1

Keresd a szerző novelláit:

https://alomgyar.hu/konyvlista/novellak

A szerzőtől az Álomgyár Kiadó gondozásában megjelent:

Az agyam eldobom, 2014, 2017, 2021
Negyven felé pártában, 2014
Egy hajszálon múlt, 2015
Váláshelyzet, 2015
Szulejmán és a magyar udvarhölgy, 2016
Szulejmán és a kolostor rabja, 2016
Szulejmán – Sorozat és történelem, 2016
Az Ártatlan-trilógia 2017, 2018
Riva nővérek-sorozat I–IV., 2018–2019
Caroline Wood-sorozat 1–5., 2019–2021
Az agyam eldobom (átdolgozott kiadás), 2021
Átkozottak, 2021

© R. Kelényi Angelika, 2021

Hungarian edition © Álomgyár Kiadó
Minden jog fenntartva!

Borítóterv: Pálkovács-Utassy Dóra

További grafikai munka: Németh Renáta
Szerkesztette: Soós Tibor
Korrektor: Kiss Erzsébet Janka
Tördelő: Dubecz Adrienn

Álomgyár Kiadó, Budapest, 2021

Felelős kiadó: Nagypál Viktor
Elérhetőségeink: +36 30 487 3552
admin@alomgyar.hu
www.alomgyar.hu
www.facebook.com/alomgyar
instagram.com/alomgyarkiado

Elektronikus változat
Békyné Kiss Adrien

ISBN 978-963-5702-66-4

2
„Nem hiszek az emberarcú Istenben, ezt
soha nem tagadtam, hanem nyíltan
kimondtam. Ha van bennem valami, ami
vallásosnak mondható, az a világ
szerkezetének határtalan csodálata, már
amennyit a tudomány ebből felfedhet.”

(Albert Einstein)

3
Randoron, Gallia, Kr. e. 133.

A tűz narancsra festette a terem vaskos, durva falait, és

megvilágította a robusztus, fából faragott ágyon fekvő
asszony sápadt-szép arcát.
–  Ne vidd el! Kérlek! – könyörgött a nő, miközben a
hatalmas termetű, szőke férfi kivette az éppen egy napja
született csecsemőt a karjából. – Könyörgöm, ne vidd még!
Baja eshet! Megfázhat!
– Tudod jól, Wila, hogy kénytelen vagyok… Rövidesen újra
magadhoz ölelheted, de addig is légy nyugodt! Mi baja
eshetne, ha én vigyázok rá? – mosolygott szeretettel a
feleségére a férfi, aztán egy pillantást vetett a szobában
tartózkodó másik nőre is.
Razna, asszonya szolgálója fejét lehajtva, görnyedten állt a
sarokban. Tekintetét nem emelte fel egyszer sem, az pedig
teljességgel elképzelhetetlen volt, hogy megszólaljon. Állt,
mintha ott sem lett volna. Széles háta, vaskos, izmos tagjai
nagy munkabírásról tanúskodtak.
Wila azonban nem hagyta annyiban.
–  Nem tudom, Clarus! Balsejtelmem van, nem akarom,
hogy most történjen meg a dolog! Vidd holnap, vagy
holnapután… Akkor már erősebb lesz, és talán ez a rossz
érzésem is elmúlik…
–  Sosem múlik el, Wila, amíg csak élsz. Mindig így fogsz
érte aggódni – hunyorított rá a férfi.
Tekintetét végigjártatta asszonyán. Wila volt a legszebb nő,
akit valaha látott. De most ott, az ágyban meggyötörten

4
festett, arca színe alig ütött el hófehér párnájától. Zöld szeme
azonban haragosan villant.
–  Még egyszer mondom, Clarus. Ne vidd ma el a
gyermeket!
–  Nincs választásunk, Wila! Nem történik semmi rossz!
Hidd el! – Azzal a férfi megfordult, és a nő hiába kiabált
utána, nem állt meg, csak ment, karján a csecsemővel. Még
hallotta, ahogy asszonya zokogva hívja, maradását követeli,
könyörög, átkozódik.
Nem törődött vele. Végigsietett a hosszú folyosón, melyet a
falon sorakozó fáklyák világítottak be, és kilépett az
épületből. A fából és földből épített vár belső termeiből a
tágas, döngölt udvarra ért, ahol Tora, a rabszolgája állt két,
útra felkészített lóval. A paripák díszes felszerelése
megcsillant a napfényben. A szolga olajosan barna arca
tiszteletet sugárzott, amint az urára nézett. Átvette a
gyermeket, míg Clarus felült fekete csődörére, majd
visszaadta az apának, és ő maga is nyeregbe szállt. Elléptettek
a várban sürgölődő emberek között – többségük katona volt
–, és amint az őr kinyitotta előttük a vastag, tölgyfából ácsolt,
betörhetetlennek tűnő kaput, kivágtattak rajta. A vár körül
elterülő, zöld fűvel és színpompás virágokkal tarkított mező
után nem sokkal következett a rét tökéletes ellentéte: a sötét,
szinte áthatolhatatlan erdő. Oda igyekeztek.
A rengeteghez érve érezhetővé vált a két férfi feszültsége.
Clarus karjában hirtelen felsírt a gyermek, mintha megérezte
volna apja idegességét. A férfi szolgájára nézett.
– Menj előre, Tora, és vágd az utat!
Tora leszállt lováról, és hosszú késével csapdosta az ágakat,
a sűrű növényzeten át szabaddá téve az ösvényt urának és
gyermekének, hogy eljussanak céljukhoz, az erdő közepén

5
található tisztáshoz. A fák között olyan sötét volt, akárha
éjszaka lenne: a két lovas alig látott valamit. Először jártak
erre mindketten, és nem tudták pontosan, hogy mi vár rájuk.
Clarus nem gyújtott fáklyát, nem akarta veszélynek kitenni
kis csapatát. Nex gyilkosai itt ólálkodhatnak, hisz lételemük a
sötétség. Lassan haladtak. A szúrós, rosszindulatú növények
úgy benőtték a régi csapást, hogy Tora alig tudta szétvágni
őket. Szürkés színű vászonruhájába itt-ott beleakadtak az
ágak, szaggatták az ingét, de törtetett előre. Uráért bármire
képes lett volna.

A gyermek már nem sírt. Hosszú idő telt el, mire megérkeztek
a tisztásra. A fény a fák levelein át megszűrve világította meg
a fűvel benőtt kis területet, melyen végül megálltak. Clarus a
lován maradt. Az apró rét közepére léptetett, kibontotta
gyermekét a pólyából, és feje fölé emelte a meztelen
csecsemőt.
– Ator! Keron! Vida! – kiáltotta hangosan. Már nem tartott
Nex embereitől. Erre a mezőre nem merne lépni egyik gyilkos
átokfajzat sem, ők csak az erdőben veszélyesek. – Ator!
Keron! Vida! – kiáltotta újra, még hangosabban.
A környező fák között megmozdultak a bokrok. A fekete
erdőből vadállat mozgásának hangjára emlékeztető zaj
hallatszott.
– Ator! Keron! Vida! – hangzott fel újra a hívás.
A sötétből egy pillanatra felvillant egy arc, egy
borzalmasan csúf rémpofa. Tojás alakú kopasz fej látszott,
beesett, fekete szemekkel. Hegyes, hússzaggató fogait úgy
vicsorította Clarusra, mint egy ragadozó. Nem lépett ki a fák
közül, megtorpant a tisztás szélén. Soha nem merte volna a

6
druidák földjére tenni a lábát.
–  Takarodj innen, undorító szörnyeteg! – bömbölt rá a
férfi, s szabad kezével kirántotta kardját a hüvelyéből.
Lovának véknyába vágta a sarkát, és egy pillanat leforgása
alatt a vicsorgó előtt termett. Felemelte az éles pengét, és a
kopasz fej felé sújtott. Azonban félúton megállt a keze a
levegőben. Lova lábánál szánalmas pofával reszketett a
csúnya, természet hulladéka emberfajzat, beesett szeme
könyörögve tekintett a hatalmas termetű szőke férfira. Clarus
nem ölte meg. Soha nem ölt védteleneket. Karjában gyermeke
meg sem mozdult, egy hangot sem adott ki.
–  Kotródj! – szólt a rémre, majd visszafordította lovát a
tisztás közepére.
Tora fenyegetően meredt az alakra, aki gyorsan, ahogy jött,
úgy el is inalt a sötétségbe.
–  Meg kellett volna ölnöd, uram! – szólalt meg. Közel állt
Clarushoz – inkább a barátja volt, semmint a szolgája. Együtt
nőttek fel.
– Tudom, hogy mire gondolsz. Mégis jól cselekedtem.
–  Elviszi leányod hírét Nexnek. Mire itt végzünk, tele lesz
az erdő az elfajzottakkal… – csóválta a fejét Tora
elkeseredetten. Már számtalanszor szóvá tette Clarus
vakmerő nagylelkűségét.
Hirtelen zaj hallatszott a sűrű felől, újra életre kelt a
sötétség. A két férfi védekező pozícióba helyezkedett, bár
tudták, hogy a szent mezőn nem jöhet a közelükbe senki. A
zaj erősödött. Körben, mindenfelől hallani lehetett, hogy
jönnek…
Váratlanul három férfi lépett ki a tisztásra, három
irányból. Hosszú, fehér ruhájuk a földet súrolta, hófehér
szakálluk a derekukig ért. Öregek és hajlottak voltak – a

7
legfiatalabb is legalább százéves lehetett –, de hatalmas erő
sugárzott belőlük.
– Ator, Keron, Vida… – mondta halkan Clarus, és leszállt a
lováról. Testtartásából ítélve mélyen tisztelte a három idős
embert, fejét meghajtotta előttük.
– Ő a gyermekem, druidák – mondta, és feléjük nyújtotta a
kisbabát, aki újra felsírt. – Áldozatot kérek. Azt akarom, hogy
vonjatok köré védőpajzsot.
–  Sokat kérsz, Clarus! – szólalt meg Vida, a magas, szikár
öreg. – Mit adsz cserébe azért, ha a lányodnak megadjuk azt,
amit kérsz?
– Gondoltam, hogy nem áldoztok semmiért. Azt akarjátok,
hogy felajánljam a kardomat, hát most megkapjátok…
–  Tudod, hogy mit vállalsz ezzel? – simított végig a
szakállán Keron.
– Tudom – mondta halkan Clarus.
–  Ettől a naptól fogva az életed nem a tiéd. Egyetlen
feladatod lesz. Legyőzni Nexet, a saját testvérbátyádat, aki a
sötétséget, a háborút és a zsákmányszerzést választotta, aki
élvezetből öl, és mindent elpusztít, ami az útjában áll,
mindenkit meggyilkol, aki nem őt szolgálja. Meg kell dönteni
a hatalmát, és világunk lakóinak életét békés mederbe terelni.
Önző, saját vágyaid megszűnnek. Csak a feladat lesz, a cél és
az eszközök, melyekben nem válogathatsz, ha győzelmet
akarsz aratni. Márpedig akarsz, hisz ez lesz mostantól az
életed… Akarod hát, hogy leányod védelmet nyerjen? Az
áldozatot te hozod!
–  Igen, akarom. A döntésem végleges. Mielőtt idejöttem,
végiggondoltam a jövőmet. Tisztában vagyok azzal, hogy
ezentúl minden másnál fontosabb lesz számomra a
küldetésem. Adjátok meg a védelmet a lányomnak!

8
 –  Nem akarsz várni egy fiú leszármazottra? – kérdezte
Ator, a legfiatalabb.
–  Nem. Ő lesz a leszármazottam. Okos lesz, mint egy
druida, erős, és nagy harcos, mint egy férfi, és szelíd szíve
lesz, mint egy nőnek.
– Milyen nevet adtál neki?
– A neve Clara. Tisztaságot, fényt jelent.
Vida bólintott, és átvette a gyermeket Clarustól.
A három druida az ég felé emelte Clara apró, törékeny
testét, és ősi varázsszavakat suttogva elkezdték a szertartást.
–  Alkova manda, et erona, erona manda, et inota, koruna
rovan eroname rinna. Erős leány, védett légy, védett leány,
igaz légy, köréd vonjuk védelmünk gyűrűjét.
Ezt kántálták a druidák egyre gyorsabban, egyre
hangosabban. Egy idő után már nem lehetett érteni a
szavakat, egybefolyt az ősi igesor. A druidák szeme
elsötétedett, pupillájuk annyira kitágult, hogy szinte teljesen
feketébe fordult.
A gyermek kacagott és kalimpált a kezekben, miközben
áttetsző, indigókék hártya burkolta be, ami abban a
pillanatban láthatatlanná vált, amint a három öreg
abbahagyta a kántálást.
Lassan leengedték Clarát, és visszaadták az apjának.
–  Most már védett – mondta nagyon fáradt, elcsigázott
hangon Keron. – Ő a Leszármazott, aki minden erődet és
tudásodat örökli, hogy aztán a leányának továbbadhassa, aki
szintén örökíti a következő leányban. Így az idők végezetéig a
leszármazottaidé lesz az erő, hogy arra használják, amire
rendeltetett.
–  Ellenben a védelem nem öröklődik, ugye tudod? Ez
egyedül a te lányodé. Az unokád körül már nem lesz pajzs… –

9
emelte fel a kezét figyelmeztetően Vida.
–  De addigra Nex már nem fog élni… – tekerte be újra
pólyájába a gyermeket Clarus. – Köszönöm, druidák! Tudom a
kötelességemet.
A szőke óriás felpattant a lovára, és szolgájára pillantott.
–  Nehéz utunk lesz, Tora. Hozd te Clarát, neki már nem
eshet bántódása! Én megyek elöl… – mondta elszántan. A
csecsemőt átadta kísérőjének, kivonta mindkét kardját, és
lovát erős térdével irányítva benyargalt az erdőbe, hogy
mindenkit, aki életükre tör, lekaszaboljon. Nex elfajzott
gyilkosai próbálták ugyan megállítani őket, de Clarus erejével
szemben tehetetlenek voltak. A szőke férfi úgy vágtatott végig
az erdőn, hogy egyetlen támadóját sem kímélte.
Számolatlanul vágta az orgyilkosokat, a rengetegből kiérve
kardjáról csurgott a sötét lelkek vére…
Többé már nem lehetett könyörületes ellenségeivel. Lelkét
eladta a lánya biztonságáért és egy ügyért. Egy olyan ügyért,
amelyet a lányától függetlenül is közel érzett a szívéhez…

Nex fel-alá járkált a teremben. Léptei döngtek a kőpadlón.

Hirtelen megállt. Hatalmas termete ijesztően magasodott a
lábánál reszkető emberroncs fölé.
– Ármány! Te nyomorult féreg! Mi a fene történt? Ötvenen
nem tudtatok kettőt legyőzni?
–  Bocsáss meg, uram, bocsáss meg! Nem tehetek róla!
Olyan hatalmas ereje van a szőke démonnak, amilyet el sem
tudtam képzelni! Mindenkit levágott, aki az útjába került! –
nyüszítette a kopasz elfajzott könnyes szemmel.
–  Mindent nekem kell csinálni? Minek tartalak téged meg
az ocsmány fajtádat, ha semmire nem vagytok jók? – dörgött

10
a fekete férfi, majd elkapta a korcsot, és nyakánál fogva
megemelte.
–  Takarodj a szemem elől, te hitvány állat! Örülj, hogy
életben hagylak! – Azzal mint egy koszos macskát, kidobta az
ajtón. Majd megfordult, és fölemelte a fejét. Fekete, csimbókos
haja a háta közepét verte, amint nagy, kemény arcát az ég felé
fordította, és felkiáltott:
– Alian! Gyere ide, asszony!
Rövidesen nyílt az ajtó, és belépett rajta egy nő. Egy
pillanatra megállt, hogy felmérje ura hangulatát. Karcsú,
magas termete királyi vérről árulkodott, és bár arca
szabálytalan volt, vonásai mégis különleges, buja
harmóniában egyesültek. Nyugodt, kecses léptekkel
közeledett a férfihoz, aki kinyújtotta felé a kezét, majd
derekát megmarkolva magához rántotta. Belefúrta fejét Alian
barna hajába, és halkan mondta:
– Rossz napom van, Alian, vidíts fel!
–  Mit parancsolsz, uram? Mit tegyek? – kérdezte a nő
szolgálatkészen.
Remekül bánt a kegyetlen nagyúrral. Ezért lehetett már
hónapok óta az első ágyasa. Okos volt, varázslatos és
kíméletlen. Vérszomja vetekedett uráéval. Nex gyakran
beszélt neki a terveiről. Megbízott benne.
– Énekelj, Alian! De előbb hozass bort a hálóterembe!
Nex elhevert a termet uraló hatalmas ágyon, és maga
mellé húzta a nőt a párnákra. Alian halkan dúdolni kezdte
ura legkedvesebb dalát.
A férfi arca lassan megnyugodni látszott, vonásai
ellágyultak, ahogy ágyasára nézett. Majdnem szerette.
Majdnem jobban szerette, mint a vért. Megszakította a dalt.
–  A fajzatok csődöt mondtak az öcsémmel szemben –

11
mondta letörten. Alian figyelmesen hajolt közelebb.
–  Ármány nem végzi túl jól a dolgát, uram – szólt halkan.
Gyűlölte a korcsokat. Undorodott tőlük.
– Valóban nem – hagyta helyben Nex. – És a cimborái sem.
Gyávák, csak csapatostól mernek támadni. De hűséges kutyák
egytől egyig, és sokan vannak. Kár lenne kiirtani őket, hiszen
annyira szeretnek ölni… Clarus ellen mégsem tehetnek
semmit. Az öcsémnek hatalmas ereje van. A druidák segítik –
vakarta meg busa fejét a férfi.
–  Wila tehet mindenről! Ő beszélte tele a fejét! Te
elhalmoztad, a zsákmány felét neki adtad! Így hálálja meg a
jóságodat – simogatta Alian a férfi fekete szakállát.
– Így igaz! Erre ő? Ellenem fordult! – öklözött bele vadul a
levegőbe Nex. Visszakívánta azt az időt, amikor még
Clarusszal együtt portyáztak, amikor még testvérekként
osztoztak mindenen. De aztán beleszerettek ugyanabba a
nőbe, aki végül Clarust választotta… Wila. A gyönyörű Wila,
aki nem akart több harcot, aki nem zsákmányt akart, hanem
békét.
A hatalmas, fekete férfi egy pillanatra elmélázott. Ha a
lány őt választja, vajon ő is megváltozott volna? Vajon érte
letette volna a kardot, és földművessé válik? Megrázta a fejét.
Soha! Őt soha nem hajtotta volna igába egy asszony, ő soha
nem mondott volna le a gyilkolás élvezetéről. Egyetlen nő
sem ér annyit, hogy pótolja a vér és az arany látványát, a
birtoklás örömét, a rabszolgák félelmét, a hatalmat, amit csak
az érezhet igazán, aki élet és halál ura.
–  Azt követeli, hogy többé ne indítsunk hadjáratokat, ne
zsákmányoljunk aranyat, hogy telepedjünk le és túrjuk a
földet! Mondd! Megőrült vajon? Ezentúl tereljek kecskéket? –
nevetett fel csúnyán, és felpattant a párnákról. – Inkább a

12
halál! Nem arra születtem, hogy barmokat őrizzek! Én a
mindenség ura akarok lenni! Élet és halál ura, a Felvilág és az
Alvilág ura! Hatalmas hadseregem van, hű katonáim,
regiment szolgám, és ha ahhoz, hogy uralkodhassak,
harcolhassak, hódíthassak, meg kell ölnöm a saját
édesöcsémet, akkor megteszem… Wilának, annak a kígyónak
pedig a saját kezemmel fogom átvágni a torkát, hogy lássam,
ahogy kifolyik a vére, mint az áldozati báránynak… –
kacagott fel kegyetlenül. Az ágy melletti asztalkáról felkapta
ezüstkupáját, és nagy kortyokban nyelte a bort. Hagyta, hogy
egy része a szakállára folyjon, aztán eldobta az üres serleget,
és az asszonyhoz fordult.
–  Bármekkora ereje is van Clarusnak, érted, Alian?!
Bármekkora, az enyém még hatalmasabb lesz! Ha kell,
druidát ölök, ha kell, lepaktálok a démonokkal, arannyal és
vérrel szerzek katonákat, de nem hagyom, hogy a
galamblelkű öcsém keresztezze az utamat. Esküszöm, hogy a
világ az enyém lesz, nem állhat az utamba sem Clarus, sem a
kölyke!
Alian átszellemülten mosolygott urára. Szerelmes volt
ebbe a fékezhetetlenül vad és könyörtelen emberbe. Nex
arcán hirtelen gyilkos mosoly jelent meg.
– Most menj, asszony! Küldd be az egyik szüzet! A szőkét!
Amelyik hasonlít Wilára!
Ragyogott a szeme a rá váró élvezet gondolatára. Alianra
nem pazarolt több pillantást, természetesnek vette, hogy
teljesíti a parancsát.
– Igen, uram – állt fel az ágyról, majd csendesen kisétált a
hálóteremből, hogy megkeresse azt a szerencsétlen
nyomorultat, akin a férfi ki fogja tölteni a dühét.

13
Randoron, Gallia, Kr. e. 100.

Erősen tűzött a déli nap. Nyár végén járt az idő, aki tudott, a
fák árnyékába húzódott. Nagy szükség lett volna esőre, a
kegyetlen szárazság tönkretette a termést.
Clara egy terebélyes tölgyfa alatt ült. Néhány lépésnyire
tőle két harcos állt, hátat fordítva neki, hogy ne zavarják, de
megvédjék, ha szükséges. A nő melléhez húzta a térdét, fejét
ráhajtotta, és szomorúan meredt maga elé. Szőke hajzuhataga
a földig omlott, beterítve a hátát, mint egy könnyű takaró.
Aztán felnézett, és tekintetét a vár felé fordította, mely
egészen közel volt árnyat adó fájához. Egy könnycsepp
gördült ki a szeméből és folyt végig szabályos, szép arcán.
Meg sem próbálta letörölni. Atyja ereje egyre csak fogyott, és
ő rettegett, mi vár rájuk, ha végképp elfogy. Mi lesz, ha Clarus
meghal? Hogyan élhet tovább a népe a fejedelem nélkül? Ki
védi meg őket a sötét erőktől, Nex Papjainak hordáitól?
A fekete fejedelem hiába halott lassan nyolc esztendeje,
hiába nem született gyermeke, az általa kiválasztott Papok,
akiknek átadta a hatalmát, talán még nála is kegyetlenebbek.
Bármit megtesznek, hogy fenntartsák az uralmukat, de együtt
sem olyan erősek, mint Clarus.
„Ha atyám távozik az élők sorából… csak én maradok…” –
sóhajtott elkeseredetten Clara. Tudta, súlyos teher vár rá, és
súlyos teher vár majd a lányára is, ha ő már nem lesz…
Váratlanul nyílt a vár kapuja, és egy szolga futott ki rajta,
egyenesen Clara felé véve az irányt. A nő azonnal tudta, hogy
hozzá rohan, azonnal tudta, hogy elérkezett a pillanat,

14
amelytől félt, amely napok óta gyötörte. Szíve szerint
felzokogott volna, ehelyett azonban az öklével elmorzsolta a
következő könnycseppet, és gyorsan megdörgölte az arcát a
tenyerével, hogy elrejtse gyengeségét. Nem engedhette meg
magának, hogy egy szolga sírni lássa. Felállt, és mire a férfi
odaért, tökéletesen nyugodt arccal fordult felé.
–  Mi történt? – kérdezte, bár nem volt kétsége afelől,
búcsúzni hívják. Legszívesebben elmenekült volna a szomorú
kötelesség elől, mintha a búcsú elodázásával késleltethetné a
halált, mely egy ideje már a vár falai közt ólálkodott.
– Atyád hívat, Úrnőm – jelentette a férfi, és nem nézett a nő
szemébe.
Clara nem válaszolt, gyors léptekkel elindult a kapu felé. A
könnyek marták a torkát, a gyomra görcsbe rándult, a lábai
alig akartak engedelmeskedni, de kényszerítette magát. Nem
volt választása.
A várba érve körül sem nézett, úgy sietett be a főépületbe.
Nem vette észre azt sem, hogy kislánya, Clara Raznával, az
öreg dajkával egy apró padon ücsörög a fal tövében, és egy
margaréta szirmait számolják. Végigfutott a fáklyákkal
megvilágított folyosón, hófehér, derékban húzott, hosszú
uszálya lebegett utána.
Megtorpant apja hálóterme előtt. Nem lépett be azonnal. A
keze megremegett, amikor a vaskos faajtóhoz ért. Nagy
levegőt vett, összeszedte az erejét, és száraz szemmel lépett
be a hálóterembe.
Apja fehér takaró alatt feküdt, nagy, erős teste mit sem
árult el arról, hogy közeleg a vég. A nő az ágyhoz sietett, mire
a szolgák elhátráltak a fekhelytől. Clarus ránézett a lányára,
kék szeme lázasan csillogott. Felemelte a kezét.
–  Gyere, Clara, hajolj ide egészen, mert nem tudok

15
hangosan beszélni – intett.
Clara szinte ráborult atyjára, fülét a szájához tette, hogy
minden szavát pontosan hallja.
–  Leányom! – kezdte reszkető hangon a férfi. – Tudod jól,
hogy te vagy a Leszármazott, akinek tovább kell harcolnia
azért, hogy Nex Papjainak elvetemült törekvéseit megállítsa.
Tudod azt is, hogy a te leányodnak, a kis Clarának a helyedbe
kell majd lépnie. Azonban nem mindegy, hogy mikor. Most
harminchárom éves vagy. Amikor a leányod ugyanennyi idős
lesz, át kell vennie a feladatot. – Megragadta lánya kezét. –
Nem mondhatod el a kis Clarának, hogy mi vár rá, éljen csak
nyugodt életet addig, amíg lehetséges. A testét azonban
készítsd föl úgy, ahogy te felkészültél a feladatodra.
A férfit köhögés rázta meg.
–  Én meghalok, és nem tudok veled együtt harcolni Nex
Papjai ellen, de felkészültél, nem féltelek. A druidák
leszármazottai mindenben segíteni fognak téged és a te
utódaidat is. Míg nem leszel erőd teljében, ők vigyáznak rád
és majdan a leányodra is…
Távolabb tolta Clarát, hogy a szemébe nézhessen. A nő
könnytelenül nézte atyja arcát, melyre a kemény, hadban
eltöltött élet írta rá a történetét.
–  Jegyezd meg jól, amit most mondok! – folytatta erősebb
hangon. – Örökké, amíg világ a világ, a mi leszármazottaink
fogják őrizni a földön az egyensúlyt. Amikor megszülettél, a
druidák védőpajzsot vontak köréd. Ennek az ára az volt, hogy
életem végéig az Ügyüket szolgálom. A testvérem ellen
fordultam, mert hittem benne, hogy Nex a velejéig gonosz,
kegyetlensége és hatalomvágya megbontotta az elméjét.
Emberek ezreit gyilkolta le, csak azért, mert örömét lelte a
vér látványában. Nem engedhetjük, hogy egy ilyen ember…

16
hogy ilyen emberek uralják a világot! De nem hagylak el. A
druidák gondoskodtak róla, hogy még a túlvilágról is
vigyázhassam az Ügyet. Menj a ládámhoz, leányom! –
mutatott erőtlenül az ágy végében álló, nehéz tölgyből készült
ládára. – Nyisd fel a tetejét, és nyúlj le az aljára. Találsz ott egy
szelencét.
Clara követte atyja utasításait, és kivette a kis dobozt a
ládából. Döbbenten csodálta a gyönyörű kazettát, melyet a
legszebb drágakövekkel rakott ki készítője.
– Csodaszép…! – suttogta áhítattal.
– Igen, az – válaszolta Clarus. – Gyere ide!
Clara engedelmeskedett atyja parancsának, és visszaült az
ágy szélére.
– Nyisd ki! – szólt az újabb utasítás.
A lány felnyitotta a szelence míves fedelét. Belenyúlt, és
kivett belőle egy aranyláncot, melyen a medál két, egymást
keresztező kardot mintázott.
–  Ez a tiéd, Clara. A Leszármazotté. Amikor a leányod
harminchárom éves lesz, add át neki, ahogyan majd ő átadja
az ő leányának. Tedd a nyakadba, és addig ne válj meg tőle!
Csukd le a ládikát! – Clarus hangja egyre erőtlenebb lett. –
Mostantól csak akkor emeld fel a fedelét, ha szükséged van
rám.
– Nem értem, Atyám! – rázta a fejét Clara.
–  Majd megérted, leányom! Ez egy átjáró a két világ
között… Az élők és a holtak világa között… De most még ne
nyisd ki, mert olyasmit is láthatsz, amit nem szeretnél…
Egyelőre nem tudlak megvédeni odaátról, hiszen ha már nem
is sokáig, de még itt vagyok – mosolyodott el halványan
fájdalma ellenére a férfi. – Ezt a szelencét is add a lányodnak
a harmincharmadik születésnapján. – Arcát hirtelen

17
eltorzította a kín. – Megjegyezted, amit mondtam?
–  Igen, Atyám. Megjegyeztem – bólintott Clara lassan.
Tisztában volt vele, hogy atyja halálával az ő élete is más
mederbe terelődik, és saját, önző vágyait felváltja egy
magasabb cél, egy magasabb érdek: az egyensúly megtartása,
a gonosz erők üldözése és az emberi életek védelme. – Igen,
Atyám. Tudom, hogy mi a dolgom – ismételte meg
határozottan az előbbi szavait.
– Jól van, Clara. Elhiszem… – mormolta Clarus, és lehunyta
a szemét. – Nagyon elfáradtam, most pihennem kell…
Clara arcán végiggördült egy könnycsepp, mely ráhullott
az idős férfi homlokára. A hadúr vonásai megnyugodtak,
eltűntek arcáról a fájdalom barázdái…

18
London, 2006. november 6., hétfő

Egy különös ember jelentkezett a szerkesztőségben, és engem

keresett. Épp egy vidám cikken dolgoztam, és jókedvűen
ültem az asztalomnál, amikor megcsörrent a telefonom.
–  Egy férfi akar veled beszélni. Gyere le, légy szíves, nem
akarom felengedni – hallottam Marcy, a recepcióslány
lehalkított hangját.
– Miért? – kérdeztem vissza meglepődve. – Ki az?
– Egy pap. Valami Rusty Stone, és nagyon furcsa a külseje –
suttogta a telefonba.
Lesétáltam a másodikról a recepcióra. Ahogy az ajtóhoz
értem, először Marcy arcát pillantottam meg. A gömbölyded,
vérbő, bolondos lány sötéten méregette a sarokban ücsörgő
szakállas férfit, aki rögtön észrevett. Felugrott. Látszott rajta,
hogy nagyon várt már, mint akinek roppant kevés az ideje,
minden perce be van osztva, és nem fecsérelheti fölöslegesen.
Az alacsony termetű embert én nem találtam különösen
furának. Fekete inget viselt fehér papi körgallérral, a
tekintete azonban megdöbbentett. Fekete, teljesen pupilla
nélküli szeme mindent látónak tűnt. Ijesztő és egyben vonzó
volt: mint aki már egyaránt látta a mennyországot és a
poklot. Marcy úgy bámult rá, akár egy közveszélyes őrültre.
Nyilván a pap izgágaságát és nem mindennapi szemét
furcsállta, én azonban gyorsan elfogadtam a felém nyújtott
jobb kezét.
– Üdvözlöm. Heaven Campel vagyok.
–  Heaven… – meredt rám a férfi, én pedig már sejtettem,

19
mi következik. – Mint a mennyország… – Nem feleltem, csak
sóhajtottam egyet. Már megszoktam, hogy bemutatkozáskor
vagy viccelődnek velem, vagy az angyalokat emlegetik. –
Rusty Stone – tért a tárgyra, és megszorította a kezemet. –
Kedves, hogy fogad – mosolyodott el, de a szeme mozdulatlan
maradt. Fürkészve nézte az arcomat. – Tényleg olyan szép,
mint mondták…
–  Óh, köszönöm – sütöttem le a szememet zavaromban. –
És kik mondták?
–  A rokonai, Miss Campel… Beszélhetnénk valahol… –
Marcyra pillantott. – Négyszemközt?
–  Tessék – mutattam egy félreeső kanapéra, ahonnan a
recepciós már nem hallhatott bennünket. Letelepedtünk, és
ismét a papra néztem. – Ismeri a szüleimet? Járt már Pan-
Samben?
–  Hol? – nézett rám kérdőn. – Ja, nem! Dehogy! Nem a
szülei informáltak önnel kapcsolatban, kisasszony. A kedves
ükanyja volt szíves önről elmondani ezt-azt. A dédanyja pedig
kifejezetten sokat mesélt. Rendkívüli asszony mindkettő…
–  Szórakozik velem, uram? – háborodtam fel. – Az
ükanyám most már több mint százharminc éves lenne, a
dédanyámat pedig hat éve veszítettem el. Nem kedvelem az
effajta tréfát! – vontam össze a szemöldökömet.
A pap rám függesztette fekete, delejes szemét, és úgy
mondta, mintha hipnotizálni akarna:
–  Nem tréfálok, Miss Campel. Nincs időm tréfálni, és
kedvem sincs ilyen ostoba szórakozáshoz. Valóban
kapcsolatban állok az ön őseivel. És épp erről szeretnék önnel
pár szót váltani.
– Micsoda? – bámultam rá elhűlten. – Ugye nem gondolja,
hogy elhiszem ezt a hülyeséget?

20
 –  Gondoltam, hogy szkeptikus lesz… – mosolyodott el a
férfi. – De sürget az idő, és meg kell tudnia, mi vár önre. A
dédanyja már nem mondhatja el, így én önként magamra
vállaltam ezt a kissé terhes feladatot, holott sejtettem, hogy
bolondnak…
Kezdett tényleg felhúzni a pap. Megráztam a fejemet.
– Nincs időm erre, ne haragudjon. Nem érdekel semmiféle
misztikus maszlag. Nem ez a szakterületem. Kérem, menjen,
és keressen valami ezoterikus magazint! Van belőlük bőven a
piacon.
Ezzel sarkon is fordultam, és otthagytam a férfit a
folyosón. Még hallottam, ahogy kiáltozik utánam, de nem
fordultam hátra.

Visszatértem az asztalomhoz. Ledobtam magamat a

székembe, és próbáltam összpontosítani a munkámra, de
folyton visszakanyarodtak a gondolataim a paphoz.
Haragudtam, amiért ennyire elterelte a figyelmemet, és nem
haladtam a cikkel. Ráadásul a jókedvem is odalett, ami pedig
még inkább hátráltatta a munkát.
Miután egy órán keresztül hiába igyekeztem koncentrálni
a divatra, felsóhajtottam. Meg kellett állapítanom, butaság
volt azelőtt elküldeni Rusty Stone-t, mielőtt elmondhatta
volna, amit akart. Az a furcsa tekintet és Mamon, a dédanyám
emlegetése nem ment ki a fejemből. Mamon nagyon fontos
része volt az életemnek, és bár rajongtam érte, a múltjáról
vajmi keveset tudtam. Soha nem beszélt a régi időkről, és ha
mégis, csupán általánosságban. Nem mesélt a dédapámról, a
nagyanyámról… Ez a Rusty atya talán ismerte őt…
És ott volt az az érzés… Korábban is voltak ilyen furcsa

21
megérzéseim, de soha nem fordítottam rájuk különösebb
figyelmet. Ám most is előjött, mint néhányszor már: enyhe
bizsergés a testemben: mintha figyelmeztetni akarna
valamire…
Mivel tudtam, a divatcikk már úgysem készül el,
megvontam a vállamat, és random elkezdtem keresgélni a
neten, hátha találok valamit erről a fickóról. Ki tudja? Lehet,
hogy keresi valamelyik kórház pszichiátriai osztálya vagy a
rendőrség…
Rusty Stone… Rusty atya… halottlátás… szellemidézés…
A halottlátásnál találtam egy sereg nevet. Rusty Stone nem
volt közte, de amint nekiveselkedtem, és elkezdtem egyesével
végigböngészni a találatokat, többször is beleszaladtam
ugyanabba a médiumba. Bizonyos Gabriel Angel nevű fekete
férfi hirdette magát, ami már önmagában is nevetséges. Hisz
ki ad saját magának angyalnevet (habár az én nevem sem
épp hétköznapi), a tevékenysége pedig egyenesen a vicc
kategóriájába tartozott.
Azt írta, hogy képes beszélgetni a holtakkal, tud közvetíteni
élő és holt között, vállal szeánszokat és egyéb misztikus
feladatokat.
Bámultam a férfi honlapját, és egyre inkább úgy éreztem,
hogy ha most felhívom és érdeklődöm akár a pap, akár a
halottlátás iránt, menthetetlenül belekeveredek valamibe. De
ismét előjött az érzés, mint annyiszor korábban, és rájöttem,
hogy többnyire érdemes hallgatni rá.
Beletúrtam a hajamba, és idegesen hátralöktem az
arcomból. Körülnéztem a szerkesztőségben, és közben
gondolkodtam. Abszolút irracionálisnak tetszett az, hogy az a
pap kapcsolatot tart a dédanyámmal és az ükanyámmal, és
még ki tudja, hány ősömmel, ugyanakkor éreztem, hogy

22
elmulasztottam valamit…
A másik sorban, nekem háttal George verte a
billentyűzetét. Az öregedő, kopaszodó ember bármilyen
témában tudott dolgozni, hihetetlen tudásanyag gyűlt össze a
fejében a hosszú, újságíróként eltöltött évek során, mégsem
lett főszerkesztő vagy vezetőszerkesztő. Nem volt benne ilyen
irányú ambíció. Csendes, nyugodt figura és remek, segítőkész
munkatárs volt, ráadásul engem valami atyáskodó szeretettel
viselt el.
– George! – szóltam neki oda.
Hátrafordult egy pillanatra, de közben nem hagyta abba a
gépelést.
– Mondd, kislány! – Szolgálatkészsége mindig meghatott.
– Ide tudnál jönni egy percre? Mutatok valamit!
–  Mindjárt. Befejezem ezt a cikket. Egy perc, és megyek. –
Kihallottam a hangjából, örül, hogy szükség van rá.
–  Na, mi az? – nézett rám aztán, miközben szemüvegét
feltolta a feje tetejére. – Micsoda? Halottlátás? Gabriel Angel?
Ki halt meg?
–  Mostanában senki – pillantottam fel rá komolyan. –
Megkeresett egy halottlátó, aki azt állította, hogy társalgott a
dédanyámmal, és fontos mondanivalója van a számomra.
– És mi volt az?
–  Nem hagytam, hogy elmondja. De azóta nem tudok
nyugodni. Te mit gondolsz erről?
–  Sok mindent láttam már életemben, de beszélő holtakat
még nem, és gondolom, hogy már nem is fogok. Azonban
semmit nem szabad elvetni csak azért, mert nem ismerjük.
Húsz éve, amikor a kormányellenes lázongások miatt
Afrikában voltam tudósítani, láttam egy vérengző oroszlánt,
ami megszelídült egy helyi varázsló három szavától, pedig azt

23
hittem, hogy mindannyiunkat szét fog tépni kamerástól,
dzsipestől… Aztán olyan szépen lenyugodott, amint az a
fószer, szinte a semmiből, feltűnt… – Itt elgondolkodva
elhallgatott. Levette ezüstkeretes szemüvegét a fejéről, és
megtörölte harántcsíkos nyakkendőjébe. – Szóval ezt sem
hittem volna el, ha nem látom a saját két szememmel, és
aznap egy korty whiskey-t sem ittam.
–  Lehet, hogy épp ez volt a baj, George? – csaptam le a
labdát viccelődve, de a tekintetétől elszégyelltem magam.
Tudtam, hogy már jó ideje absztinens, de korábban meggyűlt
a baja az itallal.
–  Na, és mit akarsz most ezzel a varázslóval? – bökött a
monitor felé, melynek közepén sötéten feszült Gabriel Angel
halottlátó médium fekete arca.
– Nem tudom. Nem tudom, mert olyan bizarr ez az egész.
Nevetséges… Ráadásul nem hiszek a misztikus maszlagban.
Tudod, hogy még vallásos sem vagyok. És mégsem hagy
nyugodni az a hapsi. Leginkább a dédanyám miatt… –
bizonytalanul megvontam a vállamat. – Hülyén hangzik, de
az a megérzésem, hogy valami fontosat szalasztottam el.
Ugyanakkor, bár az eszemmel ostobaságnak gondolom az
egészet, mégsem tudok mással foglalkozni. Nem is értem,
miért…
George megvakarta az állát.
–  Ha ennyire nem hagy nyugodni, menj utána. Nem kell,
hogy vallásos légy, a hit egészen más téma. Attól, hogy nem
ismerjük, még létezhet a természetfeletti. Olyan sok dolog
van, amiről száz éve semmit sem tudtunk. Elég a technika
fejlődésére gondolni. Ne utasítsd el teljesen az okkultizmust,
amíg meg nem bizonyosodsz róla, hogy humbug. Mellesleg,
mint mondtam, sok mindent láttam én Afrikában, amit itthon

24
senki sem hinne el nekem…
–  Szerinted keressem meg? – támasztottam a kezembe az
államat.
– Ezen a halottlátón keresztül akarod megtalálni?
– Gondolom, az ilyenek ismerik egymást – bólintottam.
– Hát az nem biztos, de első lépésnek megteszi. Egy próbát
megér, ha érdekel, mit akart közölni a rokonaiddal
kapcsolatban – vonta meg a vállát. – Hogy nézett ki a pasas?
–  Alacsony, szakállas, fekete szemű. Olyan pupilla nélküli,
delejesféle. Brrr! Még most is megborzongok, ha rágondolok.
A ruhája is fekete volt, a nyakában azzal a fehér papi
gallérral. És nem cipőt viselt, hanem papucsot. Igen! Valami
gyógypapucs! Barna, amilyet az öregemberek hordanak…
talán… kórházban? – meresztettem a szememet George-ra. –
Lehet, hogy a pap nem is pap? Lehet, hogy egy dilis, aki
megszökött a kezelésről? De honnan ismer engem? Miért
pont engem talált meg?
–  Ott van a neved a cikkeid alatt. Ki tudja? Elképzelhető,
hogy olvassa a lapot, és épp a te cikkeid voltak rá hatással –
kuncogott George.
–  Nem tűnt számomra őrültnek, bár amit összehordott…
Na, jó! Hagyjuk! Valószínűleg csak egy bolond szórakozik
velem. Ez azért nem túl megnyugtató – az utolsó mondatot
már csak a tenyerembe motyogtam.
Visszafordultam a monitoromhoz, és néztem Gabriel Angel
jóképű, fekete arcát. A portré lassan elmosódott, és felrémlett
előttem dédanyám kedves, idős asszonyként is szinte
ránctalan arca, a nyugalmat sugárzó mozdulata, ahogy még
felnőtt koromban is a hajamat simogatta, valahányszor
szomorú voltam. A hiányát hat év után is képtelen voltam
megszokni.

25
 Gyorsan, nehogy meggondoljam magamat, mégis
tárcsáztam a halottlátó számát. A telefon kicsöngött, majd egy
pincemély férfihang belehallózott a fülembe.
–  Halló. Itt Gabriel Angel. Amennyiben szolgáltatásomat
kívánja igénybe venni, kérem, fáradjon el a Kensington Road
30. szám alá este hat és nyolc óra között. Nagy örömmel
várom…
A szívritmusom újra visszatért a rendes kerékvágásba,
örültem, hogy egy rögzítő válaszolt a hívásomra. Izzadó
tenyeremet a homlokomra szorítottam, és hagytam, hogy
idegeim megnyugodjanak. Csak ültem csendesen. Valami azt
súgta, hogy ez a dolog nem olyan egyszerű, mint ahogyan én
azt George-nak felvázoltam. Egyre inkább azt éreztem, meg
kellett volna hallgatnom a papot. Aztán arra gondoltam, mi
bajom lehet, ha találkozom ezzel a jóképű Gabriel Angellel.
Legfeljebb nem tudok meg semmi újat. De ha mégis… ha
tudja, ki ez a Rusty Stone? Talán megnyugtat, hogy egy
bolond képzelgő, és leszállhatok erről a témáról.
Mennem kellett. A dédanyám miatt. Magam miatt, hogy el
tudjam engedni a delejess zemű papot.
Rápillantottam az órámra, aztán George-hoz fordultam.
– George! Elmegyek ehhez az arkangyalhoz.
– Hát mégis?
– Igen. Érzem a zsigereimben, hogy jó helyen tapogatózom,
és az öreg nem dilis. Valami van itt, bizsereg minden részem.
Tényleg így éreztem. A már ismerős bizsergés a gerincem
tájékán indult és a talpamig tartott, és nem a halottlátó
fotójának kétségtelen vonzereje, hanem valami más hatott így
rám. Most tudatosult teljesen, hogy azóta éreztem, amióta
otthagytam a papot az előtérben.
–  Ismerem az érzést – mosolygott mindentudón a férfi,

26
aztán megsimította kopaszodó feje búbját. – Egyedül akarsz
menni?
–  Azt nem mondanám… – vigyorodtam el, amint láttam,
hogy George a kabátja után nyúl. – Nem bánnám, ha velem
tartanál…
– Mit fizetsz? – vonta fel a szemöldökét.
– Kávé?
– Három napig – emelte fel a mutatóujját. – Két cukor, kis
tej…
– Jó. Három napig szállítom a koffeint. Jössz?
–  Rendben, megfűztél – kacsintott rám, mintha nagyon
győzködnöm kellett volna.
Kint süvített a szél, az ősz épp úgy döntött, hogy
megmutatja a világnak, milyen kemény is tud ő lenni. Vékony
kabátom nem sokat ért, hiába hajtottam fel a gallérját. A szél
alákapott, és dermedtre fagyasztotta a tagjaimat. George is
fázósan húzta be a nyakát, amíg oda nem értünk a kocsijához.
Az autóban rövid időn belül jó meleg lett: a Kensington
Road épp annyira volt messze, hogy a hirtelen átfagyott
kezem kiengedett, és kezdtem jól érezni magam.

A 30. szám egy cseppet sem tűnt különlegesnek: egy sorház

lakása volt, ugyanolyan, mint a többi. Mégis a hideg rázott
tőle, amikor ránéztem. A borostyánnal befuttatott falak
régóta tartották a frontot: még az ezernyolcszázas években
épültek, magukba szívva több mint száz év viharait,
napsütéseit. A keskeny, osztott ablakok alig voltak nagyobbak,
mint a lőrések, ugyanakkor a viktoriánus építészet
eleganciáját viselték magukon. És a komorságát, persze. A
téglafalak megfeketedtek az idők során, és ez csak fokozta a

27
borongós hangulatot, melyet az épület egésze árasztott.
– Hát itt vagyunk – mondtam teljesen fölöslegesen, inkább
csak az időhúzás reményében. Nem tudtam, hogy mit
találunk az ajtó mögött, de az okkultizmus iránti
ellenérzésemen felülkerekedett a kíváncsiságom, és az, hogy
megtudjam, hogyan került a dédanyám neve annak a
bizonyos Rusty atyának a látókörébe.
Az oroszlánfejes kopogtatóval megkocogtattam az ajtót.
Olyan halkan, hogy magam sem hallottam, olyan halkan,
hogy George furcsán nézett rám, hogy miért nem kopogok. Az
ajtó mégis kinyílt. Úgy tűnt, hogy magától, mintha egy szellem
tárta volna ki, de nyilván elektronika mozgatta: nyitotta és
mögöttünk be is zárta.
Egy félhomályba borult előcsarnokban találtuk magunkat,
mely érezhetően misztikus hatást akart kelteni az érkezőben.
Mindenütt gyertyatartók álltak, némelyikben égő gyertyával,
vörös szőnyeg borította a padlót, hozzá illő vörös függönyök
takarták az ablakokat, és a füstölők nehéz szaga telepedett
ránk.
–  Fáradjanak beljebb! – szólított fel bennünket egy hang,
melynek tulajdonosát nem láttuk, de ugyanazt a tónust
ismertem fel benne, mint amit a telefonban hallottam.
Elindultunk befelé egy szűk, sötétbarna lambériával
borított falú folyosón, melynek padlóján folytatódott az előtér
nehéz, vörös szőnyege. A falakat egészen mély színekkel
festett, sötét, komor erdőt ábrázoló képek díszítették arany
keretben.
Egy nagyobb, dolgozószobaszerű helyiségbe érkeztünk,
ahol ugyanaz a halvány gyertyafény fogadott bennünket,
mint az előszobában. Középen egy hatalmas íróasztal állt, a
fal mellett polcok, melyek roskadoztak a könyvektől és egyéb

28
tárgyaktól. A szobában nem volt senki.
– Foglaljanak helyet! – jött ismét a hang.
Leültünk két, vörös bársonnyal bevont székre, és vártuk a
házigazdát. Beszélgetni nem mertünk, azt gondoltuk, hogy
nyilván minden szavunkat hallaná, így jobb híján
nézelődtünk.
Az asztalon észrevettem egy szelencét, melynek míves
kidolgozása azonnal megragadta a figyelmemet. Felálltam, és
odaléptem az asztalhoz. Ránéztem George-ra, aki a fejét rázta,
mutatva, hogy nem kellene matatnom az idegen asztalán, de
csak rámosolyogtam. Már nem féltem. Úgy vonzott az a
szelence, mint a mágnes – egyszerűen képtelen voltam
ellenállni neki. Meg akartam fogni, a kezembe akartam venni,
meg akartam simogatni ragyogó ékkövekkel kirakott fedelét,
szinte megbűvölt tökéletes, sosem látott szépségével.
Épp nyújtottam a kezem, amikor a hang felcsattant
mögöttem.
– Hozzá ne merjen nyúlni!
Riadtan eszméltem, elkaptam a kezemet a dobozkától, és a
hang irányába fordultam. Ott állt a roppant magas,
rasztafrizurás fekete férfi az ajtóban, melyen mi is bejöttünk,
és összevont szemöldökkel meredt rám.
– Elnézést! – suttogtam, és visszaültem a székre.
A férfi az asztalhoz lépett, és leült. Nem köszönt, nem szólt,
csak nézett. Engem. George-ot pillantásra sem méltatta.
Lassan éreztem, hogy vörösség kúszik fel az arcomon,
zavaromban újra lesütöttem a szememet. Rendkívülinek
láttam a tekintetét. Olyan erő sugárzott belőle és olyan
hatalmas energia, amilyet még az állítólagos pap szemében
sem láttam. Az ő szeme is fekete volt. Ugyanolyan delejes,
pupilla nélküli, ijesztő és vonzó egyben, de a hasonlóság a két

29
férfi között ezen a ponton véget is ért. Gabriel Angel nagyon
jóképű férfi volt – sokkal jóképűbb, és főleg hatásosabb
megjelenésű, mint a fotón.
–  Megértem, hogy megtetszett önnek. Ez a világ egyik
legszebb szelencéje – szólalt meg bársonyos hangon, melyet a
legkevésbé sem vártam volna ettől az óriás termetű embertől.
– Gabriel Angel vagyok. Üdvözlöm önöket a házamban.
Még mindig kizárólag hozzám beszélt, George-dzsal nem
törődött, mintha láthatatlan lett volna. Nagy levegőt vettem,
összeszedtem magamat, és a lényegre tértem.
– Egy embert szeretnék megtalálni.
– Nos, elsősorban nem az eltűnt személyek felkutatása a …
–  Ez a személy nem tűnt el – vágtam közbe. – Talán
valamiféle kollégája önnek.
–  Nocsak. És ki volna az? – mosolyodott el a férfi, de ez a
mosoly egy farkas éhes vicsorítására emlékeztetett. Tudom,
hogy taszítania kellett volna, de nem éreztem úgy. Inkább
elámultam hegyes, hófehér fogain, ahogy egy ragadozót
csodál meg az ember tökélyében. Fogai fehérségét csak
emelte bőre sötét tónusa.
– Egy bizonyos Rusty Stone… Rusty atya – böktem ki.
A férfi felnevetett. Hátrarázta válláig érő, apró fonatokba
szorított haját, és ruganyosan felpattant az asztal mellől.
– Mit akar maga a vén bolondtól?
–  Meg akarom találni. Mondott nekem valamit, ami nem
hagy nyugodni…
–  Mit? – lépett közel a székemhez. Olyan közel, hogy
éreztem a teste forróságát.
George-ra kaptam a tekintetemet, de azt láttam, hogy ő
meredten néz egy pontra az asztalon, meg sem mozdul. A
szívverésem felgyorsult. Éreztem, hogy George nem segítség

30
nekem – valami történt vele, nem pislog, nem reagál a
halottlátó mozgására sem. Felnéztem a férfi arcába.
– Mi történt a kollégámmal?
– Nem tudom… történt vele valami?
–  Mit tett vele? – meredtem George-ra, aki még mindig
megbabonázva bámulta a semmit.
–  Nem tettem vele semmit. Ez a hely egyesekre így hat –
tárta szét a karját a halottlátó. – Szóval? Mit mondott a
vénember?
–  Azt mondta, hogy beszélt az ükanyámmal és a
dédanyámmal, és hogy valamit ezzel kapcsolatban akar
velem megtárgyalni… – Képtelen voltam nem válaszolni,
éreztem, hogy azt teszem, amit mond, bármit akarjon is
tőlem. Belül feszített az ellenállás, mégsem tudtam irányítani
az agyamat.
– És?
– És otthagytam, nem hallgattam meg.
–  Miért? – hajolt le az arcomhoz. Szinte belelehelt a
számba.
–  Mert nem hittem neki – mondtam, de a fejemet,
bármennyire is akartam, képtelen voltam elfordítani.
– És most miért keresi? – lépett egyet hátra a férfi.
Én felszabadultan fellélegeztem, mintha egy kő gördült
volna le a mellkasomról.
– Mert mégis tudni akarom, hogy mit akart tőlem.
Angel megfordult, és visszasétált az íróasztalához. Leült, és
mélyen a szemembe fúrta a tekintetét.
–  Ne akarja megtalálni. Nem tud semmi érdekeset
mondani magának. Az az ember bolond.
– Tehát tudja, hogy hol van, de nem akarja megmondani? –
tört elő belőlem az újságíró. Amikor távolabb került tőlem,

31
nem éreztem annyira a hatalmát magam fölött.
– Nem tudom, hogy hol van. Ismerem, de nem tudom, hogy
merre lakik, vagy hol kódorog – vont vállat némileg
bosszúsan a férfi, de én nem hittem neki.
Kellemetlenül éreztem magam, nem akartam, hogy bárki
vagy bármi ilyen hatást gyakoroljon rám, mint a halottlátó,
meg akartam szabadulni az erejétől. Nem mertem tovább
faggatni, láttam rajta, hogy nem fogja elmondani, amit tud.
Felálltam, ránéztem George-ra.
– Köszönöm a beszélgetést – mondtam Angelnek, aki felém
nyújtotta a kezét. Iszonyom és vonzalmam keverékén
felülkerekedett az udvariasságom, és beletettem a kezem a
tenyerébe. Mintha enyhe áramütés ért volna, aztán csak a
forróságot éreztem, ami belőle áradt – szinte égette a
bőrömet. Össze kellett szednem minden erőmet, hogy
elvonjam tőle a kezemet.
–  Én köszönöm, Miss Campel, hogy megismerhettem.
Igazán nagyon örülök. Később még találkozunk… – Elfordult,
majd hirtelen újra rám nézett. – Hallott már a Nex
Szövetségéről? – Kivillantotta hófehér fogait.
–  Nex? – kérdeztem vissza, de ő nem válaszolt, csak
mereven nézett a szemembe. Elkaptam róla a pillantásomat,
hogy érezzem saját hatalmamat saját magam felett, bár ez
meglehetősen nehezemre esett. – Nem. Kellett volna?
A fejét rázta, aztán elfordította delejes tekintetét.
Újra ránéztem George-ra, aki bambán ugyan, de végre
visszanézett rám.
–  Menjünk, George! – tettem a vállára a kezemet. Ő
engedelmesen felállt, és követett.
Az ajtóból még visszafordultam, de már senkit nem láttam
a szobában. A férfi eltűnt, mintha sosem járt volna ott.

32
 – George? – rázogattam meg kollégámat, amint kiértünk a
jeges szélbe.
– Mi az? – pillantott rám már sokkal értelmesebben, mégis
teljesen értetlenül.
– Mire emlékszel?
Körülnézett. Aztán rám bámult.
–  Egyáltalán hol vagyunk? – érdeklődött tágra nyílt
szemmel. – Mit keresünk a… – elolvasta az utcatáblát – a
Kensington Roadon?
– A halottlátónál voltunk.
Láttam, hogy kezd derengeni valami, amíg az autóig
elértünk, részenként ugyan, de minden az eszébe jutott.
Odáig, hogy leültünk a dolgozószobaszerű helyiségben. Aztán
attól fogva semmi. Mintha átaludta volna az elmúlt fél órát.
Semmiféle emlékképe nem maradt belőle.
– Te jó ég! – nyögött fel. – Mibe keveredtünk, kislány?
–  Nem tudom, George, nem tudom – csóváltam meg a
fejem, majd idegesen hátrasimítottam a hajamat. – Nagyon…
nagyon horrorisztikus volt. Igen. Az volt. Tudta a nevemet,
pedig nem mutatkoztam be…

Nem hagyott nyugodni a halottlátónál tett látogatásom, és

másnap is folyton a szavain járt az agyam. Újra és újra
végiggondoltam azt a fél órát, amelyet a házában töltöttünk,
újra és újra lepergettem magam előtt a történteket, hátha
találok benne fogódzót, valami nyomot, hogy merre induljak
el, hogyan keressem tovább Rusty atyát. Honnan tudta a
nevemet ez a fekete szemű fickó, hogyan kábította el George-
ot, és főleg miért? Talán hipnotizálta? Erőltettem az
emlékezetemet, fel akartam fedezni a csalást, de semmit nem

33
találtam, ami arra utalt volna, hogy George megbénítása vagy
az érzés, mely engem hatalmába kerített, amikor az a férfi a
közelemben volt, csupán valamiféle érzéki csalódás lett
volna, trükk, esetleg technikai bravúr. Egyedül a józan eszem
szavazott erre, egyébként minden érzékszervem azt sikította,
hogy hagyjam a fenébe az egészet, mert ismeretlen, ijesztő és
veszélyes vidékre keveredtem. Olyan területre, amelyet
mindig kerültem, mert rettegtem tőle, hogy kiderül: létezik.
Mégis hajtott az újságírói vérem vagy a tudásvágy, hogy
kiderítsem, hogyan kerülhetett bele a családom ebbe a
történetbe. Egyszerűen nem voltam képes elterelni a
gondolataimat az előző nap eseményeiről.
„Nex Szövetsége…” – visszhangzott a fejemben az utolsó
mondat, amit a látnok hozzám intézett – „Hallott már a Nex
Szövetségéről?”.
Nex Szövetsége… Mi lehet ez vajon? Hátrapillantottam
George-ra, de úgy tűnt, hogy nagyon elfoglalt: görnyedt háttal
verte a klaviatúrát, nem érezte meg, hogy nézem.
Nem akartam zavarni. Begépeltem a keresőbe a „Nex” szót.
Hosszú listát kaptam. Államat a tenyerembe támasztva
nekiláttam a kidobott oldalak lapozgatásának. Éreztem, hogy
kemény feladatnak nézek elébe. Meg is fordult a fejemben,
hogy egy kávé vagy egy tea milyen jót tenne, felélénkülnék…
amikor egy csésze tea landolt előttem az asztalon.
–  Tegnap nyilván semmit nem aludtál – törölgette a
szemüvegét kollégám az asztalom sarkára telepedve. –
Megjegyzem, ma még nem kaptam kávét…
Eszembe jutott, miben is egyeztünk meg tegnap, és
fáradtan mosolyogtam rá. Valóban nem aludtam egy
szemhunyásnyit sem, képtelen voltam kiverni a fejemből az
aznap történteket.

34
 – Bocs… pótolom. Egyébként persze, hogy nem aludtam. Te
viszont biztosan békésen húztad a lóbőrt Linda mellett –
válaszoltam szememet dörzsölve. George száz éve élt
házasságban a jó öreg Lindával, aki „minden riporterek
álma” feleség volt: nyugodt, kedves, türelmes asszony
hatalmas szívvel és remek szakácsnői képességgel.
– Be kell, hogy valljam, kivételesen én sem aludtam valami
jól – mondta elgondolkodva. – Ez a tegnapi pasas nem megy
ki a fejemből. Mi a fene történt abban a szobában, hogy én
nem emlékszem semmire? Hipnotizált talán?
–  Fogalmam sincs, George, de én is épp ez ügyben
kutakodom… bár tudom, hogy inkább valami nőcis témán
kellene törnöm a fejemet. Táskákon, cipőkön… De csak
Gabriel Angel forog az agyamban és a Nex Szövetsége… Mi
lehet az? Hallottál már róla?
–  Nem – válaszolta George, és belekortyolt a teájába, amit
szokása szerint hat cukorral és tejjel ivott. – Rágugliztál?
–  Épp azt teszem – kortyoltam én is egyet. – De legalább
ezer oldalt talált a kereső. Mire ebben valami rendszert
teremtek…! – Lemondóan legyintettem, utalva arra, hogy két
napig el sem mozdulok a képernyő elől, ha ezt a listát valóban
végig kell böngésznem.
–  Dolgozz csak! Úgysem tudsz már leszállni a témáról,
látom rajtad – mosolygott, aztán felállt az asztalomról, és
visszaballagott a saját gépéhez.

Már hosszú órák óta görnyedtem a számítógép előtt, álmos

voltam, fáradt, a hátam fájt, a szemem kiszáradt a monitor
fényétől, amikor ráleltem egy olyan oldalra, amely felkeltette
az érdeklődésemet. Egy régi újságcikk jelent meg a

35
monitoron. Egy bizonyos dr. Robert Bailey írta, a
birminghami egyetem professzora, aki A kereszténység és
okkultizmus összefonódása címen publikálta írását, mely egy
helyütt tartalmazta a számomra oly fontos mondatot:
„…s ekkor létrejött a Nex Szövetsége, mely világszerte
toborzott híveket. A Szövetség Papjai nem a keresztény tanokat
hirdették, tagjaitól tartott az egyház is…”
– Tehát dr. Robert Bailey… – motyogtam magam elé.
Megkerestem az egyetem honlapján az elérhetőségeket, és
már hívtam is. Második csengetésre beleszólt a telefonba egy
kedves női hang, aki készségesen kapcsolta dr. Bailey
irodáját.
–  Heaven Campel vagyok, üdvözlöm, professzor úr –
szóltam bele a kagylóba, miután meghallottam a nem túl
mély, mégis kellemes férfihangot a túloldalon.
– Üdvözlöm. Miben segíthetek? – kérdezte kissé sürgetően.
–  Nos… nehéz erről beszélni, de ön talán választ adhat
néhány kérdésemre – kezdtem hozzá a mondókámhoz.
Bátorításért George-ra pillantottam, de ismét csak a hátát
láttam.
–  Miről lenne szó? – sürgetett tovább. – Nincs sok időm,
előadásom lesz öt perc múlva.
– Akkor talán máskor… – folytattam zavartan.
–  Máskor sincs több időm, úgyhogy kérem, fogjon hozzá
gyorsan… Ön a diákom?
– Nem. Újságíró vagyok egy női magazinnál, de… nos, nem
emiatt hívtam. Az ön nevét a neten találtam, mégpedig egy
cikk alatt, mely említi a Nex Szövetségét…
– Miért keresett rá a Nexre? – vált komorrá a hang.
–  Okom volt rá, higgye el, de attól tartok, ha megosztom
önnel a történetet, azt fogja gondolni, hogy talán

36
megőrültem… – Elbizonytalanodtam, mintha magam sem
lennék teljesen biztos abban, hogy normális vagyok.
– Lehet. Mégis mit akar tudni?
–  Mindent a Nex Szövetségéről. Mindent, ami kapcsolatba
hozható vele. Önnek nyilván vannak dokumentumai ezzel a
témával kapcsolatosan, hisz olvastam a cikkét, és…
Villámgyorsan közbevágott:
– Már nem foglalkozom az okkult tudományok kutatásával.
Jobb lenne, ha ön sem tenné. Aki nem ért hozzá, annak akár
veszélyes is lehet az ilyenfajta kutakodás.
–  Gondolom… vagyis sejtem, de nekem mégis szükségem
lenne válaszokra, és nem tudom, kihez fordulhatnék…
– Jobban örülnék, ha valaki máshoz…
– Ön a szakértője a témának. Mégis kihez?
–  Valaki máshoz, hölgyem. Mint mondtam, már nem
foglalkozom okkult tudományokkal. És javaslom, ön se tegye.
Éreztem, hogy mondanom kell valami ütősebbet annál,
mint hogy érdekel a téma, ahhoz, hogy meggyőzzem a
professzort.
–  Félek, hogy kezdek belekeveredni valamibe, ami
meghaladja a tudásomat és a tapasztalataimat, ezért van
szükségem az ön segítségére – kérleltem.
–  Belekeveredni? – Dr. Bailey hangja halkabb lett. – Mi
köze magának ehhez az egészhez?
– Ezt szeretném tudni.
– Senki nincs, akit kérdezhetne? – A professzor már szinte
suttogott.
– Senki, csak ön. – Tudtam, hogy győztem, ugyanakkor dr.
Bailey megváltozott hangja kényelmetlen kis érzést indított el
bennem.
– Akkor azt javaslom, hogy jöjjön ide, talán tudok mutatni

37
valamit, ami érdekelheti, bár amint mondtam, jobb lenne, ha
valami mással foglalkozna… Birminghamben van?
– Nem. Londonban. Egy-két óra alatt odaérek – feleltem, és
úgy gondoltam, hogy jó úton haladok a rejtély megoldása
ügyében. A fáradtságot egy különös, kettős érzés váltotta fel: a
kaland izgalma és az a kényelmetlen kis érzés, az
ismeretlentől való félelem keveredett bennem.

38
Northampton, 2006. november 8.,
szerda

Már régen megfigyeltem, milyen hihetetlen sebességgel

sikerül összeszedni magamat, ha valami fontos információra
bukkanok. A telefonbeszélgetés után is csak azt vettem észre,
hogy már tájékoztattam is George-ot a fejleményekről, és
futok a kocsimhoz, hogy minél hamarabb elindulhassak. Még
hallottam a hátam mögül, ahogy a kollégám morog, amiért
nem vártam meg; miért nem vagyok képes holnap indulni,
minek ez a rohanás? De engem nem érdekelt, csak a kaland
és az, hogy végre tisztán – legalábbis tisztábban – lássam ezt a
kusza ügyet.
Dél volt. Az erőtlen nap egyáltalán nem tudta felmelegíteni
a levegőt, de legalább az illúzióját adta annak, hogy
próbálkozik. Az út még mindig nedves volt, bár az eső már
több órája elállt.
A kocsim falta a kilométereket. Az autópálya unalmát csak
néha törte meg egy-egy lehajtó. Fáradt voltam – izgatottságom
sem tudta kialvatlanságomat feledtetni. Nem féltem, hogy
vezetés közben elalszom, mégis aggasztott, hogy a figyelmem
esetleg lankadni fog az egyhangú sztrádán, ezért lehajtottam
a főútra, és ott folytattam utamat az őszi fák által szegélyezett
aszfalton. Nem volt forgalom. Anyám járt a fejemben, és
nagyon reméltem, hogy őt senki nem keresi fel az őrült
történetével. Reméltem, hogy Rusty atya fejében nem ragadt
meg Pan-Sam neve, és nem gondol arra, hogy meglátogassa a

39
szüleimet.
Aztán Mamon jutott az eszembe. Ő valóban különleges
volt, ahogy a pap említette. Szinte láttam magam előtt
dédanyám ezüstszínű haját, ahogy megcsillan rajta a nap
fénye… A rövid, hullámos ezüsthaja, amit könnyedén hagyott,
hogy a nyakába kunkorodjon…

Egy kórházi ágyon tértem magamhoz. A mennyezetről fehér

fény világított a szemembe. Gyorsan lehunytam, fájt a fejem,
azt vártam, ha becsukom a szememet, kevésbé fog lüktetni…
Sivár kórteremben feküdtem, azt sem tudtam, hogy hol
vagyok, és azt sem, hogy miért. A szám kiszáradt, nyelni alig
tudtam. Észrevettem a mellettem álló kisasztalon egy pohár
vizet. Nyúltam érte, de nem értem el. Épp komolyabb
erőfeszítést próbáltam tenni a víz megszerzése érdekében,
amikor belépett a kórterembe egy férfi. Láttam, hogy kis
mosoly játszik a szája szegletében, ahogy nézi küzdelmemet a
korty folyadékért, aztán még mindig szó nélkül odalépett a
kisasztalhoz, és átnyújtotta nekem a poharat. Nagyot
kortyoltam a vízből. Langyos volt ugyan, de olyan jólesett,
mintha friss forrásvizet ittam volna.
A pohár széle fölött lestem a látogatómat, aki megmentett
a szomjanhalástól. Azonnal megállapítottam, hogy jóképű, és
ezt, úgy tűnt, hogy tudja is magáról, mert zsebre dugott
kézzel, a zavar legapróbb jele nélkül tűrte vizsgálódó
pillantásomat. Mikor elszakadtam végre a pohártól, közelebb
jött, egy széket húzott az ágyamhoz, és kényelembe helyezte
magát.
–  Frank Warren vagyok, Miss Campel, a northamptoni
rendőrség különleges ügyosztályától…

40
 –  Rendőrség? Mit akar tőlem a rendőrség? – néztem
értetlenül a férfira. – Egyáltalán mi történt?
Feltámaszkodtam az ágyban. A Warren nevű rendőr felállt,
és egy párnát tolt a hátam mögé, hogy kényelmesebben üljek.
Megcsapta az orromat citromos, friss illatú arcszesze.
– Autóbalesete volt. Nekiment egy fának a teljesen egyenes,
kihalt úton – közölte tényszerűen az eseményeket.
–  Csak úgy lementem az útról? – bámultam rá
megrökönyödve. Erőltettem az agyamat, de csak az utolsó
gondolatomra emlékeztem a baleset előtt, tudtam, hogy
Mamon járt az eszemben, de hogy mi történt aztán… – Egy
fának ütköztem? És hol vagyok? Melyik városban?
– Northamptonban, és igen, egy fa állította meg – bólintott,
és várakozón nézett rám. Én csak zavarodottan bámultam
magam elé, és próbáltam felidézni az eseményeket. – Mire
emlékszik? Ki segített magának?
–  Segített valaki? – kaptam fel a fejemet. – Ezt hogy érti?
Már az is elég fura, hogy csak úgy nekimegyek egy fának az
üres úton… Akkor mégis volt ott valaki?
– Az a valaki kihúzta a kocsiból. Elveszthette az eszméletét
az ütközéstől. – Láttam az arcán, hogy elgondolkodik. – Nagy
szerencse, hogy a légzsák megvédte, és az még nagyobb
szerencse, hogy ott volt az az ember, aki kiszedte az autóból.
–  Semmire nem emlékszem – néztem rá riadtan. – Addig
tiszta a kép, hogy vezetek, és a dédanyámra gondolok, de
aztán… semmi. Teljes sötétség. Miért olyan nagy szerencse,
hogy kihúzott a kocsiból? – tértem vissza a titokzatos
idegenre.
– Azért, mert az autó kigyulladt…
–  Felrobbant a kocsim? – Már láttam magam előtt, ahogy
filmszerűen hatalmas lángcsóvát vetve robban szét az autóm.

41
 –  Nem. Csak kigyulladt. Ettől még bentéghetett volna, ha
nem emeli ki onnan az az illető. A későbbi vizsgálatok majd
kiderítik, hogy mitől kapott lángra az autó. Szóval nem tudja,
hogy ki lehetett?
–  Halvány fogalmam sincs… Lehet, hogy egy arra járó
autós, csak nem akart belekeveredni egy hosszadalmas
procedúrába… Segített, aztán elhajtott… – találgattam.
–  Lehet – bólintott Frank Warren, és mélyen belenézett a
szemembe. – De az is lehet, hogy valaki követte… és az is
lehet, hogy nem volt baleset ez a baleset. Elképzelhető, hogy
valaki meg akarja ölni?
–  Micsoda? – nevettem. Kezdtem úgy érezni, hogy egy
ócska krimibe csöppentem. – Ki akarna engem megölni?
Viccel? Különben pedig, ha meg akarna ölni valaki, miért
húzott volna ki a kocsiból?
–  Ez itt a kérdés. Ki akarná magát megölni? – kérdezte
nagyon is komolyan. – Az üres úton halad, nekimegy egy
fának, valaki kiszedi a kocsiból, aki aztán eltűnik… Egy kicsit
furcsa, nem? És nyilván nem az húzta ki, aki el akarta tenni
láb alól…
–  És mi van akkor, ha én magam másztam ki a kocsiból,
csak nem emlékszem rá? Ez is egy lehetőség, nem? – húztam
fel a szemöldökömet. Úgy éreztem, hogy valami igazán
értékelhetőt mondtam.
–  Persze. Csakhogy a kocsi mellett látszottak a
vonszolásának a nyomai. Valaki elhúzta onnan. A cipője
sarka sáros volt. Nem hiszem, hogy végig tudta húzni saját
magát egészen a dombig, ahol már biztonságba került… – Úgy
éreztem, hogy némi irónia csendült ki a hangjából.
–  Nos, lehet, hogy az előző verzióm a helyes, és a
megmentőm nem akart reflektorfényt. Inkább lelépett,

42
mielőtt a rendőrök kiértek – magyaráztam szerintem
logikusan az eseményeket.
–  Lehet, hölgyem. Az is lehet. Egyébként hová indult? –
Beletúrt sötétbarna hajába. Látszott rajta, hogy pillanatnyilag
nem vevő az okoskodásomra.
–  Birminghambe. Az egyetem egyik professzorával lett
volna találkozóm. Szűzanyám! A professzor! Azonnal
telefonálnom kell! – jajdultam fel. – Hol a mobilom? Hol a
táskám?
El kellett érnem a professzort, hiszen nem veszíthettem el
egy kis baleset miatt a legfontosabb információforrásomat.

43
Birmingham, 2006. november 10.,
péntek

Szerencsére a táskám és a mobilom velem együtt érkezett a

kórházba, így vissza is kaptam őket, a professzorral pedig
megbeszéltem, hogy kések egy kicsit… úgy két napot. Igaz,
hogy azonnal el akartam hagyni a kórházat, de még saját
felelősségemre sem engedtek el. Benttartottak megfigyelésre.
Aztán amint kihúzhattam a lábamat, nyomban béreltem
egy kocsit, és száguldottam Birmingham felé. Már az M6-os
autópályán közeledtem a városhoz, amikor újra
végiggondoltam az eseményeket. Alig egy órányira voltam az
egyetemtől, épp félúton, Northampton mellett jártam, amikor
a baleset történt.
–  Az a rohadt 5-ös út, az tehet róla, mert olyan egyenes,
mint a nyíl, nem is csoda, hogy elbóbiskoltam –
bosszankodtam az időveszteség miatt.
Mert ezt az egyetlen értelmes magyarázatot találtam a
balesetemre. A fáradtságot…
A nyomozó névjegye ott lapult ugyan a táskámban, de
kizárólag azért tettem el, mert olyan jóképű fickó volt, és
mert annyira erőszakoskodott velem, hogy hátha szükségem
lesz rá. Hátha nem. Reméltem, hogy inkább kellemesebb
körülmények között találkozunk legközelebb, és nem egy
agyonmosott, szürkésfehér, hátulgombolós hálóingben
leszek, amiben nem lehet hátat fordítani senkinek…
Egyébként nem vagyok az a típus, aki átadja magát a

44
negatív gondolatoknak. Ebben az esetben is leginkább azért
ráncoltam a homlokomat, mert előre láttam azt a rengeteg
elintéznivalót a totálkáros autóm miatt. A nyomozó
elbeszélése alapján elvileg meg kellett volna halnom, de
legalábbis csúnyán össze kellett volna törnöm több
végtagomat és néhány szervemet, akkorát csattantam a fával.
Ehhez képest egy karcolás nélkül megúsztam az ütközést.
Persze nyilván beüthettem a fejemet, és egy enyhe
agyrázkódást szenvedhettem, hiszen nem emlékszem
semmire az autókázás, majd a kórházi sanyarú ébredés
közötti időből.
–  Vajon ki húzhatott ki a kocsiból? – morfondíroztam, de
nem tulajdonítottam túlzott jelentőséget ennek sem. Teljes
mértékben meg voltam győződve arról, hogy egy hálálkodást
kerülő, arra járó autós segített rajtam, látva, hogy micsoda
slamasztikába keveredtem. Persze… Egy normális ember
megvárta volna a mentőket, megbizonyosodott volna arról,
hogy a sérült jó kezekben van, nem lép le… Sőt ha jól tudom,
ez kötelessége lett volna… Megcsóváltam a fejemet. Akárki is
volt, hálás lehetek neki.
„Még szerencse, hogy dr. Bailey ilyen rugalmas úriember!” –
váltottam gondolatban témát. Meg sem kellett említenem
neki, hogy balesetet szenvedtem, elég volt neki annyi, hogy
két napot kések. Egy kicsit bosszúsnak éreztem ugyan a
hangját amiatt, hogy át kellett szerveznie a programját, de
egyébként nyugodtan fogadta a randevúnk elnapolását.

Lehajtottam a sztrádáról, és Coventrynél rákanyarodtam a

41-es útra, ami már egyenesen az egyetemhez vezető Bristol
Roadba torkollott. Messziről látszott az Old Joe, az iskola

45
hatalmas toronyórája, mely Birmingham minden pontjáról
remek tájékozódási lehetőséget nyújt az utazóknak. A tornyot
figyeltem én is, bár nem először jártam a városban. Mindig
úgy véltem, amikor a patinás egyetem vöröstéglás épületei
között sétáltam, hogy a tudomány és kultúra fellegvárába
jutottam be.
Amint kiszálltam a kocsiból, egy pillanatra lehunytam a
szememet, és vártam, hogy áramoljon belém az intézet
szellemisége, de nem a kultúra feltartóztathatatlan erejét
éreztem, hanem azt, hogy figyelnek. Furcsa érzés volt.
Brutálisan felkavaró, újszerű, mint egy harmadik szem,
amihez nem kellett látnom a való világot, mintha egy belső
hang súgta volna, hogy valaki engem néz, miközben a
feszültség gúzsba kötötte a gyomromat, egy láthatatlan erő
pedig vasmarokkal szorította a torkomat. Szinte fájt.
Kinyitottam a szememet, és óvatosan körbekémleltem.
Senkit nem láttam. Felnéztem az épület ablakaira, de mind
zárva volt. Sehol egyetlen ember sem hajolt át a párkányon,
egy teremtett lelket sem láttam.
Kirázott a hideg. Szorosabbra húztam a nyakamnál a
kabátomat, és magamra erőltetett nyugalommal
megindultam a bejárat felé. A kopott, lombtalan fák baljós
merevséggel nyújtóztak a szürke égbolt felé, a máskor üde
zöld gyepet mindenütt lehullott levelek barnára fonnyadt
teteme borította.
Amint beléptem az épületbe, megszűnt a hátborzongató
sejtelem, amely az autótól kísért. A tégla és a bézs színű
márvánnyal borított padló melegséget sugárzott, és végre
embereket láttam. Elhessegettem az előbbi szorongásomat, és
magamban elmosolyodtam. Zsibongott az előcsarnok, a
diákok hullámzó áradata meglepő örömmel töltött el.

46
Felpillantottam a belülről kazettás, míves kupolára –
csodáltam az építőt, aki ezt a finom összhatást kialakította. Az
elegáns, fával borított recepciós pultnál egy fiatal fiú és egy
még fiatalabb lány tájékoztatta az embereket: előttem két
lányt irányítottak a kollégium épülete felé. A lány hajszoltnak
tűnt. Egyenes, barna haja a szemébe lógott, fáradtnak látszott,
mégis kedvesen fordult felém.
– Segíthetek? – kérdezte, és szemöldökét mókásan felhúzta.
Nyilván nem tudott erről a szokásáról, mert akkor
valószínűleg nem tette volna készakarva ennyire
bohócszerűvé az arcát.
– Dr. Bailey-hez jöttem. Meg van beszélve – feleltem.
– Azonnal felszólok neki – mosolygott, és már tárcsázta is a
számot. – Vendége érkezett, professzor úr! – szólt köszönés
után a telefonba, majd felém fordult. – Kit jelenthetek be? –
kérdezte úgy, hogy közben a kagyló mikrofonját eltakarta a
kezével. Ösztönös volt ez a mozdulat, hiszen semmi titkos
nem volt a kettőnk megbeszélésében, nyugodtan hallhatta
volna a vonal másik végén a professzor.
– Heaven Campel vagyok – mondtam be a nevemet, amit a
lány megismételt a telefonba.
–  A professzor úr várja. Kérem, fáradjon fel a második
emeletre, ott a 231-es szobában megtalálja dr. Bailey-t.
Robert Bailey középkorú férfi volt, első pillantásra a
tipikus szórakozott professzor benyomását keltette bennem.
Ez a véleményem gyorsan megváltozott, de amikor
megláttam elnyűtt zakóját, melynek a könyökén az
elmaradhatatlan könyökvédő bőrfolt díszelgett, kicsit gyűrött
ingét és kócos, fésűt nem túl gyakran látott, halántékán
erősen őszülő haját, meg voltam róla győződve, hogy
általában fogalma sincs arról, hogy éppen hol van. Pozsgás

47
arca arról árulkodott, hogy nem veti meg a szeszt sem.
Aranykeretes szemüvegét lekapta az orráról, amikor
benyitottam, és összehúzott szemöldökkel nézett rám.
– Nocsak, megérkezett! – jegyezte meg morózus hangon, de
azért udvariasan felállt rendetlen asztalától, hogy
bemutatkozzon. – Foglaljon helyet! – mutatott az egyetlen
székre a sajátján kívül, mely szabad volt és nem borították
könyvek vagy kéziratok.
Tulajdonképpen minden apró helyet papírok és könyvek
leptek el, ami egyáltalán nem meglepő egy olyan egyetemi
tanár esetében, aki publikál is. Ha csak a saját munkámra
gondoltam, máris meg tudtam érteni dr. Bailey-t, hisz amikor
én kutatok, körülöttem is óriási a káosz…
–  Nos, Miss Campel, miben segíthetek? Mint mondtam,
sajnos most nincs sok időm beszélgetni, úgyhogy kérem,
térjünk a tárgyra…
–  A Nex Szövetségéről szeretnék többet megtudni…
Olvastam a cikkét a témával kapcsolatban, és úgy gondolom,
hogy ön igazi szakértő e tárgyban – tértem lendületesen a
lényegre, ahogyan kérte.
–  Először tudni szeretném, hogy miért érdekli annyira a
Szövetség.
– Úgy tűnik, hogy ők akarnak tőlem valamit… – kezdtem, és
röviden, igazán nagy vonalakban elmeséltem Rusty atya
látogatását, aztán megemlítettem vérfagyasztó
találkozásomat Gabriel Angellel is.
A professzor arca megfeszült, miközben a történetemet
hallgatta. Minden újabb mondatom után egyre idegesebb lett.
Többször beletúrt őszes üstökébe, s mire a mondandóm
végére értem, a haja szinte égnek állt.
–  Hm… – morogta, majd helyreigazította a haját, és rám

48
nézett. – Valóban írtam egy elég kimerítő tanulmányt a Nex
Szövetségéről, de valójában sokkal inkább érdekes
kutatásnak, egyfajta csemegének szántam, nem pedig
tudományos műnek… Az az igazság, hogy magam sem vagyok
biztos semmiben, hisz nem ez az egyetlen szervezet, melyről
az évek során összeesküvés-elméletek láttak napvilágot. Az
emberek szeretik ezeket, szeretik a világ szörnyű történéseit
valami felsőbb hatalomhoz, misztikus erőhöz kötni, így
érthetőbbé válnak számukra az olyan események, mint a
háborúk vagy mészárlások. Ugyanakkor ha bármi is igaz
abból, amit felkutattam, azt mondom, hogy ne piszkálja a
Szövetséget… Bár úgy tűnik, hiába, ez már nem magán
múlik… Ezért elképzelhető, hogy jobban jár, ha tisztábban lát.
Szándékosan mondom, hogy tisztábban, és nem tisztán, mert,
mint mondtam, a teljes valóságot én sem ismerem. Inkább
csak régi kéziratokra és legendákra építkeztem, mégis, ha
csak a tíz százaléka igaz annak, amire rájöttem, akkor jobb
lett volna, ha sosem keveredik bele. Őszintén szólva én nem
nagyon szeretek kockáztatni, semmi szükségem a maga
problémájára… – dörmögte, és matatni kezdett az asztalán a
papírjai között, majd váratlanul abbahagyta a motoszkálást,
mintha nem találta volna azt, amit keresett, és újra rám
nézett. Egy pillanatig zavartnak láttam, de aztán így folytatta:
– A kutatási anyagaim másolatát átadom, használja a belátása
szerint. Mint mondtam, már nem foglalkozom az
okkultizmussal. Ezek az anyagok nem titkosak. Ha valaki elég
kitartó, a könyvtárakban összeszedhetők, persze nagyon-
nagyon kitartó kutatás szükségeltetik hozzá… – Itt megállt.
Úgy éreztem, hogy lenne még mit mondania, és azon vacillál,
hogy az orromra kösse-e, ezért inkább rákérdeztem.
– Miért hagyta abba a kutatásokat?

49
 –  Erről nem szeretnék beszélni. – Megdörzsölte az
orrnyergét, majd visszatette a szemüvegét. Nem is faggattam,
nehogy kidobjon, mielőtt megtudnék bármi fontosat is a
Szövetségről. – Inkább röviden elmondom, hogy mi a Nex
Szövetsége, mert az időm véges, ráadásul nem is akarok
belekeveredni semmibe… remélem, hogy megérti.
A professzor felállt, és odalépett az egyik zárható
szekrényéhez, amiely a szemközti falon foglalt helyet.
–  Néhány apróságot mutatok magának, hogy értelmezni
tudja a kéziratomat – mondta háttal nekem, miközben a
szekrényben kotorászott. Hasonló rendetlenség uralkodott
abban is, mint a szobában mindenütt, kész csodának
gondoltam, hogy egyáltalán megtalált benne bármit.
Diadalmasan húzott elő egy paksamétát, aztán rám
mosolygott. Akkor fedeztem fel, hogy mennyire kellemes,
nyitott arca van, és milyen nevetősek a szeme körül a
szarkalábak. Visszamosolyogtam rá.
–  Ezt a dokumentumot nem használtam fel a cikkemhez,
mert később találtam rá, mint ahogy a tanulmányomat
publikáltam. Azonban… – itt megállt egy pillanatra a
beszédben, és kezét zakója zsebébe süllyesztve nézett rám.
Láttam rajta, hogy valami nagy jelentőségű dolgot fogok
megtudni tőle. – mielőtt belevágnánk ennek elemzésébe,
röviden elmesélem, hogy mit is takar valójában a Nex
Szövetsége. Kér egy teát? – tette fel hirtelen a kérdést.
Meglepődtem ezen az udvarias fordulaton, de gyorsan
nemet intettem. Nem akartam, hogy bármi is késleltessen a
titok feltárásában.
– Tehát – kezdte – Nex az időszámításunk kezdete előtti 130
körül egy ókori kelta népcsoport, az ariusok törzsének vezére
volt. Vad és kegyetlen hódítóként menetelt keresztül Európa

50
északi felén, és tette a földdel egyenlővé azokat a
településeket, amelyek az útjába akadtak. Kemény, harcokban
edzett katonái fosztogattak, asszonyokat, gyerekeket öltek és
kínoztak, amerre csak jártak. A törzsön belül azonban nem
mindenki értett egyet Nex tetteivel, és ez a csoport úgy
határozott, hogy megdöntik a hatalmát. Ők békére, nyugodt
életre vágytak, le kívántak telepedni, földet művelni és
gazdálkodni. Megvetették az erőszakot és a rombolást, építeni
akartak, javítani az emberek sorsán, és nem tönkretenni azt,
amit más embercsoportok felépítettek. Tisztelték az embert,
az emberi életet, és megesküdtek rá, hogy meg is védik. E
csoport vezére volt Clarus, Nex testvéröccse. Ez a két férfi
egész életében egymással hadakozott, a hosszú évek alatt
egyik sem tudta legyőzni a másikat… Clarus leányutódot
nemzett, Nexnek nem született gyermeke, bár ágyasa
rengeteg volt. A források szerint a nagy hadvezér magtalan
lett, miután kamaszkorában ágyékon rúgta egy megvadult
ló… Ezért Nex, halála előtt, kijelölte az utódjait, és úgy ment a
másvilágra, hogy megígérte, onnan is segíteni fogja azt, akit
maga helyett vezérré emelt. Clarus nevét leánya vitte tovább,
akit amazonként már gyermekkorában harcra képeztek ki.
Clarus végakarata az volt, hogy amíg világ a világ, az ő
leszármazottai őrizzék a békét, és akadályozzák meg Nex
katonáit abban, hogy vezérük útmutatásait kövessék. Nex egy
központosított, az általa ismert népeket elnyomó hatalomra
törekedett, melynek egy személyben ő az ura. Clarus a békés
egyensúlyt próbálta fenntartani, és halála után ez a lánya
feladata lett. Azóta sem változott szinte semmi. A legendák
szerint mind a Nex Szövetsége, mind pedig Clarus Rendje
létezik a mai napig is. Nex katonái próbálják eltenni láb alól
Clarus leszármazottait, akik úgy nőnek fel, hogy sokáig

51
fogalmuk sincs róla, hogy kik ők, és milyen fontos feladat
előtt állnak. Sajnos Nex emberei mindenütt ott vannak, és az
írások szerint uruk valóban felruházza őket túlvilági
hatalommal, ezért képesek beférkőzni mind a gazdasági,
mind a politikai elitbe. Nex az általa kiválasztott embereket
feltölti saját erejével, Clarus leszármazottai mégis jóval
erősebbek. Ők a vérségi kapcsolattal örökölték ősatyjuk
hatalmas erejét. A probléma az, hogy sokkal kevesebben
vannak, mint Nex katonái. Erre a feladatra tényleg születni
kell. Nex emberei igyekeznek kiirtani Clarus Harcosait és
azokat is, akik segítséget nyújtanak nekik. Ritkán ölnek
nyíltan, manapság sok esetben balesetnek álcázzák a
kiválasztott halálát.
Az asztalán álló üvegkancsóból öntött magának egy korty
vizet, gyorsan fel is hajtotta, majd rám nézett.
– Maga nem kér egy kis vizet? Halottsápadt. Rosszul van? –
kérdezte szinte aggódva.
– Nem, nem – válaszoltam sietve. – Csak kevés itt a levegő
egy kicsit… Folytassa, kérem! – mondtam határozottan, és
igyekeztem, hogy egy cseppet se remegjen a hangom.
Pedig éreztem, hogy elsápadok. Azt hittem, el fogok ájulni,
mégis igyekeztem tartani magam, nehogy a professzor
észrevegyen rajtam valamit. Nem akartam, hogy abbahagyja
a mesélést. Tudtam, ha bevallom, hogy autóbalesetem volt
idefelé jövet, azonnal elzárkózik a további beszélgetés elől.
Így inkább keményen összeszorítottam a szám, és figyeltem
tovább.
Egy feltekert tekercset terített ki a könyvek tetején. A
papíron – vagy pergamenen, papiruszon… nem igazán
tudtam eldönteni – különböző ábrák és írásjelek voltak, nem
értettem az egészből semmit. Kérdőn néztem a professzorra,

52
aki komolyan pillantott rám.
–  Na, itt van – mutatott egy nyolcágú csillagformára. – Ez
Nex szimbóluma. Minden templomuk közepén megtalálható
ez a csillag. Szükséges a szertartásaiknál. Elvileg ahhoz, hogy
Nex átadja az erejét, nyolc Papjának a csillag nyolc csúcsába
kell állnia, és teljes hittel, de igazi, feltétel nélküli hittel hívni
Nexet, hogy ruházza fel őket a túlvilág hatalmával. Ez
tulajdonképpen olyan, mint egy szellemidézés, mint egy
szeánsz. Ezt a templomaikban végzik…
–  Valódi, keresztény templomokról beszél? – kérdeztem
meglepetten, mert bár nem voltam vallásos, azért ateistának
sem mondtam volna magamat, a templom pedig mint Isten
háza élt a képzeletemben. Hogy kerülne oda épp a gonosz
hatalma?
– Nem. Egyáltalán nem. Minden okkultizmushoz közel álló
szervezet templomnak nevezi azt az épületet, ahol a
szeánszait tartja. Ez akár egy magánház is lehet. Akár egy
pince vagy bármilyen helyiség, ahol rajzolható egy nyolcágú
csillag, és ahol elfér nyolc ember… Csak hogy tudja, ennek az
egész történetnek nincs köze a kereszténységhez. Az
írásaimban részletesen megtalálja az összes elméletemet,
illetve további adalékokat a Szövetség szertartásairól, a
templomaikról, a szervezeti felépítésükről, a tagokról, persze
nem név, hanem tisztségeik szerint. Ha elolvassa, akkor
viszonylag tájékozott lesz az ügyben…
Újra a papír fölé hajolt, és rámutatott egy másik rajzra.
–  Ez a másik dolog, amit mutatni akartam. Clarus
aranykardjai. Ez a két, egymást keresztező kard a Clarus Rend
szimbóluma. Az írások szerint Clarus mindig két karddal a
kezében harcolt, és legyőzhetetlen volt. No – vette le a
szemüvegét, hogy megdörzsölgesse az orrnyergét –, még egy

53
érdekességet mondok. Az összes leszármazott, aki végül
Harcos lesz, ugyanazt a nevet kapta születésekor. Minden
leányt Clarának, azaz tisztának, ártatlannak hívtak.
Ez volt az a pillanat, amikor képtelen voltam magamat
tovább türtőztetni. Hisztérikus nevetésben törtem ki. Úgy
kacagtam, hogy potyogtak a könnyeim, aztán egy kis idő
múlva már nem tudtam, hogy nevetek-e vagy zokogok, csak a
könnyeim szakadtak a szememből.
Amikor némileg megnyugodtam, könnyeim homályán át
dr. Bailey-re pillantottam. Láttam, hogy riadtan, ugyanakkor
kérdőn bámul rám. Nyilván azt hitte, hogy megőrültem.
–  Ne haragudjon, hogy így elragadtak az érzelmeim,
professzor úr, de attól tartok, hogy a véletlenek nevetséges
áldozata vagyok, vagy tényleg megőrültem… Dr. Bailey… az
én teljes nevem… Heaven Clara Campel – nyögtem ki, és
nagyot sóhajtottam, hogy elnyomjam az újra és újra rám törő
eszement nevetést.

54
Birmingham, 2006. november 10.,
péntek

Amikor újra ránéztem Robert Bailey-re, ő döbbenten tekintett

rám.
–  Ezt nem gondoltam volna… – csóválta a fejét. – Nem
gondoltam volna, hogy egyszer találkozom valakivel, akire
ráillik bármi is ebből a történetből – A szempillája
megrebbent. – Tudja, harminc éve volt valaki… egy nő, aki
mesélt nekem a Szövetségről, de zavaros mesének tartottam,
nem foglalkoztam vele. Csak később, amikor eltűnt, kezdtem
kutatni Nex és Clarus után. Ebből a kutatásból állt össze ez az
anyag – mutatott a dokumentumokra. – És maga… maga
mintha hasonlítana rá, bár ez már nagyon régen történt…
Vöröslő szemmel meredtem a professzorra, aztán lassan
visszanyertem a lélekjelenlétemet. Megértettem, hogy a
kutatásaival a háta mögött, az elveszített nő emlékével esetleg
a kelleténél komolyabban veszi ezt a történetet, de én a
feszültségem ellenére még mindig csak egy ijesztő mesének
tartottam. Azt gondoltam, hogy ez az összeesküvés-elmélet
egyenesen nevetséges.
„Persze – morfondíroztam – lehetséges, hogy a tíz százaléka
igaz. Nyilván van valami alapja, de a túlvilági hatalmak,
nyolcágú csillag, egymást keresztező kardok…” Józan ésszel
belegondolva csak egy mese lehet, nem több. Még akkor is, ha
az érzés, hogy figyelnek, nagyon is valós. És még akkor is, ha
túlságosan egybevág minden, olyannyira, hogy a hideg futkos

55
a hátamon ettől a hülye sztoritól, mintha egy kísértetjárós
horrorfilmet néznék, aztán ellenőrizném a szobámban a
szekrényeket, nem bújt-e meg gonosz szellem a ruháim
között…
–  Köszönöm, dr. Bailey. Megvallom, hogy még mindig
kétségeim vannak a történettel kapcsolatban. Esetleg ha
mondana pár szót arról személyről, aki eltűnt… –
próbálkoztam, de ő megrázta a fejét.
–  Nem. Ne bolygassuk! Bizonyára semmi jelentősége az
egésznek.
Bólintottam. El kellett fogadnom, hogy a magánügyeiről
nem szívesen beszél. Felálltam, és a paksamétát a mellemhez
szorítva fogtam vele kezet. Nedves volt a tenyere. Ránéztem,
az arca sápadtnak tűnt, és enyhén bepárásodott a szemüvege.
–  Vigyázzon magára! – szorította meg a kezemet. – És
olvassa el töviről hegyire a gyűjtésemet, talán segítheti
néhány gondolatom…

Kiléptem a szobájából, és megkerestem a női mosdót.

Valójában egyáltalán nem éreztem jól magamat. Egy kicsit
szédültem, talán a levegőtlen helyiség okozta, vagy
poszttraumás stressz a baleset után, mindenesetre úgy
véltem, hogy jobban leszek, ha felfrissítem magamat, és egy
percig, legalább egy percig nyugodtan akartam gondolkodni.
Beléptem a márvánnyal burkolt, elegáns mellékhelyiségbe.
Csodálkoztam, hogy egyetlen mosdókagylót találtam csak, de
aztán az jutott eszembe, hogy ezen a szinten ez a helyiség
talán csak az oktatóknak van fenntartva.
Letettem magam mellé az aktát, és hideg vízzel
megmostam az arcomat. A frissítő cseppek jólestek a

56
szemeimnek, az agyam is tisztulni kezdett. Amikor
felemeltem a fejemet, és belepillantottam a tükörbe, halkan
felsikoltottam. A tükörben nemcsak a saját arcomat láttam,
hanem egy idegen, fiatal nőét is. A kezem megállt a
levegőben. Nem nyúltam a papírtörlőért, csak bámultam a
fiatal arcot a sajátom mellett dermedten.
–  Ideenged, kérem? – kérdezte kedvesen. – Szeretném
megmosni a kezemet.
Amikor látta, hogy nem mozdulok, és valamiféle sokkot
kaptam, tovább beszélt:
–  Itt voltam a toaletten. Ne haragudjon, hogy
megijesztettem… kérem… ööö… megengedi, hogy
megmossam a kezemet?
Nagy nehezen magamhoz tértem bénultságomból, és
szörnyen elszégyelltem magamat gyermeteg viselkedésemért.
Megkönnyebbülve felnevettem.
–  Ó, csak elgondolkodtam – mosolyodtam el. Újra
belenéztem az arcába, és bár szép volt a bőre, kellemesek
voltak a vonásai, mégis borzongató hűvösség áradt belőle.
„Talán megfáztam tegnap…” – gondoltam. Hónom alá
csaptam a paksamétát, és igyekeztem elhagyni a
mellékhelyiséget.
A kocsimhoz tartottam, illetve a bérelt kocsihoz, amit – a
mosdóbéli közjáték miatt úgy döntöttem, hogy – leadok a
helyi kirendeltségnél. Érzésem szerint az idegeim kezdték
felmondani a szolgálatot, ezért nem kockáztathattam, hogy
ismét balesetet szenvedjek a figyelmetlenségem miatt.
Egyébként is azt gondoltam, hogy a vonaton lesz majdnem
két szabad órám, ami alatt nyugodtan tanulmányozhatom dr.
Bailey összegyűjtött anyagát.
Paranoiám egyre erősebb lett minden perccel. Még a

57
kocsiban, a pályaudvar felé tartva is folyton a visszapillantó
tükröt lestem, hogy nem követnek-e. Bármennyire is
abszurdnak éreztem a helyzetet, a szorongás lassan, de
biztosan kúszott fel a hátamon, hogy aztán éles karmokkal
markolja meg a torkomat. A vonatozás jó döntésnek látszott,
tekintve, hogy egy pályaudvar hemzseg az emberektől –
reméltem, hogy aznap sokan utaznak.
Miután leadtam az autót, megvettem a jegyemet, és
felszálltam a vonatra, már este tízre járt. Olyan fáradt voltam,
hogy alig álltam a lábamon. Megnyugodva tapasztaltam, hogy
nem fülkés vagonba kaptam jegyet, az utazók mind egy
térben foglaltak helyet a kényelmes, magas támlás
fotelokban. Csalódottan vettem azonban tudomásul, hogy
elképzelésem a számos utasról helytelen volt: alig-alig ült
néhány ember az üléseken, amikor elindult a szerelvény.
Újra megéreztem, hogy valaki figyel. Körülnéztem, de nem
láttam semmi gyanúsat. Velem átellenben egy fiatal pár
enyelgett: a lány mindkét lábát a fiú ölében nyugtatta, szinte
eggyé váltak, úgy összebújtak.
„Na, ők biztosan nem engem figyelnek” – merengtem el, és
savanyúan elmosolyodtam arra a gondolatra, hogy bárcsak
hozzábújhatnék most valakihez, talán nem félnék ennyire
ettől a számomra felfoghatatlan elmélettől…
A hátuk mögött egy középkorú nő foglalt helyet, igazi
dáma, kalapban és szőrmegallérral, merev arccal,
mosolytalan szemmel, kemény, feszes szájjal. A
boldogtalanság úgy ült az arcán, mint egy nagy, fekete madár.
Rám nézett. Felhúzta a szemöldökét, és kérdőn meredt a
szemembe. Majd amikor meglátta zavaromat, fensőbbséges
arckifejezéssel elfordult az ablak felé, melyben saját magát
látta; kint vaksötét volt. A vonat zakatolva futott a síneken…

58
 Elővettem a papírokat, kiterítettem őket a térdemen és az
ablak melletti lenyitható asztalkán. Épp tanulmányozni
kezdtem, amikor az eddig általam nem látott ülésről egy férfi
állt fel. Fekete reverenda volt rajta, a haja teljesen
ezüstszínűvé őszült, pedig nem lehetett több ötven évesnél.
Felém indult, és közben engem nézett. Ugyanazt a fekete,
delejes tekintetet láttam, mint Rusty atya és Gabriel Angel
szemében. Jött felém, tekintetét a szemembe fúrta, én pedig
azt hittem, hogy megáll a szívem, mert lélegzetvétel nélkül
bámultam rá vissza. Aztán a pap elfordította rólam a
tekintetét, és elment mellettem, ki a kocsiból.
Nagy levegőt vettem, és jéghideg tenyeremet a
homlokomra tapasztottam. A bőröm tüzelt, mintha lázam lett
volna, az agyamban egymást kergették a képtelenebbnél
képtelenebb gondolatok.
„Ki volt ez? Mi ez az egész? Vajon ennyire paranoid vagyok,
vagy valóban van igazság ebben a történetben? Szűz Anyám!
Mi folyik itt?” A legszívesebben sikítottam vagy felugrottam
és elszaladtam volna, de nem tehettem. Hová futhattam
volna, az Isten szerelmére? Egy vonaton voltam!
Kezdtem pánikba esni. Körülnéztem újra, de mindenki
normálisan viselkedett. A pap nem jött vissza a helyére, én
pedig lassan elhitettem magammal, hogy sima
pánikrohamom volt. Előfordul az ilyesmi, ha stresszes az
ember. Hisz a nő sem akart tőlem semmit, akivel a mosdóban
futottam össze, és ez a pap is csak elment mellettem. Nyilván
a toalettre tartott… Megpróbáltam belemélyedni a papírokba,
hátha megtudok belőlük valamit arról, hogy miért pont én
keveredtem ebbe a horrormesébe.

59
A Szövetég nagyon egyszerűen épült fel. Eredetileg nyolc,
Papnak nevezett ember alkotta Nex közvetlen bizalmi körét.
A Papok, haláluk érkezése előtt, a stafétát jó esetben a
fiuknak, de mindenképpen férfi rokonnak adták át.
Feladatuk, mely családi ágakon öröklődik ma is, az, hogy
megkeressék Clarus leszármazottait, véget vessenek a leendő
Harcos vagy Segítő életének, és igyekezzenek megszerezni az
ellenőrzést a mindenkori gazdasági-politikai élet felett. A
gyilkosságokat természetesen nem maguk a Papok követik el
– ők fedhetetlenek, kikezdhetetlenek, jónevű családok
hótiszta sarjai. Nem lehet őket felismerni. Mindennapi
embereknek látszanak, akik nagyon sok pénzzel és nem
elhanyagolható hatalommal rendelkeznek. Azokat a
városokat jelölik ki bázisul, amelyek a gazdasági élet
vérkeringésének mozgatói. Beférkőznek a politikai és
gazdasági elitbe, érdekköröket alakítanak ki, ismertek,
megbecsültek, ezért nagyon erősek. Nem riadnak vissza
semmitől, bármire képesek céljaik elérése érdekében. A
Papok túlvilági erővel rendelkeznek, melyet időről időre Nex
biztosít a számukra. Ezt használják fel például arra is, hogy a
Clarus leszármazottainak megölésére szerződtetett
katonáikat bábként mozgassák, akik így meggyilkolnak
bárkit, akit kijelölnek a számukra.
Feltételezhető, hogy a Szövetségnek roppant anyagi háttere
volt és van jelenleg is. A terv a központosítás, a világhatalom,
melyre már sokan törekedtek.
„Napóleon, Hitler, Sztálin, ha csak Európát tekintjük…” –
olvastam, és kezdtem eltátani a számat ezen az elméleten. –
„Tehát az összes, világuralomra törő hódító mögött Nex állt?
Az összes gyarmatosító, teljhatalomért küzdő hadvezér a Nex
Szövetségének tagja volt?”

60
 Elmosolyodtam ezen a képtelenségen.
„Ugyan! – húztam el a számat. – Lassan kiderül, hogy
tulajdonképpen Nex a halál istene, míg Clarus az életé…”
Kipillantottam az ablakon – illetve pillantottam volna, ha
nincs teljes sötétség kint, és nem csak saját tükörképemet
látom. Megviselt volt az arcom, szőke, rövid hajam csapzottan
lapult a fejemre. Pocsékul néztem ki, pocsékul is éreztem
magam. A szemem űzöttnek tűnt, és olyan sápadtnak látszott
a bőröm a vonat mesterséges fényében, mint egy halotté.
Inkább elfordítottam a fejemet, és ránéztem az órámra. Még
csak fél óra telt el az indulás óta. Időmilliomos voltam.
„De azért ez mégis csak nevetséges! – hessegettem el a
gondolatot, hogy akár hihetném is a leírtakat. – Mese az
egész!” De azért csak tovább olvastam.
Clarusnak egy lánya született: Clara. Szép volt, de
legfőbbképpen rendkívüli harcos. Arra nevelték gyermekkora
óta, hogy apja örökébe léphessen. A dokumentumok alapján
méltó utódja volt atyjának. Harcolt a békéért és az
egyensúlyért, sok életet mentett meg bátorságával és nem
utolsó sorban erejével, melyet – a legendák szerint – apja
halála után a másvilágról visszatért lelke adott át neki.
Clarának több fia és egy leánya született. Az írás azt tartja,
hogy a leszármazottaknak csak a leányai lehetnek Harcosok,
a fiúk és azok utódai nem. Clarus Rendjének fennmaradása
nem volt és ma sincs a szerencsére bízva… A leendő
Harcosokat őrzik a Segítők. Ők a régi kelta druidák
leszármazottai, akiknek a legfontosabb célja és feladata az,
hogy a Leszármazott életben maradjon. Az ősi történetek
szerint a Szövetség Papjai keresik és lehetőség szerint irtják
őket, még mielőtt megtudnák, hogy kik is valójában, és Clarus
Harcossá emelné őket, mert attól fogva szinte legyőzhetetlen

61
erőre tesznek szert.
Ahogy olvastam, nem lesz minden leány leszármazottból
Harcos. Kizárólag azokból, akiket Clarus alkalmasnak talál
erre a feladatra. A történelem során előfordult, hogy hosszú
évekig, akár száz évig sem volt a Rendnek Harcosa, mert nem
voltak elég erősek a Leszármazottak. Ezek a kegyetlen
időszakok megláhatók a történelem viharaiból. Amikor a
világon felülkerekedett valamelyik hadvezér vagy eszme,
mely népeket hajtott igába és tiport el, akkor Clarusnak nem
született olyan leszármazottja, aki védhette volna a világ
békéjét és az egyensúlyt. Ahhoz, hogy valakiből Harcos
válhasson, elsősorban nem testi erőre van szüksége, nem
izmokról beszéltek a dokumentumok, hanem a léleknek egy
rejtett tartalékáról, melynek megsokszorozásából fakad a
Harcos hatalmas ereje. Akikről Clarus úgy dönt, hogy
Harcossá teszi őket, mert tudja, hogy a lelkük az ő lelkéhez
hasonlatos, azok életük végéig hordozzák ezt a keresztet,
mert ettől a kötelességtől nem lehet szabadulni. Ez egy áldás
és átok egyben…
Elgondolkodva pillantottam fel a papírból. Ha ez az
őrültség igaz lenne, akkor tulajdonképpen – tekintve az
eseményeket és a tárgyi összefüggéseket – én lehetek Clarus
következő Harcosa…
– Szent Isten! – kuncogtam, aztán a számra tapasztottam a
kezemet, nehogy ismét kitörjön belőlem a hisztérikus
nevetés. – Én vagyok a világ megmentője… – Könnybe lábadt
a szemem az erőlködéstől, hogy ne kacagjak fel ezen a
lehetetlen ötleten. – Tisztára, mint egy rossz hollywoodi
filmben…
Itt tartottam gondolatban, amikor nyílt a vagon ajtaja, és
megcsapott egy hideg léghullám, mely orrfacsaró, különös

62
szagot hozott magával. A kezemet még mindig a számra
szorítva pillantottam fel a papírokból, hogy megnézzem, ki
lépett be a kocsiba.
Egy nő volt az, tiszta feketében, szűk, testre simuló
nadrágban és hosszú ballonkabátban, melyet nem gombolt
össze, csak az egyik kezével fogta, hogy a szárai ne lebegjenek
körülötte. Mégis úgy nézett ki, mint egy holló, és az arca is
erre a sötét madárra emlékeztetett.
Ő is rám bámult. A többi utasra néztem, ők azonban
mereven, szinte dermedten ültek. Nem beszélgettek, nem
mozogtak, mintha lebénultak volna, akárcsak George a
halottlátónál.
Csend volt. Valamiért olyan érzésem támadt, mintha
megállt volna az idő, még a vonat zakatolását sem hallottam.
A nő elengedte a kabátját, melynek szárnyai szétváltak.
Ekkor mintha fejbe vágtak volna, hirtelen beugrott a
balesetem előtti másodperc. Az út közepén állt egy alak
ugyanilyen ballonkabátszerű lebernyegben, és én
megpróbáltam kikerülni. Nem tudtam, hogy hogyan került
elém – az egyik pillanatban még üres volt az út, a másikban
pedig már ott állt ez a figura, és én elkaptam a kormányt…
Nekihajtottam a fának.
„Hát ezért mentem neki a fának… Nem baleset volt. Dr.
Bailey igazat mondott a balesetnek álcázott gyilkosságokról…”
– pergett le előttem villámgyorsan mindez, és kapcsoltam is
azonnal, hogy ez a nő nem barátságos szándékkal jött be épp
abba a kocsiba, ahol én is utaztam.
Közelített felém, én pedig nem tudtam, hogy mit tegyek.
Láttam, hogy a többi ember nem képes segíteni. Éreztem,
hogy megmozdulni én sem tudok, bár a tudatom tiszta volt, a
gondolataim olyan élesen törtek utat az agyamban, mint a

63
penge, fizikailag mégis teljességgel használhatatlannak
számítottam.
A nő benyúlt a kabátja alá, és megláttam a tőrt. A vonat
lámpájának fényében megcsillant a gyilok ragyogó kövekkel
kirakott markolata. Vártam a halálomat.
Megmagyarázhatatlan nyugalommal beletörődtem, hogy egy
koszos vonaton lehelem ki a lelkemet útban London felé…
Ekkor kivágódott az ajtó újra, és belépett a pap. Váratlanul
minden megváltozott. Gyilkosom arca még jobban elsötétült.
Szeme megrebbent, dühöt láttam a tekintetében. A pap felé
indult, a nő viszont megtorpant. Láttam, hogy a férfi
nyugodtan áll, majd egy hirtelen mozdulatot tesz, nem
mondanám, hogy ütés volt, inkább csak felemelte a karját,
mire a támadóm hátrahőkölt, mintha behúztak volna neki
egyet. Mindez a másodperc törtrésze alatt zajlott le. A nő
aztán kiegyenesedett, újra összefogta a kabátját, és ideges
léptekkel elsietett mellettem.
Egy perc elteltével már meg tudtam mozdulni. Támadóm
után fordultam, de ő már kisétált a vagonból. Körülöttem az
emberek abban a pillanatban megmozdultak, és úgy
viselkedtek, mintha mi sem történt volna. A pap nyugodtan
visszaült a helyére, és egy pillantásra sem méltatott.
Belemélyedt egy újságba.
Hátradőltem az ülésen, és döbbenten vettem tudomásul,
hogy ez már nem játék. A holló tényleg meg akart ölni, a
balesetem nem baleset volt, a nevem sem a véletlen műve…
Kétségbeesetten törtem a fejemet, hogy kinek
mondhatnám el a történetet, aki nem néz komplett
elmebetegnek, aki segítséget tud nyújtani, akitől nem kell
tartanom, akiben megbízhatok… Rájöttem, hogy egyetlen
embert hívhatok fel, és még ő sem biztos, hogy nem zárat be a

64
diliházba. A nyomozót, Frank Warrent. Ő nem hitte, hogy
balesetem volt. Ő vetette fel a gyilkossági kísérlet lehetőségét.
„Még én néztem őrültnek!” – gondoltam kesernyésen.
Előkotortam a táskám mélyéről a névjegyét, aztán ránéztem
az órámra. Tizenegy óra volt. Úgy gondoltam, hogy bármilyen
késő van is, beszélnem kell vele. Benyomogattam a számát a
telefonomba. Remegett a kezem, kétszer tévesztettem el a
gombokat, mire sikerült felhívnom. A férfi álmos hangon
szólalt meg a vonal másik végén:
– Warren. Tessék!
– Felébresztettem? Jaj, ne haragudjon, csak azt gondoltam,
hogy a rendőrök nem fekszenek valami korán…
–  Megtudhatnám, hogy kivel beszélek? – kérdezte kásás
hangon.
– Óh, elnézést. Heaven Campel vagyok. Az autóbalesetes –
tettem hozzá gyorsan, hátha a nevem nem mond neki
semmit.
– Történt valami? – élénkült fel a hangja. Már nem éreztem
rajta az esti fáradtság lassúságát.
– Úgy tűnik, igaza volt. Talán tényleg nem baleset történt…
Beugrott egy-két dolog, illetve szereztem néhány új
információt… – suttogtam, és körülnéztem.
–  Hol van most? – Szinte hallottam, ahogy kattognak a
kerekek az agyában.
–  A birminghami vonaton. Egy óra múlva érkezem
Londonba.
– Kocsiba ülök. Mire a pályaudvarra ér, én is ott leszek. Ne
menjen sehová! – parancsolt rám határozottan, és én nem
ellenkeztem. Féltem annyira, hogy örüljek a rendőri
védelemnek, pláne, ha az ilyen jóképű fickó képében jelenik
meg.

65
 Ez persze akkor, ott, nem volt igazán lényeges. Féltettem az
életemet – azelőtt nem is tudtam, hogy ilyen fontos nekem.
Hátrafordultam, és a pap felé pillantottam. Biztonságot
kerestem arra az egy órára, amit még ki kellett húznom a
vonaton. Ő még mindig olvasott. Felugrottam a helyemről,
összeszedtem a professzortól kapott aktát, átsiettem a
titokzatos pap üléséhez, aztán bizonytalanul megálltam.
– Elnézést… – kezdtem. Ő felpillantott az újságból, és tiszta,
kék szemével rám nézett. Mellbe vágott a meglepetés, ahogy a
szemébe tekintettem. Nem volt benne a fekete mélység. Olyan
áttetsző kék volt, mint a tenger vize napfényben.
Összeszedtem magamat és folytattam. – Leülhetek ide? – és a
vele szemben lévő üres ülésre mutattam.
–  Üljön le nyugodtan – bólintott kedves mosollyal, aztán
visszabújt az újságja mögé, és többet egy szót sem szólt
hozzám. Nem mertem megkérdezni arról, ami történt. Olyan
könnyedén rázott le az újságolvasós mozdulatával, mint
kutya a vizet. Úgy tett, mintha nem vett volna észre semmit.
Úgy tett, mintha nem történt volna semmi. Lehet, hogy
tényleg nem is vett észre semmit. Mégis úgy hittem, hogy
mellette biztonságban vagyok.
Az az egy óra, amelyet a rendkívül csendes pap
társaságában volt szerencsém eltölteni, olybá tűnt, mintha
újságja hátoldalának olvasgatásával ütöttem volna el. Pedig
leginkább vakon bámultam a betűket, folyton azon járt az
eszem, hogyan fogok kimászni ebből a csávából.
Miután megállt a vonat, a titokzatos pap komótosan
összehajtotta a napilapot. Egy kósza pillantást sem vetett rám
közben – aztán mégis, mert egy másodpercre felém fordult,
bólintott, és lassú, megfontolt léptekkel elhagyta a kocsit.
Olyan magányos lettem nyomban, mintha a szeretőm

66
hagyott volna el. Körbekémleltem, de a hollószerű nőt, hál’
Istennek, nem láttam sehol. Nagyon reméltem, hogy Warren
nyomozó a vonat melletti peronon vár, és nem kell egy lépést
sem tennem egyedül. Már nem gondoltam magamat
pánikrohamos paranoiásnak, amikor a szemem sarkából
figyeltem a körülöttem zajló történéseket. Az emberekben –
attól a perctől fogva, hogy megértettem a professzor
elméletének számomra nagyon is fontos részleteit –
potenciális ellenséget, Nex katonáit, Papjait és egyéb
gyilkosait véltem felfedezni, de legalábbis feltételezni.

67
London, 2006. november 10., péntek
éjfél

Utolsónak szálltam le a vonatról. A peronon emberek jöttek-

mentek, de a nyomozót nem láttam. Nem maradhattam a
vágányok mellett, be kellett mennem a váróterembe, mert a
környék kezdett kiürülni. Örültem, hogy lapos talpú cipőben
és farmerban vágtam neki a birminghami túrának, mert így –
arra gondoltam –, ha futnom kell, hát futok, mint a nyúl, és
nem bukdácsolok, mint egy szerencsétlen cicababa,
nevetséges tűsarkakon. Egyébként sem éreztem magamat
abban a pillanatban éppen kihívó szépségnek. Öt centisre
szerettem volna zsugorodni, de minimum láthatatlanná
válni, ha ez lehetséges lett volna. Sajnos nem volt, ezért
igyekeztem beleolvadni a váróterem populációjába –
szerintem nem is sikertelenül, hisz a nyomozót én hamarabb
észrevettem, mint ő engem.
Rettenetes riadalmam mellett is képes voltam egy percig
feltűnés nélkül nézegetni a férfit. Nem volt nagyon magas,
éppen alacsony sem, de a magabiztossága miatt mégis
nagynak és erősnek látszott. Olyannak, aki képes rá, hogy
megvédjen, ha kell. Sötét haja a homlokába hullott, látszott,
hogy az ágyból kikászálódva nem volt gondja a toalettjére,
ami egy férfi vonzerejéből – véleményem szerint – mit sem
von le. Farmerja és könnyű dzsekije nem a legújabb trend
szerint készült, de a klasszikusan dögös férfi imázsát adta, aki
nem törődik holmi nevetséges külsőségekkel. Tetszett, amit

68
láttam, bár mindez egy percen belül villant át az agyamon, és
már rohantam is, hogy védőszárnyai alá bújjak. Amint
észrevett, ő is felém sietett.
–  Warren nyomozó! Üdvözlöm! – nyújtottam felé a
kezemet, és úgy éreztem, hogy mosolygok. Lehet, hogy
kínomban inkább vicsorgásra hasonlított a mosolyom, mert a
nyomozó meghökkenve nézett rám.
–  Elég nyúzott… nyúzottabb, mint legutóbb. Mi történt?
Nagyon rejtélyes volt a telefonban. – Megfogta a felé nyújtott
kezemet.
Nem örültem, hogy nyúzottnak lát, de természetesen
tudtam, hogy nem a legjobb formámat hozom mostanság.
Először a hátulgombolós pendelyben, aztán pedig a zilált,
halálra vált, nyilván sápadt arcommal valószínűleg nem
testesítettem meg álmai asszonyát.
– Valóban történt néhány ijesztő dolog… furcsa, mondhatni
őrült dolgok történtek – kezdtem, és körbenéztem, mint aki
bárhonnan várja a támadást. – Elmondom részletesen, de
kérem, vigyen valami védett helyre!
–  Van olyan hozzátartozója, akinél biztonságban érzi
magát?
Megráztam a fejemet.
–  A szüleim Pan-Samben élnek, más családtagom pedig
nincs…
–  Hm… – gondolkodott el a nyomozó, majd megvakarta a
borostát az arcán. Ráfért volna egy borotválkozás. – Jó. Én
tudok egy helyet, ahol nyugodtan alhat. – A szemembe nézett
azzal a tiszta, sötétkék szemével. – Nem kell félnie semmitől.
Én meg tudom védeni… már ha tényleg veszélyben van.
Már tudtam, hogy nem bízhatok senkiben. Tudtam, hogy
Nex Papjai épp olyan normális embereknek látszanak, mint a

69
többség. De az is szerepelt a dokumentumokban, hogy
gazdag, magas rangú férfiak, és Frank Warren nyomozó
mindennek látszott, csak gazdagnak nem. Ugyanakkor… nem
bízhattam benne sem.
–  Megmutatná az igazolványát? – pillantottam rá. – Ne
vegye magára, nem bizalmatlanságból, csak…
–  Csak de – vágta rá. – Bizalmatlanságból, és nagyon
helyesen. Persze, megmutatom.
Elővette az iratait, és bár még soha életemben nem láttam
rendőrigazolványt, ez elég valódinak tűnt. Szerepelt a név
mellett, hogy nyomozó, és rajta volt a „Northampton Megyei
Rendőrség” felirat, illetve a pecsét. Noha a fotó meglehetősen
régen készült, azért felismerhető volt rajta Warren arca, így
nem kételkedtem tovább. Legalábbis abban, hogy ő egy
nyomozó. Persze ettől még nyugodtan lehetett Nex embere,
de már lett volna alkalma kinyírni engem, ha máshol nem,
hát a kórházi szobában, mégsem tette. Úgy döntöttem, ha
rosszat akarna nekem, már megtörtént volna velem az a
rossz.
Hirtelen úgy éreztem, hogy nincs biztonságosabb hely a
számomra, mint az a hely, amit ő javasol, és ahol ő is
tartózkodik.
Kisiettünk a váróteremből, majd a pályaudvarról is, aztán
bevágódtunk a kocsijába. Csak akkor nyugodtam meg, amikor
belesüppedtem a nagy fekete autó utasülésébe.
Rápillantottam a férfira, aki várakozásteljes, nyitott arccal
nézett rám vissza.
–  Nagyon ijedtnek látszik. Igazam volt? Mégsem baleset
történt? – Láttam rajta, hogy szeretné már tudni az igazságot,
én azonban még nem voltam elég összeszedett ahhoz, hogy
tiszta képet rajzoljak számára a történtekről.

70
 –  Mindent elmondok elejétől a végéig, csak egy kis időre
van szükségem. Nem szeretnék csapongani össze-vissza.
Engedje meg, hogy egy kicsit összeszedjem magamat –
kértem, majd lehunytam a szememet, hogy gondolataim
cikázását megzabolázhassam. – Messzire megyünk?
–  Tíz perc, és ott vagyunk. Addig pihenjen! – Kellemes,
mély hangja volt, én pedig engedelmesen újra becsuktam a
szememet, mintha ez a tíz perc elég lenne arra, hogy az
agyam egyenesbe kerüljön.
Egy kis külvárosi ház előtt álltunk meg. Éjfél is elmúlt már,
amikor kiszálltam az autóból. Mozgásérzékelő fény gyulladt
fel, mikor a kertbe léptem. Láttam, hogy a gondozott előkert
mögött egy kicsi, de takaros házikó áll fáktól körülvéve, akár
egy mesebeli, meleg fészek.
Warren kinyitotta a ház ajtaját, és betessékelt a nappaliba.
Barátságos, puha, kényelmes bútorokkal, férfias, nyugalmat
sugárzó színekkel festett és berendezett helyiségbe léptem. A
szobán mégis az látszott, hogy a lakója nem gyakran tölti ott
az idejét. Túlzott volt a rend, minden mindenhol
szimmetrikusan állt, kínosan ügyelve a pontos, éppen
optimális elrendezésre. A falakat könyvespolcok borították, a
könyvek színük és méretük szerint sorba rakva, előttük itt-ott
egy-egy dísztárgy törte meg az egyenletes egymásutániságot.
Ez a lakás otthonnak volt berendezve, mégis úgy hatott,
mintha nem lakott volna benne senki. Levettem a kabátomat
és átnyújtottam a férfinak.
– Kér egy italt? – nézett rám, aztán kilépett az előszobába,
hogy felakassza a kabátomat a fogasra.
–  Kié ez a ház? – kérdeztem ahelyett, hogy válaszoltam
volna a kérdésre.
– Az enyém – fordított hátat, és a nappaliba sétált.

71
 – A magáé? Mit gondol, erről nem kellett volna szólnia?
– Miről?
– Hogy a saját lakásába hoz…
Warren megvonta a vállát.
–  Nem tudtam jobbat. De ne aggódjon, nincs hátsó
szándékom. Egyszerűen csak ez a legbiztosabb hely.
– Akkor is szólnia kellett volna, hogy dönthessek.
– És hogy döntött volna? – fordult vissza, és a szemem közé
nézett.
–  Hát… nem tudom. Nem tudhatom, hisz nem volt
választásom.
–  Pillanatnyilag nincs ennél biztonságosabb hely
Londonban.
– Nem is itt él.
– Nem. A nagybátyámtól örököltem ezt a házat. Mint tudja,
én Northamptonban dolgozom. Nem ingázom.
Már értettem, miért olyan a ház, mint egy kényelmes,
otthonosra fazonírozott szállodai lakosztály.
– Akkor kér valamit inni? – vonta fel a szemöldökét.
– Igen, ha esetleg volna egy söre…
Warren nem szólt semmit, csak az orra alatt elvigyorodott.
Kiment a konyhába, és bejött két üveg sörrel a kezében.
Nekem hozott poharat. Méltányoltam igyekezetét, ennek
ellenére letekertem a kupakot, és meghúztam az üveget. Nem
használtam poharat. Általában sem szoktam a sört pohárból
inni, ekkor ráadásul nagyon kívántam is, hogy valami
ellazítson.
Leültünk, és én éreztem a levegőben a feszült várakozást,
mely Warrenből felém áradt. A türelmetlensége szinte
kézzelfogható volt. Jólesett, hogy nem nyaggatott, de én sem
akartam tovább húzni az időt. Mielőbb a végére akartam

72
járni az ügynek, hogy folytathassam nyugodt, békés újságírói
életemet, írhassam az unalmas cikkeimet az őszi táska- vagy
cipőtrendekről, és végre elfelejthessem, hogy egy
másodpercig a világ megmentőjének egyáltalán nem vágyott
szerepébe képzeltem magamat.
–  Hallgatom – szólalt meg a nyomozó, és hátradőlt a
világos, bézs színű kanapén.
Én, vele szemben, egy kényelmes fotelban foglaltam helyet.
A köztünk lévő nagy, tölgyfa dohányzóasztalra tettem a
sörömet, és belefogtam.
– Emlékszik, a baleset után azt mondta nekem, hogy valaki
kihúzott az autóból, és úgy érezte, hogy a balesetem nem
baleset volt, inkább valamiféle gyilkossági kísérlet, ugye?
Nem vártam megerősítést, a kérdésem inkább csak költői
volt. Warren nem is válaszolt, összehúzott szemmel várta a
folytatást.
– Másnap, amikor engedélyezték az orvosok, béreltem egy
autót, és elutaztam Birninghambe, ahol találkoztam Robert
Bailey professzorral, aki jó pár éve írt egy tanulmányt egy
bizonyos Nex Szövetségéről… de ennek előzménye van.
Aztán töviről hegyire elmeséltem találkozásomat Rusty
atyával, beszámoltam arról a furcsa néhány mondatról,
melyet váltottunk, aztán elmeséltem misztikus látogatásomat
Gabriel Angelnél, beszéltem arról, hogy ő említette nekem a
Nex Szövetségét, ami felkeltette a kíváncsiságomat, és hogy
ennek hatására kezdtem el kutatni a Szövetség után az
interneten, ahol ráakadtam dr. Bailey cikkére.
– Nehéz beszélnem az érzéseimről, de attól tartok, hogy az
igazság megértéséhez és ahhoz, hogy ne nézzen komplett
bolondnak, hozzátartoznak ezek is – mondtam kicsit
nyugodtabban, amikor láttam, hogy nem akar azonnal

73
kidobni mint közveszélyes őrültet. – Attól fogva, hogy
kitettem a lábamat a kórházból, állandóan az az érzés kínoz,
hogy figyelnek. Eleinte nem vettem ezt komolyan, de később
okom lett, hogy odafigyeljek rá. Mintha egy új érzékkel
gyarapodott volna érzékelőim száma, mintha kaptam volna
egy új antennát a sorstól. Folyton idegesítő megérzéseim
vannak.
Ránéztem a férfira, hogy vajon mit gondolhat erről. Már a
két halottlátó említése is elég nevetségesen hathat egy realista
embernek – mert hát a rendőrök csak realisták, nem? –, de a
hetedik érzék, vagy egy új antenna hirtelen kifejlődése…
Kicsit aggódtam, hogy nem vesz komolyan, de semmit nem
láttam az arcán, ami arra ösztönzött volna, hogy
abbahagyjam a mesélést.
–  Amikor kiszálltam az autóból az egyetemnél, tisztán
éreztem, hogy les rám valaki, de amikor körbenéztem, a
fákon és a lehullott leveleken kívül semmit sem láttam.
Biztos, hogy nem volt ott senki… legalábbis olyasvalaki nem,
aki látható. Most nyilván azt gondolja, hogy nem vagyok
normális… pedig tényleg tudtam, hogy figyelnek, mégsem
láttam egy teremtett lelket sem – magyaráztam halkan, én is
éreztem, hogy milyen ostobán hangzik minden mondatom. –
A professzor pedig olyan összefüggésekre világított rá,
amelyek hihetetlenek ugyan, de az eddigi néhány esemény és
új információim tükrében mégis helytállónak tűnnek. Beszélt
nekem a Nex Szövetségéről, ami egy túlvilág által irányított
társaság, akik világuralomra törnek, az erejük hatalmas, és
szinte legyőzhetetlenek… Tudtam, hogy bolondnak fog nézni
– nyögtem elkeseredetten, amikor megláttam Warren
szemében a kételyt. – Higgye el, hogy én is baromságnak
gondoltam ezt az egészet, mégis… Hallgasson végig, hátha…!

74
Tulajdonképpen az lenne a legjobb, ha meg tudná cáfolni azt,
amit elmondok.
–  Folytassa, Heaven! – szólt biztatóan. – Nem kételkedem
abban, hogy ön ezeket az eseményeket így élte meg.
–  Hm – folytattam a beszámolómat. – Szóval így éltem
meg… Szeretném, ha így lenne. Örülnék, ha egyszerű
paranoia lenne ez az egész rémtörténet, de higgye el, hogy
nagyon is realista vagyok. Számomra sem egyszerű hitelt
adni egy olyan történetnek, amelyben nem csupán élő
emberek a szereplők, és kardokról meg csillagokról regélnek
benne…
–  Ne haragudjon, hogy kételkedem, de igazán nehéz
elhinni holtakról és titkos rendekről szóló históriát bárki
szájából… de folytassa, kérem! Csak akkor tudok segíteni, ha
mindent elmond – kért a férfi bocsánatkérő hangon, nekem
pedig úgysem volt más választásom, mint folytatni az
elbeszélést.
–  Nos, tehát, a professzor beszélt nekem a Nex
Szövetségéről, elmondta, hogy hogyan alakult ki egy másikkal
szinte egyidőben, melynek neve: Clarus Rendje. Bár ebben
részletesen benne van minden – emeltem fel a Bailey-től
kapott aktát, amelyet érkezésem után leraktam a nappali
asztalára. – Röviden összefoglalva ők a jók, Nex
Szövetségének tagjai pedig a rosszak. A két csoport vezetője,
Nex és Clarus ősidők óta irtják egymás katonáit, és haláluk
után sem hagyták abba a harcot. Még a túlvilágról is
folytatják. Katonáik a másvilág erejével felruházott
zsoldosok, illetve Clarus esetében a Leszármazott.
–  Leszármazott? – kérdezett vissza Warren, és ültében
előredőlt. Én beleittam a sörömbe, és folytattam.
–  Igen. Így nevezik azokat az utódokat, akiket Clarus, a

75
túlvilágról, érdemesnek talált arra, hogy a Harcosai legyenek.
Ezek mindig nők, és Clarus lányának nevét viselik. Clara.
Minden Leszármazott nőt így hívnak. Szóval ezeknek a
nőknek van egy rejtett zug a lelkükben, mely alkalmassá teszi
őket arra, hogy a túlvilág erejét maximálisan, a legnagyobb
hatásfokkal jóra használják.
A nyomozó felhúzta a szemöldökét. Egy hangyányit
idegesített a hitetlenkedése, de kárhoztatni nem tudtam érte.
Ezen a ponton még én sem hittem a professzornak, más miért
hinné el nekem ezt a badarságnak tűnő sztorit?
–  Igen. Én sem akartam elhinni, de különböző események
arra ösztönöznek, hogy komolyan gondolkodjam el az
információk hitelességén. Dr. Bailey világosan kifejtette, hogy
Clarus leszármazottai veszélyben vannak, mert Nex katonái
keresik őket. Elsősorban akkor kutatnak az utód után, amikor
az még nincs tisztában vele, hogy ki is ő valójában. Gyanútlan
és főleg erőtlen. Meg kell ölniük, így lehetetlenné téve azt,
hogy Harcos váljon belőle, aki képes fenntartani a világon az
erők egyensúlyát. A gyilkosságokat balesetnek álcázzák, és
mint tudja, én balesetet szenvedtem… Aztán kiderült, hogy
még a nevem is egyezik, és a vonaton, mielőtt felhívtam,
teljesen egyértelmű volt, hogy valaki meg akart ölni egy
tőrrel. Valaki, akinek ereje volt lebénítani engem és a vagon
teljes utazóközönségét, és csak annak köszönhetem az
életemet, hogy egy Segítő érkezett…
– Segítő? – vágott közbe. – És miért is olyan fontos a neve?
–  Igen. Segítő. Aki védi a Leszármazott életét mindaddig,
amíg nincs ereje hozzá, hogy önmaga megvédje. A nevem
pedig… nos, tudom, hogy több százezer nő viseli ezt a nevet,
de mutasson még egyet, akit halottlátók vegzálnak, aki körül
lebénul a világ, és akit feketeruhás orgyilkos kerget… Szóval a

76
nevem Heaven Clara Campel. Érti már? Érti? Benne van a
Clara… – húztam el a szám. Annyira akartam, hogy elhiggye
nekem, nem vagyok bolond, de szinte esélytelennek éreztem,
hisz még én magam is csak most kezdtem felfogni, hogy a dr.
Bailey által mesélt történet valamelyest akár igaz is lehet. –
Ha mindez igaz, akkor én vagyok a Leszármazott, az, akit
meg akar ölni Nex hadserege. És az anyám, vagy nagyanyám,
vagy dédanyám Clarus Harcosa volt, aki az én ősapám. Akkor
viszont én vagyok a következő Harcos… Istenem! Tudom,
hogy hangzik. Tudom… én sem hinném el, ha valaki ezzel
állna elő nekem – motyogtam, és a kezembe temettem az
arcomat.
Warren letette az italát, és felállt. Mellém lépett, és
leguggolt a fotel karfájánál. Megfogta a kezemet, lefejtette az
arcomról, hogy a szemembe tudjon nézni.
– Miss Campel! – szólalt meg nyugodt, vigasztaló hangon. –
Ez olyan képtelenség, amilyet még álmodni sem képes az
ember, nemhogy megélni… Olyan képtelen történet, hogy
szinte elhiszem.
Meglepetten néztem rá.
–  Nézze! – folytatta. – Akkora marhaság, amit itt most
előadott, hogy teljességgel kizárt, hogy józan ésszel
valóságnak gondoljam. Ugyanakkor… nem úgy néz ki, mintha
megőrült volna, így valami biztosan van abban, amit
elmondott. – Komolyan, minden élcelődés vagy gunyoros
felhang nélkül beszélt.
Hallgattam. Jólesett, hogy fogta a kezemet, biztonságosnak
gondoltam és mérhetetlenül nagy bajom ellenére némileg
bizsergetőnek is. Beszívtam az arcszesze illatát, éreztem a
keze melegét, és sötétkék szemében megláttam azt a kis
szivárvány színű foltot…

77
 Ekkor meghúztam a sörös flaskámat, hogy a gondolataimat
fontosabb mederbe tereljem, mint amerre éppen
elkalandozni készültek. Warren beszélt tovább.
–  Talán utána kellene járnunk ennek a történetnek, már
csak azért is, mert ha annak a nevetségesen misztikus
maszlagnak, amit az imént végighallgathattam, csak a tíz
százaléka igaz, maga akkor is életveszélyben van.
Mindenképpen tennünk kell valamit. – Felállt, és odalépett az
asztalhoz. – Kér még egy sört? Látom, szomjas volt –
mosolygott, és észrevettem, hogy egy apró szikra villan a
szemében. Talán gúnyolódott velem?
Ránéztem a sörösüvegemre, és meglepetten vettem észre,
hogy valóban kiürült. Úgy döntöttem, hogy még egy sör nem
árthat, úgyhogy bólintottam.
– Ugye nem az a terve, hogy kiüti magát? – kérdezte tovább
somolyogva, én pedig – szokásom szerint, amikor lekezelő
arckifejezést kívánok felvenni – jobb szemöldökömet
felhúztam, úgy néztem vissza rá.
– Gondolja, hogy két üveg sörtől berúgok?
–  Nem tudom, nem ismerem. Csak remélem, hogy nem –
mondta, miközben már a konyha felé tartott az újabb
italomért.
–  Ne aggódjon, tudom, hol a határ – meredtem
hitetlenkedve a hátára. Úgy véltem, hogy nem folytatom a
témát, inkább más irányba terelem a beszélgetést. – Maga
szerint mit kellene tennünk?
Éreztem, hogy a maláta megnyugtatott, és időközben
tudatosult bennem az is, hogy nincs mit tenni, fel kell
vennem a harcot, ha élni akarok. Akár én vagyok Clarus
következő Harcosa, akár fantáziáltam egy rémeset.
–  Azt mondja, hogy a családja a leszármazottja ennek a

78
halott úriembernek, igaz?
–  Clarus. Ez a neve ennek az úriembernek, és igen. Női
ágon örököljük a remek lehetőséget, hogy egész életünkben
üldözzenek és folyton megpróbáljanak kinyírni bennünket
fekete ruhás emberek, akiket nem is ismerünk…
– Szép kilátások a jövőjét tekintve – mosolyodott el megint,
erre már én sem tudtam mit tenni, visszavigyorogtam.
– Na, igen. Szépek.
Hogy a sörtől-e vagy a férfi vonzerejétől, nem tudom, de
egészen kibírható hangulatba keveredtem. Egyszerűen
felfogtam, hogy nincs más hátra, kénytelen leszek elfogadni a
tényeket. Hadakozhatok az elképesztő jövőm ellen, és akkor
meghalok, vagy pedig teszem a dolgomat, és megtalálom a
megoldást. Tudtam, hogy kedélyváltozásomnak nem a
fáradtság vagy az alkohol az oka, hanem a kilátástalanság,
mely az utóbbi pár órában rám telepedett. A választás
lehetőségének nemléte. Az, hogy eddigi életem folyamán
minden rosszban láttam valami jót. Nem mondom, hogy
akkor láttam bármi jót is abban, ami velem történt, de
kerestem a kiutat. Örök optimista lelkemnek köszönhetően
elhitettem magammal, hogy sikerül is megtalálni.
„Ha harcolnom kell, hát harcolni fogok. Keményen.” Ilyen és
ehhez hasonló magvas gondolatok jártak a fejemben,
miközben Warren a terveit ecsetelte.
– Látogassuk meg a szüleit! – mondta, és visszaheveredett
a kanapéra. – Hol laknak?
– Pan-Samben. Egy apró városka…
–  Tudom, hogy hol van. Holnap odautazunk, és
kikérdezzük az édesanyját, hátha tud valamit. Nem jut eszébe
semmi más az üggyel kapcsolatban? Nem mesélt valamit
erről valamelyik nőrokona?

79
 – Nem jut eszembe semmi – ráztam a fejemet.
Már ezerszer átrágtam magamban, hogy anyám vagy
dédanyám beszélt-e ehhez hasonló dologról, de nem. A
nagyanyám már régen meghalt, őt nem is ismertem. Az
anyám rengeteget mesélt gyerekkoromban, de semmi
ilyesmire nem emlékeztem.
–  Az talán fontos, hogy dédanyámat Mariának hívták, mi
csak Mamonnak neveztük. Anyám sem Clara, úgyhogy nem is
tudom… Ha a legenda szerint én vagyok a következő, akkor
az anyámat és a dédanyámat is Clarának kellett volna
keresztelni, nem? – néztem bizonytalanul a nyomozóra. –
Vagy elképzelhető, hogy a második nevük Clara, ahogy az
enyém is, csak talán ők sem használták soha…
Egyetértettem Warrennel, tudtam, hogy közelebb jutunk a
megoldáshoz, ha beszélünk az anyámmal. Egyre
fáradtabbnak éreztem magamat, laposakat pisloghattam,
mert a nyomozó így szólt:
– Látom, nagyon álmos. Nyilván megtette a magáét a sör –
mondta, és kajánul rám vigyorgott.
–  Valóban fáradt vagyok, de ez nem is csoda, tekintve a
történteket… Mondja, maga mindenkivel ilyen szemtelen?
–  Csak azzal, aki okot ad rá – nevetett, és felsegített a
fotelból.
– Hagyjon békén, képes vagyok felállni – pattantam fel.
–  Persze, elnézést – lépett hátra. – Tudom, hogy fáradt,
úgyhogy átadom a hálószobámat.
–  Na, azt már nem! Vigyen haza, kérem! – utasítottam, de
valójában csupán megszokásból tiltakoztam. Magam sem
gondoltam, hogy egyedül kellene lézengenem a lakásomban
egy ilyen nap után. Ennek ellenére nem hagyhattam, hogy
csak úgy kijelentse, hogy nála alszom. Hisz alig ismertem!

80
 –  Nem viszem. Szépen lefekszik a hálószobámban, adok
magának egy inget, az épp jó lesz térdig érő hálóingnek, aztán
reggel beszólok az őrsre, és már indulhatunk is
családlátogatóba. Ne aggódjon, van kulcs a hálószoba
zárjában, nyugodtan fordítsa rá, ha fél. Vegye úgy, hogy egy
szállodában van – közölte, és úgy véltem, hogy nincs értelme
vitatkoznom. Minek is? Tudtam, hogy sokkal jobb helyen
vagyok nála, mintha otthon lennék magamban, és reszketnék,
hogy mikor töri rám az ajtót valamiféle túlvilági szerzet.
–  Na, jó. De akkor maga hol alszik? – kérdeztem,
beletörődve a megváltoztathatatlanba.
–  Itt, a kanapén – mutatott az alkalmatosságra, ami
ülőbútornak nagyon kényelmesnek tűnt, azonban mint
ágyról nem hittem, hogy derékfájdalmak nélkül megúszható
rajta egy éjszaka.
–  Majd én alszom a kanapén, én sokkal kisebb vagyok,
maga meg menjen a szobájába, nem akarom kitúrni az
ágyából – motyogtam magam elé, de ő elvezetett, mint egy
gyereket, nem is válaszolva a felvetésemre.
Betessékelt a hálószobába, adott egy inget, amit
alvóruhának szánt nekem, rám zárta az ajtót, én pedig
ráfordítottam a kulcsot. Biztos, ami biztos.
Amint átöltöztem, eldőltem a kényelmes franciaágyon, és
szinte nyomban elaludtam.

Másnap reggeli után indultunk el Pan-Sambe. Igazság szerint

nem akartam reggelizni, sosem szoktam, de nem volt képem
nemet mondani Warren tojásrántottájára. A tény, hogy az
ágyában aludtam, egy kicsit zavarba hozott.
Amikor kinyitottam a szememet, először nem tudtam, hol

81
vagyok. A férfias hálószoba egyértelműen nem az enyém volt,
és kellett pár másodperc, mire rájöttem, hogy Frank Warren
nyomozó házában, Frank Warren nyomozó ágyában
nyújtózkodok, habár, mint mondta, nem használta ezt a
házat. A fekhelyen négy megtermett ember is kényelmesen
aludhatott volna, olyan hatalmasra méretezték.
Elhessegettem egy gondolatot, hogy vajon mekkora ágya lehet
Northamptonben…
Az ablakon már besütött a nap, amikor kikászálódtam a
takaró alól. Még öt percet ücsörögtem az ágy szélén, kezembe
fogtam a fejemet, és azon töprengtem, hogyan adjam elő a
mondókámat az anyámnak, aki nyilván halálra rémül az
egész történettől.
Felvettem előző napi ruhámat – amely valójában már
legalább kétnapos volt, ami nem töltött el felhőtlen örömmel
–, és kiléptem a hálószobából. Warren már a tűzhelynél
tüsténkedett. Látszott, hogy ez nem napi elfoglaltsága, olyan
kusza mozdulatokkal készítette a tojást, mint aki nem tudja
hova tenni magát a konyhában. Nem lehettem annyira
faragatlan, hogy visszautasítom reggeli ajánlatát, ezért kissé
feszengve letelepedtem az asztalhoz.
–  Mondja csak – kezdtem, miközben konyharuhával
hadonászó kezére pillantottam, amint éppen a tűzről
igyekezett sebesülés nélkül levenni a serpenyőt –, először jár
konyhában?
Megmerevedő vonásait látva azonnal visszakoztam.
Éreztem, hogy túllőttem a célon, talán meg is bántottam
ironikus megjegyzésemmel. Bűnbánóan próbáltam javítani a
helyzeten.
– Csak mert úgy látom, hogy nem… nagyon ügyesen bánik
a… a… – Tojásokat akartam mondani, igazából tojásait, de

82
rájöttem, hogy ezzel akár nagyobb pácba is keveredhetek,
mint amiben egyébként is voltam, úgyhogy nagy nehezen
kinyögtem – a… konyharuhájával.
Kis mosolyt fedeztem fel a szeme sarkában, így
megnyugodtam. Talán jól sikerült kijavítanom a
baklövésemet, talán csak megbocsátott, amiért
megpróbáltam, de rám vigyorgott.
–  Már azt hittem, hogy szekálni akarja a főzési
tudományomat – mondta, és letette az asztal közepére a
serpenyőt, amelyben sok-sok tojásból készült kotyvalék
hevert.
–  Hm – mondtam velősen. Aztán gyorsan folytattam,
amikor újra morcos fény villant a szemében. – Jól néz ki!
Tulajdonképpen nagyon rosszul nézett ki az ételnek
kinevezett maszat, de nem volt szívem megbántani a lelkes
szakácsot. Úgy gondoltam, attól, hogy rondán mutat, még
lehet finom. Elméletileg a tojásrántottát nem lehet elrontani.
Aznap reggel megtudtam: el lehet…

Reggeli után Warren kocsijával vágtunk neki az útnak, hisz az

én autóm ki tudja, hol pihent – valószínűleg örökre, hiszen az
eleje rommá tört, és még ki is égett. Jó erőben volt a fa, amivel
ütköztem. A nyomozó fekete terepjárója kényelmesnek tűnt,
és bár remekül kialudtam magamat a hatalmas ágyában,
azért szívesen lehunytam a szememet. Tudtam, hogy legalább
négy órás út áll előttünk úgy, hogy közben egy olyan férfi ül
mellettem, aki csak félig-meddig hiszi el a velem történteket,
de olyan jóképű volt, hogy ezt meg tudtam neki bocsátani.
Már nem féltem, ugyanakkor felmerült bennem a kérdés,
vajon egy northamptoni zsaru miért szán rám ennyi időt,

83
miért hurcol magával, de aztán arra jutottam, nyilván érdekli
az ügy, mégiscsak az ő körzetében történt a „baleset”, lehet,
hogy csak jó pontot akar szerezni, vagy ez a módszere. Az is
lehet, hogy egy ilyen sztorival nem állhat a főnöke elé, hisz
minden jel balesetre utalt. Én ezzel az elmélettel kiegyeztem
magamban, és máson kezdtem gondolkodni.
Érdekesnek találtam saját átalakulásomat. Tegnap még
riadtan kerestem menedéket, mára azonban elmúlt minden
riadalmam. Ebben nyilván az álmom is ludas volt. Most mégis
úgy vélem, hogy leginkább a választási lehetőség hiánya tett
elszánttá, és a tudat, hogy Warren mellettem áll. Ideges
voltam, de nem féltem. És igen: az álmom…
Amikor felébredtem, azt gondoltam, hogy a napi
események mehettek az agyamra a két üveg sörrel karba
öltve. Álmomban ugyanis egy hatalmas termetű, széles vállú,
hosszú, szőke hajú és szakállú férfi előtt álltam a végtelen
tenger fölé magasodó hófehér sziklán. Szellő simogatta az
arcomat. Végignéztem magamon: egyszerű, bokáig érő, fehér
vászonruhát viseltem, és nem volt rajtam cipő, inkább
valamiféle saru védte a lábamat. A csuklómat és a bokámat
karperecek díszítették, a nyakamban aranyláncon egy medál
függött, mely két, egymást keresztező kardot ábrázolt. A
hajam a hátamat verdeste, ahogy a lágy szellő olykor
belekapott. Én voltam az a lány, és mégsem. Nem ismertem
sem a ruhát, sem a lábbelit, az ékszereket sem láttam soha.
Nyár volt. A távolban a nap aranyhidat vont a tengerre, de
nem feledkeztem bele a látványba. Tudtam, hogy az előttem
álló férfi Clarus. Nem kellett kérdeznem a nevét, és ő nem is
mondta. Büszkeséget éreztem, amikor tiszteletet parancsoló
ősapámra tekintettem. Nem beszélt. A szája nem mozgott,
szavait – habár ismeretlen nyelven hangzottak a fejemben –

84
mégis tökéletesen értettem.
– Vigyázunk rád, Clara! Ne félj! Mindenütt ott vagyunk, és
megvédünk…
Mély, megnyugtató hangon szólt hozzám. Tudtam, hogy
nem eshet bántódásom, amíg ő vigyáz rám. Súlyos, nagy
kezét a fejemre tette. Mintha enyhe áramütés ért volna, úgy
rándult össze a testem az érintésétől. Nem kellemetlen,
inkább meglepő tapasztalás volt. Fekete szemébe nézve
tekintete felemelt, a lábam nem érintette a földet. Mint a
lepkét a fény, fogva tartott, mágnesként tapadtam rá
mindaddig, amíg ő el nem eresztett. Valami különös bátorság
és öröm áradt szét bennem, aztán Clarus elfordult, és én
lehullottam a szeméről…
„Jesszus, micsoda képzavar, de valóban úgy éreztem, mintha
a tekintete tartott volna a levegőben!”
Felébredtem. Emlékeztem az álomra, az ősapám minden ki
nem mondott, mégis tisztán érthető szavára. Ennek ellenére
úgy véltem, hogy az álomnak semmi jelentősége nincs azon
túl, hogy Clarus dolga foglalkoztat reggeltől estig.

–  Ébren van? – kérdezte Warren halkan. Nyilván nem akart

felébreszteni, ha mégis aludtam volna.
– Nem – válaszoltam mosolyogva, és ránéztem.
– Nincs férje, vagy ilyesmi? – vette le a szemét az útról egy
pillanatra. – Nem akarok személyeskedni, de tudnom kell –
úgy tűnt, kicsit zavarba jött a saját kérdésétől.
– Nincs – válaszoltam egyszerűen. Nem akartam ragozni a
kérdést, eszemben sem volt megosztani vele a szomorú tényt,
hogy évek óta nem volt egy normális kapcsolatom.
–  Csak azért, mert már benne van a korban – kezdte, de

85
most én vetettem rá gyilkos pillantást. – Úgy értem, a
családalapítás időszerű lenne a maga esetében. Talán nem is
történnének ilyen bolond dolgok magával, ha nyugodt életet
élne…
–  Miért gondolja? Ha a legenda igaz, akkor a férjem és a
gyerekem is veszélyben lenne most, és egyáltalán nem
örülnék ennek – vágtam hozzá logikusan, és tényleg!
Örültem, hogy nincs gyerekem, nincs, akit féltsek, nincs,
akivel zsarolhatnak.
Nem dühöt éreztem iránta, amiért a magánéletemet
boncolgatta, hanem valami egészen mást. Bizsergett a
fejbőröm a hajam alatt, ahogy rám nézett. Mintha ezernyi
apró hangya szaladgált volna a fejemen, aztán ez a bizsergés
a tarkómra csúszott, majd a vállamra. Megdörzsöltem a
homlokomat, mintha attól elmúlna ez a zavarba ejtő érzés.
Elfordultam tőle, kibámultam az ablakon, és a suhanó fákat
tanulmányoztam.

86
Pan-Sam, 2006. november 11.,
szombat

A hideg, nyálkás idő ellenére jól haladtunk. Pan-Sambe érve a

köd leereszkedett: úgy láttuk, mintha a felhők a földből
szivárogtak volna elő, megfordítva ezzel a természet rendjét.
Feszülten figyeltem az utat, mert a köd valóban olyan sűrű
volt, hogy az orrunkig sem láttunk. Pan-Sam előtt egy
kilométerrel kezdődött. Addig viszonylag tiszta időt fogtunk
ki – már amennyire Angliában valaha is tiszta az idő az ősz
derekán.
A köd nem lepett meg. Előfordult már ezen a vidéken, a
tenger nagyon közel volt. Néhány évente megérkezett a
tejfölszerű pára. Most mégis baljós előérzet kerített
hatalmába. Gyerekkorom óta rendszeresen rám törtek a
megérzések, igaz, nem olyanok, mint az utóbbi időben,
amikor megéreztem, hogy figyelnek. Ezek csupán halvány
sejtelmek voltak, de szinte mindig előre tudtam, hogy valami
történni fog a családban vagy a közvetlen környezetemben. A
nyomasztó, rossz közérzet jelezte, hogy hamarosan
elkerülhetetlen kellemetlenség készül.
Akkor, ott, az autóban, szememet erőltetve, balsejtelemtől
gyötörve bámultam az átláthatatlan ködbe. A főutcán
haladtunk, jobbra és balra házak sora állt, melyekből nem
sokat érzékeltünk, az út szélén magasodó lámpák – a déli
időpont ellenére – úgy világítottak, mintha éjszaka lenne.
Ebből is csak annyit láttunk, hogy valahol fenn kis, tompa

87
fénykörök szabdalják a tejszerű sűrűséget.
–  Iszonyú ez a köd – morogta Warren az orra alatt, és én
csak helyeselni tudtam.
– Valóban, mintha füstgéppel nyomták volna tele a várost –
bólintottam, majd válaszoltam fel nem tett kérdésére. – Ez itt
Pan-Samben előfordult már néhányszor a történelem során.
A tenger felől jön, sajnos megesett már, hogy pár napig
maradt is.
Nem akartam hozzátenni, hogy ilyenkor mindig történt a
városban egy-két különös dolog: egy baleset, mint amikor
Lucy Hamilton, az iskolatársam magára öntötte a forró vizet
a fazékból, és örök életére megmaradtak rajta az égési
nyomok, vagy például Joseph, az iskolamester is akkor
akasztotta fel magát, sőt még Mr. Purcy I., az első macskám is
egy ilyen nagy köd alkalmával lépett meg.
„De akkor napokig tartott a köd, volt, hogy egy hétig is, ez
meg biztosan ma érkezett. Talán csak a történtek miatt gyötör
a szorongás” – morfondíroztam.
–  Odatalál a szülei házához? – nézett rám bizalmatlanul.
Valószínűleg úgy gondolta, hogy nő létemre nem tudok
tájékozódni, ezenkívül fogalmam sincs, hogy hol laknak a
szüleim.
–  Akár hiszi, akár nem, tudom, hol nőttem fel, úgyhogy
most forduljon balra – mutattam higgadtan, de azért a jobb
szemöldököm szokás szerint felszaladt a homlokomon a
hajam tövébe. Amikor rám pillantott, folytattam. – Ez nem az
első köd az életemben, ami ellepi egész Pan-Samet. Ha a
hegyen, amit most egyáltalán nem lát, miután semmit sem
lát, átgyalogol az ember, már ott is van a tengernél. A köd egy
kis szorosszerű képződményen keresztül jön be ide a völgybe,
aztán beszorul. Mellesleg bármikor hazatalálok, vakon is –

88
tettem hozzá némileg méltatlankodva. Úgy tűnt, hogy a
második kanyar után már bízott bennem, mert nem kérdezte
többször, hogy tudom-e, mit beszélek.
Rövidesen elértük a szüleim házát, és megvallom, én is
kifújtam a levegőt, amikor leparkoltunk előtte. Anyám az
ablakban ülhetett, mert az ajtó úgy nyílt ki előttünk, hogy
előtte egyáltalán nem kopogtunk. Ott állt az ajtóban, arcán
széles, örömteli mosollyal, és én újra megcsodáltam, hogy
milyen szép még mindig. Vörös haja elegáns volt, szeme
ragyogott az örömtől. Kitárta a karját, amikor meglátott, és én
boldogan bújtam hozzá, mint egész életemben mindig,
amikor féltem vagy rosszul alakultak a dolgaim. Nála
megnyugvásra találtam. Ismerős, finom illata körülölelt, és
egy pillanatig el is felejtettem minden gondomat – legalábbis
úgy éreztem, hogy az összesre megtaláljuk a megoldást, ha
összetartunk.
Közben odaért apám is, hatalmas, katonás termete
betöltötte az ajtót. Ő volt az, aki észbe kapott, hogy vendég
van a háznál, mert kezet nyújtott Warrennek, és beinvitálta.
A nappali kényelmes fészekként uralta a ház alsó szintjét.
Az apró virágmintás kanapé a hozzáillő fotelekkel és az
azonos mintázatú anyagból készült függönnyel mindig olyan
érzést keltett bennem, mintha egy tavaszi, virágos mezőn
sétáltam volna. A kandallóban ropogott a tűz, meleg fénnyel
borítva a szoba könyvekkel megrakott falait. A középen álló
kis asztal már roskadásig tele volt aprósüteménnyel, kis
szendvicsekkel, lekváros kaláccsal, és rövidesen anyám
behozott egy kanna teát, amit – tekintve az időpontot –
meglehetősen furcsának találtam. Ki teázik délben? Anyám
nem szokott, apám egyáltalán nem teázott – ő a kávét
kedvelte. Mindig azt mondta, hogy a kávét is inkább rummal

89
szereti, de anyám nem engedte, hogy azzal igya a
rendetlenkedő vérnyomása miatt. Meglepetten néztem
anyámra.
–  Tudom, hogy furcsa az időpont a teázásra, de…
gondoltam, hogy olyan hideg, ködös idő van odakinn, a tea
majd átmelegít. Ráadásul nem mondtad a telefonban, hogy
meddig maradsz… maradtok – nézett zavartan Warrenre. –
Ezért úgy gondoltam, hogy megteázunk, és ha úgy alakul,
akkor főzök valami finom vacsorát, van hozzá minden.
–  Nem kellett volna készülnöd, anya – öleltem át, de
tudtam, hogy örömét leli abban, ha süthet-főzhet, amikor
meglátogatom őket.
– De hát csak te vagy nekünk, kinek készülődjön az ember,
ha nem a saját gyerekének – ingatta a fejét.
–  Ülj le, légy szíves! – simogattam meg a vállát. – Ne
sertepertélj, fontos dolgot szeretnék kérdezni tőletek. Apa, te
is figyelj, kérlek! – szóltam rá apámra, aki már Warrennek
mutogatta könyvritkaságait nagy büszkén: úgy viselkedett,
mintha leendő vejét avatná be szent titkaiba. Ki nem mondott
vágyuk teljesült volna, ha végre megállapodok, de ez nálam –
pláne az utóbbi napok fényében – nem volt épp időszerű.
–  Mi az, Heaven? Olyan komoly vagy! Csak nincs valami
baj, vagy esetleg… – mosolyodott el vicces kis grimasszal, amit
felismertem: tudtam, hogy azt reméli, a magánéletemről
akarom tájékoztatni.
–  Nem, anya. Nem az van, amire gondolsz. Sajnos. Az a
helyzet, hogy teljesen más, egyáltalán nem vidám ügy hozott
most hozzátok ilyen hirtelen, és Mr. Warren… Mr. Warren
rendőr… Nem ülnétek le, apa?! – szóltam rájuk újra, mert
még mindig a könyvespolcok előtt ácsorogtak. És bár
figyeltek, mégis zavart, hogy nem ülnek velem szemben.

90
Miután leültek, folytattam. – Szóval anya, apa… hm…
hallottatok valaha Nex Szövetségéről és Clarus Rendjéről? –
tettem fel a kérdést kissé habozva, ugyanakkor belevágva
ezzel a mondanivalóm közepébe.
Nem véletlenül kezdtem ezzel a beszélgetést. Úgy
okoskodtam, hogy ha ismerik a legendát, akkor fölösleges
traktálnom őket a részletekkel, ha pedig nem, akkor
ostobaság volna traktálnom őket a részletekkel. Nem az volt a
célom, hogy megijesszem őket. Mélyen bíztam benne, hogy
mindaz, amit hittem, valóban csak egy legenda, és anyámnak
halványlila fogalma sincs erről a két túlvilági csapatról.
Amikor azonban ránéztem, minden reményem
szertefoszlott. Anyám holtsápadtan nézett vissza rám,
mereven, egyenes derékkal ült, és nem mozdult, a szemében
pedig megjelent egy könnycsepp. Döbbenten bámultam rá.
Szó nélkül megvártam, míg a kövér, cseppfolyós
gyémántszem végigfolyik szép arcán, és egy pici cseppecske
belőle megül remegő szája fölött.
Hirtelen apám felé kapta a fejét.
–  Látod, James, látod? Megmondtam, hogy ez a köd hoz
valami rettenetest magával! Látod, megmondtam – remegett
a hangja, ami tele volt fájdalommal és kétségbeeséssel. Biztos
voltam benne, hogy anyám többet tud e két szövetségről,
mint szeretne, és többet tud, mint amennyit valaha is meg
akart volna osztani velem.
Warrenre pillantottam, aki megkeményedett vonásokkal
meredt maga elé. Ő nem döbbent volt, inkább bosszúsnak
tűnt. Nem nézett senkire, a szőnyeg egy pontját vizsgálta
behatóan, mintha nem akarná, hogy lássuk a szemét. Azt
gondoltam, hogy komoly zavarban lehet a családi dráma
kibontakozása miatt, de aztán rájöttem, hogy ez lehetetlen,

91
hiszen ez a munkája, ezért kísért el.
–  Mit tudtok? – emeltem fel a hangomat, és úgy néztem
rájuk, mintha először látnám őket. Apám felállt, és a
könyvespolc felé fordult, nyilván ő sem akarta, hogy
megfejtsem az arckifejezését. – Ki vele, anya! Mindent
tudnom kell, mielőtt késő lenne! Tudod, hogy mi minden
történt velem az elmúlt két napban?
–  Sejtem – sóhajtotta anyám, és megtörölte a szemét. –
Sajnálom, hogy nem tudtunk megvédeni.
–  Megvédeni? Mitől? A Nex katonáitól? Hm? – kérdeztem
ingerülten. Haragudtam a szüleimre, hogy ennyi éven át
titkolóztak előttem.
– Igen. Attól is. És attól, hogy megtudd, ki is vagy valójában
és kik az őseid. Legalábbis addig, amíg lehet… Istenem, de
ostoba voltam! – motyogta anyám, és rápillantott apám
hátára. – James! Mondod, vagy elmondjam én?
A hangja lemondó volt. Apám nem szólalt meg, egyenes
háta észrevehetően meggörnyedt. Anyám folytatta a
beszédet. Már nem könnyezett, szeme szinte élettelenül,
tompán fénylett, amikor újra felém fordult.
– Heaven! Amit most mondok, az teljes mértékben felülírja
az eddigi életedet, megváltoztat, dühös leszel és kétségbeesett,
mégsincs más választásunk, mint elmondani neked az
igazságot – jelentette ki határozottan, én pedig döbbenten
néztem, hogyan változik a szeretett nappali hűvös,
nyugtalanságot sugárzó helyiséggé.
–  Most már el kell mondanod, anya! Veszélyben vagyok.
Lehet, hogy ti is. Meg akarnak ölni.
Warren még mindig a szőnyeget bámulta, nem emelte fel a
fejét. Furcsálltam, de akkor fontosabb dolgom is volt, mint a
nyomozó viselkedését elemezni.

92
 –  Igen. Kénytelen vagyok beavatni a saját történetedbe,
kislányom. Amit azzal kell kezdenem, hogy… – Itt megtört a
lendülete, hangja elcsuklott, de folytatta. – Nem vagy a
lányunk. Vagyis biológiailag nem vagy a mi gyerekünk. Pici
gyermekkorodban kaptunk…
Miután ez elhangzott, egy pillanatra csend lett. Nyilván
várta a reakciómat, de én valószínűleg sokkot kaptam, mert
nem tudtam megszólalni. A tekintetem azonban beszédes
lehetett, mert anyám így folytatta:
–  Mondtam, hogy dühös és kétségbeesett leszel, és ez
teljesen természetes is. Meg kell azonban értened, hogy mi a
legjobbat akartuk neked és a dédanyád is, amikor megkért
bennünket, hogy vigyázzunk rád. Én valóban úgy szeretlek,
ahogy azt te érezted egész életed során. Ha a vér szerinti
gyerekünk lennél, akkor sem szerethetnénk jobban. Azonban
sajnos nem vagy a mi lányunk. Az igazi szüleid halottak,
dédanyád azért bízott ránk téged, hogy úgy neveljünk fel,
mintha a sajátunk lennél, mintha az őseid nem azok lettek
volna, akik. Az volt a feladatunk, a kötelességünk, hogy
vigyázzunk rád addig, amíg el nem jön az idő… a
harmincharmadik születésnapod. Nem tudhatta senki, hogy
kinek a lánya vagy, és főleg azt, hogy hol élsz. Meg kellett
óvnunk, hogy aztán az lehess, akinek születtél. Igen, Heaven,
te vagy a Leszármazott, akinek az élete nem a sajátja, és
akinek, ha túléli tudatlan állapotát, sokkal fontosabb feladatai
vannak, mint amit most el tudsz képzelni.
–  Világbéke? – nevettem fel hisztérikusan, az elmúlt két
napban már nem először. – Tisztára, mint egy nyomorult
szépségkirálynő…
–  Heaven! Elég sokáig tudtunk őrizni téged bántatlanul,
már majdnem magunk is elhittük, hogy a Nex valamilyen

93
csodával határos módon nem talált meg…
–  Csak így? Ennyi? – támadtam anyámra. – Te is
megszólalsz még ma? – vágtam egyet apámon is.
Apám. Anyám… Azt sem tudtam, hogy kik ők, azt sem
tudtam, hogy ki vagyok én. Csak azt tudtam, hogy az egész
eddigi életem hazugság volt, és…
– Egyáltalán mi a nevem? Nyilván nem Campel, igaz? Igaz?
– Szinte kiabáltam. Olyan identitászavarom lett, amit csak az
érthet, aki épp megtudja, hogy örökbe fogadták.
– Nem. Valóban nem Campel – mondta apám lassan. – Nem
is angol vagy. A valódi neved… Lelley-Kármán Klára.
–  Miiiiii? – üvöltöttem. Magamból kikelve kiabáltam. –
Micsoda idióta név ez? Mi? Honnan származom
tulajdonképpen? A Marsról?
Szomorúan rázták a fejüket. Anyámnak újra elfelhősödött
a tekintete. Anyámnak neveztem, mert nem ismertem soha
más anyát, de forrongtam, hisz értelmetlenné vált a teljes
eddigi életem.
–  Magyar származású vagy, kislányom. Ennyit tudunk.
Mamon hozott téged ide, hogy a mi gondjainkra bízzon.
Mamon… nos, ő különleges asszony volt.
– Ő a dédanyám volt egyáltalán?
Nem tudtam visszatartani a könnyeimet. Teljesen össze
voltam zavarodva, pedig kezdtem megérteni, hogy minden,
ami az utóbbi két napban velem történt, nem ok nélkül való
volt, és amire dr. Bailey rávilágított, az nagyrészt valóságon
alapult, nem egy őrült agy szüleménye volt.
–  Igen. Ő az volt – mondta az anyám csendesen, és az ő
szeme is megtelt könnyel. – De ennél többet sajnos nem
tudok. Mi a kötelességünket teljesítettük, amikor
megvédtünk, szeretetben felneveltünk…

94
 – Kötelesség? – A hangom gunyorosan csengett.
–  Kötelességünk volt örökbefogadni, védelmezni, de
szívből, saját lányunkként szeretünk. Azért beszélek
kötelességről, hogy értsd, nem volt más választásunk. Mamon
kijelölt bennünket, mi pedig örömmel vállaltuk, hogy
gyermekünkként neveljünk.
–  Ennyi? És most én mit csináljak? – kérdeztem
kétségbeesetten, és arra gondoltam, hogy az a megnyugtató,
boldog érzés, ami elfogott még egy órája is az anyám
karjában, mindörökké a múlté lett, sőt akkor úgy éreztem,
hogy igaz sem volt. – Kik vagytok ti tulajdonképpen?
Anyám újra apámra nézett. Apám megköszörülte a torkát.
– Én a Clarus Rend felesküdött katonája vagyok. Anyád… –
hirtelen elhallgatott, nyilván elgondolkodott egy pillanatra
azon, hogy nevezheti-e az asszonyt így, aki felnevelt, aztán
döntött. – Anyád azáltal vált társammá, hogy elvettem
feleségül.
Csak néztem őket. Már elapadtak a könnyeim, és
próbáltam idegenként tekinteni a két emberre, de nem
tudtam. Olvastam valamikor, hogy az örökbefogadottak,
amikor megtudják, hogy a szüleik nem a valódi, vér szerinti
szüleik, szinte azonnal elhidegülnek tőlük. Én nem ezt
éreztem. Dühös voltam, és kétségbeejtőnek találtam a
helyzetemet, mégis ugyanúgy szerettem azt a két embert, aki
felnevelt, mint annak előtte.
–  Erősnek kell lenned, kislányom, és fel kell készülnöd a
feladatodra! – mondta apám. Mellém lépett, és megsimogatta
a hajamat. Nem rántottam el a fejemet, sőt újra azt a
megnyugtató biztonságot éreztem, mint azelőtt. – El kell
engednünk. Te vagy a Leszármazott, és ezen nem
változtathatunk, bármennyire is szeretnénk…

95
 Nyeltem egyet, aztán felálltam, és elfordultam tőlük.
Mindenkitől. Warrentől is, pedig úgy éreztem, ő az egyetlen,
aki eddig még nem hazudott nekem.
–  Kell egy kis idő… – Próbáltam nyugodt hangon beszélni,
de a sírás úgy fojtogatott, mintha víz alá nyomtak volna. Igen.
Pontosan ezt éreztem: hogy lenyomtak a víz alá. Csak a nagy,
süket csend van körülöttem, fuldoklom, és nincs egyetlen kéz
sem, amibe belekapaszkodhatok. Nincs semmi, egy
nyomorult mentőkötél sem, csak csend és végtelen nagy
üresség.
Nagy levegőt vettem, és kisétáltam a házból. Ki a ködbe,
ami semmivel sem volt jobb, mint a szoba nyomott,
hazugságokkal teli levegője. Beszívtam a hideg, sós párát, és
belebámultam a szürkeségbe. Nem láttam semmit. Még
annak az utcai lámpának a halvány fényét sem, ami mindig
útba igazított. Ez a mély, mindent befedő, mindenre
rátelepedő, súlyos köd pontosan ábrázolta a pillanatnyi
érzéseimet. És nem volt egy apró, halvány fénysugár sem,
amely megmutatná, merre induljak. Semmi…
„Ilyen lehet meghalni – merült fel bennem. – Ilyen lehet,
amikor megszűnik minden, ami addig fontos volt, amit
ismertünk…”
Visszafordultam a ház felé, és az ablakon át láttam, mi
zajlik a kivilágított nappaliban. Anyám sírt. Apám a fotelban
ült, lehajtott fejét két kezébe fogta. Warren sötét képpel állt a
kandallónál, és kifelé kémlelt. Engem figyelt. Úgy gondoltam,
még bentről is a biztonságomra vigyáz. Felsóhajtottam.
Tudtam, hogy nem vagyok egyedül. De azt sem tudtam, ki
vagyok. És rájöttem, az most a legfontosabb feladatom, hogy
megtudjam. Meg kellett tudnom, ki a fene vagyok én
valójában…

96
 Lassan beléptem a nappaliba, és megálltam a közepén.
– Mit kell tennem? – kérdeztem kicsit nyugodtabban.
–  El kell utaznod Budapestre. A dédanyád ott helyezte
letétbe azt a dokumentumot, amely az életed igazságát
tartalmazza, és ott találod a megoldást is a jövődre nézve.
– Mikor? – néztem apámra, aki leült velem szembe, erősen
megdörzsölte az arcát és lehunyta a szemét.
– Azonnal. Minél hamarabb, annál nagyobb az esélye, hogy
időben hozzájutsz az örökségedhez – mondta, és rám emelte
szomorú, fáradt tekintetét.
Warren nagyon csendes volt végig, amíg a nappaliban
ültünk, és még akkor is, amikor apám átadott egy dobozt,
benne a levelet, melyet a dédanyám nekem írt a halála előtt.
A levél mellett ott feküdt egy régi fotó, amit gyermekként
találtam meg Mamonról. A kezembe fogtam. Anyám szólalt
meg.
– Emlékszel még? Ezt a képet a padláson találtad, pedig azt
hittük, hogy jól elrejtettük a régi emlékeket – mosolyodott el
vékonyan az emlék hatására. – Mennyire hasonlítasz rá…
Nem válaszoltam, széthajtogattam a levelet, és elkezdtem
olvasni.

Drága, egyetlen Dédunokám!

Ha ezt a levelet olvasod, akkor már sok mindent tudsz a

származásodról, és nyilván tele vagy kérdésekkel, melyekre a
szüleid nem tudnak válaszolni. Ne rájuk haragudj, amiért
eltitkolták előled a kilétedet. Ez volt a küldetésük, nem tehettek
mást, épp a Te érdekedben. Szeretnek téged, mintha a saját
gyermekük lennél, ezt minden alkalommal, amikor ott jártam,
tisztán éreztem.

97
 Ebben a levélben nem írhatom meg azt, hogy mit kell tenned
a jövőben. Mert feladatod van. Mostantól nem Heaven Clara
Campel vagy, hanem a Leszármazott. Jelenleg az egyetlen a
Földön, aki egyenes ági leszármazottja Clarusnak, aki azt a célt
tűzte maga elé több mint kétezer évvel ezelőtt, hogy fenntartja
az egyensúlyt a világban. És most a következő lépés!
Menj el oda, ahol minden évben megünnepeltük a
születésnapodat, amikor még gyerek voltál. Ugye emlékszel?
Beszélj azzal a fiatalemberrel, akivel akkor találkoztunk, és
akit mindig annyira kedveltél. Ő fogja elmondani a
továbbiakat. Azt is, hogy hogyan jutsz el arra a helyre, ahol a
dokumentumokat őrzik. Egyedül menj, ne vigyél magaddal
senkit, nem bízhatsz meg senkiben! Járj nyitott szemmel! Itt
vagyunk veled, itt vagyunk körülötted, de nem védhetünk meg!
Légy nagyon óvatos, drága dédunokám!

Mamon
– Megyünk… – mondtam, és felálltam.
–  Égessük el a levelet! – szólalt meg Warren, és kivette a
kezemből a papírt.
Gyors mozdulattal utánakaptam, magam is meglepődve a
rendkívül rövid reakcióidőmön.
–  Mit képzel? Nem engedem, hogy a dédanyám levelét a
tűzbe dobja! – kiáltottam rá, és elkezdtem összehajtogatni
egyetlen általam ismert, valaha élt rokonom levelét, mint egy
ereklyét. Mintha a szívemet tépték volna ki, amikor Warren
kivette a kezemből a papírdarabot.
–  Mr. Warrennek igaza van, Heaven! – karolta át a
vállamat apám, hogy megnyugtasson. – Égessük el, nehogy
illetéktelen kezekbe kerüljön!
–  De hisz semmi nincs a levélben, ami elvezetne a

98
papírokig… – kezdtem, de Warren közbevágott.
– Igenis sok minden elvezethet a levélben leírtak alapján a
dokumentumokig. Például ha valaki figyelte magát, akkor
tudja, hogy merre járkáltak a dédanyjával, és így könnyű
dolga lesz megtalálni azt az embert, akiről a dédanyja írt –
sorakoztatta az érveit, de én közbevágtam.
–  Nem engedem elégetni! Majd ügyelek rá, hogy ne
kerüljön rossz kezekbe. Egyébként is hamarosan találkozom
az említett emberrel, és attól fogva másoknak már nem lesz
érdekes ez a levél.
– Maga nagyon naiv, Heaven – nézett rám mogorván. – El
sem tudja képzelni, hogy egy szakember mi mindent képes
kiolvasni pár egyszerű mondatból.
– Rendben, elhiszem, de megígérem, hogy nagyon fogok rá
vigyázni – mondtam makacsul, és a szüleim tudták, hogy
nincs tovább, meggyőzhetetlen vagyok. Warren még
próbálkozott egyszer, de ő is rájött, hogy fölöslegesen erőlteti
magát.
–  Akkor legalább rejtse el jól, ne a táskája külső zsebébe
tegye! – adta meg magát, majd elbúcsúzott a szüleimtől.

A házból kilépve mellbevágott a látvány. A köd följebb szállt,

bár ugyanolyan sűrű volt, mint előtte, azzal a különbséggel,
hogy mindent láttunk körülbelül két méter magasságig.
Fölötte azonban tejben úsztak a fák lombjai, a lámpabúrák, a
háztetők. Hihetetlen látvány volt, ilyet még soha nem
tapasztaltam, a legnagyobb pan-sami ködök idején sem.
Warren is hitetlenkedve nézett körül. Meglepetten tekintett
rám, én pedig apámra.
–  Még én sem láttam ilyet, csak egyszer – mondta a

99
valószínűtlen jelenségen ámulva. – Aznap, amikor a
dédanyád megjelent nálunk veled, és… – Anyámra pillantott
hirtelen. – Ugye, Anne? Akkor volt ilyen fura köd, nem?
–  Igen – válaszolta anyám halkan. – Akkor volt ilyen fura
köd – majd rám nézett. – Vigyázz magadra, kislányom, kérlek,
vigyázz magadra! – megremegett az ajka, aztán átölelt.

Amint kiértünk a városkából, a köd megszűnt, viszont a

sötétség leszállt. Ennek ellenére hasítottuk az utat, én pedig
teljesen magamba fordulva ücsörögtem az anyósülésen. A
nyomozó szólalt meg először.
–  Elkísérem oda, ahova a dédanyja küldte – mondta
ellentmondást nem tűrő hangon.
–  Nem kísér! – válaszoltam határozottan. – Egyedül kell
mennem. Hallotta!
–  Nem engedhetem, hogy ezek után egyedül bóklásszon a
városban!
–  Dehogynem. Rengetegen vigyáznak rám. Hallotta. Én
vagyok a Leszármazott – néztem rá enyhe mosollyal. Újra a
régi Warren volt, nem az a merev, bosszús arcú, mint a
szüleim házában. – Most már hisz nekem? – kérdeztem
majdnem kedvesen.
–  Nos… – kezdte. – Egyre több igazságot látok a
történetben, de még mindig az az érzésem, hogy csúnyán át
vagyunk verve. Ez a túlvilági hatalom és társai nem fér a
fejembe, képtelen vagyok ilyen zagyvaságot feltétel nélkül
elhinni, ugyanakkor a szülei nem látszottak szélhámosoknak,
és az a nyomorult köd… Olyan volt, mintha meg akarna
fojtani, mintha le akarna nyomni a földre, szóval… bár az
csak egy természeti jelenség… sok az összefüggés. Nagyon sok

100
ahhoz, hogy szó nélkül elmenjek a sztori mellett –
magyarázta, és én már ennek is örültem.
Nagy szükségem volt egy társra, valakire, akiben
megbízhatok, ha annyira nem is, hogy elvigyem magammal
Bensonhoz. Ha még él, ha még ott van, ahol, és ha még
emlékszik rám…

101
London, 2006. november 12.,
szombat

Este hatra értünk a városba, elcsigázottnak éreztem magamat

és üresnek.
– Hazavinne, kérem? – néztem a nyomozóra.
Mindenképpen haza akartam menni. Tartottam ugyan
attól, hogy esetleg megtámadnak, de képtelen voltam tovább
abban a ruhában maradni, amit immár két napja hordtam,
nem beszélve arról, hogy szerencsétlen Mr. Purcy II. nem
kapott enni, amióta eljöttem hazulról.
Teljesen elfelejtkeztem a macskáról, pedig szólhattam
volna Hannának a szomszédban, hogy etesse meg szegényt.
Kiment a fejemből. Ez is! Szörnyű lelkiismeretfurdalás lett
rajtam úrrá, azonnal meg akartam nézni, hogy él-e még a
szőrgombóc, és iszonyatosan rossz állattartónak éreztem
magamat. Hiszen Mr. Purcy volt a vigasztalóm, hűségesen
várt rám minden este, nem használta vécének a konyhámat,
és dorombolt, ha kedve tartotta. Igaz, hogy ez a fajta
ragaszkodás nagyjából a napi ételadagja bekebelezésével
együtt meg is szűnt, de az illúziót azért megadta, hogy azt
hihessem, szeret valaki a szüleimen kívül is.
A szüleim… hm. Fejbekólintott. Igen. Mélyen fájt, hogy
megtudtam az igazságot. Ez azonban semmit sem változtatott
azon, hogy azok az emberek, akik felneveltek, mennyi
szeretetet adtak nekem attól fogva, hogy először a karjukba
zártak. Ők voltak a valódi családom, őket szerettem teljes

102
szívemből, és hálás voltam a dédanyámnak, hogy rájuk bízott.
Jól választott. Az ötórás autóút ezt a gondolatot szülte meg
bennem és nem az elutasítást. Sokkal inkább gondolkodtam a
jövőmön, mint a múltamon, hiszen tudtam, hogy azon már
nem változtathatok, ráadásul úgy véltem, hogy jó volt az úgy,
ahogy volt.
– Nem valami jó ötlet – mondta a nyomozó, és aggodalmas
arccal markolta a kormányt.
–  Mr. Warren! Muszáj hazamennem! Ott a macskám, és
ruhát is kell váltanom, aztán el kell mennem megkeresni… –
Nem mondtam ki, hogy kit. Hirtelen kaptam észbe, dédanyám
intése jutott eszembe: „Ne bízz meg senkiben!”. Warrenben
bíztam, mégis visszatartott az elővigyázatosság. Bár, ha
jobban belegondoltam, leginkább attól kellett félnem, hogy
amikor ő nincs velem, akkor nincs senki, akire
támaszkodhatnék. Kivéve természetesen a nagyon misztikus
Segítőket, mint a pap a vonaton, vagy az a ki tudja, kicsoda,
aki kicibált a darabokra tört kocsimból, nehogy porrá égjek. –
Tudja, hogy kit.
–  Nem, Miss Campel, nem tudom. Nagyon jó lenne, ha
megmondaná, vagy legalább magával mehetnék ehhez a
titokzatos emberhez. Ez már nem játék, nagyon is komolyan
kellene venni…
–  Komolyan venni? Mr. Warren! Én eddig is komolyan be
voltam tojva az egésztől, és most is komolyan aggaszt a
jövőm. De a dédanyám nyilván nem véletlenül küldött
egyedül arra a helyre, tehát ne faggasson, csak vigyen haza,
legyen szíves! – kértem egy kicsit ingerülten.
– Rendben – adta meg magát. – Hol lakik?
– Chelsea, Elm Park Road. Elég, ha a sarkon kirak – adtam
meg a címet, de magam sem hittem, hogy ebbe Warren

103
beleegyezik.
Nem is egyezett. Mogorván összevont szemöldöke alól rám
villantotta sötétkék szemét, és csak annyit kérdezett:
– Hányas szám?
Én engedelmesen bemondtam a számot, és nem
vitatkoztam. Már ez is komoly győzelem volt a részemről,
nem akartam tovább feszíteni a húrt.
Warren leparkolt a sárgatéglás, négyemeletes keskeny ház
előtt, melynek a második emeletén volt a lakásom. Kiszállt a
kocsiból, és körülkémlelt. Én is ezt tettem – már nem
gondoltam nevetségesnek azt az érzésemet, amely napok óta
kísértett. Most is az volt a benyomásom, hogy figyelnek. Talán
csak menet közben nem éreztem, amíg a terepjáró
biztonságában szeltük az utat.
Elhagyatottnak tűnt a ház, ahol idestova öt éve éltem.
Sosem láttam még ennyire üresnek a környéket. Erre a
gondolatomra nyilván rájátszottak a történtek, és minden
apró észrevételt misztikus jelnek véltem, mégis most
túlságosan kihaltnak láttam az utcát. Szemben a gyönyörű
fehér klasszicista épületben sem mozdult senki. A csipkés
kovácsoltvas erkélyek némán ásítoztak, az ablakok sötéten
lestek az utcára. Mintha mindenki távol lett volna az
otthonától.
– Nem maradhat itt – közölte Warren. – Ez hátborzongató.
– A fenét nem maradok! – feleltem továbbra is ingerülten.
– Nem fogok megijedni azért, mert az emberek ilyen időben
nem mászkálnak az utcán és nem szellőztetnek agyba-főbe.
– Majd meglátjuk – vonta meg a vállát. – Most felkísérem.
Nem volt apelláta, már indult is a kapu felé. Kinyitotta, és
belépett. Én utána mentem, de ahogy betettem a lábamat az
ajtón, meg is torpantam. Csontig hatoló hideg volt a

104
lépcsőházban. Szinte hidegebb, mint kint. Megborzongtam, és
oldalra nyúltam, hogy felkapcsoljam a villanyt. Ekkor nyílt a
földszinti ajtó. Mrs. King, a házmester dugta ki rajta a fejét.
Úgy nézett ki, mint akin átgyalogolt egy úthenger. Sápadt volt,
vértelen és olyan meggyötört, mintha röviddel ezelőtt az
életéért küzdött volna.
– Mi történt, Mrs. King? – kérdeztem tőle, de ő csak bámult
rám értetlenül, rám meresztett szeme homályos volt és vak.
–  Ki maga? – kérdezett vissza olyan durván, amitől
visszahőköltem.
Ez az asszony ezelőtt maga volt a kedvesség és az
udvariasság, még süteménnyel is megkínált olykor, most
pedig úgy nézett rám, mint egy idegenre, mint egy
visszataszító, nemkívánatos személyre, aki rá akar törni.
–  Heaven vagyok, Mrs. King, nem ismer meg? – léptem
közelebb hozzá, hátha a fényviszonyok zavarták meg, bár a
nő még nem volt hetvenéves, és két napja még remekül látott.
Ősz haja az égnek meredt, mint aki jó ideje nem fésülködött,
bentről, a lakásból kutyaugatás harsant.
–  Hagyjanak békén! – kiáltotta, és becsapta az ajtót az
orrom előtt.
– Itt mindenki megbolondult? – fordultam Warren felé, aki
a hátam mögött álldogált. – Menjünk fel! Hátha csak
hallucinálok, és Mrs. King nem őrült, csak rosszul aludt –
sóhajtottam egy nagyot. Kezdtem megszokni a fura
embereket, a fura pillanatokat és a meglepő eseményeket.
Már ez sem borított ki.
Felcaplattunk a másodikra. Két lakás volt az emeleten,
Hannáé és az enyém. Hanna egy reklámügynökségnél
dolgozott valamit, sosem értettem, hogy pontosan mit, és
nagy életet élt: szeretette a jó társaságot – különösen, ha az a

105
társaság nagyrészt férfiakból állt. Jóban voltunk. Nem jártam
át a bulijaiba, de meg lehetett kérni rá, hogy etesse meg Mr.
Purcyt, és ha elfogyott a kávém, kérhettem tőle. Néha ő is
átjött kávézni – már ha otthon talált, ami nem volt könnyű –,
és elmesélte a legújabb szerelmi kalandját, sajnálkozott, hogy
nekem egyáltalán nincsenek ilyenjeim, aztán mindenki ment
a dolgára…
Ránéztem az ajtajára, de nem mertem megkockáztatni,
hogy egy Mrs. Kinghez hasonló zombi meredjen rám a
majdnem barátnőm fejéből, úgyhogy inkább bedugtam a
kulcsot a zárba, és kinyitottam a lakásom ajtaját.
Mr. Purcy olyan lelkesen ugrott a nyakamba, hogy
ijedtemben majdnem infarktust kaptam. Miután magamhoz
tértem rémületemből, megsimítottam a macska vastag
bundáját, és Warrenhez fordultam.
– Bemutatom Mr. Purcyt – mondtam.
Warren a macska felé nyúlt, hogy megsimogassa, de Mr.
Purcy hirtelen, roppant vad arckifejezéssel csapott a kezére
kieresztett körmű mancsával, mellyel a férfi kezén vékony, de
annál vörösebb csíkokat hagyott. A nyomozó keménységéhez
méltatlanul felkiáltott, és ugrott egyet hátra, mely mozdulatot
– ha pár centimétert csúszik – az előszobában időtlen idők óta
ácsorgó narancssárga kerámia állóvázám bánta volna. Így
azonban csak komikus volt, ami arra kiválóan megfelelt, hogy
a gyomromat facsaró, szorongató érzés kissé felengedjen.
–  Bocsásson meg, nem szokott így viselkedni! –
mentegettem a macskát, aki boldogan dorombolt még mindig
a karomban.
Nem éreztem magamat annyira kellemetlenül Mr. Purcy
miatt, mint illett volna, inkább csak jól mulattam magamban
a nyomozón, ahogy igyekezett távolságot tartani az

106
állatkámtól. Egyébiránt Mr. Purcy valóban nem arról volt
híres, hogy minden vendégemet megmarta, de nem
tulajdonítottam jelentőséget ennek a kis közjátéknak.
Örültem, hogy a macska él, virul és még harcolni is van
kedve. Ez persze nem vigasztalta Warrent, de rövidesen ő is
inkább a lakásom tanulmányozásába merült bele, és
elfelejteni látszott rosszízű fogadtatását. Előre ment az
előszobában, hogy felderítse a terepet, nem talál-e idegen,
gyilkos alakokat a lakásban, én pedig még mindig a karomon
ülő macskámmal követtem őt.
Beléptünk a nappaliba, melyet a szűk ablakok nem
világítottak meg eléggé a novemberi sötétben, ezért
felkapcsoltam a lámpát. Minden érintetlennek látszott, a
könyvespolcon a könyvek a megszokott módon sorakoztak,
királykék kanapémon a fehér, puha-puha pléd ugyanolyan
festői rendetlenségben omlott el, mint ahogy hagytam
tévénézés után, a fiókos komódon a szobraim mind egy
szálig, mozdulatlanul tartották a helyüket, semmi furcsaságot
nem láttam.
Nem láttam, de éreztem. Minden a helyén volt, mégis
tudtam, hogy valaki járt itt. Valaki, akit nem ismerek, és aki
végigtapogatta a dolgaimat, a könyveimet, talán még a
fehérneműimet is. Ez nem sima megérzés volt. Éreztem a
szagát. Ilyen szag soha nem volt a lakásomban.
Összetéveszthetetlen, ugyanaz, mint a vonaton. Talán a
legjobban az általam annyira utált füstölők illatát idézte,
olyan édeskés, mégis keserű, erős és vaskos, mint a friss
ámbra szaga… Egyszer riportot készítettem egy
parfümkészítő mesterrel, aki fantasztikus illatokat tudott
előállítani hihetetlen alapanyagokból. Ő ismertetett meg ezzel
az inkább már büdös, mint illatos kellékkel, mely frissen

107
rossz szagú, megszáradva viszont kellemes, finom illata lesz.
Nem is csoda, hogy olyan frissen, amilyen, ha belegondolunk,
hogy az ámbráscet gyomrának beltartalma az, amiről
beszélünk…
Elfintorodtam, aztán visszasétáltam az előszobába, hogy
ott is érzem-e a szagot, mert mintha nem lett volna ilyen
átható, amikor beléptem. Igen, éreztem. Valószínűleg Mr.
Purcy nyitóőrjöngése zavart meg.
–  Mindene megvan? – hallottam Warren hangját a
hálószobámból, miközben én még mindig az előszoba nagy
tükre előtt ácsorogtam a macskával.
– Igen, úgy tűnik! – kiáltottam vissza, és nem mozdultam. –
Érzi ezt a szagot?
–  Milyen szagot? – kérdezte meglepetten. – Nem érzek
semmi különöset.
A tükörben megviselt önmagamra meresztettem a
szememet, és megállapítottam, hogy ideje lesz befesteni a
hajamat, mert veszett sebességgel nő le a barna töve… Aztán
észbe kaptam, hogy ez jelenleg nem túl fontos feladat az
életemben, miután nem is biztos, hogy sokáig lesz már
életem, ha mindenféle ámbraszagú népek ki-be járkálnak az
otthonom ajtaján, tapogatóznak, figyelnek…
Adtam enni a macskának, összeszedtem egy garnitúra friss
ruhát, aztán bezárkóztam a fürdőszobába. Két napja rajtam
áporodó gönceimet egy csomóba ledobáltam a padlóra, és
beálltam a zuhany alá. A meleg vizet ráengedtem a fejemre,
és élveztem a pillanatnyi nyugalmat, az otthonomnak ezt a
biztonságosnak tűnő szegletét, ahol nem éreztem a szagot
sem. Az erős vízsugár keményen verte a fejem tetejét,
dögönyözte a vállamat, reméltem, hogy kimossa belőlem a
feszültséget. Persze hiába. Tudtam, hogy ezzel kell élnem a

108
jövőben. Tisztában voltam vele, hogy fel kell dolgoznom a
történteket, helyére kell tennem a dolgokat. Warrent is, a
szüleimet is és a dédanyámat…
Nem volt sok időm. Szinte csak perceim voltak arra, hogy
átgondoljam a következő lépésemet. Warrent le kellett
ráznom. Kénytelen voltam megszabadulni tőle, ha egyedül
akartam érkezni Bensonhoz. Márpedig egyedül akartam –
éreztem, hogy be kell tartanom a dédanyám utasításait. Nem
véletlenül kért a levélben arra, hogy egyedül keressem föl a
régi, jó barátot. Nyilvánvalónak gondoltam azt, hogy ennek a
kérésnek komoly jelentősége lehet. Visszapörgettem az
eseményeket, és főleg a kapcsolódó személyeket, Rusty atyát,
Gabriel Angelt, Warrent, Bailey professzort, a nőt a
mosdóban, a másikat a vonaton, a papot, a szüleimet, a
dédanyám levelét…
Kiléptem a zuhany alól, a párától homályos tükörre
emeltem a szememet, és egy mozdulattal széles csíkot
törültem bele. Ijedten meredtem a tükörképemre, iszonyat
kúszott a mellkasomra, mert a tükörből nem én, hanem
Mamon fiatal arca nézett rám. A szám elé kaptam a kezemet,
nehogy felkiáltsak. Nem akartam, hogy Warren rám törje az
ajtót. Újra belenéztem a tükörbe, de már csak a saját,
iszonyodó arcom bámult rám őrült tekintettel.
–  Megbolondultam… esküszöm, hogy megbolondultam! –
motyogtam magam elé, majd újra belepillantottam a tükörbe,
de Mamon arca nem tűnt fel ismét. Úgy éreztem, hogy ez egy
jel volt, egy jel arra, hogy ha meginognék, és félelmem
erősebb lenne az elhatározásomnál, hogy egyedül vágok neki
Benson felkutatásának, akkor tudjam, ő velem van. Nem
jelenhet meg, nem beszélhetünk, de itt van velem, mellettem,
bennem, a szívemben, a fejemben, és segít, ha szükséges. Ez

109
egy jel volt, amit az én lelkem vetített elém, egy jel, amire
hallgatnom kell.
Lassan elmúlt az ijesztő érzés, és átvette a helyét a
megerősítést nyert elhatározás. Megtörölköztem,
megszárítottam a hajamat, felkaptam a ruhámat, majd
óvatosan, csendesen kinyitottam az ajtót. A lakásban csend
honolt, csak a nappaliban ment a tévé: Warren valószínűleg
kényelembe helyezte magát. Mr. Purcy előbújt a konyhából,
rám nézett és halkan nyávogott egyet. Intettem neki, mire
teljes meglepetésemre elhallgatott, és visszaballagott a
konyhába.
Hangtalanul kiosontam a lakásból, és lerohantam a
lépcsőn. Reméltem, hogy amíg eljutok a metrómegállóig,
Warren nem veszi észre, hogy leléptem.
Futottam. Annyira igyekeztem, hogy útközben gomboltam
be a kabátomat. Szerencsére ahogy fogyott a szuflám, úgy
közeledett az aluljáró. Még sosem vártam ennyire, hogy
lerohanhassak azon a lépcsőn az emberek közé, és
elvegyülhessek a testek sűrűjében.
A metrókocsiban körbekémleltem. Semmi gyanúsat nem
láttam, de a szememet mégis folyton az újonnan felszállókon
tartottam. Úgy gondoltam, hogy egyszerre csak egy feladatra
koncentrálok, nem erőltetem túl az idegeimet, nehogy idő
előtt kiboruljak. Azon már úgysem tudok változtatni, ami
megtörtént, vagy a tényen, hogy nem az vagyok, akinek
hittem magam – vagy aki három napja még voltam.
A következő megállónál leszálltam, felhajtottam a kabátom
gallérját, és kiléptem a nyálkás hidegbe. Átvágtam a parkon,
megálltam a vidámpark zárt kapuja előtt, és elgondolkodtam,
vajon a dédanyám tudta-e, hogy novemberben fogok
rádöbbenni az igazságra, és vajon tudta-e, hogy ebben az

110
évszakban Londonban a vidámpark zárva van.

Zavartan álltam a hatalmas, csipkésre kovácsolt, bezárt kapu

előtt. Benn, a vidámparkban, ameddig a kapu résein át
elláttam, sötét volt. Életnek nem látszott nyoma.
„Milyen más volt ez a hely a születésnapomon, nyáron,
amikor alig vártam, hogy ideérjünk” – idéztem fel, aztán
felnéztem a kapu éles lándzsákkal díszített tetejére.
Mamon után Bensont gondoltam a legfontosabb
személynek a születésnapomon. Bohóc volt. Mindenki
bohóca. De aznap csak nekem játszott, csak nekem
parádézott. Körbekísért a vidámparkon, minden játékra felült
velem, míg Mamon lentről figyelt bennünket, és néha
integetett. Mindig azt mondta, hogy ő már öreg az efféle
mulatsághoz, és én nem nagyon bántam, hogy Benson lett a
partnerem, hiszen nála komikusabb figurával sosem
találkoztam. Ő volt az én saját, különbejáratú születésnapi
ajándékom.
Nem tudtam a korát. Sőt. Jobban belegondolva azt sem
tudtam, hogyan nézett ki, hiszen az arcát mindig festék
takarta. Tudtam, hogy fiatal, ruganyos és fürge volt a járása,
hangja csengése ezt igazolta, élénk tekintete is úgy ragyogott
ki a fehér festékrétegből, mint két, fényesre törölgetett gomb.
Tökéletesen emlékszem a széles, pirosra mázolt szájának
hatalmas mosolyára, mintha tegnap találkoztunk volna
utoljára. Pedig bizony már lassan húsz éve nem láttam
Bensont.
Kislánykorom minden romantikus érzelmét rá vetítettem:
azt képzeltem, hogy álruhás királyfi, hogy a festék egy csinos,
nemes arcot takar…

111
 Dideregni kezdtem, a szél átfújt a kabátomon. Lassan
elfordultam a kaputól, és a téglakerítést kezdtem vizsgálni.
Rápillantottam az órámra. Este hét óra volt, szinte teljes
sötétség. Még a lámpák is távolabb világítottak, mert az,
amelyik a kaput és környékét lett volna hivatott fényárba
borítani, korábban összetört. A közelben csak egy kisebb,
gyenge fényt adó lámpa égett, amit talán a vidámpark
szereltetett fel, hogy helyettesítse a nagy kandeláber fényét.
Alaposan megnéztem a falat, mely mögött lustán
nyújtózott a gyermekbirodalom téli álomra szenderülve. A
téglákat még a múlt század közepe táján javítgathatták, mert
meglehetősen elnyűtt hatást keltettek, legalábbis az
aligfényben úgy tűnt, hogy itt-ott foghíjas.
Nem gondolkodtam sokat. Elsétáltam addig a pontig, ahová
már egyik házból sem láthattak az ott lakók, és – hálát adva
rengeteg eszemnek, amiért edzőcipőt húztam –
nekiveselkedtem a kerítés megmászásának. Tekintve, hogy
sportos múltam rég az enyészeté lett, nem hittem, hogy
egyszerűen sikerül kivitelezni a tervemet, így engem lepett
meg a legjobban, hogy nagyobb megerőltetés nélkül
felkapaszkodtam a téglafal tetejére. Nem szoktam mások
birtokára illetéktelenül behatolni, de ez esetben nem lévén
más választásom, megtettem, amit a helyzet megkövetelt.
Másztam. A nagyobb problémát a másik oldal kéz- és lábtörés
nélküli elérése jelentette: ott valamiért nem éreztem a lábam
alatt a külső oldalon szinte lépcsőfokokként kinyúló
tégladarabokat. Mondhatni, olyan sima volt, mint egy
függőleges jégpálya: a november nyálkája keményen
rátelepedett. Lecsúsztam hát, hogy aztán a hátamon
landoljak, hatalmas mázlimnak köszönhetően egy
bokorcsoport tetején, így sérülésem, egy-két karcoláson kívül,

112
nem lett.
Lekászálódtam megmentőimről, és körülnéztem. Nem sok
mindent láttam. Kint is sötét volt, de bent csak árnyakat és
foltokat érzékeltem, a föld és a növények illatát, majd hirtelen
megéreztem azt a szagot. Azt. Amit a lakásban is éreztem, és
akkor már tudtam, hogy nem vagyok egyedül.
Körbefordultam, de nem láttam senkit, nem hallottam zajt,
csak azt a borzasztó szagot éreztem.
Elindultam arra, amerre az utat sejtettem, és már szörnyen
bántam, hogy Warrent otthon hagytam. Folyamatosan
kémleltem, de semmi szokatlant nem vettem észre, hacsak
nem volt szokatlan az, hogy a bezárt, sötét, üres
vidámparkban egymagam sétálgatok. Találtam egy
keskenyebb utat, ami a terület belseje felé vezetett, és
elindultam arra. Az utat bokrok és fák szegélyezték, a
magasban, egészen távol a város által halványan
megvilágított égbolton az óriáskerék íve rajzolódott ki.
Arrafelé tartottam, arra sejtettem a park központját, az
irodákat és az egyéb kiszolgáló épületeket. Gyorsan szedtem a
lábamat, nem éreztem magamat biztonságban.
A hideg megtette a hatását, ezért a zsebembe nyúltam egy
papír zsebkendőért, amikor a periférián, a szemem sarkából
megpillantottam egy mozgó árnyat, ami velem együtt haladt.
Megálltam, és oldalra kaptam a fejemet, de nyilván ő is
megállt, mert bármennyire is figyeltem, mozdulatlan volt a
környék. Ahogy újra elindultam, ismét érzékeltem a mozgást
a bal oldalamon. Megint megálltam, és belemélyesztettem a
szememet a sötétségbe.
– Van ott valaki? – kérdeztem halkan, mint aki nem akarja
felverni az alvókat. Tiszta ostobaság! Ha az ember sötétben
beszél, akkor többnyire suttog. Vajon miért?

113
 Nem válaszolt senki, ezért hangosabban tettem fel a
kérdést, de válasz akkor sem érkezett. Az erős szag bekúszott
az orromba, tudtam, hogy annak a szagát érzem, aki követ.
„Eddig talán csak azért nem éreztem, mert nem került hozzám
elég közel, vagy nem ugyanaz követett, mint aki most van a
nyomomban” – morfondíroztam.
–  Bújjon elő, nem bántom! – kiáltottam, és magamban, de
tényleg csak magamban felröhögtem nyomoromon.
– Annak örülök, de ki a fene maga, és főleg mit kiabál itt? –
kérdezte egy érces férfihang, majd ugyanabban a pillanatban
felvillant egy erős reflektor is.
Én háttal álltam a lámpának, és a fény teljes ragyogásba
vonta az árnyat, azt, aki eddig követett, aki feltételezésem
szerint a penetráns ámbraszagot bocsátotta ki a testéből… egy
férfit. Egy nagyon ijesztő, kettévágott arcú férfit. Hosszában
volt kettévágva az arca. A sebhely olyan mélynek tetszett,
mintha bármikor szétválhatna a feje – persze tudtam, hogy
nem, de mégis úgy tűnt, hogy csak a szentlélek tartja össze a
két felet. Olyan ocsmány volt és rémisztő, hogy nem sok
hiányzott ahhoz, hogy sikoltozva elmeneküljek. A legrosszabb
horrorfilm élményeim jutottak az eszembe.
A ruháját nem tudtam megfigyelni a döbbenettől és az
ijedtségtől, csak bámultam a rémpofát, ekkor azonban az
idegen hirtelen köddé vált. Úgy tűnt el, mintha
felszippantotta volna az anyaföld, de persze valószínűleg csak
kilépett a fénykörből és elinalt a sötétben. Dermedten álltam
egy pillanatig, majd amikor újra rám rivallt a lámpás,
reményeim szerint élő férfi, lassan megfordultam, hogy
szembenézzek a fényforrással.
–  Én csak keresek valakit – hunyorogtam a reflektorba.
Kezemet a szemem előtt tartva erőlködtem, hogy lássak

114
valamit a retinám előtt ugráló kis vörös körökön kívül is. A
fény másik oldalán álló férfi felé bámultam, bár továbbra
sem láttam semmit. Reméltem, hogy barát és nem ellenség
tartja kezében a lámpát, mindenesetre úgy gondoltam, hogy
attól a valamitől csak emberibb lehet, mint akit az imént
láttam.
– Kérem! Lekapcsolná a reflektort? Tisztára megvakulok! –
kiáltottam bosszúsan.
A férfi elindult felém, lejjebb vette a lámpa fényét, így
legalább az alakját ki tudtam venni. Teljesen emberi formája
volt. Magasnak, széles vállúnak látszott. Közelebb érve az
arcvonásait is ki tudtam venni.
– Kit keres, hölgyem? – kérdezte halkan. Nem volt szükség
arra, hogy kiabáljon, szinte már mellette álltam.
– Bensont – mondtam, és akkor döbbentem rá, hogy semmi
mást nem tudok kedvenc bohócomról. – Bensont, a bohócot.
–  Bensont, a bohócot – ismételte meg lassan. Sportos
külsejű, középkorú fekete férfi volt, az a fajta, akiért egészen
biztos, hogy döglenek a nők. Makacs emberre valló, erős
állkapcsát vakargatva nézett rám.
– Ki maga? És miért keresi Bensont?
Ijedten bámultam rá. Még mindig a fénykörben feltűnt,
sebhelyes fejű ember hatása alatt voltam.
– Maga is látta?
– Mit? – húzta fel bozontos szemöldökét. – Mit kellett volna
látnom?
–  Azt a férfit, a fényben, amikor rám világított… –
mondtam, és elég furcsának találtam, hogy ő nem vette észre.
–  Én csak magát láttam a fényben… szóval akkor
megmondja végre, hogy ki maga, vagy hívjam a rendőrséget?
– kérdezte újra.

115
 – Nem mehetnénk valami melegebb helyre? És Benson? Őt
hol találom? – Fázósan összedörzsöltem a két kezemet, és a
tenyerembe leheltem, hátha legalább egy másodpercre
átmelegszik.
–  Benson nincs itt. Jöjjön! Menjünk be az irodába! Ugye
tudja, hogy betörést követett el? Remélem, hogy valami
nyomós indoka volt bemászni ide – pillantott rám
jelentőségteljesen, majd hatalmas lámpáját az útra irányítva
elindult a korábban általam is feltételezett jó irányba.
– Tényleg csak engem látott? – értetlenkedtem, hiszen neki
is észre kellett vennie a szörnyarcú idegent, hisz az úgy állt a
fénykörben, mint egy vadállat az autó reflektora előtt.
–  Miért? Nincs egyedül? Volt magával valaki? – fordult
körbe a fénycsóvával.
– Nem, nem! – siettem a válasszal. – Egyedül jöttem!
A férfi fejcsóválva haladt tovább. Szótlanul értük el a
kiszolgáló épületeket. Sem a nehéz szagot nem éreztem, sem
mozgást nem észleltem magunk körül. A parkban csend
honolt. Biztos voltam benne, hogy kéretlen kísérőm elinalt, de
ettől még nem lettem sokkal nyugodtabb. Épp egy sötét, kihalt
épületbe készültem belépni egy idegen férfival, aki ránézésre
egyáltalán nem tűnt veszélyesnek, ugyanakkor fogalmam
sem volt róla, hogy ki ő és mi jár a fejében. Mégis vele
tartottam ahelyett, hogy elfutottam volna, nem lévén más
választásom, ha meg akartam találni Bensont.
Tulajdonképpen az volt a célom, amikor bemásztam, hogy
találjak valakit, aki felvilágosítást tud adni a bohócról. Ha lett
volna csengő a vidámpark kapuján, akkor csengetek, és nem
kockáztatom a testi épségemet ilyen extrém mutatvánnyal.
Kavarogtak a fejemben a gondolatok. Ki az a sebhelyes?
Barát, ellenség? Csak a megérzéseimre hagyatkozhattam. Úgy

116
véltem, hogy pokolbéli külseje, bujkálása a sötétben inkább
rosszakaróra, mint egy Segítőre vallott, és az a szag…
– Különös szagot sem érzett? – néztem rá a férfira.
–  Nem. Milyen különös szagot? Maga a különös, tudja?
Milyen kérdések ezek? – meredt rám értetlenül.
Nem erőltettem tovább a témát. Úgy tűnt, hogy a pasas
nem lát, és a szaglása sem éppen kifinomult. Nem láttam
értelmét a további faggatózásnak.
„Benson miatt jöttem. Megtudom, hogy hol van, aztán már
megyek is. Remélhetőleg a kapun át” – gondoltam, miközben
beértünk az épületek közé. Alkalmi kísérőm lekapcsolta a
lámpáját. Nem volt rá szükségünk, minden épület ajtaja fölött
világított egy-egy kisebb teljesítményű reflektor.
Az egyik, lapos tetejű ház előtt álltunk meg, aminek az
ajtaján a „biztonsági őr” feliratot az idő vasfoga némileg
megrágta. A férfi előttem lépett be a helyiségbe, felkapcsolta a
villanyt, és intett, hogy kövessem. Bent megcsapott a kellemes
meleg. A teremszerű szoba falát monitorok borították,
minden zugot ellenőrizhetett az őr, bár nem értettem, hogy
erre ilyen sötétben mi szükség. Nem lát semmit, már azt is
furcsának találtam, hogy engem észrevett.
–  Mondja! Hogy vett észre? Melyik monitor mutatott
engem?
–  Már megbocsásson, de maga betolakodott ide, és még
kíváncsiskodik? Szóval elmondaná végre, hogy miért keresi
Bensont, és egyáltalán hogy képzelte, hogy bemászik ide? –
vont kérdőre morogva.
–  Benson régi, gyermekkori barátom. Át kell vennem tőle
valamit, amit még a dédanyám bízott rá. Ne is kérdezze… –
emeltem magam elé a kezemet. – Én sem tudom, hogy mi az,
nem közölték velem. Nos, megmondaná, hogy hol találom

117
Bensont?
–  Hogy hívják? – kérdezte, miközben levette a fejéről
baseballsapkáját. Sötétbarna szemével végignézett rajtam.
– Miért érdekes ez? – húzódoztam, nem tudtam, hogy kivel
állok szemben, féltem elárulni a nevemet.
–  Akarja, hogy hívjam a rendőrséget? – vonta össze a
szemöldökét.
–  Oké, oké – adtam meg magamat. – Heaven Campel a
nevem. Most elégedett?
–  Heaven Clara Campel? – kérdezett vissza a teljes
nevemre, ami olyan váratlanul ért, mintha fejbe kólintottak
volna.
– Honnan tudja a teljes nevemet? Egyáltalán honnan tudja
a nevemet? – Szinte kiabáltam. Akkor már annyira bántam,
hogy Warrent otthon hagytam, mint még semmit eddigi
életemben.
–  Nyugalom – mondta halkan a férfi. – Van itt magának
valami. – Megfordult, és egy íróasztalhoz lépett. Kulcscsomót
vett elő a nadrágja zsebéből, és az egyikkel kinyitotta az
asztal középső, fémlappal lezárt fiókját, belekotort, aztán
felém fordult. A kezében egy dobozkát tartott. Egy egyszerű,
semmitmondó fémdobozt, aminek zárható volt a fedele.
–  Ben az öcsém. Carl Baker vagyok. Ő két napja elutazott.
Sürgős ügyben. Rám bízta ezt a dobozt. Azt mondta, hogy
maga fel fog bukkanni, és akkor adjam át. Szóval sejtettem,
hogy ki bóklászik este hétkor a zárt parkban.
Néztem egy pillanatig a dobozt a férfi kezében, aztán érte
nyúltam, de ő hirtelen visszarántotta a markát.
– Azért ne kapkodjunk! Mutassa az igazolványát! – dörrent
rám, én azonban már nem féltem tőle. Benson bátyja csak
jóbarát lehet, és legalább megtudtam a bohócbarát teljes

118
nevét. Benson Baker…
Beletúrtam a táskámba, és megmutattam az iratomat. Nem
adtam a kezébe. Bizalom ide, bizalom oda, az igazolványomat
nem szívesen adom oda ismeretleneknek.
– Rendben. Csak a biztonság kedvéért, tudja. Mondhatnám
azt is, hogy a maga érdekében. Ben a lelkemre kötötte, hogy
ellenőrizzem, valóban magának adom-e át a dobozt.
Átvettem a skatulyától alig nagyobb fémdobozt, és
felnyitottam a fedelét. Carlra pillantottam a ládikó fölött.
Vette a lapot, mert elfordult, hogy nyugodtan megnézhessem
a tartalmát.
Egy kulcs volt a szelencében, semmi más. Egy apró kulcs,
ami akár egy csomagmegőrző, akár egy postaláda kulcsa is
lehetett. Elkedvetlenedtem. Azt gondoltam, hogy a ládika
valamiféle konkrét útmutatást nyújt számomra, ehelyett csak
egy újabb rejtéllyel gazdagodott az eddig is szép számmal
gyülekező, megoldatlan rejtvényeim sora.
–  Csak ennyit mondott magának Benson? Hogy adja át a
dobozt? – kérdeztem Carl széles hátától.
A férfi megfordult és rám nézett.
–  Nem. Azt is kérte, hogy mondjam meg magának, hogy
kellemes vásárlást kíván a Harrodsban – elmosolyodott. –
Hitelkártya van a dobozban?
–  Úgy is mondhatjuk – mosolyogtam vissza
megkönnyebbülten. Már tudtam, hogy hol találom a zárat,
amelyet frissen szerzett kulcsom nyitott. – Elkísérne a
kapuhoz, hogy ne kelljen újra átmásznom a falon? –
kérdeztem.
Carl kis mosollyal a szája szegletében bólintott.
– Persze. Ben meg is ölne, ha magának valami baja esne –
mondta sejtelmesen, azzal a fejébe nyomta a sapkáját, és

119
megindult kifelé.
–  Mondja… – állítottam meg. – Mégis hogy vett észre, hisz
teljes kint a sötétség?
Ez azóta fúrta az oldalamat, hogy megláttam a
monitorokat a falon. A férfi feljebb tolta a sapkáját és úgy
mondta:
–  Maga aztán kíváncsi nőszemély! Na, jól van. Éjjellátó
kamerákkal dolgozunk. Minden mozgást észrevesznek az
őrök.
– És csak engem látott a monitoron?
–  Mi ez magánál? Igen. Csak egy embert láttam. Ha több
személyt vettem volna észre, nem egyedül megyek. Látszott,
hogy csetlik, botlik, tudtam, hogy nem jelent veszélyt.
Mehetünk?
–  Vannak itt még más őrök is magán kívül? – kérdeztem
tovább, miközben tempósan haladtunk a kijárat felé.
–  Igen, vannak. De én nem őrként dolgozom, kedvesem –
mondta egyszerűen, én pedig elképedve néztem rá.
– Hanem? – kíváncsiskodtam.
– Elég erőszakos, tudja? De természetesen nem titok, hogy
mivel foglalkozom. Én a vidámpark igazgatója vagyok – bökte
ki.
Teljesen elképedve bámultam új ismerősömre.
–  Nahát! – mondtam velősen. – Mit keres az igazgató a
bezárt vidámparkban este hétkor?
– Magát. Mint mondtam, Benson megkért rá, hogy adjam át
a dobozt. Hogy adtam volna át, ha nem vagyok itt? Ha az
öcsémnek nem kell elutaznia, ő várt volna magára. De így…
meg kell elégednie velem.
Elhűlten bandukoltam tovább Carl oldalán. „Szóval az én
nagy bohóc barátom a vidámpark igazgatójának a kisöccse

120
volt.”
–  Elnézést, hogy biztonsági őrnek gondoltam – mondtam
elnézést kérő hangon.
– Nem tesz semmit. Pont olyan fontos foglalkozás, mint az
igazgatóé – nevetett a kedvenc gyermekkori játszóterem
vezetője.

A Harrods Áruház mindössze két metrómegállóra volt a

vidámparktól. Megfordult a fejemben, hogy taxit fogok, de
elvetettem az ötletet. Veszélyesebb lett volna a park előtt
ácsorogva taxira várnom, mint gyorsan a metróba sietni, ahol
mindig rengeteg ember jön-megy.
Úgy rohantam be az áruházba, hogy szokásommal
ellentétben körül sem néztem. Máskor lenyűgözve csodáltam
az üzlet árukészletét, de akkor csak futottam, észre sem
vettem a csillogó kínálatot. Épp addig a napig, amíg nem tűnt
fel az a furcsa pap, az volt az életem legfontosabb feladata,
hogy a divatról és az öltözködésről írjak nem túl
mélyenszántó újságcikkeket egy heti női magazin számára.
Azóta egy kicsit megváltozott a helyzet.
Sebesen szedtem a lábamat a csomagmegőrző felé. Még
mindig sokan vásároltak az áruházban. Ránéztem az órámra.
Fél kilenc volt. Odaértem az oldalsó folyosóhoz, ahol a falat
kulcsos kazetták borították. Az én kulcsom fejére a 342-es
számot gravírozták. Megkerestem az ajtómat, és
beleillesztettem a kulcsot a zárba. A szívem úgy vert, mintha
ki akart volna szakadni a mellkasomból. Tudtam, hogy csak
egy útmutatást találok benne arra vonatkozón, hogy hová kell
utaznom, de az mégis egy újabb emlék volt Mamontól, és egy
újabb bizonyíték arra, hogy az elmúlt napok történéseit nem

121
álmodtam.
A kazettában egy papírlap feküdt, egy újabb levél a
dédanyámtól, és egy szelence. Egy nagyon hasonló szelence
ahhoz, amit Gabriel Angel asztalán láttam, amibe nem
engedte, hogy belenézzek. Mindent, amit találtam,
belesüllyesztettem a táskámba. Elindultam kifelé az
áruházból, hogy taxit fogjak, és annak biztonságában
mélyedjek bele Mamon levelébe.

–  A Hiltonba, legyen szíves! – mondtam a taxisofőrnek, és

kényelmesen elhelyezkedtem a fekete, régimódi taxi hátsó
ülésén. Imádtam ezeket az autókat: kényelmesek voltak és
annyira angolok, mint én, magam.
Elhúztam a számat.
„Na, persze, mint én, magam! – gondoltam. – Egy kicsit sem
vagyok angol, a fenébe is!” Rosszkedvem lett. Addig sem
repestem, de nem gondolkodtam, kizárólag az előttem álló
feladatra koncentráltam és arra, hogy véletlenül se fussak
Nex embereinek karjai közé. Széthajtogattam a levelet. Rövid
volt, csupán egy utasítás és egy cím szerepelt rajta, ahogy
vártam:

Dr. Bárdosi Lóránt

Budapest, V. kerület
Arany János utca 20.

Keresd meg ezt az embert! Ne feledd! Légy nagyon óvatos és

bizalmatlan!
A druidák szelencéjére úgy vigyázz, mint a szemed fényére.
Senkinek – érted? –, senkinek ne áruld el soha, hogy nálad van!
Magyarországon mindenről pontos információt kapsz.

122
Jegyezd meg a címet, aztán semmisítsd meg ezt a levelet!

Szeretlek, Heaven!
Mamon

Lehunytam a szememet, memorizáltam a nevet és a címet.

Alig tudtam valamit Magyarországról. Csak annyit, amennyit
az iskolában tanítottak nekünk, és őszintén szólva nem
voltam túl tájékozott más országok történelmével
kapcsolatban, pláne, ha az az állam épp nem a mi
rendszerünk szerint működött. Különös, hogy bejártam szinte
egész Európát, mégsem voltam soha Budapesten – nyilván
nem véletlenül döntött úgy dédanyám, hogy Pan-Sam
biztonságosabb számomra, mint Magyarország.
Apró darabokra téptem a levelet, és a zsebembe dugtam. A
nevet és a címet mélyen az agyamba véstem. Jó szolgálatot
tett újságírói munkám, az adatokat, még ha nyakatekertnek
tűntek is, gyorsan és pontosan tudtam megjegyezni. Úgy
gondoltam, hogy a hotel mosdójában fogok megszabadulni a
levél maradványaitól.
A kezembe vettem a szelencét. Meglepett a súlya, de nem
hittem, hogy tömör aranyból készült. Az oldalát és a fedelét
egyaránt színes kövek díszítették, meg-megcsillantak a
kocsiba bevilágító utcai lámpák fényében. Bármennyire is
gyönyörű volt a dobozka, sokkal jobban izgatott a tartalma.
Óvatosan, nehogy megsérüljön, felpattintottam a tetejét. A
belsejét bíbor színű bársonnyal bélelte a készítője. A
következő bevilágító lámpa fényében megcsillant benne egy
aranylánc, pazar hatást keltve a fenséges borításon.
Kiemeltem az ékszert. A medál szinte már meg sem lepett.
Teljesen természetesen, mintha mindig erre készültem volna,

123
úgy tettem a nyakamba az aranyláncot, melyen két, egymást
keresztező kard függött…

A Hilton halljában, úgy véltem, biztonságban vagyok.

Leültem az egyik puha, kényelmes bőrfotelba, és
körbenéztem. Nem éreztem az ámbraszagot, így nyugodtan
szemlélődtem. Már rájöttem, hogy valóban kifejlődött
bennem egy újabb érzék. Megéreztem az ellenséget a
közelben. Sejtettem, hogy nem bűzlik mindenki, aki Nex
mellett áll, de abban biztos voltam, hogy aki ámbrától bűzlik,
az Nex mellett áll. Ez volt a tapasztalatom, és ez valamelyest
segített abban, hogy ne riadjak meg minden idegentől, akivel
összetalálkoztam.
Elővettem a mobiltelefonomat, és beütöttem Warren
számát. A férfi ideges hangon szólt a készülékbe.
–  Hova a fenébe tűnt? – kérdezte mérgesen, és én meg is
értettem, hogy haragszik rám.
– Tudja jól, hogy egyedül kellett mennem. Túl vagyok rajta,
és élek – nyugtattam. Most rajtam volt a sor, hogy észnél
legyek. – A Hiltonban vagyok. Ide tudna jönni?
–  Mit keres a Hiltonban? Maga egy… egy… jobb, ha nem
mondom ki, hogy micsoda! – mondta továbbra is dühösen. –
El ne mozduljon onnan, megértette?
–  Rendben! Csak siessen. Tudja, hogy nem vagyok képes
sokáig egy helyben ücsörögni… És csak húzza be maga után
az ajtót!
– Csak maradjon ott! Világos? – Azzal bontotta a vonalat, és
szinte hallottam, ahogy cifrákat káromkodik magában.
Elsétáltam a mosdóba, hogy megszabaduljak a levéltől.
Szerettem a sokcsillagos szállodák mosdóit. Azok, amelyeket

124
ismertem, gyönyörűek és nyugodtak voltak, mint ahogy ez is.
A hangszórókból halk zene szólt, a bézs színű
márványburkolat eleganciát kölcsönzött a helyiségnek. A
tágas kézmosószoba közepén egy hosszú, puha, vajszínű
bőrrel borított ülőalkalmatosság kínálta magát. Nem
tétováztam. Miután a papírfecniket kiszórtam a kukába,
letelepedtem rá, és újra elővettem a szelencét. Méricskéltem a
kezemben a súlyát, aztán megkapargattam a körmömmel a
tetejét, de nem kopott le róla a festék. Elővettem egy papír
zsebkendőt, és megtörölgettem a köveket az oldalán, melyek
újult erővel ragyogtak a mosdó erős fényében. Azon törtem a
fejemet, hogy vajon mi lehet az összefüggés Mamon és
Gabriel Angel szelencéje között. Felnyitottam a tetejét, és
belenéztem. Hideg léghullám borzongatta meg a testemet. A
bíbor bársony helyett egy sötét űrbe néztem. Döbbenten
csaptam le a fedelet.
–  Szentséges Szűzanyám! Mi a fene ez? – kérdeztem
magamtól. A hűvös fuvallat megszűnt. Nem bírtam
magammal, újra kinyitottam a szelencét, és belebámultam a
semmibe. Éreztem, ahogy húz a mélység, majd fehér karikák
fogtak táncba a szemem előtt, kezdtem elveszíteni az
önkontrollomat. Csak néztem a feketeséget, és nem
gondolkodtam többé, kiürült a fejem, nem volt többé
gondom, nem volt félelmem, csak én voltam és a nagy, sötét
semmi, aztán…

–  Kisasszony! Kisasszony! – hallottam távolról egy hangot. –

Kisasszony! Kérem! Ébredjen! Hívjak orvost?
–  Tessék? Micsoda? – dadogtam, majd döbbenten
tapasztaltam, hogy a kényelmes padon fekszem a

125
márványmosdóban, és egy homályos arcú nőszemély
szólongat.
–  Rosszul van? – kérdezte újra. Közben megfogta a
kezemet, és megpróbált felültetni.
–  Nem… nem tudom… – motyogtam, és hirtelen valóban
halvány elképzelésem sem volt arról, hogy jól vagyok-e.
Lassan világosodott az elmém, és a látásom is javult. Egy
szobalányféle kedves, fiatal nő próbált belém lelket verni.
Mindenre emlékeztem. Mindenre, ami az eszméletvesztésem
előtt történt.
Belenéztem a szelencébe. Olyan érzésem támadt, mintha
hipnotizálnának, és csak bámultam bele a dobozba, hogy
aztán valami csodálatosat lássak. Valami egészen furcsát és
megrázót, mintha egy másik világba jutottam volna, melynek
a kapuja elé érkeztem. Nem léptem be. Nem tudtam belépni.
Csak kívülről szemléltem azt a gyönyörű, elképesztően
valóságosnak tűnő tájat, amely feltárult előttem. A sziklás
tengerpart a türkiz színű vízzel – az a tengerpart, ahol
álmomban Clarusszal találkoztam – ott feküdt a lábam előtt.
Nem tudtam odafutni, csak lebegtem a semmiben, mégis
olyan elégedettséggel töltött el a látvány, amilyet még
sohasem éreztem. Talán meglepő, hogy egy tengerparti táj
ennyire képes lenyűgözni valakit. Engem igen. Ez álmaim
tengerpartja volt. „A” tökéletes. Egész életemben rajongva
szerettem a romantikusan, vadul sziklás tengerpartot,
festményen, fotón, a valóságban. Akkor azt gondoltam, hogy
átléptem egy szintet, és a megismerésnek egy nagyon fontos
lépcsőfokára érkeztem.

–  Mr. Warren! – futottam a hotel halljában a férfi felé. –

126
Azonnal indulnunk kell!
A férfi mogorván nézett rám, látszott rajta, hogy félig
bolondnak tart, ha nem éppen egészen.
– Mi a baja magának? – kérdezte bosszúsan. – Nem félti az
életét? Miért vert át?
–  Ne ezen rágódjon, hanem induljunk azonnal a
repülőtérre! Ne vesztegessük az időt! Utazunk Budapestre!
–  Nocsak! Megengedi, hogy magával tartsak? Nem hiszem
el! – mondta ironikusan.
Csak akkor figyeltem fel zilált külsejére. Úgy nézett ki, mint
akinek nagyon kemény estéje volt. Én éltem át hihetetlen
dolgokat, mégis ő látszott megviseltebbnek.
–  Történt valami? – néztem rá idegesen. Ismét baljós
előérzet kerített hatalmába.
– Igen, történt – kezdte. Beletúrt sűrű, sötét hajába, amitől
még kócosabb lett egyébként sem jólf ésült frizurája. – Robert
Bailey professzor meghalt.
Döbbent csendben bámultam rá. Nem akartam hinni a
fülemnek.
–  Most ugye csak viccel? – kérdeztem vékonyka hangon.
Tudtam, hogy nem szórakozik velem, nagyon is komoly volt a
tekintete.
–  Nem viccelek. Baleset érte. Furcsa baleset – mondta
halkan. – Kizuhant az Old Joe legmagasabban lévő ablakából.
–  Mit keresett az Old Joe-ban? – néztem meglepetten a
nyomozóra.
–  Ez egy nagyon jó kérdés, Heaven. Vajon mit keresett a
professzor a toronyban? Senki nem járkált oda…
– Szóval nem baleset volt. Igaz? Valaki kilökte az ablakon…
vagy kidobta – állapítottam meg, és tágra nyílt szemmel
bámultam Warrenre.

127
 –  Ne nézzen így rám! – tárta szét a karját. – Nem tudom,
hogy mi történt. Annyit közöltek velem, hogy bűzlött a
szesztől, de több információhoz csak a vizsgálatok lezárása
után jutunk.
–  Ez nagyon durva! Ezek tényleg nem játszadoznak. Ha
tudná, hogy milyen figurát láttam a vidámparkban…
– Maga a vidámparkban volt?
–  Ott, bár ez most már mindegy. A lényeg, hogy azonnal
indulnom kell Budapestre, ott a rejtély megfejtése. Nagyon
sajnálom dr. Bailey-t, de a halála csak megerősít abban, hogy
nincs vesztegetnivaló időm.
– Budapestre? Most?
– Most – vágtam rá. – Azonnal.
– De nem mehet egyedül – ráncolta a homlokát Warren.
– Talán velem akar jönni? – vontam fel a szemöldökömet.
Valójában örültem volna, ha velem jön, de úgy sejtettem, nem
teheti meg.
–  Igen… – felelte bizonytalanul, aztán elgondolkodott egy
pillanatra. – Igen – bólintott határozottabban.
– De hogy…
– Adjon pár percet, és elintézem.
–  Miért jönne velem? – meredtem rá. – Azt hittem, csak
viccel.
Warren megcsóválta a fejét, és valahova a távolba nézett.
–  Mióta felhívott az éjszaka közepén, valamiféle
felelősséget érzek magáért. A segítségemet kérte… Az én
segítségemet, és én megpróbálom megvédeni – Láttam, hogy
zavarban van. Nyilván nem szokott hozzá, hogy érzésekről
beszéljen, még ha ezek az érzések nem is romantikusak, csak
egy zsaru felelősségtudatából fakadnak. Aztán rám pillantott,
és úgy hittem, a szemében féltés csillan. Meghatott az

128
aggodalma és a tétova mozdulat, melyet hirtelen nem is
tudtam hová tenni. A mutatóujjával végigsimított az
arcomon.
Beleborzongtam az érintésébe…

129
Budapest, 2006. november 12.,
vasárnap

Hajnali négykor szállt le a gépünk Budapesten, a Ferihegyi

repülőtéren. Izgatottan rohantam át a vámvizsgálaton.
Warren nem futott utánam, komótosan, férfihoz méltó
nyugalommal sétált ki a nagy üvegajtón. Én már egy taxi
mellett álltam, és vadul integettem neki.
–  Jöjjön már! Igyekezzen! – kiabáltam, mintha legalábbis
lekésnék valamiről.
–  Mit kapkod? Hajnali… – ránézett az órájára – fél öt van.
Legfeljebb egy szállodába tudunk bejelentkezni.
– Igen. Épp így gondoltam. Bejelentkezünk egy szállodába,
és aztán elmegyünk oda, ahová mennünk kell – hadartam.
–  Megmondaná végre, hogy hová? – kérdezte, de közben
azért beszállt a taxiba.
–  A Hiltonba, kérem! – mondtam egy nap leforgása alatt
másodszor. Reméltem, hogy Budapesten is van Hilton, mint a
világ összes fővárosában, ahol eddig jártam. A sofőr nem
fordult hátra, csak a tükörből bólintott. Megnyugodva
hátradőltem, aztán Warrenre néztem.
– Nem. Majd megtudja, ha már ott vagyunk. Addig semmit
nem árulok el.
Lehunytam a szememet, hogy pihentessem, égett a
fáradtságtól, a kialvatlanságtól.
Arra eszméltem, hogy Warren mocorog mellettem.
Felpillantottam, és kibámultam az ablakon. Csodálatos,

130
fényárban úszó folyót láttam, melyen a város fényei
tükröződtek. Épp egy hídon haladtunk át. Visszanézve egy
gyönyörű, teljes pompájában kivilágított épületre nyílt
kilátás. Fantasztikus látvány tárult elém.
– Mi az az épület ott? – kérdeztem ámulva a taxisofőrt. Az
ismét csak a tükörben tekintett rám, szeme nevetve
hunyorított.
– Minden külföldi ezt kérdezi, amikor először jár nálunk –
mondta. – Az ott a Parlament.
– A magyar Parlament – ismételtem meg. – Az ország háza.
A magyarok háza.
Hiába mondogattam, nem lettem magyarabb. Továbbra is
kizárólag angolként tudtam magamra gondolni, mégis
megmozdult bennem valami. Meghatottságfélét éreztem, bár
ezt akkor nem határoztam meg így. Azt gondoltam, hogy
amint meglátom Budapestet, egyenesbe jön az
identitástudatom. És egyenesbe is jött. Továbbra is angol
voltam – egy kis magyar szállal, ami a valós – bár számomra
teljesen ismeretlen – családomhoz kötött…
Még sötét volt, amikor a kocsi lefékezett a szálloda előtt.
Beléptünk a forgóajtón, és az elegáns előcsarnokban
egyenesen a recepciós pulthoz siettünk. A sötét lazacszínű
padlószőnyeg elnyelte a lépteinket. A portás szolgálatkészen
próbálta elrejteni álmosságát, ásítását lenyelte, és
mosolyogva köszöntött bennünket.
– Két egyágyas szobát kérek – mondtam az álmos arcúnak.
–  Egy kétágyasat – vágta rá gyorsan Warren, és felém
fordult. – Nincs vita. Nem hagyom, hogy még egyszer
meglógjon.
–  Nem akarok meglógni! – sziszegtem haragosan, és
kirántottam magamat a szorításából. – Külön szobát akarok!

131
 – Nem kap! – morogta, és a portásra pillantott összehúzott
szemöldökkel, aki fejét kapkodva nézett hol egyikünkre, hol
másikunkra. Távolabb, a pult végénél egy recepciós nő figyelt
bennünket, portásunk felé kukkantott, talán segítséget várt
tőle, de a nő nem mozdult. Csinos kontyához emelte a kezét,
igazított rajta egyet, majd visszafordult a számítógépéhez.
Nem foglalkozott kollégája problémájával.
–  Nos, akkor milyen szobát adhatok? - kérdezte azon a
tiszteletteljes hangon, ami a Hiltonban kijárt minden
vendégnek.
–  Van összenyíló szobájuk? – engedett a nyomozó, és ez
már nekem is jobban megfelelt. Hagytam, hogy elintézze a
bejelentkezéssel járó adminisztrációt. Alig vártam, hogy
végigdőlhessek egy ágyon, legalább egy félórára vagy egy
órácskára – akár ott van Frank Warren, akár nincs…

A szoba épp olyan volt, mint amilyenre számítottam – a

budapesti Hilton semmiben sem különbözött a világ más
Hiltonjaitól. Minden olajzöld és bézs színben pompázott a
süppedős padlószőnyegtől a vastag bársony sötétítőig. A
bútorok vöröses fából készültek, eleganciát sugárzott az egész
berendezés. Warren kinyitotta a köztünk lévő ajtót, és megállt
az ajtókeretben. Bosszúsan néztem rá, de ő csak megvonta a
vállát. Mondhatta volna, hogy korábban nem kellett volna szó
nélkül lelépnem, de nem szólt. Nyilván nem akart gyerekes
vitába bonyolódni, amikor sokkal fontosabb és égetőbb
gondunk is volt. Inkább én sem feszegettem a témát. Túl
fáradt voltam egy újabb viadalhoz.
–  Kimenne, hogy pihenhessek? – szólítottam fel, mire
megcsóválta a fejét, és átsétált a saját szobájába.

132
 Végre eldőltem a kényelmes fekhelyen. Behunytam a
szememet, élveztem a csendet és a pihenést. Mondhatom,
hogy élveztem a biztonságot is, melyet a nyomozó és a
számomra idegen hazám nyújtott. Nem éreztem veszélyben
magamat Budapesten, hiszen azt gondoltam, hogy itt senki
sem ismer, senki sem akar bántani, ráadásul elvileg senki
sem tudja, hogy ideutaztam.
Rövidesen elaludhattam, mert a gondolatsorom itt
megszakadt. Arra ébredtem, hogy valaki hozzám ér. Riadtan
felugrottam, de csak Warren állt az ágyam mellett.
–  Ideje volt, hogy felébredt! Már tíz óra van, indulnunk
kell! – közölte, majd hátat fordított. – Egyébként kipihente
magát?
Én csak bólintottam a hátának, és sürgősen eltűntem a
fürdőszobában.
Rövid idő múlva egy bérelt terepjáróban ültünk, ami épp
olyan volt, mint Warren kocsija otthon, Angliában. Az Arany
János utca felé haladtunk, újra áthajtottunk azon a hídon,
amelyen hajnalban is, és én eltátottam a számat a
csodálkozástól, hogy milyen gyönyörű a Parlament nappali
fényben. Akkor már észrevettem a környező épületeket is és a
Dunát a hajóival, ami majdnem emlékeztetett a Temzére… de
csak majdnem. A fejemben felcsendült a Kék Duna keringő
dallama, aztán felmerült bennem az az ostoba kérdés, hogy
vajon hogyan gondolhatta valaha kéknek Strauss a Dunát,
mikor inkább szürkésbarna… De aztán inkább azon
töprengtem, hogy a dédanyám miért nem hozott ide engem,
hiszen itt vannak a gyökereim, itt van a családom múltja.
Warren egy sárgára vakolt, klasszicista épület előtt fékezett
le, melyet nem régen újíthattak fel, hiszen a környező házak
koszosszürke falaihoz képest ez vadonatújként tündökölt. Egy

133
nagy, sötétbarna, boltíves fakapu előtt álltunk, és a
kapucsengőt bűvöltük. A magyar nevek igazán furcsák voltak
a számomra: kimondani sem tudtam őket, még a sajátomat
sem, nemhogy a másét. Nagy nehezen megtaláltam dr.
Bárdosi Lóránt nevét. „Bárdosi&Bárdosi Ügyvédi Iroda” – szólt
a csengőn a kiírás. Aztán észrevettem a falra szerelt réztáblát,
mely szintén az iroda ittlétét hirdette.
Megnyomtam a csengőt. Kellemes, fiatal női hang
érdeklődött a látogató kiléte felől, majd amikor bemondtam a
nevemet, azonnal ki is nyílt a nagy, barna kapu. Csodálatosan
felújított, szögletes udvarba léptünk. Középen egy üvegépület
állt, mint valami apró kristálypalota, körben pedig ajtók
nyíltak. Az egyik ajtón felfedeztem egy hasonló réztáblát,
mint kint, a falon. Kopogtam.
Kinyílt az ajtó, egy csinos, harmincas nő állt mögötte, vállig
érő egyenes szőke hajjal, ápolt, gusztusos külsővel.
–  Heaven Campel? – kérdezte igazi mosollyal, tökéletes
angolsággal.
– Igen, én vagyok – mosolyogtam vissza.
– Fáradjanak beljebb. Az ügyvéd úr már várja önöket.
Azzal megfordult, és elindult az iroda belseje felé. Megállt
egy újabb ajtó előtt, és kopogott. Benyitott, majd szó nélkül
maga elé engedett bennünket. Egy modern, első pillantásra
inkább valamiféle számítógépteremnek tűnő helyiségben
találtuk magunkat, ahol egy üvegasztal mögött elegáns
öltönyt viselő, kopaszodó, terjedelmes férfi ült. Beléptünkre
felnézett a monitora mögül, melyen erősen vizsgált valamit,
drágának látszó szemüvegét levette, és felállt a hatalmas
bőrfotelból. Alacsony volt és gömböcszerű, rövid ujjú, puha
kezét nyújtotta felém.
–  Üdvözlöm, Miss Campel – mondta, majd kérdőn

134
Warrenre nézett.
– Ő Frank Warren nyomozó a northamptoni rendőrségtől.
A barátom… segítőm…
–  Rendben, Miss Campel, ön tudja… – vonta fel a
szemöldökét az ügyvéd úgy, mintha nem is kijelentette,
hanem kérdezte volna mindezt. Ugyanakkor éreztem rajta
egy nagyon is tiszteletteljes magatartást velem szemben,
mintha valaki lennék. Valaki, aki nagyon fontos személy.
–  Dr. Bárdosi Lóránt vagyok. Ügyvéd. A dédanyja és ettől
fogva az ön ügyvédje is, ha jóváhagyja, persze – mosolyodott
el. Szimpatikus kerek arca felragyogott a mosolytól. Szebb
nem lett, de bizalomgerjesztő igen. Nyugodtan nevezhet bárki
naivnak, de úgy gondoltam, hogy ez az ügyvéd a segítségemre
lesz.
– A dédanyámtól úgy tudom, hogy van önnél valami, amit
ő nekem szánt a halála után. Valamiféle dokumentum.
–  Igen, kérem, valóban nálam van egy irat, melyet a
dédanyja rám bízott, hogy adjak át önnek. Azonban meg kell
bizonyosodnom afelől, hogy ön valóban Heaven Clara
Campel. A dédanyja azt mondta, hogy egy kérdésből tudni
fogom, valóban a dédunokájával állok-e szemben –
hunyorított, és visszasétált az íróasztalához. Aztán hirtelen
felemelte a fejét, és szúrósan a szemembe mélyesztette a
tekintetét.
– Kérdezzen nyugodtan – És reméltem, hogy Mamon olyan
kérdést fogalmazott meg, amelyre tényleg kapásból tudom a
választ.
– Nos, akkor… kérem, idézze azt az egy mondatot, amelyet
találkozásaik során sosem feledtek elmondani egymásnak –
nézett rám Bárdosi az üvegasztal mögül. Warren továbbra is
szótlan szoborként állt mellettem. Néha zavart a csendje. Úgy

135
éreztem, mintha nem ott, hanem távol, valami messzi
vidéken járna, pedig fontos kérdésekről volt szó anyáméknál
is, és abban a hi-tech irodában is, amelyben éppen egy
ügyvéd vizsgáztatott.
–  Ez könnyű. Bingó! Nyertem! – nevettem fel az emlék
felidézésén, aztán zavartan néztem a két férfira, akik nem
értették a vidámságomat. – Ezt mondtuk egymásnak mindig,
amikor találkoztunk. Bingó! Nyertem! Egy filmben volt, amit
együtt láttunk, és úgy gondoltuk, hogy ez a legbelevalóbb
köszönési mód, amit valaha valaki kitalált – magyaráztam.
Két értetlen arc meredt rám.
–  Bingó! Nyertem, mert velem vagy újra! Ez a legfőbb
nyeremény! Értik? Nem értik? – elkedvetlenedtem. – Nem is
érthetik. Ez csak a miénk volt… Mindegy. Ez volt az a mondat.
Ügyvéd úr? – fordultam Bárdosihoz, aki egy papírlapot
böngészett, melyet az asztala alatt álló fémkonténer zárható
fiókjából húzott elő.
– Valóban ez a két szó az, ezt írta ide a bárónő.
– Bárónő? – értetlenkedtem most én. – Milyen bárónő?
–  Az ön dédanyja természetesen. Nagymarossy barónő.
Nem tudta, hogy a dédanyja arisztokrata családból
származott? Reméltem, hogy Mária valamennyire beavatta,
de úgy látom, hogy teljesen tudatlan az ügyben… Na, de ezen
most már kár törni a fejünket, inkább átadom a
dokumentumot, amelyet akár végrendeletként is
kezelhetnénk, de Mária külön kívánsága az volt, hogy csak ön
kaphassa meg. Semmiféle nyilvános felolvasást nem
engedélyezett, ami érthető is volt az ő helyzetében ugyebár.
Bocsássanak meg egy pillanatra, átmegyek a páncélterembe
az iratokért. – Ezzel sebes léptekkel kikacsázott a szobából.
Ránéztem Warrenre.

136
 – Mit szól? – kérdeztem halkan.
–  Mihez? Hogy arisztokrata? Már meg sem lep. Vajon mi
fog még kiderülni? Egy hete csúnyán kinevettem volna, de
most…
– Ugye? Én is így vagyok ezzel. De már sajnos nem hiszem,
hogy egy hosszú rémálom boldogtalan tulajdonosa vagyok,
inkább egy rémes valóság szenvedő alanyának gondolom
magamat…
–  Pedig kezdem úgy érezni, hogy maga ezt élvezi – nézett
bele a szemembe.
– Ezt meg honnan veszi? – háborodtam fel. – Élvezi a fene!
Sokkal jobb lenne, ha nem lennék veszélyben!
– Tényleg? Én úgy látom, hogy kifejezetten tetszik magának
a kaland, és az, hogy a középpontban lehet – simította végig
az arcomat meleg tenyerével. A mozdulat kedves volt, de a
tekintete távolinak tűnt. Mégis azt éreztem, hogy egyre
közelebb kerülünk egymáshoz. Már ismerte minden titkomat,
a zavaros családi helyzetemet, a félelmeimet… Ő volt az
egyetlen ember pillanatnyilag, aki nagyjából megérthette,
min megyek keresztül. Ez erős kapocs. Erős érzelmi kapocs. A
bizalom…
Már nem is féltem bevallani, hogy nagyon jólesett az
érintése, de nem akartam, hogy elterelje a figyelmemet az
előttem álló feladatról. Inkább feltérképeztem az irodát.
A falakat fehérre meszelték, ettől a helyiség rendkívül
steril benyomást keltett: akár egy kórház, vagy gyógyszertár
laboratóriuma is lehetett volna. Több, síkképernyős LCD-
monitor dolgozott az asztalokon, mint a
szerkesztőségünkben, és úgy tűnt, hogy mindegyiken fut
valami számomra teljesen értelmetlen program. Az egész
szobában a legmeglepőbb a természetes fény hiánya volt. A

137
nyílászárók helyei valaha kialakításra kerültek, de olyan
vastag tejüveggel fedték be, hogy se ki, se be nem láthatott
emberi szem, és a napfény is csak legerősebb rohamaival
tudta annyira megvilágítani, hogy bentről legalább a
napszakok változásait meg lehessen állapítani. Oldalt, a falak
mellett alacsony fémszekrények sorakoztak – nem öltözői
kopott festékű, nyomorult tárolókra, hanem a legmodernebb
biztonságtechnikát felhasználó, impozáns
komódszerűségekre kell gondolni. Egy csúcstechnológiát
szerető számára figyelemre méltó szépséget is képviselhetett
ez az iroda a maga hideg, üveg-fém világában, melyet az
ember alkotott, hogy minden emberit kizárhasson belőle. A
mennyezetről csillár helyett üvegmonitor lógott, mely sima,
átlátszó lapnak tűnt, ugyanakkor olyan fényösszegyűjtő
erővel rendelkezett, hogy egy projektor tökéletes képet
vetíthetett rá. A falakon sem festmények, hanem digitális
képkeretek foglaltak helyet. Ez volt az egyedüli színfolt az
ügyvéd irodájában. A hófehér környezetből szinte kiugrott a
háromdimenziós pipacsmező. A hátterében nyugalmat
sugárzó hegyek magasodtak, a piros és a zöld szín erőteljes
vidámsága pedig valamelyest megtörte a helyiség ridegségét.
Egyébként, végiggondolva a történteket, úgy éreztem, hogy
egy kicsit sem élvezem a tudatot, miszerint a szüleim nem a
szüleim, és a dédanyám valamiféle világmegváltó volt.
Ráadásul nem angol, hanem magyar származású vagyok,
plusz veszett lelkek üldöznek gyilkos szándékkal. Ugyanakkor
be kellett ismernem, hogy az elmúlt napok eseményei
valóban felkavarták körülöttem az állóvizet, csak még azt
nem tudtam, hogy ezt pozitívumként ítéljem-e meg vagy sem.
Egyelőre inkább a negatívumait éreztem ennek az egésznek…
Bárdosi kisgömböc testével visszagurult az irodába,

138
kezében egy terjedelmesnek egyáltalán nem mondható
paksamétát szorongatott. Tulajdonképpen egy kis méretű
boríték volt nála. Elképedve néztem rá, de ő rezzenéstelen
arccal nyújtotta át a borítékot, és így szólt:
– Ebben egy pendrive van. Tudja használni, ugye?
Megsemmisítő pillantást vetettem rá, és nem is feleltem
neki. Még szép, hogy tudtam használni egy pendrive-ot, de az,
hogy a dédanyám is, némileg meglepett.
–  Természetesen a bárónő értett hozzá – találta ki a
gondolataimat az ügyvéd. – Már akkor ilyen ketyerékkel
dolgozott, amikor azok ilyen széles körben még nem voltak
elterjedve. – Megfordult, és újra az asztalához ment. –
Javaslom, Miss Campel, hogy olvassa el az adathordozó
tartalmát, majd, ha kérdése lesz, forduljon hozzám
bizalommal. Biztos vagyok benne, hogy szüksége lesz még
némi információra, de egyelőre ön sem tudhatja, hogy mik
ezek, ahogyan én sem. Nem láttam a dédanyja anyagát, nem
tudom, hogy mit nem fog esetleg tisztán érteni belőle…
–  Rendben, Mr. Bárdosi. Köszönöm a segítőkészségét.
Azonnal szeretném látni a dokumentumot, úgyhogy, ha
megbocsát, mi megyünk. – Az ajtó felé indultam.
Az ügyvéd bólintott, felállt, és a kezét nyújtotta.
–  Ilona kikíséri önöket – mosolygott – Kérem, vigyázzon
magára! – Szemében aggodalom csillant, ahogy rám nézett.
–  Ne aggódjon, ügyvéd úr, vigyázok – feleltem nem túl
meggyőzően, és kiléptem az irodából. A csinos szőke nő, Ilona
a kapuig kísért bennünket.
A szállodába érve azonnal kértem a szobámba egy
laptopot, és a helyére illesztettem a pendrive-ot.
Warren mellettem állt és figyelt. Felnéztem rá, és ő érezte,
hogy most nincs szükségem arra, hogy ott legyen. Egyedül

139
akartam maradni az emlékeimmel, a dédanyám történetével.
– Lezuhanyozok… – közölte, és elindult a saját szobája felé.
Hálás voltam a figyelmességéért. A monitor felé fordultam,
ahol már a szöveg címe feszült fekete, nagy betűkkel:

Leszármazott

Lapoztam, és belemerültem a szövegbe.

A nevem Gróf Kövesdy Istvánné báró Nagymarossy Mária

Klára. 1901 októberében, egy esős napon születtem
Magyarországon, apám dédesi kastélyában, mely a Bükk
hegység északi lábánál fekszik, vadregényes fenyőerdő
közepén. A kis falu, mely apám birtokaként 78 házból állt, lent,
a kastélydomb tövében terült el. A közeli sziklás vidék remek
játszóteret biztosított a számomra, különösen, hogy szüleim
nem tagadták meg tőlem a falusi gyerekek barátságát, így
együtt jártuk be a környéket, szedtük a megdöbbentően
hatalmas fejű hóvirágokat, és megmásztuk a fehér köveket,
lehorzsolva térdünket, könyökünket.
Egészséges voltam és boldog. Csak akkor éreztem, hogy nem
teljesen felhőtlen az életünk, amikor anyám olykor eltűnt
otthonról, és előfordult, hogy akár egy hónapig is távol maradt.
Apám ilyenkor azt mondta, hogy fürdőre utazott, mert az jót
tesz a szépségének és a csontjainak. Elhittem. Miért is ne
hittem volna? Apámban úgy bíztam, mint senki másban a
világon. Imádtam. Magas, fess ember volt, hetyke bajuszkával,
mindig elegáns, drága öltönyökben járt. Fekete, hátrafésült
haja fényesen simult a fejére, huncut, kék szemében vidámság
ült. Kivéve, amikor anyám elutazott. Akkor még az ég is

140
beborult kissé, és apám arcára aggodalom költözött. Ez
azonban anyám hazaérkeztével nyomtalanul eltűnt, mintha
soha nem is lett volna, és éltük tovább kiegyensúlyozott
életünket. Nem voltunk szegények. Sőt. Mondhatom, hogy
kényelmes életet biztosított számunkra apám birtokainak
jövedelme.
Amint cseperedtem, egyre gyakrabban töltöttük az időt
Budapesten, illetve a nagymarosi házunkban, melyben csak tíz
szoba kapott helyet, ugyanakkor kiváló teniszpályája, ligetes
parkja volt, és a főváros közelsége egy fiatal nő számára
vonzóbbnak tűnt, mint egy világtól eldugott kastély a
hegyekben, bármennyire is idillinek nevezhetjük a
környezetét…
Az első világháborút úgy vészeltem át, hogy fogalmam sem
volt róla, mi is történik körülöttem. Az anyám gyakrabban
utazott fürdőre, én pedig több időt töltöttem a dédesi
kastélyban. Apám számos katonaruhás barátja látogatott el
hozzánk, és olykor éjjel, amikor álmatlanságtól gyötörten a
konyhába indultam, hallottam, hogy a dolgozószobájából
komoly tárgyalások hangjai szűrődnek ki. A cselédek többet
pusmogtak, mint annak előtte, és bár természetesen tudtam,
hogy háború van, a kellemetlenségeit csak a bezártság okán
éreztem. Illetve akkor, amikor egy napon hirtelen
Nagymarosra kellett utaznom, de azt nem mondták meg, hogy
miért. Később mesélték el, hogy veszélyben forogtunk, mert az
oroszok benyomultak az országba, és a Monarchia hadserege
olyan felkészületlen volt, hogy csak a németek segítségével
tudta őket kiverni.
Azt is megtudtam, hogy apám nem állt egyik oldalra sem,
próbálta egy nem semleges ország arisztokratájaként
megőrizni a pártatlanságát. Nem tudom, hogy mennyire

141
sikerült neki, sosem beszélt róla…
1918-ban lázadások, dezertálások következtek be a
frontokon, a munkások sztrájkoltak a városokban, ezzel
mutatva, hogy elegük van a háborúból. Budapesten és Bécsben
győzött a forradalom. A központi hatalmak vereséget
szenvedtek. A vesztes háború végével egy időben felbomlott az
Osztrák–Magyar Monarchia, megszűnt a nagy, történelmi
Magyarország is.
Anyám ekkortájt sohasem tartózkodott otthon, apám
elmondása szerint külföldön próbálta a háborútól elszigetelni
magát, csak azt nem értettem, hogy engem miért nem vitt
magával. Apámnál gyakran vendégeskedtek idegen férfiak, és
Károlyi gróf is állandó beszédtéma volt közöttük.
Aztán ennek is vége lett. A forradalomnak és a királyságnak,
az egész hercehurcának. Anyám hazajött, és az életünk ott
folytatódott, ahol a háború kitörése előtt, bár a vidámság már
nem a régi színét mutatta a házban. Anyám arcán néha feltűnt
egy keserű ránc, mintha boldogtalan lett volna vagy inkább
tehetetlen, de lassan már nem tartottam fontosnak, hogy az ő
arcával, hangulatával foglalkozzak. Sokszor nem volt velem,
amikor szükségem lett volna rá. Most már tudom, hogy miért.
Akkor csak azt éreztem, hogy nem vagyok elég fontos neki. Az
voltam. De bizonyos dolgok bárminél, nálam vagy önmagánál
is sokkal fontosabbak voltak.
1920-ban 19 éves lettem. Szép lány voltam. Mondhatom ezt
szerénytelenség nélkül, hiszen a fiatalemberek körülrajongtak,
és ha ők talán hazudtak volna is, a tükröm őszinte volt
hozzám. Izmos, szépen kidolgozott testemet a sportnak
köszönhettem, melyre a szüleim mindig nagy hangsúlyt
fektettek gyermekkorom óta. Lovagoltam, teniszeztem, vívtam,
ahogy sok fiatal hölgy abban az időben, de én mégis

142
keményebben, komolyabban, férfiakkal versengve edzettem a
testemet. Talán azért, mert nem volt testvérem, és minden
elvárásnak meg akartam felelni. Talán azért, mert a
játszótársaim többnyire fiúk voltak, és amíg nem látszottam
nőnek, engem is maguk közül valónak tekintettek.
Mindenesetre felvettem a versenyt minden említett sportágban
a férfiakkal, sőt vívni akármelyiknél jobban tudtam. Apám
szerint a kardforgatás a nemesi véremben van, azért ment
ilyen remekül. És valóban. A véremben volt. Amint azonban
nővé értem, már nem a sportok töltötték ki a legtöbb
gondolatomat. A szüleim, bár nagyon óvtak, a szerelemtől
mégsem tudtak megvédeni…
1920 telén megkezdődött a báli szezon. A családom minden
eseményre kapott meghívót, mi viszont csak a
legrangosabbakat fogadtuk el. Nem is tudtunk volna az összes
meghívásnak eleget tenni, ezért anyám nagyon megfontolta,
hogy kinek mondjon igent. Tulajdonképpen nem is volt lényeges
egyik bál sem, egy kivételével.
Az a mulatság különös volt. Eredetileg nem is készültünk
oda, anyám nem akart részt venni rajta. A fővárosban, egy
fiatal gróf tiszteletére rendezték, aki nem sokkal azelőtt tért
haza valahonnan Ázsiából. Legalábbis erről regéltek a
szalonokban, és erről fecsegtek a lányok a zsúrokon…

Zajt hallottam a hátam mögött. Annyira belefeledkeztem

Mamon történetébe, hogy teljesen kiment a fejemből Warren.
Megfordultam. Az ajtóban, a hátam mögött állt. Derekára egy
fehér törölközőt tekert. Izmos mellkasán még néhány
vízcsepp ült, haja nedvesen csillogott a lámpa fényében.
Hirtelen ráébredtem, hogy hol vagyok és miért.

143
 – Talált valami használhatót? – kérdezte.
–  Használhatót? A dédanyám élettörténetét olvasom. Még
sehol sem tartok vele.
–  És? Talált benne valamit, ami hasznunkra lehet? –
kérdezte újra, kicsit erőteljesebben megnyomva a szavakat.
– Egyelőre nem. Bár szerencsére meglehetősen tömören ír,
így talán nem tart sokáig, amíg végigolvasom. Nyilván csak a
lényeges dolgokra szorítkozott.
–  Nem akar maga is…? – mutatott a háta mögött a
fürdőszobára.
–  De igen… – mondtam, mert már úgyis kizökkentem a
történetből, egy kád víz pedig nagyon csábítóan hangzott.
Felálltam az asztaltól, a pendrive-ot kihúztam a gépből, és
beletettem a táskám oldalsó kis zsebébe. Nem volt ez tudatos
mozdulat, inkább csak kezdtem megszokni az
elővigyázatosságot.
Besétáltam a fürdőszobámba, megengedtem a vizet, és a
szálloda habfürdőjét csöpögtettem a gőzölgő vízbe.
Reméltem, hogy a forró fürdő ellazít és segít gondolkodni.
Már belemerültem a vízbe, amikor eszembe jutott, hogy a
szelencét őrizetlenül hagytam a táskámban. Nem
feltételeztem Warrenről, hogy turkálna benne, de az ördög
nem alszik. Megijedtem, hogy kiveszi a díszes dobozkát, és
esetleg belenéz. Ő vajon mit látna? A bársonyt? Vagy… a
túlvilágot?
Még soha életemben nem fürödtem meg olyan gyorsan,
mint akkor. Villámsebesen magamra kaptam a hotel puha,
fehér köntösét, és kirohantam a fürdőszobából. Döbbenten
néztem a nyomozóm hátát, ahogy a laptop fölé görnyed az
íróasztalnál. Még mindig a törölköző volt az összes öltözéke.
Annyira elmélyedt a nagy olvasásban, hogy észre sem vette,

144
már nem a fürdőszobában vagyok.
–  Érdekes olvasmány? – kérdeztem ironikus hangon.
Eszembe sem jutott menekülni vagy félni tőle, a csalódottság
azonban úgy mart belém, mint egy mérgeskígyó, aminek a
mérge vasbilincsbe szorítja az ember szívét.
Megvetően felhúztam a jobb szemöldökömet, palástolva
ezzel az érzéseimet. Tudtam, hogy jól játszom: nem látszik
rajtam, hogy mennyire fáj az árulás.
Warren nem fordult meg azonnal, aztán amikor megtette,
arcán a zavarnak a legkisebb jele nélkül nézett rám.
– Az – bólintott. – Magának is meg kellene néznie.
A háta mögé bökött a monitorra, amin közelebb lépve nem
Mamon emlékiratai, hanem egy internetes oldal látszott.
–  Nem hagyott nyugodni az iroda, ahol jártunk, és
rákerestem Bárdosi nevére az interneten, hátha találok
valami utalást arra, ki ez az ügyvéd, és nézze csak…
– Mi a pihe! – hűltem el, ahogy a képernyőre bámultam. –
Dr. Bárdosi két éve halott? Egy kicsit hasonlít… akkor ki volt
ez a figura? Nem kellene felvennie a kapcsolatot az itteni
rendőrséggel?
–  És mit mondjak nekik? Hogy maga a világ megmentője,
aki túlvilági hatalommal bíró zombiszerűségekkel harcol,
amíg saját maga is meg nem kapja az ősapja túlvilági erejét?
Hm? Ezt? Szerintem nem égetem magam ezzel a sztorival a
magyar rendőrök előtt – nézett rám mosolyogva.
–  Ez egyáltalán nem vicces. Valaki Bárdosinak adta ki
magát. De nem is ez a legrosszabb. Mindent tud rólam.
Valószínűleg azt is tudja, hogy hol lakunk… Vissza kell
mennünk! Öltözzön! Itt nem maradhatunk!
–  Várjon! – tette a karomra a kezét, és nyugodtan,
megfontoltan nézett rám. – Ne kapkodjon! Először talán

145
mégis el kellene olvasnia a dédanyja iratait, hogy tisztábban
lássunk. Vajon hol férhetünk hozzá egy független
számítógéphez?
– Internetcafé?
–  Igen! Ez az! Egy internetcafé… Maga öltözzön fel, én
pedig keresek egy kávézót a neten. Nem akarom a portást
megkérdezni. Az kész lebukás.
Elmosolyodtam. Kezdett egy srófra járni az agyunk.
Ugyanez a megoldás fordult meg az én fejemben is.
Megkönnyebbülten rángattam magamra a ruháimat. Furcsa?
Igen. Remekül éreztem magamat. Boldog voltam, hogy Frank
Warren mégsem vert át, nem olvasott bele az anyagba, és
mellettem áll azzal a fantasztikusan széles mellkasával. Hogy
még bonyolultabb lett az ügy? Hát kérem! Már így is elég
bonyolult volt, ez a kis plusz csomó a kötélen már nem
csapott a sárba.
Bérelt autónkkal a pesti belváros felé hajtottunk,
táskámban lapult a pendrive és a szelence. Az Andrássy úton
haladtunk, egy bizonyos San Marco kávéház felé, melyben
minden jel szerint lehetőség volt számítógép használatára.
Warren gyorsan vezetett a nagy forgalomban. Némileg
tartottam tőle, hogy egy karambollal ér véget pályafutásunk,
és Nex katonáinak semmi dolga nem lesz velünk többé,
amikor az autónk csikorgó kerekekkel megállt a nevezett
egység előtt. A fákkal szegélyezett széles sugárúton
hömpölygött az emberáradat. Egy pillanatra elfogott az
idegesség, a tömeg ijesztően hatott rám.
Ekkor hirtelen úgy éreztem, mintha a mellkasomba tőrt
döftek volna. Szúrt és égetett valami. Odakaptam. Annyira
váratlanul ért ez az éles fájdalom, hogy majdnem
összegörnyedtem, szemem könnybe lábadt.

146
 Lehúztam fekete garbóm nyakát, hogy megnézzem, mi
okozza ezt az eszeveszett kínt. Döbbenten meredtem a
medálomra. A két, keresztbe fonódó kard izzott, mintha
tűzben tartották volna. Warren is csak bámulta a
mellkasomon az égő jelképet, nem tudott megszólalni. Én
tértem előbb magamhoz.
– Mi a fene lehet ez? – kérdeztem igazából csak magamtól.
Nem hittem, hogy a nyomozó tudja a választ erre a kérdésre,
de esélyem sem volt befejezni a gondolatomat, mert éles
csattanással a kocsink hátuljába vágódott egy másik jármű.
Előrelendültem a szélvédő felé, de szerencsére még nem
kapcsoltam ki a biztonsági övet, és az megállított. Láttam,
hogy Warren rácsap a csat nyitógombjára, amitől az öv
engedett, majd rajtam átnyúlva kinyitja az ajtómat, kilök a
járdára, majd ő maga is utánam kúszik. Lélekjelenlétének
köszönhetően pár másodperc múlva mindketten az utcán
landoltunk.
Hátrapillantottam a másik kocsira. Egy fekete furgon
csapódott belénk, ami lehetett volna akár baleset is, mégis
azonnal tudtam, hogy nem az. Pláne, mikor kinyílt a
vezetőülés melletti ajtó, és kiszállt belőle az a nő, aki
megpróbált megölni a vonaton. S mintha mindez nem lenne
elég, a másik oldalon a szétvágott fejű szörnyeteg mászott elő
jótékony napszemüveg és baseball sapka takarásában,
elkerülve így a feltűnést kifejezetten kellemetlen külsejével.
Most én kaptam el Warren karját. Saját magamat is
meglepő ügyességgel és gyorsasággal ugrottam fel az
aszfaltról, és futottam a nyomozót magam után rántva a
kávézó felé.
„Ilyenkor nincs itt egyetlen Segítő sem…” – motyogtam
magamban, miközben belökve a San Marco ajtaját

147
végigrohantunk az asztalok között.
Hátrasandítottam, de az ajtó bezáródott mögöttünk. Egy
lélek sem jött utánunk. Senki. A kávéház közönsége
bennünket bámult, míg mi zihálva álltunk a közepén.
Üldözőink nem követtek bennünket. Egymásra néztünk, és
lerogytunk a legközelebbi asztalhoz.
–  Már a nyílt utcán is… – mondtam kissé szaggatottan. A
levegővétel még nehezemre esett. – Furcsa, hogy nem jöttek
be…
Valóban elég különös volt, hiszen a nő a vonaton utazókat
könnyedén megbénította, itt sem lett volna nehezebb
feladata.
Egy fehér ruhás pincér lépett hozzánk.
– Mit parancsolnak? – kérdezte úgy, mintha mi sem történt
volna.
Körbenéztem a helyiségben. Elegáns, mai divat szerint
berendezett olasz étteremben ültünk, fehér márvány asztalok
mellett – persze lehet, hogy műkő volt, de én márványnak
láttam –, a falakat finom, halvány barnára színezték és
egyszerű, de roppant mutatós gipszstukkó mintával
díszítették. A székek a fal színéhez illő dohánybarna
bársonykárpitot kaptak, és még a padló is passzolt
hangulatában a látottakhoz. Kellemes hely lett volna, ha nem
vagyok olyan feldúlt, amilyen akkor voltam.
–  Egy számítógépet – közölte Warren egyszerűen, mintha
egy kávét kért volna.
A pincér egy cseppet sem lepődött meg. Kerek,
kifejezéstelen arcán egyetlen ránc sem ült, mintha soha nem
mosolygott vagy bosszankodott volna életében. Savószín
szeme nem rebbent, egyenesen, semmitmondóan nézett ránk.
–  Fáradjanak át a másik terembe – mutatott kezével egy

148
körülbelül derékig érő bokszszerűséggel elválasztott helyiség
felé, melyet három lépcsőfok megmászása után értünk el.
– Esetleg egy kávét? – kérdezte, miután helyet foglaltunk az
uszkve tíz komputer közül az egyik előtt.
–  Igen, köszönjük… talán egy kávé most jólesne
mindkettőnknek – nézett rám kérdőn Warren.
Én csak bólintottam, és közben már a táskámban
kotorászva kerestem a pendrive-ot. Tisztán emlékeztem, hogy
az oldalsó kis zsebbe dobtam bele fürdés előtt a hotelben. Ott
most nem volt. Kétségbeesetten matattam, de egy csomag
papír zsebkendőn, egy fél csomag rágógumin, egy kitört
hegyű ceruzán és egy alig használt, de teljesen kiszáradt
nedves törlőkendőn kívül mást nem találtam.
Riadtan pillantottam Warrenre.
– Ide tettem. Tudom, hogy ide tettem - mondogattam.
– Talán nézzen meg más zsebet is, lehet, hogy átcsúszott…
–  Akkor is ide tettem – mormogtam, de azért átnyúltam a
másik zsebbe is. Rögtön a kezembe akadt a pendrive.
Kihúztam, és rácsodálkoztam.
– Na, ugye! Csak átcsúszott egy másikba.
–  Én akkor is… ide tettem – de már magam sem hittem,
hogy jól emlékszem. A lényeg az volt, hogy újra a kezemben
foghattam az emlékirat tárolóját.
– Tudja – néztem Warrenre –, amikor égetett a medál… az
valami jel lehetett. Tisztára azt hittem, hogy kilyukaszt…
Megráztam a fejemet, és gyorsan bedugtam apró
adathordozómat az USBcsatlakozóba.

Ott, azon a bálon megismertem a későbbi férjemet, a Te

dédapádat, az ifjú grófot, Istvánt. Szerelem volt első látásra, és
bár a szüleim másnak szántak, erős akaratomnak,

149
makacsságomnak nem tudtak hosszú ideig ellenállni. 1921.
december 20-án, húsz évesen álltam oltár elé Istvánnal.
Amellett, hogy roppant jóképű, magas és csinos férfi volt, csupa
olyan belső tulajdonsággal rendelkezett, amelyet egy férfiban a
leginkább becsültem. Őszinte volt és egyenes. Erős jellem, akire
számíthat az ember, akire támaszkodhat egy család…
A lányunk, a Te nagyanyád 1923-ban, házasságunk második
évében született. Lilian gyönyörű, kedves kisbaba volt, igazán
nyugodt, és boldog életet éltünk. Egészen átlagosnak
nevezhetem a mindennapjainkat. Férjem budapesti házában
laktunk, melyben öt hálószobánk volt, és három cseléd szolgált
ki bennünket. Mint a fővárosi úri családok, mi is jártunk
színházba, operába, társas összejövetelekre, és természetesen
sok időt töltöttünk a szüleimmel, nyaranta a nagymarosi vagy
a dédesi kastélyban.
Anyám többször tartott velünk az unokája megszületése
után, mint akkor, amikor még én voltam gyermek. Nem
tulajdonítottam jelentőséget ennek, és annak sem, hogy rám is
egyre jobban figyelt. 1934-ben azonban fény derült egy olyan
titokra, amely megváltoztatta az életemet. És most a tiédet
változtatja meg, Heaven.
Anyámmal azon a nyáron, egy augusztusi, forró napon a
nagymarosi kastély kertjében, a nagy, árnyat adó diófa alatt
üldögéltünk a kerti padon. Nem véletlenül hűsöltünk: anyám
beszélni akart velem. Négyszemközt. Apám és a férjem a
dolgozószobában politizáltak, míg mi a kertben beszélgettünk.
Először olyan zavart volt az én mindig összeszedett anyám,
mintha a nem létező szeretőjéről akart volna vallani – olykor
azt gondoltam, hogy valóban van neki, hiszen gyakran, furcsa
indokokkal tűnt el otthonról hetekre –, de aztán csak belefogott
a mondandójába.

150
 – Harminchárom éves vagy, Mária.
–  Igen, Mama – mosolyogtam rá, miután kijelentette a
nyilvánvalót.
– Nos, ez nagyon fontos év az életedben.
–  Szerintem semmivel sem fontosabb, mint a
harminckettedik…
– De igen. Fontosabb. El kell mondanom neked valamit…
Így kezdődött. Aztán Hitlerről beszélt nekem. Arról, hogy
vajon figyelem-e, mi zajlik a világban, mert iszonyatos nagy
viharnak nézünk elébe. Sötét erők mozgatják a politikát, és
Hitler pártjának hatalomra jutása szörnyű világégést vált majd
ki…
Csak hallgattam. Politikáról beszélt, aztán arról, hogy
háború lesz, mert Hitler nem elégszik meg Németországgal:
neki a világuralom kell.
Emlékszem, még egyszer fel is nevettem, mert magam elé
képzeltem az aprócska, vicces bajuszkás, számomra nevetséges
kis embert, és elgondolni sem tudtam, hogyan félhet tőle bárki
is. De anyám egy pillantásával rendre utasított… Nem
fárasztalak a történelemmel, Heaven, ismered úgyis. Anyám
előre tudta, hogy mi következik attól fogva, hogy a diktátor
pártja hatalomra került. A feketeleves azonban csak a politikai
ismertető után következett.
– Harminchárom éves vagy…
– Már mondtad, Mama.
– Igen. És azt is mondtam, hogy ez mennyire fontos időpont.
Át kell adnom ugyanis a stafétát, a tudást és az erőt, hogy te
állíthasd meg ezt az embernek nevezett démont… De ha ő nem
lenne, akkor is te következel a sorban, te vagy a Leszármazott.
– A micsoda? – tátottam el a szám. Azt hittem, hogy anyám
megőrült.

151
 De nem volt bolond. Töviről hegyire elmesélte Clarus és Nex
történetét, melyet most kénytelen vagy ebből a levélből
megismerni, mert én már nem mesélhetem el neked, és sajnos
anyád és nagyanyád sem.
Clarus és Nex jóval Krisztus születése előtt élt, testvérek
voltak. Egy egész birodalmat örököltek atyjuktól, mely az
akkor ismert világban a legnagyobb területet birtokolta. A
kelta arius törzs vezére az idősebb Nex lett, Clarus, az öccse
eleinte nem vett részt a birodalom irányításában, a
harcokban…

Csak olvastam, faltam a betűket, és elképzeltem ugyanazt a

kétségbeesést dédanyám szemében, mint amit a sajátomban
láttam a tükörbe pillantva, amikor először szembesültem
azzal, hogy ki is vagyok valójában. Mindent leírt az ókori
kezdetekről, mely odáig fajult, hogy Clarus, a fiatalabb,
békéért harcoló testvér a bátyja halálos ellensége lett, és
megszületett az első Leszármazott, Clara.

…Aztán anyám átnyújtotta a szelencét, melyet te is

megkaptál, és az aranyláncon függő medált a nyakamba tette.
Sajnálom, Heaven, hogy nem lehettem melletted, és mindezt
egyedül, segítség nélkül kellett átélned. A keresztbe fonódó
kardokat ábrázoló medál nagyon jó szolgálód lesz.
Megmutatja, ha ellenség közelít, égeti a mellkasod, ha Nex
katonája száz méteren belül van. Biztosan érzed már a
szagukat. Sajnos csak az elfajzottakat – a katonákat –
érzékeled ily módon, a Papokat nem. Őket másképp kell
felismerned. Ne félj, ez is csak egy képesség, amit örököltél. A
génjeidben van. Attól fogva, hogy elérted a 33. életévedet,
folyamatosan változol. Élesednek az érzékszerveid, és több is

152
lesz, mint egy átlagembernek. A tested erősebb lesz, és nem
fáradsz el. A reflexeid meglepően gyorsan működnek majd, a
látásod is megváltozik, képes leszel kiszűrni bármekkora
embertömegből a keresett személyt. Ha koncentrálsz, a
hallásod is jobb lesz, mint volt, nagyon messziről meghallod
majd a suttogást.
Nem leszel valamiféle szörnyszülött, kedvesem. Egyszerűen
csak olyan képességeid lesznek, amelyek másnak nincsenek, de
külsőre csak előnyödre változol. Izmosabb leszel, ruganyosabb
lesz a mozgásod, mélyrehatóbb a tekinteted. De edzened kell
magadat, mert a génjeinkben csak a lehetőség adatott meg
arra, hogy legyőzzük Nex katonáit. Ha magunk semmit nem
teszünk a fejlesztéséért, akkor nem megyünk vele semmire. És
akkor sem, ha nem hiszünk feltétel nélkül az Ügyben. Én nem
hittem benne eléggé. S ennek az eredménye lett a második
világháború…
A szerelem…
Bizony, egy Leszármazott sem mentes a hibáktól, én vagyok
rá a példa.
Miután anyám minderről beszámolt nekem, én az egész
történetet megosztottam a férjemmel annak ellenére, hogy
édesanyám kifejezetten kérte, hogy ne tegyem. Nem hallgattam
rá, Istvánt jobban szerettem, mint bárki mást. Jobban, mint az
anyámat, aki nem volt velem eleget, amikor szükségem lett
volna rá.
Dédapád kikelt magából, amikor elárultam neki, ki is
vagyok valójában. Őrültnek, eszement némbernek nevezte az
anyámat, aki valamiféle sötét, Hitler ellenes összeesküvésbe
akart belerángatni engem és az egész családomat, miközben a
náci párt kizárólag jót tett Németországgal. Azt kiabálta, hogy
igazán becsülendő, hogy valaki, valakik ki merték mondani azt,

153
amit mindenki gondolt.
Nos, szégyen ide, szégyen oda, Heaven, a dédapád fanatikus
tisztelője volt Hitlernek és a náciknak. Mint akkor oly sokan.
Hitték, hogy végre valahára egy olyan karizmatikus személy
került hatalomra Európában, aki megtisztítja azt a zsidó
befolyástól. Ez akkor nagyon népszerű elmélet volt, és nem
csak Németországban. Őrlődtem a feladatom és a szerelmem
között. Tudtam, hogy döntenem kell, időben. Még jóval azelőtt
meg kell ölnöm Hitlert, hogy kiismerik, mit is akar valójában.
De elkéstem. Későn döntöttem. Európa már
visszafordíthatatlanul sodródott a háború felé, és én nem
tudtam elszakadni a férjemtől. Ráadásul Lilian, a nagyanyád
remek lehetőséget nyújtott neki arra, hogy zsaroljon. A
dédapád befolyásos ember volt, és a nácizmus hazánkban is
gyorsan terjedt, a lányunkat meg nem vehettem el tőle, meg
volt kötve a kezem. Nem voltam elég erős. Nem voltam elég jó
Leszármazott, mert önmagamat nem tudtam legyőzni. A
szerelem és a lányom fontosabbak voltak nekem az Ügynél.
Bármennyire is úgy tűnt, mégsem volt meg bennem a képesség
arra, hogy mindent feladjak, és feltétel nélkül higgyek… Rossz
emberhez kötöttem az életemet, és rossz időben lettem
harminchárom éves. De benned megvan, ami kell, Heaven.
Tudom, mióta megszülettél, mióta először megszólaltál, hogy
olyan vagy, mint az anyám. Tökéletes Leszármazott…
Tudd, hogy ettől nem szabadulhatsz. Én megpróbáltam nem
venni tudomást a feladatomról. Évekig nem tettem semmit,
csupán védekeztem. A családomat védtem, amikor Nex katonái
az életünkre törtek, de még ez is ritkán esett meg. A háború
zűrzavarában Nex katonái inkább elkerültek, különösen azért,
mert a férjem ismert nácibarát politikája miatt nem éreztek
veszélyesnek. Nem vetett volna jó fényt az Állambiztonsági

154
Rendészetre, más néven a magyar Gestapora, ha a saját
emberei családját kezdi irtani. Ugye nem kell mondanom, hogy
az egész náci vezérkar, köztük Hitler is a Nex Szövetségének
tagja volt? Nagyon szégyellem, hogy ennyire gyenge voltam,
ennyire irányítható. A Segítők eleinte kétségbeesetten
próbáltak felrázni, igyekeztek, hogy elfoglaljam végre a helyem
a Rend élén, de hiába… Védekezhetnék azzal, hogy azokban a
szörnyű, zavaros időkben senki nem tudta igazán, mi a helyes,
de ez nem lenne igaz. Végig tudtam, hogy helytelenül
cselekszem, mégis elnyomtam a kétségeimet a hamis
biztonságérzet és a szerelem csalóka érzésével. Későn
ismertem fel azt, hogy az Ügy mindennél fontosabb. Elé h
elyeztem kicsinyes, önző vágyaimat, és ezért sok embernek
kellett szenvednie és meghalnia…
1944-ben azonban minden megváltozott. A háború
olyannyira meggyötört, hogy majd’ beleőrültem a kettősségbe,
melytől képtelen voltam szabadulni. Egyfelől a férjem és a
lányom iránti érzelmeim, másfelől a zsidómészárlás, az
ártatlanok kiirtása feletti borzalmas lelkiismeret-furdalás
között vergődtem.
Akkor én még mindig nem voltam meggyőződve arról, hogy
Leszármazottként meg tudtam volna akadályozni az
eseményeket, ugyanakkor érezhető jelei voltak annak, hogy
nem vagyok már átlagos nő. Azok az érzékszerveim,
amelyekről már írtam neked, kiélesedtek, a testem a legkisebb
mozgástól is izmosabbá, tónusosabbá vált, a reflexeim
villámgyorsak lettek, és gyorsabban futottam, mint bárki, akit
ismertem. Mégis erőnek erejével nyomtam el magamban a
gondolatot, hogy a férjem ellenében az Ügyet kell szolgálnom,
mert az a feladatom.
Ilyen körülmények között, 1944-ben született meg az anyád,

155
Éva. Lilian, a nagyanyád 21 éves volt akkor, és halálosan
szerelmes egy német férfiba, aki katonatisztként szolgált, majd
elesett az orosz fronton. A lányom már állapotos volt, és csak
arra vágyott, hogy megszülhesse a szeretett férfi gyermekét.
Bombáztak, amikor az első fájások megérkeztek, és én lent, az
Arany János utcai házunk alatt, az óvóhelyen próbáltam
segíteni a gyerekemen és az unokámon. Nagyanyád belehalt a
szülésbe. Nem volt orvos a közelben… Majdnem belehaltam én
is a fájdalomba.
Az anyád, Éva valami csoda folytán túlélte a
megpróbáltatásokat.
Nagyon fontos, hogy megtudd, mi történt a szüleiddel…
Miután meghalt a nagyanyád és a nagyapád, a dédapád
pedig a nácik kiszolgáló személyzetének egyik vezetőjeként
élvezte ennek minden előnyét, én a fájdalomtól és a
nyomorúságtól elcsigázottan rohantam anyámhoz a
nagymarosi kastélyba, mely egy ideje nem látott szívesen, ha a
férjemmel együtt érkeztem. Akkor azonban csak a baba volt
velem, és a kétségbeesés, a bűntudat és az István iránti
megvetés. Kár tagadnom, még akkor is szerettem, de minden
tettéért megvetettem. A férjem, akit becsületesnek, egyenesnek,
erős jellemnek hittem, már távolról sem az az ember volt,
akinek megismertem. Mégis ő volt az egyetlen férfi, akit tiszta
szívemből szerettem… és gyűlöltem is egyben. Nyilván tudta,
hogy hol vagyunk, de nem jött utánunk a nagymarosi
kastélyba. Egy szemernyi tisztelet talán maradt benne a
szüleim iránt, akik pacifistaként mélyen elítélték a nácikkal
való együttműködését.
Anyám nagyon örült nekünk. Azt mondta, nagy kő esett le a
szívéről, hogy végre hazataláltam. Már hatvannégy éves volt
akkor, de nyugodtan letagadhatott volna tíz évet, olyan

156
gyönyörű volt az arca és ruganyos a teste. Elsirattuk,
meggyászoltuk Liliant…
–  Az én hibám, hogy meghalt – mondtam neki könnyes
szemmel.
Ugyanazon a padon ültünk, ahol tíz éve, amikor átadta a
szelencét és a medált.
– Nem… Lilian halála nem a te hibád – felelte, és megfogta a
kezemet. – De nem lett volna szabad a férjed mellett maradnod.
Nem kellett volna hagynom. Akkor kellett volna elűznöm a
közeledből, amikor az első gyanús jelet észrevettem. De nem
tettem. Azt hittem, a szerelme erősebb lesz, mint a nácik iránti
elkötelezettsége. Tévedtem. A te szerelmed volt az erősebb, és ő
erőltette rád az akaratát. Nem te hibáztál, hanem én –
bólintott.
– Szerettem… szeretem.
– Tudom – súgta, és megsimogatta a kézfejemet.
Aztán kemény, könnytelen szemmel rám nézett.
–  Dolgunk van, Mária! Vissza nem hozhatod Liliant, de
mások életét még megmentheted!
–  Igen… – súgtam most én, mert mielőtt elindultam
anyámhoz, elszántam magamat, hogy beteljesítem a
végzetemet. Az leszek, akinek születtem, akivé tíz éve kellett
volna válnom.

Kezdett fáradni a szemem, ezért felpillantottam Warrenre,

aki a monitor másik oldalán állt. Nem látszott rajta, hogy
nagyon kíváncsi lenne a történetre: lassan, megfontoltan
kortyolgatta a cappuccinóját.
– Már itt a kávé? – kérdeztem meglepetten, mert észre sem
vettem, amikor a pincér letette előttünk.

157
 –  Tíz perce. Nem akartam zavarni, annyira elmélyedt az
iratban… Érdekes?
–  Igen… Persze, de sok újat nem tudtam meg belőle.
Megerősített abban, hogy változom, a testem és az
érzékszerveim erősödnek, de ezt magam is érzem. A medál
valóban jel arra, hogy ellenség van a közelemben… mást
igazából nem közöl egyelőre.
A szelence jelentőségét eltitkoltam. Magam sem tudom,
hogy miért, de nem meséltem el Warrennek, hogy mit éltem
át, amikor felnyitottam a fedelét.
Ekkor megcsörrent a mobiltelefonom. Kikotortam a
táskámból, és rápillantottam. Nem írta ki a hívószámot.
–  Halló, Heaven? Marcy vagyok– szólt bele izgatottan
szerkesztőségünk recepcióslánya.
– Igen, Marcy… – mosolyogtam bele a kagylóba.
–  Szörnyűség történt! Ma reggel tudtuk meg, hogy az
éjszaka, hogy… George meghalt.
–  Mi? – kiabáltam. Aztán gyorsan lehalkítottam a
hangomat, mert többen felkapták a fejüket az étteremrészből
a hangoskodásomra, és átbámultak a bokszokon. – Mi
történt?
–  Úgy tudjuk, hogy autóbalesetet szenvedett. Lesodródott
az útról és egy fának ütközött, majd kigyulladt az autó, és
George bennégett… – sorolta idegesen.
–  Te jó ég! – mondtam halkan, és Warrenre néztem, aki
kérdőn tekintett rám.
Elvettem a fülemtől a telefont, és Marcy hiába hallózott,
hiába kiabálta a nevemet, én csak bámultam Warrenre, majd
nagy nehezen megszólaltam.
– George, a kollégám halott. Megölték.
Elfutotta a könny a szememet. Teljesen logikusan magamat

158
okoltam George haláláért. Ha én nem kezdek el kutakodni,
nem megyek oda az egyetemre, ha nem szedem elő azt a régi
cikket, ha nem vonom bele a történetbe, még mindig élne.
–  Úgy látszik, hogy itt semmi sem történik ok nélkül –
ráztam a fejemet letörten. – Valahonnan azt is tudják, hogy itt
vagyok Budapesten. Vajon Nex hatalma a gondolatolvasásra
is kiterjed?
A nyomozó együttérzőn megszorította a karomat.
–  Nem akar lepihenni? Rengeteg megrázkódtatás érte ma.
Keresünk egy biztonságosabb szállodát. Holnap is
elmehetünk Bárdosihoz.
–  Csak egyedül lennék egy kicsit… – ráztam a fejemet. –
George nagyon közel állt hozzám – válaszoltam erőtlen
hangon.
Sokszor hallottam, hogy a szellemi megterhelés sokkal
nagyobb kimerültséget okoz, mint a fizikai, de ezt akkor
gyakorlatban is megtapasztalhattam.

Warrenre bíztam magamat, aki a pincérrel történt rövid

egyeztetés után karon fogott, és mint egy gyermeket, úgy
vezetett ki az étteremből. Nagyon megviselt George halála.
Amellett, hogy egy ember, aki a barátom volt, az életét
vesztette miattam – fel sem merült bennem, hogy ez nem az
én hibám –, még az is tudatosodott bennem, hogy mennyire
sebezhető vagyok. Hiába éreztem egyre erősebbnek a
testemet, és hiába tudtam, hogy rövidesen fizikailag szinte
legyőzhetetlenné válok, ez nem segített annak a tehernek a
feldolgozásában, hogy egyetlen rossz lépésemen emberéletek
múlhatnak. Annyira lefoglaltak a gondolataim, hogy
egyáltalán nem figyeltem arra, hogy milyen útvonalon

159
közelítettük meg új szálláshelyünket.
Az étteremből a kocsihoz Warren alapos körülkémlelése
után jutottunk el, bár mondtam neki, hogy biztonságban
vagyunk, hiszen nem égetett a medálom. Úgy tűnt, hogy ő
nem volt annyira meggyőződve a nyakamban függő kardok
tévedhetetlenségéről, és inkább felderítette a környéket,
mielőtt kiengedett a vendéglőből az utcára. Attól fogva nem
fordítottam különösebb figyelmet az útra. Warren
határozottan tartott valamerre – nem közölte az úti célunkat.
Nem is forszíroztam. Nyugodt voltam mellette és hálás a
sorsomnak, vagy bármely nálam hatalmasabb erőnek azért,
hogy őt az utamba vezérelte.
– Hisz maga Istenben? – kérdeztem rápillantva.
A nap besütött a szélvédőn, és megvilágította Warren
fáradt, borostás arcát. Nagyon jóképűnek láttam. Erősnek és
megingathatatlannak, épp olyannak, amilyennek elképzeltem
magamban egy igazi férfit.
– Nem hiszek – mondta.
– Nem hisz semmiben?
–  Magamban. A tettek erejében… – válaszolta kissé
zavartan, mint aki olyan témáról kényszerül társalogni,
amely csak az ő belső, személyes ügye.
– A természetfelettiben?
–  Azt csak okos emberek találták ki, hogy gyenge
embereket a hatalmukban tarthassanak. Valamiféle
láthatatlan kapaszkodót nyújtanak nekik befolyásolhatóvá
téve őket.
– Ezt gondolja most is?
Nem válaszolt, csak rám nézett. Tekintetéből azt olvastam
ki, hogy elbizonytalanodott.
– De hisz maga is látja, hogy mi folyik…

160
 –  Én semmi természetfelettit nem láttam, Heaven… csak
egy balesetet és két embert, akik ránk támadtak. Semmi
egyebet.
– Mert nem olvasta a dédanyám szavait…
– Mert nem kért rá, hogy olvassam el – pillantott rám újra.
Hangja tárgyilagos volt és nem sértődött, tényt közölt.
Hallgatásba burkolóztam. Valóban nem kértem rá, hogy
olvassa el Mamon iratait, de nem azért, mert nem bíztam
benne, hanem mert úgy véltem, hogy a családom története
kizárólag rám tartozik. Nem tudhattam, hogy mit találok a
dokumentumokban, és nem lehettem biztos afelől, hogy nincs
benne olyan szakasz, amely esetleg terhelő lehet a
származásomra nézve.
Kipillantottam az ablakon. Már a városon kívül robogtunk
egy négysávos úton. Megritkult a forgalom. Egy táblát láttam
„Balaton” felirattal. Hittem, hogy Warren tudja, mit csinál, és
ha csak egy órára is, de elfelejthetem, hogy Leszármazott
vagyok.
Nem tartott sokáig az utazásunk, talán ha félóráig, amikor
a nyomozó lekanyarodott az autópályáról, és egy kedves kis
panzió felé vette az irányt, mely az út széli parkoló fölötti
dombon épült. Nem beszéltünk. Warren egyébként sem volt
túl beszédes, és én sem éreztem kedvet a társalgáshoz.
A panzió még abban a szürke, nyálkás novemberi időben
is kellemes látványt nyújtott, elképzeltem, hogy az ablakaiban
nyáron muskátlik nyílnak. A parkolóban egyetlen autó sem
állt, mi mégis egy félreeső, kevéssé belátható helyre
parkoltunk le.
Felsétáltunk a lépcsőn, mely az épülethez vezetett.
Megborzongtam. A csípős levegő befurakodott a ruhám alá,
és úgy éreztem, mintha jeges nyelvével végignyalta volna a

161
testemet. Erre a gondolatra még inkább kirázott a hideg.
Warren átkarolta a vállamat, ami annyira jólesett, hogy
eszem ágában sem volt elhúzódni tőle. A lépcsősor tetején
lélegzetelállító kép tárult a szemünk elé, melyet sejteni sem
lehetett az útról. Egy hatalmas, nádasokkal szabdalt tó
nyújtózott a messzeségben, melynek partját ligetek és kisebb
falvak tarkították.
– Milyen szép… békés – dünnyögtem magamban.
– Menjünk be, mielőtt megfázik.
Hálásan néztem rá a gondoskodásért, amit olyan magától
értetődően nyújtott nekem, mintha ezer éve kedveltük volna
egymást.
A szoba, amit kivettünk, tágas volt, és az ablaka – mely
előtt a kis dohányzóasztalon friss virág díszelgett – a tó felé
nézett.
„Friss virág novemberben – mosolyodtam el szomorkásan
ezen a hihetetlen tényen –, vajon honnan tudták, hogy lesz
egyáltalán valaki, aki betér ide ilyenkor?”
Talán minden reggel minden szobába friss virágot
tesznek…
Nem vitatkoztam a kétágyas szobán. Most nem akartam
távol lenni Warrentől. Ez a támadás megértette velem, hogy
nagyon is szükségem van egy társra, valakire, akiben
megbízhatok, aki megvéd, mellettem áll, és aki azonnal a
segít, ha kell. És nem csak elméletileg vágytam arra, hogy
támogasson. Hiányzott, hogy valaki átöleljen, megvigasztaljon
és azt mondja, semmi baj, most már felfelé vezet az út, és
együtt megoldjuk… és hiányzott, hogy a karjába zárjon.
Abban a pillanatban egyáltalán nem akartam egy másik
szobában tudni Warrent, sőt azt akartam, hogy olyan közel
legyen hozzám, amilyen közel csak lehetséges…

162
 Lefeküdtem a kétszemélyes ágyra, és Warrenre néztem.
Vágytam az érintésére, a biztonságot nyújtó, erős karjára. Ő
az ágy végénél állt, engem nézett. Felé nyújtottam a kezemet,
és elmerültem átható tekintete sötétkékjében. Csak egy nő
voltam, aki egy vonzó férfi ölelésére vágyik. Még egyetlen
másodpercre az agyamba villant, hogy talán nem épp a
megfelelő időpontot választottam, de aztán elhessegettem a
gondolatot. Kizárólag Warrenre és a pillanatra akartam
koncentrálni. És arra, hogy lassan, nagyon lassan kihámoz a
ruháimból. Az érintésére, a bőrére, az illatára és a csókra,
amelyre most jobban vágytam még a biztonságnál is.
Csupán egy órát kértem magamban Clarustól, csak
egyetlen órát, ami még az enyém lehet.

163
Autópálya, 2006. november 12.,
vasárnap

Arra ébredtem, hogy a medál égeti a mellkasomat. Az első

pillanatban azt hittem, hogy álmodom, de amikor résnyire
nyitottam a szememet, megbizonyosodtam róla, hogy
legrosszabb rémálmom vált valóra. Az ágy mellett a
kettévágott fejű fickó és a vonatról már megismert nő állt.
Warren akkor lépett ki a fürdőszobából. Elfintorodtam, mert
megéreztem az orrfacsaró ámbraszagot. Felugrottam, mint
akit megcsíptek, de a nő és az ocsmányság visszaszorított az
ágyra.
–  Frank? – bámultam rá értetlenül. Határozottan, a
meglepetés legkisebb jele nélkül sétált oda az ágyhoz, és úgy
nézett rám.
–  Ne hidd, hogy nem kedvellek, Heaven. Őszintén szólva
nagyon is megkedveltelek, de sajnos sokkal fontosabb dolgok
is vannak a világon, mint a mi kapcsolatunk. Ezt rövidesen
magad is meg fogod érteni.
– Miről beszélsz? – kérdeztem, mert nem akartam elhinni a
nyilvánvalót: Warren az autóbaleset óta az orromnál fogva
vezetett.
– Engedjétek el! – szólt rá két fogvatartómra, és leült az ágy
szélére. Végigsimított az arcomon.
– Ki vagy te tulajdonképpen? – rántottam el a fejemet.
–  Nex egyik Papja vagyok – mondta bársonyosan. – Nem
akarlak bántani, Heaven…

164
 Mellette felmordult a szörnyszülött, mint aki nem ért
egyet.
–  Kussolj, Ármány, vagy mehetsz vissza oda, ahonnan
kiástalak!
Az Ármánynak nevezett rémség meghunyászkodva
pillantott Warrenre, aki már nem foglalkozott vele, újra felém
fordult.
–  Nem akarlak bántani. Azt akarom, hogy a társam légy!
Azt akarom, hogy csatlakozz hozzánk!
– Hozzátok? Kikhez hozzátok? Öldöklő szörnyetegekhez?
– Nem vagyunk gyilkosok, Heaven. Csak azok halnak meg,
akiknek feltétlenül muszáj ahhoz, hogy létünk titokban
maradjon… – Felállt az ágyról, és odasétált az ablakhoz. –
Ugyanaz vagyok, aki egy órája voltam. Nem hazudtam neked
érzelmeket, ezt nem vetheted a szememre.
– Igaz. Nem mondtál te semmit…
Az iszonyatos szagtól egyre rosszabbul éreztem magamat,
ha ez egyáltalán lehetséges volt.
– Elmegyünk, öltözz fel! – adta a kezembe a ruhámat.
Ármányra pillantottam, akinek szinte folyt a nyála, ahogy
végignézett rajtam.
– Fordulj el, te rohadék! – üvöltöttem rá, és tiszta erőmből
belerúgtam a lábába. A szörnyszülött felnyüszített, és már
ugrott volna rám, amikor Warren egy ütéssel leterítette.
–  Ha hozzányúlsz, megöllek, pokolfajzat! – dörögte, és a
hangja oly erővel süvített át a szobán, hogy Ármány a fülére
szorította a kezét.
–  Öltözz! – szólt rám újra, és én tudtam, hogy ott, akkor
nincs más választásom, mint követni a parancsait.
Nem féltem. Egyre több erőm volt, és úgy tűnt, hogy az
életem nincs veszélyben Warren valamiféle fura szeszélye

165
miatt.
Kocsiban ültünk, a nő vezetett, Warren hátul ült velem.
Nem próbált átkarolni, nyilván érezte, hogy most nem töltene
el örömmel a bizalmaskodása. „Épp ő volt az, akiről azt
hittem, hogy megvéd. A saját fajtájától. Kész vicc!” –
gondoltam fanyar kis mosollyal lelkem szegletében.
–  Szeretném, ha élnél, Heaven! Képzeld el azt, hogy a mi
szövetségünk, kettőnk ereje mi mindenre lenne elég! Képzeld
el! Megváltoztathatnánk a világot!
– Vagy leigázhatnánk, nem? – kérdeztem ironikusan, mert
a vágy erőink egyesítésére úgy hangzott, mint egy őrült
diktátor álomterve a világuralomról.
–  Igen, azt is lehetne, ha úgy döntenénk! Higgy nekem,
Heaven! Gondolj bele, együtt mi mindenre lennénk képesek!
–  El tudom képzelni! Elvennénk az afrikai éhezőktől a
segélycsomagot, hogy eladjuk valahol máshol jó pénzért, mi?
Halomra lőnénk a gyémántbányászokat, hogy megszerezzük
a köveket? Esetleg valami jó kis népességritkítási terv, mint
Hitler holokausztja?
– Nem is akarsz megérteni! – csattant fel Warren.
–  Nem tudlak megérteni. De tudod, mit, Frank? Nem is
akarlak! Most hová visztek? – néztem ki az oldalsó szélvédőn.
Az autópályán hasítottuk az utat vissza, a főváros felé.
–  Kénytelen vagyok elzárni téged egy időre a világtól…
amíg jobb belátásra nem térsz. Fogalmad sincs, hogy mit
kockáztatok miattad!
–  Nyilván semmit. A te hazug fajtád általában nem
kockáztatja a saját bőrét.
–  Na, ide figyelj, te makacs nőszemély! – sziszegte a
fülembe úgy, hogy az elöl ülők ne hallhassák. – Ha a Papok
megtudják, hogy életben hagytalak, nekem végem!

166
 –  Minek csinálod, ha ilyen veszélyes? – néztem rá megint
értetlenül. – És különben is, az a két bérgyilkos ott elöl tudja,
hogy nem öltél meg.
–  Mindkettő tartozik nekem. Mint mondtam, kedvellek.
Nem hazudtam neked érzelmeket, igaz volt mindaz, amit
éreztél.
–  Már megint hazudsz. Ha igaz lenne, nem akarnál arra
kényszeríteni, hogy Nex mellé álljak, hanem te állnál mellém!
– Az lehetetlen.
– Miért?
– Mert az – vágta rá. – Gondolkodj azon, amit mondtam!
–  Nincs min gondolkodnom, Frank… ha egyáltalán így
hívnak! – hunytam le a szememet jelezve ezzel, hogy
befejeztem a társalgást.
A medál a nyakamban folyamatosan égette a mellkasomat.
Emlékeztem arra, amit Mamon írt: csak az elfajzottakat
érzem meg, Nex Papjait nem. Ők megbújnak egy-egy
tisztességesnek látszó ember testében úgy, hogy csak akkor
ismerem fel őket, ha elárulják magukat. Csak sejthetem, hogy
ki az és ki nem. Warrenre azonban nem illettek a legendában
és a Bailey professzor irataiban leírtak. Azok szerint a Papok
mind kiemelkedő, politikailag és gazdaságilag vezető helyet
betöltő emberek, akik egy-egy állam irányításában vagy
közvetlenül, vagy szürke eminenciásként vesznek részt. Ez
igazán nem passzolt egy rendőrségi nyomozóra.
– Nem is vagy nyomozó…
– Nem. Valami egészen más vagyok.
– Hazug áruló vagy!
– Higgy, amit akarsz, úgyis meggyőzlek!
– Soha! Időd sem lesz rá!
Warren felnevetett.

167
 –  Időmilliomos vagyok. Senki nem tudja, hogy hol
vagyunk.
– Ebben te teljesen biztos vagy? – kérdeztem gúnyosan.
Magamban kétségbeesetten kerestem a megoldást. Talán,
ha leütném Warrent, akkor ki tudnék ugrani a kocsiból. De
sajnos tudtam, hogy az álnyomozó most még sokkal erősebb
nálam. Nem láttam nagy esélyt arra, hogy képes leszek egy-
két csapással harcképtelenné tenni.
Nem akartam törni a fejemet azon, hogy újra csalódnom
kellett a férfiakban, mert egyszerűen sokkal fontosabb volt,
hogy megszabaduljak az éppen aktuális csalótól. Egész úton
lehunyt szemhéjam mögött tervek és lehetőségek cikáztak,
melyeket kénytelen voltam elvetni a háromszoros túlerőre
való tekintettel. Egyszer-egyszer bevillant Warren sötétkék
szeme, ahogy vágyakozón pillant rám, akkor összeszorult a
szívem, és gombóc gyűlt a torkomba, de ezek csak
másodpercnyi képek voltak, gyorsan megváltam tőlük
gondolatban. El kellett hessegetnem a csalódottságot, azt,
hogy ilyen bénán hagytam magam átverni, és azt, hogy
mennyire szépnek tűnt az az éjszaka, még az előtte történt
szörnyűségek ellenére is, és most mennyire fáj, hogy csalás,
ámítás volt az egész… habár nem értettem az okát. Warren
úgy is elkaphatott volna, hogy nem töltünk együtt egy
tökéletes éjszakát.
Hamar elértük Budapest határát. Váratlanul egy kendő
érintését éreztem az arcomon. Warren bekötötte a szememet.
Ugyanakkor meglepődve tapasztaltam, hogy ettől nem
vakultam meg. A sötétben éreztem a többi autót, a házakat az
út két oldalán, aztán kezdett tisztulni a kép. Mintha éjjellátó
készülék lett volna rajtam, vagy radar lenne a szemem
helyén. Erről a képességemről nem tudtam. Döbbenetes

168
élmény volt. Nem pontosan, részletesen, de ha skiccelésre
kerül sor, nem okozott volna gondot lerajzolnom a városrészt,
ahol jártunk. Majdnem felnevettem, amikor rájöttem, hogy a
férfi nem tudott elvágni a külvilágtól.

Félóra telhetett el az indulásunktól számítva, amikor az autó

lefékezett egy semmitmondó bérház előtt. Egyetlen dolog
keltette fel a figyelmemet, egy nyolcágú csillag, melyet a
homlokzatra véstek.
„Tehát egy templomba érkeztünk” – emlékeztem vissza
Bailey professzor írására.
Warren megfogta a karomat, és kitessékelt a kocsiból. Nem
rángatott, nem erőszakoskodott, én pedig hagytam magamat
vezetni, nem láttam értelmét az ellenállásnak. A túlerő
meggyőzött arról, hogy jobb, ha egy időre meghúzom
magamat. Épp annyi időre, amíg kitalálom, hogy hogyan
léphetnék meg… bár arról halvány lila segédfogalmam sem
volt, hogy hová mehetnék.
A bérház belülről sem nézett ki jobban, mint kívülről. A
falakon málladozott a vakolat, a szürke alól egy még szürkébb
réteg tűnt elő. Fény alig jutott a szögletes udvarra, ahová a
bejárat utáni boltozatos folyosó vezetett. Aztán hirtelen
kanyart vett a menet, és egy lefelé vezető lépcső következett.
Okosan viselkedtem, úgy botladoztam, mint aki semmit sem
lát. Így sem Warrennek, sem a két pokolfajzatnak nem fordult
meg a fejében, hogy esetleg nem vagyok teljesen vak.
A lépcső meglehetősen hosszasan vezetett a mélybe, sokkal
mélyebbre, mint azt én gondoltam volna egy ház alatti
pincével kapcsolatban. Megérkeztünk egy vasajtó elé, mely
egyáltalán nem ütött el az épület állapotától: rozsdás volt, és

169
látszott, hogy minden szempontból keményen megrágta az
idő vasfoga. Vártam, hogy Warren elővesz egy kulcsot, de
jobban megszemlélve az ajtón nem látszott semmiféle zár
vagy kilincs. Az álnyomozó egy bizonyos pontra helyezte a
tenyerét, és az ajtó olajozottan, hangtalanul kitárult előttünk,
majd amint beléptünk, be is záródott. Újabb folyosó
következett. Warren továbbra is a karomat fogta, most már
inkább csak azért, hogy el ne essek, hiszen kijutni esélyem
sem volt azon a vastag ajtón keresztül, ahol bejöttünk. Olyan
érzésem támadt, mintha még mindig lefelé haladnánk, bár az
út lejtése alig volt észrevehető. Rövidesen egy terembe
értünk, ahol Warren levette a szememről a kötést.
Hunyorogtam, váratlanul ért az erős fény.
– Hová hoztál?
– Ez itt a magyarországi főhadiszállásunk. Atombiztos.
– Azt látom.
– Most az a fontos, hogy gondolkozz azon, amit mondtam!
Hidd el, hogy mindenkinek az lesz a legjobb, ha mellém állsz.
Az az egyetlen jó döntés. Ha nemet mondasz, kénytelen leszek
bántani téged…
– Már kezdheted is!
– Ugyan már, Heaven! Pár napja még fogalmad sem volt az
őseidről, most pedig feláldozod az életedet egy ügyért, amiről
csak most értesültél?
–  Ne törődj te azzal! – sziszegtem. Munkált bennem a
bosszúvágy, de tudtam, hogy teljes mértékben tehetetlen
vagyok. Eszem ágában sem volt meghalni, de még nem
tudtam, hogy mit tehetnék életben maradásom érdekében
azon kívül, hogy elárulom a családomat és az Ügyet, amely,
látva a másik oldal egyre inkább láthatóbbá váló valódi arcát,
egyre fontosabb lett a számomra. Ezen persze én is

170
meglepődtem, mert az ember nem tesz magáévá önként egy
ilyen veszélyes küldetést – kivéve, ha némileg megbolondult,
vagy ha nincs más lehetősége. Persze az már távolról sem
önkéntes feladatvállalás. Választhattam: vagy Nex oldalára
állok, vagy meghalok. Nem akartam meghalni, de a másik
megoldás sem tetszett…
–  Add ide a táskádat, Heaven! – nyújtotta Warren felém a
kezét.
–  Nem adom! – dacoltam, de tisztában voltam vele, hogy
hiába.
–  Ne legyél már gyerek, add ide szépen a táskát! – húzta
össze a szemöldökét a férfi.
–  Még nem olvastam el a dédanyám végrendeletét… –
vetettem fel, nem mintha nagy reményeket fűztem volna
ahhoz, hogy a csaló Nex-bérencnek megesik rajtam a szíve.
–  Na, és? Most már nem is lesz rá nagy szükséged! Senki
nem tudja, hogy itt vagyunk. Vigyáztunk rá, hogy senki ne
követhessen. Szerinted mire volt jó ez a vidéki kirándulás?
– Nahát! Én azt hittem, hogy egészen másra – húztam el a
számat gúnyosan.
–  Egyébként a pendrive nálad maradhat, úgysem tudod
letölteni a szöveget róla. A szobádban természetesen nincs
számítógép.
Beletúrt a táskámba, kivette belőle a mobiltelefonomat,
félrerakta, aztán kiemelte a szelencét.
–  Ez mi? – kapta felém a fejét, de választ sem várva
felpattintotta a fedelét.
Ijedtemben majdnem rosszul lettem. A szelence azonban
pontosan úgy nézett ki belülről, mint akkor, amikor először
felnyitottam. Csodaszép bársonybélése látszott csak, az átjáró
zárva maradt.

171
 – Még otthonról hoztam el. Emlék – vágtam rá gondolkodás
nélkül.
–  Ez ahhoz túl értékes emlék, hogy a táskádban hordozd,
nem gondolod?
–  Mindig nálam van, kabala… és egyébként sem drága
darab, csak üvegkövek és műarany.
Hálát adtam az égnek, hogy egyszer sem kotyogtam el a
szelence jelentőségét. Örültem annak is, hogy a tudományos
iratok sem említették, így a Nex Szövetsége és Warren nem
szerzett tudomást róla az elmúlt két évezred alatt sem.
Összehúzott szemmel nézett rám egy pillanatig, mintha
azon gondolkodna, vajon hazudok-e, aztán úgy tűnt, hogy
hisz nekem, mert visszadobta a dobozkát a táskámba, és így
szólt:
– A nyakláncot vedd le! – lépett közelebb, és már kapcsolta
is ki a nyakamból. – A többi vackoddal úgysem tudsz mihez
kezdeni a szállásodon. Deilah elvezet a szobádba. Egy egész
éjszakád van mérlegelni. Ha nem jól döntesz, holnap
közölnöm kell a Papokkal, hogy a foglyom vagy. Jól gondold
meg!
– Már mondtam, hogy meggondoltam. Ezen nem változtat
ez az éjszaka, Warren, vagy hogy is hívnak… – néztem rá
olyan undorral, amitől minden valamirevaló férfi pondrónak
érezte volna magát, de ő csak felnevetett.
–  Tartogasd másnak a gyilkos pillantásaidat. A
tekinteteddel még nem tudsz ölni… igazából most már nem is
fogsz soha, hacsak mellém nem állsz.
Nem szóltam, csak kihúztam magamat, és hátat
fordítottam neki. Bíztam benne, hogy a hátam megfelelően
egyenes és kemény hatást kelt, mert belül, a lelkem mélyén
remegtem a gyengeségtől. Féltem, hogy elhagy az erőm és

172
kitör rajtam a sírás, mielőtt a pokolfajzat gyilkosnő bezárja
mögöttem cellám ajtaját, de tartottam magamat, és csak
akkor eredtek el a könnyeim, amikor egyedül maradtam.
Be kell vallanom, hogy megviselt ez a pár nap. Egy
edzettebb léleknek is elég lett volna annyi új és főleg szörnyű
információ, annyi kegyetlen hír, mint ami engem ért szinte
óránként. A csúcspontot mégis George halála és Warren
árulása jelentette. Mindkettő letaglózott.
Körülnéztem a szobában, ahová bezártak. A falak festésére
nem adtak, szürkék és csupaszak voltak, egy tükör lógott
mindössze a falon. Oda is léptem hozzá, és megnéztem, hogy
milyen módon rögzítették. Azonnal a krimik jutottak az
eszembe, ahol a rendőrségi kihallgatótermekben a tükör csak
álca, a másik oldalon nyomozók figyelik a bezárt személyt. Az
én tükröm nem falba épített típus volt, úgyhogy
valószínűsítettem, a fal túloldalán nem lesi senki, ahogyan
fésülködöm. Aztán eszembe jutott Bárdosi ultramodern
irodája, és arra gondoltam, hogy akár az egész tükör egy
kamera lehet, és talán az általa sugárzott képet valahol,
akárhol a világon, egy monitoron keresztül nézegetik az
ellenségeim. Ennek ellenére rápillantottam a tükörképemre,
aztán elhúztam a számat. A hajam égnek állt, a szemem pedig
úgy fénylett, mint mindig, amikor valamiféle betegség
kerülgetett. Az orrom piroslott az iménti sírástól, és olyan
nyúzott voltam, amire Mamon azt mondta volna, úgy nézek
ki, mint egy megvert kismacska. Éppen úgy is éreztem
magamat. El sem tudtam képzelni, hogy merről érkezhet
segítségem, hiszen senki nem sejthette, hol tartanak fogva.
Nem ismertem a Segítőimet, és bár nálam maradt a pendrive,
sokra valóban nem mentem vele komputer nélkül.
A szelence viszont hasznomra válhatott. Bíztam benne,

173
hogy kapok a másik világból valamiféle útmutatást a további
teendőimre vonatkozóan, mert ha nem, akkor konstatálnom
kell, hogy tényleg nagy bajba keveredtem.
Vártam. Tartottam tőle, hogy Warren még meglátogat.
Meglehetősen nagy gondot okozott volna a jövőmre nézve, ha
a lelkem épp a másvilágon vagy valami álomvilágban
bóklászik, míg ő csak a testemet találja, valamint a nyitott
szelencét. Vártam tehát, mert éreztem, hogy a férfi nem
hagyja ennyiben a beszélgetésünket. A szavaiból azt vettem
ki, hogy nagy szüksége van rám, a miértet azonban nem
értettem. Elvileg ősi feladataként arra esküdött fel, hogy
engem meggyilkol, és még az írmagját is eltapossa Clarusnak.
Ehelyett azt kérte, hogy legyek a társa, partnere, vagy ki
tudja, hogy mije. Számítottam tehát rá, hogy felkeres, és arra
is, hogy nem fogyott még ki a vélhetően gazdag meggyőzés-
eszköztára.

Talán egy óra telhetett el a bezárásom óta, amikor nyílt a

cellám ajtaja, és Warren lépett be rajta. Én az egyetlen
berendezési tárgyon, a franciaágyon ültem törökülésben.
–  Meggondoltad magadat? – kérdezte halkan. Éreztem
rajta, hogy nagyon szeretné, ha igent mondanék a kérdésére,
de nem tehettem. Belemélyesztettem a tekintetemet sötétkék
szemébe, úgy válaszoltam határozott hangon.
–  Nem. Nem gondoltam meg magam. Miért hiszed, hogy
megteszem? Egyáltalán miért kellek neked?
– Gyere velem! Mutatok valamit! – fogta meg a kezemet, és
felhúzott az ágyról. Én dacosan kirántottam a kezemet az
övéből, de szégyenkezve be kellett magamnak vallanom, hogy
még ezek után is hatást gyakorolt rám az érintése.

174
 Egy terembe vezetett, ahol a falak a szokásos
betonburkolaton kívül semmiféle díszítést nem kaptak, sőt
tulajdonképpen az egész szoba teljesen üres volt, kivéve a
padló közepén egy – általam lefolyószerűségnek gondolt –
fémből készült, kör alakú, 5–6 cm átmérőjű tárgyat.
Kérdőn néztem a férfira, el sem tudtam képzelni, hogy mit
akar mutatni nekem egy üres betonszobában.
–  Nahát, nagyon érdekes… – motyogtam magam elé
ironikusan, mintha valami roppant izgalmasat mutatott
volna Warren.
Ekkor elővett a zsebéből egy apró távirányítót, amely
tőlem akár egy autóriasztó irányítója is lehetett volna,
annyira fogalmam sem volt arról, hogy melyik műszaki kütyü
mire való. Igazából időközben arra is rájöttem, hogy a
dédanyám jobban értett a technika új vívmányaihoz, mint én.
Végül is a munkáját tekintve ez nem olyan nagy csoda, de
egyszerűen nem tudtam elképzelni egy kilencvenéves
embert, ahogy egy számítógép előtt ül, és pendrive-ra menti
az adatokat.
Warren megnyomott a kis dobozkán egy gombot, én pedig
a meglepetéstől, és ha őszinte akarok lenni, az ijedtségtől,
akkorát ugrottam, hogy a férfi elnevette magát.
Döbbenten bámultam a kör alakú lefolyószerűségre,
melyből előtört egy hatalmas földgömb holografikus képe,
annyira plasztikusan, színesen és élethűen ábrázolva
bolygónkat, mintha valóban az orrom előtt forgott volna
kicsinyített mása.
Warrenre néztem, aztán elképedve szemléltem a
földgolyót.
–  Látom, tetszik a hologram – jegyezte meg kicsit több
önbizalommal, mint amennyire okot adtam volna az elmúlt

175
pár órában.
– Impozáns látvány, de…
–  Nincs de. Mindent megmutat, amire utasítom, bejelöli
azokat a helyeket, amelyeket meg kívánok nézni, és ott –
mutatott az általam szürke betonfalnak hitt monitorra, amely,
megjegyzem, beléptünkkor még tényleg szürke betonfal volt
–, az a kijelző az összes adatot leközli. Ha egy személyt
keresek, a műholdak, a telefontársaságok, a
társadalombiztosítás, az adóhivatal vagy bármely hivatalos
szerv segítségével egy tízmilliós városban is megmutatja
nekem, hogy hol találom.
Nem szóltam semmit. Mit is mondhattam volna? Vártam,
hogy mi sül ki a bemutatóból. Biztos voltam benne, hogy
egyáltalán nem véletlen ez a nagyon is baráti beavatás.
–  És minek köszönhetem a lehetőséget, hogy
bepillanthatok az ördög boszorkánykonyhájába? –
pillantottam rá jobb szemöldököm felhúzásával jelezve, hogy
nem hatott meg a produkció.
–  Heaven! – kezdte nagyon türelmes hangon. – Bízom
benne, nem kell keményebb eszközökhöz folyamodnom, hogy
belásd, mellettem a helyed.
–  Te nem vagy normális! Erőszakkal akarsz magad mellé
állítani? – meresztettem a szememet az eszement
gondolatvezetést hallva.
–  Ha hagyod, hogy végigmondjam, akkor merem remélni,
hogy nem lesz szükség erőszakra. Nézd! – mutatott a
földgömbre. – A vörös pontok azt jelölik, ahol a Nex
Szövetsége a hatalom birtokosa. Nézd csak meg! Járd körbe a
Földet!
Hangjából annyi büszkeség csendült ki, hogy azonnal el is
vetettem azt a kóbor ötletet, amely azóta motoszkált a

176
fejemben, amióta Deilah rám zárta a cellám ajtaját.
Hittem benne, hogy női vonzerőm hatással lehet
Warrenre, és képes leszek elkápráztatni annyira, hogy
elengedjen, ne adj' isten, még fel is ismerje, mennyire rossz
úton jár. De amint magabiztos, helyzetével több mint
elégedett szavait hallgattam, tudtam, hogy kevés vagyok,
nagyon kevés ahhoz, hogy megváltoztassam a
meggyőződését. Warren okkal ölelt, és ez az ok nem a
bombanő külsőm volt, mint most kiderült.
Megnéztem a pöttyöket. Összeszorult a szívem, amikor a
rengeteg vörös foltot felfedeztem a kontinenseken. Szinte fél
Afrika, Dél-Amerika, Ázsia vöröslött, aztán narancsszínű
körök tűntek fel néhány európai ország fővárosánál: Albánia,
Azerbajdzsán, Grúzia, Moldova, Szlovákia, Ukrajna és bizony
Magyarország is köztük volt.
– Mik ezek a narancssárga jelek? – kérdeztem.
– Ezek azok az államok, amelyeket már nem sok választ el
attól, hogy csatlakozzanak hozzánk. Folyamatosan dolgozunk,
és ahol rést találunk…
Nem folytatta a gondolatot. Nem is kellett. Be tudtam
fejezni nélküle is a mondatot. Ahol rést találnak, oda
beférkőznek, és addig végzik az aknamunkát, amíg a
bizonytalan, anarchiaközeli politikai vagy gazdasági
helyzetben meg nem erősítik saját embereiket, ezáltal
megszerezve az irányítást, a hatalmat.
–  Undorító! – húztam el a számat. – Kihasználjátok a
gyengeséget, kihasználjátok a tudatlanságot, a szegénységet.
Hánynom kell tőled, Frank!
Annyi elutasítást sűrítettem a hangomba, amennyi csak
belefért.
–  El tudod képzelni, hogy mennyi jót tehetnél, ha mellém

177
állnál? Uralkodhatnánk a világon, te pedig kedvedre
menthetnéd meg a szerencsétleneket.
–  De milyen áron? Nekem ez az ár magas, Frank… még a
nevedet sem tudom…
–  Maradjunk a Franknél, egyelőre. Cseppet sem vonz ez a
lehetőség? Nem azt kérem, hogy add fel az elveidet, csak azt,
hogy velem együtt, Nex erejével erősödve…
–  Hagyd abba! – kiáltottam rá. – Azt képzeled, hogy
elhiszem egyetlen szavadat is? – A szemem villámokat szórt.
–  Igen, azt gondoltam, hogy elhiszed, pláne, hogy minden
szavam igaz.
–  Nem érdekel, Frank. Kihasználtál, és most fel akarsz
használni. Azt lesheted! – morogtam, és hátat fordítottam
neki.
–  Attól tartok, hogy nem értettél meg, Heaven. Nincs más
választásod, mint mellém állni. Különben valóban meg fogsz
halni – váltott hűvösre a hangja.
Nem válaszoltam. A düh és a csalódottság egy nagy,
kemény gombócként ült a torkomban.
–  Deilah! Kísérd vissza a szobájába! – szólt a fura szagú
nőnek, aki úgy vált el a helyiség félhomályától, mintha
magából a falból lépett volna elő. Megesküdtem volna, hogy
amikor Warren idehozott, még nem volt itt.
–  Inkább a cellámba, nem? – nyögtem ki, de a fajzat már
meg is fogta a karomat, és kellemetlen lakhelyem felé
rángatott, majd belökött, és rám csapta az ajtót.
Eldobtam magamat a franciaágyon, és a plafont kezdtem
vizsgálni. Arról már rég letettem, hogy megszökjek.
Teljességgel lehetetlennek tűnt, mint ahogy az is, hogy
Warren elképzeléseit megváltoztassam. Bámultam a plafont,
mely egyenletes szürke volt, mint minden a helyiségben,

178
egyetlen repedés vagy beázás nyoma sem törte meg
egyhangúságát.
Vártam. Már nem sokáig kellett kitartanom, míg a
szelencémet elővehettem. Úgy okoskodtam, hogy Warren erre
az éjjelre talán már kifogyott az érvekből.
Ám hirtelen újra nyílt az ajtó, és benyomult rajta a két
csatlós, mögöttük az álnyomozó. Felugrottam ugyan, de olyan
váratlanul ért a támadás, hogy mire rájöttem, mit akarnak,
már rám is vetették magukat. Ennek ellenére küzdöttem.
Leráztam magamról a nőt, de rögtön ott volt Ármány, és
elkapta a karomat. Belerúgtam, most azonban nem hagyta
magát, csak a rothadó fogait vicsorította rám. Kis híján
rosszul lettem a bűzétől, de harcoltam tovább. Éreztem, hogy
erős vagyok, erősebb, mint eddig, habár tudtam, sokáig nem
leszek képes ellenállni a támadásnak. Warrenre pillantottam,
aki megcsóválta a fejét, egy ugrással mellettem termett,
megfogta a nyakamat, és a falhoz szegezett. Olyan erővel
tartott hosszú karjával, hogy hiába hagyta szabadon a
kezeimet, hiába kapálóztam, meg sem tudtam érinteni.
–  Kötözzétek meg, szerencsétlenek! – mordult a két
elfajzottra. – Használhatatlanok vagytok!
–  Ennek most mi értelme? Mit akarsz? – sziszegtem az
arcába, és tényleg nem értettem, miért kötöznek meg, úgysem
tudnék innen szabadulni.
–  Majd meglátod – mosolyodott el, de ettől a mosolytól
görcsbe ugrott a gyomrom, olyan fenyegetőnek tűnt.
Amikor a két nyomorult összekötözte a kezemet, Warren
elengedett. A nő megfogta a kötelet, és kifelé kezdett vezetni.
Végiglökdösött a szürke folyosón, majd beléptünk egy
terembe, melynek csupán a közepére vetült fény. Megfagyott
a vér az ereimben. A helyiség közepén, a padlón egy nyolcágú

179
csillag rajzolódott ki, melynek négy ágánál rövid láncon
acélkarikák feküdtek. A két csatlós lenyomott a csillagra,
szétfeszítették a lábaimat, és lebilincselték a karikákhoz,
majd kikötözték a kezeimet, és a csuklóimra is bilincset
tettek. Kiterítve feküdtem a földön, épp olyan pózban, mint
da Vinci Vitrovius-tanulmánya. A fejemet rángattam egyik
oldalról a másikra, és ordítottam torkom szakadtából:
– Engedj el, te rohadék!
Warren azonban a csatlósaival együtt elhagyta a termet.
Hallottam, ahogy csapódik a vasajtó, aztán csend lett.
Hirtelen fény gyúlt az egyik sarokban, én pedig odakaptam
a tekintetemet. Egy testet láttam kifeszítve, de ő nem a padlón
feküdt, hanem a falra szerelt kampókhoz erősített lánccal volt
kikötözve. Erőltettem a szememet, és lassan megérett
bennem a felismerés: George!
–  George! – sikoltottam. – George! – kiabáltam újra, de ő
nem mozdult. Halottnak látszott, viszont nem volt összeégve.
Abból a távolságból is meg tudtam állapítani, hogy
semennyire sem égett meg, pedig ha igaz, amit Marcy állított,
csupán az elszenesedett holttestét láthatnám…
Fáztam és üvöltöttem. Ezt a fajta kiszolgáltatottságot,
tehetetlenséget még soha nem éreztem.
Már fájt a torkom a kiabálástól, amikor Warren a két
elfajzottal újra belépett a terembe.
Abbahagytam a bömbölést. Még rántottam kettőt a
bilincseimen, de aztán hagytam. Jobban fájt a csuklóm és a
bokám, ha mozogtam, mint ha nyugton maradtam.
Vártam, hogy Warren megszólaljon.
–  Még mindig nem gondoltad meg magadat? – mosolygott
rám szemtelenül.
–  Dögölj meg! – szűrtem a fogaim között. – Dögölj meg!

180
Hogy voltál képes idecipelni George holttestét? Micsoda
perverz játék ez, Frank?
– No-no! Ne mondj olyasmit, amit nem gondolsz komolyan,
Heaven!
– Halálosan komolyan gondolom! Dögölj meg!
Még köptem is egyet, vigyázva, nehogy magamat találjam
el. Egyszerűen nem hittem, hogy képes megölni. Még ezek
után sem.
Warren arca komoly maradt. Mondhatni, sajnálkozó vagy
inkább szomorú. Úgy tűnt, hogy nincs ínyére, amit mondania
kell.
– Sajnálom, Heaven. Mégis értesítenem kell a Papokat. Még
ma. Azért kötöztelek ide ki, hogy érezd, min fogsz
keresztülmenni. A csillag nyolc ágában nyolc Pap áll majd.
Rajtad már nem lesz ruha, és a nyolc férfi egyesével szúrja
beléd a tőrét… de nem a szívedbe. A szíved csak a végén kap
döfést, a kilencedik Pap tőrétől, amibe belehalsz, de addig…
szenvedés lesz minden pillanat, amit itt töltesz. A szúrások
közt imákat mormolnak, nem ölnek meg azonnal. Ezt
akarod?
Közelebb lépett, és szinte leguggolt mellém.
–  Egyébként George él, csak elkábítottuk. Nemcsak te,
hanem ő is meghal, ha nem mondasz igent…
–  És Marcy? Hogy vettétek rá, hogy felhívjon ezzel a
szörnyűséggel?
Warren halványan elmosolyodott.
–  Fogalmad sincs, drágám, hogy mire képes a technika.
Marcy hangját szimuláltuk egy hangátalakító szoftverrel…
nem valami bonyolult feladat manapság. Tulajdonképpen
Deilah-val beszéltél.
–  Nem vagyok a drágád! – nyögtem. – Mire volt jó ez az

181
egész?
–  Hogy felismerd az erőnket, hogy eléggé félj ahhoz, hogy
nálam keress menedéket, hogy eltölthessem veled azt a pár
órát ott az autópálya mellett… nagyon sok okot felsorolhatnék
– állt fel mellőlem szinte letörten.
Valami nem volt rendben. Azon túl, hogy semmi sem volt
rendben.
Lehunytam a szememet. Rosszul éreztem magamat.
Örültem, hogy a barátom él, ugyanakkor tisztában voltam
vele, hogy ha mindaz igaz, amit Warren felvázolt, akkor
jobban járt volna egy gyors halállal.
Ekkor valami ismeretlen szag kúszott az orromba,
elképzelni sem tudtam, hogy mi bocsátja ki magából,
mindenesetre nem volt annyira büdös, mint ami az
elfajzottakból áradt.
Pillanatokon belül ólmos fáradtság lett rajtam úrrá,
erőlködtem, hogy nyitva tudjam tartani a szememet. Kezdett
tompulni az agyam, egyre homályosabban láttam, de azért
még egyetlen, utolsó kérdésre volt elég erőm.
– Te is a nyolc Pap között leszel? A gyilkosaim között?
De ekkor már nem láttam Warrent, és a hangját sem
hallottam. Talán válaszolt. Talán nem…

182
Budapest, 2006. november 13., hétfő

Fejfájással, de az előzmények teljes tudatában ébredtem. Azt

hittem, hogy még mindig kikötözve fekszem a padlón, de
ehelyett egy kényelmes, selyemágyneműs franciaágyban
hevertem. Csak a csuklómon érzett enyhe fájdalom
emlékeztetett arra, hogy valamikor bilincs szorította.
A szobát, ahol tartózkodtam, beragyogta a fény. Nem volt
ablak a falakon, de a kellemesen meleg bézs burkolat
ellensúlyozta hiányát. Amennyire az ablak hiányát egyáltalán
ellensúlyozni lehet. Fogoly voltam. Újra fogoly, csak azt nem
tudtam, hogy kié és főleg, hogy hol, hiszen ez a szoba egy
cseppet sem hasonlított Warren betonszürke bunkerjának
celláira. Az ágyam végében egy alacsony, selyemborítású pad
állt, rajta egy szemet gyönyörködtető, fehér köntössel. Akkor
eszméltem, hogy nincs rajtam ruha. Benéztem a takaró alá, és
elvörösödtem szégyenemben. Anyaszült meztelen voltam.
Kiszálltam az ágyból, magam köré tekerve a paplant, amivel
eddig takaróztam. Egy ugrással a padnál teremtem, és a
takarót villámgyors váltással cseréltem le a köntösre.
Reméltem, hogy nincs bekamerázva a helyiség. Nagyon,
nagyon reméltem.
Aztán gyönyörű, hófehér kölcsönköntösömben leültem az
ágy szélére, és az államat a tenyerembe támasztottam. Már
megint vártam. Apró örömszikra járt át, amikor eszembe
jutott, hogy George él. Legalábbis Warren azt mondta, bár
eléggé halottnak látszott. Mindenesetre azt még Nex
bérencéről sem feltételeztem, hogy szegény kollégámat pár

183
napos hullaként direkt az én ijesztgetésemre Budapestre
cipelte volna, úgyhogy jó eséllyel hihettem, hogy életben van.
De vajon hol? De vajon hol vagyok én? Ezek a logikus
kérdések motoszkáltak a fejemben, amikor nyílt az ajtó.
Miután újabban megszoktam, hogy védekeznem kell,
sebesen felugrottam az ágyra, hogy bárki jön is be azon az
ajtón, ne érjen el azonnal.
Arra azonban egyáltalán nem számítottam, aki belépett
rajta. Gabriel Angel állt előttem teljes valójában, fekete
szemét első találkozásunkból jól ismert pimaszsággal jártatva
végig rajtam. A karján a ruháim lógtak: úgy tűnt, valaki
kimosta és kivasalta őket.
–  Hello, Heaven! Hát újra találkozunk – villantotta ki
hófehér agyarát – na, jó, fogsorát, de annyira vadállatinak
éreztem, hogy ez a szó jutott róla az eszembe.
–  Mr. Angel… – makogtam, és csodaszép köntösömet jó
erősen összefogtam magamon, nehogy lehipnotizálja rólam a
fekete ember. Bár úgy éreztem, hogy simán átlát a könnyű
anyagon a pupillátlan röntgenszemével.
–  Mondtam, hogy találkozunk még – mosolygott
elégedetten, látva, hogy zavarban vagyok.
Nem féltem tőle. Fenyegetően jóképű volt, de nem
gondoltam, hogy rám veszélyes lenne. Már az első
találkozásunkkor is inkább vonzott, mint taszított.
– Ki maga egyáltalán? És főleg mit akar tőlem?
Elvigyorodott.
–  Nem reméltem, hogy rám ismersz. Nem is ismerhetsz –
váltott át tegezésre. – Öltözz föl, kérlek, és gyere át a
szomszédos terembe.
„Tehát nem vagyok rab – morfondíroztam. – Ha nyitva
hagyja az ajtót, akár meg is pattanhatok…”

184
 Magamra rángattam a ruháimat, és kilestem az ajtón.
Csalódottan vettem tudomásul, hogy nincs hová szöknöm. Az
ajtó egy másik terembe nyílt, nem is akármilyen terembe.
Azonnal felismertem, hogy a szobám a magát Bárdosinak
nevező fickó irodájával szomszédos.
Gabriel Angel az ügyvéd asztalánál ült, lábát feltette az
üvegasztalra, és úgy nézett rám.
–  A másikban csinosabb voltál – célzott neglizsémre, és
szemtelen nevetéssel kínált hellyel az asztal másik oldalán. –
Kérdezz nyugodtan, mindenre válaszolok. Nyilván ezer
gondolat futkos a fejedben – komolyodott el.
„Ez a halottlátó nem normális. Flörtöl velem…”
Teljesen összezavart a viselkedésével. Olyannak tűnt, mint
a Kensington úti házban, de mégsem. A környezet változott
meg, így hiányzott a misztikum, csak fehér falak, rengeteg,
számomra felfoghatatlan, ismeretlen technika és egy jóképű
fekete férfi. Ennyi.
Leültem, és mélyen, félelem nélkül néztem fekete szemébe.
Akkor vettem észre, hogy van pupillája. Alig lehetett
észrevenni a sötét szemen, de azért ott volt.
– Ki maga és mit akar tőlem? És honnan kéne ismernem?
Most látom másodszor életemben. – Tulajdonképpen
rájöttem, hogy nincs vesztenivalóm. Annyi mindenen
mentem keresztül az elmúlt pár napban, hogy elkezdtem nem
félni a haláltól. – És hol van George?
–  George jól van, pihen egy másik szobában. Hogy én ki
vagyok? – felállt, és egy pillanatra hátat fordított, majd
mosolyogva visszafordult hozzám. Közelebb lépett, és
meglepő kedvességgel rám nézett.
–  Benson vagyok, Heaven, Benson Baker – mondta, és
megsimogatta a hajamat.

185
 Kétkedve néztem rá. Észrevehette tamáskodásomat, mert
komoly arccal állt előttem.
–  Bebizonyítom. Rengeteg apróságot említhetnék, de az
egyik legkedvesebbet a nyolcadik születésnapodról őrzöm.
Emlékszel, amikor először ülhettél fel a hullámvasútra?
– Emlékszem, de ezt azért sokan tudhatják…
–  Azt viszont nem, amit félelmedben mondtál nekem,
mikor a kocsink még felfelé tartott.
Tágra nyitott szemmel néztem rá, vártam, hogy mit mond,
hiszen én pontosan emlékeztem arra az izgatottsággal vegyes
rémületemben elmotyogott pár szóra.
–  Azt mondtad, hogy én vagyok a legjobb barátod. És ha
nem lennék bohóc, hozzám jönnél feleségül, amikor megnősz,
de egy ilyen csupa festék emberhez nem akarsz hozzámenni,
mert folyton koszos lenne a ruhád. Ezt mindenképpen el
akartad mondani, mielőtt lezuhanunk és meghalunk. Vajon
miért akartál felülni a hullámvasútra, ha ennyire féltél?
–  Mert be akartam neked bizonyítani, hogy milyen bátor
vagyok – mosolyodtam el az emlék hatására. – És mert odáig
voltam a legjobb barátomért. Benson – felálltam, és a
nyakába vetettem magamat. Úgy sírtam, mint egy kisgyerek,
mint egy ijedt, eltévedt nyolcéves, aki végre biztonságban
érezheti magát.
Lassan megnyugodtam, és könnyes szemmel Bensonra
néztem.
– De… azóta, hogy utoljára láttalak a vidámparkban, eltelt
legalább… húsz év… és te…
–  Hogy nem vagyok öreg? – nevetett fel. – Amikor először
találkoztunk, én tizenöt éves voltam, te pedig nyolc.
Tizennégy évesen megnyúltam, úgyhogy könnyedén
dolgozhattam a maszk alatt, mintha felnőtt lennék. Jól

186
kerestem… és Carl egyébként is vigyázott rám. És rád.
– Ah – nyögtem. – Én azt hittem, hogy igazi felnőtt vagy… –
csóváltam meg a fejemet mosolyogva az emléken, aztán
visszakanyarodtam a fontosabb kérdésekhez. – Mondd el,
hogy mi ez az egész! Halottak, elfajzottak, a medál, a szelence,
mitől változom?
–  Csak sorjában, Heaven! – nevetett Benson, de a szeme
komoly maradt. Tudtam, hogy még nincs vége a
megpróbáltatásaimnak. – Te valóban egy kiválasztott vagy.
Clarus leszármazottja, a Leszármazott. Ez tény. Az is tény,
hogy nagyon fontos vagy a világnak, de különösen a
szervezetnek, mely fenntartja a békét és az egyensúlyt
bolygónkon, ugyanis a génjeidben olyan képességeket
hordozol, amilyeneket más ember aligha. Clarus vére folyik
az ereidben, tőle örökölted azokat a furcsa és egyben áldásos
tulajdonságokat, melyek csak most, harminchárom éves
korod után fejlődnek ki benned. Fokozatosan változol, de egy
éven belül befejeződik az átalakulásod. Mondhatnánk, hogy
génhiba, de inkább nevezzük eltérésnek. Eltér az átlagos
emberi génektől. Persze többen is élnek a Földön, akiknek
különleges képességeik vannak, de ilyen koncentráltan csak
egyvalakiben léteznek ezek, és az te vagy, Heaven.
–  Ez biztos, Benson? Mert nem olyan nagyon jó
Leszármazottnak lenni, ha érted, mire gondolok.
– Biztos. Ezen nem tudsz változtatni.
–  És az a sok hókuszpókusz? A szelence, hogy mindig
legyen nálam, mert megvéd. Egyáltalán hogy találtatok rám?
–  Hát hókuszpókusz, az van. Meg technika. Főleg. A
szelence azért fontos, mert egy GPS-nyomkövetőt építettek
bele, amit akkor aktiváltál, amikor kinyitottad és kivetted
belőle a láncot. Így találtunk rád. Már régóta kerestük Gibbs

187
bázisát, és te vezettél el bennünket oda a szelence
segítségével.
– Gibbs? – néztem értetlenül.
– Na, igen. Frank Warren valódi neve Gerald Gibbs. A Nex
Szövetségének ügynöke vagy Papja, mindegy, hogy minek
nevezzük, de a lényeg az, hogy nem rendőr, hanem egy
nagyon gazdag, hataloméhes gazember, akinek a
főhadiszállása Johannesburgban van, de a budapesti bázisát
nem tudtuk beazonosítani. Veled több legyet ütöttünk egy
csapásra. Ez annak köszönhető, hogy elbűvölted azt a
szélhámost, és akaratodon kívül a kezünkre adtad.
– Micsoda? Csalinak használtatok?
–  Nos… – bizonytalanodott el egy pillanatra Benson –
tulajdonképpen igen, de ezáltal megkaptad az első
kiképzésedet, és vigyáztunk rád folyamatosan…
– Azért a balesetemet nem tudtátok megakadályozni.
– Na, igen, de John kihúzott a kocsiból.
–  Ki az a John? – húztam fel a szemöldökömet, mert
kezdtem belezavarodni a nevekbe.
–  Aki papnak álcázta magát a vonaton. Mindig követtünk,
bárhová mentél.
– És Rusty atya?
– A vén bolond! – húzta össze bosszúsan a szemöldökét. – Ő
sajnos valóban megőrült. A fejébe vette, hogy a legenda nem
legenda, hanem valóság, és beszélgetünk a holtakkal meg
miegymás… Elmondta a tervét, hogy mindenről be akar
neked számolni. Attól fogva figyeltük a komputeredet, és
amikor elkezdted Rustyt keresni, az én oldalamat találtad
meg. Nem volt véletlen, hogy így találkoztunk. Ha Rusty nem
megy el hozzád, akkor más utat választottunk volna. Még
nem voltál felkészülve. Tele akarta tömni a fejedet azzal, hogy

188
a túlvilágra járunk.
–  Miért? Nem? – néztem elképedve gyerekkori
játszópajtásomra.
–  Mindenre van magyarázat, Heaven, kivéve a te
képességeidet. De még talán arra is van. Még a mi hipnotikus
képességünknek is tudományos alapja van…
– Semmi hókuszpókusz?
– Semmi – rázta a fejét Benson.
– Egyáltalán semmi? – hitetlenkedtem, mert az események
nem ezt igazolták számomra.
– Egyáltalán semmi – csóválta továbbra is a fejét a férfi. –
Ha ezt nem tudod, akkor még nem olvastad végig a dédanyád
végrendeletét.
–  Ez igaz – hagytam helyben utolsó mondatát. – Nem volt
lehetőségem végigolvasni.
– Mária sok mindenre rávilágít ebben az iratban.
– Nyilván…
– Mit akarsz még tudni hirtelen?
–  A medál… miért égeti a mellkasomat, ha elfajzott ér a
közelembe? Ha ez nem földöntúli erő, akkor mi? És az
elfajzottak… ha nem túlvilági szörnyetegek, akkor mik, és
mitől van olyan penetráns ámbraszaguk? Mitől változik a
szemetek színe? – soroltam a kérdéseimet levegővétel nélkül.
Benson újra elmosolyodott.
–  Számítottam ezekre a kérdésekre – mélyesztette
tekintetét a szemembe. – Kezdjük az elején. Az elfajzottak
tulajdonképpen agymosott bűnözők. Gibbs a börtönből hozza
ki őket, fizikai és szellemi terhelés mellett olyan
vegyületekkel, drogokkal bombázza őket, amelyektől kezes
bárányokká válnak. Nem zombik, csak feltétel nélkül hisznek
Nexben, a hatalmában és abban, hogy Gibbs Nex földi

189
helytartója. A legújabb két gyilkosa, Ármány és Deilah
örömmel teljesíti Gibbs minden parancsát, mert azt kódolták
az agyukba, hogy a legenda igaz. Ők Nex katonái, akik
elnyerik méltó jutalmukat, ha elég embert ölnek meg.
Ármány még az ősi történet szerinti elfajzott gyilkosnak, a
szörnyszülöttnek a nevét is felvette… tényleg hasonlít is rá. A
valódi neve Hank Durin. Tizenhét éves korában megölte a
szüleit. Deilah-ról nem sokat tudunk. Gibbs valami eldugott
börtönből szedhette elő a közelmúltban. Egyébként az
ámbráscet hányadékából nyert, vegyileg módosított anyaggal
lövik az agymosottakat, ettől erősnek és legyőzhetetlennek
érzik magukat. Száz embernek is nekimennek, mert azt
hiszik, hogy halhatatlanok. Ettől olyan büdösek. A medálban
egy szenzor van, ami érzékeli az ámbrát, és úgy jelez, hogy
felforrósodik.
– Szenzor… A papnak mégsem ment neki a nő a vonaton –
szúrtam közbe kétkedőn.
– Na, igen. Bárkivel nem merik felvenni a harcot. Jelenleg
négy ember van a világon, akikkel nem. A pap az egyik.
Emlékszel a legendára? Három druida vont Clarus lánya köré
pajzsot. Mi, John, a pap, Rusty, a bátyám, Carl és én a druidák
leszármazottai vagyunk.
– De hát – néztem bizonytalanul Bensonra, – de hát te meg
Carl…
– Hogy feketék vagyunk? – nevetett fel. – Angyalom! Azóta
eltelt több mint kétezer év! Az én őseim nemcsak druidák
leszármazottai voltak, de nagy kalandorok is. Születhettem
volna fehérnek is, ha valamelyik ősapám nem épp egy szép
afrikai nőbe szeret bele.
– Szóval innen származik a szemetek furcsasága!
– Innen, de ez egy szembetegség, és nem olyan nagy öröm,

190
mint hiszed. Kiváltható a színváltozás átlagos emberi szemnél
is a Xalatan nevű szer segítségével, de nekünk erre nincs
szükségünk. Valahányszor idegessé vagy izgatottá válunk,
megnövekszik a melanintartalom a szemünkben, és
besötétedik még a kék szemű John írisze is. Ennyi. Sokkal
fontosabb a hipnotikus képességünk. De ezt magad is
tapasztaltad. Az akaratunkat rá tudjuk kényszeríteni
másokra, legalábbis egy időre. És persze nem mindenkire. A
gyengébbekre. George épp alkalmas volt.
–  És hogy bénította meg a vonaton ülőket Deilah? Neki is
hipnotikus képessége van?
Felálltam a székből és sétálni kezdtem. Annyira tele volt a
fejem mindenféle új információval, hogy képtelen voltam a
fenekemen maradni.
–  Nem – mondta Benson, és ő is felállt. Nekitámaszkodott
az üvegasztalnak, és úgy válaszolt. – Ők ideggázt használnak.
Olyan koncentrációban, hogy lebénítsák az ellenfelüket, de ne
öljék meg, és két-három percen belül megszűnjön a hatása.
Nincs szükségük tömeggyilkosságokra. Egyébként az
ámbrabogyó arra is jó, hogy rájuk ne hasson a bénító.
– És John, a pap? Ő nem bénult meg a gáztól…
–  Azért mi sem vagyunk nyeretlen kétévesek. A kecskék
tejéből is ki lehet vonni egy anyagot, ami immunissá tesz az
ideggázra. Nem régi találmány. Amíg nem fedezték fel a
tudósaink, addig keményen megküzdöttünk ezzel a
problémával, mert nem akarunk ámbratablettát szedni.
Szerintem érthető okokból.
–  Istenem! – nyögtem fel. – Van még valami? Mit tettetek
Warrennel… ööö… Gibbsszel? Egyáltalán hogy jutottatok be a
bázisra?
– Követtük a jeladót, ami a szelencében van. A páncélajtót

191
nem volt egyszerű kinyitni, de nem azért a miénk a világ
legkomolyabb kiberbiztonsági cége, hogy ez ne sikerüljön.
Aztán elgázosítottunk benneteket altatógázzal – mosolyodott
el. – Összeszedtünk benneteket. Gibbs már oda is ért a
haverjaival együtt az Otter szigetre, te és George pedig itt, az
Arany János utca 20-ban vendégeskedtek.
–  Várjál csak! – emeltem fel az ujjamat, mert valami az
eszembe jutott. – Gibbs mutatta az interneten dr. Bárdosi
fotóját, és egyáltalán nem hasonlított arra az ügyvédre, akivel
én találkoztam.
– Ő a fia. Dr. Bárdosi Attila.
–  Ezt biztos, hogy Gibbs is tudta… valamit mégis nagyon
dolgozott a gépen – A fejemhez kaptam. – A pendrive!
Lemásolta a dokumentumot. Ezért nem hagyta, hogy
végigolvassam, mert belenézett a végébe. Ezért nem találtam
a pendrive-ot a táskámban, amikor az étteremben voltunk,
pedig pontosan emlékeztem rá, hogy a kis zsebbe tettem.
–  Nyilván ez volt az álca, ha észrevennéd, hogy a gépen
matat. Elég nehéz ellenfél…
–  Egyáltalán miért adta át a pendrive-ot Bárdosi, ha
tudtátok, hogy Gibbs megszerezheti?
–  Nem tehettünk mást. Ha nem adjuk oda, gyanút fogott
volna. Rájön, hogy tudjuk, kicsoda.
– Most már mindegy, hiszen arra a szigetre utazik. Milyen
sziget is az?
– Egy börtönsziget. Otter a neve. Nem tud róla senki, mint
ahogy a szervezetünkről is csak nagyon kevesen. A sziget a
Bering-tengeren van, és körülbelül két négyzetkilométer a
területe. Csupa szikla… Onnan még senki nem szökött meg. A
legközelebb a Szent Pál-sziget fekszik, de az is túl messze van
ahhoz, hogy valaki úszva megközelítse. Különben is, nincs az

192
az ember, aki három percnél tovább kibírná abban a jeges
vízben.

Majdnem sajnáltam Warrent vagy Gibbst – az én fejemben

még mindig Warrenként élt –, de csak majdnem… Újra
Benson felé fordultam.
–  Robert Bailey professzort is megölték. Megérdemlik a
börtönszigetet – mondtam meggyőződéssel.
–  Szeretném azt mondani neked, hogy így van, de sajnos
dr. Bailey simán részeg volt, és kiesett a toronyból. Baleset
volt. Gibbsnek semmi köze hozzá… bár biztosan kinyírta
volna, ha a jó prof nem nyírja ki saját magát előbb.
–  Akkor tulajdonképpen mi Gibbs bűne? Hogy engem
elrabolt?
–  Az is. De nem ez a legfontosabb. Az ő áldásos
tevékenysége nyomán jutnak fegyverhez az afrikai lázadó
törzsek, a világ terroristacsoportjai, drogbárói, diktátorai.
Káoszra, anarchiára törekszik, hogy a rengeteg pénzével és
kapcsolatával beférkőzhessen a hatalomba. De nem csak ő. Ő
csak egy a nyolcból. Már számos olyan államban
befolyásolják a gazdasági és a politikai életet, ahol diktatúra,
de legalábbis bizonytalan helyzet uralkodik. Az egyik
oldalnak fegyvert ad, a másikat legyengíti. Ha kell, nem
riadnak vissza a gyilkosságoktól sem. Tulajdonképpen egy
nagy nemzetközi rablóbanda, csakhogy nem közvetlenül a
pénz a cél, hanem a hatalom. Mint a legendában. A
világhatalom, bármi áron. Egyre gazdagabb és egyre
veszélyesebb lesz ez a szövetség, egyre kegyetlenebbek az
általuk kirobbantott háborúk. Mit gondolsz, Amerika miért
támadta meg Irakot? Hm? Ugye magad sem hitted, hogy a

193
demokrácia megteremtése, a terrorizmus visszaszorítása volt
a cél? Vagy az olaj? A Nex Szövetségének egyik Papja
irányította az egész háborút, a politikusok bábként követték
az utasításait. A Nexnek nem volt még elég befolyása a Közel-
Keleten, nem volt kiépített katonai bázisa, és az olaj… Sokan
meghaltak már miatta. Vagy mondhatok mást. Afrika összes
véres háborúja a Nex Szövetségének keze nyomát viseli.
– És én? Hogy lesz belőlem Harcos?
– Kiképzést kapsz. Nem könnyű, de a te képességeiddel egy
éven belül készen állsz a harcra. A hátteret Clarus Rendje
biztosítja neked. Mi mindig itt leszünk, hogy megvédjünk és
segítsük a munkádat – közelebb hajolt. – Több ezren védjük a
békét minden létező eszközzel. Ne aggódj!
– És ha én nem akarom?
–  Akkor jön más. Nem Gibbs, hanem egy másik Pap, és
megöl. Vagy a lelkiismeret-furdalás, amiért a képességeidet
nem fordítottad a világ hasznára – vonta meg a vállát. – Így is
dönthetsz. Visszamehetsz az újsághoz, és várhatod a
bérgyilkosodat. De a döntésed előtt olvasd el dédanyád
dokumentumát!
–  Rendben – bólintottam, aztán az arcomat fáradtan a
kezembe temettem. – Kinek dolgozunk?
–  Szerinted? – mosolyodott el megint Benson. – Akár
hiszed, akár nem, léteznek a világon olyan gazdag, befolyásos
emberek, akik a vagyonukat nem csak magukra akarják
költeni. Akik valami jót akarnak tenni, akiknek fontos az
egyensúly…
– Gazdag emberek? De kik?
–  Természetesen mindenkit megismersz majd, most
azonban gyere, ülj ide a helyemre, és olvasd végig dédanyád
levelét. Ezt a komputert használhatod. A többi még magas

194
neked, de hamarosan azokhoz is úgy fogsz érteni, mint senki
más a világon – kacsintott rám, aztán kisétált a teremből.
Halkan bezáródott mögötte az ajtó.
Remegő gyomorral ültem az üvegasztalnál. Behelyeztem a
csatlakozóba a mini adathordozót, és rákattintottam az
egyetlen ikonra, ami a képernyőn feltűnt. Dédanyám
végrendeletére.

Elérkezett országunk felszabadítása. Anyám és apám

nagyon bíztak abban, hogy az élet visszatér a rendes
kerékvágásba, ehelyett 1949-ben a Sztálin által távirányított
Magyar Kommunista Párt vette át a hatalmat, ami
elképzelhetetlen terrort eredményezett. A nemesektől a gazdag
parasztokig, a politikai ellenzék tagjait és az önállóan
gondolkodó értelmiségieket osztályellenségnek nyilvánították.
Politikailag veszélyesnek tartották ezeket a rétegeket,
tagjaiktól mindenüket elkobozták és kényszerlakhelyre
költöztették őket, ahol mezőgazdasági munkát kellett
végezniük. Ha éppen nem az internálótáborokba kerültek, ahol
kényszermunkára fogták őket.
Mi is ide kerültünk volna, ha az anyám nem elég tájékozott,
és nem lép időben. Összepakolta az egész családot, és
kiszöktünk Ausztriába. Onnan Londonba utaztunk, ahol az
egyik rokonunk befogadott bennünket. Anyám ekkor már
nagyon fáradt volt. Hamarosan teljesen kimerült, és 1955-ben
örök álomra szenderült. Apám egy évvel később követte őt,
nem tudott nélküle élni.
Egyedül maradtam tizenkét éves unokámmal, a te
édesanyáddal. Nekiláttam beteljesíteni a feladatomat. Évát egy
nagyon jó hírű leánynevelő intézetbe írattam – nem azért, mert
szívtelen voltam, hanem ezt követelte az Ügy. Az a feladatunk,

195
hogy ne engedjük megbontani az egyensúlyt, igyekezzünk
lezárni a háborúkat és minél több emberéletet mentsünk meg
az értelmetlen haláltól. Tehát harcolunk az anarchia és a
terrorizmus, a diktatúra ellen, vagyis harcolunk Nex
követőivel, akár az életünk árán is. Aki Harcos lesz, annak egy
nagyon kemény kiképzésen kell részt vennie, mely nemcsak
fizikailag, hanem szellemileg is felkészíti a feladatra. Az
alapképességeket már birtoklod, Heaven, a többit meg kell
tanulnod. A technika legújabb vívmányait fogod használni,
olyanokat, amelyekről még nem is tud a világ, hogy léteznek.
Mindez rengeteg tanulást, odafigyelést és odaadást igényel.
Visszatérve az életünkre… én tettem a dolgomat, míg anyád
szépen felcseperedett, és gyönyörű ifjú hölggyé érett.
Tizennyolc éves korában elvégezte az iskolát, majd angol
irodalmat hallgatott a Birminghami Egyetemen, és ott is
maradt oktatni, annyira megszerette. Nem szóltam bele a
döntésébe, tudtam, hogy eljön az az idő, amikor már nem
csinálhatja kedve szerint azt, amit szeretne. Vártam, hogy
elérje a szerelem, de nem volt szerelmes fajta. Inkább csak a
munkájával, a könyveivel foglalkozott, a férfiakról szinte
tudomást sem vett. Kivéve egyet. Egy nagyjából vele egyidős
ifjú valláskutató professzort, bizonyos Robert Bailey-t. Sok idő
telt el, mire összemelegedtek, de aztán mégis megtörtént, és
anyád huszonkilenc éves korában állapotos lett veled. Robert
Bailey, amint ezt megtudta, megszakított vele minden
kapcsolatot, elhagyta, még a megszületésed előtt. Sosem
házasodtak össze. Keresd meg, ha gondolod. Nem bánom, ha
felveszed vele a kapcsolatot, bár tudnod kell, hogy gyáva,
iszákos ember volt már fiatalon is. Majdnem örültem, hogy
elhagyta anyádat…

196
 Felnéztem a monitorról.
„Felvettem vele a kapcsolatot, Mamon, felvettem…”

Nyílt az ajtó, és Benson lépett be rajta, mögötte Bárdosi

bombázó titkárnője.
– Biztosan éhes vagy – mosolyodott el, és maga elé engedte
a nőt, aki lepakolta az asztalra az ételt. Minden volt azon a
tálcán, ami szem-szájnak ingere, én mégsem vetettem rá
magamat. Inkább csak szomjas voltam. – Nem zavarlak
tovább, csak gondoltam, ehetnél olvasás közben…
–  Nem zavarsz… Ha már itt vagy, válaszolnál még egy-két
kérdésemre?
Mohón beleittam a narancslébe, és a pohár széle fölött
pillogva vártam a választ.
– Persze, kérdezz csak!
–  Nem nagyon értem, hogy hogyan léphettem át a
másvilágra, amikor belenéztem a szelencébe. Mert átléptem,
és találkoztam Clarusszal, ez kétségtelen.
–  Nem léptél át sehová, csak az álmodban – nevetett
Benson. – Biztosan elájultál. Ennyi megterhelés mellett nem is
csoda. Nincs a szelencében semmiféle átjáró vagy hipnotikus
erő. Csak a nyomkövető van benne, az viszont nagyon
hasznos. Bár most azon dolgozunk, hogy inkább a medálba
szereljük bele azt is, hogy ne kelljen egy aranydobozkát
magadnál hordani. Azért nem változtattunk ezen eddig, mert
a dédanyád annyira ragaszkodott a hagyományhoz.
–  Én is ragaszkodom… De nem hiszem, hogy elájultam.
Hidd el, ez valami más volt.
– Ne éld bele magadat, Heaven! Nincs semmiféle túlvilági a
dolgunkban. Nagyon is evilági a feladatunk. Csak fantáziálsz,
így hatott rád a legenda.

197
 –  Hagyjuk! – ráztam meg a fejemet, mert éreztem, hogy
ebben az ügyben nem jutok előrébb Bensonnal. Én azonban
nagyon jól emlékeztem arra az érzésre, és semmiféle realitás
nem volt benne.
– Tudod, hogy Bailey professzor volt az apám?
– Tudom.
– És mire megtudtam, meghalt…
– Igen.
– Jó lett volna, ha tudom.
– Mária nem akarta, hogy tudd. Anyádat csúnyán átverte…
–  Akkor is az apám volt. Anyám lehetett az a nő, akiről
beszélt. Akit gyáván elhagyott, akinek nem hitt… Nyilván nem
örültek a kutatásainak sem. Szerencsétlen… – hunytam le a
szememet fáradtan. – Sokat követel tőlem ez az ügy, Benson.
Teljes önfeláldozást.
– Azt. De hidd el, megéri.
–  Miért? A mennyországba kerülök? – kérdeztem pici,
ironikus mosollyal.
–  Akár az is lehet, de én nem hiszek benne… Viszont
emberéleteket menthetsz meg nap mint nap. Ez felemelő,
majd meglátod.
–  Felemelő… – motyogtam, aztán visszatértem a
monitorhoz.
Benson halkan kiment a teremből, hagyta, hogy újra
elmerüljek családom történetében.

…Anyád azonban összetört. Ott állt harmincévesen egy

gyermekkel, akinek az apjába még alkoholizmusa ellenére is
szerelmes volt, és aki úgy hagyta el, mintha sosem számított
volna neki. Bocsáss meg, Heaven, de még mindig megvisel, ha
visszagondolok arra az időszakra. Nagyon nehezen tudta

198
anyád összeszedni magát. Az egyetemen felmondott, amit nem
is bántam, hiszen közelgett a nap, amikor át kellett adnom neki
a stafétát. A Szövetség azonban közbeszólt. 1974-ben, egy
ragyogó nyári napon a kocsijával egy szakadékba zuhant. A
rendőrség nem derített ki szándékosságot, így csak baleset
maradt, de én tudtam, hogy nem véletlenül halt meg…
Újra ott maradtam egy kisbabával. Veled. Már akkor is öreg
voltam, és éreztem, hogy nem tudlak téged is nevelni és az
Ügynek is eleget tenni, így egyik hívünkre, a gyermektelen,
megbízható Campel házaspárra bíztalak, hogy úgy neveljenek,
mintha saját gyermekük lennél. Úgy láttam, hogy a feladatukat
legjobb tudásuk szerint oldották meg, te szeretetben és
békességben, átlagos gyermekként nőttél fel. Én pedig, amikor
csak tudtam időt szakítani, rohantam hozzád, a gyönyörű
dédunokámhoz, aki nem elhanyagolhatóan az új Leszármazott
is volt.
Így történt, gyermekem, ez a teljes igazság. Veszélyes és
nehéz lesz az életed, de annyit tehetsz az emberiségért,
amennyit kevesen, és ez kárpótol majd azért, hogy önös
érdekeidet háttérbe kell szorítanod. Az a fajta érzékenység, ami
ehhez szükséges, megvan benned, ez nem kérdéses…
Már csak néhány apróság van hátra.
A vagyonomat, ami igen tetemes, egyes-egyedül te öröklöd.
Erről majd megkapod a hivatalos iratokat a Dr. Bárdosi
Irodától, amely generációk óta intézi az ügyeinket. Soha többé
nem kell a szó hagyományos értelmében dolgoznod, az anyagi
háttered biztosított lesz életed végéig.
A hely, ahol az ügyvédi iroda működik és körülötte a
kiszolgáló helyiségek a családunk tulajdonában vannak. Ez az
a hely, ahol dédapáddal éltem, ennek a háznak a pincéjében
született meg az édesanyád és halt meg a nagyanyád, Lilian.

199
 Ezt a házat választottam a Clarus Rend magyarországi
bázisának. Talán szentimentális vagyok, de nem tudtam
megválni tőle.
A szelencéről annyit, hogy én hittem abban, hogy az a
dobozka út a túlvilágra, de sohasem sikerült átjutnom, pedig
próbáltam. Anyám sem volt képes rá. Talán tényleg csak egy
legenda, mégis azt mondom, soha ne add ki a kezedből, ki
tudja, hátha neked sikerül!
Végezetül, nagyon örülnék, ha boldog lennél. Már biztos,
hogy megismerkedtél Benson Pratt-tel, illetve újra találkoztál
vele, ez talán így helyesebb. Minden pillanatban melletted fog
állni, remek fiatalember, és nem utolsó sorban igazán jóképű
is. Annyira szeretném, ha egymásba szeretnétek, és kettőtök
szerelméből születne meg az új Leszármazott. Akkor végre
megtörne az az átok, mely azzal sújtotta a három előző
generációt, hogy alkalmatlan, vagy még inkább súlyosan rossz
oldalon álló férfitől születik gyermeke. De te, Heaven, te boldog
lehetsz Bensonnal…
Most már mindent tudsz, amit nem, arra Benson megadja a
választ.
Nyitva áll előtted az út, hogy másokért élj. Hidd el, rájössz
majd, minden egyes megmentett élet a te életedet teszi
teljesebbé, szebbé. Mi csak így élhetünk, ez a sorsunk. Nehéz és
gyönyörű végzet.. Nehéz, mert nem fog rólunk megemlékezni a
világ, nem írnak rólunk a történelemkönyvek, az újságban sem
leszünk soha hősnek kikiáltva, mégis a megmentett lelkek több
örömet okoznak majd, mint akárhány címlap vagy a
népszerűség… Én tudom, és te is megtudod rövidesen.

Örökké szerető dédanyád:

Mamon

200
 Könnyes szemmel néztem föl a mennyezetre azt képzelve,
hogy a dédanyám valahol az égben jól érzi magát, és onnan
tekint le rám.
–  Ez a szerelem dolog nem sikerült nekem sem –
dünnyögtem a plafonnak. – Habár szerencsére én jóval
gyorsabban rájöttem, hogy nem a megfelelő férfihoz
vonzódom…
Megvontam a vállamat. Warren, illetve Gibbs ugyan
megszédített egy kis időre, de azért az érzéseim még messze
voltak a szerelemtől…
Nem gondolkodtam azon, hogy akarom-e ezt az Ügyet a
magaménak tekinteni, vagy sem. Nem volt kétséges, hogy
nincs más út, csak ez. Annyi pénzt örököltem, hogy minden
lehetőség adott lett számomra, hogy a szerencsétlen sorsú
emberekért dolgozzak. Hogy olyan ember legyek, aki nem
önző, kicsinyes céljai megvalósítására fordítja a temérdek
pénzét. Nem luxusvillát vesz, hanem kórházat épít, és nem a
Karib-tengeren nyaral, hanem ételt oszt Etiópiában. Ezt
akartam. És azt, hogy aki ebben akadályozni próbál, vagy aki
embereket, állatokat gyilkol hatalomért, pénzért, bármiért,
azt elsöpörjem a föld színéről.

201
New York, 2007. január 28.,
vasárnap

Az Ötödik sugárút egyik épületének apartmanjában álltam az

ablaknál, és a Central Parkra bámultam. Havazott. A pelyhek
méltóságteljes lassúsággal hullottak alá az ablaküvegem előtt.
A parkot már beborította a hó.
Elképesztően sok minden történt velem azóta, hogy
megtudtam, ki vagyok valójában. Elkezdődött a kiképzésem.
A legújabb technológiákkal ismerkedem, olyan
szerkezetekkel, amelyekhez hasonló kaliberűt csak a James
Bond-filmekben láttam azelőtt.
Lőni tanulok és… Nem ez a lényeg. Az erőm napról napra
egyre nő, az érzékeim egyre élesebbek. Szükségem is lesz erre
a jövőben, hisz a nyolc Pap közül csupán egy került a szigetre.
Még csak egy. A többi hét kilétéről azonban egyelőre
fogalmam sincs. Lehet köztük államfő, lehet olajmágnás, lehet
tudós… Bárki, aki befolyásolni tudja a gazdaságot, a politikát,
a tudományos életet. Bárki…
Benson mellettem áll, képez, segít, és igen, gyakran együtt
vacsorázunk, persze ráfogjuk a közös munkára, de túlságosan
élvezzük mindketten a másik társaságát… én legalábbis ezt
érzem.
Frank Warren, jobban mondva Gerald Gibbs a történtek
után hetekig kísértett álmaimban. Az a rossz véget ért éjszaka
ott a panzióban… Gibbs jobban járt, hogy az Otter szigetre
került, mert a társai már bizonyára megtudták, hogy nem ölt

202
meg, pedig minden lehetősége megvolt rá. Nem hiszem, hogy
Nex Papjai ezt bocsánatos bűnnek tartanák, el tudom
képzelni, hogy kifeszítenék a nyolcágú csillagra… Mind a
nyolc ágára. De ha ők nem, akkor én ölném meg.
Megfordultam, és az ablakkal szemben álló biedermeier
asztalkához léptem. Benyúltam a fiókjába, és kivettem belőle
a szelencét. Egy percig csak néztem. A Hilton mosdójában
történtek óta nem nyitottam ki. Senki nem tudta, vajon
tényleg átjáró-e. Én sem. Akár álmodhattam is, hogy
találkoztam Clarusszal – mégis olyan valóságosnak tűnt…
„Talán nekem sikerül” – mosolyodtam el, majd
felpattintottam a fedelét, és abban a pillanatban megcsapott a
jeges fuvallat…

203
204
 San Francisco, 2035. április 3., hétfő

1. FEJEZET

Első nap

A sötétített üvegajtó visszatükröződésében végigmérem

magam. Minden rendben. Szürke uniformisom az
előírásoknak megfelelő. A szoknyám pont addig ér, ameddig
kell. Ugyanolyan vagyok, mint bárki más.
–  Nincs mitől félned, Michelle! – mantrázom halkan ma
már úgy századjára. Büszkén tartom a csuklómra tetovált
kódot a leolvasó elé. Úgy nyílik ki előttem a House of Pladge
hatalmas ajtaja, mintha mindig is ide tartoztam volna. Ide, a
világ legmodernebb és legexkluzívabb irodaházába.
Ahogy belépek, egy pillanatra bennakad a levegőm. A
felhőkarcoló lenyűgöző előcsarnoka hirtelen letaglóz. A
hatalmas épület belső tere szabadon nyújtózik az ég felé, és
ebben a kupolás üvegtető sem állítja meg. Szinte szédítő a
magasság. Ezerszer és ezerszer elképzeltem már, milyen
érzés lesz ide belépni, de álmomban sem gondoltam volna,
hogy ekkorát dobban a szívem.
–  Michelle Goldberg, az ön azonosítója 2010. 02. 27./MG
lesz, besorolása piros. Kérem, maradjon a sávjában! – szólal
meg a telefonomon egy kellemes női hang. Hitetlenkedve

205
pillantok a mobilomra. Ilyen gyorsan felcsatlakozott rá az
épület? Hm, milyen bolondálló az azonosítóm! Nem bízzák a
véletlenre. A születési számom és a monogramom –
morfondírozok tovább, de a házból jövő ingerek hirtelen
visszarántanak a földre.
Alattam a márványpadlón felvillan a nekem kijelölt LED-
csík, ami még pirosan világít. Az előttem haladó nő közelebb
van, mint a megengedett másfél méter, ezért várnom kell.
Ahogy rápillantok a telefonom kijelzőjére, már látom is az új
alkalmazást.
–  Orix vagyok, a House of Pladge koordinátora. Kérem,
kövesse az utasításaimat! – válaszol kimondatlan kérdésemre
a kellemes hang. Örülök, hogy bemutatkozott. Könnyebb így,
hogy már tudom, hogyan szereti magát szólíttatni. Egy
pillanatra azért zavarba jövök. Be kell mutatkoznom, vagy
mindent tud rólam? Hirtelen eszembe jutnak azok a dolgok,
amiket a minap olvastam. Azt pletykálják, hogy a House of
Pladge mesterséges intelligenciájának megalkotója, Bruce
Conor halott feleségének hangját táplálta a gépbe. Vajon
mentett át az egyéniségéből is valamit, vagy ennél a pontnál
megállt? A nyilatkozataiban ezt határozottan cáfolja, de a
szerelem sok mindenre képessé teszi a szenvedő felet. Nem
tudom, én hogy viselném, ha elveszíteném a szerelmem. Még
csak elképzelni sem tudom. Ahhoz először szerelmesnek
kellene lennem…
– Üdvözöllek, Orix. Most járok itt először. – Megköszörülöm
a torkom, mert hirtelen elcsuklik a hangom. – Az
ötvenkettedikre megyek állásinterjúra.
– Tudom, Michelle – hangzik a kurta válasz, és a LED-csík
zöldre vált előttem. – Indulhat!
–  Orix, kérdezhetek valamit? – suttogom a telefonomba,

206
miközben kikapcsolom a kihangosítót, és a készüléket a
fülemre szorítom.
– Tessék, Michelle, ha tudok, válaszolok.
Összeszedem a bátorságom, és belevágok.
– Sokan jöttek már az állásinterjúra?
– Sok? Ez a fogalom elég tág… Konkrétabb kérdést kérnék,
ha lehetne.
–  Oké, bocsánat! – sóhajtok nagyot. Ha mesterséges
intelligenciával beszélek, hajlamos vagyok megfeledkezni
magamról és emberszámba venni. – Hányan jöttek az
állásinterjúra?
– Hatan, de ön az egyetlen afroamerikai származású.
Hirtelen meg kell álljak.
– Tessék? – rebegem zavartan.
–  Hatan, de ön az egyetlen afroamerikai származású –
ismétli el Orix ugyanabban a tárgyilagos hangnemben, mint
ahogy azt az előbb is tette.
Sértetten felemelem az állam, és komolyan vacillálok, hogy
visszaforduljak-e.
–  Értem. Akkor ezek szerint nincs semmi esélyem –
mondom keményen, de halkan, hogy a koordinátoron kívül
senki se hallja. Olyan nyers és olyan tapintatlan ez a program,
hogy a kezdeti csodálatom egy pillanat alatt elpárolog.
–  A semmi az nulla százalék, de én ezt nem tartom reális
számításnak – nyugtázza gépiesen.
–  Miért emelted ki, hogy színes bőrű vagyok? – suttogom
még halkabban a telefonba.
–  Mert arra a következtetésre jutottam, hogy a kérdése
nem a jelentkezők számára, hanem a felvétele esélyeire
vonatkoznak, és úgy ítéltem meg, a bőrszín is befolyásoló
tényező, mivel a vezérigazgató nem afroamerikai.

207
Számításaim szerint tehát esélye a felvételre… Elnézést, ez
nem közölhető információ. A 102-es a maga liftje.
Egészen felzaklatott ez a beszélgetés. Hiába hordunk
egyforma, szürke uniformist évek óta. „Nincsenek már
különbségek!” Hát nem ezt szajkózzák a giga hirdetőtáblák?
És mégis, az esélyek kiszámításánál ez a program még mindig
figyelembe veszi a bőrszínemet. Egyforma ruha, egyforma
cipő, egyforma elbírálás, nem nélkül született, egyforma
gyerekek… Na persze!
–  Nem szállt be a liftbe! – jegyzi meg szemrehányón a
testetlen női hang, és vibrálni kezd alattam a LED-csík. Biztos
most tervezi újra az útvonalamat, és ez megzavarhatta azt az
érzéketlen agyát. Tuti nincs hozzászokva ahhoz, hogy ne úgy
történjenek a dolgok, ahogy azt „ő” akarja. Valahogy
elégedettséggel töltött el ez a gondolat, és kiegyenlítettnek
tekintettem a számlát.
– Elnézést, elgondolkoztam – simítok végig reszkető kézzel
puha hajamon. Korán keltem, hogy fényesre és simára
vasaljam göndör tincseimet. A legjobb benyomást akartam
kelteni, de tejeskávé színű bőrömön és zöld szememen nem
tudok és nem is akarok változtatni. Az sosem lesz olyan, mint
egy „fehér”-nek. Soha! Ha ez itt hátrány, akkor lehet, hogy
nem is szeretnék ide tartozni. Bár anyám fehér volt, én
mindig is büszkén vállaltam apám génjeit. Sem ide, sem oda
nem tartozom, és ezt a keresztet, mióta csak az eszemet
tudom, cipelem magammal.
– A 202-es lesz a következő lift – szólal meg ismét Orix.
Végignézek a hatalmas előcsarnokon, és hirtelen nem látok
mást, csak az egyforma hangyák vonulását a zöld LED-
csíkokon. Minden szürke uniformisba bújtatott nő és minden
szürke öltönyös férfi a fülére szorítja telefonját, és siet a neki

208
kijelölt lifthez. Valamennyien Orixszal beszélnek.
–  Most leteszem – nyomom ki a mobilom, és hogy ne
tudjon elérni, ki is kapcsolom. Nem ellenkezni akarok, csak
hirtelen sok lett ez az egész. Két éve nem jártam már San
Francisco belvárosában, és most sokként ér ez a rengeteg
impulzus.
–  Oké. 202-es! – mondom ki hangosan, és engedelmesen
követem a zöld csíkot a padlón. Az előttem haladó férfi sem
szorítja fülére a telefont. Vajon neki is elege lett? Vagy nincs
nála mobil? Próbálom felmérni, és valami
megmagyarázhatatlan érdeklődést ébreszt bennem. Ahogy
figyelem egyenletes mozgását, férfias nyakát, amin
látványosan kúszik fel egy tintakék, furcsa, tetovált
szimbólum, egy akcióhős jut róla eszembe. Az öltöny alól
kikandikáló kézfejét is tetoválás díszíti, de a bal keze
biomechanikus, akárcsak az én bal alkarom és a kézfejem,
ám nála a ruha miatt nem látni, meddig tart az implantátum.
A tetkói nem a mostani lézertechnikával készültek. Ezeket
még emberi kéz alkotta az új időszámítás előtt, amikor még
nem volt megtiltva az érintés. A vírus előtt tehát szabad életet
élt – nyugtázom magamban, és visszagondolok a
gyerekkoromra, amikor a társas kapcsolatok még nem a
virtuális térben történtek.
Mintha a férfi megérezte volna, hogy valaki bámulja,
megáll a lift előtt, és hátrafordul. Egyenesen a szemembe néz.
Markáns arcát gondosan ápolt szakáll keretezi, ami férfias
arcvonásait még karakteresebbé teszi. Kék szemének
villanása szinte beég a retinámba. Zavartan elkapom a
tekintetem, és próbálok tudomást sem venni róla.
– Piros! – szól hirtelen, szinte gépies hangon.
– Tessék?

209
 – Túl közel jött, piros a vonal – mutat le maga elé.
–  Oh, elnézést! – hátrálok vissza. Egy kínos pillanatig
hallgatok, majd próbálom feloldani a helyzetet: – A 202-es
lifttel megyek én is… Az ötvenkettedikre.
Nem válaszol, csak végigmér. Jó alaposan. Tekintete megáll
a biomechanikus kezemen, majd elfordul.
Lekezelő seggfej! – mondom magamban, és elhatározom,
hogy innentől kezdve levegőnek nézem, akármi történjék is.
Mikor beszállunk a hatalmas, saválló liftbe, Orix azonnal
rákezdi:
– Michelle Goldberg, kapcsolja vissza a telefonját!
Eszem ágában sincs visszakapcsolni a mobilt. Kellő
távolságra megállok az öntelt alaktól, és keresztbefont karral
várom, hogy a liftajtó becsukódjon.
–  Michelle Goldberg! Felszólítom, hogy kapcsolja vissza a
telefonját, ha azt akarja, hogy elindítsam a liftet – válik a
koordinátor hangja erőszakossá.
–  Kapcsolja be! Sietek! – néz rám a férfi. Csak kék szeme
árulkodik némi indulatról, a hangja teljes
érzelemmentességről tanúskodik. Mint egy lélektelen robot,
ébred fel bennem hirtelen a gondolat, de a teste annyira
emberi, hogy azonnal el is vetem az android ötletét. Csak egy
érzéketlen, kiégett alak, semmi több. Mostanában egyre
gyakoribb ez a jelenség. Sokan a kibertérben élnek, és a valós
fizikai világban nem nagyon tudnak mit kezdeni magukkal.
„Idefent” igazi, lélektelen zombik.
– Orix így is tud velem kommunikálni – mutatok a liftajtó
mellé felszerelt hangszóróra.
–  Bruce, ha sietsz, kérlek, szállj át a 203-as liftbe! Soron
kívül felviszlek az ötvenkettedikre – szól a hang lágyan.
Mi a fene? Ez most komoly? – pislogok hitetlenkedve.

210
 –  Nem kell, Orix. Indítsd csak el ezt! Te is tudod, hogy a
mobil kikapcsolása nem számít elsőfokú engedetlenségnek.
Ne akadékoskodj! – Úgy beszél ezzel a géppel, mintha régi
ismerősök lennének.
Akkor mégsem zombi, csak velem nem akar emberi módon
beszélni – állapítom meg azonnal. Kicsit bosszant, hogy egy
programmal humánusabb hangnemet üt meg, mint egy hús-
vér egyénnel, aki történetesen én vagyok. Hová fajult a világ?
Na pont ezért vagyok itt! Vissza kell terelni a társadalmat a
valós fizikai létbe! – állapítom meg, megbizonyosodva arról,
mégiscsak jó helyen vagyok.
Az SOE nevű nagyvállalat, ahova ilyen izgatottan
igyekszem, pont ezt tűzte ki célul. „Építsünk valós
kapcsolatokat, szülessenek ismét gyerekek!” Ez a szlogenjük,
és én semmire sem vágyom jobban, mint erre. Ha
megteremtjük a megfelelő jogi és pszichológiai hátteret, talán
visszaszoktathatjuk az embereket az érintésre.
A program lágyan folytatja:
–  Rendben, Bruce, de csak a te kedvedért! Michelle-től
pedig levonok egy pontot! – válik keményebbé a hangja.
–  Miért nem mindjárt kettőt? – motyogok magam elé, de
persze a koordinátor éles szenzorai elől nincs menekvés.
–  Rendben, Michelle, akkor kettőt – egyezik bele azonnal,
és már csukódik is az ajtó. Nem merek többet szólni, inkább
némán tűröm, hogy megindulunk felfelé. Azért egy bosszús
szemforgatást megengedek magamnak.
– Debussy jó lesz, Bruce? – kérdezi negédesen Orix, és meg
sem várja a választ, már indítja is a Clair de Lune-t.
A férfi rám néz, majd üres tekintettel közli:
– Jobb, ha megjegyzi, Orixszal nem érdemes ellenkezni.
–  Köszönöm, megjegyzem! – fordítok neki hátat, és már

211
alig várom, hogy újra kinyíljon az ajtó. Innentől kezdve
nekem levegő lesz a pasi, döntöm el. Szerencsére neki sincs
több mondanivalója.
A lift lassan halad felfelé. Szinte kínosan lassan. A zene
kezd lenyugtatni. Egészen kellemes így, hogy minden zavaró
tényező megszűnt körülöttem. A férfinak háttal állok, így nem
látom az idegesítő képét, Orix sem csicsereg, csak a dallamok
pattannak vissza a fémfalak sima felületéről. Mintha egyedül
lennék és szállnék, emelkednék az izgalmas jövő felé.
Aztán hirtelen valami történik. Még csak a
huszonnegyedik emeletnél járunk, amikor megáll velünk a
lift. A zene elhallgat, én pedig hátrakapom a fejem, hátha
utastársam érti, mi történik itt. De ő is felhúzott szemöldökkel
nézi a huszonnégyes számot. Mi a jó élet történhetett? Nem ez
a világ egyik legmodernebb és legbiztonságosabb épülete? –
gondolom riadtan, és érzem, kezd összeszorítani ez a hely.
–  Sajnálom, egy kis türelmet kell kérnem. Életbe lépett a
karanténprotokoll. Igyekszem mihamarabb megoldani a
helyzetet – szól Orix, majd újra csend. Mélységes csend.

212
213
214
215
216
217
218
219
220
221
222
223
224
225
226
227
228
229
230