.90 Franciaország és Nagy-Britannia legyengült gazda­
sági és stratégiai erejét, valamint politikai vezetésük 1939-es habozását tekintve úgy
látszott, hogy korábban is megkockáztatható a háború; az is kétségtelen viszont,
hogy egy 1914-18-hoz hasonló hosszan tartó lövészárokharc esetén a modern
német fegyverek kezdeti előnye valószínűleg megszűnt volna. A Führer és rendsze­
re számára azonban sokkal nehezebbé válna a győzelem, ha az Egyesült Államok
a szövetségeseket támogatná, vagy a háború a Szovjetunióra is kiterjedne, mert
annak óriási kiterjedése miatt hosszú és kétséges küzdelemre lenne kilátás, amely­
nek kimenetele elsősorban a hadviselők gazdasági tűrőképességétől függene.
Mivel a náci rendszer hódításból tartotta fenn magát, és Hitler mind újabb és
újabb zsákmányt szerzett, vajon hogyan és hol lehetett ezt a folyamatot megállíta­
ni? Megalomániájának logikája szerint Európában és talán az egész világon egyet­
len állam sem lehetett Németország komoly ellenfele. Csak ezzel a gondolkodással
tudta megsemmisíteni ellenségeit, megoldani a „zsidókérdést”, és szilárdan meg­
alapozni az Ezeréves Birodalmat.91 Bár nagy elődei útját követte, a Führer fantasz­
tikus világhatalmi tervei nagyon eltértek a frigyesi és bismarcki mintáktól, és
teljesen figyelmen kívül hagyta a tervei útjában álló akadályokat. Hitlert nagyléleg­
zetű, mániákus ambíciói, valamint az állandóan fenyegető válságok egyaránt arra
ösztönözték, hogy a japánokhoz hasonlóan véglegesen elhatározza a nemzetközi
rend mielőbbi megváltoztatását.

FRANCIAORSZÁG ÉS NAGY-BRITANNIA

E gyülekező viharral szemben Franciaország és Nagy-Britannia helyzetét egyaránt

a súlyosbodó és növekvő nehézségek jellemezték. Bár a két ország között sok
nézetkülönbség akadt, mindkettő liberális-kapitalista demokrácia volt, amelyek­
nek súlyos károkat okozott az előző háború, és bármennyire igyekeztek is, nem
tudták visszaidézni a rózsás emlékű Edward kori gazdasági körülményeket. Ott­
hon a munkásmozgalom egyre növekvő nyomása alatt álltak, és közvéleményük
mindenáron el akarta kerülni az újabb konfliktusokat, egyidejűleg sokkal inkább
a hazai társadalmi kérdések, mintsem a külügyek érdekelték. Ez persze korántsem
jelenti azt, hogy London és Párizs diplomáciája azonos volt; eltérő földrajzi-straté­
giai helyzetük, valamint a kormányaikat foglalkoztató különböző jellegű problé­

292
mák miatt a két országnak gyakran voltak nézeteltérései a „német kérdéssel”
kapcsolatban.92 Bár az eszközök fölött vitatkoztak, a célt illetően teljes volt az
egyetértés; az 1919 utáni borús években Franciaország és Nagy-Britannia vitatha­
tatlanul status guo-hatalmak voltak.
Az 1930-as évek elején a legfontosabb európai színtéren Franciaország látszott
erősebbnek és befolyásosabbnak. A nagyhatalmak közül a Szovjetunió után övé
volt a második legnagyobb szárazföldi és légierő. Diplomáciája rendkívül befolyá­
sos volt, különösen a Népszövetségben és Kelet-Európában. Az 1919-et közvetle­
nül követő években súlyos gazdasági megrázkódtatásokat élt át, és a frank felérté­
kelésénél ahhoz a szokatlan tényhez kellett alkalmazkodniuk, hogy már nincs
többé angol-amerikai segítség, és a német jóvátétel a vártnál jóval kevesebb lesz.
Amikor Poincaré 1926-ban stabilizálta a frankot, a francia ipar éppen konjunktu­
rális helyzetben volt; a nyersvastermelés az 1920-as 3,4 millió tonnáról 1929-re 10,3
millió, az acélelöállítás 3-ról 9,7 millió tonnára ugrott, az autógyártás 40 000-ről
254 000 darabra nőtt; míg a vegyi, a festék- és a villamossági ipar talpon tudott
maradni a háború előtti német dömping ellenére. A frank kedvező stabilizációja
segítette a francia kereskedelmet, és a francia Nemzeti Bank nagy aranykészlete
biztosította az ország befolyását Kelet- és Közép-Európa egész területén. Még a
„nagy válság” is Franciaországot sújtotta legkevésbé, egyrészt aranytartalékai és
előnyösen kihelyezett valutakészlete miatt, másrészt mert a francia gazdaság sok­
kal kevésbé függött a nemzetközi piactól (például Nagy-Britanniához viszonyít­
va).93
1933 után azonban a francia gazdaság ijesztően összeroppant. Hiábavaló kísér­
leteket tettek a frank leértékelésének elkerülésére akkor, amikor a többi vezető
kereskedelmi ország letért az aranyalapról, de ez a francia export versenyképtelen­
né válásával és az ország kereskedelmének összeomlásával járt: „az import 60%-
kal, az export 70%-kal csökkent”.94 Néhány év bénultság után az 1935-ös deflációs
törekvések súlyos csapást mértek a hanyatló francia iparra, amelyet további meg­
rázkódtatások értek, amikor az 1936-os népfront-adminisztráció kiverekedte a
negyvenórás munkahetet, valamint a bérek emelését. Ez, valamint a frank 1936
októberében történő erős leértékelése felgyorsította a már amúgy is hatalmas
mértékű aranykiáramlást Franciaországból, súlyosan megtépázva az ország nem­
zetközi hitelét. A mezőgazdaság még mindig a francia lakosság felét foglalkoztatta,
s a terméseredményei a leggyengébbek voltak Nyugat-Európában. A túltermelés
alacsonyan tartotta az árakat, tovább gyengítve az így is alacsony egy főre jutó
jövedelmet. Mindezt csak súlyosbította a munkanélkülivé vált ipari munkások
visszaáramlása a falvakba; ennek a folyamatnak egyetlen és igen kétes előnye az
volt, hogy Olaszországhoz hasonlóan, itt is szépített a munkanélküliség valódi
mértékén. A lakásépítés drámaian csökkent. Az új iparág, a gépkocsigyártás,
éppen akkor stagnált Franciaországban, amikor máshol már újra felfelé ívelt.
1938-ban a frank értéke az 1928-as szintnek csak 36%-át érte el, az ipari termelés
pedig csak 83%-a, az acélgyártásé csupán 64%-a, az építőiparé mindössze 61%-a
volt az egy évtizeddel korábbinak. A franciák valódi erejét illetően a legriasztóbb
a nemzeti jövedelem mutatója volt, amely München évében alig érte el az 1929-es

293
szint 18%-át;95 és pontosan abban az időben kerültek szembe a rendkívül veszélyes
Németországgal, amikor létfontosságúvá vált a tömeges újrafegyverkezés.
Nagyon könnyű volna a francia katonai hatékonyság 1930-as évekbeli összeom­
lását pusztán gazdasági tényezőkkel magyarázni. Az 1920-as évek második felének
viszonylagos jólétére támaszkodva s a német újrafegyverkezés miatt aggódva, az
1929-30 és 1930-31-es költségvetésben Franciaország nagymértékben növelte vé­
delmi kiadásait (különös tekintettel a szárazföldi hadseregre). A sikertelen genfi
leszerelési tárgyalásokba vetett bizalomnak és az ezt követő depressziónak nagy
ára volt. 1934-ben a védelmi kiadások az 1930-31. évihez hasonlóan még mindig
4,3%-át tették ki a nemzeti jövedelemnek, de a végső ráfordítás mégis több mint
4 millió frankkal kevesebb volt, mivel a gazdaság igen gyorsan hanyatlott.96 Bár
Léon Blum népfrontkormánya újra növelni akarta a hadikiadásokat, de először
csak 1937-ben haladták meg az 1930-as védelmi előirányzatokat, és ennek a
növekedésnek a nagyobb részét is elvitte a szárazföldi hadsereg égető szükségletei­
nek kielégítése, valamint a további erősítések. így hát ezekben a kritikus években
Németország mind gazdaságilag, mind katonailag előretört.
Franciaország Nagy-Britannia és Németország mögé esett vissza az autógyár­
tásban, negyedik helyre a repülőgépgyártásban (ráadásul az elsőről került a
negyedikre) egy évtizednél kevesebb idő alatt; 1932 és 1937 között acéltermelé­
se szánalmas 30%-kal emelkedett, szemben az azonos német iparág 300%-os
növekedésével; széntermelése is jelentősen hanyatlott ez alatt az öt év alatt; ez
nagyrészt a Saar-vidéki szénmezők 1935 elején történt visszaadásával és a
német termelés ebből következő emelkedésével magyarázható.97
Gyorsan gyengülő gazdasága, a teljes költségvetés felét kitevő adósságterhek és
az 1914-18-as háborús nyugdíjkifizetések miatt Franciaország képtelen volt mind­
három fegyvernemét megfelelően újrafegyverezni, még akkor sem, amikor a költ­
ségvetés több mint 30%-át fordította a védelemre, mint 1937-ben és 1938-ban.
Paradox módon a hálátlan haditengerészet volt a legjobban ellátva, amely 1939-
ben modern flottával rendelkezett - bár ez nem segíthetett egy esetleges német
szárazföldi csapás elhárításában. A francia légierő került a legrosszabb helyzetbe:
állandó volt a pénzhiány, és a kis kapacitású repülőgépipara 1933 és 1937 között
pusztán havi ötven vagy hetven repülőgépet (a német össztermelés körülbelül
10%-át) tudott gyártani. 1937-ben például Németországban 5606 repülőgép ké­
szült, míg Franciaországban csak 370 (vagy 743, a különböző forrásoktól függő­
en).98 A kormány csak 1938-ban kezdett pénzt fektetni a repülőgépiparba, így az
erőltetett növekedés összes nehézségét megszenvedték, emellett az újabb, nagyobb
teljesítményű repülőgépek gyártására való átállás komoly tervezési és technikai
problémákat vetett fel. A sokat ígérő Dewoitine 520-as vadászgépek közül az e.'ső
nyolcvanat csak 1940. január és április között fogadta el a légierő, és a pilóták
éppen megkezdték a berepüléseket, amikor kitört a villámháború.99
A legtöbb történész elismeri, hogy a gazdasági és termelési nehézségek mögött
mélyebben gyökerező társadalmi és politikai problémák rejlettek. Az első világhá­
ború veszteségei megrázták az országot, az ismétlődő gazdasági katasztrófák és

294
balsikerek nyomasztóak voltak, a társadalmat osztályharc és ideológiai problémák
osztották meg, és ez mind súlyosabbá vált, miközben a politikusok sikertelenül
küzdöttek a defláció, a negyvenórás munkahét, a magasabb adók és az újrafegyver­
kezés problémáival, a francia nép közhangulata és összetartása megromlott az
1930-as évek végére. A fasizmus európai térhódítása - legalábbis a spanyol polgár­
háború idején - még jobban megosztotta a francia közvéleményt, míg (az utcai
dalok tanúsága szerint) a szélsőjobb inkább Hitlert, mint Blumot kedvelte, addig
a baloldalnak nem tetszett a hadikiadások emelkedése és a negyvenórás munkahét
visszavonására tett javaslat. Az ideológiai összetűzések, az ingatag pártok és a két
világháború közötti francia kormányválságok (huszonnégy kormányváltozás tör­
tént az 1930 1940-es időszakban) egyaránt azt a benyomást keltették, hogy Fran­
ciaország időnként közel került a polgárháborúhoz. Arra a legkevésbé sem volt
képes az ország, hogy ellenálljon Hitler és Mussolini vakmerő lépéseinek.100
Mint oly gyakran a francia politikában, mindez kihatott a polgári-katonai
kapcsolatokra, valamint a hadsereg társadalmi pozíciójára.101 A francia vezetőket
körülvevő gyanakvó és borúlátó légkörön kívül számos egyéb sajátos gyengeség is
megmutatkozott. Nem volt az angol birodalmi védelmi bizottsághoz vagy a vezér­
kari főnökök albizottságához hasonló hatékony testület, amely a stratégiai terve­
zésben összehangolta volna a kormány nézeteit, és koordinálhatta volna a fegyver­
nemek egyedi érdekeit. A hadsereg vezető személyiségei, Gamelin, Georges, Wey-
gand és (a háttérben) Pétain, hatvanas-hetvenes éveikben jártak, védekező, illetve
óvatos álláspontot képviseltek, és nem érdeklődtek a taktikai újítások iránt. Mere­
ven elutasították ugyan De Gaulle kisebb, modernizált tankhadosztály felállítására
tett javaslatát, de ők maguk egyáltalán nem foglalkoztak a korszerűbb háborús
fegyverzet használati módjával. Figyelmen kívül hagyták az ellenőrzési és a kom­
munikációs problémákat is (rádió-összeköttetés stb.), s alábecsülték a légierő
jelentőségét. Bár a francia hírszerzés igen sok információt szolgáltatott a németek­
ről, ezzel nem sokat törődtek. A sikeres német fejlesztési tevékenység ellenére a
franciák nem bíztak a páncélos-hadműveletek hatékonyságában, és hiába kapta
meg Guderian Achtung, Panzer! [Figyelem, páncélos!] című könyvének francia
fordítását minden alakulat könyvtára, azt senki sem olvasta el.102 Ezért amikor a
francia ipart arra serkentették, hogy jelentős mennyiségű és jó minőségű SOMUA-
35-ös tankot gyártsanak, nem ismerték a páncélos-hadviselés helyes taktikáját.103
Ilyen vezetési és kiképzési mulasztások mellett a francia hadsereg rendkívül nehe­
zen tudta volna kompenzálni egy újabb nagy háború esetén az ország szociálpoliti­
kai gyengeségét és gazdasági hanyatlását.
Eltérően az 1914 előtti esetektől, ezeket a gyengeségeket még a francia diplomá­
cia sikerei és az előnyös szövetségi stratégia sem tudta megszüntetni. Ellenkezőleg,
az 1930-as évek előrehaladtával a francia külpolitika ellentmondásai egyre nyilván­
valóbbakká váltak. Ezek közül már korábban is kitűnt a Maginot-vonal mögötti
védelmi stratégia Locarno utáni kiépítése, valamint az a törekvés, hogy Németor­
szág kelet-európai terjeszkedését szükség esetén úgy is megállítsák, hogy a szerző­
dés követelményeinek megfelelően Franciaország előrenyomul kontinentális szö­
vetségeseinek megsegítésére. A Saar-vidék 1935-ös német visszaszerzése és a demi-

295
litarizált Rajna-vidék német visszafoglalása csökkentette egy francia előrenyomu­
lás esélyét, még akkor is, ha a hadsereg vezetői hajlandók lettek volna támadó
hadműveletek indítására. De mindez semmi azokhoz a csapásokhoz képest, ame­
lyek 1936-ban érték a francia diplomáciai és stratégiai pozíciókat: az abesszin
válság feletti vita Olaszországot a Németország elleni lehetséges szövetségesből
potenciális ellenféllé változtatta, a spanyol polgárháború kitörése azzal fenyegetett,
hogy újabb fasiszta hatalom jön létre Franciaország szomszédságában; mindehhez
járult Belgium semlegességi törekvése s az ezzel járó stratégiai következmények. E
szerencsétlen év végén Franciaország már nem tudott pusztán északkeleti határaira
összpontosítani; és az esetleges keleti szövetséges megsegítését célzó Rajna-vidéki
bevonulás gondolata is egyre távolabbinak tűnt. így a müncheni válság idején
számos francia vezető attól rettegett, hogy teljesíteniük kell a Csehszlovákiával
szemben vállalt kötelezettségeiket.104 Végül, a müncheni egyezmény aláírása után
a Szovjetunió lényegesen ellenségesebb volt a nyugattal való együttműködést
illetően, és nem vette már komolyan az 1935-ös francia-orosz szerződést.
Ilyen rossz diplomáciai, katonai és gazdasági körülmények között aligha megle­
pő, hogy a francia stratégia a teljes mértékű angol támogatás megnyerésére töreke­
dett egy esetleges Németország elleni háború során. Ennek kézenfekvő gazdasági
okai voltak. Franciaország nagyon függött az importált széntől (30%), réztől
(100%), olajtól (99%), gumitól (100%) és egyéb létfontosságú nyersanyagoktól,
amelyek nagy része a Brit Birodalomból származott, és angol kereskedelmi hajók
szállították. Ha sor kerülne a „totális háborúra”, a hanyatló franknak esetleg ismét
szüksége lesz a Bank of England segítségére. 1936-37-ben Franciaország már
valóban erősen az angol-amerikai pénzügyi támogatástól függött.105 Viszont csak­
is az angol haditengerészet támogatásával lehetett Németország tengerentúli szállí­
tásait megakadályozni. Az 1930-as évek végére az angol légierő és friss expedíciós
egységek támogatása is szükségessé vált. Hosszabb távon volt logika a francia
politika stratégiai passzivitásában; ha 1914-hez hasonlóan egy nyugat felé irányuló
német támadás lassítható és megállítható, végül is a bőségesebb angol-francia
erőforrások kerekednének felül, s ez kétségkívül egyidejűleg a megszállt cseh és
lengyel területek visszaszerzését is eredményezné.106
Azt azonban aligha lehet állítani, hogy a „Nagy-Britanniára váró” francia
stratégia feltétlenül helyesnek bizonyult. Hiszen ezzel átengedték a kezdeményezést
Hitlernek, aki 1934 után ismételten megmutatta, hogy ezt ki is tudja használni.
Továbbá, mindez megkötötte Franciaország kezét (bár figyelemre méltó bizonyíté­
kok utalnak arra, hogy olyan emberek, mint Bonnet és Gamelin kedvelték az
ilyesfajta korlátokat). Az angolok 1919 óta sürgették a franciákat, hogy enyhébb
és békülékenyebb politikát folytassanak a németekkel, nem szerették a „gall ma­
kacsságot”, és Nagy-Britannia kormánya, valamint lakossága jóval Hitler hata­
lomátvétele után sem méltányolta eléggé Franciaország biztonsági problémáit.
Konkrétabban fogalmazva: az angolok kifejezetten rosszallták a kelet-európai
„utódállamokhoz” fűződő francia katonai kötelezettségvállalásokat, és amikor
elkerülhetetlenné vált az angol-francia együttműködés, azt akarták, hogy Párizs
vonja vissza ez irányú elkötelezettségeit. Nagy-Britannia még a cseh válság előtt is

296
meghiúsította és aláaknázta a Berlinnel szembeni régi keményvonalas francia
politikát, anélkül azonban, hogy valami érdemlegeset kínált volna helyette. A két
ország csak 1939 tavaszán hozott létre komoly katonai szövetséget, bár kölcsönös
politikai gyanakvásaik még ekkor sem oldódtak fel teljesen.107 Jogosnak tűnik az
az érvelés, hogy Albion nem annyira „perfid”, mint inkább rövidlátó, túlzottan
reménykedő és egész sor hazai és birodalmi problémával volt terhes; ez azt a tényt
támasztja alá, hogy a német terjeszkedés visszaszorítása szempontjából az angol
kötődés igen gyenge és bizonytalan szál volt, amelyre kockázatos lett volna rábízni
a francia politikát.
Franciaország talán leginkább abban számította el magát, hogy úgy gondolta,
Nagy-Britannia az 1930-as évek végén ugyanolyan mértékben segíthet majd a
német fenyegetés elhárításában, mint 1914-ben. Anglia még mindig jelentős hata­
lom volt, számos stratégiai előnnyel, s ipari potenciálja kétszerese volt Franciaor­
szágénak; de saját helyzete sem volt annyira egyértelmű és biztos, mint két évtized­
del korábban. Az első világháború pszichológiailag komolyan sértette az angol
népet, és az ezt követő eredménytelen „karthágói” béke is kiábrándította. A
militarizmustól, a kontinentális érdekeltségektől való elfordulás és a hatalmi
egyensúly iránti érdektelenség egybeesett az 1918-ban és 1928-ban kiterjesztett
szavazati jog következtében megszületett teljes parlamenti demokrácia megszületé­
sével és a munkáspárt felemelkedésével. A belpolitika ezekben az évtizedekben a
„szociális kérdések” körül forgott (talán még inkább, mint Franciaországban), ez
tükröződött a fegyveres erők 1933-as alacsony arányú (10,5%) költségvetési ré­
szesedésében, szemben a társadalmi szolgáltatásokra fordított összegekkel
(46,6%).108 Baldwin és Chamberlain gyakran felhívta a kormánytagok figyelmét,
hogy nem lehet úgy szavazatokat nyerni, hogy beavatkoznak a Whitehall nézete
szerint egyáltalán nem véglegesnek tekintett kelet-közép-európai határproblémákba.
Még azokat a politikai csoportokat és stratégiai tervezőket is óvatosságra és el
nem kötelezettségre intette az 1919 utáni nemzetközi helyzet, akik inkább külpoliti­
kával, mintsem szociális kérdésekkel vagy választási manőverekkel foglalkoztak.
Közvetlenül a háború után az önkormányzattal rendelkező domíniumok követelni
kezdték státusuk újrarendezését. Amikor 1926-ban Balfour deklarációja és az
1931-es westminsteri rendelet ezt megvalósította, a domíniumok tulajdonképpen
független államokká váltak, amelyek (ha kívánták) önálló külpolitikát is folytat­
hattak. Egyikük sem akart európai konfliktusokért harcolni; Írország, Dél-Afrika,
sőt Kanada is elhatárolta magát mindenfajta háborútól. Ha Nagy-Britannia fenn
akarta tartani a birodalmi egység látszatát, akkor csak olyan háborúban vehetett
részt, amelyben számíthatott a domíniumok támogatására. így amikor a német,
olasz és japán fenyegetés növekedésével enyhült is a volt gyarmatok elzárkózása,
London mindig fontolóra vette Európán kívüli területeinek egyetértését valameny-
nyi külpolitikai döntésével kapcsolatban.109 Szigorúan katonai szempontból még
nagyobb jelentőségű volt az a „birodalom-rendészeti” tevékenység, amelyet Indiá­
ban, Irakban, Egyiptomban, Palesztinában és másutt folytatott az angol hadsereg
és a légierő. A két világháború közötti évek nagy részében a hadsereg lényegében
a viktoriánus idők szellemében tevékenykedett: India orosz fenyegetését tekintet-

297
ték a legnagyobb (bár eléggé valószínűtlen) stratégiai veszélynek; a bennszülöttek
közti nyugalom fenntartása jelentette a napi gyakorlati tevékenységet.110 Végül a
globális birodalmi angol stratégiát erősítette az angol haditengerészet állandó
törekvése, hogy „Szingapúrba küldjék a flotta föerejét”, emellett jogos volt a
Whitehall aggodalma a távoli és sebezhető angol birtokok Japán elleni védelmével
kapcsolatban.111
Kétségtelen viszont, hogy az angolok „Janus-arcú” stratégiája több évszázados
volt, és az tette még ijesztőbbé, hogy mindezt egy igencsak meggyengült ipari
bázissal kellett levezetni. Az 1920-as években az angol ipari termelés nem volt
zökkenőmentes, mert a font sterling túl magas szinten tért vissza az aranyalapra.
Bár a megrázkódtatás nem volt olyan drámai, mint Németországban vagy az
Egyesült Államokban, az 1929-es világválság a gyengélkedő angol gazdasági életet
is gyökereiben ingatta meg. A textiltermelés, amely még mindig 40%-át adta az
angol exportnak, kétharmaddal csökkent; az export további 10%-át jelentő szén­
termelés egyötöddel lett kevesebb; a hajóépítés súlyos helyzetére jellemző, hogy
termelése 1933-ban a háború előtti szint 7%-ára esett vissza; az 1929-32 közötti
években az acéltermelés 45%-kal, a nyersvas-elöállítás 53%-kal csökkent. Mivel a
nemzetközi kereskedelem továbbra is gyengélkedett, s a valutatömbök kereskedel­
mi koncepciói foglalták el, Nagy-Britannia világkereskedelmi részesedése folyama­
tosan süllyedt: az 1913-as 14,15%-ról 1929-ben 10,75%-ra, végül 1937-ben 9,8%-
ra. A szállításból, biztosításból és a tengerntúli befektetésekből származó láthatat­
lan bevételek - amelyek több mint egy évszázadon keresztül fedezni tudták a
kereskedelem látható veszteségeit - most már nem voltak erre felhasználhatók; az
1930-as évek elején Nagy-Britannia már tőkéjét élte fel. A munkáspárti kormány
összeomlásával és az aranyalapról való letéréssel kapcsolatos 1931-es válság meg­
rázkódtatása világosan jelezte a politikusoknak az ország sebezhetőségét.112
A vezetők fenntartásai bizonyos mértékig valóban túlzottak lehettek. 1934-re a
gazdaság lassan kezdett magához térni. Északon egyes régebbi iparágak elsorvad­
tak ugyan, de újabbak - repülőgép- és autógyártás, petrolkémiai és villamosipar -
indultak fejlődésnek.113 A „sterlingblokkon” belüli kereskedelem egyfajta mankót
jelentett az angol exportőrök számára. Az élelmiszer- és a nyersanyagárak csökke­
nése pedig az angol fogyasztókat segítette. Ezek a pillanatnyi csillapítószerek
azonban nem voltak elegendők egy olyan kincstár számára, amelyet Nagy-Britan­
nia külföldi hiteleinek bizonytalansága és a font sterling további gyengülése ag­
gasztott. A vezető pénzügyi körök nézete szerint egyértelműen az ország fizetőké­
pessége a legfontosabb, s ezért a kormánykiadások mérséklése, az adók minimali­
zálása és az állami költségvetés kordában tartása szükséges. Amikor a mandzsúriai
válság 1932-ben arra késztette a kormányt, hogy figyelmen kívül hagyja a híres
„Tízéves Szabályt”,* a kincstár azonnal leszögezte, hogy „ez nem igazolhatja a
védelmi kiadások növelését, és nem hagyhatják figyelmen kívül a még mindig
fennálló igen súlyos pénzügyi és gazdasági helyzetet”.114

* Tehát azt az 1919 után hozott döntést, miszerint a fegyveres erők fejlesztési igényei csak annak
figyelembevételével elégíthetők ki, ha a következő tíz évben nem vesznek részt jelentősebb háborúban.

298
 A belpolitikai és gazdasági kényszer miatt Nagy-Britannia, Franciaországhoz
hasonlóan, az 1930-as évek elején csökkentette védelmi kiadásait, éppen akkor,
amikor a revansista diktatúrák növelni kezdték ilyen irányú költségeiket. Az
ország „védelmi fogyatékosságainak” többévi tanulmányozása után - Hitler im­
már nyílt újrafegyverkezése és az abesszin válság együttes sokkhatására - csak
1936-ban emelték először jelentősen a fegyveres erők költségeit, de ezek alacso­
nyabbak voltak valamivel Olaszországénál és mintegy harmadát-negyedét tették ki
a hasonló német kiadásoknak. A kincstári irányítástól és a hazai közvéleménytől
egyaránt tartó politikusok azonban még ekkor is megakadályozták a totális mérté­
kű újrafegyverkezést, így az valójában csak a válságos 1938-as évben kezdődhetett
el igazán. A hadsereg vezetői viszont már jóval 1938 előtt jelezték: képtelenség,
hogy „Németországgal, Olaszországgal és Japánnal szemben egyidejűleg biztosít­
sák Nagy-Britannia kereskedelmi, területi és létfenntartási igényeit”, és kérték a
kormányt, „csökkentse a számításba jöhető ellenfelek számát, és keressen szövetsé­
geseket”.115 Más szóval: ahhoz, hogy a gazdaságilag legyengült, stratégiailag
túlterjeszkedett birodalmat megvédhessék a távol-keleti, a földközi-tengeri és az
európai fenyegetésektől, a megbékélés diplomáciájára volt szükség. A vezérkar
álláspontja szerint Nagy-Britannia egyetlenegy lehetséges háborús színtéren nem
rendelkezett elegendő erővel; ezt a gyászos tényt még riasztóbbá tette a Luftwaffe
hatalmas növekedése, mivel a szigetország lakossága most először közvetlenül is
sebezhetővé vált.116
Bizonyítható azonban, hogy az angol vezérkar - hasonlóan valamennyi más
állam katonai szakértőihez - túlzottan borúlátó volt az ország háborús kilátásait
illetően;117 az első világháború óvatosságra és pesszimizmusra késztette őket.118
Az mindenesetre kétségtelen volt, hogy 1936-37-re Németország légi fölénybe
került Nagy-Britanniával szemben; a csekély állandó létszámú, továbbszolgálók­
ból álló szárazföldi angol hadsereg az európai kontinensen nem képviselt komoly
erőt, és a haditengerészet képtelen volt megőrizni fölényét az európai vizeken és
egyidejűleg Szingapúrba küldeni a flotta főerejét. Az is nyugtalanította az angol
döntéshozókat, hogy rendkívül nehéz volt megtalálni azokat a „lehetséges szövet­
ségeseket”, amelyeket a vezérkar követelt. A régi koalíciók, amelyeket Nagy-
Britannia annak idején még Napóleon ellen hozott létre, valamint az 1900 utáni
években kialakított sikeres antantok már nem voltak újraszervezhetek. Japán
szövetségesből ellenféllé vált, ugyanez volt a helyzet Olaszországgal is. Oroszország
volt a másik „peremhatalom” (Dehio kifejezésével);11’ a kontinentális hegemónia
ellen régebben mindig Nagy-Britanniát támogatták, Szovjetunióként ebben az
időben diplomáciailag elszigetelődött, és minden szempontból gyanús volt a nyu­
gati demokráciák szemében. Az Egyesült Államok politikája az 1930-36-os évek­
ben - legalábbis a Whitehall megzavarodott politikusai számára - majdnem ugyan­
ennyire kiszámíthatatlan és beláthatatlan volt, mivel Amerika kerülte a diplomá­
ciai és katonai elkötelezettségeket, és továbbra sem volt hajlandó csatlakozni a
Népszövetséghez, és nagyon ellenezte a revizionista államok lepénzelésére tett
angol erőfeszítéseket, amelyek például lehetővé tették Japán kiemelkedő pozícióját
Kelet-Ázsiában, és Németországnak különleges fizetségeket ígértek bizonyos köl­

299
csönös egyezségek ellenében. Amerika emellett lehetetlenné tette - az 1937-es
semlegesség! törvényekkel hogy az angolok háborús célra amerikai kölcsönöket
vegyenek fel, az 1914-es és 1917-es gyakorlathoz hasonlóan. Ilyenformán az Egye­
sült Államok állandóan akadályozta az angol stratégia kibontakozását, ugyanúgy,
ahogyan az angolok - talán gondatlanságból - Franciaország kelet-európai terveit
keresztezték.120 Lehetséges szövetségesként tehát csak maga Franciaország és a
Brit Birodalom tengerentúli domíniumai jöhettek számításba. Franciaország dip­
lomáciai igényei azonban olyan közép-európai elkötelezettségekbe is bevonták
Nagy-Britanniát, amelyeket a Birodalom többi országai elleneztek, és képtelenek
voltak kellő támogatásban részesíteni, illetve megvédeni. Nagy-Britannia Európán
kívüli érdekeltségei lekötötték a német fenyegetés feltartóztatásához szükséges
figyelmet és forrásokat. Az 1930-as években az angolok tehát olyan általános
diplomáciai és stratégiai dilemmába keveredtek, amelynek láthatólag nem volt
kielégítő megoldása.121
Nem állítjuk kategorikusan, hogy Baldwin, Chamberlain és kollégáik nem tehet­
tek volna többet, de azt sem, hogy az angol megbékélési politika alapelemei
akadályozták volna a Churchill és más kritikusok javasolta alternatív politikát.
Valamennyi ellenbizonyíték dacára az angol kormány hajlott arra, hogy bízzon a
náci rezsim „értelmes” megközelítésében. Olyan erős volt az antikommunista
gondolkodás, hogy a Szovjetuniót egyáltalán nem vették figyelembe mint egy
antifasiszta koalíció lehetséges résztvevőjét, sőt állandóan lebecsülték. Kelet-Euró-
pa sebezhető államait - Csehszlovákiát vagy Lengyelországot - gyakran egyszerű­
en nyűgnek tekintették, és a francia problémák iránti szimpátia hiánya gyakran
rosszhiszeműségről tanúskodott. Németország és Olaszország erejét a rendelkezé­
sükre álló kevés bizonyíték alapján állandóan túlbecsülték, miközben a cselekvő­
képesség hiányát az angol véderő gyengeségének indokaként hozták fel. A White-
hall nézete az európai hatalmi egyensúlyról öncélú és rövidlátó volt. A megbékélési
politika ellenzőit - tehát Churchillt is - rendszeresen cenzúrázták és igyekeztek
semlegesíteni, miközben a kormány azt hirdette, hogy csak követni tudja a közvéle­
ményt, de irányítani nem.122 Még ennyi idő elteltével is kétségesnek tűnik, vajon
helytálló-e az a nézet, hogy a diktatórikus államokkal való szembenézést kerülő
brit kormányzási vágy mögött valóban ilyen kicsinyes és beszűkült hozzáállás
húzódik meg.
A valós gazdasági és stratégiai helyzet vizsgálata arra is rámutat, hogy az 1930-as
évek végére az általános angol helyzet elemzése szerint az alapvető problémákat
nem lehetett pusztán magatartás- vagy miniszterelnök-váltással megoldani. Minél
jobban igyekezett Chamberlain - Hitler folyamatos agressziói és az angol közvéle­
mény felháborodása nyomán - felhagyni a békéltető politikával, annál alapvetőbb
ellentmondások kerültek felszínre. A vezérkari főnökök ragaszkodtak ugyan a
védelmi költségek tetemes növeléséhez, de a kincstár az ilyen költekezést gazdasági
katasztrófának tartotta. Franciaországhoz hasonlóan, 1937-ben már Nagy-Britan­
nia is a bruttó nemzeti termék nagyobb hányadát fordította védelemre, mint
amennyit a többi ország együttesen költött az 1914 előtti válságos években, anélkül
azonban, hogy a biztonsági helyzet jelentősen javult volna; mindez egyszerűen a

300
németek abnormisan felerősödött és mániákusan kierőszakolt fegyverkezési ráfor­
dításainak következménye volt. Az angol védelmi költségek további emelkedését
(az 1937-es bruttó nemzeti termék 5,5%-áról 1938-ban 8,5%-ra, 1939-ben 12,5%-
ra nőtt) ingatag gazdasága természetesen szintén megszenvedte. Amikor már volt
pénz a fegyverkezésre, az angol hadiüzemek alacsony fejlettségi szintje és a képzett
mérnökök hiánya lassította a repülőgép-, harckocsi- és hajógyártást; ezért az
érintett fegyvernemek vezetése még nagyobb mennyiségben rendelt hadianyagot,
acéllemezeket, golyóscsapágyakat és egyéb árukat a semleges országoktól, például
Svédországtól és az Egyesült Államoktól, ezáltal tovább csökkentek a külföldi
devizatartalékok, és veszélybe került a fizetési mérleg. Az ország dollár- és arany­
készlete mindjobban csökkent, így a nemzetközi hitelhelyzet még az eddiginél is
bizonytalanabbá vált. A kincstár így válaszolt az 1939. áprilisi újrafegyverkezési
intézkedésekre: „Ha azt hinnénk, hogy ugyanúgy felkészültünk egy hosszú háború­
ra, mint 1914-ben, akkor homokba dugnánk a fejünket.”123 Kellemetlen az ilyen
megnyilatkozás, ha tekintetbe vesszük, hogy az angol stratégiai tervezők vélemé­
nye szerint egy rövid háborúban nem lenne semmi esélyük, de elhúzódó konfliktus
esetén győzhetnének is.
Hasonlóan komoly gondok kerültek felszínre a háború előestéjén a fegyveres
erőknél is. Nagy-Britannia 1939-ben úgy döntött, hogy ismét formális „kontinen­
tális kötelezettséget” vállal Franciaországgal kapcsolatban, ezzel szinte párhuza­
mos volt az az elhatározás, miszerint haditengerészeti beavatkozások esetén nem
Szingapúr, hanem a Földközi-tenger térségének védelmét részesíti előnyben. Ezzel
megoldódott egy hosszú ideje vajúdó stratégiai probléma, ugyanakkor teljesen
kiszolgáltatták Nagy-Britannia távol-keleti területeit Japán várható agressziós
lépéseinek. Nagy-Britannia 1939 tavaszán Lengyelországnak megtámadtatása ese­
tén azonnali támogatást ígért, ezt követően Görögországnak, Romániának és
Törökországnak adott hasonló garanciákat; ez arra mutatott, hogy a Whitehall
újból felfedezte Kelet-Európa és a Balkán jelentőségét a kontinentális hatalmi
egyensúlyban; az viszont vitathatatlan tény, hogy az angol fegyveres erőknek
komoly német támadás esetén kevés esélyük volt a garantált területek tényleges
megvédésére.
Összegezve: sem Chamberlain 1939 márciusát követő keményebb német politi­
kája, sem 1940. májusi helycseréje Churchill-lel a miniszterelnöki poszton nem
„oldották meg” Nagy-Britannia stratégiai és gazdasági problémáit, mindössze
újrafogalmazták azokat. Egy túlterjeszkedett birodalom számára, amely már ural­
ma vége felé közeledett - ekkor még a világ egynegyedét irányította ugyan, de ipari
és „háborús potenciálja”124 az összes nagyhatalom erejének csak 9-10%-a volt -,
akár a béke, akár a háború hátrányosnak látszott; csakis a rossz és a még rosszabb
között választhatott.125 Az az 1939-es döntés, hogy nem nézik tétlenül Hitler
további agresszióját, kétségtelenül helyes volt. De az angol érdekeket veszélyeztető
európai és távol-keleti hatalmi helyzet olyan kedvezőtlen volt ekkoriban, hogy
elképzelhetetlennek látszott a fasizmus fölötti döntő győzelem a még ekkor semle­
ges nagyhatalmak beavatkozása nélkül.

301
 A kívülálló szuperhatalmak
Korábban megjegyeztük már, hogy az angol és francia döntéshozók legnagyobb
problémája az 1930-as évek diplomáciai és stratégiai viharai között az a bizonyta­
lanság volt, amely a két el nem kötelezett óriás hatalom, Oroszország és az
Egyesült Államok alapállását jellemezte. Érdemes volt-e további erőfeszítéseket
tenni azért, hogy ezt a két országot megnyerjék szövetségesül a fasiszta államok
ellen, ha ugyanakkor ennek fejében lényeges engedményeket kellett tenni Moszk­
vának és Washingtonnak, és ezt a lépést egyidejűleg erős hazai kritika is kisérte?
Melyiket kell jobban csábítani, és mivel? Ha például Oroszország felé közeledné­
nek, ez provokálná vagy elriasztaná a németeket és a japánokat? Berlinnek és
Tokiónak Oroszország és az Egyesült Államok magatartása egyaránt fontos volt
(Rómának már kevésbé): közömbösek maradnak-e ezek a nagyhatalmak, ha
Hitler átrendezi Közép-Európa határait? Hogyan reagálnak Japán további terjesz­
kedésére Kínában vagy az európai országok délkelet-ázsiai birtokai elleni hadmű­
veleteire? Kapnak-e legalább gazdasági segélyt a nyugati demokráciák az Egyesült
Államoktól, mint 1914 és 1917 között? Kielégíthetö-e a Szovjetunió gazdasági és
területi engedményekkel? Végül, de nem utoljára: mennyire volt fontos valójában ez
a két rejtélyes, befelé forduló állam? Milyen erősek voltak valójában? Milyen
mértékben befolyásolhatták a nemzetközi helyzet rendkívüli változásait?
Olyan „zárt” társadalom esetén, mint a Szovjetunió, nehezebb volt válaszolni
ilyen kérdésekre. Az ország ekkori gazdasági növekedése és katonai ereje ma már
tisztán felvázolható. A legszembetűnőbb az volt, hogy Oroszország az 1914- 18-as
konfliktus, valamint a forradalom és a polgárháború miatt nagyon meggyengült,
jobban, mint bármely más nagyhatalomé. Népessége az 1914-es 171 millióról
1921-re 132 millióra csökkent. Lengyelország, Finnország és a balti államok
elvesztésével rendkívül sok ipari üzemet, vasútvonalat és mezőgazdasági bázist is
vesztettek, az elhúzódó polgárháború pedig a maradékok nagy részét is felemész­
tette. Az ipari termelés nagymérvű hanyatlása - 1920-ban az 1913-as színvonal
13%-ára csökkent - mellett egyes kulcsfontosságú nyersanyagok visszaesése még
drasztikusabb volt: „A háború előtti vasércmennyiségnek már csak 1,6%-át, a
nyersvasnak 2,4%-át, az acélnak 4,0%-át, a gyapotnak 5%-át termelték.”126 A
külkereskedelem gyakorlatilag megszűnt, a bruttó terméshozam kisebb volt a
háború előtti szint felénél, az egy főre eső nemzeti jövedelem pedig több mint
60%-os zuhanásával már megközelítette az elviselhetőség szélső határát. Mivel
azonban a hatalmas visszaesést elsősorban az 1917-21-es évek társadalmi és politi­
kai káosza okozta, következésképpen a szovjethatalomnak (vagy bármilyen más
hatalomnak) bizonyos javulást kellett eredményeznie. A háború előtt és alatt
kifejlődött orosz ipar sok gyárat, vasútvonalat és acélüzemet hagyott a bolsevikok­
ra. A vasutak, utak és távíróvonalak alapvető infrastruktúrája már kiépült. Volt
elegendő ipari munkás, akik a polgárháború befejeztével folytathatták a munkát
a gyárakban. A mezőgazdasági termelés régi struktúráját, az élelmiszerek városi
árusítását helyre lehetett állítani, amikor az 1921-es NÉP (új gazdaságpolitika)
bevezetésével Lenin felhagyott a parasztság „kollektivizálásának” sikertelen kísér­

302
leteivel, és engedélyezte az egyéni gazdálkodást. így 1926-ra a mezőgazdasági
termelés elérte a háború előtti szintet, s ezt két évvel később követte az ipari
termelés is. A háború és a forradalom miatt Oroszország tizenhárom év gazdasági
növekedési lehetőségeit veszítette el, de most már készen állt a fellendülésre.
Ez a „fellendülés” azonban nem volt elég gyors - különösen az egyre autokra­
tább Sztálin számára miközben Oroszországnak továbbra is hagyományos
gazdasági gyengeségeivel kellett küszködnie. Miután külföldi befektetések nem
álltak rendelkezésre, a tökét belső forrásokból kellett előteremteni valahogyan,
hogy a nagyarányú iparfejlesztést fedezni tudják, egyszersmind a Szovjetuniót
körülvevő ellenséges közhangulat miatt jelentős fegyveres erő létrehozására is
szükség volt. A tőkéseket és a gazdag középosztályt felszámolták; és 1926-ban az
orosz lakosság 78%-a továbbra is az elmaradott, túlnyomórészt még magánkézben
levő mezőgazdasági szektorban dolgozott, így Sztálin számára a pénzszerzésre és
az iparosodás meggyorsítására csak egyetlen lehetőség maradt: a mezőgazdaság
kollektivizálása, a parasztok kolhozokba kényszerítése, a kulákréteg felszámolása,
a mezőgazdasági termelés állami irányítása, a mezőgazdasági munkások kereseté­
nek alacsony szinten tartása magasabb élelmiszerárak megállapítása mellett. így az
állam drasztikusan a termelők és a fogyasztók közé helyezte magát, és olyan
mértékben vonta el tőlük a pénzt, amit a cári rendszer sohasem mert volna
megtenni. Ezt tovább fokozta a szándékosan gerjesztett infláció, új adók és kötele­
zettségek bevezetése, valamint az a diktatórikus nyomás, hogy a dolgozók állami
kötvények vásárlásával bizonyítsák rendszerhüségüket. Makroökonómiai statisz­
tikák szerint ennek az lett az általános eredménye, hogy az orosz bruttó nemzeti
termék magánfogyasztásra fordított részét (amely más országokban az iparosodási
robbanás következtében 80% körül mozgott) itt az elképesztően alacsony 51-52%-os
szintre nyomták le.127
A szocialista „parancsgazdaság” megteremtésének sajátságos kísérlete két ellen­
tétes, de kiszámítható következménnyel járt. Az első a szovjet mezőgazdasági
termelés katasztrofális visszaesése volt, mivel a kulákok (és a parasztság nagyobb
része) eleinte ellenálltak az erőszakos kollektivizálásnak, később pedig megsemmi­
sítették őket. A háziállatok tömeges kényszervágása - „a lovak száma az 1928-as
33,5 millióról 1935-ben 16,6 millióra csökkent, a szarvasmarháké 70,5 millióról
38,4 millióra”128 - a hús- és gabonatermelés, valamint a már eddig is nyomorúsá­
gos életszínvonal soha nem látott hanyatlását eredményezte, amelyet csak Hrus­
csov idején kezdett úgy-ahogy kiheverni az ország. Készültek csak a vezető réteg
számára hozzáférhető statisztikák, amelyek kimutatták, hogy a nemzeti jövedelem
milyen hányada került vissza később traktorok és villamosítás formájában a
mezőgazdaságba, szemben a kollektivizálás és az új árpolitika révén elvont össze­
gekkel.129 A traktorgyárakat például eleve úgy tervezték, hogy könnyen átalakít­
hassák őket könnyű harckocsik előállítására, míg a parasztokat, sajnos, nem
lehetett ilyen egyszerűen átprogramozni a Wehrmacht megfékezésére. Tagadhatat­
lan volt viszont, hogy - legalábbis ebben az időszakban - összeomlott a szovjet
mezőgazdasági termelés. Az 1933-as éhínség sok milliónyi áldozatot követelt.
Amikor a harmincas évek végén újra felfelé ívelt a termelés, mindezt több százezer

303
traktor, agrármérnökök ezrei és szigorúan kordában tartott kolhozok tömege
támogatta. Emberi mértékkel mérve azonban mindennek hihetetlenül nagy ára
volt.
A második következmény már pozitívabb volt, legalábbis a szovjet gazdasági­
katonai hatalomra nézve. Miután a bruttó nemzeti termék magánfogyasztásra
fordított hányadát a modern történelemben eddig páratlanul alacsony színvonalra
csökkentették - sokkal alacsonyabbra, mint amilyen szintet a nácik Németország­
ban valaha is elképzeltek a Szovjetunió a bruttó nemzeti termék mintegy 25%-át
tudta ipari beruházásokra fordítani, emellett még mindig jelentős összegek marad­
tak az oktatás, a tudomány és a hadsereg céljaira. Az orosz ipari munkásságot a
termelés új feladatainak megfelelően rendkívüli tempóban szervezték át, az 1928—
1940 közötti időszakban a mezőgazdasági dolgozók száma 71 %-ról 51%-ra csök­
kent, az iskolázottság is rendkívül gyorsan emelkedett. Ez létfontosságú volt, mivel
Oroszországot - Németországhoz vagy az Egyesült Államokhoz hasonlítva -
mindig hátráltatta a gyengén képzett és analfabéta munkásság, valamint a felső
vezetéshez és az ipar folyamatos fejlesztéséhez szükséges mérnökök, tudósok és
gyakorlott vezetők csekély száma. A munkások millióit gyári iskolákban vagy
technikumokban képezték, s valamivel később az egyetemi hallgatók száma is
nagymértékben emelkedett, végre volt elég képzett káder az erőteljes fejlődéshez;
a „népgazdaságban” például a diplomás mérnökök száma az 1928-as 47000-ről
1941-re 289000-re emelkedett.130 A szovjet propagandisták diadalmasan hangoz­
tatott adatai részben kétségtelenül túlzottak, s elfedik a gyenge pontokat, de a
fejlesztés tudatos irányítása vitathatatlan. Ugyanígy ténykérdés volt az Urálon túli
hatalmas új erőmüvek, acélüzemek és gyárak létrehozása is, amelyeket nem fenye­
gethettek nyugati vagy japán támadások.
Az ipari termelés és a nemzeti jövedelem ezt követő felfelé ívelése példátlan az
iparosodás történetében. Mivel a korábbi években (például 1914-ben, 1920-ról
nem is szólva) a termelés mennyisége és minősége nagyon alacsony volt, a százalé­
kok összehasonlítása majdnem értelmetlen - bár a 28. táblázat azért mégis megmu­
tatja, hogyan növekedett a Szovjetunió ipari termelése a nagy világválság alatt. Ha
a két ötéves terv időszakát nézzük (1928-1937), láthatjuk, hogy a nemzeti jövede­
lem 24,4 milliárdról 96,3 milliárd rubelra emelkedett, a széntermelés 35,4 millióról
128 millió tonnára, az acéltermelés 4-ről 17,7 millió tonnára, a villamosenergia­
termelés hétszeresére, a szerszámgépek száma több mint hússzorosára, a traktoro­
ké pedig majdnem negyvenszeresére.131 A harmincas évek végére a szovjet ipari
termelés már nemcsak Franciaországot, Japánt és Olaszországot hagyta maga
mögött, hanem valószínűleg Nagy-Britanniát is megelőzte.132
A nagyarányú növekedés mögött azonban még mindig sok volt a fogyatékosság.
Bár az 1930-as évek közepén a mezőgazdasági termelés lassan emelkedni kezdett,
a szovjet mezőgazdaság még a korábbi szintnél is kevésbé tudta ellátni az országot,
nem is szólva az exporthoz szükséges többlettermelésről, a hektáronkénti termés­
hozam pedig elképesztően alacsony volt. A vasútépítési beruházások ellenére a
közlekedési hálózat kezdetleges maradt, és nem tudta kielégíteni az ország növekvő
igényeit. Sok iparág erősen függött a nyugati cégektől és szakértőktől, különösen

304
az amerikaiaktól. A gyárépítések és az ipari folyamatok „gigantizmusa” megnehe­
zítette a gyors termékváltást és az új terméktípusok bevezetését. Elkerülhetetlenek
voltak bizonyos zavarok is, mert egyes iparágak tervezett növekedése nem állt
összhangban a nyersanyagkészletekkel és a rendelkezésre álló képzett munkaerő­
vel. 1937 után a szovjet gazdaság hatalmas fegyverkezési programja elkerülhetetle­
nül kihatott az ipari folyamatokra, és felborította a korábbi terveket. Ehhez
járultak még a nagy tisztogatási akciók. Bármi volt az oka Sztálin saját legjobb
kádereit kiirtó, mániákus-paranoiás akcióinak, gazdasági következményei igen
komolyak voltak: „a köztisztviselőket, az igazgatókat, a technikusokat, a statiszti­
kusokat, sőt a művezetőket is”133 lágerekbe terelték, így az eddiginél is súlyosabbá
vált a képzett munkaerő hiánya. Kétségtelen az is, hogy a terror idején sokan
igyekeztek a szovjet rendszer iránti hűségüket „sztahanovista módon” bizonyítani,
az újítási kedvet, a kísérletezést, az őszinte tényfeltárást és az építő kritikát a légkör
nem tette lehetővé: „A legegyszerűbb volt elkerülni a felelősséget, minden lépéshez
megnyerni a felettesek egyetértését, mechanikusan végrehajtani a parancsokat,
figyelmen kívül hagyva a helyi feltételeket.”134 Ez a fajta magatartás lehetővé tette
az egyén túlélését, de a gazdaság általános fejlődését erősen hátráltatta.
A Szovjetunió háborúban született, és állandóan éreznie kellett potenciális
ellenségei - Lengyelország, Japán, Nagy-Britannia - rejtett fenyegetését, így az
1920-as években az állami költségvetés jelentős hányadát (12—16%-át) fordította
védelmi kiadásokra. Az első ötéves terv kezdetén ez az arány kicsit csökkent, és a
Szovjetunió állandó hadserege is megállapodott mintegy 600000 főnyi létszámnál,
amelyet mögött egy kétszer ekkora, de rosszul felszerelt és gyenge képességű milícia
támogatott. A mandzsúriai válság és Hitler hatalomra jutása gyorsan növelte a
hadsereget: az 1934-es 940000-ről 1935-re 1,3 millióra gyarapodott. Az ötéves
tervek hatására növekedett az ipari termelés és a nemzeti jöved lem, és a Szovjet­
unió igen sok harckocsit és repülőgépet gyártott. A Tuhacsevszkij köréhez tartozó,
haladó gondolkodású tisztek tanulmányozták (ha nem is fogadták el teljes mérték­
ben) Douhet, Fuller, Liddell Hart, Guderian és más nyugati katonai teoretikusok
elgondolásait, és az 1930-as évek elején a Szovjetuniónak már nemcsak erős
harckocsizó hadoszályai, hanem jelentős ejtőernyős osztagai is voltak. A tengeré­
szet továbbra sem képviselt jelentős és hatásos erőt, az 1920-as évek végére viszont
komoly repülőgépipart hoztak létre, amely egy ideig több gépet gyártott évente,
mint a többi hatalom együttvéve (lásd a 29. táblázatot).
A számadatok azonban riasztó gyengeségeket lepleztek. A szovjet „gigantiz-
mus” szükségszerűen a mennyiség túlhangsúlyozásához vezetett. A tervgazdaság
eredményeként az 1930-as évek elején hatalmas mennyiségű repülőgépet és harcko­
csit gyártottak: 1932-ben több mint 3000 harckocsi és 2500 repülőgép készült - ez
sokszorosan felülmúlta a világ bármely más országának teljesítményét. Az állandó
hadsereg 1934 után olyan nagy mértékben növekedett, hogy rendkívül nehéz volt
megfelelően magas képzettségű tiszteket és tiszthelyetteseket találni a modernizált
fegyvernemek irányítására. Nem volt könnyű megszervezni és fenntartani egy
modern hadsereget és légierőt olyan országban, ahol még mindig a parasztság
dominált, és nagyon kevés volt a képzett munkaerő. A széles körű oktatási prog-

305
 29. táblázat A nagyhatalmak repülőgépgyártása 1932—1939 között155

Ország 1932 1933 1934 1935 1936 1937 1938 1939

Franciaország ( 600) ( 600) ( 600) ns 890 743 1382 3163

Németország 36 368 1968 3183 5112 5606 5235 8295
Olaszország ( 500) ( 500) ( 750) (1000) (1000) (1500) 1850 ( 2000)
Japán 691 766 688 952 1181 1511 3201 4467
Nagy-Britannia 445 633 740 1140 1877 2153 2827 7940
Egyesült Államok 593 466 437 459 1141 949 1800 2195
Szovjetunió 2595 2595 2595 3578 3578 3578 7500 10382

ram ellenére a harmincas években a Szovjetunió leggyengébb pontja még mindig

a munkások és katonák többségét jellemző alacsony képzettségi szint volt. Fran­
ciaországhoz hasonlóan rengeteget invesztáltak a korai harmincas évek repülőgép-
és harckocsitípusaiba. A spanyol polgárháborúban derültek ki ezeknek az első
generációs harceszközöknek a korlátái (kis sebesség, rossz manőverezés, csekély
hatótávolság és gyenge ütőképesség), így rövidesen megindult a hajsza a gyorsabb
repülőgépek és erősebb harckocsik gyártására. A szovjet hadiipar azonban - akár
egy hatalmas, lomha tengeri hajó - nem tudott elég gyorsan irányt változtatni. A
már meglevő típusok gyártását nem állították le, hiszen az új modelleket még csak
ekkor építgették és tesztelték. (Említésre méltó, hogy „az 1941 júniusában meglevő
24000 szovjet harckocsi közül csak 967 érte el vagy múlta felül az akkori német
tankok színvonalát”.)136 És ekkor újabb „tisztogatások” következtek. A Vörös
Hadsereg „lefejezése” a tábornokok 90, az ezredesek 80%-át sújtotta. Sztálin
gyanakvó ámokfutása nemcsak a kiképzett tisztikar jelentős részét pusztította el,
hanem súlyosan kihatott a fegyveres erők egészére is. Kivégezték Tuhacsevszkijt és
a „modernizáció” támogatóit, és eltávolították mindazokat, akik a német és angol
harcászati elméleteket tanulmányozták. A tisztogatások után olyan politikailag
megbízható, de műveletlen vezetők kerültek a hadsereg élére, mint Vorosilov.
Szélnek eresztettek hét gépesített hadosztályt, azzal az indokkal, hogy a spanyol
polgárháború tanúsága szerint a harckocsizó alakulatokat a harctéren nem lehet
támadó hadműveletekre felhasználni, s ezért a tankokat el kell osztani a lövészzász­
lóaljak között, hogy a gyalogság manővereit támogassák. Hasonló bölcsességgel
döntöttek arról is, hogy a TB-3-as stratégiai bombázók nem felelnek meg a
Szovjetunió céljainak.
A légierő nagy része elavult, a páncélosegységeket feloszlatták, és a tisztogatások
hatására a kritikátlan vakfegyelem uralkodott a hadseregben, így az 1930-as évek
végén a Szovjetunió sokkal gyengébb volt, mint öt vagy tíz évvel korábban,
miközben Németország és Japán mindjobban fokozta haditermelését, amivel ará­
nyosan nőtt agresszivitásuk is. Az 1937 utáni ötéves terv hatalmas fegyverkezési
programja már hasonló, sőt néhol - például a repülőgépgyártásban - nagyobb volt

306
Németországénál. De amíg a program eredményeként nem nőtt a hadsereg létszá­
ma és felszereltségi színvonala, addig Sztálin úgy érezte, hogy a Szovjetunió az
1919-1920-as évekhez hasonlóan fenyegető „veszélyzónában” van. Ezek a körül­
mények magyarázzák a szovjet diplomáciában az 1930-as években bekövetkező
változásokat. Sztálin egyaránt aggódott a mandzsúriai japán agresszió, valamint a
hitleri Németország miatt, és szembe kellett néznie egy olyan kétfrontos háború
lehetőségével, amelyben a hadszíntereket esetleg több ezer kilométer választja el
egymástól (ugyanez a stratégiai probléma az angol döntéshozókat is nyugtalanítot­
ta). Változott a nyugati diplomáciai taktika is, így a Szovjetunió 1934-ben csatla­
kozott a Népszövetséghez, és 1935-ben szerződéseket kötött Franciaországgal és
Csehszlovákiával, de mindez nem növelte a kollektív biztonságot. Lengyelország­
gal kapcsolatos szerződés hiányában a Szovjetunió keveset tehetett akár Francia­
ország, akár Csehszlovákia megsegítésére - és viszont. Az angolok nem támogat­
tak egy Németország ellen irányuló „népfrontot”, ez magyarázza Sztálin óvatossá­
gát a spanyol polgárháború alatt: egy győztes szocialista köztársaság Spanyolor­
szágban jobbra tolhatja Nagy-Britanniát és Franciaországot, míg a Szovjetuniót
nyílt konfliktusba keverheti Franco támogatóival, Olaszországgal és Németország­
gal.
1938-39-re Sztálin szemében a külső helyzet még az eddigieknél is fenyegetőbb­
nek tűnhetett (ez pedig még ostobábbá és felfoghatatlanabbá teszi a tisztogatáso­
kat). A müncheni egyezmény, úgy látszott, nemcsak Hitler kelet-közép-európai
ambícióit erősítette meg, de azt is világossá tette, hogy a nyugat nem készült fel a
németek elleni küzdelemre, sőt talán még keletebbre szeretné irányítani Németor­
szág érdekszféráját. Ebben a két évben jelentős határincidensek voltak a Távol-
Keleten a szovjet és a japán hadsereg között (ezért az oroszoknak komoly erősítést
kellett küldeniük Szibériába), nem volt meglepő, hogy Sztálin is a „megbékélés”
politikáját választotta Berlinnel kapcsolatban, még ha ez azt jelentette is, hogy
ideológiai ellenfelével kell egyezkednie. Tekintettel a Szovjetunió kelet-európai
politikai törekvéseire, Moszkvának sokkal kevesebb fenntartása volt e térség
független államainak felosztásával kapcsolatban, feltéve, hogy ö is jelentős zsák­
mányhoz jut. Az 1939. augusztusi meglepetésszerü német- szovjet paktum biztosí­
tott egy ütközözónát a Szovjetunió nyugati határán, s időt adott az újrafegyverke­
zésre, amíg a nyugat Lengyelország megtámadásának következtében háborúba
lépett Németországgal. Churchill kifejezését használva, sokkal jobb volt a kroko­
dilt morzsákkal etetni, mint hagyni, hogy felfaljon.137
Nagyon nehéz reálisan felbecsülni a szovjet erőviszonyokat az 1930-as évek
végén, kiváltképp mivel a „háborús potenciált” felmérő statisztikák138 nem tükrö­
zik sem a belső morális állapotokat, sem a fegyveres erők minőségét, sem pedig a
földrajzi helyzetet. A Vörös Hadsereg már nyilvánvalóan nem volt az a „fejlett
felszerelésű, különlegesen kemény harcosokból álló, félelmetes modern erő”, ami­
lyennek Mackintosh 1936-ban leírta.139 Az 1939-1940-es Finnország elleni „téli
háború” látszólag ezt a hirtelen hanyatlást bizonyította, azonban a japánok elleni
1939-es nomonhani összecsapások okosan vezetett, modern haderőről tanúskod­
tak.140 Az is érthető, hogy Sztálin megrémült a német hadsereg 1940-es lehengerlő

307
villámháborús győzelmeitől, és egyre kevésbé kívánt háborúba keveredni Hitlerrel.
A másik nagy gond az volt, hogy nem tudták, hol támadnak majd keleten a
japánok. Nem tekintették ugyan túlságosan félelmetes ellenfélnek, de a hatalmas
Szibéria védelme nagyon nehéz feladat volt, és az erre fordított erőfeszítés tovább
gyengíthette volna a Szovjetuniót a német fenyegetéssel szemben. Jól illusztrálta az
ingatag stratégiai helyzetet Zsukov páncéloshadosztályának hirtelen visszahívása,
hogy csatlakozzon a kelet-lengyelországi megszálló csapatokhoz 1939 szeptembe­
rében, miután keleten fegyverszünetet kötöttek a japánokkal.141 Erre az időre a
Vörös Hadsereg veszteségeit már kapkodva helyrehozták, létszámát felemelték
(1941-ben 4 320000 főre), a szovjet gazdaságot teljes mértékben a haditermelésre
összpontosították, hatalmas új gyárakat építettek Közép-Oroszországban, és új
repülőgépekkel és harckocsikkal (köztük a félelmetes T-34-essel) kísérleteztek. A
védelmi költségek 1937-ben a költségvetés 16,5%-át tették ki, de 1940-re 32,6%-ra
emelkedtek.142 így a korszak legtöbb nagyhatalmához hasonlóan a Szovjetunió­
nak az idővel is versenyeznie kellett. Sztálinnak most jobban kellett buzdítania
honfitársait, mint 1931-ben, hogy zárkózzanak fel minél hamarabb a Nyugat mellé
a termelésben. „A lassulás a lemaradást jelentené. És aki lemarad, azt megve­
rik. .A cárok Oroszországa „folyamatos vereségeket” szenvedett, mivel ipari
termelékenységben és katonai erőben lemaradt.143 A szovjet rendszer a cároknál
autokratább és kegyetlenebb vezetője alatt kellett végrehajtani a gyors felzárkó­
zást. Azt azonban lehetetlen volt megjósolni, vajon Hitler megengedi-e majd ezt.
A két világháború közötti években az Egyesült Államok ereje érdekes módon
fordított arányban állt mind a Szovjetunió, mind Németország potenciáljával. Ez
azt jelenti, hogy az USA aránytalanul erős volt az 1920-as években, míg a válságos
30-as években minden nagyhatalomnál jobban visszaesett, s csak ez időszak legvé­
gén tért magához, akkor is csak részben. Húszas évekbeli kiemelkedésének okait
már előbb megvilágítottuk. Japánon kívül az Egyesült Államok volt az egyetlen
jelentős ország, amely hasznot húzott az első világháborúból. A legerősebb pénz­
ügyi és hitelező országgá vált, gyáripara és élelmiszer-termelése már korábban is
világelső volt. A nagyhatalmak között ő rendelkezett a legnagyobb aranytartalék­
kal. Hazai piaca rendkívül széles volt, a mamutcégek és az elosztási hálózatok nagy
hatékonysággal működhettek, különösen a virágzó autóiparban. A magas életszín­
vonal és a könnyen hozzáférhető finánctőke jótékonyan kapcsolódott össze, és
ösztönözte a további komoly befektetéseket a gyáriparban, mivel a fogyasztói
kereslet jóformán minden megtermelt árut fel tudott szívni. 1929-ben az Egyesült
Államok 4,5 millió motoros jármüvet gyártott, míg Franciaországban 211000,
Nagy-Britanniában 182000 és Németországban 117000 készült.144 Aligha megle­
pő, hogy fantasztikus mértékben felszökött a nyersanyagimport, hogy az ipari
robbanást ki tudja elégíteni; de az autók, mezőgazdasági gépek, irodafelszerelések
és egyéb cikkek exportja szintén felfelé ívelt az 1920-as évek folyamán, s ezt a
folyamatot a tengerentúli amerikai befektetések gyors növekedése is segítette.145
Ha jól ismerjük is ezeket az adatokat, mégis megdöbbentő, hogy azokban az
években az Egyesült Államoknak „magasabb volt a termelése, mint a másik hat
nagyhatalomé együttvéve”, és „lenyűgöző gazdasági erejét az is aláhúzta, hogy az

308
egy főre eső termék bruttó értéke majdnem kétszer olyan magas volt, mint Nagy-
Britanniában vagy Németországban, és több mint tíz-tizenegyszer nagyobb, mint
a Szovjetunióban vagy Olaszországban”.146
A fent idézett sorok szerzője nyomban hozzáfűzi azt is, hogy „az Egyesült
Államok politikai befolyása a világban nem állt arányban kivételes ipari erejé­
vel”,147 de ez nem volt túlzottan fontos az 1920-as években. Az amerikaiak
határozottan elutasították a világpolitikai vezető szerepet, az ezzel együtt járó
elkerülhetetlen diplomáciai és katonai bonyodalmakkal. Ha más államok nem
károsították az amerikai kereskedelmi érdekeket, kevés okuk volt a nemzetközi
eseményekbe való bekapcsolódásra, különösen a Kelet-Európábán vagy Észak-
Afrikában felmerülő bonyodalmakba. Az amerikai export és import abszolút
növekedése ellenére ezek az ágazatok nem voltak jelentősek a gazdasági életben,
egyszerűen azért, mert az ország önellátó volt; „az exportált ipari termékek aránya
az össztermeléshez képest az 1914-es 10%-ról 1929-re 8% alá süllyedt”, és a bruttó
nemzeti termék részét képező közvetlen külföldi befektetések értéke változatlan
maradt.148 így érthetjük meg, hogy a világpiaci eszme elvi elfogadása ellenére az
amerikai gazdaságpolitika sokkal érzékenyebb volt a hazai igényekre. Bizonyos
nyersanyagok kivételével az amerikai jólét biztosítása szempontjából a külvilág
nem volt fontos. Az 1919 utáni évtized nemzetközi eseményei nem utaltak arra,
hogy az amerikai érdekeket jelentősebb veszély fenyegetné: az európaiak még
mindig vitáztak, de már kevésbé, mint az 1920-as évek elején; a Szovjetunió
elszigetelődött, Japán pedig csendes volt. A tengerészeti versengést korlátozták a
washingtoni egyezmények. Ilyen körülmények között az Egyesült Államok nagyon
jelentősen csökkenthétté szárazföldi hadseregét (körülbelül 140000 sorkatonára),
bár egyidejűleg hozzákezdtek egy viszonylag nagy és modern légierő felállításához,
s lehetővé vált, hogy a tengerészet további anyahajókat és nehézcirkálókat építtes­
sen.149 A tábornokok és a tengernagyok természetesen panaszkodtak, hogy nem
kapnak elegendő támogatást a Kongresszustól, miközben a nemzetbiztonságra
káros intézkedéseket foganatosítottak (ilyen volt például Stimson 1929-es döntése,
amely megszüntette a katonai rejtjelmegfejtő szolgálatot, azon az alapon, hogy
„úriemberek nem olvassák el egymás postáját”),150 a tény mégis tény maradt: az
Egyesült Államok ebben az évtizedben közepes haderővel is gazdasági óriás tudott
maradni. Talán e nyugodt korszak jellegzetességének tudható be, hogy az USA
még mindig nem rendelkezett olyan felső polgári-katonai testülettel, amely az
angol birodalmi védelmi bizottsághoz vagy később az amerikai nemzetvédelmi
tanácshoz hasonlóan megtárgyalhatta volna a stratégiai kérdéseket. Mi szükség
lett volna azonban ilyesmire, amikor az amerikai emberek határozottan elutasítot­
ták a háború gondolatát?
Az Egyesült Államok vezető szerepéről az 1929-es világválság előidézésében már
előzőleg beszéltünk.151 Lényegesebb, hogy a válságot kísérő depresszió és vámhá­
ború súlyosabban hatott az Egyesült Államokra, mint bármelyik más fejlett gazda­
ságra. Ez részben az amerikai kapitalizmus változékonyságának volt köszönhető,
de hatott rá az 1930-as Smoot-Hawley-féle elhibázott protekcionista vámtörvény
is. Bár az amerikai farmerek és az ipari lobbyk panaszkodtak az igazságtalan

309
külföldi verseny miatt, az ország ipari és mezőgazdasági termelékenysége mégis
olyan magas volt - ezt jelezte az export többlete az importtal szemben hogy a
világ kereskedelmi rendjének felbomlása jobban ártott volna az amerikai exportő­
röknek, mint bárki másnak. „Az ország bruttó nemzeti terméke az 1929-es 98,4
milliárd dollárról három év alatt alig a felére zuhant. 1933-ban a gyártott termékek
értéke kevesebb mint egynegyede volt az 1929-esnek. Közel tizenötmillió munkás
veszítette el állását, s mindenféle támogatás nélkül maradt... Ugyanezen időszak
alatt az amerikai export 5,24 milliárd dollárra csökkent, ami 69%-os esést je­
lent.”152 Amíg más országok protekcionista kereskedelmi tömbökbe menekültek,
azok az amerikai iparágak, amelyek erősen az exportra támaszkodtak, tönkremen­
tek. „A búzaexport, amely tíz évvel korábban elérte a 200 millió dollárt, 1932-ben
5 millióra esett vissza. Az autóexport az 1929-es 541 millió dollárról 1932-ben 76
millióra csökkent.”153 A világkereskedelem általánosságban összeomlott, de a
külkereskedelem USA-ra eső hányada még gyorsabban zsugorodott, az 1929-es
13,8%-ról 1932-ben kevesebb mint 10%-ra. Amíg egyes nagyhatalmak gazdasága
az 1930-as évek közepére és végére folyamatosan erősödött, az Egyesült Államok
1937-ben újabb súlyos válságot élt át, amely az előző öt év eredményeinek java
részét megsemmisítette. Az úgynevezett „feldarabolt világgazdaságinak154 kö­
szönhetően - mivel a világ országai olyan kereskedelmi tömbökbe tömörültek,
amelyek sokkal zártabbak voltak, mint az 1920-as években - a második amerikai
válság nem okozott súlyos károkat a többi országnak. A végeredmény az volt,
hogy a müncheni válság évében az USA részesedése a világ ipari termeléséből
alacsonyabb volt, mint 1910 óta bármikor (lásd a 30. táblázatot).
A súlyos visszaesés és a bruttó nemzeti jövedelem külkereskedelmi hányadának
csökkenése miatt az amerikai politika Hoover és különösen Roosevelt idején
mindjobban befelé fordult. Az elszigetelődési politika erős befolyása mellett
Rooseveltnek nyomasztó hazai problémái is voltak, így aligha lehetett elvárni,
hogy az elnök minden figyelmét a nemzetközi ügyekre összpontosítsa, amit pedig

30. táblázat A világ ipari termelésének megoszlása

1929-1938 között155
(százalékban)

Ország 1929 1932 1937 1938

Egyesült Államok 43,3 31,8 35,1 28,7

Szovjetunió 5,0 11,5 14,1 17,6
Németország 11,1 10,6 11,4 13,2
Nagy-Britannia 9,4 10,9 9,4 9,2
Franciaország 6,6 6,9 4,5 4,5
Japán 2,5 3,5 3,5 3,8
Olaszország 3,3 3,1 2,7 2,9

310
Cordell Hull és a Külügyminisztérium elvárt volna tőle. Viszont az Egyesült
Államoknak továbbra is központi szerepe maradt a világgazdaságban, így nem
teljesen alaptalan az a bírálat, hogy a „hazai felemelkedéssel volt elfoglalva”,
valamint „az azonnali cselekvést és az eredmények realizálását kívánja, és olyan
nemzeti politikát akar kialakítani, amely nemigen törődik az amerikai programok
más országokra gyakorolt hatásával”.156 1 934-ben befagyasztották a fizetésképte­
len külföldi kormányoknak folyósított kölcsönöket, 1935-ben háború esetére fegy­
verembargót hirdettek, később megtiltották, hogy hadviselő hatalmaknak köl­
csönt adjanak. Ezek a lépések még óvatosabbá tették az angolokat és a franciákat
a fasiszta államokkal való esetleges összetűzéssel kapcsolatban. Az USA 1935-ben
elítélte Olaszország magatartását és lépéseit, ugyanakkor az angolok legnagyobb
megdöbbenésére komoly mértékben növelték a Mussolini-rezsim amerikai petróle­
umellátását. A Németország és Japán agresszivitására válaszul bevezetett különbö­
ző kereskedelmi korlátozások csak „arra szolgáltak, hogy mindkettőt ellenséggé
tették, anélkül, hogy jelentős segítséget nyújtottak volna ellenfeleiknek. Roosevelt
gazdasági diplomáciája ellenségeket teremtett, anélkül, hogy barátokat nyert vol­
na, vagy támogatta volna leendő szövetségeseit.”157 A legsúlyosabb következmény
- bár itt megoszlott a felelősség - az a kölcsönös gyanakvás volt, amely éppen
akkor vált érezhetővé a Whitehall és Washington között, amikor a diktatórikus
államok kihívása kézzelfoghatóvá vált.158
1937-1938-ban azonban már Roosevelt is aggódott a fasiszta fenyegetés miatt,
bár az amerikai közvélemény és a gazdasági nehézségek nem tették számára
lehetővé a kezdeményezést. Berlinbe és Tokióba intézett üzenetei egyre keményed-
tek, Nagy-Britanniába és Franciaországba küldött biztatásai valamivel melegebb
hangúak voltak (még akkor is, ha mindez jóformán semmilyen segítséget nem
jelentett a két demokrácia számára). 1938-ra az együttes japán-német kihívással
kapcsolatban megkezdődtek a titkos angol-amerikai tengerészeti tárgyalások. Az
elnök „vesztegzár”-nyilatkozata már sejtetni engedte, hogy gazdasági megkülön­
böztetést kíván bevezetni a diktatórikus államokkal szemben. Emellett Roosevelt
már síkraszállt a védelmi költségek nagyarányú növeléséért. Ahogyan a 26. táblá­
zat adatai mutatják, az Egyesült Államok még 1938-ban is kevesebbet költött a
fegyverkezésre, mint Nagy-Britannia vagy Japán, és csak töredékét Németország
és a Szovjetunió kiadásainak. Mindazonáltal 1937 és 1938 között a repülőgépgyár­
tás gyakorlatilag megkétszereződött, és a Kongresszus jóváhagyta a „tengerészet
mindenek felett” törvényt, amely a flotta nagyarányú bővítését tette lehetővé.
Ekkoriban már a B-17-es bombázó prototípusát tesztelték, a tengerészgyalogság
is gyakorolta már a kétéltű hadműveletek gyakorlatát, a szárazföldi hadsereg pedig
(jóllehet még egyetlen korszerű harckocsival sem rendelkezett) a páncélostevékeny­
ség kérdéseivel és a nagy tömegek mozgósításának problémáival küszködött.159
Amikor Európában kitört a háború, még egyik fegyvernem sem volt felkészülve,
de a modem haditechnika követelményeihez mérve jobb állapotban voltak, mint
1914-ben.
Még az újrafegyverkezés sem zavarta az Egyesült Államok gazdaságát. A késői
1930-as években az amerikai gazdaság kihasználtsági foka igen alacsony volt.

311
1939-ben tízmillió körül mozgott a munkanélküliség, mégis az egy munkaórára eső
hatékonyságot nagyon növelte a futószalagokba, a villanymotorokba és a korsze­
rűbb vezetéstechnikába történt befektetés, bár mindebből kevés tükröződött az
abszolút termelési adatokban. A pangó keresletet az 1937-38-as recesszió nem
lendítette fel, a különböző New Deal-sémák nem tudták a gazdaságot serkenteni
és a fölösleges termelési kapacitást kihasználni. 1938-ban például az Egyesült
Államok 26,4 millió tonna acélt termelt Németország 20,7, a Szovjetunió 16,5 és
Japán 6,0 millió tonnájához képest; e három utóbbi országban azonban az acélipar
teljes kapacitással működött, míg az amerikai acélüzemek kétharmadának nem volt
munkája. Ezt a kihasználatlan kapacitást, mint később kiderült, az újrafegyverke-
zési programok hamarosan megváltoztatták.160 1940-ben engedélyezték a hadiflot­
ta kapacitásának megduplázását, a légierő 7800 harci repülőgép beszerzését tervez­
te, és egy közel 1 milliós létszámú szárazföldi erőt akartak létrehozni - mindez
hatással volt arra a gazdaságra, amelynek az olasz, a francia és az angol gazdaság­
tól eltérően nem voltak súlyos szerkezeti gondjai, mindössze kihasználatlan volt a
nagy válság következtében. Mivel az Egyesült Államok hatalmas szabad kapaci­
tással rendelkezett, míg a többi gazdaság túlhajszolta magát, a várható háború
kimenetelének megértéséhez talán nem az 1938-as acél- vagy ipari termelés adatait
mutató statisztikák, hanem a nemzeti jövedelmet (31. táblázat) és a „háborús
potenciált” (32. táblázat) mutató számok lehetnek érdekesek. Ezek az adatok arra
emlékeztetnek, hogy bár a nagy válság alatt az Egyesült Államok aránytalanul
sokat szenvedett, mégis (Jamamoto admirális szerint) szunnyadó óriás maradt.
Az óriás 1938 és különösen 1940 utáni felébredése megerősíti, milyen létfontos­
ságú volt az időzítés kérdése a korszak fegyverkezési versenyében és stratégiai
számításaiban. Nagy-Britanniához és a Szovjetunióhoz hasonlóan az Egyesült
Államok megkezdte a felzárkózást ebben a fegyverkezési versenyben, amelyet a
fasiszta államok korábbi és erős védelmi költekezése indított el. A statisztikák

31. táblázat A nagyhatalmak 1937-es nemzeti jövedelme

és a védelmi ráfordítások aránya161

Nemzeti jövedelem Védelmi ráfordítások

Ország
(milliárd dollárban ) (százalékban)

Egyesült Államok 68 1,5

Nagy-Britannia 22 5,7
Franciaország 10 9,1
Németország 17 23,5
Olaszország 6 14,5
Szovjetunió 19 26,4
Japán 4 28,2

312
 32. táblázat A nagyhatalmak háborús potenciálja
1937-ben162

Ország Százalék

Egyesült Államok 41,7%

Németország 14,4%
Szovjetunió 14,0%
Nagy-Britannia 10,2%
Franciaország 4,2%
Japán 3,5%
Olaszország 2,5%
(a hét ország együtt 90,5%)

megmutatják, hogy az USA bármely más országnál többet tudott erre a célra
költeni, ha a hazai politikai légkör is úgy akarta. Az Egyesült Államok védelmi
kiadásai még 1939-ben is csupán 11,7%-át tették ki a teljes költségvetésnek, a
bruttó nemzeti terméknek pedig pusztán 1,6%-át163 - s ezek a százalékok nagyság­
rendekkel alacsonyabbak bármely más nagyhatalom hasonló adatainál.
Ha az amerikai védelmi költségek megközelítenék a fasiszta államok fegyverekre
költött százalékát a bruttó nemzeti termékhez viszonyítva, az Egyesült Államok
automatikusan a világ leghatalmasabb katonai erejévé válna. Minden jel arra
mutat, hogy Berlin és Tokió jól tudta, hogy az USA ilyen irányú fejlődése erősen
korlátozná a terjeszkedés lehetőségeit. Tovább bonyolítja a helyzetet Hitler eseté­
ben, hogy gyűlölte az Egyesült Államokat. Elkorcsosult, kevert fajú hatalomnak
tartotta ezt az országot, viszont azt is felismerte, hogy ha hódításait csak az 1940-es
évek közepén folytatná, a katonai egyensúly akkor már döntően az angol-francia-
amerikai tábor javára billen.164 A japánok komolyabban vették az Egyesült Álla­
mokat, így számításaik is pontosabbak voltak: tengerészeti vezetőik szerint addig,
amíg 1941 végén a japán tengeri haderő elérné az amerikai flotta 70%-át, „1942-
ben ez 65%-ra, 1943-ban 50%-ra és 1944-ben a szinte katasztrofális 30%-ra
csökkenne”.165 Németországhoz hasonlóan Japánnak is komoly stratégiai okai
voltak a minél gyorsabb cselekvésre, ha el akarta kerülni a közepes országok
várható sorsát egy olyan világban, amelyre egyre inkább a szuperhatalmak vetik
rá árnyékokat.

A kiteljesedő válság, 1931-1942

Ha az egyes nagyhatalmak viszonylagos erősségeit és gyengéit teljességükben
szemléljük, és belehelyezzük őket a kor gazdasági és technológiai rendszerébe,
érthetőbbé válik az 1930-as évek nemzetközi diplomáciai irányvonala. Ez nem

313
jelenti azt, hogy a különböző válságok helyi gyökerei - akár Mukdenben, Abesszí­
niában vagy a Szudéta-vidéken - teljesen lényegtelenek voltak, vagy a nagyhatal­
mak harmonikus együttélése esetén nem adódtak volna nemzetközi problémák. Az
azonban világosan látható, hogy a regionális válságok kirobbanásakor a vezető
fővárosok államférfiai kénytelenek voltak ezeket az eseményeket a tágabb diplo­
máciai színtér s talán még inkább a nyomasztó hazai problémák fényében szemlél­
ni. Az 1931-es mandzsúriai ügy s az ezzel együtt ható sterlingválság, illetve a
második munkáspárti kormány összeomlása után így nyilatkozott MacDonald
angol miniszterelnök kollégájának, Baldwinnak:

Mindnyájunk figyelmét annyira elterelték a napi gondok, hogy sohasem volt

lehetőségünk a teljes helyzet áttekintésére és az ezzel kapcsolatos politika
kialakítására, ehelyett csak tárgyalásról tárgyalásra éltünk.166

Mindez jól mutatja, hogy a politikusok gondjai mennyivel inkább azor.naliak és

gyakorlatiak, mintsem hosszú távúak és stratégiaiak voltak. De még az angol
kormány magához térése után sem látható semmi jele annak, hogy Japán man­
dzsúriai hódításának fényében változásokat fontolgatott volna elővigyázatos poli­
tikájában. Az angol vezetők tudatában voltak a hazai gazdasági gondok megoldá­
sának sürgető szükségességével, ismerték a közvélemény szűnni nem akaró ellen­
szenvét a távol-keleti beavatkozással kapcsolatban, látták, hogy a domíniumok
békét akarnak, és azt is tudták, hogy a birodalom védelme éppen abban a térségben
a leggyengébb, ahol a japánok stratégiai előnyökkel rendelkeznek. Sok olyan angol
akadt, aki egyetértett Tokió döntéseivel a kínai nacionalistákkal kapcsolatos
bánásmódot illetően, de még többen voltak, akik továbbra is jó kapcsolatokat
kívántak fenntartani Japánnal. A további japán agressziók hatására a szimpatizán­
sok érzelmei is megváltoztak, a Whitehallt csak olyan tényezők késztethették volna
határozottabb cselekvésre, amelyek a Népszövetség és/vagy más nagyhatalmak
együttműködését biztosították volna.
A Népszövetség azonban - tiszteletre méltó elvei ellenére - semmilyen hatékony
eszközzel nem rendelkezett a mandzsúriai japán agresszió megakadályozására
vezető tagjainak katonai erején kívül. így egy vizsgálóbizottság (a Lytton-bizott-
ság) kijelölése csupán elodázta a nagyhatalmak fellépését, miközben Japán folytat­
ta hódításait. A jelentősebb államok közül Olaszországnak nem voltak valódi
érdekeltségei a Távol-Keleten. Németország - kínai kereskedelmi és katonai kap­
csolatai ellenére - inkább kényelmesen azt szemlélte, vajon Japán „revizionizmu-
sa” kínál-e hasznosítható európai precedenst. A Szovjetunió valóban aggódott
ugyan a japán agresszió miatt, mégsem volt valószínű, hogy a nagyhatalmakkal
partnerként fog együttműködni, ugyanakkor azt sem akarta, hogy azok egyedül
előtérbe tolják. A franciáknak sok volt a gondjuk. Mindenekelőtt el akartak
kerülni minden kísérletet a fennálló határrendszer megváltoztatására és a Népszö­
vetség határozatainak semmibe vételére; másfelől egyre jobban aggódtak a német
újrafegyverkezés és az európai status quo fenntartása miatt, és felháborította őket
minden olyan távol-keleti bonyodalom lehetősége, amely elterelhetné a figyelmet,

314
esetleg a katonai erőket is, a német problémától. Párizs a nyilvánosság előtt
keményen kiállt a Népszövetség elvei mellett, ugyanakkor privát közvetítők útján
tudatta Tokióval, hogy egyetért Kínával kapcsolatos problémáival.167 Az Egyesült
Államok kormánya viszont - legalábbis Stimson külügyminiszter véleménye sze­
rint - semmiképpen sem helyeselte Japán tevékenységét, mert az veszélyeztette a
világ nyitottságának elvét, amely rendkívül fontos volt az amerikai életmód fenn­
tartására. Stimson magasztos elveken nyugvó negatív ítélete nem vonzotta sem
Hoovert, aki félt az esetleges bonyodalmaktól, sem az angol kormányt, amely az
alakítgatásokat jobban szerette a keresztes háborúknál. Az eredmény egy Stim-
son-Hoover vita, valamint - és ez a lényegesebb - a Washington és London közötti
öröklődő bizalmatlanság lett. Nyomasztó és meggyőző példája mindez annak,
amit egy tudós a „külpolitika korlátainak”168 nevezett.
Kevesebb a jelentősége annak, vajon az 1931-es mandzsúriai katonai akciót169
a japán kormány tudta nélkül hajtották végre vagy sem, a hadművelet végül is
sikeres volt, és továbbterjedt anélkül, hogy a Nyugat bármit is tehetett volna ellene.
Véglegesen bebizonyosodott, hogy a Népszövetség képtelen megakadályozni az
agressziókat, és a három nagy nyugati demokrácia nem tud összehangoltan csele­
kedni. Ez nyilvánvalóvá vált abban a korabeli genfi vitában is, ahol a szárazföldi
és légi leszerelésről tárgyaltak: az Egyesült Államok természetesen nem volt jelen,
de angol-francia nézeteltérések támadtak a német „egyenlöségi” követeléssel kap­
csolatban. A franciák aggodalmainak enyhítésére kért garanciákat az angolok
elodázták, ami lehetővé tette, hogy Hitler képviselői kivonuljanak a tárgyalások­
ról, és a megtorlás félelme nélkül semmisnek nyilvánítsák a már létező szerződése­
ket.170
1933-ban a német fenyegetés kiújulása további feszültséget eredményezett az
angol-francia-amerikai diplomáciai együttműködésben, éppen akkor, amikor ösz-
szeomlott a Világgazdasági Konferencia, és a három nagy demokrácia saját keres­
kedelmi és valutatömbök kialakításán dolgozott. Bár Németország közvetlenebb
veszélyt jelentett Franciaország számára, mégis Nagy-Britannia érezte úgy, hogy
lényegesen megsértették manőverezési szabadságát. 1934-re mind a kormány,
mind a védelmi bizottság belátta, hogy bár a japán fenyegetés égetőbbnek látszik,
mégis Németország jelenti az igazi veszélyt. Miután arra nem volt lehetőség, hogy
mindkét lehetséges ellenféllel szemben azonos erővel lépjenek fel, legalább az
egyikkel békülékeny politikát kellett folytatni. Bizonyos körök a japán kapcsola­
tok javítását szorgalmazták a németekkel való szembenállás erősítésének érdeké­
ben, a külügyminisztérium viszont azzal érvelt, hogy egy távol-keleti angol-japán
egyezség megrontaná London amúgy is törékeny kapcsolatait az Egyesült Álla­
mokkal. Ugyanakkor a keleti angol pozíciók erősítését támogató birodalmi és
tengerészeti körök figyelmét arra is felhívták, hogy komolyan kell venni Franciaor­
szág német revizionizmussal kapcsolatos aggályait, és 1935 után már életveszélyes
figyelmen kívül hagyni a Luftwaffe növekvő fenyegetését. Az évtized további
részében a Whitehall döntéshozói azt a stratégiai dilemmát próbálták megoldani,
hogy a lehetséges ellenfelekkel ne a Föld két távol eső régiójában kelljen felvenni
a harcot.171

315
tengely lehetséges szövetségesből kiszámíthatatlan és fenyegető ellenféllé tette
Olaszországot. Belgium semlegességbe való visszavonulása megzavarta Franciaor­
szág északi határvédelmi terveit, és a költségek miatt arra sem volt mód, hogy a
Maginot-vonal meghosszabbításával tömjék be az így támadt rést. A spanyol
polgárháború még azt a lehetőséget is előrevetítette, hogy Franciaország hátában
egy fasiszta tengelypárti állam alakul. Kelet-Európábán Jugoszlávia Olaszország­
hoz közeledett, a kisantant pedig életképtelennek látszott.179
Ilyen borús, majdnem bénító körülmények között vált meghatározóvá Nagy-
Britannia szerepe, amikor 1937 májusában Baldwin után Neville Chamberlain lett
a miniszterelnök. Joggal aggasztotta országának gazdasági és stratégiai sebezhető­
sége, valamint a háború lehetősége, ezért Chamberlain úgy határozott, hogy
minden lehetséges jövőbeli európai válságot elkerülendő, „pozitív” ajánlatokkal
próbálja kielégíteni a diktátorok igényeit. Nem bízott a Szovjetunióban, megvetet­
te Roosevelt „szószaporítását”, türelmetlenül nézte Franciaország zavaros, hajlít-
hatatlan és passzív diplomáciáját, ugyanakkor teljesen működésképtelennek ítélte
a Népszövetséget, ezért a miniszterelnök saját stratégiáját követve engedményekkel
kívánta biztosítani a tartós békét. London már előzőleg is felcsillantott bizonyos
kereskedelmi és gyarmati engedményeket Berlin előtt; Chamberlain ezt megtoldot­
ta azzal, hogy hajlandónak mutatkozott területi változtatások megfontolására
Európában is. Ezzel egyidejűleg és éppen azért, mert Németországot tekintette a
legveszélyesebb ellenfélnek, a miniszterelnök igyekezett javítani a kapcsolatot
Olaszországgal, azt remélve, talán így leválaszthatja a tengelyről.180 Chamberlain
igen vitatható politikája többek között Edén külügyminiszter korai, 1938-as le­
mondását, az egyre növekvő hazai megbékélésellenes csoport erőteljes kritikáját,
valamint Washington és Moszkva fokozódó gyanakvását vonta maga után. Az is
igaz másfelől, hogy a diplomácia történetében nagyon sok vakmerő lépés tűnt
eleinte vitathatónak. Chamberlain stratégiájának valódi hibája az volt - és ezt
ekkoriban Európában csak kevesen látták át teljességében -, hogy Hitlert egyszerű­
en nem lehetett megbékíteni, mert olyan jövőbeli területi rendezésre vágyott, ame­
lyet puszta határkiigazítások nem elégíthettek ki.
Ez a következtetés hiába volt nyilvánvaló már 1939-ben, még inkább 1940-41-
ben, a válságos 1938-as évben sem az angol, sem a francia kormány nem érezte
egyértelműen a veszélyt. Hitler ugyan minden előzetes bejelentés nélkül lerohanta
ez év tavaszán Ausztriát (bizonyítva, hogy kedveli az ilyen lépéseket), de hát
valójában kifogásolhatta-e valaki, ha németek csatlakoznak németekhez? Mindez
csak megerősítette Chamberlain meggyőződését, hogy a Csehszlovákiában élő
német kisebbség problémáját sürgősen meg kell oldani, mielőtt ez a válság háború­
ba sodorná a nagyhatalmakat. A Szudéta-vidék kérdése mindemellett sokkal
bonyolultabbnak bizonyult, hiszen Csehszlovákiának is megvolt a nemzetközileg
garantált önrendelkezési joga, és Hitler ez irányú területi kielégítését már inkább
a nyugati országok önző félelme, mintsem a biztosított alapelvek ösztönözték.
Vitathatatlan tény azonban, hogy ebben az időben a Führer volt az egyetlen
vezető, aki készen állt a harcra, és akit rendkívül irritált az a gondolat, hogy a
müncheni konferencián tett engedmények netán nem engedik meg Csehszlovákia

318
végső megsemmisítését. Most is, mint mindig, ketten kellettek volna egy nagyhatal­
mi háború kitöréséhez, de 1938-ban Hitlernek nem akadt ellenfele.181
Mivel nyugaton sem a politikai vezetés, sem a közvélemény nem akart háborút,
nincs értelme azt boncolgatni, mi történt volna, ha Nagy-Britannia és Franciaor­
szág harcba száll Csehszlovákia oldalán, annyit azonban érdemes megjegyezni,
hogy a katonai erőviszonyok nem voltak annyira kedvezőek Németország számára
ebben az időben, mint azt a megbékélés különböző támogatói sejtették.182 Egyér­
telmű viszont az, hogy München után az erőviszonyok még inkább Hitlernek
kedveztek. A közepes erőt képviselő Csehszlovákia teljes felszámolása 1939 márci­
usában, a cseh fegyverzet, gyáripar és nyersanyagkészletek német kézre jutása,
valamint Sztálin fokozódó gyanakvása a Nyugattal szemben elhomályosította a
London és Párizs számára kedvező tényezőket, mint például az angol fegyvergyár­
tás jelentős növekedése, a szorosabb angol-francia katonai együttműködés vagy az
anyaország és a domíniumok közvéleményének most már a Hitlerrel szembeni
helytállást támogató változása. Chamberlainnek 1939 januárjában nem sikerült
elszakítania Olaszországot a tengelytől, vagy eltéríteni balkáni beavatkozásai­
tól, még akkor sem, ha Mussolini saját sürgető problémái miatt egyelőre nem is
akart diktátortársa mellett harcolni egy nyugati államok elleni nagyhatalmi hábo­
rúban.
Amikor Hitler 1939 késő tavaszán elkezdett nyomást gyakorolni Lengyelország­
ra, határozottan csökkentek a lehetőségek a háború elkerülésére, ugyanakkor még
csekélyebb volt egy angol-francia győzelem kilátása bármilyen konfliktus esetén.
A csonka Csehszlovákia 1939. márciusi teljes német annektálása, valamint Olasz­
ország egy hónappal későbbi bevonulása Albániába az erősödő Hitler-ellenes
közvélemény nyomására arra késztette a demokráciákat, hogy garanciákat nyújt­
sanak Lengyelországnak, Görögországnak, Romániának és Törökországnak, s így
olyan mértékben kötötték Nyugat-Európát Kelet-Európa sorsához, amelyre
(legalábbis az angolok) eddig nem gondoltak. Lengyelországot azonban nem
tudták közvetlenül segíteni, és abban az időszakban, amikor a francia hadsereg
védekező stratégiát folytatott, az angolok pedig forrásaik nagy részét hazai légvé­
delmük erősítésére fordították, a közvetett segítség nem lehetett számottevő. Len­
gyelország csak keletről kaphatott volna közvetlen támogatást, de a Chamberlain-
kormány nem lelkesedett a Moszkvával való egyezkedésért, maguk a lengyelek
pedig kifejezetten elvetették a gondolatot, hogy a Vörös Hadsereg a területükre
lépjen. Mivel Sztálin legfőbb érdeke az időnyerés és a háború elkerülése volt, Hitler
pedig növelni akarta a nyugatra gyakorolt nyomást Lengyelország megszerzése
érdekében, ezért mindkét diktátornak, ideológiai különbségeiktől függetlenül,
egyértelműen a Varsó rovására történő egyezkedés állt érdekében. A Molotov-
Ribbentrop paktum (1939. augusztus 23.) megdöbbentő bejelentése nemcsak Né­
metország stratégiai helyzetét javította, de ugyanakkor elkerülhetetlenné tette a
háborút Lengyelországgal. Ez alkalommal Londonnak és Párizsnak már nem volt
lehetősége a „megbékélésre”, még akkor sem, ha a gazdasági és katonai körülmé­
nyek (még az előző éveknél is nyomatékosabban) a nagyhatalmi konfliktus elkerü­
lését sugallták.183

319
 A második világháború kitörésekor tehát Nagy-Britannia és Franciaország
ismét Németországgal került szembe, és 1914-hez hasonlóan angol expedíciós
erőket dobtak át a La Manche csatornán, míg az angol-francia haditengerészet
tengeri blokádot létesített.184 Ennek a háborúnak a stratégiai körvonalai azonban
nagyon sok más szempontból mások és a szövetségesek számára kedvezőtlenebbek
voltak az előzőnél. Ezúttal nem volt keleti front, sőt a Lengyelország feldarabolá­
sával kapcsolatos német-szovjet politikai szövetség még kereskedelmi egyezmé­
nyekhez is vezetett, így a Szovjetunióból érkező egyre növekvő nyersanyagszállítá­
sok fokozatosan semlegesítették a tengeri blokád hatását a német gazdaságra. Az
igaz, hogy a háború első évében bizonyos nyersanyagokból, különösen nyersolaj­
ból Németország igen kevés tartalékkal rendelkezett, de a kiegészítő műanyagok
hazai termelése, a svéd vasérc és a Szovjetunióból érkező növekvő szállítások
pótolták a hiányokat. A nyugati fronton a szövetségesek tehetetlensége miatt a
német üzemanyag- és löszerkészletek egyelőre elegendők voltak. Végül pedig:
Németországnak most nem volt olyan gyámoh'tandó és visszahúzó szövetségese,
mint Ausztria-Magyarország az első világháborúban. Ha Olaszország már 1939
szeptemberében belépett volna a háborúba, gazdasági hiányosságai esetleg túlter­
helik a Reich sovány készleteit, és változtak volna az 1940-es nyugati német
támadás esélyei is. Olaszország részvétele bizonyára bonyolíthatta volna az angol­
francia pozíciókat a Földközi-tenger térségében, de valószínűleg nem túlságosan,
viszont Róma semlegessége kapóra jött a német kereskedelemnek, ezért Berlinben
sokan remélték, hogy Mussolini kívül marad a konfliktusból.185
Mivel a nyugati „furcsa háború” nem tette próbára Németország gazdasági
erejét és tartalékait, lehetőség nyílt a német stratégia olyan elemeinek tökéletesíté­
sére, amelyek a Wehrmacht fölényét megalapozták: a kombinált fegyvernemek
bevetése, a légierő taktikai felhasználása és a decentralizált hadvezetés. A lengyel
hadjárat bebizonyította a villámháború hatékonyságát, ugyanakkor számos gyen­
ge pontot is feltárt (ezeket ki is javították), és megerősítette a németek önbizalmát
abban, hogy gyors, meglepetésszerű támadásokkal, valamint a légi- és páncélos­
erők megfelelő összpontosításával le tudják rohanni ellenfeleiket. Dánia és Hollan­
dia elfoglalásával ezt könnyen bizonyítani is tudták, de Norvégia földrajzi helyzete
miatt már nem lehetett bevetni a páncéloshadosztályokat, ugyanakkor a norvég
tengerpartokat az angol flotta veszélyeztette, így ez a hadjárat mindaddig bizonyta­
lan kimenetelű volt, amíg a Luftwaffe fölénye nem oldotta meg a problémát a
németek számára. A német harcászati és katonai taktikai fölény legjobban az 1940.
május-júniusi francia hadjáratban mutatkozott meg, amikor a nagyobb létszámú,
de kevésbé jól szervezett szövetséges gyalogságot és páncéloserőket rövid idő alatt
szétzúzták Guderian harckocsijai és motorizált gyalogsága. A harcok alatt mindvé­
gig kimagaslott a támadók jelentős légi fölénye. Amíg az 1914-16-os csatákban
egyik harcoló fél sem hajlott különösebben az újabb harcászati taktikák alkalma­
zására, addig az 1940-es hadjárat olyan német előnyöket hozott napvilágra, ame­
lyek - úgy látszott - semlegesíthették Németország hosszabb távú gazdasági sebez­
hetőségét.186

320
 Ráadásul az 1939-1940-es győzelmek következtében a német hadigépezet jelen­
tősen bővítette olaj- és nyersanyagforrásait. Elsősorban megkaparintották a legyő­
zött ellenfelek készleteit, Franciaországot legyőzték, és Nagy-Britannia nyilvánva­
lóan képtelen volt nagyszabású hadművelet megkezdésére, ilyenformán úgy lát­
szott, hogy a Wehrmacht tartalékai nem fognak kimerülni a további hadjáratok
során sem. A spanyol nyersanyagokat már szárazföldi úton tudták szállítani, a
svéd érc útját már nem veszélyeztették a szövetségesek, a Szovjetuniót pedig
annyira megrémítették Hitler gyors sikerei, hogy növelte szállításait. Ilyen körül­
mények között - amikor Franciaország éppen összeomlott - Olaszország háború­
ba lépése nem okozott gazdasági zavart, sőt az angol forrásokat Európától a
Közel-Keletre irányította; Olaszország látványosan sikertelen hadjáratai ugyanak­
kor megmutatták, mennyire túlértékelték erejét a harmincas évek folyamán.187
Ha a háborút csak ez a három hadviselő fél folytatja tovább, nehéz megjósolni,
mennyi ideig tartott volna. Nagy-Britannia Churchill alatt elszánta magát a küzde­
lem folytatására, nagyszámú emberanyagot és lőszerkészletet mozgósított, és 1941-
ben például megelőzte Németországot mind repülőgép-, mind harckocsigyártás­
ban.188 Ekkor ugyan Nagy-Britannia arany- és dollárkészlete már nem tudta
fedezni az amerikai szállításokat, de Roosevelt kezdte feloldani a semlegességi
megkötéseket, és igyekezett meggyőzni a kongresszust, hogy Anglia támogatása
saját országuk biztonságát szolgálja.189 Végeredményben a két legfőbb hadviselő
olyan helyzetbe került, hogy döntően nem tudtak ártani egymásnak. Az angliai
csata lehetetlenné tette a Csatornán keresztüli német inváziót, a szárazföldi erők
kiegyensúlyozatlansága pedig lényegileg kizárta az angol katonai beavatkozást
Európában. Az angol bombatámadások Németország ellen javították a brit köz­
hangulatot, de igen kevés valódi kárt okoztak. A szórványos észak-atlanti össze­
csapások ellenére a német hadiflotta nem tudta felvenni a harcot az angol haditen­
gerészettel, a német tengeralattjáró-hadjárat viszont a gyarapodó hajóállomány és
Dönitz újabb taktikájának köszönhetően most is ugyanolyan fenyegető volt, mint
korábban. Észak-Afrikában, Szomáliában és Abesszíniában az angol erők köny-
nyen elfoglaták az olaszok által birtokolt területeket, de Rommel Afrika-hadtesté-
nek sikeres hadműveletei és a Görögországot megszálló német erők óriási nehézsé­
geket jelentettek. így az úgynevezett „utolsó európai háború” első két évét a
védekező győzelmek és kis területnyereségek jellemezték.190
Hitler sorsdöntő elhatározása, hogy 1941 júniusában megtámadja a Szovjetuni­
ót, szükségszerűen megváltoztatta a háború teljes képét. Stratégiailag azt jelentette
ez, hogy az első világháborúhoz hasonlóan Németországnak ismét több fronton
kell harcolnia. Ez a Luftwaflet terhelte meg a legjobban, mert így meg kellett
osztania erejét a nyugat, kelet és a Földközi-tenger térsége között. A keleti német
támadás azt is biztosította, hogy a Brit Birodalom közép-keleti bázisai megmarad­
nak, és ugródeszkaként szolgálnak a jövőbeli ellenséges ellentámadások számára
(ezeket a bázisokat könnyen meg tudták volna szerezni, ha Hitler a Barbarossa-
tervnél felhasznált csapatoknak és repülőgépeknek csak egynegyedét itt veti be). A
legfontosabb következmény azonban az volt, hogy a Szovjetunió hatalmas terüle­
tére mélyen behatoló hadjárat pusztán a földrajzi kiterjedés miatt megkérdőjelezte

321
a Wehrmacht eddigi legnagyobb előnyét: a meglepetésszerü, gyors, de korlátozott
kiterjedésű támadások végrehajtását, amikor igyekeztek kicsikarni a győzelmet,
még mielőtt a saját utánpótlásuk kifogyott volna. 1941 júniusában Németország és
szövetségesei hatalmas haderőt sorakoztattak fel a Szovjetunió ellen, viszont után­
pótlási és hadtápforrásaik minimálisak voltak, különösen, ha tekintetbe vesszük a
rossz úthálózatot. Nem fordítottak nagyobb figyelmet a téli hadviselésre, mert úgy
gondolták, a küzdelem nem tart tovább három hónapnál. A német repülőgépgyár­
tás 1941-ben nagyon elmaradt az angolok és a szovjetek mögött, nem is szólva az
Egyesült Államokról; a Wehrmachtnak kevesebb volt a harckocsija, mint az
oroszoknak, és a nagy kiterjedésű hadjáratok gyorsan elhasználták az üzemanyag-
és löszerkészleteket.191 A németek káprázatos kezdeti harctéri sikerei sem tudták
megoldani ezeket a problémákat, még akkor sem, ha Sztálin ostoba ellentámadási
parancsai lehetővé tették, hogy a németek a harcok első négy hónapjában három­
millió szovjet katonát öljenek meg vagy ejtsenek foglyul. A Szovjetunió elveszíthe­
tett megdöbbentően nagy mennyiségű embert és felszerelést, átengedhetett millió
négyzetkilométernyi területet, mégsem lehetett legyőzni. Az ország rendkívül nagy
tartalékait tekintve még Moszkva eleste vagy akár Sztálin elfogása sem késztette
volna feltétlenül megadásra az országot. Összegezve: a Harmadik Birodalom
minden imponáló sikere és hadászati zsenialitása mellett sem volt kellően felszerel­
ve ilyen korlátlan háborúra.
Felmerülhet a kérdés: mi történt volna a Szovjetunióval, ha 1941 decemberében
egyidejűleg kellett volna harcolnia a Moszkva kapui előtt álló német hadsereggel
és egy nagyszabású Szibéria elleni japán támadással - ez a kérdés megválaszolatlan
marad. A Németországgal és Olaszországgal 1940 szeptemberében aláírt háromha­
talmi egyezmény, valamint a Szovjetunióval 1941 áprilisában kötött semlegességi
szerződés alapján Japán azt remélte, hogy elriasztja a Szovjetuniót, és déli terjesz­
kedésére összpontosított. A Moszkvához közeledő sikeres német támadás hírére
azonban Tokióban ismét felmerült egy újabb orosz-japán háború kísértése. Ha
Japán a déli terjeszkedés helyett ekkor valóban megtámadja hagyományos ázsiai
vetélytársát, Rooseveltnek valószínűleg nem sikerült volna rávennie az amerikai
népet a háborúba való teljes belépésre, ugyanakkor az oroszoknak nyújtható
távol-keleti segítség nagyon minimális lehetett volna (ha ugyan Churchill egyálta­
lán amerikai támogatás nélkül részt vett volna ebben a küzdelemben). így viszont,
ahelyett, hogy egy végzetes kétfrontos háborúval kellett volna szembenéznie,
Sztálin 1941 végén átirányíthatta jól képzett, kemény télhez szokott szibériai
hadosztályait a német offenzíva megállítására és visszaszorítására.192 Tokió szem­
szögéből nézve azonban, a déli irányú terjeszkedés volt a logikus. A nyugat Japán
elleni kereskedelmi embargóját, valamint a Francia-Indokína elfoglalása utáni
1941. júliusi amerikai tőkebefagyasztást követően mind a szárazföldi erők, mind a
haditengerészet előtt teljesen világossá vált, hogy ha nem engednek az amerikai
politikai követeléseknek, vagy nem próbálják megszerezni a délkelet-ázsiai olaj- és
nyersanyagforrásokat, akkor néhány hónap alatt bekövetkezik a gazdasági csőd.
Ilyenformán 1941 júliusától a Szovjetunió elleni északi háború lényegében lehetet­
lenné, a déli irányú támadás viszont elkerülhetetlenné vált. Azt jól ítélték meg a

322
japánok, hogy az amerikaiak biztosan nem nézik majd karba tett kézzel, ha
elfoglalják Borneót, Malájföldet és Holland Kelet-Indiát, ezért megszületett a
döntés: el kell pusztítani az USA nyugat-csendes-óceáni katonai bázisait - elsősor­
ban a Pearl Harborban állomásozó hadiflottáját. Hogy a kínai hadműveletek
lendületét fenn tudják tartani, a japán tábornokoknak most olyan nagyszabású, az
anyaországtól több ezer kilométerre fekvő hadműveleteket kellett végrehajtaniuk,
amelyek célpontjairól is alig hallottak addig.193
1941 decembere volt az immár világméretű háború második nagy fordulópontja.
A Moszkva környéki szovjet ellentámadások ekkor már megerősítették, hogy ott
nem vált be a villámháború taktikája. Bár a csendes-óceáni háború első hat
hónapjának megdöbbentő japán sikersorozata súlyos csapásokat mért a szövetsé­
gesekre, az elveszített területek egyike sem (Szingapúrt és a Fülöp-szigeteket is
beleértve) volt létfontosságú a nagystratégia szempontjából. Sokkal nagyobb volt
a jelentősége annak, hogy a japán orvtámadás és Hitler fölösleges Egyesült Álla­
mok elleni hadüzenete végre bevonta a küzdelembe a világ legerősebb országát. Az
ipari termelékenység önmagában nem biztosíthatja a katonai hatékonyságot, azt
viszont a németek harci sikerei bizonyították, hogy értelmetlen a pusztán mennyi­
ségi ember-ember vagy dollár-dollár összehasonlítás194 - de a Nagy Szövetség,
ahogyan Churchill nevezte, nyersanyagforrások szempontjából annyira felülmúlta
a tengelyhatalmakat, és termelési bázisaik oly távol estek a német és japán fegyve­
rek hatósugarától, hogy összességükben annyira megsemmisítő katonai fölényt
tudtak biztosítani, amelyről a fasiszta agresszió korábbi ellenfelei nem is álmodhat­
tak volna. így tehát Tocqueville 1835-ös jóslata a kétpólusú világ létrejöttéről egy
éven belül elérkezett a megvalósulás küszöbéhez.

323
■

■
STRATÉGIA ÉS GAZDASÁG
MA ÉS HOLNAP
 7

Stabilitás és változás
a kétpólusú világban, 1943-1980

Az Egyesült Államok hadba lépésének hírét Winston Churchill kitörő örömmel

üdvözölte a nyilvánosság előtt - nem ok nélkül. Később így magyarázta: „Hitler
sorsa megpecsételődött. Ami a japánokat illeti, őket a földbe fogjuk döngölni. A
többi csupán a túlerő megfelelő alkalmazásának kérdése.”1 Ez az önbizalom
1942-ben és az 1943-as év első felében valószínűleg teljesen indokolatlannak tűnt
a szövetségesek oldalán álló óvatosabb szemlélők számára, hiszen Pearl Harbor
után hat hónappal a japán erők uralták a helyzetet a Csendes-óceánon és Délkelet-
Ázsiában, legyőzték az európai gyarmatbirodalmakat, délről körülvették Kínát;
Indiát, Ausztráliát és Hawaiit pedig fenyegetés alatt tartották. Az 1941-42-es tél
elmúltával a szovjet-német háborúban a Wehrmacht újra kezdte kegyetlen offenzí-
váit, és a Kaukázus felé vette az irányt; csaknem ugyanebben az időben a Rommel
vezetése alatt álló német páncéloshaderő alig 25 mérföldnyire közelítette meg
Alexandriát. A szövetséges konvojok elleni tengeralattjáró-támadás minden eddi­
ginél végzetesebbnek bizonyult, a legnagyobb veszteség 1943 tavaszán érte a keres­
kedelmi flottákat. A német gazdasággal szemben felállított angol-amerikai „el­
lenblokád” pedig a stratégiai bombázással nem érte el célját, és a légierők nagy
veszteségeihez vezetett. Ha 1941 decembere után megpecsételődött is a tengelyha­
talmak sorsa, semmi sem utalt arra, hogy ennek tudatában lettek volna.

,,A túlerő megfelelő alkalmazása”

Churchill feltevése mindazonáltal helyesnek bizonyult. A konfliktusnak európai
helyi összecsapásból az egész földre kiterjedő háborúvá szélesedése tovább nehezít­
hette ugyan Nagy-Britannia stratégiai bűvészmutatványát - hiszen számos törté­
nész szerint Szingapúr elvesztése annak eredménye volt, hogy az angolok légierejü­
ket és legjobb hadosztályaikat a földközi-tengeri hadszíntérre összpontosították2
-, de az újabb hadviselők mozgósítása tökéletesen megváltoztatta az általános
erőviszonyokat. A német és japán haderő folytathatta ugyan hódításait, de minél
nagyobb területet foglaltak el, annál kevésbé tudtak ellenállni a szövetségesek
gyakori ellentámadásainak.

327
 Az első komolyabb ilyen ellentámadás a Csendes-óceánon következett be, ahol
a Nimitz anyahajóról felszálló repülőgépek már a Korall-tenger (1942. május) és
Midway felé (1942. június) terelték el a japán támadást, és bebizonyitották, milyen
döntő a tengeri légierő fölénye az óceánok hatalmas területén. Ez év végére már
kivonták a japán csapatokat Guadalcanalból, és az ausztrál-amerikai csapatok
előrenyomultak Új-Guineában. Amikor 1943 végén a Csendes-óceán középső
részén elkezdődött az ellentámadás, a Gilbert inváziót végrehajtó két erős amerikai
flottát már négy gyors anyahajó-egység védelmezte (12 anyahajó), és közben
mindvégig ellenőrzésük alatt tartották a teljes légteret.3 Az egyenlőtlen erőviszo­
nyok tették lehetővé, hogy a Brit Nemzetközösség hadosztályai 1942 októberében
lerohanták a német hadállásokat El-Alameinnél, és Rommel egységeit Tunézia felé
vetették vissza. Amikor Montgomery kiadta a parancsot a támadásra, hatszor
annyi harckocsi és háromszor annyi katona fölött rendelkezett, mint ellenfele, és
légi fölénye teljes volt. A következő hónapban Eisenhower 100000 főnyi angol­
amerikai hadserege partra szállt Észak-Afrikában, és nyugatról kezdte meg „hara­
pófogó-hadműveletét”, amely a német-olasz erők teljes kapitulációjával végződött
1943 májusában.4 Ekkorra már Dönitznek is vissza kellett vonnia tengeralattjáróit
az Atlanti-óceán északi részéről, ahol már előzőleg is súlyos vereségeket szenvedtek
a szövetségesek konvojaitól. Ezeket nagy hatósugarú Liberátorok, anyahajók és
erős elhárító osztagok kísérték, a legmodernebb radarral és mélyvízi bombákkal
felszerelve, és különleges felderítő rendszerek támogatták őket a tengeralattjárók
manővereinek kipuhatolásában.5 A nagy teljesítményű Mustang vadászgépek
megjelenésével a szövetségesek a tengeri fölény mellé a légtér feletti uralmat is
megszerezték. Ezek a gépek először 1943 decemberében kísérték az amerikai
bombázógépek bevetését, és néhány hónap múlva a Luftwaffe már minden esélyét
elvesztette, hogy a Harmadik Birodalom katonái, gyárai és polgári lakossága feletti
légteret megvédje.6
A Wehrmacht főparancsnokságát még jobban aggaszthatta a keleti front helyze­
te. 1941 augusztusában, amikor a szakértők majdnem egyöntetűen úgy látták,
hogy a Szovjetunió sorsa megpecsételődött, Halder ezredes ezeket a bizalmas
sorokat írta a vezérkari naplóba:

Körülbelül 200 ellenséges hadosztályra számítottunk. Eddig már 360-nal

találkoztunk ... fegyverzetük és felszerelésük nem éri el a mi színvonalunkat,
és taktikai irányításuk is gyenge. De ... ha felszámolunk közülük egy tucat­
nyit, az oroszok egyszerűen másik tucatot állítanak a helyükre ... Az idő ...
nekik kedvez, mert ők közel vannak a forrásaikhoz, amíg mi mindjobban
távolodunk a mieinktől.7

Ennek a könyörtelen, kegyetlen, brutális öldöklésnek a veszteséglistái mellett

teljesen eltörpültek az első világháború hasonló kimutatásai. A háború első öt
hónapjában a németek saját számításuk szerint jóval több mint hárommillió oroszt
öltek és sebesítettek meg, illetve ejtettek foglyul.8 Amikor Sztálin és a főhadiszállás
a Moszkva alatti első ellentámadást tervezte, a szovjet hadsereg szárazföldi egysé­

328
geiben 4,2 millió katona teljesített szolgálatot, és a harckocsik és a légierő létszámát
tekintve szám szerint fölényben is voltak.9 A német haditechnikával és hadvezetés­
sel azonban kétségkívül sem a szárazföldön, sem a levegőben nem vehették fel a
versenyt, hiszen még 1944-ben is öt-hat embert vesztettek egyetlen német katonával
szemben.10 Amikor a félelmetes 1941-42-es tél véget ért, Hitler hadigépezete újra­
kezdhette a támadást, ezúttal Sztálingrád - és a végső katasztrófa felé. A sztálin­
grádi vereség után, 1943 nyarán a Wehrmacht összevonta minden tartalékát, hogy
hatalmas erőt képviselő 17 páncéloshadosztályával ostromgyűrűbe zárhassa
Kurszkot. A második világháború legnagyobb páncéloscsatájában azonban a
Vörös Hadsereg 34 hadosztályt és 4000 páncélost vetett be a németek 2700 tankjá­
val szemben. Bár a szovjet páncélosok több mint felét kilőtték egy hét alatt a
németek, de eközben Hitler híres Panzerarmee-jának nagy részét felmorzsolták, és
az oroszok végső, könyörtelen ellentámadása megindult Berlin irányában. A szö­
vetségesek olaszországi partraszállása jó ürügyet szolgáltatott Hitlernek, hogy
visszavonuljon a végső katasztrófa elöl. Most már vitathatatlanul kialakult a
szövetségesek végső gyűrűje Németország körül, amelyből nem volt menekvés.11
Ez lett volna tehát a „túlerő megfelelő alkalmazása”? A gazdasági potenciál
sohasem lehetett egyedül döntő a katonai hatékonyságot illetően, még az 1939-45-
ös teljesen gépesített, totális háborúban sem. Clausewitz parafrázisával: a gazdaság
annyira befolyásolja a harcot, mint a fegyverkovács szaktudása a vívótechnikát.
Sok példát idézhetnénk arra, hogy a német és a japán vezetés hol követett el súlyos
politikai vagy stratégiai hibákat 1941 után, amelyekért később keményen meg
kellett fizetniük. A németek például 1943 elején épp „időben” küldtek erősítést
Észak-Afrikába ahhoz, hogy nyomban meg is semmisítsék őket az angolok. A
Szovjetunió ukrán és más nem orosz nemzetiségeivel rendkívül ostobán és meggon­
dolatlanul bántak: ezek eleinte örömmel szabadultak a sztálinizmustól, mindaddig,
amíg nem kerültek szembe a náci atrocitásokkal. Hiba volt az az öntelt feltételezés
is, hogy a német rejtjelrendszert soha nem lehet megfejteni; ideológiai előítélet volt
a német nők foglalkoztatásának tiltása a lőszergyárakban, miközben Németország
minden ellensége kiaknázta ezt a kézenfekvő munkaerő-tartalékot. A hadsereg
vezérkarán belül nem volt egyetértés, ezért nem tudtak egységesen fellépni Hitler
túlhajszolt, mániákus támadási tervei ellen (Sztálingrád és Kurszk). Mindezek
felett pedig a „polikratikus káosz” uralkodott, legalábbis így nevezték a szakértők
és tudósok a versengő és egymást túllicitálni akaró minisztériumok, a Wehrmacht,
az SS, a megszállt országok helytartói, a gazdasági minisztérium stb. között
állandósult belső küzdelmet, amely akadályozta az erőforrások összehangolt és
ésszerű felmérését és kihasználását, nem szólva arról a zagyvaságról, amit máshol
„nagystratégiának” neveztek volna. Ilyen feltételek mellett nem lehetett tartósan
komoly háborút viselni.12
Bár a japánok nem követtek el ilyen sok stratégiai baklövést, ez a kevés is eléggé
megdöbbentő volt. Japán „kontinentális” stratégiát követett, amelyben a száraz­
földi hadsereg szerepe volt a döntő, ezért a csendes-óceáni és kelet-ázsiai hadműve­
leteit minimális erőbedobással hajtotta végre: mindössze 11 hadosztályt vetett be
itt, míg Mandzsúriában 13 és Kínában 27 hadosztály harcolt. Amikor megindult

329
330
11. térkép. Európa Hitler hatalmának tetőpontján, 1942
a nagy amerikai ellentámadás a Csendes-óceán középső szakaszán, az ide küldött
japán légierő- és csapatutánpótlás túlságosan kevés volt, és nagyon későn érkezett,
különösen, ha az 1943 44-es nagy Kína-offenzívára tartalékolt forrásokhoz viszo­
nyítjuk az adatokat. Az a szinte nevetséges helyzet következett be, hogy amikor
1945-ben Nimitz haditengerészeti erői körülzárták Japánt, és városait állandó
bombázással fenyegették, még mindig 1 millió japán katona volt Kínában és
mintegy 780000 Mandzsúriában, amelyeket a sikeres amerikai tengeralattjáró­
blokád miatt nem tudtak visszavonni az anyaországba.
De a japán császári haditengerészet is kivette a részét a baklövésekből. A
Midwaynél vesztett kulcsfontosságú ütközet és más hasonló tengeri csaták vezeté­
sébe rengeteg hiba csúszott. Emellett hiába bizonyosodott be a repülőgép-anyaha-
jók döntő fölénye a csendes-óceáni hadviselésben, Jamamoto halála után számos
japán admirális mégis szívesebben visszatért volna a hadihajó-hadműveletekhez, és
második Csuzimát vártak. Mindezt fényesen bizonyította a Leyte-öbölnél lezajlott
manőver és a Jamato öngyilkos kirándulása. A félelmetes torpedókkal felszerelt
japán tengeralattjárókat nagyon rossz hatásfokkal alkalmazták, amikor felderítő­
ként használták őket a flotta számára, vagy utánpótlást kellett szállítaniuk ostrom­
lott szigeteken körülzárt csapataiknak, ahelyett, hogy az ellenséges utánpótlási
vonalak ellen vetették volna be őket. A tengerészet viszont nem tudta megvédeni
saját kereskedelmi flottáját; hiányos volt a konvojok védelme, gyenge a tengeralatt­
járó-elhárítási technika, pedig Japán még Nagy-Britanniánál is nagyobb mérték­
ben függött az importalapanyagoktól.13 A hadihajómánia tünete volt az is, hogy
mialatt sok pénzt fektettek a Jawuío-osztályú óriáshajók építésébe, addig 1941 és
1943 között egyáltalán nem építettek kísérő rombolókat, amelyekből Amerikában
331 készült ebben az időben.14 Japán alulmaradt a felderítés, kémszolgálat, rejtjele­
zés területén is.15
Arra természetesen nincs módunk, hogy még csak közelítően is mérlegeljük azt
a lehetőséget, miként alakult volna a tengelyhatalmak helyzete a háború további
folyamán, ha nem hibáznak ilyen sokat. Az azonban kétségtelen, hogy bár a
szövetségesek nem követtek el súlyos stratégiai vagy politikai hibákat, mégsem
valószínű, hogy termelési fölényük hosszú távon elegendő lett volna a győzelem­
hez. Ha a németek 1941 decemberében elfoglalták volna Moszkvát, ez gyengítette
volna a Szovjetunió további harckészségét és Sztálin egész rendszerét, de az való­
színűtlen, hogy ezt követően az egész Szovjetunió kapitulált volna, amikor a
lakosság tisztában volt azzal, hogy ez esetben a teljes megsemmisülés várt volna
rájuk, ugyanakkor még mindig hatalmas anyagi és katonai tartalékaik voltak
keleten. A Barbarossa-hadművelet okozta gazdasági veszteségek ellenére is - a
széntermelés 57%-kal, a nyersvasé 68%-kal csökkent16 - érdemes megjegyezni,
hogy a Szovjetunió 1941-ben 4000-rel és 1942-ben 10000-rel több repülőgépet
gyártott, mint Németország, és mindezt csak egy front szükségletére, míg a néme­
teknek három frontot kellett ellátniuk.17 Az emberek, harckocsik, tüzérség, repülő­
gépek egyre növekvő fölényét alapul véve, a háború második évében a Vörös
Hadsereg csak 5-6:1 arányban tudta pótolni a veszteségeit (iszonyú ár volt ez saját
csapataira nézve), sőt fokozatosan előre is tudott nyomulni a gyengülő németek

331
rovására. 1945 elején már „abszolút és félelmetes volt a szovjet fölény az ukrán és
a belorusz fronton. Ötszörös emberanyag, ötszörös fegyverzet, több mint hétszeres
tüzérségi kapacitás és tizenkétszeres légi fölény a németekkel szemben”.18
Ha ehhez hozzátesszük, hogy az angol-amerikai csapatok néhány hónappal
előbb Franciaországban „harckocsikban 20:1, repülőgépekben 25:1 arányú tény­
leges fölényben” voltak,19 éppen az az elképesztő, hogy a németeknek olyan sokáig
sikerült kitartaniuk, és még 1944 végén is - éppúgy, mint 1918 szeptemberében -
sokkal nagyobb területeket tartottak megszállva, mint Németország egész területe
volt a háború kezdetén. A hadtörténészek erre a kérdésre egybehangzó választ
adtak: a rugalmasságon és a decentralizált döntéshozatalon alapuló német hadmű­
veleti doktrína sokkal jobban bevált, mint az angolok óvatos, előre meghatározott
lépésekből álló taktikája, az oroszok véres, frontális támadásai vagy az amerikaiak
lelkes, de amatőr rohamai. A több fegyvernemet összehangoló német hadvezetési
gyakorlat volt a legjobb, és mind a törzstisztek, mind a tiszthelyettesek képességei
és kiképzése rendkívül magas színvonalú volt még a háború legutolsó évében is.
A németek háborús teljesítménye iránti könyvről könyvre növekvő mai lelkese­
désünk20 ne homályosítsa el azt a nyilvánvaló tényt, hogy Berlin - Tokióhoz
hasonlóan - túleröltette magát. Jodl tábornok becslése szerint 1943 novemberében
3,9 millió német (mindössze 283 000 szövetségessel) próbált feltartóztatni 5,5 millió
szovjet katonát a keleti fronton. 177000 német katona volt Finnországban, míg
Norvégiában és Dániában 486000 állomásozott. Egymillió 370000 megszálló
német katona tartózkodott Franciaországban és Belgiumban. „További 612000
ember volt a Balkánon, és 412000 főt kötött le Olaszország. ... Hitler seregei szét
voltak szórva széltében-hosszában Európában, és minden fronton hátrányban
voltak létszámban és felszerelésben.”21 Ugyanezt mondhatjuk a japán hadosz­
tályokról, amelyek szétszóródtak az egész Távol-Keleten, Burmától egészen az
Aleut-szigetekig.
Azoknál az ütközeteknél is, amelyek látszólag „megváltoztatták a háború mene­
tét, felmerülhet a kérdés, hogy ha nem a szövetségesek, hanem a tengelyhatalmak
győznek, ez fordulatot jelenthetett volna a további hadműveletek szempontjából,
vagy csak halasztotta volna a biztos német vereséget. Ha Nimitz például Midway-
nél egynél több anyahajót veszít, akkor még ugyanabban az évben 3 óriás anyaha­
jót, 3 könnyű anyahajót és 15 kísérő rombolót állítottak volna ennek a helyére;
1943-ban már 5 óriás anyahajó, 6 könnyű anyahajó és 25 kísérő romboló, 1944-ben
pedig 9 óriás anyahajó és 35 kísérő romboló csatasorba állítása követte volna
egyetlen anyahajó elvesztését.22 Az atlanti csata kritikus időszakában a szövetsége­
sek 1942-ben összesen 8,3 millió bruttóregisztertonnát veszítettek, míg 1943-ban 4
milliót, de ezeket az ijesztő számokat kompenzálta az ugyanazokban az években
vízre bocsátott 7, illetve 9 millió tonnányi új hajó. Mindez főként az amerikai
hajógyártás fantasztikus fellendülésének volt köszönhető, amely 1942 közepére
már gyorsabb ütemben gyártotta a hajókat, mint ahogy a tengeralattjárók el
tudták süllyeszteni őket. Egy figyelemre méltó szaktekintély úgy nyilatkozott, hogy
„a második világháborús német tengeralattjáró-hadjárat esetleg késleltethette vol­
na a végeredményt, de nem változtatta volna meg”.23 Hasonló volt a helyzet a

332
 33. táblázat Harckocsigyártás 1944-ben24

Ország Mennyiség

Németország 17800
Szovjetunió 29000
Nagy-Britannia 5000
USA 17 500 (1943-ban 29 500)

34. táblázat A nagyhatalmak repülőgépgyártása 1939-1945 között2’

Ország 1939 1940 1941 1942 1943 1944 1945

Egyesült Államok 5 856 12804 26277 47836 85 898 96318 49 761

Szovjetunió 10382 10 565 15 735 25 536 34900 40 300 20900
Nagy-Britannia 7940 15049 20094 23 672 26263 26461 12070
Brit Nemzetközösség 250 1100 2600 4 575 4700 4575 2075
A szövetségesek összesen 24078 39518 64706 101519 151761 167654 85 806

Németország 8 295 10247 11776 15409 24807 39 807 7 540

Japán 4467 4768 5088 8 861 16693 28180 11066
Olaszország 1800 1800 2400 2400 1600 - -

A tengelyhatalmak összesen 14 562 16815 19264 26670 43100 67987 18 606

•

szárazföldön is, hiszen Németország tüzérségi ütegekből, önjáró ágyúkból és harc­

kocsikból is sokkal kevesebbet gyártott, mint a Szovjetunió - ne feledjük, hogy a
második világháború Európában döntően a tüzérség és a harckocsik háborúja volt.
Különösen kevésnek tűnik a német harckocsik száma, ha a szövetségesek összesí­
tett gyártási adataihoz hasonlítjuk (lásd a 33. táblázatot).
Legtöbbet azonban a repülőgépgyártás statisztikai adataiból tudhatunk meg
(34. táblázat), mivel vitathatatlan tény, hogy légi fölény nélkül a szárazföldi
hadsereg és a haditengerészet sem lehetett eredményes, légi fölény birtokában
viszont nemcsak a frontokon lehet győzedelmeskedni, hanem súlyos csapások
mérhetők az ellenség hátországbeli gazdasági bázisaira is.
A táblázat adataiból azonban nem derül ki az a lényeges körülmény, hogy az
angol-amerikai összesítésekben jelentős számú négymotoros nehézbombázó is
szerepel. A szövetségesek fölénye tehát még nyilvánvalóbb, amikor a repülőmoto­
rok számát vagy a teljesítőképességet hasonlítjuk össze a tengelyhatalmak adatai­

333
val.26 Ez volt a legfőbb oka, hogy a németek minden erőfeszítésük ellenére sem
tudták visszaszerezni a levegő feletti uralmat,27 így városaik, gyáraik és vasútvona­
laik egyre nagyobb mértékben károsodtak. A csaknem teljesen védtelen japán
anyaország még ennél is többet szenvedett a bombázásoktól. A szövetséges légi
fölény miatt kellett Dönitz tengeralattjáróinak többnyire a víz felszíne alatt marad­
niuk; Síim burmai hadserege ezért tudta megerősíteni az indiai Imphalt; az ameri­
kai repülőgép-anyahajók ezért intézhettek ismételt támadásokat a japán tengeri
támaszpontok ellen a Csendes-óceán egész nyugati térségében. Ha a szövetséges
csapatokat időnként megállították a kitartóan védekező németek, a légierő haté­
kony beavatkozása után sikeresen folytatódhatott a támadás. Érdemes megjegyez­
nünk, hogy a partraszállás napján (1944. június 6.) nyugaton 319 német repülőgép
állt szemben 12 837 szövetséges géppel. Clausewitz kifejezését kissé kiforgatva, a
kardvívás művészete ügyességet és tapasztalatot követel, de mindez hiábavaló, ha
kifogy a kardkészlet. A „fegyverkovácsok csatájában” pedig nyilvánvalóan a
szövetségesek voltak fölényben.
A tények azt mutatják, hogy még Németország és Japán megerősödése után is
jóval aránytalanabb volt a két oldal gazdasági és termelőerejének megoszlása, mint
az első világháborúban. Az előbbiekben bemutatott durva becslések szerint28 az
1938-as Nagy-Németországnak kb. ugyanakkora volt a részesedése a világ ipari
termeléséből és a „viszonylagos háborús potenciálból”, mint Nagy-Britanniának
és Franciaországnak együttvéve. Ezzel szemben valószínűleg kevesebb volt a brit
és francia birodalom együttes forrásainál és hadipotenciáljánál, de ezeket az orszá­
gokat nem mozgósították olyan mértékben a háború kezdetén, mint Németorszá­
got, és - mint már előbb említettük - a szövetségesek hadműveleti stratégiája sem
volt túl erős. Az 1939-es és különösen az 1940-es területszerzések Németországot
határozottan a Churchill irányítása alatt álló elszigetelt és szétzilált Nagy-Britan-
nia elé helyezték. Franciaország összeomlása és Olaszország hadba lépése után a
brit birodalom olyan koncentrált katonai erővel került szembe, amely harci ütőké­
pességét tekintve legalább kétszer olyan erős volt. A Berlin-Róma tengely a
szárazföldön verhetetlen volt, a tengeren még mindig gyengébb, a légierőt tekintve
pedig körülbelül egyenlő volt Nagy-Britanniával. Ebből következik, miért orientá­
lódtak az angolok szívesebben Európa helyett az észak-afrikai hadműveletek
irányába. A Szovjetunió elleni német támadás eleinte látszólag nem változtatta
meg ezt az egyensúlyt a Vörös Hadsereg katasztrofális vereségei miatt, amelyhez
később hatalmas szovjet területek és ipari bázisok elvesztése is járult.
Az 1941. decemberi döntő jelentőségű események tökéletesen megváltoztatták az
egyensúlyviszonyokat. A Moszkva alatti ellentámadás megmutatta a villámháború
csődjét, Japán és az Egyesült Államok belépése a világháborúba megteremtette a
hatalmas ipari-termelési háttérrel rendelkező „Nagy Szövetséget”. Ez nem tudta
azonnal befolyásolni a hadjáratok kimenetelét, mivel Németország még mindig
elég erős volt ahhoz, hogy 1942 nyarán újabb nagy erejű támadást indítson a
Szovjetunió ellen, a japánok hadba lépésük első hat hónapja alatt könnyű győzel­
meket arattak a felkészületlen Egyesült Államok, hollandok és angolok ellen.
Mindez nem tudta azonban megváltoztatni azt a tényt, hogy a szövetségesek

334
kétszeres ipari kapacitással rendelkeztek (még a nem teljesen helytálló 1938-as
adatok szerint is, amelyek alábecsülik az Egyesült Államok erejét), háborús poten­
ciáljuk és nemzeti jövedelmük pedig háromszorosa volt a tengelyhatalmakénak. Ez
volt a tény még akkor is, ha Németországhoz számítjuk az elfoglalt Franciaország
adatait is.29 1942-ben és 1943-ban a valódi erőt a repülőgépek, ágyúk, harckocsik
és hadihajók „kemény valutájával” mérték. 1943-44-ben például az Egyesült Álla­
mok naponta egy hadihajót és ötpercenként egy repülőgépet gyártott. Emellett
a szövetségesek sok újabb fegyvertípust állítottak elő (szuper-légierődöket, Mus-
tang vadászgépeket, könnyű anyahajókat), míg a tengelyhatalmak jóval kisebb
mértékben tudtak korszerűbb fegyvereket (sugárhajtású repülőgépeket, új tenger­
alattjáró-típusokat) csatasorba állítani.
Az egyensúly teljes megbomlását legjobban Wagenführ adataiból állapíthatjuk
meg, a küzdő felek fegyvergyártási mutatói alapján (lásd a 35. táblázatot).

35. táblázat A nagyhatalmak fegyvergyártása 1940-1943 között30

(1944-es dollármilliárdokban)

Ország 1940 1941 1943

Nagy-Britannia 3,5 6,5 H,1

Szovjetunió (5,0 ) 8,5 13,9
Egyesült Államok (1,5 ) 4,5 37,5

A harcoló szövetségesek
3,5 19,5 62,5
összesen

Németország 6,0 6,0 13,8

Japán (1,0 ) 2,0 4,5
Olaszország 0,75 1,0 —

A harcoló tengelyhatalmak
6,75 9,0 18,3
összesen

így 1940-ben az angol fegyvergyártás még lényegesen elmaradt a németeké

mögött, de gyorsan növekedett, és a következő évben már kismértékben felülmúlta
ellenfelét. Ez volt az utolsó év, amikor a német gazdaság még viszonylag hatéko­
nyan működött. A Sztálingrádnál és Észak-Afrikában elszenvedett súlyos veresé­
gek hatására, valamint Speer fegyverkezési és katonai ellátási miniszterré történt
kinevezése következtében 1943-ra a német fegyvergyártás hatalmas mértékben
fellendült,31 és Japán is csaknem megkettözte termelését. Az angol és a szovjet
összesített termelés még így is kiegyenlítette ebben a két évben a tengelyhatalmak
növekedési mutatóit. 1941-43-ban Nagy-Britannia és a Szovjetunió növekedése 10

335
milliárd dollárnyi volt, míg a tengelyhatalmaké 9,8 milliárd, tehát a szövetségesek
megelőzték őket a teljes fegyverkezés összértékét tekintve. A legmegdöbbentőbb
változást az amerikai fegyvergyártás 1941-43 közötti több mint nyolcszoros növe­
kedése jelentette, amely végeredményben azt mutatta, hogy a szövetségesek össz­
termelése az utóbbi évben több mint háromszor múlta felül a tengelyhatalmakét.
Mindezzel befejezett ténnyé vált a háborús potenciálnak és a nemzeti jövedelemnek
az az egyenlőtlensége, amely már az ellenségeskedések kezdetén felismerhető volt
a háttérben. Bármilyen kiválóan tervezte és szervezte a Wehrmacht taktikai ellen­
támadásait a nyugati és a keleti fronton egészen a háború végéig, a szövetségesek
gazdasági és katonai erejének nem állhatták ellen. 1945-ben a katonai fölény már
elképesztővé vált, amerikai bombázók ezrei támadták és rombolták naponta a
német célpontokat, mialatt sok száz szovjet hadosztály tört Bécs és Berlin felé.
Ebben az újabb, hosszan tartó és totális koalíciós háborúban ismét a legvastagabb
pénztárcájú országok győztek.
Mindez érvényes volt Japán összeomlására is a csendes-óceáni háborúban. Ma
már tisztán látjuk: az atombomba 1945-ös alkalmazása vízválasztó volt a világ
hadtörténelmében. Olyan esemény történt, amely megkérdőjelezte az emberiség
túlélési lehetőségét abban az esetben, ha a nagyhatalmak egy újabb háború során
bevetnék az atomfegyvert. 1945-ben azonban az új fegyver csak egy volt az Egye­
sült Államok által alkalmazott katonai eszközök sorában, amellyel térdre tudta
kényszeríteni Japánt. A sikeres amerikai tengeralattjáró-hadjárat kiéheztetéssel
fenyegette a japánokat, a B-29-es bombázók porig rombolták a városokat (az
1945. március 9-i tokiói szönyegbombázás mintegy 185000 halálos áldozatot
követelt, és 267 000 épület omlott össze). Az amerikai stratégák és szövetségeseik
már a japán szigetország teljes megszállására készültek. Az atombomba alkalma­
zásának lehetséges motívumai: megkímélni a szövetségeseket a további embervesz­
teségektől, figyelmeztetni Sztálint, igazolni, hogy nem volt hiábavaló az atomkuta­
tásra fordított óriási költség (mindez persze még ma is vita tárgya).32 Azt viszont
hangsúlyoznunk kell, hogy ebben az időben csak az Egyesült Államoknak volt
megfelelő termelési és technológiai háttere ahhoz, hogy megvívjon egy minden
eddiginél nagyobb hagyományos háborút, és ahhoz is, hogy nyersanyagokat és
pénzt (kb. 2 milliárd dollárt), valamint a legkiválóbb tudósgárdát mozgósítsa egy
olyan új fegyver kifejlesztésére, amelynek működőképessége és hatékonysága igen­
csak kérdéses volt. Hirosima pusztulása és Berlin szovjet megszállása nemcsak egy
nagy háború végét, hanem egy új világrend kezdetét is jelentette.

Az új stratégiai kép
Az új rend körvonalait az amerikai stratégák már akkor megrajzolták, amikor még
javában dúltak a harcok. Egyik elvi dokumentumukban így fogalmaztak:

Ennek a háborúnak sikeres befejezése után a világ katonai erővonalai tökéle­

tesen megváltoznak. Ez a változás egyedül az ókori Róma bukásához lesz

336
 mérhető, mivel az azt követő mintegy 1500 év alatt nem történt ehhez hasonlít­
ható világrengető történelmi esemény. .. . Japán veresége után az Egyesült
Államok és a Szovjetunió katonai ereje válik uralkodóvá a világon. Mindkét
hatalom esetében a földrajzi helyzet, az óriási terület és a korlátlan hadi­
anyaggyártó potenciál lesz a döntő tényező.33

A történészek elvitatkozhatnak az elmúlt 1500 év történelmi eseményeinek

értékelésén, az azonban ebben az időszakban már vitathatatlanná vált, hogy majd
a háború utáni erőegyensúly teljesen különbözni fog a háború előttitől. Egyes
korábbi nagyhatalmak - Franciaország, Olaszország - napja leáldozott. Az Euró­
pa feletti uralomra törő németek kudarca teljes volt, hasonló véget értek Japán
tervei a Távol-Keleten és a Csendes-óceán térségében, Nagy-Britanniának pedig
még Churchill sem tudta visszaadni régi fényét és dicsőségét. Megvalósult a XIX.
és XX. században oly sokszor megjósolt kétpólusú világ, a nemzetközi berendezke­
désben (DePorte szerint) „rendszerváltozás következett be”.34 Az Egyesült Álla­
mok és a Szovjetunió kezébe került a világ feletti ellenőrzés, és közvetlenül a
háború után az amerikai „szuperhatalom” volt az erősebb.
Amerika hatalma 1945-ben mesterségesen nagy volt, mivel a világ többi részét
vagy kimerítette a háború, vagy még mindig gyarmati sorban vegetált. Az USA
ekkori helyzete hasonló volt Nagy-Britannia 1815-ös hatalmi pozíciójához, de
abszolút mértékben számított valódi dimenziói példátlanul erősek voltak. A hadi­
gazdálkodásra fordított óriási kiadások következtében bruttó nemzeti összterméke
(1939-es stabil dollárban számolva) 88,6 milliárdról 135 milliárd dollárra emelke­
dett 1945-ben, jelenlegi dollárárfolyamon ez az összeg 220 milliárdot tenne ki.
Most végre teljesen felszámolták azt a gazdasági pangást, amelyf t a New Deal nem
tudott megszüntetni, és maradéktalanul kiaknázták a nyersanj agforrásokat és az
eddig kihasználatlan munkaerőt. „A háború alatt az ország ipari gépparkja csak­
nem 50%-kal nőtt, a fogyasztási javak termelése több mint 50%-kal.”35 Az 1940-
44 közötti években az Egyesült Államok ipari termelése évente több mint 15%-kal
nőtt, azaz gyorsabban, mint azelőtt vagy azóta bármikor. Jóllehet ezt a nagy
fellendülést főképpen a háború ösztönözte (1939-ben a teljes termelés 2%-a volt,
és 1943-ra 40%-ra emelkedett), a nem hadicélú termékek gyártása szintén növeke­
dett, a háború tehát itt nem korlátozta a gazdaság polgári szektorát, ellentétben
más harcoló országokkal. Az életszínvonal a világon itt volt a legmagasabb, és
nagyobb volt az egy főre jutó termelés is. Az Egyesült Államok volt az egyetlen
nagyhatalom, amely gazdagabb - sokkal gazdagabb - lett a háború következtében.
Washingtonnak a háború végén 20 milliárd dollárnyi aranytartaléka volt, ez
csaknem kétharmadát tette ki a világ akkori 33 milliárd dolláros aranykészleté­
nek.36 „A világ ipari termelésének több mint a felét az Egyesült Államok produkál­
ta, így harmadik helyen állt az összesített árutermelésben.”37 A háború végére az
USA a világ legnagyobb áruexportőre lett, és még néhány évvel később is innen
származott a világ teljes exportjának egyharmada. A hajógyártás növekedése
nyomán az Egyesült Államoké volt a világ hajóállományának fele. Gazdasági
szempontból tehát az egész világ fölé emelkedett.

337
 Ezt a gazdasági erőt tükrözte az Egyesült Államok katonai potenciálja is,
amelynek létszáma a háború végén 12,5 millió volt, ebből 7,5 millió külföldön
állomásozott. Ez a szám természetesen békeidőben csökkent (1948-ban a hadsereg
létszáma csupán kilencede volt a négy évvel korábbinak), de ez nem a katonai
potenciál csökkenését, hanem politikai döntéseket tükrözött. Bár a háború után
előtérbe került az a gondolat, hogy az Egyesült Államok tengerentúli szerepét
csökkenteni kell, fegyverzetének felsorolása jól mutatja valódi erejét. Ebben az
időszakban haditengerészete kétségtelenül világelső volt, hiszen 1200 hadihajóból
álló flottája (ezek nagy része repülőgép-anyahajó volt) lényegesen túlszárnyalta az
angol haditengerészetet, más számottevő tengeri hatalom pedig nem létezett. Le­
nyűgöző méretű tengeri fölényével az Egyesült Államok kézzelfoghatóan bizonyí­
totta azt, hogy gyakorlatilag az egész földre, azaz bármilyen tengeren át megköze­
líthető területre ki tudja terjeszteni hatalmát. Még hatalmasabb volt az USA légi
fölénye: a Hitlert térdre kényszerítő több mint 2000 nehézbombázó és a japán
városokat porig romboló 1000 különlegesen nagy hatótávolságú B-29-es mellé
most felsorakoztatták a B-36-os sugárhajtású stratégiai szuperbombázókat. Min-
denekfelett pedig az Egyesült Államok kezében volt az atomfegyverek monopóliu­
ma, amely olyan mértékű pusztítással fenyegetett minden jövőbeli ellenfelet, ame­
lyet Hirosimánál és Nagaszakinál már megismert az emberiség.38 Későbbi elemzé­
sek rámutattak: lehet, hogy az amerikai katonai erő kisebb volt valójában, mint
amekkorának látszott (kevés tartalék atombombájuk volt, és bevetésük komoly
politikai következményekkel járhatott), nem lehetett a biztos siker reményében
elindítani egy olyan távoli és kifürkészhetetlen hatalom ellen, mint a Szovjetunió.
Az amerikai katonai fölény azonban vitathatatlan maradt egészen a koreai hábo­
rúig, és ezt a fölényt tovább erősítette az, hogy a háború után számos ország
folyamodott amerikai kölcsönökért, fegyverekért és katonai támogatásért.
Az Egyesült Államok olyan kedvező gazdasági és katonai pozícióban volt, hogy
1945 utáni térnyerése nem lephette meg a nemzetközi politika történetében járatos
megfigyelőt. A hagyományos nagyhatalmak régi fénye elhalványult, és az USA
töltötte ki az általuk létrehozott hatalmi vákuumot. Az amerikai hatalom és
befolyás megnövekedésének elsődleges oka kétségtelenül a háború volt, ezért
állomásozott 1945-ben 69 hadosztálya Európában, 26 Ázsiában és a Csendes-óceá­
non, viszont egyetlenegy sem az Egyesült Államok területén.39 Tengerentúli .jelen­
létét” az indokolta, hogy politikailag elkötelezte magát Japán, Németország (és
Ausztria) újrarendezése mellett. Miután a csendes-óceáni szigetcsoportok térségé­
ben küzdött Japán ellen, harcolt Észak-Afrikában, Olaszországban és Nyugat-
Európában, az USA-nak ezeken a területeken szükségszerűen voltak támaszpont­
jai is. Számos amerikai azonban (különösen a hadseregben) azt remélte, hogy
hamarosan hazakerülnek, és az Egyesült Államok fegyveres erői ismét visszaállnak
az 1941-et megelőző állapotra. Ez a gondolat megrémítette ugyan a Churchillhez
hasonlóan gondolkodókat, és vonzó volt az izolacionista republikánusok számára,
de a történelem kerekét már nem lehetett visszafordítani. Az angolok 1815 utáni
helyzetéhez hasonlóan most az amerikaiak tapasztalták azt, hogy informális kezde­
ti befolyásuk a különböző országokban mind formálisabb alakot ölt, és zavarosab­

338
bá is válik, mivel ahol például meg akarták vonni a választóvonalakat, mindig
újabb bizonytalansági tényezőkkel kerültek szembe. Elkövetkezett a „Pax Ameri-
cana” korszaka.40
Az új rend gazdasági esélyei legalább előreláthatok voltak. A háború alatt
Cordell Hull és a hozzá hasonló „internacionalisták” nem ok nélkül hangsúlyoz­
ták, hogy az 1930-as évek általános válságát nagyrészt a nemzetközi gazdasági élet
rossz működése okozta: a védővámok, az egyenlőtlen feltételű verseny, a nehezen
hozzáférhető nyersanyagok és az autarkiára törekvő kormánypolitika. A XVIII.
századi felvilágosodás egyik gondolatához41 - „a korlátok nélküli kereskedelem
illik a békéhez” - hozzájárult az exportorientált iparágak nyomása, mivel ezek
attól tartottak, hogy a háború utáni pangást az amerikai kormányzati kiadások
csökkenése követheti, hacsak nem nyílnak új külföldi piacok az amerikai termékfe­
lesleg felszívására. Ehhez járult még a katonai vezetés határozott, sőt talán túlzó
erőfeszítése is, hogy biztosítsák a stratégiai szempontból kritikus anyagok (nyers­
olaj, gumi és fémek) amerikai felügyeletét, és ezeket korlátozás nélkül tegyék
hozzáférhetővé az amerikaiak számára.42 Mindez együttesen egy olyan világrend
megteremtése mellett kötetezte el az Egyesült Államokat, amely kedvező hatást
gyakorolt a nyugati kapitalizmus fejlődésére Adam Smith hosszabb távra szóló
jóslatának megfelelően, amely szerint „a korlátozatlan kereskedelem a javak haté­
konyabb újraelosztását eredményezi, ezáltal mindenütt növekszik a termelékeny­
ség és az általános vásárlóerő”.43 Ennek hatására sok nemzetközi Egyezmény
keletkezett 1942 és 1946 között: a Nemzetközi Valutaalap, a Nemzetközi Rekonst­
rukciós és Fejlesztési Bank, majd később az Általános Kereskedelmi és Vámtarifa
Egyezmény (GATT). Azok az országok, amelyek az új gazdasági rendszerben
biztosítani akartak maguknak egy részt a rekonstrukcióra és a fejlesztésre szánt
összegből, kötelezve érezték magukat arra, hogy alkalmazkodjanak a valuták
szabad átválthatósága és a szabad verseny amerikai követelményéhez (amit az
angolok is megtettek, noha megpróbálták megőrizni a birodalmon belüli előjogo­
kat),44 vagy távol tartották magukat az egész rendszertől (mint például a szovjetek,
amikor rájöttek, hogy ez összeegyeztethetetlen a szocialista eszmékkel).
Ezeknek az intézkedéseknek az volt az első gyakorlati buktatója, hogy még a
rendelkezésre álló pénz is kevésnek bizonyult egy hat évig tartó totális háború
pusztításainak helyrehozatalára, másodszor pedig egy ilyen laissez /áíre-rendszer
óhatatlanul is a leginkább versenyképes ország javát - vagyis ebben az esetben a
sértetlen és hiperproduktív Egyesült Államokét - szolgálja, a versenyképteleneket
viszont letaszítja a küzdőtérről. Ilyenek voltak a háború által legjobban sújtott
nemzetek, amelyeknek megváltoztak a határaik, ahonnan tömegesen menekültek
az emberek, az épületeket lebombázták, gépeik tönkrementek, adósságok fojtogat­
ták őket, és elvesztették a piacaikat. Csak a széles körű európai társadalmi elége­
detlenség és a növekvő szovjet befolyás együttes veszélye hívhatta életre a Mar-
shall-segélyt, amely biztosította a pénzügyi feltételeket a „szabad világ” gazdasági
újjáélesztéséhez. Ebben az időben az amerikai gazdasági befolyás kiterjedésével
együtt járt a majdnem az egész földet behálózó katonai támaszpontok és biztonsági
egyezmények sorozatos létrehozása (lásd később). Itt is számos összehasonlítási

339
lehetőség kínálkozik az 1815 utáni brit katonai támaszpontok és szerződések
helyzetével, de a legszembeötlőbb különbség az volt, hogy Nagy-Britanniának
akkoriban sikerült elkerülnie a kétes és bizonytalan szövetségkötéseket. Kétségte­
len, hogy az USA-nak minden ilyen kötelezettségvállalása lényegében a hideghábo­
rú kibontakozását kísérő „eseményekre adott válasz”45 volt. Ennek pedig az volt
a lényege, hogy az Egyesült Államok most világméretű politikai események cselek­
vő részese lett, és ez teljesen ellentétes volt korábbi történelmével.
Mindez látszólag nemigen aggasztotta az 1945-ös döntéshozókat, akik közül
sokan nemcsak úgy érezték, hogy működésbe lépett az „elkerülhetetlen végzet”,
hanem meglátták a soha vissza nem térő alkalmat arra, hogy mindazt jóvátegyék,
amit a korábbi nagyhatalmaknak sikerült összezavarniuk. „Az amerikai gyakorlat
- ujjongott Henry Luce a Life magazin hasábjain - a jövő kulcsa... Amerika az
idősebb fiútestvér az emberi testvériségben.”46 Nemcsak Kínát - amelyhez rendkí­
vül nagy reményeket fűztek -, hanem a később Harmadik Világnak nevezett
országokat is arra biztatták, hogy amerikai szellemben igyekezzenek önmagukon
segíteni, és valósítsák meg a vállalkozás, a szabad kereskedelem és a demokrácia
tengerentúli ideáljait. „Ezek az elvek és irányzatok olyan áldásos hatásúak minde­
nütt, és annyira serkentik a szabad népek igazságérzetét, jogérzékét és jó közérzetét
-jósolta Hull -, hogy néhány éven belül az egész nemzetközi gépezet kielégítően
működik majd.”47 Ha akad olyan szűk látókörű, aki nem érzékeli a tényeket - lett
légyen maradi angol vagy holland imperialista, balra hajló európai politikai párt
vagy a vigyorgó Molotov-, azt fenyegetésekkel és vesztegetésekkel majd jó irányba
terelik. Egy amerikai tisztségviselő szerint: „Most a mi fordulónk következik
Ázsiában”,48 de azt is hozzátehette volna, hogy még a világ sok más területén is.
Egyedül a Szovjetunió érdekszférájába tartozó országokra nem sikerült kiter­
jeszteni az Egyesült Államok befolyását. Ez a nagyhatalom 1945 óta a fasizmus
elleni küzdelem egyedüli győztesének nyilvánította magát. A Vörös Hadsereg
statisztikái szerint összesen 506 német hadosztályt semmisítettek meg, és a második
világháború alatt a németek 13,6 milliós emberveszteségéböl és a hadifoglyokból
10 millió jutott a keleti frontra.49 De Sztálin még a németek összeomlása előtt
hadosztályok tucatjait irányította a Távol-Keletre, és készen állt arra, hogy a
megfelelő pillanatban elindítsa őket Japán Mandzsúriában állomásozó hadserege
ellen. Erre a lépésre - talán nem is meglepően - három nappal Hirosima után sor
került. A Szovjetunió sikeres hadjárata a nyugati fronton megváltoztatta az ország
1917 utáni európai értékelését, és mintegy restaurálta az 1814 és 1848 közötti
állapotot, amikor a hatalmas orosz hadsereg volt Kelet-Közép-Európa csendőre.
A Szovjetunió területe megnövekedett: északon Finnország, középen Lengyelor­
szág, délen pedig - Besszarábia visszaszerzésével - Románia rovására. A balti
államok, Észtország, Lettország és Litvánia ismét szovjet fennhatóság alá kerültek.
Elvették Kelet-Poroszország egy részét, és a háború kezdetén Magyarországhoz
visszacsatolt Kárpátalját Kárpát-Ukrajna néven annektálták, így közvetlen szom­
szédai lettek Magyarországnak. A megnövekedett Szovjetunió nyugati és déli
határainál csatlósállamok övezete húzódott: Lengyelország, Kelet-Németország,
Csehszlovákia, Magyarország, Románia, Bulgária és (a hálóból való kiszabadulá­

340
sukig) Jugoszlávia és Albánia. Köztük és a Nyugat között lehullott a hírhedt
„vasfüggöny”. A függöny mögött a kommunista pártkáderek és a titkosrendőrség
határozta meg, hogy az egész régió a Cordel Hull-féle reményeknek tökéletesen
ellentmondó elvek alapján működjék. Ugyanez vonatkozott a Távol-Keletre is,
ahol Mandzsúria, Észak-Korea és Szahalin gyors megszállása nemcsak hogy meg­
torolta az 1904-1905-ös háborút, hanem lehetővé tette a kapcsolatot Mao kínai
kommunistáival is, akik szintén nem óhajtották a laissez fairé kapitalista evangéli­
umát követni.
Bár lenyűgözőnek látszott a szovjet befolyás növekedése, az ország gazdasági
alapjait alaposan tönkretette a háború - éles ellentétben az Egyesült Államok
fellendülésével. Hatalmas volt az emberveszteség: 7,5 millió a fegyveres erők
soraiból, és 6-8 millió civilt öltek meg a németek, ehhez járultak még a csökkentett
élelmiszer-fejadag, a kényszermunka és az erőltetett termelés miatt megnövekedett
munkaidő okozta „közvetett” háborús veszteségek, úgyhogy „összesen mintegy
20-25 millió szovjet állampolgár halt meg 1941 és 1945 között”.50 Mivel a háború
áldozatai nagyrészt férfiak voltak, az ebből következő nemek közti aránytalanság
erősen kihatott az ország demográfiai szerkezetére, és a születések számának
nagyarányú csökkenését vonta maga után. A Szovjetunió európai területein, a
németek megszállta Ukrajnában és Belorussziában keletkezett anyagi károk mesz-
sze felülmúlták az átlagos elképzeléseket.

A megszállt területeken 11,6 millió lóból 7 milliót lemészároltak vagy elvittek,

23 millió sertésből 20 millió volt a veszteség. 137 000 traktort, 49 000 kombájnt
és nagyon sok tehénistállót és más mezőgazdasági épületet romboltak le. A
közlekedést 65 000 km-nyi vasútvonal lerombolása, kb. 15 800 mozdony,
428 000 tehervagon, 4280 folyami hajó és a megszállt területeken levő vasúti
hidak felének tönkretétele vagy sérülése bénította meg. Ezen a területen a
városok mintegy 50%-át, 1,2 millió házat romboltak le, míg a falvakban 3,5
millió épület vált lakhatatlanná.
Sok város hevert romokban. Falvak ezrei váltak földdel egyenlővé. Az
emberek földbe vájt lyukakban éltek.51

Ezek után aligha volt meglepő, hogy németországi „megszállási övezetük”

elfoglalásakor az oroszok igyekeztek visszaadni a kölcsönt: gyárakat, vasútvonala­
kat, egyéb vagyontárgyakat vittek el vagy romboltak le. A megszállt kelet-európai
országoknak jóvátételt kellett fizetniük (román olaj, finn faanyag, lengyel szén).
A Szovjetunió kétségtelenül legyőzte Nagy-Németországot a fegyvergyártásban
és a frontokon folyó harcokban, de mindezt hihetetlenül egyoldalú módszerrel
tette: csak a hadviselést támogató ipari termelésre összpontosított, és minden más
szektorban - fogyasztási javak, kiskereskedelem és mezőgazdasági kínálat - drasz­
tikus csökkentést hajtott végre (igaz az is, hogy az élelmiszer-termelés hanyatlásá­
nak fő oka a német pusztítás volt).52 A Szovjetunió 1945-ben katonai óriás volt,
ugyanakkor gazdaságilag szegény, kifosztott és kiegyensúlyozatlan. A háború alatt
nyújtott amerikai gazdasági segítségnek már vége volt, és a további támogatást a

341
politikai feltételek miatt visszautasították, ezért a Szovjeutnió vissza kellett térjen
az 1928 utáni, saját forrásokon alapuló, erőltetett növekedést előíró programjá­
hoz. Középpontban állt a nehézipar, a széntermelés, villamos energia építőanyag­
gyártás fejlesztése és a szállítás erősítése; mindez a fogyasztási javak és a mezőgaz­
daság kárára történt, miközben a katonai kiadásokat a háborús szint alá csökken­
tették. A kezdeti nehézségek után egy „kisebb gazdasági csoda”53 lett az eredmény,
legalábbis a nehézipar területén, mivel ennek az ágazatnak a termelése 1945 és 1950
között csaknem megkétszereződött. A nemzeti hatalom újjáépítésétől megszállott
sztálinista rezsimnek nem okozott problémát az ipari fejlődés kierőszakolása, de az
sem, hogy lakosság java részének életszínvonalát a forradalom előtti szinten tartsa.
Hozzá kell tennünk ehhez, hogy az 1922 utáni növekedéshez hasonlóan, az ipari
termelés „fellendítése” jórészt a háború előtti színvonal elérését jelentette. Ukrajná­
ban például a vasipar és az elektromos energia termelése 1950 körül érte el, vagy
éppen csak túlszárnyalta az 1940-es mutatókat. így tehát, ismét a háborúnak
köszönhetően, a Szovjetunió gazdasági növekedése egy évtizedre visszaesett. Hosz-
szú távon azonban ennél is súlyosabb következményekkel járt a rendkívüli jelentő­
ségű mezőgazdasági szektor elhúzódó csődje: eltörölték a háború alatt bevezetett
ösztönzőket, kevés volt a befektetés és elhibázottak az intézkedések, ezért hanyat­
lott a mezőgazdaság, és csökkent az élelmiszer-termelés. Sztálin egészen haláláig
elkeseredetten küzdött a gondolat ellen, hogy a parasztok saját földtulajdonhoz
juthassanak, így sikerült „biztosítania” a szovjet mezőgazdaság állandó alacsony
hatékonyságát.54
A magas szintű katonai biztonságot viszont Sztálin mindenképpen fenn akarta
tartani a háború után. Miután a gazdaságot kellett először újjáépíteni, 1945-öt
követően a Vörös Hadsereg létszámát egyharmadára csökkentették, így is fennma­
radt még 175 hadosztály, 25000 harckocsi és 19000 repülőgép támogatásával.
Kisebb létszámával is a világ legnagyobb védelmi ereje maradt, erre a szovjetek
szerint azért volt szükség, hogy elrettentsék az agresszorokat, de a valóságban az
új európai csatlósállamok és a távol-keleti hódítások ellenőrzése állt az előtérben.
Bármilyen hatalmas erejűnek látszott ez a hadsereg, számos hadosztálynak csak a
keretei maradtak meg, vagy mindössze helyőrségi funkciót töltöttek be.55 Emellett
hasonló veszély fenyegette a katonaságot, mint az 1815 utáni évtizedekben a
hatalmas cári orosz hadsereget: az, hogy felszerelése elavul, miközben a haditechni­
ka szüntelenül fejlődik. Ezt nemcsak a hadsereg hadosztályainak átszervezésével és
korszerűsítésével56 lehetett elkerülni, hanem azzal is, hogy a szovjet állam gazdasá­
gi és tudományos erőforrásait új fegyverrendszerek kifejlesztésére fordították.
1947-48-ban már használták a félelmetes MÍG-15-ös sugárhajtású vadászgépeket,
és - angol-amerikai mintára - megteremtették a nagy hatótávolságú stratégiai
légierőt. Fogságba esett német tudósok és konstruktőrök segítségével egész sor
harcászati rakétát fejlesztettek ki. Már a háború alatt elkülönítették a szovjet
atombomba kifejlesztéséhez szükséges forrásokat. A szovjet haditengerészetet,
amely a Németország elleni küzdelemben még másodrendű szerepet játszott, szin­
tén átalakították: új nehézcirkálókkal és nagy hatótávolságú tengeralattjárókkal
látták el. Ez a fegyverzetfejlesztés azonban jórészt csak átalakításból állt, és a

342
nyugati fejlesztésekhez mérten elmaradott volt. Semmi kétség sem férhetett azon­
ban ahhoz: a szovjetek elszántan törekednek arra, hogy lépést tartsanak a Nyugat­
tal.57
A szovjet hatalom háború utáni megerősítésének harmadik eleme az volt, hogy
Sztálin újra kezdte a belső rendteremtést, a 30-as évek végére jellemző módon és
eszközökkel. Nehéz eldönteni, vajon Sztálin elhatalmasodó paranoiája okozta-e
mindezt, vagy pedig csak saját diktátori pozícióját akarta ilyen módon erősíteni,
esetleg e kettő keveréke volt az indítóok - az események mindenesetre önmagukért
beszéltek.58 Gyanús volt mindenki, akinek külföldi kapcsolatai voltak; a hazatérő
hadifoglyokat lágerekbe zárták vagy agyonlőtték; Izrael állam létrejötte pedig
antiszemita intézkedések meg-megújuló hullámaihoz vezetett a Szovjetunióban. A
hadsereg vezérkarának létszámát csökkentették, és a köztiszteletben álló Zsukov
marsaik 1946-ban menesztették a fegyveres erők éléről. A Kommunista Párton
belül erősítették a fegyelmet, a tagfelvételt szigorúbb feltételekhez kötötték, és
1948-ban az egész leningrádi pártvezetés (amelyet Sztálin mindig is utált) tisztoga­
tás áldozata lett. Szigorították a cenzúrát, nemcsak az irodalom és az alkotó
művészetek, de a természettudományok és a nyelvészet területén is. A rendszer
általános „szigorodása” összhangban állt a mezőgazdaság korábbi erőszakos
kollektivizálásával, valamint a hidegháborús feszültség erősödésével. Magától
értetődő volt az is, hogy hasonló folyamatok játszódtak le a szovjet befolyás alatt
álló kelet-európai országokban is: betiltották az ellenzéki pártokat, kirakatpereket
rendeztek koholt vádak alapján, megnyirbálták az egyéni szabadságjogokat, és
kampányokat folytattak a magántulajdon ellen. A lengyel, majd 1948-ban a
csehszlovák demokratikus törekvések felszámolása erősen csökkentette a szovjet
rendszerrel kapcsolatos maradék nyugati vonzódást is. Itt sem látható világosan,
vajon ezeket a lépéseket előzőleg gondosan megtervezték vagy sem, mindenesetre
úgy tűnik, a szovjet elit igyekezett távol tartani a nyugati eszméktől és gazdasági
berendezkedéstől mind a csatlósországokat, mind saját népüket - de az sem
lehetetlen, hogy az egész folyamat a halálához közeledő Sztálin mindjobban elha­
talmasodó paranoiáját tükrözte. Bármi volt is a valódi indíték, a szovjet tömb
tökéletesen mentes volt a „Pax Americana” behatásaitól, de más alternatívát sem
tudott kínálni.
A szovjet birodalom növekedése megerősíteni látszott Mackinder és mások
geopolitikai jóslatait, amely szerint egy óriási katonai hatalom fogja kezében
tartani Eurázsia „szívének” nyersanyagforrásait, és ennek az államnak további
terjeszkedését csak a nagy tengeri hatalmak állíthatnák meg, ha meg kívánják
őrizni a globális erőegyensúlyt.59 Az USA csak néhány év múlva, a koreai háború
hatására adja majd fel az „egypólusú világrend” korábbi elképzelését, amelyet a
két szuperhatalom meg nem alkuvó küzdelme vált fel. Ez a változás már előre
látható volt 1945 után is: az Egyesült Államok és a Szovjetunió volt az a két
hatalom, amely képes lehetett arra - Tocqueville egykori jóslata szerint -, hogy a
fél földgolyó sorsát irányítsák, és mindkét állam e „globális” gondolkodás áldoza­
ta lett. „A Szovjetunió ma a Föld egyik leghatalmasabb országa. Ma a Szovjetunió
nélkül a nemzetközi kapcsolatok egyetlen fontos kérdése sem dönthető el... ” -

343
jelentette ki Molotov 1946-ban,60 annak a korábbi, Moszkvának szánt burkolt
amerikai célzásnak visszhangjaként, amely akkor hangzott el, amikor úgy tűnt,
hogy Churchill és Sztálin megállapodásra juthatnak Kelet-Európa sorsát illetően:
„Ebben a globális háborúban szó szerint nincs olyan politikai vagy katonai kérdés,
amely az Egyesült Államokat ne érdekelné.”61 Elkerülhetetlen volt a komoly
érdekösszeütközés.
De mi történik azokkal a már csak közepes jelentőségűvé degradálódott egykori
nagyhatalmakkal, amelyek összeomlása egybeesett a szuperhatalmak létrejöttével?
Az természetes volt, hogy a levert fasiszta államok, Németország, Japán és Olasz­
ország egészen más elbírálás alá esett az 1945-öt követő időszakban, mint Nagy-
Britannia vagy Franciaország. Amikor véget ért a háború, a szövetségesek korábbi
terveikkel összhangban igyekeztek biztosítani, hogy sem Németország, sem Japán
ne fenyegethesse többé a nemzetközi rendet. Ez nemcsak e két ország hosszú távú
katonai megszállását jelentette, hanem Németország esetében azt is, hogy négy
megszállási övezetre osszák, később pedig támogassák a két önálló Németország
létrejöttét. Japántól elvették az elfoglalt területeket (éppúgy, mint Olaszországtól
1943-ban), Németország elvesztette európai hódításait és néhány régebbi területét
(Sziléziát, Kelet-Poroszországot stb.). A stratégiai bombázás pusztításai, a szállítá­
si rendszer túlterhelése, a lerombolt épületek, a nyersanyag- és az exportpiac
hiánya okozta nehézségeket még súlyosbította az ipar felett gyakorolt szövetséges
ellenőrzés is, ehhez járult még Németországban az ipartelepek leszerelése. A német
nemzeti jövedelem és termelés 1946-ban egyharmada volt az 1938-asnak, ami
tetemes csökkenést jelentett.62 Japánban hasonló volt a gazdasági hanyatlás: az
1946-os nemzeti jövedelem csak 57%-a volt az 1934-36-osnak, az ipari reálbérek
30%-kal csökkentek 1934-36-hoz képest, a külkereskedelem olyan minimálisra
csökkent, hogy még néhány évvel később is az export mindössze 8, az import pedig
18%-a volt az 1934-36-os adatoknak. A háború elpusztította a japán hajógyártást,
a gyapjúorsók száma 12,2 millióról 2 millióra süllyedt, a szén termelés felére csök­
kent.63 Úgy látszott, hogy ezeknek az országoknak mind a gazdasági, mind a
katonai hatalma megszűnt.
Jóllehet Olaszország 1943-ban átállt a szövetségesek oldalára, gazdasági helyzete
csaknem ugyanilyen kilátástalan volt. A szövetségesek két év alatt végigharcolták
és bombázták az egész félszigetet, és ez nagyban növelte a Mussolini vakmerő
stratégiai lépései okozta egyéb károkat. „1945-ben .. . Olaszország bruttó nemzeti
jövedelme az 1911-es színvonalra esett vissza, és reális értéken számolva 40%-kal
csökkent az 1938-ashoz képest. A háborús veszteségek ellenére a népesség gyorsan
nőtt, mert megindult a korábbi gyarmatokon élő olaszok visszatelepedése, és
megszűnt a kivándorlás. Vészjóslóan alacsony volt az életszínvonal, és nemzetközi
- különösen amerikai - segítség nélkül sok olasz éhen halt volna.”64 A reálbérek
1945-re az 1913-as szint 26,7%-ára csökkentek.65 Ebben az időszakban ezek az
országok valóban rendkívül rászorultak az amerikai segítségre, ezért gazdasági
csatlós államokká váltak.
Gazdasági szempontból nehéz különbséget tenni Franciaország és Németország
között. A négy évig tartó német fosztogatást 1944-ben kíméletlen erejű harcok

344
követték: „a legtöbb vízi utat és kikötőt lezárták, a hidak zömét elpusztították, és
a vasúthálózat túlnyomó része ideiglenesen használhatatlanná vált.”66 Fohlen
adatai szerint a francia import és export 1944-45-re gyakorlatilag nullára csök­
kent, Franciaország nemzeti jövedelme fele volt az 1938-asnak, amely amúgy is
gyönge év volt.67 Az országnak nem voltak valutakészletei, a frankot nem fogadták
el a külföldi tőzsdék, értéke, amelyet 1944-ben a dollárhoz képest 50:1 arányban
állapítottak meg, „pusztán elméleti”68 volt: egy éven belül 119:1-re esett, és
1949-ben, amikor már kezdtek stabilizálódni a dolgok, 420:1 volt. Az újjáépítés,
államosítás, infláció gazdasági problémái természetesen szoros összefüggésben
álltak a francia pártpolitikával, különösen a kommunista párt szerepével.
Másrészt viszont a „szabad franciák” a fasizmus elleni nagy szövetség tagjai
voltak, részt vettek számos fontos hadműveletben, és Nyugat-Afrikában, Levanté-
ban és Algériában megnyerték a maguk „polgárháborúját” a Vichy-párti erők
ellen. Mivel a háború alatt Franciaország német megszállás alatt állt, és így a
francia lojalitás is megoszlott, így De Gaulle szervezete nagymértékben függött
az angolszász segítségtől, ami sértette ugyan a tábornokot, mégis mind többet
követelt belőle. Mindazonáltal az angolok azt gondolták, jobb, ha a Szovjetuniót
egy katonailag újra megerősített Franciaország tartja sakkban, mint az összeomló­
ban levő Németország, ezért Franciaország hozzájutott számos olyan előjoghoz,
amely csak a valódi nagyhatalmaknak járt volna: megszállási övezetet kapott
Németországban, állandó tagságot az ENSZ Biztonsági Tanácsában és így tovább.
Habár a franciák nem tudták visszaszerezni korábbi Szíriái és libanoni mandátu­
maikat, Indokínában, valamint Tunézia és Marokkó protektorátusokban megpró­
bálták újra megszilárdítani helyzetüket. Ennek következtében Európán kívüli
megyéivel és más területeivel együtt még mindig Franciaországé volt a világ
második legnagyobb gyarmatbirodalma, amelyet minden erejével fenn is akart
tartani.69 Számos külső (jórészt amerikai) szemlélő számára ez az elsőrendű hata­
lom pozíciójára irányuló törekvés - olyan ország esetében, amely gazdaságilag
kétségbeejtően gyenge volt, és teljesen az amerikai gazdasági segítségre szorult -
nem volt más, mint amolyan folie des grandeurs, azaz nagyzási hóbort. És mindez
valóban az is volt. Legfontosabb következménye talán csak az lett, hogy néhány
évre elrejtette azt a vitathatatlan valóságot, mennyire megváltoztatta a háború a
világ stratégiai térképét.
Bár 1945-ben a legtöbb angolt sértette volna az a megállapítás, hogy a Brit
Birodalom már nem tartozik a valódi nagyhatalmak közé, és a régi látszat fenntar­
tása Franciaországhoz hasonlóan ideig-óráig képes csak elfedni az új stratégiai
egyensúlyi. Ez természetesen lélektanilag tovább nehezítette azt, hogy az angol
döntéshozók hozzászokjanak a hanyatlás vitathatatlan folyamatához. A Brit Biro­
dalom volt az egyetlen jelentős állam, amely a kezdetektől végigharcolta a második
világháborút, és Churchill vezetése alatt kétségtelenül a „nagy hármas” egyike volt.
Katonai teljesítményei mind a levegőben, mind a szárazföldön lényegesen nagyob­
bak voltak, mint az első világháborúban. 1945 augusztusára a király-császár
valamennyi birtoka - Hongkongot is beleértve - angol kézbe került vissza. Angol
csapatok és légi támaszpontok voltak szerte Észak-Afrikában, Olaszországban,

345
Németországban és Délkelet-Ázsiában. A jelentős veszteségek ellenére az angol
haditengerészet több mint 1000 hadihajó, közel 3000 ágyúnaszád és mintegy 5500
kétéltű jármű felett rendelkezett. A RAF (Királyi Légierő) stratégiailag második
legnagyobb volt a világon. Ennek ellenére, Correlli Barnett véleménye szerint, a
„győzelem”

nem jelentette egyben az angol hatalom további fenntartását is. A hatalom

megőrzésének Németország és szövetségeseinek legyőzése csak egy (nagyon
fontos) eleme volt. Megtörténhetett volna, hogy a németek elvesztik a hábo­
rút, de a brit hatalomnak mégis vége szakad. Nem annyira maga a győzelem
számított, hanem a győzelem körülményei, különösen azok a körülmények,
amelyek közé Nagy-Britannia került...70

Az volt ugyanis a helyzet, hogy az angolok mindenáron biztosítani akarták győzel­

müket, ezért túlerőltették magukat: arany- és dollártartalékaik kimerültek, a hazai
ipar gépállományát agyonhasználták, és bármilyen nagy mértékben használták fel
saját forrásaikat és mozgósították a lakosságot, egyre inkább az amerikai lőszer-,
élelmiszer- és más egyéb utánpótlásra kellett támaszkodniuk, mert enélkül nem
folytathatták volna a harcot. Míg az előbbi létfontosságú importáruk iránti angol
igény évről évre emelkedett, exportkereskedelmük folyamatosan csökkent, és 1944-
ben már csak 31%-a volt az 1938-as értéknek. Amikor a munkáspárti kormány
1945 júliusában hivatalba lépett, az egyik első eléjük kerülő dokumentum Keynes
hajmeresztő „Pénzügyi Dunkerque” címmel illetett memoranduma volt: a hatal­
mas kereskedelmi mérleghiány, a meggyengült gazdasági bázis, a szigetország
határain túl fenntartott költséges intézményrendszer egyértelműen azt követelte,
hogy a háború befejezésével leállított amerikai segélyszállítmányokat további ten­
gerentúli segítséggel pótolják. Enélkül „nagyobb megszorításokra lenne szükség,
mint bármikor a háború alatt.. ,”71 Éppúgy, mint az első világháború után, ismét
módosítani kellett azt a tervet, amely megfelelő otthont kívánt teremteni a háborús
hősök számára. Azt viszont már nem lehetett többé elhitetni senkivel, hogy még
mindig Nagy-Britannia a világ politikai központja.
A nagyhatalmi státus fenntartásának illúziói mindennek ellenére még a Jóléti
állam” megteremtésére törekvő munkáspárti miniszterek körében is tovább éltek,
így a következő néhány év angol történelmét az összeegyeztethetetlen dolgok
összeegyeztetéséért vívott küzdelem jellemezte: növelték a hazai életszínvonalat, a
„vegyes gazdaság” felé haladtak, egyensúlyba hozták a kereskedelmi mérleget,
ugyanakkor rengeteg pénzt fektettek külföldi bázisokba Németországban, a Kö­
zel-Keleten, Indiában, és hatalmas fegyveres erőt tartottak fenn a Szovjetunióval
való kapcsolatok romlása miatt is. Az Attlee-kormányzattal kapcsolatos részletes
tanulmányok szerint72 sok tekintetben rendkívüli sikereket értek el: nőtt az ipari
termelékenység, csökkent a kereskedelmi mérleg hiánya, szociális reformokat
vezettek be, tehát az európai helyzet stabilizálódott. A munkáspárti kormány
bölcsen visszavonult Indiából, kiszállt a Palesztina körüli káoszból, és felmondta
a Görögországnak és Törökországnak adott garanciákat, így sikerült megszaba-

346
dúlnia néhány nyomasztó tehertől. A gazdasági stabilizáció elsősorban a Keynes
által 1945-ben Washingtonban kieszközölt hatalmas kölcsöntöl függött, valamint
a Marshall-terv nyújtotta nagymértékű támogatástól és nem utolsósorban attól,
hogy Nagy-Britannia kereskedelmi versenytársai még nem tértek magukhoz a
háború okozta sokkból. Mindez eléggé törékeny és feltételekhez kötött gazdasági
újjáéledés volt. Hosszabb távon az 1947-es angol gyarmatfeladások sikere is meg­
kérdőjelezhető volt. Kétségtelenül elviselhetetlen terhektől szabadult meg Anglia,
de az egész lépéskombinációt arra a feltételezésre alapították, hogy amennyiben
Nagy-Britannia felad bizonyos területeket, akkor a valódi birodalmi érdekeknek
megfelelő pontokon tudja kiépíteni bázisait - Palesztina helyett a Szuezi-csatorná-
nál, India helyett az arab olajforrások közelében. A Whitehall természetesen nem
akarta feladni a gyarmat- és domíniumbirodalom maradványait, mivel ami meg­
maradt, sokkal fontosabb volt, mint valaha.73 Nagy-Britanniát csak a további
megrázkódtatások és a birodalom fenntartásának emelkedő költségei késztették
arra a későbbiekben, hogy újraértékelje a világban elfoglalt helyét. Emellett azon­
ban egy kissé túlméretezett, de erős stratégiai hatalom maradt, amely biztonsági
szempontból függ ugyan az Egyesült Államoktól, de utóbbi leghasznosabb szövet­
ségese és kiemelkedő stratégiai kollaboránsa egy olyan világban, amely két óriási
hatalmi tömbre oszlik.74
Az angol és francia kormánykörök minden ellenkező erőfeszítése ellenére „Eu­
rópa korszaka” kétségtelenül elmúlt. Mialatt az Egyesült Államokban az egy főre
jutó nemzeti össztermék a háború alatt nettó 50%-kal növekedett, Európában
egészében véve (a Szovjetuniót leszámítva) 25%-kal csökkent.75 Európa részesedé­
se a világ ipari termeléséből alacsonyabb volt, mint a XIX. század eleje óta
bármikor, sőt még 1953-ban is, amikorra a háborús károk nagy részét helyreállítot­
ták, csupán 26% volt Európáé az Egyesült Államokra jutó 44,7%-kal összehason­
lítva).76 Népessége a világ összlakosságának mindössze 15-16%-a volt. 1950-ben
az egy főre jutó nemzeti össztermék csak fele volt az Egyesült Államokénak, és
ekkorra már a Szovjetunió is jelentősen felzárkózott. A nagyhatalmak nemzeti
össztermékét a 36. táblázat mutatja.
Az európai hatalmak hanyatlása még markánsabban megmutatkozik a hadsere­
gek létszámában és a katonai kiadásokban. 1950-ben például az Egyesült Államok
14,5 milliárd dollárt költött védelemre, és 1,38 millió volt a katonai összlétszáma,
ugyanakkor a Szovjetunió 15,5 milliárd dollárt áldozott hatalmas, 4,3 milliós
hadseregére. A szuperhatalmak e tekintetben messze megelőzték Nagy-Britanniát
(2,3 milliárd dollár, 680000 ember), Franciaországot (1,4 milliárd dollár, 590000
ember) és Olaszországot (0,5 milliárd dollár, 230000 ember). Németország és
Japán természetesen még mindig demilitarizált volt. A koreai háborúval járó
feszültségek természetesen jelentős növekedést jelentettek a közepes súlyú európai
országok 1951-es védelmi kiadásaiban, de elenyészőek voltak az Egyesült Államok
(33,3 milliárd dollár) és a Szovjetunió (20,1 milliárd dollár) költségeihez képest.
Ebben az évben Nagy-Britannia, Franciaország és Olaszország együttes védelmi
költsége kevesebb volt, mint az Egyesült Államok hasonló kiadásainak egyötöde
és a Szovjetunióénak egyharmada, együttes katonai ereje pedig fele volt az Egyesült

347
 36. táblázat A nagyhatalmak teljes és egy főre jutó bruttó nemzeti
terméke 1950-ben77
(1964-es dollárárfolyamon)

GNP összesen Egy főre jutó

Ország
(milliárdókban ) GNP

Egyesült Államok 381 2536

Szovjetunió 126 699
Egyesült Királyság 71 1393 (1951)
Franciaország 50 1172
Nyugat-Németország 48 1001
Japán 32 382
Olaszország 29 626 (1951)

Államokénak és egyharmada a Szovjetunióénak.78 Az európai államok tehát mind

a viszonylagos gazdasági potenciál, mind a katonai erőviszonyok tekintetében
határozottan lemaradtak.
Ezt a lemaradást csak fokozta a nukleáris fegyverek és a nagy hatótávolságú
rakétarendszerek elterjedése. A régi feljegyzések világosan mutatják, hogy az
atombomba kifejlesztésén dolgozó tudósok nagy része tökéletesen tisztában volt
azzal, hogy vízválasztóhoz közelednek a hadviselés, a fegyverrendszerek és az
emberi rombolási képesség történetében. Az 1945. július 16-án Alamogordónál
végrehajtott sikeres kísérleti robbantás azt bizonyította, hogy „valami nagy és új
dolog jött létre, amiről majd kiderül: összehasonlíthatatlanul fontosabb, mint az
elektromosság vagy bármely, az emberiség életét befolyásoló nagy felfedezés”.
Amikor az „erős, hosszan tartó, az utolsó ítélet napjára emlékeztető morajlás”79
Hirosimában és Nagaszakiban megismétlődött, többé senki sem kételkedhetett az
új fegyver hatalmas erejében. Az amerikai döntéshozókat nehéz helyzet elé állította
az új fegyver: számos jövőbeli gyakorlati következménnyel kellett megbirkózniuk.
Hogyan befolyásolja majd a hagyományos hadviselést? Bevessék-e már egy háború
kezdetén vagy csak végső esetben? Milyen következményekkel járhat, illetve mi­
lyen lehetőségeket jelenthet a különböző nukleáris fegyverek (hidrogén-bomba,
kisebb stratégiai bombák) alkalmazása? Megosszák-e másokkal is az atomtitkot?80
A fejlesztés kezdeti stádiumában levő szovjet atomfegyver-kutatásoknak kétségtele­
nül nagy lökést adott az, hogy Sztálin a Hirosimát követő napon kinevezte rettegett
biztonsági főnökét, Beriját az atomprogram vezetőjévé.81 Bár a szovjetek ebben az
időszakban kétségtelenül elmaradtak mind a bomba, mind a megfelelő szállító
rendszerek kifejlesztésében, de jóval hamarabb behozták hátrányukat, mint az
amerikaiak gondolták volna. 1945 után néhány évig még feltételezhető volt, hogy
az amerikai nukleáris fölény kiegyenlítette a hagyományos katonai erő orosz
túlsúlyát. A nemzetközi kapcsolatok történetében azonban rövid idő telt el addig,

348
amíg Moszkva behozta hátrányát, és bebizonyította, hogy az Egyesült Államok
atommonopóliuma csak átmeneti jelenség volt.82
Az atomfegyverek megjelenése átalakította a „stratégiai tájképet”, mivel lehető­
vé tette, hogy tulajdonosa tömegpusztítást hajtson végre, vagy akár az egész
emberiséget kiirtsa. Egyszerűbben kifejezve, az új tömegpusztító fegyver kifejlődé­
se megnövekedett nyomást gyakorolt az európai államokra: vagy megpróbálnak
felzárkózni, vagy elfogadják másodrendű szerepkörüket. Természetesen Németor­
szágnak, Japánnak, valamint a gazdaságilag és technológiailag meggyengült Olasz­
országnak nem volt lehetősége, hogy csatlakozzon az atomklubhoz. A londoni
kormány viszont elképzelhetetlennek tartotta (még akkor is, amikor Attlee lépett
Churchill helyébe), hogy Nagy-Britanniának ne legyen atomfegyvere: részben az
elrettentés eszközeként, részben pedig azért, mert „ez a fegyver emelte ki azt a
tudományos és technikai fölényt, amely az egyébként kis lélekszámú ország erejét
volt hivatott kihangsúlyozni”.83 Más szóval, úgy tekintették az atomfegyvert, mint
a független nagyhatalmi befolyás fenntartásának viszonylag olcsó eszközét. Ez a
lehetőség később a franciákat is erősen csábította.84 Bármilyen vonzónak is tűnt
a gondolat, gyakorlati körülmények következtében néhány évig egyik ország sem
juthatott ilyen fegyverekhez és hordozórendszerekhez, későbbi atomfegyverkészle­
tük is lényegesen kisebb lesz majd, mint a szuperhatalmaké, és könnyen elavulhat
a technológiai változások következtében. London, Párizs (és később Kína) felzár­
kózási törekvései az atomhatalmakhoz az 1945-öt követő évtizedekben az Oszt­
rák-Magyar Monarchia és Olaszország 1914 előtti erőfeszítéseihez hasonlított,
amikor Dreadnought típusú hadihajókhoz akartak jutni. Ez az ambíció tehát
inkább a gyengeség, mint az erő jele volt.
Végül volt még egy tényező, amely aláhúzta azt a tényt, hogy a világ stratégiailag
már vitathatatlanul kétpólusúnak tekintendő: az ideológia megnövekedett szerepe.
Kétségtelen, hogy már a klasszikus, XIX. századi diplomácia korában is számítot­
tak az ideológiai tényezők, amint ezt Metternich, I. Miklós cár, Bismarck vagy
Gladstone cselekedetei ékesen bizonyítják. Még inkább így volt a két világháború
között, amikor a „radikális jobboldal” és a „radikális baloldal” kereszttűz alá
vette a „burzsoá-liberális centrum” uralkodó nézeteit. Ezek a többpólusú vetélke­
dések az 1930-as évek végére már rendkívül megnehezítették a világesemények
ideológiai alapú magyarázatát (amikor az angol toryk, például Churchill, szövetsé­
get akartak kötni a kommunista Szovjetunióval a náci Németország ellen, vagy
amikor az amerikai diplomácia támogatni akarta az angol-francia diplomáciát
Európában, de ugyanakkor fel akarta számolni az Európán kívüli angol és francia
gyarmatbirodalmat). A háború alatt viszont már a fasizmus elleni küzdelemnek
kellett alárendelni a társadalmi és politikai nézetkülönbségeket. Jó visszhangot
keltett, amikor Sztálin 1943-ban feloszlatta a Kommunista Internacionálét, és a
Nyugat csodálta a Szovjetuniót, amiért hősiesen ellenállt a német támadásoknak,
az Egyesült Államok korábbi gyanakvása is nagymértékben oldódott, és a Life
magazin 1943-ban közölte, hogy az oroszok „úgy néznek ki, mint az amerikaiak,
úgy öltöznek, mint az amerikaiak, és úgy gondolkodnak, mint az amerikaiak”; a
New York Times pedig egy évvel később kijelentette: „Szovjet-Oroszországban a

349
marxista gondolkodásnak, vége”.85 Ezek a naiv érzelmek segítik annak magyaráza­
tát, általában miért fogadták el oly nehezen az amerikaiak, hogy a háború utáni
világrend nem igazolta a nemzetközi harmóniáról alkotott ábrándjukat. Ezt bizo­
nyították például azok a fájdalmas és dühös amerikai reagálások, amelyeket
Churchill híres, 1946. márciusi fultoni „vasfüggöny”-beszéde váltott ki.86
Egy-két éven belül mégis tökéletesen világossá vált, hogy a Szovjetunió és a
Nyugat közötti nyílt hidegháború mennyire ideológiai természetű. Mindjobban
nyilvánvalóbbá vált, hogy a Szovjetunió nem engedi kibontakozni a parlamenti
demokráciát Kelet-Európa országaiban, a szovjet fegyveres erők nagysága félelme­
tes volt, polgárháború tört ki a kommunisták és ellenfeleik között Görögországban
és Kínában, végül - de legkevésbé sem utolsósorban - a „vörös fenyegetéstől” való
félelem, a kémhálózatok és a hazai, belső zűrzavar teljes 180 fokkal megfordította
az amerikai érzelmeket, amire a Truman-kormányzat rendkívül gyorsan reagált.
Az elnök 1947 márciusában mondta el a „Truman-doktrínát” meghirdető beszé­
dét. Erre az az aggodalom adott okot, hogy a Szovjetunió befurakodhat abba a
hatalmi vákuumba, amelyet a görög-török határra vonatkozó brit garancia fel­
mondása hozott létre. Olyan világ képét villantotta fel az elnök, amelyben kétfajta
ideológia közül kell választani:

Az egyik életforma a többség akaratán alapul, jellemzői a szabad intézmé­

nyek, a népképviseleti kormányzás, a szabad választások, az egyéni, a szólás-
és vallásszabadság biztosítása, a politikai elnyomás alóli mentesség. A másik
életforma alapja, hogy a kisebbség ráerőszakolja akaratát a többségre. Terror
és elnyomás uralkodik, a sajtót cenzúrázzák, a választások eredményét meg­
hamisítják, és elfojtják az egyéni szabadságot.87

Az Egyesült Államok politikája az - folytatta Truman hogy „segítse a szabad

embereket intézményeik és integritásuk fenntartásában olyan agresszív mozgal­
mak ellenében, amelyek totális rendszereket akarnak rájuk erőltetni”. Ezt követő­
en úgy beszélt a nemzetközi politikai kérdésekről, mint manicheus küzdelemről;
Eisenhower szavait idézve: a „jó és gonosz erők úgy állnak szemben egymással,
nagy tömegben és felfegyverkezve, mint még soha a történelem folyamán. A
szabadság szegül szembe a rabszolgasággal, a világosság a sötétséggel.”88
Kétségtelen, hogy Truman retorikájának nagy része belpolitikai célzatú volt, és
nemcsak az Egyesült Államoknak, hanem Nagy-Britanniának, Olaszországnak,
Franciaországnak és minden olyan országnak is szólt, ahol a konzervatív erők
számára hasznos lehetett, hogy riválisaikat ilyen politikai hangvétellel fosszák meg
hitelüktől, vagy saját kormányaikat támadják azért, mert „kesztyűs kézzel bántak”
a kommunizmussal. Az is igaz, hogy mindez csak növelte Sztálin gyanakvását a
Nyugattal szemben, és a szovjet sajtó azonnal úgy reagált erre, hogy kétségbe
vonják a Szovjetunió kelet-európai „érdekszférájának létjogosultságát”; a Szovjet­
uniót ellenség veszi körül minden oldalról; előretolt támaszpontokat építenek ki
ellene; reakciós rendszereket támogatnak a kommunista befolyás ellen, és a maguk
javára befolyásolják az ENSZ-t. „Az amerikai külpolitika új kurzusa - állította

350
Moszkva - nem más, mint a szovjetellenes kurzushoz való visszatérés, célja pedig
az, hogy háborút szítson, és erőszakkal létrehozza az angol és amerikai világural­
mat.”89 Ez a magyarázat segített alapot teremteni arra, hogy a Szovjetunió lesújt­
son a belső ellenzékre, még szorosabban markába fogja Kelet-Európát, növelje az
amúgy is erőltetett iparosítás ütemét, és rengeteg pénzt fordítson fegyverkezésre,
így a hidegháború külső és belső feltételei egymást erősítették. A liberalizmus és
a kommunizmus, ez a két egyetemes eszme „kölcsönösen kizárta egymást”,90 és
lehetővé tette mindkét fél számára, hogy az egész világot olyan küzdőtérként
láthassa, ahol nem választható el egymástól az ideológiai vita és a hatalmi fölény.
Egy ország vagy az amerikai blokkhoz tartozott, vagy a szovjethez. Középút nem
volt: Sztálin és Joe McCarthy korában oktalanság lett volna erre gondolni. Ez volt
az az új stratégiai realitás, amelyhez nemcsak a megosztott Európa országai,
hanem Ázsia, a Közel-Kelet, Afrika és Latin-Amerika népei is alkalmazkodni
kényszerültek.

A hidegháború és a harmadik világ

A későbbiek során kiderült, hogy a következő két évtized nemzetközi politikájában
a főszerepet a szovjet-amerikai versengéshez való alkalmazkodás, majd ennek
részleges visszautasítása játssza majd. A hidegháború célja kezdetben az európai
határok újrarajzolása volt. Valójában azonban még mindig a „német kérdés” volt
napirenden, mivel ennek a kérdésnek a megoldása határozhatta volna meg, hogy
az 1945-ös győztes hatalmak mekkora befolyást gyakorolnak majd Európára.
Vitathatatlanul az oroszok szenvedtek a legtöbbet a német agressziótól a XX.
század első felében, ehhez párosult Sztálin paranoiás biztonsági vágya is, minden­
esetre nem engedhették meg maguknak, hogy ezek a szenvedések a század második
felében megismétlődjenek. Ide tartozott, bár másodrendű szempont volt, a kom­
munista világforradalom elősegítése, hiszen a Szovjetunió stratégiai és politikai
helyzetét nagymértékben javította volna, ha sikerül több olyan kommunista veze­
tésű államot létrehozni, amelyek Moszkvától várják az irányítást. Valószínűleg
ezek a megfontolások (és nem a meleg tengeri kikötök utáni régi vágy) irányították
az 1945 utáni szovjet politikát. Ennélfogva legfőbb szándékuk az volt, hogy - a
stratégiai célokat szem előtt tartva - semmissé tegyék az 1918- 1922-es területi
rendezéseket, ez pedig azt jelentette, hogy megerősítették a balti államok feletti
szovjet ellenőrzést, nyugatabbra tolták a szovjet-lengyel határt, bekebelezték Ke-
let-Poroszországot, területeket szereztek Finnországtól, Magyarországtól és Ro­
mániától. Mindez nemigen zavarta a Nyugatot, hiszen a legtöbb kérdésben már a
háború alatt megegyeztek. Zavaróbbak voltak viszont azok az előjelek, amelyek
arra utaltak, hogy a Szovjetunió biztosítani igyekszik azt, hogy Kelet- és Közép-
Európa korábban független országaiban „Moszkva-barát” rendszerek jöjjenek
létre.
Lengyelország sorsa ebben a tekintetben előhírnöke volt mindannak, ami ké­
sőbb másutt történt. A lengyel probléma azonban még megrendítőbb volt, hiszen

351
Nagy-Britannia 1939-ben megígérte, hogy harcolni fog az ország integritásáért, a
háborúban lengyel egységek küzdöttek a szövetségesek oldalán, és lengyel emig­
ráns kormány működött nyugaton. A lengyel tisztek katyni tömegsírjának felfede­
zése, a varsói felkelés helytelenítése szovjet részről, Sztálin határozott kívánsága,
hogy változtassák meg Lengyelország határait, valamint a lublini lengyelek mosz-
kovita frakciójának feltűnése egyre gyanúsabbá tette Moszkva szándékait Chur­
chill szemében. És néhány éven belül, amikor bábkormány került Lengyelország
élére, és a nyugatos lengyelek kiszorultak a hatalomból, ezek a félelmek beigazo­
lódtak.91
Moszkva minden úton-módon a „német kérdés” függvényeként próbálta kezelni
a lengyel helyzetet. Területi szempontból: a határok nyugati kiigazítása nemcsak
Németország területét csökkentette (és elnyelte Kelet-Poroszországot), hanem arra
is ösztönözte a lengyeleket, hogy ellenezzék az Odera-Neisse határvonal bármiféle
későbbi német revízióját. Stratégiai szempontból: az oroszok azért ragaszkodtak
ahhoz, hogy Lengyelország ütközőzónává váljék, mert így akarták elkerülni a
német támadás esetleges megismétlődését, és így volt logikus, hogy Moszkva
ragaszkodott a német nép sorsának meghatározásához is. Politikai szempontból:
a „lublini lengyelek” támogatásával párhuzamosan a német kommunistákat is
felkészítették arra, hogy hazatértük után hasonló szerepet játsszanak. Gazdasági
szempontból: Lengyelország és kelet-európai szomszédainak kifosztása csak ízelítő
volt ahhoz képest, hogy milyen mértékben fogják majd „leszerelni” a szovjetek a
német gazdaságot. Amikor azonban Moszkva számára már nyilvánvalóvá vált,
hogy nem lehet megnyerni a németek rokonszenvét úgy, hogy közben nyomorba
taszítják őket, felhagytak a további leszerelésekkel, és Molotov is bátoritóbb
hangot próbált megütni. De ezek a taktikai manőverek kevésbé voltak fontosak,
mint az a nyilvánvaló szándék, hogy Moszkva döntő beleszólást akart, vagy talán
éppen az egyedüli döntő szót kívánta kimondani Németország jövőjét illetően.92
A szovjet politika sem a lengyel, sem a német kérdésben nem kerülhette el a
Nyugattal való ütközést. Politikailag és gazdaságilag az amerikaiak, angolok és
franciák egyaránt a szabadpiaci gazdaságot és a demokratikus választásokat akar­
ták egész Európára érvényes normaként elfogadtatni (bár London és Párizs na­
gyobb szerepet kívánt biztosítani az államnak, mint az amerikaiak). Stratégiailag
a Nyugat a szovjetekhez hasonló határozottsággal akarta megakadályozni a német
militarizmus újjáéledését, a franciák egészen az ötvenes évek közepéig rendkívül
aggódtak is emiatt, azt viszont senki sem akarta, hogy a Wehrmacht uralmát most
a Vörös Hadsereg váltsa fel Európában. Bár az 1945 utáni francia és olasz kor­
mányban is voltak kommunisták, a valódi hatalomhoz jutó marxista pártokat
mindenütt általános bizalmatlanság kísérte, ezt csak fokozta az, hogy Kelet-Euró­
pábán a nem kommunista pártokat eltávolították a hatalomból. Akadtak még,
akik reménykedtek abban, hogy a Szovjetunió és a Nyugat kibékül egymással, de
ez megvalósíthatatlan volt, céljaik minden módon ütköztek. Ha az egyik fél terve
sikerülne, a másik érezné fenyegetve magát, így hát pillanatnyilag elkerülhetetlen­
nek látszott a hidegháború, egészen addig, amíg mindkét fél hajlandó nem lesz
kompromisszumot kötni általános célkitűzéseiket illetően.

352
 Szükségtelen itt beszámolnunk a feszültségek eszkalációjának valamennyi foko­
zatáról;93 ez annyira szükségtelen lenne a világhatalom fejlődésének elemzéséhez,
mint például Metternich diplomáciájának részletes elemzése lett volna valamelyik
előző fejezetben. Érdemes azonban megvizsgálni az 1945 utáni hidegháború leg­
főbb jellemzőit, hiszen ezek mind a mai napig hatást gyakorolnak a nemzetközi
kapcsolatokra.
Első volt ezek között a két európai blokk közti szakadás növekedése. Ez érthető
módon nem közvetlenül 1945 után következett be. A szövetséges megszálló erők
és a németek elöli rejtőzködésből, illetve az emigrációból visszatérő utódpártok
egyaránt nyomasztó adminisztratív feladatokkal voltak elfoglalva: a hírközlés és a
közművek helyreállításával, a városok élelmiszer-ellátásával, a menekültek elszál­
lásolásával és a háborús bűnösök felkutatásával. Mindez zavaros ideológiai álla­
potokat teremtett: a megszállási zónákra osztott Németországban az amerikaiak
éppen annyit vitatkoztak a franciákkal, mint a szovjetekkel, az Európa-szerte
megalakuló új nemzetgyűlésekben és kormányokban keleten a szocialisták együtt
üléseztek a kommunistákkal, nyugaton pedig a kommunisták a kereszténydemok­
ratákkal. 1946 végére, illetve 1947 elejére a szakadék mindjobban növekedett, és
egyre nyilvánvalóbbá vált. A német megszállási övezetekben tartott népszavazások
és helyi választások már megmutatták, hogy „Nyugat-Németország politikai szí­
nezete egyre markánsabban különbözik Kelet-Németországétól”.94 Lengyelor­
szágban, Bulgáriában és Romániában fokozatosan kiiktatták a kormányból a nem
kommunista elemeket, ennek hatása tükröződött az 1947. áprilisi francia belpoliti­
kai válságban, amelynek során a kommunistákat kényszerítették arra, hogy kilép­
jenek a kormányból. Ugyanez játszódott le egy hónappal később Olaszországban
is. A szövetségesek még a háború alatt eldöntötték az európai hatalom felosztását,
Tito uralomra kerülése Jugoszláviában ellenkezett a megállapodásokkal, így ezt a
lépést a Nyugat Moszkva előre megtervezett újabb terjeszkedési kísérletének tekin­
tette. Ezek a nézeteltérések - amelyekhez még hozzájárult az is, hogy a Szovjetunió
nem volt hajlandó csatlakozni a Nemzetközi Valutaalaphoz és a Világbankhoz -
különösen azokat az amerikaiakat zavarták, akik abban reménykedtek, hogy a
háború után is meg tudják őrizni a jó viszonyt Moszkvával.
Felmerült az a nyugati feltételezés is, hogy Sztálin megfelelő körülmények esetén
Nyugat- és £>é/-Európát is ellenőrzése alá akarja vonni, és mindent meg is tesz,
hogy mielőbb bekövetkezzenek az ehhez megfelelő körülmények. A közvetlen
katonai erő alkalmazásától nemigen kellett tartani, bár a Törökországra gyakorolt
szovjet nyomás aggasztó volt, és arra késztette Washingtont, hogy egészen 1946-ig
haditengerészeti egységeket állomásoztasson a Földközi-tenger keleti térségében.
Mindezt inkább Moszkva talpnyalói szorgalmazhatták, mivel a háború okozta
zűrzavart és politikai vetélkedést a maguk javára akarták fordítani. Ennek egyik
jele volt a görög kommunisták felkelése és a kommunisták szította franciaországi
sztrájkok. A szovjetek gyanúsan nagy erőfeszítéseket tettek a német közvélemény
megnyerésére, és ha valaki igazán aggódni akart, az megfigyelhette a kommunisták
erősödését Észak-Olaszországban. A történetírók ma már kételkednek abban,
hogy mindezt egy moszkvai fogantatású „mesteri terv” irányíthatta volna. A görög

353
kommunisták, Tito és Mao Ce-tung főleg helyi ellenfeleikkel foglalkoztak, és
keveset törődtek a globális marxista berendezkedéssel, a nyugati kommunista párt-
és szakszervezeti vezetőknek pedig elsősorban saját híveik kívánságait kellett
kiszolgálniuk. Mindemellett a Szovjetunió örömmel üdvözölte volna a kommuniz­
mus térnyerését bármely országban, feltéve, hogy ez nem robbant ki újabb hábo­
rút. Azt is könnyű megérteni, hogy abban az időben miért volt népszerű a George
Kennanhoz hasonló szovjetológusok véleménye, akik a Szovjetunió „feltartóztatá­
sát” szorgalmazták.
A gyorsan fejlődő „feltartóztatási stratégia” elemei közül95 kettő emelkedett ki.
Az első - amely Kennan szerint negatív természetű volt, de a katonai vezetők
mindinkább megkedvelték, mert nagyobb biztosítékot nyújtott a stabilitásra - az
volt, hogy jelezték Moszkvának, melyek azok a területek a Földön, amelyeket az
Egyesült Államok „nem engedhet ... ellenséges kézbe kerülni”.96 Ezeknek az
államoknak katonai segítséget nyújtanak, hogy kiépíthessék védelmi erőiket, és az
Egyesült Államok ezek ellen az országok elleni minden támadást casus belli-nek
tekint. Pozitívabb volt azonban az az amerikai felismerés, hogy a szovjet felforga­
tással szembeni ellenállás azért gyengült, mert a második világháború „teljesen
kimerítette az országok fizikai és lelki erejét”.97 Mindennemű hosszú távú feltar­
tóztatási politikának ezért legfontosabb eleme az a jelentős amerikai gazdasági és
segélyprogram volt, amely lehetővé tette Európa és Japán lerombolt gyárainak és
városainak újjáépítését. Feltételezték, hogy Japánt a segélyek következményeként
kevésbé fogja megkísérteni a kommunista forradalmi eszme, emellett ez hozzásegí­
tene ahhoz is, hogy Amerika javára igazítsák ki a hatalmi egyensúlyt. Kennan
tetszetős geopolitikai érvei szerint: Ha csak „öt olyan ipari és katonai hatalmi
központ lenne a világon, amely a nemzetbiztonság szempontjából fontos az USA
számára”98 - maga az Egyesült Államok, a Szovjetunió, Nagy-Britannia, Német­
ország, Közép-Európa és Japán -, akkor úgy stabilizálnák a biztonságot, hogy az
utolsó három területet a nyugati táborban tartanák, és erejüket növelnék. Ezáltal
az „erők korrelációja” lenne az eredmény, ami viszont biztosítaná a Szovjetunió
állandó hátrányos helyzetét. Magától értetődik, hogy ezt a stratégiát Sztálin Szov­
jetuniója mélységes gyanakvással szemlélné, különösen azért, mert ez két, nemrégi­
ben még ellenséges ország, Németország és Japán újjáépítését jelentené.
Az 1947-es „vízválasztó év” óta megtett különféle lépések pontos időrendi
boncolgatásánál lényegesen fontosabbak az általános érvényű tanulságok. Az
Egyesült Államok regionális megkötöttségeket el nem ismerő Truman-doktrínája
igazolta azt a politikai aktust, amivel Nagy-Britannia az Egyesült Államokra
ruházta át Görögország és Törökország határainak garantálását. Mindez annyi
volt, hogy a világ korábbi „rendőre” most átruházta felelősségét újonnan „hivatal­
ba lépő” utódára, ebben London és Washington egyetértettek.99 Európai összefüg­
gésben azonban az az amerikai szándék, hogy „segítsenek a szabad népeknek
intézményeik fenntartásában”, azokhoz a komoly megbeszélésekhez kapcsolódha­
tott, amelyek azzal foglalkoztak, hogyan lehet megbirkózni a kontinenst sújtó
általános gazdasági válsággal, az élelmiszer- és szénhiánnyal. Az amerikai kor­
mányzat megoldását - az úgynevezett Marshall-tervet, amelynek az volt a célja,

354
hogy „gazdaságilag talpra állítsa Európát” - szándékosan az összes európai or­
szágnak ajánlották fel, még akkor is, ha az kommunista berendezkedésű volt.
Bármilyen vonzó lehetett is ez a segély Moszkva számára, elfogadása maga után
vonta volna az együttműködést Európa nyugati felével, épp abban az időszakban,
amikor a szovjet gazdaság már visszatért az államosítás és kollektivizálás legszigo­
rúbb formáihoz. Nem volt nehéz észrevenni a Marshall-terv mögött azt a hátsó
gondolatot, így akarták meggyőzni az európaiakat arról, hogy a magángazdálko­
dás alkalmasabb a jólét megteremtésére, mint a kommunizmus. Molotov kivonult
a Marshall-terv párizsi tárgyalásáról, és a Szovjetunió megtiltotta Lengyelország­
nak és Csehszlovákiának a segély elfogadását, mindennek eredményeképpen Euró­
pa megosztottabb lett, mint valaha. Nyugat-Európát fellendítették az amerikai
segély dollármilliárdjai (amelyből különösen a nagyobb országoknak: Nagy-
Britanniának, Franciaországnak, Olaszországnak és Nyugat-Németországnak ju­
tott bőségesen), hirtelen megindult a gazdasági növekedés, és kialakult az észak­
atlanti kereskedelmi hálózat. Kelet-Európában szigorodott a kommunista uralom.
1947-ben létrehozták a Kominformot, amely lényegében egy újjáalakított és alig
leplezett Kommunista Intemacionálé volt. A pluralista prágai rendszernek 1948-
ban kommunista államcsíny vetett véget. Tito Jugoszláviájának sikerült kimene­
külnie Sztálin fojtogató öleléséből, de a többi szovjet csatlós államban tisztogatá­
sok kezdődtek,.és 1949-ben beléptették őket a KGST-be, amely nem a Marshall-
terv szovjet változata volt, hanem „csupán újabb eszköz a csatlós államok megfejé-
sére”.100 Lehet, hogy Churchill 1946-ban még kissé korán beszélt „vasfüggönyről”,
de jóslata két évvel később már valósággá vált.
A kelet-nyugati gazdasági versengés fokozódásához hozzájárult a katonai ver­
seny, és ismét Németország állt a viták középpontjában. 1947 márciusában Nagy-
Britannia és Franciaország megkötötte a dunkerque-i szerződést, amelyben mind­
ketten teljes körű katonai támogatást ígértek egymásnak egy esetleges német
támadás esetére (bár a londoni külügyminisztérium ezt a lehetőséget „meglehető­
sen elvinek” tartotta, és sokkal jobban aggódott Nyugat-Európa belső gyengesége
miatt). 1948 márciusában a szerződést kiterjesztették a Benelux államokra is, és
megkötötték a brüsszeli egyezményt. Ez az egyezmény név szerint nem említette a
németeket, de nem tévedünk, ha azt állítjuk, hogy Nyugat-Európa (különösen
Franciaország) politikusai még mindig a „német kérdés” megszállottjai voltak.101
Rögeszméiktől azonban egyszer meg kellett szabadulniuk, amint ezt az 1948-as év
nyilvánvalóvá tette. A brüsszeli egyezmény aláírásának hónapjában a szovjetek
elhagyták a németországi négyhatalmi Szövetséges Ellenőrző Tanácsot, mivel kibé­
kíthetetlen ellentétbe kerültek a nyugatiakkal Németország gazdasági és politikai
jövőjét illetően. Három hónappal később - a feketepiac és a valutakáosz felszámo­
lására - a három nyugati megszálló hatalom bejelenti az új német márka bevezeté­
sét. Erre az egyoldalú akcióra a szovjet fél nemcsak azzal válaszolt, hogy kitiltották
a nyugatnémet bankjegyeket az ő zónájukból, hanem leállították a közlekedést a
három nyugati övezet és a szovjet zónán belül 160 kilométerre fekvő Berlin között.
Az 1948 49-es berlini válság volt az, amely majdnem véget vetett az ellentétek­
nek.102 Washingtoni és londoni hivatalos körök már arról tárgyaltak, milyen

355
anyagi eszközökre lesz szükség akkor, ha az európai államok egy csoportja, az
angol domíniumok és az Egyesült Államok összefognak egy Szovjetunió elleni
háború kitörésekor. Az amerikaiak ugyan azt akarták, hogy - a Marshall-tervhez
hasonlóan - először az európaiak álljanak elő a katonai biztonságra vonatkozó
tervekkel, de most már nem volt kétséges, hogy az Egyesült Államok nagyon
komolyan veszi a kommunista kihívást. Amerikát telekürtölték a „vörös veszede­
lemmel”, külföldön pedig komoly akciókat indítottak. 1948 márciusában Truman
még azt is kérte a kongresszustól, hogy állítsák vissza a sorozást, amit még
ugyanabban az évben a júniusi kötelező katonai szolgálatról szóló törvény jóváha­
gyott. Mindezeket az intézkedéseket a Berlinbe vezető szárazföldi utak szovjet
blokádja váltotta ki. A légierők ekkori fejlettségi színvonala lehetővé tette, hogy az
amerikaiak, válaszul Sztálin blöffjére, a következő 11 hónapban (amíg a szárazföl­
di összeköttetés helyre nem állt) repülőgéppel szállítsák az utánpótlást Berlinbe,
mégis sokan kardoskodtak amellett, hogy szárazföldi úton, katonai konvojjal
erőszakolják ki a városba jutást. Nehéz elhinni, hogy egy ilyen akció végül nem
vezetett volna háborúhoz, hiszen az új szerződés szellemében az Egyesült Államok
komoly B-29-es bombázóalakulatokat telepített angol légi támaszpontokra, ezzel
is alátámasztva, hogy komolyan veszik az ügyet.
Mindezen körülmények között még az izolációs elveket valló szenátorokat is rá
lehetett bírni a későbbi Észak-Atlanti Szövetség megszervezésére irányuló javasla­
tok támogatására, amely szervezetnek Amerika teljes jogú tagja volt, és amelynek
fő stratégiai célja az volt, hogy Észak-Amerika átmeneti segítséget nyújtson az
európai államoknak egy szovjet agresszió esetén. Kezdeti éveiben a NATO-t sokkal
inkább politikai megfontolások irányították, semmint pontos katonai számítások,
ami történelmi jelentőségű fordulatot jelent az amerikai diplomáciai hagyomá­
nyokban. Ezt a váltást akkor hajtották végre, amikor a NATO vette át Nagy-
Britanniától az európai egyensúly megtartása szempontjából fontos nyugati „szár­
nyat”. Az amerikai és az angol kormány szemével nézve a fő cél az volt, hogy az
Egyesült Államokat és Kanadát szorosan a brüsszeli egyezmény aláíróihoz kössék,
és hogy a kölcsönös támogatás ígéretét kiterjesszék az olyan, magukat hasonlóan
védtelennek érző országokra, mint Norvégia és Olaszország. A NATO-szerzödés
aláírásának napján az amerikai hadseregnek csupán 100000 katonája tartózkodott
Európában (összehasonlítva az 1945-ös 3 millióval), és csak tizenkét hadosztály
(két francia, két angol, két amerikai, egy belga) várta felkészülten, hogy megállítsa
a nyugati irányú szovjet előrenyomulást. Habár a szovjet erők ebben az időben
távolról sem voltak olyan nagyok vagy felkészültek, mint ahogyan azt a nyugati
figyelmeztető hangok állították, mégis nyugtalanító volt a két hadsereg teljes
állományának egyenlőtlensége; és kicsit később ezeket a félelmeket még inkább
növelte az a gondolat, hogy a kommunisták ugyanolyan gyorsan végigsöpörhetnek
a német síkságon, mint ahogyan a Jalu folyón keltek át a koreai háború idején. Ez
azt jelentette, hogy míg a NATO-stratégia egyre inkább azon alapult, hogy majd
nagy hatótávolságú amerikai bombázókkal „torolják meg” a szovjet inváziót,
ugyanakkor a nagy létszámú hagyományos hadsereg kiépítése mellett is el kellett
kötelezniük magukat. Ennek eredményeként a három nyugati „oldalszárny”-hata-

356
lom - az Egyesült Államok, Kanada és Nagy-Britannia - olyan mértékben vált az
európai kontinensen az állandó katonai kötelezettségek rabjává, amely igazán
elképesztette volna az 1930-as évek stratégáit.103
A NATO-szövétség ugyanazt az eredményt hozta katonai téren, mint a Mar-
shall-terv a gazdaságban: két táborba merevítette az 1945-ben felosztott Európát,
jóllehet a hagyományosan semleges országok (Svájc, Svédország) és néhány más
állam (Finnország, Ausztria, Jugoszlávia) egyik oldalon sem kötelezte el magát.
Erre persze kellő időben felelnie kellett a szovjet irányítású Varsói Szerződésnek.
A kettéosztottság elmélyülése még távolabbi jövőbe helyezte Németország újra­
egyesítésének lehetőségét. A francia aggodalmak ellenére az 1950-es évek végén
kezdett kiépülni a nyugatnémet fegyveres erő a NATO-szervezeten belül - ami
valóban logikus volt abban az esetben, ha a Nyugat valóban csökkenteni akarta
a különbséget a két egyesített katonai erő között.104 Ez viszont óhatatlanul arra
késztette a Szovjetuniót, hogy - különleges ellenőrzés alatt - megteremtse a kelet­
német hadsereget. Amikor pedig már mindkét német állam integrálódott saját
katonai szövetségébe, vitathatatlanná vált, hogy a blokkok a jövőben bármilyen
német semlegességi törekvést rémülettel és gyanakvással, azaz mint a saját bizton­
ságukra mért csapást fognak tekinteni. A Szovjetunióban ezt a tényt még Sztálin
1953-ban bekövetkezett halála után is tovább erősítette az a meggyőződés, hogy ha
egy ország egyszer kommunistává vált, akkor ezt a hitet többé nem hagyhatja el
(a későbbi szóhasználatban ezt Brezsnyev-doktrínának nevezték). 1953 októberére
az Egyesült Államok Nemzetbiztonsági Tanácsa hallgatólagosan elfogadta, hogy
a kelet-európai csatlós államokat „vagy általános háború szabadíthatja fel, vagy
maguk a szovjetek”. Mint azt Bartlett oly rejtélyesen megjegyzi: „Egyik sem volt
lehetséges.”105 1953-ban a keletnémet felkelést gyorsan le is verték. 1956-ban a
Szovjetuniót megriasztotta az a magyar elhatározás, hogy kilépnek a Varsói Szer­
ződésből, a szovjet csapatok bevonultak Magyarországra, és leverték a független­
ségi harcot. 1961-ben Hruscsov elismerte vereségét azzal, hogy megépíttette a
Berlini Falat azért, hogy megállítsa az értelmiség Nyugatra áramlását. 1968-ban a
csehek ugyanarra a sorsra jutottak, mint 12 évvel korábban a magyarok, habár
kisebb volt a vérontás. Minden ilyen beavatkozás, amit az a szovjet vezetés hozott,
amely hivatalos propagandája ellenére képtelen volt a Nyugat ideológiai vagy
gazdasági vonzerejének ellensúlyozására, csak tovább fokozta a két tömb közti
megosztottságot.106
A hidegháború második fő jellemzője - az, hogy Európából oldalirányban,
fokozatosan kiterjedt a világ többi részére - nem nagyon volt meglepő. A háború
nagy részében a szovjetek csaknem kizárólag a német fenyegetésre összpontosítot­
ták energiáikat, de ez nem jelentette azt, hogy Moszkva elvesztette volna politikai
érdeklődését Törökország, Perzsia és a Távol-Kelet iránt - amint ez nyilvánvalóvá
is vált 1945 augusztusában. Ennélfogva a legkevésbé sem volt valószínű, hogy a
Szovjetunió és a nyugat-európai ügyekben való nézeteltérései földrajzilag csupán
a kontinensre szorítkozzanak - különösen azért, mert a vitatott elvek általános
érvényűek voltak: önrendelkezés kontra nemzetbiztonság, gazdasági liberalizmus
kontra szocialista tervgazdálkodás és így tovább. Még fontosabb, hogy maga a

357
háború is alaposan felkavarta a társadalmi és politikai viszonyokat, a Balkántól
egészen le a Kelet-Indiákig, sőt még azokban az országokban is, amelyeket közvet­
lenül nem rohantak le megszálló seregek (például India vagy Egyiptom), nagy
változásokhoz vezetett az élőerő, a források és az eszmék mozgósítása. A hagyo­
mányos társadalmi rend széthullott, a gyarmati rendszerek elvesztették hitelüket,
virágzásnak indultak a földalatti nacionalista pártok, és olyan ellenállási mozgal­
mak nőttek fel, amelyek nemcsak a katonai győzelem, hanem a politikai átalakulás
mellett is elkötelezték magukat.107 Egyszóval a világhelyzetet hatalmas politikai
felbolydulás jellemezte 1945-ben, ami egyrészt fenyegethette a békeidő biztonságá­
nak gyors visszaállítására törekvő nagyhatalmakat, másrészt lehetőséget nyújtott
volna az univerzalista doktrínáikkal átitatott szuperhatalmaknak, hogy támogató­
kat szerezzenek az összeomlott régi rend törmelékeiből felemelkedő népek hatal­
mas táborából.
Közvetlenül a háború alatt a szövetségesek a német és japán leigázóik ellen
küzdő ellenállási mozgalmak minden árnyalatának segítséget nyújtottak, és e
csoportok természetesen elvárták, hogy e segítség majd 1945 után is folytatódik,
bár őket akkor már a saját belső riválisaikkal vívott hatalmi harc kötötte le. A
partizáncsoportok egy része kommunista volt, más része elszánt antikommunista,
és ez minden korábbinál nehezebbé tette a moszkvai és washingtoni vezetés számá­
ra a helyi viták és a globális kérdések szétválasztását. Görögország és Jugoszlávia
példája már megmutatta, hogyan nyerhet hirtelen nemzetközi jelentőséget egy
helyi belpolitikai ellentét.
A Szovjetunió és a Nyugat első Európán kívüli vitája nagyrészt ezeknek az ad
hoc háborús intézkedéseknek a következménye volt: 1941-43-ban Iránt hármas
katonai védelem alá helyezték; egyrészt, hogy biztosítsák bennmaradását a szövet­
ségesek táborában, másrészt, hogy egyik szövetséges se tehessen szert öt meg nem
illető gazdasági befolyásra a teheráni rendszer felett.108 Amikor 1946 elején Moszk­
va nem vonta vissza helyőrségét, helyette északon láthatólag a szeparatista, kom­
munistabarát mozgalmakat támogatta, megszaporodtak a hagyományos angol
kifogások a világnak ezen a felén erősödő illetéktelen szovjet befolyás ellen, ami
aztán gyengült is a Truman-kormányzat erős tiltakozásának hatására. A szovjet
csapatok visszavonása, majd ezt követően az iráni csapatoknak az északi tartomá­
nyokba való bevonulása, majd pedig maga a (kommunista) Tudeh párt leverése
óriási elégedettséget váltott ki Washingtonban, ahol megerősítette Trumannak azt
a hitét, hogy csak a „kemény bánásmód” lehet hatásos az oroszokkal szemben. Az
eset - Ulam szavait idézve - a „feltartóztatás fogalmát mutatta be, mielőtt még a
doktrínát meghirdették volna,”109 és pszichológiailag felkészítette Washingtont,
hogy a szovjet akciók hírére másutt is hasonlóképp lépjen fel. így tovább folyt a
polgárháború Görögországban, a Moszkva által a törökökre gyakorolt nyomás a
Dardanelláknál és a Karsz-határrégió közeli koncessziókért, és az az 1947-es angol
nyilatkozat - amely szerint többé már nem tudják védelmük alatt tartani ezt a két
országot - (az embrionális formában már kész Truman-doktrínában található)
nyilvános válaszra késztette az amerikaiakat. Az amerikai külügyminisztérium már

358
1946 áprilisában sürgetően szükségesnek tartotta az „Egyesült Királyság és a Brit
Nemzetközösség kapcsolatainak" elmélyítését.110 Az ilyen nézetek egyre szélesebb
körű elfogadása és a mód, ahogyan Washington elkezdte egybekapcsolni azokat a
válságokat, amelyek a Földközi-tenger keleti térségében és a Közel-Kelet „északi
peremén” kialakultak, miután ezek az országok feltartóztatták a térségbe irányuló
szovjet terjeszkedést, azt mutatja, hogy az amerikai külpolitika idealista vonala
mellé milyen gyorsan felsorakoztak, majd döntő szerepet kaptak a geopolitikai
megfontolások.
A nyugati hatalmak a távol-keleti változásokat is a kommunizmus világuralmi
törekvésének tekintették. A hollandok esetében, akiket Szukarno széles támogatást
élvező nemzeti mozgalma csakhamar kiűzött a „Kelet-Indiákról”, vagy a franciák­
nál, akik hamarosan fegyveres harcba sodródtak Ho Si Minh vietminhjeivel, vagy
az angolok esetén, akik akkoriban már a felkelőkkel háborúznak Malájföldön -
régi gyarmattartók lévén, ugyanez lett volna a reakciójuk akkor is, ha egyáltalán
nem léteztek volna kommunisták Szueztől keletre.111 (Másrészről az 1940-es évek
végén már hasznos volt Washington rokonszenvének és - Franciaország esetében
- katonai segítségének elnyeréséhez azt állítani, hogy a felkelőket Moszkva szelle­
me irányítja.) De az Egyesült Államok számára Kína „elvesztése” mindenesetre
nagyobb csapás volt, mint a tőle délebbre történő események. Egészen a XIX.
századi amerikai misszionáriusok vállalkozásaitól kezdve az Egyesült Államok
hatalmas kulturális és pszichológiai (és kevésbé pénzügyi) tőkét fektetett ebbe a
hatalmas és népes országba; és a háború alatt a Csang Kai-sek kormányról szóló
sajtótudósítások mindezt még nagyobb méretűnek tüntették fel. Az Egyesült Álla­
mok úgy érezte, hogy - a szó több mint vallásos értelmében - „küldetése” van
Kínában.112 És bár a külügyminisztérium és a hadsereg szakemberei egyre inkább
tisztában voltak a Kuomintang korruptságával és tehetetlenségével, nézeteiket a
közvélemény nem osztotta teljes mértékben, különösen nem a republikánus jobb­
oldal, amely az 1940-es évek végére már csak szigorúan fekete-fehéren látta a
világpolitikát.
A Keleten mindenütt uralkodó zűrzavar és bizonytalanság ismétlődő dilemmák
elé állította Washingtont. Egyrészt az amerikai köztársaság nem tűnhetett fel a
korrupt harmadik világ vagy a halódó gyarmatbirodalmak támogatójának színé­
ben. Másrészről viszont nem akarta, hogy a „forradalmi hullám” továbbterjedjen,
mivel ez (mint állították) Moszkva befolyását növelné. Aránylag könnyű volt az
angolokat 1947-ben rábírni arra, hogy vonuljanak ki Indiából, mivel ez csupán
átmenetet jelentett egy parlamenti, demokratikus rendszerbe Nehru vezetésével.
1949-ben Indonéziában ugyanúgy távozásra lehetett kényszeríteni a hollandokat,
noha Washington még mindig aggódott a kommunista felkelés kiszélesedése miatt
- mint ahogy az az 1946-ban függetlenné vált Fülöp-szigeteken be is következett.
De másutt magától értetődöbb volt az „ingadozás”. A japán társadalom korábban
tervezett teljes körű társadalmi átalakítása és demilitarizálása helyett a washingto­
ni stratégák szilárdan ragaszkodtak ahhoz, hogy a japán gazdaságot az óriáscégek
(zaibatsu-k) révén építsék újjá, sőt ahhoz is, hogy japánt önálló fegyveres erő
létrehozására buzdítsák - részint azért, hogy könnyítsenek az Egyesült Államok

359
gazdasági és katonai terhein, részint hogy Japánt az antikommunizmus ázsiai
bástyájává tegyék.113
Két oka volt annak, hogy Washington az 50-es évekre hajthatatlanná vált. Az
első okot azok az egyre gyakoribbá váló támadások szolgáltatták, amelyeket
Truman és Acheson rugalmasabb, „feltartóztatási” politikája ellen intéztek nem­
csak a republikánus bírálók és a gyorsan emelkedő „vörös” Joe McCarthy, hanem
az adminisztráción belüli újabb vaskalaposok is - mint Louis Johnson, John Foster
Dulles, Dean Rusk és Paul Nitze -, akik arra kényszerítették Trumant, hogy
határozottabban lépjen fel belpolitikai irányának megvédése érdekében. A másik
az 1950. júniusi, a 38. szélességi kör átlépésével kezdődő koreai támadás volt, amit
az Egyesült Államok azonnal egy Moszkva által mesterien hangszerelt agressziós
terv részeként értelmezett. Ez a két tényező szabad kezet adott azoknak a washing­
toni erőknek, akik aktívabb, sőt harciasabb politikát akartak folytatni az összeom­
lás megállításának érdekében. „Gyorsan veszítjük el Ázsiát” - írta Stewart Alsop,
a befolyásos újságíró, és a tízbábus tekejáték ismerős képét idézte. Ebben a Kreml
volt a keményen játszó, ambiciózus játékos.

„A legfőbb bábu Kína. Már kiütötték. Burma és Indonézia a két bábu a

második sorban. Ha nekik végük, akkor a három bábu a következő sorból,
Sziám, Malájföld és Indonézia biztosan ledől. Ha Ázsia többi része' elvész,
akkor az ebből származó pszichológiai, politikai és gazdasági hatóerő feltétle­
nül ledönti a negyedik sor négy bábuját, Indiát, Pakisztánt, Japánt és a
Fülöp-szigeteket.”114

A megváltozott gondolkodásmód hatással volt az egész Kelet-Ázsiát érintő

amerikai politikára. Ennek legszembetűnőbb megnyilvánulása a Dél-Koreának
nyújtott, gyorsan növekedő katonai segítség volt. Dél-Korea valójában ellenszen­
ves és elnyomó rendszer volt, sőt részes volt a konfliktus előidézésében, de akkori­
ban az ártatlan áldozat szerepében tetszelgett. A kezdeti amerikai légi és tengeri
katonai segítség hamarosan megerősítést kapott szárazföldi és tengerészgyalogos
hadosztályoktól, ami viszont lehetővé tette, hogy MacArthur tábornok nagyará­
nyú ellentámadást indítson (Incshonnál), míg az ENSZ-erök északi előrenyomulá­
sa kiprovokálta magát a kínai bevonulást 1950 októberében és novemberében.
Mivel az atombombát nem vethették be, ezért az amerikaiak az 1914—18-as lö­
vészárkos hadviseléshez hasonló hadjáratot kényszerültek folytatni.11’
Az első, 1953. júniusi tűzszünetig az Egyesült Államok körülbelül 50 milliárd
dollárt költött a háborúra, több mint 2 millió katonát küldött a háborús övezetek­
be, és körülbelül 54 000-et veszített. Nemcsak északon tartóztatták fel az ellenséget,
hanem délen is hosszú távú és lényeges harci feladatokat vállaltak magukra,
amelyektől később nehéz, csaknem lehetetlen volt megszabadulni.
Ez a harc másutt is jelentősen megváltoztatta Amerika Ázsiával kapcsolatos
politikáját. 1949-re a Truman-kormányzat számos tagja csak nagy ellenérzéssel
volt hajlandó támogatást nyújtani Csang Kai-sek kormányának, megvetéssel
szemlélte a tajvani „csonka kormányt”, és arra gondolt, hogy az angolok nyomán

360
az amerikaiak is elismerhetnék Mao kommunista kormányát. Tajvant azonban
még egy éven keresztül védte az amerikai flotta, magát Kínát pedig ádáz ellenség­
nek tekintették, amely ellen (legalábbis MacArthur szerint), agressziójának kivédé­
sére az atomfegyvert kell bevetni. A nyersanyagok és az élelmiszer-ellátás terén
rendkívül fontos szerepet játszó Indonéziában a kormány segítséget kap, hogy
megküzdjön a kommunista felkelőkkel; Malájföldön pedig az angolokat fogják
ugyanerre ösztökélni, és Indokínában, bár megpróbálnak nyomást gyakorolni a
franciákra egy népképviseletihez közelebb álló kormány alakításának érdekében,
az USA arra is készen áll, hogy fegyvereket és pénzt adjon a vietminhek legyőzésé­
re.116 Az Egyesült Államok ekkor már nem hitt abban, hogy az amerikai civilizáció
erkölcsi és kulturális vonzereje elegendő a kommunizmus terjedésének megállításá­
ra, ezért egyre inkább a katonai-területi garanciákhoz folyamodott, különösen
Dulles külügyminiszterségétől kezdve.117

37. táblázat A nagyhatalmak védelmi kiadásai 1948 — 1970 között118

(milliárd dollárban)

Év USA SZU NSZK Franciaország Nagy-Britannia Olaszország Japán Kína

1948 10,9 13,1 0,9 3,4 0,4

1949 13,5 13,4 1,2 3,1 0,5 2,0
1950 14,5 15,5 1,4 2,3 0,5 2,5
1951 33,3 20,1 2,1 3,2 0,7 3,0
1952 47,8 21,9 3,0 4,3 0,8 2,7
1953 49,6 25,5 3,4 4,5 0,7 0,3 2,5
1954 42,7 28,0 3,6 4,4 0,8 0,4 2,5
1955 40,5 29,5 1,7 2,9 4,3 0,8 0,4 2,5
1956 41,7 26,7 1,7 3,6 4,5 0,9 0,4 5,5
1957 44,5 27,6 2,1 3,6 4,3 0,9 0,4 6,2
1958 45,5 30,2 1,2 3,6 4,4 1,0 0,4 5,8
1959 46,6 34,4 2,6 3,6 4,4 1,0 0,4 6,6
1960 45,3 36,9 2,9 3,8 4,6 1,1 0,4 6,7
1961 47,8 43,6 3,1 4,1 4,7 1,2 0,4 7,9
1962 52,3 49,9 4,3 4,5 5,0 1,3 0,5 9,3
1963 52,2 54,7 4,9 4,6 5,2 1,6 0,4 10,6
1964 51,2 48,7 4,9 4,9 5,5 1,7 0,6 12,8
1965 51,8 62,3 5,0 5,1 5,8 1,9 0,8 13,7
1966 67,5 69,7 5,0 5,4 6,0 2,1 0,9 15,9
1967 75,4 80,9 5,3 5,8 6,3 2,2 1,0 16,3
1968 80,7 85,4 4,8 5,8 5,6 2,2 1,1 17,8
1969 81,4 89,8 5,3 5,7 5,4 2,2 1,3 20,2
1970 77,8 72,0 6,1 5,9 5,8 2,4 1,3 23,7

361
 Már 1951 augusztusában is szerződés erősítette meg az USA-nak a Fülöp-szige-
teki légi és tengeri támaszpontra való jogait, és a sziget védelmére vonatkozó
amerikai kötelezettséget. Néhány nappal később Washington aláirta Ausztráliával
és Új-Zélanddal a háromoldalú biztonsági szerződést. Egy héttel később pedig
végre békeszerződést kötött Japánnal, ezzel jogilag is lezárult a csendes-óceáni
háború, visszaállítva a japán állam teljes szuverenitását. - De ugyanazon a napon
egy biztonsági szerződést is aláírtak, amely lehetővé tette az amerikai csapatok
további állomásoztatását a fő szigeteken és Okinawán. Washington politikája a
kommunista Kínával szemben engesztelhetetlenül ellenséges maradt, Tajvant vi­
szont egyre jobban támogatta, még olyan kisebbfajta előőrsök révén is, mint Kimoj
és Macu.
A hidegháború harmadik fontos eleme a két blokk közötti fokozódó fegyverke­
zési verseny volt, amellyel a támogató jellegű katonai szövetségek megteremtése is
együtt járt. A ráfordított pénz tekintetében a folyamat egyáltalán nem volt ki­
egyensúlyozott (lásd 37. táblázat).
Az amerikai védelmi kiadások nagy értékű emelkedése 1950 után tükröződik a
koreai háború költségeiben, valamint jelzi Washingtonnak azt a meggyőződését,
hogy ebben a fenyegető világban újra fegyverkezni kell; az 1953-at követő vissza­
esés Eisenhower azzal kapcsoatos próbálkozását mutatja, hogy ellenőrzése alá
vonja a „katonai-ipari komplexumot”, még mielőtt az mind a társadalmat, mind
a gazdaságot tönkreteszi; az 1961 -62-es növekedés a Berlini Fal ügyét és a kubai
rakétaválságot jelzi, a költekezés 1965 utáni megugrása pedig a Délkelet-Ázsiával
szembeni növekvő amerikai elkötelezettséget.11’ Habár a szovjet adatok - Moszk­
va titkolózása miatt - csupán becslések, mégis helyénvaló talán a következtetés,
hogy a hadikiadások 1950-55 közötti növekedésének oka abban a félelemben
rejlik, hogy egy Nyugattal folytatandó háború az orosz anyaföldet elpusztító
légitámadásokhoz vezethet, hacsak nem növelik jelentősen a repülök és rakéták
számát; az 1955-57-es csökkenés Hruscsov enyhülési diplomáciáját jelzi, valamint
azon erőfeszítéseit, hogy a fogyasztási javak számára alapokat alapokat szabadít­
son fel; a nagyon nagy emelkedés 1959-60 között a Nyugattal való romló kapcsola­
tokat, a kubai válság okozta megaláztatást és azt az elszántságot mutatja, hogy
minden fegyvernemben erősek legyenek.120 A kommunista Kína védelmi kiadásai­
nak szerényebb emelkedése saját gazdasági növekedését és sok mást is tükröz, de
az 1960-as növekedés a védelmi kiadásokban arra utal, hogy Peking hajlandó volt
megfizetni a Moszkvával való szakítás árát. Ami a nyugat-európai államokat illeti,
a 37. táblázat számadatai azt mutatják, hogy mind Nagy-Britannia, mind Francia­
ország a koreai háború idején nagymértékben megnövelték védelmi kiadásaikat, és
Franciaország költségei is emelkednek az indokínai háborús zűrzavar miatt egé­
szen 1954-ig, de azután mindkét utóbbi ország, valamint Nyugat-Németország,
Olaszország és Japán is csupán szerény növekedést (és alkalmi csökkenést) engedé­
lyezett magának. Ha eltekintünk a kínai adatoktól - és ezek az adatok is elég
pontatlanok -, a fegyverkezési kiadások 1950-es és 60-as évekből származó muta­
tói még mindig a kétpólusú világ képét sugallják.

362
 Talán a puszta számadatoknál is fontosabb a fegyverkezési verseny sokszintű és
sokoldalú jellege. Bár az Egyesült Államokat megrázta a hír, hogy 1949-ben az
oroszok is kifejlesztették a saját atombombájukat, az amerikaiak mégis úgy vélték,
hogy egy nukleáris összecsapás során sokkal nagyobb kárt tudnak okozni a
Szovjetuniónak, mint fordítva. Másrészről viszont, mint az az 1950 januárjában
kiadott 68. számú erősen ideologikus jellegű Nemzetbiztonsági Memorandumban
(NSC-68) olvasható, a „lehető leggyorsabban addig a pontig (kellett) növelni
általános légi, szárazföldi és tengeri erőinket és szövetségeseink erejét, hogy ne
csupán az atomfegyverre legyünk rászorulva”.121 1950 és 1953 között az USA
szárazföldi hadereje valóban megháromszorozódott, és bár nagyobb részét a ko­
reai háború miatt behívott tartalékosok tették ki, de eltökélt szándékukban állt,
hogy a NATO-t az általános katonai kötelezettségek rendszeréből valódi szövetség­
gé alakítsák át - megakadályozandó Nyugat-Európa szovjet lerohanását, amit
abban az időben mind az amerikai, mind az angol stratégák valós lehetőségnek
tartottak.122 Bár nem volt valódi esély mind a 90 hadosztály létrehozására - mint
ahogyan azt az 1952-es Lisszaboni Egyezmény előírta de volt egy nem kevésbé
fontos növekedés az Európának nyújtandó katonai segítség terén: 1953-ig egyről
ötre nőtt az itt állomásozó amerikai hadosztályok száma, miközben Nagy-Britan­
nia beleegyezett, hogy négy hadosztály állomásozzék Németországban. így ésszerű
egyensúly jött létre az 1950-es évek közepére, amikor is bővítették a nyugatnémet
hadsereget, hogy az pótolja a londoni és párizsi haderőcsökkentésből származó
kiesést. Ráadásul, jelentősen megnövekedtek a szövetségesek légierőre fordított
kiadásai, így 1953-ra a NATO már 5200 repülőgéppel rendelkezett. Bár sokkal
kevesebbet tudunk a Szovjetunió hadseregének fejlődéséről ezekben az években, de
világos, hogy Sztálin halála után Zsukov jelentős újjászervezésbe fogott - megsza­
badulva a félig képzett csapatok jó részétől, sokkal ütőképesebbé és mozgékonyab­
bá tette az egységeket, hordozórakétákkal helyettesítette a tüzérséget, egyszóval:
lényegesen alkalmasabbá tette a hadsereget a támadó akcióra, mint amilyen 1950—
51-ben volt, amikor a Nyugat a legjobban rettegett a szovjet támadástól. Világos
ugyanakkor az is, hogy a Szovjetunió a költségvetési növekedés legnagyobb részét
a védekező és támadó légierőre költötte.123
A kelet-nyugati fegyverkezési verseny második és teljesen új terepe a tengeren
nyílt meg, habár ez is kissé szabálytalan módon történt. Az USA haditengerészete
gyors anyahajó-különítményeinek és tengeralattjáró-flottájának köszönhetően ha­
talmas dicsőséget aratva fejezte be a csendes-óceáni háborút, és az angol haditenge­
részet szintén úgy érezte, hogy „jó háborúja” volt, és az emberek sokkal határozot­
tabban küzdöttek, mint a patthelyzethez vezető 1914—18-as tengeri konfliktus­
ban.124 De a nagy hatótávolságú stratégiai bombázók és az atombombával felsze­
relt nagyhatósugarú hordozórakéták megjelenése miatt (különösen a Bikini-szige­
teknél a különböző hadihajók elleni kísérletek során) úgy tűnt, a tengeri hadviselés
hagyományos eszközeinek, sőt még a repülögép-anyahajónak is befellegzett. A
védelmi költségek 1945 utáni megszorítása és a különféle fegyvernemek egységes
honvédelmi minisztériumba való tömörítése következtében mindkét ország hadi­
tengerészete nagy nyomás alá került. Létjogosultságukat bizonyos mértékig a

363
koreai háború igazolta, ahol ismét sor került vízi és szárazföldi partraszállásra,
anyahajóról induló légitámadásokra és a nyugati tengeri erő okos felhasználására.
Az Egyesült Államok haditengerészete szintén az atomklub tagjává válhatott,
mivel a hatalmas anyahajók új fajtáját fejlesztette ki, atomfegyverekkel felszerelt
támadóbombázókkal rendelkezett, és az ötvenes évek végére már olyan nukleáris
meghajtású tengeralattjárókat épített, amelyek képesek voltak nagy hatósugarú
ballisztikus rakéták kilövésére. A angoloknak kevesebb pénzük volt a modern
hordozókra, mindazonáltal átalakították a „kommandó” rakétahordozókat, és a
franciákhoz hasonlóan arra törekedtek, hogy tengeralattjáróról indítható rakéták­
kal szereljék fel a flottát. Bár 1965-ben a nyugati országok tengerészeiéi kevesebb
hajóval és emberrel rendelkeztek, mint 1945-ben, ütőképességük természetesen
sokkal nagyobb volt.125
De e tengerészetek tovább emelkedő kiadásait leginkább a szovjet flotta növeke­
dése ösztönözte. A második világháború alatt a szovjet tengerészet komoly tenger­
alattjáró-flottája ellenére sem volt kellően ütőképes, és legénységének legnagyobb
része a szárazföldön harcolt (vagy a hadsereget segítette a folyóátkeléseknél). 1945
után Sztálin sokkal több tengeralattjáró építését engedélyezte, kiváló német tervek
alapján, és valószínűleg a partvidéki védelemre akarták őket felhasználni, de a
diktátor a haditengerészet általános kiépítését is pártfogolta, amelyhez hadihajók­
ra és repülőgép-anyahajókra is szükség volt. Hruscsov azonban gyorsan leállította
ezt a nagyratörő tervet, mivel nem látta értelmét, hogy a nukleáris rakéták korában
hatalmas, költséges hadihajókat építsenek, és ebben a kérdésben számos nyugati
politikussal és katonai vezetővel azonos nézeteket vallott. E feltételezést csak az
ingathatta meg, hogy a Szovjetunió legvalószínűbb ellenségei nem hagytak fel a
hagyományos hadiflották alkalmazásával - az angolok és a franciák az 1956-os,
Szuez elleni tengerről kiinduló támadás során, az amerikaiak az 1958-as libanoni
partraszállás alkalmával, különösen pedig az 1962-es rakétaválság alatt, amikor
egy cordon sanitaire-t vontak Kuba köré. A Kreml (a befolyásos Gorskov tenger­
nagy sürgetésére) azt a tanulságot vonta le ezekből az incidensekből, hogy amíg a
Szovjetuniónak nincs erős haditengerészete, addig komoly hátrányban van a világ-
hatalmi vetélkedésben - és ezt a következtetést megerősítette az a fordulat, hogy
az Egyesült Államok haditengerészete az 1960-as évek elején alkalmazni kezdte a
Poláris rakétahordozó tengeralattjárókat. Az eredmény hatalmas növekedés volt a
Vörös Hadsereg tengerészeiének valamennyi hajóosztályában, a cirkálók, rombo­
lók, mindenféle tengeralattjáró, hibrid repülőgép-anyahajók körében, valamint az
országhatáron kívüli alkalmazásukban, amellyel olyan mértékben veszélyeztették
a nyugati hatalmak uralmát a Földközi-tengeren vagy az Indiai-óceánon, amilyen­
re Sztálin legmerészebb álmaiban sem gondolt volna.126
A kihívásnak ezt a formáját hagyományosnak is lehetett tekinteni, mint az
nyilvánvaló is volt minden olyan összehasonlításból, amelyet a Gorskov admirális­
féle és a négy évtizeddel korábbi Tirpitz-féle fejlesztés között tettek a megfigyelők
- és még ha a Szovjetunió be is száll a haditengerészeti versengésbe, évtizedekbe
kerül - ha egyáltalán sikerül -, hogy vetekedni tudjon az Egyesült Államok
haditengerészetének rendkívül drága rakétahordozó-különítményeivel. Az 1945

364
 utáni fegyverkezési verseny valóban forradalmi jellege máshol mutatkozott meg: az
atomfegyverek és az ezeket célba juttató nagy ható távolságú rakéták világában. A
Hirosimában és Nagaszakiban okozott rettenetes gyilkolás ellenére is még mindig
sokan voltak, akik az atombombában „csak egy másik bombát” láttak, és nem
mérföldkövet az ember pusztítóképességének történetében. Sőt az 1946-os, az
atomerő-fejlesztések nemzetközivé tételét célzó Baruch-terv kudarca után megvolt
az a vigasztaló tudat, hogy az Egyesült Államok atommonopóliummal rendelke­
zik, és hogy a Stratégiai Légiparancsnokság bombázói kiegyenlítik a földi erők
tekintetében meglévő szovjet fölényt (és egyben elrettentésül is szolgálnak),127 és
különösen a nyugat-európai államok fogadták el azt, hogy egy esetleges szovjet
katonai invázióra az amerikaiak (és később a angolok) atomtöltettel felszerelt légi
bombázókkal válaszolnak.
Ezt a helyzetet változtatták meg a technológiai fejlemények és különösen a
szovjet előrelépés. A Szovjetunió 1949-es sikeres atomrobbantása (amelyre sokkal
korábban került sor, mint azt a nyugati becslések jósolták) megszüntette az ameri­
kai monopóliumot. Még rémisztőbb volt a nagy hatósugarú szovjet bombázók,
különösen a Bison típus megalkotása, amelyekről az ötvenes évek közepén még
nemcsak azt feltételezték, hogy elérhetik az Egyesült Államokat, hanem (tévesen)
azt is, hogy annyi van belőlük, hogy felborulhat a „bombázók egyensúlya”. Míg
az ebből következő ellentét egyrészt azt tanúsította, hogy nehéz hiteles bizonyíté­
kokat szerezni az oroszok teljesítményéről, másrészt hogy az USA légiereje hajla­
mos a túlzásokra,128 így alig néhány évet kellett várni arra, hogy véget érjen az
amerikai sebezhetetlenség korszaka. 1949-ben Washington jóváhagyta egy lénye­
gesen nagyobb rombolóerejű új „szuperbomba” (a hidrogénbomba) elkészítését.
Ez ismét jelentős előnnyel kecsegtette az Egyesült Államokat, és az ötvenes évek
elejétől egészen a közepéig mind Foster Dulles elrettentő beszédei, mind a légierő
tervei - egy következő háború esetén - a Szovjetunió vagy Kína elleni „nagy
megtorló hadjáratra” való elszántságot tükrözték.129
Bár maga a doktrína komoly egyéni aggodalmakra adott okot mind a Truman-,
mind az Eisenhower-kormányzat körein belül, ami a hagyományos erők és a
taktikai (azaz a „csatatéren használt”) nukleáris fegyverek növelését vonta maga
után - erre a stratégiára mégis az oroszok mérték a fő csapást. 1953-ban, mindössze
kilenc hónappal az amerikai kísérlet után, a Szovjetunióban is kipróbálták a
hidrogénbombát. Ezenfelül a szovjet kormány meglehetős anyagi eszközöket szen­
telt a világháború alatt kifejlesztett német rakétatechnika kiaknázására. 1955-ben
a Szovjetunió már képes volt a középhatósugarú ballisztikus rakéta (az SS—3)
tömeges előállítására, 1957-ben már több mint 8 ezer kilométer távolságra kilőtt
egy interkontinentális ballisztikus rakétát, amelyhez ugyanazt a hajtóművet hasz-
i nálta fel, mint amivel a Föld első műbolygóját, a Szputnyikot 1957 októberében
Föld körüli pályára bocsátotta.
Washingtont megrázta ez az orosz előretörés, és annak gondolata, hogy ameri­
kai városok és amerikai bombázó erők is áldozatául eshetnek egy hirtelen szovjet
támadásnak, arra az elhatározásra bírta, hogy komoly erőforrásokat szenteljenek
interkontinentális ballisztikus rakéták fejlesztésére, hogy a szovjetek javára billent

365
„rakétaegyensúlyt” helyreállítsák.130 De az atomfegyverkezési verseny nemcsak
ezekre a rendszerekre szorítkozott. 1960-tól kezdve mindkét fél nagy ütemben
fejlesztette a tengeralattjáróról kilőhető ballisztikus rakéták technikáját, és erre az
időre már a nukleáris fegyverek és a rövidebb hatósugarú rakéták egész arzenálja
állt rendelkezésükre. Mindezt mindkét oldalon a stratégák és a civil elemzők
agytrösztjeinek intellektuális birkózása kísérte, azzal kapcsolatban, hogyan lehet
az eszkaláció fokozatait a „rugalmas válaszadás” keretein belül tartani. Bármilyen
világosak voltak is a megoldási javaslatok, egyik sem tudta megkerülni azt a
rettentő problémát, hogy nagyon nehéz lesz - ha nem éppen lehetetlen - az
atomfegyvereket a hagyományos hadviselés módszerei közé beiktatni (például
hamarosan rádöbbentek, hogy a harctéri nukleáris fegyverek csaknem egész Né­
metországot fölrobbanthatnák). Ha arra kényszerülnének, hogy nagy hatású hid­
rogénbombát dobjanak szovjet vagy amerikai földre, az mindkét félnek példátlan
emberveszteséget és károkat okozna. Moszkva és Washington tehát bennrekedt
egy Churchill által kölcsönös megfélemlítési egyensúlynak nevezett állapotban, és
mivel nem tudták meg nem történtté tenni a tömegpusztító fegyverek feltalálását,
ezért mind több pénzt áldoztak a nukleáris hadviselés technológiájának kifejleszté­
sére.131 Bár az ötvenes években mind a angolok, mind a franciák előálltak saját
atombombájukkal és hordozórendszereikkel, úgy tűnt - a repülőgépek, a rakéták
és az atombombák összes akkori paraméterét alapul véve hogy e területen is csak
a szuperhatalmak számítanak.
E rivalizálás utolsó fontos eleme az volt, hogy a Szovjetunió és a Nyugat is
szövetségeket hozott létre világszerte, és versenyeztek az új partnerek megnyerésé­
ért, vagy legalábbis megakadályozták a harmadik világ országait abban, hogy a
másik oldalra álljanak. A kezdeti években ez - 1945-ös előnyös helyzetükből
fakadóan - főként az amerikaiak tevékenységét jellemezte, hiszen nekik voltak
helyőrségeik és légi támaszpontjaik a nyugati féltekén kívül is, és nagyon sok
ország várt Washingtontól gazdasági vagy esetleg katonai segítséget. A másik
oldalon viszont a Szovjetuniónak elsődlegesen arra volt szüksége, hogy újjáépül­
jön, így fő külföldi érdekeltsége abban állt, hogy a neki kedvező módon stabilizálja
határait, és sem gazdasági, sem katonai hatalmi eszközei nem voltak arra, hogy
tovább terjeszkedjék. A Szovjetunió a balti, észak-finnországi és távol-keleti terüle­
ti nyereségek ellenére is többé-kevésbé szárazföldi nagyhatalom maradt. Ma már
világosan látszik, hogy Sztálin óvatossággal és gyanakvással szemlélte a külső,
nyugati világot, amely valószínűleg nem nézi majd jó szemmel a látványos kommu­
nista győzelmeket (lásd az 1947-es görögországi eseményeket), és gyanakvással
kezelte azokat a kommunista vezetőket is, mint Tito és Mao, akik nyilvánvalóan
nem voltak „szovjet bábok”.132 A Kominform 1947-es felállítása, valamint a
külföldi forradalmárok támogatását szorgalmazó erős propaganda már az 1930-as
évektől - sőt már az 1918-21-es időszakban is - negatív visszhangot keltett, de úgy
tűnik, ezekben az években Moszkva még elkerülte a bonyolult külföldi beavatko­
zásokat.
Washington azonban, mint már említettük, úgy értékelte a helyzetet, hogy
lépésről lépésre megvalósul a Föld kommunista uralom alá való vonásának terve,

366
és hogy ezt „meg kell fékezni”. Törökország és Görögország határainak garanciája
volt e szemléletváltás első jele, legszembeszökőbb példája pedig az 1949. évi
NATO-szerződés. Ez azt jelentette a NATO 1950-es évekbeli újabb tagfelvételeivel
együtt, hogy az USA elkötelezte magát „Európa nagy részének, sőt a Közel-Kelet
egyes területeinek védelmére - a Spitzbergáktól a Berlini Falig, és a másik oldalon
Törökország ázsiai határáig”.133 De az amerikai terjeszkedésnek ez csak a kezdete
volt. A Riói Paktum és a Kanadával kötött különleges szerződés azt jelentette,
hogy az egész nyugati félteke védelméért az Egyesült Államok vállalja a felelőssé­
get. Az ANZUS (Csendes-óceáni Biztonsági Szerződés) a Csendes-óceán délnyu­
gati térségében teremtett elkötelezettségeket. Az ötvenes évek elején a kelet-ázsiai
konfrontációk számos kétoldali egyezmény aláírásához vezettek, melyek értelmé­
ben az Egyesült Államok vállalta a „part menti” országok, azaz Japán, Dél-Korea,
Tajvan és a Fülöp-szigetek megsegítését. Ezt 1954-ben a SEATO (a Délkelet-ázsiai
Szövetség) megalapítása követte, melynek értelmében az Egyesült Államok közös­
ségre lépett Nagy-Britanniával, Franciaországgal, Ausztriával, Új-Zélanddal, a
Fülöp-szigetekkel, Pakisztánnal és Thaifölddel, és kölcsönös támogatást ígértek
egymásnak e hatalmas régióban történő agresszió esetére. Az USA a Közép-Kele­
ten egy másik regionális csoportosulás, az 1955-ös Bagdadi Paktum (későbbi nevén
Központi Szerződés Szervezete - CENTO) fő anyagi támogatójává vált, a szövet­
séget Nagy-Britannia, Törökország, Irak, Irán és Pakisztán alapította, hogy véde­
kezzék a felforgatás és a külső támadás ellen. A Közel-Kelet más térségében az
Egyesült Államok rövidesen különleges szerződéseket kötött vagy szándékozott
kötni Izraellel, Szaúd-Arábiával és Jordániával, amire az alapot vagy a szoros
amerikai-zsidó kapcsolatok szolgáltatták, vagy pedig az arab országoknak ameri­
kai segítséget kínáló, 1957-es „Eisenhower-doktrína”. Egy megfigyelő 1970 elején
tett megjegyzése szerint:

az Egyesült Államok 30 országban több mint egymillió katonát állomásozta-

tott, négy regionális védelmi szövetség tagja volt, egy ötödiknek aktív résztve­
vője, kölcsönös védelmi szerződést kötött 42 állammal, 53 nemzetközi szerve­
zetnek volt a tagja, és az egész Földön csaknem 100 országnak nyújtott
katonai vagy gazdasági segítséget.134

XIV. Lajost vagy Palmerstont nyilván igencsak zavarta volna a kötelezettségeknek

ez a hosszú sora. De egy olyan világban, amelynek mérete látszólag egyre gyorsab­
ban zsugorodott, és amelyben minden rész összefüggött a másikkal, ott ezeknek a
lépésről lépésre vállalt kötelezettségeknek megvolt a maguk logikája. Egy kétpólu­
sú rendszerben ugyan hol is húzhatta volna meg Washington a határt - különösen
akkor, amikor úgy gondolták: Korea azért vált kommunista támadás áldozatává,
mert ők maguk jelentették ki róla, hogy nem létfontosságú, és ezzel mintegy
felhívták rá a figyelmet.135 „Nagyon kicsi lett ez a bolygó” - mondta Dean Rusk
1965 májusában -, „törődnünk kell az egész földdel, a vizekkel, az egész légkörrel
és az azt körülvevő világűrrel.”136

367
 Bár ekkoriban a Szovjetunió kevésbé foglalkozott hatalmának és befolyásának
határain kívüli terjesztésével, a Sztálin halálát követő években mégis figyelemre
méltó előretörésnek lehettünk szemtanúi. Hruscsov nyilvánvalóan azt akarta, hogy
a Szovjetuniót inkább csodálják, sőt szeressék, semmint hogy féljenek tőle; és arra
törekedett, hogy a hadikiadások helyett a mezőgazdaság és a fogyasztási javak felé
irányítsa a pénzt. Külpolitikai eszméi a hidegháború „enyhülése” iránti vágyát
fejezték ki. Molotov szándékát keresztezve, kivonta a szovjet csapatokat Ausztriá­
ból; visszaadta a porkkalai tengeri bázist Finnországnak, Port Arthurt pedig
Kínának; javította a Jugoszláviához fűződő kapcsolatokat, azzal érvelve, hogy a
„szocializmushoz vezető utak különböznek”. (Ez a nézet nemcsak a szovjet Elnöki
Tanács több tagját, hanem Mao Ce-tungot is felháborította.) Habár 1955-ben,
Nyugat-Németország NATO-csatlakozására adott válaszként formálisan is létre­
jött a Varsói Szerződés, Hruscsov mégis hajlandó volt fölvenni a diplomáciai
kapcsolatot Bonn-nal. Nagyon szeretett volna javítani az Egyesült Államokhoz
fűződő viszonyon is, de modorának szélsőségessége és Washingtonnak az összes
szovjet megmozdulással szembeni krónikus bizalmatlansága lehetetlenné tette a
valódi détente-ot. Hruscsov még ugyanabban az évben Indiába, Burmába és Afga­
nisztánba utazott. Ettől fogva a Szovjetunió komolyabban vette a harmadik
világot, épp akkor, amikor egyre több afroázsiai állam nyerte el függetlenségét.137
Az átalakulások azonban nem mentek olyan tökéletesen vagy simán, mint azt a
heves természetű Hruscsov szerette volna. 1956 áprilisában feloszlatták a sztálinis­
ta hatalmi kontroll egyik eszközét, a Kominformot. Bosszantó volt az is, hogy két
hónappal később a magyar forradalmat - amely a szocializmusból kifelé vezető
„külön út” volt - sztálini módszerekkel kellett leverni. Szaporodtak a viták Kíná­
val, és ezek - mint azt később látni fogjuk - mély éket vertek a kommunista
világba. Az enyhülés az 1960-as U-2 incidens, az 1961-es Berlini Fal okozta válság,
valamint a Kubába telepített szovjet rakéták miatt kirobbant szovjet-amerikai
konfliktus (1962) zátonyán feneklett meg. De egyik esemény sem tartotta vissza
Moszkvát attól, hogy a világpolitika felé forduljon; a puszta tény, hogy diplomá­
ciai kapcsolatba léptek az újonnan létrejött országokkal és az ENSZ-ben kapcso­
latba kerültek képviselőikkel, már önmagában bizonyította a Szovjetunió és a
külvilág kapcsolatainak gyarapodását. Ráadásul Hruscsovnak, aki mindenáron be
akarta bizonyítani a szovjet rendszer felsőbbrendűségét a kapitalizmussal szemben,
külföldi barátok után kellett néznie. Pragmatikusabb utódai 1964 után abban
váltak érdekeltté, hogy elszakítsák a Szovjetunió köré vont amerikai kordont, és
ellenőrzés alatt tartsák a Kína felől érkező hatásokat. A harmadik világ számos
országa mindenáron menekülni akart attól, amit ők „neokolonializmusnak ” ne­
veztek, és szívesebben vezették be a tervgazdaságot, mint a laissez/aire-módszere-
ket - ez viszont többnyire a nyugati segélyek megszűnését jelentette. Mindez
együttesen „kifelé irányuló lökést” adott a szovjet politikának.
Ez a „lökés” nagyon határozott indítást kapott 1953 decemberében, amikor
Indiával aláírták a kereskedelmi egyezményt (majdnem egy időben Nixon alelnök
Uj-Delhiben tett látogatásával), amelyet a bhilai acélmű építésére vonatkozó 1955-
ös ajánlat követett, majd a katonai segélyek egész sora. Ez, a harmadik világ egyik

368
legnagyobb hatalmához fűződő kapcsolat egyszerre aggasztotta az amerikaiakat és
a kínaiakat, és egyúttal Pakisztánt is büntette a Bagdadi Paktum-beli tagságáért.
Majdnem ezzel egy időben, 1955-56-ban a Szovjetunió és Csehszlovákia megkezd­
te Egyiptom támogatását, helyettesítvén Washingtont az Asszuáni-gát építésénél.
A szovjetek kölcsönöket nyújtottak Iraknak, Afganisztánnak és Észak-Jemennek.
A kimondottan antiimperialista afrikai államok, mint Ghána, Mali és Guinea
szintén Moszkva támogatását élvezték. 1960-ban Latin-Amerikában is végbement
a nagy áttörés, és amikor a Szovjetunió aláírta a Castro Kubájával kötött első
kereskedelmi egyezményét, csaknem háborúba sodródott a felingerelt Egyesült
Államokkal. Mindez olyan folyamatok kezdetét jelezte, amelyeket Hruscsov buká­
sa nem fordított vissza. A Szovjetunió az imperializmus ellen folytatott élénk
propagandakampány után egészen természetes módon ajánlott „barátsági szerző­
déseket”, kereskedelmi hiteleket, katonai tanácsadókat és más kedvezményeket
minden felszabadított gyarmatnak. A Közép-Keleten a Szovjetunió még az Izrael­
nek nyújtott amerikai támogatásból is hasznot húzott (hiszen ebből következett
például a Szíriának, Iraknak vagy Egyiptomnak nyújtott növekvő moszkvai se­
gély), és dicsőséget szerzett azzal, hogy katonai és gazdasági segítséget biztosított
Észak-Vietnamnak, sőt még a távoli Latin-Amerikában is hirdetni tudta a nemzeti
felszabadító mozgalmak iránti elkötelezettségét. A világ feletti befolyásért vívott
harc során a Szovjetunió így messze eltávolodott a régi idők paranoid sztálinista
óvatosságától.138
De vajon azt jelentette-e ez a Washington és Moszkva közötti, a világ rokonszen-
véért folytatott verseny, ez a szerződések, hitelek és fegyverexport bevetésével
folytatott harc a befolyásért, hogy immár ténylegesen létrejött egy kétpólusú világ;
és hogy minden fontos nemzetközi ügy az Egyesült Államok és a ' izovjetunió, a két
ellentétes súlypont körül forog? Egy Dulles vagy egy Moloto ' szemével nézve,
valóban ez volt a világ rendje. És bár a két tömb az egész világra kiterjedően
versengett egymással, és olyan területeken is folyt a harc, amelyek 1941-ben még
mindkét fél számára ismeretlenek voltak, szembe kellett nézniük egy egészen új
tendenciával. A harmadik világ számára ez volt a felnőtté válás kora, és sok tagja
nem sokkal azután, hogy végre felszabadult a hagyományos európai uralom alól,
egyáltalán nem érzett kedvet ahhoz, hogy egy távoli szuperhatalom csatlósa legyen,
még akkor sem, ha attól hasznos gazdasági és katonai segítséget kap.
Nem történt más, mint hogy a huszadik századi hatalmi politika egyik fő
irányvonala, a szuperhatalmak felemelkedése egy másik, újabb tendenciával találta
magát szemben: a föld politikai széttöredezettségével. A szociál-darwinizmus és az
imperializmus 1900 körül uralkodó légkörében könnyű volt azt gondolni, hogy
minden hatalom a világ alig néhány (és egyre kevesebb) fővárosában koncentráló­
dik. De éppen a nyugati kaptalizmus arroganciája és törekvései hozták magukkal
a saját romlásuk csíráit: Cecil Rhodes, a pánszlávok vagy az osztrák-magyar
hadsereg túlzott nacionalizmusa szinte provokálta a búrok, lengyelek, szerbek és
a finnek válaszlépéseit; a nemzeti önrendelkezés eszméi, amelyet Németország és
Olaszország egyesítésének igazolására hirdettek, vagy a szövetségesek 1914-es
határozata Belgium megsegítésére könyörtelenül továbbszivárgott keletre és délre,

369
Egyiptomba, Indiába, Indokínába. Mivel az angolok, franciák, olaszok és japánok
birodalmai arattak győzelmet a központi hatalmak felett 1918-ban, és mivel ők
fogták vissza Wilsonnak az új világrendre vonatkozó elképzeléseit, a nacionaliz­
mus ilyen fellángolásai csak részben találtak támogatásra. Tehát rendjén való volt,
hogy Kelet-Európa népei megkapják az önrendelkezést, hiszen ők európaiak, és így
„civilizáltnak” tekinthetők, de már nem volna rendjénvaló kiterjeszteni ugyaneze­
ket az eszméket a Közép-Keletre, Afrikára vagy Ázsiára, ahol az imperialista
hatalmak megnövelték területeiket, és visszaszorították a függetlenségi mozgalma­
kat. 1941 után ezek a hatalmak eltűntek a Távol-Keletről, a háború előrehaladtá­
val mobilizálódott a gazdaság, és embereket mozgósítottak más függőségben levő
területekről is, mindehhez hozzájárult még az Atlanti Szerződés ideológiai hatása,
valamint Európa hanyatlása is: ez szolgált a változásra törekvő erők hátteréül az
ötvenes években már harmadik világnak nevezett térségben.139
De épp azért hívták „harmadiknak” ezt a világot, mert ragaszkodott különböző­
ségéhez mind az amerikai, mind a szovjet irányítású blokktól. Ez persze nem
jelentette azt, hogy ezek az országok - amelyek először 1955 áprilisában, a Bandun-
gi Konferencián találkoztak - mentesek lettek volna mindenféle, a szuperhatal­
makhoz fűződő vagy valamilyen más elkötelezettségtől. Törökország, Kína, Japán
és a Fülöp-szigetek például olyan résztvevők voltak, amelyek nem illethetek az „el
nem kötelezett” kifejezéssel.140 Másrészről mindannyian sürgették a gyarmatok
felszabadítását, és nyomást gyakoroltak az ENSZ-re, hogy az ne csak a hideghábo­
rú kérdéseivel foglalkozzék. Ugyanakkor intézkedéseket követeltek a gazdaságilag
még mindig fehér ember uralta világ megváltoztatására. Amikor az ötvenes évek
végén, illetve a hatvanas évek elején megkezdődött a gyarmatok felszabadításának
második szakasza, számos újonc csatlakozott a harmadik világ mozgalmának
alapító tagjaihoz: szembenézve azzal a szörnyű valósággal, hogy az idegen uralom
alatt töltött évtizedek (vagy évszázadok) szenvedése után maga a függetlenség
még nem szünteti meg a temérdek gazdasági gondot. Számbelileg gyarapodva,
csakhamar többségbe kerültek az ENSZ-közgyüléseken. így ez az eredetileg ötven,
főleg európai és latin-amerikai tagból álló testület lassan több mint száztagú,
sok-sok új afroázsiai államot képviselő szervezetté vált. Ez nem korlátozta ugyan
azoknak a nagyhatalmaknak a cselekvési lehetőségeit, amelyek a Biztonsági Ta­
nács állandó tagjai voltak, és így vétójoggal rendelkeztek - ezeket a feltételeket még
az óvatos Sztálin erőszakolta ki. De ha az egyik szuperhatalom a „világ közvélemé­
nyéhez” akart folyamodni (mint például az Egyesült Államok, amikor 1950-ben az
ENSZ segítségét kérte Dél-Korea számára), akkor egy olyan testület jóváhagyását
kellett elnyernie, amelynek tagsága nem osztotta szükségszerűen Washington és
Moszkva gondjait. Mivel az ötvenes és hatvanas évek legfőbb kérdése a gyarmatok
felszámolása volt, és mert egyre-másra hangzottak el a felszólítások, hogy szá­
molják fel az „elmaradottságot” - csupa olyan ügy volt, amelyet a Szovjetunió
ügyesen kisajátított -, egyszóval ezeknek a harmadik világbeli nézeteknek megvolt
a maguk határozott nyugatellenes felhangja, kezdve az 1956-os szuezi válságtól,
egészen Vietnam, a közép-keleti háborúk, Latin-Amerika és Dél-Afrika kérdéséig.
Még az el nem kötelezettek hivatalos csúcstalálkozóin is egyre inkább az antikolo-

370
nializmusra helyezték a hangsúlyt, és a találkozók helyszínének változása (Belgrád
1961-ben, Kairó 1964-ben és Lusaka 1970-ben) is azt jelképezte, hogy az európai
ügyek jelentősége mindjobban csökken. így a világpolitika megoldandó kérdései
már nem kizárólag a legnagyobb katonai és gazdasági erőt képviselő hatalmak
kezében voltak.141
Ezt az átalakulást az el nem kötelezettség legkiválóbb korai szószólói - Tito,
Nasszer, Nehru - jelképezték. Jugoszlávia részéről figyelemre méltó tett volt, hogy
szakított Sztálinnal (már 1948-ban kizárták a Kominformból), ennek ellenére
mégis fenn tudta tartani függetlenségét, és nem szállták meg a szovjet csapatok.
Sztálin halála után is szigorúan tartották magukat ehhez a politikához; nem
véletlenül lett Belgrád az első el nem kötelezett csúcstalálkozó színhelye.142 Nasszer
a Nagy-Britanniával, Franciaországgal és Izraellel való 1956-os konfliktusa után
szerzett magának hírnevet az arab világban, bár engesztelhetetlenül bírálta a
nyugati imperializmust, és készségesen elfogadta a szovjet segítséget, mégsem volt
Moszkva bábja: „rosszul bánt a hazai neveltetésű kommunistákkal, és 1959 és 1961
között heves szovjetellenes rádió- és sajtókampányt indított”.143 Az arab testvéri­
ség eszméje és különösen a mohamedán fundamentalizmus nem volt éppen az
ateista materializmus természetes szövetségese, noha a helyi marxista értelmiség
megkísérelte létrehozni a kettő keverékét. India sokáig a „mérsékelt” el nem
kötelezettek jelképes vezetője volt, de az időről időre érkező szovjet gazdasági és
katonai segítség, ami a kínai-indiai és pakisztáni-indiai szakítás után soha nem
látott méreteket öltött, nem akadályozta Nehrut abban, hogy ne tegyen másutt
bíráló megjegyzéseket a Szovjetunióra, és ne szemlélje gyanakvással az indiai
kommunista pártot. Az angolok szuezi magatartását pedig azért ítélte el, mert
gyűlölt minden külföldi nagyhatalmi beavatkozást.
A puszta tény, hogy ezekben az években oly sok új állam lépett be a nemzetközi
közösségbe, és hogy a Szovjetunió a helyi körülmények ismerete nélkül akarta
leválasztani őket a Nyugatról, azt is jelentette, hogy a diplomáciai „nyereségeket”
gyakorta kísérték „veszteségek”. Ennek leglátványosabb példája maga Kína volt,
de Kína nem állt egyedül. Az 1958-as iraki rendszerváltozás a Szovjetunió számára
lehetővé tette, hogy a barát álarcában kölcsönöket ajánljon fel; négy évvel később
pedig egy Baath-párti államcsíny véresen leszámolt a helyi kommunista párttal.
Moszkva Indiának nyújtott folyamatos segítsége nyilvánvalóan ingerelte Pakisz­
tánt; nem tudta az egyiket megnyerni anélkül, hogy a másikat el ne veszítse.
Burmában az ígéretes kezdet zátonyra futott, amikor valamennyi idegent kiutasí­
tottak az országból. Indonéziában még rosszabb történt: hatalmas összegű szovjet
és kelet-európai segély elfogadása után, 1963-ban Szukarno kormánya Moszkvától
Peking felé fordult. Két évvel később az indonéz hadsereg leradírozta a föld
színéről a kommunista pártot. A guineai Sékou Touré 1961-ben hazaküldte a
szovjet nagykövetet, mert az beleavatkozott egy helyi sztrájkba, és a kubai rakéta­
válság idején nem engedte meg, hogy a szovjet repülőgépek üzemanyagot vegyenek
fel azon a repülőtéren, amit Conakryban kimondottan erre a célra bővítettek ki.144
Kongóban az volt az utolsó csepp a pohárban, hogy a Szovjetunió az 1960-as
válság idején Lumumbát támogatta, minek következtében utódja, Mobutu bezá­

371
ratta a szovjet nagykövetséget. Az ilyen visszaesés leglátványosabb esete - és a
szovjet befolyásnak adott legnagyobb pofon - 1972-ben következett be, amikor
Szadat 21 000 orosz tanácsadót kiutasított Egyiptomból.
Láthatjuk tehát, hogy a harmadik világ és „az első két világ” viszonya mindig
is bonyolult és változékony volt. Voltak olyan országok, amelyek következetesen
szovjetbarátok voltak (Kuba, Angola) és olyanok, amelyek erőteljes Amerika-
barát politikát folytattak (Tajvan, Izrael), főleg azért, mert tartottak a szomszédok
fenyegetésétől. Volt néhány, kezdetben Tito befolyása alatt álló ország, amely
őszintén törekedett az el nem kötelezettségre. Voltak mások, melyek hajlottak
ugyan valamelyik tömb felé a felkínált segítség miatt, de igyekeztek ellenállni a
méltatlan függőségnek. És végül ott voltak a harmadik világban oly gyakori
forradalmak, polgárháborúk, rendszerváltozások és határvillongások, amelyekre
Moszkva és Washington egyáltalán nem számított. A ciprusi, ogadeni, a pakisztá­
ni-indiai határ menti, kambodzsai helyi villongások nyugtalanították a szuperha­
talmakat, hiszen mindkét harcoló fél az ő segítségükért folyamodott. Az őket
megelőző nagyhatalomhoz hasonlóan a Szovjetuniónak és az Egyesült Államok­
nak is szembe kellett néznie azzal a ténnyel, hogy „egyetemes” tanaikat más
társadalmak és kultúrák nem teszik automatikusan magukévá.

Repedések a kétpólusú világban

A hatvanas éveket már a hetvenesek követték, de még mindig a Washington-
Moszkva viszony maradt a világ dolgait intéző legfontosabb tényező. Katonai
szempontból a Szovjetunió lényegesen közelebb került az Egyesült Államokhoz, de
még így is két különböző kategóriát alkottak. 1974-ben például az Egyesült Álla­
mok 85 milliárd dollárt, a Szovjetunió 109 milliárd dollárt költött védelemre, ami
háromszor-négyszer annyi volt, mint amennyit Kína (26 milliárd dollár), és nyolc-
tízszer annyi, mint amennyit a vezető európai országok (Egyesült Királyság: 9,7
milliárd dollár, Franciaország: 9,9 milliárd dollár, Nyugat-Németország: 13,7
milliárd dollár) szántak erre a célra.145 Az amerikai és szovjet fegyveres erők pedig
a maguk 2, illetve 3 millió katonájával sokkal nagyobbak voltak, mint az európai
hadseregek, és felszerelésük is sokkal jobb volt, mint a hárommillió kínai katonáé.
Mindkét szuperhatalom több mint tízszer annyi harci repülőgéppel rendelkezett,
mint az előző nagyhatalmak.146 Hadihajóik összesített űrtartalma igencsak meg­
előzte Nagy-Britanniáét (370000 tonna), Franciaországét (160000 tonna), Japánét
(180000 tonna) és Kínáét (150000 tonna).147 De a legnagyobb egyenlőtlenség a
nukleáris rakétahordozók területén mutatkozott (lásd 38. táblázat).
Mindkét szuperhatalom oly mértékben képessé vált egymás (és mindenki más)
elpusztítására - hamarosan Kölcsönösen Biztosított Pusztításnak [M AD = Mutu-
ally Assured Destruction] nevezték a helyzetet -, hogy nagy sietve intézkedéseket
készítettek elő arra, miképpen is tudnák a fegyverkezési versenyt ellenőrzésük alatt
tartani. A kubai rakétaválság után bevezették a „forró drót” intézményét, hogy

372
 38. táblázat A nagyhatalmak nukleáris rakétahordozói 1974-ben148

Nagy- Francia­
USA SZU Kína
Britannia ország

Interkontinentális ballisztikus rakéták 1054 1575 — — —

Közepes hatótávolságú ballisztikus rakéták - 600 — 18 kb. 80
Tengeralattjáróról indítható ballisztikus
656 720 64 48 -
rakéták
Nagy hatótávolságú bombázók 437 140 - - -
Közepes hatótávolságú bombázók 66 800 50 52 100

lehetővé tegyék a kapcsolatfelvételt egy esetleges újabb kritikus helyzet esetén,

1963-ban aláírták az atomcsend-egyezményt, amelyhez Nagy-Britannia is csatla­
kozott: ez megtiltotta a légköri, víz alatti és világürbeli kísérleti atomrobbantáso­
kat. 1972-ben megkötötték a Stratégiai Fegyverkorlátozási Szerződést (SALT I),
amely korlátozta a két fél által birtokolható interkontinentális ballisztikus rakéták
számát, és leállította a Szovjetunió új ballisztikus rakétaelhárító rendszerének
kifejlesztését; ezt a megegyezést 1975-ben Vlagyivosztokban kiterjesztették, és az
1970-es évek második felében tárgyalásokat folytattak a SALT II egyezményről
(amelyet 1979 júniusában írtak alá, de az USA szenátusa máig sem ratifikálta). Ez
a sokféle megegyezés és intézkedés, valamint a feleket az egyezkedésbe belekény-
szerítő gazdasági és belpolitikai megfontolások sem állították le azonban a fegyver­
kezési versenyt; egy-egy fegyverrendszer betiltása vagy korlátozása csupán azt
eredményezte, hogy más területen folytatták a fejlesztést. Az 1950-es évek végétől
a Szovjetunió rendíthetetlenül és kérlelhetetlenül növelte a fegyveres erőknek szánt
pénzügyi alapokat, és bár a költséges vietnami háború és később a beavatkozás
elleni általános közfelháborodás alaposan felforgatta az amerikai védelmi kiadá­
sok tervét, mégis nyilvánvaló volt, hogy hosszú távon még többet fognak hadikia­
dásokra költeni. Néhány évenként mindkét fél újabb és újabb fegyverrendszerekkel
állt elő: többszörös robbanófejeket építettek a rakétáikhoz, rakétahordozó tenger­
alattjárókkal bővült a tengerészetük, a stratégiai nukleáris rakéták kérdésében
pedig patthelyzet következett be. Ez Európa-szerte azt a félelmet keltette, hogy az
Egyesült Államok egy nyugati irányú szovjet támadásra nem nagy hatósugarú
amerikai rakéták kilövésével válaszol majd, mert ez az amerikai városok ellen
intézett atom-ellentámadást váltana ki. A patthelyzet így a középhatósugarú atom­
fegyverek új fajtáit hívta életre, ilyenek voltak például az új Pershing-2-es vagy az
orosz SS-20-ra válaszként kifejlesztett cirkálórakéták. A fegyverkezési verseny és
a különböző fegyverzetkorlátozási tárgyalások ugyanannak a lemeznek a két
oldalát jelentették, de mindkettő Washingtont és Moszkvát tartotta a rivaldafény­
ben.

373
 Vetélkedésük más területen is kitüntetett szerepet játszott. Mint korábban már
említettük, 1960 óta a szovjet haderő szerkezetének egyik legfeltűnőbb vonása a
flotta nagyarányú terjeszkedése volt fizikailag, mert mindig is több rakétahordozó
rombolót és cirkálót építettek, mint közepes méretű helikopter-anyahajókat vagy
repülögép-anyahajókat,149 és földrajzilag is, mert a szovjet haditengerészet egyre
több naszádot küldött a Földközi-tengerre, sőt még messzebb is, az Indiai-óceánra,
Nyugat-Afrikába, Indokínába és Kubába, ahol mind több támaszpontot építettek
ki. Ez utóbbi fejlemény a harmadik világ nagyarányú bevonását jelentette az
amerikai-orosz vetélkedésbe, főképp azért, mert Moszkva így a későbbiek során
nagy sikerrel tört be olyan régiókba, ahol a külföldi befolyás mindeddig a Nyugat
előjoga volt. A közép-keleti folyamatos terjeszkedés, különösen az 1967-1973
közötti arab-izraeli háborúk (ahol az Izraelbe irányuló amerikai fegyverszállítás
döntő szerepet játszott) azt jelentették, hogy a különböző arab országok - Szíria,
Líbia, Irak - továbbra is Moszkvától várják a segítséget. Dél-Jemen és Szomália
marxista rendszerei szolgáltatták a szovjet haditengerészet támaszpontjait, amivel
lehetővé tették a Vörös-tengeren való jelenlétét. De mint mindig, az előrelépéseket
most is meghátrálások kísérték: Moszkva Etiópia iránti nyilvánvaló elkötelezettsé­
ge ahhoz vezetett, hogy 1977-ben a szovjet tengerészeket és hajóikat kiűzték
Szomáliából, és ugyanez történt alig néhány évvel később Egyiptomban is. A
térségben való orosz előretörést Amerika növekvő ománi és Diego Garcia-i jelenlé­
te ellensúlyozta; Kenyában és Szomáliában tengeri támaszpontokat szereztek, és az
Egyiptomba, Szaúd-Arábiába és Pakisztánba irányuló fegyverszállítások is meg­
növekedtek. A Szovjetunió és Kuba által az angolai MPLA-erőknek nyújtott
katonai segítség, a szovjet támogatást élvező Kadhafi-féle líbiai rendszernek a
forradalom exportálására irányuló kísérletei, a marxista kormányok jelenléte Etió­
piában, Mozambikban, Guineában, Kongóban és más nyugat-afrikai országok­
ban, mind azt sugallta, hogy a világuralomért folyó harcban Moszkva került
előnybe. Az 1979-es afganisztáni bevonulás, amely az első (Kelet-Európán kívüli)
ilyen expanzió volt a második világháború óta és a nicaraguai és grenadai balolda­
li rendszereknek nyújtott kubai bátorítás csak erősítették a benyomást: az ameri­
kai-orosz vetélkedés nem ismer határokat, és ez Washington részéről is további
hadmozduiatokat és a védelmi kiadások növelését követeli. Amikor tehát az új
republikánus kormányzat 1980-ban a Szovjetuniót „a gonosz birodalmának”
nyilvánította, mellyel csak a hatalmas védelmi erő és a meg nem alkuvás nyelvén
lehet beszélni, akkor minden jel arra mutatott: John Foster Dulles napjai óta
lényegében semmi sem változott.150
Noha az amerikai-szovjet viszony továbbra is középponti szerepet játszott, és
voltak hullámhegyek- és völgyek 1960 és 1980 között, más tendenciák is működtek
azonban, amelyek a kétpólusú rendszer ellen hatottak. Nemcsak a harmadik világ
feltűnése bonyolította az ügyeket, de jelentős törések jelentek meg a két, korábban
monolitikusnak tételezett, Moszkva és Washington felügyelete alatt álló tömbben
is. Ezek közül messze legdöntőbb és teljes egészében mind a mai napig felmérhetet­
len következményekkel járó esemény a Szovjetunió és a kommunista Kína szakítá­
sa volt. Visszatekintve magától értetődőnek tetszik, hogy a marxizmus úgynevezett

374
„tudományos és univerzalista” igényei úgyis léket kapnak a helyi körülmények, ősi
kulturális hatások és a gazdasági fejlettség különböző szintjének zátonyain - hiszen
még Leninnek is igencsak el kellett térnie a dialektikus materializmus eredeti
tanaitól ahhoz, hogy végigcsinálja az 1917-es forradalmat. Már Mao 1930-as és
1940-es évekbeli kommunista mozgalmának egyes külföldi megfigyelői is észlelték,
hogy a kínai vezető nem akarta szolgaian elfogadni Sztálinnak a munkássággal és
a parasztsággal kapcsolatos dogmatikus nézeteit. Az is köztudott volt, hogy
Moszkva talán nem mindig támogatta teljes szívből a Kínai Kommunista Pártot,
és még 1946-ban és 1948-ban is Csang Kai-sek nacionalistáival akarta a kommu­
nistákat ellensúlyozni. Elképzelésük szerint így lehetne megakadályozni „egy olyan
életerős, új kommunista rendszer” megteremtését, amely a Vörös Hadsereg segítsé­
ge nélkül jönne létre, egy olyan országban, amelynek népessége csaknem három­
szor akkora, mint a Szovjetunióé, és minden valószínűség szerint rövidesen Moszk­
va ellenpólusa lehet a kommunista világmozgalmon belül.151
Mindamellett a legtöbb megfigyelőre a meglepetés erejével hatott a szakítás
mélysége, még a kommunista konspirációtól rettegő Egyesült Államok sem szá­
molt ezzel. A koreai háború és az ezt követő, Tajvan megszerzéséért folytatott
kínai-amerikai vetélkedés elvonta a figyelmet a Moszkva-Peking-tengely langyme-
leg állapotától, ahol a Sztálin által Kínának ajánlott, viszonylag kis összegű segélyt
is olyan áron kínálták, amely a Szovjetunió előjogait hangsúlyozta Mongóliában
és Mandzsúriában. Noha Maónak sikerült az oroszokkal helyrehoznia az egyen­
súlyt az 1954-es tárgyalások során, de az Egyesült Államokkal szembeni, a part
menti Kimoj és Macu szigetcsoport miatt kialakult ellenséges magatartása és a
kapitalizmussal való elkerülhetetlen összeütközésbe vetett (legalábbis akkori) ren­
díthetetlen hite gyanakvóvá tette Maót Hruscsov korai enyhülési politikájával
szemben. Bár Moszkva szempontjából az 1950-es évek végén ostobaságnak lát­
szott az amerikaiak fölösleges provokálása, kiváltképp annak tudatában, hogy az
egyértelmű atomfölény az utóbbiaké, de diplomáciai szempontból az is hátralépés
lett volna, ha Kínát támogatják az 1959-es indiai-kínai határkonfliktus során,
hiszen India nagyon fontos volt a Szovjetunió harmadik világbeli politikája szem­
pontjából, amiként az is rendkívüli oktalanság lett volna (a kínaiak alapvető
önfejűségét ismerve), ha nukleáris programjaikhoz nyújtottak volna segítséget úgy,
hogy azt kiengedik ellenőrzésük alól. Mao azonban mindezt árulások sorozatának
tekintette. 1959-re Hruscsov már elnapolta a Pekinggel kötendő atomegyezményt,
és sokkal nagyobb kölcsönöket kínált Indiának, mint amit Kína valaha is kapott.
A világ kommunista pártjainak 1960-ban megtartott moszkvai találkozóján már
mindenki előtt nyilvánvalóvá vált a szakítás. 1962-63-ra még rosszabbra fordult a
helyzet: Mao megrótta az oroszokat azért, mert Kubával kapcsolatban beadták a
derekukat, és mert aláírták az Egyesült Államokkal és Nagy-Britanniával a részle­
ges atomcsend-egyezményt; a Szovjetunió addigra már beszüntette a Kínába és a
vele szövetséges Albániába a segélyszállításokat, ugyanakkor növelték az Indiának
nyújtott segélyeket, és sor került az első kínai-szovjet határvillongásra is (habár
egyik sem volt olyan súlyos, mint az 1969-es). De még ennél is sokkal fontosabb

375
volt az a hír, hogy 1964-ben a kínaiak fölrobbantották első atombombájukat, és
nagyon intenzíven foglalkoztak a célba juttató rendszerek kidolgozásával.152
Stratégiai szempontból ez a törés volt 1945 óta a legfontosabb esemény. 1964
szeptemberében a Pravda olvasói döbbenten fogadták a hírt, hogy Mao nemcsak
azokat az ázsiai területeket követeli vissza, amelyeket Oroszország a XIX. század­
ban szerzett meg a Kínai Birodalomtól, hanem a Kuril-szigetek, Lengyelország,
Kelet-Poroszország és Románia egyes területeinek megszerzéséért is megrótta a
Szovjetuniót. Mao szerint a Szovjetunió területét csökkenteni kell - mégpedig Kína
követeléseit tekintve 1,5 millió négyzetkilométerrel!153 Nehéz felmérni, mennyire
ragadta el a nagyképű kínai vezetőt saját retorikája, de kétségtelen, hogy mindez
- számításba véve a határkonfliktusokat és a kínai atomfegyvert is - elég hangos
vészjelzés volt a Kreml számára. Valószínű tehát, hogy a szovjet fegyveres erők
1960-as évekbeli fejlesztésének legalább egy része inkább a keletről jövő fenyege­
tettségnek, mint a Kennedy-kormányzat megnövekedett védelmi kiadásaira adott
válasznak tudható be. „A kínai határ mellett felvonultatott szovjet hadosztályok
száma az 1967-es tizenötről 1969-ben huszonegyre nőtt, 1970-ben pedig harminc­
ra” - ezt az utóbbi ugrást a Damanszkij (vagy Csenpao) szigeten történt súlyos
összecsapás okozta. „1972-re negyvennégy szovjet hadosztály állt őrt a 7200 km
hosszú kínai-szovjet határ mentén (összehasonlítva a Kelet-Európábán állomáso­
zó harmincegy hadosztállyal), míg a szovjet légierő egynegyedét nyugatról keletre
irányították át.”154 Mivel már létezett a kínai hidrogénbomba, célzások történtek
arra, hogy Moszkva a Lop Nor-i telepítés elleni megelőző csapást fontolgatja,
aminek következtében az Egyesült Államoknak is el kellett készítenie az előre nem
látható eseményekkel kapcsolatos terveit, mert Washington úgy érezte, nem enged­
heti meg a Szovjetuniónak, hogy elpusztítsa Kínát.155 Washington így távol került
attól az 1964-es gondolatától, hogy a Szovjetunióval közös „megelőző katonai
intézkedés” során akadályozza meg, hogy Kína atomhatalommá fejlődjék.156
Ezzel persze nem állítottuk azt, hogy Mao Kínája harmadik teljes jogú szuperha­
talommá nőtte volna ki magát, hiszen gazdaságilag óriási problémákkal kellett
szembenéznie - amelyeket csak tetézett vezetőjük elhatározása: elindítja a „kultu­
rális forradalmat”. Bár Kína büszke lehetett arra, hogy övé a világ legnagyobb
hadserege, népi milíciái valószínűleg nem vették volna fel a versenyt a Szovjetunió
jól felszerelt hadosztályaival. A kínai haditengerészet elhanyagolható volt a szovjet
flottához képest, és jelentős számú légiereje főként kiöregedett gépekből állt,
nukleáris célba juttató rendszere pedig még gyermekcipőben járt. A Szovjetunió­
nak tehát vagy a Kína elleni atomtámadás kockázatát kellett volna vállalnia, s
ezzel az amerikaiak és a világ közvéleményének rosszallását, vagy alacsonyabb
szintű harcot kellett volna indítania Kína ellen, ami viszont hatalmas emberveszte­
séggel jár - ezt persze a kínaiak készségesen elfogadták volna, de a Brezsnyev-
korszak szovjet politikusai már kevésbé. így nem volt meglepő, hogy a szovjet­
kínai viszony romlásával Moszkvának nemcsak érdeklődést kellett mutatnia a
Nyugattal folytatott nukleáris fegyverkorlátozási tárgyalások iránt, hanem még
siettette is a kapcsolatok javítását az olyan országokkal, mint a Német Szövetségi

376
Köztársaság, amely Willy Brandt alatt sokkal hajlamosabbnak mutatkozott az
enyhülésre, mint Adenauer idején.
A Kreml számára tehát ez a kínai-szovjet szakítás politikai és diplomáciai
szempontból még zavaróbb volt. Jóllehet Hruscsovnak szándékában állt eltűrni a
„szocializmushoz vezető utak különbözőségét” (feltéve, hogy ezek az utak nem
túlságosan szélsőségesek), de az már nem volt mindegy a Szovjetunió számára, ha
nyíltan azzal vádolják, hogy feladta az igazi marxista elveket. A csatlós államokat
a szovjet „iga” ledobására bátorították, és a harmadik világbeli szovjet diplomáciai
tevékenységet zavarta Peking rivális segítségnyújtása és propagandája - annál is
inkább, mert a Mao-féle, parasztságra épülő kommunizmus a harmadik világ
számára gyakran sokkal megfelelőbbnek látszott, mint az ipari proletariátusra
alapuló szovjet eszme. Ami persze nem jelentette azt, hogy Kelet-Európa valaha is
a kínai vezetést akarta volna követni, hiszen csak a szélsőséges albán rendszer
próbálkozott ezzel.157 Moszkvát viszont zavarta, hogy Peking elítélte az 1968-as
cseh reformmozgalom elfojtásáért, és azért is, hogy 1979-ben bevonult Afganisz­
tánba. A harmadik világban Kínának valamivel jobban sikerült a szovjet befolyás
útját állni: keményen beavatkoztak Észak-Jemenben, ők készítették a tanzániai
vasútépítési terv nagy részét, bírálták Moszkvát azért, mert nem nyújtott elég
segítséget a vietminheknek és a vietkongoknak az Egyesült Államokkal szemben,
és amikor Kína ismét felvette a kapcsolatot Japánnal, arra figyelmeztette Tokiót,
ne fokozza együttműködését a szovjetekkel Szibériában. Ez a harc most sem volt
egyenlő - a Szovjetunió általában sokkal többet tudott nyújtani a harmadik
világbeli országoknak; több hitelt és fejlett fegyvereket, sőt ki tudta terjeszteni
befolyását kubai és líbiai képviselőin keresztül is. De az a tény, hogy most egy
másik marxista, „elvtársi” országgal ugyanúgy kelljen küzdenie, mint az Egyesült
Államokkal, mindenesetre sokkal felkavaróbb volt, mint a két évtizeddel korábbi
kétpólusú vetélkedés.
Kína rámenős és független külpolitikai irányvonala bonyolultabbá és mesterkél­
tebbé tette a diplomáciai kapcsolatokat. A kínaiakat bosszantotta, hogy Moszkva
mennyire meg akarja nyerni Indiát, de még inkább hergelte őket a kínai-indiai
határviszály során az Új-Delhibe irányított katonai utánpótlás. így aztán senkit
nem lepett meg, hogy Peking a pakisztáni-indiai összeütközések során inkább az
előbbinek nyújtott segítséget, és rendkívül rossz néven vette az afganisztáni szovjet
bevonulást. Kínát még inkább elidegenítette az 1970-es évek végén az észak-vietna­
mi expanziót támogató moszkvai magatartás, a vietnami KGST-csatlakozás és a
növekvő orosz katonai jelenlét a vietnami kikötőkben. Amikor 1978 decemberében
Vietnam k-ohanta Kambodzsát, Kína véres és sikertelen határviszályba kezdett
déli szomszédjával, amelyet viszont komoly szovjet fegyverszállítmányok támogat­
tak. Ebben a stádiumban Moszkva még barátságosabban tekintett a tajvani re­
zsimre, Peking viszont arra biztatta az Egyesült Államokat, hogy növelje az
Indiai-óceánon és a Csendes-óceán nyugati térségében állomásozó flottájának
erejét, hogy ezzel ellensúlyozza a szovjet hajórajokat. Az a Kína, amely húsz évig
bírálta a Szovjetuniót a Nyugattal szembeni túlságosan elnéző magatartása miatt,
most azért kezdett nyomást gyakorolni a NATO-ra, hogy növelje a védelmet, és

377
óvta Japánt meg a Közös Piacot attól, hogy túl szoros gazdasági kapcsolatokat
tartson fenn a Szovjetunióval.158
Összehasonlításul, a nyugati tábor az 1960-as évek elejétől kezdődő megtorpa­
násai, amelyeket főként De Gaulle-nak az amerikai hegemónia elleni kampánya
okozott, hosszú távon korántsem bizonyultak annyira komolynak - habár kétség­
telenül hozzájárultak ahhoz a benyomáshoz, hogy a két tömb felbomlóban van. De
Gaulle, akiben még élénken éltek a második világháború emlékei, dührohamot
kapott amiatt, hogy az Egyesült Államok nem tekintette öt egyenrangú partner­
nak: helytelenítette az 1956-os szuezi válság kapcsán gyakorolt amerikai politikát,
főképp pedig Dulles kedvelt szokását, hogy nukleáris tűzvésszel fenyegetőzik a
Kimojhoz hasonló kérdésekkel kapcsolatban. Bár De Gaulle igazán nem unatkoz­
hatott az 1958-at követő években, amikor is megpróbálta Franciaországot kimen­
teni Algériából, de még ezekben az időkben is bírálta Nyugat-Európa amerikai
érdekekkel szembeni (ő így látta) szolgalelküségét. Ő is az atomfegyverekben látta
a nagyhatalmi státus megőrzésének eszközét, akárcsak az angolok egy évtizeddel
azelőtt, és amikor 1960-ban megérkeztek az első francia atomrobbantás hírei, a
tábornok így kiáltott fel: „Éljen Franciaország - hiszen ma reggel óta erősebb és
büszkébb!”159 Ragaszkodott ahhoz, hogy a francia elrettentő eszköz teljesen füg­
getlen legyen, ezért dühösen visszautasította Washington poláris rakétarendszerek­
ről szóló, korábban már az angoloknak is megtett ajánlatát, mégpedig azok miatt
a feltételek miatt, amelyekkel a Kennedy-kormányzat a javaslatot átnyújtotta. Bár
ez azt jelentette, hogy Franciaország önálló atomprogramja a teljes védelmi költ­
ségvetésnek a többiekénél sokkal nagyobb százalékát (talán kb. 30 százalékát)
fogja felemészteni, De Gaulle és utódai mégis úgy érezték, hogy ilyen áron is
megérte. Ugyanakkor a tábornok elkezdte kivonni Franciaországot a NATO
katonai szervezetéből, 1966-ban kiutasította a szervezet főhadiszállását Párizsból,
és bezáratta a francia földön levő amerikai támaszpontokat. Ezzel párhuzamosan
megpróbálta a Franciaország és Moszkva közötti viszonyt javítani - ahol nagy
lelkesedéssel fogadták lépéseit -, és szünet nélkül hirdette, hogy Európának a saját
lábán kell megállnia.160
De Gaulle látványos tettei nemcsak a gall retorikán és kulturális büszkeségen
alapultak. A Marshall-segély és más amerikai adományok révén föllendült, és az
1940-es évek végi általános európai gazdasági talpraállást kihasználó francia gaz­
daság két évtizeden keresztül rendkívül gyorsan növekedett.161 Az indokínai
(1950 -54) és algériai (1956-62) gyarmati háborúk egy időre elvonták ugyan a
forrásokat, de nem véglegesen. Mivel saját nemzeti érdeke szempontjából rendkí­
vül kedvező feltételeket vívott ki az Európai Gazdasági Közösség 1957-es megala­
kulása idején, Franciaország hasznot tudott húzni ebből a nagyobb piacból, s
közben átszervezte mezőgazdaságát és modernizálta iparát. Habár De Gaulle
gyakran bírálta Washingtont, és szilárdan ellenezte Nagy-Britannia belépését a
Közös Piacba, 1963-ban mégis váratlanul kibékült Adenauerrel. Mindeközben
egyfolytában arról beszélt, hogy Európának a saját lábán kell állnia, hogy meg kell
szabadulnia a szuperhatalmak uralmától, hogy együtt kell működni - természete­
sen francia irányítás alatt - e nemkülönben dicsőséges küldetés beteljesítésében.162

378
Önfejű szavak voltak ezek, de választ provokáltak a vasfüggöny mindkét oldalán,
és bizony sokakat vonzottak, akik nem kedvelték sem a szovjet, sem az amerikai
politikai kultúrát, nem is szólva a külpolitikáról.
1968-ra azonban már De Gaulle politikai karrierjét is aláásta a diákok és a
munkások lázadása. A modernizáció okozta feszültségek és a francia gazdaság
viszonylag még mindig kis teljesítménye (mely a világ ipari termelésének 3,5
százalékát tette ki 1963-ban)163 azt jelentette, hogy az ország egyszerűen nem elég
erős ahhoz, hogy eljátssza a tábornok megálmodta befolyásos szerepet, és bármi­
lyen különleges egyezményeket kínált is a nyugatnémeteknek, azok nem merték
felmondani az Egyesült Államokkal való szoros kapcsolatokat, amelyektől végső
soron, mint azt a bonni politikusok jól tudták, erősen függtek. Az a kegyetlenség,
amellyel a Szovjetunió eltiporta az 1968-as cseh reformokat, azt mutatta: a keleti
szuperhatalomnak esze ágában sincs megengedni, hogy az érdekszférájába tartozó
államok kialakítsák saját politikájukat, azt pedig végképp nem, hogy tagjai legye­
nek egy francia vezetésű, egész Európát magában foglaló konföderációnak.
De minden önhittsége ellenére De Gaulle olyan irányvonalakat jelképezett és
erősített, amelyeket nem lehetett megállítani. Az Egyesült Államokkal és a Szovjet­
unióval szembeni viszonylagos katonai gyengeségük ellenére, a nyugat-európai
államok fegyveres erői sokkal nagyobbak és erősebbek voltak, mint az 1945-öt
követő időkben; két országnak atomfegyvere is volt, és már a célba juttató rendsze­
rek kidolgozásán munkálkodott. „Európa gazdasági helyreállítása”, mint azt
később részletesen tárgyalni fogjuk, fényesen sikerült. De még ennél is jelentősebb,
hogy a hidegháború korszaka - Európa két egymástól hermetikusan elzárt tömbre
szakítása - az 1968-as csehszlovákiai szovjet bevonulás ellenére is enyhült. Willy
Brandt 1969-1973 közötti látványos megbékélési politikája a Szovjetunióval, Len­
gyelországgal és Csehszlovákiával, de különösen az (eleinte nagyon vonakodó)
NDK-val szemben főként azon alapult, hogy állandónak tekintette az 1945-ös
határokat, és így a nyugat-keleti kapcsolatok virágzó korszakát nyitotta meg.
Nyugati tőke és technológia áramlott át a vasfüggönyön túlra, és ez a „gazdasági
enyhülés” a kulturális kapcsolatokra is átterjedt, valamint az emberi jogok 1975-ös
Helsinki Egyezményére és azokra az erőfeszítésekre, amelyek arra irányultak, hogy
elhárítsák a jövőbeli katonai „félreértéseket”, és hogy kölcsönös haderöcsökken-
tést érjenek el. Mindehhez saját jól felfogott érdekükben, és - különösen a szovjet
oldalon - igaz, némi elkerülhetetlen tartózkodással, áldásukat adták a szuperhatal­
mak. De talán a legfontosabb tény az az állandó nyomás volt, amelyet maguk az
európaiak gyakoroltak a közeledés előmozdításáért, még akkor is, amikor a viszo­
nyok hűvösebbé váltak Moszkva és Washington között - ezért ettől fogva már
rendkívül nehéz volt mind a Szovjetunió, mind az USA számára megállítani ezt a
folyamatot.164
Kettőjük közül az amerikaiak voltak sokkal jobb helyzetben ahhoz, hogy alkal­
mazkodjanak az új, pluralista nemzetközi környezethez. De Gaulle összes Ameri-
ka-ellenes gesztusa semmi volt a kínai-szovjet határvillongásokhoz, a kétoldalú
kereskedelem megszüntetéséhez, az ideológiai förmedvényekhez és az egész földet
átfogó diplomáciai összeütközéshez képest; a kínai-szovjet viszony 1969-re már

379
annyira súlyossá vált, hogy jó néhány megfigyelő szerint háborújuk elkerülhetet­
lennek látszott.165 Akármilyen rossz néven vette is az amerikai kormányzat a
francia akciókat, fegyveres erőiket aligha kellett ilyen veszekedések miatt felvonul­
tatniuk. Mindenesetre a NATO-nak még mindig jogában állt Franciaország felett
átrepülni, és az üzemanyagot szállító, Franciaországot átszelő csővezetéket üzem­
ben tartani, Párizs pedig fenntartotta a Nyugat-Németországgal kötött különleges
egyezményeket arra az esetre, hogy az ö csapatai is rendelkezésre álljanak, ha a
Varsói Szerződés erői nyugat felé támadnának. Végül is az 1945 utáni amerikai
politika alapvető axiómája természetesen az volt, hogy az Egyesült Államok
hosszú távú érdeke egy erős és független (azaz a szovjet uralomtól független)
Európa léte, és még azt is vállalta, hogy egy ilyen Európa egyszer gazdasági és talán
diplomáciai versenytárssá is válhat. Ugyanez az ok késztette arra Washingtont,
hogy támogassa az európai integrációt, és sürgesse Nagy-Britanniát, hogy lépjen
be a Közös Piacba. A másik oldalról viszont a Szovjetunió nemcsak hogy bizonyta­
lannak kezdte érezni magát azért, mert Nyugaton egy erős európai konföderáció
rajzolódott ki, hanem aggódhatott is a vonzás miatt, amelyet egy ilyen testület a
románokra, lengyelekre és a többi csatlós államra gyakorolhat. Moszkva számára
a szelektív enyhülés politikája egyet jelentett a Nyugat-Európával való gazdasági
kooperációval, részint mert ez technológiai és kereskedelmi előnyökkel járt, részint
mert távolabb vonhatta az európaiakat az amerikaiaktól, valamint a Szovjetuniót
Ázsiában provokáló Kína miatt. Hosszabb távon azonban egy virágzó, újraéledő
Európa, amely a katonai ügyeket leszámítva minden vonatkozásban felülmúlná a
Szovjetuniót (de talán ebben a tekintetben is erős lenne), aligha szolgálná a Szovjet­
unió legalapvetőbb érdekeit.166
Ha visszatekintve úgy látjuk is, hogy az Egyesült Államok volt előnyösebb
helyzetben ahhoz, hogy alkalmazkodjék a világ erőviszonyainak változásaihoz, ez
1960 után azért még több évig nem volt nyilvánvaló. Először is, az „ázsiai kommu­
nizmus” krónikus undort váltott ki, mert számos amerikai szerint a különbség
csupán annyi volt, hogy most Mao Kínája szította a világforradalmat Hruscsov
Szovjetuniója helyett. 1962-es határháborúja Indiával, azzal az országgal, amelyet
Moszkvához hasonlóan Washington is meg akart nyerni magának, csak megerősí­
tette azt a korábbi agresszív képet, amelyet a Kimoj és Macu szigetcsoporttal
kapcsolatos összecsapások sugalltak. Az Egyesült Államok és Kína közötti enyhü­
lés még alig volt elképzelhető a hatvanas évek elején, amikor Mao propagandagé­
pezete azért denunciálta a Szovjetuniót, mert meghunyászkodott a kubai konflik­
tusban, és aláírta a korlátozott atomcsend-egyezményt a Nyugattal. Végül 1965 és
1968 között Kínára a maói „kulturális forradalom” okozta felfordulás nyomta rá
a bélyegét, aminek következtében az ország krónikusan bizonytalannak és ideoló­
giailag még elriasztóbbnak tetszett a washingtoni kormányzat szemében. Semmi
sem mutatott tehát olyasmire, „ami valószínűvé tette volna az Egyesült Államok­
kal való jobb kapcsolatok kiépítését”.167
Ráadásul ezekben az években magát az Egyesült Államokat is felkavarták a
vietnami háború okozta problémák. Az észak-vietnamiak és a déli vietkongok a
legtöbb amerikai szemében csupán a terjeszkedő ázsiai kommunizmus új megjele­

380
nési formái voltak, melyeket erőszakkal kell megfékezni, mielőtt további károkat
okoznak. Mivel ezeket a forradalmi erőket Kína és a Szovjetunió biztatta és
támogatta, az utóbbi két hatalmat (de talán legkivált a rendkívül kritikus pekingi
rendszert) úgy látták, mint egy ellenséges, azaz a „szabad világ” ellen felsorakozó
marxista koalíció részét. És valóban: amint a Johnson-kormányzat kiterjesztette a
maga vietnami hadállásait, a washingtoni döntéshozók már elkezdtek aggódni
amiatt, hogy milyen messzire tudnak elmenni anélkül, hogy kiprovokálnának egy,
a koreai háborúban történtekhez hasonló kínai intervenciót.168 A kínai kormány
álláspontjáról nézve komoly vita tárgya lehetett a hatvanas években, vajon a
Szovjetunióval kialakuló, északi összeütközés ugyanolyan baljós-e, mint az állan­
dóan szaporodó amerikai katonai és légi hadműveletek délen. Bár az etnikailag
különböző vietnamiakkal mindig is hagyományosan rivalizáló viszonyban voltak,
és ugyancsak gyanús volt azoknak a hadi felszereléseknek a mennyisége, amelyet
a Szovjetunió adott Hanoinak, ezek a feszültségek a Kennedy- és a Johnson-
kormányzat idején mégis egyaránt láthatatlanok maradtak.
Egy ilyen, Vietnamban és Délkelet-Ázsia más részein is szimbolikus és gyakorlati
módon folyó, hosszadalmas amerikai hadjáratnak nehéz volna eltúlozni a nemzet­
közi hatalmi rendszerre vagy akár az amerikai emberek pszichéjére gyakorolt
hatását, akiknek az Egyesült Államok világszerepéről kialakított elképzeléseit ez a
konfliktus még sokáig erősen befolyásolta, habár különböző módon. Azt a tényt,
hogy ezt a háborút egy „nyílt társadalom” vívta, még nyíltabbá tette a Pentagon­
jelentés, és más, a vérontásról és mindennek nyilvánvaló hiábavalóságáról szóló
napi televíziós és hírlapi riportok is erről számoltak be. Ez volt ugyanis az első
háború, amelyet az Egyesült Államok egyértelműen elvesztett, amely így semmissé
tette a második világháború győzelmeit, és nimbuszok egész sorát rombolta le,
kezdve a négycsillagos tábornokoktól egészen a „legokosabb és legjobb” értelmisé­
giekig, és nem kis mértékben elősegítette az amerikai társadalomban fennálló, a
nemzet céljaival és prioritásaival kapcsolatos konszenzus repedezését. Most mind­
ezt még infláció is kísérte, példa nélküli diáklázadások és zavargások, majd a
Watergate-botrány, amely egy időre magát az elnöki rendszert kérdőjelezte meg,
és sokak számára úgy teteszett, hogy a vietnami háború keserű és ironikus ellent­
mondásban van azzal, amit az Alapító Atyák tanítottak, és az egész világon
népszerűtlenné tette az Egyesült Államokat. Végül pedig az a szégyentelenül ha­
nyag bánásmód, amely a Vietnamból hazatérő besorozott katonákat fogadta, egy
évtizeddel később váltotta ki a reakciót, és így biztosította, hogy ez a konfliktus
nem fog kitörlődni a kollektív emlékezetből, és háborús emlékművek, könyvek,
televíziós dokumentumfilmek, valamint személyes tragédiák egész sora emlékeztet
majd rá. Mindez azt jelentette, hogy a vietnami háború - bár a vérveszteséget
tekintve sokkal kisebb volt - hasonló hatást gyakorolt az amerikaiakra, mint az
első világháború az európaiakra. Hatását főképpen személyes és pszichológiai
szinten értékelték, azaz tágabban úgy értelmezték, mint az amerikai civilizáció és
az amerikai alkotmányos intézmények válságát. És ebben az értelemben, teljesen
függetlenül a konfliktus stratégiai és nagyhatalmi vonatkozásaitól, továbbra is élő
marad.

381
 De vizsgálódásunk szempontjából ez a két utóbbi szempont a legfontosabb, és
van még róluk szólnivalónk. Először is, hasznos és kijózanító jelek utalnak arra,
hogy a harci felszerelések és a gazdasági termelékenység nem mindig és nem
automatikusan alakulnak át katonai hatóerővé. Ez persze nem rengeti meg e könyv
gondolatmenetét, amely a gazdaság és technológia jelentőségét hangsúlyozza a
nagyarányú, elhúzódó (és gyakran koalíciók által vívott) háborúk során, ahol a
nagyhatalmak játsszák a főszerepet, és ahol mindegyik küzdő félnek szívügye a
győzelem.
Gazdasági szempontból az Egyesült Államok termelékenysége körülbelül 50-
100-szor akkora volt, mint Észak-Vietnamé; katonai szempontból olyan tűzereje
volt, hogy (mint néhány héja hangoztatta), az ellenséget egészen a kőkorszakba
bombázhatta volna vissza - és módjában állt volna, hogy atomfegyverrel elpusztít­
sa egész Délkelet-Ázsiát. De ez nem az a háború volt, amelyben ezt a fölényt jól ki
lehetett használni. A hazai közvéleménytől és a világ reakciójától való félelem
megakadályozta az atomfegyver használatát egy olyan ellenséggel szemben, amely
az Egyesült Államok számára soha nem jelenthetett életveszélyes fenyegetést. Az
amerikai közvélemény erős ellenérzést táplált ezzel az igen nagy véráldozatokat
követelő és egyre kérdésesebb legitimitású és hatékonyságú konfliktussal szemben,
és az efölötti aggodalom a hagyományos hadviselés módszereihez kényszerítette
vissza a kormányzatot. így korlátozták a bombázásokat, nem foglalhatták el a
semleges Laoszon keresztül vezető Ho Si Minh-ösvényt, és nem foghatták el a
Haipong kikötőbe fegyvereket szállító szovjet naszádokat. Fontos volt, hogy a két
fő kommunista állam ne érezze magát provokálva, és kívül maradjon a háborún.
Ez a feltétel a dzsungelekben és a rizsföldeken folytatott harcokat kisebb összecsa­
pásokra szorította vissza, és olyan területre, ahol az amerikaiak tűzerejének és
(helikopterrel szállított) mozgósított erejének előnyei eltörpültek, de nagy szükség
volt a dzsungel-hadviselés technikájára és a csapatszellemre - ami sokkal egysze­
rűbb feladatnak bizonyult a csapatok összekovácsolódott töredékei számára, mint
a besorozott katonák gyorsan cserélődő állományának. Habár Johnson Kennedy
álláspontját követte abban, hogy mind több csapatot küldött Vietnamba (1969-
ben érte el 542 000 katonával a csúcsot), mégsem tudta soha kielégíteni Westmore-
land igényeit, és mivel a kormány tartotta magát ahhoz a nézethez, hogy ez csak
egy kisebb konfliktus, nem volt hajlandó mozgósítani a tartalékosokat, sem pedig
a gazdaságot alárendelni a háború érdekeinek.169
A harcot az Egyesült Államoknak saját valódi katonai ereje szempontjából
kedvezőtlen feltételek mellett kellett megvívnia, s ennek nehézségei súlyosabb
politikai problémát tükröztek, azaz az eszközök és a célok között levő ellentmon­
dást, mintha csak Clausewitz mondotta volna. Az észak-vietnamiak és a vietkon-
gok azért küzdöttek, amiben nagyon erősen hittek, azok pedig, akik nem harcol­
tak, kétségtelenül alá voltak vetve egy totalitárius, szenvedélyesen nacionalista
rezsimnek. Ezzel ellentétben a dél-vietnami kormányzati rendszer korruptnak és
népszerűtlennek látszott, és jól láthatóan kisebbségben volt: rossz szemmel nézték
a buddhista szerzetesek, és nem támogatta a megijedt, kizsákmányolt és a háború­
ban megfáradt parasztság sem; azok a bennszülött csoportok pedig, akik lojálisak

382
voltak a rendszerhez, és gyakran eredményesen harcoltak, nem voltak elegendőek
ahhoz, hogy ezzel a belső rothadással sikerrel szánjanak szembe. Ahogy a háború
eszkalálódott, egyre több amerikai kérdőjelezte meg a saigoni rendszerért folyó
harc hatékonyságát, és aggódott amiatt, hogy ez a háború már magát az amerikai
fegyveres erőket korrumpálja; a harci kedv hanyatlott, nőtt a cinizmus, a fegyelme­
zetlenség, a kábítószer-fogyasztás, a prostitúció, a „kis sárgákkal” szemben a faji
előítélet, megszaporodtak a csatamezőkön való atrocitások, nem beszélve az Egye­
sült Államok valutájának vagy stratégiai helyzetének romlásáról. Ho Si Minh
kijelentette, hogy számukra a tíz az egyhez arányú emberveszteség is elfogadható,
és amikor elég elhamarkodottak voltak ahhoz, hogy elhagyják a dzsungelt, és
megtámadják a városokat (például az 1968-as Tet-offenzíva során), akkor ez a
veszteség gyakran be is következett, de mindennek ellenére is tovább folytatták a
küzdelmet. Ez a fajta akaraterő nem volt olyan magától értetődő Dél-Vietnamban,
és a háború ellentmondásaitól egyre inkább megzavarodott amerikai társadalom
sem volt már hajlandó mindent feláldozni a győzelemért. Bár az utóbbi érzés
kétségtelenül érthető, ha figyelembe vesszük, hogy melyik oldalon mi forgott
kockán, hiszen az egész háború azt bizonyította, hogy egy nyílt demokrácia
képtelen megnyerni egy csupán félig-meddig magáénak érzett háborút. Ez volt az
az alapvető ellentmondás, amelyen sem McNamara rendszerelemzései, sem a
guami támaszpontokról induló B-52-es bombázók sem változtathattak.170
Még Saigon eleste (1975. április) után is több mint egy évtizeddel, a sajtóból még
mindig özönlő, a konfliktust különböző oldalait megvilágító könyvekkel a hátunk
mögött sem tudjuk még mindig egyértelműen eldönteni, hogy mekkora hatással
volt ez a háború az Egyesült Államok világban elfoglalt helyzetére. Nagyobb
perspektívából, mondjuk 2000-ből vagy 2020-ból visszatekintve, meglehet, úgy
látjuk majd: hasznos volt az a sokk, amit a világraszóló amerikai gőgre mért (vagy
arra, amit Fulbright szenátor „az erő arroganciájának” nevezett), mert arra kény­
szerítette az országot, hogy mélyebben elgondolkodjék politikai és stratégiai priori­
tásairól, és érzékenyebben alkalmazkodjék az 1945 óta már oly sokat változott
világhoz - egyszóval ahhoz a sokkoláshoz hasonlítható, amely a szovjeteket a
krími vagy az angolokat a búr háborúban érte, és amely mindkét országban
jótékony reformokkal és a helyzet újraértékelésével járt együtt.
Abban az időben azonban a háború rövid távú hatásai csak károkat okozhattak.
A háborús kiadások hatalmas megnövekedése és a Johnson-féle „nagy társada­
lom” költségeinek vele egyidejű hirtelen megemelkedése rendkívül kártékonyán
hatott az amerikai gazdaságra. Amíg az Egyesült Államok Vietnamba öntötte a
pénzt, addig a Szovjetunió egyre nagyobb összegeket költött a nukleáris erők és a
tengerészet fejlesztésére (úgyhogy a két ország hozzávetőleges stratégiai egyensúly­
ba került), ami ezekben az években alakult át a globális hadihajó-diplomácia
legfőbb erejévé, és ez a növekvő egyenlőtlenség csak nőtt azáltal, hogy az amerikai
választók az 1970-es évek második felében a katonai kiadások növelése ellen
foglaltak állást. 1978-ban, a „nemzetbiztonsági kiadások” a nemzeti össztermék­
nek mindössze 5%-át tették ki, ami alacsonyabb volt, mint az ezt megelőző
harminc évben bármikor.171 A fegyveres erők küzdőszelleme hanyatlott, részint a

383
háború, részint a háború utáni megszorítások miatt. A CIA-ban és más hivatalok­
ban végrehajtott átszervezésekre a visszaélések leleplezése miatt szükség volt
ugyan, de ezek kétségkívül csökkentették e hivatalok hatékonyságát. Még az
együttérző szövetségesek is aggódtak amiatt, hogy Amerika csak Vietnamra össz­
pontosítja figyelmét; a nyugat-európai és harmadik világbeli közvéleményt elidege­
nítette Amerikától az a tény, hogy egy korrupt rendszer támogatójaként küzd, és
ez döntő tényező volt abban, amit néhány író úgy nevezett: az USA „elidegene­
dett” a világtól.172 Ez ahhoz vezetett, hogy Amerika teljesen elhanyagolta Latin-
Amerikát, és hogy a Kennedy által annyira kívánt „Szövetség a haladásért”
mozgalmat az antidemokratikus rendszereknek nyújtott katonai segítséggel és
ellenforradalmi akciókkal helyettesítette (pl. az 1956-os intervenció a Dominikai
Köztársaságban). Az a vietnami háború utáni, kétségtelenül lezáratlan vita, mely
arról szólt, a föld régiói közül melyikért fog vagy nem fog harcolni az Egyesült
Államok a jövőben, meglehetősen irritálta a létező szövetségeseket, bátorította
ellenségeit, és maga után vonta azt, hogy a bizonytalan semlegesek fontolóra
vegyék, hová is álljanak. Az ENSZ-viták során az amerikai delegáció egyre táma-
dottabbnak és elszigeteltebbnek érezte magát. Messze eltávolodtunk már Henry
Luce-nak attól a kijelentésétől, hogy az emberek testvériségében az Egyesült
Államok lesz majd a nemzetek idősebb testvére.173
A vietnami háború másik hatalompolitikai következménye az volt, hogy leg­
alább egy évtizedre elfedte Washington szeme elől a kínai-szovjet szakítás mélysé­
gét, és így az esélyt arra, hogy kifejlessze azt a politikát, amellyel az ügyet kezelhet­
né. Ezért meglepő volt, hogy ezt a hanyagságot csakhamar helyrehozták, nem
sokkal azután, hogy a kommunizmus elszánt ellensége, Richard Nixon 1969
januárjában elnöki hivatalába lépett. Gaddis professzor szerint Nixonban megvolt
„az ideológiai merevség és a politikai pragmatizmus egyedi kombinációja”174 - és
az utóbbi különösen a külföldi nagyhatalmakkal való viselkedése során vált nyil­
vánvalóvá. Noha Nixon nem szerette a hazai radikálisokat, és ellenséges érzelme­
ket táplált Chilével szemben Allende szocialista politikája miatt, arra azonban
büszke volt, hogy a globális diplomáciában mellőzi az ideológiát. Számára nem
volt nagy ellentmondás aközött, hogy 1972-ben elrendelje Észak-Vietnam bombá­
zásának nagymértékű fokozását, ezzel is siettetvén az északiak kivonulását délről,
és aközött, hogy még ugyanabban az évben Kínába utazzék, hogy Mao Ce-tunggal
elássa a csatabárdot. Még jelentősebb volt, hogy Henry Kissingert választotta
nemzetbiztonsági tanácsadójává (és később külügyminiszterré). Kissinger a világot
történetében értelmezte, és relativisztikusnak látta: a történelmi eseményeket na­
gyobb összefüggéseikben és egymáshoz való viszonyukban kell vizsgálni, a nagy­
hatalmakat pedig annak alapján kell megítélni, hogy mit csináltak, és nem annak
alapján, hogy milyen ideológiát alkalmaznak az ország határain belül; a biztonság
abszolutista keresése utópia, hiszen az mindenki mást teljesen bizonytalanná tenne
- az ember csak a relatív biztonság elérésében reménykedhet, amely a világ ügyei­
nek meglehetős erőegyensúlyán alapul, azon az érett felismerésen, hogy a világ
színpada soha nem lesz tökéletesen harmonikus, és késznek kell mutatkozni az
alkura. Éppúgy, mint azok az államférfiak, akikről értekezett (Metternich, Castle-

384
reagh, Bismarck), maga Kissinger is érezte, hogy „a bölcsesség mind az emberi,
mihd a nemzetközi ügyekben ott kezdődik, ha tudjuk, hol kell megálljt monda­
ni”.175 Olyan aforizmákat gyártott, mint Palmerston („Nincsenek állandó ellensé­
geink”) vagy Bismarck („A Kína és a Szovjetunió közti viszálykodás akkor szol­
gálta legjobban céljainkat, amikor mindkét féllel szorosabb kapcsolatot tartottunk
fenn, mint ők egymással.”),176 és ezek a mondások és tartalmuk Kennan óta az
amerikai diplomáciában semmihez sem voltak hasonlíthatók. Igaz, Kissingernek
sokkal több esélye volt arra, hogy irányítsa a politikát, mint a XIX. századi európai
államférfiak e rokon szellemű csodálójának.177
Végül Kissinger felismerte az amerikai hatalom korlátáit, nemcsak abban az
értelemben, hogy az Egyesült Államok nem tudott fenntartani egy elhúzódó hábo­
rút Délkelet-Ázsia dzsungeljeiben és ezzel egyidejűleg más, fontosabb érdekeit is
képviselni, hanem azért is, mert mind ő, mind Nixon érzékelte, hogy a világ
egyensúlya változik, és új erők ássák alá a két szuperhatalom eleddig kétségbe nem
vont hatalmát. A két utóbbi persze még mindig sokkal előbbre járt a szoros
értelmében vett katonai erő szempontjából, de más tekintetben a világ sokkal több
pólusúvá vált. „Gazdasági tekintetben - mint azt 1973-ban megjegyezte - legalább
öt nagyobb csoportosulás figyelhető meg. Politikailag viszont már sokkal több
befolyási központ alakult ki.” Kennant visszhangozva (és kiegészítve), öt fontos
régiót nevezett meg: az Egyesült Államokat, a Szovjetuniót, Kínát, Japánt és
Nyugat-Európát - és mint nem sokan Washingtonban és (talán) mint mindenki
Moszkvában, örömmel fogadta ezt a változást. A nagyhatalmak koncertje, ahol
mindegyik egyensúlyozza a másikat, és egyik sem uralkodik a másik felett, „bizton­
ságosabb világ és jobb világ” volna, mint egy kétpólusú helyzet, amelyben „az
egyik oldal nyeresége a másik számára abszolút veszteségnek tűnik”.178 Kissinger
biztos volt képességeiben, hogy egy ilyen pluralisztikus világban is meg tudja
védeni az amerikai érdekeket, és ezért az amerikai diplomácia megújítását követel­
te a szó legtágabb értelmében.
Az 1971 utáni stabil kínai-amerikai közeledés okozta diplomáciai forradalom
mély hatást gyakorolt „az erők globális korrelációjára”. Bár Japánt a meglepetés
erejével érte Amerika lépése, mégis úgy gondolta, felveheti a kapcsolatot a Kínai
Népköztársasággal, s ez csak tovább növelte virágzó kereskedelmét Ázsiával. Úgy
látszott, Ázsiában vége a hidegháborúnak, de talán helyénvalóbb volna úgy fogal­
mazni, hogy a hidegháború bonyolultabbá vált: például a korábban Washington
és Peking közötti titkos diplomáciai csatorna szerepét játszó Pakisztán mindkét
hatalom támogatását élvezte az Indiával történt 1971-es összecsapása során;
Moszkva pedig, mint az előrelátható volt, intenzíven támogatta Új-Delhit. Euró­
pában is megváltoztak az egyensúlyi viszonyok. A Kremlt megriasztotta Kína
ellenségessége, megdöbbentette Kissinger diplomáciája, és ezért bölcsebbnek vélte
megkötni a SALT I egyezményt, és bátorította a kapcsolatépítési próbálkozásokat
a vasfüggöny mögötti országokkal. Akkor is a háttérben maradt, amikor az
1973-as arab-izraeli háború alatt, illetve az Egyesült Államokkal való összeütkö­
zést követően Kissinger megkezdte „ingázó diplomáciáját”, hogy kibékítse Egyip­

385
tomot és Izraelt, amivel valójában a Szovjetuniót szorította ki minden jelentős
pozícióból.
Nem tudjuk, milyen hosszan tarthatta volna fenn Kissinger ezt a Bismarck
stílusú bűvészkedést, ha a Watergate-botrány nem söpörte volna ki Nixont a Fehér
Házból 1974 augusztusában, és sok amerikaiban nem ébresztett volna még na­
gyobb gyanút saját kormányával szemben. A külügyminiszter mindenesetre Ford
elnöksége alatt is a helyén maradt, de egyre kisebb mozgástérrel rendelkezett. A
védelmi költségvetés követelményeit a kongresszus gyakran megnyirbálta. 1975
februárjában megszüntették a segélyek folyósítását Dél-Vietnamnak, Kambodzsá­
nak és Laosznak, alig néhány hónappal azelőtt, hogy ezeket az államokat lerohan­
ták volna. Az elnök háborúval kapcsolatos jogkörét szabályozó törvény csökken­
tette az elnök jogait, hogy külföldön amerikai csapatokat vethessen be. A kong­
resszus nem szavazta meg, hogy CIA-pénzeket és fegyvereket küldjenek Angolába,
a szovjet-kubai intervenció ellen harcoló nyugatbarát frakciók megsegítésére. A
republikánus jobboldal egyre türelmetlenebbé vált az országhatárokon túli ameri­
kai hatalom hanyatlása láttán, és azzal vádolta Kissingert, hogy feladta a nemzeti
érdekeket (Panama-csatorna), és elhagyta a régi barátokat (Tajvan); a külügymi­
niszter pozíciója tehát már azelőtt megrendült, mielőtt Ford az 1976-os választások
során kiesett a hatalomból.
Mivel az 1970-es években az Egyesült Államok súlyos társadalmi-gazdasági
problémákkal küzdött, és mivel a különböző politikai csoportosulások megpróbál­
tak belenyugodni az USA csökkenő nemzetközi jelentőségébe, talán elkerülhetet­
len is volt, hogy a külpolitika sokkal szeszélyesebbé váljék, mint csendesebb
időkben. Mindazonáltal az ezt követő néhány évben voltak olyan fordulatok a
politikában, amelyek bármilyen mértékkel mérve figyelemre méltóak. Carter a
valóban elismerésre méltó Gladstone- és Wilson-féle elvekkel, az „igazságosabb”
világrend teremtésének heves vágyától vezérelve lépett be a nemzetközi rendszerbe,
amelyben sok más szereplő (különösen a világ „zűrzavaros” pontjain) egyáltalán
nem akarta politikáját a zsidó-keresztény elvek alapján irányítani. Mivel a „har­
madik világ” igen elégedetlen volt a gazdag és szegény nemzetek között tátongó
szakadékkal - amelyet csak tovább mélyített az 1973-as olajválság -, egyszerre volt
abban bölcsesség és nagylelkűség, ahogyan Carter az észak-déli kooperációra
törekedett, ugyanúgy, mint ahogy az újratárgyalt, a Panama-csatornával kapcsola­
tos szerződés feltételeit is a józan ész diktálta, és abban is, ahogy nem volt hajlandó
Latin-Amerika összes reformmozgalmát a marxizmussal azonosítani. Carter
megérdemelt elismerést aratott azért, hogy az 1978-as Camp David-i egyezményt
az ö „közvetítő szerepe” hozta létre Egyiptom és Izrael között - habár nem lett
volna szabad meglepődnie azon a kritikai reakción, amely más arab nemzetek
oldaláról érte, aminek következtében viszont a Szovjetuniónak nyílt lehetősége
arra, hogy erősítse kapcsolatait a Közép-Kelet radikálisabb államaival. A Carter-
kormányzat azonban minden nemes szándéka ellenére is megfeneklett annak a
bonyolult világnak a zátonyain, amely egyre kevesebb hajlandóságot mutatott
arra, hogy kitartson az amerikai tanácsok és saját politikai következetlenségei
mellett (amelyeket persze gyakran a kormányzaton belüli viták okoztak).179 Bár az

386
tekintélyelvű jobboldali - az emberi jogokat megsértő - rezsimeket az egész világon
elítélték, és megpróbáltak nyomást gyakorolni rájuk, Washington mégis tovább
támogatta a zaire-i Mobutu elnököt, a marokkói Hasszán királyt és egészen
1979-es menesztéséig, az iráni sahot, akinek ügye egyébként a túszválsághoz is
vezetett, később pedig a megmentésükre irányuló, kudarcot valló kísérlethez.180 A
világ más részein - Nicaraguától Angoláig - a kormánynak nem sikerült olyan
demokratikus-liberális erőket találnia, akik támogatásra érdemesek, bár habozott
elkötelezni magát a marxista forradalmárok ellen is. Carter is szerette volna
alacsony szinten tartani a védelmi kiadásokat, de megzavarta az a tény, hogy a
Szovjetunióval való enyhülés sem az ország fegyverkezési költségeinek, sem har­
madik világbeli akcióinak nem vetett gátat. Amikor a szovjet csapatok 1979 végén
lerohanták Afganisztánt, Washington, amely akkor már jelentősen növelte védel­
mét, visszavonta a SALT II egyezményt, lemondta a Moszkvába irányuló gabona­
szállítást, és egy olyan „erőegyensúlyi” politikát kezdett folytatni - különösen
Brzezinski ünnepelt kínai és afganisztáni látogatása során amilyet az elnök
mindössze négy évvel korábban még élesen elítélt.181
Ha Carterről azt állítjuk, hogy hivatalba lépésekor egyszerű receptekkel akarta
megoldani a bonyolult világ problémáit, akkor az 1980-ban hivatalba lépő utódjá­
nak receptjeit sem tarthatjuk kevésbé egyszerűnek - legfeljebb drasztikusan másfé­
lének. A Reagan-kormányzat részese volt egy olyan érzelmi reakciónak, hogy az
Egyesült Államokban az elmúlt húsz évben minden „tönkrement”, s ez ellen
lázadni kell. Egy olyan választói földcsuszamlás lökte őket a felszínre, amelyet
nagyban befolyásolt az iráni megaláztatás, ideológiai világképük pedig olykor
egyszerűen manicheus volt - így a Reagan-kormányzat elhatározta, hogy egészen
új irányba tereli a hajót. A détente-nak vége volt, hiszen az csupán a szovjet
expanzionizmus álarcául szolgált. Minden irányban növelték a fegyverkezést. Az
emberi jogokat levették a napirendről: „az autokrata kormányzás” volt a legked­
vesebb alapelv. Meglepő módon még a „kínai kártya” is gyanús volt, mert a
republikánus jobboldal Tajvant támogatta. Mint várható volt, e leegyszerűsített
gondolkodásmód nagyjában-egészében zátonyra futott a külvilág realitásain, nem
is beszélve a kongresszus és a közvélemény ellenállásáról, amely szerette elnöke
patriotizmusát, de hidegháborús politikáját gyanakvással szemlélte. Nem engedé­
lyeztek semmiféle intervenciót Latin-Amerikában vagy bármilyen dzsungellal
borított és ezért Vietnamra emlékeztető térségben. A nukleáris fegyverkezési ver­
seny fokozódása általános kellemetlen közérzetet okozott, és a közvélemény nyo­
mása is a fegyverkorlátozási megbeszélések felújítását sürgette, különösen akkor,
amikor a kormányzat támogatói azt hangoztatták, hogy képesek lennének a
Szovjetunió felett győzedelmeskedni egy nukleáris összecsapás során. Összeomlot­
tak azok a tekintélyelvű, trópusi rendszerek, amelyek gyakran azért vesztettek
népszerűségükből, mert kapcsolatba hozták őket az amerikai kormánnyal. Az
európaiakat megzavarta az a logika, amely nekik megtiltotta, hogy földgázt vásá­
roljanak a Szovjetuniótól, de az amerikai farmeroknak megengedte, hogy ugyan­
oda gabonát adjanak el. A Közép-Keleten a Reagan-kormányzat képtelen volt
arra, hogy nyomást gyakoroljon Begin Izraeljére, és ez ellentmondott annak a

387
stratégiának, hogy az arab világot egy szovjetellenes fronttá tömörítsék. Az ENSZ-
ben az Egyesült Államok elszigeteltebb volt, mint valaha, és 1984-re az UNESCO-
ból is visszavonult - ez a helyzet eléggé megdöbbentette volna Franklin Delano
Rooseveltet. öt év alatt az USA megduplázta védelmi költségvetését, és így na­
gyobb hadi felszerelése volt, mint 1980-ban, az azonban egyre inkább kétségesnek
látszott, hogy a Pentagon megkapja-e fáradozásaiért a méltó jutalmat, amiként az
is, vajon féken tudja-e tartani a fegyvernemek közötti vetélkedést.182 A hatalmas
győzelemként elkönyvelt esemény, Grenada elfoglalása hadműveleti szempontból
aggasztóan emlékeztetett egy Gilbert és Sullivan-féle bohózatra. És végül még az
együttérző megfigyelők is azt kérdezték, hogy ki tud-e dolgozni ez a kormányzat
egy koherens nagystratégiát akkor, amikor oly sok tagja állandóan veszekszik
egymással (még azután is, hogy Haig lemondott a külügyminiszteri posztról) és
amikor úgy látszott, hogy a főnök kevés figyelmet fordít a kritikus kérdésekre és
amikor (kevés kivétellel) az egész külvilágot etnocentrikus szemüvegen át nézi.183
Számos kérdésre visszatérünk még az utolsó fejezetben. Azért soroltuk fel együtt
a Carter- és a Reagan-kormányzat különféle problémáit, mert együttes erővel
vonták el a figyelmet azoktól a nagyobb erőktől, amelyek a világ hatalmi politiká­
ját alakították - és legfőképp attól a kétpólusú világból a sokpólusú világba való
átmenettől, amelyet Kissinger már sokkal korábban felismert, és amelyhez sokkal
korábban kezdett alkalmazkodni. (Mint látni fogjuk, a politikai és gazdasági
hatalom három új központja - Nyugat-Európa, Kína és Japán - sem volt mentes
a problémáktól.) Még ennél is fontosabb, hogy a Nicaragua, Irán, Angola és Líbia
stb. kiéleződő problémáira fordított amerikai figyelem egyre inkább elfedte azt a
tényt, hogy maga a Szovjetunió volt az az ország, amelyre leginkább hatottak a
világpolitika 1970-es évtizedbeli változásai - ez viszont olyan gondolat, ami bő­
vebb fejtegetést igényel még e fejezeten belül.
Senki nem kételkedett abban, hogy a Szovjetunió ezekben az években megnövel­
te katonai erejét. Mint azonban Adam Ulam professzor megjegyzi, más fejlemé­
nyek következtében ez csak azt jelentette, hogy

a Szovjetunió vezetői abban a helyzetben voltak, hogy értékeljék azt a felfede­

zést, amelyet számos amerikai megtett a negyvenes és ötvenes években: a
megnövekedett erő nem feltétlenül - különösen az atomkorban nem - nyújt
nagyobb biztonságot. Csaknem minden szempontból, gazdaságilag és kato­
nailag, mind abszolút, mind relatív mértékkel mérve, a Szovjetunió Brezsnyev
alatt sokkal hatalmasabb volt, mint Sztálin idején. És ehhez a nagyon megnö­
velt erőhöz is új nemzetközi fejlemények és külföldi szerepvállalások is társul­
tak, amelyek a szovjet államot sebezhetőbbé tették a külvilággal és a világpoli­
tika zűrzavarával szemben, mint amilyen, mondjuk, 1952-ben volt.184

Az Egyesült Államok a Carter-kormányzat utolsó éveiben már kezdeményezte

a védelem növelését - ami nagy ütemben folytatódott a Reagan-kormányzat alatt
és ez azzal fenyegetett, hogy visszaállítja az USA katonai fölényét a stratégiai
atomfegyverzet terén, valamint fokozza az USA tengeri fölényét, és minden koráb­

388
binál nagyobb súlyt helyez a fejlett technológiára. A bosszús szovjet válasz, hogy
őket nem lehet túlköltekezni vagy a fegyverkezésben felülmúlni, nem tudta elleplez­
ni azt a kínos tényt, hogy ez megnövekedett nyomás alá helyezné azt a gazdaságot,
amely amúgy is lelassult, és egyáltalán nem volt abban a helyzetben, hogy részt
vehessen a csúcstechnológia versenyfutásában.185 Az 1970-es évek végére a Szov­
jetunió abba a zavarba ejtő helyzetbe került, hogy nagy mennyiségű külföldi
gabonabehozatalra volt szüksége, hogy a technológiáról ne is beszéljünk. Kelet­
európai csatlós-birodalma - eltekintve a válogatott kommunista pártkáderektől -
egyre elégedetlenebbé vált, különösen nagy gondot jelentettek a békétlen lengyelek,
habár a 68-as csehszlovákiai bevonulás megismétlése csak kis könnyebbséget
ígért. Délen az afgán ütközőállam elvesztésétől (vagyis a kínai befolyás térnyerésé­
től) való félelem váltotta ki az 1979-es államcsínyt, ami nemcsak katonai ingovány-
nak mutatkozott, hanem tragikus hatása volt a Szovjetunió külföldi megítélésére
is.186 A Csehszlovákiában, Lengyelországban és Afganisztánban tanúsított szovjet
magatartás mind Nyugat-Európában, mind Afrikában rendkívüli mértékben csök­
kentette a Szovjetunió „modell”-értékét. Zavaró jelenség volt a mohamedán fun­
damentalizmus a Közép-Keleten, ami azzal fenyegetett (éppúgy, mint Iránban),
hogy dühét ugyanúgy tölti ki a helyi kommunistákon, mint az Amerika-barát
csoportosulásokon. Mindezeken túl megvolt a könyörtelen kínai ellenségeskedés,
ami hála az afgán és vietnami bonyodalmaknak, még sokkal határozottabbnak
tetszett az 1970-es évek végén, mint néhány évvel korábban.187 Ha egyáltalán
beszélhetünk „Kína elvesztéséről”, akkor a két szuperhatalom közül a Szovjetunió
volt az, amelyik elvesztette. Végül az etnocentrizmus és az elaggott vezetők beteges
gyanakvása, a hazai elit, a nómenklatúra minden új kezdeményezést csírájában
elfojtó viselkedése a Szovjetunió számára talán még nehezebbé tette a világ új
erőviszonyaihoz való alkalmazkodást, mint amilyen az az USA számára volt.
Mindennek némi vigasztalást kellett volna jelentnie Washington számára, és
elvezethetett volna a külpolitikai problémák nyugodtabb és bölcsebb szemléleté­
hez, még akkor is, ha ezek váratlanok és kellemetlenek voltak. Néhány kérdésben
a Reagan-kormányzat bevallottan pragmatikusabbá és békülékenyebbé vált
ugyan, így például a Tajvannak nyújtott korábbi támogatás módosításában. Az
1979-80-as választási kampány nyelvezetétől azonban nehéz volt megszabadulni,
talán éppen azért, mert az nem puszta retorika volt, hanem a világrend és benne
az Egyesült Államok előre meghatározott helyének fundamentalista látásmódja is.
Mint az a múltban oly gyakran megtörtént, efféle érzelmek dédelgetése mindig is
nehezítette, hogy az országok úgy fogják fel a külügyeket, ahogyan azok kialakul­
tak, nem pedig úgy, ahogyan azoknak - szerintük - lenniük kellene.

389
 A gazdasági egyensúly változásai, 1950-1980
1971 júliusában Richard Nixon Kansas Cityben, a tömegtájékoztatás vezetőinek
egy csoportja előtt megismételte azt a véleményét, hogy szerinte a világ gazdasági
hatalma most öt pontban sűrűsödik, ezek: Nyugat-Európa, Japán, Kína, a Szovjet­
unió és az Egyesült Államok. „Ez az az öt ország, amely meg fogja határozni a
gazdaság jövőjét, és mivel a gazdasági hatalom lesz a többi hatalom kulcsa, ezért az
egész világ jövőjét jelenti a század utolsó harmadában.”188 Feltéve, hogy a gazda­
sági erő fontosságáról tett elnöki megjegyzés érvényes, szükséges megvizsgálnunk
a hidegháború kezdete óta a világgazdaságban lezajlott változásokat. Noha a
nemzetközi kereskedelmet és a fellendülést néhány negatív tényező befolyásolta
(különösen az 1970-es években); bizonyos alapvető és hosszú távon ható tendenci­
ák megfigyelhetők, amelyek minden valószínűség szerint a jövőben is meghatározó
szerepet fognak játszani a világpolitika alakításában.
Az itt felhasznált összehasonlító gazdasági statisztikákban - hasonlóan e könyv
előző fejezeteihez - nem törekedhetünk teljes pontosságra. A kormányok és nem­
zetközi szervezetek által alkalmazott statisztikusok egyre növekvő száma és a
Mulhall-féle Dictionary of Statistics megjelenése óta alkalmazott bonyolultabb
módszerek fejlődése azt mutatja, hogy rendkívül nehéz helyes összehasonlításokat
végezni. A „zárt” társadalmak adataikat gyakran visszatartják, a jövedelem és a
termelés mérésének módja országonként változik, és váltakoznak a valutaárfolya­
mok is (különösen 1971 óta, amikor elhagyták az aranyparitást, és bevezették a
lebegő árfolyamokat) - mindezek a tényezők együttesen egyre inkább kétségessé
teszik bármely gazdasági adatsor hitelességét.189 Másrészről viszont meglehetősen
nagy megbízhatósággal lehet egyszerre több statisztikai mutatót alkalmazni, hogy
ezeket összefüggésbe hozva egymással, kimutassuk az adott időben működő ten­
denciákat.
Az első és messze legfontosabb jellemvonás az, amit Bairoch nagyon helyesen így
ír le: „a világ ipari termelésében példa nélkül álló növekedés”190 mutatkozott a II.
világháború utáni évtizedekben. 1953 és 1975 között e növekedési arányszám
átlaga igen jelentős, 6 százalék volt egész évben (egy főre számítva 4%), és még az
1973-80-as időszakban is 2,4% volt az átlagos évenkénti növekedés, ami történel­
mi mértékkel mérve igen jelentős. Bairoch saját számításai a „világ gyáripari
termeléséről” - amelyet alapvetően megerősítenek Rostow adatai a „világ ipari
termeléséről”191 - ízelítőt adnak e szédítő növekedésről (lásd a 39. táblázatot).
Mint Bairoch is megjegyzi: „A világ ipari össztermelése 1953 és 1973 között
volumenben azzal a másfél évszázaddal hasonlítható össze, ami 1800 és 1953
között telt el.”192 A háború sújtotta gazdaságok újjáépítése, az új technoló­
giák kifejlesztése, a mezőgazdasággal szemben a gyáripar folyamatos növeke­
dése, a tervgazdaságot folytató országokban a hazai források hasznosítása és
az iparosodás növekedése a harmadik világban - mind ezt a drámai változást
segítették elő.
A világkereskedelem volumene 1945 után ugyanezen okokból, de még látványo­
sabban nőtt, ellentétben a két világháború közötti korszakra jellemző arányokkal.

390
 39. táblázat A világ gyáripari termelése
1830-1980 között1’3
(1900 = 100)

Évi növekedés
Év Össztermelés
%-ban

1830 34,1 0,8

1860 41,8 0,7
1880 59,4 1,8
1900 100,0 2,6
1913 172,4 4,3
1928 250,8 2,5
1938 311,4 2,2
1953 567,7 4,1
1963 950,1 5,3
1973 1730,6 6,2
1980 3041,6 2,4

40. táblázat A világkereskedelem

mutatói 1850-1971 között1’4
(1913 = 100)

1950 10,0 1938 103

1896-1900 57,0 1948 103
1913 100,0 1953 142
1921-25 82 1963 269
1930 113 1968 407
1931-35 93 1971 520

41. táblázat A világ össztermelésének százalékos

növekedése 1948-1968 között1’5

1948-58 1958-68

Mezőgazdasági termékek 32% 30%

Ásványok 40% 58%
Ipari termékek 60% 100%

391
 Még biztatóbb volt, mint azt Ashworth megjegyzi, hogy 1957-re - a világkeres­
kedelemben először - az ipari termékek forgalma felülmúlta a mezőgazdasági
termékekét és a nyersanyagokét, ami pedig annak volt köszönhető, hogy a gyárak
össztermelésének növekedése ezekben az évtizedekben lényegesen magasabb volt,
mint a mezőgazdasági javak és az ásványok (amúgy nagy arányú) előállításának
növekedése.
Ez az egyenlőtlenség bizonyos fokig magyarázható az ipar és kereskedelem
(különösen a közös piaci) fejlett országok közötti nagyarányú növekedésével, de a
mezőgazdasági termékek és nyersanyagok iránti növekvő igény és a mind több
harmadik világbeli országban végbement iparosítás azt jelentette, hogy ezen orszá­
gok egy részében a gazdaság is gyorsabban növekedett ezekben az évtizedekben,
mint a XX. században bármikor.196 Bár a nyugati imperializmus sok társadalom­
nak nagy kárt okozott a világ más részein, az export és az általános gazdasági
növekedés ezekben a társadalmakban akkor lépett a legnagyobbat előre, amikor
az ipari országok az expanzió szakaszába léptek. A kevésbé fejlett nemzetek,
Foreman-Peck szerint, látványosan gyarapodtak a XIX. században, amikor az
angolokéhoz hasonlító „nyitott” gazdaságok gyorsan fejlődtek - de pontosan ezek
kerültek a legrosszabb helyzetbe, amikor az 1930-as években az egész ipari világot
válság sújtotta. Az 1950-es és 1960-as éveket szintén a gyors növekedési arányok
jellemezték, mivel a fejlett országok is fellendültek, tehát nőtt a nyersanyagszükség­
let és az iparosítás.197 Az 1953-as mélypont után (6,5 százalék) Bairoch adatai
szerint a harmadik világ részesedése az ipari termelésből egyenletesen nő: 8,5%
1963-ban, 9,9 1973-ban, és végül 12% 1980-ban.198 A Cl A becslései szerint a
kevésbé fejlett országok részesedése a „bruttó világtermelésből” szintén nő; 11,1-
ről (1960) 12,3-ra (1970), majd 14,8%-ra (1980).199
A harmadik világ puszta népességszámát alapul véve azonban a világ termelésé­
ből rájuk eső rész még mindig aránytalanul alacsony volt - szegénységük pedig
megdöbbentő. Az egy főre jutó átlagos bruttó nemzeti termék az ipari országokban
10660 dollár volt 1980-ban, de a közepes jövedelmű országokban (mint pl. Brazí­
lia) már csak 1580 dollár, és megdöbbentően kevés: 250 dollár egy olyan rendkívül
szegény országban, mint mondjuk Zaire.200 Valójában arról volt szó, hogy bár a
világtermelésből kivett részük összességében emelkedett ugyan, de a nyereség nem
egyenletesen oszlott el az összes elmaradott ország között. A trópusi országok
gazdagsága között még akkor is jelentős volt a különbség, amikor a gyarmatosítók
visszavonultak - mint ahogyan a gyarmatosítás előtt is sok esetben nagy volt a
különbség. A különböző országok termékei iránt megnyilvánuló váltakozó keres­
let, a segélyek egyenlőtlen elosztása, az éghajlat, a politika viszontagságai, a
környezetbe való beavatkozás és a rajtuk kívül álló gazdasági erők mind kedvezőt­
lenül érintették ezeket az országokat. A polgárháborúk, a gerillaharcok vagy a
parasztok erőszakos letelepítése visszavetette a mezőgazdasági termelést és keres­
kedelmet. A földimogyoró vagy például az ón csökkenő világpiaci ára csaknem
csődbe juttathatta ezeket a monokultúrás gazdaságokat. A magas kamatlábak
vagy az USA-dollár árának emelkedése súlyos csapást jelenthetett. A nyugati
orvostudomány bizonyos betegségek gyógyításában elért sikerei folyamatos népes­

392
ségnövekedést idéztek elő, ami növelte a mezőgazdasági termékek iránti keresletet,
és azzal fenyegetett, hogy a lakosság a nemzeti jövedelem egészét feléli. Másrészről
akadtak olyan államok, amelyek megvalósították a „zöld forradalmat”, melynek
során mezőgazdasági termelésüket megnövelték a korszerűsített művelési módsze­
rek, és a meghonosított új növényfajták. Ráadásul egyes szerencsés országok,
amelyek területén az 1970-es években olajat találtak, nagy jövedelemre tettek szert,
és más gazdasági kategóriába léptek át, habár még ezek az ún. „elmaradott
OPEC-országok” is rosszul jártak, amikor a 80-as évek elején az olajárak visszaes­
tek. Végül az egyik legfigyelemreméltóbb fejlemény az volt, hogy kialakult a
harmadik világbeli országoknak egy olyan csoportja, amelyet Rosecrance „keres­
kedő államok” névvel illetett - Dél-Korea, Tajvan, Szingapúr, Malajzia, amelyek
vállalkozókedv és az egész világpiac ellátására irányuló ipari termelési célkitűzéseik
tekintetében Japánt, Nyugat-Németországot és Svájcot utánozzák.201
A kevésbé fejlett nemzeteknek ez az egyenlőtlensége az utóbbi néhány évtized
makrogazdasági változásainak második fontos jellemvonására utal ti., hogy a föld
különböző országaiban különféle növekedési arányok figyelhetők meg, ami ugyan­
úgy igaz a nagyobb ipari hatalmak körére, mint a kisebb országokéra. Mivel ennek
az irányzatnak volt - az előző századok adatai szerint - végül is a legnagyobb
hatása a nemzetközi hatalmi egyensúlyra, érdemes részletesen megvizsgálni, ho­
gyan hatott mindez a nagyobb nemzetekre ezekben az évtizedekben.
Kétségkívül Japán 1945 utáni gazdasági átalakulása szolgáltatta a leglátványo­
sabb példát a kitartó modernizálásra, aminek eredményeként több klasszissal
felülmúlta csaknem az összes „fejlett” országot mind a gazdasági, mind a technoló­
giai versenyben, és a többi ázsiai „kereskedő állam” segítségével a verseny „mintá­
jául” szolgált. Bizonyos, hogy Japán már egy évszázaddal korábban megkülönböz­
tetett szerepre tett szert azáltal, hogy elsőként kezdte el másolni a Nyugatot
gazdasági - de sajnálatos módon katonai és birodalmi tekintetben is. Habár az
1937-45-ös háború rendkívüli károkat okozott, és hagyományos piacaitól,
nyersanyagbázisaitól is elvágta Japánt, mégis olyan ipari infrastruktúra birtokosa
volt, amelyet újjá lehetett építeni, és ugyanakkor egy olyan tehetséges, iskolázott
és társadalmilag összetartó népességet alakított ki, melynek célja a jólét megterem­
tése, és ezért könnyen rá lehet bírni, hogy ezentúl békés kereskedelmi célokat
tűzzön ki maga elé. Az 1945-öt követő néhány évben Japán lerombolt, megszállt
ország volt, amely nagymértékben függött az amerikai segítségtől. 1950-ben azon­
ban nagyot változott a széljárás, és ironikusan azt is mondhatnánk, hogy a koreai
háború miatt nagymértékben megnőtt amerikai védelmi kiadások ösztönzően
hatottak Japán exportorientált vállalataira. A Toyota például már csaknem csődbe
ment, amikor az USA védelmi minisztériuma az első teherautó-rendeléssel meg­
mentette, és a többi cégen is hasonló megrendelések segítettek.202
Természetesen a japán csoda mögött sokkal több rejlett, mint a koreai, majd
később a vietnami háború alatti amerikai megrendelések ösztönző ereje, és általá­
nos érdeklődést keltett világszerte, hogyan alakult ki a fantasztikus teljesítményű
japán ipari termelés, és miképpen tudnák ezt mások is utánozni.203 Az egyik ok a
fanatikus hit volt abban, hogy el fogják érni a minőségellenőrzés legmagasabb

393
szintjét, átvehetik (és továbbfejleszthetik) a Nyugat kifinomult vezetési és termelési
módszereit. Japán nemzeti elkötelezettségnek tartotta a közoktatás színvonalának
emelését, a rengeteg mérnök képzését, az elektronika és autóipar, a kisvállalkozói
műhelyek és az óriási zaibatsu-k fejlesztését. A társadalmi megítélés a kemény
munkának, a vállalathoz való hűségnek és annak kedvezett, hogy a vezetés és a
dolgozók közötti ellentéteket a kompromisszum és a tisztelet jegyében oldják fel.
A gazdaságnak hatalmas összegű tökére volt szüksége ahhoz, hogy egyenletes és
kitartó növekedést érjen el, és ezt meg is kapta: részint onnan, hogy az amerikaiak
stratégiai védőhálója alá helyezett „demilitarizált” ország rendkívül keveset költött
védelemre, de talán még inkább onnan, hogy a pénz- és adópolitika rendkívül nagy
arányú lakossági megtakarításokra ösztönzött, amelyeket később befektetésekre
használhattak fel. Japán szintén sokat köszönhetett a MITI-nek (Japán Nemzetkö­
zi Kereskedelmi és Ipari Minisztérium), amely „az új iparágakat és technológiai
fejlődést támogatta, és egyidejűleg koordinálta a régi, hanyatló iparágak kíméletes
leállítását”204 - és mindezt az amerikai laissez-faire hozzáállástól merőben eltérő
módon.
Akármilyen vegyesek is e magyarázatok - más Japán-szakértők bizonyára in­
kább kulturális és szociológiai okokat hangsúlyoznának, amelyekhez a nemzeti
önbizalom és akaraterő meghatározhatatlan „plusz tényezője” járult -, senki sem
tagadta e gazdasági siker mértékét. 1950 és 1973 között a bruttó nemzeti termelés
a fantasztikus évi 10,5 százalékos átlaggal nőtt, messze felülmúlva a többi ipari
országét, és még a világ fejlődését visszavető, 1973-as olajválság sem akadályozta
meg, hogy Japán növekedési mutatója a következő években csaknem kétszerese
legyen, mint nagyobb versenytársaié. Japán számos iparágban - a fényképezőgé­
pek, a konyhafelszerelések, az elektromos eszközök, hangszerek, robogók stb.
világában - vált világviszonylatban is domináns termelővé. A japán termékek
versenyre kényszerítették a svájci óragyártást, felülmúlták a német optikai ipart, és
tönkretették az angol és amerikai motorkerékpár-ipart. Egy évtized elteltével a
japán hajóipar állította elő a vízre bocsátott tonnatartalom több mint felét a
világon. Az 1970-es évekre modern acélipara ugyanannyit termelt, mint az ameri­
kai. Még gyorsabb ütemű volt az autógyártás átalakulása: 1960 és 1984 között
1%-ról 23%-ra emelkedett a világ autógyártásából való részesedése, és ennek
következtében japán autók és teherautók millióit exportálták. Az ország lassan, de
könyörtelenül váltott az alacsony technológiát igénylő cikkekről a csúcstechnoló­
giát feltételező termékekre - a számítógépekre, a híradástechnikai eszközökre,
robotokra és a biotechnológiára. Lassan, de biztosan növekedtek kereskedelmi
tartalékai - amelyek egyszerre tették ipari és pénzügyi óriássá -, és ugyanakkor
nőtt a világ termeléséből és piacából való részesedése is. Amikor pedig 1952-ben
véget ért a szövetséges megszállás, Japán bruttó nemzeti terméke Franciaország
vagy az Egyesült Államok bruttó nemzeti termékének egyharmadánál már valami­
vel több volt. Az 1970-es évek végére a japán bruttó nemzeti termék annyi volt,
mint az Egyesült Királyságé és Franciaországé együttvéve, és több mint a fele az
Egyesült Államokénak.”205 Egyetlenegy generáció alatt a világ ipari termeléséből
és a bruttó nemzeti össztermékből való részesedése kb. 2-3%-ról kb. 10%-ra nőtt

394
- és nem állt meg. Csak a Szovjetunió ért el az 1928-at követő években ehhez
fogható növekedést, de Japán ugyanezt sokkal meggyőzőbben és megalapozottab­
ban valósította meg.
A Japánnal való összehasonlításban minden más nagyhatalom gazdasági szem­
pontból lomhának tűnik. Mindazonáltal, amikora Kínai Népköztársaság 1949-es
megalakulása utáni években elkezdte jogait hangsúlyozni, a megfigyelők túlnyomó
többsége ugyancsak komolyan vette. Lehet, hogy ez részint a „sárga veszedelem­
től” való hagyományos félelmet tükrözte, hiszen a szunnyadó keleti óriás nyilván­
valóan hatalmas erőt jelentene a világ ügyeiben, ha a nemzeti célok érdekében fogja
össze 800 milliós népességét. Még fontosabb volt az a feltűnő, mondhatnánk,
agresszív szerep, amit a Kínai Népköztársaság az idegen hatalmakkal szemben
csaknem a kezdetektől fogva játszott, még akkor is, ha ez csak ideges reakció volt
a nyilvánvaló bekerítési tendenciákra. A Korea, Kimoj és Macu miatti összeüt­
közések az Egyesült Államokkal, a tibeti bevonulás, a határvillongások Indiával,
a dühös szakítás a Szovjetunióval, a katonai összeütközések a vitás régiókban, a
véres összecsapás Eszak-Vietnammal és a kínai propaganda feltűnően harcias
hangvétele (különösen Mao idejében), amikor a nyugati imperializmust és az
„orosz hegemóniát” bírálták, és amikor a felszabadító mozgalmakat bátorították
szerte a világon - sokkal fontosabbá, de egyben sokkal kiszámíthatatlanabbá is
tették Kínát a világ szemében, mint amilyenek a diszkrét és finom japánok vol­
tak.206 Kínában élt a föld lakóinak egynegyede, és ha másért nem, pusztán ez okból
komolyan kellett venni egyik vagy másik irányba való politikai ingadozásait.
Ha szigorúan vett gazdasági kritériumok alapján mérjük, akkor a Kínai Nép­
köztársaság a gazdasági elmaradottság klasszikus esetének tűnik. 1953-ban például
a világ ipari termelésének mindössze 2,3 százalékát adta, és „teljes ipari teljesítőké­
pessége” sem volt több, mint Nagy-Britannia 1900-as adatának 71 százaléka!207
Népessége - amely évente több mint tízmilló éhes szájjal növekedett - főképp
koldusszegény parasztokból állt, akiknek fejenkénti termelése rendkívül alacsony
volt, és „hozzáadott érték” szempontjából nem sokat adott az államnak. A hadve­
zérek okozta pusztítás, a japán megszállás és a polgárháború még nem ért véget,
amikor 1949-ben a parasztközösségek átvették a hatalmat a földbirtokosoktól. A
gazdasági kilátások azonban mégsem voltak teljesen reménytelenek. Kínában
megvolt az utak és a keskenyvágányú vasutak alapvető infrastruktúrája, komoly
textiliparral rendelkezett, és az 1930-as években a japánok intenzíven fejlesztették
a mandzsúriai régiót is.208 Mivel az ország az ipari „start” fázisába akart lépni,
ezért hosszú ideig tartó stabilitásra és nagy tőkebehozatalra volt szüksége. A
Kommunista Párt uralmának és a szovjet segélyfolyamnak köszönhetően az 1950-
es években bizonyos mértékig mindkét feltétel teljesült. Az 1953-as ötéves terv
tudatosan utánozta a sztálinista prioritásokat, melyek a nehézipar fejlesztését,
valamint az acél-, vasgyártás és a széntermelés elsőségét hangsúlyozták. Ennek
következtében 1957-re kétszeresére nőtt az ipari termelés.209 Másrészről az ipari
befektetésre szánt töke mennyisége, akár belső erőforrásokból, akár a Szovjetunió­
ból származott - nem volt elégséges Kína gazdasági szükségleteinek kielégítésére
és a kínai-szovjet szakadás után hirtelen megszűnt az orosz pénzügyi és technikai

395
segítség. Ráadásul Mao önelégült elhatározása, hogy a népi kohók alapításával
„nagy ugrást” fog végrehajtani, valamint a „kulturális forradalom” kampányának
megindítása (ami a műszaki szakemberek, képzett vezetők és közgazdászok kegy­
vesztéséhez vezetett) lényegesen lelassította a fejlődést. Végül a Kínai Népköztársa­
ság 1950-60-as évekbeli konfrontációpárti diplomáciája és katonai összecsapásai
majdnem minden szomszédjával azzal a következménnyel jártak, hogy az ország
csekély erőforrásának nagy hányadát a fegyveres erőknek kellett szentelni.
A „kulturális forradalom” nem volt teljes egészében rossz a gazdaság szempont­
jából: végül is legalább hangsúlyozta a falusi területek fontosságát, ösztönözte a
kisüzemeket, javította a mezőgazdasági módszereket, és elhozta a falvakba a
legalapvetőbb orvosi és szociális ellátást.210 Mindazonáltal, a nemzeti termelés
jelentős növekedése csak további iparosításból, az infrastruktúra növekedéséből és
hosszú távú befektetésekből származhatott - amelyek mindegyikét segítette az a
tény, hogy a „kulturális forradalom” ideje lassan lejárt, és megnövekedett az
USA-val, Japánnal és más fejlett gazdaságokkal folytatott kereskedelem. Kína
saját szén- és olajforrásait, valamint nemes ásvány készletét gyorsan kimerítették.
1980-as 37 millió tonnás acéltermelése meghaladta Nagy-Britanniáét vagy Francia­
országét, és a modern forrásokból származó energiafogyasztása kétszer akkora
volt, mint a vezető európai országoké.211 Ugyanekkorra a világ ipari termeléséből
való részesedése (az 1973-as 3,9%-ról) 5%-ra emelkedett és ezzel megközelítette
Nyugat-Németországét.212 Ez az elképesztően gyors növekedés azért nem volt
problémamentes, és a pártvezetőségnek lejjebb kellett adnia az ország „négy
modernizációjára” irányuló törekvéseiből, sőt érdemes arra is emlékeztetnünk,
hogy amikor a gazdagságot vagy a termelést bemutató statisztikák az egy főre jutó
arányokat mutatják, akkor ismét napvilágra kerül az ország relatív gazdasági
elmaradottsága. E fogyatékosságok ellenére azonban idővel világossá vált, hogy az
ázsiai óriás végre megmozdult, és elszánta magát, hogy olyan gazdasági alapokat
teremtsen magának, amelyek megfelelnek a vágyott nagyhatalmi szerepkörnek.213
Nixon 1971. júliusi beszédében „Nyugat-Európát” jelölte meg a gazdasági
hatalom ötödik régiójaként, ami természetesen sokkal inkább földrajzi régiókra,
semmint egységes államra - mint Kína, a Szovjetunió vagy az Egyesült Államok
- utaló kifejezés volt. Maga a fogalom is különböző dolgokat jelentett különböző
emberek számára - jelenthette a szovjet befolyási övezeten kívül eső összes orszá­
got (így Skandináviát, Görögországot és Törökországot is), vagy jelenthette az
eredeti (vagy kibővített) Európai Gazdasági Közösséget, amelynek legalább meg­
voltak az intézményes keretei, vagy gyakran használták a korábban erős államok
csoportjának a rövidítésére (Nagy-Britannia, Franciaország, Németország, Olasz­
ország), amelyeknek tanácsát esetleg az amerikai külügyminisztériumnak ki kellett
kérnie ahhoz, mielőtt új politikát kezdeményezett volna a Szovjetunióval vagy a
Közel-Kelettel kapcsolatban. Még ez sem merítette ki a szemantikai zűrzavar
összes lehetőségét, mivel ennek az időszaknak nagy részében az angolok „Euró­
pát” olybá vették, mint ami a La Manche csatorna másik felén kezdődik, sőt volt
számos olyan elkötelezett európai egyesítő (nem szólva a német nacionalistákról),
akik csupán időleges körülménynek tekintették a kontinens 1945 utáni megosztott­

396
ságát, amelyet a jövőben majd egy olyan folyamat fog követni, melynek során
mindkét oldal országai valamilyen nagyobb egységbe csatlakoznak. Ennélfogva, a
politika és az alkotmányosság tekintetében nehéz volt az „Európa” vagy akár a
„Nyugat-Európa” kifejezést a puszta metaforánál mélyebb értelemben használni -
legfeljebb csak mint halvány kulturális-földrajzi fogalmat.214
Gazdasági szinten azonban úgy tűnt: ezekben az években valami alapvető
hasonlóság volt tapasztalható Európa-szerte. Ennek legfeltűnőbb vonása a „gaz­
dasági növekedés egyenletes és magas szintje”215: 1949-50-re a legtöbb ország
elérte a termelés háború előtti szintjét, és néhányan (különösen a háború alatti
semlegesek) jelentősen előbbre léptek. Ezután a növekvő ipari termelés évei követ­
keztek egymás után, ehhez járult az export soha nem látott növekedése, a teljes
foglalkoztatottság figyelemre méltó szintje és a rendelkezésre álló jövedelem, vala­
mint a befektetési töke történelmileg is nagy mennyisége. Ennek eredményeként -
Japánt leszámítva - Európa lett a föld leggyorsabban növekedő régiója. „1950 és
1970 között az európai bruttó nemzeti össztermék átlagban kb. 5,5%-kal nőtt
évente és 4,4%-kal fejenként, szemben a világ 5%-os, illetve 3%-os átlagos arányá­
val. Az ipari termelés még gyorsabban, 7,1%-kal nőtt: összehasonlítva a világ
5,9%-os növekedési rátájával. így a későbbi időpontban az egy főre jutó termelés
Európában csaknem két és félszer akkora volt, mint 1950-ben.”216 Érdekes módon
ez a növekedés az egész kontinenst jellemezte - az északnyugati ipari magot és a
mediterrán területeket, valamint Kelet-Európát is - sőt még a lomha brit gazdaság
is gyorsabban növekedett ebben az időszakban, mint az azt megelőző évtizedek­
ben. Korántsem meglepő tehát, hogy Európának a világgazdaságban elfoglalt
relatív pozíciója, amely a századforduló óta vesztett jelentőségéből, egyre jelentő­
sebbé vált. „Az 1950-70 közötti időszakban a javak és a szolgáltatások (GDP)
termelésében elfoglalt aránya 37-röl 41%-ra emelkedett, míg az ipari termelés
esetében a növekedés még ennél is nagyobb volt, 39-ről 48%-ra emelkedett.”217 A
CIA adatai szerint mind 1960-ban, mind 1970-ben - bevallottan vitatható statiszti­
kai bizonyítékok alapján218 - az „Európai Közösség” nagyobb arányban részese­
dett a világ bruttó össztermékéből, mint akár az Egyesült Államok, és kétszer
annyival, mint a Szovjetunió.
Jobban meggondolva egyáltalán nem meglepőek azok az okok, amelyek követ­
keztében Európa gazdaságilag oly gyorsan magához tért. A kontinens legnagyobb
része túl sokáig szenvedett invázióktól, elhúzódó harctól és idegen megszállástól,
a városok, gyárak, utak és vasutak bombázásától, a blokád okozta élelmiszer- és
nyersanyaghiánytól, férfiak millióinak behívásától és állatok millióinak lemészár­
lásától. Európa „természetes” gazdasági fejlődését még a háború előtt - vagyis az
új energiaforrások és termelési források megjelenésével, új piacok nyitásával, új
technológia fejlődésével járó régióról régióra terjedő növekedést - eltorzították a
nacionalista indíttatású Machtstaat tettei.219 Egyre magasabb vámkorlátok válasz­
tották el egymástól a termelőket és a piacot. A kormányok nyújtotta szubvenciók
megvédték a sikertelen cégeket és farmokat a külföldi versenytársaktól. A nemzeti
jövedelem egyre nagyobb részét fordították gazdasági vállalkozások helyett fegy­
verkezési kiadásokra. így nem vált lehetségessé, hogy maximálisan kihasználják

397
Európa gazdasági növekedését „a tömbök és az autarkia, a gazdasági racionaliz­
mus e légkörében, amikor az előnyök megszerzésének mások megkárosítása a
módja”.220 Most, 1945 után nemcsak a Monnet-, Spaak- vagy Hallstein-féle „új
európaiak” törekedtek elszántan arra, hogy olyan gazdasági struktúrákat teremt­
senek, amelyek kiküszöbölik a múlt hibáit, hanem ott volt a segítőkész és bőkezű
Egyesült Államok is, készen arra, hogy a (Marshall-terv és más segélyprogramok
segítségével) pénzelje Európa gazdasági talpraállását, feltéve, hogy azok is közre­
működnek e vállalkozásban.
így Európának, amelynek gazdasági teljesítőképességét szétzilálta és kiaknázat­
lanul hagyta a háború és a politika, most megvolt a lehetősége arra, hogy helyre­
hozza ezeket a fogyatékosságokat. A földrész keleti és nyugati felében is megvolt
a hatalmas elszántság az „újjáépítésre”, és arrra, hogy tanuljanak az 1930-as évek
baklövéseiből. Az állami tervgazdálkodás, legyen az akár a keynesi, akár a szocia­
lista változat, óriási lökést adott a szociális és gazdasági felzárkózás iránti vágynak;
a régebbi struktúrák összeomlása (vagy hitelvesztése) pedig könnyebbé tette az
innovációt. Az Egyesült Államok nemcsak dollármilliárdokat áldozott a Marshall-
segélyre - „egy kis dopping a kritikus pillanatban”, mint azt találóan jellemez­
ték221 -, hanem védőhálót is nyújtott az európai államok számára. (Igaz ugyan,
hogy Nagy-Britannia és Franciaország rengeteget költött a védelemre a koreai
háború évei alatt, és a gyarmatok felszabadulását megelőző időszakban, - de mind
nekik, mind a szomszédjaiknak sokkal többet kellett volna az amúgy csekély
nemzeti erőforrásaikból a fegyverkezésre áldozniuk, ha nem védte volna őket az
Egyesült Államok.) Kevesebb volt a kereskedelmi korlátozás, így a cégek és az
egyének is sokkal tágabb piacon működhettek. Ez különösen azért volt így, mivel
a fejlett országok közötti (ebben az esetben az európai országok közötti) kereskede­
lem mindig jobban jövedelmezett, mint a másokkal való kereskedelem, egyszerűen
azért, mert nagyobb volt a kölcsönös kereslet. Ha Európa „külkereskedelme”
ezekben az években bármi másnál gyorsabban nőtt, ennek főként az volt az oka,
hogy sokkal több adásvétel folyt szomszédok között. 1950 után, egy generáció alatt
az egy főre jutó jövedelem annyival nőtt, mint előtte másfél évszázad alatt.222
Valóban figyelemre méltó volt e változás társadalmi-gazdasági üteme: Nyugat-
Németország munkaképes korú népességének a mező- és erdőgazdaságban, vala­
mint a halászatban foglalkoztatott aránya az 1950-es 24,6%-ról 1973-ra 7,5%-ra
csökkent, Franciaországban pedig 28,2-ről 12,2%-ra zuhant ugyanabban az idő­
szakban (és 8,8%-ra 1980-ban). Az iparosodás terjedésével emelkedtek a rendelke­
zésre álló jövedelmek; Nyugat-Németországban az egy főre jutó jövedelem az
1949-es 320 dollárról 1978-ra 9131 dollárra szökött, Olaszországban pedig az
1960-as 638 dollárról 1979-re 5142 dollárra emelkedett. Az ezer főre jutó személy­
gépkocsik száma Nyugat-Németországban 6,3-ról (1948) 227-re (1970), Franciaor­
szágban pedig 37-ről 252-re emelkedett.223 Az állandó regionális különbségek
ellenére, bárhogy mérték is, világosan látszanak a valódi nyereségek jelei.
Az általános gazdasági növekedés e kombinációja, valamint a változás ütemé­
nek és hatásának széles köre jól látható, ha megvizsgáljuk, hogy mi történt a
korábbi nagyhatalmakkal. Az Alpoktól délre végbement az, amit az újságírók

398
némi túlzással „olasz csodának” neveztek, hiszen az ország bruttó nemzeti összter­
méke 1948 után csaknem háromszor olyan gyorsan nőtt, mint a két háború között,
és valóban 1963-ig, a növekedés lelassulásáig, az olasz gazdaság - Japánt és
Nyugat-Németországot leszámítva - bármely más országnál gyorsabban fejlődött.
Visszatekintve persze talán meg ez sem meglepő. Az európai „nagy négyesből”
mindig is Olaszország volt a legkevésbé fejlett, ami csak más megfogalmazása
annak, hogy a növekedési lehetőségeit nem használták ki teljes mértékben. A
fasiszta gazdaságpolitika abszurditásaitól megszabadított és az amerikai segélyből
nagy hasznot húzó olasz gyárosok fel tudták használni az alacsonyabb munkabére­
ket, és az ipari formatervezés terén kivívott nevüket arra, hogy elképesztő gyorsa­
sággal növeljék az exportot, különösen a Közös Piacon belül. A vízi energia és az
olcsón importált olaj pótolja a hiányzó belföldi széntartalékokat. Nagyon ösztön­
zően hatott a motorgyártás. Ahogyan nőtt a belföldi fogyasztás, a FIAT, a belföldi
autógyár egyre szilárdabban vetette meg a lábát a belföldi piacon, és ezzel megala­
pozta az Alpoktól észak felé terjeszkedő exportot. Újabb termékek járultak a
hagyományos iparágakhoz, a cipőiparhoz és a finomkonfekció gyártásához, az
1960-as évek végére pedig az olasz hűtőszekrényekből kelt el Európában a legtöbb.
Semmiképpen sem ingyen kapott sikerről van szó. Továbbra is éles különbség van
Észak- és Dél-Olaszország között. A kopott belvárosokban és a szegény vidékeken
is sokkal rosszabbak voltak a szociális körülmények, mint Észak-Európában. A
kormány instabilitása, a kiterjedt „fekete gazdaság”, a magas költségvetési deficit
az átlagosnál magasabb inflációs rátával együtt erősen befolyásolta a líra értékét,
és azt sugallta, hogy múlékony lesz a gazdasági újjászületés. Amikor az európai
jövedelmeket vagy iparosítást összehasonlították, Olaszország nem kapott fényes
helyezést fejlettebb szomszédai mellett; amikor viszont a növekedési rátákat mérték
össze, már sokkal jobban festett a dolog. Ezzel is csak azt emeljük ki, hogy Itália
komoly lemaradással indult.224
Ezzel szemben Nagy-Britannia 1945-ben ugyancsak az élen haladt, legalábbis a
nagyobb európai országok között, ami lehet, hogy némi magyarázatul szolgál a
következő négy évtized viszonylagos gazdasági hanyatlására. Vagyis arról van szó,
hogy mivel (éppúgy, mint az Egyesült Államokat) nem tette annyira tönkre a
háború, ezért növekedési rátája nem lehetett olyan magas, mint azoké az országo­
ké, amelyeknek katonai megszállás és teljes pusztítás után kellett újjáépülnie.
Pszichológiai szempontból, mint azt már tárgyaltuk,225 az a tény, hogy Nagy-
Britannia győzött, hogy a „nagy hármas” tagja volt még Potsdamban is, és hogy
világbirodalmát visszaszerezte, megnehezítette az emberek számára annak belátá­
sát, milyen nagy szükség van a saját gazdasági rendszerükön belüli drasztikus
gazdasági reformokra. Új struktúrák teremtése helyett a háború megőrizte a
hagyományos intézményeket, a szakszervezeteket, a közigazgatást és az ősi egyete­
meket. Habár az 1945-51 közötti munkáspárti kormányzat az államosításra és a
„jóléti állam” megteremtésére irányuló tervekkel tört előre, mégsem történt meg a
gazdasági gyakorlat és a munkához való viszony gyökeres átalakítása. Nagy-
Britannia még mindig bízott a világban elfoglalt sajátos pozíciójában, s így tovább­
ra is a markában tartott gyarmati piacokra alapozott, de hiábavalóan küzdött

399
azért, hogy megőrizze a font sterling régi paritását, hatalmas költséges helyőrsége­
ket tartott fenn határain túl, és elutasította, hogy részt vegyen az európai egység
felé irányuló lépések megtételében, és többet költött a védelmi kiadásokra, mint az
Egyesült Államok kivételével bármely más NATO-tagország.
Nagy-Britannia nemzetközi és gazdasági helyzetének gyengeségét az 1945-öt
követő időszakban elleplezte a többi állam még nagyobb gyengesége, az Indiából
és Palesztinából való bölcs kivonulás, az export rövid távú növekedése, és a
Közel-Keleti és afrikai birodalom fennmaradása.226 Annál nagyobb sokkot jelen­
tett az 1956-os szuezi megaláztatás, mivel nemcsak a font sterling gyengeségére
ébresztett rá, hanem arra a puszta tényre is, hogy Amerika akarata ellenére
Nagy-Britannia katonailag nem működhet együtt a harmadik világgal. Mind­
azonáltal állíthatjuk, hogy még mindig rejtve maradtak a hanyatlás tényei - védel­
mi ügyekben például az az 1957 után uralkodó, a nukleáris elrettentésben bízó
politika leplezte, amely sokkal olcsóbb volt ugyan, mint a hatalmas hagyományos
erők, de folyamatos nagyhatalmi státust jelentett; gazdasági tekintetben pedig az
a tény, hogy Nagy-Britannia is osztozott az 1950-es és 60-as évek általános fellen­
dülésében. Bár a növekedési ráta a legalacsonyabbak közé tartozott Európában,
mégis kétségkívül jobb volt, mint az előző évtizedek expanziója, és így Macmillan
joggal mondhatta az angol választóknak: „Még sosem ment ilyen jól nektek!” Ha
a rendelkezésre álló jövedelem vagy a mosógépek és személygépkocsik számát
vesszük alapul, akkor ez a kijelentés megalapozottnak tekinthető.
Ha viszont a más államokban tapasztalt sokkal gyorsabb fejlődéssel hasonlítjuk
össze, akkor az ország minden jel szerint attól szenvedett, amit a németek némi
rosszindulattal „angol kórnak” tituláltak - vagyis a harcias szakszervezeti rend­
szer, az erélytelen irányítás, a kormány húzd meg-ereszd meg politikája, a kemény
munkával és a vállalkozással szembeni ellenséges magatartás kombinációja. Az új
prosperitás a szebb kivitelű európai és az olcsóbb ázsiai termékek importjának
fellendülését hozta, ami viszont fizetési mérlegnehézségekhez, a font sterling krízi­
séhez és leértékeléséhez vezetett, amelyek gerjesztették az inflációt, és így a maga­
sabb bérek követelését. A különféle brit kormányok többször is alkalmazták az
árszabályozást, a bérnövekedéssel kapcsolatos törvények kimondását és a pénz­
ügyi deflációt annak érdekében, hogy gátat vessenek az inflációnak, és megteremt­
sék a tartós növekedéshez szükséges körülményeket. Ritkán voltak azonban soká­
ig érvényben ezek az intézkedések. A brit autógyártást tartósan aláásták külföldi
versenytársai, a hajdan virágzó hajógyártás pedig egyre inkább a haditengerészet
megrendeléseinek kiszolgáltatottjává vált, az elektronikai cikkek és a motorkerék­
pár-gyártók is rájöttek, hogy már nincsenek versenyben. Néhány cég (például az
ICI) tiszteletre méltó kivételnek bizonyult e tendenciával szemben, a londoni City
pénzügyi szolgáltatásai jól tartották magukat, és erős maradt a kiskereskedelem is
- de a brit ipari bázis romlása megállíthatatlan volt. A Közös Piachoz való 1971 -es
csatlakozás sem hozta meg a várva várt gyógyírt: sőt az angol ipart még nagyobb
versenynek tette ki, miközben hozzákötötte az országot a Közös Piac költséges
mezőgazdasági árpolitikájához. Az északi-tengeri olaj sem bizonyult csupán isten

400
áldásának, mert - bár komoly valutabevételekhez juttatta Nagy-Britanniát - úgy
felvitte a font árfolyamát, ami már ártott az ipari exportnak.227
Gazdasági statisztikák mutatják annak mértékét, amit Bairoch „Nagy-Britannia
felgyorsult gazdasági hanyatlásának” nevez.228 A világ ipari termeléséből való
részesedése az 1953-as 8,6%-ról 1980-ra 4%-ra esett vissza. A világkereskedelem­
ben való részesedése is gyorsan hanyatlott, 19,8%-ról (1955) 8,7%-ra (1976).
Bruttó nemzeti termelését, amely 1945-ben a harmadik legnagyobb volt a világban,
először Nyugat-Németország, aztán Japán, majd Franciaország szorította maga
mögé. Az egy főre jutó jövedelem tekintetében rendre lehagyta a kisebb, de
gazdagabb európai országok egész sora, és az 1970-es évek végére már közelebb állt
a mediterrán országokhoz, mint Nyugat-Német- és Franciaországhoz, vagy a
Benelux államokhoz.229 Nagy-Britannia részesedésének csökkenése a világkereske­
delemből és a világ bruttó nemzeti össztermékéből kétségkívül annak tudható be,
hogy a sajátos technikai és történelmi körülmények a világ javainak és kereskedel­
mének aránytalanul nagy részéhez juttatták az országot a korábbi évtizedekben, s
most, hogy ezek a sajátos körülmények megváltoztak, más országok is képessé
váltak arra, hogy kiaknázzák iparosítási lehetőségeiket, tehát természetes volt,
hogy Nagy-Britannia viszonylagos pozíciója megromlott. Más kérdés, hogy feltét­
lenül ennyire és ilyen gyorsan kellett-e megrendülnie a helyzetnek, és az is, hogy
tovább hanyatlik-e majd európai szomszédaihoz képest. Az 1980-as évek elejére
úgy tűnt, megállt a hanyatlás, és ekkor Nagy-Britannia még mindig a világ hatodik
legnagyobb gazdaságát és rendkívül jelentős fegyveres erőt mondhatott magáénak.
De ha összehasonlítjuk Lloyd George idejével vagy akár Clement Attlee 1945-ös
korszakával, akkor most nem több mint egy átlagos hatalom, nem pedig nagyhata­
lom.
Miközben a brit gazdaság e viszonylagos hanyatlásban stagn. It, addig Nyugat-
Németország a Wirtschaftswunder, a „gazdasági csoda” idejét élte. Érdemes ismét
hangsúlyozni, hogy viszonylag mennyire „természetes” volt ez a fejlemény. Még
megcsonkított állapotában is a Német Szövetségi Köztársaság birtokolta Európa
legfejlettebb infrastruktúráját, hatalmas belső erőforrásai voltak (a széntől a szer­
számgépgyárakig), ezenfelül rendkívül jól képzett polgárai, kiváltképp a mene­
dzserréteg, a mérnökök és természettudósok csoportja, amit még tovább duzzasz­
tott a Keletről jövő értelmiségi emigráció. Az utóbbi fél évszázadban a német
katonai gépezet követelményei szétzilálták az ország gazdasági erejét. Most, hogy
a nemzet energiáit (Japánhoz hasonlóan) kizárólagosan a kereskedelmi sikerre
összpontosíthatták, az egyetlen kérdés az ország újjászületésének mértéke maradt.
A német nagyiparnak, amely meglehetősen könnyen idomult a Második Biroda­
lom, Weimar, majd a náci uralom kormányzási módjához, most az új körülmé­
nyekhez kellett alkalmazkodnia, és az amerikai vezetési magatartást kellett elsajátí­
tania.230 A nagy bankoknak ismét jelentős szerep jutott az ipar irányításában. A
vegyi és elektromos ipar hamarosan óriássá nőtte ki magát Európában. A rendkí­
vül sikeres autógyárak, mint a Volkswagen és a Mercedes megteremtették a kisebb
ellátó cégek százait. Ahogy az export felívelt - Németország az Egyesült Államok
után a második lett a világ exportkereskedelmében egyre több cégnek és helyi

401
közösségnek volt szüksége arra, hogy a szakképzetlen munkaerő iránti óriási
kereslet kielégítésére „vendégmunkásokat” hozzon be. A német gazdaság ismét -
száz év alatt immár harmadszor - Európa gazdasági növekedésének hajtóerejévé
vált.231
A statisztikát figyelve a történej törések nélküli sikertörténet. A német ipari
termelés még 1948 és 1952 között is 10%-kal nőtt, a valódi bruttó nemzeti összter­
mék pedig 57%-kal.232 Mivel ennek az országnak volt a legmagasabb bruttó
beruházási szintje Európában, a német cégek nagy hasznot húztak abból, hogy
könnyen tökéhez juthattak. Az acéltermelés, amely szinte nem is létezett 1946-ban,
csakhamar a legnagyobb lett Európában (több mint 34 millió tonna 1960-ra), és
ugyanez vonatkozott a legtöbb iparágra is. A bruttó nemzeti termék évenkénti
növekedése ebben az országban volt a legnagyobb. Az 1952-ben mindössze 32
milliárd dollárnyi bruttó nemzeti termék egy évtizeddel később már a legmagasabb
volt Európában (89 milliárd dollár), és a 600 milliárt dollárt is túlhaladta az 1970-es
évek végére. A rendelkezésre álló egy főre jutó jövedelem, amely 1960-ban mind­
össze 1186 dollárt tett ki (amikor az Egyesült Államoké 2491 dollár volt), 1979-ben
elérte a 10 837 dollárt - megelőzve a 9595 dolláros amerikai átlagot.233 Évről évre
exportfelesleget halmoztak fel, aminek következtében a német márkát gyorsan
kellett felfelé igazítani, és így az csakhamar valamiféle tartalékvalutává vált. És bár
a nyugatnémeteket nyomasztotta a japánok diktálta még hatékonyabb verseny,
mégis ök bizonyultak a második legsikeresebb „kereskedő államnak”. Ez annál is
inkább figyelemre méltó eredmény, mivel az országtól elszakították területének 40
és lakosságának 35%-át, a helyzet iróniája pedig az, hogy a Német Demokratikus
Köztársaság viszont csakhamar a termelékenység és az egy főre jutó iparosítás
tekintetében a kelet-európai államok között került az első helyre (beleértve a
Szovjetuniót is), annak ellenére, hogy tehetséges szakemberek milliói vándoroltak
Nyugatra. Ha visszatérhettek volna az 1937-es határokhoz, az egyesült Németor­
szág messze megelőzte volna bármely európai gazdasági versenytársát, sőt talán a
sokkal nagyobb Szovjetunió mögött se nagyon maradt volna le.
Épp Németország veresége és megosztottsága, valamint nemzetközi státusa (és
Berliné) volt az oka annak, hogy továbbra is a „szövetséges hatalmak” irányítása
alatt állt, és így gazdasági súlya nem válhatott politikai hatalommá. Mivel a
Szövetségi Köztársaság természetes felelősséget érzett a keleti németek iránt, ezért
különösen érzékenyen érintette a NATO és a Varsói Szerződés közötti viszony
bármiféle enyhülése vagy rosszabbodása. Az NSZK bonyolította le a legnagyobb
kereskedelmet Kelet-Európával és a Szovjetunióval, de egy újabb háború esetén
természetesen az első vonalban lett volna. A „német militarizmus” bármiféle
újjáéledésétől való szovjet (vagy a csak hajszálnyival kisebb) francia rettegés azzal
járt, hogy az NSZK nem lehetett atomhatalom. Bűnösnek érezte magát szomszé­
daival, a lengyelekkel és a csehekkel, sebezhetőnek az oroszokkal és erősen kiszol­
gáltatottnak az Egyesült Államokkal szemben; hálával fogadta tehát a De Gaulle
által javasolt különleges francia-német viszonyt, de nem nagyon érezte magát
képesnek arra, hogy gazdasági erejével korlátozza a franciák egyre követelőzőbb
politikáját. A nyugatnémeteknek intellektuálisan kellett szembesülniük múltjuk-

402
kai, s így örültek, ha jó csapatjátékosokként elfogadják őket, de tartózkodtak
mindennemű vezető szereptől a nemzetközi ügyek területén.234
Mindez éles ellentétben állt a franciák háború utáni, pontosabban 1958 utáni
szereplésével, amikor De Gaulle állt az ország kormányrúdja mellé. Mint azt már
említettük ( 378-9. o.) a Monnet köréhez tartozó stratégák által 1945 után remélt
gazdasági haladást erősen befolyásolták a gyarmati háborúk, a pártpolitikai csatá­
rozások és a frank gyengesége. De még az indokínai és algériai hadjárat idején is
gyorsan növekedett a francia gazdaság. Több évtized óta először nőtt a népesség,
ami a belföldi keresletet serkentette. Franciaország gazdag, változatos, de csak
közepesen fejlett ország volt, amelynek gazdasága az 1930-as évek kezdetétől
stagnált. De a béke, az amerikai segélyek, a közszolgáltatások államosítása és a
nagyobb piac ösztönözte a növekedést. Franciaországban (éppúgy, mint Olaszor­
szágban) a kisvárosi, mezőgazdaságra alapozott gazdaság miatt alacsony volt az
egy főre jutó iparosítás szintje, ami azt jelentette, hogy ebben a tekintetben igen
látványos volt a felfutás; ha Nagy-Britannia iparosodottságát 1900-ban 100-nak
vesszük, akkor az az 1953-as 95-ről 1963-ra 167-re, és 1973-ra 259-re nőtt Francia­
országban.235 Az 1950-es években az évi növekedési ráta elérte a 4,6%-ot, és a
közös piaci tagság ösztönzőerejének hatására az 1960-as években már 5,8%-ra
emelkedett. E szervezet különleges megállapodásai nemcsak hogy megvédték a
francia mezőgazdaságot a világpiaci áraktól, hanem Európán belül is hatalmas
piacot biztosítottak számára. A Nyugat általános fellendülése segítette Franciaor­
szág hagyományosan magas többletértékadós áruinak exportját (ruhák, cipők,
borok, ékszerek), amelyekhez most csatlakozott a repülőgép és a gépkocsi. 1949 és
1969 között a személygépkocsi-gyártás a tízszeresére, az alumíniumtermelés hat­
szorosára, a traktoroké és a cementé négyszeresére, a vasé és cinké pedig két és
félszeresére nőtt.236 Az ország azelőtt is viszonylag gazdag volt, bár nem túlságo­
san iparosított, de az 1970-es évekre sokkal gazdagabb lett, és mindent összevetve
sokkal modernebbnek is tűnt.
Franciaország növekedése azonban soha nem állt olyan széles ipari alapokon,
mint Rajnán túli szomszédjáé, és Pompidou elnök ábrándjai, hogy országa csakha­
mar megelőzi Nyugat-Németországot, kevés eséllyel kecsegtettek. Az elektronikai
ipar, az autó- és repülőgépgyártás néhány figyelemre méltó kivételétől eltekintve a
francia vállalatok többsége még mindig kicsi és tőkeszegény volt, és Németország­
hoz képest túl magas volt a termékek ára. A mezőgazdaság „ésszerűsítése” ellenére
is megmaradt számos kisgazdaság, amelyeket valójában a Közös Piac szubvenciós
politikája tartott életben; azonban a falusi Franciaországra gyakorolt nyomás az
ipari modernizálás okozta társadalmi feszültséggel együtt (régi acélművek bezárása
stb.) a munkásosztály elégedetlenségét robbantotta ki; a megmozdulások közül
leghíresebb az 1968-as lázadás volt. A hazai üzemanyag-utánpótlás hiánya miatt
Franciaország importolajra szorult, és (nagyra törő atomenergia-programja ellené­
re) fizetési mérlege az olaj világpiaci árváltozásai miatt meglehetősen ingatagnak
bizonyult. Folyamatosan nőtt a Nyugat-Németországgal szembeni kereskedelmi
deficit, ami a francia franknak a német márkával szembeni rendszeres (bár kény­
szerű) leértékelését tette szükségessé - ez sokkal megbízhatóbb mutatója volt

403
Franciaország gazdasági helyzetének, mint a dollár-frank átváltási arány gyakori
váltakozásai. Még a hosszan tartó gazdasági növekedés korszakaiban is volt
valami általános bizonytalan érzés a francia gazdasággal szemben, ami válság
esetén sok előrelátó polgárt a svájci határ másik oldalára hajtott, hogy ott helyezze
biztonságba a család megtakarított pénzét.
Franciaország azonban mindig is nagyobb hatást gyakorolt a világpolitikára,
mint amit a világ bruttó nemzeti termékéből mindössze 4%-kal részesedő országtól
joggal elvárhatnánk - és ez nem csupán De Gaulle elnökségének korszakára volt
igaz. Lehet, hogy a nemzeti-kulturális elbizakodottság volt az oka,237 de most
egybeesett azzal az időszakkal, amikor az angolszász hatások csökkentek, a Szov­
jetunió egyre kevésbé tűnt vonzónak, Németország pedig engedelmesen a háttérbe
vonult. Ha Nyugat-Európának valóban szüksége volt vezetőre és szószólóra, Fran­
ciaország természetesebb jelölt volt erre a szerepre, mint az izolacionista angolok
vagy a leigázott németek. Az egymást követő francia kormányzatok hamarosan
felismerték, hogy országuk csekély valóságos erejét növelhetik azzal, hogy a Közös
Piacot egy sajátos irányvonal követésére ösztönzik - a mezőgazdasági vámok, a
csúcstechnológia, a külföldi segélyek, az ENSZ-ben való kooperáció, az arab-izra­
eli konfliktusban elfoglalt álláspont stb. tekintetében - és ügyesen használták fel a
világ legnagyobb kereskedelmi tömbjét Párizs érdekében. Franciaország - ha erre
alkalom kínálkozott - az egyéni akcióktól sem riadt vissza.
Azonban e négy nagyobb európai állam és kisebb szomszédaik gyarapodása
ezekben az évtizedekben mégsem garantálta az örök boldogságot. A közelinek
tűnő politikai és alkotmányos integrációba vetett remények kudarcot vallottak a
tagok még mindig erős nacionalizmusa miatt, amelyet leglátványosabban De Gaulle
Franciaországa képviselt, aztán pedig azok az államok (Nagy-Britannia, Dánia,
Görögország), amelyek csak később és óvatosabban léptek be az Európai Gazda­
sági Közösségbe. A gazdasági viták, különösen a mezőgazdaságot támogató politi­
ka magas költségei gyakran megbénították az ügyeket Brüsszelben és Strasbourg-
ban. A semleges Írország tagsága miatt nem lehetett közös védelmi politikát
folytatni, amelyet így a NATO-ra kellett hagyni (amelynek irányító szervezetétől
a franciák távol tartották magukat). Az 1970-es évek olajárrobbanása különösen
megrázta Európát, és úgy tűnt, véget vet a korábbi optimizmusnak; e komoly
figyelmeztetés és a Brüsszelben kidolgozott gazdasági tervek ellenére úgy tűnt,
nehéz lesz olyan csúcstechnológia-politikát kifejleszteni, amely állja a japán és
amerikai kihívást. A nehézségek ellenére is az EGK gazdasági ereje azt jelentette,
hogy a nemzetközi kép most lényegesen különbözött az 1945-östöl vagy 1948-as-
tól. A Közös Piac volt a világ legnagyobb importőre és exportőre (habár a forga­
lom jó részét az Európán belüli kereskedelem tette ki), és 1983-ra a legnagyobb
nemzetközi valuta- és aranytartalékokat mondhatta magáénak; több autót gyár­
tott (34%), mint akár Japán (24%), akár az Egyesült Államok (23%) és több
cementet, mint bárki más, nyersacéltermelésben is csupán a Szovjetunió előzte
meg.238 Népessége 1983-ban lényegesen nagyobb volt, mint az Egyesült Államoké,
és csaknem pontosan akkora, mint a Szovjetunióé - 272 millió a tíztagú Közös
Piacnak lényegesen nagyobb volt a bruttó nemzeti terméke és a világ ipari termelé­

404
 sében való részesedése, mint a szovjet államé vagy az egész KGST-tömbé. Noha
politikailag és katonailag az Európai Közösség még éretlennek bizonyult, a nyolc­
vanas években mégis sokkal erőteljesebb volt a jelenléte a világ gazdasági rendsze­
rében, mint 1956-ban.
Ennek csaknem tökéletes ellenkezőjét mondhatjuk el az 1950-1980-as évek
közötti szovjet fejlődésről. Mint már előzőleg tárgyaltuk (362-7. o.), ezek voltak
azok az évtizedek, amikor a Szovjetunió nemcsak erős hadsereget tartott fenn,
hanem az Egyesült Államokkal szemben is elérte a nukleáris stratégiai egyensúlyt,
kifejlesztette nagy hatósugarú haditengerészetét, és a világ számos részére terjesz­
tette ki a befolyását. De az a makacs törekvés, hogy a világtérképen egyenlőséget
érjenek el az amerikaiakkal, nem párosult gazdasági sikerekkel. Úgy tűnt, hogy
épp az az ország (hogy a mindent meghatározó gazdasági alap fontosságáról szóló
marxi megállapításból induljunk ki), amelyik büszkén állította magáról, hogy a
világ egyetlen igazi kommunista állama, az idő előrehaladtával egyre növekvő
gazdasági nehézségektől szenved.
Nem akarjuk persze tagadni azt a rendkívül figyelemreméltó gazdasági fejlődést,
ami a Szovjetunióban - és a szovjet hatalmi tömbben - Sztálin halála után végbe­
ment. A régió sok tekintetben még Nyugat-Európánál is jobban átalakult, habár
nagyrészt annak köszönhetően, hogy eleve is jóval szegényebb és „elmaradottabb”
volt. Mindenesetre pusztán statisztikai mértékkel mérve az eredmények imponáló­
ak. A Szovjetunió acéltermelése, ami 1945-ben csupán 12,3 millió tonna volt,
1960-ra 65,3, és 1980-ra 148 millió tonnára ugrott (amivel a világ legnagyobb
acéltermelőjévé vált); az áramtermelés 43,2 millió kilowattóráról 292 millióra nőtt,
majd 1294 milliárdra ugyanazon idő alatt; a személygépkocsi-gyártás 74000 darab­
ról 524000-re, majd 2,2 millióra nőtt, és szinte a végtelenségig folytathatnánk a
listát.239 Az általános ipari termelés, amelynek az 1950-es években több mint 10%
volt az évenkénti növekedési átlaga, az 1953-as adatot 100-nak véve, 1964-ben
421-re emelkedett,240 ami figyelemre méltó eredmény - csakúgy, mint a Szputnyik,
az űrkutatás és a hadifelszerelések, az oroszok tehetségének e más megnyilvánulási
formái. Hruscsov hatalmának végén az ország gazdasága sokkal sikeresebb volt,
és szélesebb alapokon nyugodott, mint Sztálin alatt, és fejlődés azóta folyamatos
I volt.
Volt azonban két olyan súlyos fogyatékosság, amely elhomályosította ezeket az
eredményeket. Az első a növekedési ráta tartós, hosszú távú csökkenése. 1959 óta
az ipari termelés egyre inkább csökkent, az 1970-es évek végére csupán évi 3-4%-ot
ért el, és még ma is zuhan. Visszatekintve teljesen természetesnek tarthatjuk ezt a
fejleményt, mivel mára világossá vált, hogy a kezdeti, imponáló évi növekedés fő
oka a nagyarányú munkaerő- és tőkebeáramlás volt. Amikor a meglévő munka­
erő-állományt már teljesen kimerítették, nem tudták megállítani a növekedési ütem
hanyatlását. Ami a tőkebefektetést illeti, a tőkét főként a nagyiparba és a védelem­
mel kapcsolatos iparágakba irányították, ami ismét a mennyiségi és nem a minősé­
gi növekedést hangsúlyozta, és tőkeszegényen tartotta a gazdaság számos más
szektorát. Habár Hruscsov és utódai alatt javult az átlagos életszínvonal, a fo­
gyasztói igények (ellentétben a Nyugattal) mégsem ösztönözhették a növekedést

405
egy olyan gazdaságban, ahol a személyes fogyasztást szándékosan alacsony szinten
tartották, hogy a nemzeti erőforrásokat megőrizhessék a nehézipar és a katonaság
számára. Legfőképp pedig megmaradtak a szovjet mezőgazdaság krónikus struk­
turális gyengeségei: a nettó termelés az 1950-es években évi 4,8%-kal nőtt, de csak
3%-kal az 1960-as és 1,8%-kal az 1970-es évek során - minden figyelem és tőke
ellenére, amit az aggódó szovjet stratégák és minisztereik rápazaroltak.241 Figye­
lembe véve a szovjet mezőgazdasági szektor méretét és azt a tényt, hogy az 1950-et
követő három évtized alatt 84 millióval nőtt a népesség, a fejenkénti nemzeti
termék általános növekedése lényegesen kisebb volt, mint az ipari termelés rátái,
amelyek maguk is valamelyest „erőltetett” eredményt tükröztek.
A második súlyos fogyatékosság - eléggé előreláthatóan - a Szovjetunió relatív
gazdasági állapotában mutatkozott. Az 1950-es és 1960-as évek alatt, amikor a
Szovjetunió részesedése a világ ipari termeléséből és a világkereskedelemből nőtt,
Hruscsovnak az a kijelentése, hogy a marxista termelési mód a felsőbbrendű, és egy
nap majd „eltemeti” a kapitalizmust, nem tűnt egészen valószínűtlennek. Azóta a
tendencia aggasztóbbá vált a Kreml számára. Az ipari félóriás, Németország
vezette Európai Közösség sokkal gazdagabb és termelékenyebb lett, mint a Szov­
jetunió. A kis szigetország, Japán olyan gyorsan nőtt, hogy csak idő kérdése volt,
mikor haladja meg a Szovjetunió teljes bruttó nemzeti termelését. Az Egyesült
Államok, saját relatív ipari hullámvölgye ellenére is, élenjár a teljesítmény és jólét
tekintetében. Az átlagos szovjet és kelet-európai életszínvonal nem hozta be a
lemaradást Nyugat-Európával szemben, amelyre a marxista gazdaságok népei nem
kis irigységgel tekintettek. A számítógépek, a robotok, a telekommunikáció új
technológiája nyilvánvalóvá tette, hogy a Szovjetunió és csatlós államai „nincsenek
a pályán”. És a mezőgazdaság is, a termelékenységet tekintve, megmaradt ugyan­
olyan gyengének. 1980-ban egy amerikai farm munkása hatvanöt ember ellátására
elegendő élelmiszert állított elő, míg egy szovjet kolhozparaszt csupán nyolc em­
bert tudott ellátni.242 Ebből következett, hogy a szovjetek egyre nagyobb volume­
nű élelmiszer-behozatalra kényszerültek.
A szovjet gazdaság számos nehézségét tükrözték a csatlós államok hasonló
problémái, amelyek termelési mutatói szintén komolyan megnövekedtek az 1950-
es években és az 1960-as évek elején. Ezekben az országokban is a központi
tervgazdálkodás, a nehézipar és a mezőgazdaság kollektivizációja állt az előtér­
ben.243 Bár a kelet-európai államok között igen jelentős volt a különbség a jólét és
a növekedés terén (sőt még ma is az), az általános tendencia mégis a kezdeti
expanzió és a későbbi lassulás felé mutatott - ami nehéz választás elé állította a
marxista stratégákat a Szovjetunióban még további földeket vehettek volna
művelés alá, habár északon a hideg éghajlat, míg délen a sivatagok szabta határok
csökkentették az ilyen irányú lehetőségeket (és sokan emlékeznek még, hogy
milyen gyorsan homoksivatagokká változtak azok a „szüzföldek”, amelyeket
Hruscsov idejében meghódítottak).244 A nyersanyagok egyre intenzívebb felhasz­
nálása pedig azzal a veszéllyel fenyegetett, hogy növekszik például az olajkészletek
pazarlása,245 miközben a kitermelés költségei is hirtelen növekedni kezdtek, ami­
kor a bányászatot az örök fagy területére is kiterjesztették. Lehetett több tökét

406
áramoltatni az iparba és a technológiai fejlesztésbe, de csak azon az áron, hogy
vagy a védelemtől vonják el a forrásokat - amely továbbra is mindent háttérbe
szorító elsőséget élvezett a Szovjetunióban, a vezetőségben lezajlott minden válto­
zás ellenére -, vagy pedig a fogyasztási cikkektől, amelyek csökkentését rendkívül
népszerűtlennek tekintették (különösen Kelet-Európábán), kiváltképp akkor, ami­
kor a javuló kapcsolatok még nyilvánvalóbbá tették a Nyugat viszonylagos bősé­
gét. Végül a Szovjetunió és a testvéri kommunista rendszerek fontolóra vettek egy
sor reformot, nemcsak a szokásos, a korrupció kigyomlálását és a bürokrácia
átszervezését előirányzó típusból, hanem magát a rendszert akarták megreformál­
ni: egyéni ösztönzőket adtak, reálisabb árrendszert vezettek be, lehetővé tették a
mezőgazdasági magángazdálkodást, bátorították a nyílt vitát és az új technológiák
terén a vállalkozókedvet stb; vagyis: a „besurranó kapitalizmus” útjára léptek,
amit a magyarok olyan ügyesen gyakoroltak az 1970-es években. Ennek a stratégi­
ának az volt a nehézsége - mint az 1968-as cseh tapasztalatok mutatták -, hogy a
„liberalizáló” intézkedések magát a dirigista kommunista rendszert tették kérdé­
sessé, így nem csoda, hogy a pártideológusok és a hadsereg mindezt rossz szemmel
nézte az óvatos Brezsnyev-korszak egész ideje alatt.246 Ezért csak nagy óvatosság­
gal lehetett eljárni a gazdasági hanyatlás visszafordítása érdekében, ami viszont
valószínűtlenné tette a gyors sikert.
A Kreml döntéshozóinak talán az volt az egyetlen vigasza, hogy ősellenségük,
az Egyesült Államok szintén gazdasági nehézségekkel került szembe az 1960-as
évektől kezdve, és gyorsan vesztett a világ gazdaságából, termeléséből és kereske­
delméből való relatív részesedéséből, amit pedig 1945 óta magáénak mondhatott.
Ennek az évnek az említése a legfontosabb Amerika relatív hanyatlásának megér­
téséhez. Mint azt már az előbbiekben kifejtettük, az Egyesült Államok kedvező
pozíciója a történelemnek e pontján előzmények nélküli és mesterséges volt. Világ­
elsőségének csupán egyik oka rejlett a saját termelésének fölfuttatásában, a másik
ok más országok időleges gyengesége volt. Ez a helyzet később az Egyesült Álla­
mok érdekei rovására változott meg, akkor, amikor Európa és Japán ismét elérte
a termelés háború előtti szintjét, és még tovább fog változni a világ ipari termelésé­
nek általános növekedésével (ami több mint megháromszorozódott 1953 és 1973
között), mivel elképzelhetetlen volt, hogy - az 1945-öshöz hasonlóan - továbbra
is az USA-é legyen az ipari termelés fele akkor, amikor új gyárakat és ipartelepeket
teremtettek szerte az egész világon. Bairoch adatai szerint az amerikai részesedés
1953-ra 44,7%-ra esett vissza, 1980-ra 31,5%-ra, és még ezután is zuhant.247 A CIA
gazdasági mutatói - nagyrészt ugyanannál az oknál fogva - azt jelezték, hogy az
Egyesült Államok részesedése a világ bruttó nemzeti termékéből az 1960-as 25,9%-
ról 21,5%-ra esett 1980-ra (habár a dollár rövid életű árfolyam-emelkedése alatt a
részesedés növekedett a következő néhány évben).248 Nem arról volt szó, hogy az
amerikaiak lényegesen kevesebbet termeltek volna (kivéve azokat az iparágakat,
amelyek az egész nyugati világban hanyatlottak), hanem hogy a többiek termeltek
sokkal többet. Legjobban talán az autóipar helyzetén keresztül lehet illusztrálni ezt
a két tendenciát: az Egyesült Államok 6,65 millió autót gyártott 1960-ban, ami a
világ 12,8 milliós össztermelésének 52%-át tette ki, de 1980-ban már csupán a

407
világtermelés 23%-át, azonban mivel ez 30 millió volt, az amerikai ipar így is 6,9
millió autót állított elő.
E valamelyest vigasztaló gondolat ellenére - amely hasonló ahhoz a gondolatme­
nethez, amellyel az angolok vigasztalták magukat 70 évvel korábban, mikor csök­
kenni kezdett részesedésük a világ össztermeléséből - volt e fejlődésnek aggasztó
oldala is. Az igazi kérdés nem úgy hangzott, hogy „Szükségszerű volt-e az Egyesült
Államok e viszonylagos hanyatlása?”, hanem így: „Szükségszerű volt-e ez a gyors
hanyatlás?” Hiszen már a Pax Americana fénykorában is megrendítette verseny­
helyzetét az egy főre jutó évenkénti növekedési ütem aggasztóan alacsony volta,
különösen az előző évtizedekhez képest (lásd a 42. táblázatot).

42. táblázat Az egy főre jutó átlagos évi

növekedés 1948-1962 között24’

Ország (1913-50) 1948-62

Egyesült Államok (1.7) 1,6

Nagy-Britannia d.3) 2,4
Belgium (0,7) 2,2
Franciaország (0,7) 3,4
NSZK (0,4) 6,8
Olaszország (0,6) 5,6

Itt is felhozhatjuk azt az érvet, hogy történelmi szempontból ez „természetes”

fejlemény volt. Michael Balfour megjegyzése szerint az 1950-et megelőző évtize­
dekben az Egyesült Államok termelése bármely más országénál gyorsabban nőtt,
hiszen a szabványosítás és a tömegtermelés módszereinek egyik fő megújítója épp
az Egyesült Államok volt. Ennek eredményeként „bármely más országnál nagyobb
mértékben elégítette ki az emberi szükségleteket, és már amúgy is (egy ember
egyórai termelését alapul véve) nagyobb hatékonysággal működött, így más orszá­
gokhoz képest kevesebb lehetősége maradt, hogy jobb módszerek vagy jobb gépek
alkalmazásával növelje termelését”.250 Bár mindez bizonyosan igaz volt, mégsem
váltak az Egyesült Államok javára bizonyos más, a gazdaságra jellemző világi
tendenciák: az adó- és pénzügyi politika nagy fogyasztásra ösztönzött, de nem
ösztönözte az egyéni megtakarításokat; a kutatásba és fejlesztésbe való befektetés
- leszámítva a katonai beruházásokat - más országokhoz képest lassan csökkent:
a nemzeti termeléshez viszonyított védelmi kiadások magasabbak voltak, mint a
nyugati tömb bármely más országában. Ráadásul az amerikai társadalom egyre
nagyobb hányadát foglalkoztatta a szolgáltatóipar, ez az alacsonyabb termelé­
kenységű ágazat.251
Az 1950-es és 1960-as években sok problémát elfedett az amerikai csúcstechnoló­
gia (különösen a repülés) hatalmas fejlődése; a jólét, amely fellendítette a ragyogó

408
autók és a színes televíziók iránti fogyasztói keresletet, és az a dollárfolyam, amely
az Egyesült Államokból áramlott a világ szegényebb országaiba, részint külföldi
segély, egyéb bank-, illetve magánbefektetések, részint katonai kiadások formájá­
ban. E tekintetben emlékezetünkbe kell idézni azt a riadalmat, amit a Servan-
Schreiber által le défi américain-nek nevezett jelenség váltott ki az 1960-as évek
közepén, ami az Egyesült Államok európai beruházásainak hatalmas hullámát
jelenti, amely állítólag gazdasági csatlósokká tette ezeket az államokat; és azt a
rettegést vagy félelmet, amivel az Exxon és General Motors-féle multinacionális
óriásokra, valamint az amerikai business schoolok által terjesztett management-
módszerekre tekintettek.252 Bizonyos gazdasági perspektívából nézve, az amerikai
beruházás és termelés importja a gazdasági erő és a korszerűség jele volt, mely
kiaknázta az alacsonyabb munkabéreket, és biztosította az európai piacokra való
könnyebb bejutást. Bizonyos idő elteltével azonban olyan erőssé vált a tőkeáram­
lás, hogy lassan túllépték azt a többletet, amelyet az amerikaiak a gyárak, az
élelmiszer és a „láthatatlan” szolgáltatások exportjával kerestek. Habár a növekvő
fizetési mérleghiány miatt némi arany is kiáramlott az Egyesült Államokból az
1950-es évek végére, a legtöbb külföldi kormány inkább megelégedett azzal a
tudattal, hogy nagyobbak a dollárkészletei (ami a legfőbb tartalékvaluta volt),
semmint, hogy aranyban követelte volna a fizetséget.
Az 1960-as évek során azonban lassan véget ért ez a kényelmes helyzet. Kenne­
dy, de még inkább Johnson is növelni szándékozott a külföldi katonai kiadásokat
- nemcsak Vietnamban -, habár az ottani konfliktus már-már áradássá változtatta
az exportált dollárok folyamát. Kennedy, de még inkább Johnson elkötelezett híve
volt a belső kiadások növelésének; egy olyan irányzatnak, amelynek bizonyos jelei
már az 1960-as évek előtt is megfigyelhetők voltak. Egyik kormányzat sem kedvelte
azt a politikai árat, amit az elkerülhetetlen infláció miatti adóemelésért kellett
fizetni. Ennek eredménye lett a szövetségi kormányok évenkénti deficitje, a nagy­
arányú áremelkedés és a növekvő amerikai versenyképtelenség - ami viszont
nagyobb fizetési mérleghiányhoz, az USA-cégek külföldi befektetéseinek a John-
son-kormányzat által történt befagyasztásához, és azután az utóbbinak az euro-
dollárhoz, mint új eszközhöz való fordulásához vezetett. Ugyanabban az időszak­
ban megállíthatatlanul zsugorodott az Egyesült Államok részesedése a világ nem
KGST aranytartalékaiból, és az 1950-es 68%-ról az 1973-as jelentéktelen 27%-ra
csökkent. Mivel a nemzetközi fizetések és a pénzáramlás egész rendszere megingott
az összefüggő problémák súlya alatt, és tovább gyengítették De Gaulle dühös
támadásai az általa Amerika „inflációexportjának” nevezett jelenség ellen, a Ni-
xon-komu nyzat úgy találta, hogy nincs más választása, minthogy véget vessen a
dollár aranyalapjának a magánpiacokon, majd ezután más valutákkal szemben
lebegtesse a dollárt. A Bretton Woods-i rendszer, amely nagyrészt az Egyesült
Államok pénzügyi szupremácia-korszakának terméke volt, összeomlott, amikor
legfőbb támasza már nem bírta a terheket.253
Nem fogjuk most elmondani a dollár 1970-es évekbeli, szabad lebegéses korsza­
kának hullámhegyeit és -völgyeit részletező történetet, sem pedig azt, hogy az
egymást követő kormányzatok milyen változatos erőfeszítésekkel próbáltak gátat

409
vetni az inflációnak és ösztönözni a növekedést, mindig úgy persze, hogy politikai­
lag ne okozzanak túlságosan nagy problémát. Az Egyesült Államok átlagosnál
magasabb inflációja azzal járt, hogy a dollár az 1970-es években meggyengült a
német és japán valutákkal szemben; az olajárrobbanás, amely nagy károkat oko­
zott az OPEC-nek jobban kiszolgáltatott országoknak (pl. Japánnak, Franciaor­
szágnak); a világ különböző részein a politikai zavargások, és a magas amerikai
kamatlábak pedig fölfelé nyomták a dollárt, ez volt a helyzet az 1980-as évek elején
is. Habár ezek az ingadozások jelentősek voltak, és hozzájárultak a világ gazdasági
labilitásához, valószínűleg a mi szempontunkból kevésbé lényegesek, mint azok a
könyörtelenül érvényesülő, hosszú távú tendenciák, amelyek csökkentették a ter­
melés növekedését: a magánszektorban 2,4%-ról (1965-72) először 1,6%-ra (1972—
77), majd 0,2%-ra zuhant (1977-82),254 vagy mint a növekvő szövetségi deficit,
amelyre úgy tekintettek, mint a gazdaság Keynes-féle „fellendítésére”, de azon az
áron, hogy olyan sok külföldi készpénzt nyeltek el (amit a magas amerikai kamat­
láb vonzott oda), hogy mesterségesen magasan határozták meg a dollár árát, és az
országot kölcsönadóból kölcsönkérővé tették. Az amerikai gyártók is növekvő
nehézségekkel találták szemben magukat, amikor versenyre kellett kelni az import­
autókkal, elektronikai cikkekkel, konyhai eszközökkel és más termékekkel. Egyál­
talán nem volt meglepő, hogy az egykori világelső amerikai egy főre jutó nemzeti
termék lassan elkezdett lefelé csúszni a listán.255
Még mindig volt vigasz azok számára, akik nagyobb összefüggésekben tudták
látni az amerikai gazdaságot és szükségleteit annál, mint amit a svájci jövedelmek
vagy japán termelékenység válogatott összehasonlításai mutatnak. Mint azt Calleo
megjegyzi, az 1945 utáni amerikai politika igenis elérte néhány nagyon alapvető és
fontos célját: a hazai prosperitást, szemben az 1930-as évekéhez hasonló válsággal;
a szovjet terjeszkedés megfékezését háború nélkül; Nyugat-Európa gazdaságának
és demokratikus hagyományainak újjáélesztését, amelyhez később Japán is csatla­
kozott, hogy „egyre nagyobb mértékben integrált gazdasági blokkot” hozzon létre,
melynek „motorjai a multilaterális intézmények... és célja a közös gazdasági és
politikai ügyek intézése”, és végül hogy „a régi gyarmati birodalmakat olyan
független államokká alakítsák, amelyek szorosan integrálódnak a világgazdaság­
ba”.256 Összegezve: az Egyesült Államok fenntartotta a liberális nemzetközi ren­
det, amelytől maga is egyre inkább függött, és miközben a világ termelésében és
gazdaságában való részesedése csökkent, talán a szükségesnél egy kicsit gyorsab­
ban is, a világ gazdasági erejének újraelosztása meghagyta azt a környezetet, amely
nem volt ellenséges saját nyílt piacával és kapitalista tradícióival szemben. Végül,
habár látta, hogy a termelésben való vezető szerepét bizonyos gyorsabban növekvő
gazdaságok beárnyékolják, még mindig lényegesen a Szovjetunió előtt járt a valódi
hatalom minden lényeges szempontjából, és - azáltal, hogy ragaszkodott saját
vállalkozói hitelveihez - nyitott maradt a menedzserek kezdeményezőkészségének
és a technológiai változás crztönzőerejének kiaknázására, amelynek elfogadása
marxista riválisa számára lényegesen nagyobb nehézségekbe ütközött.
Az utolsó fejezetre maradt mindezen gazdasági mozgások részletesebb kifejtése.
Hasznos lehet azonban, ha a fent vizsgált irányvonalak lényegét statisztikai formá-

410
bán mutatjuk be (lásd a 43. táblázatot), mivel azok az egész világ gazdasági erejére
vonatkoznak, vagyis arra, hogy a kevésbé fejlett országok hogyan szereznek vissza
bizonyos hányadot a világ termeléséből, hogy Japán és kisebb mértékben a Kínai
Népköztársaság milyen figyelemre méltóan növekszik, valamint az Európai Gaz­
dasági Közösség részesedése hogyan csökken még akkor is, ha továbbra is a világ
legnagyobb gazdasági tömbje maradt; hogyan stabilizálódik, majd hogyan csök­
ken a Szovjetunió részesedése; és hogyan hanyatlik az Egyesült Államok, megőriz­
ve előnyét a Szovjetunióhoz képest.

43. táblázat A bruttó világtermelés megoszlása 1960-1980 között257

(százalékban)

Ország 1960 1970 1980

Kevésbé fejlett országok H,1 12,3 14,8

Japán 4,5 7,7 9,0
Kína 3,1 3,4 4,5
Európai Gazdasági Közösség 26,0 24,7 22,5
Egyesült Államok 25,9 23,0 21,5
Más fejlett országok 10,1 10,3 9,7
Szovjetunió 12,5 12,4 11,4
Más kommunista országok 6,8 6,2 6,1

44. táblázat Népesség, egy főre jutó GNP és GNP 1980-ban258

Egy főre
Népesség GNP
Ország jutó GNP
( millió ) ( milliárd dollár )
( dollár)

Egyesült Államok 228 11 360 2590

Szovjetunió 265 4 550 1205
Japán 117 9 890 1157
Közös Piac (12 ország) 317 — 2907
Ezen belül
NSZK 61 13 590 838
Franciaország 54 11730 633
Nagy-Britannia 56 7920 443
Olaszország 57 6480 369
Az NSZK és az NDK együtt 78 - 950
Kína259 980 290 v. 450 284 v. 441

411
 1980-ra, a 43. táblázat utolsó évére, a Világbanknak a népességre, az egy főre
jutó bruttó nemzeti termékre és a globális bruttó nemzeti termékre vonatkozó
adatai nagyon is a világ gazdasági erejének multipoláris elosztására utalnak, mint
ahogyan azt a 44. táblázat mutatja.
Végül nem volna haszontalan arra emlékeztetnünk, hogy a termelési arányok
hosszú távú átalakulásának jelentősége nem önmagában, hanem hatalompolitikai
vetületeiben rejlik. Mint ahogyan maga Lenin jegyezte meg 1917-18-ban, az egyen­
lőtlen gazdasági növekedési ráta volt az, amely bizonyos hatalmak felemelkedésé­
hez és más hatalmak hanyatlásához vezetett:

„Tőkeerejét tekintve Németország fél évszázaddal ezelőtt Angliához képest

szegény és jelentéktelen ország volt. Hasonlóképp jelentéktelen volt Japán
Oroszországhoz viszonyítva. Elképzelhető-e, hogy tíz-húsz évnyi idő alatt
változatlan marad a többi imperialista hatalom viszonylagos ereje? Teljesen
elképzelhetetlen. ”260

Bár Lenin figyelme a kapitalista/imperialista államokra összpontosult, úgy tűnik,

a szabály az összes nemzetre vonatkozik, bármilyen politikai gazdaságtant kedvel­
jenek is: a gazdaság egyenlőtlen növekedési rátája elöbb-utóbb a világ politikai és
gazdasági egyensúlyi viszonyainak átalakulásához vezet. Ezt a szerkezetet a nagy­
hatalmi fejlődés a miénket megelőző négy évszázadában figyelték meg. Ebből az
következik, hogy a világtermelés központjainak szokatlanul gyors váltakozása az
elmúlt két-három évtizedben szükségszerűen hatással van a mai vezető hatalmak
nagystratégiai jövőjére, és méltó arra, hogy egy utolsó fejezetet szenteljünk neki.

412
 8

A XXL század küszöbén

*

Történelem és elmélkedés a jövőről

A fenti címet viselő fejezet nemcsak a kronológiai változásra utal, hanem - ami
ennél sokkal fontosabb - a metodológia megváltoztatására is. Még a hozzánk
legközelebbi múlt is történelem, és habár az elfogultság és a források problémái
még az előző évtized történésze számára is „megnehezítik, hogy elválasszák a
múlót a lényegitől”1 még mindig ugyanazon tudomány eszközeivel dolgozik. De a
jelen jövővé válásával foglalkozó írások, még ha már működő tendenciákat írnak
is le, nem állíthatják, hogy történelmi igazságokat tartalmaznak. Nemcsak az
alapanyag alakul át levéltárakon alapuló monográfiákból gazdasági előrejelzések­
ké és politikai jóslatokká, de annak érvényessége is, amiről írunk. Habár mindig
voltak módszertani nehézségei a „történelmi tényekkel”2 való foglalkozásnak, az
elmúlt események, mint például egy főherceg megölése vagy egy katonai győzelem,
valóban megtörténtek. A jövőre vonatkoztatva nem állíthatunk semmiféle bizo­
nyosságot. Előre nem látható események, puszta véletlenek, egy tendencia megszű­
nése érvénytelenítheti a legvalószínűbb előrejelzést is, s ha ez nem történik meg, az
előrejelzőt mondhatjuk szerencsésnek.
Ami ezután következik, az csak ideiglenes érvényű és feltevéseken alapul, arra
az érvekkel alátámasztott sejtésre alapoz, hogy mi következik a világgazdaság és
stratégia jelenlegi tendenciáiból - annak garanciája nélkül, hogy ezek közül minden
(vagy bármi) megtörténne. A dollár nemzetközi értékének váltakozása az utóbbi
néhány évben és az 1984. évet követő olajáresés (mely más-más következmények­
kel járt a Szovjetunióra, Japánra és az OPEC-államokra nézve) intő jelül szolgál­
hat, hogy a gazdasági alapokon nyugvó tendenciákból ne vonjunk le messzemenő
következtetéseket; ráadásul a politika és a diplomácia világa soha nem is követett
egyenes utakat. A napjaink ügyeivel foglalkozó számos könyv utolsó fejezetét alig

* Szeretnénk emlékeztetni a Tisztelt Olvasót, hogy a szerző, Paul Kennedy 1986-ban fejezte be
könyvét, most következő elemzéseihez tehát az akkor ismert gazdasági-politikai viszonyokat és előrejel­
zéseket volt módjában használni. Hogy mégsem füzünk kiegészítéseket, kommentárokat az itt leírtak­
hoz az azóta megtörtént, „nem elörejelezhetö, ám mégis bekövetkezett” eseményekről, annak az az oka,
hogy megítélésünk szerint nem érdektelen, milyen általános politikai helyzetmegítélések és elemzések
közepette mentek végbe a már mindenki számára ismeretes történések, változások, drámai méretű
folyamatok. Más oldalról a könyv befejezése óta eltelt öt esztendő eseményei - összhangban az egész
mű gondolatmenetével - arra is rávilágítanak, mennyire tarthatatlanná vált a világpolitikában a
hatalmi centrumok szempontjait kizárólagosan érvényesítő gondolkodás, s hogy milyen valóság rejlik
a mű fő témája, a „nagyhatalmak tündöklése és bukása” folyamataiban és ezek mögött. (A magyar
kiadó)

413
néhány év múltán át kellett írni, immár a visszatekintés bölcsességével. Meglepő
lenne, ha jelen fejezetünkkel nem ez történnék.
Legjobb volna talán röviden visszapillantani a nagyhatalmak felemelkedésére és
hanyatlására az utóbbi öt évszázadban, hogy megértsük, mi áll előttünk. Ennek a
könyvnek az az alapgondolata, hogy létezik egy változást kiváltó dinamika, ame­
lyet főként a gazdasági és technológiai fejlődés hajt, amely azután hatással van a
társadalmi rendszerekre, politikai berendezkedésekre, katonai erőkre, és az egyes
államok és birodalmak helyzetére. E globális gazdasági változás sebessége sosem
volt egyforma, egyszerűen azért nem, mert a technológiai fejlődés és a gazdasági
növekedés üteme maga is szabálytalan: függ az egyéni feltalálótól és a váltakozó
körülményektől, az éghajlattól, a járványoktól, a háborúktól, a földrajztól, a
társadalmi keretektől stb. A föld különböző régióiban és társadalmaiban gyorsabb
vagy lassúbb volt a növekedési ütem, nemcsak azért, mert a technológia, a termelés
és a kereskedelem módjai voltak különbözőek, hanem azért is, mert a régiók
különböző mértékben voltak fogékonyak a termelés és bőség növelésének új
módozataira. A Föld bizonyos területei felemelkedtek, mások pedig hátramarad­
tak - viszonylagos vagy (néha) abszolút mértékben. Egyik sem meglepő. A világ
sohasem állt meg, hiszen az ember veleszületett célja, hogy javítson körülményein.
A reneszánsztól kezdődő intellektuális áttörések, amelynek a felvilágosodás és az
ipari forradalom alatt az „egzakt tudományok” adtak fellendülést, egyszerűen azt
jelentették, hogy a változás dinamikája minden korábbinál erőteljesebbé és önál­
lóbbá vált.
E könyv második fontos tétele az volt, hogy a gazdasági növekedés egyenlőtlen
ütemének jelentős hosszú távú hatása van a viszonylagos katonai erőre és valamely
államrendszer valamely tagjának stratégiai helyzetére. Ez sem meglepő, és nem is
újszerű, habár lehetséges, hogy más volt a hangsúly és a tétel megjelenítésének
módja.3 A világ már Engels előtt is tudta, hogy a „hadsereg és a flotta függ
leginkább a gazdasági körülményektől”.4 Egy reneszánsz herceg számára ugyan­
olyan világos volt, mint a mai Pentagonnak, hogy a katonai erő a megfelelő anyagi
háttér eredménye, ami viszont a virágzó termelési alaptól, az egészséges gazdaság­
politikától és az elsőrangú technológiától függ. Mint a fenti okfejtés mutatja, a
gazdasági prosperitás nem mindig és azonnal válik katonai hatékonysággá, sok
egyéb körülmény is befolyásolja a geográfiától és a nemzeti küzdőszellemtől a
vezérkarig és a taktikai szakértelemig. Mindazonáltal elmondhatjuk: a világ kato­
napolitikai viszonyai követték a világ termelési viszonyainak változásait, valamint
a nemzetközi rendszerben részt vevő különböző birodalmak és államok felemelke­
dését és hanyatlását megerősítették a fontosabb nagyhatalmi háborúk eredményei,
ahol mindig azé a félé volt a győzelem, amelyik a legnagyobb anyagi forrásokkal
rendelkezett.
Ami most következik, inkább elmélkedés, mint tudomány, ennélfogva azon a
feltételezésen alapul, hogy az elmúlt öt évszázad ilyen átfogó tendenciái valószínű­
leg folytatódni fognak. A nemzetközi rendszer, akár hat nagyhatalom uralja, akár
kettő, továbbra is anarchikus marad - vagyis a legnagyobb hatalmi egység tovább­
ra is a szuverén, önálló nemzetállam lesz.5 Egy adott időszakban egy-egy államnak

414
a világi hatalomból való relatív részesedése vagy növekszik, vagy csökken. A
világrend éppúgy nem fog megmerevedni 1987-ben vagy 2000-ben, mint ahogy
nem állandósultak az 1870-es vagy 1660-as állapotok sem. Néhány közgazdász
viszont azt állítja, hogy a nemzetközi termelési és kereskedelmi struktúrák gyorsab­
ban változnak, mint valaha; a mezőgazdaság és a nyersanyagok elveszítik viszony­
lagos értéküket, az ipari termelés „elválik” az ipari „foglalkoztatástól”; a magas
tudásszintet igénylő áruk uralkodóvá válnak minden fejlett társadalomban, és a
világ tőkeáramlása egyre távolabb kerül a kereskedelemtől.6 Mindez, a tudomány
számos új fejleményével együtt, befolyásolni fogja a nemzetközi politikát. Össze­
gezve: ha sem az isteni akarat nem avatkozik be, sem pedig egy tragikus nukleáris
tűzvész nem jön közbe, akkor a világ hatalmi dinamikája ugyanígy, a technológiai
és gazdasági változás eredményeként fog működni. Ha a számítógépek, a robotok,
a biotechnológia hatásairól szóló derülátó előrejelzések helytállónak bizonyulnak
- és ha a harmadik világ bizonyos részeiben lezajló zöld forradalomról szóló
előrejelzések (melyek azt jelentenék, hogy India, sőt még Kína is rendszeres gabo­
naexportőrré válik) beigazolódnak7 -, akkor a világ mint egész sokkal gazdagabb
lehet a XXI. század elejére. Még ha kevésbé drámai erejű is a technológiai fejlődés,
akkor is igen valószínű a gazdasági növekedés. Ezt biztosítanák a keresletre olyan
nagy hatást gyakorló változó demográfiai görbék, és ehhez járulna hozzá a
nyersanyagok bölcsebb kiaknázása is.
Az is világos, hogy ez a fejlődés egyenlőtlen lesz - itt gyorsabb, ott lassúbb, attól
függően, hogy a körülmények mennyire kedveznek a változásnak. De épp ez teszi
az itt következő prognózisokat olyannyira feltételessé: semmilyen biztosítékunk
nincs arra például, hogy Japán az utóbbi négy évtizedben véghezvitt figyelemre
méltó gazdasági expanziója folytatódik-e a következő két évtizedben is; és az sem
lehetetlen, hogy a Szovjetunió gazdaságpolitikájának és mechanizmusának válto­
zása következtében, az 1960-as évek óta csökkenő növekedési ráták ismét növeked­
ni kezdenek az 1990-es években. A jelenlegi tendenciákra alapozva egyik fejlemény
sem tűnik túlságosan valószerűnek. Másképpen szólva: ha Japán stagnálna és a
Szovjetunió fellendülne napjaink és a XXL század eleje között, akkor az csakis a
körülmények és irányzatok sokkal drasztikusabb megváltozása révén következne
be, mint amit a jelenlegi jelzések alapján joggal feltételezhetünk. Pusztán az, hogy
a világ 15-25 éves távlati jövőjére vonatkozó becslések hibásak is lehetnek, nem
jelenti azt, hogy jobban kellene kedvelnünk a valószínűtlen következtetéseket a
jelenleg zajló átfogó fejlődésen alapuló ésszerű várakozásoknál.
Helyénvaló például azt feltételezni, hogy napjaink egyik közismertebb „globális
tendenciája”, a csendes-óceáni térség felvirágzása nagy valószínűséggel tovább
folytatódik, pusztán azért, mert ez a fejlődés szilárd alapokon nyugszik. Ez nem­
csak a japán gazdasági „motorra” vonatkozik, hanem a gyorsan változó óriásra,
a Kínai Népköztársaságra is; nemcsak Ausztrália és Új-Zéland virágzó és jól
megalapozott ipari államaira, hanem a rendkívül sikeres, mostanában iparosodó
ázsiai országokra, így például Tajvanra, Dél-Koreára, Hongkongra és Szingapúrra
- valamint a nagyobb egységre, a dél-ázsiai nemzetek szövetségére, az ASEAN-
országokra, azaz Malajziára, Indonéziára, Thaiföldre és a Fülöp-szigetekre; amely

415
kibővítve az Egyesült Államok Csendes-óceán partján fekvő államait és Kanada
ottani tartományait is magába foglalja.8 E hatalmas terület gazdasági növekedését
a körülmények szerencsés összjátéka ösztönözte: az exportorientált társadalmak­
ban látványosan nőtt az ipari termelékenység, ami viszont növekedéshez vezetett
a külkereskedelemben, a hajózásban és a pénzügyi szolgáltatásokban; jól láthatóan
nőtt az igény újabb technológiák, illetve olcsóbb, munkaigényesebb iparágak iránt,
és rendkívül sikeres erőfeszítéseket tettek arra, hogy a népesség növekedésénél
gyorsabb ütemben erősítsék a mezőgazdaságot (különösen a gabonatermelést és az
állattenyésztést). Mindegyik siker erősítette a másikat, és a gazdasági expanzió
olyan ütemét produkálta, amely az utóbbi években messze túlszárnyalta a hagyo­
mányos nyugati hatalmakat és persze a KGST-t is.
1960-ban például az ázsiai-csendes-óceáni országok összes bruttó belföldi ter­
méke a világ GDP-jének pusztán 7,8%-a volt, 1982-re ez több mint kétszeresére,
16,4%-ra növekedett, és azóta a terület növekedési mutatói túlszárnyalták Európá­
ét, az Egyesült Államokét és még sokkal nagyobb mértékben a Szovjetunióét.
Nagyon valószínű, hogy a térség 2000-re a világ GDP-jéböl több mint 20%-kal fog
részesedni; és ez a fejlemény akkor is bekövetkezik, ha a növekedés különbségének
alapja sokkal kisebb lesz, mint az utóbbi negyedszázadban.9 A csendes-óceáni
medence dinamizmusát ugyanebben az időszakban az Egyesült Államok ingadozó
gazdasági egyensúlya is jelezte. Amerika Ázsiával és a csendes-óceáni országokkal
folytatott kereskedelme 1960-ban csak 48%-a volt az (OECD-tag) európai orszá­
gokkal folytatott kereskedelemnek, de az amerikai-európai kereskedelem 122%-
ára emelkedett 1983-ra - és ezt a változást az Egyesült Államokon belül mind a
népességnek, mind a jövedelemnek a csendes-óceáni térség felé való áramlása
kísérte.10 Bár történhet lassulás például az egyes országok növekedésében, vagy
sújthatják gondok az egyes iparágakat, de a tendenciák egészükben folytatódni
fognak. Ennélfogva nem meglepő, hogy egy gazdasági szakértő magabiztosan azt
állítja, hogy az egész csendes-óceáni térség, amely most a világ bruttó nemzeti
termékének 43%-át birtokolja, legalább 50% felett fog rendelkezni a 2000. évben,
és arra a következtetésre jut, hogy „a világ gazdasági súlypontja sebesen tart Ázsia
és a Csendes-óceán felé, a Csendes-óceán pedig elfoglalja helyét mint a világ
gazdasági hatalmának egyik kulcscentruma”.11 Ezt a kifejezésmódot gyakran
halljuk már a XIX. század óta, de a jóslat csak a régió kereskedelmének és
termelékenységének nagyarányú, 1960-as évekbeli növekedése óta vált realitássá.
Ehhez hasonlóan azt is érdemes feltételeznünk, hogy a következő néhány évti­
zedben folytatódik egy kevésbé vonzó, de sokkal megalapozottabb tendencia: a
fegyverkezési verseny költségeinek szakadatlan emelkedése, amelyet egyként táplál
az új fegyverrendszerek ára és a nemzetközi versengés. Ahogy egy megfigyelő
állítja: „a történelem kevés állandó tényezőinek egyike, hogy a katonai kiadások
iránti elkötelezettség szakadatlanul nő.”12 És ha ez igaz volt (néhány rövid távú
ingadozással együtt is) a XVIII. századi háborúk és fegyverkezési versenyek eseté­
ben, a haditechnika lassú változása idején, akkor még sokkal érvényesebb jelen
századunkra, amikor a repülőgépek, hadihajók és harckocsik minden új generáció­
ja - az inflációt is leszámítva - lényegesen drágább, mint a megelőzőek. Az Edward

416
kori államférfiak, akik elszörnyedtek attól, hogy (1914 előtt) 2,5 millió fontba
került egy csatahajó, igencsak megdöbbennének, ha megtudnák, hogy az angol
admiralitásnak ma csupán egy fregatt kicserélése kerül 120 millió vagy még több
fontjába. Azoknak az amerikai törvényhozóknak, akik készségesen engedélyezték
a pénzösszegeket a B17-es bombázók ezreire az 1930-as évek végén, most érthető­
en megrándult az arcuk arra a Pentagontól származó becslésre, hogy 100 darab új
B-l-es bombázó több mint 200 milliárd dollárba fog kerülni. Minden téren műkö­
dik a felfelé tartó spirál:

„A bombázók kétszázszor annyiba kerülnek, mint a második világháború

alatt. A vadászgépek százszor vagy még többször annyiba. A repülőgép-anya-
hajók hússzor, a harckocsik tizenötször annyiba kerülnek, mint a második
világháború alatt. Egy Gato osztályú tengeralattjáró tonnánként 5500 dollár­
ba került a második világháború alatt, s ezt most hasonlítsuk össze a Trident
tonnánkénti 1,6 millió dolláros árával.”13

E problémák együttese a bizonyítéka annak, hogy a mai fegyverkezési ipar egyre

távolabb kerül a szabad piacra termelő, kereskedelmi igényeket kielégítő termelés­
től. A fegyvergyártás általában néhány óriás cég kezében összpontosul, amelyek
különleges viszonyban állnak saját országuk honvédelmi minisztériumával (akár
az Egyesült Államokról, Nagy-Britanniáról, Franciaországról vagy sokkal inkább
a Szovjetunió „parancsuralmi gazdaságáról” van szó), amely gyakran megvédi
őket a piaci ingadozásoktól azáltal, hogy az állam exkluzív szerződéseket és
költségtúllépési garanciákat kínál azokra a termékekre, amelyeket csak ő (és a
baráti államok) vásárolnak meg. A kereskedelemre termelőknek, még az IBM-hez
és a General Motorshoz hasonló óriáscégeknek is, küzdeniük kell a gyilkos konku­
renciával, csupán azért, hogy részesedéshez jussanak az ingatag belső és külső
piacokon, amelyeken minőség, fogyasztói ízlés és az ár a lényeges változó. A
katonák arra vágynak, hogy övék legyen a „tudomány akkori állása szerinti”
legfejlettebb fegyverzet, és fegyveres erőik helytállhassanak minden lehetséges
küzdelemben, és olyan árukat termelnek, amelyek egyre drágábbak és egyre fejlet­
tebbek, és amelyekből sokkal kevesebb van. A kereskedelemre termelő cég, miután
kezdetben sokat fektetett be a háztartási eszközök vagy irodai számítógépek korai
prototípusaiba, a piaci verseny és a nagyarányú termelés miatt lefelé nyomja az
egységenkénti előállítási árat.14 Az valóban igaz, hogy a XIX. század vége óta tartó
robbanás az új technológiák és tudományos fejlesztések szükségszerűen olyan
viszonyba kényszerítették a kormányokat a védelmi iparágakkal szemben, amely
eltért a „szabadpiaci” normáktól,15 a növekedés jelenlegi üteme mégis riasztó.
Az Egyesült Államokban elhangzott, a „katonai reformról” szóló különféle
javaslatok esetleg gátat vethetnek a cinikus jóslat beteljesülésének, hogy 2020-
ban talán a Pentagon egész költségvetését felemésztheti egy repülőgép ára, de
az semmiképp sem valószínű, hogy akár egy ilyen javaslat is megfordíthatná
azt a tendenciát, amely a mind kevesebb fegyver mind magasabb előállítási
költsége irányába mutat.

417
 Míg mindennek nagy része a fegyverek egyre növekvő és elkerülhetetlenül
kifinomultabbá válásának tudható be - például a modern vadászbombázók több
mint 100000 alkatrészből állhatnak másrészt viszont a szárazföldön, az óceáno­
kon és az óceánokban, a levegőben és a világűrben is folytatódó fegyverkezési
versenynek. Bár a NATO és a Varsói Szerződés országai között a legélesebb a
verseny (ez a két tömb, hála a két szuperhatalomnak, a világ fegyverszükségletének
80%-át állítja elő, és a repülők és hajók 60-70%-ával rendelkezik), de vannak
kisebb, de szintén fontos fegyverkezési versenyek is - nem beszélve a háborúkról
- a Közép-Keleten, Latin-Amerikában és egész Ázsiában, Irántól Koreáig. Ennek
a következménye a harmadik világ katonai kiadásainak robbanásszerű emelkedése
(még a szegényebb országokban is), és az ezekbe az országokba irányuló fegyver­
eladás és szállítás nagyarányú emelkedése. 1984-ben a világ fegyverimportjának
hatalmas, 35 milliárd dolláros forgalma meghaladta a világ gabonakereskedelméét
(33 milliárd dollár). Érdemes megjegyeznünk, hogy a következő évben a világ
katonai kiadásai elérték a kb. 940 milliárd dollárt, ami lényegesen több, mint a
világ népessége szegényebb felének összes jövedelme. Mi több: a fegyverekre
fordított kiadások gyorsabban emelkedtek, mint ahogyan a Föld gazdasága vagy
a legtöbb nemzetgazdaság növekedett. Az Egyesült Államok és a Szovjetunió járt
az élen, mindkettő jóval 250 milliárd dollár felett költött védelemre évente, és ezt
a közeljövőben nagy valószínűséggel jóval 300 milliárd dollár fölé fogják emelni.
A legtöbb országban a fegyveres erőkre fordított kiadások egyre nagyobb százalé­
kot követeltek a kormányok költségvetéséből és a bruttó nemzeti termékből,
amelynek sokkal inkább csak (néhány más indíttatástól eltekintve, pl. Japán és
Luxemburg esetében) a gazdasági gyengeség, a kemény valuta hiánya stb. vetett
gátat, semmint a fegyverkezési kiadások csökkentésére irányuló őszinte elkötele­
zettség.16 A „világgazdaság militarizálása”, ahogyan azt a Worldwatch Institute
nevezi, most gyorsabban halad előre, mint egy nemzedékkel ezelőtt.17
Ez a két tendencia - az egyenlőtlen növekedési ütem és a globális termelési
egyensúly elmozdulása a Csendes-óceán térsége felé, valamint a fegyverek és
fegyveres erők költségeinek szakadatlan emelkedése - természetesen különálló
fejlemény. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy a kettő egyre jobban hat majd egymás­
ra, sőt ez a folyamat már el is kezdődött. Mindkettőt a technológiai és ipari
változás dinamikája hajtja (még ha az egyéni fegyverkezési versenyeknek vannak
is politikai és ideológiai motívumai). Mindkettő nagy hatást gyakorol a nemzetgaz­
daságra: az előző gyorsabb vagy lassúbb ütemben növeli a gazdaságot és a termelé­
kenységet; bizonyos országokat másoknál virágzóbbá tesz; a másik fogyasztja a
nemzeti erőforrásokat - nemcsak a beruházási tőkét és a nyersanyagokat, hanem
(ami talán még fontosabb) a kutatási és fejlesztési kapacitást, azokat a tudósokat,
mérnököket, akik a védelemmel kapcsolatos iparágakban dolgoznak és nem a
kereskedelmi, exportorientált növekedést mozdítják elő. Noha elhangzott már,
hogy a védelmi kiadásoknak mellékesen lehet bizonyos kereskedelmi-gazdasági
haszna is, egyre nehezebbnek tűnik védekezni az ellen a tétel ellen, hogy a túlzott
mértékű fegyverkezési kiadások a gazdasági növekedés kárára válnak.18 Napjaink
katonai szempontból rendkívül fejlett országai ugyanazokkal a nehézségekkel

418
kerülnek szembe, mint II. Fülöp Spanyolországa, II. Miklós Oroszországa és
Hitler Németországa a maga idejében. Egy ilyen óriási katonai szervezet ugyan­
olyan tiszteletet parancsolónak tűnhet a könnyen befolyásolható megfigyelő szá­
mára, mint egy hatalmas emlékmű; de ha nem nyugszik szilárd alapokon (ez
esetben egy produktív nemzetgazdaságon), akkor fennáll annak a veszélye, hogy
a jövőben összeomlik.
Ennélfogva mindkét tendencia mély társadalmi-gazdasági és politikai jelentősé­
gű. Ha egy adott országban lassú a növekedés, akkor az nagy valószínűséggel
nyomottá teszi a közhangulatot, elégedetlenséget szül, felerősíti a nemzeti kiadások
fontossági sorrendje feletti vitát. Másfelől viszont a technológiai és ipari expanzió
gyors ütemének is megvannak a maga következményei, különösen az eddig nem
iparosított országok esetében. A nagyarányú fegyverkezési kiadások a maguk
oldaláról jótékony hatást gyakorolhatnak a nemzetgazdaság bizonyos iparágaira,
de el is vonhatják a forrásokat a társadalom más csoportjaitól, és ezáltal az adott
nemzetgazdaság kevésbé tud más országok kereskedelmi kihívásainak megfelelni.
Hacsak nincs ellenség közvetlenül a kapuk előtt, a nagy fegyverkezési kiadások
ebben a században majdnem mindig a „vajat vagy ágyút”-féle vitákhoz vezettek.
Kevésbé nyilvános, de a mi szempontunkból nagyobb jelentőségű volt az a vita,
ami a gazdasági erő és katonai hatalom viszonyáról szólt.19
Ma - nem először a történelemben - feszültség mutatkozik abban, hogy egy
nemzet anarchikus katonai-politikai vagy laissez-faire gazdasági viszonyok között
él. Az első esetben stratégiai biztonságot keres, amint azt a legújabb fegyverrend­
szerekbe való beruházás és a fegyveres erőknek a nemzeti jövedelemből való
nagyarányú részesedése mutatja, a másik esetben erős gazdasági hátteret, amit a
fokozott nemzeti prosperitás tükröz. Mindez a termelés és a vagyonképzés új
módszereiből ered, az egyre növekvő teljesítménytől és a külső és belső kereslettől
függ, amelyek mindegyikét károsíthatják a túlméretezett fegyverkezési kiadások.
Egy eltúlzott szerepet játszó katonai vezetés lelassíthatja a gazdasági növekedés
ütemét, és ez ahhoz vezethet, hogy csökken a nemzet részesedése a világ ipari
termeléséből és így gazdagságából, következésképp hatalmából, ezért mindez a
nagy védelmi erők biztosította rövid távú biztonság és a növekvő termelés és
bevétel nyújtotta hosszú távú biztonság közötti egyensúly kérdésévé válik.
Talán éppen ezért válik oly hevessé a feszültség ezek között az ellentmondó célok
között a XX. század végén, mert a vetélkedés alternatív modelljei igen nagy
nyilvánosságot kapnak. Egyfelől léteznek a rendkívül sikeres „kereskedő államok”
- különösen Ázsiában, mint Japán és Hongkong, de ide tartozik Európában Svájc,
Svédország és Ausztria is -, amelyek kihasználták a világgazdaság és kölcsönös
kereskedelmi függőség immár 1945 óta tartó nagyarányú növekedését, és külpoliti­
kájuk a más országokkal folytatott békés kereskedelmi kapcsolatok kiépítésére
irányul. Ennek következtében, valamennyien megpróbálták a védelmi kiadásokat
a nemzeti szuverenitás megtartásához még nélkülözhetetlen legalacsonyabb szin­
ten tartani, és így forrásokat szabadítottak fel a belső fogyasztás színvonalának
emelésére és tőkebefektetésre. Másrészről, van számos „militarizált” gazdaság -
Dél-Ázsiában Vietnam, a hosszan tartó háborút vívó Irán és Irak, Izrael és félté-

419
kény szomszédai a Közel-Keleten, valamint maga a Szovjetunió amelyek mind­
egyike bruttó hazai össztermékének több mint 10 (néha még sokkal több) százalé­
kát fordítja védelmi kiadásokra, és miközben szilárdan hiszik, hogy ilyen magas
színvonalú katonai kiadások szükségesek a katonai biztonság garantálásához,
addig nyilvánvalóan megsínylik azt, hogy elvonják a kiadásokat a produktív, békés
céloktól. A „kereskedő” és „harcos” államok e két végpontja között helyezkedik
el viszont a Föld országainak döntő többsége, amelyek nincsenek meggyőződve
arról, hogy a világ elég biztonságos ahhoz, hogy megengedhessék védelmi kiadása­
ik rendkívül alacsony, a japán színvonalra való csökkentését, de kényelmetlenséget
okoz nekik a nagyarányú fegyverkezési költekezések magas gazdasági és társadal­
mi ára, és tudják, hogy van egy bizonyos arany középút a rövid távú katonai és a
hosszú távú gazdasági biztonság között. A probléma még bonyolultabb azon
országok esetében, amelyeknek - ismét Japánnal ellentétben - kiterjedt külföldi
katonai kötelezettségeik vannak, és ezektől nehéz lenne megszabadulniuk. A leg­
több vezető állam stratégái nagyon is tisztában vannak azzal, hogy a fegyverkezés
szakadatlanul emelkedő költségeit nemcsak a termelő beruházásokkal szemben
kell egyensúlyban tartani, hanem a növekvő szociális elvárásokkal szemben is
(különös tekintettel a népesség átlagéletkorára), ami a kiadások prioritásának
eldöntését minden eddiginél nehezebb feladattá teszi.
A XXL század felé haladó világ a legtöbb (ha nem valamennyi) kormányzattól
hármas hőstettet követel a nemzeti érdekek védelme érdekében: nyújtson állandó
katonai biztonságot (vagy valami reális alternatív biztonságot), és elégítse ki
állampolgárai társadalmi-gazdasági szükségleteit, valamint biztosítsa az állandó
növekedést. Ezek mind a fegyver és vaj biztosítása miatt fontosak - a jelenben,
mind pedig abból a célból, hogy elkerülhető legyen a viszonylagos gazdasági
hanyatlás, amely az emberek katonai és gazdasági biztonságát veszélyeztetné - a
jövőben. Nagyon nehéz feladat lesz adott idő alatt mindhárom hőstettet végrehaj­
tani, tekintettel a technológiai és gazdasági változás egyenetlen ütemére és a
nemzetközi politika kiszámíthatatlan változásaira. De az első két feladat - vagy
közülük bármelyik - végrehajtása a harmadik nélkül hosszú távon óhatatlanul
viszonylagos hanyatláshoz vezet, ami természetes módon vált azoknak a lassabban
növekvő társadalmaknak a végzetévé is, amelyeknek nem sikerült alkalmazkodni­
uk a világ hatalmi dinamikájához. Egy közgazdász józanul megjegyezte: „Nehéz
elképzelni, de ha egy ország termelési növekedése csak 1 %-kal marad el a többieké­
től, akkor - mint Anglia példája mutatja - egy évszázad alatt a világ vitán felül álló
vezető ipari hatalma egy mai értelemben közepes gazdasággá süllyedhet.”20
A fejezet hátralévő részének középpontjában az áll, hogy mennyire vannak jó
(vagy rossz) helyzetben a vezető nemzetek ahhoz, hogy megoldják ezt a feladatot.
Alig kell hangsúlyoznunk, hogy mivel a védelmi kiadások (katonai és társadalmi
biztonság), a fogyasztói szükségletek és a növekedéshez szükséges befektetések
különböző igényei a forrásokért való háromfrontos versenyt jelentik, a feszültség­
nek tehát nincs tökéletes megoldása. Talán a legjobb, amit el lehet érni, hogy
nagyjából összhangban tartsák a három célt, de az egyensúly elérésének módját
mindig a nemzeti körülmények fogják befolyásolni, és nem pedig az egyensúly

420
holmi elméleti meghatározása. Egy ellenséges államok gyűrűjében élő ország szíve­
sebben fordít többet a katonai biztonságra, szemben egy olyan országgal, melynek
lakói viszonylagos biztonságban érzik magukat; egy természeti kincsekben gazdag
országnak nem fog nehézségeket okozni, hogy fizessen a vajért és az ágyúért; egy
olyan ország, amelynek fontos a gazdasági növekedés, mert utol akarja érni a többi
országot, más dolgoknak fog prioritást biztosítani, mint egy háború szélén álló
ország. A geográfia, a politika és a kultúra fogja biztosítani, hogy egyetlen állam
„megoldása” se lehessen pontosan ugyanaz: a védelem, a fogyasztás és a befektetés
egymással versengő követelményeinek megközelítő egyensúlya nélkül egyik nagy­
hatalom sem őrizheti meg sokáig pozícióját.

Kína kötéltáncos-mutatványa
A fegyverzet modernizálásának, az emberek szociális igényeinek, a fennálló forrá­
soknak és a „produktív”, nem katonai vállalkozásoknak egy mederbe terelésére
sehol sem olyan sürgető az igény, mint a Kínai Népköztársaságban, amely a
legszegényebb nagyhatalom, és stratégiai helyzete is valószínűleg a legkedvezőtle­
nebb. A fennálló nehézségek ellenére Kína jelenlegi vezetése mégis olyan nagyará­
nyú stratégia kifejlesztésén fáradozik, amely koherensebb és távolabbra tekint,
mint a moszkvai, washingtoni vagy tokiói, Nyugat-Európáról nem is beszélve. Bár
Kínában igen nagy az anyagi kényszer, már most is enyhít rajta az a gazdasági
expanzió, amely, ha sikerül fenntartani, azzal kecsegtet, hogy néhány évtized alatt
átformálja az országot.
Kína gyengeségei oly közismertek, hogy itt csupán rövid említést teszünk róluk.
Diplomáciai és stratégiai szempontból Peking (nem egészen alaptalanul) úgy érzi,
hogy elszigetelt, és ellenségek veszik körül. Lehet, hogy ez részint Maonak Kína
szomszédaival szembeni ellenséges politikája következménye volt, de a többi ázsiai
hatalom előző évtizedekben tapasztalt rivalizálásának és becsvágyának is köze volt
ehhez. Japán korábbi agressziójának eredményei nem tűntek el a kínai emlékezet­
ből, és igazolják azt az óvatosságot, amivel az utóbbi időben a pekingi vezetés az
ország robbanásszerű növekedését tekinti. Az 1970-es évek Washingtonnal szem­
beni enyhülése ellenére az Egyesült Államokat is némi gyanakvással szemlélik -
különösen a republikánus kormányzat alatt, amely rendkívül lelkesen alakítana ki
egy szovjetellenes tömböt, lángoló szeretetet mutat Tajvan iránt, és túlságosan is
készségesen avatkozik be a harmadik világbeli országok és a forradalmi mozgal­
mak ellen. Kényes és csak félig feledésbe merült kérdés Tajvan és a kisebb part
menti szigetek jövője. Továbbra is hűvös a Kínai Népköztársaság és India közötti
viszony, amelyet csak bonyolítottak a Pakisztánhoz, illetve a Szovjetunióhoz
fűződő szálak. Az utóbbi időkben tett moszkvai bizalomerősítő gesztusok ellenére
Kína továbbra is a Szovjetunióban látja legfőbb külföldi ellenségét - és nemcsak
a határ mentén felvonultatott szovjet hadosztályok és repülőgépek tömege, hanem
a Szovjetunió afganisztáni bevonulása miatt is, és még inkább azért, mert a

421
Szovjetunió támogatja Vietnam déli irányú terjeszkedését. A kínaiak - kissé hason­
lóan ahhoz, amit korábban e században a németek éreztek - intenzíven foglalkoz­
nak „bekerítettségükkel”, még akkor is, ha ezzel párhuzamosan arra törekednek,
hogy növeljék a világ hatalmi rendszerében játszott szerepüket.21
Ezt a kínos és sokoldalú diplomáciai feladatot ráadásul egy olyan országnak kell
megoldania, amely fő riválisaival összevetve sem katonailag, sem gazdaságilag nem
túlságosan erős. Bár a számokat tekintve a kínai hadsereg igen jelentős, de sajnála­
tosan rosszul van felszerelve a hadviselés modern eszközeivel. Harckocsijainak,
fegyvereinek, repülőgépeinek és hadihajóinak nagy része az évekkel korábban
vásárolt szovjet vagy nyugati modellek hazai kivitelezésű változatai, és természete­
sen gyengén állnak a későbbi, bonyolultabb típusokat illetően: de a kemény valuta
hiánya és a más nemzetektől való túlságos függéssel szembeni ellenérzésük a
minimumra csökkentette a külföldi fegyverek vásárlását. Valószínűleg még aggasz­
tóbbak a pekingi vezetés számára a harci hatékonyság fogyatékosságai, aminek
oka a hadsereg professzionalizmusa elleni maoista támadásokban és a népi milíci­
ák előnyben részesítésében keresendő. Ezeknek az utópisztikus megoldásoknak
kevés hasznát vették az 1979-es, vietnami határviszály során, amikor a harcedzett
és jól kiképzett vietnami csapatok körülbelül huszonhatezer kínait öltek meg, és
harmincezret sebesítettek meg.22 Gazdasági szempontból Kína még inkább lema­
radt. Az egy főre jutó nemzeti terméket mutató adatokat ma már a nyugati
fogalmaknak és gazdasági mértékegységeknek megfelelőbb módon kezdik megad­
ni,23 eszerint az egy főre eső hányad mindössze 500 dollár, ami elenyésző a fejlett
kapitalista országok jóval több mint 13000 dollárjához vagy a Szovjetunió 5000
dollárt kissé meghaladó, még elfogadható értékéhez képest. Mivel Kína népessége
a mostani egymilliárdról valószínűleg 1,2-1,3 milliárdra fog nőni a 2000. évre, ezért
nem adunk túl komoly esélyt annak, hogy jobban növekedne a személyi jövedelem.
Az átlag kínai a jövő évszázadban is szegény lesz a konszolidált hatalmak polgárai­
hoz képest. Ezenkívül nem szükséges hangsúlyozni, hogy egy ilyen népes állam
kormányzásának, a különböző csoportok (párt, hadsereg, bürokraták, parasztok)
érdekegyeztetésének és a társadalmi és ideológiai zavargások nélküli növekedés
elérésének nehézségei még a legrugalmasabb és legintelligensebb vezetést is nehéz
feladat elé állítják. Kína történelme az utóbbi évszázadban nem nyújt biztató
példákat a fejlődés hosszú távú kilátásait illetően.
Figyelemre méltóak azonban Kínában a reform és az önkorrekció utóbbi hat­
nyolc évben megfigyelhető jelei, és arra utalnak, hogy ezt a Teng Hsziao-ping
vezetése alatti időszakot a történészek egy napon esetleg majd Colbert Franciaor­
szágához, Nagy Frigyes uralkodásának kezdeti szakaszához vagy a japán Meidzsi-
reformot követő évtizedekhez (1868-1912) fogják hasonlítani. Olyan országnak
mutatják majd Kínát, amely erejét megfeszítve fejleszti önmagát minden pragmati­
kus eszközzel, és egyensúlyba hozza azt a vágyát, hogy a vállalkozást és a kezdemé­
nyezőkészséget ösztönözze, valamint azt az etatista elhatározást, amely úgy irá­
nyítja az eseményeket, hogy a nemzeti célokat a lehető leggyorsabban és a lehető
legkevesebb zökkenővel érje el. E stratégia részeként össze kell hangolni a kor­
mánypolitika különféle szempontjait. Fontos tehát az egyensúly megőrzése, kelle­

422
nek az átalakulás biztonságos sebességét szabályozó megalapozott ítéletek, szük­
ség van arra, hogy az erőforrásokat ne a rövid, hanem a hosszú távú igények
kielégítésére fordítsák, az állam külső és belső igényeinek koordinálására és -
végül, de nem utoljára egy olyan országban, amelynek társadalmi rendszere a
„módosított marxizmusra” épül - azoknak a módozatoknak kidolgozására, ame­
lyek lehetővé teszik az ideológia és a gyakorlat egyeztetését. Habár voltak már
nehézségek a múltban és lesznek a jövőben is, mégis igen figyelemreméltóak az
eddigi eredmények.
Mindez látható például abból a sokféle módozatból, ahogyan a kínai hadsereg
az 1960-as évek megrázkódtatásai után átalakult. A Népi Felszabadító Hadsereg
létszámának 4,2 millióról 3 millió főre tervezett csökkentése (beleértve a haditenge­
részetet és a légierőt is) a valódi erő fokozását jelzi, hiszen ezek közül a legtöbb
csupán segédcsapat volt, amelyet vasútépítésre és polgári feladatok ellátására
használtak. A hadseregben nagy valószínűséggel az általában magasabb képzettsé­
gűek maradtak, az újjászervezés jól látható jele volt az új egyenruha és a (Mao által
betiltott és „burzsoának” tartott) katonai rangok visszaállítása, de a hadsereget
erősítette az is, hogy sorozás útján állítottak fel egy nagyobb önkéntes sereget
(amivel az állam jól képzett legénységi állományhoz jutott), és megreformálták a
katonai körzeteket, és továbbképezték az embereket, javították a tisztképzés szín­
vonalát az akadémiákon, amelyek a Mao-féle kegyvesztettség után most ismét
komoly szerephez jutottak.24 Ezzel együtt modernizálódik a kínai fegyverzet,
amely, bár számszerűleg jelentős, de meglehetősen elavult. A tengerészet új naszá­
dokat kap, a rombolóktól a gyors légpárnás jármüvekig, és jelentős, hagyományos
tengeralattjárókból álló flottát is szerveztek (107 hajó 1985-ben), amely e téren a
világ harmadik legnagyobb ereje. A harckocsikon lézer iránykeresö található, a
repülők minden időjárás esetén használhatók, és modern radarral vannak felszerel­
ve. Emellett nagyarányú manőverekkel is kísérleteznek a modern hadviselés körül­
ményei között (egy ilyen manőver 1981-ben 6 vagy 7 kínai hadosztály bevetését
jelentette, melyeket a légierő repülőgépei támogattak - ez hiányzott az 1979-es
vietnami összecsapásnál).25 A szovjet határvonalon az „előretolt védelem” straté­
giáját például a határokon belüli ellentámadások javára változtatták meg. A
tengerészet is sokkal nagyobb méretekben kísérletezett: 1980-ban egy 18 naszádból
álló különítmény egy nyolcezer tengeri mérföldes akcióra indult a Csendes-óceán
déli részén, szorosan kapcsolódva Kína legutóbbi, interkontinentális ballisztikus
rakétakísérleteihez. (Lehetséges, hogy ez volt talán a kínai haditengerészet első
jelentős demonstrációja Cseng Ho XIV. század eleji portyázásai óta?)
Kína nagyhatalmi helyzetének elemzésekor még szembeötlöbb atomtechnológi­
ájának gyors fejlődése. Habár az első kínai kísérletekre még Mao életében sor
került, ő maga nyilvánosan elítélte a nukleáris fegyvereket, és a „népi háborút”
részesítette előnyben; a Teng-féle vezetés ezzel szemben arra törekszik, hogy Kínát
a lehető leggyorsabban a modern katonai államok sorába emelje. Kína már 1980-
ban interkontinentális ballisztikus rakétákat próbált ki hétezer tengeri mérföld
hatósugárban (amelyek nemcsak az egész Szovjetuniót, hanem az Egyesült Álla­
mok bizonyos részeit is elérhették).26 Egy évvel később pedig egyik rakétája három

423
műholdat juttatott föld körüli pályára, ez pedig már a több robbanófejjel ellátott
rakétatechnológiára utalt. Kína atomerejének nagy része a szárazföldön van, in­
kább közép- mint nagy hatótávolságú, de még új interkontinentális ballisztikus
rakéták is járulnak hozzájuk, és a legfontosabbak talán (a nukleáris elrettentés
szempontjából) a rakétahordozó tengeralattjárók. Kína 1982 óta próbálkozik
tengeralattjáróról kilőtt ballisztikus rakétákkal, és azóta is munkálkodik a hatótá­
volság és pontosság javításán. Arról is szólnak jelentések, hogy Kína taktikai
nukleáris fegyverekkel kísérletezik. Mindennek a hátterében nagyszabású atomku­
tatás áll, valamint az a törekvés: Kína nem hagyja, hogy a nemzetközi korlátozási
egyezmények „befagyasszák ” az atomfegyver-fejlesztést, hiszen ezzel csak a már
létező nagyhatalmaknak segítenének.
E katonai-technológiai eredmények ellenére könnyű rámutatni a folyamatos
gyengeség jeleire. Mindig jelentős időkülönbség áll fönn egy fegyver prototípusá­
nak korai előállítása és tömeges birtoklása között, vagyis amikor már kipróbálták,
és már a fegyveres erők kezében is van - és ez különösen igaz egy olyan ország
esetében, amely tőkeszegény vagy szűkében van a tudományos háttérnek. Vannak
súlyos problémák - például egy kínai tengeralattjáró felrobbanhat, miközben egy
rakétát lő ki; a fegyverzetprogramok megszűnése vagy lelassulása; a fémtechnoló­
giában, a sugárhajtású gépek, a radar, a navigáció és a távközlési technikában
mutatkozó tapasztalathiány - mindezek tovább hátráltathatják Kína törekvéseit,
hogy katonailag valóban egyenlő legyen a Szovjetunióval és az Egyesült Államok­
kal. Haditengerészete - a csendes-óceáni gyakorlatok ellenére - egyáltalán nem
„óceáni” flotta, és rakétahordozó tengeralattjárói messze lemaradnak a „két nagy”
mögött, akik rengeteg pénzt fordítanak a két gigantikus típus (Ohio- és Alfa-
osztály) fejlesztésére. Ezek a hajók mélyebbre merülnek és gyorsabban úsznak,
mint bármely más korábbi tengeralattjáró.27 Végül a pénzügyek említése emlékez­
tet arra, hogy amíg Kína körülbelül mintegy egynyolcadát költi védelemre annak
az összegnek, amit a szuperhatalmak, addig semmiféleképpen nem képes egyenlő­
séget elérni, ennyiért nem lehet megszerezni mindenfajta fegyvert vagy felkészülni
minden elképzelhető fenyegetésre.
Ennek ellenére már jelenlegi katonai potenciálja is olyan befolyást kölcsönöz
Kínának, amely sokkal jelentősebb a néhány évvel korábbinál. A kiképzés, a
szervezés és a felszerelés minőségének javítása terén a Kínai Néphadseregnek az
utóbbi két évtizednél előnyösebb helyzetbe kell kerülnie helyi riválisaival: Vietnam­
mal, Tajvannal, Indiával szemben. De még a Szovjetunióval szembeni katonai
egyensúly sem annyira aránytalanul billen Moszkva javára. Ha a jövőben az ázsiai
nézeteltérések netán egy kínai-szovjet háborúhoz vezetnének, akkor a moszkvai
vezetés politikai szempontból nehéznek találná, hogy elrendelje a súlyos nukleáris
csapást Kína ellen (részben a világ reakciója, részben Amerika kiszámíthatatlan
válasza miatt), de ha mégis az „atomra kerülne sor”, akkor egyre kevesebb esélye
lenne a szovjet fegyveres erőknek arra, hogy biztosan lerombolják Kína egyre
növekvő, szárazföldi és (különösen) tengeri támaszpontokról indított rakétarend­
szereit, még azelőtt, hogy azok a támadást ne viszonoznák. Másrészről, ha csak
hagyományos harcról van szó, a szovjet dilemma akut marad. Azt a tényt, hogy

424
Moszkva a háború lehetőségét komolyan veszi, onnan lehet tudni, hogy körülbelül
ötven hadosztályt (köztük hat vagy hét tankhadosztályt) vonultatott fel két, az
Uráltól keletre fekvő katonai körzetben. S bár feltételezhetjük, hogy egy ilyen erő
akár hetven vagy annál is több, a határzónában állomásoztatott kínai hadosztály-
lyal is elbánik, fölényük aligha elégséges a döntő győzelem biztosítására, különösen
ha a kínaiak a tér helyett inkább időt akarnak nyerni ahhoz, hogy gyengítsék egy
szovjet villámháború hatásait. Számos megfigyelő úgy gondolja, most Közép-Ázsi-
ában megvan a „durva egyensúly”, az „erők egyensúlya”28 és - ha ez igaz - ennek
stratégiai utóhatásai messze túlterjednek Mongólia közvetlen körzetén.
De Kína hosszú távú hadviselő erejének legfontosabb vonása nem ez, hanem
gazdaságának az elmúlt néhány évtizedben tapasztalható figyelemre méltóan gyors
növekedése, amely nagy valószínűséggel a jövőben is folytatódik. Mint azt már az
előző fejezetben is említettük, Kína jelentős ipari hatalom volt már a kommunista
hatalomátvétel előtt - habár ezt elleplezte az ország hatalmas mérete, a lakosság
nagy százalékának paraszti életformája és a háború, illetve a polgárháború okozta
széttagoltság. A marxista rendszer létrejötte és a belpolitikai nyugalom lehetővé
tette, hogy hirtelen fellendüljön a termelés, miközben az állam aktívan támogatta
mind az ipari, mind a mezőgazdasági növekedést, bár ennek módja időnként
(pontosabban Mao uralma alatt) meglehetősen bizarr volt, és éppen az ellenkező
hatást váltotta ki. Egy 1983-84-ben írott megjegyzés szerint „1952 óta Kína évi
ipari, illetve mezőgazdasági növekedési aránya 10, illetve 3% volt, és a bruttó
nemzeti termék összességében 5-6%-kal növekedett évente”.29 Bár ezek az adatok
nem mérhetők össze a Szingapúr- és Tajvan-féle, exportorientált ázsiai „kereske-
döállamok” eredményeivel, de figyelemre méltóak egy Kína-nagyságú és népességű
ország esetében, és könnyen jelentős mértékű gazdasági erővé alakulhatnak át. Egy
számítás szerint az 1970-es évek végére Kína ipari gazdasága ugyanakkora lett (ha
nem nagyobb), mint a Szovjetunióé vagy Japáné 1961-ben.30 Érdemes még egyszer
megemlítenünk, hogy ezek az átlagos növekedési ráták magukba foglalják az
úgynevezett „Nagy Ugrás” 1958-59-es időszakát, a Szovjetunióval való szakítást,
a szovjet pénzalapok, tudósok, tervek 1960-as évekbeli visszavonását, a Kulturális
Forradalom alatti felfordulást, amely nemcsak az ipari stratégiát zavarta össze, de
tönkretette szinte egy egész nemzedéknyi időre a teljes oktatási és tudományos
rendszert is. Ha ezek az események nem történnek meg, a kínai növekedés általában
még gyorsabb lett volna; mint ez az utóbbi öt év Teng irányította reformjaiból is
kitűnik, amikor is a mezőgazdasági növekedés átlaga 8%, az iparé pedig 12%
volt.31
Kína nagy lehetősége és egyben gyenge pontja továbbra is - jórészt - a mezőgaz­
daság marad. Az árasztásos rizstermelés kelet-ázsiai módszerei rendkívüli hektá­
ronkénti termésátlagot hoztak, de ezek a módszerek rendkívül munkaigényesek, és
megnehezítik, hogy a mezőgazdaság nagyüzemi, gépesített, az amerikai prériken is
használatos formáira váltsanak át. De mivel Kína bruttó hazai termékének több
mint 30%-át a mezőgazdaság adja, és a lakosság 70%-át a mezőgazdaság foglal­
koztatja, e szektor hanyatlása (vagy akár lelassulása) fékezni fogja az egész gazda­
ságot, éppúgy, ahogyan ez a Szovjetunióban történt. Ehhez a lehetőséghez járul

425
még a demográfiai robbanás időzített bombája is. Kína már most is egymilliárd
embert táplál a 250 millió hektár szántóföldön (szemben az Egyesült Államok 230
millió lakosával és 400 millió hektár szántóföldjével)32 - elképzelhetetlen tehát,
hogy további 200 millió kínait etet majd 2000-ben, anélkül hogy ne hagyatkozna
az eddiginél jobban az importélelmiszerre, aminek viszont komoly ára van a fizetési
mérlegben és a stratégiai költségekben is. Nehéz ezt a sarkalatos kérdést pontosan
eldönteni, hiszen a szakértők is különféle bizonyítékokkal érvelnek. Kína hagyo­
mányos élelmiszerexportja az utóbbi három évtizedben lassan lehanyatlott, és az
ország 1980-ban már egyenesen nettó importőr volt.33 Másrészről a kínai kormány
jelentős tudományos erőfeszítéseket tesz azért, hogy neki is sikerüljön megvalósíta­
nia - az indiai modell nyomán - a „zöld forradalmat’. Teng piacorientált reformok
irányába ható ösztönzései, valamint a mezőgazdasági felvásárlási árak nagyarányú
növekedése (anélkül hogy ennek költségét a városokra hárították volna) az élelmi­
szer-termelés hatalmas növekedéséhez vezetett az utóbbi fél évtizedben. 1979 és
1983 között - amikor a Föld jó része gazdasági válságtól szenvedett - a mezőgaz­
dasági területeken élő 800 millió kínai körülbelül 70%-kal növelte jövedelmét, és
kalóriafogyasztásuk csaknem olyan magas volt, mint a Brazíliában vagy a Malajzi­
ában élőké. „1985-ben a kínaiak 100 millió tonnával több gabonát termeltek, mint
egy évtizeddel korábban, ez volt a valaha feljegyzett egyik legproduktívabb hul­
lám.”34 Mivel a népesség növekedett, és egyre inkább a húsfogyasztás felé fordult
(ami még nagyobb gabonaszükségletet jelent), a mezőgazdasági fogyasztás expan­
ziójának fenntartására irányuló nyomás most még intenzívebbé fog válni - noha
a megművelhető terület nagysága nem változik, és a terméshozamnak az a növeke­
dése, amelyet a műtrágya felhasználása okozott, természetesen le fog lassulni.
Azonban minden jel arra mutat, hogy Kína meglehetős sikerrel folytatja ezt a
bonyolult kötéltáncosi mutatványát.
Kína további iparosítási szándékának jövője még nagyobb jelentőségű - de ez
belső szempontból még kényesebb. Nemcsak a fogyasztói vásárlóerő hiánya az
akadály, hanem a szovjet és kelet-európai modellt követő, meglehetősen szeren­
csétlen tervezés évei is. Az utóbbi néhány esztendő „liberalizáló” intézkedései -
amelyekkel megpróbálták az állami vállalatokat rávenni, hogy a minőség, az ár és
a piaci kereslet kereskedelmi realitásainak feleljenek meg, ösztönözték a magán­
kézben lévő kisvállalkozások alapítását, és széles utat nyitottak a külkereskedelem­
nek35 - ami az ipari termelés komoly növekedését, de egyben számos problémát is
eredményezett. A magánvállalkozások tízezreinek megteremtése riadóztatta a párt
ideológusait, és az árak emelkedése (amit legalább ugyanolyan mértékben okozott
a piaci árakhoz való szükségszerű igazodás, mint az oly gyakran kárhoztatott
„panamázás” és „haszonlesés”) zúgolódásra adott okot a városi munkásság köré­
ben, akiknek a jövedelme lassabban növekedett, mint a parasztoké vagy a vállalko­
zóké. Ráadásul a külkereskedelem fellendülése csakhamar az importált áruk elnye­
léséhez és így kereskedelmi deficithez vezetett. Csao Ce-jang miniszterelnök 1986-
os kijelentései szerint a dolgok valamelyest „kicsúsztak az ellenőrzés alól”, és
időlegesen „konszolidációra” van szükség - különösen a túlméretezett fejlesztési

426
célok egyidejű csökkenésének bejelentésével együtt mindez annak a jele, hogy a
belső és az ideológiai problémák tovább élnek.36
Mindazonáltal figyelemre méltó, hogy a csökkentett növekedési százalékokat az
elkövetkezendő években is az elég komoly, évi 7,5% körül tervezik (szemben az
1981 óta érvényben lévő 10%-os ütemmel). Ez önmagában is - alig tíz év alatt -
megduplázza Kína bruttó nemzeti termékét (a 10% mellett ugyanez csak hét év
alatt sikerülne), bár a gazdasági szakértők szerint ez a cél számos oknál fogva
elérhető. Először is, Kína megtakarítási és befektetési aránya 1970 óta következete­
sen 30%-kal múlja felül a bruttó nemzeti terméket, és bár nem problémamentes
(mivel csökkenti a fogyasztásra felhasználható arányt, amit az árak stabilitása és
a jövedelmek egyenlősége egyenlít ki, ez viszont a vállalkozást akadályozza), és azt
is jelenti, hogy megvannak a produktív befektetéshez szükséges alapok. Másod­
szor, hatalmasak a költségmegtakarítás lehetőségei: az energiafogyasztás terén
Kína az egyik legpazarlóbb ország (aminek következtében olajkészletei is jelentő­
sen csökkentek), de az 1978-at követő energiareformok lényegesen csökkentették
az ipar egyik fő „alapanyagának” árát, és ezzel felszabadították a pénzt a többi
befektetések - vagy a fogyasztás - javára.37 Kína csak most kezdi lerázni a
Kulturális Forradalom következményeit. Több mint egy évtized után, ami alatt a
kínai egyetemek és kutatóközpontok zárva voltak (vagy arra voltak kényszerítve,
hogy a termelékenység ellenében dolgozzanak), előrelátható volt, hogy időbe telik,
amíg utolérik más országok tudományos és technikai fejlődését. Egy néhány évvel
ezelőtt elhangzott megjegyzés szerint

„csak ezzel a háttérrel lehet megérteni annak a több ezer tudósnak a jelentősé­
gét, akik az Egyesült Államokba vagy Nyugatra mentek a hetvenes évek végén
egy- vagy kétéves, vagy esetleg hosszabb tartózkodásra . .. Kínának már
1985-ben - de 1990-ben biztosan - tudósok és szakemberek ezreiből álló
káderállománya lesz, akik tisztában lesznek különféle szakterületeik határai­
val. Otthon és külföldön képzett szakemberek ezreivel fogják ellátni az intéze­
teket és a vállalatokat, végrehajtva azokat a programokat, amelyek segítségé­
vel a kínai ipar technológiáját a legmagasabb nemzetközi szintre lehet hozni,
legalábbis tevékenységük stratégiai jelentőségű területein.”38

Ugyanígy, csak a külkereskedelmet és a befektetést (noha szelektíven) támogató

1978-at követő időszakban válhatott valóra, hogy a menedzsereknek és a vállalko­
zóknak kellő lehetőségük legyen arra, hogy válasszanak azok között a technológiai
eszközök és szabadalmak között, amelyeket a kínai piac igényeit túlbecsülő nyuga­
ti kormányok és cégek nagy lelkesen felajánlottak. A pekingi kormánynak a
külkereskedelem szintjét és tartalmát befolyásolni kívánó vágya ellenére - vagy
éppen amiatt - nagyon valószínű, hogy az importot tudatosan válogatják úgy,
hogy az a gazdasági növekedést lendítse fel.
Kína „fejlődést hajszoló magatartásának” végső és talán legfigyelemreméltóbb
jele, hogy ugyancsak szigorú ellenőrzés alatt tartják a védelmi kiadásokat, hogy a
fegyveres erők ne fogyasszanak azokból a forrásokból, amelyekre máshol van

427
szükség. Teng szerint a védelem csupán a negyedik tényező lehet Kína agyonma­
gasztalt „négy modernizációs területe” közül, s a mezőgazdaság, az ipar és a
tudomány után következik. Bár nehéz pontos adatokat nyerni a kínai védelmi
kiadásokról (főként az eltérő számítási módszerek miatt)39, világosnak tűnik, hogy
a fegyveres erőknek szánt bruttó nemzeti termék aránya csökkent az elmúlt tizenöt
év alatt - az 1971-es körülbelül 17,4%-ról (az egyik forrás szerint) 1985-ig 7,5%-
ra.40 Ez viszont a hadsereg körében okozhat elégedetlenséget, és így fokozhatja a
gazdasági prioritások és a gazdaságpolitika fölötti belső vitát, és nyilvánvalóan
meg kellene változtatni, amennyiben északon vagy délen súlyos határvillongásokra
kerülne sor. Kína védelmi kiadásainak visszaszorítása azonban valószínűleg annak
a legfontosabb jele, hogy teljes mértékben a gazdasági növekedés mellett kötelezte
el magát, és ez éles ellentétben áll mind a „katonai biztonság” iránti szovjet
megszállottsággal, mind azzal a Reagan-kormányzat által vallott elkötelezettség­
gel, hogy a pénzt fegyveres erőkbe kell ömleszteni. Mint arra számos szakértő
rámutatott,41 Kína jelenlegi bruttó nemzeti termékét és a nemzeti megtakarítás
mennyiségét alapul véve, nem jelentene valódi problémát, ha a jelenlegi körülbelül
30 milliárd dollárnál lényegesen többet költené a védelemre. Hogy mégsem ezt
teszi, az arra utal, hogy Peking szerint a hosszú távú biztonságot csak az garantálja,
ha a jelenlegi termelés és gazdagság a sokszorosára nő.
Összegezve: „Csupán a Szovjetunióval való háború kitörése vagy a Kulturális
Forradalom modelljét követő, elnyújtott politikai zűrzavar állíthatná meg ezt a
saját útjait járó növekedést. A kínai vezetés energia- és mezőgazdasági problémái
súlyosak, de ezekkel valamennyi fejlődő ország szembekerül, és ezeken minden
ország felülkerekedik a növekedési folyamat során.”42 Ha ez az állítás túlságosan
rózsásnak is tűnik, egészen elhalványul az Economist nemrégiben megjelent számí­
tásaihoz képest, amelyek szerint, ha Kína fenntartja évi átlagos 8%-os növekedését
- ami a cikk szerint „valószínű” -, akkor már jóval 2000 előtt maga mögött hagyná
az angol és olasz GNP értékét, és 2020-ban lényegesen felülmúlná az összes európai
nemzetet.43
A legnagyobb hiba volna egy ilyen, számos változótól függő előrejelzésről azt
feltételezni, hogy valaha is pontosan beigazolódhat. De a fő gondolat ugyanaz
marad: Kína bruttó nemzeti terméke viszonylag rövid idő alatt nagyon meg fog
nőni, amivel komoly katasztrófát előz meg; és bár még mindig viszonylag szegény
marad az egy főre jutó jövedelmet illetően, de lényegesen gazdagabb lesz, mint ma.
Érdemes még három további megállapítást tennünk Kína jövőbeli nemzetközi
szerepéről. Az első és a mi szempontjainkból legkevésbé fontos az, hogy noha az
ország gazdasági növekedése fel fogja lendíteni a külkereskedelmet, Kína mégsem
válhat második Nyugat-Németországgá vagy Japánná. Egy ilyen méretű, földrész­
nyi hatalom belső piacának, népességének és nyersanyagkészletének puszta nagy­
sága valószínűtlenné teszi, hogy oly mértékben kiszolgáltatottjává váljék a külföld­
del folytatott kereskedelemnek, mint a kisebb, tengerparti „kereskedőállamok”.44
A munkaigényes mezőgazdasági szektor nagysága és a rendszer élelmiszerellátás
iránti intenzív igénye szintén teher a külkereskedelem számára. Inkább az valószí­
nű, hogy Kína egyre nagyobb mértékben fog alacsony előállítási árú termékeket,

428
* 1980-85-ben 7, a következő években 8%-os növekedési rátával számolva 11980-85-ben 5,5 a
következő években 7%-os növekedéssel számolva. A többi országban az 1970-82 átlagos évi
növekedési rátával számolva.
2. ábra. A GDP várható növekedése Kínában,
Indiában és néhány nyugat-európai államban, 1980-2020

például textilt gyártani, ami hozzásegíti ahhoz, hogy megfizesse a nyugati (vagy
szovjet) technológiát; De Pekingnek nyilvánvaló szándéka, hogy elkerülje az ide­
gen tőke számára termelőknek, piacoknak vagy bármelyik országnak, illetve szállí­
tónak való kiszolgáltatottságot. A külföldi technológia és termelési módok elsajátí­
tása, a szerszámok beszerzése mind Kína kötéltáncos mutatványának nagyobb
szükségleteitől függ majd. Ennek nem mond ellent az a tény, hogy Kína nemrég a
Világbank és a Nemzetközi Valutaalap tagja lett (és nincs kizárva, hogy csakhamar
belép a GATT-ba és az Ázsiai Fejlesztési Bankba), ami nem annyira Pekingnek a
„szabad világhoz” való csatlakozását jelzi, hanem inkább annak a tiszta számítás­
nak az eredménye, hogy a nemzetközi szervezeteken keresztül egyszerűbben lehet
bejutni a külföldi piacra és hozzáférni a külföldi kölcsönökhöz, mint valamelyik
nagyhatalommal vagy magánbankkal való egyoldalú alku által. Más szóval, ezek
az akciók Kína státusát és függetlenségét védik. A második megállapítás független
az elsőtől, bár van köztük kapcsolat. Arról van szó, hogy míg az 1960-as években
Mao rezsimje szinte élvezte a gyakori határvillongásokat, addig Kína most igyek­
szik békés viszonyt fenntartani szomszédjaival, még azokkal is, amelyeket gyanak­
vással szemlél. Mint már említettük, a béke központi kérdés Teng gazdasági
stratégiájában; még egy kis helyi háború is a fegyveres erőket helyezné előtérbe, és
megváltoztatná a „modernizálás” négy elemének fontossági sorrendjét. Arról is
szó lehet - mint nemrég olvashattuk45 hogy Kína most nyugodtabban szemléli
Moszkvához fűződő kapcsolatait, egyszerűen azért, mert hadseregének fejlesztésé­
vel valamiféle hozzávetőleges egyensúlyra tett szert Közép-Ázsiában. Most, hogy

429
elérte az „erőegyensúlyt”, vagy legalábbis a tisztes védelmi kapacitást, jobban
törődhet a gazdasági fejlesztéssel.
Bár Kína szándékai békések, azt azonban hangsúlyozza, hogy mindenre el van
szánva függetlenségének megőrzése érdekében, és komolyan helyteleníti a két
szuperhatalom külföldi katonai beavatkozásait. Még Japánnal szemben is óvato­
sanjárt el: csökkentették a kínai külkereskedelemben való részesedését, és még arra
is figyelmeztették Tokiót, hogy ne nagyon avatkozzon bele Szibéria fejlesztésébe.46
Washingtonnal és Moszkvával szemben Kína sokkal tájékozottabb és - kritiku­
sabb volt. A viszonyok javítására irányuló szovjet javaslatok, de még a szovjet
mérnökök és tudósok 1986 elején történt visszatérése Kínába sem változtatták meg
Peking álláspontját: valódi javulásra addig nem kerülhet sor, amíg Moszkva nem
tesz engedményeket a három fő kérdés közül legalább az egyikben: azaz az afga­
nisztáni szovjet bevonulás, a Vietnamnak nyújtott segítség és a közép-ázsiai hatá­
rok és biztonság régóta húzódó kérdésében.47 Másrészről az Egyesült Államok
latin-amerikai és közép-keleti politikája Peking ismételt támadását eredményezte
(ugyanúgy, mint a hasonló szovjet kalandok a trópusokon). Mivel Kína gazdasági
szempontból a „kevésbé fejlett országok” egyike, és alaptermészeténél fogva gya­
nakvással szemléli a fehér faj uralkodását a világpiacon, így a szuperhatalmak
intervenciójának természetes bírálójaként viselkedik, még akkor is, ha formálisan
nem tagja a harmadik világ-mozgalomnak, és ha ez a mai kritika ugyancsak enyhe
Mao 1960-as évekbeli kirohanásaihoz képest. És a korábbi (de még mindig erőtel­
jes) ázsiai szovjet elbizakodottsággal szembeni ellenségesség dacára a kínaiak
továbbra is gyanakvóak azokkal az amerikai elképzelésekkel szemben, hogy ho­
gyan és mikor kellene a „kínai kártyát” kijátszani.48 Pekingnek az az álláspontja:
lehet, hogy hajlani kell Szovjetunió vagy (a kínai-szovjet viták óta egyre gyakrab­
ban) az Egyesült Államok felé (ami jelentheti a szovjet atomkísérletek közös
megfigyelését és az Afganisztánnal és Vietnammal kapcsolatos információcserét),
de a kettő közötti ideális helyzet az egyenlő távolság, és mind a kettőt arra kell
bírni, hogy a „Középső Királyság” kegyeiért versengjen.
Kínának a jelenlegi (és jövőbeli) nemzetközi rendszerben a teljesen független
szereplőként való fellépését az teszi fontossá, amit - jobb szó híján - a más
hatalmakhoz való viszony „stílusának” nevezhetünk. Ezt Jonathan Pollack oly
szépen fogalmazza meg, hogy érdemes teljes terjedelmében idéznünk:

Egyedül a fegyverek, a gazdasági erő és a hatalmi potenciál nem képes

megmagyarázni a globális hatalmi viszonyokban Kínának juttatott szerepet.
Ha stratégiai jelentősége szerény és gazdasági teljesítménye legjobb esetben is
vegyes, akkor ez nem indokolhatja Kína ama jelentőségét, ami mind Washing­
ton, mind Moszkva számításaiban neki jut, és azt az intenzív figyelmet,
amiben a világ más fontos fővárosaiból részesül. A válasz abban rejlik, hogy
a fenyegetett és sértett államként való önjellemzés ellenére Kína rendkívül
éleselméjüen, sőt pimaszul használta fel a rendelkezésre álló politikai, gazda­
sági és katonai forrásokat. A szuperhatalmakkal szemben Peking általános
stratégiája több ízben egyesítette a szembenállást és a fegyveres konfliktust, a

430
 részbeni alkalmazkodást, az informális szövetséget és az elszakadás határán
álló elkülönülést, és mindig fülhasogató, dühös retorikával lépett közbe.
Ennek eredményeként Kína minden nemzet számára mást jelent, miközben
számos nemzet bizonytalan, illetve aggódik Kína távlati szándékaival és
irányával kapcsolatban.
Egy ilyen bizonytalan stratégia néha kétségtelenül lényeges politikai, gazda­
sági és katonai kockázattal jár. Ugyanakkor ugyanez a stratégia komoly hitelt
szerzett Kína nagyhatalmi helyzetének megerősítéséhez. Kína gyakran csele­
kedett mindkét hatalom elvárásaival vagy követeléseivel ellenkezően, máskor
viszont tökéletesen másképp viselkedett, mint ahogyan azt remélni lehetett.
Látszólagos sebezhetősége ellenére Kína sem Moszkvával, sem Washington­
nal szemben nem bizonyult rugalmasnak és alkalmazkodónak [...] Mindezen
körülményeknek köszönhetően Kína kivételes nemzetközi pozícióra tett szert,
egyrészt a háború utáni számos politikai és katonai konfliktus résztvevője­
ként, másrészt mint olyan állam, amely ellenáll a felszínes politikai és katonai
kategorizálásnak [. ..] Bizonyos értelemben tehát Kínát valóban úgy kell
megítélni, mint egy, a szuperhatalmak közé saját jogán pályázó jelöltet -
amely a Szovjetuniónak és az Egyesült Államoknak sem nem imitációja, sem
nem riválisa, hanem Pekingnek a világpolitikában elfoglalt szerepére utaló
megnyilvánulás. Hosszú távon Kína túlságosan fontos politikai és stratégiai
erőt képvisel ahhoz, hogy akár Moszkva vagy Washington segédjének, akár
közepes hatalomnak lehetne tekinteni.49
Végső szempontként ismét hangsúlyozni kell, hogy bár e pillanatban Kína
erősen visszaszorítja katonai kiadásait, de a jövőben nem áll szándékában straté­
giai „pehelysúlyként” szerepelni. Épp ellenkezőleg: minél inkább a colbert-i etatis­
ta módon folytatja gazdasági terjeszkedését, annál több e fejlemény hatalompoliti­
kai következménye. Ez látszik valószínűbbnek, ha felidézzük azt a figyelmet,
amelyet Kína szentel a tudományos-technikai alapok fejlesztésének és a rakéta­
technikában és az atomfegyverek terén elért jelentős fejlődésnek (ahol korábban
csekélyebb bázissal rendelkezett). Az ország gazdasági alapjainak erősítése iránti
figyelem - a fegyverállomány fejlesztése helyett - aligha fogja Kína tábornokait
kielégíteni (akik, akárcsak más katonai csoportok, a biztonság hosszú távú eszkö­
zeinél jobban kedvelik a rövid távúakat). Az Economist azonban megjegyezte:
Ha Kína katonáinak van türelme kivárni a gazdasági reformokat, akkor
van számukra győzelem. Ha Mr. Teng gazdasági tervei egészükben végigjár­
hatják a maguk útját, és Kína termelésének értéke megnégyszereződik 1980 és
2000 között - mint ahogyan azt tervezték (bevallottan sok úu-val) -, akkor
10-15 év alatt a civil gazdaság elég erőt kap ahhoz, hogy gyorsabban húzza
maga után a katonai szektort. És akkor eljön az idő, amikor Kína hadseregé­
nek, szomszédainak és a nagyhatalmaknak valóban lesz min elgondolkodni­
uk.50

Mindez csak idő kérdése...

431
 A japán dilemma
Peking Kelet-Ázsia jövőjével kapcsolatos céltudatos viselkedése csak növeli azt a
nyomást, ami Japán (önmaga által hirdetett) „minden irányú békés diplomáciáját”
fenyegeti, vagyis azt, amit cinikusabban úgy is mondhatnánk, hogy „minden igényt
kielégítünk”.51 A japán dilemmát talán a következőképpen lehet a legjobban
összefoglalni:
Az 1945 óta tartó rendkívül sikeres növekedés következtében az ország kivételes
és rendkívül kedvező pozíciót vívott ki magának a világgazdaságban és a hatalom­
politikai rendszerben, noha ez a helyzet - a japánok úgy érzik - rendkívül kényes
és sebezhető, ráadásul könnyen megromolhat, ha megváltoznak a nemzetközi
körülmények. Ezért Tokió szempontjából a legjobb, ami történhet, hogy azok a
körülmények, amelyek a „japán csodát” előidézték, változatlanok maradnak. De
éppen azért, mert világunk anarchikus világ, amelyben az „elégedetlen” hatalmak
tülekednek az „elégedettekkel”, és mert a technológiai és kereskedelmi változás
dinamikája rendkívül gyors, az a valószínű, hogy ezek a kedvező tényezők gyengül­
nek - vagy teljesen eltűnnek. Saját helyzetének kényes és sebezhető voltába vetett
hitéből kiindulva, a japánok számára nehéznek látszik nyíltan ellenállni a változást
kívánó nyomásnak, ehelyett szerintük - diplomáciai kompromisszumok segítségé­
vel - a változást kell lelassítani vagy eltéríteni. Ezért pártolja Japán annyira a
nemzetközi problémák békés megoldását, és ezért a riadalom és zavar akkor,
amikor más országok kereszttüzében találja magát. Japán nyilvánvaló vágya, hogy
mindenkivel jó viszonyban legyen, és eközben biztonságban gazdagodjék.
Japán fenomenális sikerének okait előbb már tárgyaltuk. Több mint negyven
éven keresztül amerikai atom- és hagyományos fegyverek védték a japán földet,
tengersávját pedig az amerikai haditengerészet tartotta szemmel. így Japán számá­
ra lehetővé vált, hogy a katonai terjeszkedés és a nagy védelmi kiadások helyett
másra fordítsa erőit, és az egyenletes gazdasági növekedésnek, különösen az ex­
portpiacnak szentelje magát. Ezt a sikert nem lehetett volna elérni a japán nép
vállalkozásai, a szigorú minőségellenőrzés és a kemény munka iránti odaadás
nélkül, de bizonyos speciális tényezők is segítettek. A jent évtizedeken keresztül
mesterségesen alacsony szinten tartották, hogy ezzel is fellendítsék az exportot, a
külföldi, importból származó ipari termékeket pedig formális és informális korlá­
tozások alá vetették, de ezek nem vonatkoztak az ipar számára szükséges nyers­
anyagokra. Szintén Japán javát szolgálta a liberális nemzetközi kereskedelmi rend,
amely kevés akadályt állított a japán áruk útjába - és amelyet az Egyesült Államok
„nyitva” tartott, noha ezáltal saját terheit növelte. így az elmúlt negyedszázad alatt
Japán a világgazdasági óriássá növekedés összes előnyét élvezhette, mindazon
politikai felelősségvállalások és területi hátrányok nélkül, amelyek egy ilyen növe­
kedés történelmi velejárói. Nem csoda, hogy Japán a dolgok jelen állását szeretné
fenntartani.
Mivel Japán jelenlegi sikerének alapjai kizárólag a gazdasági élet területén
találhatók, nem meglepő, hogy Tokió ezt a területet félti a legjobban. Egyrészt
(mint azt később tárgyalni fogjuk) a technológiai és gazdasági növekedés óriási

432
 elismerést kínál egy olyan országnak, amelynek politikai gazdaságtana a legelő­
nyösebb felkészültséggel várja a közelgő XXL századot, és csak kevesen vitatják
azt az állítást, hogy Japán valóban ebben a kedvező helyzetben van.52 Másrészről,
éppen ez a siker váltotta ki az „olló” szétnyílását, ami az export irányította
expanzió ellenében hat. Az olló egyik szárát alkotja a többi, Japánnal vetélkedő,
ambiciózus, frissen iparosodott ázsiai ország, például Dél-Korea, Szingapúr, Taj­
van, Thaiföld stb. - hogy magát Kínát ne is említsük a termelési skála alsó pólusán
(pl. textília).53 Ezekben az országokban mindenütt lényegesen olcsóbb a munka­
erő, mint Japánban,
* és erős versenytársak azokon a területeken is, ahol a japánok
már nem rendelkeznek döntő előnnyel - a textil-, játék-, háztartási cikkek, sőt (bár
sokkal kisebb mértékben) a vasipar és az autógyártás területén is. Ez természetesen
nem jelenti azt, hogy Japán hajó-, gépjármű- és acéltermelése lehanyatlott volna,
de egyre életbevágóbb a japán ipar számára, hogy az „igényesebb piac” felé
forduljon (vagyis a jobb minőségű acél vagy az elegánsabb, nagyobb méretű autók
felé), vagyis visszahúzódjon a termelési skála alsó végéről, amely eddig egyedül az
ő birodalma volt; a Nemzetközi Kereskedelmi és Ipari Minisztérium (MITI) fontos
feladatainak egyike most az, hogy megtervezzék azon iparágak fokozatos felszá­
molását, amelyek már nem versenyképesek. Ennek célja nemcsak az, hogy kevésbé
drámaivá tegyék a hanyatlást, hanem az, hogy megszervezzék a források és a
munkaerő átáramoltatását a nemzetközi gazdaság más, versenyképesebb szférái­
ba.
Az olló másik, még „aggasztóbb” szára az az egyre rosszindulatúbb fogadtatás,
amelyben az amerikaiak és az európaiak a hazai piacukra ellenálhatatlanul ömlő
japán árukat részesítik. E virágzó piacok fogyasztói évről évre japán acélt, szer­
számgépeket, motorkerékpárt, autót, tévékészüléket és más el ktromos árukat
vásárolnak. Évről évre nő a japán kereskedelmi aktívum a közös piaci országokkal
és az Egyesült Államokkal szemben. Az európai válasz volt a szigorúbb, az
importkvótától a bürokratikus obstrukcióig terjedt (példápl Franciaországban az
volt a szabály, hogy a japán elektronikai áruk csak a kevés személyzettel dolgozó
poitiers-i vámházon keresztül juthattak be Franciaországba).54 Amerikának szi­
lárd alapelve a nyitott világkereskedelmi rendszer, ezért a kormányzatok nem
nagyon tiltották vagy korlátozták a japán importot, eltekintve a kétes „önkéntes”
korlátoktól. De a laissez fairé gazdaság legelszántabb amerikai képviselői is egyre
kényelmetlenebbül érzik magukat abban a helyzetben, amikor lényegében az Egye­
sült Államok látja el Japánt élelmiszerrel és nyersanyagokkal, cserébe viszont japán
ipari termékeket kap - ami egyfajta, a „gyarmati” vagy „elmaradott” országokra
jellemző kereskedelmi pozíció, amelyben az amerikaiaknak már másfélszáz éve
nem volt részük. A Japánnal szembeni növekvő amerikai kereskedelmi deficit - az
1986. március 31-én végződő pénzügyi évben 62 milliárd dollár - és az ostromlott
amerikai iparágaktól származó nyomás, amelyek megérezték a Csendes-óceánon
keresztüli verseny erejét, növelte Washington igényét az olyan intézkedések iránt,

* Ez az oka annak, hogy még japán cégek is alapítanak ezekben az ágazatokban (és országokban)
gyárakat.

433
amelyek csökkentenék a mérleghiányt, például ösztönöznék a jen árfolyamának
emelkedését vagy az Amerikából Japánba irányuló import nagyarányú növekedé­
sét stb. A nyugati világ a kvázi-protekcionizmus felé sodródik, sőt afelé tendál,
hogy korlátozza az importált textil vagy televízió összmennyiségét, ami azt jelenti,
hogy Japánnak osztozkodnia kell ázsiai versenytársaival ezen az összezsugorodott
piacon.
Ennélfogva aligha meglepő, hogy néhány japán szóvivő szerint a helyzet nem
túlságosan kedvező, és rámutatnak a jelenlegi piaci részesedésüket és virágzásukat
fenyegető körülményekre: a frissen iparosított ázsiai országok kihívása számos
iparágban növekszik, a nyugati kormányok korlátozzák a japán exportot; folyik
a harc a japán adótörvények megváltoztatásáért, azzal a céllal, hogy a megtakarí­
tás helyett a fogyasztás felé tereljék a pénzt, biztosítandó a gyors importnöveke­
dést; és végül a jen értéke gyorsan emelkedik. A szakértők szerint ezek közül
mindegyik Japán exportorientált felemelkedésének végét jelentené, növekedést a
japán kereskedelmi passzívumban, a növekedési ráta lelassulását (amely már
amúgy is lassulni kezdett, ahogy gazdasága „érettebbé” vált, és a látványos expan­
zió lehetősége csökkent). Evvel kapcsolatban Japán amiatt aggódik, hogy nem a
gazdaság lesz érettebb: a népesség életkori szerkezete miatt ugyanis 2010-re Japán­
ban „a munkaképes korú emberek (15-60 év) aránya a vezető ipari nemzetek
között” a legalacsonyabb lesz, s ez magas társadalombiztosítási kiadásokkal jár, és
a dinamizmus elveszítéséhez vezethet.55 A japán fogyasztókat a külföldi termékek
vásárlására rábírni szándékozó kísérletek (kivéve a bizonyos presztízzsel rendelke­
ző árukat, például a Mercedes autókat) politikai vitákhoz vezettek,56 ami viszont
a konszenzuson alapuló politika zavarát okozta, ez utóbbi pedig Japán sokáig
fenntartott, exportcentrikus terjeszkedésének szerves része volt.
Noha igaz lehet, hogy egy érettebb fázisba lépve Japán gazdasági növekedése
lelassulhat, és amíg más országok nyilvánvalóan nem akarják, hogy Japán meg­
tartsa azokat a gazdasági előnyöket, amelyek korábbi exportrobbantását segítet­
ték, valószínűleg mégis gyorsabban fog növekedni a jövőben, mint a többi fontos
hatalom. Először is: olyan ország lévén, amely hihetetlenül függ az importált
nyersanyagoktól (az olaj 99%-a, a vas 92%-a, a vörösréz 100%-a import), rengete­
get nyer a kereskedelmi feltételek változásán, amely csökkentette oly sok érc,
üzemanyag és élelmiszer árát; az 1980—81-et követő világpiaci olajáresésen, amely
évente dollármilliárdos nagyságrendű valutát takarít meg Japánnak, hogy csak a
leglátványosabb nyersanyag- és élelmiszerárak esését említsük.57 Továbbá, mivel
valószínű, hogy a jen árának gyors növekedése csökkenteni fogja az ország külföldi
exportját (természetesen mindig a kereslet rugalmasságától függően), az import
árát is nagymértékben csökkenti majd - és ezáltal segíti az ipart abban, hogy
verseny képes legyen, és alacsony szinten maradjon az infláció. Az 1973-as olajvál­
ság ráadásul arra ösztönözte a japánokat, hogy felkutassanak minden energiataka­
rékossági lehetőséget, ami hozzájárult az ipar még nagyobb hatékonyságához.
(Japán csak az elmúlt évtizedben 25%-kal csökkentette olajigényét.) Ráadásul
ugyanez a krízis új nyersanyagforrások állandó keresésére és e területeken nagy
befektetésekre ösztönözte az országot (némiképp hasonlóan Nagy-Britannia XIX.

434
századbeli külföldi befektetéseihez). Fenti tényezők közül azonban egyik sem teszi
tökéletesen bizonyossá, hogy Japán továbbra is építhet az olcsó nyersanyagok
folyamatos beáramlására, de jók az esélyei.
Még fontosabb ennél, hogy a japán ipar a XXI. század közeledtével a gazdaság
legígéretesebb (és végső soron legjövedelmezőbb) szektorai, a csúcstechnológiák
felé törekszik. Vagyis ahogyan Japán folyamatosan kivonja magát a textil-, hajó-
és nyersacélgyártásból, és meghagyja azokat azoknak az országoknak, ahol ala­
csony a munkabérköltség, abból az az igyekezet látszik, hogy az olyan tudományo­
san nagyigényű iparágakban akar vezető (vagy a vezető) erő lenni, ahol nagyon
nagy a hozzáadott érték. A számítógépek terén elért eredményei már ma is legendá­
sak. A japán cégek az első menetben rendkívül sokat kölcsönöztek az amerikai
technológiától, azután pedig hozzáláttak a hazai előnyök kiaknázásához (védett
hazai piac, a MITI támogatása, a jobb minőség, a kedvező jen-dollár-arány), aztán
pedig - igen valószínűen - áron alul exportáltak, hogy az amerikai cégeket „kiik­
tassák” a legfejlettebb félvezetők gyártásából.58
Az amerikai számítógépipart még jobban aggasztja az a tény, hogy Japán
minden jel szerint új és sokkal jövedelmezőbb területeket is meg akar hódítani. Az
első éppen a fejlett számítógépek gyártása, különösen a bonyolult és rendkívül
drága, ötödik generációs szupergépek előállítása, amelyek százszor gyorsabban
működnek, mint az eddig legnagyobb kapacitású gépek, és hatalmas előnyökkel
kecsegtetik tulajdonosaikat a tudomány és technika minden területén. Az amerikai
szakemberek már most megszédültek a sebesség láttán, amellyel Japán előretört
ezen a területen, és annak a kutatási tökének a mennyiségén, amelyet a MITI, a
Hitachi és a Fujitsu vagy más hasonló cégek ömlesztenek ide.59 De ugyanez
történik a számítógépprogramok területén, ahol az 1980-as évek elejéig szintén az
amerikai cégek (és néhány európai) uralták a piacot.60 A szuperszámítógépek és a
programok sikeres gyártása kétségtelenül sokkal nagyobb feladat, mint a félveze­
tőké, és Japán tervezőit a végsőkig próbára fogja tenni, miközben mind az ameri­
kai, mind az európai cégek (az utóbbiak kormányaik intenzív támogatásával) arra
készülődnek, hogy megfeleljenek a kereskedelmi kihívásnak. Az amerikai hadügy­
minisztérium hatalmas támogatást ad arra, hogy az ő állami cégei maradjanak az
élen a szuperszámítógépek fejlesztésében. Mindazonáltal ezek a testületek csupán
túlzott optimizmussal feltételezhetik, hogy Japánt folyamatosan távol tarthatják
ezektől a területektől.
Mivel az Economist, a Wall Street Journal, a New York Times és több más,
tekintélyes lap gyakran közöl cikkeket arról, hogy Japán hogyan tör előre a
csúcstechnológia újabb területein, fölös szószátyárkodás volna itt és most a részle­
teket megismételni. A Mitsubishi és a Westinghouse kapcsolatfelvételét úgy érté­
kelték, mint a japánok növekvő érdeklődésének jelét az atomenergia-ipar iránt.61
A biotechnológia szintén a japánok nagy ügylete, különösen a terméshozam
növelésének lehetősége miatt. Ugyanígy a kerámiaipar. Azok a tudósítások, me­
lyek szerint a japán Aircraft Development Corporation szerződést kötött volna a
Boeinggel az 1990-es évekre az üzemanyagtakarékos repülőgépek új generációjá­
nak kifejlesztésére - amit egy amerikai szakértő egyszerűen „fausti alku”-ként

435
gyalázott, s melynek eredményeként Japán biztosítja az olcsó tőkét, és el fogja
sajátítani az amerikai technológiát és szakértelmet62 lehet, hogy még nagyobb
jelentőségűek a jövőre nézve. De talán a legfontosabb (a puszta teljesítmény
szempontjából) az a már most is lenyűgöző vezető szerep lesz, amit Japán az ipari
robotok és a kulcsra kész gyárak (kísérleti) kialakítása területén mondhat a magáé­
nak, amelyeket kizárólag számítógépek, lézerek és robotok irányítanak. A legutób­
bi idők számadatai azt mutatják, hogy „Japán továbbra is hozzávetőleg annyi ipari
robotot hoz forgalomba, mint a világ összes többi állama együttvéve, azaz több­
szörösét az Egyesült Államokénak”. Egy másik tanulmány pedig azt jelzi, hogy a
japánok sokkal hatékonyabban használják fel robotjaikat, mint az amerikaiak.63
E csúcstechnológiai vállalkozások mögött a szélesebb, strukturális tényezők
egész garmadája áll, amely továbbra is jelentős előnyökhöz juttatja Japánt fő
riválisaival szemben. A külföldiek talán némi túlzással állítják, hogy a MITI a híres
porosz tábornoki kar gazdasági megfelelője,64 de aligha kétséges, hogy az az alapos
irányítás, amelyet a kutatások szervezése és a fellendülő iparágak támogatása,
illetve a hanyatlók csendes kiválasztása révén nyújt a japán gazdasági fejlődésnek,
jobban működik, mint az Egyesült Államok koordinálatlan laissez fairé módszere.
A második legfontosabb erő - mely bizonyos cégek és iparágak tündöklését és
bukását magyarázza - az a nagy mennyiségű (és egyre több) pénz, amelyet Japán­
ban a kutatásra és a fejlesztésre fordítanak. „A kutatásra és fejlesztésre fordított
bruttó nemzeti termék aránya nyilvánvalóan megduplázódik ebben az évtizedben;
az 1980-as 2%-ról 1990-re mintegy 3,5%-ra. Az Egyesült Államok a kutatásra és
fejlesztésre fordított kiadásokat a bruttó nemzeti termék 2,7%-ában állapította
meg. Ha viszont kizárjuk a hadászati kutatásokat, akkor Japán már körülbelül
ugyanannyi munkaórát fordít a fejlesztésre és kutatásra, mint az Egyesült Álla­
mok, és nemsokára ugyanannyi pénzt is fog rá költeni. Ha a jelenlegi tendenciák
ugyanígy folytatódnak, akkor a nem hadászati célú kutatási és fejlesztési kiadások
terén a vezető szerep az 1990-es évek elején Japáné lesz.”65 Talán még ennél is
érdekesebb az a tény, hogy Japánban a kutatást és a fejlesztést sokkal nagyobb
arányban támogatja és fizeti az ipar, mint Európában és az Egyesült Államokban
(ahol inkább a kormányok és az egyetemek tesznek sokat az ügy érdekében). Más
szóval, a pénzt egyenesen a piacra irányítják, és elvárják, hogy gyorsan visszafize-
tődjék. A „tiszta” tudományt meghagyják másoknak, és csak akkor szólítják elő,
ha kereskedelmi jelentősége már nyilvánvalóvá válik.
A harmadik előny a japán nemzeti megtakarítás különösen magas szintje, ami
az Egyesült Államokéval összehasonlítva különösen szembetűnő. Erre részben
magyarázat az adórendszerek különbözősége, amely az Egyesült Államokban
hagyományosan a személyi kölcsönzést és a fogyasztói költekezést ösztönzi -
Japánban viszont az egyéni megtakarításokat. Japánban az egyénnek általában
sokkal többet kell megtakarítania idős korára, hiszen a nyugdíjrendszer általában
kevéssé bőkezű. Mindez azt jelenti, hogy a japán bankok és biztosítótársaságok
bővében vannak a pénzalapoknak, és nagy mennyiségű alacsony kamatú tőkét
tudnak az ipar rendelkezésére bocsátani. Japánban sokkal alacsonyabb a jövede­
lemadóként és társadalombiztosítási járulékként befizetett bruttó nemzeti termék

436
aránya, mint a többi kapitalista „jóléti társadalomban”, és a japánok ezt nyilván­
valóan továbbra is fenn akarják tartani, hiszen így szabadul fel a pénz a beruházási
tőke számára.66 Azoknak az európaiaknak, akik a „japán utat” szeretnék követni,
mindenekelőtt nagymértékben csökkenteniük kellene a társadalombiztosítási jut­
tatásokat. A japán rendszer iránt rajongó amerikaiaknak viszont a védelmi és
szociális kiadásokat kellene csökkenteniük, és az eddiginél sokkal drasztikusabb
mértékben kellene megváltoztatniuk adótörvényeiket.
A negyedik erősség az, hogy a japán cégeknek - a presztízs- és speciális terméke­
ket kivéve - láthatólag mindenre biztos hazai piacuk van, ami a legtöbb amerikai
és az európai cég esetében (a protekcionista erőfeszítések ellenére) már nincs így.
Bár ennek nagy részét a beépített bürokratikus gyakorlat, illetve a japán cégeket
a hazai piacon védő protekcionista gazdasági szabályozás segítette elő, de még e
merkantilista eszközök betiltása sem nagyon fogja arra ösztönözni a japán vásárló­
kat, hogy a nyersanyagokon és az alapélelmiszereken kívül más „külföldit” vegye­
nek; hiszen ezt a japán termékek jó minősége és megszokott volta, valamint az erős
japán kulturális öntudat, valamint a hazai elosztás és eladás komplex szerkezete is
garantálja.
Végül pedig ott van a japán munkaerő igen magas képzettsége - legalábbis a
különféle matematikai és tudományos pályaalkalmassági vizsgák emellett érvelnek
-, amelyet nemcsak a rendkívüli versenyszellemtől fütött közoktatás, hanem a
cégek folyamatos képzési rendszere is támogat. Már a tizenöt éves japánok is
jelentősen magasabb szintet érnek el az egzakt tárgyakban (például matematiká­
ban) nyugati társaikhoz képest. A tudomány magasabb régióiban viszont más az
egyensúly: bár Japánban nagy a hiány Nobel-díjas tudósokban, de sokkal több
mérnököt képeznek ki, mint bármely nyugati országban (kb. 50%-kal többet, mint
az Egyesült Államok). Csaknem 700000 embert alkalmaznak a kutatásban és a
fejlesztésben, tehát többet, mint Nagy-Britanniában, Franciaországban és Nyugat-
Németországban együtvéve.67
A megvizsgált öt tényező együtthatását azonban nem lehet statisztikailag mérhe­
tően értékelni a többi vezető nemzettel összehasonlítva; de nyilvánvaló, hogy
mindezek együtt a japán ipar rendkívül szilárd alapját alkotják. Ugyanezt szolgálja
a japán munkaerő tanulékonysága és szorgalma, valamint az a harmónia, amely
a tulajdonos és a munkások viszonyát jellemzi: csak gyári szakszervezetek vannak,
igen nagy a konszenzusra való hajlandóság, és sztrájkok nem léteznek. De világo­
san látszanak az ellenszenves vonások is: a hosszabb munkanap, a cég nimbuszá­
nak feltétlen tisztelete (kezdve a kora reggeli tornával), a valóban független szak­
szervezetek hiánya, a rossz lakásviszonyok, a hierarchia és a tisztelet rendkívüli
jelentősége. De a gyárkapukon kívül Japánban létezik egy radikalizált diákság is.
Ezekhez a tényékhez és a japán társadalom más zavaró jellemvonásához számos
nyugati megfigyelő fűzött kommentárt,68 akik közül sokan olyan rémülettel és
borzadállyal tekintenek erre az országra, mint amilyennel az európai kontinens
lakói a XIX. századi Nagy-Britannia „gyárrendszerére”. Más szóval, ami nyilván­
valóan a termelés (és így a vagyonképzés) érdekében a dolgozók és a társadalom
hatékonyabb megszervezését jelenti a teljesítmény szempontjából, az irritálóan hat

437
a tradicionális normákra és a viselkedés individualista módjaira. Ez azért van, mert
a japán ipari csodával felvenni a versenyt nemcsak a vezetés vagy a technológia
egyik vagy másik elemének másolását jelentené, hanem a japán társadalmi rendszer
bizonyos utánzását is. így bizonyos megfigyelők, például Dávid Halberstam így
érvel: „A század hátralévő részében ez lesz a legújabb [...] és legnagyobb kihívás
Amerika számára, [...] sokkal keményebb és intenzívebb, mint [...] a Szovjet­
unióval való politikai-katonai verseny.. ,”69
Mintha az iparnak ezek a bástyái nem is volnának elégségesek, hozzájárult még
ehhez Japánnak mint a világ első hitelező - dollármilliárdokat exportáló - nemze­
tének megdöbbentően gyors előretörése. Ez az átalakulás, amely azóta készül,
hogy a MITI 1969-ben felszámolta a japán kölcsönzésre és a külföldi beruházás
anyagi támogatására vonatkozó exportellenőrzést, két alapvető okra vezethető
vissza. Első az egyéni megtakarítások rendkívül magas szintje - a japánok fizetésük
több mint 20%-át megtakarítják, így 1985-re „a japán háztartások átlagos össz-
megtakarítása első ízben múlta felül az átlagos évi jövedelmet”70 -, ami bőségesen
ellátta a pénzintézeteket olyan alapokkal, amelyeket egyre nagyobb mértékben
fektetnek be külföldön, abban a reményben, hogy még többet kapjanak vissza. A
második ok az utóbbi években Japánra oly jellemző, példa nélkül álló kereskedelmi
aktívum, ami export-jövedelmeinek hatalmas növekedéséből származott. De attól
féltek, hogy ha ez a többlet hazatér, csak gerjesztené a hazai inflációt, ezért a japán
pénzügyminisztérium arra bátorította az óriásbankokat, hogy külföldön fektessék
be a hatalmas összegeket.71 1983-ban nettó 177 milliárd dollárnyi japán tőke
áramlott ki, 1984-ben ez az összeg 497 milliárdra nőtt, és 1985-ben ismét felszökött,
immár 645 milliárd dollárra, minek következtében Japán a világ legnagyobb
nettó hitelező nemzetévé vált. 1990-re az Institute fór International Economics
igazgatójának előrejelzése szerint a világ megdöbbentően sokkal, mintegy 500
milliárd dollárral tartozik majd Japánnak, és 1995-re pedig a Nomura Research
Institute azt jósolja, hogy Japán bruttó kinnlevőségei túl fogják haladni az ezermil-
liárd [ 1018] dollárt.72 Tehát nem meglepő, hogy a japán bankok és biztosítótársasá­
gok jó úton haladnak afelé, hogy a világon a legnagyobbak és legsikeresebbek
legyenek.73
A japán tőkeexport e nagy fellendülésének következményei egyszerre jelentenek
veszélyt és hasznot a világgazdaságnak, de talán magának Japánnak is. A pénzala­
pok nagy részét szerte a világon az infrastruktúrába fektetik (például a La Manche
csatorna alatti alagútba) vagy az új vasérctelepek feltárásába (például Brazíliában),
ami közvetett vagy közvetlen módon Tokiónak hoz hasznot. A japán cégek és
mérlegük a többi pénzt a külföldi támogatásokra fordítják (különösen termelésbe
fektetik) - egyrészt azért, hogy a japán árukat más, olcsóbb munkaerővel dolgozó
országokban állíttassák elő, mert csak így maradhatnak versenyképesek, másrészt
azért, hogy ezeket a gyárakat, mondjuk, a Közös Piac országai vagy az USA
területén helyezzék el, ily módon kerülve meg a védővámokat. E töke nagyobb
része azonban rövid távú kötvényekbe áramlik (különösen az amerikai kincstári
kötvényekbe), amelyet ha valaha is nagy mennyiségben visszahívnának Japánba,
akkor az ugyancsak megzavarná a nemzetközi pénzügyi rendszert - éppúgy, mint

438
1929-ben és rendkívüli nyomást gyakorolna nemcsak a dollárra, de az amerikai
gazdaságra is, hiszen e pénz jelentős része a Reagan-kormányzat által teremtett
hatalmas költségvetési deficit kiegyenlítését fedezi. Egészében azonban sokkal
valószínűbb, hogy Tokió a maga fölös tőkéjét inkább új vállalkozásokban forgatja
meg, semmint hazahozza.
Az utóbbi évek két nagy változása - Japán lett a világ legfőbb nettó hitele­
zője, az Egyesült Államok viszont a legnagyobb hitelező állam szerepét a leg­
nagyobb kölcsönt felvevő állam szerepével cserélte fel - oly gyorsan ment vég­
be, hogy még ma is nehéz minden következményét értelmezni. Minthogy „tör­
ténelmileg szemlélve, a globális gazdasági expanzió valamennyi szakaszában
mindig egy-egy hitelező nemzet vezette a növekedést, tehát Japán ideje még
csak most következik”,74 ezért nagyon is lehetséges, hogy Tokió világbankár­
rá válása további rövid vagy hosszú távú fellendülést hoz a nemzetközi keres­
kedelemben és a pénzügyekben, követve ezzel Hollandia, Nagy-Britannia és
az Egyesült Államok példáját. Ebben a stádiumban az az érdekes, hogy Japán
„láthatatlan” pénzügyi szerepe még azelőtt nő meg, mielőtt bármi jelentősen
kikezdené hatalmas és „látható” ipari vezető szerepét, nem úgy, mint ahogy
(például) az angolok esetében történt. Ez azonban gyorsan változhat, ha a jen
értéke túl magasra szökik, és Japán majd megtapasztalhatja ipari bázisának és
termelési növekedésének hosszú távú „érettségét” és lassulását. De még ha ez
történik is, jó okaink vannak annak feltételezésére, hogy Japánnak mint ipari
hatalomnak a hanyatlása lassú folyamat lesz, egy dolgot máris világosan lá­
tunk: kintlevőségeinek 2000-re jósolt mennyiségét tekintve folyószámla-egyen­
legeit szépen ki fogja egészíteni a külföldi bevételek folyama. Japán tehát
mindenképpen jobb sorsra ítéltetett.
De vajon milyen gazdasági hatalma lesz Japánnak a XXI. század elején?
Ha kizárjuk egy világháború vagy egy ökológiai katasztrófa, illetve az 1930-as
évekre jellemző világméretű pangás és protekcionizmus lehetőségét, a válasz
nagyon is egybehangzó: sokkal nagyobb. A számítógépek, a robottechnika, a
telekommunikáció, a gépjárművek, a teherautók és a hajók, valószínűleg a
biotechnológia, sőt még a repülés tekintetében is Japán lesz vagy az első, vagy
a második nemzet. Pénzügyi szempontból külön csoportba fog tartozni. A
jelentések szerint az egy főre jutó bruttó nemzeti össztermék már most felül­
múlja az Egyesült Államokét és Nyugat-Európáét, és a világ csaknem legma­
gasabb életszínvonalát biztosítja. Lehetetlen viszont megjósolni, hogy a világ
ipari termeléséből vagy a világ bruttó nemzeti termékéből mekkora rész lesz az
övé. Érdemes emlékezetünkbe idézni, hogy 1951-ben Japán bruttó nemzeti összter­
méke egyharmada volt Nagy-Britanniáénak, és egyhuszada(l) az Egyesült Államo­
kénak, három évtized alatt azonban kétszer akkora lett, mint Nagy-Britanniáé, az
Egyesült Államokénak pedig majdnem eléri a felét. Kétségtelen, hogy azokban az
években - a sajátos körülmények miatt - szokatlan gyors volt a növekedés üteme.
Számos becslés szerint azonban75 a japán gazdaság még a következő jó néhány
évtizedben is 1,5-2%-kal gyorsabban fog nőni, mint a többi nagy gazdaság (termé­

439
szetesen Kínát kivéve).
* Olyan tudósok, mint Hermán Kahn és Ezra Vogel épp
ezért állították, hogy a XXL század elején Japán lesz a legelső a gazdaságban, és
nem meglepő, hogy sok japánt feltüzel ez a lehetőség. Csaknem hihetetlennek tűnik
ez az eredmény egy olyan ország számára, amelynek népessége a Föld lakosságá­
nak mindössze 3%-át teszi ki, és területe a Föld lakható területének csupán
0,3 %-a; az ember mégis hajlamos feltételezni, hogy az új technológiában rejlő
lehetőségeknek köszönhetően Japán már közel jár ahhoz, hogy a lakosság és a
terület nyújtotta összes lehetőségét maximálisan kihasználja, és hogy a többi
viszonylag kicsi, perem- vagy szigetországhoz hasonlóan (amilyen például Portu­
gália, Velence, Hollandia vagy akár Nagy-Britannia volt annak idején) idővel
elhomályosíthatják azok az országok, amelyeknek sokkal több nyersanyaguk van,
és csupán a sikeres módszereket kell lemásolniuk. A belátható jövőben Japán
pályája azonban felfelé fog ívelni.
Akárhogy mérjük is Japán jelenlegi és jövőbeli gazdasági erejét, két tény kitünte­
tett figyelmet érdemel. Az első az, hogy a japán gazdaság rendkívül produktív és
nagyon jól prosperál, ami csak növekedni fog. A második az, hogy katonai ereje
és védelmi kiadásai nem állnak arányban a dolgok nemzetközi gazdasági rendjében
elfoglalt szerepével. Van ugyan jelentős haditengerészete (benne 31 romboló és 18
fregatt), honvédelmi légiereje és szerény szárazföldi hadserege is, de a többiekhez
viszonyítva nyilvánvalóan sokkal kisebb katonai erőt jelent, mint amilyen az
1930-as vagy akár az 1910-es években volt. Sokkal inkább a „közteherviselésről”78
szóló vita tárgya az a tény, hogy Japán viszonylag keveset szán a védelemre. A The
Military Balance adatai szerint 1983-ban Japán 11,6 milliárd dollárt költött véde­
lemre, amikor Franciaország, Nyugat-Németország és Nagy-Britannia 21-24 mil­
liárd dollárt, az Egyesült Államok pedig 239 milliárd dollárt költött; egy japán
polgár tehát csupán 98 dollárt adott ki a védelemre; szemben egy átlagos angol 439
dollárjával és az átlagos amerikai 1023 dollárjával.79 A jelen prosperitásból arra
következtetünk, hogy Japán könnyedén lemond a védelmi kiadásokról: egyrészt
azért, mert mások, pontosabban az Egyesült Államok védelme alatt áll, másrészt
pedig azért, mert az alacsony szintű védelmi kiadások segítségével tarthatja csak
alacsonyan a költségvetést, és csak így biztosíthatja a japán ipar számára azokat
az erőforrásokat, amelyek annyira sértik az amerikai és európai riválisokat.80
Ha Japán valóban megtörne az Egyesült Államok kormánya vagy más nyugati
bírálók nyomása alatt, és valóban arra a szintre akarná hozni védelmi kiadásait,

* Még ha elfogadjuk is ezt a feltételezést, technikai okoknál fogva akkor is nehéz megállapítani, hogy
ez pontos számokban mit jelent. A nemzetközi összehasonlításokban általánosan (pl. a CIA által)
használt statisztikák jó része az USA dolláron és a piaci árfolyamon alapul, így a dollárnak a jennel
szembeni 1985-86-os, csaknem 40%-os leértékelése éppen e számítás miatt növelte meg rendkívüli
mértékben a japán nemzeti GNP-t az Egyesült Államokéhoz képest (és a Szovjetunióhoz képest is, mert
annak GNP-jét gyakran „mértani középarányos dollárban” számolják).76 Ha a jen jelenlegi árfolyamá­
ról 120-ra vagy akár csak 100-ra emelkedne a dollárhoz képest - ami néhány szakember szerint a
„valódi arány”77 akkor Japán GNP-je közel járna az Egyesült Államokéhoz, és jóval felülmúlná a
Szovjetunióét. Néhány közgazdász éppen a gyorsan változó valutaárfolyamok okozta problémák miatt
kedveli jobban a „vásárlási paritási arányt”, noha ezzel a mértékegységgel is vannak problémák.

440
ahol az európai NATO-tagok állnak - ami átlagban a bruttó nemzeti termék
3-4%-a akkor drámai lenne az átalakulás, és Japánt (Kínával együtt) a világ
harmadik legnagyobb katonai hatalmává tenné, amelynek a védelemre fordított
kiadásai felülmúlnák az évi 50 milliárd dollárt. Japán technológiai és termelési
hátterét ismerve, ahhoz sem fér kétség, hogy például módjában állna anyahajó-
különítményeket építeni haditengerészete számára, vagy elrettentési célból nagy
ható távolságú rakétákat telepíteni. Ez egyrészt hasznot hozna a hazai cégeknek,
például a Mitsubishinek, és a szovjet erő ellenpólusát is alkotná a Távol-Keleten,
ezzel komolyan könnyítene a túlterhelt Egyesült Államok gondjain.
Valószínűbb azonban, hogy Tokió igyekezni fog e külső nyomás elől kitérni,
vagy legalábbis annyira alacsonyan tartani a védelmi kiadásokat, amennyire ez -
a Washingtonnal való szakítás nélkül - lehetséges. Nem csak az a tisztán szimboli­
kus kívánság a fő ok, mely szerint Japán a NATO definíciója értelmében a GNP
1%-ánál többet nem költhet a védelemre (a katonai nyugdíjakat is beleértve),
hiszen már átlépte ezt a határt, és különben is, bruttó nemzeti termékének lényege­
sen nagyobb százalékát költötte a védelemre az ötvenes években. De sok köze
ahhoz az 1951-es amerikai-japán biztonsági szerződéshez sem volt, amely Japán­
ban az amerikai katonai jelenlét jogi alapja, és amely továbbra is arra ösztönözte
Japánt, hogy inkább gondoljon a kereskedelemre, mint a stratégiai erőre, hiszen az
1980-as évek viszonyai sokban különböznek a koreai háború korszakáétól. A
japán kormány véleménye szerint belpolitikai és regionális kifogások szólnak a
védelmi kiadások nagyarányú emelése és az alkotmány felülvizsgálata ellen, amely
utóbbi megtiltja a japán csapatok külföldre küldését (sőt a külföldre irányuló
fegyverkereskedelmet is). Az 1930-as évek túlságos militarizmusa, a háborús vesz­
teségek és az atombomba szörnyű pusztításainak emléke a háború és a harci
eszközök iránti gyűlöletet és a velük szemben táplált idegenkedést mélyen beletáp­
lálta a japán tudatba, legalább olyan erősen, mint amilyen az első világháború
utáni nyugati pacifizmus volt, s bár ez a fiatalabb, határozottabb generáció fellép­
tével változhat ugyan a jövőben, a közeljövő uralkodó közvéleménye mégis sokkal
inkább arra kényszerítheti a tokiói kormányt, hogy az „önvédelmi erők”-nek
nevezett katonaságra fordított összegeket alacsony szinten tartsa.81
Ezekhez az erkölcsi és ideológiai okokhoz gazdaságiak is járulnak. A japán
üzletemberek és politikusok körében jelentős az ellenkezés a költségvetési kiadások
növelésével szemben (ami sokkal alacsonyabb Japánban, mint a többi OECD-
országban), szerintük ugyanis a védelmi kiadások kétszeres vagy háromszoros
növekedését az állami szektor deficitjével vagy az adók növelésével kell fedezni -
és mindkettő rendkívül népszerűtlen. A nagy szárazföldi hadsereg és flotta már a
harmincas években sem nyújtott Japánnak katonai vagy gazdasági „biztonságot”,
és e pillanatban azt sem nagyon lehet tudni, hogy a védelmi kiadások növelése
hogyan akadályozhatná meg az arab olajszállítás esetleges megszűnését, ami stra­
tégiai szempontból sokkal nagyobb veszély Japán számára, mint egy feltételezett
atomtámadás, és ez magyarázza Tokió összes kétségbeesett erőfeszítését, hogy
„lapítson és hallgasson”, ha válság tör ki a Közép-Keleten. Nem jobb-e Japán
számára, ha egy kozmopolita „kereskedőállamhoz” illően megtagadja az erő

441
alkalmazását, és minden nemzetközi vitát békés eszközökkel akar megoldani? Egy
modern háború általában annyira költséges, és oly gyakran vezet nem kívánt
eredményekre, hogy a japánok úgy érzik, hogy a minden irányban békés diplomá­
cia sokkal előnyösebb számukra.
Ezeket az érzéseket tovább erősíti, hogy jó néhány szomszédja vészjelzésként
tekintené a japán katonai erő megnövekedését, és ezzel Tokió tisztában is van.
Nyilvánvalóan ez lenne az orosz reakció - noha az Egyesült Államok éppen a
Szovjetunió miatt akarja bevezetni a „közteherviselést” a honvédelmi ügyekben,
még mindig vitában áll Tokióval a Hokkaidótól északra eső szigetek miatt, és
valószínűleg úgy érzi, hogy Kína terjeszkedése már így is elég nagy gond számára.
De ugyanez lenne a reakciója a régebben japán megszállás alatt állt országoknak,
Koreának, Tajvannak, a Fülöp-szigeteknek, Malajziának és Indonéziának, vala­
mint Ausztráliának és Új-Zélandnak. Ezek ingerülten fogadták a japán nacionaliz­
mus és a bushido mentalitás újjáéledésének bármiféle jelét, ezért Tokió a produktív,
nem katonai módszerekre összpontosított a délkelet-ázsiai béke és biztonság
megerősítésével kapcsolatban.82 Legnagyobb problémájuk az volt, hogyan altat­
hatják el az érzékeny Peking gyanakvását, amely még mindig emlékszik az 1937-45
közötti japán atrocitásokra, és arra inti Japánt, hogy ne vegyen részt Szibéria
fejlesztésében (ami csak bonyolítja a Tokió-Moszkva viszonyt), és ne nagyon
támogassa Tajvant.
Japán gazdasági expanziója (jóllehet komoly befektetésekkel, fejlesztési segé­
lyekkel és a turizmus fejlődésével járt együtt) gyanakvással töltötte el néhány
szomszédját. Úgy érezték, hogy ismét a „Nagy Kelet-Ázsiai Virágzási Szféra”
újabb, bár finomabb változatának vonzáskörébe kerültek, hiszen Japán főleg
nyersanyagokat importált ezekből az országokból, igaz, hogy ipari termékeinek jó
részét épp nekik adta el. Ebben az esetben is Kína volt a legszókimondóbb: először
örömmel fogadta a japán kereskedelem és befektetések 1970-es évek végi nagy
fellendülését, aztán egyik pillanatról a másikra megnyirbálta őket, aminek oka
részben saját fizetési mérleghiánya volt, részben pedig az a szándék, hogy ne
szolgáltassa ki magát gazdaságilag egyetlen olyan külföldi országnak sem, amely
ezáltal jogtalan előnyhöz juthatna. 1979-ben Teng azt sürgette, hogy Kína Ameri­
kával folytatott kereskedelmének el kell érnie a Japánnal folytatott kereskedelem
szintjét83, mert csak így lehet elkerülni a „szabadkereskedelem imperializmusá­
nak” japán változatát.
Mindezek csupán apró figyelmeztető jelek ebben a pillanatban, de a tokiói
politikusok máris aggódnak amiatt, hogyan lehetne a legjobb külpolitikai stratégi­
át kidolgozni a XXL század felé haladó Japán számára. Növekvő gazdasági ereje
révén könnyen második Velencévé válhatna: extenzív kereskedelme, felségvizeinek
hathatós védelme és külföldi függőségei alátámasztják ezt a tendenciát, de Japán
megerősödése ellen olyan sok lesz a belső és külső kifogás, hogy ezek következté­
ben nemcsak a régimódi imperialista területszerzéseket fogja elkerülni, de az is
valószínűtlen, hogy védelmi erőit nagymértékben növelné. Az utóbbi következtetés
azonban egyre növekvő mértékben zavarja majd az amerikai köröket, akik a
Csendes-óceán nyugati részének „közteherviselése” irányában gyakorolnak nyo­

442
 mást. A helyzet iróniája az, hogy Japánt bírálják, ha nem növeli lényegesen a
fegyverkezési kiadásait, viszont denunciálják, ha növeli. Mindkét út csak bajba
keveri a Japánra jellemző, finoman csak „maximális nyereség - minimális kocká-
zat”-nak nevezett külpolitikát. 84 Ez ismét azt sugallja, hogy Japán számára az
kedvező, ha a lehető legkevesebb változás történik Kelet-Ázsia katonai és politikai
ügyeiben, még akkor is, ha nö a gazdasági növekedés üteme. A dilemma tehát az
lesz, hogy még a nem marxista szemlélő is nehezen tudja elképzelni Ázsia alapvető
gazdasági átalakulását a más szférákban zajló lényeges változások nélkül.
A japánok legmélyebb aggodalmait tehát szinte soha nem vitatják meg nyilváno­
san - részint a diplomatikus diszkréció miatt, részint, hogy elkerüljék ezeket a
következményeket pedig ezek éppen Kelet-Ázsia jövőbeli hatalmi egyensúlyát
érintik. A „mindenirányú békés diplomácia” egyelőre nagyon jól működik, de
vajon mennyire lesz hasznos, ha az Egyesült Államok feladja ázsiai kötelezettsége­
it, vagy nem lesz képes arra, hogy védelme alatt tartsa az Arábiából Yokohamába
tartó olaj útvonalát? Hasznos lehet-e egy új koreai háború? Mi történik, ha Kína
hajtja uralma alá a térséget? Mi lesz a következménye, ha a hanyatló Szovjetunió
agresszív lépésekre szánja el magát? Természetesen nem áll módunkban válaszolni
ezekre a hipotetikus és vészjósló kérdésekre, de egyszer még egy „kis önvédelmi
erővel rendelkező”, apró „kereskedöállam” számára is elkerülhetetlenné válhat­
nak e kérdések. Más nemzetek is rájöttek arra a múltban, hogy a nemzetközi
hatalmi politika anarchikus világában a kereskedelmi szakértelem és anyagi gaz­
dagság már nem elegendő.

A Közös Piac - erőviszonyok és problémák

A világ öt legfontosabb gazdasági és katonai hatalmi tömörülése közül Európa az
egyetlen, amely nem szuverén nemzetállam - ez meg is határozza a XXI. század
kezdetének most születő nagyhatalmi rendszere felé tartó régió legnagyobb problé­
máját. Ha a kontinens jövőbeli kilátásaira vonatkozó megfontolásainkból kire-
kesztjük a kommunista uralom alatt álló keleti rendszereket (amire gyakorlati
okokból szükség is van), még mindig marad néhány állam, amelyek tagjai egy
gazdaságpolitikai szervezetnek (a Közös Piacnak), de nem tagjai a fő katonai
szervezetnek (a NATO-nak), mások viszont tagjai az utóbbinak, de az előbbinek
nem; a fontos semleges államok pedig egyiknek sem tagjai. Az említett anomáliák
következtében ez a fejezet a nem kommunista Európa egésze helyett az Európai
Gazdasági Közösségre (és néhány vezető tagjának irányvonalára) összpontosít,
hiszen csupán a Közös Piacon és azon belül létezik - legalábbis potenciálisan - egy
olyan szervezet és szerkezet, amely az ötödik világhatalom szerepére számot tart-
। hat.
De éppen azért, mert a Közös Piac potenciálját és nem jelenlegi reális helyzetét
vizsgáljuk, Európa 2000 vagy 2020-beli állapotának leírása puszta találgatás lehet.
Bizonyos szempontból ahhoz hasonló a helyzet, amivel (kisebb mértékben) a

443
Német Szövetség tagjainak kellett a XIX. század közepén szembenézniük.85 Az
akkori vámunió olyan sikeresen ösztönözte a kereskedelmet és az ipart, hogy
gyorsan új tagok kapcsolódtak hozzá, hogy világossá váljék: ha ez a megnőtt
gazdasági közösség átalakulhatna egységes állammá, akkor a nemzetközi rendszer
egyik főszereplőjévé válhatna, amelyhez már alkalmazkodniuk kellene a meglévő
nagyhatalmaknak. De addig, amíg nem alakult át, amíg a vámszövetség tagjainak
megoszlott a véleménye a további gazdasági integrációt vagy még inkább a politi­
kai és katonai integrációt illetően; amíg arról vitáztak, melyik országé legyen a
vezető szerep, és a pártok és hatalmi csoportosulások nem tudtak közös nevezőre
jutni az átalakulással járó nyereségekről (vagy veszteségekről), addig fennmaradt
a megosztottság, és képtelenek voltak arra, hogy lehetőségeiket valóra váltsák és
egyenlő félként tárgyaljanak a többi nagyhatalommal. Az idő és a körülmények
különbözősége ellenére a múlt század „német kérdése” a jelen „Európa-problémá-
jának” mikrokozmosza volt csupán.
Potenciálját tekintve a Közös Piacnak megvan a megfelelő nagysága, gazdagsá­
ga és termelési kapacitása ahhoz, hogy nagyhatalommá váljék. A Spanyolország
és Portugália csatlakozásával immár tizenkét tagúra gyarapodott csoportosulás
népessége 320 millió - 50 millióval több, mint a Szovjetunióé, és 80 millióval
haladja meg az Egyesült Államokét. Ez a népesség rendkívül jól képzett, sok száz
európai egyetem és főiskola képezi a tudósok és mérnökök millióit. Bár az egy főre
jutó átlagjövedelemben nagyok a különbségek - például a nyugatnémet és a
portugál között -, egészében véve azonban sokkal gazdagabb, mint a Szovjetunió,
és néhány tagországban magasabb az egy főre jutó jövedelem, mint az Egyesült
Államokban. A Közös Piac messze a világ legnagyobb kereskedelmi tömbje, noha
kereskedelmének nagy része Európán belül bonyolódik le. Termelési teljesítmény­
ben, az autó-, az acél-, a cementgyártás terén megelőzi az Egyesült Államokat,
Japánt és (az acélt kivéve) a Szovjetuniót is. Az évi statisztikákat és az utóbbi hat
évben a dollár és az európai valuták nagy árfolyam-ingadozásait alapul véve azt
mondhatjuk, hogy a Közös Piac összes GNP-je körülbelül megegyezik az Egyesült
Államokéval (1980, 1986) vagy annak kb. kétharmada (1983-84-es adatok). A
világ GNP-jében vagy ipari termelésében való részaránya természetesen messze
maga mögött hagyja a Szovjetunióét, Japánét vagy Kínáét.
Az európai tagországok egyáltalán nem hanyagolhatok el katonai szempontból
sem. Ha csak a négy legnagyobb országot (Nyugat-Németországot, Franciaorszá­
got, Nagy-Britanniát és Olaszországot) vesszük számításba, egyesített hivatásos
hadseregük több mint egymillió fő, és rendelkezésre áll további 1,7 millió tartalé­
kos86 - ami együttesen természetesen kevesebb, mint a szovjet vagy kínai fegyveres
erők létszáma, de lényegesen több, mint az Egyesült Államok hadseregéé. Ráadásul
ennek a négy államnak hadihajók és tengeralattjárók százai, valamint harckocsik,
tüzérségi fegyverek és repülőgépek ezrei állnak rendelkezésére. Végül pedig Fran­
ciaországnak és Nagy-Britanniának is van atomfegyvere és mind tengeri, mind
szárazföldi célba juttató rendszere. A későbbiekben megvizsgáljuk majd e katonai
erők jelentőségét és hatékonyságát, most csupán arra szeretnénk felhívni a figyel­
met, hogy az egyesített erők nagysága rendkívül fontos. Durva átlagban az ezekre

444
az erőkre költött összeg a GNP 4%-a. Ha ezek az országok vagy - ami még
fontosabb - az egész Közös Piac GNP-jének ugyanúgy 7%-át költenék védelemre,
mint ahogyan az Egyesült Államok, akkor az erre szánt összegek több százmilliárd
dollárral lennének egyenlőek - vagyis durván ugyanannyival, amennyit a két
katonai szuperhatalom most erre költ.
Európa valódi hatalma és hatékonysága mégis jóval kisebb, mint azt puszta
gazdasági és katonai ereje sugallná - egyszerűen az egység hiánya miatt. A fegyve­
res erőknél például nemcsak a soknyelvűség a zavaró körülmény (a hajdani Német
Szövetség tagjainak sohasem kellett ilyen problémával megbirkózniuk), hanem
felszerelésük is különböző, és lényegi különbségek vannak a színvonalban és a
kiképzésben is, például a nyugatnémet és görög szárazföldi hadsereg, illetve az
angol és a spanyol haditengerészet között. Bár a NATO számos kísérletet tett az
egységesítésre, még mindig különböző értékű szárazföldi hadseregekről, haditen­
gerészetekről és légierőkről beszélhetünk. De még ezek a problémák is elhalványul­
nak az Európa kül- és védelmi politikájának prioritásait illető politikai természetű
akadályok mellett. Írország hagyományos (és anakronisztikus) semlegessége lehe­
tetlenné teszi a Közös Piac számára, hogy a védelmi kérdéseket megvitassa - bár
ha erre mégis sor kerülne, bizonyára hamarosan kudarcba fulladna a görög kifogá­
sok miatt. A jelentős hadsereggel rendelkező Törökország nem tagja a Közös
Piacnak, és a török és görög hadsereg szemmel láthatóan többet foglalkozik
egymással, mint a Varsói Szerződéssel. Franciaország független státusának (mint
a későbbiekben látni fogjuk) megvannak a maga katonai előnyei és hátrányai, de
mindenképpen hozzájárul azokhoz a bonyodalmakhoz, amelyekkel a védelmi és
külpolitikai ügyekről szóló konzultációk járnak. Mind Nagy-Britannia, mind
Franciaország megenged magának „területen kívüli” hadműveleteket, és még ma
is támaszpontok és csapatok egész sorát tartja fenn külföldön. Nyugat-Németor-
szág számára keleti határainak biztosítása az a mindennél fontosabb védelmi
kérdés, amire összes erőit fordítja. Mérhetetlenül nehézkes (és könnyen kudarcba
is fullad) az egységes európai álláspont kialakítása mondjuk a palesztin kérdéssel
vagy magával az Egyesült Államok kapcsolatban, hiszen valamennyi tagországnak
mások az érdekei és a tradíciói.
Sokkal messzebbre jutott a Közös Piac a gazdasági integráció és a gazdasági
döntések keresztülviteléhez szükséges alkotmányos és intézményes lépések terén,
de a „gazdasági közösség” még így is sokkal szétforgácsoltabb, mint amilyen egy
szuverén állam valaha is lehetne. A politikai ideológia mindig beleavatkozik a
gazdaságpolitikába és a prioritásokba. Nehéz, csaknem lehetetlen a koordináció
akkor, ha néhány tagállamban szocialista kormányok vannak hatalmon, mások­
ban pedig konzervatív pártok uralkodnak. Habár a valuták koordinálása ma már
sikeresebb, mint régen, de az időnkénti átszerveződések (amelyek általában a
német márka átfolyamváltozását vonják maguk után) minduntalan emlékeztetnek
arra, hogy a tagok pénzügyi rendszere és hitelképessége különbözik. Az Európai
Bizottság javaslatai ellenére is kevés haladás történt a számos kérdést érintő közös
európai politikával kapcsolatban, kezdve a légijáratok nem összehangolt menet­
rendjétől egészen a pénzügyi szolgáltatásokig. Még mindig túl sok közös határnál

445
ott a vámhivatal, ahol a teherautó-sofőröket olyannyira dühítő hosszas ellenőrzé­
sekre kerül sor. A Közös Piac fő költekezési területe a mezőgazdaság volt, ez a
kevés gazdasági szektor egyike, ahol valóban „közös piac” valósult meg, azonban
még ez is „Erisz almájának” bizonyult. Ha igazán valószínű, hogy tovább növek­
szik a világ élelmiszer-termelése, miközben India és más ázsiai országok egymás
után lépnek be az exportpiacokra, akkor növekedni fog a Közös Piac ártámogatási
rendszerének reformjára irányuló nyomás, s a kérdés ismét heves vitát robbant ki
majd.
Végül: él még az aggodalom, hogy a háború utáni évtizedek gazdasági növekedé­
se és sikere után Európa ismét stagnálni vagy hanyatlani kezd. Az 1979-es olajvál­
ság okozta problémák - az üzemanyagárak meredek emelkedése, a fizetési mérle­
gekre gyakorolt nyomás, a kereslet, termelés és kereskedelem világválsága - a jelek
szerint jobban megrázkódtatták Európát, mint a Föld többi jelentős gazdaságát
(45. táblázat).

45. táblázat A GNP reálértékének növekedése 1979-1983 között87

(százalékban)

Ország 1979 1980 1981 1982 1983

Egyesült Államok 2,8 -0,3 2,6 -0,5 2,4

Kanada 3,4 1,0 4,0 -4,2 3,0
Japán 5,1 4,9 4,0 3,2 3,0
Kína 7,0 5,2 3,0 7,4 9,0
Közös Piac (10 állam) 3,5 1,1 -0,3 0,5 0,8

Az európai államok egyik fő gondja e hanyatlás hatása a foglalkoztatottságra.

Az utóbbi években sokkal több ember vesztette el a munkáját Nyugat-Európában,
mint az 1945-öt követő időszakban (például 5,9 millióról 10,2 millióra ugrott a
munkanélküliek száma 1978 és 1982 között a Közös Piaci országokban), és nem
sok jelét mutatja a csökkenésnek, ennek viszont az a következménye, hogy emelke­
dik a szociális kiadások már amúgy is magas szintje, s így kevesebb marad a
befektetésre88. Új munkahelyeket sem teremtenek oly nagy arányban, mint az
Egyesült Államokban (főként a rosszul fizető szolgáltatásokban) vagy Japánban (a
csúcstechnológiában és a szolgáltatásokban) az 1980-as években. Ugyanarra az
eredményre jutunk akkor is, ha a jelenséget az üzleti ösztönzés hiányának, a
munkaerőpiac drágaságának és mozdulatlanságának, illetve a bürokratikus túlsza­
bályozásnak tulajdonítjuk (mint ahogyan azt a jobboldaliak vélik), a megfelelő
állami tervezés és beruházás hiányának (ahogyan azt a baloldal látja), vagy e kettő
fatális kombinációjának; az eredmény ugyanaz. Számos kommentátor azonban
mindennél aggasztóbbnak tartja, hogy a jövő csúcstechnológiai fejlesztésében
Európa elmarad amerikai (és főként) japán versenytársaitól. Az Európa Bizottság
1984-85. évi Gazdasági Jelentése a következőre hívta fel a figyelmet:

446
 A Közösségnek most az Egyesült Államokhoz és Japánhoz viszonyított, az új
és gyorsan fejlődő technológiák ipari kapacitásával szemben növekvő lemara­
dás kihívására kell megfelelnie. [.. .] A Közösség csökkenő világkereskedelmi
teljesítménye a számítógépek, a mikroelektronika és más berendezések terén
ma már köztudomású.”89

Ugyancsak lehetséges, hogy az „euroszklerózis” és az „europesszimizmus” képét

túl sötétre festették, hiszen számos jele van az európai versenyképességnek a
minőségi gépkocsik, polgári és harci repülőgépek, mesterséges bolygók, kemikáli­
ák, távközlési rendszerek, pénzügyi szolgáltatások stb. terén. A két legnyomasz­
tóbb kérdésre adható válasz azonban továbbra is kétes. Például, hogy a szociopoli-
tikai szempontból oly sokféle tagból álló Közös Piac képes lesz-e külföldi verseny­
tárgyalásaihoz hasonló gyorsasággal reagálni a foglalkoztatottsági mutatók gyors
és nagyarányú változásaira? Vagy éppen arra való, hogy lelassítsa a gazdasági
változásoknak a nem kompetitív szektorokra (mezőgazdaság, textilipar, hajógyár­
tás, szén- és acéltermelés) gyakorolt hatását, és okozhat-e ez a rövid távon oly
humánus politika hosszú távon hátrányokat? És képes-e arra a Közös Piac, hogy
a csúcstechnológiai versenyfutásban a vezető szerep megőrzése érdekében mozgó­
sítsa tudományos és befektetési forrásait akkor, amikor a cégei meg sem közelítik
az amerikai és japán óriások méretét, és amikor nem az egy MITI, hanem tizenkét
más-más érdekeket képviselő kormány (plusz egy EGK-bizottság) ízlésének megfe­
lelő „ipari stratégiát” kell kidolgoznia?
Ha a Közös Piac mint egység vizsgálata helyett inkább Európa három, katonai­
politikai szempontból egyaránt vezető országa helyzetének szenteljük figyelmün­
ket, erősödik az az érzésünk, hogy van egy „potenciál”, amelyet csak „problémák”
fenyegetnek. Ezt a jövővel kapcsolatos ambivalenciát leginkább a Német Szövetsé­
gi Köztársaság esetében figyelhetjük meg, amelynek oka egyrészt az ország múltbe­
li öröksége, másrészt az ország jelenlegi, az európai struktúrán belül még mindig
fennálló „provizórikus” jellege.
Bár sok németet aggodalommal töltenek el az ország gazdasági kilátásai a XXI.
század kezdetéig, de ez semmiképp nem lehet a fő kérdés (különösen, ha tekintetbe
vesszük, hogy más országoknak miféle gazdasági nehézségekkel kell megbirkózni­
uk). Noha munkaképes korú népessége alig valamivel nagyobb, mint Nagy-Britan-
niáé vagy Franciaországé, GNP-je lényegesen nagyobb, ami viszont a rendkívül
nagyarányú, hosszú távú termelékenység-növekedést tükrözi. Németország a Kö­
zös Piac legnagyobb acél-, kemikália-, elektronika-, autó-, traktor-, sőt (Nagy-
Britannia hanyatlása óta) kereskedelmi hajó- és széntermelöje, illetve előállítója.
Az infláció igen alacsony szintje és a munkáltatók és munkavállalók jó viszonya a
német márka fölöttébb gyakori felértékelése ellenére versenyképessé teszi export­
árait - ami természetesen nem más, mint a nyugatnémet gazdaság teljesítményének
kissé megkésett külföldi elismerése. A német vezetési hagyományok mindig is nagy
jelentőséget tulajdonítottak a műszaki tudományoknak és a tervezésnek (szemben
például az amerikaiakkal, akik a pénzügyeknek tulajdonítják ugyanezt a jelentősé­
get), és ez minőségi termékeiknek nemzetközi hírnevet szerzett. A német gazdaság

447
évről évre olyan többletet halmozott fel kereskedelmi mérlegében, amely csak
Japánhoz mérhető. Nemzetközi tartalékait tekintve első a világon (kivéve talán az
utóbbi fellendülés óta Japánt), és a német márkát gyakran tartalékvalutaként is
használják világszerte.
Könnyen kimutathatók viszont azok a tényezők, amelyek a német Angstra okot
adnak.90 A Közös Piac mezőgazdasági ártámogatási rendszerének - amely már
régóta amúgy is megcsapolja a német adófizetőt, az a működési elve, hogy a
gazdaság legversenyképesebb ágazatától vonja el a pénzt, és a kevésbé versenyké­
pesbe irányítja, és ez nemcsak a Német Szövetségi Köztársaságon belül (ahol
meglepően nagyszámú kisgazdaság működik), hanem Dél-Európa mezőgazdasá­
gában is így működik. Ennek megvan a maga szociális értéke, de arányaiban mégis
sokkal nagyobb teher, mint az amerikai vagy akár a japán mezőgazdaságnak
nyújtott védelem. A munkanélküliség állandó magas aránya - ami annak a jele,
hogy a Szövetségi Köztársaság még mindig túl sok embert foglalkoztat a régi
iparágakban - szintén nagyon megcsapolja a gazdaságot, aminek következtében a
társadalombiztosítási kiadások igen sokat levonnak a GDP-ből, s bár a fiatalok
munkanélküliségén enyhít a széles körű szakmunkásképzés, és a német lakosság
„elöregedése” is könnyíteni fog a helyzeten, mégis talán ez utóbbi okozza a legtöbb
problémát. Természetesen túlzás volna azt hinni, hogy „kihal” a német lakosság,
a születési arányok gyors hanyatlásának azonban megvannak a maga utóhatásai,
hiszen a társadalomnak mind nagyobb hányada lesz nyugdíjas. Ezt a „demográfiai
félelmet” kíséri az a sokkal alaptalanabb aggodalom, hogy a „következő nemze­
dék” már nem lesz hajlandó oly keményen dolgozni, mint azok, akik a háború után
hamuból építették újjá Németországot, és a japánokénál magasabb bér jellegű jut­
tatásokat és rövidebb munkahetet élvező németek még a termelésnövekedés ellenére
sem tarthatnak lépést a csendes-óceáni medence felől érkező kihívással.
De még ebben az esetben is lehet minden problémára megoldást találni, feltéve,
hogy a németek fenn tudják tartani az alacsony inflációból, a termékek jó minősé­
géből, az új technológiába való nagyarányú befektetésből, a jó tervezésből és ügyes
kereskedésből, valamint a munkáltatók és munkavállalók jó viszonyából származó
előnyöket. (Végső soron azt is mondhatjuk, hogy ha a fenti problémák egyáltalán
befolyásolni tudják a német gazdaságot, akkor mennyivel nagyobb mértékben
tehetik tönkre kevésbé versenyképes társaikat!) Sokkal nehezebb azonban megjó­
solni, hogy az 1940-es évek vége óta kirajzolódott „német kérdés” körvonalai
változatlanok maradnak-e a XXL század kezdetéig, vagyis a szövetségesek által
szétválasztott két „Németország” továbbra is fennmarad-e. Vajon a kelet-nyugati
kapcsolatok esetleges ellenségeskedéssé fajulása esetén meg tudná-e védeni a NA­
TO (amelynek az NSZK központi szereplője) a német földet, annak elpusztítása
nélkül, és az amerikai hatalom és az Európában állomásoztatott katonai erő
csökkentése esetén tudna-e Németország jelentős Közös Piaci és NATO-partnerei-
vel együtt megfelelő stratégiai védőhálót biztosítani a már negyven éve oly jól
működő amerikai helyett. Persze e szorosan összefüggő kérdések egyike sem
követel azonnali megoldást, de a figyelmes szemlélő számára mindegyik komoly
töprengésre nyújt lehetőséget.

448
 A legrejtélyesebb kérdés ma valószínűleg mégis a „német-német” viszony. Az
előző fejezetben már utaltunk arra, hogy az államférfiakat már legalább százötven
éve izgatja, hol is van a német nép megfelelő helye az európai államok rendszeré­
ben91. Ha minden német anyanyelvűt egy nemzetállamba tömörítenének - mint azt
az utóbbi csaknem kétszáz év európai normái diktálnák - az ebből származó
népességi és ipari hatalmi koncentráció Németországot Nyugat- és Közép-Európa
örökös gazdasági-hatalmi centrumává tenné. Ettől Németország még nem válna
szükségszerűen az Európa feletti katonai és területi uralomra törő erővé ugyanúgy,
mint ahogyan a vilmosi vagy (még sokkal inkább) a náci korszak imperializmusa
a német hegemóniára való törekvéshez vezetett. Egy katonai szempontból kétpólu­
sú világban - ahol még mindig Washingtoné és Moszkváé a vezető szerep -, és egy
olyan korban, amikor egy nagyhatalmi agresszió az atomháború veszélyével fenye­
get, és Bonnban és Kelet-Berlinben egyaránt a német politikusok 1945 utáni,
„nácitlanított” generációja intézi az ügyeket, anakronisztikusnak tűnhet minden­
féle, „Európa vezetésére” irányuló német törekvés gondolata. Még ha sor kerülne
is ilyen kísérletre, Európa (és a világ) egyensúlya jutna győzelemre helyette. Elvi
szempontból ezért a 62 millió „nyugatnémet” és a 17 millió „keletnémet” egyesülé­
sével nem lenne semmi probléma, sőt számos előnnyel is járna, különösen ha
mindkettő tudatára ébredne annak, hogy több köze van a másikhoz, mint a fölötte
zsandárkodó szuperhatalomhoz.
Tragikus tény azonban, hogy bármilyen logikusnak látszik is ez a megoldás - és
az ideológiai szakadék ellenére is nyilvánvaló, hogy a két német nép öröksége és
kultúrája közös -, a jelenlegi politikai realitások bizonyos értelemben ellene szól­
nak az egyesítésnek, még ha az a XIX. századi típusú laza német szövetség
formájában valósulna is meg, mint azt korábban javasolták92. A puszta tény, hogy
Kelet-Németország a kelet-európai ütközöállamok feletti szovjet uralom stratégiai
határául szolgál (és egyúttal kiindulópont is a Nyugat felé), és mivel a Kreml
vezetői még mindig az imperialista reálpolitika álláspontjáról indulnak ki, nagy
csapás volna számukra, ha az NDK a Német Szövetségi Köztársaság felé sodród­
na. Egy hivatalos személy csupán a jelenlegi erőkre alapozott megjegyzése szerint
egy egyesült Németországnak több mint 660 000 főnyi reguláris hadserege lenne,
és ehhez járulna még másfél milliónyi tartalékos. A Szovjetuniót határozottan
nyugtalanítaná nyugati határainál egy kétmilliós hadsereggel rendelkező német
állam.93 Másrészről nehéz megérteni, hogy egy békésen egyesített Németország
miért akarna a jelenlegi hidegháborús feszültségeket tükröző fegyveres erőket
fenntartani. Azt is nehéz elhinni, hogy a szovjet vezetés a második világháború
tanulságainak szajkózása ellenére is elhinné a saját, német revansizmusról és
neonácizmusról szóló propagandáját (ami egyre nehezebb feladat Willy Brandt
ideje óta). De az is világos, hogy Moszkva őszinte ellenszenvvel szemléli magát a
visszavonulás gondolatát, és ugyancsak aggódik egy esetleges német egyesítés politi­
kai következményei miatt. Németország nemcsak hogy önmagában félelmetes
gazdasági hatalommá válhatna, amelynek összes GNP-je veszélyesen megközelíte­
né a Szovjetunióét, legalábbis a hivatalos dollárátszámítás alapján, de hatalmas
kereskedelmi vonzerőt jelentene kelet-európai szomszédai számára is. És egy még

449
alapvetőbb szempont: hogyan vonulhatna ki a Szovjetunió Kelet-Németországból
anélkül, hogy ez ne vetné fel a Csehszlovákiából, Magyarországról és Lengyelor­
szágból való kivonulás kérdését, aminek következtében viszont a Szovjetunió
nyugati határát a bizonytalan lengyel-ukrán határ alkotná. Ez pedig csábítóan
közeli az 50 millió ukrán számára.
Marad tehát a jelenlegi állapot. A belnémet kereskedelmi kapcsolatok nagy
valószínűséggel bővülni fognak (amit csak a szuperhatalmak alkalmi feszültségei
árnyékolnak be); mindkét német állam valószínűleg virágzóbb és gazdagabb lesz,
mint szomszédai, külön-külön hűséget esküsznek majd a katonai (NATO/Varsói
Szerződés) és gazdasági (EGK/KGST) szervezeteknek, miközben különleges
egyezményeket kötnek egymással. Lehetetlen megjósolni, hogy miként reagálna
Bonn a Szovjetunió belső megingására, ha ez egybeesne egy NDK-n belüli komoly
nyugtalansággal. Azt is lehetetlen előre jelezni, hogy a „keletnémetek” hogyan
reagálnának a Varsói Szerződés esetleges nyugati irányú támadására. Az NDK
hadserege feletti speciális szovjet „ellenőrzés” - minden német hadosztályt egy
szovjet lövészhadosztály kísér - arra utal, hogy még a Kreml félelmetes főnökei is
óvakodnának a németeket a németekkel szembeállítani, és félelmük nem is alaptalan.
De a Szövetségi Köztársaság már születése óta egy konkrétabb és közvetlenebb
problémával néz szembe: milyen hathatós védelmi politikát folytasson egy esetle­
ges európai háború esetén. A lényegesen hatalmasabb Vörös Hadsereg nyugati
irányú, feltartóztathatatlan támadásától való félelem oda vezetett, hogy mind a
németek, mind európai társaik már a kezdetektől fogva az amerikai nukleáris erők
elrettentő hatását tekintették biztonságuk zálogának. Mióta a Szovjetunió is képes
arra, hogy saját interkontinentális ballisztikus rakétáival elérje az amerikai konti­
nenst, kétségessé vált, valóban bevetné-e Washington az atomfegyvert a német­
lengyel alföldön indított hagyományos szovjet támadás esetén? Ezzel összefüggő
kérdés, hogy az USA indítana-e stratégiai atomtámadást a Szovjetunió ellen
(amivel a saját városai elleni megtorlást váltaná ki), ha az oroszok megelégednének
azzal, hogy rövid és középhatósugarú rakétákat (SS-20-asokat) lőnének ki európai
célokra. Persze nem volt hiány a javaslatokban, hogy milyen „hiteles elrettentő
eszközt” teremtsenek az effajta lehetőségek kivédésére. Felszerelték a Pershing II
rakétákat, és a rakétarendszerek számos más változatát állították szembe a szovjet
SS-20-asokkal; „neutron”-bombákat gyártottak, amelyek úgy gyilkolnák le a
Varsói Szerződés bevonuló csapatait, hogy ne essék kár az épületekben meg az
infrastruktúrában, és - Franciaország esetében - abban a Párizsból irányított
rakéta-ellencsapásban bíztak, amely a bizonytalan amerikai védelmi rendszer alter­
natívájául szolgált. Mindegyiknek megvannak azonban a velejárói,94 és eltekintve
az általuk keltett politikai reakcióktól, mindegyik rámutat a nukleáris fegyverrend­
szerek ellentmondásos természetére, arra, hogy bevetésük minden valószínűség
szerint a védeni kívánt objektum lerombolásához vezet.
Aligha meglepő ennélfogva, hogy míg az egymást követő nyugatnémet kor­
mányzatok az egekig magasztalták a NATO nukleáris elrettentési stratégiáját, és
ünnepélyesen lemondtak saját atomfegyverigényükröl, aközben megteremtették

450
saját erős és hagyományos védelmi rendszerüket. Akárhogy is, a Bundeswehr
nemcsak a legnagyobb NATO-sereg Európában (335 000 fő és 645 000 kiképzett
tartalékos),95 hanem rendkívül jól képzett és felszerelt; és ha a légteret is uralni
tudná, akkor háború esetén kiváló teljesítményt nyújtana. Másrészről a meredeken
csökkenő születési görbe egyre nehezebbé teszi a Bundeswehr teljes erejének fenn­
tartását, a kormány vágya pedig, hogy a védelmi kiadásokat a GNP 3,5-4%-a
között tartsák, azt jelenti, hogy igen nehéz lesz megszerezni az összes szükséges új
felszerelést a különböző fegyvernemek számára.96 Végső soron ezeket a gyengesé­
geket le lehet győzni - ugyanúgy, ahogy a Nyugat-Németországban állomásozó
kevésbé jól felszerelt szövetségesek fogyatékosságait is ki lehet küszöbölni, ha
megvan hozzá a politikai akarat. De a németeknek még így is azzal a kényelmetlen
(néhányuk számára egyenesen elviselhetetlen) dilemmával kell szembenézniük,
hogy bármiféle nagyarányú, közép-európai ellenségeskedés az ő területükön vezet­
ne felmérhetetlen vérontáshoz és anyagi veszteségekhez.
Ennélfogva nem meglepő, legalábbis Willy Brandt kancellársága óta, hogy a
bonni kormány erőteljesen munkálkodik az európai enyhülés előmozdításán, még­
pedig nemcsak német testvérállamával, hanem a kelet-európai nemzetekkel és
magával a Szovjetunióval is, hogy csillapítsa félelmüket egy túlságosan erős Né­
metországtól, és NATO-partnereit felülmúlva áldozatokat vállal a kelet-nyugati
kereskedelemért, ama cobdeni tételtől vezéreltetve, hogy a kölcsönös gazdasági
függőség megnehezíti a háborút (és kétségtelenül azért is, mert a nyugatnémet
bankok és iparágak igen kedvező helyzetben vannak kereskedelmi szempontból).
Ez nem a két Németország „semlegessége” irányába vezető utat mutatja - ahogyan
azt a baloldali szociáldemokraták és a Zöld Párt már néhányszor javasolta mert
ez azon is múlnék, hogy Moszkva beleegyezne-e a keletnémet semlegességbe, ami
a legkevésbé sem valószínű. Inkább azt jelenti, hogy Nyugat-Németország saját
biztonságának kérdését csaknem teljes egészében európai ügynek látja, és elkerül
bármiféle „területen kívüli” lehetőséget - nem is beszélve az alkalmi, Európán
kívüli akciókról, amelyekbe a franciák és angolok még mindig beleártják magukat.
Tágabb értelemben ezért gyűlöli, ha állást kell foglalnia a Közel-Kelet vagy a még
távolabbi területek (véleménye szerint) figyelemelterelő és távoli ügyeiben, ami
viszont nézeteltérésekhez vezet az USA kormányával, amely úgy érzi, hogy a
nyugati biztonság megőrzését nem lehet csupán Közép-Európára korlátozni. Egy­
részről a Moszkvához és Kelet-Berlinhez, másrészről az Európán kívüli kérdések­
hez való viszonyában Nyugat-Németország számára igen nehéz csupán kétoldali
diplomáciát folytatni: gyakorta tekintetbe kell vennie Washington (és időnként
Párizs) reakcióit is. Ez az az ár, amelyet a nemzetközi hatalmi rendszerben elfoglalt
egyedi és rendkívüli helyzetéért kell fizetnie.97
Lehetséges, hogy a Német Szövetségi Köztársaság nehezebben tudja kezelni a
gazdasági kihívásokat, mint a külpolitikai és honvédelmi kérdéseket; ám ugyanez
mondható el az Egyesült Királyságról is: a történelmi múlt foglya - és természete­
sen földrajzi helyzetéé -, ami nagyon meghatározza a külvilággal szembeni politi­
káját. De mint az előző fejezetekben láthattuk, ennek az egykori nagyhatalomnak
gazdasága és társadalma igazodott a legnehezebben az 1945-öt követő (és sok

451
tekintetben a korábbi) évtizedek technológiai és gyártási módszereinek változásai­
hoz. A globális változások legpusztítóbb hatása a gyáripart sújtotta, éppen azt az
ágazatot, amely megszerezte Nagy-Britannia számára a „világ műhelyének” rang­
ját. Igaz, hogy a világ fejlett gazdaságaiban épp a gyáripar termelésben és foglal­
koztatásban játszott szerepe csökkent, miközben a többi szektoré (például a szol­
gáltatásoké) nőtt. Nagy-Britannia esetében azonban sokkal meredekebb volt a
zuhanás. Nemcsak a világ ipari termeléséből való relatív részesedése csökkent
könyörtelenül, hanem abszolút termelése is. Még ennél is megrázóbb volt a gyár­
ipar szerepének hirtelen változása a brit külkereskedelemben. Noha nehéz lenne
bizonyítani az Economist fanyar megjegyzéseit, mely szerint „Nagy-Britannia ipari
kereskedelmi mérlege 1983 óta deficites, ami a római hódítás óta először fordul
elő”, de tény, hogy még az 1950-es évek végén is háromszor akkora volt az ipari
termékek exportja, mint az import.98 Mostanára eltűnt ez a többlet. A foglalkozta­
tottság nemcsak a régi iparágakban csökken, hanem a csúcstechnológiával foglal­
kozó új cégekben is.99
Lehet, hogy Nagy-Britannia ipari versenyképességének hanyatlása már száz éve
tart,100 mégis nyilvánvalóan felgyorsította az északi-tengeri olaj felfedezése, ami
pótolta ugyan a szemmel látható kereskedelmi mérleghiányt, de „olajvalutává” is
változtatta a font sterlinget, amitől annak árfolyama egy időre irreálisan magasra
szökött, így Anglia számos exportcikke versenyképtelenné vált. Még ha elfogy is
az olaj - amitől tovább esik a font sterling akkor sem egyértelmű, hogy ez ipso
facto az ipari termelés újjáéledéséhez vezetne: a gyártelepeket leselejtezték, a külföl­
di piacok elvesztek (talán örökre); a nemzetközi versenyképességet pedig az egy
egységre eső munkaerőköltség átlagosnál nagyobb növekedése tette tönkre. Nagy-
Britannia elmozdulása a szolgáltatások irányába már valamivel ígéretesebb, de az
Egyesült Államokhoz hasonlóan itt is érvényes, hogy számos szolgáltatás (az
ablaktisztítástól a gyorsbüfékig) sem valutát nem hoz a konyhára, sem nem külö­
nösen produktív. Még a növekvő, jól fizető területeken, a nemzetközi banküzlet­
ben, a befektetésekben, a közszükségleti cikkek kereskedelmében is világosan
látszik, hogy intenzívebb a verseny, és az elmúlt harminc évben „Nagy-Britanniá-
nak a szolgáltatások világkereskedelmében való részesedése 18%-ról 7%-ra csök­
kent”.101 Ha a bankszakma és a pénzügy világméretű üzletté válik, amelyet egyre
inkább azok a (főként amerikai és japán) cégek vesznek birtokukba, amelyek
hatalmas tőkeforrásokkal rendelkeznek New Yorkban és Londonban és Tokió­
ban, akkor a brit részesedés tovább csökkenhet. A távközlés és az irodatechnika
további fejlődése azt vetíti előre, hogy Nyugaton az értelmiségi munka csakhamar
arra az útra lép, amelyet a fizikai munkák már kitapostak.
Reméljük azonban, hogy ezek a körülmények nem jósolnak kataklizmát. A világ
termelésének és kereskedelmének általános növekedése segíteni fogja a brit gazda­
ság felszínen maradását, noha részesedése az egészből lassan hanyatlik, és egy főre
jutó GNP-jét évek óta nemzetek egész sora hagyja maga mögött: Olaszországtól
kezdve Szingapúrig. A hanyatlás gyorsulhatna, ha egy kormányváltozás (a pro­
duktív befektetés helyett) a szociális kiadások nagyarányú növekedését, nagyobb
adózást, az üzleti bizalom csökkenését és a font sterlingtől való menekülést hozná,

452
 de lelassulhatna, ha a kormány kevésbé szigorú pénzügyi politikát alkalmazna,
koherens „ipari stratégiát” dolgozna ki, és a piacképes (nem presztízs alapú)
vállalkozások terén kooperálna európai társaival. Az is igaz lehet - mint egy
közgazdász állítja102 -, hogy a brit ipar összességében most szikárabb, egészsége­
sebb és versenyképesebb, hiszen már átélte az „ipari reneszánszot”. De nem
valószínűek a látványos pálfordulást ígérő jóslatok. A munkaerőpiac relatív moz­
dulatlansága és a képzés hiánya, az egységre jutó magas előállítási költség és még
a legnagyobb ipari cégek viszonylag kis mérete is jelentős hátrány. A mérnök- és
tudósképzés lehangolóan szűk körű. Legfőképpen pedig alacsony a kutatási és
fejlesztési beruházások szintje: az 1980-as évek elején Nagy-Britanniában minden
kutatásra és fejlesztésre költött dollárhoz képest Németországban 1,5 dollárt
költöttek ugyanerre a célra, 3 dollárt Japánban és 8 dollárt az Egyesült Államok­
ban - ehhez járul még az is, hogy az angol kutatásra és fejlesztésre szánt összeg
50%-át a honvédelemre költötték, összehasonlítva Németország 9%-ával és az
elenyésző japán aránnyal.103 A fő riválisokkal való összehasonlításból kiderül,
hogy (az Egyesült Államokat nem számítva) Nagy-Britannia kutatásának és fej­
lesztésének sokkal kevesebb köze van az ipar szükségleteihez, és maga az ipar is
sokkal kevesebbet finanszíroz, mint a rivális országokban.
A védelemmel kapcsolatos kutatási és fejlesztési költségek nagy aránya a brit
dilemma másik ágára hívja fel figyelmünket. Ha egy minden ambíciót nélkülöző,
huszadrangú, elszigetelt, pacifista államról volna szó, akkor iparának gyengélkedé­
se csupán sajnálatra méltó volna, de tökéletesen lényegtelen lenne a nemzetközi
erőviszonyok szempontjából. De az a helyzet, hogy bár Nagy-Britannia a viktoriá­
nus virágkor óta sokat vesztett jelentőségéből, még ma is a Föld egyik vezető
। „közepes” hatalma - vagy legalábbis igényt tart erre a címre. Védelmi kiadásait
tekintve a harmadik vagy a negyedik legnagyobb (attól függően, hogy Kínát
hogyan számítjuk), haditengerészete a negyedik, légiereje szintén a negyedik.104
Egyik tényező sem arányos földrajzi méretével (ami csupán 245 000 négyzetkilomé­
ter) vagy népességével (56 millió) és a világ GNP-jének rá eső szerény, egyre
csökkenő részével (3,38% 1983-ban). Ezenkívül a birodalom hanyatlása ellenére
hatalmas külföldi stratégiai kötelességei vannak: nemcsak hogy 65 000 fővel képvi­
selteti magát a NATO Központi Frontjának Németországban állomásozó száraz­
földi és légi hadseregében, hanem szerte a világon - Belizében, Cipruson, Gibral­
tárban, Hongkongban, a Falkland-szigeteken, Bruneiben és az Indiai-óceánon is -
helyőrségeket és tengeri támaszpontokat tart fenn. Nagy-Britannia - minden
elhamarkodott kinyilatkoztatás ellenére - még mindig nem azonos sem Ninivével,
sem Tirusszal.105
Valószínűleg sokkal nagyobb az ellentét Nagy-Britannia összezsugorodott gaz­
dasági szerepe és túlméretezett stratégiai jelentősége között, mint - a Szovjetunió
kivételével - bármely más nagyhatalom esetében. Ezért különösen kínosan érinti
az a tény, hogy a fegyverárak 6-10%-kal gyorsabban emelkednek, mint az infláció,
és hogy minden új fegyverrendszer 3-5-ször annyiba kerül, mint elődje. Még
kedvezőtlenebbek a honvédelmi kiadásokat érintő belpolitikai korlátozások, bár a
konzervatív kormányzat szükségét érzi a fegyverkezési kiadások fékezésének, hi-

453
szén így csökkenti a deficitet; bármely más kormányzat azonban arra hajlana, hogy
beszüntesse a védelmi kiadásokat. E politikai dilemmán kívül azonban lényegi és
már sokáig nem halogatható választással kell Nagy-Britanniának szembenéznie:
vagy visszafogja az összes fegyvernem támogatását, amitől azok vesztenének ütő­
képességükből; vagy a nemzet védelmi kötelezettségei közül ad fel néhányat.
A megoldás azonban nem túl egyszerű. A légtér feletti uralom igénye elvitatha­
tatlan (tekintettel a RAF óriási költségvetésére), noha az új „Euro” harci gépek ára
az egeket veri. A külföldi kötelezettségek közül messze a Németországgal és
Berlinnel szembeni a legnagyobb (csaknem 4 milliárd dollár), de a 65 000 katona,
a 600 harckocsi és a 3000 fegyveres jármű már most sincs kielégítően felszerelve,
noha a küzdőszellem megfelelő. De a Rajna menti Brit Hadsereg méretének
csökkentése (vagy az a terv, hogy a csapatok felét a német garnizonok helyett
inkább az angol helyőrségekben tartsák) nagy valószínűséggel olyan negatív politi­
kai utóhatásokat idézne elő a németeknél, a belgáknál vagy az amerikaiaknál, ami
a céllal ellentétes lenne. A másik alternatíva az, hogy csökkentik a flotta nagyságát
- ez volt a hadügyminisztérium megoldása 1981-ben, egészen addig, amíg a falk-
landi válság közbe nem szólt.106 Bár a Whitehall hatalmi centrumában ennek a
tervnek volt a legtöbb támogatója, mégis rosszul időzítettnek látszik akkor, amikor
egyre nagyobb a szovjet tengeri kihívás, és az amerikaiak egyre nagyobb jelentősé­
get tulajdonítanak annak, hogy a NATO bármilyen térségben tudjon támadni.
(Akik a NATO hagyományos erejét akarják növelni Európában, azoknak termé­
szetesen elfogadhatatlan, hogy beleegyezzenek a második legnagyobb flotta csök­
kentésébe.) Sokkal ésszerűbb lenne Nagy-Britannia drága (bár érzelmileg elfogad­
ható), de nagyon túlméretezett katonai erejének csökkentése a Falkland-szigetek-
nél, de ez a takarékosság is csupán a távolabbi évekre halasztaná a jelentősebb
döntést. Végső soron pedig ott van a nagyon költséges, Trident tengeralattjáróról
indítható ballisztikus rakétarendszerbe való befektetés, amelynek költségei hónap­
ról hónapra nőnek.107 Ha figyelembe vesszük azt a lelkesedést, amellyel a konzer­
vatív kormány a fejlett és „önálló” elrettentő rendszer megteremtését támogatja
(nem is említjük azt, hogy a Tridentek mennyire megváltoztathatják az általános
nukleáris egyensúlyt), akkor ilyen döntés csupán a brit kormányzat radikális
megváltoztatásával lehetséges, ami viszont sokkal több dolgot tenne kétségessé,
mint a jövőbeli védelmi politika.
Csak két rossz közül választhatunk. Ahogyan a Sunday Times megírta, „Valamit
sürgősen tenni kell, máskülönben az ország védelmi politikája nem lesz más, mint
ugyanazon feladat ellátása kevesebb pénzből, ami Nagy-Britanniára és a NATO-ra
nézve csak rossz következményekkel járhat.”108 Ez az elé a dilemma elé állítja a
politikusokat (bármely párthoz tartozzanak is), hogy vagy csökkentik a kötelezett­
ségeiket, és akkor ennek a következményeit viselik el, vagy tovább növelik védelmi
kiadásaikat - Nagy-Britannia, Görögországot leszámítva, arányosan többet költ
erre a célra (nemzeti jövedelmének 5,5%-át), mint bármely más európai NATO-
tagország és ezáltal csökkentik mind a produktív termelésbe való befektetései­
ket, mind a gazdasági fellendülés távlati esélyeit is. Csak rossz alternatívák között
választhat - ahogyan ez a hanyatló hatalmak körében megszokott.

454
 Hasonló választás előtt állnak Nagy-Britannia csatornán túli szomszédai, bár
nem ennyire feltűnő mértékben, hiszen Franciaország védelmi politikáját az ellen­
zék nem vette állandó kereszttűz alá, és Franciaország gazdasági teljesítménye is
lényegesen jobb volt (ha nem is tökéletes) az 1950-es évek óta. Londonhoz hasonló­
an Párizsnak is azzal a problémával kell megküzdenie, hogy neki, a csupán „köze­
pes” hatalomnak kiterjedt nemzeti érdekeltségei és külföldi elkötelezettségei van­
nak, amelyek védelmét egyre problematikusabbá teszik a fokozódó fegyverkezési
kiadások.109 Népessége nem nagyobb Nagy-Britanniáénál, de összes és egy főre
jutó nemzeti terméke nagyobb. A franciák több autót és több acélt gyártanak, mint
az angolok, és igen tekintélyes a repülőgép-gyártásuk is. Nagy-Britanniával ellen­
tétben Franciaország továbbra is igen erősen függ az importolajtól, másrészről
még mindig igen sok fölöslege van mezőgazdasági termékekből, ami viszont nagy
közös piaci támogatást élvez. A franciák a csúcstechnológia számos területén -
távközlésben, ürbolygók, repülőgépek és atomenergia - mindent megtesznek azért,
hogy a világméretű versenyben le ne maradjanak. Bár a szocialista kormányzat
növekedésre törekvő igyekezete ugyancsak megviselte Franciaországot az 1980-as
évek elején (épp akkor, amikor fő kereskedelmi partnerei a pénzügyi takarékossá­
got hirdették), az ezt követő szigorú politika látványosan csökkentette az inflációt,
megszüntette a kereskedelmi mérleghiányt, stabilizálta a frankot - vagyis csupa
olyan következménnyel járt, amelynek a francia gazdasági növekedés újraindulá­
sát kellene biztosítania.
De amikor Franciaország és hatalmas Rajnán túli szomszédja - vagy Japán -
gazdasági struktúrájának és kilátásainak összehasonlítására kerül sor, mindjárt
kitűnik a gazdaság ingatag volta. Bár Franciaország még mindig ügyesen exportál­
ja harci repülőgépeit, borát és takarmányát, „viszonylag gyengén adja el külföldön
középszerű ipari termékeit”.110 Túl sok vásárlója került ki a labilis, harmadik
világbeli országok közül, amelyek gátakat, Mirage repülőgépeket és hasonlókat
rendeltek, amelyekért aztán nem tudtak fizetni; másrészről viszont az ipari termé­
kek, a gépkocsik és az elektromos eszközök növekvő importja azt jelzi, hogy
Franciaország számos területen nem versenyképes. Évről évre nő a Németország­
gal szembeni kereskedelmi deficit, mert a francia árak gyorsabban emelkednek,
mint a németek. Franciaország északi részét még mindig hanyatló iparágak gyárai
tarkítják - szén-, vas-, acél-, hajógyártás és autóiparának jelentős részére szintén
nagy nyomás nehezedik. Bár az új iparágak igen reménykeltőek, nem szívhatják fel
sem a rengeteg francia munkanélkülit, sem elegendő tökét nem kapnak ahhoz,
hogy lépést tarthassanak a német, japán vagy amerikai technológiával. Egy gazda­
ságilag (és ami talán még fontosabb, lélektanilag) annyira a mezőgazdasághoz
kötődő ország számára még fontosabb a világ gabona-, tejtermék-, gyümölcs-, bor-
stb. túltermelési válsága, ami növekvő nyomást gyakorol a francia és közös piaci
költségvetésre, annak érdekében, hogy az fenntartsa a kisgazdaságokat támogató
árakat, és társadalmi nyugtalansággal fenyegetőzik, ha az árakat visszaszorítják.
Párizs még jó néhány évvel ezelőttig számíthatott arra, hogy az EGK alapjaiból
támogatást kapjon a mezőgazdaság átszervezéséhez, most azonban e pénz nagy
részét Spanyolországnak, Portugáliának és Görögországnak juttatják. Ennek hiá­

455
nyában Franciaország az elkövetkező két évtizedben könnyen olyan tőkeforrás
nélkül maradhat, amit nagyobb arányú kutatásra és fejlesztésre és a hosszú,
csúcstechnológián alapuló növekedésre fordíthatna.
A védelmi politika feletti vitát tehát a Franciaország jövője szempontjából oly
jelentős prioritások összefüggésében kell szemlélnünk. Az utóbbi idők francia
stratégiájának és katonai akcióinak sok tekintetben számos vonzó eleme van.
Franciaország gyorsan felismerte az amerikai stratégiai nukleáris elrettentő eszkö­
zök kétes megbízhatóságát (ennek igen erőteljesen hangot is adott), és a szovjet
agresszió esetére csakhamar felszerelkezett három célba juttató rendszerrel. Mivel
Párizs nukleáris erejét egészében a saját kezében tartja, minden rakétáját a Szovjet­
unióra tudja irányítani, ha nem sikerül az elrettentés, ezért úgy érzi, hogy a Kremlt
biztosabban sakkban tartja. Ugyanakkor megőrizte az egyik legnagyobb száraz­
földi hadsereget, jelentős helyőrsége van Délnyugat-Németországban, kötelessége
a Német Szövetségi Köztársaság segítségére sietni, és mivel nincs benne a NATO
vezérkarában, így független, „európai” hangot hallathat a stratégiai kérdésekkel
kapcsolatban, mégsem szigetelte el magát a katonai segítségtől, ha szovjet támadás
esetén a központi front erősítésre szorulna. A franciák fenntartották Európán
kívüli szerepüket is, és számos tettükkel - alkalmi külföldi katonai bevonulással,
helyőrségeik és tanácsadóik harmadik világbeli jelenlétével és sikeres fegyverkeres­
kedelmi politikájukkal - alternatív befolyást (és támogatást) kínáltak mind a
Szovjetunió, mind az Egyesült Államok helyett. Jóllehet, ezzel némiképp ingerelték
Washingtont - és a francia kísérleti atomrobbantások méltán zavarták a térség
országait de Moszkvát sem nyugtatták meg a gall függetlenség e kiszámíthatat­
lan megnyilatkozásai. Mivel a francia bal- és jobboldal egyaránt támogatta orszá­
guk megkülönböztetett külföldi szerepének gondolatát, így az e célt szolgáló
kijelentések és tettek - a legtöbb nyugati ország gyakorlatával ellentétben - semmi
hazai kritikát nem váltottak ki. Nem csoda, hogy a külföldi megfigyelők (és
természetesen maguk a franciák is) a francia politikát logikusnak, elszántnak és
realistának ítélik meg.
De ez a politika sem egészen problémamentes - mint azt számos francia kom­
mentátor ma már nyíltan bevallja111 és a történelmet ismerőkben könnyen
felidézi azt az ellentmondást, ami az 1914 és 1939 előtti francia védelmi politika
elmélete és gyakorlata között feszült. Először is nagy igazság van abban a hűvös
megfigyelésben, hogy Franciaország függetlenségi megnyilvánulásait a Nyugat-
Európának biztosított amerikai védőpajzs fedezte, amely érvényes volt a hagyomá­
nyos eszközökkel vívott háborúra és az atomháborúra is. Raymond Áron megjegy­
zése szerint a határozottság e gaulle-ista politikájára csak azért nyílt mód, mert -
e században először - nem Franciaország volt a tüzvonalban.112 De mi történik
akkor, ha megszűnik ez a biztonság? Vagyis mi történik akkor, ha hitelét veszti az
amerikai nukleáris elrettentés? Mi történik akkor, ha az Egyesült Államok egy
bizonyos idő elteltével visszavonja Európában állomásozó csapatait, harckocsijait
és légierejét? Bizonyos körülmények között mindkét eshetőséget szívesen fogadhat­
nák. Azt maguk a franciák is bevallják, hogy Moszkva jelenlegi politikája sokkal
inkább az amerikai jelenlét szükségessége mellett szól, hiszen a Szovjetunió folya­

456
matosan hatalmas méretűre növeli saját nukleáris és Európában elhelyezett hagyo­
mányos haderejét, szorosan kezében tartja európai csatlósait, és „békeoffenzívá-
kat” kezdeményez, aminek talán épp az a célja, hogy a nyugatnémeteket leválassza
a NATO-szövétségről és a semlegesség felé terelje. A Franciaország „új atlanti
politikájának”113 nevezett jelenség számos jele - a Szovjetunióval szembeni kemé­
nyebb hang, a német szociáldemokraták semlegességpárti irányzatának kritikája,
a német-francia egyezmény a Force d’Action Rapidé további, német földön való
állomásoztatásáért114 (amelyet lehetőleg taktikai atomfegyverrel is felszerelnek) -
a jövő miatti francia aggodalom nyilvánvaló következménye. Mindaddig, amíg
Moszkva nem változik, Párizsnak kötelessége aggódni amiatt, hogy a Szovjetunió
bevonulhat Nyugat-Európába, akkor, amikor (vagy azelőtt, hogy) az Egyesült
Államok kivonul.
De ha valószínűvé válna is ez a fenyegetés, mit tehet ellene Franciaország
gyakorlatilag! Természetesen még tovább növelhetné hagyományos erőit, és ösztö­
nözhetné egy megnövelt francia-német hadsereg létrehozását, amely elég erős
ahhoz, hogy feltartóztasson egy orosz támadást még akkor is, ha az Egyesült
Államok hadereje csökkenne, vagy kivonnák Európából. A Helmut Schmidt-
féle115 vélekedés szerint ez nemcsak a Párizs-Bonn antant logikus folytatása lenne,
hanem a nemzetközi tendenciáké is (például az amerikai erők gyengüléséé). Több­
féle politikai és szervezeti nehézség áll egy ilyen terv útjában - egy jövőbeli balkö­
zép német kormányzat lehetséges viselkedésétől egészen az irányítás, a nyelv és a
csapatok felvonulásának kérdéséig, vagy a francia atomfegyverekig,116 -, de egy
ilyen stratégia is igen könnyen megbukhat egyetlen dolgon: a pénzhiányon. Fran­
ciaország jelenleg nemzeti jövedelmének 4,2%-át költi védelemre (az Egyesült
Államok 7,4%-ával és Nagy-Britannia 5,5%-ával szemben), de a francia gazdaság
kényes helyzete nem teszi lehetővé, hogy ezt az arányt jelentősen növeljék. Francia­
ország önállósága az atomfegyver-fejlesztés terén azt jelenti, hogy nukleáris erői a
honvédelmi költségvetés csaknem harminc százalékát felemésztik, és ez az arány
lényegesen nagyobb, mint bármely más országban. A maradék nem elég az AMX
harckocsik, a fejlett légierő, az új atommeghajtású repülőgép-anyahaj ók és a
legmodernebb fegyverek vásárlására. Bár elképzelhető a francia fegyveres erők
bizonyos növekedése, ám ez valószínűleg nem elégíthet ki minden igényt.117 Nagy-
Britanniához hasonlóan Franciaország is azzal a kínos választással kerül szembe,
hogy vagy teljesen felad bizonyos fegyverrendszereket (és szerepeket), vagy mind­
egyik esetében megszorításokat alkalmaz.
Technikai és ezzel kapcsolatos stratégiai szempontból problematikus a francia
nukleáris erők helyzete. Egyes francia atomfegyverek - a szárazföldi rakéták és
különösen a repülőgépek - felett már eljárt az idő, és még költséges modernizálá­
suk sem tarthat lépést az újabb haditechnikával. 118 Ez a probléma különösen
akuttá válhat, ha fontos újításokat vezetnének be az Amerikai Stratégiai Védelmi
Kezdeményezés (SDI) technológiájában, és ha a szovjetek egy sokkal nagyobb
ballisztikus rakétarendszert fejlesztenének ki. A franciák szempontjából mi sem
zavaróbb, mint ha a két hatalom növeli potenciális sebezhetetlenségét, miközben
Európa továbbra is a veszélyzónában marad. Ennek ellenszeréül jelentősen meg­

457
erősítették a francia tengeralattjáró-támaszpontok ballisztikus rakétarendszereit.
De az alapelv ugyanaz marad: a fejlett technológia fölöslegessé teszi a fegyverzet
már létező fajtáit, és természetszerűleg megnöveli bármilyen fegyver kicserélésének
költségeit. A franciák mindenesetre a hiszékenységnek ugyanabba a csapdájába
estek, mint a többi nukleáris hatalom. Ha Párizs egyre valószínűtlenebbnek gon­
dolja, hogy Németország esetleges megtámadása esetén az Egyesült Államok
megkockáztatná a Szovjetunióval'való nukleáris összecsapást, mennyire valószínű,
hogy Franciaország érdekében betartaná az „atomhasználatra” vonatkozó ígére­
tét? (A nyugatnémetek aligha hiszik ezt.) Még a Franciaország „szentélyét” min­
denáron megvédeni szándékozó, és ennek érdekében az összes rakétáját a Szovjet­
unióra irányító gaulle-ista hagyomány is azon a bizonytalan feltevésen alapul,
hogy a franciák jobban kedvelik a teljes pusztulást a hagyományos eszközökkel
való lehetséges (vagy valószínű) vereségnél. „Le kell tépni az orosz medve egyik
karját” - ez a jelszó egészen jól hangzott mindaddig, amíg rá nem jöttek, hogy a
medve felfalhatja az embert, és a Szovjetunió rakétaelhárítása csökkentheti a rá
irányuló veszélyeket. A francia atomstratégia hivatalos álláspontját természetesen
- legalábbis egyelőre - nem fogják megváltoztatni. De érdemes felvetni, mekkora
realitása van abban az esetben, ha a kelet-nyugati kapcsolatok romlanának, és az
Egyesült Államok meggyengülne.119
Franciaország problémája tehát az, hogy túl sok igényt támasztanának a szerény
nemzeti erőforrásokkal szemben. A demográfiai és strukturális-gazdasági irányza­
tokat alapul véve a nemzeti jövedelem továbbra is nagy, sőt az eddiginél még
nagyobb részét fogja felemészteni a társadalombiztosítás. Hamarosan nagy anyagi
igényekkel áll majd elő a mezőgazdaság is. Ugyanakkor a fegyveres erők moderni­
zálása szintén jelentős pénzmennyiséget követel. De mindezt egyensúlyba kell
hozni a kutatásba és fejlesztésbe, illetve a fejlett ipari eljárásokba fektetett, igen
tetemesen megnövelt befektetés igényével, és elvonni is csak innét lehet. Ha Fran­
ciaország ez utóbbi célra nem tudja elkülöníteni a szükséges forrásokat, akkor egy
idő múlva kockára fogja tenni a honvédelem, a társadalombiztosítás és minden
egyéb fedezésének kilátásait. Természetesen nemcsak a franciák állnak választás
előtt, bár mindenekfelett ők azok, akik a gazdaság és a védelem nemzetközi
kérdéseiben a sajátosan „európai” álláspont mellett érvelnek, és eddig legegyértel­
műbben juttatták kifejezésre az európai aggodalmakat. Ugyanezen oknál fogva
vállalta Párizs a vezető szerepet az új irányzatok kezdeményezésében - elmélyítve
a francia-német katonai kapcsolatokat, európai légibuszokat és műholdakat állít­
va pályára stb. Számos ilyen terv szkepticizmussal találkozott Franciaország szom­
szédjainak részéről, akik ismerték a franciáknak a bürokratikus tervezéshez és a
presztízshez való vonzódását, vagy éltek a gyanúperrel, hogy francia cégek fogják
kapni az oroszlánrészt az európai pénzekkel támogatott programokból. Más
tervezetek azonban már bizonyították, hogy értékesek, illetve rendkívül ígéretes­
nek tetszenek.
Európa azonban sokkal több problémával szembesül, mint amennyit itt tárgyal­
tunk: szerepel köztük a népesség és a gyárak elöregedése, a belvárosi nyomornegye­
dekben tapasztalható etnikai elégedetlenség, a gazdag Észak és a szegényebb Dél

458
 ellentéte, és a politikai-nyelvi feszültségek Belgiumban, Ulsterben és Észak-
Spanyolországban. A pesszimista megfigyelők utalnak bizonyos államok (Dánia,
Nyugat-Németország) „finlandizálására”, ami a Moszkvától való függőséget jelen­
tené. E fejleményre azonban csak akkor kerülhet sor, ha a fent említett országok­
ban politikai balratolódás következne be, ezért valószínűségét megjósolni nehéz.
Mindenesetre, ha Európát mint a világrendszeren belül lévő hatalompolitikai egysé­
get szemléljük - amit leginkább a Közös Piac képvisel akkor valóban a fent
vitatott kérdések a legfontosabbak: azaz hogyan lehetne a jövő századra egy olyan
közös védelmi politikát kialakítani, ami még akkor is folytatható lesz, ha lényege­
sen megváltozik a nemzetközi erőegyensúly, illetve hogyan maradhatnak verseny­
képesek az új technológia és az új kereskedelmi versenytársak keltette rendkívül
nagymértékű gazdasági kihívások ellenében. A fejezetünkben megvizsgált másik
négy régió és annak társadalmai esetében elképzelhető, hogy jelenlegi helyzetükhöz
képest idővel milyen változások mehetnek ott végbe, hogy Japán és Kína szerepe
valószínűleg növekedni fog, és a Szovjetunióé, sőt még az Egyesült Államoké is
csökken. De Európa sorsa rejtély. Ha az Európai Közösség valóban együtt tud
, működni, akkor katonailag és gazdaságilag egyaránt javíthatja a világban elfoglalt
helyzetét. Ha nem - ami, tekintettel az emberi természetre, valószínűbb -, akkor
viszonylagos hanyatlása minden valószínűség szerint folytatódni fog.

A Szovjetunió fejlődésének ,,ellentmondásai”

Az „ellentmondás” szó igen sajátos jelentésű a marxista terminológiában: azokra
I a feszültségekre utal, amelyek a kapitalista termelési mód szükségszerű velejárói,
! és amelyek annak elkerülhetetlen bukását fogják okozni.120 Ezért szándékos iró­
nia, ha ugyanezt a kifejezést a Szovjetuniónak, a világ első kommunista országá­
nak helyzetére alkalmazzuk. A szovjet állam céljai és az elérésükre alkalmazott
módszerek között azonban számos területen egyre növekszik a távolság. A mező­
gazdasági és ipari termelés növekedésének szükségességét hirdeti, ugyanakkor a
kollektivizálással és a zsarnoki tervgazdálkodással meg is béklyózza azt. A világbé­
ke mindennél nagyobb fontosságát vallja, de saját, igen nagyarányú fegyverkezése
és a „forradalmi” államokhoz fűződő kapcsolata (a forradalmi örökséggel együtt)
a nemzetközi feszültség növelését szolgálja. Kiterjedt határai mentén abszolút
biztonságot követel, de szomszédainak biztonsági érdekeit eleddig figyelmen kívül
hagyó politikája rontja Moszkva kapcsolatait Nyugat- és Kelet-Európával, a
Közép-Kelet népeivel, Kínával és Japánnal, amitől az oroszok még „bekerítettebb-
nek” és kevésbé biztonságban lévőnek érzik magukat. Filozófiája szerint a világpo-
I litika alakulása dialektikus folyamat, amelyet a technológia és a termelés új eszkö­
zei vezérelnek, és amelyek óhatatlanul mindenféle politikai és társadalmi változás­
hoz vezetnek; de saját autokratikus és bürokratikus szokásai, a pártelit életét
megkönnyítő privilégiumok, az ismeretek szabad áramlásának korlátái és a szemé­
lyes ösztönző rendszer hiánya rendkívül alkalmatlanná teszi arra, hogy a Japánban

459
és Kaliforniában egyre inkább elterjedő csúcstechnológiai kultúrát kezelni tudja.
Noha a pártelit gyakorta kijelenti, hogy a Szovjetunió soha többé nem hajlandó
katonailag alárendelt helyzetbe kerülni, és még gyakrabban buzdítja a népet a
termelés növelésére, nyilvánvalóan nehéznek találja, hogy összeegyeztesse ezt a két
célt; és különösen azt, hogy változtasson azon az orosz tradíción, amely a nemzeti
erőforrások túl nagy részét fordítja a fegyveres erőkre, ez pedig azzal a hátrányos
következménnyel jár, hogy a kereskedelemben nem képes más társadalmakkal
versenyezni. Talán más kifejezéssel is lehetne jelölni ezeket a problémákat, de az
„ellentmondások” szó nem tűnik alkalmatlannak.
A lét anyagi alapjának fontosságáról szóló marxista tanításból kiindulva kétsze­
resen is ironikusnak tűnik, hogy a Szovjetunió előtt álló mai nehézségek oka a
gazdasági alapban rejlik; a nyugati szakemberek által összegyűjtött bizonyítékok
- bár maga a szovjet vezetés is egyre nyíltabban bevallja - nem hagynak kétséget
efelől. Nem volna érdektelen megtudni, hogy az a Hruscsov, aki az 1950-es
években még magabiztosan jósolta, hogy a Szovjetunió gazdaságilag túl fogja
szárnyalni az USA-t, és „el fogja temetni” a kapitalizmust, mit érzett volna, ha
meghallja Gorbacsovnak az 1986. évi pártkongresszusonk mondott beszédét:

Az 1970-es években növekedni kezdtek a gazdasági nehézségek, és látvá­

nyosan csökkent a gazdasági növekedési ráta. Ennek az volt az eredménye,
hogy sem a kommunista párt programjában foglalt gazdasági célokat, sem a
kilencedik és tizedik ötéves terv szerényebb céljait nem értük el. Az erre az
időszakra kijelölt szociális programot sem sikerült végrehajtanunk. Elmara­
dott a tudomány, az oktatás, az egészségügy, a kultúra és a mindennapi
szolgáltatások.
Habár a későbbiekben történtek erőfeszítések, nem sikerült tökéletesen
orvosolni a helyzetet. Nagy az elmaradottság a műszaki tudományok, az olaj-
és szénbányászat, az elektronikai ipar, a vastartalmú fémek és vegyianyagok
termelése terén is. Sem a hatékonyság mutatóinak, sem az emberek életszínvo­
nalának javítására irányuló céljainkat nem tudtuk teljesíteni.
Problémáinkat csak úgy oldhatjuk meg, ha felgyorsítjuk az ország társadal­
mi-gazdasági fejlődését, mind rövid és középtávon, mind gazdasági és társa­
dalmi, mind politikai és ideológiai, mind belső és külső szempontból.121

Mindehhez hozzátehetjük, hogy a világ bármely kormánya megtehette volna ez

utóbbi kijelentést, és hogy a gazdasági problémák puszta felismerése még nem
garancia arra, hogy meg is fogják őket oldani.
A gazdaság gyengeségének legkritikusabb pontja az egész szovjet történelem
során a mezőgazdaság volt, ami annál inkább elképesztő, mivel száz évvel ezelőtt
Oroszország egyike volt a világ két legnagyobb gabonaexportőrének. Az 1970-es
évek kezdete óta azonban sok-sok millió tonna búzát és vetőmagot kényszerül
importálni. Ha a világ élelmiszer-termelésének trendjei változatlanok maradnak,
akkor a Szovjetunió (és Kelet-Európa bizonyos egyéb szocialista gazdaságai)
Afrika és a Közel-Kelet némely országával osztozik majd azon a kitüntető címen,

460
hogy ők azok, akik az elmúlt néhány évben váltak élelmiszer-exportőrökből impor­
tőrökké.122 A mezőgazdasági termelés aggasztó stagnálása a Szovjetunió esetében
nem a figyelem vagy erőfeszítés hiányának tudható be; Sztálin halála óta minden
szovjet vezető igyekezett növelni az élelmiszer-termelést, mivel csak így lehetett
kielégíteni a vásárlói keresletet és végrehajtani a beígért életszínvonal-emelést.
Helytelen volna azt feltételeznünk, hogy nem volt ilyen emelkedés - hiszen az átlag
orosz most sokkal jobb módban él, mint 1953-ban, a legnagyobb nyomorúság
idején. De sokkal nyomasztóbb az, hogy a Nyugathoz való felzárkózás igyekezeté­
nek néhány évtizede után ismét lemaradozik az életszínvonal, bár az állam rengete­
get áldoz a mezőgazdaságra, ami a teljes befektetés csaknem 30%-át elnyeli (vő. az
Egyesült Államok 5%-ával), és a munkaerő több mint 20%-át foglalkoztatja (3%
az Egyesült Államokban). A Szovjetuniónak csupán az életszínvonal fenntartásá­
hoz kb. 78 milliárd dollárt kell évente a mezőgazdaságba fektetnie, és hozzá még
további 50 milliárd dollárral kell az élelmiszerárakat támogatnia - de ennek
ellenére is láthatólag „egyre távolabb kerül az egykori exportőrszereptől”,123 és
helyette valutamilliárdokat kell gabona- és húsimportra pazarolnia, hogy ezzel
pótolja mezőgazdasági termelésének hiányosságait.
A szovjet mezőgazdaság gyengélkedésének vannak persze bizonyos természetes
okai, nevezetesen, hogy termelékenysége az amerikai mezőgazdaságénak egyhete-
de. A Szovjetunió földrajzi helyzetét gyakran az Egyesült Államokéhoz hasonló­
nak tekintik - mindkettő kontinens nagyságú, és az északi féltekén található -, de
valójában annál sokkal északabbra fekszik; Ukrajna például Kanada déli részével
azonos szélességi körön helyezkedik el. Nemcsak ez teszi nehézzé a gabonaterme­
lést, hanem az is, hogy szovjet búzatermő területeket sokkal keményebb telek
sújtják, és sokkal gyakoribb az aszálykár is, mint Kansasban vagy Oklahomában.
E tekintetben különösen nehéz volt az 1979-82 közti négy év, ami annyira idegesí­
tette a kormányt, hogy meg is szüntette a mezőgazdasági termelésről szóló adatok
nyilvánosságra hozatalát (persze évi átlagos 35 millió tonnás gabonaimportja
sejtetni engedte a valóságot). A Szovjetunió még az 1983-as ,jó” évben sem volt
önellátó - amelyet viszont ismét egy hideg és aszályos, katasztrofális év követett.124
A búzatermő terület „szüzföldekre” való kiterjesztésének pedig útját állja az északi
fagyos és déli száraz övezet.
Egyetlen külső megfigyelő sem hiszi, hogy csupán a klíma felelős a szovjet
mezőgazdasági termelés válságáért.125 A legnagyobb problémákat a mezőgazda­
ság „szocializálása” okozta. A népesség ellátása érdekében állami támogatás segít­
ségével mesterségesen alacsonyan tartják az élelmiszerárakat, így „azt a húst,
aminek egy fontja az államnak 4 dollárjába kerül, kb. 80 centért árulják az
üzletben”,126 ezért például a parasztnak olcsóbb az üzletben vásárolt kenyérrel és
burgonyával etetni az állatokat, mintha őrletlen gabonát használna. Rengeteg
állami pénz megy el a nagyarányú mezőgazdasági befektetésekre (gátak, csator­
nák), ahelyett, hogy kis csűröket építenének vagy modern kistraktorokat vásárol­
nának, ami az egyszerű paraszt igényeit elégítené ki. A vetésről, befektetésről és
más fontos dolgokról nem azok határoznak, akik a földeken dolgoznak, hanem az
igazgatók és a hivatalnokok. Az egyéni gazdálkodóknak nem adják meg a kezde­

461
ményezés lehetőségét, és valószínűleg ez az egyetlen és legfőbb oka a kiábrándító
terméshozamoknak, a krónikus hiánynak és a rettentő pazarlásnak - habár a
pazarláshoz nagyban hozzájárul a tárolóhelyek alkalmatlansága és az egész évben
használható utak hiánya, így a „gabona-, gyümölcs- és zöldségtermés 20%-a, a
burgonyatermés 50%-a megy tönkre a rossz tárolás, szállítás és elosztás következ­
tében”.127 Hogy mit lehetne tenni a rendszer alapjainak megváltoztatásával, vagyis
a kollektivizáció helyett az egyéni parasztgazdaságok működtetésével, arra az a
tény utal, hogy egyéni parasztgazdaságok állítják elő a Szovjetunió teljes gabona­
termelésének 25 százalékát a megművelhető földterület mindössze 4%-án.128
De akármilyen „reformhangokat” hallunk is fölülről, a jelek arra utalnak, hogy
a Szovjetunió nem fontolgat Teng-féle nagyarányú mezőgazdasági változásokat,
nem követi Kína „liberalizációját”, még akkor sem, ha az ország teljesítménye
nyilvánvalóan elmarad vállalkozó szellemű szomszédjaihoz képest.129
A Kreml nem fogja ugyan nyíltan megmagyarázni, miért preferálja a jelenlegi
kollektivizált mezőgazdasági rendszert, annak nyilvánvaló tökéletlenségei ellenére,
de e rugalmatlanság két oka mégis szembeötlő. Az első az, hogy a magángazdasá­
gok megnövekedése, a sokkal több magánpiac megteremtése, a mezőgazdasági
termékek árainak növekedése a parasztok nemzeti jövedelemből való részesedésé­
nek jelentős növekedését vonná maga után - a joggal neheztelő városi lakosság és
talán az ipari beruházások kárára. Más szóval mindez végül is Buharin (a mezőgaz­
daság ösztönzését pártoló) politikájának győzelmét és Sztálin elképzeléseinek bu­
kását jelentené.130 Emellett véget vetne a szovjet mezőgazdaságot vezető bürokra­
ták hatalmának, és így a döntéshozás minden területére hatást gyakorolna. Bár
biztosan igaz, hogy a „piaci jelekre, időjárásváltozásra és a termék állapotára
válaszul nap mint nap döntéseket hozó parasztok együttes intelligenciája messze
felülmúlja a központosított bürokráciáét, akármilyen szilárdan megalapozott, és
akármilyen hozzáértő emberekből áll is”,131 milyen következményekkel járhat ez
a „központosított bürokrácia” jövőjére nézve? Ha igaz az, hogy a „szocializmus
és a nemzeti élelmiszer-deficit”132 között fennáll egy állandó, aggasztó kapcsolat,
akkor az alig kerülhette volna el a politikai bizottság figyelmét. De a vezetés
szempontjából nézve jobbnak - vagy legalábbis biztosabbnak - tűnhet a „szocialis­
ta” (azaz kollektivizált) mezőgazdaság fenntartása, még akkor is, ha emelkedő
élelmiszerimporttal jár, mint az, hogy bevallják a kommunista rendszer kudarcát,
és eltávolítsák a társadalom jelentős része elé állított akadályokat.
Mindehhez járulnak még az orosz ipar fejlesztésének nehézségei. Néhány megfi­
gyelő úgy véli, erre alig van szükség, hiszen a szovjet gazdaság figyelemre méltó
eredményeket ért el 1945 óta, és néhány területen, például a szerszámgépek, acél-,
cement-, műtrágyagyártás és olajbányászat terén felülmúlja az Egyesült Államo­
kat.133 De számos jel utal arra, hogy a szovjet ipar szintén stagnál, és a viszonylag
gyors növekedés korszaka - aminek az volt az alapja, hogy merész célokat tűztek
ki maguk elé, majd anyagi és munkaerő hatalmas tömegét szentelték e célok
elérésének - már a végét járja. Ennek részben a növekvő munkaerő- és energiahi­
ány az oka, amiről később még tárgyalunk. Nemkülönben fontosak azok az
ismétlődő jelek, hogy a gyáripar is a túlságos bürokratikus tervezéstől, a nehézipar

462
 3. ábra. A Szovjetunió és Kína gabonatermelése,
1950-1984
Forrás: Brown et al./US Department of Agriculture

túlsúlyától szenved, és attól, hogy sem a vásárlói igényeket nem tudja kielégíteni,
sem pedig új igények és új piacok kielégítésére nem tud termelni. Nagy tömegű
cement előállítása nem szükségszerűen hasznos abban az esetben, ha a belefektetett
hatalmas beruházásra nagyobb szükség lenne egy másik szektorban, ha a cement
előállítása nagy energiapazarlással jár, vagy ha a végterméket messzire kell elszállí­
tani, és így további terheket róni az amúgy is túlterhelt vasúti hálózatra; vagy ha
a cementet szét kell osztani az építkezések ezrei között, amelyeket a szovjet hivata­
lok engedélyeztek ugyan, de sohasem voltak képesek befejezni.134 A túlméretezett
szovjet acélipar termelésének nagy része elpocsékolódik - vagy ahogyan azt néhány
csodálkozó tudós kifejezte, „paradox ez az ipari bőség a fogyasztói szegénység
közepette”.135 Egészen biztosan vannak hatékony ágai is a szovjet iparnak (ezek
általában a honvédelemmel kapcsolatosak, amely komoly forrásokkal rendelkezik,
és szükségszerűen versenyeznie kell a Nyugattal), de az egész rendszernek az a baja,
hogy anélkül koncentrál a termelésre, hogy különösebben törődne a piaci árakkal
és a fogyasztói igényekkel. Mivel a szovjet gyárak, ellentétben a nyugatiakkal, nem
mehetnek tönkre, nincs is semmiféle ösztönzőerő arra, hogy hatékonyan termelje­
nek. Javítgathatnak ugyan azért, hogy így gyorsabb ütemre fogják az ipari növeke­
dést, mégis nehéz elhinni, hogy hosszú távú áttörésre lennének képesek akkor, ha
fennmarad a „tervgazdálkodás” jelenlegi rendszere.
De ha a szovjet ipari hatékonyság szintje már ma is alig elviselhető (vagy a
kormány megnyilatkozásaiból ítélve, egyre elviselhetetlenebb), a rendszert a ráne­
hezedő további nyomás még jobban tönkre fogja tenni. Az első gond az energiael­

463
látás. Egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a szovjet gazdaság 1940 óta tartó növeke­
dése elsősorban a bőséges szén-, kőolaj- és földgáztartaléknak volt köszönhető,
csaknem tekintet nélkül annak árára. Ennélfogva minden mértéket felülmúl a
Szovjetunió, illetve csatlósainak „energia- és acélpazarlása”, összehasonlítva Nyu-
gat-Európával (46. táblázat).

46. táblázat Ezer dollár GNP előállítására felhasznált szén és acél

1979-1980 között136
(kilóban)

Ország Szén Acél Ország Szén Acél

Szovjetunió 1490 135 Nagy-Britannia 820 38

NDK 1356 88 NSZK 565 52
Csehszlovákia 1290 132 Franciaország 502 42
Magyarország 1058 88 Svájc 371 26

A korábbi Oroszország esetében még elfogadhatónak tűnt az alapanyagok ilyen

rossz felhasználása, amikor energiatartalékai bőségesek és könnyen hozzáférhetők
voltak, de a ez az idő már elmúlt. Lehet ugyan, hogy kissé elhamarkodott volt a
Cl A híres 1977-es jóslata, hogy a szovjet olajkitermelés csakhamar eléri csúcspont­
ját, azután pedig gyorsan hanyatlani fog; de a szovjet olajbányászat 1984-85-ben
- először a második világháború óta - csakugyan kissé visszaesett.137 Még aggasz­
tóbb az a tény, hogy a maradék (igen jelentős) kőolaj- és földgázkészletek vagy
mélyen a talaj felszíne alatt találhatók, vagy olyan vidékeken - például Nyugat-
Szibériában -, amelyek az örök jég zónájába esnek. Gorbacsov 1985-ös beszámoló­
ja szerint a megelőző évtizedben minden egyes további tonna olaj kibányászásának
költségei 70%-kal emelkedtek, és a probléma várhatóan csak súlyosabbá válik.138
Nagyrészt ez az oka annak az elszántságnak, amivel a lehető leggyorsabban
növelni akarják atomenergia-termelésüket, hogy annak aránya 1990-re megkétsze­
reződjék az energiatermelésben (10% helyett 20%). Egyelőre még nem tudjuk,
hogy a csernobili atomerőmű katasztrófája mennyire gátolja majd ezeket a terve­
ket - a négy csernobili reaktor a szovjet atomenergia-termelés egyhetedét szolgál­
tatta, bezárásuk tehát az egyéb üzemanyagkészlet intenzívebb felhasználását vonja
maga után -, de világos, hogy (a járulékos biztonsági intézkedések miatt) növelni
fogja a költségeket, és az iparág tervezett fejlesztési ütemének csökkentését fogja
jelenteni.139 Végül pedig ott a kínos tény, hogy az energiaipar már most is rengeteg
tőkét emészt fel - az egész ipari beruházás kb. 30%-át -, és ez a mennyiség a
jövőben szükségszerűen növekedni fog. Nehéz hinni abban a nemrégiben nyilvá­
nosságra hozott jelentésben, mely szerint a „kőolaj, a szén és az elektromos energia
jelenlegi befektetési trendjének egyszerű folytatása, valamint a földgázkitermelés
tervezett növelése láthatólag a szovjet ipar tőkeforrásának egész növekedését el
fogja nyelni az 1981—85-ös időszakban”,140 egyszerűen azért, mert más téren

464
túlságosan súlyosak a következmények. Az általános működési elv azonban vilá­
gos: a gazdaság további szerény növekedéséhez is a nemzeti jövedelem nagyobb
hányadát igényli majd az energiaipar.141
Hasonló probléma a szovjet vezetés szempontjából a csúcstechnológia, azaz a
robotok gyártása és felhasználása, a nagy teljesítményű számítógépek, a lézerek, az
optika és a távközlés fejlesztése, mert ezen a területen a Szovjetunió jelentősen
elmaradhat a Nyugattól. A szűkebb, kizárólag hadiipari területen az a veszély,
hogy a korszerűbb fegyverzetek és fejlett felderítő rendszerek semlegesíthetik a
Szovjetunió számbeli fölényét a hagyományos fegyverzet terén; a modern számító­
gépek például képesek lehetnek arra, hogy megfejtsék a szovjet kódrendszereket,
bemérhetik tengeralattjáróik helyzetét, és végül, de nem utolsósorban megvédhetik
az amerikai atomtámaszpontokat (erre utalt Reagan elnök „csillagháborús” prog­
ramja); miközben a fejlett radar-, lézer- és vezérlő-ellenőrző technológia lehetővé
teszi, hogy a nyugati légi és földi rakétatámaszpontok lokalizálják és büntetlenül ■
elpusztítsák az ellenséges repülőket és harckocsikat - amit Izrael gyakran meg is
tesz a (szovjet eredetű) szíriai fegyverrendszerekkel. Evvel a fejlett technológiával
való puszta lépéstartás is azt jelenti, hogy mind nagyobb tudományos és műszaki
forrásokat kell áldozni a Szovjetunió hadiiparára.142
Még nagyobbak a gondok a polgári életben. Mivel már elérték a munkaerő és
tőkebefektetés maximumának határait, ezért - mint maguk a szovjetek is helyesen
látják - a termelés növelése szempontjából létfontosságú a csúcstechnológia alkal­
mazása. Hogy csak egy példát említsünk: a számítógépek széles körű alkalmazása
lényegesen csökkentené az energiaforrások feltárása, kitermelése és elosztása terén
a pazarlást. De ennek az új technológiának a felhasználása nemcsak óriási beruhá­
zásokat kívánna (vajon honnan?), hanem az információáramlást rendkívül korlá­
tozó bürokratikus, centralizált szovjet rendszer létjogosultságát is kérdésessé ten­
né. A számítógépeket, a szövegszerkesztőket, a fejlett távközlési módszereket -
vagyis a tudásigényes eszközöket - csak egy olyan társadalom aknázhatja ki
valójában, ahol a lakosság megfelelően képzett, és arra ösztönzik, hogy szabadon
kísérletezzen, és a lehető legszélesebb körben cserélje ki gondolatait és feltevéseit.
Ez jól működik Kaliforniában és Japánban, de a Szovjetunióban fenyegetést
jelentene az állami információ-monopólium számára. A Szovjetunióban tekinté­
lyes tudósok még ma sem használhatják egyedül a fénymásolót (a fénymásoló­
személyzet a KGB-vel áll kapcsolatban), akkor nehéz elképzelni, hogyan terjedhet­
nek el a szövegszerkesztők, a nagy kapacitású számítógépek, az elektronikus
információtovábbítás stb., anélkül, hogy lényegesen lazulna a rendőrségi ellenőrzés
és a cenzúra.143 Ugyanúgy, ahogy a mezőgazdaságban, a rendszernek a „moderni­
zálás” és további pénz- és munkaerő-ráfordítás iránti szándékát erősen korlátozza
a gazdasági alap és a politikai ideológia, amelyek a változás lényegi akadályai.
A Szovjetunió egyre inkább a technológiai és gépipari importra alapoz, akár
legálisan vásárolt, akár a Nyugatról „szerzett” termékekről van szó; az előbbiekkel
összehasonlítva ez kevésbé alapvető, de mégis komoly probléma. Az ipari és
tudományos kémkedés (akár katonai, akár polgári célú) természetesen nem mérhe­
tő, de mindenképp jelzi, hogy a Szovjetunió tart a lemaradástól.144 A szabálysze­

465
rűbb kereskedelem - a nyugati technológia és a kelet-európai termékek importja,
szovjet nyersanyagokért cserébe - a hagyományos módja annak, ahogy az ország
„be akarja hozni” lemaradását - amit már próbáltak az 1890-1914 közötti idő­
szakban, és később az 1920-as években is. Ebben az értelemben csupán a termékek
változtak: most olajfúró gépeket, hengerelt acélt, számítógépeket, szerszámgépe­
ket, vegyi és műanyagipari felszereléseket stb. hoznak be. Sokkal aggasztóbb lehet
azonban a szovjet tudósok számára, hogy egyre inkább bebizonyosodik: az im­
porttechnológia beindítása sokkal tovább tart, és sokkal kevésbé hatékonyan
használható, mint Nyugaton.145 A másik probléma az ilyen technológia vásárlásá­
ra fordítható keményvaluta hiánya. Ezt hagyományosan úgy kerülték meg, hogy
a baráti KGST-országokból importálták az ipari késztermékeket (így nem veszítet­
tek valutát), de az utóbbiak termékei egyre kevésbé tartanak lépést a nyugatiakkal,
mégis át kell őket venni azért, hogy megakadályozzák a kelet-európai gazdaságok
összeomlását.146 S bár a Szovjetunió nyugati importjának nagy részéért barterrel
vagy a kőolajfelesleg közvetlen eladásával fizetett, ennek kilátásai (és Kelet-Euró-
páéi) azonban a jövőben csökkenhetnek az olajárak bizonytalansága és saját
növekvő energiaigénye miatt, illetve azért, mert az ipari eljárások bonyolultabbá
válása miatt a nyersanyagok kereskedelmi feltételei megváltoznak.147 A kőolajból
és más nyersanyagokból (talán a gázt kivéve) származó szovjet bevételek viszont
csökkennek, az importtermékek többségének árai magasak maradnak - ami vár­
hatóan csökkenti a beruházásra fordítható forrásokat.
A Szovjetunió gazdasági növekedésének jövője miatti aggodalom harmadik
tényezője a demográfia. E téren annyira aggasztó a helyzet, hogy egy tudós nemrég
a következő állítással kezdte a Népesség és munkaerő című tanulmányát:

A szovjet népesség és munkaerőforrás alakulásának e század végéig számba

vett kilátásai - rövid vagy hosszú távon - meglehetősen borúsak. Az ország
születési statisztikájának csökkenésétől egészen a halálozási arány minden
korábbi előrejelzést felülmúló hihetetlen növekedéséig, illetve az új munkába
állók számának csökkenésétől - melyhez hozzájárul az egyenlőtlen földrajzi
eloszlás - a népesség relatív elöregedéséig, ezek a tendenciák nem sok remény­
re adhatnak okot a szovjet kormánynak.”148

Mindezeket a tényezőket komolyan kell venni, és összefüggésben is állnak egymás­

sal, de a legmegdöbbentőbb a várható élettartam folyamatos csökkenése és a
gyermekhalandóság egyenletes növekedése az 1970-es évek kezdete vagy a még
korábbi évek óta. A kórházi és általános egészségügyi ellátás lassú romlása, a
higiénia alacsony szintje és az elképesztő mértékű alkoholizmus oda vezetett, hogy
növekedtek a halálozási arányok, különösen a munkaképes korú férfiak körében.
„Ma az átlagos szovjet polgárnak kb. hatvan év a várható élettartama, hat évvel
kevesebb, mint az 1960-as évek közepén.”149 Hasonlóképp riasztó a gyermekha­
landóság oly mértékű növekedése - a Szovjetunió az egyetlen ipari ország, ahol
ilyesmi megfigyelhető -, amely háromszor meghaladja az Egyesült Államokét,
noha a Szovjetunióban rendkívül sok az orvos. A szovjet népesség gyorsabban

466
csökken, mint régebben, és észrevehetően zuhant a születési arányszám is. Valószí­
nűleg az urbanizáció, a nők tömeges munkába állítása, a rossz lakáskörülmények
és más, ellenirányban ható tényezők okozzák az általános születési arányok romlá­
sát, különösen az ország orosz lakossága körében. Az orosz nemzetiségű férfilakos­
ság száma tehát alig növekszik.
A következmények már egy ideje aggasztják a szovjet vezetést, és valószínűleg
ez áll a családok nagyságának növelésére szóló buzdítások, az alkoholizmus ellen
folytatott nagyszabású hadjáratok, illetve amögött, hogy megpróbálják rábírni az
idősebb dolgozókat, ne menjenek nyugdíjba. Először is az országnak nyilván arra
van szüksége, hogy nagyobb összegeket szenteljenek az egészségügynek és a társa­
dalombiztosításnak, különösen azért, mert nő az idősebb lakosság aránya: e
tekintetben a Szovjetunió nem különbözik más ipari országoktól (leszámítva a
növekvő halálozási arányt), de ismét felvetődik a költségvetési kiadások prioritásá­
nak kérdése. Másodszor ott vannak a szovjet ipart és fegyveres erőt érintő követ­
kezmények: a munkaerő növekedési rátájának drasztikus csökkenése miatt az
előrejelzések szerint a munkaerő 1980 és 1990 között mindössze nettó „5990000
fővel fog növekedni, miközben az előző tíz évben a munkaerő körülbelül
24217 000 fővel gyarapodott”.150 Ha későbbre hagyjuk is a hadsereg problémáit,
ez a tendencia arra emlékeztet, hogy a szovjet ipari termelés 1950-70-es évekbeli
növekedése nagyrészt a megszaporodott munkaerőnek, és nem a megnövekedett
hatékonyságnak volt köszönhető; mostantól fogva azonban a gazdasági növekedés
nem alapulhat az ipari munkaerő gyors növekedésén. Ezzel a nehézséggel természe­
tesen nagyjából meg lehetne küzdeni, ha az erős férfiakat elengednék a mezőgazda­
ságból; de a szlávok lakta vidékek fiatalságának jó része már amúgy is a városokba
költözött, a nem szláv területeken, ahol viszont van többletmunkaerő, az emberek
kevésbé képzettek, gyakran alig tudnak oroszul, és rendkívüli befektetést igényel­
ne, hogy megfelelő ipari képzésben részesítsék őket. Ez elvezet a moszkvai stratégá­
kat annyira aggasztó utolsó tendenciához, mivel Üzbegisztánban és a többi közép­
ázsiai köztársaságban háromszor akkora a népszaporulat, mint a szláv és baltiku­
mi lakosság soraiban, így igen nagy a valószínűsége a népesedési egyensúly hosszú
távú változásának. Ennek következtében 2000-re az orosz népesség aránya várha­
tóan csupán 48% lesz, ellentétben az 1980-as 52%-kal.151 Az oroszok - a Szovjet­
unió történetében először - nem lesznek többségben.
A nehézségek ilyen tömege talán túlságosan is borúsnak tűnhet. Általában
lenyűgöző a Szovjetunió hadiipari termelése, és állandóan növekszik is, hiszen ezt
diktálja a fegyverkezési rendszer dinamikája.152 Mint ahogyan egy történész (be­
vallottan 1981-es keltezésű cikkében)153 megjegyzi, a képet nem lehet teljes egészé­
ben negatívnak tekinteni, különösen, ha az ember figyelembe veszi az elmúlt fél
évszázad eredményeit, és már-már szokássá vált a nyugati elemzők körében, hogy
egyszer a Szovjetunió erejét, másszor pedig gyengeségét hangsúlyozzák. Mégis:
akármennyit fejlődött is ez az ország Lenin ideje óta, valójában nem érte utol a
Nyugatot, és a tényleges életszínvonalbeli különbség a Brezsnyev-korszak végétől
csak egyre nagyobbodott; Japán és bizonyos más ázsiai országok is megelőzték az
egy főre jutó termelés és az ipari hatékonyság területén, és a növekedés lelassulása,

467
az elöregedő népesség, az energiaellátás és a mezőgazdaság nehézségei sötét árnyé­
kot vetnek a szovjet vezetés által kitűzött célokra.
Ebben a kontextusban válik tehát még érthetőbbé Gorbacsov meggyőződése,
mely szerint „az ország gazdasági-társadalmi fejlődésének felgyorsítása minden
problémánk kulcsa”. De mégis van két olyan politikai akadály - függetlenül a
természeti-klimatikus nehézségektől amely megakadályozza a kínai stílusú
„nagy ugrást”. Az egyik a párthivatalnokok, a bürokraták és az elit más tagjai,
akik a privilégiumok egész sorát élvezik (rangjuktól függő mértékben), és akiket
védösáncaik megvédenék a mindennapi szovjet élet nehézségeitől, és akik monopo­
lizálják a hatalmat és befolyást. A központi terv- és árrendszer decentralizálása, a
parasztok megszabadítása a kolhozoktól, a gyárigazgatóknak biztosított nagyobb
cselekvési szabadság, a párt iránti lojalitás helyett az egyéni vállalkozás ösztönzése,
az elavult gyárak bezárása, a selejtes áruk gyártásának beszüntetése és a sokkal
szabadabb információáramlás - mind szörnyű fenyegetésnek tűnik a hatalmasok
pozícióját tekintve. A rugalmasabb tervezés, a bizonyos szektorokba irányuló
megnövelt befektetés, az alkoholizmus vagy a korrupt vezetés elleni fegyelmi
kampányok ugyan nem lényegtelenek, de minden javasolt változásnak - mint arra
a szovjet vezetés felhívta figyelmünket - „a tudományos szocializmus keretein
belül” kell lezajlania, anélkül „hogy elhajlanánk a piacgazdaság vagy a magánvál­
lalkozás felé”.154 Egy nemrégiben a Szovjetunióban járt látogató szerint „a Szov­
jetuniónak azért van szüksége az alacsony hatékonyságra, hogy szovjet maradhas­
son”;155 és ha ez igaz, akkor Gorbacsovnak a rendszer „mély megváltoztatására”
irányuló sürgetése valószínűleg semmiféle hatást nem fog gyakorolni a hosszú távú
fejlődésre.
A második politikai probléma a honvédelemre fordított bruttó nemzeti összter­
mék igen nagy aránya. A végösszeg kiszámításának módja és ennek a nyugati
védelmi kiadásokkal való összehasonlítása már sok elemzőt állított nehéz feladat
elé; a Cl A 1975-ös kijelentése, mely szerint a szovjet fegyverzet rubelárai kétszer
akkorák, mint ahogyan azt előzőleg becsülték - vagyis a Szovjetunió GNP-jének
kb. 11-13%-át költi védelemre a 6-8% helyett-, különféle téves értelmezésekhez
is vezetett.156 De a pontos adatok (amelyekhez esetleg még a szovjet stratégák sem
juthatnak hozzá) is kevésbé lényegesek, mint az a tény, hogy bár a szovjet költség­
vetési kiadások növekedése lelassult 1976 után, a Kreml valószínűleg az ország
termelésének kétszer akkora hányadát fordítja erre a célra, mint az USA, akár a
Reagan-féle fegyverzetnövelés idején is: ez viszont azt jelenti, hogy a szovjet
fegyveres erők a szakképzett munkaerő, a tudósok, a felszerelések és a tőkebefekte­
tés hatalmas részét elszívták, amit egyébként a polgári termelés céljaira lehetett
volna fordítani. Ez azonban - bizonyos gazdasági jóslatok szerint - nem jelenti azt,
hogy a védelmi kiadások nagyarányú csökkenése a szovjet növekedési ráta gyors
emelkedéséhez vezetne, egyszerűen azért, mert sokáig tartana, hogy mondjuk egy
T-72-es harckocsi-összeszerelő üzemet új, más szerszámokkal dolgozó, más termé­
ket előállító gyárrá alakítsanak át.157 Másrészről, ha a NATO-val folytatott fegy­
verkezési verseny a század hátralévő részében, 2000-re a GNP 14%-áról 17%-ára
vagy többre tornászná fel a szovjet katonai kiadásokat, akkor a gépgyártás felsze­

468
 reléseinek egyre nagyobb részét emésztené fel a katonaság, és lefoglalná az ipar
többi ágára szánt befektetési tőke nagy részét is. Noha a közgazdászok azt hiszik,
hogy „ez hatalmas problémát fog jelenteni a szovjet döntéshozók számára”,158
mégis minden jel arra mutat, hogy a védelmi kiadások igenis gyorsabban fognak
növekedni, mint a GNP, aminek meg is lesz a következménye az életszínvonalra és
a fogyasztásra nézve.
A többi nagyhatalomhoz hasonlóan tehát a Szovjetuniónak is el kell döntenie,
hogy nemzeti erőforrásait 1) a hadsereg igényeinek kielégítésére fordítja-e - ebben
az esetben hangsúlyoznia kell a Szovjetunió biztonsági érdekeit, 2) a Szovjetunió
lakosságának a fogyasztói javak és a jobb élet- és munkakörülmények iránti egyre
növekvő igényeinek kielégítésére szánja-e, nem is szólva a társadalombiztosítás
javításáról, amivel csökkentheti a halálozási és betegségi arányszámokat, 3) vagy
a mezőgazdaság és az ipar tőkebefektetés iránti igényét elégíti-e ki, amivel moder­
nizálhatná a mezőgazdaságot, növelhetné a termelést, lépést tarthatna mások
haladásával, és hosszú távon kielégíthetné az ország védelmi és szociális igényeit
is.159 A döntéshozók itt is nehéz választás előtt állnak; de az embernek az az érzése,
hogy bármilyen nagyok is a szovjet fogyasztói és „gazdaságmodernizálási” igé­
nyek, Moszkvának a katonai biztonság iránti hagyományos elfogultsága azt jelen­
ti, hogy az elsődleges választás már megtörtént. Hacsak a Gorbacsov-rendszernek
nem sikerül tényleg megváltoztatnia a dolgokat, akkor az ágyúk mindig is meg
fogják előzni a vajat, és szükség esetén a gazdasági növekedést is. Ez - sok más
vonáshoz hasonlóan - alapvető különbség a Szovjetunió és Japán, illetve Nyugat-
Európa, sőt Kína és az Egyesült Államok között is.
Történelmi szempontból nézve a Szovjetunió most is a Romanov-cárok és
Sztálin hagyományait követi, mivel az a vágy vezérli, hogy fegyveres erejét tekintve
egyenlő legyen más hatalmakkal (vagy inkább nagyobb azoknál). Katonai ereje a
jelen pillanatban kétségtelenül imponáló. Ha megpróbálnánk valódi adatokat
közölni arról, mekkorák a szovjet katonai költségvetés éves keretei, akkor valószí­
nűleg nem tudnák meg a valóságot, mivel Moszkva hivatalos adatai abszurd
módon alacsonyak, és más címkék alá rejtenek nagy összegű, a védelemmel kap­
csolatos kiadásokat („tudomány”, űrprogram, belső elhárítás, polgári védelem,
építkezés); emellett bonyolítja a végösszegre irányuló nyugati becsléseket a mester­
séges dollár-rubel árfolyam, a szovjet költségvetéssel kapcsolatos hiányos ismere­
tek, az intézményes-ideológiai előítéletek, illetve azok a nehézségek, amelyekkel,
mondjuk, a CIA kerül szembe, ha a szovjet gyártmányú fegyverek vagy a munka­
erő „dollárértékét” akarja kiszámítani. Az eredmény „tippelések” serege, amiből
kényünk-kedvünk szerint választhatunk.160 Nem kérdéses azonban az a hatalmas
modernizáció, amelyre a szovjet fegyveres erők minden ágában sor került: a
nukleáris és hagyományos fegyverzet területein a szárazföldön, a tengeren és a
levegőben. Ha tekintetbe vesszük a Szovjetunió szárazföldi és tengeri támaszpont­
ról indítható stratégiai rakétarendszereinek gyors növekedését, a repülőgépek
ezreit, a nagyobb harckocsik tízezreit, a haditengerészet és a tengeralattjáró-flotta
rendkívüli fejlesztését, a speciális tevékenységeket (légi és kétéltű harci egységeket,
a vegyi hadviselést, az elhárító és „dezinformáló” tevékenységeket), akkor a vég­

469
eredmény lenyűgöző. Valódi értékén számítva vagy annyiba került, mint a Penta­
gon kiadásai, vagy nem; de kétségkívül olyan harci lehetőségek széles választékát
biztosítja a Szovjetunió számára, amire csupán a rivális amerikai szuperhatalom­
nak van módja. Ez már nem egy XX. századi katonai Patyomkin-falu, amely az
első megmérettetésnél összeomlik.161
Másrészről a szovjet hadigépezetnek is megvannak a maga gyengéi és problémái,
és valóban nem beszélhetünk úgy róla, mint mindenható erőről, amely képes arra,
hogy a leghatékonyabb módon végrehajtsa a Kreml által elvárt összes lehetséges
katonai akciót. Mivel a világ összes többi nagyhatalmának stratégái előtt álló
dilemmákat megemlítettük ebben a fejezetben, csak akkor járunk el helyesen, ha
felhívjuk a figyelmet arra a sokféle nehézségre is, amellyel a Szovjetunió katonai­
politikai vezetése áll szemben - anélkül azonban, hogy arra az ellentétes következ­
tetésre jutnánk, hogy mindezt a Szovjetunió már nem sokáig fogja „túlélni”.162
A szovjet katonai döntéshozók előtt a közép- és hosszú távú nehézségek egy
része közvetlenül a szovjet állam már fent tárgyalt gazdasági és demográfiai
nehézségeiből fakad. Az első a technológia. Nagy Péter ideje óta - hogy megismé­
teljük a könyv előző fejezeteiben tett kijelentésünket - Oroszország mindig is
hatalmas katonai előnyre tett szert a Nyugattal szemben azokban az időszakok­
ban, amikor a haditechnika fejlődése eléggé lelassult ahhoz, hogy lehetővé tegye a
felszerelés és így a harci egységek és taktika egységesítését - legyen szó akár XVIII.
századi gyalogsági ezredről, akár XX. század közepi páncéloshadosztályról. Azok­
ban az időszakokban azonban, amikor a haditechnika spirálja a mennyiség helyett
a minőségre fektette a súlyt, csökkent az orosz fölény. És bár világos, hogy a
Szovjetunió lényegében behozta a cári időket jellemző technológiai lemaradást, és
hogy hadserege az állam által irányított gazdaság tudományos és termelési forrá­
sok fölött elsősorban a hadsereg rendelkezik, mégis bizonyíthatóan számos techno­
lógiai folyamat terén lényeges a lemaradás.163 Ennek két lényeges jele közül az
egyik az a nyugtalanság, amivel a Szovjetunió figyeli, hogy az fegyverzeténél az
amerikai harci eszközök több klasszissal jobbnak bizonyulnak a Közép-Keleten és
máshol folyó összecsapásokban. Noha az észak-koreai, egyiptomi, Szíriái és líbiai
pilóták és harckocsizok soha nem álltak a legmagasabb színvonalon, mégis alapos
okkal kételkedhetünk benne, hogy magasabb színvonaluk esetén ellenállhattak
volna-e a sokkal fejlettebb légi irányítással, radarfelszereléssel, miniatűr vezérlő­
rendszerekkel stb. felszerelt amerikai hadseregnek. A szovjet hadsereg nyugati
szakértői szerint „az oroszok állandóan azzal próbálkoznak, hogy megjavítsák a
minőséget”,164 és (néhány év lemaradással) az amerikai fegyverrendszerek „tükör­
képét” készítsék el. Ez viszont ugyanabba az örvénybe vonja a szovjet stratégákat,
mint ami az amerikaiakat fenyegeti: a bonyolultabb felszerelések elkészítése sokkal
hosszabb időt vesz igénybe, nagyobb karbantartási programokat követel, (általá­
ban) komolyabb és (mindig) lényegesen költségesebb felszerelés szükséges hozzá,
és az elkészült termékek számának csökkenésével jár. Nem túl vigasztaló ez a
tendencia egy olyan hatalom számára, amely hagyományosan a fegyverek nagy
számára épített, és ennek segítségével hajtotta végre stratégiai feladatait.

470
 A technológiai elavulás miatti szovjet aggodalom második jelének a Reagan-
kormányzat ún. stratégiai védelmi kezdeményezéséhez (SDI) van köze. Ebben a
stádiumban nehezen hihető, hogy ez az Egyesült Államokat valóban tökéletesen
sebezhetetlenné tenné egy atomtámadással szemben (például semmit nem tehetne
az alacsonyan szálló „cirkálórakéták” ellen), de az amerikai rakétakilövő állomá­
soknak és légi támaszpontoknak védelmet nyújt, és így a szovjet védelmi költségve­
tést tovább terheli, tehát sokkal több rakétát és robbanófejet kell gyártaniuk
ahhoz, hogy számbeli fölényükkel elsöpörjék az SDI-rendszert - ezt pedig aligha
fogadja a Kreml kitörő lelkesedéssel. Még ennél is aggasztóbbak a csúcstechnológi­
ával vívott, hagyományos háború kilátásai. Mint azt egy kommentátor megjegyzi:

Nem tarthatunk elég jónak egy olyan védelmet, amely a szovjet nukleáris
arzenál csupán 99%-a ellen tud megvédeni, tekintettel a megmaradó fegyve­
rek rombolóerejére... [De ha] az Egyesült Államok olyan technológiai fö­
lényre tenne szert, amely a Szovjetunió hagyományosan felszerelt légierejének,
harckocsijainak és hajóinak nagy részét biztosan elpusztíthatná, akkor a
szovjet számszerű fölény kevésbé lenne fenyegető. Az SDI számára az ideális­
nál gyengébb technológia azonban tökéletesen alkalmazható lenne a nem
nukleáris háborúban.165

Ez viszont a fejlett lézer-, optikai, nagy teljesítményű számítógépes vezérlőrend­

szer- és navigációs technológiába való sokkal nagyobb befektetést igényeli a szov­
jetek részéről: más szóval, ahogyan egy szovjet szóvivő mondotta, „az egész új
fegyverkezési verseny sokkal magasabb technológiai szinten folytatódik majd”.166
Ogarkov marsall, vezérkari főnök 1984-es, a Szovjetunió nyugati technológiától
való lemaradásának veszélyeire figyelmeztető szavaiból ítélve, a Vörös Hadsereg
aligha bizakodik abban, hogy megnyerhetné ezt a versenyt.
A skála másik végén található annak a demográfiai fenyegetésnek a lehetősége,
ami a Szovjetunió hagyományos mennyiségi fölényét, vagyis a munkaerőt veszé­
lyezteti. Mint azt már fent megjegyeztük, ez két tendenciának az eredménye: a
születési arányszám általános csökkenéséé az egész Szovjetunióban és a születési
arányszám növekedéséé a nem orosz régiókban. Ha ez már a mezőgazdaság és ipar
közötti munkaerő-elosztásban is nehézségekhez vezet, akkor még inkább hosszú
távú problémát jelent a katonai sorozásban. Semmi akadálya annak, hogy a
rendelkezésre álló 2,1 millió fiatal férfi közül 1,3-1,5 milliót besorozzanak évente,
de ezekből egyre nagyobb az ázsiai ifjúság részaránya, akik közül igen sokan nem
bírják az orosz nyelvet, sokkal kevésbé értenek a műszerekhez (különösen az
elektronikához), és gyakran erőteljes iszlám befolyás alatt állnak. Minden, a
szovjet fegyveres erők etnikai összetételét tárgyaló tanulmány arra a következtetés­
re jut, hogy a tisztikar és a tiszthelyettesek túlnyomó része szláv - ugyanúgy, mint
a rakétaeröknél, a légierőknél, a haditengerészetnél és a műszaki alakulatoknál.167
Ugyanez a helyzet - legkevésbé sem meglepően - a Vörös Hadsereg I. kategóriás
(első osztályú) hadosztályainál is. Ezzel szemben viszont a II. és különösen a III.
kategóriájú hadosztályok, és a legtöbb ellátó- és szállítóegység legénysége nem

471
szlávokból áll, ami viszont felveti azt az érdekes kérdést, hogy milyen hatékonyság­
gal működnének ezek a kiszolgáló hadosztályok egy NATO ellen vívott hagyomá­
nyos háborúban, ha az I. osztályú hadosztályok lényeges erősítést igényelnének. Ez
a - sok nyugati kommentátor által - „rasszistának” és (nagyorosz) „nacionalistá­
nak” bélyegzett elfogultság kevésbé fontos szigorúan vett katonai szempontokból,
mint az a tény, hogy a tábornoki kar a rendelkezésre álló szovjet élőerő jelentős
részét megbízhatatlannak és kevéssé hatékonynak tartja - ami valószínűleg igaz
vélekedés, ha tekintetbe vesszük a Szovjetunió déli részén erősödő mohamedán
fundamentalizmusról szóló jelentéseket, és e csapatok zavarodottságát akkor, ha,
mondjuk, Afganisztánt kell lerohanni.
Éppúgy, mint az Osztrák-Magyar Monarchiának vagy a cári birodalomnak
nyolcvan évvel ezelőtt: a szovjet vezetésnek a „nemzetiségi kérdéssel” kell szembe­
néznie,168 amelyet a marxizmus ideológiája sem homályosított el. A hatalmi appa­
rátus most kétségkívül erősebb, mint az 1914 előtti, és némiképp pikánsnak kell
tartanunk azokat a kijelentéseket, melyek szerint például Ukrajna az elégedetlen­
ség „melegágya”.169 Mindazonáltal azok az élő emlékek, hogy az ukránok milyen
örömmel fogadták a német megszállókat 1941-ben, vagy a baltikumi tartományok
elégedetlenségéről szóló jelentések, valamint az 1978-as erőteljes (és sikeres) grúz
mozgalmak, amelyek megakadályozták, hogy az oroszt az egyenlők közt az első
nyelvvé nyilvánítsák a grúz köztársaságban; mindenekfelett pedig talán az a tény,
hogy kazahok és ujgurok milliói sétáltak át a kínai-szovjet határon, a 48 millió
mohamedán létezése a bizonytalan török, iráni és afgán határ északi oldalán:
mindezek a tények tovább aggasztják a szovjet vezetést, és hozzájárulnak bizonyta­
lanságához. Pontosabban szólva, egyre nagyobb gondot okoz, hogy hova kellene
az egyre kisebb számú, „megbízhatóbb” szláv fiatalságot elhelyezni. Küldjék őket
a fegyveres erőkhöz, az I. kategóriájú hadosztályokhoz és más nagy presztízsű
fegyvernemekhez, még akkor is, ha így kevesebb jut belőlük az iparba és a mező­
gazdaságba, ahol mindkét helyen nagy szükség van a jól képzett és lojális új
emberek munkájára? Vagy pedig a nem szláv lakosságnak kellene a Vörös Hadse­
reg egyre nagyobb részét alkotnia - habár ez veszélybe sodorja a katonai hatékony­
ságot -, azért, hogy felszabadítsa az oroszokat és a többi szlávot a polgári célok­
ra?170 Mivel a szovjet hagyomány a „biztonság mindenekelőtt” parancsát diktálja,
valószínűleg az előbbi irányzat fog győzedelmeskedni; de a dilemma megoldása
még távol van, csupán a két rossz közötti választás lehetőségeit tükrözi.
A szovjet stratégák által „erőviszonyoknak”171 nevezett gazdasági összetevők
komoly gondot okozhatnak a politikai bizottság köreiben, de ugyanezek a vezetők
aligha nyerhetnek bátorítást a gyorsan változó globális erőegyensúly katonai
aspektusaiból. Bármilyen imponálónak és figyelmeztetőnek tűnjék is a szovjet
hadigépezet a külső szemlélők számára, mégis érdemes összemérni a szovjet hadse­
reget azokkal a stratégiai feladatokkal, amelyeket egy napon esetleg végre kell
hajtania.
Egy ilyen összehasonlítás során nem haszontalan, ha különválasztjuk a hagyo­
mányos hadviselés és egy nukleáris eszközöket is alkalmazó háború szempontjait.
Nyilvánvaló okoknál fogva a nagyhatalmak kezében lévő stratégiai nukleáris

472
fegyverek arzenálja az a tétel a katonai egyensúlyban, ami a legtöbb figyelmet
érdemli, különösen az Egyesült Államok és a Szovjetunió esetében, hiszen mind­
kettőnek megvan a lehetősége arra, hogy elpusztítsa a Földet. Emlékeztetőül
érdemes felidézni a stratégiai nukleáris robbanófejek 1986-os „szemléjét”, amelyet
az International Institute of Strategic Studies [Stratégiai tanulmányok nemzetközi
intézete] végzett. (Lásd a 47. táblázatot.)

47. táblázat A stratégiai nukleáris robbanófejek becsűit adatai172

USA SZU

Interkontinentális ballisztikus rakétákkal célba juttatható

2118 6420
robbanófejek
Tengeralattjáróról célba juttatható robbanófejek 5 536 2787 +
Repülőgéppel célba juttatható robbanófejek 2 520 680

Összesen 10174 9987 +

Egyéni érdeklődés kérdése, hogy egészen pontosan hogyan reagálunk az ilyen

adatokra. Akiket csak a számok vagy a számok lehetséges értelmezései érdekelnek,
azok alaposan ellenőrizni fogják a végeredményeket, és emlékeztetni fognak arra,
hogy mindkét szuperhatalomnak hatalmas készletei vannak a taktikai nukleáris
fegyverekből is.173 A nem hivatalos kommentátorok igen jelentős része és a nagy­
közönség nagy része számára a két nukleáris fegyverkészlet puszta mérete és
rombolókapacitása nem más, mint a politikai alkalmatlanság vagy az elmebetegség
jele, amely bolygónk napi életét fenyegeti, és amit a lehető leggyorsabban betiltani
vagy csökkenteni kellene.174 Másrészről viszont a kommentátorok egész serege -
az agytrösztökben és az egyetemeken, valamint a hadügyminisztériumokban -
elfogadta a lehetőséget, hogy a nemzeti stratégia részeként valóban használhatják
a nukleáris fegyvereket, és akik ennélfogva intellektuális energiájukat a fegyver­
rendszerek, az eszkalációs stratégiák és a háborús játékok, a leszerelés és a fegyver­
zet-ellenőrzési egyezmények, az „egyenlő megatonnák”, a célpontok meghatározá­
sa és a „második csapások” lehetséges színhelyei tanulmányozásának szentelik.175
Rendkívül nehéz tehát eldönteni, hogy egy öt évszázadot felölelő tanulmányban
hogyan kezeljük „a nukleáris problémát”.176 Nem arról van szó, hogy a nukleáris
fegyverek létezése - vagy inkább tömeges felvonultatásuk lehetősége - szükségte­
lenné tette a háború, a stratégia és a gazdaság hagyományos szempontból való
szemügyre vételét? Ha a stratégiai atomfegyverekkel általános összecsapásra kerül­
ne sor, akkor nem lesz-e tökéletesen mindegy az északi félteke (és talán a déli
félteke) valamennyi lakója számára, hogy milyen hatásuk lehet a világ ügyeinek
„mozgó erőegyensúlyára” nézve? Vajon nem ért-e véget 1945-ben a hagyományos
módszer - a nagyhatalmi rivalizálásnak időnként nyílt háborúskodássá fajulása -
egyszer s mindenkorra?

473
 Ezeket a kérdéseket természetesen nem lehet tökéletes biztonsággal megválaszol­
ni. Vannak azonban arra utaló jelek, hogy a mai nagyhatalmak a nukleáris
fegyverek birtoklása ellenére ismét a hagyományosabb nézeteket fogják magukévá
tenni az erő alkalmazásáról, számos tekintetben pedig épp ezek miatt. Először is,
most - és valószínűleg már néhány éve - a két szuperhatalom nukleáris fegyver­
készlete alapvetően egyensúlyban van. A „lehetőségekről” folytatott minden vita
vagy az „első csapásnak” csak az egyik oldal számára kínálkozó „előnye” ellenére
világos, hogy sem Washingtonnak, sem Moszkvának sincs semmilyen biztosítéka
arra, hogy saját károsodása nélkül elpusztíthatná a másikat, és ezen a tényen a
„csillagháborús” technológia eljövetele sem fog lényegesen változtatni. Az a tény,
hogy mindkét oldalnak nagyszámú tengeralattjáróról kilőhető ballisztikus rakéta
áll rendelkezésére, amelyeket nagyon nehezen felderíthető víz alatti járműveken
helyeznek el,177 mindkét fél számára elképzelhetetlenné teszi, hogy azt feltételez­
zék, egyszerre számolják fel az ellenfél teljes nukleáris fegyverkészletét. Ez a tény
még inkább - vagy legalább annyira -, mint a „nukleáris téltől” való félelem, meg
fogja kötni a döntéshozók kezét, hacsak el nem söpri őket valami véletlenül
megindított láncreakció. Ebből az következik, hogy mindkét oldal nukleáris patt­
helyzetbe került, amiből nem tud visszakozni - mivel gyakorlatilag nincs mód sem
a nukleáris technológia felfedezésének „visszacsinálására”, sem pedig arra, hogy a
szuperhatalmak (akár egyik, akár mindkettő) lemondjanak az atomfegyverek
birtoklásáról, mivel a két hatalom által kifejlesztett új rendszerek ellenállnak
egymásnak, vagy másolják a másikat, és túlságosan kockázatos magának a fegy­
vernek a használata is.
Más szóval továbbra sem tűnnek el a szuperhatalmak nukleáris arzenáljai, de
(leszámítva egy „véletlen gombnyomást”) minden valószínűség szerint használha­
tatlanok, mivel ellentmondanak annak, hogy a háborúban éppúgy, mint minden
más dologban, egyensúlyban kell lenniük a céloknak és az eszközöknek. Ezzel
szemben egy atomháborúban fennáll annak a kockázata, hogy akkora katasztrófá­
ba sodorják az emberiséget, hogy nincs az a politikai, ideológiai és gazdasági cél,
ami ezt megérné. Habár igen nagy szellemi energiát fordítanak a „nukleáris háború
stratégiájának” kifejlesztésére, nehéz vitába szállni Jervis megfigyelésével, hogy a
„nukleáris fegyverek alkalmazásának racionális stratégiája önmagában vett para­
doxon”.178 Ha kilőtték az első rakétát, az véget vetne az „egymás túszai vagyunk”
helyzetnek, amely mindkét felet azóta terheli, amióta az Egyesült Államok elvesz­
tette atommonopóliumát. Az eredmények olyan pusztítóak lehetnek, hogy nagy
valószínűséggel egyetlen racionális politikai vezetés sem fogja elsőként átlépni a
küszöböt. Hacsak figyelmetlenségből nem következik be egy atomháború - ami
emberi tévedés vagy technikai hiba esetén mindig lehetséges179-, mindkét fél retteg
a „nukleáris fordulat” lehetőségétől. Ha megtörténik az összecsapás, mind a
politikai, mind a katonai vezetés arra fog törekedni, hogy azt a hagyományos
hadviselés szintjén „állítsa meg”.
Mindkét rivális szuperhatalom számára sokkal súlyosabb problémát jelenthet az
elkövetkezendő húsz évben és azután az atomfegyverek elterjedése a világ bizony­
talanabb részein levő országokban - a Közel-Keleten, az indiai szubkontinensen,

474
Dél-Afrikában és esetleg Latin-Amerikában.180 Mivel ezek az országok nem a
nagyhatalmi rendszer részei, ezért itt most nem tárgyaljuk azt a szörnyű lehetősé­
get, hogy esetleg atomfegyverhez folyamodnának: de egészében véve helytállóan
következtethetünk arra, hogy az Egyesült Államoknak és a Szovjetuniónak egyfor­
mán érdeke, hogy megállítsák az atomfegyver terjedését, mivel ez minden eddiginél
bonyolultabbá tenné a világpolitikát. Ha semmi más, de legalább az atomfegyve­
rek elterjedésének tendenciája ráébresztheti a szuperhatalmakat, hogy ebben a
kérdésben közös nevezőre kell jutniuk.
Egészen más megítélés alá esik - Moszkva szempontjából legalábbis bizonyosan
- Kína, Nagy-Britannia és Franciaország gyorsan növekvő nukleáris arzenálja.
Néhány évvel ezelőttig az volt ugyanis az általános feltételezés, hogy ez a három
ország csak mellékes tényező lehet a nukleáris egyensúlyban, és hogy nukleáris
stratégiájuk egyáltalán nem „hiteles”, hiszen csak kevés kárt tudnának okozni
(mindhárom esetben) a Szovjetuniónak, viszont őket tökéletesen elpusztíthatják az
atomfegyverrel. A legaggasztóbb tendencia - ismét Moszkva szempontjából - a
Kínai Népköztársaság növekvő atomereje, ami a Szovjetuniót már huszonöt éve
nyomasztja.181 Ha a Kínai Népköztársaság nemcsak a fejlettebb, szárazföldről
indítható interkontinentális ballisztikus rakétarendszereket tudja kifejleszteni, ha­
nem - mint ahogy láthatólag ez a szándéka - a nagy hatósugarú, tengeralattjáróról
kilőhető rakétarendszert is, és ha a kínai-szovjet vitákat nem sikerül kölcsönös
megelégedéssel nyugvópontra juttatni, akkor a Szovjetuniónak határai mentén
szembe kell néznie egy jövőbeli fegyveres összecsapás lehetőségével, ami a kínai
szomszéddal atomösszecsapássá is fajulhat. A dolgok jelenlegi állása szerint Kína
pusztulása rettenetes volna, de Moszkva sem zárhatja ki annak a lehetőségét, hogy
néhány (az 1990-es években pedig egyre több) kínai atomrakéta eltalálhatná a
Szovjetuniót.
Technikai szempontból még aggasztóbb - bár politikailag kevésbé riasztó - az
angol és a francia nukleáris célbajuttató- és robbanófej-állomány növekedése. E
hatalmak stratégiai fegyverrendszerének „elrettentő” hatása egészen a legutóbbi
időkig kétesnek tűnt. Ha netán atomháború törne ki közöttük és a Szovjetunió
között, miközben az Egyesült Államok semleges maradna (tulajdonképpen ez az
eshetőség indokolta az angol és francia rendszerek létrehozását), nem nagyon tűnik
valószínűnek, hogy megkockáztatnák a nemzeti öngyilkosságot, miközben saját
szerény célba juttató rendszereikkel csupán részleges csapást tudnának mérni a
Szovjetunióra. Az elkövetkezendő néhány évben azonban meg fog sokszorozódni
az a kár, amit ezek a közepes hatalmak a Szovjetuniónak okozhatnak, mivel
tengeralattjáróról kilőhető ballisztikus rakétarendszerük rendkívüli mértékben meg­
növekedett. Például a Nagy-Britannia által megvásárolt Trident II. rakétarend­
szert hordozó tengeralattjárók - amelyet az Economist magas ára és hatalmas
ütőereje miatt az „atomrakéták Rolls-Royce”-ának182 csúfolt - csaknem olyan
nagyságú elrettentő erőt biztosít az országnak, hogy azt sebezhetetlenné teszi, és
hogy több mint 350 szovjet célpontot tudnak lerombolni a jelenlegi (körülbelül)
tizenhat helyett. Ehhez hasonlóan Franciaország új, nagyobb hatósugarú, több
robbanófejjel ellátott, M4-es rakétával felszerelt tengeralattjárója, a L’Inflexible

475
valószínűleg képes arra, hogy kilencvenhat szovjet célpontot támadjon meg, „töb­
bet, mint Franciaország korábbi öt atomtengeralattjárója együttesen”,183 és ha
Franciaország többi tengeralattjáróját is felszerelik ugyanezzel az M4-es rakétával,
a francia stratégiai robbanófejek száma ötszörösére növekedik, ami elméletben
képessé teszi Franciaországot, hogy akár több ezer kilométerről is támadást intéz­
zenek a szovjet célpontok százai ellen.
Természetesen lehetetlen megjósolni, hogy mit jelentene mindez a valóságban.
Számos kiemelkedő személyiség még Nagy-Britanniában is úgy találja, hogy szó
szerint „valószínűtlen”,184 hogy országuk önállóan használja az atomfegyvert a
Szovjetunió ellen; és kevésbé valószínű, hogy ezeket a kritikusokat letaglózná az az
ellenérv, hogy az ország öngyilkosságáért cserébe legalább nagyobb csapást mér­
nek a Szovjetunióra, mint ez eleddig lehetséges volt. A francia közvélemény - és
számos stratégiai kommentátor - sem találja saját elrettentő politikáját túlságosan
hihetőnek.185 Másrészről helyénvalónak tűnik az a feltételezés, hogy az atomhábo­
rú lehetőségét rendkívül komolyan vevő szovjet katonai stratégák igen zavarónak
tartják ezeket az utóbbi fejleményeket. Nemcsak négy olyan országgal kell szembe­
szállniuk - az egyetlen Egyesült Államok helyett -, akiknek megvan a lehetőségük
arra, hogy súlyos (talán rendkívül súlyos) csapást mérjenek a Szovjetunió központi
részére, de azt is meg kell fontolniuk, hogy milyen lesz az ezt követő világméretű
katonai egyensúly, ha a Szovjetunió e hatalmak bármelyikével (például Kínával)
atomháborúba keveredik, miközben a többiek semleges szemlélői maradnak a
kölcsönös pusztításnak. Innen származik a szovjeteknek az az ismételt követelése,
hogy az angol-francia rendszereket is vegyék számításba az Egyesült Államokkal
kötött általános Stratégiai Fegyverzetkorlátozási Egyezmények bármelyike esetén,
és hogy a Szovjetuniónak rendelkeznie kell bizonyos nukleáris „erőtöbblettel”
ahhoz, hogy Kínát féken tarthassa. Logikusnak látszik tehát az az észrevétel, hogy
mindezek a lehetőségek az atomfegyvert - a Kreml számára - mind kétesebb
eszközzé teszik racionális katonapolitikai szempontból.

Ha azonban így a szovjet katonai erő fő eszközei - és a szovjet állam politikai

céljainak fő garanciái - a hagyományos fegyverek lesznek, akkor nehéz elhinnünk,
hogy a szovjet stratégákat megnyugtatná a nemzetközi katonai egyensúly jelenlegi
állapota. Ez túlságosan merész kijelentés annak a hatalmas sajtóhírverésnek a
fényében, amit a hatalmas szovjet légierő, harckocsizó, tüzérségi és gyalogsági
hadosztályok kaptak a szovjet-amerikai „katonai egyensúly” értékelésében, azt a
gyakori kijelentést nem is említve, hogy mivel a NATO-erők képtelenek lennének
arra, hogy egy nagyarányú, hagyományos európai háború során állják a sarat,
ezért csak napok kérdése, hogy az „atomhoz forduljanak”. De az „egyensúllyal”
foglalkozó, legutóbbi időben íródott elméleti tanulmányok nagy része azt állítja,
hogy most is éppen ez a helyzet, „amikor egyik oldal sem elég erős ahhoz, hogy
garantálni tudná a győzelmet”.186 Részletes összehasonlító elemzések (például az
amerikai és szovjet harckocsihadosztályok összetételének elemzése) és bizonyos
nagyobb és megfoghatatlan tényezők (például Kína szerepe, a Varsói Szerződés
megbízhatósága) elemzése szükséges ahhoz, hogy eljussunk ehhez a következtetés­

476
hez, és az érveknek is csak a végeredményét összegezhetjük. De ha e tény akár nagy
vonalakban is igaz, akkor sem lehet nagyon vigasztaló a szovjet stratégák számára.
Először és legfőképpen azt kell leszögezni, hogy a hagyományos erők egyensúlyá­
ról szóló bármiféle elemzésnek egységes egészként kell számításba vennie a rivális
szövetségeseket, különösen Európa esetében. Ha ezt megtettük, akkor nyilvánva­
lóvá válik, hogy a NATO nem amerikai tagjainak sokkal nagyobb szerepük van,
mint a Varsói Szerződés nem orosz tagjainak. Mint ahogyan azt az 1985-ös angol
védelmi kormányjelentés nagy műgonddal hangsúlyozta: „Az európai országok
szolgáltatják az Európában állomásozó készenléti [NATO] erők nagy részét: az
élőerő 90%-át, a harckocsik 85%-át, a tüzérség 95%-át, és a légierő 80%-át; az
atlanti-óceáni és európai vizeken járó nagyobb hadihajóinak pedig több mint
70%-át. Valamennyi európai erő teljes mozgósítása csaknem 7 millió katonát
jelentett, szemben az Egyesült Államok 3,5 millió emberével.”187 Természetesen az
is igaz, hogy az Egyesült Államok 250 000 embert állomásoztál Németországban,
és lényeges erősítést jelentenének azok a hadosztályok és repülőszázadok, amelye­
ket az Atlanti-óceánon keresztül dobna át egy esetleges európai háború esetén, a
NATO pedig egészében az amerikai nukleáris és tengeri erőtől függ. De a lényeg
az, hogy az Észak-Atlanti Szövetség „boltíve” arányosabban nyugszik a két test­
vér-oszlopon, mint a Varsói Szerződésé, amely Moszkva irányában túlsúlyos. Azt
is érdemes megjegyezni, hogy Amerika NATO-szövetségesei hatszor annyit költe­
nek védelemre, mint a Szovjetunió Varsói Szerződés-beli szövetségesei; és Nagy-
Britannia, Franciaország és Nyugat-Németország külön-külön is többet költenek,
mint a Varsói Szerződés tagállamai összesen, a Szovjetunió nélkül.188
Ha a két szövetség erejét a maguk egészében vesszük figyelembe, és eltekintünk
azoktól a furcsa kihagyásoktól és kikötésektől, amelyek annyira jellemzőek néhány
riadalmat keltő nyugati értékelésre,
* akkor a legtöbb tekintetben a stratégiai
egyenlőség válik nyilvánvalóvá, és bár néhány helyen a Varsói Szerződésnek van
számbeli fölénye, de ez nem tűnik döntőnek. Például mindkét szövetségnek durván
azonos „Európában állomásoztatott teljes szárazföldi hadereje” van, hasonló a
„teljes szárazföldi haderejük” és a „szárazföldi haderőtartalékuk ”.189 A szó szoros
értelmében a Varsói Szerződés 13,9 millió embere (6,4 millió „főerő” és 7,5 millió
tartalékos) nem lényegesen nagyobb, mint a NATO 11,9 millió embere (5 millió
„főerő” és 6,8 millió tartalékos); különösen azért, mert a Varsói Szerződés totális
erejének nagy része III. kategóriájú egységekből és a Vörös Hadsereg tartalékos
erejéből áll. A Varsói Szerződés fölénye még a kritikus központi fronton sem
túlságosan vigasztaló, ahol a NATO-eröket nagymértékben felülmúlja a szovjet
páncélos- és motorizált hadosztályok nagy tömege - különösen ha arra gondolunk,
milyen nehéz lenne egy gyors, offenzív és „manőverező háborút” folytatni Észak-
Németország sűrűn lakott területén, és hogy a Szovjetunió 52000 harckocsijából
mennyi az elavult T-54-es. Ha feltesszük, hogy a NATO-nak elegendő lőszer-,

* Túlságosan könnyű például kijelenteni, hogy a Varsói Szerződés fölénye óriási, ha beleszámítjuk
a Szovjetunió teljes fegyveres erejét, a kínai határon állomásozó hadosztályokkal együtt, ugyanakkor
nem számítjuk például Franciaországét.

477
üzemanyag- és fegyvertartaléka van, akkor az 1950-es évekhez viszonyítva bizo­
nyosan sokkal nagyobb esélyei lennének arra, hogy útját állja egy hagyományos
szovjet offenzívának.190
Mindkét katonai szövetség esetében számolnunk kell az integritás, valamint az
összetartó erő kiszámíthatatlanságával. Tagadhatatlanok a NATO gyengeségei is:
a „közteherviselésről” szóló gyakori transzatlanti vitától kezdve addig a cseles
kérdésig, hogy a nukleáris rakétákat csak kormányközi konzultáció után szabad-e
kilőni. Szintén időről időre visszatérő aggodalomra adnak okot azok a semleges és
NATO-ellenes érzések, amelyek a centrumtól balra álló pártok soraiban figyelhe­
tők meg, Nyugat-Németországtól és Nagy-Britanniától Spanyolországig és Gö­
rögországig.191 És ha valaha a jövőben sor kerülne a Varsói Szerződés nyugati
határán fekvő országok „finnesítésére” (különösen Nyugat-Németországéra), az
komoly stratégiai nyereség lenne, és nagy gazdasági könnyebbséget is jelentene a
Szovjetunió számára. De ha elméletileg még meg is valósulhatna mindez, egyálta­
lán nem lenne összehasonlítható Moszkva kelet-európai „birodalmának” megbíz­
hatóságával kapcsolatos aggodalmaival. A „Szolidaritás” hatalmas népszerű­
sége Lengyelországban; az a nyilvánvaló keletnémet szándék, hogy javítsák a
Bonnhoz fűződő kapcsolataikat; a magyarok „begyűrűző kapitalizmusa” és a
nemcsak Lengyelországot és Romániát, hanem az egész Kelet-Európát sújtó gaz­
dasági csapások rendkívüli problémák elé állítják a szovjet vezetést. Ezek nem
olyan kérdések, amelyeket meg lehetne oldani a Vörös Hadsereg bevetésével, és az
sem valószínű, hogy a „tudományos szocializmus” kielégítő választ adhatna a
kelet-európaiaknak. A Kreml utóbbi időben tapasztalható, a modernizálást és a
marxista gazdasági- és társadalompolitika felülvizsgálatát emlegető retorikája
ellenére sem tűnik úgy, hogy a Szovjetunió fel akarná adni a Kelet-Európa feletti
uralmat. De a politikai elégedetlenség és a gazdasági feszültségek különböző jelei
egyre inkább kérdésessé teszik a Varsói Szerződés nem orosz hadseregeinek megbíz­
hatóságát.192 A lengyel fegyveres erőket például aligha lehet a Szerződés támaszá­
nak tekinteni, ennek éppen az ellentéte igaz, mivel nekik - és a rendkívül fontos
lengyel köz- és vasúti hálózatnak - inkább a Vörös Hadsereg intenzív felügyeletére
volna szükségük egy háború esetén.193 Ehhez hasonlóan, elég nehéz elképzelni,
hogy a cseh és magyar hadsereg Moszkva parancsára lelkesen támadná meg a
NATO-állásokat. Még a Szovjetunió szövetségesei közül a legütőképesebb és
legmodernizáltabb keletnémet hadsereg is rossz néven venne egy nyugati irányú
támadásra szóló parancsot. Igaz, hogy a Varsói Szerződés erőinek nagy része
(négyötöde) orosz, és hogy a szovjet hadosztályok lennének a Nyugattal folytatott
hagyományos háború valódi támadó ékei, de ugyancsak tekintélyes feladatot róna
a Vörös Hadsereg parancsnokaira, ha egyidejűleg kellene háborúzniuk, és szemmel
tartaniuk egymillió vagy még annál is több nem túl hatékony kelet-európai kato­
nát, akik emellett meglehetősen megbízhatatlanok is.194 Annak a távoli lehetősége,
hogy a NATO például Csehszlovákia elleni támadással válaszolhat a Varsói Szer­
ződés támadására,195 csak növelheti azt a nyugtalanságot, amely valószínűleg
ugyanannyira politikai, mint katonai természetű.

478
 Az 1960-as évek eleje óta a szovjet stratégáknak ráadásul azzal az ennél még
riasztóbb problémával kell megküzdeniük, hogy a NATO-val is és Kínával is
nagyarányú konfliktusba keveredhetnek. Ha ezekre egy időben kerülne sor, akkor
igen csekély lehetőség maradna arra, hogy az erősítést az egyik frontról a másikra
irányítsák át; de ha a háborút csak egy fronton vívná is, a Kremlnek ugyancsak
óvakodnia kellene attól, hogy hadosztályokat vonjon el egy olyan régióból, amely
semlegesnek deklarálta ugyan magát, de nagy fegyveres erőt képviselő potenciális
ellenség a határ mentén. A Szovjetuniónak kb. 50 hadosztályt és 13 000 harckocsit
kell készenlétben tartania egy esetleges kínai-szovjet összecsapás esetére, és habár
a szovjet erők modernebbek és mobilisabbak, mint a kínaiak, nehéz megjósolni,
hogyan arathatnának döntő győzelmet - egy hosszan tartó megszállásról ne is
beszéljünk - négyszer akkora létszámú ellenség felett.196 Mindez szükségképpen
feltételezi, hogy a háború hagyományos marad (ami persze a Kína szétzúzásáról
szóló szovjet utalások fényében tökéletesen téves feltevés is lehet); de ha valóban sor
kerülne egy szovjet-kínai katonai összecsapásra, akkor a szovjet stratégáknak
valóban el kellene azon tűnődniük, hogy melyikük maradna rosszabb helyzetben
a még mindig semleges, de nagyon kritikus Nyugattal szemben. A NATO elleni
nukleáris vagy nagyarányú hagyományos háború esetén a Szovjetuniónak nagyon
meg kellene fontolnia, hogyan reagáljon a kínai nyomásra meggyengült pozíciójá­
ban.197
Bár (a NATO-tól eltekintve) Kína okozza a legnagyobb aggodalmat a szovjet
stratégáknak - már puszta mérete miatt is -, nem nehéz elképzelni az egész ázsiai
„szárny” miatti szovjet aggodalmakat. A legtágabb geopolitikai értelemben úgy
tűnik, mintha most megtorpanna a moszkovita-orosz politika ősrégi irányzata, a
szívós ázsiai területi terjeszkedés. Kína újraéledése, India függetlensége (és növek­
vő ereje), Japán gazdasági újjászületése - nem szólva sok kisebb ázsiai állam
határozott fellépéséről - bizonyára eloszlatták azokat a XIX. századi félelmeket,
hogy a Szovjetunió fokozatosan uralma alá hajtja az egész kontinenst. (Manapság
magától e gondolattól is megrémülne a szovjet tábornoki kar.) Kétségtelen persze,
hogy ez azért nem akadályozza Moszkvát abban, hogy mellékes előnyökre tegyen
szert, mint például Afganisztánban; de ennek a konfliktusnak az elhúzódása és a
világ más pontjain emiatt kialakult ellenséges hangulat csupán azt igazolja, hogy
katonailag és politikailag kiszámíthatatlanul sokba kerülne a szovjet terület továb­
bi növelése. Az „ázsiai küldetésről” szóló, múlt századbeli, magabiztos orosz
kijelentésekkel ellentétben a Kreml vezetőinek most amiatt kell aggódniuk, hogy
a Közép-Kelet felől átszivárog határaikon a mohamedán fundamentalizmus; nem
szűnt meg a kínai fenyegetés, és az afganisztáni, koreai és vietnami komplikációk
is tovább nehezítik a helyzetet. Akárhány hadosztály állomásozik is Ázsiában,
valószínűleg soha nem lehet elegendő ahhoz, hogy „biztonságot” nyújtson ilyen
hatalmas határvonal mentén; különösen azért nem, mert a transzszibériai vasútvo­
nalat még mindig rendkívül könnyen tönkreteheti egy ellenséges rakétatámadás,
ami viszont irtózatos következményekkel járna a Távol-Keleten állomásozó szov­
jet erőkre.198

479
 A szovjet rendszer hagyományosan igen nagy súlyt helyez az ország területi
biztonságára, és ezért aligha meglepő, hogy viszonylag sokkal kisebb jelentőségűek
a tengeri és a külföldön állomásozó szovjet erők. Nem akarjuk tagadni a Vörös
Hadsereg haditengerészetének rendkívüli fejlődését az utóbbi negyedszázad alatt,
sem az új és még erősebb tengeralattjárók, felszíni járművek vagy a most tervezett
kísérleti anyahajók széles körének jelentőségét. Nem becsüljük le a szovjet kereske­
delmi és halászflotta gyarapodását és fontos stratégiai szerepét sem.199 De a szovjet
tengeri erők még csak meg sem közelítik az Egyesült Államok haditengerészetének
ütőképességét. Ha nem a két szuperhatalom, hanem a két szövetségi rendszer
flottáját hasonlítjuk össze, igen nagy lesz a különbség, ha hozzászámítjuk a többi
NATO-tagország haditengerészetét is.

48. táblázat A NATO és a Varsói Szerződés tagállamainak tengeri ereje200

Varsói Szerződés NATO

nem nem
SZU Össz. Össz. USA
szovjet USA

Atommeghajtású tengeralattjáró — 105 105 91 85 12

Dízel-meghajtású tengeralattjáró 6 168 174 137 5 132
Nagyobb hadihajó 3 184 187 376 149 227
Tengerészeti légierő 52 755 807 2533 2250 283

„Még ha Kínát ki is zárjuk, a nyugati szövetségeseknek kétszer annyi nagy

hadihajójuk, háromszor akkora tengeri légierejük és gyakorlatilag ugyanannyi
tengeralattjárójuk van, mint a Varsói Szerződésnek”, mint azt a 48. táblázat is
mutatja. A Varsói Szerződés nagy hadihajói és tengeralattjárói közül sok elmúlt
már húszéves, ezek kevésbé képesek az ellenséges tengeralattjárók felderítésére, és
a Vörös Hadsereg haditengerészetének 75%-a sorozott katona (ellentétben a Nyu­
gat továbbszolgáló hivatásosaival), így nem túlságosan valószínű, hogy a Szovjet­
unió a közeljövőben sikerrel pályázhat a „tenger feletti uralomra”.201
Amennyiben a szovjet hadiflotta újabb és nagyobb hadihajóit valóban arra
szánják, hogy „tengeri erődöt” alakítsanak ki például a Barents-tengeren azért,
hogy a nukleáris rakétahordozó tengeralattjárókat megvédjék a szövetséges táma­
dástól - vagyis, ha a szovjet flottát legfőképpen az ország stratégiai elrettentő
eszközeinek tenger felőli védelmére szánják202 akkor teljesen világos, hogy ez
nem biztosít elegendő erőfölényt (nem számolva a régebbi típusú tengeralattjárók­
kal) a NATO tengeri utánpótlásának és flottamanővereinek megakadályozására.
Ezt kiegészítve azt mondhatjuk, hogy kevés kilátás van arra, hogy a Szovjetunió
segítséget nyújthatna szétszórt külföldi támaszpontjainak és ott állomásozó csapa­
tainak, ha nagyobb konfliktusra kerülne sor a Nyugattal. Amikor a Szovjetunió

480
 benyomult a harmadik világba, ennek óriási sajtóvisszhangja volt, de valójában
nagyon csekély szovjet erő állomásozik külföldön (Kelet-Európán és Afganisztá­
non kívül); legfontosabb támaszpontjai Vietnamban, Etiópiában, Dél-Jemenben és
Kubában vannak, s ezek óriási közvetlen anyagi támogatást igényelnek, amit - a
jelek szerint - a Szovjetunión belül is egyre inkább elleneznek. Lehetséges, hogy a
Szovjetunió, mivel maga is ráébredt, hogy mennyire sebezhető a transzszibériai
vasútvonal, ha Kína is részt vesz egy esetleges háborúban, most módszeresen a
tengeri utánpótlási vonal kialakításán fáradozik, amely az Indiai-óceánon keresz­
tül vezetne el a távol-keleti területekig. Azonban a dolgok jelenlegi állása szerint
ez az útvonal nagyon bizonytalannak tűnik. Nemcsak hogy a szovjet befolyási
övezetek nem mérhetők össze az amerikai (plusz angol és francia) támaszpontok,
csapatok és külföldi flották világszerte állomásozó tömegével, de a már meglévő
kevés szovjet pozíció is igen nagy nyugati nyomásnak van kitéve háború esetén. Ha
az egyenletbe Kínát, Japánt és bizonyos kisebb, nyugatbarát országokat is bevesz-
szük, még kiegyensúlyozottabb lesz a kép. A Szovjetunió erőszakos kizárása a
harmadik világbeli országokból semmiképpen sem jelentene túl nagy gazdasági
csapást - hiszen kereskedelme, befektetései és kölcsönei elenyészőek a Nyugatéhoz
képest203 -, ez pedig erősen megkérdőjelezi a Szovjetunió világhatalmi státusát.
Lehet, hogy az előbbiekben felnagyítottuk a Szovjetunió ellen szóló érveket, de
érdemes megjegyezni, hogy saját stratégái is egyértelműen a „legrosszabb eshetősé­
geket” elemzik, és a leszerelési tárgyalások résztvevői is mindig a puszta erőegyen­
lőség ellen szólnak, és azzal érvelnek, hogy a Szovjetuniónak „biztonsági ütközőzó­
nára” van szüksége ahhoz, hogy Kínával szemben biztosítsa magát és hatalmas
kiterjedésű határvonalát. Bármely, Szovjetunión kívüli, realista szemlélő szerint
már most is több mint elegendő az ereje ahhoz, hogy garantálja biztonságát, és
Moszkva kitartó ragaszkodása, hogy újabb és újabb fegyverrendszereket építsen
ki, mindenkiben nyugtalanságot kelt. A Kreml döntéshozói szemében - akik az
államhatalom militarista és gyakran paranoid hagyományának örökösei - a Szov­
jetunió omladozó határokkal van körülvéve: Kelet-Európábán, a Közép-Kelet
„északi peremén” és a Kínával közös hosszú határa mentén, és bár igen sok szovjet
hadosztályt és repülöszázadot toltak előre a határok stabilizálására, a kívánt
sebezhetetlenséget mégsem értek el. Attól is óvakodnak azonban, hogy kivonulja­
nak Kelet-Európából, vagy határengedményeket tegyenek Kínának; nemcsak a
helyi következmények miatt, hanem mert ezeket a lépéseket úgy is fel lehet fogni,
mint Moszkva gyengülésének jelét. Miközben a Kreml az ország kiterjedt száraz­
földi határait érintő területi biztosítás hagyományos problémáival foglalkozik,
meg kell próbálnia lépést tartani az Egyesült Államokkal a rakétatechnika, a
müholdtámaszpontú fegyverek, az űrkutatás stb. terén, így a Szovjetunió - vagy
jobban mondva, a Szovjetunió marxista rendszere - minőségi és mennyiségi próbá­
nak van kitéve a világhatalmi játszmában, és esélyei nem túl rózsásak.
De az esélyek (vagy „erőviszonyok”) természetesen jobbak lennének, ha egészsé­
gesebb lenne a gazdaság, ami visszavezet a Szovjetunió régi problémájához. A
gazdasági háttér lényeges a szovjet hadseregnek: a gazdaság látja el őket fegyverrel
és jövedelemmel, és megértik azt is, mekkora a gazdaság jelentősége egy nagyhatal-

481
mák közötti hosszúra nyúló koalíciós háború végkifejlete szempontjából. Igaz
lehet - a Szovjet Katonai Enciklopédia is elismerte 1979-ben hogy egy globális
koalíciós háború rövid lenne, különösen, ha bevetnék az atomfegyvert. „Ha azon­
ban számításba vesszük a hadviselő államok lehetséges szövetségeinek potenciálját,
nem zárhatjuk ki azt sem, hogy a háború esetleg mégis elhúzódhat.204 De ha egy
ilyen háború „elhúzódik”, akkor a hangsúly ismét a gazdasági állóképességre
kerül, ugyanúgy, mint a múltbéli nagy koalíciós háborúk esetében. E feltételezés
ismeretében nem éppen vigasztaló a szovjet vezetés számára, hogy országuk része­
sedése a világ bruttó nemzeti termékéből csupán 12 vagy 13% (vagy kb. 17%, ha
pluszként ideszámítjuk a Varsói Szerződés tagállamait); és ez nemcsak nagyság­
rendben marad el messze az Egyesült Államokétól vagy Nyugat-Európáétól, de
Japán is megelőzi, és ha ugyanígy folytatódnak a hosszú távú növekedési tendenci­
ák, akkor harminc év múlva Kína is meg fogja közelíteni. Lehet, hogy hihetetlen­
nek hangzik ez a jóslat, de érdemes felidézni az Economist hűvös megfigyelését,
mely szerint 1913-ban a „cári Oroszországban egy ember egy óra alatt három és
félszer annyi valódi terméket állított elő, mint Japánban, a közel 70 évnyi szocializ­
mus alatt mindjobban lemaradt, és jelenleg csupán mintegy egynegyedét termeli a
japán átlagnak”.205 Akárhogyan értékeljük is a Szovjetunió pillanatnyi katonai
erejét, az a kilátás, hogy a XXII. század elejére a világ nagy termelési központjai
között csupán a negyedik vagy ötödik helyet foglalhatja el, a hatalmi pozíció
hosszú távú kilátásai szempontjából aggodalomra kell hogy késztesse a szovjet
vezetést.
Ez nem azt jelenti, hogy a Szovjetunió közel áll az összeomláshoz, de azt sem,
hogy az ország földöntúli hatalommal rendelkezik. Azt viszont igen, hogy nehéz
választások előtt áll. Egy szovjetológus ezt így fogalmazta meg: „Az ágyú, vaj és
növekedés politikája - ami a Brezsnyev-korszak politikai sarkköve volt - már nem
folytatható ... a Szovjetunió még az optimistább forgatókönyvek szerint is ... az
1960-as és 1970-es években tapasztaltaknál sokkal súlyosabb gazdasági csapással
fog szembekerülni.”206 A szovjet gazdaság javítását szolgáló erőfeszítések és buzdí­
tások várhatóan erősödni fognak. De mivel a legkevésbé sem valószínű, hogy egy
akármilyen energikus moszkvai rezsim is felhagyna a „tudományos szocializmus”
elveivel azért, hogy fellendítse a gazdaságot vagy drasztikusan csökkentse a védel­
mi kiadásokat, amellyel a szovjet állam katonai erejét gyöngítené, ezért nem túl
nagy annak az esélye, hogy megoldja az ellentmondásokat. Hatalmas katonai ereje
nélkül keveset számít a világban, katonai erejével együtt viszont másokban kelt
fenyegetettséget, és rontja saját gazdasági kilátásait. Félelmetes dilemma ez.207
Ez az öröm aligha lesz üröm nélküli a Nyugat számára, hiszen a szovjet állam
tulajdonságainak vagy hagyományainak egyike sem sugallja azt, hogy birodalmá­
nak hanyatlását valaha is elegánsan elfogadná. Végigtekintve a történelmen, egyet­
len túlnövekedett, soknemzetiségű birodalom - az ottomán, a spanyol, a napóleo­
ni, a brit - sem tért vissza saját etnikai magjához mindaddig, amíg le nem győzték
valamilyen nagyhatalmi háborúban, vagy amíg (mint az angolok esetében 1945
után) annyira el nem gyengítette egy háború, hogy politikailag már nem tudta
elkerülni a birodalmi visszavonulást. Azoknak, akik most a Szovjetunió jelenlegi

482
nehézségein örvendeznek, vagy akik alig várják a birodalom összeomlását, nem
ártana emlékezniük arra, hogy ezekért az átalakulásokért általában igen nagy árat
kell fizetni, és hogy egy ilyen folyamat nem mindig látható előre.

Az Egyesült Államok: a ,,legnagyobb hatalom”

relatív hanyatlásának problémája
Két lényeges különbség miatt érdemes észben tartani a Szovjetunió előtt álló
nehézségeket, ha az Egyesült Államok jelenlegi és jövőbeli körülményeit elemez­
zük. Az első az, hogy noha azt állíthatjuk, hogy Amerikának a világ fölötti
hatalomból kivett része viszonylag gyorsabban csökken, mint a Szovjetunióé,
problémái azonban feltehetően közel sem akkorák, mint szovjet riválisáé. Sőt,
abszolút ereje (különösen az ipar és a technológia terén) még mindig sokkal
nagyobb, mint a Szovjetunióé. A második különbségpedig az, hogy a strukturálat­
lan amerikai laissez fairé társadalom (amely azonban nem mentes a gyengeségek­
től) valószínűleg jobb eséllyel alkalmazkodik a változó körülményekhez, mint egy
merev és dirigista hatalom. Mindez persze nagy mértékben függ attól, hogy a
nemzet vezetése képes-e megérteni a napjainkban zajló jelentős folyamatokat, és
egyaránt felismeri-e az Egyesült Államok helyzetének erős és gyenge pontjait is,
miközben megpróbál alkalmazkodni a környezet változásaihoz.
Bár az Egyesült Államok jelenleg gazdaságilag, sőt talán katonailag is önálló
kategóriát alkot, mégis szembesülnie kell két rendkívüli horderejű problémával,
amelyek minden olyan világhatalom élettartalmát megkérdőjelezik, amely „a legel­
ső” szerepét játssza: meg tudja-e őrizni a katonai-stratégiai szférában az ésszerű
egyensúlyt a nemzet felismert védelmi szükségletei és azon eszközök között, ame­
lyek a neki elkötelezettek megtartását szolgálják, illetve, ehhez szorosan kapcso­
lódva: megmentheti-e a viszonylagos eróziótól hatalmas technológiai és gazdasági
bázisait a világtermelés állandóan változó arányainak közepette. Nehezebb lesz az
amerikai képességek próbája, mert - éppúgy, mint 1600 körül a Spanyol Biroda­
lom vagy 1900 körül a Brit Birodalom - a stratégiai elkötelezettségek roppant
garmadáját örökölte, amelyeket évtizedekkel korábban teremtettek meg, amikor
még a nemzet politikai, gazdasági és katonai képességei a világ ügyeinek befolyáso­
lására biztosítottabbnak látszottak. Ennek következtében az Egyesült Államokat
fenyegető veszély nagyon is ismerős a korábbi nagyhatalmak tündöklésével és
bukásával foglalkozó történészek számára. Ezt a veszélyt, durván, „birodalmi
túlterjeszkedésnek” nevezhetjük, vagyis a washingtoni döntéshozóknak azzal a
kínos és makacs ténnyel kell szembenézniük, hogy az Egyesült Államoknak jelen­
leg szerte a világon sokkal több érdekeltsége és kötelezettsége van, mint amennyi­
nek az ország, erejét tekintve, egyidejűleg eleget tudna tenni.
A stratégiai túlterjeszkedés problémáival viaskodó, régebbi nagyhatalmakhoz
képest az Egyesült Államoknak még egy problémával, a nukleáris megsemmisülés
lehetőségével is szembe kell néznie - és ez a tény, sokak meglátása szerint, a

483
nemzetközi hatalmi politika egész rendszerét megváltoztatja. Ha valóban sor
kerülne egy nagyarányú nukleáris összecsapásra, akkor az Egyesült Államok
„kilátásait” érintő megfontolások egészen az értelmetlenség határáig problemati­
kussá válnak - még akkor is, ha a helyzethez az is hozzátartoznék, hogy Amerika
pozíciója (védelmi rendszere és földrajzi mérete következtében) sokkal kedvezőbb,
mint mondjuk Franciaországé vagy Japáné egy ilyen konfliktus esetén. Másrészt
viszont az 1945 utáni fegyverkezési verseny története arra utal, hogy a Nyugatot
és Keletet egyaránt fenyegető atomfegyver kölcsönösen bevethetetlennek tetszik, s
ez a legfőbb oka annak, hogy az egyes hatalmak továbbra is növelik a hagyomá­
nyos erőkre fordított kiadásaikat. De ha fennáll annak a lehetősége, hogy a
nagyobb államok egyszer hagyományos háborúba bonyolódnak (akár helyi, akár
nagyobb méretekben), akkor sokkal nyilvánvalóbbá válik a mai Egyesült Államok
és az egykori Spanyol Birodalom vagy az Edward kori Anglia stratégiai körülmé­
nyeinek hasonlósága. A hanyatló „legelső hatalomnak” egyik esetben sem annyira
a saját anyaföldjének biztonságát veszélyeztető fenyegetéssel kellett szembenéznie
(az Egyesült Államok esetében igen valószínűtlen az a lehetőség, hogy egy megszál­
ló hadsereg elfoglalná), hanem a nemzet külföldi érdekeit érintő fenyegetéssel -
hiszen az érdekek oly széles körűek, hogy nehéz volna mindegyiket egyszerre
megvédeni, de ugyanilyen nehéz volna bármelyiket is további kockázat nélkül
feladni.
Helyénvaló azonban megjegyeznünk, hogy az Egyesült Államok minden egyes
vállalkozásba nagyon elfogadható (és gyakran nagyon nyomós) ok miatt fogott
annak idején, a legtöbb esetben nem is csökkent az amerikai jelenlét jogosultsága,
és a Föld bizonyos régióiban az Egyesült Államok érdekei most fontosabbnak
látszanak a washingtoni döntéshozók szemében, mint néhány évtizeddel ezelőtt.
Megállapíthatjuk tehát, hogy ez feltétlenül igaz a közép-keleti amerikai elkötele­
zettségekre. Olyan térség ez, a nyugati Marokkótól a keleti Afganisztánig, ahol az
Egyesült Államoknak annyi konfliktussal és problémával kell szembenéznie,
amelynek puszta felsorolásától is (egy megfigyelő szerint) „eláll a lélegzetünk”.208
Ez a térség a világ olajtartalékainak legfőbb lelőhelye, és igen nagy az esély
(legalábbis a térkép szerint) a szovjet előrenyomulásra. Éppen ezért egy jól szerve­
zett, erőteljes hazai lobby nyomást gyakorol annak érdekében, hogy rendíthetetle­
nül támogassanak egy elszigetelt, de katonailag hatékony államot, Izraelt. Ebben
a térségben az általában nyugatbarát arab államok (Egyiptom, Szaud-Arábia,
Jordánia, az öböl-parti emirátusok) a saját mohamedán fundamentalistáik és Líbia
külső fenyegetésének nyomása alatt élnek, és minden egyes arab állam saját
rivalizálásaik ellenére is ellenzi Izrael palesztinokkal szembeni politikáját. Ez teszi
a régiót oly fontossá az Egyesült Államok számára, amely ugyanakkor idegenkedik
bármiféle egyszerű politikai megoldástól. Ráadásul olyan térsége ez a Földnek,
amely - legalábbis néhány országa - a leggyakrabban folyamodik a háború eszkö­
zéhez. Végül pedig itt található az egyetlen olyan terület - Afganisztán -, amelyet
a Szovjetunió fegyveres erővel akar elfoglalni. Ennélfogva aligha meglepő, hogy a
Közép-Keletet az amerikaiaknak állandóan szemmel kell tartaniuk, mégpedig
mind katonai, mind diplomáciai szempontból. De az 1979-es iráni bukás emléke,

484
a rossz emlékű 1983-as libanoni vállalkozás, az antagonizmusok diplomáciai
zűrzavara (mert miként is lehetne Szaud-Arábiának segíteni anélkül, hogy ezzel
Izraelt ne hergelnék), és az Egyesült Államok népszerűtlensége az arab tömegek
körében mind rendkívüli mértékben megnehezíti, hogy az amerikai kormányzat
koherens, hosszú távú politikát folytasson a Közép-Keleten.
Latin-Amerikában is egyre több kihívás éri az Egyesült Államok nemzeti érdeke­
it. Ha valaha is kitörne egy nagyarányú nemzetközi adósságválság a világon, amely
óriási csapást mérne a világméretű hitelrendszerre és különösen az Egyesült Álla­
mok bankjaira, akkor ez feltehetően ebben a régióban kezdődne. Latin-Amerika
gazdasági gondjai mindenesetre nemcsak számos kiváló amerikai bankház hitelka­
matait szorították le, hanem ahhoz is hozzájárultak, hogy lényegesen csökkenjen
az ebbe a régióba irányuló amerikai áruexport. Itt, csakúgy, mint Kelet-Ázsiában,
óriási gondokat okoz az a veszély, hogy a világ fejlett és gazdag országai folyama­
tosan emelik az importált, alacsony munkabérköltséggel dolgozó iparágakból
származó termékek vámjait, és külföldi segélyprogramjaikban is egyre kevésbé
nagyvonalúak. Mindezt bonyolítja az a tény, hogy Latin-Amerika gazdasági és
szociális szempontból is meglehetősen gyorsan változott az elmúlt néhány évtized­
ben;209 ugyanakkor a demográfiai robbanás minden eddiginél jobban igénybe veszi
a rendelkezésre álló forrásokat és számos országban a régebbi konzervatív kor­
mányzati struktúrákat is. Ez vezetett a széles alapokon nyugvó társadalmi és
alkotmányos reformmozgalmakhoz, vagy kimondottan „forradalmakhoz”, ame­
lyek Kuba és Nicaragua jelenlegi radikális rendszereinek hatására-ösztökélésére
jöttek létre. Ezek a mozgalmak viszont konzervatív visszahatást idéztek elő: a
reakciós kormányok annak szükségességét hirdették, hogy a hazai kommunizmus­
nak még az írmagját is ki kell irtani, és a cél elérése érdekében az Egyesült
Államokhoz folyamodtak. Ezek a társadalmi és politikai repedések gyakran állí­
tották nehéz választás elé az Egyesült Államokat: vagy a demokratikus jogokat
mozdítja elő Latin-Amerikában, vagy a marxizmus legyőzésén munkálkodik. Az
Egyesült Államok annak végiggondolására is rákényszerült, hogy céljait elérheti-e
pusztán politikai és gazdasági eszközökkel, vagy kénytelen katonai eszközökhöz
folyamodni (mint például Grenada esetében).
A legaggasztóbb helyzet azonban éppen az Egyesült Államok déli határánál
tapasztalható, ezzel összehasonlítva a lengyel „válság” veszélyessége a Szovjetuni­
óra egészen jelentéktelennek látszik. A világban nincs ahhoz fogható helyzet, mint
amely jelenleg Mexikó és az Egyesült Államok viszonyát jellemzi. Mexikó a
gazdasági csőd és fizetésképtelenség szélén áll, belső gazdasági válságának követ­
keztében évente százezrek szivárognak át északra, és az Egyesült Államokkal
folytatott legvirágzóbb kereskedelmi tevékenysége egyre inkább kimerül a kemény
drogok megállíthatatlan áramlásában, a határ pedig az efféle kereskedelem számá­
ra még mindig könnyűszerrel átjárható.210
Bár az amerikai érdekeket érintő kelet-ázsiai kihívások távolabbiak, ettől még
nem csökken e hatalmas terület jelentősége. A világ népességének legnagyobb része
itt él; az amerikai kereskedelem legnagyobb hányada a „Csendes-óceán peremén”
fekvő országokba irányul, és a világ jövendőbeli nagyhatalmai közül kettő, Kína

485
és Japán is itt fekszik, de közvetlen és (Vietnamon keresztül) közvetett módon a
Szovjetunió is jelen van. S akkor még nem is szóltunk a nemrég iparosodott ázsiai
országokról, ezekről a törékeny kvázi-demokráciákról, amelyek egyrészt gyorsan
magukévá tették a kapitalizmus laissez fairé életfelfogását, másrészt a textiltől az
elektronikáig mindenben az amerikai iparcikkek ára alatt kínálják portékáikat.
Emellett itt, Kelet-Ázsiában igen jelentős az amerikai katonai elkötelezettség,
amely még - többnyire - a hidegháború kezdeti szakaszában alakult így.
Már a kötelezettségek puszta felsorolása is jelzi a régióbeli amerikai érdekeltsé­
gek széles körét. Az USA védelmi minisztériuma néhány évvel ezelőtt megpróbált
egy rövid összefoglalót készíteni a kelet-ázsiai amerikai érdekeltségekről, de para­
dox módon éppen e lista szűkszavúsága mutatott rá a stratégiai elkötelezettségek
határtalanul széles körére:

Kelet-Ázsia és a Csendes-óceán jelentőségét az Egyesült Államok számára a

Japánnal, Koreával és a Fülöp-szigetekkel kötött kétoldalú szerződések bizo­
nyítják: a manilai szerződés, amelyben Thaiföld is csatlakozott a szerződött
partnereinkhez, valamint Ausztráliával és Új-Zélanddal kötött szerződésünk,
az ANZUS paktum. Tovább növeli ezt a szárazföldi és légierők koreai és
japán jelenléte, továbbá a hetedik flotta állomásoztatása a Csendes-óceán
nyugati részén. Legfőbb regionális céljaink barátainkkal és szövetségeseinkkel
egyetértésben a következők:
Fenn kívánjuk tartani alapvető fontosságú tengeri útvonalaink és az Egye­
sült Államok érdekeinek biztonságát a térségben, amiként azt a képességünket
is, hogy teljesítjük szerződésben vállalt kötelezettségeinket a Csendes-óceánon
és Kelet-Ázsiában; meg kívánjuk akadályozni a Szovjetuniót, Észak-Koreát
és Vietnamot abban, hogy beleavatkozzanak mások ügyeibe; tartós stratégiai
kapcsolatot kívánunk kiépíteni a Kínai Népköztársasággal; és támogatni
kívánjuk a baráti országok stabilitását és függetlenségét.211

Ez az óvatosan kiválasztott szöveg óhatatlanul megkerül számos rendkívül

kényes politikai és stratégiai kérdést: példának okáért azt, hogyan lehet baráti
kapcsolatokat kiépíteni a Kínai Népköztársasággal anélkül, hogy magára hagynák
Tajvant; hogyan lehet a „baráti országok stabilitását és függetlenségét támogatni”
úgy, hogy közben meg kell próbálniuk csökkenteni az amerikai piacra irányuló
exportjuk áramlását; hogyan lehet rábírni Japánt arra, hogy nagyobb részt vállal­
jon a Csendes-óceán nyugati részének védelméből, s mindezt anélkül, hogy ezzel
megriasztaná szomszédait; hogyan lehet a Fülöp-szigeteken USA-támaszpontokat
fenntartani úgy, hogy a helyi lakosokból ne váltsanak ki ellenérzést; hogyan
lehetne Dél-Koreában csökkenteni az amerikai katonai jelenlétet anélkül, hogy
Észak-Korea ezt ne tekintse a gyengeség jelének...
A katonai felvonulásból ítélve Amerika számára ennél is több forog kockán
Nyugat-Európában, amelynek védelme minden másnál inkább az amerikai száraz­
földi hadsereg, illetve a légierő és a tengerészet stratégiájának középpontjában áll.
Bizonyos titkos számítások szerint az amerikai általános haderő 50-60%-a találha­

486
tó a NATO-ban, egy olyan szervezetben, amelyben (mint azt a bírálók állandóan
hangsúlyozzák) a többi tag az ország GNP-jének lényegesen kisebb százalékával
vállal részt a védelmi kiadásokból, mint Amerika - noha Európa összlakossága és
jövedelme nagyobb, mint az USA-é.212 Nem ezen a helyen kell elismételnünk a
„közteherviselésről” folytatott vitában felhozott európai ellenérveket (például azt
a társadalmi árat, amelyet Franciaország és Nyugat-Németország fizet a sorozás
fenntartásáért), és nem itt kell kifejtenünk azt a gondolatot sem, hogy ha esetleg
sor kerülne Nyugat-Európa „finnesítésére”, akkor az Egyesült Államok valószínű­
leg még a jelenleginél is többet költené védelemre.213 Amerikai stratégiai perspektí­
vából nézve megkerülhetetlen tény, hogy ez a térség a szovjet nyomás miatt mindig
is sebezhetőbb volt, mint például Japán - részben, mert nem sziget, részben, mert
a Szovjetunió az európai szárazföldi határ másik oldalán összpontosította száraz­
földi és légierejének legnagyobb részét, lényegesen többet, mint amennyit a belbiz­
tonsági érdekek és a józan ész igényelne. Lehet, hogy ettől még nincs meg a
Szovjetuniónak a megfelelő hadi kapacitása Nyugat-Európa lerohanására, de ez
nem az a helyzet, amelyben bölcs dolog volna egyoldalúan visszavonni jelentős
amerikai szárazföldi és légierőket. Már a puszta lehetőség is, hogy a világ ipari
termelésének legnagyobb koncentrációja esetleg szovjet röppályára kerül, elég
ahhoz, hogy meggyőzze a Pentagont: „Nyugat-Európa biztonsága különös jelentő­
ségű az Egyesült Államok biztonsága szempontjából.”214
De stratégiai szempontból bármilyen logikusnak látszik is az Európa iránti
amerikai elkötelezettség, ez még nem nyújt biztosítékot azok ellen a katonai és
politikai komplikációk ellen, amelyek a transzatlanti nézetkülönbségekhez vezet­
tek. Bár a NATO-szövetség egy szinten közel hozza egymáshoz az Egyesült Álla­
mokat és Nyugat-Európát, a Közös Piac - Japánhoz hasonlóan - gazdasági
szempontból versenytárs, különösen a mezőgazdasági termékek szűkülő piacán.
Még ennél is fontosabb, hogy miközben a hivatalos európai politika mindig hang­
súlyozta az „amerikai nukleáris védőernyő” fontosságát, addig a közvélemény
széles rétegeit nyugtalanítják az európai földön tartott amerikai fegyverek (cirkáló­
rakéták, Pershing II rakéták, rakétahordozó tengeralattjárók, nem is szólva a
neutronbombáról). De ha - egy korábbi megállapításunkhoz visszatérve - mindkét
szuperhatalom megpróbálná elkerülni az „atomfegyver használatát” egy nagyobb
összeütközés esetén, még mindig számos nehézséget okozna Nyugat-Európa védel­
mének biztosítása. Először is: ez a terv rendkívül költséges. Másodszor: még ha
elfogadjuk is azt az állítást, hogy a Varsói Szerződés szárazföldi és légierejét
ellenőrzés alatt lehet tartani, ez az érv akkor is a NATO jelenlegi erejének bizonyos
növelésén alapul. E perspektívából nézve mi sem felháborítóbb, mint az arra
irányuló javaslatok, hogy csökkentsék vagy teljesen vonják vissza az Európában
állomásozó amerikai erőket - akármilyen sürgető lenne is ez gazdasági szempont­
ból, vagy akár azért, hogy támogassák a világ más pontjain felvonult amerikai
hadsereget. De rendkívül nehéz egy globális és rugalmas nagystratégia kivitelezése
akkor, amikor az amerikai fegyveres erők olyan nagy százaléka van lekötve
egy-egy régióban.

487
 A fentiek fényében nem meglepő, hogy magukat a fegyveres erőket aggasztotta
legjobban az amerikai elkötelezettségek mértéke és az amerikai hatalom közötti
feszültség; egyszerűen azért, mert elsőként ők járnának pórul, ha a stratégiai
gyengeségeket a háború kemény próbájának tennék ki. Ez magyarázza a Pentagon
gyakori figyelmeztetését: nehogy olyan globális logisztikai bűvészmutatványt kell­
jen folytatnunk, amelynek során az egyik „meleg helyről” a másikra kell átcsopor­
tosítani az erőket új konfliktus esetén. Lehet, hogy a helyzet különösen veszélyes
volt 1983 végén, amikor Közép-Amerikában, Grenadában, Csádban és Libanon­
ban további egységeket kellett felvonultatni, hogy az egyik volt vezérkari főnök
kijelentette: az amerikai erők és stratégia közötti „ellentét nagyobb, mint vala­
ha”,215 de a probléma már évekkel korábban is megfigyelhető volt. Rendkívül
érdekes, hogy a „már-már a végsőkig terjeszkedett” amerikai fegyveres erőkről
szóló figyelmeztetéseket a „Világ fontosabb amerikai katonai támaszpontjait”216
bemutató térképek kísérik. Ezek a történészeket kísértetiesen arra a flottatámasz­
pont- és helyörségláncolatra emlékeztetik, amelyek Nagy-Britannia birtokában
voltak nagyhatalmi és stratégiai túlterjeszkedése csúcspontján.217
Másrészt aligha valószínű, hogy az Egyesült Államoknak egyidejűleg kellene
megvédenie valamennyi tengerentúli érdekeltségét, mert nagyszámú szövetségese -
a NATO-tagállamok Nyugat-Európában, Izrael a Közép-Keleten, Japán, Auszt­
rália, esetleg Kína a Csendes-óceánon - cserbenhagyná. A regionális tendenciák
sem válnak kedvezőtlenné védelmi szempontból az Egyesült Államok számára.
Például mindig elképzelhető a kiszámíthatatlan Észak-Korea agressziója, de a mai
Peking ezt nem venné jó néven, ráadásul Dél-Korea is annyira megerősödött már,
hogy lakossága kétszer, GNP-je négyszer akkora lett, mint Észak-Koreáé. A
szovjet erők távol-keleti terjeszkedése hasonlóképpen aggasztja Washingtont, de
ezt talán kiegyensúlyozza az a növekvő fenyegetés, amelyet Kína jelent a Szovjet­
unió szárazföldjére és keleti utánpótlási vonalaira nézve. Bizonyosan igaz az USA
védelmi miniszterének nemrégiben tett józan beismerése, hogy „soha nem fogjuk
tudni megfizetni azokat a felszereléseket, amelyek elegendőek lennének ahhoz,
hogy százszázalékos biztonsággal teljesítsük összes elkötelezettségünket;218 de
mindez már kevésbé aggasztó, mint első látásra, ha eszünkbe idézzük, hogy a szovjet­
ellenes források teljes potenciálja (USA, Nyugat-Európa, Japán, Kína, Ausztrál-
ázsia) sokkal nagyobb, mint a Szovjetunió valamennyi hozzáférhető forrása.
A nagystratégia alapvető dilemmája azonban e vigasztalások ellenére is megma­
rad. Az Egyesült Államok katonai kötelezettségeinek sora most körülbelül ugyan­
akkora, mint negyedszázaddal ezelőtt, amikor pedig a világ GNP-jéből való része­
sedése, a katonai kiadások és a fegyveres erők létszáma sokkal nagyobb volt, mint
ma.219 1985-ben, negyven évvel a második világháborúban aratott győzelem és
több mint egy évtizeddel a vietnami kivonulás után is még 520 000 főnyi katonát
állomásoztatott külföldön (közülük 65000 fő a tengerészetnél szolgált).220 Ez a
szám, mellékesen, lényegesen meghaladja Nagy-Britannia külföldön állomásozta­
tott szárazföldi és tengeri erejének létszámát, hatalma csúcsán, békeidőben. A
haderők főparancsnoka és számos civil szakértő221 nyomatékosan hangsúlyozott
véleménye szerint azonban ez sem elegendő. Az amerikai védelmi költségvetés az

488
489
1970-es évek vége óta csaknem megháromszorozódott, de ennek ellenére „a fegyve­
res erők aktív szolgálatot teljesítő része számszerűleg csupán 5%-kal nőtt.222
Annak idején az angol és francia hadvezetés is tudomásul vette, hogy egy kiterjedt
külföldi kötelezettségekkel bíró nemzetnek mindig is több problémája lesz az
„élőerővel”, mint egy olyan államnak, amely csak honvédelmi célokra tart fenn
fegyveres erőt, és egy politikailag liberális és gazdasági szempontból laissez fairé
elveket követő társadalomnak - amelyik tisztában van a sorozás népszerűtlenségé­
vel - nagyobb problémákkal kell szembenéznie, mint a többi országnak.223
Amerika világhatalmi érdekei és képességei közötti távolság valószínűleg kisebb
volna, ha nem merült volna fel annyi kétség - legalábbis a vietnami háború ideje
óta - a rendszer hatékonyságával kapcsolatban. Más tanulmányok ismételten
publikálták is ezeket, ezért mi csak az összegezésre szorítkozunk, tehát munkánk
egyáltalán nem a „védelem reformjának” erősen vitatott kérdéséről írott újabb
esszé.224 A „harc” egyik fő területe például a fegyvernemek közötti versengés
mértéke, ami természetesen egyformán jellemző a legtöbb hadseregre, de úgy
látszik, mélyebben beleásta magát az amerikai rendszerbe; talán azért, mert a
vezérkar főnökének viszonylag kevés hatalma van, vagy mert oly sok energiát
szentelnek a stratégiai és hadműveleti kérdések helyett az eszközök megszerzésé­
nek. Békeidőben persze elhanyagolhatjuk ezt a kérdést, mint a „bürokratikus
politika” extrém példáját, de háború esetén - amikor például olyan különítményt
kell sürgősen átirányítani más hadszíntérre, amelyben mind a négy fegyvernem
képviselteti magát - végzetes lehet a megfelelő koordináció hiánya.
A hadseregben már-már közhely a „pazarlás, csalás, visszaélés” felemlegeté­
se.225 Tetszetős magyarázat is van azokra a közvélemény figyelmét megragadó
botrányokra, amelyeket a csillagászati összegeket felemésztő, rossz hatásfokú
fegyverek váltottak ki: a versenyképes kínálat és a piaci erők hiánya a „katonai­
ipari komplexumban”, az „aranyat érő” fegyverrendszerek vásárlása, nem is szól­
va a magas profitért folyó hajszáról. Nehéz azonban a beszerzési folyamat nehézsé­
geit elválasztani azoktól a hatásoktól, amelyeket a technológiai haladás gyakorol
a haditechnikára. Mivel a Szovjetunió általában a csúcstechnológia területén a
legsebezhetőbb - ami arra mutat, hogy az amerikai fegyverzet minőségét lehet
felhasználni a szovjet mennyiségi fölény, a harckocsik és a légierő ellensúlyozására
-, az új fegyverzetek rendelésekor nyilvánvalóan vonzóvá válik a Caspar Weinber-
ger által „kompetitív stratégiának” nevezett terv.226 Az a tény azonban, hogy a
Reagan-kormányzat az első periódusban több mint 75%-kal többet költött új
repülőgépekre, mint a Carter-kormányzat, de csak 9%-kal több gépet vásárolt, a
XX. század végének riasztó katonai-beszerzési problémájára utal: ha a technológia
azt követelte, hogy egyre több pénzt kell elkölteni egyre kevesebb fegyverrendszer­
re, akkor van-e valóban elegendő, korszerű és igen drága repülője és harckocsija
tartalékban egy hagyományos háború kezdete utáni időszakra is? Van-e az USA
haditengerészetének elég támadó ereje és eszköze arra az esetre, ha egy újabb
„atlanti csata” korai szakaszában súlyos vereséget szenvedne? Ha nincs, akkor
lehangolóak az eredmények, hiszen nyilvánvaló, hogy a mai bonyolult fegyverzetet
nem lehet olyan gyorsan pótolni, mint a második világháborúban.

490
 Ezt a dilemmát két másik tényező teszi hangsúlyossá, s ezek egy hatékony
amerikai védelmi politika kifejlesztése során váltak nyilvánvalóvá. Az első a költ­
ségvetési megszorítások kérdése. Ha a külső körülmények nem válnak fenyegetőb­
bé, akkor a politikai meggyőzés figyelemre méltó tette volna, ha a nemzeti védelmi
kiadásokat sokkal nagyobbra, mondjuk a GNP 7,5%-ára növelnék - annál is
inkább, mert a szövetségi deficit (lásd később) arra utal, hogy egyensúlyba kell
hozni a kormányzat kiadásait, mert talán ez a legfontosabb állami prioritás. De ha
a védelmi kiadások növekedése csökken vagy megáll, miközben a fegyverek ára
állandóan növekszik, akkor sokkal égetőbbé válik a Pentagon előtt álló probléma.
A második tényező a katonai eshetőségek széles köre, amivel egy Egyesült
Államok méretű szuperhatalomnak számolnia kell, s ezek mindegyike különböző
követelmények elé állítja a fegyveres erőket. Ez sem példa nélküli a nagyhatalmak
történetében. Az angol hadsereg például gyakran került olyan nehéz helyzetbe,
amikor arról kellett döntenie: vagy India északnyugati határán, vagy Belgiumban
harcol. De még ez a kihívás is eltörpül a mai „legnagyobb hatalom” előtt álló
feladatok mellett. Ha az a kritikus kérdés az Egyesült Államok számára, hogy
mindig nukleáris előnyben legyen a Szovjetunióval szemben, akkor elkerülhetetle­
nül olyan fegyverekbe kell invesztálnia, mint az MX rakéta, a B-l, a „lopakodó
bombázók”, a Pershing II, a cirkálórakéták és a rakétahordozó tengeralattjárók.
Ha a Varsói Szerződés ellen vívott nagyarányú hagyományos háború lehetősége a
legvalószínűbb, akkor a befektetéseket egészen máshová kellene irányítani, a
taktikai légierő, a szuperharckocsik, az óriás anyahajók, a támadó tengeralattjárók
és egyéb, jóval fejlettebb, de mégis hagyományos fegyvernemek felé. Ha viszont
valószínű, hogy az Egyesült Államok és a Szovjetunió elkerüli a közvetlen össze­
csapást, de mindketten komoly szerepet akarnak játszani a harmadik világban,
akkor a lehetséges fegyverzet ismét változik: a kézifegyverek, a helikopterek, a
könnyű anyahajók és az USA tengerészgyalogsága kerül előtérbe. Már most
világos, hogy a „védelmi reform” feletti vita nagyrészt abból fakad, hogy különbö­
ző elképzeléseket alakítottak ki arról a háborúfajtáról, amelyet az Egyesült Álla­
moknak esetleg meg kell vívnia. De mi történik akkor, ha a feltételezések tévesnek
bizonyulnak?
A rendszer hatékonyságával kapcsolatos további gond, amelyet még az a ameri­
kai hatalom „restaurálásáért” küzdők is hangoztatnak,227 az, vajon lehetővé
teszi-e a jelenlegi döntéshozatali struktúra a megfelelő nagystratégia megvalósítá­
sát. Ez nemcsak azzal járna, hogy nagyobb összhangot kellene teremteni a katonai
irányzatok között annak érdekében, hogy kevesebb vita legyen a „tengeri straté­
gia” vagy a „koalíciós háború” elsőségéről,228 hanem egyben azt is jelentené, hogy
meg kellene teremteni az Egyesült Államok hosszú távú politikai, gazdasági és
stratégiai érdekeinek szintézisét, felváltandó a belső bürokratikus harcokat, ame­
lyek annyira jellemzik a washingtoni politika menetét. Ennek gyakran idézett
példája az a túlságosan gyakori nyilvános vita, hogy az Egyesült Államoknak
hogyan és hol kellene külföldön fegyveres erejét állomásoztatnia ahhoz, hogy
megnövelje vagy megvédje nemzeti érdekeit - miközben a külügyminisztérium
világos és határozott választ vár arra a kérdésre, hogy ki fenyegeti ezeket az

491
érdekeket, a védelmi minisztériumnak viszont nem fűlik a foga (különösen a
libanoni bukás után) harcba bonyolódni külföldön, legfeljebb csak különleges
esetben.229 Ezzel szemben arra is voltak példák, hogy a Pentagon jobban szeret
egyoldalú döntéseket hozni a Szovjetunióval folytatott fegyverkezési versenyben
(például az SDI-programban, a SALT feladásában), mégpedig anélkül, hogy
legfontosabb szövetségeseivel konzultálna, ami viszont a külügyminisztériumnak
okoz gondot. Bizonytalanság övezi a nemzetbiztonsági tanács szerepét, különösen
a nemzetbiztonsági tanácsadókét. Bizonytalanság uralkodik a közép-keleti politi­
kával kapcsolatban is, részint a palesztin kérdés esetleges kölcsönhatásai miatt,
részint azért, mert az Egyesült Államok stratégiai érdeke ugyan, hogy a nyugatba­
rát arab államokat támogassa a szovjet behatolás ellen, de ez gyakran megbukott
saját Izrael-barát lobbyjának jól szervezett ellenállásán. A minisztériumok egymás­
sal vitatkoztak azon, miképpen lehet a gazdasági eszközöket - a kereskedelmi
bojkottól és a technológiaátadás embargójától a külföldi segélyekig, a fegyver- és
gabonakereskedelemig - felhasználni az amerikai diplomáciai érdekek támogatása
érdekében. Ezek az érdekek viszont hatással vannak a harmadik világgal, Dél-Afri-
kával, Oroszországgal, Lengyelországgal, a Közös Piaccal stb. való viszonyra, és
néha bizony koordinálatlanok és ellentmondásosak. Egyetlen értelmes ember sem
mondaná, hogy a világot sújtó sok-sok külpolitikai probléma közül mindegyiknek
nyilvánvaló és kész „megoldása” van, de a hosszú távú amerikai érdekek megőrzé­
sét valóban nem segíti, ha a döntéshozatalt gyakori belső ellentétek kísérik.
Mindez oda vezetett, hogy borúlátóbb kritikusok megkérdőjelezték a washing­
toni döntéshozók általános politikai kultúráját. Ez a kérdés azonban túlságosan
széles körű és bonyolult ahhoz, hogy most teljes mélységében feltárjuk. De egyre
inkább fontolóra kell vennünk, hogy egy olyan országnak, amelynek a világ
ügyeiben zajló ellenőrizhetetlen változásokra ügyelve kell átalakítania nagystraté­
giáját, nem a legalkalmasabb egy olyan választási rendszer, amely a külpolitikai
döntéshozást kétévenként megbénítja. Nem segítheti a lobbyk tagjai, a politikai
akcióbizottságok és más érdekcsoportok rendkívüli nyomása sem, amelyek mind­
egyike - természeténél fogva - előítélettel szemlél bizonyos politikai változásokat,
sem pedig a létfontosságú, de komplex nemzetközi és stratégiai kérdések túlzott
leegyszerűsítése a nagy tömegkommunikációs intézményeknél és vállalatoknál,
amelyeknek erre szánt tere és ideje korlátozott, és akiknek a raison d'étre-jűk az,
hogy pénzt keressenek és állandó közönséget biztosítsanak maguknak, és csak
másodsorban az, hogy elfogulatlanul tudósítsanak. Az amerikai társadalmi kultú­
ra még mindig erőteljes, a „valóságot semmibe vevő” hullámai sem segítik ezt elő,
amelyeket ugyan meg lehet érteni a nemzeti múlt „pionír mítosza” miatt, de
akadályozzák a mai komplex, integráltabb világgal, valamint más kultúrákkal és
ideológiákkal való párbeszédet. Végül pedig az országnak nem mindig szolgál
előnyére az alkotmányos és döntéshozó erők megosztottsága, amelyet szándéko­
san teremtettek akkor, amikor az ország két évszázaddal ezelőtt földrajzilag és
stratégiailag el volt szigetelve a világ többi részétől, és ugyancsak volt ideje arra,
hogy megegyezésre jusson a „külpolitikát” érintő kérdésekkel kapcsolatban, de
mindezt nehezebb akkor alkalmazni, amikor az ország már globális szuperhata­

492
lommá vált, és gyakran kerül abba a helyzetbe, hogy gyors döntéseket kell hoznia
olyan országokkal kapcsolatban, ahol sokkal kevesebb a korlátozás. E tényezők
közül persze egyik sem jelent áthághatatlan akadályt a koherens, hosszú távú
amerikai nagystratégia kivitelezése szempontjából; összesített és interaktív hatása
azonban még jobban megnehezíti a szükséges politikai változtatásokat, ha azok
sértik a sajátos érdekeket, és ha mindez a választás évében történik. Ezért elsősor­
ban a kultúr- és belpolitika fogja meghatározni, hogy a XXI. század felé közeledő
általános amerikai politikai fejlődés milyen erőpróbát képes kiállni.
Az Amerika globális érdekei védelmében kitűzött „eszközök és célok” viszonya
összefügg az országra váró gazdasági kihívásokkal, amelyek - éppen sokoldalúsá­
guknál fogva - azzal fenyegetnek, hogy hatalmas nyomást gyakorolnak a nemzeti
politika döntéshozóira. Az amerikai gazdaság rendkívüli kiterjedése és komplexi­
tása megnehezíti, hogy összegezzük, mi történik egyes ágazataival - különösen egy
olyan időszakban, amikor a gazdaság hol erejéről, hol gyengeségéről tesz tanúbi­
zonyságot.230 Mindazonáltal az előző fejezetben leírt vonások még mindig érvé­
nyesek.
Ezek közül az első az ország iparának viszonylagos, a világtermeléshez mért
hanyatlása, nemcsak a régebbi iparágakban, például a textil-, vas-, acél-, hajó- és
vegyi alapanyaggyártásban, hanem - bár itt sokkal kevésbé egyszerű az ipari-tech­
nológiai verseny eredményeit megítélni - a robottechnika, a repülőgépipar, a
gépkocsik, a szerszámgépek és a számítógépek gyártásának világméretű részesedé­
sében is. Mindkettő hatalmas problémája: a hagyományos és kulcsiparágakban a
bérskála különbsége az Egyesült Államok és az újonnan iparosodó országok
között akkora, hogy azt semmiféle „hatékonysági intézkedés” nem hidalhatja át,
de a jövőbeni technológiai versenyből való kiesése, ha erre valóban sor kerülne,
még nagyobb katasztrófa volna. 1986 végén például egy kongresszusi jelentés arról
tudósított, hogy az Egyesült Államok aktívuma a csúcstechnológiai termékekből
az 1980-as 27 milliárd dollárról 1985-re 4 milliárd dollárra csökkent, és gyorsan
halad a deficit felé.231
A másik hanyatló - és hanyatlásával több szempontból is meglepetést okozó -
szektor a mezőgazdaság. A téma szakértői alig egy évtizeddel ezelőtt azt jósolták,
hogy világméretekben aggasztó egyensúlyvesztés következik be a takarmányozás
szükségletei és a mezőgazdasági teljesítmény között.232 De az éhínségeknek és a
katasztrófáknak két fontos oka van. Az első az a hatalmas töke volt, amelyet az
amerikai mezőgazdaságba fektettek az 1970-es évektől kezdve; ezt a folyamatot az
ugrásszerűen növekedő külföldi élelmiszer-eladás reménye táplálta, a második
pedig az a hatalmas (a nyugati világ pénzelte) kutatás volt, amely a harmadik világ
gabonatermelésének növekedését tűzte ki céljául és oly sikeresen alakított át egyre
több országot élelmiszer-exportőrré, tehát az Egyesült Államok versenytársává. E
két tendencia nem azonos azzal a szándékkal, hogy a Közös Piacot nagy mezőgaz­
dasági többlettermelővé tegyék, mégis egybeesett azzal, épp ez utóbbi ártámogatási
rendszere miatt. Ennek következtében a szakértők most a „világ élelmiszerrel való
elárasztásáról”233 beszélnek, ami viszont a mezőgazdasági árak és az amerikai

493
élelmiszerexport gyors csökkenéséhez vezet, sok farmert késztetve arra, hogy
felhagyjon a gazdálkodással.
Ennélfogva nem meglepő, hogy ezek a gazdasági gondok az amerikai gazdaság
számos szektorában az üzletemberek, a szakszervezetek, de a farmerek és a kong­
resszusi képviselőik körében is a protekcionizmus fellobbanásához vezettek. Éppen
úgy, mint az Edward kori Nagy-Britanniában a „vámreform” bevezetése idején,234
a megnövelt protekció szószólói itt is a tisztességtelen külföldi üzelmekröl, az áron
aluli ipari termékek amerikai piacra ömlesztéséről, a külföldi farmereknek nyújtott
hatalmas támogatásról panaszkodnak - amire szerintük csak úgy adható megfele­
lő válasz, ha az USA kormányzata felhagy laissez fairé kereskedelmi politikájával,
és határozott ellenlépéseket tesz. Az egyéni panaszok jó része (például az, hogy
Japán áron alul szállított szilikon-chipeket Amerikába) jogos. Tágabb értelemben
azonban a protekcionista érzelem fellángolása a mindeddig megkérdőjelezhetetlen
amerikai ipari felsőbbrendűség hanyatlásának is jele. A Viktória-kor közepe táján
élt angolokhoz hasonlóan, az 1945 utáni amerikaiak is a szabad kereskedelmet és
a nyílt versenyt pártfogolták, nemcsak azért, mert úgy gondolták, hogy a világmé­
retű kereskedelem és prosperitás megsokszorozódik ebben a folyamatban, hanem
mert tudták, hogy ők a legesélyesebbek arra, hogy nyerjenek a protekcionizmus
feladásán. Negyven év elmúltával, amikor már csökkent ez a bizakodás, a közvéle­
mény előreláthatóan a hazai piacot és a hazai termelőket fogja védeni. Éppúgy,
mint korábban Nagy-Britannia esetében, a létező rendszer védői arra mutatnak rá,
hogy a megnövelt vámok nemzetközileg nemcsak hogy kevésbé versenyképessé
tehetik a hazai termékeket, hanem különböző külső utóhatásokkal is számolni kell:
egy világméretű vámháború, az amerikai export elleni intézkedések, néhány ma­
napság iparosodó ország valutájának aláásása, az 1930-as évek gazdasági válságá­
nak visszatérése.
Az amerikai ipart és gazdaságot érintő problémák mellett még a nemzet pénz­
ügyeiben is példátlan zavarok léptek fel. Az amerikai ipari termékek külföldi
versenyképtelensége és a mezőgazdasági export csökkenő forgalma megdöbbentő
deficitet produkált a látható kereskedelemben: 160 milliárd dollárt az 1986 májusá­
ig terjedő 12 hónapban, de még ennél is riasztóbb, hogy ezt a különbséget nem lehet
megszüntetni a „láthatatlan” kereskedelemmel szerzett nyereséggel, ami pedig egy
érett gazdaság hagyományos menedéke (például Nagy-Britanniáé 1914 előtt).
Ellenkezőleg: az Egyesült Államok csak úgy tudja egyengetni a maga útját a
világban, ha egyre nagyobb összegű tőkét importál, aminek következtében alig
néhány év leforgása alatt a világ legnagyobb hitelezőjéből a világ legnagyobb
adósává vált.
Éppen az Egyesült Államok kormányának pénzügyi politikája volt az, amely a
problémát előidézte, vagy, számos kritikus szerint, okozta.235 Washington már az
1960-as években gyakorta a deficites pénzpolitikára alapozott a további adók
helyett, és ebből fedezte védelmi kiadásait és szociális programjait. De a Reagan-
kormányzat által az 1980-as évek elején hozott döntés - azaz a védelmi kiadások
nagyarányú csökkentése, anélkül, hogy a szövetségi kiadásokat másutt jelentősen

494
 49. táblázat Az Egyesült Államok deficitje,
adósságai és kamatterhei 1980-1985 között230
(milliárd dollárban)

Év Deficit Adósság Kamatok

59,6 914,3 52,5

1983 195,4 1387,9 87,8
1985 202,8 1823,1 129,0

csökkentették volna - a deficit s így az államadósság rendkívüli növekedéséhez

vezetett, amint az a 49. táblázatból látható.
Ezeknek az irányzatoknak a folytatódása, mint arra sokan kétségbeesetten
rámutattak, ahhoz vezetne, hogy az USA államadóssága 2000-re elérné a 13 billió
dollárt (vagyis az 1980-as tizennégyszeresét), a kamatteher pedig 1,5 billió dollárt
tenne ki (huszonkilencszer annyit, mint 1980-ban).237 A kamatcsökkenés követ­
keztében kevesebbet mutatna ez a becslés,238 de az általános tendencia még így is
fölöttébb egészségtelen. Még ha a szövetségi deficitet csökkenteni lehetne is évi
„alig” 100 milliárd dollárra, az államadósság és a kamatok összegeződése akkor is
példátlan összegeket emésztene föl. Történelmi távlatból szemlélve, erre a jelenség­
re csak egyetlen példa van a nagyhatalmak köréből - arra, hogy békeidőben ilyen
mértékben növeljék adósságállományukat -, az 1780-as évek Franciaországa, ahol
még pénzügyi válság is társult a belpolitikai válsághoz.
Ez az amerikai kereskedelmi és szövetségi deficit most kölcsönhatásban áll a
világgazdaság új jelenségével, avval, amit talán úgy lehetne a legjobban jellemezni,
hogy a nemzetközi töke a kereskedelemből az árukba és a szolgáltatásokba „ván­
dorol”. A világgazdaság egyre növekvő integrációja következtében a töke volume­
ne - mind a gyárakban, mind a pénzügyi szolgáltatásokban - minden korábbinál
sokkal nagyobb, évente kb. 3 billió dollárra rúg, de még ezt is elhomályosítja a
világ pénzpiacaira elképesztő mennyiségben áramló töke: a londoni központú
eurodollár piaci forgalma „legalább huszonötször akkora, mint a világkereskedele­
mé”.239 Ezt a tendenciát táplálták az 1970-es évek eseményei is: az elmozdulás a
rögzített árfolyamtól a lebegő árfolyam felé, az OPEC-országokból befolyó többle­
tek, de ösztönözte az Egyesült Államok deficitje is, mert a szövetségi kormány csak
oly módon tudta a kiadások és a bevételek közötti szakadékot áthidalni, hogy a
likvid pénz hatalmas mennyiségét ömlesztetté vissza Európából és (különösen)
Japánból, aminek következtében kiugróan az Egyesült Államok lett a világ legel-
adósodottabb országa.240 Nehéz is elképzelni valójában, hogy az amerikai gazda­
ság miképpen boldogult volna a külföldi tőke beáramlása nélkül az 1980-as évek
elején, még akkor is, ha ez a tőkebeáramlás azzal a kínos következménnyel járt,
hogy megemelkedett a dollár árfolyama, tovább csökkentve az USA mezőgazdasá­
gi és ipari exportját. Ez azonban azt a kérdést vonja maga után, hogy mi történne

495
akkor, ha ezeket a hatalmas és forgatható összegeket elvonnák, amitől a dollár
értéke azonnal meredeken zuhanni kezdene.
E a tendenciák olyan magyarázatokra sarkalltak egyes elemzőket, hogy az
aggodalmaskodók eltúlozzák annak jelentőségét, ami az USA gazdaságával törté­
nik, és nem veszik észre, hogy milyen „természetesek” ezek a fejlemények. Például
a középnyugati mezőgazdasági övezet egyáltalán nem volna olyan rossz helyzet­
ben, ha kevesebben vásároltak volna földet az 1970-es évek végén, az inflációs ár
és a hatalmas kamatlábak időszakában. Érthető az a minden fejlett országra
jellemző mozgás is, hogy a szolgáltatások szerepe megnövekszik, és érdemes
eszünkbe idézni, hogy az Egyesült Államok ipari termelése abszolút értékben még
akkor is növekszik, ha a gyáripari foglalkoztatottság (különösen a fizikai dolgozók
foglalkoztatása) csökken, de ez is „természetes” tendencia, hiszen a világ az
anyagigényes termeléstől egyre inkább a tudásigényes termelés felé halad. Amiként
azzal sincs baj, hogy az amerikai pénzügyi intézetek világméretű pénzügyi intéze­
tekké alakulnak - hármas bázisuk: Tokió, London és New York -, és ezek az
intézetek a tőkeáramlás nagy mennyiségét (és a belőle származó profitot) tartják
kezükben (illetve vágják zsebre), hiszen ez csak növeli az ország szolgáltatásokból
származó bevételeit. Még a hatalmas évi szövetségi deficitet és a növekvő állam­
adósságot is úgy jellemzik néha, hogy az nem túl komoly, és levonják belőle az
inflációt. Bizonyos körökben pedig azt tartják, hogy a gazdaság „megtalálja majd
a kiutat” a súlyos deficitből, és hogy a politikusok - akár az adók növelésével, akár
a kiadások visszaszorításával, netán a kettő kombinációjával - meg fogják tenni
azokat az intézkedéseket, amelyek a mérleget egyensúlyba hozzák. A deficit leszál­
lítását szorgalmazó túl gyors próbálkozások viszont, e vélemények szerint, nagyon
könnyen hatalmas recessziót indíthatnak el.
Még ennél is megnyugtatóbbnak tartják az amerikai gazdaság növekedésének
pozitív jeleit. A szolgáltatási szféra fellendülésének következtében az Egyesült
Államok sokkal gyorsabban teremtett munkaalkalmakat az elmúlt tíz évben, mint
békeidőben korábban bármikor, és természetesen annál is sokkal gyorsabban,
mint Nyugat-Európa valaha is. Ehhez kapcsolódik, hogy a munkaerő sokkal
nagyobb arányú mozgása megkönnyíti a munkaerőpiac ilyenfajta átalakulását.
Továbbá Amerika hajlíthatatlan elkötelezettsége a csúcstechnológia iránt - nem
feltétlenül csak Kaliforniában, hanem Virginiában, Arizonában és az ország szá­
mos más részén - a termelés mind nagyobb teljesítőképességét és így nagyobb
nemzeti bőséget ígér (és biztosítja a Szovjetunió feletti stratégiai fölényt is). Az
amerikai gazdaságban rejtőző lehetőségek továbbra is bevándorlók millióit vonz­
zák, és a vállalkozók ezreit ösztönzik, miközben az országba áramló töke folyamát
meg lehet csapolni a további befektetés céljaira, különösen a kutatás és fejlesztés
érdekében. Végső soron, ha a világkereskedelem irányáváltozása valóban alacso­
nyabb élelmiszer- és nyersanyagárakhoz vezet, akkor ez mindenképpen a javára
válik egy olyan gazdaságnak, amely még mindig hatalmas mennyiségű olajat, ércet
stb. importál, még akkor is, ha ez sérti bizonyos amerikai termelők, például a
farmerek és az olajiparban dolgozók érdekeit.

496
 Lehet, hogy ezek közül az érvek közül számos valóban helytálló. Az amerikai
gazdaság olyan nagy és változatos, hogy jó néhány szektor még akkor is növekedni
fog, ha a többi hanyatlik, ennélfogva helytelen volna az egészet a „krízisről” és a
„növekedésről” szóló általánosításokkal jellemezni. Tekintettel a nyersanyagárak
csökkenésére, a dollár 1985 eleji, tarthatatlanul magas árfolyamának hanyatlására
és a kamatlábak általános csökkenésére - és e három tendenciának az inflációra és
az üzleti bizalomra gyakorolt hatására nem meglepő, hogy számos profi közgaz­
dász bizakodóan tekint a jövőbe.241
Az amerikai nagystratégia és a gazdasági alap szempontjából nézve azonban,
amelyen egy hatékony, hosszú távú stratégiának kell nyugodnia, a kép már kevésbé
rózsás. Először is, annak a katonai tehernek a következtében, amelyet az Egyesült
Államok 1945 óta magára vett, a teherviselési képessége értelemszerűen kisebb,
mint néhány évtizeddel ezelőtt, amikor a világ ipari termeléséből és GNP-jéből való
részesedése sokkal nagyobb volt, mezőgazdaságát nem sújtotta válság, sokkal
kiegyensúlyozottabb fizetési mérlege mellett a kormány költségvetése is egyensúly­
ban volt, és adósságai csökkentek. Ebben a tágabb értelemben van némi analógia
az Egyesült Államok jelenlegi helyzete és a korábbi „hanyatló egyeduralkodóké”
között, legalábbis bizonyos politológusok véleménye szerint.242
Ebből a szemszögből nézve is tanulságos a hátborzongató hasonlóság az Egye­
sült Államok gondolkodó köreinek egyre nagyobb aggodalma és aközött, ami az
Edward kori angol politikai pártokat töltötte el, és ahhoz vezetett, amit „nemzeti
hatékonysági mozgalomnak” neveztek, vagyis széles körű vitához a nemzet dön­
téshozói, üzleti és oktatásügyi elitjének köreiben azokról a különféle intézkedések­
ről, amelyek visszafordíthatnák ezt a jelenséget. A kereskedelmi szakértelem, a
képzés és oktatás színvonala, a termelés hatékonysága, a jöved< lem mértéke és a
kevésbé jómódúak életszínvonala, egészségügye és lakásellátása szempontjából az
1900-ban még „legelső” ország kezdett veszteni pozíciójából, ami súlyos következ­
ményekkel járt hosszú távú stratégiai helyzetére nézve. Ezért van az, hogy a
„megújulásért” és az „újjászervezésért” kiáltó hangok egyaránt jöttek mind a
jobb-, mind a baloldalról.243 Az ilyen mozgalmak imitt-amott általában elvezetnek
a reformokhoz, de puszta létük is igazolja a hanyatlás tényét, egyszerűen azért -
a helyzet iróniájából fakadóan -, mert néhány évtizeddel korábban, amikor senki
nem kérdőjelezte meg az ország vezető szerepét, nem lett volna rájuk szükség. G.
K. Chesterton kaján megjegyzése szerint egy erős ember soha nem aggódik fizikai
képességei miatt, csak akkor kezd el betegségről beszélni, ha egészsége megrok­
kan.244 Ugyanígy: amikor egy nagyhatalom erős, és erejét senki nem vonja kétség­
be, akkor sokkal kevésbé valószínű, hogy bárki vitatná, képes-e teljesíteni kötele­
zettségeit, mint akkor, amikor viszonylag gyengébb.
Szükebb értelemben az amerikai nagystratégiára nézve komoly következmé­
nyekkel járt volna, ha ipari bázisa tovább zsugorodik. Ha valaha is sor kerülne egy
nagyarányú, de - a nukleáris világégéstől való félelem miatt - konvencionális
háborúra, akkor az embernek el kell gondolkodnia, hogy ez vajon milyen hatást
gyakorolna az USA termelői kapacitására bizonyos kulcsiparágakban a hanyatlás
évei, a fizikai dolgozók szétzüllesztése után stb. Ebben az összefüggésben Hewins

497
riadt kiáltására kell emlékeznünk 1904-ből, aki arról beszélt, milyen hatása van az
ipari hanyatlásnak Anglia hatalmára.245

Mi a helyzet akkor, ha a [külföldi verseny által] fenyegetett helyzetben levő

ipar képezi honvédelmi rendszerünk alapját? Nem nélkülözhetjük a vasgyár­
tást vagy a mérnöki tudományokat, hiszen egy modern háborúban nem
lennének meg a flotta és a hadsereg felszerelésének és ütőképes állapotban
tartásának eszközei.

Nehéz elképzelni, valóban oly komoly lehet-e az amerikai ipari termelés hanyat­
lása: hiszen ipari bázisa annyival szélesebb, mint az Edward kori Nagy-Britanniáé
volt, és - ami szintén fontos szempont - a „hadiiparral összefüggő ágakat” nem­
csak az ismétlődő Pentagon-megrendelések tartották életben, hanem azok át is
alakultak, s így ma már nem az alapanyagigényes, hanem a tudásigényes (csúcs­
technológiai) iparágak, a fontosak, amelyek hosszú távon szintén csökkenteni
fogják a Nyugat függőségét az alapvető nyersanyagoktól. Még ha így is van, a tény,
hogy mondjuk rengeteg félvezetőt külföldön szerelnek össze, és aztán hajóval az
Egyesült Államokba szállítanak,246 vagy - hogy a félvezetőktől legtávolabb eső
termékekre gondoljunk - az amerikai tengeri szállítás és a hajóépítő ipar visszaszo­
rulása, vagy oly sok amerikai bánya és olajmezö lezárása, vagy más hasonló
tendenciák csakis kárt okozhatnak egy esetleges hosszan tartó, koalíciós nagyha­
talmi háború esetén. Ha a történelmi példák egyáltalán érvényesek, a háborús
„konjunktúrának” általában a szakmunkások korlátozott száma szabott ha­
tárt,247 ami ismét elgondolkoztató, tekintve az amerikai fizikai dolgozók (vagyis
általában a szakmunkások) foglalkoztatásának nagyarányú és folyamatos csökke­
nését.
Egészen más jellegű, noha hasonlóképpen fontos a megfelelő nagyhatalmi stra­
tégia szempontjából az a probléma, hogy milyen hatása van a gazdasági növekedés
lelassulásának az amerikai társadalmi-politikai konszenzusra. A XX. században
sikerült az Egyesült Államoknak - az európaiak csodálatára - elkerülnie az osz­
tályproblémákat. Ez feltehetően annak köszönhető, hogy a bevándorlók nagy
része a máshol uralkodó merev társadalmi körülmények elől menekült, és új
hazájuk nagy kiterjedése lehetővé tette, hogy a gazdasági helyzetükkel elégedetle­
nek nyugat felé húzódjanak, és ezzel párhuzamosan sokkal nehezebbé vált a
munkásmozgalom szervezése, mint mondjuk Franciaországban vagy Nagy-
Britanniában; és hogy ugyanazok a földrajzi dimenziók és a bennük rejlő vállalko­
zói lehetőségek a laissez fairé kapitalizmusnak nagyjából változatlan formájú
fejlődését ösztönözzék, ami (alkalmi baloldali ellentámadások ellenére) az ország
politikai kultúrájának uralkodó elemévé vált. Ennek következtében az Egyesült
Államokban lényegesen nagyobb a jövedelemkülönbség a gazdagok és a szegények
között, mint bárhol máshol a fejlett ipari társadalmakban, és ugyanezen az alapon
a szociális szolgáltatásokra fordított állami kiadások a GNP sokkal kisebb százalé­
kát teszik ki, mint az összehasonlításra alkalmas országokban (Japánt kivéve, ahol
a jelek szerint sokkal erősebb a szegények és az idősek családi támogatása).

498
 Az osztályproblémák hiányát, a nyilvánvaló társadalmi-gazdasági egyenlőtlen­
ségek ellenére, szemmel láthatóan elősegítette az a tény, hogy az Egyesült Államok
1930-as évek óta tartó növekedése az egyéni boldogulás reményét kínálta a lakos­
ság többségének; valamint az a sokkal zavaróbb körülmény, hogy az amerikai
társadalom legszegényebb egyharmad részét nem sikerült rendszeres szavazásra
„mozgósítani”. A fehér és színes bőrű lakosság születési arányszámai nagyon
eltérőek, növekszik a bevándorlás, és a gazdasági átalakulás oda vezetett, hogy
milliók veszítették el jól fizetett ipari munkalehetőségeiket, és rosszul fizetett mun­
kaalkalmak millióit teremtették a szolgáltatásban, így oktalanság volna feltételez­
nünk, hogy az amerikai gazdaság uralkodó normáit (alacsony költségvetési kiadá­
sok, alacsony adók a gazdagoknak) akkor is fenntarthatnák, ha az ország a zuhanó
dollár és a lassú növekedés okozta hosszantartó gazdasági problémák időszakába
lépne. Ez arra is utal, hogy egy olyan amerikai politika, amely a külső kihívásokra
úgy válaszol, hogy védelmi kiadásait megnöveli, és költségvetési válságnál csök­
kenti a társadalmi kiadásokat, egy végső politikai visszaesés lehetőségét kockáztat­
ja. Ugyanúgy, mint az e fejezetben vizsgált többi hatalom esetében, itt sem könnyű
válaszolni arra, hogyan lehet a védelem, a fogyasztás és a befektetés állandó
hármas feszültségével számolni, ha a nemzet prioritásainak meghatározására kerül
sor.
Ez viszont elkerülhetetlenül elvezet a lassú gazdasági növekedés és a magas
védelmi kiadások kényes viszonyához. Rendkívül ellentmondásos a „védelmi ki­
adások gazdaságtanáról” szóló vita, és - tekintettel az amerikai gazdaság méreteire
és sokrétűségére, a kormánnyal kötött nagy szerződésekből, valamint a fegyverzet­
fejlesztésből származó technikai ösztönzésre - a tendencia nem egyszerűen csak egy
irányba mutat.248 De a mi céljaink szempontjából az összehasonlítás dimenziója a
fontos. Még ha Eisenhower alatt az ország GNP-jének 10%-át fordították is
védelmi kiadásokra (mint azt gyakran hangsúlyozzák) és 9%-ot Kennedy alatt, az
Egyesült Államok részesedése a világtermelésből és gazdaságból akkoriban kétszer
akkora volt, mint ma, pontosabban az amerikai gazdaságnak akkor nem kellett
semmiféle kihívással szembenéznie sem a hagyományos, sem a csúcstechnológia
területén. Az Egyesült Államok jelenleg továbbra is GNP-jének 7 vagy annál több
százalékát költi a védelmi kiadásokra, miközben fő gazdasági vetélytársai, különö­
sen Japán, sokkal kisebb összegeket szentelnek erre a célra, és így potenciálisan
sokkal több „szabad” alapjuk marad a polgári befektetésekre. Ha az Egyesült
Államok kutatási és fejlesztési tevékenységének továbbra is jelentős részét fekteti
a hadiiparral kapcsolatos termelésbe, miközben a japánok és a nyugatnémetek a
kereskedelmi kutatásra és fejlesztésre koncentrálnak; ha a Pentagon kiadásai az
ország tudósainak és mérnökeinek többségét elvonják a világpiacra szánt termékek
tervezésétől és termelésétől, miközben a hasonló szakemberek más országokban
főként azzal foglalkoznak, hogy jobb termékeket állítsanak elő a vásárlók számá­
ra, akkor elkerülhetetlennek tűnik, hogy csökkenjen Amerika részesedése a világ
ipari termeléséből, és az is valószínű, hogy gazdasági növekedési mutatói rosszab­
bak lesznek, mint azoké az országoké, amelyek a piacot tartják legfontosabbnak,
' és kevesebbet fordítanak forrásaikból védelmi célokra.249

499
 Szinte fölösleges azt mondanunk, hogy ezek a tendenciák hosszú időn keresztül
nagyon súlyos dilemma elé fogják állítani az Egyesült Államokat. Egyszerűen
azért, mert az USA a globális szuperhatalom, amelynek sokkal kiterjedtebb kato­
nai kötelezettségei vannak, mint a regionális hatalmaknak, Japánnak vagy Nyu-
gat-Németországnak, ezért sokkal nagyobb védelmi erőket igényel, ugyanúgy,
mint ahogyan a Spanyol Birodalom is úgy érezte, sokkal nagyobb hadseregre van
szüksége, mint kortársainak, és a viktoriánus Anglia is ragaszkodott ahhoz, hogy
minden más országénál nagyobb haditengerészete legyen. Mivel a Szovjetuniót
tartják az amerikai érdekeket leginkább érintő katonai fenyegetésnek az egész
világon, és ez az ország a saját GNP-jéből kétségkívül nagyobb százalékot fordít
a védelemre, ezért az amerikai döntéshozók kétségtelenül aggódnak amiatt, hogy
„elveszítik” a fegyverkezési versenyt a Szovjetunióval szemben. De a döntéshozók
közül a bölcsebbek azt is észrevehetik, hogy a fegyverkezés terhei megrokkantják
a szovjet gazdaságot, és ha a két szuperhatalom továbbra is nemzeti javainak egyre
nagyobb hányadát áldozza az improduktív fegyvergyártásra, akkor csakhamar az
lesz a kritikus kérdés: „Kinek a gazdasága fog a leggyorsabban lehanyatlani
azokhoz a terjeszkedő kereskedőállamokhoz képest, mint Japán, Kína stb.?” A
fegyverzetbe való alacsony befektetés a sebezhetőség érzését kölcsönözheti egy
globálisan annyira túlterjeszkedett hatalomnak, mint az Egyesült Államok, de a
nagyarányú fegyverzetbövítés, noha rövid távon nagyobb biztonságot teremt,
annyira tönkreteheti az amerikai gazdaság versenyképességét, hogy a nemzet
hosszú távon kevésbé lesz biztonságban.250
Ebben az esetben nem túlságosan biztatóak a történelmi példák. Hiszen a közös
dilemma az egykori „legelső” országok számára az, hogy a növekvő külföldi
kihívások még relatív gazdasági erejük csökkenése idején is arra kényszerítették
őket, hogy forrásaikból minél többet irányítsanak a katonai szektorba, ami pedig
kiszorítja a produktív befektetést, és bizonyos idő után a lassúbb növekedés lefelé
tartó spiráljához, nagyobb adókhoz vezet, mélyíti a prioritások fölötti belpolitikai
vitákat, és csökkenti a védelem terheinek elviselhetőségét.251 Ha valóban így forog
az idő kereke, akkor hajiunk arra, hogy Shaw halálosan komolynak szánt csípős
megjegyzését így adjuk vissza: „Róma megbukott, Babilon megbukott, most Scars-
dale következik.”252
Ennélfogva a lehető legtágabb értelemben a közvélemény által egyre inkább
vitatott kérdésre - megörizheti-e pozícióját az Egyesült Államok - csak nemleges
válasz adható, egyszerűen azért, mert egyik társadalomnak sem adatik meg, hogy
állandóan az élen járjon, hiszen ez egyszerűen azt jelentené, hogy a növekedési
ráták, a technológiai haladás és a katonai fejlődés emberemlékezet óta létező,
változó folyama most megáll. Másrészről a történelmi előzményekre való utalás
nem azt jelenti, hogy az Egyesült Államoknak szükségszerűen éppúgy a viszonyla­
gos ismeretlenség homályába kell süllyednie, mint a korábbi vezető hatalmak,
Spanyolország vagy Hollandia esetében történt, vagy fel kell bomlania, mint a
Római vagy a Habsburg Birodalomnak; egyszerűen túl nagy az előbbi és túl
homogén az utóbbi változathoz. Még a napjaink politológiai irodalma által
annyira kedvelt brit analógia sem jó, ha eltekint az arányoktól. Másképpen szólva:

500
Nagy-Britannia földrajzi kiterjedése, népessége és természeti kincsei azt sugallnák,
hogy a világ gazdaságának és hatalmának 3-4%-át kellene birtokolnia, és minden
más kb. ezzel arányos, de épp azért, mert a többi dolog nem ezzel arányos, vált
lehetővé - hála a történelmi és technikai feltételek különlegesen kedvező egybeesé­
sének - hogy a brit birodalom virágkorában a világ gazdaságának és hatalmának
25%-a fölött rendelkezett, és mivel ezek a kedvező körülmények eltűntek, most
nem történik más, mint hogy visszatér „természetesebb” méretéhez. Ehhez hason­
lóan, azt állíthatjuk, hogy az Egyesült Államok földrajzi kiterjedése, népessége és
természeti kincsei okán a világ gazdaságának és hatalmának 16-18%-ára tarthat
igényt, de a kedvező történelmi és technikai feltételek miatt 1945-re ez a részesedés
több mint 40%-ra növekedett, és e pillanatban olyan folyamat első évtizedeinek
vagyunk szemtanúi, amikor a rendkívül magas számokról visszatér a „természete­
sebb” arányokhoz. Ezt a hanyatlást jelen pillanatban feledteti a hatalmas katonai
potenciál, és az amerikai kapitalizmus és kultúra nemzetközi méretű terjedése.253
De ha eléggé lehanyatlik ahhoz, hogy ismét „természetes” arányban részesüljön a
világ gazdaságából és hatalmából, a távoli jövőben az Egyesült Államok puszta
méreténél fogva mindig rendkívül lényeges tényező lesz a többpólusú világban.
Az elkövetkező évtizedekben tehát az a feladat áll az amerikai államférfiak előtt,
hogy felismerjék az épp akkor működő tendenciát, és úgy irányítsák a politikát,
hogy az Egyesült Államok helyzetének relatív romlása lassan és zökkenőmentesen
menjen végbe, és ne gyorsítsa fel olyan politika, amely rövid távon előnyös ugyan,
de hosszú távon hátrányokkal jár. Ennek feltétele az a felismerés, hogy a világban
végbemenő technológiai és az ebből következő társadalmi-gazdasági változások
minden eddiginél gyorsabban zajlanak; és a nemzetközi közösség politikai és
kulturális szempontból sokkal színesebb, mint ahogy korábban feltételezték, így
ellenségesen reagál arra, ha Washington vagy Moszkva kínál gyógyírt problémái­
ra. A gazdasági és termelési erőviszonyok már nem kedveznek annyira az Egyesült
Államoknak, mint 1945-ben; és még katonai téren is vannak jelei az arányok
bizonyos újraelosztásának bipoláris helyett multipoláris irányba, ahol az amerikai
gazdasági-katonai erő konglomerátuma nagy valószínűséggel nagyobb marad,
mint bármely más országé, de nem lesz annyira aránytalan, mint a második
világháborút követő évtizedekben. Ez önmagában véve egyáltalán nem rossz, ha
felidézzük Kissinger megjegyzését arról, hogy milyen hátrányai vannak egy még
mindig kétpólusúnak tartott világban folytatott politikának, és kevésbé rossznak
tűnik, ha felismerik, hogy a Szovjetunióra mennyivel mélyebb hatást gyakorolhat
a világpolitika változó dinamikája. Valamennyi az amerikai vezetés eróziójáról
folyó vita esetén érdemes újra és újra elismételni, hogy az említett hanyatlás relatív
és nem abszolút, tehát természetes folyamat, és az Egyesült Államok érdekeire
nézve az egyetlen komoly fenyegetés csak abból származhat, ha nem sikerül okosan
alkalmazkodni.
Ha tekintetbe vesszük azokat a pozíciókat, amelyek még mindig az Egyesült
Államok kezén vannak, akkor elméletileg sem fordulhat elő, hogy a feladat megha­
ladja az egymást követő kormányok képességét, azaz hogy úgy szervezzék meg
ennek az alkalmazkodásnak a diplomáciáját és stratégiáját, hogy az majd, Walter

501
Lippmann klasszikus kifejezésével élve, „egyensúlyba [hozhassa] ... a nemzet
elkötelezettségeit és a nemzet erejét”.254 Habár jelenleg nincs egyetlen olyan állam
sem, amely átvehetné Amerika globális terheit, ugyanazon a módon, ahogy az
Egyesült Államok 1940-ben magára vállalta Nagy-Britanniáét, de kétségkívül igaz,
hogy az országnak kevesebb problémája van, mint egykor az ellenségei által
minden oldalról támadott Spanyol Birodalomnak vagy a Franciaország és Anglia
által nyomorgatott Hollandiának, vagy a kihívók egész seregével szembekerülő
brit birodalomnak. A XXL század felé haladó Egyesült Államok előtt nehéz
próbák állnak, különösen a gazdaság területén, de az ország forrásai továbbra is
tekintélyesek maradnak, ha sikerül ezeket megfelelően megszervezni, és ha józanul
felismerik mind az amerikai erő határait, mind pedig lehetőségeit.
Más perspektívából nézve viszont aligha állíthatjuk, hogy az Egyesült Államok
teljesen egyedi problémák előtt áll. Hiszen a világnak mely országa nem kerül
szembe dilemmákkal, ha arról van szó, hogy megfelelő katonapolitikát dolgozzon
ki, vagy ha az ágyú, a vaj és a befektetés között kell választania? Más perspektívá­
ból nézve azonban az amerikai pozíció rendkívül sajátságos. Minden gazdasági és
katonai hanyatlása ellenére is - Pierre Hassner szavaival élve - „döntő tényező
[marad] mindenfajta egyensúlyi és egyéb kérdésben”.255 És mivel jóra-rosszra
egyaránt óriási hatalma van, és egyben a nyugati szövetségi rendszer összetartó
kapcsa és a létező globális gazdaság központja, ezért az, amit tesz, vagy amit nem
tesz, sokkal fontosabb, mint amit bármely más hatalom elképzelései.

502
 EPILÓGUS

Miután áttekintettük a nagyhatalmak felemelkedésének és hanyatlásának ötszáz

éves történetét, jogosnak tűnik, hogy a befejezés az elmélettel és a módszertannal
foglalkozzék, melyben a szerző áttekinti a „háború és a viszonylagos hatalom
ciklusával”,1 a „globális háborúkkal, a közadósságokkal és a hosszú ciklussal”,2
„a birodalmak nagyságával és élettartamával”3 foglalkozó elméleteket és a polito­
lógusok különböző egyéb kísérleteit,4 hogy valami értelmet adjanak az egésznek,
és, szokás szerint, felfedjék jövőbeli hatásait is. Minthogy azonban ez nem politoló­
giai mű, még akkor sem, ha szerzője abban reménykedik, hogy tények és részletes
kommentárok egész sorát nyújtotta azoknak a tudósoknak, akik ezen a szakterüle­
ten a háborúnak és a változásnak a világrendre gyakorolt hatásait kutatják.
Epilógusunk meg sem kísérli, hogy bizonyító erejű összegzést adjon mai helyze­
tünkről, mivel az ellentmondana e könyv egyik fő üzenetének, mely szerint a
nemzetközi rendszer szüntelen változásoknak van kitéve, mégpedig nemcsak az
államférfiak napi tevékenységének s a politikai és katonai események apályának és
dagályának következményeként, hanem a világhatalom alapjaiban történő mé­
lyebb átalakulásainak is köszönhetően, melyek idővel a felszínre jutnak.
Mindazonáltal a tanulmány befejezése előtt megemlítünk néhány általános
érvényű megfigyelést. A könyvben végig azt állítottuk, hogy ami a nemzetközi
rendszert illeti, a vagyon és a hatalom vagy a gazdasági és katonai erő mindig
viszonylagos. Mivel viszonylagosak, s mivel a társadalmak feltartóztathatatlan
változási folyamatoknak vannak kitéve, a nemzetközi egyensúly sohasem lehet
mozdulatlan, s politikailag tévedés volna feltételezni, hogy valaha is az lehetne.
Tekintettel az országok közötti rivalizálás anarchikus természetére, az elmúlt öt
évszázad alatt a nemzetközi kapcsolatok története túlontúl gyakran a háborúk
története volt, vagy legalábbis a háborúskodásra való felkészülésé - mindkét
esetben olyan forrásokat emésztve fel, melyeket a társadalom egyéb, akár köz-,
akár magáncélokra fordíthatott volna. Bármeddig jutott is el a gazdasági és
tudományos fejlődés, minden század tanúja lehetett annak a vitának, hogy a
nemzeti vagyont milyen mértékben ajánlatos katonai célokra felhasználni. Szó
esett azokról a vitákról is, amelyek a nemzeti jólét megerősítésének legjobb módjai­
ról folytak, nemcsak a növekvő vagyonnal járó egyéni előnyök miatt, hanem azon
felismerés következtében is, hogy a gazdasági növekedés, a termelékenység, a
virágzó pénzügyek egy újabb nemzetközi konfliktus esetén mind kihatnak majd az
egyes nagyhatalmak kilátásaira. Az itt vizsgált jelentősebb és hosszabb nagyhatalmi

503
háborúk ismételten a produktív gazdasági erők döntő befolyására mutatnak rá -
mind a háborúk alatt, mind a közöttük levő időszakokban, amikor az eltérő
növekedési mértékek a különböző hatalmakat viszonylagosan erősebbé vagy gyen­
gébbé tették. Az 1500-tól 1945-ig tartó időszak nagy koalíciós háborúinak kimene­
tele nagymértékben megerősíti az egy hosszabb időszakon át a gazdaságban végbe­
menő eltolódásokat. Az egyes háborúk végén létrehozott új területi rend így a
nemzetközi rendszerben történő hatalmi újraelosztást tükrözi. Azonban a béke
eljövetele sem állítja le a változások folyamatát, és a nagyhatalmak gazdasági
növekedésének eltérő üteme biztosítja, hogy azok egymáshoz viszonyítva továbbra
is emelkedni, illetve hanyatlani fognak.
Nem bizonyos azonban, hogy egy anarchikus világrendben az „emelkedő” és a
„hanyatló” hatalmak létezése szükségszerűen mindig háborúhoz vezet. A történel­
mi irodalom nagy része azt feltételezi, hogy a „háború” és „a nagyhatalmi rend­
szer” elválaszthatatlanok. Mackinder, a neomerkantilista és a geopolitikai gondol­
kodás egyik megalapítója szerint „a történelem nagy háborúi ... közvetve vagy
közvetlenül az országok egyenlőtlen növekedésének következményei”.5 De vajon
megszűnt-e ez a tendencia 1945-ben? Az valóban lehetséges, hogy a nukleáris
fegyverek megjelenésével és annak felismerésével, hogy bármilyen összeütközés a
hadviselő felek kölcsönös pusztulásához vezethet, ténylegesen megállította azt a
szokást, hogy a nagyhatalmi egyensúlyban történt átalakulásokra fegyveres konf­
liktussal reagálnak, s így ezentúl már csak kisméretű „pót”-háborúk várhatók.
Azonban az is lehetséges, hogy a nukleáris fegyverektől való kölcsönös rettegés
pusztán azt biztosítja, hogy a jövendő nagyhatalmi konfliktusok hagyományos
fegyverekkel vívott küzdelmek maradnak - bár tekintettel a modern harctéri
fegyverzetre, még ezek is igen nagy véráldozattal járnának.
Nyilvánvaló, hogy az effajta kritikai kérdésekre senki sem tudja a választ.
Azokat, akik feltételezik, hogy az emberiség nem lehet olyan ostoba, hogy belebo­
nyolódjék egy újabb, katasztrofálisan drága háborúba, érdemes figyelmeztetni
arra, hogy ez a nézet a XIX. század folyamán is nagy népszerűségnek örvendett;
és csakugyan, Norman Angell könyve, a The Great Illusion [A nagy csalódás],
amely azzal az érvelésével vált nemzetközi bestsellerré, hogy a háború a győztest
és a legyőzöttet gazdaságilag egyaránt tönkreteszi, éppen 1910-ben jelent meg,
miközben az európai vezérkarok csöndben szövögették háborús terveiket.
Bármekkora legyen is a főbb államok közötti nukleáris vagy konvencionális
összeütközések esélye, világos, hogy az egyensúlyt illetően valóban fontos átalaku­
lások mennek végbe, és ez talán egyre gyorsabb ütemben folytatódik. Mi több,
mindez a gazdasági termelés és a stratégiai hatalom két különálló, de összefüggő
szintjén történik. Hacsak nem változnak meg az elmúlt két évtized folyamatai (és
miért változnának?), a világpolitikát nagyjából a következő folyamatok fogják
meghatározni:
Először: mind a világ össztermeléséből való részesedés, mind a katonai összki­
adások tekintetében eltolódás várható az eddig öt pólusú hatalmi struktúra rovására,
s egyre több ország javára; ez azonban fokozatosan történik majd, és ezért nem

504
valószínű, hogy a közeljövőben bármely más ország csatlakozni fog az Egyesült
Államok, a Szovjetunió, Kína, Japán és az EGK jelenlegi „pentarchiájához”.
Másodszor: az öt hatalom között a globális termelési egyensúly máris eltolódott
bizonyos irányba: a Szovjetuniótól, az Egyesült Államoktól és az EGK-tól - Japán
és Kína irányába. Gazdasági szempontból ez nem nevezhető kiegyensúlyozott
állapotnak az öt oldal között, mivel az Egyesült Államok és az EGK nagyjából
egyforma termelési és kereskedelmi erővel rendelkeznek (bár az előbbinek, katonai
hatalom lévén, hatalmas előnyei vannak); a Szovjetunió és Japán szintén körülbe­
lül egyenlő erejű (bár Japán gyorsabban növekszik), s mindkettőjük az előző kettő
termelési erejének kb. kétharmadával rendelkezik, és bár a Kínai Népköztársaság
még mindig eléggé elmaradott, de mind közül a leggyorsabban növekszik.
Harmadszor: katonai szemszögből még mindig kétpólusú a világ, amennyiben
csak az Egyesült Államok és a Szovjetunió rendelkezik azzal a kapacitással, hogy
egymást - és bármely más országot - elpusztítsa. Mindazonáltal ez a bipolaritás is
lassan megszűnőben van, mind nukleáris szinten - vagy azért, mert legtöbb esetben
ezeket a fegyvereket nem lehet felhasználni, vagy pedig azért, mert Kína, Francia­
ország és Nagy-Britannia egyaránt tömegesen növeli nukleáris fegyvertárát -,
mind hagyományos szinten, részint a kínai erő folyamatos növekedése, részint azon
erősödő felismerés miatt, hogy a nyugatnémet és a francia (esetleg az angol és
olasz) szárazföldi, tengerészeti és légierők összevonása - abban az esetben, ha ezek
az országok valóban hatékonyan tudnának együttműködni - a hatalom rendkívül
nagy koncentrációját jelentenék. Belpolitikai okok miatt a közeljövőben ez valószí­
nűleg nem fog bekövetkezni; de az a tény, hogy egyáltalán létezik egy ilyen
lehetőség, további bizonytalanságot jelent a „bipoláris” rendszerre nézve, leg­
alábbis konvencionális szinten. Ezzel szemben jelenleg senki sem állítja, hogy
Japán katonai nagyhatalommá válik, azonban mindenki tisztában van a „háború
és a világpolitikai változás” törvényszerűségeivel, és senki sem lepődne meg, ha egy
napon a tokiói politikai vezetés úgy döntene, hogy gazdasági erejét magasabb fokú
katonai erőre váltja át.
Ha Japán katonailag aktívabban kívánna részt venni a világ ügyeiben, ezt
feltételezhetően azért tenné, mert úgy érezné, hogy egyszerű „kereskedő állam­
ként” nem tudja érvényesíteni érdekeit;6 fegyveres erőinek megerősítése által így
hatalmának és nemzetközi befolyásának oly szintű növelésében reménykedne,
melyet nem katonai intézkedésekkel képtelen elérni. A nemzetközi versengés el­
múlt ötszáz éves története azonban azt mutatja, hogy a katonai „biztonság”
egymagában sohasem elég. Rövid távon elképzelhető ugyan, hogy elriasztja vagy
legyőzi a -ivális államokat (ami a legtöbb politikus és hívei számára teljesen
elegendő). De ha az effajta győzelmekkel az ország földrajzilag és stratégiailag
túlerőlteti magát; ha úgy dönt, hogy összjövedelmének jelentős részét a „védelem­
re” fordítja, s így kevesebb marad a „produktív befektetésre”, azt fogja tapasztalni,
hogy kivitele lelassul, ami arra utal: lehetetlen, hogy egyszerre tartsa fenn mind az
állampolgárok fogyasztási szintjét, mind nemzetközi pozícióját.7 A Szovjetunió, az
Egyesült Államok és Nagy-Britannia esetében ez már be is következett; és megfi­
gyelhető, hogy mind Kína, mind Nyugat-Németország küzd a túlzott katonai

505
befektetések ellen, mivel mindkettő gyanítja, hogy ez kihathat hosszú távú növeke­
dési lehetőségeikre.
így hát visszatérünk ahhoz az élet-halál kérdéshez, amely már a klasszikus idők
óta foglalkoztatja a stratégákat, a közgazdászokat és a politikai vezetőket. A
nagyhatalmi státus - a definíció szerint egy olyan állam, mely bármely más ország­
gal szemben megállja a helyét8 - virágzó gazdasági alapot követel. List szavaival:
„Egy első osztályú országnak a háború vagy a háború puszta lehetősége nélkülöz­
hetetlen követelménnyé teszi ipari hatalmának létrehozását... ”9 Azonban a hábo­
rúzás által vagy azáltal, hogy az ország „ipari erejének” jelentős részét a „nem
jövedelmező” fegyverkezésre fordítja, kockáztatja, hogy tönkreteszi a nemzet
gazdasági bázisát, különösen azon államokkal szemben, akik a hosszú távú növe­
kedés érdekében jövedelmük nagyobb hányadát fordítják produktív befektetések­
re.
Mindezt a politikai gazdaságtan klasszikus írói is teljes mértékben felismerték.
Azok, akik Adam Smith preferenciáit követték, az alacsony védelmi költségek felé
hajlottak; azok, akik List Aa/zonű/öA:onowie-elméletével szimpatizáltak, azt kíván­
ták, hogy az állam nagyobb kényszerítő eszközökkel rendelkezzék. De mindegyik
őszintén elismerte, hogy ez valójában választás kérdése - s ami azt illeti, elég nehéz
választásé.10 Ideális esetben természetesen a „profit” és a „hatalom” kéz a kézben
járnak. Túlontúl gyakran találták szemben magukat az államférfiak a szokásos
dilemmával: hogy a valós vagy képzelt veszély idején megteremtsék a katonai
biztonságot, mely ezután a nemzetgazdaság számára teherré vált, vagy pedig a
védelmi költségeket alacsonyan tartva szembenézzenek azzal, hogy más államok
cselekedetei esetenként érdekeiket fenyegetik.11
A nemzetközi rendszer jelenlegi nagyhatalmainak így meg kell küzdeniük azzal
a kihívással, amellyel már elődeik is szembekerültek: először is az egyenlőtlen
gazdasági növekedéssel, mely a többihez képest egyiküket gazdagabbá (és általá­
ban erősebbé) teszi; másodszor azzal a versengő és időnként veszélyes külföldi
színtérrel, mely arra kényszeríti őket, hogy válasszanak a kézenfekvőbb katonai
biztonság, illetve a hosszabb távú gazdasági biztonság között. Nincs azonban olyan
általános szabály, amely a döntéshozók számára egy univerzálisan alkalmazható
cselekvési irányt megszabna. Ha nem rendelkeznek elegendő katonai védelemmel,
akkor esetleg nem tudnak válaszolni, ha egy rivális hatalom kihasználja ezt; ha
viszont túl sokat költenek a fegyverkezésre - vagy ami még gyakoribb, a korábbi
időszakokban felvállalt katonai kötelezettségek növekvő költségeinek fenntartásá­
ra -, akkor valószínűleg túlhajtják magukat, mint az az öregember, aki többet akar
dolgozni, mint amennyit ereje megenged. Mindezt nem könnyíti meg a „háborús
költségek növekedési törvénye”.12 Még ha - hogy a leggyakrabban említett példára
utaljunk - megakadályozható is, hogy 2020-ban ne eméssze fel egyetlenegy repülő­
gép gyártása az USA légierejének teljes költségvetését, a modern fegyverek költség­
emelkedése a kormányok - és az adófizetők - számára egyaránt riasztó tendencia.
így mindegyik mai nagyhatalom - az Egyesült Államok, a Szovjetunió, Kína.
Japán és (feltehetően) az EGK - továbbra is küzdhet a felemelkedés és a hanyatlás
ősi dilemmáival, a termelésnövekedés váltakozó ütemével, a technikai innováció­

506
val, a nemzetközi színtéren történő változásokkal, a fegyverek mind magasabbra
szökő költségeivel és a hatalmi egyensúly váltakozásaival. Ezek azonban nem
olyan fejlemények, melyeket egy állam vagy akár egy ember irányíthatna. Bis­
marck híres mondásából kiindulva: ezek a hatalmak mind az „idő vizén” hajóz­
nak, melyet „sem létrehozni, sem irányítani” nem tudnak, de amelyen „váltakozó
ügyességgel és tapasztalattal” haladhatnak.13 Hogy miképp kerülnek ki ebből az
utazásból, az nagymértékben függ a washingtoni, a moszkvai, a tokiói, a pekingi
és a különböző európai fővárosokban székelő kormányok bölcsességétől. A fenti
elemzés megpróbált rámutatni ezen államok és következésképpen az egész nagyha­
talmi rendszer várható kilátásaira. Azonban ez még nagyon sok mindenben annak
az „ügyességnek és tapasztalatnak” a függvénye, amellyel a politika irányítói „az
idők vizén” hajóznak.

507
 *
JEGYZETEK

1. A nyugati világ felemelkedése

1. W. H. McNeill, A World History, 295.; uő, The Rise of the West, 565.; J. M. Roberts,
The Pelican History of the World, 519.; G. Barraclough (szerk.), The Times Atlas of
World History, 153.
2. Az 1500 körüli európai nemzetközi kapcsolatokról szóló áttekintéshez lásd The New
Cambridge Modern History (a továbbiakban: NCMH), 1. köt., The Renaissance 1493-
1520 (szerk. G. R. Potter), különösen 7-14. fej.; 2. köt., The Reformation 1520-1529
(szerk. G. R. Elton), 10-11. és 16. fej.; G. R. Elton, Reformation Europe 1517-1559, 2.
fej.; G. Mattingly, Renaissance Diplomacy, 115. skk.
3. A Ming-kori Kínáról rövid beszámolók találhatók in: McNeill, Rise of the West,
524-34.; Roberts, History of the World, 424-44. További részletekhez: C. O. Hucker,
China’s Imperial Pást, 303. skk.; J. A. Harrison, The Chinese Empire; W. Eberhard, A
History of China, 232-70.; M. Elvin, The Pattern of the Chinese Pást.
4. Y. Shiba, Commerce and Society in Sung China; J. Needham, The Development of írón
and Steel Technology in China; L.-S. Yang, Money and Credit in China; különösen W.
H. McNeill, The Pursuit of Power: Technology, Armed Forces and Society Since 1000
AD, 2. fej.
5. A fentiekhez a legfontosabb forrás (angolul) J. Needham, Science and Civilization in
China, 4. köt., 3. rész, Civil Engineering and Nautics, különösen 379-536.; lásd még Lo
Jung-pang, ’The Emergence of China as a Sea Power During the Laté Sung and Early
Yuan Periods’, Far Eastern Quarterly, 14. köt., 489-503.; C. G. Reynolds, Command
of the Sea: The History and Strategy of Maritime Empires, 98-104.
6. A következőkhöz lásd McNeill, World History, 254-5.; Needham, Science and Civiliza­
tion in China, 4. köt., 3. rész, 524. skk.; R. Dawson, Imperial China, 230. skk.; Lo
Jung-pang, ’The Decline of the Early Ming Navy’, Orient Extremus, 5. köt., 149-68.;
Ho Ping-ti, 'Economic and Institutional Factors in the Decline of the Chinese Empire’,
in: C. Cipolla (szerk.), The Economic Decline of Empires, 274-6., bár az ebben felvázolt
általános kép nem olyan lehangoló, mint más munkákban. Lásd még a gondos összeha­
sonlításokat in: J. Needham, The Grand Titration: Science and Society in East and West,
passim; E. L. Jones, The European Miracle: Environments, Economies and Geopolitics
in the History of Europe and Asia.
7. Jones, European Miracle, 9. fej.; F. Braudel, The Mediterranean and the Mediterranean
World in the Age of Philip II, 2. köt., 661. skk.; P. Wittek, The Rise of the Ottoman
Empire; H. Inalcik, The Ottoman Empire: The Classical Age 1300-1600; M. A. Cook
(szerk.), A History of the Ottoman Empire to 1730; M. G. S. Hodgson, The Venture of
Islam, 2. és 3. köt.; C. M. Kortepeter, Ottoman Imperialism During the Reformation.
8. A. C. Hess, ’The Evolution of the Ottoman Seaborne Empire in the Age of the Oceanic
Discoveries, 1453-1525’, American Historical Review, 75. köt., 7. sz., 1892-1919.;
Braudel, Mediterranean, 2. köt., 918. skk.; Reynolds, Command of the Sea, 112. skk.;

* Az egyes müvek részletes adatait lásd a Bibliográfiában.

509
 a magyarázatok in: J. F. Guilmartin, Gunpowder andGalleys: Changing Technology and
Mediterranean Warfare at Sea in the Sixteenth Century.
9. Jones, European Miracle, 176. skk.; Cook (szerk.), History of the Ottoman Empire,
különösen 103. skk.; B. Lewis, ’Some Reflections on the Decline of the Ottoman
Empire’, in: Cipolla (szerk.), Economic Decline of Empires, 215-34.; H. A. R. Gibbs-H.
Bowen, Islamic Society and the West, 1. köt., 1. rész, 273. skk., 2. rész, 1-37. Lásd még
H. Inalcik, The Ottoman Empire: Conquest, Organization and Economy: Collected
Studies, 10-13. fej.
10. Jones, European Miracle, 182.
11. A lehangoló képhez lásd uo. 10. fej.; Roberts, History of the World, 415-23.; W. H.
Moreland, Erőm Akbar to Aurangzeb: A Study in Indián Economic History; M. D.
Morris, ’Values as an Obstacle to Economic Growth in South Asia’, Journal of
Economic History, 27. köt., 588-607. Egy derűsebb felfogáshoz lásd A. J. Qaisar, The
Indián Response to European Technology and Culture, AD 1498-1707, passim; egy
kicsivel későbbi periódushoz: C. A. Bayley, Rulers, Townsmen and Bazaars.
12. McNeill, Rise ofthe West, 645-9.; Jones, European Miracle, 157-9.; R. Bendix, Kings
or People: Power and the Mandate to Rule, 431. skk.; G. B. Sansom, The Western World
and Japan, 3-208.; uő, A History of Japan, 2-3. köt.; C. R. Boxter, The Christian
Century in Japan 1549-1650: J. W. Hall, Government and Local Power in Japan: D. M.
Brown, ’The Impact of Firearms on Japanese Warfare’, Far Eastern Quarterly, 7. köt.,
236-45.; R. P. Toby, State and Diplomacy in Early Modern Japan.
13. McNeill, World History, 328-43.; Bendix, Kings or People, 491. skk.; I. Wallerstein, The
Modern World System, 1. köt., Capitalist Agriculture and the Origins of the European
World-Economy in the Sixteenth Century, 301-24.; G. Vernadsky, The Tsardom of
Muscovy 1547-1682; R. H. Fisher, The Russian Für Trade 1550-1700; M. Florinsky,
Russia: A Short History, 3-9. fej.; R. J. Kerner, The Ürge to the Sea; T. Szamuely, The
Russian Tradition; L. Kochan-R. Abraham, The Making of Modern Russia, 3^6. fej.
14. Lásd Roberts, History of the World, 585.: „Még ebben a században is [XVII.] oly
keveset tudtak az oroszokról, hogy egy francia király minden további nélkül írhatott
egy cárnak, nem tudván, hogy az, akinek levelét címezte, már tíz éve halott.” Figyelem­
reméltóak az Oroszországban működő angol kereskedőkre tett lenéző megjegyzések is,
in: Kochan-Abraham, Making of Modern Russia, 56-7.
15. És természetesen E. L. Jones lenyűgöző könyvének címe. Ez és egy másik fontos mű
- W. H. McNeill, The Pursuit of Power - erősen befolyásolta érvelésemet a következő
fejezetekben. Lásd még McNeill, Rise of the West, passim; Wallerstein, Modern World
System; D. C. North-R. P. Thomas, The Rise of the Western World: J. H. Parry, The
Establishment of the European Hegemony 1415-1715: S. Viljoen, Economic Systems in
World History, passim; P. Chaunu, European Expansion in the Later Middle Ages.
16. H. C. Darby, ’The Face of Europe on the Eve of the Great Discoveries’, in: NCMH,
1. köt., 20-49.; N. J. G. Pounds-S. S. Ball, ’Core-Areas and the Development of the
European States System’, Annals of the Association of American Geographers, 54. köt.,
24—40.; R. G. Wesson, State Systems: International Relations, Politics and Culture,
111.; Jones, European Miracle, 7. fej.
17. N. J. G. Pounds, A Historical Geography of Europe 1500-1840, 1. fej.; C. Cipolla,
Before the Industrial Revolution: European Society and Economy 1000-1700, passim; C.
Cipolla (szerk.), The Fontana Economic History of Europe, 1. köt., The Middle Ages,
1. fej.; E. Samhaber, Merchants Make History, 130. skk.; Wallerstein, Modern World
System, 1. köt., 42. skk.; Braudel, Mediterranean. 1. köt., 188-224.
18. Roberts, History of the World, 505-6.; J. H. Parry, The Age of Reconnaissance, 60. skk.
19. Idézi Jones, European Miracle, 235.
20. McNeill, Pursuit of Power, 3. fej.; J. LJ. Nef, War and Humán Progress, 2. fej.; R. A.
Preston-S. F. Wise-H. O. Werner, Mén in Arms, 7. fej.; C. Cipolla, Guns and Sails in

510
 the Early Phase of European Expansion 1400-1700, passim; R. Beán, ’War and the Birth
of the Nation State’, Journal of Economic History, 33. köt., 203-21.
21. Az ember kénytelen a „nemzeti” szót idézőjelbe tenni, mivel a francia hadseregben oly
nagy számban szolgáltak zsoldosok, lásd V. G. Kiernan, 'Foreign Mercenaries and
Absolute Monarchy’, Pást and Present, 11. köt., 72. A fentiekhez kapcsolódó általános
magyarázatot lásd in: McNeill, Pursuit of Power, 3. fej.; H. Thomas, History of the
World, 24. fej.; M. E. Mailét, Mercenaries and Their Masters: Warfare in Renaissance
Italy; J. R. Halé, 'Armies, Navies and the Art of War’, NCMH, 2. köt., különösen 486.
skk.; uö, War and Society in Renaissance Europe 1450-1620, 2. fej.
22. Cipolla, Guns and Sails, passim; Nef, War and Humán Progress, 46. skk.
23. C. Duffy, Siege Warfare: The Fortress in the Early Modern World 1494-1660, 1-2. fej.;
McNeill, Pursuit of Power, 3. fej.; Wesson, State Systems, 112. skk.; Braudel, Mediter-
ranean, 2. köt., 845. skk.; J. R. Halé, 'The Early Development of the Bastion: An Italian
Chronology c. 1450-c. 1534’, in: Halé et al. (szerk.), Europe in the Later Middle Ages,
466-94.
24. A következőkhöz lásd Parry, Age of Reconnaissance, VII. fej.; Reynolds, Command of
the Sea, 106. skk.; P. Padfield, Guns at Sea, 1. rész; G. C. Schammell, The World
Encompassed: The First European Maritime Empires, c. 800-1650 - ez a könyv a XV.
századi utazásokat is az európai terjeszkedés szélesebb összefüggésrendszerébe helyezi.
25. Jones, European Miracle, 80. A „hatékony gazdasági szervezés” fontosságát hangsú­
lyozzák többször is in: North-Thomas, Rise of the Western World, 1. és passim.
26. Ezen a fonalon halad Guilmartin kiváló tanulmánya is: Gunpowder and Galleys,
passim.
27. A portugálokhoz kapcsolódó ismeretekről lásd Parry, Age of Reconnaissance; P.
Padfield, Tide of Empires: Decisive Naval Campaigns in the Rise of the West, 1. köt.,
1481-1654, 2. fej.; C. R. Boxer, The Portuguese Seahorne Empire 1415-1825; V.
Magalhaes-Godinho, L'économie de TEmpire Portugais aux XV* et XVI* siécles; B. W.
Diffie-C. D. Winius, Foundations of the Portuguese Empire 1415-1580; Wallerstein,
Modern World System, 325. skk.; Braudel, Mediterranean, 2. köt., 1174-6.; Scammell,
World Encompassed, 5. fej.
28. P. M. Kennedy, The Rise and Fali of British Naval Mastery, 18.
29. Padfield, Tide of Empires, 1. köt., 49.
30. Hogy maga a portugál kormány is oly sok hasznot húzott-e ebből, az már közel sem
olyan biztos, lásd M. Newitt, ’Plunder and the Rewards of Office in the Portuguese
Empire’, in: M. Duffy (szerk.), The Military Revolution and the State 1500-1800,
10-28.; Reinhard, Geschichte dér europaischen Expansion, 1. köt., 3. és 5. fej.
31. Wallerstein, Modern World System, 170.; C. H. Haring, The Spanish Empire in Ameri­
ca; Parry, Spanish Seaborne Empire, passim; Scammell, World Encompassed, 6. fej.; C.
Gibson, Spain in America.
32. Wallerstein, Modern World System. Lásd még Jones, European Miracle, 4. fej.; Parry,
Age of Reconnaissance, 3. rész; Roberts, History of the World. 600. skk.; Cambridge
Economic History of Europe, 4. köt., The Economy of Expanding Europe in the Sixteenth
and Seventeenth Centuries (Cambridge, 1967), passim. A valódi „világrendszer” meg­
előlegezése ellen találhatunk megszívlelendő figyelmeztetést in: R. A. Dodgshon, ’A
Spatial Perspective’, Peasant Studies, 6. köt., 1. sz., 8-19.
33. Az ibériai tengerentúli kereskedelmi monopóliumot ért kihívás kezdeteihez lásd
NCMH, 1. köt., 16. fej. és 3. köt., 17. fej.; Padfield, Tide of Empires, 4. fej.; Scammell,
World Encompassed, 7. és 9. fej.
34. K. Mendelsohn, Science and Western Domination, passim; Nef, War and Humán Pro­
gress, 3. fej.; Elton, Reformation Europe, 292. skk.; McNeill, Rise of the West, 592-8.;
Cipolla (szerk.), Fontana Economic History of Europe, 2. köt., 3. fej.; A. Wolf, A History
of Science, Technology and Philosophy in the Sixteenth and Seventeenth Centuries.

511
35. Jones, European Miracle, 170-1. és passim; vö. A. G. Frank, World Accumulation
1492-1789, 137. skk.
36. Lásd újra Mendelsohn, Science and Western Domination - ez a könyv a tudományos
megfigyelés és előrejelzés fontosságára helyezi a hangsúlyt -, valamint McNeill, Rise of
the West, 593-9.

2. Habsburg-kísérlet a hatalom megszerzésére,

1519-1659
1. C. Omán, A History of the Art of War in the Sixteenth Century, 3. A korábbi háborúk­
hoz lásd uő, A History of the Art of War in the Middle Ages, 1-2. köt.
2. Lásd erről a figyelmeztetést in: G. R. Elton, Reformation Europe 1517-1559, 305. skk.
3. Uo. 35.
4. R. A. Stradling, Europe and the Decline of Spain: A Study of the Spanish System,
1580-1720, 44.
5. Például Gattinara V. Károlyhoz intézett felhívása: „Isten indított téged el azon az
ösvényen, amely egy világbirodalomhoz vezet”, in: NCMH, 2. köt., 301. skk.; az
idézetek in: H. Kamen, Spain 1469-1714, 67.
6. Omán, War in the Sixteenth Century, 5. Ez a könyv még mindig az e korszakról szóló
legjobb katonai leírás. Tömör és hasznos beszámolók vannak még e 140 évről a
Fontana History of Europe következő három kötetében: G. R. Elton, Reformation
Europe 1517-1559; J. H. Elliott, Europe Divided 1559-1598; G. Parker, Europe in Crisis
1598-1648. Lásd még NCMH, 2-5. köt. és H. G. Koenigsberger, The Habsburgs and
Europe 1516-1600 (Ithaca/London, 1971).
7. NCMH, 2. köt., 11. és 17. fej.
8. V. S. Mamatey, Rise of the Habsburg Empire 1526-1815, 9.
9. Részletek in: Omán, War in the Sixteenth Century, 703. skk.; Braudel, Mediterranean
World, 2. köt., 904—1237.
10. H. C. Koenigsberger, 'Western Europe and the Power of Spain’, in: NCMH, 3. köt.,
234-318.; G. Parker, Spain and the Netherlands 1559-1659, passim; C. Wilson, The
Transformation of Europe 1558-1648, 8-9. fej.
11. A vetélkedés nemzetközi természete jól áttekinthető in: Parker, 'The Dutch Revolt and
the Polarization of International Politics’, in: Spain and the Netherlands, 74. skk.; egy,
a gazdasági-társadalmi szempontokat jobban figyelembe vevő értelmezéshez: J. V.
Polisensky, The Thirty Years War, különösen a 4. fej.
12. C. V. Wedgewood, The Thirty Years War, 3-6. fej.
13. Parker, Europe in Crisis, 252.; J. H. Elliott, The Count-Duke of Olivares, 495.
14. Parker, Spain and the Netherlands, 54-77.; C. R. Boxer, The Dutch Seaborne Empire
1600-1800, 25-6.
15. A konfliktus utolsó éveihez lásd Stradling, Europe and the Decline of Spain, 2-4. fej.;
J. Stoye, Europe Unfolding 1648-1688, 3-4. fej.
16. A következő jegyzetekben felsorolt, szűkebb témákkal foglalkozó művektől eltekintve,
ezt a részt egy sor kiváló, a spanyol birodalmi hatalomról szóló tanulmány is nagyban
befolyásolta: J. H. Elliott, Imperial Spain 1469-1716; J. Lynch, Spain Under the
Habsburgs, 1-2. köt.; Stradling, Europe and the Decline of Spain, passim. Két régebbi
munkát is felhasználtam: R. Trevor Davies, The Golden Century of Spain 1501-1621;
B. Chudoba, Spain and the Empire 1519-1643. Végül itt volt John Elliott gondolatok­
ban gazdag cikke is: ’The Decline of Spain’, in: Cipolla (szerk.), Economic Decline of
Empires, 168-95.

512
17. Koenigsberger, Habsburgs and Europe, XI.
18. R. Ehrenberg, Das Zeitalter dér Fugger: Geldkapital und Creditverkehr im 16. Jahrhun-
dert, 1-2. köt.; E. Samhaber, Merchants Make History, 8. fej. Lásd még G. Parker
újabb átfogó tanulmányát: 'The Emergence of Modern Fináncé in Europe 1500-1730’,
in: Cipolla (szerk.), Fontana Economic History of Europe, 2. köt., 527-89.
19. NCMH, 1. köt., 7. fej.; R. A. Kann, A History of the Habsburg Empire 1526-1918, 1-2.
fej.
20. Lynch, Spain Under the Habsburgs, 1. köt., 77.
21. M. Roberts, 'The Military Revolution, 1560-1660’, in: Roberts, Essays in Swedish
History, 195-225.; G. Parker, ’„The Military Revolution, 1560-1660” - a Myth?’, in:
Parker, Spain and the Netherlands, 86-105.; M. van Creveld, Supplying War: Logistics
from Wallenstein to Patton, 5-6.; J. R. Halé, ’Armies, Navies, and the Art of War’, in:
NCMH, 2. köt., 481-509. és 3. köt., 171-208.; McNeill, Pursuit of Power, 4. fej.; R.
Beán, ’War and the Birth of the Nation State’, Journal of Economic History, 33. köt.,
203-21.
22. G. Parker, The Army of Flanders and the Spanish Road 1567-1659: The Logistics of
Spanish Victory and Defeat in the Low Countries War, 6.
23. I. A. A. Thompson, War and Government in Habsburg Spain 1560-1620, 16.; nagyobb
vonásokban lásd Reynolds, Command of the Sea, 4-6. fej.
24. Lynch, Spain Under the Habsburgs, 1. köt., 53-8.
25. Uo. 128. Lásd még Parker, Army of Flanders and the Spanish Road, 6. fej.
26. Braudel, Mediterranean World, 2. köt., 841.; a teljes összeomlásra lásd Parker, ’Lepan-
to (1571): the Costs of Victory’, in: Spain and the Netherlands, 122-34.
27. NCMH, 3. köt., 275. skk.; Parker, ’Why Did the Dutch Revolt Last So Long?’ és
’Mutiny and Discontent in the Spanish Army of Flanders 1572-1607’, in: Spain and the
Netherlands, 45-64., 106-21.
28. Thompson, War and Government in Habsburg Spain, 3. fej.
29. Uo. 36. skk., 89. skk.; Lynch, Spain Under the Habsburgs, 2. köt., 30. skk.
30. További részletekhez lásd J. Regla, ’Spain and Her Empire’, in: NCMH, 5. köt.,
319-83.; Lynch, Spain Under the Habsburgs, 2. köt., 4-5. fej.; Elliott, Imperial Spain,
10. fej.; Stradling, Europe and the Decline of Spain, 3-5. fej.; lásd még Kamen, Spain
1469-1714, amely egy későbbi „talpraállás” mellett érvel.
31. Lásd Braudel érdekes megjegyzéseit, amelyek a két „túlméretezett” birodalommal,
Spanyolországgal és az Iszlámmal való szembenállás hátrányairól szólnak, in: Mediter­
ranean World, 2. köt., 701-3.
32. A spanyol támadások egyik hadszíntérről a másikra való átcsoportosítását kiválóan
ábrázolja Parker, ’Spain, Her Enemies and the Revolt of the Netherlands, 1559-1648’,
in: Spain and the Netherlands, 17-42.
33. Lynch, Spain Under the Habsburgs, 1. köt., 347.
34. Uo. 2. köt., 70.
35. E. Heischmann, Die Anfange des stehenden Heeres in Oesterreich.
36. NCMH, 5. köt., 18. és 20. fej.; Kann, History of the Habsburg Empire.
37. Lásd a Németalföldön zajló háború remek elemzését in: Duffy, Siege Warfare, 4. fej.
38. Parker, Spain and the Netherlands, 185., 188.
39. Uő, Army of Flanders and the Spanish Road, 50. skk.
40. NCMH, 3. köt., 308.
41. Idézi Parker, Europe in Crisis, 238.
42. Uo. 239.
43. A következőkhöz lásd Kamen, Spain 1469-1714, 81. skk., 161. skk., 214. skk.; H. G.
Koenigsberger, ’The Empire of Charles V in Europe’, in: NCMH, 2. köt., 301-33.;
ennek bővített változata in: Koenigsberger, Habsburgs and Europe, passim.
44. H. G. Koenigsberger, The Government of Sicily Under Philip II, passim.

513
45. Uő, The Habsburgs and Europe, passim; lásd még D. Stella kiváló munkáját: Crisis and
Continuity: The Economy of Spanish Lombardy in the Seventeenth Century.
46. Parker, Spain and the Netherlands, 21-2.
47. NCMH, 1. köt., 450. skk. és 2. köt., 320. skk.; Elliott, Imperial Spain, 5. és 8. fej.;
Lynch, Spain Under the Habsburgs, 1. köt., 53. skk. és passim, valamint 2. köt., 3. skk.
48. A következőkhöz lásd Cipolla, Before the Industrial Revolution, 250. skk.; J. V. Vives,
’The Decline of Spain in the Seventeenth Century’, in: Cipolla (szerk.), Economic
Decline of Empires, 121-67.; Davies, Golden Century of Spain, 3. és 8. fej.; Wallerstein,
Modern World System, 1. köt., 191. skk.; valamint Elliott és Lynch könyveit.
49. Cipolla, Guns and Sails, 33.; Thompson, War and Government in Habsburg Spain, 25.
50. D. Maland, Europe in the Seventeenth Century, 214.; Lynch, Spain Under the Habs­
burgs, 2. köt., 139. skk. De a holland ellenségeikkel folytatott kereskedelem fölött
szemet hunyó spanyol politikát gyakran megváltoztatták, ahogy ez Israel cikkéből is
világosan kiderül, lásd a 82. jegyzetet.
51. Thompson, War and Government in Habsburg Spain, L; Parker, Europe in Crisis, 71-5.;
nagyobb vonásokban: Halé, War and Society in Renaissance Europe, 8-9. fej.
52. Parker, Spain and the Netherlands, 96.
53. NCMH, 2. köt., 472.
54. Uo. 1. köt., 10. fej.; különösen M. Wolfe, The Fiscal System of Renaissance Francé, 2-3.
fej.
55. Omán, War in the Sixteenth Century, 393-536., amely a francia háborúk katonai
részleteit adja. A politikához lásd J. H. M. Salmon, Society in Crisis: Francé in the
Sixteenth Century, passim; R. Briggs, Early Modern Francé 1560-1715, 1. fej.
56. Nef, War and Humán Progress, 103. skk.; Wolfe, Fiscal System of Renaissance Francé,
8. fej.; Salmon, Society in Crisis, 301. skk.; E. J. Hamilton, ’Origin and Growth of
National Debt in Western Europe’, American Economic Review, 31. köt., 2. sz., 119-20.
57. NCMH, 3. köt., 314-17.; Wolfe, Fiscal System of Renaissance Francé, 8. fej.; Salmon,
Society in Crisis, 12. fej.; Briggs, Early Modern Francé, 80. skk.; Parker, Europe in
Crisis, 119-22.
58. Parker, Europe in Crisis, 17. skk., 246. skk.; J. B. Wolf, Toward a European Balance of
Power 1620-1715, 17-19.
59. A. Guéry, 'Les finances de la monarchie fran<;aise’, Annales, 33. köt., 2. sz., 216-39.,
különösen 228-30., 236. A Franciaországra és Spanyolországra nehezedő terhek ha­
sonlósága mellett hoznak fel jó érveket: J. H. Elliott, Richelieu and Olivares, különösen
a 3. és 5-6. fej.; M. S. Kimmell, ’War, State Fináncé, and Revolution’, in: P. McGo-
wan-C. W. Kegley (szerk.), Foreign Policy and the Modern World-System, 89-124.
60. E. H. Jenkins, A History of the French Navy, 4. fej.; Briggs, Early Modern Francé,
128-44.; Parker, Europe in Crisis, 276. skk.
61. R. Stradling, ’Catastrophe and Recovery: The Defeat of Spain 1639-43’, History, 64.
köt., 211. sz., 205-19.
62. E korszak angol gazdaságtörténetéhez lásd Cipolla, Before the Industrial Revolution,
276-96.; D. C. Coleman, The Economy of England 1450-1750; B. Murphy, A History
of the British Economy, 1. rész, 4. fej.; C. Hill, Reformation to Industrial Revolution; R.
Davis, English Overseas Trade 1500-1700. N kiemelkedőbb politikai tanulmányok
közül lásd G. R. Elton, England Under the Tudors; D. M. Loades, Politics and the
Nation 1450-1660, 118. skk.; P. Williams, The Tudor Régimé, különösen a 2. és 9. fej.
A korona pénzügyeiről lásd F. C. Dietz régebbi munkáját: English Public Fináncé
1485-1641, 1. köt., English Government Fináncé 1485-1558.
63. Nef, War and Humán Progress, 10-12., 71-3., 87-8.
64. C. Barnett, Britain and Her Army 1509-1970: A Military, Political and Social Survey,
1. fej.; Omán, War in the Sixteenth Century, 285. skk.; G. J. Millar, Tudor Mercenaries and
Auxiliaries 1485-1547. A későbbi korszakhoz lásd C. G. Cruikshank, Elizabeth's Army.

514
65. Williams, Tudor Régimé, 64. skk.; Dietz, English Government Fináncé, 7-14. fej.; Hill,
Reformation to Industrial Revolution, 6. fej.; P. S. Crowson, Tudor Foreign Policy, 25.
fej.
66. K. R. Andrews, Elizahethan Privateering: uő, Trade, Plunder and Settlement; Padfield,
Tide of Empires, 1. köt., 120. skk.; D. B. Quinn-A. N. Ryan, England’s Sea Empire,
1550-1642, 5. fej.; Scammell, World Encompassed, 465. skk.
67. Idézi Kennedy, British Naval Mastery, 28. Lásd még M. Howard, The British Way in
Warfare; Barnett, Britain and Her Army, 25. skk., 51. skk.; R. B. Wernham, ’Eliza-
bethan War Aims and Strategy’, in: S. T. Bindoff-J. Hurstfield-C. H. Williams (szerk.),
Elizahethan Government and Society, 340 68. Lásd még a két általános áttekintést: R.
B. Wernham, Before the Armada: The Growth of English Policy 1485-1588; uő, The
Making of Elizahethan Foreign Policy 1588-1603.
68. Ezekhez az adatokhoz lásd F. C. Dietz, ’The Exchequer in Elizabeth’s Reign’, Smith
College Studies in History, 8. köt., 2. sz.; uő, English Public Fináncé 1485-1641, 2. köt.,
1558-1641, 2-5. fej.; W. R. Scott, The Constitution and Fináncé of English, Scottish and
Irish Joint Stock Companies to 1720, 3. köt., 485 544.
69. Loades, Politics and the Nation, 301. skk.; R. Ashton, The Crown and the Money
Markét 1603-1640, passim, különösen a 2. és 7. fej.
70. R. Ashton, The English Civil War: Conservatism and Revolution 1603-1649: C. Hill,
The Century of Revolution 1603-1714, 1. rész; C. Russell (szerk.), The Origins of the
English Civil War; L. Stone, The Causes of the English Revolution 1529-1642; Loades,
Politics and the Nation, 327. skk.
71. Kennedy, British Naval Mastery, 44. skk.; Barnett, Britain and Her Army, 90. skk.; Hill,
Reformation to Industrial Revolution, 155. skk.; J. R. Jones, Britain and the World
1649-1815, 51. skk. Lásd a két fontos német tanulmányt is: B. Martin, ’Aussenhandel
und Aussenpolitik Englands unter Cromwell’, Historische Zeitschrift, 218. köt., 3. sz.,
571-92.; H. C. Junge, Flottenpolitik und Revolution: Die Entstehung dér englischen
Seemacht wahrend dér Herrschaft Cromwells.
72. M. Ashley, Financial and Commercial Policy Under the Cromwellian Protectorate, 48.
73. C. Hill, Century of Revolution, 161.
74. North-Thomas, Rise of the Western World, 118., 150. és passim.
75. A következőkhöz igen sokat merítettem Michael Roberts írásaiból, és nem csupán
klasszikus művéből, a Gustavus Adolphus két kötetéből, hanem átfogóbb tanulmányai­
ból is, ezek: Essays in Swedish History; Gustavus Adolphus and the Rise of Sweden;
(szerk.), Sweden’s Age of Greatness, 1632-1718 (London, 1973); The Swedish Imperial
Experience 1560-1718.
76. Cipolla, Guns and Sails, 52. skk.; Roberts, Gustavus Adolphus, 2. köt., 107. skk.;
Wallerstein, Modern World System, 2. köt., 203. skk.; E. F. Heckscher, An Economic
History of Sweden, 4. fej., különösen 101. skk.
77. A reformokról rövid összefoglalás található in: Roberts, Gustavus Adolphus and the
Rise of Sweden, 6-7. fej.; teljes részletességgel: uő, Gustavus Adolphus, 2. köt., 63-304.
78. Lásd F. Redlich, ’Contributions in the Thirty Years War’, Economic History Revicw,
2. sorozat, 12. köt., 247-54., valamint nagyobb munkáját: The Germán Military En-
terpriser andHis Work Force, 1-2. köt. További részletek találhatók in: M. Ritter, ’Das
Kontributionssystem Wallensteins’, Historische Zeitschrift, 90. köt.; A. Ernstberger,
Hans de Witte: Finanzmann Wallensteins. Svédországhoz lásd Roberts, Gustavus
Adolphus and the Rise of Sweden, 8. fej.; S. Lundkvist, ’Svensk krigsfinansiering
1630-1635’, Historisk tidskrift, 377-421., egy német összefoglalással.
79. Roberts, 'Charles XI’, in: Essays in Swedish History, 233.
80. Uő, Swedish Imperial Experience, 132-7.
81. Uo. 51.
82. G. Parker, The Dutch Revolt - ez a mű feleslegessé tesz minden más beszámolót a

515
 „nyolcvanéves háború” XVI. századi szakaszáról. A későbbi küzdelemhez lásd J. I.
Israel fontos cikkét: ’A Conflict of Empires: Spain and the Netherlands, 1618-1648’,
Pást and Present, 76. sz., 34-74., valamint uő, The Dutch Republic and the Hispanic
World, 1606-1661.
83. G. Gash, Renaissahce Armies 1480-1650, 106.
84. C. Wilson, The Dutch Republic and the Civilization of the Seventeenth Century, 31. Lásd
még Wallerstein, Modern World System, 1. köt., 199. skk.; 2. köt., 2. fej.
85. Idézet Parker könyvéből: Dutch Revolt, 249.; Reynolds, Command of the Sea, 158. skk.;
Boxer, Dutch Seaborne Empire, passim; Padfield, Tide of Empires, 1. köt., 5. fej.;
Scammell, World Encompassed, 7. fej.
86. Ehhez a témához, a Földközi-tengerről az Atlanti-óceánra való súlyponteltolódáshoz
lásd Cipolla, Before the Industrial Revolution, 10. fej.; Braudel, Mediterranean World,
2. köt.; Wallerstein, Modern World System, 1. és 2. köt.; R. T. Rapp, ’The Unmaking
of the Mediterranean Trade Hegemony’, Journal of Economic History, 35. köt., 499-
525., mely munka néhány hasznos kikötést fűz a történtekhez.
87. Azokhoz a veszteségekhez, amelyeket a háború okozott az Egyesült Tartományoknak,
lásd Parker, ’War and Economic Change’, passim; Israel, 'Conflict of Empires’, passim.
Amszterdam pénzügyi szerepéhez és hivatalos adósságához lásd Parker, ’Emergence of
Modern Fináncé in Europe’, 549. skk., 573. skk.; V. Barbour, Capitalism in Amsterdam
in the Seventeenth Century, passim; André-E. Sayous, ’Le rőle d’Amsterdam dans
l’histoire du capitalisme commercial et financier’, Revue Historique, 183. köt., 2. sz.,
242-80.
88. Beán, ’War and the Birth of the Nation State’, passim. Lásd még S. E. Finer, ’State-
and Nation-Building in Europe: The Role of the Military’, in: C. Tilly (szerk.), The
Formation of National States in Western Europe, 84—163.
89. NCMH, 3. köt., 16. fej.; Wesson, State Systems, 121. skk.; P. Ranum (szerk.), National
Consciousness, History and Political Culture in Early Modern Europe; E. D. Marcu,
Sixteenth Century Nationalism. Ez megfigyelhető volt a kor „nemzeti” gazdasági
elméleteiben is, lásd G. H. McCormick, 'Strategic Considerations in the Development
of Economic Thought’, in: G. H. McCormick-R. E. Bissel (szerk.), Strategic Dimen-
sions of Economic Behavior, 4-8.
90. Az általánosabb értelmezések és összefoglalások között lásd Tilly (szerk.), Formation
of National States in Western Europe, passim; Bendix, Kings or People, 247. skk.;
Wallerstein, Modern World System, 1. köt., 3. fej.; V. G. Kiernan, 'State and Nation
in Western Europe’, Pást and Present, 31. köt., 20-38.; J. H. Shennan, The Origins of
the Modern European State 1450-1725; H. Lubasz (szerk.), The Development of the
Modern State.
91. Idézi Creveld, Supplying War, 17.
92. Uo. 13-17.
93. Lásd újra Elliott, Richelieu and Olivares, 6. fej.

3. Pénzügy, földrajz és győztes háborúk,

1660-1815
1. E korszak alapvető politikai beszámolóihoz lásd D. McKay-H. Scott, The Rise of the
Great Powers 1648-1815; NCMH, 5-9. köt.; W. Doyle, The Old European Order
1660-1800; E. N. Williams, The Ancien Régime in Europe 1648-1789. Európa külvilág­
ban elfoglalt helyzetével foglalkoznak a következő könyvek: J. H. Parry, Trade and
Dominion; The European Overseas Empire in the Eighteenth Century; G. Williams, The

516
 Expansion of Europe in the Eighteenth Century. A folyamatok térképészeti ábrázolásá­
hoz lásd G. Barraclough (szerk.), Times Atlas of World History, 192. skk.
2. Nagy vonásokban a katonai és haditengerészeti fejlesztésekhez lásd Nef, War and Humán
Progress, 2. rész; Ropp, War in the Modern World, 1-4. fej.; Preston-Wise-Werner,
Mén in Arms, 9-12. fej.; McNeill, Pursuit of Power, 5-6. fej.; H. Strachan, European
Armies and the Conduct of War, 1-4. fej.; J. Childs, Armies and Warfare in Europe
1648-1789. A tengerészeihez lásd Reynolds, Command of the Sea, 6-9. fej.; Kennedy,
Rise and Fali of British Naval Mastery, 3-5. fej.; Padfield, Tide of Empires, 2. köt.
3. A 2. jegyzetben felsorolt utalásokon kívül e fejlesztésekhez lásd még A. Corvisier,
Armies and Societies in Europe 1494-1789, különösen a 2. rész; Howard, War in
European History, 4. fej.; van Creveld, Supplying War, 10. skk.; C. Tilly (szerk.), The
Formation of National States in Western Europe, különösen S. E. Finer esszéje: 'State-
and Nation-Building in Europe: The Role of the Military’, 84-163.
4. G. Parker, ’Emergence of Modern Fináncé in Europe’, passim; Tilly (szerk.), Forma­
tion of National States in Western Europe, 3-4. fej.; F. Braudel, Civilization and
Capitalism, 15th-18th Centuries, 2. köt., The Wheels of Commerce; H. van dér Wee,
’Monetary, Credit and Banking Systems’, in: E. R. Rich-C. H. Wilson (szerk.), The
Cambridge Economic History of Europe, 5. köt., 290-392.; P. G. M. Dickson-J.
Sperling, ’War Fináncé, 1689-1714’, in: NCMH, 6. köt., 9. fej. Figyelemre érdemes még
K. A. Rasler-W. R. Thompson, 'Global Wars, Public Debts, and the Long Cycle’,
World Politics, 35. köt., 489-516.; C. Webber-A. Wildavsky, A History of Taxation and
Expenditure in the Western World, 250. skk.
5. Ez az elnevezés természetesen P. G. M. Dickson kiváló könyvének címére utal: The
Financial Revolution in England: A Study in the Development of Public Credit 1688-
1756.
6. Erről a szűnni nem akaró vitáról számolnak be in: W. Sombart, Krieg und Kapitalis-
mus; Nef, War and Humán Progress és még sok későbbi könyv és cikk. Lásd a hasznos
bevezetőt és bibliográfiát in: J. M. Winter (szerk.), War and Economic Development.
7. Parker, ’Emergence of Modern Fináncé’, passim; Wallerstein, Modern World System,
2. köt., 57. skk.; C. H. Wilson, Anglo-Dutch Commerce and Fináncé in the Eighteenth
Century; V. Barbour, Capitalism in Amsterdam in the Seventeenth Century, különösen
a 6. fej. De mindenekelőtt lásd J. C. Riley, International Government Fináncé and the
Amsterdam Capital Markét 1740-1815.
8. Lásd az erről szóló vitákat Wilsonnál: 'Decline of the Netherlands’, in: Economic
History and the Histórián: Collected Essays, 22-47.; uő, Anglo-Dutch Commerce and
Fináncé; lásd még a 23. jegyzetben felsorolt utalásokat.
9. Riley, International Government Fináncé, 6-7. fej.
10. A francia és a brit gazdaság, pénzügypolitika és pénzügyi rendszer általános összeha­
sonlításához lásd Wallerstein, Modern World System, 2. köt., 3. és 6. fej.; P. Mathias-P.
O’Brien, 'Taxation in Britain and Francé, 1715-1810’, Journal of European Economic
History, 5. köt., 3. sz., 601-49.; F. Crouzet, ’L’Angleterre et Francé au XVIII' siécle:
essai d’analyse comparée de deux croissances économiques’, Annales, 21. köt., 254-91.;
McNeill, Pursuit of Power, különösen a 6. fej.; N. F. R. Crafts, 'Industrial Revolution
in England and Francé: Somé Thoughts on the Question: „Why was England First?” ’,
Economic History Review, 2. sorozat, 30. köt., 429-41. Egy rövid áttekintés található
in: P. Kriedte, Peasants, Landlords and Merchant Capitalists: Europe and the World
Economy, 1500-1800, 115. skk.
11. Mathias-O’Brien, 'Taxation in Britain and Francé’, passim; a további korszakhoz újra
csak lásd Dickson-Sperling, ’War Fináncé, 1689-1714’, passim. Semmi sem fogható
azonban R. Braun éles elméjű, összehasonlító esszéjéhez: 'Taxation, Sociopolitical
Structure, and State-Building’, in: Tilly (szerk), Formation of National States in West­
ern Europe, 243-327.

517
12. Dickson, Financial Revolution in England, 198. Az intézményrendszer történetéhez lásd
J. H. Clapham, The Bank of England, 1. köt., 1694-1797; H. Roseveare, The Treasury:
The Evolution of a British Institution; és hogy az 1688 előtti sokkal áldatlanabb (és
szabályozatlan) helyzettel is össze tudjuk hasonlítani, lásd C. D. Chandaman, The
English Public Revenue 1660-1688.
13. Riley, International Government Fináncé, 4. és 6. fej.; Wilson, Anglo-Dutch Commerce
and Fináncé, passim; A. C. Carter, ’Dutch Foreign Investment, 1738-1800’, Economica,
20. köt., 322-40. Azt a szerepet, amelyet a holland pénzügy játszott Nagy-Britannia
növekedésében szintén kihangsúlyozzák (talán még el is túlozzák) in: Wallerstein,
Modern World System, 2. köt., 279. skk.; ugyanakkor érdemes felfigyelni az érdekes
érvelésre in: L. Neal, ’lnterpreting Power and Profit in Economic History: A Case
Study of the Seven Years War’, Journal of Economic History, 37. köt., 34-5.
14. Dickson, Financial Revolution in England, 9., ez a 2. táblázat forrása.
15. Berkeley püspököt idézi: uő, uo. 15. McNeill érveihez a „visszacsatolási körről” lásd
Pursuit of Power, 178., 206. skk.
16. Itt a leghasznosabb tanulmány: J. F. Bosher, French Finances 1770-1795; de érdemes
megnézni Dickson-Sperling, ’War Fináncé’ és Mathias-O’Brien, ’Taxation in Britain
and Francé’, valamint az előző, a második fejezetben található utalásokat Bonney,
Dent és Guéry írásaira. Lásd még R. Mousnier egyik régebbi művét: ’Evolution des
finances publiques en Francé et en Angleterre pendant les guerres de la Ligue d’Augs-
burg et de la Succession d’Espagne’, Revue Historique, 44. köt., 205. sz., 1-23.
17. Bosher, French Finances 1770-1795, 20. A vita összefoglalása in: Bosher, 'French
Administration and Public Fináncé in Their European Setting’, NCMH, 8. köt., 20. fej.
A magánkezekbe elfolyó adó nagyságáról végzett számításokhoz lásd Mathias-
O’Brien, ’Taxation in Britain and Francé’, 643-6.
18. A közvetlen idézetek a következő műből származnak: J. G. Clark, La Rochelle and the
Atlantic Economy During the Eighteenth Century, 23., 226.; de leginkább lásd az 1. és
7. fej. és a befejezést. Ezt a történetet összevethetjük azzal a brit tapasztalattal, melyről
a következő könyvek számolnak be: R. Davis, The Rise of the Atlantic Economies; W.
E. Minchinton (szerk.), The Growth of English Overseas Trade in the Seventeenth and
Eighteenth Centuries; A. Calder, Revolutionary Empire; The Rise of the English-Speak-
ing Empires from the Fifteenth Century to the 1780s, 2-3. könyv; ezen kívül még egész
sor szakkönyv íródott az egyes kikötőkről és kereskedelmi ágakról.
19. Lásd a magyarázó részeket a 'Finances’ és ’Supply and Equipment’ c. fejezetekben
in: L. Kennet, The French Armies in the Seven Years War: A Study in Military Orga-
nization and Administration. A haditengerészet gyenge pontjaihoz, különös tekintettel
az élelmiszer-utánpótlásra és a faanyagra lásd P. W. Bamford, Forests and French
Sea Power 1660-1789, passim; Jenkins, History of the French Navy, 8. fej.; J. F. Bosher
figyelemreméltó elemzése: 'Financing the French Navy in the Seven Years War: Beau-
jou, Goossens et compagnie in 1759’, US Naval Institute Proceedings, s. a. A brit
helyzethez lásd D. A. Baugh, British Naval Administration in The Age of Walpole,
passim.
20. Ezekhez az összehasonlító statisztikákhoz lásd Bosher, French Finances 1770-1795,
23-4. Ezt egészítik ki a következő művek: R. D. Harris, ’French Finances and the
American War, 1777-1783’, Journal of Modern History, 46. köt., 2. sz., 233-58.; G.
Ardent, 'Financial Policy and Economic Infrastructure of Modern State and Nations’,
in: Tilly (szerk.), Formation of National States in Western Europe, 217. skk.; Hamilton,
'Origin and Growth of the National Debt in Western Europe’, 122-4. Azt a szerepet,
amelyet az adózás játszott az 1780-as évek végén zajló francia válságban, felvázolják
in: Doyle, The Old European Order, 313-20.; NCMH, 8. köt., 20-1. fej. Pitt reformjai­
hoz lásd J. Ehrman, The Younger Pitt, 1. köt., 239. skk.; J. E. D. Binney, British Public
Fináncé and Administration 1774-1792, passim.

518
21. Nincs arra lehetőség, hogy kielégítően (a teljességről már nem is beszélve) felsorolhas­
suk a többi állam háborús pénzügyeire vonatkozó utalásokat. Általánosságban lásd
Tilly (szerk.), Formádon of National States in Western Europe, 3-4. fej.; NCMH, 6. köt.,
20. skk., 284. skk.; C. Morazé, 'Fináncé et despotisme, essai sur les despotes éclairés’,
Annales, 3. köt., 279-96. Poroszországhoz lásd a rövid magyarázatokat in: NCMH, 7.
köt., 296. skk. és 8. köt., 7. skk., 565. skk; C. Duffy, The Army of Frederick the Great,
8. fej. A Habsburg Birodalomhoz lásd uő, The Army of Maria Theresa: The Armed
Forces of Imperial Austria 1740-1780,10. fej. Még Oroszországban is, ahol a katonasá­
got sorozással állították, és az ország gazdasági erejét teljesen alávetették a hadsereg
igényeinek, a XVIII. század utolsó évtizedére a korábbi készpénzbeli és természetbeni
önellátásról egyre inkább áttértek a külföldi kölcsönökre és a papírpénzre, lásd uő,
Russia’s Military Way to the West: Origins and Natúré of Russian Military Power
1700-1800, 36-8., 179-80.
22. Jones, Britain and Europe in the Seventeenth Century, 5. fej.; Kennedy, Rise and Fali of
British Naval Mastery, 50. skk.
23. J. G. Stork-Penning, ’The Ordeal of the States: Somé Remarks on Dutch Politics
During the War of the Spanish Succession’, Acta Históriáé Neerlandica, 2. köt.,
107-41.; C. R. Boxer, ’The Dutch Economic Decline’, in: Cipolla (szerk.), Economic
Decline of Empires; Wilson, ’Taxation and the Decline of Empires: An Unfashionable
Theme’, in: Economic History and the Histórián, 114-27.; Wolf, Toward a European
Balance of Power, 7. fej. Lásd még az áttekintést in: C. P. Kindleberger, ’Commercial
Expansion and the Industrial Revolution’, Journal of European Economic History, 4.
köt., 3. sz., 620. skk.
24. A. C. Carter, The Dutch Republic in Europe in the Seven Years War, különösen a 7. fej.;
nagyobb vonásokban ezzel foglalkozik egy nagyszerű tanulmány is: uő, Neutrality or
Commitment: the Evolution of Dutch Foreign Policy (1667-1795).
25. Carter, Neutrality or Commitment, 89. skk.; lásd még az ezzel foglalkozó fejezeteket in:
E. H. Kossmann, The Low Countries 1780-1940.
26. Az adatok in: Doyle, Old European Order, 242. A XIV. Lajos uralma alatti Franciaor­
szághoz lásd NCMH, 5-6. köt.; A. de St Leger-P. Sagnac, La Prépondérance fran<;aise,
Louis XIV, 1661-1715; R. M. Hatton (szerk.), Louis XIV and Europe; P. Goubert,
Louis XIV and Twenty Millión Frenchmen; J. B. Wolf, Louis XIV.
27. Ragyogó elemzést találhatunk azokról a katonai-geopolitikai problémákról, amelyek­
kel ebben a korszakban a bécsi uralkodók néztek szembe, lásd K. A. Roider, Austria’s
Eastern Question 1700-1790; C. W. Ingrao, 'Habsburg Strategy and Geopolitics during
the Eighteenth Century’, in: G. E. Rothenberg-B. K. Kiraly-P. F. Sugár (szerk.), East
Central European Society and War in the Pre-Revolutionary Eighteenth Century, 49-96.
Lásd még a folyamatos fejtegetéseket in: D. McKay, Prince Eugene of Savoy.
28. O. Hufton, Europe: Privilege and Protest 1730-1789, 155. Lásd még NCMH, 8. köt.,
10. fej.; Kann, History of the Habsburg Empire, 3. és 5. fej.; nagyobb vonásokban: E.
Wangermann, The Austrian Achievement; V. S. Mamatey, Rise of the Habsburg Empire
1526-1815. Lásd még az igen hasznos megjegyzéseket in: Duffy, Army of Maria
Theresa, passim.
29. Hufton, Europe: Privilege and Protest, 7. fej.; Williams, Ancien Régime in Europe,
13-16. fej.; Wallerstein, Modern World System, 2. köt., 225. skk.; F. L. Carsten, The
Origins of Prussia, passim; H. Rosenberg, Bureaucracy, Aristocracy and Autocracy: The
Prussian Experience 1660-1815. N porosz reformokról és rendszerről jó áttekintés
található in: NCMH, 7. köt., 13. fej.
30. G. Craig, The Politics of the Prussian Army 1640-1945, 22. skk.; Duffy, Army of
Frederick the Great, passim; T. N. Dupuy, A Genius far War: The Germán Army and
General Stajf 1807-1945, 17. skk.; P. Párét, Yorck and the Éra of Prussian Reform,
passim.

519
31. Egy rövid, de igen hasznos elemzés: P. Dukes, The Emergence of the Super-Powers: A
Short Comparative History of the USA and the USSR, 1-2. fej.
32. Idézi P. Bairoch, 'International Industrialization Levels from 1750 to 1980’, Journal of
European Economic History, 11. köt., 2. sz., 291. Lásd még L. H. Gipson, The Corning
of the Revolution 1763-1775, 13-18.; R. M. Robertson, History of the American
Economy, 64.
33. NCMH, 7. köt., 14. fej. és 8. köt., 11. fej.; Kochan-Abraham, Making of Modern
Russia, 7-9. fej.; Duffy, Russia's Military Way to the West, passim; P. Dukes, The
Making of Russian Absolutism 1613-1801, passim; M. Falkus, The Industrialization of
Russia 1700-1914, 2-3. fej.; M. Raeff, Imperial Russia 1682-1825, passim; számtalan
megjegyzés található Oroszország felemelkedéséről in: M. S. Anderson, Europe in the
Eighteenth Century, különösen a 9. fej.
34. A. de Tocqueville, Democracy in America, 2. köt., 452.; lásd még azokat a jóslatokat,
amelyekről a következő müvekben számoltak be: Dukes, Emergence of the Super-
Powers, 1-3. fej.; H. Gollwitzer, Geschichte des weltpolitischen Denkens, 1. köt., 403.
skk.; a fejtegetés in: W. Woodruff, America's Impact on the World: A Study of the Role
of the United States in the World Economy 1750-1970.
35. A. T. Mahan, The Influence of Sea Power upon History 1660-1783, 29.
36. Erről lásd Kennedy, The Rise and Fali of the British Naval Mastery, bevezetés és 3-5.
fej.; M. Howard, The British Way in Warfare, passim; Jones, Britain and the World,
1-2. fej. és passim.
37. D. E. C. Eversley, ’The Home Markét and Economic Growth in England 1750-1780’,
in: E. L. Jones-G. E. Mingay (szerk.), Land, Labour and Population of the Industrial
Revolution, 206-59.; G. Crouzet, 'Toward an Export Economy: British Exports During
the Industrial Revolution’, Explorations in Economic History, 17. köt., 48-93.; P. J.
Cain-A. G. Hopkins, ’The Political Economy of British Expansion Overseas, 1750—
1914’, Economic History Review, 2. sorozat, 33. köt., 4. sz., 463-90.
38. Idézi H. Richmond, Statesmen and Sea Power, 111.; lásd e stratégiai vita további
részleteit in: R. Pares, 'American versus Continental Warfare 1739-63’, English Histo-
rical Review, 51. köt., 103. sz., 429-65.; Wallerstein, Modern World System, 2. köt., 246.
skk.; G. Niedhart, Handel und Krieg in dér britischen Weltpolitik 1738-1763, 64. skk.
39. L. Dehio, The Precarious Balance, 118.
40. Ezek az adatok - mindegyik becslésen alapszik - egy sor különböző forrásból származ­
nak, ezek között szerepel Cipolla, Before the Industrial Revolution, 4.; A. Armengaud,
'Population in Europe 1700-1914’, in: C. Cipolla (szerk.), Fontana Economic History
of Europe, 3. köt., 22-76.; NCMH, 8. köt., 714.; B. R. Mitchell, European Historical
Statistics 1750-1970, A rész; W. Woodruff, Impact of Western Mán: A Study of
Europe’s Role in the World Economy 1750-1960, 104.
41. Corvisier, Armies and Societies in Europe 1494-1789, 113. - ebben a könyvben eltérő
adatok szerepelnek attól, mint amit Child Armies and Warfare in Europe 1648-1789 c.
könyvének 42. oldalán találhatunk - és alkalmanként e két műben felsorolt adatok
azoktól az adatoktól is eltérnek, amelyeket a nemzeti hadseregekkel vagy a különböző
háborúkkal foglalkozó szakmüvek hoznak fel.
42. Az adatok in: Anderson, Europe in the Eighteenth Century, 44-5.; ettől némiképpen
eltérő számokat adnak meg in: L. W. Cowie, Eighteenth-Century Europe, 141-2. Egy
hitelesebbnek ítélt forrás fényében újra csak módositásokat kellett eszközölni, így az
1779-es számadatok lelőhelye: J. Dűli, The French Navy and American Independence, F
függelék, az 1790-es értékeké pedig: O. von Pivka, Navies of the Napoleonic Éra, 30. (de
vö. NCMH, 8. köt., 190.).
43. Lásd 130-132.
44. A következőkhöz lásd McKay-Scott, Rise of the Great Powers, 14. skk.; Stoye, Europe
Unfolding 1648-1688, 9. fej.; Wolf, Toward a European Balance of Power, passim; uő,

520
 The Emergence of the Great Powers 1685-1715, 1-7. fej.; NCMH, 5. köt., 9. fej.; St
Leger-Sagnac, La Prépondérance franfaise, passim; Hatton (szerk.), Louis XIV and
Europe, passim.
45. L. André, Michel Le Tellier et Louvois; C. Jones, ’The Military Revolution and the
Professionalization of the French Army under the Ancien Régime’, in: M. Duffy
(szerk.), The Military Revolution and the State 1500-1800, 29-48.; Jenkins, History of
the French Navy, 5. fej.
46. Jones, Britain and the World, 100-10.; uő, Country and Court 1658-1714, 106. skk.;
Padfield, Tide of Empires, 2. köt., 4. fej.
47. McKay-Scott, Rise of the Great Powers, 34. skk.; Hatton (szerk.), Louis XIV and
Europe, passim.
48. NCMH, 6. köt., 7. fej.; Wolf, Toward a European Balance of Power, 4. fej.; McKay-
Scott, Rise of the Great Powers, 43-50.
49. G. Symcox, The Crisis of French Seapower 1689-1697, passim; Jenkins, History of the
French Navy, 69-88.; Padfield, Tide of Empires, 2. köt., 5. fej.
50. Ezekhez a megjegyzésekhez lásd Symcox, Crisis of French Seapower, passim; Kennedy,
Rise and Fali of British Naval Mastery, 76-80.; G. N. Clarké, The Dutch Alliance and
the War Against French Trade 1688-1697, passim; D. G. Chandler, ’Fluctuations in the
Strength of Forces in English Pay Sent to Flanders During the Nine Years War,
1688-1697’, War and Society, 1. köt., 2. sz., 1-20.; S. B. Baxter, William III and the
Defense of European Liberty 1650-1702, 288. skk.
51. McKay-Scott, Rise of the Great Powers, 54-63.; Wolf, Toward a European Balance of
Power, 7. fej.; NCMH, 6. köt., 12. fej.
52. E háború katonai eseményeihez és taktikáihoz lásd G. Chandler, The Art of Warfare
in the Age of Marlborough: Barnett, Britain and Her Army, 152. skk.; McKay, Prince
Eugene of Savoy, 58. skk.
53. Mahan, Influence of Sea Power upon History, 5. fej.; Kennedy, Rise and Fali of British
Naval Mastery, 82-8.; Padfield, Tide of Empires, 2. köt., 156. skk.; Jones, Britain and
Europe in the Seventeenth Century, 1. fej.; NCMH, 6. köt., 11-13., 15. fej.
54. Az utrechti békéhez lásd McKay-Scott, Rise of the Great Powers, 63-6.; NMCH, 6.
köt., 14. fej. Az Asiento koncesszióról lásd G. J. Walker, Spanish Politics and Imperial
Trade 1700-1789, 4. fej.
55. J. W. Stoye, The Siege of Vienna; T. M. Barker, Double Eagle and Crescent; McKay,
Prince Eugene of Savoy, 3. és 5. fej.; NCMH, 6. köt., 19. fej. A kelet-európai katonai
hadviselés jellemvonásaihoz lásd B. K. Király-G. E. Rothenberg (szerk.), War and
Society in Eastern Europe, 1. köt., különösen 1-33., 361. skk.
56. XII. Károlyhoz lásd R. M. Hatton, Charles XIIof Sweden és a 20. fejezetet in: NCMH,
6. köt., valamint a megjegyzéseket in: Roberts, Swedish Imperial Experience. Nagy
Péterhez lásd M. S. Anderson, Peter the Great; R. Wittram, Peter I: Czar und Kaiser,
1-2. köt.; B. H. Sumner, Peter the Great and the Emergence of Russia; NCMH, 6. köt.,
20. és 21. fej.
57. McKay-Scott, Rise of the Great Powers, 92.
58. Dehio, Precarious Balance, 102.
59. McKay-Scott, Rise of the Great Powers, 4. fej.
60. NCMH, 7. köt., 9. fej. Az egyes nagyhatalmak politikájához lásd A. M. Wilson, French
Foreign Policy During the Administration of Cardinal Fleury; P. Langford, The Eighte-
enth Century 1688-1815: British Foreign Policy, 71. skk.; Kann, History of the Habs­
burg Empire, 90. skk.
61. Padfield, Tide of Empires, 2. köt., 194. skk.; R. Pares, War and Trade in the West Indies
1739-1763; M. Savelle, Empires to Nations: Expansion in America, 1713-1824, 6. fej.;
Walker, Spanish Politics and Imperial Trade, különösen 3. rész; W. L. Dóm, Competition
fór Empire 1740-1763. Az osztrák örökösödési háborúhoz lásd NCMH, 7. köt., 17. fej.

521
62. Dorn, Competition far Empire, passim; Pares, War and Trade, passim; uö, 'American
versus Continental Warfare’, passim; NCMH, 7. köt., 20. és 22. fej.; Padfield, Tide of
Empires, 2. köt., 224. skk.; Savelle, Empires to Nations, 135. skk.; C. M. Andrews,
’Anglo-Frcnch Commercial Rivalry 1700 1750’, American Historical Review, 20. köt.,
539-56., 761-80.; P. L. R. Higonnet, ’The Origins of the Seven Years War’, Journal of
Modern History, 40. köt., 57-90.
63. Lásd újra Carter, Dutch Republic in the Seven Years War, passim; Walker, Spanish
Politics and Imperial Trade.
64. Általánosságban a hétéves háborúról lásd NCMH, 7. köt., 20. fej.; McKay-Scott, Rise
of the Great Powers, 192-200. A brit politikát összegzik in: Niedhart, Handelund Krieg
in dér britischen Weltpolitik, 121-38.; Jones, Britain and the World, 207. skk.; B.
Tunstall, William Piti, Earlof Chatham; J. S. Corbett, Englandin the Seven Years War:
A Study in Combined Strategy, 1-2. köt.; R. Savory, His Britannic Majesty's Army in
Germany During the Seven Years War. Szépen leírják a jellegtelen francia támadást in:
Kennelt, French Armies in the Seven Years War; a fejlődő osztrák teljesítményről
szólnak in: Duffy, Army of Maria Theresa. Oroszország korai szerepéről írnak in: H.
H. Káplán, Russia and the Outbreak of the Seven Years War; Duffy, Russia’s Military
Way to the West, 92. skk. Poroszország teljesítményéről tömör beszámolók találhatók
in: Duffy, Army of Frederick the Great; J. Kunisch, Das Mirakel des Hauses Branden­
burg, ezek hasznos összehasonlításokat is közölnek.
65. Idézi Kennedy, Rise and Fali of British Naval Mastery, 106.; lásd még Pares, 'American
versus Continental Warfare’, passim. Pitt nehézségeiről az 1757-1762-es kormányban
lásd R. Middleton, The Bells of Victory.
bb. Idézi H. Rosinski, ’The Role of Sea Power in the Global Warfare of the Future’,
Brassey’s Navy Annual, 103. A hétéves háborúban fellépő francia pénzügyi gyengesé­
gekhez lásd újra Kennett, French Armies in the Seven Years War; Bosher, ’Financing
the French Navy in the Seven Years War’, passim.
67. A fentiekhez lásd McKay-Scott, Rise of the Great Powers, 253-8.; NCMH, 8. köt., 254.
skk.; J. F. Ramsay, Anglo-French Relations 1763-70: A Study of Choiseul's Foreign
Policy; H. M. Scott, 'The Importance of Bourbon Naval Reconstruction to the
Strategy of Choiseul after the Seven Years War’, International History Review, 1. köt.,
17-35.; R. Abarca, ’Classical Diplomacy and Bourbon „Revanche” Strategy, 1763-
1770’, Review of Politics, 32. köt., 313-37.; M. Roberts, Splendid Isolation 1763-1780.
68. A következőkhöz lásd I. R. Christie, Wars and Revolutions: Britain 1760-1815, 4-6.
fej.; B. Donoughue, British Politics and the American Revolution; G. S. Brown, The
American Secretary: The Colonial Policy of Lord George Germain 1775-1778; NCMH,
8. köt., 15-19. fej.; lásd még a hasznos esszégyűjteményt in: D. Higginbotham (szerk.),
Reconsiderations on the Revolutionary War. Jó áttekintés található az újabb szakiroda­
lomról in: H. M. Scott, 'British Foreign Policy in the Age of the American Revolution’,
International History Review, 6. köt., 113-25.
69. D. Syrett, Shipping and the American War 1775-83, 243. és passim. Lásd még N. Baker,
Government and Contractors: The British Treasury adn War Supplies 1775-1783: R. A.
Bowler, Logistics and the Failure of the British Army in America 1775-1783; E. E.
Curtis, The Organization of the British Army in the American Revolution. Az amerikai
oldalról lásd D. Higginbotham nagyszerű áttekintését: The War of American Indepen-
dence.
70. Barnett, Britain and Her Army, 225.
71. A számadatok lelőhelye Kennedy, Rise and Fali of British Naval Mastery, 111. Lásd
még Dűli nagyszerű munkáját: French Navy and American Independence és A. T.
Patterson, The Other Armada: The Franco-Spanish Attempt to Invade Britain in 1779.
A diplomáciai aspektusokhoz lásd I. de Madariaga, Britain, Russia and the Armed
Neutrality of 1780; S. F. Bemis, The Diplomacy of the American Revolution; Higgin-

522
 botham, The War of American Independence, 10. fej.; a legújabb munka: Dűli, A
Diplomatic History of the American Revolution.
72. A következőkhöz lásd McKay-Scott, Rise of the Great Powers, 8. fej.; NCMH, 8. köt.,
9. és 12. fej.; I. de Madariaga, Russia in the Age of Catherine the Great.
Ti. Ehrman, Younger Pitt, 1. köt., 516—71. és 2. köt., 42. skk.; Jones, Britain and the World,
252. skk.; Binney, British Public Fináncé and Administration; az 1780-as évekbeli
francia gazdasággal történő összehasonlításhoz lásd ismét Crouzet, ’Angleterre et
Francé’; Mathias-O’Brien, ’Taxation in Britain and Francé, 1715-1810’; War and
Humán Progress, 282. skk.
74. A katonai reformokhoz lásd NCMH, 8. köt., 190. skk. és 9. köt., 3. fej.; McNeill,
Pursuit of Power, 158. skk.; Strachan, European Armies and the Conduct of War, 25.
skk.; R. S. Quimby, The Backgroundof Napoleonic Warfare; D. Bien, ’The Army in the
French Enlightenment: Reform, Reaction and Revolution’, Pást and Present, 85. sz.,
68-98.; G. Rothenberg, The Art of Warfare in the Age of Napóleon. A hadjáratok korai
szakaszaihoz lásd M. Glover, The Napoleonic Wars: An Illustrated History 1792-1815;
S. T. Ross, Quest fór Victory: French Military Strategy 1792-1799, 1-4. fej.; G.
Rothenberg, Napoleon's Great Adversaries: The Archduke Charles and the Austrian
Army 1792-1814, 2. fej.
75. A brit politikáról és stratégiáról számolnak be in: Jones, Britain and the World, 259.
skk.; Ehrman, Younger Pitt, 2. köt., 4-5. rész; Christie, Wars and Revolutions, 215-326.;
J. M. Sherwig, Guineas and Gunpowder: British Foreign Aid in the Wars with Francé
1793-1815, 1-4. fej.; M. Duffy, 'British Policy in the War Against Revolutionary
Francé’, in: C. Jones (szerk.), Britain and Revolutionary Francé: Conflict, Subversion
and Propaganda (Exeter Studies in History, 5. sz.); D. Geggus, ’The Cost of Pitt’s
Caribbean Campaigns, 1792-1798’, Historical Journal, 26. köt., 2. sz., 691-706.
76. Idézi Glover, Napoleonic Wars, 50. A stratéga és a hadvezér Napóleonhoz lásd D. G.
Chandler, The Campaigns of Napóleon; C. Barnett, Napóleon; Rothenberg, Art of
Warfare in the Age of Napóleon; a folyamatos fejtegetések in: G. Lefebvre, Napóleon,
1-2. köt.
77. Lásd A. B. Rodger, The War of the Second Coalition, 1798-1801; P. Mackesy, States-
men at War: The Strategy of Overthrow, 1798-1799; az ellentmondásos megjegyzések
in: E. Ingram, Commitment to Empire: Prophecies of the Great Game in Asia, 1797-
1800; Sherwig, Guineas andGunpowder, 6-7. fej.; Rothenberg, Napoleon’s Great Adver­
saries, 3. fej. A francia oldalhoz lásd Ross, Quest fór Victory, 5-12. fej.; uő, European
Diplomatic History 1789-1815: Francé Against Europe, 6. fej. Az orosz intervencióról
számolnak be in: A. A. Lobanov-Rostovsky, Russia and Europe 1789-1825, 43-64.;
Duffy, Russia’s Military Way to the West, 208. skk.
78. Jones, Britain and the World, 272-80.; C. Emsley, British Society and the French Wars
1793-1815, 4-5. fej.; Lefebvre, Napóleon, 1. köt., 5. és 7. fej.; Glover, Napoleonic Wars,
82-4. Lásd még a megjegyzéseket in: E. L. Presseisen, Amiens and Munich: Comparisons
in Appeasement.
79. Lefebvre, Napóleon, 1. köt., 7. és 9. fej.; Ross, European Diplomatic History, 8. fej.;
Chandler, Campaigns of Napóleon, 7. rész; Glover, Napoleonic Wars, 3. fej.; Rothen­
berg, Napoleon’s Great Adversaries, 5. fej.; Sherwig, Guineas and Gunpowder, 7-8. fej.;
Jones, Britain and the World, 281-7.; Marcus, Naval History of England, 2. köt.,
221-302.
80. A következőkhöz lásd Jones, Britain and the World, 289. skk.; F. Crouzet, L’Economie
britannique et le Blocus Continental 1806-1813, 1-2. köt.; uő, ’Wars, Blockade and
Economic Change in Europe, 1792-1815’, Journal of Economic History, 24. köt.,
567-88.; Kennedy, Rise and Fali of British Naval Mastery, 143-5.; NCMH, 9. köt., 326.
skk.; E. F. Heckscher, The Continental System. Ahhoz a vitához, amely az 1793-1815-
ös küzdelem brit gazdaságra tett hatásáról alakult ki, lásd Emsley, British Society and

523
 the French Wars, 7-8. fej.; J. E. Cookson, 'Political Arithmetic and War 1793-1815’,
War and Society, 1. köt., 2. sz., 37-60.; G. Hueckel, ’War and the British Economy,
1793-1815; A General Equilibrium Analysis’, Explorations in Economic History, 10.
köt., 4. sz., 365-96.; P. Deane, ’War and Industrialisation’, in; Winter (szerk.), War and
Economic Development, 91-102.; J. L. Anderson, ’Aspects of the Effects on the British
Economy of the War Against Francé, 1793-1815’, Australian Economic History Re­
view, 12. köt., 1-20.
81. Lásd a 2. táblázatot. A háború brit finanszírozásához lásd N. J. Silberling, 'Financial
and Monetary Policy of Great Britain During the Napoleonic Wars’, Quarterly Journal
of Economies, 38. köt., 214-33.; E. B. Schumpeter, 'English Prices and Public Fináncé,
1660-1822’, Review of Economic Statistics, 20. köt., 21-37.; A. Hope-Jones, Income
Tax in the Napoleonic Wars; P. O’Brien, British Financial and Fiscal Policy in the Wars
Against Francé, 1793-1815.
82. L. Bergeron, Francé Under Napóleon, 37. skk., 159. skk.; G. Brunn, Europe and the
French Imperium, 1799-1815, 4-5. fej.; S. B. Clough, Francé: A History of National
Economies 1789-1939, 2-3. fej.; Lefebvre, Napóleon, 2. köt., 1-4. fej.; C. Trebilcock,
The Industrialization of the Continental Powers 1780-1914, 125. skk.
83. Bergeron, Francé Under Napóleon, 67. skk., 184. skk.; Crouzet, ’Wars, Blockade and
Economic Change’, passim.
84. Bergeron, Francé Under Napóleon, 37. skk.; Lefebvre, Napóleon, 2. köt., 171. skk.;
Clough, Francé, 2-3. fej.
85. A következőkhöz lásd Bergeron, Francé Under Napóleon, 40-L; Lefebvre, Napóleon,
2. köt., 291.; McNeill, Pursuit of Power, 198. skk.; Brunn, Europe and the French
Imperium, 73-5., 110. skk.; E. J. Hobsbawm, The Age of Revolution 1789-1848, 97.; G.
Rudé, Revolutionary Europe 1783-1815, 13. fej. és különösen 274-5.; S. Schama, ’The
Exigencies of War and the Politics of Taxation in the Netherlands 1795-1810’, in:
Winter (szerk.), War and Economic Development, 11L, 117., 128.
86. Idézi Glover, Napoleonic Wars, 129.; ezt össze lehet vetni Guibert figyelemreméltó, a
forradalom előtt keletkezett jóslataival azokról az emberekről, „akik ha tudták, hogy
miképpen háborúzzanak olcsón és miképpen éljenek meg a győzelemben zsákmányolt
prédából, akkor pénzügyi okokból nem kellett felhagyniuk a harccal” - idézi NCMH,
8. köt. 217.; Spenser Wilkinson megjegyzései is ide kívánkoznak, idézi Tilly (szerk.),
Formation of National States in Western Europe, 147-8., 152.
87. Glover, Napoleonic Wars, 140-1.; Jones, Britain and the World, 22., 317.; Sherwig,
Guineas and Gunpowder, 9-10. fej.
88. A számadatok lelőhelye Glover, Napoleonic Wars, 152.; lásd még Chandler, Campaigns
of Napóleon, 734. Az osztrák hadsereg hadjáratához - a térnyeréshez - lásd Rothen-
berg, Napoleon’s Great Adversaries, 123. skk.
89. Napóleon spanyolországi hadjáratához lásd az ehhez kapcsolódó részeket in: Glover,
Campaigns of Napóleon; J. Weller, Wellington in the Peninsula; R. Glover, Peninsular
Preparation: The Reform of the British Army, 1795-1809; M. Glover, The Peninsular
War, 1807-1814: A Concise History; Sherwig, Guineas and Gunpowder, 198. skk. A
francia oldallal foglalkoznak: J. Thiry, La Guerre d’Espagne; Ross, European Diploma­
ta: History, 276. skk.; G. H. Lovett, Napóleon and the Birth of Modern Spain, 1-2. köt.
Jogosan hangsúlyozzák a spanyol hozzájárulás fontosságát in: D. Gates, The Spanish
Ulcer: A History of the Peninsular War.
90. Brunn, Europe and the French Imperium, 8. fej.; Rudé, Revolutionary Europe, 13-14.
fej.; Lefebvre, Napóleon, 2. köt., 7-8. fej.; J. Godechet-B. F. Hyslop-D. L. Dowd, The
Napoleonic Éra in Europe, különösen a 8. fej.; G. Best, War and Society in Revolution­
ary Europe, 1770-1870, 11-13. fej.; R. J. Rath, The Fali of the Napoleonic Kingdom of
Italy, 1-2. fej.

524
 91. Crouzet, 'Wars, Blockade and Economic Change’, passim; Glover, Napoleonic Wars,
4-5. fej.; O. Connelly, Napoleon’s Satellite Kingdoms, passim. Az orosz politikához lásd
Chandler, Campaigns of Napóleon, 739. skk.; NCMH, 9. köt., 512. skk.; Lobanov-
Rostovsky, Russia and Europe 1789-1825, passim; korábban: H. Ragsdale, Détente in
the Napoleonic Éra: Bonaparte and the Russians.
92. Chandler, Campaigns of Napóleon, 13-14. rész; Glover, Napoleonic Wars, 160. skk.;
Ross, European Diplomatic History, 310. skk.; A. Palmer, Napóleon in Russia: C. Duffy,
Borodino and the War of 1812; Lefebvre, Napóleon, 2. köt., 9. fej.; Blond, La Grande
Armée 1804-1815.
93. Glover, Napoleonic Wars, 193.; Sherwig, Guineas and Gunpowder, 12-13. fej., különö­
sen 287-8.; Rothenberg, Napoleon’s Great Adversaries, 178. skk.
94. Talán ez az az ok, amiért e korszak számos mértékadó katonai és diplomáciai történeti
műve teljesen figyelmen kívül hagyja. A részletekhez lásd E. B. Potter (szerk.), Sea
Power: A Naval History, 10. fej. és bibliográfia, 392.; B. Perkins, Prologue to War:
England and the United States 1805-1812; A. T. Mahan, Sea Power in Its Relations to
the War of 1812, 1-2. köt.; Marcus, Naval History of England, 2. köt., 16. fej.
95. Ingram, Commitment to Empire, passim; G. J. Adler, ’Britain and the Defence of India
- The Origins of the Problem, 1798-1815’, Journal of Asian History, 6. köt., 14—44.
96. Chandler, Campaigns of Napóleon, 17. rész; Glover, Napoleonic Wars, 212. skk.;
Lefebvre, Napóleon, 2. köt., 10. fej.; Blond, La Grande Armée, 16. fej.; H. Lachouque,
Waterloo; U. Pericoli-M. Glover, 1815: The Armies at Waterloo.
97. Az 1814-1815-ös rendezés részleteiről lásd Sherwig, Guineas and Gunpowder, 14. fej.;
NCMH, 9. köt., 24. fej.; E. V. Gulick, Europe’s Classical Balance of Power, passim; C.
K. Webster, The Foreign Policy of Castlereagh, 1812-1815: Britain and the Reconstruc-
tion of Europe; H. G. Nicolson, The Congress of Vienna; D. Dakin, 'The Congress of
Vienna, 1814-15, and Its Antecedents’, in: A. Sked (szerk.), Europe’s Balance of Power
1815-1848.
98. Gulick, Europe’s Classical Balance of Power, 304. Lásd még a megjegyzéseket in: H.
Kissinger, A World Restored: Metternich, Castlereagh and the Problems of Peace
1812-1822.
99. A terjedelmes szakirodalom tömör feldolgozásához lásd P. J. Marshall, 'British Expan-
sion in India in the Eighteenth Century: An Historical Revision’, History, 60. köt.,
28—43.; valamint a megjegyzések in: Ingram, Commitment to Empire.
100. Lásd Braudel, Wheels of Commerce, 403. skk., a hosszú távú kereskedelem használható
leírása. A specifikusan brit kontextus tanulmányozásához haszonnal forgattam
O’Brien dolgozatát: 'The Impact of the Revolutionary and Napoleonic Wars, 1793-
1815, on the Long Run Growth of the British Economy’ (Davis Center Paper, 1983).
101. Ez az irodalom megtalálható in: Crouzet, ’Toward an Export Economy’, passim;
Cain-Hopkins, ’The Political Economy of British Expansion Overseas, 1750-1914’,
passim; R. Davis, The Industrial Revolution and British Overseas Trade; N. F. R. Crafts,
'British Economic Growth, 1700-1831: A Review of the Evidence’, Economic History
Review, 2. sorozat, 36. köt., 177-99.
102. A kifejezés in: F. Crouzet, The Victorian Economy, 1.
103. Glover, Napoleonic Wars, 182-3.
104. Idézi Marcus, Naval History of England, 2. köt., 501.

525
 4. Az iparosodás és a világegyensúly eltolódása,
1815-1885
1. S. Pollard, Peaceful Conquest: The Industrialization of Europe 1760-1970, passim. A
nyugati ipari forradalom „országról országra” alapon történő jó feldolgozásaihoz lásd
T. Kemp, Industrialization in Nineteenth-Century Europe; W. O. Henderson, The
Industrial Revolution on the Continent: Germany, Francé, Russia 1800-1914; C. Trebil-
cock, The Industrialization of the Continental Powers 1780-1914; C. Cipolla (szerk.),
Fontana Economic History of Europe, 3. köt., The Industrial Revolution; A. S. Milward-
S. B. Saul, The Economic Development of Continental Europe 1780-1870.
2. C. Cipolla, ’lntroduction’, in: Cipolla (szerk.), Industrial Revolution, 7.
3. D. Landes, The Unbound Prometheus: Technological Change and Industrial Develop­
ment in Western Europe from 1750 to the Present, 41.
4. Uo.
5. Braudel, Civilization and Capitalism, 1. köt., 42. skk.
6. A részletekhez lásd McNeill, Pursuit of Power, 185. skk.; G. Rudé, Paris and London
in the Eighteenth Century: Studies in Popular Protest, passim.
7. T. S. Ashton, The Industrial Revolution 1760-1830, 129. E korszak brit gazdasági
változásaival foglalkozó egyéb kiváló tanulmányokhoz lásd Mathias, First Industrial
Nation, passim; Hobsbawm, Industry and Empire, 2-4. és 6. fej.; Crouzet, Victorian
Economy, 1. rész - ez a lelőhelye az előző bekezdésben megadott népesség- és GNP-
adatoknak.
8. Landes, Unbound Prometheus, 97-8.
9. Ashton, Industrial Revolution, 129.
10. Mathias, First Industrial Nation, 5.
11. Bairoch, 'International Industrialization Levels from 1750 to 1980’, 296. és 294. E
fontos tanulmányának „Módszertani függeléké”-ben Bairoch megemlíti, hogy mikép­
pen jutott el ezekhez a számadatokhoz. Bairoch feltevéseit azonban korántsem hagyták
megkérdőjelezetlenül, lásd A. Maddison, ’A Comparison of Levels of GDP per Capita
in Developed and Developing Countries, 1700-1980’, Journal of Economic History, 43.
köt., 27-^1.
12. Bairoch, 'International Industrialization Levels’, 290. skk.; Crouzet, Victorian Econ­
omy, Introduction.
13. Woodruff, Impact of Western Mán, passim; D. Fieldhouse, The Colonial Empires: A
Comparative Survey from the Eighteenth Century, 2. rész; uő, Economies and Empire
1830-1916, passim.
14. Erről lásd V. Kieman, European Empires from Conquest to Collapse, 1815-1960;
Strachan, European Armies and the Conduct of War, 6. fej.
15. A számadatok lelőhelye: Fieldhouse, Colonial Empires, 178.
16. Ezt már nagyon jól megtárgyalták in: D. R. Headrich, The Tools of Empire: Technology
and European Imperialism in the Nineteenth Century, 2. fej. és passim.
17. E. Hobsbawm, The Age of Capital 1848-1875, 7. fej.
18. Bairoch, 'International Industrialization Levels’, 291. Már létezik olyan új tanulmány,
amely ezen évtizedek brit gazdasági terjeszkedésének relatív lassúságát hangsúlyozza
(talán még túl is hangsúlyozza), lásd N. F. R. Crafts, British Economic Growth During
the Industrial Revolution.
19. Crouzet, Victorian Economy, 4-5.
20. Idézi R. Hyam, Britain’s Imperial Century 1815-1914, 47. További részletekhez lásd B.
Porter, The Lion’s Share: A Short History of British Imperialism 1850-1970, passim;
Cain-Hopkins, ’The Political Economy of British Expansion Overseas, 1750-1914’,
passim; Crouzet ’Toward an Export Economy’, passim; J. B. Williams, British Com-
mercial Policy and Trade Expansion 1750-1850, passim.

526
21. P. Bairoch, ’Europe’s Gross National Product: 1800-1975’, Journal of European Eco­
nomic EHstory, 5. köt., 2. sz., 282. És lásd a 10. táblázatot.
22. D. French, British Economic and Strategic Planning, 1905-1915, 1. fej., ’Nineteenth
Century Political Economy and the Problem of War’ - egy jó bevezető ezekhez a
gondolatokhoz.
23. Lásd H. Strachan, Wellington’s Legacy: The Reform of the British Army, 1830-1854.
24. Ezek ésszerű feltételezéseknek tűnnek. Azokra a brit GNP-ről és a kormánykiadások­
ról rendelkezésre álló durva számadatokra alapozták őket, amelyeknek lelőhelye: A. T.
Peacock-J. Wiseman, The Growth of Public Expenditure in the United Kingdom; P.
Flóra (szerk.), State, Economy and Society in Western Europe 1875-1975, 1. köt.,
különösen a 4. rész, 441.
25. Forrás: ’Correlates of War’, print-out adatok. University of Michigen, Inter-University
Consortium fór Political and Social Research.
26. C. Lloyd, The Nation and the Navy, 223.
27. A részletekhez lásd Kennedy, Rise and Fali of British Naval Mastery, 6. fej.; különösen
C. J. Bartlett, Great Britain andSea Power 1815-1853, passim. Néhány helyi megnyilat­
kozáshoz lásd G. S. Graham, Great Britain in the Indián Óceán: A Study of Maritime
Enterprise 1810-1850; B. Gough, The Royal Navy and the North West Coast of America
1810-1914; G. Fox, British Admirals and Chinese Pirates 1832-1869.
28. A. G. L. Shaw (szerk.), Great Britain and the Colonies 1815-1865, 2. Ezenkívül itt még
fontosak: Hyam, Britain’s Imperial Century, passim; Porter, Lion’s Share, passim; J.
Gallagher-R. Robinson, ’The Imperialism of Free Trade’, Economic History Review,
2. sorozat, 6. köt., 1. sz., 1-15.
29. A brit feltételezésekhez lásd B. Porter, Britain, Europe and the World, 1850-1982:
Delusions of Grandeur, 1. fej.; B. J. Wendt, ’Freihandel und Friedenssicherung: Zűr
Bedeutung des Cobden-Vertrags von 1860 zwischen England und Frankreich’, Viertel-
jahresschrift für Sozial- und Wirtschaftgeschichte, 61. köt., 29. skk. A gazdasági részle­
tekhez lásd Cain-Hopkins, 'Political Economy of British Expansion Overseas’, passim;
L. H. Jenks, Migration of British Capital to 1875; Crouzet, Victorian Economy, 10-11.
fej. és passim; Mathias, First IndustrialNation, 11. fej.; A. H. Imlah, Economic Elements
in the 'Pax Britannica’. A kereskedelem és a fizetés kapcsolatának egymást kiegészítő
jellegét szépen leírják in: S. B. Saul, Studies in British Overseas Trade 1870-1914; J.
Foreman-Peck, A History of the World Economy: International Economic Relations
Since 1850, különösen 1-6. fej.
30. Ehhez az érveléshez lásd Kennedy, Rise and Fali of British Naval Mastery, 7. fej.
31. F. Crouzet, 'Toward an Export Economy’, 70.
32. Porter, Britain, Europe and the World, 1-2. fej. Ahhoz, hogy milyen stratégiai következ­
ményei járt Nagy-Britannia számára a „szolgáltató” ipartól való egyre növekvő függő­
sége, lásd Kennedy, Strategy and Diplomacy, 1860-1945: Eight Essays, 3. fej.; French,
British Economic and Strategic Planning, passim.
33. Idézi Hyam, Britain ’s Imperial Century, 49.
34. Lásd 127-129.
35. Kemp, Industrialization in Nineteenth-Century Europe, 2-3. fej.; Pollard, Peaceful
Conquest, 2-3. fej.; T. Hamerow, Restoration, Revolution, Reaction: Economics and
Politics in Germany.
36. J. Droz, Europe Between Revolutions 1815-1848, 18.
37. D. Thomson, Europe Since Napóleon, HL; lásd még Best, War and Society in Revolu-
tionary Europe, 3. rész; A. Sked, ’Mettemich’s Enemies or the Threat from Below’, in:
Sked (szerk.), Europe’s Balance of Power 1815-1848, 8. fej.
38. F. R. Bridge-R. Bulién, The Great Powers and the European States System 1815-1914,
2-3. fej.; C/aig, Politics of the Prussian Army, 65. skk.; R. Albrecht-Carrié, A Diplomá­
dé History of Europe Since the Congress of Vienna, 1. és 3-4. fej. E korszak porosz,

527
 illetve német államügyeire legjobb tanulmány: T. Nipperdey, Deutsche Geschichte
1800-1866.
39. D. Showalter, Railroads and Rifles: Soldiers, Technology and the Unification of Ger­
many, passim; Dupuy, Genius fór War, 4-6. fej.; NCMH, 10. köt., The Zenith of
European Power 1830-70, 12. és 19. fej.; L. H. Addington, The Patterns of War Since
the Eighteenth Century, 39. skk.
40. Lásd újra Mamatey, Rise of the Habsburg Empire 1526-1815, passim; Kann, A History
of the Habsburg Empire, 3. és 5. fej.
41. A. Sked, 'The Metternich System, 1815—48’, in: Sked (szerk.), Europe’s Balance of
Power 1815-1848, 5. fej.; Bridge-Bullen, Great Powers and the European States System,
passim; Albrecht-Carrié, Diplomatic History, 3-4. fej.; P. W. Schroeder, 'World War
I as a Galloping Gertie’, Journal of Modern History, 44. köt., 319-45., amely egy másik
művének megjegyzéseit visszhangozza: Austria, Britain and the Crimean War: The
Destruction of the European Concert.
42. Idézi C. McEvedy, The Penguin Atlas of Recent History, 8.; lásd még Droz, Europe
Between Revolutions, 170. skk.
43. G. Rothenberg, The Army of Francis Joseph, XI., 61. Lásd még A. Sked, The Sur-
vival of the Habsburg Empire: Radetzky, the Imperial Army and the Class War, 1848,
1. rész.
44. D. F. Good, The Economic Rise of the Habsburg Empire, 1750-1914, ez a legjobb itt.
45. Rothenberg, Army of Francis Joseph, 9.; J. Niemeyer, Das österreichische Militarwesen
im Umbruch, 43-5.
46. A pénzügyi juttatásokhoz lásd Rothenberg, Army of Francis Joseph, 10., 41., 46., 58.;
G. A. Craig, 'Command and Staff Problems in the Austrian Army, 1740-1866’, in: M.
Howard (szerk.), The Theory and Practice of War, 43-67., a hivatalos nehézségeket
illetően.
47. Rothenberg, Army of Francis Joseph, 19.; Kann, History of the Habsburg Empire, 6.
fej.; A. Sked, ’The Metternich System’, in: Europe’s Balance of Power 1815-1848,
passim.
48. Egy tömör áttekintéshez lásd R. Bulién, 'Francé and Europe, 1815-48: The Problems
of Defeat and Recovery’, in: Sked (szerk.), Survival of the Habsburg Empire, 122-44.
A gazdaságtörténethez lásd újra Clough, Francé: A History of National Economics,
passim; F. Cáron, An Economic History of Modern Francé, 1. rész; T. Kemp, Economic
Forces in French History, 6-8., 10. fej.
49. Bulién, 'Francé and Europe, 1815-48’, 125-6.
50. Uo.
51. McNeill, Pursuit of Power, 213., 57. lábjegyzet.
52. Ahogy idézik in: Milward-Saul, Economic Development of Continental Europe 1780-
1870, 307-9. Lásd még Clough, Francé, 41. skk.; Trebilcock, Industrialization of the
Continental Powers 1780-1914, 130. skk.; Kemp, Economic Forces in French History,
160. skk.
53. Ezeket a számokat Bairoch 'International Industrialization Levels from 1750 to 1980’
c. müvének 296. oldalán található 10. táblázat adataiból számítottam ki. Lásd még az
adatokat in: R. E. Cameron, 'Economic Growth and Stagnation in Francé 1815-1914’,
Journal of Modern History, 30. köt., 1-13.
54. Ezekhez az érvekhez lásd Cáron, Economic History of Modern Francé, különösen 1. fej.
P. O’Brien-C. Keydor Economic Growth in Britain and Francé 1780-1914 c. műve
szintén hasznos kiigazítója a régebbi szakirodalomnak, de mivel az nem foglalkozik
avval, amit a „nemzeti hatalom” merkantilista zsargonjának neveznek (176.), ezért
megjegyzéseik a mi elemzésünk szempontjából nem olyan jelentősek. Azt a módot,
ahogy O’Brien és Keydor bánik az összehasonlító statisztikákkal, kritizálja: V. Hent-
schel, ’Produktion, Wachstum und Produktivitát in England, Frankreich und Deutsch-

528
 land von dér Mitte des 19. Jahrhunderts bis zum Ersten Weltkrieg’, Vierteljahresschrift
für Sozial- und Wirtschaftsgeschichte, 68. köt., 457-510.
55. R. Cameron, Francé and the Economic Development of Europe 1800-1914; Trebilcock,
Industrialization of the Continental Powers, 176. skk.; A. Rowley, Evolution économique
de la Francé de milieu du XIX* siécle a 1914, 413. skk.
56. McNeill, Pursuit of Power, 226. skk. A francia stratégiai, taktikai (valamint műszaki)
újítások ügyes összehasonlítását adja C. E. Hamilton, 'The Royal Navy, La Royale,
and the Militarization of Naval Warfare, 1840-1870’, Journal of Strategic Studies, 6.
köt., 182-212.
57. Padfield definíciója szerint, lásd Tide of Empires, 1. köt., Előszó; lásd újra Bulién,
'Francé and Europe’, passim. Franciaország gyarmati törekvéseivel röviden foglalko­
zik Fieldhouse, Colonial Empires, 13. fej.
58. Palmerstonnak ez a megjegyzése 1848 áprilisában hangzott el, lásd NCMH, 10. köt.,
260. Az Oroszország 1815 utáni nemzetközi pozíciójáról szóló általános áttekintések­
hez lásd Bridge-Bullen, Great Powers and the European States System, passim; Loba-
nov-Rostovsky, Russia and Europe 1789-1825, passim; R. W. Seton-Watson, The
Russian Empire 1801-1917, 9. fej.
59. Lásd a vitát in: M. E. Falkus, The Industrialization of Russia 1700-1914, 4. fej.; W. C.
Blackwell, The Beginnings of Russian Industrialization, 1800-1860; uő, The Industriali­
zation of Russia: An Historical Perspective, 1-2. fej.
60. Bairoch, ’Europe’s Gross National Product, 1800-1975’, 4. táblázat, 281.
61. Uo. 6. táblázat, 286.
62. Kochan-Abraham, Making of Modern Russia, 164.
63. Uo. 9-10. fej.; Trebilcock, Industrialization of the Continental Powers, 4. fej.; Falkus,
Industrialization of Russia, 4-5. fej.; Dukes, Emergence of the Super-Powers, 3-4. fej.
64. J. S. Curtiss, The Russian Army Under Nicholas I, 1825-1855, passim; Best, War and
Society in Revolutionary Europe, 18. fej.; Seton-Watson, Russian Empire, 289. skk.; J.
Keep, 'The Military Style of the Romanov Rulers’, War and Society, 1. köt., 2. sz.,
61-84. Az angol-orosz versengéshez lásd D. Gillard, The Struggle f^r Asia 1828-1961;
E. Ingram, The Beginning of the Great Game in Asia 1828-1834: ír gram (szerk.), ’The
Great Game in Asia’, International History Review, 2. köt., 2. sz
65. Curtiss, Russian Army Under Nicholas I, 310-11.
66. Kimagaslóan a legjobb tanulmány: J. S. Curtiss, Russia's Crimean War; ugyanakkor
lásd még A. Seaton, The Crimean War: A Russian Chronicle, passim; uő, The Russian
Army of the Crimea.
67. D. W. Mitchell, A History of Russian and Soviet Sea Power, 8. fej.
68. Ezekhez a részletekhez lásd Curtiss, Russia’s Crimean War, passim; Seaton, Crimean
War, passim; Seton-Watson, Russian Empire, 319. skk.; Blackwell, Beginnings of
Industrialization in Russia, 183. skk.; remek összefoglalás: W. Baumgart, The Peace of
Paris, 1856, 68-80., ahonnan az idézetek is származnak.
69. Baumgart, Peace of Paris, 72-4.; Seton-Watson, Russian Empire, 248.; W. Pintner,
’lnflation in Russia During the Crimean War Period’, American Slavic and East
European Review, 18. köt., 85-7.
70. Baumgart, Peace of Paris, 25-31.
71. Uo. 31. skk.; Barnett, Britain and Her Army, 283-91.; E. M. Spiers, The Army and
Society 1815-1914, 4. fej.; J. A. S. Grenville, Europe Reshaped 1848-1878, 10. fej.
72. O. Anderson, A Liberal State at War, passim.
73. Forrás: ’Correlates of War’, print-out adatok. University of Michigen, Inter-University
Consortium fór Political and Social Research.
74. Lásd újra Anderson, Liberal State at War, vö. Schroeder, Austria, Britain and the
Crimean War; Baumgart, The Peace of Paris; N. Rich, the Crimean War?: A
Cautionary Tale, 157. skk., mely utóbbi inkább Palmerston harcias hangnemével törődik.

529
75. Idézi D. C. B. Lieven, Russia and the Origins of the First World War, 21. Lásd még D.
Beyrau, Militar und Gesellschaft im vorrevolutionaren Russland.
76. W. E. Mosse, Alexander IIand the Modernizálton of Russia, passim; Kochan-Abraham
Making of Modern Russia, 10. fej.; Seton-Watson, Russian Empire, 4. rész; Falkus,
Industrialization of Russia 1700-1914, 5. fej.; Blackwell, Industrialization of Russia, 2.
fej.
77. Lásd ismét Dukes, Emergence of the Super-Powers, 3-4. fej.; Gollwitzer, Geschichte des
weltpolitischen Denkens, 1. köt., 3-4. fej.
78. Ezzel foglalkoznak in: K. Bourne, Britain and the Balance of Power in North America
1815-1908.
79. 'Correlates of War’, print-out adatok; a vasúthálózatok hosszához lásd W. W. Rostow,
The World Economy, History and Prospect, 152. Lásd még W. H. Becker-S. F. Wells,
Jr. (szerk.), Economics and World Power: An Assessment of American Diplomacy Since
1789, 56. skk.
80. Az amerikai polgárháborúval foglalkozó szakirodalom elképesztően nagy. Leghaszno­
sabbaknak a következő müveket találtam: H. Hattaway-A. Jones, How the North
Won: A Military History of Civil War; P. J. Parish, The American Civil War; A. R.
Millett-P. Maslowski, Fór the Common Defense: A Military History of the United
States of America, 6-7. fej.; R. F. Weigley, History of the United States Army, 10-11.
fej.; Ropp, War in the Modern World, 175-93.; Addington, Patterns of War, 62-82.
81. Millett-Maslowski, Fór the Common Defense, 155.
82. R. F. Weigley, The American Way of War: A History of the United States Military
Strategy and Policy; Millett-Maslowski, Fór the Common Defense, passim.
83. Ezen álláspont rövid részleteihez lásd K. Bourne, Victorian Foreign Policy 1830-1902,
90-6.; sokkal részletesebben in: E. D. Adams, Great Britain and the American Civil
War, 1-2. köt.
84. J. Luvaas, The Military Legacy of the Civil War: The European Inheritance, passim.
85. A krími háborút követő európai diplomáciához lásd Bridge-Bullen, Great Powers and
the European States System, 88. skk.; Albrecht-Carrié, Diplomatic History, 94. skk.; W.
E. Mosse, The Rise and Fali of the Crimean System 1855-1871; NCMH, 10. köt., 12.
fej., 168. skk.; A. J. P. Taylor, The Struggle fór Mastery in Europe 1848-1918, 83. skk.
86. Rothenberg, ’Army of Francis Joseph’, 52. skk.
87. McNeill, Pursuit of Power, 7. fej.; Harvie, War and Society in the 19th Century, a War
andSociety, 4/10.; Strachan, European Armies, 8. fej.; Ropp, War in the Modern World,
6. fej.; Showalter, Railroads and Rifles, passim; NCMH, 10. köt., 12. fej.; M. Glover,
Warfare from Waterloo to Mons, 2-3. rész.
88. A porosz katonai fejlesztésekhez újra lásd Dupuy, Genius fór War, 75. skk.; Showalter,
Railroads and Rifles, passim; Strachan, European Armies, 98. skk. Az 1866-ban elköve­
tett hibákhoz lásd M. van Creveid, Command in War, 4. fej.; G. A. Craig, The Battle
of Koeniggratz, passim. Az osztrák oldal összefoglalását lásd in: Rothenberg, Army of
Francis Joseph, 66. skk.
89. Ismét lásd van Creveid, Command in War, 140. skk.; M. Howard, The Franco-Prussian
War, passim.
90. A katonai részletekhez lásd Craig, Koeniggraztz, passim; a diplomáciai és politikai
háttérhez: O. Pflanze, Bismarck and the Development of Germany: The Period of
Unification 1815-1871, 13-15. fej.
91. Howard, Franco-Prussian War, mely kiválóan taglalja ezeket az eseményeket. A fran­
cia katonai gyengeségekhez lásd még R. Holmes, The Road to Sedan: The French Army,
1866-1870.
92. Howard, Franco-Prussian War, 1. rész; Holmes, Road to Sedan, passim, a francia
oldalhoz.
93. A közelítő számadatok elérhetőek in: Flóra, State, Economy and Society in Western

530
 Europe 1815-1975, 1. köt.; B. R. Mitchell, European Historical Statistics 1750-1975,
például a szénadatok a 381. oldalon stb. A két nemzet gazdaságának összehasonlító
elemzéséhez újra csak lásd Trebilcock, Industrialization of the Continental Powers, 2-3.
fej.; Kemp, Industrialization in Nineteenth-Century Europe, 3-4. fej.; Landes, Unbound
Prometheus, 4. fej.
94. A francia-porosz háború diplomáciáját tárgyalja: Taylor, Struggle fór Mastery in
Europe, 201-217.; W. E. Mosse, The European Powers and the Germán Question
1848-1870; E. Kolb (szerk.), Európa und die Reichsgründung, passim; Bridge-Bullen,
Great Powers and the European States System, 108. skk.
95. Lásd A. Mitchell, The Germán Infiuence in Francé after 1870: The Formation of the
French Republic; uő, Fictors and Vanquished: The Germán Infiuence on Army and
Church in Francé after 1870.
96. Lásd még a leleplező adatokat in: Taylor, Struggle fór Mastery in Europe, a XXIV-
XXVI (és a megjegyzést a XXIII. oldalon, 4. lábjegyzet); lásd még D. Mack Smith,
Italy: A Modern History; C. J. Lowe-F. Marzari, Italian Foreign Policy 1870-1940.
97. Hogy azt a terminust használjuk, amit P. W. Schroeder alkalmaz in: ’The Lost
Intermediaires: The Impact of 1870 on the European System’, International History
Review, 6. köt., 14.
98. Aminek következményeihez lásd uo., passim.
99. Taylor, Struggle fór Mastery in Europe, 218. skk.; Bridge-Bullen, Great Powers and the
European States System, 112. skk.; W. L. Langer, European Alliances and Alignments
1871-1890, passim; Grenville, Europe Reshaped 1848-1878, 18. fej. A brit politikáról
jó leírást találhatunk in: K. Hildebrand, ’Grossbritannien und die deutsche Reichs­
gründung’, in: Kolb (szerk.), Európa und die Reichsgründung, 37. skk.
100. Egy jó tárgyaláshoz lásd A. Hillgruber, Bismarcks Aussenpolitik, amelynek rövid
összefoglalása in: uő, Die gescheiterte Grossmacht: Eine Skizze des Deutschen Reiches
1871-1945, 17-30.
101. A. Hillgruber, ’Die „Krieg-in-Sicht”-Krise 1875’, in: E. Schulin (szerk.), Gedenkschrift
Martin Göhring, Studien zűr europaischen Geschichte, 239-53.; P. Kennedy, The Rise of
Anglo-German Antagonism, 1860-1914, 29-31.
102. Hillgruber, Die gescheiterte Grossmacht, 30. skk.; a távolabbi következményekkel járó
kérdések gondolkodásra sarkalló áttekintéséhez lásd D. Calleo, The Germán Problem
Reconsidered: Germany and the World Order, 1870 to the Present, különösen a 2-4. fej.;
W. D. Gruner, Die deutsche Frage: Ein Problem dér europaischen Geschichte seit 1800,
passim; K. Hildebrand, ’Staatskunst oder Systemzwang? Die „Deutsche Frage” als
Problem dér Weltpolitik’, Historische Zeitschrift, 228. sz.
103. Taylor, Struggle fór Mastery in Europe, 228. skk.; Langer, European Alliances and
Alignments, 3-5. fej.; B. Jelavich, The Great Powers, the Ottoman Empire, and the
Straits Question 1870-1887.
104. Idézi Seton-Watson, Russian Empire, 455. A haditengerészeti oldalhoz lásd Mitchell,
A History of Russian and Soviet Sea Power, 184—90. Átfogóbban lásd B. H. Sumner,
Russia and the Balkans 1870-1880.
105. Lásd Beyrau tanulmányát (Oroszországról) és Rumplerét (Ausztria-Magyarországról)
in: Kolb (szerk.), Európa und die Reichsgründung; Taylor, Struggle fór Mastery in
Europe, 12. fej.; Langer, European Alliances and Alignments, 6-7. fej.; W. Windelband,
Bismarck und die europaischen Grossmachte 1878-85; B. Waller, Bismarck at the
Crossroads.
106. Taylor, Struggle fór Mastery in Europe, 13. fej.; Langer, European Alliances and
Alignments, 7-9. fej.; NCMH, 11. köt., 20-2. fej.
107. Kennedy, Rise and Fali of British Naval Mastery, 189-190.

531
 5. A kétpólusú világ kialakulása és a ,,középhatalmak”
válsága.
Első rész: 1885-1918
1. Teljes részletességgel lásd in: S. E. Crowe, The Berlin Conference 1884-1885. Általános
hátteret ad Langer, European Alliances and Alignments, 9. fej.; NCMH 11. köt., 20-22.
fej.; egyes fejezetek in: E. A. Benians et al. (szerk.), The Cambridge History of the British
Empire, 3. köt., The Empire-Commonwealth 1870-1919.
2. Általánosabban lásd D. M. Pletcher, 'Economic Growth and Diplomatic Adjustment,
1861-1898’, in: W. H. Becker-S. F. Wells (szerk.), Economics and World Power: An
Assessment of American Diplomacy Since 1789, 119-71.; M. Plesur: America's Outward
Thrust: Approaches to Foreign Áffaires 1865-1890, 151. skk.; W. A. Williams, The
Roots of the Modern American Empire. 262.
3. Crowe, Berlin West Africa Conference, 220.
4. G. F. Hudson, The Far East in World Affairs, 7A.
5. Ezt az általános történetet figyelemmel lehet kísérni in: G. Barraclough, An Introduc-
tion to Contemporary History, 3-4. fej.; A. DePorte, Europe Between the Superpowers,
1-5. fej.; NCMH, 12. köt., The Shifting Balance of World Forces, 1898-1965, passim;
W. R. Keylor, The Twentieth-Century World: An International History, 1. rész; J.
Bartlett, The Global Conflict, 1880-1970: The International Rivalry of the Great Powers,
1-9. fej.; F. H. Hinsley, Power and the Pursuit of Peace, 300. skk.
6. Barraclough, Contemporary History, 3. fej.; F. Fischer, War of Illusions: Germán
Policies from 1911 to 1914, 3. fej.; Kennedy, Rise and Fali of British Naval Mastery, 7.
fej.
7. J. A. S. Grenville, Lord Salisbury and Foreign Policy: The Close of the Nineteenth
Century, 1895-1902, 165-6.; általánosabban: W. L. Langer, The Diplomacy of Impe­
rialism 1890-1902, 3. fej. és 505.
8. Fischer, War of Illusions, 36. skk.
9. Uo. 35.
10. Idézi P. Kennedy, Strategy and Diplomacy 1860-1965: Eight Essays, 157-8.
11. H. Gollwitzer, Geschichte des weltpolitischen Denkens, 2. köt., Zeitalter des Imperialis-
mus und Weltkriege, 198.
12. P. Kennedy, The Rise of the Anglo-German Antagonism, 1860-1914, 16-17. fej.
13. Uő, Strategy and Diplomacy, 46.; Keylor, Twentieth-Century World, 27. skk.
14. Amery megjegyzése: H. J. Mackinder, ’The Geographical Pivot of History’, Geographi-
cal Journal, 23. köt., 6. sz., 441.
15. Thucydides, The Peloponnesian War, 49. E nézet tárgyalásához lásd R. Gilpin, War and
Change in World Politics.
16. Landes, Unbound Prometheus, 259.
17. ’Correlates of War’, print-out adatok. University of Michigan, Inter-University Con-
sortium fór Political and Social Research.
18. Lásd a 19. jegyzetet.
19. C. E. Black et al., The Modernization of Japan and Russia: A Comparative Study, 6-7.,
valamint az immáron klasszikus beszámoló: W. W. Rostow, The Process of Economic
Growth.
20. Az adatok in: Bairoch, 'International Industrialization Levels from 1750 to 1980’, 294.,
302.
21. ’Correlates of War’, print-out adatok.
22. Uo.
23. Bairoch, 'International Industrialization Levels’, 292., 299.
24. Uo. 296., 304.

532
25. C. Bamett, The Collapse of British Power, 11.
26. Wright, Study ofWar, 670-1.
27. Uo. Az Egyesült Államok 1890-es összegét Wright csupán 40000-ben adja meg, mely
nyilvánvalóan téves.
28. Lásd fentebb, 181-182.
29. Lásd fentebb a 14. táblázatot. E korszak általános olasz történelmét lásd in: D. Mack
Smith, Italy: A Modern History, 101. skk.; C. Seton-Watson: Italy from Liberalism to
Fascism, 129-412. Megjegyzendő, hogy a New Cambridge Modern History 11. köteté­
ben -1870-98 - nincs „Italia” rész, és a 12. kötetben -1898-1945 - is csak néhány oldal
(482-87).
30. Kemp, Industrialization in Nineteenth-Century Europe, 6. fej.
31. Lásd az utalásokat in: A. Tamborra, ’The Rise of Italian Industry and the Balkans’,
Journal of European Economic History, 3. köt., 1. sz., 87-120. Egyéb hasznos tanulmá­
nyok: G. Móri, ’The Genesis of Italian Industrialization’, Journal of European Eco­
nomic History, 4. köt., 1. sz., 79-97.; uő, ’The Process of Industrialization in Italy:
Somé Suggestions, Problems and Questions’, Journal of European Economic History,
8. köt., 1. sz., 60-82.; Trebilcock, Industrialization of the Continental Powers 1780-1914,
5. fej.; Pollard, Peaceful Conquest, 229-32.; Seton-Watson, Italy from Liberalism to
Fascism, 248. skk.; S. B. Clough, The Economic History of Modern Italy, 1830-1914;
L. Cafagua, ’The Industrial Revolution in Italy 1830-1914’, in: C. Cipolla (szerk.),
Fontana Economic History of Europe, 4. köt., 1. rész, The Emergence of Industrial
Societies, 287-325.
32. A. S. Milward-S. B. Saul, The Development of the Economies of Continental Europe
1850-1914, 253. skk.; J. S. Cohen, ’Financing Industrialization in Italy, 1894-1914: The
Partial Transformation of a Latecomer’, Journal of Economic History, 27. köt., 363—
82.; V. Castronovo, ’The Italian Takeoff: A Critical Re-examination of the Problem’,
Journal of Italian History, 1. köt., 492-510.
33. R. J. B. Bosworth, Italy, the Least of the Great Powers: Italian Foreign Policy Before
the First World War, 4.
34. Lásd az érdekes (és igen nyomasztó) cikkgyűjteményt az „olasz katonai hatékonysá­
got” illetően in: Journal of Strategic Studies, 5. köt., 2. sz., 248. skk.; J. Gooch, 'Italy
Before 1915: The Quandary of the Vulnerable’, in: E. R. May (szerk.), Knowing One’s
Enemies: Intelligence Assessment Before the Two World Wars, 205. skk.; J. Whittam,
The Politics of the Italian Army 1861-1918, passim; uő, ’War Aims and Strategy: The
Italian Government and High Command 1914-1919’, in: B. Hunt-A. Preston (szerk.),
War Aims and Strategic Policy in the Great War, 85-104.
35. R. Halpem, The Mediterranean Naval Situation, 1908-1914, 7. fej.; A. J. Marder, The
Anatomy of British Sea Power, 174—5.
36. Bosworth, Italy, the Least of the Great Powers, passim. Lásd még uő, Italy and the
Approach of the First World War; Lowe-Marzari, Italian Foreign Policy 1870-1940,
passim.
37. P. Kennedy; ’The First World War and the International Power System’, in: S. E.
Miller (szerk.), Military Strategy and the Origins of the First World War, 15.
38. W. R. Keylor, The Twentieth-Century World, 14-15. Egyéb általános beszámolókért
lásd NCMH, 12. köt., 12. fej.: I. Nish, Japan’s Foreign Policy, 1869-1942; R. Storry,
Japan and the Decline of the West in Asia 1894-1943.
39. Japán politikai és gazdasági modernizációjának rövid tárgyalása: R. Storry, A History
of Modern Japan, 5. fej.; sokkal részletesebben: W. H. Beasley, The Meiji Restoration;
E. H. Norman, Japan ’s Emergence as a Modern State; T. Smith, Political Change and
Industrial Development in Japan: Government Enterprise 1868-1880.
40. A japán modernizáció gazdasági tényezői figyelemmel kísérhetők in: G. S. Allén, A
Short Economic History of Japan, 2-5. fej.; L. Klein-K. Ohkawa (szerk.), Economic

533
 Growth: The Japanese Experience Since the Meiji; Rostow, World Economy, 416-25.;
K. Ohkawa-H. Rosovsky, Japanese Economic Growth.
41. E. B. Potter (szerk.), Sea Power: A Naval History, 166-8.; Glover, Warfare from
Waterloo to Mons, 181-4.
42. Idézi Storry, Japan and the Decline of the West in Asia, 30.
43. Mellyel kapcsolatban lásd I. Nish, The Origins of the Russo-Japanese War, passim. A
konfliktus legjobb leírása: J. N. Westwood, Russia Against Japan, 1904-5: A New Look
at the Russo-Japanese War. Lásd még Storry, Japan and the Decline of the West in Asia,
4-5. fej.; S. Okamoto, The Japanese Oligarchy and the Russo-Japanese War; J. A.
White, The Diplomacy of the Russo-Japanese War. A tengeri háború rövid tárgyalása:
Potter (szerk.), Sea Power, 168. skk.; P. Padfield, The Battleship Éra, 167. skk. A
szárazföldet illetően lásd P. Walden, The Short Victorious War: A History of the
Russo-Japanese War, 1904-5.
44. Lásd A. J. Sherman, ’German-Jewish Bankers in World politics: The Financing of the
Russo-Japanese War’, Leó Baeck Institute Yearbook, 28. köt., 59-73.
45. Idézi Kennedy, Rise of the Anglo-German Antagonism, 464.
46. A német gazdasági növekedéssel kapcsolatos általános beszámoló: Fischer, War of
Illusions, 1. rész; Calleo, The Germán Problem Reconsidered, 4. fej.; N. Stone, Europe
Transformed 1878-1919, 159. skk.; W. G. Hoffmann, Das Wachstum dér deutschen
Wirtschaft seit dér Mitte des 19. Jahrhunderts; W. O. Henderson, The Rise of Germán
Industrial Power, 1834-1914, 3. rész; M. Kitchen, The Political Economy of Germany
1815-1914.
47. Ezt az adatot a Military Ejfectiveness első kötetéhez (szerk. A. Millett-W. Murray)
készült John Gooch-dolgozat: ’ltaly During the First World War’ 2. oldaláról vettem
át.
48. Lásd az adatokat in: Calleo, Germán Problem Reconsidered, 66-8.
49. Idézi J. Steinberg, ’The Copenhagen Complex’, Journal of Contemporary History, 1.
köt., 3. rész, 26.
50. Langer, Diplomacy of Imperialism, 96.; ismét lásd Gollwitzer, Geschichte des weltpoliti-
schen Denkens, 2. köt., 83-252.; uő, Europe in the Age of Imperialism, passim; W.
Baumgart, Imperialism: The Idea and Reality of British and French Colonial Expansion
1880-1914, 3. rész.
51. Az idézeteket lásd a következő müvekből: Kennedy, Rise of the Anglo-German Antago­
nism, 311.; J. C. G. Röhl, ’A Document of 1892 on Germany, Prussia and Poland’,
Historical Journal, 7. köt., 144. skk.; Fischer, War of Illusions, 3. fej.
52. A kifejezés H.-U. Wehlertől származik, Bismarck und dér Imperialismus, 3. rész, 112.
skk.
53. Az értékelést lásd in: A. J. Marder, From the Dreadnought to Scapa Flow: The Royal
Navy in the Fisher Period, 1. köt., The Road to War 1904-1914, 13. fej.; Kennedy, Rise
and Fali of British Naval Mastery, 8-9. fej.
54. Kennedy, Strategy and Diplomacy, 160.
55. B. F. Schulte, Die deutsche Armee; V. R. Berghahn, Germany and the Approach of War
in 1914, 1. és 6. fej. A német katonai erő ostoba alábecslésének (különösen Oroszor­
szághoz és Franciaországhoz képest) jó példáit lásd in: P. Towle, ’The European
Balance of Power in 1914’, Army Quarterly and Defence Journal, 104. köt., 330-62.
56. Mindezeket az adatokat lásd in: Wright, Study of War, 670-1.
57. J. K. Tanenbaum, 'French Estimates of Germany’s Operational War Plans’, in: May
(szerk.), Knowing One’s Enemies, 162.
58. Calleo, Germán Problem Reconsidered, Introduction.
59. Kennedy, Rise of Anglo-German Antagonism, 311.
60. Lásd Ismét Gilpin, War and Change in World Politics, passim.

534
61. Meggyőző bizonyítékokért lásd J. C. G. Röhl-N. Sombart (szerk.), Kaiser Wilhelm II.:
New Interpretations.
62. Idézi G. A. Craig, Germany 1866-1965, 336. E szándékzavarra jó bizonyíték in: I. N.
Lambi, The Navy and Germán Power Politics 1862-1919.
63. Fischer, War of Illusions, passim; Berghahn, Germany and the Approach of War,
passim.
64. Részletesebben in: P. Kennedy (szerk.), The War Plans of the Great Powers 1880-1914,
Introduction.
65. Calleo, Germán Problem Reconsidered, 5.
66. Idézi Kennedy, Strategy and Diplomacy, 157.
67. Lásd a táblázatokat Franciaország, Nagy-Britannia és Ausztria-Magyarország „rela­
tív hatalmát” illetően in: C. F. Doran-W. Parsons: ’War and the Cycle of Relatíve
Power’, American Political Science Review, 74. köt., 956.
68. Taylor, Struggle fór Mastery in Europe, XXVIII.
69. Röviden in: Kann, History of the Habsburg Empire, 461. skk.; jó áttekintés található
in: Milward-Saul, Development of the Economies of Continental Europe 1850-1914,
271. skk.; a birodalmat Olaszországgal és Spanyolországgal összehasonlító alaposabb
elemzés: Trebilcock, Industrialization of the Continental Powers, 5. fej.
70. Bairoch, ’Europe’s Gross National Product 1800-1975’, 287.
71. L. L. Farrar, Arrogance and Anxiety: The Ambivalence of Germán Power 1849-1914,
3. fej. A 9. és 18. lábjegyzetekben Farrar úgy számítja ki a „hatalmat”, hogy megszo­
rozza a népességet és az ipari termelést. E fejezet előző része jelezni kívánja, hogy a
hatalom sokkal összetettebb jelenség.
72. Az összehasonlító növekedési rátákhoz lásd Good, The Economic Rise of the Habsburg
Empire 1750-1914, 239. Az ipari potenciálhoz lásd a 17. táblázatot.
73. Az adatok in: Good, Economic Rise of Habsburg Empire, 150.
74. A következményekhez lásd a ragyogó leírást in: Stone, Europe Transformed, 303. skk.;
Kann, History of the Habsburg Empire, 8. fej.; C. A. Macartney, The Habsburg Empire
1790-1918, 14-17. fej.; A. J. May, The Habsburg Monarchy 1862-1916, 343. skk.
75. Rothenberg, Army of Francis Joseph, 9.; Langer, Diplomacy of Imperialism, 596-98.; és
különösen C. Andrew, Théophile Delcassé and the Making of the Entente Cordiale, 127.
skk.
76. Idézi Stone, Europe Transformed, 316-7.; lásd még Rothenberg, Army of Francis
Joseph, 106.
77. Wright, Study of War, 670-71., 10-12. hasáb; szintén hasznos Rothenberg, Army of
Francis Joseph, 125-6., 148., 160., 172.
78. Az osztrák-magyar tengerészet állapotáról lásd Halpern, Mediterranean Naval Situa-
tion, 6. fej. A szárazföldi hadsereg 1914 előtti állapotáról lásd Rothenberg kiváló
tanulmányát: Army of Francis Joseph, 9-12. fej.; N. Stone, ’Moltke and Conrad:
Relations Between the Austro-Hungarian and Germán General Staffs 1909-1914’, in:
Kennedy (szerk.), War Plans of the Great Powers 1880-1914, 222. skk.; uő, The Eastern
Front 1914-1917, 4. fej.; uő, ’Austria-Hungary’, in: May (szerk.), Knowing One’s
Enemies, 37. skk.
79. Rothenberg, Army of Francis Joseph, 159., valamint 152., 163.
80. Uo. 159. Lásd még Stone, ’Moltke and Conrad’, in: Kennedy (szerk.), War Plans of the
Great Powers.
81. Stone, ’Austria-Hungary’, 52.
82. Lásd itt P. W. Schroeder erőteljes és elegáns érvelését, miszerint a status quo megmen­
tése érdekében a nagyhatalmaknak (különösen Nagy-Britanniának) meg kellett volna
őrizniük az Osztrák-Magyar Monarchiát: ’World War I as a Galloping Gertie’,
Journal of Modern History, 44. köt., 3. sz., 319-45. Ez hasonló ahhoz az érvhez,
miszerint 1945 után az Egyesült Államoknak és a Szovjetuniónak meg kellett volna

535
 őriznie a Brit Birodalmat annak érdekében, hogy elkerüljék a harmadik világban
bekövetkező bizonytalanságot.
83. A francia külpolitikáról lásd régebbről E. M. Caroll, French Public Opinion andForeign
Affairs 1880-1914; G. F. Kennan, The Decline of Bismarck ’s European Order: Franco-
Russian Relations 1875-1890; Andrew, Théophile Delcassé and the Making of the
Entente Cordiale; J. F. V. Keiger, Francé and the Origins of the First World War.
84. E korszak francia védelmi politikájának nincs átfogó feldolgozása, de hasznos részletek
vannak in: D. Porch, The March to the Marne: The French Army 1871-1914; P.-M. de
la Gorce, The French Army: A Military PoliticalHistory, 1-5. fej.; R. D. Challenor, The
French Theory of the Nation in Arms 1866-1939, valamint az alábbi 88-9. jegyzetben
lévő utalások.
85. Marder, Anatomy of British Sea Power, 71-3., 86-7., 107-9., 124. skk.; utalások in:
Kennedy, Rise of the Anglo-German Antagonism, 11. fej., 27. lábjegyzet.
86. A francia gyarmatosításról és a francia gyarmatbirodalomról lásd A. S. Kanya-Forst-
ner, The Conquest of the Western Sudan: A Study in French Military Imperialism; R.
Betts, Tricouleur: The French Colonial Empire; H. Brunschwig, French Colonialism,
1871-1916: Myths and Realities; R. Girardet, L’idée coloniale de la Francé sous la
Troisiéme République 1871-1914.
87. Ezen érvelés jó összefoglalója in: A. S. Kanya-Forstner: 'French Expansion in Africa:
The Mythical Theory’, in: R. Owen-R. Sutcliffe (szerk.), Studies in the Theory of
Imperialism, 285. skk.
88. A francia tengerészeti politikáról röviden in: Jenkins, History of the French Navy, 303.
skk.; Williamson, Politics of Grand Strategy, 227. skk.; Halpern, Mediterranean Naval
Situation, 47. skk.; R. Ropp, The Development of a Modern Navy: French Naval Policy
1871-1904, passim.
89. Ez arra is magyarázatot nyújthat, hogy oly sok történész miért inkább a franciaországi
polgári-katonai kapcsolatokra koncentrált, s nem önmagában a katonapolitikára.
Például a 84. jegyzetben felsoroltak mellett lásd R. Girardet, La société militaire dans
la Francé contemporaine; G. Krumeich, Armaments and Politics in Francé on the Eve
of the First World War.
90. Továbbiakért lásd Milward-Saul, Development of the Economies of Continental Europe
1850-1914, 2. fej.; Kemp, Industrialization in Nineteenth-Century Europe, 3. fej.; uő,
Economic Forces in French History, 9. fej.; Trebilcock, Industrialization of the Continen­
tal Powers, 3. fej. (kiváló és kifinomult áttekintés); Rowley, Evolution économique de la
Francé du Milieu du XIX* siécle a 1914, passim; Cáron, Economic History of Modern
Francé, 1. rész; J. H. Clapham, The Economic Development of Francé and Germany,
1815-1914; R. Price, The Economic Modernization of Francé.
91. Kemp, Industrialization in Nineteenth-Century Europe, 71-2.
92. A francia banktevékenységnek és a tengerentúli befektetéseknek hatalmas irodalma
van; rövid összefoglaláshoz lásd Kindleberger, Financial History of Western Europe,
225. skk.; Trebilcock, Industrialization of the Continental Powers, 173. skk.; R. Came-
ron, Francé and the Economic Development of Europe, passim. Az orosz kölcsönökröl
és a francia-orosz diplomáciáról lásd R. Girault, Emprunts russes et investisements
franqaies en Russie, 1887-1914; Krumeich, Armaments and Politics in Francé, 6. fej.
93. Trebilcock, Industrialization of the Continental Powers, 182.
94. Uo. 158.
95. Bairoch, ’Europe’s Gross National Product’, 281.; uö, 'International Industrialization
Levels’, 297.; Wright, Study of War 670-1. Lásd szintén az óvatos összehasonlítást in:
V. Hentschel, 'Produktion, Wachstum und Produktivitát in England, Frankreich und
Deutschsland von dér Mitte des 19. Jahrhunderts bis zum Ersten Weltkrieg’, Viertel-
jahresschrift für Sozial- und Wirtschaftgeschichte, 68. köt., 457-510. Ez igencsak ellent­
mond Stone-nak, Europe Transformed, 282.

536
 96. A lehengerlő bizonyítékokat lásd in: Mitchell, Victors and Vanquished, 1-5. fej., külö­
nösen 109-11.
97. Porch, March to the Marne, 227.
98. Ehhez hasonló állításokhoz ismételt példák in: E. Weber, The Nationalist Revival in
Francé, 1905-1916; H. Contamine, La Revanche, 1871-1914; Krumeich, Armaments
and Politics in Francé, passim.
99. Uo. Lásd még Williamson, Politics of Grand Strategy, 5. és 8. fej.; B. H. Liddell Hart,
'French Military Ideas Before the First World War’, in: M. Gilbert (szerk.), A Century
of Conflict, 1850-1950, 133-18.
100. Továbbiakért lásd Andrew, Théophile Delcassé and the Making of the Entente Cordiale,
passim; Keiger, Francé and the Origins of the First World War, 1. és 4. fej.
101. J. J. Becker, 1914: Comment les Francois sont entrés dans la guerre; J. Joli, The Origins
of the First World War, 8. fej.
102. J. Remak, ’ 1914 - The Third Balkan War: Origins Reconsidered’, in: Koch (szerk.),
Origins of the First World War, 89-90.
103. A kifejezés első használata in: R. Robinson-J. Gallagher-A. Denny, Africa and the
Victorian: The Ojficial Mind of Imperialism. E kifejezés tárgyalásához és egyéb gondo­
latokhoz lásd P. Kennedy, ’Continuity and Discontinuity in British Imperialism 1815—
1914’, in: C. C. Eldridge (szerk.), British Imperialism in the Nineteenth Century, 20-38.
104. Lásd ismét Bourne, Britain and the Balance of Power in North America, passim. E
nézetkülönbségek elrendezéséről és a kapcsolat más tényezőiről lásd B. Perkins, The
Great Rapprochement.
105. Gillard, Struggle fór Asia, passim; K. Kazemzadeh, Russia and Britain in Persia
1864-1914; E. Hölzle, Die Selbstentmachtung Europas, 85. skk.
106. L. K. Young, British Policy in China 1895-1902; P. Lowe, Britain in the Far East: A
Survey from 1819 to the Present, 3-4. fej.
107. Hobsbawm, Industry and Empire, 150. Lásd még P. J. Cain, Economic Foundations of
British Overseas Expansion 1815-1914, 9. fej.; W. G. Hynes, The Economics of Empire:
Britain, Africa and the New Imperialism, 1870-95, passim; Cain-Hopkins, ’Political
Economy of British Expansion Overseas’, 485. skk.
108. A részletekhez lásd Grenville, Lord Salisbury and Foreign Policy első fejezeteit.
109. Marder, Anatomy of British Sea Power, passim; Kennedy, Rise and Fali of British Naval
Mastery, 7-8. fej.; J. Gooch, The Plans of War: The General Staff and British Military
Strategy c. 1900-1916 - e műben van szó tengerészeti és katonai tervezésről.
110. Következésképpen az irodalom hatalmas és évente növekszik. Hobsbawm, Industry
and Empire, 136-53., 172-85.; Landes, Unbound Prometheus, 326-58.; Mathias, First
Industrial Nation, 243-52., 306-34., 365—426. Pontos, új áttekintés: Crouzet, Victorian
Economy, 371. skk.
111. Idézi Kennedy, Rise of Anglo-German Antagonism, 315.
112. Idézi N. Mansergh, The Commonwealth Experience, 134.
113. Kennedy, Rise of the Anglo-German Antagonism, 307. és passim, hasonló idézetekhez.
114. Idézi G. R. Searle, The Quest fór National Efficiency 1899-1914, 5., további gazdag
részletekkel erről a hangulatról.
115. Porter. Lion’s Share, 353-4.
116. Taylor, Struggle fór Mastery in Europe, XXIX.; Peacock-Wiseman, Growth of Public
Expenditure in the United Kingdom, 166.; Kennedy, Rise of Anglo-German Antagonism,
17. fej.
117. Az adatok in: W. Woodruff, ’The emergence of an Industrial Economy 1700-1914’ in:
Cipolla (szerk.), Fontana Economic History of Europe, 4. köt., 2. rész, The Emergence
of Industrial Societies, 707.
118. E témáról lásd Porter kiváló művét: Britain, Europe and the World, passim.
119. Kennedy, Rise and Fali of British Naval Mastery, 195. skk.

537
120. Mansergh, Commonwealth Experience, 5. fej.; D. C. Gordon, The Dominion Partner-
ship in Imperial Defence 1870-1914.
121. Melyről lásd J. Ehrman, Cabinet Government and War 1890-1940; F. A. Johnson,
Defence by Committee.
122. Lásd a fentebbi 102. jegyzetet.
123. Kiválóan vizsgálja M. Howard, The Continental Commitment, passim.
124. French, British Economic and Strategic Planning, passim; Kennedy, ’Strategy versus
Fináncé in Twentieth-Century Britain’, in: Strategy and Diplomacy, 89-106.; érdekes
kezelése in: Porter, Britain, Europe and the World, 3. fej.
125. Idézi Fischer, War of Illusions, 402.
126. A szavakat eredetileg az oroszországi brit nagykövet, Buchanan használta, idézi K.
Wilson, 'British Power in the European Balance, 1906-1914’, in: D. Dilks (szerk.),
Retreatfrom Power: Studies in Britain ’s Foreign Policy in the Twentieth Century, 1. köt.,
39.
127. Mely sorrendben a körülbelüli alcíme és főcíme egy kiemelkedően gazdag gyűjtemény­
nek: R. Ropponen, Die Kraft Russlands: Wie beurteilte die politische und militarische
Führung dér europáischen Grossmáchte in dér Zeit von 1905 bis 1914 die Kraft Russlands?
128. Az 1914 előtti orosz gazdasággal foglalkozó következő rész alapja: G. Grossman, ’The
Industrialization of Russia and the Soviet Union’, in: Cipolla (szerk.), Fontana Eco­
nomic History of Europe, 4. köt., 2. rész, 486. skk.; R. Munting, The Economic
Development of the USSR, 1. fej.; O. Crisp, Studies in the Russian Economy Before 1914,
különösképpen 1. fej., ’The Pattern of Industrialization in Russia, 1700-1914’; Seton-
Watson, Russian Empire, 506. skk., 647. skk.; Blackwell, Industrialization of Russia, 2.
fej.; M. E. Falkus, Industrialization of Russia, 1700-1914, 7-9. fej.; Milward-Saul,
Development of the Economies of Continental Europe, 365-423.; összehasonlítások in:
Black (szerk.), Modernization of Japan and Russia, passim; sok statisztika in: M. S.
Miller, The Economic Development of Russia, 1905-1914.
129. Crisp, ’Pattern of Industrialization’, 40-1.
130. Munting, Economic Development, 34.; Girault, Emprunts russes et investisements fran-
<;ais en Russie, passim; J. P. Machay, Pioneer fór Profit: Foreign Entrepreneurs and
Russian Industrialization, passim. Belföldi vállalkozókról lásd R. Portai, ’Muscovite
Industrialists: The Cotton Sector 1861-1914’, in: W. L. Blackwell (szerk.), Russian
Economic Development from Peter the Great to Stalin, 161-96.
131. Munting, Economic Development, 31. Általánosabban A. Gerschenkron, Economic
Backwardness in Historical Perspective; M. Falkus, ’Aspects of Foreign Investment in
Tsarist Russia’, Journal of European History, 8. köt., 1. sz., 14-16. A legfrissebb, igen
kifinomult (s így igen összetett) elemzéshez lásd P. Gatrell, The Tsarist Economy,
1850-1917, passim.
132. Lásd a fentebbi 14-18. táblázatot, valamint A. Nőve kitűnő összehasonlító statisztiká­
ját in: An Economic History of the USSR, 14-15.
133. Munting, Economic Development, 27.; Trebilcock, Industrialization of the Continental
Powers, 216. skk., 247. skk.
134. Grossman, 'Industrialization of Russia and the Soviet Union’, 489.
135. Uo. 486.
136. Lieven, Russia and the Origins of the First World War. 4. rész. Lieven könyvének 1. és
5. fejezete ebből a szempontból lenyűgöző, hasonlóan T. H. von Laue, könyve: Sergei
Witte and the Industrialization of Russia.
137. Lieven, Russia and the Origins of the First World War, 13.; H. Rogge, Russia in the Age
of Modernization and Revolution 1881-1917, 77. skk.; Falkus, ’Aspects of Foreign
Investments’, 10.
138. Különösen jó ehhez: Stone, Europe Transformed, 257. skk. Lásd még Seton-Watson,

538
 Russian Empire, 541. skk.; Milward-Saul, Development of the Economies of Continental
Europe, 397. skk.; J. H. L. Keep, ’Russia’, in: NCMH, 9. köt., 369.
139. Stone, Europe Transformed, 212-13. Lásd még Blackwell, Industrialization of Russia,
32. skk.
140. Stone, Europe Transformed, 244.
141. Seton-Watson, Russian Empire, 485. skk., 607. skk., 643. skk.; Rogge, Russia in the Age
of Modernization and Revolution, 9. fej. A belföldi rendőri feladatok iránti katonai
ellenszenvről lásd J. Bushnell, Mutiny and Repression: Russian Soldiers in the Revolu­
tion of 1905-1906, 32. skk.
142. Lieven, Russia and the Origins of the First World War, 5. fej.; Joli, Origins of the First
World War, 102. skk.
143. Lásd a fentebbi 14-18. táblázatot.
144. K. Neilson, ’Watching the „Steamroller”: British Observes and the Russian Army
Before 1914’, Journal of Strategic Studies, 8. köt., 2. sz., 213.
145. És nem meglepő, mivel a hadügyminisztérium más országokkal kapcsolatos „katonai
jelentései” magukba foglalták a „földrajzi, a topográfiát, az etnográfiát, a védelmet, a
kereskedelmet, a forrásokat, a kommunikációt, a politikai helyzetet stb.” - lásd T. G.
Ferguson, British Military Intelligence 1870-1914, 223.
146. O. Crisp in: Lieven, Russia and the Origins of the First World War, 9.; a részleteket lásd
in: J. Bushnell, ’Peasants in Uniform: The Tsarist Army as a Peasant Society’, Journal
of Social History, 13. köt., 565-76. Lásd még A. K. Wildman, The End of the Russian
Imperial Army, 1-2. fej.
147. Idézi Fuller, ’The Russian Empire’, in: May (szerk.), Knowing One's Enemies, 114. és
passim. Itt szintén fontos: J. Bushnell, ’The Tsarist Officer Corps, 1881-1914: Customs,
Duties, Inefficiencies’, American Historical Review, 86. köt., 753-80.; P. Kenez, ’Rus-
sian Officer Corps Before the Revolution: The Military Mind’, Russian Review, 31. köt.,
226-36. Bushnell Mutiny and Repression c. tanulmánya további érdekes részleteket
tartalmaz, hasonlóan W. C. Fuller, Civil-Military Conflict in Imperial Russia 1881-
1914.
148. Fuller, ’Russian Empire’, passim; A. K. Wildman, End of the Russian Imperial Army,
1-2. fej.; W. B. Lincoln, Passage Through Armageddon: The Russians in the War and
Revolution 1914-18, 52. skk.
149. Lieven, Russia and the Origins of the First World War, 149-50.; Stone, Eastern Front,
134. (innen az idézet).
150. A háború előtti orosz tervezés zavarairól lásd Stone, Eastern Front, 30. skk.; Lieven,
Russia and the Origins of the First World War, 5. fej.; L. C. F. Turner, ’The Russian
Mobilization in 1914’, felújított változat, in: Kennedy, War Plans of the Great Powers,
252-62.; Fuller, ’Russian Empire’, 111. skk.
151. Mitchell, History of Russian and Soviet Sea Power, 279.
152. Doran-Parsons: ’War and the Cycle of Relatíve Power’, 956.
153. D. M. Pletcher, T861-1898: Economic Growth and Diplomatic Adjustments’, in: W.
H. Becker-S. F. Wells (szerk.), Economies and World Power: An Assessment of Ameri­
can Diplomacy Since 1789, 120. További áttekintések e növekedésről: M. L. Eysenbach,
American Manufactured Exports 1897-1914: A Study of Growth and Comparative
Advantage; H. G. Vatter, The Drive to Industrial Maturity: The US Economy, 1860-1914.
154. Stone, Europe Transformed, 211. skk.; vö. R. M. Robertson, History of the American
Economy, 13. fej.
155. Barraclough, Introduction to Contemporary History, 51.
156. Átvéve Q. Wright munkájából: Study of War, 670-1., a saját, egy főre eső bevétellel
kapcsolatos számításaimmal.
157. Lásd a fentebbi 15-16. táblázatot - de vö. Taylor, Struggle fór Mastery in Europe,
XXX.

539
158. Farrar, Arrogance and Anxiety, 39., 168. lábjegyzet.
159. Uo.; D. H. Aldcroft, From Versailles to Wall Street: The International Economy in the
1920s, 98., 4. táblázat.
160. Keylor, Twentieth-Century World, 39.; vö. Crouzet, Victorian Economy, 342., 153.
lábjegyzet.
161. Woodruff, America’s Impact on the World, 161.
162. W. LaFeber, The New Empire: An Interpretation of American Expansion 1860-1898; W.
A. Williams, The Roots of the Modern American Empire. Az amerikai külpolitika
általánosabb áttekintését lásd in: T. A. Bailey, A Diplomatic History of the American
People; R. D. Schulzinger, American Diplomacy in the Twentieth Century, 2-3. fej.
163. Pletcher, ’1861—1898’, 124. skk.; T. McCormick, China Markét: America’s Quest fór
Informál Empire; D. G. Munro, Intervention and Dollár Diplomacy in the Caribbean
1900-1921; E. R. May, Imperial Democracy: The Emergence of America as a Great
Power, 5-6.; Perkins, Great Rapprochment, 122. skk.
164. A kritikai elemzést lásd in: M. de Cecco, Money and Empire: The International Gold
Standard 1890-1914, 110-26.; az 1907-es válságot lásd in: J. H. Clapham, The Eco­
nomic History of Modern Britain, 3. köt., 55. skk.
165. Az 1895 és 1914 közötti amerikai imperializmus indítékaival és akcióival foglalkozó
irodalom felmérhetetlen. A fentebbi 162. és 163. jegyzetben lévő utalásokon túl lásd
még R. Dallek, The American Style of Foreign Policy, 1-3. fej.; E. R. May, American
Imperialism: A Speculative Essay; G. F. Linderman, The Mirror of War: American
Society and the Spanish-American War; Howard K. Beale, Theodore Roosevelt and the
Rise of America to World Power.
166. Dallek, American Style of Foreign Policy, 23.
167. Beale, Theodor Roosevelt and the Rise of America to World Power, passim; Dallek,
American Style of Foreign Policy, 2. fej.; Schulzinger, American Diplomacy in the
Twentieth Century, 24-38.
168. Lásd különösen a kritikát in: G. F. Kennan, American Diplomacy, 1-3. fej.; Dallek,
American Style of Foreign Policy, passim.
169. Az USA tengerészeiének e korszakbeli növekedése, illetve tengeri politikája immár
tökéletesen feldolgozott. Lásd Potter (szerk.), Sea Power, 15. és 17-18. fej.; K. J. Hágán
(szerk.), In Peace and War: Interpretations of American Naval History, 1775-1978,
9-10. fej.; W. R. Braisted, The United States Navy in the Pacific, 1-2. köt.; régebbi
munkák: H. Sprout-M. Sprout, The Rise of American Naval Power, 1776-1918; W.
Mills, Arms and Mén, 2. fej.
170. Braisted fontos munkái mellett lásd R. D. Challenor, Admirals, Generals and American
Foreign Policy 1898-1914; J. A. S. Grenville-G. B Young, Politics, Strategy and
American Diplomacy: Studies in Foreign Policy, 1873-1917.
171. Challenor, Admirals, Generals and American Foreign Policy, passim; H. H. Herwig,
Politics of Frustration: The United States in Germán Naval Planning, 1889-1941.
Nz angol-amerikai kapcsolatokban történő javuláshoz lásd C. S. Campbell, From
Revolution to Rapproachment: The United States and Great Britain, 1783-1900, 13-14.
fej.
172. Millett-Maslowsky, Fór the Common Defence, 9-10. fej. További részletekhez lásd D.
F. Trask, The War with Spain in 1898; G. A. Cosmas, An Army fór Empire: The United
States Army in the Spanish-American War. Szintén hasznos az attitűd változását
illetően: J. L. Abrahamson, America Arms fór a New Century; R. Weigley, History of
the United States Army, 13-14. fej.
173. Lásd még a fentebbi 14-20. táblázatot.
174. F. Gilbert, The End of the European Éra, 1890 to the Present, 110. Ezen évtizedek
részletesebb elemzéséhez lásd Taylor, Struggle fór Mastery in Europe, 325. skk.;
Bridge-Bullen, Great Powers and the European States System, 6-8. fej.; Albrecht-

540
 Carrié, Diplomatic History of Europe Since the Congress of Vienna, 207. skk.; Bartlett,
Global Conflict, 2-3. fej.
175. B. Waller, Bismarck at the Crossroads: The Reorientation of Germán Foreign Policy
After the Congress of Berlin 1878-1880, 195. Lásd még Taylor, Struggle fór Mastery,
258. skk.; Kennan, Decline of Bismarck's European Order, 13. skk.
176. Kennan, Decline of Bismarck’s European Order, passim; uő, The Fateful Alliance:
Francé, Russia and the Corning of the First World War, passim. A német oldal jó
áttekintése in: N. Rich, Friedrich von Holstein, 1. köt., passim.
177. Azon érvelés, mely szerint az európai színtér az 1890-es években „stabilizálódott”,
lehetővé téve a gyarmati kérdések felé való fordulást, legjobban W. L. Langer könyvé­
ben van kifejtve: The Diplomacy of Imperialism 1890-1902, passim.
178. Langer kifejezése: lásd uo. 13. fej.; általánosabban: Padfield, Battleship Éra, 14. fej.
179. E változásról lásd újra Perkins, Great Rapprochement, passim; Campbell, From Revolu­
tion to Rapprochement, 14. fej.
180. Az alapmű: I. H. Nish, The Anglo-Japanese Alliance. Lásd még C. J. Lowe, The
Reluctant Imperialists: British Foreign Policy 1878-1902, 1. köt., 10. fej.
181. Taylor, Struggle fór Mastery in Europe, 18. fej.; Andrew, Delcassé and the Making of
Entente Cordiale, passim; Albrecht-Carrié, Diplomatic History, 232. skk. Lásd a meg­
jegyzéseket in: M. Behnen, Rüstung-Bündnis-Sicherheit.
182. Ez legjobban kifejtve in: Andrew, Delcassé, passim; G. L. Monger, The End of Isola-
tion: British Foreign Policy 1900-1907.
183. O. J. Halé, Germany and the Diplomatic Revolution 1904-1906; Kennedy, Rise of the
Anglo-German Antagonism, 14. fej.
184. Kennedy, Rise of the Anglo-German Antagonism, 268. skk.; további részletek in: B.
Vogel, Deutsche Russlandpolitik, 1900-1906.
185. A bonyolult események megtalálhatók Taylor, Monger, Andrew, Rich és Kennedy
fentebb idézett müveiben. Lásd még H. Raulff, Zwischen Machtpolitik und Imperialis-
mus: Die deutsche Frankreichpolitik 1904-5 és Lambi kiváló munkáját:Aavy and Ger­
mán Power Politics 1862-1914, 13. fej.
186. Taylor, Struggle fór Mastery, 19. fej.; Z. Steiner, Britain and the Origins of the First
World War, 2. fej. sk. Az 1909-es megaláztatás orosz reakciójához lásd Lieven, Russia
and the Origins of the First World War, 36. skk.
187. Steiner, Britain and the Origins of the First World War, 200. skk.; Williamson, Politics
of Grand Strategy, passim, különösen 7. fej.
188. Ezekkel az eseményekkel kapcsolatos a legrészletesebb tanulmány: L. Albertini, The
Origin of the War of 1914, 3. köt., de jó és pontos beszámolók találhatók in: L. C. F.
Turner, Origins of the First World War; J. Joli, Origins of the First World War, 2-3. fej.;
Langhorne, Collapse of the Concert of Europe, 6-7. fej.
189. Az 1914 előtti háborús tervekről szóló irodalom bőséges. Például lásd P. M. Kennedy
(szerk.), The War Plans of the Great Powers 1880-1914; S. E. Miller (szerk.), Military
Strategy and the Origins of the First World War; J. Snyder, The Ideology of the
Offensive.
190. Strachan, European Armies and the Conduct of War, 9. fej.; B. E. Schmitt-H. C.
Vedeler, The World in the Crucible 1914-1919, 62. skk.
191. Kennedy, Rise and Fali of British Navy Mastery, 9. fej.
192. Ezen érvelést lásd in: L. L. Farrar, The Short-War Illusion, passim.
193. Melyről röviden lásd Schulzinger, American Diplomacy in the Twentieth Century, 62.
skk.; részletesebben: D. M. Smith, The Great Departure: The United States and World
War I, 1914-1920; P. Devlin, Too Proud to Fight: Woodrow Wilson’s Neutrality; E. R.
May, The World War And American Isolation; A. S. Link, Wilson, 3-5. köt.
194. Bosworth, Italy, the Least of the Great Powers - ez a legjobb itt.
195. E figyelemelterelésről lásd P. Guinn, British Strategy and Politics, 1914-1918; Beloff,

541
 Imperial Sunset, 1. köt., 5. fej.; D. French, British Strategy and War Aims 1914-1916,
passim.
196. Rothenberg, Army of Francis Joseph, 12-14. fej. - a háború alatti osztrák-magyar
katonapolitika - beleértve gyengéit és erősségeit - kiváló elemzése.
197. Ezen érvelést lásd in: Steiner, Britain and the Origins of the First World War, 9. fej.;
Kennedy, Rise of the Anglo-German Antagonism, 458. skk.
198. Az ezzel kapcsolatos kiterjedtebb érvelést lásd in: Kennedy, British Naval Mastery, 9.
fej.
199. Uo.
200. Strachan, European Armies and the Conduct of War, 9. fej.; lásd még a probléma kiváló
elemzését in: S. Bidwell-D. Graham, Fire-Power: British Army Weapons and Theories
of War, 1904-1945, 4-8. fej. Pontosabb áttekintésért lásd B. Bond, 'The First World
War’, in: NCMH, 12. köt., 7. fej.
201. Kiváló példák in: Stone, Eastern Front, 265. és passim.
202. Van Creveld, Supplying War, 4. fej. Lásd még a kritikát in: G. Ritter, The Schlieffen
Plán; L. C. F. Turner, 'The Significance of the Sclieffen Plán’, in: Kennedy (szerk.),
War Plans of the Great Powers, 199-221.
203. További részletek in: Stone, Eastern Front, 3-8. fej.; Schmitt-Vedeler, World in the
Crucible, 4-5. fej.; B. H. Liddell Hart, History of the First World War, 4-5. fej.; Lincoln,
Passage Trough Armageddon, 2-4. fej.
204. Schmitt-Vedeler, World in the Crucible, 6. fej.; J. L. Stokesbury, A Short History of
World War I. 11-12. fej.
205. Oroszországgal kapcsolatosan lásd a példákat in: Stone, Eastern Front, 9. fej.; Nagy-
Britanniáról lásd Barnett, Collapse of British Power, 113. skk.; Franciaországról lásd
McNeill, Pursuit of Power, 318. skk.
206. McNeill kiváló általános áttekintésén kívül lásd még G. Hardach, The First World War
1914-1918, különösen 4. és 6. fej.; A. Marwick, War andSocial Change of the Twentieth
Century, 2-3. fej.
207. Lásd ismét Rothenberg, Army of Francis Joseph, 12-14. fej.; a belső problémákról lásd
Kann, History of the Habsburg Empire, 9. fej.; A. J. May, The Passing of the Habsburg
Monarchy, 1914-1918, passim.
208. Lásd különösen J. Gooch dolgozatát: ’ltaly During the First World War’, in: A.
Millett-W. Murray (szerk.), Military Effectiveness, 1. köt., 157-90.
209. J. A. S. Grenville, A WorldHistory of the Twentieth Century 1900-1945,1. köt., 218-19.
210. Stone, Eastern Front, passim, kiváló részletekkel (még ha az orosz ipari sikerekkel
kapcsolatos érvei fel is vetnek bizonyos kérdéseket). Lásd még Seton-Watson, Russian
Empire, 698. skk.; D. R. Jones, 'Imperial Russia’s Armed Forces at War, 1914-1918:
An Analysis of Combat Effectiveness’, in: Millet-Murray (szerk.), Military Effective-
ness. A moszkvai iparosok szerepe és a minisztériumokkal való vitájuk részletesen in:
L. H. Siegelbaum, The Politics of Industrial Mobilization in Russia, 1914-1917; további
részletek in: A. L. Sidorov, The Economic Position of Russia During the First World
War. A cár saját erőfeszítéseinek vizsgálata in: D. R. Jones, ’Nicholas II. and the
Supreme Command’, Sbornik, 11. köt., 47-83.
211. Schmitt-Vedeler, World in the Crucible, 188-99. Az idézetek in: N. Golovine, Russian
Army in the World War, 281. Az áldozatok számáról és a „második kategóriás”
behívottak elégedetlenségéről lásd Wildman, End of the Russian Imperial Army, 3. fej.;
egy jó áttekintés in: Lincoln, Passage Through Armageddon, passim.
212. G. Pedrocini, Les mutineries de 1917, a válságról szóló legjobb tanulmány.
213. McNeill, Pursuit of Power, 322., az irodalom jó szintézisével. Lásd még Hardach, First
World War, 86. skk., 131. skk.
214. Lásd a régebbi munkát: M. Ange-Laribé, L’agriculture pendant la guerre, valamint a
beszámolót in: Hardach-McNeill.

542
215. Az adatok in: Stokesbury, Short History of World War I, 289.
216. Kennedy, ’Great Britain Before 1914’, in: May (szerk.), Knowing One’s Enemies,
172-204.; French, British Economic and Strategic Planning, passim.
217. Lásd ismét Barnett, Collapse of British Power, 113. skk.; Hardach, First World War,
77. skk.; McNeill, Pursuit of Power, 325. skk.; R. J. Q. Adams, Arms and the Wizard:
Lloyd George and the Ministry of Munitions, 1915, passim.
218. Kennedy, Realities Behind Diplomacy, 146., az adatokhoz lásd a táblázatokat in:
Peacock-Wiseman, Growth of Public Expenditure in the United Kingdom.
219. Az adatok in: Hardach, First World War, 87.
220. Bond, 'First World War’, passim, in: NCMH, 12. köt.; Guinn, British Strategy and
Politics, passim; Schmitt-Vedeler, World in the Crucible, 6-8. fej.; D. R. Woodward,
Lloyd George and the Generals.
221. Idézi Beloff, Imperial Sunset, 1. köt., 255. Részletekhez lásd K. Burk, Britain, America
and the Sinews of War, 1914-1918.
222. F. S. Northedge, The Troubled Giant: Britain Among the Great Powers, 623.
223. Jó leírás in: T. Lupfer, ’The Dinamics of Doctrine: The Changes in Germán Tactical
Doctrine During the First World War’, Leaven-worth Papers, 4. sz.; van Creveld,
Command in War, 168. skk.
224. Hardach, First World War, 55. skk.; G. Feldman, Army, Industry and Labor in Ger-
many, 1914-1918.
225. Lásd ennek izgatott tárgyalását in: Beloff, Imperial Sunset, 239. skk., 246. skk., 271.
226. Hardach, The First World War, 63. skk.; McNeill, The Pursuit of Power, 338. skk.;
Bond, ’The First World War’, 198-99, in: NCMH, 12. köt.
227. Lásd összes részletet in: A. Skalweit, Die deutsche Kriegsnahrungswirtschaft; összefog­
lalás in: Hardach, First World War, 112. skk. A háború hatása a német népre in: J.
Kocka, Facing Totál War: Germán Society 1914-1918, 2. és 4. fej. Idézetekhez lásd
McNeill, Pursuit of Power, 340.
228. Lásd a fentebbi 193. jegyzetben lévő utalásokat. Historiográfiai összefoglalóhoz lásd
D. M. Smith, 'National Interest and American Intervention, 1917: A Historical Ap-
praisal’, Journal of American History, 52. köt., 5-24.
229. Az amerikai szerep jó összefoglalása in: Millett-Maslowsky, Fór the Common Defense,
11. fej.; Weigley, History of the United States Army, 16. fej.; T. K. Nenninger, 'Ameri­
can Military Effectiveness in World War I’, in: Millett-Murray (szerk.), Military
Effectiveness.
230. Strachan, European Armies and the Conduct of War, 148. Hasznos adatok még in:
Ritter, The Sword and the Sceptre, 4. köt., 119. skk., 229. skk.
231. Bond, 'First World War’, NCMH, 12. köt., 199., innen származnak ezek az adatok;
Schmitt-Vedeler, World in the Crucible, 261. Az 1918-as hadjáratokhoz lásd J. Toland,
No Man’s Land: The Story of 1918; H. Essame, The Battle fór Europe, 1918; B. Pitt,
1918 - The Last Act.
232. Részletekért lásd Schmitt-Vedeler, World in the Crucible, 255. skk., 376. skk.; A. J.
Ryder, The Germán Revolution of 1918, passim.
233. J. Keegan, The Face of Battle, passim; J. Williams, The Home Fronts: Britain, Francé
and Germany, 1914-1918; A. Marwick, The Deluge - British Society in the First World
War; uő, War and Social Change in the Twentieth Century, 2-3. fej.
234. Ez a téma végigvonul Kennan könyvein; pl. lásd Decline of Bismarck’s European Order,
3. rész. Hasonló vénájú Hölzle, Die Selbstentmachtung Europas. N részletesebb iroda­
lomra utaló pszichológiai-kulturális hatások áttekintéséhez lásd Schmitt-Vedeler,
World in Crucible, 467. skk.; J. Joli, Europe Since 1870, különösen all. fej.
235. A háborús költségek adatai in: Hardach, First World War, 153.; összmobilizált erők in:
Barraclough (szerk.), Atlas of World History, 252.
236. Lásd az anekdotákat in: M. Middlebrook, The Kaiser’s Battle: 21 March 1918.

543
6. A kétpólusú világ kialakulása és a ,,középhatalmak”
válsága.
Második rész: 1919-1942
1. Az 1919-23-as egyezményekhez lásd NCMH, 12. köt., 8. fej.; Albrecht-Carrié, Diplo-
matic History of Europe, 360. skk.; G. Ross, The Great Powers and the Decline of the
European States System 1914-1945, 3. fej.; R. J. Sontag, A Broken World, 1919-1939,
1. és 4. fej.; M. L. Dockrill-J. B. Goold, Peace Without Promise: Britain and the Peace
Conferences 1919-1923, passim; S. Marks, The Illusion of Peace: International Rela­
tions in Europe 1918-1933, 1. fej.
2. Ross, Great Powers, 4. fej.; Marks, Illusion of Peace, 3. fej.; A. J. P. Taylor, The Origins
of the Second World War, 3. fej.; J. Jacobsen, Locarno Diplomacy: Germany and the
West 1925-1929; G. Grün, ’Locarno, Ideál and Reality’, International Affairs, 31. köt.,
477-85.
3. A jóvátételekkel és a háborús adósságokkal foglalkozó irodalomból egész könyvtárnyi
áll rendelkezésünkre. A közelmúlt fontosabb munkái közül néhány: M. Trachtenberg,
Reparation in World Politics: Francé and European Diplomacy 1916-1923; W. A.
McDougall, France’s RhinelandDiplomacy 1914-1924; H. Rupieper, The Cuno Govern­
ment and Reparations, 1922-1923; S. A. Shuker, The End of French Predominance in
Europe: The Financial Crisis of 1924 and the Adoption of the Dawes Plán; D. P.
Silverman, Reconstructing Europe After the Great War; Marks, Illusion of Peace, 2. fej.;
szintén hasznos és jó összefoglaló található in: Kindleberger, Financial History of
Western Europe, 4. rész.
4. D. H. Aldcroft, From Versailles to Wall Street, 1919-1929, 13. Ez jó összefoglalást
nyújt a „háborús költségekkel” kapcsolatos összes (gyakran a Camegie Foundation
által támogatott) 1919 utáni tanulmányról, valamint a legújabb irodalomról.
5. Aldcroft, From Versailles to Wall Street, 14.
6. Aldcroft, The European Economy 1914-1970, 19.
7. Aldcroft, From Versailles to Wall Street, 34-5., 98. skk.
8. Rostow, World Economy, 194-200. - jó összegzés; lásd még Kenwood-Lougheed,
Growth of the International Economy, 11. fej.; A. S. Milward, The Economic Effects of
the World Wars in Britain, passim; Landes, Unbound Prometheus, 6. fej.
9. I. Svennilson, Growth and Stagnation in the European Economy, 204-5.
10. Farrar, Arrogance and Anxiety, 39., 17. lábjegyzet.
11. Aldcroft, From Versailles to Wall Street, 1. fej. és 99-101.; Kenwood-Lougheed,
Growth of the International Economy, 176. skk. Az amerikai mezőgazdasági árak 1919
utáni összeomlásának részletei in: Robertson, History of the American Economy, 515.
12. Jó összefoglalóért lásd Hardach, First World War, 6. fej.; Aldcroft, From Versailles to
Wall Steet, 30. skk.
13. Lásd az utalásokat a fentebbi 3. jegyzetben, valamint Aldcroft, From Versailles to Wall
Street, 4. fej.
14. Lásd in: Rowland (szerk.), Balance of Power or Hegemony: The Inter-War Monetary
System; C. P. Kindleberger, The World in Depression 1929-1939, passim, de különösen
az 1. és 4. fej.; A. Fischlow, ’Lessons from the Pást: Capital Markets During the 19th
Century and the Inter-War Period’, International Organizaton, 39. köt., 3. sz., különö­
sen 415-27. Szintén nagyon jó elemzés in: Kennedy, Over Here, 333-47.
15. Ezen események elemzéséhez lásd Aldcroft, From Versailles to Wall Street, 7-11. fej.;
Kindleberger, World in Depression, 3-9. fej.; uő, Financial History of Western Europe,
20. fej.
16. Kindleberger, World in Depression, 231.; Rowland, ’Preparing the American Ascen-
dancy: The Transfer of Economic Power from Britain to United States, 1933-1944’, in:

544
 Rowland (szerk.), Balance of Power or Hegemony, 198. skk. A Chamberlain-idézethez
lásd D. Reynolds, The Creation of the Anglo-American Alliance, 1937-1961, 16. és
passim; lásd még C.- A. MacDonald, The United States, Britain and Appeasement
1936-1939.
17. A. J. P. Taylor, The Trouble-Makers: Dissent Over Foreign Policy, 1789-1939, 4-6. fej.;
Z. S. Steiner, The Foreign Office andForeign Policy 1898-1914, passim; G. A. Craig-A.
L. George, Force and Statecraft: Diplomádé Problems of Our Time, 5. fej.
18. Lásd például L. Martin, Peace Without Victory - Woodrow Wilson and the English
Liberals; Taylor: Trouble-Makers, 5. fej.
19. A. J. Mayer, Political Origins of the New Diplomacy, passim; S. R. Grabaud, British
Labor and the Russian Revolution 1917-1924; F. S. Northedge-A. Wells, Britain and
Soviet Communism: The Impact of a Revolution, 8. fej.
20. G. Schmidt, ’Wozu noch politische Geschichte?’, Aus Politik und Zeitgeschichte, B17,
32. skk.
21. Mayer, Politics and Diplomacy of Peacemaking: Containment and Counterrevolution at
Versailles 1918-1919; Joli, Europe Since 1870, 9. fej.; 'Revolution and Counter-Revolu-
tion’. A forradalomtól való félelmekhez jó részletek in: C. S. Maier, Recasting Bour-
geois Europe, különösen az 1. fej.
22. Joli, Europe Since 1870, 9-12. fej.; Sontag, Broken World, 24. skk.
23. Schmitt-Vedeler, World in the Crucible, 476. skk.; B. Bergonzi, Heroes' Twilight; P.
Fussell, The Great War and Modern Memory; vö. Barnett, Collapse of British Power,
426. skk.
24. Lásd ismét Joli, Europe Since 1870, 262. skk.; Gollwitzer, Geschichte des weltpolitischen
Denkens, 2. köt., 538. skk.; A. Hamilton, The Appeal of Fascism; P. Hayes, Fascism,
passim; R. A. L. Waite, Vanguard of Nazism: The Free Corps Movement in Postwar
Germany, passim; J. Diehl, Paramilitary Politics in Weimar Germany.
25. D. Caute, The Fellow Travellers; Northedge-Wells, Britain and Soviet Communism,
6-8. fej.
26. Az elkövetkezőkhöz lásd a kiváló elemzést in: Barraclough, Introduction to Contem-
porary History, 6. fej., 'The revolt Against the West’, valamint a térképeket in: Barra­
clough (szerk.), Atlas of World History, 248., 260-1. Lásd még Gollwitzer, Geschichte
des Weltpolitischen Denkers, 2. köt., 575. skk.; NCMH, 12. köt., 10-12. fej.; H. Bull-A.
Watson, The Expansion of International Society, különösen 3. rész; R. F. Holland,
European Decolonization 1918-1981, 1. fej.; H. Grimal, Decolonization: The British,
French, Dutch and Belgian Empires 1919-1963, 1-3. fej.
27. Jó példa a britekre: B. R. Tomlinson, The Political Economy of the Raj 1914-1947,
passim; általánosabban: Tomlinson, ’The Contraction of England: National Decline
and the Loss of Empire’, Journal of Imperial and Commonwealth History, 11. köt.,
58-72.; Thornton, Imperial Idea and its Enemies, 4—6. fej; Beloff, Imperial Sunset, 1.
köt., 6. fej.
28. Barraclough, Introduction to Contemporary, 156-8.
29. Storry, Japan and the Decline of the West in Asia, 107. skk.; Grenville, World History
of the Twentieth Century, 117. skk.; Keylor, Twentieth-Century World, 229. skk.;
Gollwitzer, Geschichte des weltpolitischen Denkens, 2. köt., 575. skk.
30. A. Iriye, After Imperialism: The Search fór a New Order in the Far East 1921-1931,
passim.
31. Kiernan, European Empires from Conquest to Collapse, 13. fej.; NCMH, 12. köt., 319.,
324—5.; C. M. Andrew-A. S. Kanya-Forstner, The Climax of French Imperial Expan­
sion 1914-1924, 246.
32. Howard, Continental Commitment, 56. skk.; B. Bond, British Military Policy Between
the Two World Wars, L, 3-4. fej.
33. Az 1919 utáni német politika e „folyamatosságának” megvitatásához lásd az általános

545
 tárgyalást in: Calleo, Germán Problem Reconsidered, passim; Gruner, Die deutsche
Frage, 126. skk.; Hillgruber, Germany and the Two World Wars, passim. Lásd még a
két fontos új müvet: G. Stoakes, Hitler and the Quest fór World Dominion: Nazi
Ideology and Foreign Policy in the 1920s; M. Lee-W. Michalka, Germán Foreign Policy
1917-1933: Continuity or Break?
34. Taylor, Origins of the Second World War, 48.
35. Uo. Az 1919 utáni „egyensúly” áttekintéséhez lásd DePorte, Europe Between the
Superpowers, 3. fej.; Thomson, Europe Since Napóleon, 622. skk.; Ross, Great Powers
and the Decline of the European States System, 3-6. fej.
36. E. M. Bennett, Germán Rearmament and the West, 1932-1933, 99. skk.
37. P. Wandycz, Francé and Her Eastern Allies 1919-25, passim; a klasszikus régebbi mű:
A. Wolfers, Britain and Francé Between Two Wars, különösen 8. fej. A németek
kelet-európai terjeszkedésére tett későbbi francia erőfeszítésekről lásd L. Radice, Pre-
lude to Appeasement: East Central European Diplomacy in the Early 1930s, 3-4. fej.
38. W. N. Medlicott, British Foreign Policy Since Versailles, 1919-1963, 61-63.; Ross,
Great Powers, 57.; A. Orde, Britain and International Security 1920-1926, passim. Ezen
politika folyamatosságát illetően lásd P. W. Schroeder, 'Munich and the British Tradi-
tion’, Historical Journal, 19. köt., 223-43.
39. A. Teichova, An Economic Background to Munic, passim; D. Kaiser, Economic Diplo­
macy and the Origins of the Second World War, passim; B. J. Wendt, 'England und dér
deutsche Drang nach Südosten’, in: I. Geiss-B. J. Wendt (szerk.), Deutschland in dér
Weltpolitik des 19. und 20. Jahrhunderts, 483-512.
40. Idézi Northedge, Troubled Giant, 220. A Népszövetség tevékenységéről jó és pontos
áttekintés található in: NCMH, 12. köt., 9. fej.; Ross, Great Powers, 7. fej.
41. E. H. Carr, The Twenty Years Crisis 1919-1939; Sontag, Broken World, passim; A.
Adamthwaite, The Lost Peace: International Relations in Europe 1918-1939, passim.
42. D. Mack Smith, Mussolini: A Biography - jól mutatja be az embert, de kevésbé az
irányítása alatt lévő olasz politikát és gazdaságot. Ezekhez a szempontokhoz lásd M.
Knox, Mussolini Unleashed 1939-1941, 1. fej.; J. Whittam, ’The Italian General Staff
and the Corning of the Second World War’, in: A. Preston (szerk.), General Staffs and
Diplomacy Before the Second World War, 77-97.; A. Raspin, ’Wirtschaftliche und
politische Aspekte dér italienischen Aufrüstung Anfang dér dreissiger Jahre bis 1940’,
in: F. Forstmeier-H.-E. Volkmann (szerk.), Wirtschaft und Rüstung am Vorabend des
Zweiten Weltkrieges, 202-21.; B. R. Sullivan, ’The Italian Armed Forces, 1918-1940’,
in: Millett-Murray (szerk.), Military Effectiveness, 2. köt., 169-218.
43. S. Ricossa, 'Italy', in: Cipolla (szerk.), Fontana Economic History of Europe, 6. köt., 1.
rész, 272. skk.; R. Higman, Air Power: A Concise History, 48.; J. W. Thompson, Italian
Civil and Military Aircraft 1930-1945.
44. Knox, Mussolini Unleashed, 20.
45. Idézi Ricossa, 'Italy', 266.; lásd még Knox, Mussolini Unleashed, 30-1., 43.
46. Ricossa, 'Italy', 270.
47. Knox, Mussolini Unleashed, 1. fej.; Mack Smith, Mussolini's Román Empire, 13. fej.;
Raspin, ’Wirtschaftliche und politische Aspekte’, passim; W. Murray, The Change in
the European Balance of Power, 1938-1939, 110. skk.
48. Knox, Mussolini Unleashed, 48.
49. Uo. 73. Általánosabban lásd McNeill, Pursuit of Power, 350. skk.; W. Murray, 'Ger­
mán Air Power and the Munich Crisis’, in: B. Bond-I. Roy (szerk.), War and Society,
I. köt., 107-18.
50. A zárójel, illetve az elválasztójel nélküli adatokhoz lásd Hillman, 'Comparative
Strength of the Powers’, in: A. J. Toynbee-F. T. Ashton-Gwatkin (szerk.), The World
in 1939, VI. táblázat, 454., a devizaváltás rátái a lábjegyzetben vannak megadva. A
zárójeles adatok a 'Correlates of War’, print-out-jából származnak. Gyanítható, hogy

546
 egyes eltérések a devizaváltozásokkal, illetve az egyes nemzeti elszámolási gyakorlatok
közötti eltérésekkel magyarázhatóak. A normális, illetve a „rendkívüli” védelmi költsé­
gek, valamint a „hazai erők”, vagy az „egyebek” (pl. kínai háború) közti különbségté­
tel Japán esetében tovább bonyolítja a helyzetet. Az elválasztójeles adatokat lásd in: K.
Ohkawa-M. Shinohara (szerk.), Patterns of Japanese Economic Development.
51. Mack Smith, Mussolini’s Román Empire, 177-8.
52. Knox, Mussolini Unleashed, 9-16.; uő, ’Conquest, foreign and Domestic, in Fascist
Italy and Nazi Germany’, Journal of Modern History, 56. köt., 1-57.
53. Ezzel kapcsolatosan igen kiváló: Mack Smith, Mussolini.
54. Lásd alább, 320-321.
55. Ezek a faji-kulturális hozzáállások jól megtalálhatók in: Thorne, The Issue of War:
States, Societes, and the Far Eastern Conflict of 1941-1945, passim. Lásd még Storry,
Japan and the Decline of the West in Asia, passim.
56. Howarth, Fighting Ships of the Rising Sun, 199. skk.
57. Allén, Short Economic History of Modern Japan, 100. skk.
58. Allén, Economic History, 101-13.; Storry, Japan and the Decline of the West in Asia,
115.
59. League of Nations, World Economic Survey (Genf, 1945), III. táblázat, 134.
60. E jelentős témáról lásd különösen J. B. Crowley, Japan's Questfór Autonomy: National
Security and Foreign Policy 1930-1958, passim; M. A. Barnhart, ’Japan’s Economic
Security and the Origins of the Pacific War’, Journal of Strategic Studies, 4. köt., 2. sz.,
105-24.; J. W. Morley (szerk.), Dilemmas of Growth in Prewar Japan.
61. Allén, Economic History of Modern Japan, 141.
62. Howarth, Fighting Ships of the Rising Sun, 4. rész; H. P. Willmott, Empires in the
Balance, 3. fej,; A. J. Marder, Old Friends, New Enemies: The Royal Navy and the
Imperial Japanese Navy, 11. fej.; S. E. Pelz, Race to Pearl Harbor, különösen l. és 5.
rész; C. Bateson, The War with Japan, 2. fej.
63. Willmott, Empires in the Balance, 89. skk.; R. H. Spector, Eagle Against the Sun: The
American War with Japan, 2. és 4. fej.; S. Hayashi-A. Coox, Kogun: The Japanese Army
in the Pacific War, 1. fej.
64. Willmott, Empires in the Balance, 55.; P. M. Kennedy, ’Japan’s Strategic Decisions,
1939-45’, in: Kennedy, Strategy and Diplomacy 1870-1945, 182. skk.; C. Boyd, ’Mili-
tary Organizational Effectiveness: Imperial Japanese Armed Forces Between the World
Wars’, in: Millett-Murray (szerk.), Military Effectiveness, 2. köt. A szárazföldi-tengeré­
szeti vitákkal kapcsolatosan nagyon jó: Pelz, Race to Pearl Harbor, 12. fej. Maga a kínai
háború in: F. Dorn, The Sino-Japanese War 1937-1941.
65. Barnhart, ’Japan’s Economic Security’, 112-6.
66. Barnhart, ’Japan’s Economic Security’, 114., idézet helye. Lásd még B. Martin, ’Ag-
gressionspolitik als Mobilisierungfaktor: Dér militárische und wirtschaftlichte Imperi-
alismus Japans 1931 bis 1941’, in: F. Forstmeier-H.-E. Volkmann (szerk.), Wirtschaft
und Rüstung am Vorabend des Zweiten Weltkrieges, 234-5.
67. Hayashi-Coox, Kogun, 14-17.; M. A. Barnhart, 'Japanese Intelligence Before Second
World War’, in: May (szerk.), Knowing One's Enemies, 435-7; különösen A. Coox,
Nomonhan, 1-2. köt., passim.
68. Wright, Study of War, 672.; Overy, Air War, 151.; Bairoch, 'World Industrialization
Levels’, 299.
69. Magához a döntéshez lásd Willmott, Empires in the Balance, 3. fej.; Hayashi-Coox,
Kogun, 19. skk.; Barnhart, ’Japan’s Economic security’, 116. skk.; I. Nobutaka (szerk.),
Japan’s Decision fór War, passim; Spector, Eagle Against the Sun, 4. fej.; R. J. Butow:
Tojo and the Corning of War.
70. Az általános áttekintésekhez lásd Craig, Germany 1866-1945, 396. skk.; A. J. Nicholls,
Weimar and the Rise of Hitler, passim. A náci Németországgal kapcsolatos forrongó

547
 viták összefoglalásához lásd I. Kershaw, The Nazi Dictatorship; K. Hildebrand, The
Third Reich.
71. Taylor, The Origins of the Second World War, passim; J. Hiden, Germany and Europe
1919-1939, különösen 7. fej.; F. Fischer, Bündnis dér Eliten. A fegyveres erőkben lévő
„kontinuitás” részleteihez lásd G. Schreiber, Revisionismus und Weltmachtstreben,
passim; J. Dülffer, Weimar, Hitler und die Maríné: Reichspolitik und Flottenbau 1920-
1939; M. Geyer, Aufrüstung oder Sicherheit. A következőkhöz szintén fontos: W. Deist
et al. (szerk.), Das Deutsche Reich und dér Zweite Weltkrieg, 1. köt., Ursachen und
Voraussetzungen dér deutschen Kriegspolitik.
72. A. Bullock, Hitler: A Study in Tyranny; A. Hillgruber, Germany and the Two World
Wars, különösen 5. és 8. fej.; N. Rich, Hitler's War Aims, 1-2. köt.; G. Weinberg, The
Foreign Policy of Hitler’s Germany, 1-2. köt.; az irodalom in: M. Hauner, ’A Racial
Revolution?’, Journal of Contemporary History, 19. köt., 669-87.; Calleo, The Germán
Problem Reconsidered, 89-95.; Gruner, Die deutsche Frage, 145. skk.; A. Kuhn, Hitlers
aussenpolitisches Programm; E. Jackel, Hitler's Weltanschauung.
73. Az eredeti kifejezés in: E. N. Petersen, The Limits of Hitler's Power; lásd még Craig,
Germany 1860-1945, 17. fej.; Kershaw, Nazi Dictatorship, 4. és 7. fej.; Hildebrand,
Third Reich, 83. skk., 152. skk.; I. Kershaw, Popular Opinion and Political Dissent in
the Third Reich: Bavaria 1933-1945.
74. Murray, Change in the European Balance of Power, 20-21.; Hillman, ’Comparative
Strength of the Powers’, 454.
75. Idézi A. Seaton, The Germán Army 1933-45, 55. Lásd még Craig, Politics of the
Prussian Army, 397. skk.
76. Seaton, Germán Army 1933-1945, 3-4. fej. - áttekinti ezt a nyaktörő terjeszkedést,
ugyanezt teszi: W. Deist, The Wehrmacht and Germán Rearmament, 3. és 6. fej., a
további irodalomra való utalásokkal együtt.
77. További részletekhez lásd Deist, Wehrmacht, 4. fej.; Overy, Air War, 21.; W. Murray,
Luftwaffe, 1. fej.; E. L. Homze, Arming the Luftwaffe; K.-H. Volcker, Die deutsche
Luftwaffe 1933-1939.
78. Deist, Wehrmacht, 81. Sokkal részletesebben in: Dülffer, Weimar, Hitler und die
Maríné, passim; M. Salewski, Die deutsche Seekriegsleitung 1935-1945, 1-3. köt.
79. R. J. Overy, The Nazi Economic Recovery 1932-1938, 19. skk.
80. Uo. 28. skk. Overy rövid munkája tartalmazza a náci Németország gazdaságával
kapcsolatos további tanulmányokra való utalásokat.
81. Deist, Wehrmacht, 89-91. és passim; A. S. Milward, The Germán Economy at War,
17-24.
82. Murray, Change in the European Balance of Power, 44. skk. - a legjobb, e témával
foglalkozó összefoglalás; de lásd még Hillman, ’Comparative Strength of the Powers’,
368. skk.
83. Murray, Balance of Power, 15.
84. Uo. 15-16. Lásd még a fontos fejezetet: H.-E. Volkmann, ’Die NS-Wirtschaft in
Vorbereitung des Krieges’, in: Deist et al. (szerk.), Ursachen und Voraussetzungen dér
Deutschen Kriegspolitik, különösen 349. skk.
85. Deist, Wehrmacht, 90.; Seaton, Germán Army, 93-6.
86. Idézi Murray, Luftwaffe, 20.; uő, 'Germán Air Power and the Munich Crisis’, in:
Bond-Roy (szerk.), War and Society, 1. köt., passim; Deist, Wehrmacht, 66-9.
87. B. R. Posen, The Sources of Military Doctrine: Francé, Britain and Germany Between
the World Wars, passim; W. Murray, 'Germán Army Doctrine, 1918-1939, and the
Post-1945 Theory of Blitzkrieg Strategy', in: C. Fint et al. (szerk.), Germán Nationalism
and the European Response 1890-1945, 71-94.; Dupuy, Genius fór War, 15. fej.
88. Murray, Balance of Power, 150-1.; Volkmann, ’Die NS-Wirtschaft in Vorbereitung des
Krieges’, 323. skk. Németország gazdasági nehézségeinek és Hitler „arcátlan” politiká­

548
 jának kapcsolatáról részletesen in: B. A. Carroll, Design fór Totál War: Arms and
Economics in the Third Reich; T. W. Mason, ’lnnere Krise und Angriffskrieg 1938/39’,
in: Forstmeier-Volkmann (szerk.), Wirtschaft und Rüstung am Vorabend des Zweiten
Weltkrieges, 158-88.; J. Dülffer, ’Der Beginn des Krieges 1939’, Geschichte und Gesell-
schaft, 2. köt., 443-70.
89. T. W. Mason, ’Some Origins of the Second World War’, in: E. M. Robertson (szerk.),
The Origins of the Second World War, 125.; uő, ’lnnere Krise und Angriffskrieg
1938/39’, passim. Murray, Balance of Power, 209. skk. - részletezi az 1938- 1939-es
zsákmányolásokat.
90. R. J. Overy, ’Hitler’s War and the Germán Economy: A Reinterpretation’, Economic
History Review, 2. sorozat, 35. köt., 272-91.
91. Hillgruber, Germany and the Two World Wars, passim; Deist, Wehrmacht, 7. fej.;
Murray, Luftwaffe, 81. skk.; M. Hauner, ’Did Hitler Want a World Dominion?’,
Journal of Contemporary History, 13. köt., 15-32.; J. Thies, Architekt dér Weltherr-
schaft: Die ’Endziele’ Hitlers, passim; lásd a historiográfiai tárgyalást in: Kershaw, Nazi
Dictatorship, 6. fej.
92. Erről lásd a két régebbi művet: A. Wolfers, Britain and Francé Between Two Wars; W.
M. Jordán, Britain, Francé and the Germán Problem. Lásd még N. Waites (szerk.),
Troubled Neighbours: Franco-British Relations in the Twentieth Century; N. Rostow,
Anglo-French Relations 1934-1936, passim.
93. C. Fohlen, 'Francé’, in: Cipolla (szerk.), Fontana Economic History of Europe, 6. köt.,
1. sz., 80-6.; T. Kemp, The French Economy 1913-39: The History of a Decline, 5-7.
fej; G. Ziebura, ’Determinanten dér Aussenpolitik Frankreichs 1932-1939’, in: K.
Rohe (szerk.), Die Westmachte und das Dritte Reich 1933-1939, 136. skk. Sok részlet
(illetve elfogult kommentár) található in: A. Sauvy, Histoire économique de la Francé
entre les deux guerres, 1-2. köt.; több egyensúly található in: Histoire économique et
sociale de la Francé, 4. köt., 2. rész, 1914-1950, szerk. F. Braudel-E. Labrousse.
94. Fohlen, ’France’, 88.
95. Uo. 86—91.; Landes, Unbound Prometheus, 388. skk.; Kemp, French Economy 1913-39,
8-12. fej. (nagyon jó részletekkel); Cáron, Economic History of Modern Francé, 258.
skk.
96. A legjobb forrás itt R. Frankenstein, Le Prix du réarmement francqis 1935-1939,
passim, de a kiadások végösszegéhez lásd 303. A nemzeti jövedelem adatai in: A.
Adamthwaite, Francé and the Corning of the Second World War, 164. Lásd még B. A.
Lee, 'Strategy, Arms and the Collapse of Francé 1939-1940’, in: R. T. B. Langhorne
(szerk.), Diplomacy and Intelligence During the Second World War, 63. skk.
97. R. J. Young, In Command of Francé: French Foreign Policy and Military Planning
1933-1940, 1. fej.; lásd még az esszéket in: Les Relations franco-allemandes 1933-1939.
98. Frankenstein, Le Prix du réarmement franqais, 317.; uő, ’The Decline of Francé, and
French Appeasement Policies 1936-39’, in: Mommsen-Kettenacker (szerk.), Fascist
Challenge and the Policy of Appeasement, 238.; Overy, Air War, 21. A tengerészet
viszonylag kegyes kezelése - és e szolgálat hálátlansága - részletezve in: R. Chalmers
Hood, Royal Republicans: The French Naval Dynasties Between the World Wars.
99. Frankenstein, Le Prix du réarmement franqais, 319.; Murray, Change in the European
Balance of Power, 107-8. A tengerészet akkori erejéről lásd P. Masson, ’La Marine
fran<;aise en 1939-40’, Revue Historique des armées, 4. sz., 57-77.
100. Nem teszünk kísérletet az 1930-as évekbeli francia politika és társadalom, valamint az
1940-es „furcsa veszteség”-hez fűződő kapcsolat teljes irodalmának tárgyalására. Je­
lentős áttekintések in: J. B. Duroselle, La Décadence 1932-1939; R. Hohne, ’lnnere
Desintegration und áusserer Machtzerfall: Die französiche Politik in den Jahren 1933-
36’, in: Rohe (szerk.), Die Westmachte und das Dritte Reich, 157. skk.; H. Dubief, Le
Déclin de la HE République 1929-1938; J. Joli (szerk.), The Decline of the Third

549
 Republic. Hasznos összefoglaló in: J. C. Caims, ’Some Recent Historians and the
„Strange Defeat” of 1940’, Journal of Modern History, 46. köt., 60-85.
101. Részletekhez lásd A. Horné, The French Army and Politics 1870-1970, 3. fej.; P. C. F.
Bankwitz, Maximé Weygand and Civil-Military Relations in Modern Francé; a techni­
kaibb részletek in: Frankenstein, Le Prix du réarmement franqais és H. Dutailly, Les
Problémes de l'Armée de térré franqais 1933-1939; óvatosabb megjegyzések in: R. A.
Doughty, ’The French Armed Forces, 1918-1940’, in: Millett-Murray (szerk.), Milita­
ry Effectiveness, 2. köt.
102. Adamthwaite, Francé and the Corning of the Second World War, 166.; Gorce, French
Army: A Military-Political History, 270. skk.; Young, 'French Military Intelligence
and Nazi Germany’, in: May (szerk.), Knowing One's Enemies, 271-309.
103. Posen, Sources of Military Doctrine, 4. fej.; Doughty, ’French Armed Forces, 1918—
1940’, passim; Murray, Change in the European Balance of Power, 97. skk.; L. Mysyro-
wicz, Autopsie d’une défaite; Origines de l'enffondrement militaire franqais de 1940. A
legalaposabb elemzés in: R. A. Doughty, The Seeds of Disaster: The Development of
French Army Doctrine 1919-1939.
104. E kritikus évek francia diplomáciájának összefoglalása in: Adamthwaite, Francé and
the Corning of the Second World War, passim; Duroselle, La Décadence, passim; P.
Wandycz, The Twilight of the French Eastern Alliances, 1926-1936.
105. Lásd R. Girault, ’The Impact of the Economic Situation on the Foreign Policy of
Francé, 1936-39’, in: Mommsen-Kettenacker (szerk.), Fascist Challenge and the Policy
of Appeasement, 209-26.
106. Lásd különösen Young, ’La Guerre de Longue Durée: Somé Reflections on French
Strategy and Diplomacy in the 1930s’, in: Preston (szerk.), General Staffs and Diploma-
cy Before the Second World War, 41-64.; Posen, Sources of Military Doctrine, 112. skk.,
127. skk. A teljes diplomáciái részletekhez lásd Adamthwaite, Francé and the Corning
of the Second World War, különösen a 3. rész; Les Relations franco-britanniques
1935-1939; Young, In Command of Francé, 8-9. fej.
107. Adamthwaite és Young könyveiben lévő részletek mellett lásd Barnett, Collapse of
British Power; Howard, Continental Commitment; nem utolsósorban J. C. Caims, ’A
Nation of Shopkeepers in Search of a Suitable Francé’, American Historical Review, 79.
köt., 710-43.
108. Az adatok in: Kennedy, Realities Behind Diplomacy, 240. Lehetetlen akár egy tizedét
felsorolni a harmincas évekbeli brit „megbékélés” politikájáról szóló tanulmányoknak;
de nagyon hasznos összefoglaló esszék találhatók in: Mommsen-Kettenacker (szerk.),
Fascist Challenge and the Power of Appeasement, 6-13. és 19-25. fej.; igen sok részlet
(és hatalmas bibliográfia) in: G. Schmidt, England in dér Krise: Grundzüge undGrundla-
gen dér britischen Appeasement-Politik. 1930-1937.
109. Különösen lásd R. Ovendale, Appeasement and the English-Speaking Word, valamint
az általa írt 23. fej. in: Mommsen-Kettenacker (szerk.), Fascist Challenge; R. F.
Holland, Britain and the Commonwelth Alliance, 1918-1939. (
110. B. Bond, British Military Policy Between Two World Wars, különösen 1. és 4. fej.
111. R. Meyers, 'British Imperial Interests and the Policy of Appeasement’ és W. R. Louis,
’The Road to Singapore: British Imperialism in the Far East 1932-1942’, mindkettő in:
Mommsen-Kettenacker (szerk.), Fascist Challenge; A. J. Marder, Old Friends, New
Enemies: The Royal Navy and the Imperial Japanese Navy; L. R. Pratt, East of Malta,
West of Suez: Britain ’s Mediterranan Crisis; S. W. Roskill, Naval Policy Between the
Wars, 2. köt.
112. Kennedy, British Naval Mastery, 10. fej. A politikai részletekről lásd az eltérő értékelé­
seket in: G. C. Peden, British Rearmament and the Tresury 1932-1939; R. P. Shay,
British Rearmament in the Thirties: Politics and Profits; Barnett, Collapse of British
Power, 5. fej.; N. H. Gibbs, Grand Strategy, 1. köt., passim.

550
113. A gazdaság rendbejöveteléről és az újabb iparágakról lásd Pollard, Development of the
British Economy, 3. fej.; H. W. Richardson, Economic Recovery in Britain, 1932-1939;
B. W. E. Alford, Depression and Recovery: British Economic Growth 1918-1939.
114. Idézi Howard, Continental Commitment, 99. Részletesebben in: Peden, British Rearma-
ment and the Treasury, 3-4. fej. Lásd még R. Meyers, Britische Sicherheitspolitik
1934-1938; Gibbs, Grand Strategy, 1. köt., 4. fej.
115. Howard, Continental Commitment, 120-1.
116. Részletek in: U. Bialer, The Shadow of the Bomber: The Fear of Air Attack and British
Politics 1932-1939; M. Smith, British Air Strategy Between the Wars, különösen 2. rész.
117. Ezen érveléshez lásd különösen Barnett, Collapse of British Power; Murray, Change in
the European Balance of Power.
118. D. C. Watt, Too Serious a Business: European Arm Forces and the Approach of the
Second World War, jelen esetben ez a legfontosabb munka.
119. Lásd ismét Dehio, Precarious Balance. Hogy a brit kabinet mennyire volt tudatában
az ország stratégiai dilemmáinak, erről jó áttekintések találhatók in: Barnett, Collapse
of British Power; Howard, The Continental Commitment; Posen, Sources of Military
Doctrine, 5. fej.; D. Dilks, ’The Unnecessary War? Military Advise and Foreign Policy
in Great Britain 1931-1939’, in: Preston (szerk.), General Staffs and Diplomacy Before
the Second World War, 98-132.; G. Schmidt gondos esszéje in: Rohe (szerk.), Die
Westmachte und das Dritte Reich, 219-56.
120. Schmidt, in: Rohe (szerk.), Die Westmdchte, 46. skk.; C. A. MacDonald, United States,
Britain and Appeasement 1936-1939, passim.
121. Schmidt, England in dér Krise, 1. fej. - e helyen a legjobb; lásd még Howard, Bond,
Barnett, Dilks, Gibbs és Meyers fent említett munkáit, valamint egy jó összefoglalót in:
G. Niedhart, 'Appeasement: Die britische Antwort auf die Krise des Weltreichs und
des internationalen Systems vor dem Zweiten Weltkrieg’, Historische Zeitschrift, 226.
köt., 68-88.
122. Barnett, Collapse of British Power, passim; Murray, Change in the European Balance
of Power, passim; Kennedy, Realities Behind Diplomacy, 290. skk.; A. Adamthwaite,
’The British Government and the Media, 1937-1938’, Journal of Contemporary Histo­
ry, 18. köt., 281-97.
123. Idézi Barnett, Collapse of British Power, 564.
124. Hillman, ’Comparative Strength of the Powers’, in: Toynbee (szerk.), World in March
1939, 439., 446.
125. Ezen érvelésről részletesebben lásd Kennedy, 'Strategy versus Fináncé Twentieth-
Century Britain’, in: Strategy and Diplomacy, 100-6. Egy még determinisztikusabb
nézethez lásd Porter, Britain, Europe and the World, 86. skk., 95. skk.
126. Az adatok in: Hollard, Peaceful Conquest, 294.; lásd még Munting, Economic Develop­
ment of the USSR, 45. skk.; Nőve, Economic History of Russia, 6-10. fej.; egy érdekes
tárgyalás in: Grossman, ’The Industrialization of Russia and the Soviet Union’, in:
Cipolla (szerk.), Fontana Economic History of Europe, 4. köt., 2. rész, 501. skk.
127. S. H. Cohn, Economic Development in the Soviet Union, 70-1.; F. D. Holzman,
’Financing Soviet Economic Development’, in: Blackwell (szerk.), Russian Economic
Development from Peter the Great to Stalin, 259-76.; Kochan-Abraham, Making of
Modern Russia, 361. skk. Lásd még M. Lewin, Russian Peasants and Soviet Power.
128. W. A. Lewis, Economic Survey 1919-1939, 131.; Nőve, Economic History, 7. fej.;
Munting, Economic Development of the USSR, 99.; H. J. Ellison, ’The Decision to
Collectivize Agriculture’, in: Blackwell (szerk.), Russian Economic Development from
Peter the Great to Stalin, 241-55.
129. Erről lásd Munting, Economic Development of the USSR, 106. skk.
130. Nőve, Economic History, 232.; Lewis, Economic Survey, 133.; M. McCauley, The Soviet
Union Since 1917, 85-7.

551
131. Munting, Economic Development of the USSR, 93.; Nőve, Economic History 187. skk.;
Blackwell, Industrialization of Russia, 132. skk.; Lewis, Economic Survey, 125.
132. Lásd Hillman, ’Comparative Strength of the Powers’, in: Toynbee (szerk.), World in
March 1939, 439., 446.; Black et al., Modernization of Japan and Russia, 195-7.; S. H.
Cohn, ’The Soviet Economy: Performance and Growth’, in: Blackwell (szerk.), Russian
Economic Development from Peter the Great to Stalin, 321-51.
133. Nőve, Economic History, 236. További részletekhez lásd Kochan-Abraham, Making of
Modern Russia, 382. skk.; R. Conquest, The Great Terror.
134. Nőve, Economic History, 236.
135. Az adatok in: Overy, Air War, 21. Az (Overy-nél hiányzó) 1932-1937-es olasz adatokat
kollégám, Brian Sullivan bocsátotta rendelkezésemre, de ezek csak körülbelüli becslé­
sek; ugyanez vonatkozik az 1932-1934-es francia adatokra, melyeket általában havi
ötvenre becsülnek - lásd Young, In Command of Francé, 164. A tengerészet viszonyla­
gos elhanyagolásához lásd Mitchell, History of Russia and Soviet Sea Power, 17. fej.
136. McNeill, Pursuit of Power, 350., 77. lábjegyzet. Az általános szovjet katonai fejlődéssel
kapcsolatos további megjegyzésekhez lásd J. Erickson, The Soviet High Command,
1918-1941, passim; E. F. Ziemke, ’The Soviet Armed Forces in the Interwar Period’,
in: Millett-Murray (szerk.), Military Effectiveness, 1. köt.; B. H. Liddell Hart (szerk.),
The Red Army, 3-9. fej. Az orosz védelmi költségek részleteihez lásd Nőve, Economic
History, 227-8; Munting, Economic Development of the USSR, 114.
137. Ulam, Expansion and Coexistence, 5-6. fej.; J. Hasiam, The Soviet Union and the
Struggle fór Collective Security in Europe 1933-39; J. Hochmann, The Soviet Union and
the Failure of Collective Security 1934-1938, itt a legjobb.
138. Hillman, ’Comparative Strength of the Powers’, 446.
139. M. Mackintosh, ’The Red Army 1920-36’, in: Liddell Hart (szerk.), Red Army, 63.
140. Erickson, Soviet High Command, 532. skk.; 542. skk.; K. Dittmar-G. J. Antonov 'The
Red Army in the Finnish War’, in: Liddell Hart (szerk.), Red Army, 79-92. Mindenekfe-
lett Coox, Nomonhan, passim.
141. Erickson munkái - The Soviet High Command; The Road to Stalingrad, első fejezetek;
’Threat Identification and Strategic Appraisal by the Soviet Union, 1930-1941’, in:
May (szerk.), Knowing One’s Enemies, 375-423 - itt a legjobbak. A diplomáciai
háttérhez lásd W. Carr, Poland to Pearl Harbor, 3-4. fej.
142. Az adatok in: Nőve, Economic History, 228.
143. Idézi Munting, Economic Development of the USSR, 86.; lásd még Ziemke, 'Soviet
Armed Forces’, passim, az 1939-1941-es őrült készülődéshez.
144. Rostow, World Economy, 210.
145. Lásd a kiváló vizsgálatot in: M. P. Leffler, ’Expansionist Impulses and Domestic
Constraints, 1921-1932’, in: Becker-Wells (szerk.), Economics and World Power, 246-
8.
146. Hillman, ’Comparative Strength of the Powers’, in: Toynbee (szerk.), World in March
1939, 421-2.
147. Uo. 422.
148. Leffler, ’Expansionist Impulses and Domestic Constraints’, in: Becker-Wells (szerk.),
Economics and World Power, 258.
149. A két világháború közötti amerikai védelmi politikáról jó és világos áttekintés in:
Millett-Maslowski, Fór the Common Defence, 12. fej.
150. H. Yardley, The American Black Chamber, 262-3.
151. Lásd fent, 266-268.
152. R. M. Hathaway, 'Economic Diplomacy in a Time of Crisis’, in: Becker-Wells (szerk.),
Economics and World Power, 277-8.
153. L. Silk, ’Protectionist Mood: Mounting Pressure’, New York Times, 1985. szept. 17.
DL; Robertson, History of the American Economy, 516. skk.

552
154. Kindleberger, World in Depression, 12. fej. és 280-7.
155. A táblázat in: Hillman, ’Comparative Strength of the Powers’, in: Toynbee (szerk.),
World in March 1939, 439.
156. Hathaway, 'Economic Diplomacy in a Time of Crisis’, in: Becker-Wells (szerk.),
Economics and World Power, 285.
157. Uo. 309., 312. Rövid összefoglalóhoz lásd Schulzinger, American Diplomacy in the
Twentieth Century, 147. skk.
158. Jó áttekintés in: MacDonald, United States, Britain and Appeasement, 1936-1939,
passim; Carr, Poland to Pearl Harbor, 1. fej. Lásd még D. Reynolds, Creation of the
Anglo-American Alliance 1937-1941, 1-2. fej.; A. Offner, American Appeasement,
United States Foreign Policy and Germany 1933-1938; N. Graebner, America as a
World Power, 2. fej.
159. Millett-Maslowski, Fór the Common Defense, 386. skk.; Mills, Arms and Mén, 237.
skk.; J. A. Iseley-P. A. Crowl, The US Marines and Amphibious War; M. H. Gillie,
Forging the Thunderbolt; M. S. Watson, Chief of Stajfs, Pre-War Plans and Prepara-
tions; J. Major, ’The Navy Plans fór War, 1937-194T, in: Hágán (szerk.), In Peace and
War, 237. skk.; Weigley, History of the United States Army, 416. skk.
160. Robertson, History of the American Economy, 709. skk. Az acéladatokhoz lásd Hill­
man, ’Comparative Strength of the Powers’, in: Toynbee (szerk.), World in March, 443.
és lábjegyzet.
161. Az adatok in: Wright, Study of War, 672.
162. Az adatok in: Hillman, ’Comparative Strength of the Powers’, in: Toynbee (szerk.),
World in March, 446.
163. M. S. Kendrick, A Century and a Half of Federal Expenditures, 12.
164. Hitler Egyesült Államokkal kapcsolatos nézeteiről szóló terjedelmes irodalmat prakti­
kusan összefoglalja Herwig, Politics of Frustration, 179. skk. Lásd még a megjegyzése­
ket in: Weinberg, Foreign Policy of Hitler’s Germany, 1-2. köt.; uő, World in the
Balance, 53-136.
165. Idézi Willmott, Empires in the Balance, 62.; lásd még Pelz, Race to Pearl Harbor,
217-18., 224.
166. Idézi Thorne, Limits of Foreign Policy, 90. Ez a könyv a mandzsúriai válságról szóló
összes előző tanulmány elolvasását fölöslegessé teszi.
167. Uo. 148. skk., 231. skk.
168. Uo. passim; Crowley, Japan’s Quest fór Autonomy, 161. skk.; A. Rappaport, Henry L.
Stimson and Japan, 1931-1933; Schulzinger, American Diplomacy, 148. skk.
169. Crowley, Japan’s Quest fór Autonomy, 2. fej.; Storry, History of Modern Japan, 186.
skk.
170. A kérdés legjobb összefoglalása: Bennett, Germán Rearmament and the West.
171. Lásd fentebb, 300-301.; Howard, The Continental Commitment, 5. fej. Az 1934. évi
angol-japán megegyezés mellett és ellene szóló érvek kifejtését lásd in: W. R. Louis,
’The Road to Singapore: British Imperialism in the Far East 1932-42’, in: Mommsen-
Kettenacker (szerk.), Fascist Challenge and the Policy of Appeasement, 359. skk.
172. Ross, The Great Powers and the Decline of the European States System, 85-7.; Ulam,
Expansion and Coexistence, 5. fej.
173. A kérdés legjobb áttekintése in: Rostow, Anglo-French Relations 1934-36, különösen
5. fej.; lásd még Taylor, Origins of the Second World War, 5. fej.; Ross, Great Powers,
90. skk. Az angol-német hajózási egyezményről lásd E. Haraszti, Treaty-Breakers or
'Realpolitiker’? The Anglo-German Naval Agreement of June 1935.
174. F. Hardie, The Abyssinian Crisis, passim; A. J. Marder, ’The Royal Navy in the
Italo-Ethiopian War 1935-36’, American Historical Review, 75. köt., 1327-56.; R. A.
C. Parker, ’Great Britain, Francé and the Ethiopian Crisis 1935-1936’, English Histori­
cal Review, 89. köt., 293-32.; Mack Smith, Mussolini's Román Empire, 5. fej.; F. D.

553
 Laurens, Francé and the Italo-Ethiopian Crisis, 1935-6; G. Baer, Test Case: Italy,
Ethiopia, and the League of Nations.
175. Pelz, Race to Pearl Harbor, 4. rész.
176. Lásd J. T. Emmerson, The Rhineland Crisis; E. Haraszti, The Invaders, Hitler Occupies
the Rhineland; Rostow, Anglo-French Relations 1934-1936, 233. skk.
177. Rohe (szerk.), Die Westmachte und das Dritte Reich, passim.
178. Ross, Great Powers, 98.; lásd még MacDonald, The United States, Great Britain and
Appeasement, passim.
179. Lásd fentebb, 295-296.
180. Noha D. Dicke mérvadó életrajzának második kötete még nem jelent meg, Chamber­
lain megbékélési politikájának hatalmas irodalma van. Lásd Mommsen-Kettenacker
idevágó fejezeteit, Fascist Challenge and the Policy of Appeasement: K. Middlemas,
Diplomacy of Illusion: The British Government and Germany 1937-39; M. Cowling, The
Impact of Hitler: British Politics and British Policies 1933-1940, passim; Barnett,
Collapse of British Power, 5. fej. Igen jelentős még M. Gilbert, Winston Churchill, 5.
köt., 1922-1939.
181. A legjobb elemzés T. Taylor, Munich, The Price of Peace; lásd még A. J. P. Taylor,
Origins of the Second World War, 8. fej.; Middlemas, Diplomacy of Illusion, 211. skk.;
Weinberg, Foreign Policy of Hitler's Germany, 2. köt., 10-11. fej.; K. Robbins, Munich,
1938.
182. W. Murray, ’Munich, 1938: The Military Confrontation’, Journal of Strategic Studies,
2. köt., 282-302.; Barnett, Collapse of British Power, 505. skk.; Kennedy, Realities
Behind Diplomacy, 291-3.
183. Az 1939-es események tárgyalása in: Murray, Change in the European Balance of
Power, 8-10. fej.; Taylor, Origins of the Second World War, 9-11. fej.; S. Aster, 1939:
The Making of the Second World War; Weinberg, Foreign Policy of Hitler’s Germany,
2. köt., 465. skk.; Barnett, Collapse of British Power, 554. skk.; H. Graml (szerk.),
Summer 1939: Die Grossmdchte und dér europáische Krieg; D. Kaiser, Economic Diplo­
macy and the Origins of the Second World War, 263. skk.
184. Az 1939-1940-es stratégiai helyzetről lásd Kennedy, Rise and Fali of British Naval
Mastery, 300. skk.; Murray, Change in the European Balance of Power, 310. skk.; B. H.
Liddell Hart, History of the Second World War, 16. skk.; Grand Strategy, 1. köt.
(Gibbs) és 2. köt. (Butler).
185. Murray, Change in the European Balance of Power, 314-21.; vö. Pratt, East of Malta,
West of Suez, 6. fej.; Gibbs, Grand Strategy, 664. skk.; G. Schreiber et al., Dér
Mittelmeerraum und Südosteuropa, a Das Deutsche Reich und dér Zweite Weltkrieg 3.
kötetében, 1. fej.
186. K. A. Maier et al., Die Errichtung des Hegemonie auf dem europaischen Kontinent, a Das
Deutsche Reich und dér Zweite Weltkrieg 2. kötetében, passim; Murray, Change in the
European Balance of Power, 19. fej.; uő, Luftwaffe, 2. fej.; Overy, Air War, 26-30.;
Posen, Sources of Military Doctrine, 3. fej.; J. A. Gunsberg, DividedandConquered: The
French High Command and the Defeat of the West, 1940. A szövetséges hatalmak
határozatlanságáról és a német támadást illetően lásd még J. Mearcheimer kitűnő
elemzését: Conventional Deterrence, 3-4. fej.
187. A sorozatos olasz vereségekről lásd Knox, Mussolini Unleashed; lásd még Schreiber et
al., Mittelmeerraum, 2-3. és 5. rész. Olaszország gyengesége iránt több megértést
tanúsít J. L. Sadkovich, ’Minerals, Weapons and Warfare: Italy’s Failure in World
War II’, amelyet a Storia contemporanea-ba is bevettek.
188. Overy, Air War, 28.; Kennedy, Rise and Fali of British Naval Mastery, 309.
189. Carr, Poland to Pearl Harbor, 99. skk.; Reynolds, Creation of the Anglo-American
Alliance, 108. skk. Lásd még J. Leutze, Bargaining fór Supremacy: Anglo-American
Naval Relations 1937-1941.

554
190. J. Lukacs, The Last European War, September 19391December 1941; H. Baldwin, The
Crucial Years 1939-41; Carr, Poland to Pearl Harbor, passim. Német szempontból
értékeli a kérdést A. Hillgruber, Hitlers Strategie; Politik und Kriegsführung 1940-41.
191. Van Creveld, Supplying War, 5. fej.; Murray, Luftwaffe, 3-4. fej.; Milward, Germán
Economy at War, 39. skk. A kezdeti hadműveletekkel részletesen foglalkozik H. Boog
et al., Dér Angriff auf die Sowjetunion, a Das Deutsche Reich und dér Zweite Weltkrieg
4. kötetében; A. Clark, Barbarossa: The Russo-German Conflict 1941-1945, 71-216. Az
oroszokat illetően lásd Erickson, Road to Stalingrad, passim; A. Seaton, The Russo-
German War 1941-45.
192. Erickson, Stalingrad, 237. skk.; Carr, From Poland to Pearl Harbor, 150. skk.
193. Willmott, Empires in the Balance, 68. skk. - e tárgyban a legjobb; lásd még J. Morley
(szerk.), The Fateful Choice: Japan’s Advance intő Southeast Asia, 1939-1941.
194. Dupuy, Genius fór War, appendix E.

7. Stabilitás és változás a kétpólusú világban,

1943-1980
1. Idézi Spector, Eagle Against the Sun, 123.
2. Rövid összefoglalóját lásd in: Liddell Hart, History of the Second World War, 230-3.;
J. Neidpath, The Singapore Naval Base and the Defence of Britain’s Eastern Empire
1919-1941, 8. fej.; Barclay, The Empire Is Marching, 8-9. fej.
3. b Spector, Eagle Against the Sun, 8-12. fej.; Liddel Hart, History of the Second World
War, 23. és 29. fej.
4. Liddel Hart, History of the Second World War, 20-22. és 25. fej.
5. Uo. 24. fej.; S. W. Roskill, The War at Sea, 1-3. köt.; F. H. Hinsley et al., British
Intelligence in the Second World War, 2. köt., 26. fej.
6. Napjaink messze legjobb összefoglalója: Murray, Luftwaffe, 5-7. fej.; lásd még N.
Frankland, The Bomber Offensive Against Germany.
7. Idézi Ropp, War in the Modern World, 336.
8. Uo. 334. Sokkal nagyobb részletességgel lásd Erickson, Road to Stalingrad, passim; uő,
The Road to Berlin, passim; E. F. Ziemke, Stalingrad to Berlin: The Germán Defeat in
the East 1942-1945; Clark, Barbarossa, passim; Seaton, Russo-German War 1941-45,
passim.
9. Erickson, Road to Stalingrad, 272.
10. Dupuy, Genius fór War, 343.
11. Clark, Barbarossa, 17-18. fej.; Erickson, Road to Berlin, 4. fej.
12. A rivalizálás világosan kiderül in: Clark, Barbarossa, passim; részletesen in: Milward,
Germán Economy at War, különösen a 6. fej.; Speer saját művében: Inside the Third
Reich, 2-3. rész; Seaton, Germán Army 1933-1945, 9-11. fej.; Hildebrand, Third Reich,
49. skk.
13. Kennedy, ’Japanese Strategie Decisions, 1939-1945’, in: Strategy and Diplomacy,
181-195.; C. G. Reynolds, 'Imperial Japan’s Continental Strategy’, US Naval Institute
Proceedings, 109. köt., 65-71.; Spector, Eagle Against the Sun, passim; A. Coox kitűnő
áttekintése: ’The Effectiveness of the Japanese Military Establishment in World War
II’, in: Millett-Murray (szerk.), Military Effectiveness.
14. Willmott, Empires in the Balance, 89.
15. R. Lewin, The American Magic: Codes, Cyphers and the Defeat of Japan, a legjobb
szintézis.
16. Clark, Barbarossa, 228.; Erickson, Road to Stalingrad, 6. fej. A szovjet háborús

555
 termelés szempontjából lásd Nőve, Economic History of the USSR, 10. fej.; Munting,
Economic Development of the USSR, 5. fej.; A. Milward, War, Economy and Society
1939-1945, 94. skk.
17. Lásd alább a 34. táblázatot, valamint Overy, Air War, 94. skk.
18. Erickson, Road to Berlin, 447. Lásd még az adatokat in: Liddel Hart (szerk.), Red
Army, 13. fej.
19. Liddel Hart, History of the Second World War, 559.
20. Erről a tendenciáról lásd Dupuy, Genius fór War, passim; M. van Creveld, Fighting
Power: Germán and US Army Performance, 1939-1945, passim; M. Hastings, Overlord:
D-Day and the Battle fór Normandy 14., 370. és passim.
21. Ropp, War in the Modern World, 342. A japán „túlterjeszkedésről” szóló részletekhez
lásd Hayashi-Coox, Kogun. Nagyobb általánosságban hasonló érvelés in: A. J. Levine,
’Was World War II a Near-Run Thing?’, Journal of Strategic Studies, 8. köt., 1. sz.,
38-63.
22. Az adatok in: Willmot, Empires in the Balance, 98.
23. Ropp, War in the Modern World, 328., aki idéz S. E. Morisontól, History of the United
States Naval Operations, 10. köt., The Atlantic Battle Won, 64. További részletekhez
lásd Roskill, The War at Sea, 3. köt., passim; Liddell Hart, History of the Second World
War, 24. fej.; Potter (szerk.), Sea Power, 24. fej.; Levine, ’Was World War II. a
Near-Run Thing?’ 646. skk.
24. Összehasonlítás céljából lásd Kennedy, Rise and Fali of British Naval Mastery, 309-10.;
Seaton, Germán Army 1933-1945, 239. (Seatonnál a tankok a forgópisztolyokat is
magukba foglalják).
25. Overy, Air War, 150. Overy adatai a háború első felének olasz termelésére vonatkozóan
sokkal kevesebbet mutatnak, mint a 18. táblázatban szereplők, amelyek James J.
Sadkovich cikkéből származnak: ’Minerals, Weapons and Warfare: Italy’s Failure in
World War’, Storia contemporanea.
26. Overy, Air War, 150.
27. Murray, Luftwaffe, 6-7. fej.
28. Lásd a 30. és 32. táblázatot.
29. Hillman, ’Comparative Strength of the Powers’, in: Toynbee (szerk.), World in March
1939, 439., 446.; Wright, Study of War, 672. Lásd még R. W. Goldsmith, 'The Power
of Victory: Munitions Output in World War II’, Military Ajfairs, 10. köt., 69-80.
30. Az adatok forrása R. Wagenführ, Die deutsche Industrie im Kriege 1939-1945, 34., 87.
Az olasz adatok az én saját durva „tippbecsléseim”, amelyek e gazdaságnak a többi
gazdasághoz viszonyított méretén alapulnak. További összehasonlításokhoz lásd F.
Forstmeier-H.-E. Volkmann (szerk.), Kriegswirtschaft und Rüstung 1939-1945.
31. Milward, Germán Economy at War, 72. skk.; Wagenführ, Die deutsche Industrie im
Kriege, 3. fej. Általánosabb összehasonlításokhoz lásd Aldcroft, European Economy
1914-1980, 124. skk.
32. Spector, Eagle Against the Sun, 23. fej.; L. Giovannetti-F. Freed, The Decision to Drop
the Bomb, passim; H. Feis, The Atomié Bomb and the End of the World War II, passim;
G. Alperowitz, Atomié Diplomacy: Hiroshima and Potsdam; M. J. Sherwin, A World
Destroyed: The Atomié Bomb and the Grand Alliance.
33. Idézi M. Matloff, Strategic Planning fór Coalition Warfare, 1943-1944, 523-4.
34. DePorte, Europe Between the Superpowers, 4. fej.
35. W. Ashworth, A Short History of the International Economy Since 1850, 268. Lásd még
az adatokat in: Milward, War Economy and Society 1939-1945, 63.
36. Rowland (szerk.), Balance of Power or Hegemony, 268.
37. Ashworth, Short History of the International Hegemony Since 1850, 268.
38. L. Freedman, The Evolution of Nuclear Strategy, első fejezetek; lásd D. A. Rosenberg,
’The Origins of Overkill: Nuclear Weapons and American Strategy, 1945-1960’, Inter-

556
 national Security, 7. köt., 4. sz.; M. Mandelbaum, The Nuclear Question: The United
States and Nuclear Weapons 1946-1976.
39. Az adatok in: W. P. Makó, US Ground Forces and the Defense of Central Europe, 8.
40. R. Steel, Pax Americana, 2. fej. Az 1815 utáni Nagy-Britanniával való párhuzamokat
lásd fent, 146-153. és T. Smith, The Pattern of Imperialism: The United States, Great
Britain and the Late-Industrializing World Since 1815, 182. skk.
41. M. Balfour, The Adversaries: America, Russia, and the Open World, 1941-1962, 14.
42. G. Kolko, The Politics of War 1943-1945, passim; Becker-Wells (szerk.), Economics
and World Power, 6-7.; fej. R. Keohane, 'State Power and Industry Influence: Ameri­
can Foreign Oil Policy in the 1940s’, International Organization, 36. köt., 165-83.; A.
E. Eckes, The United States and the Global Struggle fór Minerals.
43. Balfour, Adversaries, 15.
44. Erről lásd R. N. Gardner, Sterling-Dollar Diplomacy, passim.
45. A kifejezést Steel használja: Pax Americana, 10.
46. Idézi R. Dallek, ’The postwar World: Made in the USA’, in: S. J. Ungar (szerk.),
Estrangement: America and the World, 32.
47. Idézi J. W. Spanier, American Foreign Policy Since World War II, 26. Lásd még R. A.
Divine, Second Chance: The Triumph of Internationalism in America During World War
II, passim.
48. Thorne, Issue of War, 206. Lásd még M. P. Leffler írásait: ’The American Conception
of National Security and the Beginnings of the Cold War, 1945-8’, American Historical
Review, 89. köt., 349-81.; 'Security and Containment Before Kennan: The Identifica­
tion of American Interests at the End of World War II’, passim.
49. Erickson, Road to Berlin, IX.
50. G. Hosking, A History of the Soviet Union, 296.
51. Nőve, Economic History of the USSR, 285.
52. Az adatokat lásd in: Munting, Economic Development of the USSR, 118.
53. McCauley, Soviet Union Since 1917, 138. A további részletekhez lásd Nőve, Economic
History of the USSR, 140-2.
54. McCauley, Soviet Union Since 1917, 140-2.
55. A részletekhez lásd M. A. Evangélista, ’Stalin’s Postwar Army Reappraised’, Interna­
tional Security, 7. köt., 3. sz., 110-38.
56. Mackintosh, Juggernaut: A History of the Soviet Armed Forces, 272-3.
57. Uo. Lásd még az idevágó fejezeteket in: Liddell Hart (szerk.), The Red Army, 2. rész;
D. Holloway, The Soviet Union and the Arms Race, 15. skk.; Mitchell, History of
Russian and Soviet Sea Power, 469. skk.
58. Hosking, History of the Soviet Union, 11. fej. - a legjobban használható itt. Lásd még
McCauley, Soviet Union Since 1917, 5. fej.; Nőve, Economic History, 266. skk.; Ulam,
Expansion and Coexistence, 467.
59. Spanier, American Foreign Policy Since World War II, 3.; G. Chaliand-J.-P. Rageau,
Strategic Atlas: A Comparative Geopolitics of the World’s Powers, 18. skk.; J. L.
Gaddis, Strategies of Containment, 57. skk.; a kommentárok in: A. K. Henrickson,
’America’s Changing Piacé in the World: From „Periphery” to „Center”’, in: J.
Gottman (szerk.), Center and Periphery, 73-100.
60. Ulam, Expansion and Coexistence, 405.
61. Idézi H. Feis, Churchill-Roosevelt-Stalin, 462.
62. Landes, Unbound Prometheus, 488., 1. lábjegyzet.
63. Allén, Short Economic History of Modern Japan, 187. skk. és a vonatkozó táblázatok
a B függelékben.
64. Ricossa, ’ltaly, 1920-1970’, in: Cipolla (szerk.), Fontana Economic History of Europe,
6. köt., 1. rész, 240.
65. Uo. 316.

557
66. Wright, Ordeal of Totál War, 264.
67. Fohlen, 'Francé 1920-1970’, in: Cipolla (szerk.), Fontana Economic History of Europe,
6. köt., 1. rész, 92., 109.
68. Uo. 100.
69. De Gaulle-nak az angolszász erőkhöz való viszonyát kiválóan elemzi F. Kersaudy,
Churchill and De Gaulle, valamint De Gaulle saját műve, a Mémoires de Guerre, 1-3.
köt. A háború alatti és utáni francia gyarmati politikáról lásd R. von Albertini,
Decolonization 358. skk. és - a britekkel való összevetésekkel - Smith, Pattern of
Imperialism, 3. fej.
70. Bamett, Collapse of British Power, 587-8.; hasonló hangvétellel: Porter, Britain, Europe
and the World 1850-1982, 111. skk.
71. Idézi Kennedy, Realities Behind Diplomacy, 318., és további részleteket is tartalmaz
Nagy-Britannia gazdasági helyzetéről. Lásd még Hobsbawm, Industry and Empire,
356. skk.; Bamett, The Audit of War, passim.
72. A legjobb ezek közül K. O. Morgan, Labour in Power 1945-1951, passim, de lásd a 3-5.
függeléket is. Lásd még ezenkívül az idevágó fejezeteket in: K. Harris, Attlee; A.
Bullock, Ernest Bevin: Foreign Secretary. A gazdaságpolitikát részletesen ismerteti A.
Caimcross, Years of Recovery: British Economic Policy 1945-51, összefoglalóját pedig
in: D. H. Aldcroft, The British Economy, 1. köt., 8. fej.
73. Lásd főleg H. M. Sachar, Europe Leaves the Middle East 1936-1954; W. R. Louis, The
British Empire in the Middle East, 1945-1951; H. Rahman, 'British Post-Second World
War Military Planning fór the Middle East’, Journal of Strategic Studies, 5. köt., 4. sz.,
511-30., ez utóbbi részletesen leírja a régió jelentőségének megnövekedését. A biroda­
lom 1945 utáni gazdasági jelentőségét Porter foglalja össze: Lion’s Share, 319. skk.
74. Erről az együttműködésről lásd T. H. Anderson, The United States, Great Britain and
the Cold War, 1944-1947, a kezdeti kapcsolatok tárgyában; J. Baylis, Anglo-American
Defence Relations, 1939-1980, általános értékelést ad; Bartlett, Global Conflict, 269.
skk.
75. A részleteket lásd in: Bairoch, ’Europe’s Gross National Product, 1800-1975’, 291-2.
76. Lásd Bairoch, 'International Industrialization Levels’, 304., vö. 296.
77. Az 1950-es egy főre jutó GNP-adatok forrása S. H. Cohn, Economic Development in
the Soviet Union, C függelék, C-l táblázat. A nemzeti GNP-re vonatkozó adatokat úgy
kaptam meg, hogy ezt az adatot megszoroztam a ’The Correlates of War’ népességre
vonatkozó adattaival.
78. 'Correlates of War’, print-out adatok.
79. Idézi Sherwin, World Destroyed, 314.
80. Erről a kérdésről lásd Freedman, Evolution of Nuclear Strategy, passim, valamint A.
L. Friedberg nagyon lényeges áttekintését: ’A History of US Strategic „Doctrine”,
1945-1980’, Journal of Strategic Studies, 3. köt., 3. sz., 40. skk. E töprengések néhány
korai példájául lásd B. Brody, The Absolute Weapon; uő, Strategy in the Nuclear Age;
H. Kahn, On Thermonuclear War; J. Slessor, Strategy fór the West; P. M. S. Blackett,
Fear, War, and the Bomb.
81. Holloway, Soviet Union and the Arms Race, 2. fej.; J. Prados, The Soviet Estimáié: US
Intelligence Analysis and Russian Military Strength, 17. skk.; R. L. Garthoff, Soviet
Strategy in the Nuclear Age, passim; H. S. Dinerstein, War and the Soviet Union, főképp
az 1-6. fej.
82. Prados, Soviet Estimate, 17-18.; Freedman, Evolution of Nuclear Strategy, 5. fej. és
köv.; T. B. Larson, Soviet-American Rivalry, 178. skk.
83. M. Growing, Independence and Deterrence: Britain and Atomic Energy 1945-1952, 1.
köt., 184. Lásd még L. Freedman, Britain and Nuclear Weapons; A. Pierce, Nuclear
Politics: The British Experience with and Independent Strategic Nuclear Force, 1939-
1970; J. Groom, British Thinking About Nuclear Weapons.

558
 84. Lásd később, 378., valamint Freedman, Evolution of Nuclear Strategy, 21. fej.; W.
Kohl, French Nuclear Diplomacy, passim.
85. Dallek, American Style of Foreign Policy, 130.
86. Uo. 152.
87. Idézi Balfour, Adversaries, 71. Az amerikai politikában és véleményekben lezajlott
változásokról lásd még Anderson, United States, Great Britain and the Cold War,
1944-1947, 6-7. fej.; J. L. Gaddis, The United States and the Origins of the Cold War,
1941-1947; B. R. Kuniholm, The Origins of the Cold War in the Near East, passim.
88. Dallek, American Style of Foreign Policy, 170.
89. Ulam, Expansion and Coexistence, 437.
90. G. Lichtheim, Europe in the Twentieth Century, 351.
91. Balfour, Adversaries, 8. skk.; további részletek in: L. E. Davis, The Cold War Begins:
Soviet-American Conflict over Eastern Europe: Feis, Churchill-Roosevelt-Stalin, pas­
sim; B. Dovrig, The Myth of Liberation; A. Polonsky, The Great Powers and the Polish
Question 1941-1945: N. Rothwell, Britain and the Cold War 1941-47, különösen a 3.
fej.; R. Douglas, From War to Cold War 1942-1948, passim.
92. Ulam, Expansion and Coexistence, 7-9. fej.; T. Wolfe, Soviet Power and Europe,
1945-1970; M. McCauley (szerk.), Communist Power in Europe, 1944-1949; W. Taub-
man, Stalin's American Policy: From Entente to Détente to Cold War, passim.
93. Hasonlóképpen az sem célunk, hogy most megadjuk a hidegháborúról szóló hatalmas
irodalom teljes bibliográfiáját. Balfour, Adversaries; Larson, Soviet-American Rivalry;
Ulam, Expansion and Coexistence; Bartlett, Global Conflict, 10-11. fej. - e művek mind
olyan áttekintést adnak, amelyek utalnak a további irodalomra. Lásd még fent a 87.
jegyzetet is.
94. Balfour, Adversaries, 94.; M. Balfour-J. Mair, Four-Power Control in Germany and
Austria 1945-1946; Rothwell, Britain and the Cold War, 6. fej. Lásd még a J. Fosche-
poth szerkesztésében megjelent gyűjteményt: Kalter Krieg und deutsche Frage, különö­
sen a 3. rész.
95. Utalás Gaddis kitűnő áttekintésére: Strategies of Containment.
96. Uo. 30.
97. Uo. 31.
98. Uo. 30.
99. Anderson, United States, Great Britain and the Cold War, passim; Bullock, Ernest
Bevin: Foreign Secretary, különösen a 10. fej.; Kuniholm, Origins of the Cold War in
the Near East, passim; Keylor, Twentieth-Century World, 270 1.
100. Ulam művén kívül lásd még az utalásokat a fenti 92. jegyzetben, valamint M. D.
Schulman, Stalin’s Foreign Policy Reappraised; M. Kaser, Comecon; J. K. Hoensch,
Sowjetische Osteuropa-Politik 1945-1974.
101. Lásd még az utalásokat in: R. Poidevin, ’Die Neuorientierung dér französischen
Deutschlandspolitik in 1948/9’, in: Foschepoth (szerk.), Kalter Krieg und deutsche
Frage, főképp az 5. fej.; Douglas, From War to Cold War, 167. skk.; a brit ambivalenci­
ákról pedig lásd S. Greenwood, ’Retum to Dunkirk: The Origins of the Anglo-French
Treaty of March 1947’, Journal of Strategic Studies, 6. köt., 4. sz., 49-65.
102. Bullock, Bevin, 571. skk.; W. P. Davidson, The Berlin Blockade; a vonatkozó fejezetek
in: R. Morgan, The United States and West Germany 1945-1973; J. H. Backer, Winds
of History: The Germán Years of Lucius DuBignon Clay, 10. fej.; M. Bell, ’Die Blockade
Berlins-Konfrontation dér Allierten in Deutschland’, in: Foschepoth (szerk.), Kalter
Krieg und deutsche Frage, 217. skk.
103. Evangélista, ’Stalin’s Postwar Army Reconsidered’, passim; W. LaFeber, America,
Russia, and the Cold War 1945-1975, 83. skk.; Lord Ismay, NATO - the First Five
Years, 1949-1954; Gaddis, Strategies of Containment, 72. skk.; A. K. Henrickson, 'The
Creation of the North Atlantic Alliance, 1948-1952’, Naval War College Review, 32.

559
 Rise and Fali of the „Defensive Perimeter” Concept’, in: Borg-Heinrichs (szerk.),
Uncertain Years, 61-118.; Schaller, The American Occupation of Japan, 279. skk. -
néhány remek idézettel.
136. Idézi Woodruff, America’s Impact on the World, 65.
137. Ulam, Expansion and Coexistence, 539. skk.; McCauley, Soviet Union Since 1917, 198.
skk.; Daniels, Russia: The Roots of Confrontation, 333. skk.
138. Mára már könyvtárnyi irodalma van a témának. A legfontosabb tanulmányok közé
tartoznak: G. Jukes, The Soviet Union in Asia; H. D. Cohn, Soviet Policy Toward Black
Africa; R. H. Donaldson, Soviet Policy Toward India; R. Kanét (szerk.), The Soviet
Union and the Developing Nations; E. Taborsky, Communist Penetration of the Third
World.
139. P. Lyon, ’The Emergence of the Third World’, in: H. Bull-A. Watson (szerk.), The
Expansion of International Society, 229. skk., valamint több más tanulmány a 3.
részben; Barraclough, Introduction to Contemporary History, 6. fej.; R. Emerson, From
Empire to Nation: The Rise to Self-Assertion of Asian and African Peoples, passim.
140. Lyon, 'Emergence of the Third World’, in: Bull-Watson, (szerk.), Expansion of Inter­
national Society, 229.; uő, Neutralism; G. H. Jansen, Afro-Asia and Non-Alignment.
141. A 139. jegyzetben idézett müveken kívül lásd még L. S. Stavrianos, Global Rift: The
Third World Comes of Age; R. A. Mortimer The Third World Coalition in International
Politics; R. L. Rothstein, The Weak in the World of the Strong: The Developing
Countries in the International System; uő, The Third World and US Foreign Policy.
142. Balfour, Adversaries, 157. skk.; Ulam, Expansion and Coexistence, 461. skk.; D. Rusi-
nov, The Yugoslav Experiment, 1949-1974; Lyon, 'Emergence of the Third World’,
passim.
143. McCauley, Soviet Union Since 1917, 204. Általánosabb áttekintés céljából lásd a fenti
138. jegyzet utalásait, valamint R. C. Horn, The Soviet Union and India; The Limits of
Influence; R. H. Donaldson (szerk.), The Soviet Union in the Third World: Successes and
Failures; M. H. Haykal, The Sphynx and the Commissar: The Rise and Fali of the Soviet
Influence in the Middle East; K. Dawisha, Soviet Foreign Policy Towards Egypt, passim.
144. McCauley, Soviet Union Since 1971, 210.; Donaldson (szerk.), Soviet Union in the Third
World: Successes and Failures, passim; A. Dawisha-K. Dawisha (szerk.), The Soviet
Union in the Middle East.
145. ’Correlates of War’, print-out adatok, amelyek sokkal megbízhatóbbak, mint a Milita­
ry Balance-nek az 1970-es évek elejére (lásd a következő jegyzetet) vonatkozó adatai.
146. The Military Balance 1974-75 (London, 1974), 7., 10.; vő. 19-22.
147. H. Pemsel, Atlas of Naval Warfare, 159.
148. Military Balance 1974-75, 75-7.; Kínáról: 48-49.
149. Lásd a 126. jegyzetben tett utalásokat.
150. Az 1970-es évekbeli szovjet-amerikai kapcsolatokhoz lásd Keylor, Twentieth-Century
World, 364. skk., 405. skk.; Schulzinger, American Diplomacy in the Twentieth Century,
299. skk.; S. Hoffman, Primacy or World Order?, passim; Lawson, Soviet-American
Rivalry, passim; McCauley, Soviet Union Since 1917, 238. skk.; Daniels, Russia: The
Roots of Confrontation, 321. skk., valamint teljes bibliográfia: 394-6. Ezenkívül szám­
talan részletet tartalmaz R. J. Garthoff, Détente and Confrontation: American-Soviet
Relations from Nixon to Reagan.
151. Keylor, Twentieth-Century World, 371.
152. Az ezután történt eseményekről lásd R. C. Thornton, The Bear and the Dragon; R. C.
North, Moscow and the Chinese Communists; R. R. Simmons, The Strained Alliance;
G. Ginsburgs-C. F. Pinkele, The Sino-Soviet Territorial Dispute, 1949-64; D. Floyd,
Mao Against Khrushchev; A. D. Low, The Sino-Soviet Dispute; nagyon jó rövid
összefoglaló található in: Bartlett, Global Conflict, 325. skk.
153. Ulam, Expansion and Coexistence, 693.; O. E. Clubb, China and Russia: The 'Great

562
 Game’, passim, számos részletet közöl, ugyanúgy, mint J. Camilleri, Chinese Foreign
Policy: The Maoist Éra and Its Aftermath.
154. Keylor, Twentieth-Century World, 398.
155. H. Kissinger, The White House Years, 172. skk., valamint D. L. Strode fontos elemzése:
’Arms Control and Sino-Soviet Relations’, Orbis, 18. köt., 1. sz., 163-88.
156. Gaddis, Strategies of Containment, 210., lábjegyzet.
157. W. E. Griffith (szerk.), Communism in Europe: Continuity, Change and the Sino-Soviet
Dispute, 1-2. köt.; J. G. Whelan, World Communism, 1967-1969: Soviet Attempts to
Reestablish Control; Z. Brzezinski, The Soviet Bloc: Unity and Conflict.
158. Lásd a rövid, okos összefoglalást: C. Bell, ’China and the International Order’, in:
Bull-Watson (szerk.), Expansion of International Society, 17. fej.; részletesebben in: N.
B. Yahuda, China’s Role in World Affairs.
159. Idézi W. L. Kohl, French Nuclear Diplomacy, 103. Lásd még W. Mendl, Deterrence and
Persuasion: French Nuclear Armament in the Context of National Policy, 1945-1969; M.
M. Harrison, Reluctant Ally: Francé and Atlantic Security és különösen E. Kolodziej,
French International Policy Under de Gaulle and Pompidou: The Politics of Grandeur.
160. Kolodziej, French International Policy, passim; A. Grosser, The Western Alliance:
European-American Relations Since 1945, 183. skk., 209. skk.
161. Lásd alább, 403 404.
162. De Gaulle politikájáról szóló rövid összefoglalót olvashatunk in: DePorte, Europe
Between the Superpowers, 229. skk.; Keylor, Twentieth-Century World, 346. skk.
163. Bairoch, 'International Industrialization Levels’, 304.
164. Keylor, Twentieth-Century World, 354. skk., 408. skk.; A. Bronke-D. Novak (szerk.),
The Communist States in the Éra of Détente, 1971-1977; R. L. Tőkés, Euro-Commu-
nism and Détente; G. B. Ginsburgs-A. Z. Rubinstein (szerk.), Soviet Foreign Policy
Towards Western Europe: L. L. Whetten, Germany ’s Ostpolitik és W. E. Griffith, The
Ostpolitik of the Federal Republic of Germany, ezek a művek tárgyalják a német
szempontokat.
165. H. Salisbury, The Corning War Between Russia and China, passim.
166. Ezek közül az aggodalmak közül tárgyalnak néhányat in: E. Moreton-G. Segal
(szerk.), Soviet Strategy Toward Western Europe.
167. Bartlett, Global conflict, 355. Lásd még G. Segal, The Great Power Triangle; R. Sutter,
China Watch: Toward Sino-American Reconciliation, passim; R. H. Solomon (szerk.),
The China Factor: Sino-American Relations and the Global Scene; G. Segal (szerk.), The
China Factor: Peking and the Superpowers, különösen B. Garrett tanulmánya, 'The
United States and the Great Power Triangle’, 76-104.
168. Gaddis, Strategies of Containment, 249-50., 259.
169. Csak hogy néhányat említsünk az erről a témáról írott jó könyvek közül: A. Kendrick,
The Wound Within: America in the Vietnam Years, 1945-1974; T. Powers, The War at
Home: Vietnam and the American People, 1964-1968; F. Fitzgerald, Fire in the Laké:
The Vietnamese and the Americans in Vietnam; W. O’Neill, Corning Apart; R. J. Lifton,
Home from the War: Vietnam Veterans; L. Baskir-P. Strauss, Chance and Circum-
stance: The War, the Draft, and the Vietnam Generálion; G. Kolko, Vietnam: Anatomy
of a War, 1940-1975.
170. Az amerikai stratégiáról és hadvezetésről szóló irodalom bősége lenyűgöző. Jó össze­
foglalót ad Millett-Maslowski, Fór the Common Defense, 17. fej. Clausewitz-i módon
vizsgálja a háborút H. G. Summers, On Strategy: A Critical Analysis of the Vietnam
War. Szintén rendkívül fontos B. Palmer, The 25-Year War: America’s Military Role
in Vietnam, különösen a 2. rész, ’Assessment’; S. Karnow, Vietnam: A History; G. C.
Herring, America’s Longest War: The United States and Vietnam, 1950-1975.
171. Az adatok in: Gaddis, Strategies of Containment, 359.; lásd még Millett-Maslowski,
Fór the Common Defense, 565. skk.

563
172. Lásd ismét Ungar (szerk.), Estrangement: America and the World, passim; G. Hodgson,
’Disorder Within, Disorder Without’.
173. Ez jól megfigyelhető sok olyan tanulmány címében, amelyek a nemzetközi rendszert és
Amerikának abban elfoglalt helyét taglalják. Az Ungar szerkesztette művön kívül
(Estrangement) lásd még K. A. Oye et al. (szerk.), Eagle Entangled: US Foreign Policy
in a complex World; R. D. Keohane, After Hegemony; J. Kwitny, Endless Enemies; S.
Hoffman, Gulliver’s Troubles.
174. Gaddis, Strategies of Containment, 275. Lásd még a 167. jegyzet utalásait, valamint
Garthoff rendkívül hasznos áttekintését: Détente and Confrontation, 24. skk.
175. Gaddis, Strategies of Containment, 179. Lásd még Kissinger, White House Years; H.
Starr, Henry Kissinger: Perceptions of International Politics, passim. Sokkal kritiku­
sabb szellemben íródott Dallek műve: American Style of Foreign Policy, 9. fej.
176. Gaddis, Strategies of Containment, 284., 297.
177. Vö. Kennan, Decline of Bismarck’s European Order és Kissinger, ’The White Revolu-
tionary: Reflections on Bismarck’, Daedalus, 97. köt., 888-924.
178. Gaddis, Strategies of Containment, 280-2.; részletesebben: C. Bell, The Diplomacy of
Détente: The Kissinger Éra; R. S. Litwak, Détente and the Nixon Doctrine: American
Foreign Policy and the Pursuit of Stability, 1969-1975.
179. Carter (gyakran ellentmondásos) memoárjain és külügyminisztere, Vance és nemzet­
biztonsági tanácsadója, Brzezinski emlékiratain kívül lásd még Garthoff összefoglaló­
ját: Détente and Confrontation, 563. skk.; ennél sokkal tömörebben: Ambrose, Rise to
Globalism, 15. fej.; Schulzinger, American Diplomacy, 316. skk., valamint John Gaddis
zárógondolatait a Strategies of Containment ’Epilogue’-jában. Mindenekfelett pedig
lásd G. Smith, Morality, Reason and Power: American Diplomacy in the Carter Years,
passim, de különösen 241. skk.
180. B. Rubin, Paved With Good Intensions: The United States and Irán, passim; G. Sick, All
Fali Down: America's Tragic Encounter with Irán; Smith, Morality, Reason and Power,
9. fej. - ehhez a kérdéshez ezek a legjobb olvasmányok.
181. Garthoff, Détente and Confrontation, 26-27. fej. - a legjobb ebben az ügyben.
182. Lásd J. S. Gansler, The Defense Industry, passim; J. Fallows, National Defense, különö­
sen a 3. fej.; R. W. DeGrasse, Military Expansion, Economic Decline: J. Coates-M.
Kilián, Heavy Losses, passim.
183. Lásd Schulzinger harapós kommentárjait in: American Diplomacy, 339. skk., a megvi­
lágító erejű részleteket in: S. Talbott, Deadly Gambits: The Reagan Administration and
the Stalemate in Nuclear Arms Control, Haig saját memoárjait: Caveat, valamint E.
Luttwak, The Pentagon and the Art of War.
184. Ulam, Dangerous Relations: The Soviet Union in World Politics 1970-1982, 39.
185. D. Holloway, The Soviet Union and the Arms Race, 134. skk. A. Bergson sokkal
szakszerűbb elemzése: ’Technological Progress’ in: Bergson-H. S. Levine (szerk.), The
Soviet Economy: Toward the Year 2000, 34-78.
186. Ehhez a kérdéshez kitűnő tanulmány: Garthoff, Détente and Confrontation, 887. skk.
Lásd még H. S. Bradsher, Afghanistan and the Soviet Union, passim; T. T. Hammond,
Red Flag over Afghanistan, passim.
187. Garthoff, Détente and Confrontation, 982. skk. Lásd még ezenkívül a 167. jegyzetben
idézett müveket, valamint B. Garrett, ’China Policy and the Constraints of Triangular
Logic’, in: K. A. Oye et al. (szerk.), Eagle Defiant: United States Foreign Policy in the
1980s, különösen 245. skk.
188. Gaddis, Strategies of Containment, 280. (kiemelés tőlem).
189. Valóban rendkívül súlyos a helyzet, már ami az orosz adatokat illeti: lásd F. D.
Holzman, 'Soviet Military Spending: Assessing the Numbers Game’, International
Security, 6. köt., 4. sz., 78-101., ami jó bevezetést ad ehhez a témához.
190. Bairoch, 'International Industrialization Levels’, 276.

564
191. Rostow, World Economy, 662. (Az a fő különbség, hogy Rostow az 1913-as adatokat
tekinti alapnak, azaz 100-nak, Bairoch viszont az 1900-as adatokat.)
192. Bairoch, 'International Industrialization Levels’, 273.
193. Uo. 276.
194. Rostow, World Economy, 669.
195. Ashworth, Short History of the International Economy, 287-8.
196. Uo. 289., valamint ennek részletesebb tárgyalása in: Bairoch, The Economic Develop-
ment of the World Since 1900, passim.
197. Foreman-Peck, History of the World Economy, 376.
198. Bairoch, 'International Industrialization Levels’, 304.
199. Lásd a táblázatot in: Oye et al. (szerk.), Eagle Defiant, 8.
200. G. Blackburn, The West and the World Since 1945, 96.; Bairoch, Economic Develop-
ment, passim és a remek bibliográfia: 250-2.
201. R. Rosecrance, The Rise of the Trading State, különösen a 7. fej.; M. Smith et al., Asia’s
New Industrial World.
202. Lásd Schaller, American Occupation of Japan, 289.
203. Amelyek közül a legfontosabb tanulmány: E. F. Vogel, Japan as a Number One:
Lessons fór America.
204. Smith et al., Asia’s New Industrial World, 18.; C. Johnson, MITI and the Japanese
Miracle, passim.
205. Vogel, Japan as Number One, 9-10. (kiemelés tőlem). Ennél a kérdésnél nagyon
hasznos Allén, A Short Economic History of Modern Japan, 2. rész. A gépkocsi-statisz­
tikák az Economist 1985. november 2-i számából származnak, all. oldalról.
206. A Kína 1945 utáni történelméről szóló írások nagy része vagy Maóra, vagy a kulturális­
ideológiai kérdésekre összpontosít és nem a külpolitikára, de van néhány könyv, amely
ezt a kérdést is tárgyalja: Bell, 'China and the International Order’, in: Bull-Watson
(szerk.), The Expansion of International Society, 255-67.; H. Harding (szerk.), China's
Foreign Relations in the 1980s, különösen az 1. és az 5-6. fej.; A. D. Barnett, China and
the Major Powers in East Asia; M. Yahuda, China's Role in World Affairs; P. Van Ness,
Revolution and Chinese Foreign Policy; R. H. Solomon (szerk.), The China Factor:
Sino-American Relations and the Global Scene. A fenti könyvek mindegyike számos
hasznos fejezetet tartalmaz.
207. Bairoch, 'International Industrialization Levels’, 299., 302.
208. Rostow, World Economy, 525. skk.; D. H. Perkins (szerk.), China’s Modern Economy
in Historical Perspective, passim.
209. Blackburn, West and the World Since 1945, 77.
210. Uo.; Bairoch, Economic Development of the Third World, 188. skk., 201. skk. Ez a mű
egyetértéssel tárgyalja Kína mezőgazdaságra fordított figyelmét.
211. 'Correlates of War’, print-out adatok, az 1980-as évet illetően.
212. Bairoch, 'International Industrialization Levels,’ 304.
213. D.H. Perkins, ’The International Consequences of China’s Development’, in: Solomon
(szerk.), China Factor, 114-36.
214. Európa néhány problémáját tárgyalja: DePorte, Europe Between the Superpowers,
passim; J. R. Wegs, Europe Since 1945, különösen a 8-15. fej.; S. Holt, The Common
Markét: The Conflict of Theory and Practice.
215. Aldcroft, European Economy 1914-1970, 161.
216. Uo.; lásd még Landes, Unbound Prometheus, 7. fej.; Pollard, Peaceful Conquest, 9. fej.;
Maddison, 'Economic Policy and Performance in Europe 1913-1970’, in: Cipolla
(szerk.), Fontana Economic History of Europe, 5. köt., 2. rész, 476. skk. A korábbi
korszakról részletesebb tanulmányok is szólnak: M. M. Postán, An Economic History
of Western Europe, 1945-1964; A. S. Milward, The Reconstruction of Western Europe,
1945-1951.

565
217. Aldcroft, European Economy, 161-2.
218. Oye et al. (szerk.), Eagle Defiant, 8., valamint a jegyzetek az 1.1. táblázatban.
219. Ehhez a gondolatmenethez lásd ismét Pollard, Peaceful Conquest, passim.
220. Uo. 305.
221. Uo. 171.
222. Aldcroft, European Economy, 161.
223. Lásd az adatokat in: Wegs, Europe Since 1945, 9. fej.; A. S. Deaton, ’The Structure of
Demand 1920-1970’, in: Cipolla (szerk.), Fontana Economic History of Europe, 5. köt.,
1. rész.
224. Ricossa, ’ltaly, 1920-1970’, in: Cipolla (szerk.), Fontana Economic History of Europe,
6. köt., 1. rész, 290. skk.; G. Scimone, ’The Italian Miracle’, in: J. Hennessy et al.,
Economic ’Miracles'; G. H. Hildebrand, Growth and Structure in the Economy of
Modern Italy.
225. Lásd fent, 345-347.
226. Porter, Britain, Europe and the World, 5. fej.; Kennedy, Realities Behind Diplomacy,
7-8. fej.
227. Nagy-Britannia 1945 utáni hanyatlásáról hatalmas mennyiségű szakirodalom íródott.
Lásd Gamble, Britain in Decline, passim; Kirby, Decline of British Economic Power
Since 1870, 5. fej.; F. Blackaby (szerk.), De-industrialization, passim; W. Beckerman
(szerk.), Slow Growth in Britain: Causes and Consequences; J. Eatwell, Whatever
Happened to Britain?, passim.
228. Bairoch, 'International Industrialization Levels’, 303.
229. Wegs, Europe Since 1945, 161. A világ ipari termelésére vonatkozó adatok Bairoch-tól
származnak, a világkereskedelemből kivett részesedésről szóló adatok in: Kirby, De­
cline, 149., 15. táblázat.
230. V. Berghahn, Unternehmer und Politik in dér Bundesrepublik, passim; K. Hardach, The
Political Economy of Germany in the Twentieth Century, 140. skk.
231. További részletekhez lásd Hardach, Political Economy of Germany, 178. skk.; L.
Erhard elégedett beszámolója: The Economics of Success, passim: Hardach, 'Germany
1914—1970’, in: Cipolla (szerk.), Fontana Economic History of Europe, 6. köt., 1. rész,
217. skk.; Landes, Unbound Prometheus, 502. skk., 531. skk.; Balfour, Adversaries, 122.
skk.
232. Hardach, 'Germany 1914-1970’, in: Cipolla (szerk.), Fontana Economic History of
Europe, 6. köt., 1. rész, 221.
233. Wegs, Europe Since 1945, 161.
234. A Szövetségi Köztársaság diplomáciai és biztonsági megfontolásait, valamint a többi
nagyhatalom ezekhez való viszonyát a következő művek vizsgálják: DePorte, Europe
Between the Superpowers, 1180. skk.; C. M. Kelleher, Germany and the Politics of
Nuclear Weapons; W. F. Hanrieder, West Germán Foreign Policy 1949-1963; Willis,
Francé, Germany and the New Europe, passim; Calleo, The Germán Problem Reconsid-
ered, 161. skk.; P. Windsor, Germán Reunification, passim; Kaiser, Germán Foreign
Policy in Transition, passim; Gruner, Die deutsche Frage, 176. skk.
235. Bairoch, 'International Industrialization Levels’, 302.
236. Fohlen, 'Francé 1920-1970’, in: Cipolla (szerk.), Fontana Economic History of Europe,
6. köt., 1. rész, 100. skk.; E. Malinraud, La Croissance franqaise, passim; M. Parodi,
L’économie et la société franqaise de 1945 a 1970; Cáron, Economic History of Modern
Francé, 182. skk.; R. F. Kuisel, Capitalism and the State in Modern Francé, 7-9. fej.;
Kindleberger, ’The Postwar Resurgence of the French Economy’, in: S. Hoffman
(szerk.), In Search of Francé.
237. Lásd ismét Kolodziej, French International Policy Under de Gaulle and Pompidou: The
Politics of Grandeur.

566
238. Lásd a statisztikákat a Cl A kézikönyvében: Handhook of Economic Statistics, 1984, 16.
skk.
239. Lásd például Hosking, History of the Soviet Union, C függelék (’Selected Indices of
Industrial and Agricultural Production’), 483.; Munting, Economic Development of the
USSR, 340., 387.; J. P. Nettl, The Soviet Achievement 6. fej.
240. Munting, Economic Development of the USSR, 133.
241. A szovjet mezőgazdaság problémáinak nagy figyelmet szentelnek a tudományos iroda­
lomban, lásd például Bergson-Levine (szerk.), Soviet Economy: Toward the Year 2000,
4. és 5. tanulmány; D. M. Schooner, 'Soviet Agricultural Policies’, in: Soviet Economy
in a Time of Change (Papers, Joint Economic Committee, US Congress), 87-115.;
Munting, Economic Development of the USSR, 142. skk., 160. skk.
242. CIA, Handbook of Economic Statistics, 1984, 27.
243. Cipolla (szerk.), Fontana Economic History of Europe, 5. köt., 2. rész, 476. skk. és 6.
köt., 2. rész, 593. skk.; N. Spulber, The State and Economic Development in Eastern
Europe, passim; Kaser, Comecon, passim; a kitűnő összefoglaló Aldcroft művében:
European Economy 1914-1970, 6. fej.
244. Nőve, Economic History, 330. skk., 363. skk.; Bergson-Levine (szerk.), Soviet Eco­
nomy: Toward the Year 2000, 148.
245. A részleteket lásd in: M. I. Goldman, The Enigma of Soviet Petroleum. Ez a mű
bizakodóbb képet fest az orosz olajtermelés jövőjéről, mint a CIA, de a pazarlást
szintén beismeri.
246. Ezeknek a dolgoknak nagy részét a zárófejezet ismét tárgyalni fogja, de ezenkívül lásd
Bergson-Levine (szerk.), Soviet Economy: Toward the Year 2000, különösen 402. skk.;
H. S. Rowen, ’Living with a Sick Bear’, National Interest, 2. sz., 14-26.; M. I. Goldman,
USSR in Crisis: The Failure of an Economic System; P. Dibb, The Soviet Union: The
Incomplete Superpower, 3. fej.; T. J. Colton, The Dilemma of Reform in the Soviet
Union, passim. A kelet-európai problémákról lásd az International Security ’Cracks in
the Soviet Empire?’ c. számát, 6. köt., 3. sz. (1981-2).
247. Bairoch, 'International Industrialization Levels’, 304.
248. Lásd alább a 43. táblázatot, vö. CIA, Handbook of Economic Statistics, 1984, 4. - ami
valószínűleg egészen más adatokat fog közölni 1987-re, mivel USA-dollárban számol­
ják, és azóta esett az amerikai valuta értéke.
249. Balfour, Adversaries, 204.
250. Uo. 193.
251. L. Thurow, 'America Among Equals’, in: Ungar (szerk.), Estrangement, 159-78.; uő,
The Zero-Sum Society, passim, de különösen az 1. és a 4. fej.; DeGrasse, Military
Expansion, Economic Decline, különösen a 2. fej.
252. Lásd különösen Grosser, Western Alliance, 217. skk.; J. J. Servan-Schreiber, The
American Challenge, különösen a 2. rész; R. Barnet, Global Reach, passim; S. Rolfe,
The International Corporation; Woodruff, America’s Impact on the World, 4. fej.
253. Becker-Wells (szerk.), Economics and World Power, 7-8. fej.; D. Calleo, The Imperious
Economy, passim; J. Gowa, Closing the Gold Window: Domestic Politics and the End of
Bretton Woods; G. Epstein, ’The Triple Debt Crisis’, World Policy Journal, 2. köt., 4.
sz., 628. skk.; Economist, 1985. október 5., ’Monetary Reform’, 11.
254. Thurow, 'America Among Equals’, in: Ungar (szerk.), Estrangement, 163.
255. Uő, Zero-Sum Society, 3-4. (Az USA-ra vonatkozó adatok valószínűleg szebbnek
tűntek 1983-85-ben, amikor a dollár emelkedett, és rosszabbnak, amikor a dollár 1985
után esni kezdett.)
256. Calleo, 'Since 1961: American Power in a New World’, in: Becker-Wells (szerk.),
Economics and World Power, 391-3.
257. Oye et al. (szerk.), Eagle Defiant, 8. (jegyzettel a felhasznált forrásokról).
258. A népességre és az egy főre jutó GNP-re vonatkozó adatokat Chaliand-Rageau

567
 Strategic Atlas-ából vettem, 214-20., ami viszont a Világbank 1982-es Report on World
Development-jéból merít. Az összes GNP az én kivetítésem.
259. Mivel Perkins azt állítja a Solomon szerkesztette műben - China Factor, 118-19.
hogy Kína egy főre jutó GNP-je 1979-ben nagy valószínűséggel 400 és 500 dollár között
mozgott - a hivatalos adat 266 dollár -, ezért én 1980-ra 450 dolláros fejenkénti
összegre becsültem ezt az értéket.
260. Idézi Gilpin, War and Change in World Politics, 76-7.

8. A XXL század küszöbén

1. Keylor, Twentieth-Century World, 405.
2. A klasszikus kijelentés in: E. H. Carr, What Is History?, 1. fej., ’The Histórián and his
Facts’; de lásd még D. Thomson, The Aims of History, 4. fej.
3. Lásd Gilpin, War and Change in Politics; G. Modelski, ’The Long Cycle of Global
Politics and the Nation-State’, Comparative Studies in Society and History, 20. köt.,
214-35.; Rasler-Thompson, 'Global Wars, Public Debts, and the Long Cycle’, passim;
McNeill, Pursuit of Power, passim; Rosecrance, Action and Reaction in World Politics,
passim.
4. Éppúgy, mint a jól ismert idézetben in: F. Engels, Herr Eugen Dühring's Revolution in
Science, 188.
5. Erről a kérdésről hatalmas politológiai szakirodalom szól. Ízelítőül lásd M. Wight,
Power Politics; K. Waltz, Mán, the State and War; H. Bull, The Anarchical Society.
6. Lásd például P. F. Drucker, ’The Changed World Economy’, Foreign Affairs, 64. köt.,
4. sz., 768-91. - figyelemreméltó cikk. Lásd még a ’Beyond Factory Robots’ c. cikkben
közölt adatokat, Economist, 1986. júl. 5. 61.
7. Drucker, Changed World Economy, 771-2.; 'China and India’, Economist, 1985. dec.
21. 66-7.
8. Erről a témáról is hatalmas irodalom szól. Általános bevezetőként lásd S. B. Linder,
The Pacific Century; J. W. Morley (szerk.), The Pacific Basin; M. Smith et al., Asia’s
New Industrial World; K. E. Calder, ’The Making of a Trans-Pacific Economy’, World
Policy Journal, 2. köt., 4. sz., 593-623.
9. Linder, Pacific Century, 13-14.
10. Uo. 6., 15.
11. P. Drysdale, ’The Pacific Basin and Its Economic Vitality’, in: Morley (szerk.), Pacific
Basin, 11.
12. Mathias, First Industrial Nation, 44.
13. M. Kaldor, The Baroque Arsenal, 18. További példákhoz-egészen más forrásból-lásd
F. Cooper, ’Affordable Defence: In Search of a Strategy’, Journal of the Royal United
Services Institute fór Defence Studies, 130. köt., 4. sz., 4. Szintén rendkívül hasznos e
speciális összefoglaló: 'Defence Technology’, Economist, 1983. máj. 21.
14. Á kulcs itt egy bennfentes szakértőtől származik: J. S. Gansler, The Defense Industry.
15. Erről lásd McNeill, Pursuit of Power, passim; Kaldor, Baroque Arsenal, passim.
16. The Military Balance 1985-1986, 170-3. és a SIPRI (Stockholm International Peace
Research Institute) kiadványa: The Arms Race and Arms Control (London, 1982),
különösen a 2-3. fej.
17. L. Brown et al., State of the World, 1986, 196.
18. A „túlzó” természetesen esetleges kifejezés, mert ha egy ország úgy érzi, az idegen
ellenség állandóan nyomás alatt tartja (pl. Izrael), akkor úgy tűnik, e kifejezés haszná­
lata nem helyénvaló. Másrészről a történelmi tapasztalat azt mutatja, hogy ha egy
ország hosszabb időn keresztül nemzeti jövedelmének több mint 10%-át fordítja fegy­

568
 verkezésre (bizonyos strukturálisan gyengébb országok esetében pedig, ha több mint
5%-ot), akkor az nagy valószínűséggel csökkenteni fogja annak a növekedési rátáját.
19. Erre ad néhány példát Cipolla (szerk.), Economic Decline of Empires, passim; Kennedy,
Strategy and Diplomacy, 3. fej.; F. Lewis, 'Military Spending Questioned’, New York
Times, 1986. nov. 11. Dl, D5.
20. A New York Times jelentése szerint, 'The Elusive Boom in Productivity', 1984. ápr. 8.,
üzleti rovat, 1., 26. Lásd még 'Richer Than You’, Economist, 1986. okt. 15. 13-14.
21. Lásd T. Fingar (szerk.), China's Quest fór Independence, passim; G. Segal-W. Tow
(szerk.), Chinese Defence Policy; Chaliand-Rageau, Strategic Atlas, 143.; a lényeges
tanulmányok in: R. H. Solomon (szerk.), The China Factor: Sino-American Relations
and the Global Scene; J. Camilleri, Chinese Foreign Policy: The Maoist Éra and Its
Aftermath.
22. G. Segal, Defending China, részletesen tárgyalja a kínai harci hatékonyság csökkenését;
lásd még H. W. Jencks, From Missiles to Muskets: Politics and Professionalism in the
Chinese Army 1945-1981.
23. Lásd D. H. Perkins, 'The International Consequences of China’s Economic Develop-
ment’, in: Solomon (szerk.), China Factor, 118.
24. Lásd a rendkívül fontos cikket: ’A New Long March in China’, Economist, 1986. jan.
25. 29-31.; J. T. Dreyer, ’China’s Military Modernization’, Orbis, 27. köt., 4. sz.,
1011-26.; Military Balance 1985-1986, 111-15.; M. Y. M. Kan, ’Deng’s Quest fór
Military China’s Modernization: Its Prospects and Problems, 227-44.
25. Dreyer, ’China’s Military Modernization’, 1017.
26. Uo. 1016. Lásd még J. D. Pollack, ’China as a Nuclear Power’, in: W. D. Overholt
(szerk.), Asia's Nuclear Future, passim.
27. Ezeknek a gyengeségeknek a rövid áttekintését közli Dreyer, ’China’s Military Moder­
nization’, 1017. skk. A tengeralattjáró-fejlesztésekről lásd New York Times, 1986. ápr.
1. Cl, C3.
28. ’As China Grows Strong’, Economist, 1986. jan. 25.11. és különösen G. Segal, ’Defense
Culture and Sino-Soviet Relations’, Journalof Strategic Studies, 8. köt., 2. sz., 180-98.,
részletesebb utalásokkal.
29. B. Reynolds, ’China in the International Economy’, in: H. Harding (szerk.), China’s
Foreign Relations in the 1980s, 75.
30. D. H. Perkins, The International Consequences of China’s Economic Development’,
in: Solomon (szerk.), China Factor, 115-16.; nagyobb részletességgel: Perkins (szerk.),
China’s Modern Economy in Historical Perspective, passim; A. D. Barnett, China’s
Economy in Global Perspective, passim.
31. New York Times, 1986. márc. 27. A14; Rostow, World Economy, 532. skk.
32. Perkins, 'International Consequences’, in: Solomon (szerk.), China Factor, 128.
33. Reynolds, ’China in the International Economy’, in: Harding (szerk.), China’s Foreign
Relations in the 1980s, 87.
34. Idézi Brown et al., State of the World, 1986,19.; lásd még ’China and India: Two Billión
People Discover the Joys of the Markét’, Economist, 1985. dec. 21. 66-7.
35. ’China and India’; lásd még a szemtanúk által elmesélt lenyűgöző részleteket in: O.
Scheli, To Get Rich Is Glorious: China in the 80s.
36. New York Times, 1986. márc. 27. A14; általánosabban: K. Lieberthal, ’Domestic
Politics and Foreign Policy’, in: Harding (szerk.), China's Foreign Relations in the
1980s, 58. skk. Lásd még a CIA jelentését: ’China: Economic Performance in 1985’
(Washington, DC, 1986), valamint A. D. Barnett rendkívül okos cikkét: ’Ten Years
After Mao’, Foreign Affairs, 65. köt., 1. sz., 37-65.
37. Lásd ismét a ’China and India’ c. fontos cikket, Economist, 1985. dec. 21. 65-70., de
különösen 68., valamint Ramses, 1982; The State of the World Economy, 286-7.
38. Perkins, 'International Consequences’, 130-1.

569
39. Military Balance 1985-1986, 112.; Perkins, 'International Consequences’, in: Solomon
(szerk.), China Factor, 132.
40. Lásd a táblázatot in: Brown et al., State of the World, 1986, 207.
41. Perkins, 'International Consequences’, in: Solomon (szerk.), China Factor, 132-3.;
Economist, 1986. jan. 25. 29.
42. Perkins, 'International Consequences’, in: Solomon (szerk.), China Factor, 120.
43. Ez a kivetítés abból a feltételezésből indul ki, hogy Nyugat-Európa „négy legnagyobb
gazdasága 1985-2000 között ugyanolyan ütemben fog növekedni, mint ahogyan azt
1970-1982 között tette” (ami, a dolgozat állítása szerint is, kissé pesszimista álláspont
lehet): ’China and India’, 69.
44. Ramses, 1982, 285.; az adatok in: Morley (szerk.), Pacific Basin, 13.; Reynolds, ’China
in the International Economy’, 73-4. Összehasonlítás végett lásd ismét Rosecrance,
Rise of the Trading State, passim.
45. Lásd ismét Segal, ’Defense Culture and Sino-Soviet Relations’, passim.
46. De ne feledkezzünk meg R. Taylor művéről: The Sino-Japanese Axis.
41. ”Russia and China”, Economist, 1986. márc. 29. 34-5. Ettől azonban még nem válik
automatikusan egy „egyesült antiszovjet front tagjává”, lásd C. D. McFetridge, ’Some
Implications of China’s Emergence as a Great Power’, Journal of the Royal United
Services Institute fór Defence Studies, 128. köt., 3. sz., 43.
48. Erről lásd J. G. Stoessinger, Nations in Darkness: China, Russia and America, passim;
Solomon (szerk.), China Factor, passim; Harding (szerk.), China’s Foreign Relations in
the 1980s, passim, különösen a 6. fej.
49. Pollack, ’China and the Global Strategic Balance’, in: Harding (szerk.), China ’s Foreign
Relations in the 1980s, 173-4.
50. ’A New Long March in China’, Economist, 1986. jan. 25. 31.
51. Erről az irányzatról lásd különösen E. A. Olsen, US-Japan Strategic Reciprocity: A
Neo-Internationalist View, passim; a Japánra vonatkozó megjegyzések in: R. A. Scala-
pino, ’China and Northeast Asia’, in: Solomon (szerk.), China Factor, 193. skk.;
Scalapino (szerk.), The Foreign Policy of Modern Japan; T. J. Pempel, ’Japanese
Foreign Economic Policy’, 5. fej. a P. J. Katzenstein szerkesztette műben: Between
Power and Plenty: Foreign Economic Policies of Advanced Industrial States.
52. Ezt az álláspontot talán a legjobban Vogel képviseli a Japan as Number One c.
kötetében, de lásd még uő, 'Pax Nipponica?’, Foreign Affairs, 64. köt., 4. sz., 752-67.
és H. Kahn, The Emerging Japanese Superstate. Az ezzel ellentétes állásponthoz lásd
’High Technology: Clash of the Titans’, Economist, 1986. aug. 23. 318. skk., amely az
Egyesült Államok oldalán álló előnyöket sorakoztatja fel.
53. Lásd ismét Smith et al., Asia’s New Industrial World; Linder, Pacific Century, passim.
54. Ennek a következményeiről lásd Linder, Pacific Century, 107. skk.; E. Wilkinson,
Misunderstanding: Europe versus Japan; ’Is It Too Laté to Stop the Síidé to Protec-
tionism?’, The Times, 1982. jan. 14. 15.; Olsen, US-Japan Strategic Reciprocity, 4. fej.
55. ’Japan Frets About Tomorrow’, New York Times, 1986. ápr. 30. D1-D2.
56. ’Obstacles to Change in Japan’, New York Times, 1986. ápr. 29. D.l.
57. Az adatokat lásd a CIA kézikönyvében: Handbook of Economic Statistics, 1984, 50-4.,
az Economist heti indexét az árucikkek áráról, valamint Drucker, ’Changed World
Economy’, passim.
58. Lásd R. B. Reich hasznos összefoglalóját: ’Japan in the Chips’, New York Review of
Books, 1985. júl. 5., valamint 'Silicon Valley Has a Big Chip Ábout Japan’, Economist,
1986. márc. 20. 63-4.
59. ’Big Japanese Gain in Computers Seen’, New York Times, 1984. febr. 13. Al, A19; ’Will
Japan Leapfrog America on Superfast Computers?’, Economist, 1982. márc. 6. 95.
60. ’Japan Sets Next Target’, Sunday Times, 1981. nov. 29.
61. ’Westinghouse/Mitsubishi’, Economist, 1982. febr. 6. 65.

570
62. R.B. Reich, ’A Faustian Bargain with the Japanese’, New York Times, 1986. ápr. 6.,
üzleti rovat, 2.; ’Japanese All Set fór Take-ofT, The Times, 1981. nov. 11.; Smith et al.,
Asia’s New Industrial World, 21-4.
63. Az idézet in: Vogel, ’Pax Nipponica’, 753. Nagyobb általánosságban lásd ’Japanese
Technology’, The Times, 1983. jún. 14., ’Special Report’, 1-8. A robotikai technológia
hatásosabb japán kiaknázását B. J. Feder írja le: ’New Challenge in Automation’, New
York Times, 1986. okt. 30. D2.
64. ’Reconsider Japan’, Economist, 1986. ápr. 26. 19-22., de lásd ismét Johnson, MITIand
the Japanese Miracle; Vogel, Japan as Number One, 70. skk.
65. Vogel, ’Pax Nipponica’, 754.
66. A táblázatokat lásd in: Economist, 1983. júl. 9., ’Japan Survey’ melléklet, 7.; Pempel,
’Japanese Foreign Economic Policy’, 171-2.
67. Economist, 1986. ápr. 26. 22.; Vogel, ’Pax Nipponica’, 753.; uő, Japan as Number One,
7. fej.; Smith et al., Asia’s New Industrial World, 13. skk.
68. Például S. Kamata, Japan in the Passing Lane; J. Taylor, Shadows of the Rising Sun:
A Critical View of the ’Japanese Miracle’; ’There Can Be Clouds Too’, Economist, 1983.
júl. 9., ’Japan Survey’.
69. D. Halberstam, ’Can We Rise to the Japanese Challenge?’, Parade, 1983. okt. 9.; még
ennél is vészjóslóbb T. H. White írása: 'The Danger from Japan’, New York Times
Magaziné, 1985. júl. 28.
70. 'The New Global Top Banker: Tokyo and Its Mighty Money’, New York Times, 1986.
ápr. 27. 1., 16.
71. F. Marsh, Japanese Overseas Investment; The Times, 1983. ápr. 22.
72. Ezekhez az adatokhoz és a számokhoz lásd ’Japan Investing Enormous Sums of Cash
Abroad’, New York Times, 1986. márc. 11. Al, D12; 'The New Global Top Banker’,
New York Times, 1986. ápr. 27. 1., 16.
73. ’Japan’s Investment Bankers Head fór the Big Wide World’, Economist, 1986. ápr. 10.
91—4.; D. Burstein, ’When the Yen Leaves the Sky It May Capture the Earth’, New
York Times, 1986. szept. 3. A27.
74. ’New Global Top Banker’, 1.
75. Lásd a táblázatot in: Linder, Pacific Century, 12., amely a Japan in the Year 2000 c.
tanulmányt idézi.
76. Lásd a CIA kézikönyvét: Handbook of Economic Statistics, 1984, 33.
77. 'The Yen Alsó Rises’, New York Times, 1986. márc. 5. D2.
78. Lásd ismét Olsen nagyon találó tanulmányát: US-Japan Strategie Reciprocity, passim.
79. Lásd az adatokat in: Military Balance 1985-86, 170—2.
80. Olsen, US-Japan Strategie Reciprocity, passim; Z. Brzezinski, ’Japan Should Increase
Spending fór Defense’, New Haven Register, 1985. aug. 16., ’Forum’, 15.
81. A japán háborúellenes mozgalom légkörének jó leírását adja Storry, History of Modern
Japan, 11. fej. Lásd még Economist, 1985. aug. 16. 21-2.
82. Olsen, US-Japan Strategie Reciprocity, 149.
83. Lásd a vitát in: Reynolds, ’China in the International Economy’, in: Harding (szerk.),
China’s Foreign Relations in the 1980s, 3. fej. (és különösen 86., ahonnan az idézet
származik); Scalapino, ’China and Northeast Asia’, in: Solomon (szerk.), China Factor,
különösen 193. skk. Másrészről lásd Taylor, Sino-Japanese Axis, passim.
84. Scalapino, ’China and Northeast Asia’, 200. Lásd még az Economist 1985. dec. 7.
számának kommentárjait a japán külpolitikáról, ’Japan Survey’ címmel.
85. Lásd ismét Gruner, Die deutsche Frage, különösen a 4. fej.
86. Az összegek in: The Military Balance 1985-86, 40-3., 46-54.
87. CIA, Handbook of Economic Statistics, 1984, 37.
88. A munkanélküliséget mutató adatok in: The Economist Diary, 1984, 44. A növekvő

571
 társadalombiztosítási kiadásokról lásd az OECD 1985. márciusi jelentését: Social
Expenditures 1960-1990.
89. Idézi Linder, Pacific Century, 108.
90. Lásd a ’Down to Earth: A Survey of the West Germán Economy’ c. ismertetést,
Economist, 1984. febr. 4.
91. Ennél a kérdésnél a legjobb Calleo, Germán Problem Reconsidered és Gruner, Die
deutsche Frage; de lásd még DePorte, Europe Between the Superpowers, 180. skk.
92. W. Gruner, ’Der deutsche Bund-Modell für eine Zwischenlösung?’, Politik und Kultur,
9. köt., 5. sz.
93. P. Dibb, The Soviet Union: The Incomplete Superpower, 43-4.
94. Hatalmas mennyiségű irodalom szól az európai védelem és nukleáris fegyverzet kérdé­
seiről. Ezek közül a következő művekre támaszkodtam: A. J. Pierre (szerk.), Nuclear
Weapons in Europe; M. Bundy et al., ’Nuclear Weapons and the Atlantic Alliance’,
Foreign Affairs, 6. köt., 4. sz., 753-68.; Strengthening Conventional Deterrence in
Europe: Proposals fór the 1980s; J. D. Steinbrunner-L. V. Segal (szerk.), Alliance
Security: NATO and the No-First-Use Question; G. Prins (szerk.), The Nuclear Crisis
Reader.
95. Military Balance 1985-86, 49.
96. 'West Germán Defence: Early Warnings’, Economist, 1985. jún. 29. 46.
97. Ehhez a kérdéshez is lásd az érdekes okfejtést in: Calleo, Germán Problem Reconsidered,
8-9. fej.; J. Dean, ’Directions in Inner-German Relations’, Orbis, 29. köt., 3. sz.,
609-32.; G. F. Treverton, Making the Alliance Work: The United States and Europe,
passim.
98. ’When the Oil Runs Out’, Economist, 1985. okt. 19. 65.; ’After the Oil Years’, Econo­
mist, 1986. márc. 6. 57.
99. ’Manufacturing’, Economist, 1985. szept. 28. 57.
100. Lásd ismét Gamble, Britain in Decline; Kirby, Decline of British Economic Power Since
1870; Eatwell, Whatever Happened to Britain?; S. Pollard, The Wasting of the British
Economy.
101. ’After the Oil Years’, Economist, 1986. márc. 6. 57.
102. A. Walters, Britain’s Industrial Renaissance - Walters értelemszerűen Mrs. Thatcher
gazdasági tanácsadója volt.
103. ’Scientists’ Lament’, Economist, 1986. jan. 18. 16.
104. Lásd ismét a statisztikákat in: Military Balance 1985-86.
105. A világ GNP-jének arányaira vonatkozó számítás alapjául szolgált: CIA, Handbook of
Economic Statistics, 1984 32. E túlméretezett védelem romboló hatásáról lásd A.
Barnett, ’The Dangerous Dream’, New Statesman, 1983. jún. 17. 9-11. Egy kevésbé
kritikus hangvételű, de szintén kijózanító cikk: ’Yes, Bút How Do We Pay fór It?’, The
Times, 1983. jún. 15.
106. ’Navy Wins War of the Frigates’, Sunday Times, 1982. okt. 17.; C. Wain, ’The Navy’s
Future’, Listener, 1982. aug. 19.
107. Lásd az Economist ugyanebből az okból való gyakori támadásait, például: ’Trident:
Bad Money After Bad’, 1984. nov. 3. 34.; ’Not Trident’, 1985. febr. 9. 16. A kormány­
nak a Tridentre vonatkozó adatait lásd in: Statement on the Defence Estimates, 1985,
1. köt.
108. ’Message to the New Defense Secretary: Think Small’, Sunday Times, 1986. jan. 12. 16.;
lásd még 'Defence Budget Costs Go Over the Top’, Daily Telegraph, 1985. dec. 10.
Kitűnő összefoglalókat és többféle megoldási javaslatokat közöl J. Baylis (szerk.),
Alternative Approaches to British Defence Policy, passim.
109. A francia védelmi politikáról általánosságban lásd M. M. Harrison, The Reluctant
Ally: Francé and Atlantic Security; R. F. Laird, Francé, the Soviet Union, and the
Nuclear Weapons Issue; D. S. Yost, France’s Deterrent Posture.

572
110. 'Francé’, Economist, 1985. febr. 9. 8.
111. Lásd különösen P. Lellouche művét: L’Avenir de la guerre; alaposan tárgyalja a kérdést
D. S. Yost, ’Radical Change in French Defense Policy’, Survival, 28. köt., 53-68.; R.
F. Laird, ’The French Strategic Dilemma’, Orbis, 28. köt., 2. sz., 307-28.
112. R. S. Rudney, ’Mitterrand’s New Atlanticism: Evolving French Attitudes toward
NATO’, Orbis, 28. köt., 1. sz., 99. Az idézet Árontól származik.
113. Uo. passim.
114. ’Chirac Is Pledged to Stick with NATO and Bonn’, New York Times, 1986. ápr. 6., ’The
Week in Review’ rovat, 2.
115. H. Schmidt, A Grand Strategy far the West, 41-3., 55-7. Lásd még J. P. Pigasse, Le
bouclier d’Europe.
116. Lásd a kérdés taglalását in: Yost, ’Radical Change in French Defense Policy’; uő,
Francé and Conventional Defense in Central Europe.
117. ’The French Are Ready to Cross the Rhine’, Economist, 1985. júl. 13. 43-4.; 'French
Defence: Count on US’, Economist, 1986. okt. 25. 50-1.
118. P. Stares, ’The Modemization of the French Strategic Nuclear Force’, Journal of the
Royal United Services Institute far Defence Studies, 125. köt., 4. sz., 37.
119. Lásd ismét Laira, ’French Strategic Dilemma’, passim; P. Lellouche, 'Francé and the
Euromissiles’, Foreign Affairs, 318-34.
120. Lásd L. Kolakowski elemzését: Main Currents of Marxism, 1. köt., The Founders, 13.
fej., ’The Contradictions of Capital’; Engels eszmefuttatása az ellentmondásokról in:
’Socialism: Utópián and Scientific’, in: The essential Left, 130. skk.
121. ’Excerpts from Gorbachev’s Speech to the Party’, New York Times, 1986. febr. 26. Lásd
még ’Making Mr. Gorbachev Frown’, Economist, 1986. márc. 8. 67.; S. Bialer, ’The
Marsh Decade: Soviet Policies in the 1980s’ Foreign Affairs, 59. köt., 5. sz., 999-1020.
122. Brown et al., State of the World, 1986,14-19.; ’Focus: Food’, Economist, 1986. ápr. 12.
107.
123. M. I. Goldman, USSR in Crisis: The Failure of an Economic System, 86. További
elemzéseket tartalmaz Bergson-Levine (szerk.), Soviet Economy: Toward the Year
2000, 4-5. fej. Megtudhatjuk, hogy relatíve milyen gyorsan romlott a Szovjetunió
helyzete, ha újraolvassuk Larson (1976-77-ben írott?) józan cikkét, Soviet-American
Rivalry, 272., amely sokkal derűlátóbban ítéli meg azt a kérdést, hogy a Szovjetunió
2000-re be tudja-e hozni az USA-tól való lemaradását.
124. Mint azt a New York Times 1985. aug. 28-i száma jelenti, ’Soviet Is Facing Sixth Poor
Harvest in a Row’, Al, D17. Nagyobb általánosságban lásd R. E. M. Mellor, The
Soviet Union and Its Geographicalproblems: Larson, Soviet-American Rivalry, 17. skk.
125. Arról, ami ezután következik, lásd Hosking, History of the Soviet Union, 392. skk.; J.
R. Millar, ’The Prospects fór Soviet Agriculture’, in: M. Bornstein (szerk.), The Soviet
Economy: Continuity and Change, 273-91. (mely optimistább, mint a legtöbb mű);
Goldman, USSR in Crisis, 3. fej.
126. ’The Soviet Economy’, New York Times, 1985. márc. 15. Al, A6.
127. Goldman, USSR in Crisis, 81.
128. Uo. 83., valamint a megjegyzések in: Nőve, Economic History of the USSR, 362. skk.
129. Brown et al., State of the World, 1986, 18.
130. Lásd ismét Goldman, USSR in Crisis, 70-1.; nagyobb általánosságban: R. W. Tucker,
’Swollen State, Spent Society: Stalin’s Legacy to Brezhnev’s Russia’, Foreign Affairs,
60. köt., 2. sz., 415. skk.
131. Brown et al., State of the World, 1986, 18.
132. Uo. 11.
133. összehasonlításképp lásd a számadatokat in: CIA, Handbook of Economic Statistics,
1984, 28-30.
134. Goldman, USSR in Crisis, 40., mely néhány figyelemreméltó adatot közöl a hatékony­

573
 ság hiányáról. Lásd még J. S. Berliner rendkívül mélyreható dolgozatát: ’Planning and
Management’, in: Bergson-Levine (szerk.), Soviet Economy: Toward the Year 2000,
350-89.
135. A kifejezés Daniels-től származik: Russia: The Roots of Confrontation, 239.
136. A forrás az ’Inputs Misused’ c. cikkből származik, Economist, 1985. júl. 6. 12., amely
(lévén, hogy a „valaha állítólag 1000 dollár értékű GDP-t is megtermelt” kifejezést
használja) szemmel láthatóan azt sejteti, hogy a valódi adatok rosszabbak lehetnek.
137. Ezt legjobban M. I. Goldman tárgyalja: The Enigma of Soviet Petroleum: Half-Full or
Half-Empty, passim; de lásd még L. Silk, ’Soviet Oil Troubles’, New York Times, 1985.
jún. 5. D2.
138. 'Russia Drills Less Oil, OPEC Keeps It Cheap’, Economist, 1985. jún. 8. 65.
139. Economist, 1986. máj. 3. 55-7.; nagyobb általánosságban lásd R. W. Campbell,
'Energy', in: Bergson-Levine (szerk.), Soviet Economy; Toward the Year 2000,191. skk.
140. Dibb, Soviet Union: The Incomplete Superpower, 93.
141. Campbell, 'Energy', 213-14., in: Bergson-Levine (szerk.), Soviet Economy: Toward the
Year 2000; lásd még L. Dienes, 'An Energy Crunch Ahead in the Soviet Union?’, in:
Bomstein (szerk.), Soviet Economy, 313-43.
142. Lásd alább, 469-470.
143. Goldman, ’A Low-Tech Economy at Home’, New York Times, 1984. febr. 19., üzleti
rovat, 2., valamint az érdekes részletek in: R. Amann-J. Cooper (szerk.), Industrial
Innovation in the Soviet Union.
144. ’Losing Battle’, Wall Street Journal, 1984. júl. 25.
145. Goldman munkájától eltekintve - USSR in Crisis, 131. - lásd R. Amann et al. (szerk.),
The Technological Level of Soviet Industry.
146. Goldman, USSR in Crisis, 6. fej.; ’Shadows Over Comecon’, Economist, 1982. máj. 29.
84-5.; KGST-áttekintés: Economist, 1985. ápr. 20. 3-18.
147. Lásd ismét Drucker, 'Changed World Economy’, passim; ’Oil’s Decline Seen Curbing
Soviet Plans’, New York Times, 1986. márc. 10.; ’East European Trade’, Economist,
1985. okt. 26. 119. A Kelet-Európára vonatkozó következményeket is elemzi T. Gus-
tafson, ’Energy and the Soviet Union’, International Security, f>. köt., 3. sz., 65-89.
148. M. Feshbach, ’Population and Labor Force’, in: Bergson-Levine (szerk.), Soviet
Economy: Toward the Year 2000, 79. Lásd még Goldman, USSR in Crisis, 100. skk.;
T. J. Colton, The Dilemma of Reform in the Soviet Union, 15. skk.
149. ’Sick Mén of Europe’, Economist, 1986. márc. 22. 53.
150. Dibb, Soviet Union: The Incomplete Superpower, 92-3.
151. Feshbach, ’Population and Labor Force’, in: Bergson-Levine (szerk.), Soviet Economy:
Toward the Year 2000, passim.
152. Lásd az okfejtést in: J. W. Kiser, ’How the Arms Race Really Helps Moscow’, Foreign
Policy, 60. sz., 40-51.
153. Munting, Economic Development of the USSR, 208.
154. ’Gorbachev’s Plans: Westemers See a Lót of Zeal, Bút Little Basic Change’, New York
Times, 1986. febr. 23. 16.; 'Russia Under Gorbachev’, Economist, 1985. nov. 16. 21.
155. Leonard Síiket idézi a 'The Soviet Economy’ c. cikk, New York Times, 1985. márc. 15.
Al, A6; Colton, Dilemma of Reform in the Soviet Union, 3. fej.; Daniels, Russia: The
Roots of Confrontation, 273. skk.; J. F. Hough-M. Fainsod, How the Soviet Union Is
Governed.
156. Ebben a kérdésben a legmegbízhatóbb források F. D. Holzman cikkei: ’Are the Soviets
Really Outspending the US on Defense?’, International Security, 4. köt., 4. sz., 86-104.
és ’Soviet Military Spending: Assessing the Numbers Game’, International Security, 6.
köt., 4. sz., 78-101., valamint uő, Financial Checks on Soviet Defense Expenditures.
Lásd még Holloway, Soviet Union and the Arms Race, 114. skk.; Dibb, Soviet Union:
The Incomplete Superpower, 80. skk.

574
157. Ezt a megállapítást egyaránt megteszi Colton, Dilemma of Reform in the Soviet Union,
91. és Bond-Levine, ’An OverView’, in: Bergson-Levine (szerk.), Soviet Economy:
Toward the Year 2000, 19-21.
158. Az idézet forrása uo. 20., de lásd még ’Can Andropov Control His Generals?’, Econo-
mist, 1983. aug. 6. 33-5.
159. L. H. Gelb, ’A Common Desire fór Guns and Butter’, New York Times, 1985. nov. 10.,
’The Week in Review’ rovat, 2.
160. Lásd a táblázatot in: Holloway, Soviet Union and the Arms Race, 114.; a vitát in:
Military Balance 1985-86, 17-20.; Holzman, 'Soviet Military Spending’, passim; W. T.
Lee, The Estimation of Soviet Defense Expenditures 1955-75, passim; G. Adams,
’Moscow’s Military Costs’, New York Times, 1984. jan. 10. A23.
161. A részletek megtekinthetők az Egyesült Államok Hadügyminisztériumának meglehe­
tősen vérlázító évenkénti kiadványában, a Soviet Military Power-ban, és a Fennálló
Veszélybizottság Can America Catch Up?c. iratában - amelynek téziseire olyan kritiku­
sok adnak választ, mint T. Gervasi, The Myth of Soviet Military Supremacy és A.
Cockburn, The Threat: Inside the Soviet Military Machine. Kommentár nélküli részle­
teket közöl az éves Military Balance és a SÍP Rí (Stockholm International Peace
Research Institute) évi jelentése. Jó általános mű: J. Steele, Soviet Power, de lásd még
Dibb, Soviet Union: The Incomplete Superpower; Holloway, Soviet Union and the Arms
Race, alamint az ezeket követő utalásokat.
162. A. Amalrik, Will the Soviet Union Survive Until 1984? Lásd még M. Gardner, L’Agonie
du régime en Russie sovietique, valamint az ezt követő vitát a Problems of Communism
hasábjain; Colton, Dilemma of Reform in the Soviet Union, passim.
163. Lásd az összehasonlító táblázatokat in: Bergson, ’Technological Progress’, in: Berg­
son-Levine (szerk.), Soviet Economy: Toward the Year 2000, 51. skk.; Rostow, World
Economy, 434.; Holloway, Soviet Union and the Arms Race, 134. skk.
164. ’Soviet Arms: Their Quality is Upgraded’, New York Times, 1984. febr. 12.; Cockburn,
The Threat, 455-6.
165. Alex Gliksman, ’Behind Moscow’s Fear of „Star Wars” ’, New York Times, 1986. febr.
13.
166. Idézi Flóra Lewis, ’Soviet SDI Fears’, New York Times, 1986. márc. 6. A27.
167. Dibb, Soviet Union: The Incomplete Superpower, 51. skk.; Kazokins, ’Nationality in the
Soviet Army’, Journal of the Royal United Services Institute fór Defence Studies, 130.
köt., 4. sz., 27-34. Ennél derűlátóbb képet fest E. Jones, ’Manning the Soviet Military’,
International Security, 7. köt., 1. sz., 105-31.
168. Erről a kérdésről lásd Dibb, Soviet Union: The Incomplete Superpower, 44. skk., ’The
Nationality Problem’; Hosking, History of the Soviet Union, 14. fej.; Daniels, Russia:
The Rootsof Confrontation, 315. skk., valamint a részletesebb tanulmányok, például H.
Carrere d’Encausse, Decline of an Empire; M. Rywkin, Moscow’s Muslim Challenge;
N. Benningsem-M. Broxup, The Islamic Threat to the Soviet State; S. E. Wimbush
(szerk.), Soviet Nationalities in Strategic Perspective.
169. J. Anderson, ’Ukraine a Hotbed of Dissent, Nationalism’ (másodközlések rovata),
New Haven Register, 1985. jún. 13.; de lásd még P. T. Potichny (szerk.), The Ukraine
in the Seventies; Hosking, History of the Soviet Union, 432. skk.
170. Kazokins, ’Nationality in the Soviet Army’, passim, ezenkívül lásd még Cockburn
leleplező részleteit in: Threat, 74. skk.; E. Jones, ’Minorities in the Soviet Armed
Forces’, Comparative Strategy, 3. köt., 4. sz., 285-318., valamint a Rand Corporation
tanulmányait, S. Curran-D. Ponomoreff, Managing the Ethnic Factor in the Russian
and Soviet Armed Forces: An Historical OverView; E. Brunner, Jr, Soviet Demographic
Trends and the Ethnic Composition of Draft Age Males, 1980-1985.
171. Erről a kérdésről lásd például a D. Leebaert szerkesztette kötetben megjelent - Soviet

575
 Military Thinking - tanulmányokat, különösen az 1. részben közölteket; J. Baylis-G.
Segal (szerk.), Soviet Strategy, különösen a 4. és az 5. tanulmány.
172. Military Balance, 1985-86,180.
173. Például Gervasi, Myth of the Soviet Military Supremacy, passim, de főként 116-18.
174. Például J. Schell, The Fate of the Earth; H. Caldicott, Nuclear Madness; E. P. Thomp­
son, Zero Option.
175. Ezekről a stratégiai elképzelésekről jó, rövid összefoglalót közöl E. Bottome, The
Balance of Terror, 4-7. fej. (valamint a szakkifejezések jegyzéke, 243-54); A. W.
Garfinkle, The Politics of the Nuclear Freeze; T. Powers, Thinking About Nuclear
Weapons.
176. Az erről a kérdésről írott számos tanulmány közül én a következőket tartom leginkább
figyelemreméltónak: M. Mandelbaum, The Nuclear Future; R. Jervis, The Illogic of
American Nuclear Strategy; S. Zuckerman, Nuclear Illusion and Reality. Szintén hasz­
nos S. M. Keeny-W. H. Panovsky, ’MAD vs. NUTS: the Mutual Hostage Relation-
ship of the Superpowers’, Foreign Affairs, 60. köt., 2. sz., 287-304.
177. Lásd ismét ’ln Battle of Wits, Submarines Évadé Advanced Efforts at Detection’, New
York Times, 1986. ápr. 1. Cl és a kommentárokat MccGwire müvében, ’Rationale fór
the Development of Soviet Seapower’, passim, amely azokat a nehézségeket részletezi,
amelyekkel a Szovjetunió abban a pillanatban került szembe, amikor stratégiájába be
kellett integrálnia az amerikai SLBM-eket.
178. Az idézet Jervis-től származik, Illogic of American Nuclear Strategy. A „hadviselésről”
írók egyike például C. Gray, 'Nuclear Strategy: A Case fór a Theory of Victory’,
International Security, 4. köt., 54-87.
179. Lásd főként P. Bracken, the Command and Control of Nuclear Weapons, valamint N.
Calder, Nuclear Nightmares.
180. Erről a témáról lásd különösen J. C. Snyder-S. F. Wells (szerk.), Limiting Nuclear
proliferation; Mandelbaum, Nuclear Future, 3. fej.; G. Quester (szerk.), Nuclear Prolife-
ration: Breaking the Chain. Ezzel ellentétes véleményt képvisel K. N. Waltz, ’Toward
Nuclear Peace’.
181. D. L. Strode, ’Arms Control and Sino-Soviet Relations’, Orbis, 28. köt., 1. sz., különö­
sen 168. skk.
182. Economist, 1985. febr. 9., 'Nőt Trident’, 16. Lásd még Gervasi, The Myth of Soviet
Military Supremacy, 171.
183. 'Francé Tests Longer-Range Sub Missile’, New York Times, 1986. márc. 6. A3. Lásd
még a New York Times 1986. ápr. 6. számában - 'The Week in Review’ rovat, 2. -
közölt táblázatot, amely a francia nukleáris robbanófejek számának növekedését
mutatja be.
184. Például ’Powell Derides Nuclear „Last Resort’”, The Times, 1983. jún. 1. 4.; Lord
Carver, 'Why Britain Should Reject Trident’, Sunday Times, 1982. febr. 21.
185. Lásd ismét Yost, 'Radical Change in the French Defense Policy?’
186. Dibb, Soviet Union: The Incomplete Superpower, 161. Ezzel szemben lásd Gervasi,
Myth of Soviet Military Supremacy, 26. fej., amely azt állítja, hogy a NATO méreteiben
nagyobb. Szintén rendkívül fontos az S. E. Miller kiadásában megjelent tanulmánykö­
tet: Conventional Forces and American Defense Policy.
187. Statement of the Defence Estimates, 1985, 1. köt., amelynek összefoglalóját közli a
Survey of Current Affairs, 15. köt., 6. sz., 179.
188. Mint ahogy rámutat F. D. Holzman, ’What Defense-Spending Gap?’, New York
Times, 1986. márc. 4.
189. Lásd Dibb, Soviet Union: The Incomplete Superpower, 162.; Military Balance 1985-86,
186-7.; R. L. Fisher, Defending the Central Front: The Balance of Forces.
190. Ez cseles és rendkívül vitatott dolog. Az optimisták álláspontjáról - amivel a szerző is
egyetért, mivel úgy gondolja, igazuk van - lásd J. Mearsheimer, ’Why the Soviets Can’t

576
 Win Quickly in Central Europe’, 121-57. és B. R. Posen, ’Measuring the European
Conventional Balance’, 79-120., mindkettő megtalálható in: Miller (szerk.), Conven­
tional Forces and American Defense Policy. Lásd még Steele, Soviet Power, 76. skk.; C.
N. Donnelly, ’Tactical Problems Facing the Soviet Army: Recent Debates in the Soviet
Military Press’, International Defense Review, 11. köt., 9. sz., 1405-12. Ennél kijózaní-
tóbb értékelést nyújt R. A. Mason, ’Military Strategy’, in: E. Moreton-G. Segal
(szerk.), Soviet Strategy Toward Western Europe, 175-202.; P. A. Petersen-J. G. Hines,
'The Conventional Offensive in Soviet Theater Strategy’, Orbis, 27. köt., 3. sz., 695-
739. és egy másik cikk, amely felhívja a figyelmet arra, hogy a szovjetek kettős célú
rakétákat (azaz taktikai atomrakétákat) is használhatnak: D. M. Gormley, ’A New
Dimension to Soviet Theater Strategy’, Orbis, 29. köt., 3. sz., 537-69. Jó áttekintés
jelent meg nemrég az Economist-ban, ’NATO’s Central Front’ címmel, 1986. aug. 30.
191. Ezt a kérdést legjobban Treverton tárgyalja: Making the Alliance Work, passim; lásd
még J. Joffe, ’European-American Relations: The Enduring Crisis’, Foreign Affairs, 59.
köt.
192. V. Bunce, 'The Empire Strikes Back: The Evolution of the Eastern Bloc from a Soviet
Assetto a Soviet Liability’, International Organization, 39. köt., 1. sz., 13-28. Lásd még
a következő cikkeket: ’Cracks in the Soviet Empire?’, International Security, 6. köt., 3.
sz.; D. R. Herspring-I. Völgyes, ’Political Reliability in the Eastern European Warsaw
Pact Armies’, Armed Forces and Society, 6. köt., 2. sz., 270-96.; A. R. Johnson et al.,
East-European Military Establishments: The Warsaw Pact Northern Tier.
193. D. A. Andelman, ’Contempt and Crisis in Poland’, International Security, 6. köt., 3. sz.,
90-104.
194. Herspring-Völgyes, ’Political Reliability’, passim; B. S. Lambeth, ’Uncertainties fór
the Soviet War Planner’, in: Miller (szerk.), Conventional Forces in American Defense
Policy, 182-2.; W. E. Griffith, ’Superpower Problems in Europe: A Comparative
Assesment’, Orbis, 29. köt., 4. sz., 748-9.
195. Lásd S. P. Huntington vitatott javaslatát: 'Conventional Deterrence and Conventional
Retaliation in Europe’, in: Miller (szerk.), Conventional Forces and American Defense
Policy, 251-75. Ezeknek a kérdéseknek mélyenszántó végiggondolása található E. R.
Alterman tanulmányában: 'Central Europe: Misperceived Threats and Unforeseen
Dangers’, World Policy Journal, 2. köt., 4. sz., 681-709.
196. Lásd a vitát in: Dibb, Soviet Union: The Incomplete Superpower, 165-166.; Segal,
Defending China, passim; uő, 'Defense Culture and Sino-Soviet Relations’, passim;
valamint lásd fentebb, 423-425.
197. Dibb, Soviet Union: The Incomplete Superpower, 147. skk.; Segal, ’The China Factor’,
in: Moreton-Segal (szerk.), Soviet Strategy Toward Western Europe, 154-9.; Strode,
’Arms Control and Sino-Soviet Relations’, passim.
198. Lásd Steele, Soviet Power, 8. fej., ’Asian Anxieties’; T. B. Millar, ’Asia in the Global
Balance’, in: D. H. McMillen (szerk.), Asian Perspectives on International Security:
Segal (szerk.), The Soviet Union in East Asia; M. Hauner, ’The Soviet Geostrategic
Dilemma’.
199. Lásd ismét MccGwire, ’Rationale fór the Development of Soviet Seapower’, in: Baylis-
Segal (szerk.), Soviet Strategy, 210-54.; Polmar, Soviet Naval Developments, passim.
200. Az adatok in: Dibb, Soviet Union: The Incomplete Superpower, 172.
201. Az idézet uo. 171.; lásd még Steele, Soviet Power, 33-6.; Cockburn, Threat, 15. fej.
202. MccGwire, ’The Rationale’, 226. skk.; Dibb, Soviet Union: The Incomplete Superpower,
167-74.
203. Lásd az összehasonlító statisztikákat in: Smith, Pattern of Imperialism, 215.; a gondo­
latmenetet in: Steele, Soviet Power, 9-12. fej.; F. Fukuyama, ’Gorbachev and the Third
World’, Foreign Affairs, 64. köt., 4. sz., 715-31.; K. Menőn, Soviet Power and the Third
World.

577
204. Idézi Dibb, Soviet Union: The Incomplete Superpower, 160. Ezenkívül figyelmet érdemel
még N. Eberstadt, ’„Danger to the Soviet’”, New York Times. 1983. szept. 26. A21,
amely arról ír, hogy milyen csekély lenne a Szovjetunió hatalma, ha nem létezne az
atomfegyver.
205. ’lf Gorbachev Dares’, Economist, 1985. júl. 6.
206. Az idézetek in: Bialer, ’Politics and Priorities’, in: Bergson-Levine (szerk.), Soviet
Economy: Toward the Year 2000, 403., 405.
207. Az Oroszország problémáit és jövőjét illető megfontolásokról lásd H. S. Rowen,
’Living with a Sick Bear’, National Interest, 2. sz., 14-26.; Garthoff, Détente and
Confrontation, 29-30. fej.; Colton, Dilemma of Reform in the Soviet Union, passim;
Goldman, USSR in Crisis, 7. fej.; Dibb, Soviet Union: The Incomplete Superpower, 8.
fej.; Orbis, 30. köt., teljes 2. sz.
208. B. Rubin, 'The Reagan Administration and the Middle East’, in: Oye et al. (szerk.),
Eagle Defiant, 367. - jó áttekintés. Lásd még H. Saunders, The Middle East Problem
in the 1980s. Speciális kérdésekről lásd P. Jabber, ’Egypt’s Crisis, America’s Dilemma’,
Foreign Affairs, 64. köt., 5. sz., 960-80.; R. W. Tucker, ’The Arms Balance and the
Persian Gulf, in: The Purposes of American Power, 4. fej.
209. A. F. Lowenthal, ’Ronald Reagan and Latin America: Coping with Hegemony in
Decline’, in: Oye et al. (szerk.), Eagle Defiant, 311. skk.; R. Bonachea, ’The United
States and Central America’, in: Káplán, Global Power, 209-41.; P. A. Armella et al.
(szerk.), Financial Policies and the World Capital Markets: The Piacé of Latin American
Countries.
210. ’An Economy Strugglcs to Break Its Fali’, New York Times, 1986. jún. 8. E3; ’Hard
Times in Mexico Causc Concern in US’, New York Times, 1986. okt. 19. 1., 20.
211. Report of the Secretary of Defense Caspar W. Weinberger to the Congress, on Fiscal
Year 1984 Budget, 17.
212. 'NATO: Burdens Shared’, Economist, 1984. aug. 4. 3. Lásd ennek a tárgyalását még in:
Galleo, Imperious Economy, 169-71., valamint a 16-17. lábjegyzet a 256-7. oldalon; E.
Conine, ’Do the Interests of the US Really Cover the World?’ (másodközlések rovata),
New Haven Register, 1985. febr. 7. 11.; M. Kahler, ’The United States and Western
Europe’, in: Oye et al. (szerk.), Eagle Defiant, 9. fej.; Treverton, Making the Alliance
Work, passim.
213. Hasznos eszmefuttatások találhatók in: Makó, US Ground Forces and the Defense of
Central Europe, passim; L. Suliivá.i, ’A New Approach to Burden-Sharing’, Foreign
Policy, 60. sz., 91. skk.; K. Knorr, ’Burden-Sharing in NATO: Aspects of US Policy’,
Orbis, 29. köt., 3. sz., 517-36.
214. Report of the Secretary of Defense... Fiscal Year 1984, 17.
215. ’Military Forces Stretched Thin, Army Chief Says’, New York Times, 1983. aug. 10.
Al, A3.
216. ’US Forces: Need Arising fór More Troops, Ships and Planes’, New York Times, 1983.
okt. 26. A16 (térképpel).
217. Lásd például Barnett, Collapse of British Power és Marder, Anatomy of British Sea
Power zárótanulmányainak térképét.
218. C. W. Weinberger, ’US Defense Strategy’, Foreign Affairs, 64. köt., 4. sz., 678. Ebben
az összefüggésben lásd még B. R. Posen-S. Van Evera, 'Defense Policy and the Reagan
Administration Departure from Containment’, in: Miller (szerk.), Conventional Forces
and American Defense Policy, 19-61.
219. Ezt a statisztikával bizonyítja Oye et al. (szerk.), Eagle Defiant, 1. fej.; Bairoch,
'International Industrialization Levels from 1750 to 1980’, passim. Másfajta adatokat
nyújt A. Bergesen-C. Sahoo, ’Evidence of the Decline of American Hegemony in
World Production’, Review, 8. köt., 4. sz., 595-611.; S. D. Krasner, 'United States

578
 Commercial and Monetary Policy’, in: Katzenstein (szerk.), Between Power and Plenty,
58-9., 68-9.
220. Military Balance 1985-86, 13.
221. Jó példa erre E. A. Cohen, ’When Policy Outstrips Power - American Strategy and
Stratecraft’, Public Interest, 75. sz., 3-19.
222. Luttwak, Pentagon and the Art of War, 256.
223. Lásd főként E. A. Cohen, Citizens and Soldiers: The Dilemma of Military Service, 7-9.
fej.; Canby figyelemre méltó megjegyzései az európai tapasztalatokról in: 'Military
Reform and the Art of War’, 8. skk.
224. Tallózásul lásd G. Hart-W. S. Lind, America Can Win; Kaufman, Resonable Defense,
passim; Luttwak, Pentagon and the Art of War, passim; J. Record, ’Reagan’s Strategy
Gap’, New Republic, 1984. okt. 29. 17-21.; J. Fallows, National Defense: uő, ’The
Spend-Up’, Atlantic, 1986. júl., 27-31.; Gansler, Defense Industry, passim; S. L. Canby,
'Military Reform and the Art of War’, passim; 'Fórum: Military Reform and Defense
Planning’, Orbis, 27. köt., 2. sz., 245-300. Szintén nagyon fontos ebben az összefüggés­
ben A. T. Hadley erőteljes expozéja, a The Straw Giant: Triumph and Failure: America ’s
Armed Forces.
225. Kaufman, Reasonable Defense, 35.; ’Bungling the Military Build-up, New York Times,
1985. jan. 27., üzleti rovat, 1., 8.; Gansler, Defense Industry, passim; Fallows, ’The
Spend-Up’, passim; de lásd még Luttwak, Pentagon and the Art of War, 5. fej, amely
érdekes helyesbítéseket tartalmaz.
226. Weinberger, ’US Defense Strategy’, 694., de lásd a kételyeket is: Record, ’Reagan’s
Strategy Gap’; Fallows, ’The Spend-Up’; Canby, 'Military Reform and the Art of
War’, valamint az Orbis fórum 'Military Reform’ c. számát, amelyben K. N. Lewis jól
megalapozott érvekkel védi meg a csúcstechnológiai fegyvereket.
227. Amelyek közül nem hagynám ki Luttwak, Pentagon and the Art of War; Canby,
’Military Reform and the Art of War’; Cohen, ’When Policy Outstrips Power’.
228. Lásd például R. W. Komer, Maritime Strategy or Coalition Defense?, passim, valamint
a Reagan-kormányzat „tengeri stratégiájáról” folytatott vitákat 1986-ban olyan újsá­
gokban, mint például az International Security.
229. Az utóbbi időben Weinberger adott ennek hangot: ’US Defense Strategy’, 684. skk.
Lásd még ’Schulz-Weinberger Discord’, New York Times, 1984. dec. 11. Al, A12.
230. Lásd például L. C. Thurow, ’Losing the Economic Race’, New York Review of Books,
1984. szept. 27. 29-31.; vö. W. D. Nordhaus, ’On the Eve of a Historic Economic
Boom, New York Times, 1986. ápr. 6., amely kevéssel P. G. Petersen ’When the
Economic Valium Wears OfF c. cikke után jelent meg ugyanabban az újságban.
231. S. M. Bodner, ’Our Trade Gap Is Really a Standard of Living Gap’, New York Times,
1986. máj. 6. (levelek); ’Why America Cannot Pay its Way’, Economist, 1985. júl. 13.
69. - mindkét cikk a hagyományos iparágak előtt álló nehézségeket tárgyalja. A jövő
technológiájáról szóló vitákhoz lásd ’High Technology: Clash of the Titans’, Econo­
mist, 1986. aug. 23. A kongresszusi tanulmányt ’A Disturbing New Deficit’ címmel lásd
a Time magazin 1986. nov. 3-i számában, 56.
232. A The Global 2000 Report to the President, 1. köt., 18-19. például a világ gabonaterme­
lésének abszolút értékben vett növekedését jelezte előre, de növekvő deficitet jósolt
Kínának, Dél-Azsiának és Nyugat-Európának.
233. ’Farmers’ Slipping Share of the Markét’, New York Times, 1986. máj. 26.; 'Farm
Imports Rise as Exports Plunge’, New York Times, 1986. ápr. 20.; ’Elephant-High
Farm Debts’, Economist, 1985. szept. 14. 17.
234. Rövid, értelmes áttekintés található P. Cain művében: ’Political Economy in Edward-
ian England: The Tariff-Reform Controversy’, in: A. O’Day (szerk.), The Edwardian
Age, 34-59.
235. Petersen, ’When the Economic Valium Wears OfF, passim; F. Rohatyn, ’The Debtor

579
 Economy: A Proposal’, New York Review of Books, 1984. nov. 8. 16-21.; J. Chace,
Solvency, the Price of Survival, 1-2. fej.
236. President's Priváté Sector Survey on Cost Control, jelentés, amelyet közzétesz a New
York Times - 1986. ápr. 20. F9 - a Figgie International hirdetések között, ’Of Debt
Deficits, and the Death of the Republic’ főcímmel. A hirdetés tévesen közli az 1985-ös
összes kamatra vonatkozó adatokat: 79 milliárd dollárt ad meg, a valódi 120 milliárd
dollár helyett.
237. Uo.
238. ’Cost of Paying Interest Eases Dramatically fór US’, New York Times, 1986. dec. 28.
1., 24.
239. Az idézet in: Drucker, ’Changed World Economy, 782. Lásd még M. Shubik-P.
Bracken, ’Strategic Purpose and the International Economy’, in: McCormick-Bissel
(szerk.), Strategic Dimensions of Economic Behavior, 212.
240. Drucker, ’Changed World Economy’, passim; S. Marriss, Deficits and the Dollár: The
World Economy at Risk; a kommentárok in: ’As America Diets, Allies Must Eat’
(vezércikk), New York Times, 1986. jan. 17.; ’A Nation Hooked on Foreign Funds’,
New York Times, 1984. nov. 18., üzleti rovat, 1., 24.; ’US as Debtor: A Threat to World
Trade’, New York Times, 1985. szept. 22., üzleti rovat, 3.
241. Lásd ismét Nordhaus, ’On the Eve of a Historic Economic Boom’; az átlagtól eltérően
derülátó írást in: 'America Manufactures Still’, Economist, 1986. ápr. 19. 81.; L. Silk,
’Can the US Remain No. 1?’, New York Times, 1984. aug. 10. D2 (ezt a kérdést tíz-húsz
évvel ezelőtt egyáltalán nem tették volna fel).
242. Rasler-Thompson, 'Global Wars, Public Debts, and the Long Cycle’, passim; Gilpin,
War and Change in World Politics, passim.
243. Ezt az ügyet legjobban G. R. Searle írja le: The Quest fór National Efficiency: A Study
in British Politics and British Political Thought, 1899-1914.
244. Idézet uo. 101.
245. Lásd fentebb, 217-218.
246. Lásd J. Grunwald-K. Flamm, The Global Factory: Foreign Assembly in International
Trade; P. Seabury, 'International Policy and National Defense’, Journal of Contempo-
rary Studies.
247. Lásd például a briteknek az 1930-as években szerzett tapasztalatait, ahogyan azt Gibbs
leírja: Grand Strategy, 1. köt., 311.
248. Gansler, Defense Industry, 12. skk. és különösen R. W. DeGrasse, Military Expansion,
Economic Decline; G. Adama, The írón Triangle; Thurow, ’How to Wreck the Econo­
my’, New York Review of Books, 1981. máj. 14. 3-8.; Kaufman, A Reasonable Defense,
33-4.; nagyobb általánosságban: G. Kennedy, Defence Economics, különösen a 8. fej.;
S. Chan, ’The Impact of Defense Spending on Economic Performance: A Survey of
Evidence and Problems’, Orbis, 29. köt., 2. sz., 403. skk.; B. Russett, 'Defense Expendi-
tures and National Wellbeing’, American Political Science Review, 76. köt., 4. sz.,
767-77.
249. Kaldor, Baroque Arsenal, passim; DeGrasse, Military Expansion, Economic Decline,
passim; Thurow, ’How to Wreck the Economy’, passim; Chace, Solvency, 2. fej.; E.
Rothschild, ’The American Arms Boom’, in: E. P. Thompson-D. Smith (szerk.),
Protest and Survive, 170. skk.; Rosecrance, Rise of the Trading State, 6. és 10. fej.
250. E. Rothschild, ’The Costs of Reaganism’, New York Review of Books, 1984. márc. 15.
14-17.
251. Lásd ismét Cipolla, Economic Decline of Empires; Rasler-Thompson, 'Global Wars,
Public Debts, and the Long Cycle’, passim.
252. A csípős mondás a Misalliance-bcA származik (1909), és az eredeti úgy hangzik, hogy
„most pedig Hindhead következik”. Mint azt Hobsbawm megjegyzi az Industry and
Empire c. müvében (193.), ez a csípős mondás nyilvánvalóan a London déli részén

580
 fekvő, alkuszairól híres negyedekre utalt, amelyek hatalmas virágzásnak indultak,
amikor a gazdaság más részeinek nagyon rosszul ment.
253. Lásd fentebb, 336-337. Ebben az összefüggésben szintén hasznos B. Russett, 'Ameri-
ca’s Continuing Strengths’, International Organization, 39. köt., 2. sz.; 207-31.
254. W. Lippmann, US Foreign Policy: Shield of the Republic, 7-8.; lásd ismét Cohen,
’When Policy Outstrips Power’ és a következtetéseket in: E. Bottome, The Balance of
Terror, 235-42.
255. P. Hassner, 'Europe and the Contradictions in American Policy’, in: R. Rosecrance
(szerk.), America as an Ordinary Power, 60-86. Lásd még Helmut Schmidt ismételt
figyelmeztetését a Grand Strategy fór the West c. müvében, (147.), hogy „Csak az
Egyesült Államok az, amely magára vállalhatja a vezető szerepet”.

Epilógus
1. Újra csak lásd Doran-Parsons, ’War and the Cycle of Relatíve Power’, passim; G.
Modelski, ’Wars and the Great Power System’, passim; uő, ’The Long Cycle of Global
Politics and the Nation-State’, passim. Lásd még J. Levy, ’War in the Modern Great
Power System’.
2. Rasler-Thompson, 'Global Wars, Public Debts, and the Long Cycle’, passim.
3. L. E. Davis-R. A. Huttenback, ’The Cost of Empire’, in: R. L. Ransom et al. (szerk.),
Exploration in the New Economic History, 41-69.; R. Taagepera, ’Size and Duration of
Empires: Systematics of Size’, Social Science Research, 7. köt., 108-27.; uő, ’Growth
Curves of Empires’, General Systems, 13. köt., 171-5.
4. Itt a Wallerstein-féle „világrendszer” által befolyásolt különböző tudósokra gondolok.
Például A. Bergesen, ’Cycles of War in the Reproduction of the World Economy’, in:
P. M. Johnson-W. R. Thompson (szerk.), Rhythms in Politics and Economics; E.
Friedman (szerk.), Ascent and Decline in the World-System; Bergesen (szerk.), Studies
in the Modern World-System; McGowan-Kegley (szerk.), Foreign Policy and the
Modern World-System, passim.
5. Gilpin, War and Change in World Politics, 3. fej.
6. Rosecrance, Rise of the Trading State, passim.
7. Gilpin, War and Change in World Politics, 158-9. - igen jól tárgyalja ezt a kérdést.
8. Lásd az elemzést in: Wight, Power Politics, 3. fej.
9. Idézi McCormick, 'Strategic Considerations in the Development of Economic
Thought’, 19., in: McCormick-Bissel (szerk.), Strategic Dimensions of Economic Be-
havior.
10. Uo.
11. Kennedy, 'Strategy versus Fináncé in Twentieth-Century Britain’; lásd még J. H.
Maurer, 'Economics, Strategy and War in Historical Perspective’, in: McCormick-
Bissel (szerk.), Strategic Dimensions of Economic Behavior, 59-83.
12. Gilpin kifejezése, lásd War and Change in World Politics, 162.
13. Idézi Pflanze, Bismarck and the Development of Germany, 17.

581
 BIBLIOGRÁFIA

Abarca, R. ’Classical Diplomacy and Bourbon „Revanche” Strategy 1763-1770’, Review of

Politics 32 (1970).
Abrahamson, J. L. America Arms fór a New Century. New York, 1981.
Adama, G. The írón Triangle. New York, 1981.
Adams, E. D. Great Britain and the American Civil War, 2 vols. London, 1925.
Adams, R. J. Q. Arms and the Wizard: Lloyd George and the Ministry of Munitions, 1915.
London, 1978.
Adamthwaite, A. Francé and the Corning of the Second World War 1936-1939. Cambridge,
1977.
— 'The British Government and the Media, 1937-1938’, Journal of Contemporary History
18 (1983).
— The Lost Peace: International Relations in Europe 1918-1939. London, 1980.
Addington, L. H. The Patterns of War Since the Eighteenth Century. Bloomington, Ind.,
1984.
Adler G. J. 'Britain and the Defence of India - the Origins of the Problem, 1798-1815’,
Journal of Asian History 6 (1972).
Albertini, L. The Origin of the War in 1914, 3 vols. London, 1952-7.
Albertini, R. von. Decolonization. New York, 1971 edn.
Albrecht-Carrié, R. A Diplomatic History of Europe Since the Congress of Vienna. London,
1965 edn.
Aldcroft, D. H. The British Economy, vol. 1. London, 1986.
— From Versailles to Wall Street: The International Economy in the 1920s. Berkeley, Calif.,
1977.
— The European Economy, 1914-1970. London, 1977.
Alford, B. W. E. Depression and Recovery: British Economic Growth 1918-1939. London,
1972.
Allén, G. S. A Short Economic History of Japan. London, 1981 edn.
Alperowitz, G. Atomié Diplomacy: Hiroshima and Potsdam. London, 1966.
Alterman, E. R. 'Central Europe: Misperceived Threats and Unforeseen Dangers’, World
Policy Journal 2 (1985).
Amalrik, A. Will the Soviet Union Survive until 1984? New York, 1970. (Magyarul: Megéri-e
a Szovjetunió 1984-et? Ford. Túri Péter, München, 1974.)
Amann, R. and J. Cooper, eds. Industrial Innovation in the Soviet Union. New Haven, Conn.,
1982.
— et al., eds. The Technological Level of Soviet Industry. New Haven, Conn., 1977.
Ambrose, S. Rise to Globalism: American Foreign Policy Since 1938. 4th edn, New York,
1985.
Andelman, D. A. ’Contempt and Crisis in Poland’, International Security 6 (1981-82).
Anderson, J. L. ’Aspects of the Effects on the British Economy of the War Against Francé,
1793-1815’, Australian Economic History Review 12 (1972).

583
Anderson, M. S. Europe in the Eighteenth Century. London, 1961.
— Peter the Great. London, 1978.
Anderson, O. A Liberal State at War. London, 1967.
Anderson, T. H. The United States, Great Britain and the Cold War, 1944-1947. Columbia,
Mo„ 1981.
André, L. Michel Le Tellier et Louvois. Paris, 1943 edn.
Andrew, C. M. and A. S. Kanya-Forstner. The Climax of French Imperial Expansion
1914-1924. Stanford, Calif., 1981.
— Théophile Delcassé and the Making of the Entente Cordiale. London, 1968.
Andrews, C. M. ’Anglo-French Commercial Rivalry 1700-1750’, American Historical Re­
view 20 (1915).
Andrews, K. R. Elizabethan Privateering. Cambridge, 1964.
— Trade, Plunder and Settlement. Cambridge, 1983.
Ange-Laribé, M. L’agriculture pendant la guerre. Paris, 1925.
Armella, P. A. et al., eds. Financial Policies and the World Capital Markets: The Piacé of
Latin American Countries. Chicago, 1983.
Áron, R. The Imperial Republic. London, 1975.
Ashley, M. Financial and Commercial Policy under the Cromwellian Protectorate. London,
1962. edn.
Ashton, R. The Crown and the Money Markét 1603-1640. Oxford, 1960.
Ashton, T. S. The Industrial Revolution 1760-1830. Oxford, 1968 edn.
Ashworth, W. A Short History of the International Economy Since 1850. London, 1975.
Aster, S. 1939: The Making of the Second World War. London, 1973.

Backer, J. H. Winds of History: The Germán Years of Lucius DuBignon Clay. New York,
1983.
Baer, G. Test Case: Italy, Ethiopia and the League of Nations. Stanford, Calif., 1976.
Bailey, T. A. A Diplomatic History of the American People. New York, 1974 edn.
Bairoch, P. 'International Industrialization Levels from 1750 to 1980’, Journal of European
Economic History 11 (1982).
— ’Europe’s Gross National Product: 1800-1975’, Journal of European Economic History
5 (1976).
— The Economic Development of the Third World Since 1900. Berkeley, Calif., 1975.
Baker, N. Government and the Contractors: The British Treasury and War Supplies 1775-
1783. London, 1971.
Baldwin, H. The Crucial Years 1939-41. New York, 1976.
Balfour, M. The Adversaries: America, Russia, and the Open World, 1942-1962. London,
1981.
— and J. Mair, Four-Power Control in Germany and Austria 1945-1946. London, 1956.
Bamford, P. W. Forests and French Sea Power 1660-1780. Toronto, 1956.
Bankwitz, P. C. F. Maximé Weygand and Civil-Military Relations in Modern Francé.
Cambridge, Mass., 1967.
Barbour, V. Capitalism in Amsterdam in the Seventeenth Century. Baltimore, Md, 1950.
Barclay, G. The Empire Is Marching: A Study of the Military Effort of the British Empire.
London, 1976.
Barker, T. M. Double Eagle and Crescent. Albany, NY, 1967.
Barnet, R. Global Reach. New York, 1974.
Barnett, A. D. China and the Major Powers in East Asia. Washington, DC, 1977.
— China’s Economy in Global Perspective. Washington, DC, 1981.
— ’Ten Years After Mao’, Foreign Affairs 65 (1986).
Barnett, C. Britain and Her Army 1509-1970: A Military, Political and Social Survey.
London, 1970.

584
— Napóleon. London, 1978.
— The Audit of War. London, 1986.
— The Collapse of British Power. London, 1972.
Barnhart, M. A. ’Japan’s Economic Security and the Origins of the Pacific War’, The
Journal of Strategic Studies 4 (1981).
Barraclough, G., ed. The Times Atlas of World History. London, 1978.
— An Introduction to Contemporary History. Harmondsworth, 1967.
Bartlett, C. J. Great Britain and Sea Power 1815-1853. Oxford, 1963.
— The Global Conflict, 1880-1970: The International Rivalry of the Great Powers. London,
1984.
Baskír, L. and P. Strauss. Chance and Circumstance: The War, the Draft, and the Vietnam
Generálion. New York, 1978.
Bateson, C. The War with Japan. East Lancing, Mich., 1968.
Baugh, D. A. British Naval Administration in the Age of Walpole. Princeton, NJ, 1965.
Baumgart, W. Imperialism: The Idea and Reality of British and French Colonial Expansion.
Oxford, 1982.
— The Peace of Paris, 1856. Santa Barbara, Calif., 1981.
Baxter, S. B. William III and the Defense of European Liberty 1650-1702. Westport, Conn.,
1976 reprint.
Bayley, C. A. Rulers, Townsmen and Bazaars. Cambridge, 1983.
Baylis, J., ed. Alternative Approaches to British Defence Policy. London, 1983.
— and G. Segal, eds. Soviet Strategy. London, 1981.
— Anglo-American Defence Relations 1939-1980. London, 1981.
Beale, H. K. Theodore Roosevelt and the Rise of America to World Power. New York, 1962
ed.
Beán, R. ’War and the Birth of the Nation State’, Journal of Economic History 33 (1973).
Beasley, W. H. The Meiji Restoration. Stanford, Calif., 1972.
Becker, J. J. 1914: Comment les Francois sont entrés dans la guerre. Paris, 1977.
Becker, W. H. and Wells, S. W. Jr, eds. Economics and World Power: An Assessment of
American Diplomacy Since 1789. New York, 1984.
Beckerman, W., ed. Slow Growth in Britain: Causes and Consequences. Oxford, 1979.
Behnen, M. Rüstung-Bündnis-Sicherheit. Tübingen, 1985.
Bell, C. The Diplomacy of Détente: The Kissinger Éra. New York, 1977.
Beloff, M. Imperial Sunset, vol. I, Britain’s Liberal Empire. London, 1969.
Bemis, S. F. The Diplomacy of the American Revolution. New York, 1935.
Bendix, R. Kings or People: Power and the Mandate to Rule. Berkeley, Calif., 1978.
Benians, E. A., ed. The Cambridge History of the British Empire, vol. III, The Empire-
Commonwealth 1870-1919. Cambridge, 1959.
Bennett, E. M. Germán Rearmament and the West, 1932-33. Princeton, NJ, 1979.
Benningson, A. and Broxup, M. The Islamic Threat to the Soviet State. London, 1983.
Bergeron, L. Francé under Napóleon. Princeton, NJ, 1981.
Bergesen, A., ed. Studies in the Modern World-System. New York, 1980.
— and C. Sahoo. ’Evidence of the Decline of American Hegemony in World Production’,
Review 8 (1985).
Berghahn, V. R. Germany and the Approach of War in 1914. London, 1974.
— Untemehmer und Politik in dér Bundesrepublik. Frankfurt, 1985.
Bergonzi, B. Heroes’ Twilight. New York, 1966.
Bergson, A. and H. S. Levine, eds. The Soviet Economy: Toward the Year 2000. London,
1983.
Best, G. War and Society in Revolutionary Europe, 1770-1870. London, 1982.
Betts, R. Tricouleur: The French Colonial Empire. London, 1978.
Beyrau, D. Militar und Gesellschaft im vorrevolutionaren Russland. Göttingen, 1984.

585
Bialer, S. 'The Harsh Decade: Soviet Policies in the 1980s’, Foreign Affairs 59 (1981).
Bialer, U. The Shadow of the Bomber: The Fear of Air Attack and British Politics 1932-1939.
London, 1980.
Bidwell, S. and D. Graham. Fire-Power: British Army Weapons and Theories of War,
1904-1945. London, 1982.
Bien, D. The Army in the French Enlightenment: Reform, Reaction and Revolution’, Pást
and Present 85 (1979).
Bindoff, S. T., J. Hurstfield and C. H. Williams, eds. Elizabethan Government and Society.
London, 1961.
Binney, J. E. D. British Public Fináncé and Administration 1774-1792. Oxford, 1958.
Black, C. E. et al. The Modernization of Japan and Russia: A Comparative Study. New York,
1975.
Blackaby, F., ed. De-industrialization. London, 1979.
Blackbum, G. The West and the World Since 1945. New York, 1985.
Blackett, P. M. S. Fear, Want, and the Bomb. New York, 1948.
Blackwell, W. L. The Beginnings of Russian Industrialization, 1800-1860. Princeton, NJ,
1968.
— The Industrialization of Russia: An Historical Perspective. New York, 1970.
— ed. Russian Economic Development from Peter the Great to Stalin. New York, 1974.
Blond, G. La Grande Armée 180411815. Paris, 1979.
Blum, R. M. Drawing the Line: The Origin of American Containment Policy in East Asia.
New York, 1982.
Bond, B. British Military Policy Between Two World Wars. Oxford, 1980.
— 'The First World War’, New Cambridge Modern History, vol. 12 (rév. edn). Cambridge,
1968.
Boog, H. et al., eds. Das Deutsche Reich und dér Zweite Weltkrieg, vol. 4, Dér Angriff auf
die Sowjetunion. Stuttgart, 1983.
Borden, W. S. The Pacific Alliance. Madison, Wi., 1984.
Borg, D. and W. Heinrichs, eds. Uncertain Years: Chinese-American Relations, 1947-1950.
New York, 1980.
Bornstein, M., ed. The Soviet Economy: Continuity and Change. Boulder, Col., 1981.
Borowski, H. R. A Hollow Threat: Strategic Air Power and Containment Before Korea.
Westport, Conn., 1982.
Bosher, J. F. ’Financing the French Navy in the Seven Years War: Beaujou, Goossens et
compaigne in 1759’, US Naval Institute Proceedings, forthcoming.
— 'French Administration and Public Fináncé in Their European Setting’, New Cambridge
Modern History, vol. VIII. Cambridge, 1965.
— French Finances 1770-1795. Cambridge, 1975.
Bosworth, J. R. B. Italy and the Approach of the First World War. London, 1983.
— Italy, the Least of the Great Powers: Italian Foreign Policy Before the First World War.
Cambridge, 1979.
Bottome, E. The Balance of Terror. Boston, 1986 edn.
— The Missile Gap. Rutherford, NJ, 1971.
Bourne, K. Britain and the Balance of Power in North America 1815-1908. London, 1967.
— Victorian Foreign Policy 1830-1902. Oxford, 1970.
Bowler, A. Logistics and the Failure of the British Army in the Americas 1775-1783.
Princeton, NJ, 1975.
Boxer, C. R. The Christian Century in Japan 1549-1650. Berkeley Calif., 1951.
— The Dutch Seaborne Empire 1600-1800. London, 1972.
— The Portuguese Seaborne Empire 1415-1825. London, 1969.
Bracken, P. The Command and Control of Nuclear Weapons. New Haven, Conn., 1983.
Bradsher, H. S. Afghanistan and the Soviet Union. Durham, NC, 1983.

586
Braisted, W. R. The United States Navy in the Pacific, 2 vols. Austin, Tex., 1958, 1971.
Braudel, F. The Mediterranean and the Mediterranean World in the Age of Philip II, 2 vols.
London, 1972.
— and E. Labrousse, eds. Histoire économique et sociale de la Francé, vol. IV. Paris, 1980.
— Civilization and Capitalism, 15th-18th Centuries. 3 vols. London, 1981—4. (Magyarul:
Anyagi kultúra, gazdaság és kapitalizmus. XV-XVIII. század. [1. kötet] A mindennapi élet
struktúrái: a lehetséges és a lehetetlen. Ford. Pödör László. Budapest, 1985.)
Bridge, F. R. and R. Bulién. The Great Powers and the European State System 1815-1914.
London, 1980.
Briggs, R. Early Modern Francé 1560-1715. Oxford, 1977.
Brodie, B. Strategy in the Nuclear Age. Princeton, NJ, 1959.
— The Absolute Weapon. New York, 1946.
Bronke, A. and D. Novak, eds. The Communist States in the Éra of Détente, 1971-1977.
Oakville, Ont., 1979.
Brown, D. M. 'The Impact of Firearms on Japanese Warfare’, Far Eastern Quarterly 7
(1947).
Brown, G. S. The American Secretary: The Colonial Policy of Lord George Germain 1775-
1778. Ann Arbor, Mich., 1963.
Brown, L. et al. State of the World, 1986. New York, 1986.
Brunn, G. Europe and the French Imperium, 1799-1815. New York, 1938.
Brunner, E., Jr. Soviet Demographic Trends and the Ethnic Composition of Draft Age Males,
1980-1995. Santa Monica, Calif., 1981.
Brunschwig, H. French Colonialism, 1870-1916: Myths and Realities. London, 1966.
Brzezinski, Z. The Soviet Bloc: Unity and Conflict. Cambridge, Mass., 1967 edn.
Bull, H. The Anarchical Society. New York, 1977.
— and A. Watson, eds. The Expansion of International Society. Oxford, 1984.
Bullock, A. Ernest Bevin, Foreign Secretary. Oxford, 1983.
— Hitler: A Study in Tyranny. London, 1962 edn.
Bunce, V. 'The Empire Strikes Back: The Evolution of the Eastern Bloc from a Soviet Asset
to a Soviet Liability’, International Organization 39 (1985).
Bundy, M., et al. ’Nuclear Weapons and the Atlantic Alliance’, Foreign Affairs 62 (1982).
Burk, K. Britain, America and the Sinews of War 1914-1918. London, 1985.
Bushnell, J. Mutiny and Repression: Russian Soldiers in the Revolution of 1905-1906.
Bloomington, Ind., 1985.
— ’Peasants in Uniform: The Tsarist Army as a Peasant Society’, Journal of Social History
13 (1980).
— ’The Tsarist Officer Corps, 1881-1915: Customs, Duties, Inefficiencies’, American Histo-
rical Review 86 (1981).
Butler, J. R. M. Grand Strategy, vol. II. London, 1957.
Butow R. J. Tojo and the Corning of War. Princeton, NJ, 1961.

Cain, P. J. Economic Foundations of British Overseas Expansion 1815-1914. London, 1980.

— and A. G. Hopkins. ’The Political Economy of British Expansion Overseas, 1750—
1914’, Economic History Review 33 (1980).
Caimcross, A. Years of Recovery: British Economic Policy 1945-51. London, 1985.
Caims, J. C. ’A Nation of Shopkeepers in Search of a Suitable Francé’, American Historical
Review 79 (1974).
— ’Some Recent Historians and the „Strange Defeat” of 1940’, Journal of Modern History
46 (1974).
Calder, A. Revolutionary Empire: The Rise of the English-Speaking Empires from the
Fifteenth Century to the 1780’s. London, 1981.
Calder, K. E. ’The Making of a Trans-Pacific Economy’, World Policy Journal 2 (1985).

587
Calder, N. Nuclear Nightmares. Harmondsworth, 1981.
Caldicott, H. Nuclear Madness. Brookline, Mass., 1979.
Calleo, D. The Germán Problem Reconsidered: Germany and the World Order, 1870 to the
Present. New York, 1978.
— The Imperious Economy. Cambridge, Mass., 1982.
Cameron, R. E. 'Economic Growth and Stagnation in Francé 1815-1914’, Journal of
Modern History 30 (1958).
— Francé and the Economic Development of Europe 1800-1914. Princeton, NJ, 1961.
Camilleri, J. Chinese Foreign Policy: The Maoist Éra and its Aftermath. Seattle, 1980.
Campbell, C. S. From Revolution to Rapprochement: The United States and Great Britain,
1783-1900. New York, 1974.
Canby, S. L. ’Military Reform and the Art of War’, Wilson Center, International Security
Studies Program, working paper 41. Washington, DC, 1982.
Cáron, F. An Economic History of Modern Francé. New York, 1979.
Carr, E. H. The Twenty Years Crisis 1919-1939. London, 1939.
— What is History? Harmondsworth, 1964.
Carr, W. Poland to Pearl Harbor. London, 1985.
Carrere d’Encausse, H. Decline of an Empire. New York, 1979.
Caroll, B. A. Design far Totál War: Arms and Economics in the Third Reich. The Hague,
1968.
Caroll, E. M. French Public Opinion and Foreign Affairs 1880-1914. London, 1931.
Carsten, F. L. The Origins of Prussia. Oxford, 1954.
Carter, A. C. ’Dutch Foreign Investment, 1738-1800’, Economica 20 (1953).
— Neutrality or Commitment: The Evolution of Dutch Foreign Policy (1667-1795). Lon­
don, 1975.
— The Dutch Republic in the Seven Years War. London, 1971.
Castronovo, V. The Italian Takeoff: A Critical Re-examination of the Problem’, Journal of
Italian History 1 (1978).
Caute, D. The Fellow Travellers. London, 1973.
Cecco, M. de. Money and Empire: The International Gold Standard 1890-1914. Oxford,
1974.
Central Intelligence Agency. ’China: Economic Performance in 1985’. Washington, DC,
1986.
— Handbook of Economic Statistics. Washington, DC, 1984.
Chace, J. Solvency, the Price of Survival. New York, 1981.
Challenor, R. D. Admirals, Generals and American Foreign Policy 1898-1914. Princeton, NJ,
1973.
— The French Theory of the Nation in Arms 1866-1939. New York, 1955.
Chaliand, G. and J.-P. Rageau. Strategic Atlas: A Comparative Geopolitics of the World’s
Powers. New York, 1985.
Chalmers Hood, R. Royal Republicans: The French Naval Dynasties Between the World
Wars. Baton Rouge, La, 1985.
Chan, S. 'The Impact of Defense Spending on Economic Performance: A Survey of
Evidence and Problems’, Orbis 29 (1985).
Chandaman, C. D. The English Public Revenue 1660-1688. Oxford, 1975.
Chandler, D. G. ’Fluctuations in the Strength of Forces in English Pay Sent to Flanders
During the Nine Years War, 1688-1697’, War and Society 1 (1983).
— The Art of Warfare in the Age of Marlborough. London, 1976.
— The Campaigns of Napóleon. New York, 1966.
Chaunu, P. European Expansion in the Later Middle Ages. Amsterdam, 1979.
Childs, J. Armies and Warfare in Europe 1648-1789. Manchester, 1982.
Christie, I. R. Wars and Revolutions: Britain 1760-1815. London, 1982.

588
Chudoba, B. Spain and the Empire 1519-1643. New York, 1969 edn.
Cipolla, C., ed. The Economic Decline of Empires. London, 1970.
— The Fontana Economic History of Europe, 6 vols. London, 1972-6.
— Before the Industrial Revolution: European Society and Economy 1000-1700. 2nd edn,
London, 1980.
— Guns and Sails in the Early Phase of European Expansion, 1400-1700. London, 1965.
Clapham, J. H. The Bank of England, vol. I, 1694-1797. Cambridge, 1944.
— The Economic Development of Francé and Germany, 1815-1914. Cambridge, 1948.
— The Economic History of Modern Britain, 3 vols. Cambridge, 1938.
Clark, A. Barbarossa: The Russo-German Conflict 1941-1945. London, 1965.
Clark, J. G. La Rochelle and the Atlantic Economy During the Eighteenth Century. Baltimore,
Md, 1981.
Clarké, G. H. The Dutch Alliance and the War Against French Trade 1688-1697. New York,
1971 edn.
Clough, S. B. Francé: A History of National Economics 1789-1939. New York, 1939.
— The Economic History of Modern Italy, 1830-1914. New York, 1964.
Clubb, O. E. China and Russia: The ’Great Game'. New York, 1971.
Coates, J. and M. Kilián. Heavy Losses. New York, 1985 edn.
Cockbum, A. The Threat: Inside the Soviet Military Machine. New York, 1984 edn.
Cohen, E. A. Citizens and Soldiers: The Dilemma of Military Service. Ithaca, NY, 1985.
— ’When Policy Outstrips Power - American Strategy and Statecraft’, The Public Interest
75 (1984).
Cohen, J. S. ’Financing Industrialization in Italy, 1898-1914: The Partial Transformation
of a Latecomer’, Journal of Economic History 27 (1967).
Cohn, H. D. Soviet Policy Toward Black Africa. New York, 1972.
Cohn, S. H. Economic Development in the Soviet Union. Lexington, Mass., 1970.
Coleman, D. C. The Economic History of England 1450-1750. Oxford, 1977.
Colton, T. J. The Dilemma of Reform in the Soviet Union. New York, 1984.
Connelly, O. Napóleon’s Satellite Kingdoms. New York, 1965.
Conquest, R. The Great Terror. London, 1968.
Contamine, H. La Revanche, 1871-1914. Paris, 1957.
Cook, M. A., ed. A History of the Ottoman Empire to 1730. Cambridge, 1976.
Cookson, J. E. ’Pohtical Arithmetic and War 1793-1815’, War and Society 1 (1983).
Cooper, F. ’Affordable Defence: In Search of a Strategy’, Journal of the Royal United
Services Institute fór Defence Studies 130 (1985).
Coox, A. Nomonhan, 2 vols. Stanford, Calif., 1985.
Corbett, J. S. England in the Seven Years War: A Study in Combined Strategy, 2 vols.
London, 1907.
Corvisier, A. Armies and Societies in Europe 1494-1789. Bloomington, Ind., 1979.
Cosmas, G. A. An Army fór Empire: The United States Army in the Spanish-American War.
Columbia, Mo., 1971.
Cowie, L. W. Eighteenth-Century Europe. London, 1963.
Cowling, M. The Impact of Hitler: British Politics and British Policies 1933-1940. Cam­
bridge, 1975.
Crafts, N. F. R. British Economic Growth During the Industrial Revolution. Oxford, 1985.
— 'British Economic Growth, 1700-1831: A Review of the Evidence’, Economic History
Review 36 (1983).
— 'Industrial Revolution in England and Francé: Somé Thoughts on the Question: „Why
Was England First?”’, Economic History Review 30 (1977).
Craig, G. A. Germany 1886-1965. Oxford, 1978.
— The Battle of Koeniggratz. London, 1965.
— The Politics of the Prussian Army 1640-1945. Oxford, 1955.

589
— and A. G. George. Force and Statecraft: Diplomádé Problems of Our Time. Oxford,
1983.
Creveld, M. van. Command in War. Cambridge, Mass., 1985.
— Fighting Power: Germán and US Army Performance, 1939-1945. Westport, Conn., 1982.
— Supplying War: Logistics from Wallenstein to Patton. Cambridge, 1977.
Crisp, O. Studies in the Russian Economy Before 1914. London, 1976.
Crouzet, F. ’L’Angleterre et Francé au XVIII' siécle: essai d’analyse comparée de deux
croissances économiques’, Annales 21 (1966).
— L’Economie britannique et le Blocus Continental 1806-1813, 2 vols. Paris, 1958.
— The Victorian Economy. London, 1982.
— ’Toward an Export Economy: British Exports During the Industrial Revolution’, Explo-
rations in Economic History 17 (1980).
— ’Wars, Blockade and Economic Change in Europe, 1792-1815’, Journal of Economic
History 24 (1964).
Crowe, S. E. The Berlin West Africa Conference 1884-1885. Westport, Conn., 1970 reprint.
Crowley, J. B. Japan's Questfor Autonomy: NationalSecurity andForeign Policy 1930-1958.
Princeton, NJ, 1966.
Crowson, P. S. Tudor Foreign Policy. London, 1973.
Cruikshank, C. G. Elizabeth’s Army. 2nd edn, Oxford, 1966.
Cumings, B. The Origins of the Koreán War. Princeton, NJ, 1981.
Curran, S. and D. Ponomoreff. Managing the Ethnic Factor in the Russian and Soviet Armed
Forces: An Historical OverView. Santa Monica, Calif., 1982.
Curtis, E. E. The Organization of the British Army in the American Revolution. Menston,
Yorkshire, 1972 reprint.
Curtiss, J. S. Russia’s Crimean War. Durham, NC, 1979.
— The Russian Army Under Nicholas I, 1825-1855. Durham, NC, 1965.

Dallek, R. The American Style of Foreign Policy. New York, 1983.

Dallin, D. J. Soviet Foreign Policy After Stalin. Philadelphia, 1961.
Daniels, R. V. Russia: The Roots of Confrontation. Cambridge, Mass., 1985.
Darby, H. C. 'The Face of Europe on the Eve of the Great Discoveries’, New Cambridge
Modern History, vol. I. Cambridge, 1961.
Davies, R. T. The Golden Century of Spain 1501-1621. London, 1937.
Davis, L. E. The Cold War Begins: Soviet-American Conflict over Eastern Europe. Princeton,
NJ, 1974.
Davis, R. English Overseas Trade 1500-1700. London, 1973.
— The Industrial Revolution and British Overseas Trade. Leicester, 1979.
— The Rise of the Atlantic Economies. London, 1975.
Davison, W. P. The Berlin Blockade. Princeton, NJ, 1958.
Dawisha, A. and K. Dawisha, eds. The Soviet Union in the Middle East. New York, 1982.
Dawisha, K. Soviet Foreign Policy Towards Egypt. London, 1979.
Dawson, R. Imperial China. London, 1972.
Dean, J. ’Directions in Inner-German Relations’, Orbis 29 (1985).
De Gaulle, C. Mémoires de Guerre, 3 vols, Paris, 1954-9. (Magyarul: Háborús emlékiratok.
1-3. kötet. Ford. Losonczi János, Dániel Anna, Terényi István. Budapest, 1973.)
DeGrasse, R. W. Military Expansion, Economic Decline. Armonk, NY, 1983.
Dehio, L. The Precarious Balance. London, 1963.
Deist, W. The Wehrmacht and Germán Rearmament. London, 1981.
— et al., eds. Das Deutsche Reich und dér Zweite Weltkrieg, vol. 1, Ursachen und Vorausset-
zungen dér deutschen Kriegspolitik. Stuttgart, 1979.
DePorte, A. Europe Between the Superpowers. New Haven, Conn., 1979.

590
de St Leger, A. and P. Sagnac. La Prépondérance franqaise, Louis XIV, 1661-1715. Paris,
1935.
Devlin, P. Too Proud to Fight: Wilson's Neutrality. New York, 1975.
Dibb, P. The Soviet Union: The Incomplete Superpower. London, 1985.
Dickson, P. G. M. The Financial Revolution in England: A Study in the Development of Public
Credit 1688-1756. London, 1967.
— and J. Sperling. ’War Fináncé, 1689-1714’, New Cambridge Modern History, vol. VI.
Cambridge, 1970.
Diehl, J. Paramilitary Politics in Weimar Germany. Bloomington, Ind., 1977.
Dietz, F. C. English Public Fináncé 1485-1641, 2 vols. London, 1964 edn.
— ’The Exchequer in Elizabeth’s Reign’, Smith College Studies in History 8 (1923).
Difiié, B. W. and C. D. Winius. Foundations of the Portuguese Empire 1415-1580. Minnea-
polis, 1977.
Dilks, D., ed. Retreat from Power: Studies in Britain’s Foreign Policy in the Twentieth
Century, 2 vols. London, 1981.
Dinerstein, H. S. War and the Soviet Union. London, 1962 edn.
Dingman, R. ’Strategic Planning and the Policy Process: American Plans fór War in East
Asia, 1945-50’, Naval War College Review 32 (1979).
Divine, R. A. Second Chance: The Triumph of Internationalism in America During World
War II. New York, 1971.
Dockrill, M. L. and J. D. Goold. Peace Without Promise: Britain and the Peace Conferences
1919-1923. London, 1981.
Dodgshon, R. A. ’A Spatial Perspective’, Peasant Studies 6 (1977).
Donaldson, R. H., ed. The Soviet Union in the Third World: Successes and Failures. Boulder,
Colo., 1981.
— Soviet Policy Toward India. Cambridge, Mass., 1974.
Donelly, C. N. ’Tactical Problems Facing the Soviet Army: Recent Debates in the Soviet
Military Press’, International Defense Review 11 (1978).
Donoughue, B. British Politics and the American Revolution. London, 1964.
Dórán, C. F. and W. Parsons. ’War and the Cycle of Relatíve Power’, American Political
Science Review 74 (1980).
Dóm, F. The Sino-Japanese War 1937-1941. New York, 1974.
Dorn, W. L. Competition fór Empire 1740-1763. New York, 1940.
Doughty, R. A. The Seeds of Disaster: The Development of French Army Doctrine 1919-
1939. Hamden, Conn., 1985.
Douglas, R. From War to Cold War 1942-1948. London, 1981.
Dovrig, B. The Myth of Liberation. Baltimore, Md, 1973.
Doyle, W. The Old European Order 1660-1800. Oxford, 1978.
Dreyer, J. T. ’China’s Military Modernization’, Orbis 27 (1984).
Droz, J. Europe Between Revolutions 1815-1848. London, 1967.
Drucker, P. E. ’The Changed World Economy’, Foreign Affairs 64 (1986).
Dubief, H. Le Déclin de la IIT République 1929-1938. Paris, 1976.
Duffy, C. Borodino and the War of 1812. London, 1973.
— Russia’s Military Way to the West: Origins and Natúré of Russian Military Power
1700-1800. London, 1981.
— Siege Warfare: The Fortress in the Early Modern World 1494-1660. London, 1979.
— The Army of Frederick the Great. Newton Abbott, 1974.
— The Army of Maria Theresa: The Armed Forces of Imperial Austria 1740-1780. London,
1977.
Duffy, M., ed. The Military Revolution and the State 1500-1800. Exeter, 1980.
Dukes, P. The Emergence of the Super-Powers: A Short Comparative History of the USA and
the USSR. London, 1970.

591
— The Making of Russian Absolutism 1613-1801. London, 1982.
Dülffer, J. ’Der Beginn des Krieges 1939’, Geschichte und Gesellschaft 2 (1976).
— Weimar, Hitler und die Maríné: Reichspolitik und Flottenbau 1920-1939. Düsseldorf,
1973.
Dűli, J. A. A Diplomatic History of the American Revolution, New Haven, Conn., 1985.
— The French Navy and American Independence. Princeton, NJ, 1975.
Dupuy, N. A Genius fór War: The Germán Army and General Stajf, 1807-1945. Englewood
Cliffs, NJ, 1977.
Duroselle, J. B. La Décadence 1932-1939. Paris, 1979.
Dutailly, H. Les Problémes de l'Armée de térré franchise 1933-1939. Paris, 1980.

Eatwell, J. Whatever Happened to Britain? London, 1982.

Eberhard, W. A History of China. 2nd edn, London, 1969.
Eckes, A. E. The United States and the Global Struggle fór Minerals. Austin, Tex., 1979.
Ehrenberg, R. Das Zeitalter dér Fugger: Geldkapital und Creditverkehr im 16. Jahrhundert,
2 vols. Jena, 1986.
Ehrman, J. Cabinet Government and War 1890-1940. Cambridge, 1958.
— The Younger Pitt, 2 vols. London, 1969, 1983.
Eldridge, C. C., ed. British Imperialism in the Nineteenth Century. London, 1984.
Elliott, J. H. Europe Divided 1559-1598. London, 1968.
— Imperial Spain 1469-1716. Harmondsworth, 1970.
— Richelieu and Olivares. Cambridge, 1984.
— The Count-Duke of Olivares. New Haven, Conn., 1986.
Elton, G. R., ed. The New Cambridge, Modern History, vol. II, The Reformation 1520-1559.
Cambridge, 1958.
— England Under the Tudors. London, 1955.
— Reformation Europe 1517-1559. London, 1963.
Elvin, M. The Pattern of the Chinese Pást. London, 1963.
Emerson, R. From Empire to Nation: The Rise to Self-Assertion of Asian and African
Peoples. Cambridge, Mass., 1962.
Emmerson, J. T. The Rhineland Crisis. London, 1977.
Emsley, C. British Society and the French Wars 1793-1815. London, 1979.
Engels, F. Herr Eugen Dühring’s Revolution in Science. London, 1936 edn. (Magyarul: Eugen
Dühring úr tudomány-forradalmasítása [ Anti-Dühring/.In: Kari Marx és Friedrich Engels
művei. 20. kötet. Budapest, 1963. 1-137.)
— ’Socialism: Utópián and Scientific’, in The Essential Left. London, 1960. (Magyarul: A
szocializmus fejlődése az utópiától a tudományig. In: Kari Marx és Friedrich Engels művei.
20. kötet Budapest, 1963. 575-624.)
Epstein, G. 'The Triple Debt Crisis’, World Policy Journal 2 (1985).
Erhard, L. The Economics of Success. Princeton, NJ, 1963.
Erickson, J. The Road to Berlin. London, 1983.
— The Road to Stalingrad. London, 1975.
— The Soviet High Command, 1918-1941. London, 1962.
Ernstberger, A. Hans de Witte: Finanzmann Wallensteins. Wiesbaden, 1954.
Essame, H. The Battle fór Europe, 1918. New York, 1972.
Evangélista, M. A. ’Stalin’s Postwar Army Reappraised’, International Security 7 (1982-83).
Eysenbach, M. L. American Manufactured Export 1897-1914: A Study of Growth and
Comparative Advantage. New York, 1976.

Falkus, M. The Industrialization of Russia 1700-1914. London, 1972.

— ’Aspects of Foreign Investment in Tsarist Russia’, Journal of European Economic History
8 (1979).

592
Fallows, J. National Defense. New York, 1981.
Farrar, L. L. Arrogance and Anxiety: The Amhivalence of Germán Power 1849-1914. lowa
City, la, 1981.
— The Short-War Illusion. Santa Barbara, Calif., 1973.
Feis, H. Churchill-Roosevelt-Stalin. Princeton, NJ, 1967.
— The Atomié Bomb and the End of World War II. Princeton, NJ, 1966 edn.
— The China Tangle. Princeton, NJ, 1953.
Feldman, G. Army, Industry and Labor in Germany 1914-1918. Princeton, NJ, 1966.
Ferguson, T. G. British Military Intelligence 1870-1914. Frederick, Md, 1984.
Fieldhouse, D. Economics and Empire 1830-1914. London, 1973.
— The Colonial Empires: A Comparative Study from the Eighteenth Century. London, 1966.
Fingar, T., ed. China’s Quest fór Independence. Boulder, Colo., 1980.
Fink, C. L. et al., eds. Germán Nationalism and the European Response 1890-1945. Chapel
Hill, NC, 1985.
Fischer, E. The Passing of the European Age. Cambridge, Mass., 1943.
Fischer, F. Bündnis dér Eliten. Düsseldorf, 1979.
— War of Illusions: Germán Policies from 1911 to 1914. London, 1975.
Fischer, R. L. ’Defending the Central Front: The Balance of Forces’, Adelphi Papers 127
(1976).
Fischer, R. H. The Russian Für Trade 1550-1700. Berkeley, Calif., 1943.
Fishlow, A. ’Lessons from the Pást: Capital Markets During the 19th Century and the
Interwar Period’, International Organization 39 (1985).
Fitzgerald, F. Fire in the Laké: The Vietnamese and the Americans in Vietnam. Boston, 1972.
Flóra, P., ed. State, Economy and Society in Western Europe 1875-1979, vol. I. Frankfurt,
1983.
Florinsky, M. Russia: A Short History. New York, 1964.
Floyd, D. Mao Against Khrushchev. New York, 1964.
Foreman-Peck, J. A History of the World Economy: International Economic Relations Since
1850. Brighton, 1983.
Forstmeier, F. and H.-E. Volkmann, eds. Kriegswirtschaft und Rüstung '939-1945. Düssel­
dorf, 1977.
— Wirtschaft und Rüstung am Vorabend des Zweiten Weltkrieges. Düsseldorf, 1975.
Foschepoth, J., ed. Kalter Krieg und Deutsche Frage. Göttingen, 1985.
Fox, G. British Admirals and the Chinese Pirates 1832-1869. London, 1940.
Frank, A. G. World Accumulation 1492-1789. New York, 1978.
Frankenstein, R. Le Prix du réarmement fran<;ais 1935-1939. Paris, 1939.
Frankland, N. The Bomber Offensive Against Germany. London, 1965.
Freedman, L. Britain and Nuclear Weapons. London, 1980.
— The Evolution of Nuclear Strategy. London, 1981.
French, D. British Economic and Strategic Planning, 1905-1915. London, 1982.
— British Strategy and War Aims 1914-1916. London, 1986.
Friedberg, A. L. ’A History of US Strategic „Doctrine”, 1945-1980’, Journal of Strategic
Studies 3 (1983).
Friedman, E., ed. Ascent and Decline in the World-System. Beverly Hills, Calif., 1982.
Fukuyama, F. ’Gorbachev and the Third World’, Foreign Affairs 64 (1986).
Fuller, W. C. Civil-Military Conflict in Imperial Russia 1881-1914. Princeton, NJ, 1985.
Fussell, P. The Great War and Modern Memory. New York, 1975.

Gaddis, J. L. Strategies of Containment. New York, 1982.

— ’The Origins of Self-Deterrence: The United States and the Non-Use of Nuclear Wea­
pons, 1954-1958’, forthcoming.
— The United States and the Origins of the Cold War, 1941-1947. New York, 1972.

593
Gallagher, J. and R. Robinson, ’The Imperialism of Free Trade’, Economic History Review
6 (1953).
Gansler, J. S. The Defense Industry. Cambridge, Mass., 1980.
Garder, M. L’Agonie du régime en Russie soviétique. Paris, 1966.
Gamder, R. N. Sterling-Dollár Diplomacy. New York, 1969.
Garfinkle, A. W. The Politics of the Nuclear Freeze. Philadelphia, 1984.
Garthoff, R. L. Détente and Confrontation: American-Soviet Relations from Nixon to Rea­
gan. Washington, DC, 1985.
— Soviet Strategy in the Nuclear Age. New York, 1958.
Gash, G. Renaissance Armies 1480-1650. Cambridge, 1975.
Gates, D. The Spanish Ulcer: A History of the Peninsular War. London, 1986.
Gatrell, P. The Tsarist Economy, 1850-1917. London, 1983.
Geggus, D. ’The Cost of Pitt’s Caribbean Campaigns, 1793-1798’, Historical Journal 26
(1983).
Geiss, I. and B. J. Wendt, eds. Deutschland in dér Weltpolitik des 19. und 20. Jahrhunderts.
Düsseldorf, 1973.
Gerschenkron, A. Economic Backwardness in Historical Perspective. Cambridge, Mass.,
1962. (Egyes fejezetek magyarul in: A gazdasági elmaradottság - történelmi távlatból.
Tanulmányok. Vál. Berend T. Iván és Ránki György. Ford. Halmos Károly, Hegedűs
József, Kertesi Gábor és mások. Budapest, 1984.)
Gervasi, T. The Myth of Soviet Military Supremacy. New York, 1986.
Geyer, M. Aufrüstung oder Sicherheit. Wiesbaden, 1980.
Gibbs, H. A. R. and H. Bowen. Islamic Society and the West, 2 vols. London, 1950, 1957.
Gibbs, N. H. Grand Strategy, vol. I. London, 1976.
Gibson, C. Spain in America. New York, 1966.
Gilbert, F. The End of the European Éra, 1890 to the Present. 3rd edn, New York, 1984.
Gilbert, M., ed. A Century of Conflict, 1850-1950. London, 1966.
— Winston Churchill, vol. V, 1922-1939. London, 1976.
Gillard, D. The Struggle fór Asia 1828-1961. London, 1977.
Gillie, M. H. Forging the Thunderbolt. Harrisburg, Penn., 1947.
Gilpin, R. War and Changé in World Politics. Cambridge, 1981.
Ginsburgs, G. and C. F. Pinkele. The Sino-Soviet Territorial Dispute, 1949-64. New York,
1978.
— and A. Z. Rubinstein, eds. Soviet Foreign Policy Toward Western Europe. New York,
1978.
Giovannetti, L. and F. Freed. The Decision to Drop the Bomb. London, 1967.
Gipson, L. H. The Corning of the Revolution 1763-1775. New York, 1962.
Girardet, R. La société militaire dans la Francé contemporaine. Paris, 1953.
— L’idée coloniale de la Francé sous la Troisiéme République 1871-1914. Paris, 1968.
Girault, R. Emprunts russes et investisements fran<;ais en Russie, 1887-1914. Paris, 1973.
Global 2000 Report to the President, The. Washington, DC, 1980.
Glover, M. The Napoleonic Wars: An Illustrated History 1792-1815. New York, 1979.
— The Peninsular War, 1807-1814: A Concise History. Newton Abbott, 1974.
— Warfare from Waterloo to Mons. London, 1980.
Glover, R. Peninsular Preparation: The Reform of the British Army, 1795-1809. Cambridge,
1963.
Godechet, J., B. F. Hyslop and D. L. Dowd. The Napoleonic Éra in Europe. New York,
1971.
Goldman, M. I. The Enigma of Soviet Petroleum: Half-Full or Half-Empty? London, 1980.
— USSR in Crisis: The Failure of an Economic System. New York, 1983.
Goldsmith, R. W. ’The Power of Victory: Munitions Output in World War II’, Military
Affairs 10 (1946).

594
Gollwitzer, H. Europe in the Age of Imperialism. London, 1969.
— Geschichte des weltpolitischen Denkens, 2 vols. Göttingen, 1972, 1982.
Golovine, N. Russian Army in the World War. New Haven, Conn., 1932.
Gooch, J., The Plans of War: The General Staff and British Military Strategy c. 1900-1916.
London, 1974.
Good, D. F. The Economic Rise of the Habsburg Empire, 1750-1914. Berkeley, Calif., 1984.
Gorce, P.-M. de la. The French Army: A Military Political History. New York, 1963.
Gordon, D. C. The Dominion Partnership in Imperial Defense 1870-1914. Baltimore, Md,
1965.
Gormley, D. M. ’A New Dimension to Soviet Theater Strategy’, Orbis 29 (1985).
Gottman, J., ed. Center and Periphery. Beverly Hills, Calif., 1980.
Goubert, P. Louis XIV and Twenty Millión Frenchmen. London, 1970.
Gough, B. The Royal Navy and the North West Coast of America 1810-1914. Vancouver,
1971.
Gowa, J. Closing the Golden Window: Domestic Politics and the End of Bretton Woods.
Ithaca, NY, 1983.
Grabaud, S. R. British Labor and the Russian Revolution 1917-1924. Cambridge, Mass.,
1956.
Graebner, N. A. America as a World Power. Wilmington, Del., 1984.
Graham, G. S. Great Britain in the Indián Óceán: A Study of Maritime Enterprise 1810-1850.
Oxford, 1967.
Graml, H., ed. Sommer 1939, Die Grossmdchte und dér europáische Krieg. Stuttgart, 1979.
Gray, C. ’Nuclear Strategy: A Case fór a Theory of Victory’, International Security 4 (1979).
Greenwood, S. ’Retum to Dunkirk: The Origins of the Anglo-French Treaty of March
1947’, Journal of Strategic Studies 6 (1983).
Grenville, J. A. S. and G. B. Young. Politics, Strategy and American Diplomacy: Studies in
Foreign Policy, 1873-1917. New Haven, Conn., 1966.
— A World History of the Twentieth Century 1900-1945. London, 1980.
— Europe Reshaped 1848-1878. London, 1976.
— Lord Salisbury and Foreign Policy: The Close of the Nineteenth Century, 1895-1902.
London, 1964.
Griffith, W. E., ed. Communism in Europe: Continuity, Change and the Sino-Soviet Dispute,
2 vols. Cambridge, Mass., 1964-66.
— ’Superpower Problems in Europe: A Comparative Assessment’, Orbis 29 (1986).
— The Ostpolitik of the Federal Republic of Germany. Cambridge, Mass., 1978.
Grimal, H. Decolonization: The British, French, Dutch and Belgian Empires, 1919-1963.
London, 1978.
Groom, J. British Thinking About Nuclear Weapons. London, 1974.
Grosser, A. The Western Alliance: European-American Relations Since 1945. London, 1980.
— West Germany from Defeat to Rearmament. London, 1955.
Growing, M. Independence and Deterrence: Britain and A törnie Energy 1945-1952, 2 vols,
London, 1974.
Grün, G. ’Locamo, Ideál and Reality’, International Affairs 31 (1955).
Gruner, W. ’Der Deutsche Bund - Modell für eine Zwischenlösung?’, Politik und Kultur 9
(1982).
— Die deutsche Frage: Ein Problem dér europaischen Geschichte seit 1800. Munich, 1985.
Grunwald, J. and K. Flamm. The Global Factory: Foreign Assembly in International Trade.
Washington, DC, 1985.
Guéry, A. ’Les finances de la monarchie fran^aise’, Annales 33 (1978).
Guilmartin, J. F. Gunpowder and Galleys: Changing Technology and Mediterranean Warfare
at Sea in the Sixteenth Century. Cambridge, 1974.
Guinn, P. British Strategy and Politics 1914-1918. Oxford, 1965.

595
Gulick, E. V. Europe’s Classical Balance of Power. New York, 1967 edn.
Gunsberg, J. A. Divided and Conquered: The French High Command and the Defeat of the
West, 1940. Westport, Conn., 1979.
Gustafson, T. 'Energy and the Soviet Union’, International Security 6 (1981-82).

Hadley, A. T. The Straw Giant: Triumph and Failure: America’s Armed Forces. New York,
1986.
Hágán, K. J., ed. In Peace and War: Interpretations of American Naval History, 1775-1978.
Westport, Conn., 1978.
Haig, A. Caveat. New York, 1984.
Halé, J. R., ed. Europe in the Later Middle Ages. London, 1965.
— ’Armies, Navies and the Art of War’, New Cambridge Modern History, vol. II. Cam­
bridge, 1958.
— War and Society in Renaissance Europe 1450-1620. London, 1985.
Halé, O. J. Germany and the Diplomatic Revolution 1904-1906. Philadelphia, 1931.
Hall, J. W. Government and Local Power in Japan. Princeton, NJ, 1966.
Halpern, P. The Mediterranean Naval Situation, 1908-1914. Cambridge, Mass., 1971.
Hamerow, T. Restoration, Revolution, Reaction: Economics and Politics in Germany. Prince­
ton, NJ, 1958.
Hamilton, A. The Appeal of Fascism. London, 1971.
Hamilton, C. E. ’The Royal Navy, La Royale and the Militarization of Naval Warfare,
1840-1870’, Journal of Strategic Studies 6 (1983).
Hamilton, E. J. ’Origin and Growth of National Debt in Western Europe’, American
Economic Review 37 (1947).
Hammond, T. T. Red Flag over Afghanistan. Boulder, Colo., 1984.
Hanrieder, W. F. West Germán Foreign Policy 1949-1963. Stanford, Calif. 1967.
Haraszti, E. The Invaders: Hitler Occupies the Rhineland. Budapest, 1983.
— Treaty-Breakers or ’Realpolitiker'? The Anglo-German Naval Agreement of June 1935.
Boppard, 1974. (Magyarul: Szerződésszegők. Az angol-német flottaegyezmény, 1935.
június. Budapest, 1972.)
Hardach, G. The First World War 1914-1918. London, 1977.
Hardach, K. The Political Economy of Germany in the Twentieth Century. Berkeley, Calif.,
1980.
Hardie, F. The Abyssinian Crisis. London, 1974.
Harding, H., ed. China’s Foreign Relations in the 1980s. New Haven, Conn., 1984.
Haring, C. H. The Spanish Empire in America. New York, 1947.
Harris, K. Attlee. London, 1982.
Harris, R. D. 'French Fináncé and the American War, 1777-1783’, Journal of Modern
History 46 (1976).
Hamson, J. A. The Chinese Empire. New York, 1972.
Hamson, M. M. Reluctant Ally: Francé and Atlantic Security. Baltimore, Md, 1981.
Hart, G. and W. S. Lind. American Can Win. Bethesda, Md, 1986.
Harvie, C. War and Society in the 19th Century. Bletchley, 1973.
Hasiam, J. The Soviet Union and the Struggle fór Collective Security in Europe 1933-39. New
York, 1984.
Hastings, M. Overlord: D-Day and the Battle fór Normandy. London, 1984.
Hattaway, H. and A. Jones. How the North Won: A Military History of the Civil War.
Urbana, 111., 1983.
Hatton, R. M., ed. Louis XIV and Europe. London, 1976.
— Charles XII of Sweden. London, 1968.
Hauner, M. ’A Racial Revolution’, Journal of Contemporary History 19 (1984).
— ’Did Hitler Want a World Dominion?’, Journal of Contemporary History 13 (1968).

596
— 'The Soviet Geostrategic Dilemma’, Foreign Policy Research Institute, forthcoming.
Hayashi, S. and A. Coox. Kogun: The Japanese Army in the Pacific War. Westport, Conn.,
1978 reprint.
Hayes, P. Fascism. London, 1973.
Haykal, M. H. The Sphinx and the Commissar: The Rise and Fali of Soviet Influence in the
Middle East. London, 1978.
Headrich, D. R. The Tools of Empire: Technology and European Imperialism in the Nine-
teenth Century. Oxford, 1981.
Heald, M. and L. S. Káplán. Culture and Diplomacy: The American Experience. Westport,
Conn., 1977.
Heckscher, E. F. An Economic History of Sweden. Cambridge, Mass., 1963.
— The Continental System. Oxford, 1922.
Heischmann, E. Die Anfange des stehenden Heeres in Oesterreich. Vienna, 1925.
Heller, F. H., ed. The Koreán War: A 25-Year Perspective. Lawrence, Kan., 1977.
Henderson, W. O. The Industrial Revolution on the Continent: Germany, Francé, Russia
1800-1914. London, 1967 edn.
— The Rise of Germán Industrial Power, 1834-1914. Berkeley, Calif., 1972.
Hennessy, J. et al. Economic 'Miracles'. London, 1964.
Henrickson, A. K. 'The Creation of the North Atlantic Alliance, 1948-1952’, Naval War
College Review 32 (1980).
Hentschel, V. ’Produktion, Wachstum und Produktivitat in England, Frankreich und
Deutschland von dér Mitte des 19. Jahrhunderts bis zum Ersten Weltkrieg’, Vierteljah-
resschrift für Sozial- und Wirtschaftsgeschichte 68 (1981).
Berken, G. Counsels of War. New York, 1985.
— The Winning Weapon: The Atomié Bomb in the Cold War 1945-1950. New York, 1980.
Herrick, R. W. Soviet Naval Strategy. Annapolis, Md, 1968.
Herring, G. America's Longest War: The United States and Vietnam, 1950-1975. New York,
1979.
Herspring. D. R. and I. Volgyes. ’Political Reliability in the Eastem European Warsaw Pact
Armies’, Armed Forces and Society 6 (1980).
Herwig, H. H. Politics of Frustration: The United States in Germán Naval Planning, 1889-
1941. New York, 1976.
Hess, A. C. 'The Evolution of the Ottoman Seaborne Empire in the Age of Oceanic
Discoveries, 1453-1525’, American Historical Review 75 (1970).
Hiden, J. Germany and Europe 1919-1939. London, 1977.
Higginbotham, D., ed. Reconsiderations of the Revolutionary War. Westport, Conn., 1978.
— The War of American Independence. Bloomington, Ind., 1977 edn.
Higham, R. Air Power: A Concise History. Manhattan, Kan., 1984 edn.
Higonnet, P. L. R. 'The Origins of the Seven Years War’, Journal of Modern History 40
(1968).
Hildebrand, G. H. Growth and Structure in the Economy of Modern Italy. Cambridge, Mass.,
1965.
Hildebrand, K. ’Staatskunst oder Systemzwang? Die „Deutsche Frage” als Problem dér
Weltpolitik’, Historische Zeitschrift 228 (1979).
— The Third Reich. London, 1984.
Hill, C. Reformation to Industrial Revolution. Harmondsworth, 1969.
— The Century of Revolution 1603-1714. Edinburgh, 1961. (Magyarul: Az angolforradalom
évszázada 1603-1714. Ford. Litván György. Budapest, 1968.)
Hillgruber, A. Bismarcks Aussenpolitik. Freiburg, 1972.
— Die gescheiterte Grossmacht: Eine Skizze des Deutschen Reiches 1871-1945. Düsseldorf,
1980.
— Germany and the Two World Wars. Cambridge, Mass., 1981.

597
— Hitlers Strategie: Politik und Kriegsführung 1940-41. Frankfurt, 1965.
Hinsley, F. H. et al. British Intelligence in the Second World War, vol. II. London, 1981.
— Power and the Pursuit of Peace. Cambridge, 1967.
Hobsbawm, E. J. The Age of Capital 1848-1875. London, 1975. (Magyarul: A tőke kora
[1848-1875]. Ford. Zinner Judit. Budapest, 1978.)
— Industry and Empire. Harmondsworth, 1969.
— The Age of Revolution 1789-1848. London, 1962. (Magyarul: A forradalmak kora
[1789-1848]. Ford. Litván György. Budapest, 1964.)
Hochmann, J. The Soviet Union and the Failure of Collective Security 1934-1938. Ithaca,
NY, 1984.
Hodgson, M. G. S. The Venture of Islam. Chicago, 1924.
Hoensch, J. K. Sowjetische Osteuropa-Politik 1945-1974. Düsseldorf, 1977.
Hoffman, S., ed. In Search of Francé. Cambridge, Mass., 1963.
— Gulliver's Troubles. New York, 1968.
— Primacy or World Order? New York, 1978.
Hoffmann, W. G. Das Wachstum dér deutschen Wirtschaft seit dér Mitte des 19. Jahrhun-
derts. Berlin, 1965.
Holland, R. F. Britain and the Commonwealth Alliance 1918-1939. London, 1981.
— European Decolonization, 1918-1981. London, 1978.
Holloway, D. The Soviet Union and the Arms Race. 2nd edn, New Haven, Conn., 1984.
Holmes, R. The Road to Sedan. The French Army, 1866-1870. London, 1984.
Holt, S. The Common Markét: The Conflict of Theory and Practice. London, 1967.
Hölzle, E. Die Selbstentmachtung Europas. Göttingen, 1975.
Holzman, F. D. ’Are the Soviets Really Outspending the US on Defense?’, International
Security 4 (1980).
— Financial Checks on Soviet Defense Expenditures. Lexington, Mass., 1975.
— ’Soviet Military Spending: Assessing the Numbers Game’, International Security 6
(1982).
Homze, E. L. Arming the Luftwaffe. Lincoln, Neb., 1976.
Hope-Jones, A. Income Tax in the Napoleonic Wars. Cambridge, 1939.
Horn, R. C. The Soviet Union and India. The Limits of Influence. New York, 1981.
Horné, A. The French Army and Politics 1870-1970. London, 1984.
Horowitz, D. The Free World Colossus. New York, 1971 edn.
Hosking, G. A History of the Soviet Union. London, 1985.
Hough, J. F. and M. Fainsod. How the Soviet Union Is Governed. Cambridge, Mass., 1979.
Howard, M., ed. The Theory and Practice of War. London, 1965.
— The British Way in Warfare. Neale Lecture, London, 1975.
— The Continental Commitment. London, 1972.
— The Franco-Prussian War. London, 1981 edn.
Howarth, S. The Fighting Ships of the Rising Sun: The Drama of the Imperial Japanese Navy
1895-1945. New York, 1983.
Hucker, C. O. China's Imperial Pást. Stanford, Calif., 1975.
Hudson, G. F. The Far East in World Affairs. 2nd edn, London, 1939.
Hueckel, G. ’War and the British Economy, 1793-1815: A General Equilibrium Analysis’,
Explorations in Economic History 10 (1972).
Hufton, O. Europe: Privilege and Protest 1730-1789. London, 1980.
Hunt, B. and A. Preston, eds. War Aims and Strategie Policy in the Great War. London,
1977.
Hyam, R. Britain’s Imperial Century 1815-1914. London, 1975.
Hynes, W. G. The Economics of Empire: Britain, Africa and the New Imperialism, 1870-95.
London, 1979.

598
Imlah, A. H. Economic Elements in the 'Pax Britannica’. Cambridge, Mass., 1958.
Inalcik, H. The Ottornán Empire: Conquest, Organization and Economy: Collected Studies.
London, 1978.
— The Ottoman Empire: The Classical Age 1300-1600. New York, 1973.
Ingram, E., ed. ’The Great Game in Asia’, International History Review 2 (1980).
— Commitment to Empire: Prophecies of the Great Game in Asia, 1797-1800. Oxford, 1981.
— The Beginning of the Great Game in Asia 1828-1834. Oxford, 1979.
Ireland, T. P. Creating the Entangling Alliance. London, 1981.
Iriye, A. Across the Pacific. New York, 1967.
— After Imperialism: The Search fór a new Order in the Far East 1921-1931. New York,
1978 edn.
Irving, E. M. The First Indochina War: French and American Policy, 1945-1954. London,
1975.
Iseley, J. A. and P. A. Crowl. The US Marines and Amphibious War. Princeton, NJ, 1945.
Ismay, Lord. NATO - The First Five Years, 1949-1954. Utrecht, 1954.
Israel, J. I. ’A Conflict of Empires: Spain and the Netherlands, 1618-1648’, Pást and Present
76 (1977).
— The Dutch Republic and the Hispanic World, 1606-1661. Oxford, 1982.

Jabber, P. ’Egypt’s Crisis, America’s Dilemma’, Foreign Affairs 64 (1986).

Jackel, E. Hitlers Weltanschauung. Middletown, Conn., 1982.
Jacobsen, J. Locarno Diplomacy: Germany and the West 1925-1929. Princeton, NJ, 1972.
Jansen, G. H. Afro-Asia and Non-Alignment. London, 1966.
Jelavich, B. The Great Powers, the Ottoman Empire, and the Straits Question 1870-1887.
Bloomington, Ind., 1973.
Jencks, H. W. From Missiles to Muskets: Politics and Professionalism in the Chinese Army
1945-1981. Boulder, Colo., 1982.
Jenkins, E. H. A History of the French Navy. London, 1973.
Jenks, L. H. Migration of British Capital to 1875. London, 1963 edn.
Jervis, R. The Illogic of American Nuclear Strategy. Ithaca, NY, 1984.
— ’The Impact of the Koreán War on the Cold War’, Journal of Conflict Resolution 24
(1980).
Joffe, J. ’European-American Relations: The Enduring Crisis’, Foreign Affairs 59 (1981).
Johnson, A. R. et al. East European Military Establishments: The Warsaw Pact Northern
Tier. New York, 1982.
Johnson, C. MITI and the Japanese Miracle: The Growth of Industrial policy 1925-1975.
Stanford, Calif., 1982.
Johnson, F. A. Defence by Committee. London, 1960.
Johnson, P. M. and W. R. Thompson, eds. Rhythms in Politics and Economics. New York,
1985.
Joli, J., ed. The Decline of the Third Republic. New York, 1959.
— Europe Since 1870. London, 1973.
— The Origins of the First World War. London, 1984.
Jones, C. ed. Britain and Revolutionary Francé: Conflict, Subversion adn Propaganda. Exeter,
1983.
Jones, D. R. ’Nicholas II and the Supreme Command’, Sbornik 11 (1985).
Jones, E. ’Manning the Soviet Military’, International Security 7 (1982).
— ’Minorities in the Soviet Armed Forces’, Comparative Strategy 3 (1982).
Jones, E. L. and G. E. Mingay, eds. Land, Labour and Population of the Industrial Revolu-
tion. London, 1967.
— The European Miracle: Environments, Economies and Geopolitics in the History of Europe
and Asia. Cambridge, 1981.

599
Jones, J. R. Britain and the World 1649-1815. London, 1980.
— Country and Court 1658-1714. London, 1978.
Jordán, W. M. Britain, Francé and the Germán Problem. London, 1943.
Jukes, G. 'The Indián Óceán in Soviet Naval Policy’, Adelphi Papers 87 (1973).
— The Soviet Union in Asia. Berkeley, Calif., 1973.
Junge, C. Flottenpolitik und Revolution: Die Entstehung dér englischen Seemacht wáhrend dér
Herrschaft Cromwells. Stuttgart, 1980.

Kahn, H. On Thermonuclear War. Princeton, NJ, 1960.

— The Emerging Japanese SuperState. London, 1971.
Kaiser, D. Economic Diplomacy and the Origins of the Second World War. Princeton, NJ,
1980.
Kaldor, M. The Baroque Arsenal. London, 1982.
Kamata, S. Japan in the Passing Lane. New York, 1984.
Kamen, H. Spain 1469-1714. London, 1983.
Kan, M. Y. M. Mainland China’s Modernizálton: Its Prospects and Problems. Berkeley,
Calif., 1982.
Kanét, R., ed. The Soviet Union and the Developing Nations. Baltimore, Md, 1974.
Kann, R. A. A History of the Habsburg Empire 1526-1918. Berkeley, Calif., 1974.
Kanya-Forstner, A. S. The Conquest of the Western Sudan: A Study in French Military
Imperialism. Cambridge, 1969.
Káplán, F. The Wizards of Armageddon. New York, 1983.
Káplán, H. Russia and the Outbreak of the Seven Years War. Berkeley, Calif., 1968.
Káplán, L. S. The United States and NATO: The Formative Years. Lexington, Ky, 1984.
Karnow, S. Vietnam: A History. New York, 1984.
Kaser, M. Comecon. London, 1967.
Katzenstein, P. J., ed. Between Power and Plenty: Foreign Economic Policies of Advanced
Industrial States. Madison, Wis., 1978.
Kaufman, W. Reasonable Defense, New York, 1986.
Kazemzadeh, F. Russia and Britain in Persia 1864-1914. New Haven, Conn., 1968.
Kazokins, J. ’Nationality in the Soviet Army’, Journal of the Royal United Services Institute
fór Defence Studies 130 (1985).
Keegan, J. The Face of Battle. Harmondsworth, 1978.
Keeny, S. M. and W. K. H. Panofsky, ’MAD vs. NUTS: The Mutual Hostage Relationship
of the Superpowers’, Foreign Affairs 60 (1981-82).
Keep, J. H. L. 'The Military Style of the Romanov Rulers’, War and Society 1 (1983).
— ’Russia’, New Cambridge Modern History, vol. XI. Cambridge, 1962.
Keiger, J. F. V. Francé and the Origins of the First World War. London, 1983.
Kelleher, C. M. Germany and the Politics of Nuclear Weapons. New York, 1975.
Kemp, T. Economic Forces in French History. London, 1971.
— Industrialization in Nineteenth-Century Europe. London, 1969.
— The French Economy 1913-39: The History of a Decline. New York, 1972.
Kendrick, A. The Wound Within: America in the Vietnam Years 1945-1974. Boston, 1974.
Kendrick, M. S. A Century and a Half of Federal Expenditures. New York, 1955.
Kenez, P. ’Russian Officer Corps Before the Revolution: The Military Mind’, Russian
Review 31 (1972).
Kennan, G. F. The Decline of Bismarck's European Order: Franco-Russian Relations 1875-
1890. Princeton, NJ, 1979.
— American Diplomacy. Chicago, 1984 edn.
— The Fateful Alliance: Francé, Russia, and the Corning of the First World War. New York,
1984.
Kennedy, D. Over Here: The First World War and American Society. Oxford, 1980.

600
Kennedy, G. Defence Economics. London, 1983.
Kennedy, P. M., ed. The War Plans of the Great Powers 1880-1914. London, 1979.
— Strategy and Diplomacy, 1860-1945: Eight Essays. London, 1983.
— The Realities Behind Diplomacy. London, 1981.
— The Rise and Fali of British Naval Mastery. London, 1976.
— The Rise of the Anglo-German Antagonism, 1860-1914. London, 1980.
Kennet, L. The French Armies in the Seven Years War: A Study in Military Organization and
Administration. Durham, NC, 1967.
Kenwood, A. G. and A. L. Lougheed. The Growth of the International Economy, 1820-1960.
London, 1971.
Keohane, R. O. 'State Power and Industry Influence: American Foreign Oil Policy in the
1940s’, International Organization 36 (1982).
— After Hegemony. Princeton, NJ, 1974.
Kerner, R. J. The Ürge to the Sea. New York, 1971 reprint.
Kersaudy, F. Churchill and de Gaulle. London, 1981.
Kershaw, I. Popular Opinion and Political Dissent in the Third Reich: Bavaria 1933-1945.
Oxford, 1983.
— The Nazi Dictatorship. London, 1985.
Keylor, W. R. The Twentieth-Century World: An International History. Oxford, 1984.
Kiernan, V. G. European Empires from Conquest to Collapse, 1815-1960. London, 1982.
— 'Foreign Mercenaries and Absolute Monarchy’, Pást and Present 11 (1957).
— 'State and Nation in Western Europe’, Pást and Present 31 (1965).
Kilmarx, R. A History of Soviet Air Power. London, 1962.
Kindleberger, C. P. A Financial History of Western Europe. London, 1984.
— ’Commercial Expansion and the Industrial Revolution’, Journal of European Economic
History 4 (1975).
— The World in Depression 1929-1939. Berkeley, Calif., 1973.
Király, B. K. and G. E. Rothenberg, eds. War and Society in Eastern Europe, vol. I. New
York, 1979.
Kiser, J. W. ’How the Arms Race Really Helps Moscow’, Foreign Policy 60 (1985).
Kissinger, H. A World Restored: Metternich, Castlereagh and the Problems of Peace 1812-
1822. Boston, 1957.
— The White House Years. Boston, 1979.
— 'The White Revolutionary: Reflections on Bismarck’, Daedalus 97 (1986).
Kitchen, M. The Political Economy of Germany 1815-1914. London, 1978.
Klein, L. and K. Ohkawa, eds. Economic Growth: The Japanese Experience Since the Meiji
Éra. Holmwood, 111., 1968.
Knorr, K. ’Burden-Sharing in NATO: Aspects of US Policy’, Orbis 29 (1985).
Knox, M. ’Conquest, Foreign and Domestic, in Fascist italy and Nazi Germany’, Journal
of Modern History 56 (1986).
— Mussolini Unleashed 1938-1941. London, 1982.
Koch, H. W., ed. The Origins of the First World War. London, 1982.
Kochan, L. and R. Abraham. The Making of Modern Russia. Harmondsworth, 1983 edn.
Kocka, J. Facing Totál War: Germán Society 1914-1918. Leamington Spa, 1984.
Koenigsberger, H. G. ’The Empire of Charles V. in Europe’, New Cambridge Modern
History, vol. II. Cambridge, 1958.
— 'Western Europe and the Power of Spain’, New Cambridge Modern History, vol. III.
Cambridge, 1968.
Kohl, W. L. French Nuclear Diplomacy. Princeton, NJ, 1971.
Kolakowski, L. Main Currents of Marxism, vol. I, The Founders. Oxford, 1981 edn.
Kolb, E., ed. 'Európa und die Reichsgründung’, Historische Zeitschrift, Beiheft 6. Munich,
1980.

601
Kolko, G. The Politics of War 1943-1945. New York, 1968.
— Vietnam: Anatomy of a War, 1940-1975. New York, 1986.
Kolodziej, E. French International Policy Under de Gaulle and Pompidou: The Politics of
Grandeur. Ithaca, NY, 1974.
Komer, R. W. Maritime Strategy or Coalition Defense? Cambridge, Mass., 1984.
Kortepeter, C. M. Ottoman Imperialism During the Reformodon. London, 1973.
Kriedte, P. Peasants, Landlords and Merchant Capitalists: Europe and the World Economy,
1500-1800. Leamington Spa, 1983.
Krumeich, G. Armaments and Politics in Francé on the Eve of the First World War.
Leamington Spa, 1986.
Kuhn, A. Hitlers aussenpolitisches Programm. Stuttgart, 1970.
Kuisel, R. F. Capitalism and the State in Modern Francé. Cambridge, 1981.
Kuniholm, B. R. The Origins of the Cold War in the Near East. Princeton, NJ, 1980.
Kunisch, J. Das Mirakel des Hauses Brandenburg. Munich, 1978.
Kwitny, J. Endless Enemies. New York, 1984.

Lachouque, H. Waterloo. Paris, 1972.

LaFeber, W. America, Russia, and the Cold War 1945-1975. New York, 1976.
— The New Empire: An Interpretation of American Expansion 1860-1898. Ithaca, NY, 1963.
Laird, R. F. Francé, the Soviet Union, and the Nuclear Weapons Issue. Boulder, Colo., 1986.
— ’The French Strategic Dilemma’, Orbis 28 (1984).
Lambi, I. N. The Navy and Germán Power Politics 1862-1914. London, 1984.
Landes, D. The Unbound Prometheus: Technological Change and Industrial Development in
Western Europe from 1750 to the Present. Cambridge, 1969. (Magyarul: Az elszabadult
Prométheusz. Technológiai változások és ipari fejlődés Nyugat-Európában 1750-től napja­
inkig. Ford. Köbli József, Valentiny Pál, Berend Zsuzsa. Budapest, 1986.)
Langer, W. L. European Alliances and Alignments 1871-1890. New York, 1950 edn.
— The Diplomacy of Imperialism 1890-1902. 2nd edn, New York, 1965.
Langford, P. The Eighteenth Century 1688-1815: British Foreign Policy. London, 1976.
Langhorne, R. T. B., ed. Diplomacy and Intelligence During the Second World War. Cam­
bridge, 1985.
Larson, T. B. Soviet-American Rivalry. New York, 1978.
Laue, T. H. von. Sergei Witte and the Industrialization of Russia. New York, 1963.
Laurens, F. D. Francé and the Italo-Ethiopian Crisis, 1935-36. The Hague, 1967.
League of Nations. World Economic Survey. Geneva, 1945.
Lee, A. The Soviet Air Force. London, 1961.
Lee, M. and W. Michalka. Germán Foreign Policy 1917-1933: Continuity or Break? Lea­
mington Spa, 1987.
Lee, W. T. The Estimádon of Soviet Defense Expenditure 1955-75. New York, 1977.
Leebaerdt, D., ed. Soviet Military Thinking. London, 1981.
Lefebvre, G. Napóleon, 2 vols. London, 1969. (Magyarul: Napóleon. Ford. Józsa Péter.
Budapest, 1975.)
Leffler, M. P. 'Security and Containment Before Kennan: The Identification of American
Interests at the End of World War II’, Lehrman Institute paper, forthcoming.
— ’The American Conception of National Security and the Beginnings of the Cold War,
1945-48’, American Historical Review 89 (1984).
Lellouche, P. L’Avenir de la guerre. Paris, 1985.
— 'Francé and the Euromissiles’, Foreign Affairs 62 (1983-84).
Lemer, D. and R. Áron. Francé Defeats EDC. New York, 1957.
Leutze, J. Bargaining fór Supremacy: Anglo-American Naval Reladons 1937-1941. Chapel
Hill, NC, 1977.
Levine, A. J. 'Was World War II a Near-Run Thing?’, Journal of Strategic Studies 8 (1985).

602
Levy, J. War in the Modern Great Power System. Lexington, Ky., 1983.
Lewin, M. Russian Peasants and Soviet Power. Evanston, 111., 1968.
Lewin, R. The American Magié: Codes, Ciphers and the Defeat of Japan. New York, 1982.
Lewis, W. A. Economic Survey 1919-1939. London, 1949.
Lichtheim, G. Europe in the Twentieth Century. London, 1972.
Liddell Hart, B. H., ed. The Red Army. New York, 1956.
— History of the First World War. London, 1970 edn.
— History of the Second World War. London, 1970.
Lieven, D. C. B. Russia and the Origins of the First World War. London, 1983.
Lifton, R. J. Home from the War: Vietnam Veterans. New York, 1973.
Lincoln, W. B. Passage Through Armageddon: The Russians in the War and Revolution
1914-1918. New York, 1986.
Linder, S. B. The Pacific Century. Stanford, Calif., 1986.
Linderman, G. F. The Mirror of War: American Society and the Spanish-American War.
Ann Arbor, Mich., 1974.
Link, A. S. Wilson, 5 vols. Princeton, NJ, 1947-65.
Lippmann, W. US Foreign Policy: Shield of the Republic. Boston, 1943.
Litwak, R. S. Détente and the Nixon Doctrine: American Foreign Policy and the Pursuit of
Stability 1969-1975. Cambridge, 1984.
Lloyd, C. The Nation and the Navy. London, 1961.
Loades, D. M. Politics and the Nation 1450-1660. London, 1974.
Lobanov-Rostovsky, A. A. Russia and Europe 1789-1825. Durham, NC, 1947.
Lo Jung-pang. 'The Decline of the Early Ming Navy’, Orient Extremus 5 (1958).
— 'The Emergence of China as a Sea Power During the Laté Sung and Early Yuan Periods’,
Far Eastern Quarterly 14 (1955).
Louis, W. R. The British Empire in the Middle East, 1945-51. Oxford, 1984.
Lovett, G. H. Napóleon and the Birth of Modern Spain, 2 vols. New York, 1965.
Low, A. D. The Sino-Soviet Dispute. Rutherford, NJ, 1976.
Lowe, C. J. and F. Marzari. Italian Foreign Policy 1870-1940. London, 1975.
Lowe, P. Britain in the Far East: A Survey from 1819 to the Present. London, 1981.
Lubasz, H., ed. The Development of the Modern State. New York, 1964.
Lukacs, J. The Last European War, September 1939!December 1941. London, 1977.
Lundkvist, S., ’Svensk krigsfinansiering 1630-1635’ (with Germán summary), Historisk.
tidskrift (1966).
Lupfer, T. 'The Dynamics of Doctrine: The Changes in Germán Tactical Doctrine During
the First World War’, Leavenworth Papers 4. Leavenworth, Kan., 1981.
Luttwak, E. The Pentagon and the Art of War. New York, 1985.
Luvaas, J. The Military Legacy of the Civil War: The European Inheritance. Chicago, 1959.
Lynch, J. Spain Under the Habsburgs, 2 vols. Oxford, 1964, 1969.
Lyon, P. Neutralism. Leicester, 1963.

Macartney, C. A. The Habsburg Empire 1790-1918. London, 1969.

McCauley, M., ed. Communist Power in Europe, 1944-1949. London, 1977.
— The Soviet Union Since 1917. London, 1981.
McCormick, G. H. and R. E. Bissel, eds. Strategic Dimensions of Economic Behavior. New
York, 1984.
McCormick, T. China Markét: American’s Quest fór Informál Empire. Chicago, 1967.
MacDonald, C. A. The United States, Britain and Appeasement 1936-1939. London, 1980.
McDougall, W. A. France’s Rhineland Diplomacy 1914-1924. Princeton, NJ, 1978.
McEvedy, C. The Penguin Atlas of Recent History. Harmondsworth, 1982.
McFetridge, C. D. ’Some Implications of China’s Emergence as a Great Power’, Journal of
the Royal United Services Institute fór Defence Studies 128 (1983).

603
— and S. B. Saul. The Development of the Economies of Continental Europe 1850-1914.
Cambridge, Mass., 1977.
— The Economic Development of Continental Europe 1780-1870. London, 1973.
Minchinton, W. E., ed. The Growth of English Overseas Trade in the Seventeenth and
Eigteenth Centuries. London, 1969.
Mitchell, A. The Germán Influence in Francé after 1870: The Formation of the French
Republic. Chapel Hill, NC, 1979.
— Victors and Vanquished: The Germán Influence on Army and Church in Francé after 1870.
Chapel Hill, NC, 1984.
Mitchell, B. R. European Historical Statistics 1750-1970. London, 1975.
Mitchell, D. W. A History of Russian and Soviet Sea Power. New York, 1974.
Modelski, G. The Long Cycle of Global Politics and the Nation-State’, Comparative Studies
in Society and History 20 (1978).
Mommsen, W. J. and L. Kettenacker, eds. The Fascist Challenge and the Policy of Appease-
ment. London, 1983.
Monger, G. L. The End of Isolation: British Foreign Policy 1900-1907. London, 1963.
Morazé, C. 'Fináncé et despotisme, essai sur les despotes éclairés’, Annales 3 (1948).
Moreland, W. H. From Akbar to Aurangzeb: A Study in Indián Economic History. London,
1923.
Moreion, E. and G. Segal, eds. Soviet Strategy Toward Western Europe. London, 1984.
Morgan, K. O. Labour in Power 1945-1951. Oxford, 1984.
Morgan, R. The United States and West Germany 1945-1973. London, 1974.
Móri, G. 'The Genesis of Italian Industrialization’, Journal of European Economic History
4 (1975).
— 'The Process of Industrialization in Italy: Somé Suggestions, Problems and Questions’,
Journal of European Economic History 8 (1979).
Morison, S. E. History of the United States Naval Operations, vol. X, The Atlantic Battle
Won. Boston, Mass., 1956.
Morley, J. W., ed. Dilemmas of Growth in Prewar Japan. Princeton, NJ, 1971.
— ed. The Fateful Choice: Japan’s Advance intő Southeast Asia, 1939-1941. New York,
1980.
— ed. The Pacific Basin. New York, 1986.
Morris, M. D. ’Values as an Obstacle to Growth in South Asia’, Journal of Economic
History 27 (1967).
Mortimer, R. A. The Third World Coalition in International Politics. New York, 1980.
Mosse, W. E. Alexander II and the Modernizálton of Russia. New York, 1962 edn.
— The European Powers and the Germán Question 1848-1870. Cambridge, 1958.
— The Rise and Fali of the Crimean System 1855-1871. London, 1963.
Mousnier, R. ’L’Evolution des finances publiques en Francé et en Angleterre pendant les
guerres de la Ligue d’Augsburg et de la Succession d’Espagne’, Revue Historique 44
(1951).
Mowat, C. L., ed. New Cambridge Modern History, vol. XII (rév. edn), The Shifting Balance
of World Forces. Cambridge, 1968.
Munro, D. G. Intervention and Dollár Diplomacy in the Caribbean 1900-1921. Princeton, NJ,
1964.
Munting, R. The Economic Development of the USSR. London, 1982.
Murphy, B. A History of the British Economy. London, 1973.
Murray, W. 'Germán Air Power and the Munich Crisis’, War and Society 1 (1976).
— Luftwaffe. Baltimore, Md, 1985.
— ’Munich, 1938: The Military Confrontation’, Journal of Strategic Studies 2 (1979).
— The Change in the European Balance of Power, 1938-1939. Princeton, NJ, 1984.

606
Mysyrowics, L. Autopsie d'une défaite: Origines de l’effrondrement militaire fran<;ais de 1940.
Lausanne, 1973.

Neal, L. ’lnterpreting Power and Profit in Economic History: A Case Study of the Seven
Years War’, Journal of Economic History 37 (1977).
Needham, J. Science and Civilization in China, vol. IV, Civil Engineering and Nautics.
Cambridge, 1971.
— The Development of írón and Steel Technology in China. London, 1958.
— The Grand Titration. Science and Society in East and West. London, 1969.
Nef, J. U. War and Humán Progress. New York, 1968.
Neidpath, J. The Singapore Naval Base and the Defence of Britain's Eastern Empire 1919-
1941. Oxford, 1981.
Neilson, K. ’Watching the „Steamroller”: British Observers and the Russian Army Before
1914’, Journal of Strategic Studies 8 (1985).
Nettl, J. P. The Soviet Achievement. London, 1967.
Nicholls, A. J. Weimar and the Rise of Hitler. London, 1979 edn.
Nicolson, H. G. The Congress of Vienna. London, 1946.
Niedhart, G. ’Appeasement: Die britische Antwort auf die Krise des Weltreichs und des
internationalen Systems vor dem Zweiten Weltkrieg’, Historische Zeitschrift 226 (1978)
— Handel und Krieg in dér britischen Weltpolitik 1739-1763. Munich, 1979.
Niemeyer, J. Das österreichische Militárwesen im Umbruch. Osnabrück, 1979.
Nipperdey, T. Deutsche Geschichte 1800-1866. Munich, 1983.
Nish, I. Japan’s Foreign Policy, 1869-1942. London, 1978.
— The Anglo-Japanese Alliance. London, 1966.
— The Origins of the Russo-Japanese War. London, 1985.
Nitze, P. 'The Development of NSC-68’, International Security 5 (1980).
Nobutaka, L, ed. Japan’s Decision fór War. Stanford, Calif., 1967.
Norman, E. H. Japan’s Emergence as a Modern State. New York, 1940.
North, D. C. and R. P. Thomas. The Rise of the Western World. Cambridge, 1973.
North, R. C. Moscow and the Chinese Communists. Stanford, Calif., 1953.
Northedge, F. S., and A. Wells. Britain and Soviet Communism: The Impact of a Revolution.
London, 1982.
— The Troubled Giant: Britain Among the Great Powers. London, 1966.
Nőve, A. An Economic History of the USSR. Harmondsworth, 1969.

O’Brien, P. British Financial and Fiscal Policy in the Wars Against Francé 1793-1815.
Oxford, 1984.
— and C. Keydor. Economic Growth in Britain and Francé 1780-1914. London, 1978.
O’Day, A., ed. The Edwardian Age. London, 1979.
Offner, A. American Appeasement, United States Foreign Policy and Germany 1933-1938.
Cambridge, Mass., 1969.
Ohkawa, K. and H. Rosovsky. Japanese Economic Growth. Stanford, Calif., 1973.
— and M. Shinohara, eds. Patterns of Japanese Economic Development. New Haven,
Conn., 1979.
Okamoto, S. The Japanese Oligarchy and the Russo-Japanese War. New York, 1970.
Olsen, E. A. U.S.-Japan Strategic Reciprocity: A Neo-Internationalist View. Stanford, Calif.,
1985.
Omán, C. A History of the Art of War in the Middle Ages, 2 vols. London, 1924.
— A History of the Art of War in the Sixteenth Century. London, 1937.
O’Neill, W. Corning Apart. New York, 1971.
Orde, A. Britain and International Security 1920-1926. London, 1978.
Osgood, A. NATO: The Entangling Alliance. Chicago, 1962.

607
Ovendale, R. Appeasement and the English-Speaking World. Cardiff, 1975.
Overholt, W. H., ed. Asia's Nuclear Future. Boulder, Colo., 1977.
Overy, R. J. ’Hitler’s War and the Germán Economy: A Reinterpretation’, Economic
History Review 35 (1982).
— The Air War, 1939-1945. New York, 1980.
— The Nazi Economic Recovery 1932-1938. London, 1982.
Owen, R. and R. Sutcliffe, eds. Studies in the Theory of Imperialism. London, 1972.
Oye, K. A. et al., ed. Eagle Defiant: United States Foreign Policy in the 1980s. Boston, 1983.
— et al., eds. Eagle Entangled: US Foreign Policy in a Complex World. New York, 1979.

Padfield, P. Guns at Sea. London, 1973.

— The Battleship Éra. London, 1972.
— Tide of Empires: Decisive Naval Campaigns in the Rise of the West, 2 vols. London, 1979,
1982.
Palmer, A. Napóleon in Russia. New York, 1967.
Palmer, B. The 25-Year War: America’s Military Role in Vietnam. New York, 1984.
Pares, R. 'American versus Continental Warfare 1739-1763’, English Historical Review 51
(1936).
— War and Trade in the West índies 1739-1763. Oxford, 1936.
Párét, P. Yorck and the Éra of Prussian Reform. Princeton, NJ, 1961.
Parish, P. J. The American Civil War. New York, 1975.
Parker, G. Europe in Crisis 1598-1648. London, 1979.
— Spain and the Netherlands 1559-1659. London, 1979.
— The Army of Flanders and the Spanish Road 1567-1659: The Logistics of Spanish Victory
and Defeat in the Low Countries War. Cambridge, 1972.
— The Dutch Revolt. London, 1977.
Parker, R. A. C. ’Great Britain, Francé and the Ethiopian Crisis 1935-1936’, English
Historical Review 89 (1974).
Parodi, M. L’économie et la société franqaise de 1945 á 1970. Paris, 1971.
Parry, J. H. The Age of Reconnaissance. 2nd edn, London, 1966.
— The Establishment of the European Hegemony 1415-1715. 3rd edn, New York, 1966.
— Trade and Dominion: The European Overseas Empire in the Eighteenth Century. London,
1971.
Patterson, A. T. The Other Armada: The Franco-Spanish Attempt to Invade Britain in 1779.
Manchester, 1960.
Peacock, A. T. and J. Wiseman. The Growth of Public Expenditure in the United Kingdom.
London, 1967 edn.
Peden, G. C. British Rearmament and the Treasury 1932-1939. Edinburgh, 1979.
Pedrocini, G. Les mutineries de 1917. Paris, 1967.
Pelz, S. E. Race to Pearl Harbor. Cambridge, Mass., 1974.
Pemsel, H. Atlas of Naval Warfare. London, 1977.
Pericoli, U. and M. Glover. 1815: The Armies of Waterloo. London, 1973.
Perkins, B. Prologue to War: England and the United States 1805-1812. Berkeley Calif.,
1961.
— The Great Rapprochement. New York, 1969.
Perkins, D. H., ed. China’s Modern Economy in Historical Perspective. Stanford, Calif.,
1975.
Petersen, E. N. The Limits of Hitler's Power. Princeton, NJ, 1969.
Petersen, P. A. and J. G. Hines. 'The Conventional Offensive in Soviet Theater Strategy’,
Orbis 27 (1983).
Pflanze, O. Bismarck and the Development of Germany: The Period of Unification 1815-1871.
Princeton, NJ, 1963.

608
Pierre, A. J. Nuclear Politics: The British Experience with an Independent Strategic Nuclear
Force, 1939-1970. London, 1972.
— ed. Nuclear Weapons in Europe. New York, 1984.
Pigasse, J. P. Le bouclier d'Europe. Paris, 1982.
Pintner, W. ’Inflation in Russia During the Crimean War Period’, American Slavic and East
European Review 18 (1959).
Pitt, B. 1918 - The Last Act. New York, 1962.
Pivka, O. von. Navies of the Napoleonic Éra. Newton Abbott, 1980.
Plesur, M. America’s Outward Thrust: Approaches to Foreign Affairs 1865-1890. DeKalb,
111., 1971.
Polisensky, J. V. The Thirty Years War. London, 1971.
Pollard, S. Peaceful Conquest: The Industrialization of Europe 1760-1970. Oxford, 1981.
— The Wasting of the British Economy. London, 1982.
Polmar, N. Soviet Naval Developments, 1982. 4th edn, Annapolis, Md, 1981.
Polonsky, A. The Great Powers and the Polish Question 1941-1945. London, 1976.
Porch, D. The March to the Marne: The French Army 1871-1914. Cambridge, 1981.
Porter, B. Britain, Europe and the World, 1850-1982: Delusions of Grandeur. London, 1983.
— The Lion’s Share: A Short History of British Imperialism 1850-1970. London, 1976.
Posen, B. R. The Sources of Military Doctrine: Francé, Britain and Germany Between the
World Wars. Ithaca, NY, 1984.
Postán, M. M. An Economic History of Western Europe, 1945-1964. London, 1967.
Potichny, P. T., ed. The Ukraine in the Seventies. Oakville, Ont., 1982.
Potter, E. B., ed. Sea Power: A Naval History. Annapolis, Md, 1981.
Potter, G. R., ed. The New Cambridge Modern History, vol. I, The Renaissance 1493-1520.
Cambridge, 1961.
Pounds, N. J. G. An Historical Geography of Europe 1500-1840. Cambridge, 1979.
— and S. S. Ball, ’Core Areas and the Development of the European States System’, Annals
of the Association of American Geographers 54 (1964).
Powers, T. The War at Home: Vietnam and the American People, 1964-1968. New York,
1973.
— Thinking About Nuclear Weapons. New York, 1983.
Prados, J. The Soviet Estimate: US Intelligence Analysis and Russian Military Strength. New
York, 1982.
Pratt, L. R. East of Malta, West of Suez: Britain’s Mediterranean Crisis. London, 1975.
Presseisen, E. L. Amiens and Munich: Comparisons in Appeasement. The Hague, 1978.
Preston, A., ed. General Staffs and Diplomacy Before the Second World War. London, 1978.
Preston, R. A., S. F. Wise and H. O. Werner. Mén in Arms. London, 1962.
Price, R. The Economic Modernization of Francé. London, 1975.
Prins, G., ed. The Nuclear Crisis Reader. New York, 1984.

Qaisar, A. J. The Indián Response to European Technology and Culture, AD 1498-1707.

Delhi, 1982.
Quester, G. Nuclear Proliferation: Breaking the Chain. Madison, Wis., 1981.
Quimby, R. S. The Background of Napoleonic Warfare. New York, 1957.
Quinn, D. B. and A. N. Ryan. England’s Sea Empire, 1550-1642. London, 1983.

Radice, L. Prelude to Appeasement: East Central European Diplomacy in the Early 1930s.
New York, 1981.
Raeff, M. Imperial Russia 1682-1825. New York, 1971.
Ragsdale, H. Détente in the Napoleonic Éra: Bonaparte and the Russians. Lawrence, Kan.,
1980.

609
Rahman, H. 'British Post-Second World War Military Planning fór the Middle East’,
Journal of Strategic Studies 5 (1982).
Ramsay, J. F. Anglo-French Relations 1763-70: A Study of Choiseul’s Foreign Policy.
Berkeley, Calif., 1939.
Ransom, R. L. et al., eds. Explorations in the New Economic History. New York, 1982.
Ranum, O., ed. National Consciousness, History and Political Culture in Early Modern
Europe. Baltimore, Md, 1975.
Rapp, R. T. 'The Unmaking of the Mediterranean Trade Hegemony’, Journal of Economic
History 35 (1975).
Rappaport, A. Henry L. Stimson and Japan, 1931-1933. Chicago, 1963.
Rasler, K. A. and W. R. Thompson. 'Global Wars, Public Debts, and the Long Cycle’,
World Politics 35 (1983).
Rath, R. J. The Fali of the Napoleonic Kingdom of Italy. New York, 1941.
Raulff, H. Zwischen Machtpolitik und Imperializmus: Die deutsche Frankreichpolitik 1904-5.
Düsseldorf, 1976.
Reamington, R. A. The Warsaw Pact. Cambridge, Mass., 1971.
Redlich, F. 'Contributions in the Thirty Years War’, Economic History Review 12 (1959).
— The Germán Military Enterpriser and His Work Force, 2 vols. Wiesbaden, 1964.
Rees, D. Korea: The Limited War. New York, 1966.
Regla, J. 'Spain and Her Empire’, New Cambridge Modern History, vol. v. Cambridge, 1961.
Reinhard, W. Geschichte dér europaischen Expanzión, vol. I. Stuttgart, 1983.
Les Relations franco-allemandes 1933-1939. Paris, 1976.
Les Relations franco-brittaniques 1935-1939. Paris, 1975.
Reynolds, C. G. Command of the Sea: The History and Strategy of Maritime Empires. New
York, 1974.
— ’lmperial Japan’s Continental Strategy’, US Naval Institute Proceedings 109 (1983).
Reynolds, D. The Creation of the Anglo-American Alliance, 1937-1961. London, 1981.
Rich, N. Friedrich von Holstein, 2 vols. Cambridge, 1965.
— Hitler's War Aims, 2 vols. London, 1973-4.
— Why the Crimean War? A Cautionary Tale. Hanover, NH, 1985.
Richardson, H. W. Economic Recovery in Britain, 1932-1939. London, 1967.
Richmond, H. Statesmen and Sea Power. Oxford, 1946.
Riley, J. C. International Government Fináncé and the Amsterdam Capital Markét 1740-
1815. Cambridge, 1980.
Ritter, G. The Schliejfen Plán. New York, 1958.
— The Sword and the Sceptre, 4 vols. London, 1975.
Ritter, M. ’Das Kontributionssystem Wallensteins’, Historische Zeitschrift 90 (1902).
Robbins, K. Munich, 1938. London, 1968.
Roberts, J. M. The Pelican History of the World. Harmondsworth, 1980.
Roberts, M. Essays in Swedish History. London, 1967.
— Gustavus Adolphus and the Rise of Sweden. London, 1973.
— Gustavus Adolphus, 2 vols. London, 1958.
— Splendid Isolation 1763-1780. Stenton Lecture, Reading, 1970.
— The Swedish Imperial Experience 1560-1718. Cambridge, 1979.
Robertson, E. M., ed. The Origins of the Second World War. London, 1971.
Robertson, R. M. History of the American Economy. New York, 1975 edn.
Robinson, R., J. Gallagher and. A. Denny. Africa and the Victorians: The Official Mind of
Imperialism. 2nd edn, London, 1982.
Rodgcr, A. B. The War of the Second Coalition, 1798-1801. Oxford, 1964.
Rogge, H. Russia in the Age of Modernization and Revolution 1881-1917. London, 1983.
Rohe, K., ed. Die Westmachte und das Dritte Reich 1933-1939. Paderborn, 1982.

610
Röhl, J. C. G. ’A Document of 1892 on Germany, Prussia, and Poland’. Historical Journal
7 (1964).
— and N. Sombart, eds. Kaiser Wilhelm II: New Interpretations. Cambridge, 1982.
Roider, K. A. Austria’s Eastern Question 1700-1790. Princeton, NJ, 1982.
Rolfe, S. The International Corporation. Paris, 1969.
Ropp, T. The Development of a Modern Navy: French Naval Policy 1871-1904. Annapolis,
Md, 1987.
— War in the Modern World. Durham, NC, 1959.
Ropponen, R. Die Kraft Russlands: Wie beurteilte die politische und militarische Führung dér
europaischen Grossmdchte in dér Zeit von 1905 bis 1914 die Kraft Russlands? Helsinki,
1968.
Rosecrance, R., ed. America as an Ordinary Power. Ithaca, NY, 1976.
— The Rise of the Trading State. New York, 1985.
Rosenberg, D. A. ’ „A Smoking Radiating Ruin at the End of Two Hours”: Documents on
American Plans fór Nuclear War with the Soviet Union, 1954-55’, International Security
6 (1981-82).
— 'American Atomié Strategy and the Hydrogen Bomb Decision’, Journal of American
History 66 (1979).
— 'The Origins of Overkill: Nuclear Weapons and American Strategy, 1945-1960’, Interna­
tional Security 7 (1983).
Rosenberg, H. Bureaucracy, Aristocracy and Autocracy: The Prussian Experience 1660-
1815. Cambridge, Mass., 1958.
Roseveare, H. The Treasury: The Evolution of a British Institution. London, 1969.
Rosinski, H. ’The Role of Sea Power in the Global Warfare of the Future’, Brassey’s Naval
Annual (1947).
Roskill, S. W. Naval Policy Between the Wars, vol. II. London, 1976.
— The War at Sea, 3 vols. London, 1954-61.
Ross, G. The Great Powers and the Decline of the European States System 1914-1945.
London, 1983.
Ross, S. T. European Diplomatic History 1789-1815: Francé Against Europe. Malabar, Fia,
1981 reprint.
— Quest fór Victory: French Military Strategy 1792-1799. London, 1973.
Rostow, N. Anglo-French Relations 1934-1936. London, 1984.
Rostow, W. W. The Process of Economic Growth. 2nd edn, Oxford, 1960.
— The World Economy: History and Prospect. Austin, Tex., 1978.
Rothenberg, G. E., G. K. Király, and P. F. Sugár, eds. East Central European Society and
War in the Pre-Revolutionary Eighteenth Century. New York, 1982.
— Napoleon’s Great Adversaries: The Archduke Charles and the Austrian Army 1792-1814.
London, 1982.
— The Army of Francis Joseph. West Lafayette, Ind., 1976.
— The Art of Warfare in the Age of Napóleon. Bloomington, Ind., 1978.
Rothstein, R. L. The Third World and US Foreign Policy. Boulder, Colo., 1981.
— The Weak in the World of the Strong: The Developing Countries in the International
System. New York, 1977.
Rothwell, V. Britain and the Cold War 1941-47. London, 1982.
Rowen, H. S. ’Living with a Sick Bear’, The National Interest 2 (1985-6).
Rowland, B. M., ed. Balance of Power or Hegemony: The Inter- War Monetary System. New
York, 1976.
Rowley, A. Evolution économique de la Francé de milieu du XIX* siécle a 1914. Paris, 1982.
Rubin, B. Paved with Good Intentions: The United States and Irán. New York, 1980.
Rudé, G. Paris and London in the Eighteenth Century: Studies in Popular Protest. New York,
1971.

611
— Revolutionary Europe 1783-1815. London, 1964.
Rudney, R. S. ’Mitterrand’s New Atlanticism: Evolving French Attitudes Toward NATO’,
Orbis 28 (1984).
Rupieper, H. The Cuno Government and Reparations, 1922-1923. London, 1979.
Rusinov, D. The Yugoslav Experiment 1948-1974. London, 1977.
Russel, C., ed. The Origins of the English Civil War. London, 1973.
Russett, B. ’America’s Continuing Strengths’, International Organization 39 (1985).
— ’Defense Expenditures and National Well-being’, American Political Science Review 76
(1982).
Ryder, A. J. The Germán Revolution of 1918. Cambridge, 1967.
Rywkin, M. Moscow's Muslim Challenge. New York, 1982.

Sachar, H. M. Europe Leaves the Middle East 1936-1954. London, 1972.

Sadkovich, J. J. ’Minerals, Weapons and Warfare: Italy’s Failure in World War II’, Storia
contemporanea, forthcoming.
Salewski, M. Die deutsche Seekriegsleitung 1935-1945, 3 vols. Frankfurt, 1970-5.
Salisbury, H. The Corning War Between Russia and China. London, 1969.
Salmon, J. M. H. Society in Crisis: Francé in the Sixteenth Century. London, 1975.
Samhaber, E., Merchants Make History. London, 1963.
Sansom, G. B. A History of Japan, 3 vols. London, 1958-66.
— The Western World and Japan. London, 1950.
Saul, S. B. Studies in British Overseas Trade 1870-1914. Liverpool, 1960.
Saunders, H. The Middle East Problem in the 1980s. Washington, DC, 1981.
Sauvy, A. Histoire économique de la Francé entre les deux guerres, 2 vols. Paris, 1965-7.
Savelle, M. Empires to Nations: Expansion in America, 1713-1824. Minneapolis, 1974.
Savory, R. His Britannic Majesty’s Army in Germany During the Seven Years War. Oxford.
1966.
Sayous, A. ’Le róle d’Amsterdam dans l’histoire du capitalisme commercial et financier’,
Revue Historique 183 (1938).
Scalapino, R. A., ed. The foreign Policy of Modern Japan. Berkeley, Calif., 1977.
Scammell, G. V. The World Encompassed: The First European Maritime Empires, c. 800-
1650. Berkeley, Calif., 1981.
Schaller, M. The American Occupation of Japan: The Origins of the Cold War in Asia. New
York, 1985.
Schell, J. The Fate of the Earth. New York, 1982.
Schell, P. To Get Rich Is Glorious: China in the 80s. New York, 1985.
Schilling, W. R. et al. Strategy, Politics, and Defense Budgets. New York, 1962.
Schmidt, G. England in dér Krise: Grundzüge und Grundlagen dér britischen Appeasement-
Politik, 1930-1937. Opladen, 1981.
— ’Worzu noch politische Geschichte?’, Aus Politik und Zeitgeschichte B17 (1975).
Schmidt, H. A Grand Strategy fór the West. New Haven, Conn., 1985.
Schmitt, B. E. and H. C. Vedeler, The World in the Crucible 1914-1919. New York, 1984.
Schooner, D. M. Soviet Economy in a Time of Change. Washington, DC, 1979.
Schreiber,G. et al., eds. Das Deutsche Reich und dér Zweite Weltkrieg, vol. III, Dér Mittel-
meerraum und Südosteuropa. Stuttgart, 1984.
— Revisionismus und Weltmachstreben. Stuttgart, 1978.
Schroeder, P. W. Austria, Britain and the Crimean War: The Destruction of the European
Concert. Ithaca, NY, 1972.
— ’Munich and the British Tradition’, Historical Journal (1976).
— 'The Lost Intermediaries: The Impact of 1870 on the European System’, International
History Review 6 (1984).
— 'World War I as a Galloping Gertie’, Journal of Modern History 44 (1972).

612
Schulin, E., ed. Gedenkschrift Martin Göhring: Studien zűr europaischen Geschichte. Wiesba-
den, 1968.
Schulte, B. F. Die deutsche Armee. Düsseldorf, 1977.
Schulzinger, R. D. American Diplomacy in the Twentieth Century. New York, 1984.
Schumpeter, E. B. 'English Prices and Public Fináncé, 1660-1822’, Review of Economic
Statistics 20 (1936).
Schwarz, T. 'The Case of Germán Rearmament: Alliance Crisis in the „Golden Age” ’, The
Fletcher Fórum (1984).
Scott, H. M. 'British Foreign Policy in the Age of the American Revolution’, International
History Review 6 (1984).
— 'The Importance of Bourbon Naval Reconstruction to the Strategy of Choiseul after the
Seven Years War’, International History Review 1 (1979).
Scott, W. R. The Constitution and Fináncé of English, Scottish and Irish Joint Stock Compa-
nies to 1720, 3 vols. Cambridge, 1912.
Seabury, P. 'International Policy and National Defense’, Journal of Contemporary Studies
(1983).
Searle, G. R. The Quest fór National Efficiency: A Study in British Politics and British
Political Thought, 1899-1914. Oxford, 1971.
Seaton, A. The Crimean War: A Russian Chronicle. London, 1977.
— The Germán Army 1933-1945. London, 1982.
— The Russian Army of the Crimea. Reading, 1973.
— The Russo-German War 1941-45. London, 1971.
Segal, G., ed. The China Factor: Peking and the Superpowers. London, 1982.
— The Soviet Union in East Asia. Boulder, Col., 1983.
— and W. Tow, eds. Chinese Defence Policy. London, 1984.
— Defending China. London, 1985.
— 'Defense Culture and Sino-Soviet Relations’, Journal of Strategic History 8 (1985).
— The Great Power Triangle. London, 1982.
Servan-Schreiber, J. J. The American Challenge. Harmondsworth, 1969 edn.
Seton-Watson, C. Italy from Liberalism to Fascism. London, 1967.
Seton-Watson, R. W. The Russian Empire 1801-1917. Oxford, 1967.
Shaw, A. G. L., ed. Great Britain and the Colonies 1815-1865. London, 1970.
Shay, R. P. British Rearmament in the Thirties: Politics and Profits. Princeton, NJ, 1977.
Shennan, J. H. The Origins of the Modern European State 1450-1725. London, 1974.
Sherman, A. J. ’German-Jewish Bankers in World Politics: The Financing of the Russo-
Japanese War’, Leó Baeck Institute Yearbook 28 (1983).
Sherwig, J. M. Guineas and Gunpowder: British Foreign Aid in the Wars with Francé
1793-1815. Cambridge, Mass., 1969.
Sherwin, M. J. A World Destroyed: The Atomié Bomb and the Grand Alliance. New York,
1975.
Shiba, Y. Commerce and Society in Sung China. Ann Arbor, Mich., 1970.
Showalter, D. Railroads and Rifles: Soldiers, Technology and the Unification of Germany.
Hamden, Conn., 1975.
Shuker, S. A. The End of French Predominance in Europe: The Financial Crisis of 1924 and
the Adoption of the Dawes Plán. Chapel Hill, NC, 1976.
Shulman, M. D. Stalin's Foreign Policy Reappraised. New York, 1969.
Sick, G. All Fali Down: America's Tragic Encounter with Irán. New York, 1985.
Sidorov, A. L. The Economic Position of Russia During the First World War. Moscow, 1973.
Siegelbaum, L. H. The Politics of Industrial Mobilization in Russia, 1914-1917. New York,
1984.
Silberling, N. J. 'Financial and Monetary Policy of Great Britain During the Napoleonic
Wars’, Quarterly Journal of Economics 38 (1923-4).

613
Silverman, D. P. Reconstructing Europe After the Great War. Cambridge, Mass., 1982.
Simmons, R. R. The Strained Alliance. New York, 1975.
Skalweit, A. Die deutsche Kriegsndhrungwirtschaft. Berlin, 1927.
Sked, A., ed. Europes's Balance of Power 1815-1848. London, 1979.
— The Survival of the Habsburg Empire: Radetzky, the Imperial Army and the Class War,
1848. London, 1979.
Slessor, J. Strategy fór the West. London, 1954.
Smith, D. M. 'National Interest and American Intervention, 1917: An Historical Appraisal’,
Journal of American History 52 (1965).
— The Great Departure: The United States and World War I, 1914-1920. New York, 1965.
Smith, G. Morality, Reason and Power: American Diplomacy in the Carter Years. New York,
1986.
Smith, M. et al. Asia ’s New Industrial World. London, 1985.
— British Air Strategy Between the Wars. Oxford, 1984.
Smith, T. Political Change and Modern Development in Japan: Government Enterprise
1868-1880. Stanford, Calif., 1955.
— The Pattern of Imperialism: The United States, Great Britain and the Late-lndustrializing
World Since 1815. Cambridge, 1981.
Snyder, J. The Ideology of the Offensive. Ithaca, NY, 1984.
Snyder, J. C. and S. F. Wells, eds. Limiting Nuclear Proliferation. Cambridge, Mass., 1985.
Solomon, R. H., ed. The China Factor: Sino-American Relations and the Global Scene.
Englewood Cliffs, NJ, 1981.
Sombart, W. Krieg und Kapitalismus. Munich, 1913. (Magyarul: Háború és kapitalizmus.
Ford. Vezsenyi Béla. Budapest, 1924.)
Sontag, R. J. A Broken World, 1919-1939. New York, 1971.
Spanier, J. W. American Foreign Policy Since World War II. London, 1972 edn.
Spector, R. H. Eagle Against the Sun: The American War with Japan. New York, 1985.
Speer, A. Inside the Third Reich. New York, 1982 edn.
Spiers, E. M. The Army and Society 1815-1914. London, 1980.
Sprout, H. and M. Sprout. The Rise of American Naval Power, 1776-1918. Princeton, NJ,
1946 edn.
Spulber, N. The State and Economic Development in Eastern Europe. New York, 1966.
Stares, P. 'The Modernization of the French Strategic Nuclear Force’, Journal of the Royal
United Services Institute fór Defence Studies 125 (1980).
Starr, J. Henry Kissinger: Perceptions of International Politics. Lexington, Ky., 1982.
State of the World Economy. Cambridge, Mass., 1982.
Stavrianos, L. S. Global Drift: The Third World Comes of Age. New York, 1981.
Steel, R. Pax Americana. New York, 1977.
Steele, J. Soviet Power. New York, 1984.
Steinberg, J. 'The Copenhagen Complex’, Journal of Contemporary History 1 (1966).
Steinbrunner, D. D. and L. V. Segal, eds. Alliance Security: NATO and the No-First-Use
Question. Washington, DC, 1983.
Steiner, Z. S. Britain and the Origins of the First World War. London, 1977.
— The Foreign Office and Foreign Policy 1898-1914. Cambridge, 1969.
Stella, D. Crisis and Continuity: The Economy of Spanish Lombardy in the Seventeenth
Century. Cambridge, Mass., 1979.
Stoakes, G. Hitler and the Quest fór World Dominion: Nazi Ideology and Foreign Policy in
the 1920s. Leamington Spa, 1986.
Stockholm International Peace Research Institute. The Arms Race and Arms Control.
London, 1982.
Stoessinger, J. G. Nations in Darkness: China, Russia and America. New York, 1978.
Stokesbury, J. L. A Short History of World War I. New York, 1981.

614
Stone, L. The Causes of the English Revolution 1529-1642. London, 1972.
Stone, N. Europe Transformed 1878-1919. London, 1983.
— The Eastern Front 1914-1917. London, 1975.
Stork-Penning, J. G. 'The Ordeal of the States: Somé Remarks on Dutch Politics During
the War of the Spanish Succession’, Acta Históriáé Neerlandica 2 (1967).
Storry, R. A History of Modern Japan. Harmondsworth, 1982 edn.
— Japan and the Decline of the West in Asia 1894-1943. London, 1979.
Stoye, J. W. Europe Unfolding 1648-1688. London, 1969.
— The Siege of Vienna. London, 1964.
Strachan, H. European Armies and the Conduct of War. London, 1983.
— Wellington’s Legacy: The Reform of the British Army, 1830-1854. Manchester, 1984.
Stradling, R. A. ’Catastrophe and Recovery: The Defeat of Spain 1639-43’, History 64
(1979).
— Europe and the Decline of Spain: A Study of the Spanish System, 1580-1720. London,
1981.
Strengthening Conventional Deterrence in Europe: Proposals fór the 1980s. New York, 1983.
Strode, D. L. ’Arms Control and Sino-Soviet Relations’, Orbis 28 (1984).
Stueck, W. W. The Road to Confrontation. Chapel Hill, NC, 1981.
Sullivan, L. ’A New Approach to Burden-Sharing’, Foreign Policy 60 (1985).
Summers, H. G. On Strategy: A Critical Analysis of the Vietnam War. New York, 1972.
Sumner, B. H. Peter the Great and the Emergence of Russia. London, 1940.
— Russia and the Balkans 1870-1880. London, 1937.
Sutter, R. China Watch: Toward Sino-American Reconciliation. Baltimore, Md, 1978.
Svennilson, I. Growth and Stagnation in the European Economy. Geneva, 1954.
Symcox, G. The Crisis of French Seapower 1689-1697. The Hague, 1974.
Syrett, D. Shipping and the American War 1775-83. London, 1970.
Szamuely, T. The Russian Tradition. London, 1974.

Taagepera, R. ’Growth Curves of Empires’, General Systems 13 (1968).

— ’Size and Duration of Empires: Systematics of Size’, Social Science Research 7 (1978).
Taborsky, E. Communist Penetration of the Third World. New York, 1963.
Talbott, S. Deadly Gambits: The Reagan Administration and the Stalemate in Nuclear Arms
Control. New York, 1984.
Tamborra, A. ’The Rise of Italian Industry and the Balkans’, Journal of European Economic
History 3 (1974).
Taubman, W. Stalin’s American Policy: From Entente to Détente to Cold War. New York,
1981.
Taylor, A. J. P. The Origins of the Second World War. Harmondsworth, 1964 edn.
—- The Struggle fór Mastery in Europe 1848-1918. Oxford, 1954.
— The Trouble-Makers: Dissent over Foreign Policy, 1789-1939. London, 1969 edn.
Taylor, J. Shadows of the Rising Sun: A Critical View of the ’Japanese Miracle’. New York,
1984.
Taylor, R. The Sino-Japanese Axis. New York, 1985.
Taylor, T. Munich: The Price of Peace. New York, 1979.
Teichova, A. An Economic Background to Munich. Cambridge, 1974.
Thies, J. Architekt dér Weltherrschaft: Die ’Endziele’ Hitlers. Düsseldorf, 1976.
Thiry, J. La Guerre d’Espagne. Paris, 1966.
Thomas, H. History of the World. New York, 1979 edn.
Thompson, E. P. Zero Option. London, 1982.
— and D. Smith, eds. Protest and Survive. Harmondsworth, 1980.
Thompson, I. A. A. War and Government in Habsburg Spain 1560-1620. London, 1976.
Thompson, J. W. Italian Civil and Military Aircraft 1930-1935. Fallbrook, Calif., 1963.

615
Thomson, D. Europe Since Napóleon. Harmondsworth, 1966 edn.
— The Aims of History. London, 1969.
Thorne, C. The Issue of War: States, Societies, and the Far Eastern Conflict of 1941-1945.
London, 1985.
— The Limits of Foreign Policy: The West, the League and the Far Eastern Crisis of
1931-1933. London, 1972.
Thornton, A. P. The Imperial Idea and Its Enemies. London, 1966.
Thornton, R. C. The Bear and the Dragon. New York, 1972.
Thucydides. The Peloponnesian War. Harmondsworth, 1954 edn. (Magyarul: A peloponné-
szoszi háború. Ford. Muraközy Gyula. Budapest, 1985.)
Thurow, L. The Zero-Sum Society. New York, 1980.
Tilly, C., ed. The Formation of the National States in Western Europe. Princeton, NJ, 1975.
Toby, R. P. State and Diplomacy in Early Modern Japan. Princeton, NJ, 1984.
Tocqueville, A. de. Democracy in America, 2 vols, New York, 1945 edn. (Első kiadása
magyarul: A demokrácia Amerikában. 1-4. kötet. Ford. Fábián Gábor. Buda, 1843. -
Újabb kiadás: A demokrácia Amerikában. Válogatás. Vál. Kulcsár Kálmán. Ford. Frémer
Jusztina, Martonyi Éva, Miklós Lívia és mások. Budapest, 1983.)
Tőkés, R. L. Euro-Communism and Détente. New York, 1978.
Toland, J. No Man’s Land: The Story of 1918. London, 1980.
Tomlinson, B. R. 'The Contraction ofEngland: National Decline and the Loss of Empire’,
Journal of Imperial and Commonwealth History 11 (1982).
— The Political Economy of the Raj 1914-1947. Cambridge, 1979.
Towle, P. 'The European Balance of Power in 1914’, Army Quarterly and Defence Journal
104 (1974).
Toynbee, A. J. and F. T. Ashton-Gwatkin, eds. The World in 1939. London, 1952.
Trachtenberg, M. Reparation in World Politics: Francé and European Diplomacy 1916-1923.
New York, 1980.
Trask, D. F. The War with Spain in 1898. New York, 1981.
Trebilcock, C. The Industrialization of the Continental Powers 1780-1914. London, 1981.
Treverton, G. F. Making the Alliance Work: the United States and Europe. Ithaca, NY, 1985.
Tuchman, B. W. Stilwell and the American Experience in China. New York, 1971.
Tucker, N. B. Patterns in the Dúst: Chinese-American Relations and the Recognition Contro-
versy 1949-50. New York, 1983.
Tucker, R. W. ’Swollen State, Spent Society: Stalin’s Legacy to Brezhnev’s Russia’, Foreign
Affairs 60 (1981-82).
— The Purposes of American Power. New York, 1981.
Tunstall, B. William Pitt, Earl of Chatham. London, 1938.
Turner, L. C. F. Origins of the First World War. London, 1970.

Ulam, A. Dangerous Relations: The Soviet Union in World Politics 1970-1982. New York,
1983.
— Expansion and Coexistence: The History of Soviet Foreign Policy 1917-1973. New York,
1974.
Ungar, S. J., ed. Estrangement: America and the World. New York, 1985.

van dér Wee, H. ’Monetary, Credit and Banking Systems’, The Cambridge Economic History
of Europe, vol. V. Cambridge, 1977.
Van Ness, P. Revolution and Chinese Foreign Policy. Berkeley, Calif., 1971.
Varg, P. A. Missionaries, Chinese, and Diplomats... 1890-1952. Princeton, NJ, 1952.
Vatter, H. G. The Drive to Industrial Maturity: The US Economy, 1860-1914. Westport,
Conn., 1975 edn.
Vernadsky, G. The Tsardom of Muscovy, 1547-1682. New Haven, Conn., 1969.

616
Viljoen, S. Economic Systems in World History. London, 1974.
Vogel, B. Deutsche Russlandpolitik, 1900-1906. Düsseldorf, 1973.
Vogel, E. F. Japan as Number One: Lessons fór America. New York, 1908 edn.
— ’Pax Nipponica?’, Foreign Affairs 64 (1986).
Volcker, K.-H. Die deutsche Luftwaffe 1933-1939. Stuttgart, 1967.

Wagenführ, R. Die deutsche Industrie im Kriege 1939-1945. Berlin, 1963.

Waite, R. A. L. Vanguard of Nazism: The Free Corps Movement in Postwar Germany.
Cambridge, Mass., 1952.
Waites, N., ed. Troubled Neighbours: Franco-British Relations in the Twentieth Century.
London, 1971.
Walden, P. The Short Victorious War: A History of the Russo-Japanese War, 1904-5. New
York, 1974.
Walker, G. J. Spanish Politics and Imperial Trade 1700-1789. Bloomington, Ind., 1979.
Waller, B. Bismarck at the Crossroads: The Reorientation of Germán Foreign Policy After the
Congress of Berlin 1878-1880. London, 1974.
Wallerstein, I. The Modern World System, 2 vols to date. London, 1974, 1980. (Magyarul:
A modern világgazdasági rendszer kialakulása. A tőkés mezőgazdaság és az európai világ­
gazdaság eredete a XVI. században. Ford. Bittera Dóra, Forgács Péter és mások. Buda­
pest, 1983.)
Walters, A. Britain's Industrial Renaissance. London, 1986.
Waltz, K. Mán, the State and War. New York, 1959.
Waltz, K. N. ’Toward Nuclear Peace’, Wilson Center, International Security Studies,
Working Paper 16.
Wandycz, P. Francé and Her Eastern Allies 1919-1925. Minneapolis, 1962.
— The Twilight of the French Eastern Alliances, 1926-1936, forthcoming.
Wangermann, E. The Austrian Achievement. New York, 1973.
Watson, M. S. Chief of Staff: Pre-War Plans and Preparations. Washington, DC, 1950.
Watt, D. C. Too Serious a Business: European Armed Forces and the Approach of the Second
World War. London, 1975.
Webber, C. and A. Wildavsky. A History ofTaxation andExpenditure in the Western World.
New York, 1986.
Weber, E. The Nationalist Revival in Francé, 1905-1916. Berkeley, Calif., 1959.
Webster, C. K. The Foreign Policy of Castlereagh, 1812-1815: Britain and the Reconstruction
of Europe. London, 1931.
Wedgewood, C. V. The Thirty Years War. London, 1964 edn.
Wegs, J. R. Europe Since 1945. 2nd edn, New York, 1984.
Wehler, H. U. Bismarck und dér Imperialismus. Cologne, 1969.
Weigley, R. F. History of the United States Army. Bloomington, Ind., 1984 edn.
— The American Way of War: A History of the United States Military Strategy and Policy.
Bloomington, Ind., 1977 edn.
Weinberg, G. The Foreign Policy of Hitler ’s Germany, 2 vols. Chicago, 1970, 1980.
Weinberger, C. Report of the Secretary of Defense Caspar W. Weinberger to the Congress
on Fiscal Year 1984 Budget. Washington, DC, 1983.
— ’US Defense Strategy’, Foreign Affairs 64 (1986).
Weller, J. Wellington in the Peninsula. London, 1982.
Wells, S. F., ’Sounding the Tocsin: NSC-68 and the Soviet Threat’, International Security
4 (1979).
Wendt, B. J., ’Freihandel und Friedenssicherung: Zűr Bedeutung des Cobden-Vertrags von
1860 zwischen England und Frankreich’, Vierteljahresschrift für Sozial- und Wirtschafts-
geschichte 61 (1974).

617
Wernham, R. B. Before the Armada: The Growth of English Foreign Policy 1485-1588.
London, 1966.
— The Making of Elizabethan Foreign Policy 1588-1603. Berkeley, Calif., 1980.
Wesson, R. G. State Systems. International Relations: Politics and Culture. New York, 1978.
Westwood, J. N. Russia Against Japan, 1904-5: A New Look at the Russo-Japanese War.
London, 1986.
Whelan, J. G. World Communism, 1967-1969: Soviet Attempts to Reestablish Control.
Washington, DC, 1970.
Whetten, L. L. Germany’s Ostpolitik. London, 1971.
— The Mediterranean Threat’, Survival 8 (1980).
White, J. A. The Diplomacy of the Russo-Japanese War. Princeton, NJ, 1964.
Whittam, J. The Politics of the Italian Army 1861-1918. London, 1977.
Wight, M. Power Politics. Harmondsworth, 1979.
Wildman, A. K. The End of the Russian Imperial Army. Princeton, NJ, 1980.
Wilkinson, E. Misunderstanding. Europe versus Japan. Tokyo, 1981.
Williams, E. N. The Ancien Régime in Europe 1648-1789. Harmondsworth, 1979 edn.
Williams, G. The Expansion of Europe in the Eighteenth Century. London, 1966.
Williams, J. The Home Fronts: Britain, Francé and Germany 1914-1918. London, 1972.
Williams, J. B. British Commercial Policy and Trade Expansion 1750-1850. Oxford, 1972.
Williams, P. The Tudor Régimé. Oxford, 1979.
Williams, W. A. The Roots of the Modern American Empire. New York, 1969.
Willmott, H. P. Empires in the Balance. Annapolis, Md, 1982.
Wilson, A. M. French Foreign Policy During the Administration of Cardinal Fleury. Cam­
bridge, Mass., 1936.
Wilson, C. H., ed. Economic History and the Histórián: Collected Essays. London, 1969.
— Anglo-Dutch Commerce and Fináncé in the Eighteenth Century. Cambridge, 1966 reprint.
— The Dutch Republic and the Civilization of the Seventeenth Century. London, 1968.
— The Transformation of Europe 1558-1648. London, 1976.
Wimbush, W. E., ed. Soviet Nationalities in Strategic Perspective. New York, 1985.
Windelband, W. Bismarck und die europaischen Grossmdchte 1878-85. Essen, 1940.
Windsor, P. Germán Reunification. London, 1969.
Winter, J. M., ed. War and Economic Development. Cambridge, 1975.
Wittek, P. The Rise of the Ottoman Empire. London, 1938.
Wittram, R. Peter I. Czar und Kaiser, 2 vols. Göttingen, 1964.
Wolf, A. A History of Science, Technology and Philosophy in the Sixteenth and Seventeenth
Centuries. New York, 1935.
Wolf, J. B. Louis XIV. London, 1968.
— The Emergence of the Great Powers 1685-1715. New York, 1951.
— Toward a European Balance of Power 1620-1715. Chicago, 1970.
Wolfe, M. The Fiscal System of Renaissance Francé. New Haven, Conn., 1972.
Wolfe, T. Soviet Power and Europe, 1945-1970. Baltimore, Md, 1970.
Wolfers, A. Britain and Francé Between Two Wars. New York, 1966 edn.
Woodruff, W. America ’s Impact on the World: A Study of the Role of the United States in
the World Economy 1750-1970. New York, 1973.
— Impact of Western Mán. A Studv of Europe’s Role in the WorldEconomy 1750-1960. New
York, 1967.
Woods, J. (pseudonym), 'The Royal Navy Since World War II’, US Naval Institute Proceed-
ings 108 (1982).
Woodward, D. R. Lloyd George and the Generals. Newark, NJ, 1983.
Wright, G. The Ordeal of Totál War, 1939-1945. New York, 1968.
Wright, Q. A Study of War. Chicago, 1942.

618
Yahuda, M. B. China’s Role in World Affairs. New York, 1978.
Yang, L.-S. Money and Credit in China. Cambridge, Mass., 1952.
Yardley, H. The American Black Chamber. New York, 1931.
Yonosuke, N. and A. Iriye, eds. The Origins of the Cold War in Asia. New York, 1977.
Yost, D. S. Francé and Conventional Defense in Central Europe. Boulder, Colo., 1985.
— ’France’s Deterrent Posture’, Adelphi Papers 194 and 195 (1985).
— ’Radical Change in French Defense Policy’, Survival 28 (1986).
Xoung, J. W. Britain, Francé and the Unity of Europe 1945-51. Leicester, 1984.
Young, L. K. British Policy in China 1895-1902. Oxford, 1970.
Young, R. J. In Command of Francé: French Foreign Policy and Military Planning 1933-
1940. Cambridge, Mass., 1978.

Ziemke, E. F. Stalingrad to Berlin: The Germán Defeat in the East 1942-1945. Washington,
DC, 1968.
Zuckerman, S. Nuclear Illusion and Reality. London, 1982.

619
 NÉVMUTATÓ

Aachen 97, 107, 109 Alsó-Rajna 49

Abbász, I. (Szaffárida; Nagy), perzsa sah 9, Amazonas 66
11 Ambon-sziget 66, 122
Abesszínia /. Etiópia Amerika, amerikai(ak) 5, 14, 26, 41, 45, 46,
Abukir 121 49, 51, 52, 77, 80, 83, 84, 86, 89, 90, 112,
Acadia /. Űj-Skócia 113,115, 125,126, 130,132, 139, 140, 151,
Acheson, Dean 360 170, 172,176, 184, 187, 200-202, 217, 220,
Addington 122 224, 230, 232- 234, 236, 238, 245, 251,
Aden 25, 151 252, 256-260,263, 267-269, 272, 283-286,
Adenauer, Konrad 377, 378 293, 296, 298, 300. 308, 309, 311,313, 315,
Adua 197, 276 317, 321-323, 327, 328, 331, 331-334,
Afganisztán, afgán(ok) 13, 146, 183, 239, 336-339, 346, 348-354, 356, 360-366, 369,
368, 369, 374, 377, 387, 389,430,479,484, 370, 372-376, 378-388, 393, 394, 401,
498 403-410,416,424,430,432-435,437,438,
Afrika, afrikai(ak) 5, 6, 9, 10, 26, 71, 125, 442,452,454,455, 457,480,483-488,490,
143, 145, 164, 183, 186, 197, 216, 236, 237, 492, 494-496, 499, 502
239, 272, 351, 370, 389, 400, 460 Amerikai Egyesült Államok (USA) 71, 84,
Afroázsia 370 89-91, 96, 115, 116, 125, 145, 147, 150,
Akbar (Dzselal ed-Din Mohammed), indiai 152,166,172,173,181,185-187, 190,199,
nagymogul 9 200,204, 205,213, 216, 217, 218, 220, 223,
Akra 150 230-238, 243, 244, 254, 256, 257, 263,
Alabama 174 265-269, 273,274, 276,277, 282, 285, 286,
Alamogordo 348 288-290, 292,298, 300-302, 304, 308-313,
Alaszka 220, 234, 238 315, 322, 323, 327, 334-341, 343, 344,
Álba, Fernando Alvarez de Toledo, Álba 347-350, 354, 356, 357, 359-365, 367-370,
hercege 36 372, 373, 375-390, 394, 396-402,405^11,
Albánia, albán(ok) 3, 319, 341, 375, 377 416-418,421,423,424,426,427,43(M3 3,
Albuquerque, Alfonso de 25 436-440, 442-447, 450, 451,453,456-462,
Aldershot 217 466, 468, 469, 471, 473, 475-477, 480,
Al-Duna 183 482-488, 490-502, 505, 506
Aleut-szigetek 332 Amery, Leó 188
Alexandria (A1 Iskandariyah) 121, 327 Amiens 122
Algeciras 239 Amritsar 272
Algéria 146, 345, 378, 403 Amszterdam 27,31,62,65,66, 73,74, 77, 82,
Algír 44, 150 84, 98, 100, 131, 169, 233
Allegheny-hegység 89 Angell, Norman 504
Allende Gossens, Salvador 384 Anglia, angol(ok), brit(ek) 3, 6,9, 10, 12,15,
Alpok 197, 206, 248, 398, 399 20, 27, 30, 33-37, 39,41,44-48, 54-68, 71,
Alsó-Ausztria 206 75-81, 83-85, 87, 89-94, 97-101, 103,
Alsop, Stewart 360 105-107,109-123,125-127,130-134,139,

621
 145,146, 148 155, 157-164,166-172,183, 246-248, 250, 251,261,276, 291, 316, 318,
187, 196, 197, 199, 200, 202-204, 210, 338, 357, 367-369, 419
215-221,224, 226, 229, 231,236, 238-241, Ausztria-M agyarország 179-182, 186, 187,
243-248, 251-259, 261, 263,267,269,271, 195,197, 201, 205-209,215, 216, 222, 226,
272,274,276, 278, 281,284-286, 290,293, 227, 231,236-238, 240, 241,243, 247, 249,
295-298, 300-302, 307,311-321, 327-329, 263, 273, 320 (/. még Osztrák-Magyar
332-335, 338-340, 345-347, 349, 351, 352, Monarchia)
356, 358-360,363-366, 370, 371,378, 383, Ázsia, ázsiai(ak) 3, 5, 11, 13, 15, 21, 26, 28,
394, 396, 397,400,408,412,420,428,439, 33, 71, 125, 141-143, 183, 187, 198, 216,
440,451 -455,475-477,480,490,491,494, 220, 227, 234, 237, 239, 271, 282, 285, 316,
498, 500, 502 (/. még Nagy-Britannia) 322, 338, 340,351, 360, 370, 376, 380, 380,
Angola 38, 372, 374, 386-388 385,400,416,418,419,430,434,443,479,
Annám (Vietnam) 7 486
Anson, George 107, 110
Antillák 71, 85, 90, 93, 98, 100, 101, 106,
107, 110-112, 114, 117, 119-122, 125, 134 Babilon 500
Antwerpen 27, 42, 65, 122 Bábur, indiai nagymogul 9
Arab Emírségek 484 Bacon, Francis 34
Arábia 9, 443 Bagdad 220
Arabi pasa, Ahmed 271 Bailén 129
arab(ok) 23-25, 347, 367, 374, 386, 385, 388, Bairoch, P. 143-145,192, 206, 212, 390, 392,
404, 484, 492 401, 407
Aragónia 23, 31, 34, 42, 50 Bajorország, bajor(ok) 38, 101, 106, 114,
Aral-tó 145 115
Argentína 147, 152 Balaklava 170
Arhangelszk 250 Baldwin, Stanley, Earl of Bewdley 297, 300,
Arizona 496 314, 318
Arkansas 173 Baleár-szigetek 10
Áron, Raymond 456 Balfour, Arthur James, Earl of 238, 297
Ashton, Róbert 58 Balkán 3, 86, 100, 103, 158, 161, 181, 182,
Ashton, T. S. 142, 143, 145 197, 204, 209, 211,236, 237, 240, 291,301,
Ashworth, W. A. 392 319, 332, 358
Aspern 129 Baltikum 27, 62, 83, 85, 90, 93, 98, 103, 105,
Asszuán 369 121,122,125,147,167, 223, 227, 302, 340,
Atatürk, Musztafa Kemal 271 366
Athén 189 Balti-tenger 17, 20, 23, 38,114, 130,166,228
Atlanti-óceán 23, 25, 26, 43, 44, 47, 66, 80, Banda-szigetek 122
90, 92, 110, 114, 127, 128, 185, 189, 196, Bandung 370
210, 230, 232, 267, 328, 332, 454, 477, 490 bantuk 146
Attlee, Clement Richard, Earl 346, 349, 401 Barcelona 44
Augsburg 36 Barents-tenger 480
Austerlitz 123 Barfleur 99
Ausztrálázsia 147, 265, 488 Bamett, Correlli 194, 346
Ausztrália 71, 147, 165, 327, 328, 362, 415, Bartlett, C. J. 357
442, 486, 488 Baruch, Bemard Mannes 365
Ausztria, osztrák(ok) 30, 31, 33-36, 38, 39, Baszkföld 51
43, 46-48, 70, 75, 85-89, 97, 98, 100, 101, Batáviai Köztársaság 119
103,105-107,109-111,115,116, 118,119, Bayonne 132
121,123,129-133, 139, 140, 149,156-161, Bazaine, Achille 180
163,164, 167,171, 176,177,179, 182-184, Bécs 3, 9, 25, 34-36, 47, 86-88, 90, 97, 99,
195, 205-209, 227, 229, 236, 240, 244. 105,109, 110,115,116, 121, 123,129,133,

622
 156,157, 159-161, 181, 183, 196, 207, 208, Breszt-Litovszk 258
227, 236, 237, 240, 241, 243, 249, 336, Bretagne 37, 54
Belgium, belga(~k) 131, 133, 149, 155, 196, Bretton Woods 409
215, 240, 241,244, 247, 252, 255, 261,263, Brezsnyev, Leonyid Iljics 357, 376, 388, 407,
265, 272, 295, 318, 332, 356, 369, 459, 491 467, 482
Belgrád 208, 227, 240, 371 Briand, Aristide 264, 275
Belize 453 Bristol 27, 84
Belle-sziget 121 Brit Guayana 217
Belorusszia 332, 341 Brit-szigetek 44
Beludzsisztán 9 Bruchmüller 258
Benedek, Ludwig August von 179 Brunei 453
Bengál 9 Bruszilov, Alekszej Alekszejevics 248, 250,
berberek 12, 35, 36, 44 254
Berija, Lavrentyij Pavlovics 348 Brüsszel 49, 355, 404
Berkeley, George 78 Brzezinski, Zbigniew 387
Berlin 87, 88, 90, 109, 115, 116, 125, 157, Buda 3
158,161,165, 169,181-183,186, 187, 197, Buenos Aires 129
203-205,209, 221,234,236-240, 243,244, Buharin, Nyikolaj Ivanovics 462
249,271,287, 291,297, 302, 307, 311,313, Bukarest 207, 237
316-318, 320, 329, 332, 334, 336, 355, 356, Bukovina 206
402, 454 Bulgária, bolgár(ok) 9, 183, 235, 237, 248,
Besszarábia 167, 340 259, 340, 353
Bethmann-Hollweg, Theobald von 204 búr(ok) 236, 238
Bhilai 368 Burgundia 31, 35, 54
Bikini-szigetek 363 Burma 215, 285, 332, 360, 368, 371
Bismarck, Ottó von, herceg 156, 161, 179— Bülow, Bernhard von, herceg 202, 204, 239
186, 197, 202, 204, 211, 236, 237, 239, 241,
264, 292, 349, 385, 386, 507
Blake, Róbert 60 Cádiz 60, 121
Blindheim (Blenheim) 101 Calleo, D. 205, 410
Blum, Léon 294, 295 Calonne, Charles Alexandre de 81
Blücher, Gebhart Leberecht, Blücher von Cambrai 35
Wahlstett herceg 133 Camp Dávid 386
Bonaparte, Joseph, nápolyi király, spanyol Camperdown 120
király 132 Campoformio 119
Bonaparte Napóleon /. Napóleon, I. Caporetto 197, 243, 249, 257
Bonn 368, 450, 451, 457, 478 Carnegie, Andrew 231
Bonnet, Georges 296 Cartagena 110
Bordeaux 127, 131 Carter, Jimmy 386-388
Borneó 286, 323 Castlereagh, Róbert Stewart, Viscount 134,
Bornu 9 384
Bosznia 3 Castro, Fidel 369
Bosznia-Hercegovina 240 Cateau-Cambrésis 36, 45
Boulogne 122, 123 Cavour, Camillo Benső, conte di 159
Bourbon-ház 19, 80, 93, 100, 106, 133, 158 Cayenne 122
Brandenburg 63, 70, 86, 98 Ceuta 7
Brandenburgi-dinasztia 110 Ceylon 6, 38, 120
Brandt, Willy 377, 379, 449, 451 Chamberlain, Austen 264
Brazília 38, 66, 73, 101, 392, 426, 438 Chamberlain, Joseph 187, 218, 238
Breda 97 Chamberlain, Neville, Sir 269,276,297, 300,
Bréma 63, 119 301, 318, 319
Brenner-hágó 276, 316 Chaumont 132

623
Chesapeake-öböl 114 Dán Antillák 122
Chesterton, G. K. 497 Dánia, dán(ok) 38, 61-63, 68, 97, 98,
Chicago 147, 232, 254 103, 113, 125, 160, 261, 320, 332, 404,
Chile 384 459
Choiseul, Étienne de 110, 112, 114 Danzig 272, 273
Churchill, John /. Marlborough herceg Darby, Abraham 8
Churchill, Winston Leonard Spencer, Sir 84, Darcy 187
276, 300, 301,307, 321, 322, 323,327, 334, Dardanellák 149, 150, 183, 358
337, 338, 344, 345, 349, 350, 352, 355, 366 Dawes, Charles Gates 263, 267
Ciprus 10, 372, 453 Dehio, L. 105, 298
Clausewitz, Cári Philipp Gottfried von 329, Dél-Afrika 147, 151, 165, 217, 237, 297, 370,
334, 382 475, 492
Clemenceau, Georges Benjámin 255, 269 Dél-Amerika 44, 265, 266
Coalbrookdale 8 Dél-Anglia 20, 122
Cobden, Richard 148 Dél-Ázsia 415, 419
Colbert, Jean-Baptiste 55, 72, 83, 97, 99, Delcassé, Théophile 207, 213, 239
198, 422, 431 Dél-Európa 353, 448
Conakry 371 Delft 66
Conflans, Hubert de Brienne, comte de 110 Delhi (Új-Delhi) 368, 385
Congreve, Sir William 168 Dél-írország 142
Conrad von Hötzendorf, Franz, gróf 207- Dél-Itália 129
209 Dél-Jemen 374
Cornwallis, Charles, márki 114 Délkelet-Ázsia 6, 220, 286, 302, 322, 327,
Cortez, Hernando 145 346, 362, 381, 382, 385
Cromwell, Olivér 39, 56, 60, 61, 68, 83 Dél-Kína 210
Cromwell, Thomas 58 Dél-kínai-tenger 25
Cumberland, William Augustus, herceg 109 Dél-Korea 360, 367, 370, 393, 415, 433, 486,
Cura<?ao 122 488
Custozza 177 Dél-Németország 42, 57, 182
Délnyugat-Afrika 271
Dél-Olaszország 399
Csád 488 délszlávok 207
Csang Kai-sek 285, 359, 360, 375 Dél-Vietnam 382, 383, 386
Csao Ce-jang 426 DePorte, A. 337
Csehország, cseh(ek) 31, 33, 37, 41, 47, 63, Desima-sziget 14
86, 159, 160, 179, 184, 206-208, 291, 296, Dettingen 106
319, 357, 377, 379, 389, 402, 407, 478 Diego Garcia 374
Csehszlovákia 261, 263, 273, 296, 300, 307, Disraeh, Benjámin 177, 182
318, 319, 340, 343, 355, 369, 379, 389,450, Dogger Bank 246
478 Dollfuss, Engelbert 316
Csendes-óceán 6, 15, 27, 145, 150, 216, 220, Dominikai Köztársaság 234, 384
233, 234, 243, 261, 271, 282, 323, 327-329, Dórán, C. F. 229
331, 334,336-338, 362, 363, 367, 377,415, Douhet, Giulio 305
416, 423, 424, 433, 442, 448, 485, 486, 488 Dönitz, Kari 321, 328, 334
Cseng Ho admirális 6, 7, 23, 26, 423 Dragimirov, Mihail Ivanovics 186
Csernobil 464 Drake, Sir Francis 59
Csuzima 200, 331 Dreyfus, Alfréd 210, 213
Dulles, John Foster 360, 361, 365, 374, 378
Dumouriez, Charles du Périer 118
Dakar 210 Duna 16, 37, 123, 167
Dalmácia 125, 206 Dundas, Henry (Melville of Melville), vi­
Damaszkusz 9, 258 comte 119

624
Dunkerque 101, 119, 355 Északnyugat-Afrika 204
Dzserba-sziget 36 Északnyugat-Európa 27, 47
Dzsidda (Jiddah) 25 Észak-Olaszország 353, 399
Észak-Spanyolország 459
Észak-Vietnam 369, 377, 380, 382, 384, 395
Eckmühl 129 Észak-Virginia 173, 176
Edén, Róbert Anthony, Sir 318 Észtország, észt(ek) 63, 90, 159, 225, 261,
Edo l. Tokió 340
Edward, VII. (Szász-Koburg), angol király Etiópia (Abesszínia, abesszin) 197, 237, 272,
292, 416, 484, 494, 497, 498 276, 278, 279,295,299, 314, 316, 317, 321,
Égei-tenger 9, 10 374
Egyenlítői Afrika 217 Eufrátesz 16
Egyesült Királyság 142, 143, 145-147, 151, Eurázsia 15, 343
152, 218, 359, 372, 394, 451 Európa, európai(ak) 3, 5, 6, 9-17,19-28, 30,
Egyesült Tartományok 37, 49, 54, 59, 61, 31,33, 34, 37-43,46, 53-68, 70, 71, 73, 75,
64-66, 69, 74, 75, 77, 82-85, 89, 93, 96-99, 77, 80-82, 86, 89-94, 96, 98- 100, 103,
102, 105, 107, 113, 114 105-107,111,113,115,117,119-123, 130,
Egyiptom 9, 10, 93, 120, 121, 197, 209, 210, 132-134,139,140,142-149,154, 155, 157,
239,271, 297, 358, 369, 370, 372, 374, 385, 158,161,163-166, 169,172, 173,175, 176,
386, 484 180,181, 184-186,188,195-197, 201,202,
Eisenhower, Dwight Dávid 328, 350, 362, 205-207, 211,216,217, 220-225, 230, 231,
365, 367, 499 233, 237-241,244, 248, 254,256,258, 259,
El-Alamein 328 261, 263-275,282, 285, 286, 292,297, 298,
Elzász 85, 86, 128, 180, 237 309, 311, 317, 318, 321, 327, 332, 333,
Elzász-Lotaringia 183, 237, 241, 261 337-339, 342, 346, 347, 351, 353-357, 363,
Engels, Friedrich 414 367, 369-371, 373, 378-380, 385, 387,
Enghien, Louis-Antoine, dúc d’ 56 396-404, 407,409,416,428,433,435, 437,
Erdély 97, 207 443-454, 456-459, 476, 477, 487, 495
Erzsébet, I. (Tudor), angol királynő 36, 37, Eylau 129
58, 59, 68, 93
Erzsébet (Romanov), orosz cárnő 107, 110,
111 Falkenhayn, Erich von 247, 248
Észak-Afrika 10, 34, 35, 46, 169, 181, 197, Falkland-szigetek 112, 151, 453, 454
238, 309, 321, 328, 329, 334, 335, 338 Farnese, Alessandro /. Parma hercege
Észak-Amerika 71, 89, 92, 101, 107, 111, Farrar, L. D. 206
112, 134, 139, 147, 175, 185, 265, 266, 356 Fashoda /. Ködök
Észak-Európa 22, 125 Fehrbellin 98
Észak-Finnország 366 Fekete-tenger 9, 10, 17, 20, 23, 24, 116, 166,
Észak-Franciaország 45, 59, 101, 203, 211, 169, 181, 183, 228
215, 255, 264 Ferdinánd, II. (Aragóniái; Katolikus), Ara­
Észak-írország 142 gónia királya, V. Ferdinánd néven spa­
Észak-Itália 34, 55, 85, 128, 158, 159, 161 nyol király, III. Ferdinánd néven nápolyi
Északi-tenger 17, 83,236,240, 241, 246,400, király 3, 31
452 Ferdinánd, I. (Habsburg), német-római csá­
Észak-Jemen 369, 377 szár, magyar és cseh király 33, 36
Északkelet-Afrika 317 Ferdinánd, II. (Habsburg), német-római
Észak-Kína 6, 285 császár, cseh és magyar király 33, 37, 38,
Észak-Korea 341, 486, 488 47
Észak-Közép-Európa 88 Ferdinánd, VII. (Bourbon), spanyol király
Észak-Magyarország 9, 22 155
Észak-Németország 38, 47, 62, 110, 177 Ferenc, I. (Valois), francia király 35

625
Ferenc Ferdinánd, Habsburg főherceg 240 Frigyes Vilmos, I. (Hohenzollem), porosz
Ferenc József, I., Ausztria császára és Ma­ király 88
gyarország királya 177, 207, 209 Frigyes Vilmos, III. (Hohenzollem), porosz
Ferrol 121 király 89, 156
Finnország, finn(ek) 61, 103, 159, 221, 225, Frigyes Vilmos, IV. (Hohenzollem), porosz
261,302, 307, 332, 340, 341, 351,357, 368, király 156, 157, 164, 176
369 Fritsch, Wemer Freiherr von 288
Flandria, flamand(ok) 19, 42, 44-46, 48-50, Fuggerek 45, 58, 69
52, 65, 68, 85, 100, 119, 248 Fulbright, William 383
Fleury, André Hercule de 105 Fuller, John 305
Florida 115 Fulton 350
Foch, Ferdinánd 252, 258, 259 Fülöp, IV. (Habsburg; Szép), Burgundia
Fohlen 345 hercege, I. Fülöp néven Kasztília királya
Ford, Gerald Rudolph 386 31
Ford, Henry 211 Fülöp, II. (Habsburg), Milánó és Németal­
Foreman-Peck 392 föld hercege, Spanyolország és Nápoly
Földközi-tenger 10,17,23, 24, 34,36,42-45, királya 33, 36, 37,42,44,45,48,49, 54, 58,
47, 48, 50, 66, 92, 93, 98, 110, 120, 122, 59, 68, 73, 419
130,147,150, 181,197, 208, 210, 217, 241, Fülöp, III. (Habsburg), spanyol király 41,
246, 276, 278,281,298, 301,320, 321, 327, 55
353, 359, 364, 374 Fülöp, IV. (Habsburg), spanyol király 33,
Franche-Comté 49, 85 38, 39, 44, 49, 51
Francia Guayana 122 Fülöp, V. (Bourbon), spanyol király 100
Francia Indokína 285, 322 Fülöp-szigetek 24, 46, 110, 199, 234, 235,
Francia Kanada 113 282, 323, 360, 362, 367, 370, 415, 442, 486
Franciaország, francia(~k) 3, 9, 11, 15, 19-
22, 27, 30,33-39,41,42,45,47^49, 54-60,
62-65, 70-73, 75-81, 83-89, 91-94, 96- Gaddis, J. L. 384
103,105-107,109-123,125-133,139, 140, Galícia 133, 158, 206, 221, 227, 243, 247
147,149-151,154, 155,157-164,167-171, Gallipoli 246, 248
173,176,177,179-183,186,187, 192, 195, Gama, Vasco da 25, 146, 231
197,199-206,208-213,215, 216, 220-222, Gamelin, Gustave-Maurice 295, 296
227, 231, 237-241, 243, 244, 246-248, Gandhi, Mohandasz Karamcsand; Mahát-
251-259, 261,263-270,272-278, 282, 284, ma 271
286-288, 290-297, 300-302, 304, 306-308, Gangesz 16
311-321, 332, 334, 335, 337, 344, 345, 347, Gaulle, Charles de 295, 345, 378, 379, 402-
349, 350, 352, 353, 355-357, 359, 361,362, 404, 409
364, 366, 367, 370-372, 378-380, 394, 396, Geer, Louis de 62
398,401 -404,410,417,422,433,437,440, Genf 274, 294, 315
444, 445,447,451,455^458,475-477,480, Genova városállam 9, 10, 23, 42, 45, 52, 66
484, 487, 490, 495, 498, 502, 505 Georges, Joseph 295
Franco (Franco Bahamonde), Francisco Georgia 152
307 Gerschenkron, A. 196
Frankfurt 73, 156 Ghána 369
Friedland 123, 129 Gibraltár 31, 101, 102, 112-114, 130, 278,
Frigyes, II. (Hohenzollem; Nagy), porosz 453
király 81, 82, 88, 90, 94, 106, 107, 109- Gilbert, Félix 236, 328
111, 155, 198, 292, 422 Gilbert, William Schwenk, Sir 388
Frigyes, IV., pfalzi választófejedelem 37 Gilchrist, Persy 189
Frigyes, yorki herceg 119 Giolitti, Giovanni 196
Frigyes Vilmos (Hohenzollem), branden­ Gladstone, William Ewart 182, 185, 269,
burgi választófejedelem 88 349, 386

626
Glasgow 79, 151 Hallstein, Walter 398
Gneisenau, August 88, 135 Hamburg 131, 233
Goa 25 Hannover 88, 71, 88, 93, 106, 107, 109, 114,
Gonzalo, Fernandez de Córboda 42 121, 179
Gorbacsov, Mihail Szergejevics 460, 464, Hanoi 381
468, 469 Hanza-városok 17
Gorcsakov, Alekszandr Mihaj lovics, herceg Hassner, Pierre 502
182 Hasszán, II., Marokkó királya 387
Gorskov, Szergej Georgijevics 364 Hastings 8
Göring, Hermann 289 Havasalföld 9
Görögország, görög(ök) 3,*10, 155,158,159, Hawaii 235, 327
301,319, 321, 346, 350, 353, 354, 357, 358, Hawke, Edward (of Towton), báró 107, 110
366, 367, 396, 404, 445, 454, 455, 478 Hawkins, Sir John 59
Granada 3, 45 Hay, John 234
Grasse-Tilly, Francois Joseph Paul de 114 Helgoland 125
Gravelotte 178 Helsinki 379
Graves, Thomas, báró 114 Henrik, VII. (Tudor), angol király 57, 58
Grenada 374, 388, 485, 488 Henrik, VIII. (Tudor), angol király 44, 57,
Grey, Sir Edward 220, 221 58
Gribeauval, Jean Baptiste Vaquette de 72 Henrik, II. (Valois), francia király 35
Grossman, G. 224 Henrik, IV. (Bourbon; Navarrai), francia
grúzok 225 király 37, 55
Guadalcanal 328 Henrik, Tengerész, portugál herceg 7, 26
Guadeloupe 122 Hessen 94
Guam 383 Hewins, W. A. S. 218, 497
Guderian, Heinz Wilhelm 295, 305, 320 Hidejosi (Tojotomi) 13
Guinea 27, 369, 371, 374 Hindenburg, Paul von 248, 255, 256
Guineai-öböl 25 Hindukus 217
Gusztáv Adolf, II. (Vasa), svéd király 38, Hirosima 336, 338, 340, 348, 365
60-62, 64, 68, 69 Hispaniola 25, 60
Hitler, Adolf 129, 188, 255, 269, 273, 276,
281, 287-292,295, 296,299, 300-302, 305,
György, I. (Hannoveri), angol király 71,102 307, 308, 313, 315-319, 321, 323, 327, 329,
György, III. (Hannoveri), angol király 112 332, 338, 419
Gyulai Ferenc gróf 177 Hoare, Sámuel John Guerney 317
Hobsbawm, E. J. 146, 216
Hohenlinden 121
Habsburg Birodalom 33, 47, 71, 82, 87, 88, Hohenzollern-dinasztia 179, 155, 157, 261
96, 98, 99, 102, 103, 111, 117, 119, 129, Hokkaido 442
155-161,163, 164, 176, 177, 185, 207, 249, Holland Guayana 122
261, 500 Hollandia, holland(ok) 6, 8-10, 13-15, 24,
Habsburg(ok) 10, 20, 30, 31, 33-39, 41, 42, 27, 36-39,41,44-46, 48, 52, 58-61, 63-67,
44, 46 54, 56, 57,63-65, 68-70, 85-88,97, 74, 75, 77, 80, 81, 83, 83-85, 88, 93, 97-
101, 103, 106, 109, 157-159, 161, 177, 179 103, 105-107, 112, 114, 115, 119-122,
Haig, Alexander 388 131-134, 162,164, 272, 285, 286, 320, 334,
Haig, Douglas 245, 248, 252-254 359, 439, 440, 500, 502
Haiphong 382 Holland Kelet-India 286, 323
Haiti 234 Holland Tartomány 67
Hajasi Tadasu, Hakusaku, báró 200 Hónán 8
Halberstam, Dávid 438 Hongkong (Hong Kong) 151, 199,217, 345,
Haldane, Richard Burdon, Lord 240 415, 419, 453
Halder, Franz 328 Hoover, Herbert Clark 310, 315

627
Hopej 8 Izrael 343, 367, 369, 371, 372, 374, 385-387,
Hormuz 25 404, 419, 465, 484, 485, 488, 492
horvát(ok) 159, 160, 208
Ho Si Minh 359, 383
Howard, Michael 180 Jakab, II. (Stuart), angol király 71, 99
Howe, Richard, gróf 113 Jalu 356
Höchstádt 121 Jamaica 60
Hruscsov, Nyikita Szergejevics 303, 357, Jamamoto, Gombéi, gróf 286, 312, 331
362, 364, 368, 369, 375, 377, 380,405,406, Jangce 6, 7, 16, 146, 151
460 Japán, japán(ok) 6, 7, 13, 14, 19, 20, 22, 24,
Hudson-öböl 102 66, 145, 181, 186, 187, 190, 192, 194, 196,
Hufton, Olwen 87 198-202, 204,205, 217, 221, 222,224, 226,
Hull, Cordell 311, 339-341 229, 230,234, 236-240, 243,244, 261,263,
265, 268-272, 275, 282-288,292, 297-299,
301, 302, 304-309, 311-317, 322, 323,
Ibériai-félsziget 9, 23, 130-132, 161, 162, 327-329, 331, 332, 334-338, 340, 344, 347,
164, 246 349, 354, 357, 359, 360, 362, 367, 370, 372,
lejasu (Tokugava) 13 377, 378, 385, 388, 390, 393-397, 399,401,
Imphal 334 402,404,406,407,410-413,415,418-422,
Incshon 360 425,428,432-444,446-448,452,455,459,
India 3, 5, 6, 9, 12, 19, 20, 22, 25, 71, 79, 83, 465, 469, 479, 480, 482, 484, 486488, 494,
90, 92, 93, 107, 110, 111, 116, 120-122, 495, 498500, 505, 506
132,134,143,145,149,160,167, 215-217, Jáva 9, 122
219, 220, 239,243, 244,252, 265, 271, 272, Jemen 480
297, 327,346, 347, 358-360, 368, 370-372, Jéna 129, 133, 246
375, 377, 380, 385, 395,400,415,421,424, Jeruzsálem 258
426, 446, 479, 491 Jervis, R. 474
Indiai-félsziget 9 Jevons, William 147
Indiai-óceán 6, 9, 17, 25, 27, 44, 66, 85, 93, Jodl, Alfréd 332
364, 374, 377 Johanna (Aragóniái), Kasztilia és Aragónia
453, 480 királynője, IV. (Habsburg; Szép) Fülöp
Indiai-szigetvilág 147 felesége 31
indiánok 107, 172, 173 Johnson, Louis 360
Indokína 176, 286, 345, 361, 362, 370, 374, Johnson, Lyndon Baines 381-383, 409
378, 403 Jones, E. L. 23
Indonézia, indonéz 271, 272, 359-361, 371, Jón-szigetek 3
371, 415, 442 Jordánia 367, Jordánia 484
Indus 146 Jóreménység-fok 24, 120, 122
Irak 11, 297, 367, 369, 374, 419 Jugoszlávia 261, 263, 318, 341, 353, 355,
Irán 357, 358, 367, 387, 388, 418, 484 357, 368, 371
Írország, ír(ek) 37, 43, 58, 59, 92, 100, 119- Jütland 246
121, 142, 271, 297, 404, 445
Iszmáil, I. (Szaffárida), perzsa sah 9
Itália 14,17,19-22, 30, 35,41-44, 46,48-50, Kabul 9
54, 57, 61, 64, 73, 86, 90, 101, 105, 117, Kadhafi, Moammer al- 374
119,121-123,129,133,158,159,161,163, Kahn, Hermán 440
164, 176, 195 (/. még Olaszország) Kairó 217, 371
Itáliai-félsziget 33, 123, 164 Kalifornia 460, 465, 496
Iván, IV. (Rettegett), orosz cár 15 Kambodzsa 372, 377, 386
Izabella (Kasztíliai; Katolikus), Kasztilia ki­ Kanada 79, 85, 89,90,93,107,110,125,132,
rálynője, spanyol királynő, II. (Aragó­ 147,151, 216, 224, 234, 265, 297, 356, 357,
niái) Ferdinánd felesége 3, 31 367, 416, 461

628
Kansas állam 461 344, 353, 357, 449-451,478 (/. még Német
Kansas City 390 Demokratikus Köztársaság)
Kanton 150 Kelet-Poroszország 227, 247, 340, 344, 351,
Karélia 90 352, 376
Karib- (Antilla-) tenger 37, 44, 46, 110, 216 Kellogg, Frank Billings 275
Karib-szigetek 66, 234, 235 Kemp, T. 196
Karlsbad 158 Kennan, George 354, 385
Károly (Karoling; Nagy), frank király 16, Kennedy, John Fitzgerald 376, 378, 381,
31 382, 384, 409, 499
Károly, I. (Stuart), angol király 60, 61 Kentucky 175
Károly, II. (Stuart), angol király 97, 98 Kenya 374
Károly, I., spanyol király /. V. Károly Kerenszkij, Alekszandr Fjodorovics 251
Károly, V. (Habsburg), a németalföldi tar­ Keresztély, IV. (Oldenburg), dán és norvég
tományok hercege, I. Károly néven spa­ király 38
nyol és nápolyi király, V. Károly néven Keynes, John Maynard 346, 347, 410
német-római császár 20, 31,33, 35, 36, 39, Kijevi Fejedelemség (Kijevi Rusz) 16
41, 43-45, 49, 50, 52 Kimoj és Macu 362, 375, 378, 380, 395
Károly, VI. (Habsburg), osztrák főherceg, Kína, kínai(ak) 3, 5-11, 13, 16, 19, 22-25,
III. Károly néven spanyol király, VI. Ká­ 27, 34, 90, 143, 145-147, 164, 187, 199,
roly néven német-római császár, III. Ká­ 200, 204, 211,216, 217, 232, 234, 236, 238,
roly néven magyar és II. Károly néven 239, 243, 261,271, 272, 282, 283, 285, 286,
cseh király 101, 102, 106 302, 314, 315, 317, 323, 327, 329, 331, 340,
Károly, X., svéd király 63 349, 359-362, 365, 368-372, 374-377,
Károly, XI., svéd király 63 379-381, 384,385, 387-390, 395, 396,411,
Károly, XII., svéd király 103, 105 415,421-431,433,440-444,453,459,469,
Kárpátalja, Kárpát-Ukrajna 340 475,476,479,480,482, 485,486, 488, 500,
Kárpátok 248, 250 505, 506
Karsz 358 Kingsley, Charles 153
Kasgár 9 Kisázsia 261
Kaszpi-tenger 15 Kissinger, Henry Alfréd 384—386, 388, 501
Kasztília 19, 31, 36, 38, 41-43, 49, 51, 52 Kitchener, Horatio He; oert, Lord 146, 210
Katalin, II. (Romanov; Nagy), orosz cárnő Ködök (Fashoda) 187, 210, 238
90, 91, 111, 114-116, 118, 225 Kongó 186, 210, 371, 374
Katalónia, katalán(ok) 38, 46, 50, 51 Kongó folyó 151
Katyn 352 Kongresszusi Lengyelország 156
Kaukázus 159, 167, 183, 227, 250, 327 Konstantinápoly 3, 10, 21, 163, 169, 183,
Kelet-Afrika 6, 24, 271 196
Kelet-Ázsia 13, 199, 271, 283, 284, 298, 329, Konsztantyin Nyikolajevics nagyherceg 171
360, 367, 432, 443, 485, 486 Koppenhága 103, 121, 129
Kelet-Berlin 449, 451 Korall-tenger 328
Kelet-Európa 9, 72, 105, 115, 116, 132, 133, Korea 6, 7, 13, 173, 199, 200, 238, 283, 338,
196, 261,263-267, 273, 274, 293, 295, 296, 343, 347, 356, 360, 362-364, 367, 375, 381,
300, 301, 307, 309, 318, 319, 341, 343, 344, 393, 395, 398, 418, 442, 443, 479, 486 (/.
350-352, 355, 357, 370, 371, 376, 377, 389, még Dél-Korea, Észak-Korea)
397,402,406,407,426, 449,451,459, 460, Korfu 276
465, 466, 478, 480 Korinthoszi-csatorna 220
Kelet-India 66, 286, 358, 359 kozák(ok) 102, 131, 132
Kelet-Közép-Európa 266, 269, 287, 297, Königgrátz 179, 246
307, 340 Közel-Kelet 3, 10, 125, 183, 204, 216, 243,
Kelet-Lengyelország 308 254, 258, 261,271,281, 321, 346, 351, 359,
Kelet-Németország, keletnémet(ek) 340, 367, 370, 396, 400, 420, 441,451, 460, 474

629
Közép-Amerika 488 114-119,123,133,157-160,165,167,169,
Közép-Anglia 130 207, 212,225, 227, 228, 247, 250, 261, 263,
Közép-Ázsia 182, 425, 429, 430 264, 273, 287, 292, 301, 302, 305, 307, 316,
Közép-Európa 20, 24, 31, 83, 89, 152, 183, 319, 320, 340, 341, 343, 351- 353, 355,
189, 247, 266,267, 274, 293, 300, 302, 351, 376, 379, 380, 389, 402,450, 478, 485, 492
354, 449, 451 Lenin, Vlagyimir Iljics (Uljanov) 188, 271,
Közép-Kelet 210, 271, 321, 367, 369, 370, 302, 375, 412, 467
374, 386, 387, 389,418,430, 459,470,479, Leningrád 343 (/. még Szentpétervár)
480, 484, 485, 488, 492 Leonardo da Vinci 22
Közép-Oroszország 308 Lepanto 10, 12, 36, 45
Krakkó 158 Le Tellier, Michel 56, 72, 97
Kréta 10 Lettország, lett(ek) 159, 225, 261, 340
Krím 9, 116, 139, 148, 149, 157, 162, 164, Leuthen 110
167-171, 174,179,182-184,187, 222,226, Levante 9, 106, 117, 121, 151, 162, 163, 345
230, 383 Leyden 66
Krími Kánság 15 Leyte-öböl 331
Kuba 25, 233, 235, 362, 364, 368, 369, 371, Liaotung-félsziget 199
372, 374, 375, 377, 386, 480, 485 Libanon 345, 364, 485, 488, 492
Kubiláj, mongol nagykán 5, 9 Líbia 197, 276, 374, 377, 388
Kuril-szigetek 376 Liddell Hart, Basil, Sir 305
Kurszk 329 Liége 20
Kutuzov, Mihail Illarionovics, herceg 134 Liegnitz (Legnica) 110
Lipcse 131, 132,
Lipót, I. (Habsburg), német-római császár,
Lagos 110, 151 magyar és cseh király 86, 99
Lajos, XIV. (Bourbon), francia király 55, Lippmann, Walter 502
70, 72, 80, 83, 85-87, 96-102, 105, 114, Lissa (Vis) 177
162, 367 Lisszabon 24, 101, 130
Lajos, XV. (Bourbon), francia király 112 List, Friedrich 506
Lajos, XVI. (Bourbon), francia király 117 Litvánia, litván(ok) 14, 30, 54,159, 247, 261,
Lajos, XVIII. (Bourbon), francia király 133 340
Lajos, II. (Jagelló), magyar és cseh király 31 Liverpool 79, 93, 151
La Manche csatorna 24, 36, 44, 45, 58, 83, Livónia 63, 90
85, 97, 99, 114, 120, 163, 176, 210, 396, Livorno 122
438 Lloyd, C. 150
Lancashire 130 Lloyd George, Dávid 250, 253-255, 269,
Landes, D. 141, 142 274, 401
Landsdowne, Henry Charles Keith Petty Locamo 295, 263, 275, 317
Fitzmaurice 238 Lombardia 43, 48, 49, 177
Languedoc 37 London 27, 55, 59, 61, 71, 73, 77, 82, 84, 90,
Laosz 382, 386 92-94, 98, 105, 109, 112-114, 119, 122,
La Rochelle 79 125,134,147, 151-153,161,162,170,171,
Latin-Amerika 125, 130, 134, 143, 152, 204, 182, 186, 196, 204, 215, 216, 232, 233,
216,232, 234, 235, 351, 369, 370, 384, 386, 238-240, 255, 257, 267,272, 273,291, 292,
387, 418, 430, 475, 485 297, 315, 317-319, 349, 354, 355, 363,452,
Laval, Pierre 317 455, 495, 496
Leicester, Róbert Dudley, Leicester grófja Lop Nor 376
59 Lotaringia 85, 105, 111, 181, 184, 211, 215
Lemberg 247, 250 Louisbourg 107
Lengyelország, lengyel(ek) 14,15, 30, 34, 54, Louisiana 79, 174
61-63, 70, 71, 75, 87, 88, 90, 97, 103, 111, Lublin 352

630
Luce, Henry 340, 384 377, 380, 384,395, 396,421,423,425,429,
Ludendorff, Erich von 247, 248, 255, 256, 430
258-260 maráthik 9, 13
Lumumba, Patrice 371 Marchand, Thomas 210
Lusaka 371 Marengo 121
Luther Márton 35 Mária, II. (Stuart), angol királynő (társural­
Luxemburg 85, 86, 99, 179, 245, 255, 418 kodó) 71
Lübeck 61 Mária Terézia, osztrák császárnő, magyar és
Lützen 34, 38, 62 cseh királynő 106, 107, 111
Lynch, J. 42 Marlborough herceg (John Churchill) 72,
Lyon 73 77, 84, 94, 100, 101
Lytton, Edward Georg 314 Marokkó 213, 234, 239, 240, 345, 387, 484
Marseille 128
Marshall, George Catlett 339, 347, 354, 355,
MacArthur, Douglas 360, 361 356, 357, 378, 398
Macaulay, Thomas Babington (Lord Martinét 72
Macaulay of Rothley) 154 Martinique 122
MacDonald, James Ramsay 314 Maryland 175
Mackensen, August von 250, 251 Mason, Tim 291
Mackinder, H. J. 188, 343, 504 Massena, André, herceg 130
Mackintosh, M. 307 Maszkát 122
Macmillan, Harold 400 Mauritius 122
Madrász (Madras) 106 Mayer, Arno 269
Madrid 34, 36, 37, 47-50, 52, 55, 65, 101 Mazarin, Jules 39, 56
Magenta 177 Mazuri-tavak 247, 250
Maghreb 271 McCarthy, Joe 351, 360
Magyarország, magyar(ok) 9, 10, 24, 31, 33, McKinley, William 233
35, 41, 47, 82, 86, 97, 103, 155, 159, 161, McNamara, Róbert Strange 383
164, 165,167, 176, 206-208, 227, 229, 240, Mecklenburg 82
246-248, 250, 257, 261, 270, 274, 340, 351, Mehmet Ali, egyiptomi helytartó 150
357, 369, 407, 450, 478 Méline, Félix Jules 211, 212
Mahan, Alfréd Thayer 92, 93, 234 Menorca 101, 102, 109, 115, 121
Maiszúr (Mysore) 121 Messimy, Adolphe 213
Makaó 24 Metternich (Metternich-Winneburg), Kle-
Malabar-part 25 mens Lothar von, herceg 132, 154, 156,
Malaga 20, 101 158, 159, 162, 264, 349, 353, 384
Malájföld 199, 282, 283, 286, 323, 359, 360, Metz 45
361 Mexikó 24, 25, 173, 234, 256, 485
Malajzia 393, 415, 426, 442 Midway-szigetek 328, 331, 332
Malaka-szoros 6, 25, 120, 158 Miklós, I. (Romanov), orosz cár 156, 161,
Mali 369 165, 167, 349
Málta 22, 121, 122 Miklós, II. (Romanov), orosz cár 228, 419
Malthus, Thomas Róbert 141 Miksa, I. (Habsburg), német-római császár
Maluku-szigetek 122 31
Mamatey, V. S. 36 Miksa, II. (Habsburg), német-római csá­
Mandzsu-dinasztia l. Csing-dinasztia szár, I. Miksa néven magyar és cseh király
Mandzsúria 199, 200, 238, 285, 286, 298, 36
305, 307, 314, 315, 329, 331, 340, 341,375, Milánó városállam 20, 35, 43, 50, 86, 102,
395 105, 125
Manila 486 Ming(ek) 3, 5-8, 10, 11, 13, 14, 19, 21,22, 34
Mao Ce-tung 341, 354, 361, 366, 368, 375- Minié, Claude-Etienne 163

631
Mississippi 107, 173 213, 215-221, 223, 231-241, 243-245,
Mississippi állam 174, 175 251-255, 257, 261, 263, 266, 272, 273,
Missouri 145 275-277,282, 285, 286, 288, 290, 292-294,
Missouri állam 173 296301, 304, 305, 308, 309, 311, 312, 315,
Mobutu, Joseph 371, 387 318-321, 327, 331, 334, 335, 337, 340,
mogul(ok) /. nagymogul dinasztia 344-347, 349, 350, 352, 354, 355, 357, 362,
Mohács 9, 31, 103 363, 367, 371, 372, 373, 375, 378, 380, 395,
Mohamed, IL, török szultán 3, 10 396, 398-401,403,404,417,434, 437,439,
Molotov, Vjacseszlav Mihajlovics (Szkrja- 440, 444,445,447,452^55,457,475-478,
bin) 319, 340, 344, 352, 355, 368, 36 488, 494, 498, 502, 505 ( l. még Anglia,
Moltke, Helmuth von 221, 223 Egyesült Királyság)
Moltke, Helmuth Kari Bernhard von, gróf Nagyharsány 103
178-180 Nagymogul Birodalom 9, 12, 13, 19
Mongol Birodalom, mongol(ok) 5, 6, 7, 15, nagymogul (mogul) dinasztia 3, 5, 12, 19, 22
16 Nahimov, Pa vei Sztepanovics 168
Mongólia 286, 375, 425 Nantes 128, 131
Monk, George 60 Napóleon, I. (Napoléon Bonaparte), francia
Monnet, Jean 398, 403 császár 69, 70, 73, 74, 76, 82, 86, 87, 88,
Monroe, James 233, 234 94, 95, 96, 113, 118, 118, 119, 120, 121,
Montenegró 208, 209 121,122,122,123,125,126,126,127,128,
Montgomery, Bemard Law 328 128, 129, 130,130,130, 131,132, 133, 134,
Morgan, John Pierpont 231 135, 139, 154, 157, 161, 162, 169, 169, 255
Móric, Orániai, Nassau grófja 37, 60, 65 Napóleon, III. (Louis Bonaparte), francia
mórok 45, 53 császár 159, 161, 164, 169, 170, 171, 176,
Morvaország 86 177, 180
Moszkva 15, 91, 97, 125, 131, 131, 168, 186, Nápoly, Nápolyi Királyság 31, 42, 43, 44,
222, 225, 250, 302, 307, 318, 319, 322, 323, 48, 49, 50, 86, 102, 121, 121, 158
328, 331,334, 344, 349, 351, 352-355, 357, Narva 103
358-360, 362, 366, 369-380, 385, 387,421, Nasszer, Gamal Abdel 371
424,425,429,430,431,442,449,451,456, Naumann, Friedrich 202
457, 459, 469, 474, 475, 477, 501 Nauru 245
Moszkvai Nagyfejedelemség 5,14,15,19, 34 Navarinói-öböl 150
Mozambik 374 Necker, Jacques 79, 80
Mukden 200, 314 Nehru, Dzsawaharlal 359, 371
Mulhall 390 Neisse 352
Murmanszk 250 Nelson, Horatio, vicomte 72, 121, 170
Murray, Gilbert 202 Németalföld 14, 22,27, 31,33-38,41 -43,45,
Mussolini, Benito 263, 275-278, 280, 281, 48-50, 55, 57-59, 61, 64, 70, 85, 86, 97,
295, 311, 316, 317, 319, 320, 344 100-102, 106, 107, 116, 117, 119, 123, 157
Mühlberg 35 (/. még Belgium, Egyesült Tartományok,
München 275, 288, 291, 293, 296, 307, 310, Hollandia, Luxemburg)
318, 319 Német Demokratikus Köztársaság (NDK)
379, 402, 449, 450 (/. még Kelet-Németor-
szág)
Nagaszaki 14, 338, 348, 365 Német Lovagrend 30
Nagy-Britannia 13, 14, 71-73,75-77, 81, 82, Németország, Német Birodalom, német(ek)
84, 86-90, 92-94, 96, 98, 101, 102, 105, 11, 31,33-39,41-44, 46-50, 55, 57,61-63,
107,109-117,119,120,122, 123,125-127, 65, 68-71, 85-88, 93, 97-100, 103, 106,
129,130,133,134, 135,139,140,142, 143, 109,110,119,123,129,132,139, 147,156-
145-147, 149,150-155,159,160, 162-164, 159,161,163,169,173,176,179-185, 187,
166, 169-173,176,181,182,184-187,190, 188, 190, 192, 194, 196, 199, 201-205,
192,194,196,197,199, 201-206, 208-211, 207-213,215-218,220-224, 226, 227, 229,

632
 231, 235, 236-241, 243-261, 263-268, 440, 445,447,450,451,457^159,477,478,
270-275,278, 281,287-302, 304, 306-309, 487, 500, 505 (/. még Német Szövetségi
311-323, 327-329, 331-338, 340, 341, 342, Köztársaság)
344, 345-347, 349, 351-355, 357, 363-366, Nyugat-Ukrajna 167
369, 394, 396,400-406, 410,412,419,422,
444, 445, 447-451, 453-^58, 477
Német-római Birodalom 9, 11, 39, 123 Óceánia 5
Német Szövetség 156, 158, 165, 444, 445 Odera 352
Német Szövetségi Köztársaság (NSZK) 376, Odessza 147
401, 402, 447-451, 456 (/. még Nyugat- Ogaden 372
Németország) Ogarkov, V. N. 471
Newcastle hercege (Thomas Pelham-Holles) Ohio 107
94 Okinawa 362
New England 125, 132 Oklahoma 461
New York 113, 233, 254, 452, 496 Olaszország, olasz(ok) 10, 22, 27, 41, 131,
New York állam 174 159, 161, 169, 179-183, 185, 187, 192,
Nicaragua 234, 374, 387, 388, 485 194-199, 201, 202, 206-209, 211,215,222,
Niger 146 237, 238, 241, 243-246, 248, 249, 254,
Nílus 9, 16, 187, 210, 220, 237, 238 256-260, 263, 264, 267, 270, 272, 273,
Nimitz, Chester William 331, 332 275-279, 281-284, 287, 288,293, 295,297,
Nimwegen 98 299, 300, 304, 307, 309, 311,312, 314, 316,
Nitze, Paul 360 318-322, 328, 332, 334, 337, 338, 344, 345,
Nivelle, Robert-Georges 248, 251, 252, 254 347, 349, 350, 352, 355, 356, 362, 369, 370,
Nixon, Richard 368, 384-386, 390, 396, 409 396, 398, 399, 403, 428, 444, 452 (/. még
Nizza 35 Itália)
Nomonhan 286, 307 Olivares, Gáspár de Guzmán 38, 39
Nootka-szoros 116, 117 Olmütz (Olomouc) 156, 165
Nőre 119 Omán 374
Normandia 68 Omdurmán 146
North, Frederick 112 Orosz-Lengyelország 167
Northedge, F. S. 254 Oroszország, Orosz Birodalom, orosz(ok)
Norvégia 320, 332, 356 10, 14,15, 22, 27, 54, 61, 63, 64, 71, 72, 75,
Nördlingen 42 82, 85-91, 95, 96, 103, 105-107, 109- 111,
113-118, 121, 123, 125, 131-140, 147,
150-152,155-173,176,177,181-187, 190,
Nystad 105 192,199-209,212, 213, 215, 216, 221-231,
Nyugat-Afrika 9, 37, 66, 79, 111, 176, 186, 234-241, 243-245, 247-257, 260, 261,
209, 210, 218, 220, 271, 345, 374 263-266, 271-273, 278, 279, 286, 286,
Nyugat-Európa 3, 19, 27, 42, 47, 61, 71, 73, 296-298, 302-304, 308, 317, 322, 329, 332,
82, 93, 102, 105, 111, 139, 154, 158, 166, 351, 356-358, 362, 364-366, 368, 370-372,
172,181,189, 227, 230, 246, 256, 288, 293, 374, 376, 379-381, 383, 395, 396, 402,
319, 338, 353, 355, 362, 363, 365, 378, 379, 404-407,412,413,415,419,421, 423, 425,
380, 384, 385, 388-390, 396, 397, 404-406, 426,429,430,470, 482 (/. még Szovjetunió
410,421,439,446,449, 456,457,459, 464, Oszmán Birodalom, oszmán(ok), oszmán-
469, 482, 486-488, 496 török(ök) 3, 5,8-11,13, 14, 34, 36,46-48,
Nyugat-Florida 89 53, 70, 86, 88, 97, 105, 116, 120, 164, 240
Nyugat-India 44, 92 (/. még Törökország)
Nyugat-Közép-Anglia 171 Osztrák-Magyar Monarchia 181, 182, 206,
Nyugat-Közép-Európa 71, 182 208, 216, 248, 261, 349, 472 (/. még Auszt-
Nyugat-Németország, nyugat-német(ek) ria-Magyarország)
344, 353, 355, 357, 362, 363, 368, 372, 379, Ottawa 269
380, 393, 396, 398, 399,401-403,428,437, Oudenarde 101

633
Örményország, örmény(ek) 217, 225, 264 Pondicherry 100
Porkkala 368
Poroszország, porosz(ok) 54, 63, 64, 70, 71,
Paixhans, Henry-Joseph 163 81, 85-89, 93, 96, 106, 107, 109-111, 113,
Pakisztán 360, 367, 369, 371, 372, 374, 377, 115-119, 121, 123, 129, 131-133, 149,
385, 421 155-164, 169,172,174,176-181,184,197,
Pál, I. (Romanov), orosz cár 121 208, 221
Palesztina, palesztin(ok) 272, 297, 346, 347, Port Arthur 199, 200, 368
400, 445, 492 Portugália, portugál(ok) 6-9, 12, 13, 19, 24-
Palmerston, Henry John Temple Viscount 27, 34, 36, 38, 39,41,42,44,46,48, 50-52,
149, 154, 157, 164, 221, 367, 385 66, 73, 97, 101, 113, 121, 123, 130, 131,
Panama-csatorna 235, 386 149, 150, 220, 440, 455
Panipat 9 Potosí 25
Pápai Állam 3, 35, 36, 45, 48, 281 Potsdam 182, 399
Párizs 37, 38, 82, 88, 91, 98, 105, 107, 115, Potter, Bemard 153
117,121,157,162, 167,169,180, 186, 196, Poznani Nagyhercegség 133
211,221,227,238, 239, 255, 257, 258, 261, Prága 291, 316, 355
264,271-275, 292, 296, 315-317, 319, 349, Provence 43
363, 378, 380, 404, 450, 451, 455^158 Pugacsov, Jemeljan Ivanovics 111
Parma hercege (Alessandro Farnese) 37, 64,
65
Parsons, W. 229 Queensland 152
Passendale 252-254, 256, 257 Quiberoni-öböl 110
Pavia 34, 35
Pearl Harbor 282, 323, 327
Peking 6, 24, 221, 362, 375, 377, 381, 385, Raeder, Erich 288, 290
421, 422, 427-432, 432, 442, 488 Raglan, Fitzroy James Henry Somerset,
Pennsylvania 174 Lord 170
Perry, Matthew Calbraith 14 Rajna 16, 118, 119, 132, 181, 183, 251,256,
Peru 24, 25, 27, 147 268, 288, 403, 455
Perzsa-öböl 12, 216 Rajnai Szövetség 123
Perzsia 9, 11, 169, 221, 237, 239, 357 (/. még Rajna-vidék 19, 38, 100, 105, 117, 118, 133,
Irán) 155, 157, 161, 261, 295, 296, 317
Pétain, Philippe 252, 295 Raleigh, Sir Walter 59
Péter, I. (Romanov; Nagy), orosz cár 72, 89, Ramillies 101
90, 103, 105, 470 Rastatt 102
Pfalz 37, 99 Rathenau, Walther 255
Piemont 119, 122, 133, 149, 155, 176, 177, Reagan, Rónáid Wilson 387-389, 428, 439,
196 465, 468, 471, 490, 494
Pireneusok 30, 33, 39, 56, 70, 130-132 Rhodes, Cecil 369
Pitt, William, id. 109, 112 Ribbentrop, Joachim von 319
Pitt, William, ifj. 77, 80, 116, 117, 119, 120, Richelieu, Jean Armand du Piessis 38, 39,
122, 123, 126, 134, 153 56, 97
Pittsburgh 171 Roberts, M. 63
Poincaré, Raymond 293 Robertson, William 254
Poitiers 433 Rocroi 42, 56
polinézek 23 Rodney, George Brydges, Lord 113
Pollack, Jonathan 430 Rodosz 10
Poltava 90, 103 Róma 3, 48, 181, 196, 207, 236, 237, 249,
Poltava kormányzóság 225 257, 272, 276, 302, 317, 334
Pomeránia 63 Római Birodalom 10, 16, 336, 500
Pompidou, Georges 403 Románia, román(ok) 159, 207, 208, 237,

634
 245,248, 250,255,263, 268, 274, 301,319, Skócia, skót(ok) 13, 57, 58, 62, 65, 72, 83, 92
340, 341, 351, 353, 376, 380, 478 Síim, William 334
Romanov-dinasztia 91, 261, 469 Smith, Adam 19, 28, 148, 339, 506
Rommel, Erwin 321, 327, 328 Sokoto 9
Roosevelt, Franklin Delano 269, 286, 310, Solferino 177
311, 317, 318, 321, 322, 388 Somme 248, 252, 253, 255
Roosevelt, Theodore 233-236 Spaak, Paul-Henri 398
Rosecrance, R. 393 Spanyol-Németalföld 38, 85, 97
Rossbach 110 Spanyolország, spanyol(ok) 3, 6, 10, 19, 22,
Rostow, W. W. 390 24-27, 30, 33-39,41-61,64-66, 68, 70, 71,
Rudolf, II. (Habsburg), német-római csá­ 75, 82-87, 89, 93, 96-102, 105-107, 110-
szár, I. Rudolf néven magyar király 37, 117, 119-121,123,125,129-131,133,134,
41 147,150, 155,158, 181,187, 196,211,230,
Ruhr-vidék 171, 263 233-236, 268,276, 278,279, 295, 306, 307,
Rusk, Dean 360, 367 317, 318, 321, 419, 455, 478, 484, 500
Russell, John, Lord 149 Spárta 189
rutének 159 Speer, Albert 335
Ruyter, Michiel de 60, 83, 98 Spencer, Herbert 235
Ruz, Simon 52 Spinola, Ambrosio 38
Ryswick 100 Spithead 119
Stead, W. T. 232
Stimson, Henry 309, 315
Saar-vidék 180, 261, 294, 295 Stone, Norman 225
Sadowa 179 Strasbourg 404
Saigon 210, 383 Stresa 276, 316
Saint-Arnaud, Armand-Jacques de 169 Stresemann, Gustav 264, 287
Saintes 113 Stuart-dinasztia 59, 79, 80, 98
Saint Lucia 122 Sullivan, Arthur Seymour, Sir 388
Saint-Pierre és Miquelon 122 Sully, Maximilien de Béthune 55
Saint-Privat 178 Svájc, svájci(ak) 20, 42, 43, 48, 97, 121, 122,
Salisbury, Róbert Gascoyne-Cecil, Lord 220 231, 357, 393, 404, 419
Sándor, I. (Romanov), orosz cár 159, 164 Svédország, svéd(ek) 14, 15, 38, 39, 42, 47,
Sándor, II. (Romanov), orosz cár 171 54, 57, 61-64, 68, 70, 75, 83, 87, 88, 90,
Santa Cruz 60 96-98, 103, 105, 116, 121, 123, 131, 132,
Santo Domingo 122, 127, 134 167, 181, 224, 301, 320, 321, 357, 419
Santung 261
Sárga-folyó 16
Savoya 48, 71, 101, 215 Szadat, Mohamed Anvar 372
Savoyai Jenő, herceg 103 Szaffárida-dinasztia 9
Schamhorst, Gerhard Johann Dávid von 88 Szahalin 341
SchleswigHolstein 149, 157 Szalánkemén 103
Schlieffen, Alfréd, Gráf von 221, 227, 240 Szaloniki 125, 246, 248
Schmidt, Helmut 457 Szamoa 235
Sedan 180 Szamoa-szigetek 218
Servan-Schreiber, Jean-Jacques 409 Szaratov terület 225
Sevilla 52, 53 Szardínia 101, 102, 119
Shaw, George Bemard 500 Szardíniái (piemonti) Királyság 133
Shelbume, Wiliam Petty, grog 112 Szászország 82, 103, 106, 132, 133, 156, 179
Sherman, William Tecumseh 176 Szaúd-Arábia 367, 374, 484, 485
Schwarzenberg, Félix, herceg 156 Szenegál 122
Sinop 167 Szent Lőrinc-folyó 106, 107
Skandinávia 34, 396 Szent Vince-fok 120

635
Szentpétervár 71, 103, 115, 116, 156-158, Tanzánia 377
161, 182, 183, 196, 200, 204, 211, 213, Távol-Kelet 13, 23, 92, 167, 198, 200, 217,
220-223, 236, 237, 239, 240 (/. még Le- 237-239, 261, 263, 269, 286,298, 301, 307,
ningrád) 314, 314-317,322, 332, 337, 340-342,359,
Szerbia, szerb(ek) 9, 102, 159, 207, 208, 227, 366, 370, 441, 479, 480, 488
235, 240, 241, 243, 247, 264, 369 Taylor, A. J. P. 206, 271, 273
Szevasztopol 168-171 Teherán 357
Sziám l. Thaiföld Tejo (Tajo) 150
Szibéria 15,286,307,308,322, 347,377,430, Tengerész Henrik /. Henrik, Tengerész
442 Teng Hsziao-ping 423, 425, 426, 428, 429,
Szicília 31, 43, 44, 46, 48-50, 86 431, 442
szikhek 146 Tennessee 184
Szilézia 86-88, 106, 107, 111, 171, 344 Tennessee állam 175
Szingapúr 151, 272, 298, 301, 323, 327, 393, Ternate 66
415, 425, 433, 452 Thaiföld (Sziám) 210, 360, 367, 415, 433,
Szíria 10, 259, 345, 369, 374 486
szlovákok 159 Thomas, Sydney Gilchrist 189
szlovének 159 Thuküdidész 189
Szomália 321, 374 Tibet 239
Szovjet-Oroszország 261, 349 Tigris 16
Szovjetunió, szovjet(ek) 265, 269, 270, 274, Tilak, Bal Gangadhar 271
276, 285, 286, 290, 292, 293, 296, 298, 300, Tilsit 123
302-309, 311,312,314, 316, 318,320-323, Timbuktu 9, 210
327-329, 331-343, 345-357, 362-366, Tipu, Száhib, Maiszúr szultánja 121
368-390, 395-397, 402, 404-407, 410, Tirpitz, Alfréd von 187, 202, 203, 205, 240,
415-418,420-422,424,425,428,431,438, 288, 364
440,442-444,449-451,456-473,475-^77, Tito, Joszif Broz 353-355, 366, 371, 372
479, 480,482-484,486,487, 490-492,496, Tobago 115, 122,
500, 505, 506 Tocqueville, Alexis de 91, 172, 187, 323, 343
Sztálin, Joszif Visszarionovics (Dzsugasvili) Todtleben, Eduard Janovics 168
188, 275, 303, 305-308, 316, 317, 319, 322, Togo, Heichachiro 200
328,331,336,340,342-344, 348-357,363, Tokió (Edo) 14, 200, 272,282, 285, 286, 302,
364, 366, 368, 370, 371, 375, 388, 405,461, 311, 313-316, 322, 332, 377,421,432,438,
462, 469 439, 441, 442, 452, 496, 505
Sztálingrád 329, 335 Tokueava-dinasztia 13, 14, 19, 22
Sztolipin, Pjotr Arkagyevics 225, 229, 230 Tonkin 210, 272
Szudéta-vidék 272, 291, 314, 318 Torgau 110
Szuez 278, 347, 359, 364, 370, 378, 400 . Toulon 101, 110, 119
Szukamo (Sukarno), Ahmed 272, 359, 371 Toulouse 132
Szulejmán, L, török szultán 9, 10 Touré, Ahmed Sékou 371
Szung-dinasztia 6, 8 Törökország, török(ök) 3, 9, 10, 2124, 28,
Szun Jat-szen 271 33-37,44,45,47, 48, 50, 54, 86, 87, 90,97,
Szuvorov, Alekszandr Vasziljevics 90 99, 102, 103, 114, 116, 121, 122, 150, 160,
167,169,183,184, 186,187, 204, 211,217,
226, 228, 229, 240, 243, 244, 249,250, 261,
Tajvan 283, 360-362, 367, 372, 375, 377, 271, 301, 319, 346, 350, 353, 354, 357, 358,
386, 387, 389,393,415, 421,424,425,433, 367, 370, 396, 445
442, 486 Trafalgar 122, 123, 150, 218
Takahasi, Korekijo 284 Trieszt 131
Tambov kormányzóság 225 Tromp, Maarten Harpertszoon 48, 60, 83
Tannenberg 247, 250 Truman, Harry 350, 354, 356, 358, 360, 365

636
Tudor-dinasztia 57 Vilmos, I. (Normandiai; Hódító), angol ki­
Tuhacsevszkij, Mihail Nyikolajevics 305, rály 8
306 Vilmos, III. (Orániai), németalföldi helytar­
Tunézia 271, 328, 345 tó, angol király 71, 80, 84, 93, 98-100
Tunisz (Tunézia) 36, 183 Vilmos, I. (Hohenzollern), porosz király, né­
Turenne, Henri de La Tour d’Auvergne, met császár 176, 177
vicomte de 56 Vilmos, II. (Hohenzollern), német császár és
Turfán 9 porosz király 187, 202, 204, 205. 232, 237,
Turkesztán 150, 166, 167, 216 239, 449
Virginia 173, 174, 496
Visztula 118
Új-Anglia 496 Vitoria 132
Új-Delhi 368 1. Delhi Vizcayai-öböl 17, 53
Új-Fundland 23, 26, 100, 102 Vlagyivosztok 221, 373
Új-Guinea 328 Vogel, Ezra 440
Új-Skócia (Acadia) 60, 89, 100, 102 Vorosilov, Kliment Jefremovics 306
Új-Zéland 362, 367, 415, 442, 486 Vörös-tenger 6, 9, 10, 12, 374
Ukrajna, ukrán(ok) 103, 167, 272, 322, 329,
341, 342, 450, 461, 472
Ulam, Adam 358, 388 Wagram 129, 130
Ulm 123 Walcheren 94, 129
Ulster 459 Wales 57
Urál 15, 304, 425 Wallenstein, Albrecht Eusebius Wenceslav
Uruguay 151 38, 46, 62, 69, 147
Utrecht 102, 109 Walpole, Róbert 77, 105, 106, 153
Washington 132, 186, 233, 256, 261, 263,
279, 284, 302, 309, 311, 315, 318, 337, 347,
Üzbegisztán 467 353, 354, 357-359, 362, 365, 366, 369, 370,
372-374, 376, 378-381, 384, 385, 387, 389,
421,430,431,433, 441,449-451,474,483,
Valencia 51 484, 488, 491, 492, 494, 501
vallon(ok) 61, 65, Waterloo 42, 70, 71, 133, 170
Valmy 117 Weigley, R. F. 175
Valois-dinasztia 33 Weimari Köztársaság /. Németország
Varsó 115, 319, 352 Weinberger, Caspar 490
Varsói Nagyhercegség 123 Welby, Lord 201
Vauban, Sébastien 99 Wellington, Sir Arthur Wellesley 42, 69, 72,
Velence, Velencei Köztársaság 9, 10, 20, 23, 94, 130, 131-133
25, 45, 48, 54, 64, 66, 179, 440, 442 Westmoreland, William C. 382
Venezuela 217, 220, 233, 234 Weygand, Maximé 295
Verdun 247, 248, 248, 252, 255 White, William, Sir 231
Versailles 12, 115, 261, 263, 266, 274, 287- Willmott, H. P. 285
289, 317 Wilson, Thomas Woodrow 243, 256, 269-
Vervins 37 271, 370, 386
Vesztfália 34, 39, 56, 63, 196 Wolsey, Thomas 58
Vichy 345 Wright, Q. 208, 212
Vietnam 146, 370, 373, 380-384, 387, 389,
393,409,419,422-424, 430,479, 480,486,
490 (/. még Dél-Vietnam, Észak-Vietnam)
Viktor Emánuel, III., olasz király 281 Yokohama 443
Viktória (Hannoveri), angol királynő 142, York (Toronto) 132
216, 494 Yorktown 114

637
Young, Owen D. 263 Zeeland 36
Ypres 247, 253 Zenta 103
zsidó(k) 10, 19, 53
Zsukov, Georgij Konszantyinovics 308,343.
Zaire 392, 387 363
Zanzibár 6, 150

A kiadásért felelős az Akadémiai Kiadó és Nyomda Vállalat igazgatója

A nyomdai munkálatokat az Akadémiai Kiadó és Nyomda Vállalat végezte
Felelős vezető: Zöld Ferenc
Budapest, 1992
Nyomdai táskaszám: 20773
Felelős szerkesztő: Rátz Miklós — Műszaki szerkesztő: Merkly László
A fedéltervet készítette: Lőrincz Attila
Kiadványszám: 2914
Megjelent 58,98 (A/5) ív terjedelemben
Paul Kennedy — angol történész, a Yale Egyetem professzora — azóta
világhírűvé vált nagyszabású összefoglaló műve az 1989. évi Frankfurti
Könyvvásár egyik legnagyobb érdeklődést kiváltó bestsellerének számí­
tott, amelyet — koncepciójának eredetisége miatt — kritikusai szívesen
hasonlítanak a nagy előd, Arnold Toynbee munkáihoz.
A szerző a XVI. század közepétől 2000-ig követi nyomon az erőviszo­
nyok változásait az egyes országokon belül és a nemzetközi kapcsolatok­
ban. Bemutatja a nagyhatalmak fölemelkedésének, valamint hanyatlásá­
nak okait és körülményeit, különös tekintettel a háborúkra és a gazdasági
szférában végbement változásokra. Nagy fontosságot tulajdonít a gazda­
ság és stratégia közötti kölcsönhatásoknak, és a katonai konfliktusokat a
gazdasági változások összefüggésében vizsgálja. A történeti anyagot le­
nyűgöző biztonsággal kezeli, ami imponáló teljesítmény, hiszen úgy lát­
szik, minden, a tárggyal kapcsolatos művet elolvasott.

„Paul Kennedy ragyogóan eredeti művet alkotott, mely kirobbanó sikert

aratott az Egyesült Államokban, szerzőjét egy csapásra a kérdés legjobb
szakértőjévé avatva — kinek véleményét mindenki perdöntőnek tartja. A
könyv — mely Toynbee nyomdokain haladva sikeresen ötvözi egy-egy
merész ívű koncepció fölvázolását a részletkérdések gondos, körültekintő
kifejtésével — egyaránt szól az érdeklődő átlagolvasóhoz és a történész
szakemberhez."

Zara Steiner — Financial Times

„Korunk történeti irodalmának egyik remekműve.”

Christopher Andrew — Daily Telegraph

„Kennedy nagy jelentőségű munkát adott ki, mely Washington és Moszk­

va mértékadó köreiben is kötelező olvasmánynak számít. A könyv terjedel­
mes, intelligens, sok helyütt szellemes, tele figyelemre méltó észrevéte­
lekkel; az a fajta tehetség járja át, mely képes a legbonyolultabb kérdések­
re is megoldást találni."

Andrew Wheatcroft — Evening Standard

Ára: 790,- Ft ISBN 963 05 6076 3