S

A R A H E . L A D D

Első kiadás
Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2022
Írta: Sarah E. Ladd
A mű eredeti címe: The Governess of Penwythe Hall
Text copyright © 2019 by Sarah Ladd
All rights reserved.

Published by arrangement with Thomas Nelson,

a division of HarperCollins Christian Publishing, Inc.

Fordította: Tóth Enikő Mária

A szöveget gondozta: Beke Csilla

A művet eredetileg kiadta:

Thomas Nelson, a division of HarperCollins Christian Publishing, Inc.

Cover Design: Studiogearbox.com

Original package design © 2019 Thomas Nelson
Cover photos: Michael Habberman, Shutterstock

ISSN 2061-9332
EPUB ISBN 978-963-597-355-2
MOBI ISBN 978-963-597-356-9

© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2022-ben

Cím: 6701 Szeged, Pf. 784
Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
E-mail: info@konyvmolykepzo.hu
www.konyvmolykepzo.hu
Felelős kiadó: Katona Ildikó

Műszaki szerkesztők: Zsibrita László, Gerencsér Gábor, Tamaskó Dávid

Korrektorok: Deák Dóri, Széll Katalin
Ezt a regényt L. E. G.-nek ajánlom,
akire szeretettel emlékezem.
 PROLÓGUS

1808 tele
Cornwall, Délkelet-Anglia

Csípős cornwalli szél süvített az égen kavargó felhőkből, és
belekapott Cordelia Greythorne koromfekete utazóköpenyébe. A nő
felnyúlt, hogy a csuklyáját megtartsa a fején, ám eközben meglazult
a szorítása az utazótáskája fülén. A nehéz csomag lehuppant a hóval
borított földre.
Delia könnyfátyolon át nézte a táskát, és csak akkor jutott eszébe
levegőt venni, amikor a tüdejébe nyilalló éles fájdalom emlékeztette
erre.
A bőröndjét már felrakták a kocsira, ám az összes többi holmija –
kicsiny és szánalmas világának minden egyes darabja – a kopott
vászontáskában lapult. Újra meg újra bepakolta, majd kirakta őket,
mintha kincset rejtene a poggyász. Most pedig ott feküdt a táska
átnedvesedve, a hepehupás macskaköveken, fából készült fülére
finom hópelyhek tapadtak, és kékesen csillogtak a hajnali fényben.
A ritkán látott vendégnek, a hónak hamarosan majd nyoma sem
lesz. Végül megérkezik a meleg levegő az óceán felől, és felolvasztja
a zord táj jégtakarójának az utolsó darabkáját is. Furcsa, hogy Delia
utolsó reggelén ilyen zord idő van, mintha még a lápvidék is el
akarná őt taszítani.
Könny szökött a szemébe, és ahogy lehajolt az utazótáskáért, a
kocsis ott termett mellette; nagykabátja szárnyai lobogtak, loboncos
ősz haját vadul tépte a metsző szél.
– Szabad?
Delia megpördülve igyekezett megakadályozni, hogy a férfi
elvegye a táskát.
– Nem, köszönöm. – Felkapta és magához szorította az átázott
csomagot. – Magamnál tartom.
A kocsis visszamászott, és elfoglalta a helyét a bakon.
Delia tudta, hogy osztoznia kellene a kocsis lelkesedésében,
amiért útra kelnek, és elhagyják a Greythorne House-t. Az ősi falak
közt folytatott élete a férje halálával véget ért. Nem maradt ott
számára semmi, mégis nehéznek érezte csizmába bújtatott lábát, és
érző szíve nem volt kész végső búcsút venni a háztól.
Még egy utolsó pillantást vetett a díszes homlokzatra. Évszázadok
óta állt ott, büszkén és fenségesen, a Csatornára néző sziklafal
tetején, és kétség sem fért hozzá, hogy még századokon keresztül ott
fog maradni. A pompás, kőből és vasból emelt épület látványától
már három évvel ezelőtt is megborzongott, amikor először
megérkezett, de most olyan sötét volt a rideg épület, mint az
éjszaka, és zord, akár a mögötte elterülő lápvidék.
Delia mozgást vett észre a bejáratnál. Ahogy megfordult, az ajtó
előtt meglátta az anyósát, Ada Greythorne-t, aki felszegte keskeny
állát, és kihúzta magát. Csontos vállát sem köpeny, sem kendő nem
fedte. Rendületlenül állt, védtelenül dacolva a dühöngő elemekkel,
tetőtől talpig fényes fekete gyászruhában, aminek finom csipkés
szegélyével végigsöpörte a nedves kövezetet. Még ilyen távolságból
is gyűlölet sugárzott az asszony jeges tekintetéből.
Alig néhány héttel ezelőtt ez a gonosz arckifejezés még
félelemmel töltötte el Delia szívét. Mostanra azonban a rémületet
kiszorította a fásultság, és beköltözött a lelkébe. Ellenállt
mindenféle gyűlölködő pletykának és rágalmazásnak. Többet már
nem árthattak neki.
Delia egy lépést tett a kocsi felé, de a metszően éles szavak
megállították.
– Gondolom, azt hiszed, hogy győztél.
Delia visszanézett a válla fölött.
– Nem, Ada. Nem győztem. Nincs mit legyőzni.
Ada farkasszemet nézett Deliával – színtelen, üres tekintete
mélyén ellenséges indulat forrt. A szikár nő két lépést tett Delia felé,
és lehalkított hangon szólt hozzá.
– Adok neked egy utolsó lehetőséget, hogy legalább részben
jóvátedd az árulásodat. Mondd meg, hol van! Ennyivel tartozol a
férjed emlékének.
Delia felvonta a szemöldökét, nem volt ereje vitába szállni.
– Fogalmam sincs, miről beszél.
Delia újra elindult a kocsi felé, de pillanatokon belül lépteket
hallott maga mögött, és mielőtt bármit tehetett volna, körmök
mélyedtek a felkarjába, a köpenyén keresztül is fájdalmat okozva.
Delia összerezzent, és megpördült, hogy szembenézzen a néhai
férje anyjával.
Ada állkapcsa reszketett, ahogy összeszűkült szemmel, sziszegve
ejtette ki a szavakat:
– Ne hidd, hogy csak mert elmész, mi… én el fogom felejteni, mit
tettél! Az én Robertem elmondta az igazságot, mielőtt kilehelte a
lelkét, és akkor te nem voltál sehol. Egyszer visszaszáll rád, ez olyan
biztos, mint ahogy a nap felkel és lenyugszik. Figyelj a szavamra:
egy nap még megfizetsz azért, amit tettél! Ha van benned szemernyi
jóérzés, soha nem fogsz visszatérni Cornwallba. Elárultad a
Greythorne családot, és ezt nem felejtjük el.
Delia szemöldökén apró verejtékcseppek ütköztek ki. Nagyot
nyelt. Megvédte volna magát, ha lehet, de a hetekig tartó tiltakozás
és az észérvekkel való próbálkozás eredménytelen volt.
Kiszabadította a karját, és folytatta útját a kocsi felé.
– Átkozott légy, Cordelia Greythorne! – Ahogy Ada rákiáltott, a
szavai úgy rontottak neki, akár egy veszett vadállat a
zsákmányának. – Ne legyen egy percnyi nyugalmad, sem egy boldog
napod azért, amit tettél!
A következő lépésével egy időben forró könnycsepp gördült le
Delia arcán. Nem engedte, hogy a kocsis felsegítse a járműre, és
miután beült, becsapta az ajtót, és nekivetette a hátát a párnázott
ülésnek.
Oly sokszor hallotta az ocsmány vádakat, hogy szinte már maga is
elhitte őket. Ettől függetlenül az igazság – a szörnyű, könyörtelen
igazság – mindig az ő oldalán lesz, még akkor is, ha senki nem hiszi
el.
Delia összeszorította a szemhéját, miközben a hintó hangosan
zörögve indult útnak.
Nem nézett vissza. A régi otthonára akart emlékezni, nem a
mostani baljós és gonosz házra.
Újabb könnycseppet ejtett.
Mennyire szerette volna, ha nem így végződnek a dolgok! De a
halottat eltemették, és Delia összetört szíve nem bírta tovább.
 1. FEJEZET

Easten Park, Yorkshire, 1811

Halál. Mintha a nyomában járna, és lesújtana az őt körülvevő
emberekre.
Delia mindössze három évvel ezelőtt érkezett meg az Easten
Parkba mint nevelőnő, de a halál – ez a hívatlan látogató – túl
sokszor tette tiszteletét azóta. Még csak pár hónapja volt a birtokon,
amikor a gyerekek édesanyja meghalt. E pillanatban az apjuk,
Randall Twethewey ugyanazon falak között az életéért küzdött.
Villámfény szűrődött be a lefüggönyözetlen ablakon, és egy
pillanatra ezüstös fénybe vonta Sophyt, Delia legfiatalabb védencét,
aki mellette szundikált, a nevelőnő ölébe hajtott fejjel. Mennydörgés
morajlott fel, és Delia visszafojtott lélegzettel figyelte, ahogy a
kislány összerezzent, de nem ébredt fel. A gyermek nyugodtnak
látszott – legalábbis e pillanatban.
Delia rápillantott a kandallópárkányon álló órára. Még négy óra
sem volt.
Hosszú volt az éjszaka, a bizonytalanság szülte fojtogató
nyugtalanság telepedett rájuk. A percek gyötrelmesen hosszú
óráknak tűntek, de végül úrrá lett rajtuk a kimerültség, és elnyomta
a rémületüket. Julia és Hannah, a két idősebb lány a pamlagon
aludt. Johnny a szőnyegen kuporodott össze, a kandallóban
parázsló tűz mellett. Csak Liamnek, az idősebb fiúnak engedték
meg, hogy az apja mellett maradjon.
Kinyílt a gyerekszoba ajtaja, és Agnes, a gyerekek szobalánya
jelent meg. A nyúlánk termetű nő máskor oly rendezett,
gesztenyebarna fürtjei keskeny arcába lógtak, és a gyertyája
pislákoló fénye a szeme alatt húzódó sötét árkokra esett.
– Mi újság van? – kérdezte súgva Delia a belopódzó szobalányt.
Agnes arcizmai megfeszültek az aggodalomtól, miközben letérdelt
Delia mellé.
– Semmi jó. Nagyon nem jó. Twethewey úr a halálán van.
Legalábbis ezt beszélik odalent. A lova megijedt valamitől, és elesett,
ahogy átugratott vele a szederbokrok fölött a keleti erdőben. Mr.
Twethewey alája került, a nagy súlytól eltörtek a bordái, és
átszúrták a tüdejét. Valamelyest még tud szuszogni, és suttogva
beszél, de mozogni nem tud, és óráról órára rosszabbodik az
állapota. Kijött az orvos, de semmit sem tehet.
Delia látása váratlanul elhomályosult a feltörő könnyektől, és
kisimította Sophy ébenfekete haját az arcából.
– Szegény gyerekek!
Agnes kiegyenesedett, és eligazította a szoknyáját.
– Miattuk jöttem. Twethewey úr látni akarja magát meg Mr.
Simont.
Delia a homlokát ráncolta.
– Miért akar engem látni?
– Gondolom, a gyerekekről akar beszélni, meg hogy mi lesz akkor,
ha… – Agnes hangja elcsuklott, és Delia ereiben meghűlt a vér.
 Ismét beállt a csend, és vele együtt a nyugtalanság.
Agnes megbökte.
– Menjen! Majd én itt maradok velük. Mr. Steerhead várja magát
Mr. Twethewey szobájában. Tessék, vigye magával a gyertyámat!
Delia lassan, óvatosan arrébb tette az öléből Sophyt, nehogy
felébressze, aztán elvette a gyertyát.
Ahogy kilépett a gyerekszobából, hűvösebb levegő csapta meg
Deliát, ahogy végigment a jól ismert folyosón. Olyan sokáig ült egy
helyben, hogy egyelőre bizonytalanul lépdelt. A gyertyafény hosszú,
hajlott árnyékokat vetett a festett falakra és a folyosó mintás
szőnyegére. Nappal ez az átjáró mindig szélesnek és világosnak
látszott, de most, kora hajnalban, miközben villámfény szűrődött be
a nagy ablakokon, és a halál ólálkodott a sötétben, komor
hangulatot árasztott.
Útban a főlépcső felé Delia elhaladt a saját hálószobája előtt, majd
lement a fából készült lépcsőn, ami hangosan nyikorgott a nagy
csendben. Megtorpant az első emeleti lépcsőfordulónál. Bal kéz
felől, egy résnyire nyitott ajtó mögül fojtott hangok hallatszottak, és
kísérteties fény szűrődött ki. Legutóbb, amikor halálos ágyhoz
hívták, túl későn ért oda, és már nem tudott elbúcsúzni. Újra ez fog
történni?
Visszafojtotta a lélegzetét, megkeményítette magát, és belépett a
gazda hálószobájába.
Ahogy átlépte a küszöböt, megcsapta a szoba ritka levegője, és
kezét az orrához emelte, nehogy elfintorodjon az átható bűztől. A
kandallóban nagy tűz lobogott, pattogva nyaldosta a vasrácsot, és a
keletre néző ablakokat eltakaró nehéz bársonyfüggönyök magukba
szívták a meleget, a füst és az izzadság szagát. A baldachinos ágy
kárpitja mögül különös, reszelős hang ütötte meg Delia fülét,
mintha egy rémálom földöntúli kiáltásait hallotta volna.
A betegszobában nagy volt a nyüzsgés. A lelkész, az orvos és az
ügyvédje Mr. Twethewey ágya mellett tolongtak, és összehajolva,
fojtott hangon tanácskoztak.
Delia odébb lépett, és tekintete a bal oldalra vándorolt. A
tizennégy éves Liam és a házitanítója, Mr. Hugh Simon egy
kárpitozott padon ült a sötétben, a férfiakkal szemben. A fiú válla
megrogyott, könyökét a térdére támasztva, mozdulatlanul ült, és
feszült figyelemmel tanulmányozta a szőnyeget.
Mr. Simon, az egyetlen vele egyenrangú ember az Easten
Parkban, és az egyetlen, akit a barátjának mert nevezni, vette észre
elsőnek, hogy Delia belépett. Mr. Simon az álla apró mozdulatával
jelzett felé, és kihúzta magát.
Ahogy Delia közelebb ment, a tanító sötét szeme felragyogott a
gyertyafényben, és a tőle megszokott módon összevonta a
szemöldökét.
Delia gyakran azt gondolta, olyan jól ismeri a tanítót, hogy az
arckifejezését nézve olvasni tud a gondolataiban. Talán a késői óra
vagy a rettenetes helyzet tette, de a szorosan megfeszített állkapcsa
ezúttal semmit nem árult el. Egy fekete hajtincs hullott a
homlokába, és – tőle szokatlan módon – borosta árnyékolta be
szögletes arcát.
Delia nem tudta kivárni, hogy a tanító megszólaljon. Maga mellé
tette a gyertyát egy asztalra, odahajolt a férfihoz, és türelmetlenül
összekulcsolta a kezét maga előtt.
– Hogy van Liam?
– Órák óta meg sem mozdul. – Mr. Simon ránézett Liamre, aztán a
széles mellkasa előtt összefonta a karját. – Nem eszik, nem szól egy
szót sem. Csak ül egy helyben.
–Talán át kellene küldenünk a szobájába, hogy lepihenjen.
Mr. Simon vállat vont.
– Liam már nem gyerek. Úgy gondolja, hogy itt a helye, és nekem
nincs jogom beleszólni.
Delia nyelve hegyén volt a tiltakozás, de hogy vitatkozhatott
volna? Könnyen előfordulhatott, hogy a fiú most van együtt utoljára
az apjával. Anyai gyengédség öntötte el a szívét, ahogy újra Liamre
pillantott, és félve gondolt arra, mit hozhat a hajnal.
A férfiak szétrebbentek az ágy mellől, és Mr. Steerhead, Mr.
Twethewey ügyvédje és barátja, feléjük közeledett. Delia elámult,
hogy az idősebb férfi odament hozzájuk, és a gyertya fénye
megvilágította az arcát.
Edwin Steerhead határozott ember volt, a külseje szigorú, a
viselkedése fegyelmezett. De ezen a korai órán ritkuló hajszálai
szanaszét álltak. Nem volt rajta felöltő, és nedves vászoninge ujját
könyékig felgyűrte. Megereszkedett pofazacskóin kiütközött a
borosta, és máskor pirospozsgás arca majdnem olyan halvány volt,
mint hímzett mellényének krémszínű selyme.
– Készüljön fel, Mrs. Greythorne! – súgta Mr. Steerhead Deliához
hajolva. Véreres szeme rámeredt a nevelőnőre, akinek az arcát
megcsapta az ügyvéd forró, áporodott lehelete. – Mr. Twethewey
már nem sokáig lesz ezen a világon. Látni fogja, mennyire gyenge,
de mindkettőjükkel beszélni akar a gyerekekről. Megváltoztatta a
végakaratát, és új gyámot jelölt ki számukra. Nem Mrs. Twethewey
nővéréhez kerülnek Londonba, hanem Mr. Twethewey fivéréhez,
Jachez, Cornwallba. Tudja, ez nagyon hirtelen elhatározás volt. Nem
számítottunk rá. De ép elmével hozta meg a döntését, ez
vitathatatlan, és el van szánva.
Delia szíve nagyot dobbant, amikor Liam felemelte a fejét, és
szinte itta Mr. Steerhead szavait. Égett a vágytól, hogy védelmébe
vegye a fiút.
– Talán Liamnek nem kellene ezt hallania. Most még nem. Biztos
vannak…
– William úrfi rövidesen családfővé lép elő – csattant fel Mr.
Steerhead, és elszánt tekintettel meredt a nevelőnőre. – Nem lenne
helyes eltitkolni előle az igazságot.
Delia összeszorította az ajkát, és elszakította a tekintetét a fiú
sápadt arcáról.
– Ahogy mondtam, Twethewey ragaszkodik hozzá, hogy
mindketten a gyerekekkel menjenek Cornwallba. Az a kívánsága,
hogy továbbra is maguk neveljék őket, és ennek megfelelően
megváltoztatta a vagyonnal kapcsolatos rendelkezéseket. – Mr.
Steerhead odébb lépett, utat nyitva a baldachinos ágy felé.
Delia észre sem vette, hogy visszafojtja a lélegzetét, mígnem
kiütközött a verejték a nyakán, és fekete pontok kezdtek táncolni a
szeme előtt. Tétova léptekkel közelebb ment az ágyhoz, összeszedte
a bátorságát, és ránézett Mr. Twethewey arcára. Csak az előző nap
reggelén történt, hogy összefutott vele, amikor a vadászatra készült.
A férfi zafírkék szeme élénken villogott, kerek arca kipirultan
fénylett, vonásai a tőle megszokott, kedélyes modorról tanúskodtak.
Most azonban lehunyt szeme beesettnek látszott, koromfekete haja
csapzottan tapadt sápadt homlokára.
Delia szemét elöntötték a rettenet könnyei, a mellkasa
szaggatottan süllyedt és emelkedett minden egyes ziháló
lélegzetvételnél.
Mr. Steerhead előrefurakodott köztük, és Mr. Twethewey karjára
tette a kezét.
– Itt van a nevelőnő. És a tanító is.
Mr. Twethewey szeme megrebbent, majd tágra nyílt, ahogy
Deliára függesztette a tekintetét.
– A gyerekek – zihálta. – Cornwallba mennek, ha én már nem
leszek. A Penwythe Hallba. Nem ismernek ott senkit. Szükségük van
magukra. Ne hagyják el őket!
Szükségük van magukra.
Deliát szíven ütötték ezek a szavak. Nem tudott szabadulni az apa
hangjából kihallatszó kétségbeeséstől. Rápillantott Mr. Simonra. A
tanító higgadt arckifejezése változatlan maradt. Delia nyelt egyet, és
visszanézett a haldoklóra.
A férfi mély, ziháló lélegzetet vett, aztán váratlan erővel
megragadta Delia kezét a nyirkos ujjaival.
– Velük kell menniük! Óvják meg őket! Ígérjék meg!
Delia összerezzent az érintéstől. A férfi minden lélegzetvétellel
egyre erősebben szorította a kezét. A nevelőnő kiszáradt torokkal
suttogta:
– Persze hogy velük megyünk, Mr. Twethewey. Hát persze.
A férfi újra szóra nyitotta a száját, de csak fuldokló köhögés rázta
a testét. Elengedte Delia kezét, és kisvártatva a levegőért kapkodó,
fulladozó ember rémisztő hangja hallatszott.
Valaki megragadta Deliát, és a könyökénél fogva hátrarántotta. Az
orvos előrenyomakodott, és nekilökte Deliát Mr. Simonnak.
A férfiak összesúgtak a háta mögött. A tőle balra álló Liam
felkiáltott, és hirtelen élénkség támadt a szobában. Fel-alá
szaladgáltak az emberek, Delia számára azonban lelassult az idő.
Miközben Mr. Simon kikísérte a helyiségből, alig tudta levenni a
szemét az elé táruló látványról: az életéért küzdő férfiról, akinél
erősebbnek bizonyul a sérülése.
 2. FEJEZET

Penwythe Hall, Cornwall

Richard Colliver vaskos ujjai közé csippentette a rózsaszín
almafavirágot, és leszakította a vékony ágról. Húsos orra alá tartotta
a kicsiny virágot, hangosan megszagolta, aztán a földre ejtette.
– Kockázatos vállalkozásba kezdett, Twethewey. Nem tudom, mi
lesz belőle.
Jac Twethewey csípőre tette ökölbe szorított kezét, és hunyorogva
fölfelé nézett, ahol a délutáni napfény átszűrődött a reszkető levelek
között. Körülötte a korán virágba borult almafák táncoltak a
kellemes áprilisi melegben, mit sem törődve az árnyékukban
folytatott beszélgetés komoly témájával.
– Ha elmúlik a fagyveszély, minden rendben lesz.
– Örök optimista, igaz? – Colliver megrázta ősz fejét, és
továbbment az árnyas fasorban, minden lépésnél rátámaszkodva
díszesen faragott botjára. – Alma. Kiszámíthatatlan fajta. Egyetlen
nagy vihar vagy betegség, és oda az egész termés. Évekig eltarthat,
mire anyagilag kihever egy ilyen szerencsétlenséget.
– Ez bármilyen növényre igaz. – Jac az idősebb férfi lassú
tempójához igazította lépteit. – Egyébként ez a gyümölcsös évek óta
megvan, jóval a nagybátyám halála előtt telepítették. Igaz, hogy
elhanyagolták, de jók az alapok. Odafigyelés és szakértő gondozás
mellett biztosan felvirágzik.
– Megkérdezhetem, hogy mi lesz, ha ez a maga mesterterve nem
sikerül? Mi lesz akkor a Penwythe Hall sorsa? – Collivernek
láthatólag feltett szándéka volt hibát találni Jac tervében. – Azt
beszélik, felszámolta a gabonaföldeket, és gyümölcsöst telepített a
helyükre. Én azt mondom, kockázatos dolog ennyi mindent beleölni
egyetlen bevételi forrásba.
Jac megfogta a virágot egy közeli ágon, megállt szemügyre venni a
szirmok bonyolult mintázatát, de nem szakította le. Vállizmai
akarata ellenére megfeszültek.
– Mindig tudtam, hogy heves természetű. – Colliver reszelős
hangja éles volt, és kellemetlenül hangzott a völgyből felhallatszó
madárcsicsergés közepette. – Nagyon is jól emlékszem magára
kisfiú korából. Úgy száguldoztak a bátyjával keresztbe-kasul a
lápvidéken a dagadt kis pónilovukon, mint az ördögfiókák.
Akárhogy is, sosem tartottam magát olyan szerencsejátékosnak, aki
valami hóbort miatt képes kockára tenni a saját megélhetését, és
sok más emberét is.
Jac visszanyelte a csípős választ, ami a nyelve hegyén volt.
Kemény döntés volt felszámolni a gabonaföldeket. Igen, ha
kudarcot vall, nemcsak saját magát teszi tönkre, de a bérlőit is, és
mindenki mást, aki a Penwythe-hoz tartozó földekből él. A szó
legszorosabb értelmében vett hazárdjáték volt, de a kockázat
ellenére szüksége volt Colliverre, hogy meglássa a stratégiát az
erőfeszítései mögött – és támogassa azt.
Jac beletúrt sűrű, hullámos hajába, és oldalra simította.
 – Változtatni kellett. Az a talaj kimerült. Egyébként vannak más
forrásaink is. Ez a gyümölcsös érett, és szépen fog teremni. Ahogy a
többi is, ha eljön az idejük.
– Ha eljön az idejük? – Colliver fújt egyet, és bozontos szemöldöke
látható rosszallással szaladt fel a homlokára. – És az mikor lesz
vajon?
Jac habozott, tudva, hogy az ütemterve ijesztően hangzik.
– Legalább három év kell, hogy a legfiatalabb gyümölcsösök
termőre forduljanak, és öt év az egyenletes terméshez. De ne
felejtse el, hogy a Penwythe birtokon más gyümölcsöskertek is
vannak, amik más-más érettségi fokon állnak.
Colliver megkopogtatta az egyik fa törzsét a botjával.
– És mit hallok az almapréselő üzemről? A minap a Hárfa és
Lantban jártam. Minden gazda a maga vállalkozásáról beszélt.
Jac nem volt hozzászokva, hogy magyarázkodnia kell. De ha azt
akarta, hogy Colliver megértse a vízióját, és belefektesse a pénzét,
elengedhetetlen volt, hogy átlássa a dolgokat. Jac megint lemaradt
mögötte egy lépéssel, ahogy végighaladt a fasorok közötti füves
ösvényen.
– Az északi mezőn lévő magtárat alakítom át almaborüzemmé.
Pár héten belül megérkezik egy gránit zúzógép meg egy prés, ami
most készül Devonban.
Colliver csettintett a nyelvével.
– Úgy hangzik, jó drága lesz!
– Igen, de megtérül a befektetés.
– Megtérül a befektetés, mi?
Colliver váratlanul megtorpant. Előhúzott egy zsebkendőt a
vászonfelöltője zsebéből, megemelte hódszőr kalapját, és letörülte a
ráncos homlokán összegyűlt verejtéket. Amikor visszafordult Jac
felé, arcáról eltűnt a gúnyos kifejezés, és összepréselte az ajkát,
aztán beszélni kezdett.
– Megfontoltam az ajánlatát, hogy szálljak be a pénzemmel ebbe a
vállalkozásba. Maga tisztességes ember. Efelől nincs kétségem,
úgyhogy őszinte leszek. Mindenfélét beszélnek az emberek,
Twethewey. Úgy gondolom, felette állok a kicsinyes emberek üres
fecsegésének, de az ilyen fajta szóbeszédet nem lehet figyelmen
kívül hagyni. Úgy hallottam, a Penwythe-birtok a tönk szélén áll, és
napról napra mélyebbre süllyed.
Jac szélesebb terpeszbe állt. A szóbeszéd még a nagybátyja halála
előtt indult el, és most, öt évvel később, el sem tudta képzelni, mi
juthatott Colliver fülébe. Gondosan megválogatta a szavait.
– Nem tagadom, hogy bőven volt részünk nehézségekben, de
éppen ezért van szükség a változásra. Kényszerhelyzetben vagyok.
Az északról áramló sós tengeri fuvallat belekapott Colliver ősz
hajába, és megmozgatta a fák leveleit, amik táncra perdültek a
szélben.
– A nagybátyja nagyszerű ember volt, az egyik legjobb
Cornwallban, ezt le merem fogadni, de nem sokat törődött a jövővel.
Nem lepett meg, hogy Randall helyett magára hagyta Penwythe-t. A
legkevésbé sem. De ezzel együtt rettentő zűrzavart hagyott magára.
– Felvonta bozontos szemöldökét, és végigmérte Jacet. – Hány éves?
Harminc?
Jac nyelt egyet. Cseppet sem tetszett neki, hogy ilyen irányt vesz a
beszélgetés.
– Harminckettő.
Colliver torkából mély hangú kacagás tört fel.
 – Még mindig milyen fiatal! Ha Isten is úgy akarja, még sok-sok év
áll maga előtt. Gondolom, van ideje kockáztatni, és hazardírozni a
következményekkel.
Melegség kúszott fel Jac tarkóján. Megrándult az állkapcsa.
Védekező állásba húzódott vissza, mint mindig, ha ez a téma
előkerült.
– Kedvelem magát, Twethewey. Mindig is kedveltem. De ma már
sokkal kevesebb türelemmel viselem az ilyen kockázatokat, mint
amikor annyi idős voltam, mint most maga.
Jac elméjén ezernyi válasz futott át, de szorosan összezárta az
ajkát. Colliver beleegyezését szerette volna megszerezni. Nem,
szüksége volt rá.
Colliver visszatette a kalapját, és megigazította a karimáját.
– És mi lesz, ha jövő nyáron meggondolja magát, mert az almafák
nem nőnek elég gyorsan, és nem elég jó a termés? Akkor mi lesz?
Ahogy mondtam, a maga lobbanékony természete nyugtalanít
leginkább. A fák növekedését is csak annyira tudja befolyásolni,
mint a felhők vonulását az égbolton, vagy mint az árapályt a
tengeren. És ha megbukik a terve, ami azt illeti, túl sok jó szándékú
tervet láttam meghiúsulni, és velük együtt nagy pénzeket odaveszni.
– A gyümölcsös és az almaborprésház terve jól átgondolt döntés
volt. Nem olyan kockázatosak, amilyennek mondja őket.
Andrewszal többször is ellenőriztük a számokat. Még egy devoni
szakértő véleményét is kikértük. Penwythe a véremben van. Semmi
olyat nem tennék, amivel kockáztatnám a birtokot vagy a tőle függő
emberek megélhetését.
– Akárhogy is, én csak abból indulhatok ki, amit tudok, és amit a
saját szememmel látok, most pedig nem látok mást, mint
terméketlen gyümölcsfákat, egyik sort a másik után. – Pár pillanatig
Jacet bámulta, aztán kuncogva megrázta a fejét.
Ettől az elbizakodott hangnemtől pattanásig feszültek Jac idegei. A
legkevésbé sem tartotta a dolgot nevetség tárgyának.
– Csak még néhány hónap, és bebizonyítom magának, hogy a
gyümölcsös hasznot fog hozni.
Colliver bólintott, és félrebillentette a fejét.
– Bizonyítsa be, hogy ezek a gyümölcsösök nyereséget tudnak
termelni! Akkor, és csak akkor megfontolom, hogy társuljak-e
magával, és pénzügyileg támogassam-e ezt a vállalkozást,
nyilvánvalóan a bevétel bizonyos része fejében.
Colliver újabb virágot szakított le, figyelmesen tanulmányozta,
aztán a földre dobta. Hátralépett, és húsos orrnyerge fölül
végigmérte Jacet.
– Jöjjön el vacsorára ma este! Tudom, hogy a családom szeretné
látni. Hozza magával a nagynénjét is! A feleségem kedveli a
társaságát. Érdeklődéssel fogom figyelni magát, és persze a kis
tervét.
Megfordult, hogy elinduljon, de megtorpant. Megrándult a szája
sarka.
– De ha valaha is üzlettársak leszünk, ajánlom, hogy fordítson
nagyobb gondot a megjelenésére. Nem fektetem be a pénzemet
olyan ember vállalkozásába, aki közönséges csavargónak néz ki, ha
mégoly becsületes is.
Jac kuncogva nyugtázta, hogy ilyen baráti irányt vett a
beszélgetésük. Egész nap a munkásokkal együtt szorgoskodott, így
aztán sáros lett a bakancsa meg a szarvasbőr nadrágja. Nem,
egyáltalán nem nézett ki földbirtokosnak, de talán olyan embernek
tűnt, aki bármit hajlandó megtenni annak érdekében, hogy elérje a
célját.
– Sosem tudtam karba tett kézzel nézni, ahogy mások dolgoznak.
Gyűlölöm a tétlenséget.
– Ezt becsületesen be is tartja, én mondom! – Colliver széles szája
mosolyra húzódott. Szó sem volt már tényekről és adatokról. – A
nagybátyja hosszú órákat töltött a kertjében, sosem tétlenkedett, és
nem hagyta, hogy más is gondozza, még a szolgák sem.
Colliver szó nélkül rátámaszkodott a botjára, és visszaindult,
végig a virágszirmokkal borított ösvényen, a Penwythe Hall
irányába.
Jac a kezével végigsimított a vászonmellényén, és lesöpört róla
némi rátapadt füvet. Arra nem emlékezett, hol tette le a kabátját, és
most sártól és portól sötétlett a valaha finom szövet, átizzadt ingujja
pedig a karjához tapadt.
Elkalandozó figyelmét újra összpontosítva megdörzsölte a
tarkóját, és végignézett a fasoron. Az almavirágok illata elvegyült a
tenger fuvallatával – a mámorító elegy a múlt és a jövő találkozását
idézte fel. Jac a zafírkék égre emelte a tekintetét, és úgy fürkészte a
ritkás felhőtakarót, mintha az rejtené a választ a kérdéseire.
Ó, igen, nagy tervei voltak! Gyümölcsöskertek. A Penwythe Hall
régóta esedékes felújítása. Terjeszkedés dél felé. Forrt benne a
türelmetlenség, hogy minden a helyére kerüljön.
Letérdelt, és ujjait belevájta a nedves, frissen megforgatott földbe,
ahol új csemetét ültettek egy elpusztult fa helyére. Belemarkolt a
földbe, és átszűrte az ujjai között, aztán újra kiegyenesedett. A
kocka el volt vetve: az utolsó fillérjét is ráköltötte ezekre a
gyümölcsösökre.
 Friss elhatározással indult el újra az úton. Munka várt rá, és nem
is kevés. Most már tényleg nem hibázhatott. Nem volt visszaút.
 3. FEJEZET

Az eső kitartóan dobolt a dolgozószoba magas, ólomkeretes

ablakain, és Delia szorosabban tekerte a vállára a gyászos, fekete
kendőt, hogy távol tartsa magától a metsző hideget. Lüktető fejfájás
kínozta, és kézfejét a szájára tapasztva elnyomott egy ásítást.
Sem ő, sem az Easten Park többi lakója nem aludt Mr. Twethewey
két nappal korábban bekövetkezett halála óta, de nem hagyta, hogy
erőt vegyen rajta a kimerültség, fogta magát, és kiegyenesítette a
hátát. Gondolatai összezavarodtak, és meg kellett tudnia, mi fog
történni az elkövetkező napokban. Mr. Steerhead hallgatott a
dologról, Delia viszont válaszokat akart kapni.
Mellette Mr. Simon foglalta el a füles karosszéket. Lábával
egyenletes ütemben kopogtatta a szék lábát, ránehezedett a karfán
nyugvó könyökére, és a fal egy meghatározhatatlan pontjára
függesztette a tekintetét. Simára borotvált álla rángatózott.
Sötétbarna szemében kihunyt a megszokott csillogás.
Hirtelen nyílt az ajtó, amire mindketten felrezzentek.
Mr. Steerhead viharzott be, átható brandy- és dohányszag
kíséretében. Gyűrött, fehér nyakravalója kibomlott, és seszínű,
őszbe forduló barna hajának göndörített fürtjei önálló életre keltek.
Gyakori vendég volt Easten House-ban, így hát könnyedén
kényelembe helyezte magát a szobában: fújtatva lerogyott a néhai
Mr. Twethewey székére az asztal mögött.
– Az a temetkezési vállalkozó egy kapzsi kígyó! – Mr. Steerhead
rájuk szegezte a mutatóujját, miközben összeszorított fogai között
szűrte át a szavakat, és minden szótagnál bökött egyet feléjük. – Ha
azt hiszi, hogy visszaélhet a fájdalmunkkal, és egyetlen fillérrel is
többet kaphat a kialkudott összegnél, csúnyán megjárja.
Mr. Steerhead morgolódva összpontosította figyelmét az
íróasztalra, és lázasan lapozgatta a felhalmozott papírokat, mintha
valami rendkívül fontos dolgot keresne.
– Ha volna másik temetkezési vállalkozó elérhető távolságban, ezt
a fickót kirúgnám innen! Szavamra mondom, megtenném.
Delia és Simon összenézett.
Mivel egyetlen családtag sem lakott a közelben, Mr. Twethewey
temetésének megszervezése Mr. Steerheadre hárult, aki láthatóan
irtózott a feladattól.
Delia – mit sem törődve a hangos kirohanással – előrehajolt, azzal
a feltett szándékkal, hogy a tárgyra tér.
– Meg van szervezve a temetés?
– A temetés? – Mr. Steerhead felkapta a fejét, és megálljt
parancsolt a kezének, mint aki megfeledkezett a nevelőnő
jelenlétéről. – A szertartás holnapután lesz. Persze, szerettem volna
megvárni vele a vasárnapot, de a koporsót megvettük, a gyászkocsit
és a lovakat megrendeltük, és a koporsóvivőket értesítettük. Nem
látok okot a késlekedésre, különösen, hogy a gyerekek ekkora
szenvedésnek vannak kitéve. Mr. Twethewey-nek alig vannak
rokonai a környéken, az üzlettársai meg nem fognak felutazni
északra Londonból, főleg nem ebben a rettentő időben. Ez a
szörnyű esőzés járhatatlanná tette az utakat.
A heves szóáradat után váratlan csend állt be. Mr. Steerhead
levette drótkeretes szemüvegét a sasorráról, és hosszasan
dörzsölgette a homlokát csontos ujjaival.
– Borzalmas feladat ilyen körülmények között megszervezni az
ember barátjának a temetését.
Delia lesimította fekete muszlinból készült szoknyáját, és
igyekezett nem figyelni a gyomrában érzett szorításra. Az
érzelmeinek tulajdonította – a veszteség és a félelem nyomasztó
érzésének, a bánatnak és a dermedtségnek. Elhessegette a
kellemetlen gondolatokat.
– Mr. Jac Twethewey el fog jönni?
Mr. Steerhead megvonta szögletes vállát.
– Írtam neki, de aligha kapta meg a levelemet. Ami azt illeti, a két
testvér nem volt éppen jó viszonyban egymással. Nem hinném,
hogy örülni fog Mr. Twethewey döntésének, miszerint a gyerekeit a
Penwythe Hallba küldi.
Delia összezuhant.
Remélte, hogy a gyerekek találkozhatnak a nagybátyjukkal,
mielőtt elutaznak Cornwallba – ha másért nem, hogy némileg
megnyugodjanak.
De nem így lesz.
Mr. Steerhead megköszörülte a torkát.
– Az ifjú hölgyek természetesen nem lesznek jelen a temetésen, de
a temetkezési vállalkozó megrendelte az új fekete kabátokat és
kesztyűket a fiataluraknak. Legalább ezt az egy dolgot jól csinálta az
az élősdi. Mr. Simon, beszéljen vele, és gondoskodjon róla, hogy a
fiúk megfelelően felkészüljenek az eseményre.
 Mr. Simon bólintott.
– Közben elő kell készíteniük a gyerekek elutazását Penwythe-ba
a temetés utáni reggelen.
– Másnap reggel? – Delia ismét kiegyenesedett. – Olyan hamar?
Kegyetlenségnek tűnik ilyen gyorsan kiszakítani őket az
otthonukból.
– Éppen ellenkezőleg. – Mr. Steerhead szórakozottan előhúzta az
óráját a mellényzsebéből, kinyitotta, hunyorítva a fény felé emelte,
aztán összecsukta. – Minél hamarabb beilleszkednek az új helyükre,
annál jobb. Mellesleg szerencsém volt, és találtam egy bérlőt, akinek
kiadhatjuk az Easten Parkot, de azonnal be akar költözni. Ha így
intézzük a dolgot, ez idő alatt is lesz bevételünk, ami ilyen
körülmények között mindig kívánatos dolog. Csak azt kell
összecsomagolniuk, amire az elkövetkező néhány hétben szükségük
lesz a gyerekeknek. A személyzetet hátrahagyják, ők
összecsomagolják a többi holmit, és majd maguk után küldik.
Deliát szédülés fogta el a terv részletei hallatán.
Bevétel? Tényleg a bevétellel törődik még ilyenkor is?
Szóra nyitotta a száját, de Mr. Steerhead elővett egy irattartót az
íróasztal legfelső fiókjából, kihúzott belőle két terjedelmes
csomagot, és az egyiket odanyújtotta Deliának, a másikat Mr.
Simonnak.
Mr. Simon habozás nélkül elvette, és kinyitotta a borítékját. Delia
kíváncsian felemelte a fejét, hogy átnézzen a férfi karja fölött, és
összehajtott bankjegyeket látott a papírban. Mr. Simon szeme tágra
nyílt.
– Mi ez?
– Mr. Twethewey úgy rendelkezett, adjam át ezeket maguknak.
Biztatásnak szánta, hogy adott szavuknak megfelelően a
gyerekekkel tartsanak Penwythe-ba. Attól tartott, nem lesznek
hajlandók olyan messzire elutazni.
Mr. Simon megköszörülte a torkát, és Deliára pillantott.
Ő nem nyitotta ki a levelet, hanem az ölébe ejtette, és előrehajolt,
hogy minél több részletet tudjon meg.
– Mit tud nekünk mondani a Penwythe Hallról, Mr. Steerhead?
Az ügyvéd a szék karfájára támasztotta a könyökét, és
összekulcsolta a kezét maga előtt.
– A Penwythe Hall egy birtok központja Cornwall északi
partvidékén, igen közel a tengerhez, a lápvidéktől északra. Ősi
fészek, gondolom, több száz éve ott áll, de sajnos elhanyagolták az
utóbbi néhány évtizedben.
– Tehát ön járt ott? – kérdezett rá Delia.
– Ó, igen. – Mr. Steerhead felemelte hegyes állát. – Többször is.
Egyidőben úgy volt, hogy Mr. Twethewey örökli a helyet, úgyhogy
sokszor elkísértem őt oda ebben az ügyben.
– Emlékszem. – Mr. Simon lesöpört valami szöszt, ami a
nadrágjára tapadt, mintha csak fél füllel figyelne a részletekre. –
Elég nagy felhajtás kerekedett belőle, ha jól emlékszem.
– Úgy van. – Mr. Steerhead odafordult Deliához. – Ez azelőtt
történt, hogy maga idejött, de Mr. Simon már itt volt. Mr.
Twethewey-t és az öccsét, Jacet a nagybátyjuk, William Angrove
nevelte fel a Penwythe Hallban, miután a szüleik meghaltak.
Amikor a nagybácsi meghalt, arra számítottak, hogy a birtokot és
mindent, ami hozzá tartozik, Randallre fogja hagyni. Ám amikor
felolvasták a végrendeletet, kiderült, hogy Mr. Angrove a birtokot
teljes egészében Jacre hagyta, a fiatalabb testvérre. Így aztán a fiúk
eltávolodtak egymástól.
Delia a homlokát ráncolta.
– De ha az örökösödési jog nem vonatkozott a birtokra, miért ne
hagyhatta volna Mr. Angrove arra, akire akarta?
– Ez igaz, de Mr. Angrove évekig azzal hitegette Randallt, hogy övé
lesz a birtok. Randall viszont igyekezett megalapozni a
vállalkozását, hogy biztosítani tudja a birtok jövőjét pénzügyi
szempontból. De végül másképp alakultak a dolgok. Randall azt
gondolta, Jac meggyőzte a nagybátyjukat élete utolsó napjaiban,
hogy változtassa meg a végakaratát. Persze, az öccse tagadta ezeket
a vádakat. Tudomásom szerint azután, hogy felolvasták a
végrendeletet, a két testvér többé nem beszélt egymással.
Mr. Simon megmozdult a székében, mintha mégiscsak kezdené
érdekelni a dolog.
– Ha ennyire elmérgesedett a viszonyuk, Mr. Twethewey miért őt
jelölte ki gyámnak?
Mr. Steerhead felállt, az asztal mellé lépett, és felemelte a
brandyvel telt palackot.
– Mrs. Twethewey nővére, Mrs. Lambourne nagyszerű asszony,
de a férje kétes befektetéseket eszközölt, különösen az utóbbi
időben. Randall vagyonos ember volt, és most már a gyerekei is
azok. Legalábbis Liam. A világ semmire sem vágyik jobban, mint
hogy kihasználja az ilyen helyzetbe került gyermekeket.
– És azt gondolta, hogy Mrs. Lambourne képes lenne rá?
– Nem annyira Mrs. Lambourne, mint inkább a férje. Randall azt
mondta, szerinte Jac a két rossz közül a kisebbik. Odáig ment, hogy
módosította a tulajdoni átruházást úgy, hogy Jac ne férhessen hozzá
a gyerekek pénzéhez. Évjáradékot fog kapni a gyerekek
szükségleteire és a jólétük biztosítására, de a lányok hozományához
és Liam vagyonához nem nyúlhat az én jóváhagyásom és
beleegyezésem nélkül.
A folyosón mozgolódás támadt, ami magára vonta Delia figyelmét.
A temetkezési vállalkozó – magas, izmos, de sápadt és beesett arcú
férfi – állt az ajtóban.
Mr. Steerhead arca elvörösödött, de nem vette le a szemét a
jövevényről.
– Mennem kell. Készítsék fel a gyerekeket, ahogy megbeszéltük!
Pillanatokon belül elhagyta a helyiséget, nyomában a temetkezési
vállalkozóval, így aztán Delia magára maradt Mr. Simonnal.
A nevelőnő felállt, hogy kimenjen a szobából, de Mr. Simon
különös arckifejezése láttán megtorpant.
– Úgy látom, elégedett.
A férfi oldalra billentette sötét üstökét, és a kezét ütögette a
papírokkal.
– Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ez nem enyhít a Cornwallba
költözés terhein. Isten háta mögötti vidék! Egyetlen porcikám sem
kívánja, hogy odautazzam.
Delia a saját borítékja pecsétjére pillantott, de nem törte fel. A
mögötte meghúzódó szándék és akarat súlyos lepelként borult rá.
– Szegény Mr. Twethewey! Mindent megtett azért, hogy a gyerekei
megfelelő gondozásban és kényelemben részesüljenek.
– Mr. Twethewey egyáltalán nem volt szegény. – Mr. Simon ajka
már-már jókedvűen görbült felfelé. Kabátja alá rejtette a borítékot,
és felállt. Szeme fehérje villogott a félhomályos szobában, amelynek
az ablakaira sötét felhők vetettek árnyat. – Azt akarta, hogy
megtegyük, amit kíván tőlünk. Semmi többet. Végső soron
mindnyájan a saját jövőnket akarjuk bebiztosítani, meg a
szeretteinkét. Nem így van?
Delia fennakadt a szavain. Rendes körülmények között Mr.
Simont az érzelmei vezérelték, együttérző ember volt, de ebben a
pillanatban érzéketlennek hatottak a szavai. Delia összefogta fekete
szoknyáját, és Mr. Simon előtt kilépett a hűvös, faborítású folyosóra.
– Te jó ég! Maga ennyire megalkuvó?
A férfi torokhangon kuncogott.
– Sosem állítottam magamról, hogy szent lennék, Mrs.
Greythorne, de megalkuvó sem vagyok, pusztán csak gyakorlatias.
Mr. Simon felvette a nevelőnő lépteinek a ritmusát, és úgy mentek
végig a széles folyosón. Delia felé fordította a fejét, mintha a
bizalmába akarná avatni.
– Egyikünk sem akadályozhatta volna meg ezt a szerencsétlen
balesetet. Szomorú, de ez a valóság. Tudom, hogy aggódik a
gyerekek miatt, de nem ők az elsők, akik elveszítették a szüleiket.
Én annyi idős voltam, mint Johnny, amikor elveszítettem az apámat,
magának pedig mindkét szülője meghalt. Túléltük, és merem
állítani, hogy ez mindkettőnk jellemét formálta. A gyerekeknek
tovább kell élniük az életüket, növekedniük, és amit tudunk,
megteszünk, hogy a segítségükre legyünk.
Egy ideig csendben haladtak tovább a folyosón, aztán egy keskeny
ajtón át bementek a nagy előcsarnokba.
– Semmi kétségem afelől, hogy nagyon jól meglesz Cornwallban.
Végül is a családja közelében lesz.
Delia mosolyt erőltetett az arcára, és bólintott, de a bensőjét
hurokként szorította össze a szorongás, amikor szóba került a
családja. Igen, a két testvére most is egy kis faluban lakott, nem túl
messze a Penwythe Halltól, de az anyósa képe – és az asszony
baljóslatú figyelmeztetésének a visszhangja – vésődött bele
legélesebben az elméjébe.
– És mióta nem látta a családtagjait?
– Három éve.
– Látja, ez egy kis vigasztalást nyújthat. Ráadásul továbbra is
egymás mellett fogunk dolgozni, és ami engem illet, ez a legjobb
ösztönzés arra, hogy maradjak.
Delia szívét felmelegítették ezek a biztató szavak. Mr. Simonhoz
fűződő kapcsolata nem volt egyszerű – nem is értette egészen. A
férfi időnként hűvösen és fölényesen viselkedett, máskor úgy tűnt
Deliának, hogy a kapcsolatuk túlléphet a puszta barátság keretein.
Miután évekig dolgoztak egymás mellett, megtanult alkalmazkodni
a férfi hangulatingadozásaihoz és gyorsan változó érzelmeihez, de
ebben a pillanatban, ilyen körülmények között, hálás volt a
barátságos viselkedéséért.
A nevelőnők többsége nem volt abban a kiváltságos helyzetben,
hogy vele egyenrangú személy lenne a háztartásban – ahogy neki
ott volt Mr. Simon. Delia nem volt szolga, de nem is volt a
családtagokkal azonos pozícióban. Mr. Simon volt az egyetlen hozzá
hasonló helyzetű személy, és Deliát nagyon megnyugtatta a köztük
lévő bajtársiasság. És minden más körülmény ellenére, legalább a
kettejük barátsága megmaradhat.
Lelassította a lépteit, ahogy elhaladtak a földszinti társalgó
mellett. A két üvegezett ajtó nyitva állt, és Delia megpillantotta az
asztal tetejére helyezett koporsót, amelyben Mr. Twethewey teste
feküdt. A falakat, a bútorokat, sőt az ablakokat is fekete posztóval
takarták le, így a halvány délutáni fényt teljesen kizárták a
helyiségből. A gyertyák aranyszínű, vibráló fénye táncolt az
ébenfekete szobában, amitől az életre kelni látszott. A magas
termetű, hivatásos virrasztó, akit azért fizettek, hogy Mr.
Twethewey testét őrizze, az asztal mögött lépdelt fel-alá, cipősarka
kopogott a fényesre csiszolt padlón.
Delia megborzongott a látványtól, és Mr. Simon után sietett, aki
továbbment nélküle. Mit sem törődve a jelenettel, aminek Delia az
imént volt szemtanúja, Mr. Simon halkan felnevetett.
– Szép kis komédia lesz ebből! Hét lélek száll alá a Penwythe
Hallra néhány napon belül. Elképzelem, milyen arcot vág majd Mr.
Jac Twethewey.
– Biztos szívesen lát minket. Mr. Steerhead szerint a Penwythe
Hall meglehetősen nagy. Mellesleg biztos vagyok benne, hogy a
megboldogult Mr. Twethewey megfelelően kialakította az öccse
számára.
– Nagyon jó véleménnyel van a mi drága halottunkról! Maga még
nem volt itt, amikor a két testvér összekülönbözött. Igaz, én sem
ismertem minden részletet, de nem volt éppen kellemes időszak, ezt
teljes bizonyossággal mondhatom.
Felmentek az Easten Park második szintjére, ahol a gyerekszoba
és a tanterem helyezkedett el. Mr. Simon megfordult, hogy belépjen
a tanterembe, de megtorpant.
– Még mindig feldúltnak látszik. – Játékosan megbökte Delia
karját. – Ne nézzen már ilyen mogorván! Mindig azt szokta
mondani a gyerekeknek, hogy keressék a kalandot. Tekintse ezt a
helyzetet a saját kalandjának!
Delia rámosolygott, elnyomta magában a férje családja miatt
támadt kellemetlen érzést, és továbbindult a folyosón. A
gyerekeknek szükségük van a kalandra, de ő csakis nyugalomra
vágyott.
Lenézett a kezében tartott borítékra.
Pénz volt benne. Anélkül is tudta, hogy kinyitotta volna. A pénz
mindig egy lépéssel közelebb vitte a biztonsághoz, és vajon nem
arról álmodozott-e, hogy egy nap majd megnyitja a saját iskoláját
ifjú hölgyek számára? Végül is a gyerekeknek nem kell örökké
nevelőnő. Eljön az idő, amikor újra egyedül marad, és keresni fogja
a helyét a világban.
A borítékban lapuló pénzt még így is vérdíjnak érezte – egy ember
utolsó, kétségbeesett próbálkozásának, hogy gondoskodjon a
gyerekeiről –, és baljós borzongás futott végig a gerincén.
Mindössze pár év telt el azóta, hogy a saját bőrén tapasztalta, mit
meg nem tesz egy család az övéiért, és most újra annak a régi
világnak a peremén egyensúlyozik. Azt kívánta, bárcsak észak felé
utaznának, még távolabbra a múltjától, ahelyett, hogy fejest ugrana
belé.
Cornwall!
A vérében volt, és attól félt, sosem menekülhet a szorításából.
Nagy sóhajjal a hóna alá csapta a borítékot, és a szobája felé
indult. Nem tudta, mit hoz a jövő, de legalább nem lesz egyedül.
 4. FEJEZET

– Tényleg elmegyünk az Easten Parkból?

Delia abbahagyta az úti holmijának az összepakolását, és a válla
fölött hátranézett a feketébe öltöztetett három ifjú hölgyre: az ágyán
ülő Juliára, Hannah-ra és Sophyra.
Rendes körülmények között a kis védencei nem léphettek be a
szobájába, de most meghalt az édesapjuk. Eddigi életük – és az
életüket irányító szabályok – örökre megváltozott. Semmi sem volt a
megszokott, és semmi sem fog sokáig így maradni.
Delia megfordult, kivett a szekrényéből egy sötétszürke
vászonruhát, kisimította a nyakán az elefántcsontszínű csipkét, és
erőltetett vidámsággal a hangjában így szólt:
– Igen. Pirkadatkor indulunk. Mr. Steerhead nagyobb kocsit bérelt
az utazáshoz. Két nap múlva Cornwallban leszünk.
– Még sosem voltam Cornwallban – duzzogott Hannah, és
gesztenyebarna fürtös fejét Delia párnájára hajtotta. – Szerintem
rémes, hogy minden ismerősünktől ilyen távol leszünk.
– Cornwall nagyon szép hely. – Delia egyre nehezebben tudta a
hangja vidám csengését megőrizni. – Nem emlékszel arra a mesére,
amit a part menti sellőkről olvastunk? Mr. Steerhead azt mondta,
hogy a Penwythe Hall alig több mint egy mérföldnyire van a
tengerparttól. Nem akarjátok látni a tengert?
A lányok kifejezéstelen arccal néztek vissza rá.
Delia bűntudatosan elhallgatott.
Persze hogy nem vágytak a tengerhez, sem máshová, a jól ismert
és szeretett otthonukon kívül.
Delia megköszörülte a torkát, betett egy pár fehér
selyemharisnyát az utazótáskájába, majd leült a lányok mellé.
Hannah kis kezét a kezébe fogta.
– Tudom, hogy hiányzik az édesapátok, és szomorúak vagytok,
hogy el kell mennünk, és ez rendjén is van így. De most az lesz a
legjobb, ha pozitívan állunk hozzá a dolgokhoz. Édesapátok nagyon
szeretett benneteket, és az volt a kívánsága, hogy Jac bácsikátok
viselje gondotokat. Tehát ezt fogjuk tenni. Minden lépéseteket
követem, egy pillanatra sem hagylak benneteket magatokra.
– Emlékszem Jac bácsira. – Julia összefonta maga előtt a karját.
Általában vidám arckifejezése szemrehányóan sötétre változott. –
Rémes egy ember! Miért küld minket oda apa?
Delia figyelmeztető pillantást vetett a legidősebb lányra.
– Szerintem nem szabad ítélkeznünk fölötte, mielőtt személyesen
találkoznánk. Én így fogok tenni, és tőletek is ugyanezt várom el.
Julia lebiggyesztette az ajkát, és átható tekintettel nézte Deliát,
miközben felkelt az ágyról, és a sarokban álló füles karosszékbe
vetette magát.
Hannah váratlan, éles hangú kiáltása törte meg a délutáni
csendet.
– Sophy, ne csináld! Az nem a tiéd!
Delia megpördült. A hatéves kislány lábujjhegyen állva matatott
egy dobozban, ami a komód tetején állt. A figyelmeztetést hallva
Sophy megfordult, és a háta mögé rejtette a két kezét. A dobozka
teteje hangos koppanással lecsukódott. Sophy borostyánszínű
szeme tágra nyílt.
– Csak megnéztem…
Delia felállt az ágy széléről, és elindult felé.
– Belenézhetsz. Gyere, segítek! – Felvette a rózsaszín és fehér
kagylókkal meg csiszolt szürke kavicsokkal díszített dobozt, és a
kislány elé tartotta.
A hívásra Hannah koromfekete muszlinfelhőbe gabalyodva
leugrott az ágyról, és csatlakozott hozzájuk.
Delia felnyitotta a tetejét, és korallból készült nyakláncot vett elő
a bársonnyal bélelt dobozból.
– Ó, de gyönyörű! – turbékolta Hannah. Kis kezeit fölemelte, és a
nyaklánc köztük fityegett. – Miért nem szoktad hordani?
Delia elmosolyodott.
– Egy nevelőnőhöz nem illenek az efféle dolgok.
– Szerintem mindennap felvehetnéd. Nem szabad egy ilyen szép
dolgot eldugni. – Sophy, aki égett a vágytól, hogy meglássa, mit rejt
még a kincsesdoboz, előrenyomakodott, újabb csecsebecsét vett ki
belőle, és magasra emelte.
– Ez tetszik nekem!
A délutáni fény megcsillant a medál ezüst peremén. Delia szívét
ismerős fájdalom szorította össze, ahogy meglátta. Elvette a
kislánytól, és óvatosan végigsimította az ujjával a foglalatba
beleszőtt hajfürtöt.
– Mi az? – kérdezte Sophy, és oldalról nekidőlt Deliának.
Delia átölelte a gyermeket szabadon maradt karjával, és nagy
levegőt vett.
 – Ez egy gyászmedál.
– Kinek a haja az? – Hannah előrehajolt.
Delia megszorította az ékszert, és egy pillanatig hagyta, hogy
feltörjenek az emlékei. Pufók kezecskék. Gödröcskés orcák. Pelyhes
szőke, már-már fehér hajtincsek. Egy apró lélek, aki túl hamar
távozott el, túl messzire.
Maria.
Az ő Mariája.
Forróság öntötte el, mint általában, amikor eszébe jutott élete
legnagyobb vesztesége. Másik kezével eligazította a nyakláncot.
– Ez a kislányom hajfürtje.
Néhány apróságot megosztott a lányáról védenceivel, akik mindig
nagyon kíváncsiak voltak Delia azelőtti életére, hogy hozzájuk
költözött – a néhai férjére, a lányára, a Whitecrossban töltött
gyermekkorára és a testvéreire –, de Delia nem szívesen beszélt
róluk, mert olyankor mindig elhatalmasodtak rajta az érzelmei: a
sajnálat, a veszteség és a félelem.
A lányok csendben voltak, miközben Delia válla fölött
kukucskáltak, és összekötötte őket a veszteségük felett érzett
szomorúság.
Delia hirtelen nagy levegőt vett, és ujjait ráfonta a kis
csecsebecsére. Visszatette a medált a dobozba, rácsukta a fedelet, és
rámosolygott a gyerekekre.
– Mekkora szerencse, hogy itt vagyunk egymásnak, nem igaz?
Komoly tekintettel, tágra nyílt szemmel néztek rá, de amit
mondott, igaz volt. Ebből kellett vigaszt – és erőt – meríteniük.
Sosem hagyta volna cserben a kislányokat, amíg csak gondoskodni
tud róluk, és ha őszinte akart lenni, betöltötték szívében az űrt, ami
– ha úgy marad – szörnyű sebet ejtett volna rajta.
Megbökte Hannah-t a könyökével, hogy kimozdítsa a
szomorúságából.
– Inkább lemehetnél még utoljára a könyvtárba, hogy itt ne
maradjanak véletlenül a kedvenc meséid. Hosszú kocsiút elé
nézünk. Majd felolvashatnál nekünk.
Hannah szeme felcsillant, és karon ragadta Sophyt. A gyerekek
rohanvást indultak az ajtó felé, papucsba bújtatott lábuk dobogott a
szőnyegen.
Néhány pillanatnyi csend után Julia felállt a székből, és
rosszallóan összevonta keskeny szemöldökét.
– Szerintem nem kellene ezt csinálnia.
Delia újra az utazótáskára irányította figyelmét.
– Mit?
– Felzaklatni őket. Csak hiú reményt kelt bennük, és aztán
csalódni fognak.
Delia letette a vászontáskát, és megfordult.
– És honnan tudod, hogy csalódni fognak?
– Maga nem ismeri Jac bácsit. Én igen. – Julia ragyogó kék szeme,
ami annyira hasonlított az apjáéhoz, némán és kihívóan állta Delia
pillantását.
Julia, a két húgával ellentétben, nem volt már kisgyerek. A
felnőttkor realitásai és a gyermekkor gondtalansága között
vergődött. Az édesapa halála megviselte a kisebbeket, de a
legidősebb nővér számára másféle megpróbáltatást jelentett.
Mindössze tizenkét évesen nagyon sok mindent meg kellett tanulnia
elviselni.
Delia kimért mozdulatokkal visszatette a szekrénybe az
ékszerdobozt. Nem igyekezett szavakkal megtörni a szobára
ereszkedő csendet. Összehajtott még néhány harisnyát, beletette
őket a táskájába, amit gondosan becsukott, mielőtt beszélni kezdett.
– Idősebb vagy a húgaidnál, Julia. A korod előnyt jelent. Nem
foglak gyerekként kezelni. A dolgokat nem tudjuk megváltoztatni, és
apád úgy gondolta, számodra és a testvéreid számára ez lesz a
legjobb megoldás. Tudod, hogy szeretett benneteket, és a javatokat
akarta.
– Akkor miért küld oda minket? Hogy nála lakjunk? – Julia szeme
megtelt könnyel, amitől csak még jobban csillogott. – Inkább küldött
volna Beatrice nénihez! Ő szeret minket. Jac bácsi utálni fog, ahogy
apát is utálta.
Delia az ágyra tette az utazótáskát, és közelebb húzódott Juliához.
– Biztos vagyok benne, hogy jó oka volt ezt a döntést meghozni.
Valószínűleg tudott valamit, amit te nem.
Julia ajka megremegett, és a szőnyeg mintáit fürkészte a lába
alatt.
Mivel a kislány nem húzódott el tőle, Delia átkarolta a vállát, és
megszorította.
– Büszke vagyok rád, Julia.
– Büszke? – A lány oldalvást felpillantott Deliára. – Miért?
– Mert törődsz a húgaiddal, és meg akarod óvni őket a
fájdalomtól. De azt tudnod kell, hogy nincs abban semmi rossz, ha
te magad szomorú vagy. Ne próbálj mindent megoldani! Legalábbis
nem ebben a pillanatban. Sophy és Hannah nem sokat tudnak a
nagybátyátokról meg arról, hogy mi történt közte meg az
édesapátok között. Szerintem jobb, ha így is marad. Túl kicsik még,
nem igazán értenék meg a dolgot. Kérlek, próbáld megőrizni a
derűlátásodat! Ha másért nem, hogy segíts nekik ebben az átmeneti
időszakban.
Julia görcsös vállizmai pár pillanat múlva elernyedtek, de a
mosoly nem tért vissza az arcára. Elindult az ajtó felé, de a
küszöbön megállt, és visszafordult.
– Úgy lesz. Az ő kedvükért. De attól még nem hiszem, hogy ebből
bármi jó fog kisülni.
 5. FEJEZET

– Ez az, ugye? – Sophy izgatott hangja túlharsogta a hepehupás úton

döcögő kocsi kerekeinek a zaját. – A Penwythe Hall!
Élénk csacsogás és szeleburdi vihogás töltötte be a kocsit, és Delia
nem tagadhatta, hogy elhatalmasodik rajta az izgalom, amint
kidugta a fejét, hogy kinézzen az ablakon.
– Kisasszonyok, kérem, üljenek nyugodtan! Épp elég idejük lesz
körülnézni az új helyükön.
Az ablakhoz furakodó lányok meg sem hallották a szavait,
miközben a kocsi ablakára tapadva, nyakukat nyújtogatva néztek ki
az ablakon.
Delia sóhajtva hátradőlt a párnázott ülésen. Hiába is próbálta
volna csillapítani őket, hiszen éppúgy kifáradtak a hosszú úton,
mint ő. A kétnaposra tervezett utazás három napot vett igénybe. A
nagy eső feláztatta az utakat, így aztán átnedvesedve zötykölődtek a
kocsiban, és két álmatlan éjszakát töltöttek az út menti fogadókban,
ami felemésztette minden erejüket és türelmüket. Mindennek a
tetejébe a fiúkat és férfiakat szállító kocsi kereke jó pár mérfölddel
korábban eltörött. Mivel dörgött az ég, és újabb eső volt kilátásban,
úgy határoztak, hogy Delia a lányokkal továbbindul.
– Vajon hogy néz ki Jac bácsi? – Sophy az ablaküveghez préselte
szeplős orrocskáját. – Lefogadom, hogy pont olyan, mint apa.
– Akkor jóképű lehet. – Hannah a nyakát nyújtogatta a húga válla
fölött. – Szerinted megkedvel minket?
– Miért ne kedvelne? – Sophy kis híján lebucskázott az ülésről,
ahogy a kocsi belezöttyent egy keréknyomba, de végül csak nekidőlt
a nővérének.
Julia aggodalmas arckifejezéssel megrázta a fejét.
– Talán nem is akarja, hogy idejöjjünk.
– Dehogynem akarja! – vágta rá Delia sietve. – Biztosan alig várja,
hogy láthasson benneteket.
A kocsi bekanyarodott, és átdöcögött a főbejárat nyitott
vaskapuján. Deliának elakadt a lélegzete, amint megpillantotta a
Penwythe Hall épületét. A hatalmas, többemeletes ház viharvert
kőfalai és megfeketedett vasszerkezetei a viharos, ólomszürke ég
felé magasodtak. Holland oromzat ült az óriási ablaktáblák fölött, és
számos zömök kémény tetejét nyaldosták az alacsonyan gomolygó
felhők és a köd.
Delia hunyorogva fürkészte a halvány alkonyi fényben, döbbent
csodálatát azonban hamar megzavarta egy rémisztő felismerés.
A ház némaságba burkolózott – egy vendégváró otthon nem lehet
ilyen csendes. Nem szűrődött ki fény az elsötétített ablakokból. Nem
hallatszottak hangok a pázsitról, sem a melléképületek felől.
A birtok kihaltnak látszott.
– Mintha senki nem lenne itt – jelentette ki Julia előrehajolva,
miután a kocsi megállt a főbejárat előtt. Eddig nem mutatott
semmiféle érdeklődést. – Lehet, hogy nem is vár minket.
– Biztos vagyok benne, hogy igen. – Delia a fejére tette fekete
főkötőjét, és a sötét színű selyemszalagot megkötötte az álla alatt. –
Lányok, ti maradjatok itt! Mindjárt visszajövök.
A kocsit kísérő egyik szolga kinyitotta az ajtót, leeresztette a
lépcsőt, és lesegítette Deliát. Éles, hideg és nedves fuvallat csapta
meg, ami felborzolta a ház végében álló ezüst szilfák lombját, és
megrázta a puszpángbokrot az ólomüveg ablak alatt. Delia
megfogta a főkötője szélben lobogó szalagjait, szólt a kocsisnak,
hogy várja meg az utasítását, és megfordult.
Tekintetét a pompás bejárati ajtóra emelte, amelyre sötét árnyék
borult a szürkületben. A zárt faajtót alacsony, boltíves, kőből épült
kapualj védte, ami az időjárásnak és az elemeknek kitéve
megsötétedett. Fölötte ablaktáblák nyúltak az ég felé két emelet
magasságba, rajtuk díszes kőfaragványok és a palatető trónolt.
Egy ekkora házban valaki fogadhatná őket – a komornyik, egy
szolga, akárki.
Delia azonban életnek semmi jelét nem látta.
Pattanásig feszült idegekkel mérlegelte a következő lépését, és az
alsó ajkába harapott. Talán bevárhatná Mr. Steerheadet és Mr.
Simont. Ők tudnák, mi a teendő. De nem lehetett tudni, mikor
érkezik meg a másik kocsi, és abból ítélve, amilyen erővel a szél
belekapott a szoknyájába, az időjárás egyre rosszabbra fordult. A
legkevésbé sem hiányzott, hogy a lányok megázzanak és
megbetegedjenek.
Delia meglátott egy oroszlánfejes kopogtatót.
Ahogy közelebb lépett, balról fojtott hangot hallott, azután egy
férfi nevetésben tört ki.
Delia megpördült. Két, vászonnadrágot, vidékies nemezkalapot és
sárfoltos csizmát viselő férfi fordult be a ház nyugati sarkán. A
magasabbik, szőke hajú, sötét kabátos alak beszélt, és a másik,
fekete hajú – akin nem volt kabát, csak egy halványzöld mellény
meg egy lapát a vállán – nevetett. Egyikük sem vette észre Deliát.
A háta mögött felnyihogott az egyik ló, és patájával a kövezett
kocsibejárót kezdte kapálni. A fekete hajú férfi megállt, a bejáró felé
nézett, és intett a társának, hogy álljon meg.
És ekkor ránézett Deliára.
Újra feltámadt a nyirkos szellő, és susogni kezdtek a ház falára
felkúszó borostyán levelei.
Hosszú másodpercekig meredtek egymásra.
Delia szipogott. Ha ez így megy tovább, sosem jutnak be a házba.
Közelebb ment a férfiakhoz, és kihúzta magát, amennyire csak
tudta.
– Mr. Jac Twethewey-t keresem – bökte ki végre. – Itthon találom?
A két férfi összenézett. A magasabbik – a homokszín hajú,
borostás férfi – biccentett, mogyoróbarna szeme vidáman csillogott.
– Igen.
Deliát bosszantotta ez a hetyke modor. Összeszorította az ajkát.
– Lennének szívesek értesíteni, hogy megérkeztek az unokahúgai?
A másik férfi hátrahőkölt, az arca megkeményedett.
– Az unokahúgai?
Delia fújt egyet e pimaszság hallatán. Az Easten Parkban a szolgák
soha nem beszélhettek volna ilyen szemtelenül. Tekintélyt
parancsolón felszegte az állát, és kiegyenesítette a vállát.
– Jobb szeretném személyesen Mr. Twethewey-vel megbeszélni a
dolgot, ha megengedi.
A sötét hajú férfi átadta a lapátot a társának, és odalépett
Deliához.
– Jac Twethewey-vel beszél, személyesen. Miben állhatok
szolgálatára?
 6. FEJEZET

Jac egyre növekvő zavarodottsággal, ingerülten nézett vissza a

kocsira. Ezúttal három kicsi, nagyon sápadt arcocskát látott az
ablakon át kukucskálni.
A látvány kijózanította. A gallérja alatt elöntötte a forróság, és
valami megfeszült a mellkasában.
Ez a nő bizonyosan téved. Nem lehet másképp.
Azok a gyerekek a kocsiban nem az ő unokahúgai. Lehetetlen!
Újra az előtte álló, apró termetű nőre fordította a figyelmét.
Szürke szemét, amely pár pillanattal korábban olyan nyíltan
kereste a tekintetét, most lesütötte, az orcája pedig bíborvörösre
gyulladt.
Jac nem csodálkozott rajta, hogy napszámosnak nézték. Az északi
gyümölcsösben töltötte a délutánt, ahol irányította és segítette az
embereit, akik új öntözőcsatornát ástak a tóhoz. Az öltözéke, az arca
és piszkos kezei erről tanúskodtak.
Bármi volt is az oka, hogy a nő olyan nyersen köszöntötte, Jac
nem törődött vele.
A nő az unokahúgait emlegette.
Nem volt más unokahúga Randall lányain kívül, és Randall-lel
kapcsolatban semmit sem lehetett könnyedén venni.
 – Az én unokahúgaim Yorkshire-ben laknak – jelentette ki, szinte
védekezőn. – Nem látom okát, amiért idejönnének.
A nő összevonta szép ívű szemöldökét.
– Nem kapta meg Mr. Steerhead levelét?
Az ismerős név hallatára kellemetlen emlékek tolultak fel a
férfiban.
– Edwin Steerheadét?
– I-igen. Mr. Edwin Steerheadét. Mr. Twethewey ügyvédje írt
önnek, hogy értesítse… – Delia szavai nyomán feszélyezett csend
támadt.
– Kisasszony, én nem kaptam semmiféle levelet.
Ahogy a helyzet valósága elhatolt a férfi tudatáig, lüktetni kezdett
a vér a fülében, és megpróbálta megragadni a hírmorzsákat, hogy
kihámozza belőlük az igazságot.
Valami baj volt – hihetetlenül nagy baj.
Kizárt dolog, hogy a bátyja a Penwythe Hallba küldje a gyerekeit.
Hacsak…
Hevesen tört rá az érzés, hogy mindent meg kell tudnia.
– Miért vannak itt?
A fiatal nő ismét egyenesen a szemébe nézett.
– Randall Twethewey meghalt.
Jac ereiben meghűlt a vér.
Elakadt a lélegzete.
A nő folytatta, de a hangja nagyon távolról jutott el Jachez.
– Önt nevezte meg a gyerekei gyámjaként. Mi… nos, azt hittük, tud
róla.
– Itt v-valami t-tévedés lesz – hebegte Jac, amint szóhoz tudott
jutni. – Tévedés.
 – Attól tartok, nincs tévedés. – Delia összefonta maga előtt
kesztyűbe bújtatott ujjait. – Négy nappal ezelőtt temettük.
Jac döbbenten bámulta a nő kezét, ahogy hosszú ujjai hol
összekapcsolódtak, hol szétváltak, hol meg újra összefonódtak.
Aztán az arcába nézett.
– És ön kicsoda?
– Mrs. Cordelia Greythorne vagyok, az unokahúgai nevelőnője.
A folyamatos szitálást súlyos, hűvös esőcseppek váltották fel, és a
feltámadó szél a fák ágai közt kezdett fütyülni, ami felrázta Jacet a
révületből.
– Az unokaöccsei Mr. Steerheaddel vannak. Pár mérföldnyire
innen eltörött a kocsijuk kereke, de hamarosan meg kell érkezniük.
Mr. Steerhead több felvilágosítást tud majd adni, mint én. Én… –
Delia válla megrogyott. – Nagyon sajnálom, hogy nekem kellett a
rossz hírt közölnöm.
A férfi hunyorgott az arcán lefolyó esőcseppektől. Most már
zuhogott, és Jac megfeledkezett arról, hogy Andrews is vele van,
amíg az intéző meg nem bökte a karját.
– Talán bemehetnénk. Esik az eső, és a gyerekek… – dünnyögte.
Jac visszanézett a kocsira.
Igen, a gyerekek.
A kis arcok még mindig az eső mosta üvegre tapadtak, és kifelé
kémleltek. Az ijesztően sápadt arcocskák még halványabbnak
tűntek a gyenge szürkületi fényben.
Jac nagyot nyelt.
Gombóc volt a torkában.
Ő ért oda először a kocsihoz. Kinyitotta az ajtaját, egyenként
megfogta a kis kezeket, és lesegítette a lányokat a bejáró kövezetére.
Csak a legkisebb torpant meg egy pillanatra, és tágra nyílt, kíváncsi
szemekkel pillantott rá, mielőtt odasietett a nevelőnőhöz.
Pillanatokon belül eltűntek a boltíves kapubejáróban.
Jac és Andrews bement utánuk, ahol a házvezetőnő kétségkívül
felfigyelt a mozgolódásra, és eléjük ment az előcsarnokba. Világos
színű szeme kimeredt, és az arcát keretező, rendezett ősz hajfürtök
reszkettek az izgalomtól.
– Mi az?
– Vendégeink érkeztek, Mrs. Bishop. – Jac halkan beszélt.
Uralkodott magán. Lesöpörte az esővizet a karjáról, levette az
átázott kalapot, és igyekezett gyorsan átgondolni a teendőket. – Ezek
itt az unokahúgaim és a nevelőnőjük. Az unokaöccseim is jönnek.
Kérem, gyújtasson be, és készíttesse elő a vendégszobákat! És
küldessen teát a szalonba!
– A vendégszobákat? – A házvezetőnő rámeredt, és szinte suttogva
beszélt. – De hát majdnem egy éve nem használtuk őket! Sok munka
lesz velük.
A személyzet jó néhány tagja összeszaladt a folyosó végén, és leste
őket.
– Megoldjuk. Húzassa át az ágyakat is!
Mrs. Bishop beszédes arcára kiült az ellenkezés, de szorosan
összepréselte keskeny ajkait. Jóváhagyólag meghajtotta a fejét, és
eltűnt a folyosó végén.
Jac visszafordult, és igyekezett erőt meríteni az őt fogadó
látványhoz.
Három nedves, elefántcsontszínű ruhába öltözött kislány nézett
rá komoly arccal, némán, és tágra nyílt szemmel követték minden
mozdulatát. Felsorakoztak a nevelőnőjük mellé, és a legkisebb, aki
még csecsemő volt, amikor Randall-lel összekülönböztek, olyan
erővel kapaszkodott Delia kezébe, hogy apró ökle elfehéredett.
Hallotta, hogy az édesanyjuk néhány éve meghalt, és most itt
vannak. Anyátlanok. Apátlanok. És nyilvánvalóan az ő gyámsága
alatt.
A mellkasát mardosó fájdalom hirtelen felerősödött.
A nevelőnő – mintha megérezte volna a zavarát – előrelépett.
– Mr. Twethewey, bemutatom az unokahúgait: Juliát, Hannah-t és
Sophiát.
Jac kínlódva nyelt egyet.
Julia, Hannah és Sophia.
Visszatért Jac múltjának kísértete, hiszen a maga módján
mindhárom lány a bátyja kisebb, fiatalabb, női változata volt.
Julia, a fekete pillákkal keretezett, bámulatos kék szemével.
Eszébe jutott, hogy a legutóbbi – és egyetlen – látogatásakor az
unokahúga ott játszott és nevetgélt az Easten Park birtok gyepén.
Most már kész fiatal nőnek látszott.
Hannah, állán a jellegzetes kis Twethewey-hasítékkal és az orra
tövét pettyező szeplőkkel.
Sophia, vadul lobogó, szénfekete hajával és apró, de
magabiztosan felszegett állával.
Nagy önuralommal meghajtotta a fejét.
– Hölgyeim, isten hozta önöket Penwythe Hallban!
A lányok lassú, begyakorlott meghajlással viszonozták az
üdvözlést, de nem szóltak semmit.
– Menjünk be a szalonba! – Jac hangja még a saját maga számára
is mesterkélten csengett. – Gondolom, megrakták a tüzet odabent, és
átmelegedhetnek, amíg előkészítik a szobáikat.
 Előrement, az előcsarnokból a dísztermen át a szalonba, a kis
lábak dobogását hallgatva maga mögött, miközben
megválaszolatlan kérdések ötlöttek fel az elméjében. A behúzott
függönyök és a keleti ablakokon doboló eső hangja nyomasztó
hangulatot keltett. A tűz épp csak éledezni kezdett, és egy szobalány
gyertyákat gyújtott a szalon sarkaiban.
Jac kitárt karral invitálta a szalonba a lányokat, és intett, hogy
üljenek le a kanapéra. A két idősebb úgy is tett, de a legkisebb
odalépett hozzá, felemelte hegyes kis állát, és ráfüggesztette
kíváncsi, borostyánszínű szemeit.
– Szóval te vagy a nagybátyám?
Mrs. Greythorne előrelépett, hogy hátrébb húzza a kislányt, de Jac
felemelte a kezét.
– Hagyja csak!
Letérdelt, hogy szemmagasságba kerüljön a kislánnyal.
– Igen, én vagyok a nagybátyád. A nevem Jac. Te pedig Sophia
vagy, igaz?
– Sophy – helyesbített a gyerek, majd oldalra billentette a fejét,
úgy vizsgálgatta a férfit. Összeszűkült a szeme. – Nem úgy nézel ki,
mint a papám. Azt hittem, a testvérek mindig hasonlítanak
egymásra.
– Igazán? Szerinted nem hasonlítunk? – Jac elgondolkodva
összeszorította a száját. – Gyerekkorunkban mindenki azt mondta
ránk, hogy egyformák vagyunk.
– A fivéreim hasonlítanak egymásra – jelentette ki Sophy
tárgyilagosan. – Láttad őket?
Jac kényelmetlenül feszengett.
– Csak nagyon régen.
 A kislány az ablakhoz lépett, megemelte a függönyt, és kilesett az
esti szürkületbe, aztán visszafordult a nagybátyjához.
– Mrs. Greythorne azt mondta, hogy közel vagyunk a tengerhez.
Igaz?
A férfit meglepte a hirtelen váltás.
– Hmm, igen. Nagyon közel – motyogta.
A kislány arca felragyogott, és foghíjas mosolyra húzta a száját.
– Holnap odamegyünk?
A nevelőnő ismét előrelépett, és a kicsi vállára tette a kezét.
– Sophy, előtte még nagyon sok dolgunk van.
De a kislány lerázta magáról, és várakozással tekintett a férfira, a
válaszát lesve.
Jac habozott.
– Nem tudom.
A ház előtti udvar felől érkező zaj egyszerre keltette fel a
figyelmét és mentette fel a beszélgetés alól, és a déli ablakhoz lépve
megemelte a függönyt. Lassan ereszkedett le az este, sűrű felhők és
csípős szél kíséretében, és sötétség borult a pázsitra. A hölgyek
kocsiját már hátravitték a színbe, de most másik jármű állt meg a
helyén. Két fiatalember állt a lovak mellett, és egy sovány, szikár
férfi lépett oda melléjük.
Jac szemügyre vette.
Edwin Steerhead volt az.
 7. FEJEZET

Heves, régen érlelődő érzelmek kerítették hatalmukba Jacet, és

egyre csak erősödtek.
A bátyja meghalt.
Az unokaöccseit és az unokahúgait az ő gondjaira bízta.
Alig tudta felfogni a híreket, a sötét ábrázatú, öntelt képű Edwin
Steerhead máris ott állt a dolgozószobájában.
Jac meghúzgálta a nyakravalóját és megpiszkálta a tüzet, hogy
némi időt nyerjen a történtek értelmezésére. Erőt vett magán,
legyűrte az indulatait, és szembefordult az ügyvéddel.
Steerhead pontosan olyan volt, ahogyan emlékezett rá. Az azóta
eltelt tíz év nem sok nyomott hagyott rajta. Ha mégis változott rajta
valami, csak az elegánsabb mellény volt az. Finomabb bőrből
készült csizmát viselt. Jac hallott valamit rebesgetni a bátyja
pénzügyi sikereiről, és úgy tűnt, hogy ezeket a sikereket a neki
dolgozók is élvezhették.
Ha Steerheadet kellemetlenül érintette is, hogy ismét dolga akad
Jackel, nem adta jelét a dolognak. Kényelmesen hátradőlt a
smaragdzöld, füles karosszékben, mellényzsebéből előhúzta a
faragott tubákos szelencét, és mélyet szippantott belőle. Önelégülten
felhúzta sasorrát, és körbepillantott a zsúfolt helyiségben, mielőtt
visszatette a zsebébe a kis dobozkát.
– Nem hittem volna, hogy újra beteszem a lábam ebbe a házba.
– És mégis itt van. – Jac nem kért elnézést a rideg fogadtatás miatt.
Hátát nekivetette a tölgyfa kandallópárkánynak, mintegy támaszt
keresve az előtte álló beszélgetéshez.
Steerhead kuncogva felhorkant, és keresztbe tette hosszú lábait.
– A fogadtatásunkból ítélve arra következtetek, hogy nem kapta
meg a levelemet.
– Helytálló a feltételezése.
Töprengő csend következett, majd Steerhead felállt, átment a
nagy dolgozószoba másik végében álló asztalkához, a brandys
palackért.
– Ki nem állhatok rossz hírt hozni.
Jac újabb fahasábot dobott a tűzre, és leverte a kezéről a
szilánkokat. Nem volt értelme sokáig húzni ezt a beszélgetést.
Legjobb volt az őszinteség.
– Hogyan halt meg Randall?
– Lovasbaleset érte – vágta rá gyorsan az ügyvéd, és brandyt
löttyintett a poharába. – Vadászni ment. A lova megbotlott, ahogy
átugratott egy kerítésen. Randall leesett, és a ló rázuhant. Megírtam
magának.
Jac gyomra összeszorult az odavetett válasz hallatán, ami a bátyja
halálát írta le, és váratlanul forró könnyek tolultak a szemébe. Nem
akarta kimutatni az érzéseit, úgyhogy pislogni kezdett.
– És nem találta különösnek, hogy nem válaszolok?
– Nem. Nem volt rá idő. – Steerhead érdeklődést színlelve
tanulmányozni kezdte az asztal fölött lógó festményt. – Különben
meg, Randall-lel nem voltak éppen jó viszonyban. Arra
gyanakodtam, hogy szándékosan nem válaszol.
– Mégiscsak a bátyám volt. – Jac állkapcsa megfeszült. E
pillanatban nem lett volna értelme nyíltan felvenni a harcot. – Miért
hozta ide a gyerekeit?
Steerhead felvonta bozontos szemöldökét.
– Magát nevezte meg gyámként.
Jac gúnyosan fújt egyet.
– Randall egy szót sem beszélt velem öt éve, és azelőtt sem volt
rólam túl nagy véleménnyel. Azt várja, hogy elhiggyem, hogy engem
jelölt ki a gyermekei gyámjául?
– Jól mondja, nem volt magáról túl nagy véleménnyel. – Steerhead
visszament a karosszékhez, elővett egy bőrborítású mappát, és
kihúzott belőle egy iratköteget. – A döntése engem is meglepett. De
meg kell mondanom, hogy bár haldoklott, teljesen világosan beszélt,
és mivel éppen jelen voltam, nem kételkedhettem az
ítélőképességében.
Jac elvette a felé nyújtott dokumentumot. Homlokráncolva
tartotta a tűz fénye felé a papírokat. Átfutotta őket, de nem volt
képes mindent szóról szóra elolvasni. Nyilvánvaló, hogy a bátyja
sokkal nagyobb vagyont halmozott fel, mint Jac hitte, ha egyszer
ilyen terjedelmes a végakarata.
– A második oldal tetején találja a kérdéses részt.
Jac oldalpillantást vetett Steerheadre, mielőtt odalapozott.
És valóban ott volt. Elolvasta a bekezdést. Aztán újra elolvasta.
Randall halála esetén ő, Jac Twethewey lesz mind az öt
gyermekének a törvényes gyámja, amíg mindnyájan nagykorúvá
nem válnak.
Jac arca átforrósodott, a füle lángolni kezdett.
 Rámeredt az ismeretlen kézírásra.
Egy dolog volt Steerhead szájából hallani a tényeket. Merőben
más volt feketén-fehéren leírva látni őket. Az utolsó oldalig
végiglapozta az iratot, amin rajta volta a bátyja kézjegye, friss
keltezéssel és pecséttel ellátva.
Steerhead köhintett.
– Látom, megrázza a dolog, de egy magafajta vagyonos embernek
nem okozhat gondot egy ekkora csapat ellátása. Végül is most már
maga a legközelebbi élő rokonuk.
Jac megdermedt. Ismerve a dolgok állását, talán saját magának
sem tart ki a pénze év végéig, hát még ha ennyi szájat kell etetnie.
Eszébe villant egy gondolat.
– A feleségének is volt családja, nem igaz?
– Pontosan – bólintott Steerhead. – Eredetileg a felesége nővérét
és az ő férjét jelölte ki gyámnak. De a halála előtt Randall
meggondolta magát. Ha jól emlékszem, azt a kifejezést használta,
hogy „két rossz közül a kisebbik”.
Amennyiben sértésnek szánta a szavait, Jac nem vette magára.
Steerhead elvette a papírokat Jactől, megnyalta a mutatóujja
hegyét, és lapozgatni kezdett, amíg meg nem találta, amit keresett.
– Pontosan leír minden részletet. Amíg a gyerekek el nem érik a
nagykorúságot, mindegyikük után ezt az összeget fogja évente
megkapni. Bőven elég az igényeikre és az ellátásukra. – Rámutatott
egy másik sorra. – Ez az összeg a lányok hozománya. Az idősebb fiú
örökli a birtokot a huszonegyedik születésnapján. Addig
vagyonkezelő van kijelölve e célra. Külön, kisebb vagyon van
letétbe helyezve a fiatalabb fiú számára. Anyagilag nem fognak
terhet jelenteni.
 Jac szeme előtt elhomályosodtak és összefolytak a számok. A
gyerekek vele maradnak. Ő a felelős értük. Szinte nem is tudott
másra gondolni. Nagyot nyelt, és igyekezett az ügyvéd szavaira
összpontosítani.
– Azért, hogy ne küldje őket bentlakásos iskolába, amit a bátyja
határozottan ellenzett, Randall úgy intézkedett, hogy meg kell
tartani mind a nevelőnőt, mind a házitanítót, hogy felügyeljék a
gyerekek oktatását. Szerencséjére mindketten hajlandók maradni,
és én rendszeresen tartani fogom velük a kapcsolatot. A
vagyonkezelői alap alkalmazásában állnak, onnan kapják a
javadalmazásukat, azaz tőlem.
Jacnek eszébe jutott a fekete ruhás nő, aki napszámosnak nézte
őt. A tanítót csak futólag látta, fekete hajú, sötét szemű férfi volt.
– Amint látja, nagy összegekről beszélünk. De Randall azt mondta,
hogy bár nem mindennel ért egyet a Penwythe Hallt illetően,
végeredményben meg lehet bízni magában. A kérésének
megfelelően addig felügyelem a vagyonkezelői alapot, amíg minden
pénz gazdára talál.
Jacnek nem volt ínyére a gondolat, hogy legalább egy évtizeden át
össze lesz kötve Steerheaddel. Beletúrt a hajába, és megrántotta
piszkos mellénye szegélyét.
– Randallnek megvoltak a maga hibái – folytatta Steerhead. – Ez a
kijelentés nem árulás vele szemben, úgy vélem, mert ő maga is
elismerné. Ki ne tenné ezt közülünk? De ha volt valami, amiben
eltökélten sikeres akart lenni, az a gyerekeiről való gondoskodás
volt.
Jac tenyere izzadni kezdett, és hirtelen úgy érezte, túl szűk rá a
kabátja. Szinte fojtogatta.
 Steerhead kijózanodott.
– Nem szoktam átadni magam az érzéseimnek. Ha jól emlékszem,
maga sem. De ugyanolyan jól tudja, mint én, milyen elvetemült
emberek vannak, és ha maga nem lenne, kihasználnák ezeket a
gyerekeket, akik kiváltságosok, és jómódban élnek. A maga véréből
valók. A maga felelőssége, hogy gondoskodjon róluk.
Bármilyen fájdalmas volt is a beismerés, Steerhead igazat beszélt.
Jac és Randall valaha hasonló helyzetben voltak. Mi történt volna
velük, ha a nagynénjük és a nagybátyjuk nem fogadja be őket az
anyjuk halála után?
Talán így akar a sorsa visszaszállni rá? Amit megtettek érte, neki
is meg kell tennie másokért?
A távolból gyermeki hang hallatszott, aztán léptek zaja hangzott
fel.
Jac nem tudta, mit hoz a jövő, de azt igen, hogy a dolgok nem
folyhatnak tovább a régi kerékvágásban.


Haraptak egy kis sajtot, kenyeret és hideg sültet a konyhán, aztán
Deliát és a gyerekeket egy emeleti hálószobába kísérték. Mr.
Twethewey-t nem látták, amióta Mrs. Bishop a konyhába irányította
őket, és Delia úgy sejtette, reggelig nem is fognak vele találkozni.
A kandallóban tüzet gyújtottak nekik, és a négyszögletes
helyiséget néhány gyertya világította be. Ahogy ígérték, a
bőröndjeiket is meghozták, és most az ágy lábánál álltak.
Egykor pompás lehetett a szoba. A kifakult, bíborszín függönyös
baldachinos ágy az északi fal mellett állt. Vastag barna-fekete
szőnyeg borította a fapadló deszkáit, és díszesen faragott, mahagóni
ruhásszekrény volt az ággyal szemközt. Egy kisebb íróasztalt
helyeztek el a lefüggönyözött ablakok között, és a tűz mellett két
karosszék és egy pamlag állt. A szoba ódivatú eleganciája ellenére a
vastag porréteg és az áporodott levegő arról tanúskodott, hogy
nemigen használják a helyiséget.
Delia az ülőbútorokhoz kísérte a lányokat.
– Rajta, keressük meg a hálóruhátokat! Sokkal kényelmesebb lesz.
– Tényleg ebben a szobában fogunk aludni? – ámult el Sophy.
Delia, aki kedvezőbb irányba akarta terelni a beszélgetést,
letérdelt a bőrönd mellé, és kicsatolta a szíját.
– Mrs. Bishop azt mondta, hogy nem készítettek elő több szobát,
de holnap más helyet kapunk. Hová is tettük a hajkeféiteket?
A nevelőnő erőfeszítései hiábavalónak bizonyultak, mivel
Hannah – a három lány közül messze a legérzékenyebb – leroskadt
a karosszékbe, és a tűzbe bámult.
– Juliának igaza volt. Nem is akarja, hogy ide jöjjünk. Alig szólt
hozzánk.
– Ó, dehogy, Hannah! Ne is gondolj ilyesmit! Készületlenül érte a
jövetelünk, ennyi az egész. – Delia erőltetetten vidám hangon
beszélt. – Biztos, hogy reggel egész másképp fognak kinézni a
dolgok.
Sophy, mit sem törődve a nővérei aggályaival, kibontotta a
hajából a selyemszalagot, és megrázta nedves fürtjeit.
– Ijesztő ez a szoba.
Delia követte a kislány tekintetét. A tűz fénye hosszú, táncoló
árnyékokat vetett a repedezett mennyezetre, és visszaverődött egy
félelmetes, faragott szarvasfiguráról a ruhásszekrény ajtaján.
– Csak egy kicsit több fény kellene. – Meglátott még egy gyertyát
az íróasztalon, és meggyújtotta. – Tessék!
Delia segített a lányoknak kibújni az utazóruhájukból, és
hálóruhát húzni, aztán elkezdett kipakolni az első bőröndből:
kivette a másnapi ruhákat és alsóneműket. Nem akart túl sok
mindent előszedni, hiszen valószínűleg másik szobát fognak kapni,
de a kétnapi utazástól összegyűrődtek a ruhák, és vasalásra aligha
lesz idő.
Ahogy megrázta az első ruhát, felkavarta a szoba porát, ami
örvényleni kezdett körülötte. Kezét az orrához emelte, nehogy
eltüsszentse magát, és a legközelebbi ablakhoz lépett. A nagy
rézkilincs panaszosan nyikorgott, ahogy elfordította, és a vénséges
vén sarokvasak megreccsentek, amikor kinyitotta az ablakot.
– Mit csinál? – kiáltotta Julia, és göndör, fekete hajában megállt a
kefe. – Vihar van! Beesik az eső!
– De hát olyan dohos ez a szoba! – Delia elhúzta a függönyt, és
még jobban beáramlott a hűvös levegő. – Kell egy kis friss levegő.
Delia visszafordult az ablak felé. Valóban csípős volt a levegő. Jó
mélyen beszippantotta.
A tenger jó egy mérföldnyire volt a Penwythe Halltól, de esküdni
mert volna rá, hogy sós ízt érez a szájában. A hozzá társuló illat –
képzelt vagy valós – fájdalmas emlékeket idézett fel benne. Olyanok
voltak, mint a nyári villámlás: vakító fénnyel villantak fel. Delia a
tudata mélyére száműzte a tolakodó, kellemetlen gondolatokat, és
újra a feladatára irányította a figyelmét: elő kellett készítenie a
lányokat az éjszakai pihenésre.
Védencei kisvártatva száraz hálóruhában, frissen befont hajjal
fészkelték be magukat a tiszta ágyneműbe. Gyorsan elnyomta őket
az álom, ami egy időre levette róluk az elmúlt nap
bizonytalanságának terhét. Egy szobalány levitte száradni az ázott
ruhákat a konyhába, és aztán minden csendes és mozdulatlan volt,
leszámítva a tűz pattogását a kandalló rostélyán meg a bíborszínű
függönyt cibáló szelet az ablaknál.
Delia is, hogy szabaduljon a nap kínzó hidegétől, lecserélte nedves
utazóruháját és köpenyét egy friss alsóingre és egy flanel
hálóruhára.
Miután a lányok elszunnyadtak, végre minden elcsendesedett.
Egy kivételével az összes gyertyát elfújta, az egyik karosszéket
odahúzta a nyitott ablakhoz, és közvetlenül a párkány mellé ült,
hogy a nedvesség ne érje, de jó mélyen beszívhassa a finom
esőillatot. Kiengedte a haját, a hajtűit szépen lerakta egymás mellé,
és módszeresen átkefélte hosszú, egyenes fürtjeit. Az egyenletes,
gépies mozdulatok törékeny, mégis ismerős, nyugodt és megszokott
érzést keltettek benne.
Azt hitte, soha többé nem látja meg a cornwalli rekettyés, hangás
bozótot a nyílt lápvidéken, soha többé nem szívhatja tele a tüdejét a
tengeri levegő sós illatával. A házassága – és a vele járó kiváltságos,
bár feszültséggel teli életmód – mintha egymillió mérföldnyi
távolságra került volna, mintha csak álom, sőt rémálom lenne.
A benne feltámadó nosztalgikus érzés keserédesebb volt, mint
hitte volna, hiszen boldog emlékeket vitt magával innen. Ezen a
lápvidéken történt, hogy odaadta valakinek a szívét, itt tartotta
először a karjában a gyermekét.
De a legnagyobb tragédiákat is itt élte át.
Imádott kisbabája már a sírban feküdt, és soha többé nem fogja
érezni a férje ölelését.
A valóság kínja legyűrte az emlékek által okozott örömet.
Anyósának a figyelmeztetése olyan tisztán csengett a fülében,
mintha csak tegnap mondta volna ki.
„Ha van benned szemernyi jóérzés, soha nem fogsz visszatérni
Cornwallba. Elárultad a Greythorne családot, és ezt nem felejtjük el.”
A Greythorne-ok nem sejtették, hogy visszatért Cornwallba. A
Penwythe Hall majdnem húsz mérföldre volt a Greythorne House-
tól, és huszonötre a fivére whitecrossi otthonától. Egyszerű
nevelőnő lett belőle. Már nem úgy néztek rá, mint a lelkész lányára
vagy Robert Greythorne feleségére. Ki törődne vele, hogy itt van?
Ráadásul honnan tudnák meg a Greythorne-ok, hogy visszatért?
És mégis nehéz volt a szíve.
Időnként belevetette magát a munkába, és egy pillanatra
mindenről megfeledkezett, de a legváratlanabb pillanatokban
megrohanták a gondolatok. A rögeszméjévé váltak, mintha nem
figyelt volna rájuk kellőképpen, de végül maguk alá gyűrték. Minél
tovább volt távol, annál erősebbé vált benne a félelem.
Volt valamije, amire a Greythorne-ok vágytak – és nem hitte, hogy
idővel alábbhagyna bennük ez a vágy.
 8. FEJEZET

Derült, nyugodt reggel virradt a Penwythe Hallra, mintha éjféltájt

nem dühöngött volna órákig a vihar. Könnyű pára lebegett a kertek
és a lapályos földek fölött. Napfény csillogott a harmatos
ösvényeken, és szétáradt a zöldellő pázsitokon. A távolban tengeri
madarak éneke üdvözölte az időjárás változását, a szél elsuhant a
bimbózó fák között, és saját dalát susogta nekik.
A váratlanul beköszöntött békesség ellenére Jac sehogy sem
tudott megnyugodni.
Egész éjszaka nem feküdt le.
Furcsa érzés volt elvonulni a saját lakrészébe abban a tudatban,
hogy idegenek alszanak a fal túloldalán, a folyosón egy ajtóval
odébb. Inkább a dolgozószobájában, Cadwur nevű vadászkutyája
társaságában töltötte a lassan vánszorgó időt, és küszködött a
valósággal.
Randall.
Meghalt.
Nem tudta felfogni.
Pedig öt oka volt rá, hogy elhiggye – és mind az öt odafent aludt.
Hajnalban átment a hálószobájába mosakodni és tiszta ruhát
venni, és megpróbálta eltüntetni a körme alól a koszt, amit az előző
nap, a mezőn szedett össze. Leborotválta szinte láthatatlan
borostáját, lemosta és megfésülte a haját.
Ahogy a nap egyre magasabbra kúszott az azúrkék égen, a reggel
ismerős hangjai töltötték be a házat. Szolgák lába dobogott a
szőnyeges folyosókon, ezüst étkészlet csilingelt a szalonban, és a
pázsiton visszhangzott az egymásnak felelgető munkások
kiáltozása. Nemsokára teljesen felélénkül a ház, és készen várja az
új napot.
Mikor ébrednek fel a gyerekek?
Kérdések és aggályok tucatjai fogalmazódtak meg Jacben a
hosszúra nyúlt éjszaka alatt, és feltett szándéka volt Steerheadet
szembesíteni velük, mielőtt újra találkozna a gyerekekkel. Az
előcsarnokon keresztül lement a dolgozószobájába, ahol Andrews
várt rá.
– Már mindenütt kerestem – bökte ki az intéző, mielőtt Jac átlépte
volna a küszöböt. – Steerhead elmegy.
– Micsoda?
Andrews tágra nyílt, mogyoróbarna szemekkel bólintott.
– Az északi udvarba rendelte a kocsiját. Azt mondta, azonnal
indul.
Jac összevonta a szemöldökét, a keleti ablakhoz lépett,
megrántotta a kilincsét, és kinyitotta a nagy üvegtáblát. Áthajolt a
párkányon, és észak felé nézett. Négy ló állt készen, a második kocsi
elé fogva, ami az előző éjjel érkezett. Jac mormogott valamit, és
határozott mozdulattal becsukta az ablakot.
Steerhead még nem mehet el, túl sok megbeszélnivalójuk maradt.
Jac kisietett a dolgozószobájából, és az északi udvaron bukkant fel.
Mr. Steerhead már a kocsiban ült, ami nagy nyikorgás közepette
megindult, és a hám panaszosan nyöszörögve tűrte, hogy a lovak
nekifeszüljenek.
Jac átviharzott a széles udvaron, utolérte a kocsit, és mellette
ügetve verte az oldalát, hogy felhívja magára a kocsis figyelmét.
Amikor megállt, Jac kinyitotta a kocsi ajtaját.
Steerhead bosszús arccal hajolt előre.
– Nos, miről van szó?
– Hová megy? – mondta Jac, a futástól lihegve, és közben az ajtót
tartotta.
– Természetesen Londonba. Nem a maga dolga az egyetlen, amit a
bátyja nevében intéznem kell.
Steerhead be akarta csukni a kocsi ajtaját, de Jac erősen tartotta.
– Még van megbeszélnivalónk, mielőtt elszelel innen.
Steerhead kuncogva vállat vont.
– Fogalmam sincs, mi lehet az, barátom. Elhoztam a gyerekeket,
ismertettem a végrendeletet, és jó alaposan kitömtem a zsebeit,
hogy hónapokon át fényűző körülményeket biztosíthasson nekik. És
most lesz szíves elengedni azt az ajtót, mert Londonban várnak
rám.
Különös rémület kerítette hatalmába Jacet: először lassan
szivárgott be a tudatába, majd forró, perzselő áradatként öntötte el.
Nem volt rá felkészülve, hogy otthagyják a gyerekekkel. Még nem.
De Steerheadnek igaza volt. A gyerekekért most már ő felelt. Mi
egyebet tehetne?
Tétován és kelletlenül, de eleresztette a kocsi ajtaját, és
hátralépett.
– Sok szerencsét, Twethewey! – Steerhead képére pökhendi
kifejezés ült ki, becsapta az ajtót, és megkopogtatta a feje fölött a
kocsi tetejét.
Mielőtt Jac feleszmélhetett volna, a kocsi elzötyögött az
alacsonyan szálló reggeli ködbe.
Jac a távolodó járművet bámulta, és csak akkor vette le róla a
szemét, amikor Andrews odalépett mellé.
– Sosem szívelhettem ezt a vén bakkecskét.
Némán álltak, amíg a kocsi el nem tűnt az úton, az északi
gyümölcsös szélén bekanyarodva. Újra csend állt be, amit végül
Andrews tört meg:
– Értesítette a nagynénjét erről?
Charlotte nénit.
Ő nevelte fel Jacet, Randall-lel együtt.
Ő gyógyította a sebeiket, ő tanította meg őket, mi a különbség jó és
rossz között, és biztonságot adott nekik, amikor gyermeki világuk
fenekestől felfordult.
Igen, Jacnek már eszébe jutott. Igazság szerint az egész
történetnek ez volt az egyik legfájóbb pontja. Valaki kénytelen lesz
elmondani neki, és a feladat Jacre várt.
– Még ma délelőtt elmegyek hozzá – szipákolt.
Andrews Jachez igazította a lépteit, ahogy visszamentek a házhoz.
– Mrs. Bishop nemsokára reggelihez teríttet a szalonban. A
nevelőnő azt mondta neki, hogy a gyerekek nyolckor reggeliznek.
Jac felnézett a keleti égbolton tündökölve izzó napkorongra.
Lassan ott járhat az idő.
– Nagyon jó. Kérem, erősítse meg a személyzet számára, hogy a
gyerekszoba és a tanterem dolgában teljesítsék a nevelőnő és a
tanító kéréseit. Tegyenek meg mindent a kényelmük érdekében, és
biztosítsák, amire szükségük van!
 Ott hagyta Andrewst az előcsarnokban, és a szalon felé indult, de
minden egyes lépéssel lassultak a mozdulatai. Ismeretlen érzés
lüktetett a mellkasában, ahogy közeledett a jól ismert helyiséghez,
ami most gyerekzsivajjal telt meg. A gondolat, hogy öt kis ember
van a fal túloldalán, rég elnyomott érzéseket szabadított fel a
lelkében.
Megbánást. Bűntudatot. Szomorúságot.
Összekülönböztek Randall-lel. Veszekedtek. Több fronton
összecsaptak, olyannyira, hogy egykor szoros kapcsolatuk semmivé
lett.
És Randall már halott.
Semmi nem számított, amin egykor vitatkoztak.
A szalon éppolyan fényes és vidám volt, mint bármely más napon,
de amikor egyedül étkezett benne, óriásinak tűnt, most pedig
egészen kicsinek látszott. A fiúk odahúztak egy padot az asztal
mellé, és a székek olyan közel álltak egymáshoz, hogy szinte
összeértek.
Ahogy belépett, a gyerekek felálltak, és láthatóan igyekeztek nem
felborítani az összezsúfolt székeket.
Jac magabiztos léptei megtorpantak. Mennyire mások voltak a
nappali fényben! A gyerekek továbbra is némán álltak –
gyerekkorából emlékezett rá, hogy ők is így mutatták ki a
tiszteletüket.
Pillantása a legidősebb fiúra esett, aki már-már férfias külsejű
volt a széles vállaival. Szinte mellbe vágta a látvány. Az apja
tökéletes mása volt: dús, fekete hajától a szeme összetéveszthetetlen
kékjéig és az állán húzódó mélyedésig. Minden a helyén volt.
Jac ráeszmélt, hogy arra várnak, ő szólaljon meg. Megköszörülte a
torkát.
– Jó reggelt!
– Jó reggelt, bácsikám! – A gyerekek kórusban köszöntötték, és
visszaültek a helyükre.
Folytatták a reggelit, de csendben maradtak. Jac székének a lába
hangosan súrolta a fapadlót, amikor kihúzta, hogy ráüljön. Egy
szolga szinte azonnal mellette termett, hogy kávét töltsön a
csészéjébe.
A mellette ülő kislány nem vette le róla kíváncsian csillogó
szemét.
Jacet feszélyezte a csend és a kislány fürkésző tekintete, így hát
újra megköszörülte a torkát, belekortyolt a gőzölgő kávéba, és
visszahelyezte a csészét a vászonabroszra. Jac a többi jelen lévő
felnőttre emelte a tekintetét. Eddig csak a nevelőnővel beszélt, a
tanítót pedig sietősen mutatták be neki. Hogy is hívják őket? Simon
és Greyhouse? Greythorne?
Előző este a nevelőnő arcvonásait szinte teljesen eltakarta a
főkötője, Jacet pedig annyira lekötötték az események, hogy szinte
nem is vett róla tudomást. Ma viszont napfény ragyogta be a
helyiséget, visszaverődött a halványkék falakról, és rávilágított a
szoba lakóira, új esélyt adva Jacnek, hogy szemügyre vegye őket.
A nevelőnő vonzó jelenség volt.
Egyenes, sötét haját feszes kontyba fogta össze a tarkóján. Még az
asztal túlsó végéről is látszottak a szürke szemét keretező hosszú
pillák, a szépen ívelt orr és az arcán megjelenő gödröcskék,
valahányszor megszólalt vagy megváltozott az arckifejezése.
Szokatlan volt a fellépése, mintha egészen otthonosan érezte volna
magát ebben a cseppet sem könnyű, új helyzetben.
 A tanító mellette ült, a karján összehajtott újság hevert. A
nevelőnő fegyelmezett viselkedésével ellentétben, a férfi rendezett
megjelenése – sötétzöld kabát, kifogástalanul megkötött nyakkendő,
simára borotvált arc – nem tudta elfedni a bosszúságát.
Benyomásaitól függetlenül Jacnek bíznia kellett bennük az
elkövetkező napokban, hiszen semmit sem tudott a gyerekekről
meg arról, hogy mitől érezhetik magukat otthon.
A csendet – a süket csendet – valahogy meg kellett törni.
– Remélem, mindnyájan jól aludtatok.
Halk, kórusban elmormogott „Igen, uram” hangzott fel az asztal
körül.
Amikor Jac felnézett, látta, hogy a nevelőnő őt figyeli. Az arcáról
lerítt, hogy érti, mennyire kényelmetlen lehet számára ez a helyzet.
Vagy talán csak ezt akarta látni rajta Jac.
– Gyerekek – mondta szelíd hangon a nevelőnő, miközben letette
a szalvétáját –, a nagybátyátok volt olyan kedves, hogy megnyitotta
előttetek a gyönyörű otthonát. Ugye hálásak vagytok?
A gyerekek bólintottak, de egyikük sem mosolyodott el.
– Sajnálom, hogy egy szobában kellett aludnotok – préselte ki
magából Jac. – Ha tudtunk volna a közelgő érkezésetekről,
felkészülünk. De a nyugati szárnyban ott van az egész felső szint,
ahol szívesen látunk benneteket. Édesapátokkal ott laktunk
kiskorunkban, és most, amikor beszélek veletek, éppen takarítják.
A szavait ismét csend fogadta.
Jac köhintett.
– Természetesen ki kell takarítani a szobákat, és átrendezni őket a
szükségleteiknek megfelelően, de ha megkockáztatják,
körülnézhetnek odafent. Ott van a könyvtár, a tanterem, néhány
hálószoba és egy kis társalgó.
– Az édesapám szobája? – kérdezte Julia.
Jac kis híján felsóhajtott a megkönnyebbüléstől, hogy az egyikük
megszólalt.
– Igen. Az utolsó ajtó a folyosó északi végében.
A gyerekek összenéztek, és lassan újra beszélgetni kezdtek
egymással. Jac még kuncogást is hallott.
Újra a tanítóra és a nevelőnőre irányította a figyelmét.
– Délelőtt egy időre el kell mennem, de mondják meg a
személyzetnek, hogyan rendezzék be a szobákat. Azt is közöljék
velük, mit kell beszerezni. Várni fogják az utasításaikat.
– Természetesen. – Mr. Simon egyenesen a szemébe nézett. Talán
kicsit túl egyenesen és magabiztosan, a körülményekhez képest.
– Hol leszel ma? – kérdezte Sophy, és továbbra is rászegezte
csillogó, tágra nyílt szemét.
Jac ránézett, és a feszengését némi vidámság enyhítette. Azt már
észrevette, hogy Sophy nem tért ki szégyenlősen a beszélgetés elől.
A nagybátyjának ez tetszett.
– Ami azt illeti, az egyik rokonotokat fogom meglátogatni.
– Nekünk itt nincsenek rokonaink. – Hannah megrázta a fejét, és
kenyerét a tányérjára tette. – Apa azt mondta, hogy csak maga,
Beatrice néni meg az ő családja a rokonaink.
– Ó, igen, de van még valaki. Lehet, hogy nem emlékeztek rá, de
Charlotte nénikém, a ti dédnagynénétek itt lakik egy kis házban a
Penwythe birtokon. Elmondom neki, hogy megérkeztetek. Biztos
vagyok benne, hogy át akar majd jönni, hogy megismerkedjen
veletek.
– Én már találkoztam vele – szakította félbe Liam Jac utolsó
szavait. A fiú most nézett először igazán rá, amióta a férfi belépett a
szalonba. – Egyszer meglátogatott minket, amikor anya még élt. De
az már nagyon régen volt.
Belekapaszkodott az idős asszony halvány emlékképébe, aki
meglátogatta Randallt nem sokkal a férje halála után, annak
érdekében, hogy elsimítsa a felszínre törő ellentétet. Nem járt
sikerrel, de nyilvánvalóan mély benyomást tett Liamre.
– Ezek szerint tévedtem. – Jac rámosolygott.
De a fiú nem viszonozta.
Jac felállt az asztaltól, és lesimította a mellényét.
– Én most elmegyek, de ha időközben volna valami kérésük, csak
szóljanak Mrs. Bishopnak vagy Andrewsnak.
 9. FEJEZET

A nap már magasan járt a kék cornwalli égen, amikor Jac a

Penwythe Hallból a Fairehold Cottage felé tartott.
Ezt a napot arra szánta volna, hogy az északi gyümölcsösben
felmérje a csatornák állapotát, és felügyelje az árokásást, de így
nélküle kellett folytatni a munkát. Szomorú kötelessége volt,
aminek minél hamarabb eleget akart tenni.
Odaért a bejáratot jelző, fehérre meszelt kapuhoz, kinyitotta, és
magában megjegyezte, hogy a gondnok megjavíthatná a törött
zsanért, majd átvágott a tulipánok és jácintok között – a
szimmetrikus ágyásokban pompázó virágok a nagynénje odaadó
gondozását dicsérték.
Megkerülte a főbejáratot, és a konyhán keresztül bement a házba,
ahol a nagynénje egyenes derékkal, egymagában ült a
reggelizőasztal mellett.
Lekváros pirítós volt előtte, a kezében teáscsészét tartott.
Az asszony felnézett, ahogy Jac belépett, felemelte az állát, és
alaposan szemügyre vette az unokaöccsét.
– Tegnap óta megborotválkoztál. Helyes. Egy birtok gazdája sosem
mutatkozhat olyan borostásan, ahogy tegnap láttalak.
– Sok dolgom volt – évődött Jac, tudva, mennyire bosszantja a
nénikéjét, ha nem egészen szalonképes a megjelenése.
– Egy rendes inas nem hagyná, hogy olyan állapotban elhagyd a
házat. Mi történt az inasoddal már megint?
– Charlotte néni, tudod jól, hogy most nem futja inasra. – Rátette a
kezét az asszony vállára, és csókot nyomott fehér főkötője tetejére. –
Különben is, minek nekem inas, ha egyszer ott van Andrews?
– Bah! – hördült fel a néni a viccesnek szánt válasz hallatán, de
aztán a kezébe fogta Jac kezét. – Ülj csak le! Ma a szokásosnál
korábban jöttél.
– Igen, de tudtam, hogy már fent leszel.
Az unszolásnak engedve Jac leült a nénikéje mellé. Még el sem
helyezkedett, amikor Alis, a szolgáló egy csésze teát tett elé.
– Kérsz enni? – kérdezte Charlotte néni, aki folytatta a reggelizést.
– Nem, ettem már, de hoztam neked valamit. – Az ajtó felé
pillantott, hogy Alis kilépett-e már a szobából, és csak utána nyúlt
bele a táskájába, ahonnan egy kis batyut vett elő. – A szakácsnő
reggel sütötte, és a lelkemre kötötte, hogy neked is hozzak belőle.
Charlotte néni jókedvűen kuncogott, amikor meglátta a
süteményeket a csomagban.
– Alis meg ne lássa! Tudod, mennyire felháborodik, ha ennivalót
küldenek ide. Azt gondolja, hogy a penwythe-i szakácsnő kritizálja a
főztjét, és nem tartja elég jónak.
Jac a szájára szorította a mutatóujját.
– Senkinek egy szót se!
Amint újra csend ereszkedett közéjük, Jacet kijózanította a
szomorú hír, amit közölnie kellett. Megköszörülte a torkát, és
rákönyökölt az asztalra.
– Ami azt illeti, mondanom kell valamit.
 A nagynénje ráfüggesztette halványkék szemét.
– Abból tudtam, ahogy az ajkadat harapdálod. Az öreg Tallack
újabb ajánlatot tett az északi mezőre? Szívből kívánom, hogy…
– Randallről van szó – vágott közbe Jac, mert nem szerette volna
tovább húzni ezt a beszélgetést.
A néni becsukta a száját. Fátyolos szeme tágra nyílt, és kimérten
összekulcsolt, ráncos kezeit kezdte vizsgálgatni.
– Ezt a nevet jó ideje nem vetted a szádra.
Jac szíve pillanatról pillanatra hevesebben kalapált. Semmi kedve
nem volt ahhoz, hogy közölje a rossz hírt. Egy csepp sem. Kinyújtott
kezét Charlotte néniére tette.
– Randall meghalt, nénikém.
Az asszony ritkás szemöldöke a homlokára szaladt. Lassan,
görcsösen szívta be a levegőt, és jó ideig néma maradt.
Hosszú percekig a fehér asztalterítőre meredt, aztán suttogva
megszólalt:
– Valóban óriási veszteség.
Jac csendben volt, hogy a nagynénjének legyen ideje
megemészteni a szörnyű hírt.
Könnyek szöktek a szemébe, de nagy levegőt vett, és kihúzta
magát. Mindig tudta, hogyan viselkedjen. Mindig uralkodott magán.
– Mi történt vele? Beteg volt?
Jac nagyot nyelt, és rájött, hogy nehezebb lesz kimondani a
szavakat, mint gondolta.
– Nem. Nem volt beteg. Megsérült egy lovasbalesetben.
– Értem.
Jac lassan bólintott.
– Még két napig életben volt, de súlyos belső sérüléseket
szenvedett.
Az asszony reszkető kézzel maga elé emelte a teáscsészéjét. Jac azt
hitte, kiömlik a gőzölgő folyadék, de nem történt baj.
A nénikéje visszatette a csészét az elegáns csészealjra, érintetlenül
hagyva a teát.
Másodpercekig csendben ültek, és Jacre minden eddiginél jobban
ránehezedett a bánat súlya.
Hányszor kérte Charlotte néni, hogy béküljön ki a bátyjával?
Hányszor mondott neki nemet?
– És a gyerekei? – A kérdés kibillentette Jacet sötét gondolatai
közül. – Most mi lesz velük? Tudsz róluk valamit?
– Igazság szerint tudok. – Jac nagy levegőt vett, és próbált
határozott hangon megszólalni. – Ez a másik dolog, amit mondani
akartam. Itt vannak.
– Micsoda? – A néni összerezzent, és igazgyöngy fülbevalója
izgatottan himbálózni kezdett. Kezét a szája elé kapta. A vér, ami az
imént kifutott az arcából, most vörösre színezte a járomcsontját. –
Itt?
– Igen, mind az öten. A Penwythe Hallban. Tegnap késő este
érkeztek. Úgy látszik, minden nézeteltérésünk ellenére Randall úgy
döntött, hogy én legyek a gyerekei gyámja.
Charlotte néni szája sarka megrándult, és a fejéhez kapott, mintha
valami nagy titok ötlött volna az eszébe.
– A bátyád a lelke mélyén tudta, mennyit érsz, ahogy te is tudtad
róla ugyanezt.
– Így vagy úgy, Penwythe-ban mindenesetre hét emberrel többen
lettünk.
– Héttel? – ámult el a néni. – Hogyhogy olyan sokan vagytok?
 – A nevelőnő és a házitanító is velük jött.
– Szent ég! – kiáltott fel az asszony. – Penwythe nagy ház. Nem
azért építették, hogy üresen álljon. Legalább lesz benne egy kis élet!
Jac felhorkant, és megrántotta csipkés kabátujját.
– Nagy, az igaz, de jelen állapotában aligha alkalmas még hét
ember befogadására. Fel kell újítani, méghozzá nem is kicsit. Te
tudod a legjobban, mennyire tönkrement az utóbbi években.
– De azért még nem dőlt össze. – Nyugodt büszkeség ömlött el
Charlotte néni arcán, és az ablak felé nézett.
Jac szeretett volna osztozni a derűlátásában.
– Gyere! – szólalt meg a nagynéni váratlanul, és kitörölt egy
könnycseppet a szeme sarkából. Smaragdzöld taftruhájának
reszketeg suhogása közepette talpra állt, az asztalra támaszkodott,
amitől összekoccantak a porceláncsészék meg a lágytojástartó. –
Vigyél ki sétálni a kertbe, mielőtt elmész! Egy kis friss levegőt
akarok szívni.
Jac felpattant a székéből, hogy segítsen neki. A karját nyújtotta, és
amikor a nagynénje biztosan megállt a lábán, levette a fodros
főkötőt a fogasról, megvárta, hogy az idős hölgy az ezüstös, göndör
fürtjeire igazítsa, aztán kivezette őt a reggelizőhelyiségből a
délelőtti napsütésbe.
– Mikor láthatom az unokahúgaimat és az unokaöcséimet?
– Bármikor szívesen látunk Penwythe-ban, nénikém. Tudod jól.
Nem kell meghívásra várnod. Csak szólj, és átküldöm érted a kocsit.
– A mai nap nem alkalmas. Ha csak tegnap este érkeztek, épp elég
új emberrel kell megismerkedniük, és be kell rendezkedniük. –
Megállt a bimbózó rózsaszín kaméliák előtt, és könnyedén
megsimította illatos szirmaikat, mielőtt továbbindult a téglákkal
kirakott ösvényen. – Milyen a természetük? Biztos elég nehéz lesz
mindenhez hozzászokniuk.
Jac a gyerekek mogorva arcára gondolt a reggelizőasztalnál –
Liam szúrós tekintetére meg Sophy kíváncsi pillantásaira.
– Egyelőre gyászolnak, nagyon szomorúak, úgyhogy még nem
lehet megítélni, milyenek.
– Holnap veled mennek a templomba?
Jac kelet felé nézett, és eltöprengett a kérdésen.
– Erről még nem beszéltem a nevelőnővel, de gondolom, igen. Ha
itt fognak lakni, legjobb, ha minél előbb beilleszkednek.
– Így igaz. A gyerekek sokkal jobban tudnak az ilyesmihez
alkalmazkodni, mint a felnőttek. Legjobb, ha mindjárt
megfogalmazod az elvárásaidat. Jaj, de jó lesz újra gyerekeket látni
a Penwythe Hallban! Kérd meg Mrs. Bishopot, hogy készítsen
pikniket a ház előtti teraszon holnap, és akkor együtt leszünk egy
keveset.
Charlotte néni elszakadt a virágaitól, és Jac segített neki
végigmenni a hepehupás téglajárdán. Azzal a begyakorlott,
fesztelen mosollyal nézett a nagynénjére, amit nyugtalanság esetére
tartogatott.
– Ne izgulj, Jac! – A nagynénje ráncos keze megpaskolta az arcát. –
Idővel minden kiderül, és minden helyrejön. Ne keseredj el! Isten
útjai kifürkészhetetlenek. Ezt a saját káromon kellett megtanulnom,
újra meg újra. Nagyon jól emlékszem arra az időre, amikor
befogadtam az én drága unokaöcséimet. Biztosan emlékszel, hogy
nem volt mindig könnyű, de hát hova lennék most az én Jacem
nélkül? Minden jól fog alakulni, fiam. Minden jól fog alakulni.
 10. FEJEZET

– Maga nem jön? – Delia megállt a könyvtár ajtajában. – Mr.

Twethewey arra kérte a gyerekeket, hogy menjenek le a szalonba,
mert látogatók érkeztek, a Colliver család, azt hiszem.
– Hallottam. – Mr. Simon nem nézett fel az előtte tornyosuló
könyvkupac mögül. – Vigye le őket! Én itt maradok, hogy ezt
befejezzem.
Delia oldalra billentette a fejét, ajkait összepréselte, és nézte,
ahogy a barátja és munkatársa egy újabb könyvért nyúl.
Az utóbbi napokban nem volt könnyű a gyerekek érzelmeit
kezelni, és Mr. Simon megmagyarázhatatlan rosszkedve csak
tovább nehezítette a helyzetet. Delia minden derűlátó és vidám
próbálkozása zátonyra futott a tanító nyilvánvaló pesszimizmusán,
most pedig nem volt hajlandó segíteni ebben a dologban, ami már a
gorombaság határát súrolta.
Delia leporolta a kezét, kioldotta a köténye zsinórját, és kibújt
belőle. Egyedül is elboldogul.
Annak ellenére, hogy az arcizmai már sajogtak az erőltetett
mosolygástól, lelkesedést színlelve indult megkeresni a gyerekeket,
akik a kis társalgóban gyűltek össze.
– A bácsikátok kéri, hogy csatlakozzatok hozzá a szalonban.
Vendégei vannak, szeretne bemutatni benneteket.
A kis helyiséget sóhajtozás töltötte be.
Delia figyelmen kívül hagyta a tiltakozó morgolódást, és talpra
állította Sophyt.
– Indulás! A bácsikátok nagyon kedves hozzátok, és mi tartozunk
neki ennyivel. Az ő szomszédai most már a mi szomszédaink is.
Gyerünk, mozogjatok gyorsan!
Felállította a gyerekeket, és lementek két lépcsősoron. Egyre
hangosabb beszédet hallottak, ahogy közeledtek a szalon felé, és
Delia fürge, gyakorlott mozdulatokkal igazította meg a szalagjaikat,
simította le a hajukat, söpörte le a port a ruhájukról, miközben az
ajtó felé haladtak.
Egész délelőtt a szobák elosztásával, a bútorok rendezgetésével és
a takarítással voltak elfoglalva, így aztán a külsejük nem volt éppen
makulátlan, de most már nem lehetett mit tenni.
Megálltak az ajtóban, Delia pedig a gyerekek arcát fürkészte:
mindegyiken izgalom és kíváncsiság különös keveréke tükröződött.
Lehajolt, és külön-külön egyenesen a szemükbe nézett.
– Ne feledkezzetek meg a jó modorról! És viselkedjetek
udvariasan! Minden rendben lesz.
Miután a saját haját is megigazította, és lesimította a ruháját,
Delia a gyerekek előtt belépett a napfényes szalonba.
Eddig nem járt ebben a helyiségben nappal. Ami előző este
sötétnek, szinte ijesztőnek látszott, ezúttal világos és barátságos volt.
Magas ablakok sorakoztak a nyugati fal mentén, köztük két festett
franciaablak, amelyek egy teraszra nyíltak. Hatalmas zongora állt a
túlsó sarokban, és mindenféle méretű festmény díszítette a
smaragdzöld falakat. Az óriási márványkandalló az ablakokkal
szemben állt, és két heverő meg jó pár szék kínált ülőhelyet a tűz
körül, ahol most Mr. Twethewey és a két vendége ült.
Mr. Twethewey felállt, ahogy bementek, és előrelépett. Sötét,
göndör fürtjeit oldalra fésülte, és simára borotvált álla pontosan
olyan szögletes volt, mint a bátyjáé. Az első találkozásukkor látott
munkaruha helyett most finom, sötétszürke gyapjúszövetből készült
kabát simult izmos felsőtestére, és a keményített, fehér nyakravaló
kiemelte bőrének napbarnított árnyalatát.
Intett, hogy menjenek közelebb.
Delia előreterelte a gyerekeket.
– Gyerekek, bemutatom Mr. és Mrs. Collivert. Ők a közvetlen
szomszédaink, és a család kiváló barátai. A birtokuk, a Bowden
Manor, északon határos a Penwythe Hall-lal. – Mr. Twethewey a
vendégeihez fordult. – Hadd mutassam be Liamet, Juliát, Hannah-t,
Johnnyt és Sophiát! Elnézést, Sophyt. Ő pedig Mrs. Greythorne, a
nevelőnőjük. Hol van a tanító?
Delia feltalálta magát.
– Odafönt maradt, hogy a személyzet segítségével berendezze a
szobákat.
Mrs. Colliver megrázta a fejét, gesztenyebarna haja az arcába
hullott.
– Milyen bájos gyermekek vagytok! Ismertem az édesanyátokat és
a nagynénéteket. Méghozzá egészen közelről. Együtt nőttünk fel.
Látom az arcodon, hogy meglepődtél, Hannah kisasszony. Nem is
tudtad, hogy anyukád innen nem túl messze nőtt fel?
– Nem tudtam, hogy ennyire közel – felelte Hannah, és
összenézett Juliával.
– De, igen. – Mrs. Colliver arca felderült. – Kocsival egyórányira
van innen, de mit számít az, ha az ember ilyen jó barátokat akar
meglátogatni? Elmondhatom, hogy édesanyátok jóval fiatalabb volt
nálam, de az nem sokat számított. A nagynénétekkel korban
közelebb vagyunk egymáshoz. Ami azt illeti, most is tartjuk a
kapcsolatot. Ezen a télen is egész sok időt töltöttem vele és a
lányaival Londonban, és a múlt hónapban kaptam tőle levelet.
Deliának feltűnt, hogy napok óta először derült fel Julia arca.
Mrs. Colliver Sophy felé nyújtotta a kezét.
– Gyere csak ide! Mindent tudni akarok rólad. Jaj, megszakad a
szívem, ha gyászruhába öltözött gyerekeket látok!
Sophy Deliára pillantott, mielőtt hagyta, hogy Mrs. Colliver
odavezesse a pamlaghoz, és leültesse. A többi gyerek követte őt,
Delia pedig megállt az ajtóban, ügyelve, hogy ne zavarja meg a
családi jelenetet.
Miután a gyerekek elhelyezkedtek, Mrs. Colliver lehajolt, émelyítő
jácintillatba burkolva őket.
– Mondjatok valamit magatokról! Mit szerettek? Biztos van olyan
dolog, amit szívesen csináltok. Meg kell találnunk, ami itt boldoggá
tesz benneteket.
Hanna kihúzta magát.
– Én szeretek énekelni, Julia pedig zongorázik.
Az egyszerű kérdés-válasz udvarias, könnyed beszélgetést indított
el az asszony és a gyerekek között – egyikük kivételével.
Liam arca vörösre gyúlt, jeges tekintettel nézett rájuk, kék
szemében viharfelhők gyülekeztek.
Mrs. Colliver éles hangú fecsegése újból visszarántotta Deliát a
társalgásba.
– Milyen aranyos gyerekek! Julia máris játsszon nekünk valamit,
Hannah, te pedig énekelni fogsz. Jót fog tenni egy kis koncert. – A
zongora felé intett. – Gondolom, évek óta nem játszottak rajta, és jó
lesz újra zenét hallani ebben a házban.
Julia engedelmesen leült a zongora mellé, halvány pirosság ömlött
el az arcán – a baleset óta először tért vissza valamelyest a
megszokott arcszíne. A válla fölött hátradobta hosszú, sötét haját,
lesimította fekete muszlinruháját, Hannah pedig megállt előtte, és
illedelmesen összekulcsolta a kezét. Julia játszani kezdett, Hannah
meg olyan tiszta, átható hangon énekelt, ami gyermeki testéhez
képest nagyon éretten csengett.
Delia szívét szinte anyai büszkeség töltötte el, miközben a
lányokat nézte. Vajon hány délután gyakorolták éppen ezt a dalt?
Furcsán összeszorult a szíve, amikor megütötte a fülét a dallam.
Ha ez a dal ennyire szomorú érzéseket váltott ki belőle,
mennyivel jobban elérzékenyülhettek tőle a gyerekek? Az arcukat
figyelte. Sophy és Johnny jól viselték, de Liam állkapcsa ismét
megrándult.
Miközben a lányok énekeltek, Delia beljebb araszolt, amíg Liam
mögé nem került. Kezét vigasztalón a fiú vállára tette, de az lerázta
magáról, és dübögő léptekkel a kijárat felé indult.
A zene hirtelen elhallgatott.
Delia szóra nyitotta a száját, de Mr. Twethewey határozott hangja
megelőzte.
– Fiatalember! Nem kapott engedélyt a távozásra.
A fiú rá se hederített. Már majdnem az ajtónál volt.
– Liam! Állj meg!
Mr. Twethewey emelt hangját hallva Liam megtorpant. Felvonta a
vállát, és ökölbe szorultak a kezei. Néhány feszült pillanat múlva
megfordult. Fiatal arca elsötétült a megvetéstől, a szemöldökét
pedig olyan szigorúan vonta össze, hogy Delia ki sem nézte volna
belőle.
A nevelőnőnek elakadt a lélegzete. Ösztönösen szeretett volna
közbelépni. De inkább kivárt.
A gyám nyugodt, mély hangját visszhangozták a szoba festett
falai.
– Nem tudom, hogy az Easten Parkban mi volt a szokás, de a
Penwythe Hallban a fiatalok akkor távozhatnak, ha engedélyt
kaptak rá.
– Nem kell szót fogadnom magának. – Liam összeszorított fogai
között szűrte át a súlyos szavakat, viharos tekintetét a nagybátyjára
szegezte. – Maga nem az apám.


Jac állta a fiú tüzes tekintetét. Váratlanul érte a kitörés meglepően
nagy ereje. Előrelépett, szemét nem vette le Liamről.
– Nem, nem vagyok az apád, de a tiszteletlen viselkedést nem
tűröm, ahogy ő sem tette volna.
– Mit tudhat maga az apámról meg arról, hogy mit tett volna? –
Liam hangja elcsuklott, és könny szökött a szemébe.
Jac bőre átforrósodott a nyakravaló alatt, de nem a dühtől. Igen,
joga volt felháborodni a tiszteletlen kitörés miatt, de ahogy Liamre
nézett, csakis Randallt látta benne. Szívbe markoló látvány volt.
– Bíznod kell bennem.
– Miért kellene bíznom magában? – A fiú kapkodva, egyre
dühösebben ejtette a szavakat. – Tudom, mit művelt az apámmal.
Mindnyájan tudjuk. Nem vagyok már gyerek, ha nem vette volna
észre. Akkor is megértettem, mi történt, ahogy azt is értem, miben
mesterkedik most.
Jac a szeme sarkából látta, hogy a nevelőnő előrelép. Kinyújtotta a
karját, hogy visszatartsa.
– Minden rendben van, Mrs. Greythorne. Liam mondani szeretne
valamit nekem. Engedjük meg neki!
Liam szeme Deliára villant, szélesebb terpeszbe állt, és megnyalta
a szája szélét. Jac ismerte ezt a pillantást – diadalmas tekintet volt. A
megragadott lehetőségé.
– Ezt az apámtól lopta el. – Liam széttárta a karját. – Ezt az
egészet. A Penwythe Hallt. Apám volt az idősebb. Őt illette volna
meg. Most pedig engem illetne.
Jacbe beléhasított a csalódottság. Kezdte türelmét veszteni a
vádaskodás hatására, mert erőteljesen és tisztán kihallotta Randall
hangját a fiú szavaiból.
– A birtok nem volt hitbizomány, Liam. A korunk nem számított,
amikor a nagybátyánk meghozta a döntését. Akár tetszik, akár nem,
a dolgok néha nem úgy alakulnak, ahogyan szeretnénk.
– Nem is itt kellene lennünk. – Egy könnycsepp bukkant elő a fiú
dús szempillája alól, és szipogva folytatta. – Hanem Beatrice
néninél, Londonban.
Jac rápillantott a többi gyerekre. Tágra nyílt szemmel, sápadt
arccal figyeltek. Egyetlen izmuk sem rándult. Jac Colliverékre
emelte a tekintetét. Szinte megfeledkezett róluk, pedig tanúivá
váltak egy feszült és bizalmas családi összeütközésnek. Richard
Colliver összevont szemöldöke és Mrs. Colliver elszörnyedt
arckifejezése pedig egyértelművé tette, hogy nem fogják
egykönnyen elfelejteni, amit hallottak.
 Jacre ránehezedett a felismerés súlya, hogy a helyzet sokkal
nagyobb kihívást jelent számára, mint azt korábban feltételezte.
Bolond módján azt hitte, hogy fedél kerül a gyerekek feje fölé,
védelmet és gondoskodást kapnak, és minden rendben lesz, de a
terv máris repedezni kezdett, és tomboló érzelmek ömlöttek ki a
réseken.
Jac szerette volna megnyugtatni a gyerekeket, ezért szelídebb
hangon szólt hozzájuk.
– Ahogy a nagybátyámnak jó oka volt rám hagyni a Penwythe
Hallt, és nem az édesapátokra, úgy neki is jó oka volt arra, hogy ide
küldjön benneteket. Nem tudom, mi volt az, de ígérem, a magam
részéről mindent megteszek, hogy megkönnyítsem számotokra ezt a
változást. Egyedül azonban nem vagyok rá képes. Mindnyájunknak
együtt kell működnünk. – A többi gyerek felé fordította az arcát. –
Van-e még valami megbeszélnivalónk? Sokkal könnyebb lesz
továbblépni, ha nyíltan kimondjuk.
– Holnap kimehetünk a tengerhez? – csacsogta Sophy, mintha
semmiféle szóváltás nem történt volna.
– Micsoda? – Jac pislogott, mert megzavarta a hirtelen témaváltás.
– Hmm, holnap nem.
– De mikor? – Sophy nem tágított.
– Nemsokára. – Jac Liam felé biccentett. – Távozhatsz.
A fiú sarkon fordult, csizmája minden lépésnél nagyot koppant a
fényes padlón.
Pár pillanatig senki nem mozdult.
Akkor Mrs. Greythorne gyorsan előlépett.
– Kérem, bocsásson meg neki, Mr. Twethewey! Nehéz volt…
– Nem kell mentegetőznie, Mrs. Greythorne, de lenne olyan
szíves, és visszairányítaná a gyerekeket a feladataikhoz, utána
pedig bejönne a dolgozószobámba? És hozza magával Mr. Simont is.
 11. FEJEZET

Delia az alsó ajkát harapdálva járkált fel-alá Mr. Twethewey

dolgozószobájában. Majdnem egy óra telt el Liam kirohanása óta,
de a szíve még mindig úgy kalapált, mint néhány pillanattal utána.
Mr. Simon a túlsó fal mellett álló asztalnak dőlt, és nemtörődöm
vigyor ült ki az arcára.
– Nem tudom, mit idegeskedik annyira. Úgy pattog, mintha
valami rosszat tett volna.
Delia bosszús pillantást küldött felé, aztán megfordult, és újra
végigmasírozott a bútorok közti szűk folyosón, miközben
halványszürke muszlinszoknyája minden lépésnél suhogott.
– Nem volt ott. Bárcsak hallotta volna Liamet! Sosem láttam még
ennyire dühösnek.
Delia megállt a sötét falon függő kis tükör előtt, lesöpört egy
porszemet a válláról, és kisimított egy sötét hajtincset, ami
rakoncátlanul az arcába lógott. Tekintete kíváncsian fürkészte a
háta mögött lévő szoba tükörképét – egy olyan férfi privát lakrészét,
aki nagyon befolyásossá vált az életében, akár akarta, akár nem.
– Megtenné, hogy nem piszkálja tovább a haját? Jól néz ki, ahogy
van. – Mr. Simon felnézett a kezében tartott újság mögül. – És ne
izguljon Liam miatt! Hamar elfelejtik az egészet. Csak össze van
zavarodva, ahogy mindenki más, nem igaz?
– Ez több volt mint zavarodottság. – Delia csalódottan fordult
vissza a tükörtől, amiért Mr. Simon ilyen közönyösen fogadta a
növendéke viselkedését. – Igazi vad düh volt.
Mr. Simon vállat vont, és felemelte a kezét, mintha az
ártatlanságát bizonygatná.
– Hiszen gyerek még! Majd elmúlik a dühe. Ez a helyzet szokatlan
neki. Időbe telik, mire megszokja, ennyi az egész.
– Lenne szíves komolyan venni? – Delia szeme összeszűkült. – Ha
elfogadható helyzetet akarunk, a gyerekeknek jó viszonyt kell
ápolniuk a nagybátyjukkal. Mi több, mi is kénytelenek leszünk jó
munkakapcsolatot kialakítani Mr. Twethewey-vel.
– Miért? Nem bocsáthat el az állásunkból. Azt csak Mr. Steerhead
teheti meg. – Mr. Simon hosszú pillantást vetett Deliára, és
felsóhajtott. – Túl sok mindent belemagyaráz ebbe a dologba.
Amúgy sem tudom elképzelni, hogy Mr. Twethewey-t olyan
borzasztóan érdekelné a gyerekekhez fűződő viszonya vagy éppen a
velünk való kapcsolata. Beszéltem a komornyikkal, és arra
következtetek, hogy szinte kizárólag a gyümölcsöseinek meg az
almaborpréselő üzemnek a sikere foglalkoztatja. Figyeljen a
szavamra! A gazda az üzleti ügyeknél fog maradni, és ránk hagyja a
gyerekeket. Ezeknél az embereknél így működnek a dolgok.
– Miféle embereknél működnek így a dolgok? – harsogta egy hang
az ajtó felől.
Delia megpördült, miközben a dolgozószoba ajtaja nyikorogva
kinyílt. Mr. Twethewey állt a küszöbön, nyugodt arccal, kérdőn
felvont szemöldökkel.
A nevelőnő szíve a torkában dobogott, és elnyomott egy nagy
sóhajt.
Nemcsak Liam kiabált Mr. Twethewey-vel, de most őt meg Mr.
Simont is rajtakapta, hogy a személyes ügyeiről beszélnek.
Mr. Twethewey elment mellettük, és az asztalához lépett.
Szantálfaillat lebegett utána a levegőben.
Mr. Simon visszatette az újságot a kisasztalra, és kihúzta magát.
– Bocsássa meg nekünk, hogy ilyen nyíltan beszélünk a személyes
ügyeiről, de mindnyájunknak el kell fogadnunk az új helyzetet. A
gyerekek, különösen Liam, nehezen tudnak megbirkózni vele.
– Világos.
Delia úgy érezte, hogy meg kell védenie Liamet, ezért előrelépett.
– Akárhogy is, biztosítani szeretném afelől, Mr. Twethewey, hogy
a gyerekek nem hajlamosak ilyen kitörésekre.
– Nem haragszom miatta. Tulajdonképpen megértem. Liam
éppolyan heves természetű fiúnak látszik, amilyen az apja volt.
Mr. Twethewey nem nézett a nevelőnőre. Felvett egy darab
papírt, azt olvasgatta, és egy pillanatig sem nézett rájuk. Az arca
rezzenéstelen és ijesztően közönyös maradt.
Delia mindenáron meg akarta értetni vele. Megmarkolta az előtte
álló szék támláját.
– Olyan, de sok mindenben az anyjára is ütött. A gyerekek nem
egyformák, egyik a másiktól nagyon különbözik.
Mr. Twethewey arrébb ment, és az ablak mellé állt, a fény sötét
hajára és széles vállára esett. Delia most először vette észre a sötét
karikákat a szeme alatt. Meglepődött, mennyivel fiatalabbnak
látszik a bátyjánál. Igen, a hasíték az állán és az élénk, kék szeme
valóban hasonlított Randall Twethewey-re, de a szeme és az álla
körül még nem jelentek meg az apró ráncok.
 Mr. Twethewey intett, hogy üljenek le. Delia úgy is tett, és minden
idegszála megfeszült. Kérdések tucatjai kavarogtak a fejében. Miért
viselkedik a házigazdájuk ilyen távolságtartón? A bátyját gyászolja?
Vagy egyszerűen csak közönyös? Delia összefonta a kezét az ölében.
A férfi természete – és a mögötte meghúzódó okok – nem tartoztak
rá.
Végül Mr. Twethewey elfordult az ablaktól, és a háta mögött
összekulcsolta a kezét.
– Őszinte leszek. Sajnálatos módon nagyon keveset tudok az
unokahúgaimról és az unokaöcséimről. Ahogy az imént Liamnek
mondtam, nem tudom, miért döntött úgy Randall, hogy ide küldi a
gyerekeit. Ugyanúgy meglepődtem, mint bárki más. Biztosra
veszem, hogy hallották a történetünket, de ha mégsem, sokan
vannak, akik örömmel megosztanák magukkal. Nem megyek bele a
részletekbe. A gyerekek itt vannak, szívesen látjuk őket, de ahhoz,
hogy működjön a dolog, szükségem van a segítségükre.
Deliának egy pillanatra elakadt a lélegzete, ahogy kifújta a
levegőt.
– Természetesen. Mr. Simonnal mindent megteszünk, hogy a
gyerekek a lehető legjobban beilleszkedjenek. Igaz, Mr. Simon?
A tanító csak biccentett.
– Arra kérem önöket, hogy folyamatosan tájékoztassanak az
előrehaladásukról és arról, ha szükségük van valamire. Ha
bármiben hiányt szenvednek. Mrs. Bishop és Mr. Andrews a
rendelkezésükre áll, és gondoskodnak arról, amit kérnek tőlük. A
gyerekek otthon érezhetik magukat nálam. A birtok, az istállók
mind arra várnak, hogy felfedezzék őket.
– Tudom, hogy Sophy nagyon szeretné látni a tengert – nevette el
magát halkan Delia, hogy oldja a feszültséget.
Jac nem mosolyodott el, csak kurtán biccentett.
– Igen, többször is említette. Körülbelül egy mérföldnyire van ide.
Nem túl hosszú séta, de néhol azért vigyázni kell. A bekerített
kerttől az észak felé haladó úton pont oda jutnak. Örülnék, ha a
gyerekekkel tarthatnék az első kiruccanásukon, és a legjobb lenne
kocsival menni. A kerteken túl a terep hirtelen megváltozik,
sziklássá válik, és kicsit veszélyes.
A kandallópárkányon álló óra elütötte az egészet, Jac pedig
ránézett a zsebórájára, mintha nem hinne az óra hangjának.
– Mennem kell. Tudom, hogy a gyerekek gyászolnak, és zsúfolt
napok vannak mögöttük, de fontosnak tartom, hogy holnap reggel
eljöjjenek velem a templomba, és legalább körülnézzenek a faluban.
– Természetesen.
– Olyan húszperces séta, kérem, ennek megfelelően öltöztesse
őket! – Mr. Twethewey megfogta a szék karfájára vetett táskát, és
kifelé indult a szobából.
Delia is elindult, kissé meglepetten. Ennyi volt? Csak ezt akarta
mondani? Nem tesz szemrehányást a Liammel történtek miatt?
Nem tudta pontosan, milyen beszélgetésre számított, de hogy csak
ennyiből állt az egész…
Több mondanivalója lett volna még, és nem engedhette ki a keze
közül a lehetőséget, főleg, hogy Mr. Simon olyan csendben volt.
Delia hirtelen felállt.
– Mr. Twethewey?
Jac megtorpant, és felemelte a fejét. A világító kék szempár
majdnem elfeledtette Deliával, mit akar mondani.
– Igen, Miss Greythorne?
 – Valójában Mrs. Greythorne vagyok. – Felemelte az állát, és
közben nagy levegőt vett. – Tehetnék egy javaslatot?
– Elnézést kérek, Mrs. Greythorne. – Jac az asztalra tette a táskát. –
Miről van szó?
– A gyerekekről. Olyan jó gyerekek, és általában annyira
vidámak! Nagyon szerették az apjukat. Valójában rajongtak érte, és
ez az egész összetörte a szívüket. – Nem akart elkalandozni, így hát
sietve kifejtette az álláspontját. – Szívből remélem, hogy lesz ideje
rájuk, uram. Próbálja megismerni őket! A maga életrendje biztosan
ugyanúgy felborult, mint az övéké, de minden gyerek fél az
ismeretlentől. Talán ha jobban megismernék önt, az megkönnyítené
az átmenetet mindenki számára.
A férfi először nem válaszolt, amiből Delia arra következtetett,
hogy talán túllépett egy bizonyos határt.
Jac szemében felvillant valami, de az arckifejezéséből nem
lehetett kiolvasni, mi az. Zárkózott ember volt. Fog-e valaha is
Deliára hallgatni?
Elfordította a tekintetét, újra felvette a táskát, és a vállára vetette.
– Köszönöm, Mrs. Greythorne. Gondom lesz rá.


Mr. Simon olyan tempóban vágtatott át a dolgozószobából az
előcsarnokba, ami tökéletesen megfelelt az arcára kiülő türelmetlen
kifejezésnek. Delia szinte csak futva tudott vele lépést tartani.
– Lassítson, kérem! – szűrte a foga között, hogy a lépcsőkorlátot
fényező szolgák meg ne hallják.
A tanító nem fogta vissza magát.
– Nem értem, miért viselkedik olyan flegmán.
 – Nem tetszik nekem ez az ember – csattant fel Mr. Simon. – Ez az
egész nem tetszik nekem.
Delia összeszorított fogakkal, fojtott hangon válaszolt:
– Senkinek sem tetszik, ami történt, de adjon neki egy kis időt!
Meg fogja szokni. Mindnyájan megszokjuk. Hiszen még egy napja
sem vagyunk itt.
– Nem számít.
– Inkább próbálja a legjobbat kihozni a helyzetből! – Delia
igyekezett lépést tartani a tanítóval, de legszívesebben megállította
volna. – A gyerekek magáról, rólunk fognak példát venni.
A nevelőnő a szeme sarkából meglátta Mrs. Bishopot a folyosó
végén, és lelassította a lépteit.
– Menjen előre! Mindjárt felmegyek én is.
Ahogy Delia lemaradt Mr. Simontól, és Mrs. Bishop felé közelített,
az idősebb nő kihúzta magát. Mondott valamit a mellette álló
szobalánynak, aztán elbocsátotta, és teljes figyelmét Deliának
szentelte.
– Mrs. Greythorne, szüksége van valamire?
– Ami azt illeti, igen. – Delia hangja megbicsaklott, miközben
rendezte a gondolatait, az iménti kellemetlen beszélgetés után
igyekezett nyugalmat erőltetni magára.
Általában nem okozott neki gondot, hogy utasítsa a személyzetet,
hiszen nevelőnőként rangban felettük állt, azelőtt pedig a saját
házának úrnője volt. De ennek az asszonynak a szúrós tekintetétől
visszahőkölt.
Nem gondolta, hogy ez a nő – vagy a személyzet bármelyik tagja –
el lenne ragadtatva a hirtelen rászakadt feladatoktól, hiszen ki
kellett takarítani egy egész épületszárnyat, és sok vendégről
gondoskodni. De ha Mr. Twethewey útmutatása szerint kívánt
eljárni, akkor most azonnal precedenst kellett teremtenie.
– A lányoknak új ruhák kellenek, úgyhogy szükségem lesz egy
ügyes varrónőre. Tudna valakit ajánlani a faluban?
Mrs. Bishop végigmérte Delia egyszerű, szürke ruháját, majd
kimérten összekulcsolta a kezét maga előtt.
– Attól tartok, nem lenne elragadtatva a Braewynben lakó
varrónőktől. Biztos vagyok benne, hogy egyikük sem ütné meg a
ruhakészítőknek azt a szintjét, amihez a kisasszonyok hozzá vannak
szokva.
Delia gerincén végigfutott a hideg Mrs. Bishop hűvös, tartózkodó
hangjától. Reménykedett, hogy a házvezetőnőben szövetségesre
talál, de az asszony szúrós pillantása és szorosan összepréselt ajka
nem sok jóval biztatta.
Delia felszegte az állát.
– Talán Mr. Twethewey-t kérdezzem meg? Biztos, hogy Mrs.
Colliver, a mai vendége időnként csináltat új ruhákat. Valaki csak
megvarrja őket.
Ha Delia jobban meggondolja a válaszát, talán más taktikát
választott volna. Nem akart ellenségeket szerezni, de volt-e más
választása? Ha nem mutat tekintélyt, talán sosem tudja meg a
varrónő nevét – vagy ami még rosszabb, esetleg gyengének
mutatkozik.
Mrs. Bishop orrlyukai kitágultak, ráncos orcája kivörösödött.
– Mr. Twethewey nagyon elfoglalt ember, Mrs. Greythorne. Nem
kell ilyen apróságokkal zavarni. Írni fogok egy varrónőnek, aki
segíthet önnek.
Delia beleegyezése jeléül meghajtotta a fejét.
 – Köszönöm. Kérem, hívassa ide minél előbb! És hozzon magával
anyagmintákat, teljes gyász és félgyász idejére megfelelőket.
Azzal Delia megfordult, és visszaindult az előcsarnok felé. Észre
sem vette, milyen sebesen ver a szíve, amíg fel nem ért a nyugati
szárny második szintjére. Miután meggyőződött arról, hogy a
lányok még mindig a könyvtárban olvasgatnak, visszavonult az új
hálószobájába, becsukta maga mögött az ajtót, és végre teli tüdővel
beszívta, majd kifújta a levegőt.
Csend borult a szobára.
Delia nekivetette hátát az ajtónak, behunyta a szemét, és
nagyokat lélegzett, hogy megnyugodjon. A délutáni fény két
pászmája beszűrődött a magas ablakok üvegén keresztül, és a
muszlinruhájára hulltak, jólesőn átmelegítették az új gazdával való
délutáni hűvös eszmecsere után.
Kinyitotta a szemét. Még nem volt ideje egyedül felmérni az új
lakrészét. Semmiképpen nem volt olyan elegáns, mint az Easten
Park-beli tágas és szellős saját szobái. Ám ennek a szobának,
alacsony mennyezetével és kifakult falaival együtt megvolt a maga
sajátos bája. Egy másik szobából hozták át a hosszúkás, zöld
szőnyeget, ami a deszkapadlót borította. A nyugati fal mellett
alacsony kandalló állt, meglepően díszes párkánnyal, és az északi
oldalon alacsony faajtó kötötte össze a szobáját egy kisebb
nappalival. A baldachinos ágyat aznap vetették meg a számára, és
áthoztak egy íróasztalt a könyvtárszobából.
Közelebb lépett az egyik ablakhoz – ez volt a kedvenc helye a
szobájában –, és kinézett a fallal elkerített kertre, amely éppen téli
álmából ébredezett, de még ebben a mostani állapotában is
pompásnak mutatkozott. Egy időben valaki nagyon büszke lehetett
a kert bonyolult kialakítására és harmonikus színeire.
Elhanyagoltnak tűnt, és mégis nyugalmat árasztott. Békességet.
Deliának alig volt része a becses nyugalomban az elmúlt hét alatt, és
a lelke szomjazott rá.
A kert hatalmas, rózsaszín és vörös rododendronjait ingatta a
szél, és a szilfaliget talaját törékeny harangvirágszőnyeg borította. A
virágok látványa ismerős volt Deliának, hiszen a Greythorne House
kertje is hasonló növényzettel dicsekedhetett.
Ez az egyszerű emlékkép feldúlta a nyugalmát.
Könnyen belefeledkezhetne a mindennapi élet mozgalmas
részleteibe, miközben a gyerekek gondját viseli. Belevethetné magát
a tanításukba és a nagybátyjukkal való kapcsolatuk építésébe, és
színlelhetné, hogy minden rendben van. Igen, megpróbálhatna
felejteni, de valahányszor meglátja a rododendronokat és a
harangvirágokat, eszébe jutna, hogy visszatért Cornwallba, és nincs
messze attól a helytől, ahonnan elindult.
Nyugtalanul odalépett az íróasztalához. Írni akart a bátyjának és
a húgának, hogy tudassa őket a hollétéről. Csak ők voltak
Cornwallban, akikhez ragaszkodott. Sosem beszélt nekik a
részletekről, hogy pontosan mi vezetett a távozásához, de nem is
kérdezték. Mindenesetre kisimított egy papírlapot, és belemártotta
a tollát a tintatartóba.
Egy madár repült el az ablak előtt, felkeltve Delia figyelmét, aki
utánanézett. A napsugár melege ellenére megborzongott. Nem
számított, hogy új otthona van, és új emberek veszik körül.
Nem tudott szabadulni a múltjától, és kételkedett benne, hogy
valaha is sikerül.
 12. FEJEZET

Bíborszínű alkonyi fény és hosszú árnyékok váltották fel a nappali

világosságot, miközben Jac az istállóktól a Penwythe Hallig tartó
úton ment. Az előző esti eső elmosta a port, és eloszlatta a párás
levegőt, így a mostaninál kellemesebb estét kívánni sem lehetett
volna. Különös, hogy alig huszonnégy órával korábban minden a
legnagyobb rendben volt, ám Jac élete egyetlen pillanat alatt – a
hintó megérkezésekor és a döbbenetes hírek hallatán – gyökeresen
megváltozott.
Felnézett a kastély nyugati szárnyára. Az ablakok, amik éveken át
csukva voltak, most nyitva álltak. A szél belekapott a fehér
függönyökbe, befújta őket a ház belsejébe, aztán – mintha puszta
szeszélyből tenné – újra kicibálta őket. Jacnek nem volt nagy kedve
belépni azokba az elfeledett szobákba – ahol minden helyiségben
kísértettek az emlékek, és ott lappangtak a sötétben. Betöltötték őket
a múltbeli emlékek – egy boldog, vádaskodástól és bűntudattól
mentes időszakból.
Cadwurrel az oldalán az oldalsó bejárat felé tartott, ahhoz az
ajtóhoz, amelyen át Randall kiszökdösött, amikor a tanítójuk
elszundított a hosszú, nyári délutánokon. Felemelte a reteszt, és
belökte a régi faajtót. Közvetlenül előtte csigalépcső kezdődött, ami
olyan keskeny volt, hogy Cadwurnek előre kellett mennie, mert nem
fértek el egymás mellett.
Ahogy egyre följebb mászott a lépcsőn, elhagyta az első emeleti
pihenőt, ami saját, nyugati szárnybeli szobájához vezetett, majd a
második emeleti pihenő következett. Még fel sem ért, máris
megcsapta a használaton kívüli helyiségek dohszaga. Hűvös szél
áradt be a nyitott ablakokon, és a lemenő nap fényében úgy tűnt,
hogy az elhagyatott termekben megállt az idő.
Jac hallgatózott: hangokra számított, vagy legalábbis valami
mozgásra, de nem történt semmi. A hűvös folyosón csak az ő léptei
meg Cadwur körmeinek kopogása hallatszott. Odafönt nyitva volt a
tanterem ajtaja, és Jac közelebb ment.
Odabent Mrs. Greythorne egy zsámolyon állt, háttal neki, a
könyvespolc felé fordulva. Sötét haját, amit korábban feszes
kontyba fésült, most is összefogta a nyakánál, de hosszú,
vörösesbarna tincsek értek le karcsú derekáig, és minden
mozdulatára hullámzani kezdtek. Szürke ruháját csíkos kötény
takarta, ruhaujját könyékig feltűrte, és kilátszott alóla karjának a
fehér bőre.
Jac köhintett, hogy felhívja magára a figyelmet.
A nevelőnő megfordult, kezéből a polcra tette a könyvkupacot, és
lelépett a zsámolyról.
– Mr. Twethewey! Nem láttam önt. – Mielőtt egyenesen a férfira
nézett volna, összedörzsölte a két kezét.
Jac kissé megkésve levette a kalapját, és a kezébe fogta. Cadwur
körözött egyet a lába mellett, majd letelepedett a csizmájához.
– Jöttem megnézni, hogy haladnak a dolgok.
Delia nagy levegőt vett, és végigjártatta a tekintetét a maga mellett
felhalmozott könyveken.
– Azt hiszem, ez elég jól megfelel nekünk.
Jac pókhálókat vett észre a faberakásos mennyezeten.
– Attól tartok, nincs túl jó állapotban a helyiség.
– Mindent könnyen helyre lehet hozni, és szerintem egy kis
elfoglaltság jót fog tenni a gyerekeknek.
– Hol vannak most?
– Mr. Andrews levitte őket az istállókhoz. A fiúk már nem bírtak
magukkal azután, hogy egész nap bent voltak a házban.
Jacbe beléhasított a bűntudat. Nem Andrews dolga lett volna,
hogy levigye a gyerekeket, hanem a bácsikájuké. Megköszörülte a
torkát.
– Kezdenek berendezkedni?
– Igen, egészen jól. Szívesen megmutatom, mire jutottunk, ha
szeretné látni.
Delia kiment a férfi előtt a folyosóra. Ez a szárny egyetlen hosszú
folyosóból állt. Az egyik oldalon a közös helyiségek voltak: a
könyvtár, a szalon, a tanterem és az előtér, ami egyben az alsóbb
szintekre vezető, tölgyfából készült főlépcső pihenője volt. A másik
oldalon sorakoztak a hálószobák – összesen négy darab.
Miközben végigmentek a folyosón, Mrs. Greythorne beszélt.
– A fiúké lesz a hátsó szoba. Elég nagy kettőjüknek, és tetszik
nekik, mert az apjuké volt. Juliáé lesz a kisebb háló, és a két kisebb
lány osztozik a mellette lévőn, mert onnan van átjárás abba a
szobába, ahol én fogok lakni.
– És Mr. Simon?
– A személyzet volt olyan kedves, és felszabadítottak neki egy
szobát egy szinttel alattunk.
 Jac csendben lépdelt mellette, a lépteik kopogtak a deszkapadlón.
Az ablakokon át beözönlött a fény, átfolyt a hálószobákon, és
kiömlött a folyosóra. Jac halkan felsóhajtott – talán most először
hagyta elernyedni a vállizmait, amióta a gyerekek megérkeztek, és
megtudta a szomorú hírt a bátyjáról. És mégis bénító szomorúság
fogta el, ahogy végigment a folyosón, ahol valaha együtt játszottak,
tanultak és laktak a fivérével.
Saját nyughatatlan lelkével ellentétben, a balján lépdelő hölgy
higgadtnak látszott. Kecsesen mozgott, nyugalom ült ki az arcára,
mintha ő élte volna itt le az egész életét, és sem a haláleset, sem a
megpróbáltatások nem kavarták volna fel.
Közeledtek a könyvtár bejáratához, amikor Delia megállt, és
megfordult.
– Ez az egész helyzet nagyon nehéz lehet önnek.
Jac pillantása találkozott a nevelőnőével, és meghökkent a nő
szeme színén. Tiszta, szürke és színtelen volt, mint a tenger vihar
előtt.
Jac végignézett a folyosón. Nem most volt itt az ideje, hogy rabul
ejtsék a szép szemek. Mérlegelte a válaszát, mert nem akart túl sok
mindent elárulni.
– Így igaz. Évek óta nem beszéltünk, de Randall mégiscsak a
bátyám volt.
– Akár előre látható valakinek a halála, akár váratlanul
következik be, nem lehet rá felkészülni. Nagyon sajnálom.
Jac újra ránézett, arra számítva, hogy a részvétnyilvánítás után
másfelé fordítja a figyelmét, de a nő átható tekintete továbbra is
rajta függött, és keskeny szemöldökét aggodalmasan összevonta.
Idegen volt Jac számára, de volt valami a viselkedésében, amitől úgy
érezte, hogy egyetlen napnál sokkal régebben ismerik egymást.
Becsületesség és őszinteség sugárzott Deliából.
Helyesen vagy helytelenül, Jac mindenesetre gyorsan ítélkezett az
emberek fölött. Néha igaza volt, néha nem. Mr. Colliver heves
természetűnek nevezte aznap, odakint a gyümölcsösben. Nem ő volt
az első, aki így vélekedett Jacről, de abban a pillanatban
megbízhatónak ítélte a nevelőnőt.
Megköszörülte a torkát, és újra összpontosítani próbált.
– Elmondaná, hogy pontosan mi történt Randall-lel? Steerhead
nem sok mindent árult el.
Delia lehajtotta a fejét, és arcáról eltűnt a nyugalom.
Jac tartott tőle, hogy átlépett egy határt, és vissza akarta vonni a
kérdést, ám ekkor Delia újra ráemelte a tekintetét.
– Szép nap volt – kezdte, és sápadt arcából kisimított egy
hajtincset. – A gyerekek odavoltak az örömtől, hogy a bátyja otthon
van az Easten Parkban. Tudja, sokat utazgatott, és ideje nagy részét
Londonban töltötte. De húsvétra hazajött, és pár hétig ott is maradt.
A következő napon akart elindulni, amikor megtörtént a baleset.
Vadászni mentek, és átugratott egy kerítésen, amit ezerszer is
megtett korábban. A lova megijedt valamitől, egy nyúltól, egértől
vagy ilyesmitől, megfordult a levegőben, és a patája rosszul ért
földet. Ettől az állat elvesztette az egyensúlyát, de azt senki sem
tudja biztosan, mi történt azután. Nekem azt mondták, hogy Mr.
Twethewey az oldalára esett, és a ló rázuhant.
Jac összefonta a karját maga előtt, és a folyosó végén lévő ablakra
meredt, amin keresztül a dimbes-dombos vidék és a ragyogó, kék ég
látszott.
Azonban Jac nem látta a tájat.
 Nem tudott szabadulni az ifjú Randall képétől, sem attól a
képzeletbeli jelenettől, ahogy a robusztus, nagytestű ló elesik vele.
Távozni szeretett volna erről a folyosóról, elfelejteni ezt a
beszélgetést, de a józan eszére hallgatott, ami többet akart tudni.
– Ki volt vele, amikor a baleset történt?
– Mr. Steerhead, két londoni üzlettársa és Liam meg Johnny.
– A fiúk ott voltak? – Jac gyomra görcsbe rándult. – Ezt nem
tudtam.
Delia az ajkába harapott, bólintott, és szürke szeme végre
találkozott a férfi tekintetével.
Jac mindent tudni akart, ezért még messzebbre ment.
– Steerhead azt mondta, hogy még hosszú ideig magánál volt, és
módosította a végrendeletét.
– Valóban. Először azt hittük, hogy Mr. Twethewey fel fog épülni,
de néhány óra múlva rosszabbodni kezdett az állapota.
– Beszélt vele a balesete után?
Delia bólintott.
– Igen. Odahívatott minket az ágyához Mr. Simonnal együtt, és
arra kért, hogy a halála után is maradjunk a gyerekei mellett.
– És ön mióta van a családnál?
– Három éve. Mr. Simon még régebben. Azt hiszem, hat éve.
Akkor került oda, amikor Liam nyolcéves volt.
– Mr. Simonra emlékszem. Egyszer találkoztam vele, amikor az
Easten Parkba látogattam, de az sok évvel ezelőtt volt. –
Megköszörülte a torkát, és lerázta magáról az emléket. – És ön
Yorkshire-be való, Mrs. Greythorne?
Delia megrázta a fejét.
– Nem, uram. Valójában cornwalli vagyok.
 – Cornwalli? Azért volt olyan ismerős az akcentusa.
– Igen, apám lelkész volt egy kis faluban, innen olyan huszonöt
mérföldnyire délre.
Jac hallgatott, hátha többet is mond magáról a nevelőnő. Várta,
hogy a férjéről beszéljen, de Delia összeszorította a száját, és a földet
nézte. Nyilvánvalóan nem akart erről többet elárulni, és nem lett
volna helyes erőltetni a dolgot.
– Értem – válaszolta Jac. – Talán az, hogy hazatért, visszaköltözött
Cornwallba, egy kicsit felvidítja.
Ezektől a szavaktól az addig gördülékeny beszélgetés zátonyra
futott. A folyosó hirtelen szűk lett, elfogyott körülöttük a levegő. Jac
büszke volt a saját higgadtságára, de ebben a néma pillanatban úgy
érezte, cserben hagyja a lélekjelenléte.
Gyors fejbiccentéssel elköszönt Deliától, és visszavonult a
folyosón a csigalépcsőig, Cadwur végig a sarkában volt. A nyugati
szárnyat és a hozzá kapcsolódó képeket ugyan maga mögött
hagyhatja, de abban biztos volt, hogy az emlékei kísérteni fogják az
elkövetkezendő napokban.


„A terep hirtelen megváltozik, sziklássá válik, és kicsit veszélyes.”
Delia éberen feküdt az új szobájában, és amennyire csak telt tőle
a sötétben, az ágya fölé boruló selyembaldachint bámulta. A
gondolatai vadul kergették egymást, és sehogy sem hagyták aludni.
Sok minden eszébe jutott, miközben megpróbált elaludni. Liam
kitörése. Mr. Simon mogorvasága. A lányok új szobájának izgatott
birtokbavétele. Néhai férje és Maria. Az anyósa figyelmeztetése. A
húga betegsége. De abban a pillanatban Mr. Twethewey elbeszélése
a tengerpartról fogva tartotta a gondolatait.
Delia a tenger közelében nőtt fel, mindig is az egyik kedvenc
kirándulóhelye volt, de akkor vált igazán élete részévé, amikor
feleségül ment Roberthez. Greythorne House a déli partra nézett, és
Robert gyakran vitte őt vitorlázni, amikor szép idő volt. A
tengerparti piknikezéssel töltött hosszú délutánok Delia legszebb
emlékei közé tartoztak.
Ha sejtette volna, hogy a tenger végül a férje vesztét fogja okozni,
aligha talál ilyen boldogságra ezen a helyen. Nem gondolt arra,
hogy milyen érzés lenne újra meglátni a tengert, a csapkodó
hullámokat, és beszívni a jellegzetes, sós illatot – mindez most egy
rövidke sétára volt tőle.
Sóhajtva átfordult a másik oldalára, felvette az ékszeróráját a
mellette lévő kis éjjeliszekrényről, és hunyorogva nézte a fehér
számlapot a sápadt holdfénynél. Felsóhajtott. Nemsokára hajnal
lesz, és vele együtt újra elkezdődik a nap. Delia elméje még nem volt
kész a nappali nyüzsgésre.
Hosszú percekig forgolódott még az ágyában, majd felült, és a
lábát átvetette az ágy szélén. Nem sok értelme lett volna újra
elszundítani. Ledobta magáról a takarókat, felállt, és felvette a
vállkendőjét az ágy végéről. Maga köré csavarta, odament az
ablakhoz, és nagy lendülettel kitárta. Tavasz volt, de a kora hajnal
még hűvös. A nap halvány fénye alig kezdte beragyogni a vastag
felhőtakaró alatt az eget. A friss levegő felébresztette Delia érzékeit,
és egy ötlet kezdett formálódni az agyában.
Váratlan energiával telve felöltözött, amennyire csak tudott. Az
Easten Parkban Agnes, a gyerekek szobalánya mindig segített neki
az új nap kezdetén. Itt nem volt ilyen segítsége. Delia felvette a
legvastagabb cipőjét és köpenyét, és mielőtt mérlegelni kezdte volna
a terve észszerűségét, kilépett a szobájából a lesötétített folyosóra.
Lesietett a szolgák csigalépcsőjén az alsó szintre, majd ki a teraszra.
Talán a váratlan izgalom vagy a teljes egyedüllét szabadsága tette,
de furcsa nyugtalanság vett rajta erőt, ahogy körülölelte a friss
levegő, a szél belekapott a köpenyébe, és az arca körül
meglobogtatta a kiszabadult hajtincseket.
A kert felé indult – az ablakából látta a benne pompázó
rododendronokat és harangvirágokat. Szorosan összefogta a
köpenyét, és elindult a kanyargós utacskán a túloldali ajtóhoz, majd
kinyitotta a kaput.
Feje fölött a nap felkúszott az égen, ezüstös fénye kiszorította a
sötétséget. Az ég kékje egyre messzebbre nyújtózott nyugat felé, és
mögötte fakó, rózsás narancsszínű sávok fröccsentek szét az
égbolton.
Mr. Twethewey igazat mondott. Ahogy Delia elhaladt a kert
mellett, az árnyékba borult táj megváltozott: a gondozott pázsit
gyümölcsösöknek adta át a helyét, majd nyílt lápvidék következett.
Vad volt, és gyönyörű a táj; együtt ébredt a felkelő nappal. Rövid
séta után úgy rémlett, hogy hallja, amint a megtörő hullámok a
partot nyaldossák. Csábította őt, hívogatta, mint egy bölcsődal,
olyan erővel, mintha múltjának a hangjai újra megszólalnának.
A szellő megélénkült, miközben Delia közeledett a parthoz, és a
tenger sós illata, ami először alig volt érezhető, egyre inkább erőre
kapott. A haját lobogtatta a szél, de nem törődött vele. Az út egy
sziklánál ért véget. Delia kimerészkedett a peremére: a sziklafal
meredeken zuhant alá a homokos partig. Fehér tengeri madarak
lebegtek a feje fölött kitárt szárnyakkal; éles rikoltozásukat csak a
hullámok robaja igyekezett elnyomni.
A hűvös tengeri levegő Delia szívének olyan zugába hatolt be,
amelyet szándékosan el akart zárni, amióta elhagyta a Greythorne
House-t. Önkéntelenül elakadt a lélegzete az eléje táruló szépség
láttán.
Kékség, ameddig a szem ellátott. Robertre emlékeztette, ahogy egy
hasonló partszakaszon együtt sétáltak kéz a kézben, és a jövőt
tervezgették. A látvány azonban komorabb emlékeket is felszínre
hozott benne. Robert órákra eltűnt mellőle egy ilyen tengerparton:
menekülni próbált a félelem és a bűntudat elől. Végül egy ehhez
nagyon hasonló szakaszon sodorta partra elgyötört testét a víz, alig
volt már benne élet.
Delia megborzongott. Mint oly sokszor, most is felrémlett előtte
annak az éjszakának az emléke, amikor Robert meghalt, ő pedig
kénytelen volt minden borzalmas részletet felidézni magában.
Gombóc volt a torkában.
Azon a végzetes éjszakán, évekkel korábban, a fagyos téli
levegőben kellemetlen halszag és fafüst terjengett, elnyomva a
tenger sós illatát, amit Delia most oly csábítónak érzett.
Attól a naptól fogva, hogy elhagyta Greythorne-t, minden erejével
azon volt, hogy eltemesse azokat az érzéseket, nem akart tovább
gyötrődni miattuk. Akár tetszik, akár nem, az igazságot nem lehetett
letagadni: Robert csempész volt.
Házasságuk első éveiben tagadni próbálta, de idővel felhagyott
minden próbálkozással, hogy Delia elől eltitkolja a valódi
foglalkozását. A fivéreivel és családjával együtt ő uralta a
Greythorne-birtokkal határos partszakaszt. Semmi sem tudott
kibújni Robert vasmarkú szorításából, sőt még a helyi törvények
sem tudták fellazítani a csempészek szoros hálózatát. A Greythorne
családnak saját hajói voltak, övék volt a föld és a helyi
vállalkozások. Senki nem mert szót emelni ellenük. Túl nagy volt a
hatalmuk. Túl veszélyesek voltak. Ezért váltott ki még mindig az
anyósa figyelmeztetése félelmet és reszketést Deliából. Bár évek
teltek el, bolond lett volna, ha nem veszi komolyan a fenyegetést.
Egy madár vijjogott mellette, mert megijedt a tükörképétől. Az ég
harsány rózsaszíne kékre változott, és a gyerekeknek nemsokára fel
kellett kelniük.
Delia hátralépett a szikla pereméről, és visszaindult azon az úton,
amerről jött. Az erős tengeri szél ereje csökkent, ahogy a lápvidéket
felváltották a gyümölcsösök, majd a zöldellő pázsit. A tengeri levegő
sós illatát hamarosan elnyomta az almafáké és a frissen vágott fűé,
de Delia emlékeit életre keltette az ismerős táj, és úgy gondolta, nem
fogják nyugton hagyni.
 13. FEJEZET

Delia a megismerkedésükkor szinte azonnal eldöntötte, hogy

kedveli Mrs. Angrove-ot. Azon a vasárnap reggelen találkozott
először az idősebb hölggyel, miközben a templomba igyekeztek.
Ahogy Mr. Twethewey megmondta, gyalog mentek, de Delia
meglepődött, hogy útjuk a Fairehold Cottage mellett vezetett.
Jócskán lelassult a tempójuk, de a bátor hölgy nem volt hajlandó
kocsira ülni: el volt szánva rá, hogy elsétál a falu templomába. Nem
fogadta el sem Mr. Twethewey karját, sem a segítségét menet
közben, és ragaszkodott hozzá, hogy Liam legyen a segítségére. Az
istentisztelet véget ért, és a család a gyepen piknikezett.
Delia hátradőlt a székében, arcát felfelé, az ágakból és levelekből
álló, smaragdzöld lombkorona felé fordította, és hagyta, hogy az
arca megfürödjön az enyhe szellőben. A napfény a lengedező
levelek között táncolt és szökdécselt, és csipkemintát rajzolt a lent
piknikezőkre.
Mrs. Angrove fesztelen hangja riasztotta fel Deliát az
ábrándozásból.
– Nagyon elgondolkodott, Mrs. Greythorne!
Delia felkapta a fejét, először meglepődött, aztán halkan elnevette
magát, és megigazította szélfútta hajtincseit.
 – Elnézést kérek.
Mrs. Angrove heves fejcsóválás közepette töltött magának még
egy csésze teát.
– Hogy lehet ennyire komoly egy fiatal nő egy ilyen szép napon?
El sem tudom képzelni, mi járhat a fejében az elmúlt hét eseményei
után. Istenem, micsoda megpróbáltatás! Valóságos csoda, hogy
egyáltalán tud még valamire gondolni. De azért – emelte fel a
tekintetét a gyepre, ahol a gyerekek játszottak a napfényben – jó
dolog újra gyerekzsivajt hallani a Penwythe Hallban, nevetgélést
meg futkározást. Nem gondolod, Jac?
Delia majdnem megfeledkezett a férfiról, aki olyan csendben volt,
amióta kijöttek a templomból.
Jac szemben ült vele az asztalnál. Hajadonfőtt volt, itt-ott
megcsillant a napfény fekete haján, ami természetes hullámokat
vetett, ahogy a szellő borzolta. Előrehajolt, rákönyökölt az asztalra,
úgy figyelte a gyerekeket a ház előtti széles, zöld gyepen.
– De, igen.
Mrs. Angrove újra felsóhajtott, ahogy a tekintetét a gyerekekre
függesztette, mint egy csibéiben gyönyörködő kotlós.
– Emlékszem, hogy ti is ugyanígy kergetőztetek Randall-lel.
Milyen szép emlékek!
Delia előrehajolt, mert szeretett volna többet megtudni a
családról.
– Mr. Twethewey azt mondta, hogy ez a piknik az ön ötlete volt.
Igazán kedves! A gyerekek nagyon élvezik.
– Én is örülök! Az ember megfiatalodik, ha fiatalok veszik körül. –
Az asszony szeme ragyogott, de hirtelen összeráncolta a homlokát. –
Kedvesem, a Greythorne név nagyon ismerős nekem. Ide valósiak a
rokonai?
Delia közelebb hajolt az idősebb nőhöz, és a szalvétájával a száját
törölgette, hogy egy kis időt nyerjen, mielőtt válaszol. Ettől félt, hogy
el kell árulnia bizonyos részleteket az életével kapcsolatban. Mi lesz,
ha a férje családjának a fülébe jut valami? Egy ilyen egyszerű
kérdésnél mégsem térhetett ki a válasz elől.
– A megboldogult férjemnek igen kiterjedt rokonsága van,
Morrisea-ből származnak, egy halászfaluból, innen húsz
mérföldnyire délre. Azt hiszem, pár unokatestvére errefelé lakik, ha
nem tévedek.
Mrs. Angrove szeme felcsillant.
– Vannak még rokonai a környéken?
Delia felpillantott, és látta, hogy Mr. Twethewey figyelmesen néz
rá. Lesütötte a szemét, és a kezét bámulta.
– Igen. A bátyám a családjával Whitecrossban él. A húgom is
náluk lakik.
Tessék!
Kimondta.
Ajtót nyitott a múltbeli életére. Delia kimondott szavai ott
maradtak a levegőben, nem lehetett visszaszívni őket.
– Mekkora szerencséje van! – Mrs. Angrove cukrot tett a teájába, s
látszólag nem vette észre a Delia lelkében kavargó nyugtalanságot. –
Biztos meg akarja látogatni őket.
Delia felpillantott. Mr. Twethewey őt nézte, igéző, átható tekintetű
kék szemét a nevelőnőre függesztette, mintha össze akarná rakni a
történet darabjait. Mintha tudná, hogy Delia nem mondott el
mindent.
Aztán váratlan elevenséggel kihúzta magát a székében.
 – A gyerekek szeretnek tekézni?
– Tekézni? – Delia nagyot nézet. – Szerintem még sosem
próbálták.
Jac elnevette magát, mogorva tekintete eltűnt.
– Az meg hogy lehet? Randall-lel állandóan azt játszottuk
fiatalkorunkban. Ott, ni! – Rámutatott a tekepályára a főépület
keleti végénél. – Biztos megtanította őket.
Delia megrázta a fejét.
– Nem emlékszem ilyesmire. A bátyja inkább vadászni járt. Vagy
olvasgatott.
Mr. Twethewey hitetlenkedve fújt egyet, felállt, és lesöpörte a
fűszálakat a kabátjáról. Éles füttyel magára vonta a gyerekek
figyelmét, és intett nekik, hogy menjenek közelebb.
– Ki szeretne tekézni ott, a tekepályán?
– Az meg mi? – Sophy összeráncolta szeplős orrocskáját. Fekete
szalagja kioldódott, és sötét haja szabadon omlott a hátára.
– Az egy játék. – Jac intett nekik, hogy kövessék a tekepályához,
ami a ház előtti udvarral párhuzamosan terült el.
– Miféle játék? – Johnny a nagybátyjához igazította a lépteit.
– Nagyon érdekes. Gyertek, megmutatom!
Mindnyájan, még Liam is, követték Jacet a pázsit túloldalán
felállított bábukhoz, és hamar hallótávolságon kívül kerültek. Delia
a székében ülve figyelte, ahogy Mr. Twethewey felvett egy fagolyót a
pálya széléről. Sophy izgatottan ugrándozott körülötte. Delia
nevetve nézte, ahogy Mr. Twethewey Johnnyt ugratja: úgy tett,
mintha odanyújtaná neki a golyót, de olyan magasra tartotta, hogy
Johnny csak felugorva érte el.
Mrs. Angrove arcára anyai büszkeség ült ki, a szája apró
félmosolyra húzódott.
– Jó így látni Jacet. Jó őket így látni.
Pár pillanatig csendben ültek, és Delia szemügyre vette az idősebb
nőt. Karcsú alakját levendulaszínű selyemruha borította, és laza,
fehér csipkekendőt kötött a vállára. Ezüstös haja szinte fehér volt.
Szeme és szája körül nevetőráncok jelentek meg, valahányszor
változott az arckifejezése, és világos szeme élénken fürkészett.
Olyan fajta teremtésnek látszott, aki mindenre ügyel, és semmi nem
kerüli el a figyelmét.
– Régóta él itt, Mrs. Angrove?
– Egész életemben, kedvesem! – kiáltott fel mosolyogva, és az ég
felé emelte a tekintetét. – A férjemmel, Williammel jöttünk ide,
csinos fiatalasszony voltam, nagyjából annyi idős, mint most maga.
– Végigmérte Deliát. – Hány éves?
Delia kihúzta magát.
– Huszonhat.
– Ó, nem, sokkal fiatalabb voltam. Két nappal a tizennyolcadik
születésnapom után mentem férjhez, és másnap idehoztak. Sok
boldog évet töltöttem abban a házban.
Delia követte az asszony pillantását, ahogy felnézett a Penwythe
Hall ablaktábláira és ívelt oromzatára, és megpróbálta elképzelni,
milyen lehetett régen.
– A férjem szenvedélyesen szerette az otthonát meg ezt a vidéket.
– Mrs. Angrove nem vette le a szemét az épületről. – Már akkor is
nagyon régi volt, amikor megérkeztünk ide, és fel kellett újítani. De
William nem sajnálta sem az időt, sem a pénzt a javításokra. Ó,
nem, ő aztán nem! Valósággal szerelmes volt a kertjébe.
– A szobám ablaka a fallal bekerített kertre néz. Gyönyörű, és
annyira érdekes az elrendezése! Gondoltam, hogy valaki sok időt
fordíthatott rá.
– Ó, a kankalinos kert! – sóhajtotta Mrs. Angrove vágyakozva. –
Mindenki így nevezte, mert tavasszal az egész nyugati oldal
sárgában és rózsaszínben pompázott. A férjem öröme és büszkesége
volt.
– Szép lehetett.
– Igen, szép volt, de szépséggel nem lehet kifizetni az adósságokat,
sem féken tartani a hitelezőket. – Élénk szemében vidámság
szikrázott fel, de aztán megint elkomorodott. – Most már nincs rá
pénz, hogy úgy rendben tartsák, mint azelőtt. Félek, hogy Jacnek
elég nagy teher szakadt a nyakába, amikor az ügyvéd átadta neki a
Penwythe Hall kulcsait.
Delia egy pillanatig azt hitte, ejtik a témát, de Mrs. Angrove újabb
levegőt vett, és oldalra billentette a fejét.
– A férjem álmodozó volt, Mrs. Greythorne. A gondolatai folyton a
fellegekben jártak, a kezével viszont a földet túrta. El volt szánva,
hogy az övé lesz Cornwall legszebb kertje. Minden, amit lát, az ő
műve. Ahol most lakom, a kis ház melletti kert is az ő játszótere volt.
Delia más szemmel tekintett a pázsitra. A virágok, mint apró
ékkövek, hajladoztak és bólogattak a kora tavaszi napfényben.
Minden tele volt színekkel.
– Milyen nemes törekvés!
– Az bizony. Szépet alkotni mindig nemes törekvés, különösen, ha
Isten keze munkáját dicséri. William szenvedélyes művészlélek volt,
de a számokhoz nem értett. – Az asszony megrázta a fejét. – Nem,
nem. Nem érdekelték az összegek, az adatok és az üzleti ügyek.
Annyira lefoglalta a kert, hogy Penwythe gazdasági dolgaival
egyszerűen nem foglalkozott. A termőföldeket és a gyümölcsösöket
elhanyagolta. A gazdasági épületek teljesen lepusztultak. A szépség,
legyen bármilyen értékes, nem termel jövedelmet. Sajnos William
elhanyagolta azt a feladatát, hogy karbantartsa a birtokot a
következő nemzedékek számára.
Delia visszanézett Mr. Twethewey-re. A férfi nevetett.
Megérkezésük óta először látta őt ilyen fesztelenül viselkedni.
Eszébe jutott, hogy Mr. Simon szerint azt beszélik, teljesen
lefoglalják őt a gyümölcsöskertek. Talán több teher is nyomja a
vállát, mint az öt gyerek váratlan érkezése.
Mrs. Angrove szünetet tartott az elbeszélésben, amíg megevett
egy lekváros kosárkát, aztán egy szalvétával megtörölte vékony
ajkait.
– Élete vége felé a férjem kezdte belátni a hibáit. Úgy vettem
észre, hogy az emberek a haláluk előtt gyakran megvilágosodnak.
Randall nagyon értett a számok nyelvén, de addigra már olyan
régen nem nézett a birtok felé, hogy William attól félt, eladná, hogy
ne okozzon neki még nagyobb veszteséget. De Jac más volt. Csak
arra az időre hagyta el a birtokot, amíg egyetemre járt. A vérében
volt, csakúgy, mint Williamnek. Mindnyájunk szerencséjére Jacbe
jóval több gyakorlati érzék szorult, mint a nagybátyjába.
Randallnek jó szeme volt az üzlethez és a haszonhoz, Jacnek meg az
emberekhez és a földhöz. A két testvér nagyon különbözik
egymástól, más dolgok hajtják őket előre.
Deliában felébredt a kíváncsiság.
– Milyen dolgok?
– Randallt a siker érdekelte.
– És Mr. Jac Twethewey-t?
 – Ó, hát a biztonság – felelte szilárd meggyőződéssel a hangjában
Mrs. Angrove. – Akkor nyugszik meg, ha tudja, hogy az elkövetkező
években minden rendben lesz. Biztos hallott a gyümölcsösökről. A
gyümölcsöst nem egy évre, de nem is ötre telepítik. Ha megfelelően
művelik, évtizedeken át terem. A Penwythe Hallnak ilyen gazdára
van szüksége, és William ezt Jacben látta meg.
Delia a tekepálya felé nézett. Mr. Twethewey levette a kabátját,
Julia vállára tette a kezét, és segített neki célozni a tekegolyóval.
Hátralépett, ahogy a kislány elgurította a golyót a füvön, és tapsolt,
amikor leütött vele néhány bábut.
Mrs. Angrove boldogan felsóhajtott a látványtól.
– Ezért küldte őket ide Randall! Tudom, hogy így van. A
gyerekeknek ilyen befolyásra van szükségük. A halál tragikus, de
azoknak, akik itt maradnak, tovább kell élniük az életüket. És
remélem, hogy ez a család teljes életet tud majd élni.
Mrs. Angrove szeme tágra nyílt.
– Ha már az életről beszélünk, említette már valaki önnek a
fagyosszentek bálját?
Delia csodálkozva rázta meg a fejét.
– Eddig még nem.
– A tavaszi fagyok nagyon veszélyesek azokra nézve, akik a
földből élnek, úgyhogy ha elmúlt a fagyveszély, a messzi környékről
idesereglik a nép ünnepelni. Évtizedek óta több száz ember gyűlik
össze a penwythe-i birtokon, hogy egy időre elfelejtsék a gondjaikat.
– Kedves gesztus!
– Az bizony, de nem olcsó. Attól tartottam, hogy idén a pénzügyi
bajok miatt le kell mondanunk róla, de Jac valahogy megtalálta a
módját, hogy ne maradjon el.
 – Tudom, hogy a gyerekek gyászolnak, de nagyon remélem, hogy
részt fognak venni a bálon. Szerintem fontos, hogy otthon érezzék
magukat.
– Pontosan így gondolom! Akkor ezt megbeszéltük. – Az idős
asszony elégedetten nézett a tekepálya irányába.
Delia követte a példáját, és újra a gyerekekre meg az új
gyámjukra fordította a figyelmét. Mr. Twethewey megborzolta
Johnny haját, a kutyája körülöttük szaladgált, amin Hannah
harsányan kacagott.
Deliának néhány pillanatra ellazult a válla. Ha a gyerekek
képesek nevetni azok után, amin keresztülmentek, akkor ő is
nyugodtan megteheti.
 14. FEJEZET

Jac szilárdan tartotta a karját, miközben a nagynénje

rátámaszkodott, és lelassította a lépteit, hogy igazodjon az idős
hölgy tempójához, ahogy visszakísérte a kis házba a piknikezés
után.
Nénikéjének a fizikai fáradtság ellenére csillogott a szeme, és
élénken beszélt.
– Ki hitte volna akár csak egy héttel ezelőtt, hogy a Penwythe Hall
ilyen rövid idő alatt megváltozik?
Jac hallgatta a csacsogását, miközben a poros úton ballagtak, arról
beszélt, hogy mennyire érett Julia a korához képest. Milyen remek
humorérzéke van Johnnynak! Mennyire hasonlít az apjára Liam!
Aztán a nevelőnőre terelte a szót.
– Milyen kedves hölgy ez a Mrs. Greythorne! Nem gondolod?
Hűvös szél támadt a tenger felől, és Jac odatartotta neki az arcát.
Igen, a nevelőnő valóban kedves. És minden egyes beszélgetésük
után egyre jobb véleménnyel volt róla. Azt viszont kénytelen volt
észrevenni, hogy Delia mindig kerülte a pillantását, ha a múltja
került szóba.
– Nem találtad kicsit különösnek a viselkedését, amikor a
családjáról volt szó? Mintha nem akarna beszélni róluk.
 – Ne légy ennyire gyanakvó! – Az asszony megpaskolta a karját. –
Nem szép dolog.
– Nem gyanakszom, nénikém. Csak jól odafigyelek.
– Nincs azzal semmi baj, ha az ember bizonyos dolgokat meg akar
tartani magának. Nem kell, hogy az életünk az elejétől a végéig
nyitott könyv legyen. Adj neki egy kis időt! Lehet, hogy megosztja
velünk, lehet, hogy nem. Ha valamit megtanultam a nagybátyádtól,
az volt, hogy az emberek nem véletlenül csöppennek bele az
életünkbe. Az nagyon ritkán fordul elő.
– Mindenesetre a gyerekekkel nekem kell törődnöm. Nem neki.
Charlotte néni halkan felnevetett.
– Ó, Jac! Attól tartok, még nagyon sokat kell tanulnod. Ő van
hatással azokra a gyerekekre. Ő tanítja őket. Formálja őket. Randall
teljesen rábízta a személyiségük alakítását. Veszélyes dolog ilyen
nagy feladatot átruházni valakire, Randall mégis ekkora felelősséget
helyezett rá.
– És Mr. Simon? Őt is megbízta a tanításukkal.
– A távolléte mindennél többet mond. Hát nem látod? Ó, hiszen
férfi vagy, így aztán nem meglepő, hogy nem veszed észre ezeket a
dolgokat. Félreértés ne essék, Mrs. Greythorne az, aki a gyerekeket
neveli. Ha jóban akarsz lenni velük, akkor jóban kell lenned a
nevelőnővel. Szerencsédre igazán kedves teremtés. Ráadásul igen
csinos fiatal hölgy.
Jac felvonta a szemöldökét, és nem kerülte el a figyelmét a néni
szemének a csillogása.
– Ő a nevelőnő, nénikém – magyarázta tagoltan. – Semmivel sem
több.
A nagynénje fújt egyet.
 – Ha nem vetted volna észre, nincs valami nagy választék ifjú
hölgyekből a környéken. Soha nem gondolsz a jövődre? Hogy mit
hagysz magad után? Jócskán benne vagy a harmadik ikszben!
Nehogy túl késő legyen, mire rájössz, hogy az élet nem csak
kertekből meg gyümölcsfákból áll! Mondtam már, hogy az emberek
nem véletlenül csöppennek bele az életünkbe. Ne vedd félvállról a
dolgot!
Jac felhorkant. Úgy tett, mintha ezek a szavak hidegen hagynák.
Pedig nem úgy volt.
Igen, szeretett volna megnősülni. Családot alapítani. Ki ne
szeretett volna? De még nem jött el az ideje. Egyelőre nem. A
Penwythe Hall nehéz időszakot élt át, és Jac úgy érezte, nem
kívánhatja egy nőtől, hogy tartson vele a süllyedő hajón, amit meg
kell menteni. Másfelől, a nagynénjének igaza volt. Nem volt sok nő a
környéken, és egyikükön sem akadt meg a szeme. Talán más
véleményen lenne, ha valaki tetszene neki, de e pillanatban az a
legjobb, ha a gyümölcsösökre fordítja a figyelmét.
Biztonságba és kényelembe helyezte Charlotte nénit a Fairehold
Cottage-ban, Alis felügyelete mellett, azután visszaindult a
Penwythe Hallba.
Arra számított, hogy mire visszaér, a gyerekek már bent lesznek a
házban. Sűrű, sötét felhők gyülekeztek az égen, ahogy ebben a
napszakban szoktak, és hideg árnyékba borították a vidéket. Jac
meggyorsította a lépteit az elhanyagolt kerten keresztül, és
meglepve hallotta a kuncogást és a nevetgélést, amikor átért a
másik végébe.
Elmosolyodott. Miután az előző nap kellemetlen szóváltásba
keveredett Liammel, tartott a közös tevékenységektől, de végül
jobban élvezte a gyerekekkel eltöltött délutánt, mint gondolta volna.
A gyerekek észrevették, hogy visszatért, amikor megkerülte a ház
előtti pázsitot a főúttól elválasztó, alacsony kőkerítést. Johnny elébe
szaladt, a szél belekapott sötét hajába, és a kisfiú zihált a
megerőltetéstől.
– Jac bácsi! Akarsz még tekézni? Gyakoroltam, amíg odavoltál.
– Én is! – csilingelt Sophy hangja, aki kipirult arccal igyekezett a
bátyja után. – Nagyon sokat javultam. Tudom, hogy most már
legyőzlek. Nézd meg!
Jac Johnny vállára tette a kezét, miközben a kisfiú mellette
lépdelt.
– Majd holnap, jó? Nézzétek az eget! – Jac észak felé mutatott. –
Látjátok, micsoda felhők tartanak felénk egyenes vonalban? Érzitek,
hogy lehűlt a levegő? Ez azt jelenti, hogy eső lesz.
– Talán holnap kimehetünk a tengerhez. – Sophy izgatottan
odaugrott hozzá.
Jac nevetett a kislány kitartó unszolásán.
– Szavamat adom, Sophy hercegnő, hogy kiviszlek a tengerhez.
Csak nem holnap. De nemsokára.
A gyerekek visszaszaladtak a testvéreikhez, Jac pedig ránézett a
tölgyfára, ami alatt piknikeztek. A szolgák lejöttek, hogy
visszavigyék a házba az asztalt és a székeket, és miközben a
vállukra vették a bútorokat, Mrs. Greythorne a fa alatt állt, Hannah-
val az oldalán.
Jac lassított, és a nevelőnő felé vette az irányt.
Greythorne.
A nagynénjének igaza volt, amikor ismerősnek találta a nevet. Ő
is ismerte valahonnan. De honnan?
 Bárki lehetett az – bérlő, látogató, vendég Colliverék valamelyik
vadászatán. Jacet nem hagyta nyugodni a dolog.
Friss széllökés süvített a göcsörtös ágak között, ezért Mrs.
Greythorne a fejére szorította a főkötőjét. A szalagok az arca előtt
lobogtak. Hannah előreszaladt, a testvérei után. Ahogy a nevelőnő
észrevette Jacet, összefogta a szoknyáját, és elmosolyodott.
– Mr. Twethewey. Éppen indulunk befelé. Félek, hogy nyakunkon
az eső. Remélem, a nénikéje baj nélkül hazaért.
Jac a nőhöz igazította a lépteit, könnyedén, kényelmesen sétáltak.
– Igen. Hamar kifárad, de örül, hogy itt vannak a gyerekek.
– Annyira élvezték ma a tekézést! Nagyszerű ötlet volt, hogy
játszott velük.
Jac maga elé engedte Deliát a főkapunál. A nő levendulaillata
elvegyült a pázsit frissen vágott füvének és a széllel érkező esőnek a
szagával – mámorító keverék volt.
A gyerekek besiettek a házba, így aztán egyedül voltak, amikor
beléptek a bejárati ajtón. A délre néző ablaktáblák visszatükrözték a
mozgó, gyorsan változó árnyakat, amitől szinte életre kelt a ház. Jac
alkalmazkodott Delia kényelmesebb tempójához, és talán a
kelleténél jobban kiélvezte a vele töltött időt. Nagynénje szavai a
hagyatékáról és Delia vonzerejéről ott zakatoltak az elméjében.
Hozzászokott, hogy egyedül van a szolgálókkal, de a nevelőnő más
volt.
Akár szolgáló, akár nevelőnő – gyönyörű volt. Minél több időt
töltött a társaságában, annál inkább tudatosult Jacben a tény.
Megköszörülte a torkát, és illendőbb mederbe terelte a
gondolatait.
– Bizonyára hallott már arról, hogy szeretnénk egy almaborprést
építeni, még a szüret előtt. Pár nap múlva megérkezik az új gránitkő
a zúzógéphez, már ha az időjárás engedi, természetesen. Fontos
fejlesztés lesz a Penwythe birtok szempontjából. Tudom, hogy
Liamnek és Johnnynak a tanulással kell foglalkoznia, de egy ilyen
jelentős eseménynél jelen lehetnének.
Delia arca felragyogott.
– Remek ötlet! Bármi hasznos lehet, ami erősíti bennük az
idetartozás érzését.
– Pontosan így gondolom, főleg a tegnapi beszélgetésünk után
Liammel.
Delia felemelte a kezét, hogy megigazítson egy hosszú,
rozsdabarna hajtincset, amibe belekapott a szél.
– Liam annyira eleven fiú, és nagyon okos! Az apja halála nagyon
lesújtja, és nem tudja kezelni a veszteség okozta fájdalmat. Kérem,
ne ítélje meg őt a tettei alapján! Csak a gyász beszélt belőle.
A gyász beszélt belőle!
Delia hirtelen megtorpant, és odafordult Jachez. Olyan közel
voltak egymáshoz, hogy a férfi meglátta az apró pontocskákat Delia
szürke szemében, és észrevette, hogy gödröcskék támadnak a szája
mellett, amikor beszél.
Delia egyenesen a szemébe nézett.
– Liam, és valójában mindegyik gyerek, tudni akarja, hogy van
valaki, aki kézben tartja a dolgokat, és megvédi őket. Ez
mindenkinek az alapvető kívánsága. Volt szíves, és megengedte,
hogy a gyerekek a Penwythe Hallba költözzenek, de a falak egyedül
nem garantálják, hogy biztonságban érezzék magukat. Arra az
emberek képesek. Ez ilyen egyszerű, és ugyanakkor ilyen bonyolult.
És bár Liam már tizennégy éves, még mindig nagyon kisfiú, és sokat
kell még fejlődnie.
Jac figyelte, ahogy a nevelőnő előtte lépdel: egyenes tartással,
kihúzza magát, és a szoknyája minden lépésnél hullámzik. Minden
porcikájából kedvesség és magabiztosság sugárzott, ami nem
mindennapi adottság. Az utóbbi napok bizonytalansága mindenkit
kimerített, de Delia eltökéltsége, hogy békességet teremtsen,
megnyugtató hatással volt a környezetére.
Igen, Jacnek tetszett a nevelőnő – és egyre nagyobb érdeklődéssel
figyelte.


Aznap este Jac még kilovagolt a déli gyümölcsösbe, Cadwur pedig
boldogan loholt mellette. Jó volt a szabadban lenni. Az esőcseppek
halk kopogása megszűnt, és az égen összefolytak az alkony bíbor és
rózsaszín árnyalatai. Minden csendes és nyugodt volt, csak a
lombok susogtak az árnyas úton. Az ágakat ékesítő fehér és
rózsaszín almavirágok többsége lehullt – színpompás szirmok
szőnyegén dobogott a ló patája.
Jac végiglovagolt a fák között, és időnként megállva közelebb
húzott magához egy-egy faágat, hogy megvizsgálja a virágok helyén
maradt apró gyümölcskezdeményeket, amelyekből nemsokára
gyümölcs lesz.
Azután a talajt vette szemügyre. Ahogy eltervezte, három ferde
falú árkot ástak ki a sorok mentén, hogy az esővíz a völgy
legmélyebb pontjára folyjon, ahol kis tavacskába gyűjtötték, nehogy
elöntse a gyümölcsöst. Napokon át puszta sártengernek látszott a
munkaterület, de most, hogy a munkások elhordták a földet, Jac
látta a munkájuk eredményét. A gyümölcsös egyes részein
lekókadtak a levelek a túl sok víztől, de az új csatornarendszer majd
elvezeti a talaj nedvességét. Ha minden jól megy. Jac elnézett a
tavacska déli vége felé. Máris megtelt.
Derűlátás kerítette hatalmába.
Lódobogásra lett figyelmes, és ahogy a gyümölcsös nyugati
peremére emelte a tekintetét, látta, hogy Andrews közeledik.
– A sövényt elültették? – kiáltotta Jac, amint az intéző közelebb
ért.
Andrews bólintott, balra rántotta a gyeplőt, és lehúzta a fejét egy
faág elől.
– Igen. A munkások tegnap este fejezték be az ültetést. Igaz, hogy
nem túl nagy. Nem hinném, hogy felfogja a szelet. Legalábbis az
idén nem.
Jac megvizsgálta a sövénykerítést az északi oldalon. Andrewsnak
igaza volt. A bokrok kicsik voltak, sokkal kisebbek, mint szerette
volna. Ha a nedvesség nem is fenyegeti a fiatal fákat, a dühös északi
és nyugati szelek annál inkább.
– Majd a szezon végére kiderül, használ-e valamit.
Andrews áthelyezte a súlyát a nyeregben, ahogy nyugat felé
nézett.
– Fűzfákat ültettünk a legvizesebb helyekre, abban a reményben,
hogy vonzani fogják a vizet. Legalább a szárazságtól nem kell
félnünk.
Az intéző elhallgatott, és Jac odanézett, hogy lássa, mi ragadhatta
meg a figyelmét. A sövény túlsó végén Mrs. Greythorne vezette át a
lányokat a zöldellő mezőn, a gyümölcsös és a láp között. Sötétszürke
ruhájában épp csak magasabbnak látszott Juliánál, aki szorosan a
nyomában haladt, és a két kicsi mellettük futkározott. Megálltak,
Mrs. Greythorne letérdelt, felvett valamit a gyepszőnyegről, és
odanyújtotta a lányoknak, hogy nézzék meg.
Jac nem tudta mire vélni a dolgot. Olykor-olykor természetesnek
tűnt, hogy a gyerekek itt vannak. Végül is Randall véréből valók
voltak. Más pillanatokban viszont, amikor belemerült valamilyen
tevékenységbe, szinte megfeledkezett a jelenlétükről, és amikor
megpillantotta őket a szeme sarkából, megint csak meghökkent.
Jac a hölgyek felé intett a fejével.
– Mi a véleménye arról, hogy Randall gyerekei itt vannak?
Andrews félrebillentette a fejét.
– Nem az én dolgom véleményt mondani, igaz?
– De én magát kérdezem – komolyodott el Jac. – Majdnem olyan
régen van itt, a Penwythe Hallban, mint én.
Andrews szeme összeszűkült, az arca elsötétült.
Jac ismerte ezt a tekintetet – olyan emberre vallott, aki nem
szívesen mondja ki, amit valójában gondol. Felkészült a
legrosszabbra.
– Ki vele!
Andrews leeresztette a gyeplőt, és odahajolt Jachez.
– Nem a gyerekek aggasztanak engem, hanem Mrs. Greythorne. A
faluban azt beszélik, egyesek nem örülnek, hogy itt van.
– Micsoda? – horkant fel Jac, és elhessegetett egy bogarat az arca
elől. – Ez képtelenség! Mit követett volna el, ami miatt bárki is
elítélheti?
Andrews vállat vont.
– Nem az, hogy ő követett el valamit, hanem a férje.
Andrews kijelentése, meg hogy a nevelőnő nem szívesen beszélt a
családjáról piknikezés közben, még rejtélyesebbé tette a dolgot.
 – De hát a férje meghalt. Ő biztos nem okoz gondot.
Jac megsarkantyúzta a lovát, mintegy véget vetve a
beszélgetésnek, de Andrews utolérte, így a két ló egymás mellett
haladt a keskeny úton.
– Ma benézett a lelkész. Több gyülekezeti tag elmondta neki, hogy
aggódnak a nevelőnő miatt. Emlékszik rá, hogy évekkel ezelőtt a
fináncok rajtaütöttek egy Plymouthba tartó kereskedőhajón?
Csúnya ügy volt. Még a tengeren volt a hajó, amikor rajtaütöttek, és
a fedélzeten hét embert megöltek, vagy belehaltak a sérüléseikbe.
Az egyikük odaátról, Wentin Bayből való volt. Emlékszik rá, igaz?
Jac összerándult. Igen, emlékezett rá. Az egyik legsikeresebb
rajtaütés volt a csempészeken Cornwallban, amire csak vissza
tudott emlékezni.
– Az egyik ember, akit megöltek, Robert Greythorne volt.
– Mrs. Greythorne férje? – bukott ki Jacből a kérdés, ahogy a
fejében összeállt a kép.
Andrews bólintott.
– Pontosan. A falubeliek nem felejtenek, és most innen Bowden
Manorig meg vissza mindenki erről beszél.
Jac felnézett az ezüstösen csillogó felhőkre, és közben a lemenő
nap fényében megvilágosodott előtte mindaz, amit hallott. A
csempészet súlyos szó volt, különösen az övékéhez hasonló,
tengerparti városokban. Egyre nehezebben tudták felvenni ellene a
harcot, és a fináncok pontosan azzal az akcióval akartak példát
statuálni. Olyan megdöbbenést keltett, ami megrázta egész
Cornwallt. A helybeliek sajnálták azokat, akiket megöltek,
mondván, hogy tisztességes üzleti ügyben jártak. A másik oldalon
úgy vélték, hogy a csempészek a legalattomosabb népség. Ebben a
helyzetben nem voltak győztesek, sem vesztesek, csak a szomorú
vég, megoldás nélkül, mert a csempészet továbbra is folytatódott.
Amennyire Jac vissza tudott emlékezni, azokat, akiket bíróság elé
állítottak, végül szabadon engedték, de mégis azt beszélték, hogy
csak fenyegetés és zsarolás hatására.
– Biztos ebben? Hogy Robert Greythorne tényleg az ő férje volt? –
kérdezte Jac.
– Igen, teljesen biztos. A családja egy Morrisea nevű városban él,
nem túl messze innen, és a fivérei állítólag továbbra is benne
vannak a dolgokban. A Greythorne klán tehetős népség.
Képtelenség bejutni közéjük. Az emberek aggódnak, hogy Mrs.
Greythorne jelenléte felkelti a férje rokonainak a figyelmét, vagy
ami még rosszabb, a fináncokét.
– Nevetséges! Ő csak egy nevelőnő. Semmi másra nincs ideje.
– De a személyzetnek jár a szája, mindenkinek, a szobalányoktól
az istállófiúkig. Úgy tűnik, Mrs. Greythorne sok levelet ír Dél-
Cornwallba. Azt elfelejtettem, melyik városba címezi őket. Még Mrs.
Bishop is megjegyzést tett rá, éppen ma reggel.
Jac állkapcsa megfeszült.
– Randall nem bérelt volna fel egy csempészt. Azonkívül, ha Mrs.
Greythorne belekeveredett volna, börtönbe zárják.
Andrews bólintott.
– Egyetértek, de tudja, milyenek az emberek, főleg miután évekkel
ezelőtt volt az a csempészési ügy Wentin Bayben. Az erős családok
gyakorolják a hatalmat, még olyan távolságból is, mint Morrisea.
Jac visszanézett Mrs. Greythorne és az unokahúgai irányába. A
nevelőnő most távolabb volt, kecses alakjának csak a körvonalai
látszottak a zöld háttér előtt.
 – Ami engem illet, szerintem az egész csak pletyka.
Andrews vállat vont.
– Gondoltam, szeretné megtudni, mit beszélnek az emberek.
Ennyi az egész.
– Egyszerű a megoldás. – Jac összeszorította a fogát. – Beszélek
vele az ügyről, amint lehetséges.
Egyszerű feladatnak tűnt, Jac mégis tudta, hogy nem lesz az. Miss
Greythorne – színtelen, szürke szemével meg a bájos gödröcskéivel
együtt – igen rejtélyesnek bizonyult.
 15. FEJEZET

Jac átható tekintettel viszonozta Mr. Simon pillantását. A tanító púp

volt a hátán, amióta csak megérkezett a Penwythe Hallba, és aznap
éppen semmi hangulata nem volt a férfi fellengzős modorához.
Jacnek a szeme sem rebbent.
– Ahogy mondtam, Mr. Simon, az almaborpréshez ma hozzák meg
a gránitkereket. Gondolom, a fiúk megnézhetnék.
Johnny felpattant a tanulóasztal melletti székéből, és megpördült,
hogy a tanítója szemébe nézzen. Alig tudott úrrá lenni az
izgatottságán.
– Most odamehetünk?
Mr. Simon összevonta a szemöldökét, előrelépett, Johnny vállára
tette a kezét, és tapintatosan visszairányította a fiút a székéhez.
– Mr. Twethewey, bizonyára nem szeretné, ha a gyerekek
lemaradnának a tanulással, főleg a történtek fényében. Keményen
dolgozunk, hogy tartani tudjuk magunkat a tanrendünkhöz.
Jacnek minden türelmére szüksége volt. Nehezen tűrte, hogy így
beszéljenek vele, különösen a saját házában.
– Persze hogy nem. De éppen a történtek fényében azt gondolom,
hogy ma fontos nap van a Penwythe Hall életében, meg
mindazokéban, akik ide tartoznak. A Penwythe Hall lakóiként a
gyerekeknek is ott kell lenniük.
A fiúk összenéztek, mintha nem tudnák, kinek fogadjanak szót.
Mr. Simon megszorította Johnny vállát.
– A tanrendnél és a rendszerességnél semmi sem lehet fontosabb.
Mellesleg ezeknek a fiatalembereknek a jövőben majd az
irányítással kell foglalkozniuk. Nem pazarolhatják az idejüket a
lényegtelen részletekre.
Jac megmerevedett.
– Ez a lényegtelen részlet létfontosságú beruházás, és az
elkövetkező években nagyban befolyásolni fogja a birtok
jövedelmezőségét. Lehet, hogy vidéken élünk, de afelől
biztosíthatom önt, hogy itt is lehet, és tudunk is, üzleti
tevékenységet folytatni.
Mr. Simon megadón felemelte a kezét.
– Ön a gyerekek gyámja. Ha úgy gondolja, hogy ez a
leghasznosabb időtöltés számukra, én elfogadom a véleményét.
Jac nagy levegőt vett. Látta már, miért választotta Randall ezt az
embert a gyerekei tanítójának, hiszen őt sem érdekelte volna a
gránitkerék beállítása, csak az a jövedelem, amit termelni lehet
általa.
– Délutánra visszaérnek. Szívesen látjuk önt is, ha velünk akar
tartani – tette hozzá Jac, miközben a fiúk becsukták a könyveiket, és
csendben felálltak az asztal mellől. – Kellemes napunk van, és
igazán érdekes látványban lesz részünk.
A tanító felhorkant.
– Köszönöm, nem.
– Ahogy tetszik. Kellemes délelőttöt, Mr. Simon!
A fiúk csendben voltak, mialatt Jac lekísérte őket a hátsó lépcsőn
és keresztül a nagytermen. Befordultak, és átmentek az
előcsarnokon, ami elnyújtózott a ház teljes szélességében, a
főbejárattól a napsütötte hátsó udvarig. Johnny előreszaladt, fürge
léptei felcsapták az esti eső nyomán megmaradt sarat. Lelkesedése
azonban hamar elpárolgott, amikor szembejött velük az udvaron a
lovász, aki két felnyergelt pónit vezetett.
Johnny hirtelen lefékezett, és sarkon fordult, rémült tekintetével
Liamet kereste. Hátrafelé araszolt a lovaktól, amíg a bátyja közelébe
nem ért.
Jac közelebb ment, és megveregette a póni nyakát.
– Nem lovagolsz, Johnny?
A kisfiú nem felelt. Az arca falfehér lett.
Liam átkarolta az öccsét.
– Nem akar felülni a pónira. Fél tőle, mert…
Jac hirtelen rádöbbent, hogy hiszen Randall lovasbalesetben halt
meg.
Megborzongott a lovász akaratlan hibájától és a saját
érzéketlenségétől. Hát persze hogy nem akar lóra ülni a kisfiú!
Jacnek eszébe juthatott volna.
– Félsz, ugye, kisfiam? – dörmögte a lovász. – Hatéves az ember,
vagy hatvan, cseppet sem számít. Egy igazi férfi nem fél a lótól.
A lovász, mit sem törődve Liam magyarázkodásával, Johnny
mellé vezette a pónit, hogy fel tudjon ülni rá. A kisfiú hátrahőkölt.
– Semmi baj! – mondta Jac könnyedén. – Nem egyedül fogsz
lovagolni. Jöhetsz velem.
– Nem! – Liam hirtelen előrelépett, Johnny és Jac közé állva. –
Velem jön. – Szó nélkül a nagyobb póni felé terelte az öccsét, és
felsegítette a kisfiút a nyeregbe. – Ne félj, Johnny! Majd lassan
megyünk.
Jac kijózanodott, miközben Liam viselkedését figyelte. Felrémlett
benne egy emlék: Randall, aki majdnem hét évvel idősebb volt nála,
mennyire odafigyelt rá, amikor először érkeztek meg Penwythe-ba.
Az egyébként kedves emlék megkeseredett az elmúlt hét
eseményeinek a hatására. Szabadulni akart a gondolattól, és végre
belekezdeni a napi munkájába.
A fiúk elhelyezkedtek a póni nyergében, az istállófiú odavezette
Jac lovát, és a kis csapat végre elindult a sáros úton, ami az istállótól
a gyümölcsösök völgyén át vezetett. Cadwur mellettük trappolt.
– Miért van olyan messze a présház az istállótól? – kérdezte
Johnny, jó néhány percnyi lovaglás után.
– Jó okunk van rá. Reméljük, ha egyszer elkészül, sokan fogják
használni. Minden bérlőnek van legalább néhány almafája, vagy
akár saját gyümölcsöse. Bízom benne, hogy fizetség fejében a mi
almaborprésünket fogják igénybe venni, és nem mennek be a
városba. Mindenesetre távol akarjuk tartani őket a főépülettől. Elég
nagy zajt tudnak csapni – mosolygott rá Johnnyra, aki oldalra
kihajolva kémlelt körül a kis erdőben.
Lovagoltak tovább. Az út bekanyarodott a gyümölcsös végén, és
egy magas kőépülethez vezetett, aminek több kicsi, fakeretes ablaka
volt. A szerény építménynek sötétszürke, vastag kőfala és
zsúpfedele volt. Más napokon csendes volt a hely, ahol csak a közeli
legelőről hallatszó birkabégetés és a kézzel faragott szarufák alatt
fészkelő fecskék csivitelése hallatszott, de aznap széles karimájú
szalmakalapot viselő munkások gyülekeztek az udvaron, és
hatalmas ökrös szekér állt készenlétben. A szekéren vastag kötelek
rögzítették a helyére a hatalmas, derékmagasságig érő, kerek követ.
 Ahogy közelebb értek, Jac keblét dagasztotta a büszkeség, és jó
reménységgel várta az elkövetkezendőket. Ezért dolgoztak eddig,
hogy elkezdhessék az almaborkészítést Braewynben. A kő
összezúzza az almát, hogy aztán ki tudják préselni a levét. Ezzel az
újítással a javukra fordíthatják Penwythe szerencséjét.
Johnny arca felderült a csődület láttán, és fészkelődni kezdett a
nyeregben, hogy jobban lásson. Liam viszont tartózkodón
viselkedett. Lelkesedés nélkül, közönyös hangon kérdezte:
– Ez lenne az?
– Ó, majd csak ezután lesz belőle valami! – Jac elmosolyodott, és
biccentett a fiúknak, hogy menjenek utána. – Gyerünk!
Az épület melletti kicsi udvaron Jac leszállt a lováról, lesegítette
Johnnyt, és megvárta, hogy Liam lecsusszanjon a nyeregből.
Kikötötték a lovakat, és bementek az épületbe.
Odabent sokkal hűvösebb volt. A pajta széles ajtaja nyitva állt, és
egy hatalmas gránitgyűrűre esett a fény – az almaőrlőre –, amit az
előző héten állítottak be a helyére, és a pereme térdig ért Jacnek. A
kerek kő tetején széles vájat volt, és a közepéből egy szalmával
körültekert, nagy farúd állt ki.
– Úgy néz ki, mint egy nagy, kerek itatóvályú. – Johnny a
homlokát ráncolta.
– Igen? – Jac közelebb lépett, és letérdelt a kisfiú mellé. – Most a
szekéren lévő nagy, kerek követ beemelik ebbe a vájatba. Amikor az
alma megérik, beletesszük a vájatba, egy ló vontatja a követ, hogy
körbeforogjon, és összezúzza az almát, ami aztán mehet a présbe.
Miután kipréselik, ott fogják nagy hordókban tárolni az almabort.
– Hol van a prés? – Johnny körülnézett a nagy, üres pajtában.
– Az még nem érkezett meg.
 Johnny félrebillentett fejjel vizsgálgatta az előtte álló almaőrlőt.
– Hogy fogják beletenni azt a kereket ebbe a gyűrűbe?
– Az ökrökkel. – Jac a vastag fagerenda felé biccentett, ami
keresztbe futott az ívelt mennyezet alatt. – Ahhoz fogjuk hozzákötni
őket, aztán a gerenda segítségével felemelik a kereket, és leeresztik
a helyére.
Visszamentek az udvarra, és nézték, hogyan emelik le a
munkások a kereket a szekérről a földre. Meleg volt, és az előző esti
eső sem tudta elmosni a port, ami a szélben kavargott. A férfiak
nagy nyögések közepette birkóztak, erőlködtek, próbálták
leügyeskedni a szekérről a merev kőtömböt.
Jac körbepillantott. Sok ismerős arcot látott az udvaron, a
bámészkodók között – bérlőket, munkásokat, helybeli
üzletembereket. Még a lelkész is ott volt.
De egy férfin megakadt a szeme.
– Hát itt van, Twethewey! – kiáltotta Colliver, aki a sétapálcájával
hadonászva igyekezett magára vonni Jac figyelmét. – Jó kis felhajtás
kerekedett itt ma. Én is eljöttem, hogy a saját szememmel lássam.
A hangjából ítélve szórakoztatónak találta a helyzetet. Jacnek nem
tetszett a dolog.
Colliver összefonta a karját.
– Szóval ez az a gyümölcszúzó, amiről beszélt. Szívesen
mondanám, hogy osztom a derűlátását a benne rejlő lehetőségeket
illetően, de szinte hihetetlen, hogy ez a pajta, ez a felszerelés
meghozza a kívánt eredményt.
– Braewynnek már nagyon kellett egy almaborpréselő üzem.
– Az emberek otthon, a pajtában is kényelmesen el tudják
készíteni a saját borukat.
 – Igen, de így gyorsabb. Időt takarítanak meg vele. És pénzt.
– Hát, bárcsak rám cáfolna! – A férfi szúrós tekintetű szeme
csillogott.
Nem lehetett tudni, tréfál-e vagy sem, de Jac nem volt vicces
hangulatban.
– Ez csak egy része a dolognak, Colliver.
– Tudom, tudom, a gyümölcsösök! – Legyintett egyet. –
Mindenesetre sok szerencsét kívánok a munkájához, Twethewey.
De tényleg! Akárhogy is, de az itteni emberekre igazán ráférne egy
kevés siker. – Colliver megfordult, és tettetett udvariassággal
meghajolt a fiúk felé. – Jó napot, uraim! Mit gondolnak erről?
Johnny közelebb lépett Jachez, és egész fiatal testében reszketett.
– Nekem tetszenek az ökrök.
Harsány, mély hangú kacagás tört fel Colliverből.
– Pont az ökrök ragadják meg a fantáziáját?
A fiúk kezet ráztak az idősebb férfival, majd Colliver újra
odafordult Jachez.
A pajta felé intett a fejével.
– Már megyek is. Megvannak a saját ügyeim, amikkel
foglalkoznom kell. Viszontlátásra a fagyosszentek bálján! A
családom hölgytagjai másról sem beszélnek. Gondolom, rendeltek
egy-két új ruhát a nagy esemény kedvéért. – Ezzel Colliver
odébbállt.
Egy ideig nézték a munkásokat, majd Johnny fölfelé sandítva
Jacre nézett.
– Mi az a fagyosszentek bálja?
– Minden évben mulatságot tartunk a Penwythe Hallban, miután
elmúlt a fagyveszély. Ez azt jelenti, hogy a termésben, a mi
esetünkben a gyümölcsökben, már nem tehet kárt a fagy.
– Én is mehetek?
Jac kuncogott a kisfiú buzgalmán. Friss és biztató volt látni.
Megborzolta a haját.
– A bál felnőtteknek való, de a falubeli gyerekek mindig ott
piknikeznek a pázsitunkon az előző nap. Ott lehetsz, ha akarsz.
Liam előrelépett, és fagyos pillantást vetett az öccsére.
– Nem mehetünk. Gyászolunk. Tudod jól, Johnny. Miért akarnánk
valami ostoba partira menni, amikor apa nemrég halt meg? – Liam
fiatal arcára kiült a düh, ami sokkal idősebbnek mutatta a koránál,
és sokkal erőszakosabbnak.
Jac elámult. A tanító meg a nevelőnő nem ellenezhet egy kis
szórakozást, még akkor sem, ha gyászolnak.
Hangzavar szakította félbe a beszélgetésüket. A gránitkerék
megindult a szekérről, a földre zuhant, felcsapta a sarat és
felkavarta a port a párás levegőben. Hosszú rudat húztak át a kő
közepén lévő lyukon, ami tengelyként szolgált, és a munkások
kétoldalt a súlyos kerék mellé álltak, hogy egyenletesen tudják
görgetni a követ. Nagy kiabálás és nyögés közepette az ökrök után
kötötték, hogy bevontassák a pajtába.
Jac a kezét Johnny vállán nyugtatva figyelte a jelenetet, ám
egyszer csak léptek dobbanására lett figyelmes a háta mögött.
Megfordult, és Liam nyurga alakját látta az út túloldalán megkötött
lovak felé iramodni.
Jac megrémült a látványtól. Megmarkolta Johnny vállát.
– Ne menj közel ahhoz a kőhöz! Megértetted? Menj oda Mr.
Andrewshoz! Ott áll az ajtónál. Ne mozdulj el mellőle!
Johnny visszanézett a bátyjára, kis arca zavartan elsötétült, de
szót fogadott, és odaszaladt Mr. Andrewshoz.
Miután Jac meggyőződött, hogy Johnny nincs a kő közelében,
Liam után futott, aki a póni kantárját rángatva el akarta oldozni az
állatot.
– Mit csinálsz? – Jac átgázolt a magasra nőtt füvön, és nem értette
a hirtelen változást Liam viselkedésében.
– Nem akarok itt lenni – kiáltotta a fiú feszült hangon.
– Jól van, de azért még nem kell így elrohanni. – Jac megállt, és
nézte, ahogy egy kövér könnycsepp gördül le Liam arcán.
A látvány meghökkentette. Kinyújtotta a kezét, hogy megfékezze
az unokaöccse hirtelen mozdulatait.
De Liam kiszabadította a karját.
– Nem kényszeríthet, hogy itt maradjak! Nem érdekel az a vacak
kő, sem a vacak prés, de még az a vacak bál sem! – Egyre vadabbul
vergődött. Elakadt a lélegzete.
Jac megdöbbent a szavaitól, és a fiú közben újra a póni felé
fordult. Jac azt hitte, túl vannak az efféle a kitöréseken, és hogy
Liam már elmondta a magáét.
Jac halkan szólt hozzá:
– Rendben van. Nem kell a présházba jönnöd, sem a
fagyosszentek báljára. De tiszteletet kérek tőled.
Mivel Liam nem tudta kioldani a kantárt, eleresztette, és teljes
figyelmét Jacre irányította.
– Tiszteletet? – Elvörösödött az arca. – Mindent utálok, aminek a
Penwythe Hallhoz köze van!
– Apátok akarta, hogy ide jöjjetek. Ez csak számít neked
valamennyire.
– Nekem ugyan nem! Maga nem látta őt. Haldoklott. Nem volt
magánál. Mr. Steerheadnek nem lett volna szabad engednie, hogy
megváltoztassa a végrendeletét.
– Megértem, hogy csalódott vagy, de tényleg. Én…
– Hogy érthetné meg? – Liamnek elcsuklott a hangja. Aztán
összeszűkült a szeme. – Gyűlölöm azért, amit az apámmal tett!
A fiú elcsörtetett az erdő felé, ami a faluba vezető út túlsó végét
szegélyezte.
Jac nem hagyhatta, hogy Liam egyedül menjen be az ismeretlen
erdőbe. Futásnak eredt, hogy utolérje, de amikor mögötte volt, Liam
megpördült, és sütött a harag az arcáról. Ökölbe szorította a kezét,
és minden erejét összeszedve belebokszolt a férfi mellkasába.
Jacet meglepte a váratlan támadás. Hátratántorodott, hogy
megőrizze az egyensúlyát. De Liam csak ütött és ütött, egyre
gyorsabb egymásutánban.
Jac megragadta a fiút a két felkarjánál fogva, kinyújtott karral
eltartotta magától, és Liam addig tekergőzött és püfölte a levegőt,
amíg végleg elfogyott az ereje.
Jacet elszomorította a látvány.
Nem a düh, hanem a fájdalom fűtötte a fiú kitörését. És nem is rá
haragudott.
Izzadságcseppek ütköztek ki Liam szemöldökén. A haja
csatakosan hullott a homlokába, izzó kék szeme könnyben úszott.
– Maga tolvaj! Ellopta az apámtól ezt a birtokot, és az olyan,
mintha pénzt lopott volna. Tudta, hogy keményen dolgozik értünk
és a jövőnkért, de magát ez nem érdekelte. Akkor most mit törődik
velünk? Amint nagykorúvá válok, elmegyek, és magammal viszem a
testvéreimet. Gyűlölöm magát!
A fiú újult erővel kirántotta a karját. Ezúttal Jac magához húzta,
és átölelte. Jó szorosan, hogy ne tudjon hadonászni.
Liam ekkor nem a felnőttkor küszöbén álló kamasz volt, csak egy
kisfiú, aki az édesapját gyászolja.
Eleinte szilárdan állt a lábán, de pillanatról pillanatra ernyedtek
el az izmai, amíg végül zokogva nekiborult Jac vállának.
A férfi nem tudta, mihez kezdjen, így aztán mozdulatlanul
csendben maradt, miközben Liam kisírta magát. Időt és teret adott a
fiúnak, hogy kieressze az őt feszítő, heves érzelmeket.
Végül Liam elhúzódott, és Jac leeresztette a karját. Az a fiú, aki
pillanatokkal korábban még olyan vad volt, most zavartan pislogott.
Ruhája ujjával megtörölte az orrát, de sehogy sem akart a
nagybátyjára nézni.
Jac az erdő szélén kidőlt egyik fa felé intett a fejével. Egy ideig
csendben ültek, Liam még mindig zihálva vette a levegőt, miközben
kiabálás és kurjongatás visszhangzott a távolból, az udvar felől.
– Nem kell szeretned engem, Liam. De el kell fogadnod, hogy
édesapád akarata az volt, hogy ide jöjjetek. Ez alól nincs kibúvó.
Nem tudom, apád mit mondott neked a végrendeletről, de minden
éremnek két oldala van. Majd egyszer, ha kész leszel rá, elmondom,
hogy fest a dolog az én oldalamról. Nem vagy már gyerek, és
ismerned kell a tényeket ahhoz, hogy kialakítsd a saját
véleményedet.
A férfi óvatosan átkarolta a fiú vállát. De Liam nem húzódott el
tőle.
Jac a fák lombkoronájáról a távoli présház felé nézett. Liamhez
hasonlóan ő is azt kívánta, bárcsak tudná, miért küldte hozzá a
bátyja a gyerekeit, de tartozott Randallnek valamivel. És ahogy nem
állt szándékában feladni a gyümölcsösökkel kapcsolatos terveit, úgy
nem fogja cserben hagyni a gyerekeket sem, akiket az ő gondjaira
bíztak.
 16. FEJEZET

Delia egy pillanatra megtorpant, ahogy befordult a könyvtár felé.

Mr. Simon egymagában állt az ablaknál, és lenézett az udvarra.
Széles háta és koromfekete haja élesen kirajzolódott a ragyogó
nappali fényben.
– Mit csinál itt? – Delia belibbent a helyiségbe, és odalépett a
polchoz.
A tanító nem fordult felé.
– Nem tudom, mire gondolt Mr. Twethewey, amikor ide küldte a
gyerekeit. – Színtelen hangon, kedvetlenül beszélt, a szemét nem
vette le az ablakról. – Biztos, hogy nem volt eszénél, amikor
meghozta ezt a döntést.
Delia visszahőkölt a váratlan, indulatos hangtól, és lelassította a
mozdulatait, miközben a könyveket rendezgette, és visszatett egy
kallódó kötetet a polcra.
– Ó, én nem tudom. Örülök, hogy a gyerekek kezdenek
beilleszkedni. Alig több mint egy hét telt el, és mintha máris
alkalmazkodnának. Azt hittem, sokkal több időbe fog kerülni.
Mr. Simon fújt egyet, végre elfordult az ablaktól, és leereszkedőn
oldalra billentette a fejét.
– Maga tréfál.
 – Nem tréfálok. – Delia a polc előtt végigsétálva olvasgatta a
könyvcímeket. – Azt hiszem, elég jól érzik magukat, különösen
Sophy és Johnny.
– Tudja, hogy az az ember hová vitte Johnnyt és Liamet?
Megnézni, ahogy az őrlőkövet beviszik a présházba, mintha
közönséges napszámosok lennének, és ez olyan nagy esemény
lenne.
– De hát itt ezzel foglalkoznak az emberek, nem igaz?
Mezőgazdasággal meg hasonló dolgokkal. Mrs. Angrove elmondta,
hogy errefelé az emberek vagy a tengerből, vagy a földből, vagy a
bányákból élnek.
– Igen, de ők egy nemesember fiai, nem holmi béresek!
– Ez itt nem London, Mr. Simon. – Delia felemelte a hangját, mert
úgy érezte, hogy a gondolatai süket fülekre találnak. – Jó, hogy
különböző életformákat láthatnak, különösen, hogy most már itt
élnek.
– Miért védi azt az embert? – dohogott Mr. Simon. – Mr.
Twethewey nem ezt szánta nekik, és ezt maga is nagyon jól tudja.
Delia elfintorodott, fárasztotta ez az újra és újra megismétlődő
beszélgetés.
– Lehet, hogy a nagybátyjuk szeretné megismerni a gyerekeket.
Adjon neki időt! Szerintem jó ember, és a gyerekeknek a legjobbat
akarja.
– Jó ember? – rikoltotta Mr. Simon, és felemelt ujjal adott
nyomatékot a szavainak. – Ne feledje, mit tett! Ellopott egy birtokot
a bátyjától. A jó emberek nem csinálnak ilyesmit.
– Most úgy beszél, mint Mr. Steerhead – ugratta Delia, hogy oldja a
feszült hangulatot. – Sosem fogjuk megtudni, hogy mi történt
valójában, és tulajdonképpen nem is a mi dolgunk.
Mr. Simon szeme összeszűkült.
– Jac Twethewey egy gazember. A végén minden ki fog derülni,
ahogy az már lenni szokott, és a gyerekek fogják megszenvedni a
dolgot.
Delia elképedt, nem tudta, hogyan válaszoljon erre a kifakadásra.
Mr. Simon hajlamos volt a szélsőségekre, és lobbanékony
természetű ember volt, de ez még az ő szájából is furcsán hangzott.
Talán tudott valamit, amit Delia nem. Nem az első alkalom lett
volna, hogy az Easten Park-beli férfiak bizonyos részleteket
eltitkolnak előle.
Pár másodperc eltelt, amikor a tanító szemöldöke felszaladt a
homlokára, mintha eszébe jutott volna valami, és összefonta a
karját a mellén.
– Ezt nem hiszem el! Maga tényleg elégedett itt a helyzetével.
Delia a hóna alá csapott egy könyvet, és kerülte Mr. Simon
tekintetét.
– Elégedett vagyok, mert fedél van a fejem fölött, és szükség van
rám. Mi mást akarhatna egy nő az én helyzetemben?
A tanító felhördült.
– Maga még nálam is önteltebb!
– Nem vagyok öntelt. Egyszerűen csak azt gondolom, hogy maga
eltúlozza az egész helyzetet.
– Akkor maga kiábrándítóan szűk látókörű! – A férfi fogta a
táskáját, és belegyömöszölte a könyvét. – A világ sokkal többet kínál
annál, semhogy almafasorokat bámuljunk, és présházaknak
örvendezzünk.
Delia elkomorodott. A tanító handabandázása személyeskedésbe
ment át, ezért megfordult, hogy szembenézzen vele.
– Özvegy vagyok, mint tudja, és mindössze három dolog közül
választhatok az életben, Mr. Simon. Először is, maradhatok, ahol
vagyok, és igyekszem ennyivel beérni. Másodszor, visszamehetnék
a bátyámhoz, de a beteg nővérem meg a bátyám nagy családja
mellett csak púp lennék a hátukon. Azt nem tudnám elviselni.
Harmadszor pedig…
Mr. Simon nem szólt, csak kérdőn felvonta a szemöldökét.
Delia nagy levegőt vett. Nem helyes ilyesmiről beszélni egy
férfival, még akkor sem, ha barátról van szó. Mégis kényszert érzett
arra, hogy hangosan kimondja – már csak azért is, hogy
emlékeztesse magát az igazságra.
– Harmadszor, újból férjhez mehetnék. De mivel sosem hagyom el
a birtokot, és nemigen ismerkedem össze új emberekkel, ez aligha
járható út. Férfi lévén, magának több lehetősége van, de a magam
részéről igen, elhatároztam, hogy boldog leszek itt, és magának is
ezt javaslom.
A tanító a nevelőnőt kikerülve odalépett a távolabbi asztalhoz,
hogy összeszedje a papírjait.
– Mindenesetre megírtam Mr. Steerheadnek az aggályaimat. Mr.
Twethewey minden bizonnyal eligazította, mit tegyen, ha az itteni
dolgok nem jól alakulnak.
– Én azt tanácsolom, ha kíváncsi rá, hogy hagyja a dolgokat
kialakulni. A végén még meg fog lepődni…
Az ajtó nyikorogva kinyílt, és egy szobalány jelent meg a
küszöbön.
Delia mosolyt erőltetett az arcára, és megrántotta szürke
muszlinból készült ruhaujját.
 – Igen? Mi az?
A szolgáló félénken rápillantott Mr. Simonra, mielőtt belépett.
– Az inas megkért, hogy adjam át ezeket önöknek. Egyet-egyet
hoztam. – A szolgáló a két kezében egy-egy levelet szorongatott.
Mr. Simon kikapta a saját levelét, és köszönetet mormolva
kiviharzott mellettük a folyosóra.
Delia is elvette a levelét, és megnyugtatón rámosolygott a
szobalányra.
– Köszönöm.
A lány pukedlizett. Delia elolvasta, mi áll a borítékon. Az ismerős
kézírás mosolyt csalt az arcára annak ellenére, hogy egyre jobban
megfeszültek a vállizmai. Mindig örült, ha a húga felől hallott.
Bedugta a levelet a köténye zsebébe azzal, hogy majd később
elolvassa.


Delia előrehajolt, hogy kibetűzze legkisebb tanítványa sietős
macskakaparását. Hónapok óta azon fáradoztak, hogy javítsanak
valamit Sophy írásán, és a nevelőnő büszkeséggel vegyes
elégedettséggel vizsgálgatta a papíron terpeszkedő tintapacákat.
– Nagyon szép, Sophy!
Sophy ragyogó arccal mutatta a papírt a nővérének.
– Ide nézz, Hannah!
Delia mosolyogva az asztal másik oldalán ülő Hannah és Julia
mögé lépett, és a válluk fölött rápillantott a készülő festményekre.
Mély férfihang törte meg a csendet.
– Elnézést, hölgyeim! Nem szeretném megzavarni önöket a
munkában.
 Delia felnézett, és Mr. Andrews állt az ajtóban. A nevelőnő
meglepetten felegyenesedett. Eddig csak futólag váltottak pár szót,
például arról, hogy mikor jön a fiúkért, amikor kiviszi őket az
istállókhoz.
– Igen, Mr. Andrews?
– Mr. Simont keresem. Itt van?
– Nincs itt. A fiúkkal és Mr. Twethewey-vel kiment a
halastavakhoz.
– Mrs. Greythorne, akkor beszélhetnék önnel? Négyszemközt? –
Az ajtóban megvárta, hogy Delia csatlakozzon hozzá, és együtt
léptek ki a folyosóra. – Mr. Twethewey szeretné, ha a fiúk lovagolni
tanulnának. A lovász holnap reggel pontban kilenckor várja őket az
istállónál.
Delia összevonta a szemöldökét.
– Mind a két fiút? Azt hittem, Mr. Twethewey tud róla, hogy
Johnny fél a lovaktól.
– Úgy véli, az a legjobb, ha a fiúk szembenéznek a félelmeikkel. Ne
aggódjon, a lovász jó pár gyereket megtanított már lovagolni,
többek között Mr. Twethewey-t. – Andrews hamiskás mosollyal
közelebb hajolt Deliához, mintha a bizalmába akarná avatni. – Azt
hiszem, Mr. Simon még így sem ért egyet a döntésével.
Delia halkan felnevetett, és egy kiszabadult hajtincset begyűrt a
füle mögé.
– Mr. Simonnak megvan a maga határozott véleménye, ezt bátran
állíthatom. De jót akar.
– Szeretné, hogy az ifjú hölgyeknek is megszervezzem a
lovaglóleckéket? Mr. Twethewey nem volt benne biztos, hogy
tudnak-e lovagolni.
 – Ó! – kiáltott fel Delia meglepetten. A festmények és a tankönyv
fölött görnyedő kis védenceire pillantott, aztán kinézett az ablakon
át a kéklő égre. Milyen kellemes lenne, ha a friss levegőn
lovagolhatnának, ahelyett, hogy idebent csücsülnek! – Az apjuk
sosem nézte jó szemmel, hogy lány létükre lovagoljanak. Nőiesebb
elfoglaltságot szánt nekik.
Andrews mintha megérezte volna a nevelőnő bizonytalanságát,
és így folytatta:
– Ön is idevalósi, Cornwallba, nem igaz, Mrs. Greythorne?
Bizonyára tudja, mennyire fontos, hogy mindenki tudjon lovagolni,
főleg itt, vidéken. Mindenesetre Mr. Twethewey önre bízza a
döntést.
Delia felszisszent a megjegyzés hallatán. Szinte nem is
beszélgetett még Mr. Andrewszal, mégis ilyen személyes dolgot tud
róla a férfi? Villámcsapásként hasított belé a rémület – a férje
családja bármelyik pillanatban értesülhet a hollétéről.
Nagy levegőt vett, és kihúzta magát.
– Köszönöm, Mr. Andrews. Remek ötlet!
– Teljes mértékben egyetértek. Egyébként Giggsnél jobb oktatót
keresve sem találna. – Julia és Hannah felé intett a fejével. – Látom,
festegetnek az ifjú hölgyek. Tud róla, hogy Mrs. Angrove elismert
művész?
– Mrs. Angrove? Nem, nem tudtam.
– Penwythe-t mindenfelé az ő képei díszítik. Például az, ott! –
Andrews a kezében tartotta a kalapját, azzal bökött rá a festményre.
Delia közelebb lépett a virágcsendélethez, és megcsodálta a finom
rózsaszín, fehér és zöld ecsetvonásokat.
– Ezt ő festette?
 – Ó, igen. Az öreg Mr. Angrove nevelte a virágokat, ő meg
lefestette őket.
Delia elmosolyodott, mert eszébe jutott, milyen szeretettel beszélt
Mrs. Angrove a férjéről. A pillantása egy kisebb, aranyozott keretes
képsorozatra esett a folyosó falán. Egyik festménytől a másikig
lépdelt. Több tucatszor látta már őket, de most, hogy megtudta, ki
festette, még jobban tudta őket értékelni.
Majdnem megfeledkezett róla, hogy Andrews még mindig
mellette van, amikor a férfi hirtelen azt kérdezte:
– Szándékában áll megjelenni a fagyosszentek bálján, Mrs.
Greythorne?
Felemelte a fejét a szokványos kérdésre. Mindenkit a
fagyosszentek bálja tartott izgalomban. Azonkívül, hogy Mrs.
Angrove megemlítette piknikezés közben, vele még senki sem
beszélt róla, noha sűrűn hallotta, hogy a szolgálók már nagyban
tervezgetik.
– Én nevelőnő vagyok, Mr. Andrews. A gyerekek mellett van a
helyem.
– Akkor is nagy kár lenne, ha kimaradna belőle.
Delia ekkor nézett a férfi szemébe. Kedves, meleg tekintete volt –
ez eddig fel sem tűnt neki. Tetszett neki a férfi beszédmodora.
Barátságos, könnyed és természetes volt. Intézőként nem tartozott a
szolgák közé. Nagy felelősség hárult rá, és a pozíciója tiszteletet
parancsolt. Nem volt egy szinten a szolgákkal, de a birtok
gazdájával sem. Pont úgy, mint Delia. Milyen jó lenne barátra
találni benne, vagy legalábbis szövetségesre!
Andrews előrelépett.
– Nos, ha úgy dönt, hogy ott lesz, tartsa fenn az egyik táncot
nekem! Számítok rá.
Delia elpirult a férfi nyílt, ugyanakkor szinte játékos
természetétől.
– Rendben van, Mr. Andrews.
Delia a folyosón állt, és figyelte, ahogy az intéző elvonul, és az
árnyéka eltűnik, ahol a folyosó bekanyarodik.
Egy férfi – ráadásul igen jóképű – épp az imént kérte fel táncolni!
Furcsa izgatottságot érzett a szíve körül.
Robert halála óta nem táncolt senkivel. Valaha megdobogtatta
volna a szívét egy táncmulatság, de most…
Delia szíve ismét gyorsabban kezdett dobogni, és mosoly
játszadozott a szája sarkában. A rakoncátlan hajtincs megint
kiszabadult, és visszasimította a füle mögé. Ostobaság, gondolta,
amiért pusztán attól, hogy táncra kérték, újra fiatalnak érzi magát,
de ez talán – csak talán – egy új élet hírnöke lehet, ami ezután vár
rá. Lehet, hogy nem is volt olyan rossz dolog Cornwallba költözni.
Az új helyzet új lehetőségeket tartogathat – bárcsak elfeledhetné az
anyósa fenyegetése miatt érzett félelmet!
 17. FEJEZET

Delia az ajkát harapdálva ment végig a Fairehold Cottage felé vezető

ösvényen, miközben magában gyakorolta a mondanivalóját. A Mr.
Andrewszal folytatott beszélgetés nem hagyta nyugodni, és egy terv
körvonalazódott benne. Feltett szándéka volt, hogy
zökkenőmentessé tegye az átmenetet, elsősorban a gyerekek
érdekében. Mi sem lehetett kézenfekvőbb ennek érdekében, mint
hogy megnyerje a dédnagynénjük támogatását?
Talán jól tette volna, ha megbeszéli az ötletét Mr. Twethewey-vel,
de ő egész nap nem volt otthon, és a nevelőnő nem akart
késlekedni. Bal kezével Sophy kis kezét szorongatta. A jobb kezében
Mrs. Angrove egyik kis méretű festményét tartotta, vászonba
csomagolva, szalaggal átkötve.
Megálltak a ház előtt, és Delia bekopogott az ajtón.
Az idős szolgáló kíváncsian mérte végig őket, miután ajtót nyitott.
Nem a szalonba kísérte a vendégeket, hanem a hátsó kertbe, és
ahogy befordultak az épület sarkán, Deliának elállt a lélegzete az elé
táruló látványtól.
A kert féktelen, vad színorgiával köszöntötte, és tele volt élettel.
Pillangók repkedtek az égbolton úszó, színes foltokként, és a
szorgoskodó méhek zümmögése halk, megnyugtató zenévé vegyült
a levelek susogásával. Alaposabban szemügyre véve, a kertet nem
növények rendezetlen összevisszasága alkotta, hanem
rododendronok, magnóliák és rózsák szépen megtervezett
együttese. Mozaikszerű elrendezésük élénk rózsaszínje és
bíborvöröse kiragyogott a kert zöldjéből. Ismerős, édes illat töltötte
be a levegőt.
Hatalmas cirmos macska óvakodott elő az alacsony
puszpángbokrok mögül. A vendégeket látva megállt a téglákból
kirakott utacskán, mintha lefagyott volna, és rémülten rájuk
meresztette nagy, aranyszínű szemét.
– Cica! – Sophy azonnal felé lépett.
Delia szorosan tartotta a kezét.
– Nem ismered ezt a macskát. Lehet, hogy nem túl barátságos.
– Né, ez csak az öreg Cyrus! – szólt közbe vidáman a szolgáló,
csípőre tett kézzel. – Nem fogja bántani a kislyányt! Szólok Mrs.
Angrove-nak.
Delia eleresztette Sophy kezét, a szolgáló visszament, a gyerek
pedig letérdelt a macska mellé.
Néhány perc múlva Mrs. Angrove jelent meg az ajtóban. Arca
elsötétült az aggodalomtól, és a pillantása Sophyról Deliára
vándorolt.
– Drága Mrs. Greythorne, remélem, nincs semmi baj.
– Persze hogy nincs! – Delia odalépett Mrs. Angrove-hoz, és a
karját nyújtotta. – Csak látogatóba jöttünk.
Mrs. Angrove aggodalmas tekintete megenyhült.
– Ó! Vagy úgy!
Delia az asztalhoz vezette, és közben megakadt a szeme Mrs.
Angrove rendezett frizuráján. Egyetlen ezüstszínű fürtje sem
rakoncátlankodott, zöld selyemruháját pedig szépen kivasalták.
Delia alig észrevehetően jelezte Sophynak, hogy jöjjön oda köszönni
a nénikéjének, ő pedig hátralépett, hogy helyet adjon a kislánynak.
– Remélem, nem alkalmatlankodunk, Mrs. Angrove.
Az idős hölgy kuncogva nyújtotta puszira az orcáját az
unokahúgának.
– Te jó ég, Mrs. Greythorne! Az én koromban bármilyen látogatót
szívesen fogadok. Örülök, hogy nem felejtenek el.
Ezek a szavak megpendítették Delia szívének a húrjait. Mrs.
Angrove magányos lenne?
Mr. Twethewey azt mondta, hogy mindennap meglátogatja, de
azért Delia megnézte magának a helyet. A fák voltak az idős hölgy
egyetlen szomszédai, a virágok az egyetlen lakótársai.
A macska előjött, amikor meghallotta a gazdája hangját. Sophy
lehajolt, hogy megsimogassa a hátát, ahogy elment mellette.
– Nocsak, látom, megismerkedtél Cyrusszal.
Sophy újra letérdelt, és a macska hozzádörgölőzött.
– Szép cica.
– Nos, ez a cica igazából kandúr – mondta Mrs. Angrove
jókedvűen. – És nagyon örül, ha valaki megsimogatja.
Mrs. Angrove leült az asztal mellé, és visszafordult Deliához.
– Akkor hát mondja meg, miért jöttek el hozzám látogatóba!
A kérdés egyenessége egyeseket zavarhatott volna, de Delia
üdítőnek találta az idős hölgy őszinteségét. Nem szólt semmit, csak
leült mellé az asztalhoz, és kicsomagolta a festményt.
– Mit hozott magával? – Mrs. Angrove elvette tőle a bekeretezett
képet, és megdöntötte, hogy jobban lássa. Mosoly ömlött el az arcán,
ami arról tanúskodott, hogy egy emlék kezd életre kelni benne. –
Hol találta ezt?
– A nyugati szárnyban. Mr. Andrews mondta, hogy ön festette.
– Úgy van. Sok-sok évvel ezelőtt.
– Gyönyörű munka!
– Hízelegni akar nekem – kuncogott az asszony. – Ahogy
mondtam, a férjem odavolt a kertekért, és ha a társaságára
vágytam, meg kellett találnom a módját, hogy annyira élvezzem a
kertben töltött időt, mint ő. Ki nem állhattam a földet túrni, nem
ám! Úgyhogy vittem magammal egy ecsetet. Ő ásott, én pedig
festettem.
– Ön igazi művész.
– Csak voltam. – Az asztalra tette a képet, és hátradőlt a székében.
– A férjem halála óta nem festettem.
Néhány pillanatig csendben ültek, és figyelték Sophyt, ahogy egy
szál virágot tart a macska elé, és kuncog, miközben az állat a
mancsával paskolja.
Mrs. Angrove törte meg a csendet.
– Mondtam önnek, hogy miután meghalt a férjem, nem akartam a
Penwythe Hallban lakni, mert túl sok emlékem fűződött hozzá. Ez
igaz, de más okom is volt rá. Amikor Penwythe-ban éltünk, William
anyja lakott itt, ebben a házban. Ezt a kertet neki telepítette,
mindent, amit lát, csak neki. Kicsi kert, de a férjem nagyon sok időt
töltött a gondozásával. Ezen a helyen úgy érzem, közelebb vagyok
hozzá, mint bárhol másutt.
A szolgáló kihozta a teát, Delia megvárta, amíg kitölti az innivalót,
és elébük teszi a süteményeket, azután folytatta.
– Be kell vallanom, önző okom van rá, hogy idejöttem. Remélem,
meg fognak nekem bocsátani.
 Mrs. Angrove világoskék szeme úgy szikrázott fel, mint az elméje.
– Nocsak! Önző oka volt rá, amit meg kell bocsátanunk?
Izgalmasan hangzik.
Delia elmosolyodott, és az asztalra tette a teáscsészét.
– A művészetéről van szó. Az Easten Parkban egy utazó mester
tanította a lányokat. Minden hónapban nálunk töltött pár napot, és
a lányok mindig nagyon élvezték. Hajlandó lenne megtanítani
nekik, amit a festészetről tud?
Mrs. Angrove legyintett.
– Ó, kedvesem, nincs mit megtanítanom.
– De biztosan vannak olyan készségek, amiket átadhatna nekik.
Mellesleg tudom, hogy élveznék az önnel töltött időt. Igyekszem
megismertetni őket a környék állataival és növényeivel, és ez
nagyszerű módja lenne, hogy egy kis botanikát meg hasonló
ismereteket tanítsunk meg vele.
Mrs. Angrove alaposabban megnézte magának Deliát.
– A festés nem más, mint érzés. Az ember személyiségének a
kiterjesztése. Azt kell mondanom, hogy ön igen magabiztos a
szerepében, és elég határozott céljai vannak a lányokat illetően.
Biztosan nagyon szereti őket.
– Így igaz. És remélem, nem volt túl nagy merészség, hogy
közvetlenül önt kerestem meg. Mr. Twethewey arra biztatott, hogy
érezzem magam otthon, és az Easten Parkban nem lett volna gond,
hogy új oktatót keresek. – Delia hirtelen rájött, hogy mit mondott.
Kihúzta magát. – Jaj, nem úgy gondolom, hogy ön tanító lenne. Csak
annyit akartam mondani…
Mrs. Angrove hátravetett fejjel, szívből felkacagott.
– Maga tetszik nekem, Mrs. Greythorne. Nagyon kedvelem. Ez kell
Penwythe-nak, egy nő, aki mozgásban tartja a dolgokat. A férfiak
elvesznek a kertjükben meg a gyümölcsösükben, a hajózásban és
hasonló dolgokban. De maga úgy látja a helyzetet, ahogy én. Az
emberek, ó, az emberek! Rajtuk múlik az igazi siker.
Mrs. Angrove megfordult, és szemügyre vette Sophyt, aki egy kis
fűcsomón ült a liliomok között. A macska befészkelte magát az
ölébe, ő meg egy hosszú fűszálat tartott elé, hadd játsszon vele. Mrs.
Angrove tekintete ellágyult, akár egy anyáé, aki a gyermekét nézi.
– Nagyon szeretnék a lányokkal foglalkozni. Hozza el őket a
kertbe kora reggel! Akkor a legkellemesebb a fény. Megkérem Jacet,
hogy keresse elő a festékeimet és a palettáimat.
Az elégedettség meleg és kellemes érzése járta át Delia bensőjét.
Ez kellett a gyerekeknek: elkezdeni lerakni az alapokat,
barátságokat építeni. Új életet kezdeni, új célokkal és új
szenvedélyekkel. Nem akarta elfelejteni az Easten Park-beli
életüket, de itt új lehetőségek nyíltak előttük – lehetőség a
boldogságra és a fejlődésre, csak meg kellett őket ragadni.


Jac késésben volt. Rendesen sokkal korábban látogatta meg a
nagynénjét, de most elvesztette az időérzékét. Felnézett az égre, és
meggyorsította a lépteit. A délutáni nap már lefelé kúszott az
égbolton.
A nénikéje aggódni fog.
Jac persze tudta, hogy a néni egyedül van. Nem sok hasonló
társadalmi helyzetű szomszédja volt, így aztán kevesen látogatták.
Időnként benézett hozzá a lelkész meg a felesége, esetleg Charlotte
néninél teázott pár vénkisasszony a városból, ám ideje nagy részét
magányosan töltötte – egyedül volt az emlékeivel a Fairehold
Cottage-ban. Most, hogy a gyerekek Penwythe-ba költöztek,
remélhetőleg meglátogatják.
Jac meggyorsította lépteit, és odaért a ház kapujához. Kellemes
női csevegés és egy gyermek kacagása nyomta el a levelek halk
susogását.
Megkerülte a házat a kertbe vezető, téglákkal kirakott ösvényen,
ahol a nagynénjét és Mrs. Greythorne-t találta, egy kisasztal mellett
ültek, Sophy pedig a pázsiton játszott.
– Jac bácsi! – Sophy felpattant, és odafutott hozzá. Sötét haját
összeborzolta a szél, orcái kipirultak a nap melegétől. A kislány
nekiszaladt Jacnek, megragadta a férfi kezét, és magához húzta. –
Tudod, mit csináltunk? Charlotte néninek van egy macskája, és
nagyon szeret engem. Szeret macskamentát enni, mindenféle
butaságot csinál tőle. A néni azt mondja, hogy a macskamenta
varázsszer, és a macskák révületbe esnek tőle. El tudod képzelni?
Jac mosolygott a kislány csodálkozó arcán.
– Finom teát lehet a macskamentából főzni, de Cyrus megeszi a
leveleit – mondta Charlotte néni. – Örülök, hogy ideértél. Már
kezdtem aggódni, hol lehetsz.
– Elnézést a késésért. – Arcon csókolta a nagynénjét, és meghajolt
Mrs. Greythorne felé. – Milyen kellemes meglepetés, hogy itt
találom!
– Igen. – Mrs. Greythorne a férfi felé fordította az arcát. – Mr.
Andrewstól tudtam meg, hogy a nagynénje igazi művész. A
lányoknak volt rajztanáruk az Easten Parkban, és arra gondoltam,
megkönnyítené számukra az átmenetet, ha Mrs. Angrove
megosztaná velük a tudását.
 – Remek ötlet! – Jac leült az asztal mellé, és lopva rápillantott a
nevelőnőre.
Csinos volt a szürke ruhájában és tarkóján összefogott,
rozsdabarna hajával.
Jac már észrevette Andrews szemében az érdeklődést, amikor az
egyik este a gyümölcsösből figyelte a nevelőnőt, és most
nyugtalanítani kezdte, hogy az intéző napközben is megkereste őt.
– Tehát Andrews javasolta, hogy idejöjjön?
– Nos, nem mondhatnám, hogy javasolta, épp csak beszélt a
nagynénje tehetségéről. Remélem, nem baj, hogy idehoztam Sophyt.
A beszélgetés a megszokott mederbe terelődött. A néni élénken
érdeklődött a gyümölcszúzó gránitkerekével kapcsolatos
fejlemények iránt, Jac pedig beszámolt az északi gyümölcsös
vízelvezető csatornáinak állapotáról és az új tóról. Elmondta, hogy
új sövényt telepítettek az elburjánzott szederbokrok helyére, és azt
is elmesélte Sophynak, hogy egy nyúlcsalád ütött benne tanyát.
Gyorsan szaladt az idő, és odabent az óra elütötte az egészet.
Mrs. Greythorne felállt.
– Sophyval vissza kell mennünk a lányokhoz. Mostanra
elkészültek a kézimunkával, Sophynak viszont gyakorolnia kell még
az olvasást.
A kislány felsóhajtott a háta mögött.
– Nem akarok menni!
– Akkor gyere el holnap is, látogass meg minket Cyrusszal! –
indítványozta Charlotte néni. – Nagyon egyedül vagyunk itt, nem
igaz, Cyrus? Pontosan te kellesz neki.
Sophy elvigyorodott, talpra ugrott, és lesöpörte a füvet meg a
leveleket a fekete szoknyájáról. Aztán – a kisgyerekekre jellemző
közvetlenséggel – odaszaladt a nénikéjéhez, és puszit nyomott az
arcára.
Sophy indulóban volt, amikor Jac észrevette, hogy leveleket
szorongat a markában.
– Mit akarsz azzal?
– Macskamenta. Viszek a konyhai cicáknak. Szerinted szeretni
fogják?
Jac elnevette magát. Vicces volt a gondolat, hogy Mrs. Bishop
macskamentát ad a macskáknak.
– Odalesznek érte! Visszakísérlek, ha megengeded. Későre jár, és
Colliver látogatását várom.
Elbúcsúztak, és ahogy kimentek a kertből, Jac hozzáigazította a
lépteit Mrs. Greythorne-éhoz, Sophy pedig előreszaladt.
Egyedül maradt a nevelőnővel.
Majdnem egy órát töltöttek egymás társaságában, ám eközben Jac
nemigen tudott másra gondolni, mint a Mrs. Greythorne férjéről
keringő szóbeszédekre. Meg kellett beszélniük a dolgot a gyerekek
biztonsága érdekében.
Bár Jac nehezen tudta kiejteni a szavakat, azért sikerült könnyed
hangnemben belekezdenie:
– Szeretnék valamit megbeszélni önnel. Igaz, hogy nagyon
személyes ügyről van szó, mégis úgy érzem, nem hagyhatom szó
nélkül.
Delia felpillantott.
– Ez csak természetes.
– Úgy tűnik, van valami, ami felzúdulást kelt a városban.
– Igen? És mi az?
– Az ön neve.
 18. FEJEZET

Delia szíve vadul kalapált a mellkasában. Hirtelen túl melegnek

érezte a magas nyakú, szürke ruhájának az anyagát egy ilyen
tavaszi napon, és a szalmakalapját is súlyosnak találta.
A nevem.
Jac egyszerű kijelentésétől semmivé foszlott Delia nyugalma, amit
alig néhány perccel korábban élvezett.
– A nevem? – nevetett fel kurtán, igyekezve elfedni a hangjából
kicsendülő aggodalmat.
– Igen, a vezetékneve. Greythorne. Egy múltbeli eseményt idéz fel.
Delia pontosan tudta, miről van szó – a Bran Cove melletti
rajtaütésről.
Miután a férje – többekkel együtt – meghalt azon az éjszakán, az
esetnek híre ment Cornwall széltében-hosszában, amit kétségkívül
elrettentésnek szántak azok számára, akik azt fontolgatták, hogy
ugyanarra az útra lépnek. Nincs benne semmi meglepő, ha valaki
ráismer a történetre.
Lopott oldalpillantást vetett a férfira, aki nyugodtnak látszott.
Uralkodott magán. Rá nem hatott ugyanolyan módon az eset. Miért
is hatna? Számára ez csak egy történet, távoli, végzetes
eseményekről szóló mese.
 – Azt beszélik, hogy évekkel ezelőtt a Greythorne család egy
csempészhálózat szíve volt a déli parton. Egy vagy talán több
emberüket is meggyilkolták egy bizonyos rajtaütés során, erre
emlékeznek a falubeliek. Mivel annyira közel laknak a tengerhez, a
helybeliek nagyon komolyan veszik a csempészek jelentette
veszélyt. A mi kis városunkat felégették, ezért tartanak tőlük
annyira az emberek.
Delia visszafojtott lélegzettel várta, mond-e még valamit, de Jac
elhallgatott.
Azt kívánta, bárcsak könnyebben tudna ebben az emberben hibát
találni, de a megérkezésük óta kedves volt, és odafigyelt a
gyerekekre. Maga is meglepődött, mennyire fontos neki, mit gondol
róla Jac. Nem akart hazudni neki, nem kívánta félrevezetni. Ám
nem volt ostoba. Nem fogadhatott a bizalmába valakit, akit ilyen
rövid ideje ismer.
– Nem állítom, hogy ön bármiféle módon belekeveredett volna az
ügybe, csak szeretném, ha tudna a szóbeszédről.
Mennyire meglepődne, ha tudná, hogy Delia nagyon is jól ismeri
annak az éjszakának az eseményeit. E pillanatban még
választhatott: elmondja Jacnek a teljes igazságot, és akkor letudta a
dolgot, vagy továbbra is meghagyja őt ebben a tévhitben.
– Köszönöm, hogy szólt róla – mormolta Delia nagy nehezen.
Továbbmentek az ösvényen. Csak a földek fölé tévedt tengeri
madarak rikoltozása törte meg a közéjük ereszkedett csendet, no
meg Sophy izgatott csivitelése a fasorban pompázó virágokról. Delia
menekülni próbált a titok elől, de azt nem lehetett megelőzni.
Minden kanyarban elé vágott. A titok úgy lüktetett benne, mint egy
fájdalmas, nyílt seb, amit nem lehet begyógyítani.
 Mr. Randall Twethewey talán szemet hunyt a múltja felett, és
felvette nevelőnőnek a gyerekei mellé, de most már Jac Twethewey
házában lakott. Bár javadalmazását a bátyja örökségéből kapta,
Jacnek hatalmában állt elmozdítani őt a pozíciójából, abból az
állásból, amit őszintén szeretett, és amire égető szüksége volt.


Órák múlva, amikor leszállt az éj, és védencei az ágyukban
szenderegtek, Delia végre nyugodtan elolvashatta a húgától érkezett
levelet.
Áthúzott egy kényelmesebb karosszéket a nappaliból a
hálószobájába, és a kandalló mellé állította. Meggyújtott két
gyertyát, meleg gyapjúkendőbe burkolózott, térdeit felhúzta a
mellkasához, és fejét a szék támláján nyugtatta. Miután így
elhelyezkedett, ujját a viaszpecsét alá csúsztatva feltörte azt, és
közben azt kívánta, bárcsak szemtől szemben beszélgethetne
Elizabethszel, nem csak így, levélben.
Ó, mennyire hiányzott neki a húga!
És nemcsak ő, hanem életének az a része is, amelyik éveken át el
volt zárva tőle, amióta elhagyta a Greythorne House-t. Most, hogy
újra Cornwallban volt, még inkább vágyakozni kezdett a
gyermekkori otthona után.
Széthajtotta a levelet, és a gyertyafény felé tartotta. Az erőtlen
kézírás sokkal bizonytalanabb volt, mint a húga előző levelében,
sokkal reszketegebb. Delia nem akarta észrevenni, mennyire romlik
a testvére kézírása. A bátyjától ritkán kapott levelet, bár mintha
valamivel gyakrabban írt volna, és jobban hangot adott Elizabeth
miatti aggodalmának.
 Delia elhessegette magától a gondolatot, és hunyorogva olvasni
kezdte a testvére halvány betűit.

Drága Deliám!

Nem találok szavakat, hogy leírjam a Mr. Twethewey halála
fölött érzett megdöbbenésemet. Borzalmas hír! Egyenesen
rémisztő, ha valakit ilyen fiatalon ragad el a halál. Azóta sem
tudok megnyugodni, mert folyton azokra a szegény gyerekekre
gondolok, mennyire le lehetnek sújtva!

Delia tovább olvasta a levelet, elmerült a bátyja gyermekeiről
szóló részletekben, a bátyja legutóbbi prédikációjában, sőt
felbukkantak a falubeliek is, akikre még gyerekkorukból
emlékezett. A húga levelei nem sokban különböztek egymástól, de
megnyugtatónak találta bennük az állandóságot és a meghittséget.

Ideje befejeznem a levelemet, nővérem, a szokásos módon. Ha
van valami kellemes következménye ennek a borzalmas
halálesetnek, az nem más, mint hogy visszakerültél Cornwallba.
Remélem, hogy meg fogsz látogatni. Mindenki szeretne
viszontlátni téged, és azt hiszem, meg fogsz lepődni, mi minden
változott, meg azon is, hogy mi minden maradt változatlanul.
Mondanom sem kell, hogy milyen sokat gondolok rád.
Imádkozom érted, drága nővérkém, ma és mindennap. Remélem,
megtalálod a békédet és a helyedet az életben.

 Ekkor már könnyek homályosították el Delia látását, és letette a
levelet. Ha tudta volna, leveszi a betegség terhét a testvére válláról.
Elizabeth sosem volt igazán jól, nem ismerte az egészség és életerő
adta szabadságot. Delia mégsem volt hajlandó szembesülni a húga
halandóságával. Sem a férje, sem a kislánya halálával. Sőt, saját
halandóságával és az élet nagy körforgásában betöltött szerepével
sem.
A húga imádkozott érte. Delia tudta ezt. Elizabethnek mindig is
erősebb hite volt, mint neki. Talán ha Delia jobban támaszkodott
volna a hitére, máshogyan alakulnak az utóbbi évek eseményei.
Félrebillentette a fejét, hogy az ablakon keresztül láthassa az
éjszakai égbolt egy szeletét a fénylő csillagokkal. Könnyű fátyolfelhő
úszott el a hold előtt, ami ezüstszínű ragyogással vonta be a felleget.
Nem tudta, miért nem imádkozott többet. A félelem irányította az
életét, különösen a családja elvesztése óta. Talán ez volt az oka. A
félelem nem ismert határokat, és oly sokféle alakban tört rá: félt a
jövőtől, félt a további veszteségektől, félt kitárni a szívét és rátalálni
a fájdalomra. Félt, hogy ha imádkozik, nem találnak meghallgatásra
a szavai.
A szíve sürgette, hogy imára nyissa az ajkát. Összehajtotta a
levelet, és igyekezett nem gondolni az élet törékenységére meg arra,
hogy az élete bármelyik pillanatban megváltozhat.
 19. FEJEZET

– Ott van! – visította Sophy, és kis híján átbukfencezett Delia térdén,

ahogy az ülésről a kocsi ablaka felé nyomult. – Nem hiszem el! Julia,
a tenger!
Delia hátradőlt az ülésen, hogy Hannah jobban kilásson az
ablakon.
– Vigyázz, Sophy! – nevetett a nevelőnő, ahogy a kocsi kereke
megdöccent a homokos úton. – Megint elszakítod a ruhádat.
Delia erélyesebben is ráparancsolhatott volna az ifjú hölgyre,
hogy viselkedjen illedelmesen, de a gyerek öröme üdítően hatott rá.
Julia tudta a legnehezebben megszokni az új életüket Penwythe-
ban, de még ő is a nyakát nyújtogatta, hogy kilásson az ablakon, és
mosolyra húzódott a szája.
Az ablakon keresztül Delia megpillantotta az azúrkéken ragyogó
tengert, a békésen gördülő hullámok a partot mosták. A sós
tengerillat és a madarak vijjogása hívogatta őket, hogy törjenek ki a
kocsi bezártságából, és lépjenek ki a nyugalom földjére.
A kocsi megállt, pár pillanat múlva kitárult az ajtaja, és Mr.
Twethewey jelent meg mellette.
– Itt vagyunk! – visította Sophy.
Jac szóhoz sem juthatott, mert a kislány leugrott a kocsi
lépcsőjéről, ő pedig nevetve elkapta, és letette a hullámzó tengeri
fűbe.
– Tessék! – Mr. Twethewey letérdelt mellé, a szél belekapott a
nyakravalójába és fekete hajába. A víz felé mutatott, és hosszan
nézte a hullámokat. – Ott van. A tenger. Hogy tetszik?
Sophy hirtelen megölelte.
– Csoda szép!
Delia megvárta, hogy Hannah, Julia és Mrs. Angrove kiszálljon,
majd kesztyűs kezével az ajtó keretébe kapaszkodva maga is ki
akart szállni a kocsiból. Arra számított, hogy Mr. Twethewey
előremegy a gyerekekkel és a nénikéjével, de a férfi ott állt, és rá
várt. Széles vigyorral nyújtotta felé a kezét.
– Jön, Mrs. Greythorne?
Delia a férfi kesztyűtlen kezére pillantva habozni kezdett. Erős
volt, és határozott. Biztos nem fél semmitől. Mr. Twethewey nem
sokat tudott a gyerekekről és a nevelőnőkről és a viselkedésüket
irányító szabályokról. Figyelmes volt, igen, de Delia nem volt vele
egyenrangú, annak ellenére, hogy hajlamos volt magával
egyenlőként kezelni. Amióta együtt sétáltak haza a Fairehold
Cottage-ból, Delia világosan érzékelte Mr. Twethewey jelenlétét –
nemcsak a gyerekek gyámjaként és a saját munkaadójaként, hanem
férfiként is.
Delia óvatossága alábbhagyott, és a férfi sokkal inkább betöltötte
a gondolatait, mint az ajánlatos lett volna.
Felemelte az állát, hálásan rámosolygott, és a férfi kezébe tette a
kezét, miközben lelépett a kocsiról. Jac érintéséből forróság
sugárzott. Amikor Delia lába a homokos talajra ért, gyorsan maga
mellé ejtette a kezét, és a tenger felé nézett.
 Igen, sok mindentől félt, és jó oka volt rá. De egy dologban
tökéletesen biztos volt: semmi nem lehetne veszélyesebb, mint
engedni, hogy Mr. Twethewey belopja magát a szívébe.


Jac a meredély szélén sétált, ahol a sziklafal alázuhan a
tengerpartra, és megállt. A partot nyaldosó hullámok moraját
túlharsogta a nevetés. A gyerekek – mind az öten – a part közelében
játszottak Cadwurrel.
Kicsit távolabb Mrs. Greythorne és Charlotte néni üldögélt egy
pokrócon a távoli meredek part árnyékában, és a gyerekeket
figyelték, míg Mr. Simon egy közeli sziklán ült, és könyvet tartott
maga elé.
Jac felhorkant a látványtól. Bosszantotta ez a férfi. Simon mindent
elkövetett, hogy elkerülje a többieket, noha egy ilyen szép napon
nagy kár volt figyelmen kívül hagyni a gyerekeket, sőt a környező
szép tájat is.
Jac leereszkedett a rövid, homokos szirten, és beszívta a sós
tengeri levegőt. Lefektette a kabátját maga mellé egy kőre, és ökölbe
szorított kezét csípőre téve nézett ki a tengerre. Feltámadt a szél,
belekapott a vászoninge ujjába, és megcibálta a nyakravalóját.
Jó volt itt lenni.
Nem emlékezett, hogy mikor jött le utoljára a tengerpartra csak
úgy, szórakozásból. Rendszerint csak akkor járt erre, ha valami
furcsa dolognak vette hírét, vagy ha eltévedt egy halászhajó.
A gyerekek mezítláb szaladgáltak a parton, és nevetgéltek. Liam
lefröcskölte Hannah-t, Johnny pedig Juliát kergette. Sophy kagylókat
gyűjtött. Az elmúlt hetek eseményei után valahogy már nem érezte
idegennek ezeket a gyerekeket. A maguk köré épített vastag
védőfalak kezdtek leomlani. Még Julia komor „homlokzata” is
málladozott, és Liam dühös arcvonásai is meglágyultak.
Cadwur Jac felé vágtatott, a lábával felcsapva a homokot, és
megszakította gazdája gondolatmenetét. Sophy utánaszaladt,
kezében tartva a kagylókkal teli kosarat. Cadwur megállt Jac előtt,
és az orrával megbökte a kezét. Sophy térdre esett Cadwur mellett.
A homlokára, a hajába és a fekete ruhájára homok tapadt. A
főkötőjét ledobta, és sötét színű hajtincsek lógtak az arcába.
– Lám csak, Sophy hercegnő! – Jac színpadiasan meghajolt előtte,
majd leült egy nagy kőre, és könyökét a térdére támasztotta. – Most,
hogy volt időd felfedezni, mi a véleményed a tengerről?
– Nagy. – Sophy levegő után kapkodva elmosolyodott, és kinézett
az óceánra. – Mindig ennyire fúj a szél?
– Mindig – bólintott Jac.
A kislány kisimította a haját az arcából.
– Miért?
Jac kuncogott a kérdés hallatán. Nézte, ahogy a hullámok
kigördülnek és nekiütköznek a partnak, figyelte, ahogy a felhők
áthajóznak az ég kék tengerén.
– Mert Isten így teremtette meg.
A válasz láthatólag kielégítette Sophyt. Jac kezébe tette a kislány
kezét, és húzni kezdte, hogy elinduljon a tajtékos hullámok felé.
– Papa elmesélte nekünk, hogy egyszer egy teknőst talált a parton.
Jacet megnevettette az emlék.
– Emlékszem arra a teknősre. Látod ott azt a sziklát, ami
kiszögellik a meredek parton túl? Ott találtuk meg.
– Mi is keresünk egyet? – Sophy a férfi mellé szökellt.
 Jac csettintett a nyelvével, és kinyújtotta a kezét a kislány
kosaráért.
– Ó, dehogy! Ez így nem megy. Tudod, a teknős talál meg téged,
nem te a teknőst.
Sophy képe megnyúlt.
– Papa mindig azt mondta, hogy egyszer elhoz minket a
tengerhez, de mindig túl sok dolga volt. – Aztán lassan ejtve a
szavakat hozzátette: – És most már sosem fogja megtenni.
A kislány hangjából kicsendülő szomorúság hangosabb volt a
parti sziklákhoz csapódó hullámok zajánál. Sophy lenézett a földre,
és felvett egy kagylót.
– Meghalt, és az anyukám is meghalt.
Jac úgy érezte, mondania kellene valami vigasztaló dolgot a
gyereknek, de fogalma sem volt, hogy mit. Inkább felvett egy újabb
kagylót, és beletette a kosarába.
– És ha te is meghalsz? – Sophy szembefordult vele, a szeme
gyerekes őszinteséggel tágra nyílt. – Akkor mi lesz? Charlotte
nénihez megyünk?
Jac belenézett Sophy borostyánszínű szemébe. Tanulmányozta az
orrnyergén elszórt szeplőket. A kislánynak megnyugtatásra volt
szüksége. Mrs. Greythorne ezt mondta Liamről. Sophy is
biztonságra vágyott.
– Én nem halok meg, Sophy.
– De az emberek nem tudják, hogy mikor fognak meghalni. Olyan
sokan meghalnak! Mrs. Greythorne férje is meghalt. És a kisbabája.
Jac felszisszent.
– A kisbabája?
– Igen. Mariának hívták. Mrs. Greythorne a nyakában hordja a
haját. Nem mindennap, csak néha.
Sophy újabb kagylóért hajolt le, és betette a többi közé. Johnny
kiáltott neki, erre kikapta a kosarat Jac kezéből, és elszaladt a
hullámzó tenger irányába.
Jacet megdöbbentette, amit az imént megtudott. Visszanézett a
nevelőnőre. Egy szóval sem mondta, hogy gyereke lett volna. Persze,
semmi köze nem volt hozzá, mégis összeszorult a szíve a
szomorúságtól.
Biztonságos távolságból vizsgálgatta Delia arcélét – finoman ívelt
orrát, nyakának szelíd hajlatát. Az ő érdeme volt, hogy ilyen simán
zajlott az átmenet. Amennyire segítőkész volt Delia, akkora
csalódást okozott Mr. Simon. A nevelőnő nem rejtette el a
gyerekeket a második szinten vagy a kertben – mindent elkövetett,
hogy beolvadjanak Penwythe mindennapi életébe. Megtalálta a
módját, hogy kapcsolatot tartsanak, és arra biztatta Jacet, hogy
minél több időt töltsön velük. Még ez a tengerparti piknik is az ő
ötlete volt, és nem lehetett nemet mondani neki.
Ahogy Jac közelebb ért hozzá, Delia fel akart állni – kétségtelen,
hogy tiszteletből –, de a férfi intett neki, hogy maradjon ott, ahol
van. Letérdelt a pokrócra a nevelőnő mellé.
– A gyerekek jól érzik magukat.
Delia bólintott.
– Örülök, hogy mosolyogni látom őket.
– És maga? Jól érzi magát?
Delia nem vette le a szemét a tengerpartról.
– Majdnem elfelejtettem, hogy milyen varázslatos a tenger
hangját hallgatni a parton.
Jac pillantása lefelé vándorolt Delia arcáról a nyakában függő
fekete medálra.
Nyilván az a nyaklánc volt, amiről Sophy beszélt.
Maria. A kislánya.
Jac megköszörülte a torkát, mintha ki akarná űzni a gondolatot a
fejéből.
– Hogy lesz egy cornwalli ifjú hölgyből nevelőnő a távoli
Yorkshire-ben?
– Valójában egyszerű a dolog. – Delia úgy helyezkedett, hogy
szembenézzen a férfival. – A férjem halála után nem maradhattam
a családja otthonában. Az én szüleim meghaltak, a bátyám már a
beteg húgomat gondozta, úgyhogy mást kellett keresnem. A
nagynéném egykor házvezetőnő volt Mr. Twethewey-nél, és az ő
ajánlása nyomán kaptam meg az állást. Ez három évvel ezelőtt
történt, azóta ott voltam.
Jac Mr. Simonra nézett, aki a kosárban kotorászott, majd
előhúzott egy darab kenyeret.
– Úgy tűnik, neki nem nagyon tetszik a tengerpart.
Delia huncutul elmosolyodott.
– Mr. Simon jobban érzi magát odabent.
– És mit tud róla?
Mrs. Greythorne visszafordult, és a férfi szemébe nézett.
– Yorkshire-ből származik. Az apjának gyára van északon, de azt
hiszem, jelenleg a bátyja vezeti. Mr. Simon orvos szeretett volna
lenni, de az apja megbetegedett, és szüksége volt rá otthon, úgyhogy
nem fejezte be a tanulmányait. De nagyon okos ember, és a
legnagyobb koponyákkal tanult együtt Londonban. Az ön bátyja
maga választotta ki.
– A legnagyobb koponyákkal, Londonban, mi? – Jac nem volt
elragadtatva. – Nem csoda, hogy annyira unalmasnak találja
Cornwallt.
– Ne is figyeljen rá! Elég nyersen tud viselkedni, elismerem. De a
látszat csal. – Delia hangja megremegett. – Majd megszokja.
Vajon tényleg el is hitte, amit mondott?
A fejük fölött alacsonyan köröztek a tengeri madarak, és
rikoltozva hívogatták egymást. Delia felemelte a fejét, hogy lássa
őket, és pár pillanatnyi csend állt be. Akkor a férfira emelte a
tekintetét.
Rajtakapta, hogy őt nézi.
– Meg akartam köszönni, Mr. Twethewey, hogy kijött ma ide a
gyerekekkel. Tudom, hogy sok dolga van, de nekik ez nagyon sokat
jelent.
– Elég nagy megpróbáltatáson mentek keresztül, nem igaz?
– Soha senkiért nem fájt annyira a szívem, amíg nem láttam a
fájdalmukat azon a napon, amikor az édesanyjuk meghalt, és most,
hogy az apjuk is elment… – Delia hangja elcsuklott. – Ne mondjon le
róluk! Kedves gyerekek, de most gyászolnak. El vannak veszve.
Időre van szükségük, mint mindenkinek egy ilyen veszteség után.
Mrs. Greythorne hosszan állta a férfi pillantását. Olyan átható,
komoly tekintettel nézett rá, hogy Jac képtelen volt másfelé nézni.
– Nem mondok le róluk, Mrs. Greythorne. Szavamat adom.
 20. FEJEZET

– Meséljen nekem a férjéről, Mrs. Greythorne! – Mrs. Angrove úgy

helyezkedett el a takarón, hogy szembenézzen Deliával. – Milyen
ember volt? Magas? Alacsony? Okos? Bátor?
Delia megdermedt. A tengerparton töltött délután kellemesen telt,
de Mrs. Angrove kérdése beárnyékolta a nap vidám hangulatát.
Robert nem volt egyszerű eset: sokoldalú volt, és gyakran változott a
hangulata.
Mivel Delia nem válaszolt rögtön, Mrs. Angrove tovább faggatta.
– Mi volt a foglalkozása? Talán ott kellene kezdeni.
Delia nyelve nehezen akart forogni. Évek óta nem beszélt
Robertről komolyan, de most nem kerülhette ki a válaszadást.
– A családjának volt egy birtoka meg több kisebb vállalkozása.
Afféle ezermester volt, azt hiszem. Leginkább a fogadó vezetésében
segített.
– Á, tehát fogadós volt.
Deliának görcsbe rándult a gyomra. Nem mondott igazat. Nem
teljesen. A férje nem azt csinálta, amit egy fogadós, hanem arra
ügyelt, hogy a csempészáru átjusson a fogadó alatti alagúton a külső
fészerekig, ahol a következő futár majd felveszi.
– És hogyan ismerkedett meg vele?
 Erre a kérdésre sokkal könnyebb volt a válasz.
– A szülővárosa néhány mérföldnyire volt az enyémtől. Lovat
venni jött a béristállóba. Véletlenül összefutottam vele az udvaron,
és belehabarodtam. – Közös életüknek erre az epizódjára őszinte
mosollyal tudott visszagondolni.
Mrs. Angrove kuncogott.
– Ó, a fiatal szerelmesek! Van-e ennél csodálatosabb dolog?
Igen, csodálatos volt, de Delia nem adta át magát az emlékeinek.
Veszélyes – és fájdalmas – lett volna visszatérni azokhoz a
gondolatokhoz…Oda vezetett volna, hogy minden döntését
megkérdőjelezze, és az járna az eszében, hogyan alakultak volna
másként a dolgok.
– Nem tartott sokáig az udvarlás. Rövid idő múlva
összeházasodtunk.
– De szép! A családja biztosan támogatta a frigyet.
Delia a mosolya mögé rejtette vadul kavargó érzéseit. Az apja
nem sokkal azelőtt halt meg, így aztán a bátyja, Horace adta áldását
a frigyükre. Delia a szíve mélyén őt hibáztatta, amiért hagyta, hogy
ilyen bizonytalan útra lépjen. Boldog tudatlanságban élt a
Greythorne-ok rossz hírét illetően. Honnan tudott volna egy lelkész
széltől is óvott lánya bármit a csempészetről meg a veszélyről?
Horace viszont tudott róla, mégsem tett ellenvetést.
Valójában Delia fiatal, érző szívét nem rettentette volna el egy
figyelmeztetés, de az, hogy Horace elhallgatta előle az igazságot,
még most is fájt neki, és az évek alatt csak nőtt benne a keserűség.
Ha Horace közbeavatkozik, oly sok szívfájdalomtól és félelemtől
megkímélte volna.
Delia körülnézett. A nyugalmas nap kezdett fojtogatóvá válni
számára. A hullámokat hirtelen kíméletlennek látta, a nap vakítón
tűzött. Fölöttük a tengeri madarak a játékos csivitelés helyett
vészjósló, figyelmeztető kiáltásokat hallattak. Az emlékei – amiket
keményen féken tartott – ajtót nyitottak a félelemnek.
Erővel visszafordította figyelmét a partra, ahol a gyerekek
játszottak, és emlékeztette magát, hogy a félelem és a
bizonytalanság évei már véget értek. Bénító, üszkös seb maradt
utánuk a szívén, de a valóság más volt, ezt el kellett ismernie.
A Rogerrel kötött szövetségének azonban volt egy fényes lapja.
Delia megérintette a nyakláncán függő medált.
Maria.
Delia ritkán beszélt róla, de a nyájas Mrs. Angrove valamiképpen
biztonságot árasztott magából. Mielőtt végiggondolhatta volna, mit
fog mondani, szóra nyitotta a száját.
– Volt egy kislányunk.
– Igen? – Mrs. Angrove gyorsan megfordult, és a szél belekapott
keskeny arcába lógó, ezüstszínű hajába. – Egy kislányuk?
– Igen. Maria volt a neve, az anyám után. – Delia levette a
medálját, és odanyújtotta Mrs. Angrove-nak. – Lázas betegségben
halt meg. Mennyire szerettem! És most is szeretem.
– Ó, kedvesem! Nagyon sajnálom! – Összevonta színtelen
szemöldökét, és ráncos kezét Delia kezére tette.
Delia nem várt szánalmat, de legalább egy pillanatig jólesett neki
szavakba önteni azt a fájdalmat, ami minden napját végigkísérte.
Sophyra nézett, aki Cadwurrel futkározott a parton.
– Ha Maria élne, annyi idős lenne, mint Sophy. – Deliának
összeszorult a torka. Talán attól, hogyan nézne ki az ő szőke hajú
kislánya, ha itt szaladgálna a tengerparti homokban, gondtalanul és
önfeledten?
Mrs. Angrove megszorította a kezét, és újra felvette a beszélgetés
fonalát.
– Mindig is sajnáltam, hogy nincs saját gyerekem. Persze, Randall
és Jac attól a perctől kezdve örömöt hoztak az életembe, hogy
megérkeztek Penwythe-ba, de ez nem ugyanolyan. És maga még
olyan fiatal! Előtte van az egész élet. Újra férjhez megy, és biztos
vagyok benne, hogy lesznek még gyerekei.
Delia tudta, hogy biztatásnak szánta a szavait. De ő megrázta a
fejét. Mélyen megsebezték, és bár a sebei beforrtak, és a bőre
vastagabb lett felettük, a szívéből örökre kihalt a bizalom.
– Nem láthatjuk a jövőt, azt hiszem, de nem áll szándékomban
újra férjhez menni. Most ezek a gyerekek jelentik számomra az
életet.
Mrs. Angrove követte a pillantását a tengerpart irányába.
– A gyerekek előbb-utóbb felnőnek. Arra is gondolnia kell, mi lesz
azután.
Delia szívből jövő mosollyal válaszolt.
– Bízom benne, hogy egy nap iskolát nyithatok, ifjú hölgyek
számára.
– Ó! – kiáltott fel Mrs. Angrove. – Iskolát?
– Igen, nem fogok ölbe tett kézzel ülni, ahhoz túlságosan önfejű
vagyok, és örömömet lelem a tanításban.
– Hát ez igen nemes lélekre vall, de nem vágyik egy kis
nyugalomra és pihenésre?
Delia kis híján elnevette magát. Az emlékei folyton ott kavarogtak
a lelkében, és még mindig rettegett a férje családjától, így sosem lesz
teljes a nyugalma, egy percig sem pihenhet. Nem, legjobb lesz
lefoglalni a gondolatait, máskülönben elkalandoznak, és hatalmába
keríti őket a félelem.


Néhány nappal a piknik után Jac az íróasztalánál ült a rendetlen
dolgozószobában. Leszállt az éj. A zsúfolt helyiségben pislákoltak a
gyertyák, hosszú árnyékot vetve az intarziás asztallapon szétszórt
újságokra, tintatartókra és írótollakra. Napok óta nem volt ebben a
szobában, ezalatt halomba gyűltek a levelek és a számlák. Jac nagy
sóhajjal felemelt egy levelet, és szórakozottan kocogtatni kezdte
vele az íróasztal peremét.
A tengerparton töltött nap óta az történt, hogy a vártnál korábban
megérkezett a gyümölcsprés. Minden szabad órájában a
présházban dolgozott, felügyelte a prés felállítását és a
hordóállványok felfüggesztését. Most itt ült, teljesen mozdulatlanul,
de belülről nyugtalan energia feszítette.
A siker kézzelfogható közelségben volt.
Olyan biztos volt benne, mint ahogy megérezte a tenger felől
közelítő vihart. Annyira ki volt éhezve rá, hogy minden ébren töltött
óráját ennek az ügynek szentelte. Sőt, az új öntözőcsatornák és a tó
is enyhítették a szárazságot az északi gyümölcsösben. A talaj
tapintásra száraz volt, az almák szépen növekedtek, és rövidesen
ritkítani kellett a termést.
Miután a gyümölcszúzó és a nagy prés a helyére került, nagyjából
mindennel fel volt szerelve a gyümölcsös és a présház, de mégis
annyi minden állhatott a haladás útjába. Igen, az almafák és a
virágaik átvészelték a késő tavaszi fagyokat, amitől nagyon tartott,
de most új veszélyek fenyegették. Rossz időjárás. Kártevők.
Betegségek. Ujjaival végigszántott a haján, és kifújta a levegőt. Őrjítő
volt végiggondolni, mi minden miatt fulladhat kudarcba a terve,
úgyhogy csak arra akart odafigyelni, amire valamiféle befolyással
bírt.
A nagybátyja gyakran figyelmeztette arra a hibájára, hogy
mindent kézben akart tartani. Eszébe jutott, hogy egy nyáron a
szárazság kis híján tönkretette a kankalinos kertet. Segített a
nagybátyjának meg a személyzetnek odajuttatni a vizet a birtok
más részeiről, és minden egyes növényt megöntözni.
„A természet fölött nincs hatalmad, fiam, mondta William bácsi.
Akárhogy erőlködsz, az lehetetlen. Ugyanaz az Isten parancsolja a
hullámoknak, hogy dühödten ostromolják a partot, mint aki az esőt
küldi ezekre a kényes rózsákra, méghozzá olyan szelíden, hogy
egyetlen szirmuk sem esik le. Fenséges, nem igaz? És alázatra tanít.
Imádom a rózsáimat, de semmit sem tehetek azért, hogy
növekedjenek. Azt Isten adja. Én csak gondozom őket.”
Akkoriban Jac rá sem hederített a nagybátyjára, puszta
érzelgősségnek tartotta a megjegyzéseit. De most, hogy neki kellett
megküzdenie a természettel, szíven ütötte a bácsi szavainak az
igazsága, és bármit megadott volna, csak még egyszer beszélhessen
vele.
Jac összeszedte magát, és az előtte tornyosuló levélkupacra
összpontosított. Megfogta a következőt, és fel akarta törni a
viaszpecsétet, amikor az ajtónál valami mozgásra lett figyelmes.
Sugdolózás és óvatos léptek hallatszottak, és ahogy felnézett, a
három unokahúgát pillantotta meg, akik felsorakoztak az ajtóban.
Hálóruhában voltak, a vállukra takarót terítettek. Cadwur felkelt a
pokrócáról az ablak alatt, és az orrával megbökte Julia kezét,
miközben lelkesen csóválta a farkát. Julia sötét haja a vállára
omlott, ahogy lehajolt megsimogatni a kutya fejét.
– Jó estét, hölgyeim! – Jac letette a levelet. – Minek köszönhetem a
megtiszteltetést?
A lányok összenéztek, és Sophy meglökte Hannah-t, aki átbotlott a
küszöbön.
Jac mosolygott a gyerekek szokatlan félszegségén. Hátradőlt a
székében, és összefonta a karját.
– Mi járatban vagytok? Mrs. Greythorne tud róla, hogy
idejöttetek?
A lányok hosszasan, némán nézték egymást, aztán Hannah
leeresztette a háta mögé rejtett kezét. Apró ujjai szedett-vedett
kamélia- és rododendroncsokrot szorongattak. Előrelépett, és
odanyújtotta Jacnek. A virágok szárának és szirmainak földes illata
betöltötte a szobát.
– Ezt nekem hoztátok? – Jac kihúzta magát, meglepődve a
váratlan ajándéktól.
Hannah megkerülte az íróasztalt, és letette elé a csokrot az
asztalra.
– Mrs. Greythorne azt mondta, hogy ne szedjük le a virágokat,
mert elszáradnak, de meg akartuk mutatni. Nem akartam… nem
akartuk, hogy lemaradjon róla.
Jac nem emlékezett, kapott-e életében virágot valakitől, de a
kedves gesztus a szívét melengette. Felállt az asztal mellől, odament
a kisasztalhoz, és hozott egy üres kancsót.
– Nagyon szépek! Tegyük bele ebbe!
Sophy és Julia beljebb lépett a szobába, Hannah pedig
rákönyökölt az asztalra, és figyelte, ahogy Jac beleteszi a virágokat
az üvegedénybe.
– Köszönjük, hogy kivitt minket a tengerhez.
– Nagyon szívesen. – Jac az íróasztala sarkára helyezte a
rögtönzött vázát. – Tessék! Így mindig látni fogom, amikor
dolgozom.
Hannah mosolyogva lépett vissza a testvéreihez.
– A papa is szerette a virágokat. Mindig csináltam neki csokrot,
amikor otthon volt. Vagyis ha éppen nyíltak a virágok.
Jac ránézett a kislányra, és az jutott eszébe, milyen keveset tud
róluk – hogyan éltek azelőtt, hogy megérkeztek Penwythe-ba?
Beléhasított a bűntudat. Jobban ismerhette volna a bátyja életét.
– Biztos nagyon hiányzik az édesapátok – szaladt ki a száján,
mielőtt végiggondolta volna, mit mond.
Sophy bólintott.
– Neked is hiányzik?
Az ártatlan kérdés szíven ütötte. Igen, hiányzott neki a bátyja.
Hiányzott az a kapcsolat, ami köztük lehetett volna. Ha nem lettek
volna olyan keményfejűek.
A gyerekek jelenléte felelevenítette a Randall-lel kapcsolatos szép
emlékeit, mielőtt még elkezdtek a jogaikon, a pénzen és az
örökségen veszekedni. Barátok voltak, közel álltak egymáshoz.
Hányszor idézte fel magában a veszekedéseiket, amióta a gyerekek
megérkeztek? Próbálta elkapni azt a pillanatot, amikor a
kapcsolatuk tönkrement, de nem tudta. És ami még jobban fájt neki:
sajnálta, hogy nem békült ki Randall-lel a halála előtt.
– Igen, hiányzik.
Sophy újra felélénkült, és felkapaszkodott egy székre az
íróasztallal szemben.
 – Elmehetek a fagyosszentek báljába?
Jac kurtán felnevetett, különösnek találta, hogy a kislány
kimondta, ami a szívét nyomta.
– A fagyosszentek bálja felnőtteknek való, és nektek olyankor már
ágyban a helyetek.
– De az egyik szobalány azt mondta, hogy mindenki elmehet. Én is
mindenki vagyok!
Ezzel az érveléssel lehetetlen volt vitatkozni. Jac játékból az égnek
emelte a kezeit, mint aki megadja magát.
– Tőlem jöhettek, de kérdezzétek meg Mrs. Greythorne-t is!
– De maga a gyámunk – erősködött Hannah. – Az olyan, mintha a
papánk lenne. Maga dönti el.
– Nem olyan, mint a papánk! – vágott vissza Julia, és elsötétült az
arca. Éles szavai kipukkasztották a beszélgetést körülfogó,
barátságos buborékot.
Jac megmerevedett.
– Nem, nem! Nem vagyok olyan, mint az édesapátok. Sosem
tudnám pótolni őt. Szerintem a gyámság azt jelenti, hogy
gondoskodom rólatok.
– Ó! – Sophy láthatólag elégedett volt a válasszal, és lekászálódott
a padlóra, ahol megsimogatta Cadwurt.
Mrs. Greythorne jelent meg az ajtóban, feldúltan, kipirult arccal,
tágra nyílt szemmel.
– Lányok, mit csináltok itt? Csak pár percre mentem ki a
szobátokból, és ti eltűntetek.
– Elfelejtettük odaadni Jac bácsinak a virágot, amit neki szedtünk.
– Julia a vázára mutatott.
Mrs. Greythorne gyorsan belépett a szobába, Hannah vállára tette
a kezét, és kézen fogta Sophyt.
– Biztos nagyon örül neki, de most dolgozik. Nem akarjuk zavarni.
– Semmi gond, Mrs. Greythorne – mosolygott a férfi, és az asztal
sarkára támaszkodott. – Bármikor meglátogathatnak, miközben a
levelekkel meg a könyveléssel vesződöm.
Sophy arca felragyogott e szavak hallatán, és Mrs. Greythorne felé
fordult.
– Jac bácsi azt mondta, hogy elmehetünk a fagyosszentek báljába.
Mrs. Greythorne lehajolt a kislányhoz.
– Biztos vagyok benne, hogy a fagyosszentek bálja remek lesz, de
most ideje lefeküdnötök. – Odafordult Jachez. – Jó éjszakát, Mr.
Twethewey! Reggelinél találkozunk?
Jac nem értette, miért van rá olyan nagy hatással ez a nő.
Összeakadt a nyelve. Elkalandoztak a gondolatai.
– I-igen.
Mrs. Greythorne bólintott, meghajolt, és megbökte a lányokat,
hogy ők is tegyenek úgy, majd amilyen hirtelen megjelent, olyan
gyorsan el is tűnt a kis csapat a folyosón.
Mrs. Greythorne!
Váratlan dilemma villant fel Jacben, és el akarta fojtani, mielőtt
lángra kapna. Az utóbbi időben túl gyakran gondolt Mrs.
Greythorne-ra. Igaz, hogy megnyugtatónak találta a határozottságát
és a higgadtságát, de ennél többről volt szó. Orrának hetyke
hajlatáról, a szemében felvillanó elevenségről, szájának elragadó
ívéről.
Jacnek távolságot kellett tartania tőle, ami az adott körülmények
között nem ígérkezett könnyű feladatnak.
Eszébe villant, hogy Andrews a szóbeszédet említette. A
nevelőnőnek teljes élete volt, amiről ő semmit sem tudott. Gyereke.
Férje. És a férje nem akárki volt, hanem olyan ember, aki állítólag
belekeveredett a csempészetbe. És mégis, ha Mrs. Greythorne-ra
gondolt, felébredt benne a védelmező ösztön. Nem tudta, mi a
megoldás ebben az egyre kellemetlenebbé váló helyzetben, de
óvatosnak kellett lennie. Túl nagy volt a tét, és nem kockáztathatta
meg, hogy hibát kövessen el.
 21. FEJEZET

Amíg mindenki más lelkesen készült a fagyosszentek báljára, Delia

rettegett tőle.
Mr. Twethewey őszintén beszélt vele a szóbeszédekről, és azóta ő
is észrevette a sugdolózást és a feléje irányuló tekinteteket. Most
több száz ember gyűlt össze Penwythe-ban – több százan, akik
kétségkívül azt gondolják, hogy mindent tudnak a férjéről és arról,
amit elkövetett.
Annak ellenére, hogy Mr. Andrews táncra kérte, Delia úgy
döntött, nem merészkedik ki a szobájából az éjszaka folyamán.
Nagyon valószínű, hogy senki semmit nem mondana neki szemtől
szembe, de rettegett a tekintetektől meg az általuk okozott
nyugtalanságtól.
Amikor elérkezett a nagy esemény estéje, Delia nyugati szárnybeli
kis szobájában üldögélt, és csak egyetlen lámpás égett az
íróasztalán. Az óra éjfélt ütött a kandallópárkányon. Odalent, a
táncparketten mulattak a vendégek.
A nyitott ablakon keresztül vidám zenét és beszélgetés foszlányait
sodorta be a szellő. A pázsitról és a kankalinos kertből hallatszó
hangok úsztak a levegőben. Delia félbehagyta a megkezdett levelét,
és az ablakhoz ment, hogy lenézzen az elsötétített udvarra. Elállt az
eső, és a vendégek kiözönlöttek az árnyékba burkolózó gyepre.
Fáklyákat raktak ki a pázsit köré, amitől valóságos meseországnak
tűnt a birtok.
Delia minden tartózkodása ellenére a látvány és a hangok
boldogabb idők emlékét idézték fel benne, amikor a bátyjával
együtt jártak bálozni, később pedig Roberttel. Mennyire szeretett
táncolni!
Kopogás hangzott fel a nappali ajtaján. Delia megdermedt.
Szinte azonnal kinyílt az ajtó, és Mrs. Angrove jelent meg, fekete
csipkés, ibolyaszínű szaténruhába öltözve. Az idős asszony elegáns
megjelenése nem volt szokatlan, de a ruhát díszítő csipkeszegély és
a karcsú nyakában lógó gyöngysor elragadó külsőt kölcsönzött neki.
– Mrs. Angrove! Igazán remekül néz ki!
– Nos, mégiscsak ma van a fagyosszentek bálja! – Mrs. Angrove
nem várt invitálásra: belépett a szobába. Gyöngyvirágillat úszott a
nyomában, és szoknyájának suhogása betöltötte a keskeny,
alacsony mennyezetű helyiséget. Odalépett az ablakhoz, és lenézett
a fáklyafényben fürdő udvarra. – El is felejtettem, milyen pompás a
kilátás ebből az épületszárnyból.
Amikor Mrs. Angrove visszafordult, a szeme csillogott, és
hamiskás mosoly játszott a szája sarkában.
– Igazán lejöhetne.
Delia letette a tollat az asztalra.
– Valakinek itt kell maradnia a gyerekek mellett. Az apjuk nem
szerette egyedül hagyni őket, főleg ha látogatók voltak a házban.
Mrs. Angrove felszegte az állát, de nem válaszolt. Az íróasztalhoz
lépett, felemelte a virágokkal teli vázát, beszívta az illatukat, aztán
letette.
 – Gondolkodtam azon, amit a minap a tengerparton mondott
nekem, és úgy gondolom, hogy egyszerűen nincs igaza.
Delia halkan felnevetett a furcsa megjegyzés hallatán.
– Valóban?
– Valóban. Azt mondta, hogy nem áll szándékában újra férjhez
menni. Meggyőződésem, hogy ez nagy hiba lenne.
Delia elkomolyodott a személyeskedő hangnem hatására.
Mrs. Angrove felemelte az állát.
– Talán azt gondolja, hogy nincs hozzá közöm, de hosszú életem
során nagyon sok mindent láttam már. Ha a szeretetnek bármilyen
formája elől is bezárja a szívét, az nem vezet jóra.
– Nagyon kedves, hogy így aggódik miattam, de én…
– Maga előtt áll az egész élet, Mrs. Greythorne. Pezsgő, vidám élet.
Nagyon hálás vagyok, amiért ennyire odaadón bánik a gyerekekkel,
de ma este bál van ebben a házban, és úgy gondolom, feltétlenül
meg kell jelennie. – Mrs. Angrove nem kért engedélyt, csak
odalépett Delia szekrényéhez, és kinyitotta. – Nézzenek oda, mennyi
ruha! Vagy a felét nem is láttam még magán.
Delia odament a szekrényhez. Nem szokott hozzá, hogy mások
nyúljanak a dolgaihoz, nemhogy végigtapogassák a személyes
holmiját.
– Én… öö…
Mrs. Angrove előhúzott egy halványlila ruhát, és kirázta.
Deliának elakadt a lélegzete. Azt a ruhát már évek óta nem
viselte. Legutóbb egy vacsorára vette fel a Greythorne House-ban,
egy hónappal Robert halála előtt.
– Nagyon csinos! Attól tartok, kicsit kiment a divatból, de még
mindig sokkal szebb annál, amit a városi asszonyok többsége visel.
Ebben a ruhában maga lesz a bálkirálynő!
Delia idegei pattanásig feszültek, amikor Mrs. Angrove két újabb
ruhát húzott elő a gardróbból, és az ágyra terítette őket.
– Nincs vesztegetni való időnk! Ha maga nem hajlandó a
jövendőbeli boldogságára gondolni, majd én gondolok rá. Gondolja
meg! Ma este minden férfi itt van sok mérföldes körzetből. Sok
mérföldről, kedvesem! Ha tényleg szeretné felhívni magára egy férfi
figyelmét, vegye le azt a sötét ruhadarabot, amit visel! Higgye el
nekem, hogy odalent senki nem visel feketét. Ünnepelünk! Ha
másért nem, az én kedvemért vegye fel!
Delia a ruhákra meredt. Hogy magyarázhatná el Mrs. Angrove-
nak? Ha a férje családjának a fülébe jut, hogy itt tartózkodik, az
végzetes lehet.
– Ne nyugtalankodjon a gyerekek miatt! Alis velem jött, a
szalonban van, a folyosó végén, és várja az utasításaimat. – Mrs.
Angrove határozott fejbiccentéssel kiválasztotta a lila ruhát, és a
többit visszatette a szekrénybe. – Forduljon meg!
Delia tiltakozni akart, de minden ellenvetése észrevétlen maradt.
Lehet, hogy Mrs. Angrove átlépett bizonyos határokat, de mégiscsak
ő volt a gyerekek nagynénje, és bár nem Delia munkaadója, de azért
nagyon fontos személy volt.
Kisvártatva hívatták Mrs. Angrove szolgálóját, aki segített
Deliának levenni a fekete ruhát. A másik ruhát rávette a fűzőjére és
az alsószoknyájára, és Alis begombolta a hátán végigfutó apró
gombsort.
Delia a falon függő kis tükör felé fordult. A magabiztos nevelőnő
sehol sem volt. Régi énjének kísértete nézett vissza rá: a félénk,
simulékony feleség és megtört szívű anya. Legszívesebben letépte
volna magáról a ruhát, hogy az emlékeivel együtt megszabaduljon
tőle.
De Mrs. Angrove szemmel tartotta, mit sem törődve a Deliában
kavargó érzelmekkel.
– Maga igazi szépség, Mrs. Greythorne! Ez a szín csodát tesz az
arcával.
Alis kérés nélkül kihúzta a fésűt Delia hajából, és a fürtjei a
vállára omlottak, majd a szolgáló összetekerve feltűzte őket a feje
tetejére, és kiszabadított néhány tincset, amik keretbe foglalták az
arcát.
– Ha több időnk lenne, elegánsabb frizurát csinálnánk, de ez is
megteszi.
Delia elszakította a tekintetét a tükörtől, és elvette a legyezőt, amit
Mrs. Angrove nyújtott felé. Döbbenten, reszkető kézzel simította le a
haját. Pár perce még feltett szándéka volt, hogy a szobájában fog
virrasztani egész éjjel, most meg báli ruhában feszített, és
meglehetősen kényelmetlenül érezte magát benne.
Azzal nyugtatta meg magát, hogy csakis Mrs. Angrove kedvéért
fog megjelenni a bálban, és amint lehet, visszatér a szobájába.


A második szinten uralkodó sötét hűvösség nemigen tudta
megnyugtatni Delia zaklatott idegeit, miközben lefelé ment a
főlépcsőn.
Sosem hitte volna, hogy ilyen sokan beférnek a nagyterembe és a
bejárati csarnokba, de még a lépcső előtt is tengernyi nép nyüzsgött.
Amikor felnézett, újabb vendégeket pillantott meg, akik a nyitott
erkélyeken sorakoztak, egészen a hosszú galériáig és a fölöttük lévő
szinten a dalnokgalériáig. A nagyterembe benézve párokat látott,
akik a levegőben úszó vidám dallamokra ropták a táncot.
Miközben a földszinti kőpadlón kopogott a cipője, magán érezte
az emberek tekintetét, szinte lyukat égetett a hátába.
Delia pánikba esett.
Nyilván mindnyájan tudták, hogy ki ő, és ki volt a férje.
Az ajkába harapott, és lábujjhegyre állva körülnézett a hullámzó
tömeg feje fölött. Biztosra vette, hogy Mr. Simon odalent van, és e
pillanatban nagyon hiányzott neki egy ismerős arc.
Élénk muzsikaszó szállt alá a dalnokgalériáról, és lelkes
energiával töltötte fel a lenti vendégsereget. A falikarokról és a
kandeláberekről pislákoló gyertyafény áradt, ami vidám, derűs
ragyogásba vonta a termet. Delia figyelmesen körülnézett a
helyiségben. Mr. Simont nem volt nehéz észrevenni. Majd egy fejjel
magasabb volt a jelenlevők többségénél, és a fal mellett állt.
Delia kissé megemelte a szoknyája alját, úgy lépdelt végig a
nagyterem fala mentén, a székeket kerülgetve. Mr. Simon meglátta,
hogy közeledik, és a majdnem üres poharát felemelve üdvözölte.
– Szóval mégis úgy döntött, hogy lejön – mondta, amikor Delia
közelebb ért.
– Alis van a gyerekekkel. Mrs. Angrove erősködött, hogy jöjjek le.
– Én pedig örülök, hogy úgy tett. – A tanító összefonta a karját, és
Delia mellé lépett.
Delia a nyakát oldalra nyújtva követte a férfi pillantását a
vendégsereg irányába.
– Látja, Mr. Simon, túl szigorúan ítéli meg a vidéket. Azt hiszi,
innen hiányzik a társasági élet. Igen, más, mint London, de megvan
a maga bája.
 – Báj? – Mr. Simon fújt egyet. – Nevezze, aminek akarja, Mrs.
Greythorne!
Akaratlanul is felnevetett, ami igazán kellemesen hangzott. Talán
otthonosabban érezte magát egy ilyen társasági helyzetben. Vagy
talán az ital tette, ami a kezében tartott pohárból hiányzott?
Számított ez egyáltalán? Delia meglátta benne a régi barátot, és
talán elérkezett a fordulópont, amikor a tanító levetkőzi
komorságát, és újra úgy fog viselkedni, mint az a Mr. Simon, akit jól
ismert és kedvelt.
A férfi közelebb hajolt hozzá, hogy a hangos zene mellett értse a
szavát.
– Bocsánatáért esedezem, amiért veszem a bátorságot, és a
szemébe mondom, hogy csodásan néz ki ma este.
Delia arca kislányosan, nevetséges módon elvörösödött. Leintette
a tanítót.
– Menjen már, Mr. Simon!
– Micsoda? Azt gondolja, nem veszem észre az ilyesmit? Hogy az
egyetlen ember, akit naponta látok, és aki folyton gyászruhát visel,
más öltözékben lép elő? Nos, szégyellhetném magam, ha nem
látnám meg. Nagyon remélem, hogy ez így is marad, Mrs.
Greythorne. Nem való, hogy egy ilyen fiatal nő feketében járjon.
Pontosan mi is ez a szín?
Delia újra elpirult. Kész őrület volt, hogy Mr. Simon színekről és
ruhákról beszélt. De azért mosolyra húzódott a szája.
– Azt hiszem, orgonalilának mondják.
– Ó, mint a virágot! – A férfi az üres poharát a fal melletti asztalra
tette, és a karját nyújtotta.
– Felkérhetem egy táncra, Mrs. Greythorne?
 Delia nevetve megfordult, hogy szemügyre vegye a gyülekező
párokat.
– Maga? Hiszen sosem táncol.
– Nos, maga nem látott még táncolni, de ez nem jelenti azt, hogy
ne tudnék. Ma este kivételt tehetek. Különben meg, ki más táncolna
velem? Nem ismerek senkit, és mindenki úgy néz rám, mint egy
kétfejű szörnyetegre.
– Talán mert mostanában olyan savanyú képet szokott vágni.
Nekem sokkal jobban tetszik ez az arca.
Szólították a táncosokat. Mr. Simon szájának a sarka mosolyra
húzódott. Delia ismét végignézett a vendégeken. Senki nem bámulta
meg, s ettől a felismeréstől ellazultak a hátizmai. Talán eltúlozta a
dolgot, és hagyta, hogy elhatalmasodjon rajta a félelem. Talán bölcs
dolog belátni, hogy van igazság abban, amit Mrs. Angrove mondott.
Delia szándékosan lassabban vette a levegőt. Egy táncban –
miközben visszarepül időben és térben – igazán nincs semmi rossz.
Vagy mégis?
Delia kesztyűs kezét a férfi kezébe tette, aki a zsúfolt
táncparkettre vezette. Minden egyes lépéssel, minden egyes
forgással és meghajlással, minden tapssal és mosollyal alábbhagyott
a félelme. Kis híján fél óráig tartott a tánc, és a végére kimelegedett.
Levegő után kapkodott. Miközben Mr. Simon elment frissítőért, és
magára hagyta, Delia vállát a falnak vetve figyelte az újabb tánchoz
felsorakozó párokat.
Valaki köhintett a háta mögött, aztán megpaskolta a vállát. Karon
ragadták.
Nyugodtan, kipirult arccal pördült meg, Mr. Simonra számítva.
De az eléje táruló látványtól megfagyott az ereiben a vér.
Kiszaladt a levegő a tüdejéből. Mozdulni sem tudott.
Semmi kétség, Thomas Greythorne, Robert bátyja állt előtte. Szőke
haja szinte fehérnek látszott a gyertyafényben. Sötét szeme
gonoszul, ijesztően villant meg. Delia mintha kísértetet látott volna:
a valódi ember nyersebb, sötétebb változatát.
Thomas elmosolyodott, fehér fogsora kivillant napbarnított
arcából.
A teremben kavargó fülledt levegő ránehezedett Deliára. A zene
szakadatlan lüktetése a fejében dobolt. Attól félt, hogy elájul, de erős
elhatározással visszanyerte az önuralmát, és felszegte az állát.
– Thomas! – A név rossz ízt hagyott a szájában. – Mit csinálsz te
itt?
– Hát így üdvözlöd a bátyádat? – Olyan természetesen csúszott ki
a férfi száján, mintha nem is három éve, hanem az előző nap
beszélgettek volna.
Deliának felfordult a gyomra. Ez a szörnyeteg nem a bátyja! Egy
testvér sem bánna úgy a húgával, ahogy vele bántak.
Delia körbepillantott, vajon észrevette-e valaki a jövevényt, de a
mulatság úgy folytatódott, mintha senki nem látta volna az imént
betoppant rémséget.
Delia fájdalmasan nyelt egyet. Lassan felgyülemlett benne a düh,
kiszorítva a félelmet, ami hatalmába kerítette.
Nem kellett színlelnie, úgy tenni, mintha a családdal való
kapcsolata nem egyik pillanatról a másikra szakadt volna meg.
– Honnan tudtad, hogy itt vagyok?
– Gyorsan terjednek a hírek, húgocskám. – A becenevet cinikusan,
különös élvezettel ejtette ki. – Nem gondoltad, hogy elfelejtünk,
igaz? Mégiscsak a családhoz tartozol. Hiszen el sem búcsúztál,
mielőtt elmentél.
Delia kényszerítette magát, hogy magabiztosan, nyíltan a
szemébe nézzen a férfinak – egy Greythorne-nal nem lehetett
másképp beszélni.
– Anyátok kívánsága volt, hogy feltűnés nélkül távozzak. Úgy is
tettem.
– De most visszajöttél, és nagyon közel vagy a Greythorne House-
hoz.
Delia nagy levegőt vett, remélve, hátha az megnyugtatja az
idegeit. Nem így történt.
– Csakis a védenceim miatt vagyok itt. Semmi másért.
– Szóval nem áll szándékodban meglátogatni a családodat? – A
férfi közelebb húzódott, és Deliát megcsapta a brandy szaga. –
Meglátogatni minket?
Delia összepréselte az ajkait, és felnézett, amikor újra megszólalt
a zene, és a táncosok elfoglalták a helyüket.
– Anyátok világosan értésemre adta, hogy többé már nem láttok
szívesen.
Thomas olyan nyugodtan kuncogott, mintha a világ
leghétköznapibb beszélgetését folytatnák.
– Talán a szemére veted? Elárultál minket.
– Én olyat nem tettem.
A férfi körülnézett.
– Szóval itt magadra találtál. Más gyerekeinek viseled gondját,
másnak a házában.
Delia a szemébe nézett.
– Bizonyosan van valami oka a látogatásodnak, Thomas.
A férfi megvonta a vállát.
 – Mindig is éles szemed volt, nem igaz? Kicsit túlságosan is éber
vagy, és csak a saját érdekedet nézed.
Thomas szavai hatására éles emlékek villantak fel Delia előtt az
elméje rejtett zugaiból.
A férfi közelebb hajolt. Olyan közelről suttogott Delia arcába,
hogy a lehelete felborzolta az arcába hulló hajtincseket.
– Tudod, miért vagyok itt.
Delia tisztában volt vele. Mégsem lépett hátra.
– Nem tudom, miről beszélsz.
Thomas elnevette magát, most hangosabban, mint az imént,
mintha a nő valami kedves dolgot mondott volna, aztán rámeredt
ördögien sötét szemével. Megint közelebb hajolt.
– Ó, hát mindig is ügyesen tudtál hazudni a tágra nyílt szemeddel
meg az ártatlan képeddel! Nem csoda, hogy az öcsémet olyan
gyorsan behálóztad. De a család többi tagját nem lehet olyan
könnyen megtéveszteni.
Delia lélegzete szaggatottá vált. Ennek az embernek a szájából
gyűlöletesen hangzott a család szó – olyan sötéten és undorítóan,
hogy csak suttogva lehetett kimondani.
Delia összerezzent.
– Nocsak, úgy nézel ki, mint aki megijedt.
Delia kihúzta magát, és felemelte a fejét.
– Dehogy ijedtem meg!
Thomas végigmérte, és az arcán már nyoma sem volt a
vidámságnak.
– Pedig jó okod van rá.
 22. FEJEZET

– Randallnek legalább volt annyi esze, hogy megtartotta a csinos

nevelőnőt.
Jac a közeledő hang irányába kapta a fejét, ami túlharsogta a
zenét és a táncos lábak dobbanásait. Jacob Colliver állt mellette, a
kezében poharat tartott, kerek képe kivörösödött a zsúfolt teremben
nyüzsgő tömeg melegétől.
Jac odafordult hozzá.
– Randallnek legalább volt annyi esze, hogy egyáltalán
megtartotta a nevelőnőt, hiszen mindenki tudja, hogy fogalmam
sincs arról, mit kezdjek öt gyerekkel.
Colliver biccentett a keleti fal irányába, és Jac csak ekkor látta
meg őt – Mrs. Greythorne-t. Korábban azt mondta, nincs
szándékában megjelenni a fagyosszentek bálján, most mégis itt
feszített halványlila ruhában, és Mr. Simonnal beszélgetett – sőt
nevetgélt.
Jac sosem hitte volna, hogy féltékeny lesz a mogorva Mr. Simonra,
de ahogy Mrs. Greythorne-t figyelte, aki mosolyogva, nyugodtan és
fesztelenül nézett fel a tanítóra, megpendült benne az irigység
húrja.
– Igen, csinos. – Colliver elvett egy teli poharat egy arra haladó
szolgától, majd újra Jacre irányította a figyelmét. – De tényleg azt
akarja, hogy egy ilyen személy befolyása alá kerüljenek azok a
fiatalok, akik a Twethewey nevet viselik?
Jac megdermedt. Nem volt értelme úgy tenni, mintha nem jutott
volna a fülébe a szóbeszéd, ami villámgyorsan terjedt. Véletlenül
meghallotta, hogy két férfi arról beszél, amikor a bérlőjével
találkozott a vendéglőben, és aznap este is már kétszer hozták szóba
előtte.
– Felteszem, a néhai férjére gondol.
– Ki másra?
Jac egyenesen Mrs. Greythorne-ra nézett. A nevelőnő sötét
hajtincsei lágyan hullottak az arca elé, és csinos gödröcskék jelentek
meg az orcáján, amikor mosolygott.
– Egy csempész felesége, Twethewey! – bökte ki Colliver kertelés
nélkül. – A Penwythe Hallban! A nagybátyja forog a sírjában.
Jac nyakán forróság kúszott fel a szemrehányó szavak hallatán, és
a homlokán kiütközött a verejték, ahogy Colliverhez fordult.
– Én nem vagyok benne olyan biztos. – Nem szívesen adott hitelt a
szóbeszédnek. Egyelőre nem.
Colliver gúnyosan elmosolyodott, miközben ránehezedett a
sétabotjára.
– Azt kell mondanom, hogy engem nem lep meg. Maga nem sokat
törődik azzal, mi folyik e falak között, főleg hogy létfontosságú
változások állnak küszöbön. Lobbanékony természete van. Ahogy
már mondtam, Twethewey, maga gyorsan cselekszik.
Elhamarkodott döntéseket hoz. Idegesíti vele az embereket. –
Kivörösödött szemét Jacre szegezte, majd megkopogtatta a saját
orrát, és továbbment a billiárdterem felé.
 Véget ért a tánc, és a táncosok felsorakoztak a fal mentén a
következő fordulóra készülve, hogy elfoglalják a helyüket. Jac szem
elől tévesztette Mrs. Greythorne-t, és bár kereste a felvillanó
levendulaszínt, sehol sem látta. Összevont szemöldökkel fürkészett
körbe Mr. Simon után, és mivel ő magas volt, hamar meg is találta.
De Mrs. Greythorne nem volt mellette.
Jac kíváncsi lett, letette a poharát, átsétált a nagytermen, és végül
megpillantotta a levendulaszín ruhát a fal mellett. A nevelőnő háttal
állt neki, és egy férfival beszélgetett.
Ahogy megmozdultak, Jac meglátta Mrs. Greythorne arcát. Sima
homlokát aggodalmasan összeráncolta, ajkai keskeny csíkká
préselődtek össze. Orcáján nyoma sem volt a megszokott pírnak, és
a kezét tördelte. Az idegen most szembefordult Jackel. Nagydarab,
napbarnított férfi volt, a haja dús, világosszőke. Majd egy fejjel a kis
termetű nevelőnő fölé tornyosult, és olyan közel állt hozzá, mintha
jó ismerősök lennének. Delia nemrég érkezett erre a vidékre –
egyetlen férfi sem beszélgethetne vele ilyen bizalmasan.
Jac utat engedett az útját keresztező vendégeknek, majd a pár felé
közelített. Sem Mrs. Greythorne, sem a vele társalgó nagydarab férfi
nem nézett felé. Úgy belemerültek a beszélgetésbe, hogy a világon
semmi más nem számított nekik.
Ez a beszélgetés nem két idegen között zajlott, akik először
találkoznak össze egy vidéki bálban. Bármi volt is ez, Jacben
kellemetlen érzést keltett.
Elég közel ment hozzájuk, és a férfi fordult meg elsőnek – magas
volt, majdnem annyira, mint ő. Mrs. Greythorne azonnal követte a
példáját, Jac felé emelte hegyes állát, szürke szeme tágra nyílt.
– Mr. Twethewey. – A hangja kissé remegett. Hátrább lépett, és
maga mellé ejtette a kezét, amit addig összekulcsolva tartott maga
előtt.
Jac figyelme újra a férfira irányult.
– Nem hinném, hogy volt szerencsénk egymáshoz.
– A nevem Thomas Greythorne.
Jac felvonta a szemöldökét.
– Greythorne?
Mrs. Greythorne különös arckifejezéssel lépett előre.
– Ő itt a sógorom, a néhai férjem bátyja.
Andrews és Colliver figyelmeztető szavai célba értek. Amikor Jac
beszélt Mrs. Greythorne-nal a pletykákról, a nevelőnő nem
erősítette meg, de nem is tagadta a vádakat. Jac akkor nem vette
észre, de most, hogy visszagondolt a társalgásukra a Fairehold
Cottage-ból visszafelé vezető úton, rájött, hogy Delia nem sok
mindent árult el. Hogy is nem tűnt fel neki akkor?
A férfi arckifejezése megenyhült.
– A Penwythe Hall lenyűgöző hely, Mr. Twethewey. Megérdemli,
hogy gratuláljak a látványhoz. Még Morrisea-be is eljutott a
kertjének a híre. Valóban rászolgál a hírnevére.
Jacet bosszantotta a hamis hízelgés.
– Mrs. Greythorne nem említette, hogy ön el fog jönni a
fagyosszentek báljára.
A férfi felvonta világos színű szemöldökét.
– Az volt a benyomásom, hogy mindenki előtt nyitva áll az
esemény. Elnézést kérek, ha hívatlanul idetolakodtam.
Jacnek megrándult az állkapcsa.
Nem tartoztak rá Delia családi ügyei, de a nevelőnő feszült
arckifejezése és sápadtsága felébresztette benne a védelmező
ösztönt. Kimondta, ami először az eszébe jutott.
– Mrs. Greythorne, azt hiszem, Sophy magát kereste. Lenne szíves
benézni hozzá?
Az elkerekedett szemű Mrs. Greythorne gyorsan rávágta:
– Persze.
– Utána lejössz még, húgocskám? – szólt oda neki Greythorne,
ahogy Delia elsietett mellette. – Holnap kora reggel indulok.
Szeretnélek még egyszer látni, mielőtt elhagyom a várost.
– Nemsokára visszajövök. – Delia sietve meghajolt, majd átvágott
a tömegen, és eltűnt a szalonban.
Jac cseppet sem nyugodott meg. Sosem látta még ennyire
feldúltnak a nevelőnőt.
– Mrs. Greythorne elég különösen viselkedik.
– Delia? – kérdezett vissza Greythorne. A keresztnév
használatával nyilvánvalóan alá akarta húzni kettejük bizalmas
viszonyát. – Meglepődött, hogy találkozott velem, ennyi az egész.
Nagyon hasonlítok a néhai öcsémre, tudja, a férjére. Azt hiszem,
eléggé megrázó volt neki. Hiszen tudja, milyenek a nők.
Jac végigmérte a férfit. Az igazat megvallva, nem tudta, milyenek
a nők. Még a legjobb napokon is nehezen értette meg őket. Ezzel
együtt nem tetszett neki a férfi hangjából kicsendülő túlzott
magabiztosság.
Greythorne így folytatta:
– Jó ideje nem láttam őt. Gondoltam, meglepem. Talán üzennem
kellett volna, hogy jövök. Tudja, nem találkoztunk, nem is hallottam
felőle, amióta elhagyta az otthonunkat az öcsém halála után. Mi,
anyámmal és a feleségemmel, nagyon megörültünk, amikor
megtudtuk, hogy visszajött Cornwallba. Mindenesetre a család az
család. Talán most már többször fogunk találkozni. Felelősnek
érzem magam érte, tudja. Az öcsém ugyan meghalt, de attól ő még a
húgom maradt a törvény szerint és az egyház szemében. De makacs
egy teremtés!
Úgy beszélt Deliáról, mint aki nagyon jól ismeri, ami valóban igaz
is lehetett.
– Gyakran jön ilyen messzire, északra? – horkant fel Jac.
Greythorne bólintott.
– Az üzleti ügyek időnként ide szólítanak.
Jac oldalra billentette a fejét, és felvonta a szemöldökét.
– És milyen üzleti ügyek azok?
– A tenger adja a megélhetésemet. Több teherhajóm van, amik
Plymouthból hajóznak ide.
Jac hallgatta, ahogy rakományokról és hajókról, utazásról és
tengerészekről beszél. Nem csoda, hogy mindenfélét beszélnek az
emberek a csempészetről. Úgy gondolta, hogy bárki, akinek a tenger
jelenti a megélhetését, folyamatosan gyanúba keveredik. Mintegy
tizenöt percnyi beszélgetés után Greythorne kinyitotta a zsebóráját,
és megnézte az időt.
– Úgy látom, a húgom nem jön vissza. Nagy kár!
Jac nagyobb terpeszbe állt.
– Felküldhetem érte az egyik szolgát.
– Nem szívesen zavarom Deliát. Legjobb lesz, ha békében
hagyom. De most, hogy itt van, Cornwallban, talán gyakrabban
meglátogathatjuk egymást.
Greythorne elbúcsúzott Jactől, és olyan lopva távozott, amilyen az
egész viselkedése volt. Jac szemmel tartotta a férfit, amíg elnyelte a
tömeg. Beletelt egy kis időbe, mire az állkapcsában ellazultak az
izmok. Ujját a nyakkendője alá csúsztatva meglazította a nyakán a
csomót. Túl szoros volt. Nem kapott tőle levegőt.
Nem, Mrs. Greythorne nem erősített meg, de nem is cáfolt
semmit, miközben hazasétáltak a Fairehold Cottage-ból, de mindez
már nem számított. Látta Delia szemében a rettegést. Hallotta, hogy
remeg a hangja. Akár köze volt hozzá, akár nem, az az ember
bajkeverő, és Jac ezt nem hagyhatta.
 23. FEJEZET

Delia levegő után kapkodott, amikor befordult a folyosó sarkán. A

Thomasszal folytatott beszélgetés közben elfogyott körülötte a
levegő, és a megrázkódtatás után égető forróságot érzett a
mellkasában. Ahogy kiért a sötét, hűvös folyosóra, nekidőlt a falnak,
és úgy lihegett és zihált, mintha versenyt futott volna valakivel.
Bolond volt. Tudhatta volna. Hát persze hogy rátalálnak
Greythorne-ék, ha visszatér Cornwallba. Innentől egészen Devonig
minden városban és faluban ott vannak a besúgóik.
És mindez azért volt, mert ismerte a titkaikat.
Összeszedte a bátorságát, és a folyosó sarkáról visszanézett abba
az irányba, amerről jött. Látta, hogy a két férfi beszélget – Mr.
Twethewey és Thomas.
Thomas nagyon hasonlított Robertre, és ez legalább annyira
felzaklatta Deliát, mint a jelenléte. És ami még inkább megrázta,
hogy a férfi világosszőke haja Maria fürtjeire emlékeztette. Az
emlékek apró kések módjára fúródtak bele Delia gyönge szívébe.
A két férfi más testhelyzetet vett fel, így már nem láthatta Thomas
arcát.
Ó, milyen ügyesen szőtte a történeteit, és mennyire elragadón
tudott viselkedni ez az ember! Semmi kétség hogy Mr. Twethewey-
re is hat a varázsa.
Ha tudná, mire képes Thomas, Mr. Twethewey elátkozná a napot,
amikor megengedte, hogy egy Greythorne – bárki a családból –
betegye a lábát a házába.
Delia egyre gyorsuló léptekkel ment végig a folyosón, végül már
futott. A nyugati szárnyban körülölelte a sötétség. Vihetett volna
magával egy gyertyát, de sietségében megfeledkezett róla.
Izzadságtól ragacsos bőrére kellemetlenül tapadt a ruha a hátán és
a vállán.
Többször nekiütközött a falnak, ahogy felfelé botorkált a
csigalépcsőn. A lépcső tetején letörölte sós könnyeit felhevült
arcáról, és kinyitotta az ajtót, hogy bekukucskáljon a gyerekek
szobájába. Sophy az ágyában aludt, Alis pedig a kandalló melletti
karosszékben bóbiskolt.
Delia hunyorgott. Sophynak nem volt rá szüksége. Mr. Twethewey
valamiféle okból hazudott a kislánnyal kapcsolatban. Talán látta az
arcán, hogy mennyire feszeng. Vagy talán hitt a szóbeszédnek,
tudta, kicsoda Thomas, és el akarta őt küldeni.
Delia halkan becsukta az ajtót, és ráfordította a kulcsot. Az alsó
szintről muzsika és nevetés hallatszott föl. Vissza kellett mennie a
bálba, ha tetszett neki, ha nem. Nem szerezhette meg Thomasnak
azt az aljas örömöt, hogy azt higgye, félelmében menekült el. Előbb
azonban össze akarta szedni magát, úgyhogy beosont a saját
szobájába.
Elég sötét volt odabent, mert Delia így szerette. A hold fénye
halványan szűrődött be az ablakon, és Delia körbepillantott a kicsi,
egyszerű szobácskában, amit most az otthonának tudhatott. Kitárta
az ablakot, hogy beengedje a hűvös fuvallatot. Nagyokat szippantott
a friss levegőből. A szívdobogása kezdett lecsendesedni. El kell
mondania Thomasnak, amit tud, és pontot tenni az egész ügyre. Ha
megteszi, Thomas talán békén hagyja.
Még ha nem is lesz utána szabad.
Nem. Akkor cinkossá válik a gaztetteikben, és egy lesz közülük –
bűnözővé válik. Annak pedig nagy ára van, majdnem akkora,
mintha szembeszegülne velük.
A másik lehetősége az volt, hogy a hatóságokhoz fordul, csakhogy
a Greythorne családnak nagy hatalma volt. A helybeli főbíró az
unokatestvérük, aki a haszonból való részesedés fejében szemet
hunyt az üzelmeik felett.
Megborzongott, mivel az emlékek kísérteties fénybe vonták a
jelent. Ostobaság volt azt hinni, hogy a kis penwythe-beli
rejtekhelyén – az idilli tengerparton, a dimbes-dombos
gyümölcsösökben és a régi kertekben – biztonságban lesz.
Elfeledkezett arról, hogy a Greythorne-okat semmi nem állíthatja
meg, ha keresztül akarják vinni az akaratukat. Megszegte az
egyezségüket, és rátaláltak. A biztonsága veszélybe került. Sőt mi
több, pusztán azzal, hogy ott volt, veszélybe sodorhatta azokat is,
akik kedvesek a szívének.
A halvány holdfényben kinyitotta az utazóládáját, és heves
mozdulatokkal beletúrt. Vigasztalást keresett, érezni akarta, hogy
nem volt mindig egyedül. A húga leveleit félretolva a láda mélyére
ásott, és egy másik levélköteget húzott elő. Robert szerelmes levelei,
rajongó vallomásai érdes, hűvös tapintásúak voltak. A Maria halála
előtti időszakból származtak, mielőtt még baljós fordulatot vett az
élete.
Mennyire rajongott Robert Mariáért! Miközben az egész világuk
összeomlott körülöttük, egyedül a kislánya tudott mosolyt csalni az
arcára. Ahogy a helyzet egyre súlyosbodott, Delia kérlelte Robertet,
hogy a kis családdal költözzenek el Skóciába, szabaduljanak meg a
rokonaitól Maria érdekében, de minden erőfeszítése ellenére sem
tudta kiszabadítani Robertet a Greythorne-ok vasmarkú
szorításából. Mindenáron az ő kedvüket kereste. Szüksége volt a
helyeslésükre, szomjazott rá. Végül Robertnek meggyőződésévé
vált, hogy Maria halála volt a büntetés a becstelenségéért, és Delia
sehogy sem tudta meggyőzni az ellenkezőjéről. Azon az iszonyatos
napon indult meg a lejtőn, és a vakmerő, önpusztító életmód végül
Robert halálához vezetett.
Delia újra belenézett a ládába. Közvetlenül a levelei alatt tartotta
Robert vászoningét. Az orrához emelte a puha, elefántcsontszín
szövetet. Már nem érezte rajta a férje illatát. Robert halála után úgy
ragaszkodott ehhez a ruhadarabhoz, mintha az élete függne tőle.
Alvás közben ezt viselte, és a hosszú délutánokon ezzel takarózott.
Delia a melléhez szorította az inget. Robert nem volt mindig
könyörtelen és vad. Sőt, az érzékenysége és gondtalan természete
vonzotta Deliát, amikor udvarolni kezdett neki. Az évek alatt a
családja követelőzése ezeket kiölte belőle, kiölték belőle azt a
gyengédséget, ami annyira jellemző volt rá.
Delia visszatette az inget a ládába, Maria keresztelőruhácskája
mellé, és hátradőlt. A Greythorne-ok tönkretették a családját, de őt
nem fogják tönkretenni!
Mr. Twethewey abban a pillanatban kis időre egérutat nyitott
előtte a hazugságával, de Thomas elől nem volt menekvés. Ha
megérezte, hogy félnek tőle vagy kerülik őt, kihasználta az illető
gyengeségét.
 Felállt, lesimította orgonalila szoknyáját, és megcsipkedte az
arcát, hogy visszatérjen a színe. Lassan szívta be a levegőt, hogy
megnyugtassa az idegeit, mielőtt visszamegy a bálba. De mégis félt.
Rettegett. És ha újra szembekerül Thomasszal, akkor már nem lesz
visszaút.


A nagyteremből harsogott a zene. Kiabálás és nevetés visszhangzott.
Későre járt az idő, a vendégek egyre hangosabbak voltak. Jac helye
a nagyteremben vagy a billiárdszobában lett volna, hogy
szórakoztassa a vendégeit. Ő azonban egyedül álldogált a lesötétített
szalonban, és próbálta megérteni, amit az imént látott.
Mrs. Greythorne azt mondta, visszajön a bálba, miután megnézi
Sophyt. Mostanra biztosan rájött, hogy a kislánynak nem hiányzik.
De a percek már majdnem félórányira nyúltak. Jac fel-alá járkált a
szobában, és időnként megállt, hogy kilessen az északi ajtón a
nyugati szárnyból felfelé vezető lépcsőre.
A nevelőnő körül kavargó pletykáktól rosszul volt. Pusztán
amiatt, hogy Colliver a szájára vette a nevét, legszívesebben
megütötte volna a férfit.
Jac nem hitte el a történeteket.
Talán mert nem akarta elhinni őket.
De Collivernek egy dologban igaza volt: a faluban mindenfélét
beszéltek.
Látta, milyen oldalpillantásokat vetnek Deliára. Veszélyesnek
tartották őt.
Amikor Jac ránézett Mrs. Greythorne-ra, nem csak a gyerekek
felügyeletével megbízott nevelőnőt látta benne. Bájos nő volt,
mélyérzésű és élénk szellemű. Delia napról napra jobban betöltötte
Jac gondolatait. Az elméjét. Sőt talán a szívét is.
Veszélyes vizekre evezett.
Végül a nevelőnő lejött a lépcsőn, és befordult a sötét folyosóra.
– Kérem, Mrs. Greythorne! Beszélhetnék önnel?
Delia megállt, és ráemelte szürke szemét. A folyosó
félhomályában Jac úgy látta, hogy nem süt belőle a vidámság, nem
fénylik. Amikor azon az estén először látta meg Mr. Simon
társaságában, Delia eleven volt, gondtalanul nevetgélt. Most
azonban fáradtnak tűnt. A rózsás arc helyett sötét karikás szemek
néztek Jacre, és Delia könnyed, vidám mosolya ezúttal erőltetettnek
látszott.
– Hol van Thomas? – kérdezte Delia kifulladva. – Látta őt?
– Azt gondolta, ön már nem fog visszajönni, úgyhogy azt mondta,
elmegy. Megkért, hogy tolmácsoljam a sajnálkozását, és hogy
rövidesen újra felkeresi.
Jac megpróbálta megfejteni Delia arckifejezésének változását.
Örült? Megkönnyebbült? Elszomorodott?
Delia a derekára fonta a karját, alig észrevehetőn leeresztette a
vállát, és úgy nézett el fölötte, mintha valaki rá akarna ugrani a
sötétből.
Pár pillanat múlva szembefordult a férfival.
– Bocsánatkéréssel tartozom önnek.
Jac kis híján elnevette magát a furcsa kijelentés hallatán.
– Miért is?
– Nem tudtam, hogy Thomas ide fog jönni. Azt sem tudtam, hogy a
környéken van.
– Mrs. Greythorne, ez az ön otthona. – Lehalkította a hangját,
nyugodtan beszélt. – Természetes, hogy meglátogathatják a
családtagjai. Különben a fagyosszentek bálja mindenki számára
nyitva áll.
Delia lehunyta a szemét, összeszorította a szemhéját, és megrázta
a fejét.
– Nem erről beszélek.
Jac türelmesen, csendben várt.
Delia mélyen beszívta a levegőt, mintha rendezni próbálná a
gondolatait.
– A minap, amikor ön azt mondta, hogy a falubeliek szerint a
nevem a csempészekhez köthető, nyíltabban kellett volna
beszélnem.
Jac nyelt egyet, és felkészült arra, ami Delia szájából elhangozhat.
– Nem voltam őszinte önhöz. Nem egészen. Ha azt szeretné, hogy
elmenjek, megértem. Én…
– Mrs. Greythorne! – intette csendre Jac. – Nem kell sehová sem
mennie.
A nő összevonta a szemöldökét.
– Ezt ön nem értheti. Ők, a Greythorne család, veszélyesek
lehetnek, és azt akarják tőlem, hogy…
Jac ösztönösen Delia vállára tette a kezét, könnyedén, hogy
magára vonja a figyelmét. Delia hirtelen becsukta a száját. Zavart
arckifejezéssel nézte a férfi kezét.
Jac azonnal levette a válláról. Inkább lehajolt, hogy egyenesen a
nevelőnő szemébe nézhessen, és nem hagyta, hogy az félrenézzen.
– Mrs. Greythorne, én nem tudom, mi történt a családjával, és
őszintén szólva, nem is érdekel. Ön ide tartozik, a Penwythe Hallba.
Én… én már el sem tudom képzelni a házat maga nélkül.
 Delia szeme elkerekedett. Ajkát szorosan összepréselte, az
állkapcsa megrándult, de nem nézett félre.
Jac szívesen ennyiben hagyta volna a dolgot, de tudta, hogy nem
teheti.
– Történjék bármi, tiszteletben tartom a magánéletét, de
elsősorban az unokahúgaim és az unokaöcséim miatt aggódom.
Gondoskodnom kell a biztonságukról, és hogy Mr. Greythorne ne
tehessen bennük vagy önben, semmi kárt.
Delia szeme elhomályosult, és lassan ingatta a fejét.
– Én… én… – Egy könnycsepp szánkázott le sima arcán.
Jac erős késztetést érzett, hogy átölelje, és addig vigasztalja, amíg
elapadnak a könnyei. De ellenállt a kísértésnek. Előhúzott egy
zsebkendőt a mellényzsebéből. Odanyújtotta, Delia elvette, és
megtörülte vele az arcát.
Jac suttogóra fogta a hangját, és alig hallhatóan azt mondta:
– Ha segítségre van szüksége, én segítek, de legyen hozzám
őszinte.
A nevelőnő pár pillanat múlva felemelte a fejét.
– Meggyőződésem, hogy a sógorom csalárd ügyletekbe
keveredhetett. Sőt biztos, hogy belekeveredett. Én… én nem bízom
benne.
– Azokra a híresztelésekre gondol, amikről a héten beszélgettünk.
– Igazak a hírek. – Delia hangja elcsuklott, és lesütötte a szemét. –
Nem hinném, hogy a gyerekek veszélyben vannak, de én talán igen.
Hajnalban elmegyek.
– Erről hallani sem akarok! – vágta rá Jac gondolkodás nélkül,
védelmezőn. – Itt, a Penwythe Hallban biztonságban van, erről
kezeskedem. És köszönöm, hogy elmondta. Nem küzdhetünk
olyasmi ellen, amiről nem is tudunk, és nem hagyom, hogy egyedül
harcoljon. Egyébként pedig a gyerekeket óriási veszteség érte, és
maga a támaszuk. Bíznak magában. És én is bízom.
 24. FEJEZET

A hajnali hűvös, nedves levegő megcsapta Jacet és Andrewst,

miközben átmentek a nyitott udvaron.
Egy esőcsepp pottyant Jac arcára, majd még egy, a kezére. Az ég
aljáról felkapaszkodó halvány fény azt jelezte, hogy véget ért a
hosszú éjszaka. Még most is kocsik gördültek ki az udvarból, hogy
hazafuvarozzák a fáradt vendégeket.
Jac semmi másra nem vágyott, csak egy kiadós pihenésre. De nem
tehette – újabb gonddal kellett megküzdeniük.
Andrews a bajsza alatt motyogott, miközben Jac mellett ment, és
elhaladtak az istállók mellett, Penwythe bejárata felé tartva.
– Ez a Thomas Greythorne az egész estét megmérgezte.
Így igaz. Futótűzként terjedt el a hír, hogy Thomas Greythorne
megjelent a fagyosszentek bálján. Jenkins, az északról érkezett
vámőr, felismerte. Elindult a pletyka és a szóbeszéd, hiszen a sör
mindenkinek megoldotta a nyelvét.
– Ez nagyon kínos helyzet, Mr. Twethewey, ha nem bánja az
őszinteségemet.
– Én magam is beszéltem Greythorne-nal – árulta el Jac, aki meg
akarta osztani Andrewszal a részleteket, mielőtt még megzavarnák
őket. – Éjfél után. Igaza volt: Mrs. Greythorne a rokona.
Beházasodott a családba.
Andrews lelassította a lépteit, a szeme tágra nyílt a halvány
fényben.
– És mit fog csinálni vele?
Jac megállt, és szembefordult vele.
– Mire gondol?
– Nos, itt nem maradhat.
– Miért ne maradhatna? – vágott vissza Jac, és újra megindult. –
Nem adott rá okot, hogy ne tartsam rendes és segítőkész hölgynek.
– Ilyenek a nők. Hát nem érti? – Andrews a fejét csóválta. –
Először ilyennek mutatják magukat, de aztán megváltoznak, és
hirtelen teljesen más oldalukról mutatkoznak meg, amivel meglepik
a férfiakat.
Jac felhorkant. Nem szólt róla Andrewsnak, hogy milyen félelmet
látott Mrs. Greythorne szemében, sem a mesterkéltsége mögött
meghúzódó rémületről. Csak még inkább lenézné. Nem, Jac meg
akarta védeni a nevelőnőt. Meg fogja védeni.
– Randall házában volt három éven át. A körülmények áldozata,
semmi más.
Andrews fújtatott, szőke haja lobogott az élénk hajnali szélben.
Lehalkította a hangját.
– Biztos benne, hogy a személyes érzései nem homályosítják el az
ítélőképességét?
– Micsoda? – kötekedett Jac.
– Nem ez lenne az első eset, hogy egy szép nő befolyásolja a férfi
véleményét. A csinos pofikájával, a nagy őzikeszemével meg a
gödröcskéivel pontosan az a típus, aki fel tudja kavarni a férfi
érzelmeit, ha az nem vigyáz magára. – Andrews megállt, és
megfogta Jac karját, hogy ő is úgy tegyen. – Régóta ismerjük
egymást, nem igaz? Látom, hogy van valami maga meg Mrs.
Greythorne között. Nem tudom, mi az, de van valami. Nem vagyok
romantikus alkat, de olvasok az emberek gondolataiban. És hát…
– Jobban tenné, ha a birtok ügyeivel foglalkozna, és a személyes
dolgaimat kihagyná belőle.
Jó ideig csendben mentek tovább, és Andrews szavai ott
visszhangoztak Jac fejében, ahogy a pisztolylövés hangja jóval
azután is hallatszik, hogy a golyót kilőtték.
Hagyja, hogy az érzései elhomályosítsák az ítélőképességét ebben
az ügyben? Más munkásokat sokkal kevesebbért is elbocsátott, mint
holmi szóbeszéd miatt. Az viszont igaz, hogy eddig még sosem érzett
ilyen különös kapcsolódást, megmagyarázhatatlan kötődést
egyetlen nő iránt sem. Több volt annál, mint hogy megbízott a
gyerekek nevelőnőjében.
Andrews megragadta Jac karját.
– Nézze!
Jac követte a pillantását a kis fasoron lefelé, amely az istálló és a
szénapajta között haladt el. Egy férfi állt ott. Kalap volt a fején, de a
gallérjáig érő szőke haja miatt nem lehetett összetéveszteni
senkivel. Egy másik férfival beszélgetett.
– Ez ő, Greythorne, ugye? – sziszegte Andrews.
Jacben fellángolt a düh, átforrósodott tőle az arca és a mellkasa is.
– Igen.
– Azt hittem, órákkal ezelőtt elment.
Az istállóajtó takarásában álltak, és figyeltek. A szél feléjük vitte a
férfiak érthetetlen suttogásának hangjait, azután Greythorne
átnyújtott a társának egy csomagot.
 Andrews és Jac összenézett. Nem tudhatták, mi van a csomagban,
de hogy egy közismert csempész bármit is cserélget ezen a birtokon
– ebből csakis baj származhatott. Miután a két férfi kezet rázott,
Greythorne előbb balra, majd jobbra nézett, aztán visszaindult a
keskeny ösvényen, és eltűnt az istálló mögött.
A másik férfi – a sötétben egy magas árny – feléjük indult.
Jac szilárdan megvetette a lábát, és felkészült arra, aminek jönni
kellett. A szíve zakatolt, miközben a férfi közeledett feléjük, és a
fény megvilágította az arcvonásait.
Mr. Simon!
Jac nem gondolkozott azon, hogy mit fog csinálni vagy mit fog
mondani, hanem a férfi elé lépett.
Simon odafordította a fejét, és sötét szeme tágra nyílt. A Penwythe
Hallba érkezése óta először hullt le az arcáról a kőkemény kifejezés,
és úgy nézett ki, mint egy csapdába esett vadállat, a menekülés
reményének egyetlen szikrája nélkül.
Jac összeszorította az állkapcsát, majd kinyitotta a száját.
– A dolgozószobámba! Most azonnal!


– Mi dolga volt Thomas Greythorne-nal? – kérdezte Jac, még mielőtt
a három férfi átlépte volna a dolgozószoba küszöbét.
A hajnal ónszínű fénye behatolt a helyiségbe, ám odakint
komoran kavarogtak a felhők.
Simon a kihűlt kandalló előtt állt, a nyakravalója félrecsúszott,
sötét haja összeborzolódott. Farkasszemet nézett Jackel, szája
sarkában mosoly bujkált.
– Nem tudom, mit számítanak magának a személyes ügyeim.
 Andrews megmozdult, nekidőlt az ajtófélfának, ezzel elállva a
szoba kijáratát. Jac átment a kis szobácska másik végébe, hogy
jobban lássa Simon tekintetét.
– Tisztában van vele, hogy Thomas Greythorne Mrs. Greythorne-
nak a sógora, igaz?
Simon megvonta a vállát.
– És?
Verejtékcseppek ütköztek ki Jac szemöldökén, habár hűvös volt a
levegő.
– Tudom, hogy nem lehet benne megbízni. Sem időm, sem
kedvem nincs nyomozni utána. Nem az én dolgom. Az viszont az én
dolgom, ha egy alkalmazottam lepaktál egy csempésszel.
Simon felvonta a szemöldökét, sötétbarna szeme összeszűkült.
– Ez súlyos vád egy olyan emberrel szemben, akit nem ismer.
– Valójában nem számít. Nem akarom a birtokomon látni, és azt
sem akarom, hogy az unokaöcséim házitanítója titokban
találkozgasson vele a fasorban, mint valami gonosztevő. Ha
szeretné megtartani az állását, azt ajánlom, árulja el, miért
ólálkodott a sötétben, amikor az unokaöcséim mellett lett volna a
helye.
Simon állkapcsa megrándult.
– Szóval kémkedik utánam, igaz, Twethewey?
Jac közelebb lépett, mutatóujjával maga elé bökött a kőpadlóra, és
Simonra szegezte a tekintetét.
– Ez az én házam! Mindent, ami itt történik, szigorúan ellenőrzök.
– Jac megragadta a csomag sarkát, ami kikandikált Simon kabátja
alól. Mielőtt a tanító megakadályozhatta volna, Jac kiszakította.
Bankjegyekkel volt tele. Jac visszahajította a csomagot, egyenesen
Simon mellkasának. – Hagyja el Penwythe Hallt! Most rögtön!
– Azt akarja, hogy itt hagyjam a fiúkat azok után, ami az apjukkal
történt? Mi az oka? Az, amit a szabadidőmben csinálok?
– Igen.
– Az elbocsátásomon töri a fejét, amióta ide érkeztem. – Simon
elvörösödött, a szeme keskeny réssé szűkült össze. – Értesítem róla
Steerheadet.
– Mondjon Steerheadnek, amit akar! Nem ő a tulajdonosa a
Penwythe Hallnak, és nem is a gyerekek gyámja. – Jac intett a
fejével Andrewsnak. – Mr. Simon elhagyja a birtokot. Kérem,
gondoskodjon róla, hogy a szobájába kísérjék, amíg összeszedi a
holmiját! A fiúkkal nem beszélhet. Egy órán belül távoznia kell.
 25. FEJEZET

Rátaláltak!
Ők találtak rá.
A fagyosszentek bálját követő reggelen Delia még mindig nem
tudta elhinni. A félelem, ami azóta kavargott benne, amióta
visszatért Cornwallba, most durván és nyersen belehasított. Éppen
az az ember szabadította rá, akinek hatalma volt felette.
Szorosan maga köré csavarta a takarót, és az ágytól odalépett az
ablakhoz. Nem csukta be, inkább hagyta, hogy beáradjon a frissítő
levegő, és a tüdeje megteljen a föld illatával. Ezüstös pára körözött a
kankalinos kert fölött, mintha őrt álló katona lenne.
Bárcsak olyan könnyen meg lehetne védeni őt a Greythorne-
októl!
Ostobaság volt Cornwallba visszatérnie.
Tagadni próbálta, de most már napnál világosabb volt az igazság.
Randall Twethewey halála után csekélyke spórolt pénzéből
északra kellett volna utaznia, ahol iskolát nyithatott volna – így a
Twethewey családdal való kapcsolata már a múlté lenne. De nem
akarta magukra hagyni a gyerekeket, és most még nagyobb volt a
tét.
És aztán ott volt Mr. Jac Twethewey is.
 Előző éjjel nehezen tudott olvasni az arckifejezéséből. Nyugodt
volt, vigasztalta őt, de azt is említette, hogy aggódik az övéi
biztonsága miatt. Eleget tudott az igazságról, és bebizonyította, hogy
okos ember. Összeillesztette a részleteket, ahogy az egyik este a
fiúkkal a kirakós játék darabjait.
Halkan kopogtak az ajtaján, mire Delia megfordult.
– Igen?
Kattant a zár, és kinyílt az ajtó. Alis állt előtte.
– Mr. Twethewey azonnal kéreti, Mrs. Greythorne.
Delia érezte, hogy kiszalad a vér az arcából.
El fogja küldeni!
Tudhatta volna, hogy a férfi a bátorító, segítő szavakat nem
gondolta át, és végül majd meggondolja magát.
Hiszen ki szeretné egy csempész feleségére bízni a védenceit?
Biccentett Alisnek, és hagyta, hogy a szolgáló segítsen neki
belebújni egy egyszerű, barna mintás muszlinruhába. Alis friss
vizet hozott a mosdótálba, és Delia reszkető kézzel megmosta az
arcát, a fogát, és megfésülte a haját.
Minden másodperccel biztosabb volt benne, hogy el kell hagynia
ezt a házat – elhagyni Sophyt, Hannah-t és Juliát. Meg a fiúkat.
Könnyek gyűltek a szemébe, úgy fejezte be a készülődést.
Miután felöltözött, lement a csigalépcsőn, végig a folyosón és a
nagytermen, ahol még láthatók voltak az előző esti mulatság
nyomai. Csend volt, baljós csend, miközben Mr. Twethewey
dolgozószobája felé közelített.
Nagy levegőt vett, mielőtt bekopogott az ajtaján.
Papírsusogás hallatszott odabentről, ami most abbamaradt.
– Jöjjön be!
 Bár kora reggel volt, Mr. Twethewey asztalán írószerek
sorakoztak, meg a munka közben elfogyasztott reggeli
maradványai, és szantálfaillat keveredett a kandalló füstjével.
Jac felnézett, amikor a nevelőnő belépett. Nem aludt, amit mi sem
bizonyított jobban, mint hogy az előző esti zöld gyapjúruháját
viselte. Fekete hajából a homlokába hullt egy rakoncátlan tincs, és
borostás álla némileg züllött külsőt kölcsönzött neki.
Delia feltűnés nélkül igyekezett kifürkészni az arckifejezését: van-
e rajta valami jele a küszöbönálló sorscsapásnak? Jac azonban
szorosan összepréselte az ajkát, és a szeme körüli apró ráncokból
sem lehetett semmit kiolvasni.
A férfi az asztala előtt álló székhez lépett.
– Kérem, foglaljon helyet, Mrs. Greythorne!
Delia úgy is tett, s közben a nyakában lógó ezüstmedált babrálta.
Az előző este valamelyest feladták az óvatosságukat, és személyes
gondolatokat, érzéseket osztottak meg egymással a folyosó védett
félhomályában, de most már visszatértek a való világba, ahol az
illem és a jó modor mindenek felett áll.
Kezdett kényelmetlenné válni a hosszúra nyúló hallgatás.
Kettesben volt a férfival, ami Deliának nem tetszett.
Összeszedte a bátorságát. Nem volt kellemes a pillanat, de
rosszabbra is fordulhatnak a dolgok, ha tovább kerülgetik a forró
kását.
– Mr. Twethewey, arról, ami tegnap este történt, én…
– Nem azért hívattam ide, hogy a tegnap estéről beszéljünk. – A
férfi kurta válasza véget vetett a kínos csendnek. Egy csomó papírt
rendezgetett, azokat nézte figyelmesen. Végül egy halomba rakta az
iratokat, és összekulcsolta rajtuk a kezét. – Mr. Simonról akartam
önnel beszélni.
Delia felsóhajtott a váratlan név hallatán.
– Mr. Simonról?
Jac ráemelte a tekintetét.
– Felmondtam Mr. Simonnak. Ma reggel elment a Penwythe-ból,
és nem fog visszatérni.


Jac próbált nem nézni Mrs. Greythorne-ra.
Látszott rajta, hogy sírt. Kipirosodott szeme és sápadt arca
elmondta mindazt, amiről a szája nem beszélt.
Mr. Simon nevének említésekor Delia máskor egyenes háta kissé
meggörnyedt, inkább hasonlított sebzett jószágra, mint magabiztos,
fegyelmezett nevelőnőre, akinek Jac eddig ismerte.
– Nem értem. – Pislogva nézett a férfira. – Hogy érti, hogy nem fog
visszatérni?
Nem volt értelme magyarázkodni. Ha megmondaná neki a Simon
elbocsátása mögött álló igazságot, Delia még azt hinné, hogy ő az
oka, vagy ami még rosszabb, megrémülne Thomas Greythorne
furcsa viselkedésétől.
– Ahogy mondtam, felmentettem az itteni feladatai alól. Nem jön
vissza.
Mrs. Greythorne görcsösen felsóhajtott, aztán fújt egyet.
Árnyékba borult az arca, mint amikor egy felhő eltakarja a napot.
Jac megköszörülte a torkát.
– Tudván, hogy Randall nem kívánta iskolába küldeni a fiúkat,
már elkezdtem új tanító után érdeklődni.
A szavai nem vigasztalták meg a nevelőnőt, ezt tudta jól. Delia
továbbra sem szólt semmit, csak kibámult az ablakon.
Hogy megtörje a kínos csendet, Jac felállt az íróasztal mellől, és
leült a Delia melletti székre. Ahogy közelebb húzódott hozzá, a
nevelőnő sápadt arca halvány rózsaszínűre vált, orrcimpái
kitágultak. Jac azt hitte, mesterien titkolja az érzéseit, ám Delia
éppen az összeomlás határán volt az állandó változás okozta
feszültsége és a váratlan hírrel járó döbbenet hatására.
– Amíg az új tanító megérkezik, rendelkezésére állok, hogy
segítsek a gyerekek körül, és az egyik szobalánytól minden más
feladatot elveszek, hogy minden idejében az ön munkáját segítse.
Delia talpra ugrott. Jacet váratlanul érte a nő feldúlt arckifejezése.
– Megkérdezhetem, hogy miért küldte el?
Jac belefogott. Mintha Delia meg sem hallotta volna, amit a rossz
hír közlése után mondott neki. Jac is felállt, hogy azonos helyzetben
legyenek.
– Meg kellett tennem.
– Ismeri az egyezségünk feltételeit. Világosak és egyértelműek. –
Delia hangja megremegett. – Továbbra is Mr. Simonnal együtt
gondoskodunk a gyerekek neveléséről, a bátyja akaratának
megfelelően. Én magam is láttam az iratot. A vagyonkezelő
alkalmazásában állunk, nem az önében. Nem volt joga elbocsátani.
Ebben a házban senki sem szokott ilyen egyenesen beszélni
Jackel, még Mrs. Bishop sem.
– Feltételek ide vagy oda, ez az én házam. – Jacnek nagy
önuralomra volt szüksége, hogy udvarias hangon válaszoljon. – Én
döntöm el, ki maradhat velem egy fedél alatt.
– De vajon mi történhetett?
Könnyű lett volna Mr. Simont leleplezni, és a nő sógorát
elmarasztalni, de Jac látta a Delia szemében kavargó félelmet a
fagyosszentek bálján. Igen, elmondhatná neki az igazságot, de mi
értelme lenne? Már felmondott Mr. Simonnak. Jac egyszer még
megbánhatja a döntését, de egyelőre Mrs. Greythorne-nak nem kell
ismernie a részleteket.
Andrews szavait – miszerint Jac cselekedeteit a fiatal nő iránt
kibontakozó érzései irányítják – a tudata mélyére száműzte. Ám
ahogy a pillantása Delia szürke szeméről a nő puha bőrére
vándorolt, meg a gödröcskéire, amik akkor jelentek meg, amikor
telt, alsó ajkába harapott, arra gondolt, vajon nincs-e némi igazság
Andrews kijelentésében.
– Megtanultam az ösztöneimre hallgatni az efféle dolgokban.
Megvannak az okaim, de a gyerekek iránti tapintatból nem osztom
meg őket. Legjobb lesz mindent elfelejteni, és továbblépni.
Látta Delia szemén, milyen harc dúl benne – szembe akart vele
szállni, és megvédeni a barátját. A nő nem értette meg. Szerette
volna lecsillapítani a dühét, ahogy az előző este tette. De Delia
csalódottságát ő okozta. Ha elmagyarázza, miért, azzal csak még
több fájdalmat okozott volna.
A nevelőnő nevetésében cseppnyi vidámság sem volt.
– Maga döntötte el, hogy így a legjobb, és hogy egyszerűen
továbblép.
– Ma reggel írtam Steerheadnek, hogy tájékoztassam. Ahogy
mondtam, másik tanítót veszünk fel. Addig is, remélem, hogy a
dolgok a szokott rendben folynak tovább. Kérem, ne szóljon semmit
a gyerekeknek! Én magam közlöm velük.
– És közben meg kell barátkoznom a döntéssel. – Delia szavai nem
beletörődésről tanúskodtak. Kihívásnak szánta őket, segélykérésnek
abban a helyzetben, amibe Jac miatt került.
– Nagyon sajnálom. Tudom, hogy nagyon jó barátok voltak.
Delia nem szólt semmit. Sarkon fordult, és meg sem várva, hogy
elbocsássák, kiviharzott. Jac egyedül maradt a kandallópárkányon
ketyegő óra és Cadwur társaságában.
 26. FEJEZET

Delia szédülő fejjel, kábultan lépett ki a dolgozószobából. Nem állt

szándékában gyengének mutatkozni Mr. Twethewey előtt. Nem
követi el újra ezt a hibát.
Úgy érezte, a Penwythe ősi falai, a rajtuk függő arcképekkel és
faliszőnyegekkel együtt bezárulnak körülötte, miközben átrohant az
előcsarnokon és a nagytermen, keresztül a folyosón és fel a lépcsőn,
a nyugati szárnyba.
Hallotta Mr. Twethewey határozott, megmásíthatatlan
kijelentését, és mégsem tudta elhinni.
Mr. Simon.
A barátja. A szövetségese. Elment.
Arra számított, hogy őt bocsájtják el Thomas miatt, de nem így
történt.
Kézfejét az arcára szorította. Forró volt. Szinte lángolt.
Delia erős volt az egész megpróbáltatás idején. Attól a pillanattól
kezdve, hogy Randall Twethewey-t eszméletlenül, vérbe fagyva
vitték haza, összeszedte a bátorságát és az erejét – nem is tudta,
hogy ilyen sok van belőlük. Az a vágy sarkallta, hogy kitartson a
gyerekek mellett, és ennek érdekében félretette a saját, személyes
félelmeit. De minden egyes változás után egyre nagyobb súly
nehezedett a vállára, és úgy érezte, nem bírja el.
Reszketett a keze, amikor belépett a saját szobájába. Belesett a
gyerekek hálószobáiba is, akik nem voltak a helyükön. Valószínűleg
odalent reggeliztek Mr. Twethewey-vel, és kérdezősködtek, vajon
hol van a nevelőnőjük és a tanítójuk.
Delia emlékeztette magát, hogy mindig volt választási lehetősége.
Soha senki semmire nem kényszerítette életében. Senki nem
erőltette a házasságát Robert Greythorne-nal. Senki nem
kényszerítette, hogy elmenjen nevelőnőnek. Ha máshogy dönt, más
útra lépett volna, minden egyes eddigi döntése miatt jutott idáig.
Most is dönthetne másként: elmehetne.
A Greythorne-ok tudták, hogy itt van. Nem volt értelme a
bujkálásnak. Meglátogathatja a bátyját. Jelentkezhet másik
nevelőnői állásra, vagy akár egy lányiskolába is, hogy tapasztalatot
szerezzen későbbre, amikor saját iskolája lesz.
De aztán eszébe jutott a kis Sophy. Julia, aki virágzó nővé érik, és
igényli az útmutatást. Az édes, középső Hannah, aki igyekszik
megtalálni a helyét. Johnny a félelmeivel, és Liam, aki küszködik,
hogyan töltse be a férfi szerepét a családban. Képtelen lenne
elhagyni őket – nem tudna együtt élni a döntésével. Különben is,
most már ők voltak a családja. Mindegyiküket úgy szerette, mintha
vér lenne a véréből. Az volt a sorsa, hogy itt maradjon, és ha Mr.
Twethewey őt is megpróbálja elbocsátani, keményebben fog
küzdeni, mint azt – szerinte – Mr. Simon tette.
Tévedett, amikor feltételezte, hogy Mr. Twethewey a szövetségese,
hiszen a férfi épp most bizonyította be az ellenkezőjét. Nem
becsülte annyira őt, hogy megossza vele a nagy titkot, miért is
küldte el a barátját.
 Oly sok ember ment el, akiket szeretett, és akikben megbízott.
Felsejlett előtte a magányos jövő képe, és nem érzett magában elég
erőt ahhoz, hogy harcoljon ellene.
Egy forró könnycsepp gördült le az arcán. Aztán még egy.
Lerogyott az ágyára, megragadta a takarót, és a fejére húzta, hogy
elbújjon a fény elől. Eszébe jutott, hogyan imádkozott pár nappal
korábban. Az imádkozás rozsdás, használaton kívüli, elfeledett
eszközzé vált, amit félredobott. Akkor nyugalom szállta meg, ha
nem is túl mélységes. Talán újra megtörténhetne. Sírva imádkozott,
és remélte, hogy meghallgatásra talál.


Később Jac a szalonban járkált fel-alá, úgy várt a gyerekekre. Izzadt
tenyerét beletörölte szarvasbőr nadrágjába. Ritkán idegeskedett, de
amikor végiggondolta, mit fog nekik mondani, erőt vett rajta az
izgalom.
Egy dolog volt Mrs. Greythorne-t értesíteni Simon távozásáról.
Egész más volt azonban a gyerekekkel közölni a hírt. Nyugtalanul
kopogott a padlón a lábával, majd felállt, és a magas üvegajtóhoz
lépett, ami a kankalinos kertre nézett.
Olyan jól haladtak a dolgai a gyerekekkel kapcsolatban! Johnny
rendszeresen elkísérte a gyümölcsösökbe esténként, és megnézték,
mit végeztek aznap. Liam majdnem mindennap kilovagolt vele,
hogy benézzenek Charlotte nénihez. Még a lányok is
megbarátkoztak vele, és eszébe jutott a virágcsokor, amit a
fagyosszentek bálja előtt kapott tőlük. Gyakran énekeltek neki, vagy
felolvastak, és megmutatták, mit tanultak aznap Mrs. Greythorne-
tól.
 Ez a hír le fogja sújtani őket, és újabb fájdalmat okoz amúgy is
sebzett szívüknek.
Jac rosszul érezte magát a felismeréstől.
Gondolatai Mrs. Greythorne felé fordultak. Előző este azt ígérte,
segíteni fog neki, most meg ez történt. Nem tudta elfelejteni a
nevelőnő szeméből sütő fájdalmat és döbbenetet. Gyötrelem és
hitetlenkedés forrongott a látszólagos nyugalom mögött, amivel a
hírt fogadta, és ez gondolkodóba ejtette Jacet: vajon mélyebb
érzésekkel viseltetett-e a nevelőnő Mr. Simon iránt, mint azt ő
gondolta?
Jac megmarkolta, eleresztette és újra megmarkolta a mellette álló
szék támláját. Hányszor figyelmeztette Colliver a heves természete
miatt? Dühében kirúgta Simont, de arra nem gondolt, hogyan fog ez
a gyerekekre hatni.
Lehet, hogy mindez Colliver igazát bizonyította.
Gyermeki léptek zajára lett figyelmes, majd az ajtó felé fordult,
amikor a gyerekek egyenként beléptek, és a komor arcú nevelőnő
követte őket.
– Gyerekek, gyertek be! – mondta, és a lányok leültek a kanapéra,
a fiúk pedig rátámaszkodtak a háttámlájára. Jac nagy levegőt vett,
hogy megtámogassa az önbizalmát. – Attól tartok, Mr. Simon többé
nem lesz velünk.
– Tudjuk – válaszolta Liam színtelen hangon. – Minden holmija
eltűnt a szobájából.
– Miért ment el? – Sophy arca megnyúlt, és a nővérére
támaszkodott.
Látszott, hogy Johnny a kanapé mögött harangozik a lábával.
– Mérges volt ránk?
 – Megmondtam, hogy ha olvasnotok kell, ne csak úgy tegyetek,
mintha olvasnátok – jelentette ki Hannah. – Biztos haragudott
miatta.
– Nem miattam ment el!
Jac felemelt kézzel közelebb lépett a gyerekekhez.
– Nem miattatok ment el.
Sophy oldalra billentette a fejét.
– Akkor mi miatt?
– Maga küldte el? – Liam összefonta maga előtt a karját. A szeme
villanása érett férfira vallott, mintha megsejtette volna a valódi
okot.
Jac úgy érezte magát, mint a sarokba szorított vadállat. Bár
gyermekszemek meredtek rá, tele voltak haraggal és
csalódottsággal.
Szemben ült velük a székében, és mindegyiküknek egyenként a
szemébe nézett. Nem akart hazudni, de nem árulhatta el Simon
elbocsátásának igazi okát.
Mrs. Greythorne-t fürkészte, aki Sophy és Julia mellé ült le a
kanapéra, és megelőzte Jacet a válasszal.
– A nagybátyátok azt akarja mondani, hogy Mr. Simon
továbblépett. Emlékeztek, amikor Mrs. Timmons édesanyja
megbetegedett, és el kellett mennie az Easten Parkból, hogy őt
gondozza? Mr. Simonnak személyes okokból kellett elmennie, ennyi
az egész.
Jac elcsodálkozott, milyen nyugodt hangon közölte a hírt Delia.
Végigsimította Julia vállára hulló hajtincseit.
– Tudom, hogy ez váratlanul jött. Az utóbbi időben nagyon sok
váratlan dologgal kellett megbirkóznotok. Ha teheti, elbúcsúzott
volna tőletek, de az élet néha nem ilyen egyszerű. Értitek, amit
mondok?
A gyerekek bólintottak, és Sophy a nevelőnő vállára hajtotta a
fejét.
– De te nem hagysz itt minket, ugye?
– Jaj, Sophy! – Delia puszit nyomott a kislány feje búbjára. –
Persze hogy nem hagylak itt benneteket. Akkor hát – folytatta Delia
határozottan –, legjobb, ha derűlátók maradunk. Minden rendben
lesz, csak kell egy kis idő, amíg rendeződnek a dolgok. Menjünk ki a
kertbe! Ott vannak a kertészek, majd segítünk nekik rendbe hozni a
virágágyásokat.
A gyerekek felálltak, és Jac még hozzátette:
– Liam, Johnny! Én a gyümölcsösbe megyek. Ha van kedvetek,
velem jöhettek. Ma a gyümölcsöket ritkítják, gondoltam, szívesen
megnéznétek.
A fiúk egymásra néztek, és a fejükkel nemet intettek. A gyerekek
változatlanul komor arccal vonultak ki a szobából.
Mrs. Greythorne lemaradt mögöttük, és Jac odalépett hozzá. Úgy
nyugtatta meg a gyerekeket, ahogy Jac nem tudta volna megtenni.
Tudta, mit mondjon, hogyan enyhítse az aggodalmukat, és
valamennyire megvigasztalja őket. Mrs. Greythorne volt a családjuk
– ő tartotta össze az életüket.
– Köszönöm, hogy segített lebonyolítani ezt a beszélgetést.
Delia meleg tekintete hirtelen kihűlt.
– Ahogy tegnap este mondtam, szeretem ezeket a gyerekeket, és
bármit megtennék, ami módomban áll, hogy megóvjam őket
minden bajtól. – Azzal sarkon fordult, és távozott.
 27. FEJEZET

Leszállt az éj, olvasni már túl sötét volt. A gyertya fénye nem
világította meg eléggé a lapot. Delia becsukta a könyvét, maga elé
tette az íróasztalra, és megdörzsölte a szemét.
Hosszú nap állt mögötte. Két hét telt el Mr. Simon távozása óta. A
gyerekek, amennyire tudták, elfogadták az újabb veszteséget, Mr.
Twethewey pedig több időt töltött velük, mint Delia gondolta volna,
és magával vitte Liamet és Johnnyt a birtok napi ügyeit intézni. Ha
valami jó származott Mr. Simon kilépéséből, az a nagybácsi és az
unokaöccsei között formálódó kötelék volt.
Annak ellenére, hogy jól alakultak a dolgok, Delia szívébe
fásultság költözött. Minden nappal, amit a barátja nélkül töltött,
egyre magányosabbnak érezte magát. És mivel minden nap úgy ért
véget, hogy nem kapott hírt Thomas felől, emlékeztetnie kellett saját
magát, hogy ne ringassa magát hamis biztonságérzetbe. Szemernyi
kétsége sem volt afelől, hogy figyelik.
Kihúzta a hajtűket a hajából, ami leomlott a hátán, az ujjaival
végigszántott a hosszú, egyenes tincseken, majd az öltözőasztalára
helyezte a hajtűket. Megakadt a szeme a saját tükörképén az
öltözőasztal fölötti tükörben.
A gyertya pislákoló fénye megvilágította az arcát, ő pedig
felsóhajtott.
Fáradtnak látszott.
Fiatal volt még, előtte állt az egész élet. De az utóbbi évek alatt egy
egész életre elegendő tapasztalatot gyűjtött, és abban a pillanatban
úgy tűnt, mind-mind nyomot hagyott az arcán.
Ujjai hegyét sápadt orcájára szorította, és felemelte az állát, hogy
más szögből is megnézze magát a tükörben. Robert mindig azt
mondogatta, hogy gyönyörű. Sosem hitte el igazán a sok dicséretet,
mégis mennyire jó volt hallani. Most viszont nem gondolta, hogy
valaha valaki még gyönyörűnek fogja tartani.
Hátul, a tarkóján ki akarta kapcsolni a nyakláncát, de amikor
levette az ékszert a nyakáról, szokatlanul súlytalannak érezte.
Homlokát ráncolva tapogatta végig a láncot az ujjaival.
A medál – Maria medálja – eltűnt.
Delia szívverése kihagyott.
Reszkető kézzel kiszabadította a láncot a kendője alól, és újra meg
újra végigtapogatta, hátha attól egyszer csak ott terem a medál.
Vad, nyers rémület hasított belé.
– Nem, nem, nem!
Végigtapogatta a fűzőjét és a ruháját hirtelen mozdulatokkal.
Miután meggyőződött, hogy a medál nem akadt meg a ruhája ráncai
között, mohón tapogatni kezdte a csupasz fapadlót, és előrehulló
haját a füle mögé simította.
Forróság öntötte el az arcát. Szédelegni kezdett.
Maria haja! Az utolsó kapocs, ami összekötötte a drága
gyermekkel.
Eltűnt!
Alig látott a könnyeitől, miközben felforgatta a szobáját: kihúzta a
fiókokat, lerángatta az ágyneműt, átvizsgálta a padlót.
Hol látta legutóbb? Megpróbált visszaemlékezni a nap
történéseire. Aznap reggel a kék ruhájához vette fel, ebben biztos
volt. Emlékezett, hogy a kertben járva megtapogatta a medált, de az
már kora délután történt. Olyan sok helyen járt ezen a napon, a
Penwythe szinte minden emeleti hálószobájában megfordult.
Jaj, minek vette fel? Miért nem tartotta biztonságosan elzárva az
ékszerdobozában? Régebben soha, de soha nem viselte, újabban
vált szokásává, hogy felvegye.
Amikor megbizonyosodott, hogy nincs a hálószobájában, átment
a lányok szobájába. Aludtak, de a holdfény beragyogott az ablakon
át. Delia átkutatta a padlót. Az ajtó mögött. Ott, ahol mesét olvasott a
gyerekeknek. Sehol sem találta.
Visszament a szobájába, fogta a lámpást, és elindult a folyosón. A
csalóka, megtévesztő árnyak tréfát űztek a szemével a sötét
éjszakában. Átkutatta a szalont. A hosszú galériát. A
reggelizőtermet. Múltjának a kísértetei vele együtt kutattak. A
szemét elvakító hisztéria átadta a helyét a tompa szomorúságnak.
Nem lett volna értelme reggelig keresgélni. Nem fogja megtalálni.
Most nem. A szemét elhomályosító könnyeken át csak grafitszürke
és mozgó, fekete foltokat látott. Delia a falnak dőlt, hogy
megtámaszkodjon. Egy könnycsepp gördült le az arcán, és ráborult
a reménytelenség, akár a szemfedél.


Jac tudta, ahhoz késő van, hogy dolgozni kezdjen. Az asztalra ejtette
a tollát, és az nagyot csattant. A papírmunka várhatott másnapig, de
Jacnek mégsem volt kedve visszavonulni a hálószobája magányába.
 Aznap este nem.
Rengeteg gondolat kavargott a fejében, a gyerekeken járt az esze.
Meg a gyümölcsösön, és hogy hetek óta nem esett kiadós eső. Mrs.
Greythorne-ra gondolt. Nem, legjobb lesz, ha a helyén marad, és
hozzálát a feladataihoz, hiszen bőven volt megválaszolandó levél és
átnézendő kimutatás.
Felvette a tollat, hogy folytassa a megkezdett levelet, amikor
csoszogást hallott odakintről. Ránézett az órára. Ebben a kései
időpontban senkinek sem lett volna szabad járkálnia, bár Andrews
azt mondta, hogy behozza neki átnézni a megújított bérleti
szerződéseket. Talán ő volt az.
A csoszogás megszűnt.
Jac kíváncsian odament az ajtóhoz, kilépett a folyosóra, és az
előcsarnokon keresztül a nagyterem irányába nézett. Senkit sem
látott.
Éppen vissza akart menni az asztalához, amikor újra meghallotta
a csoszogást. Puha léptek a kőpadlón – nyilvánvalóan egy nő volt az.
Jac nyugtalanul követte a hangot a nagytermen át egészen a
szalonig. Pislákoló fényt látott az ajtón keresztül, és megtorpant.
Mrs. Greythorne támaszkodott a falnak, arcát a kezébe temette.
Jac lába alatt megnyikordult a padló, mire a nevelőnő felkapta a
fejét. A másik kezében lámpást tartott, és a pislákoló fény
megvilágította véreres szemét és az arcán lecsorgó könnyeket. Sötét
haja hosszú, dús fürtökben omlott a vállára.
Jacet a nő arcára kiülő riadalom előrehajtotta.
– Mrs. Greythorne! Mi baj van?
Ahogy közelebb lépett, Delia megmerevedett, és igyekezett
kihúzni magát. Kézfejével megtörülte az arcát, és Jac néhány
másodpercig azt hitte, hogy valamilyen ürüggyel el fog illanni.
– Elvesztettem a medálomat.
A férfi azt hitte, nem jól hall. Egy medál nem kavarhatja fel
ennyire az érzelmeit.
– A medálját?
Delia szaggatottan lélegzett, kezét a nyakához emelte, ahol a
medál helye volt. Szeme a padlót fürkészte.
– Igen, a nyakláncomat. A kislányom hajfürtje volt benne. A
férjemtől kaptam, és… – Elhallgatott, amikor a tekintete találkozott
Jacével.
Jac fülében csengett, amit Sophy a tengerparton mondott: „Mrs.
Greythorne a nyakában hordja a haját. Nem mindennap, csak néha.”
Delia most először említette neki a kislányát.
Jac kereste a szavakat.
– Meg fogják találni. Mikor volt meg legutóbb?
– Ma reggel. Valamikor napközben leeshetett a nyakláncomról.
– Ma nem hagyta el a Penwythe-t, ugye? Valahol itt kell lennie.
– Annyira fontos nekem! Az… – Kövér könnycsepp pottyant le
Delia arcáról.
A fülsiketítő csend úgy üvöltött, hogy Jac a saját gondolatait sem
hallotta tőle. Delia reszketett. Teljesen kiszolgáltatott volt. Ezt
valahogy Jac nem vette észre eddig. A fagyosszentek bálja óta
késztetést érzett, hogy megvédje a nevelőnőt, és ez nem hagyott
alább. Talán elhallgattatta a Mr. Simonnal történtek miatt, de Delia
könnyei és fájdalmas arcának a látványa újra felélesztette benne az
érzést.
– Meg fogjuk találni! Itt kell lennie valahol. Szólok a
személyzetnek. Kint volt a kertben, igaz? Megmondom a
kertészeknek, hogy alaposan kutassanak át mindent.
Delia az elmúlt hetek minden kínját sztoikus nyugalommal tűrte,
de most megrepedt rajta a máz, és látni engedte érző szívét.
Jacnek elállt a lélegzete, amikor ebben az új megvilágításban
pillantotta meg a nevelőnőt. Meg akarta javítani, ami eltörött,
meggyógyítani, ami fájt.
– Ne aggódjon! Minden rendbe fog jönni. A szavamat adom.
 28. FEJEZET

Delia alig aludt valamit. Hogy is tehette volna? A medál

elvesztésekor nyomába szegődött kísértetek gyötörték, nem hagyták
nyugodni. Az éjszaka börtön volt számára, nem pedig menedék a
fárasztó nap után.
A hajnal első sugarát látva felkelt, felöltözött, és lement a
kankalinos kertbe. Épp csak derengett a világosság, de ahhoz már
elég volt, hogy keresni kezdje az elveszett medált.
A szilfacsoportnál kezdte, ahol a lányoknak a napi leckét adta
olvasásból, aztán továbbment a szilfaligetbe. Ahogy az út
kanyarulata mentén és a százszorszépek között keresgélt,
lelassultak a mozdulatai, mert úgy érezte, más is van ott rajta kívül.
A tarkóján felálltak az apró szőrszálak.
Egy hang állította meg.
– Mrs. Greythorne!
Delia megfordult, hogy megnézze, ki a hang gazdája.
Mr. Simon állt a kerti ösvényen, éppen ott, ahol a téglákkal
kirakott utacska megkerülte a fűzfákat.
A férfi szája mosolyra húzódott, amikor találkozott a tekintetük.
Kék posztókabátot viselt – amit Delia korábban sosem látott rajta
–, és ráhulltak a kora hajnali árnyak, amitől a hófehér nyakravalója
még vakítóbban ragyogott. A szellő felborzolta frissen nyírt haját;
kalapját a kezében tartotta.
– Mrs. Greythorne! – Nyájasan, bizalmaskodó modorban ejtette ki
Delia nevét.
A nevelőnő hirtelen megfeledkezett arról, miért is van ott, és
visszalépett a kövezett ösvényre, az öröm egy pillanatra
felülkerekedett a szomorúságán.
– Mr. Simon! Mit keres maga itt?
– Természetesen magához jöttem. Gondoltam, összetalálkozunk a
kora reggeli sétája közben, és lám, itt is van. – Ravaszkás mosoly
villant át az arcán.
Delia közelebb lépett.
– Micsoda megkönnyebbülés, hogy láthatom! Mi a csuda történt?
A tanító felsóhajtott, és kalapjával a pad felé intett.
– Leülünk?
Delia leült a padra, és egyre növekvő várakozással igazgatta el a
szoknyáját. Végre választ kap a kérdéseire. Mr. Simonnak nincsenek
titkai előtte.
A férfi leült mellé, a jól ismert, megnyugtató szantálfa- és füstszag
lengte körül. Előrehajolt, könyökével a térdére támaszkodott, és
félrebillentett fejjel nézett Deliára.
– Nos, ki vele! Mit hallott?
Delia megrázta a fejét, és vállat vont.
– Semmit a világon. Csak azt, hogy elbocsátották. Nem tudom az
okát.
– És felzaklatta a dolog?
– Micsoda kérdés! – Delia kurtán felnevetett, és kisimította az
arcából a szélfútta hajtincseket. – Hát persze.
 – Sejtettem. Ezért akartam még egyszer, utoljára beszélni
magával, mielőtt elmegyek erről a vidékről. Wentin Bayben voltam,
állást kerestem, de attól tartok, ideje továbbállnom.
Deliában vegyes érzelmek kavarogtak. Simon két hete ment el, de
elfacsarodott a szíve a gondolattól, hogy a tanító végleg búcsút
mond a környéknek.
– A fagyosszentek bálja utáni hajnalon, amikor elindultak a
kocsik, véletlenül összefutottam a sógorával az istállónál.
Delia felvonta a szemöldökét, és belehasított a rémület.
– Thomasszal?
– Igen. Pár szót váltottunk, csak úgy futólag, tudja. Először meg
sem ismertem. Nem tudom biztosan, mi történt, de a Mr.
Greythorne-nal való beszélgetésünk után Mr. Twethewey nekem
támadt, és magyarázatot követelt, hogy miről beszéltünk.
Valósággal őrjöngött, és azt állította, hogy Mr. Greythorne törvénybe
ütköző tevékenységet űz, és engem is megvádolt – engem! –, hogy
belekeveredtem. Azzal felmondott nekem.
Delia szíve összeszorult a mellkasában. Vajon ez igaz lehet? Mr.
Twethewey ilyen meggondolatlanul és igazságtalanul cselekedett
volna?
Delia válla előreesett. Bárcsak ne beszélt volna Mr. Twethewey-
vel a sógoráról, és ne erősítette volna meg a pletykákat!
– Akkor ez az én hibám.
– Ne beszéljen így, Delia!
Delia megdermedt a keresztneve hallatán, és az ölében nyugvó,
összekulcsolt kezét kezdte tanulmányozni.
– És most mihez kezd?
– Innen nyugatra van egy család, akik házitanítót keresnek,
úgyhogy írtam nekik, de azt hiszem, időközben visszautazom
Yorkshire-be. Ott van a családom, és ismerős arcokra vágyom.
Különben is, itt senkit nem ismerek.
Delia újra felnézett Mr. Simonra. Hosszú ideig most látja utoljára
a barátját.
– Nagyon más lesz itt maga nélkül…
– Ostobaság! A gyerekekkel ott folytatják, ahol abbahagytuk, de…
– Delia tekintetét kereste a szemével. – Szeretnék egy szívességet
kérni, ha nem okozok túl nagy gondot.
Delia kapva kapott az alkalmon, hogy annyi feltételezett
igazságtalanság után segíthessen a barátjának.
– Hát persze!
– Amikor felmentettek az állásomból, Andrews összepakolta a
holmimat, de nem szedett össze mindent. Vajon el tudna-e hozni
egy dolgot a hálószobámból? Már a kérés miatt is rettenetesen
érzem magam, de ha valaki…
– Ne is gondolkozzon rajta! – Delia felállt a padról. – Természetes,
hogy segítek.
Simon megnyalta a szája szélét.
– A bal oldali ablak mellett kilazult az egyik padlódeszka. Lehet,
hogy különösnek találja, de úgy éreztem, biztonságba kell
helyeznem a személyes dolgaimat. Egy kicsi, levelekkel teli bőrtokot
tettem az alá a deszka alá.
– Ne is mondjon többet, Mr. Simon! Még csend van a házban, és
bejuthatok oda anélkül, hogy észrevennének. Várjon meg itt!
A férfi kesztyűs keze végigsimított Delia csupasz kezén, aztán
óvatosan megfogta.
– Köszönöm.
 Kimondatlan szavak örvénylettek fölöttük, mint a hajnali köd.
Delia a férfi kezét nézte, ami nem eresztette el az övét. Felpillantott.
A tanító gyengéd tekintete találkozott Delia pillantásával, akibe
belehasított a rémület.
Kihúzta a kezét a tanító gyengéd szorításából.
– Mindjárt visszajövök!
A házban még mindig félhomály uralkodott, de Delia lába már
kitapasztalta a régi lépcsősor minden kényes pontját, így a
gondolatai szabadon időzhettek a furcsa találkozás részletein.
Mindig is azt hitte, hogy valamikor több is lehet kettőjük között a
puszta barátságnál. Vajon ezt akarta mondani a kézfogás?
Igyekezett elhessegetni magától a gondolatot, és csendben ment
felfelé a lépcsőn, nehogy észrevegye a személyzet valamelyik éber
tagja, miközben Mr. Simon volt szobája felé vette az irányt. Az
ősrégi ajtó nyikorogva nyílt ki. Delia megállt, hogy meggyőződjön,
senki nem hallotta meg.
Belépett. Azonnal szemébe ötlött a szoba puritán egyszerűsége. Az
övében legalább volt egy kis kandalló, két ablak meg egy pamlag.
Ebben a szobában mindössze egy ágy, egy szekrény, egy kisasztal és
egy szék volt, semmi több.
Sietve nekilátott a feladatának. Ahogy Mr. Simon mondta, az
ablak alatti deszkát könnyű volt megemelni, meg a jobbról mellette
lévőt is, és kis üreg volt alattuk. A kopott bőrt hidegnek és merevnek
érezte, ahogy kiemelte a tárcát a helyéről. Pár pillanatig nézegette.
Mi lehet neki olyan fontos? Tudta, hogy többekkel levelezett –
folyton leveleket írogatott –, de miért rejtegette őket?
Delia a kíváncsiságát legyőzve felállt, visszahelyezte a deszkákat,
és kiment a szobából. Egyre jobban sietett. Amikor befordult a
folyosó sarkán, olyan erővel ütközött bele valami kemény,
mozdulatlan dologba, hogy csillagokat látott. Szó szerint
visszapattant arról a valamiről, a csomag kirepült a kezéből, és
szanaszét repültek a papírok.
Két kéz ragadta meg Delia karjait.
Zavarodottság és szégyen kerítette hatalmába; azonnal térdre
esett, és szedegetni kezdte a papírokat.
– Én… én… elnézést kérek, de… – Delia felnézett és talpra ugrott, a
leveleket a mellére szorítva.
Nem más állt előtte, mint Mr. Twethewey.
 29. FEJEZET

Jac átvágott a harmatos gyepen, kezében a mappát szorította, és a

kivörösödött arcú Mrs. Greythorne a nyomában loholt. Igen
kiegyensúlyozott embernek tartotta magát, bár az utóbbi hetek
eseményei próbára tették a türelmét.
De ez már tényleg tűrhetetlen volt.
– Mondja csak, Mrs. Greythorne – fordult vissza hirtelen, és meg
kellett várnia, hogy a nevelőnő utolérje –, maga hívta vissza Mr.
Simont a birtokra?
– Természetesen nem! – Delia egy pillanatra megtorpant, az élénk
hajnali szellő belekapott a hajába, és az arcába fújta. – Ahogy a
lépcsőn is mondtam, otthagyta pár személyes holmiját, és megkért,
hogy adjam vissza neki.
Jac újra megindult.
– És történetesen kora hajnalban találta meg magát?
– Nem titok, hogy ilyentájt sétálni szoktam.
– És nem találja különösnek, hogy Mr. Simon nem jött oda hozzám
elkérni a dolgait?
– Azok után, amit vele tett, nem csoda, hogy engem keresett meg,
és nem önt.
Jac ismét megállt a kankalinos kert bejárata előtt, és
szembefordult Deliával.
– Miről beszél?
– Elmondta, hogy ön rátámadt.
– Rátámadtam? – horkant fel a férfi, aztán gyorsan becsukta a
száját.
Jac kitárta a kertkaput, és tartotta, hogy Mrs. Greythorne
beléphessen előtte. A levendulaillatot, ami mindenhová elkísérte
Deliát, felkapta a hűvös fuvallat. Jac visszatartotta a lélegzetét. Nem
hagyhatta, hogy józan ítélőképességét elhomályosítsa a bódító illat,
sem a nevelőnő kontyából kiszabadult selymes tincsek.
Miféle hatást gyakorol rá ez a nő?
És még aggódott miatta, amikor sírva találta a folyosón! Jac
nemigen tudott másra gondolni. De ez? Erre egyáltalán nem
számított. Azt hitte, Mr. Simonnal végeztek. Szemmel láthatóan
tévedett. Kezdett világosan látni.
Nem hagyja, hogy bolondot csináljanak belőle. Sem a nevelőnő,
sem Simon, sem senki más.
Egy ideig dühösen, némán lépkedtek, majd Jac észrevette Simont:
az élénkkék színű bársonykabátjában színpompás volt, és kihívó,
akár egy pávakakas.
Jac lenézett a kezében tartott bőr irattárcára. Nem hitte, hogy
Simon visszatérésének valódi oka a tartalma lett volna. Semmivel
sem lett volna nehezebb a tanítónak levelet írni és megkérni őt,
hogy küldje utána a dolgait. Jac az egész birtokban le merte volna
fogadni, hogy Simon Mrs. Greythorne kedvéért jött vissza. Ki akarta
használni Delia női okosságát. Rosszul lett, amikor arra gondolt,
hogy a férfinak volt képe kockára tenni a nevelőnő jó hírét azzal,
hogy egyedül volt vele a kertben.
 Ezt nem hagyhatta annyiban.
Simon megfordult, ahogy közelebb értek hozzá. Hirtelen
meglepetését hamar derültség váltotta fel. Szája vigyorra húzódott.
Ez az ember képes volt Jacet kihozni a sodrából.
Jac nem torpant meg; egyenesen Simonhoz lépett.
– Megmondtam, hogy ide nem jöhet vissza.
Simon kuncogott, sötét pillantását Jacről Deliára emelte.
Jac felemelte a paksamétát.
– Úgy tudom, ezért jött.
Simon ránézett.
– Ezért.
– Megmondtam, hogy ide soha nem jöhet vissza. Írhatott volna
levelet.
Simon vállat vont.
– Itt lakom, Wentin Bayben. Fogadni mernék, hogy gyorsabban
ideérek, mint a levél.
Jac odalökte neki a tárcát.
– Akkor tessék!
Simon szemtelen vigyorral fogta meg az irattartót, kinyitotta,
kotorászott a papírok között, aztán a hóna alá csapta. Felemelte a
tekintetét, és Jac válla fölött Mrs. Greythorne-ra nézett.
Jac elé lépett, hogy eltakarja előle a nevelőnőt.
– Magának itt nincs több dolga!
– Rendben van. – Simon visszatette a fejére a kalapját, és
megbökte a karimáját.
– Adja át üdvözletemet a gyerekeknek!
– A gyerekek nem kérnek a maga üdvözletéből – vágott vissza Jac.
Simon néhány lépés után megfordult.
 – Isten áldja, Delia!
Azért szólította a keresztnevén a nevelőnőt, hogy Jacet kihozza a
sodrából. Sikerült is neki.
Jac rámeredt, miközben végigment az ösvényen a kert déli kapuja
felé. Miután Simon hallótávolságon kívül került, Mrs. Greythorne
Jac mellé lépett. A tekintete nem változott, talán csak az arca lángolt
még jobban. A szeme összeszűkült.
– Igaz, hogy azért mondott fel neki, mert Thomasszal beszélgetett?
Jacet váratlanul érte a számonkérő hangnem. Ő lehetett volna
dühös, ehelyett a nevelőnő szeme villogott úgy, mintha megsértette
volna valaki.
Delia szorosan összefonta a karját maga előtt. A hajnali szellő
belekapott rozsdaszínű fürtjeibe, és az arcába fújta őket.
Hátravetette a fejét, hogy helyrerázza őket. Szürke szemét
rezzenéstelen tekintettel a férfira függesztette, és várta a választ.
Megérdemelte, hogy megkapja.
– Nos, legyen! – Jac mindenáron szerette volna megkímélni.
Utólag már úgy gondolta, talán korábban elmondhatta volna neki. –
Láttam, ahogy Mr. Simon pénzt fogadott el Thomas Greythorne-tól.
A sógorának félelmetes híre van, és nem szeretném, hogy az én
házamban bárki is pénzt kapjon tőle.
– Félreértette, amit látott. Mr. Simon sosem tenne olyat.
– Biztos benne?
Delia becsukta a száját, de a szeme továbbra is villámokat szórt.
Súlyos csend ereszkedett közéjük. Egymásra meredtek, egyikük sem
akarta félrefordítani a fejét.
Delia állkapcsa alig észrevehetően megremegett.
– Ha így áll a helyzet, miért nem mondta el nekem?
 – Nem akartam felzaklatni. – Jac hangja megenyhült. – Nem
akartam, hogy megijedjen.
Delia kurtán, gúnyosan felnevetett.
– Ó, szóval azt hitte, nem tudtam volna elviselni?
– Tudom, hogy elviselte volna. Csak azt akartam… – Jac nyelt
egyet. – Csak meg akartam kímélni.
Delia állkapcsában összerándultak az apró izmok.
– Nincs szükségem kíméletre, és azt biztosan nem akarom, hogy
elhallgassa előlem az igazságot. Ami azt illeti, egy percig sem hiszem
el, hogy Mr. Simon pénzt fogadna el Thomastól. Mr. Simon éveken
át megbízható, jó barát volt. Hogy merészel ilyen dolgokat mondani
róla?
Jac a nevelőnőre szegezte tekintetét – Delia tüzes szemeire. Telt
ajkára. Szélfútta tincseire. Furcsa szorítást érzett a mellkasában.
Nem sok értelme volt tagadni. Andrews jól látta a fagyosszentek
báljának éjjelén. Jac hagyta, hogy az érzései – a vonzalma –
irányítsa a kapcsolatát ezzel a nővel. Érezte, hogy a saját érvei
meginognak, de ezt a csatát nem nyerhette meg. Nem is tudta,
valóban akarja-e.
Végigsimította a kabátját, és elnézett a távolba Delia mellett.
– Nem szeretném, hogy a gyerekek tudomást szerezzenek erről a
látogatásról. Ha megint idejön, azonnal tudni akarok róla. Világosan
beszéltem?
Delia összerezzent, nem kétséges, hogy meglepte a kurta utasítás.
Jac nem akart ilyen élesen rászólni, de könnyebb volt, mint ha
elkezdte volna az érzéseit boncolgatni.
Visszatette a fejére a kalapját. Még mindig nem lehetett benne
egészen bizonyos, hogy Simon végleg elhagyta a birtokot.


A hűvös reggeli fuvallat lehűtötte Jac felhevült arcát, de a
bensőjében lángoló tüzet nem tudta elfojtani. Gyors léptekkel
elhagyta a kankalinos kertet, és saját nyugalmas dolgozószobája felé
vette az irányt.
A reggeli napfény beömlött a keleti ablakon, rásütött az egymásra
halmozott újságokra és könyvekre, de Jac figyelmét a délre néző
ablak vonta magára. Onnan látott rá a Penwythe birtokot a faluba
vezető úttól elválasztó kapura.
Simon még mindig ott állt magas, fekete nemezkalapjában, egy
szürke ló mellett. Úgy látszott, biztonságba helyezte a csomagját a
nyeregtáskában. Jac a bajusza alatt motyogva nézte.
Simon eloldozta a lovat, és felült rá. Azt mondta, Wentin Bayben
szállt meg, úgyhogy Jac arra számított, hogy jobbra fordul. Simon
azonban balra fordította a lovát, és szaporán megsarkantyúzta.
Jac összevonta a szemöldökét. Sem Braewyn, sem Wentin nem
abban az irányban volt. Az út valójában végül elkanyarodott, és dél
felé haladt.
William bácsi mindig azt mondogatta, hogy az ösztön Isten egyik
legnagyobb ajándéka, amit az embernek adott. Irányítja a lépéseit,
és megvilágosítja az elméjét, ha döntést kell hoznia. Jac ösztöne
most azt kiabálta, hogy valami nincs rendjén.
Homlokán dobolt az ütőér. Akár tetszik, akár nem, most már nem
csak a saját nyugalma és biztonsága miatt kellett aggódnia. A
gyerekek is az ő gondjaira voltak bízva.
Valamit tenni kellett. Simon hazudott neki. És Jac tartozott
annyival a gyerekeknek – no meg Mrs. Greythorne-nak –, hogy
megtudja, miért.
Kiviharzott a dolgozószobából, ki a szolgálati bejáraton, észak
felé, az istállókhoz. Gyors mozdulatokkal felnyergelte a lovát, és
kivezette az istállóból. Nem tartott sokáig, hogy megtalálja Simont,
aki az úton haladt kifelé. Szerencsére az úton jó sok kanyar és
forduló volt, úgyhogy könnyen követhette a tanítót egy bizonyos
távolságból. A nevetséges kék kabátjában Simon világítótorony
módjára ragyogott a reggeli fényben, és egy dallamot fütyörészett,
ami még inkább megkönnyítette a feladatot.
A tanító idegesítően lassú tempóban lovagolt. Bárhová tartott is,
nem sietett. Ahogy nőtt köztük a távolság, Jac gyanúja egyre
erősödött. Amennyire látta Simon lovát, nem vitt sok csomagot. Ha
Simon ebből az irányból érkezett, elég nagy távolságot tett meg az
irattartó kedvéért – és mindent elkövetett annak érdekében, hogy
csak Mrs. Greythorne-nal beszéljen.
Már két órája lovagoltak, és Jac arra gondolt, hogy visszafordul.
Nemigen gondolkozott azon, hogy mi történne, ha felfedeznék, és
azon sem, hogy mit tenne, ha megtudná, hol köt ki Simon. Már
éppen vissza akart fordulni, amikor Simon könnyű vágtára fogta a
lovát. Az útelágazásnál egy jelzőtábla Morrisea falu felé mutatott.
Morrisea.
Ez volt annak a helynek a neve, amiről Thomas Greythorne
beszélt.
Simon abba az irányba tartott.
Jac megállította a lovát az erdő szélén, ahonnan észrevétlenül
figyelhetett. Simon lekanyarodott az útról egy épületnél, amin a
Sólyomszem Fogadó felirat állt. Ott leszállt a lováról, és a kantárt
átadta egy istállófiúnak. Valamin nevettek, és Simon megbökte a
kalapja karimáját egy férfi felé, aki a téren volt. Nyilvánvalóan
ismerték egymást.
Simon biztonságban volt az épületben. Jac visszafordította a lovát
Penwythe felé. Lehet, hogy elpazarolt egy egész délelőttöt. Az is
lehet, hogy nem. De annyit legalább megtudott, hogy Simon
hazudott valamiről. És ő legalább fel tudott készülni.
 30. FEJEZET

Mire Jac visszatért a Penwythe Hallba, eltelt a délelőtt. Visszafelé

megállt egy hívogató út menti fogadóban enni, meg a lovát
megitatni és pihentetni, ami tovább tartott, mint gondolta. A lova
elfáradt, ő pedig tetőtől talpig poros és sáros lett a furcsa, váratlan
kiruccanás során.
Belovagolt Penwythe főkapuján, végig az oldalsó udvaron és a
tekepályán, egészen a ház mögötti északi udvarig. Ahogy befordult
a ház sarkán, poros, fekete hintót pillantott meg. A két fekete ló még
be volt fogva elé, az ajtaján egyszerű, ismeretlen címer díszelgett.
Ahogy Jac leszállt a lóról, a kantárt odadobta az istállófiúnak.
– Ki van itt?
A fiú megvonta a vállát.
– Két férfi ment be úgy egy órával ezelőtt, és azóta nem jöttek ki.
Jac köszönetképpen biccentett a fiúnak, és elindult a bejárati
csarnok súlyos ajtaja felé. Odabent csodálkozva látta, hogy Johnny a
faburkolatú falnak támaszkodik. Amikor a kisfiú meglátta, ellökte
magát a faltól, és elé szaladt. Tágra nyílt, kék szemében
türelmetlenséggel vegyes büszkeség csillogott, és ömleni kezdett
belőle a szó.
– Hol jártál ma reggel, Jac bácsi?
 Jac mosolyogva levette széles karimájú kalapját, és letette az ajtó
melletti kisasztalra. A kisfiú vállára tette a kezét. Bár Mrs.
Greythorne-nal feszült volt a viszonyuk, a gyerekek napról napra
jobban kötődtek hozzá.
– Váratlanul dolgom akadt, de úgy látom, neked is izgalmasan
telik az időd, vagy szeretnél valamit elmondani nekem.
Johnny mellé szegődött, és a lépteik zaja visszhangzott a
boltozatos mennyezetű átjáróban.
– Mr. Andrews elvitt minket Liammel gyümölcsöt ritkítani.
Egyedül csináltam meg egy egész sort! Vagyis majdnem teljesen
egyedül. Mr. Andrews azt mondta, ritkán látni ilyen szép munkát.
– Igazán? – A kisfiú szavaiból kicsendülő büszkeségtől csak
erősödött Jac lelkiismeret-furdalása. Johnny most először mutatott
őszinte érdeklődést a gyümölcsös iránt, ő pedig nem volt ott.
Alaposabban szemügyre vett a gyereket. Az egész napi kemény
munka meglátszott rajta: az orcái kipirultak, és a kezén meg az
arcán nyomokban felfedezhető volt a kosz. – És hogy tetszett a
dolog?
– Andrews megmutatta, mit kell csinálni: meg kell keresni a sűrűn
növő gyümölcsöket, és csak a legerősebbeket, legnagyobbakat
szabad meghagyni.
Jac bólintott, látta a kisfiún a jól végzett munka örömét.
– És elmagyarázta, miért kell megritkítani a gyümölcsöt?
– Mert az almának kell a hely, hogy megnőjön, és ha túl sűrűn
hagyjuk őket, nem lesz elég helyük.
Jac ismét bólintott.
– Úgy van.
– Holnap mehetek veled?
 – Ha Mrs. Greythorne megengedi. – Jac lesöpörte a port a
kabátjáról. – Köszönöm, hogy beálltál helyettem, amíg odavoltam. Jó
tudni, hogy van még egy férfi a családban, akire számíthatok.
Johnny arca felragyogott a dicsérettől, aztán a szalon felé intett a
fejével.
– Kik azok az emberek?
– Nem tudom.
Jac elkomolyodott. Penwythe gyakran kapott váratlan látogatókat,
de a legtöbbjük a birtok ügyében érkezett, és bekísérték őket a
dolgozószobába. És ha sem Jac, sem Andrews nem volt a közelben,
megkérték őket, hogy várjanak, vagy jöjjenek vissza később, attól
függően, milyen ügyben jártak. De ezeket az embereket a szalonba
vezették be.
Johnny összefonta a karját a mellén, miközben beszélt, és hirtelen
jóval idősebbnek és érettebbnek tűnt a koránál.
– Azután, hogy visszajöttem a gyümölcsösből, hallottam, hogy
Mrs. Bishop szól Mrs. Greythorne-nak, hogy azok az emberek
beszélni akarnak Mr. Simonnal. Mit akarhatnak a tanítónktól?
Nincs is itt.
Jac állkapcsa megrándult a név hallatán.
Megszabadulnak-e valaha annak az embernek a terhétől?
– Mrs. Greythorne-nal is akartak beszélni?
– Nem hiszem.
Jac elmosolyodott, és Johnny vállára csapott.
– Jól van! Mondd meg a testvéreidnek, hogy jöjjenek ki a
tekepályára. Játszhatunk egyet, mielőtt beesteledik.
Johnny elszaladt a folyosón, Jac pedig a szalon felé fordult. Újra
megpróbálta lerázni a makacs port a kabátjáról, és az ujjaival
végigszántott a haján.
A nap meleg, narancsvörös sugarai oldalról tűztek be a
teraszajtón keresztül. Meleg volt odabent, a szoba ajtaja egész nap
csukva volt, és bennszorult a magas ablakokon beszűrődő forróság.
A komoly arcú férfi odafordult felé, ahogy belépett, és Jac rögtön
átlátta a helyzetet.
Az egyik férfi a pamlagon ült. Fontoskodó, bosszús kifejezés ült ki
feszült, sovány arcára. Szűk szabású, magas gallérú nyári kabátot és
élénkvörös mellényt viselt.
A másik férfi az ablak mellett állt. Vállával a keretnek
támaszkodott, hatalmas, csizmás lábait keresztbe tette. Amíg a
kisebb termetű férfi öltözéke kifogástalan volt, ennek az illetőnek a
zilált haja és gyűrött posztókabátja arról árulkodott, hogy két
nagyon különböző emberről van szó.
– Remélem, nem várakoztattam önöket túl hosszan, uraim.
A pamlagon ülő férfi felállt, az ablak mellett álló kihúzta magát.
– Ön Jac Twethewey?
– Én vagyok. – Intett, üljenek le. – Elnézést kérek a rendetlen
öltözetemért. Elég zűrös napom van.
– Az öltözete nem sokat számít, Twethewey – szólalt meg élesen a
pedáns kis ember, akinek minden szavából sütött az ingerültség. – A
nevem Donald Clarke. Üzlettárs vagyok a Clarke & Companyben,
abban a londoni bankban, amit a bátyja megbízott a vagyonának
kezelésével.
Jac nemigen gondolt a vagyonkezelőre, amióta Steerhead
idehozta a gyerekeket hetekkel korábban. Megkapta az év hátralévő
részére járó pénzösszeget, és hónapokon át nem is számított többre.
Jac kezet rázott Clarke-kal.
 Mr. Clarke az ablak mellett álló nagydarab ember felé intett a
fejével.
– Ez itt Lucas Browning.
Clarke előhúzott a zsebéből egy tubákos szelencét, és a színesre
festett dobozkára összpontosította a figyelmét.
– Mennyire ismeri Edwin Steerheadet?
Jac felkapta a fejét. Émelyítő érzés fogta el, és összeszorult a
gyomra, mintha valami nagy baj történt volna.
– Évek óta ismerem Steerheadet, de nem ismerem őt közelebbről.
A bátyám ügyvédje volt. És a barátja. Miért?
Mr. Clarke feljebb tolta a szemüvegét az orrnyergén, és úgy tett,
mintha nem hallaná Jac kérdését.
– És mit tud a bátyja üzleti ügyeiről?
Jac vállat vont.
– Nagyon keveset. – Kezdte úgy érezni magát, mint akit vallatnak,
csak azt nem tudta, milyen ügyet tárgyalnak. Összeszűkült a szeme.
– Miért?
– Lehet, hogy tudja, lehet, hogy nem, de Mr. Twethewey
üzlettársai kivásárolták a bátyja részesedését a cégből.
Jac üres tekintettel bámult rá. Mi köze van neki ehhez az
egészhez?
– Igen. Steerhead azt mondta nekünk, hogy a jogi vonatkozásokat
ő fogja intézni, és gondoskodik róla, hogy a pénzt a többivel együtt
letétbe helyezzék.
– Igen, ennek kellett volna történnie, de attól tartok, rossz hírt kell
közölnöm önnel.
Jac összevonta a szemöldökét a tárgyilagos kijelentés hallatán, és
a nyakizmai rángatózni kezdtek.
 De nem szólt semmit.
Mr. Clarke rápillantott a másik férfira, mielőtt beszélni kezdett.
– A bátyja letéti számláját kiürítették. Minden pénz eltűnt.
– Az nem lehetséges! – vágta á Jac, és forróság öntötte el az arcát.
– Attól tartok, hogy igen. – Mr. Clarke szenvtelen hangon,
bosszantóan lassan beszélt. – Miután Steerhead a bátyja üzletrészét
eladta az üzlettársaknak, befektette a pénzt ahelyett, hogy letétbe
helyezte volna. Ez is csak véletlenül jutott a tudomásunkra. Mi több,
ez alatt az idő alatt Steerhead több alkalommal pénzt vett ki a
bankból. Rendszeresen. Sőt gyakran. A letéti számla mostanra
majdnem teljesen kiürült.
Jac nagy levegőt vett, és beletúrt zilált hajába.
– Tehát a gyerekek összes pénze, a hozományuk, az évjáradékuk,
odavan?
– Igen. Hacsak Mr. Steerhead varázsütésre meg nem jelenik, és
vissza nem adja a pénzt, ami szerintem nem valószínű. – Clarke
bólintott, a hangja színtelen, gunyoros volt. – Úgy tűnik, a bátyja
súlyosan tévedett, amikor megbízott benne.
Jac körül elfogyott a levegő.
Zavarodottsága haraggá változott. A fülében minden szívveréssel
erősebben lüktetett a vér, és megemelte a hangját.
– És Liam öröksége, az ingatlan?
– Ha jól tudom, az az ingatlan a család anyai ágától származik, és
nem része a vagyonkezelői alapnak.
Jac leeresztett keze ökölbe szorult, és igyekezett villámgyorsan
megemészteni, amit az imént megtudott.
– Tehát azért jöttek ide, hogy ezt közöljék velem.
– Nem, valójában Steerheadet akarom megtalálni. Vannak olyan
üzleti ügyek, amikről számot kell adnia, de a letéthez nincs közük. A
bátyjának több számlája volt nálunk, és nem ez az egyetlen, amit
Steerhead kimerít, kétségkívül a saját hasznára. Csak kellemetlen
kötelességem volt, hogy tájékoztassam önt a letét elvesztéséről. Úgy
gondoljuk, hogy a letéti számláról kivett pénzekből fedezte egyéb,
sikertelen üzleti manővereit. Ez persze puszta feltételezés.
Beszélnünk kell Steerheaddel, hogy teljes képet kapjunk.
– Felkutattuk Steerhead asszisztensét, de ő sem hallott felőle két
hete. Azt viszont elmondta, hogy segített megszervezni Steerhead
kiutazását az országból. Tudja-e, hol van Mr. Simon vagy esetleg
Mrs. Greythorne? Szeretnénk feltenni nekik néhány kérdést Mr.
Steerheaddel kapcsolatban, mivel tudomásunk szerint legutóbbi
levelei egy részét nekik írta.
– Mr. Simont felmentettem a kötelezettségei alól, és már nem
tartózkodik itt, de Mrs. Greythorne igen.
– Szeretnék vele beszélni. Engem nem lehet egykönnyen rászedni,
és felteszem, önt sem. Így vagy úgy, de a pénzt meg kell térítenie.
Remélem, számíthatok a segítségére, ez közös érdekünk.
Jac úgy érezte, rosszul lesz. Kisebb dolga is nagyobb volt, mint az
üzleti ügyek meg Steerhead, de a gyerekek és az ő vagyonuk egész
más dolog volt.
Rengeteg pénz. És mind odavan.
A gyerekek jövője és a bátyja öröksége úgy elszállt, mint a füst a
levegőben.
Óriási nyomás nehezedett rá. Ez most már nem is volt kérdés. Ő
volt a felelős ezekért a fiatal lelkekért. Neki kellett gondoskodnia
róluk. Majd kitalálja, hogyan. Valahogy.
– Lenne szíves idehívni a nevelőnőt? – Clarke szavai rántották
vissza a földre Jacet a gondolatai közül. – Szeretnénk egy órán belül
elindulni, ha lehetséges.
Jac felállt, csengetett egy szolgáért, és közben attól rettegett, mi
történhet még ezek után.
 31. FEJEZET

Delia megállt a szalon ajtaja előtt, és reszkető kézzel lesimította

mintás muszlinruháját. Nagy levegőt vett, ami átjárta a tüdejét, le
akarta csendesíteni zakatoló szívét, és megnyugtatni az idegeit.
A szíve majd kiugrott a helyéből, amikor Mrs. Bishop átadta Mr.
Twethewey üzenetét, hogy menjen fel hozzá a szalonba. A reggeli
szóváltásuk után Deliának keserű szájíze maradt, és azóta nem
látták egymást. Delia azon kapta magát, hogy lesi, mikor megy el a
férfi valamelyik ablak alatt, vagy mikor megy végig a folyosón a
dolgozószobája előtt. Nyilván haragudott rá, amikor kiment a
kertből, erről árulkodott bosszúsan összevont szemöldöke és kimért
hanghordozása.
Mindez jobban nyugtalanította Deliát, mint gondolta volna. Mióta
számított neki ennyire a férfi véleménye?
Kisimította a haját a homlokából, megcsipkedte az arcát, hogy egy
kis színe legyen, és remélte, hogy az ajtó másik oldalán választ kap a
kérdéseire. Felemelte a kezét, és bekopogott.
Mr. Twethewey pillanatokon belül ott volt az ajtónál. Elkapta
Delia pillantását, de a nyugodt, kedves tekintet helyett – amiben a
nevelőnő reménykedett – láthatólag forrt benne a düh.
– Jöjjön be, Mrs. Greythorne!
 Deliát megijesztette a férfi arckifejezése. Vad és zilált volt, mintha
képes lett volna törni-zúzni. A nevelőnő összepréselte az ajkát, hogy
összeszedje a bátorságát, miközben elment Mr. Twethewey mellett,
akin érződött a szabad levegő meg a lovak szaga, ami elárulta, mivel
töltötte a napját. Ahogy Delia belépett a szobába, meglepve látta,
hogy nincs egyedül. Egyik férfiról a másikra vándorolt a tekintete.
Mr. Twethewey a látogatók felé intett.
– Mrs. Greythorne, ő itt Mr. Clarke a Clarke & Companytól, ő pedig
Mr. Browning, az üzlettársa.
Delia sosem találkozott Mr. Clarke-kal, de a bank nevét ismerte. És
a sarokban álló magas, szúrós tekintetű, széles vállú férfi valósággal
félelmetes volt. Delia nem feledkezett meg a meghajlásról, de vissza
kellett fognia magát, nehogy közelebb húzódjon Mr. Twethewey-
hez.
– Az urak beszélni szeretnének magával. – Jac odavezette egy
karosszékhez. – Kérem, foglaljon helyet!
Delia igyekezett kiolvasni a tekintetéből, mi folyik itt, de Jacben
volt annyi jólneveltség, hogy ne mutassa ki az érzelmeit. Delia nyelt
egyet, leült a szék peremére, és teljes figyelmével Mr. Clarke felé
fordult.
A szikár férfi megköszörülte a torkát.
– Ön tud róla, hogy Mr. Randall Twethewey a mi intézetünkben
tartotta a pénzét, és hogy Mr. Steerheadet nevezte meg mint a
végrendelete végrehajtóját, igaz?
A nevelőnő lassan biccentett, bár nem tudta, mi köze van neki
ehhez az egész ügyhöz.
– Biztos vagyok benne, hogy meg fog lepődni, ha megtudja, hogy a
vagyonkezelőre bízott pénzt likvidálták.
 Delia számára ismeretlenül hangzottak ezek a szavak.
– Ezt… nem értem.
Mr. Twethewey előrelépett.
– Annyit jelent, hogy a gyerekek támogatása céljából létrehozott
vagyonkezelői alap nem létezik. Minden pénz odavan.
– Odavan? – szisszent fel Delia. Mr. Twethewey gazdag ember
volt. Semmi értelme nem volt ennek az egésznek. – Hová lett?
Delia kezdte felfogni a helyzet komolyságát, ahogy Mr. Clarke
magyarázatát hallgatta pénzről, kölcsönökről, vagyonkezelői
alapokról és végrendeletekről, és összeszorult a szíve. Az imádott
gyerekek nincstelenné váltak.
– Mivel ön is az alaptól kapja a fizetését – folytatta Mr. Clarke –, a
díjazását nem tudjuk garantálni.
Delia felnézett Mr. Twethewey-re, aki szorosan összepréselte az
ajkát. A karját összefonta a mellén. Arckifejezése semmit sem árult
el.
Mr. Clarke szavai rázták fel Deliát a gondolataiból.
– A vagyonkezelői alapnak vége van, és ez ellen semmit sem
tehetünk, hacsak Steerhead vissza nem jön, persze, de más üzleti
ügyekről kell beszélnem vele. Mikor hallott felőle utoljára?
Delia igyekezett nem gondolni arra, ami az imént kiderült, hogy a
kérdésre tudjon összpontosítani.
– Azt hiszem, majdnem egy hónapja volt, hogy megkaptam a
béremet. Írtam neki, miután Mr. Simont elbocsátották, de nem
kaptam választ. Furcsának találtam, de hát nagyon elfoglalt ember,
és én…
– De ő tartotta a kapcsolatot Mr. Simonnal? – vágott közbe Mr.
Clarke.
 Delia újra Mr. Twethewey-re pillantott. Jac tekintete
rezzenéstelenül rászegeződött.
– Azt hiszem, igen.
Alig tudta befejezni a mondatot, Mr. Clarke máris nekiszegezte a
következő kérdést.
– Tudja, hol van Mr. Simon?
– Azt mondta…. hogy Wentin Bayben tartózkodik.
– Ez viszont nem igaz. – Mr. Twethewey közelebb lépett, a
testtartása magabiztos volt. – Azt gondoltam, valami nincs rendjén,
ezért, miután távozott innen ma reggel, követtem Morrisea faluba,
pontosabban egy Sólyomszem Fogadó nevű helyre.
Delia összerezzent.
A Sólyomszem Fogadó említése kellemetlen emlékeket ébresztett
benne.
A fogadó Roberté volt.
A Greythorne családé.
Onnan továbbították a csempészárut az éj leple alatt.
Mi az ördögöt keresne Mr. Simon a Sólyomszem Fogadóban?
Mr. Twethewey visszafordult a két férfihoz.
– Attól tartok, félrevezette Mrs. Greythorne-t.
Delia hátrahőkölt a vád hallatán, úgy érezte, a férfi neki címezte a
megjegyzést.
Súlyos, kimondatlan szavakkal és gyanakvással terhes csönd
telepedett rájuk. Mr. Clarke összenézett a másik férfival, aztán
felállt.
– Azt hiszem, megtudtuk, amit akartunk.
– Most mit fognak csinálni? – kérdezte Mr. Twethewey.
– Nos, ha bizonyos benne, hogy Mr. Simont látta a fogadóban,
akkor odamegyünk, és látogatást teszünk nála. Az idő sürget, és
nagy összegű tartozásról van szó. A nyomában vagyunk, és nem
nyugszunk, amíg nem felel a tetteiért.
Delia nem mozdult a székből. Sőt egészen addig nem mozdult,
amíg Mrs. Bishop be nem ment, hogy a kocsijukhoz kísérje a
látogatókat, és addig egy szót sem szólt, amíg egyedül nem
maradtak Mr. Twethewey-vel a szalonban.
Az imént kimondott szavak súlyosan tornyosultak fölöttük, de
végül Delia legyőzte a zavarát.
– Jól hallottam, amit mondott? A Sólyomszem Fogadót említette?
– Úgy van.
Újabb hullámban tört rá a rosszullét. A fogadó durva hely volt,
félreeső és elhagyatott. Sosem mehetett oda egyedül, de tudta,
miféle emberek járnak oda. És ha Mr. Simon odament, akár igaz is
lehetett, amit Mr. Twethewey mondani akart róla.
Delia nehezen tudta félretenni a büszkeségét. Soha nem tud
megszabadulni a múltjától? A félelemtől?
Olyan erőteljes volt az emlék, hogy felbátorodott tőle. Meg kellett
magyaráznia a dolgot Mr. Twethewey-nek.
– Én ismerem a Sólyomszem Fogadót. Nem kellene odamennie.
Jac összefonta a karját a mellén.
– Miért?
– Veszélyes hely. – Delia felállt, és közelebb lépett a férfihoz. –
Ígérje meg, hogy nem megy oda többet!
Jac félrebillentette a fejét.
– És maga ezt honnan tudja?
Delia nagyot sóhajtott. Nem folytathatta tovább ezt a színjátékot.
– Ismeri a sógoromat. – Attól tartott, hogy Jac nem veszi komolyan
a figyelmeztetést, ezért megragadta a kabátja ujját. – Hallgasson
rám!
Az érintése nyomán forróság támadt. Jac a nevelőnő szemébe
nézett, a tekintete összeszűkült. Delia tudta, hogy a férfi is
megérezte. Sikerült magára vonnia a figyelmét.
Nem eresztette el Jac kabátujját.
– Amit a férjemről beszélnek, részben igaz. Talán majdnem
teljesen. A Greythorne House alig egy mérföldnyire van attól a
fogadótól. Én három évig éltem a Greythorne House-ban, és sok
mindent láttam. A férjem és a testvérei sok időt töltöttek abban az
intézményben, és nekem elhiheti, hogy a Sólyomszem Fogadóba
senki sem téved be véletlenül. Nem tudom, Mr. Simon mit csinált
ott, de azt igen, hogy ami ott történik, nem tisztességes dolog.
A tekintetük összekapcsolódott, és Jac állkapcsa megrándult.
Delia tovább folytatta:
– Talán igaza volt Mr. Simont illetően. Nem tudom, mit beszéltek
Thomasszal, de egy ilyen kapcsolatból semmi jó nem származhat.
Jac arca megenyhült.
– Azt hiszem, ha valakiben megbízik az ember, el sem tudja
képzelni, hogy az képes lehet bármi aljasságra. Az ösztöneim azt
súgták, hogy el kell bocsátanom Mr. Simont. Talán igazam volt,
talán nem. De csak az alapján tudunk dönteni, amit látunk, és akkor
nagyon aggódtam. Maga miatt.
Delia szíve meglódult. Nem tudott elszakadni a rászegeződő,
ragyogó kék szemektől. Eddig sosem vette észre, milyen gyengédség
és őszinteség sugárzik belőlük.
Ezzel azt akarta mondani, hogy fontosnak tartja őt?
Jac közelebb lépett.
 – Komolyan gondoltam, amit a kertben mondtam, hogy meg
akarom kímélni magát. Nem azért, mert gyengének tartom, hanem
mert…
Delia mindennél jobban kívánta, hogy Jac befejezze a mondatot,
de az elhallgatott. Abban a helyzetben talán így volt a legjobb.
Mivel a férfi nem folytatta, Delia lesütötte a szemét, és a szőnyeget
nézte.
– Tényleg pénzt fogadott el Thomastól?
– Én azt láttam. Andrews is látta. Azért nem szóltam róla, mert
nem akartam megijeszteni. Azt hittem, magától megoldódik a dolog.
Nyilvánvaló, hogy nem így történt.
– Csak annyit ígérjen meg nekem, hogy nem megy vissza a
Sólyomszem Fogadóba!
Jac somolyogni kezdett.
– Azt akarja mondani, hogy aggódik miattam, Cordelia
Greythorne?
Delia felvonta a szemöldökét a keresztneve hallatán. Milyen
magától értetődően hangzott a férfi szájából!
– Csak annyit akarok mondani, hogy ott veszélyes alakok
tanyáznak. A gyerekeknek szükségük van magára. Az lenne a
legjobb, ha mindnyájan a lehető legtávolabb tartanánk magunkat
attól a helytől.
Jac közelebb lépett. Az arckifejezése elbűvölte Deliát.
– Ebbe nem kell beleártania magát. Ezt a harcot nem magának
kell megvívnia. De ha mégis, nem lesz egyedül.
Delia fülében zakatolt a vér, ahogy ott állt a halványuló fényben.
A férfi közelségétől összezavarodott. Nem találta a szavakat, és az
elméje eltompult.
 Jac előrehajolt.
– Itt szükség van magára. A gyerekeknek… szóval, a gyerekeknek
szükségük van magára. Szükségem van magára.
Delia a férfi szemébe nézett. Megpróbálta megfejteni a szavai
jelentését.
– Nekem mindennél fontosabbak a gyerekek és az ő jólétük.
– Csak a gyerekek? – Jac félrebillentette a fejét, és aprót rándult a
szemöldöke. Aztán közelebb lépett.
Delia nem hitte volna, hogy valaha is vonzódni fog egy másik
férfihoz, de nem tagadhatta, hogy egyre fokozódott benne az érzés.
Minden találkozásuk, Jac minden cselekedete – akár jó, akár rossz,
akár vidám, akár szomorú – egyre erősítette benne. Nem, nem
lehetett figyelmen kívül hagyni. De hiába, a szíve átadta volna
magát az érzelemnek, de az elméje nem hagyta.
Delia hátralépett. Emlékeztetnie kellett magát, hogy hol a helye.
Hogy kicsoda ő. Az elméjébe beszivárgott a félelem az ismeretlentől,
és kiszorította a romantikus jövőbe vetett hitet. Saját magának
kellett megvédenie magát. Elcsuklott a hangja, és kihűlt köztük a
levegő.
– Én nevelőnő vagyok, Mr. Twethewey. Az első és egyetlen dolgom
a gyerekekkel törődni. Attól tartok, ami ennél több, az nem
lehetséges.
 32. FEJEZET

Delia beállította a ruhájára tűzött kicsi órát, és nagyot sóhajtva

kinézett a tanterem ablakán az északi udvarra.
Mr. Clarke penwythe-beli látogatása óta több nap telt el, és azóta
az élet valamennyire visszatért a rendes kerékvágásba. Hosszú,
forró nyári napok köszöntöttek rájuk, túlságosan meleg volt a
szabadtéri tevékenységekhez. Milyen jó lett volna egy kis eső, hogy
véget vessen a kínzó hőségnek! A tűző nap azonban nap nap után
ott ragyogott a felhőtlen égen.
Delia hallotta, ahogy Mr. Twethewey és Mr. Andrews arról
beszélnek, hogy hiábavaló volt minden erőfeszítésük az öntözés
fejlesztésére, és ilyen szárazságot senki sem láthatott előre.
Liam jelent meg mellette az ablaknál, könyökét az
ablakpárkányra támasztotta. Párás fuvallat áramlott be a nyitott
ablakon, és felborzolta a fiú fekete haját.
– Hol van Jac bácsi? Tegnap este azt mondta, hogy ma kisétál
velünk a gyümölcsösbe tanulás után. De még nincs is itt.
Delia Liam vállára tette a kezét.
– Szerintem Plymouthba kellett mennie az almaborprés ügyében.
De nemsokára visszajön.
Liam aprót sóhajtva ellépett az ablaktól, és visszasüppedt a
székébe.
Delia újra az ablakot kezdte figyelni. Ő is nagyon várta Mr.
Twethewey visszatérését. Valami megváltozott kettőjük között azon
a napon a szalonban, Mr. Clarke látogatása után. Bár a
beszélgetésük hűvösen ért véget, Delia hiába is tagadta volna, hogy
valami törékeny és nagyon meghitt dolog van köztük
kibontakozóban, amiben a Roberttel való kapcsolatának a kezdete
óta nem volt része.
Ő azonban most máshogyan viselkedett, mint Roberttel. Javára
vált a tapasztalat. Ezzel együtt óvatos volt, és tartózkodó. El kellett
ismernie, hogy repes a szíve, ha arra gondol, hogy Mr. Twethewey
lova bármelyik pillanatban befordulhat az udvarba, és hazahozza a
gazdáját. A várakozás szinte megrészegítette. De fegyelmeznie
kellett a gondolatait, hiszen ha komolyra fordul a kapcsolatuk,
annak súlyos következményei lesznek. Most, hogy a pénz
odaveszett, Jac volt a munkaadója. Ő fizette a bérét. Felelősséggel
tartozott neki.
Delia felsóhajtott, és újra Liamre figyelt. Több mint két hónap telt
el az édesapja halála óta. A gyerekek a maguk módján próbáltak
megbirkózni a helyzettel. Julia tartós kedvetlensége és Hannah
szótlansága szokatlan volt a lányoktól. Johnny és Sophy viszonylag
elégedettnek tűnt, de bármilyen apróság felidézhetett bennük egy
emléket, és az fékezhetetlen érzelemkitörést okozott. Liam
igyekezett erős maradni, védelmezni a kisebbeket, és a kezdeti
bizalmatlansága ellenére egyre inkább felnézett a nagybátyjára.
Delia szívesen magára vette volna a gyerekek lelki terheit, de
ahogy a kicsik próbálták feldolgozni, ami körülöttük történik, úgy ő
sem volt biztos abban, hogy mindenben eligazodik – különösen, ha
az Mr. Twethewey-t érintette.
Új jövevényeket pillantott meg az udvaron. Két férfi érkezett egy
kicsi, kétlovas kocsin, az egyikük munkaruhát viselt, a másik fekete
kabátot és nemezkalapot. A fogat megfordult a behajtón, és megállt
a kocsiszín előtt. Delia – bérlőknek gondolva a két férfit – már éppen
elfordult volna az ablaktól, de valami felkeltette az érdeklődését a
magas, fekete kalapot viselő férfival kapcsolatban.
Hunyorított, hogy jobban lásson. Ahogy a férfi lemászott a
kocsiról, ismerősnek tűnt a testtartása és a mozgása.
Lehetséges volna? Hirtelen megérzés villant fel benne.
– Gyerekek, folytassátok tovább az olvasást! – Delia ellépett az
ablaktól. – Mindjárt visszajövök.
Összenyalábolta a szoknyáját, és lesietett a hátsó csigalépcsőn. A
földszinten feltépte a személyzeti ajtót, és kirontott a poros udvarra,
mit sem törődve a széllel, ami belekapott a hajába, és megcsapta a
halántékát.
Ahogy megpillantotta a közeledő alakot, beléhasított a felismerés.
Még a kalap karimája alatt is feltűnt neki a férfi szeme és hegyes
állának az ismerős vonala.
A bátyja volt az.
Delia minden mást feledve odaszaladt hozzá, rá sem hederített az
illemszabályokra. A szeme könnybe lábadt, csupa zöld meg barna
foltot látott maga előtt, ahogy átölelte a férfit.
– Horace!
A bátyja viszonozta az ölelést, és felemelte a húgát a földről.
– Delia! Hadd nézzelek! Alig ismertem rád. – Azzal óvatosan
letette.
Delia hátralépett, levegő után kapkodott, még mindig a bátyja
karját markolta, és széles mosoly ült ki az arcára.
– Mit keresel te itt?
A kérdés hallatán a férfi arcáról lefagyott a mosoly, és levette a
kalapját. Ahogy elkomorult az arca, Delia mosolya is eltűnt.
Valami baj volt.
– Mi az?
– Szükség van rád otthon, Delia. Azért jöttem, hogy magammal
vigyelek Whitecrossba.
Delia maga mellé ejtette a kezét. Vegyes érzelmek kavarogtak
benne, és hirtelen ezerféle eshetőség ötlött fel benne.
– Elizabeth nincs jól. A patikus mindent elkövetett, de… – A szél
elfújta a férfi szavait, mintha még ő sem akarta volna meghallani
azokat.
Horace sötét haját felborzolta a fuvallat – a színe nagyon
hasonlított Deliáéra –, és kézfejével megtörülte a homlokát.
Delia sokat gondolt a bátyjára, de nem így: a bánat mély ráncokat
hagyott maga után a szája körül, a homlokát aggodalmasan
összeráncolta. Idősebbnek látszott a maga harminchárom événél,
de barna szemei ugyanúgy néztek vissza Deliára. Nem nevettek,
pedig fiatalabb korukban gyakran megtették. Egy érett férfi szemei
voltak, szomorúsággal telve.
– Haldoklik – folytatta Horace. – A patikus azt mondja, csak napjai
vannak hátra. Most, hogy visszajöttél Cornwallba, olyan közel vagy,
és ő olyan nagyon szeretett volna téged viszontlátni, hogy…
Delia fejében lüktetett a vér, a fülében süvített a szél, és a bátyja
szavai minden reményét szertefoszlatták.
Hirtelen teljesen kitisztult a feje. Az nem lehet, hogy Elizabeth…
Nem!
Delia határozott fejbiccentéssel befejezte a mondatot.
– Akkor mennünk kell!
 33. FEJEZET

Delia berohant a hálószobájába. Az út Whitecrossba hosszú ideig

fog tartani, és a nap fele már eltelt.
De a sietségének más oka is volt. Elizabeth haldoklott.
Súlyos, nehéz bűntudat ereszkedett Deliára. Hamarabb is
megtalálhatta volna a módját, hogy meglátogassa a húgát. A
Greythorne családtól való félelme nem hagyta, hogy betegye a lábát
gyermekkori otthonába. Most már lehet, hogy túl késő van.
Elizabeth mindig is gyengélkedett. A gyermekkori láztól nagyon
gyenge volt a szíve. Sosem számíthatott nagyon hosszú életre, de
majd két évtizeddel később semmibe vette a baljós előjeleket.
Korábban is voltak figyelmeztető jelek. Delia egyik része makacsul
kitartott amellett, hogy az egész csak vaklárma. De most látta a
bátyja szemében a kimerültséget és a félelmet, márpedig ő tudta, mi
a helyzet. Naponta beszélt Elizabethszel. Mégiscsak egy fedél alatt
éltek.
Delia csak levélben érintkezett Elizabethszel, és nem tudott
többet, mint amit a húga hajlandó volt megosztani vele. A bátyja
ritkábban írt neki.
Delia szipogott, a kézfejével megtörülte az orrát, és mélyen,
szaggatottan felsóhajtott. Le kellett csillapodnia ahhoz, hogy össze
tudja pakolni a holmiját. Fogalma sem volt, hogy mennyi ideig lesz
távol, és azt sem tudta, mikor jön vissza. Mostanában abból állt az
élete, hogy pakol és költözik. Semmi állandóság nem volt benne.
Sehová nem tartozott. Életének a szereplői egymás után hagyták el.
Vajon el tud-e viselni egy újabb veszteséget?
Újabb hullámban készültek rátörni az érzelmei, de minden
akaraterejét összeszedve elővette az utazótáskáját.
Szerencsére aznap egyszerű, hátul megkötős ruhát vett fel, és
egészen könnyen át tudott öltözni. Kilépett a papucsából, hogy
belebújjon egy pár strapabíró, kecskebőr cipőbe. Bepakolta a
hajkeféjét, a fogkeféjét és a többi, mindennap szükséges holmit.
Megtorpant, amikor eszébe jutott, hogy a medálja még mindig nem
került elő. Mennyire szerette volna, hogy nála legyen!
Hirtelen ellenállhatatlan erővel tört rá a magányosság, és harcba
szállt a szomorúságával – vajon melyik kerekedik felül? A csend és a
nyugalom túl sok volt már Deliának.
Izmos karokra vágyott, amik átölelik. Erős támaszra, ami Robert
volt neki Maria halála után. Robertről sok mindent el lehetett
mondani, de minden hibája ellenére Delia vigasza és védelmezője
volt. Sokáig tartotta a karjában azon a borzalmas éjszakán, és
hagyta, hogy kisírja magát.
Delia gondolatai Mr. Twethewey felé szálltak.
Jac felé.
Alig pár nap telt el azóta, hogy a férfi kifejezte a vágyát, miszerint
védelmezni akarja őt. Lehunyta a szemét, és elképzelte, milyen
érzés lenne Jac erős, védelmező karjában hallgatni a férfi vigasztaló
szavait. Mennyivel könnyebben nézne szembe a bizonytalannal, ha
tudná, hogy valaki mellette áll! De az óta a délután óta nem
beszéltek ilyen dolgokról. Vajon Jac csak azért beszélt úgy, mert
elragadták az érzései?
Ő viszont hűvösen viselkedett vele. Semmi kétség, a férfi többé
nem fogja átadni magát az érzelmeinek.
Delia szipogott. Jac egyébként sem volt ott. Csak annyit tudott,
hogy aznap nem megy haza, sőt talán másnap sem. Nem fogja őt
átölelni az erős karjaival, úgyhogy bolondság lett volna hagyni,
hogy az elméje elidőzzön ennél a gondolatnál.
Miután összeszedte a holmiját, már csak néhány dolgot kellett
elintéznie. Megkereste Mrs. Bishopot, és megbeszélte, mi történjen a
gyerekekkel a távollétében, aztán üzenetet küldött Charlotte
néninek, és arra kérte, jöjjön át, és maradjon a Penwythe Hallban,
amíg Mr. Twethewey vissza nem tér. Mindent elintézett, ami eszébe
jutott, és végül már csak egyetlen dolog maradt: szólnia kellett a
gyerekeknek.
Nehéz léptekkel ment fel a lépcsőn a tanterem felé. Kinyitotta az
ajtót; minden gyerek a könyvei fölé hajolt, és a feladatával
foglalkozott. Delia szívét megdobogtatta a látvány. Nem vette
félvállról a munkáját. Ő képviselte az állandóságot a gyerekek
életében – ő volt az egyetlen ember, aki évek óta mellettük volt.
Bíztak benne, és ha csak egyetlen napra is elmegy,
bizonytalanságban hagyja őket, amit nem akart megtenni.
– Gyerekek! – Összekulcsolta a kezét maga előtt. – Mondok nektek
valamit.
– Másik ruha van magán. – Julia gyanakodva vizsgálgatta a
nevelőnő fekete ruháját.
– Igen, mert ma el kell utaznom. – Delia keresgélte a megfelelő
szavakat. – Most érkezett meg a bátyám, nem sokkal ezelőtt. Azért
jött, hogy elmondja, a húgom nagyon-nagyon beteg, és szüksége van
rám otthon.
A gyerekek rossz előérzettel néztek egymásra.
– De hát ez az otthona!
– Mármint otthon, ahol felnőttem, Whitecrossban. Ott lakik a
családom. – Összeszorult a torka, mert nem szívesen hagyta ott a
gyerekeket. – A bátyám azért jött, hogy hazavigyen a húgomhoz.
– Elmész? – Sophy homloka apró ráncokba gyűrődött.
– Persze hogy elmegy. – Hannah egyenes háta meggörnyedt, és
durcás arcot vágott.
Johnny felugrott a székéből, amitől a könyve becsukódott.
– De visszajössz, igaz?
– Persze hogy visszajövök – válaszolta Delia, erőltetett
vidámsággal a hangjában. – Ha az egyik testvéretek beteg lenne,
talán nem akarnátok mellette lenni?
Sophy előrehajolt.
– Meg fog halni?
– Nem tudom, Sophy.
Hannah és Sophy összenéztek. Johnny a földet bámulta, és
hátradőlt a székében. Liam arca elvörösödött. Julia közelebb hajolt
Johnnyhoz, és átkarolta az öccse vállát.
Delia keze Sophy vállán nyugodott, és lehajolt, hogy a kislány
szemébe nézzen.
– Nem leszek sokáig. Megígérem.
Sophy álla megremegett.
– És ki fog ránk vigyázni?
– A bácsikátok hamarosan visszatér, természetesen. És
megkértem Charlotte nénit, hogy maradjon a Penwythe Hallban,
amíg vissza nem jövök. És Mrs. Bishop mindig kéznél van. Nem
lesztek egyedül.
– Nem mehetnénk veled?
– Nem, drágaságom. – Delia önkéntelenül is elmosolyodott Johnny
buzgalmán. – Ezt egyedül kell megtennem, nektek pedig itt kell
maradnotok, és segítenetek a testvéreitek körül.
– Ez nem igazság! – vágott vissza Hannah. – Nem hagyhat itt
minket! Megígérte, hogy nem hagy el minket.
– Nem hagylak el benneteket – felelte Delia szigorúbb hangon. –
Vissza fogok jönni.
Hannah megrázta a fejét, hosszú fürtjei lobogtak, és odafordult a
testvéreihez.
– Hát nem értitek? Azért kapja a fizetését, hogy kedves legyen
hozzánk. Hogy gondoskodjon rólunk.
Delia megkerülte az asztalt, megfogta Hannah kezét, és maga felé
fordította a kislányt.
– Írhattok nekem mindennap, és én mindnyájatoknak írni fogok,
minden áldott nap, amíg csak vissza nem jövök. Jó lesz így?
Megígérem, hogy csak addig leszek távol, ameddig nagyon muszáj.
És most gyertek, ismerkedjetek meg a bátyámmal! Nagyon sokat
meséltem rólatok. Alig várja, hogy találkozzon veletek.
Delia az ajkába harapott, miközben a gyerekek felálltak az
asztaluk mellől, és felsorakoztak az ajtónál. El kellett hagynia a
Penwythe Hallt a húga kedvéért, de vissza fog jönni, bizonyos
tekintetben mégis árulásnak érezte, hogy elmegy. Hátralépett, hogy
utat engedjen a gyerekeknek az ajtóban, akik kiléptek a folyosóra. A
távozása okától függetlenül Delia nem tagadhatta, hogy fáj a szíve,
miközben arra készült, hogy magukra hagyja kis védenceit.


Jac porosan, izzadtan fordult be a kőkerítés sarkán a Penwythe Hall
irányába. Plymouthi útja váratlan volt, de szükséges. Kérdések
merültek fel az présüzem építésével kapcsolatban, ő pedig csak
magában bízott, ha az építkezést kellett irányítani, mert túl sok
minden forgott kockán. Most, hogy áthaladt a Penwythe főkapuján,
örült, hogy otthon lehet.
Számos oka volt rá.
Maga is meglepődött, mennyire hiányoznak neki a gyerekek.
Hozzánőttek, mindennapi élete részévé váltak. Sokkal inkább, mint
valaha is gondolta volna.
Aztán ott volt Mrs. Greythorne. Cordelia.
A vér száguldani kezdett az ereiben, ha rágondolt.
A nevelőnő aznap délután a szalonban hűvösen beszélt vele, de a
szeme egészen mást mondott. A fal, amit nagy gonddal épített a
szíve köré, hogy megóvja magát a veszteségtől és a támadásoktól,
omladozni kezdett. Jac látta ezt. Most, hogy Delia megtudta az
igazságot Mr. Simonról, úgy tűnt, már nem Jacet teszi felelőssé a
tanító távozásáért. Sőt, mintha szövetségesének tekintené.
Jac belovagolt a nagy bejárón, át a déli udvaron, a tekepálya
mellett, de a figyelmét Liam vonta magára, aki eléje szaladt. Jac
megállította a lovát, Liam pedig kipirult arccal, tágra nyílt szemmel
állt meg mellette.
– Mi az, Liam? – Jac lejjebb húzta a kalapja karimáját, hogy ne
süssön a szemébe a kora délutáni nap.
A fiú arca elváltozott az aggodalomtól.
– Mrs. Greythorne elmegy!
 – Micsoda? – Jac összerezdült, és lecsúszott a nyeregből.
– Igen. – Liam lihegett a futástól, és Jac mellé szegődött, miközben
az istállóhoz mentek. – Itt van a bátyja, és a húga beteg. Meg is
halhat.
Jac visszaküldte a fiút a testvéreihez, a fáradt állatot a lovász
gondjaira bízta, és besietett a házba. Ahogy Liam jelezte, egy férfi
állt a nagyteremben, Jacnek háttal, és egy falon lógó festményt
tanulmányozott. A kezét összekulcsolta maga mögött, és láthatólag
várt valamire.
– Isten hozta a Penwythe Hallban! – törte meg a csendet Jac,
ahogy belépett a terembe.
A vendég szembefordult vele, és kérdőn felvonta a szemöldökét.
– Jac Twethewey vagyok. – Továbbment a nagyterem felé, közben
a kezét nyújtotta.
– Horace Abbott. – A látogató kézfogása határozott volt.
A férfi egyenes fekete hajával, kerek képével és gödröcskés
orcájával le sem tagadhatta volna, hogy Deliával testvérek. Abbott
nem volt magas termetű, de a széles válla és az állkapcsa határozott
vonala mégis magára vonta a figyelmet.
– Az unokaöcsém azt mondja, hogy szükség van a nevelőnőnkre
az önök otthonában.
– Úgy van. A húgunk beteg, és igen súlyos a helyzet. Attól félek, ha
Delia nem búcsúzik el tőle most, lehet, hogy később már nem teheti
meg. Most pakolja össze a holmiját.
Jac bólintott, próbálta megemészteni az imént hallottakat, és
igyekezett elnyomni a rátörő csalódottságot. Nem akarta, hogy Delia
elmenjen, de nem tartotta vissza, ha már ilyen nagy szükség volt rá.
Visszaintett a bejárati csarnok és a dolgozószobája felé.
 – Jöjjön velem! A dolgozószobámban megvárhatja Mrs.
Greythorne-t.
Jac ment elöl a folyosón. Megállt, és utasította Mrs. Bishopot, hogy
egy kosárba pakoljon élelmet az útra. Amikor a dolgozószobában
voltak, megkínálta Abbottot egy pohár portóival, és a két férfi leült a
kandalló melletti székekre.
– Őszintén remélem, hogy Delia távolléte nem okoz önöknek
kellemetlenséget – törte meg Abbott a hosszúra nyúlt csendet.
Jac hátradőlt a székében, és nyugodt hangon válaszolt.
– Természetesen hiányozni fog. A gyerekek bíznak benne, de
megleszünk nélküle egy darabig. Most az a legfontosabb, hogy Mrs.
Greythorne a húga mellett legyen.
– Örülök, hogy így látja. – Abbott fészkelődni kezdett a székében,
és a poharát nézte. – Hogy őszinte legyek, nem tudom, meddig lesz
rá szükség otthon. Ha rajtam múlna, uram, egyáltalán nem jönne
vissza.
Jac felkapta a fejét, mert megriasztotta a furcsa, magabiztos
kijelentés.
– Ön ellenzi a húga foglalkozását?
– Nem arról van szó, hogy ellenzem, csak azt szeretném, ha
egyáltalán nem kellene munkát vállalnia. – Ivott a portóiból, és
testhelyzetet változtatott. – Nincs kétségem afelől, hogy kiváló
nevelőnő. Mindig is jól bánt a gyerekekkel. Ám egy nőnek a családja
mellett van a helye, nem egyedül a nagyvilágban. Ha nagyobb
beleszólásom lenne a dologba, eleve nem vágott volna bele egy ilyen
vállalkozásba.
Lépések zaja hallatszott. Jac felállt, és kilépett az átjáróba, és a
szomorúsággal vegyes aggodalom lefékezte a lépteit. Összeszorult a
szíve, amikor találkozott a tekintetük a félhomályos folyosón.
Bár nyomasztó hőség volt, Mrs. Greythorne azt a fekete
utazóruhát viselte, ami a megérkezésük napján volt rajta. Hátul
feszes kontyba fogta össze a haját. Sápadt volt, a szeme karikás.
Egyik kezével Hannah kezét szorongatta, a másikkal Sophyét. Liam
és Johnny mellette jöttek, egy-egy táskát cipelve. Julia követte őket.
Amikor Sophy meglátta Jacet, eleresztette Mrs. Greythorne kezét,
előreszaladt, és átölelte a férfit.
– Hazajöttél!
Jac puszit nyomott a kislány feje búbjára.
– Mrs. Greythorne elmegy – jelentette be Johnny komor hangon.
– Igen, tudom.
Jac tekintete összefonódott Deliáéval. Sokféle érzést látott benne,
de a vidámság és a nyugalom teljesen hiányzott belőle. Lehetséges,
hogy a nevelőnő ugyanolyan szívszorítónak érezte a sietős családi
találkozót, mint ő?
Jac meghajolt előtte.
Delia viszonzásul halványan elmosolyodott.
– Tehát megismerkedett a bátyámmal.
Jac bólintott, nem tudta, mit mondhatna ebben a helyzetben.
– Ha jól értem, el kell mennie egy időre.
– Remélem, nem okozok túl nagy kellemetlenséget. Már beszéltem
a nagynénjével és persze Mrs. Bishoppal is. Visszajövök, amint
tudok.
Jac magán érezte a fürkésző tekinteteket. Nagyot nyelt. Csak arra
tudott gondolni, mikor láthatja viszont Deliát, és közelgő
távozásának a gondolatára szorítást érzett a mellkasában.
– Én… minden jót kívánok a húgának.
 – Köszönöm.
Abbott az ajtóban állt. Felpattintotta, majd becsukta a zsebórája
tokját, kiült az arcára, hogy legszívesebben már itt sem lenne.
– Akkor készen vagy, Delia? Ha így haladunk, besötétedik, mire
hazaérünk.
Delia szemét elhomályosították a könnyek. Megölelte a
gyerekeket, és mindegyiküknek a fülébe súgott valamit. A lányok
pityeregtek, Johnny ragyogó kék szeme kivörösödött. Liam keskeny
vonallá préselte össze az ajkát. Miután Delia elbúcsúzott a
gyerekektől, ránézett Jacre.
A férfi mosolyt erőltetett az arcára. Valakinek muszáj volt erősnek
lennie a hirtelen változások közepette.
– Isten önnel, Mrs. Greythorne! Nagyon… nagyon fog nekünk
hiányozni.
Milyen hamisan csengtek a szavai!
Neki fog nagyon hiányozni a nevelőnő. A gyomra hirtelen
összeszorult. És ha Abbott pontosan ezt akarja? Felvillant előtte a
szörnyű lehetőség, hogy Delia elmegy, és talán soha többé nem fog
visszajönni. Eddig abba a hitbe ringatta magát, hogy a nevelőnő
náluk marad, amíg a gyerekek itt lesznek.
A fekete gyászruhába öltözött gyerekekre nézett, akik éppolyan
sápadtak voltak, mint a nevelőnő. Delia mosolyt erőltetett magára.
Jac látta, hogy meg-megrándulnak az arcizmai.
– Isten áldja, Mr. Twethewey!
Jac tekintete egybefonódott Deliáéval, de a szája kiszáradt, és nem
jött ki hang a torkán. Oly sok mindent el akart mondani neki! Pár
nappal azelőtt befejezetlen maradt a beszélgetésük a szalonban. A
férfi nem volt rá felkészülve, de lehet, hogy most már késő volt.
 – A legjobbakat kívánom önnek és a családjának! – A búcsúszavak
nehézkesen, esetlenül hangzottak Jac szájából. – Siessen haza!
Haza!
Igen, Deliának a Penwythe volt az otthona, és legalább annyira
odatartozott, mint a gyümölcsösök, a gyerekek és a virágoskertek.
Együtt mentek ki az udvaron várakozó kocsihoz. Amikor
odaértek, Mrs. Greythorne mosolyogva a gyerekekhez fordult,
megpaskolta Hannah orcáját, majd hagyta, hogy a bátyja felsegítse a
kocsira.
Mrs. Greythorne az ablakból rámosolygott Jacre – egészen
hétköznapi mosoly volt ez, amit Jac már oly sokszor látott, amióta
Delia hetekkel ezelőtt megérkezett a Penwythe Hallba. Jac meg
akarta ragadni a pillanatot, és minden részletét meg szerette volna
őrizni az emlékezetében.
És ezzel Mrs. Greythorne elhagyta a Penwythe Hallt.
Jac átkarolta Julia vállát, és némán állva nézték, ahogy a hintó
kifordul a főútra. Jacre ránehezedett a tudat, hogy Mrs. Greythorne
bátyja nem támogatja a húga visszatérését.
Valaki megrántotta Jac másik kezét.
Lenézett. Sophy belecsúsztatta kis kezét az övébe, fejét
nekitámasztotta a bácsikája karjának.
– Nem akarom, hogy elmenjen!
– Mi lesz, ha nem jön vissza? – kérdezte Hannah.
– Visszajön – jelentette ki gyorsan Jac, mintegy bátorítva saját
magát és a kislányt. – Legalábbis ezt mondta. Nem hisztek neki?
A válasz nélkül maradt kérdés ott lebegett a forró, száraz délutáni
levegőben. Miközben a hintó végigzötyögött a poros úton, valóban
óriásinak érezték a veszteségüket.
 34. FEJEZET

Delia álmában sem gondolta volna, hogy újra gyermekkori

otthonában ébredhet, másnap reggel mégis ott volt, abban a
szobában, amin valaha a húgával osztozott.
Pont olyan volt, amilyennek emlékezett rá. Egy nagy, masszív,
négyoszlopos baldachinos ágy állt a szoba közepén, egyszínű,
tűzdelt ágytakaróval leterítve. A szemközti fal két ablakán
pillanatnyilag összehúzták a nehéz gyolcsfüggönyöket, hogy ne
szűrődjön be a fény. A húga jobban tudott aludni a sötétben, de
mivel kora délután sem sütött be a nap, Delia érzékei
összezavarodtak, és álmosság vett rajta erőt.
A keményfából készült székben ült, amit az ágy mellé húzott, és
az alvó húgát figyelte. Bár egész éjjel mellette volt, még mindig nem
tudott hozzászokni Elizabeth felületes, ziháló légzésének hangjához.
Horace jól tette, hogy elment érte, és hazahozta. Elizabethnek
szüksége volt rá.
Elizabeth sosem volt igazán egészséges és tevékeny, de mialatt
Delia távol volt, valósággal elsorvadt: olyan vékony és törékeny lett,
mint az elszáradt őszi levelek. A haja – ami Delia emlékezete szerint
csillogó gesztenyebarna volt – kifakult, megritkult, és rövidre
nyírták. Csontos arca sápadt és beesett volt, lehunyt szeme mintha
besüppedt volna a koponyájába.
Elizabeth gyengesége dacára a délelőtt nagy részét beszélgetéssel
töltötték. Sok mindenről szó esett: Horace gyerekeiről és a
feleségéről. A tengerről, a gyümölcsösökről és az almaborprésekről.
A Penwythe Hallról és a Twethewey gyerekekről. Szép emlékekről
és bolondos gyermekkori álmokról – nagy részük sosem vált valóra.
Mindezeket a dolgokat levélben is kitárgyalták, ám a személyes
beszélgetésnek különös varázsa volt.
Delia meglátott egy könyvet az asztal sarkán, és úgy döntött,
gyertyafénynél fog olvasni. De ahogy a könyvért nyúlt, megreccsent
a széke, és Elizabeth szeme felpattant. Erőtlenül elmosolyodott,
amikor a nővérére esett a pillantása.
Csak suttogva tudott beszélni.
– Annyira örülök, hogy itt vagy!
– Én is örülök, hogy itt lehetek. – Delia kinyújtotta a kezét, és
megszorította a húga izzadt tenyerét.
– Mesélj még! Mit csináltatok Penwythe-ban? Egy pillanatot sem
akarok belőle elmulasztani.
Ez az egyszerű, őszinte mondat valahol mélyen megpendített egy
húrt Delia lelkében. A pillanatok mindig értékesek voltak, de most, a
húga élete alkonyán még becsesebbnek tűntek. Megnyalta
kicserepesedett ajkát, és közelebb hajolt Elizabethhez.
– Közel van a tenger. Érezni az illatát a virágoskertből és a
gyümölcsösből, és a tengeri madarak messzire beröpülnek a birtok
fölé. Miután megérkeztünk, az egyik reggel korán felkeltem, és
egyedül kimentem a partra. Annyira emlékeztetett Robertre meg a
gyerekkorunkra, amikor apa kivitt minket a tengerhez! Emlékszel?
Elizabeth reszketve vette a levegőt.
 – Igen. A tenger gyönyörű, de én rólad akarok hallani. Minden
leveledben azt vártam, beszámolsz arról, hogy valami alakulóban
van köztetek Mr. Simonnal.
Szomorúság és düh keserű elegye tört fel Deliában e megjegyzés
hallatán. Sosem lesz képes túltenni magát a dolgon?
– Mr. Simon nem az az ember, akinek hittem.
Részletesen elmesélte a történteket Elizabethnek: Mr. Simon
váratlan látogatását a kertben és az azt követő szóváltásukat Mr.
Twethewey-vel. Azt viszont nem említette, hogy a tanító pénzt
fogadott el Thomastól, és hogy elment a Sólyomszem Fogadóba.
– Mr. Twethewey derék embernek tűnik. Jóképű? – Elizabeth
szemében halvány fény villant fel. Még elesett állapotában sem
hunyt ki benne a kíváncsiság.
Igen, Jac jóképű volt. Delia lelki szemei előtt megjelent a férfi
szögletes arcéle, és a kis gödröcske az állán. Kék szeme, ami hol
dühösen villog, hol melegséget sugároz, attól függően, milyen
helyzetben van éppen a gazdája. Fekete, kunkorodó hajfürtje, ami a
homlokába hull, és nyugodt, fesztelen megjelenést kölcsönöz neki.
Tagadhatatlan, hogy Deliában vonzalmat ébresztett, de vajon
kimondhatja-e fennhangon? Ha egyszer kiejti a száján, már nem
vonhatja vissza a szavait.
– Tétovázol – sürgette Elizabeth mosolyogva. – Egy nap majd
találkozol egy férfival, aki úgy fog szeretni, ahogy Robert szeretett.
Lehet, hogy nem Mr. Twethewey lesz az, de biztosan el fog jönni.
– Nem tudom, Elizabeth.
Delia fészkelődött a székében, próbált ellazulni. Elizabeth volt az
egyetlen ember a földkerekségen, akire rábízhatta a szívügyeit, ám
mégis vonakodott beavatni őt.
 – Nagyon sokat szenvedtél Robert miatt, és persze Maria miatt is.
– Elizabeth oldalra fordította a fejét a párnán, hogy Delia szemébe
nézhessen. – Ne zárkózz be! Nincs rosszabb a magánynál, hacsak
nem kell együtt élni a bűntudattal.
Delia felszisszent a furcsa megjegyzés hallatán.
– Milyen bűntudatról beszélsz?
– Mindnyájunkban van bűntudat – felelte Elizabeth, apró
vállrándítással. – Hozzátartozik az élethez. És a haldokláshoz
hozzátartozik, hogy szembenézzünk a bűntudatunkkal.
Mindenkinek az életében vannak olyan dolgok, amiket szeretne
megváltoztatni vagy meg nem történtté tenni. Nekem miattad van
bűntudatom.
Delia döbbenten felnevetett.
– Miattam? Miért?
Elizabeth arca elkomorodott.
– Robert halála után ide kellett volna jönnöd, a paplakba, a
tieidhez, nem pedig elmenni nevelőnőnek egy olyan családhoz, amit
nem is ismertél.
Delia legyintett, mintha elhárítaná a témát.
– Nem volt alkalmas az idő arra, hogy ide jöjjek. Különben is, túl
sokan laktok ebben a házban. Egyedül is tökéletesen elboldogulok.
– Igen, elboldogulsz, de jól mondtad, túl sokan lakunk ebben a
házban. Velem együtt.
Delia hunyorított.
– De hát te nem tehetsz róla! Nem volt más választásunk. Örökké
hálás leszek Horace-nek, amiért gondoskodik rólad.
Elizabeth felemelt kézzel csendre intette.
– Hát éppen ez az! Neki rólam kellett gondoskodnia. Pont annyi
jogod lett volna itt otthonra lelni, mint nekem, de nem tehetted,
mert Horace-nek rólam kellett gondoskodnia. Eközben te saját
magadról gondoskodtál, dolgoztál, én meg itt voltam.
Delia erősebben megszorította a húga kezét.
– Teljes életet éltem. De igazán!
– Én is – viszonozta a kézszorítást Elizabeth. – Látom a szemeden,
mit gondolsz. Csodálkozol, hogyan mondhatok ilyet, hiszen a fél
életemet ebben az ágyban töltöttem, a másik felét pedig
beárnyékolta a betegségem.
Delia lesütötte a szemét.
– Nem tudom, Isten miért mérte rám ezt a betegséget. Bárcsak
másként alakult volna az életem! De ha azzal töltöttem volna az
időt, hogy az ő szándékait kutatom, vagy átadom magam a
halálfélelemnek, elpazaroltam volna a nekem kiszabott napokat. Ha
folyton a rám leselkedő veszélyekkel és a fájdalommal törődtem
volna, miféle életem lenne? Miután megbékéltem az előttem álló
úttal, elmúlt a félelmem. Ne érts félre, sajnálom, amiben nem
lehetett részem, a szerelmet, a gyermekáldást és a kalandot, de
nincs bennem harag miatta. A gyász és a harag két nagyon
különböző dolog.
Delia szeme megtelt könnyel. Gyakran gondolkodott azon, vajon a
húga fél-e a haláltól. Erről sosem beszéltek. A húga ugyan bátor volt,
de Deliát sürgette a jövőtől való félelem.
Elizabetht elfogta a köhögés, azután elhúzta a kezét Deliától.
– A mi harcaink nagyon különbözők. Te megvívod a saját
csatáidat. Elveszítetted a férjedet meg a kislányodat, és nem fogok
úgy tenni, mintha nem hallottam volna a Robert halálát övező
szóbeszédeket.
 Egy könnycsepp gördült le Delia arcán. Elizabeth volt az egyetlen,
aki tudott róla, milyen kegyetlenül bánt el vele a Greythorne család
– vagy legalábbis ő volt az egyetlen, aki elhitte.
– Nem tudok túllépni rajta – vallotta be Delia. – Azóta is
kísértenek az emlékek. És gyötörnek. Szabadulni akarok tőlük.
Minden erőmmel.
– Hinned kell – mondta Elizabeth halkan. – Hinned kell, hogy
túljuthatsz rajta. Hinned kell, hogy nem kapsz nehezebb terhet,
mint amit el tudsz hordozni. Hinned kell, hogy minden helyzetből
tanulni lehet valamit. Hinned kell abban, hogy a megfelelő helyen
vagy, még a völgyben is, akár magad miatt, akár Isten akaratából.
Nem ígért nekünk könnyű életet, de azt igen, hogy ha tőle kérjük az
erőt, szembe tudunk nézni a nehézségeinkkel. A félelem kegyetlen
és gonosz ellenség, elrabolja az embertől a pillanat örömét, és
elszívja az erejét, hogy ne tudjon küzdeni a céljaiért. A hit segít,
hogy ne féljek a holnaptól vagy az utána következő naptól.
Delia letörölt az arcáról egy könnycseppet. Eszébe jutott,
hányszor gyökerezett földbe a lába a félelemtől, és milyen sokszor
nem hagyta, hogy logikusan gondolkodjon. Érezte a bölcsességet
Elizabeth szavaiban, és ami ennél is több: látta az őszinteséget a
húga tekintetében, és a békességet – valódi békességet –, ami nem
önmagunkból ered, hanem valami nagyobb dologból.
Elizabeth megveregette Delia kezét.
– Nagy út áll előtted, drága nővérem. Már elindultál. Nem tudom,
hová jutsz, és hol fog véget érni, de ha a hitedre támaszkodsz, eléred
a számodra kitűzött célt.
 35. FEJEZET

Jac a dolgozószobájában állt, és kinézett a keleti ablakon. Ha kicsit

balra döntötte a vállát, a tekepályát szegélyező fák között meglátta a
gyümölcsös szélét. Párás hőség borított be mindent sűrű köd
módjára, és a zöldellő táj ragyogott a reggeli napfényben.
A termő időszak közepén jártak – félidőben a szüretig –, és ami
még fontosabb volt, félidőben, hogy meglássák, remény szerint
beválnak-e a tervei.
A faágakon megritkították a gyümölcsöket. A talajt gondosan
művelték és átforgatták. Külön az almabor erjesztése céljából
hordókat készítettek. Bárcsak esne az eső! Jac még sosem látott ilyen
szárazságot a gyümölcsösökben. Nem aggódott ennyire, amíg meg
nem nézte az északi kertet. Száraz levelek kókadoztak az ágakon, és
máris a földre hullottak. A szezon elején leginkább a vizes talaj
miatt aggódott, de azt hitte, megoldotta a problémát az
öntözőcsatornák segítségével. Kedve lett volna hangosan felnevetni.
Semmit nem tudott irányítani, és minden egyes változás, minden
váratlan fejlemény hatására úgy érezte, az a kevés irányítás is
kicsúszik a kezei közül, amit a magáénak tudott. Azt hitte, ha idáig
eljut a terve megvalósításával, elégedettebb lesz, de minden
bizonytalannak tűnt.
 Gondolatai egy másik, reménytelennek látszó helyzet felé
fordultak.
Mrs. Greythorne több mint egy hete ment el.
Jac természetesen a húga teljes felgyógyulását kívánta,
ugyanakkor önző módon arra vágyott, hogy Delia visszatérjen a
Penwythe Hallba, ahol láthatja őt. Beszélhet vele. Tudta, hogy a
gyerekek ugyanígy éreznek. Charlotte néni náluk marad Mrs.
Greythorne visszaérkezéséig, de a ragyogó napokra így is sötét
árnyék borult. Hiányzott nekik a nevelőnő, ami napról napra egyre
nyilvánvalóbbá vált.
Jac nappal a gyümölcsösökben folyó munka irányításával és a
birtok ügyeivel foglalta le magát, esténként pedig a gyerekekkel
foglalkozott. Bármilyen feladatot szívesen végzett, ami elvonta a
figyelmét. Napközben hírét vette, hogy az egyik bérlő gyümölcsösét
ellepték a rovarok, úgyhogy Andrewszal lóra akartak ülni, és
megnézni, tehetnek-e valamit a megmentése érdekében.
Jac feltette a széles karimájú kalapját, és berakott néhány papírt a
táskájába. Éppen egy meglazult gombbal babrált a nyári felöltőjén –
meg kell kérnie Mrs. Bishopot, hogy varrja fel –, amikor vidám női
hang csendült fel a folyosón.
Jac hirtelen megtorpant. Nem értette a szavakat, de még a hangot
sem ismerte fel. Nem Mrs. Greythorne-é volt, sem pedig Mrs.
Colliveré. Más nőnek meg mi oka lett volna odajönni ebben a
napszakban?
Jacnek nem kellett sokáig várnia, mert pillanatokon belül
kopogást hallott a dolgozószoba ajtaján. Felnézett, és egy magas
hölgy alakja töltötte be az ajtónyílást, mire Jac arca elkomorult.
Nem volt semmi kétsége a hölgy kiléte felől.
 Beatrice Lambourne volt az – a gyerekek anyai nagynénje.
Jac tudta, hogy nem lenne szabad meglepődnie, mert azok után,
ami a gyerekek érkezése óta történt, semmi sem alakult a
megszokott módon. Többé már nem.
– Nocsak, nocsak, Mr. Twethewey! – A hölgy felemelt állal
beviharzott a szobába. Hegyes orra Jac felé szegeződött. – Újra
találkozunk. Mennyi idő telt el azóta? Vagy tíz év.
Taftruhája hangosan suhogott a kis szobácskában, Jac pedig csak
bámulta a hóna alól kikukucskáló ölebet.
Hozzászokott, hogy mindenféle ember megfordul ebben a
szobában ilyen vagy olyan okból, és általában tudta, mit mondjon
nekik, vagy legalábbis mihez fogjon, de azt nem tudta, mire vélje az
asszony látogatását, akinek a kalapját szokatlanul nagyszámú toll
ékesítette. Jac felállt, és balra dőlve próbált a nő háta mögé nézni.
Biztosra vette, hogy vele van a férje vagy legalábbis valamiféle
kísérője. De nem látott senkit.
Megköszörülte a torkát, és meghajolt. Végül is a néhai sógornője
testvéréről volt szó. Nem volt idegen – nem egészen –, és teljesen
helyénvaló volt, hogy meglátogatja.
– Mrs. Lambourne! Micsoda meglepetés!
A kiskutya ugatni kezdett, mire a gazdája megkopogtatta a fejét a
kesztyűs kezével, majd szemügyre vette Jac kabátját.
– Piszkos a kabátja.
Jac lenézett a poros vállára, és lesöpörte.
– Elnézést. Ez egy működő farm, Mrs. Lambourne. Kint voltam a
földeken. Nem számítottam látogatókra.
– Dolgozott a földeken? Ó, ilyet ne tegyen!
A kiskutya újra ugatni kezdett. A hangjától megremegtek Jac
amúgy is feszes idegszálai.
– Csend legyen, Oscar! – A hölgy megsimogatta a kutya füle tövét.
– Nem szereti az idegeneket.
Jac elméjében tucatnyi epés válasz ötlött fel, de végül csak annyit
motyogott:
– Nem ülne le, kérem? – Meghúzta a csengő zsinórját, teát kért, és
megvárta, hogy a vendég elhelyezkedjen a székében, majd leült vele
szemben. – Régen láttuk egymást, Mrs. Lambourne. Mi szél hozta
Penwythe-ba?
Az asszony szája halvány mosolyra húzódott, és egyenesen Jac
szemébe nézett.
– Ugyan már! Biztos, hogy nem meglepő a látogatásom. Úgy
tudom, az unokahúgaim és az unokaöcséim itt vannak, nem igaz?
Jac zavartan fészkelődni kezdett.
– Úgy van.
– Meglepő ez a nagy csend. A gyerekeket se nem látni, se nem
hallani? Eldugta őket valahová? Gondolom, Mrs. Greythorne vigyáz
rájuk.
– Valójában Mrs. Greythorne pillanatnyilag nem tartózkodik
Penwythe-ban. Egy családtag betegsége miatt hazahívták, délre. De
a közeljövőben vissza fog jönni.
– Ó? – Mrs. Lambourne ábrázata elfancsalodott. – Szóval jelenleg
nincs nevelőnőjük? És hallottam arról az esetről a házitanítójukkal
kapcsolatban… Hogy is hívják? Nagyon különös! Ön biztos
magánkívül van.
Jac megmozdult, és feltámadt benne a düh. Honnan szerzett
tudomást ezekről a dolgokról a vendége?
– Gondolom, azért jött, hogy meglátogassa őket.
 – Hát persze – válaszolta az asszony, árnyalatnyi derültséggel a
hangjában. – Halogattam a látogatásomat, ameddig csak tehettem.
Időt akartam adni, hogy a lehető legjobban alkalmazkodhasson
ehhez az új helyzethez. De amikor meghallottam a híreket Randall
vagyonáról, aggódni kezdtem. Az a rengeteg pénz, mind odavan!
Nagyon furcsa ügy. El sem tudom képzelni, mekkora
megrázkódtatást jelentett az ön számára.
Jacnek görcsbe rándult a gyomra.
Az asszony fölényes modora majdnem olyan émelyítő volt, mint
az őt körüllengő gyöngyvirágillat. Nem volt meglepő, hogy a vagyon
elvesztésének híre megy, az meg főleg nem, hogy Mrs. Lambourne-
höz eljut, hiszen családtag volt. Jac viszont nem szívesen beszélt
róla. Sem vele, sem mással.
– A családja is önnel tart?
– Nem. Londonban maradtak, mert nem sokáig szándékozom
vidéken tartózkodni. Most, hogy itt vagyok, szeretnék személyesen
meggyőződni arról, hogy a gyerekek jó kezekben vannak. Ez a
legkevesebb, amivel szegény megboldogult húgomnak tartozom. És
mint tudja, jó barátnők vagyunk Mrs. Colliverrel. Azt írta, hogy a
gyerekek botrányosan viselkednek.
Jac rámeredt, de az ajkait szorosan összepréselte. Mrs. Colliver!
Mrs. Lambourne látogatása hirtelen értelmet nyert. Nyilván Liam
dühkitöréséről volt szó, ami a penwythe-i tartózkodása elején
történt.
– A barátnőm arról is beszámolt, micsoda gyümölcstermelő
gazdának képzeli magát. Hát igen, minden férfinak kell valamilyen
hobbi.
Jac nagy levegőt vett, és hagyta, hogy a sértés leperegjen róla.
 Az asszony hihetetlenül hangos szoknyasuhogás közepette felállt.
Ahogy az ölében tartotta a kutyáját, az állat morogni kezdett. Nem
foglalkozott vele, és odament az ablakhoz.
– A halál szomorú dolog. De hozzátartozik az élethez, nem igaz?
És a mi számunkra nem újdonság. Lehetek őszinte, Mr. Twethewey?
– Újra szembefordult Jackel. – Elképzelheti, mennyire meglepődtem,
amikor megtudtam, hogy a gyerekeket az ön gyámsága alá
helyezték. A húgom egyértelműen meghagyta, hogy ha bármi
történik velük, a gyerekeket az én gondjaimra bízzák. Nem tudom,
minek a hatására változott meg Randall döntése.
– Talán sosem fogjuk megtudni az okát.
– Okkal vagy ok nélkül történt, én mindenesetre nagyon szeretem
a gyerekeket, és az utóbbi években gyakran meglátogattam őket. Ön
Jonathon születése óta nem látta őket, pedig már ő is kész
fiatalember. Hogy lehet, hogy a bátyja ilyen hirtelen meggondolta
magát, és megváltoztatta a végrendeletét? Felfoghatatlan.
– Ugyanezt a kérdést tettem fel Mr. Steerheadnek, de nem kaptam
választ.
– Mr. Steerhead haszontalan báb! – vágta rá az asszony. – Senkiről
sem mondok olyasmit a háta mögött, amit szemtől szembe ne
mondanék meg neki, úgyhogy nyíltan fogok beszélni. A befolyásos
londoni körökben híre ment a dolognak. Randall rendkívül gazdag
volt, Mr. Steerheadnek pedig nyoma veszett. Mr. Steerhead az utolsó
fillérig kifosztotta Randallt. Figyeljen a szavamra, abból a pénzből
semmit sem fog látni. Tudok az anyagi helyzetéről is. Penwythe a
csőd szélén áll, a lányoknak pedig odalett a hozományuk. Mit fog
tenni értük? Almát termel, és reméli a legjobbakat? Nem, nem, ez
nem lesz elég! A húgom gyerekeinek biztos, hogy nem.
 Mrs. Lambourne szavai sértették Jac büszkeségét. Volt, ami ellen
semmit sem tehetett, de a gyerekekről képes volt gondoskodni. Nem
szűkölködött. Még nem.
– Mrs. Lambourne, megértem az aggodalmát, de minden rendben
lesz.
– És Mr. Simont elbocsátotta, Mrs. Greythorne-nak pedig nyoma
sincs? – Az asszonyt képtelenség volt megnyugtatni. – Ó, igen,
tudom. Mrs. Colliver mindenről beszámolt. Az ember azt hihetné,
hogy a gyerekeket hagyja tombolni, pedig Randall nem engedte
volna ezt a hanyagságot.
Jac határozott hangon válaszolt.
– A gyerekek jó kezekben vannak, és ahogy mondtam, Mrs.
Greythorne bármelyik pillanatban visszatérhet.
– Igazán? Gondolja, hogy egy olyan fizetett alkalmazott, mint a
nevelőnő, hanyatt-homlok rohan vissza, amikor a saját családjáról
kellene gondoskodnia? Miféle nő az, aki így döntene? Elég
aggasztóan fest a dolog.
Jac fogcsikorgatva szólalt meg:
– Nem kell aggódnia. Úgy gondolom, egész jól megvagyunk.
– Egész jól? – Az asszony megcsóválta a fejét, amitől lengedezni
kezdett a fülbevalója. – Nem, nem! Azt javaslom, hogy a gyerekek
egyelőre jöjjenek velem Londonba, aztán majd velünk együtt
vidékre költöznek a télen. Az sokkal jobban fog hasonlítani a
megszokott életmódjukhoz.
Mint a nyári égboltba a villám, úgy hasított bele Jacbe a
felismerés, mennyire a szívéhez nőttek a gyerekek. Most már
Penwythe-hoz tartoztak – és hozzá is. Mindössze három hónap alatt
más ember lett belőle, és már nem is kívánta vissza a régi énjét.
 Keményen az asszony szemébe nézett.
– A gyerekek itt maradnak.
Mrs. Lambourne kinyitotta a száját, hogy közbevágjon, de a férfi
felemelte a kezét, és belefojtotta a szót.
– Annak ellenére, amit rólam gondolhat, igenis szeretem a
gyerekeket, és jól érzik itt magukat.
– De gondoljon bele, ön még fiatal ember! Biztos, hogy valamikor
meg akar nősülni, saját családot alapítani. Az nagy változás lesz. Ne
áltassa magát azzal, hogy könnyen fog menni, és a világon semmi
gondot nem fog okozni. Gondoljon a leendő feleségére! Ilyen
helyzetbe akarja hozni?
Mintegy végszóra, az elülső udvarról felhangzott a gyerekek
hangja, és Jac kinézett az ablakon. Andrews társaságában érkeztek,
nyilván a lovaglólecke után kísérte haza őket.
Mrs. Lambourne megfordult a hangjukat hallva.
– Ahá! A gyerekek! Legalább a saját szememmel láthatom, hogy
vannak.
Jacet meg sem várva, Oscarral együtt kiviharzott a
dolgozószobából, és végigsietett a folyosón. Jac megszaporázta
mögötte a lépteit. A bejárati csarnok súlyos ajtaja nyikorogva
kinyílt, és a gyerekek vidáman, nevetgélve benyomultak. Johnny
szaladt elöl, a nap melegétől kipirult arccal, és a két kisebb lány
fecsegve, viháncolva követte.
Julia megtorpant, amikor meglátta a nagynénjét, és mosoly
ragyogott fel az arcán.
– Beatrice néni! – Odaszaladt a nénikéjéhez, és átölelte.
Jac éberen figyelte a többi gyerek reakcióját. Hannah is odasietett
Mrs. Lambourne-höz, de a fiúk hátramaradtak, Sophy pedig Liam
kezébe kapaszkodott.
– Micsoda meglepetés! – kiáltott fel Julia. – Honnan tudta meg,
hogy merre keressen minket?
– Természetesen Mr. Steerheadtől. Amikor megtudtam, hogy
édesapátok meghalt, azonnal írtam neki, és érdeklődtem felőletek. –
Mrs. Lambourne a kezébe fogta Julia kezét, és a nagytermen
keresztül szelíden beterelte a gyerekeket a szalonba, határozott volt,
nem tűrt ellentmondást, mintha ő lenne a ház úrnője. – Kis drágáim,
annyira sajnállak benneteket azért, amin keresztülmentetek!
Micsoda veszteség! Hogy bírjátok elviselni?
Julia a kistestvéreire pillantott.
– Jól vagyunk. Mindnyájan. Jane-t magával hozta?
Jac nem tudta, ki az a Jane, ami eszébe juttatta, milyen keveset
tud a gondjaira bízott gyerekek életéről.
– Nem, otthon maradt az unokatestvéreitekkel. Csak a
nagybátyátokhoz jöttem, meg hozzátok, természetesen.
– Miért nem jött hamarabb?
Jac összerezzent Julia kérdését hallva. A gyerekek várták az
érkezését? Csendben maradt, kíváncsi volt az asszony válaszára.
– Drágám, azonnal jöttem volna, hogy megvigasztaljalak
benneteket, de egy kis időt akartam adni nektek, hogy megszokjatok
itt. – Mrs. Lambourne Sophyra nézett. – Sophia, gyere ide, kicsim!
Sophy először nem akarta elengedni Liam kezét, de pár
másodperc múlva leeresztette a kezét maga mellé, és
előreóvakodott. Mereven megölelte a nagynénjét, aki
karnyújtásnyira eltartotta magától a kislányt.
– De hová lett a gyászruhátok?
– Mrs. Greythorne azt mondta, hogy elég a félgyász. Látod a
kendőmet? – Sophy megmutatta neki a csipkekendőjét. – Fekete.
Mrs. Lambourne ciccegett.
– De még nem telt el annyi idő! – Megcsóválta a fejét. – És
mondjátok csak, hiányzik nektek az Easten Park?
A szavai súlyosan lebegtek a gyerekek fölött. Jac visszafojtotta a
lélegzetét.
– Nos, hiányzik? – sürgette őket az asszony.
A gyerekek összenéztek. Johnny rákönyökölt a kanapé karfájára.
– Nekem papa hiányzik.
Mrs. Lambourne átadta Oscart Hannah-nak, és izgatottan felvonta
a szemöldökét.
– Mondjátok, gyerekek, nem szeretnétek Londonba jönni velem?
Hannah gyors pillantást vetett Jac felé.
– Itt hagyjuk a Penwythe Hallt?
– Hát persze! – Mrs. Lambourne harsány hangja betöltötte a
helyiséget. – Persze, eljöhettek látogatóba a Penwythe Hallba,
amikor csak akartok, de London sokkal jobb hely.
Jac szeretett volna közbeavatkozni, hogy megakadályozza, hogy
Mrs. Lambourne a Penwythe Hall elhagyásáról beszéljen. Végül
azonban csendben maradt. Hallani akarta a gyerekek őszinte
válaszát.
– De Mrs. Greythorne nem fogja tudni, hol keressen minket, ha
elmegyünk – vetette közbe Sophy.
Mrs. Lambourne hevesen megrázta a fejét.
– Drágáim, ha azt hiszitek, hogy miután Mrs. Greythorne
visszatér, boldogok és elégedettek lesztek, nagyon tévedtek. Ő csak
egy alkalmazott, semmi több. Különben is, ha igazán mellettetek
akarna maradni, ő maradna a nevelőnőtök, bárhol legyetek is, akár
Londonban. A tanítótokról talán nem azt hittétek, hogy kitart
mellettetek, és most hol van? Nem, drágáim, csak a
vérrokonaitokban bízhattok meg igazán.
Jacben forrt az indulat, miközben az asszony lekicsinylő szavait
hallgatta Mrs. Greythorne-ról. A gyerekek aggodalmas tekintetét
látva összeszorult a szíve. Szerette volna megvigasztalni őket, ezért
így szólt:
– Mrs. Greythorne a szavát adta, hogy visszajön. És úgy is lesz.
– Ó, látom, hogy ön nagyon jól ismeri a távol lévő Mrs.
Greythorne-t – nevetett Mrs. Lambourne a saját, ízetlen tréfáján,
majd Liamhez fordult. – Mondd csak, a nagybátyátok talált már
nektek új tanítót?
Liam oldalpillantást vetett Jacre.
– Még nem. De úgyis el vagyunk foglalva, mert Jac bácsinak
segítünk.
– Ugyan, gyermekem, nem vagytok ki közönséges mezei
munkások! Nagyobb dolgokra vagytok hivatva, úgy, mint a papátok
volt.
Jacbe akart beleszúrni a szavaival, de ő nem hagyta. Nem tudott
tovább egy helyben állni. Közelebb lépett, és védelmezőn átölelte
Hannah-t, aztán Liam vállára tette a kezét.
– Köszönöm, az ajánlatát, hogy magával viszi a gyerekeket
Londonba, de itt fognak maradni Penwythe-ban. És a döntésem
végleges.
 36. FEJEZET

Mielőtt elhagyta a Penwythe Hallt, Delia, felkészülve az

elkerülhetetlenre, bepakolta a fekete gyászruháit. Most, egy jó héttel
később, a sötét, merev szövet szúrta a bőrét.
Két nap telt el Elizabeth halála óta – negyvennyolc gyötrelmes
óra. Delia szíve megdermedt, homloka lüktetett a sok sírástól.
Heteket töltött a bátyja házának állandó nyüzsgésében, és most
nyugalomra és magányra vágyott. Elindult a kert felé.
Gondozatlan vadrózsabokrok nőttek a fallal körülvett udvarban a
paplak mögött, közvetlenül a főút mellett, szemben a templommal.
Fiatalkorukban Elizabethszel együtt segítettek az anyjuknak ezeket
a virágokat ápolni a hosszú délutánokon. A borostyánnal befutott,
szürke kőfal mögött mindig úgy érezték magukat a kertben, mintha
másik világba csöppentek volna. Delia régebben gyakran bevette
magát ide, most is így akart tenni, hogy egyedül maradhasson a
fájdalmával.
Lenyisszantott egy száraz hajtást a falra felkúszó rózsabokorról,
és egy szemétkupac tetejére dobta. A sógornőjének láthatóan sem
ideje, sem hajlandósága nem volt arra, hogy erőfeszítést tegyen a
kert rendben tartása érdekében. Az egykor pompás rózsabokrok
ágai megritkultak és megnyúltak, de még így is szárba szökkentek a
merész virágok.
Delia a karjával megtörülte a homlokát, és felnézett a napba. A
szokásosnál is nagyobb volt a hőség, amit magába szívott a fekete
ruhája, de még nem akart bemenni a házba.
Igaz, hogy valaha ebben a házban lakott, de a szerény paplakot –
aminek az üvegablakai és a palateteje épp hogy láthatóak voltak
baloldalt a kertfal fölött – nem érezte már az otthonának. Szerette a
bátyja családját, és valóban szívesen látták, de egy másik,
megszokottabb hely után fájt a szíve.
A Twethewey gyerekek már vagy századszor jutottak Delia
eszébe. Mennyire hiányoztak neki! Mind az öten különleges helyet
foglaltak el a szívében, és önkéntelenül is mosolyra húzódott a
szája, amikor felidézte Sophy véget nem érő unszolását, hogy
menjenek ki a tengerpartra. A mosoly lehervadt az arcáról, ahogy a
gyerekek nagybátyjára gondolt, és mindarra, ami az elválásuk előtt
kimondatlanul maradt.
Levágott még egy sárga rózsát, és a kosarába tette, amikor a kapu
nyikorgására lett figyelmes. Valamelyik unokahúgára számítva
felállt, és a kerti kötényébe törülte a kezét. Megfordult, de azonnal
visszahőkölt.
Thomas Greythorne állt a kapuban, szőke haja kivillant a kalapja
alól, és a fivére, Henry állt mögötte.
Deliába belehasított a rémület. Talán káprázik a szeme a
fájdalomtól? Nem, a két férfi tényleg ott volt. Nagyot nyelt, és
körbepillantott. Csapdába esett az aprócska kertben.
És egyedül volt.
Thomas arcára kiült a jól ismert, ellenszenves, alattomos vigyor.
– A bátyád mondta, hogy itt megtalálunk.
 A döbbenettől Deliának egy pillanatra elállt a szava. Rámeredt a
két testvérre – ijesztő volt köztük a hasonlóság: ugyanaz a
világosszőke haj és a szúrós, fekete szemek. Vállvetve álltak egymás
mellett, és elállták Delia útját a kertkapu felé.
Tudta, mit kell tennie. Nem szabad gyengének mutatkozni.
Delia acélos tekintete egyik fivérről a másikra vándorolt.
– Miért jöttetek ide?
Thomas pökhendi mosollyal nézett rá.
– Ugyan, ugyan! A vendégszeretet nem az erősséged. Hallottuk,
hogy meghalt a húgod, és támogatni akarjuk a sógornőnket a gyász
nehéz időszakában.
Delia felszegte az állát, mit sem törődve a széllel, ami hosszú
hajtincseket fújt az arcába.
– Attól tartok, ez esetben feleslegesen jöttetek, mert nincs
szükségem támogatásra. – Felemelte a szoknyája szegélyét, és
elindult a két fivér mellett, az ajtó felé, Thomas azonban megfogta a
könyökét, és megállította. Delia hirtelen felpillantott. – Lennél szíves
elengedni?
A testvérek remekül szórakoztak; Thomas elengedte Delia karját.
Világos volt, hogy nem engedik kimenni.
Delia nagy levegőt vett, meghátrált előlük, megigazította a karján
a kerti kosarát, és rápillantott a metszőolló fényes acélján
megcsillanó napsugárra. Fegyvernek is használhatta volna, ha úgy
hozza a szükség.
Ismét a két sógorára irányította a figyelmét.
– Úgy tűnik, felvetted azt a szokást, hogy követsz engem, Thomas.
– Szó sincs róla. – Thomas összefonta maga előtt vaskos karját, és
fenyegetően nézett le Deliára. – Ahogy mondtam, részvétet
nyilvánítani jöttünk. Biztosan megérted, hogy anyánk nem
tarthatott velünk. Mindenesetre meg kell mondanom, hogy a
történtek után meglepődtem, hogy itt találtalak. Mármint azok után,
ami a távozásod körül történt.
– Hát persze hogy visszajöttem. A húgom meghalt. – Delia ismét
megkeményítette a tekintetét.
– A fivérünk is. És egyesek azt állítják, hogy a te kezed is benne
volt a dologban.
Még ennyi idő után is fájdalmat okoztak a sógora szavai: Delia
égető fájdalmat érzett, ahogy a mérgük szétáradt a testében.
Thomas közelebb lépett hozzá. Brandytől bűzlött a lehelete,
vászonkabátját átitatta a dohányszag.
– Sosem tudtad eltitkolni, hogy mit gondolsz. Kiül az arcodra.
Például most is tisztán látom, hogy szeretnéd, ha elmennénk.
Hívatlanul jöttünk ide, és megzavartunk a kertészkedésben.
Delia szeme összeszűkült. Erejének az utolsó morzsáit is össze
kellett szednie, nehogy alulmaradjon, és elfordítsa a tekintetét.
Thomas villogó szemmel rázta meg a fejét.
– Ez fáj nekünk. Mégiscsak egy család vagyunk. Akárhogy is, egy
mód van arra, hogy elmenjünk innen, és te nagyon jól tudod, mi az,
ugye, húgocskám? Egyszerűen csak meg kell mondanod, hol van az,
és eltűnünk az életedből. Örökre.
– Hányszor mondjam még – szűrte a választ a foga között Delia –,
hogy nem tudom, miről beszélsz?
– Hát akkor az egyikőtök hazudik: vagy te, vagy Robert. Vajon
melyik?
Delia rámeredt.
Thomas hahotázni kezdett.
 – Újra beléptél az életünkbe. Robert iránti tiszteletből hajlandók
voltunk szó nélkül az utadra engedni, de mivel újra itt vagy, újra
felébredt bennünk a vágy, hogy megtaláljuk azt. Végül is, a miénk. –
Thomas vadsága leplezetlenül kiült az arcára. – Ha netán hirtelen
eszedbe jutna, hol van, tudod, merre találsz minket. – Thomas a
fivére vállára csapott, és sarkon fordultak. Thomas azonban
megállt, és Deliára szegezte éjfekete tekintetét. – Nagyon türelmes
emberek vagyunk, de mindennek van határa. Feltett szándékunk,
hogy megtudjuk, hová rejtette Robert azt, ami a miénk. Hiába
tagadod, akkor is tudjuk, hogy tudod, hol van. Választanod kell, Mrs.
Greythorne! Minden simán fog menni. Vagy nem. – Thomas
elvigyorodott. – Rajtad áll a dolog. És fogadd őszinte részvétünket!


Delia nem bírta tovább a szoba fülledtségét és a gyászolók
végeérhetetlen sorát, akik lerótták kegyeletüket. Friss levegőre
vágyott, tágas térre és a kék égre – még ha csak pár órára is.
Egyvalamit meg akart tenni – vagyis meg kellett tennie –, mielőtt
elhagyja a déli partvidéket, és most vágy ébredt a szívében.
El kellett mennie Robert és Maria sírjához.
Amikor megérkezett Whitecrossba, nem merte megtenni, mert be
kellett volna mennie Morrisea kellős közepére, szemben a
Sólyomszem Fogadóval, ott pedig összetalálkozhatott volna a férje
rokonaival. De most már úgyis tudták, hogy itt tartózkodik.
Horace először nem akarta elengedni Morrisea-be, főleg egyedül
nem. Ám Delia nem szokott engedélyt kérni, mielőtt elmegy
valahová vagy megtesz valamit, és a legkevésbé sem volt szüksége
védelemre. Hosszasan győzködte Horace-t, és megígérte, hogy nem
lesz sokáig távol. A bátyja végül engedett, és Delia végre egyedül
maradhatott egy kis időre.
A reggeli nap ragyogóan, melegen sütött, nem vett tudomást Delia
búskomor hangulatáról. Ahogy a kitaposott úton hajtotta a bátyja
csacsifogatát, félelem lopakodott a szívébe, mivel a Greythorne-ok a
találkozásuk után még ott ólálkodhattak a kertben. Gyanakodva
figyelte az út menti fák mögül leskelődő árnyakat és a közelben
repkedő madarak és más állatok hangját.
„A félelem kegyetlen és gonosz ellenség, elrabolja az embertől a
pillanat örömét, és elszívja az erejét, hogy ne tudjon küzdeni a
céljaiért.” Elizabeth szavai visszhangoztak a fülében, miközben
kordéjával az úton haladt.
Igen, Delia félt.
A félelem fojtogató súllyal nehezedett rá. Úgy volt, ahogy
Elizabeth mondta: elrabolta tőle az örömöt, és elszívta az erejét.
Akár tetszett neki, akár nem, meg kellett küzdenie a félelmével.
Tartozott a férjének és a lányának annyival, hogy meglátogatja a
végső nyughelyüket.
Ahogy közeledett a falu felé, Morrisea ismerős épületei és illatai
szívbe markolóan eleven emlékeket idéztek fel benne.
Robert szenvedélyét, iránta való rajongását.
Elsöprő erejű szerelmüket.
Maria születését.
Maria halálát.
A veszteség perzselő kínját.
A fájdalmat, ahogy Robertet figyeli, aki a felismerhetetlenségig
megváltozik: az életét kockáztatva hajszolja a pénzt, a családja
pedig helyesli ezt, annak ellenére, hogy a szerettei szenvednek
miatta.
Delia fogata végighaladt a kanyargós földúton, és bekanyarodott a
főutcára. Szándékosan nem nézett a Sólyomszem Fogadó irányába.
Nem akarta látni, és azt sem akarta kockáztatni, hogy őt meglássák.
Mr. Twethewey azt mondta, hogy Mr. Simon bement abba a
bizonyos intézménybe, de ha még ott tartózkodott is, Delia nem
szerette volna, ha a két külön világa összetalálkozik.
A temető az ódon templom mellett volt, amely a falu alapítása óta
állt. Évtizedeken át nem volt más templom a környéken, és messze
vidékről ideutaztak a családok, hogy a palatetős épületben
meghallgassák az istentiszteletet. Mostanság már több falu és város
volt arrafelé, és az egyházközség igen kicsinek számított. A férje
családja innen származott, és csak a velük kapcsolatban lévő vagy
az alkalmazásukban álló emberek maradtak itt.
Delia lefékezte a csacsifogatot, fogta a virágcsokrot, amit indulás
előtt szedett, és az arcába húzta a kalapját. Így aztán nem látott túl
jól, de a lába magától is tudta az utat. Oly sokszor ment végig a
keskeny utacskán könnyektől elhomályosult szemmel, hogy betéve
tudta: négy lépés balra, aztán tizenkettő jobbra. Elkanyarodni a
szilfánál. Úgy is tett, és ott találta magát a kicsi sír fejfájánál, ami
egy nagyobb sír szomszédságában volt.
A látványtól kínzó, éles fájdalom hasított a szívébe, és az addig
visszatartott könnyek legördültek az arcán.
Mennyire hiányzott neki ez a két ember!
Mennyire szerette volna még egyszer a karjában tartani a
kislányát, megbújni a férje vigasztaló ölelésében! Kezdtek benne
elhomályosulni ezek az érzések, és a felismerés még hevesebb
fájdalommal nyilallt belé.
 Repült az idő. A szeretet drága kincs volt.
Ideje most volt bőven. De szeretetet kapott-e?
Ó, a drága szeretet!
A szívéhez közel állók mind elmentek, egyik a másik után.
Letérdelt Maria sírja mellé. Valaki egy kis csokor százszorszépet
tett rá. Delia melléjük tette a maga vadvirágait, aztán leült egy
kőpadra a Greythorne család parcellája közelében. Ült, és nézte a
sírköveket a nagy szilfa árnyékában. Odafent, a lombos ágakon
pacsirták énekeltek, és a fák körül, az aljnövényzetben mókusok
surrantak tova.
Delia nem tudta, mennyi idő telt el, amíg ott ült, és belemerült
halványuló emlékeibe, de a nap feljebb kúszott a ragyogó kék égen,
és a szilfa lombjai között átszűrődő fény csipkemintát rajzolt a
ruhája szövetére. Miután elapadtak a könnyei, forró arcához
nyomta a zsebkendőjét.
Ideje volt hazamenni.
A bátyja nem fog örülni, hogy ilyen sokáig távol volt.
Horace szigora meglepte, és fojtogatónak érezte. Miután hosszú
ideig ő irányított bizonyos dolgokat, nehezen tudott igazodni a
bátyja időbeosztásához, és eleget tenni annak az igényének, hogy
mindig tudjon arról, merre van Delia. Tudta, hogy meg akarja őt
védeni. Szerette a húgát. Delia azonban már nem volt gyerek, és
nem is volt beteg, mint Elizabeth.
Mélyen beszívta a levegőt, felállt, két ujja hegyét megcsókolta, és
odaérintette őket a két sírkőhöz. Aztán hirtelen rátört a vágy, hogy
kiszabaduljon a temetőből. Az emlékei élénkek és erősek voltak, és
most, hogy ide jött, fojtogatni kezdték és gúzsba kötötték.
Az út felé fordult, és a kocsija felé vette az irányt. Mintegy
véletlenül, vagy talán kíváncsiságból, a Sólyomszem Fogadó
irányába nézett.
Az eltelt évek alatt nem sokat változott a hely. Legalábbis nem
jelentősen. Hosszú, keskeny épület volt, két emelet magas, és
kiemelkedett a környező házak közül. Száraz, poros udvar terült el
a fogadó és az istállók meg a kocsiszín között. Néhány férfi
csoportosult a faoszlopokból álló kerítés mellett, ami elválasztotta a
telket a főutcától. Delia meggyorsította a lépteit, nehogy meglássák.
– Mrs. Greythorne!
Delia összerezzent a mögötte felharsanó, öregesen reszelős, mély
bariton hangtól, amin erős vidéki tájszólás érződött. Delia még
sietősebbre fogta a lépteit.
A hang ismét utánakiáltott. Mintha felismerni vélte volna, ezért
lelassított.
Lehetséges volna? Szabálytalan léptek dobogtak a háta mögött.
– Mrs. Greythorne, maga az?
Delia megállt, és megfordult.
– Philip?
Kopott, barna kabátba öltözött, bozontos ősz hajú férfi közeledett
felé. Viharvert ábrázata széles, foghíjas mosolyra húzódott.
– Igen, Mrs. Greythorne! Én vagyok az, Philip, szolgálatára. –
Ráncos kezébe fogta a kalapját, és meghajtotta a fejét. – Nem hittem
volna, hogy találkozunk még valaha, de örülök, hogy így esett.
Delia előtt azon kevés ember egyike állt, aki valóban hiányzott
neki a Greythorne House lakói közül.
– Ó, Philip! – Rámosolygott a kertészre, aki oly jó barátja volt a
múltban. – Úgy örülök, hogy újra látom!
– Hallottam, hogy visszajött a mi vidékünkre a húga miatt, meg
minden, de azt nem hittem, hogy megérem ezt a napot. – Az öreg
hunyorgott a ragyogó napfényben, és Delia egy pillanatig úgy
érezte, a meghatottságtól reszket az öregember hangja. – Amikor
meghallottam, hogy itt van, biztosra vettem, hogy eljön
meglátogatni a férjét meg a kicsinyét, úgyhogy mindennap
megálltam a temetőnél, és vártam.
– Akkor maga volt az, aki virágot tett Maria sírjára?
– Igen, hölgyem. Az asszony is szokott volt virágot tenni rá azután,
hogy maga elment. Sűrűn megtette. Ő már elment, úgyhogy én
csinálom helyette. Tudom, hogy ezt akarná.
– Szóval a felesége…?
Philip bólintott.
– Igen, asszonyom. Ősszel lesz két éve. Ott van eltemetve, a tölgyfa
alatt.
Szívből jövő szomorúság fogta el Deliát, ahogy a szemével követte
Philip ujját, amivel a temető északi csücske felé mutatott. Nem
találta a megfelelő szavakat, így csak annyit mondott:
– Őszinte részvétem.
– Magának nem kell magyarázni, milyen fájdalmas dolog, ha az
ember elveszíti az élete párját.
Delia csak bólintott.
Szellő támadt, odafönt susogni kezdtek a falevelek, és a forróság
alábbhagyott.
– Akkor végleg visszajött?
Delia megrázta a fejét. Bár csak rövid ideje volt itt, máris egy
örökkévalóságnak tűnt, amióta utoljára megölelte a gyerekeket, és
elbúcsúzott Mr. Twethewey-től.
– Nem, Philip, nem. Nevelőnő vagyok egy családnál, innen
északra. Nemsokára vissza kell mennem.
– El fog menni a Greythorne House-ba? Hallottam, hogy Mrs.
Greythorne kérdezősködött maga felől ma reggel.
Deliának kihagyott a szívverése. Azt még el tudta viselni, hogy
Thomasszal és Henryvel találkozott, de a csontja velejéig
megdermedt a gondolatra, hogy újra lássa Ada Greythorne-t.
– Azok után, ami történt, nem hiszem, hogy szívesen látnának a
Greythorne House-ban.
Philip nem szólt semmit. Ha valaki, hát ő igazán jól ismerte a nagy
hatalmú Greythorne családot. Ismerte az igazságot, és mint sokan
mások, ő sem tudott elmenekülni előlük.
Pár pillanatig csak álltak, és kimondatlanul is értették egymás
szavait. Végül Delia elmosolyodott.
– Olyan jó volt újra látni magát, Philip! Köszönöm, hogy virágot
visz Maria sírjára.
Az öreg biccentett.
– Minden jót kívánok, Mrs. Greythorne!
Delia egy pillanatig utána nézett, ahogy elballagott, aztán
visszapillantott a Sólyomszem Fogadó épületére. Legalább annyi
erőre volt szüksége, mint Elizabethnek, hogy átvészelje az ott-
tartózkodása hátralevő idejét, így aztán elmormolt egy imát, és
bátorságért esedezett.
 37. FEJEZET

Jac fájdalmas arcot vágott, miközben a száraz fű ropogott a csizmája

alatt, és hunyorogva felnézett a mozdulatlan ágak között áttörő,
vakító napfénybe. A levelek még nem barnultak meg, de már
fonnyadtan, erőtlenül csüngtek az ágakon. Megfogott egy
gyümölcsöt, és úgy látta, hogy túl kicsi.
Csettintett a nyelvével, és Andrews mellé szegődött.
Az intéző leszakított egy almakezdeményt a fáról, és közelről
megvizsgálta.
– Tegnap átmentem a Stewarték gyümölcsösébe. Sosem voltak
még ilyen szárazak és csenevészek a fák. A burgonyájuk meg a
répájuk valamivel jobb állapotban van, de nekik is ugyanúgy
hiányzik az eső, mint nekünk.
Az egész vidéken megszenvedték a növények a szokatlan
szárazságot, ami alól a Penwythe-birtok gyümölcsösei sem voltak
kivételek.
– Mi a helyzet a Davies-birtokon?
– Holnap átmegyek hozzájuk. – Andrews alaposan megvizsgált
egy újabb ágat a korona belsejében, aztán újra Jachez fordult. – Azt
mondják, náluk jó a helyzet, de idővel minden kiderül, nem igaz?
Jac bólintott, és levette a nemezkalapját, hogy megtörülje az
izzadt homlokát, majd felnézett a tiszta, kék égre, ahol egyetlen
felhő sem látszott.
– Az emberek vödörrel hordják a vizet a tóból, és kézzel öntöznek.
Egyelőre ez is megteszi, de a fáknak jót tenne egy tartós, kiadós eső.
– Andrews gúnyosan fújt egyet. – És mi még azon aggódtunk, hogy a
vizes talaj fog gondot okozni!
– Mi lenne, ha a disznókkal etetnénk fel a lehullott gyümölcsöt? –
kérdezte Jac, mivel megakadt a szeme a földön rothadó almákon. –
Jót tenne a gyümölcsösnek?
Andrews bólintott.
– Tudom, hogy nem szívesen tenné, de Stewart már évek óta így
takarítja el a talajról a hullott gyümölcsöt. Egyszerre csak egy
gyümölcsösben csináljuk meg. – Miközben továbbmentek, Andrews
benyúlt a mellényzsebébe, és előhúzott egy köteg levelet. – A
dolgozószobában akartam átadni ezeket.
Jac elvette tőle a leveleket, és menet közben átnézte őket. Úgy volt,
ahogy gondolta: egy-egy levél Hannah-nak és Johnnynak, Mrs.
Greythorne kézírásával.
Állta a szavát, és rendszeresen írt a gyerekeknek. Mindennap
legalább egy levél érkezett tőle. A gyerekek izgatottan várták, és
nagyon örültek az üzeneteknek.
Jacnek volt annyi esze, hogy nem várt külön neki címzett levelet,
bár nagyon vágyott rá. Nem lett volna illendő, ha a nevelőnő neki
írna, sem fordítva. Elvégre csak egy alkalmazott volt, ráadásul
egyedülálló nő. A gyerekek beszámoltak a hírekről Delia levelei
alapján, de Jac semmit sem szeretett volna jobban, mint azt hallani,
hogy rövidesen visszatér hozzájuk.
A személyzeti bejárat felől közelítették meg a Penwythe Hallt, és
Jac ment be elöl. Amint beértek a dolgozószobába, ledobta a
leveleket az íróasztalára. Andrews töltött magának egy italt a
kisasztalnál.
– Egészen messziről, Devonból kaptam egy levelet, amiben azt
kérdezik, mikor hozhatják a gyümölcsöt a présházba, és mennyibe
kerülne. Híre megy az almaborprésnek. Úgy néz ki, a Plymouthtól
északra lévő présház túlságosan kinőtte magát, és kemény pénzt
kérnek a munkájukért.
– Helyes. Szükségünk lesz az üzletre. – Jack masszírozni kezdte a
nyakát. – A gyümölcsaprító, a présház meg a gyümölcsös fejlesztése
többe került, mint gondoltuk.
Mivel Andrews nem szólt semmit, Jac kiegyenesedett.
– Van valami, amit nem mondott el nekem?
Andrews nagy sóhajjal átment az íróasztal másik oldalára, és
kiemelte a főkönyvet a fiókból.
– Éppen tegnap néztem át a könyvelést, nemcsak a mezőgazdasági
munkák, de a háztartási kiadások miatt is. Ahogy meghagyta, a
gyerekek után eddig kapott pénzt külön kezeljük, és félretesszük a
jövőbeni költségekre. Nem a legjobb megoldás. Plusz öt fővel meg a
nevelőnő költségeivel számolva elég kockázatosnak tűnik a jövő. Ha
a gyümölcsösökben nem lesz jó a termés, esetleg nem marad elég
pénzünk, hogy felkészüljünk a következő szezonra, és akkor… – Egy
pillanatig a padlót nézte, aztán felemelte a tekintetét. – Bölcs dolog
lenne megfontolni az északi legelő eladását. Colliver is, Tallack is
nézegeti már egy ideje. Vagy talán elfogadhatná Mrs. Lambourne
ajánlatát, hogy segít a gyerekek ellátásában.
Jac Andrewsra kapta a tekintetét, aztán a vastag főkönyv felé
intett a fejével.
 – Hagyja itt, legyen szíves!
Andrews biccentett, visszatette a könyvet az íróasztalra, és
távozott.
Jac másodpercekig csak nézte a kötetet, és össze kellett szednie az
erejét, hogy átnézze. Kizártnak tartotta, hogy elküldje a gyerekeket,
de az északi legelő eladását talán érdemes lehetett fontolóra venni.
Kinyitotta a vaskos könyv fedelét, amikor a szeme sarkából valami
csillogó dolgot vett észre. A napfény bekúszott az ablakon, és az a
valami az ajtó melletti szék alatt csillant meg.
Jac lába alatt recsegett a deszkapadló, ahogy átment a szobán,
letérdelt, benyúlt a szék alá, és felvette a tárgyat. Sima volt, és hűvös
tapintású. Ahogy a szeméhez emelte, elakadt a lélegzete.
Mrs. Greythorne medálja volt az.
Hüvelykujjával végigsimította a lakkozott csecsebecsét. Delia
örülni fog neki. Izgalomba jön tőle. Máris alig várta, hogy átadhassa
neki, és elképzelte, ahogy felragyog az arca, szürke szeme szikrát
szór, és gödröcskés mosoly jelenik meg az arcán.
Ám ekkor eszébe ötlöttek Mrs. Lambourne szavai.
Mi lesz, ha Mrs. Greythorne nem jön vissza? Mi lesz, ha a bátyja
rábeszéli, hogy a családja mellett van a helye? Máris több hét telt el.
És ha visszajön is, mi történik, ha nem tudja kifizetni neki azt az
összeget, amit a vagyonkezelői alap biztosított neki?
Megválaszolatlan kérdések özöne rohanta meg Jacet. A
gyerekekkel töltött utóbbi néhány nap megmutatta, milyen nagy
darabot követelnek maguknak a szívéből, de nem tudta őket
egyedül felnevelni, és nem is akarta. Nem, senki mással nem akarta
őket felnevelni, csakis Cordeliával.
 38. FEJEZET

Liam éppen be akarta csukni a tankönyvét, amikor kivágódott a

tanterem ajtaja. Julia állt az ajtóban, kék szeme tágra nyílt, és olyan
sápadt volt az arca, mint papa halálának a napján.
– Mi baj van? – Liam a homlokát ráncolta, amikor észrevette a
húga komor tekintetét. – Úgy nézel ki, mint aki kísértetet látott.
Julia nem felelt, nem is derült fel az arca. Megrázta a fejét, fürtjei
lobogni kezdtek, és belépett az ajtón.
– Rosszabb!
Sophy a pamlagon ült, felnézett a varrnivalójából, és durcásan
elfintorodott.
– Mi lehet rosszabb egy kísértetnél?
Julia összefonta a karját a mellén, és lerogyott egy székre.
– A konyhában voltam, és véletlenül meghallottam valamit, ami
nem rám tartozik, és most már azt kívánom, bár ne tettem volna.
Mr. Andrews azt mondta a bácsikánknak, hogy fogytán van a
pénzük.
– Ezt nem hiszem el. – Hannah-nak tátva maradt a szája. – Nézz
körül, mennyire pompás itt minden!
– Lehet, hogy pompás, de ez nem jelenti azt, hogy a bácsikánknak
elég pénze van, hogy fizessen érte – mondta Liam, és felállt a
székéből.
Hannah közelebb hajolt hozzá.
– És még mit hallottál?
– Mr. Andrews azt mondta a bácsinak, hogy azt gondolja, el
kellene küldenie minket Beatrice nénihez, mert sok pénzbe
kerülünk, és Mrs. Greythorne-t is ki kell fizetni. Minden pénzbe
kerül, ami pedig nincs nekik. Ennyit hallottam.
– Miért nem figyeltél jobban? – vonta felelősségre Sophy. – Én
jobban odafigyeltem volna.
– Ifjú hölgyek nem hallgatóznak, Sophy. – Julia fintorgott. – Mrs.
Greythorne fel lenne háborodva. Ezt te is tudod.
Johnny az asztalon nyugtatta a könyökét, állát feltámasztotta a
kezével.
– Mi lesz, ha elküld minket? Én nem akarok Londonba menni.
Liam felállt az asztal mellől. Valakinek meg kellett őriznie a
nyugalmát. A testvérei kedvéért kimondja a megfelelő szavakat,
még ha nem is hiszi el őket igazán.
– Jac bácsi azt mondta a néninek, hogy itt maradunk. Én hiszek
neki. Ti is higgyetek neki!
– De annyira szereti a gyümölcsösöket! Nagyon keményen
dolgozik bennük. – Hannah a homlokát ráncolta. – Valószínű, hogy
jobban szereti nálunk. Mi lesz, ha szót fogad Mr. Andrewsnak?
Liam az ajkába harapott. Ezt ő is hallotta a szolgáktól. A pénz
nagyon fontos volt. Az apjuk világa a pénz körül forgott:
megszerezni a pénzt, félretenni a pénzt, és elkölteni a pénzt.
Hányszor húzta félre az apja, hogy elmagyarázzon neki egy
vásárlást vagy beszerzést? Megpróbálta elültetni benne a
meggyőződést, hogy egyedül csak az anyagi biztonság számít. Lehet,
hogy Jac bácsi is így gondolkodott.
– Bárcsak itt lenne Mrs. Greythorne! – duzzogott Johnny. – Ő
tudná, mit tegyünk.
Hannah a tenyerébe támasztotta az állát.
– És ha a nénikénknek van igaza? Mi lesz, ha Mrs. Greythorne
nem akar visszajönni, ha már egyszer hazament? Talán csak
megjátszotta, hogy szeret minket, mert Mr. Steerhead jól
megfizette?
– Nevetséges! – Julia szemöldöke összeszaladt. – És ezt nem
akarom még egyszer hallani! Ó, micsoda zűrzavar!
Hannah elgondolkodva félrebillentette a fejét.
– Talán beszélhetnénk róla Charlotte nénivel.
Johnny megrázta a fejét, bozontos fekete haja fésűért kiáltott.
– Nem gondoljátok, hogy mindent elmondana Jac bácsinak,
amiről beszélünk?
– Lehet. – Hannah megvonta a vállát. – De a néni legalább szeret
minket, és azt akarja, hogy maradjunk. Tudom, mert több sütit
adott, és tegnap hagyta, hogy csak úgy tegyünk, mintha olvasnánk.
– Talán megkérdezhetnénk Jac bácsit – indítványozta Julia egy
vállrándítással. – Akkor legalább megtudnánk.
– És ha azt fogja mondani, hogy igaz? – remegett meg Hannah alsó
ajka. – Mi lesz, ha el akar küldeni minket?
Liamnek rossz volt hallgatnia, milyen bizonytalanságban vannak
a testvérei.
Talán ha jobban viselkedik, ha nem fakad ki többször is ellene, a
nagybátyja most jobban hajlana rá, hogy maradjanak.
– Nem. – Liam kihúzta magát. Ő volt a legidősebb. Most már ő volt
a férfi a családban. Az ő dolga volt, hogy mindenkit megnyugtasson.
Ha nem is tudta megválaszolni a kérdéseiket, azt legalább tudta,
kihez fordulhatnak. – Engem nem érdekel, mit mond Beatrice néni.
Az egyetlen ember, akire valóban számíthatunk, Mrs. Greythorne.
Szükségünk van rá. Elmegyek érte.
– Liam, azt nem lehet! – emelte fel a hangját Julia.
– Miért nem? – Liam megvonta a vállát, és kihúzta magát,
amennyire csak tudta.
Julia félrebillentette a fejét.
– Mert csak tizennégy éves vagy, és Mrs. Greythorne azt mondta,
hogy a bátyja innen húsz mérföldnyire lakik. Nem mehetsz egyedül
olyan messzire.
– Miért ne mehetnék? – Liamnek megfeszült az állkapcsa. – És
meg is teszem.
Julia hevesen megcsóválta a fejét.
– Megmondalak a bácsikánknak. Nagyon veszélyes, és…
Liam kilépett az asztal mögül, hogy elhallgattassa a húgát.
– Londonba akarsz menni, hogy ott egész napra bedugjanak
valami dohos tanterembe? A bácsikánk legalább szeret minket.
Tudom, hogy így van. Beatrice néni csak azért akar magával vinni
minket, mert tud az örökségemről, ami egy nap az enyém lesz.
Lehet, hogy ti ezt nem értitek, de én igen. Ezekkel a dolgokkal
nekem kell törődnöm, meg azzal is, hogy ti mindig jó kezekben
legyetek. Ezért kell odamennem.
– Honnan tudod, hogy a nagynénénknek csak az örökségedre fáj a
foga? – Julia összehúzta a szemét.
Liam nem szívesen osztotta meg a testvéreivel, amit tudott, de
azért igyekezett magabiztos hangon beszélni.
– Azért nem mondtam el eddig, mert nem akartam rátok ijeszteni,
de hallottam, mit beszélt a lovász a kertésszel. Nektek nem tűnt fel,
hogy Mr. Steerhead milyen régen nem járt itt? Apa a halála előtt
rábízta az összes pénzt, de Mr. Steerhead nem rajtunk akart
segíteni, hanem az egészre rátette a kezét. Egyáltalán nincs
pénzünk. Ha Jac bácsi nem tud eltartani minket, még ha akarná is,
lehet, hogy úgyis el kell mennünk Beatrice nénihez.
– Nincs pénzünk? – Sophy szeme tágra nyílt. – Az mit jelent?
Senki nem felelt neki. Csend ereszkedett a szobára, és a gyerekek
pár pillanatig némán ültek.
Hannah gondterhelt arcot vágott.
– De hát Mrs. Greythorne-nak most halt meg a húga. Láttátok a
levelet. Nem kérhetjük tőle, hogy visszajöjjön.
– Miért ne? – Liam becsapta a könyvét, és visszatette a polcra. –
Ha most indulok, Jac bácsi nem is tudja meg, hogy elmentem.
Legalábbis vacsora előtt biztos nem.
– De hogy jutsz el oda? – sápítozott Hannah.
– Lóháton.
– Ne! – kiáltott fel Johnny. – Az veszélyes.
– Jól tudok lovagolni. Csak a főúton megyek, és nem fogok sietni.
Sötétedésre odaérek. Mi van ezen olyan nehéz? Majd megkérdezem
az utat a faluban.
– Nem tetszik ez nekem. – Julia átható tekintettel nézett rá.
– Nem tudtok lebeszélni. – Liam végignézett a testvérein. – Abban
egyetértünk, hogy Mrs. Greythorne-t értesítenünk kell?
A gyerekek összenéztek, nagyokat sóhajtottak, de nagy nehezen
mind rábólintottak.
Julia viszont hajthatatlan volt.
– Szerintem borzalmas ötlet. A lovász észre fogja venni, ha
elviszed a lovat, és nem jössz vissza. Szólni fog Jac bácsinak.
Liam gúnyosan válaszolt:
– Mindenkit túlságosan lefoglal az új gyümölcsös. Én már
döntöttem.
Julia rosszallón lebiggyesztette az ajkát. Átkarolta Sophy vállát.
– Jól van, ha már döntöttél. De várj csak egy kicsit!
A kandallópárkányon álló óra hangosan ketyegett, számlálta a
másodperceket, amíg Julia kiszaladt a szobából, és percek múlva
visszatért egy kis erszénnyel.
– Itt az összes pénzem. Ne felejtsd el, hogy szerintem nem lenne
szabad elmenned. De ezt odaadom neked. Hátha szükséged lesz rá.
Johnny is csatlakozott hozzá.
– Én meg beosonok a konyhába, és kicsempészek neked egy kis
útravalót. Ha meg is lát a szakácsnő, nem fog semmi rosszra
gondolni.
– Jól van. Lemegyek, és szólok a lovásznak, hogy ki akarok
lovagolni. Fél óra múlva indulok.
Liam nagy levegőt vett, a szíve hevesen vert, minden idegszála
megfeszült a rá váró kaland gondolatától. Ennek ellenére mélységes
büszkeség töltötte el. A testvéreinek szükségük volt rá. És a kicsik
számíthattak rá.
 39. FEJEZET

Bárcsak esne az eső!

Jac verejtéktől gyöngyöző homlokkal lépett ki a présházból.
Kipislogta az izzadságot a szeméből, és felnézett az esti égboltra.
Bíborszínű alkonyi fény hullott a száraz gyepre, végre felhők
gyülekeztek az égen, de az enyhülésnek nagyon halvány ígéretével
kecsegtettek. A sűrű felhőtakaró fogva tartotta a meleget, nem
tudott felemelkedni az ég felé, és a szél sem vihette el.
Bárcsak kieresztenék a sötét felhők a bennük rekedt nedvességet,
és nagy eső árasztaná el a földet! Kiadós, áztató eső kellene, ami
elűzné a nyomasztó fülledtséget. De már hetek óta nem esett egy
csepp sem. A felhők vasmarkú szorítása nem engedte ki a
csapadékot. Jac úgy vélte, Mrs. Greythorne távozása óta, azaz jó két
hete nem esett.
Mrs. Greythorne!
Ha eszébe jutott, kínozta a gondolat. Átvágott a pázsiton, csizmája
alatt ropogott a kiszáradt fű. Jacet sem éber pillanataiban, sem
álmában nem hagyta nyugodni a kérdés: mikor jön vissza – és vajon
visszajön-e – a nevelőnő? A gyerekeknek is hiányzott. Leveleket
természetesen kaptak tőle, de azok semmitmondó, egyszerű
irományok voltak, olyan történetekkel fűszerezve, mint a macska a
fészerben meg a virágok a kertben. Delia távollétében
mindnyájukra rátelepedett a fásultság, ami – a szárazságtól
súlyosbítva – csaknem az őrületbe kergette a férfit.
Soha nem érezte még ilyen erősen, hogy kicsúszik a kezéből az
irányítás. Gyűlölte az érzést. Olyan volt, mint amikor a kipányvázott
ló a zablát rágja, de minden hiába, esőt csinálni nem tudott, sem
Mrs. Greythorne-t rábírni, hogy hazajöjjön.
A legváratlanabb pillanatokban jutott eszébe a nevelőnő. Furcsa
egyvelegként kavargott előtte a Sólyomszem Fogadó, Mr. Simon meg
az ellopott hagyaték és Mr. Steerhead – keserű kotyvalék volt, talán
jobb lett volna messze elkerülni –, és a mellkasát szorító
nyugtalanság napról napra erősebbé vált.
És mindennek a központjában Mrs. Greythorne állt.
Más férfi felesége volt. Más férfit szeretett. Más férfinak szült
gyereket. Más élete volt.
Jac ezt ismételgette magában, újra meg újra.
Gondolni sem mert arra, hogy Delia esetleg másként nézhetne rá,
mint a gyerekek gyámjára. Mégis beleégett az elméjébe a kép, ahogy
könnyek csillogtak Delia szemében, miután elvesztette a medálját. Ő
akart lenni az a férfi, aki örökre letörli az arcáról a szomorúságot,
ha teheti.
Hirtelen éles fuvallat kerekedett a palatető irányából, és valami
meleg, nedves dolgot érzett az arcán. Aztán a kezén is.
Jac az égen kavargó felhőkre emelte a tekintetét.
Eső! Csodás, éltető, langyos eső esett – a régóta várt gyógyír.
Jacben pislákolni kezdett a remény, a keze és a lába ujjaiban is
érezte. Visszaügetett a házba, miközben a vihar egyre erősödött.
Mire végre a személyzeti ajtó kilincsére tette a kezét, már szakadt az
eső, és a sűrűsödő esti sötétségben alig látta maga előtt az utat.
Amikor belépett a dolgozószobába, Andrews már ott volt, éppen
gyertyát gyújtott kovakővel. Derült arccal figyelte, ahogy a gyertya
lángja erőre kap.
– Már ideje volt egy kis esőnek, igaz?
Jac levette magáról az átázott kabátot, és egy szék támlájára
terítette száradni.
– Reméljük, nem áll el. Mit csinál?
– Időbeosztást. A legkorábbi alma szeptemberben érik. A
présháznak teljes kapacitással kell működnie októberben, talán
novemberben is valameddig. Azután kóstolni kell azt az almabort,
amit itt tárolunk.
Jac bólintott, és az ablakhoz lépett. Az eső mintha hirtelen
hullámban érkezett volna a tenger felől, végigsöpört a parton, aztán
csillapodott. A szél süvített és morajlott, rázta az ablaktáblákat. Jac
felnézett az égre. Napok óta várta az esőt, de most, hogy megjött,
jobban örülhetett volna neki. De a szélnek furcsa volt a hangja. Az
eső vadul kopogott. Hirtelen hangosan megcsendült valami az
ablakon – úgy hangzott, mintha kavics találta volna el. Aztán még
egy. És még egy.
Jac rémülten meglódult Andrews felé, aki talpra szökkent.
Ne!
Ne, ne, ne, ne!
– Jégeső! – lehelte Jac, szinte suttogva, mert nem jött ki hang a
torkán.
A két férfi egymásra meredt, mindketten tudták, mi következik.
Jac ettől az egy dologtól rettegett. A rovarok elkerülték a fákat, a
szárazság sem tette őket tönkre, de ez?
 Jac a személyzeti ajtóhoz rohant, és szélesre tárta. Arcába vágott
az eső, a szél jeges cseppeket csapott a bőrére, és belekapott a
vászoningébe. Nem tévedett: szabályos, kerek jéggolyócskák
csapódtak a talajba, aztán újult erővel pattantak fel újra.
Jac kilépett, és futásnak eredt a pázsiton, de Andrews
utánaszaladt, és elkapta a karját.
– Mit gondol, mit tehetünk a termésért? Még a végén úgy elveri a
jég, hogy elájul. Akár kövek is eshetnének az égből.
Andrewsnak igaza volt. Jac visszament a folyosóra, ahol ketrecbe
zárt vadállat módjára járkált fel-alá. A jégeső mintha egy
örökkévalóságig tartott volna, minden másodperc, minden
lélegzetvételnyi idő katasztrófa volt az ágakon érlelődő, kényes
gyümölcsöknek. Jac a nyitva hagyott ajtó felé fordította a tekintetét,
úgy figyelte a fehér veszedelmet.
Nem esett pánikba a nyár furcsa eseményeitől: sem meghiúsult
tervei, sem Randall elorzott vagyona miatt. Azzal vigasztalta magát,
hogy minden esetre ott vannak neki a gyümölcsösök. De most azok
is veszélyben voltak.
Egytől egyig.
Léptek visszhangzottak a folyosón, inkább egy ménesre
emlékeztetett a robaj, mint a gyerekekre. Sophy ért oda elsőnek.
Rohant Jac felé, könnyektől csillogó arccal, rémülettől tágra nyílt
szemmel.
– Mi az? Mi az?
Jac a karjába kapta a reszkető kislányt, aki a férfi vállába fúrta az
arcát. Jacnek nagy nehezen sikerült kiejtenie a szót cserepes ajkain:
– Jégeső.
– Mikor fog elállni? – kiabálta Sophy, de a hangja szinte teljesen
beleveszett a házat ostromló, véget nem érő özönvíz robajába.
Valahol betört egy ablak. Aztán még egy.
A padlóra hulló üvegcserepek ijesztő csörömpölése elnyomta a
jégdarabok kopogását. Hannah felsikoltott, és Sophy összehúzta
magát a nagybátyja karjában.
– Mrs. Greythorne-t akarom! – szipogta Sophy.
Jac végignézett a gyerekek árnyékba burkolózó arcán.
Mindegyiküknek tágra nyílt a szeme. Mindnyájan megrémültek,
még Julia is. Jac átölelte Johnnyt, és közelebb húzta magához.
– Nemsokára eláll.
Abban a pillanatban megszűnt a dübörgés. A jégdarabok éles
kopogását az üvegen felváltotta az esőcseppek dobolása.
A gyerekek komoly arcán elömlött a megkönnyebbülés, ám ekkor
Jac észrevette, hogy egyikük hiányzik.
– Hol van Liam?
A gyerekek egymásra néztek, szemük fehérje villogott a sötét
folyosón. Jac nem sokat értett a gyerekneveléshez, de gyorsan
tanult, és látta, hogy van valami a rovásukon.
Jac letérdelt, és letette Sophyt a padlóra. Mivel nem kapott választ,
megismételte:
– Hol van Liam?
Bosszúsan csípőre tette a kezét.
– Vagy megmondjátok, hol van Liam, vagy…
– Elment Mrs. Greythorne-ért.
– Micsoda? – Talán túl erősen koppant a fején egy jégdarab az
esőben, amikor kirohant a pázsitra. A válasz mulatságosan
hangzott, Julia komoly arckifejezése azonban azt jelezte, hogy
komolyan beszél. – Hogy érted, hogy elment Mrs. Greythorne-ért?
 Julia közelebb lépett.
– Attól féltünk, hogy el akar minket küldeni Beatrice nénihez.
Vissza akartuk hívni Mrs. Greythorne-t. Úgyhogy Liam elment érte.
Jacet elfutotta a méreg, aztán a kétségbeesett aggodalom. Felkapta
a fejét, hogy kinézzen a nyitott ajtón. Sötét volt. A jégeső elállt, de az
eső tovább dobolt a pázsiton. Jac levegő után kapott, és megint
hátrafordult.
– Mikor indult el?
Julia nyelt egyet, láthatóan tétovázott.
– Késő délelőtt.
– Hogy ment?
– Lóháton.
Jac gyomra összeugrott a rémülettől. A fiú elég jó lovas volt, de az
út nem lehetett könnyű – ráadásul hosszú volt. Liamnek a nyílt
lápvidéken kellett áthaladnia, köves terepen. Jac kénytelen volt
utánamenni.
– Azt akarom, hogy mindenki menjen vissza a szobájába, világos?
– Miért? Te hová mész? – kiáltotta Johnny, elkerekedett szemmel.
– A bátyátok után.
 40. FEJEZET

Jac rohamtempóban végigszáguldott a Penwythe Hallon. A szíve

vadul dobott, és a pulzusa szaporán vert, miközben felkapta a
viharkabátját meg a széles karimájú kalapját, és egy rend
váltóruhát gyömöszölt a tarisznyájába. Fogta a pisztolyát, arra
gondolva, mennyire veszélyes dolog Cornwall útjait róni éjszaka,
különösen a déli vidékeken. Agyában egész idő alatt rémisztő
gondolatok kergették egymást: miféle veszélyek leselkedhetnek egy
magányosan lovagló tizennégy éves fiúra?
Elköszönt a gyerekektől, és még utoljára a lelkükre kötötte, hogy
fogadjanak szót Mrs. Bishopnak, és ne hagyják el a birtokot, aztán
megkereste Andrewst, aki felnyergeltette számára a legjobb lovat.
– Akarja, hogy magával menjek? – Andrews magának is
felnyergeltetett egy lovat.
– Nem. Maradjon itt, és mérje fel, mekkora kár keletkezett a
gyümölcsösökben! Reméljük, nem nagy területen pusztított a jégeső.
Virradatig nem tudhatjuk biztosan.
– Akkor a főútig magával megyek. A keleti gyümölcsös mellett
haladunk el, azt útközben megnézhetjük. Már kiküldtem Willoughst
és Johnsont, hogy mérjék fel a többit, amennyire a sötétben
lehetséges.
 – Vajon mit gondolhatott Liam? – kérdezte Jac, miközben
óvatosan igyekezett irányítani a lovát a tócsákon és a vizes talajon
keresztül.
– Biztos vagyok benne, hogy nem esik baja. Hiszen már tizennégy
éves.
Jac megrázta a fejét.
– Nem, még csak tizennégy. Azt sem tudja, merre menjen.
Kisvártatva elérték a keleti gyümölcsöst. Mielőtt a lova megállt
volna, Jac már lesiklott a nyeregből, és végigbotorkált a felázott
talajon, amíg elért az első fáig. Megragadta az első gyümölcsöt, amit
meglátott, és maga elé tartva vizsgálgatni kezdte.
Összeszorult a szíve.
A zsenge, zöld héjat keresztül-kasul szabdalták a jégverés nyomai.
Jac megforgatta a kezében a gyümölcsöt.
Újabb almát szakított le. Aztán még egyet. Azokon is ütésnyomok
és vágások éktelenkedtek a jégeső nyomán. Szorosan markolta az
almákat, aztán elernyedt a keze, és hagyta őket a földre hullani.
Semmit sem értek. Leszüretelni nem lehetett őket, mert éretlenek
voltak, és ezekkel a sérülésekkel a kártevők meg a betegségek
prédájává váltak. Le kellett szedni őket.
Végignézett a sötét fasoron. Vajon minden fa ilyen állapotban
van?
Jac csak állt ott a sötét éjszakában. Az eső már épp csak
szemerkélt. A szél is lecsendesedett. Az ázott falevelek petyhüdten
csüngtek az ágakon. A lábainál heverő sérült gyümölcsök
himlőhelyes arcokra emlékeztették.
Ám ahogy az olvadó jégdarabok között heverő almákat nézte, a
szíve és a gondolatai újra Liam felé fordultak. E pillanatban a fiú
volt a legfontosabb. A gyümölcsöskerteknek és termésüknek
várniuk kellett, amíg megbizonyosodnak arról, hogy Liamnek nem
esett baja.
Jac utasította Andrewst, hogy ellenőrizze a gyümölcsösöket, majd
elindult déli irányba, miközben az ereiben friss elszántsággal
lüktetett a vére.


A whitecrossi paplakra leszállt az éj, és az eső csendesen, szelíden
áztatta a szerény hajlék falait.
A nyugodtan, ütemesen hulló zápor mindent felfrissített. Hetek
óta épp csak csepergett néha az eső, és az állandó párásságtól
szenvedett a vidék. A gyerekek rég lefeküdtek, de Delia a bátyjával
még mindig az alacsony mennyezetű szalonban ült, és hallgatta az
esőcseppek egyenletes dobolását. A gyertya fénye pislákolva
világította meg a kézimunkáját, de nemigen tudott odafigyelni rá.
Egyre lassabban forgatta a tűt, miközben azon töprengett, vajon
esik-e a Penwythe Hall környékén.
Azon kapta magát, hogy sokat jár az esze a birtok körül. A
legártatlanabb gondolataiba is beszivárog az emléke. A paplak
kertje Hannah-ra emlékeztette, aki imádta a virágokat. A falakon
függő festményekről Mrs. Angrove jutott az eszébe. És milyen
sokszor fordult a szíve Mr. Twethewey meg a befejezetlen
beszélgetésük felé! Gondolatban végigpörgette, hogyan
folytatódhatott volna a párbeszédük. De minél hosszabb idő telt el,
annál megfoghatatlanabbnak tűntek az emlékek.
Delia felpillantott. A bátyja kerek lencséjű szemüvege az
orrnyergén egyensúlyozott, és a szeméhez emelte az újságot. Két
ujja közt tartotta a pipáját, amiből göndör füstpamacsok szálltak fel.
A gyertya pislákoló fénye furcsa árnyakat vetett Horace frissen
borotvált arcára.
Delia a homlokát ráncolta, ahogy rádöbbent, hogy szinte alig
voltak kettesben a bátyjával, amióta ide érkezett. Amikor először
belépett a paplakba, teljes lényével Elizabeth felé fordult, és a húga
halálát követő napokban a látogatók és a gyászolók véget nem érő
áradata követelte a figyelmét. Elizabetht eltemették. A vele
kapcsolatos dolgok lassan rendeződni látszottak, de
megkönnyebbülés helyett Deliát nyugtalanság kerítette hatalmába.
Amikor ránézett Horace-re, meglátta benne a hajdani kisfiút.
Meghízott ugyan, a haja is ritkulni kezdett, de továbbra is megvolt
benne az a komolyság, ami gyerekkoruk óta ott bujkált a
tekintetében. Az utóbbi években oly sokszor gondolt a bátyjára, de a
kedves emlékek helyét keserűség vette át.
Megadta a hozzájárulását, hogy férjhez menjen Roberthez. Sőt
szorgalmazta a házasságukat. Delia túl fiatal volt, és ártatlan, így
nem tudhatott a Greythorne családról keringő szóbeszédekről, de
Horace ismerte őket. Delia döntése volt, hogy hozzámegy Roberthez,
de Horace egy szóval sem mondta, hogy aggódna miatta, és nem
osztotta meg vele, amit a Greythorne családról tudott. Delia egyetlen
magyarázatot tudott találni a bátyja hallgatására: szabadulni akart
attól a felelősségétől, hogy gondoskodnia kelljen róla. Most már
önálló volt, de a szíve belesajdult, ha erre az elutasításra gondolt.
Horace felnézett, és amikor látta, hogy Delia őt figyeli, leeresztette
az újságot. Levette a szemüvegét.
– Örülök, hogy magunk vagyunk, mert beszélni szeretnék veled.
Delia megborzongott a nyomatékos hangvételtől.
 – Miről akarsz beszélni?
– A Penwythe Hallról.
Delia nagy levegőt vett, és kiegyenesítette a gerincét.
– Mi van vele?
– Úgy gondolom, nem kellene visszamenned.
Baljós csend állt be.
Horace szavai úgy visszhangzottak, mintha kiabált volna.
– Lakhatnál itt, Whitecrossban. – Mivel Delia nem válaszolt, a
bátyja folytatta: – Nálunk, természetesen. A szobád felszabadult, és
tudom, hogy Marynek jól jönne a segítséged a gyerekek körül. Nem
akarod inkább a rokonaid javára használni a tehetségedet?
Mellesleg az egyházközségben is mindig elkel a segítség. Sokféle
módon megoszthatod másokkal a talentumaidat.
Horace szavai hallatán Deliának összeszorult a mellkasa, és
felgyorsult a szívverése. Számított erre a beszélgetésre, de nem
ilyen rövid időn belül. Bár Horace kedves hangon, sőt segítőkészen
beszélt vele, Delia azon töprengett, kinek az érdekeit tartja szem
előtt a bátyja.
Lenézett a kezére. Sápadt, szürkés színe volt a gyenge fényben. Az
utóbbi hetekben végiggondolta, milyen lenne újra Whitecrossban
lakni ennyi idő után, de az élete már nem ugyanaz volt, ő is más lett,
és a paplak semmiben sem hasonlított az emlékezetében élő
gyermekkori otthonra. A függetlenség megváltoztatta Deliát, és
mivel az ideérkezése óta majdnem minden alkalommal számot
kellett adnia a bátyjának, ha kilépett az ajtón, tudta, hogy nem
lenne képes visszajönni.
– Nagyon csendben vagy – törte meg a hallgatást a bátyja. –
Tudom, nem hangzik valami izgalmasan, hogy itt élj, de gondold
meg, Delia! Sosem lennél egyedül. Vannak itt olyan emberek, akiket
még nem ismersz. Olyan férfiak, akiket nem ismersz. Itt vár rád a
jövő, talán még családod is lehet.
Delia arca és füle lángra gyúlt. Eszébe jutottak Mrs. Angrove
hasonló szavai, de a hanghordozása nagyon más volt. Gondolatban
Mr. Twethewey képe villant fel előtte. Tudta, hogy a szíve újra képes
szeretni. Érezte, hogy felcsillan előtte a remény, de a Penwythe Hall
e pillanatban oly távolinak tűnt, és a múltja oly közelinek látszott.
 41. FEJEZET

Delia már azon volt, hogy visszavonul a szobájába éjszakára,

amikor halk kopogás hallatszott az ajtó felől.
Mary, aki éppen akkor csatlakozott Deliához és Horace-hez a
szalonban, felpillantott a hímzéséről, kerek arcára gyanakvás ült ki,
és fáradt pillantását a férjére szegezte.
– Vársz valakit ilyen későn?
– Nem tudok róla. – Horace letette a pipáját. – Valamelyik
gyülekezeti tag lehet.
Egy intéssel kiküldte a közeledő szobalányt, és ő maga állt fel,
hogy ajtót nyisson. Kiment az előtérbe, és az ajtó nyikorogva kinyílt.
Fiatal hang csendült fel:
– Itt van Mrs. Greythorne?
Mielőtt végigmondhatta volna a mondatot, Delia – akit felrázott az
ismerős hang – felugrott a székéből, és odaszaladt az ajtóhoz.
– Liam? – kiáltotta elakadó lélegzettel, és ahogy befordult a
sarkon, a válla az ajtófélfát súrolta.
Belehasított a rémület, amikor meglátta a fiút – az ő Liamjét –, aki
kibontakozott az éj sötétjéből, és megállt az ajtóban. Vizes ruhája a
testére tapadt. A feje fedetlen volt, ébenfekete haja sűrű fürtökben
hullott a homlokába és a halántékára.
 Delia félretolta Horace-t, és megragadta Liam vállát, miközben a
fiú arcát fürkészte.
– Hogy kerülsz ide? Minek jöttél? – Beljebb húzta, mit sem törődve
a kabátjáról és a csizmájáról a fapadlóra csöpögő esővízzel.
Lekapott egy kendőt a mellette álló fogasról, és Liam köré csavarta.
– Baj van Sophyval? Vagy Hannah-val?
Meg sem várva a választ, odavezette a fiút a kanapéhoz, aki
kipislogta a szeméből az esőcseppeket, és körülnézett a szerény
szobában, mielőtt Deliára irányította a figyelmét.
– Azt szeretnénk, ha hazajönne. Beatrice néni eljött látogatóba, és
attól tartunk, magával visz minket Londonba.
Deliából reszketve szakadt fel a megkönnyebbült sóhaj, és
leeresztette a vállát.
Nem történt baj. Legalábbis nem komoly.
Delia görcsös izmai elernyedtek, és leroskadt egy karosszékbe,
hogy Liam szemébe nézhessen. A fiú nedves arca maszatos volt,
csapzott haja kócosan tapadt a homlokára. Delia szíve megtelt
szeretettel a fiatalember iránt, aki oly sokáig volt a gondjaira bízva.
Liamnek ösztönösen védelmező természete volt, így Deliát nem
lepte meg, hogy a testvérei nevében cselekszik. Ám ahogy Liam a
kanapén ült, azt a kisfiút látta benne, akivel az Easten Parkba való
megérkezésekor ismerkedett össze. Ázott kabátujja szegélyét
babrálta, és alsó ajkát harapdálta – ez gyakran előfordult, ha Liam
kínosan érezte magát.
– Mondd el, mi történt!
Liam először Maryre nézett, majd a felesége válla fölött
felpillantott Horace-re. Nagy levegőt vett, és szembefordult Deliával.
– Beatrice néni azt akarja, hogy nála lakjunk Londonban.
Hallottuk, hogy Jac bácsi és Andrews pénzről beszélt, és aggódunk,
hogy el fognak minket küldeni Beatrice nénihez. Nem akarunk
odamenni! Nem tudtuk, mihez kezdjünk. Úgyhogy eljöttem
magáért.
Delia kezdte kapiskálni a dolgot. A gyerekek jó megfigyelők
voltak, és Deliának összefacsarodott a szíve a gondolattól, hogy úgy
érzik, senkinek sem kellenek.
– A nagybátyád tud róla, hogy itt vagy?
Liam lassan megrázta a fejét, és a padlót takaró szőnyegre
szegezte a tekintetét. Delia hirtelen levegő után kapott, amikor
rájött, hogy Mr. Twethewey nyilván magánkívül van az
aggodalomtól.
– Nem lett volna szabad ilyen messzire eljönnöd a nagybátyád
engedélye nélkül.
– Tudom, de a gyerekek megijedtek. És attól tartottak, hogy maga
nem fog visszajönni.
Delia oldalra billentette a fejét.
– Miből gondolják, hogy nem mennék vissza?
– A nénikénk azt mondta, hogy maga csak azért kedves hozzánk,
mert apa jól megfizette, és most, hogy a pénz odavan…
– Honnan tudtok erről?
– Mindenki erről beszél. Először a lovásztól hallottam az
istállóban valamelyik nap.
– Liam, beszéltél ezekről a nagybátyáddal? Az egészet
elkerülhettük volna egy egyszerű beszélgetéssel. Szerintem azt
látnád, hogy nagyon is szeret benneteket. Mindegyikőtöket. – Delia
szünetet tartott, hogy levegőt vegyen. – Hogy jöttél ide?
– Lóháton.
 – Ilyen hosszú utat tettél meg? – Delia hitetlenkedve fújt egyet. – A
lovad biztosan kimerült. Hol van most?
– Megkötöttem odakint. Higgye el, nem jöttem volna ide, ha nem
lenne szükségünk magára.
– Holnap az lesz az első, hogy visszamész. Fogadni mernék, hogy a
bácsikád majd’ megbolondul, amiért nem vagy otthon. Nem fogtad
fel, mennyire veszélyes dolgot csinálsz?
A fiú az ajkába harapott, a szemei körül vörös karikák
éktelenkedtek. Bűntudat ült ki az arcára, úgyhogy Delia megenyhült
iránta valamelyest, és felállt.
– Gyerünk, nézzük meg a lovadat, aztán leveszed ezeket a nedves
holmikat. Alszol egy jót az éjszaka, és minden elrendeződik.


Csöpögött az esővíz Jac kalapjának karimájáról, és kívül lefolyt a
gallérján. Dörömbölt a paplak ajtaján. Újra megismételte. Miért nem
nyit ajtót senki? Éjfélre járt az idő, de a férfi olyan zajt csapott, hogy
az a holtakat is felébresztette volna.
Nehéz lovaglás volt mögötte. Az eső – az aranyat érő eső –
majdnem egész úton zuhogott. Nagyon óvatosan kellett haladnia. Az
utat helyenként elöntötte a víz. Fázott és fáradt volt. De legfőképpen
betegre aggódta magát. Újra dörömbölt az ajtón, és egyik lábáról a
másikra állva igyekezett kinyújtóztatni az izmait.
Nem nyitottak ajtót.
Kezéből látcsövet formált a szeme körül, és belesett az ajtó
melletti ablakon. Minden sötét volt, pedig biztos, hogy nem
tévesztette el a helyet. Ez volt a whitecrossi templom melletti
paplak.
 Felemelte kesztyűbe bújtatott öklét, és újra zörgetett. Mihez kezd,
ha nem találja meg Liamet?
Különböző képek villantak fel előtte arról, hogy mi történhetett a
fiúval. Jac gyomra görcsbe rándult, és elszorult a szíve.
Hirtelen mozgást hallott a fából készült ajtó mögül. Reménykedve
felkapta a fejét.
Horace Abbott nyitott ajtót, köntösben és hálósipkában.
– Mr. Twethewey – pislogott álomittasan a szemüvege fölött, akár
egy bagoly. – Gondoltam, hogy hamarosan találkozni fogunk.
– Az unokaöcsémet keresem – mondta Jac gyorsan. – Azt hiszem,
ide jött, hogy megkeresse Mrs. Greythorne-t.
A házigazda hátralépett, megdörzsölte a szemét, és szélesebbre
tárta az ajtót.
– Jöjjön be, Twethewey! Nincs ok az aggodalomra. A fiú itt van, ép
és egészséges.
Jac megkönnyebbült, melegség járta át. Liam itt volt.
Biztonságban.
Mélyen beszívta a levegőt, hogy elhessegesse a bensőjét
hatalmába kerítő ingerültséget. Vajon mire gondolhatott a fiú?
Jac óvatosan levette a kalapját, nehogy a padlóra folyjon az
esővíz, és lehúzta a fejét az alacsony ajtónyílásban. A ház sötét volt
a kései – vagy éppenséggel nagyon korai – órán, de amikor
megfordult, kisebb csoportosulást látott maga előtt. Az Abbott
család volt az, minden kétséget kizáróan.
– Elnézést kérek – biccentett feléjük. – Nem akartam felébreszteni
önöket.
A hátuk mögött lépések zaja hallatszott a lépcső felől, és újabb –
sokkal kedvesebb – arc jelent meg Jac előtt.
 Mrs. Greythorne.
Ahogy Jac meglátta, béke és nyugalom áradt szét benne.
A nevelőnő határozottan átvágott a családtagok között. Nagy,
fekete kendőt terített a hátára, és hosszú, vastag hajfonata
előrebukott a válla fölött. Gyertyájának pislákoló fénye bársonyos
arcára esett, és kiemelte a gödröcskéit és a hosszú szempilláját.
Jac egész úton Liamre gondolt, miközben a szakadó esőben és az
éjszakai sötétségben lovagolt. A fiú biztonsága mindennél fontosabb
volt. De most, hogy tudta, Liam biztonságban van, a vállára
nehezedő feszültség oldódott. Delia puszta jelenléte gyógyír volt Jac
számára, pedig a nevelőnő még egyetlen szót sem szólt.
– Liam itt van, ugye? – suttogta Jac, ahogy Delia közelebb jött
hozzá.
A nő tágra nyílt szemmel bólintott.
– Hozzám jött. Sajnálom, hogy ilyen gondot okozott önnek.
A szalonban újabb mozgolódás támadt, ami felkeltette Jac
érdeklődését. Felnézett, és azt látta, hogy Liam áll előtte borzas
hajjal, a nadrágjából kilógó fehér ingben. A fiú olyan óvatosan
közeledett felé, mintha Jac támadni készülő mérges kígyó lenne.
De a fiú láttán Jac minden ingerültsége és haragja elpárolgott.
Liam élt és virult, de könnyes szeme kivörösödött.
– Bocsánatot kérek, Jac bácsi, de tényleg! Én…
Jac két nagy lépést tett előre, és – vizes ruha ide vagy oda –
megölelte a fiút. Másodpercek múlva eresztette el, és karnyújtásnyi
távolságból végigmérte.
– Többet ne csinálj ilyet! Életemben nem aggódtam még ennyire,
mert arra gondoltam, milyen tragédia történhetne veled.
Liam szeme Mrs. Greythorne-ra villant, majd visszanézett a
nagybátyjára.
– De Julia hallotta, mit mondott. Mr. Andrewszal együtt el akarnak
küldeni minket.
Jac nagyot nyelt.
Felnézett, és látta, hogy minden szem rászegeződött. Nem
szívesen tette közszemlére a magánügyeit, de ezt a dolgot egyszer s
mindenkorra tisztáznia kellett.
– Jól figyelj rám! Nem tudom, mit hallott Julia. De nem fogtok
Londonba menni. Egyikőtök sem. A Penwythe Hallban van a
helyetek, és ott is maradtok. – Jac hangja ellágyult. – A Twethewey
család sok mindenen ment keresztül az elmúlt néhány hónapban,
igaz? Nem volt könnyű időszak, de ami megéri a fáradságot, az
sosem egyszerű. Szavamat adom, és nem fogom megmásítani, hogy
a testvéreiddel együtt mindig otthonra lelsz a Penwythe Hallban.
Mindig.
 42. FEJEZET

Delia éberen feküdt az ágyában. Két világa reménytelenül szemben

állt egymással, és nem tudta, mihez kezdjen.
Még mindig zuhogott az eső, és szaggatott dobolása – ami
kezdetben megnyugtatón hatott rá – most egyre feszültebbé tette.
Nem jött álom a szemére, ezért felkelt, járkálni kezdett a kis
szobácskájában, és rendezni próbálta a benne kavargó
gondolatokat és érzéseket.
Mr. Twethewey ott volt a paplakban, mindössze egy szinttel
lejjebb. Természetesen nem az ő kedvéért tette meg a hosszú utat,
de akkor is ott volt.
Miután megtörtént a nagybácsi és az unokaöcs találkozója, Liam
visszament a konyhai fekhelyhez, ahol berendezkedett éjszakára, és
Mr. Twethewey elfogadta a neki felajánlott kanapét a szalonban.
Delia el tudta képzelni, mennyire fáradt lehet Mr. Twethewey.
Nemkülönben Liam. Kocsival sem volt éppen leányálom az
ideutazás, de mennyivel kellemetlenebb lehetett lóháton idejutni?
Mr. Twethewey bizonyosan ki volt merülve, ám Delia úgy érezte,
elég jól ismeri a férfit, és tudta, hogy nem alszik.
Itt és most semmi esetre sem.
Mr. Twethewey nem sokat beszélt, amikor megérkezett, de egyik
mondata megragadta Delia figyelmét: a gyerekek mindig otthonra
lelnek a Penwythe Hallban.
Talán Delia gyermekkori otthona tette – az a hely, ahol megtanult
álmodni –, de jaj, Jac látványa több mint két hét távollét után
felébresztett valamit a szívében. A gyomra remegett az idegességtől,
és úgy járkált fel-alá a szobájában, mint egy szédült iskolás lány.
Másnap reggel, ahogy az égbolt halványan derengeni kezdett,
Delia felkelt, és nekifogott a reggeli készülődésnek. Beszélni akart
Mr. Twethewey-vel, mielőtt a család többi tagja felébred. Sietve
felöltözött, de butaságnak érezte, hogy különös gonddal választja ki
a ruháját és igazítja meg a haját. Rápillantott az arcmására a
tükörben, ahogy ki akart lépni a szobából. Sápadt volt.
Megcsipkedte az orcáját, aztán elindult lefelé a lépcsőn.
Minden csendes volt, csak a konyhából szűrődtek ki a megszokott
reggeli zajok. Az egyik szolga elkészítette a kávét, és Delia orrát
megcsapta az illata. Megállt a szalon ajtaja előtt, és visszatartotta a
lélegzetét. Újságpapír zizegése ütötte meg a fülét.
A szíve nagyot dobbant a mellkasában. Bement a konyhába,
összekészítette a kávétálcát, majd az alsó ajkába harapott, és
elindult a szalon felé. Mr. Twethewey felpillantott, amikor belépett.
A kanapé szélén ült, kezében újságot tartott, és kék szeme csillogott
a hajnali fényben.
Delia arcát elöntötte a forróság.
– Gondoltam, hogy ébren van.
Jac kuncogott, de nem szólt semmit. Ujjaival beletúrt a nedves
hajába. Felállt, borostás állkapcsa barátságos, közvetlen külsőt
kölcsönzött neki.
Volt valami megnyugtató a férfi közelségében.
 Oldottan viselkedett. Delia bátyjától kért kölcsön száraz ruhát,
ami rémesen állt rajta, de még így is jó kiállású férfi volt.
– Gondoltam, jól fog esni. – Delia letette az asztalra a kávéstálcát.
– De mennyire! – Jac elvette az odakínált csészét. – Köszönöm. –
Azzal visszament a kanapéhoz, ahol addig ült. – Sajnálom, hogy így
betolakodtam a családjába. Fogalmam sincs, mi indította Liamet,
hogy ezt tegye.
– Nem tolakodott be. Mindenki örül, hogy Liam él és virul.
Delia leült a szemközti pamlagra a szoba homlokzati ablaka alá.
Kihasználta a reggeli fényt, hogy alaposan szemügyre vegye Jacet.
Nyakravalót viselt. A nyakán duzzadó izmok minden mozdulatnál
megfeszültek. Szögletes állkapcsát összeszorította, a szeme még a
halvány fényben is csillogott.
– Katasztrófa is történhetett volna. – Jac lassan körözött a
hüvelykujjával a csészéje peremén. – A lápvidéken átlovagolni nem
könnyű dolog. Az én lovam többször is megbotlott. Meglepett, hogy
Liamnek sikerült a dolog. Sosem bocsátottam volna meg
magamnak, ha valami történik vele.
– Liam ugyan csak tizennégy éves, de nagyon talpraesett. – Delia a
kendőért nyúlt, amit előző este a kanapén hagyott, és a vállára
terítette. – A gyerekek jól vannak?
Jac bólintott, és egyik csizmás lábát kinyújtotta maga elé.
– Összezavarták őket a történtek, de jól vannak. És maga hiányzik
nekik. – A férfi arca elkomorodott. – Nem csak nekik hiányzik az ön
jelenléte a Penwythe Hallban.
Delia szeme megvillant, és összekapcsolódott a tekintetük.
– Nekem… nekem is hiányzik ön.
Delia meglepetésére Jac felállt. Ellépett a székétől, és leült Delia
mellé a pamlagra.
Delia szíve vadul kalapált a mellkasában, olyan gyorsan lüktetett,
mintha versenyt futott volna. Jacből friss esőillat áradt, meg a vad
mocsárvidék szaga. Mámorító volt. A hosszú napokon át tartó
nyugtalanság és levertség után, ami a családi otthonban hatalmába
kerítette, Deliában újult erő áradt szét – a szándék és a vágy
összefonódott benne.
Azt kívánta, bárcsak másképp lennének a dolgok – hogy Jac ne
gyám lenne, ő pedig nem nevelőnő –, és hogy máskor, más
körülmények között találkoztak volna. Meglátta a szenvedélyt Jac
szemében, bár évek óta senki nem nézett rá így.
Jac is hasonlóképpen érzett. Delia biztos volt benne. A titokzatos
szál, ami összekötötte őket, idővel és a tapasztalataik által egyre
szorosabbra fonódott. Jó két hónapja ismerték egymást, de vajon
Robert iránt nem sokkal rövidebb idő alatt támadt-e fel a szerelme?
– Majdnem el is feledkeztem erről!
Jac felállt, átment a szoba másik végébe, és kivett valamit a
kabátja zsebéből. Visszatért a pamlaghoz, és leült Delia mellé, olyan
szorosan, hogy a nevelőnő érezte a testéből áradó melegséget. Jac a
térdére támasztotta a könyökét, és óvatosan kibontotta a kis
csomagot.
A medál!
Maria haja!
Deliának elállt a lélegzete. Az arcához kapott, és könnyek szöktek
a szemébe. Elvette Jactől az ékszert. Hálával vegyes
megkönnyebbülés ömlött el benne, és úgy érezte, mintha lelassult
volna az idő. A melléhez szorította a medált.
– Hát megtalálta!
 – A dolgozószobámban volt. Valahogy leeshetett a nyakláncról.
Delia megrázta a fejét, de nem tudta levenni a szemét a medálról.
– Nem… nem is tudom, hogyan köszönjem meg.
Jac elmosolyodott, és meleg kezébe fogta Delia szabad kezét.
– Már megtette. – Azzal közelebb húzódott a nevelőnőhöz.
Jac mellett minden kiszállt Delia fejéből: halál, hagyaték, árulás,
gyümölcsöskertek. Csak ők ketten voltak a hűvös, hajnali
félhomályban, és Delia valósággal sütkérezett a férfi kimondott és
kimondatlan szavaiból sugárzó melegben. Jac jelenlétében olyan
erőt tapasztalt meg, ami egy ideje már hiányzott az életéből.
Összetört lelkét újból egésznek érezte.
Delia szerette volna tovább hallgatni a férfi szavait, meg nem is.
Mennyire vágyott rá, hogy ez a biztonságérzet, boldogság és
reménység megmaradjon! A nevét akarta hallani Jac szájából. A
férfi hüvelykujja végigsimította Delia kézfejét, aki ebben a
pillanatban megérezte, hogy kapcsolatuk – akár tetszik, akár nem –
sosem lesz már olyan, mint addig volt.
 43. FEJEZET

Aznap reggel Delia örült is, meg szorongott is, amikor a két
Twethewey együtt reggelizett az Abbott család tagjaival.
Az eső kitartóan esett, mintha gúnyt űzne belőlük, és sötét
viharfelhők takarták el a napot. Egy-egy villám fénye ragyogta be a
félhomályos szobát, és időközönként távoli mennydörgés mély,
nyugtalanító moraja hallatszott.
Az eső ellenére vidám társalgás folyt Abbottéknál a reggeli
mellett. Nagy kosárnyi kenyér és gyümölcs trónolt az asztal tetején.
Egy tányéron buggyantott tojás és sonka kínálta magát. A vendégek
felkeltették az Abbott gyerekek kíváncsiságát, és Liam boldogan
osztotta meg velük a nagy utazása történetét. Mary udvarias és
szívélyes vendéglátó volt, de a bátyja komor viselkedése nem volt
éppen vendégmarasztaló.
Horace alig szólt valamit az étkezés alatt, és oly mogorván nézett
Mr. Twethewey-re, mintha az valami rosszat követett volna el, vagy
éppen arra készülne. Mr. Twethewey látszólag észre sem vette. Sőt,
valahányszor Delia rápillantott a férfira, az mindig őt nézte kedves,
meleg tekintetével, mire Delia megborzongott az izgalomtól.
Horace hirtelen nagy levegőt vett, amire felfigyeltek az asztal
mellett ülők. Könyökével ránehézkedett az asztalra, és rámeredt Mr.
Twethewey-re.
– Mik a további tervei?
A rideg szavak mintha elvágták volna a reggelinél uralkodó oldott
hangulatot. Delia leeresztette a szalvétáját.
Mr. Twethewey rezzenéstelen arccal mozdult meg a székében.
– Szeretnék visszatérni Penwythe-ba, amint lehet. A vihar károkat
okozott, azt orvosolni kell.
– Viharkárok? – Delia a homlokát ráncolta. – Mi történt?
– Jégeső esett, közvetlenül az elindulásom előtt. Még most sem
tudom, mennyi kár keletkezett.
Delia gyomra összerándult.
Hallotta, hogy a munkások arról beszéltek, milyen pusztítást tud
végezni egy ilyen nyári vihar a fiatal gyümölcsök között. A
gyönyörű almáskertekben.
– Nem tudtam róla.
Mr. Twethewey az ablak felé nézett.
– Megvárjuk, amíg elvonul az eső, és kocsit bérelünk. Semmi
kedvem megismételni azt a rázós utazást lóháton. És neked, Liam?
Deliát furcsa rémület fogta el arra a gondolatra, hogy azok ketten
el fognak menni.
Mr. Twethewey így folytatta:
– Nem szeretnék tovább visszaélni a vendégszeretetével, Mr.
Abbott. Van a közelben olyan fogadó, ahol megszállhatunk
Liammel, amíg megtesszük a szükséges intézkedéseket?
– Ott van az Özvegyi Címer a következő városban, vagy a
Sólyomszem Fogadó, de azt nem ajánlom.
Delia összerezzent a Sólyomszem név hallatán, attól tartott, hogy
a bátyja többet is mond róla, mivel jól ismerte a történetét.
 Mr. Twethewey szemrebbenés nélkül tette le az asztalra a
szalvétáját.
– Biztos vagyok benne, hogy az Özvegyi Címer meg fog felelni.
A két Twethewey távozásának említésére Horace hirtelen
felélénkült.
– Valószínűleg kocsit is tudnak ott bérelni, és még aznap
visszaérhetnek Penwythe-ba.
Delia azt gondolta, hogy a férfiak nagy többségét bosszantaná a
bátyja hanghordozása, ám Mr. Twethewey arcán csendes mosoly
futott át. Ránézett Deliára.
– Mrs. Greythorne, nem tudom, mik a tervei, de örömmel
vennénk, ha velünk együtt visszajönne. A gyerekek örülnének, hogy
viszontlátják, én pedig nem szívesen hagynám, hogy egyedül tegye
meg az utat visszafelé.
Deliát valósággal agyonnyomta a bátyja tekintetének a súlya.
Várakozásteljesen nézett rá. Delia addig nem válaszolta meg a
kérdését, vajon marad-e vagy visszamegy Penwythe-ba. Nagy
levegőt vett.
– Köszönöm, Mr. Twethewey. Majd… majd szólni fogok.
Ahogy Horace felállt, a széke hangosan csikorgott a padlón, és az
ezüst evőeszközök összekoccantak. Delia összerezzent a hirtelen
mozdulatra. A bátyja kerek arca kivörösödött, és a szemüvegét
feljebb tolta az orrán.
– Mr. Twethewey, örömmel elkísérem önt az Özvegyi Címerig, de
előbb válthatnánk néhány szót? Négyszemközt.


Jac lassuló léptekkel követte a lelkészt, és belépett a szalonból nyíló,
kicsi dolgozószobába. A ház többi részéhez hasonlóan egyszerű
helyiség volt. Az egyetlen figyelemre méltó berendezési tárgy a túlsó
fal mellett álló hatalmas könyvespolc volt, egyetlen ablak nyílt a
kertre, és jókora tölgyfa asztal állt a szoba közepén, két kisebb
székkel, a falon pedig három kép lógott, dísztelen fakeretben.
Abbott a szék felé intett a fejével.
– Foglaljon helyet! Beszélni szeretnék önnel.
Jac szót fogadott neki. A szék kínosan megnyikordult a szoba
csendjében. Hogy az ördögben lehet ilyen csendes az a ház, ahol
három gyerek lakik? Jac ránézett a gyanútlan házigazdára.
– Igen?
Abbott hátradőlt a székében, és másodperceken át egy pontra
meredt a mennyezeten, majd újra Jacre irányította a figyelmét. A
lelkész komor arckifejezésétől Jac úgy érezte magát, mint egy
gyerek, aki jókora fejmosást fog kapni.
– Mr. Twethewey, a húgom felnőtt ember. Özvegyasszony.
Édesanya. A kortársainál sokkal többet látott az életben, és tudom,
hogy meglehetősen önálló egyéniség. Akárhogy is, ő a testvérem, a
hajadon húgom, és visszatért az én otthonomba. Biztosan nem éri
meglepetésként, hogy nem helyeslem, hogy a húgom a Penwythe
Hallban tartózkodik.
Jac szeme összeszűkült. Abbott szavai kísértetiesen hasonlítottak
ahhoz, amit a Penwythe Hallban mondott. Jac elhelyezkedett, és
felkészült a várható beszélgetésre.
– Ellenére van, hogy a húga nevelőnőként dolgozik?
– Ezen már túl vagyunk. – Horace nem titkolt bosszúsággal fújt
egyet, és előrehajolva az íróasztalra könyökölt. – Nem értem, miért
utazik keresztül Cornwallon az unokaöccse egyedül, és azt sem
kérdem, hogy ön miért vágtat utána. De ez az egész meglehetősen
szokatlan, és nem igazán tetszik nekem. Sőt, azt mondhatom, az
emberek nagy többségének nem tetszene. Ön valósággal
megbabonázta a húgomat, és ez szerintem nem helyénvaló.
Jac megrázta a fejét.
– Nem tudom, mire céloz, de én…
Abbott felemelt kézzel csendre intette.
– Mivel hálás vagyok önnek azért, hogy egészen eddig jóindulattal
volt a húgom irányában, úgy érzem, kötelességem a tudomására
hozni, hogy Cordelia nem fog visszatérni Penwythe-ba.
Jacbe beléhasítottak a lelkész szavai, noha meg sem rezzent.
– Ezt neki kell eldöntenie, nem igaz?
– Most már itt van az otthona. Már megmondtam neki, hogy itt a
helye.
– És ha nem egyezik bele?
A két férfi farkasszemet nézett. Jac nem kívánt szembefordulni az
egyházi személlyel, de azt sem engedhette, hogy csak úgy
félretolják, vagy tétlenül nézze, hogy ez az ember parancsolgasson
Mrs. Greythorne-nak.
Abbott felállt az asztal mellől.
– Nálunk megváltoztak a körülmények. Sajnálatos módon, de
mégiscsak megváltoztak. Cordelia korábban botrányba keveredett,
és nem kétséges, hogy ha híre megy az ön éjféli látogatásának, és
híre fog menni, ahogy az már csak lenni szokott, Deliát megint a
szájára veszi a város. Igen, a hírek gyorsan terjednek, még itt, az
álmos Whitecrossban is, és én ezt nem engedhetem. Figyeltem, hogy
néz a húgomra, Twethewey. Hogyan beszél vele. Ismerem a
magafajta embereket, és nem hagyom, hogy kihasználja a
testvéremet.
Jac kissé meghökkenve megrándult.
– Nem használom ki.
Abbott megkerülte az asztalt.
– Azt akarja mondani, hogy érez valamit a húgom iránt? Hogy a
flörtölés és a vágyakozó pillantások őszinték? Kétlem, Twethewey,
hiszen mit várhat ön a húgomtól? Se pénze, se rangja nincs.
Jac felállt, hogy ne kelljen felnéznie Abbottra.
– Megértem az aggodalmát, de a húga jó híre nem forog
veszélyben. És megismétlem: azt, hogy visszatér-e Penwythe-ba,
vagy sem, neki kell eldöntenie.
– Talán nem fejeztem ki magam elég világosan. – Abbott
előrelépett. – Semmi jó nem származik abból, hogy Delia ott
tartózkodik, és nem nézhetem tétlenül, hogy újra összetörjék a
szívét. Hagyja békén a húgomat! Ez az utolsó szavam.
 44. FEJEZET

Delia figyelte, ahogy Mr. Twethewey beállította a kengyelt Liam

számára, aztán hátrább lépett, amikor a fiú felszállt a nagytestű,
fekete lóra.
Az eső alábbhagyott, már csak nyirkosan szemerkélt. A
felhőtakaró felszakadozott, már nem volt olyan vastag és
áthatolhatatlan. Időnként a napfény is áthatolt a ritkás foltokon.
Amikor Mr. Twethewey visszafordult, nyoma sem volt annak a
melegségnek, ami a reggelinél sugárzott belőle. Valami történt, amíg
négyszemközt beszélt Horace-szel. Jac kifejezéstelen arca a
Penwythe-ban töltött első napjaira emlékeztette Deliát, amikor a
férfi oly közönyös volt, és távoli.
Delia lelkét mardosta a látvány.
Jac egy lépést tett a házigazdái felé, és kezet nyújtott Horace-nek.
– Még egyszer köszönöm a vendégszeretetüket. Nem fogom
elfelejteni.
Mr. Abbott megrázta Jac kezét, de nem szólt semmit.
Delia egy pillanatra pánikba esett, mert azt hitte, Jac szó nélkül
otthagyja őt, de akkor a férfi sarkon fordult, és a szemébe nézett. Az
arckifejezése nem változott.
– Mrs. Greythorne, kocsit fogok bérelni, és megüzenem, mik a
terveink. Úgy gondolom, ha az időjárás továbbra is javul, reggel
elindulunk Penwythe-ba. Továbbra is áll az ajánlatom, amennyiben
úgy dönt, hogy visszatér velünk együtt a Penwythe Hallba. A
gyerekek alig várják, hogy minden visszakerüljön a normális
kerékvágásba. Nemsokára hallani fog rólunk.
Delia bólintott, odalépett Liamhez, és megpaskolta a lova nyakát.
Felnézett a fiúra, és rámosolygott. Liamet a szeme alatti sötét
karikák fáradtnak mutatták, és az is volt. Az előző nap mindenkit
kimerített, és még az energiája és a fiatalsága sem kímélte meg
Liamet ettől az érzéstől.
– Vigyázz magadra, Liam! Fogadj szót a bácsikádnak!
– Velünk jön? – kérdezte Liam fojtott hangon.
Delia lenyelte a torkán akadt gombócot, és hátrapillantott. Mr.
Twethewey hűvös arckifejezése nem enyhült meg.
– Még nem tudom biztosan, de emiatt ne aggódj! Nemsokára
rendbe jön minden.
Liam lehajolt a nyeregből.
– Sajnálom, hogy olyan sok gondot okoztam. Nem akartam.
Delia megveregette a fiú kezét, és rámosolygott. Ó, mennyire
megesett a szíve ezen a kedves gyermeken!
– Ne is gondolj rá többet! Megtisztelő, hogy ilyen nagy útra
vállalkoztál a kedvemért.
Mr. Twethewey lóra ült. Csettintett a nyelvével, és a lovak
megindultak a szomszéd faluba vezető főút felé.
Miután elmentek a vendégek, Mary megfordult, hogy bemenjen a
házba. Delia utána akart indulni, de Horace megfogta a karját.
– Légy óvatos!
Delia megtorpant, és szembefordult a bátyjával.
 – Látom, hogyan néz rád, és azt is, te hogyan nézel őrá. Légy
óvatos, Cordelia!
Delia felsóhajtott, de nem válaszolt.
Horace maga mellé ejtette a kezét.
– Épp elég tragédia ért már az életben. Több, mint az embereket
általában, úgy vélem. Nem vagy naiv, és mindig is józanul
gondolkodtál. De még a józan embereket is ki lehet használni.
– Engem itt nem használnak ki. – Delia könnyed nevetést akart
hallatni, de erőltetettnek hangzott, még a saját maga számára is.
– A Twethewey-féle gazdag emberek vadásznak azokra a nőkre,
akik olyan helyzetbe kerültek, mint te. És mielőtt ellentmondasz
nekem, hallgass meg! Egy ilyen férfi mellett nincs jövőd. Soha nem
is lesz. Nem szoktak nevelőnőket feleségül venni. Tudom, hogy
nagyon szereted azokat a gyerekeket, de én téged szeretlek nagyon.
Az nem a te családod, és soha nem is lesz az. A te családod itt van.
Szeretném, ha itt laknál, velünk. Itt megújulhat az életed, igazi
barátokra találhatsz, és valódi esélyt kapsz a jövőre. Fáj, ha arra
gondolok, hogy másvalaki családjáról gondoskodsz, pedig saját
családot is alapíthatnál.
Delia nem hitt a fülének.
– Tényleg azt hiszed, hogy nem vagyok képes kézbe venni a saját
életemet? Hogy nem vagyok tisztában a saját érzéseimmel?
– Sok sebet kaptál a múltban, és nem szeretném újra azt látni,
hogy megsebez valaki.
Delia megmerevedett, ahogy nőttön-nőtt benne a harag.
Ha Horace valóban nem akarná bántani, elmondta volna neki,
mit tudott a Greythorne családról, mielőtt – sok éve – beházasodott
közéjük.
 Egy dolgot mindenesetre tudott: a szíve máshol volt.
Delia nyelt egyet.
– Horace, nagyon nagylelkű és figyelmes vagy hozzám. Szeretlek
téged és a családodat, de nem maradhatok itt.
A férfinak leesett az álla a döbbenettől.
– Megtudhatnám, hogy miért nem?
Deliának eszébe villantak a gyerekek. Sophy. Hannah. Johnny.
Julia. Liam. Mindnyájan magukkal vittek egy-egy darabot a szívéből.
És Mr. Twethewey is ugyanazt tette. Megérték a kockázatot. Hiszen
mit veszíthetett volna?
– Lehet, hogy nem sokra tartod az életemet a Penwythe Hallban,
de attól az még az én életem. Kapcsolatokat építettem, és célt tűztem
ki magam elé. Megvannak a saját céljaim és álmaim, és most már ott
kezdődnek, és ott is érnek véget.
Horace hevesen megrázta a fejét.
– Segíts, hogy megértselek, mert nem sikerül! Miért döntene úgy
egy nő, hogy távol éljen a családjától?
– Nem én döntöttem el Robert halála után, hogy elhagyom a
családomat, te is emlékszel, hogyan történt. Óriási különbség van a
kettő között. Az évek alatt alkalmazkodtam, és elfogadtam a dolgot.
– Delia elhallgatott, és megpróbált olvasni a bátyja arckifejezéséből.
– Tudom, hogy most már van választási lehetőségem.
– Igen, választhatod azt, hogy ideköltözöl.
– Kérlek, Horace! Erről nekem kell döntenem.
A férfi feszült volt, és ingerült.
– Azt csinálsz, amit akarsz. Mindig is azt tetted. De eljön az idő,
Delia, amikor neked lesz szükséged a családodra. Lehet, hogy nem
az idén, nem is jövőre, de szerintem téged megtanított rá az élet,
hogy minden nagyon bizonytalan. És amikor erre ráébredsz, vissza
fogsz jönni, ezt jól jegyezd meg!
Delia kihúzta magát, és egyenesen Horace szemébe nézett.
– A bátyám vagy, nagyon szeretlek, de sok minden van, amit nem
tudsz rólam. És különböző feltételezéseket teszel Mr. Twethewey-ről
a hozzá hasonló férfiakból kiindulva. Nem bízol bennem, hogy elég
jó emberismerő vagyok ahhoz, hogy felismerjem, mi a különbség?
Nem akart vitatkozni Horace-szel. Éveken át távol éltek
egymástól, és az együtt töltött idő nagyon értékes volt. Talán ezért
tudta olyan nehezen kihúzni a testvéréből, mit gondol – vagy talán
csak túl későn osztotta meg vele a véleményét.


Az Özvegyi Címer nagyjából az volt, amire Jac számított: roskatag,
lepusztult épület, mindössze két szobával, és az egyik már ki volt
adva. Jac fizetett a fogadósnak, és amikor végre bent volt a keskeny
hálókamrában, az ágyra hajította a táskáját. Liam nehéz léptekkel
haladt mögötte.
Jac az ablakhoz lépett, megemelte a vékony vászonfüggönyt, és
lenézett az eső áztatta udvarra. Két póni állt a túlcsorduló
itatóvályúnál, és törött szekér támasztotta a birtokot az úttól
elválasztó kerítést.
Jac nem sokat volt kettesben Liammel, amióta megérkezett
Whitecrossba. Először hálás volt, amiért a fiúnak nem történt baja,
és nem nagyon kérdezgette, hogy miért ment el otthonról. De most,
hogy a viharos érzelmei lecsendesedtek, kérdések törtek fel az
elméjében.
Visszafordult Liamhez, aki szintén az ágyra dobta a tarisznyáját, a
lesütött szeme és a hallgatása pedig egyértelműen azt jelezte, hogy
kényelmetlenül érzi magát a történtek miatt.
Jac megvakarta a tarkóját, és azon töprengett, mit tegyen. Meg
kellett beszélniük, mi történt, és miért. Könnyebben megbirkózott
volna a helyzettel, ha nem ismer magára a fiúban. Liam hirtelen
felindulásból cselekedett. Jacnek is ezt kellett tennie időről időre.
Talán ezért tudta az egyik része megérteni Liam tettét, aki azonnali
megoldást keresett, és helyre akarta hozni a dolgokat, amint lehetett
– kerül, amibe kerül.
Jac nagy sóhajjal az ágyra rogyott, és a könyökét a térdére
támasztotta.
– Nos, Liam, ki vele!
Liam felpillantott, és összeráncolta a homlokát.
Mivel nem felelt, Jac tovább faggatta.
– Miért szöktél meg így?
Liam begyakorolt választ adott.
– Julia azt mondta, hogy szerinte maga el fog küldeni minket
Beatrice nénihez – vágta rá.
– És arra nem gondoltál, hogy szemtől szemben beszélhetnél
velem?
Liam nem szólt, csak vállat vont.
Hosszú másodpercek teltek el, amíg Jac keresgélte a szavakat.
Nyilvánvaló, hogy Liam – és a többi gyerek – sokkal inkább a
nevelőnőt tekintette védelmezőnek és tekintélyt parancsolónak,
nem pedig őt. Nem is volt ezzel semmi baj. Bár az egész nyarat
együtt töltötték, ez viszonylag új helyzet volt. Ha azonban őszinte
akart lenni, a bizalom hiánya kellemetlenül érintette Jacet.
Kihúzta magát, majd lehajolt, hogy egyenesen a fiú szemébe
nézhessen.
– Megígérek neked valamit, Liam. Szeretném, ha jól figyelnél rám.
– Megvárta, hogy a fiú viszonozza a pillantását, csak azután
folytatta: – Veled és a testvéreiddel egy család vagyunk. És én
harcolni fogok érted. Megvédelek. Mindig melletted leszek. De ez a
kapcsolat nem egyoldalú. Neked is szereped van benne.
Liam sápadt arca szomorúnak tűnt.
– Miféle szerepem?
– Bíznod kell bennem. El kell hinned, hogy a szívemen viselem a
sorsotokat. Szedd össze a bátorságodat, és fordulj hozzám, ha
valami nem tetszik! Egyelőre csak ismerkedünk egymással, és
tudatos döntést kell hoznod, ha tartani akarod magad az
egyezségünkhöz.
Liam a keze fejével megtörölte az orrát, és szipogott. Jac azt hitte,
nem fog válaszolni, de a fiú azt motyogta:
– Sajnálom.
– Én is sajnálom.
– Nem! – vágott közbe Liam. – Vagyis igen, sajnálom, amit tegnap
tettem, de a többi dolgot is sajnálom. Hogy azt mondtam, gyűlölöm
magát, meg hogy ellopta az apám pénzét. Tudom, hogy ez nem igaz.
Jacnek elszorult a torka. Nem könnyen adta át magát az
érzelmeinek, de ebben a feszült pillanatban hirtelen
összesűrűsödött a múlt, jelen és jövő. Hullámzó érzelmek feszültek
egymásnak a bensőjében. Dühös volt a bátyjára. Szomorú volt a
halála miatt. Most pedig eltöltötte a remény, hogy megváltozhat a
kapcsolata a testvére gyerekeivel.
Átkarolta a fiú vállát, és biztatón megszorította.
– Ez maradjon köztünk, jó? Nem beszélünk róla többet.
Szerencséd van, hogy sem neked, sem a lovadnak nem esett baja.
A fiú újra szipogott.
– Tudod, mit? Te maradj itt! Én gondoskodom róla, hogy rendesen
ellássák a lovakat, aztán utánanézek, tudok-e kocsit bérelni. Lehet,
hogy Mrs. Greythorne velünk utazik, és ha úgy lesz, nem hinném,
hogy lóháton akarja megtenni azt a hosszú utat, igaz? Aztán
vacsorázunk valamit, és korán lefekszünk.
Jac fogta a kalapját, és nekivágott az esős délutánnak. Amit
katasztrófának hitt, megalapozhatja a bizalmat és a nyíltságot közte
és az idősebb unokaöccse között, és ez a tudat új okot adott neki a
derűlátásra.
 45. FEJEZET

A kocsi körüli intézkedés jóval tovább tartott, mint Jac gondolta. Be

kellett mennie Morrisea-be, hogy járművet béreljen – és útközben
elhaladt a Sólyomszem Fogadó mellett.
Mrs. Greythorne figyelmeztetése újra az eszébe villant. A
nevelőnő azt mondta, hogy az egész város a Greythorne család
kezében van, és Jacnek nem volt kétsége efelől. Ahogy végigment az
utcán, a járókelők arcát figyelte, és azon tűnődött, milyen szerepük
lehet – ha egyáltalán van valamilyen – a Greythorne-féle
üzelmekben, meg hogy ismerték-e Deliát, amikor itt lakott. Éberen
figyelte, összefut-e Thomas Greythorne-nal vagy Mr. Simonnal, de
az istállóban tett látogatása eseménytelenül telt.
Miután megtette a szükséges intézkedéseket, Jac visszament a
főutcára. A gondolat, hogy Delia oly sok évet töltött itt, nem hagyta
közömbösen. Ezen az utcán sétálgatott. Abba a templomba járt.
Életének jelentős része itt zajlott – és itt hagyott egy darabot a
szívéből. Jac tekintete megállapodott a templom melletti sírkerten –
meglehetősen nagy temető volt, ahol öreg tölgyfák vetettek
árnyékot a sírokra. Jac elkomorodott. Megszólította a hely: vonzotta,
akár egy jelzőfény, ő pedig megindult a sírok felé.
Amint belépett a fallal körülvett sírkertbe, több díszes sírkövet
pillantott meg, amelyekre angyalokat és különböző állatokat
faragtak, és mindegyiken a Greythorne név állt. Reginald
Greythorne. Jane Greythorne. Matthew Greythorne. Jac továbbment
a sírok között, mígnem egy név láttán megtorpant.
Robert Greythorne.
Az évszámok alapján Delia férje lehetett az. Jac oldalra lépett, és
meglátta a kisgyermek sírját.
Maria Greythorne.
Friss virág illatozott mindkét síron. Jacnek szemernyi kétsége sem
volt afelől, hogy Delia helyezte oda a csokrokat. Jac el sem tudta
képzelni, mekkora fájdalmat okozott neki a veszteség. Eszébe jutott
a nevelőnő szemében felvillanó gyengédség és ellágyuló arcvonásai,
amikor elvette tőle a medált. De bármilyen örömöt is szerzett neki a
kis ékszer, mégsem hozhatta vissza a kislányát. És Mariát semmi
nem pótolhatta.
Jac másodperceken át nézte a kis sírkövet. Egy madárpár
hangoskodott odafent, a lombok között. Felemelte a fejét, és ekkor
vad margarétákat pillantott meg a kerítés tövében. Odalépett,
szedett belőlük egy marékkal, és ráhelyezte a kislány sírjára.
Ha tehette volna, magára veszi Mrs. Greythorne fájdalmát, ám a
múltat nem lehetett megváltoztatni. De talán – csak talán – segíthet
Deliának megváltoztatni a jövőjét.


Mire Jac visszatért az Özvegyi Címer fogadóba, korgott a gyomra.
Liam már biztosan pihent egy keveset, és ő is megéhezett. De
amikor betért az udvarba, egyetlen istállófiú sem jött elé, hogy
elvezesse a lovát. Különös! Maga kötötte meg az állatot, aztán
bement a szobájába.
Belépett a fogadóba, de az is üres volt. A fogadós nem ült az
asztala mögött, nem volt pincér az ebédlőben, és vendégek sem
mozogtak. Korábban sem volt nagy nyüzsgés a fogadóban, de azért
mindig volt ott valaki. Ez a csend ijesztő volt.
Jac nem volt babonás, rendszerint nem is fújta fel a dolgokat, de a
mozdulatlanság és a nyomasztó csend nyugtalanította.
Beleszimatolt a levegőbe. Hálás lesz, ha egyszer s mindenkorra itt
hagyhatja ezt a helyet, és visszatérhet a Penwythe Hallba. Aggódott
a gyümölcsösök miatt, és alig várta, hogy az élet visszatérjen a
megszokott kerékvágásba.
Felment a lépcsőn. Közben megmagyarázhatatlan módon felállt a
szőr a tarkóján. Túl nagy volt a csönd. A szobája ajtaja előtt elővette
a kulcsot a mellényzsebéből, de amikor a zárba helyezte, döbbenten
észlelte, hogy az ajtó nincs bezárva.
Elfogta a rémület. Feltépte az ajtót.
Liam nem volt sehol.
Jacnek kiszáradt a szája. Szédült a feje. Hirtelen mozdulattal,
kétségbeesetten megpördült, bedugta a fejét az ágy alá és a
szekrénybe.
– Liam!
Semmi válasz.
– Liam! – ismételte meg hangosabban.
Néma csönd volt, csak odakint csapkodta a szél a cégtáblát a
falnak.
Jacen úrrá lett a rémület. Gyorsan számba vette, mi maradt a
szobában. Liam tarisznyája az ajtón lógott a fogason, az övé mellett.
Ezen kívül semmilyen személyes tárgy nem volt a szobában.
 – Nyugalom! – mormolta Jac. – Biztos, hogy van magyarázat.
Az ablakhoz csörtetett, és lenézett az udvarra. Senki nem volt
odalent.
Beletúrt a hajába, és megpördült a tengelye körül. És akkor
meglátta, hogy egy papírdarab hever a párnán. Két lépéssel az
ágynál termett, és felkapta a levélkét.

Eljött az idő, hogy a nő jóvátegye a hibáit. Ha a nő találkozik
velünk a Turf House-ban, a fiúnak nem esik bántódása. Ő tudja,
hogy mi lesz a következménye, ha nem engedelmeskedik. Senki
nem állhat az utunkba. Egyedül jöjjön!

Jac mohón szívta magába az üzenet minden egyes szavát. Aztán
újra elolvasta. A homlokán kiütközött a verejték, és izzadni kezdett
a tenyere.
Most már tökéletesen átérezte, milyen rémület kavargott Delia
tekintetében a fagyosszentek bálja éjszakáján. Belesajdult a szíve,
ha arra gondolt, hogy a nevelőnő hosszú éveken át együtt élt ezzel a
borzalommal.
Azt tette, ami elsőnek eszébe jutott: felkapta a tarisznyákat meg a
levelet, és lerohant a lépcsőn. Odaszaladt a lovához, felnyergelte, és
felpattant a hátára. Egypercnyi vesztegetni való ideje sem maradt.
 46. FEJEZET

A Horace-szel folytatott vitája súlyosan nehezedett a szívére,

miközben Delia a hálószobája ablakánál állt. Nem akarta úgy itt
hagyni a testvérét, hogy utoljára összeszólalkoztak, a bátyja
azonban csak akkor lett volna megelégedve, ha ő meggondolja
magát.
Erre viszont nem volt hajlandó.
Delia visszafordult a bőröndjéhez, hogy átnézze a tartalmát, de
megakadt a szeme az öltözőasztalon lévő dolgokon – Elizabeth
holmiján.
Horace azt mondta neki, hogy Elizabeth személyes dolgai közül
megtarthat bármit, amit csak szeretne. Egyik része legszívesebben
úgy tett volna, mintha nem is lenne ott semmi. A veszteség okozta
fájdalom még túlságosan friss volt, és Delia tapasztalatból tudta,
hogy sok idő kell, mire elmúlik – ha egyáltalán megszűnik valaha.
De ahogy a szobában járkált, az ágy melletti kisasztalon egy
bőrkötéses könyvet pillantott meg. Felvette.
Elizabeth imádságoskönyve volt az.
Delia szeretettel simította végig a borítóját, magához ölelte, és
néhány pillanat múlva felütötte a könyvet. Azonnal a szemébe
ötlöttek az ismerős, vigasztaló szavak. Különösen azután, ahogy
Elizabeth a hitéről beszélt, Delia tudta, hogy a húga ráhagyná a
könyvet.
Becsúsztatta a táskájába, és éppen csatlakozni készült a
családtagokhoz odalent a szalonban, amikor patadobogás ütötte
meg a fülét odalentről, a ház előtt. Összeráncolta a homlokát, és
visszament az ablakhoz. Azonnal felismerte Mr. Twethewey széles
vállát és a kalapja alól kibukkanó fekete fürtjeit. Azt ígérte, üzenni
fog az indulásukkal kapcsolatban, de olyat nem mondott, hogy
személyesen is visszajönne. És hol van Liam?
Delia végigsietett a keskeny, faburkolatú folyosón, és lement az
egyenes lépcsőn. Mire leért a földszintre, Mr. Twethewey már a
bejárati ajtón zörgetett. Horace vörös arccal lépett ki a bejárathoz
vezető folyosóról nyíló dolgozószobájából.
Széles mozdulattal Delia felé intett.
– Mit jelentsen ez?
– Fogalmam sincs – válaszolta Delia, miközben elment mellette,
hogy ajtót nyisson.
Mr. Twethewey nem üdvözölte a nevelőnőt. Helyette beviharzott
az ajtón, egyenesen Horace dolgozószobájába, ahol hirtelen
megfordult.
– Elvitték Liamet! – Jac egy papírdarabot nyújtott oda Deliának,
amikor az közelebb lépett hozzá, majd körülötte járkált, miközben
remegő kézzel megpróbálta szétnyitni a levelet.
Mintha megállt volna az idő, amíg az üzenetet olvasta. Egyre
mélyebben szívta magába a szavak jelentését, mintha lényének
szövetébe ivódott volna bele.
Az ő múltja miatt került veszélybe a fiú, aki az élete
kockáztatásával kelt át a lápvidéken, hogy elmenjen érte.
 Delia a szája elé kapta a kezét.
– Mi tör…? Maga hogy…?
Mr. Twethewey közelebb lépett. Olyan közel, hogy Delia érezte a
férfi testének a melegét és a perzselő dühét.
– Ők vitték el Liamet! – A férfi kék szeme izzott. – Eltűnt. Annál
van, aki ezt írta.
Delia majdnem elfeledkezett Horace-ről, aki most rontott be a
dolgozószobába.
– Mit jelentsen ez?
Mr. Twethewey nem vett róla tudomást. Szúrós szemmel
rámeredt Deliára.
– Maga tudja, miről beszélnek?
Delia teste megfeszült, és behúzta a dolgozószoba ajtaját, nehogy
valaki meghallja, miről beszélnek. Pont az érte utol, ami elől évek
óta menekülni próbált. Életre kelt az emlék, amit annyira szeretett
volna kitörölni a memóriájából. Felizzott előtte, és nem hagyta
nyugodni. Megkerülhetetlen volt.
Delia szaggatottan felsóhajtott, és Mr. Twethewey szemébe nézett.
A férfi átható tekintete valósággal megrémítette. Minél kevesebbet
tud – általában minél kevesebbet tudnak az emberek –, annál jobb.
– Igen, ismerem azt a helyet. Indulok!
Jac egy nagy lépést tett előre, és karon ragadta Deliát.
– Nem megy sehová!
– Nem hallotta, mit mondtam? – Delia kirántotta a karját a férfi
szorításából. Forró könnyek szöktek a szemébe, a hangja elcsuklott
a féktelen indulattól. – Nem hitt nekem, amikor elmondtam, milyen
veszélyesek? Én tudom, mit akarnak.
Mr. Twethewey a válla fölött elnézve látta, hogy Horace arca
zavarában elsötétül. A lelkész ökölbe szorított kézzel közelebb
furakodott, mint egy makrancos gyermek.
– Delia, tudni akarom, mi folyik itt!
Delia kétségbeesve fordult Mr. Twethewey felé. Egyetlen
pillantása felért ezer szóval. Jac türelmetlenül felhördült, és Horace
felé intett a fejével.
Delia engedelmeskedett a néma utasításnak, és Horace felé
nyújtotta a levelet.
Horace a fény felé tartotta a papírt, majd az arcából hirtelen
kifutott a vér, és holtsápadt lett. Döbbenten eresztette le az
irományt.
– Nem értem.
– Gondolkozz, Horace! – csattant fel Delia. – Kit ismersz, aki ezt
várhatja tőlem? Ki lenne képes ilyesmire?
Horace ábrázata megnyúlt, és átnyújtotta a levelet Mr.
Twethewey-nek.
Delia a bátyja mellé lépett.
– Egész idő alatt tudtad, mire képesek! Tényleg azt gondoltad,
hogy előbb-utóbb nem jövök rá, kik ezek az emberek?
Mr. Twethewey orrlyukai kitágultak.
– Ne lopjuk az időt! Utána kell mennünk. Ki a békebíró ebben a
városban?
– Nincs értelme. – Delia megrázta a fejét. – A békebíró Thomas
Greythorne unokatestvére. Előbb vetné magát a börtönbe, semhogy
nekünk segítsen.
– Akkor nincs kihez fordulni?
Horace beletúrt ritkuló hajába.
– Olyan három mérföldnyire innen van egy vámhivatal. Nem
garantálom, hogy hajlandók lesznek segíteni, de holnap
odamehetek, és…
– Az túl késő lesz – vágott közbe Mr. Twethewey, és Deliához
fordult.– Tudja, hol van ez a Turf House?
A nevelőnő bólintott, és összerándult a gyomra, ahogy a kicsi,
kőpadlós, palatetős házra gondolt, aminek egyetlen ablaka volt.
– A lápvidéken van, Morrisea felé félúton, a tenger mellett.
Mr. Twethewey fejében vadul kavarogtak a gondolatok. Szilaj
tekintete körbepásztázta a szobát.
– Van valamilyen fegyverük? Pisztoly, vagy ilyesmi?
– A-apánknak volt egy pár párbajpisztolya, de azt is csak adósság
fejében kapta – hebegte Horace. – N-nem is tudom, lehet-e lőni
velük.
– Hoztam magammal egy pisztolyt az útra, és az a kettő is jó lesz.
Kerítse elő őket! És ha van, a vadászkését is. – Jac visszafordult
Deliához. – Mondja el pontosan, hol van az a ház!
Delia megrázta a fejét. A férfi lehetetlent kért tőle.
– Hiszen tudja, hogy nem tudom elmondani, ha egyszer nem látta
a saját szemével. A lápvidék telis-tele van kövekkel meg sziklákkal.
Nincsenek egyenes utak. Én… nekem kell odamennem. Különben is,
hiába beszélne nekik, amint meglátják magát, megölik.
Jac odalépett Deliához, és a vállára tette a kezét. Lehajolt, hogy a
szemébe tudjon nézni.
– Nem engedhetem, hogy odamenjen. Túl veszélyes.
Delia megrántotta a vállát.
– Maga nem figyel rám. Nem fognak bántani.
– Amióta csak ismerem, fél tőlük – mondott ellent Jac. – Miből
gondolja, hogy nem fogják bántani?
 – Mert olyasmi van a birtokomban, ami nagyon kell nekik.
Delia pillantása Mr. Twethewey-ről Horace-re vándorolt. Olyan
sebesen áramlott a vér a fejében, hogy alig tudott gondolkodni, de
magyarázattal tartozott Mr. Twethewey-nek, és legfőbb ideje volt,
hogy Horace is megtudja az igazságot.
Mr. Twethewey szinte suttogva kérdezte:
– Mije van?
– Tudok valamit. – Delia megnyalta a szája szélét, és heves
szívdobogása ellenére igyekezett rendezni a gondolatait. – Robert
sosem beszélt az igazi… foglalkozásáról, mielőtt összeházasodtunk,
de nem sokkal az esküvőnk után megtudtam, hogy a Greythorne-ok
kivétel nélkül mind csempészek. Azon az estén, amikor meghalt,
vacsorára voltunk hivatalosak az unokatestvéréhez. Robert előtte
napokig rettentően zaklatott volt, és nem kocsival mentünk a
főúton, ahogy szoktunk, hanem pónifogatot szerzett. Át akart kelni
a lápvidéken, ami viharos időben különösen alattomos.
Kilovagoltunk a Turf House meg a sziklák mellett, és Robert egész
idő alatt magában motyogott, miközben a látóhatárt kémlelte.
Magánkívül volt, és azt mondta, hogy veszélyben van. Azt
hajtogatta, hogy elárulták, és ha aznap éjjel meghal, mondjam meg
a testvéreinek, hogy az utolsó szállítmányt a part menti sziklák alatt
rejtette el. Ragaszkodott hozzá, hogy megmutassa nekem a pontos
helyet, hogy odavezethessem a fivéreit, de én tiltakoztam. Nem
akartam tudni róla. Nem akartam bűnrészessé válni. De Robert
erővel leszállított a pónifogatról, odavonszolt a sziklákhoz, és
megmutatta az ösvényt. Akkor láttam először a saját szememmel,
hogy pontosan mivel foglalkozik, amikor éjnek idején elhagyja a
házat. Valóban bebizonyosodott előttem, hogy a férjem rabló.
Láttam a ládákat. Láttam a barlangot. Azután visszacipelt az
unokatestvére házába, és bezárt az egyik szobába, mint egy foglyot,
ő pedig újra nekivágott az éjszakának. Csak másnap reggel vittek ki
a tengerpartra, de addigra Robert már halott volt. Nyilvánvaló, hogy
éjszaka kiment a tengerre egy másik hajó elé, ami Franciaország
felől jött, hogy kirakja az áruját, de Robertnek igaza volt, elárulták,
és a fináncok már vártak rá. Lelőtték, amikor a hajón volt. A
legénység egyik tagja valahogy biztonságos helyre vitte, de mielőtt
meghalt, csak annyit tudott elmondani a testvéreinek, hogy én
tudom, hol van az áru. Azt akarták, hogy mutassam meg nekik a
helyet.
Amikor Delia felpillantott, döbbenetet látott Horace arcán, Mr.
Twethewey-én pedig szomorúságot. Mindketten hallgattak.
– Hazudtam, amikor megkérdeztek, hová rejtette Robert az árut,
és azt mondtam, fogalmam sincs, miről van szó – vallotta be Delia. –
Határozottan tagadtam, hogy bármit is tudnék, mert ha elárulom
nekik, megszegtem volna a törvényt. Közülük való lettem. Tudtam,
hogy nem fognak megölni, mert mindenki rajtuk tartotta a szemét a
rajtaütés után. Inkább elküldtek, de az egyik részem mindig
készenlétben volt, hogy egy nap majd válaszokat akarnak kapni, és
ez a nap most jött el.
Delia megfordult. Horace arca elfehéredett a rémülettől. Mr.
Twethewey szomorúsága haraggá változott át. Összevonta a
szemöldökét, az ajkát szorosan összepréselte.
Delia igyekezett határozott hangon beszélni.
– Tudni akarják, hová rejtette Robert a ládákat. Nyilván nem
találták meg őket, különben nem lenne rám szükségük, hogy
megmutassam az odavezető utat. – Előrelépett. – Megyek,
elmondom nekik, amit tudok. Elengedik Liamet, és azzal vége.
Mr. Twethewey megrázta a fejét.
– Szó sem lehet róla!
Deliát hirtelen magabiztosság járta át, és megragadta Jac karját.
– Nálam jobban senki nem ismeri a Greythorne-okat. Velük éltem,
és megértem a gondolkodásukat. Ráadásul úgy ismerem a
lápvidéket meg a tengerpartot, mint a tenyeremet. Robert gyakran
elvitt oda. Liam miattam került fogságba. Elmegyek. Nem tudnak
megállítani.
Jac rezzenéstelen arccal meredt rá.
Delia látta a szemén, mi játszódik le a fejében: minden lehetséges
forgatókönyvet végigpörgetett maga előtt.
– Nem megy egyedül.
Talán nem hallotta, mit mondott Delia?
– Mondtam, hogy…
– Nem megy egyedül, és ez az utolsó szavam. – Ezzel Horace felé
fordult. – Menjen a vámirodába! Azonnal kerítse elő a vámőröket!
Mondja el nekik, amit most megtudtunk, és vigye magával a levelet!
Delia teljes figyelmével Horace felé fordult. Az emlékei között
keresgélt, felidézett minden részletet, amire vissza tudott gondolni.
– Vidd ki őket a tengerhez, a Bran Cove északi vége fölötti partra!
Fent a sziklafalban egy sor barlang van. Összeköttetésben állnak
egymással, és a legészakibb bejáratot kell megtalálnod. Oda
rejtették a ládákat azon az éjjelen. Nem lesz könnyű meglátni, és
még nehezebb lesz odajutni. De a legfontosabb, hogy légy óvatos!
Nem hinném, hogy sokan lesznek ott, de ismered a Greythorne-okat.
Látta Horace szemén, hogy esze ágában sincs odamenni. Nem
akart belekeveredni a dologba. Aki szembefordul a Greythorne-
okkal, a saját halálos ítéletét írja alá. Delia ezt nem tudhatta, mielőtt
hozzáment Roberthez, de most már tisztában volt vele. És
nyilvánvaló, hogy Horace is tudta.
– Egy fiatal fiú élete forog kockán, Horace! – Delia hangja élesen
visszhangzott a szobában. – Ha nem keríted elő a vámőröket,
megölhetik Liamet. Ugye nem akarod, hogy egy gyerek vére
tapadjon a kezedhez?
Horace tétovázott, majd az ajtó melletti fogason lógó kabátjáért és
kalapjáért nyúlt.
– Jól van.
Delia hangja megenyhült.
Kapcsolatuk ugyan nem volt egyszerű, de azzal együtt, ami
történt, Horace mégiscsak a testvére volt.
– Emlékszel arra a madárhangra, amit apától tanultunk?
A bátyja bólintott.
– Figyelj, mikor hallod meg! Én pedig figyelni fogok a te
jelzésedre. Jó hangos legyen! A hullámok hangosan csapódnak a
sziklafalhoz. Csak így tudjuk tartani a kapcsolatot egymással.
Azzal Horace elindult az istálló irányába.
Delia egyedül maradt Mr. Twethewey-vel. A férfi nem szólt
semmit, csak átölelte és magához húzta. Delia a férfi mellkasához
szorította az arcát, hogy érezze az erejét. A kabát vastag szövetén
keresztül is érezte Jac szapora, de egyenletes szívverését.
Ugyanolyan rémült volt, mint ő. Hogy is ne lett volna? Delia hosszú
másodpercekig hozzásimult. Szövetségesek voltak: ketten álltak a
legyőzhetetlennek tűnő ellenséggel szemben.
Jac szorítása engedett, és Delia felnézett. A férfi arcán tükröződő
feszültség ellenére gyengédség sugárzott a tekintetéből.
 – Ne csináld ezt, Delia! Majd én megyek.
Delia látta a szemén, hogy őszintén beszél. Érezte a férfi
szenvedélyét, az erejét. Bármi volt is az, ami ott feszült közöttük az
elmúlt hónapokban, most kézzelfoghatóvá vált. Delia szédült,
kislányos rajongása valami mélyebb dologgá alakult át, ami sokkal
közelebb állt a valódi lényéhez.
Jac szeméből sugárzott, hogy ő is ugyanúgy érez. Nem volt
szüksége a szavakra.
Delia hosszan nézte a férfit. A gödröcskét az állán, a borostát az
arcán. Kinyújtotta a kezét, és az ujja hegyével megérintette.
Mr. Twethewey. Az övé! Jac most már az övé!
Delia elszakította a tekintetét a férfiétól.
– Meg kell tennem. Hát nem érted? Ha nem teszem meg, örökké
félni fogok. Örökké üldözni fognak a múltam árnyai. Nem! Mennem
kell.
A következő levegővételnél Jac lehajtotta a fejét, és ajkát Delia
ajkára szorította. Szelíden, de határozottan csókolta, és egyre
mélyebben.
Delia belefeledkezett ebbe a biztonságba és melegségbe. Pár
pillanatra teljesen átadta magát az érzésnek. Ugyanolyan
kétségbeesés kerítette hatalmába, mint Jacet. Mindketten olyasmire
vágytak, amit nem kaphattak meg.
Végül a férfi eleresztette Deliát, és rájuk zuhant a valóság. Delia az
ablak felé pillantott. Odakint leszállt az éj. Nemsokára koromsötét
lesz. Már magára vette a gyászruhát. A sors fintora, hogy egy ilyen
szimbolikus színre volt szüksége ahhoz, hogy álcázza magát az
éjszakában.
– Veszem a köpenyemet, és indulhatunk.
 Ahogy Delia el akart indulni, Jac óvatosan megfogta a könyökét.
Az elszántságtól összeszűkült a szeme, miközben beszélt:
– Minden rendben lesz. Holnap ilyenkor már a Penwythe Hallban
leszünk. Mindnyájan. Meg fogod látni.
 47. FEJEZET

A lápvidéken mindig fújt a szél. Az első hideg, éles széllökés felrázta

és új életre keltette Delia emlékeit, mintha előző nap történtek
volna, nem pedig évekkel korábban. Felnézett, és összehúzta a
szemét a szél miatt. Sűrű, ezüstösen csillogó felhők vonultak el a
hold előtt, a peremük ezüstös fényben úszott, ahogy a holdfény
áttört az éjszakai sötétségen.
Deliába valósággal belesulykolták: Ne menj éjszaka a lápvidékre!
Maradj az úton, ahol sima a talaj. A lápvidék csapdába csal, a
köveken eltörik a pónid lába!
A figyelmeztetéseknek jó alapjuk volt. Jó néhány történetet hallott
olyan emberekről, akik a zord vidéken lelték halálukat.
Jac lovának a patája egyenletes ütemben dobogott Delia mögött,
aki visszanézett. Az állat párafelhőket fújt az éjszakába. Delia
felemelt kézzel jelt adott, hogy álljanak meg.
– A Turf House közvetlenül a domb mögött van. Szerintem nem
kellene továbbmenni.
– Nem tetszik ez nekem – súgta Jac, ahogy megállította a lovát
Delia mellett.
Delia leeresztette a köpenye csuklyáját. Belekapott a szél. Nem kis
erőfeszítésébe került, hogy megőrizze az egyensúlyát.
 – Bízz bennem! A Greythorne House ott van, a dombok mögött. A
lápvidék belenyúlik egy mezőbe, és egészen a Greythorne-birtokig
ér. Bran Cove és a tenger a másik irányban van. Arra! – A fejével
intett, aztán megfordult, és előremutatott. – Látod ott azt a kiugró
sziklát és balra tőle azt a kisebbet? Egy hasadék van közöttük. Ha
átmész rajta, meglátod a part menti sziklafalat és alatta az öblöt. Ott
vannak a barlangok, több tucat. A legtöbbjük összekapcsolódik, és
nehéz eligazodni köztük.
– Gondolod, hogy a ládák még mindig ott vannak?
– Nem tudom.
– És azt sem tudod, mi van bennük?
– Nem.
– Mit fognak csinálni a Greythorne-ok, ha az áru nincs ott?
Delia megborzongott a gondolattól. Nyilván meg fogják vádolni,
hogy megtartotta magának. Hogy megnyugtassa magát, szilárdan
bólintott, és kijelentette:
– Biztos vagyok benne, hogy még ott vannak.
Mennydörgés moraja hallatszott, fütyült a szél, és újabb esőt
hozott magával. Jac figyelte, ahogy Delia megkerüli a lovát. A
nevelőnő most először látott ijedtséget a férfi szemében. Jacre is
átragadt az ő nyugtalansága. A csempészekkel folytatott bármiféle
kereskedés súlyos következményekkel járhatott, és a Greythorne-ok
nem ismertek könyörületet.
– Ha le akarsz menni az öbölbe, gyalog menj! Hagyd itt a lovadat!
– tanácsolta a férfinak. – Ott, a sziklák peremén van egy kis
facsoport, ott megkötheted.
Delia csettintett a nyelvével a lovának, de Jac kinyújtotta a kezét,
és megfogta a gyeplőjét. Erős keze egy pillanatig bátorítón időzött
Delia kezén.
– Minden porcikám tiltakozik ellene, hogy egyedül odaengedjelek.
Értesítenünk kellene a békebírót, vagy megvárni a vámőröket.
Bármit, csak ezt ne!
– A vámőrök semmit sem tehetnek ellenük, ha nem érik őket
tetten, miközben az árut szállítják. Ezért tudták olyan sokáig
kijátszani őket a Greythorne-ok, érted? Különben meg a fináncok
nem ismerik olyan jól ezt a vidéket, mint a Greythorne-ok. Majd én
odavezetem őket, és ha Isten is úgy akarja, elkapják a rokonaimat.
Mondtam már, meg vagyok róla győződve, hogy engem nem fognak
bántani, de azon egy percig sem gondolkoznának, hogy elbánjanak-
e veled. Vagy…
Kis híján kiejtette a száján Liam nevét. Nem tudta megtenni. A
rémülettől torkán akadt a szó.
Jac elkomorodott.
– Nagyon hiszel azokban az emberekben, akikről azt mondod,
képesek öni.
– Nem bennük hiszek, Jac.
Delia odafordította az arcát a szélnek. Az imádság tartotta benne
a lelket, ami egyre inkább élete részévé vált. Valahogy, kilátástalan
helyzete ellenére, Isten megkegyelmezett neki. Túlélte a szüleit. A
férjét. Sőt a gyermekét is. Ahogy Elizabeth mondta, oka volt annak,
hogy Delia megmaradt, és célja is. Talán ez volt a cél, talán nem. De
nem, Delia hite nem volt kiszolgáltatva a vele azonos nevet viselők
kegyelmének. Sokkal hatalmasabb Valakiben bízott.
Jac közelebb léptetett a lovával, és tenyerét Delia arcára helyezte.
Kérges volt a keze, mégis gyengéden érintette meg a nő hűvös bőrét.
Megcsókolta Deliát, ott, a süvöltő szélben, ami legalább olyan erős
volt, mint a sziklákról lezúduló orkán. Amikor kiegyenesedett, maga
mellé ejtette a kezét, és előhúzta a pisztolyt a nyeregtáskából.
Megvizsgálta, aztán Delia kezébe tette a markolatát.
– Töltve van.
Delia rámeredt, és az elméjébe vésődött, hogyan csillan meg a
holdfény a fémen. Félt a pisztolyoktól, amióta a saját szalonjában
tanúja volt, hogy a férje fegyvere elsült. Fülsiketítő volt a dörrenése,
és Robert rémült tekintetét azóta sem tudta elfelejteni.
– Nem kérem.
– De szükséged lesz rá. – Jac megfogta Delia kezét, és
belecsúsztatta a pisztolyt. – Ha bajba kerülsz, csak kiálts jó
hangosan! Ott leszek.
Delia megnyalta a szája szélét. Sós volt a tengeri levegőtől.
– Úgy lesz. Erre fogunk jönni, amikor odavezetem őket a
ládákhoz. Tartsd magad távol ettől az ösvénytől! Menj fel ott a
sziklafalra, de nagyon vigyázz! Biztos, hogy őröket állítottak. Húzd
meg magad, és figyeld a madár hangját! – Azzal Delia
megsarkantyúzta a lovát, és elindult az ösvényen.
A lova felfelé kaptatott a dombon, és amikor elérte a tetőt, Delia
lenézett a völgybe. A fehér kőház alig látszott a sötét éjszakában, de
azért ott állt a régi helyén, minden bizonnyal évszázadok óta.
Masszív épület volt, de a legkevésbé sem hívogató. Delia a
környéket kémlelte. Ha a Greythorne-ok ott lennének, akkor
őrködnének. Valószínűleg most is figyelték őt.
Összébb húzta magán a köpenyét, és megsarkantyúzta a lovát. A
háznak egyetlen ablaka volt, és mindössze két ajtaja, az egyik
északra nézett, a másik délre.
Ahogy közelebb ért, az agya lázasan dolgozott, hogy átlássa az
egész helyzetet. Nem tudta, ki van odabent, és fogalma sem volt,
hogy Liam velük van-e vagy sem. Jac ígérete járt a fejében. Másnap
ilyenkor a Penwythe Hallban lesznek, a gyümölcsfák és a virágok
között. A nap sugarai mindent fénybe borítanak, és ez a sötét,
nyomasztó élmény már csak rossz emlék marad.
Alaposabban megfigyelte a házat. A vastag kőfalak elég erősek
voltak, hogy ellenálljanak a csípős szeleknek és a tengeri levegőnek;
a palatető anyaga magáról a lápvidékről származott. Delia
lecsúszott a nyeregből, és kikötötte a lovát az ajtó mellett álló
oszlophoz.
Suttogva elmondott egy imát, aztán nagy levegőt vett.
Be akart kopogni, de mielőtt megtette volna, kivágódott az ajtó.
Hátraszökkent a váratlan mozdulattól, és hunyorogva nézett be a
fénybe; a szíve úgy dörömbölt, hogy azt hitte, menten felmondja a
szolgálatot.
A bentről kiáramló, pislákoló fényben egy férfi körvonalai
rajzolódtak ki. Thomas Greythorne volt az.
Torokhangú kacaj tört fel a férfi széles mellkasából.
– Hát eljöttél, húgocskám! Beláttad a hibádat, igaz?
Delia nyelt egyet. Nem mutathatta ki, hogy fél. Megszimatolnák,
és kihasználnák a helyzetet. Úgyhogy kénytelen volt eljátszani a
bátor nő szerepét, még ha nem is érezte magát annak. Belépett a
házba Thomas mellett.
– Mit jelentsen ez, Thomas Greythor… – Deliának torkán akadt a
szó.
Pislogva nézett körül a helyiségben. Liam nem volt ott. Viszont
nem más, mint Ada Greythorne volt jelen, közvetlen mögötte pedig
Hugh Simon állt.
 Delia úgy érezte, belecsapott a villám. Éppen elég lett volna
szembetalálkozni az anyósával, de hogy Mr. Simonnal is? Semmit
sem értett az egészből.
Jac figyelmeztetéseinek foszlányai kavarogtak a fejében.
Egy időre elállt a szava attól, amit látott. Le akarta rohanni Mr.
Simont, és magyarázatot követelni, hogy mit keres itt. Ehelyett
azonban hirtelen kihúzta magát.
– Mi az, Henry nem tudott eljönni?
Thomas elnevette magát.
– A fivérünk odakint van. Egész biztosan látta, hogy jössz.
Valakinek őrködnie is kell. Sosem lehet tudni, milyen veszélyes
népek ólálkodnak odakint a lápvidéken.
Delia megfeszítette az állkapcsát, odafordult Mr. Simonhoz, és
farkasszemet nézett vele. A férfi pislogott, és Delia fürkésző
tekintetétől fel-alá ugrált az ádámcsutkája.
– Jó estét, Delia!
Delia összehúzott szemmel nézett rá, majd Ada Greythorne-ra
siklott a tekintete. A házban található egyetlen asztal mellett ült,
törékeny kezét gondosan összefonva maga előtt. Kis termetű
asszony volt, még Deliánál is alacsonyabb. Hajában
megszaporodtak az ősz szálak, de máskülönben pont olyan volt,
ahogyan Delia emlékezetében élt.
Ada szenvtelen arckifejezéssel felszegte az állát.
– Sokszor eszembe jutott, látlak-e még valaha. Kár, hogy ilyen
eszközökhöz kellett folyamodnunk.
– Hol van Liam? – kérdezte Delia. A homlokán verejték
gyöngyözött, és alig tudott világosan gondolkodni, olyan hevesen
vert a szíve.
 – Ahá! Előbb mutasd meg a helyet, azután átadjuk a fiút.
– De hol van?
– Biztos helyen. Minden mást később fogsz megtudni.
Delia újra az Ada mögött álló Mr. Simonra pillantott. Nem tudta,
hogy került oda, és mit keres ott, de hirtelen a helyükre kerültek a
homályos részletek, és összeállt a kép. Jac látta, ahogy Thomas pénzt
adott neki. Nyilván fizetett neki valamiért. De miért? Hogy szemmel
tartsa őt?
– Ő mit keres itt? – A fejével Simon felé intett. Képtelen volt a
nevét kiejteni a száján.
– Ugyan már, aranyom! – mondta bosszantóan hűvös hangon Ada.
– Csak nem gondoltad, hogy elengedünk Yorkshire-be anélkül, hogy
rajtad tartanánk a szemünket? Végül is te vagy az egyetlen, aki
ismeri Robert titkos rejtekhelyét, és Mr. Simon készségesen segített
nekünk. Hiszen tudod, hogy a türelem az egyik legnagyobb
erényem.
Delia rámeredt az értelmi szerzőre: ez a nő úgy irányította a fiait
meg a többieket, mintha bábuk lennének.
Rosszul volt tőle.
Ada háta mögött árnyék borult Mr. Simon arcára. Túl messze volt
Deliától, így semmit sem tudott leolvasni róla, de nem is érdekelte,
annyira meg volt döbbenve. Fájt neki a tanító árulása. Jó barátnak
tartotta, sőt mi több, Liam is bízott benne. Bármi történt is, bármivel
csalták el Liamet a fogadóból, Deliának szemernyi kétsége sem volt
afelől, hogy Simonnak része volt a dologban.
Megvetően nézett rá.
Delia megnyalta a szája szélét, és eltökélte, hogy nem fogja
elveszíteni a fejét.
 A lehető leglassabban kellett haladnia. Horace-nek időbe telt,
mire odaér a vámhivatalba, és még több időbe, mire vissza is ér.
– Cordelia – dorombolta Ada halk, behízelgő hangon. – Mutasd
meg Thomasnak és Mr. Simonnak, hol van a szállítmány! Azután
átadjuk neked a fiút, és egyszer s mindenkorra eltűnsz Cornwallból.
De egyet mondhatok, ha még egyszer ide merészelsz jönni, nem
leszünk ilyen elnézők, akár a családhoz tartozol, akár nem.
Deliáról most már patakzott a verejték, de megállta, hogy nem
törölte meg a homlokát. Az ajtó felé lépett, de Thomas karon
ragadta, és megálljt parancsolt neki. Delia odakapta a tekintetét, és
a szemébe nézett. Alattomos vigyor ült ki a férfi arcára, és Delia
szoknyája felé intett a fejével.
– Nem mintha ilyen galádságot tételeznénk fel rólad, de egészen
véletlenül nem tartogatsz pisztolyt, kést vagy valami hasonlót az
alatt a nagy szoknya alatt? Magam is meggyőződhetek róla, de sok
időt megspórolnánk, ha önként ideadnád. Persze, csak
elővigyázatosságból kérem.
Deliának összecsikordult a foga, de állta a férfi pillantását. Nem
volt értelme rejtegetni a fegyverét, mert biztosra vette, hogy
Thomas úgyis megtalálná. Szó nélkül benyúlt a zsebébe, kivette
belőle a pisztolyt, és átadta.
Thomas kuncogva tartotta a fény felé.
– Sejtettem! Robert felesége nem merészkedne ilyesmi nélkül a
sziklák közé.
Delia hosszan állta Thomas hideg tekintetét, végül fújt egyet,
kirántotta a karját a férfi szorításából, és kilépett az ajtón.
Amikor Delia felült a lovára, Thomas mellé léptetett, és ő
végigmérte a sógorát. A saját pisztolya az ölében hevert, és nem is
igyekezett elrejteni.
– Csak arra az esetre, ha eszedbe jutna megfordítani a pónidat, és
el akarnál vágtatni.
Simon a másik oldalán lovagolt. Nem látott nála pisztolyt. Delia
felemelte a fejét, és egy pillanatra találkozott a tekintetük. Simon
gyorsan félrenézett.
Az álnok kígyó!
Delia előrefordította a fejét, és olyan erővel préselte össze az
ajkát, hogy szinte fájt. Nem dühöngött, inkább arra akarta fordítani
az erejét, hogy Liamet visszaszerezze. Előreszegezett állal hajszolta
a lovát. Lehet, hogy egyelőre alulmaradt, de a végén ő fog győzni.
 48. FEJEZET

Jac megnyalta a szája szélét, és letörölte a homlokáról az izzadságot.

Pislogni sem akart. A felhők teljesen eltakarták a holdat, és attól félt,
nem látja meg Deliát, ahogy átkel a lápvidéken.
Megfeszített állkapoccsal, hunyorítva fürkészte a tájat. Delia azt
mondta, hogy erre fognak jönni. Kínos lassúsággal teltek a percek,
ám egyszer csak meghallotta az éji madár hangját. Gyengén, alig
észrevehetőn, de mégis biztosan kivehető volt a szalmaszerű fű
susogása mellett.
Jac nem tudta megállapítani, milyen irányból jött. Még jobban
fülelt.
Igen! Dél felől hallatszott. A sziklák irányából. Biztos, hogy Abbott
volt az.
Szerette volna megvárni Deliát – hogy lássa, épségben van-e –, de
ugyanakkor csatlakoznia kellett a férfiakhoz is. Fogalma sem volt,
vajon Delia és a Greythorne-ok magukkal hozzák-e Liamet. Átvillant
az agyán a rémült fiú képe. Ha összecsapnak velük, a lehető legtöbb
emberre lesz szükség, tehát muszáj volt a vámőrökkel tartania.
Jac egy útszéli, védett helyre vezette a lovát, és megkötötte az
állatot. Ismét felhangzott a madár kiáltása, hangosabban a
hullámok fülsiketítő robajánál, majd szabályos időközönként
megismétlődött, és egyre hangosabb lett, ahogy óvatosan közelített
a parthoz.
Jac előbb hallotta, mint látta az embereket: talpuk alatt
csikorogtak a kövek, halkan füttyögtek, és fojtott hangon suttogtak.
Delia útmutatását követve a derekára erősítette a pisztolyt, a keze
ügyébe helyezte a kését, és meghatározta a kiugró szikla helyét.
Ahogy a nevelőnő mondta, az oldalánál keskeny hasadék volt. Jac
keresztülnyomakodott rajta.
Az eléje táruló látványtól elakadt a lélegzete.
A tenger, már amennyit látott belőle, belenyúlt az éjszakai
sötétségbe. A fel-felvillanó holdfény megcsillant a hullámokon,
amitől életre kelt a hatalmas víztükör. Lejjebb árnyékba borult,
kőcsipkés sziklafal zuhant alá a sötét tengerpartig.
Újra felhangzott az éji madár gyászos, mély hangú kiáltása.
Jac követte a hangot, és minden egyes lépésnél megbizonyosodott
arról, hogy ránehezedhet-e a sziklára, végül elérte a homokos
partot. Egyszer csak a semmiből kinyúló, durva férfikéz ragadta
meg a karját, és visszarántotta. Jac bukdácsolt a bizonytalan talajon,
és csak nagy nehezen tudta visszanyerni az egyensúlyát.
Szembefordult a férfival, aki karon ragadta. A nagydarab ember
arcvonásait nem tudta kivenni a gyér fényben, majd meglátott még
hat embert a kőfalhoz lapulva, köztük Horace-t. A lelkész sehogy
sem illett a többi, sötét ruhás férfi közé, Jac mégis kezdett
elismerően tekinteni rá. Abbott megcsinálta – megtalálta a
vámhivatalt, és meggyőzte a vámőröket, hogy eljöjjenek ide. Az
egyik ember Jac felé mozdult, ő pedig közelebb hajolt hozzá, hogy
megtudja a részleteket.
– Most nincs időnk ijedezni, fiúk! – A férfi fojtott, nyers hangon
beszélt. – Nem mozdulunk, amíg meg nem látjuk őket a
rakománnyal a kezükben. Világos?
A másodpercekből percek lettek, a percek pedig óráknak tűntek,
az örökkévalóság kis darabkáinak, amikről megfeledkezett az idő.
Jac türelmetlenül dobolt a lábával. Idejönnek egyáltalán?
Két fekete ruhás vámőr elindult körülnézni. Horace, Jac és a
többiek a helyükön maradtak.
Fehér folt ötlött Jac szemébe, és kinézett a tengerre. Összerándult.
Kis csónak közelített a part felé, az oldalát csapkodták a hullámok.
Himbálózott és ide-oda billegett a vízen, ahogy közeledett, majd
két férfi kiugrott, kihúzták a csónakot a homokos partra, és
biztonságba helyezték egy szikla mögött.
A vámőrök főnöke előrehajolt.
– Erről van szó, uraim!
– Mit csinálnak? – suttogta Horace.
– Valahogy le kell juttatniuk a rakományt a sziklák közül. A
sziklafalon keresztül nem tudják átvinni a lápvidékre, ezért
szerintem kiviszik a tengerre, át egy másik öbölbe, ahonnan
könnyebben elérik vele a szárazföldet.
Jac meredten figyelt. Hallott már ilyesmiről – a csempészek
rafinált módszereiről. Mesteri módon mozgatták az árut, csendben,
hangtalanul, mintha nem is hús-vér emberek, hanem kísértetek
mozogtak volna az éjszakában.
A feje fölött egymáshoz súrlódó kövek zaját hallotta. Felnézett, és
valami fekete dolgot látott. Egy csizma orrát.
A vámőr a szájára tette az ujját. Bárki volt is fölöttük, láthatóan
nem vette észre, hogy ott vannak. A parancsnok felemelte a
pisztolyát, és intett Jacnek és Horace-nek, hogy kövessék a példáját.
 Jac reszkető kézzel emelte fel a fegyverét, ami most kétszer olyan
nehéznek tűnt. Akár tetszett neki, akár nem, belekeveredett ebbe a
veszélyes világba – az lebegett a szeme előtt, hogy megmentse a
rábízott fiút és a nőt, aki rabul ejtette a szívét. A szíve minden
dobbanását egy-egy késszúrásnak érezte a mellkasában. Ismét egy
fekete köpeny suhogását hallotta, aztán valakinek a hangját. Halk
női hangot.
Delia ott volt.
Ott voltak!
És ez után az éjszaka után az élet soha többé nem lesz
ugyanolyan.
 49. FEJEZET

Delia ledobta a köpenyét. Túl meleg volt, és akadályozta a

mozgásban. Túl veszélyes és kényelmetlen volt a sziklák között. A
cipőjét nem ilyen kemény terepre szánták, így aztán többször is
felkiáltott, amikor megcsúszott a lába a vizes köveken.
Ha nem lett volna elég, hogy nehezen tud haladni az egyenetlen
talajon, Thomas vastag ujjai belemélyedtek a karjába, és minden
lépésnél megszorították. Delia ki akarta szabadítani a karját, de a
férfi csak még jobban belemarkolt.
– Milyen messze vagyunk még? – morogta Thomas összeszorított
fogakkal.
– Nem messze.
Már átkeltek a sziklákon. Thomas másik oldalán egy férfi és egy
fiatal fiú lépkedett, akiket Delia nem ismert, és Mr. Simon mögöttük
haladt. Delia újabb lesújtó pillantást vetett rá. Megvetése a férfi
iránt, aki őt is és Liamet is elárulta, lépésről lépésre fokozódott.
Körös-körül keskeny barlangok szabdalták a sziklafalat, a szájuk
benyúlt a kövek közé. Némelyik nem vezetett sehová. Mások
kiszélesedtek a keskeny bejárat után. Delia rászegezte a tekintetét a
pontosan előtte lévő barlangra, amint a hold kibukkant a felhők
mögül. Amikor legutóbb itt járt, Robert erősen fogta a kezét, és nem
volt hajlandó elereszteni. Az emléktől összeszorult a torka.
– Ott van, az az!
– Te mész előre. – Thomas elengedte a karját, lámpást nyomott a
kezébe, és előrelökte.
Delia visszanézett Mr. Simonra. Találkozott a tekintetük. Meglátta
a férfi szemében a döbbenetet. A rémületet. Talán még a megbánást
is. Lehet, hogy kezdetben okos dolognak tartotta, ha némi pénz
fejében rajta tartja a szemét a nevelőnőn. Talán könnyű
pénzkeresetnek vélte. Most azonban másról árulkodott a tanító
tágra nyílt szeme és összeszorított szája.
Nyilvánvalóan alábecsülte a Greythorne-okat. Nem tudta, milyen
híre van a családnak, így aztán elfogadta tőlük a harminc ezüstöt.
Deliának Jac szavai jutottak eszébe. Minden rendben lesz. Holnap
ilyenkor már a Penwythe Hallban leszünk. Mindnyájan.
Amikor odaértek ahhoz a barlanghoz, amit Robert mutatott neki
évekkel azelőtt, Delia letérdelt, hogy be tudjon bújni a nyíláson
keresztül. Tulajdonképpen azon az éjjelen, amikor a férje idehozta,
ő nem ment be, csak nézte, ahogy Robert bemászott. Most,
mindössze a kis lámpással a kezében, bekúszott a fekete nyílásba.
Ahogy a falak összébb zárultak, kezdett erőt venni rajta a pánik. A
szoknyája beleakadt egy éles kődarabba, és elszakadt. De aztán
magasabb lett a barlang mennyezete, és Delia újra fel tudott állni. A
lámpás sárga fénye két üreg bejáratát világította meg.
– Melyik az? – mordult fel Thomas.
– N-nem tudom. Nem jöttem be idáig.
Thomas félretolta Deliát, nekilökte a falnak, és rá sem hederített a
nő fájdalmas kiáltására, amikor egy kő belefúródott a karjába.
Benyomult a bal oldali bejáraton. Cifra káromkodás hangzott fel
odabentről, majd Thomas zord, baljós arckifejezéssel bukkant ki az
üregből. Rámeredt Deliára, és húsos mutatóujját rászegezte.
– Ha át akarsz ejteni, isten engem úgy segéljen, puszta kézzel
végzek veled!
Nem vette le a szemét Deliáról, úgy rontott oda a jobb oldali
üreghez, majd mély hangú, gonosz kacagás visszhangzott a
sziklaüregben.
– Ó, Robert, te aztán sosem vezetted félre a bátyádat, igaz-e?
Az árnyak meglódultak, majd faládával a kezükben tértek vissza,
ami olyan széles volt, mint a válluk.
– Abraham, gyere be ide! Vidd le ezeket a partra!
Delia hátát a barlang falának vetette, és azt remélte, nem látja
senki, miközben az Abraham nevű férfi egyik ládát a másik után
cipelte ki. Azt nem tudta, mit rejtenek a faládák, és azt sem, hogyan
tett rájuk szert Robert. Egy dolog azonban igaz volt: törvénytelen
úton jutott hozzájuk.
Hajlandó volt az életét kockáztatni miattuk.
Deliának a szemébe csorgott a verejték. Minél több időt töltött
bezárva a sötét üregbe, annál inkább kétségbeesett. Ki akart jutni.
Ki kellett jutnia.
Kényszerítette magát, hogy a gyümölcsösre gondoljon. A
smaragdzöld lombkoronára meg arra a szabadságra és
könnyedségre, amit a fák ágai alatt érzett. Nemsokára ott lesznek –
mindnyájan. Jac megígérte neki.
Hirtelen puskalövés zúzta össze a fantáziaképet. Hangosan,
tisztán, összetéveszthetetlenül dördült el.
Delia a szája elé kapta a kezét, és elnyomott egy sikolyt. Távoli
kiáltások hangzottak fel, Delia tekintete Thomasra ugrott. A férfi
pisztolyt fogott rá, úgy sürgette. Az arcától pár centire hadonászott a
fegyverrel.
– Kinek szóltál róla? – sziszegte.
– Senkinek – hazudta Delia, aki nem tudott szabadulni Thomas
éles tekintetétől. – Senkinek sem mondtam el.
A férfi felmordult, megragadott egy kisebb ládát, és a bejárat
mellé lökte, majd újra megmarkolta Delia karját. A nyílás felé
taszította a nevelőnőt.
Delia megbotlott, és elesett. Egy kő felhasította a ruhaujját és a
bőrét, az előbbinél mélyebben. Égő fájdalmat érzett, ahogy talpra
evickélt. Thomas továbbtaszigálta, át a szűk járaton, amíg kijutottak
a durva sziklafalak közül.
Delia tüdeje megtelt a sós fuvallattal, és mohón nyelte a friss
levegőt. Kijutott a barlangból, de a veszély nem múlt el. A szél a
szemébe fújta a haját, és nem látott tisztán. Thomas inas karja
hátulról a dereka köré fonódott, felemelte a földről, és a pisztolya
hideg vasa az arcához nyomódott.
– Megmutatom, mi vár azokra, akik elárulják a Greythorne-okat.
Delia, aki ki volt szolgáltatva a sógora kénye-kedvének,
kétségbeesetten kinézett jobb felé. A sziklafal meredeken zuhant alá
a sötét partig, ahol ládák hevertek a homokban, és egy csónak
ringatózott a vízen.
Újabb lövés dördült. Aztán még egy.
Deliának görcsbe rándult a gyomra. Összeszorította a szemét, és
azt hitte, menten rosszul lesz.
Thomas még erősebben szorította.
Könyörgések sora villant át az agyán. Imádkozott Jacért, Horace-
ért és Liamért. A saját szabadulásáért. Büntetésért a Greythorne-ok
számára.
Eltévedt golyó súrolta a sziklafalat Delia feje mellett. Felsikoltott,
hátrahőkölt, és mielőtt feleszmélhetett volna, Thomas
visszaráncigálta a barlang szájához, ahol a Greythorne-ok emberei
egymásra pakolták a ládákat, arra készülve, hogy lejuttassák őket a
partra.
Thomas beljebb lökte Deliát a barlangba, és az övébe dugta a
pisztolyát. Újabb ládákat ragadott meg.
– Szabaduljatok meg ezektől! Rejtsétek el őket, amennyire csak
lehet! Rajta! Simon, mire vár?
Amikor Delia megfordult, újra meglátta Mr. Simont.
A lázas tevékenység közepette szinte meg is feledkezett róla. De a
tanító tekintete nem Deliára szegeződött. Hanem a mögötte álló
Thomasra – akárcsak a pisztolya.
– Mit csinál? – bömbölte Thomas, Mr. Simon fegyverét méregetve.
Ő is pisztolyt akart rántani, de meglepetésére Simon még
közelebb lépett hozzá, és egyenesen a mellkasát vette célba.
– Delia, menjen innen! Gyorsan! – Simon halkan ejtette ki a
szavakat. A szemét nem vette le Thomasról. – Liam a Greythorne
House-ban van.
Delia tétovázott, mire a tanító ráförmedt:
– Induljon!
Delia felnyalábolta az elrongyolódott szoknyáját, és kirontott a
barlangból, kerülgette a falból kiálló köveket, sietségében beverte a
fejét az alacsony mennyezetbe, míg végül kibukkant a felszínre.
Belekapott a szél a ruhájába, kibillentette törékeny egyensúlyából
az egyenetlen talajon, de vissza sem nézve elindult a legrövidebb
úton.
 Fel kellett jutnia a sziklatetőre. A lápvidékre. Vissza az ismerős
vidékre, ahonnan segítséget tud hozni.
Egyre magasabbra kapaszkodott, aztán a fölötte lévő szikláról
lenyúlt egy erős kéz, és megragadta a kezét. Ösztönösen
hátrahőkölt, hogy kiszabadítsa magát. Kapálózott, rángatózott, de a
kéz nem eresztette. Felnézett.
Jac volt az.
Édes megkönnyebbülés áradt szét Deliában, feltápászkodott, és
közben a férfira támaszkodott. Hullámzott a mellkasa, megragadta
Jacet, és úgy kapaszkodott belé, mintha rajta múlna a szabadulása.
A hold fénye rávilágított a férfira, és Delia meglátta, hogy a ruhája
ujját átáztatta a vér, ahol a karját beütötte egy kőbe.
Jac az orra alatt motyogott valamit, ledobta magáról a kabátot,
letépett egy darabot a saját inge ujjából, és hozzáértő, gyors
mozdulatokkal bekötözte Delia sebét.
– Mi folyik itt? – suttogta közben Delia.
– Pssszt! – Jac gyorsan befejezte a rögtönzött kötözést, és
mindketten a védelmező sziklafalhoz simultak.
– A vámőrök most foglalják le az árut a parton. Hányan voltak
veletek?
– Hárman. Meg egy fiú.
– Hol van Greythorne?
– Még mindig a barlangban. Mr. Simonnal együtt.
Jac szeme megvillant.
– Hogy kivel?
Alattuk, a barlangok irányából, lövés dörrent. Egy férfi fájdalmas
kiáltása követte.
Delia összerezzent, Jac pedig védelmezőn átkarolta. Újra kiabálás
hallatszott, és amikor minden elcsendesedett, Delia felemelte a fejét.
Jac arca olyan közel volt az övéhez, hogy még a sötétben is látta a
férfi szeme kékjét. Kiszáradt szája nehezen ejtette ki a szavakat:
– Liam a Greythorne House-ban van.
– Biztos vagy benne?
– Azt hiszem, igen. Mr. Simon mondta.
– És te hiszel neki?
– Ő hagyott futni. – Delia félrebillentette a fejét, hogy a szikla
mellett le tudjon nézni a partra. – Hol van Horace?
– Lent a parton. Biztos, hogy nem voltak többen, akik a
Greythorne-oknak segítettek?
– Csak őket láttam.
Jac fel akart állni, és Delia belekapaszkodott a karjába. Jac
lenézett rá, és ellágyult az arca. Csókot nyomott Delia fejére.
– Menjünk Liamért!
 50. FEJEZET

Jac felvezette Deliát a sziklafal tetejére, és közben úgy szorította a

kezét, mintha a nő élete függne tőle, aki még mindig a hatása alatt
volt mindannak, amit látott. Meglepték a csempészeket. A
Greythorne-ok nyilvánvalóan alábecsülték a sógornőjük bátorságát.
Horace-szel és a vámőrökkel együtt kivárták, amíg több ládát
bepakoltak a csónakba. Jac életének leghosszabb pillanatai voltak
ezek, amíg arra várt, hogy a vámőrök felkészüljenek a támadásra.
Amikor a Greythorne-ok emberei a csónakban ültek, könnyű volt
rajtuk ütni, mert a csempészek mindnyájan a pisztolytáskájukba
tették a fegyverüket, az utazásra készülve. Jac látta a többi embert,
akik nagy, fekete pókok módjára ereszkedtek le a sziklafalon.
Feltételezve, hogy Delia ott van, így elindult felfelé.
Most pedig a karjában tartotta.
Hála istennek, biztonságban volt, de a nevelőnő karján
éktelenkedő, csúnya seb láttán újra fellobbant benne a düh.
Megsebesítették Deliát, és ez megbocsáthatatlan bűn volt. Jac újra
Delia feje búbjára nyomta az ajkát, akinek a haja kibomlott, és
összeborzolták a lápi szelek. Lesz még idejük bőven egymásnak
örülni, ha megmentik Liamet, mert e pillanatban egyáltalán nem
voltak biztonságban.
 Újabb lövések és kiáltások hallatszottak odalent a parton. Jac még
erősebben szorította Delia kezét, és együtt folytatták az utat felfelé.
Amikor kiértek a sík terepre, megkeresték a férfi lovát, mindketten
felültek a hátára, és vágtattak a sötét lápvidéken át.
Jac hagyta, hogy Delia fogja a gyeplőt, hiszen ő ismerte a mocsarat
és a zsombékosokat, a sziklás helyeket és a hangás bozótot. Röviden
elmondta Jacnek, mi történt: Simon és az anyósa ott voltak a
házban. És hogy Simon volt az, aki fegyvert fogott Thomas
Greythorne-ra.
Jacnek nem volt más választása, mint remélni, hogy Horace és a
vámőrök lefogják Greythorne-ékat és az embereiket. Fogalma sem
volt, hogy megsérült-e Thomas, vagy életben van-e egyáltalán, de ez
most nem is számított. Az a tudat hajtotta előre, hogy Liam ilyen
veszélyes emberek kezére került. Egyre gyorsabban vágtatott.
A fejük fölött kavargó felhők felszakadoztak, és a hold még
fényesebben ragyogott, kísérteties fehér fénybe vonva a mocsarat. A
táj részletei elsuhantak mellettük, amint végigszáguldottak rajta,
egyre mélyebben behatolva a legelőkre.
Biztos, hogy nem jó helyen jártak.
De akkor, mintha a semmiből bukkanna elő, óriási, fekete épület
emelkedett ki a kopár tájból. A háznak szögletes, tömzsi kéményei
voltak. A távolban egy erdő sötét körvonalai látszottak, és a
lápvidék hirtelen véget ért.
Biztonságos távolságban leszálltak a lóról, és az állatot
megkötötték az erdőben. Delia meglepő erővel szorította Jac kezét.
Végiglopózott a fasor mentén, és egy lesötétített, favázas
melléképülethez vezette a férfit.
Odahajolt Jachez, aki érezte Delia meleg leheletét.
 – Ez a kertész lakása. Segíteni fog nekünk.
Delia halkan kopogott az ajtón, aztán lenyomta a rozsdás
kilincset, de az nem engedett.
Pár pillanat múlva léptek csosszantak az öreg épület belsejében,
és nyikorogva kinyílt az ajtó. Loboncos ősz hajú, görnyedt hátú,
pofaszakállas férfi bukkant elő a sötétből, és elállta a keskeny
ajtórést.
Cserzett arca felragyogott a felismerés nyomán, ahogy meglátta
Deliát, és szélesebbre tárta az ajtót.
– Mrs. Greythorne! Mit keres maga itt?
Delia – még mindig Jac kezét szorongatva – az idős férfi mellett
belépett a házba.
– Segítséget kérek magától, Philip.
A kertész felvett egy lámpást az asztalról – nyilván meg akarta
gyújtani –, ám Delia megragadta a kezét.
– Nem kell fény!
Philip leeresztette a kezét, és kíváncsi pillantást vetett Jac felé,
majd megállapodott a tekintete Delián. A karját vette szemügyre.
– Megsérült, Mrs. Greythorne. Ellátom a sebet.
– Nincs rá időnk. – Szorosabban markolta meg Philip karját,
mintha így akarná megragadni a figyelmét. – Greythorne-ék
elraboltak egy fiút, és úgy gondolom, itt van, a házban. Látott
valamit? Hallott valamit?
Philip ismét gyanakvón végigmérte Jacet a holdfényben.
– Nem, asszonyom. Nem láttam, nem hallottam semmit.
– Be akarok menni a házba, de nem láthatnak meg – folytatta
Delia. – Bezárják az ajtókat éjszakára?
Jac egy ideig azt hitte, hogy az öreg nem fog válaszolni, aztán
mégis biccentett.
– A konyha bejáratát általában nem zárják be, de a házban sötét
van. Nem tudom, van-e ott valaki.
Delia határozott mozdulatokkal átvizsgálta a konyhaszekrény
keskeny polcának a tartalmát.
– Thomas elvette a pisztolyomat. Magának van pisztolya vagy
valamilyen fegyvere idebent?
– Honnan lenne? – Philip megvonta a vállát. – Tudja jól, hogy nem
szeretek fegyvert tartani a házamban.
Delia válla csalódottan leereszkedett.
– Nagyon fontos lenne, Philip! Van valamije, amivel
megvédhetjük magunkat?
– Van egy vadászkésem meg pár nyúlcsapdám ott hátul.
Jac előrelépett, hiszen már alig várta, hogy elinduljanak
megkeresni Liamet.
– Elvihetjük a kést?
Philip kivette a kést a szekrényből, és odaadta Jacnek.
– Ne aggódjon, Philip! – Delia megveregette a kertész karját, ahogy
a gyerekeket szokta megnyugtatni. – Később mindent
megmagyarázok. Csak annyit kérek, hogy maradjon itt.
Philip arca megenyhült, ahogy egymásra néztek Deliával; régi
cinkosság lehetett kettőjük között. A kertész bólintott, aztán ellépett
az ajtó elől.
– Csak kiáltsanak, ha szükségük van rám!
Jac Delia nyomában kilépett a hűvös éjszakába, és odaadta neki a
vadászkést. Áttetsző pára ereszkedett az alacsonyan fekvő
területekre, és a távolban vészjóslóan huhogott egy bagoly. Jac
megszorította a pisztolyát, és Deliára nézett. Milyen különös
látványt nyújtott kezében a vadászkéssel! Törékeny alakjához
képest túl nagynak tűnt a fegyver, de sugárzott belőle a
magabiztosság. Lenyűgözte a nő lélekjelenléte ebben a helyzetben.
Odalopóztak a házfal tövébe, és körbementek a hátsó bejárathoz.
Delia megállt, hogy bevárja Jacet a csukott ajtónál.
Lenyomta a kilincset, és az könnyen engedett.
Elmosolyodott a siker láttán, és belépett.
Úgy tűnt, a szolgák lakrészébe jutottak be. Sápadt holdfény
szüremlett be az ajtó melletti ablakokon, és Jac bal keze felől, az
alacsony küszöböt átlépve, bejutottak a néma és sötét konyhába.
Jobbról nyílt a borospince és a kamra. Halkan lépdeltek a kőpadlón,
és ahogy beljebb merészkedve befordultak a folyosó sarkán, teljes
sötétség borult rájuk.
A félhomályos folyosóból nyílt a nagyterem. Fojtott hang
hallatszott valahonnan, amitől Jac is és Delia is ledermedt.
Delia a szájára tette az ujját, aztán odabújt Jachez.
– A könyvtárból jön. Ott van, a bal oldali ajtó mögött.
Jac rögtön meglátta. Az ajtó résnyire nyitva volt, és meleg fény
ömlött ki a helyiségből.
– Gondolod, hogy Liam odabent van? – suttogta Jac.
Delia vállat vont.
– Minden más helyiség csendes.
– Megnézem.
Jac intett neki, hogy maradjon nyugton, aztán lábujjhegyen
megindult a fal mentén; minden lépésnél megállt, mielőtt teljes
súlyával ránehezedett volna a padlóra, nehogy megnyikorduljon. Az
ajtó előtt megállt, hallgatózott, és megigazította a pisztolyt izzadt
tenyerében. A helyzet valós veszélye ólomsúllyal nehezedett rá.
 El sem tudta képzelni, mi lehet az ajtó mögött.
Lehet, hogy ott van Liam. Lehet, hogy nincs.
Fegyveres férfiak is lehetnek odabent. Akár húszan is.
Nem lehetett tudni. Jac megnyalta a szája szélét, és visszanézett
Deliára. A nevelőnő szeme mereven tágra nyílt. Bátorítóan
biccentett Jacnek.
A férfi odasimult az ajtófélfához, és lehúzta a fejét.
A szíve kalapált, a mellkasa összeszorult; megfordult és
előrehajolt. Amint a szeme hozzászokott a fényhez, egy idős nőt
látott profilból, aki a kandalló mellett ült.
Jac szíve elszorult. Leeresztette a fegyverét. Liam biztosan nincs
itt. Tévedtek.
Már éppen vissza akart húzódni, amikor baloldalt mozgásra lett
figyelmes. Helyet változtatott, és elakadt a lélegzete. Egy fejet látott
hátulról. Fekete hajat. Széles vállat. Liam volt az. Közelebb hajolt az
ajtóhoz, hogy minél jobban lássa. Akkor látta meg a fiú vállán a
kötelet.
A düh folyékony, olvadt lávaként hömpölygött végig rajta. Intett
Deliának, hogy menjen oda mellé. Intett a fejével, és befelé mutatott.
Amikor Delia elég közel ért, Jac egy ujját felemelte.
– Liam ott van. Egy nő van odabent – suttogta. – Gyere utánam!
Azzal kiegyenesedett, és belépett az ajtón.
 51. FEJEZET

Deliának minden idegszála pattanásig feszült, minden érzéke

belesajdult abba a szörnyűségbe, ami azon az éjszakán történt.
Többen meghaltak. Biztos volt benne.
Ez a tudat ijesztő volt. Kísérteties. Jobban fájt, mint a karján a seb.
Ráadásul Jac épp akkor derítette ki, hogy Liam a könyvtárban van.
Delia szíve nem bírt volna ki egy újabb veszteséget. A férfi azt is
jelezte, hogy egy nő van vele a könyvtárban, és Deliának szemernyi
kételye sem volt, ki lehet az a nő.
Delia mélyeket lélegzett. Erősnek kellett maradnia. Csak még egy
kis ideig, és aztán vége lesz az egész ügynek.
Jac három ujját mutatta fel, majd egymás után becsukta őket.
Ekkor kivont pisztollyal berontott az ajtón. Delia követte, és azonnal
felmérte a helyiséget. Liam a sarokban ült, egy székhez kötözve. A
kandallóban égő tűz mellett pedig az anyósa ült. Senki más nem volt
ott.
Jac Adára szegezte a pisztolyát, és a válla fölött Deliához beszélt.
– Vágd el a kötelét!
Delia mozgásba lendült, és odasietett a fiúhoz. A
megkönnyebbüléstől könnyek szöktek a szemébe, alig látott tőlük,
és reszkető ujjakkal elvágta a kötelet Philip késével.
 Elviselhetetlenül hangosan ketyegett a falióra, Delia keze lassan
mozgott, de végül csak megadta magát a kötél, és a padlóra hullott.
Liam talpra ugrott, és Delia nyakába borult. Delia csak ezután
fordult oda Adához.
Jac rászegezte a pisztolyát, mégis olyan nyugodtan és
méltóságteljesen ült, mintha csak a kandalló mellett pihenne, nem
pedig egy kamasz fiút ejtett volna túszul. Kaján mosoly bujkált a
szája szögletében. Letette a könyvét, és egyenesen Deliára szegezte
jeges tekintetét.
– Szóval megtaláltál, ugye, Cordelia?
Deliában hirtelen feltolult a Greythorne House-ban történt
legutolsó találkozásuk emléke. Akkor meg volt rémülve és
rettenetesen kimerült volt. Most égett a vágytól, hogy igazságot
szolgáltasson, és az ereiben bátran száguldott a vér. Most rajta volt
a sor, hogy kérdéseket tegyen fel, és parancsokat osztogasson.
– Hogy tehette ezt? Liam még olyan fiatal.
Ada baljóslatú mosolya még szélesebbre húzódott, és
félrebillentette a fejét.
– Figyelmeztettem Robertet veled kapcsolatban. Igen, nem is
egyszer, de nem hallgatott rám az a makacs fajankó. Mindig is azt
gondoltad, hogy túl jó vagy a Greythorne családhoz képest, fenn
hordtad az orrodat. Attól még a mi házunkban laktál, a mi
kenyerünket etted. Közénk tartozol, aranyom, akár tetszik, akár
nem.
Delia nem hagyta, hogy elhatalmasodjanak rajta az érzelmek a
múltbeli dolgok említésére. A jelenre figyelt. Nem tehetett mást. Ada
szavaiból ítélve az idős asszony nem tudott a tengerparti
rajtaütésről. De ez nem is számított. Deliának többé semmi sem
számított, amit a Greythorne-ok tettek.
– Sosem fogok közétek tartozni!
Jac előrelépett, és közben a kabátujja súrolta Delia karját.
– Liam, fogd azt a kötelet! Gondom lesz rá, hogy ez a nő soha
többé senkinek ne árthasson.
Ahogy Liam visszalépett a ledobott kötélért, Delia megpillantotta
Philipet. Az ajtóban állt, kalapját a kezében tartotta, és üres
tekintettel meredt rájuk.
Jac is észrevette az öreget.
– Philip, van egy kocsija, amit kölcsön tud adni nekünk?
Philip kivörösödött szemével Jacről Adára nézett, végül Deliára. A
szomorúságtól meggörnyedt a válla.
– Kérem, Philip! – unszolta Delia. – Nagyon sürgős lenne.
Mielőtt válaszolhatott volna, Ada felhördült.
– Philip, ne merészelje! – Pattogó hangjából most először csendült
ki a félelem.
Philip visszafordította a tekintetét Deliára.
– Mindjárt jövök, Mrs. Greythorne. Maga mindig kedvesen bánt
velem meg a feleségemmel, és ahogy mondtam, ezt soha nem fogom
elfelejteni.


Megvirradt, mire mindenki visszatért a whitecrossi paplakba. Delia
a kanapén ült. Jac mellette foglalt helyet, védelmezőn – és
gyengéden – ölelte át. Delia a férfi vállára hajtotta a fejét, és odabújt
hozzá. Jac meg sem mozdult, amióta megérkeztek, és Delia bízott
benne, hogy ez így is fog maradni.
Liam vele szemben egy székben aludt, fekete haja az arcát
keretezte, mellkasa minden lélegzetvételnél lágyan hullámzott.
Delia egész idő alatt büszke volt a fiú erejére és bátorságára, amit
nem lehetett elvárni egy magafajta gyerektől. Horace és az egyik
vámőr a kandalló mellett állt. Mary lépett be a szalonba, és tálcán
teát vitt be.
– Nem is tudom, hogyan köszönjem meg – mondta a vámőr,
miközben elvette a gőzölgő csészét. – A Greythorne család évek óta
félelemben tartja a környéket, és mi tehetetlenek voltunk velük
szemben. Az önök tippjének köszönhetően vádat emelhetünk
ellenük, arról nem is beszélve, hogy bizonyítékokkal tudjuk
alátámasztani.
Delia elvett egy csésze teát Marytől. Hátradőlt, hogy a sógornője
Jacet is megkínálhassa. Különösnek tűnt, hogy oly sok idő és
rettegés után végre lezárult egy zavaros korszak. Sok kérdésére
választ kapott, de azért egy dolog még nyitva maradt. Ez a kérdés
nyugtalanította azóta, hogy a lápon töltötte az éjszakát Roberttel, és
bár nem sokat számított a dolog, felülkerekedett benne a
kíváncsiság.
– Az emberei kiderítették, hogy mi volt a ládákban?
A vámőr a sarkán hintázva válaszolt.
– Ezüst. És nem is kevés. Ezüsttányérok, -érmék, -tálak ládaszám,
amit csak el tud képzelni. Elég jó fogás! Nem csoda, hogy annyira
odavoltak érte.
Ezüst!
Delia hitetlenkedve felsóhajtott.
Robert néhány láda ezüst miatt rettegett annyira, róla nem is
beszélve. Most már ostobaságnak tűnt az egész.
– Csak azt sajnálom, hogy idáig fajultak a dolgok. – Delia lenézett a
karját fedő friss, fehér kötésre, aztán Liamre pillantott, alszik-e még,
mielőtt feltette a következő kérdést. – Mi lesz Mr. Simonnal?
– Amint tudja, megsebesült, késszúrás érte a vállát, de megmarad.
Felelnie kell a saját bűneiért: agyonlőtte Thomas Greythorne-t,
elcsalta a fiút a szállásáról, bűnrészes volt az emberrablásban,
úgyhogy vizsgálat indul ellene. Egy táskára való levelet találtunk
nála azzal kapcsolatban, hogyan kötött megállapodást a Greythorne
családdal, ami igen sok információt tartalmaz. Azok a levelek
önmagukban is elegendők ahhoz, hogy jó hosszú időre rács mögé
kerüljön. Ha van egy kis sütnivalója, perdöntő bizonyítékot fog
szolgáltatni a Greythorne-ok ellen, hogy enyhébb büntetéssel
megússza.
A levelek említésekor Delia tudta, miről van szó – arról a
csomagról, amit ő szedett ki a padlódeszkák alól Mr. Simon
hálószobájában a Penwythe Hallban azon a reggelen, hetekkel
korábban. Ennek ellenére váratlan, megmagyarázhatatlan
szomorúság fogta el attól a gondolattól, hogy Mr. Simon börtönbe
kerül. Megvetette a tanítót, mert elárulta őket, de végül valamiféle
lojalitás – vagy legalább a lelkiismeret – felülkerekedett benne.
– És Ada Greythorne?
– Henryvel együtt börtönbe kerül. Nincs az az esküdtszék,
amelyik kifogásolhatná a vádpontokat. Nem érdekel, mekkora
hatalmuk van a Greythorne-oknak. A birodalmuk széthullóban van,
és nem kétséges, hogy mindenki a saját bőrét fogja menteni, minden
csempész, innen Devonig, meg akarja úszni, hogy a nyakára
kerüljön a hurok. Semmi nem tudja jobban megoldani az emberek
nyelvét, mint hogy maguk előtt látják az akasztófát.
A kesernyés szavak komoran, szívbe markolón lebegtek a
levegőben. Delia ekkor vette észre a bátyja feszült, holtsápadt arcát.
Micsoda megrázkódtatás lehetett Horace-nek – a lelkésznek –
kilépni a maga nyugodt, biztonságos világából a veszélybe.
Meglehet, Liamért tette, de Delia tudta, hogy érte is áldozatot hozott.
A köztük lévő minden feszültség ellenére Delia szerette a bátyját.
– Mindent köszönök, Horace, amit ma éjjel tettél.
Horace eleresztette a füle mellett Delia köszönő szavait. Hibái
ellenére végső soron szerény ember volt. Nem meglepő, hogy témát
váltott.
– Gondolom, mindenki alig várja, hogy visszatérhessen a
Penwythe Hallba.
Mindenki? Lehetséges, hogy végül mégis elfogadta Delia döntését?
Delia összenézett Jackel. A férfi arca felderült.
Igen, haza! Penwythe-ba. A gyerekekhez és ahhoz az élethez, amit
együtt építettek fel.
Horace felsóhajtott, aztán bólintott.
– Mint a testvéred, azt szeretném, ha nálunk maradnál,
Whitecrossban, de megértem az indokaidat, és képes vagyok
belátni, ha nincs igazam.
Mivel nemigen tudta, mit mondhatna még, Delia felállt Jac mellől,
és odament a bátyjához. A karjára tette a kezét, de nem szólt
semmit.
Horace megveregette a húga kezét, és ajkával csücsörített, mielőtt
megszólalt volna, mintha mérlegelné a szavait.
– Nem mindig viselkedtem testvérhez méltón. Előfordult, hogy
nem a te érdekeidet tartottam szem előtt, amit egész életemben
szégyellni fogok. Remélem, meg tudsz nekem bocsátani.
Delia szemét elhomályosították a könnyek. Arról sosem beszéltek,
hogy Horace eltitkolta előle, milyen hírük van a Greythorne-oknak.
Most, hogy megtette, már nem is tűnt olyan fontosnak a dolog.
– Ezek a dolgok elmúltak, Horace. Egytől egyig. Persze hogy
megbocsátok.
– Meg akarok változni – szúrta közbe gyorsan Horace felderülve. –
Rosszul ítéltem meg a helyzetet, és meggondolatlanul szóltam. Menj
vissza a Penwythe Hallba, Delia! Áldásom rád.
Delia a bátyja nyakába borult. Szeretet és családi összetartozás
volt az ölelésükben.
– Köszönöm, bátyám! Mindent köszönök.
 52. FEJEZET

Delia és Jac kikísérte a vámőrt a paplakból. A hajnal első kékes

színű sugara kelet felől az erdő fölé kúszott, és alacsonyan szálló
ködfátyol borult a tájra. Jac ráfonta ujjait Delia kicsi kezére,
miközben a vámőr elbúcsúzott, és eltűnt a hajnal mozdulatlan
csendjében.
Most végre egyedül voltak, ami Jacnek nagyon is a kedvére volt.
Nem akart visszamenni a paplakba, ahol még együtt volt a család.
Hirtelen erősen megszorította Delia kezét.
– Gyerünk!
Delia felkacagott, vidáman és nyugodtan. Milyen régen vágyott
Jac erre a nevetésre? A fallal körülkerített kerthez vezette Deliát, és
kinyitotta az ajtaját. Delia nem ellenkezett, amikor a férfi bevezette
a kertkapun, és amikor a kőfal árnyékába értek, Jac magához húzta.
A mellkasához szorította Delia kezét, és azt suttogta:
– Bízol bennem, Cordelia Greythorne?
– Mintha ezt már kérdezted volna tőlem. – Delia rámosolygott és
hozzábújt, szinte egybeolvadt a férfival. – Tudod, hogy igen.
Jac pillantása megállapodott Delia ajkának lágy ívén. Nem tudott
máshová nézni, még ha akart volna sem. Delia közelsége
elhomályosította az elméjét, de azért egy dolgot muszáj volt
megtudnia.
– Akkor hadd kérdezzek tőled valamit! Megbízol bennem ma,
holnap és életed hátralévő napjain?
Delia beleharapott az alsó ajkába, ami annyira jellemző volt rá. A
szemében könnyek csillogtak, de azért bátran Jac szemébe nézett.
Közelebb húzódott hozzá, olyan közel, hogy a szoknyája szegélye
végigsimította Jacet, a haja illata elvegyült a rózsákéval, és
körülölelte a férfit, megrészegítette, és felszította benne a vágyat.
– Nem is tudod, mi mindent kaptam tőled – folytatta Jac. – A
gyerekekkel együtt örömöt hoztál az életembe, és csak most kezdem
megérteni, mire lennék képes, hogy megvédjem. A Penwythe Hall
semmit nem jelentene számomra, ha te nem lennél ott velem. A
részévé váltál, és örökre beköltöztél a szívembe.
Jac nem tudta tovább türtőztetni magát. Eleresztette Delia kezét,
magához ölelte, és egész testével érezte a nő testének puhaságát.
Megcsókolta. Delia ajka bársonyosan lágy volt, és az elmúlt hónapok
minden gondja-baja semmivé foszlott.
Jac kisimította Delia fekete haját a homlokából, s az elégedett
arckifejezését biztatásnak vette.
– Cordelia Greythorne, drága Cordelia Greythorne-om! Be kell
vallanom, hogy időközben reménytelenül beléd szerettem, és soha
többé nem akarok elválni tőled. Feleségül jössz hozzám?
Deliából rövid kuncogás szakadt ki, a mellére tette a kezét, szürke
szeméből sugárzott a boldogság.
– Nos, Jac Twethewey, drágám, beléd szerettem, és semmi sem
tehetne boldogabbá, mint hogy felségül menjek hozzád.
 EPILÓGUS

Delia szorosan fogta Sophy kezét, beszívta az almaillatot és a friss,

késő őszi hűvösséget. A kislány szökdécselve ment mellette. Delia a
fagyosszentek bálja óta nem látott ennyi embert a Penwythe
Hallban. A présház udvarán nyüzsgött a tömeg, és Jac volt a
középpontban.
– Ez a sok ember mind Jac bácsival akar beszélni? – kérdezte
Sophy, miközben félrebillentett fejjel szemlélte a sokaságot.
Delia túláradóan büszke volt Jac sikerére. A férfi kockáztatott, és
nyert. A környék gazdái az ő présházába hozták az almájukat, és
onnan, ahol Sophyval álltak, látták, hogyan vontatja a ló körbe-
körbe a zúzógép nehéz kövét. Habár a jégverés Penwythe-ban
elvitte a termés nagyobb részét, mégsem pihentek: éjjel-nappal
zúzták az almát, kipréselték a levét, és hordókba töltötték. Még Mr.
Colliver is le volt nyűgözve, és mindenáron be akart szállni Jac
jövőbeni vállalkozásaiba. Mindenfelé róla beszéltek, és hosszú
hónapokra elegendő munkájuk volt Penwythe-ban.
Nagyon sok küzdelem volt mögöttük, de nagyrészt már csak távoli
emléknek tűntek. Mr. Steerhead ugyan ellopta a gyerekek pénzét, de
Jac sokkal nagyobb dolgot ajándékozott nekik: igazi otthont.
Családot. Szeretetet. Mrs. Lambourne továbbra is erősködött, hogy a
gyerekek költözzenek hozzá Londonba, de ők a Penwythe Hallban
akartak maradni, élni és virulni, amitől Delia szíve átmelegedett.
– Igen – mondta végül Delia, elégedetten sóhajtva. – Mindenki a te
bácsikáddal akar beszélni.
Delia odatartotta az arcát az édes illatot hozó szellőnek. Milyen
csodás érzés volt Penwythe-ban élni úgy, hogy nem kellett félnie
sem a múlttól, sem a jövőtől! Alig néhány hónapja a gondolatait
megbénította a rémület, és mindenen eluralkodott a szomorúság.
Állandóan Elizabethre gondolt, naponta új erőt merített abból,
ahogyan a húga a hitről és a békességről beszélt.
Óvatosan megérintette a nyakában lógó medált. A múltja – Maria,
Elizabeth, a szülei és Robert – örökre része marad az életének, és
hálás volt a velük töltött időért. Örökké gyászolni fogja azokat,
akiket elveszített, de a szíve újra megnyílt a boldogság lehetősége
előtt.
Delia és Sophy továbbmentek az udvar felé, és Jac figyelte, ahogy
közelednek. A haja borzas volt, a bőre barnára sült a szabadban
töltött napok alatt. Fehér fogai kivillantak, ahogy rámosolygott
Deliára, kimentette magát a beszélgetőtársánál, és eléjük szaladt.
Sophy kirántotta a kezét Delia szorításából, és Jac felé futott. Jac
felkapta a kislányt.
– Nos, Sophy hercegnő, mit szólsz hozzá, hogy ilyen sok ember
van a Penwythe Hallban?
– Az volt jó, amikor csak mi voltunk itt, és tekézhettünk odakint a
pályán. – Sophy durcásan lebiggyesztette az ajkát.
Jac elnevette magát, még magasabbra emelte a kislányt, aztán
odalépett Deliához, és átölelte.
– Nemsokára minden visszatér a rendes kerékvágásba. Előttünk
van még az egész élet, együtt leszünk, ha Isten is úgy akarja, még
nagyon hosszú ideig, és tekézhetünk, hogy a kis szíved
megnyugodjon.
– Fogadjunk, hogy én fogok nyerni! – mosolyodott el Sophy, és
kicsusszant Jac karjából. – Nézzétek! Ott van Liam és Johnny! –
Azzal futásnak eredt az udvar irányába, barackszínű ruhája
lobogott, hosszú, fehér szalagja a levegőben úszott utána.
Nézték, ahogy a kislány átfurakszik a tömegen a testvéreihez, akik
az új tanító mellett álltak – ez az ember arra biztatta a fiúkat, hogy
minél többet tanuljanak a családi vállalkozásról. Egy ideig elnézték
őket, aztán Jac odafordult Deliához, és átölelte. Delia nevetve
szorította oda az arcát a férfi izmos mellkasához. Legszívesebben
örökre így maradt volna, de kénytelen-kelletlen észrevette az őket
figyelő kíváncsi tekinteteket.
– Mindenki minket néz.
Jac nem vette le róla a szemét.
– Nem érdekel. És téged, Mrs. Twethewey? – Homlokon csókolta
Deliát.
Kart karba öltve sétáltak vissza az udvarba. Delia új családja, új
szomszédai, az egész új élete ott kavargott körülötte szédítő
tarkaságban. Már nem kellett a fasort figyelnie, hogy nem rejteget-e
valamilyen veszélyt. Csak a jelenre figyelt, és a sok áldásra, amiben
része volt. Újra ránézett Jacre, és nagyot dobbant a szíve.
Végre meglelte az otthonát.
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Óriási öröm volt ezt a könyvet megírni. Hálás vagyok mindazoknak,

akik bátorítottak és együtt dolgoztak velem, hogy az ötletből kész
regény legyen.
A családomnak: köszönöm a kifogyhatatlan biztatást és
támogatást. A világot jelentitek nekem!
Az ügynökömnek, Rachelle Gardnernek: a tanácsaid, az
útmutatásod és a barátságod kincset ér.
Csodálatos szerkesztőimnek, Becky Mondsnak és Julee
Schwarzburgnek: köszönöm, hogy nekigyürkőztetek, és velem
együtt csiszoltátok ezt a történetet. A HarperCollins Christian
Publishing kiadó többi munkatársának, a marketingtől az
értékesítésig, és a kettő között mindenkinek: köszönöm mindazt,
amit csináltok.
És végül, de nem utolsósorban, író barátaimnak, különösen KBR-
nek és KC-nek: mindegyikőtöknek köszönöm, hogy velem
tartottatok ezen az utazáson.