Porkoláb Imre

SZOLGÁLJ,
HOGY VEZETHESS!

Amit egy elit katonától tanulhatunk

az üzleti életben

2
Porkoláb Imre: Szolgálj, hogy vezethess!
© Porkoláb Imre, 2016

Szerkesztette: Bittó Ákos

Borító: Juhász Gábor Tamás

HVG Könyvek, Budapest, 2019

www.hvgkonyvek.hu

Kiadja a HVG Kiadó Zrt., az 1795-ben alapított

Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja
Felelős kiadó: Szauer Péter
Kiadóvezető: Budaházy Árpád
Felelős szerkesztő: Koncz Gábor

ISBN 978-963-304-815-3

3
Azon társaim emlékére, akik már nem olvashatják ezt a könyvet, mert meghozták
a legnagyobb áldozatot hazájuk védelmében.

Ezt a történetet a valóság szülte. A helyszínek és az események valósak, a neveket

azonban a személyiségi jogok védelme érdekében megváltoztattam.

4
 TARTALOM

Előszó

ELSŐ IDŐSZAK

1. Feszegeted a határaidat
Az első öt hét
Vezetési tanács: Keresd a kihívásokat!

2. Összpontosítasz
Az élet napos oldalán
Vezetési tanács: Töltődj fel!

3. Legyőzöd a félelmet
Ugrásra felkészülni!
Vezetési tanács: Fejleszd a döntési képességedet!

4. Legyőzöd önmagad
Ha célba érsz, megtudod
Vezetési tanács: Keresd az egyensúlyt!

MÁSODIK IDŐSZAK

5. Cselekszel
A Sárkány kihívása
Vezetési tanács: Fejleszd a csapat hozzáállását!

6. Felelősséget vállalsz
A századparancsnok
Vezetési tanács: Gondoskodj a beosztottaidról!

7. Keresed a veszélyt
Expedíció
Vezetési tanács: Válj felfedezővé!

8. Megtapasztalod a bukást
A Királynőszakasz verseny
Vezetési tanács: Kovácsolj össze egy világklasszis csapatot!

5
HARMADIK IDŐSZAK

9. Alkalmazkodsz
Csatornapatkányok
Vezetési tanács: Dolgozz ki adaptációs stratégiát!

10. Feltalálod magad

Krumplieső Longmoorban
Vezetési tanács: Vezess a hagyományostól eltérő módon!

11. Megtapasztalod a sikert

Nevek a falon
Vezetési tanács: Szolgálj, hogy vezethess!

12. Keresed a megoldást

A sírkert
Vezetési tanács: Nézz szembe saját halandóságoddal!

Köszönetnyilvánítás
Jegyzetek
A szerzőről

6
 ELŐSZÓ

Vezetőként nemegyszer múltak emberéletek a pillanatnyi döntéseimen. Be kell valla-

nom, a legtöbb helyzetre nem voltam teljesen felkészülve – alaposan próbára tették
leleményességemet, akaraterőmet, bátorságomat és számos egyéb képességemet. Utó-
lag könnyű felismernem, hogy vezetőnek nem születni kell, hanem a kihívások során
mutatkozik meg és fejlődik valódi karakterünk.
Életem első igazán komoly kihívásával 1992-ben szembesültem: húszévesen beke-
rültem a világ legkiválóbbnak tartott katonai intézményébe. A mai napig emlékszem
arra, amikor beléptem az Öreg Kollégium 250 éves falai közé, sőt arra is, amikor tizen-
két hónappal később, számos tapasztalattal gazdagodva, nekivágtam az életnek, hogy
szolgáljam a hazámat. Ez a könyv annak az egy évnek a krónikája, amelyet a Sand-
hursti Királyi Katonai Akadémián töltöttem.
A brit tisztképzés elit intézményében sokszor megtapasztaltam, hogy van még hova
fejlődnöm, és számtalan lehetőséget kaptam, hogy profiktól tanuljak és bizonyítsak.
Sokszor elbuktam, de azt megtanultam, hogy ha felállok és a célt szem előtt tartva
megyek tovább, akkor megvalósíthatom a legmerészebb álmaimat is. Hazatérve a
Magyar Honvédségnél szintén lehetőségem adódott arra, hogy további tapasztalatokat
szerezzek, és úgy érzem, eljött az ideje annak, hogy elmeséljem a történetemet és átad-
jam a vezetési tapasztalataimat. A Sandhurstben írt jegyzeteim alapján felelevenítem a
történéseket, a fejezetek végén vezetési tanácsok formájában kiegészítve az azóta fel-
halmozott ismereteimmel.
A sandhursti tisztképzés három időszakból áll, és a vezetési tanácsokat is úgy építet-
tem fel, hogy három kategóriát öleljenek fel.
Az első időszak tanulsága az, hogy aki elismert és megbecsült vezető akar lenni,
annak először önmagát kell megváltoztatnia. Mivel a vezetés nem más, mint karakter-
fejlesztés, feszegetnünk kell a határainkat, javítanunk kell a kitartásunkon: soha nem
válhatunk igazi vezetővé, ha képtelenek vagyunk az önfegyelemre, sőt mástól sem vár-
hatjuk ezt el, ha nem járunk elöl jó példával.
Az első négy fejezetben szó lesz még arról, hogyan őrizzük meg nyugalmunkat és
gondolkodjunk tisztán, amikor körülöttünk elszabadul a pokol; hogyan cselekedjünk,
amikor másokat lebénít a félelem; hogyan hozzuk ki magunkból a legtöbbet még akkor
is, ha ez kockázatosnak tűnik; és hogyan alkalmazkodjunk a váratlan helyzetekhez.
A második időszak már túlmutat önmagunk fejlesztésén. Másokat vezetni óriási
felelősség és egyben megtiszteltetés, és egy igazán jó csapat összekovácsolása és fej-
lesztése rendkívül nehéz, emberpróbáló feladat. Ám Sandhurstben ennek is mesterei
voltak kiképzőink – négy fejezeten keresztül mutatom be az évszázadok alatt kikristá-
lyosodott módszereket.
A második részben arról lesz szó, hogyan vezethetünk másokat újszerű, néha őrült-
ségnek tűnő módszerekkel, sok esetben elegánsan és viszonylag kis energiabefektetés-
sel; hogyan romboljuk le a konvenciókat és szegjünk meg szabályokat, hogy a csapat-
kohéziót megőrizve teljesítsük a küldetésünket; hogyan vívjuk ki és őrizzük meg

7
beosztottaink bizalmát; és miként segítenek a versenyek a maximális teljesítőképesség
elérésében, valamint egy csapat összekovácsolásában.
A harmadik időszak központi eleme az adaptáció és a hagyományostól eltérő veze-
tői stílus. Vezetőként arra is fel kell készülnünk, hogy egy komplex környezetben
bekövetkező válsághelyzetben nemcsak saját szervezetünkben, hanem azon kívül is
bevonjunk másokat a megoldás keresésébe. Ez a fajta, az autoriter hatalmat teljes mér-
tékben nélkülöző vezetői készség a legfontosabb, amit a jelen kor vezetőinek el kell
sajátítaniuk.
A harmadik rész arról szól, hogyan alkalmazkodhatunk a dinamikusan változó kör-
nyezethez szervezeti szinten; hogyan sajátíthatjuk el azt a fajta gondolkodásmódot,
amely a gerillákat képessé teszi arra, hogy sokszoros túlerővel szemben is győzedel-
meskedjenek; és hogy mit jelent valójában Sandhurst mottója: „Szolgálj, hogy vezet-
hess!”
Manapság a vezetők legfőbb hiányosságai a dinamikusan változó környezetben
mutatkoznak meg igazán, ahol a változás és a kiszámíthatatlanság szinte mindennapi
kihívások elé állítja az embereket. A bemutatott módszerek hatékonyak, ám néha biz-
tosan extrémnek tűnnek, mivel szélsőséges környezetre találták ki és optimalizálták
őket olyan vezetők, akiknek saját és embereik élete múlott a megoldáson.
Eredetileg az volt a célom, hogy szakmabelieknek adjak tanácsokat, de idővel
rádöbbentem, hogy a bemutatott vezetői módszerek az élet számos más területén is
hasznosak lehetnek. Így aztán ez a könyv a bennünk élő (vagy talán még rejtőző) min-
dennapi hősnek íródott, azoknak az embereknek, akik szeretnének hatékonyabb mun-
kakörnyezetet és boldogabb otthont kialakítani.

8
ELSŐ IDŐSZAK

9
 1. fejezet

FESZEGETED A HATÁRAIDAT

Vacogva fekszel a hideg víztől átázva egy pocsolyában. Minden porcikád fájda-
lomtól lüktet, és a fáradtságnak olyan szintjét tapasztaltad meg, amit korábban
még sosem. Körülötted a többiek nyögései, hörgései hallatszanak. Sötét van, haj-
nali fél kettő lehet, és már harminc perce fekvőtámaszokat nyomsz, vagy csak tar-
tod magad és imádkozol, hogy legyen már vége.
Ismered a képességeidet – vagy mégsem? Ez a kihívás próbára tesz. Már rég
nem emlékszel, hányszor mondta fel a karod a szolgálatot, mert egy tucat után
abbahagytad a számolást. A kiképzők szavait – arra bátorítanak, hogy add fel –
alig hallod. Nem hagyják abba, ismételgetik, hogy nagyon hosszú lesz az éjszaka,
ha itt maradsz a többiekkel. És ha kibírod, akkor is jön egy újabb hasonló nap és
éjszaka, majd még egy és még egy. Ahogy elképzeled a végtelennek tűnő megpró-
báltatásokat, a napokig tartó küzdelmet és a bizonytalanságot, a fizikai és pszi-
chikai próbatételeket, újra megbicsaklik a karod és összecsuklasz.
Egy kiképző rögtön melléd lép és üvölteni kezdi, hogy a földön fetrengve aligha
leszel képes másokat vezetni. Eszedbe jut a statisztika: húsz jelentkezőből maxi-
mum egy kerülhet be a Sandhurstbe. Sokan feladták már és megszabadították
magukat e tortúrától, jutalomképpen valahol éppen meleg kávét szürcsölgetnek.
Csatlakozhatsz hozzájuk, mindössze fekve kell maradnod. Feladod, és újra ember-
nek érezheted magad. Csak annyit kell tenned, hogy nem tolod fel magad újra fek-
vőtámaszba.
Mit teszel?

Az első öt hét

Május 6. – Sandhurst

Négyen álltunk az indiai hadsereg emlékszobája előtt az egyik sarokban. Arra vártunk,
hogy megérkezzen az őrmesterünk, aki elvezet a 18. században épült Öreg Kollégium-
ban lévő szobáinkba. Kadétok ezrei léptek már be rettegve a főbejáraton, hogy aztán
egy év múlva, az avatásuk napján, immár büszkén és boldogan masírozzanak föl
ugyanazokon a lépcsőkön.
Mind a négyen egy szakaszba kerültünk, a regisztrációt követően, miután megkap-
tuk a kis névtábláinkat, külön csoportba tereltek minket. Később az is kiderült, hogy a
Waterloo század 2. szakaszába osztottak be (minden századot valamilyen híres csatáról
neveztek el).
Nem volt számomra ismeretlen a katonai kiképzés. Három évig jártam a Kossuth

10
Lajos Katonai Főiskola felderítő szakára, ahol másodéves hallgatóként értesültem a
lehetőségről, hogy egy hosszadalmas kiválasztási folyamat végén – először a Magyar
Honvédség történetében – egy fő bekerülhet Sandhurstbe. Kíváncsi voltam, ki hogyan
jutott be a brit kadétok közül. Olvasmányaim alapján úgy képzeltem el, hogy nagyrészt
„kékvérűek” lehetnek olyan szerencsések, hogy a leghíresebb katonai iskolát végez-
hessék el. Bobby Hallra néztem, akinek már a tartásán is látszott, hogy nem a nyomor-
negyedből érkezett. Nekiszegeztem a kérdést.
– Igaz az, hogy főként a felső osztályból kerülnek be kadétok?
A többiek felnevettek, de hagyták Bobbyt válaszolni. Jól megfontolta mondandóját,
és áradt belőle a felsőbbrendűség.
– Én Etonban végeztem – jelentette ki olyan hangsúllyal, mintha ő lett volna a dalai
láma egyik reinkarnációja. Az intézmény a legjobb fiúiskolának számít az Egyesült
Királyságban. Majd kissé leereszkedően hozzátette: – Aztán pedig Oxfordban tanul-
tam.
– Nem a Marsról pottyantottak, tudom, merre van Eton. Imre vagyok Magyaror-
szágról – nyújtottam a kezem mosolyogva.
Furcsán meredt rá, mintha látott volna rajta valamit, de aztán mégiscsak elfogadta.
– Ezt még én is tudom – kotyogott közbe David, és az akcentusáról azonnal felis-
mertem, hogy ír. – Egyébként szólítsatok Docnak, mindenki így hív – utánozta Bobby
affektáló modorát, és nagyon jól állt neki.
Mindannyian felnevettünk.
– Te hogy kerültél be? – kérdezte Bobby.
– A Welbeckbe jártam, és a középiskola elvégzése után jelentkeztem ide.
– És te, Chris, hány évet húztál le?
– Négyet.
– Hol?
– Tengerészgyalogos-kommandó – mosolygott Chris.
Ellenállhatatlan mosolya volt. Az a könnyed típus, akiért döglenek a csajok. Távol
állt tőle az a kimért stílus, amit Bobbyn láttam. A seregben eltöltött évek során meg-
szerzett tudás sokszor valóságos kincsnek bizonyul a sandhursti tanulóidő alatt.
– Sok itt a diplomás? – kérdeztem.
– Számos egyetemet végzett fiatal is jelentkezik – bólintott Bobby. – Manapság
előnyben részesítik őket. Nemcsak azért, mert tanultabbak és intelligensebbek is,
hanem mert érettebbek a tejfölösszájúaknál – pillantott Docra.
– Nemrég beszélgettem egy ilyen tejfölösszájúval… mellesleg éppen ugyanarra a
csajra hajtottunk, és leültem vele sörözni, hogy úriemberhez méltóan megvitassuk a
dolgot. Akkor mondtam, hogy legyen neki karácsony, mert amúgy is a felvételire
készülök. Ő meg elmesélte, hogy a második terminusban bukott ki, mert megsérült és
nem bírta a lába. Y listára került.
– Mi az az Y lista?
– A gyakorlatok alatt sokan megsérülnek… súlyosan.
– Micsoda? – kaptam fel a fejem.
– Ez nem cserkésztábor. Nem lesz könnyű, annyit mondhatok. Arra pedig nagyon
kell vigyázni, nehogy lesérülj, mert akkor nem tudsz lépést tartani a többiekkel, és

11
visszadobnak, hadd lubickolj végig még egy terminust.
Beszélgetésünknek egy rikkantás vetett véget.
– Na, itt bujkálnak, madárkáim! – egyszerre fordítottuk fejünket a hang irányába, és
egy alacsony, bajuszos őrmestert pillantottunk meg az ejtőernyősök piros barettjében.
– Stanworth őrmester vagyok, és a következő pár hónapban én leszek az anyukájuk.
Jöjjenek velem! – pattogott a hangja, majd meg sem várta, hogy felocsúdjunk, megpör-
dült és elviharzott a folyosón.
Egyik kezemben a bőrönddel, másikban a vasalódeszkámmal követtem.
Elkezdődött a kiképzés.
Miközben loholtam a folyosón, szemügyre vettem leendő édesanyámat, aki már első
pillantásra sem hasonlított arra a kedves, halk szavú asszonyra, aki eddig betöltötte ezt
a szerepet. Stanworth őrmester alacsony termetű volt, és a fején virító cseresznyepiros
sapka láttán rögtön eszembe ötlöttek egy korábbi oktatóm szavai: „Kétféle őrmestert
találsz Sandhurstben. Az egyik a gárdából jött, mindene az alaki és a jó megjelenés, a
kifogástalan egyenruha. Könnyen kiszúrhatod kétméteres termetéről és jellegzetes sap-
kájáról, amely olyan, mintha az orra nyergébe akarna belevágni a sildjével. A másik
fajta főleg az ejtőernyősezredből kerül Sandhurstbe, és a harci tapasztalatok átadására
helyezi a hangsúlyt. A brit ejtőernyősezred katonáinak vörös barettje a világon min-
denhol ismert szimbóluma az elit alakulatnak.”
Az őrmester hirtelen megállt egy szoba előtt, és úgy igyekeztem utána, hogy majd-
nem beléütköztem. A sapka alól kutató szempár fürkészett, ahogyan próbáltam az
egyensúlyomat visszanyerni.
– Érti, amit mondok, uram?
– Hogyne, persze, tökéletesen.
Ez megnyugtatta. Az ajtó felé intett.
– Ez lesz az ön szobája, uram. Ne vigye túlzásba a berendezkedést, mert később
csak bonyodalmak származnak belőle, ha tiltott holmit tart a szobában. Ha készen van,
csatlakozzon a többiekhez a folyosón. – Még egyszer megvillantotta vigyorát, mintha
közben egy krokodil kóstolgatná a lábszárát. – Isten hozta Sandhurstben, uram! Érezze
jól magát!
A szobámban elsőre az átlag feletti tisztaság tűnt fel. Nem mintha eddig koszos bar-
langokban laktam volna, de a csillogó rézkilincs, a ragyogó tükrök és a mosdókagyló
láttán már sejtettem, nem lesz könnyű tartani a szintet.
Három órával később már teljes lehetett a létszám, mert Stanworth őrmester végig-
vonult a folyosón, az aznapi teendőkre vonatkozó utasításokat osztogatva. Közben a
szemét szúró „civil” holmik felé bökdösött az őrmesteri pálcájával.
– Ezek a cuccok többé ne kerüljenek a szemem elé! Mit gondol maga, uram, hol
van? – faggatott atyáskodó türelemmel egy magas skót srácot, aki egyre zavartabbnak
tűnt. – Ez nem a Karib-szigetek, itt nem lesz szüksége a 8-as faktorú kókuszolajára.
Mivel más dolgunk nem akadt, a folyosón álldogáltunk és ismerkedtünk, erőt
merítve Stanworth őrmester egyre élesebb megjegyzéseiből.
– Most van még egy percük, hogy elintézzék az ügyes-bajos dolgaikat, mert ezután
már nem lesz több idejük! – vetett véget az őrmester a dzsemborinak.
Egy perc múlva a szakasz felsorakozott a folyosón, és elindult az osztályterem felé.

12
Feszes tartásban ülve vártuk, hogy megismerkedjünk a „csapattal”. Stanworth őrmester
bemutatta a szakaszparancsnokot, Prodger századost, aki a híradó fegyvernem egyen-
ruháját viselte.
Első alkalommal láttam díszegyenruhát viselő brit tiszteket, és a látvány mély hatást
tett rám. Azzal csak később szembesültem, hogy mennyi gond van egy ilyen ruhával.
Prodger ismertette a követelményeket. A sandhursti képzés három időszakból áll,
mindegyik 14 hétig tart. Az egyes terminusok között három-négy hetes szünetek van-
nak, természetesen ezt sem pihenéssel töltjük, mivel biztosítanak elfoglaltságot a kadé-
toknak. A képzés összesen egy évig tart, ezalatt csupán hat szabad hétvégénk lesz,
úgyhogy igyekezzünk majd kihasználni ezeket. Az alapkiképzés közben fölösleges a
kimenővel foglalkozni, mert a hét minden egyes napján legalább húsz óra elfoglaltsá-
got biztosítanak.
A százados után Stanworth őrmester ötven percben összefoglalta a főbb viselkedési
instrukciókat. A következőkkel fejezte be:
– A bár addig zárva tart, amíg az 5. hét végén meg nem felelnek az alaki vizsgán.
Már persze azon kevesek, akik elérnek odáig…
Társaim arcán láttam a csüggedtséget, mintha csak most ébredtek volna fel az álom-
világból, és a rideg valóság mindenkit megrendített.
Már az első nap megtanultuk, hogyan viszonyuljunk a tisztekhez és a tiszthelyette-
sekhez. A tiszteknek az uram megszólítás járt ki, és ez elé az igen, nem, értettem és a
nem értettem előtétszavakat lehetett variálni. Természetesen az „Igen, uram!” volt a
legkedveltebb forma. Később már magának az uram szónak a különböző hangsúlyozá-
sával is képesek voltunk egy beszélgetést értelmesen lefolytatni az adott tiszttel. A
tiszthelyetteseket az őrmester kifejezés egy sandhursti rövidített formájával kellett
megtisztelni, ami kiejtve az „őrm’sternek” felelt meg leginkább. Ha valaki uramnak
merte szólítani őket, az rövid prédikációra számíthatott a sértett fél részéről, mely sze-
rint neki nem szándéka, hogy tiszt legyen. Különben is, ő megdolgozik a pénzéért.
Valóban, legalább olyan büszkén néztek ránk, amikor minden egyes tőmondat után
hozzátettük az „őrm’stert”, mint mi, amikor „uramnak” szólítottak minket.
Megkaptuk az első ruházati cikket, egy piros melegítőt (a katonai felszerelést csak
két nappal később adták oda). Alex Rennie, a vézna angol srác fennhangon panaszko-
dott, hogy egy kissé lötyög rajta. Stanworth, akit magunk között csak Stannek kezd-
tünk becézni, odaosont mögé.
– Egy hét múlva a testnevelési kiképzők megkaparintják magát, és olyan lesz,
mintha magára öntötték volna, uram!
Rögtön beüzemeltem két legjobb segítőtársamat, a vasalót és a hozzá tartozó desz-
kát. Eszembe jutottak egy barátom szavai, amikor még Beaconsfieldben voltam nyelv-
tanfolyamon. „Sandhurstben minden elképzelhető dolgot vasalni kell a meghatározott
utasításnak megfelelően. Amikor bevonulás van, már messziről megismerni az első
időszakos kadétokat, mert hónuk alatt vasalódeszkával igyekeznek a kovácsoltvas
kapuk mögé. Jobb, ha te is beszerzel egyet, mivel egy valamirevaló kadét nem enged-
heti meg magának, hogy ne legyen saját vasalódeszkája. Az alapkiképzésen naponta
három órát vagy még többet fogsz vasalni esténként és napközben is. Ha van két perc
szüneted, akkor a nadrágodat vagy az ingedet fogod simítgatni.”

13
 A melegítőhöz inget, nyakkendőt és utcai cipőt kellett viselni (nem fehér zoknival).
Feltűztem rá a névkártyámat, és a tükörbe pillantva olyannak tűntem, mintha egy gyu-
faskatulyából húztak volna elő. Igyekeztem megbarátkozni a gondolattal, hogy az
elkövetkező egy évben ez nem lesz másként. Nem volt azonban idő a hosszas álmodo-
zásra, ugyanis egy üvöltő hang arra figyelmeztetett, hogy sorakozó van a körlet előtt.
Futásnak eredtem hát, mivel azt is jó előre elmondták, hogy nem jó dolog utolsónak
lenni – semmiben.

Az akadémia területét egy röpke alaki foglalkozás keretében mutatta meg az őrmester,
aki az alakzatba rendeződés és a menet alapjaival ismertette meg a be nem avatottakat.
A menet során a karokat kinyújtva vállmagasságig kell emelni, ami teljesen eltért a
magyar alakitól, és egész groteszkül hatott első látásra. Az, hogy mennyire fájdalmas,
csupán később derült ki.
Egy másik angol kiképzési szokás, hogy a vezényszavak elhangzása után a mozdu-
latokat ütemre kell csinálni. Az egyes mozdulatok között eltelt időt pedig hangosan
ordítani kell. Az Öreg Kollégium környéke az első időszakos kadétok torokszaggató
üvöltésétől volt hangos, amelyet csak az őrmesterek atyáskodó hangja szárnyalt túl
néha.
– Öt perc szünet! Vasalják ki normálisan azokat a melegítőket, olyan némelyikük,
mintha a kutya szájából húzták volna ki! Oszolj! – harsogta végül Stan, arcán jól lát-
ható elégedetlenséggel.
– Egy… kéthá’, egy… kéthá’, egy kettő há’! – üvöltöttük, miközben testek fordul-
tak el, lábak emelkedtek, hogy egy pillanatra megállva a levegőben a földhöz csapód-
janak, megpróbálva betörni a betont.
– Csürhe! – hallottuk még a letört kiképző mormogását, ahogyan az épület belseje
felé vágtattunk.
Négy perc múlva valamennyien ott álltunk újravasalt melegítőinkben. Stan vizslató
tekintete hibát keresett:
– Mr. … hm… Anonymus… mi is a neve, uram?
– James Still, őrm’ster!
– Nos, Mr. Still, magának nem mondták el, hogy a névkártyáját állandóan hordania
kell?
– De, őrm’ster … csak az történt, hogy…
– Nem vagyok kíváncsi az élettörténetére! – szakította félbe a magyarázatot. – Hol-
nap reggel öt óra nulla nullakor kifogástalan öltözékben jelentkezik az irodám előtt.
Megértette?
– Igen, őrm’ster! – válaszolta a kadét kissé félszegen.
– Nem haaaalloooom! – tartott bemutatót Stan, hogy mit is ért hangerőn.
– Igeeeeeen, őőőrm’ster! – próbálkozott James újra, elliluló fejjel.
– Na, így már jobb! – fordult felénk Stan. – Szakaaaaaasz lépéés indu’!
Kétszer semmit sem mondanak el Sandhurstben. James ennek lett az első, de koránt-
sem utolsó áldozata. Ami egyszer elhangzott, azt szentírásként kellett kezelni, és ha
még egyszer felhívták rá valakinek a figyelmét, akkor ezt valamilyen büntetéssel nyo-
matékosították.

14
 A menetelés során percenként százhatvan lépést kell megtenni, ehhez jön még a
karok lengetése, a felszegett áll, a földhöz csapott sarkak. Egy nap múlva már kezdtem
érezni e különös torna mellékhatásait. Hónaljam iszonyúan égett, mivel az állandó súr-
lódás kikezdte az igénybevételhez nem szokott bőrt. A vádlim és a combom is lángolt,
főleg hegymeneteknél. Az őrmester öblös hangja pedig furcsa akcentusával állandóan
tanácsokat osztogatott:
– Maga egy robot, uram. A bal lábához a jobb kezét… és vállmagasságig… Hallja?
… Süket maga, vagy micsoda? Ha nem emeli magasabbra a kezét, itt helyben levágok
a vállából egy darabot… Maga meg ne vigyorogjon, Mr. Lord! Emelje fel az állát, és
ne az előtte lévő seggét bámulja folyton, mert a végén még rosszra gondolok…
Álljjjjj!
Az Öreg Kollégium előtt zöld pázsit terült el, a mögötte magasodó épület pedig
pazar látványt nyújtott a kissé párás-ködös időjárás ellenére. Az óriási alakulótér épü-
let felőli oldalán a waterloói csata ágyúi néztek velünk farkasszemet. Hátunk mögött
egy tó, amelyet a Kívánság-patak köt össze egy másik tóval, ami már az akadálypálya
része. Viktória királynő szobra felé haladtunk, de hirtelen egy éles jobbkanyarral a
szobor elé fordultunk.
– Jól véssék az eszükbe, amit most mondok! – Stan hangja vágott, mint a penge. –
A királynő háta mögött settenkedni nem szép dolog, ebben mindnyájan egyetértünk.
Nem szeretnék bárkit is meglátni, amint a Viktória-szobor mögött halad el. Mindig
elölről kerüljék!
A szobor mintha helyeslően bólogatott volna.
A patak mentén óriási sportpályákat láttam, ahol Stan szerint később kedvünkre
játszhatunk a leendő tisztekhez méltó játékokat: golfot, krikettet, focit és rögbit.
Teniszpályák is feltűntek kissé távolabb, a jellegzetes gyephokipálya különleges, tele-
pített gyeptéglái már messziről elütöttek a többi pályától, a lovarda pedig a legtávo-
labbi sarokban helyezkedett el. Már az felért egy kiadós sporttevékenységgel, amíg
végigsétáltunk a sportpályák mellett. A távolban az Új Kollégium 19. századi tégla-
épülete tornyosult, közepén a tiszti étkezde kupolájával. Ez már nem olyan pazar lát-
vány, de számunkra annál kívánatosabb, hiszen a második és a harmadik időszakban
már ott folyik tovább a képzés. Mostani úti célunk a Churchill Hall volt, amelyet
később „Anglia legnagyobb hálózsákjának” hívtunk, és amelybe az akadémia minden
hallgatója befért, ezért a nagyobb előadásokat, illetve rendezvényeket itt tartották. Bár
kagylóhéjra emlékeztető formájával és szürke egyhangúságával nem illett az eddig
látott szép és stílusos épületek közé, mégsem hatott riasztóan.
– Ha itt elalszanak, uraim… nos, arra még gondolni is rossz, hogy mennyire meg-
emlegetik! Hátraaa arc! – hallottuk Stan hangját, és elképzelni sem tudtam, miből lehet
ennek az embernek a hangszála: az „arc”-ot például úgy tudta üvölteni, hogy amikor
először hallottam, biztos voltam benne, hogy a közeli lőtérről eltévedt lövedék találta
szíven.
Ezúttal Matt Vine-t tüntette ki figyelmével.
– Hátra arc jobbra, maga bárgyú teve! Ha még egyszer balra csinálja, beíratom az
öregek napközis otthonába… uram! Maga kadétnak nevezett balfácán! Oszolj!
A Churchill Hallban az akadémia parancsnoka, Toyne Sewell tábornok üdvözlőbe-

15
szédét hallgattuk végig. Az utazástól és a nap gyötrelmeitől máris halálosan fáradtnak
éreztem magam, hirtelen leküzdhetetlen vágyat éreztem, hogy „vigyázzülés” közben
elaludjak. Szemhéjam ólomsúlyúvá vált, és magától le akart csukódni. Elalvás ellen
azonban jól szolgált a járkáló őrmesterek hada, akik kezükben tartott lépésszámláló
pálcájukkal hadurakként vigyázták éberségünket. A parancsnok, hatalmas darab
ember, a skót ezred egyenruhájában feszített. Beszéde rövid volt és nélkülözött minden
sallangot. Üdvözölt minket, és biztosított arról, hogy az elkövetkező egy év kemény
munkával telik majd, ugyanakkor minden percét élvezni fogjuk. Már éppen befejezte
volna a mondókáját, amikor megtörtént a baj. Khalfan, egy arab kadét égbekiáltó bűnt
követett el (már napközben is úgy tűnt, hogy valami nincs rendben vele, de eddig még
megúszta): teste elernyedt, s bár csak egy pillanatra bukott le a feje, egy közelben cir-
káló őrmester azonnal kiszúrta, és ott termett előtte.
– Téved, uram, ha azt hiszi, hogy relaxációs testmasszázsra ültettük be ide! – A
Khalfan mellett ülő két kadétra mutatott. – Vigyék ki Csipkerózsikát, és dobják a
patakba… Mozgáááás… Mire várnak?!
Peter és Alex megragadták a szerencsétlent, aki alig tudta felfogni, mi is történik.
Hamarosan kint sorakoztunk. Khalfan vigyázzban állt a bejárat mellett egy nagy
tócsa kellős közepén, és reszketett, mint a nyárfalevél. Miután beledobták a hideg
vízbe és kimászott onnan, Stan csupa jóindulatból ott helyben rövid alaki foglalkozást
tartott neki, hogy egy kissé felmelegedjen. Ezt követően hosszan üvöltözött vele, majd
amikor valamennyien kiértünk, sorakozót rendelt el.
Visszafelé meneteltünk az Öreg Kollégium felé, és arra gondoltam, hogy a yorki
herceg mégsem szórakozásból masíroztatta 10 ezer emberét hegyre fel és hegyről le –
valójában a helyes lépéstávolságot gyakoroltatta velük. A mi esetünkben is ez történt.
A percenkénti 160-as menetütem azt szolgálta, hogy lábunk „ráálljon” a megkövetelt,
mintegy 70 cm-es lépéstávolságra. Visszaértünk az Öreg Kollégiumhoz, ahol rövid
ebéd következett, és Stan figyelmeztetett minket, hogy ne együk túl magunkat.
Az egész napos lótás-futás után mindig farkaséhesen estünk be az étkezdébe, ahol
mindennap hihetetlen mennyiségű ételt pusztítottunk el. Előzetes eligazítást kaptunk
arról is, hogyan illik az evőeszközöket étkezés közben tartani, illetve kulturáltan, tiszt-
jelölthöz méltóan étkezni. Ezt a kimódolt stílust kellett a gyorsasággal párosítani,
mivel a körletbe visszatérve még elő kellett készülni a délutáni szemlére.

Az első félórás ebéd után futva közelítettük meg a szobáinkat, és két percünk volt arra,
hogy rendbe tegyük a ruházatunkat. Már korábban figyelmeztettek, hogy olyan vasalót
vegyek, amely nagyon hamar felmelegszik. Sandhurstben felbecsülhetetlen értéke volt.
Futva mentünk az első testnevelés-foglalkozásra. A Schwarzenegger-kinézetű
kiképzők meggyőződése volt, hogy mi mind puhányok vagyunk, és nincs jogunk
ahhoz, hogy ezen a helyen létezzünk. Ahogyan elnéztem őket, valóban mindnyájan
puhánynak tűntünk mellettük, pedig akadt egy-két szép szál legény is a szakaszban. De
mivel nekik is – mint minden őrmesternek az akadémián – vajból volt a szívük, meg-
ígérték, hogy kezelésbe vesznek minket. Hamar ízelítőt kaphattunk az unaerobik-edzés
legjavából. Azok, akik nem kifogástalanul vasalt ruhában jelentek meg, kitüntetett
figyelemre számíthattak a kiképzők részéről. Azok a renitens egyedek pedig, akik csí-

16
pőre tették a kezüket, vagy ehhez hasonlóan kirívó módon viselkedtek, azonnal neki-
láthattak a kiszabott fekvőtámasz-büntetésük letöltésének.
Szegény Khalfanra rájárt a rúd. Azonnal kiszúrták a még mindig nedves haját, és
még csak magyarázatot sem tudott rá adni, mert mindig belefojtották a szót. Ahány-
szor csak rápillantottam, állandóan fekvőtámaszban volt – legalábbis eleinte. Később
már elgyötörten próbált feltápászkodni, de ahhoz sem volt ereje, hogy talpra álljon. Ez
pedig újabb büntetést vont maga után, de ezúttal az egész szakasz nyomott ötven fek-
vőtámaszt. Néhányan halk megjegyzéseket fűztek az esethez, és tudtam, hogy Khal-
fannak nehéz estéje lesz.

Az Öreg Kollégium épületéhez visszaérkezve a századvezénylő zászlós (akit magunk

közt csak „Istennek” hívtunk, mivel hasonló jogkörökkel volt felruházva, mint a Min-
denható) tűnt fel azzal a nem titkolt szándékkal, hogy bemutatkozás után rögtön szem-
léz minket.
Az ilyen szemlék után általában egy újabb napirendi pontot kellett beiktatni, amely
szerint a szakasz éjfélkor az őrszoba előtt sorakozott fel, hogy bebizonyítsa, képes
kadétokhoz méltó módon megjelenni. „Isten” nem olyan ember volt, aki bármi fölött –
legyen az a legapróbb vétség – elsiklott volna. Ő volt az egyetlen, akitől mintha még
Stan is félt volna.
Az első szemle, amelyet „Isten” tartott, egész életemre bevésődött az emlékeze-
tembe. A szakasz nyitott alakzatba rendeződött, bár ez nem ment olyan könnyen: ezt
az egy alaki fogást legalább tizenötször kellett végrehajtanunk, mire megfelelőnek
találta. Stan mögötte sétált, mint Belzebub, kezében apró jegyzetfüzet, amelybe a vét-
kek hosszú sorát jegyezte. A hátsó sorban álltam, de nem sokáig, mivel az első sor
felének helyet kellett cserélnie velünk, mert „nem néztek ki jól”. Azután az egészet
visszafelé is eljátszottuk, mivel olyan benyomást keltettünk, mint „undorító huligánok
egy csoportja, amely még arra sem méltó, hogy a sereg rehabilitációs központjában
foglalkozzanak vele”.
A mellettem lévő kadétnak, Karl Harrisnek az átlagnál sötétebb bőre volt, és szinte
az összes tiszt és tiszthelyettes arról faggatta, melyik országból való. A válasszal –
mely szerint Portsmouthból – nem voltak elégedettek, mivel az ő földrajztudásuk sze-
rint ilyen ország nem létezik, bár a szó kísértetiesen hasonlít egy dél-angliai város
nevére. Ezúttal azonban nem a földrajzi hovatartozás volt a téma.
– Mit keres a szakaszában ez a sajnálatra méltó civilpalánta, őrmester? – tette fel a
kérdést „Isten”. – Van valami értelme egyáltalán annak, hogy foglalkozzunk vele?
– Elég tűrhetően tud zongorázni, uram! – vágta ki a választ egy pillanatnyi szünet
után Stan.
A sorok közül elfojtott vihogás hallatszott. Mindenki igyekezett kiélvezni a helyze-
tet a közeledő vihar előtt, de meglepetésemre „Isten” más szemmel kezdte Harrist
szemlélni. Mintha hirtelen egy eddig nem látott vonást vélt volna felfedezni az előtte
álló, meggyötörni kívánt lélekben.
– Oh, valóban? Remélem, valamikor elkápráztat majd a játékával – ezzel továbblé-
pett.
Én következtem, és hallottam, amint Karl megkönnyebbülten felsóhajt mellettem.

17
 – Borotválkozott ma reggel, khmmm, uram? – tette fel a teljesen fölösleges kérdést,
amelyet akkor szoktak, ha már semmi más kivetnivalót nem találnak az emberen.
– Igen, uram.
Kiejtésem hallatán kissé furcsán nézett rám. Az én esetem pont a fordítottja volt
Karlénak: rólam senki sem gondolta volna, hogy nem vagyok angol. Legfeljebb akkor
– mint ebben az esetben is –, ha kinyitottam a számat.
– Hát magát honnan szalajtották, D’Artagnan?
– Magyar vagyok, uram.
– Rendben van, máskor győződjön meg róla, hogy nem úgy jelenik meg, mint King
Kong. Őrmester, ez az ember is csatlakozik a többiekhez ma este.
A bőkezűen osztogatott büntetéseknek több kategóriájuk volt. A legenyhébb, mint
ebben az esetben is, a külön sorakozó, amikor az őrmester által meghatározott időben
és helyen jelentkezni kellett, kifogástalan öltözékben. Ahhoz, hogy megkapjuk ezt a
büntetést, a legcsekélyebb kihágást is elég volt elkövetni. Egy apró porszem a király-
kék baretten, egy árnyalattal kevésbé ragyogó cipő, esetleg nem a „megfelelő mérté-
kig” kifényesített réz övcsat – és a kadéthoz méltatlan ruhadarab tulajdonosa máris a
saját bőrén érzékelte, mennyivel jobb lenne a napi három-négy óra szabadidőt alvással
tölteni ahelyett, hogy a hibásnak vélt ruhadarabokat prezentálja újra az őrmesternek.
Három ilyen apró hiba – amelyet egyáltalán nem volt nehéz összeszedni –, és a bün-
tetés kedvezménymegvonásra (restriction of privilages, ROP) változott. Étkezések
után és esténként kétszer az őrszobán kellett jelentkezni előírt ruhában, az ROP-soknak
előírt fehér övvel, amelyet állandóan hordani kellett, és viselőjük így célpontja lett az
akadémián mászkáló tiszthelyettesek hadának. Az ROP-szemléken is gyakran előfor-
dult, hogy újabb kifogások merültek fel a ruházattal szemben, így aztán a háromnapos
kedvezménymegvonás könnyen ötnaposra bővülhetett. Ez idő alatt a „garázda sze-
mély” akár többször is elzarándokolhatott a „szent helyre”, ahová csak az erre kivá-
lasztottak jutottak el, és ahol megtisztulhattak bűneiktől: a vezeklés módja gyakran a
terroristák ellen kiképzett kutyák óljainak takarítása vagy az őrszoba mellékhelyiségei-
nek kipucolása volt.
A sok büntetésfajta közül a börtönnek Sandhurstben a polgári élettől eltérő szerep
jutott. A főleg alaki gyakorlatozás közben elkövetett kis vétségért bárki pillanatok alatt
a „kaptárban” találhatta magát. Máig emlékszem arra, amikor először láttam, hogy
valakit bebörtönöznek. Már az első komolyabb alaki foglalkozáson szemtanúja lehet-
tem a statáriális bíróság működésének.
A harmadik héten, hátunk mögött az Öreg Kollégium hatalmas épületével, a gyakor-
lótéren masíroztunk föl-alá, sarkunkban az egyre izgatottabb őrmesterrel. Attól pezs-
dült fel ennyire, hogy „Isten” is megjelent a téren, és élénken figyelte, mit művelünk.
Nem bírta ki sokáig, odajött hozzánk, és hangot is adott elkeseredésének.
– Amikor Egyiptomban voltam, láttam egy szomjúságtól félholt tevekaravánt a
sivatagban vánszorogni, de esküszöm, azok százszorta jobban koordinálták a mozgásu-
kat és erősebben koncentráltak, mint maguk. Úgy látom, egy kissé álmosak, ezért egy
kis külön ébresztőt tartanék.
Az ébresztő abból állt, hogy a mozdulatokat, különböző alaki fogásokat a vezénylő
által diktált ütemre (úgy a normál ütemnél négyszer-ötször gyorsabban) kellett végre-

18
hajtani. „Isten” elképesztő hangokat adott ki magából, és úgy tűnt, soha nem vesz leve-
gőt. Folyamatosan üvöltötte a parancsokat és diktálta a tempót. Az izzadság már egy
perc múlva patakokban folyt le a hátamon, és még a fülemen is szedtem a levegőt.
Most már tudtam, hogy csak idő kérdése, és valaki hibázik. Egy háromperces ébresztő
után kifulladva megálltunk, és ismét normális ütemben gyakorlatoztunk. A szakasz
minden erejét bedobva igyekezett, hogy felértékelődjön a „Mindenható” szemében, de
a léc egyelőre túlságosan magasan volt ahhoz, hogy átugorjuk.
– Maga részeg, vagy mi? – tette fel a még mindig figyelő „Isten” a teljesen fölösle-
ges kérdést, mivel ekkorra Toby Lyle már az alkohol szó jelentését is elfelejtette.
A menet közbeni hátraarc következett, amelynek hibátlan végrehajtása nagy koordi-
nációs készséget és odafigyelést követel, mivel a cipőt 1 cm-rel a talaj fölött kell
áthúzni, és eközben nem érhet hozzá a betonhoz.
– Ha még egyszer meghallom, hogy a vasalt cipősarka karcolja a betont fordulat
közben, bezáratom… Hátraaa arc!
Ám Tobynak most sem sikerült. „Isten” tombolt haragjában, és megígérte Tobynak,
hogy csak az ő kedvéért felveszi a kapcsolatot a mozgássérültek intézetével, ahova
azonnali hatállyal, soron kívül beutaltatja. Addig is azonban, hogy ne rontsa itt a leve-
gőt, beváltotta fenyegetését.
– Őrmester! Csukja be ezt a szerencsétlen vízilovat!
A szakasz megállt, és igyekeztünk úgy kapkodni a levegőt, hogy ne látsszon. Toby-
nak ki kellett lépnie a sorból, és elszenvedte a legnagyobb gyalázatot, amely Sand-
hurstben érheti: „elvesztette a nevét”. Lehorgasztott fejjel letette a sapkáját és a név-
kártyáját a földre, mellé helyezte fehér, alaki gyakorlatozáshoz használt övét, majd az
őrszoba irányába fordulva felkészült a mindössze 200 m-es útra.
Az őrmester fúriaként termett mellette és megindította. Olyan gyorsan számolt,
hogy nem is tudtam, vesz-e levegőt egyáltalán. A rövid táv megtételéhez legalább hat-
nyolc percre volt szükség, mivel a Stan által alkalmazott helyben járás és egyéb alaki
trükkök igencsak nehezítették a verejtékben úszó vétkes haladását, akit aztán az őrszo-
bához érve elzártak, és egy kicsit kifújhatta magát, ha éppen nem ordítottak a fülébe.
Elhatároztam, soha nem adok rá okot, hogy hasonló helyzetbe kerüljek – és sikerült is
betartanom a fogadalmamat.

Lefekvés előtt felkészültem a másnapi szobaszemlére. A művelet sokáig tartott, mivel

szerettem volna már rögtön az elején belopni magam az őrmester szívébe. A követel-
ményeket egy A/4-es lapon foglalták össze a félreértések elkerülése végett. Remek
dolog a saját szoba, ha arról van szó, hogy egyedül lehetek. Ugyanakkor rengeteg kel-
lemetlenséggel is jár: rögtön itt van a takarítás, amelyet minden este és reggel egyedül
kellett elvégeznem.
Aznap este három órán keresztül igyekeztem, nehogy kihagyjak valamit. A plafon-
tól indultam, és lefelé haladva mindent sorra vettem. Amikor kitakarítottam a mosdó-
kagylót, eltöprengtem, lefényképezzem és elküldjem-e a gyártócégnek, mert reklám-
nak sem lett volna utolsó. A tisztaság ára persze az volt, hogy este és reggel nem mer-
tem se fogat mosni, se borotválkozni – ezeket a tevékenységeket a közös helyiségben
végezte mindenki –, mert a lefolyó víz tönkretette volna a nagy fáradsággal kiglancolt

19
mosdót. Befejezésképpen a porszívózás és a szösztelenítés következett. Egy otthonról
magammal hozott kézi ruhatisztítóval, a jól ismert mágikus hengerrel a padlószőnye-
gen hajszálra és cérnadarabkákra vadásztam. Körbenéztem, vizslató szemeimmel újra
és újra, majd arra jutottam, hogy a padlón akár műteni is lehetne. Végül előkészítettem
a portörlő rongyot, hogy másnap reggel még egyszer letörölgessek, mielőtt Stan fehér
kesztyűs kezével matatni kezd a különböző berendezési tárgyak alatt, fölött és minden-
féle lehetetlen helyen abban bízva, hogy valahol sikerül koszt találnia.
Minden reggel a szobánk előtt, kifogástalan öltözékben vártuk, hogy az őrmester
szemlét tartson. Stan óraműpontossággal érkezett, és gondosan végigmért. Kissé
bosszúsan állapította meg, hogy az öltözékemen nem talál kivetnivalót. Nem is találha-
tott, mert csak az ingemet negyven percen keresztül vasaltam tökéletesre előző nap, a
vasalási utasítás minden részletére ügyelve. Követtem Stant a szobába lépve, és vár-
tam, hogy felüvöltsön.
Nem is hinné az ember, mennyi minden kiválthatta az őrmester dühét. A beágyazás
például valóságos művészetnek számított, és a követelmények közé tartozott, hogy a
kispárnahuzatot is nap mint nap vasalni kellett. Ez azt eredményezte, hogy többségünk
(de én biztosan) egy hálózsákban a padlón aludt, így az ágy készen várta a másnapi
szemlét.
– Mi ez az ordenáré disznóól? Forduljon meg! – üvöltött Stan. – Arra gondolt talán,
hogy nem veszem észre, hogy a parókáját a mosdókagylón tárolja?
Hátraarcot hajtottam végre, és ekkor láttam, hogy elégedett képpel áll a mosdó-
kagyló előtt, és két ujja között tartja a corpus delictit: egy hajszálat. Vérszemet kapva
még vagy két percig üvöltözött velem, és hangsúlyozta, hogy amennyiben csak a leg-
halványabban is felmerült bennem, hogy esetleg tiszt lesz belőlem, akkor ideje lenne
valamit tenni is érte, nem csak a tökömet vakargatni egész nap. Azonnal büntetést sza-
bott ki rám, majd faképnél hagyott. Egy perc múlva a szomszéd szobában Karl is
hasonló intelmekben részesült, mivel Stan szerint „a mocsok lassan ellepi az egész
szobát”.
A saját körletünkön kívül este, valamint reggel kitakarítottuk a közös helyiségeket
is, bár azt sohasem értettem, hogyan képes a folyosó és a mellékhelyiség egyetlen
éjszaka alatt összekoszolódni. Az esték így közös szórakozással teltek, miközben a
lépcsőt tisztítottuk, centiméterről centiméterre cipőkrémmel átkenve a már tiszta felü-
letet, amely „extra csillogást” biztosított, és így másnap a kényes ízlésű őrmester haj-
landó volt végigsétálni rajta.
A bevonulást követő harmadik napon, mindenki nagy bánatára, megkaptuk a cipő-
ket is. Ezek kiválasztásakor már jó előre figyelmeztettek, hogy bakancsból olyat
válasszunk, amely a katonai zoknival együtt pont passzos, de az alaki cipőből egy
számmal nagyobbat kérjünk. Aznap este a szakasz tantermének szentélyében pedig
beavattak minket a titokba, amelyet csak a Sandhurstöt végzett kadétok ismernek:
hogyan is „készítik elő” a brit cipőt az alaki foglalkozásra. Ezentúl minden este két
órát foglalkoztunk cipőpucolással, ami arra volt elég, hogy egy, maximum másfél pár
cipőt elkészítsünk a követelményeknek megfelelően.
A pár cipőt először vizes újságpapírral tömtük ki, nehogy nagyon „összemenjen” a
műveletek során. Előfordult ugyanis, hogy aki nem figyelt oda, annak a 44-es cipője

20
32-esre zsugorodott össze, amibe a legnagyobb igyekezettel sem tudta beledugni a
lábát. Ekkor 60 font ellenében adtak neki egy újabb pár lábbelit, amelyen tovább kísér-
letezhetett.
Elérkezett a pillanat, hogy a megfelelően előkészített cipőket kezelésnek vessük alá.
A műveletet Stan mutatta be, és áhítattal figyeltük minden egyes mozdulatát, nem
akartunk lemaradni semmiről. A cipőket egy gázégővel felmelegítette, és méhviaszt
hordott fel vékony rétegben a bőrre, majd a műveletet egészen addig ismételte, amíg
elégedett nem lett az eredménnyel. Ekkor vastagon bekente fekete cipőpasztával, és
ráégette a bőrre a bokszot, amitől érdekes mahagóni színezete lett. Ezután egy tiszta
rongyot vízbe mártott, majd kicsavarta. Az ujjára tekerte, és egy csipet bokszot szedett
ki vele a dobozból, majd egy csepp vizet mellé, és kis köröket kezdett el rajzolni a cipő
egyre csillogóbbá váló felületén.
– Majd ha két-háromezer ilyen kis kört leírtak – magyarázta –, akkor kezd csillogni
igazán, és akkor már elfogadható lesz.
Elszörnyedve hallgattuk. Még csak a cipő orránál tartott, és mintegy 10 percbe telt
még az ő gyakorlott kezének is.
Az első öt héten bőven volt alkalmunk vacsora után gyakorolni. Idővel rájöttem
azokra az apró trükkökre, amelyek megkönnyítették az életem, és mire a képzésem a
végéhez közeledett Sandhurstben, már képes voltam egy pár cipőt elfogadható szintre
polírozni fél óra alatt. Ám ott volt az egyenruha többi része is, amelyeket szintén a
követelményeknek megfelelően kellett viselni. Előbb-utóbb kiderült, ki mihez ért a
legjobban a szakaszon belül, és beindult a szolgáltatások cseréje. Volt, aki elvállalta a
másik cipőjének tisztítását az egyenruha gombjai és a réz övcsat tisztításáért cserébe,
ami ugyanúgy sokáig tart, de másfajta szakértelmet követel.

Az első öt hétben nem álltunk meg egy pillanatra sem. Állandóan szaladtunk, alaki
gyakorlatoztunk, meneteltünk – teljesen kifulladtunk mindennap, minden foglalkozá-
son. Még a lövészet is nagy energiát követelt, ahogy kiszaladtunk a lőtérre s vissza, a
lőtéren pedig az állomások között futkostunk. A foglalkozások között általában 15
perc szünet volt, ez idő alatt szakaszkötelékben vissza kellett szaladnunk a szobáinkba,
ott átöltözni, aztán időben visszaérni a következő programra. Minden foglalkozás más
öltözetet igényelt, és hogy ne unjuk el magunkat, alakival kezdtünk, fegyveres gyakor-
latozással folytattuk, majd testnevelés következett.
A későn érkezők jutalma jobb esetben egy alapos szidás volt, de gyakran a szakasz-
parancsnok elé került az ügy. A negyedik héten estem át a „tűzkeresztségen”.
Aznap másfél órás, dupla alaki óránk volt. A cudar angol időjárás enyhült kicsit,
még a nap is kisütött. A fegyveres alaki akkor még új volt a számunkra: a fegyvert szíj
nélkül kell kezelni, és kézzel szorítani a testhez. A végén lévő bajonett az első foglal-
kozások közben több problémát is okozott. A legnagyobb veszélyt az jelentette, ha
valaki megbillent és elvesztette az egyensúlyát, ilyenkor ugyanis a fegyver kiesett a
kezéből. A többiek még védekezni sem tudtak, mert az alaki alatt nem szabad kilépni a
sorból, a kadéthoz méltatlan cselekedet pedig kivívná az őrmester haragját. Így aztán a
szerencsétlenek csak álltak és imádkoztak, hogy a bajonett ne sértse meg egyiküket
sem.

21
 Később aztán Stan megengedte, hogy a sérülések elkerülése érdekében röptében
elkaphassuk a gazdátlanná vált fegyvert. Amikor aztán egy alaki szemlén valaki össze-
esett, akkor nem őt, hanem inkább a fegyverét kapták el, nehogy valakit megsértsen.
Azon a bizonyos dupla alaki foglalkozáson egy óra elteltével már elviselhetetlenül
fájt a karom, és elvesztettem az önuralmamat. A „fegyvert vállhoz” parancsot gyako-
roltuk, és az őrmester mintha elfelejtette volna, hogy már jó ideje ebben a pozícióban
vagyunk. Egy példázatba merült bele az arnhemi csatával kapcsolatban. A történet
hosszú volt, és úgy gondoltam, lazítok kissé a pozíción. A hüvelykujjamat feljebb
csúsztattam a karabély tusán. Ez lett a vesztem. Stan rögtön abbahagyta a tanmeséjét,
és a neveletlen kadétokra tért rá, akik még arra is képtelenek, hogy egy pillanatig meg-
álljanak egy helyben, mozgás nélkül.
– Mr. Porkoláb, mi a francot képzel, hol van? Breaktáncversenyen? Azt hiszi, azért,
mert nem magára nézek, nem látom, hogy virtuóz módon zongorázik a fegyverén, ahe-
lyett, hogy mozdulatlanul állna, uram? Holnap tizennégy nulla nullakor jelentkezzen a
szakaszparancsnok irodája előtt!
Igaza volt, megkímélhettem volna magam ettől a kellemetlenségtől, ha nem mozdí-
tok fél centit az ujjamon.
Másnap 13 óra 45 perckor jelentkeztem az őrmester irodája előtt. Csatlakoztam a
többi „bűnözőhöz”, és feszes vigyázzban vártuk, hogy Stan kilépjen az irodájából.
Nyílt az ajtó, alaposan végigmérte a ruhánkat. Akkor viseltem először a „bluesnak”
becézett díszegyenruhámat, amelyet csak ünnepségeken és más különleges alkalmak-
kor, mint a mostani is, vehettünk fel. Az egyenruha úgy feszült rajtam, mintha beleszü-
lettem volna. Hálával gondoltam vissza a szabóra, aki hosszú évek rutinjával felvér-
tezve tévedhetetlen pontossággal igazította hozzánk a ruhát. Igaz, hogy a viselése előtt
legalább négy órát el kellett tölteni a tisztításával, amíg kifogástalan állapotba került
(ennek köszönhetően előző éjszaka csak két órát tudtam aludni), de Stan végül elfo-
gadhatónak minősített minket, és együtt mentünk a szakaszparancsnok irodája elé.
Stanworth őrmester igazán kitett magáért. Minden eddigit fölülmúló hangon gyors-
menetben bemasíroztatott Prodger százados irodájába, ahol a nevemet és rendfokoza-
tomat hangosan kiáltva vártam a büntetésem, amely mindig eltörpült a büntetés kisza-
básával járó felhajtás mellett. A felelősségre vonás olyan borzasztóan komoly volt,
hogy úgy éreztük magunkat, mintha életfogytiglant kaptunk volna. Pedig két extra ala-
kival „megúsztam”, amit a következő napokban reggel 5 órakor kellett „letöltenem”.

Prodger százados vezetett be minket az angol harcászat rejtelmeibe. A „rugalmasság”,

valamint az „egyszerűség” számunkra, eljövendő stratégák számára alapszóvá vált. Az
olyan kifejezéseket, mint „az erőbedobás hasznos beosztása”, már nem kellett elma-
gyarázni, hiszen a szürkének egyáltalán nem mondható hétköznapokon alkalmaztuk a
túlélés érdekében.
Az előadások is furcsán zajlottak. Először azt hittem, csak a mi szakaszparancsno-
kunk olyan különc, hogy a kivetített fóliákat szerteszét dobálja használat után a terem-
ben, hogy fenntartsa a figyelmet. A tézisem azonban megdőlt, amikor először mentünk
a Woolwich Hallba egy harcászatórára. Az előadóteremben az egész évfolyam elfért,
és a padsorok három oldalról körbevették a hatalmas, 10 × 7 m-es előadóteret, amelyet

22
legtöbbször terepasztalnak berendezve használtak. Egy tüllszoknyás, erős combú „tün-
dér” perdült ki a terepasztal szélére, varázspálcával a kezében. Annál nagyobb volt a
meglepetésem, amikor a tündérben a századparancsnokomra, Johnson őrnagyra ismer-
tem, akinek transzvesztita hajlamairól eddig fogalmam sem volt. A meglepetésnek
még nem volt vége. Lassan feltűnt a színen az egész tiszti kar, és egy csodálatos mese
bontakozott ki a szemünk láttára a terepasztalszínpadon, amelynek címe „A támadás”
volt. A rögtönzött színház nem tartott tovább 5 percnél, de alaposan igénybe vette a
nevetőizmainkat, és nem fáradtan, fásultan ültünk az órán.
Stan is igazi újító volt, bár az óráin néha többet erősödtünk, mint tanultunk. Egyik
ötlete az „Ébren lévők klubja” volt: az osztályterem hátsó részében elhelyezett két szé-
ket, rajtuk két 5 kg-os homokzsákkal. Azoknak, akiknek lankadt a figyelmük, hátra
kellett menniük és a fejük fölé tartaniuk az egyik homokzsákot, amíg Stan úgy nem
gondolta, elég lesz. A homokzsákokat tartalmazó székek támláján egy papíron tartot-
ták számon a klubtagokat. Ha valakinek a neve felkerült a listára, a továbbiakban már
csak egy strigulát kapott mellé. Stannek azért volt szüksége erre, hogy számon tudja
tartani, ki érdemel komolyabb figyelmet (ami elég fájdalmas volt az illetőre nézve). A
klubba bekerüléshez elég volt egy pillanatnyi elbóbiskolás a foglalkozás közben, ami
könnyen ment, hiszen napi négy óra alvással, hétvégén is megállás nélkül folyt a kép-
zés.
Az oktatótermekben tanultakat szinte azonnal alkalmazni kellett. A második héten
került sor az első gyakorlatra. Szokatlanul rövid volt ugyan, de annál tanulságosabb.
Stanworth őrmester kotlósként terelgetett minket a gyakorlótéren, és közben folyama-
tosan instrukciókkal látott el. Szerencsére az első foglalkozásoknak még nem volt igazi
tétjük. Később a hosszabb felmérő gyakorlatokon egyrészt különböző parancsnoki
beosztásokban, egymásnak parancsolva tanultuk meg, mennyire emberpróbáló feladat
a katonák vezetése harcban, másrészt a fizikai állóképességünk határait tesztelték.
Az iskola melletti hatalmas gyakorlótéren, a Barossán járőrözni eleinte élménynek
tűnt. Ám hamar rájöttünk, hogy még itt is mennyit tanulhatunk az elkövetett hibákból.
Egyszer éppen rajkötelékben mozogtunk előre, amikor Ian, a megbízott rajparancsnok
megálljt intett, Stan pedig felsóhajtott.
– Mr. Vine, ne csoportosuljanak ott Mr. Porkolábbal és Mr. Lyle-lal, mert még azt
fogom hinni, hogy buzik, vagy mi. Megmondtam, hogy minimum 5 méter legyen a
távolság az egyes katonák között az alakzaton belül. Nem így van, Mr. Metcalf? – for-
dult Stan Ianhoz.
A rajparancsnokunk csak bólintott, és intett, hogy szóródjunk szét.
– Amennyiben az ellenség bedobna egy gránátot maguk közé, három tehetetlen
buzi pusztulna ott egyszerre, amint éppen belógatják egymásnak! – világította meg
Stan előbbi intelme értelmét. – Gondolom, nem akarják, hogy az anyukájuknak azt
írjuk haza a levélben, hogy szerencsétlen kisfiuk FKE a harctéren…
– Mi az az FKE? – érdeklődött Matt Vine.
– Farkalás közben elesett. Nem túl nagy dicsőség, ugye, uram?
– Valóban nem, őrm’ster.
Valahol itt tarthattak a társalgásban, amikor Stan felüvöltött, mintha találatot kapott
volna. Hátrafordultam, mert éppen elhagytuk az erdő szélét, és a tisztásra kilépve igye-

23
keztem volna a napsütésre. A furcsa hangra azonban megmerevedtem, és figyeltem,
hogy mi következik.
– Mr. Porkoláb, maga másodszor hal meg egy percen belül! Nem lesz ez egy kicsit
sok?
Értetlenül pislogtam hátra, és próbáltam kitalálni, mi okozhatott akkora fájdalmat
Stannek, hogy teljesen ellilult fejjel közeledik felém.
– Igen, őrm’ster? – néztem fel rá térdelő helyzetemből, de elakadt a szavam, mert
Stan egyszerűen rálépett a nyakamra, és egészen addig nyomott a föld felé, amíg szinte
egy síkba nem kerültem a tereppel.
– Nagyon figyeljen, uram, mert csak egyszer mondom el! – suttogta a fülembe
lehajolva. – Magánál van a géppuska és maga megy elöl…
– Igen…
– Amennyiben kiér a nyílt terepre, soha… ééééééérti… soha ne lépjen ki a fák
közül. Lefekszik és figyeli a tisztás túloldalát. Ha kell, távcsővel figyel. Vagy a
SUSAT irányzékkal. Nekem teljesen mindegy, csak azt nem akarom látni, hogy kisé-
tál, mint egy birka, és lelöveti saját magát, meg a többieket, akik bíznak magában.
Akkor mehet tovább, ha megbizonyosodott róla, hogy semmiféle veszély nem leselke-
dik magukra. Megértette?
– Igen, őrm’ster!
Így zajlottak az első gyakorlatok, a saját hibáinkból tanultunk. A feladatok egyre
bonyolultabbak és egyre nehezebbek lettek. Egyre többet kellett „ésszel” is harcol-
nunk, mert ahogyan ügyesedtünk, az őrmesterek is egyre ravaszabbak lettek, és olyan
trükköket vetettek be, amikre senki sem gondolt. Persze háborús tapasztalattal a hátuk
mögött nem nehéz, de igazán megragadott, hogy nem a szabályzatokhoz ragaszkodva,
könyvekből próbálnak oktatni. Stan soha nem mulasztotta el, hogy az ő sajátos módján
magyarázatot adjon a furcsának tűnő instrukcióira. Ahogyan fejlődtünk, úgy bontako-
zott ki előttem a harcászat bonyolult és teljes odafigyelést követelő világa, ahol a leg-
apróbb hiba is az ember vagy társai életébe kerülhet. Amikor terepen voltam, minden
idegszálammal a feladatra koncentráltam, és megtanultam állandóan végigpörgetni
magamban az eshetőségeket. Pár hónap elteltével, ha bármilyen váratlan esemény tör-
tént, már volt tervem, és azonnal hozzáláttam a megvalósításához. Ez pedig a jó
parancsnok egyik alapvető ismérve.

Sandhurstben az egyetlen kikapcsolódást a vasárnapok jelentették. Reggel az egész

akadémia felsorakozott az Új Kollégium előtti alakulótéren, és a zenekarral együtt a
kápolnához menetelt. A sor elején a végzős évfolyam ment, azok közül is a Királynő-
szakasz (az akadémia legjobb szakasza). A kápolna Közép-Anglia legnagyobb és talán
legszebb épülete. A nem keresztény kadétok a vallásuknak megfelelően csoportokra
oszolva a sorakozó után eltávozhattak. A hatalmas imateremben nem győztem kap-
kodni a fejemet. A márványtáblákkal borított falakba arannyal bevésve a valamikor
Sandhurstben végzett, hősi halált halt tisztek nevei olvashatók. Jóleső érzés volt a
vasárnapi miséken ülni, az egyetlen alkalom volt, amikor igazán elmélyülhettem, és
gondolhattam azokra, akiknek Magyarországon nagyon hiányoztam.
Ebéd után célba vettük a Barossát, a kb. 200 km²-es területet az iskola mellett. Dim-

24
bes-dombos, állandóan sáros ösvényeivel kiváló helyszín a tájékozódási futásnak,
amely Sandhurstben az aktív pihenés. Miután minden ellenőrző ponton túljutottam és
nyakig sáros lettem, egy forró zuhany után nekiláttam a mosásnak és a vasalásnak. Ha
keményen dolgoztam napközben, akkor valamivel éjfél előtt sikerült az ágy melletti
kis hálózsákomba kerülnöm abban a reményben, hogy akár hat órát is alhatok.
Ez így ment napokon, heteken keresztül. Egyetlen dologból következtettem az idő
múlására: szombatonként Stan beüzemelte a videót az osztályteremben, és a cipőtisztí-
tás ideje alatt mozizhattunk. Stannek sajátos ízlése volt: videóklipjei egy-egy háborút
mutattak be, és a kisfilmek az üvöltő zene és a néha gyomorforgató képek bizarr össz-
hangjai voltak.

Az első időszakot az alaki vizsga zárta le. A várva várt nap előestéje lázas készülődés-
sel telt. Az egyenruhát elő kellett készíteni, ám ez alkalommal Stan azt akarta, hogy
„szépen nézzünk ki, és ne hozzunk szégyent öreg fejére”. Miután megtisztítottuk a fel-
szerelésünket és a ruházatunkat, sorba álltunk Stan irodája előtt, és egyenként megmu-
tattuk magunkat. Mintha divatbemutatón lennénk a kifutón, úgy izgultunk a folyosó
végén, mielőtt megindultunk Stan felé. Ő általában kritikusan szólt a munkákról. Ha
pedig mégsem, akkor egy pipa került a kezében lévő listára, hogy az adott személy
sapkája vagy öve „rendben”. Ezt mindig morogva tette, mintha a fogát húznák. Aznap
nyolc órát töltöttem el az egyenruhám tisztításával, mielőtt megfelelő állapotba került
volna.
Az alapkiképzés utolsó napján frissen keltem, habár csak két órát aludtam. Gyorsan
összetekertem a hálózsákomat, és a helyére illesztettem a szekrényben. Tisztálkodás és
reggeli után következett az öltözködés: a sapkát és az egyenruhát egy nejlonhuzatban
tároltam, hogy éjszaka ne porosodjon. A cipőket egy nedves kendővel takartam le, és
éppen akkor vetettem rájuk egy pillantást, amikor a nap első sugarai beszűrődtek az
ablakomon. A csillogó cipőorrból a kissé fáradt, de mosolygó tükörképem nézett
vissza.
Kellő műgonddal öltözni kezdtem, vigyázva arra, nehogy az egyenruha véletlenül
bármihez is hozzáérjen és összeszöszölődjön. Éppen felvettem a nadrágot és a man-
dzsettagombjaimért nyúltam, amikor sorakozóra szólítottak a folyosóról, mindenki
rohant is, hogy elfoglalja a helyét az egysoros vonalban. Stan – legnagyobb meglepeté-
sünkre – egy tálcával a kezében libegett ki elénk, amin portóival töltött poharak sora-
koztak. Hamarosan mindenkinek a kezében ott volt egy, kivéve a muszlim szakasztár-
saimat. Arra ittunk, hogy „jobban menjen az alaki”, és kissé felszabadultabban vissza-
tértünk a szobáinkba.
Töprengeni kezdtem. Sandhurstben mindennek oka van, még ha néha nem is derül
ki rögtön, mi az. Egyszer például levelet kaptam otthonról, és örömtől sugárzó arccal
ballagtam délben az étkezdébe. Ekkor szinte a semmiből egy másik szakasz őrmestere
bukkant elő, és üvölteni kezdett velem, egyre közelebb és közelebb érve, amíg a végén
már szinte csak centiméterek választották el az arcát az enyémtől. Az okra már nem
emlékszem, de nem is lényeges: csak a reakciómra volt kíváncsi. Figyelt, hogyan
viselkedem egy ilyen szituációban. Biztos lehettem benne, hogy az eredmény hamaro-
san felkerül a személyi lapomra. Egyébként is az volt az érzésem, hogy állandóan

25
figyelnek bennünket és a reakcióinkat – különösen engem, aki a volt Varsói Szerződés
tagországából érkeztem.
Befejeztem az öltözködést, és csatlakoztam a többiekhez a folyosón, akik már szinte
dőltek a röhögéstől, ahogyan egymásra néztek. A jókedv kiváltó oka nem a kevéske
portói volt, hanem maga a mód, ahogyan haladtunk a folyosó végén lévő kijárat felé.
Mivel ekkor már a cipő is rajtunk volt, különös gondot kellett fordítani a járásra. A
lakkozottnak tűnő lábbelik ugyanis betöredezhettek, és ennek elkerülésére egy speciá-
lis járásmódot fejlesztettünk ki: merev lábbal és derékkal haladtunk kitűzött célunk, az
alakulótér egyik csücske felé. Úgy nézhettünk ki, mint az egyenruhába bújt robotok.
Elfoglaltuk helyünket az alakzatban, és kezdetét vette a vizsga, amely három részből
állt. Az első az egyenruhaszemle, a második a tárgyi tudás, a harmadik pedig az alaki
fogások bemutatása. Az adjutáns, kezében a szakasznévsorral, felénk közeledett.
Három rovátka az illető neve mellett a bukással egyenlő. Három hibát pedig könnyű
ejteni: elég egy porszem a ruhán, egy megválaszolatlan kérdés vagy éppen egy tized-
másodperces késedelem az alaki fogások végrehajtása során. Stan szavaira még ma is
tisztán emlékszem:
– Most meglátjuk, érdemes volt-e foglalkozni önökkel, leánykáim!
Egyszer valaki az akadályokról beszélt nekem a „Steeplechase Competition” előtt,
amely az első időszakos hallgatók közötti futóverseny, ahol az egyéni eredmény szá-
mít. A pálya egy 10 km-es szakasz a Barossán lévő saras utakon, derékig érő patakban
és az annyira utált dombokon keresztül. A csapatok különböző színű pólókban futnak,
és a cél minél jobb egyéni, illetve szakaszhelyezést elérni. Sandhurst maga is egy nagy
verseny a nap minden percében a szakaszok és az egyének között. Itt nincs második
vagy harmadik helyezett; ugyanúgy, mint a harctéren, csak az első van és a többiek.
Az első helyezetteket díjazzák, a többiek pedig ünneplik a legjobbakat és gratulálnak
nekik. A futást mesterségesen elhelyezett akadályok nehezítik, olyan helyeken, hogy
feladásra késztessék a futókat. A futást bármilyen okból abbahagyni maga a biztos
vereség: nemcsak az egyén, de szakasza is hátrányos helyzetbe kerül. A csapatszellem
az a hajtóerő, amely átsegíti a kadétokat a nehéz akadályokon, amikor már úgy érez-
nék, hogy fel kell adniuk. Én már az elején sejtettem, hogy nagyon jó szakaszba kerül-
tem, és később a megérzésem beigazolódott.
Az alaki vizsga, vagy sandhursti nevén a „Passing off the Square”, egy jelentéktelen
kis akadály csupán, amellyel hivatalosan is véget ér az első, öthetes időszak, hogy
aztán a megszámlálhatatlanul sok újabb nehézség leküzdése után az angol hadsereg
tisztje váljon a kadétból. Maga az egyéves képzés is egy akadály, egy kihívás csupán
az élet számos kihívása közül. Akkor mégis úgy készültem erre, mintha az életem füg-
gött volna tőle. Ez volt az egyetlen módja a túlélésnek: állandóan a legjobbat nyújtot-
tam minden helyzetben. Töprengésemből az adjutáns előttem tornyosuló alakja riasz-
tott fel. Röntgenszeme az egyenruhámat pásztázta hiba után kutatva.
– Nos… jól van, Porkoláb! – mondta továbblépve, és újra elkönyvelhettem egy kis
sikert. Egy apró akadályt a hosszú sorban ismét kipipálhattam.
Ezután következtek a trükkös kérdések, amelyeket az Öreg Kollégium fő tiszthelyet-
tese („Isten” közvetlen főnöke) tett fel. Az elsőre mindjárt könnyedén válaszoltam,
amint a nevemet látva megkérdezte.

26
 – Maga honnan jött, uram?
– Magyarországról, uram – vágtam ki a választ.
A zászlósokkal a szóbeli érintkezés volt talán a legérdekesebb. Ő uramnak szólított
minket, mivel belőlünk, bármennyire is alkalmatlannak tűntünk rá, tiszt lesz. Ugyanak-
kor nekik is kijárt az uram megszólítás, mert mi is tiszteltük őket a seregben eltöltött
éveik és rengeteg tapasztalatuk miatt. Arról nem is szólva, hogy egy kis félelem is
vegyült ebbe a tiszteletbe.
– Hány colos a Kurnool mozsárágyú? – hangzott a következő kérdés.
– 22, uram.
– Mi az akadémia adjutáns ménjének a neve?
– Blitz, uram.
– Ki a századparancsnoka?
– P. D. Johnson őrnagy, Királyi Műszaki Ezred, uram.
A hagyománytisztelet miatt a nevek mellett mindig tudni kellett azt is, hogy az illető
melyik ezredhez tartozik. Eszembe jutott a rengeteg fekvőtámasz, amiket lenyomtam,
amíg mindezeket az agyamba véstem. A mellettem álló Karl került sorra, és vártam,
hogy lejátszódjon ugyanaz a jelenet, ami már számtalanszor megtörtént.
– Portsmouth, uram? – tette fel első kérdését a zászlós, és Karl arcáról a döbbenet
szobrát lehetett volna mintázni.
– Igen, uram – nyögte ki végül a választ.
Összességében jól szerepeltünk, ismerte el Stan, miután az ellenőrző csapat eltávo-
zott. Egy-két hiba becsúszott, de most már az alaki részre kell koncentrálni. Az egyen-
ruhával és főleg a cipővel ezt követően nem kell foglalkozni. Ezért aztán a vajszívű
Stan meghajtott minket az alakulótér sarkában. Vezényszavai ostorcsapásokként csat-
togtak. Mire befejezte, addigra beláttam, hogy valóban kár aggódni a cipőm miatt.
Ugyan még mindig ragyogott, de már számos repedés csúfította.
Hihetetlen változáson mentünk keresztül az elmúlt öt hétben. A vasalt cipőtalpak
elképesztő pontossággal egyszerre csattantak az alakulótéren. A számtalanszor begya-
korolt és tökélyre vitt mozdulatok erőt adtak, mivel szinkronban mozogtunk. A sza-
kaszkötelékben végrehajtott alaki fogásokat követően hármasával elhaladtunk a szem-
lézők előtt, majd ismét szakaszkötelékben alakiztunk tovább. Végül következett a
„szabadon választott gyakorlat”, amikor egyenként kimasíroztunk az adjutáns elé.
– Porkoláb hallgató! – hallottam elsőként a nevem.
Kirobbantam az alakzatból, ahogyan azt Stan tanította: sarkam keményen a betonba
vájtam, karom kinyújtottam és vállmagasságig lendítettem, állam felemeltem, mellem
kitoltam. Egy ideig csak a vasalt cipő csengése hallatszott, ahogy közeledtem az adju-
táns felé, majd megálltam. Ezt az alaki fogást több mint ezerszer gyakoroltuk el az első
öt hét során. Szinte tökélyre fejlesztettük, és biztos voltam benne, hogy eddigi pályafu-
tásom legnagyszerűbb megállását produkáltam. Ezt követte a tisztelgés: a kezem
összeszorított ujjakkal a „hosszú úton” elindult fölfelé, és az ujjam hegye a sapkarózsa
szélénél állapodott meg, tenyerem kifelé fordítva. „Fontos, hogy minden mozdulatuk
erőt és magabiztosságot sugározzon!” – csengtek a fülembe Stan szavai, és az adjutáns
válla fölött elpillantva láttam a tisztek sorát a háta mögött felsorakozva, amint engem
figyelnek. Ott volt Johnson őrnagy is, és egyáltalán nem hasonlított ragyogó egyenru-

27
hájában arra a tündérre, akit pár napja láttam. A pillanatnyi terepszemle után egyene-
sen az adjutáns szemébe néztem, lerántottam a kezem és ismét ökölbe zárva a nadrá-
gom oldalához szorítottam, és befejeztem a tisztelgést.
– Melyik országból való, Porkoláb? – tette fel az adjutáns is a kérdést.
– Magyarországról, uram.
– Isten hozta Sandhurstben! Remélem, jól érezte eddig magát.
– Ó, igazán nagyszerűen… mondhatni kitűnően, uram!
– Rendben van, csak így tovább! – bocsátott utamra.
Hirtelen megkönnyebbüléssel tisztelegtem ismét, fordultam el jobbra 180 fokot, fel-
emeltem a bal lábamat vízszintesig, és mintha hirtelen megszakadt volna a film, hagy-
tam ott lógni egy örökkévalóságnak tűnő másodpercig, mielőtt villámgyorsan a jobb
lábam mellé zártam volna hangos csattanással, befejezve a hátraarcot.
Visszatértem az alakzatba. Boldog voltam, és minden okom megvolt rá. A 29 fős
szakaszból 5-en buktak meg, ők később még egyszer próbálkozhattak. A sikeres vizs-
gával hivatalosan is véget ért az alapkiképzés. A szobámban ezt követően már tarthat-
tam tévét, hifitornyot és néhány képet is. Nem tűnik soknak, de eddig szinte szenved-
tem a zene hiányától.
Nagy volt az öröm, mindannyian gratuláltunk egymásnak. A megmaradt portói
gyorsan elfogyott, aztán lefotóztuk egymást, amint büszkén és immáron szabadon
állunk az Öreg Kollégium előtt. Szabadon, mivel eddig még a századszintet sem hagy-
hattuk el egyedül, nemhogy kiléphettünk volna az akadémia területéről. Most követke-
zett az első szabad hétvége, a szobaszemle után, péntek déltől egészen vasárnap estig.

1. VEZETÉSI TANÁCS

Keresd a kihívásokat!
Vezetőként előbb vagy utóbb váratlan szituációban találjuk magunkat, és nem remél-
hetjük, hogy elkerüljük a komoly kihívásokat és a krízishelyzeteket. Azok a szerveze-
tek (mint például a hadsereg), amelyekben nagy valószínűséggel következnek be várat-
lan események, felkészítik a potenciális vezetőket ezekre a helyzetekre, és rendszere-
sen olyan kihívások elé állítják őket, ahol pánikhangulatban kell embereket vezetniük
és megoldásokat találniuk a felmerülő problémákra.
Mindennek megvalósítása azonban hosszú felkészülést igényel, és rengeteg tényező
akadályoz benne. Az egyik alapvető probléma az, hogy a legtöbb ember nem elég
kitartó. A kitartás valójában az a képesség, amely lehetővé teszi, hogy másokhoz
képest jobban teljesítsünk életünk minden fontos területén, kiváltképp akkor, ha hirte-
len nagyon komoly környezeti változásoknak vagyunk kitéve.
A kihívások különféle változataival találkozhattam az egy év során (és azóta még
számtalanszor). Amit a sandhursti kiképzők csináltak, egyáltalán nem volt észszerűt-
len: a futások és egyéb megmérettetések alkalmával egyre jobb egyéni eredményeket
követeltek tőlünk, amivel nemcsak a fizikai, de a stressztűrő és a mentális állóképessé-

28
günket is fejlesztették. Állandóan mozogtunk, a kiképzőink bármelyik pillanatban
alaki foglalkozással egybekötött testnevelésórát rögtönöztek nekünk, és a legkisebb
kihágásért is fekvőtámasz-büntetéseket szabtak ki. Sandhurstben például a végtelennek
tűnő cipőpucolások is fejlesztették a türelmünket, önfegyelemre, kitartásra szoktattak
minket, és végső soron a mentális állóképességünket javították. Ez a fajta időkihaszná-
lás kezdetben furcsa volt, de idővel hozzászoktunk, és később mindig rá kellett jön-
nöm, megvolt a jótékony hatása.
Katonaként, Sandhurstbe kerülésem előtt is komoly gondot fordítottam arra, hogy
edzett legyek. Az akadémián általában nem én voltam a legjobb az egyes versenyszá-
mokban, futásban például csak a középmezőnyben voltam, de összességében az első
felmérésen a szakaszomban a legjobb pontszámot értem el. Ennek az lehet az egyik
oka, hogy korábban funkcionális módon1 edzettem.
Sokan nem is tudják, hogy micsoda lehetőségek rejlenek abban, ha a testmozgás
révén teszteljük saját korlátainkat. A Sandhurst óta eltelt huszonhárom évben sokat
kísérleteztem, és kipróbáltam párat a viszonylag kevesek számára ismert erőnléti mód-
szerek közül.2 Ezenfelül arra törekedtem, hogy testedzés során – az eredetileg a köz-
gazdaságtan és a menedzsmenttudomány területén széles körben megfigyelt és tudato-
san alkalmazott – Pareto-elvet alkalmazzam. Ugyanis kutatások bebizonyították3,
hogy a sikeres sportolók az edzéseik 80%-ában alacsony intenzitású gyakorlatokat haj-
tanak végre, és csupán 20%-ban végeznek nagyon magas intenzitású gyakorlatokat.
Hogy miért fontos mindez?
A legtöbbünknek nincs hetente harminc órája edzeni, mint a profiknak. De mindez
ne szegje kedvünket! Az időkihasználásnak ugyanis számtalan formája létezik. Szinte
minden egészségtudatos ember törekszik arra, hogy hetente legalább 3-4 alkalommal
valamilyen testmozgást végezzen. Ám mindez azt is jelenti, hogy a hét további részé-
ben nem mozog szinte semmit, ez pedig – a rossz táplálkozással, a megnövekedett
stresszel és a kialvatlansággal együtt – egyértelműen felelős azért, hogy egyre egész-
ségtelenebbül élünk4. A legjobb, ha rendszeresen mozgunk napközben, akár óránként
felállva az asztalunktól5, hogy egészségesek maradjunk.6
Mostanában, mivel irodai munkát végzek, egy húzódzkodókampót használok, amit
az ajtó fölé szereltem fel, és hozzászoktattam magam, hogy időnként felálljak a szék-
ből, elvégezzek pár húzódzkodást meg fekvőtámaszt, esetleg guggolásokat is, majd ezt
követően folytassam a munkát. Először furcsán néztek rám mások, de hozzászoktak –
és sokan csak azért beugranak az irodámba, hogy használják a húzódzkodót.
Mindezzel azt a szemléletet szeretném hangsúlyozni, hogy bármikor találhatunk időt
arra, hogy mozogjunk. Este, amikor leülünk a tévé elé, hogy megnézzük a kedvenc
sorozatunkat, inkább pattanjunk fel egy szobabiciklire, és onnan nézzük a műsort. Ez
nemcsak az időkihasználás szempontjából lehet hasznos, de teljesen megváltoztatja a
testmozgáshoz való hozzáállásunkat is. A jóllét megőrzése alapvetően fontos, folyama-
tos testmozgásra, megfelelő táplálkozásra és nem utolsósorban pihenésre van szüksé-
günk, hogy vezetni tudjuk magunkat és másokat, illetve hosszú, kiegyensúlyozott éle-
tet élhessünk. Dan Buettner, aki a kék zónákat (a Földnek azokat a régióit, ahol 100
évnél tovább élnek az emberek) térképezte fel, kilenc stratégiát fogalmazott meg az

29
egészségesebb élettel kapcsolatban.7 Ezen a listán is első helyen szerepel a rendszeres
testmozgás, de követi ezt a stresszcsökentés, az egészséges táplálkozás és egy életcél-
kitűzés megvalósítása is.
A semmittevés helyett aktív mozgásra kell törekednünk a nap túlnyomó többségé-
ben, és a szokásmintáink átalakításával, apró lépések megtételével nagyon komoly
pozitív változásokat érhetünk el az életünkben hosszú távon! A kihívások tudatos és
rendszeres vállalásával és saját határaink feltérképezésével egy nagyon fontos vezetői
képességet fejleszthetünk ki magunkban: a kitartást.8 Kitartásra pedig mind a magán-
életünkben, mind pedig egy szervezet élén szükségünk van, annak érdekében, hogy
sikereket érjünk el.

30
 2. fejezet

ÖSSZPONTOSÍTASZ

Az egyik példaképed vezetői képességeiről írni egy ötoldalas esszét könnyű fel-
adat. Összegyűjtöd az irodalmat, átfutod és bejelölöd azokat a részeket a könyv-
ben, amelyekre hivatkozni fogsz, kialakítod magadban a vázlatot, és megfogalma-
zod azt az egy mondatot, amelyet bizonyítani szeretnél.
Számtalanszor írtál már hasonlót, és tudod, hogy hozzávetőlegesen négy órára
van szükséged ahhoz, hogy elkészítsd az anyagot olyan minőségben, ahogy szeret-
néd. Másnap reggel 8 órakor kell leadnod a kész dolgozatot, és mivel még csak
éjfél van, bőven van időd. Ám napok óta alig aludtál, és ahogy lapozod a könyvet,
egyszer csak kiesik a kezedből.
Tompa vagy, írni biztosan nem lesz erőd. Felállsz, hogy igyál egy pohár vizet,
ám megszédülsz egy pillanatra. Totális kimerültség érzése lesz úrrá rajtad. Leülsz
az ágy szélére, és tudod, hogy ha végigfekszel rajta, azon nyomban elnyom az
álom.
Mit teszel?

Az élet napos oldalán

Június 12. – Sandhurst

A sziklafalon metsző jeges szél fújt. Nem mertem lenézni, az ujjaim görcsösen kapasz-
kodtak a repedésbe. Kizárólag a következő mozdulatra koncentráltam. Ahogy az inst-
ruktor magyarázta, csak a másfél méteres környezetem létezzen: igyekeztem kizárni a
külvilágot, a tekintetem a következő kapaszkodót fürkészte. Nem voltam életveszély-
ben, hiszen ha leesnék, a biztosítókötél megakadályozza, hogy halálra zúzzam magam.
Ismét döntöttem, és kiválasztottam egy kiszögellést, majd határozottan megragad-
tam a biztonságosnak vélt kapaszkodót, a biztonságosnak tűnő kőtömb azonban meg-
mozdult, és elvesztettem az egyensúlyomat. Minden lelassult körülöttem. Egyetlen
kézzel kapaszkodva lógtam, a körmömet belevájtam abba a sziklarepedésbe, amelybe
korábban kapaszkodtam, és éreztem, hogy másodpercek vannak hátra, nem bírom
tovább. Hirtelen egy újabb kapaszkodót pillantottam meg, és mivel nem volt más
választásom, a szabadon lógó kezemmel odanyúltam, és sikerült újabb fogást találnom.
Lihegve, az egyensúlyomat visszanyerve megkönnyebbültem és elmosolyodtam. Az
sem érdekelt, hogy leszakadt a körmöm, miközben lecsúszott a kezem a kilazult szik-
láról.
Egy perce még azon gondolkodtam, hogy vajon az ujjaim kitartanak-e még fél órát.
Az is megfordult a fejemben, hogy van-e értelme egyáltalán felmászni, vagy jobban

31
teszem, ha visszafordulok. De abban a pillanatban, amikor elvesztettem az egyensúlyo-
mat, ahogy lógtam ott a falon, kétségbeesetten kutatva a lehetőségek után, eszembe
sem jutottak a korábbi negatív gondolatok.

Annak érdekében, hogy ne csak a kiképzés töltse ki az életünket, hanem pozitív szen-
vedélyeknek is hódolhassunk, számtalan klubhoz lehetett csatlakozni Sandhurstben.
Ezek mindegyike azt a célt szolgálta, hogy elsajátítsunk egy új képességet, vagy fej-
lesszünk valamit magunkban. A lovaglás gondolatával kacérkodtam az elején, de aztán
elvetettem. A magyarokról az a hír járja világszerte, hogy lovas nemzet, és senkiben
sem szerettem volna összetörni ezt az ábrándot, ugyanis életemben talán kétszer ültem
lovon, abból is az egyik egy hintaló volt a vidámparkban. Ugyanezen oknál fogva
vetettem el a vívás, a vitorlázás és számos olyan sporttevékenység gondolatát is, ame-
lyeket komolyabb szinten lehetett volna űzni, de előképzettséget igényeltek.
A krikettel az volt a bajom, hogy a szabályokat hiába magyarázták nekem újra és
újra, valahogy nem éreztem vágyat arra, hogy csatlakozzam a csapathoz. Az akadémia
rögbicsapatába is csábítottak, azt viszont azért nem akartam bevállalni, mert nagy volt
a sérülés veszélye, és tudtam, ha komolyabban megsérülök, az veszélyezteti a gyakor-
latokon való részvételemet. Végül a sziklamászást választottam. Sandhurst tornatermé-
ben volt egy kiváló mászófal, amelyen felfrissíthettem korábbi ismereteimet, és mivel
sokat gyakoroltunk, erősítettem az ujjaimat is. Pár hét elteltével a beltéri gyakorlásokat
éles mászások követték a közeli sziklás terepen.
Ahogy egyre ügyesebb lettem, észrevettem, hogy a falon egyszerűen csak belefeled-
kezem a pillanatba, megszűnik a külvilág, nem létezik más, csak a szikla és én. A pil-
lanatnyi döntésre koncentráltam, a következő mozdulatra, és megtanultam elviselni, ha
hibázom. Többször lecsúsztam gyakorlás közben, mert rosszul mértem fel a terepet
vagy a saját képességeimet. Meg is sérültem párszor, de nem komolyan. A mászás
során rájöttem, mire vagyok képes, hogyan hozzak meg gyorsan döntéseket, és hogyan
vállaljam értük a felelősséget. Ha pedig hibáztam, annak egyértelmű okai voltak, így
mindig kijavíthattam a következő alkalommal.
A legfontosabb felismerésem, hogy teljesen kikapcsolt ez a tevékenység. Bár-
mennyire fárasztó is volt fizikailag, a mászást követően mindig úgy éreztem, hogy tele
vagyok energiával. Élveztem, hogy megélem a pillanatot, és maximálisan fókuszálok a
feladatra.
Azon a júniusi napon, amikor befejeztem a mászást és eltettem a felszerelést, rápil-
lantottam az órámra, és hirtelen átvillant az agyamon, hogy alig maradt időm. Aznap
este ugyanis az első századvacsoraestünkre voltam hivatalos. Siettem vissza a szo-
bámba, hogy ellássam a sebeimet és átöltözzek, hiszen alig két órával később kifogás-
talan egyenruhában kellett feszítenem, és egy újabb kihívásnak kellett megfelelnem.

Az indiai hadsereg emlékszobája melletti nagyteremben Tim belevigyorgott a

képembe:
– Ne felejtsd el, Porky! Esélyed sem lesz ma este, mert…
A mondat végét már nem hallottam, mert a kürt elnyomta a hangját.
– Úriember biztosra nem fogad! – mosolyogtam vissza, és elindultam a mellékhe-

32
lyiség irányába.
Az első kürtszó hallatán a legtöbben követték a példámat. Tudtam, hogy a követ-
kező három órában aligha lesz alkalmam felállni az asztaltól. Dolgom végeztével kezet
mostam, megigazítottam a friss kötést az ujjamon, és a tükör előtt állva vetettem egy
pillantást magamra. A rám szabott ruha tökéletesen passzolt, előírásszerűen 3 mm-re
kilátszott a fehér állógallér. Kissé szorította a nyakam, és ismét eszembe jutott, mennyi
szenvedésembe került, amíg sikerült begombolni a fehér inget borító díszegyenruhám
szintén királykék állógallérját. Végül is Karl segített, aki ugyanúgy nem bírt volna fel-
öltözni egyedül, így egymást gombolgatva készültünk.
A bárba visszatérve hiába kerestem a többieket, nem láttam senkit. Már azt hittem,
hogy elfeledkeztek rólam, amikor Tim bukkant fel hirtelen mellettem, kezében egy
dupla whiskyvel.
– Egészségedre! – nyújtotta felém, és magabiztosan hozzátette. – Szeretem bebizto-
sítani a fogadásaimat. Legjobb lesz, ha hozok még egyet.
Szerencsére éppen felhangzott a második kürtszó, ami azt jelentette, hogy le kell
ülnünk az asztalhoz. A vacsoraestekkel kapcsolatban alaposan kioktattak minket; meg-
jegyeztem sok száz szabályt, amelyek elsősorban arra vonatkoztak, milyen hibákat
nem követ el ilyen alkalmakkor egy „tiszt és úriember”. A szemem elé táruló lenyű-
göző látványra azonban nem készíthettek fel.
A hosszú, szinte végeláthatatlan tölgyfa asztalokon gondosan elrendezett ezüst evő-
eszközkészletek tündökölve verték vissza a több ezer gyertya fényét, a falakon lógó
pajzsok és vértek pedig csak fokozták a hatást. Mintha egy elvarázsolt kastélyba lép-
tem volna be. Mivel tanulmányoztam az ültetési rendet, így könnyedén megtaláltam a
névkártyámat az asztalon, és a szék mögött állva igyekeztem még egyszer gondolatban
elismételni a szabályokat. Reméltem, hogy nem fogok hibázni ma este, mert akkor hol-
nap bűnbánó arccal és egy üveg portóival jelentkezhetek majd a századparancsnoknál.
A 17-es asztal végénél kezemet a szék háttámláján pihentettem, és nyugalmat szín-
leltem. A velem szemben álló Tim vigyorgott. Pontosan tudtam, mi jár a fejében.
Előző este a bárban beszélgettünk, és felmerült, hogy még soha nem voltam olyan
részeg, hogy ne tudtam volna magamról. Ezt természetesen nem hitték el, és azonnal
fogadást ajánlottak. Rory, Karl és Chris is ott voltak, és a fogadás értelmében ha éjfélig
talpon maradok, akkor volt egy jó estém, és megvédtem a magyar becsületet. Ha
viszont nem sikerülne, akkor az első adandó alkalommal elviszem őket egy pubba,
ahol állom a teljes számlát.
Már éreztem az elfogyasztott aperitifek hatását, és arra gondoltam, hogy igyekszem
majd minél többet enni. Ekkor belépett az akadémia parancsnoka, és teljes csend
borult a teremre. Az asztali áldást követően mindenki helyet foglalt, és ismét beszélge-
tés halk moraja töltötte be a termet.
Mind a négy fogást megettem, és vigyáztam arra, hogy ne igyak sok bort. Tudtam,
hogy a mindenre elszánt gazfickók éppen elég itallal fognak kínálni a bárban vacsora
után. A zenekart kitűnően lehetett hallani, és a népszerűbb számoknak hangos kopogás
volt a jutalmuk az asztallapon. Az est fénypontja mégis a skót dudás volt, aki körbesé-
tált az asztalok között, és mintegy 15 perces előadásával szórakoztatott minket. A
második szám közben láttam, hogy Rory odahajol Pete-hez, és a fülébe súg valamit.

33
Mindketten mosolyogtak. A baj csak az volt, hogy Johnson őrnagy is észrevette a reni-
tens cselekedetet, és biztos voltam benne, hogy másnap minimum két portóival lesz
gazdagabb. Az akadémia parancsnoka skót ezredből származott, éppen ezért kirívó
szabálytalanságnak minősült, ha valaki a dudás játéka közben beszélgetett.
A desszert után a portói következett. Mivel az asztal végén ültünk, az egyik üveg ott
maradt Tim előtt, aki közelebb húzta magához.
– A Királynőre! – állt fel ekkor a rangidős kadét, és mindnyájan követtük példáját,
miközben fenékig ürítettük poharunkat.
– Azon országok kormányfőire, akiket itt kadétok képviselnek! – állt fel Shane,
majd ismét fenékig ürítettük a poharainkat legalább negyven különböző ország képvi-
selőire.
A két kötelező tószt után szomorúan vettem észre, hogy Tim még mindig maga előtt
szorongatja az üveget. Tudtam, hogy további áldomások várnak ránk. Ittunk a magyar
lányokra és egyéb hazafias dolgokra – összesen négy kört bírt még ki az üveg, és
ekkor már éreztem az alkohol hatását. A szemem előtt táncoló gyertyafény szinte hip-
notizált, de szerencsére éppen időben állhattunk fel az asztaltól ahhoz, hogy kimene-
küljek kicsit a friss levegőre, és kiszellőztessem a fejem. Az órámra pillantottam. 11
óra múlt 20 perccel. A hátralévő időben nehéz lesz megvédenem a magyar felderítők
becsületét. Vettem egy nagy levegőt, és visszasétáltam a bárba, ahol Chris mosolyogva
a kezembe nyomott egy korsó Guinnesst.
– Már azt hittük, megfutamodtál!
A négy „lovag” mindent elkövetett, hogy megnyerje a fogadást. Éjfél előtt Johnson
őrnaggyal beszélgettem, bár pontosan nem emlékszem, miről volt szó. Mindenesetre a
jellemzésemben az őrnagy később így fogalmazott: „Nagyon szórakoztató és kommu-
nikatív egyéniség. Igazi társasági jellem.”
Pár perccel éjfél után emelt fővel hagytam el a csatateret, és visszavánszorogtam a
szobámba, ahol negyedórán keresztül próbáltam kigombolni a nyakamat szorító
egyenruha gallérját. Miután hanyatt feküdtem az ágyon, elalvás előtt még eszembe
jutott, hogy az egyenruha letisztítása több órámba fog telni.

A szabadidő eltöltése igen nehéz feladat, ha egy „tiszt és úriember” egyhavi szórako-
zási igényeit egy-két délutánba vagy estébe kénytelen belezsúfolni. A kimenőkre nagy
volt a készülődés, ilyenkor a Barclay’s bankjegykiadó automatája előtt hosszú sorban
álltunk Visa kártyáinkkal a kezünkben.
Mivel a Sandhurst környéki szórakozóhelyek látogatása szigorúan tilos volt, ezért a
közeli Bracknellbe kellett elmennünk: a Cricketers és a Pentiles volt a kadétok ked-
venc pubja. Mindkettő igazi angol szórakozóhely volt, fő vonzereje azonban, leg-
alábbis, ami minket vonzott, a winkfieldi lányok, akik csak a kadétok miatt jártak ide.
Ezekből a találkozásokból bármi kialakulhatott. Volt olyan „lady”, aki tisztfeleségként
bekerült később az ezredélet világába, de volt, aki csak egy ital és némi szórakozás
erejéig csapódott hozzánk. A cél természetesen az volt, hogy a lányok végül velünk
jöhessenek a sandhursti bálok valamelyikére.
A hetedik hét végétől egész éjszakás kimenőre is jogosultságot szerezhettünk. Az
első mulatsághoz a szakaszunk úriemberekhez méltó helyet keresett. A londoni Sohó-

34
ban igyekeztünk a rendelkezésünkre álló idő alatt a legtöbb sört legurítani a torkunkon,
híven a mottónkhoz: kemény kiképzést követően kemény bulizásra van szükség.
Sandhurstben, az iskola területén is szerveztünk bulikat. A rendezvényeknek minden
esetben nevet kellett adni, így a szakasz összefogott, és hamarosan megrendeztük az
„Amikor a bárány kilehelte a lelkét…”, valamint a „Furcsa kalapok és sapkák” össze-
jöveteleket. A tizenkettedik héten a mi századunk is kinevezte az akadálypálya melletti
gyűlölt tópartot lakatlan kincses szigetnek, és az előző nap vásárolt jelmezeinkben
latin zenékre szórakoztunk. Stan vakító neonzöld bermudában érkezett, derekán egy
USS NIMITZ feliratú mentőövvel, és mindkét kezében sört tartott. Johnson őrnagy
hagyományos Pán Péter-jelmezben irtotta fáradhatatlanul a kalózokat egész este.
Egyre nagyobb tömeg gyűlt össze a kincses szigeten, és a „Vigyázat, cápaveszély!”
tábla is hamarosan eldőlt a vízparton, így estefelé többen már csuromvizesen táncolták
körbe a tábortüzet.
Az est fénypontja tagadhatatlanul a Guinness-ivó verseny volt, amelyet a papírfor-
mának megfelelően Rob nyert meg. A hatalmas termetű walesi srác úgy ivott, mint a
gödény. Két üveggel többet borított be, mint a második helyezett McCauley. Jutalma
nem maradt el, az est szépe választáson döntőbe jutott fűszoknyás „bennszülött”
lányok közül válogathatott, bár nem sok mindent tudott kezdeni velük, mert az elfo-
gyasztott alkohol hatására csak csendben üldögélt és mormogott maga elé.
Hajnali öt óra tájban mindenki igyekezett legurítani az utolsó üveggel is, és a körle-
tekbe visszatérve felkészülni a reggeli futásra. A századrendezvényeket minden eset-
ben egy gyilkos futás követte annak érdekében, hogy „kiizzadjuk a sört”. Ezeken a
reggeli futásokon tanultam meg, hogyan lehet hányni anélkül, hogy megállnánk és
lemaradnánk. Hasznos képességnek bizonyult a későbbiekben is, de a legfőbb problé-
mám az első időszakban az volt, hogy a szervezetem nem bírt hozzászokni az állandó
teljesítménykényszerhez, főleg úgy, hogy szinte soha nem pihentem eleget. Az alvás-
megvonás, különösen a kiképzés elején, negatívan befolyásolta a teljesítményem, és
mindent megtettem, hogy regenerálódjak.

A feltöltődésre az egyik megoldás az lett volna, ha napközben a teendőim közül kiha-

gyok valamit, és hamarabb fekszem le, de ez fel sem merült bennem. Minden este
kötelező jelleggel továbbra is takarítanunk kellett a saját és a közös körleteket, rendbe
kellett szedni a nap folyamán „elhasználódott” egyenruhánkat, és mindig kaptunk
valami pluszfeladatot is.
Ezek közül az egyik az őrszolgálat volt. A terrorveszély az Egyesült Királyságban
nem új keletű dolog, ezért a kadétok kivették a részüket az őrzési-védelmi feladatok-
ból. A napi kiképzést követően sok esetben éjszakai járőrszolgálatra vagy statikus
őrszolgálatra osztottak be minket, amelyek célja az akadémia területének őrzése volt.
Ilyenkor éjszaka összesen három órát aludtunk, és reggel folytatódott a kiképzésünk.
Mindemellett megkezdődött az elméleti képzésünk is, és hadtörténelemből rengeteg
olvasnivalót kaptunk, amin át kellett rágnunk magunkat, hogy a legjobb professzorok
irányítása alatt vitassuk meg a történelem nagyjainak vezetői képességeit. Elemeztük a
különféle helyzeteket és azokat a döntéseket, amelyeket sokszor egy pillanat alatt kel-
lett meghozniuk. Az olvasás mellett rengeteget kellett írnunk is. Egyrészt naplót kellett

35
vezetnünk és azt heti rendszerességgel frissíteni, másrészt az akadémiai oktatás részét
képezte, hogy öt-hat oldalas esszéket írjunk megadott témákban.
Az írással az volt a baj, hogy pihent agyat követel, és a legtöbb esetben minden vol-
tam, csak kipihent nem. Mivel pluszidőt nem sikerült felszabadítanom, így az alvás
hatékonyságát kellett valahogy növelnem. Beszéltem egy-két kiképzővel, és útmutatá-
suknak megfelelően a könyvtárban töltöttem egy egész estét, ahol beleástam magam a
témába. Vesztenivalóm nem volt, ezért kísérletezni kezdtem önmagamon, és kipróbál-
tam az olvasottakat a gyakorlatban is.
A napi nyolc óra alvás helyett 2-3 rövid alvásciklust iktattam be napközben. A mód-
szer, amely a szokásos nyolc óra alvással töltött időt akár 3-4 órára is redukálhatja,
nagyon jól hangzott, és fokozatosan tértem át a megosztott alvásperiódusokra. Először
az ebédre szánt időből csíptem le 20 percet, és miután gyorsabban ettem, visszatértem
a szobámba.
Még Magyarországon végeztem agykontrolltanfolyamot, így a meditációs techniká-
kat már ismertem. A szobában beállítottam az ébresztőórát 20 percre, de a probléma az
volt, hogy sokszor elaludtam meditáció közben. Így módosítottam az eredeti elképze-
lésemen, és inkább reggel felkelve meditáltam húsz percet. Ezenfelül ebéd után és
amikor csak lehetőségem adódott, beiktattam rövid alvásperiódusokat a napi rutinba.
Egy hónap elteltével sokkal kipihentebbnek éreztem magam. Pár hét gyakorlást
követően sokkal jobban teljesítettem szinte minden területen, és kevésbé stresszeltem.
A megosztott alvásperiódusok, a rendszeres meditáció és a sziklamászás úgy tűnt,
megtették a hatásukat – feltöltöttek energiával, és ismét egyensúlyban éreztem magam.

2. VEZETÉSI TANÁCS

Töltődj fel!
Ahhoz, hogy huzamosabb időn át kihozzuk magunkból a maximumot, rengeteg energi-
ára van szükségünk, de sokan nem tudják, hogyan töltődjenek fel. Az energiaraktárak
feltöltésének legkézenfekvőbb eszköze és legismertebb módja a pihenés. Számos kato-
nai kutatás9 alátámasztotta, hogy az alvásmegvonás jelentősen csökkenti a teljesítőké-
pességet, és ezért „megosztott alvásperiódusok” beiktatását10 javasolja.
Mit is jelent ez? Amikor napközben van szabad 20–45 percünk, igyekezzünk aludni
vagy meditálni. A modern kori technológiai fejlődés elérhetővé teszi, hogy nyomon
kövessük az alvással töltött időt, sőt a legújabb eszközök még az alvásminőséget is
rögzítik.11 Csábító a gondolat, hogy ha naponta csak három órát töltünk alvással,
akkor sokkal több időnk marad arra, amihez éppen kedvünk van. Több blogon is olvas-
hatunk javaslatokat12, hogy mihez kezdhetünk az így felszabadult extra idővel, de a
módszer árnyoldalainak is érdemes utánajárni.13 Hogy a megosztott alvásperiódusok
módszere mennyire terjed el a jövőben, kérdéses, de az én tapasztalatom az, hogy ext-
rém helyzetekben működik, és egy hasznos alternatíva abban az esetben, ha nincs

36
időnk aludni, ugyanakkor szeretnénk megőrizni a teljesítőképességünket.
Nemcsak az alvási hatékonyságunkat optimalizálhatjuk, hanem ébrenlét során is
számos olyan tevékenységet végezhetünk, amely feltölt bennünket. Ilyen lehet például,
amikor pozitív szenvedélyeknek hódolunk, vagy amikor sikerül megélni a flow-
élményt.
A pozitív szenvedély14 abban különbözik a negatív szenvedélytől, hogy hosszú
távon jótékony hatású, nem vezet szenvedélybetegséghez vagy egészségkárosodáshoz.
Ez lehet a sport, de bármilyen egyéni hobbi is, amelyet szívesen csinálunk, ugyanakkor
kihívást jelent.
Amíg a negatív szenvedélyek rombolják, a pozitív szenvedélyek erősítik, újraépítik
a személyiséget. Ez utóbbiak gyakorlása segíti a mindennapi regenerálódást és saját
magunk megismerését, ráadásul az egyik legjobb módja a stresszhelyzetek kezelésé-
nek. Fontos, hogy egy olyan tevékenységet válasszunk ki, amely nem versenyre irá-
nyul, hetente pár órát tudunk áldozni rá, nem igényel különösebb anyagi ráfordítást, és
akár egyedül is végezhető.
A szenvedélyesség az élet szinte minden területén megjelenik. Mindenki átéli idő-
szakonként (például a szerelemben vagy az alkotótevékenységben) azt az érzést, ame-
lyet Csíkszentmihályi Mihály pszichológus flow-élménynek15 nevez. Érdekes egybe-
esés, hogy a professzor is foglalkozott sziklamászással az egyetemen, és flow-kutatásai
során is vizsgált sziklamászókat. Idővel rájött, hogy bizonyos tevékenységek közben
megszűnik az öntudatosság, és az időérzékelés is megváltozik. Sokan arról számoltak
be, hogy ha a feladat maga a cél, bármennyire fárasztónak tűnik is a tevékenység,
képesek órákig elmélyülni benne, és amikor végeznek, felfrissültnek érzik magukat.
Amikor az egész személyiséget átható lelkesedéssel kreatívan mozgósítjuk készsé-
geinket, találékonyságunkat, az állapot időszakosan vagy tartósan életvitelünk megha-
tározó élményévé válik és önmegvalósításunk természetes motorja lesz. Csíkszentmi-
hályi elmélete a flow-élmény felismerésének és elérésének nyolc elemét írja le, ame-
lyek közül a legfontosabb, hogy legyenek világos céljaink. A cselekvés és a tudatosság
fúziója ezáltal automatikussá válik, és ellazítja a tudatot. Fontos továbbá, hogy mérhe-
tővé tegyük a fejlődésünket, kapjunk azonnali visszajelzést, minden pillanatban tudjuk,
hogy hol tartunk, és közelebb jutottunk-e a célunkhoz. Csíkszentmihályi azt is java-
solja, hogy a nehézséget igazítsuk a készségeinkhez, ezzel biztosítjuk a folyamatos
tanulás és fejlődés lehetőségét. Fontos, hogy állandóan, kis lépésekben emeljük a
követelményt, ezáltal ösztönözzük magunkat arra, hogy fokozatosan javuljon a teljesít-
ményünk.16
A tevékenység közben fontos a koncentráció, és ha sikerül kirekesztenünk a min-
dennapi frusztrációkat és zavaró körülményeket, kiiktatjuk azokat a tényezőket, ame-
lyeket nem tudunk befolyásolni. Ilyenkor érezzük, hogy kézben tartjuk a dolgokat és
kontrollálni tudjuk önmagunkat, valamint cselekedeteinket.
A flow kutatása napjainkban messze túlmutat Csíkszentmihályi eredményein. A
Flow Genome Project17 résztvevői például egy flow dojo építésébe kezdtek, amelyben
tudományos kísérletek keretében kutatók egy csoportja keresi azokat a módszereket,
amelyekkel a flow-állapot előidézhető. Amennyiben elérik céljukat, 2020-ban min-

37
denki számára elérhetővé szeretnék tenni a módszert.
Fontos azt is megértenünk, hogy a flow nem egyfajta végcél, hanem egy négyfázisú
folyamatból áll18, és a küzdelemmel kezdődik. Ekkor úgy érezzük magunkat, mintha
túltelítenénk az agyunkat információval. A legtöbben nem is merészkednek tovább, és
ebből adódik, hogy sokan nem tapasztalják meg magát a flow-élményt. A második az
ellazulás szakasza, amikor elfeledkezünk a problémáról, elmegyünk sétálni, vagy
valami olyasmivel foglalkozunk, ami lehetővé teszi, hogy az elménk tudat alatt foly-
tassa a megoldás keresését. Ha kihagyjuk ezt a lépést és az első fázisban rekedünk,
akkor annak előbb-utóbb kiégés lesz a vége. A harmadik fázis maga a flow-élmény,
végül a leülepedés fázisa vár ránk, amikor elménk feldolgozza a tapasztalatokat. Erre a
tanulási szakaszra feltétlenül szükségünk van a flow-élmény megtapasztalását köve-
tően ahhoz, hogy újrakezdhessük a folyamatot.
A vezetési tanácsban említett példák úgy tűnhetnek, hogy időt vesznek el tőlünk,
ugyanakkor érdemes kísérletezni velük, hiszen hosszú távon sokkal élvezetesebbé és
hatékonyabbá tehetik az életünket.

38
 3. fejezet

LEGYŐZÖD A FÉLELMET

Feszülten meredsz a repülőgép ajtajára. Felkészítettek az ugrásra, az ernyő ter-

helhetőségétől kezdve az ugrópozíciódig mindennel tisztában vagy. Önként jelent-
keztél a képzésre, de talán még sohasem féltél ennyire.
A padlón ücsörögsz, és látod, hogy valaki épp kiugrott. Az oktató vigyorogva
int feléd, hogy te jössz. Lassan, pókmászásban közelítesz az ajtó felé. Ahogy kiné-
zel, a föld túl közelinek látszik, a légcsavarok pedig karnyújtásnyira vannak.
Elönt a pánik.
Az oktató kézjelére kiülsz félig az ajtóba, a lábad a semmi fölé lóg, és ahogy
megcsap a menetszél, vissza akarsz mászni a gépbe. A félelem minden porcikádat
átjárja, a hátadon érzed, ahogy végigfolyik a veríték, és görcsösen kapaszkodsz
ahelyett, hogy arra összpontosítanál, hogy rendes pozícióban hagyd el a gépet.
Tisztában vagy vele, meggondolhatod magad, visszamászhatsz; nem te lennél
az első, aki így tesz. A félelem azonban eltörpül a megaláztatás mellett, amelyet
egy életen keresztül el kellene viselned, mivel a társaid nem kegyelmeznének, ha
megfutamodnál egy ilyen bátorságpróbán.
Tekinteted az oktatóéval találkozik, aki az ugrás jelét mutatja, és biztatóan
vigyorog.
Mit teszel?

Ugrásra felkészülni!

Június 30. – Netheravon

Ijedten bámulhattam a fényképezőgép lencséjébe, amikor az ugrás előtti csoportképet

készítették. Ismertem a mondást, hogy „ép ember ép ésszel ép gépből nem ugrik ki”.
Pontosan erre készültem. Legalább annyira vágytam rá, mint amennyire féltem tőle.
Még egy utolsó ellenőrzés, és elindultunk a British Northern Irelander felé. Már öt
napja dekkoltunk Netheravonban, a britek egyik ejtőernyős-oktató táborában. A földi
felkészítésen hamar túlestünk, pár nap volt az egész, ezután vártuk a megfelelő ugró-
időt. Angliában nem olyan egyszerű ejtőernyőzni, az időjárás ugyanis ritkán kedvez
ennek a sportnak.
Egy hónappal ezelőtt rengeteg lehetőséget kínáltak fel nekünk Sandhurstben. Az ún.
veszélyes képzés is a tananyag része, és az a célja, hogy extrém körülmények között
fejlesszék a kadétok jellemét. Persze nekünk mindez csak szórakozásnak tűnt. Legszí-
vesebben valamennyi tanfolyamon részt vettem volna. Volt közöttük sziklamászó-,
hegyi vezetői, vadvízi evezős tanfolyam, de komplikáltabbak is (előképzettséggel ren-

39
delkezőknek), mint például tengeri vitorlás vagy sportrepülőgép-vezetői. Egy közös
volt bennük: mindegyik próbára tette az ember bátorságát. Az ejtőernyőzést tizenöten
választottuk. A kéthetes tanfolyam végén szabadeséses ugrást kellett végrehajtani, és
el kellett jutni olyan szintre, hogy saját magunk nyissunk ernyőt szabadesés közben.
A tanfolyam során ritkán volt jó idő, a köztes időszakokban kirándulgattunk és röp-
labdáztunk. Vártam a tanfolyam végét, ami után a jól megérdemelt pihenés következik
otthon, nyáron, a családdal és a barátokkal.
Az ejtőernyőssport nem veszélytelen. Amikor eljött az ugrás napja, először gondol-
tam bele, hogy talán mást kellett volna választanom. Az előttünk ugró csoportot néz-
tem, és észrevettem, hogy az egyiküknek rosszul nyílt ki az ernyője. A többieket
elhagyva zuhant tovább. A srác észnél volt, mert kinyitotta a tartalék ernyőt, ami szinte
azonnal belobbant. Szerencsétlenségére ekkor a főernyő nem vált le (vagy elfelejtette
oldani), és komótosan az is szétterült a levegőben. Ekkorra kisebb tömeg gyűlt össze,
és kíváncsian figyelték, mi történik. Nem volt nagy baj, mert két ernyővel is le lehet
jönni, de a fiú már alaposan begyulladhatott, mert ellentétes irányítózsinórokat húzott
meg. A két ernyő szétfeszült, és a srác dugóhúzóban pörögve közeledett a föld felé.
Nem túl messze tőlünk, egy kis domb mögött holt térben ért földet. Annyit láttam,
hogy egyszerre két mentő is elstartolt mellőlünk.
Ekkor döbbentem rá, hova is kerültem, és fejben azonnal kibúvót kerestem. Ám
késő volt már. A parancsnok körbenézett, és mint kiscsibéket a kotlós, terelgetni kez-
dett bennünket a gép felé. Tudtam, hogy ha felszállok a gépre, akkor nincs visszaút,
ugranom kell. Egy kép villant fel az elmémben, amit az oktatóterem falán láttam. Egy
kétségbeesetten küzdő alakot ábrázolt a gépajtóban, aki kézzel-lábbal kapaszkodik,
miközben négyen erőlködnek mögötte, hogy kidobják. A kép alatt felirat is állt: „A
lehetetlen gyakran csak az, amit még nem próbáltak végrehajtani!”
Kissé vonakodva egymás után bemásztunk a kis sportrepülőbe, és felhúzott térddel
leültünk a padlóra. Én voltam a harmadik ugró. A parancsnok ellenőrizte a karabinere-
ket, és bátorítóan mosolygott. Az első két ugró velem szemben kuporgott. Egymásra
néztünk az egyik kadétlánnyal, Emmával, akinek az arcára kiült a rémület. Valószínű-
leg ő is ugyanezt látta rajtam.
A kis kétmotoros gép hamarosan felemelkedett. Az jutott eszembe, hogy legalább
egy ejtőernyős ugrásom már biztosan lesz. Ha felszálltam a gépre, már csak kíváncsi-
ságból is kiugrom. Odafenn óriási volt a zaj. Az ugratóparancsnok időnként ránk
vigyorgott, és felemelte a mutatóujját, hogy minden rendben van. Volt, aki megpróbált
bágyadtan mosolyogni egyet, de csak valamiféle torz vigyor ült ki az arcára. Már
majdnem sikerült elfelejtkeznem a lent látott vészhelyzetről, amikor a pilóta bedöntötte
a gépet. Még viszonylag alacsonyan voltunk, és mivel az ajtó mellett ültem, kinéztem.
Láttam a földön a kisebb tömeget, és a mentőket, amint villogva készen álltak arra,
hogy a szerencsétlenül járt srácot elszállítsák. Vadul pörögtek a gondolatok a fejem-
ben, és terveket szőttem, kiutat kerestem, hogyan úszhatnám meg úgy, hogy ne tűnjön
megfutamodásnak. Sajnos semmi meggyőző nem jutott eszembe.
Lassan elértük az ugrómagasságot. Az első ugrás bekötött volt, ami azt jelentette,
hogy az ejtőernyő „magától” nyílik ki. Megnyugtatott, mert úgy éreztem, leblokkolt az
agyam, és hirtelen elfelejtettem mindent, amit a földi felkészítésen tanultam. A pilóta

40
élesen jobbra döntötte a gépet, hogy ráforduljon az ugróterületre. Az ugratóparancsnok
ekkor kinyitotta az ajtót, és kidugta a fejét. Olyan nyugodtan nézelődött, mintha csak
egy poroszkáló lovas kocsi bakján ült volna. A légáramlat teljesen eltorzította a voná-
sait. Vesztemre én is kilestem. Ültem már repülőgépen és helikopteren eleget ahhoz,
hogy ne féljek. Ez most teljesen más érzés volt. Az alattunk elsuhanó táj gyönyörű és
félelmetes volt egyszerre. Egyre jobban úrrá lett rajtam a félelem, és egyre biztosabb
voltam benne, hogy nem fogok kiugrani.
Elkaptam a tekintetem a nyitott gépajtóról, és az ujjaimat szinte belemélyesztettem a
gép alját borító piros kárpitba. Az ugratóparancsnok elégedetten visszafordult felénk.
Egy „O” betűt formált jobb keze mutató- és hüvelykujjával, ami az ugrásra való felké-
szülés jele. A jel szinte hipnotizált. Lelassult az idő, és úgy tűnt, mintha moziban ülnék
és figyelném magam. Illetve előbb még csak az első két ugrót. Tudtam, hogy minden
körben ketten ugranak ki, így lesz egy kis időm kiötleni valami hihető magyarázatot
arra, miért is nem ugorhatok ma. Gondolataimból egy mozdulat térített magamhoz, az
ugratóparancsnok intett a kezével.
Az első kadét az ugratóparancsnok jelére menetirány szerint – a már oly sokszor
begyakorolt módon – kiült az ajtóba. A lába kilógott a gépből, két kezével az ajtóke-
retbe kapaszkodott, és befelé nézett. Kipillantottam, és tudtam, milyen fontos mozza-
nat ez: ha csak egy pillantást is vetne kifelé, nem lenne ember, aki rávenné, hogy
kiugorjon. Feszült tekintettel meredt az ugratóparancsnokra, balra tőle, alig több, mint
karnyújtásnyira, ott dübörgött a gép bal légcsavarja, és felmerült bennem a gondolat,
hogy ha kicsit nagyobbat ugrik, az bizony szét fogja darálni. Alig helyezkedett el, a
parancsnok gyengéden megérintette a vállát, és már kint is volt. A légáramlat azonnal
elkapta, egy pillanat alatt eltűnt a szemem elől. Én csak ültem ott elhűlve, és alig hit-
tem a szememnek. Ez a bolond valóban kiugrott! Utána másodikként következett
Emma, aki rémült tekintettel araszolt a gépajtóhoz. De amint elhelyezkedett és meg-
érintették a vállát, eltűnt a szemem elől. Az ugratóparancsnok ekkor jelzett a pilótának,
aki ismét manőverekbe kezdett. Amikor bedöntötte a gépet, láttam, hogy két ejtőernyő
vitorlázik alattunk a föld felé.
Ekkor döbbentem rá, hogy nincs több idő, én következem. Furcsa ködön át észlel-
tem a külvilágot, a gép manővereit, és figyeltem az ugratóparancsnok jeleit, aki ismét
az ugrásra felkészülés jelet mutatta, ezúttal nekem. Vonakodva, pókmászásban ara-
szoltam előre az ajtóhoz.
Egyszer csak arra eszméltem, hogy az egyik felem még benn a gépben, a lábam
pedig 800 m magasban leng a szélben. Befelé fordítottam a fejem, az ugratóra és az
ugrásra koncentráltam. Éreztem, hogy határozottam megérintik a vállam. Már ettől a
mozdulattól is kiestem volna, de a földi felkészítés nem volt hiábavaló. Bár a jeges
félelem két marokkal szorította a torkomat továbbra is, a testem automatikusan csele-
kedett, és gondolkodás nélkül ugrottam. Felvettem a levegőben a tanult pozíciót, és
hangosan számolni kezdtem magamban, ahogy tanították.
– Egyezer, kettőezer, háromezer…
Pánikolni kezdtem, mivel mostanra ki kellett volna nyílnia az ernyőnek. Az a három
másodperc örökkévalóságnak tűnt a levegőben. Furcsamód cikáztak a gondolatok a
fejemben, és hirtelen tisztán érzékeltem a külvilágot, úgy, mint azelőtt még soha. Még

41
a vészhelyzet során végzett tevékenységlista is végigpergett a fejemben, majd egy
nagy rántást éreztem.
Rögtön az első reakcióm az volt, hogy felnézzek. A fejem felett a leggyönyörűbb
ejtőernyő-kupola takarta az eget, amelyet valaha is láttam. Szinte gondolkodás nélkül
végrehajtottam a tanult ellenőrzéseket, lenéztem és betájoltam magam, fordulatokat
végeztem jobbra és balra – életemben először megtapasztaltam az igazi ejtőernyőzést.
A manővereket úgy végeztem, hogy közben állandóan figyeltem, nincs-e valaki más is
a levegőben, akinek nekicsapódhatok, és az érkezési pont felé vettem az irányt.
Amikor irányba álltam, végtelen csend fogadott. Csak a szél fütyült a fülem mellett.
Madárnak éreztem magam, aki szabadon szárnyal a levegőben. Leírhatatlan élmény
volt. Beleüvöltöttem örömömet a levegőbe:
– Ez kuuurvaaajóóóó!

3. VEZETÉSI TANÁCS

Fejleszd a döntési képességedet!

A veszélyes képzéshez hasonló kalandok komoly felkészültséget követelnek meg, és
igazi kritikus helyzetekben teszik próbára az ember karakterét, ezért kiválóan alkalma-
sak arra, hogy felmérjük a képességeket. Az ilyen helyzetek nemcsak a bátorságot, de
az ember döntésképességét is alaposan próbára teszik, hiszen óriási nyomás alatt,
folyamatosan változó, dinamikus környezetben kell a döntéseinknek megfelelően cse-
lekednünk.
Amikor döntéshozatali módszert választunk, fel kell ismernünk, hogy különböző
helyzetekben eltérő módszerekre van szükség. A Zorro álarca (Mask of Zorro) című
filmben a főhős képes volt egy depressziós, kétballábas fiatalt megtanítani a kardvívás
művészetére.19 A módszere lényege az volt, hogy a mester köröket rajzolt a porondra
és a tanítvány csak abban az esetben léphetett a külső (tágabb) körökbe, ha a belső
körökben a tudást már elsajátította. Az életben, és különösen vezetőként hasznát vehet-
jük ennek a módszernek.20
A komfortzóna olyan fogalom, amelyet a tréningek és a személyiségfejlesztés vilá-
gában sokszor használnak.21 A katonai kiképzés gyakran épít arra, hogy kirántja az
adott személyt a mindennapos rutinból, olyan szituációba helyezi, ami a hagyomá-
nyostól és a rutinszerűtől jelentősen eltér.
A komfortzónánkból kimerészkedve az ún. tanulási zónában találjuk magunkat, ahol
felfedezhetünk magunkban olyan kompetenciákat, jellegzetességeket, amelyek sikerél-
ménnyel töltenek el, vagy amelyeket felhasználhatunk a napi munkában vagy az élet
más területein. Ilyen helyzetekben biztonságos körülmények között szélsőségesnek
gondolt, de hasznos tapasztalatokat szerezhetünk, legyőzhetjük a félelmeinket, és fej-
leszthetjük a személyiségünket. Kifejezetten hasznos lehet, ha törekszünk arra, hogy
minél több időt töltsünk a tanulási zónában.

42
 Az életben azonban vannak olyan problémák is, amelyeknek a megoldására (még)
nem vagyunk felkészülve, azok túlmutatnak a kompetenciáinkon. A tanulási zóna
külső határa az ún. pánikzóna, ahol igazán komoly kihívásokkal találkozhatunk, és
ezért jelentős nyomásnak vagyunk kitéve. A pánikzónában sokkal megterhelőbb sike-
res megoldást találni, és egyre nehezebb megfelelő döntéseket hozni, így jóval
nagyobb az esélye annak is, hogy elbukunk. Bár sokan félnek az esetleges kudarctól,
de a pánikzóna hasznos is lehet, mivel megtapasztalhatjuk a valódi korlátainkat.
Nem mindegy tehát, hogy melyik zónában tartózkodunk, ráadásul a komplex kihívá-
sok sem egyformák, és alapvetően három kategóriába sorolhatjuk őket.22 A technikai
problémák, amelyek megoldására létezik már egy kidolgozott eljárásmód, így a megol-
dásuk leghatékonyabb módja, ha megtaláljuk a megfelelő szakembereket. Az adaptív
problémák23 olyan kihívások, amelyek új eljárások, módszerek vagy gondolkodásmód
megoldására ösztönöznek bennünket. Végül a kritikus problémák szintén új megköze-
lítést igényelnek, de a megoldásukhoz (az adaptív problémákkal ellentétben) nincs idő,
szinte azonnal kell valamilyen megoldást találnunk.
Katonai vezetőként megtapasztaltam, hogy egy művelet során, ha nem vesszük
észre, hogy a pánikzóna szélén egyensúlyozunk, és olyan döntéseket hozunk, amelyek
kétségessé teszik a küldetés sikerét, vagy ha adaptív problémákat úgy kezelünk,
mintha technikai jellegűek lennének, emberi életeket sodorhatunk veszélybe.24 Veze-
tőként tehát sokkal nagyobb hangsúlyt kell fektetnünk arra, hogy folyamatosan értékel-
jük25 (és ha kell, átértékeljük) a helyzetünket, és képességeink pontos ismeretében
folyamatosan változó környezeti viszonyok között kell döntéseket hoznunk.
A döntéshozatalnak is több változata létezik, és különböző helyzetekben más és más
módszereket érdemes alkalmazni. A katonai kiképzés során a racionális döntéshoza-
talra tanítanak meg bennünket, amely azt a célt szolgálja, hogy viszonylag nyugodt
körülmények között alapos tervezést követően kiválasszuk a legmegfelelőbb megol-
dást. A katonai döntéshozatali folyamat során26, amelyet az üzleti élet is átvett és
alkalmaz, a helyzet elemzését követően cselekvési változatokat dolgozunk ki, azokat
összevetjük, következtetéseket vonunk le, és optimális döntéseket hozunk. A módszer
hátránya, hogy időigényes, és bár van lehetőség a folyamat lerövidítésére, mivel egy
metodikai folyamatról van szó, a lépések kihagyása azt is jelenti, hogy a végső döntés
minősége megkérdőjelezhető. A katonai döntéshozatali folyamat arra fókuszál, hogy a
csoportgondolkodás negatív hatásait kiszűrje, viszont a cselekvési változatok összeve-
tése általában ez alól nem mentes.
Egy ettől eltérő gondolkodásmód egy másik kultúrkörből fakad, és végrehajtása
során sokkal nagyobb hangsúlyt kap az intuíció. Ebben az esetben nem a procedurális
döntéshozatali folyamat beindítására helyezzük a fő hangsúlyt, hanem arra, hogy a
lehető leghamarabb megkezdjük a feladatra való felkészülést. Nem az dominál, hogy
nagy mennyiségű cselekvési változatot dolgozzunk ki, hanem az, hogy a döntéshozó
elgondolásának megfelelően egyetlenegyet. Ez a fajta döntéshozatal nem a legjobb
cselekvési változat kiválasztására törekszik, hanem megelégszik azzal, amelyikkel a
feladatot sikeresen végre lehet hajtani. A módszer az erőforrások koncentrációját teszi
lehetővé, időt spórolhatunk meg vele, ugyanakkor nagyfokú tapasztalatot feltételez a

43
döntéshozó részéről.
Herbert Simon, az 1978-ban Nobel-díjjal kitüntetett amerikai közgazdász-pszicholó-
gus korlátozott racionalitás elve szerint az emberi agy kapacitása nagyon korlátozott
azokhoz a komplex problémákhoz képest, amelyeket objektív racionalitással kellene
megoldania.27 Simon rámutatott arra is, hogy minden tervezés ellenére nem látjuk át
az összes lehetséges cselekvési változatot, hiányosan ismerjük a külső körülmények
várható alakulását, nem tudjuk kiszámítani döntéseink valamennyi következményét, a
jövőre vonatkozó ismereteink pedig valójában csupán képzeletünk termékei. Ezért
még a legjobb döntéshozók is az esetek többségében intuitív alapon határoznak, sok-
szor tapasztalataikra vagy megérzéseikre hagyatkoznak, és döntéseik csak részben
racionálisak.
Az intuitív döntéshozatallal kapcsolatban Malcolm Gladwell a gondolkodás nélküli
gondolkodásról ír.28 Arról az isteni szikráról, amelyet számos néven emlegetünk, lehet
azt tudattalan döntéshozatalnak, ösztönös döntésnek, sugallatnak, megérzésnek vagy
intuíciónak hívni, és véleménye szerint legalább annyira fontos, mint a tudatos döntés-
hozatal.
Számos példa bizonyítja, hogy az „első blikkre” meghozott döntés ugyanolyan jó
lehet, mint a tervezés, hosszas gondolkodás utáni választásaink. Az amerikai haderő
hét évvel ezelőtt a tengerészgyalogosok tapasztalataira alapozva29 külön tanfolyamot
(Combat Hunter) is kidolgozott, amely azt a célt szolgálta, hogy a katonák észlelését és
intuícióját fejlessze a hadszíntéren.
Számos katona, aki Irakban vagy Afganisztánban szolgált, beszámolt arról, hogy
megérezte a veszélyt, mielőtt az bekövetkezett volna. Az ún. hatodik érzék fejlesztése
számos elit katonai alakulatnál a képzés szerves része. Michael Jaco könyvében arról
számol be, hogy az intuíciónak köszönhetően van még életben, és ha nem hallgatott
volna a megérzéseire, akkor mind ő maga, mind pedig a rábízott emberek számos alka-
lommal meghalhattak volna.30
A műveletek során minden szinten komoly stratégiai kihatású döntéseket kell hoz-
niuk a katonáknak. Éppen ezért a seregben nemcsak parancsra váró robotokat, de gon-
dolkodni és nehéz körülmények között is dönteni képes vezetőket képeznek. Az igazán
kritikus helyzetekben alapjában véve három dologra érdemes odafigyelni.
Az első annak felismerése, hogy a döntéshozatal, sok más tulajdonsághoz hason-
lóan, fejleszthető,31 így folyamatosan gyakorolni kell.32 Minél veszélyesebb helyze-
tekbe keveredünk, annál jobban hozzászokunk ahhoz, hogy a pánikzónában vagy kriti-
kus problémákkal szembesülve is képesek legyünk döntéseket hozni. Az ejtőernyős
ugrások során például a folyamatos gyakorlás (földi felkészítés), később pedig az ugrá-
sok végrehajtása révén csökken a félelemérzet, az ember egyre komfortosabban érzi
magát a gépajtóban, és eléri azt a szintet, amikor valóban megtanul bízni az ejtőernyő-
ben, saját képességeiben, és élvezi az ugrást. Gyakorlatilag arról van szó, hogy megta-
nulja elviselni, vagy akár élvezni is a kényelmetlenséget.
Törekedni kell ugyanakkor arra is, hogy lehetőleg csak olyan helyzetekben hozzunk
döntéseket, amikor azokra valóban szükség van, ugyanis a döntéshozatalban könnyen
el lehet fáradni.33 Nem véletlen, hogy Steve Jobs például folyamatosan ugyanolyan

44
ruhában jelent meg, nem akart ugyanis az öltözködésével kapcsolatos döntéseket hozni
nap mint nap.
Másodszor, egy vezetőnek tudnia kell abbahagyni, amikor az erőfeszítések ellenére
sem járhat sikerrel.34 Különösen azokban a helyzetekben, amikor nagyon nehéz fel-
adattal szembesülünk, ami valóban próbára tesz bennünket, vagy amikor nincs időnk
dönteni, a folyamatosan változó környezetben rendszeresen helyzetértékeléseket kell
végrehajtanunk. Éppen ezért, tapasztalatom szerint, minél nehezebb a feladat, annál
apróbb lépésekre kell lebontani, és mindig csak a soron következőre kell koncentrálni.
Nem volt ez másként a repülőgépben sem, ahol a beszállást követően a szabályos
gépelhagyásra koncentráltam. Ha minden más a fejemben jár, például hogy mi sikerül-
het félre, aligha lett volna bátorságom kiugrani.
Legvégül, a félelem abból fakad, hogy a legtöbben rosszul mérik fel saját képessé-
geiket, a rájuk leselkedő veszélyt pedig felnagyítva élik meg. Ez a katasztrófa-köz-
pontú gondolkodás az oka annak, hogy néha teljességgel a veszélyre fókuszálva gene-
rálunk félelemérzetet magunkban. Ez azt eredményezheti, hogy egy problémával
szembesülve megbénulunk és cselekvésképtelenné válunk. Vezetőként ilyenkor követ-
hetjük el a legnagyobb hibát, amit csak lehet: nem döntünk.
A döntésképtelenség akkor is bosszantó, ha a saját élethelyzetünkben következik be,
de a hadszíntéren (vagy az üzleti életben) végzetes is lehet. Vezetőként tehát folyama-
tosan értékelnünk kell a helyzetet (objektív módon), és ki kell választanunk egy opti-
mális cselekvési tervet. Azt is tudnunk kell, hogy a legtöbb esetben nem lesz elegendő
rendelkezésre álló információ ahhoz, hogy jól döntsünk. Igazából nem is hiszem, hogy
létezik tökéletes döntés, maximum optimális döntéseket vagyunk képesek hozni,
hiszen soha nem leszünk képesek átlátni életünk valamennyi helyzetének komplexitá-
sát. Ennek tudatában kell cselekednünk, és vállalni a cselekedeteinkért a felelősséget.

45
 4. fejezet

LEGYŐZÖD ÖNMAGAD

Egy lőszeresládát markolsz, és épp csúszol lefelé a meredek hegyoldalon. Képte-

len vagy felfelé mászni, mert nagyon fáj a lábad, úgy érzed, véged.
Valaki a füledbe üvölt.
Harminc órája nem aludtál, és kétmaratonnyi táv van mögötted, amit ráadásul
esőben, nagyon nehéz terepen, teljes felszereléssel tettél meg. Indulás előtt még
fogalmad sem volt arról, hogy az ellenőrző pontokon elvégzendő feladatok pró-
bára teszik az állóképességed.
Úgy érzed, hogy az energiatartalékaid elfogytak.
Már tíz órával ezelőtt hullának érezted magad. A magasztos eszmék és a kilá-
tásba helyezett jutalom már rég nem érdekelnek. Csak amiatt csinálod még, mert
a többiek a csapatból együtt küzdenek veled, egymást támogatva eddig valahogy
túljutottatok az akadályokon.
Ugyanakkor fogalmad sincs, hogy ez meddig mehet így tovább.
Össze vagy zavarodva, a fáradtság és az alváshiány miatt már csak egy gondo-
lat jár a fejedben: „Nem ismerem önmagam.” Soha nem kényszerítetted még
magad ekkora megpróbáltatásra, így aztán nem tudod, meddig vagy képes elvi-
selni. Ahogy felemeled a fejed, és a sár lecsöpög a sisakod pereméről a szemedbe,
homályosan meglátod az egyik társad bakancsát magad előtt. Megmozdul, és az
alak elkezdi tolni magát a hegynek fel.
A vádlid ekkor iszonyatos görcsbe rándul, felordítasz fájdalmadban. Próbálod
a lábfejedet a hegyoldalban betámasztani és visszafeszíteni, hogy elmúljon a
pokoli fájdalom, de érzed, hogy a tested hamarosan felmondja a szolgálatot. Ám
azt is tudod, hogy most az a feladatod, hogy a lőszeresládával együtt feljuss a
hegytetőre.
Mit teszel?

Ha célba érsz, megtudod

Augusztus 24. – Wales

Ebéd előtt a Woolwich Hallban ücsörögtünk Chrisszel, és eligazításra vártunk. John-

son őrnagy szigorú tekintettel méregette az évfolyamot a mikrofon mögül. Gondter-
heltnek látszott, pedig semmi oka nem volt rá. Eleinte nekünk sem, mivel csak az járt a
fejünkben, hogy pár óra múlva kimehetünk a városba. Sokat tervezgettük, hogy mit
csinálunk majd, de az őrnagy beszéde tudatosította bennünk, hogy rengeteg dolgot be
kell iktatnunk hétvégi teendőink listájába.

46
 – Hadd motiváljam önöket az igazi megmérettetés előtt! – kezdte az őrnagy.
Ekkor mintegy varázsütésre kinyílt az ajtó, és egy gyönyörű ezüsttrófeát cipelt be
görnyedezve két gurka. Letették a századparancsnok lábához, és sietve távoztak a
teremből. Johnson őrnagy kissé kivárt, hogy mindenki alaposan megszemlélhesse az
elsőnek kijáró jutalmat.
– Mint láthatják, ezen a trófeán rengeteg apró ezüstpajzs van, de nyugodjanak meg,
van még hely az önök szakasza számára is. – Megigézetten bámultuk a trófeát, és
ebben a pillanatban mindenki meg akarta nyerni a versenyt. – Ez azonban nem az
egyetlen díj, csupán egy a sok közül abban a versenysorozatban, amelyet úgy hívnak,
hogy a Királynőszakasz verseny. Mint azt bizonyára tudják, a királynő felszentelt egy
zászlót, és a legjobb sandhursti szakaszt szeretné ő maga megjutalmazni. Megkülön-
böztető jelzéssel látja majd el a győztes egységet, és személyes köszönőlevelet küld a
tagjainak. A verseny a harmadik időszak közepéig tart, és az első állomása lesz a mos-
tani járőrverseny Walesben. Sok sikert kívánok, és biztos vagyok benne, hogy min-
denki maximális erőbedobással küzd majd.
Megigézve hallgattuk a szavait. Lelki szemeim előtt már láttam a falamon bekere-
tezve a királynő köszönőlevelét. Chris suttogása rázott fel a gondolataimból.
– Tudod, Porky, Jurgen mesélt már nekem erről… Nem lesz gyerekjáték. Remélem,
egy csapatban leszünk!
– A versenyleírást ott tartják a kezükben – szólalt meg ismét Johnson őrnagy. – A
szabályokat be kell tartani, és mindent szigorúan ellenőrzünk. Tulajdonképpen egy-
szerű a dolguk: csupán annyi, hogy megnyerjék a versenyt. Ha kérdésük lenne, azt hét-
főn a szakaszparancsnokoknak tegyék fel. Kellemes kikapcsolódást mindenkinek!
Még ebéd előtt rendbe tettük a szobánkat, hogy minél előbb kiléphessünk a kapukon
túlra, és élvezzük az első hosszú hétvégénket. Nagyon fáradt voltam, ahogyan London
felé vitt a vonat, csak a Waterloo pályaudvaron tértem valamelyest magamhoz. Kissé
nyomasztott a tudat, hogy vasárnap még dolgom lesz a gyakorlatra való felkészüléssel
kapcsolatban. Addig viszont még volt két napom, amit igyekeztem a lehető legjobban
kihasználni.

Vasárnap a camberley-i katonai boltba mentünk Chrisszel. Bár jókora listát állítottunk
össze a szükséges dolgokról, nélkülöznünk kellett egy sor holmit, ugyanis az első idő-
szakban csupán „rendszeresített” felszerelésben lehetett gyakorlatra menni. Stan filo-
zófiája az volt, hogy tapasztaljuk meg, mit érez a katona, mielőtt magunkra aggatnánk
a sok „Gucci-cuccot”.
Többször körbejártam az üzletet, majd csatlakoztam Chrishez, aki éppen fizetett.
– Remélem, nem felejtettem el semmit.
– Úgyis rájössz, amikor szükséged lesz rá. Azért vannak ezek a gyakorlatok, hogy
mindenki a saját kárán tanulja meg, mi mindent kellett volna jobban előkészítenie.
Elindultunk vissza az akadémiára, hogy felkészüljünk a másnapi menetre. Este még
mielőtt mindenki a szobájába vonult pakolni, összejöttünk a bárban, ahol elmeséltük,
ki milyen „hőstetteket” vitt véghez a kimenőjén.
Legurítottunk egy sört, és úgy döntöttünk, érdemes egy utolsó megbeszélést tartani.
Az este hátralévő részében mind a nyolcan a térkép fölé görnyedtünk, és terveket

47
kovácsoltunk váratlan helyzetekre. Egy dologban szinte biztosak voltunk: nem a terve-
ink szerint alakulnak majd a dolgok.

Másnap ebéd után összeszedtük a felszerelésünket. Alig fordult ki a buszunk a kapun,

a társaság fele már bóbiskolt, és nem telt el két-három perc, én is elaludtam. Furcsa
érzés volt újra járművön utazni. Sandhurstben minden kihasználatlan percben és
helyen képes elaludni az ember – az ok az állandó kimerültség és a stressz volt. Ezért
minden szabad pillanatot kihasználtunk, de ez valójában nem alvás volt, inkább afféle
ájulásszerű transzállapot, amelyből megébredve pillanatok alatt magunknál kellett len-
nünk.
Sötét volt, amikor leszálltunk a buszról. Ott toporogtunk a nagy semmi közepén, és
rossz volt belegondolni, hogy mi vár ránk. Nyolcfős kis csapatunk stratégiáját Jurgen
tapasztalataira alapoztuk. Neki nem ez volt az első ilyen gyakorlata, és ezt az előnyün-
ket mindenképpen szerettük volna kihasználni. Jurgennel sokat beszélgettem az alapki-
képzésen, már amennyire a halk szavú, félig finn származású sráccal beszélgetni lehe-
tett. Megbukott az egyik teszten, ezért meg kellett ismételnie az első időszakot, nekünk
viszont éppen kapóra jött, hogy van már tapasztalata.
Minden attól függött, hogy hányadikként indulhatunk el a kirakóhelyről. Velünk
együtt négy csapat várta az indulást, és kis időkülönbségekkel indítottak bennünket.
Ian vállalkozott arra, hogy részt vesz a sorshúzáson. Orrát lógatva bandukolt vissza
hozzánk: negyedikként indulhattunk neki az éjszakának.
– Nem is baj – szólalt meg Rory Gilbert –, legalább van egy kis időnk a stratégia-
váltásra.
Gyorsan magunkra kaptuk a felszerelést, amely csak a málhaövből állt. Volt nálunk
egy málhazsák is, tele vészhelyzet esetén használatos felszereléssel.
– Mi legyen akkor? – tette fel a kérdést Alex Rennie.
– Szerintem legyen a „C” terv – javasolta Rory.
– Nem rossz ötlet – vágott töprengő arcot Jurgen. – De azt javaslom, csak az elejét
hajtsuk végre, aztán meglátjuk, mi legyen, ha odaértünk a 4. ponthoz.
– Rajt! – hallatszott az őrmester hangja, és mi bevettük magunkat az erdőbe a tala-
jút mentén.
Futni kezdtünk. Úgy döntöttünk, a legrövidebb (járható) út elvét alkalmazzuk, és
megelőzzük a többieket. Én futottam elöl, mivel a csapatból én tájékozódtam a legjob-
ban. A 4. pont a Llyn Blaenmelindwr tó partja mellett helyezkedett el, és szerencsére a
térképen felfedeztem egy horhost, amely éppen abba az irányba vezetett. Alig 1 km-t
tehettünk meg a sötétben, amikor a horhos véget ért. A minket körülvevő fáktól nem
láttuk a csillagokat, és egy pillanatra elbizonytalanodtam, jó helyen járunk-e.
– Arrafelé kellene lennie egy pataknak, amely a tópartra visz – mutattam 07-00
irányba. – Kb. 400 méter.
Hátrapillantva láttam, hogy a többiek is kezdenek fáradni. A hideg levegőben köd-
gomolyként kavargott a lehelet. Lihegtünk és hallgatóztunk. Az előttünk lévő csoport
valószínűleg a talajúton futott a 4. pont felé. Az biztosabb, de hosszabb útvonal. David
Lord elővette a kulacsát, és amíg Jurgennel a térképet tanulmányoztuk, körbeadta a
többieknek, és kortyoltunk néhányat.

48
 – Nincs más hátra, erre kell mennünk – szólalt meg Jurgen. – Igaz, hogy az erdő
miatt nem lesz könnyű, a távolság viszont rövidebb.
– Hegynek kell mennünk – fordultam a többiekhez. – Jurgennel elöl leszünk, de ti
is ellenőrizzétek a távolságot lépésszámlálással.
Előremutattam, és nekiindultunk a fenyvesnek. Egy kínai bölcsesség szerint nem
tudhatod, hogy egy pocsolya milyen mély, amíg bele nem léptél. Ezt hamarosan Rory
is megtapasztalhatta. Csak azt láttam, hogy megelőz minket, majd eltűnik. Szinte azon-
nal felugrott, de így is nyakig vizes lett. Továbbra is ő maradt elöl, és így futottunk
több mint 1 km-t. Nagyon belehúztunk, mert mindenképpen szerettük volna hamarabb
odaérni az első ellenőrző ponthoz, mint a többiek. Elértük a tópartot. Innen már
könnyebb volt. Északnyugatnak fordulva tovább loholtunk a part mentén. Rory pillan-
totta meg elsőként a halványan pislákoló piros fényforrást.
– Ott van!
Bevártuk Matt Vine-t, aki korábban átvette Alextől a hátizsákot, így egy kissé lema-
radva bekocogott a sor végére. Egy csapatként, egyszerre kellett beérkeznünk az ellen-
őrző ponthoz, ahol a kinevezett járőrparancsnok, Jurgen jelentkezett az ott ácsorgó
őrmesternél. Addig mi, többiek egy kis tisztáson várakoztunk, és előkerült egy termosz
forró csokoládé Rory zsákjából.
– Basszus… – ennyit mondott csak Jurgen, amikor visszajött. – Két csoportot
lehagytunk, de az, amelyik elsőnek indult, befutott előttünk. Most kezdenek neki a fel-
adatnak. Nem tudom, meddig tart, de az őrmester szerint akár fél órát is várnunk kell.
Mi legyen?
Rövid tanakodás után úgy döntöttünk, hogy felhasználjuk az egyik jokert. Minden
csapat kettővel rendelkezett, és a célban egyenként 200-200 pontot értek, viszont úgy
döntöttünk, hogy számunkra fontosabb a többiek elé kerülni. Jurgen visszaballagott az
őrmesterhez és jelezte, hogy a feladatot nem hajtjuk végre. Pontot ugyan nem kaptunk,
de nem is vontak le az ellenőrző állomás kihagyása miatt.
Mire Jurgen visszatért, már ismét útra készek voltunk. Úgy döntöttünk, ideje abba-
hagyni a futást, helyette normális tempóban mentünk tovább.
A következő, az 5. ellenőrző pont terepszorzóval együtt úgy 6-7 km-re lehetett.
– Ha egyenesen nekivágunk, soha nem kelünk át ezen a hegyen – vizsgálgatta Ian a
térképet. – Most már csak az a kérdés, hogy a sziklás részt jobbra vagy balra kerüljük-
e meg.
A verseny előtt tanulmányoztuk a térképet, de a terepen minden másképp nézett ki.
Úgy döntöttünk, balra kerülünk, mivel úgy tűnt, arra több járható út van. A járhatóság
egészen tág fogalom Walesben. Olyan ösvényeket is feltüntettek, ahol utoljára évszá-
zadokkal ezelőtt egy birkapásztor baktathatott az állataival.
Éreztük, hogy lehűl a levegő. Roryn megszáradt a ruha, mert már ritkábban károm-
kodott. Feljebb kapaszkodtunk a meredek hegyoldalban, az ösvényeket alig lehetett
látni. A hold fényénél próbáltunk meg tájékozódni, mivel lámpát nem használhattunk.
Gyors és feszes tempót diktáltunk. Az egyik dombgerincről csodálatos, igéző látvány
tárult a szemem elé, a Nant-y-moch víztározó hatalmas, csillogó víztükre. Egy röpke
pillanatig el is felejtettem, hol vagyok. Kábulatomból Rory hangja ébresztett fel.
– Ne vakarózz már annyit… Mozgás!

49
 Az „egyemberes” ösvényen nem tudtuk egymást kikerülni, és már alaposan liheg-
tem, mikor lejteni kezdett a terep. A hátralévő részeken megpróbáltunk „szintezni”,
vagyis igyekeztünk a szintvonalakon haladni, amelyek a terep azonos magasságú pont-
jait kötik össze, így nem fárasztjuk magunkat azzal, hogy hegyen-völgyön bukdácso-
lunk összevissza. Mindezt már a birkák is kitapasztalhatták, mert az ösvények nagy
része eszerint kanyargott. Az utolsó domborulatot azonban nem kerülhettük el. Egy
nyiladékot céloztunk meg a hegygerincen, ahonnan elvileg pontosan az ellenőrző pont-
hoz vezetett egy szurdok. A csúcsra már kínkeservesen kapaszkodtunk fel, és éppen
azon gondolkodtunk, hogy szusszanunk egyet, amikor Ian, akinél a rádiónk volt, felki-
áltott:
– A rohadt életbe… a tyúkok! – először nem értettük, miről van szó, aztán leesett a
tantusz. Az ellenőrző pontot rádión kellett értesíteni, amikor megközelítette egy csapat.
Ian fogta a jelet, hogy a lányszakasz egyik járőre bejelentkezett.
– Húsz percet mondtak – mondta hangosan. Egyik kezével a rádió beszédváltóját
markolászta, mintha meg akarná fojtani, másik kezével a térkép után kotorászott. Ám
ekkorra Dave Lord már a saját térképe fölött görnyedt, és egy piros izzójú lámpa
fényénél próbálta kisilabizálni, melyik irányból jöhetnek a lányok.
– Ha jól veszem ki, akkor a kettes kirakópontról indultak, és abból az irányból csak
egy útvonalon haladhattak… De van esélyünk, hogy eléjük vágjunk, pontosan itt –
bökött rá ceruzájával a térkép egy pontjára. – Nekik felfelé kell menniük, mi pedig
lefelé ereszkedünk a szurdokban.
– Mégpedig villámgyorsan – tette hozzá Bobby.
– Megnyugtatom egy kicsit a kedélyeiket – jelentette ki Ian, és hallottuk, amint fel-
veszi az összeköttetést az ellenőrző ponttal.
– Mennyit mondtál nekik? – tette fel a kérdést Jurgen.
– Harminc percet… Futás!
Az utolsó fél kilométert végül mégis hegynek fel tettük meg, de a fáradtság mintha
teljesen eltűnt volna. A harci szellem és a versenyláz elnyomta a fájdalmat is. Alex,
akinek megrándult a bokája korábban egy esésnél, úgy szökellt előttem, mint egy szar-
vas. A szurdok végén lepillanthattunk a völgybe.
– Ott van!
Ismét Rory szúrta ki az ellenőrző pontot, amelynek fénye szentjánosbogárként pislá-
kolt a völgyben. A hátamon patakokban folyt a verejték, mire leértünk, de már nem
lehetett több hátra 300 m-nél. Ahogy szétnéztünk, hallottuk, hogy kövek gurulnak le
nem is olyan messze tőlünk. Amekkora zajjal jöttünk, nem is csoda, hogy a lányok
meghallottak bennünket, és próbáltak elénk kerülni. Nekiveselkedtünk az utolsó rövid
kis szakasznak, és a kanyarból kibukkanva ismét megpillantottuk az ellenőrző pont
fényét. Amikor végre beértünk, az őrmester gyanakodva méregetett minket.
– Nem harminc percet mondtak?
– Kihhh… kihhhcsit meghúztuk…
Jurgen lopva az órájára pillantott: tizennégy perc alatt tettük meg a távot. Megpró-
bált még erősebben lihegni, ami nem esett nehezére, hiszen még a fülén is kapkodta a
levegőt.
– Azt hittük… nehezebb… lesz a terep…

50
 – Rendben van. Válasszanak ki valakit, aki a parancsnok lesz az itteni feladat telje-
sítése alatt.
Bobbyra esett a választásunk, aki elment az őrmesterrel. Ekkor futottak be a lányok,
és nem tudták palástolni csalódottságukat, hogy megelőztük őket. Leültek a közeli tisz-
táson, és mérgesen pillantgattak felénk. Bobby két perc múlva visszatért, és csak
ennyit mondott:
– Gyertek!
50 m-re, egy kis mezőre vezetett minket, ahol egy sátor hevert darabokra szedve a
földön.
– Remek – mormogta Rory a fülembe –, sátorállítás lesz. Remélem, ha kész van,
lefekhetünk csucsukálni.
Az őrmester jegyzetblokkal ácsorgott a tisztás szélén, és Bobbyt figyelte.
– Gondolom, nem nehéz kitalálni, hogy sátrat kell állítanunk – kezdte Bobby –, de
a legszebb az, hogy ti közben ezeket viselitek – mondta kajánul vigyorogva, miközben
kiosztotta a kendőket. – Szeretném, ha minél hamarabb felkötnétek őket, mert kevés
időnk van.
Bobby szerint remek látványt nyújtottunk, ahogy az éjszaka sötétjében bekötött
szemmel, fegyverrel és felszerelésben az utasításait követve sátrat vertünk. Úgy tíz
után már nem is számoltam, hogy kinek megyek neki, vagy hányszor esem el valaki-
ben. Nyolcunk közül egyedül Bobby nem viselt kendőt, neki viszont tilos volt a sátor-
elemekhez nyúlnia, csak az „alapvonalról” irányíthatott minket: 17 perc alatt készül-
tünk el. Miután levettük a kendőket, gyorsan szétszedtük az építményt, és visszavittük
az elemeket az eredeti helyükre. Az őrmester beírta az eredményünket: 100 pontot sze-
rezhettünk feladatonként, erre 78 pontot kaptunk.
Nem volt rossz eredmény, de kicsit szomorúan indultunk tovább. Ráadásul nemso-
kára rájöttünk, hogy teljesen fölösleges volt annyira loholnunk. Azon az útvonalon
indultunk tovább, ahol a lánycsapat beérkezett az ellenőrző pontra. A sziklás hegy
oldalában csak nagyon lassan tudtunk haladni, nem szerettük volna, ha bármelyikünk
leesik.
A Nant-y-moch víztározó felé vettük az irányt. Ahogy elmúlt az izgalom, visszatért
helyébe a fáradtság, és a Carn Owen kőfejtőhöz érve már csak vánszorogtunk. Az apró
kavicsokon folyton visszacsúszkáltunk, a hátizsák mázsás súlyával húzott lefelé. Végül
sikerült nagy nehezen feljutnunk a hegytetőre. Ezúttal karnyújtásnyi távolságból pil-
lanthattam le a vízgyűjtőre, a hatás még döbbenetesebb volt. Még Rory kérges lelkét is
megérintette a természet eme csodája. Az egész csoport egy percig lenyűgözve állt a
magaslaton. Aztán a felhők, mintha parancsra tennék, tovalebbentek, és a felkelő nap
fényében vakítóan szikrázni kezdett a víztükör.
Ian kezébe vette a rádiót.
– Ti mit gondoltok?
Úgy becsültük, hogy kb. 1 km lehet hátra légvonalban a következő ellenőrző pontig,
de meg kellett kerülnünk a víztározó egyik csücskét ahhoz, hogy a 6. ponthoz jussunk.
– Úgy harminc perc – mondta David a térképét böngészve.
– Bemondok harmincötöt.
– Lehet, hogy lesz is annyi. Nem jelentkezett be más?

51
 – Mostanában senkit sem hallottam, de az is lehet, hogy a terep árnyékolta le az
adást.
A csücsökhöz érve rákanyarodtunk az útra, amely a 6. ellenőrző ponthoz vezetett.
Egyenletes tempóban haladtunk a sík terepen, amikor megálltunk egy pillanatra,
ugyanis Dave át akarta venni tőlem az életmentő felszereléseket tartalmazó hátizsákot.
Egészen a hegy aljától cipeltem, és mostanra úgy éreztem, hogy az összes szikla benne
van, amelyet megmásztam az elmúlt egy órában. Amikor nyúltam, hogy kicsatoljam a
hevedert, ismét Ian kiáltása törte meg a csendet:
– Futás!
Magyarul káromkodtam egy nagyot, mivel a zsák átadása elmaradt, rohannunk kel-
lett. Ian hamar az élre tört, és úgy kiáltotta vissza:
– Valaki most mondott be húsz percet. Bár nem hiszem, hogy igaz! Tudjátok,
milyenek a sandhursti kadétok… néha rosszul becsülik meg az időt.
Gyanúja nem volt alaptalan. Hátrapillantva megláttuk a másik járőrt, amely 100 m-
rel mögöttünk éppen most kanyarodott rá az útra. Én futottam leghátul, próbáltam
lépést tartani a többiekkel. A minket követő járőr első tagjai úgy 500 m után beértek,
fej fej mellett haladtunk, majd megelőztek. Ekkor már nem éreztem a vállamban a fáj-
dalmat, csak azt tudtam, hogy futnom kell. Az ellenőrző pont is feltűnt előttünk, és
már csak 100 m volt hátra. Az őrmester egy sorompó mellett álldogált az út szélén, és
érdeklődéssel szemlélte a küzdelmet. A csapat utolsó embere számított, és a másik jár-
őrből a hátizsákot cipelő srác az utolsó 200 m-en teljesen kifulladt és lemaradt. Jurgen
vigyorogva jelentkezhetett az őrmesternél, aki viszont engem méregetett. Igyekeztem
kihúzni magam, és úgy tettem, mintha semmi bajom sem lenne. Mégsem sikerült meg-
tévesztenem.
– Látom, majd megdöglik… Az jó! – szólalt meg az őrmester továbbra is rajtam
tartva a szemét. – Mert most magát kígyóharapás érte, uram. Nem hallja, mit mond-
tam? Essen össze!
Az őrmester hangja zene volt füleimnek. Ennél boldogabban és gyorsabban nem
hajtottam végre parancsot az utóbbi időben. Úgy dőltem le a fűbe, mint egy zsák. A
többieknek gyanús volt a feladat.
– A társuk csak akkor gyógyul meg, ha felrakják arra a hordágyra – mutatott az
őrmester a közeli bokor mellett árválkodó szerkezetre –, és körbeviszik a piros zász-
lókkal kijelölt terepen…
Nagyot sóhajtottam, és most már egyáltalán nem bántam, hogy az utolsó szakaszon
nekem kellett a zsákkal rohannom. Jobbra nézve láttam, hogy Matt közeledik egy csu-
romvizes hordággyal, de nem értem rá eltöprengeni rajta, hogy miért vizes, mert épp a
hátizsákot szedtem le magamról.
Rávetettem magam a hordágyra, és nagyot ordítottam, mint akinek valóban meg
vannak számlálva a percei. A következő pár percben nem is hagytam abba, mivel hol a
többieket biztattam, hogy gyorsabban fussanak, hol a kezemet fájlaltam, amellyel a
hordágy szélébe kapaszkodtam, de amikor leejtettek a srácok, mindig nekicsapódtam
valaminek.
A kijelölt pálya egy szóval jellemezhető: kegyetlen. A piros zászlók a környék leg-
vadabb terepén vezettek a cél, vagyis a „szérum” felé. Alex ismét megbotlott valami-

52
ben, és maga alá temette a hordágy. Ahogy ránéztem, arra gondoltam, hogy hamarosan
valóban egy hordágyon lesz a helye. Bobby vette át a helyét. Ismét felkaptak, és futot-
tak velem tovább. A patakhoz érve komoly bajba kerültünk. Eleinte úgy tűnt, hogy a
kijelölt szakaszon nem lesz semmi gond, de hirtelen víz alá kerültem. Igyekeztem
tudomásukra adni, hogy nem illik így bánni egy haldoklóval, bár abban a pillanatban
úgy tűnt, hogy a kórboncnok a halál beálltának okaként nem kígyóharapást, hanem ful-
ladást állapít majd meg.
Próbáltam felülni a hordágyon, és amikor kibukkant a fejem a víz alól, drámai kép
tárult elém. A hordágyvivőknek is állukig ért a víz, ráadásul belesüllyedtek az iszapba.
Egyik kezükkel a hordágyat szorították a vállukhoz, másikkal pedig a fegyvert tartot-
ták ki a vízből. Hősiesen vonszolták magukat a kijelölt sávban, időnként elmerülve az
iszapos vízben.
Rory furcsa technikával taposta a vizet mögöttünk: neki jutott ugyanis a hátizsák, és
nem akarta bevizezni, nehogy még nehezebb legyen. Levette még a parton, a tetejére
kötötte a fegyvert, és a csomagot a feje fölött tartva gázolt a vízben. Csak időnként
bukkant fel levegőt venni, majd el-eltűnt a szemem elől, csupán a bugyborékokat lát-
tam. Biztosra vettem, hogy a víz alatt is folyamatosan káromkodik. A patakban megtett
100 m után végre a túlparthoz értünk, ahol két kis piros zászló között egy betoncső
vége nézett ránk, a tetején pedig az őrmester állt és szemlélt bennünket.
A csőben a keresztmetszet feléig ért a víz, így tovább vonszoltak előre a sötétben.
Most, hogy nem látott az őrmester, úgy éreztem, mintha jobban lennék, ezért lemász-
tam és magam után vonszoltam a hordágyat. A többiek nyögései és káromkodásai a
biztató szavaimmal keveredve furcsán visszhangzottak, miközben araszoltunk előre.
Egy örökkévalóságnak tűnt, mire megpillantottam az alagút végét. Visszamásztam a
hordágyra, de amikor „kiemeltek” a csőből, megcsúszott a srácok keze, és leejtettek.
Csillagokat láttam, ezerszám.
Úgy tűnt, hamarosan véget érnek vizes szenvedéseink. A cső után lejteni kezdett a
terep, és egy bozótos részen vágtunk keresztül. A bokrok pont olyan magasak voltak,
hogy ne lássunk ki, és pont olyan sűrűek, hogy alaposan összekarcoljanak. Csak a kis
piros zászlókat lehetett látni az ágak végére kötözve. A bozótból kibukkanva végre
megpillantottuk a végcélt; ugyanoda kanyarodtunk vissza, ahonnan elindultunk. Az
őrmester mosolygott, ahogy berobogtunk. A fiúk ledobták a hordágyat, és én ordítot-
tam még egy utolsót.
– Remek idő, uraim. Hét perc negyven. Eddig ez a legjobb, és 91 pontot adok, csak
mert nem lenne szabad egy beteg embert így dobálni – mutatott rám.
Ahogy elhaladtunk a beelőzött járőr előtt, annyira nyúzottnak tűntünk, hogy a másik
járőr tagjainak szemében mintha a joker feliratot láttam volna felvillanni. Igyekeztünk
büszkén elvonulni előttük, én pedig nem álltam meg, hogy jó tanácsokkal lássam el a
hátizsákos kadétot, hogyan eddzen lábra, hátha akkor jobban bírja a futást az életmentő
hátizsákkal.

Következő feladatként a „B” pontot kellett megkeresnünk. A betűvel jelzett állomáso-

kat csupán egy földbe szúrt karó jelezte, amelyen a tájékozódó futáshoz is használt
lyukasztó lógott. A járőrnaplót kellett kilyukasztani vele, ami a legbecsesebb tárgy az

53
egész verseny során, mivel azzal igazoltuk, hogy merre jártunk és hány pontot szerez-
tünk.
A „B” pont Rory szavaival „fent volt egy kibaszott hegy szaros csúcsán”. Valóban
jó érzékkel választották ki a legmagasabb tereptárgyat a közelben, és a legszebb a
dologban az volt, hogy ha közülünk csak egy-két ember mászik fel, az szabályellenes,
és ha lebukunk, kizárhatnak minket. Így aztán valamennyien felkapaszkodtunk, és
keresgélni kezdtünk. A karó, amelyen a lyukasztó lógott, nem volt magasabb 1 m-nél,
és a magas fűben jóformán csak akkor láthatta meg az ember, ha belebotlott. Csatár-
láncba fejlődtünk, de nem találtuk. Egy órát vesztegettünk el így, majd úgy döntöttünk,
hogy továbbmegyünk, mert nincs több időnk a keresésre.
A hegyről lefelé menet Rory folyamatosan káromkodott. Valamennyien úgy érez-
tük, hogy mostanáig jól mentek a dolgok, de ez a kudarc letört minket. Tudtuk, össze
kell szedni magunkat, ha nyerni akarunk.
Viszonylag hamar odaértünk a 7. ponthoz. Itt Alex jelentkezett parancsnokként, és ő
vette a feladatot. Összegyűlve hallgattuk, hogy mit mond:
– Van négy hordónk, két pallódeszkánk, kötelek és egy lőszeresláda. A lőszereslá-
dának és a csapatnak át kell jutnia a patak túlsó partjára – mutatott az előttünk csörge-
dező patakra. – Ahogy látom, nem lesz nehéz, mert a kötelekkel a deszkát a hordó tete-
jéhez tudjuk majd erősíteni, és átkelhetünk. Dave, Rory, hozzátok a két első hordót!
Ian, Bobby, ti a pallókat hozzátok, Matt, Jurgen, ti lesztek a kötözők! Porky – fordult
hozzám utolsónak –, te hozod a lőszeresládát! Nagyon vigyázz, bele ne ejtsd! Rajta!
Kezdetét vette a munka. Összeszokott építőmesterekként dolgoztunk, és átvereked-
tük magunkat a túlpartra; 87 pontot kaptunk, ami az őrmester szerint jó eredménynek
számított. Kicsit lelkesebben indultunk neki újból a walesi tájnak. Ekkorra már ragyo-
góan sütött a nap, kezdtük elfeledni az éjszaka fáradalmait. A 8. pont felé kellett indul-
nunk, de előbb meg kellett találnunk a „D” pontot. Amikor elértünk a hegy lábához,
meghallottam Rory hangját.
– Fogadni mertem volna útközben, hogy ez a pont is egy hegytetőn lesz – mor-
mogta, miközben a terepet fürkészte.
Nézegettem a térképet, majd felpillantottam:
– Kár, hogy nem tetted.
Sűrű fenyőerdő burjánzott a hegyoldalon. Összenéztünk Chrisszel, és rögtön tudtam,
hogy ugyanarra gondolunk.
– Mi lenne, ha csak ketten mennénk? – tette fel a kérdést Chris.
– Benne vagyok – vágtam rá szinte azonnal.
A többiek felkapták a fejüket, és bólogattak.
– Csak el ne kapjanak benneteket! – intett minket Jurgen.
Beljebb mentünk az erdőbe, lepakoltuk a felszerelésünket és elindultunk. Viszony-
lag gyorsan haladtunk, mert a hegyoldal nem volt annyira meredek. A baj az volt, hogy
a jelzett pont egy tisztáson volt. Nem volt azonban mit tenni, amikor elértük a tisztás
szélét, egy darabig figyeltünk, ahogyan Stan tanított bennünket. Semmi nem utalt meg-
figyelőre, bármennyire is meresztgettük a szemünket. Így hát odamentünk a tisztás
szélén álló kidőlt fa tövéhez, hogy onnan még egyszer terepszemlét tarthassunk. Óriási
szerencsénk volt: a lyukasztó pont ott fityegett a fa egyik ágán. Gyorsan kilyukasztot-

54
tuk a járőrnaplót, és már ott sem voltunk. Hegynek lefelé még könnyebben haladtunk,
csak arra kellett vigyáznunk, hogy el ne essünk valamiben. Csatlakoztunk a többiek-
hez, akik nem győztek hálálkodni, és megkínáltak bennünket frissen főzött forró cso-
koládéval.
A 8. pont úgy 5 km-re lehetett, de nehéz terepen kellett haladnunk. Először a Llyn
Penrhaeadr tóhoz kellett eljutnunk. Gyönyörűen sütött a nap, már tizenkét órája úton
voltunk, és úgy nézett ki, hogy jóval időn belül érünk célba. Mielőtt nekivágtunk, elő-
vettem két Snickerst, és betömtem a számba. Kevertem egy energiaitalt is, megkínál-
tam a többieket. Majd David körbekínált szőlőcukrot, és már éppen kezdtem jobban
érezni magam, amikor begörcsölt a vádlim. A fájdalom éles pengeként hasított belém.
Azonnal visszafeszítettem a lábfejemet, és éreztem, hogy lassan szűnik a görcs.
– Mennünk kellene – nyögtem, miközben feltápászkodtam, és igyekeztem kijárni a
görcsöt a lábamból.
– Máris? – tekintett fel Matt, aki szemmel láthatóan élvezte a heverészést a napsü-
tésben. Nem különben Alex, aki az elmúlt két percben elbóbiskolt, és épp horkolni
kezdett. Hirtelen kirobbant belőlünk a nevetés. Még az eligazítás során felhívták a
figyelmünket egy fontos szabályra: nem szabad egyszerre leülnünk, mert előfordult,
hogy egy járőr teljes tagjai leültek éjszaka az út közepén, és nyomban ájulásszerű,
mély álomba merültek. Szerencse, hogy egy másik csapat is azt az útvonalat válasz-
totta, rájuk bukkant és felébresztette őket.
Felráztuk Alexet, akinek szemmel láthatóan fogalma sem volt róla, melyik bolygón
is tartózkodik éppen. Rory hadonászott az orra előtt:
– Tudod… verseny… megnyerni… menni.
– Nem, ez nem lehet igaz! – döbbent rá Alex a rideg valóságra. Talpra rángattuk, és
ismét nekieredtünk. A kezdeti elszántságunk tovatűnt, a monoton akarat vette át a
helyét. Még Rory is csendben bandukolt mellettem, ami biztos jele volt annak, hogy
alaposan elfáradt.
Elértük a New Pool tavat, amely félúton volt a 8. pont felé. Eltűnt a nap, és esőfel-
hők gyülekeztek az égen.
– Már éppen hiányoltam! – csattant fel Rory az égre nézve. – Mi is lenne velünk, ha
pont Walesben nem áznánk bőrig!
A 8. ellenőrző pontnál Stan vigyorogva fogadta Jurgen jelentkezését, majd Roryval
elsétált a tó irányába, hogy megmutassa neki a feladatot. Rory tipikus ejtőernyősjelölt
volt: semmi más nem érdekelte, csak az, hogy a vérvörös barettet a fejére húzhassa.
Gondolom, éppen ezért jelentkezett erre a feladatra, ahol Stan volt az ellenőrző ponton.
Rory állandóan káromkodott, és az úriemberhez illő viselkedésmód igen távol állt tőle.
Igazi kemény legény, aki mindenre képes a bajtársaiért. Állandóan történetekkel trak-
tált minket, amelyek a legendás ejtőernyősezreddel voltak kapcsolatban.
Vigyorogva jött vissza. Ebből azonnal sejtettem, hogy semmi jóra nem számítha-
tunk.
– Testhezálló feladat következik – kezdte Rory, azonnal a lényegre térve. Stan
oldalt állva figyelte minden mozdulatát. – Egy vízzel teli hordót kell kihalászni a tóból
és felhúzni a domboldalon. Nem lesz könnyű, mert meredek a terep, de a rendelkezé-
sünkre áll egy hosszú kötél, sátorcövekek és egy csiga. A sátorcövekekkel rögzítjük a

55
csigát, majd a kötelet befűzve felvonszoljuk a hordót a domboldalon. Gyertek, nézzé-
tek meg!
Elborzadtunk, amikor odaértünk a vízpartra, és megláttuk, mennyire meredek a
domboldal.
– Először lentebb rögzítjük a csigát, és csak a domboldal egyharmadáig húzzuk fel.
Ekkor valaki majd megtartja a hordót, míg a csigát fentebb rögzítjük, és újabb egyhar-
maddal feljebb húzzuk, végül pedig felrángatjuk. Érthető így?
– Nem lehetne egyszerre felhúzni? – kérdezte Dave.
– Nem, mert a kötelet duplán kell a hordóra csavarni, és nem elég hosszú. Azonkí-
vül úgysem bírnánk egyszerre felráncigálni erre a kurva dombra.
Rá kellett jönnünk, hogy igaza van.
– Porky, Matt! Ti vagytok a legmagasabbak, ti halásszátok ki a hordót a vízből, és ti
fogjátok tartani, amíg áttesszük a csigát! Oké?
– Rendben – válaszoltuk szinte egyszerre, és nekem már előre borsózott a hátam
attól, hogy bele kell másznom a hideg vízbe.
– A fegyvert rakjátok le itt fenn! Alex itt marad, őrzi a hátizsákot és a fölösleges
cuccot. Dave kezeli a csigát. Jurgen és Bobby kötözik a hordót, és Iannal együtt ők
húzzák majd a kötelet.
Bólogattunk. A terv jónak tűnt, de tudtuk, hogy a megvalósítás már nem lesz olyan
egyszerű. Stan elégedetten bámult ránk, és láttuk az arcán azt a ragadozószerű moso-
lyát, amelytől mindig kirázott minket a hideg.
– Ha befejezték a seggvakarást meg a körömpucolást, akkor kezdhetik, kisasszo-
nyok! Megy az idő! – ezzel elrúgta a meredek partoldal tetején álló hordót, ami lebucs-
kázott és a tóban landolt.
Matt-tel a kicsit elképedve álldogáló Alex kezébe nyomtuk a fegyverünket, majd a
víz tetején ringatózó hordó után indultunk. Egymással versenyezve gurultunk le a
domboldalon és gázoltunk a tóba, amely elképesztően hideg volt. Szerencsénkre a
hordó csak félig volt tele vízzel, és nem úszott be nagyon messzire. Mattnek sikerült
megragadnia a mellkasig érő vízben. Elkezdtük húzni a part felé, a többiek pedig, akik
ekkor értek oda, hangosan biztattak minket. Rory hangja túlharsogta valamennyiükét.
– Gyertek már, ti tetves lajhárok! Nem akarok itt aludni, vonszoljátok gyorsabban a
seggeteket!
Alig pár méterre jártunk a parttól, amikor fentről felhangzott David kiáltása:
– Kész a csiga. Eresszétek a kötelet!
– Mostantól csak én pofázok! – kiáltotta Rory. – Elbírja, Dave?
– Nem tudom, majd meglátjuk.
A csigát sátorcövek rögzítette a laza földbe, nem tudtuk, meddig bírja. Ez volt a terv
egyik gyenge pontja, de nem találtunk jobb megoldást. A hordót feltoltuk a partra, ahol
Jurgen és Bobby azonnal ráhurkolta a kötél egyik végét, a másikat pedig feldobták Ian-
nak. A hordó iszonyúan nehéz volt, és ahogy Bobbyt néztem, amint fölfelé kapasz-
kodva vissza-visszacsúszik, arra gondoltam, lehetetlen feladatra vállalkoztunk.
Rory mindeközben egy pillanatra sem fogta be a száját. Felváltva osztogatott utasí-
tásokat, és szidott minket, mint a bokrot. A feladat értelmében ő nem segíthetett a vég-
rehajtásban, neki utasításokat kellett adnia és irányítani minket. Most éppen Bobbyt

56
biztatta üvöltve, aki szerinte csak azért csúszott vissza már megint a nedves füvön,
mert a tökét akarja simogattatni a talajjal.
Ian és Jurgen húzni kezdték odafent a hordót. Mi lentről toltuk, ami – ha azt
vesszük, hogy ezen a meredek parton hordó nélkül is nehéz felkapaszkodni – nem volt
egyszerű mutatvány. Majd’ beleszakadtam, ahogy vizes ruhámban a talajhoz tapadva
nekifeszítettem a vállamat a hordónak, nehogy visszacsússzon, miközben Jurgenék
fogást váltanak a kötélen.
Nehezen, de túljutottunk az első harmadon. Matt-tel nekivetettük a hátunkat a hor-
dónak, amíg a többiek kilazították a köteleket, gyorsan kirángatták a földből a csigát
tartó cövekeket, feljebb rögzítették, és ismét marokra fogták a köteleket. Éppen idő-
ben, mert mi már alig bírtuk tartani a mázsás súlyt.
– Már nincs sok hátra, húzzátok meg, srácok! – hallottam Rory hangját.
– Nincs a fenéket! – dörmögött Matt mellettem.
Valahogyan sikerült ismét feljebb húzni-vonszolni a hordót, és megint beékeltük
magunkat Matt-tel a hordó alá, amíg a többiek átrakták a cövekeket. A lábamat kemé-
nyen a talajba vájtam, görnyedve a hordó alatt, amikor megtörtént a baj. A talaj megla-
zult, és kezdett – a szó szoros értelmében – kicsúszni a talpam alól. Felkiáltottam.
– Kapd el, Matt!
Oldalra gurulva próbáltam ismét megkapaszkodni, és visszaugrani a hordó alá,
amely megbillent Matt vállán, aki ellilult fejjel próbált ellentartani. Ha nem lett volna
ilyen kritikus a helyzet, biztosan hangosan felröhögök, mert nem mindennapi látvány
volt: Matt szenvedő Atlaszként, fülig sárosan üvöltött és nyögött az erőlködéstől.
Elkaptam a hordó szélét, de továbbra sem álltam stabilan, és nem tudtam volna sokáig
tartani. Segítségért kiáltottam.
Rory azonnal odaordított Alexnek, aki a cuccokat otthagyva rohanni kezdett felénk,
hogy segítsen. Nem látszott rajta, hogy fáj a lába, de még futás közben is csúnyán sán-
tított. Rory meg akarta kímélni, ezért megbízta az őrködéssel, de most nem ez volt a
legfontosabb. Alex odacsúszkált mellénk, és ő is befészkelte magát a hordó alá. Oda-
fönn a többiek elkészültek a cövekek rögzítésével, belehurkolták a kötelet a csigába,
átvetették a hordón és megmarkolták. Görcsösen fogtam a hordó szélét, és igyekeztem
tartani. Tudtam, hogy nem bírom már sokáig. Iszonyatos görcs állt a kezembe, és érez-
tem, ahogyan a hordó milliméterről milliméterre kicsúszik belőle. Aztán egyszer csak
teljesen elvesztettem a fogást. Felordítottam, de ebben a pillanatban a ráhurkolt kötél
megfeszült. Kihasználtam a helyzetet, ismét a hordó alá fészkeltem magam, és hama-
rosan éreztem, hogy megindul felfelé.
Az utolsó harmadra alig emlékszem. Tudom, hogy Rory már rekedtre üvöltötte
magát, és valamennyien kínkeservesen rángattuk, toltuk a hordót, amely mintha lassí-
tott felvételen haladt volna felfelé. Aztán egyszer csak Ian vigyorgó arcát láttam, aki a
hordó szélét Bobbyval együtt megragadta, majd egy utolsót rántott rajta, és felértünk.
Stan elégedetten méregetett minket, ahogyan mocskosan és elgyötörten felsorakoz-
tunk előtte. Rory megpróbálta jelenteni a készenlétet, de alig volt már hangja. Stannek
mindez nem számított. Vigyorgott, és ez nem a szokásos ragadozómosolya volt. Való-
ban mosolygott, és ettől megrettentünk.
– Jól van. Maguk eddig a másodikak, akik fel bírták vonszolni a hordót… és sokkal

57
jobb az idejük is! 100 pontot adok erre. Megérdemlik – mért végig minket még mindig
mosolyogva.
Tizenkét és fél perc alatt hajtottuk végre a feladatot. Minden erőnk elszállt, de a
siker feledtette velünk a fájdalmakat. Felszedelődzködtünk és ismét útra keltünk.
Éppen befutott egy járőr mögöttünk, mi pedig szánakozva tekintettünk rájuk, ahogyan
elhaladtunk mellettük az úton. Még nem tudták, hogy mi vár rájuk, és ettől Matt-tel
összenézve végre kitört belőlünk a felszabadult nevetés. Mindketten fáztunk, mert a
nap nem sütött már, és egyre több felhő gyülekezett az égen. Alig tettünk meg 1 km-t,
ismét esni kezdett. Elmúlt a jókedvünk, Rory – immár rekedten – káromkodni kezdett.
Néhány villám egészen a közelben csapott be. A csendes esőből komoly vihar kere-
kedett, és alig láttunk valamit. Egészen barátságtalan lett a táj körülöttünk. Egy sziklás
fennsíkon haladtunk délnek, de ki kellett kerülnünk a víztározót ahhoz, hogy eljussunk
a 9. ellenőrző ponthoz. Útközben megkeressük majd a „C” pontot is, mert ugyan nem
esik útba, de úgy döntöttünk, egy pár kilométeres kerülővel felmászunk a hegyre.
Megálltunk egy kicsit, hogy szusszanjunk és rendbe szedjük magunkat.
Levettem a sisakomat, és az ég felé néztem, hogy a zuhogó eső lemossa az arcomról
a sarat. Előhalásztam a zsákból a termoszt, amelynek az alján lötyögött még egy kis
langyos csokoládé. Megpróbáltam igazságosan megosztani a többiekkel. Valóságos
csodát tett, ahogy a meleg ital szétáradt a testemben.
Tizenhat órája voltunk úton. Ian mellé szegődtem, és behúzódtunk a sziklafal taka-
rásába, ahol vizsgálgatni kezdtük a térképet. A szabályok értelmében az indulástól szá-
mított 20–24. óra között egy négyórás pihenőt kellett tartani, kivéve, ha a csoport befe-
jezné a járőrfeladatot, és beér a finisbe még a 24. óra előtt. Azt, hogy melyik ellenőrző
ponton akarunk megpihenni, mi választhattuk meg, de rádión közölnünk kellett előre.
Iannal úgy döntöttünk, hogy a 10. ponton éjszakázunk. Mivel mindenki egyetértett, Ian
felment a sziklás rész egyik magasabb pontjára, hogy továbbítsa az információt. Elég
későn ért vissza.
– Minden rendben ment? – kérdezte Jurgen, amikor Ian megérkezett.
– Nem sikerült elérnem a 10. ellenőrző pontot, de beszéltem egy átjátszóállomással,
az továbbítja majd az infót.
– Akkor induljunk!
Az eső alábbhagyott, most már csak lassan, de kitartóan szemerkélt. Nekivágtunk az
ösvénynek, az út egy széles patak mellett húzódott. Első pillantásra nem tűnt túl veszé-
lyesnek, de reméltem, hogy találunk valahol egy gázlót, ahol simábban átkelhetünk
rajta. A „C” pont gond nélkül meglett, Ian botlott bele szinte véletlenül. Leereszked-
tünk a sáros hegyoldalban, és újabb szerencsénkre amint leértünk, felfedeztünk egy
gázlót, és így térdig érő vízben átkelhettünk a patakon. Délnyugatnak fordultunk, és
rátértünk egy földútra, amely éppen a következő ponthoz vezetett. Az eső ellenére egé-
szen jó tempóban haladtunk a Fain Ddu tavak mellett.
Másfél kilométer volt még hátra a 9. ellenőrző pontig, amikor Ian beszólt rádión,
hogy jövünk. Soha nem felejtem el a hegy nevét, ahol a tábor volt: Bryn Yr Hydd.
Én mentem előre jelenteni. Az őrmester kicsit bosszúsnak látszott, amiért ki kellett
jönnie a sátorból, de azonnal felderült az arca, amint megpillantott.
– Á, maga az, uram, aki nem visel nyakkendőt!

58
 Ő volt az, aki elkapott első este, amikor éjjel 1 órakor melegítőben kivittem a sze-
metet az Öreg Kollégium épülete mögé, és nem volt rajtam nyakkendő. El kellett
ismernem, félelmetes memóriájuk van ezeknek a fickóknak.
– Jó napot, őrmester! Milyen csodálatos időnk van ma, nem igaz?!
– Jöjjön, okoska, mutatok valamit, amitől lelohad a jókedve!
Elvezetett egy magányosan álldogáló utánfutóhoz, amelyben néhány járomkötél
hevert ázottan.
– Biztosan kitalálja, hogy mi következik. Fel kellene juttatniuk a szekeret a
parancsnoksághoz, pontosan oda – mutatott fel a hegytetőre, ahol egy csuromvizes
piros zászló lógott a távolban. – Azt, hogy hogyan csinálják, magukra bízom.
A feladat nem volt ismeretlen, hasonlót hajtottunk már végre az alapkiképzésen is.
Akkor is én voltam a parancsnok, és az akkori tapasztalatok most nagyon jól jöttek.
Tudtam, hogy nem lesz könnyű az elcsigázott csapatot rekordidő alatt felhajszolnom a
tetőre. Azt is tudtam, hogy tulajdonképpen rajtam áll vagy bukik a mutatvány, mert
nekem kell biztatnom és irányítanom őket. Gyorsan intettem nekik, és kiosztottam a
feladatokat.
– Dave, Rory, Jurgen és Matt! Fogjátok meg a köteleket, és erősítsétek rá az utánfu-
tóra!
Miközben csomóztak, elmondtam, mi a feladat, és láttam, hogy nem túl lelkesek.
– Rory és Matt, ti vagytok a legerősebbek, ezért ti húzzátok elöl. Dave, te bal oldalt,
Jurgen, te pedig jobbról. A többiek álljanak az utánfutó mögé!
Oldalra pillantottam az őrmesterre.
– Mehet? – kérdezte.
– Igen – feleltem, és ezzel egy időben elkezdtem üvölteni, ahogy a torkomon kifért.
Nem is hagytam abba egészen addig, amíg fel nem értünk az utánfutóval a kijelölt
célig. A zászlóhoz érve már alig volt hangom, és körbenéztem a többieken. Végül a
mellettünk álló őrmesteren akadt meg a szemem, aki a stoppert bámulta elképedve.
– Azt hiszem, csúcsot futottak, uram! 7 perc 51 másodperc… Nem emlékszem,
hogy az akadémia történetében ilyen rövid idő alatt végrehajtották volna a feladatot.
Nem is kétséges, hogy hány pont. De azért legközelebb nehogy meglássam nyakkendő
nélkül mászkálni! – tette még hozzá, amikor átnyújtottam a járőrnaplót.
A sikertől új erőre kaptunk. Még Alex sem bicegett, amikor lefelé indultunk a hegy-
ről. A győzelmi mámorban Rory is ritkábban morgolódott. A jókedv egészen addig
tartott, amíg el nem értünk az Afon Rheidol patakhoz, amely úgy megáradt, hogy nem
tudtunk átkelni rajta, és így le kellett sétálnunk 2 km-re a hídhoz, majd vissza, csak
azért, hogy tök fölöslegesen megint felcaplassunk egy – Roryt idézve – kurva hegyre.
A Disgwylfa Fawr csúcsának közelében kellett lennie az „A” pontnak. Mire felértünk,
ismét holtpontra jutottunk, ráadásul nem találtuk meg a pontot.
Nem maradhattunk sokáig, mert lassan ránk esteledett, és még el kellett jutnunk a
10. pontig, ahol a hálózsákjaink vártak ránk. Jó másfél órába telt, mire visszaértünk a
hídhoz, majd a túloldalon felfelé vettük az irányt az erdőszegély felé. A neve ennek is
kimondhatatlan volt: Blaen Peithant. Amikor odaértünk, Iant küldtük előre.
Egy vízinövényekkel gazdagon benőtt mocsaras terület volt a közelben, elég nagy
ahhoz, hogy az ember ne akarjon átkelni rajta, hanem inkább kikerülje. Balra, az erdő

59
szélén egy teherautó állt, és biztos voltam benne, hogy ott lesznek a platón a hálózsák-
jaink. Már elképzeltem, amint hunyok egy jót, amikor kiabálást hallottam az ellenőrző
pont irányából. Ian közeledett, és bár két percig sem volt távol, éveket öregedett.
Arcán kilátástalanság és elkeseredettség tükröződött. Mögötte megpillantottuk a fel-
adatot éppen befejező lánycsapatot, és azonnal tudtuk, mi okozza Ian világfájdalmát. A
másik csapat tagjai, akikre alig lehetett ráismerni, éppen letették a távírópóznát, ame-
lyet addig a vállukon cipeltek. Mellérogytak és elgyötörten lihegtek.
Csüggedten szemléltük a látványt. Nem számítottunk arra, hogy szürkületben még
egy nagy távírópóznával a vállunkon rohangáljunk. Visszanéztem Ianra, aki töprengve
szorongatta a kezében a megmaradt jokerünket. A társaság több tagja is helyeslően
bólogatott. A lányok elhaladtak mellettünk, és elgyötörtségük ellenére is igyekeztek
pajkos pillantásokat vetni ránk. Aztán az egyikük megpillantotta Ian kezében a jokert,
és gúnyosan odakiáltott:
– Igazatok van, nem éri meg! Úgysem lennétek képesek rá!
Szavain felbőszülve szinte egyként iramodtunk neki. Ian kezéből úgy eltűnt a joker,
mintha soha nem is létezett volna.
– A hülye libák azt hiszik, hogy megfutamodunk egy ilyen kis kihívás elől? Hát
nagyot tévednek!
Később kiderült, hogy mi tévedtünk, de akkor már nem volt visszaút.
Amikor a póznát a vállunkra vettük, megrogytunk egy pillanatra. Rohanni akartunk,
de nem jött össze. Rá kellett jönnünk, hogy a siker titka ebben a helyzetben a csapat-
munka. A póznával ugyanis együtt lehet csak mozogni, egyszerre emelve a lábakat.
Ian elkezdett számolni, „egyre” mindenki a bal lábával lépett, „kettőre” pedig a jobbal.
Hamarosan már futottunk, egészen jól haladtunk az első pár száz méteren. Ian magas
hangján számolva fáradhatatlanul hajszolt minket.
De az igazi nehézségek még hátravoltak. A kiképzők is nyilván számításba vették,
mennyi idő kell a csapatnak az összeszokáshoz, ezért úgy tervezték a pályát, hogy
utunk elkanyarodott a mocsár felé. A pózna elején futottam, és mire felfoghattam
volna, mi történik, már nyakig sárosak voltunk. A póznát magasra emelve törtünk
előre. Térdig süllyedtünk az iszapban, a legnagyobb gond mégis az volt, hogy valaki
folyton elesett, és ilyenkor a többieknek kellett a póznát tartaniuk, amíg ismét el nem
foglalta a helyét. Tudtuk, ha letesszük a póznát, akkor súlyos büntetőpontokat kapunk.
Alex a végét járta: egyre gyakrabban esett el, és komolyan aggódni kezdtünk érte.
Akaratereje azonban töretlen volt, mert mindig felállt és újból beállt a csatasorba.
Amikor sokadszorra elbotlott valamiben, úgy tűnt, már nem bír felállni.
Ian ráordított:
– Gyerünk, Alex! Ne add fel! Vége van ennek a kurva mocsárnak. Kelj fel, az
anyád úristenit, és mozgasd a lábad! Nem érünk rá itt aludni.
Igaza volt Iannak, mert 20 m múlva valóban véget ért a mocsár. Bokáig érő sárban
folytattuk, és szinte sétának számított volna, ha nem éppen dombnak felfelé vezet az
út. Felnéztem egy pillanatra, és majdnem sírva fakadtam. Az eltelt 20 óra minden
fáradtsága és szenvedése rám tört. Elcsúsztam, a mögöttem futó Rory rálépett a vád-
limra, a fájdalomtól ismét csillagokat láttam. Tudtam, hogy nem kelek fel innen. Fel-
adtam és nem érdekelt semmi. Ian hangját hallottam valami furcsa ködön keresztül.

60
 – Gyerünk, Porky, nincs már sok hátra! Ne heveréssz, amikor a többiek viszik azt a
dögöt!
Talpra rángatott és a helyemre lökött. A pózna elejéről végignéztem a többieken:
lassított filmen láttam a fájdalmas arcokat, és rájöttem, hogy a csapat együtt szenved,
egymásért, és senki sem a saját problémáival foglalkozik. Némi erőt merítettem ebből,
és a célba érve a póznát egyszerre dobtuk le. Rory nem érte be ennyivel, még meg is
rugdosta. Amikor kidühöngte magát, odajött hozzám, és a hogylétem felől érdeklődött.
– Bocs, hogy rád léptem, nem akartam!
Addigra már nem is éreztem a fájdalmat a lábamban. Ian beíratta a 83 pontot a járőr-
naplóba, majd előhalásztuk a hálózsákunkat a teherautó mélyéről, és odaballagtunk az
erdősarokhoz. Chris élénk beszélgetésbe merült a lánycsapat tagjaival, akik éppen
lefekvéshez készülődtek, és előtte még meg akartak inni egy forró csokoládét. Figyel-
tem Christ, hogyan segédkezik a főzőcskézésben, és hogy a lányok milyen odaadással
néznek rá. Olyan könnyedséggel adta elő magát, mintha csak este a klubban futottak
volna össze. Úriembernek talán valóban születni kell, ugyanis jelenlegi állapotomban
biztosan képtelen lettem volna kedveskedni és megnevettetni a lányokat.
Amikor Chris végre visszatért, Rory nem állta meg szó nélkül:
– Te még ilyenkor is csak a farkaddal bírsz gondolkodni!
– Nem egészen – válaszolta Chris. – Nem fogjátok elhinni, de megtudtam, hogy az
„A” pont ott volt annál a kőnél, amely úgy nézett ki, mintha egy ló feje lett volna…
Valamennyien emlékeztünk, és sehogy sem fért a fejembe, hogy nem vettük észre a
jelzést.
– …csak éppen a tetején – fejezte be Chris a mondatot, és adta meg egyúttal a
választ a kérdésre.
– Vissza kell mennünk oda – szólalt meg Jurgen.
Alexra pillantottam, és az arcára volt írva, hogy mit gondol ebben a pillanatban.
– Elég lenne, ha hárman mennénk. Négy óra alatt simán megjárjuk, és nem sejthe-
tik, hogy olyan hülyék vagyunk, hogy alvásidőben is mászkálni támad kedvünk –
mondtam.
Már tíz perce aludnunk kellett volna a szabályok szerint. Jurgen az egyetértése jele-
ként fel is tartotta a kezét. Chris azonnal csatlakozott hozzá. A többiek vonakodtak, de
hárman pont elegen voltunk. Elkészítettük a fekhelyünket, és alaposan megnéztük
magunknak a térképet. Próbáltunk minden egyes részletet az eszünkbe vésni.
Amint teljesen besötétedett, útnak indultunk. Három és fél órán belül vissza kell
érkeznünk. Már majdnem elindultunk, amikor Ian utánunk szólt.
– Várjatok! Ezt azért nem ártana, ha magatokkal vinnétek.
A járőrnapló volt a kezében, amelyet ki kell lyukasztanunk az ellenőrző pontnál.

Az éjszakai tájékozódás a specialitásom, így én vezettem a kis csapatot a földúton egé-

szen a hídig, amelyen most már harmadszor keltünk át.
Kicsit több, mint másfél óra alatt teljesítettük a titkos küldetésünket. Amikor kilyu-
kasztottuk a járőrnaplót, a többiekre gondoltam, akik közben békésen szundikálnak.
Úgy éreztem, jól tettem, hogy nem a csuromvizes ruhában dideregve, félálomban
vacogok az ellenőrző pontnál, mert utána még elgyötörtebb lennék. Ahogy álltunk,

61
csak az eső kopogását lehetett hallani, ahogy a sisakomon csattantak a kövér cseppek.
A sisak már több mint 20 órája rajtam volt, most pedig teljesen fölöslegesen viseltem,
mert a hajam úgyis vizes volt alatta. Levettem és hagytam, hogy az eső végigfolyjon a
nyakamon. Úgy éreztem, megtisztulok. Két társam eleinte furcsállotta a viselkedése-
met, de követték a példámat. Mint három pajkos kisgyerek, úgy vigyorogtunk egy-
másra az éjszaka kellős közepén, csuromvizesen és holtfáradtan. Egy külső szemlélő
aligha tartott volna bennünket normálisnak.
Sietve indultunk vissza, és mivel dombról lefelé haladtunk, fél óra maradt még az
alvásidőből, amikor visszaértünk. Nem keltettük fel a többieket, ráérnek megtudni,
hogy sikerrel jártunk. Kibontottam a hálózsákomat, és csuromvizesen bemásztam. Úgy
nézhettem ki, mint valami óriási ázott hernyó, amikor magamra húztam a goretexhuza-
tot is, amely meggátolta, hogy a hálózsákba (kívülről) víz kerüljön. Persze nem sok
hasznát vettem, hiszen át voltam ázva, és teljesen átnedvesedett a ruhámtól a hálózsák.
Mégis a tudat, hogy fekszem, egyszeriben megnyugvással töltött el.
Nem aludtam egy percet sem, csak a szememet lehunyva reszkettem a zsákban. Per-
cenként felriadtam, és az órám számlapjára pillantottam. Megkezdődött a visszaszám-
lálás. Még tíz perc volt hátra… Aztán csak öt… Ezt követően nem bírtam tovább. Fel-
keltem és elkezdtem összepakolni a felszerelésemet.
Búcsút intettünk a 10. ellenőrző pontnak, közben kézről kézre adtuk az átlyukasztott
járőrnaplót.

Az éjszaka hátralévő részében már nem sok minden történt. Alexnek ismét elkezdett
fájni a lába, éppen ezért csak nagyon lassan haladhattunk előre, mert sántikálva
követte a csapatot. Tudtuk, hogy hamarosan véget érnek szenvedéseink. Mire a 2.
ellenőrző ponthoz érkeztünk, már hajnalodott. Kis híján harminc órája voltunk úton, és
megálltunk egy utolsót pihenni. A pont az útkanyar mögött volt, mi pedig épp azon
tanakodtunk, hogy felmenjünk-e az „Olümposzra”, ahogyan az Y Glog hegyet elne-
veztük. Pár perces megbeszélést követően valamennyien egyetértettünk abban, hogy
nem indulunk el az 1. ponthoz, mivel úgysem érnénk vissza időben – és amennyiben
késünk (a 32 órához viszonyítva), percenként büntetőpontokat számolnak fel. Beko-
cogtunk a célba, és átnyújtottuk a járőrnaplót az ott álldogáló őrmesternek, aki csak
egy pillantást vetett rá, majd ugyanazzal a mozdulattal vissza is adta, és ellentmondást
nem tűrő hangon megszólalt:
– Ha jól látom, nem ide igyekeztek, uraim! Még van egy kis dolguk… odafönn! –
mutatott fel a hegyre, amelynek körvonalai éppen most bontakoztak ki a felkelő nap
fényében. – Ráadásul még az idejükbe is belefér!
Ezzel keresztülhúzta a számításainkat. Éppen kinéztem magamnak egy bokrot,
amely mellé le tudok rogyni, ám az őrmester szavai korbácsütésként értek.
Az előttünk tornyosuló gigantikus hegy csúcsának közelében ott lapult egy apró
ellenőrző pont, amit ki akartunk hagyni, de most fel kellett jutnunk oda. Fél óra múltán
belevesztünk a hegy mellett szálldogáló páragomolyagok egyikébe. Kínkeserves
menetelésünk során rájöttünk, hogy az Y Glog nem is az Olümposz, hanem inkább a
pokolhoz hasonló hely, és a hegy tetején vár ránk annak valamennyi szenvedése és
kínja.

62
 A hegytető közelében járhattunk, immár a végsőkig kimerülve. Egyszerre egy szellő
félrelebbentette a ködfátylat, és megpillantottuk az ellenőrző pontot, amely egy sorom-
pónál volt berendezve. Hogy ki és miért vitte fel oda azt a sorompót, a mai napig nem
értem. Ahogy áthaladtunk rajta, az őrmester már sorolta is a tennivalókat.
– Három lőszeresládát látnak ott, uraim. Fel kellene vinni őket az előretolt állásban
harcoló bajtársaiknak, ugyanis hamarosan kifogynak a lőszerből. Úgyhogy nem is sza-
porítom tovább a szót, mert megy az idő – ezzel megnyomta a stopperóra gombját.
Megkövülten, lihegve álltunk ott. Kellett pár pillanat, mire felfogtuk, mit is kell ten-
nünk. Ledobtuk magunkról a felszerelést, és Matt Vine megbízta Alexet, hogy vigyáz-
zon rájuk. Alex szinte már nem is élt, és szó nélkül rogyott le a cuccaink mellé a fűbe.
Minden ládát ketten ragadtunk meg a két oldalánál fogva, és nekivágtunk a ködnek.
Matt folyamatosan biztatott minket.
A fellebbenő ködfátylon keresztül piros zászlókat láttunk, de nem tudtuk, mennyi a
táv. Szerencsére. Ha előre látjuk az útvonalat, szinte biztos, hogy el sem indultunk
volna. Eleinte enyhén emelkedett a terep, de aztán egyre gyanúsabb lett. 100 m után
lejtő következett, ám újabb 30 m után egy nehéz emelkedőhöz értünk. Az előttünk futó
Chris–Ian-páros megtorpant, és felnézett a ködbe burkolt meredek csapásra. Két piros
zászlót látunk úgy 30-40 m-re, de az út többi részét köd fedte. Matt ott termett mellet-
tünk (Bobby volt az én párom), és torkaszakadtából üvöltött. Elkezdett lökdösni ben-
nünket felfelé, mi pedig nekiindultunk. Kínlódva vonszoltuk magunkkal a ládát, és
néha-néha visszacsúsztunk a meredek hegyoldalon. Egyszerre csak feltűnt a cél kb. 30
m-re előttünk.
Újabb 10 m csúszkálás után összeestem, és a fejemet a sárba túrtam, megpróbálva
kizárni a külvilágot. Nem sikerült. Matt üvöltött a fülembe, Chrisék pedig lehagytak
minket. Ekkor görcsbe rándult a lábam, és fél kézzel a ládát tartottam, míg a másikkal
a lábfejemet igyekeztem visszafeszíteni. Üvöltöttem. Belevertem párszor a sisakos
fejemet a köves talajba, de hiába hergeltem magam, nem bírtam felállni.
Bobby ekkor egymaga elindult felfelé, húzta-vonszolta maga után a ládát. Kúszni
kezdtem utána, beértem és megragadtam a láda másik fogantyúját. Toltam, de úgy
éreztem, csak milliméterenként haladunk. Már csak 10 m-re lehettünk a céltól, amikor
Chris és Ian beértek. Azonnal ledobták terhüket és visszafordultak. Az utolsó pár
méteren éreztem, ahogy kezek szorítanak meg és vonszolnak felfelé. A célvonalat
elérve ledobtuk a ládát, és lerogytam. Megpróbáltam levegőt venni, de sokáig nem
ment, a lábamat masszíroztam, miközben csendesen hörögtem, mert üvölteni sem
maradt erőm.
87 pontot kaptunk. Visszasántikáltunk a befejezési ponthoz, ahol hatalmas meg-
könnyebbüléssel raktuk le a felszerelésünket, és üdvözöltük a szakaszunk egy másik
csapatát, amely már előttünk befutott. Tizenkét perccel a megadott 32 óra előtt értünk
be, így még pluszpontot is kaptunk. Annyira fáradtak voltunk, hogy hirtelen nem is
tudtuk kiszámítani, összesen hány pontot szereztünk – akkor és ott már nem is érdekelt
bennünket. Tudtuk, hogy mindent megtettünk, ami tőlünk tellett, kihoztuk magunkból
a maximumot és olyan dolgokat vittünk véghez, amiről fogalmunk sem volt, hogy
képesek vagyunk rá.

63
Pár nappal később a Woolwich Hallban szakaszunk átvette a legjobbnak járó trófeát.
Ben és Karl alig bírták felcipelni az ezüstpajzsokkal díszített hatalmas, ébenfából
készült szobrot a szakasz tanulószobájába. Egy héten belül a szakaszunk neve is felke-
rült egy ezüstpajzsra, és nagyon büszkék voltunk magunkra, hogy ott díszeleghetünk a
legjobbak között. Csapatunk ugyan összesítve „csak” harmadik lett, de Karlék meg-
nyerték a versenyt, és az összértékelésnél a Waterloo század második szakasza végzett
az élen a Királynőszakasz verseny első megmérettetésében.

4. VEZETÉSI TANÁCS

Keresd az egyensúlyt!
Daidalosz, az athéni ezermester féltékenységből megölte unokaöccsét és tanítványát, a
fazekaskorong és a fűrész feltalálóját. Ezért halálra ítélték, de ő Krétára menekült, és
itt Minósz király szolgálatába állt. Mikor Minósz feleségének, Pasziphaénak, félig bika
alakú gyermeke született, a Minótaurosz, Daidalosz építette számára a labirintust. De
Minósz azután sem engedte el maga mellől. Daidalosz megunta a hosszú számkivetést,
és megérintette lelkét a honvágy, de minden oldalról tenger állta útját. Ezermesterként
azonban kitalálta, hogy szárnyakat épít, és fiával, Ikarosszal közösen elhagyják a szi-
getet.
Ikarosz nem vette figyelembe apja tanácsát, túl közel repült a naphoz, amely megol-
vasztotta a szárnytollait összetartó viaszt, és Ikarosz belezuhant a tengerbe, ahol ször-
nyethalt. Ezt a történetet szinte minden kisiskolás ismeri, azonban van egy olyan olva-
sata, amelyet kevesen mesélnek. Amennyiben Ikarosz túl alacsonyan repült volna,
akkor a háborgó tenger ugyanúgy elnyeli.35
Az előző tanácsokat olvasva úgy tűnhet, mintha arra biztatnám az olvasót, hogy ext-
rém sportokban és vad ivászatokban keresse a veszélyt, és az egyéni teljesítőképessége
határainak állandó feltérképezésével próbálja meg eltölteni élete túlnyomó részét. Ez
azonban nem így van. Bár úgy vélem, szükség van arra, hogy időt töltsünk a komfort-
zónán kívül, mivel egyre több területen fejlődünk és szerzünk tapasztalatot és jártassá-
got, így a korábban kihívást jelentő problémák megoldása már csak ujjgyakorlat lesz
számunkra. Arra is szükségünk van, hogy megtapasztaljuk, meddig merészkedhetünk,
de a pánikzónában tartózkodni rendkívül veszélyes, és rengeteg energiát emészt fel.
A Selye János által kidolgozott általános adaptációs szindróma segítséget nyújthat
abban, hogy megértsük, hogyan reagál a szervezetünk a kihívásokra.36 Selye elméleté-
nek legnagyobb haszna abban rejlik, ha felismerjük, hogy a módszer (amely szerint ha
stresszhatásnak tesszük ki a szervezetünket, reakciót indít be, aminek következtében
adaptálódunk) nemcsak a fizikai felkészítésben, hanem az élet számos területén (pél-
dául mentális képességek fejlesztésében vagy morális fejlődésben) is hasznosítható.
Rendszeresen alkalmazva a módszert megtanulhatjuk, hogyan tegyünk szert egyen-
súlyra.

64
 Ha rendszeresen kerüljük a veszélyes helyzeteket, akkor általában a komfortzónánk-
ban tartózkodunk (vagyis csak olyasmit vállalunk be, amiről tudjuk, hogy valószínűleg
képesek vagyunk megcsinálni), ez azonban hosszú távon azt eredményezi, hogy a
képességeink nem fejlődnek. Éppen ezért ez a fajta hozzáállás legalább annyira veszé-
lyes, mint ha valaki folyamatosan a pánikzónában tartózkodik (ahol könnyen kiéghet).
Törekednünk kell tehát arra, hogy egyensúlyba kerüljünk, és éppen ezért gondolom
úgy, hogy a személyes vezetői képességek kialakításának legcélravezetőbb módja a
karakterfejlesztés.
A karakterfejlesztés az én értelmezésemben azt jelenti, hogy integráljuk és össz-
hangba hozzuk a képességeinket. Amikor a pánikzónában folyamatosan feszegetjük a
határainkat annak érdekében, hogy fejlődjünk és újabb csúcsteljesítményekre legyünk
képesek, könnyen szem elől téveszthetjük, hogy ez magányossá tehet bennünket.
Morálisan ugyanis akkor fejlődünk a legjobban, ha kapcsolatot teremtünk emberekkel,
segítünk másokat és tudatosan – vagy akár tudattalanul is – alkalmazkodunk hozzájuk.
Az igazán jó vezetők szinte észrevétlenek. Nem keresik a reflektorfényt, van magán-
életük, időt tudnak szánni a családjukra, a barátaikra és számos egyéb, számukra fon-
tos dologra az életben. Ők azok, akik sikeresen elérték a belső integrációt.37 Ők azok,
akik nyugodtak maradnak akkor is, ha körülöttük elszabadul a pokol. Ezek az emberek
úgy érzik, hogy nem kell feltétlenül bizonyítaniuk, mert erős belső karakterrel rendel-
keznek.
Karaktert fejleszteni nemcsak kihívások vállalásával és megmérettetéseken keresztül
kell, hanem (ahogyan arról a következő fejezetekben szó lesz) a szeretet és a bajtársi-
asság élményének megélésén keresztül érhetjük el legjobban célunkat. A legnagyobb
harcot nem feltétlenül akkor vívjuk, amikor legyőzünk másokat, hanem amikor szem-
beszállunk önmagunkkal. Csak így tehetünk szert igazán önbecsülésre, és ismerhetjük
meg az elégedettség érzését.
Ezt az érzést éltem át az Y Glog hegyen. Bár minden egyes lépés borzalmasan fájt,
de a csapat segített abban, hogy együtt túljussunk a legnehezebb akadályon. Számtalan
alkalommal biztattuk egymást, és összeszámolni is lehetetlen, hányszor adhattuk volna
fel. Visszagondolva minden szenvedésért kárpótolt a győzelem, de a hegyen nem a
kitüntetésért küzdöttünk, hanem egymásért: azért, hogy legyőzzük önmagunkat és
segítsük egymást.
A karakterfejlesztés Sandhurst központi célkitűzése volt. A kifejezés a II. világhábo-
rút követően jelent meg Norman Vincent Peale könyvében38, amelyben optimista gon-
dolkodásra buzdított. A következő években bontakozott ki a humanisztikus pszicholó-
gia mozgalma39, amely Sigmund Freud irányvonalától eltérően (mely szerint belső
harcot kell vívnunk önmagunkkal) inkább az emberek önelfogadására és önmegvalósí-
tására helyezte a hangsúlyt. A humanisztikus pszichológia hatással volt számos egyéb
tudományágra, és innen merítette Abraham Maslow is az ötletét, hogy a növekedés-
alapú emberi szükségleteket, azokon belül is az önmegvalósítás szükségletét kutassa.40
Napjainkban az önkifejezés és a szabadság iránti igény prioritást élvez, és a helyes
döntések meghozatalában segít a karakter.
Magának a karakternek az értelmezése folyamatosan változik. A versenyszférában a

65
személyes márka kiépítése egyre nagyobb szerepet kap, és egyre kevésbé tűnnek fon-
tosnak olyan emberi értékek, mint az önfeláldozás, a nagylelkűség, és helyettük olya-
nokra helyeződik a hangsúly, mint az önfegyelem, a kitartás, a reziliencia (rugalmas
ellenálló képesség), amelyek kétségtelenül elősegítik a hatékonyságot.
A siker azonban nem egyenlő a hatékonysággal, éppen ezért egyensúlyra kell töre-
kednünk, és semmiképpen sem szabad szem elől tévesztenünk a belső integrációt. Ha
extrém helyzetekben kell döntéseket hoznunk, törekedjünk arra, hogy megtapasztaljuk
a flow-élményt, ugyanakkor kellő időt fordítsunk pihenésre és regenerálódásra.
Bár úgy tűnhet, a vezetési tanácsokban a hatékonyság maximalizálását hangsúlyo-
zom, valójában csak akkor lehetünk igazán sikeresek, ha megtaláljuk az egyensúlyt, s
ezt a legjobban úgy tudjuk elősegíteni, ha odafigyelünk másokra, és megpróbálunk egy
csapat részeként vezetői képességeket fejleszteni magunkban. Ezekről lesz szó a máso-
dik időszakban.

66
MÁSODIK IDŐSZAK

67
 5. fejezet

CSELEKSZEL

Rémülten figyeled, ahogy az egyik embered alatt beszakad a vékony jégréteg.

Mint egy lassított felvételen, a reccsenés hangja eljut a füledig, majd látod, ahogy
a társad kapálózik és lassan süllyedni kezd.
Mivel te vagy a csapat vezetője, mindenki azt várja el tőled, hogy cselekedj.
Eszedbe jut, hogy ha segíteni akarsz, hasonló sorsra juthatsz. Rohanj oda, hogy
megmentsd? Küldj oda mást? Milyen vezető az, aki a partról nézi végig, ahogy az
embere az életéért küzd?
Kiskorodban sokat korcsolyáztál, és emlékszel, ahogy alattad is betört párszor
a jég. Eszedbe jut, hogy ilyen helyzetben minél nagyobb felületen kell a jégre
feküdni. Ahogy felemeled a kezed, hogy ints a többieknek, rájössz, hogy vészhely-
zetben már nem kell kézjelekkel kommunikálnod. A kezed félúton egy pillanatra
megáll a levegőben, a körülötted lévő emberek szájtátva néznek. Szinte a levegő-
ben érzed a feszültséget.
Döntened kell: másokat küldesz, vagy te magad cselekszel? Megismersz egy
újabb félelmet: a döntésed következménye egy vagy több embered halála, netán
egy embered és a te halálod is lehet. A felelősség szinte megbénít, miközben
tudod, hogy valamit lépned kell…
Mit teszel?

A Sárkány kihívása

Október 4. – Wales

A második időszakra el kellett hagynunk az Öreg Kollégium épületét, és átköltöztünk

az Új Kollégiumba, ahol új szakaszparancsnokot és új őrmestert kaptunk. Az előbbi
Baker százados volt, egy amerikai cseretiszt Sandhurstben, az utóbbi pedig Broad
őrmester, aki a brit gárdistaezredben szolgált korábban, és legalább 10 cm-rel volt
magasabb nálam (pedig az én 190 cm-em sem kevés). A százados és az őrmester
velünk utaztak a buszban, és nézték, ahogy kihasználunk minden percet a pihenésre.
A nagy többség aludt, én pedig Kenny G. andalító muzsikáját hallgattam, miközben
az egy héttel ezelőtti, „Éjszakai találka” nevű tájékozódási gyakorlat járt az eszemben,
amelyen én szerepeltem a legjobban. Hála a kiváló magyarországi tereptankiképzés-
nek, ha tájékozódásról volt szó, kevesen vehették fel velem a versenyt.
Valószínűleg ennek köszönhető, hogy Baker százados engem bízott meg a „Sárkány
kihívása” gyakorlaton az egyik járőr vezetésével. A buszon mindenki tudta, hogy
egész sandhursti tartózkodásunk legnehezebb fizikai megmérettetése vár ránk,

68
olyasmi, amire egyszerűen lehetetlenség előre felkészülni.
A Sárkány kihívását úgy tervezték, hogy a hallgatók megtapasztalhassák a fizikai
állóképességük legvégső határait, és rádöbbenjenek, hogy lelki akaraterejükkel ezek a
határok milyen messze kitolhatóak. Rory szavaival: „megpróbálnak velünk mindenhol
kicseszni, ahol csak lehet, sőt már maga a gyakorlat is egy nagy rábaszás”. Tudtam azt
is, a legtöbb kadét a Sárkány kihívása után kényszerül évfolyamismétlésre. Gyakran
egy apró hiba is elvezethet a sikertelenséghez, amelynek kapcsán oktatóink úgy dönt-
hetnek, hogy a hallgató még nem eléggé érett. Ha szerencséje van, újra kell járnia a
második terminust, rosszabb esetben pedig távoznia kell Sandhurstből. A hallgatók
között sok történet keringett a gyakorlatokról: tudtuk, hogy néhányan sérülés miatt
nem tudták folytatni a képzést, sőt volt olyan eset, amikor súlyosabb dolgok is bekö-
vetkeztek.
Az őrmester kemény skót akcentusa riasztott fel töprengésemből.
– Tíz perc múlva megérkezünk!
Az ébresztő a másik csoportnak szólt. A mi járőrünket 20 km-rel távolabb, a kettes
kirakópontnál teszik majd le.
Amíg a többiek pakoltak, kifelé bámultam az ablakon, és megpróbáltam bátorító
szavakat intézni ahhoz az archoz, amely haloványan visszanézett rám. „Minden rend-
ben lesz, öreg haver! Volt már ennél rosszabb is!”
Kellemetlen érzésem támadt, amikor végre elérkezett a mi időnk, és leszálltunk a
buszról. A szemerkélő esőben szemügyre vettem a kirakási pontot.
– Szar időnk van megint – lépett mellém Dave, aki a terepkutatóm volt aznap este.
– Nem hiszem, hogy egyhamar változni fog – bólogattam.
Mindketten a térképet nézegettük a busz lámpájának fényében.
– Szerinted is pár száz méterrel lejjebb tettek ki minket, mint kellett volna? – néz-
tem Davidre.
– Persze. És aligha véletlenül. Ott kellett volna leszállnunk, a kanyaron túl.
– Még van tíz percünk indulásig. Jobb, ha megnézem közelebbről – mondtam, és
elindultam abba az irányba, ahol a kirakási pontot sejtettem.
A kanyar mögött 30 méterre kellett lennie. Amikor odaértem, felnéztem a merede-
ken emelkedő hegyoldalra.
– Ez jól kezdődik! – mormogtam magamban a fejemet rázva. A lámpa fényénél
még egy pillantást vetettem a térképre. Semmi kétség, ez az a hely. Jobb, ha már most
hozzászokom a dupla szintvonalakhoz. Mivel a szintkülönbséget jelző vonalak nem
10, hanem 20 m-enként jelölik a szintemelkedést, a hegyek sokkal meredekebbek,
mint ahogyan azt elképzeltem. Elméletben persze mindezt tudtam, de gyakorlatban a
látvány elkeserítő volt. Először használtam ilyen térképet, és kissé elcsodálkoztam,
hogy amiről azt gondoltam, egy közepes emelkedő lesz, az valójában egy magas,
meredek hegyoldal.
Ha felkaptatunk az emelkedőn, akkor a hegygerinc mentén kell továbbmenni, és
meg kell próbálnunk az úttal párhuzamosan haladva szintezni, amíg el nem érünk a
határig. Ha mégsem sikerül, akkor azimutmenet módszerrel haladunk előre, vagyis az
irányszögek kijelölésével a távolságot lépéspárszámlálással határozzuk meg.
Ránéztem órám foszforeszkáló számlapjára, majd letakartam a tépőzáras tapasszal.

69
Hét perc volt még indulásig. Visszaballagtam a többiekhez, akik addigra már készen
álltak. Legnagyobb meglepetésemre Baker százados is ott állt a járőr mögött. Ez nem
jó jel! Ezek szerint velünk jön, Broad őrmester pedig a másik csoporttal tart.
A jelenlétük nem kellett volna, hogy zavarjon, hiszen csak akkor avatkozhattak
közbe, ha valakinek az élete közvetlen veszélybe került. A gyakorlat végén azonban
kiképzőink órákig beszéltek arról, hogy ki mit szúrt el, és mit kellett volna másképpen
csinálnia.
– Indulás! – adtam ki a vezényszót. A kirakási ponthoz vezettem a csapatot, a
kanyaron túlra. Magam köré gyűjtöttem őket, és igyekeztem nyugodtnak és magabiz-
tosnak látszani.
– Mindannyian tudjátok, hogy az ellenség csapatai Sennybridge és Brecon környé-
kén gyülekeznek. A mi feladatunk, hogy jussunk be és érjük el a CHARLIE kódnevű
területet, mégpedig december 1-jén 23 óra 59 percig. 18 járőr indult ma este útnak
három csoportban. A bejutás után az információgyűjtés és a megfigyelés lesz a felada-
tunk. Tevékenységünket ügynökök segítik, akik megfelelő helyeken információkat rej-
tenek el a helyes útvonallal kapcsolatban. Még nem tudjuk, hogy a CHARLIE terület
pontosan hol van, de úgy 60–70 km-re lehet légvonalban. Azt tudjuk, hogy az első
információmorzsát a „J”-vel jelzett területen találjuk… Most a „B” kirakóhelyen
vagyunk. Először is át kell jutnunk a 3 km-re lévő határon. A „J” pont távolsága jelen-
legi helyzetünktől az általam választott útvonalat figyelembe véve 6400 m… Kérdés
van?
Végignéztem rajtuk. Kilencen kuporogtunk a sötétben a szemerkélő esőben. Lassan
elkezdtem fázni. A hőmérséklet fagypont körül lehetett. Ennek ellenére csak egy szál
pólót és zubbonyt viseltünk. Az én döntésem volt, mivel tudtam, hogy sokat kell men-
nünk még ma éjszaka, és nem szerettem volna, ha túl sokat izzadna valaki a meleg
ruha miatt. Ha sok vizet veszít a szervezete, az komoly bajt is okozhat. Haltak meg
már így katonák.
– Rajtad sincs pulóver, Opiyo, igaz?
– Nincs hát! – válaszolta Edward, akit alig láttam a sötétben. Eddie Kenyából jött,
ahol valószínűleg soha nem volt ilyen hideg. Még egyszer végigpillantottam az
elszánt, álcafestéktől szinte felismerhetetlen arcokon. A körkörös védelem jelét mutat-
tam. Mostantól kezdve a feladat-végrehajtás ideje alatt az előre megbeszélt jelekkel
kell érintkeznünk.
Hátranéztem Pete Reedre, és bólintottam. Pete kezébe vette a beszédváltót, és
beszólt a központnak, hogy indulásra készen állunk. 16 óra 59 perc volt. 17 órakor
megkaptuk az indulási parancsot. A következő kézjelre a járőr felvette az általam meg-
határozott alakzatot, és intettem Dave-nek, hogy induljon. Jó pár méterre állt tőlem, de
még így is hallottam, mekkorát sóhajtott, amint nekivágott az emelkedőnek. Amikor
én is felálltam, nem kellett semmit mutatnom, mindenki tudta a dolgát. Mint megannyi
púpos szellem, elindultunk az éjszakába.
Az emelkedő tetején szusszantunk egy rövidet. Alig néhány millimétert haladtunk a
térképen, és máris megizzadtunk. Kapkodtuk a levegőt. Körbenéztem. Amikor megáll-
tunk, a többiek automatikusan fél térdre ereszkedtek, és felvettek egy körkörös
védelmi alakzatot. Előrementem Dave Lordhoz, aki 20 m-rel előttünk haladt. Az eső

70
kicsit mintha alábbhagyott volna, és ahogy elnéztem, gyönyörű volt a táj a felhők
mögül kibújó hold fényében. Dave rosszallóan rázta a fejét és suttogott.
– A földút nincs sehol. Vagy elmosta az eső, vagy soha nem is létezett.
– Csak az történik, amire számítottunk. Murphy apánk is velünk tart ma este, jó
szokása szerint. Vedd elő az azimutvázlatot! – súgtam mosolyogva.
Ellenőriztem az első rész korábban memorizált koordinátáit és távolságértékét lépés-
párban. Felnézve Baker századost pillantottam meg: érdeklődéssel figyelte minden
mozdulatomat. Úgy tűnt, mintha mosolyogna. Gyanítottam, őt aligha lepte meg, hogy
az általunk kiválasztott ösvények a valóságban nem is léteznek.
Továbbindultunk, és fél órán keresztül a holdfény világította meg az utunkat. Az
égitest épp akkor bújt el, amikor a határhoz érkeztünk, ami a Nant Gorffen patakot
jelentette. A térképen még az árterület nélkül szerepelt, ami mindkét parton jó 60 m-es
lehetett. A bőséges csapadéknak köszönhetően aznap este tele volt vízzel. Balra kissé
távolabb fényt láttunk, ami nem jelentett semmi jót, hiszen a térkép szerint ott nem lett
volna szabad lennie semminek. Megálltunk és hallgatóztunk. Hamarosan rájöttem,
hogy kicsit eltértünk az eredeti iránytól. A fények Blaengorffen fényei voltak. A kis
tanya a térkép szerint két házból állt. Nekünk pontosan mellette kellett volna elhalad-
nunk, de ebben a pillanatban nem bántam, hogy nem a fények mellett kelünk át a hatá-
ron. Kutyák is lehetnek ott, és az újabb kihívást jelenthetett volna.
Baker százados settenkedett mellém.
– Valami baj van, Porkoláb?
– Nincs, uram. Csak úgy vélem, hogy 200 m-rel jobbra tértünk el az eredeti irány-
tól. Visszamérek, és módosítom a következő szakasz irányszögét – suttogtam.
A többiek eközben a földön hasaltak, és figyeltek minden apró neszre. Nem lett
volna dicsőséges, ha már a határátlépéskor elkapnak minket. Valószínűleg szerencsénk
is volt, mert ugyan sejtettem, hogy a tanya környékén könnyűszerrel átkelhettünk
volna a patakon, itt viszont meg senki sem gondolná, hogy nekivágunk. Felálltam és
intettem, hogy indulunk.
Az árterületen a víz térdig ért, és jéghideg volt. Karlt és Bobbyt előreküldtem, hogy
biztosítsák a túloldalt. Bobby hamarosan visszatért, és felemelte a hüvelykujját. Min-
den rendben, követtük őket. Edward bátortalanul futott neki, és a túlpartról visszacsú-
szott. Derékig süllyedt a vízbe, Dave-nek kellett kihúznia. Nem szólt semmit, de az
arca mindent elárult. Fekete bőre szinte elkékült, úgy fázott.
Nagyon óvatosan haladtunk előre. Fellélegeztünk, amikor kijutottunk az ártérről. Az
Y Bryn hegy lábánál a meder délnyugatnak tartott, és két okból is ezt akartam kihasz-
nálni. Egyrészt takarásban maradhattunk, másrészt pedig valamennyire védett a szél-
től. Az egyetlen hátránya az volt, hogy itt nehéz elrejtőzni. A meder jó volt a határát-
kelésre, de éppen ezért az ellenség is számíthat rá. A kockázatot azonban vállalnunk
kellett. Már két órája úton voltunk, járőröztünk, betartva az elővigyázatossági szabá-
lyokat. Lassan haladni igazi önkínzás volt, mert nem tudtunk eléggé felmelegedni. Ám
megvolt az az előnye, hogy nem botlunk bele az ellenség határőreibe.
Dave, a terepkutató lépkedett elöl, én követtem, mögöttem pedig Karl, Pete és
Bobby haladtak. A hátsó részért Toby Lyle felelt, aki egyben a járőrparancsnok-helyet-
tes is volt. Vele volt Ian Metcalf és Edward Opiyo. Hawthorne Lockwood zárta a sort.

71
Menet közben a tájolót figyeltem, hogy meggyőződjek róla, a patakmederrel párhuza-
mos út többé-kevésbé jó irányba vezet-e. A többiek a saját szektorukat figyelték. Még
mindig úgy éreztem, hogy megfagyok a vizes nadrágban, de mivel én irányítottam
őket, legalább valami lekötötte a figyelmem.
A terep itt sziklás, köves volt, és nagyobb zajt csaptunk, de ezúttal a szél legalább
nem fújt annyira, mint a platón. Az ég ismét kitisztult, ettől csak még hidegebb lett.
Nyugatról ismét a hold világított, ami jó tájékozódási pont, de a dolgunkat egyáltalán
nem könnyítette meg, mert a nyílt terepen nehezebb volt rejtve maradnunk.
A sivár egyhangúságot megtörve helyenként 300-400 m-es halmok tarkították a
terepet. Ez már sokkal több lehetőséget kínált a rejtett mozgásra, és kezdtük jobban
érezni magunkat. Az út, amelyre a folyó túlpartján bukkantunk, kezdett elkanyarodni a
pataktól, és lassan elhagytuk a jobb kéz felől tornyosuló Y Bryn hegyet.
A járőr tagjai közötti távolságot a fényviszonyok határozzák meg. Általában az a jó,
ha minél távolabb vagyunk egymástól, így ha megtámadnak, nem lehet az egész csapa-
tot egyetlen sorozattal lekaszálni. De azt is látni kell, hogy mit csinál az előttünk
haladó. Az adott körülményeket figyelembe véve körülbelül 4 m-es távközöket tartot-
tunk. Úgy éreztem, sikeresen átjutottunk a határon, így mutattam Dave-nek, hogy kap-
csoljunk gyorsabb tempóra.
A terepkutató mozgását mindannyian figyeltük. Ha ő megáll, a mögötte haladó is
ezt teszi, és így tovább az egész járőr.
Alig tizenöt perc telhetett el, amikor Dave hirtelen megállt, letérdelt, majd lassan
lefeküdt. Éppen egy teljesen nyílt fennsíkon haladtunk keresztül.
Én is lefeküdtem és előrekúsztam Dave mellé. Felmutatott. Az előttünk elhelyez-
kedő bokorsor mögött, kb. 50 m-re, a platójával felénk egy teherautó állt a sötétben.
Figyeltük, hogy van-e mozgás körülötte, de senkit nem láttunk. A többieknek mutat-
tam, hogy kelet felé fordulunk. Megkerültük a magaslatot, majd 400 m után ismét nyu-
gatnak kanyarodtunk.
A domb másik oldalán álló járművek fényei keresztezték az utunkat. Éppen egy par-
kolófélébe sétáltunk bele. Vissza kellett mennünk, délnek fordultunk, majd megint
nyugatra. Ezúttal még több katonát, sőt sátrakat is láttunk. Ismét délre tartottunk 1 km-
t, majd nyugat felé. Minden simán ment, de a kis kitérők egy óra időveszteséget okoz-
tak.
Pár száz méterre voltunk a „J” ponttól, de úgy vettem észre, hogy korántsem
vagyunk biztonságban. A pont körül jelentős erők voltak, és nagyon úgy tűnt, hogy
mind ránk vadásznak. Tekintettel arra, hogy ha többen vagyunk, akkor könnyebben
észrevesznek minket, úgy döntöttem, csak Karlt viszem magammal. A járőrt hátra-
hagytam Toby parancsnoksága alatt, és Baker századossal a nyomunkban elindultunk a
Garn Gron-nyereg közepén található három jellegzetes földhalom felé. Az információ-
nak ott kell lennie valahol. Odaérve egy kis khakiszínű fémdobozra bukkantam egy
kövön. Először óvatosan vizsgáltam, és veszélyre utaló nyomokat kerestem körülötte,
de mivel semmi gyanúsat nem találtam, megfogtam és kinyitottam. A dobozban egy
kis papírcetli volt. Megjegyeztem a koordinátát, majd megmutattam Karlnak is, aki
szintén memorizálta.
A megbeszéltek szerint a térképre nem írtunk semmit, és nem is jelöltük meg,

72
nehogy információhoz juttassuk az ellenséget, ha elkapnának minket. Éppen ezért kel-
lett a koordinátákat is fejben tartani. A papírdarabot már éppen visszatettem, amikor a
hátoldalán egy üzenetet pillantottam meg. Apró betűkkel írták, és nem lehetett a hold-
fénynél kibetűzni. Elővettem a legújabb játékszeremet, egy amerikai kütyüt, amely
éjszaka is lehetővé tette, hogy elolvassam az üzenetet, ugyanakkor nem bocsátott ki
fényt, így Karlnak nem kellett letakarnia egy sátorlappal. „A jelzett helyen Q ügynök
várja magukat, és további információkat nyújt. Azonosítási kód: HOLDJÁRÓ. Sok
sikert!”
Karlnak is megmutattam az üzenetet, majd visszatettem a dobozba a papírdarabot,
és elindultunk vissza a többiekhez. Amikor visszaértünk, magamhoz intettem Dave-et
és Tobyt. A térképen kiválasztottam egy útvonalat, és ismertettem velük az irányszög-
és lépéspárértékeket. Baker százados is odabújt mellénk, és érdeklődött, hogy merre
akarok továbbmenni. Figyelmesen hallgatta végig a tervemet, majd bólintott.
– Kiváló, én is ezt az útvonalat választottam volna.
A többiek ekkorra már rettenetesen vacogtak, Edward fázott a leglátványosabban.
Úgy reszketett, mint a kocsonya, és míg távol voltunk, biztosan százszor is megbánta
már, hogy Sandhurstbe vetette a sorsa. Dave elővett egy termoszt és körbekínálta. A
többieket magam köré vontam, és pár szóban elmondtam nekik a tudnivalókat, amíg
kortyolták a forró italt. Utolsónak én is húztam egyet a termoszból, és éreztem, amint a
csokoládé felmelegíti minden porcikámat.
Intettem, és továbbindultunk. A jelzett pont egy Nantymaen nevű településtől észak-
nyugatra, kb. 600 m-re volt. Megszaporáztuk a lépteinket, és reméltem, hogy ezúttal
nem botlunk bele annyi ellenségbe, mint idefelé. A kietlen tájon a dombok épp felénk
terelték az amúgy is hideg szelet.
Korábban megegyeztünk, hogy ha valaki a hipotermia tüneteit veszi észre magán,
akkor azonnal szól a többieknek. Amennyiben valakinek súlyos az állapota, kerestünk
volna egy szélcsendes helyet. Ismét esni kezdett, a vizes ruha pedig szinte ránk fagyott
a szélben. Edward a kora hajnali órákban kezdett nagyon rosszul lenni.
– Menjünk innen, mert nagyon szarul vagyok! – nyögte.
Megálltunk és gondolkodni próbáltunk, ami az esőverésben és a jeges szélben nem
volt könnyű. Menjünk tovább délnyugatnak, és keresztezzük a találkozási pontot, eset-
leg még fedezéket is találhatunk valahol? Vagy menjünk oda, ahol biztosan tudjuk,
hogy van valami szélvédett hely? Megálljt intettem, és behúzódtunk egy sziklatömb
takarásába. Egy forró tea vagy csokoládé után azonnal más színben láttuk volna a vilá-
got, csakhogy addigra az összes meleg italunk elfogyott.
– Teát főzünk! – jelentettem ki.
A többiek furcsán néztek rám. Baker százados ráncolta a szemöldökét, de nem szólt
egy árva szót sem, csak figyelt. Valamennyien jól tudtuk, hogy szigorúan tilos éjszaka
tüzet gyújtani, ellenséges területen pedig biztos lebukás. Opiyóra nézve azonban meg-
hoztam a döntést.
– Na, mire vártok?! Karl és Bobby, hozzatok sátorlapokat! Ian és Hawthorne, bizto-
sítsatok! Dave, te főzöd a teát.
Toby szó nélkül elindult, hogy felállítsa a biztosítókat. A sátorlap takarásában pár
perc alatt elkészült a forró ital, és mindenkinek jutott egy fél pohárral. Míg ittunk,

73
újabb adagot készítettünk, és feltöltöttünk két termoszt is. Mindenki vidámabban
nézett körül, ahogyan elkortyolgatta a teáját. „Basszák meg a szabályzatot – gondoltam
magamban –, erre feltétlenül szükségünk volt, még akkor is, ha később az értékelésben
nagyon lehúznak.” Öt percen belül ismét menetben voltunk, és Edward sem nyögdé-
cselt már mögöttünk.
Egy újabb óra elteltével elértünk a jelzett helyre. A sötétben egy nagyobb obeliszk
állt magányosan az út végén. Felemeltem a kezem, és megálltunk. Felzárkóztam Dave
mellé, majd előrementünk. Ha ez csapda, akkor a többieknek még van esélyük elmene-
külni. Lassan, óvatosan közelítettük meg az oszlopot. Egy sátrat pillantottunk meg
mögötte. Beléptem. Bent a sötét sarokban egy alak kuporgott. Jól érezhető walesi
akcentussal köpte felém a szavakat.
– Kik vagytok, és mit akartok?
Egyetlen szóval válaszoltam.
– Holdjáró.
A fickó felpattant, mintha rugókon ült volna.
– Na, végre! Már azt hittem, soha nem érnek ide. Jól figyeljenek, mert nem ismét-
lem el! Délkeletre van egy kis falu, Nantymaen. Elhaladnak mellette, és délre az út
mellett kb. 900 m-re lesz egy telefonfülke a folyó innenső oldalán. Ott a telefonkagy-
lóba rejtve újabb utasításokat találnak. A Camddwr folyón ott átkelhetnek, mert a tele-
fon melletti hidat az ellenség nem figyeli. De siessenek, mert hamarosan hajnalodik, és
napközben már nem biztonságos az útvonal.
Ezzel elfordult, és hatalmasat kortyolt a mellette álló termoszból, amely legalább 3
literes lehetett. Vágyakozva tekintettünk rá Dave-vel, és kisiettünk a sátorból.
Az utolsó megálláskor megvizsgáltam a térképet, és pontosan emlékeztem az útvo-
nalra, amelyet mondott. Visszasiettünk a többiekhez, akiknek Toby megengedte, hogy
párokba rendeződjenek, és amíg a páros egyik tagja fekvőtámaszozott vagy guggoláso-
kat végzett, addig a másik figyelt és biztosított, majd cseréltek. Tájékoztattam őket és
ismét nekivágtunk.
Elértük az utat, átszaladtunk rajta, és a másik oldalon rendbe szedtük magunkat. A
lakott településen való átkelést jobb elkerülni, de nekünk ezúttal nem volt más válasz-
tásunk. Összevissza épített házak és falak között kellett megtennünk 200-300 m-t.
Nem kerülhettük meg őket, mert mindkét oldalon meredek sziklafalak tornyosultak. A
szűk szurdokban haladva elakadt a lélegzetem. A torkomon éreztem a kést, és egyre
azt suttogtam magam elé: „ez csapda lesz”. A házakból a kertek felé 5 cm-es műanyag
csövek vezettek. Közelebb mentünk, igyekeztünk takarásban maradni. Fegyverünk
tüzelésre kész, kibiztosítva, ujjunk a ravaszon. Északnak tartottunk, a hold pedig nyu-
gaton világított. Dave ment elöl. Ha valaki előbújik, először ő ad neki az SA80 gépka-
rabéllyal, majd Bobby ereszt meg egy pár rövid sorozatot a könnyű támogató géppus-
kával. Azután visszavonulunk az első sarokig, rendezzük sorainkat. Az régen rossz, ha
lövöldözésre kerül sor, hiszen felfednek bennünket, és nappal szinte biztosan elkapnak.
A faluban csend volt. A lámpák nem égtek, az ajtók bezárva. Sétáltunk. Az első ház-
fal széléhez értünk, ahol kicsit takarásban voltunk, és megálltunk. Az egyik épületben
kapcsolgatták a villanyt. Jármű zaját hallottuk a falu túlsó feléről, de túl messze volt
ahhoz, hogy veszélyt jelentsen.

74
 Végre átjutottunk a falun, és még hajnali 5 óra sem volt. Több mint egy óra sötétség
várt még ránk. Az úton persze nem mehettünk tovább. A bokorsort követtük a talajút
mentén, majd levágtunk balra egy vízfolyás irányába. Ez a folyó felé tartó mély
völgybe vezetett. A szurdokot elhagyva a terep megint nyíltabb lett. Ez igazán biztató-
nak tűnt. Egy vízmosás felé vettük az irányt.
Amikor a széléhez értem, arrébb kúsztam, hogy lenézzek. Kb. 3 m mély lehetett.
Dave mögöttem feküdt, én lassan elindultam lefelé. Egy őrt pillantottam meg a túlol-
dalon. Óvatosan haladtunk, és kb. 20 perc alatt megtettük a hiányzó 800 m-t. A tele-
fonfülke környéke csendesnek ígérkezett. Bobbyt küldtem előre, egyedül. Gond nélkül
megtalálta az üzenetet, és miután visszatért, közölte a koordinátát.
– Más nem volt a papíron? – kérdeztem.
– De… – felelte gondterhelt képpel. – Bocsi, srácok! Tévedtem. Ha idáig jutottatok,
akkor ügyesek vagytok, de sajnos a híddal kapcsolatban nem volt igazam.
– Kitekerem a nyakát – sziszegtem gondolkodás közben. Itt nem maradhatunk
sokáig, az már biztos. Ismét elvesztegettünk egy csomó időt, és lassan hajnalodni kez-
dett.
Karlt magam mellé intettem, és elővettem a térképet. Ha nem kelhetünk át a hídon,
akkor továbbra is délnek kell tartanunk. A következő híd 5 km-re délnyugatra talál-
ható, ott kell megpróbálnunk az átkelést. Addig is a folyóval párhuzamosan haladunk,
úgy, hogy ne kelljen a tőlünk jobbra elterülő hegyeket megmászni. Közel kell marad-
nunk a folyóhoz, ami azt jelenti, hogy itt-ott mocsaras lesz a terep. Ha sikerül a másik
hídon átkelnünk, akkor az 2-3 km-rel növeli meg a menettávot. Bizakodva vágtunk
neki. Célunk a Soar Y Mynydd mellett elhelyezkedő átkelő volt, ahonnan már csak 2
km-re volt a következő pont.
Gyorsan haladtunk délnyugat felé. Jobbra mellettünk feltűnt a Bryn Du hegy sötétlő
tömbje. Az első kilométeren nem is volt különösebb gond, de hamarosan rászállt a
folyóvölgyre a hajnali pára. Jó, ha 15 m-re lehetett látni. Talpunk alatt ropogott a
fagyos víz, ingoványos területre tévedtünk. Az eső alábbhagyott, és a szél sem fújt már
olyan erősséggel.
Dave-et előreküldtem annyira, amíg még láttam, és utasítottam, hogy mozogjon
jobbra vagy balra. Mivel nem láttunk semmiféle tereptárgyat, amihez a helyzetünket
viszonyíthattuk volna, őt használtuk mobil tájékozódási pontként. Pár száz métert
tehettünk meg így, nagyon lassan haladva, amikor megtörtént a baj.
Éppen Dave-et igazgattam.
– Jól van, még kicsit balra! Úgy… még balra… most lesz jó…
Hatalmas reccsenést hallottam, és szinte azonnal sejtettem, hogy beszakadt alatta a
fagyos láp. Előrementem, és néhány lépés után megpillantottam. Dave megőrizte
lélekjelenlétét és nem kapálózott. Ledobtam a zsákomat, és megközelítettem mintegy 5
m-re. Hasra vetettem magam, és elkezdtem kúszni feléje úgy, hogy lehetőleg minél
nagyobb felületen érintkezzek a talajjal. Nem szerettem volna a sorsára jutni. Dave
felém nyújtotta a fegyverét. Ekkorra már kb. mellmagasságig belesüllyedt a sárba.
Elkaptam a fegyvercsövet, és erősen megragadtam mindkét kezemmel. Éreztem, hogy
ketten a bokámat fogják szorosan. Elkezdtem magam felé húzni a társamat, közben
pedig úgy éreztem, menten kiszakad a karom. Nem csupán Dave súlyát kellett húz-

75
nom, de csupa sár hátizsákját is. Kicsit közelebb jött, így a fegyvere szíját a csuklómra
csavartam. Hátraszóltam a többieknek.
– Húzzatok!
Lassan, óvatosan hátrálni kezdtek a bokámat fogva. Dave hamarosan ott hasalt a föl-
dön velem szemben, nyakig sárosan, láthatóan megszeppenve.
– Szarul nézek ki, mi?
– Eléggé – feleltem, és hátrafordultam. Bal oldalt Karl tartott szorosan, jobb oldalt
pedig, elképedésemre, Baker százados. Találkozott a pillantásunk, és megértettem,
hogy ebben a pillanatban ő legalább annyira megkönnyebbült, mint én. Csendesen
csak annyit fűzött hozzá a történtekhez a maga amerikai angolságával: „Bassza meg!”
Aztán elengedte a lábam, és visszakúsztunk a szilárd talajra. Dave szörnyen nézett ki,
nyakig sáros volt, de nem engedte, hogy leváltsam. Továbbra is ő akart lenni a terep-
kutató.
Fél óra elteltével a napsütés is erőre kapott. Kitisztult az idő, a levegő kezdett felme-
legedni. A talaj sem volt már olyan fagyos, de ezúttal a mindenki által gyűlölt zsombé-
kos következett. Majdnem félméteres bozóton kellett átlépkednünk, és az éjszakai
fáradtság most kezdett igazán kiütközni a társaságon. 3 km-t kellett ilyen körülmények
között törtetnünk, és ez sokat kivett belőlünk. Baker százados egyszer rosszul lépett, és
alaposan kificamíthatta a bokáját, mert azonnal leült. Nem fogadta el a felkínált segít-
séget, pedig többször is felajánlottam, hogy hívunk egy helikoptert és kiemeljük. Erre
bármikor lehetőségünk volt a gyakorlat során. Ha úgy gondoltuk, hogy valaki nem
képes tovább folytatni, akkor az „kiszállhatott”, és rádión segítséget hívhattunk.
A zsombékost követően egy talajút mentén mehettünk tovább, Baker százados
bokája is javulóban volt. Sikerült „kisétálnia” belőle a ficamot – ahogyan ő fogalma-
zott. Szerintem azért volt némi hatása annak a fájdalomcsillapítónak is, amelyet egy
narancsszínű dobozból kapott be.
Gond nélkül értük el a hidat a reggeli órákban, és átkeltünk végre a Camddwr
folyón. Nyugatnak fordultunk a Brn Mawr hegyen keresztül, és bevettük magunkat az
erdőbe. Walesi viszonyokhoz képest egészen jó időnk volt. A nap ekkorra melegen
sütött, és megszáradtak a ruháink is. Dave-ről minden lépésnél pattogott a száraz sár.
A hangulat a fáradtság ellenére igen jó volt. Úgy döntöttem, hogy Dave eleget terepku-
tatóskodott, friss emberre cseréltem. Hawthorne vette át a helyét.
Amikor egy tisztáshoz értünk, hosszabb pihenőt rendeltem el. Ketten elkezdtek vizet
forralni, és többen, a példámat követve, levették a bakancsukat, hogy zoknit cserélje-
nek. Alig ismertem rá a vadiúj goretexbakancsomra, miközben a sáros masszában a
fűzőt keresgéltem. Lehúztam a zoknimat, hogy kicseréljem. Átvizsgáltam ragtapasszal
mumifikált lábamat is, és meg kellett állapítanom, hogy sikerült jól beragasztanom,
mert sehol nem törte fel a bakancs. Új zoknit húztam, a régit pedig elcsomagoltam egy
zacskóba, és a zsákom tetejére tettem.
Húsz perc elteltével ismét útra keltünk, és hamarosan megtaláltuk a következő pon-
tot. Egy újabb fémdoboz várt ránk egy nagy fenyőfa tövében. A koordinátát megkeres-
tem a térképen. A Llyn Brianne vízgyűjtő túloldalán volt. Megfordítottam a papírfec-
nit. „Aztán bele ne fúljatok!”
Ennyi állt rajta, nekem pedig egyből elszállt a jókedvem. A víz jéghideg, Opiyo

76
pedig alig tud úszni. Nézegetni kezdtem a térképet, hol a legkeskenyebb a vízgyűjtő.
– Kénytelenek leszünk úszni – közöltem a többiekkel.
Valamennyien kétkedve néztek rám. Azt hitték, elment az eszem, vagy viccelek.
Komoran néztem vissza, és ebből Opiyo is megértette, mi vár rá. Csüggedten meredt
rám. Mintha most mondtam volna ki a halálos ítéletét.
A vízgyűjtőig az utat az erdőben, a hegyen keresztül tettük meg. Könnyen halad-
tunk, és így nem vehettek észre minket. Az általam választott átkelőhelynél csak 70 m
széles volt a víz. A partra érve megtettük az előkészületeket. Úgy döntöttem, hogy egy
kisebb csoportot előreküldök a túlpartra felderítőnek. Toby parancsnoksága alatt Lock-
woodra és Ianra esett a választásom. Levetkőztek, és minden felszerelésüket (beleértve
a hátizsákot is) betették a vízhatlan goretex hálózsák huzatjába, amelyet előtte kissé
felfújtak és alkalmi tutajként használtak. Nagy sziszegések közepette merültek bele a
vízbe , keresztbe fektették a lebegő zsákon a fegyvert, és a fogukat összeszorítva egyre
beljebb gázoltak.
A halálra vált Opiyóra néztem, és sejtettem, hogy nem lesz könnyű a vízbe kénysze-
ríteni. Félrevontam, hogy megbeszéljem vele a dolgot. Sikerült valahogy lelket verni
bele, és mire visszaértünk a partra, már kissé bizakodóbbnak tűnt. Addigra a felderítők
átértek a túlpartra, és éppen kikászálódtak a vízből. Megborzongtam, amikor belegon-
doltam, hogy hamarosan rám is ez a sors vár. Odaát Ian azonmód csupaszon előrement
a könnyű támogató géppuskával, és biztosította a többieket, amíg öltöztek. Ezt köve-
tően cseréltek, majd eltűntek a szemünk elől. Pár perc elteltével Toby jelent meg ismét
a vízparton, és szélesre tárt karokkal jelezte, hogy nem talált semmi gyanúsat. Vet-
kőzni kezdtünk. Szúrós szemmel néztem Edwardra, ezzel próbáltam emlékeztetni, mit
ígért nekem az imént. Azonnal reszketni kezdett, amint levetette a ruháit. Riadtan pis-
logott jobbra-balra, mintha azt keresné, merre szaladjon el.
A víz kristálytisztán csillogott a napfényben. Kellemes meleget éreztem, ahogy a
nap simogatta a bőrömet. Aztán egy határozott mozdulattal, a többieknek példát
mutatva beleléptem a vízbe. Szinte azonnal ki is rántottam a lábam, mintha egy kígyó
mart volna meg. Minden porcikám tiltakozott, de nem volt más választásom. Vízre
eresztettem a tutajomat, összeszorítottam a fogam, és a hideg milliónyi apró tűként
szurkálta a bőrömet.
Nekirugaszkodtam és elkezdtem úszni, hogy a lassan teljesen megmerevedő izmai-
mat kissé felmelegítsem. Visszanéztem, és láttam, hogy a többiek is követik a példá-
mat. Dave és Peter jó úszó lévén közrefogta Edwardot. Kissé lemaradva követték a
vízbe, minden eshetőségre készen. Számomra Edward volt a nap hőse. Egy halk
sikollyal vette tudomásul a sorsát, és katatónszerű állapotban bukott alá. Amikor fel-
merült, belekapaszkodott a zsákba, és szorgalmasan taposni kezdte a vizet. Csupán az
utolsó pár méteren támadtak problémái. Addigra ugyanis annyira kifáradt, hogy a töb-
bieknek úgy kellett kivonszolniuk a partra. Amikor azonban ismételten szárazföldet
érzett a talpa alatt, visszatért az életkedve. Előrángatott egy törülközőt a zsákjából,
majd duzzogva szárítgatni kezdte magát. Intettem a többieknek, hogy hagyják békén,
ne szóljanak hozzá. Szó nélkül megitta a feléje nyújtott forró teát, majd magára kap-
kodta a cuccait, és csendben leült a zsákja mellé egy napsütötte helyen. Ott vacogott
tovább, és saját nyelvén átkozódott.

77
A következő ellenőrző pontig szűk erdei csapásokon haladtunk. Mostanra eléggé elvi-
selhető lett az időjárás, azon imádkoztam, hogy ilyen is maradjon. Nemsokára egy
Croes Lwyd Fach nevű helyhez kellett érkeznünk, ahol három út találkozott. Hegyen-
völgyön menetelve egyre fáradtabban róttuk a kilométereket. A hátizsák mázsás súly-
ként vágott bele a vállamba. Egyre gyakrabban cseréltem a terepkutatókat, mert attól
tartottam, hogy ha fáradtak, valami elkerüli a figyelmüket, az pedig végzetes lehet. Így
tettünk meg kb. 12 km-t. Az ellenőrző ponthoz közel, az egyik erdei forrásnál megtöl-
töttük a kulacsainkat, és néhány víztisztító tablettát dobtunk bele. Ettől ugyan elvisel-
hetetlen szaga lett, és az íze is pocsék volt, de legalább biztosan iható lett fél óra eltel-
tével.
A következő pontnál Baker századost pillantottam meg, aki még az átkelés előtt
eltűnt mellőlünk. Most ott üldögélt egy sziklán, és arcát süttette a napon. Láthatóan
elégedett volt velünk, és mosolyogva nézte, ahogy mindannyian felbukkanunk az út
mentén. A kő mellett egy kis fémdobozban egy újabb koordinátát találtam. Igyekeztem
titkolni, hogy lassan elegem lett ebből a „ki tudja, hová kell mennünk” játékból. Már
vagy húsz órája lehettünk úton a több mint 30 kg-os menetfelszerelésben a kedvezőt-
len terepen, ráadásul nem ettünk normális ételt sem, többnyire csak csokoládét meg
szőlőcukrot.
– Vigyázzon a következő szakaszon, mert fáradtak, és nagyon meredek a hegyol-
dal! – szólalt meg a százados, amikor odaértem mellé.
– Értettem, uram.
Visszaballagtam a többiekhez, és megmutattam Tobynak a következő pontot.
– Te haladj a végén, és nagyon figyelj oda, nehogy valaki lecsússzon! Látod,
milyen meredek lesz itt a hegyoldal. Lefogadom, hogy valami hülye ösvényen
megyünk majd, ahol utoljára az elmúlt időszak járőre kapaszkodott fel.
– Rendben – nézett rám végtelenül fáradtan. Láttam rajta, ha megtehette volna,
helyben összecsuklik és elalszik.
A hegyi ösvény valóban olyan volt, amilyennek elképzeltem. Kevesebb mint 1 m
széles, és itt-ott omladékos. Mellettünk a meredek hegyoldal több száz méter mélység-
ben tűnt el a semmiben. Nem szerettem volna, ha bárki megcsúszik. Néhány helyen
csak lassan lehetett haladni: a sziklafalra kellett tapadnunk, sokszor egymást támogat-
tuk. Alattunk és fölöttünk a hegyoldalban végeláthatatlan zöld tengerként ősrégi fenyő-
fák sorakoztak. Szerencsére a veszélyes útszakasz nem tartott sokáig. 2 km után biz-
tonságosabb terep következett, és kis idő elteltével elértük a következő pontot, ahon-
nan ismét lejteni kezdett az út.
Lassan ismét sötétedett, újabb félelmetes éjszaka várt ránk. Csak éppen most már
nem ugyanazok az elszánt csibészek voltunk, mint akik nekivágtak egy nappal azelőtt.
Mindenki tette a dolgát, de inkább a kiképzettség és a fegyelmezettség hajtott bennün-
ket. Az éj leszálltával egyre rosszabb lett a helyzet. Szemem állandóan le-lecsukódott,
és amikor kinyitottam, riadtan vettem észre, hogy letértem az útról. Mostanra már nem
éreztem, hogy sajogna a vállam, és kis idő elteltével a fáradtság is múlni látszott.
Bevettem két koffeintablettát. Úgy éreztem, hogy mindenen túljutottam: legyőztem
önmagamat, és diadalmaskodtam. Kitoltam a fájdalom- és a fáradtságküszöböm hatá-
rait, mégpedig olyan mértékben, amiről ezelőtt álmodni sem mertem volna. Eddig kb.

78
70 km lehetett a hátunk mögött, de nem tudtuk, pontosan mennyit kell még mennünk.
Szerettünk volna időben odaérni a célhoz, de csak nagyjából sejtettük, hogy időben
vagyunk még. Ez állandó sietségre sarkallt minket, ugyanakkor ott lebegett felettünk a
feladás réme is, amely minden egyes emelkedőn és útkanyarban kísértett.
Ismét Dave haladt elöl. Egyszer csak megállt és letérdelt. Mi is így tettünk. Dave
fülelt, majd többször megrázta a fejét, és ismét felállt. Amikor nekem is fel kellett
volna állnom, éreztem, hogy a zsák súlya alatt megroggyan a térdem, és nem engedel-
meskednek az izmok. „Csak még egyszer tudjak felállni” – gondoltam. Iszonyú erőfe-
szítéssel sikerült rávennem magam, hogy talpra álljak és újra elinduljak. „Csak még
egy lépés, és még egy…” – ezt hajtogattam magamban. Hirtelen megráztam a fejem.
Ez nem lehet igaz! Én vagyok a parancsnok. Nekem kell példát mutatnom és vezetnem
a többieket. Ismét lefoglaltak a feladattal kapcsolatos gondolatok, és bár alig, de éber
voltam. Elkezdtem töprengeni: „Mi történne, ha…”
Bal kéz felől elhaladtunk Llanwrtyd Wells település mellett. A Dave zsákján himbá-
lózó névkártyát figyeltem a sötétben. A kis fadarab jobbra-balra lengedezett, ahogy
tulajdonosa haladt előre. Szinte hipnotizált az apró, mozgó tárgy. Azon vettem észre
magam, hogy csak követem, és nem tudtam volna megmondani, mi történik közben.
Baker százados hangja szakított ki furcsa, hipnotikus állapotomból:
– Vegyen be ezekből egyet! Látom, hogy nagyon csúnyán sántít – mondta.
A kezében lévő narancssárga dobozra pillantottam, majd a saját lábamra tévedt a
tekintetem. Furcsa érzés kerített hatalmába. Mintha nem is saját magamat nézném,
hanem valaki mást. Az a valaki pedig valóban igen csúnyán húzta a bal lábát minden
egyes lépésnél. Próbáltam koncentrálni, de nem éreztem semmit.
– Azt hiszem, nem fáj. Köszönöm, uram – suttogtam rekedten az igazságot, mert
akkor már valóban nem éreztem fájdalmat. Baker százados szótlanul végigmért, elmo-
solyodott azzal a csibészes mosolyával, majd oldalt lépett és lemaradt.
További 2 km múlva elértük az A438-as utat. Átkeltünk rajta, és a túloldalon hirte-
len visszaköltözött a remény a szívünkbe. Az ott talált cetli szerint a következő pont az
utolsó gyülekezési körzet lesz, ami a szabályzat szerint nem lehet messzebb 2 km-nél a
végcéltól. Ott kell a szakasz többi járőrét bevárnunk, és együtt, egy szakaszként kell a
kijelölt helyre mennünk.
Ismét nekilendültünk. Úgy igyekeztünk a Tirabadtól északra megjelölt tisztásra,
ahogy csak tudtunk. Amikor beérkeztünk a körzetbe, azonnal kiszúrtuk a másik jár-
őrünket, én pedig kérdezgetni kezdtem a többieket, mi a helyzet. Jim Bacon válaszolt.
– Kb. 15 perce érkeztünk, és Pault nevezték ki a szakasz parancsnokának. El kellett
mennie a sátorba, ami ott van… ahonnan a fény kiszűrődik. Kérsz teát?
Hirtelen éreztem, hogy elemi erővel terít le a fáradtság, és csak arra volt erőm, hogy
bólintsak. Mielőtt átvettem volna a felém nyújtott poharat, hátranéztem, és kérdő
tekintettel pillantottam Pete-re, aki bólintott, megnyugtatva, hogy elküldte az üzenetet.
„Valamennyien megérkeztünk az utolsó gyülekezési körzetbe.” Tobynak is intettem,
aki megszervezte a biztosítást, és amíg itt vagyunk, tudtam, hogy felváltva pihenteti
majd a srácokat.
Éppen belekortyoltam a teába, amikor Paul visszatért. Csüggedtnek látszott, de ezt
eleinte csak annak tudtam be, hogy alaposan el van fáradva. Érdeklődve vártuk, mit

79
fog mondani.
– Van egy jó meg egy nagyon rossz hírem. Először is, hamarosan befut a harmadik
járőr is, újra együtt lesz a szakasz. – Többen halkan éljenezni próbáltak, de Paul lein-
tette őket. – Készüljetek fel lélekben egy nagy futásra! – koppantak szavai a sötétben.
– Tíz perc múlva, amikor befutnak, vonjátok be a biztosítókat! Azt szeretném, hogy
mindenki hallja, amit mondok! – ezzel megfordult és ismét elindult a sátor irányába.
– De hát a kurva életbe! Másfél óránk van még… Paul, ne cseszegess már!
Oda sem kellett néznem, tudtam, hogy Rory az. A többiek döbbenten ültek, és min-
denki megpróbálta kitalálni, mi történhetett. Rory járt legközelebb az igazsághoz. –
Már megint egy kurva nagy kibaszás, fogadjunk!
Bevontam a saját biztosítóimat úgy, ahogy Paul mondta. Nyolc perc elteltével befu-
tott a harmadik járőr is. Csapzottan, mégis lelkesen, annak tudatában, hogy nincs már
sok hátra.
– Másfél óra alatt kúszva is megteszem azt a 2 km-t! – dörmögte valaki.
A többiek épp lerogytak mellettünk, amikor Paul ismét megjelent. Komor ábrázattal
állt be a félkör közepébe.
– Aligha fogtok örülni annak, amit mondok. Az ellenség lezárta előttünk a CHAR-
LIE-ba vezető utat – kezdte, és tompa moraj volt a szavaira a válasz. – Megkerestem a
legrövidebb megkerülési útvonalat, és…
– Mennyi? – kiáltott közbe valaki türelmetlenül.
– Majnem 8 km.
Úgy hangzott, mintha a halálos ítéletünket mondta volna ki. Máskor simán lefutot-
tunk volna 8 km-t ennyi idő alatt, most azonban olyan siralmas állapotban voltunk,
hogy felállni is alig bírtunk.
– Nincs sok időnk… alig másfél óra maradt éjfélig. Most pedig tápászkodjatok!
Legyünk túl rajta! A sérülteket küldjétek előre, nem akarom, hogy bárkit is hátrahagy-
junk! – próbált erőt sugározni.
Nem ellenkeztünk, beláttuk, hogy ez a sorsunk. Egy perc alatt ott állt az egész sza-
kasz, menetre készen. Valahol az élbolyban foglaltam helyet, pedig alig álltam már a
lábamon, de tudtam, hogy a lábam nincs rendben. A parancsnoki teendők korábban tel-
jesen lefoglaltak, és egyszerűen nem volt időm magammal foglalkozni. Most viszont
úgy éreztem, az utolsó energiatartalékaim is rég elfogytak. Gyorsan megettem egy
Snickerst, és ittam egy kis vizet. Próbáltam lelkileg felkészülni az előttem álló meg-
próbáltatásra.
Gyorsított menetben indultunk, aztán az úthoz érve futásra váltottunk, így tettük
meg a távot. A csapatszellem ismét áthatott bennünket: egyként léptünk, mozogtunk és
lélegeztünk; egyként fájt minden egyes megtett méter. 23 óra 49 perckor értünk célba,
ahol Baker százados előtűnt a sötétből. Mellette Broad őrmester feszített, és mindket-
ten vigyorogtak, mint a vadalma.
– Gratulálok! – szólalt meg a százados. – Az önöké az egyetlen szakasz, amely idő-
ben beért. De van valami, aminek ennél sokkal, de sokkal jobban örülök: kivétel nélkül
valamennyien célba értek. Ez nem semmi, remek munkát végeztek!
Egy héttel később együttérzéssel figyeltem azt a tizenhat kadétot, aki még mindig
mankóval járt be előadásra. Mindannyian a „Sárkány kihívása” közben sérültek meg.

80
Legalább kétszer ennyien, köztük jómagam is, túl büszkék voltunk ahhoz, hogy holmi
botokat használjunk, inkább nem vettünk tudomást róla, hogy időnként hasogat a
lábunk. Hamarosan úgyis elmúlik, és kutya baja sem lesz – mondogattuk.

5. VEZETÉSI TANÁCS

Fejleszd a csapat hozzáállását!

A „Sárkány kihívása” során számtalan komplex problémával találtuk szembe magun-
kat, ami megtanított arra, hogyan is küzdjünk le közösen óriási akadályokat. Ezek
némelyikét kifejezetten azért építették be a gyakorlatba, hogy meghátrálásra kénysze-
rítsenek minket. Az utolsó futás például azt a célt szolgálta, hogy a végsőkig elgyötört
emberek és a csapat akaraterejét még egyszer, utoljára próbára tegye. Maga a gyakor-
lat egyfajta vízválasztó volt, olyasmi, amit a különleges alakulatoknál az emberek
kiválasztásakor használnak.
A különleges erőknél világszerte bevett szokás, hogy megpróbálják a jelentkezőket
meghátrálásra késztetni. A britek különlegesen képzett alakulatánál, az SAS-nél (Spe-
cial Air Service) nemegyszer előfordul, hogy egy 30 órás menetgyakorlat végén az
utolsónak hitt ponthoz érkezve a jelölt megtudja, hogy további 15 km-re van a befeje-
zőpont, és visszafelé is át kell másznia egy hihetetlenül magas hegyen.41 Ha ennek
hallatán akár csak kicsit is hezitál vagy elbátortalanodik, akkor valószínűleg elbukja az
egyetlen esélyét, hogy bekerüljön az elit alakulathoz.
Hasonló szabályok érvényesek az Egyesült Államok haditengerészetének különlege-
sen képzett katonai alakulata, a SEAL (Sea Air Land) kiválasztásán is.42 A jelentke-
zőknek csak nagyon kis százaléka megy át a rostán.43 A kiválasztás a csapatban való
együttműködést erősíti, és érdemes ezeknek a katonáknak a hozzáállását megfigyelni,
hogy megértsük, hogyan küzdhetünk le másokkal közösen látszólag óriási akadályo-
kat, és hogyan viselhetünk el emberfeletti megpróbáltatásokat.
A különleges erőknél azokat a személyeket keresik, akik rugalmas hozzáállással
rendelkeznek, és képesek a káoszban is vezetni saját magukat és másokat. A több évig
tartó kiképzésnek köszönhetően ezek a katonák a legnehezebb helyzetben is képesek
felmérni a környezetüket és a lehetőségeiket, sok esetben teljesen váratlan és innovatív
megoldásokkal rukkolnak elő, és képesek nagyon gyorsan valóra váltani az elképzelé-
seiket.
A kiválasztás során kétféle nehézséggel találkoznak a jelentkezők: a saját társaikkal,
akikkel egymásra vannak utalva, hiszen a feladatok elvégzését szinte minden esetben
csapatkötelékben hajtják végre, illetve a kiképzőkkel, akik a kiválasztás során olyan
feladatokkal szembesítik őket, amelyeknek látszólag nincs értelmük. A kiválasztás
célja minden esetben ugyanaz: felmérni, mennyire kitartóak és leleményesek, hogyan
kezelik a váratlan helyzeteket, és hogyan képesek változtatni a mentális hozzáállásu-
kon.

81
 A mentális hozzáállás tulajdonképpen egy szemléletmód, amely megtanít arra, hogy
az akadályok segítenek leküzdeni a mentális fékeket44, és egyfajta immunitást építhe-
tünk ki magunkban. A fejlődési és a rögzült szemléletmód közötti különbség45 első-
sorban abban mutatkozik meg, hogy az előbbiek hisznek abban, hogy a képességeik
nem a velük született tehetségnek köszönhetők, hanem fejleszthetőek. Ennek eredmé-
nyeképpen ezek az emberek sokkal inkább keresik a kihívásokat, kitartóbbak, ha prob-
lémákkal szembesülnek, úgy gondolják, hogy a befektetett munka meghozza a gyü-
mölcsét, és tanulnak a kritikából. Ők azok, akik megfigyelnek másokat is, és megpró-
bálják megérteni, mitől sikeresek. Vezetőként pedig arra törekednek, hogy másokat is
fejlesszenek a környezetükben.
Nem kell azonban elit alakulathoz belépni manapság, hogy próbára tegyük magun-
kat, hiszen számos egyéb módja is létezik annak, hogy könnyebben vehessük az aka-
dályokat. Azzal, hogy a vezetők tudatosan olyan helyzetekbe hozzák a csapatukat,
amelyekben megoldhatatlannak tűnő problémákkal szembesítik őket, átalakítják az
emberek gondolkodásmódját. A váratlan helyzetek, amennyiben megfelelő hozzáállás-
sal rendelkezünk, arra kényszerítenek, hogy még intenzívebben keressük a megoldást,
és fókuszáljunk. A mentális kontroll fejlesztésével pedig megtanuljuk kizárni a zavaró
tényezőket.
Sokakban felmerülhet a kérdés, hogyan kell tudatosan ilyen helyzetbe hozni egy
csapatot. A válasz sokkal egyszerűbb, mint gondolnánk: át kell alakítani a munkakör-
nyezetet! Korábban volt már róla szó, hogy a flow-állapot elérése jelentősen növeli a
hatékonyságot.46 Steven Kotler arra is rámutat könyvében, hogyan lehet a flow-
élményt elősegíteni, és összesen tizenhét pszichológiai, környezeti, szociális és kreatív
körülményt ismertet.47
A környezeti körülmények között első helyen említi a veszélyt. Amennyiben a túl-
élés a tét (vagy ilyen helyzetet tudunk teremteni), az olyan idegpályákat mozgósít az
agyban, hogy azonnal egységbe kovácsol és motivál egy csapatot. Ilyenkor elsősorban
azt vegyük figyelembe, hogy a veszély fogalma nagyon relatív, így pontosan ismer-
nünk kell, mi az, ami még motiválja az embereinket, de nem bénítja meg őket.
A második a változatosság. Amennyiben a munkakörnyezet olyan távol áll az unal-
mastól, amennyire csak lehetséges, sokkal jobban odafigyelünk arra, amit csinálunk,
hiszen állandóan résen kell lennünk. Ha sikerül változatos környezetet teremteni, a
csoport tagjai felfedezik a lehetőségeket, és idővel képessé válnak arra, hogy teljesen
természetesként tekintsenek az állandó változásra.
Harmadikként pedig azt javasolja, hogy fejlesszük az embereinkben a tudatosságot.
Az egyensúlyfejlesztő gyakorlatok (mint például az irodában felszerelt TRX) vagy egy
zen meditatív séta például kiválóan alkalmasak arra, hogy fejlesszük az emberekben az
egyensúlyérzéket. A jóga és szinte valamennyi küzdősport, illetve az Xbox Kinect,
valamint a Nintendo Wii rendszerek szintén fejlesztik ezt a képességet.
A sikeres csapatok váratlan helyzetekben ahelyett, hogy kiszámíthatóan, kifogásokat
keresve viselkednének, inkább szembenéznek a kihívásokkal és kreatív megoldásokat
keresnek. Ezt tettük mi is akkor, amikor Dave belesüppedt a mocsárba, amikor megke-
rülő útvonalakat kellett keresnünk, amikor Opiyónak, annak ellenére, hogy alig tudott

82
úszni, át kellett kelnie a víztározón, vagy amikor kiderült, hogy a remélt 2 km helyett
négyszer annyit kell még megtenni a célig. A csapat mentális hozzáállása volt az, ami
átlendített bennünket az akadályokon.
Amennyiben csapatként, közösen küzdjük le az akadályt, érdekes dolgot tapaszta-
lunk meg: megváltozik a mentális hozzáállásunk. Nemcsak sokkal összetartóbb lesz a
csapat, de legközelebb, amikor egy kihívással kerülünk szembe, elég csak visszagon-
dolnunk egy régebbi szituációra, ami hasonló vagy még keményebb volt, és rögtön
olyan mentális állapotba kerülünk, amely elősegíti a probléma megoldását. Ez a jelen-
ség az akadályimmunitás. Maga a tudat, hogy átéltünk már hasonló vagy rosszabb
helyzetet, szinte azonnal energiával tölt fel, és egyszerűen optimistábban látjuk a hely-
zetet, sokkal tettre készebben rugaszkodunk neki az éppen előttünk álló feladatnak.

83
 6. fejezet

FELELŐSSÉGET VÁLLALSZ

A hídhoz közelít az ellenség, de parancsba kaptad, hogy egy rendkívül fontos sze-
mélyt be kell várnod. Az embereid már alig képesek tartani az állásaikat, ezért
visszavonod őket.
Újból megerősítik a parancsot, közben viszont megszakad az összeköttetés. Az
ellenség egyre közelebb kerül a hídhoz, ám akire várnod kell, sehol sincs. Az
utolsó embered is átér a hídon, és most végre felrobbanthatnád az átkelőt. Ha így
teszel, feladod a karriered, ha nem, akkor az embereid életét kockáztatod.
Reménykedve pillantasz még egyszer a hídra, hátha felbukkan a várt személy,
közben pedig majd’ összeesel a fáradtságtól, mert az elmúlt öt napban összesen
hat órát aludtál.
Lassabban gondolkodsz, és egyáltalán nem akarod a felelősséget vállalni a
döntésedért. Görcsösen és elcsigázottan a kezedbe veszed a rádiót. Ha a műszaki-
akhoz beszélsz, akkor egyszerűen parancsba adod nekik, hogy robbantsanak, ha
még vársz egy kicsit, akkor az embereidet kell irányítani, hogy hova vezessék a
tüzüket.
Mit teszel?

A századparancsnok

November 31. – Sennybridge

A szám megtelt sárral, amikor beugrottam a fedezék mögé. Bevertem az állam a fegy-
verem válltámaszába, egy reccsenést hallottam és pokoli fájdalmat éreztem. Végül a
már ismerős sós ízt is megéreztem a számban, és kiköptem letört fogam darabkáit. Új
tárért nyúltam a tártáskába, rekordidő alatt cseréltem ki a régit. Az üres tárat becsúsz-
tattam kigombolt zubbonyomba, és felkönyököltem a fedezékül szolgáló szikla mellé.
Roryt fedeztem, aki megszállottként rohant előre a következő fedezékig.
Amint eltűnt mögötte, rögtön felugatott a fegyvere, hogy fedezze az előrehaladá-
som. Utánairamodtam, és bevetettem magam az ellenség harcárkába. Oldalvást gurul-
tam befelé, és fél térdre érkeztem úgy, hogy fegyverem csöve jobb felé nézzen. Ez volt
a bevett forma. Ha Rory még életben van, akkor tudtam, hogy pillanatokon belül ő is
az árokban guggol, és pont az ellenkező irányba tüzel. Nem volt időm hátrafordulni,
mert feltűnt előttem egy gurka. Azonnal leszedtem, rövid sorozatokkal. Láttam, amint
a lövedékek feltépik a mellkasát, és hátratántorodik. Ekkor fordultam meg, és Roryra
esett a pillantásom, aki éppen leeresztette a fegyverét. Egymásra vigyorogtunk. Rory
ördögi arcán piszkosul jól állt az izzadsággal és a sárral összekeveredett álcafesték.

84
 Hirtelen valami meleg fröccsent az arcomra. Hátratántorodtam, és hallottam a lövés
hangján át a bal vállamban a reccsenést. Eltaláltak. Rory viszonzásul beleeresztett egy
párat a halottnak hitt gurkába, aztán fölém hajolt. Öntudatlanul a vállamat szorongat-
tam, és éreztem, hogy nincs benne a lövedék, alighanem keresztülment rajtam. Rory a
sebkötöző csomagomat tépte fel, és erősen szorította a vállamhoz, miközben a többiek
is megérkeztek a harcárokba. Eközben folyton azt hajtogatta:
– Kelj fel, Porky… hallod, ébredj már fel! Nem hallod? … Azonnal a századpa-
rancsnoki sátorba kell menned! … Te lettél a századparancsnok!
Felriadtam álmomból. Rory állt fölöttem, és a vállamat szorongatva ébresztgetett.
Csak két órát tudtam aludni, pedig már három napja talpon voltam. Amikor végre
rájöttem, hogy az egész csak álom volt, és eljutott az agyamig Rory szavainak értelme,
felugrottam és azonnal éber lettem.
– Hogy… hogy mondtad… hogy én micsoda?
– Századparancsnok.
– Hogy nézek ki? – tettem fel a teljesen hülye kérdést, mivel ez jutott először
eszembe.
– Szarul, de most nem divatbemutatóra mész. Indulj már!
Rory segített összeszedni a cuccomat. Búcsúzóul Ian készített rólam egy fényképet,
és sok szerencsét kívánt. Később, amikor a fénykép a kezembe került, be kellett lát-
nom, hogy valóban siralmas látványt nyújtottam. Hazaküldtem a fotót, és édesanyám
postafordultával azt írta vissza, hogy az a maszatos képű, zilált ábrázatú idegen még
csak nem is hasonlít az ő kisfiára.

A századparancsnoki sátor felé ballagtam, és közben sok minden megfordult a fejem-

ben. A gyakorlat már három napja tartott, az első 24 órában végig támadtunk, majd
átmentünk védelembe, és majd’ 30 órán keresztül ástuk ki a harcárkokat. Másnap
tovább építettük a védelmi vonalakat teljes vegyvédelmi felszerelésben, és amikor a
második éjszaka sikerült két őrség között egy órát pihennem, felkelve megdörzsöltem
a szemem. Elborzadva jöttem rá, hogy még mindig a harci anyaggal átitatott kesztyű
van rajtam. Mivel a vegyi támadást könnygázzal szimulálták a kiképzők, és a kesztyű
beitta az anyagot, a dörzsölést követően úgy folyt a könnyem, hogy azt hittem, megva-
kultam.
Tisztában voltam vele, hogy eddig jó eredményeket értem el, és a kiképzők többször
felfigyeltek rám. A századparancsnoki megbízatás egyértelműen annak a jele volt,
hogy engem is esélyesnek tartanak a legjobb kadétnak járó tiszti pálca elnyerésére.
Századparancsnoknak lenni óriási lehetőség, ugyanakkor felelősség is. Johnson őrnagy
várt rám a sátorban. Lehervadt a mosoly az arcáról, amikor beléptem.
– Porkoláb, maga úgy néz ki, mint aki napok óta nem aludt. Nem akar lefeküdni
egy kicsit? Alszik egy órát, és mindjárt éberebb lesz! Utána is ismertethetem a harcpa-
rancsot.
Várakozva vonta fel a szemöldökét. Az ajánlatot természetesen fontolóra sem vet-
tem.
– Köszönöm, uram. Valóban rám férne egy kis pihenés, de ha én vagyok a század-
parancsnok, jobb dolgom is van annál, mint hogy heverésszek.

85
 – Akkor nem is tartóztatom tovább – nézett vissza elégedetten.
Mielőtt meghallgattam Johnson őrnagy mondanivalóját, úgy döntöttem, átveszem a
régi századparancsnoktól a századot. Körbesétáltunk, és megmutatta a védelmi állások
helyét, az egyéb létesítményeket, és minden fontos információt megosztott velem. Hiá-
nyoltam, hogy nem készített terveket váratlan események esetére.
A hiányosságokról hamarosan meg is győződhettem: alig fél órája lehettem parancs-
nok, amikor máris megtámadtak bennünket. A védelmi harc irányításához kevés isme-
rettel rendelkeztem. Azonnal magamhoz vettem egy rádiót meg egy távcsövet, közben
megpillantottam a helyettesemet, aki éppen sebesen osztogatta a parancsokat a rádión.
– Tony, mi a frekvencia? – kiáltottam oda neki.
– Rá van hangolva – válaszolta, én meg már rohantam is ki a sátorból.
Ráhagytam a harc vezetését, mert pillanatnyilag jobbat nem tehettem. Kerestem a
terepen egy magaslatot, ahonnan beláthattam a védelmi terület nagy részét. Hallgattam
a forgalmazást, és csak akkor avatkoztam közbe, amikor az egyik rajállás visszafogla-
lását kellett irányítani. Mivel pont ráláttam, mi történik, jobban megítélhettem a hely-
zetet, mint Tony, és kedvezőbb döntést is hoztam. Húsz percig tarthatott az akció.
Ennyi idő pont elég volt ahhoz, hogy megszokjam az új helyzetet, és a végén már én
irányítottam a század védelmi harcát. Nagyszerű érzés volt. Kilencven ember engedel-
meskedett a parancsaimnak: az embereimnek szükségük volt rám, bíztak bennem, és
elvárták, hogy irányítsam őket.
Amint elült a csatazaj, visszasiettem a sátorba, és megdicsértem Tonyt. Kedvem lett
volna az előző parancsnokot elővenni, és alaposan kiosztani, de semmi értelme nem
lett volna. Johnson őrnagy mindvégig mellettem maradt, és most ő szólalt meg.
– Jól van, Porkoláb! Olyan volt, mint egy főpróba. De most kezdődik az igazi elő-
adás. Jöjjön velem!
Egy órán keresztül ismertette a harcparancsot. 21 óra 30 percig kellett kitartanunk a
védőállásainkban, ezután meg kellett szerveznem a visszavonulást a Murray-folyó híd-
jához. A hidat elő kellett készíteni robbantáshoz, és meg kellett védeni mindenáron,
amíg parancsot nem kapunk a megsemmisítésére.
A hallottakon töprengve félrevonultam és elkészítettem a saját tervemet. Főleg a
visszavonulás megszervezésére koncentráltam, mert szinte biztos voltam benne, hogy
estefelé még egyszer megtámadnak minket, és a legrosszabb eshetőség az volt, hogy
harcérintkezés közben kell kivonni a századot. Az állomány már régóta nem pihent,
ezért a lehető legegyszerűbb tervet kellett kovácsolnom.
Amikor elkészültem, összehívtam a szakaszparancsnokokat, és kiadtam a harcparan-
csot. Johnson őrnagy nem tágított mellőlem, és árgus szemekkel figyelt. Követett a
begyakorlásokra is, ahol a parancsnoki állománnyal végrehajtattam a főbb mozzanato-
kat. Igyekeztem mindenre gondolni, és többször elpróbáltuk a váratlan helyzeteket is.
Mi van, ha az ellenség a nyomunkban van? Mi van, ha rajtunk ütnek útközben? Meg-
annyi lehetőség, és szinte mindenre fel kellett készülnünk.
Közeledett az éjszaka, és elrendeltem a készültséget. Jártam az állásokat, és láttam,
hogy az emberek nagyon fáradtak. Próbáltak viccelődni, de már nem igazán nevettünk
a poénokon. A fásultság ellen nem tehettem semmit. Tudtam, hogy az ellenség táma-
dása úgyis hamarosan felrázza a csapatot. A felderítők jelentései szerint már nem

86
lehettek messze.
Napnyugta előtt pár perccel helikopterek hangja verte fel a csendet. A gépek a szá-
zad bal szárnyán lebegtek pár percig, majd elhúztak nyugat felé. Hamarosan meghal-
lottam a fegyverropogást. Csak néhány torkolattüzet láttam felvillanni az éjszakában,
arra kellett hagyatkoznom, amit a rádióban hallottam. Mellettem három futár ücsör-
gött, menetre készen, arra az esetre, ha valami fontosat akartam üzenni, vagy el szeret-
tem volna kerülni, hogy lehallgassanak. Az egyiket el is küldtem azonnal a harmadik
szakasz parancsnokához, hogy készüljenek fel a jobb szárny megerősítésére. A katona
visszakérdezett csodálkozva:
– Nem a bal szárnyat akarta mondani, uram?
– Nem, a jobb szárnyat. Siess!
Sejtésem hamarosan beigazolódott: az igazi támadást a jobb szárnyon indították
meg. Az előzetes terepszemle alapján az ellenség helyében én is hasonlóan cseleked-
tem volna, így az adott területen elég sok akadályt helyeztettem el. Mire azokon
keresztülvergődnek, az legalább 20 perc, ezalatt a harci kedvük alaposan megcsappan
majd.
Tíz perc volt még hátra a korábban megadott időpontig. Rádión parancsot adtam a
bal szárnyon lévő első szakasznak, hogy kezdje meg a visszavonulást. A jobb szárnyon
éppen kifulladt az ellenség rohama, mert elérték azt a drótakadálymezőt, amelyet a
legkönnyebbnek tűnő megközelítési útvonalra telepíttettem. Éppen azt keresték, hol
lehetne megkerülni a drótakadályt, ezzel pedig értékes perceket nyertünk – reméltem,
hogy jobb felől próbálkoznak átkarolással, mert akkor pontosan belefutnak a géppus-
kaállásainkba.
Megadtam a jelet az első szakasznak, amely megkezdte a visszavonulást a meghatá-
rozott útvonalon. Ez volt a terv legkritikusabb pontja. Ha nem sikerül megállítani a
balról érkező ellenséget, akkor bajban vagyunk. Szerencsére pontosan úgy alakult min-
den, ahogy elterveztem.
A gurkák bal szárnyon rohamozó csoportja a győzelem biztos tudatában üldözte a
mieinket, és éppen a harmadik szakasz által megszállt kis katlanba futott be, ahol a
mieink egyszerűen lemészárolták.
– Micsoda pancserek! – szűrtem a fogaim között, miközben parancsot adtam a
második szakasznak is, hogy hajtsa végre a visszavonulást. Szerencsénkre a jobbról
támadó ellenséges főerők még mindig a járható utat keresték, és így velük egyelőre
elkerültük a közelharcot. A második szakasz a terv szerint hátrálni kezdett, ideje volt
nekem is indulnom. Felálltam, és megszaporáztam a lépteimet. Az ellenőrző ponton
áthaladva Jurgent pillantottam meg. Ő volt a századért felelős tiszthelyettes, és ennek
különösen örültem, mert biztos voltam benne, hogy fáradtsága ellenére becsületesen
ellátja a feladatát.
– Minden rendben? – vetettem oda neki, miközben elhaladtam mellette.
– Nem egészen… Az első szakaszból hiányzik egy ember. Nem tudják, mi lett vele,
elindult a többiekkel, és egyszerűen eltűnt – válaszolta kényszeredetten, mintha az ő
hibája lett volna.
– Talán csak elszámoltad – mondtam bosszúsan, de tudtam, hogy Jurgen biztosan
nem tenne ilyet. – Úgy értem, a sötétben bárki tévedhet – tompítottam az előbbi mon-

87
dat élét.
Ebben a pillanatban futott be a harmadik szakasz, és hagytam, hogy Jurgen tegye a
dolgát. A sötétben 1,5 km-t meneteltünk az elszakadási pontig. Többször megálltunk,
hogy figyeljük, követnek-e, és mire odaértünk, biztos voltam benne, hogy senki nincs
a nyomunkban. Nem is követhettek, mivel már rég nem voltunk ott, amikorra beértek
az állásainkhoz. A terv kiválóan működött, és ha nem lett volna egy fő veszteségem,
tökéletesnek lehetett volna nevezni a végrehajtást. Továbbot intettem, és megindultunk
a híd felé. Tonyt még délután előreküldtem egy kisebb különítménnyel, nem kellett
aggódnom, hogy a híd környékét nem derítették fel. Tony biztosan kijelöli az egyes
állások helyeit is, és előkészít mindent, amit kell. Inkább azon morfondíroztam,
hogyan vezessem el a teljesen kimerült embereimet a 10 km-re lévő hídhoz.
Minden alkalommal, amikor megálltunk, letérdeltek az út két oldalán úgy, ahogyan
az elő van írva. Felálláskor azonban már komoly gondok mutatkoztak. Volt, akinek a
mázsás hátizsák okozott problémát, volt, aki egyszerűen elaludt. Jurgen eközben
remek munkát végzett. Megállás nélkül sétált fel és alá a menetoszlop hosszában, biz-
tatta a többieket, és ellenőrizte az őrmesterként tevékenykedő kadétokat, hogy rende-
sen végzik-e a feladatukat. Éjfél előtt pár perccel megálltunk. Eddig teljes rádiótilalom
alatt mentünk, ami bosszantó volt, mert nagymértékben csökkentek a kommunikációs
lehetőségeim. Vártam az éjfélt, amikor végre áttértünk a következő napi frekvenciára,
és újra használhattuk a rádiókat. Johnson őrnagy tűnt fel mellettem.
– Nem felejtette el, Porkoláb, hogy mi történik éjfélkor, ugye?
– Nem, uram. A boszorkányok és a szellemek megszállják a Földet, ugye?
Kissé meglepődött a válaszomon, de nem szólt semmit, csak figyelte, amint átállí-
tom a rádiómat.
– Jurgen, mi történt a hiányzó emberrel?
– Úgy tudom, hogy beleesett egy harcárokba, és a társai nem tudták már kiemelni,
mert teljesen rajtuk volt az ellenség.
Beszélnem kell majd a szakaszparancsnokával, mert nem lett volna szabad ott-
hagyni. Az én századomból nem hagyunk hátra senkit.
– Történt még valami esemény?
– Hát… igen – mosolygott Jurgen tőle szokatlan módon.
– Micsoda? Az isten szerelmére!
– Hátrahagytunk egy LAW-t.
– Hogy mondtad? – kiáltottam fel, mert egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogyan
lehet elhagyni egy másfél méteres páncéltörő fegyvert.
– Úgy hallottam, hogy Hilal elásta – vallotta be Jurgen.
Nem tudtam megállni, hogy el ne röhögjem magam.
– Mit csinált? – kérdeztem még mindig nevetve.
– Már több napja nála volt az a kályhacső, és elege lett belőle. Úgy döntött, hogy
elássa. Kapart egy gödröt, és beletemette még visszavonulás előtt.
Reméltem, hogy később sikerül előkeríteni a fegyvert, mert ezért Hilalt akár le is
ültethetik – ám annyi bizonyos, hogy nem fogják megdicsérni.

Az út a hídig eseménytelenül telt, azt leszámítva, hogy három srác összeesett a kime-

88
rültségtől. A többiek hordágyra rakták őket, és elvitték a hídig, ahol egy mentőben
infúziót kaptak. Tony pontosan ott várt, ahol a térképen korábban kijelöltem a találko-
zási pontot. Igazam volt, szinte mindent előkészített. Jurgennel elhelyezték a szakaszo-
kat a terepen a kijelölt állásokban, majd hozzáláttak az ásáshoz, hogy addig se unat-
kozzanak, míg én felkészültem, hogy új parancsot adjak ki.
Miközben ismertettem a tervet, az első szakasz parancsnokának a kezéből a monda-
tom közepén kiesett a ceruza. Egyik pillanatban még írt, a másikban pedig egyszerűen
összecsuklott a kimerültségtől. Magához térítettük, kávét töltöttünk belé. Láttam, hogy
nagyon maga alatt van, de a többiek sem voltak kirobbanó formában. Én is lassabban
beszéltem a megszokottnál, megfontoltam, hogy mit mondok.
A harcparancs ismertetése közben tartottam egy kis szünetet. Felálltunk és lenyom-
tunk néhány fekvőtámaszt, majd guggolásokat csináltunk, hogy el ne aludjunk. A
parancsot meghallgatták a kiképzőtisztjeink is, igaz, jelen esetben tizedesi-őrmesteri
rendfokozattal, mivel ők játszották a műszakiak és a tüzérség szerepét. Johnson
őrnagy, vagyis Johnson tizedes a híd felrobbantását végző műszaki részleg parancs-
noka volt. Határozottan élveztem, amikor a harcparancs kiadása közben rápillantottam.
– Johnson tizedes, most pedig ismertetem a híd felrobbantásával kapcsolatos tudni-
valókat…

Az éjszaka hátralévő részében a szakaszok beásták magukat, és felkészültek a híd

védelmére. A saját szakaszomnak, a másodiknak szántam a legjobb szerepet. A híd túl-
oldalán ásta be magát, és csak a személyes parancsomra vonulhatott vissza. A harma-
dik szakasz a híd innenső oldalán maradt, és arra készült fel, hogy a második szakasz
átkelését fedezze. Az első szakasz a hidat őrizte, valamint a műszakiaknak segített fel-
helyezni a robbanótölteteket.
A saját állásomnak örültem a legjobban, ami egy harcálláspontnak felszerelt jármű
volt a közeli dombtetőn. Olyan kellemes meleg volt benne, hogy folyton kávét kellett
innunk, nehogy elaludjunk. Nem is üldögéltem ott sokáig, otthagytam Tonyt, és
magammal vittem még egy rádiót, amelyet felakasztottam az egyik mellém beosztott
katona hátára, aki ezen keresztül figyelte az elöljáró hírforgalmát. A másik készülék az
én hátamon volt, ezen adtam parancsokat az alám beosztott szakaszoknak. Éjszaka alig
volt forgalom. Néha érkezett egy-két üzenet a parancsnokságtól: a legfontosabb közü-
lük az volt, hogy néhány nagyon fontos személyt, köztük egy háromcsillagos táborno-
kot menekítenek azon az útvonalon, ahol most vagyunk. „Semmi esetre sem robbant-
hatják fel a hidat, amíg a tábornok át nem ér” – hangzott az utasítás.
Az egyetlen mód arra, hogy ne aludjak el állva, az volt, hogy folyamatosan ellen-
őriztem a csapataim előkészületeit. Szétnéztem a terepen, és találtam egy nagyszerű
helyet, ahonnan beláthatom majd az egész területet, ha kivilágosodik. Egyelőre még
felhők takarták el a holdat, és nem sokat láttam a magaslatról, így inkább tovább-bak-
tattam a hídhoz vezető úton, amikor egyszer csak pokolian bevertem a fejemet vala-
mibe. Úgy tűnt, menet közben elaludtam, és egyenesen nekisétáltam az út mentén álló
fának. Szerencsém volt, hogy nekimentem, mert a folyó alig 10 m-re volt az úttól, és
ha nem áll a fa az utamba, belegyalogolhattam volna. Igyekeztem lefoglalni magam,
de az agyam egyre nehezebben forgott.

89
 Hajnali 3 óra körül jelentett a hídőrség, és arra kértek, hogy azonnal menjek oda. A
szemfüles fickók két békaembert terelgettek éppen a parton, amikor odaértem. A búvá-
rok nem beszéltek, csak a fejüket rázták, bármilyen kérdést tettem fel nekik. Biztos
voltam benne, hogy a robbantást akarták meghiúsítani, és nagyra értékeltem a helytál-
lásukat. Jurgen gondjaira bíztam őket, mivel láttam, hogy nem megyünk velük sem-
mire. Azt azonban tudatosították bennem, hogy a siker kulcsa a híd megtartása, és csak
ezt követően a felrobbantása. Megkettőztem az őrséget a hídon, és egy óra múlva kide-
rült, nagyon helyesen cselekedtem.
Menekülteket szállító konvoj érkezett a túlpart irányából. Az átmenő járműforgalom
már természetesnek számított, és bármely pillanatban befuthatott az általunk várt
tábornok is. A menekültek csendesen kuporogtak a teherautók platóján, és elhúzódtak
a fény elől, amikor embereim bevilágítottak a teherautó rakterébe az áteresztő ponton.
A hideg elől rongyokba burkolóztak. Én is ott álltam, és figyeltem a felvillanó lámpák
fényénél a meggyötört arcokat, az őrt, ahogyan fáradtan továbbengedi a teherautót.
Amikor a híd közepére ért, elkezdtek leugrálni az emberek a platóról, és a híd széle
felé futottak. Többen már a korlátokon másztak át, amikorra a hídőrség parancsnoka
ráeszmélt, hogy mi is történik. Elkezdték elfogni őket, de ekkorra már többen is
átmásztak a korláton, és szaggatni kezdték a detonátorok vezetékeit.
Egy percen belül összeszedtük valamennyit, de Johnson tizedes rosszallóan tekintett
rám, amikor magamhoz rendeltem és parancsba adtam, hogy azonnal mérjék fel az
okozott kárt, és javítsák ki a hibákat. Hívattam a hídőrség parancsnokát is.
– Többé ilyen elő ne forduljon! – mondtam neki halkan, egyenesen a szemébe
nézve. – Vagy téged is odakötöztetlek az egyik pillérhez! Ezeket pedig vidd a többiek-
hez, és állandóan tartsátok rajtuk a szemeteket!

Lassan vánszorgott az idő, a műszakiak dolgoztak a hídon. Hajnalodott. Még mindig

vártuk a fontos tábornokot, de közben megkaptam az „ORANGE” kódot rádión, ami
azt jelentette, hogy saját belátásomra bízzák a hídrobbanást. Ebből kisebb bonyodalom
is adódott. Johnson őrnagy/tizedes azt követően, hogy helyreállította a hídban okozott
kárt, folyton a nyakamra járt, hogy mikor robbantunk. Egyre fogyott a türelmem.
Éppen harmadszorra kérdezett rá, amikor eldördült az első lövés. Rory vezette a máso-
dik szakaszt, és szokásos stílusában közölte rádión az ellenség közeledését: „A béka
bekapta a legyet, ismétlem… a gólya meghozta a babát, vége!”
Megindult a támadás. Rory szerint óriási erőkkel rohamoztak, és úgy gondolta, nem
tudja sokáig tartani a túloldalt. A parancsnoksággal azonnal közöltem, mi történik, de
csak azt hajtogatták, hogy várjam meg a tábornokot, hamarosan érkezni fog. Két
rádión beszéltem, és öt-hat futárnak adtam munkát egyszerre. Tüzérségi tüzet kértem,
és a repülők csapásaiért esdekeltem a zászlóaljparancsnoknak, miközben folyamatosan
vezettem a saját szakaszaim harcát.
Jurgen ott állt mellettem, és szerinte fáradtságnak nyoma sem látszott rajtam, olyan
nyugodtan és észszerűen tettem a dolgomat, mintha nem is egy csata kellős közepén
álltam volna, hanem valami homokos tengerparton süttettem volna a hasam. Csak egy-
szer veszítettem el a türelmem, amikor Johnson tizedes már negyedszer jött oda hoz-
zám, és ismét feltette a kérdést:

90
 – Robbanthatunk már, uram?! Tudja, kell egy perc az előkészületekhez…
Éppen Rory üzenetét hallgattam a rádión.
– A kibaszott kis kurvák mindenfelé itt vannak, de nem baj, mert bárhova lövünk is,
talál…
Pár szóval biztattam Roryt, hogy egy percig még tartson ki. Visszafordultam John-
son tizedeshez, aki hátralépett egyet, amikor ránéztem.
– Majd szólok, ha fel kell robbantani azt a kibaszott hidat! – üvöltöttem felé. –
Addig is álljon oda a bokor mellé, tizedes, és ne merészeljen még egyszer megközelí-
teni, csak ha hívom!
A „tizedes” megszeppenten hátrálni kezdett, és lekuporodott a bokor tövébe.
Később elmesélte, hogy miközben figyelte, amit csinálok, látta, hogy valóban elemem-
ben voltam. Megállás nélkül parancsokat osztogattam, és látszott rajtam, jól érzem
magam a bőrömben, amint a harc a szemem láttára bontakozik ki. Megragadtam
magam mellett az egyik futárt.
– Fuss oda a harmadik szakasz parancsnokához, és mondd meg neki, hogy moz-
gassa a tetves seggét, különben szétrúgom! Már egy perce ott kellene lennie a szaka-
szával együtt a fasornál!
Beszóltam Rorynak rádión.
– Jöhettek, picim! Vár a papa benneteket.
– Ideje volt! – hallottam Rory lihegő hangját a rádióban.
Hamarosan megpillantottam a második szakasz első embereit a hídon. Jó néhány
sebesültet is cipeltek magukkal. A többiek az innenső oldalról zárótűzzel fedezték
őket. Roryt is láttam, amint a híd túlsó végében állt, és onnan ordítozott a szakaszának.
A még mindig a bokor mellett álldogáló Johnson őrnagyra tévedt a tekintetem.
– Most kösse be, tizedes!
– Igen, uram! – válaszolta és elsietett.
A második szakasz éppen szélvészként viharzott át, a túloldalról saját maguk fedez-
ték a visszavonulókat, amikor újra jelentettem a zászlóaljparancsnoknak, de nem sok
eredménnyel. „Fontos tábornokot mindenképpen meg kell várnia!” – hallottam a rádió-
ból.
Az első és a harmadik szakasz parancsnokával folyamatosan tartottam az összeköt-
tetést, és utasítottam őket, hogy továbbra is fedezzék a visszavonuló második szakaszt.
Rory ebben a pillanatban rohant át a hídon, az utolsó rajjal együtt.
– Mind át! – hallottam a rádióból a lihegő hangját.
– Tűnjetek el azonnal! – válaszoltam. – Futás!
– Vettem, vége! – mondta Rory, és hátrafordulva még kiürítette a tárat, majd úgy
eltűnt a szakasszal együtt, mintha ott sem lettek volna. Az első és a harmadik szakasz
tűz alatt tartotta a hidat, de ekkor már az ellenség harcjárművei is megjelentek a távol-
ban. Hamarosan lőtávolba fognak érni, és tudtam, azt a tűzerőt már nem leszünk képe-
sek feltartóztatni.
– Mondja meg a zászlóalj-parancsnokságnak, hogy felrobbantom a hidat – fordul-
tam a mellettem álló rádiós katonához. – És mondja meg nekik, hogy csókoltatom a
tábornokot! – vetettem oda, azzal benyomtam a rádióm beszédváltóját.
– ALPHA 5-10, itt ALPHA 1-1… Utánam a vízözön!

91
 – Vettem, ALPHA 1-1 – hallottam Johnson tizedes hangját a rádióban.
Az ellenség előőrse már csak 50 m-re lehetett a hídtól, amikor megremegett a föld,
és hatalmas tűzijáték vette kezdetét. Ösztönösen lekuporodtam, pedig tudtam, hogy
valamennyien kívül vagyunk a szimulált robbanás biztonsági távolságán. A robbanó-
anyag úgy lett elhelyezve különböző helyeken, hogy a hídban és a közelében lévő élő-
erőben ne tehessen kárt, de ennek ellenére nagyon látványos volt. Amint a köd elosz-
lott, Jurgen vigyorgó arcára esett a tekintetem.
– Megcsináltad! – mosolygott, és a vállamra tette a kezét. – Istenem… tényleg
megcsináltad!
A rádió beszédváltóját benyomva megszólaltam.
– Figyelem, minden hívószám! Itt ALPHA 1-1! Visszavonulás!

Megkezdtük a visszavonulást és az elszakadást az ellenségtől. Visszavittem a századot

az előre megbeszélt gyülekezési körzetbe. Útközben azon gondolkodtam, vajon helye-
sen cselekedtem-e. Nem kellett volna megvárnom a tábornokot? Biztos, hogy helyes
döntést hoztam? Jó volt-e ráförmedni Johnson őrnagyra? Mi lesz mindennek a követ-
kezménye?
A parancsból mindvégig tudtam, hogy a híd stratégiai fontosságú pont, és minden
eszközzel meg kellett akadályoznom, hogy az ellenség kezére kerüljön. Az a bizonyos
tábornok pedig aligha juthatott volna a híd közelébe, mivel a túloldalt ellepte az ellen-
ség. Az adott pillanatban döntenem kellett, és vállalnom kellett érte a felelősséget.
A gyülekezési körletben alig tettem le a zsákomat, amikor Johnson őrnagy tűnt fel
mellettem vigyorogva.
– Szép volt, mi?
– Azt meghiszem! Pont az orruk előtt! – válaszoltam kissé félszegen. Biztos voltam
benne, hogy helyesen cselekedtem, de tudtam, hogy a paranccsal ellentétes döntést
hoztam, amiért valószínűleg alaposan leteremtenek majd. Reméltem, hogy ezt a fontos
századparancsnoki beosztást nem szúrtam el. Kérdőn néztem az őrnagyra, miközben
feltettem a kérdést. – Mi a következő feladat, uram?
– Gyakorlat vége – kacsintott rám. – Remekül csinálta, Porkoláb! Tényleg kivá-
lóan! Azt hiszem, rábíznék magára egy századot.
Jurgen elkerekedett szemekkel állt mellettem. Ő is nagyon jól tudta, milyen szűken
bántak a dicséretekkel Sandhurstben. Egy „nem volt olyan rossz” is nagyon ritkán
hagyta el a kiképzők száját, ilyen dicshimnuszra pedig alig volt példa. Elfordultam
kissé, nehogy észrevegyék, mennyire meglepődtem. Mázsás kő esett le a szívemről.
Beleszóltam a rádióba, és csak fokozta az örömömet, hogy én lehettem az, aki kimon-
dom azt a mondatot, amelyet már öt napja vártunk.
– Minden hívójelnek, itt ALPHA 1-1. Gyakorlat vége.
Hatalmas örömujjongás hallatszott mindenfelől. Én is felszabadultnak éreztem
magam, és örömömben el is feledkeztem róla, hogy öt nap alatt összesen csak hat órát
aludtam.

6. VEZETÉSI TANÁCS

92
 Gondoskodj a beosztottaidról!
Egy katona megtanulja, hogy kés mindig legyen nála. Sőt néha túlzásba is viheti…
Egy alkalommal, amikor tízen voltunk műveleti területen, összeszámoltuk, és összesen
37 kés került elő (nálam is volt három). A KÉS ugyanakkor egy mozaikszó is,
amellyel karrierem során sokszor magamat emlékeztettem a legfontosabb vezetői prio-
ritásokra, és arra, hogyan kell a beosztottakról gondoskodni.
Sok esetben vált hasznomra ez az egyszerű ökölszabály az elmúlt 20 évben, és ha
vezetőként ezt követjük, akkor esténként nyugodt lelkiismerettel hajthatjuk álomra a
fejünket.
A „K” a küldetést jelenti, amelynek érdekében cselekszünk. Tisztán és világosan
értenünk kell a célkitűzésünket, és hogy miért akarjuk elérni. A küldetést a lehető leg-
egyszerűbben kell megfogalmazni, hogy ne legyen félreértelmezhető, és mindig azt
kell szem előtt tartanunk, amikor valamilyen döntést hozunk.
Az „É” az életeket, vagyis az alánk beosztott embereket jelképezi. Sok esetben az,
hogy gondoskodunk az alárendeltekről, önmagában is bátorságot igényel, mert számta-
lan olyan helyzet adódhat, amikor az embereink védelme érdekében összeütközésbe
keveredhetünk saját elöljáróinkkal. Az a képesség, hogy valóban odafigyelünk a
beosztottakra és felkészítjük őket a küldetés sikeres végrehajtására, minden vezető
alapvető feladata, hiszen ez biztosítja számukra adott helyzetben a túlélést.
A harmadik betű, az „S” jelentése: saját magam. Vezetőként a személyes érdekein-
ket soha nem helyezhetjük a szervezeti érdek vagy a beosztottaink elé, különben rossz
döntéseket fogunk hozni. Ha egy döntés meghozatalakor magunkra gondolunk első-
ként, vagy az előmenetelünket helyezzük előtérbe, az az alárendeltek szemében biza-
lomvesztéshez vezet. Márpedig bizalom nélkül aligha lehet embereket vezetni.
A KÉS részei egymáshoz kapcsolódnak, és egy egészet alkotnak. Bármely rész a
többi nélkül használhatatlanná teszi magát a KÉS-t is. Karrierem során rájöttem, hogy
vannak olyan helyzetek, amikor a mozaikszó első két betűjét fel lehet, sőt fel is kell
cserélni. Amikor életek (vagy az üzleti életben munkahelyek, juttatások, fizetések)
forognak kockán, és a döntéseinkkel mások sorsa felett ítélkezünk, a saját embereink a
küldetésnél is fontosabbak lehetnek.
Az is előfordul, hogy rádöbbenünk: a küldetés végrehajthatatlan. Mivel az embere-
ink fontosabbak, a döntéshozatal során tudnunk kell néha nemet is mondani. A brit
különleges légi szolgálat, az SAS katonáinak felkészültségét és bátorságát senki sem
kérdőjelezi meg. A Bravó kettő nulla hívónevű csoportot még az öbölháború idején
olyan terepen vetették be, amely szinte teljesen sík volt, és alig nyújtott fedezéket. A
többnapos figyelési feladathoz a csoport elrejtőzött, de lebukott, gyalog kellett mene-
külnie, és eközben többször tűzharcba keveredett az iraki katonákkal mélyen az ellen-
séges vonalak mögött. A küldetés során négyen meghaltak, hármat elfogtak közülük,
egyikük pedig sikeresen átjutott Szíriába.48
Sandhurstben személyesen találkoztam és beszélgettem Andy McNabbel, a csoport
parancsnokával, aki könyvet írt a történetből49, és elmondta nekem, hogy a küldetés az
elejétől fogva kudarcra volt ítélve, és számos vezetői döntést hibásan hoztak meg a ter-

93
vezés és a végrehajtás során is. Három évre rá szintén személyesen találkoztam a
Bravó kettő nulla küldetés során megmenekült Chris Ryannel50, aki elmesélte, hogy a
háború idején egy másik SAS-csoportot vetettek be hasonló céllal, de a kirakást köve-
tően éjszaka a csoportparancsnok azzal szembesült, hogy a területen lehetetlen elrej-
tőzni, és azonnal visszavezényelte csapatát a helikopterre. Visszatérve sokan azt hitték,
hogy megfenyítik a csoportparancsnokot, de elöljárói – utólagos elemzésekre támasz-
kodva – igazat adtak neki, mert valójában megmentette az emberei életét.
Ez a fajta mentalitás az üzleti életben is kifizetődő lehet, legalábbis a Google nagy
gondot fordít arra, hogy a beosztottak megbízzanak a vezetésben, amely éppen ezért
nagy fokú önállóságot biztosít. Bock László, a Google személyzeti vezetője könyvé-
ben51 arra hívja fel a figyelmet, hogy a hierarchikus szerveződésű, kötött és rugalmat-
lan rendszerek fölött eljárt az idő, de a legtöbb menedzser egyszerűen nincs felkészítve
arra, hogy kezelni tudjon egy ettől eltérő helyzetet.
A legtehetségesebb emberek egyre mobilabbak, és mivel rendkívül keresettek a pia-
con, így tisztességes kompenzáción túl elsősorban olyan munkakörnyezetet keresnek,
ahol nagy fokú önállóságot kapnak, és megbíznak a vezetőkben. A Google vezetői
egyfajta menedéket építettek a cégnél az ilyen emberek számára, mivel feltételezik,
hogy azok, akik a rendkívül kemény kiválasztási rendszeren átmennek, kellőképpen
intelligensek ahhoz, hogy ne kelljen őket folyamatosan szemmel tartani.
Ebben a tekintetben a Google vezetőinek szemlélete nagyon hasonló az olyan kato-
nai vezetők szemléletéhez, akiket dinamikusan változó környezetben vizsgált Thomas
Kolditz, a West Point-i Katonai Akadémia professzora és az ejtőernyőscsapat kapitá-
nya. Olyan vezetőket tanulmányozott, akik képesek voltak a legextrémebb viszonyok
között is vezetni az embereiket.52 A kutatás bebizonyította, hogy az emberek legin-
kább tapasztalatokat akarnak szerezni, és azok a vezetők, akik törődnek a beosztottaik-
kal, olyan munkakörnyezetet alakítanak ki, amely lehetővé teszi a folyamatos fejlő-
dést, tanulást és új képességek elsajátítását. A legjobb katonai vezetők ugyanolyan
körülmények között élnek és harcolnak, mint a beosztottaik, nem hisznek az elitizmus-
ban, cselekedeteik a szervezeti értékeknek megfelelőek, így bizalmat ébresztenek az
emberekben.
Pat Sweeney alezredes, a West Point oktatója53, aki a katedrát otthagyva elment
Afganisztánba harcolni, szintén készített egy felmérést, amelyben azt kutatta, hogy
mitől is bíznak meg a beosztottak a vezetőkben. Az ő kutatási eredményei nagymérték-
ben megegyeznek Kolditz és Bock összegzésével. Véleményük szerint a bizalom és a
szervezeti kötődés alapvető feltétele, hogy a vezetők kompetensek legyenek, példamu-
tatással kivegyék a részüket a veszélyes helyzetekből, osztozzanak a veszélyen a
beosztottakkal, ezáltal is bizonyságot adva saját bátorságukról és arról, hogy a külde-
tést és az embereiket előbbrevalónak tekintik saját maguknál. Végül, de nem utolsósor-
ban a kutatók arra is rámutatnak, hogy a megbízható vezetők nyíltan kommunikálják
az elképzeléseiket, és törekednek arra, hogy a döntéseik mozgatórugóit (amelyeknek
összhangban kell lenniük a szervezeti értékekkel) a beosztottak is megértsék.
Ezt a fajta mentalitást foglalta össze egyszerűbben Joshua Chamberlain, az amerikai
polgárháború becsületrenddel kitüntetett tisztje, aki úgy fogalmazott, hogy két dolgot

94
kell egy tisztnek megjegyeznie és betartania ahhoz, hogy vezesse az embereit: az első,
hogy valóban törődjön az alárendeltségébe tartozó emberekkel, a második pedig, hogy
bátran szembenézzen a kihívásokkal.54
Századparancsnokként a gyakorlaton felelős voltam az embereimért, és adott hely-
zetben nyilvánvaló volt számomra, hogy a feladatot lehetetlen teljesíteni. Tudtam,
hogy helyesen cselekszem, amikor az elöljárók kívánsága ellenére felrobbantottam a
hidat. Logikus megoldásnak tűnt, a döntést gondos mérlegelés után hoztam meg a KÉS
segítségével.

95
 7. fejezet

KERESED A VESZÉLYT

A mérges kígyó ott tekereg előtted, ha nem jól fogod meg, megmar. Láttad az élő
demonstrációt, meghallgattad a tanácsokat, mégis hezitálsz, mert félelem bénítja
meg a karod.
Hogyan keveredhettél már megint ilyen helyzetbe? Nem lehet véletlen, szinte
mániákusan keresed az izgalmakat. A kígyóra szegezed a tekinteted, latolgatod az
esélyeidet – ha sikerül elkapnod, utána még foggal meg kell nyúznod, és enned is
kell belőle.
Hirtelen mentő gondolatod támad: mi lenne, ha egyszerűen lelépnél? Egyedül
vagy, senki sem látja, hogy mit csinálsz, és ha visszatértél, mondhatod azt, hogy
egyetlen csúszómászóval sem találkoztál.
A kígyó egy sziklarepedés felé tart, ha odaér, már nem tudod elkapni. Nagy a
kísértés, hogy hagyd elmenekülni, és üres kézzel térj vissza.
Mit teszel?

Expedíció

December 11. – Egyiptom

Szomorúan hallgattuk, amint a szakaszparancsnokunk olvasni kezdi azoknak az orszá-

goknak a listáját, ahová abban az évben nem lehetett expedíciót szervezni. Roryval és
Chrisszel úgy képzeltük, hogy ősi maja útvonalakon mászkálunk majd a belize-i őser-
dőben, aztán szórakozásképpen a Karib-tengerben merülünk egyet. Egyik sem jött
össze, ahogy a tartalék tervünk sem, mert az általunk kiszemelt afrikai ország kormá-
nya nem vállalta a felelősséget, hogy ott egyenek meg minket a ragadozók, miközben
evezgetünk és túrázunk az emberek által nem lakott terepen.
Nem maradt más lehetőség, mint hogy másokhoz csatlakozzunk. Én végül is Ahmed
Ali csapatához szegődtem, aki saját hazájába, Egyiptomba szervezett egy expedíciót.
Célunk az volt, hogy az egyiptomi kommandó kiképzőtáborában elmélyítsük ismerete-
inket a sivatagi túlélés területén. Egyiptomban nagyon régen nem járt hivatalosan
angol katona, de végül a minisztériumok közötti egyezkedés után megkaptuk a szüksé-
ges engedélyeket.

Az egyiptomi kommandó kiképzőközpontja a Galala hegyek lábánál lévő bázison

kihaltnak tűnt, amikor odaértünk. Egyedül Ahmed ismerte a helyet, ő járt már itt
korábban is kiképzésen. A bázis nagyon kicsinek tűnt, de gyönyörű helyen feküdt,
közvetlenül a Vörös-tenger partján. Többen terveztük, hogy kimegyünk csobbanni

96
egyet, de Jenkins százados nem engedélyezte, amíg nem találkozunk vendéglátóinkkal,
és meg nem hallgatjuk a biztonsági előírásokat.
Jobbra nézve megláttam egy sötét hajú fickót, amint az egyik széken ülve minket
szemrevételez. Nem vettem észre, amikor a pasas bejött és leült közénk, de azonnal
feltűnt, amikor felállt, hogy a hatalmas ember egy ragadozó könnyedségével mozog.
Magamban elneveztem Rambó ezredesnek. Ahogy körbement, mindannyian bemutat-
koztunk, Rambó a lányoknak is kezet nyújtott, igaz, utoljára hagyta őket. Nem nagyon
mertem a szemébe nézni, mert olyan volt a tekintete, mintha azt mérlegelné, hogyan
tudna elbánni velem.
Megkaptuk az eligazítást, amelynek során megtudtuk, hogy nem ildomos elhagyni a
bázis területét, így aztán elkullogtunk a barakkokba, kipakoltuk a felszerelésünket és
berendezkedtünk a szobában. Elővettem egy arab–angol szótárat, és felelevenítettem
párat az Ahmed által bekarikázott kifejezések közül, majd pihentem két órát.
Este az eligazítóban Rambó ezredes ismertette a hivatalos programot, és sokkal köz-
vetlenebbnek tűnt, mint első találkozásunkkor. Éjszakába nyúlóan beszélgettünk, és
kiderült, hogy a fenyegető külső mögött értelmes, tapasztalt ember lakozik. Rambó
több alkalommal megnyerte az egyiptomi katonai bokszbajnokságot, és többször részt
vett éles bevetésen. Ő volt a kommandótanfolyam vezetője, és számos egyiptomi elit
katona került már ki a keze alól. Bevallotta, hogy a legnagyobb kihívást számára a höl-
gyek jelenléte okozza: nem szokott hozzá, hogy nők efféle dolgoknak akár csak a
közelébe is kerüljenek. Amikor elbúcsúzott tőlünk, azt javasolta, hogy pihenjünk, mert
fárasztó napok várnak ránk.
A barakkok felé indultunk, én Janet mellé somfordáltam, és a sötétben megérintet-
tem a vállát.
– Olyan forró az éjszaka, nem?
– Otthon még nyáron sincs ilyen meleg.
– Arra gondoltam, hogy egy kis lubickolás jólesne…
– Jó ötlet, csak meg kellene keresnem a fürdőruhámat…
– Hol van az előírva, hogy csak Marks & Spencer fürdőruhában vetheted magad a
habok közé? Kisétálunk a partra, ledobjuk a ruháinkat és megmártózunk – néztem rá
pajkosan.
Láttam rajta, hogy tetszik neki az ötlet. Megragadtam hát a karját, és magammal
húztam a kerítés irányába. A tenger csak karnyújtásnyira volt, alig 200 m-re a kerítés
mögött. Éppen azt latolgattam, hol tudunk átmászni, amikor a sötétből kibontakozott
egy helyi katona sötétre mázolt arccal, és ránk szegezte fegyverét. Farkasszemet néz-
tem az AK 47-esével, és kissé feljebb siklott a pillantásom. A katona ideges tekintete
elárulta, nem tudja, mit tegyen. Janet már útközben levetette a zubbonyát, és most egy
szál pólóban ácsorgott mellettem. A frissen szerzett nyelvtudásomat igyekeztem fitog-
tatni egy kis halandzsával:
– … izé… Szálem alejkum… Wa inta?
Szorult helyzetemből Rambó ezredes mentett meg, aki rátette hatalmas tenyerét a
vállamra és megszorította.
– Lebeszélném magukat arról, hogy csak úgy mászkáljanak éjszaka… Ahogy azt
korábban is említettem, ez veszélyes környék. Az lenne a legjobb, ha rám hallgatná-

97
nak, és nyugovóra térnének.
Felnéztem rá, és találkozott a pillantásunk. Nem volt választásunk. Arról nem is
beszélve, hogy ha még fél percig szorítja a vállam, biztos, hogy amputálni kell a karo-
mat. Szó nélkül megfordultam, és visszatértünk a szállásra.

Reggeli közben ismerős zajra lettünk figyelmesek: megérkeztek a helikopterek. Amint

végeztünk az evéssel, kiözönlöttünk és körülvettük őket. Rambó ezredes mellett három
főhadnagy állt. Ahmed volt az egyikük, a másik kettőt akkor láttam először.
– Ők lesznek a segítőik – mutatott a férfiakra. – Mostantól kezdve állandóan
magukkal lesznek, és nagyon kérem, hallgassanak mindenben rájuk. Mindhárman jól
beszélnek angolul, és nagyon tapasztaltak. Természetesen én is mindig ott leszek és
segítek, ha kell.
Délelőtt a helikopterre szállást és a kiugrást gyakoroltuk. Az volt a terv, hogy egy
bányató fölött ugrunk ki, kiúszunk a partra, majd onnan indulunk el a tengerpartra.
Ahmed szerint nem olyan vészes a vízre ugrás, ennek ellenére kicsit tartottam tőle, de
mivel kétórás repülőút áll előttünk, inkább pihentem egy kicsit a gépen.
Amikor felkeltem, 20 m magasan repülhettünk, és éppen kinyitották a gépajtót.
Sandhurstben sokat gyakoroltuk a felszereléssel való úszást, de most a zsákjainkat nem
dobták ki velünk együtt, hanem inkább kirakták a partra, ahova ki kellett úsznunk.
Rambó ezredes ugrott ki elsőnek. A három főhadnagy: Ali, Musztafa és Ahmed Ali
(aki ezúttal az otthoni egyenruhájában feszített) az ajtóban segített.
A lányokat taszigáltuk előre, mert így nekik kevesebbet kell úszniuk.
– Ezek szerint mégiscsak lesz fürdőzés – nevettem Janetre, miközben taszajtottam
egyet rajta.
– Találkozunk a pokolban! – kiáltott vissza, és már ki is ugrott. Eady következett,
akinek arcára volt írva a félelem, de erőt vett magán. Gyors egymásutánban követtük
őket. A gépajtóban állva még lepillantottam az alattam fodrozódó vízre. A rotorlapátok
még ilyen magasból is alaposan felkavarták a vizet. Kiugrottam, és hatalmas csattanás-
sal lesüllyedtem, majd a felszínre verekedtem magamat, és mohón kapkodtam a leve-
gőt. A bányató vize piszkosul hideg volt. Féltem, hogy görcsöt kapnak az izmaim.
Hiába körözött a közelben egy motorcsónak búvárokkal a fedélzetén, nem nyugtatott
meg.
Kimerültem, mire partot értem. Jenkins százados és James már ott pihegtek. Rambó
ezredes egy szikla mögül tűnt elő, és intett felénk.
– Jó volt?
– Remek! – válaszoltuk egyszerre többen is.
– Hátizsákkal nem ilyen könnyű – mondta. Én egyszerűen elképzelni sem tudtam,
hogyan lettem volna képes zsákkal együtt partot érni. Hamarosan mindannyian ott
gyülekeztünk, készen arra, hogy elinduljunk. Egy órát meneteltünk a tűző napon, és
alig vártam, hogy a tengerhez érjünk. A parton elkezdődött az állóképesség tesztelésé-
nek első része: 9 km-t kellett megtennünk térdig vízben gázolva. Eleinte kellemesnek
tűnt, de a hideg sós víz hamarosan marni kezdte a sebet a lábamon. Mivel nem akartam
a goretexsurranómat tönkretenni, így egy másik bakancsot vettem fel, az pedig az egy-
órás menet alatt feltörte a lábam. Nem volt mit tenni, összeszorítottam a fogam és

98
igyekeztem tudomást sem venni a fájdalomról.
Amikor elértük a célt, kaptunk egy kis szabadidőt, és végre ismét száraz ruhát ölt-
hettem. Amikor bakancsot cseréltem, alig ismertem rá a lábamra. A víz iszonyúan
kikezdte. Pedig ez még csak bemelegítés volt. Hamarosan nekivágtunk a hegyeknek,
és menet közben csak úgy folyt az izzadság a hátamon. Megváltásként ért a naple-
mente, amikor felértünk egy fennsíkra: a látvány minden eddigi gyötrelemért kárpó-
tolt. A lemenő nap fényében, a Vörös-tengerrel a háttérben készítettünk egy csoportké-
pet, majd nekiláttunk alkalmas pihenőhelyet keresni. Néhány egyiptomi katona vál-
lalta, hogy őrködik éjszaka. Ennek kimondhatatlanul örültem, ugyanis most kezdtem
csak érezni, mennyire kiszívta az erőmet az aznapi menet. Pár percen belül el is alud-
tam.
Kora hajnalban keltünk, mert szerettünk volna még napkelte előtt túljutni a hegyre
vezető meredek emelkedőkön. Amikor a nap felkúszott az égre, a terep már lejteni
kezdett, és az egyik kanyarból kibukkanva meglepetésemre egy oázisba érkeztünk.
Rambó ezredes pár száz méterre tőle megálljt intett, és magunkra hagyott bennünket.
Elővettük a vizet a hátizsákokból. A súly nagy részét a vizespalackok tették ki. Az
előző nap tapasztalatából tudtam, hogy 5-6 liter víz könnyedén elfogy egy nap alatt.
Ivás közben Musztafát figyeltem, aki a kezében lévő bottal játszott. Úgy festett, mint
egy többtagú antenna, de a végén egy drótgombolyag-szerűség tekergett. Odateleped-
tem mellé.
– Mi az a varázsbot a kezedben? – érdeklődtem.
– A kígyók ellen kell.
Először azt hittem, az angoltudásommal van baj, de miután még egyszer rákérdez-
tem, kiderült, hogy valóban a kígyók ellen tartja magánál.
– Van egy eléggé veszélyes kígyófajta – magyarázta Musztafa. – Ugró viperának
hívják, és meglehetősen gyakori errefelé. Nagyon gyorsan hat a mérge, és ezzel a bot-
tal, illetve a végén lévő dróttal próbálom leszedni a levegőben, amikor ugrik.
– Mekkora távolságra tud elugrani? – kérdeztem kissé félszegen.
– Kifejlett példányok akár 6-8 méterre is.
Elgondolkodtam, majd emésztettem egy kicsit a hallottakat.
– És mennyi időm van, ha mégis megmarna egy?
– Pár perc… ha ellenálló vagy, akár 2-3 percig is kihúzhatod.
– Van ellenszérumotok?
– Igen, persze! – biccentett, és megpaskolta az oldalán fityegő kistáskát. – Ebben a
táskában az öt legveszélyesebb kígyófajta ellen tartunk ellenszérumot. Az a lényeg,
hogy mindenképpen kapd el a kígyót, ha megharapna, mert egyébként nem tudom, mit
adjak be neked. A kígyóharapásnak csúnya nyoma marad, de talán az életedet sikerül
megmenteni.
– Téged harapott már meg kígyó?
– Csak egyszer – hajtotta fel a zubbonya ujját, és a borzalmas sebhelyre meredtem.
– De akkor én voltam a hibás. Fölöslegesen hergeltem fel az állatot, nem kellett volna.
A kígyók általában jobban félnek tőled, mint te tőlük, és félelmükben támadnak, ha
sarokba szorítod őket.
Ebben kissé kételkedtem, de hallgattam.

99
 – Az ezredes biztosan többet mond majd a kígyókról… ő ért hozzájuk igazán – tette
még hozzá.
Rambó ezredes fél óra múlva került elő, és kezében egy kis vászonzacskót lóbálva
úgy közeledett felénk, mintha a piacról jönne. Körbeültük és vártuk, hogy kicsomózza
a zsákot. Belenyúlt és elkezdett benne kotorászni. Kisvártatva egy kígyót húzott elő, de
nem tűnt túl elégedettnek, mert visszatette és másikat keresett.
– Ez egy vipera – mosolyogott elégedetten a kezében tekergő állatot figyelve.
Mindannyian ösztönösen hátrébb húzódtunk.
A következő fél órában sokat megtudtam a kígyókról. Rambó ezredes megmutatta a
vipera méregfogait, majd betette a kígyót a zubbonyába (szó szerint kígyót melengetett
a keblén). Érdeklődéssel figyeltem az öngyilkos mutatványt; soha nem láttam még
ehhez hasonlót. Lassan megértettem, hogy azt akarja a tudtunkra adni, ezek az állatok
valóban nem akarják megtámadni az embert. Ha tehetik, inkább elmenekülnek.
– Alig bírtam ezt a hármat összeszedni – sajnálkozott Rambó ezredes, miközben azt
tanította, hogyan kell elkapni az állatokat. Önkéntelenül is felnevettem, mert elképzel-
tem, amint kígyóra vadászik – a sok szerencsétlen vipera meg rémületében menekül,
amerre lát.
Hamarosan azon kaptuk magunkat, hogy a három „próbakígyón” mi is gyakoroljuk
az elfogást. Ahogy tekergett a kezemen az állat, rájöttem, hogy már nem is félek tőle.
A következő feladat azonban meglepett. Egy órát kaptunk, hogy szétnézzünk a környé-
ken, és befogjunk egy-egy kígyót. Amikor elindultam, rádöbbentem, mire is vállalkoz-
tam. A mérges kígyókkal teli terepen keresem éppen a bajt. Ismételten megállapítottam
magamban, hogy nem vagyok normális, de azért szorgalmasan folytattam a kutatást.
Negyven perc is eltelhetett már, és egy árva gyíkon kívül semmivel sem találkoztam.
Ennek ellenére állandóan résen voltam, és a kezemben tartott botot magam előtt tartot-
tam, mert a korábban hallott sztori az ugró viperákról nem hagyott nyugodni.
Már majdnem feladtam a reményt, amikor a botommal egy követ megmozdítva
mozgásra lettem figyelmes. Nagyon vegyes érzések kavarogtak bennem, amikor meg-
láttam a kígyót. Egyrészt megörültem, hogy végre találtam valamit, másrészt egyfajta
ősi félelemtől hideg kúszott fel a hátamon, ugyanakkor valahol sajnáltam is az állatot,
amely szinte azonnal menekülőre fogta a dolgot, és igyekezett kitérni az utamból.
Láttam, hogy egy sziklarepedés felé tart, és tudtam, hogy ha oda bekúszik, akkor
esélyem sem lesz arra, hogy kiszedjem. Haboztam egy pillanatig, a villás végű botot a
kezemben tartva vágytam arra, hogy a tanult módon leszorítsam a fejét, de végül is
nem mozdultam. A pillanat elmúlt, és az állat bekúszott a biztonságot rejtő résbe, én
pedig üres kézzel tértem vissza.
Mivel a sivatagi túlélés elsajátítása volt a cél, ezután a kígyó nyers elfogyasztása
következett. Rambó ezredes megragadta a kígyót a feje mögött, majd összenyomta
mutató- és hüvelykujjával a nyaki részt. A kígyó hatalmasra tátotta a száját. A kitátott
szájat beillesztette zubbonya élébe, és a fejet összenyomva „ráharaptatta” a kígyót a
szövetanyagra.
– Most mindkét méregfoga beleakadt a szövetbe – magyarázta, majd megrántotta a
kígyót, és a kitépett méregfog reccsenése hallatszott. Az állat tekergett kínjában.
Rambó ezredes megtisztogatta a száját a még benne maradt fogdarabkáktól, és ledobta

100
a földre az állatot, amely mozdulni sem bírt kínjában.
– Néhány nap múlva újra kinő a foga… Most nem várjuk meg ezt: megmutatom,
hogyan kell megnyúzni, ha épp semmilyen eszköz nincs maguknál. Nagyon kell
vigyázni, nehogy ráharapjanak a méregcsatornára, mert az olyan, mintha megmarta
volna magukat a kígyó.
Lefejezte az állatot, gyakorlott mozdulatokkal lehúzta a bőrét, a rend kedvéért leöb-
lítette egy kis vízzel, és jóízűen beleharapott.
– Nem olyan rossz, ha az éhhalál küszöbén áll az ember – mosolyodott el ravaszká-
san, majd közelebb lépett, és felém nyújtotta. – Kóstolja meg!
Kénytelen-kelletlen elvettem a felém nyújtott tetemet, és igyekeztem jó képet vágni
hozzá, amikor beleharaptam. Gyorsan, szinte rágás nélkül nyeltem le a darabot.
Nagyon furcsa íze volt. Ehető volt, de tudtam, nem ez lesz a kedvencem. Vigyorogva
néztem körbe, amikor továbbadtam a többieknek.
Az alkalmi ebédet követően délután már a köves sivatagot róttuk. Rambó ezredes
egyszer csak megállt egy bokor mellett, amelynek tövében egy csomó kékes gaz tenyé-
szett.
– Ebből szedjenek jó sokat! Meglep, hogy találtunk belőle, elég ritka növény. Este
jó hasznát vesszük majd a táborban, mert sok errefelé a skorpió meg a kígyó, és nem
szeretik az illatát. Nem mennek a közelébe.
Több se kellett nekünk, rávetettük magunkat a bokorra, és leszedtük az egészet,
majd bedörzsöltük magunkat vele úgy, ahogyan mutatta. Én még a fülem mögé is tet-
tem egy szálat, hátha szerencsét hoz.
Estére elértük a sivatag peremét. Letáboroztunk, és az alkalmi táborhelyet körberak-
tuk a növénnyel. Mindannyian vittünk magunkkal egy bokrétát a hálózsákba, alvómaci
helyett. Sokáig álmatlanul feküdtem, és csak a csillagokat bámultam. A csodálatos
friss levegőn végtelen nyugalom szállt rám. Csak feküdtem ott boldogan, és nem gon-
doltam semmire.

Reggel az első feladat a bakancsunk kirázása, hiszen nem tudhattuk, nem skorpió
éjszakázott-e benne. Hajnaltól megint menetelés következett, majd délben két óra
pihenő egy árnyékos helyen. Kihasználtuk az időt, és Rambó ezredes több módszert is
bemutatott, hogyan juthatunk vízhez a sivatagban. Egyre közvetlenebb volt velünk, és
úgy tűnt, a csapat egész jól összerázódott.
Újabb menet következett, és estére egy oázisba értünk, ahol nagyon kellemesen
elbeszélgettünk az egyiptomiakkal. Engem a skorpiók érdekeltek a legjobban.
– Ha megharapja vagy megcsípi valami, ne vakarja: lehet, hogy elfertőződik, és az
életével fizet érte. A legkisebb vakarás is vérmérgezéshez vagy akár üszkösödéshez is
vezethet. Bár én inkább a tevepóktól félnék a maga helyében – tanácsolta Rambó ezre-
des.
– Az micsoda?
– Ez az élőlény akkora is lehet, akár a tenyerem. Húsevő. Harapás közben érzéstele-
nítő anyagot juttat a sebbe, így a megtámadott nem érzi, ahogy a rovar falatozik belőle.
Összeborzongtam. Megigézve bámultam Rambó ezredes hatalmas tenyerét. Csönd-
ben emésztettük a hallottakat, és lopva tekintgettünk a tűz fénykörén kívül eső árnyé-

101
kos sarkokba, mindenhol skorpiókat és egyéb veszedelmes élőlényeket sejtve.
Sok történetet hallottunk az arab–izraeli háborúkról, és számos érdekességet az
egyiptomi kultúráról is. Az est fénypontjaként megérkezett Rambó ezredes egyik jóba-
rátja, aki „kiképzésen kívüli” programként rendelkezésünkre bocsátotta a karavánját.
Ennél pompásabb élményben nem is lehetett volna részünk: az éjszaka kellős közepén,
nomád beduinok társaságában tevegeltünk. Nagyszerűen éreztem magam, ráadásul
aznap kígyót sem kellett ennem, és ez már maga felért egy főnyereménnyel.
Öt napot töltöttünk a sivatagban, és elvarázsolt a táj. Egy hét elég volt ahhoz, hogy
ráérezzek a hihetetlen szabadság ízére. Leírhatatlan élmény, amikor esténként millió-
nyi csillaggal takarózva friss levegőn alszik el az ember. Meg tudtam érteni, miért kép-
telenek zárt szobában éjszakázni azok, akik huzamosabb ideig a szabadban élnek, és
értékeltem az egyszerű életet. A civilizációtól távol nem hiányzott a televízió, és még a
puha ágy sem. Valahogy minden kereknek tűnt annak ellenére, hogy alaposan be kel-
lett osztanunk a vizet és az élelmet. Rájöttem, hogy a kemény élet megacélozza az
embert, és az állandó veszélyhelyzet frissen tartja az elmét. A folyamatos kihívások
közepette, amikor mindenért meg kellett küzdenünk, megváltoztam. Átértékelődtek
bennem dolgok. Felismertem, hogy sok minden, aminek a mindennapjainkban figyel-
met szentelünk, valójában semmiféle jelentőséggel nem bír hosszú távon.
Sajnáltam, amikor visszaindultunk. A visszaút elég eseménytelen volt, a hegyekhez
érve hatalmas, kiszáradt vízmosásokban haladtunk. Ősidőktől fogva koptathatta a víz
ezeket a völgyeket, mégis, akár 10 m átmérőjű sziklákat kerülgettünk. Az ún. vádik
falai kb. 200 m magasak voltak, és itt-ott fel kellett másznunk a hegyoldalba, mert kép-
telenek voltunk a folyómederben haladni.
Aznapra már kezdett elegem lenni a menetből: kb. 50 km-t tehettünk meg, és már
alig vonszoltam magam. Ráadásul a nap is tűzött, és a hegyoldalban araszolva el sem
tudtunk bújni előle.
– Nincs már messze – nyugtatott Ahmed.
– De mégis… pontosítanád ezt egy kicsit?
– Úgy egy mérföld lehet.
Ahmed válasza megnyugtatott kissé, ennyit akár fél lábon ugrálva is megteszek. Ám
kiderült, hogy az Ahmed-féle „egyiptomi mérföld” úgy 5-6 angol mérföldnek, vagyis
majdnem 10 km-nek felelt meg. Minden tagom fájt, amikor végre megpillantottam a
Vörös-tengert. Kétszáz méter magasan lehettünk a tengerszint felett, és éppen egy alig
fél méter széles ösvényen haladtunk a meredek hegyoldalban. A lenyűgöző látvány
hirtelen bukkant elő egy kanyar mögül. Amikor megpillantottam, elfelejtettem minden
bajom, és csak álltam levegő után kapkodva.

7. VEZETÉSI TANÁCS

Válj felfedezővé!
Örültem annak, hogy ha csak egy rövid időre is, de részese lehettem egy expedíciónak.

102
Mindenkinek ki kellene próbálnia, hogyan éltek a felfedezők, mivel ez a fajta mentali-
tás megtanít arra, hogyan élhetünk igazán kalandos életet.
A felfedezők közül az egyik példaképem Sir Ernest Shackleton, aki több expedíciót
is vezetett az Antarktiszra, hogy elsőként érhesse el a Déli-sarkot.55 Shackleton 1907-
ben vezetőként vett részt a Nimród-expedícióban, majd 1909 januárjában az addigi
legközelebb (már csak 180 km-re volt a legdélibb ponttól) jutott a Déli-sarkhoz. Ezért
a teljesítményért VII. Eduárd brit király lovaggá ütötte. A felfedező tovább próbálko-
zott, ám szerencsétlenségére 1911-ben Amundsen és Scott expedíciója megelőzte.56
Egy ilyen vereség a legtöbb embert megtörné.
Shackleton azonban új célt tűzött ki maga elé, és úgy döntött, ő lesz az első, aki
átkel az Antarktiszon a Déli-sark érintésével. Erre a célra 1914-ben megszervezte a
Birodalmi Transzantarktiszi Expedíciót, amely kudarcot vallott, mivel hajójuk belefa-
gyott a Weddell-tenger jegébe, majd összetört.57 A csapatnak el kellett hagynia a
hajót, majd hónapokig sodródtak egy jégtáblán, aztán egy csónakban kikötöttek az Ele-
fánt-szigeten. Onnan Shackleton több társával ismét útnak indult, hogy az 1500 km-re
lévő Déli-Georgia szigetekről segítséget hozzon. 1916 augusztusában sikerült minden
embert épségben kimenteni a szigetről.
Shackleton hozzáállását mi sem tükrözi jobban, mint a hirdetés, amelyet az expedí-
ción való részvételhez toborzásként felhasznált: „Embereket keresek kemény és ultra-
hideg időjárási körülmények között végrehajtott kockázatos vállalkozásra, alacsony
bérezéssel. Amit ajánlani tudok, az a folyamatos veszély és esetleges visszatérés esetén
az elismerés.” Ötezren jelentkeztek a hirdetésre, és közülük választotta ki Shackleton
azt az ötvenhatot, akit magával vitt.58
Vezetéselméleti szempontból kiváló tananyag az expedíciók vizsgálata. Több expe-
díció sikere abban rejlett, hogy elértek egy pontot, amelyet követően nem volt visszaút.
Hillaryt59 nem akadályozta meg az, hogy a bakancsa odafagyott a földhöz; Shackleto-
nék megették a szánhúzó kutyákat, különben éhen haltak volna, és szinte pihenés nél-
kül keltek át a Déli-Georgia szigetek egyikén, különben megfagytak volna a hidegben.
Ahhoz, hogy helyt tudjanak állni az ilyen helyzetekben, komoly felkészülésre volt
szükségük, de vannak szituációk, amelyekre egyszerűen lehetetlen felkészülni.
Az expedíciók egyik üzenete, hogy valóra válthatjuk akár a legmerészebb vágyain-
kat is, ha képesek vagyunk nagyot álmodni, és ha kitartóan dolgozunk azért, hogy meg
is valósuljon, amit elterveztünk. Abban a pillanatban, amikor a fejünkbe veszünk
valami újat, hihetetlen tenni akarás költözik belénk. Vezetőnek lenni annyit tesz, hogy
képesek vagyunk mindezt az energiát egy csoportnyi emberben felszabadítani és egye-
síteni őket egy adott cél érdekében.
Sokan azt hiszik, hogy alig maradt felfedeznivaló a Földön, és elértük az emberi tel-
jesítőképesség határait. Ám ez nem így van. Az egyik kimagasló teljesítmény az ún.
Dawn Wall megmászása volt 2015 januárjában.60 Az egyesült államokbeli Yosemite
Nemzeti Park 1000 m-es, a jégkorszak által szinte teljesen simára csiszolt sziklafala
valóságos legenda a hegymászók között. Tommy Caldwell és Kevin Jorgeson voltak
az elsők, akik freeclimbing módszerrel megmászták. 2014. december 27-én kezdték a
mászást, 19 napig tartott ez a hihetetlennek tűnő kísérlet, amelyre hét évig készültek. A

103
falra függesztve aludtak, és a hegymászótársaik vittek nekik enni- és innivalót. Jorge-
son hangsúlyozta, hogy semmiképpen sem szerették volna „meghódítani” a természe-
tet: abban reménykedtek, hogy mindenki, aki hallott erről az eseményről, megpróbálja
megtalálni a saját kihívását (a Dawn Wallt) az életében.61
Az is igaz, hogy nem kell a Déli-sarkot felfedezni vagy életveszélyes szituációkba
keveredni ahhoz, hogy kihívásokkal teli helyzeteket teremtsünk. A legtöbb felfedező
térkép nélkül indult útnak, és sokan teljesen ismeretlen világba tévedtek.
Rolf Potts is valami hasonlót képzelt el, amikor megalkotta a vagabonding filozófiá-
ját.62 A vagabonding egy életszemlélet; a lényege, hogy az információs társadalom
által kínált lehetőségeket nem arra használjuk, hogy anyagi javakat vagy eszközöket
halmozzunk fel, hanem hogy életélményeket gyűjtsünk. A vagabonding a kaland kere-
sése a mindennapokban és a mindennapok megélése kalandozás közben. Egy saját
magunk által szervezett kalandutazáson felfedezővé válunk a szó legmélyebb értelmé-
ben.
A vagabonding filozófiát63 több százezren követik manapság64, és számukra a
munka csupán egy eszközzé válik annak érdekében, hogy utazhassanak és megismer-
hessék a nagyvilágot, valamint önmagukat benne. Elmondásuk szerint a megváltozott
életszemlélet legfőbb eredménye, hogy időt szabadítanak fel maguknak a felfedezésre,
és életélményekbe fektetik a munkával megszerzett anyagi javakat.
Potts szerint nem kell gazdagnak lenni ahhoz, hogy világ körüli útra induljunk, és a
vakációknak komoly szerepük van a kreativitás fejlesztésében. Aki vagabonding szem-
lélettel él, úgy tervezi az életét, hogy évente legalább egyszer útnak induljon és leg-
alább egy hónapot eltöltsön olyan környezetben, ami újszerű és kihívást jelent a meg-
szokotthoz képest. Ez a fajta életmód segít újra felfedezni önmagukat, tisztázni, mire is
vágynak pontosan, és az élet számos kihívását is sokkal jobban képesek lesznek
kezelni azt követően, hogy feltöltődnek új élményekkel.
Alastair Humphreys, akit a National Geographic a 2015-ös év felfedezőjévé válasz-
tott, ezt a filozófiát fejlesztette tovább, amikor megalkotta a minikalandok elméletét.65
A minikalandokra bármikor sort keríthetünk, nem igényelnek hosszas előkészületeket,
és nem terhelik meg a pénztárcánkat sem. Lényegük, hogy élvezetes kihívásokat keres-
sünk a közvetlen környezetünkben, és felfedezői szemlélettel vessük bele magunkat a
dolgok sűrűjébe.
Az egyiptomi expedíció óta tudatosan keresem azokat a lehetőségeket, amelyek által
újszerű helyzetekbe keveredek. Igyekszem évente váltogatni a kihívásokat. Mivel túl
sok időt töltök íróasztal mögött, 2014-ben például aktívan részt vettem a Spartan Race
versenysorozatban, és saját csapatokat is szerveztem. Az akadályversenyek nemcsak
azért estek jól, mert arra motiváltak, hogy minél jobb formába kerüljek, hanem egy-
fajta kalandot is jelentettek számomra. Hiszem és vallom, hogy szükségünk van a fel-
fedező mentalitásra és a kalandok tudatos integrálására az életben ahhoz, hogy fejlődni
tudjunk, a fejlődés iránti vágy pedig lételeme kell hogy legyen minden embernek, aki
vezetőként másokért valaha is felelősséget akar vállalni.

104
 8. fejezet

MEGTAPASZTALOD A BUKÁST

Két oldalról átkarolnak, miközben rogyadozó lábakkal próbálsz futva lépést tar-
tani a társaiddal. Tudod, hogy semmi szín alatt nem adhatod fel, nem hagyhatod
őket cserben, hiszen ez egy csapat. Nem tudsz azonban mit tenni, mert rengeteg
vizet vesztettél, és nem bírod tovább a megerőltetést. Pontosan tudod, hogy hibáz-
tál, mivel nem készültél fel megfelelően. Hihetetlenül bosszant a dolog, mert egy-
szerűen nem vagy hozzászokva ahhoz, hogy valamit rosszul csinálsz. Elhomályo-
sodik a látásod, és csak ködösen érzékeled, hogy a lábaid végképp felmondták a
szolgálatot. Utolsó emléked, hogy a felcserek odarohannak, és felraknak egy
Land Rover platójára.
A kórházban térsz magadhoz, ahol intravénás szerekkel igyekeznek talpra állí-
tani. Pár órán belül kiengednek, és visszatérhetsz a többiekhez. Félelem szorítja
össze a szíved: miattad veszítettétek el a versenyt, ami annyira fontos mindenki-
nek.
Annyira ellenedre van ez az egész helyzet, nem akarsz senkinek a szemébe
nézni. Lassan nyúlsz a kilincsért, kinyitod az ajtót, és belépve megpillantod a tár-
saidat.
Mit teszel?

A Királynőszakasz verseny

Január 22. – Sandhurst

Jurgen átvette az akadémia vezető tiszthelyettesétől a királynő által felszentelt lobogót,

és hátraarcot csinált. Borzasztó erősen fújt a szél, de Bobby úgy üvöltött, hogy min-
denki tisztán hallotta a parancsot.
– Királynőszakaaaaaaaasz… fegyverrrrrreeeeeeel tiszteeeeeelegj!
Mennyei szavak a fülünknek! Életünk legnagyszerűbb fegyveres tisztelgését mutat-
tuk be. Ez az egyetlen alkalom egy leendő brit tiszt életében, amikor alakzatban – a
hagyományok szerint – végrehajthatja ezt a speciális alaki fogást. A szakasz állománya
nyílt alakzatban tiszteleg a fegyverével, a sarokpontokon álló négy kadét (köztük én is)
ezzel egy időben kifordul a négy égtáj felé, és negyvenöt fokos szögben tartott fegy-
verrel „védelmezi” a zászlót.
Ebben a pillanatban kiváltságosaknak éreztük magunkat, és kétségtelen, hogy azok
is voltunk.
A speciális alaki fogást követően ismét menetalakzatba rendeződtünk és díszmenet-
ben elhaladtunk a többi kadét sorfala előtt. Ők továbbra is fegyverrel tisztelegtek (ezút-

105
tal nekünk), és végre úgy éreztem, volt értelme annak a tengernyi erőfeszítésnek, ame-
lyet a Királynőszakasz címért folytatott versenyekbe öltünk.
Az indiai hadsereg emléktermébe vonultunk, ahol átvettük a sandhursti színekből
font háromszínű sípzsinórjainkat. Valamennyien olyan büszkén feszítettünk, mintha
legalábbis lovaggá ütöttek volna bennünket. Számtalan megmérettetésen voltunk túl,
mire ideáig eljutottunk. Visszatekintve hihetetlennek tűnt az egész történet.

A Királynőszakasz versenyen a legnehezebb versenyszám mindenki szerint az ún. log-

race. A szabályok értelmében a 90 kg-os távírópóznát az előre kijelölt terepen, körül-
belül 12 km-en kell a csapatnak cipelnie úgy, hogy maximum nyolc fő tarthatja egy-
szerre.
A versenyre ugyanúgy készültünk, mint az összes többire. Mivel a kötél rögzítésé-
nek technikáját nagy titoktartás övezte Sandhurstben, és pletykák keringtek a sajátos
módszerekről, amelyek megkönnyítették azok szenvedését, akik cipelik majd a
„dögöt”, nagyon kíváncsiak voltunk. A végzős kadétok a titkokat generációkon át fél-
tékenyen őrizték, de este a bárban leitattunk közülük néhányat, akik nagy nehezen fel-
tárták előttünk a póznacipelés fortélyait. Látszott rajtuk, hogy egyikük sem szívesen
emlékezett vissza erre a feladatra.
A gyakorlásra kiváló terepet szolgáltatott a Barossa. Kiválasztottuk a két parancsno-
kot, Pault és Jamest, és két csapatot alakítva összejöttünk és feltettük a köteleket a póz-
nára. Amikor odaálltunk a pózna mellé és megemeltük, még könnyűnek tűnt. Matt-tel,
aki szintén nagydarab volt, álltunk elöl. Nekünk kellett diktálnunk a tempót, és meg-
volt az az előnyünk, hogy nem kellett az előttünk haladó lábát nézni, attól félve, hogy
futás közben elbotlunk benne. Tökéletes idő volt a póznacipeléshez, enyhén szemer-
kélt az eső. Ahogy elkezdtünk futni, a pózna minden egyes lépéssel egyre nehezebbé
vált, és alig tettünk meg száz métert, amikor már éreztem, hogy menten kiszakad a
karom; 200 m után úgy határoztunk, hogy letesszük a póznát, és mellérogytunk.
Lihegve, kimerülten néztünk egymásra, és föl nem foghattuk, hogyan képes bárki ezt a
túlsúlyos fogpiszkálót akár 1 km-en keresztül is cipelni.
Nem adtuk fel, a következő napokban folytattuk az edzéseket, hátha a „póznacipelő”
izmaink idővel megerősödnek, ám pár száz méternél soha nem bírtuk tovább. Gyako-
roltuk a váltást is. Mivel úgy döntöttünk, nem tesszük le a póznát, amikor átadjuk a
másik csapatnak, a tervünk az volt, hogy futás közben cserélünk csapatokat, és csak
akkor váltunk, ha valaki végképp nem bírja. Tudtuk, hogy (főleg az elején) nem eshet
ki senki, mert az súlyos pontveszteséggel járt volna. Megfogadtuk, hogy mindenki
beér a célba. Nagyon kellett ez a győzelem ahhoz, hogy ismét élre kerüljünk a szaka-
szok közötti megmérettetésben.
A verseny előtt két nappal elkezdtük felkészíteni a szervezetünket. Sok vizet ittunk,
enélkül ugyanis nem lehet kibírni egy ekkora terhelést. Itt követtem el az óriási hibát: a
szokásosnál talán többet ittam, de nem erőltettem túl magam. A verseny előtti nap sok
banánt és csokoládét ettem, hogy minél több energiát raktározzak el. A kávét ugyan
soha nem szerettem, de a koffein miatt most mégis legurítottam két csészével.
A verseny reggelén pár szőlőcukor-tablettát és egy energiaszeletet ettem. Felöltöz-
tem és a derekamra csatoltam az övet, rajta a kulaccsal. Felmarkoltam a kötelemet, és

106
csatlakoztam a többiekhez a barakkok előtt a bemelegítéshez. Szakaszkötelékben men-
tünk az indulási ponthoz.
Harmadikként vágtunk neki a versenynek, nagyon jónak tűnt a start. Hamar lehagy-
tuk az előttünk induló szakaszt (egy perc előnyük volt), és üldözőbe vettük az elsőnek
induló csoportot is. Meg nem akartuk előzni őket, hiszen tartalékolnunk kellett az
erőnket, de az első kilométer végére már éreztük, hogy pokolian elfáradtunk. Ahogy
futottam a póznával, az egész karom fájt, és ha csak ránéztem az átkozott dögre, kivert
a víz. Már úgy éreztem, végképp nem bírom tovább, amikor váltás következett, és
beálltunk kocogni a póznát cipelő társaink mögé. Az izzadság továbbra is patakokban
folyt rólam, amikor csak a pózna mögött futottam, és ekkor gondoltam bele először,
hogy ebből baj lehet.
A terepet különös gonddal jelölték ki a sandhursti gyakorlótéren. Emberpróbáló
emelkedők, dimbes-dombos vidék és sáros utak tették elviselhetetlenné az amúgy is
teljesíthetetlennek tűnő feladatot. Két kilométert követően már mi haladtunk az élen,
de az elsőnek indult szakasz ott loholt szorosan a nyomunkban, és pszichológiailag
most előnyben voltak, mert ők üldöztek minket. A harmadik kilométer környékén biz-
tos voltam benne, hogy már egy lépést sem bírok megtenni. Sípolt a tüdőm, bedugult a
fülem, és kapkodva szedtem a levegőt. Tompán hallottam, amint Paul és James folya-
matosan üvöltenek. Eleinte biztattak minket, mostanra azonban ez már kevésnek bizo-
nyult. Durva sértések hangzottak el életveszélyes fenyegetésekkel dúsítva. Néha
taszajtottak rajtunk párat, a nagyobb nyomaték kedvéért. A negyedik kilométerhez
érve már csak zombik cipelték a póznát. Az ösztön átvette az irányítást az észszerűség
fölött. A fájdalom elmúlt, és helyét egy megmagyarázhatatlan, csökönyös menni aka-
rás vette át. Innen már egyértelműen az a szakasz volt előnyben, amelyben a legerő-
sebb volt a csapatszellem. A fizikai erőnlét már nem számított, csak az összetartás haj-
tott előre bennünket.
Az ötödik kilométer után éreztem, hogy komoly bajom van. A kiszáradás első jelei
mutatkoztak rajtam. Szédülni kezdtem, hányingerem támadt, és éreztem, hogy az erőm
elhagy – ez a fáradtság nem hasonlítható ahhoz, amit a fizikai terhelés miatt éreztem.
Nem messze egy pihenőhely várt ránk, ahol minden csapatnak meg kellett állnia egy
kötelező kétperces pihenőre. Félúton voltunk. Egy orvos vizsgálgatott minket, és
érdeklődött, hogy mindenki jól érzi-e magát. A világ összes kincséért sem árultam
volna el, hogy mindjárt elájulok. Megittam egy kulacs vizet, úgy nézett ki, bennmarad.
A többiek is ramaty állapotban voltak. Paul jött oda hozzám.
– Meddig bírod még?
– Befutok a célba, bár nem vagyok benne biztos, hogy a póznát sokáig fogom bírni
cipelni.
– Még a fele hátravan… a rosszabbik fele.
– Tudom.
Újratöltöttem a kulacsomat, és úgy nyeltem a vizet, mint valami feneketlen vakond-
túrás. Persze tudtam, hogy a szervezetem a folyamatos megerőltetés miatt már nem
képes megfelelően felhasználni a bevitt folyadékot. Amikor a két perc letelt és újra
futni kezdtünk, pár száz méter után kihánytam a megivott vizet. A hányással még több
folyadék távozott a testemből, megállni azonban nem lehetett, így futás közben

107
könnyítettem magamon, és utána próbáltam nyugtatni a többieket, hogy bírom még.
Tudtam, hogy ha kidőlök, vagy több mint 15 m-rel lemaradok a pózna mögött,
akkor „veszteségnek” számítok, és súlyos büntetőpontok várnak ránk. Amikor ismét a
mi csoportunk vette át a póznát, éreztem, hogy a tagjaim ólomnehezek, és alig vonszo-
lom magam. Felnéztem a dombra, amelyre éppen felfutottunk. Úgy tűnt, mintha köd
lepte volna be az előttem lévő erdei utat, és egyensúlyproblémáim támadtak. Tudtam,
hogy ez az utolsó fázis, és hamarosan kidőlök.
Minden akaraterőmmel arra koncentráltam, hogy bírjam még egy kicsit. Csak még
száz métert, csak még tízet, csak még egy lépést. Egyszer csak megbotlottam és össze-
estem. A többiek nem álltak meg. Felkészültünk egy ilyen eshetőségre is, így valaki a
hátsó csapatból előrerohant, és szó nélkül átvette a helyem. Kezeket éreztem, amint
megragadnak és talpra rángatnak. Pault hallottam magam mellett, amint üvöltözve szó-
longat. Nem nagyon értettem, mit mond, de engedelmesen feltápászkodtam és futottam
tovább. A póznát ekkor már nem tudtam vinni. Örültem, ha a saját ólomnehéz lábaimat
fel bírom emelni. Felvettem a szakasz ritmusát, és hörögve loholtam tovább. A nyolca-
dik kilométernél már ketten futottak mellettem és tartottak az úton, mert nem bírtam
egyenesen menni. Hamarosan már félrebeszéltem, és úgy húztak magukkal, alig vol-
tam eszméletemnél.
A kilencedik kilométer után dőltem ki végleg. Ekkor már viszonylag kevés büntető-
pont járt egy „veszteségért”. A társaim leültettek az út mentén, és továbbfutottak. A
szakaszt egy Land Roveren több egészségügyis katona kísérte, akik azonnal leugrottak
a kocsiról, és perceken belül visszaszáguldottak velem a kórházba. Amint kissé jobban
lettem, a korábbi fizikai fájdalomnál sokkal rosszabb érzés kerített hatalmába.
Önmarcangolásba kezdtem. Tudtam, ahogy a többiek is, hogy ha előtte eleget ittam
volna, akkor teljes emberként számíthattak volna rám, és nem vesztettünk volna ponto-
kat miattam. A Királynőszakasz verseny során mindvégig vezettünk, ám az Ypres szá-
zad első szakasza a nyomunkban járt. Ha ők nyertek, talán oda az első helyünk.
Mellettem az ágyakon többen is hevertek; kiszáradással vagy lábsérüléssel hozták
be őket, még korábban, mint engem. Egyikünk sem tudta, mi lehet a verseny eredmé-
nye. Hasonló gondolatok kavaroghattak a többiek fejében is, mert nem nagyon beszél-
gettünk. Egyszer csak Baker századost pillantottam meg az ajtóban.
– Hogy van, Porkoláb? – lépett oda hozzám.
– Nem túl rózsásan, uram.
– Mi baja?
– Bánt, hogy a hülyeségem miatt hátráltattam a többieket. Hányadikok lettünk?
– Harmadikok. Ne eméssze magát túlságosan! Ha nem dől ki, akkor is megvert
volna minket az Ypres első szakasza. Ha összeszedte magát, jelentkezzen nálam!
– Igen, uram!

Három óra elteltével hagytam el a kórházat, ez idő alatt eleget gondolkodhattam. Féle-
lem szorította össze a szívem, amikor visszatértem a szállásunkra. Bármi pénzt megad-
tam volna egy láthatatlanná tévő köpenyért.
Iszonyatos érzés volt az ismerős folyosókon lehajtott fejjel járni. Fogalmam sem
volt, hogy nézzek ezután a többiek szemébe. Első utam Baker százados irodájába

108
vezetett, aki viszonylag hamar lerendezte a dolgot.
– Ugye tudja, Porkoláb, hogy eddig tűrhető eredményeket ért el? – kérdezte Baker
mélyen a szemembe nézve. Tisztában voltam vele, hogy a „tűrhető” ebben az esetben
dicséretnek számít, és bólintottam. – Nos, szeretném, ha ez a jövőben is így lenne, sőt
megkettőzné erőfeszítéseit annak érdekében, hogy minél hamarabb elfeledhessük ezt a
kis fiaskót.
– Értettem, uram! – nyögtem ki, és miközben hátraarcot csináltam, hogy kilépjek,
megfogadtam, hogy inkább meghalok, de nem keveredek még egyszer ilyen helyzetbe.
Szerencsére a szakasztársak megértőek voltak, és nem éreztették velem, hogy bármi
miatt hibáztatnának. Volt néhány álmatlan éjszakám, de néhány nap múlva úgy tűnt,
kezdem kiheverni a dolgot, és megfogadva Baker százados tanácsát, inkább arra
fókuszáltam, hogy még többet bizonyítsak. Nem kellett sokáig várni az alkalomra.

Egy hónappal a kínkeserves bukásomat követően rájöttem, hogy a menet- és lövészet-

verseny sem marad el megpróbáltatásokban a póznacipelés mögött. Ráadásul ezúttal
nagy volt a tét: az Ypres század első szakasza két ponttal vezetett az összesítésben a
Királynőszakasz versenyen, így mindenképpen győznünk kellett ebben a versenyszám-
ban ahhoz, hogy megnyerjük a versenysorozatot.
Addigra (rajtam kívül) már mindenki elfelejtette, hogy egy hónappal korábban
hibáztam, de én éppen ezért megfogadtam, hogy mindent kihozok magamból, ami
lehetséges.
Esett az eső. Nyakig sárosak voltunk a könnyített felszerelésben végrehajtott 20 km-
es menet után. Bár a zsákban mindössze 20 kg felszerelést vittünk magunkkal, ehhez
még hozzájött a málhaöv és a fegyver súlya, arról nem is beszélve, hogy az egész
átázott, rátapadt a sár, és így jóval többet nyomott.
A verseny menetrészét, amely valójában futást jelentett, sikerült végigcsinálni úgy,
hogy közben egy embert sem vesztettünk. A menet végén az akadálypályához érkez-
tünk. Annyi időm maradt csak, hogy igazítottam a málhaövem egyik tartószíján, és
beugrottam Doc és Jurgen közé egy előre kiépített harcárokba. Vaklőszerrel teli tár
került a fegyverbe, és egy pillanatig meredten bámultam az akadálypályára, amit
pihenten és felszerelés nélkül is komoly kihívás leküzdeni. Összenéztem Jurgennel.
Mindketten lihegtünk, és furcsamód egymásra vigyorogtunk. Volt még egy korty víz a
kulacsomban, azt megosztottam vele, majd azonnal nekilódultunk.
Az első igazi akadály egy 4 m-es fal volt, amely előtt három kisebb csoportra oszlott
a szakasz, és néhányan (közöttük én is) gúlát alkottak, míg a kisebb termetű társaink
felkapaszkodtak a fal tetejére. A szakasz fele sikeresen átvergődött a falon, amikor
megtörtént a baj. Chris a fal tetején trónolt, és éppen Jurgent húzta fel, amikor megcsú-
szott, és elengedte az addig a csuklójába kapaszkodó Jurgent. Mindketten lepottyantak
és a fal két oldalán értek földet. Azonnal felcserek ugrottak elő, és vizsgálni kezdték
őket. Chris felállt, és megpróbálta elbagatellizálni, de látszott rajta, hogy megütötte
magát, mert alig bírt talpon maradni. Jurgen rosszabbul járt, elvesztette az eszméletét.
Hordágyra rakták és elvitték őket a közelben álló mentőkhöz.
Aligha lehet véletlen, hogy a kocsik éppen ott álltak. „Ebben az esőben nem csoda,
hogy megcsúszik valaki a falon” – gondoltam. Bobby üvöltése azonban visszarántott a

109
való világba. Én maradtam a csoportomból utolsónak a fal innenső oldalán, általában a
legmagasabbakra hárul ez a feladat. Ian csüngött a fal tetején, karjára hurkolva a kötél,
amit lógatott, mint egy türelmes horgász. Jobbra pillantva a szemem sarkából észrevet-
tem, hogy Baker százados figyeli minden mozdulatomat. Bobby ácsorgott mellettem, a
másik csoportból ő maradt utoljára. Nekitámaszkodtam a falnak, és hagytam, hogy fel-
másszon rajtam, amíg el nem érte a kötelet. Mindig az utolsónak a legnehezebb a
dolga, mert egyszerűen „fel kell futnia” a falon bizonyos magasságig, hogy elérhesse a
kötelet. Fegyverrel, felszereléssel ez a legkeményebb mutatványok egyike. Vizes falon
pedig szinte lehetetlen feladat.
Sokáig azonban nem gondolkodtam ezen, inkább teljes erőből nekifutottam, és meg-
lehetősen magasra jutottam, de még így is csak az Ian által nyújtott kötél végét sikerült
elkapnom. Vizes volt, csúszott, és ahogy szorítottam, éreztem, hogy görcsbe áll a
kezem. Tudtam, hogy mindjárt elengedem. Ekkor Baker százados hangját hallottam a
hátam mögül.
– Ez az, Porkoláb, húzza meg!
Elfeledkeztem a görcsről, és az egyik kezemmel fogást váltottam. Két újabb fogás-
váltást követően elértem az Ian mellett a fal tetején hasaló Toby felém nyújtott kezét,
és megragadtam a csuklóját.
– Gyere, picim! – nyögött Toby, miközben megpróbáltam egyre feljebb kapasz-
kodni, hogy elérjem a fal peremét. Amikor végre megkapaszkodtam, már minden erő
kiszállt belőlem. A síkos fal tetejét markolva úgy éreztem, soha nem bírom felhúzni
magam. Ekkor segítő kezek ragadtak meg, és két másodperccel később már földet is
értem az első akadály túloldalán. További tizennyolc válogatott akadály várt még arra,
hogy próbára tegyen bennünket.

Amikor végeztünk az akadálypályával, úgy támolyogtunk, mintha részegek lennénk.

Ám a verseny még nem ért véget. További 1,5 km-t futottunk a lőtérig, ahol letettük a
zsákjainkat, és a 200 méteres vonalig vezényeltek előre. Tíz lőszert nyomtak a
kezünkbe előre betárazva. Parancsra csőre töltöttük a fegyvert, bebiztosítottuk, és
szinte azonnal jelet kaptunk, amelyet követően rohanni kezdtünk előre a százméteres
vonalig. A mellettem futó Opiyo megbotlott és elesett. Lenyúltam érte és felrántottam,
anélkül, hogy különösebben lassítottunk volna.
A 100 méteres terepszakaszhoz érve hasra vágtam magam, és megkerestem sze-
memmel a célalakot. Fel-le liftezett az irányzék, ahogy zihálva vettem a levegőt. A
látásom elmosódott, csak pillanatokra láttam élesen a célt. Ennek ellenére lőnöm kel-
lett, mert ketyegett az óra.
Próbáltam felidézni mindazt, amit a kiképzésen tanultam, és a légzésemre koncent-
ráltam. Egy pillanatra behunytam a szemem, majd amikor kinyitottam, ismét élesen
kirajzolódott előttem a cél. Elhúztam az elsütőbillentyűt, és folyamatosan figyelve a
légzésemet, egymásutánban tízszer ismételtem meg a mozdulatot. Amint az utolsó
lövést is eleresztettem, ismét becsuktam a szemem. Amikor újra kinyitottam, a cél már
nem volt a helyén. Tökéletes időzítés – mosolyodtam el fáradtságom ellenére. Véget
ért a verseny.
Legnagyobb meglepetésemre kilenc találatot értem el (a szakaszban a legjobbat).

110
Bobbynak pedig igaza lett: bár két embert veszítettünk, de összesítettben is remekül
lőtt a szakasz, és ezzel megnyertük a menet- és lövészetversenyt. A versenysorozatban
is sikerült visszavenni a vezetést az Ypres század első szakaszától. Ujjongva figyeltük,
ahogy a pontok felkerülnek az összesítő táblázatra, és kihirdetik a győztest. Furcsa
módon a korábbi fáradtságnak ekkorra nyoma sem látszott rajtunk.
A Királynőszakasz versenyt tehát megnyertük, bizonyítottuk, hogy mi vagyunk a
legjobbak. Hamar megtanultuk, hogy ez Sandhurstben kiváltságokkal jár. Megkülön-
böztető jelzést hordhattunk az egyenruhánkon. Büszkén viseltük az akadémia színeit
ötvöző sípzsinórt a vállunkon. Reggelente az éppen soros különítmény teljes pompával
vitte a szakasz zászlaját az étkezdébe, ahol az arra kijelölt helyen, az asztalsorunk
végében állították fel. Már nem közösködtünk és nem vegyültünk a többi szakasszal.
Mi voltunk a legjobbak.

8. VEZETÉSI TANÁCS

Kovácsolj össze egy világklasszis csapatot!

A megpróbáltatások összekovácsolják az erős csapatot és szétzilálják a gyengét. A
Királynőszakasz verseny számtalan megmérettetése, az együtt eltöltött idő és a lehetet-
lennek tűnő feladatok közös megoldása következtében szinte családi kötelék alakult ki
közöttünk. Ismertük egymás gondolatát, vágyait, és sokszor szavak nélkül is megértet-
tük egymást. A katonai kiképzés és a missziók során sokszor előfordul, hogy az embe-
rek nemcsak rábízzák az életüket a társaikra, hanem ténylegesen meg is mentik egy-
mást – ez a fajta bizalom pedig a legmagasabb szintű elköteleződéshez vezet, ami
emberek között kialakulhat.
Amennyiben az a célunk, hogy összekovácsoljunk egy világklasszis csapatot, akkor
érdemes először is elgondolkodni azon, hogy mit is jelent tulajdonképpen a csapatépí-
tés, amely napjainkban már-már elcsépelt fogalommá vált.
Számos üzleti területen dolgozó ismerősömmel beszélgetve azt tapasztaltam, hogy
sok esetben a tréningek nem szólnak másról, mint a félretett pénz elköltéséről. Az
elvárások is széles skálán mozognak: a cégtulajdonosok azt szeretnék, hogy fejlődjön a
résztvevők csoportidentitása és motivációs szintje, a résztvevők pedig leginkább
kikapcsolódni szeretnének. Ezek az elvárások nem igazán egyeztethetők össze, és álta-
lában a kemény munka helyett a szórakozásról szól a tréning, így ezeken igazán nem is
fejlődik a résztvevők karaktere. Nem meglepő tehát, hogy az ilyen csapatépítő trénin-
gek ritkán érik el a célt: a valódi változást.
Egy katonának kivételes lehetőségei vannak. Mi rázhatna össze jobban egy csapatot,
mint egy éles bevetésre történő felkészülés? Mivel mindenki tudja, hogy a saját és tár-
sai élete múlik azon, hogyan teljesít a felkészülésen, a résztvevők minden idegszáluk-
kal a kemény munkára koncentrálnak, aminek biztos következménye, hogy egyénileg
és csapatszinten is fejlődnek. A különlegesen képzett katonai alakulatok, mivel kis lét-
számúak, és a legextrémebb kiképzési lehetőségekhez férnek hozzá, képesek a csapat-

111
kohézió legfelsőbb szintjeit megteremteni. Ez nem új keletű jelenség, a történelmi pél-
dák közül a legismertebbek a spártai katonák, akik a mai napig eszményképként
maradtak fenn. A spártai karakter fejlesztését már gyerekkorban elkezdték. Spárta
férfijai hétéves koruktól kezdve olyan kiképzésen (agogé)66 vettek részt, amely meg-
edzette a testüket és felkészítette az elméjüket arra, hogy megoldásokat keressenek a
legkilátástalanabb helyzetekben is. A kiképzés során megtanulták azt is, hogyan har-
coljanak falanxban, egymásra rábízva az életüket és egymást oltalmazva az ütközet-
ben.
Ehhez hasonló elitközösségi összetartozást kellene minden vezetőnek megvalósíta-
nia, amikor a csapatépítésen és egy szervezeti kultúra kialakításán fáradozik. Hogyan
lehet valódi változást előidézni az üzleti életben, ahol a legtöbb esetben nincsenek élet-
halál helyzetek? Egy integrált stratégiára van szükség, amely magában foglalja a biza-
lom kialakítását, a feladatvégzés élvezetessé tételét és a siker tudatosítását.
A bizalom kiépítésének első feltétele a megfelelő környezet kialakítása. Kihívásokat
bárhol teremthetünk egy csoport számára, de alaposan át kell gondolnunk, hogyan
felelhetnek meg ezek a kihívások az 5. fejezetben bemutatott flow-környezettel szem-
ben támasztott követelményeknek.
Második feltétele a vezető érzelmi intelligenciája67, amely kedvezően befolyásolja
egy csapatépítő stratégia hatékonyságát, éppen ezért ennek mérése a vezetői kiválasz-
tásnak szerves részét kell, hogy képezze. Az lenne az ideális, ha a csapatépítés a részt-
vevők érzelmi intelligenciáját is fejlesztené,68 de mivel ahhoz az önkéntesség, a saját
akarat és az autonóm döntésekkel járó felelősségvállalás járul hozzá leginkább, így ez
nem kétnapos tréninget, hanem inkább hosszú távú, folyamatos önismereti munkát fel-
tételez.
A bizalom kiépítésének harmadik, elengedhetetlen feltétele a vezető személyes pél-
damutatása. A vezető vegyen részt a csapatépítő kihívásokon, hiszen csak ebben az
esetben lesz képes megismerni saját emberei képességeit és kialakítani azt a fajta
bizalmat, amely egy világklasszis csapatot összetart a nehéz helyzetekben. Egy vezető-
nek azonban nem csak akkor kell helyesen cselekednie, amikor mindenki látja. Ha
valaki nem képviseli minden cselekedetében a személyes és a szervezeti értékeket,
akkor jobb, ha bele sem kezd a csapatépítésbe. Nem véletlen, hogy egy jól működő
katonai szervezetben a vezetők ugyanazt az ételt fogyasztják, mint a beosztottaik, és a
legtöbb esetben ők az utolsók, akik esznek.69 Tisztában vannak ugyanis vele, hogy a
legapróbb cselekedetek is üzenetet hordoznak. De nem csak a katonák között találunk
ilyen példákat: a Google vezetői például nem rendelkeznek saját parkolóhellyel, és
ugyanazon a konyhán étkeznek, ahol mindenki más.70
Ezenfelül, ahogy azt a 6. fejezetben hangsúlyoztam, fontos még, hogy a vezető
törődjön a munkatársaival. Ezt a fajta törődést kiválóan illusztrálja egy 2009-ben meg-
történt eset, amikor William D. Swenson százados több beosztottja is megsebesült egy
afganisztáni művelet során. Az esetről, amikor a százados apai szeretettel megcsókolja
a sebesült bajtársát, miközben berakja a sebesültszállító helikopterbe, majd szinte
azonnal visszatér a tűzharcba, hogy másokat vezessen, videófelvétel is készült.71 A
hadseregben a legnagyobb elismeréseket akkor kapják a vezetők, ha elképesztő kihívá-

112
sok közepette is kiállnak társaikért, és mindent elkövetnek azért, hogy gondoskodjanak
a beosztottaikról, hiszen tudják, hogy egy igazán elit csapatban csak így lehet feltétlen
bizalmat kialakítani. Swenson százados a legmagasabb katonai kitüntetésben részesült
hősies helytállásáért, és azon kevesek közé tartozik, akik még életükben viselhetik a
becsületrendet.
Az pedig, ha valaki elbukik egy adott megmérettetés során (ahogyan az velem is
előfordult a Királynőszakasz versenyen), nem a világ vége. Egy igazi vezető ebben a
helyzetben is tudja, hogyan segítse fel társait, és ösztönözze őket, hogy lépjenek túl a
kudarcélményen, és a csapat érdekeit szem előtt tartva dolgozzanak tovább a legjobb
tudásuk szerint.
A kalandok keresése és életélmények felhalmozása rendkívül motiváló lehet egy
csapat számára. Éppen ezért fontos, hogy a 7. fejezetben bemutatott módon egy vezető
tudatosan építsen be ilyen jellegű kihívásokat a mindennapokba, és ezzel tegye élveze-
tesebbé a mindennapokat. A vagabonding szemléletet magukévá tevő felfedező beosz-
tottak olyan megoldásokkal állhatnak elő, amelyek növelik a hatékonyságot, és a mini-
kalandok megtapasztalása közben a résztvevők fejleszthetik az 5. fejezetben bemuta-
tott akadályimmunitást is.
Végezetül, utolsó feltételként, a beavatásra72 is sort kell keríteni, amely erősíti a
csapatszellemet. Törzsi közösségekben a kihívás elbukása és az ezzel járó kirekesztés
komoly pszichológiai terhet jelentett. Bár a modern beavatásokhoz nem feltétlenül kell
bátorságról tanúbizonyságot tenni, a kihívások vagy bátorságpróbák teljesítése mégis
büszkeséggel tölti el az adott személyt, és a beavatást követően az adott közösséghez
való tartozás a személyes identitás részét képezi.
Számunkra a sandhursti színekből font sípzsinórok átvétele is egyfajta beavatásnak
minősült. Azzal, hogy viselhettük a kiváltságosoknak járó szimbólumot, egy olyan
rituálé részeseivé váltunk, amely tudatosította bennünk az addig elért eredményeket.
Ezek a szimbólumok a világ különleges alakulatai között ugyanígy jelen vannak. A
zöld barett átadása az amerikai zöldsapkásoknál vagy a „trident” szimbólum feltűzése
az amerikai haditengerészet SEAL alakulatainál a beavatási szertartás sikeres elvégzé-
sének tudatosítását szolgálja.
Egy csapat akkor igazán hatékony, ha közösségként működik. A vezetőnek szem
előtt kell tartania, hogy beosztottait lelki beállítottságaik vezérlik. Éppen ezért egy csa-
patépítő stratégia megalkotásakor a legcélravezetőbb a fenti módszerek és az ember-
központú szemlélet ötvözése.73
Egy csapat összekovácsolásakor nem feltétlenül modulokban kell gondolkodni. Sok-
kal inkább érdemes olyan élethelyzeteket teremteni, amelyekben megfigyelhető a sze-
mélyiség, és amikor a szervezet tagjai komoly megmérettetésekkel találkoznak, össze-
fogással és kemény közös munkával kell leküzdeniük őket. Az igazi csapatépítés
éppen ezért nem a csapatépítő tréningeken zajlik, hanem a mindennapokban, amikor a
szervezet számára létfontosságú problémákat kell megoldani. A vezetők számára ezek
a legkézenfekvőbb lehetőségek arra, hogy világklasszis csapatot kovácsoljanak az
emberekből.

113
HARMADIK IDŐSZAK

114
 9. fejezet

ALKALMAZKODSZ

Az élen haladó embered belegabalyodik a szögesdrótba, és segítségért kiált. A fel-

cser odarohan, és azon igyekszik, hogy elállítsa a vérzést. El sem hiszed, hogy egy
gyakorlaton ez megtörténhet. Nem véletlenül nevezik ezt a terepszakaszt daráló-
nak. Az épületekhez vezető megközelítési útvonalon több tucat halálos csapda
leselkedik rátok.
Lövések hangoznak fel a távolban, és tudod, hogy fogytán van az időd. Vagy
átkelsz a több száz méter hosszú, szögesdróttal telepakolt szakaszon, vagy találsz
valami más megoldást.
Azt az információt kapod, hogy van egy csatornarendszer is, amelyről eddig
fogalmad sem volt. Ha a föld alatt keresed az épületekhez vezető útvonalat, akkor
könnyen belefuthatsz az ellenségbe, és onnan még visszavonulni sem tudsz.
A szögesdróton életveszélyes átkelni, a csatorna pedig kiszámíthatatlan, de
valamelyik úton el kell jutnod a házakig.
Mit teszel?

Csatornapatkányok

Február 20. – La Courtine

Már nagyon vártuk a külföldi gyakorlatot. Két hét napsütés, fehér homokos tengerpart
és bikinis lányok a Riviérán – erről álmodik minden elgyötört kadét Sandhurstbe kerü-
lése első napjától kezdve.
Az adjutáns eligazítása azonban lehűtötte a kedélyeket. Úgy kezdte, hogy a francia-
országi La Courtine tartományban gyenge eső várható, és az átlagos hőmérséklet 10
°C körül mozog. Hiába volt tehát a várakozás, ugyanezt a jól ismert walesi gyakorlóté-
ren is átélhettük volna.
A katonai ruházati boltból a következő napokban ostromlott erőd lett, ahogy a har-
madidőszakos kadétok megpróbálták beszerezni mindazt a felszerelést, amelyről úgy
gondolták, a következő két hétben megkönnyíti a túlélést. Tudtuk, hogy 24 óra múlva
a gyakorlaton, amelyet Bourg-Lastic kantonban rendeznek, az elmúlt néhány hónapban
megszerzett minden tudásunkra szükségünk lesz.
A megérkezést követően sötétedés előtt felsorakoztunk a buszok mellett a szakadó
esőben és hideg szélfúvásban. Valaki megjegyezte, hogy biztosan nem fogunk lebar-
nulni, hacsak a testünket borító sarat nem számítjuk. A gyors eligazítás során ismertet-
ték a harcfeladatot, a szakasz kettévált, és járőralakzatban indultunk a célterületre. Egy
órán belül visszavertük az első rajtaütést, majd folytattuk a számunkra kijelölt célpont

115
felderítését. Amíg egy kis különítményt kiküldtünk, hogy hajtsa végre a feladatot, a
többiekkel bevettük magunkat egy csűrbe. A hely kiváló fedezéket nyújtott az ellenség
elől, csak egy francia gazda „ütött rajtunk”, aki invitálni kezdett minket a házába, hogy
kóstoljuk meg a borát.
Nagy dilemma volt, de végül arra gondoltunk, hogy a malajziai konfliktusban is a
helyi lakosság megnyerése volt a siker kulcsa, így elfogadtuk az ajánlatot. Az üveg bor
elfogyasztását követően kaptunk még útravalóul két másikat, és amikor csatlakoztunk
a szakasz többi részéhez, késlekedés nélkül moráljavító tevékenységbe kezdtünk. Az
itóka hamar elfogyott, és nem sejtettük, hogy az egész gyakorlat során akkor érezhet-
tük magunkat a legjobban. Három nap múlva elállt ugyan az eső, de a folyamatos kon-
centráció, az alváshiány és az embertelen körülmények szép lassan kiszívták az erőn-
ket.

Már két hete La Courtine megyében gyakorlatoztunk. A terroristák elleni harcban for-
télyosnak és állhatatosnak kellett lennünk, a rugalmasság és a gyorsaság pedig alapkö-
vetelmény volt. A tábor mellett állandóan készenlétben álltak a helikopterek, mi pedig
csak arra vártunk, hogy a levegőbe emelkedhessünk, és újra meg újra lecsapjunk a
játékosokra, vagyis az ellenfélre. A gyakorlat vége felé megcsappant a harci kedv.
McCauley-t szerencsére előző nap ismét megszánta egy francia gazda. A keresett
bűnözők helyett egy halom bagettel, ízletes sajttal meg egy kanna borral tért vissza.
Az utolsó támadásról nem sokat tudtunk, a kiképzőink csak annyit morogtak, hogy
mindenképpen „élvezetes” lesz. Maga a gyakorlat merőben különbözött az eddigiektől.
A kiképzők látszólag alig foglalkoztak velünk, mondván, hogy mostanra mindent
tudunk, amit ezen a szinten tudni kell. Tudtuk, hogy csak megjátsszák a nemtörődöm-
séget – valójában nagyon is figyeltek, és ha bármelyikünk hibázik, hiába csak hetek
vannak hátra a képzésből, bukhatjuk a tiszti rendfokozatot.
Egy járőrfeladat után éppen megálltunk egy kis pihenőre, amikor megpillantottam
Baker őrnagyot, akit mostanában léptettek elő.
– Hamarosan maga is lehetőséget kap, Porkoláb – szólalt meg, miközben furcsa
mosoly játszott a szája sarkában.
Ismertem már ezt az arckifejezést, sejtettem, hogy nem mindennapi feladatot szán
nekem. Két nap volt hátra a gyakorlatból, és eddig semmilyen komolyabb parancsnoki
beosztást nem kaptam. Titkon reménykedtem, hogy én vezethetem az utolsó támadást.
A megérzésem helyesnek bizonyult, mert másnap hívattak a századparancsnoki
sátorba, és közölték, hogy én vagyok a parancsnok. Majd’ kiugrottam a bőrömből örö-
mömben. Hamarosan átvettem a szakaszt, majd tudatták velem, hogy ebben a művelet-
ben az egész évfolyam részt vesz. A feladat egy kisebb városka elfoglalása lesz. A
kapott információk alapján meghoztam az elhatározásomat, és délutánra a sátorlapom
fedezékében összehívtam a rajparancsnokaimat.

Miután a három rajparancsnok megérkezett a hevenyészett sátorlappal fedett kuc-

kómba, elővettem a termoszt, és töltöttem nekik egy kis forró teát. Alig kezdtem el a
harcparancs ismertetését, rögtön eleredt az eső.
– Utálom ezt az országot – morgott Rory – meg az időjárását! Még egy szaros

116
napig bírhatta volna, és vége a kéthetes gyakorlatnak. De nem, pont most kell esnie.
Amint elhallgatott, borsónyi jégdarabok koppantak a sátorlapon és potyogtak le róla
a földre, hogy a lábunknál gyülekezzenek.
– Most kellene egy kis Baileys – jegyezte meg Dave Lord csendesen mosolyogva. –
Van hozzá jég bőven.
Chris volt a harmadik rajparancsnok. Mindhárman kiváló katonák, hamarosan pedig
remek tisztek lesznek – csak ezen legyünk túl.
– Kellemesnek indul – kezdtem meg az eligazítást.
Előhalásztam a zsebemből a térképvázlatot és a faluról készített skiccet, majd kitöl-
töttem még egy adag teát a többieknek. Másfél órán keresztül beszéltem, ők pedig
figyelmesen hallgattak. Amikor végeztem a parancs kiadásával, kérdőn néztem rájuk.
– Nem akarok vészmadár lenni – kezdte Rory –, de az idő nem igazán alkalmas a
repülésre.
Kezével, alátámasztva a mondanivalóját, kinyúlt a sátorlap tetejére, és leszedett egy
marék jeget.
– Ebben alighanem igazad van – helyeseltem –, de várjuk ki a végét. Hajnali kettő-
nulla-nullára kell a gépeknek megérkezniük, addigra kitisztulhat az idő. Ha mégsem,
akkor egy erőltetett menet vár ránk.
Lassan szürkülni kezdett. Chris elővette a térképet, majd alaposan szemügyre véve
tanulmányozni kezdte.
– Az útvonal, amit választottál, kissé nehéz terepen vezet, de valóban a legmegfele-
lőbb. Ha lefújják a helikoptereket, még éppen odaérhetünk gyalogszerrel is. Tudod,
mire gondolok?
– Az anyukájukra gondolsz – fakadt ki Rory. – Nem fognak küldeni semmilyen
helikoptert.
– Egyelőre maradjunk annyiban, hogy lesznek helikopterek, és el is visznek minket.
A többieknek azonban el kell hinteni, hogy talán gyalog tesszük meg az utat, úgyhogy
figyeljenek oda a cucc összepakolásánál. Azt hiszem, vár ránk néhány meglepetés hol-
nap.
– És nem lesz benne köszönet – játszotta Rory a vészmadarat a szokásos módon.
– Egyvalamit azonban még nem tudtok – néztem rájuk. – Ennek biztosan örültök
majd. Az utolsó támadást ugyanis nem sisakban, hanem barettben hajtjuk végre.
Fülig érő szájjal vigyorogtak. Láttam, hogy még Rory is felvidult, amint elképzelte
magát az ejtőernyősezred vérvörös barettjében:
– Legalább azt az utálatos sisakot nem kell elviselni.
– A biztonság azonban mindenekfölött! – tettem hozzá. – Mondjátok meg a srácok-
nak, hogy csak semmi hősködés meg eszetlenség.
Tudtam, hogy ezt a parancsot úgysem tartják be. Örültek, mint a gyerekek, és ez alól
én sem voltam kivétel. A kadétok ugyanis a végzést követően ezredekhez kerülnek, és
a kiszemelt ezred barettsapkájának felvétele azt jelentette, hogy fél lábbal már az ala-
kulathoz tartoznak, és az efféle büszkeség megsokszorozza a harci kedvet. Szükség is
lesz rá, ebben biztos voltam.

A szakasz berendezkedett a szokásos szürkületi készenlétre: a kadétok összepakolták a

117
felszerelést, és körkörös védelmet alakítottak ki, így várták az éjszakát. Tisztában vol-
tam vele, hogy akár egy percen belül ki tudnám üríteni a tábort úgy, hogy semmi nyom
nem marad utánunk. Jó volt nézni a srácok összehangolt munkáját; mindenki pontosan
tudta, mi a feladata, a rajparancsnokoknak csak néhány dolgot kellett ellenőrizniük.
Alaposan összeszoktunk az elmúlt egy év alatt, a profi kiképzés meghozta a gyü-
mölcsét. Broad őrmesternek is hasonlók járhattak a fejében, miközben mellettem áll-
dogált, mert ajkán kis mosoly látszott.
A terv szerint egy falut kellett megtámadnunk, amit tangók foglaltak el (a katonai
szlengben terroristákat jelent). A szakasz feladata, hogy a falu szélén kijelölt területen
megvesse a lábát, amíg a többiek beérkeznek és továbbnyomulnak.
A terv szerint – a meglepetés erejére építve – helikopterekből ereszkedve foglaljuk
el a stratégiailag legfontosabb házat. Ez lett volna Rory rajának a feladata, és már a
gondolattól is be volt zsongva. Az emberei alig pihentek, még álmukban is az ereszke-
dést gyakorolták. Rory meg is sértődött volna, ha nem neki adom a feladatot. A leg-
őrültebbeket osztottam be alá, mert tudtam, hogy abban a helyzetben igazi vakmerő-
ségre lesz szükség – az épületben legalább két géppuskafészket kell majd felszámol-
niuk. Chris raja fedezi majd őket, és lefogja a játékosokat, Dave pedig tartalékban lesz
az embereivel.
Biztos voltam benne, hogy több meglepetés is vár majd ránk a küldetés során. Még
egyszer, utoljára átbeszéltem a rajparancsnokokkal a támadás részleteit, és különös
hangsúlyt fektettem a váratlanul bekövetkező eseményekre. Ismertettem és részletesen
megvitattuk a „B” és „C” tervet is, amely nem volt benne a tankönyvekben. Nem fél-
tem attól, hogy összezavarom őket, ugyanakkor egyre jobban tartottam attól, hogy
elmarad a repülés. Mindenfelé ködfoltok kavarogtak, és a szemerkélő eső sem szűnt
meg.
Amikor ismét magamra maradtam, újra meg újra a terv részletein törtem a fejem.
Meg akartam bizonyosodni arról, hogy minden eshetőségre felkészültünk. Mindvégig
a jól ismert katonai mondás járt az eszemben: „Minden terv csak a harcérintkezés meg-
kezdéséig tart.”
Éjfélkor megindultunk a helikopter-leszállóhely irányába. Egy óra múlva értünk a
mező szélére: esett még, és sűrű köd gomolygott a völgyben. Arra gondoltam, ebben a
völgyben akkor is köd lett volna, ha nem ilyen mostoha az időjárás. A szakaszomat
elhelyeztem 4 és 10 óra közötti irányban, majd ellenőriztem őket.
McCauley-val, aki szakaszőrmesterként tevékenykedett, biztattuk az embereket,
akik reszketve és átfagyva feküdtek a hideg földön. Hajnali 1 óra volt, és még egy órát
kellett várnunk a helikopterek érkezéséig. Mozgás közben is reszkettem, így el tudtam
képzelni, mi lesz a többiekkel, ha mozdulatlanul fekszenek a földön. Tudtam, hogy
tennem kell valamit. Elindultam, hogy megkeressem a századparancsnokot. Intettem
Tobynak, hogy kísérjen el, aki hálásan nézett rám, miközben feltápászkodott.
– Azt hittem, megfagyok – vacogta.
A tervezett leszállóhely közepén Whittaker hallgató, aki a századparancsnoki fel-
adatokat látta el, éppen egy termoszt tépett fel, amikor odaértem.
– Helló! – intettem felé.
Felém nyújtotta a pohár italt, de elutasítottam. Úgy gondoltam, ha az embereim

118
szenvednek, nekem sincs jogalapom arra, hogy forró italt igyak.
– Valami módot kellene találni arra, hogy a srácok is felmelegedhessenek, külön-
ben teljesen hasznavehetetlenekké válnak, mire megkezdődik a tánc.
– Nem tehetem, főhadnagy, bár egyre kevésbé bízom benne, hogy ide valaha
leszállna bármi is. Mindenesetre várnunk kell.
Bosszúsan sétáltam vissza a szakaszomhoz, és magamhoz intettem McCauley-t.
– Mi történt? – érdeklődött.
– Semmi… Éppen ez a baj!
Próbáltam valami megoldást találni a helyzetre. Végignéztem a srácokon, akik
átázott ruháikban feküdtek a földön, előttük a málhazsák, fegyver a kézben. Ez a fajta
várakozás sokkal idegőrlőbb volt bármi másnál.
Borzasztó lassan telt el egy óra, és a helikopterek nem érkeztek meg. A köd még
sűrűbb lett. Rádión hívtam a századparancsnoki állást, ahonnan azt az utasítást kaptam,
hogy várjunk még. Tudtam, hogy a pilótáknak eszük ágában sincs ilyen időben
repülni.
Edwardért kezdtem komolyan aggódni. Kenyában valószínűleg nem szokhatott
hozzá, hogy vizesen feküdjön fagypont körüli hidegben a földön. Újabb tizenöt perc
telt el, amikor hívatott a századparancsnok.
– Kinyírod az embereimet, Billy – mordultam rá, amikor odaértem.
– Nem én, hanem az időjárás – mentegetőzött. – De egyébként is lényegtelen, mert
elhagyjuk ezt a jégvermet. Szedd össze a szakaszt, tíz perc múlva indulunk… gyalog!
Te vezeted a századot, úgyis te leszel az első, aki bedugja a fejét a hurokba. Az indu-
lási hely a 4. tájékozódási pont lesz.
– Értettem! – megpördültem és elsiettem.
Visszatérve intettem McCauley-nak, aki azonnal felfogta, miről van szó, és menet-
alakzatba rendezte a szakaszt. Amíg az embereim guggolásokat végeztek és bemelegí-
tették teljesen elgémberedett végtagjaikat, előkaptam a térképet, és még egyszer átnéz-
tem a menetvonalat. Csak egy kicsit kellett igazítanom rajta, hogy pontosan onnan
induljunk, ahonnan Billy mondta. Még egyszer összehívtam a rajparancsnokokat.
– Négy percünk van indulásig. A „B” terv lép életbe, vagyis Rory raja megy elöl,
aztán én, Chris, majd Dave, és McCauley zárja a sort. A támadást is ugyanúgy hajtjuk
végre, ahogyan eredetileg terveztem, de amikor odaértünk, a terepen még pontosítok
egy-két részletet.
Csöndben vágtunk neki a 10 km-es menetnek. A teljesen átfagyott emberek, akik
nem pihentek már két hete, dühösek voltak, hogy mégsem helikopterrel visznek min-
ket. Nem bántam, ugyanis agresszióra szükségünk lesz a támadás során.
Rory raja hajnali 5 órakor érte el az utolsó gyülekezési helyet. Ott letettük a zsákja-
inkat, és a rajparancsnokok gyorsan ellenőrizték, hogy mindenkinek megvan-e a szük-
séges felszerelése. A harmadik szakaszból megjelent néhány srác, akik hátul maradnak
és vigyáznak majd a zsákjainkra.
– Aztán nehogy belenyúlkáljatok! Benne van a szarpapírom… Lehet, hogy szüksé-
gem lesz rá, ha végeztünk! – vetette oda nekik Rory távoztában, majd rajával elindult a
megindulási terepszakaszra, ahol felvették a támadóalakzatot.
Az erdő talaja, amelynek szélén a megindulási terepszakaszt kijelöltem, ingoványos

119
volt, és imádkoztam, hogy ne süllyedjünk bokánál mélyebbre. Közvetlenül Rory raja
mögött haladtam, amikor a félhomályban láttam, hogy az élen haladó Hawthorne tér-
dig elsüpped a lápban. Rory felemelte a kezét, és megálltunk.
– Ez így nem lesz jó – suttogtam Rorynak, mikor mellé értem. – Mire odaérünk,
elnyel minket a láp. Ki gondolta volna, hogy az erdő ilyen mocsaras?!
– Egy kis latyak még nem ártott meg senkinek! – oszlatta el a kételyeimet Rory.
Reméltem, igaza van, mert nem volt időnk kerülőutat keresni. Rövid gondolkodás
után bólintottam és továbbot intettem.
Szerencsénkre a vizenyős terület sekély volt, és a legmélyebb részein is csupán
derékig ért. Ahogy közeledtünk az erdő széléhez, a terep emelkedni kezdett, és lassan
magunk mögött hagytuk a lápot. Mindegyik fa mögött ellenséget sejtettem, de nem
találkoztunk senkivel. Az erdő szélénél megállítottam a szakaszt, és Tobyval, aki a
közelbiztosítóm volt, meg a három rajparancsnokkal együtt előrekúsztam. Találtunk
egy jókora földhányást, amely kelet-nyugati irányba futott, és az egész szakasz elbúj-
hatott mögötte. A tetején kipillantva, a pirkadatban megláttam előttem a célterület egy
részét.
– De hiszen ez nem is falu… inkább egy kisváros – suttogtam elképedve.
– Azt hiszem, az a mi házunk – mutatott Rory egy háromemeletes betonépületre a
kisebb házak mögött.
Hajnali 5 óra 47 perc volt, és minden csendesnek tűnt. Intettem Tobynak, hogy
hozza előre a szakaszt, majd visszafordultam a település irányába.
– Van még tíz percünk – suttogtam. – Szemből nem közelíthetünk, ahogy eddig is
sejtettük. Rory, neked balról kell kerülnöd, onnan próbáljatok bejutni. A kettes és
négyes házban is lehetnek tangók, először azokat foglaljátok el. Chris, ti jobb felől
nyomuljatok be, és a hármast tisztítsátok meg. Onnan tudjátok fedezni Roryt és csapa-
tát. Annyi változott, hogy felülről kell bejutni. Van nálatok létra és csáklya is, igaz?
– Persze – vigyorgott Rory a veszélyes terv hallatán.
– Úgy látom, hogy az egyes épület tetején meg lehet akasztani a csáklyákat, addig
is ködgránátokkal fedezünk majd benneteket. Ha beértetek, lefelé kell terelni a rosszfi-
úkat, és akkor pont Chrisék előtt bukkannak majd fel.
– Lehet, hogy van valami csatornarendszer – szúrta közbe Chris.
– Erre kitértem már a harcparancsban is. De erről semmilyen információnk nincs,
így kénytelenek vagyunk vakon bemenni. Rory úgyis jelenti, ha valami váratlan törté-
nik – mondtam, és miközben szétnéztem, láttam, hogy a többiek felfejlődtek mellet-
tünk.
Az órámra pillantottam, öt perc volt hátra 5 óra 57 percig. Ahogy körbepillantottam,
láttam, hogy mindenki ellenőrzi a felszerelését.
A harc előtti izgalom ismét úrrá lett rajtunk. Az ismeretlentől való félelem kevere-
dett az elszántsággal. Rory izgett-mozgott mellettem, alig fért a bőrébe. Ugyanezt
éreztem én is. Feszült várakozással teltek a percek. Megigazítottam a rádiómat, Ian
pedig a századhálóra hangolt készüléket ellenőrizte mellettem, noha teljes rádiótilal-
mat rendeltek el a támadás megkezdéséig. Figyeltem, amint a hajnali napsugarak las-
san eloszlatják a párát. A település valóban hatalmas volt. Nem csoda, hogy két teljes
század kellett a támadáshoz – az egész végzős évfolyam ott sorakozott a felkelő nap

120
első sugaraira várva. Azt hallomásból tudtam, hogy egy francia műszaki szakasz egy
hétig dolgozott a terep előkészítésén, így sejtettem, hogy jó néhány nem várt kellemet-
lenséggel fogunk találkozni.
– Kukucs! – szólalt meg mellettem Ian, mikor üzenetet kapott a rádión. Feszülten
figyeltem. Hirtelen robbanás hallatszott a faluból, és egy perccel később már alig lát-
tam valamit. Mindenhol sűrű füst gomolygott a ködgránátoknak köszönhetően, és az
orromig sem láttam. Itt-ott villanásokat lehetett kivenni a füstgomolyagban, amint
újabb töltetek robbannak. Az indulási parancsra megbeszélt jel egy sárga ködgránát
belövése volt a szektoromba. Ha hamarabb indulunk, akár egyenesen a tüzérségi tűzbe
küldhetem az embereimet. Ha viszont késlekedünk, elveszítjük a meglepetés és gyor-
saság okozta előnyt. A nagy kavarodásban nem láttam semmiféle sárga ködgránátot.
Baker őrnagy tűnt fel mellettem, és kérdőn nézett rám.
– Mire vár, Porkoláb?
– A jelre, uram – fordultam hátra.
– Gondolja, hogy ebben a ködben látni fogja?! – üvöltött túl egy újabb töltetet,
amely valahol a közelünkben robbant.
– Aligha… uram! – Ianhoz fordultam. – Mondd meg nekik, hogy szart sem látok és
bemegyek.
Ezzel feltérdeltem, Rory pedig, aki csak erre várt, kipattant a fedezékből, és a
négyes épület felé vetette magát.
– Azt mondják, hogy éppen ideje – tette a vállamra a kezét Ian.
A bal szárnyon meghallottam a fegyverropogást, Rory és raja máris elérte a négyes
számúra keresztelt épületet. Intettem Chrisnek, aki rohanás helyett inkább a töltés
fedezékében kúszott a rajával együtt vagy 50 m-t, és láttam, ahogy szépen lassan eltűn-
nek a ködben.
– Négyes tiszta! Egy tangó fekszik, sebesült zéró. Folytatom… – hallottam Rory
hangját a rádióban.
Egyre nehezebben maradtam veszteg. Nem bírtam elviselni, hogy nem látom az ese-
ményeket, ugyanakkor tudtam, hogy nem keveredhetek bele. Én voltam a parancsnok,
nekem kellett vezetnem a harcot. Intettem Dave Lordnak, hogy vigye a raját a négyes
épülethez. Felpattantam, és nyomomban Tobyval, Iannal meg Karllal elindultunk utá-
nuk. Karl cipelte a szakasz aknavetőjét, és általában a szakaszőrmester mellett lett
volna a helye, de úgy döntöttem, inkább velem marad. Mire odaértünk a négyes épü-
lethez, Dave már biztosította a terepet. Roryékat nem láttam sehol.
Amikor a ködöt kissé elfújta a szél, a kettes épület felé vezető úton istentelen sok
szögesdrótot vettem észre. Az első raj tagjai próbáltak átjutni rajta: létrát fektettek rá,
és ketten éppen átkeltek az akadályon, amikor az egyes épületből géppuskával tüzelni
kezdtek rájuk. Még én is hallottam, ahogy Rory káromkodik, miközben parancsokat
osztogat az embereinek.
A tangók jól el lehettek látva lőszerrel, mert a géppuska folyamatosan kattogott,
még a lángnyelveket is láttam a ködön keresztül. Robbanások rázták meg a kettes épü-
letet. Újra Rory szólt bele a rádióba.
– Kettes tiszta. Nulla tangó, egy sebesült, ezek a rohadékok mindent aláaknáztak.
– Így igaz! – hallottam most Christ a rádióban. – Hármas tiszta, de mindenhol házi

121
készítésű robbanószerkezetek vannak, lassan haladunk előre.
A felkelő nap fényében egyre kivehetőbb lett az egyes épület. Mivel továbbra sem
láttam jól a terepet, elindultam a kettes épület felé vezető sikátorban, és ekkor döbben-
tem rá, milyen lehetetlen a küldetésünk. A rengeteg szögesdrót folyton beleakadt a
ruhámba meg a felszerelésembe, hamarosan karcolások borították az egész testemet.
Mindvégig a fal takarásában mozogtam előre, és hallottam, hogy a géppuska újra és
újra megszólalt az egyes épületben.
Kilestem a fal mögül, és láttam, hogy Rory épp előreküldött két embert, akik meg-
próbálták megközelíteni az épületet. Egyikük éppen elesett egy bokamagasságban
kifeszített drótban, és rázuhant egy háromsoros szögesdrót akadályra. Borzalmas lát-
vány volt, és önkéntelenül is felszisszentem. Láttam, ahogy igyekezett szabadulni, de
csak még jobban belegabalyodott a drótba. Társa megpróbálta berángatni az egyes
épület előtt lévő derékmagasságú fal mögé, miközben a géppuska folyamatosan kele-
pelt a fejük felett. Ahogy a köd kicsit tisztult, felismertem: Hawthorne volt az, és ron-
gyokban lógott rajta a ruha. Pokoli kínokat élhetett át, súlyosan megsérülhetett, mert
nem bírt lábra állni.
– Dave, felcsert! Azonnal! – szóltam a rádióba.
Rory eldobott egy ködgránátot, és újabb két ember indult a ház felé. Ezúttal Rory is
velük tartott, a többiek pedig fedezték. Chris raja is bekapcsolódott a tűzharcba, és
reméltem, hogy sikerült támogató pozícióba helyezkedniük. A köd fedezete alatt
Hawthorne-t hátrahúzták a kettes épülethez, ahová ebben a pillanatban érkezett meg a
felcser. Felvágta a nadrágot, és ellátta az erősen vérző combsebet.
– Jól vagy? – léptem mellé.
– Megmaradok… kapjátok el őket! – lihegte, miközben felpakolták egy hordágyra,
és hátravitték a sebesültgyűjtő helyre.
Ebben a pillanatban valaki mellém lépett, és vadul mutogatni kezdte, hogy rábuk-
kant a csatornarendszer lejáratára. Rögtön felcsillant előttem a remény, hogy talán a
csatornán keresztül eljuthatunk az épülethez. Rádión keresztül odaszóltam Rorynak,
hogy várjanak, és gyorsan átgondoltam az új lehetőséget. A szögesdróton szinte lehe-
tetlenség átkelni, és komoly veszteségeket szerezhetek, ha megpróbálom. Az alagút-
rendszer szintén veszélyes, mert fogalmam sincs, mi vár ott ránk.
Döntöttem: szóltam Rorynak, hogy menjenek le az alagútba. Pár percig, amíg lent
voltak, szinte alig vettem levegőt, úgy aggódtam, mi lesz velük. Hamarosan azonban
megpillantottam, hogy hárman felbukkantak a ház falánál. Pont elegen voltak ahhoz,
hogy behatoljanak az épületbe. Elhelyezkedtek a bejárat két oldalán.
Tim Duncan faltörő kost tartott a kezében, és első csapásra bezúzta az ajtó közepét,
ahol egy 20 cm-es lyuk keletkezett. Rory karja máris lendült, bedobott egy villanógrá-
nátot. Ugyanebben a pillanatban Baker őrnagyot láttam kiugrani a házból a mellettük
lévő ablakon. Még ilyen távolságból is hallottam a káromkodását.
Benn a szobában felrobbant a villanógránát. Tim ismét rácsapott az ajtóra, amelyet
ezúttal sikerült kiszakítania a helyéből. Alig halt el a robbanás zaja, amikor Rory és
Tim berontottak, rövid sorozatokkal tüzelve. Rory módszere nem egészen volt sza-
bályszerű, de mindenképpen hatásosnak bizonyult. Peter, aki eddig a bejáratot biztosí-
totta, utánuk vetette magát. A raj maradéka közben megindult az épület felé azon a

122
föld alatti útvonalon, amelyet Roryék kipróbáltak. Chrisék folyamatos tűzzel fedezték
az előrenyomulást.
– Volt egy kis gondunk – szólt bele Chris a rádióba. – Van itt a ház mellett egy csa-
tornanyílás, onnan támadtak hátba minket. Két tangó halott, de van egy sebesültem.
Lőtt mellkasi seb. Ketten vizsgálják az alagút lejáratát, meglehet, egész rendszer van
alattunk.
Bátraké a szerencse, gondoltam. Ha Roryékat is megtámadták volna ugyanígy,
akkor komoly veszteségeink lennének.
– Vitesd hátra a sebesültgyűjtő ponthoz! – Majd Ianhoz fordultam. – Szólj be a szá-
zadparancsnoknak, hogy kell egy helikopter, ami elviszi a sebesültet. Lőtt mellkasi
seb. Mostanra biztosan repülnek a madarak. Kell az a kurva helikopter!
Rory rajának maradéka éppen elérte az egyes épület falát, amikor belülről hatalmas
robaj és üvöltés hallatszott.
– Mi történt?! Jelentést kérek!
– A mocskok ledobtak ránk két fémhordót. Akkora itt a por, hogy nem látok sem-
mit. Azt hiszem, megvakultam…
Fegyverropogás nyomta el Rory hangját. Hallottam, hogy valaki hosszú sorozatok-
kal tüzel, közben trágár módon üvölt. Biztos voltam benne, hogy Rory az. Egyszerre
csend támadt, és láttam, hogy Tim vonszol ki az ajtón a karjánál fogva valakit, majd az
ablak mellett a falnak támasztja.
– Kérlek, Uram, csak több sebesült ne legyen! – imádkoztam csendesen.
– Bejárat tiszta! Egy tangó megboldogult! – hallottam Rory hangját a rádióból, és
láttam, hogy Tim bosszúsan mered a tetemre. – A kis szemétláda a sarok melletti egér-
lyukban lapult… lassan oszlik a por… nem jó hírek… részben elbontották a lépcsőt, és
mintha pókhálót néznék, úgy be van szőve szögesdróttal. Nem hiszem, hogy fel tudunk
jutni, legalábbis élve nem, könnyen leszednének bennünket. Meg kell próbálnunk a
falat megmászni az eredeti terv szerint. Kimegyek…
– Maradj a helyeden! – utasítottam, majd magamhoz intettem Tobyt.
– Próbálj meg eljutni Chrishez, és mondd meg neki, hogy mégis nekik jutott az a
megtiszteltetés, hogy pókembert játszhatnak. Kerítsenek egy hosszabb létrát valahon-
nan! Azt akarom, hogy az első szintet és a tetőt egyszerre kezdjék el megtisztítani.
Köddel fedezem az előrehaladásukat, onnan viszont már a saját bulijuk! Indulj!
Ian lépett mellém.
– Jön a helikopter! – mondta, de már hallottam is a rotorlapátok erősödő ciripelését.
A sebesülteket tehát hamarosan elviszik a kórházba.
– Bravó kettő egyes, maradj a seggeden, és ne csinálj semmit, amíg nem szólok!
Vedd magad mellé az embereidet, és várjátok az újabb parancsot! – utasítottam Roryt.
Figyeltem, amint Chris összegyűjti a raját a hármas épület mögött. Rövid eligazítást
tartott nekik. Rory raja közben bement az épületbe, csak Tim maradt kint az ajtónál,
hátulról biztosította őket. Időnként odalépett a fal mellett heverő tangóhoz, és nagyokat
bökött bele a fegyver csövével.
Karl folyamatosan ott volt a nyomomban, a parancsomra várt.
– Chris és csapata nyugatról közelíti meg az épületet. A célra kellene ködöt lőni
úgy, hogy két percig az orrukig se lássanak. Azt sem bánnám, ha valahogyan sikerülne

123
az első szintet is elködösíteni.
Karl bólintott, és kissé távolabb húzódott, ahol felállította a szakasz 60 mm-es akna-
vetőjét. Karl korábban a tengerészgyalogos-kommandó tüzérségénél szolgált, így nem
okozott gondot számára az aknavető kezelése. Amikor elkészült mindennel, elmélázott
egy pillanatra a maga mellé kikészített gránátokon.
– Készen vagyunk – szólt bele Chris a rádióba.
– Rendben… rajta! – indítottam útnak őket, ezzel egy időben intettem Karlnak, aki
megkezdte a tűzijátékot. Az első gránát kissé túlment a célon, de a második már ponto-
san az épület tetején landolt. Egy perc sem telt el, és sűrű füst borította az épület nagy
részét.
– Bravó kettő egyes, rendezzetek nagy perpatvart, mintha alulról akarnánk nyo-
mulni! – utasítottam Roryt.
– Roger – hallottam a választ, majd egy fél perc múlva több villanógránát is rob-
bant az épület alsó traktusában. Tim kívülről próbált bedobni az egyik emeleti ablakon
néhány füstbombát, többnyire sikerrel járt. Nagy kiabálás és fegyverropogás hallatszott
a földszintről. Mivel jól ismertem Roryt, úgy gondoltam, nem árt még egyszer eszébe
juttatni, hogy a magasföldszintnél tovább nem mehet.
– Bravó kettő egyes, ismétlem, semmi esetre sem lépheted át az egyes alfa szintet!
Meg akartam várni, amíg az ellenség – Chrisék akciója nyomán – Roryék karjába
szalad. Eszembe jutott a csatornanyílás, és magamhoz intettem a közelben várakozó
Dave Lordot.
– Küldj két embert a hármashoz! Chrisék valami csatornanyílást találtak ott, és sze-
rinte járható a rendszer. Ne menjenek le, csak vizsgálják meg alaposan, dobjanak be
két füstgránátot, és álljanak lesben… hátha…
Dave bólintott.
Az épületre telepedett köd oszladozott, és izgulni kezdtem, hogy Chrisnek vajon
sikerült-e feljutnia a tetőre. Felpillantottam, de a nyugati falat nem láttam. Felpattan-
tam, és jobbra futottam egy alacsony kőkerítés takarásában. Öt métert sem tettem meg,
amikor a tető irányából is meghallottam a robbanásokat. A bejárat felől is erősödött a
harci zaj, és biztos voltam benne, hogy Rory megpróbál legalább a magasföldszintre
feljutni. A tetőn hirtelen csönd lett, és Chris hangját hallottam a rádióban.
– Egyes delta tiszta, van két sebesültem, nem súlyos. Két tangót még felírhatsz a
veszteséglistára. Nem tudok lemenni, az ajtót teljesen eltorlaszolták.
– Ez az! – kiáltottam fel, mert végre sikerült megfordítani a helyzetet. Az első eme-
leten is heves harcok dúltak, a géppuskaállásban lévők alaposan elbarikádozták magu-
kat. A rajparancsnok-helyettes jelentette, hogy nem tudja megközelíteni a szobát, mert
hiányzik az összekötő folyosó, és legalább hárman sáncolták el magukat odabenn.
– Egyes alfa tiszta! – jelentkezett be Rory lihegve. – Van két sebesültem, az egyik
súlyos fejseb. Elfogyunk lassan, mint a gyertya.
– Küldök erősítést.
Dave-hez fordultam.
– Vegyél magad mellé négy embert! Amint odaértek Roryékhoz, nyomuljatok fel a
lépcsőn. Nem lesz egyszerű, de pillanatnyilag ez az egyetlen lehetőség… És vigyázza-
tok az aknákkal!

124
 Dave három füstgránátot dobatott az épület felé, mielőtt nekiindult volna. Az ablak-
ból vaktában lőttek rájuk, de sikerült biztonságban eljutniuk az ajtóig, aztán eltűntek
szem elől. Jobbról fegyverropogást hallottam, és ez nem jelentett semmi jót. Opiyót
pillantottam meg egy perc múlva, amint Alex Rennie-vel egymást fedezik, miközben
felénk tartanak, és hevesen gesztikulálnak.
– Kb. heten vannak. A csatornákból jöttek elő a hátunk mögött. Nem tudtuk tartani
magunkat… tisztára, mint a patkányok… – zuhant mellém Alex.
Gyorsan kellett döntenem. Dave rajából csak két ember maradt hátra, plusz ott volt
mellettem Karl és Ian is. Toby Chris rajával maradt. Hatan éppen elegen voltunk, nem
szerettem volna több sebesültet szerezni.
– Az épületbe! – adtam ki a parancsot.
Ez tűnt a legmegfelelőbb megoldásnak. Előreküldtem Karlt, majd futásnak eredtem.
Ian eldobott két füstgránátot, és fedezett minket, bár az épületben lévő ellenségnek
nagyobb gondja is akadt nálunk. Dave és csapata Roryékhoz csatlakozva ekkor kezdte
meg az előrenyomulást, üvöltözést és lövéseket hallottam mindenfelől.
A háznál letérdeltem és fedeztem Iant, amíg odafutott mellém. Amint mellém ért,
ismét lőni kezdett, így most én pattantam fel, és a fal felé iramodtam, ám menet köz-
ben ugyanúgy elbotlottam, mint Hawthorne: ráestem a szögesdrótra, és mire keresztül-
hemperedtem rajta, rongyokban lógott a nadrágom. Csodával határos módon megúsz-
tam az esést néhány nagyobb karcolással. Figyelmeztettem Iant a veszélyre, majd a
falhoz érkezve beléptem az ajtón.
Az épületben viszonylag sötét volt. A tömény lőporszag csípte a szemem. Tim állt
az ajtó mellett és vigyorgott.
– Haladunk! Lassan, de biztosan… azaz biztos, hogy lassan – bökött a fegyvercsö-
vével a lerombolt és elbarikádozott lépcső irányába.
Ahhoz, hogy Roryék feljuthassanak az emeletre, szabályosan ösvényt kellett vág-
niuk a szögesdrótok erdejében. Volt eszük, és hordókat meg bútorokat dobáltak a szö-
gesdrótra, ami kissé lenyomta, és így leküzdhetővé vált. Dave csapata már jobban
haladhatott, mert a közben félig elfoglalt első emeleten Chris néhány embere sakkban
tartotta a szobában rekedt terroristákat. Dave időközben felfedezte, hogy a fal kicsit
vékonyabb a lépcsőforduló mentén, és ketten éppen kalapácsokkal bontották. Hamar
sikerült akkora lyukat ütni rajta, hogy azon átfértek, és így könnyedén bevették a tan-
gókkal szomszédos szobát. Balról lepték meg az ellenséget, ahonnan nem számítottak
senkire.
– Géppuska kiiktatva, három tangó halott, nulla sebesült – szuszogott Dave a rádi-
óba.
– Vettem. Chris, tudsz fedezni? Látod a csatornatöltelékeket?
– Igen.
– Dave, a géppuskát az ablakba, Rory, vidd ki a fiúkat, és szedjétek le őket!
Három perc múlva egyetlen élő terrorista sem maradt a szektoromban. Azok közül,
akik a csatornából keveredtek elő, négyet leszedtek Roryék, egyet Chris lőtt ki a tető-
ről, ketten pedig átszaladtak a szomszéd szakasz szektorába, de ott sem jártak jobban.
– Ian, mondd meg nekik, hogy bravó szektor tiszta!
Először nevettem el magam aznap.

125
A szakaszunk sikerét kihasználva a század másik két szakasza továbbnyomult, és har-
minc perc alatt az alfa szektort is megtisztították, így a másik század is beljebb jutott a
településre. Két és fél órás elkeseredett harcot követően miénk lett a falu. Összesen
harminc kisebb-nagyobb házat tisztítottunk meg, és ötven terrorista feküdt holtan a
harcmezőn. Jellemző módon foglyot senki sem ejtett.
A harc végeztével felsorakoztunk a település túloldalán. Addigra kisütött a nap, és
ahogy elnéztem, mindannyiunkon volt valamilyen sérülés. Lerogytam a sárba, és a
sebeimet vizsgálgattam. Az egyenruha rongyokban lógott rajtunk, mégis széles vigyor
tündökölt a lőportól és a mocsoktól koszos arcokon. Büszkén ecseteltük egymásnak
harci élményeinket. Az utolsó támadás valóban nagyszerűen sikerült. Beleadtunk min-
dent: teljesen élethű volt a harc, attól eltekintve, hogy a testünkön lézerérzékelőt visel-
tünk, amely jelezte, ha találatot kaptunk.
Toyne Sewell tábornok egy romos épület első emeletének ablakából büszkén és
őszinte elismeréssel szólt hozzánk.
– Jó látni ennyi harcedzett kadétot egy rakáson! Ne feledjék el az összetartozást, és
ezeket az élményeket akkor sem, amikor távol kerülnek egymástól. Az elmúlt pár
hónapban olyan erős kötelékek szövődtek önök között, amelyek kiállják az idő próbá-
ját. Nem akarok túlságosan fennkölt lenni, inkább élvezzék a pezsgős reggelit, megér-
demelték. Hazafelé pedig megállunk Párizsban, ahol tizenhat óra eltávot kap min-
denki!
Hatalmas üdvrivalgás fogadta a szavait.

9. VEZETÉSI TANÁCS

Dolgozz ki adaptációs stratégiát!

Ahogy ott ücsörögtem elégedetten és meggyötörten, a tábornok beszéde alatt a tes-
temre tapadt sarat kapargattam le magamról, és azon morfondíroztam, hogy tulajdon-
képpen az adaptáció képessége biztosította az emberiség fennmaradását az evolúció
során. Az utolsó támadás alatt hihetetlen összhangot éreztem a csapatban. A lehető
legrosszabb körülmények ellenére mindenki a teljesítőképessége határain túl tette a
dolgát – talán ez a legnagyszerűbb érzés, amelyet vezető valaha is tapasztalhat. Szám-
talan váratlan helyzettel szembesültünk, de folyamatosan alkalmazkodtunk.
Az alkalmazkodási képesség fejlesztésére tökéletesen alkalmas volt a saras terep.
Sandhurstben szinte valamennyi gyakorlaton bőven kijutott a sárból. Voltak olyan
helyzetek, amikor majdnem nyakig elnyelt bennünket, máskor annyira megnehezítette
a haladásunkat, hogy tönkretette a térdemet, de az is megesett, hogy lefeküdtem egy
frissen kiásott lövészteknőbe, amely félig megtelt vízzel, és elaludtam benne. Ezek a
helyzetek megtanítottak arra, hogy elfogadjam a kényelmetlenséget.
A gyakorlatok Sandhurstben logikusan épültek egymásra, és rávilágítottak a gyen-
geségeinkre és a teljesítőképességünk határaira. A fizikálisan megterhelő feladatok
egyértelműen azt a célt szolgálták, hogy megtapasztaljuk, sokkal többre vagyunk képe-

126
sek, mint hittük, és hogy a csapat együtt át tudja vészelni a legtöbb kihívást. Ezek a
gyakorlatok az egyéni kitartást és a csapat összetartozását fejlesztették. Számos gya-
korlaton azonban a szakmai képességeinket tesztelték, és olyan váratlan helyzetek elé
állítottak bennünket, amelyek során kamatoztathattuk a felkészültségünket és megta-
pasztalhattuk a kudarcélményeket is.
Ahogy a képzés során közösen leküzdöttük az akadályokat, megtanultuk kezelni a
negatív kritikát, megtaláltuk az egyszerű megoldásokat is komplexnek tűnő helyzetek-
ben, és hideg fejjel cselekedtünk váratlan szituációkban is, egyre komfortosabban érez-
tük magunkat akkor is, ha látszólag minden folyamatosan változott körülöttünk.
Az, hogy minden sarokban ellenség lapulhatott, minden egyes ajtó egyben robbanó-
szerkezet is lehetett, és minden egyes méterért meg kellett küzdeni, olyan mentalitást
fejlesztett ki bennünk, amely veszélyhelyzetben lehetővé tette, hogy sokkal intuitívab-
bak legyünk.
Egy idő után észrevettük magunkon, hogy váratlan események során szinte ösztönö-
sen reagálunk, nem fagyunk le a félelemtől, és reakció közben is megoldási lehetősé-
geken törjük a fejünket. Az így felkészített emberi agyat nem ködösíti el az ismeretlen-
től való félelem: a váratlan helyzetben szuperéles fókuszra tesz szert, és reakció köz-
ben képes elemezni a szituációt, illetve módosítani a megoldáson, ha szükséges. Ez a
fajta képesség teljesen új perspektívába helyezi az adaptáció nyújtotta lehetőségeket.
Az a fajta mentalitás, amelyről az első időszak tanácsaiban szó volt, elengedhetetlen
ahhoz, hogy fejlesszük a személyes adaptációs képességünket. Vezetőként azonban
sokkal többre van szükség: egy egész szervezet adaptációjáért kell vállalnunk a fele-
lősséget, mert ha ezt nem tesszük, akkor lemaradunk a folyamatos versenyben, és cse-
lekvésképtelenek leszünk, amikor sokkhatás éri a szervezetet. Hogyan alkalmazkodha-
tunk a dinamikusan változó környezethez szervezeti szinten?
Az adaptációs folyamat tulajdonképpen az adott organizmus vagy szervezet illesz-
kedését szolgálja a megváltozott környezetbe. A hadviselés a történelem folyamán
szintén egy adaptációs folyamaton keresztül fejlődött, és évszázadokig alapjában véve
két része volt: a hagyományos és az irreguláris hadviselés, de napjainkban egyre
inkább e formák integrációját figyelhetjük meg.74
Az alkalmazkodás képessége leegyszerűsítve nem más, mint döntési szabadságunk
fenntartása annak érdekében, hogy a lehető legjobban teljesítsünk a komplex és
bizonytalan helyzetekben is. Egy szervezet élén az adaptációs stratégia megtervezése
során a legfontosabb összetevők a megfelelő környezet kialakítása, illetve a kihívások
nehézségi szintjének folyamatos kalibrációja, amelynek során gyakoriságra és intenzi-
tásra kell törekedni.
A kihívások megtervezésekor a gyakoriság azt jelenti, hogy rendszeressé kell tenni
az ilyen jellegű megmérettetéseket, hogy az emberek adaptációs képessége kialakuljon
és megszilárduljon. Az intenzitás tervezésekor a fokozatosságot érdemes szem előtt
tartani, amelyet ha megfelelően kalibrálunk75, a szervezet tagjainak adaptációs képes-
ségét folyamatosan fejleszteni tudjuk. Vezetőként arra kell törekednünk, hogy folya-
matosan egyre nehezebb kihívások elé állítsuk a csapatunkat. Ha jól mennek a dolga-
ink, és úgy tűnik, minden rendben van körülöttünk, akkor akár mesterségesen kell
problémákat generálnunk.

127
 A szervezeti adaptációs stratégia kialakításakor azt is figyelembe kell vennünk,
hogy kétféle adaptációról beszélhetünk. Egyrészt az egyedek alkalmazkodhatnak kör-
nyezetük megváltozásához (egyedi adaptáció), másrészt egy adott közösségben egyes
öröklődő tulajdonságok (viselkedési normák) rögzülhetnek más tulajdonságok rová-
sára. A változás eredményeként a szervezetre jellemzővé váló tulajdonságok összessé-
gét tekinthetjük a szervezeti kultúra transzformációjának.
Vezetőként arra kell törekedni, hogy olyan szervezeti kultúrát alakítsunk ki, amely
arra kényszeríti az embereket, hogy megbízzanak egymásban, nyíltan kifejthessék a
véleményüket és érezzék, hogy a véleményüknek és a cselekedeteiknek hatásuk van az
egész szervezet működésére. Egy ilyen környezetben a vezető irányt szab, amelyet a
beosztottak követnek akkor is, ha a változás személy szerint kényelmetlenül érinti
őket. A csapat összetartó ereje segít leküzdeni a mindenkiben ott lappangó ellenállást,
és amennyiben kellően rugalmas tervet követnek, akkor ahelyett, hogy egy előre lefek-
tetett vasúti sínen robognának előre (ahol alapvetően csak két választásuk van: gázt
adnak vagy fékeznek), szabadon sétálhatnak egy mezőn, és olyan érzésük lehet, hogy
ők döntik el, milyen tempóban és merre mennek.
A hagyományos módon gondolkodó vezetők mindent megtesznek azért, hogy elke-
rüljék a bukást, és kerüljék a sebezhetőséget. Egy robusztus szervezeti felépítés ered-
ménye, hogy a vezetők megpróbálják védeni a szervezetet az esetleges környezeti és
egyéb hatásoktól, mert úgy gondolják, ennek következtében a szervezet ellenállóbb
lesz, és külső stresszhatásokat követően is képes tovább működni. A robusztus felépí-
tés azonban nem a túlélés záloga a gyorsan változó dinamikus környezetben, ugyanis
nem képes kellő gyorsasággal alkalmazkodni. A túlélésre összpontosító stratégia
egyenlő a hanyatlással.
Azok a szervezeti vezetők, akik egy robusztus túlélési stratégiával ellentétesen szer-
vezeti transzformációra törekednek, képessé tehetik a szervezetet arra, hogy egy várat-
lan negatív eseményt (stresszor) követően ne csupán visszanyerje eredeti adottságait,
hanem új képességeket fejlesszen ki.76 Az egyén szintjén vizsgálva a jelenséget, a
pozitív pszichológia kutatásai77 egy érdekes emberi tulajdonságra mutatnak rá: vannak
olyan személyek, akiket hatalmas csapások értek az életben, de ennek ellenére nem
szereztek maradandó lelki károsodást, hanem, meglepő módon, fejlődött a személyisé-
gük.78 Ez a fajta mentális válaszreakció a poszttraumatikus fejlődés.79 Szervezeti
szempontból ugyanez a jelenség úgy alkalmazható, ha egy vezető a következő fejezet-
ben olvasható, a hagyományostól eltérő vezetési elveket alkalmazza, és olyan kultúrát
alakít ki, amely továbbörökíti azokat az eszméket, amelyekben ő maga hitt, és amelyek
a szervezet folyamatos fejlődését szolgálták.80

128
 10. fejezet

FELTALÁLOD MAGAD

A foglyod elkezd rúgkapálni. Már-már azt hitted, hogy minden simán megy, ami-
kor az épületben lévő néhány tucat ember lassan összezáródik körülötted és
fenyegetően a falhoz szorít. Nem tudod, ki lehet az ellenség, vagy ki a felhergelt
civil. Két társad próbálja távol tartani őket, anélkül, hogy tüzet nyitnának, harma-
dik társadat viszont magával ragadják, és csak a segélykiáltásait hallod.
Odakinn páncélozott autókkal és harci kutyákkal várnak a tömegoszlatásra fel-
készült katonák – botokat szorongatnak a kezükben, és próbálják kitalálni, mi tör-
ténhet az épületben. Tudod, hogy nem fognak közbeavatkozni, arra várnak, hogy
kivigyétek a foglyotokat.
Miközben szorosan tartod, a fogoly megharapja a kezed. Felszisszensz és hát-
racsavarod a karját, amitől kissé megszelídül. Kívülről várod a segítséget, mert
úgy látod, az ajtóig sem jutnátok el. A tömeg egyre közelebb jön. Nem akarsz a
harmadik társad sorsára jutni, és vadul gondolkozol, miközben a férfi a kezeid
közül újból menekülni próbál.
Mit teszel?

Krumplieső Longmoorban

Március 12. – Longmoor

Longmoor kocsmájában aznap este ismét tetőfokára hágott a hangulat. Ott volt szinte
az egész falu, és nem lévén más szórakozás, amivel múlathatták volna az időt, szokás
szerint söröztek.
– A francnak sem hiányoztak ide ezek a katonák! – morrantotta McCauley a pohara
mellől. – Én biza’ nem hívtam őket!
– Akkor persze nem így beszéltél, amikor megtalálták a bombát a házad előtt és
hatástalanították! – szólt közbe egy cingár legény, aki egész nap csak lődörgött, és
senki sem tudta igazán, hogy miből futja neki sörre. Mindenki csak Furinak becézte,
mert egészen érdekes kiejtéssel beszélte az angolt. Azt hitték róla, hogy lökött, ezért
elnéztek neki bizonyos dolgokat. Néha egy ingyenkorsóra is jó volt a kocsmárosnál,
mert mindent tudott, ami nem is csoda, hiszen egész nap az utcán kóborolt, és minden-
kit leszólított, aki az útjába akadt.
– Hagyd már a hülyeséget, Furi! – morogta McCauley, a falu hentese. – Az is lehet,
hogy ők tették oda, biza’!
– Nem vagy eszednél, te marha! – visította Furi, és tudta, hogy ő az egyetlen, aki
így nyilatkozhat, mert McCauley rangon alulinak tartaná, hogy kezet emeljen rá. –

129
Azok az átkozott játékosok voltak, nekem elhiheted!
Erre a szóra sokan felkapták a fejüket, és gyanakodva méregették a többieket.
– Ej, nem tudsz te semmit a tangókról – legyintett Doc, az orvos.
A falu lakóit leginkább a terroristák foglalkoztatták, akik már jó ideje félelemben
tartották a környék lakóit, így nem csoda, hogy ők voltak a legfőbb beszédtéma.
– Azt beszélik, hogy Fannyt is ők tették el láb alól – suttogta Furi a szemeit for-
gatva, és láthatóan élvezte, hogy ő volt a figyelem középpontjában.
– Fanny egy szerencsétlen zavarodott asszony volt, aki mindenféle hülyeséggel
telebeszélte a katonák fejét! – mordult fel Doc.
– Talán nem is volt az annyira hülyeség… – ellenkezett Furi, aki arra utalt, hogy az
asszony korábban azt terjesztette, a helybéliek között is vannak játékosok.
Hirtelen csend telepedett a helyiségre, és az emberek ismét egymást méregették.
Doc törte meg a csendet.
– Neked tényleg elment a józan eszed, Furi. Csak nem képzeled, hogy mondjuk
Betsy éjszaka gyűlésekre jár és bombákat gyárt? – karolta át Doc a feleségét, aki a leg-
szemrevalóbb teremtés volt az egész faluban.
– Nem gondolok én semmit – csattant fel Furi. – Hiába vagy olyan nagyokos,
leszállhatnál végre a magas lóról, és nyitott szemmel járkálhatnál egy kicsit! Valami
nagyon nincs rendben ezen a környéken. Egyszer még elvágják a torkod! – csattant fel,
azzal kiviharzott a csehóból.
Menet közben odalépett hozzám, és a kezembe nyomott egy kis papírfecnit úgy,
hogy senki más ne láthassa. Kimentem a mellékhelyiségbe és elolvastam.

„Ma éjfélkor az öreg garázsnál”

Lehúztam a papírdarabot a WC-n, és meggyőződtem róla, hogy valóban levitte-e a

víz. Tudtam, hogy veszélyes játékot játszom, kiszállni azonban nem lehetett. Vissza-
ballagtam az ivóba, ahol már helyreállt a rend. A vendégek többsége csendben bámulta
a sörét, mások elmélyülten pletykáltak az aznap történtekről. Odaballagtam a pult
mögött támaszkodó Chrishez.
– A szokásosat? – kérdezte.
– Felrázva, nem keverve – mosolyogtam.
Hamarosan elém tett egy vodka-martinit, sok-sok jéggel. Közben elmélyülten vizs-
gálgatott.
– Nemsokára kezdődik a műsor. Készen állsz?
– Nem is tudom… – mondtam, közben három kortyra lehúztam az italt. – Kaphat-
nék még egyet?
A második pohár után már jobban éreztem magam. Kellemes zsibbadtság járta át a
tagjaimat.
– Nem szeretném, ha szégyenben hagynál – súgta oda Chris, miközben kérés nélkül
elém tolt egy harmadik italt. – Tudod, sok pénzem fekszik ebben az üzletben, és a te
reklámod sem volt olcsó.
– Bízhatsz bennem, öregfiú! Minden rendben lesz!
Körbenéztem az ivóban. Mary éppen a másik pultnál szolgált ki egy szakadt alakot,

130
közben állandóan felénk pislogott. Meg kell hagyni, gyönyörűen nézett ki ma este.
– Eszedbe se jusson! – mordult rám Chris, amikor elkapta a pillantásomat. – Tudod,
hogy az az őrült McCauley vetett rá szemet. Amilyen vadbarom, szétveri a berende-
zést, ha meglátja, hogy más is legyeskedik a nő körül. Vigyázz az előadás közben,
nehogy túl közel kerülj hozzá, mert abból könnyen baj lehet!
Eleresztettem a fülem mellett a figyelmeztetést, inkább néztem, ahogy egyre több nő
érkezik, kíváncsian nézegettek körbe és nevetgéltek.
– Ideje kezdeni – szólt oda Chris, és odalépett a zenegéphez, hogy CD-t cseréljen.
A hangszórókból felbömbölt az „I want your body” zenéje. Chris megragadta a vál-
lam.
– Sok sikert, haver!
Odaléptem a pulthoz és felálltam rá. Minden szempár rám szegeződött, és a lányok
pillanatokon belül szoros gyűrűbe fogták az alkalmi színpadot.

Igyekeztem kihasználni a három nap szórakozást, ami a rendelkezésemre állt. Nagyon

jól szervezték meg az egész gyakorlatot: a „civilek” napi életüket élték, és a korábban
egymás által megszavazott munkájukat végezték a faluban úgy, mintha mindig is ott
éltek volna. Eleinte viszonylag békésen viszonyultak a „katonákhoz”, akik a környé-
ken elszaporodó terrorcselekmények miatt érkeztek. A rendfenntartó erők feladata a
„játékosok” megkeresése és kiiktatása volt. A gyakorlatvezetőkön kívül senki sem
tudta, hogy valójában mi történik, és a nap különböző szakaszaiban kis kártyákat kap-
tunk, rajtuk feladatokkal. Ezeket kellett végrehajtanunk, miközben éltük szokásos napi
életünket. Senki sem tudta, kik a terroristák, akik hülyék lettek volna felfedni a kilétü-
ket, mivel besúgók is lehettek a faluban. Ráadásul nem mindenki szimpatizált velük,
főleg azóta, amióta sejtették, hogy Fanny eltűnéséhez is közük lehet.
Fanny a szatócsboltban dolgozott, és alighanem láthatott valamit, mert az utolsó
információ szerint elindult a katonai parancsnokságra, de soha nem érkezett meg.
Amikor véget ért a szám, leugrottam a pultról, hátraosontam a mellékhelyiségbe
azzal a szándékkal, hogy kimásszak az ablakon, mert tudtam, hogy a csehón nem
mehetnék keresztül anélkül, hogy a rajongóimba ne botlanék.
– Hová mész? – szólt utánam Chris.
– Megyek, járok egyet.
– El ne felejts visszajönni! Fél kettőkor ismét fellépésed van – kiáltott utánam
nevetve.
Az ablakon kiugorva alig tettem meg tíz lépést az épület mögötti sötét sikátorban,
amikor egy éles, visszautasítást nem tűrő hangot hallottam a sötétben.
– Állj meg!
Megdermedtem. Egy kétfős járőr lépett mellém, közrefogtak.
– Mit keresel itt az éjszaka közepén, miért az ablakon keresztül távozol?
– Éppen most adtam le a műszakot, és gondoltam, hazamegyek.
– Milyen műszakot?
– Itt dolgozom a bárban.
– Hogy hívnak?
– Porky… mindenki csak Porkynak hív.

131
 – Mi a neved?
– Imre.
– Láttál valami gyanúsat mostanában?
– Nem, és ha nem haragszanak, akkor mennék haza lefeküdni. Nagyon fáradt
vagyok. További jó munkát! – tettem még hozzá kajánul, és elindultam a sikátor kijá-
rata felé.
A járőr nem tartott fel. Sietnem kellett, így is késésben voltam. Megszaporáztam a
lépteimet, a falu szélén lévő garázshoz igyekeztem.
– Késtél – szólalt meg egy hang mellettem.
Önkéntelenül is összerezzentem. Furi úgy jár-kel az utcán, mint egy kísértet.
– A kurva katonák feltartottak! – igyekeztem dühösnek látszani. – Megvan az
anyag?
A kezembe nyomott egy kis csomagot.
– A következőre kicsit várni kell, de majd szólok – búcsúzott el Furi, és felszívódott
a sötétben.
– Én minden balhéban benne vagyok, ha pénzt hoz a konyhára! – szóltam még
utána.
Aligha hallotta. Ideje volt nekem is eltűnnöm, mert nem tudhattam, figyelnek-e
valahonnan. Siettem vissza a bárba, ahol még akadt egy kis tennivalóm. Az ügyfelei-
met nem hanyagolhattam el aznap éjszaka sem.

A Longmoor Bárban sűrű füst és félrészeg emberek fogadtak. Körbesétáltam, elbeszél-

gettem pár lánnyal. A többségüket az érdekelte, mit csinálok aznap este. Engem csak
hárman csigáztak fel közülük, és nekik megsúgtam, hogy két órakor várom őket a
„szokott helyen”.
A második fellépésemet követően ismét angolosan távoztam. A szokott hely egy
romos épület tetőtere volt, ahol vendégeim időben megjelentek. Mindannyian be vol-
tak csípve egy kicsit, és így a kelleténél valamivel hosszabb ideig tartott az üdvözlő
csók. Leültek a piszkos padlóra, és izgatottan várták, hogy kicsomagoljam. Az én fel-
adatom volt „teríteni” a cuccot a piacon. A csajok fizettek, és olyan mohón marták el a
cigit, mintha valóban „anyag” lenne. A padlón lévő gyertya lángjánál meg is gyújtot-
ták, és pöfékeltek egy darabig, majd vihorásztak és megjátszották, hogy el vannak
szállva. Anita egyre gyakrabban pillantgatott felém, miközben a hajával játszott, és
fejét hátrahajtva felfelé fújta a füstöt.
– Remek voltál ma este, Porky baby! – szólalt meg kissé rekedt hangon, a többiek
felvihogtak. – Arra gondoltunk a lányokkal, hogy előadhatnád nekünk még egyszer a
számodat! Hidd el, nem lennénk hálátlanok!
Ismét vihogás következett.
A három lányról mindenki tudta Longmoorban, hogy gazdagok, és mindent megen-
gedhetnek maguknak. Anita híres divattervező volt, és a szabadságát töltötte most az
unokanővérénél, aki épp mellette pöfékelt. Szemrevaló teremtés volt, a másik kettő
már nem annyira. A helyzet kezdett kényelmetlenné válni. Úgy nézett ki, hogy ezek
hárman meg akarnak erőszakolni. Vadul járt az agyam, hogyan vághatnám ki magam,
amikor szorult helyzetemnek lábak dobogása vetett véget. Elemlámpák fénye hasított a

132
sötétbe.
– Lebuktunk! – kiáltottam és felpattantam.
A csajokat is igyekeztem felrángatni a padlóról, de ők csak tovább vihogtak.
– Gyere, repülj velem, Porky baby! – vihogta Anita, miközben a nyakam köré fonta
a karját.
Gyorsan lefejtettem magamról, és az ablak felé ugrottam. Éppen időben, mert a
katonák ebben a pillanatban robbantak be a szobába.
– Álljon meg! – kiáltották a hátam mögött, és a fegyver csattanása is jól hallatszott,
amikor csőre töltötték.
Örültem, hogy jó dílerhez méltón már korábban felderítettem egy menekülési útvo-
nalat. Kiléptem az ablakon, és a szomszéd ház tetején találtam magam. Futottam,
ahogy a lábam bírta.
– Állj, vagy lövök! – hallottam az újabb kiáltást, de eszem ágában sem volt meg-
állni.
Beugrottam egy kémény mögé, és a tűzlétrára vetettem magam. Elbújtam az egyik
falmélyedésbe a sikátorban, üldözőm pedig elfutott mellettem. Hamarosan feladta a
keresésemet, és visszaindult. Amikor újra mellém ért, hallottam, ahogy beleszólt a
rádiójába.
– Gyanúsított meglépett. A Longbow és a Harrods utcákat azonnal lezárni, minden-
kit ellenőrizni!
Lassan végiggördült egy vízcsepp az arcomon. Nem sokon múlt, hogy elkapjanak.
Valamit azonban sehogy sem értettem. A katonákat nem érdeklik a hozzám hasonló
pitiáner drogárusok, ez inkább a rendőrség feladata. Akkor meg mire ez a nagy felhaj-
tás? Hirtelen megvilágosodott minden. Valószínűleg nem is engem kerestek, hanem
egy rohadt játékost, én pedig eltereltem a figyelmüket. A tangó közben a markába
röhögött, és felhasználva a kavarodást, eltűnt a sötétben. Majdnem kiléptem a fedezé-
kemből, amikor észrevettem, hogy megmozdul az egyik árnyék a fal mellett. Egy pilla-
natra megvilágította a holdfény, majd eltűnt a sötét sikátorban. Ennyi is elég volt azon-
ban ahhoz, hogy felismerjem: Bobby Hall volt az, a gépjárművezető-oktató.

Az este hátralevő része eseménytelenül telt, aludtam egy jót, majd reggel ismét elin-
dultam a Longmoor Bárba. Beszélni akartam Chrisszel, és telefonálnom is kellett.
Éppen az ajtóhoz értem, amikor valahol a hátam mögött lövés dörrent. A reflexek
működésbe léptek: azonnal megpördültem, térdre ereszkedtem, és fedezék után néz-
tem. Még három lövést hallottam, a szomszéd házból jött a zaj. Elindultam az épület
felé, és hamarosan mindenhonnan szállingóztak az emberek, és biztonságos távolság-
ból találgatták, mi történhetett.
Nem telt el öt perc sem, és egy négyfős járőr bukkant fel a ház sarkánál. Elkezdték
hátrább terelni a tömeget. Mindenki kérdésekkel bombázta a járőrparancsnokot, de ő
szemmel láthatóan el volt foglalva azzal, hogy kézben tartsa az eseményeket. Folya-
matosan beszélt a rádiójába. Néhány kíváncsiskodó meg akarta kerülni a ház körül fel-
állított kordont, de ekkor csikorgó gumikkal egy Land Rover fékezett az épület előtt,
és további katonák ugrottak le róla. A járőrparancsnok arcán látszott a megkönnyebbü-
lés.

133
 A nyolc katona szakszerűen és gyorsan rendet teremtett. Pillanatok alatt kifeszítettek
egy sárga szalagkordont. Négyen behatoltak az épületbe, és kis idő elteltével néhány
zokogó civillel tértek vissza. Az épületből visszatérve jelentettek a járőrparancsnok-
nak, akinek az arca ezúttal hamuszürkére vált. Parancsokat osztogatott, és a katonák
fedezéket kerestek a ház mentén. Egyikük odajött a kordonhoz és felénk fordult.
– Kérem, menjenek távolabb! Legjobb lenne, ha mindannyian hazamennének.
– Mi történt? – makacskodtak többen is.
– Nem tudjuk pontosan.
– Dehogynem! Hazug disznó! – fakadt ki mellettem valaki. – Követeljük, hogy
mondják meg, mi történik!
– Azt hiszem, terroristák foglalták el az egyik lakást. Kérem, őrizzék meg a nyugal-
mukat! – mondta egy katona, mire kitört a pánik.
Többen azonnal biztonságos helyre húzódtak, ahonnan még éppen láthatták, mi tör-
ténik, de voltak, akik sarkon fordultak és azonnal elmentek. Ekkor érkezett meg a
második Land Rover a terrorelhárító csoporttal.
A fekete maszkos fickók az előző csoport embereinél is összeszokottabban mozog-
tak. Négyen azonnal besurrantak az épületbe. Két mesterlövész a közeli házak irá-
nyába indult, ketten pedig az épület mögé kerültek. A parancsnok, még mindig hamu-
szürke arccal, hangosbeszélőn felszólította a bent tartózkodókat, hogy tegyék le a fegy-
vert, és feltartott kézzel jöjjenek ki az épületből. Nem kapott választ. Ekkor kicsit
békülékenyebb hangra váltott, és azt tudakolta, mik a követeléseik. Amy, a riporternő
bukkant fel mellettem egy szakállas kamerás kíséretében.
– Mi történt?
– Nem tudom pontosan. Lövéseket hallottam és iderohantam. Azt mondták, tangók
vannak az épületben, de eddig még senki sem látta őket.
– Honnan jöhettek a lövések?
– Valahonnan az emeletről… talán onnan… – még folytattam volna, de akkor már
elfordult, majd mintha ott sem lennék, szaporán mutogatni kezdett a kísérőjének.
A kamerás kissé lassan fogta fel, hogy mit akar, de aztán végre ráközelített az
ablakra, amely mögött a terroristák rejtőzködhettek. Ekkorra már 20-30 fős tömeg
gyűlt össze, és az emberek úgy bámulták az épületet, mintha moziban lennének. A jár-
őrparancsnok bement a házba, és hallottam kiszűrődni a hangosbeszélő hangját, amint
az ajtón keresztül tárgyal a bűnözőkkel. Már éppen kezdett unalmassá válni, amikor
lövés dörrent. Többen a földre vetették magukat, én is összerezzentem és felnéztem az
ablakra. Éreztem, hogy valami nagyon nincs rendben. Mintegy varázsütésre, az egyik
ablakszárny kitört, és kirepült rajta egy szék. Az első üvegszilánkok még földet sem
értek, de a tömeg máris kámforrá vált. Amyn és rajtam kívül alig maradt ott 3-4
bámészkodó.
A házból kiabálás hallatszott, és a kitört ablakon füst gomolygott elő. A szél felénk
sodorta: könnygáz volt. Az épület oldalában kuporgó katonák felpattantak, és rohanni
kezdtek a hátsó front felé. Jobbnak láttam felszívódni. Balra indultam, a bejárat felé,
amikor megpillantottam két katonát hordággyal a kezükben. Matt Vine feküdt rajta, az
arca tiszta vér volt. Doc is látta, és habozás nélkül átlépett a kordonon, az egyik katona
megragadta a karját.

134
 – Orvos vagyok, segíteni akarok – szólt oda a katonának.
Amy hangját hallottam magam mellett, amint folyamatosan utasításokat ad az ope-
ratőrnek. Az egész jelenet lassított filmre emlékeztetett. A hangokat kissé tompán hal-
lottam, közben láttam, ahogy Doc Matt fölé hajol és megpróbálja megvizsgálni. Esz-
közök híján alig volt esélye egy lőtt fej- és mellkasi seb ellátására. Hamarosan tiszta
vér lett, végül felállt, és az arcán olyan szomorúság tükröződött, mintha a testvérét
vesztette volna el. Az operatőr mellettem rögzített mindent. Sziréna hangját hallottam.
A mentőautó befordult a sarkon, és felpattant az ajtaja. Láttam, hogy a mentőorvos
hatalmas táskával a kezében rohan a hordágyhoz.
Amy és a kamerás továbbra is ott tüsténkedett a katonák körül, és az újságírónő
mindenkit kikérdezett, aki az útjába akadt. A katonák elkezdték lebontani a kordont, és
bevonták a mesterlövészeket. Ránéztem az órámra. Az egész őrület nem tartott tovább
tizenöt percnél, mégis, mintha már órák óta tartana. Időközben megérkeztek a rendőr-
ségi helyszínelők is. Amy nem talált több riportalanyt magának, visszafelé kullogott.
– Mi történt? – szólítottam meg.
– Kissé zavaros az egész, de szerintem nem teljesítették a játékosok kérését. Utána
megpróbáltak behatolni, erre azok lelőttek egy túszt és felszívódtak.
– Az meg hogy lehet? Körbevették az épületet, nem?
– Fogalmam sincs. Tényleg nem tudom, talán David Copperfieldtől tanulták a mes-
terséget… Este találkozunk a bárban – nézett rám sokat sejtetően, majd egy csábos
mosoly kíséretében megpördült, és az épületből éppen kilépő szakaszparancsnok felé
vette az irányt. Sajnáltam szegény katonát. Aligha fogják megdicsérni a mai mutatvá-
nyért, és az arcára volt írva, hogy ezt ő is tudja.

Én is jobbnak láttam indulni. Amikor beléptem a kocsmába, a vendégsereg élénken

tárgyalta az eseményeket. A közhangulat egyre inkább érezhetően a katonák ellen for-
dult. Többen úgy gondolták, hogy ők szúrták el az egészet – volt is ebben igazság, nem
kellett volna ajtóstul rontani a házba, akkor Matt talán még élne. A gyakorlatvezetők
elérték, amit akartak. A hír gyorsan terjedt, és Longmoorban mindenütt a katonákat
szidták.
Délutánra végleg megpecsételődött a sorsuk. A katonaság egyik Land Rovere
elütötte Mary kislányát. A kocsi állítólag baromi gyorsan kanyarodott be a Rich
utcába, mert bombához riasztották őket, és egyenesen telibe kapta a babakocsit, ám
Marynek nem esett baja. Az egész falu erről az esetről beszélt.
Éppen vacsorázni készültem, és kinéztem az ablakon, amikor megpillantottam egy
négyfős járőrt. A mellettem ülő Dennis is észrevette őket, és gyorsan egy cetlit nyo-
mott a kezembe.

„Azonnal fel kell tüzelned az embereket a járőr ellen! Semmi bántalmazás, csak sza-
vakkal!”

Gyorsan átfutottam az üzenetet. Megindultam az ajtó felé, és Dennisszel együtt kia-

bálni kezdtem.

135
 – Hé, emberek, hát hagyjuk, hogy ezek a gyilkosok itt mászkáljanak közöttünk?
Menjenek haza!
– Takarodjanak! – kiáltották többen, és tíz férfi pattant fel egyszerre. Kitódultunk
az utcára, és válogatott sértéseket vágtunk a kissé megszeppent fegyveresek fejéhez,
akik jobbnak látták, ha egymást fedezve visszavonulnak a bázis irányába. Dolgunk
végeztével visszaszivárogtunk a kocsmába. Elégedetten vettem tudomásul, hogy a
forró csokimat ezúttal Melanie szolgálja fel. Vártam, amíg hűl egy kicsit, közben Den-
nisszel beszélgettem. Egyszerre csak megmerevedett a tekintete.
– Azt hiszem, kissé túllőttünk a célon.
Kinéztem az ablakon, és rögtön láttam, hogy mire gondol. Három terepjáró fékezett
a ház előtt, katonák ugráltak le róla. Egy pillanatig megfordult a fejemben, hogy lelé-
pek, de mégis maradtam, elvégre nem tettünk semmi törvényelleneset. Csak meg-
mondtuk nekik a véleményünket, amit amúgy is tudtak. A katonák közeledtek. Dennis
bocsánatkérően nézett rám, hiszen ő rángatott bele ebbe az egészbe. Az egyik egyenru-
hás belépett a helyiségbe, és barátságosan elmosolyodott.
– Arra kérném önöket, hogy nyugodtan kezdjenek el kivonulni, mert…
– Mi nem csináltunk semmit. Maguk ütötték el azt a kisgyereket. Azt hiszi ez a
disznó, hogy csak úgy begyűjthet minket? – vágtam a szavába, és segélykérőleg a töb-
biek felé pillantgattam.
– Szedjék a cuccukat és indulás kifelé! – szólalt meg a katona ismét, ezúttal határo-
zottabban. Mielőtt újra belekezdhettem volna, hozzátette. – A szomszéd ház előtt való-
színűleg bomba van.
A kricsmi pillanatokon belül kiürült. Odakint jókora területet elkerítettek, és evaku-
álták a környező épületeket. Nagy fekete autó tolatott be a szomszédos ház mellé, és
két fekete ruhás fickó pattant ki belőle.
– Bombaszakértők… ez érdekes lesz – mondta Dennis.
A mezőn álldogáltunk vagy fél órán keresztül, mire megérkezett az objektumpa-
rancsnok, és szemléletesen elmagyarázta, hogy nézett ki a gazdátlan csomag. Egy
fickó a homlokára csapott a tömegben: most jött rá, hogy az övé volt a táska, csak ott-
felejtette. A parancsnok közölte vele, hogy most már ne legyen gondja a cuccára, mert
megsemmisítették. A katonák közben éppen elkezdték lebontani a kordont, amikor
valaki elkiáltotta magát a tömegben.
– Minden gyilkos takarodjon haza!
A tömeg valósággal megvadult, és a kezük ügyében lévő tárgyakkal többen elkezd-
ték dobálni a katonákat. Volt, aki egészen közel merészkedett hozzájuk. Lökdösték
őket, azok pedig a zűrzavarban nem tudták, hogyan reagáljanak. Nem voltak képesek
felvenni zárt alakzatot. Néhányukat teljesen körbezárta a tömeg. Szerencsére megőriz-
ték a hidegvérüket, és nem nyúltak a fegyvereikhez, csupán a kezükben lévő botokkal
igyekeztek utat vágni a járművekhez. Valamelyik lány rájuk szórt egy csomag lisztet,
egy másik pedig palackból vízzel locsolta őket. Lassan kezdték elveszteni a türelmü-
ket. Azoknak az arcán, akiket többen vettek körül, és nem voltak társaik a közelben,
valódi rémületet láttam. A botjaikkal hadonászva próbáltak visszakeveredni a többiek-
hez. Nagy nehezen elérték a terepjárókat. Egymást segítve és fedezve felszálltak rájuk,
majd eltűntek. Még néhány sörösdoboz koppant az utolsónak távozó járművön, végül

136
csönd lett.
A helyiek, mint akik jól végezték dolgukat, elindultak hazafelé. Visszatértem én is a
kocsmába, megittam az azóta kihűlt csokimat, és haraptam hozzá valamit vacsorára.
Még volt három órám az első fellépésemig, úgyhogy hazamentem és ledőltem egy
kicsit. Biztos voltam benne, hogy meglehetősen nyugtalan éjszakánk lesz. Ráadásul a
kártyaszobában találkozóm lesz éjfélkor – közvetlenül az első fellépésem után – egy
rejtélyes alakkal, aki sejtésem szerint kapcsolatban lehet a játékosokkal.
Visszatérve hallottam, mindenki arról beszélt, hogy a terroristák kivégeztek egy
katonát. Sejtettük, hogy ennek súlyos következményei lesznek, azt azonban csak talál-
gatni lehetett, mi történik a következőkben. Szemmel láthatóan kevesebb hölgy jött el
ma este. Javasoltam Chrisnek, hogy napoljuk el az előadást, de ő hajthatatlan maradt.
– Meg kell dolgoznod a pénzedért, Porky!
A műsor sikere aznap este elmaradt a korábbiakétól, kicsit örültem is, hogy magam
mögött tudhatom. Ami azt illeti, a gondolataim már a kártyaszobában és a titokzatos
találkozó körül keringtek. Amikor végre odaértem, az ajtón túl a sűrű dohányfüsttől
egy pillanatra hátrahőköltem. Nagy levegőt vettem, de a szememet elöntötte a könny,
alig láttam valamit. A szobában csak egy kis lámpa égett a kártyaasztal fölött, valaki
ült mögötte. Időbe telt, amíg felismertem Dennist. Két másik fickót is észrevettem a
sarokban, de annyira sötét volt, hogy még csak tippelni sem tudtam, kik ők.
– Örülök, hogy eljöttél, Porky. Annak viszont nem, hogy mocskos áruló vagy –
szólalt meg Dennis elsőként.
Hirtelen megrémültem. Csak tesztelnének? Vagy megpróbálnak rám ijeszteni?
– Nem értem, miről beszélsz – válaszoltam.
– Neeeem? Hát akkor ez micsoda? – kérdezte, és felállva megragadta a karomat.
Lekapcsolta a villanyt. Odavezetett az ablakhoz, amely az utcafrontra nézett. Úgy
helyezkedett, hogy ő a fal mellett álljon, majd résnyire elhúzta a sötétítőt. Kipillantot-
tam az ablakon.
Azonnal tudtam, hogy komoly bajban vagyok. Az utcán három terepjáró állt, és
nagy fékcsikorgással most parkolt le további kettő. Katonák álltak a kocsma előtt, és
szinte biztos voltam benne, hogy hamarosan körbeveszik az épületet. Felkészültek
arra, hogy az ablakon szökni próbálókat egyenként lefüleljék. Azt sem volt nehéz ész-
revenni, hogy kissé távolabb egy másik gyűrűt állítottak fel. Akinek sikerülne átsur-
ranni a közelben állók között, azt a messzebb lévők kapják el. Az újonnan érkező
terepjárókról is katonák ugráltak le, és számos kutyát is, egyelőre rövid pórázon, a
kocsma bejáratához vezettek.
Örültem neki, hogy sötét van a szobában, mert két kövér izzadságcsepp kezdett ver-
senyezni egymással az arcomon.
– Sajnos nincs időnk kideríteni, hogy te köptél-e be minket, vagy valaki más, de
hidd el, rá fogunk jönni. És ha te voltál… tudjuk, hol laksz – szólalt meg McCauley a
sarokban, akinek azonnal felismertem a hangját.
– Higgyétek el srácok, hogy én nem… – próbálkoztam.
– Erre most nincs időnk! – intett le McCauley, majd valaki megfogott és az ajtóhoz
tuszkolt.
– Még találkozunk – lehelte a fülembe Dennis, és kilökött a szobából.

137
 Odakinn sem volt túl világos, de a szoba sötétje után ez valóságos fényözönnek tűnt.
A füst még mindig csípte a szememet. Lebotorkáltam a lépcsőn, és azon tűnődtem, ki
lehetett a társaságban a harmadik. Alighanem az itteni sejt vezére, ezért nem szólalt
meg. Lett volna tippem, de nem akartam elhamarkodni a dolgot.
Meglepődve láttam, milyen sokan összegyűltek a kocsmában. Alig bírtam utat törni
magamnak az ideges falusiak között. A pultnál igazi tülekedés volt, így keresztülmász-
tam, hogy segítsek egy kicsit Chrisnek és Marynek, akik alig bírták a hajtást.
– Remek voltál, Porky baby – dörgölőzött hozzám Mary, amikor elhaladt mellet-
tem.
Ha McCauley tényleg egy a játékosok közül, akkor ideje óvakodnom a csajtól, mert
az affér igazi öngyilkosságnak tűnik. McCauley szó nélkül kinyírna, ha rájönne, hogy
volt köztünk valami.
Idegesen vártam, mi következik, és éppen három korsó Guinnesst passzoltam át egy
nagydarab hangoskodó tagnak, amikor csönd lett a helyiségben. A bárban most futott
körbe a hír, hogy a katonák teljes kordont vontak a kocsma köré. A hirtelen leszállt
csönd azonban vészjóslóbb volt, mint az alkoholgőzös népség korábbi fenyegetőzései.
Mivel pillanatnyilag nem volt több rendelés, felmásztam a pultra, hogy jobban lás-
sam, mi történik. Kinyílt az ajtó, és négy katona lépett be, mindegyikük akkora, mint
egy hegyomlás. Magabiztosan törtek utat a bárban, és úgy tűnt, elengedik a fülük mel-
lett a durva célzásokat. Még egy kis lökdösődéstől sem riadtak vissza. Kezükben
gumibotszerű farudakat tartottak, és azokkal vágtak csapást maguknak a tömegben.
Ketten törték az utat, egyikük pedig az arcokat fürkészte. Mindenki tudta, mi történik.
A katonák alighanem tippet kaptak, hogy az egyik körözött terrorista a bárban lesz
ma este. Erre lezárták a területet, és behatoltak a kocsmába, hogy előállítsák és letar-
tóztassák a körözött személyt. Egyre beljebb keveredtek. Mögöttük összezárult a
tömeg, én pedig mindent jól láttam a pult tetejéről. Akkor még nem gondoltam, hogy
három nap múlva engem figyel majd valaki ugyanígy.

Három nap alatt sok minden változott. A legfontosabb azonban az volt, hogy immár a
frontvonal másik oldalán, a katonák között volt a helyem, hiszen szerepet cseréltünk a
másik századdal, és most ők játszották a civileket. Kicsit déjà vu érzésem volt, amikor
beléptem a bárba – testemen ezúttal tömegoszlató felszerelés volt.
Csönd volt a helyiségben. A falusiak lassan tömörülni kezdtek az ajtók körül, és tud-
tam, hogy ennek rossz vége lesz. Ha sikerül is elkapni a körözött játékost, innen aligha
tudjuk kivinni. Körülbelül harminc férfi lehetett a teremben. Négyen, legyünk bár-
mennyire is képzettek, aligha vehetjük fel a versenyt ennyi felbőszült emberrel. Min-
denesetre úgy tettünk, mintha urai lennénk a helyzetnek, és nem érdekelne különöseb-
ben a tömeg. Egyik társam egy cingár gurka vállára tette a kezét, és megfordította.
Belebámult az arcába, és hirtelen szinte tapintani lehetett a feszültséget.
– Önnek velünk kell jönnie… – csak ennyit tudott mondani, hátrapasszolta a körö-
zöttet, akinek megragadtam a karját, és ezzel elszabadult a pokol.
A jobbomon álló Tim beleszólt a rádiójába, amikor hirtelen sötét lett. Csak a kinti
világítás beszűrődő fényénél lehetett látni, hogy mi történik. Hatalmas kavarodás
támadt. Körülöttünk óriási tülekedés kezdődött, mi pedig megpróbáltunk foglyunkkal

138
az ajtó irányába hátrálni, de elállták az utunkat. Tim és Matt hősiesen védtek, míg én a
foglyot tartottam. A kint maradt társaink mindkét bejáraton keresztül megpróbáltak
betörni a helyiségbe, de nem sok sikerrel, mert belülről jóval többen nyomták az ajtó-
kat.
Ebben a pillanatban nem sok esélyt adtam volna arra, hogy sikerrel járunk. Vadul
járt az agyam, mit tehetnék, miközben egyre inkább a falhoz szorítottak minket. Egyre
hátrálva láttam, ahogy körbezár a tömeg körülöttünk, és tudtam, hogy az ajtóig soha
nem érünk el. Ekkor a gurka beleharapott a kezembe, és egy pillanatra majdnem elen-
gedtem a foglyot. Mérges lettem rá, és ekkor rájöttem a megoldásra. Megragadtam a
derekánál fogva a kis fickót, aki alig nyomhatott többet 60 kg-nál, majd egyszerűen
kivágtam az ablakon. Láttam, ahogy a kis krapek kizuhan, és hatalmas puffanással ér
földet a kint álló társaim orra előtt, akik azonnal felnyalábolták, betuszkolták egy
terepjáróba és elhajtottak. Közben a kezemben tartott bottal gyorsan kivertem a mara-
dék üveget, és én is kiugrottam az ablakon. Társaim is követtek volna, de az egyikük
túl lassú volt, és a tömeg leteperte.
A félhomályban láttam, ahogy néhány alak a sisakjába kapaszkodik, mások pedig a
lábát és a kezét húzzák. Gigászi birkózás kezdődött, ám néhányan a gyakorlatvezetők-
től odatoppantak, és lerángatták a tömeget pórul járt társukról, akit még így is alaposan
megtépáztak. Rongyokban lógott rajta a ruha, és alig bírt elbotorkálni az ablakig. Ő is
kiugrott, vagy inkább kiesett rajta.
Ebben a pillanatban a felbőszült tömeg is kirontott az utcára. Egymást taposva
tódultak ki az emberek az ajtón, mi pedig szervezett visszavonulásba kezdtünk. A
kutyák most jöttek igazán jól, mert a két pórázon tartott eb pillanatokon belül jókora
félkört tisztított meg, és sokkal átláthatóbbá tette a terepet. Azok, akik mégis közelebb
merészkedtek, kaptak a sípcsontjukra a botokkal, és azonnal kissé hátrébb sántikáltak.
A hátul lévők minden kezük ügyébe eső tárggyal dobáltak minket, mi viszont tömeg-
oszlató pajzsokkal védtük magunkat.
Végül sikerült felszállni a terepjárókra és eltűnni az éjszakában. A tömeg még min-
dig tombolt. Alkalmi szónokok is akadtak, akik tovább szították a hangulatot. Hamaro-
san az egész falu egyként üvöltve követelte, hogy „a katonák takarodjanak”, és elin-
dultak a tábor felé. Kíváncsi voltam, mi sül ki ebből. Amikor a dühödt emberek útját
állta a tábor hatalmas fémkapuja, nekiláttak kukafedőkkel zörgetni, majd kerestek
néhány éghető tárgyat, fáklyát fabrikáltak belőlük, és elkezdték bedobálni a masszív
őrbódék keskeny lőrésein. Folyamatosan hergelték magukat, végül már szinte önkívü-
leti állapotban üvöltöttek és hörögtek. Hatalmas kupac szemetet gyűjtöttek össze a
kapu előtt és meggyújtották – nem értek el vele semmit, de nagyon látványos volt.
Közben mi sem unatkoztunk odabenn: felkészültünk a tömegoszlatásra. Amikor
szétnyíltak a fémkapuk, farkasszemet néztünk a felbőszült tömeggel. Fényszórók hasí-
tottak bele az éjszakába, és a tömeg egy pillanatra megdermedt, amint megpillantotta a
teljes harci díszben felsorakozott katonákat. Egy hangosbeszélőn felszólították az
embereket, hogy azonnal oszoljanak és menjenek haza. Erre mindenki üvölteni kez-
dett, és többen nekirohantak a plexipajzsoknak. Legnagyobb meglepetésükre a sorfal
szétnyílt és elnyelte a hangadókat, akik nem bukkantak elő többé.
Vártunk még egy pillanatig, majd egy utolsó felszólítás után megindultunk előre.

139
Többen Molotov-koktélokat dobtak ránk, de mi poroltóval eloltottuk a lángokat, és
folytattuk az előrenyomulást: nem telt bele öt percbe, és szétkergettük a csőcseléket.
A felbőszült emberek azonban nem adták fel könnyen. A bárnál csoportokba szerve-
ződtek, és egész este megállás nélkül dolgoztak: három barikádot alakítottak ki. A leg-
nagyobb az East Enden épült, ahova gépkocsironcsokat és egyéb szilárdító elemeket is
beépítettek. Igazi monstrum volt, és tudtuk, hogy buldózerek nélkül nem leszünk képe-
sek áthatolni rajta.
Négy tonna burgonya is érkezett aznap este teherautókon, és ezekből kis „lerakato-
kat” készítettek a tüntetők olyan helyeken, ahol mindenki jól hozzáférhetett. A krumpli
kemény volt, és tudtam, hogy másnap ezzel fognak megdobálni. A harc elkerülhetet-
lennek tűnt, egyetlen járőrt sem lehetett látni aznap este az utcákon. Mindannyian a
tömegoszlatásra készültünk.
Hajnalodott, a tömeg pedig ott tolongott az első barikád tövében. Trágár mondóká-
kat találtak ki, és ezeket üvöltözték, hogy múlassák az időt. Reggel a Rich Street végén
felsorakoztunk, és a botokkal ütögettük a kezünkben tartott plexipajzsokat, hogy pszi-
chésen is felkészüljünk az előttünk álló feladatra. Alig értünk közelebb az első bari-
kádhoz, láttam, hogy egy hatalmas krumpli repül sebesen az arcom felé. Védekezés-
képpen felemeltem a karomat, de lassúnak bizonyultam, és szétcsattant az arcomat
védő plexin. Hamarosan hullott a krumpli, mint az áldás, és alig láttam valamit. Pilla-
natokon belül 20-30 találatot kaptam. Félvakon tapogatózva megragadtam az előttem
heverő egyik tüntetőt. Megszűnt a krumplieső. Jobbra néztem, ahol a társaim éppen
puszta kézzel szedték szét a barikádot.
Visszaléptem a sorfal mögé, és betuszkoltam a renitenst egy rabomobilba. Elindul-
tam egy újabb áldozatért, közben pedig visszasírtam a régi szép időket, amikor még a
Longmoor Bárban dolgoztam.
Kissé idegesek voltunk. Katonaként teljesen más volt a helyzet. Harmadik napja le
sem hunytuk a szemünket, és ez a tömegoszlatás senkinek sem hiányzott. A düh azon-
ban jó tanácsadónak bizonyult. Sikerült keresztülverekednünk magunkat az első bari-
kádon, amely csak egy kézi tákolmány volt, de még így is megszenvedtünk vele. Új
módszert dolgoztunk ki: igyekeztünk minél gyorsabban és agresszívebben előretörni.
Néhányan kisebb kézi pajzzsal védtek minket, amíg mi elvégeztük az izommunkát, és
szétbontottuk a barikádot legalább annyira, hogy áthatolhassunk rajta. A törmeléket a
tüntetők felé dobáltam, akik ijedten rebbentek szét, mivel rajtuk, velem ellentétben,
nem volt védőöltözet. Mondjuk a védőfelszerelésnek hátránya is volt, mert akadályo-
zott a szabad mozgásban, és mostanra alig láttam valamit a sisak plexijén keresztül.
Amikor átléptem az úttorlasz túloldalára, valaki közvetlen közelről az arcomba
talált. Beleremegett a fejem, a plexi pedig megrepedt. Egy gyors mozdulattal a támadó
lába felé kaszáltam a fabotommal, de elugrott. A társa újabb krumplit dobott felém,
eltalálta a vádlimat, és az iszonyatos fájdalomtól fél térdre estem. Szerencsére a mieink
pont időben érkeztek és közrefogtak. Dühösen ismét lábra álltam.
Sikerült rést ütni a barikádon, ahol az egész század igyekezett átverekedni magát,
majd a túloldalon folytattuk a tömegoszlatást. Volt eszük a csirkefogóknak, mert lősze-
resládákat helyeztek el az úton, így nem tudtunk megfelelő módon összefüggő vonalat
tartani – pedig ilyenkor a legfontosabb szabály, hogy ne legyen rés a tömegoszlató sor-

140
falban. Nemcsak azért, mert a tüntetők észrevettek minden kis lyukat, és igyekeztek
eltalálni minket, de a házak közé érve rá kellett döbbennünk, hogy felülről is megtá-
madtak. Összeillesztettük a nagy plexipajzsokat, mint egy római teknősbéka-alakzat,
és egy testként mozogva araszoltunk előre, amikor megtörtént a baleset.
Az első Molotov-koktél előttünk landolt. Vártunk egy keveset, amíg csillapodik a
tűz, majd előreindultunk és egyszerűen széttapostuk a maradék lángokat. Hamarosan
észrevettük a második barikádot, és tudtuk, hogy ezzel több gondunk lesz. Megálltunk,
hogy felmérjük, hol lehetne rést ütni rajta, amikor ismét gyújtóbomba csattant előttünk
az aszfalton, és a füst elvakított.
A következő Molotov-koktél már pontosan a sorfal elejére esett. Sajnos két srác
nem megfelelően tartotta a pajzsot, az égő szesz végigfolyt rajta, és beborította a testü-
ket. A harmadik üveg ekkor csapódott be mögém: odébb ugrottam, hogy ne kaphasson
a ruhámba a láng. Két társam, akiken végigömlött a folyadék, a földön fetrengett. Pár
másodpercen belül valaki előkeveredett egy poroltóval és lefújta őket. Meglehetősen
megviselt állapotban rakták fel őket a hordágyra, majd mindkettejüket hátravitték a
mentőhöz, ami hangos szirénázással azonnal elhúzott velük.
A csapat morálját alaposan megtépázta az eset. Szerencsére a döbbenet helyét hama-
rosan átvette a harag, és így sikerült rekordidő alatt rést törni a második barikádon is.
Ezzel azonban még nem volt vége. Néhányan, akik elsőként áttörtünk a túloldalra, alig
értünk át, amikor árnyék vetődött rám. Felpillantottam, de már késő volt. Mire elmoz-
dultam volna, fejbetalált a közeli háztetőről ledobott gumiabroncs. Úgy éreztem, men-
ten leszakad a fejem. Megrogytam és a földön találtam magam. Fél percig fekhettem
ott kábán, a rajtam csattanó újabb krumplikat nem is éreztem. Amikor ismét felpillan-
tottam, balról egy mozgó alakot vettem észre. Erőtlenül meglendítettem a jobb kezem-
ben tartott fabotot. Tim volt az, aki az utolsó pillanatban védte ki az ütést.
– Jól vagy? Láttam, hogy eltaláltak – hajolt le hozzám, miközben a pajzsát elém
tartva próbált védelmezni.
– Igen… minden rendben! Ne haragudj… azt hittem, egy tüntető…
– Nincs semmi baj! Lábra tudsz állni?
– Igen… azt hiszem…
– Gyere, adjunk a pofájukra!
A következő öt percben sikerült a többieknek kitágítaniuk a rést annyira, hogy a szá-
zad többi része is átverekedje magát a torlaszon. Csak azért, hogy egy újabb, az előbbi-
eknél jóval nagyobb akadály előtt találjuk magunkat. A harmadik monstrum hatalmas
volt, egész éjszaka dolgozhattak rajta. Szerencsére mi sem jöttünk üres kézzel.
– Hozzátok előre a vaddisznót! – hallottam Anita hangját, aki a századparancsnoki
teendőket kapta feladatul.
Anita a szájához emelte a megafont, és felszólította a tüntetőket, hogy oszoljanak,
de ez teljesen hatástalannak bizonyult. Az utolsó torlaszt a végsőkig védeni akarták.
Ekkor kettévált a falanx, és a vaddisznó névre keresztelt tömegoszlató jármű előron-
tott. Valóban úgy nézett ki, mint egy vadkan, miközben páncélozott testével nekiro-
hant a gépkocsironcsokból, olajoshordókból, hullámlemezekből és egyéb szemétből
eszkábált barikádnak. Az egyik kocsi, amelyet a torlaszba építettek, megbillent és
leesett a túloldalon. A tüntetők szinte azonnal hátrább húzódtak.

141
 A vaddisznó fáradhatatlanul ostromolta a barikádot, egészen addig, amíg sikerült
jókora rést ütnie rajta. Ekkor előrontottunk, és összeszedegettük a földön heverő tör-
meléket, így már könnyedén áttörhetett a páncélautó. Valaki Molotov-koktélt dobott
rá, de mintha mi sem történt volna, tovább tágította a rést. Amint a jármű átfért a résen,
azonnal követtük, és felsorakoztunk a két oldalán. A közelebb lévő tüntetők szinte rög-
tön áldozatul estek. Akit elkaptunk, azt kíméletlenül hátraráncigáltuk és bevágtuk a
rabomobilba, amely hamarosan megtelt hangosan méltatlankodó alakokkal. Elkezdtük
őket felpakolni a Land Roverekre, és már éppen kezdett csillapodni a helyzet, amikor
lövések csattantak egy közeli ház felől.
A tüntetők pánikba estek, fejvesztve menekültek. Anita szinte még ki sem adta a
parancsokat, amikor négyfős különítményünk rohanni kezdett a ház túloldala felé. Jól
tudtuk, hogy a terroristák nyitottak tüzet. Abban is biztosak voltunk, hogy nem marad-
nak sokáig egy helyben, így amíg a többiek fedezéket kerestek a barikád környékén,
három négyfős járőr rohant a túloldalra, hogy elzárja a menekülők útját. Nem volt
könnyű dolgunk. Ketten berontottak az épületbe, és megpróbálták emeletről emeletre
átfésülni. Nem sok eséllyel, mert akárki is lövöldözött, ekkorra már árkon-bokron túl
lehetett. Mindenesetre nyolcan ott maradtunk a hátsó utcai fronton, és aki felbukkant,
azt elkaptuk, majd letérdeltettük a fal mellé.
Szerencsénk volt. Az így begyűjtött tizenhét emberből a hírszerzésünk kettőt is azo-
nosított mint régóta körözött terroristát. A házban megtalálták a Kalasnyikovokat,
amelyeken ott voltak az ujjlenyomataik. A tüntetés is véget ért, ráadásul a századnak
sikerült új tömegoszlató csúcsot beállítania az akadémia történetében. Huszonhárom
perc alatt eddig senkinek sem sikerült ennek a feladatnak a végrehajtása.
A gyakorlat véget ért, és a tüntetők ismét összegyűltek, ezúttal azonban sörrel teli
dobozokat szorongattak, és azzal kínáltak minket. Levettem a sisakom. Még mindig
gyanakodva méregettem a barátkozó szándékkal közeledőket. Próbáltam kitalálni, ki
lehet az, aki fejbedobott a gumiabronccsal. Akár el is törhette volna a nyakcsigolyámat
a rohadék, ha nem fordítom a fejem abba az irányba. Zayed lépett elém két sörrel a
kezében.
– Idd meg, Porky, az enyémet is, tudod, hogy én nem iszom!
– Allah tartsa meg a jó szokásodat! – vigyorogtam vissza rá.
A sör hideg volt, és hihetetlenül jólesett. Kezdetét vette a barátkozás, és egy óra
elteltével már az utcán felhalmozott temérdek szemetet takarítottuk el magunk után.

10. VEZETÉSI TANÁCS

Vezess a hagyományostól eltérő módon!

Remélem, senkit sem kell győzködnöm arról, hogy a változás életünk egyik legmegha-
tározóbb kihívása. A rendkívül dinamikus környezet lehet az egyik fő oka, hogy cso-
dálattal adózunk azoknak, akik úgy képesek sikert elérni, hogy arra láthatóan nagyon
kevés esélyük van, és elképesztő eredményeik láttán fel sem merül bennünk, hogy

142
micsoda erőfeszítés lehetett idáig eljutni. Az irreguláris hadviselés művelői is ebbe a
kategóriába tartoznak – azért érdemes a gerillák gondolkodásmódját megfigyelni és
elemezni,81 mert folyamatosan erőforráshiányos környezetben harcolnak, és ebből
adódóan a hagyományostól teljesen eltérő vezetési módszereket használnak annak
érdekében, hogy sikert érjenek el.
Az irreguláris hadviselésre (gerilla-hadviselés, terrorizmus és különleges műveletek)
a kis méretű kötelékek leleményes alkalmazása jellemző.82 Ennek a hadviselési formá-
nak a jelentőségét a történelem folyamán többször alábecsülték annak ellenére, hogy
az összecsapások közel felében83 képesek voltak sikert kivívni az erőfölényben lévő,
hagyományos módon harcoló erőkkel szemben. Bár a legtöbbször bizonyos előfeltéte-
leknek84 teljesülniük kell ahhoz, hogy sikeresek lehessenek, mégis a gerillákról min-
denkinek az jut az eszébe, hogy rendkívüli módon képesek alkalmazkodni a megválto-
zott viszonyokhoz.
Nem véletlen, hogy az évszázadok során harcban edződött britek komolyan vették a
gerillákkal szembeni fellépést, és a lakott településen vívott harci körülmények között
tanították nekünk, hogy csak az képes egy rendkívül komplex környezetben az alap-
vető hadviselési szabályokat figyelmen kívül hagyó ellenféllel szemben felvenni a har-
cot, aki saját maga is megérti a gondolkodásmódjukat, a szervezeti kultúrájukat és a
vezetési módszereiket. Éppen ez volt az oka, hogy a harmadik időszak gyakorlatain
döntő túlsúlyban voltak azok az elemek, amikor irreguláris ellenfelekkel kellett felven-
nünk a harcot. Megtanultuk, hogy az aszimmetrikus összecsapások (amikor az egyik
fél hagyományos módon, a másik pedig a hagyományostól eltérő módon gondolkodik
és harcol)85 mindig megterhelőek a bürokratikus alapokon működő, hagyományos
vezetési stílust képviselő szervezetek számára.
Ez a fajta probléma az üzleti életben is egyre élesebben megfigyelhető. Elég, ha
csak Detroitot vesszük példaképpen, amely nem is olyan régen még a gépkocsigyártás
fellegvára volt, mára pedig már csak egy szellemváros. Az amerikai autóipar számos
képviselője képtelen volt a megújulásra, egyszerűen nem vettek tudomást a piaci szeg-
mensbe betolakodó, jóval kisebb kapacitással rendelkező, de rendkívül innovatív sze-
replőkről, és mire feleszméltek, már lépéshátrányban voltak a dinamikusan alkalmaz-
kodó szervezetekhez képest.
Éppen ezért a hagyományostól eltérő gondolkodásmód tanulmányozása manapság
egyre népszerűbb, számos könyv mutatja be a gerilla-marketingstratégiákat vagy
eladási módszereket.86 Ami azonban hiányzik ezekből a könyvekből, az a gerilla-gon-
dolkodásmód, stratégiai tervezés, valamint a vezetési módszerek valódi mozgatórugói-
nak a magyarázata.
Az irreguláris hadviselés művelőinek stratégiája, valamint vezetési módszerei gyö-
keresen eltérnek a megszokottól. A hagyományostól eltérő vezetés87 sok esetben meg-
lepő és innovatív módon ér el eredményeket akkor is, amikor látszólag csak korlátozott
erőfeszítéseket tesz, hiszen a legtöbbször másokkal – sok esetben az erősebbnek vélt
féllel – végezteti el a munkát. Számos harcművészetnek, például az aikidónak is az a
filozófiája, hogy felhasználja az ellenfél erejét és lendületét, hogy azt ellene fordít-
hassa. Ehhez hasonlóan a gerilla típusú vezetők alapvető célja, hogy befolyásolják a

143
tömeget, terjesszék az ideológiát, és ezzel megteremtsék a feltételeket a hatalomátvé-
telre. Ez a stratégia azért veszélyes, mert képes olyan körülményt teremteni, amely
lehetővé teszi a társadalmi egyensúly felborítását, és az így keletkezett káoszban éri el
a kívánt hatást.
A hagyományostól eltérő vezetés szinte minden esetben az egyének gondolkodás-
módjának megváltozását és ezen keresztül a szervezeti kultúra módosulását eredmé-
nyezi. Napjainkban a vezető hatékonyságának alapvető feltétele, hogy képes legyen
követőket generálni, a saját szervezetét folyamatosan átalakítani úgy, hogy illeszked-
jen a környezet kihívásaihoz, illetve valódi, tartós szövetségeket kötni olyan szerveze-
tekkel, amelyek nem tartoznak a közvetlen irányítása alá.
A hagyományostól eltérő vezető jellemzője, hogy autoriter hatalom hiányában is
mozgósítani tudja az emberek tömegét egy közös ügy érdekében. Arról a korábbi taná-
csok során szó esett már, hogyan tudunk bizalmat kiépíteni, illetve másokat motiválni
olyan viszonyok között, amikor minden idegsejtünk tiltakozik az ellen, hogy folytas-
suk az éppen aktuális tevékenységet. Érdekes módon éppen ezek a helyzetek azok,
amelyek a legjobban összeráznak egy csapatot, és hasznosabbnak bizonyulnak bár-
mely vállalati tréningnél.
A történelem során számos példát találhatunk arra, amikor egy bürokratikus szerve-
zeti kultúra találkozott a hálózatközpontú alapon szervezett emberek egy csoportjával.
Annak idején a spanyol hódítók az egész inka kultúrát hetek alatt romba döntötték csu-
pán azzal, hogy megölték a vezetőt és elzárták a város utánpótlási útvonalait.88
Ugyanez a spanyol hódító sereg évszázadokon keresztül eredménytelenül hadakozott
az apacs indiánokkal89, akik egy teljesen más kultúrájú (adhokratikus) szervezetben
harcoltak, és kitartóan dacoltak az őket kiszorító telepesekkel és amerikai csapatokkal
is. Az apacsok egyik leghíresebb vezetője, Geronimo például nem volt törzsfőnöki
rangban akkor, amikor a felesége halálát megbosszulva számos sikeres küldetést veze-
tett az ellenséggel szemben. Egyszerűen csak elmagyarázta a küldetése célját, és
(mivel tisztelték és megbíztak benne) a törzs számos tagja csatlakozott hozzá. Ugyan-
ezt az elvet követi a Google is, amikor lehetővé teszi, hogy a munkavállalók az idejük
20%-ában90 saját maguk által kitalált projekteken dolgozzanak.
Sok esetben azok az eszmék, amelyeket egy hagyományostól eltérő vezető képvisel,
messze túlmutatnak az adott szervezeten, és olyan követőket kell meggyőznie és
együttműködésre bírnia, akik nem tartoznak az adott szervezethez. Az amerikai Stan-
ley McChrystal tábornok91 vezetéstechnikai bravúrja Irakban az ún. JSOC (Joint Spe-
cial Operations Command, Egyesített Különleges Műveleti Parancsnokság) parancsno-
kaként az volt, hogy rávette a hírszerző ügynökségek vezetőit, illetve számos egyéb
szervezetet az együttműködésre92, és folyamatos szervezeti átalakítás révén képes volt
beazonosítani és semlegesíteni a legveszélyesebb célszemélyeket.93 Az együttműkö-
dés eredményeképpen létrejövő össz-szervezeti műveletek addig szinte elképzelhetet-
lennek tűnő eredményeket hoztak. A megnövekedett műveleti tempónak köszönhetően
stratégiai sikereket értek el94, és semlegesítették többek között az első számú közellen-
ségnek számító Abu-Muszab al-Zarkávit, majd évekkel később Oszáma bin Ládent.
Annak ellenére, hogy a JSOC parancsnoka a rengeteg részt vevő szervezet közül köz-

144
vetlenül csak egy nagyon kis létszámú különleges komponens fölött diszponált, sike-
rült rábírni minden egyéb szervezetet, hogy a közös cél érdekében (a bürokratikus aka-
dályok lebontásával) hozzájáruljon a JSOC műveleteinek sikeréhez.
A hagyományostól eltérő vezetés a jövő vezetői számára alapvető fontosságú kom-
petenciákat fejleszt, amelyeket a hagyományos vezetési módszerek nem, vagy csak
nagyon kis mértékben vesznek igénybe. Az innovatív gondolkodásmód nyomon követ-
hető a gerillaszervezeteknél és a különleges erők katonáinál egyaránt, ezért lehetnek
ezek a viszonylag kis létszámú csoportok sikeresek. A hagyományostól eltérő vezetők
teszik ezeket a szervezeteket képessé arra, hogy a náluk sokkal nagyobb erőforrások-
kal rendelkező és jobban szervezett erőkkel szemben is győzedelmeskedjenek.
Manapság a vezetőképzés legnagyobb problémája, hogy az oktatási intézmények
megpróbálnak szupermenedzsereket képezni, akik tisztában vannak a bürokratikus
szervezetek működésével, és hatékonyságra törekednek, viszont nem rendelkeznek a
hagyományostól eltérő vezetési képességekkel.
A hagyományostól eltérő vezetés nem megoldás valamennyi problémára, de abban
biztos vagyok, hogy amennyiben egy vezető rendelkezik ezekkel a képességekkel,
sokkal több lehetőség közül választhat abban az esetben, amikor hirtelen kaotikus álla-
potok lesznek úrrá egy szervezetben, és változásra van szükség.
A hagyományostól eltérő vezetés sokkal többről szól, mint túlélésről vagy győze-
lemről. Valójában hagyományteremtésről van szó, olyan szervezeti kultúra kiépítésé-
ről, amely nem csupán elismertséget és bizalmat biztosít a vezetőnek, de a vezető távo-
zását követően túléli magát a személyt, és fennmarad az utókor számára. Ez pedig az
adaptáció csúcsa: egy szervezeten belül a hagyományostól eltérő gondolkodásmód és
vezetési módszerek meggyökeresedése, ami a siker valódi záloga lehet egy komplex és
váratlan helyzetekkel teli, dinamikusan változó környezetben.

145
 11. fejezet

MEGTAPASZTALOD A SIKERT

A tömeg feláll és téged ünnepel. Valóban elismerésre méltó, amit véghez vittél, a
rengeteg szenvedésnek és megpróbáltatásnak megvan az eredménye. Mégis fele-
más érzések kavarognak benned. Egyrészt boldog vagy, hogy bizonyítottál, más-
részt pedig kicsit félsz attól, ami előtted áll. Átveszed a megérdemelt díjat, az
ünnepség után pedig a királyi családdal étkezhetsz.
Nem hagy azonban nyugodni a gondolat, mi van, ha valamit elrontasz? Hiszen
mindent közvetít a tévé, és több fotós van itt, mint amennyivel életed során eddig
összesen találkoztál. Mivel a szél hevesen fúj, vajon fogod hallani, amikor téged
szólítanak? Ezer és egy lehetőség jut eszedbe, ahol hibázhatsz. A szemed sarkából
fürkészed a tömeget, mert az államfők és hírességek között nem látod azokat, akik
a legfontosabbak számodra: a szüleidet és a testvéredet.
Ekkor meghallod, hogy kimondják a nevedet, és egy pillanat alatt elfeledkezel
arról, mit is kellene most csinálnod. Eszeveszetten próbálod felidézni, mi is a
teendő, de teljesen üres a fejed és rád tör a pánik.
Mit teszel?

Nevek a falon

Március 24. – Sandhurst

A gyakorlatról visszatérve felszabadultan viselkedtünk, aminek az lett az eredménye,

hogy egyre több büntetést osztottak ki a kiképzőink. Annyira nem viselt meg bennün-
ket, sőt minden este valamilyen „rendezvényre” mentünk. Élveztük az utolsó két hetet,
már csak az alakira kellett készülnünk: megtanultuk azokat a fogásokat, amelyeket
majd az avatáson kell végrehajtanunk.
Az őrmesterek igyekeztek az utolsó pillanatig keményen fogni minket, és nem vol-
tak hajlandóak tudomásul venni, hogy hamarosan tisztek leszünk. „Addig nem, amíg
fel nem sétált a lépcsőn, uram!” – mondogatták, és valóban beszéltek arról, hogy volt
olyan kadét, akit egy héttel az avatás előtt tanácsoltak el valami „tiszthez nem méltó
cselekedet” miatt (például azért, mert nem mondott igazat).
Sandhurstben tisztában voltunk vele, hogy a kimondott szavak bárminél hatásosab-
bak. Korán megtanultuk a leckét: fontold meg, hogy mit mondasz, és cselekedj asze-
rint! Hogyan várhatná el egy tiszt másoktól, hogy akár a halálba is kövessék, ha az
emberei nem bíznak meg benne? A bizalmat pedig csak úgy lehet megteremteni, ha
összhangban vannak a mondataink és a cselekedeteink.
A Királynőszakasz nagyon összeszokott társasággá vált, kiálltunk egymásért jóban

146
és rosszban. Az utolsó előtti szombat esténken Londonba mentünk szórakozni. Úgy
adódott, hogy estére szétváltunk, de megbeszéltük, hol találkozunk hajnalban, ugyanis
vasárnap reggel templomba kellett mennünk. A találkozóra azonban csak Ian és én
értünk oda időben. Ácsorogtunk a kocsinál, majd Chris is bekocogott egy perc késés-
sel. Egyik társunkra, Jake-re azonban hiába vártunk, nem volt sehol. Kénytelenek vol-
tunk nélküle elindulni, mivel már így is késésben voltunk.
Miután megérkeztünk az akadémiára, gyorsan átöltöztünk. Másik társunk, Bobby
volt az ügyeletes kadét, és éppen számba vette az épület előtt sorakozó Királynősza-
kaszt. Észrevette, hogy Jake hiányzik, de az őrmesternek nem jelentette. Amikor meg-
érkeztünk a kápolnához, az akadémia adjutánsa várt a bejáratnál, és arról érdeklődött,
hogy hol van Jake. Bobby azt válaszolta, külön érkezik majd, ugyanis egy hölgyisme-
rősét is meghívta az istentiszteletre.
Nem kis bátorságot igényelt mindez, ugyanis Bobby már azzal kockára tette a karri-
erjét, hogy nem jelentette az őrmesternek Jake hiányát. Sandhurstben a hazugság
főbenjáró bűn: ha kiderült volna, Bobbyt azonnal eltanácsolják. Egy ősi katonacsalád
legifjabb sarjaként nagy bátorság kellett hozzá, hogy a tiszti karrierjét feláldozza egy
szakasztársáért.
A szertartás után a Churchill Hallba vonultunk, ahol izgatottan vártuk, hogy megér-
kezzen az akadémia parancsnoka. Toyne Sewell tábornok önmagában is feltűnő jelen-
ség volt, és most minden szempár feszülten rá meredt: ő jelentette be, kik nyerik meg a
legjobb hallgatóknak járó díjakat. Először a legjobb angol hallgató, majd a pontver-
senyben legjobban teljesítő hallgató nevét hirdette ki. Aztán nagy levegőt vett.
– Tudom, hogy nagy az izgalom, és nem is rabolnám az idejüket. Ebben a terminus-
ban a legjobb külföldi hallgatónak járó megtisztelő díjat Porkoláb Imre hallgató nyerte
Magyarországról. Gratulálok, Porkoláb!
– Igen, uram! – válaszoltam felpattanva, és éreztem, hogy remeg a lábam, amikor
újra helyet foglalok.
Sandhurstöt elvégezni nehéz feladat, legjobbnak lenni pedig egészen rendkívüli tel-
jesítmény. Ötvenhárom ország valamennyi küldöttje azért küzd egy teljes éven át,
hogy ő legyen a legkiemelkedőbb. Sandhurst 250 éves történetében először fordult elő,
hogy egy nem olyan rég még ellenséges (volt varsói szerződésbeli) ország által küldött
kadétot ért az a megtiszteltetés, hogy az avatáson átveheti a királynő ajándékát: egy
tiszti pálcát. El sem akartam hinni, hogy mindez velem történik.

Az utolsó héten az avatásra való készülődés gőzerővel folyt. Háromszor gyakoroltuk

be, hogyan kell viselkednünk az avatáson. Ebből az első kettőt az adjutánssal próbál-
tuk végig, a harmadikat a parancsnokkal. Az adjutáns második próbája a hagyományok
szerint „kosztümös főpróba”, vagyis a végzős hallgatók szellemes csínytevésekkel
igyekeznek leleményességüket és humorérzéküket csillogtatni.
Nagyon kellett igyekeznünk, hogy túlszárnyaljuk az előző évfolyamokat. Néhány
dolog kivételével ezúttal ugyanis szinte bármit meg lehet csinálni. Egy olyan intéz-
ményben, ahol még azt is szabályozzák, hogyan emelje az ember a kanalat a szájához,
ez meglehetősen nagy kegynek számít, mi pedig élni kívántunk a lehetőséggel.
Persze a szabályokat be kellett tartanunk, például az adjutánst a ceremónia kezdeté-

147
nek időpontjában tilos volt fogságban tartani. Korábban, még első időszakos hallgató-
ként szemtanúja voltam, ahogy ennek a szabálynak eleget tettek az akkori végzős évfo-
lyam hallgatói, amikor a begyakorlás kezdete előtt egy perccel szabadon engedték az
előző este szerzett foglyukat. Így az adjutánsnak már nem volt másra ideje, mint hogy
felszálljon a lovára, és levezényelje a gyakorlást. A művelet nem is volt olyan egy-
szerű, mivel a hátas nem ismerte fel azt a festett zöld hajú, tépett ruhájú csavargót, aki
megpróbált felülni rá. A lónak egyébként is rossz napja volt, mert kivitték a Barossára,
és alaposan meghajtották. Ennek hatására elaludt a parádé közben, és az adjutáns egyik
vezényszavára ébredve heves tolatásba kezdett, majdnem ledobta lovasát.
Szintén ekkor történt, hogy megszólalt egy sziréna az Öreg Kollégium épületében,
és az egyik ablakból füst gomolygott elő. Egyszerre csak feltűntek az épület tetején a
végzősökből alakult terrorelhárító különítmény tagjai, akik pillanatokon belül leeresz-
kedtek az épület falán, és az ablakot berúgva – rövid lövöldözést követően – kimentet-
tek egy szülő nőt gyermekével együtt. Egy tűzoltókocsi is begördült az alaki pályára,
valamint a mentők és a rendőrség – persze valamennyien kadétok – is megjelentek. A
kis műsor után folytattuk a gyakorlatozást, de az akkori Királynőszakasz még mindig
nem volt sehol. Hirtelen rotorzúgás hallatszott, és az égre nézve láttam, hogy megér-
keztek. A fejünk felett lebegő Chinook helikopterből ereszkedtek le harci bevetéshez
előírt felszerelésben: bakancs, fegyver, fehér öv volt rajtuk. Egyetlen dolog ütött el a
szabályzattól: mindösszesen egy királykék alsónadrágot viseltek. Majd’ megszakadtam
a röhögéstől, amikor megkezdődött az alaki foglalkozás.
A Királynőszakasz minden évben valami különlegessel rukkol elő. Mi is törtük a
fejünket, de az elmúlt pár évtizedben lelőtték szinte az összes poént. Történetek
keringtek arról, hogy a waterlooi csatából származó, az Öreg Kollégium előtt álló
ágyúkat éjszaka ismeretlen tettesek elszállították, és hajnalban az egyik főút mentén
autózók legnagyobb megdöbbenésükre azt látták, hogy korabeli ruhába öltözött kato-
nák éppen egy történelmi csatajelenetet elevenítenek fel.
Egyszer állítólag az akadémia egyik kiállítási darabját, a Kurnool mozsárágyút töl-
tötték meg lőporral és ezer golflabdával. A díszlövésre akkor került sor, amikor az
egész állomány bemasírozott az alakulótérre. Egy alkalommal a gyakorlás előtti este
ismeretlenek ellopták az adjutáns lovát. Befestették lilára, hogy Milka tehénnek tűnjön
– az eset óta azokon a bizonyos estéken egy gurka kivont kukrival őrzi az adjutáns
lovát.
A kadétok ötlettára kimeríthetetlennek tűnt, ezért szerettünk volna valami maradan-
dót kitalálni. Így fordulhatott elő, hogy az akadémia történetében először a Királynő-
szakasz nem jelent meg a gyakorláson. Nem lustaságból tettük, csak éppen fontosabb
dolgunk akadt. Készítettünk egy űrhajót, amelyet felállítottunk az alakulótéren, és egy
üzenetet is hagytunk benne. Azon az ominózus reggelen a bakancsaink ott sorakoztak
a betonon. Az űrhajóhoz lépve az adjutáns megnyomott egy nagy piros gombot, egy
hang pedig felolvasta az üzenetet:

Mi a Cyborg-lyzard lények vagyunk a XOG nevű bolygóról.

Tudatjuk veletek, hogy elkezdtük leigázni a Földet.
Ennek csak az a különlegesen képzett harci egység tud gátat szabni, amelyet most

148
 elhurcoltunk, hogy egy intergalaktikus háborúban mérjék össze az erejüket
velünk.
Imádkozzatok, földi lények, mert hamarosan visszatérünk és…

Mindeközben mi egy közeli kisváros kocsmájában üldögéltünk, de nem bírtuk a

feszültséget, és felhívtuk az őrszobát.
– Itt a Királynőszakasz.
– Azonnal jöjjenek vissza és jelentkezzenek a…
– Jelentem 20 ezer Cyborg-lyzard a béta csillagrendszerben, két sebesült, vége.
– Ismétlem, az adjutáns parancsára azonnal jelentkezzenek az őrszobán.
– Negatív… nem értem… zavarnak a napfoltok… ismételje meg adását… vége.
Amikor letettük, már tudtuk, hogy ebből baj lesz, így készítettünk néhány levágott
Cyborg-lyzard fejet és végtagokat, valamint a söralátétekből intergalaktikus medálok-
kal tüntettük ki magunkat. Ezzel akartuk bebizonyítani, hogy kitettünk magunkért az
intergalaktikus küzdelemben. Visszatérve káosz fogadott minket. Sandhurst történeté-
ben először fordult elő, hogy elmaradt a gyakorlás.
Az egész szakasz feszes vigyázzállásban állt az akadémia vezénylő zászlósának iro-
dája előtt, aki félórás üvöltözés keretében mindennek titulált minket, csak úriemberek-
nek nem. Amikor magunkra maradtunk, Baker őrnagy megjegyezte, hogy „kurva jó
poén volt”, de ő is biztos volt benne, hogy büntetés vár ránk.
A szerencsénk az volt, hogy az egész bagázst nem rúghatták ki. Végül is választhat-
tunk: az utolsó este mindannyian szolgálatban leszünk, vagy jótékonysági célokra befi-
zetünk egy nagyobb összeget. A szolgálat szóba sem jöhetett, mert aznap estére a
Temze-parton szmokingos pezsgőzést terveztünk, így aztán egy komoly összeget ado-
mányoztunk egy gyermekalapítványnak.
Akkoriban minden este buliztunk, és egyre izgatottabb voltam az avatás miatt. Sokat
kellett készülnöm. Áttanulmányoztam az etikettszabályokat, mivel az avatás után a
herceg fogadására voltam hivatalos, az azt követő ebéden pedig a hercegnő balján
ülhettem. Gyakoroltam az alaki fogásokat a tiszti pálca átvételéhez. Az avatást meg-
előző estén, az avatási vacsoraesten pedig az akadémia parancsnoka mellett foglaltam
helyet.
A vacsoraest után a Királynőszakasz még elidőzött a bárban, majd a század olvasó-
szobájában levezetésképpen rögbiztünk egy kicsit. Másnap nem tudtunk mit mondani
arra a kérdésre, hogyan törhetett be az olvasószoba drótozott, dupla üvege. Úgysem
hitte volna el senki, hogy James feje okozta a balesetet. Aznap este szinte semmit nem
aludtam, a hajnalig hátralévő időt azzal töltöttem, hogy megpróbáltam rendbe hozni a
vacsora után leamortizálódott egyenruhámat. Az összetaposott cipőmet két órán
keresztül tisztítgattam, hogy olyan állapotba kerüljön, amilyennel megjelenhetek a
királyi család előtt.

A Királynőszakasz zászlóját a hátam mögött lobogtatta a szél, én pedig azért izgultam,

hogy a sapka a fejemen maradjon.
– Most pedig a legjobb külföldi hallgatónak járó díj átadása következik. Aki
kapja… – hallatszott a hangszórókból –, Porkoláb Imre hallgató, Magyarországról.

149
 Egy éven át vártam erre a mondatra. Szinte kirobbantam az alakzatból, ahogy azt
valaha Stan tanította. Sarkamat keményen a betonba vágva hallottam a vasalt cipőtalp
csengését. Karom vállmagasságig lendítettem, mindvégig kinyújtva, az államat fel-
emeltem, mellemről a büszkeségtől szinte lepattogtak az oly nagy erőfeszítéssel
fényesre csiszolt ezüstgombok. Kicsit oldalra pillantottam és láttam, amint az államfők
és a többi jeles személyiség is felálltak, készen arra, hogy tapsoljanak, velem együtt
örüljenek a sikernek és a megtiszteltetésnek. Megpillantottam közöttük szüleim és kis-
húgom örömtől ragyogó arcát is. A fő helyen lobogó magyar zászló látványa pedig
olyan büszkeséggel töltötte el a szívem, ami leírhatatlan.
Talpam keményen csattant a sok ezer hallgató koptatta aszfalton, amikor megálltam,
és a kezemet villámgyors mozdulattal a sapkám vakítóan csillogó sildjéhez emeltem,
hogy tisztelegjek Gloucester hercegének, a királynő unokaöccsének, aki a legjobb hall-
gatónak járó díjat adja át Őfelsége nevében. Hallottam, amint feldübörög a tapsvihar,
még egyszer ránéztem a magyar zászlóra, és egy pillanatra elérzékenyültem. Így érez-
hetnek az olimpiai bajnokok, amikor megannyi szenvedés eredményeként dicsőséget
szereznek hazájuknak. Ebben a pillanatban kétségtelenül én voltam a legjobb a világon
ebben a versenyszámban: a legjobb tisztképző intézményben a legjobb hallgatónak
kijáró díjat szereztem meg.
Gloucester hercege viszonozta a tisztelgést és elmosolyodott.
– Jól érezte magát nálunk?
– Nagyszerűen, fenséges uram! – válaszoltam, és ezt tényleg nem csak jólneveltsé-
gem mondtatta velem.
– Engedje meg, hogy gratuláljak, hadnagy úr!
A hercegnek szerintem fogalma sem volt arról, hogy ő szólított így életemben elő-
ször. Hátraarcot csináltam és visszaléptem az alakzatba.
Ami most következett, az inkább szívszorító, mint felemelő érzés volt. A zenekar a
„Holdfény szonátát” játszotta, és az egész akadémia – a végzősök kivételével – sorfalat
állt és fegyverrel tisztelgett.
– Végzős évfolyaaaam… irány a lépcső… lassú díszmeeeneeet… innnnn… dulj! –
adta ki az adjutáns a parancsot.
Eszembe jutott, hogy korábban kétszer álltam már itt avatáson fegyverrel a kezem-
ben tisztelegve, és közben azon imádkoztam, hogy én lehessek az, aki éppen a lépcső
felé lépdel. Most viszont megrohantak az emlékek, és nem akartam, hogy vége legyen.
Az Öreg Kollégium harmadik lépcsőfokánál elmosolyodtam, mert eszembe jutott,
hogy Alexet innen vitték börtönbe öt nappal ezelőtt, az egyik begyakorlás alkalmával,
mivel az őrmester meg volt győződve arról, hogy soha nem lesz képes az előírt módon
fellépdelni.
A hagyományoknak megfelelően én voltam az utolsó kadét a százhatvannyolcból,
aki felment a lépcsőn. Az Öreg Kollégium kapujához érve eszembe jutott, hogy egy
éve mennyire más ember voltam. Már nyoma sem volt annak a kissé félszeg srácnak,
aki láthatóan elveszetten tévelygett a folyosókon és izgatottan találgatta, mi történik
vele a következő egy évben.
Az adjutáns a lépcsőn fellovagolva lóháton kísérte a kadétokat. Blitz, a fehér mén
úgy lépdelt fel az Öreg Kollégium lépcsőin, mintha világéletében kastélyban lakott

150
volna. A lépcsősor tetején egy inas lépett a ló elé, és ezüst tálcán egy pitét, valamint
egy pohár portóit hozott. A pitét Blitz fogyasztotta el jó étvággyal, a portóit pedig az
adjutáns hajtotta fel. A hagyomány szerint ezzel számunkra véget ért a kiképzés.
Roppant izgatott lettem: nemsokára csatlakoznak hozzám a szüleim, és az indiai
hadsereg emlékszobájában találkozunk a herceggel meg a feleségével. Bemutatáskor
édesanyám a pukedlit pontosan úgy csinálta, mint egy született bárónő. Rövid beszél-
getést követően átvonultunk az étkezdébe, ahol a fő asztalnál foglaltunk helyet.
Jobbomon a hercegnő, balomon pedig az akadémia leendő parancsnokának a fele-
sége ült. Remek társalkodók voltak mindketten, így kellemes beszélgetéssel telt el az
ebéd.
Este megnéztem a híradóban az összefoglalót, és arra gondoltam a mozdulataimat
nézve, hogy még a legélesebb szemű gárdistaőrmester sem fedezhetett fel hibát ben-
nük.
– Sandhurst 250 éves történetében először fordul elő, hogy egy volt szocialista
országbeli hallgató elnyerje a legjobb külföldi hallgatónak járó kitüntető címet.
Komoly elismerés ez Magyarország számára! – hallottam a bemondó hangját, miköz-
ben a képernyőn mutatták, ahogy átveszem a díjat.

Aznap este az Öreg Kollégium főcsarnokában, az avatási bálon, életemben először

viseltem az immár magyar hadnagyi egyenruhámat. Büszkén feszítettem benne, és ren-
getegen, tisztek és kadétok egyaránt gratuláltak. Sandhurst egyik megható tradíciója a
„csillagavatás” volt. Az angol hallgatók úgy érkeztek a bálba, hogy letakarták a hadna-
gyi csillagjaikat, és csak éjfélkor fedték fel őket.
Éjfél után büszkén parádéztunk vadonatúj egyenruhánkban, eszméletlen mennyi-
ségű pezsgő fogyott. Féktelenül ünnepeltük, hogy egy évig tartó szenvedés után elér-
tük a célunkat és tisztek lettünk.
Hajnali 2 óra felé azonban az euforikus örömöt követően iszonyatos keserűség tele-
pedett rám. Ki kellett mennem a friss levegőre, ahol a fényárban úszó épületek láttán
még inkább összeszorult a szívem. Búcsúzó sandhursti kadétként az összes kis zug,
minden sarok egy-egy felejthetetlen történetet rejtett. Elindultam hát, hogy szomorú
szívvel búcsút vegyek Sandhursttől.
Egész éjszaka bolyongtam, és bejártam az akadémia összes szegletét. A napkelte a
Churchill Hall mellett ért, előttem a Kívánság-patak csörgedezett. A hajnali párafoltok
lassan felszakadoztak, és amikor a nap felragyogott a horizonton, beláttam a gyönyörű
tájat. Hirtelen levetettem a cipőmet, és mezítláb átsétáltam a krikettpályán, majd a rög-
bipályákon a könyvtár felé.
Nyitva találtam az ajtót és beléptem. Odabenn teljes csönd honolt. A könyvtár előte-
rében rendezték be a kaszinót az avatási bálon, de most senki sem álldogált a black
jack- és rulettasztalok mellett. Odalépve megpörgettem a csontgolyót, és kíváncsian
figyeltem, ahogy egyre lassabban köröz, majd ugrál, míg végül megállapodik a tizen-
egyes számnál. Épp a szerencseszámom.
– Örülök, hogy megismerhettelek, felderítő!
Chris hangja zökkentett ki az álmodozásból. Összerezzentem és a vállam fölött hát-
rapillantottam. Egy könyvespolc mögül bukkant elő barátnőjével, Clare-rel, aki még a

151
ruháját simítgatta.
– Látom, tudod, hogy kell ünnepelni… – mosolyodtam el, és hamarosan mindhár-
man hangosan nevettünk, csak úgy visszhangzott az amúgy csendes könyvtárterem.
– Remek katona vagy, Porky – komolyodott el hirtelen Chris. – Bármikor rád bíz-
nám az életem!
A megilletődöttségtől szóhoz sem jutottam, csak kezet nyújtottam búcsúzóul és
bámultam, ahogy kisomfordálnak a könyvtárból. A könyvekkel tömött polcok között a
jobb oldali falra pillantottam, amelyet tölgyfa táblák borítottak, és a táblákba vésve
250 évre visszamenőleg arany betűkkel sorakoztak a legjobb hallgatók nevei. Elmoso-
lyodtam és elérzékenyültem, amikor a sor végén megpillantottam a feliratot:

Porkoláb Imre – Magyarország

11. VEZETÉSI TANÁCS

Szolgálj, hogy vezethess!

Később többen is feltették a kérdést, miért én lettem a kiválasztott – és bár engem is
foglalkoztatott a dolog, nem tudtam egyértelmű választ adni. Az kétségtelen, hogy
Sandhurst egy véget nem érő verseny. A hallgatók a legjobb egyéni eredményre töre-
kednek, de azonfelül a szakaszokat (a csapatot) is képviselik. Nincs második vagy har-
madik helyezett – itt csak az első van és a többiek. Az első helyezettet díjazzák, a töb-
biek pedig ünneplik a legjobbat, és gratulálnak neki.
Ha egy szóval kellene összefoglalnom, mitől váltam képessé arra, hogy Sandhurst-
ben első legyek, akkor az a fókusz lenne. Minden nap minden percében arra koncent-
ráltam, hogy az adott helyzetben a legtöbbet hozzam ki magamból. A prioritás szó
gyökere a latin priorból ered, ami elsőt jelent, vagyis prioritás is csak egy létezik. Ez
azt jelenti, hogy felállíthatunk az életünk egyes területein prioritási sorrendet, de min-
dig a lista első helyén lévő feladattal kell foglalkoznunk, és az utána következőket
félre kell tennünk addig, amíg azt el nem végeztük. Sokunk számára az egyik legnehe-
zebb feladat nemet mondani egy csomó dologra annak érdekében, hogy azzal foglal-
kozzunk, ami valóban fontos.
Sokan képesnek hiszik magukat arra, hogy többfelé figyeljenek, ez azonban nem
lehetséges95, inkább csak a figyelem megosztásáról beszélhetünk. Ha egyszerre több-
felé figyelünk, nem tudunk kiemelkedőt alkotni. Az egyéni csúcsteljesítmény és a
fókusz azonban önmagában nem vezet sikerhez. Ha arra keresném a választ, hogy eze-
ken túl mi segített a legtöbbet a legjobb eredmény elérésében, akkor egyértelmű lenne
a válasz: a szakasztársaim.
A siker titka tehát az, hogy minden pillanatban tudnunk kell, mi a legfontosabb szá-
munkra, ugyanakkor tudatosan törekednünk kell arra, hogy háttérbe szorítsuk magun-
kat és a kollektív érdekeket szolgáljuk. Ez a gondolat első hallásra összeegyeztethetet-
lennek tűnik, pedig korántsem az, és erről szól a sandhursti akadémia mottója is:

152
 Szolgálj, hogy vezethess!

Sandhurstben nemcsak a tiszti pálcát nyertem el, annál sokkal értékesebb tapasztala-
tot szereztem. Visszatekintve a három időszak megpróbáltatásaira, teljes mértékben
felfogtam, mit is jelent a szolgáló vezetés. A rengeteg szenvedés egy év elteltével
értelmet nyert. Tudtam, készen állok arra, hogy a hivatásomnak megfelelően felelős-
ségteljesen vezessem a rám bízott embereket. Azt is felfogtam, hogy a szolgálatban
óriási lehetőségek rejlenek, ha megfelelően értelmezzük. Sandhursti kintlétem alatt
számtalan olyan feladattal szembesültem, amely lehetővé tette, hogy legyőzzem önma-
gam, fejlesszem a kompetenciáimat. Néha elbuktam, de a csapat mindig mögöttem állt
és támogatott, mert az ő érdekeiket szolgáltam.
Sokan félreértelmezik a szolgáló vezetés fogalmát, és a popularizált filozófiát96
leegyszerűsítve azt hiszik, hogy a szolgáló vezetés elveit alkalmazó embereken keresz-
tül lehet gázolni, hiszen ők a legtöbb esetben saját magukat inkább háttérbe szorítják,
és általában az embereik érdekét tartják szem előtt még akkor is, ha ezzel esetleg
maguknak okoznak kárt. A valóság azonban az, hogy a szolgáló vezetés a legsikere-
sebb vezetők tudatosan választott módszere.97
Rengeteg bátorság kell ahhoz, hogy változást generáljunk egy adott szervezetben, ha
meggyőződésünk, hogy arra valóban szükség van. Különösen értékelendő ez a fajta
hozzáállás akkor, amikor a vezető nem tudja, hogy pontosan merre is kell tartania, de
az ösztöneit és saját vízióját követve megpróbálja az adott szervezet (vagy akár a szer-
vezeten kívül álló emberek) egy csoportját kizökkenteni a megszokott rutinból és a
komfortzónából abban bízva, hogy egy eredményesebb, hatékonyabb és sikeresebb
csapat lesz a végeredmény.
Bátorságra van szüksége azért is, mert menet közben rengeteg ellenállásba ütközik,
és mert sok esetben teljesen a háttérben végzi a siker esélyét csak csekély mértékben
garantáló munkát. Ez a tevékenység felemészti a legtöbb embert, ha nem világosak
számára a saját prioritásai.
A szolgáló vezetésben óriási erő lakozik, mert az embereinket önmagunk elé helyez-
zük, az érdekeiket magasabb szinteken képviseljük, még akkor is, ha a saját karrie-
rünknek árthat. Ez a fajta hozzáállás hosszú távon azért eredményes, mert emberi kap-
csolataink minősége meghatározó a saját karakterfejlesztésünk szempontjából. A veze-
tés pedig, ha nagyon leegyszerűsítjük, nem más, mint karakterfejlesztés.

153
 12. fejezet

KERESED A MEGOLDÁST

A halál gondolata mindig foglalkoztatja a katonaembert. Láttál már elég halottat,

társaid vagy ellenségeid élete tragikus vagy erőszakos véget ért a csatatéren.
Most azonban egy fiatal srác sírja mellett állsz, akinek még rengeteg dolga lett
volna az életben. Van egy fal a kápolnában, ahová 250 évre visszamenőleg felvés-
ték az elesettek nevét. Most az ő neve is egy lett a sok közül, de a többi névvel
ellentétben vele annyira közel kerültetek egymáshoz, amennyire csak lehetséges.
Felidézed magadban az együtt töltött időt, és ettől csak még jobban elszomo-
rodsz. Szeretnél tenni valamit, bármit, ami kifejezi, mennyire fontos volt szá-
modra, és amitől úgy érezné, ha itt állna melletted, hogy valóban számíthat rád.
Mit teszel?

A sírkert

Két évvel később – Sandhurst

A második töltet sokkal közelebb robban, mint az első. Doc halálsápadtan fekszik mel-
lettem az árokban, olyan kicsire próbálja összehúzni magát, amennyire csak tudja.
– Indulás! – ordítom a fülébe, de még így sem vagyok biztos benne, hogy meg-
hallja, mert a harmadik gránát közvetlenül mellettünk robban.
Kipattanok az árokból. Doc is ordítva kiugrik, és hasra veti magát a szögesdrót alatt.
Hátranézek, de ez hiba volt, mert a szögesdrót beleakad a vállamba és felszakítja a
zubbonyt. Oda se figyelek rá, mivel bal felől géppuskával tüzelni kezdenek az irá-
nyunkba. Nem merem felemelni a fejem, csak tolom magam előre, és ezúttal örülök
annak, hogy ekkora sár van, mert a csúszós talajon kicsit könnyebben haladok. Amikor
abbamaradnak a lövések, kiemelem az arcom a latyakból, és megpróbálok jobban szét-
nézni. Úgy tűnik, tiszta a levegő, így felpattanok és továbbrohanok, közben a szemem
sarkából mozgást látok egy bokor mögött.
– Két óránál! – üvöltöm, és a nagyobb nyomaték kedvéért oda is eresztek néhány
lövést.
Doc tudja, hogy mi a dolga, és fedez, amíg előrerohanok a falig és előhalászok egy
gránátot. Eldobom, és alig ül el a robbanás zaja, már ki is pattanok a fal mögül. Hal-
lom, hogy Doc abbahagyja a tüzelést, és kihasználom azt a kis időt, amíg közelebb ér.
Nagy levegőt veszek, mivel tudom, hogy a java még hátravan.
Továbbfutok. Elérem a csatornanyílást. Lihegek, újabb nagy levegő. Hallom, aho-
gyan Doc is ott csattog mögöttem. Mennem kell, mielőtt utolér. Bedugom a fejem a
betongyűrűbe. Először fel sem tűnik, hogy a víz jéghideg. Alig férek el odabenn. A

154
fegyvert, amennyire lehet, előre tartom, nehogy megsérüljön. Csak nehezen tudok
haladni a teljesen átázott ruhában, ráadásul a hely is szűk, közben folyamatosan fogy a
levegőm. Valamit érzek a lábamon, Doc foghatta meg. Ő jóval kisebb, mint én, így
gyorsabban tud haladni a szűk helyen. Neki is gondjai lehetnek a légzéssel, mert
nagyot taszít a lábamon, jelezve, hogy szeretné, ha eltakarodnék már az útból. Még
egy húzás, majd még egy. Szétpattan a tüdőm és érzem, hogy lassan pánikolni fogok…
de világosságot látok, még néhány húzás és kiérek.
Nagy levegőt veszek, de egy kis víz is jön a levegővel. Köhögni kezdek, de közben
visszanyúlok az aknába Docért, aki hörögve bukkan fel. Akkorát nyel a levegőből,
hogy szinte vákuum támad körülötte. Gyors ellenőrzés a fegyveren. Úgy tűnik, rend-
ben. Balra nézek, Doc egy biccentéssel jelzi, hogy indulhatunk.
Nem messze előttünk egy többszintes épület áll. Nekiiramodunk és hamarosan már
a fal mellett lapulunk. Doc fedez, miközben egyre magasabbra húzom magam a köté-
len, és elérem az 5 m magasan lévő ablakot. Egy gyors pillantás a helyiségbe, tiszta a
levegő. Felkapaszkodom és bemászom. A falnak vetem a hátam, és kiordítok Docnak.
– Tiszta a szoba.
Amíg felér, van egy csöpp időm, hogy kifújjam magam. Ezúttal nem segítek neki,
mert a szoba túloldalán lévő ajtót figyelem, biztosítok. Belép a szobába, még véletle-
nül sem keresztezi a tüzelési szektoromat. Intek neki, hogy most cseréljünk, és ő dobja
a gránátot.
Szinte lassított felvételként látom, azt követően, hogy eldobja, két másodpercig egy-
mást figyeljük, majd hatalmas robbanás veti szét a csendet. Doc megy előre, és rövid
sorozatokkal tüzel. Most én megyek balra, és a fal mentén haladok előre. Merre
tovább? Sehol nem látok kijáratot. Hacsak… Van egy ósdi szekrény a sarokban. Oda-
lépek és feltépem az ajtót. Látszik, hogy nem mi járunk itt először. Mögötte a falban
nagy lyuk van.
Óvatosan átlépek rajta. A szabadban találom magam, egy fapalló vezet tovább a
szemközti ház ablakához. Ismét intek Docnak, hogy én megyek előre, és kilépek a
deszkára. Előjön a tériszonyom: mintegy 7 m magasan vagyok, és a fa rohadtul csú-
szik. A szemközti ház nincs messze, 6 m-nél is kevesebb a távolság. Úgy félúton járha-
tok, amikor valaki hirtelen megjelenik az ablakban. Szinte ösztönösen a vállamhoz
emelem a fegyvert, hogy leszedjem, de a hirtelen mozdulattól megcsúszom és elvesz-
tem az egyensúlyomat. Mintha lassított filmen látnám, ahogy zuhanok. Az életem
filmje nem pereg le előttem, még csak nem is az jut az eszembe, hogy van-e élet a
halál után.
Annál inkább gondolok arra, hogy a bátorságot és a vakmerőséget egy hajszál
választja el egymástól. Azok a bátor tettek, amiket a katonák az évszázadok során cse-
lekedtek és amivel kivívták a katonatársadalom elismerését, a vakmerőség határát
súrolták. Aki nem képes elrugaszkodni a biztonságosnak hitt komfortzónából, abból
soha nem lesz igazi katona; aki viszont vakmerő, az nemcsak önmagát, de társait is
könnyen veszélybe sodorhatja.
Ahogy közeledik a föld, azon kesergek, hogy valószínűleg megbukom az akadály-
pálya-vizsgán, mert hibáztam. Hibázni pedig nem szabad. Mielőtt hallanám a tompa
puffanást, felébredek.

155
 Az ágyneműm tiszta lucsok. Zihálva kapkodom a levegőt. Körbenézek és az órámért
nyúlok. Hajnali fél kettő. Amikor hazamentem Sandhurstből, gyakran előfordultak
ilyen ébredések, aztán lassacskán elmúltak. Majdnem két évvel azután, hogy tisztté
avattak, visszatértem Sandhurstbe, és úgy tűnt, hogy újraéltem álmomban a kiképzés
viszontagságait.
Ezúttal egy tiszti küldöttség tagjaként voltam ott, de mivel már nem tudtam vissza-
aludni, lassan kisétáltam a zuhanyzóba, és megengedtem a hideg vizet. Hagytam, hogy
végigcsorogjon rajtam, átjárta a pórusaimat, megnyugtatott és ellazított.
Reggeli után az alakulóteret kereszteztem, amikor hatalmas üvöltés hasított bele a
levegőbe. A hang összetéveszthetetlen, az akadémia vezénylő zászlósának hangját bár-
milyen helyzetben felismerném. Az éppen alaki gyakorlatokat végző szakasz
vigyázzba vágta magát, úgy állt mindenki, mint a cövek, még levegőt is alig vettek.
Óvatosan körbepillantottam, nem esett le azonnal, mi történt. Ekkor a vezénylő
zászlós intett a szakaszőrmesternek, hogy folytassa a foglalkozást, majd megindult
felém. Minden lélekjelenlétemre szükségem volt, hogy ne vágjam magam azonnal
vigyázzba. Csak lazán, figyelmeztettem magam, hiszen már tiszt vagy. A zászlós min-
tamegállást produkált, feszesen tisztelgett.
– Jelentkezem, uram.
– Üdvözlöm, zászlós. Hogy van? – viszonoztam tisztelgését.
– Örülök, hogy újra látom, uram!
– Én is örülök… Később megkeresem és beszélgetünk, de előbb egy kötelességem-
nek kell eleget tennem – újra viszonoztam a tisztelgést és figyeltem, amint Isten hátra-
arcot csinált, és egy fél perccel később már a hátam mögött hallottam, amint élesen
bírálja egy kadét mozgáskoordinációját.

Utam a kápolnába vezetett, ahol elmormoltam egy imát azokért a hősökért, akiknek a
nevét a falon lévő táblákba vésték. Az egyik névnél megálltam pár percre. Ez a név
különleges, hiszen a hozzá tartozó személyt igen jól ismertem, és szomorúságot érez-
tem, amikor arra gondoltam, hogy nagyon fiatalon vesztette életét a hazája és társai
védelmében.
A templomból a sírkertbe vitt az utam, a hatalmas tölgyek árnyékában pihent Rob is,
akit itt helyeztek örök nyugalomra.
A sírhoz érve felidéztem a boldog pillanatokat, az első századbulitól az avatásig, és
a rengeteg emléket, amelyet együtt éltünk át. Jó néhány percig álldogáltam csendben,
majd a zsebemből elővettem egy üveg Guinnesst.
– Remélem, ízlik, cimbora – mormogtam, miközben kinyitottam az üveget, és rálo-
csoltam a tartalmát a sírra.

12. VEZETÉSI TANÁCS

Nézz szembe saját halandóságoddal!

156
Az élet nem egy feladatlista, ahol beikszeljük a diplomákat és végrehajtjuk a tenniva-
lókat. Bár számos nehézséggel és kihívással szembesülünk, hogy mire jutunk, az attól
függ, hogyan nézünk szembe velük. Járjunk sikerrel vagy maradjunk alul, cselekedete-
ink önmagukért beszélnek.
A hagyományostól eltérő vezetés nem mások elnyomásáról szól, és nem is arról,
hogy visszaélünk a megszerzett hatalommal. A hatalmunkat arra kell felhasználni,
hogy felemeljünk másokat, és olyan maradandó változást indítsunk be, amelynek
hatása még akkor is érződik, amikor már rég nem szolgálunk az adott szervezet élén.
Éppen emiatt fontos, hogy szembenézzünk a saját halandóságunkkal.
Sandhurst megtanított arra is, hogy attól válhatunk igazi vezetővé, amit az adott pil-
lanatban teszünk: ahogy vállaljuk a döntéseinkért a felelősséget, ahogy meglátjuk
másokban a képességeket, ahogy motiváljuk és fejlesztjük az embereinket a legádá-
zabb körülmények között is, és ahogy elfogadjuk, hogy a változás az életünkben az
egyetlen állandó dolog, így a legjobb, amit tehetünk, ha megtanuljuk élvezni a kényel-
metlenséget. Vezetőként nem hibáztatunk másokat, nem okoljuk a környezetünket,
egyszerűen csak rendelkezünk egy jövőképpel és kiállunk egy ügyért, amiről úgy gon-
doljuk, hogy helyes – amiért, ha kell, mint például a katonai hivatásban, akár az éle-
tünket is feláldozzuk.

157
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Köszönet szüleimnek, akik abban a szellemben neveltek, hogy helytállással és kitartás-

sal a merésznek tűnő célokat is elérhetem az életben.
Hálával tartozom feleségemnek, aki odaadó módon támogatott az életem minden
területén, és kisfiamnak, akitől nap mint nap újratanulom, hogy a világ felfedezése
csodálatos lehetőség, amelyet fáradhatatlanul kell végeznünk és élveznünk.
Köszönet illeti gimnáziumi magyartanáromat, aki valamit felfedezhetett bennem, és
arra buzdított, hogy írjak, illetve valamennyi tanítómesteremet és mentoromat, akik
rádöbbentettek, hogy tanulni egy életen keresztül szükséges. Hálás vagyok azoknak a
szerzőknek is, akik írásaikkal megmozgatták a fantáziámat és hatással voltak a gondol-
kodásomra. Mindig is irigyeltem azokat, akik a tapasztalataikat írásos formában hátra-
hagyták, és emberek tömegeire, néha egész generációkra gyakoroltak hatást, és lehe-
tővé tették mások számára, hogy átéljék az életük során felhalmozott élményeiket.
Végül, de nem utolsósorban, a Magyar Honvédségnek is hálával tartozom, hiszen ez
a szervezet lehetővé tette, hogy kijussak Sandhurstbe, és bebizonyítsam, a magyar
katona a világon bárhol a legkiválóbbak közé tartozik. Karrierem során rengeteg sze-
méllyel szolgáltam együtt, lehetetlenség lenne felsorolni az összes katonát, aki vagy a
felettesem, vagy a beosztottam volt. Rengeteget tanultam tőlük, formálták a személyi-
ségemet és a karakteremet, és megtanítottak arra, hogy a csapatban van az erő, hogy az
embereim előbbrevalóak a saját érdekeimnél, és megtapasztalhattam általuk és velük,
hogy egy szervezet irányítása rendkívüli helyzetekben micsoda erőfeszítéseket és lele-
ményességet kíván.

158
 Jegyzetek

1. fejezet

1 A funkcionális edzés lényege, hogy pontosan meghatározott célokat tűzünk ki

magunk elé, és a gyakorlatokat úgy állítjuk össze, hogy az egyén céljainak elérését a
leghatékonyabban szolgálják. A funkcionális edzés a teljes testet fejleszti, és az életben
való helytállás megteremtésének és fenntartásának egyik legjobb eszköze. Az
edzőtermekben legtöbbet alkalmazott edzéstípusok (body building) elsősorban abban
különböznek a funkcionális edzéstől, hogy izolált gyakorlatokból állnak, amelyek
végrehajtásának célja nem a valós terepen való mozgás hatékonyságának növelése,
hanem a testszimmetria kialakítása.
2 Ilyen a zónákra osztott edzés, amelyet Jack Daniels népszerűsített (Jack Tupper
Daniels: Daniels’ Running Formula. Champaign, Human Kinetics, 3. kiadás, 2013.,
illetve Daniels fitneszszint felmérésével kapcsolatos publikációja
(www.coacheseducation.com/endur/jack-daniels-nov-00.php); az Andy Cogan által
továbbfejlesztett polarizált erőnléti zónák rendszere
(http://home.trainingpeaks.com/blog/article/power-training-levels); az
akadályversenyek közül a Spartan Race Spartan SGX módszere
(www.spartancoaches.com); illetve a Mark Allen hatszoros Ironman-világbajnok által
népszerűsített Maffetone-módszer (http://philmaffetone.com). További extrém
módszerek: www.warriorfitness.hu.
3 Stephen Seiler: „What is best practice for training intensity and duration distribution
in endurance athletes?”, International Journal of Sports Physiology and Performance,
2010. szeptember, 276–91, www.fftri.com/files/pdf/Seiler%20IJSPP%202010.pdf.
4 A World Obesity Federation adatai és egy interaktív térkép: www.worldobesity.org
5 A legfrissebb kutatások szerint az ébrenléti időszakban óránként kellene olyan
testmozgást végezni, ami megemeli a pulzusunkat. Charles E. Matthews – Stephanie
M. George – Steven C. Moore – Heather R. Bowles – Aaron Blair – Yikyung Park –
Richard P. Troiano – Albert Hollenbeck – Arthur Schatzkin: „Amount of time spent in
sedentary behaviors and cause–specific mortality in U.S. adults”, American Journal of
Clinical Nutrition, 2010. 2. szám, 437–55.; Alpa V. Patel – Leslie Bernstein – Anusila
Deka – Heather Spencer Feigelson – Peter T. Campbell – Susan M. Gapstur – Graham
A. Colditz – Michael J. Thun:. „Leisure time spent sitting in relation to total mortality
in a prospective cohort of US adults”, American Journal of Epidemology, 2010. 172.
szám, 419–29.; A kutatások eredményeivel kapcsolatos következtetéseket fogalmaz
meg Tom Rath könyvében: Tom Rath: Eat Move Sleep: How Small Choiches Lead to
Big Changes. New York, Missionday, 2013.
6 James Vlahos: „Is sitting a lethal activity?”, The New York Times Magazine, 2011.
április 14. www.nytimes.com/2011/04/17/magazine/mag-17sitting-t.html?_r=0; Alicia
A. Thorp – Neville Owen – Maike Neuhaus – David W. Dunstan: „Sedentary
Behaviors And Subsequent Health Outcomes In Adults: A Systematic Review Of

159
Longitudinal Studies. 1996–2011”, American Journal of Preventive Medicine, 2011,
41. szám, 207–15.; Tom Rath: Eat Move Sleep: How Small Choiches Lead to Big
Changes. New York, Missionday, 2013.
7 A kék zónák azok a területek, amelyekben kimagaslóan magas életkort élnek meg az
emberek. A stratégiák között van még a kis mennyiségű alkohol elfogyasztása
naponta, a tevékeny közösségi élet, a családi kötelékek ápolása, valamint a
ragaszkodás a saját értékrendünkhöz. Dan Buettner: A hosszú élet oázisai – A
legidősebbek tanai a hosszú életről (The Blue Zones: 9 Lessons for Living Longer
From the People Who’ve Lived the Longest). Ford.: Tóth Katalin. Budapest, Geográfia
Kiadó, 2009. Szintén a kék zónákkal kapcsolatos: Dan Buettner: The Blue Zones
Solution: Eating and Living Like the World’s Healthiest People. Washington D.C.,
National Geographic, 2015.
8 A kitartás során az egyének hosszabb időn keresztül fókuszált erőkifejtésre képesek
egy bizonyos cél érdekében. A képesség alapfeltétele a pozitív motiváció, és
feltételezi, hogy akadályokat kell leküzdeni. A kitartást Angela Duckworth
pszichológus több mint 15 éve kutatja. Eredményeit az általa vezetett kutatócsoport
számos helyen publikálta: Angela L. Duckworth – Christopher Peterson – Michael D.
Matthews – Dennis R. Kelly: „Grit: Perseverance and Passion for Long–Term Goals”,
Personality Processes and Individual Differences, 2007. 92. szám, 1087–1101.

2. fejezet

9 Az Egyesült Államok légiereje, a tengerészgyalogság, a kanadai haderő és a NASA

is kísérletezett az alvásciklusok felosztásával. Az amerikai kutatásokra példa: John
Caldwell: „An Overview of the Utility of Stimulants as a Fatigue Countermeasure for
Aviators”, Human Effectiveness Directorate Biodynamics and Protection Division
Flight Motion Branch, Brooks Air Force Base, Texas, United States Air Force
Research Laboratory, 2003.; A kanadai kutatást a haditengerészet pilótáival
kapcsolatban a következő dokumentum tartalmazza: Wayne Rhodes – Valérie Gil:
„Fatigue Management Guide for Canadian Marine Pilots – A Trainer’s Handbook (TP
13960E)”, Marine Safety Directorate and Transportation Development Centre of
Transport Canada, 2007. január 17.; A NASA-kutatások: „NASA-supported sleep
researchers are learning new and surprising things about naps”, NASA, 2005. június 3.
http://science.nasa.gov/science-news/science-at-nasa/2005/03jun_naps.
10 Dr. Claudio Stampi kísérletében egy fiatalember negyvenkilenc napon keresztül
napi három óra alvással képes volt élni a megszokott életét. Buckminster Fuller
dokumentálta az 1943-ban kezdett kísérleteit is, amelyek során a dymaxion alvási
ciklust gyakorolva két éven keresztül képes volt úgy élni az életét, hogy 6 óránként 30
perceket aludt. „Dymaxion Sleep”, Time, 1943. október 11.
http://content.time.com/time/magazine/article/0,9171,774680,00.html.
11 Számos cég készít manapság olyan eszközöket, amelyekkel nyomon követhetjük
az alvásminőséget. Ezek egy része hordozható, mint például a Fitbit vagy a Jawbone
cégek által készített karkötők, de vannak sokkal egyszerűbb, mobiltelefonos
alkalmazások is, amelyeket speciálisan erre a célra fejlesztettek ki.

160
12 Néhány blogbejegyzés azoknak, akik részletesebben olvasnának a témában:
www.stevepavlina.com/blog/2005/10/polyphasic-sleep;
www.lifehack.org/articles/lifehack/information-list-of-polyphasic-sleep.html;
www.bentinhomassaro.com/blog/bentinhos-uberman-sleep-experiment-day-1;
http://six40winks.com.
13 Claudio Stampi: Why We Nap: Evolution, Chronobiology, and Functions of
Polyphasic and Ultrashort Sleep. New York, Birkhäuser, 1992. A sleepwarrior. com
weboldalról a könyv pdf formátumban letölthető: www.sleepwarrior.com/why-we-
nap-claudio-stampi-pdf.
14 Dr. Glasser alkotta meg 25 évvel ezelőtt a pozitív szenvedély kifejezést azon
tevékenységekre, amelyek energiával töltenek fel bennünket, ha huzamosabb ideig
végezzük őket és elégedettséget érzünk a végrehajtás során. William Glasser: Positive
Addiction. New York, Harper Perennial, 1985.
15 Csíkszentmihalyi Mihály: Flow – Az áramlat – A tökéletes élmény pszichológiája
(Flow: The Psychology of Optimal Experience). Ford.: Legéndyné Szabó Edit.
Budapest, Akadémiai, 1997.
16 Kotler könyvében 4%-os növekedést javasol. Steven Kotler: The Rise of
Superman: Decoding the Science of Ultimate Human Performance. New York, New
Harvest, 2014.
17 Flow Genome Project: www.flowgenomeproject.com/category/flow-hacker-
nation/.
18 A négy fázis leírását Kotler könyve tartalmazza. Steven Kotler: The Rise of
Superman: Decoding the Science of Ultimate Human Performance. New York, New
Harvest, 2014.

3. fejezet

19 Rendező: Martin Campbell, 1998.

20 Az elméletről bővebben lehet olvasni: www.geckoboard.com/blog/zorro-circles-
focus-small-go-big-how-geckoboard-can-help-you-motivate-your-team-to-stay-data-
driven; illetve lásd még: Shawn Achor: A boldogság mint versenyelőny – Hogyan
legyünk sikeresek a munkában a pozitív pszichológia eszközeivel? (The Happiness
Advantage: The Seven Principles of Positive Psychology That Fuel Success and
Performance at Work). Ford.: Frank Orsolya. Budapest, HVG Könyvek, 2015.
21 Judith Bardwick a következőképpen definiálja a komfortzónát: „egy, a döntéseink
és viselkedésünk által létesített állapot, amelyben egy adott személy stresszmentesen
hajt végre tevékenységet”. Judith M. Bardwick: Danger in the Comfort Zone: How to
Break the Entitlement Habit that’s Killing American Business. New York, American
Management Association, 1995. Brené Brown munkatársa úgy fogalmaz, hogy „a
komfortzóna egy olyan környezet, ahol a bizonytalanságot és sebezhetőséget
minimalizáljuk, és amelyben viszonylag minimális erőbefektetéssel is eredményeket
érhetünk el”. Alina Tugend: „Tiptoeing Out of One’s Comfort Zone (and of Course,
Back In)”. The New York Times, 2011. február 11.;
www.nytimes.com/2011/02/12/your-money/12shortcuts.html.

161
22 A három kategória megfogalmazását lásd John Alexander: „The Challenge of
Complexity” In Frances Hesselbein – Marshall Goldsmith: The Leader of the Future
2: Visions, Strategies, and Practices for the New Era. San Francisco, Jossey-Bass,
2006.
23 Az adaptív problémák kutatásával részletesen foglalkozik: Ronald Heifetz:
„Anchoring Leadership in the Work of Adaptive Progress” In Frances Hesselbein –
Marshall Goldsmith: The Leader of the Future 2: Visions, Strategies, and Practices for
the New Era. San Francisco, Jossey-Bass, 2006.
24 Thomas A. Kolditz: In Extremis Leadership: Leading as if Your Life Depended on
it. San Francisco, Jossey-Bass, 2007.
25 Ezt a gondolatot hangsúlyozza az amerikai különleges egység, a Delta Force
egykori parancsnoka is könyvében. Peter Blaber: The Mission, the Men, and Me:
Lessons from a Former Delta Force Commander. New York, Caliber, 2010.
26 A katonai döntéshozatali folyamat (MDMP) a katonai problémamegoldás és
tervezés legfontosabb eszköze. A folyamat leírása a Honvéd Vezérkar kiadványában
(törzsszolgálati szakutasítás) részletesen megtalálható. Lépései a következők:
harcfeladat vétele; harcfeladat elemzése; cselekvési változatok kidolgozása; cselekvési
változatok elemzése (hadijáték); cselekvési változatok összevetése; a kiválasztott
cselekvési változat jóváhagyása; harcparancs elkészítése.
27 A racionális emberi döntéshozatal viselkedési és kognitív folyamatainak, vagyis
magának a döntésnek a tanulmányozását lásd Herbert Simon: Korlátozott racionalitás
– Válogatott tanulmányok. Ford.: Csontos László. Budapest, Közgazdasági és Jogi
Könyvkiadó, 1982.
28 Malcolm Gladwell: Ösztönösen – A döntésről másképp (Blink: The Power of
Thinking Without Thinking). Ford.: Bozai Ágota. Budapest, HVG Könyvek, 2010.
29 Patrick Van Horne, a CP Journal alapítója, aki korábban az amerikai
tengerészgyalogságnál szolgált és Jason A. Riley, aki jelenleg az amerikai
tengerészgyalogság őrnagya és a Combat Hunter-program kidolgozója. Patrick Van
Horne – Jason A. Riley: Left of Bang: How the Marine Corps’ Combat Hunter
Program Can Save Your Life. New York, Black Irish, 2014.
30 Michael Jaco az Egyesült Államok haditengerészeténél szolgált a SEAL csoportok
(UDT-12, Hármas, Négyes, Ötös és Hatos SEAL csoport) tagjaként, és számos
hadszíntéren tapasztalatot szerzett. Michael Jaco: The Intuitive Warrior: Lessons from
a Navy SEAL on Unleashing Your Hidden Potential. Austin, Synergy Books, 2010.
31 Geoff Colvin: Talent is Overrated: What Really Separates World-Class
Performers from Everybody Else. New York, Portfolio Books, 2010.; Daniel Coyle:
The Talent Code: Greatness Isn’t Born. It’s Grown. Here’s How. New York, Bantam
Books, 2009.
32 A 10 ezer óra elmélete Anders Ericsson pszichológus nevéhez fűződik, és a
Floridai Egyetemen végzett kutatásai során kristályosodott ki. Az elmélet szerint 10
ezer óra gyakorlásra van szükségünk ahhoz, hogy világklasszisok legyünk abban, amit
csinálunk. K. Anders Ericsson – Ralf Th. Krampe – Llemens Tesch-Römer: „The Role
of Deliberate Practice in the Acquisition of Expert Performance”, Psychological
Review, 1993, 100. 3. szám, 363–406; Richard E. Mayer: Learning and Instruction.

162
New Jersey, Upper Saddle River, 2008.
33 A döntések meghozatala energiát emészt fel, idővel pedig teljes kifáradáshoz és
döntésképtelenséghez vezethet. John Tierney: „Do You Suffer From Decision
Fatigue?”, New York Times Magazine, 2011. augusztus 17.,
www.nytimes.com/2011/08/21/magazine/do-you-suffer-from-decision-fatigue.html?
_r=1.
34 Seth Godin: A holtponton ne add fel (The Dip: A Little Book That Teaches You
When to Quit – and When to Stick). Ford.: Nagy Marcell. Budapest, HVG Könyvek,
2011.

4. fejezet

35 Trencsényi-Waldapfel Imre: Daidalosz és Ikarosz. In Trencsényi-Waldapfel Imre:

Görög regék. Budapest, Móra, 1976.
36 Az általános adaptációs szindróma (General Adaptation Syndrome, GAS) elméletét
lásd Selye János: Életünk és a stressz (The Stress of Life). Ford.: Both Miklós.
Budapest, Akadémiai, 1964.
37 David Brooks: The Road to Character. New York, Random House, 2015.
38 A könyvet 1952-ben adta ki a szerző, rengeteg nyelvre lefordították és számos
kiadást élt meg. Norman Vincent Peale: A pozitív gondolkodás hatalma (The Power of
Positive Thinking). Ford.: Gemniczky Etelka. Budapest, Paradox, 2013.
39 A mozgalom talán legkiemelkedőbb alakja és alapítója Carl Rogers volt, akire
viszont Otto Rank volt nagy hatással. A kifejezés angol megfelelője „humanistic
psychology”. Andrew M. Colman (szerk.): A Dictionary of Psychology. Oxford
Reference Online, Oxford University Press, 2010.
40 Abraham Maslow: A lét pszichológiája felé – Bevezetés a humanisztikus
pszichológiába (Toward a Psychology of Being). Ford.: Turóczi Attila. Budapest,
Ursus Libris, 2003.

5. fejezet

41 A brit SAS-kiválasztás első hetének végén a Brecon Beacons térségben elterülő
Pen-Y-Fan hegyen kell többször is átkelni. A kiválasztással kapcsolatban: Michael
Curtis: C.Q.B. London, Corgy Books, 1997.; Andy McNab: Immediate Action.
London, Dell, 1996.; Anthony Kemp: The SAS, Savage Wars of Peace. London, Signet
Books, 1995.; Chris McNab:. The SAS Training Manual: How to Get Fit Enough to
Pass a Special Forces Selection Course (SAS and Elite Forces Guide). London,
Amber Books, 2014.
42 Néhány ajánlott könyv azoknak, akik érdeklődnek a SEAL-kiképzés és -műveletek
iránt: Dick Couch – William Doyle: Navy Seals: Their Untold Story. Boston, Willam
Morrow, 2014.; William Doyle – Dick Couch: The Warrior Elite: The Forging of
SEAL Class 228. New York, Three Rivers Press, 2003.; Marcus Luttrell: A túlélő – A
szemtanú beszámolója a Vörös Szárnyak hadműveletről és a 10. számú SEAL-csoport

163
odaveszett hőseiről (Lone Survivor: The Eyewitness Account of Operation Redwing
and the Lost Heroes of SEAL Team 10.) Ford.: Molnár György. Budapest, Gabo,
2014.; Marcus Luttrell – James D. Hornfischer: Service: A Navy SEAL at War. New
York, Little Brown & Co., 2012; Don Mann: Inside SEAL Team Six: My Life and
Missions with America’s Elite Warriors. New York, Little Brown & Co., 2011; Mark
Owen – Kevin Maurer: A Bin Laden-akció – Így végeztük ki a terroristavezért – A
kommandós beszámolója (No Easy Day: The Autobiography of a Navy SEAL: the
Firsthand Account of the Mission That Killed Osama Bin Laden). Ford.: Farkas
Veronika. Budapest, 21. Század, 2012.; Chuck Pfarrer: SEAL Target Geronimo: The
Inside Story of the Mission to Kill Osama Bin Laden. New York, St. Martin’s Press,
2011.; Jason Redman: The Trident: The Forging and Reforging of a Navy SEAL
Leader. New York, William Morrow, 2013.
43 Az elit alakulatok tagjainak kiválasztása során szinte minden esetben kevesebb,
mint a jelentkezők 10%-a felel meg a kritériumoknak.
44 Az életben megtapasztalt akadályok a későbbiekben segítenek leküzdeni a mentális
fékeket. Ezt a gondolatot (akadályimmunitás) fogalmazta meg a Spartan Race
versenysorozat alapítója és ötletgazdája is könyvében. Joe DeSena: Spártára fel! –
Megalkuvást nem tűrő útmutató az akadályok leküzdéséhez és életed
csúcsteljesítményéhez (Spartan Up: A Take No Prisoners Guide to Overcoming
Obstacles and Achieving Peak Performance in Life). Ford.: Beke Ádám. Budapest,
Lábnyom, 2015.
45 A „szemléletmód” az angol „mindset” magyar megfelelője. A téma egyik elismert
kutatója könyvében azt állítja, hogy a fejlődési szemléletmódnak köszönhetően az
emberek kevesebbet stresszelnek, és általában véve sikeresebbek az életben. Carol S.
Dweck: Szemléletváltás – A siker új pszichológiája (Mindset : The New Psychology of
Success). Ford.: Császár László. Budapest, HVG Könyvek, 2015.
46 Az amerikai Védelmi Minisztérium megbízásából, a DARPA által végzett kutatás
rámutatott, hogy mesterlövészeknél a flow-állapot 230%-kal növelte a kiképzés
hatékonyságát. Annie Jacobsen: The Pentagon’s Brain: An Uncensored History of
DARPA, America’s Top Secret Military Research Agency. New York, Little Brown,
2015.
47 Steven Kotler: The Rise of Superman: Decoding the Science of Ultimate Human
Performance. New Harvest, New York, 2014.

6. fejezet

48 A történetből több könyv is született: Andy McNab: Hívójele: Bravó kettő nulla –
Egy SAS-járőr igaz kalandjai a sivatagban (Bravo Two Zero). Ford.: Gy. Horváth
László. Budapest, Zrínyi, 1996.; Chris Ryan: Aki megmenekült (The One That Got
Away). Ford.: Merth Balázs – Porkoláb Imre. Budapest, Strategart, 2002; Michael
Asher: The Real Bravo Two Zero. London, Cassel Military, 2003.; Richard Lowry:
The Gulf War Chronicles: A Military History of the First War with Iraq. London,
iUniverse, 2008.
49 Andy McNab: Hívójele: Bravó kettő nulla – Egy SAS-járőr igaz kalandjai a

164
sivatagban (Bravo Two Zero). Ford.: Gy. Horváth László. Budapest, Zrínyi, 1996.
50 Chris Ryan: Aki megmenekült (The One That Got Away). Ford.: Merth Balázs –
Porkoláb Imre. Budapest, Strategart, 2002.
51 Laszlo Bock: A Google-titok – Irányítsd és éld az életed (Work Rules: Insights
from Inside Google That Will Transform How You Live and Lead!). Ford.: Lázár A.
Péter. Budapest, Bookline, 2015.
52 Thomas A. Kolditz: In Extremis Leadership: Leading as if Your Life Depended On
It. New York, John Wiley and Sons, 2007.
53 A Pat Sweeney által készített kérdőív arra kérte a hadműveleti területen harcoló
katonai vezetőket, hogy rakják prioritási sorrendbe azokat a tulajdonságokat, amelyek
szerintük leginkább fontosak a bizalom kialakítása szempontjából. Pat Sweeney
kutatását lásd itt: Doug Crandall (szerk.): Leadership Lessons from West Point. San
Francisco, Jossey Bass, 2006.
54 Joshua Chamberlain mondásai összegyűjtve:
www.goodreads.com/author/quotes/149660.Joshua_Lawrence_Chamberlain.

7. fejezet

55 A történetet számos könyv feldolgozta. Ernest Shackleton: Endurance – 635 nap a
jég fogságában (Endurance: Shackleton’s Incredible Voyage). Budapest, Bastei
Budapest Kft., 2005.; Beau Riffenburgh: Nimrod: The Extraordinary Story of
Shackleton’s First Expedition. London, Bloomsbury Publishing, 2005.; Margot Morell
– Stephanie Capparell: A Shackleton-modell – Déli-sarki expedíció mint vezetéselmélet
(Shackleton’s Way: Leadership Lessons from the Great Antarctic Explorer). Ford.:
Garamvölgyi András. Budapest, HVG Könyvek, 2008.
56 Az első expedíció, amely elérte a Déli-sarkot, a norvég felfedező, Roald
Amundsen vezetésével 1911. december 14-én 35 nappal előzte meg a brit felfedező,
Robert Falcon Scott csapatát. Az expedíciókkal kapcsolatosan több könyv is
megjelent: Roald Amundsen: The South Pole: An Account of the Norwegian expedition
in the Fram, 1910–12. London, Cooper Square Press, 2000.; Apsley Cherry-Garrard:
The Worst Journey in the World. London, Penguin Books, 1970.; David Crane: Scott
of the Antarctic. London, Harper Collins, 2012.; Fergus Fleming: Ninety Degrees
North. London, Granta Books, 2005.; Roland Huntford: Scott és Amundsen –
Versenyben a Déli-sarkért (Scott and Amundsen). Ford.: Széky János. Budapest, Park,
2014.
57 Lásd Caroline Alexander: The Endurance: Shackleton’s Legendary Antarctic
Expedition. London, Bloomsbury Publications, 1998.; M. J. Fisher: Shackleton.
London, James Barrie Books, 1957.; Ernest Shackleton: South. London, Century
Publishing, 1983.
58 Az expedíció vezetéselméleti vonatkozásait az alábbi könyv foglalja össze: Margot
Morell – Stephanie Capparell: A Shackleton-modell – Déli-sarki expedíció mint
vezetéselmélet (Shackleton’s Way: Leadership Lessons from the Great Antarctic
Explorer). Ford.: Garamvölgyi András. Budapest, HVG Könyvek, 2008.
59 Sir Edmund Percival Hillary több könyvet is írt az expedícióval kapcsolatban:

165
Edmund Percival Hillary: High Adventure. London, Hodder & Stoughton, 1955;
Edmund Percival Hillary – George Lowe: East of Everest: An Account of the New
Zealand Alpine Club Himalayan Expedition to the Barun Valley in 1954. London,
Dutton and Company, 1956.
60 Az eseményt a média is nyomon követte: John Branch: „Pursuing the Impossible,
and Coming Out on Top, El Capitan’s Dawn Wall Climbers Reach Summit at
Yosemite”, The New York Times, 2015. január 14.
61 CNN-interjú a mászókkal 2015. január 15-én. Ashley Fantz – Steve Almasy:
„Successful El Capitan climber: Find your own Dawn Wall”, CNN,
http://edition.cnn.com/2015/01/14/travel/feat-yosemite-capitan-climb.
62 Potts blogján olvashatunk bővebben a vagabonding filozófiáról:
www.vagablogging.net.
63 A vagabonding filozófia iránt érdeklődők számára egy magyar nyelvű közösségi
oldal is rendelkezésre áll: www.facebook.com/vilaglelkek.
64 A digitális nomád mozgalom arra tanítja az embereket, hogyan végezhetnek olyan
munkát, amellyel fedezhetik az utazásaik költségeit. http://digitalnomadacademy.com.
65 Alastair Humphreys: Microadventures: Local Discoveries for Great Escapes. New
York, William Collins, 2014. A szerző weboldala részletesen bemutatja a filozófiáját:
www.alastairhumphreys.com/adventures.

8. fejezet

66 Anton Powell: Athens and Sparta: Constructing Greek Political and Social History
from 478 BC. London, Routledge, 2001.
67 Howard Gardner: The Shattered Mind. New York, Vintage, 1976.; John D. Mayer
– Marc A. Brackett (szerk.) – Peter Salovey (szerk.): Emotional Intelligence: Key
Readings on the Mayer and Salovey Model. New York, National Professional
Resources, Dude, 2004.
68 Daniel Goleman: Érzelmi intelligencia (Emotional Intelligence: Why It Can Matter
More Than IQ). Ford.: N. Kiss Zsuzsa. Budapest, Háttér, 2008.; Daniel Goleman:
Társas intelligencia – Az emberi kapcsolatok új tudománya (Social Intelligence: The
New Science of Human Relationships). Ford.: Buda Júlia. Budapest, Libri, 2015.
69 Simon Sinek: Leaders Eat Last: Why Some Teams Pull Together and Others
Don’t. New York, Portfolio, 2014. Simon Sinek, TED-beszéd, 2014:
www.ted.com/talks/simon_sinek_why_good_leaders_make_you_feel_safe.
70 Laszlo Bock: A Google-titok – Irányítsd és éld az életed (Work Rules: Insights
from Inside Google That Will Transform How You Live and Lead!) Ford.: Lázár A.
Péter. Budapest, Bookline, 2015.
71 A videófelvétel ezen a linken tekinthető meg: www.youtube.com/watch?v=JZZjw-
a3taI.
72 A beavatás (rites of passage) a kulturális antropológia által használt kifejezés,
amelyet a francia etnográfus használt először. Arnold van Gennep: Átmeneti rítusok
(Les Rites de Passage). Ford.: Vargyas Zsolt. Budapest, L’Harmattan, 2007.
73 Az amerikai különleges erők (SOCOM) hitvallása (SOF truth) kiemelkedő szerepet

166
szán az emberek megbecsülésének. Az öt alapelv megtalálható a következő linken:
www.soc.mil/USASOCHQ/SOFTruths.html.

9. fejezet

74 Porkoláb Imre: „A hadviseléssel kapcsolatos elméletek és elvek változása napjaink

konfliktusainak tükrében”, Honvédségi Szemle, 2014, 142. évfolyam, 6. szám.
75 Kotler annak nyomába ered, hogyan teremthetünk magunk körül megfelelő
környezetet rendkívüli teljesítmények eléréséhez, és meghatározza az intenzitás
növekedési szintjét is, amely a folyamatos fejlődés fenntartásához szükséges. Steven
Kotler: The Rise of Superman: Decoding the Science of Ultimate Human Performance.
Boston, New Harvest Houghton Mifflin Harcourt, 2014.
76 Taleb a következőkre mutat rá: „Néhány dolognak kifejezetten előnyére válik, ha
sokkhatás éri, mivel a változékonyság, véletlenszerűség, rendszertelenség és
stresszhatások eredményeképpen fejlődik. Ezeknek a rendszereknek a
kiszámíthatatlanság, a veszély és a kaland a lételemük. Ugyanakkor nincs szó, amely
kifejezné a törékeny pontos ellentétét. Én éppen ezért anti-törékenynek (antifragile)
nevezem el a fogalmat. Az anti-törékeny sokkal több a robusztus vagy a reziliens
szervezeteknél. A reziliens szervezet ellenálló a sokkhatásokkal szemben, az anti-
törékeny viszont fejlődik a sokkhatást követően.” Nassim Nicholas Taleb: Antifragile:
Things That Gain From Disorder. New York, Random House, 2012.
77 Ronald D. Siegel: Positive Psychology: Harnessing the Power of Happiness,
Mindfulness, and Inner Strength. Boston, Harvard Medical School Special Health
Report Book, 2014.
78 Ezen kutatások középpontjában a reziliencia áll, e témában két könyvet ajánlok: Al
Siebert: The Resiliency Advantage: Master Change, Thrive Under Pressure, and
Bounce Back from Setbacks. San Francisco, Berett-Koehler Publishers, 2005.; Steven
M. Southwick – Dennis S. Charney: Resilience: The Science of Mastering Life’s
Greatest Challenges. Cambridge, Cambridge University Press, 2012.
79 A terület kutatói úgy vélekednek, hogy azok, akik súlyos megpróbáltatásokon
esnek át – például túlélnek egy háborút, egy súlyos balesetet vagy betegséget vagy egy
szeretett személy elvesztését –, sokszor megerősödnek a hitükben. Úgy érzik, hogy a
sok szenvedés nem volt hiábavaló, tanulniuk kellett belőle, és hogy olyan feladatuk
van még az életben, amihez kifejezetten rájuk van szükség. A poszttraumatikus
fejlődéssel kapcsolatban ajánlott irodalom: Richard G. Tedeschi – Lawrence G.
Calhoun: Posttraumatic Growth: Conceptual Foundation and Empirical Evidence.
Philadelphia, Lawrence Erlbaum Associates, 2004.; Richard G. Tedeschi – Lawrence
G. Calhoun: Trauma and Transformation: Growing in the Aftermath of Suffering.
Sage, Thousand Oaks, 1995.; P. Alex Linley – Stephen Joseph: „Positive Change
Following Trauma and Adversity: A Review”, Journal of Traumatic Stress, 2004, 17.
szám, 11–21; Paul T. Costa Jr. – Robert R. McCrae: „Normal Personality Assessment
In Clinical Practice: The NEW Personality Inventory”, Pscyhological Assessment,
1992, 4. szám, 5–13.; Dan P. McAdams: The Stories We Live By: Personal Myths and
the Making of the Self. New York, Morrow, 1993.

167
80 Erre példa az Apple, amely Steve Jobs halála után is töretlenül bizonyítja az
innovációs képességét, és úgy tűnik, hogy a szervezet kultúrája a vezetőváltást
követően csak elhanyagolható mértékben változott. Walter Isaacson: Steve Jobs (Steve
Jobs). Ford.: Garamvölgyi Andrea, Igaz Katalin, Somogyi Ágnes, Stern Gábor, Szalai
Virág, Takács Zoltán. Budapest, HVG Könyvek, 2011; Jay Elliot – William L. Simon:
The Steve Jobs Way: iLeadership for a New Generation. New York, Vanguard Press,
2012.

10. fejezet

81 Az irreguláris hadviselés ősidők óta létezik a történelemben, és ennek a hadviselési

formának a mestereivel (elsősorban a gerilla-hadviselés és a különleges erők
kiemelkedő vezetőivel), stratégiájával számos könyv foglalkozik. Stanley A.
McChrystal: My Share of the Task: A Memoir. New York, Portfolio, 2013.; Frank
Kaplan: The Insurgents. New York, Simon and Schuster, 2013.; John Arquilla:
Insurgents, Raiders and Bandits: How Masters of Irregular Warfare have Shaped Our
World. Chicago, Ivan R. Dee, 2013.; David Kilcullen: The Accidental Guerrilla:
Fighting Small Wars in the Midst of a Big One. London, Oxford University Press,
2009.; Susan L. Marquis: Unconventional Warfare: Rebuilding U.S. Special
Operations Forces. Washington D.C., Brookings Institutions Press, 1997.; Max Boot:
Invisible Armies: An Epic History of Guerrilla Warfare from Ancient Times to the
Present. New York, Liveright Publishing, 2013.
82 John Arquilla: Insurgents, Raiders and Bandits: How Masters of Irregular
Warfare have Shaped Our World. Chicago, Ivan R. Dee, 2013.
83 Max Boot: Invisible Armies. New York, Liveright Publishing, 2013.
84 Ilyen előfeltétel a lakosság bizonyos szegmenseinek elégedetlensége, egy hatásos
ideológia, amely támogatja a lakosság mozgósítását és felhasználható
propagandacélokra, illetve lehetőség szerint külső támogatás és menedékek, amelyek
biztosítják a gerillaharc elhúzódó és hosszú ideig fenntartható jellegét. Az
előfeltételekkel kapcsolatban az egyik leghasznosabb cikk: Kalev I. Sepp: „Best
Practices in Counterinsurgency”, Military Review, 2005. május-június,
www.au.af.mil/au/awc/awcgate/milreview/sepp.pdf.
85 A kifejezés (aszimmetrikus összecsapások) angol megfelelője „asymmetric
warfare”, Andrew Mack 1975-ös cikkében jelent meg először. Mack arra hívta fel a
figyelmet, hogy az összeütköző felek között jelentős erőforrásbeli eltérések vannak.
Andrew J. R. Mack: „Why Big Nations Lose Small Wars”, World Politics,
http://web.stanford.edu/class/polisci211z/2.2/Mack%20WP%201975%20Asymm%20Conf.pd
86 Néhány ezek közül a könyvek közül: Jay C. Levinson: Gerilla üzletkötés (Guerilla
Marketing: Easy and Inexpensive Strategies for Making Big Profits from Your Small
Business). Ford.: Bubán Krisztina, Doubravszky Sándor. Budapest, Haszon Lapkiadó,
2007.; A. I. Lautenslager – Jay C. Levinson: Guerrilla Marketing in 30 Days. New
York, Entrepreneur Press, 2014.; Jay C. Levinson: Guerrilla Social Media Marketing:
100+ Weapons to Grow Your Online Influence, Attract Customers, and Drive Profits.
New York, Entrepreneur Press, 2010.

168
87 A hagyományostól eltérő vezetés fogalmát én alkottam meg. Angolul „irregular
leadership” témában publikálok, és a következő weboldalt ajánlom az érdeklődőknek:
www.irregularleadership.com. A legfrissebb magyar nyelvű publikációim a témában:
Porkoláb Imre: „A hadviselés adaptációja: Harc az emberi elméért”, Hadtudományi
Szemle, 2014, 7. évfolyam 3. szám, 56–70.; Porkoláb Imre: „A különleges műveleti
erők és a hírszerzés újszerű alkalmazása az aszimmetrikus fenyegetések kezelése
során”, Felderítő Szemle, 2014, 13. évfolyam 2. szám, 65–73.; Imre Porkolab: „When
the Goldfish meets the Anaconda: A Modern Fable On Unconventional Leadership”,
Counter Terrorism Exchange, 2013, 3. évfolyam 3. szám, https://globalecco.org/when-
the-goldfish-meets-the-anaconda-a-modern-fable-on-unconventional-leadership; Imre
Porkolab: „Leading The Cool War: Building a Sustainable Network Inside the Ivory
Tower”, Counter Terrorism Exchange, 2014, 4. évfolyam 3. szám.
88 Az eset leírását tartalmazza Ori Brafman – Rod A. Beckstrom: The Starfish and the
Spider: The Unstoppable Power of Leaderless Organizations. New York, Portfolio,
2008.
89 Az apacsok és a spanyol hódítók, valamint később az amerikai telepesek
küzdelmét több könyv feldolgozta: Ori Brafman – Rod A. Beckstrom: The Starfish and
the Spider: The Unstoppable Power of Leaderless Organizations. New York,
Portfolio, 2008.; Mike Leach – Buddy Levy: Geronimo: Leadership Strategies of an
American Warrior. New York, Gallery Books, 2014.
90 Jillian D’Onfro: „The truth about Google’s famous ‘20% time’ policy”, Business
Insider, 2015. április 17., www.businessinsider.com/google-20-percent-time-policy-
2015-4.
91 Stanley McChrystal önéletrajzi információira a (most már nyugállományú)
tábornokkal folytatott személyes beszélgetés során tettem szert.
92 Stanley McChrystal tábornok a JSOC (Egyesített Különleges Műveleti
Parancsnokság) parancsnokaként szolgált. Önéletrajzi regényében részletesen ír az
általa vezetett szervezetben bekövetkezett változásokról és az alkalmazott vezetési
módszerekről. Stanley A. McChrystal: My Share of the Task: A Memoir. New York,
Portfolio, 2013.
93 Sean Naylor: Relentless Strike: The Secret History of Joint Special Operations
Command. New York, St Martin’s Press, 2015.
94 A JSOC műveletei során a hírszerzés módszereivel (Predator pilóta nélküli
repülőgépek, szatellit megfigyelőállomások, lehallgató rendszerek) beazonosították a
célpontokat, amelyeket a szupertitkos különleges erők (Delta Force, Seal Team Six)
tagjai hatástalanítottak. A különleges műveleti közvetlen akciót követően a katonák
egyből információt szereztek az elfogott személyektől, illetve a náluk lévő
felszerelésekből (telefon, laptop), és ezeket az információkat egy elemzői adatbázisba
betáplálva szinte azonnal újabb műveletet terveztek. Sean Naylor: Relentless Strike:
The Secret History of Joint Special Operations Command. New York, St. Martin’s
Press, 2015.

11. fejezet

169
95 Az Utahi Egyetem kutatói arra a megállapításra jutottak, hogy nem azokra
jellemző a multitasking, akiknek erre különös tehetségük van, hanem azokra, akik
képtelenek egyszerre egy dologra koncentrálni és kizárni a zavaró körülményeket:
David M. Sanbonmatsu – David L. Strayer – Nathan Medeiros-Ward – Jason M.
Watson: „Who Multi-Tasks and Why? Multi-Tasking Ability, Perceived Multi-
Tasking Ability, Impulsivity, and Sensation Seeking”, PLoS ONE, 2003. január 23.,
http://journals.plos.org/plosone/article?id=10.1371/journal.pone.0054402.
96 A szolgáló vezető fogalmát Robert Greenleaf vezette be a köztudatba. Robert K.
Greenleaf: Servant Leadership: A Journey Into The Nature Of Legitimate Power and
Greatness. New York, Paulist Press, 2002.; Robert K. Greenleaf: The Servant-Leader
Within: a Transformative Path. New York, Paulist Press, 2003.
97 Adam M. Grant: Adni és kapni – A siker rejtett dinamikája (Give and Take: Why
Helping Others Drives Our Success). Ford.: Németh Ádám. Budapest, HVG Könyvek,
2013.

170
 A SZERZŐRŐL

Dr. Porkoláb Imre ezredes tanulmányait a Kossuth Lajos Katonai

Főiskolán, a Sandhursti Királyi Katonai Akadémián, a Budapesti
Közgazdaságtudományi Egyetemen, a Zrínyi Miklós Nemzetvé-
delmi Egyetemen, az Egyesült Államok Haditengerészeti Posztgra-
duális Iskolájában, valamint a Harvard Egyetemen folytatta.

2003-ban hadszíntéri szolgálaton vett részt az Iraki Szabadság műveletben, 2004-től a

Magyar Honvédség különleges műveleti képességének megalakításában tevékenyke-
dett. 2009-ben Afganisztánban a NATO különleges műveleti parancsnokságon
(SOCCE) szerzett további műveleti tapasztalatokat, majd hazatérve a Magyar Honvéd-
ség 34. Bercsényi László Különleges Műveleti Zászlóalj zászlóaljparancsnokává
nevezték ki.

2011 júliusától az egyesült államokbeli NATO Szövetséges Transzformációs Parancs-

nokságon teljesített szolgálatot a Magyar Honvédség Nemzeti Összekötő Képviselet
vezetőjeként. 2015 júliusától a NATO Szövetséges Transzformációs Parancsnokság
parancsnokának (SACT) képviselőjeként a Pentagonban dolgozik, ahol az amerikai
egyesített vezérkarral, a Védelmi Minisztériummal, illetve a Washingtonba települt
kiemelt kutatóintézetekkel tartja a kapcsolatot.

Pszichológus feleségével és kisfiával jelenleg Washingtonban él.

171
Tartalomjegyzék
Tartalom 5
Előszó 7
Első időszak 9
1. fejezet 10
Az első öt hét 10
1. vezetési tanács 28
2. fejezet 31
Az élet napos oldalán 31
2. vezetési tanács 36
3. fejezet 39
Ugrásra felkészülni! 39
3. vezetési tanács 42
4. fejezet 46
Ha célba érsz, megtudod 46
4. vezetési tanács 64
Második időszak 67
5. fejezet 68
A Sárkány kihívása 68
5. vezetési tanács 81
6. fejezet 84
A századparancsnok 84
6. vezetési tanács 92
7. fejezet 96
Expedíció 96
7. vezetési tanács 102
8. fejezet 105
A Királynőszakasz verseny 105
8. vezetési tanács 111
Harmadik időszak 114
9. fejezet 115
Csatornapatkányok 115
9. vezetési tanács 126
10. fejezet 129
Krumplieső Longmoorban 129

172
 10. vezetési tanács 142
11. fejezet 146
Nevek a falon 146
11. vezetési tanács 152
12. fejezet 154
A sírkert 154
12. vezetési tanács 156
Köszönetnyilvánítás 158
Jegyzetek 159
A szerzőről 171

173