Professional Documents
Culture Documents
és PATRICK ROBINSON
A TÚLÉLŐ
FORDÍTOTTA:
DR. MOLNÁR GYÖRGY
MARCUS LUTTRELL
és PATRICK ROBINSON
A TÚLÉLŐ
A SZEMTANÚ BESZÁMOLÓJA A VÖRÖS SZÁRNYAK
HADMŰVELETRŐL ÉS A 10. SZÁMÚ SEAL-CSOPORT
ODAVESZETT HŐSEIRŐL
GABO
A fordítás Marcus Luttrell with Patrick Robinson:
Lone Surviver.
The Eyewitness Account of Operation Redwing and the Lost Heroes of
SEAL Team 10
(Little, Brown and Company)
alapján készült
Ő
sen mosolygó férfi nagy fényképe a keretéből. Ő volt Mikey. Hallottam,
ahogy az édesanyja azt kérdezi:
– Ugye nem szenvedett, ugye nem? Kérem, mondja, hogy nem
szenvedett!
Gyorsan elhúztam a kabátom ujját a szemem előtt, mielőtt válaszol-
tam.
– Nem, Maureen. Nem szenvedett. Azonnal meghalt.
Azt mondtam neki, amit hallani akart. Ez a fajta taktikus válasz el-
engedhetetlen tartozéka az egyetlen túlélő alapfelszerelésének.
Próbáltam beszélni neki fia töretlen bátorságáról, akaraterejéről,
vasfegyelméről. És ahogy várható volt, úgy tűnt, hogy Mikey anyja
még semmibe sem nyugodott bele. Addig nem, amíg én nem mesél-
tem róla. Én voltam a megmásíthatatlan rossz hír meghozója.
A következő órában próbáltunk felnőttek módjára beszélgetni egy-
mással, de nagyon nehéz volt. Oly sok minden volt, amit el lehetett
volna mondani, és oly sok minden, amit sohasem mondanék el. És
nem sokat segített három bajtársam sem, sem a minket elkísérő New
York-i tűzoltó és rendőr támogatása.
De ezt az utat végig kellett járnom. Megfogadtam, hogy megteszem,
nem számít, mi az ára, mert tudtam, mit jelent ez a családoknak. Meg-
oszthatják szívfájdalmunkat valakivel, aki ott volt. Mentem hát házról
házra, gyászról gyászra.
Esküvel vállalt kötelességemnek tartottam, de ez csöppet sem tette
könnyebbé. Távozáskor Maureen valamennyiünket megölelt. Én szer-
tartásosan fejet hajtottam legjobb barátom fényképe előtt, majd lebal-
lagtunk azon a szomorú ösvényen az utcára.
Az este ugyanilyen rettenetes lesz, mert Heathert, Mikey meny-
asszonyát megyünk meglátogatni a lakásán New York belvárosában.
Nem igazság. Mostanra már össze kellett volna házasodniuk. Másnap
pedig az arlingtoni Nemzeti Temetőbe kellett elmennem, két további
hiányzó barátom sírjához.
Bármilyen mércével is mérjük, drága, hosszú és szomorú utazás volt
ez az Amerikai Egyesült Államokon keresztül, amelynek költségeit az
a testület viselte, amelynél szolgálok. Mint én, mint mi valamennyien,
ők megértik ezt. És mint oly sok, elhivatott emberrel dolgozó nagy
cégről, róluk is rengeteget tudhatsz meg a hitvallásukból, ha úgy tet-
szik írott alkotmányukból.
Hosszú évekig próbáltam az életemet a nyitó bekezdésre alapozni:
„Bizonytalan időkben van a harcosoknak egy különleges válfaja, aki
kész engedelmeskedni a nemzet hívó szavának: hétköznapi ember,
cseppet sem hétköznapi vággyal a dicsőségre. Ez a megpróbáltatások-
ban edzett harcos beáll Amerika legkiválóbb különleges hadviselési
erői közé, hogy szolgálja a hazáját és az amerikai népet, és oltalmazza
az életformájukat. Én vagyok ez az ember.”
A nevem Marcus. Marcus Luttrell. Az Egyesült Államok Haditenge-
részetének SEAL-je vagyok, rajparancsnok, 1. SDV-csoport, Alfa sza-
kasz. Mint minden SEAL, én is teljes kiképzést kaptam, fegyveres és
fegyvertelen küzdelemben, pusztításban. Mesterlövész vagyok, és én
vagyok a szakasz szanitéce. De mindenekelőtt amerikai vagyok. És
amikor megkondul a harang, harcba szállok az országomért és a cso-
portbeli bajtársaimért. Ha kell, mindhalálig.
És ez nemcsak azért van így, mert a SEAL-ek arra képeztek ki, hogy
így tegyek, hanem azért, mert én kész vagyok rá. Hazafi vagyok, és a
jobb karomon Texas Magányos Csillagával harcolok, egy másik texasi
zászlóval pedig a szívem fölött. A legyőzetés számomra elképzelhetet-
len.
Mikey 2005 nyarán halt meg, miközben velem vállvetve harcolt
Északkelet-Afganisztán hegyei között, ő volt a legjobb tiszt, akit valaha
ismertem, kemény lelkű harcos, aki csaknem hihetetlen bátorságot ta-
núsított az ellenséggel szemben.
Két ember, aki megtanult hinni ebben, volt a másik két bajtársam,
akik szintén ott fenn harcoltak és haltak hősi halált. Danny és Axe, két
amerikai hős, két toronymagasan kiemelkedő alak egy olyan harcoló
alakulatban, ahol a bátorság átlagos erény. Életük ékes bizonyságul
szolgál arra, ami a haditengerészeti SEAL-ek hitvallásának középső be-
kezdésében áll:
„Sohasem adom fel. Kitartok a végsőkig, és erőt merítek a csapások-
ból. Nemzetem elvárja tőlem, hogy testileg keményebb és lelkileg erő-
sebb legyek, mint az ellenségeim. Ha leütnek, felkelek, minden egyes
alkalommal. Minden csepp erőmet bevetem csoportbeli bajtársaim vé-
delmére, és küldetésünk teljesítésére. Sohasem hagyom abba a harcot.”
É
Amint említettem, a nevem Marcus. És ezt a könyvet három bajtár-
sam, Mikey, Danny és Axe miatt írom. Mert ha nem írom meg, soha
senki sem fogja megismerni ennek a három amerikainak az ellenséges
tűzben tanúsított legyőzhetetlen bátorságát. És mind közül ez lenne a
legnagyobb tragédia.
1
Ú
Újra belegázoltam tehát a jéghideg vízbe, hogy kimentsem Mikey-t.
Nem vagyok valami gyors futó, de a vízben gyors vagyok, és gond nél-
kül elértem. Több eszem is lehetett volna.
– Tűnj el mellőlem, Marcus! – rikkantotta. – Versenyautó vagyok, a
tachométer a vörös sávban jár, a legnagyobb fordulatszámot mutatja!
Ne baszakodj velem, Marcus, most ne! Versenyautóval van dolgod!
Ez csak Mike Murphy lehetett. Ha a szakaszunkban bármelyik
SEAL-nek elmeséltem volna a történetet név nélkül, majd megkérdez-
tem volna, na, ki mondta ezt, mindenki Mikey-ra tippelt volna.
A Hercules rakterében Daniel Richard Healy rangidős vezető tenge-
részaltiszt ült velem szemben, egy másik vérbeli haditengerész SEAL.
190 centi magas, harminchét éves, nős, felesége Norminda, hét gyer-
mek apja. New Hampshire-ben született, 1990-ben állt be haditenge-
résznek, és addig lépett előre, amíg el nem jutott a SEAL-csoportokba,
és majdnem folyékonyan megtanult oroszul.
Danny és én ugyanabban az egységben, az 1. SDV-csoportban szol-
gáltunk három éve. Legtöbbünknél kicsit idősebb volt, és a kölykei-
ként emlegetett minket – mintha nem lett volna neki elég! És mind-
nyájunkat egyforma szenvedéllyel szeretett, mindkét nagycsaládot, a
feleségét és a gyermekeit, nővéreit, fivéreit és szüleit, valamint a még
nagyobb családját, amelyik ez idáig Bahrein szigetén állomásozott.
Dan még elszántabban védelmezte a SEAL-jeit, mint Mikey. Soha sen-
ki nem mert beszólni egyikünknek se, amíg ő a közelben volt.
Danny lankadatlanul őrizte a nyáját. Minden küldetést nagy alapos-
sággal tanulmányozott, összegyűjtötte az információkat, ellenőrizte a
térképeket, a vázlatokat, a fotókat, mindent, amit a felderítés leszállí-
tott. A kilátásban lévő küldetéseken is rajta tartotta a szemét, és gon-
doskodott róla, hogy az ő kölykei mindig a frontvonalban álljanak.
Hisz erre képeztek ki minket, ez az a hely, ahova menni akarunk.
Dan sok szempontból keményen bánt mindenkivel. Volt idő, amikor
ő meg én nem jöttünk ki egymással. Tántoríthatatlan volt, hogy min-
dig az ő megoldása a legjobb, sőt többnyire az egyetlen lehetséges
megoldás. A szíve azonban mindig a helyén volt. Dan Healy pokolian
jó haditengerész SEAL volt, mintaképe mindennek, aminek egy rang-
idős altisztnek lennie kell, vasember, aki stratégává nőtte ki magát, és
aki A-tól Z-ig mindent tudott a feladatköréréről. Életem majdnem
minden napján szemtől szemben állhattam és beszélhettem a nagy
Dannel.
Valahol felettünk a függőágyában himbálózva, fején fülhallgatóval,
rock and rollt hallgatva heverészett Shane Patton másodosztályú ten-
gerészaltiszt, huszonkét éves szörfös és gördeszkás, aki a nevadai Las
Vegasból származott. A pártfogoltam. Mint első összekötő tisztnek,
Shane nekem volt a segédem. Akár egy fiatalabb kiadású Mike Mur-
phy, ő is virtuóza volt az elmés beszólásoknak, és amint elvárható, ki-
váló könnyűbúvár.
Nehéz volt azonosulnom Shane-nel, mert annyira különböztünk.
Egyszer lementem a hírközlési központba, és éppen egy leopárdbőr
kabátot próbált rendelni magának az interneten.
– Mi a nyavalyának kell az neked? – kérdeztem.
– Egyszerűen annyira klassz, ember! – válaszolta, elvágva a további
kérdezősködést.
A jól megtermett, robusztus, szőke hajú és meglehetősen pimasz vi-
gyorú Shane szuper-okos volt. Neki soha semmit nem kellett külön
mondanom. Ő mindig tudta, mit kell tennie. Eleinte ez kicsit irritált:
tudják, az ember megmondja egy nála korban sokkal fiatalabb és rang-
ban alatta álló srácnak, hogy mit akar megcsináltatni vele, mire kide-
rül, hogy már meg is tette. Minden alkalommal. Beletelt némi időbe,
amíg hozzászoktam a tényhez, hogy olyan segítőm van, aki hajszál hí-
ján ugyanolyan okos, mint Matt Axelson. Ez pedig azt jelenti, hogy
annyi esze van, amennyi embernek egyáltalán lehet.
Shane, mint oly sokan ezek közül a tengerparti istenek közül, poko-
lian laza volt. A haverjai valószínűleg szuper-menőnek, vagy valami
ilyesminek nevezték volna ezt a tulajdonságát. Egy híradósnál azon-
ban ez a tulajdonság csaknem felbecsülhetetlen érték. Ha tűzharc fo-
lyik, és hátul a parancsnokágon Shane ül a rádiónál, egy ultranyugis,
roppant kimért SEAL-összekötőt hall az ember. Bocsánat, azt akartam
mondani, hogy csávót. Shane számára ez mindenre és mindenkire al-
kalmazható szó volt. Én is csávó voltam, szerinte. Még az Egyesült Ál-
lamok elnöke is egy csávó, szerinte. Igazából fel is ruházta Bush elnö-
köt a legmagasabb elismeréssel, a szörfistenek aranybevonatú Kong-
resszusi Becsületrendjével: apám, ő aztán menő csávó, egy igazi jó csá-
vó!
Shane egy haditengerész SEAL fia volt, és bár ennek ritkán adott
hangot, csöndben arra vágyott, hogy pontosan olyan legyen, mint az
édesapja, James J. Patton. Tagja akart lenni a haditengerészet ugrócso-
portjának, ahogyan egykor az apja is az volt. Alapfokú légideszant-ki-
képzését a georgiai Fort Benningben már az előtt megkapta, hogy si-
keresen letette SEAL minősítő vizsgáit, és elfogadta első szolgálati be-
osztását az 1. SDV-csoport Alfa szakaszában. Öt hónappal később fel-
szállt velünk együtt az Afganisztánba induló repülőgépre.
Minden, amit rövid élete során Shane tett, kiemelkedő volt. Igazán
jól tudott gitározni, és True Story (Igaz Történet) néven zenekart ala-
kított, hogy mennyire voltak jók, azt máig homály fedi. Remek fényké-
pész volt, képzett műszerész és szerelő. Egymaga újított fel és igazított
a vevő igényeihez két régi Volkswagen bogarat. Egyet magának is vett,
és elmondta nekem, hogy abból lesz majd „a tökéletes testre szabott
bogár, csávókám. Ez az, amin mesterkedek!”
A támaszponton senki sem értett jobban a számítógéphez Shane-
nél. Órákat töltött előtte, valami MySpace nevű weboldalon, és folya-
matos kapcsolatban állt a barátaival: „Hé, csávókám, mizu?”
Csoportunk hatodik tagja James Suh volt, egy huszonnyolc éves chi-
cagói születésű srác, aki Dél-Floridában nőtt föl. James három évet
szolgált az 1. SDV-csoportban, mielőtt elindultunk Afganisztánba, és
ez alatt az idő alatt az egyik legnépszerűbb srác lett a támaszponton.
Csak egyetlen testvére volt, egy idősebb nővére, viszont legalább há-
romszáz unokatestvére, akiknek a védelmére egyenként felesküdött.
James, akárcsak szívbéli jó cimborája, Shane, hihetetlenül kemény
SEAL volt, rendfokozatát tekintve másodosztályú tengerészaltiszt.
Akárcsak Shane, ő is Fort Benningben kapta meg az alapfokú légide-
szant kiképzést, majd az ő útja is az Alfa szakaszba vezetett.
Eredetileg állatorvos akart lenni, kutyaspecialista. James azonban
SEAL-nek született, és roppant büszke volt rá, hogy tagja a világ egyik
legelitebb harcoló katonai alakulatának, valamint arra, hogy fittyet
hány a testi-lelki teljesítőképessége határaira.
Akárcsak Shane, ő is sztársportoló volt a középiskolában, az úszó- és
a teniszcsapatban is kiemelkedően teljesített. Az elméleti tárgyakból
mindig a tehetséges, kimagasló teljesítményű diákok közé sorolták.
Szakaszunkon belül James ugyanabba a kategóriába tartozott, mint
Axe és Shane: rendkívül intelligens, az ellenséges tűzben kiemelkedő-
en megbízható SEAL volt. Sohasem találkoztam senkivel, akinek akár
csak egyetlen rossz szava lett volna rá.
***
Ő
Ő körülbelül hét perccel idősebb nálam, és nagyjából ugyanakkora
(195 centi és 105 kiló), mint én. A családban valahogy mindig engem
kezeltek a kistestvérként. Az ember nem is hinné, hogy hét perc ezt
teheti valakivel, igaz? Pedig így van, és Morgan lankadatlanul őrzi
rangidősi státusát.
Ő is haditengerészeti SEAL, kicsit mögöttem jár rangban, mert én
vonultam be elsőnek. Ennek ellenére valahányszor együtt vagyunk,
még mindig felvesz valamiféle lazán érvényesített parancsnoki szere-
pet. Márpedig meglehetősen sűrűn találkozunk, mert együtt lakunk
egy házban a kaliforniai Coronadóban, a SEAL-támaszpont közelében.
Texasi birtokunkon két vagy három ház áll, a főépület egy földszin-
tes, kőből épített tanyaház, körülötte jókora vidéki kert, amely még
egy kis kukoricást és több veteményes parcellát is magában foglal. Kö-
rülöttünk mindenfelé – nagyjából, amíg a szem ellát bármelyik irány-
ba – legelők terülnek el, teleszórva nagyszerű tölgyekkel és legelésző
állatokkal. Békés lakóhely egy istenfélő családnak.
Morgant és engem kisgyerekkorunktól arra neveltek, hogy higgyünk
az Úrban. Nem kényszerítettek minket, hogy templomba járjunk, és
semmi másra sem, a család a mai napig nem tartozik a rendszeres
templomjárók közé. Igazából én vagyok az egyetlen, aki bizonyos
rendszerességgel jár templomba. Amikor éppen otthon vagyok, vasár-
nap délelőtt elhajtok a katolikus templomhoz, ahol sokan ismernek.
Nem katolikusnak kereszteltek ugyan, de nekem nagyon is megfelel a
katolicizmus, nem okoz gondot hitvallásának és dogmáinak elfogadá-
sa. Kölyökkorom óta fejből tudtam elejétől a végéig a huszonharmadik
zsoltárt, és több másikat is.
Meg azt gondolom, hogy a néhai János Pál pápa a legszentebb em-
ber volt a világon, Krisztus megalkuvást nem ismerő földi helytartója,
olyan ember, akinek az elveit semmi sem ingathatta meg. Kemény
öregfiú volt János Pál. Kutyául túl kemény az oroszoknak. Mindig úgy
véltem, ha nem pap lett volna, jó haditengerészeti SEAL válhatott vol-
na belőle.
Nálunk otthon, a mi csendes isten háta mögötti vidékünkön az élet
háborítatlanul nyugalmasnak látszik. Akad persze néhány apró zavaró
tényező, leginkább a kígyók. Apa azonban réges-rég megtanított min-
ket, hogyan bánjunk velük, különösen a méregfogú korallsiklókkal és a
rezes fejű viperákkal. Előfordulnak aztán csörgőkígyók, keleti gyé-
mánthátúak és királykobrák is, ezek a többit eszik. A helyi tóban az
ember időnként összeakadhat egy-egy vízi mokaszinkígyóval, az pedig
igazán gonosz kis gazfickó. Üldözőbe veszi még az embert is, de bár
szeretni éppen nem szeretem a fajtáját, félni sem félek tőle. Morgan
sportot űz belőle, hogy felkajtassa őket, szereti bökdösni őket, nem
hagy nekik nyugtot.
Az út mentén, nagyjából másfél kilométerrel beljebb tőlünk hatal-
mas hosszú szarvú texasi szarvasmarhacsorda legel. A ház mögött fél
tucat boksz található anyám lovainak, némelyik az ő tulajdona, mások
bértartásban vannak nálunk.
Az emberek azért küldik a lovaikat anyámhoz, mert már-már misz-
tikus képessége van hozzá, hogy beteg vagy legyengült állatokat újra
tökéletes állapotba hozzon. Senki sem tudja, hogyan csinálja. Anyám
nyilvánvalóan igazi suttogó, de persze van néhány különleges takar-
mányozási módszere is, köztük a versenylovak egy bizonyos fajta be-
tegségére valamiféle tengeri algából készített kotyvalék. Esküszik rá,
hogy ez a szer egy tanyasi hátasból is képes díjnyertes versenyparipát
varázsolni. Sajnálom, Mama. Nem gondoltam komolyan, csak viccelek.
Komolyra fordítva a szót, Holly Luttrell remek lovas. És valóban rop-
pant nyomorultnak látszó lovakat varázsol újra fénylő szőrű, egészsé-
ges paripává. Gondolom, ezért jönnek hozzánk még mindig újabb és
újabb lovak vendégségbe. Anya egyszerre csak nagyjából tízzel tud
foglalkozni, és minden reggel ötkor kinn van már az istállóban, hogy
ellássa őket. Aki szán rá időt, láthatja, hogyan hat rájuk, megfigyelheti
rendkívüli képességei rendkívüli eredményeit.
Anyám hetedik generációs texasi, bár egyszer átköltözött New York
Citybe. Ott mifelénk ez olyan, mintha Sanghajba költözött volna, de
anya mindig elbűvölően szép szőke lány volt, és arra vágyott, hogy légi
utaskísérő legyen. A dolog azonban nem tartott sokáig. Hamar vissza-
tért Kelet-Texas tágas vidékére, lovakat nevelni. Mint mi mindnyájan,
ő is úgy érzi, Texas része a lelkének. Az enyémnek része, apáénak is, és
holtbiztos vagyok benne, hogy Morgan számára is ez a lényeg.
Egyikünk se élne sehol máshol. Pontosan itt érezzük otthon magun-
kat, olyan emberek körében, akiket sok éve ismerünk, és akikben sok
éve megbízunk. Nyíltságban, derűlátásban, barátságban és tisztesség-
ben senki sem ér fel a texasiakkal. Tisztában vagyok azzal, hogy ez va-
lószínűleg nem mindenki számára elfogadható, de mi így látjuk. Min-
denütt máshol idegennek érezzük magunkat, semmi értelme úgy ten-
ni, mintha nem így lenne.
Jelenthetne ez csupán annyit, hogy gyorsabban tör ránk az igazi
honvágy, mint másokra, de én biztosan vissza fogok térni, hogy itt lak-
jak, amikor végzek a katonai szolgálattal. És valamikor majd meghalni
is itt akarok. Alig telik el úgy nap, bárhol vagyok is éppen a világban,
hogy ne gondolnék a mi kis farmunkra, a családomra meg a barátaink-
ra, hogy ne azon járna az eszem, milyen lenne meginni egy sört a tor-
nácon, s közben hihetetlen történeteket mesélni, némelyik igaz lenne,
és egytől egyig mind vicces.
Tehát, ha már ennél a témánál tartunk, elmagyarázom, hogyan ju-
tott odáig egy parasztgyerek Kelet-Texas isten háta mögötti vidékéről,
hogy első osztályú tengerészaltiszt és rajparancsnok váljon belőle az
amerikai haditengerészet SEAL-jeinél.
A rövid magyarázat alighanem a tehetség lenne, de nekem abból
nem jutott több, mint bárki másnak. Ami azt illeti, a velem született
képességeim igencsak átlagosak. Elég nagydarab vagyok, ami születési
hiba. Meglehetősen erős, mert egy csomó ember rengeteg időt fordí-
tott a testem edzésére, és hihetetlenül eltökélt, mert ha a természet
olyan kevéssel áld meg, mint engem, akkor muszáj hajtanod, nem?
Munkában bárkit felülmúlok. Csak nyomom, amíg el nem ül a por.
Akkor pedig rendszerint én vagyok az egyetlen, aki talpon maradt.
Sportolóként nem vagyok valami gyors, de a magam módján elég fifi-
kás vagyok. Tudom, hova érdemes állnom, jók a megérzéseim, azt hi-
szem, ennek köszönhetem, hogy félig-meddig elfogadható sportember
lett belőlem.
Adjatok nekem egy golflabdát, és másfél kilométerről eltrafálok vele
bármilyen palimadarat. Azért van ez így, mert a golf olyan játék, amely
gyakorlást, gyakorlást és még több gyakorlást igényel. Ez az én védje-
gyem, az állhatatosság. Meg tudom csinálni. A játékban le tudom dol-
gozni az elfogadható mértékű hátrányt, pedig nem születtem Ben Ho-
gannek, de még hasonlónak sem. Persze Ben ugyanúgy Texasból szár-
mazik, mint én. Úgy 145 kilométerre születtünk egymástól, és szűkebb
hazámban ez alig számít többnek egy golfpályánknál. Ben-ről persze
köztudott, hogy többet gyakorolt, mint bárki más valaha élt golfozó. A
vízben kell lennie valaminek.
Houstonban születtem, de az Oklahomával közös határ közelében
nevelkedtem. A szüleimnek, David és Holly Luttrellnek jókora lovas
farmja volt egykor, úgy 840 hold földdel. 125 lovunk volt, nagyrészt te-
livérek és bértartásra átvett lovak. Anyám irányította a lótenyésztést,
apám pedig a versenyeztetést és a kereskedelmet.
Morgan és én lovak között nőttünk fel, etettünk, itattunk, takarítot-
tuk az istállókat, és persze lovagoltunk. Szinte minden hétvégén verse-
nyekre mentünk a lószállítóval. Akkor még csak kis kölykök voltunk,
és mindkét szülőnk remekül lovagolt, különösen anyánk. Mi így tanul-
tunk. Dolgoztunk az állatok körül, javítottuk a kerítéseket, kilencéves
korunkban már javában lendítettük a cölöpverő pörölyt. Raktuk fel a
bálákat a szénapadlásra, fiatal korunktól úgy dolgoztunk, mint a fel-
nőttek. Apa ragaszkodott ehhez. És a gazdaság hosszú évekig virág-
zott.
Abban az időben Texas a viharos fellendülés időszakát élte, a falán-
kak mennyországa volt. Nyugat-Texasban, ahol az olajfúrók és min-
denki, aki körülöttük nyüzsgött, éppen multimilliomossá avanzsált, az
olaj ára 800 százalékkal nőtt 1973 és 1981 között. Én 1975-ben szület-
tem, az előtt, hogy a hullám csúcsa akár csak látszani kezdett volna, és
azt kell mondanom, hogy akkoriban nagyon jól ment a Luttrell család-
nak.
Apámnak semmiség volt ígéretes külsejű lovat nevelni egy 5000 dol-
láros csődörből, majd 40 000 dollárért eladni egyéves korában. Egy-
folytában ezt csinálta. Anyám pedig mestere volt a lovak „feljavításá-
nak”. Olcsón megvette őket, majd több hónapi szeretetteljes gondos-
kodással és jól megválasztott takarmányozással az eredeti vételár
nyolcszorosát hozó fiatal versenyparipát varázsolt belőlük.
És a lótenyésztés pontosan a helyes irány volt, érdemes volt akkori-
ban ebben gondolkozni. A lovak ugyanabba a kategóriába tartoztak,
mint a Rolex karórák, a Rolls-Royce-ok, a Learjetek, a Gulfstream 1-
esek, az egyszerű házak helyett épülő paloták, meg a motorcsónakok,
az istentelenül nagy motorcsónakok. A kiadó irodákat felárral adták
bérbe az egész államban, és sorra épültek a hatalmas új felhőkarcolók.
A kiskereskedelem minden idők legnagyobb forgalmát produkálta.
Versenylovak, remek! Adjon nekem hatot! Hat gyorsat, Mr. Luttrell.
Majdcsak megnyerek pár versenyt.
Az olajból származó pénz ahogy jött, már ment is, és rengetegen csi-
nálták meg a szerencséjüket bármilyen üzlettel, aminek luxusszaga
volt, bármivel, ami hizlalta az olajban utazó fickók egóját, akik sem az-
előtt, sem azóta nem látott ütemben költötték a pénzt, és vettek fel hi-
teleket.
A bankoknak akkoriban nem volt nagy ügy 100 millió dollárnál na-
gyobb kölcsönt adni az olaj-kutatóknak és kitermelőknek. Volt idő,
hogy 4500 olajkút működött az Egyesült Államokban, legtöbbjük Te-
xasban. Hitel? Könnyű volt kapni. Egymillió dolcsit bármelyik bank
szemrebbenés nélkül adott.
Bár akkoriban én még csak kölyök voltam, a családommal átéltük a
bekövetkező traumát, és öregem, komolyan utána is olvastam azóta.
És bizonyos szempontból örülök, hogy átéltem, mert megtanított arra,
hogy legyek óvatos abban, hogyan keresem meg és fektetem be a pén-
zemet, és hogy mindig biztos helyre tegyem.
És megtanított arra is, hogy rendkívül óvatosan viszonyuljak a sze-
rencséhez, akkor is, amikor nekem kedvez, meg arra, hogyan uraljam
magam az életemet. Régen rájöttem már, hogy amikor Texasban eljött
az összeomlás, a hatásai az ezerszeresükre erősödtek, mert a srácok az
olajbizniszben komolyan azt hitték, hogy a pénznek semmi köze a
szerencséhez. Szentül hitték, hogy a hirtelen rájuk szakadt jólétet ki-
zárólag a saját zsenialitásuknak köszönhetik.
Senki sem fordított különösebb figyelmet arra, hogy a világ olajpia-
cát a közel-keleti mohamedánok uralják. Mindennek, ami történt,
Arábiában rejlett az oka, s a helyzet kialakulásában komoly szerepet
játszott Carter elnök energiapolitikája és az a körülmény is, hogy öt-
éves koromban egy hordó nyersolaj 40 dollárba került.
Az összeomlást végül az olaj embargó és az iráni forradalom idézte
elő, amikor az ajatollah elragadta a hatalmat a sahtól. A kulcs mindeh-
hez a geopolitikában rejlett. Texas meg csak állt és nézhette tehetetle-
nül, ahogy az olajbőség rázúdul a piacra, és a hordónkénti ár esni
kezd, le egészen a 9 dolláros mélypontig.
Ez 1986-ban történt, amikor még nem töltöttem be a tízet. Időköz-
ben csődbe ment a texasi Midlandben székelő hatalmas Első Nemzeti
Bank, ugyanis a kormány pénzügyi felügyelői fizetésképtelennek nyil-
vánították. Ezzel az egyik legnagyobb bank dobta fel a talpát, és ennek
hatása végiggyűrűzött az egész államon. Egy csapásra véget ért a meg-
gondolatlan költekezés és befektetés kora. A palotaépítők kénytelenek
voltak veszteséggel eladni. Luxusjachtot még elajándékozni sem lehe-
tett, a Rolls-Royce-márkakereskedők pedig hajszál híján tönkremen-
tek.
Az olajipari csőd által letaglózott óriáscégek magukkal rántották
David és Holly Luttrell lovas farmját is. Kiválóan futó versenylovak,
amelyeket apám 35 000-40 000 dollárra értékelt, hirtelen csak 5000-et
értek, kevesebbet, mint amennyibe a felnevelésük került. A családom
mindent elveszített, a házunkat is.
Az én apám azonban alkalmazkodó ember, kemény és eltökélt.
Visszaküzdötte hát magát egy kisebb birtokkal, és a megbízható, jól
bevált tenyésztési módszerekkel, amelyeket ő és anyám mindig is al-
kalmazott. Csakhogy újra elbuktunk. A család végül nagyapa házában
kötött ki, ahol Morgan a padlón aludt.
Apám, aki fél lábbal mindig is benn maradt a petrolkémiai iparban,
amióta visszatért Vietnamból, újra ott látott munkához, és nagyon rö-
vid idő alatt újra talpra állt néhány nagy üzletnek köszönhetően. Tud-
ják, az én apám, habár a határ túlsó oldalán, Oklahomában született,
lelkében igazi texasi. Bátran küzdött, mint egy oroszlán, amikor hadi-
tengerészeti tüzérként szolgált Vietnamban. És Texasban az igazi férfi-
ak nem ülnek a pénzükön. Újra kimennek a piacra, kockázatot vállal-
nak, és amikor nagyon beüt az üzlet, azt akarják, hogy még nagyobb
léptékben üssön be. Az én apám pedig igazi férfi.
Sok mindent kiolvashat az ember már a nevekből is, amelyeket a ki-
sebb-nagyobb birtokainknak adott: Magányos Csillag tanya, Északi El-
ágazás tanya, Hullócsillag. Ahogy mindig mondogatta: „Én inkább a
csillagra lövök, és egy tuskót találok el, mint hogy a tuskóra lőjek, és
elvétsem.”
Nem tudom leírni, mennyire szegények voltunk, amikor Morgan és
én próbáltuk átverekedni magunkat a főiskolán. Négy állásban dolgoz-
tam, hogy fizetni tudjam a tandíjat meg a kollégiumot, és ennivalót
vehessek magamnak. A főiskola uszodájában én voltam az úszómester,
építkezéseken és kertészeteknél dolgoztam Morgannel. Nyírtuk a fü-
vet és gondoztuk az állatokat. Esténként kidobó voltam az egyik durva
helyi bárban, ahol nyüzsögtek a bunkó cowboyok. És mindezzel együtt
még mindig koplaltam, heti húsz dollárból próbáltam ellátni magam.
Egyszer, azt hiszem, úgy huszonegy évesek lehettünk, Morgan base-
ballozás közben eltörte a lábát. Amikor bevitték a kórházba, kertelés
nélkül megmondta, hogy nekünk egyáltalán nincs pénzünk. Végül a
sebész vállalta a műtétet, hogy valamiféle hosszú lejáratú hitelre hely-
reállítja a lábát. Az aneszteziológus azonban semmit sem volt hajlandó
csinálni, ha nem fizetünk.
Senki se keményebb az én bátyámnál. Morgan tehát azt mondta: –
Rendben, akkor nincs szükségem érzéstelenítésre. Tegye rendbe a lá-
bamat a nélkül! Bírni fogom a fájdalmat.
A sebész megdöbbent, majd közölte Morgannel, valószínűleg nem
eshet át ilyen műtéten érzéstelenítés nélkül. Morgan azonban kötötte
az ebet a karóhoz: – Doki, nekem egy fillérem sincs. Hozza rendbe a
lábamat, én pedig majdcsak megbirkózók a fájdalommal!
Ennek persze senki sem örült, különösen a sebész nem. Ám akkor
megjelent Jason Miller, Morgan egyik főiskolai haverja, látta, hogy
Morgan pokoli kínokat él át, és az utolsó centig odaadta neki a megta-
karított pénzét, hogy kifizethesse az érzéstelenítést. Erre aztán gyor-
san újra összerakták Morgant.
Ezzel azonban túlságosan előreszaladtam. Amikor kölykök voltunk,
és a lovak körül dolgoztunk, apám nagyon, de nagyon keményen bánt
velünk. Úgy vélte, a jó jegyek természetesek, a rosszak viszont egysze-
rűen tűrhetetlenek. Egyszer rossz jegyet kaptam magatartásból, mire
nyereghevederrel vert meg. Tudom, azért tette, mert nekünk akart jót,
próbálta fegyelemre tanítani a fiait, ami később, az életben majd a ja-
vunkra válik.
Mindazonáltal vaskézzel irányította az életünket. Azt szokta mon-
dani nekünk: – Egy napon már nem leszek itt. Akkor csak ti lesztek
ketten, és csak magatokra számíthattok, én pedig azt akarom, hogy
megértsétek, milyen kemény és igazságtalan ez a világ. Azt akarom,
hogy mindketten felkészülten várjátok, bármit küld is az utatokba az
ördög!
Semmit sem tűrt el. Az engedetlenség szóba se jöhetett. Goromba
beszédért vagy viselkedésért majdhogynem akasztás járt. Nem volt
mese. Mindenkor megkövetelte az udvariasságot és a szorgos munkát.
És ebből nem engedett akkor sem, amikor teljesen leégtünk. Apa egy
arkansasi erdőlakó, egy másik döbbenetesen kemény jellem fia volt, és
az „állj a saját lábadra” jelmondatú vad dacot a lehető legkorábban éle-
tünk részévé tette.
Mi mindig kinn voltunk az erdőben, Kelet-Texas fenyvesekkel, vö-
röstölgy-erdőkkel és amerikai ámbrafákkal borított, nehezen járható,
dombos terepén. Apa hétéves korunkban tanított meg minket célba
lőni, akkor vett nekünk egy 22-es kaliberű puskát, egy Nylon 66-ost.
140 méterről el tudtunk trafálni egy mozgó sörös dobozt. Ez ám a pa-
rasztgyerek keménység, nem igaz? Vidéki suttyók az isten háta mögött
tanulják az élethez nélkülözhetetlen tudományokat.
Megtanított, hogyan maradjunk életben kinn a természetben. Mit
ehet meg az ember, és mit nem. Megmutatta, hogyan építsünk kalyi-
bát, megtanított halat fogni. Még arra is megtanított, hogyan ejtsünk
el kötéllel egy vadkant: dobjunk több hosszú hurkot a nyakába, és
húzzuk meg őket, s közben reméljük erősen, hogy nem egyenesen fe-
lénk kezd kitörni! Máig meg tudom nyúzni, fel tudom darabolni, és
meg tudom sütni a vaddisznót.
Otthon pedig apa minden farmunkon megmutatta, hogyan ültessük
és gondozzuk a kukoricát, a burgonyát, répát és más konyhakerti nö-
vényeket. Amikor igazán elszegényedtünk, sokszor nagyjából csak eze-
ken éltünk. Visszatekintve fontos képzés volt ez két vidéki gyereknek.
De ami talán a leglényegesebb, hogy megtanított úszni. Apa egykor
tagja volt az amerikai úszóválogatottnak, és ez tényleg számított neki.
Felülmúlhatatlan volt a vízben, és azért lettem én is ilyen jó, mert ő ta-
nított. Morgan természetesen majdnem mindenben jobb, mint én. Na-
gyon tehetséges futó, ökölvívó, céllövő, szárazföldi vagy vízi navigátor.
Ő mindig könnyedén átlibben a vizsgáin, míg nekem úgy kell átkín-
lódnom magam, sok tanulással, gyakorlással, igyekezve, hogy az első
legyek, aki bemegy, és az utolsó, aki kijön. Morgannek nem kell ipar-
kodnia.
Kitüntetéssel végezte a BUD/S-kiképzést, amit a társai szavaztak
meg neki. Én tudtam, hogy így lesz, még mielőtt elkezdte a tanfolya-
mot. Egyetlenegy dolog van, amiben képtelen legyőzni engem. A víz-
ben én vagyok a gyorsabb, és a víz alatt is ügyesebb vagyok. Tudja ő is,
bár nem biztos, hogy el is ismeri.
Volt egy nagy tó a lakóhelyünk közelében, és apa ott edzett minket.
A hosszú texasi nyarakon folyton ott voltunk, úsztunk, versenyeztünk,
búvárkodtunk, gyakoroltunk. Olyanok lettünk, mint a halak, ponto-
san, ahogy apa akarta.
Hónapokat szánt arra, hogy megtanítson bennünket merülni, jó
mélyre, először saját erőnkből, azután könnyűbúvár-felszereléssel. Jól
megtanultuk, és az emberek pénzt adtak nekünk, hogy keressük meg
a mély vízbe ejtett kulcsokat és értéktárgyakat. Apa persze ezt így túl
könnyűnek ítélte, és kikötötte, csak akkor fizessenek nekünk, ha a
megfelelő tárgyat találjuk meg.
Akkoriban néha súroltuk egymást egy-egy arra járó aligátorral, de az
egyik nagyszerű texasi barátom, Tray Baker megmutatta, hogyan bán-
junk el velük. Birkóztam egyszer eggyel, és szívből örültem, amikor a
szarházi úgy döntött, elege van, és elúszott melegebb vizek felé. A fivé-
rem azonban a mai napig szeret aligátorokkal birkózni, csak a móka
kedvéért, ő persze bolond. Néha, amikor fogunk egy régi, lapos fenekű
csónakot és kimegyünk horgászni a tóra, feljön egy azok közül a hatal-
mas vén aligátorok közül, és végigsiklik a csónak mellett.
Morgan gyorsan felméri a helyzetet: orrlyukak körülbelül 20-23 cen-
tire a szemektől, tehát 2,5-3 méter hosszú. Morgan egyenes, lapos szö-
gű fejessel pontosan ráugrik az aligátorra, két öklével zárt helyzetben
összeszorítja az állkapcsát, azután tekergeti és megfordítja az állatot,
felpattan a hátára, s közben folyton szorosan zárva tartja azokat a ha-
talmas állkapcsokat, és kineveti a mélység pánikba eső szörnyetegét.
Néhány perc után mindketten ráunnak a birkózásra, és Morgan el-
engedi az állatot. Mindig úgy véltem, ez a legveszélyesebb pillanat. De
sohasem láttam még aligátort, amelyik úgy érezte, érdemes még egy-
szer megpróbálkoznia Morgannel. Mindig simán megfordulnak, és el-
úsznak a környékről. Testvérem csak egyszer ítélte meg tévesen a part-
nerét, és azóta egy sor aligátor-fognyom látható a kezén.
Tudják, azt hiszem, apa mindig azt akarta, hogy haditengerészeti
SEAL-ek legyünk. Örökösen ezekről az elit harcosokról mesélt ne-
künk, hogy miket tesznek, és miért szállnak síkra. Véleménye szerint
ők testesítik meg mindazt, ami a legjobb az amerikai férfiban: a bátor-
ságot, a hazafiságot, az erőt, az elszántságot, az okosságot, a mesteri
szakértelmet mindenben, amit tesznek, és hogy soha nem nyugszanak
bele a vereségbe. Egész i úságunkban azokról a fickókról beszélt. És
gondolom, tanítása az évek során belénk ivódott. Morgannek és ne-
kem is sikerült bekerülnöm a SEAL-ek közé.
Nagyjából tizenkettő voltam, amikor egyértelműen felismertem,
hogy haditengerészeti SEAL lesz belőlem. És sokkal, de sokkal többet
tudtam a dologról, mint a legtöbb korombeli gyerek. Tudtam a kikép-
zés brutalitásáról, a megkövetelt erőnléti szintről, és arról, hogy fölé-
nyesen biztos mozgást várnak el a vízben. Úgy gondoltam, nekem
menni fog. Apa beszélt nekünk a jó céllövő képesség fontosságáról, és
tudtam, nekem az is megy.
A SEAL-eknek otthonosan kell mozogniuk nehéz terepen, ismerni-
ük kell a túlélés fogásait, ha kell, a dzsungelben is tudniuk kell élni.
Na, ebben mi már akkor jók voltunk. Tizenkét éves korunkra Morgan
és én olyanok voltunk, mint két vadon élő állat. Otthon voltunk a la-
katlan vadonban, magától értetődő természetességgel bántunk a hor-
gászbottal és a puskával, könnyedén megéltünk abból, amit a termé-
szet ad.
Szívem mélyén azonban tudtam, valami plusz kell ahhoz, hogy az
ember bekerüljön a világ legkiválóbb harcoló alakulatába. Ez a plusz
pedig olyan szintű állóképesség és erő, amit csak azok képesek elérni,
akik aktívan tesznek érte. Semmi sem történik meg csak úgy. Az em-
bernek mindig meg kell erőltetnie magát.
A mi vidékünkön, Kelet-Texasban a különleges hadviselési erők
számtalan korábbi és jelenleg is szolgáló tagja lakik, csendes, a valósá-
gosnál kevesebbet mutató vasemberek, legtöbbjük igazi hős, de ezt
csak a családjuk tudja róluk, hiszen nem az egyéni elismerésért vagy
dicsőségért szolgálnak az Egyesült Államok Fegyveres Erőinél.
Azért teszik, mert gránitkemény szívük mélyén enyhe remegést
éreznek, amikor az alakulótéren meglátják a fejük fölött csattogva ki-
bomló Old Gloryt (Vén Dicsőség, az amerikai nemzeti lobogó becene-
ve). Ezeknek az embereknek feláll a tarkóján a szőr, amikor meghallják
az amerikai nemzeti himnuszt. Amikor az elnök megjelenik, és a kato-
nazenekar az „Üdv a főparancsnoknak” taktusait játssza, mindnyájan
megélnek egy pillanatnyi ünnepélyes komolyságot – az elnökünkért, a
hazánkért, és azért, amit hazánk a világnak jelent, meg a sok-sok em-
berért, akinek Amerika nélkül soha nem lett volna esélye.
A különleges hadviselési erőkben szolgáló férfiak előtt más lehető-
ségek is nyitva álltak életük során, könnyebb utat is választhattak vol-
na, ők azonban a legnehezebb utat választották, azt a keskeny töltésu-
tat, amelyik nem a napfényes napok hazafijainak való. Arra az útra pe-
dig a legfőbb hazafi kedvéért tértek, azéért, aki azt is megkövetelheti
tőlük, hogy az életüket áldozzák az Amerikai Egyesült Államokért.
Arra az útra, amelyik csak azoknak való, akik ilyen nagyon akarják
szolgálni hazájukat, és akiknek semmi más nem számít.
Ez valószínűleg nem trendi a mi celebimádó modern világunkban,
de a különleges hadviselési alakulatok tagjai ezzel fikarcnyit sem tö-
rődnek. Azt hiszem, az embernek ismernie kell őket ahhoz, hogy meg-
értse. És még akkor sem könnyű, mert a legtöbbjük tartózkodó, szófu-
kar, és szinte lehetetlen rávenni bármelyiküket akárcsak egyetlen ön-
dicsérő szó kiejtésére. Természetesen tudatában vannak magasabb
rendű elhivatottságuknak, mert arra esküsznek föl, hogy védik az or-
szágot, és megvívják csatáit. És amikor a dob peregni kezd, ők készen
állnak a harcra.
És amikor felhangzik az a dobpergés, ezer anya, menyasszony és fe-
leség szíve hagy ki egy dobbanást, és ha valaki tudja ezt, akkor azok
maguk a srácok. De számukra a szolgálat és az elkötelezettség erő-
sebb, mint bármiféle szívfájdalom. És azok a magas fokon kiképzett
harcosok automatikusan puskát és lőszert ragadnak, és sietnek teljesí-
teni főparancsnokuk kívánságait.
Douglas MacArthur tábornok egykor figyelmeztette a West Point-i
kadétokat, mi lesz, ha ők lennének az elsők, akik hagyják, hogy a
Hosszú szürke vonal kudarcot valljon: „Egymillió olajzöld, khakiszínű,
kék és szürke egyenruhás kísértet fog felkelni fehér keresztje alól, és
mind e mágikus erejű szavakat fogja mennydörögni: Kötelesség, Be-
csület, Haza.” Az amerikai haditengerészet SEAL-jeinek nincs szüksé-
gük kísértetekre. Nekünk azokat a szavakat a szívünkbe vésték be.
És odalenn Kelet-Texasban sok ilyen ember kész volt abszolút min-
den ellenszolgáltatás nélkül áldozni az idejéből arra, hogy megmutas-
sa a kölyköknek, mi kell ahhoz, hogy valaki SEAL, Ranger vagy zöld-
sapkás lehessen. Az, akiről mi tudtunk, egy korábbi zöldsapkás őrmes-
ter volt, aki a közelben lakott. Billy Sheltonnak hívták, és ha valaha is
meglátja ezt, valószínűleg meghal zavarában, amiért a bátorságról
szólva nyomtatásban látja a nevét.
Billy ragyogó pályát futott be a hadseregben. Vietnamban a zöldsap-
kások soraiban harcolt, majd itthon a központi kormányzat egyik ter-
roristaelhárító különítményében (SWAT) szolgált. Az egyik legkemé-
nyebb ember volt, akivel valaha találkoztam, és közvetlenül a tizenötö-
dik születésnapom előtt egy délután összeszedtem minden bátorságo-
mat, elmentem hozzá, és megkérdeztem, tudna-e tanítani engem,
hogy egyszer majd haditengerészeti SEAL lehessek. Éppen ebédelt,
még rágott, amikor az ajtóhoz jött. Bivalytermetű férfi volt, világos
bőrrel, dagadó izmokkal, sehol egy gramm háj. Az én szememben
olyannak tűnt, aki képes puszta kézzel megfojtani egy orrszarvút.
Tétován előadtam a kérésemet. Ő pedig tetőtől talpig végigmért,
majd annyit mondott: – Ugyanitt, holnap délután négykor.
S azzal becsapta előttem az ajtót. Kicsit fiatal voltam még akkor, de
az ideillő kifejezés, amit kerestem, valahogy így hangzik: semmi fölös-
leges duma, igaz?
A környéken persze mindenki tudta, hogy Billy kamaszokat készít
fel a különleges hadviselési erőknek. És amikor egy csoportunkat az
utcán futtatta, az arra hajtó gépkocsik dudáltak, és vezetőik hangosan
biztattak minket.
Billy soha nem vett róluk tudomást, és nem mutatott könyörületet
irántunk. Edzésprogramunk részét képezte a futás, vállunkon súlyos
betontömbbel. Amikor Billy elég erősnek gondolt minket, gyorsított a
tempón, és gumiabroncsokkal kellett futnunk, amelyeket olyan nehéz-
nek éreztünk, mintha most szerelték volna le őket az űrsiklóról, de
legalábbis a ház mögött álló nagy, öreg traktorról.
Billy nem edzést tartott, hanem mindenre kiterjedő SEAL-előkészítő
kiképzést tizenéveseknek. Az évek során pumpáltatott velünk vasat az
edzőteremben, húzatta velünk a kínpadon, használtuk az ergométert,
döngöltük az utakat, hajtottuk a testünket, verejtékeztünk és erőlköd-
tünk.
Morgan és én rettegtünk Billytől. Rendszeresen rémálmaim voltak,
amikor másnap reggel jelentkeznünk kellett nála, mert könyörtelenül
hajszolt minket, mit sem törődve zsenge korunkkal. Nagyjából tucat-
nyi fiúból álló csoportba kerültünk, mind a tízes éveink közepén jár-
tunk.
– Meg foglak törni benneteket, testileg és lelkileg – ordította. –
Megtörlek, halljátok? Utána pedig újra fel foglak építeni benneteket,
egyetlen harci egységgé, úgy hogy a testetek meg a lelketek egyetlen
egységet fog alkotni. Értitek, mit beszélek? Több fájdalmat zúdítok rá-
tok, mint amennyit valaha átéltetek.
Amikor itt tartott, az osztály fele inkább futott volna az életéért,
mint hogy szembenézzen ezzel a bulldoggal, ezzel az egykori Texas
Tech-es rögbihátvéddel, aki úgy tudott futni, mint Mack Kamion
hegynek lefelé. Elnyerte egy helybeli középiskola támogatását, megen-
gedték, hogy ingyen használja a tornatermet, hadd képezze a különle-
ges hadviselési erők mi vidékünkről kikerülő jövendő katonáit.
– Nem vagyok a barátotok! – üvöltötte. – Különösen nem ebben a
tornateremben! Azért vagyok itt, hogy gatyába rázzalak benneteket:
fitté, edzetté tegyelek, hogy készen álljatok a SEAL-ek vagy a sapká-
sok, vagy a Rangerek szolgálatára. Egy kanyit nem kapok senkitől
azért, hogy ezt csináljam. És ti ezért fogjátok rendesen csinálni, csak
hogy ne vesztegessétek a drága időmet. Mert ha bárki közületek nem
üti meg a mércét a különleges hadviselési erőknél, az nem azért lesz,
mert túl gyengék vagytok. Az azt jelentené, hogy én vallottam kudar-
cot, márpedig én gondoskodni fogok arról, hogy ez ne történhessen
meg, ugyanis itt és most a kudarc nem szerepel a választható lehetősé-
gek között. Én gatyába foglak rázni benneteket. Mindnyájatokat. Meg-
értettétek?
Húsz kilométeres futásokra hordott minket, hurcoltuk a betontöm-
böket, amíg majdnem összeestünk. A srácoknak véresre horzsolódott a
tarkója. És Billy sohase vette le rólunk a szemét, sohasem tűrte a lazsá-
lást, vagy hogy lankadjon a figyelmünk. Rászorított, hogy a végsőkig, a
tűréshatárig nyűjük a darálót. Minden egyes alkalommal.
Ez építette fel az erőmet, adott nekem szilárd alapot. Így tanultam
meg a SEAL-ek erőnléti credóját. Arra Billy határtalanul büszke volt,
büszke, hogy továbbadja a tudását.
És tőlünk mindössze az ügy iránti sohasem múló odaadást, a sza-
muráj harcos önfegyelmét és olyan tüdőt követelt, mint egy pár skót
duda. Abszolút nem ismert kegyelmet, és igazán szeretett minket
Morgannel, kettőt az osztály mindössze hat megmaradó tagjából.
Egyszer, amikor egy iraki szolgálati időszak végén visszatértem, né-
hány heti henyélés és anya főztjén élés után mentem el hozzá látoga-
tóba, ő meg kidobott az edzőteremből!
– Istenverte kövér vagy, ami szánalmas egy SEAL-től, látni se bírlak!
– rikoltotta. – Tűnj el a szemem elől!
Szent szar! Már kinn is voltam, futva mentem le a lépcsőn, és nem
merészkedtem vissza, amíg le nem adtam majdnem négy kilót. Itt mi-
felénk senki sem vitatkozik Billy Sheltonnal.
A másik képességet, amelyre szükségem volt, még el kellett sajátíta-
nom. Egyetlen haditengerészeti SEAL sem lehet meg a fegyver nélküli
küzdelem magas szintű ismerete nélkül. Billy azt mondta nekem,
amint lehet, mindenképpen vegyek órákat harcművészetből. Ezért az-
tán kerestem egy tanárt, akivel dolgozhattam. Általános és középisko-
lai éveimben mindvégig ezt a különös, meglehetősen titokzatos ázsiai
tudományt tanulmányoztam és sajátítottam el. Ezen dolgoztam sok
évig ahelyett, hogy más sportágakkal próbálkoztam volna. És minden
kitűzött célomat elértem.
Morgan azt mondja, az igazság az, hogy nem tudom, valójában
mennyire erős vagyok, és a legbölcsebb mindenkor kitérni az utamból.
Az én mércémmel mérve kezdeti előnnyel indultam küzdelembe
azért, hogy haditengerészeti SEAL lehessek. Nagyon fiatalon tudatosí-
tották bennem a célt, és két erős motorom is volt, amelyik hajtott elő-
re az utamon: az édesapám és Billy Shelton. Minden, amit az iskolai
osztálytermen kívül megtanultam, kora gyermekkoromtól mintha Co-
ronado felé irányított volna. Legalábbis most visszatekintve úgy tűnik.
Mindenki érti, miért olyan magas a kiesők aránya a SEAL-nek je-
lentkezők között. És amikor arra gondolok, amit az odaérkezésemet
megelőző években végigcsináltam, elképzelni sem tudom, milyen le-
het azoknak a srácoknak, akik előkészítő képzés nélkül próbálkoznak.
Morgant és engem SEAL-nek neveltek, de könnyű nekünk sem volt
soha. A munka kegyetlenül nehéz, a testedzési program pedig példát-
lanul kíméletlen és követelményeiben nem ismer megalkuvást. A vizs-
gák minden részletre kiterjednek, szigorúak és nehezek. A SEAL-cso-
portoknak semmi sem felel meg, csakis a lehető legkiválóbb minőség.
É
És talán mindenekfölött a jellemed az, amit szakadatlanul górcső
alá vesznek. A kiképzők, a tanárok, a rangidős altisztek és a tisztek ál-
landóan a jellemhibát keresik, a gyengeséget, amely egy nap bajtársaid
veszélyeztetéséhez vezethet. Azt nem tűrheti. Az égvilágon szinte
mindent képesek eltűrni, azt az egyet kivéve.
Amikor valaki azt mondja, hogy a SEAL-csoportokban szolgál, az
annyit jelent, átment minden vizsgán, a fegyveres erők zsarnoki hajla-
mú munkaadói közül a legkeményebbek egyike fogadta el. És helyén-
való egy elismerő biccentés, mert haditengerészeti SEAL-lé válni nehe-
zebb, mint bejutni a Harvard jogi karára. Más, de nehezebb.
Amikor valaki azt mondja, tagja egy SEAL-csoportnak, tudhatják,
hogy egy nagyon különleges emberpéldánnyal hozta össze önöket a
sors. Ami engem illet, én egyszerűen szerencsésnek születtem, vala-
hogy mázlim is volt, miközben az apám által belém plántált munka-
morállal átküzdöttem magamat a nehézségeken. A többiek azok közül
a srácok közül az istenek az Egyesült Államok Fegyveres Erőin belül.
És távoli, idegen tájakon úgy szolgálják nemzetüket, ahogyan igény
van rá, amikor igény van rá, és leginkább bármiféle elismerés nélkül.
És a világért sem akarnák, hogy másképp legyen, mert nem ismer-
nek más utat. A megtisztelő elismerések leperegnek róluk, a reflektor-
fénytől húzódoznak, de a végén mégis vár rájuk egy értékes jutalom:
amikor aktív harcosi pályafutásuk véget ér, ők pontosan tudják, kicso-
dák, és miért állnak ki. Ez pedig ritka. És ezt senki sem vásárolhatja
meg pénzért.
***
***
Harcosok iskolája
Vaksötét volt, de ő napszemüveget viselt, csillogóan feke-
tét, amely teljesen takarta a szemét… „A legtöbben maguk
közül nem lesznek itt néhány hónap múlva – közölte Reno
kiképző… Ha maguk, srácok nem kezdenek csapatként
együtt húzni, akkor egy sem lesz itt maguk közül!”
A Bahreinből érkező hat SEAL röviddel pirkadat után ért földet Bag-
ramban, Afganisztán északkeleti részén. Épp most fordítottam két tel-
jes fejezetet lényegében arra, hogy rámutassak, micsoda nagy jelentő-
ségű esemény volt ez, a mi helyszínre érkezésünk, hogy együtt tevé-
kenykedjünk az amerikai hadsereg elit hegyi csapataival. Közben fel-
merült bennem, hogy önök talán eltöprengtek azon, miért gondoltuk
mi olyan rohadtul sokkal különbnek magunkat bárki másnál, miért
formáltunk jogot a magunk kis saját önteltségére.
Mivel nem szeretném, hogy bárkit kételyek gyötörjenek velem és
csoportbeli bajtársaimmal kapcsolatban, hadd magyarázzam meg
most azonnal, mielőtt igazán belelendülünk, miért tekintettünk így
magunkra és a világra. Szó sincs idő előtt megélt diadalérzetről, és os-
tobaság lenne pusztán az önbizalomnak tulajdonítani. Az olyasmi len-
ne, mintha a Csendes-óceánt nedvesnek minősítenénk.
Az önbizalom erősebb formája ez, és nem úgy értem, hogy hetven-
kedés. Szokás azt mondani, hogy csak az igazán gazdagok értik a kü-
lönbséget önmaguk és a szegények között, és csak az igazán zseniális
emberek fogják fel a különbséget önmaguk és a viszonylag ostobák kö-
zött.
Nos, csak olyan emberek érthetik, mi a különbség köztünk és min-
denki más között, akik maguk is átmentek mindazon, amin mi. A
fegyveres erőkön belül még a többiek is felfogják, mi kell ahhoz, hogy
É
az ember feljusson a harcászati kiválóság csúcsára. És az én esetemben
minden szerencsétlenül kezdődött, odalent a farmon, miközben
anyám zokogott és nem volt hajlandó kijönni a házból, mert nem
akarta látni, hogy elmegyek. 1999. március 7-én. Huszonhárom vol-
tam.
Úgy fogalmazni, hogy nem boldogultam valami fényesen a szülővá-
rosomban, enyhe kifejezés lenne. A hírnév, amelyet Morgan és én ki-
vívtunk magunknak, egyikünk útját sem könnyítette meg. Állandóan
felbukkantak fickók, akik arra voltak kíváncsiak, igazából mennyire
vagyunk kemény legények. Sejtésem szerint apám úgy gondolta, csak
idő kérdése, mikor fut bele egyikünk egy alacsonyan repülő ökölvívó-
ba, és tesz komoly kárt valakiben, vagy benne tesz komoly kárt valaki.
És ezért úgy határoztam, elmegyek a városból, és beállók az Egyesült
Államok Haditengerészetének SEAL-jei közé. Morgan pompás ötlet-
nek tartotta, ő mutatott be egy közeli városban a toborzóiroda vezető-
jének, Beau Walsh első osztályú tengerészaltisztnek. Ő vitt le kocsival
a houstoni sorozóállomásra – így toboroz a haditengerészet.
Természetesen azonnal közöltem velük, hogy engem szükségtelen
újonckiképző táborba küldeni, ahhoz én már túlképzett vagyok. Igenis
uram, én majd megyek egyenesen Coronadóba, ahol a nagy kutyák fal-
nak a tálból. Minden porcikám erre hivatott, hiszen máris félig kikép-
zett SEAL vagyok.
Egyenesen küldtek az újonckiképző táborba. Aláírtam a papírokat,
és felkészültem, hogy néhány napon belül jelentkezzek szolgálatra.
Amikor elhagytam a farmot, nem tartottunk igazi búcsúünnepséget,
de mindenki ott volt, köztük Beau Walsh és Billy Shelton is. Amint
már említettem, Mami elérzékenyült, és behúzódott a házba, mert
képtelen volt végignézni az ő babája elutazását. Mármint az enyémet.
Akkori úti célom, a Haditengerészet Újonckiképző Parancsnoksága
(Navy Recruit Training Command, RTC) több mint ezerhatszáz kilo-
méterre északra működött, az illinois-i Great Lakesben. És mivel ko-
nokul ragaszkodom az igazsághoz, kijelenthetem, hogy ott töltöttem
életem legnyomorúságosabb nyolc hetét. Addig még csak havat sem
láttam, és erre a legvadabb hóvihar közepén érkeztem oda, amit a ki-
képzőtábor az utóbbi tizenegy évben látott. Olyan volt, mintha egy
zulut elküldték volna az Északi-sarkra.
Az a szél meg a hó bömbölve csapott le a Michigan-tó túlpartja fe-
lől, utat törve magának a nyugati partra, ahol a mi táborunk volt, öt-
venhat kilométerre Chicagótól északra. Közvetlenül a víznél. Alig tud-
tam elhinni azt a merő kínszenvedést, amibe az a dermesztő időjárás
taszított minket. A tábor óriási létesítmény volt, sok száz újonc pró-
bálkozott itt a csodálatos átalakulással, hogy civilből az Egyesült Álla-
mok hadi-tengerészévé váljon. Drasztikus metamorfózis ez lelkileg és
testileg is, és kellemes időjárási viszonyok között is elég nehéz lett vol-
na. De jéggel, hóval és széllel súlyosbítva, Jézusom! Cserbenhagynak a
szavak.
Addig sohasem volt szükségem téli ruházatra, nem is volt egyetlen
ilyen ruhadarabom se. Emlékszem, micsoda mérhetetlen örömet érez-
tem, amikor a haditengerészet mindenkit ellátott a megfelelő holmi-
val: vastag zoknival, bakanccsal, sötétkék nadrággal, ingekkel, pulóve-
rekkel és kabátokkal. Mindenről elmagyarázták, hogyan hajtsuk össze
és tároljuk, megmutatták, hogyan vessük be minden reggel az ágyun-
kat. Pillanatnyi megállás nélkül egyenesen bevágtak minket a test-
edzés sűrűjébe, futottunk, gyúrtunk, meneteltünk, alaki gyakorlatokat
végeztünk, és sok-sok elméleti oktatást ültünk végig.
A futás tisztességes időben nem lett volna olyan rossz, de a campus
tökéletesen keményre fagyott, és a tó felől fújó metsző szél vágott,
mint a kés. Még egy pingvin is pocsékul érezte volna ott magát. Hóban
futottunk, hóban meneteltünk, és hóban gázoltunk az elméleti foglal-
kozásokra.
Az első héten, miközben próbáltuk elkerülni a fagyhalált, olyan sza-
vakat sulykoltak belénk, amelyek azóta is kísérnek. Becsület, Bátorság,
Elkötelezettség (Honor, Courage, Commitment), az Egyesült Államok
Haditengerészetének mottója, ezek azok az alapvető értékek és esz-
mék, amelyek szerint valamennyien élünk. A mai napig emlékszem,
amikor a kiképzőnk azt mondta nekünk: „Amit az itt, Great Lakesben
megéltekből kihoznak, az fogja kialakítani a személyiségüket!”
Igaza volt. Remélem.
A második héten áthajtottak minket a Bizalom-tanfolyamon. Ezeket
a foglalkozásokat úgy tervezték meg, hogy az amerikai haditengeré-
szet hadihajóin előforduló vészhelyzeteket szimulálják. Arra tanítot-
tak, hogy vágjon az eszünk, bízzunk magunkban, és mindenekelőtt
képesek legyünk olyan kulcsfontosságú döntéseket hozni, amelyeken a
saját és bajtársaink élete múlhat. A kulcsszó a csapatmunka. Ez uralja
és hatja át az élet minden részletét a haditengerészetnél. Az újoncki-
képző táborban nem csak mondják neked, beléd is nevelik. Csapat-
munka. Ez volt az új hajtóerő életünk minden területén.
A harmadik héten felraktak minket egy szárazföldön rögzített isko-
lahajóra. Azon a héten mindent a gyakorlati képzés uralt. A hajó majd-
nem minden működő részének nevét megtanultuk. Elsősegélynyújtási
technikákra oktatattak, a hajók közötti híradásra jelzőzászlóval (és
fényjelzéssel). Sok időt töltöttünk a tanteremben, ahol a hadi-tengeré-
szet szokásaira és a belső érintkezés szabályaira, a hadijogra, haditen-
gerészeti hírközlésre, hajó és repülőgép típusismeretre és a tengerész-
mesterség alapfogásaira oktattak.
Mindezt erőnléti és ügyességi próbák, felülések, nyújtott karú lábuj-
jérintéses felülések és fekvőtámasz-sorozatok tarkították. Ezekkel
mind remekül boldogultam is, de a két és fél kilométeres futás azok
között az időjárási viszonyok között egy jegesmedve állóképességét is
próbára tette volna. Közölték velünk, hogy bárki, akinek nem sikerül
elsőre, visszajöhet, és újra próbálkozhat. Én úgy határoztam, inkább
átfutok mezítláb az Északi-sarkon, minthogy újra végigcsináljam. Min-
den erőm beleadtam, és sikerült, hála legyen érte Istennek.
A negyedik héten vehettünk először fegyvert – az M16-os gépkara-
bélyt – a kezünkbe. Én meglehetősen gyorsan boldogultam a képzés
ezen részével, különösen kinn a lőtéren. Ezután a haditengerészet
mindenkinél arra összpontosított, amelyik szakágat a haderőnemnél
az illető választotta. Ez nálam nem volt kérdés. Haditengerészeti
SEAL-ek. Csak semmi szarakodás, rendben?
Aztán a tűzoltó- és fedélzeti kárelhárítási tanfolyam következett. És
valamennyien megtanultunk tüzeket eloltani, füsttel teli helyiségekből
kimenekülni, vízzáró ajtókat nyitni és zárni, oxigénes légzőkészüléket
használni és tűzoltótömlőt fektetni, mozgatni. Az utolsó rész a leg-
rosszabb, a Bizalom-kamra. Bemész oda a csoporttársaiddal, és felve-
szed a gázálarcot. És akkor valaki bedob egy könnygáztablettát, neked
pedig le kell venned a gázálarcot, bedobni egy szemetesbe, és hango-
san el kell mondanod a teljes nevedet, valamint a társadalombiztosítá-
si számodat.
Minden egyes újoncnak, aki belép a haditengerészethez, ki kell áll-
nia ezt a próbát. A végén a kiképzők egyértelműen tudtodra adják:
megvan benned, ami szükséges. Van számodra hely a haditengerészet-
nél.
A végső feladatot harckészültségnek nevezik. A csoportokra osztott
újoncok tizenkét helyzetet kapnak feladatul, csupa olyat, amilyennel
az előző hetekben már foglalkoztak. Ez az a vizsga, amikor minősítik
az újoncokat, egyenként és csoportonként is. Amikor ezzel sikeresen
végzel, a kiképzők átadják neked az Egyesült Államok Haditengerésze-
tének baseballsapkáját, az pedig ország-világ előtt hirdeti, hogy immár
haditengerész vagy. Bizonyítottad, hogy oda tartozol, bizonyítottad,
hogy a megfelelő anyagból gyúrtak.
A következő héten részt vettem a hivatalos avatóünnepségen vado-
natúj díszegyenruhámban. Emlékszem, ellépkedtem a tükör előtt, és
alig ismertem magamra. Szálfaegyenesen tartottam magam. Van vala-
mi különleges abban, ha elvégzed az alapkiképző tábort, úgy sejtem,
leginkább az, hogy büszke vagy önmagadra. De azt is tudod, hogy so-
kan nem tudták volna végigcsinálni. Valahogy ettől érzi igazán reme-
kül magát az ember. Különösen olyasvalaki, mint én, akinek addigi
legfőbb teljesítményei közé olyasmik tartoztak, mint a fülénél fogva
kivonszolni valami félrészeg cowboyt egy kelet-texasi kocsmából.
Miután végeztem, azonnal elrepültem San Diegóba, Coronadóba, a
haditengerészet kétéltű hadviselési támaszpontjára. Egyedül utaztam
oda, néhány héttel a kitűzött határidő előtt, és azzal töltöttem az idő-
met, hogy gondoskodtam az egyenruháimról, a felszerelésemről és az
elhelyezési körletemről, valamint próbáltam valahogy formába hozni
magamat.
Az újonckiképző táborban a legtöbben sokat veszítettünk a kondíci-
ónkból, mert az időjárás annyira kedvezőtlen volt. Egyszerűen képte-
lenség volt a szabadban kocogni és hosszabb futásokra vállalkozni a
hófúvások és a mély hó miatt. Talán emlékeznek arra a hősies fickóra,
aki 1912-ben részt vett a déli-sarki expedícióban a Királyi Haditengeré-
szet tisztjével, Robert Falcon Scott-tal. Ő úgy vélte, a fagysérülései mi-
att az egész csapat mozgását hátráltatja. Oates kapitány volt a neve, és
egy éjszaka a következő, halhatatlanná vált szavakkal kúszott ki a dü-
höngő hóviharba: „Most kimegyek. Egy ideig talán odaleszek.”
Soha senki sem találta meg a holttestét, én pedig azóta, hogy elol-
vastam őket, soha többé nem felejtettem el a szavait. Tökös, mi? Hát
Great Lakesben kimenni a szabadba majdnem ugyanolyan lett volna,
és majdnem ugyanolyan bátor tett. A vitéz kapitánytól eltérően mi
maradtunk a fűtőtest mellett.
Most pedig futni jártunk végig a homokos tengerparton, próbáltuk
formába hozni magunkat a Beavatás (Indoctrination) első hetére. Ez az
Indoc néven emlegetett kéthetes tanfolyam, ahol a SEAL-ek felkészítik
az újoncaikat a legendás BUD/S-kiképzésre (Basic Underwater Demoli-
tion/SEAL – alapfokú víz alatti rombolási/SEAL-kiképzés). Utóbbi hét
hónapig tart, és sokkal nehezebb, mint az Indoc. De ha nem tudod át-
küzdeni magad az előkészítő állóképességi próbán, akkor nem is kelle-
ne Coronadóban lenned, és nincs is rád szükségük.
A haditengerészet hivatalos szakirodalma így indokolja az Indoc
szükségességét:
„Fizikálisán, mentálisan és környezeti szempontból felkészíteni a bi-
zonyítottan alkalmas SEAL-jelölteket a BUD/S-kiképzés megkezdésé-
re.” Általánosságban elmondható, hogy az Indoc alatt a kiképzők nem
adják rá a nyomást. Az ember csak felpörgeti magát a közeledő tűz-
próbára.
Ezzel együtt azonban nagyon kemény próbák elé állítanak minden-
kit, tiszteket és legénységi állományú haditengerészeket egyaránt. A
SEAL-kiképzési programok nem tesznek különbséget a flottától bejövő
hivatásos tisztek és köztünk, többiek között. Valamennyien együtt
szenvedünk, és az első dolog, amit beléd plántálnak az Indoc-tanfolya-
mon, az az, hogy évfolyamként, csoportként fogtok élni, és részt venni
a kiképzésen. Bocsánat. Azt mondtam, hogy beléd plántálnak? Úgy ér-
tettem, hogy légkalapáccsal beléd vernek. Csapatmunka. Minden má-
sodik percben ezt a szót vágják a képedbe. Csapatmunka. Csapatmun-
ka. Csapatmunka.
És itt érted meg először az úszótárs fogalmát is, ami a SEAL-ek er-
kölcsi világrendjében abszolút óriási jelentőségű kapcsolat. Te meg a
társad csapatként működtök. Sohasem váltok el egymástól, még akkor
sem, amikor kimész a klotyóra. Az IBS-(inflatable boat, small, felfújha-
tó csónak, kicsi) kiképzés alatt, ha egyikőtök a csónak oldalfalán át be-
lebukik a dermesztőén hideg óceánba, a másik utána ugrik. Azonnal.
Az úszómedencében sohasem távolodtok el egymástól karnyújtásnyi-
nál messzebbre. Később, az igazi BUD/S-kiképzés alatt, kapásból meg-
buktatnak és kihajítanak azért, ha nem tartózkodsz elég közel az úszó-
társadhoz.
Az egész a SEAL-ek vastörvény erejű hagyományában gyökerezik:
mi soha egyetlen embert sem hagyunk hátra a csatatéren, se élőt, se
holtat. Soha senki nincsen egyedül. Akármekkora kockázat is leselke-
dik az élőkre, akármennyire pusztító az ellenség tüze, a SEAL-ek a ha-
lál torkán is át fogják verekedni magukat, hogy elhozhassák egy elesett
bajtárs földi maradványait. Olyan életelv ez, amely azóta kísér minket,
hogy 1962-ben létrehozták az első SEAL-alegységet, és ma ugyanúgy
érvényes, mint bármikor korábban.
Fura módon mindezt nem azzal a szándékkal találták ki, hogy el-
esett bajtársaink özvegyeinek és szüleinek hozzanak könnyebbséget. A
harcot megvívó SEAL-ek kedvéért van ez így. Van valami különös ér-
zelmi töltet a hazatérésben, és mi mindnyájan azt akarjuk elérni, lehe-
tőleg élve. És lelkünk mélyén mindnyájan borzadunk valahogy attól,
hogy megölnek, és utána ott hagynak idegen földön, nem lesz sírunk
otthon, szeretteink nem tudják majd felkeresni végső nyughelyünket.
Tudom, kissé flúgosnak hangzik, de azért igaz. Közülünk mindenki
nagyra értékeli, hogy egészen biztos lehet benne: nem számít, mi tör-
ténik, nem fogják hátrahagyni, haza fogják vinni. Mindnyájan készek
vagyunk mindent odaadni. És végső soron nem tűnik túl soknak ezt
kérni viszonzásul, ugyanis mi szinte kivétel nélkül mindig az ellenség
földjén harcolunk, nem a sajátunkon.
Az első világháborús angol költő és harcoló katona, Rupert Brooke
tudta, hogy a briteknél nem hagyomány hazavinni háborúban elesett
katonáikat. És helyesen fogalmazta meg: „Ha meghalnék, rólam csak
ezt gondolják: / Van valahol idegen földön egy sarok / Amely örökre
Anglia immár.” Nincs egyetlen haditengerészeti SEAL sem kerek e vilá-
gon, aki ne értené ezeket a sorokat, és hogy Brooke miért írta őket.
Szent ígéret ez nekünk a hadvezetőségünktől. Ezért verik belénk
legelső Coronadóban töltött napunktól kezdve: nem lesztek egyedül.
Soha. És ti sem fogjátok magára hagyni az úszótársatokat.
Kisebb kellemetlenség ért annak a nyárnak az elején, amikor a 226.
évfolyam tagja voltam. Sikerült lezuhannom, miután nagyjából 15 mé-
tert kapaszkodtam fölfelé a mászókötélen, és igazán fájdalmasan meg-
sérült a combom. A kiképző odanyargalt hozzám, és rám förmedt:
– Ki akar szállni?
– Negatív – feleltem.
– Akkor mars vissza oda fel! – utasított.
Újra felmásztam, megint leestem, de valahogy mentem tovább. A lá-
bam pokolian fájt, de folytattam még pár hétig a kiképzést, mire az
egészségügyiek megállapították a combcsonttörést! Azonnal mankót
nyomtak a kezembe, de sántikáltam tovább a többiekkel kinn a par-
ton, meg be a hullámtörésbe. Harctéri körülmények, vagy mi, nem
igaz?
Végül, amikor a lábam meggyógyult, visszavettek, majd december-
ben a kiképzés második szakaszában csatlakoztam a 228. BUD/S-évfo-
lyamhoz. Közvetlenül a daráló mögött álló kis laktanyában laktunk. A
daráló az a leaszfaltozott tér, ahol a SEAL-kiképzők egymást követő
nemzedékei remények és álmok ezreit törték darabokra, és ki tudja,
hány férfit hajszoltak arasznyi közelségbe a végkimerülés határához.
Azok a kiképzők nézték, ahogy emberek összeesnek, nézték, ahogy
kudarcot vallanak – csendben, rideg, kifejezéstelen arccal nézték őket.
Nem azért, mert szívtelenek voltak, hanem mert kizárólag a többiek
érdekelték őket, azok, akik nem roppantak össze, és nem adták fel.
Azok, akik inkább meghalnának, mintsem feladják. Azok, akikben
nyomokban sincs meg a feladás szelleme.
Még csak az Indoc első napján jártunk, és az én szobám közvetlenül
a zuhanyozó mellett volt. Ami azt illeti, a zuhanyozó annyira finom
szó rá, hogy az már rohadt közelről súrolja az eufemizmus határát.
Persze zuhanyrózsák sorakoztak odabenn, de nem a szokásos, civili-
zált módon. A létesítmény fenemód hasonlított egy autómosóra, és
csak (vegyi) mentesítő egységként emlegettük. Valaki hajnali négy kö-
rül bekurblizta a gépezetet, és a csövekben magának utat törő sűrített
levegő meg a jéghideg, nagy nyomású víz olyan hanggal bömbölt,
mintha valaki gőzmozdonyt próbált volna megzsinegelni.
Jézusom! Amikor először hallottam, azt hittem, támad az ellenség.
De tudtam, mi az az elvárt eljárás: felkapni a vászon UDT úszónad-
rágot, és beállni a jéghideg vízsugár alá. Hihetetlen sokként érte az
embert, és mind egy szálig gyűlöltük, és mindvégig gyűlöltük, amíg
kényszerítettek, hogy használjuk. Az átkozott vacakot arra tervezték,
hogy erős vízsugarával a homokkal borított felszerelésünket mossuk
le, amikor visszatérünk a tengerpartról. Olyankor csökkentette vala-
melyest a megrázkódtatást, hogy nem sokkal előtte még valamennyien
a Csendes-óceán vízében áztunk. De egyenesen az ágyból kikelve, haj-
nali négykor! Brr. Eszméletlen volt, és magamban még mindig hallom
azoknak a sivító, sistergő vízcsöveknek a hangját.
Csonttá fagyva, vizesen jelentkeztünk a kiképzőmedencénél, hogy
feltekerjük és elrakjuk a védőponyvát. Azután, röviddel öt óra előtt fel-
sorakoztunk a vaksötétben a darálón, majd sorokba rendeződve, mel-
let háthoz nyomva leültünk, nagyon szorosan egymás mellé, hogy
megőrizzünk valamit a testmelegünkből. Elvileg 180-an kellett volna
lennünk, de különböző okok miatt csak 164-en sorakoztunk fel.
Addigra már volt évfolyamvezetőnk, David Ismay tengerész főhad-
nagy, aki a haditengerészeti akadémián végzett, két évet töltött a ten-
geren, és már végzett felszíni hadviselési tiszt volt. David majd' bele-
halt, csak elérhesse élete nagy álmát, és SEAL lehessen. Ehhez itt most
megfelelően kellett teljesítenie. A tisztek csak egy lehetőséget kapnak
a BUD/S-kiképzésen. Elvárták tőlük, hogy felismerjék, ha nem elég jók
ide, és ne vesztegessék senki drága idejét.
Az ember, akinek az érkezésére mindnyájan vártunk, a proctorunk
volt. Ő az a kiképző, akinek az a feladata, hogy utat mutasson nekünk,
tanítson minket, kínozzon minket, szemmel tartson és megszabadul-
jon tőlünk, ha szükséges. A mi esetünkben Reno Alberto kiképző volt
az, a testi erőnlét, az önfegyelem és az intelligencia 170 centi magas,
emberből gyúrt kősziklája. A mi könyörtelen, kegyelmet nem ismerő,
kérlelhetetlen gazdánk. És mi lassacskán mindnyájan megszerettük.
Két okból. Aggályosan igazságos volt és a legjobbat akarta nekünk. Ha
kitetted a lelkedet Reno kiképzőnek, ő lett a legjobb komád, de ha el-
mulasztottad a tőled telhető legtöbbet tejesíteni neki, kicsapott, és
visszazavart a flottához, mielőtt annyit tudtál volna mondani: „Igenis,
uram!”
Halálpontosan hajnali öt órakor jelent meg. És akkor következett a
rituálé, amitől sohasem tértünk el. Így zajlott:
– Talpra! – kiáltotta az évfolyamvezető.
– Talpra! – tépett bele a mozdulatlan hajnali levegőbe a visszhangul
harsanó ordítás, ahogy mi 164-en válaszoltunk, talpra ugrottunk, és
igyekeztünk sorokba rendeződni.
– Reno kiképző! – harsogta előre az évfolyamvezető.
– Huja, Reno kiképző! – rikkantottuk egy emberként.
Szokjanak hozzá ehhez a szóhoz, huja. Mi nem azt mondjuk, igen,
vagy máris, vagy köszönöm szépen, vagy értettem, és végrehajtom. Mi
azt mondjuk, huja. Ez olyan BUD/S-os dolog, és az eredete belevész az
idők homályába. Oly sok ismert magyarázat van rá, inkább bele se
kezdek ebbe a mesébe. Elég, ha önök tudják, így válaszolnak a növen-
dékek a kiképzőnek, üdvözlésképpen, vagy amikor parancsot nyugtáz-
nak. Huja.
Valamely okból Reno kiképző volt az egyetlen, akit kivétel nélkül
mindig a keresztnevén szólítottunk, az összes többinek a Peterson,
vagy Matthews, vagy Henderson kiképző dukált. Egyedül Reno Alber-
to ragaszkodott ahhoz, hogy a keresztnevén szólítsuk. A magam részé-
ről mindig úgy gondoltam, jó, hogy nem a Fred vagy a Spike nevet
kapta. A Reno remekül illett hozzá.
Amikor aznap reggel kiballagtunk az alakulótérre, azonnal megérez-
tük, fontos ember van jelen. Amint már említettem, koromsötét volt, ő
mégis napszemüveget viselt, csillogóan feketét, amely teljesen takarta
a szemét. Úgy látszott, sohasem veszi le, se éjjel, se nappal. Ami azt il-
leti, egyszer rajtakaptam a napszemüvege nélkül, de amint meglátott,
benyúlt a zsebébe, és azonnal feltette.
Azt hiszem, azért csinálta, mert azt akarta, hogy sohase lássuk a
szemében megjelenő kifejezést. A szigorú, könyörtelen külső ugyanis
szuper intelligens embert rejtett – és minden bizonnyal halálra röhög-
te magát az Attila, Isten ostora-figurán, amit nap mint nap előadott
nekünk. De nem akarta, hogy lássuk megcsillanni szemében a vidám-
ságot, és ezért rejtette napszemüveg mögé a tekintetét.
Azon a sötét, kicsit ködös hajnalon karba tett kézzel állt, és a kikép-
zőmedencére meredt. Azután visszafordult felénk, és minket bámult
mereven.
Fogalmunk sem volt, mire számítsunk, Reno kiképző pedig kifeje-
zéstelen hangon azt mondta:
– Hasra!
É
– Hasra! – vágtuk rá üvöltve. És küszködve mind lehasaltunk a be-
tonra, és felvettük a fekvőtámaszhoz szükséges testtartást, nyújtott
karral, nyújtott testtel, mereven.
– Nyomják! – mondta Reno.
– Fekvőtámaszok! – vakkantotta az évfolyamvezető.
– Fekvőtámaszok! – feleltük.
– Le!
– Egy.
– Le!
– Kettő.
Hangosan bemondtuk az adag mind a húsz fekvőtámaszát, majd
visszatértünk a várakozó testhelyzetbe, nyújtott karral. Az évfolyamve-
zető felkiáltott:
– Reno kiképző.
– Huja, Reno kiképző – bömböltük.
Nem vett tudomást rólunk. Azután csendesen annyit mondott:
– Nyomják!
Aztán még kétszer megismételtette velünk, majd hagyott minket
reszkető izmokkal a nyújtott karra támaszkodó, lábbal nyújtózkodó pi-
henő pozícióban. Igazából majdnem öt percre hagyott úgy minket, és
már mindenkinek lüktetett a karja. Nyolcvan fekvőtámasz, most pedig
az agóniának ez az újabb változata, ami csak akkor ért véget, amikor
Reno kiképző nagyon lassan, nagyon halkan kimondta:
– Felállni!
Válaszul kórusban azt rikoltottuk, „Talpra!”, és valahogy felálltunk
anélkül, hogy felbucskáztunk volna. Na, akkor David Ismay téves szá-
mot mondott be a jelenlévők létszámaként. Nem az ő hibája volt, vala-
ki egyszerűen felszívódott. Reno egy szemvillantás alatt az i ú Dave-re
vetette magát. Nem emlékszem pontosan, mit mondott, de az alkal-
mazott kifejezésben igen hangosan szerepelt a hibázni szó.
És ráparancsolt Ismay tengerész főhadnagyra és a vezető altiszti
rendfokozatú évfolyamtársunkra:
– Hasra, és nyomják!
Úgy emlékszem arra az első napra, mintha ezen a héten történt vol-
na. Ültünk és néztük, ahogy Dave teljesíti a fekvőtámaszait. És amikor
ők ketten végeztek, mocskosul közel a végkimerüléshez, hangosan
kántálták:
– Huja, Reno kiképző!
– Nyomják – mondta halkan Reno. És ők valahogy nekiláttak újabb
hússzor megismételni azt a gyilkos gyakorlatot. Végül csak végeztek,
és semmi kétség, eltöprengtek – ahogy mi többiek is –, mi az istenbe
hagyták belerángatni magukat. De lefogadom, soha többé nem mond-
ták be tévesen a jelenlévők létszámát.
Most már persze értem ezt a SEAL-szellemiséget: minden vezető-
nek, akár tiszt, akár altiszt, mindenkor ismernie kell minden egyes
embere tartózkodási helyét. Ebben nem lehet hiba. Kiképzésünknek
abban a kezdeti pillanatában évfolyamvezetőnk, David Ismay, nem is-
merte. Reno, aki mindössze nagyjából tizenöt perce volt velünk, bez-
zeg igen.
Még egyszer felmérte királyságát, majd amikor megszólalt, nem ker-
telt.
– A legtöbben maguk közül nem lesznek itt néhány hónap múlva –
közölte Reno kiképző. És mintha egyenként mindnyájunkat hibázta-
tott volna a téves létszámösszesítésért, hozzátette: – Ha maguk, srácok
nem kezdenek el csapatként együtt húzni, akkor egy sem lesz itt ma-
guk közül.
Ezután közölte, mindjárt ismét végre kell hajtanunk az alapvető
BUD/S alkalmassági próbát. Emlékeztetett minket, hogy egyszer már
mindnyájan sikeresen átmentünk a szűrővizsgán, hogy idáig eljus-
sunk.
– Ha nem tudnak átmenni ma reggel a próbán – tette hozzá –, újra
a flottánál találják magukat, amilyen hamar csak el tudjuk szállíttatni
magukat innen!
Abban a pillanatban senki sem érezte magát… hogy is mondjam…
kívánatos személynek. Igazából kezdtük úgy érezni, hogy magunkra
hagytak ebben a világhírű hadi arénában – az arénában, ahol valaki
már javában készült ránk ereszteni az oroszlánokat. Az öt tételből álló
alkalmassági próba várt ránk:
***
***
É
És ahhoz sem kellett sok idő, hogy rádöbbenjünk, milyen lenyűgö-
zően hatékonyak tudnak lenni a harcban idefenn, szűkebb hazájuk-
ban. Én mindig azt hittem, sarkon fordulnak és elfutnak, amikor rájuk
találunk, de semmi ilyesmivel nem próbálkoztak. Ha ők birtokolták
vagy el tudták érni a környéket uraló magasabban fekvő terepszakaszt,
megvetették a lábukat, és felvették a harcot. Ha föntről csaptunk le rá-
juk, általában vagy egyből megadták magukat, vagy elindultak egyene-
sen vissza a határhoz és át Pakisztánba, ahova nem követhettük őket.
De közelről az ember mindig láthatta szemükben a dacos szembesze-
gülést, az Amerika iránti gyűlöletet, a forradalmár tüzét, amely a lel-
kükben lobogott.
Fenemód hátborzongatónak éreztük a helyzetet, mert a terror hát-
országában jártunk, azon a helyen, ahol a Világkereskedelmi Központ
lerombolásának terve megszületett, ahol kidolgozták olyan emberek,
mint ezek. Hogy őszinte legyek, olyan irreálisnak, lehetetlennek lát-
szott, pedig mindnyájan tudtuk, megtörtént. Pontosan itt, az isten
háta mögött rejtőzött az egésznek a gyökere, ez volt Bin Laden harco-
sainak otthona, a hely, ahol még mindig terveket szőttek az Egyesült
Államok elpusztítására. A hely, amelyet úgy, de úgy átjár az Uncle Sam
iránti gyűlölet, és ahol olyan gonoszság van, amit a legtöbb nyugati el
sem tud képzelni. Leginkább azért, mert egy másik, barbárabb évszá-
zadhoz tartozik.
És itt voltunk mi, Mikey, Shane, Axe, én, meg a többiek, bármelyik
pillanatban készen a harcra ezek ellen a halk, biztos léptű harcosok, a
hegyek urai ellen, akik a puskával és a törzsi késsel egyaránt mesterien
bántak.
Még hihetetlenebb, hogy ezekkel a fickókkal ezekben az isten háta
mögötti pastu falvakban találkoztunk. Mert ezen a helyen a Primitív-
ségről nagy P-vel kell beszélnünk. Napon szárított agyagtéglából épí-
tett, földpadlós vályogkunyhók, amelyeket örökösen vizelet és ösz-
vértrágya bűze leng körül. A házakban benn laknak a kecskék és a
csirkék. És mégis, ezek között az őskori körülmények között ők tervel-
ték ki és hajtották végre a legmegrázóbb tömeggyilkos merényletet egy
huszonegyedik századi világváros ellen.
A higiénia a lehető legkezdetlegesebb. Közös budit használnak, va-
lami veremfélét, kinn a házak végénél. Minket pedig figyelmeztettek,
vigyázzunk ezekkel az árnyékszékekkel, különösen éjszakai őrjárato-
kon. Egyik éjjel rosszul becsültem meg az egyik méretét, megcsúsz-
tam, és beleléptem. Ez hatalmas nevetést váltott ki az éjszaka köze-
pén, mindenki majd’ szétrobbant a röhögéstől. Én persze cseppet sem
találtam viccesnek.
A következő héten sokkal rosszabb is történt. Vaksötétben kúsz-
tunk-másztunk az alig járható terepen, figyelőállást próbáltunk elfog-
lalni egy csekély számú viskót és kecskét számláló település fölött. Az
orrunkig se láttunk NVG (night-vision goggle, éjjellátó szemüveg) nél-
kül, és hirtelen becsúsztam valami tátongó gödörbe.
Nem mertem kiáltani, de tudtam, hogy lefelé tartok, és belebor-
zongtam a gondolatba, hogy vajon hol fogok földet érni. A jobb karo-
mat mereven és egyenesen felnyújtottam, keményen megmarkoltam a
puskámat – és egyenesen beleszánkáztam a falu árnyékszékébe. A len-
dülettől bele is merültem, alig hallottam a csoportbeliek suttogását:
– Nézzétek! Luttrell már megint megtalálta a szarodát!
Afganisztáni hadművelet során nem volt még annyi elfojtott neve-
tés, mint akkor. Nekem azonban életem egyik legborzalmasabb élmé-
nye volt. Az egész bagrami támaszpontot megfertőzhettem volna tífus-
szal. És bár dermesztőén hideg volt, jókedvűen ugrottam be egy folyó-
ba teljes harci felszerelésben, csak hogy lemoshassam magamról azt,
ami rám tapadt.
Időnként komoly gondok adódtak a határvidéki figyelőállások körül,
és néha meg kellett raknunk a Humvee-ket, és ki kellett szállítanunk
vagy tizennyolc srácot, ameddig a kocsik bírták, majd kilométereket
gyalogolhattunk. A gond az volt, hogy a pakisztáni kormány nyilván-
való rokonszenv vel kezelte a tálibokat, és ezért ellenőrizetlenül hagyta
a határvidék északnyugati részét. Pakisztán nyilvánosan bejelentette,
hogy fennhatóságát a szilárd burkolatú utakon, valamint az út két ol-
dalán húsz-húsz méteres sávban áll módjában érvényesíteni. Azon túl
bármi megtörténhetett, így a tálib harcosok egyszerűen letértek az
utakról, és az ősi csapásokon léptek be Afganisztánba. Kedvük szerint
jöttek-mentek, ahogy mindig is tették, hacsak mi meg nem akadályoz-
tuk. Sokan közülük csak be akartak surranni az országba marhát lop-
ni, amivel mi nem törődtünk. A tálibok azonban tudták ezt, ezért mar-
hahajcsárnak álcázva jártak-keltek, amivel viszont a leghatározottab-
ban törődtünk. A kicsiny, robbanóanyaggal megrakott tevekaravánok-
ra pedig igazán odafigyeltünk.
És minden egyes alkalommal támadás ért minket. A legkisebb zajra,
ami elárulta tartózkodási helyünket, valaki már tüzet is nyitott ránk,
gyakran a határ pakisztáni oldaláról, ahová mi nem mehettünk át. Ép-
pen ezért rejtve mozogtunk, begyűjtöttük a fényképeinket, elfogtuk a
főkolomposokat, tartottuk a kapcsolatot a támaszponttal és erősítést
rittyentettünk elő, valahányszor segítségre volt szükségünk.
Parancsnokainknak az volt a véleménye, hogy a háború megnyerésé-
nek kulcsa a felderítés, a robbanóeszköz-készítők azonosítása, anyagi
készleteik felkutatása, és a tálibok lőszertárának szétverése, még mi-
előtt használhatnák. Ez azonban sohasem ment könnyen. Ellenségünk
brutálisan kegyetlen volt, engesztelhetetlen, és nem törődött sem az
idővel, sem az emberélettel. Kerül, amibe kerül, szemlátomást ez volt
az álláspontjuk. Szentül hitték, hogy végül meg fogják szabadítani a
szent mohamedán földet a hitetlen betolakodóktól. Végtére is mindig
megszabadították, nem? Illetve bocs, nyet?
Néha, amíg a főbarakkok (a SEAL-szleng így nevezi magasabb rangú
parancsnokainkat) egy bizonyos célpontot tanulmányoztak, rövid pó-
rázra fogtak minket. Én az így nyert szabadidőmben a bagrami kór-
házban dolgoztam önkéntesként, legtöbbször a sürgősségi osztályon,
ahol a beérkező sebesültek ellátásában segédkeztem, és igyekeztem
jobb szanitéccé képezni magamat.
Na, az a kórház igazi szemnyitogató élményt jelentett, mert az afgá-
nokat ugyanúgy kezeltük, mint saját fegyveres erőink tagjait. És a pá-
ciensek mindenféle sérüléssel érkeztek, többnyire lőtt, de néha szúrt
vagy vágott sebekkel is. Abban az országban ez az egyik legnagyobb
gond: mindenki rendelkezik lőfegyverrel. Minden házban található
legalább egy AK–47-es. És rengeteg volt a sebesülés. Afgán civilek
olyan súlyos lőtt sebekkel jelentkeztek a főkapunál, hogy Humvee-ket
kellett küldenünk értük, hozzák be őket a sürgősségire. Bárkit ellát-
tunk, aki jött, az amerikai adófizetők pénzén, és mindenkit a legjobb
tudásunk szerint kezeltünk.
Bagram remek hely volt szaktudásom fejlesztésére, és reméltem,
hogy ugyanakkor valami hasznosat is teszek. Ezért a munkáért termé-
szetesen nem kaptam fizetést. Mindig is éreztem magamban elhiva-
tottságot a gyógyításra, és azok a hosszú műszakok a kórházban felbe-
csülhetetlen értékű segítséget jelentettek az orvosnak, aki reményeim
szerint egyszer majd leszek.
Miközben én a betegek és a sebesültek ellátásában vettem részt,
folyt tovább a parancsnokok soha véget nem érő munkája, áttanulmá-
nyozták a felderítési információkat, ellenőrizték a CIA jelentéseit,
igyekeztek azonosítani a tálib vezetőket, hogy mi levághassuk a tevé-
kenységüket irányító fejeket.
A potenciális célszemélyekről mindig is hosszú listát vezettünk, és
egyes ügyeket alaposabban kidolgoztunk, mint másokat. Ezen bizo-
nyos településeket értek, ahol az igazán veszélyes fickókat sikerült
megtalálni, azonosítani, és tartózkodási helyüket műholdak vagy a mi
felderítő járőreink segítségével egészen pontosan meghatározni. Olyan
munka ez, amihez a mérhetetlen kitartás mellett az a képesség is
szükséges, hogy az elemzés végzője meg tudja becsülni a valószínűsé-
gét, hogy a valóban fontos fickót megtaláljuk.
A Bagramban állomásozó SEAL-alegységek készek voltak kimenni
azokra a helyekre és elvégezni ezt a nagyon veszélyes munkát, de senki
sem szereti a sorozatos hiábavaló próbálkozásokat, amikor csekély a
valószínűsége egy vezető tálib terrorista megtalálásának. És a hírszer-
ző srácoknak persze mindenkor észben kellett tartaniuk azt is, hogy
odafenn a hegyekben soha semmi sem marad változatlan. Azok a tálib
fickók nagyon mozgékonyak, és elképesztően ravaszak. Rengeteget,
bár korántsem mindent, tudnak az amerikaiakról. És az aztán biztos,
hogy tisztában vannak az állandó mozgás fontosságával, faluról falura,
barlangról barlangra. Ezért nem maradnak soha egy helyen annyi ide-
ig, hogy a robbanóanyag-készletükkel együtt elkaphassuk őket.
Rangidős altisztünk, Dan Healy nagyon értett a nekünk való felada-
tok felhajtásához, és olyanokat szerzett, ahol az átlagosnál jobb esé-
lyünk volt célszemélyünk megtalálására. Dan órákat töltött listák fölé
görnyedve, mindent összeszedett egy-egy ismert terroristáról, hol tölti
az idejét, hol látták utoljára.
Healy főnök átfésülte a fényképes dokumentációt, térképeket és táb-
lázatokat ellenőrzött, kikalkulálta azokat a helyeket, ahol tényleg lehe-
tőségünk kínálkozott a győzelemre, valamelyik főkolompos elfogására
és kihozására anélkül, hogy elkeseredett utcai harcot kellene vívnunk.
Megvolt a saját rövid névsora a legfontosabb gyanúsítottakról és való-
színű tartózkodási helyükről. És júniusra már rengeteg anyagot gyűj-
tött össze a vezető tálib csávók különböző módszereiről, valamint ar-
ról, milyen úton-módon jutnak TNT-hez.
És egy ember neve úgy kiugrott a többi közül, hogy valósággal ki-
ütötte a szemét. Ben Sharmaknak fogom nevezni, és elég annyit tudni,
hogy komoly tálib csoport vezetője, sötét lelkű hegylakó, akiről tud-
tuk, hogy a városokban is hajtott végre rajtaütéseket, és közvetlenül fe-
lelős számos, amerikai tengerészgyalogosok elleni támadásért. Táma-
dásait mindig robbantással hajtotta végre. Sharmak negyven év körüli
alak volt, akiről csak homályos ismeretekkel rendelkeztünk. Úgy 140-
150 fegyveres fölött parancsnokolt, de iskolázott férfi volt, aki legalább
alegység-harcászati szinten katonai képzésben is részesült, és öt nyel-
vet beszélt. Azt is tudtuk róla, hogy ő Oszama bin Laden egyik legkö-
zelebbi tettestársa.
Több csapatra osztott erejét állandó mozgásban tartotta, az egyik
őket támogató pastu faluból a másikba költöztette, vagy a szélükön tá-
boroztatta. Elfogadták a helybeliek vendéglátását, majd mentek to-
vább a következő találkozási pontra, és közben állandóan toboroztak.
Nagyon nehéz volt követni a nyomukat, de még nekik is szükségük
volt pihenésre, ételre és italra, sőt talán tisztálkodásra és tiszta ruhára
is, és mindehhez csak a falvakban juthattak hozzá.
Healy főnök majdnem minden reggel végigfutott a fő listán Mikey-
val, rajunk tisztjével, és velem. Általában egy jegyzéket adott át ne-
künk nagyjából húsz név vel és a lehetséges tartózkodási helyekkel,
majd ezt leszűkítettük azokra, akikre véleményünk szerint érdemes
lenne lecsapni. Így létrehoztuk saját bűnügyi nyilvántartásunkat, és
műveleteink célszemélyét a rendelkezésünkre álló felderítési informá-
ció mennyisége alapján választottuk ki. A Ben Sharmak név újra és
újra felmerült, csapata becsült létszáma pedig ugyanolyan gyakran lett
egyre nagyobb.
Végül sor került egy próbaeligazításra az esetleges Vörös Szárnyak
hadműveletről, amely ennek a rendkívül veszélyes személynek az elfo-
gására vagy megölésére irányult, ám ő mindig megfoghatatlan maradt.
Hol itt bukkant fel, hol ott, mint a Vörös Pimpernel. És a fotókon min-
dig csak a feje meg a válla látszott hátulról, maguk a képek pedig nem
voltak valami élesek. Ezzel együtt már tudtuk, nagyjából hogy néz ki
ez a rohadék, és a dolog kezdett ugyanolyan felderítő-megfigyelő akci-
óvá alakulni, mint a többi: bejutunk a célpont fölé, becserkésszük, le-
fényképezzük, és ha lehetséges, elkapjuk.
Tisztességes mennyiségű és minőségű felderítési információval ren-
delkeztünk róla, ami arra utalt, hogy a CIA és valószínűleg az FBI is
komoly érdekének tekintette a foglyul ejtését vagy a megölését. És
ahogy sorra követték egymást a különböző eligazítások, Ben Sharmak
mintha fokozatosan egyre jelentősebb figurává nőtt volna. A jelentések
most már minimum nyolcvan, és maximum kétszáz fegyverest emle-
gettek a seregében, és ez így már igazán nagy hadműveletnek ígérke-
zett. Healy főnök pedig úgy határozott, hogy én és három Alfa sza-
kaszbeli társam éppen megfelelünk a feladatra.
Azt nem várták tőlünk, hogy felvegyük a harcot ezzel a nagy csapat
eszelős tekintetű gyilkossal. Igazából azt várták el, hogy csendesebben
húzzuk meg magunkat, mint valaha. „Csak találjátok meg azt a roha-
dékot, állapítsátok meg halálpontosan a tartózkodási helyét és a csapa-
ta létszámát, majd hívjátok rádión a gyorsreagálású különítményt, re-
püljenek oda, és kapják el a fickót.” Egyszerű, nem?
Ha viszont úgy gondoltuk, hogy annak a falunak az azonnali elha-
gyására készül, ahová éppen befészkelte magát, akkor haladéktalanul
ki kellett iktatnunk. Ez a feladat rám és Axe-re várt. Sharmak esetében
minden valószínűség szerint csak egyetlen lövésre lesz módom, csak
egyetlen alkalom lesz, amikor be tudom fogni a fonalkeresztbe, és
meghúzhatom az elsütő billentyűt, valószínűleg több száz méter tá-
volságból. Egy dolgot biztosan tudtam: jobban teszem, ha nem vétem
el, mert Webb és Davis szelleme, hogy a többi ténylegesen szolgáló
SEAL-t ne is említsem, bizonyosan felkeresne, és szétrúgná a segge-
met. Végtére is pontosan ez volt a dolgom, erre képeztek ki oly hosszú
ideig.
És amennyiben valaki még töprengene ezen, a legcsekélyebb skru-
pulusom sem volt azzal kapcsolatban, hogy golyót röpítsek annak a
fattyúnak a fejébe. Az Amerikai Egyesült Államok fanatikus, esküdt el-
lensége volt, aki a tengerészgyalogság soraiban szolgáló számos bajtár-
samat megölte. Ráadásul az a fajta terrorista volt, aki semmire sem vá-
gyik inkább, mint egy újabb támadásra az Egyesült Államok ellen, ha-
zai pályán. Ha lesz lehetőségem lőni, tőlem ugyan nem kap kegyelmet.
Tudtam, mit várnak tőlem. Tudtam, hogy csoportom főnöke ennek a
fickónak a megsemmisítését akarja, és amikor belegondoltam, átko-
zottul büszke voltam arra, hogy engem és a társaimat találtak a legal-
kalmasabbnak a feladat elvégzésére. Mint mindig, most is meg fogunk
tenni mindent, hogy senkinek se okozzunk csalódást.
Mindennap felkerestük a felderítő részleg irodáját, hogy meg-
nézzük, milyen további adatok futottak be Sharmakról. Healy főnök
nagyon rajta volt az ügyön, szorosan együtt dolgozott a hadműveleti
tiszttel és parancsnokunkkal, Pero korvettkapitánnyal. A probléma
mindig ugyanaz volt: hol van a célpontunk? Rosszabb volt, mint Szad-
dám Husszein, folyton eltűnt, kerülte a műholdak fürkésző tekintetét,
még a közelében tartózkodó számos CIA-besúgó előtt is sikeresen tit-
kolta valódi személyazonosságát és mindenkori tartózkodási helyét.
Természetesen a világon semmi értelme nem volt állig felfegyver-
kezve, fényképezőgépekkel megrakodva berontani a hegyvidékre, ha-
csak nem tudjuk teljes bizonyossággal, hol találhatjuk meg az embe-
rünket. A tálibok komoly fenyegetést jelentettek az alacsonyan repülő
katonai légi járművekre, és a helikopterpilóták tudták, állandóan lesel-
kedik rájuk a veszély, hogy rájuk lőnek, még az éjszakai műveletek
közben is. Ezek a hegylakók ugyanolyan ügyesen bántak a rakétaindí-
tóval, mint az AK–47-essel.
Óriási háttérapparátus szükséges minden ilyen jellegű hadművelet-
hez: szállítás, híradás, készenlétben tartott légi támogatás, hogy a lő-
szert, élelmet, vizet, egészségügyi felszerelést, kézigránátokat és kézi-
fegyvereket már ne is említsük, mely utóbbiakat mind vinnünk kellett
magunkkal.
Egy adott pillanatban, meglehetősen az elején, nagyon határozott
jóváhagyást kaptunk: „Vörös Szárnyak mehet!” Éppen ezért az előké-
születek már jócskán előrehaladtak, amikor hirtelen lefújták az egé-
szet. „Első irányváltoztatás!” Már megint elvesztették Sharmak nyo-
mát. Voltak adataik, és volt okuk feltételezni, hogy tudják, hol tartóz-
kodik, de semmi atombiztos információ. A felderítők tanulmányozták
a térképeket és a terepet, valószínű területeket karikáztak be, számol-
tak és saccoltak. Úgy vélték, megállapították, hol van, de nem elég
pontosan ahhoz, hogy egy bizonyos faluhoz vagy táborhoz tudják köt-
ni, arról a pontosságról már nem is beszélve, amely ahhoz kell, hogy
egy mesterlövész leadhasson egy lövést.
A felderítés egyszerűen várt, hogy az ellenfél hibázzon, én és a srá-
cok pedig közben más felderítő-megfigyelő feladatokat hajtottunk
végre, valószínűleg a Kecskevezető Kötél Hadműveletet, vagy valami
ilyesmit. Éppen egy ilyenről tértünk vissza, amikor meghallottuk,
megtörtént az áttörés a Ben Sharmak utáni kutatásban. Nagyon hirte-
len történt, és úgy gondoltuk, egyik forrásunk rukkolhatott elő valami-
vel. Healy főnök már javában tanulmányozta a térképeket és a terepvi-
szonyokat, és úgy nézett ki, azonnal megyünk ki újra.
Eligazításra hívtak minket, Mike Murphy tengerész főhadnagyot,
Matthew Axelson tengerészaltisztet, Shane Patton tengerészaltisztet és
engem. Meghallgattuk az információkat és a hadművelet követelmé-
nyeit, és még mindig csak egy újabb átlagos feladatnak tartottuk. Az
utolsó pillanatban azonban nagy változás történt. Elöljáróink úgy dön-
töttek, Shane helyére Danny Dietz tengerészaltisztet osztják be, egy
harmincnégy éves SEAL-t, akit évek óta jól ismertem.
Danny alacsony (már hozzám mérve), roppant izmos srác volt Colo-
radóból, de Virginia Beachen, a támaszpont tőszomszédságában lakott
gyönyörű feleségével, Mariával, akit mi csak Patsyként ismertünk.
Gyermekük nem volt, tartottak viszont két kutyát, egy angol buldogot
és egy bullmasztiffot – mindkettő majdnem olyan kemény volt, mint
Danny.
Dannyvel együtt végeztük az SDV-iskolát a floridai Panama Cityben.
9/11 mindkettőnket ott ért. Danny megszállottan jógázott és űzte a
küzdősportokat, és nagyon szoros barátságban állt Shane-nel. A ten-
gerparti istenekben és a titokzatos vasemberekben nyilván van valami
közös, örültem, hogy Danny bekerült a csapatba. Kicsit tartózkodó, de
a zárkózottság felszíne alatt nagyon vicces és barátságos ember volt.
Könnyű volt azonban kihozni a sodrából, és Danny Dietz igazi ketrec-
be zárt tigris volt, valamint kiváló haditengerészeti SEAL.
Ekkor tehát úgy látszott, a Vörös Szárnyak ismét zöld jelzést kapott.
Véglegesítették, kik alkotják a négytagú csapatot. A két mesterlövész
Axe és én leszünk, a két megfigyelő pedig Mikey és Danny. Parancs-
noklás és harcvezetés: Mikey. Híradás: Danny és én. Végső céllövészet:
én vagy Axe úgy, hogy a másik figyel neki, akárhogyan is alakul a hely-
zet a terepen.
A terv az volt, hogy beülünk a figyelőállásba, és ott rejtőzünk a fö-
lött a település fölött, amelyről úgy gondolták, ott lakik Sharmak, ha
szükséges, akár négy napig is úgy, hogy valószínűleg nem mozogha-
tunk harminc centinél többet. Halálos csendben és mozdulatlanság-
ban maradunk egy halálosan veszélyes helyen, fenn a hegyek között.
Soha egy pillanatra se léphetünk ki a remekünkből, úgy figyeljük
ezeket az állig felfegyverzett hegylakókat, akik egész életükben itt él-
tek és úgy ismerik a környéket, mint a tenyerüket. Így kell kivárnunk a
lehetőséget, hogy lepuffantsuk a vezetőjüket. Ennél azért nem könnyű
sokkal veszélyesebbet kitalálni.
Már benn ültünk a helikopterben, beöltözve, felszerelkezve, indulás-
ra készen, ha elhangzik a „Vörös Szárnyak mehet!”, amikor újra lefújták
a hadműveletet. „Második irányváltoztatás!” Ez alkalommal nem
annyira mi veszítettük el Sharmak nyomát, hanem az történt, hogy a
kis szarházi valahol máshol bukkant fel.
Kiszálltunk a gépből, és visszasomfordáltunk a szállásunkra. Lerak-
tuk nehéz hátizsákunkat és fegyvereinket, a bevetésen viselt ruhánk-
ból átöltöztünk a támaszponton használt egyenruhába, letöröltük ar-
cunkról az álcakrémet. A szünet ez alkalommal két hétig tartott, ez-
alatt mi teljesítettünk néhány kisebb feladatot a hágókon, és mini-
mum kétszer majdnem sikerült szétlövetnünk a fejünket.
Egyszer felülmúltam önmagamat azzal, hogy kiszúrtam Északkelet-
Afganisztán egyik legveszélyesebb terroristáját. POSIDENT-em (Positi-
ve Identification, biztos felismerés és azonosítás) volt, sőt még azt is
láttam, hogy megpróbál egyedül lelépni, egy nyavalyás biciklin próbál
eltekerni az ösvényen. Nem lőttem le, mert nem akartam elárulni a
tartózkodási helyünket, nemhogy lövéssel, de még egy moccanással
sem. Arra számítottunk, hogy bármelyik pillanatban áthaladhat ezen
az útszakaszon a robbanóanyaggal megrakott tevekaravánja, és mi őt
is meg a hadianyagát is akartuk. Mindenesetre nem követtem egy ko-
rábbi bajtársam példáját, aki a SEAL-legendárium szerint beizzította a
közvetlen vonalat, és közölte egy járőröző amerikai vadászbombázóval
a célpont GPS-koordinátáit. Utána végignézte, ahogy egy 230 kilós
bomba elpusztítja a terroristát, a tevéjét, és körülöttük ötven méteres
körzetben mindent. Ezen a bevetésen mi feltartóztattuk a tevekara-
vánt, sikerült elfognunk a terroristát, és lerakodni a robbanószereket
anélkül, hogy ilyen durva megoldáshoz folyamodtunk volna.
Bocs, baloskáim, de ahogy mi otthon Texasban mondjuk, egy férfi
tegye, amit egy férfinak tennie kell.
És így múltak a napok, amíg 2005. június 27-én, hétfőn reggel a fel-
derítés ismét bemérte Sharmakot. Ezúttal tényleg ígéretesnek látszott
a helyzet. Délre már ki is terítették elénk a terep részletes térképeit és
fotóit. Az információ elsőrangú volt, a térképek nem voltak rosszak, a
környékről készített fényképek tűrhetők. Sharmakról még mindig nem
volt egyetlen tisztességes képünk se, csak a régi fotók, szemcsések, alig
kivehetők. De más gyilkosokat sokkal kevesebbel is elkaptunk már
odafenn, és ez alkalommal semmi sem maradt kétséges. „Vörös Szár-
nyak mehet!”
Rögtön az eligazítás után Dan Healy főnök csendesen csak annyit
mondott nekem:
– Ez most igazi, Marcus! Indulunk. Menj, szólj a fiúknak, készülje-
nek!
– Oké, Főnök! Már itt sem vagyunk!
Azzal már indultam is a körletünkbe. Sok minden kavargott a fe-
jemben. Nem tudom igazán megmagyarázni, miért, de kétségek ro-
hantak meg, és a nyugtalanság érzése egy percre sem hagyott el.
Láttam a térképeket, világosak voltak. Amit sehol sem láttam, az egy
alkalmas búvóhely volt. Nem rendelkeztünk használható információ-
val a vegetációról. Fenn a Hindukusban háromezer méter körül köztu-
dottan alig járható és kopár a vidék. Nem kell a Királyi Földtani Intézet
professzorának lenni ahhoz, hogy tudd, száraz, terméketlen táj vár a
fahatáron túl, ahol nem sok növény él meg. Remek hely a hegymá-
szóknak, istenverte lidércnyomás nekünk.
A kiszemelt faluban harminckét ház állt, magam számoltam meg
őket egy műholdfelvételen, de azt nem tudtuk, melyikben tartózkodik
Sharmak. Azt sem tudtuk, számozottak-e a házak, pedig az sokat segí-
tett volna, ha további információt kapunk, amíg odafenn vagyunk.
Volt néhány felvételünk az épületek elhelyezkedéséről, de a környe-
ző vidékről szinte semmi. Jó GPS-koordinátáink voltak, nagyon ponto-
sak. És volt egy rövid listánk a lehetséges helikopter leszállási zónák-
ról, amire a beszivárgáshoz nem volt szükségünk, mert azt gyorskötél-
lel hajtottuk végre, de a kivonásunkhoz létfontosságú volt a megfelelő
leszállóhely.
Biztosra vettem, hogy robbantással le kell majd döntenünk néhány
fát a hegy alsó régiójában, mert így juthatunk fedezékhez és ellensé-
günk mozgását lassító akadályhoz, illetve így tudjuk biztosítani a
gyorsreagálású különítményt szállító helikopterek leszállását, ha a
szükség úgy hozza. A kopár hegyi táj nem a megfelelő hely rejtett fel-
és leszállások végrehajtására, különösen nem, ha a környéken nyü-
zsögnek a rakétavetős tálib lövészek. Különösen nem olyan jól kikép-
zett csoport esetében, mint az, amelyik Sharmakot körülvette. A fickó
istentelenül veszélyes volt, és ezt nemegyszer bizonyította is, tenge-
részgyalogosok felrobbantásával.
Miközben mentem a srácokért, mindig ugyanaz motoszkált a fejem-
ben: a terepen nem kínálkozott búvóhely, rejtett megfigyelőnek alkal-
mas zug. Márpedig az ember nem tud hatékony felderítést végezni, ha
nem jut alkalmas állásba. És ha azok a magas hegycsúcsok, amelyek a
falut övezték, olyan egyenetlenek és kövesek, ahogy én gyanítottam,
olyan feltűnőek leszünk azokon a magaslatokon, mint a gyémánt a
kecske seggén.
Ráadásul valószínűleg nyolcvan és kétszáz fő közötti fegyveres fog
nagy gonddal őrködni a vidéken a főnök körül. Aggódtam, nem az el-
lenség létszáma miatt, hanem azért, mert súlyos gondot okozott, hogy
küldetésünk teljesítése érdekében rejtve maradjunk. Ha csak igen kor-
látozott számú rejtekhely áll rendelkezésünkre, akkor kénytelenek le-
szünk engedni a megfigyelés optimális szögéből, hogy a távolságát
már ne is említsem.
Összetalálkoztam Mikey-val a barakkunknál. Megmondtam neki,
hogy most nekivágunk, megmutattam a rendelkezésünkre álló térké-
peket és fényképeket, és emlékszem, azt válaszolta:
– Gyönyörű! Újabb három nap móka és napozás!
Láttam azonban, hogyan változik meg az arckifejezése, amint a fo-
tókra néz, a nyilvánvalóan nagyon meredek lejtőkre, az iszonyatos te-
repre, a hegyre, amelyre előbb fel kellett csörtetnünk, hogy aztán csör-
tethessünk le róla.
Addigra megjelent Axe és Danny is. Eligazítottuk őket, majd némi
rossz előérzettel átballagtunk a zabacsarnokba ebédelni. Én egy nagy
tál spagettit nyomtam be. Kaja után rögtön visszamentünk beöltözni,
és összeállítani a felszerelésünket. Én a sivatagi nadrágomat és az er-
dős vidékre szánt terepszínű zubbonyomat vettem fel, főként azért,
mert a felderítők szerint a leszállási zóna meglehetősen zöld, és egy
fákkal borított területen fogunk leereszkedni. Kapucnis mesterlövész
kabátot is vittem magammal.
Mikey és Danny az M4-es gépkarabélyát vette magához, plusz kézi-
gránátokat, Axe egy Mark 12 .223-as (5,56 mm) kaliberű mesterlövész
puskát, és én is egy ugyanolyat. Valamennyiünk oldalfegyvere a SIG-
Sauer 9 mm-es pisztoly volt. Úgy döntöttünk, nehézfegyvert, a majd-
nem tízkilós M60-as géppuskát, nem viszünk magunkkal. Már így is
rogyásig meg voltunk pakolva cuccal, és úgy gondoltuk, a géppuska túl
nehéz ahhoz, hogy felcipeljük azokra a sziklákra.
Én pár claymore-t – botlódróttal vagy vezetékes távirányítóval mű-
ködő, irányított robbanású ember elleni aknát – is beraktam a hátizsá-
komba, hogy megakadályozzuk, hogy bárki túlságosan közel setten-
kedjen hozzánk. Kemény leckét kaptam ebből a legelső napomon,
amikor két afgán a kelleténél jóval közelebb jutott, és könnyen végez-
hetett volna velem.
Nagy tekercs robbanózsinórt is vittünk magunkkal a fák kidöntésé-
hez a leszálló helikoptereknek szánt terület megtisztítására, amikor
majd végzünk a feladatunkkal, vagy amikor a gyorsreagálású különít-
mény le akar szállni. Az utolsó pillanatban, továbbra is aggódva az
egész vállalkozás miatt, felkaptam még három tartaléktárat, ezzel im-
már összesen tizenegyet vettem magamhoz, mindegyikben harminc
lőszerrel. Nyolc volt a szokásos, de a Vörös Szárnyak hadműveletet va-
lami baljós előérzet övezte. Mint kiderült, mind ugyanígy éreztünk.
Mind magunkhoz vettünk még három tárat tartaléknak.
Vittem egy ISLID-et (Image Stabilization and Light Distribution
Unit, képstabilizációs és fényelosztó egység) az érkező helikopter célra
vezetéséhez, célfelderítő távcsövet és természetesen tartalék elemet
mindenhez. A rádió Dannynél volt, a fényképező- és a számítógépek
pedig Mikey-nál és Axe-nél.
Előrecsomagolt MRE-fejadagokat vittünk magunkkal – szárított
marhahúst, csirkét tésztával, energiaszeleteket, vizet –, valamint földi
mogyorót és mazsolát. Az egész cuccunk úgy húsz kilót nyomott, ami
nálunk könnyű poggyásznak számít. Shane kijött velünk a kocsiig, el-
köszönni:
– Viszlát, csávókáim! Tanítsátok őket móresre!
Amikor mindennel elkészültünk, gépkocsin kivittek a helikopterek
állóhelyéhez, ott vártuk, hogy parancsnokaink változtatnak-e valamit.
Ha lefújják, az már a „Harmadik irányváltoztatás!” lett volna, a harma-
dik alkalom, hogy a Vörös Szárnyakat félbehagyatják. Ez alkalommal
azonban csak annyi érkezett: „Rolex, egy óra!”, ami azt jelentette, indu-
lunk, amint besötétedik.
Leraktuk a málhánkat, és lefeküdtünk a betonra, vártunk. Emlék-
szem, nagyon hideg volt, hósipka fedte a nem túl távoli hegycsúcso-
kat. Mikey megnyugtatott, hogy nem felejtette el becsomagolni a sze-
rencsehozó kődarabját, egy éles, hegyes gránitdarabot, amelyik előző
küldetésünkön három napig bökte a hátát, amikor egy bizonytalan bú-
vóhelyen húztuk meg magunkat, és egyikünk sem moccanhatott egy
centit se.
– Arra az esetre, ha fel akarnád dugni a seggedbe – tette hozzá. –
Hogy emlékeztessen az otthonra!
Így tehát vártunk, néhány másik csoport társaságában, akik szintén
küldetésre mentek aznap éjjel. A gyorsreagálású különítmény (QRF –
Quick Reaction Force) ugyanakkor Aszadabadba indult. Mi éppen vé-
geztünk Aszadabad teljes fényképes felderítésével, a képeket vitték is
magukkal. Még mindig ott volt az elhagyott orosz támaszpont, Asza-
dabad, Kunár tartomány fővárosa pedig továbbra is közismerten veszé-
lyes övezet maradt. Persze ez volt az a támaszpont, amelyet az afgán
mudzsahedinek egykor majdnem teljesen körülzártak, majd nekiláttak
legyilkolni az orosz legénységet. A szovjetek számára ez volt a vég kez-
dete 1989-ben, és csak egyetlen hegylánc választja el a helytől, ahová
most tartottunk.
Végül süvölteni kezdtek a helcsik rotorlapátjai. Az utolsó percben
elrendelt változtatásra olyannyira hajlamos Vörös Szárnyak hadműve-
let számos mozgó alkatrésze szemlátomást mind a helyén volt még.
Megérkezett a rádióüzenet: „Vörös Szárnyak mehet!”, mi hátunkra vet-
tük és felnyaláboltuk felszerelésünket, és nehézkes léptekkel felmen-
tünk a Chinook 47-es rakterébe, hogy elrepüljünk a negyvenöt perc-
nyire északkeletre fekvő beszivárgási pontra.
– Úgy érzem, ez a Sharmak nevű faszfej még mindig ugyanott van,
ahol gondoljuk – szólalt meg Mikey.
Csatlakozott hozzánk öt másik, Aszadabadba tartó srác, és a másik
helikopter szállt fel elsőnek. Utána mi is elemelkedtünk a felszállópá-
lyáról, követtük őket kifelé a támaszpont légteréből, majd bedőlve rá-
fordultunk a megfelelő útirányra. Már besötétedett, és én inkább a
padlót nézve múlattam az időt, nem pedig az ablakon kinézve. Mind a
négyen egyértelműen kifejeztük, mindenki a maga módján, hogy
nincs jó előérzetünk a hadművelettel kapcsolatban. És nem tudom
kellőképpen érzékeltetni, hogy ez mennyire szokatlan jelenség volt. Mi
általában úgy indulunk a hadműveletekre, hogy majd szétvet a virtus
meg a hurráoptimizmus, ahogy tanították nekünk: Ide nekem az
oroszlánt is!
Nincs SEAL, aki valaha el fogja ismerni, hogy megijedt bármitől is.
Még ha úgy is lenne, sohasem mondanánk ki. Kinyitjuk az ajtót, és ki-
megyünk szembenézni az ellenséggel, még ha maga az ördög is az.
Akármit is éreztünk azon az éjszakán, az nem az ellenségtől való féle-
lem volt, bár tudom, az ismeretlentől való félelem lehetett volna, mert
igazából nem tudtuk biztosan, milyen terep vár ránk.
Amikor elértük a műveleti területet, a helikopter három fals beszi-
várogtatást hajtott végre, egymástól több kilométerre. Ilyenkor nagyon
alacsonyan berepült egy-egy hely fölé, amelynek a közelébe se akar-
tunk menni, és megállt lebegésben a föld fölött. Ha az afgánok figyel-
tek, piszkosul összezavarodhattak – ami azt illeti, mi is összezavarod-
tunk! Rárepülés, elfordulás, megint vissza, lebegés, aztán tűnés. Holt-
biztos, hogy ha Sharmak emberei ott lapultak valahol a sötétben, a
leghalványabb elképzelésük sem lehetett arról, hol vagyunk, már ha
egyáltalán vagyunk, vagy hogyan találjanak ránk.
Végül berepültünk valós földre szállási zónánkba. Megérkezett rádi-
ón a végső jóváhagyás: „Vörös Szárnyak mehet!” A leszállásvezető vette
át az irányítást:
– Tíz percre vagyunk!… Három perc… Egy perc… Harminc másod-
perc!… Rajta!
A rámpa leereszkedett, a helikopter már hátul nyitott raktérrel re-
pült, a fedélzeti lövész készenlétben állt az M60-as géppuskánál, hátha
kelepcébe kerülünk. Koromsötét volt odakinn, holdtalan éjszaka, és a
rotorlapátok azt az ismerős bam-bam-bam-bam hangot verték a szél-
ben. Eddig senki nem lőtt ránk.
A kötél lekígyózott a gép hátuljáról a földre, mesterien elhelyezve,
hogy leereszkedés közben fegyvereink ne akadjanak bele. Ezekben a
pillanatokban senki se szólt egy szót sem. Fegyvereinkkel és felszerelé-
sünkkel megrakodva felsorakoztunk. Danny ment elsőnek, én követ-
tem, majd Mikey, utána pedig Axe. Mindegyikünk megmarkolta a kö-
telet, majd gyorsan lesiklott rajta, kezünkön kesztyűvel, hogy elkerül-
jük a horzsolásokat. Nagyjából hat métert kellett ereszkednünk, erős,
metsző szél fújt.
Leértünk a talajra és szétszóródtunk, úgy húsz méterre távolodtunk
el egymástól. A hegyek között eleve nagyon hideg volt, de a forgószár-
nyak lefelé irányuló, minket verő szele, ami a port is felkavarta, csak
tovább rontotta a helyzetet. Nem tudtuk, nem figyelnek-e minket lát-
hatatlan törzsi harcosok, de a lehetőség nyilvánvalóan fennállt ezen a
törvényt nem ismerő, lázadók uralta vidéken. Hallottuk, ahogy felbőg-
nek a helikopter hajtóművei, tehát a gép felszáll, majd csattogva eltűnt
a sötétségben. Gyorsan növelte a sebességét és a repülési magasságot,
miközben elhagyta ezt az istenverte hegyoldalt.
Tizenöt percre teljes csendben beledermedtünk a tájba. Senki nem
tett egyetlen apró mozdulatot sem, egymással sem érintkeztünk, se
hanggal, se kézmozdulattal. És a hegyen sem hallatszott semmi. Több
volt ez csendnél, valami csenden túli mozdulatlan nyugalom, mintha
kikerültünk volna a világűrbe. Messze magunk alatt két tűz vagy talán
lámpás fényét láttunk. Nagyjából tőlünk másfél kilométerre égtek, re-
méltem, hogy kecskepásztorok tüzei.
A tizenöt perc letelt. A bal oldalamon tornyosult a hegy, hatalmas,
sejtelmes, égig érő tömeg. A jobb oldalamon pár jókora, vastag törzsű
fa állt. Körülöttünk minden irányban fák alacsony csonkjai, és sűrű
lombú növényzet.
Jóval lejjebb értünk földet, mint ahol végül majd tevékenykednünk
kell, és ez bizony nagyon nyugtalanító volt, mert itt lent bárki remekül
elrejtőzhetett. Lótúrót se láttunk, és fogalmunk sem volt, van-e valaki
a közelünkben. Tizenhat év vel korábban, nem olyan mesze ettől a
helytől, azok az orosz „kiskatonák” valami nagyon hasonlót érezhet-
ték, mielőtt valaki elmetszette a torkukat.
Végül feltápászkodtunk. Odamentem Dannyhez, és szóltam neki,
helyezze üzembe a rádiót, és tudassa a műveleti irányítókkal, hogy föl-
det értünk. Utána felballagtam a dombra, ahol Mikey és Axe a vastag
kötéllel ügyködött, amit a józan észnek ellentmondva levágtak és le-
dobtak a helikopterről.
Na, ez határozottan hiba volt. A helikopterszemélyzetnek magával
kellett volna vinnie a kötelet. Isten tudja, mit gondoltak, mit kezdünk
vele mi, és nem győztem örülni, hogy Mikey megtalálta. Ha nem talál-
ta volna meg, és ott hagyjuk a földön heverve, könnyen megtalálhatta
volna egy kóbor törzsi harcos vagy kecskepásztor, különösen, ha hal-
lották a berepülő helikopter zaját. Az a kötél megkongathatta volna a
lélekharangunkat, mert egyértelműen jelezte volna, hogy az amerikai
sas leszállt.
Nem volt ásónk, ezért Mikey-nak és Axe-nek lombos ágakkal, giz-
gazzal és falevéllel kellett betakarniuk a kötelet. Amíg ők ezzel foglal-
koztak, én megnyitottam a minket az AC–130 Spectre csatarepülőgép-
pel összekötő kommunikációs csatornát. Tudtam, a nagy gép valahon-
nan a magasból folyamatosan figyel minket. Tömör üzenetet adtam el:
– Lövész Kettő Egy, itt Csillogás Három. Indulni készülünk.
– Vettem, értettem.
Akkor beszéltem velük utoljára. Immár összeszedtük magunkat és a
cuccunkat menetelésünkhöz. Nagyjából hat és fél kilométer várt ránk
Útvonalunkat előre megterveztük, egy magasan fekvő, hosszú, jobbra
kanyarodó nyúlványban folytatódó hegygerinc mentén húzódott. El-
lenőrizendő irányváltoztatási pontjainkat bejelöltük a térképre, beszá-
moztuk őket, 1, 2, 3, és pontosan meghatároztuk GPS-koordinátáikat.
Nagyjából ez volt az egyetlen dolog, ami egyszerűen ment. Mivel a
terep rettenetes, és a holdtalan éjszaka még mindig koromsötét volt,
útvonalunk pedig olyannyira meredek hegyoldalban haladt, hogy is-
tenverte csoda, hogy nem zuhantunk le és törtük ki a nyakunkat. Rá-
adásul komiszul szakadt az eső, és dermesztő hideg volt. Tíz percen
belül bőrig áztunk, mint a Pokoli Héten.
Csak nagyon lassan haladhattunk, kapaszkodtunk és csúszkáltunk,
bukdácsoltunk, állandóan kapaszkodót és olyan pontokat kerestünk,
ahol megvethetjük a lábunkat. Az első fél órában mindnyájan leestünk
legalább egyszer, de nekem volt a legnehezebb, mert mindhárom tár-
sam a hegymászás szakértője volt, továbbá sokkal kisebb termetű és
könnyebb, mint én. A magasságom miatt lassabban haladtam a tere-
pen, és folyton lemaradtam, ők pihentek, amíg utolértem őket, majd
amikor odaértem, Mikey már jelzett is, hogy indulás azonnal tovább.
Marcusnak semmi pihenő.
– Baszd meg, Murphy! – mondtam úgy, hogy még színlelt jóindulat
sem volt a hangomban.
Igazából olyan pocsékak voltak a körülmények, hogy hülye ötlet volt
megállni pihenni. Úgy átázva, mint mi, ott fenn öt perc alatt megfagy-
hatott az ember. Folytattuk tehát a menetelést, mindig fölfelé. Egy pil-
lanatra sem hagyhattuk abba a hajlongó bujkálást a fák és a lecsüngő
ágak alatt, meg is kapaszkodtunk bennük, ha tudtunk. Nagyon igye-
keztünk nem újra lepotyogni arról a hegyről.
Végül elértük a sziklafal tetejét, és nemrég használt ösvényt talál-
tunk. Nyilvánvaló volt, hogy a tálibok jelentős számban jártak arra, ez
pedig nekünk jó hír volt. Azt jelentette, hogy Sharmak és az emberei
nem lehetnek nagyon messze, és mi most éppen rájuk vadásztunk.
A hegytetőn váratlanul hatalmas, hihetetlenül magas fűvel borított
síkságra jutottunk ki, és rövid időre a hold is előbukkant. A mező úgy
terült el előttünk, mint valami halovány fénnyel bevilágított Paradi-
csom. Mind megtorpantunk, olyan meghökkentően szép volt a lát-
vány.
Csakhogy abban a fűben könnyen lapulhatott ellenség, tehát egy
pillanat múlva már hasra is vágódtunk, és csendben maradtunk. Axe
előbb próbált csapást keresni a mezőn, majd megpróbált saját csapást
taposni, de egyszerűen nem tudott, mert olyan sűrű és vastag volt a fű,
és majdnem a feje búbjáig ért. Rövid időn belül visszatért hozzánk, és
költői ihletettséggel közölte velünk a délkelet-ázsiai holdfényben,
azoknak az ősi mezőknek az egyikén, oly közel a világ tetejéhez:
– Srácok! Ez totál kibaszott reménytelen!
Tőlünk jobbra a völgy húzódott, amelynek mélyén rejtőzött valahol
a célpontunknak választott falu. Az 1-es ellenőrző pontot már elértük,
és egyedül azt a lehetőséget választhattuk, hogy keresünk egy másik
ösvényt, és folytatjuk utunkat a meredély szélén. És akkor, teljesen vá-
ratlanul, sűrű köd ereszkedett alá, és gördült le a hegyről az előbb még
alattunk kitáruló völgybe.
Emlékszem, lenéztem a holdfényben úszó felhőkre, olyan fehérek,
olyan tiszták voltak, úgy tűnt, egyenesen át tudnánk sétálni rajtuk a
szomszédos hegycsúcsra. Elragadó látványt nyújtottak a NODS-on
(Night Optic Device, éjjellátó készülék) át, mintha a mennyországra
vethettem volna egy pillantást, amely valahogy idekeveredett e fölé a
pokoli, lángoló gyűlölet dúlta ország fölé.
Ahogy álltunk ott fenn elbűvölő környezetünktől kővé dermedve,
Mikey ki okoskodta, hogy kicsivel túl vagyunk az 1-es ellenőrző pon-
ton, és valahogy még az addigi északi irányban kell továbbhaladnunk,
bár nem a magas füvön át. Szétszóródtunk, és Danny talált egy ös-
vényt, amelyik a hegyet megkerülve futott, többé-kevésbé ott, ahol ha-
ladni akartunk. Ez sem volt azonban könnyű út, mert megint eltűnt a
hold, és már megint szakadt az eső.
Vagy egy kilométert haladhattunk ugyanolyan pocsék terepen, ami-
lyennel egész éjszaka küzdöttünk, és akkor váratlanul, még az esőn át
is, megéreztem egy ház szagát, meg a kecsketrágyáét, vagyis afgán pa-
rasztházhoz értünk. Majdnem besétáltunk egyenest az udvarába. És
akkor nagyon óvatosnak kellett lennünk. Lekuporodtunk, négykézláb
mászva haladtunk a sűrű aljnövényzetben, vigyáztunk, meg ne láthas-
sanak a házból, és folytattuk utunkat a meredély legszélén.
Akármennyire is nyomorúságos volt minden, a körülmények valójá-
ban tökéletesen megfeleltek az ellenség vonala mögött végrehajtott
SEAL-művelethez. Olyan éjjellátó készülék nélkül, mint a mienk, való-
színűleg senki sem láthatott meg minket. Az eső és a szél nagy valószí-
nűséggel mindenki mást fedél alá kergetett, és bárki, aki esetleg még
ébren volt, bizonyosan azt gondolta, csak valami dühöngő őrült tar-
tózkodhat kinn ilyen időben. És igazuk volt. Addigra mind a négyen
csúnyán elestünk már legalább egyszer, bár inkább minden ötszáz mé-
teren egyszer. Beborított a ránk tapadt sár, és úgy átáztunk, mint a
BUD/S-kiképzés második szakaszában a növendékek. Igazuk volt.
Csak egy eszelős, vagy egy SEAL képes önként gyalogolni ilyen körül-
mények között.
Mentünk tovább, távolodtunk a tanyától, még mindig felfelé a hegy-
oldalon. És akkor az összes félelmem beigazolódott. Kigyalogoltunk a
fák közül, ki a kopár, barátságtalan, lejtős hegyoldalba: a gerinc fő vo-
nulata egy meredek északi emelkedőn folytatódott.
Fa egyetlenegy sem állt arrafelé. Bokor sem. Csak nedves agyagpala,
sár, apró kövek és nagyobb kőtömbök. A hold egyenesen szemből sü-
tött ránk, és hosszú árnyékokat vetett a lejtőre.
Ez volt az én lidércnyomásos álmom azóta, hogy először néztem
azokra a térképekre az eligazító teremben: négyen egy tálibok meg-
szállta falu fölött fenn a csupasz hegyoldalban, amely előtt élesen ki-
rajzolódik a körvonalunk. Mi voltunk minden afgán őrszem álma, a
célpontok, amelyeket képtelenség nem észrevenni. És Webb meg Da-
vis legsötétebb rémálmát is mi valósítottuk meg, mi voltunk a leleple-
zett mesterlövészek, kinn a nyílt terepen, a természet fényszórójának
lerázhatatlan sugarában, mindenféle rejtekhely nélkül.
– Szent szar! – mondta Mikey.
7
Golyózápor a magasból
A hegytetőről, minden irányból. Axe kitért balra, szakadat-
lanul tüzelve próbálta fedezni a lefelé vezető ösvényt. Mi-
key is folyamatosan lőtt… Hallottam, hogy üvölt:… „Marcus!
Most már nincs választásunk, haver! Öljük meg mindet!”
É
egész halállal dacoló zuhanás alatt. És mindig tudni fogom, azt a zuha-
nást Isten keze vezérelte, mert erre nem lehet más magyarázat.
Leértünk a meredély aljára, mindketten rettenetes erővel csapód-
tunk be, mintha egy kibaszott felhőkarcolóról ugrottunk volna le. El-
állt a lélegzetem, zihálva kapkodtam a levegőt, és próbáltam megálla-
pítani, mennyire súlyosan sérültem meg. Fájt a bal vállam, fájt a há-
tam, és az arcom egyik oldaláról többé-kevésbé lenyúzódott a bőr. Vér
és zúzódások borítottak.
De fel tudtam állni, ami nagyon rossz ötletnek bizonyult, mert
azonnal érkezni kezdtek az RPG-gránátok. A közelben csapódtak be,
tehát újra a földre vetettem magam. Nem tettek kárt bennünk, de por-
és törmelékfelhőket vertek fel, és szilánkokat szakítottak ki a fák tör-
zséből meg ágaiból. Mikey a közelemben feküdt, talán öt méterre, és
végül feltápászkodtunk a földről.
Neki még mindig ott lógott a szíján a gépkarabélya. Az én puskám a
lábam előtt feküdt. Megmarkoltam, és hallottam, hogy Murphy a rob-
banások zajában azt kiáltja:
– Te jól vagy?
Felé fordultam, hát az egész arca portól feketéllett. Még az istenver-
te fogai is feketék voltak.
– Szarul nézel ki, öregem! – közöltem vele. – Hozd kicsit rendbe
magad!
Minden nyomorúságunk dacára Mikey elnevette magát, én pedig
akkor vettem észre, hogy zuhanás közben meglőtték. Lüktetve vérzett
a gyomránál. De ugyanabban a pillanatban mennydörögve robbant
egy újabb RPG-lövedék, túl közel, fenemód túl közel! Mindketten
megpördültünk az örvénylő por- és füstfelhőben, hát mögöttünk ott
feküdt két nagy farönk, igazából két kidöntött fatörzs.
A végük keresztbe rakva egymáson, úgy néztek ki, mint egy pár óri-
ási evőpálcika, amelyik a hegy felé mutat. Egyszerre fordultunk sar-
kon, és rohantunk a fedezék felé. Átugrottuk a törzseket, és bezuhan-
tunk mögéjük. Pillanatnyilag biztonságba kerültünk a kézifegyverek
tüze elől, és mind a kettőnknek megvolt még a fegyvere, tehát harcra
készek voltunk. Én a jobb oldalon foglaltam állást, Mikey balra és kö-
zépen. Fedeztük a lehetséges megközelítési utat mind szemből, mind
a két oldalról.
Akkor már tisztán láttuk üldözőinket, javában özönlöttek lefelé an-
nak a sziklatömbnek mind a két oldalán, amelyről mi éppen le-
pottyantunk. Nagyon gyorsan mozogtak, bár korántsem olyan gyor-
san, mint mi. Mikey remekül tudta lőni őket, és én is elég jól. Szemből
tűz alá vettük, és sorban egyenként szedtük le őket, ahogy igyekeztek
lerohanni minket. Az volt a gond, hogy túl sokan voltak, és nem szá-
mított, hányat öltünk meg. Csak jöttek és jöttek. Emlékszem, azt gon-
doltam, a kétszázas becslés sokkal közelebb járt az igazsághoz, mint a
nyolcvanas minimum, amit az eligazításon mondtak nekünk.
Ez az akció csakis Sharmak műve lehetett, mert ezek a fickók nem
voltak éppen mesterlövészek, ráadásul gépkarabélyokat használtak,
azokat is meggondolatlanul, de ezzel együtt követték az ilyen táma-
dáskor alkalmazandó harcászati szabályokat. A harcmező szélén nyo-
multak előre, igyekeztek átkarolni ellenségüket, mindig próbálták 360
fokban lefogni a célterületüket. Bizonyos, hogy lassítottuk az előretö-
résüket, de meg nem állítottuk őket.
Öt percen át nem hagyott alább a tüzelés. Megszakítás nélkül fenn-
tartották a nyitó sortűz sűrűségét, azét, amit még a hegytetőn lőttek,
amikor nem látták a célt. Egész úton, amíg leértünk ezekig a rönkökig,
ontották a sorozatokat, és tüzüket célzott RPG-lövedékekkel egészítet-
ték ki. Ezeket a fickókat nem valami eszelős tekintetű elmebeteg ve-
zette, hanem olyasvalaki, aki tisztában volt a harc alapfogásaival, amit
irányított. Nagyon is tisztában volt velük, túlságosan is. A rohadék!
Most meg odaszögeztek minket a rönkök mögé, és a lövedékek röp-
ködtek, mint eddig is, de valahogy mi kezdtünk felülkerekedni a tűz-
harcban.
Valószínűleg felfogták, hogy nem tudnak kipiszkálni minket onnan
Mikey-val, amíg a nagy rönkök fedezéket nyújtanak, ezért az eddigi
leghevesebb RPG-tűzzel próbálkoztak. Azokat az ismerős fehér füst-
csíkot húzó istenverte rakétahajtású gránátokat a hegy egy magasabb
pontjáról eregették ránk. Előttünk és oldalt csapódtak be, a rönkök
mögé azonban nem jutottak el, de így is rögök, kődarabok és füst hul-
lámait zúdították ránk. Záporozott ránk a törmelék, a por- és füstfel-
hőktől pedig semmit sem láttunk.
Lehúztuk a fejünket, és megkérdeztem Mikey-t, hol az ördögben
van Axe és Danny. Persze egyikünk se tudta. Mindössze annyit tud-
tunk, hogy fenn vannak még a hegyen, hiszen még nem ugrottak le,
ahogy mi.
– Gondolom, Axe beásta magát, és folytatja a harcot a balszárnyon
– morfondírozott Mikey. – Dannynek több esélye van odafenn rádió-
kapcsolatot teremteni, mint idelenn.
Megreszkíroztunk egy pillantást fel a homályba, és észrevettünk egy
alakot, aki függőlegesen zuhant le a hegyről, kicsit balra attól, ahol mi
leestünk. Axe az, semmi kétség, de vajon túlélheti-e ezt az esést? Leért
az első lejtőre a fák elé, majd egy pillanattal később átvetődött a síug-
rósáncon, és már zuhant is tovább a majdnem függőleges sziklafalon.
A hegyoldal lejtőssége mentette meg az életét, ahogy korábban Mikey-
ét és az enyémet is, ahogy a meredély menti meg a síugrót, mert lehe-
tővé teszi, hogy nagy sebességgel haladjon tovább lefelé anélkül, hogy
sík terepbe ütközne, az ugyanis végzetes lenne.
Axe egy darabban érkezett meg, kábán és összezavarodva. A tálibok
azonban most jól láthatták, és ahogy ott hevert a földön, lőni kezdték.
– Fuss, Axe! Ide, ide, haver, fuss! – rikoltotta torkaszakadtából Mur-
ph.
Axe pedig tényleg gyorsan észhez tért. Süvítettek körülötte a lövedé-
kek, de ő átvetődött a két fatörzsön, és a hátán érve földet bezuhant
búvóhelyünkre. Hihetetlen, mikre képes az ember, amikor komoly ve-
szélyben forog az élete.
Átvette a bal szélt, becsattintotta az új tárat a puskájába, és elkez-
dett harcolni, mintha mi sem történt volna. Keményen kalapálta a tá-
madókat rögtönzött védelmünk legsebezhetőbb pontján. Hármasunk
valahogy folytatta a harcot, sorra lőttük le a fegyvereseket, reményked-
tünk és imádkoztunk, fogyatkozzon már a számuk, sikerüljön már lyu-
kat ütnünk a rohamukon. De a pokolba, akárhogy igyekeztünk, soha-
sem tűnt úgy, hogy sikerül. Még mindig özönlöttek, még mindig tüzel-
tek, és még mindig fülsiketítő volt a zaj.
A kérdés az volt, hol van Danny. Vajon az a kis hegyi oroszlán még
mindig harcol, és még mindig próbálja felvenni a rádiókapcsolatot,
miközben ritkítja Sharmak fegyvereseit? Egyikünk sem tudta, de a vá-
laszra nem kellett sokáig várnunk. Egészen magasan fenn, a bérc fő
sziklafalának jobb oldalán valami gyors, szokatlan mozgást láttunk.
Valaki aláhullott, és az a valaki csakis Danny lehetett.
A forgó, csapkodó test átvágódott a magas fák között, megpördült a
síugrósáncon, bukfencezett, bukfencezett a levegőben le egészen a fe-
nékig, ahol szörnyű puffanással ért földet. Ahogy mi mindnyájan.
Danny azonban nem mozdult, csak feküdt, vagy ájultan, vagy holtan.
És a testvériség hagyománya kérlelhetetlen elvárást követelt Mikey-tól
és tőlem: Soha egyetlen SEAL-t sem hagytak egyedül meghalni a csata-
téren. Egyetlen SEAL-t sem!
Ledobtam a puskám, és egyetlen ugrással átvetettem magamat a fa-
törzsön. Mikey jött szorosan mögöttem. Axe folytatta a tüzelést, pró-
bált fedezni minket, ahogy összehúztuk magunkat, és gyorsan átsza-
ladtunk a nyílt, sík terepszakaszon a sziklafal lábához. Mikey-nak még
mindig folyt a vér a gyomrából, én meg úgy éreztem, valószínűleg
megroppant a gerincem egészen lenn, a tövénél.
Felkaptuk Dannyt, visszacipeltük a rönkökhöz, és behúztuk oda,
ami ezen a vidéken biztonságos helynek számított. Egész idő alatt lőt-
tek ránk fölülről, miközben átvágtunk azon a gyilkos, takarás nélküli
tisztáson, de senkit sem találtak el, és valahogyan, hajmeresztőén po-
csék esélyeink dacára, még mindig mind a négyen megvoltunk, egy
darabban, Mikey lőtt sebét leszámítva.
Mint a csapat szanitécének elsősegélyt kellett volna nyújtanom, de
minden felszerelésem leszakadt rólam zuhanás közben, és idő sem
volt másra, mint lőni a rohadékokat, akiknél AK–47-es volt, és remény-
kedni, hogy Krisztus megsegít, és a fickók feladják. Vagy legalább ki-
fogynak az RPG-lövedékekből. Még kárt tesznek valakiben, ha nem vi-
gyáznak! Faszfejek!
Ott és akkor bizakodó voltam, hogy végül megússzuk. Mögöttünk
elég meredeken lejtett a terep, de lejjebb ott terpeszkedett a célpont
falu, és sík terepen állt, masszívnak látszó épületekkel. Fedezék, ne-
künk mindössze az kellett, és hogy ellenségünket nyílt terepen kap-
hassuk el, felkészületlenül. Akkor rendben leszünk, mi kapjuk el őket.
Danny leküzdötte a rosszullétet, feje kitisztult, és megpróbált feláll-
ni, az arca azonban merev maradt. Rettenetes fájdalmai voltak. És ak-
kor megláttam, hogy a kezéből ömlik a vér.
– Meglőttek. Marcus, tudsz segíteni? – kérdezte.
– Valamennyiünket meglőtték – felelte Mikey. – Tudsz harcolni?
Bámultam Danny jobb kezét, a hüvelykujját tőből ellőtték. Azért azt
is láttam, hogy összeszorítja a fogát, és bólint, miközben portól fekete
arcán csorog a verejték. Igazított a gépkarabélyán, belökött egy új tá-
rat, és elfoglalta helyét kicsiny arcvonalunk közepén. Aztán ismét
szembefordult az ellenséggel. Bullmastiff volt, aki éberen fürkészte a
hegyet, majd legjobb tudása szerint tüzet nyitott.
Danny, Mikey és Axe a balszárnyat fogta le tüzével, míg én a jobbat.
Még mindig mindkét fél hevesen tüzelt, de úgy éreztük, a bal oldalon
több halott afgán fekszik, mint a jobbon. Murph elkiáltotta magát:
– Lerohanjuk a magasabban fekvő terepszakaszt, ezen az oldalon!
Erre mind a négy csőből lőve megpróbáltuk lerohanni azt a bizo-
nyos balszárnyat, hogy megvessük a lábunkat a meredek lejtőn, sőt ta-
lán majd visszaverekedjük magunkat a tetőre, ha eleget sikerül megöl-
ni közülük.
Csakhogy ők is a magaslatot akarták, tehát megerősítették a jobb-
szárnyukat. Harcosokat rendeltek le a tetőről, bedobtak bármit, ne-
hogy mi kerekedjünk fölül. Már legalább ötvenet, sőt talán többet is
megöltünk közülük, mi viszont még mind a négyen küzdöttünk. Gon-
dolom, észrevették, mit akarunk, mert készek voltak az utolsó embe-
rig harcolni, csak tarthassák a mi bal-, azaz az ő jobbszárnyukat.
Olyan sok volt belőlük, mi pedig azon vettük észre magunkat, hogy
megállíthatatlanul szorulunk vissza, lefelé azon a domboldalon, mi-
közben a turbánosok egyre közelebb nyomulnak hozzánk, és pusztán
a létszámuk meg a tüzük súlyával hátrálásra kényszerítenek. Amikor
egy újabb RPG-sortüzet is megeresztettek, nem maradt más választá-
sunk, mint visszavonulni, és újra elbújni a keresztbe rakott fatörzsek
mögött, még mielőtt rakétahajtású gránátjaikkal lerobbantják a fejün-
ket.
Egyedül Isten tudta, mekkora fegyverraktárból vételezték az után-
pótlást, mi pedig éppen a gyakorlatban derítettük ki, milyen jellegű
haderő igazából Sharmaké: képzett, komoly fegyverzettel rendelkező,
félelmet nem ismerő és stratégiai szempontból igazán eszes. Nem ép-
pen az, amire számítottunk, amikor először leszálltunk Bagramban.
Újra a rönkök mögött folytattuk a harcot, lekaszáltuk őket a két
szárnyon, valahányszor tiszta célpontot kínáltak. Csakhogy Sharmak
minket követő, és így a hegyről lefelé támadó csapatának makacs, ren-
díthetetlen nyomása egyszerűen túlságosan erős volt. Nem annyira a
tüzük sűrűsége, inkább az ellenállhatatlan lendület miatt, amellyel ál-
lásunk bal- és jobbszárnyán igyekeztek teret nyerni.
A fatörzsek kiváló fedezéket nyújtottak szemből, és tűrhetőt oldalról
kilencven fokos szögig. Amint azonban azon túljutottak, és kissé mö-
gülünk lőttek mindkét oldalról – nos, mindenekelőtt ez volt az oka an-
nak is, hogy az elején a nyaktörést kockáztatva levetettük magunkat a
magasból anélkül, hogy tudtuk volna, mikor érünk földet elfogadható
terepen, sőt találunk-e egyáltalán ilyet zuhanásunk végén.
Nem voltunk elegen az oldalaink fedezéséhez, túlságosan lekötött
minket a frontális támadások hárítása. Gondolom, a kecskepásztorok
elmondták nekik, hogy csak négyen vagyunk, és Sharmak gyorsan rá-
jött, hogy a szárnyakon leszünk sebezhetők.
Egy tucat SEAL sikeresen védhette volna az állást, majd meg tudta
volna semmisíteni őket, bár az erők aránya akkor is tíz vagy tizenegy
az egyhez lett volna. Mi csak négyen voltunk, így pedig valószínűleg a
harmincöt az egyhez környékén járt az arány. Ezt nevezik a fegyveres
erők nyelvén kamikazeakciónak. Főként mert akkor már nagyon úgy
látszott, hogy nem értesíthetjük a felmentő sereget sem.
Íme, Custer tábornok utolsó csatájának XXI. századi változata, Little
Bighorn tolldíszek helyett turbánokkal. Egyelőre azonban még nem
kaptak el minket! És ha úgy alakulnak a dolgok, ahogy én szeretném,
nem is fognak soha. Tudom, mind a négyen pontosan ugyanezt gon-
doltuk. Egyetlen esélyünk azonban csak az lehetett, ha sík terepre hú-
zódunk, ott fenn pedig ilyen nem létezett. Csakis egy irányba mehet-
tünk, hátra és le.
Mike Murphy ki is mondta:
– Mind megölnek bennünket, ha itt maradunk! Ugorjunk, srácok, a
kurva életbe, ugorjunk!
Tehát újra megmarkoltuk mind a négyen a fegyverünket, felálltunk,
dacoltunk a repkedő lövedékekkel, és irány a meredély! Beleugrottunk
a semmibe, elsőnek Mikey, utána én, majd Axe és végül Danny. Úgy 10-
12 métert zuhanhattunk, egy vízfolyás mellett növő bokrok közé.
Még mindig messze nem értük el a kis szakadék alját, de legalább
újra sík földdarabon álltunk, és nem valami sziklafalon csimpaszkod-
É
tunk. Én ráestem Mikey-ra, majd Axe és Danny mindkettőnkre. Még
kicsit káromkodni sem volt időnk.
Szétszóródtunk és újra tüzelőállást foglaltunk, ismét arra készül-
tünk fel, hogy a szárnyakon verjük vissza az ellenséget, ahol bizonyára
megindítják majd a rohamot. Tőlünk jobbra már javában ereszkedtek
lefelé a sziklákon, én pedig igyekeztem gondoskodni róla, hogy egy se
érjen le élve. A puskám úgy felmelegedett, hogy sütött, de én csak töl-
töttem és lőttem, céloztam és tüzeltem, és közben pokolian szerettem
volna, ha meglenne még a Texasos sisakom.
Próbáltunk tisztességes állásba húzódni, ugráltunk a sziklák között,
fáradságos munkával igyekeztünk kijutni a nyílt terepre, de már
megint egyre hevesebb tüzet kaptunk. A tálibok megláttak minket, és
a magasabban fekvő terepszakasz kínálta remek lőállásból ontották
ránk a sorozatokat. Visszahúzódtunk, háttal a szikláknak, és akkor
Dannyt megint eltalálták.
A derekánál hatolt be a lövedék, és a gyomránál lépett ki. Még min-
dig tüzelt, Isten tudja, hogyan. Nyitva volt a szája, a sarkából vékony
sugárban csörgött a vér. Amúgy is mindent elborított a vér. Hőség volt,
vérszag terjengett, a levegő nehéz volt a lőporfüsttől, a zaj pedig,
amely nem csitult, amióta a tálibok először tüzet nyitottak, fülsiketítő
volt. Fülünk úgy csengett a robbanásoktól, mintha fejhallgatón hall-
gattuk volna.
És akkor ismét a rakétahajtású gránátokkal nyitottak tüzet. Láttuk,
ahogy száguld felénk a fehér füstcsík. Láttuk jönni a kis rakétákat,
ahogy abban a kanyonban egyenesen felénk repülnek. Amikor pedig
felrobbantak, elsöprő lökéshullámmal tették, a robajt pedig visszaver-
ték a minket három oldalról körülvevő gránitsziklák.
Mintha felrobbant volna körülöttünk a világ. Sűrűn röpködtek a kő-
szilánkok – némelyik meglehetősen nagy volt csak úgy csattogtak a
sziklafalakon, gellert kapott AK-lövedékek süvöltöttek. A repeszek ka-
vargó porfelhőben szálltak, ami betakart minket, fojtogatott, és min-
dent homályba borított.
Murph próbálta újraértékelni a helyzetet, korlátozott lehetőségeink
ellenére kétségbeesetten igyekezett meghozni a helyes döntést. És
nézzünk szembe a tényekkel, a választható lehetőségek nem sokat vál-
toztak azóta, hogy a fa mögül leadtam az első lövést annak a fickónak
a szeme közé. Most éppen nem karolták át a két szárnyunkat, az ellen-
ség frontálisan támadott. Igen, de pontosan a fejünk fölül. Na, ez volt a
baj!
A hadászatban a legősibb stratégia, hogy mindig törekedj a domi-
náns magaslat elfoglalására. Tapasztalatom szerint tálib parancsnok
soha máshonnan nem küldte harcba az embereit, csak ilyen magaslat-
ról. És itt aztán volt bőven magaslat! Ha egy kukoricásban vagyunk, fe-
leolyan veszélyes sem lett volna, mert a lövedékek becsapódnak a föld-
be, és ott is maradnak. Mi azonban egy gránitfalú sarokba szorultunk
be, és azon belül minden egymillió kilométeres óránkénti sebességgel
pattogott ide-oda, ami a „gellert kap” kifejezés többé-kevésbé pontos
definíciója. Minden, de tényleg minden lövedék, repesz, szilánk, go-
nosz sivítással pattant vissza azokról a sziklákról. Úgy tűnt, a tálibok
minden lövése legalább duplán hat. Ha a célzott lövés célt téveszt, fi-
gyeld csak, mit művel a visszapattanó!
Csak találgathattunk, hogy meddig bírjuk még elviselni ezt az össz-
pontosított tüzet anélkül, hogy megölessük magunkat. Murph és
Danny a balszárnyon vette fel a harcot, még mindig lőttek, és még
mindig igen remek találatokat értek el. Én felfelé tüzeltem, a sziklák
között próbáltam leszedni őket, Axe pedig egy alkalmas helyen a szik-
lák közé fészkelte be magát, és onnan ritkította a közeledő turbánoso-
kat.
Murph és én is azt reméltük, hogy alábbhagy a tüzelés, mert az azt
jelezné, annyit öltünk meg, hogy az már számít. Ez a pillanat azonban
sohasem jött el, ami viszont jött, az az erősítés volt. Erősítés a tálibok-
nak. Falkákban jöttek a fickók, állig felfegyverkezve, újak léptek az el-
esettek helyére ennek a nagy területen toborzó, nagy létszámú csapat-
nak a hazai pályáján, de még mindig nem sikerült egyet sem megölni-
ük közülünk.
Mi próbáltuk átvenni a kezdeményezést, a legerősebb csoportjaikra
összpontosítottunk, nyomást gyakoroltunk rájuk, hogy újra és újra
megerősítsék csatasorukat. Nincs a világon még három férfi, aki bát-
rabban harcolt volna, mint az én három társam ott fenn azok között a
hegyek között. Bár már majdnem bekerítettek minket, még mindig
hittük, hogy végül mi fogunk győzni. Lőszerünk még mindig maradt
bőven.
Á
De akkor újra eltalálták Dannyt. Átlőtték a nyakát, ott esett össze
mellettem. Elejtette a puskáját, és lerogyott a földre. Lenyúltam, és
megragadtam, hogy közelebb vonszoljam a sziklafalhoz, de sikerült
feltápászkodnia, és azt próbálta bizonygatni nekem, jól van, pedig már
sokadszor lőtték meg.
Danny akkor már nem tudott beszélni, de nem volt hajlandó felad-
ni. Nekitámaszkodott egy kőtömbnek, amely takarta is, és újra tüzet
nyitott a tálibokra. Miközben elfolyt belőle az éltető vér, még azt is
volt ereje jelezni, hogy új tárra lesz szüksége! Egy pillanatig csak áll-
tam ott, tehetetlenül, a könnyeimmel küszködve, néztem ezt a hihe-
tetlen hősiességet, amihez hasonlót még sohasem adatott meg látnom.
Micsoda ember! Micsoda barát!
Murph odakiáltotta nekem:
– Az egyetlen út lefelé vezet, kölyök!
Mintha nem tudtam volna. Visszakiáltottam:
– Értem, uram!
Tudtam, hogy a falura gondol, és azt is, hogy igaza van. A falu volt a
mi egyetlen esélyünk. Ha el tudnánk foglalni egy házat, és ott véde-
kezhetnénk, onnan nehéz lenne kifüstölni minket. Négy, erős fedezék-
ből tüzelő SEAL általában elvégzi a rábízott feladatot. Mindössze
annyit kellett elérnünk, hogy lecsalogatjuk oda a tálibokat. Bár ha a
helyzet nem javul nagyon jelentősen a következő néhány percben,
könnyen lehet, hogy mi se jutunk le odáig.
8
Ú
Úgy hét métert tehettünk meg, amikor valóra vált, amitől rettegtem.
Kínlódva, nagyjából védtelenül hátrafelé próbáltam lépegetni, mind a
két kezem foglalt volt, amikor tőlünk jobbra a sziklák közül hirtelen
felbukkant egy tálib harcos. A nyakunkon volt, fentről nézett le ránk,
arcán mosoly terült szét, miközben egyenesen a fejemre irányította az
AK–47-esét.
Egyikünk sem vette észre időben, nem tudtunk rálőni. Csak elrebeg-
tem egy gyors imát, és visszabámultam rá. Pontosan ez volt az a pilla-
nat, amikor Axe két lövedéket helyezett pontosan a fickó két szeme
közé, abban a pillanatban hulla volt. Nem volt időm megköszönni
Axe-nek, mert még mindig jöttek a rakétahajtású gránátok, én meg
csak próbáltam továbbra is biztos helyre húzni Dannyt. Aki, akárcsak
Axe, még mindig tüzelt!
Elvonszoltam a sziklafalhoz, néhány méterre Mikey-tól. Mellesleg
addigra egyértelműen kiderült, hogy az ellenségnek aznap negyedszer
is sikerült bekerítenie minket, ezt kiolvashattuk a kapott kézifegyver-
tűz és a közé vegyített RPG-lövedékek lőirányából. Danny még mindig
élt, és kész volt folytatni a harcot, Mikey pedig akkor már Axe-szel
vállvetve küzdött, és súlyos veszteségeket okoztak az ellenségnek.
Még mindig úgy véltem, van esélyünk kijutni, de az egyetlen lehet-
séges út megint lefelé vezetett, a falu felé, ki a sík terepre. Hegynek fel-
felé harcolni, ahogyan azóta tettük, amióta ez a csata elkezdődött,
hogy küldetésünk tisztjének szavával éljek, totál szívás.
Elordítottam magam: – Axe! Megyünk!
Még volt annyi ideje, hogy visszakiáltson: – Vettem, értettem! – mi-
előtt mellkason lőtték.
Néztem, ahogy kiesik a puska a kezéből. Előrebukott, majd lecsú-
szott a sziklán, amelyre addig támaszkodott, le egészen a földre.
Teljesen ledermedtem. Ez nem történhet meg! Matt Axelson, szinte
családtag, Morgan legjobb barátja, életünk része. A nevét kezdtem kia-
bálni, újra és újra, és csak a növekvő vérfoltot láttam a vörös földön
ott, ahol Axe összeesett. Egy futó pillanatig úgy éreztem, elveszítem.
Ám akkor Axe a puskájáért nyúlt, és felállt! Vízszintes helyzetbe
hozta a fegyvert, megmarkolt egy újabb tárat, betolta a tárfészekbe, és
újra tüzet nyitott, pedig a vér lüktetve fröcskölt a melléből. Ugyanazt a
tüzelési testhelyzetet vette fel, mint korábban, a sziklára támaszkodva
hajolt előre.
Amikor Axe felállt, az a legbátrabb dolog volt, amit valaha láttam.
Kivéve Danny tetteit. És kivéve Mikey-t, aki még mindig vezetett min-
ket, annak dacára, hogy már a csata legelején gyomron lőtték.
Murph akkor már a meredek lejtőn való lejutást tervezgette magá-
ban. Kiválasztotta az útvonalat, és szólt Axe-nek, hogy kövesse le a
mélybe. A lövedékek azonban még mindig ott zümmögtek körülöt-
tünk, ahogy a tálibok belekezdtek az üldözésbe. Mikey és Axe nagyjá-
ból hetven méterre volt tőlem, én vonszoltam Dannyt, ő pedig min-
dent megtett, amit tudott, hogy segítsen, próbált lépegetni, próbált fe-
dező tüzet lőni kettőnknek.
– Minden rendben, Danny! – mondogattam. – Csak utol kell érnünk
a többieket. Minden rendben lesz!
Ebben a pillanatban egy lövedék telibe találta az arca felső részét.
Hallottam, ahogy becsapódott, odafordultam segíteni, és fejsebéből a
vér mind a kettőnket összespriccelt. Szólongattam, de már késő volt.
Nem küzdött többé az iszonyatos fájdalommal, és engem sem hallott.
Danny Dietz ott halt meg a karomban. Nem tudom, milyen gyorsan
szakad meg az emberi szív, de az enyém akkor majdnem megszakadt.
A ránk lőtt tűz pedig egy pillanatra sem hagyott alább. Úgy talán
másfél méterre félrehúztam Dannyt a nyílt terepről, és elbúcsúztam
tőle. Lefektettem a földre, és ott kellett hagynom, különben én is ott
halok meg vele. Egy dolgot azonban biztosan tudtam. Még mindig
megvolt a puskám, és nem voltam egyedül, ahogy Danny, a hívő kato-
likus sem. Magára hagytam Istennel.
Hátra kellett jutnom, hogy segítsem a csapatomat. A legnehezebb
dolog volt, amit életemben valaha megtettem.
A mai napig van erről egy visszatérő rémálmom, egy dermesztő
álom, amiben Danny még beszél hozzám, mindent elborít a vér, én pe-
dig nem tudok eljönni, és fogalmam sincs, miért. Mindig könnyek kö-
zött ébredek, és mindig kísérteni fog.
És akkor meghallottam, hogy Murph nekem kiabál. Vettem a puská-
mat, összegörnyedtem, lecsúsztam-estem a szikláról, majd futni kezd-
tem felé és Axe felé. Ők közben szakadatlanul lőtték a heves fedező tü-
zet a tálibok nagyjából negyven méterrel mögöttünk hamarjában fog-
lalt sziklaerődjére.
Elértem a sziklaterasz szélét, majdnem vakon nekirohantam egy fá-
nak, visszapattantam, leszánkáztam a lejtőn, amely nem vezetett túl
mélyre, és fejjel beleestem egyenesen a kibaszott folyóba. Mint min-
den jó békaember, komolyan berágtam, amiért vizes lett a bakancsom.
Na azt tényleg utálom!
Végül utolértem a társaimat. Axe-nek elfogyott a lőszere, ezért ad-
tam neki egy új tárat. Mikey tudni akarta, hol van Danny, így meg kel-
lett mondanom neki, hogy meghalt. Sokkolta a hír, ahogy Axe-et is.
Bár Mikey ki nem mondta volna, én tudtam, vissza akar menni a testé-
ért, de mindketten tudtuk, nincs idő, és nincs értelme. Nem volt hely,
ahová elvihettük volna elesett bajtársunk testét, és nem folytathattuk
a tűzharcot, ha közben egy hullát cipelünk magunkkal.
Danny meghalt. Furcsa módon én voltam az első, aki összekapta
magát. Váratlanul megszólaltam:
– Megmondom én, mi a teendő! Le kell jutnunk erről az istenverte
hegyről, vagy mind itt veszünk!
És mintha csak segíteni akartak volna a döntésben, a tálibok megint
felzárkóztak, újra a 360 fokos bekerítésünkkel próbálkoztak. És sike-
rült is nekik. Akkor már alulról is kaptunk gépkarabélytüzet. Láttuk,
hogy még mindig csak jönnek és jönnek a törzsi harcosok, én pedig
igyekeztem megszámolni őket, ahogy már majdnem egy órája próbál-
tam.
Úgy saccoltam, akkor már csak úgy ötven-hatvanan lehettek, de a
gépkarabély-lövedékek még mindig röpködtek. A gránátok is még
mindig jöttek, a közelünkben robbantak, csak verték a füst- és porfel-
hőket, csak úgy repkedtek a kődarabok. Soha egy pillanatra sem lát-
szott csökkenni a ránk zúdított lövedékek mennyisége.
Onnan, ahol akkor meghúztuk magunkat a sziklák között, mind a
hárman lenézhettünk, és láttuk a falut. Két és fél kilométerre lehetett,
és változatlanul ez volt a célunk.
Megint azt mondtam Mikey-nak:
– Ha sikerülne lejutnunk oda, és találnánk valami fedezéket, a sík
terepen kinyírjuk őket!
Tudtam, hogy nem vagyunk valami fényes formában, de mindhár-
man SEAL-ek vagyunk Ettől soha semmi nem foszthat meg. Még min-
dig bíztunk magunkban, és sohasem akartuk megadni magunkat. Ha
kell, a késünkkel fogunk harcolni mindhalálig a lőfegyvereik ellen.
– Lófaszt adjuk meg magunkat! – jelentette ki Mikey.
Nem is kellett tovább magyaráznia se Axe-nek, se nekem. A meg-
adás nagy szégyen lett volna, legalább akkora, mint a harang megkon-
gatása a daráló szélén és a rohamsisak lerakása az önként távozók si-
sakjainak sorába. Senki, aki eljutott idáig, az afgán hegyek között meg-
húzódó senki földjéig, nem is álmodik arról, hogy önként feladja.
Emlékezzenek az amerikai haditengerészet SEAL-jeinek hitvallásá-
ra: „Sohasem adom fel… Nemzetem elvárja tőlem, hogy testileg kemé-
nyebb és lelkileg erősebb legyek, mint az ellenségeim. Ha leütnek, fel-
kelek, minden egyes alkalommal. Minden csepp erőmet bevetem cso-
portbeli bajtársaim védelmére… Sohasem hagyom abba a harcot.”
Ezek a szavak sok bátor férfit tartottak életben az évek során. Min-
den SEAL lelkébe kitörölhetetlenül bevésték őket, a mi négyünkébe is.
A lármát túlharsogva Mikey váratlanul megszólalt:
– Emlékszel, tesó, mi sohasem hagyjuk abba!
Rábólintottam.
– Már csak úgy ezer méter a sík terepig. Ha csak odáig sikerül lejut-
nunk, már van esélyünk!
A gond az volt, hogy nem tudtunk lejutni oda, legalábbis akkor
nem, ugyanis megint a földhöz szögeztek minket. Megint ugyanazzal
a dilemmával néztünk szembe: az egyetlen menekülési útvonal lefelé
vezetett, egyetlen értelmes védelmi stratégiánk viszont a felfelé nyo-
mulást követelte. Ismét el kellett hagynunk ezt a terepszakaszt, már
csak azért is, hogy kikerüljünk a gellert kapó lövedékek záporából, és
nyomás vissza fel a balszárnyon!
Próbáltuk a mi szabályaink szerint vívni a csatát, de bár még mindig
küzdöttünk, félig agyonvertek már. Én vezettem a rohamot vissza fel a
sziklák közé, folyamatosan tüzelve. Mindenkit lelőttem, akit csak
megláttam. Ők azonban tényleg gyorsan megragadták a támadásunk-
ban rejlő lehetőséget, és mindent ránk zúdítottak, amijük csak volt.
Orosz gyártmányú RPG-gránátokat, amelyek egyenesen lefelé zápo-
roztak az ő jobb, a mi balszárnyunkon.
Rengett a föld. Az a nagyon kevés fa ingatta ágait. A zaj durvább
volt, mint a nap bármelyik detonációja. Még annak a kis kanyonnak a
falai is rázkódtak. A folyó ki-kicsapott a medréből. Javában folyt a táli-
bok gigászi erőfeszítése a megsemmisítésünkre. Hasra vágódtunk, erő-
vel belepréseltük magunkat sziklás hegyoldalunk felületébe, lehúzott
fejjel, hogy elkerüljük a repkedő gyilkos törmeléket, gránátszilánkokat,
repeszeket. Most sem öltek meg senkit közülünk ezzel a mennydörgő
általános bombázással, és akárcsak korábban, kivárták, amíg elül a
por, és akkor nyitottak újra tüzet.
Fejem fölött láttam a fák vonalát. Nem volt közel, de közelebb, mint
a falu. A tálibok azonban tudták, hova igyekszünk, és amikor megpró-
báltunk harcolva előretörni, tüzük puszta erejével visszakergettek
minket.
Minden hátrányunk ellenére próbálkoztunk, de egyszerűen nem
tudtuk végigvinni a dolgot. Újra visszavertek, és mi lefelé vonultunk
vissza, hosszú hurkot írtunk le, visszafelé ugyanazon az úton, amelyi-
ken idáig jutottunk. Megint sikerült azonban jó helyen kikötnünk, egy
jól tartható természetes védőállásban, amelyet mindkét oldalon meg-
felelően védett a sziklafal. Ismét megpróbáltunk átmenni ellentáma-
dásba, mi választottuk a célpontjainkat, és visszanyomtuk őket, és ak-
kor nyertünk is némi teret, de akkor már a falu felé.
Felálltak, és üvöltöttek, rikoltoztak, amikor a küzdelem már majd-
nem közelharccá fajult. Mi visszarikoltottunk, és csak lőttünk tovább,
de még mindig rettentő sokan voltak, és akkor ők kerültek előnyösebb
állásba, és keresztüllőtték Mikey Murphy mellkasát.
Jött felém, és éppen azt kérdezte, tudok-e adni neki még egy tárat.
És aztán láttam, hogy Axe botladozik felém, a feje félrebicsaklott, az
arcán vér csörgött, ami bugyborékolva tört elő rettenetes fejsebéből.
– Meglőttek, tesó! – mondta. – Meglőttek a rohadékok. Tudsz segí-
teni, Marcus?
Mit mondhattam erre? És mit tudtam tenni? Nem tudtam segíteni,
csak azzal, hogy próbáltam visszaverni az ellenséget, Axe pedig ponto-
san benne állt a lővonalamban.
Próbáltam segíteni neki lehúzódni a sziklatömb mögé. Aztán oda-
fordultam Mikey-hoz, aki addigra láthatóan súlyosan megsebesült.
– Tudsz mozogni, pajtás? – kérdeztem tőle.
Ő
Ő meg a zsebében tapogatózva kereste a mobiltelefonját, amit ko-
rábban nem mert használni, mert azzal elárulta volna tartózkodási he-
lyünket. És akkor Murphy tengerész főhadnagy kisétált a nyílt terepre.
Többé-kevésbé a placc közepére ballagott ki, körülötte röpködtek a lö-
vedékek, majd leült egy kis sziklára, és elkezdte beütögetni a parancs-
nokság számát.
Hallottam, mit mond. „Embereim súlyos tűz alatt állnak… széttépnek
minket! A srácaim haldokolnak idekint… segítségre van szükségünk!”
Amikor itt tartott, golyót kapott egyenesen a hátába. Láttam a vért
kilövellni a mellkasából. Előrezuhant, elejtette a telefonját és a gépka-
rabélyát, de aztán megfeszítette magát, megmarkolta mind a kettőt,
megint felült, és újra füléhez illesztette a telefont. Hallottam, hogy
újra beszél. „Értettem, uram. Köszönöm!”
Utána felállt, és kitántorgott állásunk rosszabbik végére, a balszár-
nyunkat fedező lövész helyére, és Mikey újra harcba lépett, lőtte az el-
lenséget.
És el is találta őket, miután eltudta azt az utolsó, kétségbeesett hí-
vást a támaszpontra, amely talán még megmenthetett minket, ha idő-
ben tudnak segítséget küldeni, még mielőtt legázol az ellenség.
Csak én tudtam, mit tett Mikey. Megértette, hogy csak egyetlen esé-
lyünk van, és az a segítségkérés. És azt is tudta, hogy csak egyetlen
hely van, ahol valószínűleg tudja használni a mobiltelefont: a nyílt tér,
távol a sziklafalaktól.
A kockázatot ismerve, teljes tudatában annak, hogy az a telefonhí-
vás az életébe kerülhet, Michael Patrick Murphy tengerész főhadnagy,
Maureen fia, a gyönyörű Heather vőlegénye, kilépdelt a tűzviharba.
Célja nyilvánvaló volt: egy utolsó, hősies kísérletet tett két bajtársa
megmentésére. Felhívta a számot. Megközelítő pontossággal jelentet-
te, hol vagyunk, a velünk szemben álló ellenség létszámát, és azt,
mennyire súlyos a helyzet. Amikor sebet kapott – én azt gondoltam,
halálosat –, ő tovább beszélt.
Értettem, uram! Köszönöm. Elhalványulnak-e valaha ezek a szavak
az emlékezetemben, még ha netán száz évig is élek? Elfelejtem-e őket
valaha? Önök elfelejtenék? És volt-e valaha nagyszerűbb SEAL-rajpa-
rancsnok, aki a végsőkig folytatta a harcot, és aki valószínűleg már
haldokolva utolsó tettével mindent kockára tett megmaradt emberei
megmentéséért?
Kétlem, hogy létezett valaha különb ember, mint Mikey. Nyugodt az
ellenség tüzében, olyan ember, aki mindig gondolkodik, aki rettenthe-
tetlenül kiadja az egyetlen lehetséges parancsot, még ha szinte a lehe-
tetlennel határos is. És a végső, mindent felülmúló hősies tette, nem
holmi gesztus, hanem bátor cselekedet. Mikey csodálatos ember volt,
és nagyon, de nagyon kiemelkedő SEAL-tiszt. Ha olyan magas emlék-
művet építenek neki, mint az Empire State Building, én azt sem fogom
elég magasnak tartani.
Mikey azonban ekkor még élt, és harcolt tovább, tartotta a balszár-
nyat. Én kihúzódtam jobbra, és mindketten nagy gonddal, pontosan
lőttünk. Én még mindig próbáltam feljutni a kicsit magasabban fekvő
terepszakaszra, de a tálibok megfogyatkozott serege eltökélte, hogy
nem enged oda, és valahányszor megpróbáltam akár csak néhány mé-
tert előrenyomulni, akár csak néhány centivel feljebb vergődni, azon-
nal visszakergettek. Mikey is próbált magasabbra jutni, és valamennyi-
re sikerült is neki, egy magasabban húzódó sziklaréteghez, a fölött,
ahol én álltam. Támadáshoz jó hely volt, de védelemre alig alkalmas.
És tudtam, ez lesz Mikey végső harcának helyszíne.
Abban a pillanatban valamiféle kábulatba esve elsétált mellettem
Axe. Alig próbált a sziklák takarásában maradni, és akkor megláttam a
sebet: a feje jobb oldalát majdnem teljesen ellőtték. Rákiáltottam:
– Axe! Axe! Figyelj már, öreg cimbora! Húzódj le oda, húzódj oda le!
Az egyetlen helyre mutattam a sziklák között, ahol talán némi vé-
delmet találhatunk. Ő pedig próbálta felemelni a kezét, jelezve, hogy
hallotta, amit mondtam, de nem hallhatott. Csak ment tovább, lassan,
előregörnyedve, nem markolta már a puskáját. Már csak a pisztolya
volt nála, de tudtam, azt sem képes már felemelni, célra tartani, elsüt-
ni. Legalább fedezék felé tartott, bár egy olyan fejsebet senki sem élhet
túl. Tudtam, Axe haldoklik.
Mikey még mindig tüzelt, de hirtelen azt hallottam, hogy a nevemet
üvölti, átható, vérfagyasztó, állatias sikollyal:
– Segíts, Marcus! Kérlek, segíts!
Ő volt a legjobb barátom, de úgy harminc méterrel feljebb feküdt a
hegyen, és nem mászhattam fel hozzá. Járni is alig tudtam, és ha két
méterre kimozdultam volna a fedezékemből, száz lövedékkel találnak
el azonnal.
Mindennek dacára kiaraszoltam a kőtömbök közül, hogy próbáljak
tűzfedezetet lőni neki, hogy visszaszorítsam a rohadékokat, lélegzet-
vételnyi szünethez juttassam, amíg találok valami utat-módot a felju-
tásra anélkül, hogy közben lekaszálnának.
Ő pedig egész idő alatt a nevemet kiabálta, és rimánkodott, hogy se-
gítsek neki életben maradni. Én pedig semmit sem tehettem azon kí-
vül, hogy vele halok meg. Amikor már csak néhány teli táram maradt,
még akkor is azt hittem, le tudom gépelni ezeket a turbános faszkala-
pokat, és valahogy megmenthetem Mikey-t és Axe-et. Csak arra vágy-
tam, hogy Mikey hagyja abba a sikoltozást, érjen már véget a haláltu-
sája!
Ő azonban néhány másodpercenként újra és újra kiáltott értem. És
valahányszor megtette, úgy éreztem, kést szúrtak belém. Szememből
megállíthatatlanul ömlött a könny, nem először aznap. Bármit megtet-
tem volna Mikey-ért, az életemet is odaadtam volna érte, de ha meg-
halok ezen a sziklakupacon, azzal nem menthettem meg. Ha valamivel
megmenthettem, akkor csakis azzal, hogy életben maradok.
És ekkor ugyanolyan hirtelen, mint ahogy elkezdődött, abbamaradt
a sikoltozás. Pár pillanatra csend állt be, mintha még a tálib harcosok
is megértették volna, Mikey meghalt. Kicsit előrébb óvakodtam, és fel-
néztem, épp időben, hogy lássam, négyen lejönnek, és többször bele-
lőnek elesett bajtársam testébe.
A sikoltozás tehát véget ért, mindenki számára, kivéve engem. Én
még mindig hallom Mikey-t, minden éjjel. Még mindig hallom azokat
az elsikoltott szavakat. Hosszú hetekig úgy gondoltam, talán megőrü-
lök, mert sohasem tudtam szabadulni tőlük. Volt egy-két rémítő alka-
lom, amikor fényes nappal is hallottam őket, és azon kaptam magam,
hogy fülemre szorított tenyérrel a falhoz lapulok.
Mindig úgy gondoltam, hogy ilyen problémái csak másoknak van-
nak, a hétköznapi embereknek, de nem a haditengerészet SEAL-jei-
nek. Immár megtapasztaltam a lelki zavarok valóságát, és kétlem,
hogy valaha még zavartalanul végigalszom egy éjszakát.
Danny meghalt. Immár Mikey is meghalt, Axe pedig haldoklott. Ab-
ban a pillanatban még ketten voltunk, de éppen hogy. Elhatároztam,
hogy lemegyek oda, ahol Axe rejtőzik, és ott halok meg, vele. Tudtam,
innen már aligha jutunk ki. Az ellenségből még mindig maradt vagy
ötven fő, és most már talán vadásznak is rám.
Majdnem tíz percembe telt, miközben szórványosan magam mögé
tüzelve próbáltam földhöz szögezni őket… biztos, ami biztos. Abban a
reményben lőttem, hogy talán van még valami esély az életben mara-
dásra, hogy Mikey telefonhívására talán még mindig ideérhetnek, és
az utolsó pillanatban kimenthetnek minket a srácok.
Amikor odaértem Axe-hez, egy talajmélyedésben ült, és már ideigle-
nes kötést tett a feje egyik oldalára. Rámeredtem, és arra gondoltam,
hová lett hűvös pillantású kék szeme? A szempár, amelyben most lát-
hattam saját tükörképemet, véres fekete volt, gödrüket kitöltötte a ko-
ponyáján tátongó rettenetes sebből ömlő vér.
Rámosolyogtam, mert tudtam, nem fogunk mi már elballagni in-
nen, legalábbis együtt nem, és nem ezen a világon. Axe-nek nem sok
volt már hátra. Még ha Amerika legremekebb kórházában is lett volna,
akkor sem lett volna neki sok hátra. Az élet rohanvást szállt el belőle,
láttam, ahogy ez a szupererős sportember másodpercről másodpercre
gyengül.
– Hé, öregem! – mondtam. – Te aztán kikészültél!
És szánalmas igyekezettel próbáltam rögzíteni a kötést a fején.
– Marcus! Ezek aztán elkaptak minket, apám! – Nehezen beszélt,
mint aki próbál koncentrálni. És akkor még annyit mondott: – Te ma-
radj életben, Marcus! És mondd meg Cindynek, szeretem!
Ezek voltak az utolsó szavai. Csak ültem ott, hiszen itt akartam len-
ni Axe-szel, hogy ne legyen egyedül, amikor eljön a vég. Le se szartam
már, velem mi történik. Szép csendesen megbékéltem Istennel, és
megköszöntem, hogy oltalmazott, és megmentette a puskámat. Mert
az valahogyan még mindig nálam volt. Egy pillanatra sem vettem le a
szemem Axe-ről, aki alig-alig volt eszméletén, de még mindig léleg-
zett.
Másik két bajtársammal együtt Axe is mindig hős lesz számomra. A
rövid, de brutális összecsapás során úgy harcolt, mint egy sebesült tig-
ris. Mint Audié Murphy, mint York őrmester. Szétlőtték a testét, meg-
nyomorították az agyát, de a szellemét nem. Azt sohasem győzték le!
Matthew Gene Axelson addig lőtte az ellenséget, amíg már nem
tudta tovább tartani a puskáját. Épp csak betöltötte a huszonkilence-
dik évét. Haldoklása perceiben egy pillanatra sem vettem le róla a sze-
mem. Nem hiszem, hogy akkor még hallott, de a szeme nyitva volt,
még mindig együtt voltunk, és nem engedtem egyedül meghalni.
Abban a pillanatban megláthattak minket, mert már jött is egy
azokból a különösen nagy robbanóerejű orosz kézigránátokból. A kö-
zelünkben esett a földre, és robbanása oldalra röpített, ki a mélyedés-
ből, át a göröngyös nyílt terep fölött, majd az istenverte vízmosás pere-
mén is át. Elvesztettem az eszméletemet, mielőtt földet értem, és ami-
kor magamhoz tértem, egy másik horpadásban feküdtem. Első gondo-
latom az volt, hogy megvakultam, mert a világon semmit sem láttam.
Néhány másodperc után azonban összeszedtem az eszemet, és rá-
jöttem, hogy arccal lefelé vagyok valami kibaszott gödörben. A látá-
som rendben volt, sőt akadt még pár működőképes testrészem, de úgy
éreztem, megbénult a bal lábam, sőt kisebb mértékben a jobb is. Isten
tudja, mennyi idő kellett hozzá, de kivergődtem a sík talajra, majd be-
kúsztam egy szikla takarásába.
Csengett a fülem, gondolom a kézigránát lökéshullámától. Felnéz-
tem, és láttam, hogy jó nagyot zuhantam lefelé, de túlságosan össze
voltam zavarodva ahhoz, hogy meg tudjam állapítani, mennyit. A leg-
nagyobb különbség a most meg a között a pillanat között, amikor Axe
mellett ültem, az volt, hogy elhallgattak a fegyverek.
Ha elérték Axe-et, aki aligha élhette túl a robbanást, valószínűleg
nem fárasztották magukat a lövöldözéssel. Engem nyilvánvalóan nem
találtak meg, és igazán nehéz is lett volna kiszúrniuk arccal lefelé a gö-
dörben. Akárhogy is, úgy látszott, senki sem keres. Másfél óra óta elő-
ször nagyon úgy tűnt, hogy nem vadásznak rám lázas buzgalommal.
Azon túl, hogy nem tudtam felállni, volt még két nagyon komoly
problémám. Az egyik, hogy a nadrágom nyom nélkül eltűnt, ugyanis a
robbanás teljesen letépte rólam. A másik a bal lábam állapota, alig
éreztem, de iszonyatos látványt nyújtott: erősen vérzett és tele volt szi-
lánkokkal.
Kötszerem vagy bármilyen egészségügyi felszerelésem régen nem
volt már. A bajtársaimon sem tudtam segíteni, most pedig magamon
se, kivéve, hogy próbálok rejtve maradni. A helyzet nem volt biztató.
Fenemód biztosra vettem, hogy eltört a gerincem, és valószínűleg a
vállam is. Eltört az orrom, és az egész arcom csupa seb volt. Felállni
sem tudtam, nemhogy járni! A két lábam közül legalább az egyiknek
annyi, talán a másiknak is. Combtól lefelé mind a kettő mintha meg-
bénult volna, és csak egyféleképpen tudtam mozogni: hason kúszva.
Cseppet sem meglepő módon kába voltam, ám a küzdelem külön
nekem fenntartott ködén át még egy csoda várta, hogy észrevegyem.
Nem egészen fél méterre onnan, ahol feküdtem, félig elrejtve a föld és
az agyagpala alatt, az ellenség számára láthatatlanul ott feküdt a pus-
kám, és még mindig maradt másfél tárnyi lőszerem. Imádkoztam, mi-
előtt megfogtam, mert azt gondoltam, talán csak látomás, és amikor
megpróbálom megmarkolni… hát, éppenséggel el is tűnhet.
De nem tűnt el. Éreztem az acél hidegét, ahogy ujjaim átfogták.
Megint füleltem, hátha hallom az Ő hangját. Ismét imádkoztam, Hoz-
zá könyörögtem útmutatásért, de nem szólalt meg semmilyen hang,
én pedig mindössze annyit tudtam, valahogy el kell kecmeregnem on-
nan jobbra, ahol biztonságban lehetek, legalábbis pillanatnyilag.
Az én Istenem nem szólt újra, de el sem hagyott, azt tudtam. Átko-
zottul biztos voltam benne.
Még egy dolgot tudtam ugyanilyen biztosan. Akkor először teljesen
egyedül voltam. Ott, azon a tálibok uralta, ellenséges hegyvidéken,
nem állt mellettem e világi bajtárs, körülöttem mindenhol ellenség
nyüzsgött. Vajon hittek-e a kecskepásztorok szavának? Ők nyilván azt
jelentették, négyen vagyunk, ők pedig csak három holttestet találtak.
Vagy azt feltételezik, hogy darabokra szaggatott annak az utolsó RPG-
gránátnak a robbanása?
Nem ismertem a választ ezekre a kérdésekre, csak reménykedhet-
tem. Mivel senkihez sem fordulhattam segítségért, hiszen nem volt
már Mikey, nem volt már Axe, és nem volt már Danny, egyedül kellett
szembenéznem a végső csatával, magányosan, reményvesztetten, és
rettenetes hátrányban. De eszem ágában sem volt feladni.
Csak egyetlen bajtársam maradt, és ő, mint mindig, rejtett utakon
járt. Én azonban keresztény voltam, ő pedig aznap ezer AK–47-es löve-
déktől mentett meg valahogy. Egyetlenegy sem talált el, és ez bizony
jócskán meghaladja az ember felfogóképességét.
É
És én még mindig hittem, hogy ő nem akarja a halálomat, én pedig
még mindig kész voltam minden erőmet latba vetni az Egyesült Álla-
mok Haditengerészete SEAL-jei becsületének megőrzéséért úgy, ahogy
szerintem elvárják tőlem. Nem adom fel. A kurva életbe!
Amikor úgy ítéltem meg, hogy teljesen magamhoz tértem, megnéz-
tem az órámat: helyi idő szerint 13.42 volt. Már percek óta nem szóltak
a fegyverek, és kezdtem azt hinni, úgy gondolják, meghaltam. Tévedés,
Marcus! A tálibok újra lőni kezdtek az AK-ikkal, és hirtelen ismét min-
denütt lövedékek röpködtek, éppúgy, mint korábban.
Ellenségeim támadtak, jöttek fel a hegyoldal alacsonyabban fekvő
részéről és mindkét oldalról, közben gyorsan, de pontatlanul tüzeltek.
Lövedékeik széles sávban szaggatták a földet és az agyagpalát, a leg-
több – hála istennek – jó távol tőlem.
Világos volt, hogy úgy gondolják, talán még életben vagyok, de az is,
hogy egyelőre fogalmuk sincs, hol lehetek. A tűzzel végzett felderítés
egy változatát hajtották végre, próbáltak kifüstölni rejtekhelyemről.
Alaposan megszórták az egész szóba jöhető területet, és remélték, vé-
gül csak eltalál és megöl valaki. Vagy ami még jobban tetszett volna
nekik, előjövök magasra emelt kézzel, és a gyilkos kis szarháziak le-
vághatják a fejemet, vagy számos vonzó népszokásuk valamelyik mási-
kának hódolhatnak, mielőtt elmondják annak a gonosz kis tévé csator-
nának, az al-Dzsazírának, hogyan arattak fényes győzelmet a hitetle-
nek felett.
Azt hiszem, említettem már, mit tartok a megadásról. Belöktem az
új tárat csodálatos puskám tárfészkébe, és valahogy átkúsztam azon a
kis buckán, át a golyózáporon, egyenesen ki a hegyoldalba. Senki sem
látott meg. Senki sem talált el. Beékelődtem egy nagyobb repedésbe a
sziklák között, a lábam ugyan kilógott, de takarta egy bokorcsoport.
Mindkét oldalról hatalmas kőtömbök védtek. Úgy véltem, sikerült
befészkelni magam egy öt méter széles sziklapárkányra a hegyoldal-
ban. Nem barlang volt, még csak nem is sekély üreg, mert nem volt te-
teje a fejem fölött. Újra és újra homok és kövek hullottak rám, ahogy a
tálib harcosok jártak-keltek rejtekhelyem fölött, de az a zug a sziklák
között szenzációs fedezéket és álcázást biztosított. Nagy szerencse kel-
lene hozzá, hogy kiszúrják, hol vagyok, még a legújabb taktikájukkal
is, amikor tüzük puszta sűrűségével próbáltak kifüstölni.
É
Én csak egyenesen előre láttam ki. Tudtam, hogy nem mozoghatok,
és állást sem válthatok, legalábbis nappali fényben nem, továbbá mu-
száj elrejtenem a testemből szivárgó vért. Számba vettem sérüléseimet.
A bal lábam még mindig elég csúnyán vérzett, tehát sárpakolást rak-
tam azokra a sebekre. Homlokomon nagy vágás éktelenkedett, arra is
tettem sárpakolást. Mindkét lábam érzéketlenné vált, azokon nem me-
gyek sehova. Legalábbis egy ideig.
Nem volt egészségügyi felszerelésem, se térképem, se tájolóm. Volt
lőszerem, és megvolt a puskám, továbbá elfogadható kilátásom a saját
hegyemről a kanyon fölött egyenesen át a szomszédos hegyre. Nem
volt nadrágom, és nem voltak társaim, de senki sem láthatott. Szilár-
dan befészkeltem magam, hátamat a falnak vetettem.
Viszonylag kényelmes testhelyzetet vettem fel, ellenőriztem a pus-
kámat, és lefektettem hosszában magam mellé, kifelé irányzott csővel.
Úgy gondoltam, ha sok harcos talál rám, gyorsan csatlakozni fogok
Dannyhez, Axe-hez és Mikey-hoz, de előbb még jó néhányat megölök
közülük. Tudtam, tökéletes hadállást találtam a szívós védekezéshez,
amit minden oldalról fedez valami, tehát kizárólag arcból támadható,
és sikerrel onnan is csak nagy túlerővel.
Még mindig hallottam lövöldözést, és határozottan közeledtek fe-
lém. Csak arra tudtam gondolni: Ne mozdulj, ne vegyél levegőt, ne adj
ki hangot! Azt hiszem, nagyjából akkor fogtam fel, hogy most először
teljesen egyedül vagyok. A tálibok pedig rám vadásznak, nem egy
SEAL-szakaszra, hanem rám egyedül. Sérüléseim dacára tudtam, hogy
mély rejtésbe kell húzódnom. Kezdtem elveszíteni az időérzékemet,
de mozdulatlan maradtam. Igazából egy centit sem mozdultam nyolc
órán át.
Ahogy múlt az idő, láttam a tálib fickókat a kanyon túlsó oldalán,
amint fel-alá futkostak. Úgy látszott, sok százan vannak, és nyilvánva-
lóan kerestek valamit. Utánam kutatták át a hegyet, amelyet olyan jól
ismertek. A lábamba visszatért némi érzés, de elég csúnyán véreztem,
és komoly fájdalmaim voltak. Azt hiszem, a vérveszteségtől szédülni is
kezdtem.
És halálra voltam rémülve. Hat esztendős haditengerészeti SEAL-pá-
lyafutásom alatt ez volt az első alkalom, amikor igazán féltem. Volt
egy pillanat, késő délután, amikor azt hittem, elmennek. A mély völgy
túlsó oldalán kiürült a hegyoldal, mindenki jobb felé futott, egész hor-
dákban, mind ugyanarra a helyre. Legalábbis az én szűk látóteremen
át szemlélve így látszott.
Most már tudom, hova tartottak, ám amíg ott feküdtem a rejtekhe-
lyemen, fogalmam sem volt, mi az ördög történik. Itt most azonban el-
mondom, mi történt azon a minden délutánok legszomorúbbikán ma-
gasan a Hindukus hegyeiben, beszámolok a megdöbbentő mészárlás-
ról, a legsúlyosabb katasztrófáról, amely több mint negyvenéves fenn-
állásuk során bármely konfliktusban valaha érte a SEAL-eket.
Ugye emlékeznek, hogy Mikey-nak sikerült felvenni a kapcsolatot a
gyorsreagálású különítménnyel (QRF) Aszadábádban, pár hegylánccal
odébb attól a helytől, ahol én még mindig kitartottam? Ez volt az a bi-
zonyos utolsó bejelentkezés a mobiltelefonján, ami lényegében az éle-
tébe került. Későbbi beszámolók szerint futótűzként terjedt el a tá-
maszponton az utolsó mondata, amit sosem fogok elfelejteni: „A
srácaim haldokolnak idekint… segítségre van szükségünk!” SEAL-ek
haldokolnak! Ez ötödfokú riasztást követelő vészhelyzet, olyankor pe-
dig csak a halottak nem ugranak talpra.
Kristensen sorhajóhadnagy, megbízott egységparancsnokunk, elren-
delte a riadót. Mindig súlyos döntés, amit a QRF parancsnokának kell
meghoznia, hogy elinduljanak, vagy ne. Ő a másodperc milliomod ré-
sze alatt meghozta a döntést. Tudom, hogy amikor elrendelte a riadót,
mi négyen – barátai és csoportbeli bajtársai, Mikey, Axe, Danny és én –
jelentünk meg a lelki szemei előtt, ahogy afgán törzsi harcosokból álló
hatalmas csapat gyűrűjében az életünkért küzdünk, sebesülten, talán
már meg is halt valaki közülünk.
A rettenetes emberveszteség látomása sejlett fel előtte, miközben a
telefonba harsogva kiadta a parancsot, a 160. különleges hadviselési re-
pülőezred (160th Special Operations Aviation Regiment, SOAR), a le-
gendás Night Stalkers katonái készítsék elő a hadsereg nagy MH–47-es
helikopterét, amely már ott állt a felszállóhelyen. Ugyanaz a helo volt,
amelyik előző nap közvetlenül a miénk előtt szállt fel, majd előttünk
repült be műveleti területünk fölé.
Srácok, akiket már bemutattam, rohantak a kijelölt helyre, égtek a
vágytól, hogy segíthessenek. Lőszertáskáikba annyi tárat gyömöszöl-
tek, amennyit csak bírtak, felkapták a fegyverüket, és futottak a Chi-
nookhoz, amelynek rotorjai már süvöltve forogtak. Az én 1-es számú
SDV-csoportbeli srácaim azonnal ott termettek. James Suh és Shane
Patton tengerészaltiszt ért elsőnek a helikopterhez. Közvetlenül a sar-
kukban szállt be a hatalmas termetű Dan Healy rangidős vezető tenge-
részaltiszt, az az ember, aki kitervelte a Vörös Szárnyak hadműveletet,
és aki olyan arcot vágott, mintha a körlet elhagyása közben meglőtték
volna.
Utánuk érkeztek a 10-es számú SEAL-csoport tagjai, Mike McGreevy
tengerész főhadnagy New Yorkból, Jacques Fontan vezető tengerészal-
tiszt New Orleansból, két első osztályú tengerészaltiszt, Jeff Lucas
Oregonból és Jeff Taylor Virginiából. Végül, azt kiabálva, hogy a fiai-
nak minden fegyveres kézre szükségük van, amit csak megkaphatnak,
megjött Eric Kristensen sorhajóhadnagy, aki valószínűleg mindenki
másnál jobban tudta, hogy a helikopterre felszálló nyolc SEAL hama-
rosan halálosan veszélyes nappali behatolást kísérel meg egy magashe-
gyi hágónál, vagyis egyenesen belevetik magukat egy olyan ellenséges
csapat karjaiba, amelynek létszáma akár több tucattal is meghaladhat-
ja az övéket.
Kristensen tudta, hogy nem kötelessége velük tartani. Ami azt illeti,
talán jobb is lett volna, ha nem megy, hanem a parancsnokságon ma-
rad, ahonnan nyomon követheti és vezetheti a harctevékenységet. Ám
parancsnokunk beszállt a helikopterbe, ami legalábbis szokatlan meg-
oldás, de Eric Kristensen ízig-vérig SEAL volt. És számára minden
másnál fontosabb volt, hogy kétségbeesett segélykiáltást hallott. A
testvéreitől, egy olyan embertől, akit jól ismert, akiben megbízott.
Nincs az az Isten, hogy egy ilyen hívásra Eric ne mozduljon. Semmi
sem vehette volna rá, hogy ne menjen. Minden bizonnyal tudta, hogy
már alig bírjuk tartani magunkat, és azért imádkozunk, hogy jöjjön
végre a segítség. Végtére is mi csak négyen voltunk, a tálibok pedig
mindenki legjobb tudomása szerint legkevesebb százan.
Eric ismerte a kockázatot, de egy percig sem tétovázott. Csak fogta a
gépkarabélyát, a lőszerét, és rohant a helikopterhez, közben fennhan-
gon biztatott mindenkit, hogy siessenek! „Mozgás, fiúk! Gyerünk, most
tényleg húzzunk bele!”
Szorult helyzetben mindig ezt mondta, ő aztán igazi parancsnok
volt, és azok között is a pokolian jók közé tartozott. Ám ami ennél is
É
fontosabb, SEAL volt, a vérben született testvériség tagja. És ami még
ennél is sokkal lényegesebb, ember volt, aki abban a pillanatban egy
olyan sürgető, kétségbeesett segély kiáltásra reagált, amely a saját test-
vérisége soraiból hangzott fel. Eric Kristensen csak egy utat látott
maga előtt, azt, amelyik egyenesen felvezet a hegyre. Azt pedig puská-
val a kézben kell járni, parancsnoki kötelezettségek ide vagy oda.
Az MH–47-es fedélzetén a 160. SOAR katonái csendben vártak,
ahogy oly gyakran ilyen hajmeresztő, sokszor éjszaka végrehajtott légi-
mentő hadműveletek során. A hadsereg igazi elit különítménnyel vett
részt a vállalkozásban.
Az MH–47-es felszállt, hogy átrepülje a két hegyláncot. Sejtésem
szerint úgy érezhették, hogy az út egy örökkévalóságig tart, az ilyen tí-
pusú mentési műveleteknél mindig úgy érzi az ember. A helikopter
nagyjából ugyanott kezdett hozzá a leszálláshoz, ahol a hadművelet
kezdetén gyorskötélen mi is leereszkedtünk, vagyis nagyjából nyolc ki-
lométerre az én akkori tartózkodási helyemtől.
A terv szerint a mentőcsapatnak ugyanúgy kellett leereszkednie, te-
hát amikor elhangzott a figyelmeztető kiáltás: „Harminc másodperc!”,
az elöl álló srácok, gondolom, araszolva megindultak a hátsó rámpa
felé. Senki sem tudott arról, hogy a táliboknak volt ott valamiféle bun-
kere, és amikor az MH–47-es megállt a levegőben végrehajtani a földre
szállítást, felemelte az orrát, és leengedte a hátsó részét, és a lecsúszás-
hoz kidobták a köteleket, a tálibok a nyitott hátsó rámpa fölött belőt-
tek egy RPG-gránátot a helikopter rakterébe.
Villámgyorsan elhúzott az élen állók feje mellett, és az üzemanyag-
tartályoknál robbant fel, megsemmisítő erővel. A helcsi hátsó és kö-
zépső része egy pillanat alatt lángoló pokollá változott. A robbanás lö-
késhulláma több srácot kilökött a gépből, ők úgy kilenc méter magas-
ról a földre zuhantak – egyesek lángolva és szörnyet haltak. A hegyol-
dalnak csapódtak, majd pörögve, bukdácsolva a mélybe zuhantak. A
becsapódás nagyon nagy erővel történt, kutató-mentő osztagaink ké-
sőbb félbetörött csövű gépkarabélyokat is találtak a holttestek között.
A helikopterpilóta küzdött, hogy ne veszítse el az uralmat a gép fö-
lött. Nem tudhatta biztosan, hogy emberek halnak meg mögötte, de a
körülötte és fölötte elharapózó tüzet bizonyosan észlelte. Természete-
sen nem tehetett semmit. A nagy MH–47-es menthetetlenül aláhullott
az égből, és mennydörgő robajjal becsapódott a hegyoldalba. Megcsa-
varodott, majd pokoli erővel újra és újra átfordult, és ízzé-porrá zúzó-
dott hosszú, majd’ kétszáz méteres lefelé vezető útján a megsemmisü-
lésbe.
Semmi sem maradt belőle, csak szétszóródott roncsdarabok, mire a
mieink végre feljutottak oda, kivizsgálni, mi történt. És persze nem
volt túlélő. Cimboráim az 1-es számú SDV-csoportból, James, Dan fő-
nök és az i ú Shane, mind odavesztek. Jó is, hogy nem tudtam erről,
amikor ott hevertem sziklák közé ékelt búvóhelyemen. Nem biztos,
hogy képes lettem volna megbirkózni vele. Igazi mészárlás volt ez,
nem más. Amikor hetekkel később láttam a fotókat, összeomlottam,
leginkább azért, mert én voltam az, akit kimenteni próbáltak.
Amint mondtam, akkor, amikor mindez történt, mit sem sejtettem
az egészről. Csak annyit tudtam, hogy történt valami, amitől a tálibok
szemlátomást nagyon izgatottak lettek. Hamarosan amerikai repülő-
gépeket, A–10-eseket és AH–64-es Apache harci helikoptereket is lát-
tam az előttem húzódó kanyon hosszában végigrepülni. Némelyik
olyan közel húzott el, hogy a pilótákat is láttam.
Előhúztam a tokjából az adóvevőt, és próbáltam kapcsolatot terem-
teni, de nem tudtam megszólalni. A torkom mindenféle mocsokkal
volt tele, nyelvem felragadt a szájpadlásomra, és nem volt vizem. Kép-
telen voltam leadni valamit, de tudtam, sikerült felvennem a kapcsola-
tot, mert hallottam a pilóták beszélgetését. Ezért beizzítottam az auto-
mata vészjelzést az adóvevőn, és azzal adtam.
Vették az adásomat. Tudom, hogy vették, mert tisztán hallottam
őket.
– Hé! Veszed ezt a vészjelzést?
– Igen, megvan!… de semmi további információ.
Azzal egyszerűen elrepültek, valahová tőlem jobbra, ahol, ma már
tudom, az MH–47-es lezuhant.
Az volt a baj, hogy a tálibok ellopták ezeket az adóvevőket, és gyak-
ran használták már őket arra, hogy alacsonyra csalogassák az amerikai
helikoptereket. Akkor ezt még nem tudtam, de ma már magától érte-
tődőnek tartom, hogy a pilóták elég idegesek lettek, ha egy amerikai
automata vészjelző adására reagálva meg kellett kísérelniük a leszál-
lást, mert nem tudhatták, ki az ördög kezeli azt az adóvevőt, és a do-
log könnyen végződhetett úgy, hogy lelövik őket.
Ám még ha tudom is ezt akkor, aligha jelentett volna vigaszt, ahogy
ott feküdtem félholtan, lassan elvérezve, járni képtelenül a hegyoldal-
ban. Akkor már sötétedett, és nyilvánvalóan gyorsan fogytak a lehető-
ségeim. Úgy okoskodtam, egyetlen esélyem, ha magamra vonom a völ-
gyem fölött még mindig meglehetősen rendszeres időközönként vé-
gigrepülő pilóták valamelyikének figyelmét.
Az adóvevőm fülhallgatója leszakadt, miközben a hegyoldalon zu-
hantam, de a drótjai még megvoltak. Valahogy előszedtem kettőt a ve-
gyi világítógyertyáim közül, amelyek vörös izzással ragyognak, amikor
az ember eltöri őket, és felkötöztem őket a fejhallgató használhatatlan
vezetékeire. Aztán abban a pillanatban, amint megláttam a környéken
egy helikoptert, forgatni kezdtem a fejem fölött ezt a házilag barká-
csolt parittyát, mint valami világító karikát.
Volt még egy infravörös villanófényes elemlámpám is, ami műkö-
dött, és ott volt még a lézer a puskámról, ezt leszereltem, és a rendsze-
resen mellettem elrepülő amerikai repülőkre irányítottam. Krisztu-
som!
***
É
hat. És a rádióvételem szintén jobb lenne ott fenn. Azt csak remélhet-
tem, hogy az amerikaiak még mindig kutatnak a hegyek között az el-
tűnt Vörös Szárnyak után.
Úgy véltem azonban, hogy addig simán szomjan is halhatok, így ki-
száradt torkom egyre a víz, és talán a biztonság felé hajtott. Megtettem
tehát első lépéseimet, és közben azt gondoltam, valószínűleg 150 mé-
tert fogok haladni toronyiránt, de persze sokkal nagyobb távolságot
kell majd bejárnom a cikcakkos menetvonal miatt, amelyre a hegyen
kényszerülni fogok.
Odakinn a sötétségben egyenesen felfelé kapaszkodva kezdtem el a
hegymászást. Puskámat a derékszíjam alá dugtam, így két kézzel tud-
tam kapaszkodni, de alig tettem meg kicsit jobbra tartva az első hat
métert, amikor csúnyán megcsúsztam, ami rohadtul pocsék élmény
volt. A fal lejtése majdnem függőleges volt, le egészen a völgy aljáig.
Jelenlegi állapotomban valószínűleg nem éltem volna túl a zuha-
nást, de valahogy sikerült megóvnom magam attól, hogy többet essek
nagyjából 3 méternél. Minden esés után újra összeszedtem magamat,
és másztam felfelé, arccal a hegynek, bármibe megkapaszkodva, amit
olyan erővel markoltam meg, mintha kezem egy exkavátor vaspofája
lett volna. Csak láncfűrésszel lehetett volna levágni arról a sziklafalról.
Minden gondolatomat az töltötte ki, hogy ha leesek, valószínűleg több
mint száz métert fogok zuhanni, amíg meghalok, ami igencsak segítet-
te a koncentrációt.
Mentem hát tovább, legtöbbször oldalirányba mászva. Kapaszkod-
tam sziklákba, kúszónövényekbe, bármibe, amit meg tudtam markol-
ni. Időről időre kimozdítottam valamit a helyéről, vagy letörtem egy
ágat, amelyik nem bírta el a súlyomat, és gondolom nagyobb zajt csap-
tam, mint az egész tálib sereg hegyi vonulásai alatt valaha.
Több órája haladtam már, amikor úgy érzékeltem, hallok valamit a
hátam mögött. Azt mondom, érzékeltem, mert amikor az ember vak-
sötétben van, tényleg semmit sem lát, minden más érzéke kiéleződik,
különösen a hallása és a szaglása. A hatodikról nem is beszélve,
ugyanarról, amellyel a kecske, az antilop vagy a zebra is rendelkezik,
ez figyelmezteti a legelészés közben sebezhető növényevőket a ragado-
zó jelenlétére.
Ami azt illeti, én nem voltam annyira sebezhető, az pedig végképp
tuti, hogy nem legelésztem, de ott és akkor a világ Ragadozó Központ-
jában jártam. Azok az orgyilkos törzsi fattyak mindenfelé az én nyo-
momban koslattak, és legjobb tudomásom szerint veszettül igyekeztek
rám találni.
A sziklához lapultam, mozdulatlanul álltam a hegyoldalban. És ak-
kor újra meghallottam egy gally vagy ág távoli reccsenését. Úgy be-
csültem, talán kétszáz méterre lehetett mögöttem. Abban a pillanat-
ban hallásom valahogy csúcsra járt ebben a tökéletesen csendes hegy-
vidéki környezetben. Azt is meghallottam volna, ha egy kilométerre
halkan elszellenti magát egy kecske.
Akkor újra hallottam azt a neszt. Nem a kecskét, hanem a gallyat, és
immár biztosan tudtam, hogy követnek. Bassza meg! A hold még min-
dig nem bújt elő, még mindig nem láttam semmit, de ugyanez a táli-
bokra valószínűleg nem igaz. Hosszú évek óta csaklizták el a hadifel-
szerelést előbb az oroszoktól, majd az amerikaiaktól. Mindent, amijük
volt, balkézről szereztek, kivéve azt, amit Bin Laden vásárolt nekik, és
néhány éjjellátó készülék bizonyosan bekerült az eszköztárukba. Vég-
tére is az oroszok úttörők voltak a haditechnikának ezen a területén,
és tudtuk, a mudzsahedinek mindenfélét zabráltak tőlük, amikor a
szovjet hadsereg végül kivonult.
A láthatatlan afgán nyomkereső felbukkanása nagyon rosszul érin-
tett engem, nem utolsósorban maradék harci kedvemet. A gondolat,
hogy valahol a környéken ólálkodik egy csapat gyilkos, aki engem
igyekszik becserkészni, és lát, amikor én nem láthatom őket… hát, ez
rohadt helyzetnek számít bárki hadseregében.
Úgy döntöttem, haladok tovább, és reménykedem, nem határoznak
úgy, hogy tüzet nyitnak. Amikor felérek a tetőre, majd kinyírom őket.
Abban a pillanatban, amint meglátom a kis szarházikat. A pirkadat
első jelére kicövekelek magamnak egy jó lőállást valahol a bokrok
alatt, ahol engem senki se láthat, és utána elbánok velük, amint lőtá-
volon belül érnek. Addig azonban sajnos úgy gyötört a szomjúság,
hogy azt gondoltam, belehalok, mielőtt az a várva várt óra elérkezik.
Mindent megpróbáltam. Letörtem a fák legvékonyabb ágait, és igye-
keztem kiszívni belőlük valami nedvességet. A fűszálakat is szívogat-
tam, amikor találtam egy keveset, hátha maradt rajtuk pár csepp har-
mat. Még a zoknimat is megpróbáltam kicsavarni, csak egy nyalintás-
nyi vízhez jussak. Semmi sem olyan iszonyatos még megközelítőleg se,
mint a szomjhalál. Higgyenek nekem, a közelében jártam.
Ahogy telt az éjszaka, időnként amerikai katonai repülőgépek hang-
ját hallottam a hegyek fölött. Általában magasan átrepültek a vidék fö-
lött. És valahányszor időben meghallottam egyet, kiálltam, és lenget-
tem a jelzőlámpáimat, működtettem a segélykérő jeladót, ahogy csak
tudtam, hiszen még mindig magam voltam a két lábon járó vészjelzés,
de senki sem hallott meg. Lassan rájöttem, senki sem hiszi, hogy még
életben lehetek, és ez aztán gyászos gondolat volt. Mert ha senki sem
hisz abban, hogy még lélegzek, hát az valószínűleg tényleg a véget je-
lenti számomra. Rám tört a végtelen elhagyatottság érzése. Még na-
gyobb baj volt, hogy annyira legyengültem és olyan heves fájdalmak
gyötörtek, hogy rádöbbentem, én ugyan soha nem fogok feljutni a
hegy tetejére. Valójában felérhettem volna, de súlyosan sérült bal lá-
bam nem bírta a hegymászást. Mégsem tehettem mást, csak haladtam
oldalvást, küszködtem a hegy meredek oldalában, néha le, néha fel, és
reménykedtem.
Még mindig véreztem, és még mindig nem tudtam beszélni. Hallani
viszont jól hallottam, így hallhattam az üldözőimet, akik néha szólon-
gatták egymást. Emlékszem, ezt nagyon furcsának találtam, mert ren-
desen teljes csendben jöttek-mentek a terepen. Emlékeznek azokra a
kecskepásztorokra? Az elsőt egyáltalán nem hallottam közeledni, csak
akkor neszeltem fel, amikor már alig egy méterre volt tőlem. Nagyjá-
ból mindig így mozognak, könnyű léptekkel, szikár, súlytalan férfiak,
semmi mozgást akadályozó útipoggyász – még vizet sem visznek ma-
gukkal.
Amikor az afgánok útra kelnek, csak a fegyverüket és a lőszerüket
viszik magukkal, semmi mást. Egyetlen fickó viszi a vizet mindenki-
nek, egy másik az összes tartalék lőszert. A fő csapatot így semmi sem
terheli, nagyon gyorsan, szinte zajtalanul haladhat. Született nyomke-
resők, a legátszeldeltebb terepen is képesek megtalálni valaki nyomát,
és utána egyenesen odamennek az emberhez.
Természetesen ez azt feltételezi, hogy a maguk fajtájából követnek
valakit. Egy olyan nagydarab, száz kilós melákot követni, mint én, aki
csúszkál, bukdácsol, időnként elesik, tördeli az ágakat, és a laza tala-
jon kisebb kőomlásokat okoz, hát ez lehetett az afgán nyomkeresők
álma. Még én is rájöttem, hogy nagyjából nulla a valószínűsége, hogy
sikerül leráznom őket.
Az is lehet, hogy a kiáltásaik, amelyeket hallottam, igazából nem is
utasítások voltak. Talán a visszafojtott nevetés tört ki belőlük igazán
szánalmas sziklamászói képességeim láttán. Várjatok csak, amíg meg-
virrad, gondoltam. Akkor majd gyorsan kiegyenlítődik a játszma! Már
persze ha nem lőnek le ők előbb, még a sötétben.
Én csak folytattam a hegykerülést. Mélyen alattam láttam néhány
lámpás fényét, és látni véltem egy pislákoló tüzet is. Minden bizonnyal
a völgy alján égett, és ez adta nekem az első útmutatást a tereppel
kapcsolatban, de nem sokat. Igazából olyan benyomást keltett ben-
nem, mintha a terepszakasz, ahol állok, sík lenne, pedig valójában
nem volt az. Megálltam egy percre, látok-e valami mást is lenn a
völgyben, az ellenség jelenlétére utaló bármilyen jelet, de még mindig
nem láttam semmit a lámpások és a tábortűz kivételével. Ezek mind
úgy másfél kilométerrel lejjebb égtek.
Összeszedtem magam, és tettem egy lépést előre. A másodperc tört
része alatt rájöttem, hogy kiléptem a nagy semmibe. Zuhantam a
hegyről, egyenesen lefelé. Csak hullottam alá a levegőben, majd isten-
telen csattanással vágódtam a hegyoldalnak, elállt tőle a lélegzetem.
Attól kezdve gurultam, átszánkáztam egy fiatal fákból álló facsopor-
ton. Folyton próbáltam megmarkolni valamit, hogy lassítsam az esése-
met.
Minden igyekezetem ellenére gyorsan mozogtam, és tovább gyor-
sultam. Tehetetlenül zuhantam a hegyoldal egy meredek szakaszán,
ami aztán néhány méterre vízszintesre váltott, így lelassíthattam. Vé-
gül egy újabb szakadék szélén álltam meg, amit inkább éreztem, mint
láttam. Csak feküdtem ott vagy húsz percig levegő után kapkodva, és
halálra rémülve, hogy most biztosan lebénultam.
De nem. Fel tudtam állni. Még mindig megvolt a puskám, bár a vil-
lanófényes elemlámpám eltűnt. És valahogy vissza kellett jutnom az
addig elért legmagasabb pontomra. Minél lejjebb kerülök ezen a he-
gyen, annál kisebb a valószínűsége, hogy kimentenek. Felfelé kell
mennem, tehát újra nekivágtam.
Másztam, megcsúsztam, kézzel-lábbal küzdöttem további két órán
át, míg úgy nem gondoltam, többé-kevésbé visszajutottam oda, ahon-
nan lezuhantam. Hajnali két óra volt, és hosszú ideje, talán hat vagy
hét órája voltam már úton. A fájdalom pokolivá vált, de ugyanakkor
nagy megkönnyebbüléssel vettem tudomásul, hogy van még érzés a
bal lábamban.
A tálibok még mindig követtek. Hallottam őket, egyre hangosabban,
ahogy magasabbra kapaszkodtam, mintha vártak volna rám. Most bi-
zonyosan többen voltak, mint két órával korábban. Mindenfelől hal-
lottam őket, egyre több engem kereső embert, már kutyák is ugattak,
talán nyolcszáz méterre mögöttem.
Addigra már hallottam a folyót, amelyről tudtam, ugyanaz, amelyik-
be előző délután beleestem. Ugyanaz a folyó, amelyiknek a partján a
három bajtársam ott maradt holtan. Bármilyen szomjas is voltam, nem
tudtam rászánni magam, hogy megkeressem a hegyoldalon vastag su-
gárban lefelé ömlő, jéghideg vizet. Ez volt az egyedüli víz ezen a föl-
dön, amelyikből nem ihattam, annak a folyónak a vize, amelyik Mikey,
Danny és Axe holtteste mellett folyik.
Tájolóm nem lévén, csak a karórám, kénytelen voltam a csillagok
alapján tájékozódni, amelyek könyörületesen megjelentek végre az
égen, miután a sűrű, magas felhőpadok elvonultak. Megtaláltam a
Nagy Medvét, és követtem csillagjai hosszú ívét a végét lezáró derék-
szögig, ahol az alakzat felkanyarodik, és egyenesen a Sarkcsillagra mu-
tat. Ezt még a BUD/S-kiképzésen tanultuk.
Ha egyenesen szembefordulok a Sarkcsillaggal, és derékszögben ki-
nyújtom a bal karomat, arra van nyugat, az égtáj, amerre tartottam.
Azt hiszem, ezen a ponton már hallucinációk gyötörtek, abba a külö-
nös állapotba kerültem, amikor az ember nem tudja, mi valóság, és mi
álom.
A legtöbb SEAL-hez hasonlóan korábban megtapasztaltam már ezt,
a Pokoli Hét vége felé, de itt a hegyen nagyon rám jött a szédülés. Ma-
gára maradt űzött vad voltam egy vad vidéken, és próbáltam úgy ten-
ni, mintha a társaim még élnének. Valamiféle alakzatot találtam ki
magamnak, amelyben Danny tőlem erősen jobbra mászta a hegyet,
Axe kicsit magasabban a balszárnyon, Mikey pedig hátulról dirigált.
Ú
Úgy tettem, mintha ott lennének, csak nem látnám őket. Azt hi-
szem, erőm végén jártam, de állandóan a Pokoli Hétre emlékeztettem
magamat. Folyton azt mondogattam magamnak, ez csak megint a Po-
koli Hét az elejétől a végéig. Akkor fel tudtam szívni magamat,
amennyire kellett, hát most is fel tudom! Akármivel rukkolnak elő
ezek a fattyak ellenem, én kibírom. Én át fogom vészelni! Lehet, hogy
közben elhagyom a tökeimet, de akkor is SEAL vagyok! Nem tagadhat-
tam azonban, hogy kezdtem elcsüggedni. Üldözőim pillanatnyilag
csendben voltak, én pedig váratlanul találtam egy nagy fát, alatta né-
hány nagy farönkkel. Bemásztam az egyik legallyazott fatörzs alá, és
pihentem egy ideig. Csak feküdtem ott, és rohadtul sajnáltam maga-
mat.
Fejben újra és újra lejátszottam Toby Keith klasszikus dalának, az
Amerikai katonának egyik strófáját. Emlékszem, ott feküdtem, és hang
nélkül énekeltem magamban a szöveget, azt a részt, amelyik arról szól,
lehet, hogy meg kell halnom…
Azokat a sorokat énekelgettem egész éjszaka, nem tudom elmonda-
ni, milyen sokat jelentettek nekem. Az ilyen apróságok, mint ez a dal-
szöveg, adnak erőt az embernek a további kitartáshoz. Mindazonáltal
fogalmam sem volt, mit tegyek.
Eszembe jutott, hogy befejezhetném az egészet ezen a szent helyen,
megvívhatnám itt a végső csatámat. Ezt azonban hamar elvetettem.
Lelkem mélyén úgy éreztem, még mindig köt Axe utolsó kérése: „Te
maradj életben Marcus! És mondd meg Cindynek, szeretem!”
Fenemód sokat segítene Cindy Axelsonon, ha cafatokká lőve végez-
ném ennek az isten háta mögötti hegynek a lejtőjén. Akkor ki értesül-
ne arról valaha is, amit a társaim tettek? Hogy milyen keményen és
hősiesen küzdöttek? Nem, ez az én kötelességem. Ki kell jutnom in-
nen, és el kell mondanom a történetünket.
Nem voltak fájdalmaim, viszont rettenetesen fáradtnak éreztem ma-
gam, a szomjúság azonban hajtott tovább. Bassza meg. Döntöttem, és
újra feltápászkodtam, gyalogoltam tovább, sántikálva. Igyekeztem a le-
hető legtöbbet kihozni ebből a láthatóan nagyobb kiterjedésű sík föld-
darabból. Éppen kezdett virradni, hat körül járt az idő. Tudtam, hogy
hat órán belül a nap délen fog állni, de itt fenn olyan magasan járt a
nap, majdnem rögtön a fejünk fölött, hogy az nagyon megnehezítette
a tájékozódást. Emlékszem, eltöprengtem, vajon hol leszek, amikor
legközelebb látom a jóságos Sarkcsillagot.
Szinte azonnal ráakadtam egy nekem megfelelő irányba vezető csa-
pásra. A föld lábbal kitapintható erős ledöngöltsége arról árulkodott,
hogy sokat használják, ami azt jelentette, végtelen óvatossággal kell
mozognom. A gyakran használt ösvények általában mindig emberek-
hez vezetnek, és nemsokára meg is láttam egy házat, vagy talán in-
kább hármat vagy négyet. Ebből a távolságból nehéz volt eldönteni.
Első gondolatom a víz, egy kút volt. Ha rákényszerülök, be kell ha-
tolnom a kezdetleges emberi lakhelyek egyikébe, és valahogy meg kell
szabadulnom a lakóktól. Akkor kitisztíthatom a sebeimet, és ihatok.
Ahogy azonban közelebb kerültem, már láttam, négy ház áll ott, na-
gyon szorosan egymás mellett. Hogy itt vízhez jussak, ahhoz valószí-
nűleg vagy húsz embert kellett volna megölnöm, és az túl sok volt ne-
kem. Úgy határoztam, inkább megyek tovább, és imádkozom, hogy
mihamarabb folyóra vagy hegyi patakra akadjak.
Hát, nem akadtam. A nap már felkelt, melegedett a levegő. Mentem
tovább újabb négy vagy öt órán át, és közben egyre többet hallucinál-
tam. Folyton meg akartam kérdezni Mikey-t, mit tegyünk. A szám és a
torkom nagyjából összetapadt. Kiszáradt nyelvemet, amely ekkor már
szilárdan odaragadt a szájpadlásomhoz, gyakorlatilag nem tudtam
mozgatni. Attól féltem, ha megkísérlem, leszakad róla a bőr. Nem tu-
dom leírni az érzést. Vízhez kellett jutnom!
Minden porcikám pihenésért könyörgött, de tudtam, ha megállók,
akkor valószínűleg el is alszom, és meg fogok halni. Muszáj volt men-
nem tovább. Furcsa volt, de a szomjúság, ami lassan megölt, ugyanak-
kor hajtóerőként is működött, hosszú, kétségbeesett menetelésem
folytatására kényszerített.
Arra gondoltam, ilyen magasan nincsen víz, tehát elhatároztam,
visszatérek a kicsit lejjebb fekvő lejtőkre, ahol reményeim szerint talá-
lok egy sziklák közül előtörő patakot vagy forrást, ami gyakori errefelé.
A nap akkor már égetett, igazi hőség volt, de magasan fölöttem még
mindig hósapka borította a csúcsokat. Valami csak megolvad, az Isten
szerelmére! És annak a sok víznek le kell folynia valahol, csak meg kell
találnom, hol.
Ebben a mélyebben fekvő zónában a létező leggyönyörűbb erdőben
találtam magam, olyan szépben, hogy elgondolkodtam, nem látomás-
e. Voltak ott puha páfrányok, mélyzöld fű és magas, árnyat adó örök-
zöldek, zöldellő, buja hegyi növényvilág. Uramisten, itt lent kell lennie
valahol víznek!
Gyakran megálltam, nagy igyekezettel füleltem, hátha meghallom
egy rohanó patak hangját, de csend volt, a vidékbe belehasító utaktól
és a levegőt szennyező, zajos gépektől mentes magashegyi tájakra jel-
lemző halálos, könyörtelen csend. Az olyan vidék csendje, ahol nincse-
nek gépkocsik vagy traktorok, nincsen televízió, nincs rádió, sőt áram
sincs. Semmi. Csak a természet, úgy ahogy már évezredek óta létezik
itt fenn a lélegzetelállító szépség és a mindent elemésztő gyűlölet föld-
jén.
Nehogy félreértsenek! A lejtők még mindig nagyon meredekek vol-
tak, és én keservesen igyekezve haladtam át az erdőn, a hegy termé-
szetes vízelvezető árkaiban. Főleg csak másztam, négykézláb, és pró-
báltam kímélni fájó bal lábamat, őszintén szólva tényleg azt gondol-
tam, lehet, hogy most végem. Elteltem kétségbeeséssel, attól tartot-
tam, hogy esetleg eszméletemet vesztem, és könyörögtem az Úrhoz,
segítsen meg.
***
***
É
Éppen belelendültem ennek a luxusnak az élvezetébe, amikor észre-
vettem, hogy három fickó áll a hegyoldalban pontosan fölöttem, ket-
ten közülük AK-val. Egy pillanatig azt hittem, hallucinálok. Abbahagy-
tam az ivást, és emlékszem, magamban beszéltem – igazából csak mo-
tyogtam –, ide-oda csapódtam álom és valóság között.
Aztán felfogtam, hogy az egyikük kiabál nekem, ordít valamit, amit
meg kellene értenem, de zavart tudatommal képtelen voltam felfogni,
mit. Olyan voltam, mint egy súlyosan sebesült állat, végsőkig kész a
küzdelemre. Semmit sem értettem meg, a felém nyújtott baráti jobbot
sem, azt sem, hogy a tisztesség is a lehetőségek egyike. Az egyetlen
dolog, amire reagálni tudtam, a fenyegetés volt, és én akkor minden-
ben fenyegetést láttam. Sarokba szorítva, rettegve, hirtelen támadt ha-
lálfélelemmel telve. Kitörni, és bármit megtámadni. Hát ez voltam én.
Egyetlen gondolatom az volt: Megölöm ezeket a fickókat… csak le-
gyen rá esélyem! Elhengeredtem a víz mellől, és készenlétbe emeltem a
puskámat. Utána kezdtem elkúszni onnan a sziklákon át, közben
egész idő alatt vártam, mikor vágódik a testembe egy AK-sorozat, és
végez már végre velem.
Úgy „okoskodtam” azonban, hogy nincs más választásom. Meg kell
kockáztatnom, hogy ezek a fickók esetleg megölnek. Halványan em-
lékszem, hogy az az alak még mindig torkaszakadtából kiabált, szó
szerint rám rivallt, de mindegy, mi a nyavalyát mondott, lényegtelen-
nek látszott. Mindenesetre úgy hangzott, mint egy magából kikelt af-
gán apa, a számos afgán törzsi harcos egyikének az apja, akiket a 10-es
számú SEAL-csoport megerősítésére vezényelt férfiak iktattak ki a
harctéren. Valószínűleg én.
Ahogy lassan, fájdalmasan, majdnem vakon haladtam az előttem
tornyosuló legnagyobb szikla felé, átvillant az agyamon, hogy ha ezek
a fickók valóban le akartak volna lőni, mostanra rég megtehették vol-
na. Igazából bármikor megtehették volna, ha akarják. A tálibok azon-
ban olyan sokáig vadásztak rám, hogy semmi másra nem vágytam,
csak fedezékre, és elfogadható lőállásra, ahonnan visszaüthetek.
Lepöcköltem puskám biztosítóját, és kúsztam tovább, egyenesen be
egy minden oldalról nagy kőtömbökkel szegélyezett, kiúttalan kelep-
cébe. Na, itt van, Marcus végső védőállása! És lassan, félig hemperegve,
félig derékból mozdulva visszafordultam, hogy megint szembenézzek
az ellenségemmel. A gond az volt, hogy addigra az én ellenségem vala-
hogy legyező alakban szétszóródott. A három fickó fölém került, de
ugyanakkor körül is vett, egy balról, egy jobbról, egy pedig egyenesen
szemből. Jézusom, gondoltam, már csak egy kézigránátom maradt. Ez
baj, nagy baj.
Aztán észrevettem, hogy kinn a tisztáson van még nagyobb baj is.
Még három férfi tartott felém, mind a hárman hátukon átvetett AK-val
felfegyverkezve. És ők is szétszóródtak, és valahogy magasabbra mász-
tak, de ők mögöttem helyezkedtek el. Senki sem lőtt. Felemeltem a
puskámat, és célba vettem azt, aki olyan fárasztóan rikoltozott. Pró-
báltam befogni az irányzókba, csakhogy ő gyorsan behúzódott egy
nagy fa mögé, ami azt jelentette, a nagy semmire céloztam.
Körbehengeredtem, és próbáltam megkeresni a többieket, de a
homlokomról még mindig csöpögött az arcomra a vér, és elhomályosí-
totta a látásomat. A lábamtól lassan sötétvörösre színeződött alattam
az agyagpala. Többé már nem tudtam, mi a nyavalya történik, kivéve,
hogy valamiféle harcban veszek részt, amelyben nagyon nyilvánvalóan
én fogok alulmaradni. A később jött három fickó lefelé ereszkedett a
sziklákon mögöttem, gyorsan, könnyedén, egyenesen a nyakamba.
A fa mögé húzódott afgán pedig újra kilépett a nyílt terepre, és még
mindig kiabált nekem valamit. Kiállt oda leengedett gépkarabéllyal,
gondoltam azt akarja, adjam meg magam. Csakhogy én arra is képte-
len voltam már. Mindössze annyit tudtam, segítségre van szükségem,
különben elvérzek. És akkor megtettem, amiről azt gondoltam, hogy
sohasem fogom megtenni: leengedtem a puskámat. Vereséget szen-
vedtem. Egész világom pörögve fordult ki a sarkaiból. Küzdöttem,
hogy ne veszítsem el újra az eszméletemet.
Hevertem a porban, folyt el a vérem, még mindig szorongattam a
puskámat, bizonyos szempontból még mindig dacosan ellenszegül-
tem, de harcolni nem tudtam. Nem maradt már erőm, az öntudat szé-
lén imbolyogtam, és küszködve igyekeztem megérteni, mit próbál kö-
zölni a rikoltozó törzsi harcos.
– Amerikai! Oké! Oké!
Végre megértettem. Ezek a fickók nem akarnak bántani, csak vélet-
lenül belém botlottak. Nem ők üldöztek, és nem áll szándékukban
megölni. Olyan helyzet volt ez, amihez a legutóbbi pár napban vi-
szonylag kevés lehetőségem adódott hozzászokni. A tegnapi kecske-
pásztorok képe azonban még élesen élt az emlékezetemben.
– Tálibok? – kérdeztem. – Ti tálibok?
– Nem tálibok! – kiáltotta a férfi, akit a vezetőjüknek véltem. Aztán
elhúzta a tenyere élét a torka előtt, és még egyszer kijelentette: – Nem
tálibok!
Onnan, ahol én feküdtem, ez olyan jelzésnek tűnt, ami azt jelenti:
„Halál a tálibokra!” Bizonyosan nem azt mutatta, hogy közéjük tarto-
zik, vagy akár csak rokonszenvez velük. Próbáltam visszaemlékezni,
vajon a kecskepásztorok mondták-e azt, hogy „nem tálibok”, és majd-
nem biztos voltam benne, hogy nem mondták. Ez itt egyértelműen
más eset.
Én azonban még mindig össze voltam zavarodva, szédültem, bi-
zonytalankodtam, és folyton azt kérdeztem:
– Tálibok? Tálibok?
– Nem! Nem! Nem tálibok!
Gyanítom, ha csúcsformában lettem volna, már percekkel korábban
elfogadtam volna a válaszukat, még Marcus Végső Védőállása, meg az
egész cécó előtt, de éppen elvesztettem még a nem csúcsformámat is.
Láttam, hogy a vezetőjük odajön hozzám. Rám mosolygott, és közölte,
a neve Szarava, ő volt a falu orvosa, és kezdetleges angolsággal vala-
hogy megértette magát. A harmincas éveiben járhatott, szakállt viselt,
afgánnak a szokásosnál magasabb volt, az értelmes emberek magas
homlokával. Emlékszem, azt gondoltam, én nem éppen így képzelek
el egy orvost, semmiképp sem úgy, hogy ennek a hegynek a lejtőin te-
kereg, mint valami bennszülött nyomkereső.
Volt azonban benne valami figyelemreméltó, és semmiképp sem úgy
nézett ki, mint az al-Kaida egyik tagja. Addigra már igazán sok tálib
harcost láttam, és ő egyikükre sem hasonlított. A szemében nem ült se
gőg, se gyűlölet. Ha nem olyan öltözéket viselt volna, mint a Gyilkos-
ság a Hajbárhágón főszereplője, nyugodtan lehetett volna amerikai
egyetemi tanár is, aki éppen a békemozgalom egyik gyűlésére tart.
Felemelte bő fehér ingét, hogy megmutassa, nincsen nála elrejtett
lőfegyver vagy kés. Utána szélesre tárta előttem a karját, azt hiszem, ez
a „Békével jöttem!” nemzetközi jele.
Nem volt más választásom, meg kellett bíznom benne.
– Segítség kell – mondtam, olyan szót keresve, amelyik egyértelmű-
en világított rá a nyilvánvalóra. – Kórház. Víz!
– He? – mondta Szarava.
– Víz! – ismételtem meg. – Vízhez kell jutnom!
– He? – mondta Szarava.
– Víz! – rikoltottam, hátramutatva a patak felé.
– Aha! – kiáltott fel. – Hidratálni!
Nem állhattam meg nevetés nélkül, bár elég gyenge kis kacaj volt.
Hidratálni! Ki ez az őrült törzsi ember, aki csak a bonyolult szavakat
ismeri?
Odahívott egy srácot, akinél volt palack. Elment és megtöltötte friss
vízzel a patakból. Visszahozta, én pedig nyögdécselve nyeltem a vizet,
csak kortyoltam és kortyoltam, míg el nem nyeltem belőle két jókora
palackkal.
– Hidratálni – mondta Szarava.
– Na, ebben igazad van, haver! – erősítettem meg.
Ekkor elkezdtünk beszélgetni azon a nyelvi senkiföldjén, ahol egyik
fél sem tud szinte egyetlen szót se a másik anyanyelvén.
– Meglőttek – közöltem, és mutattam neki a sebemet, ami még
most is vérzett.
Megvizsgálta, és komolyan bólintott, mintha megértette volna az
egyértelmű igazságot, hogy sürgősen orvosi ellátásra van szükségem.
Isten tudja, mennyire súlyosan fog elfertőződni a bal lábam. A sok mo-
csok, sár és agyagpala, amiben megforgattam, biztosan nem használt
neki.
Mondtam, én is doktor vagyok, gondoltam ez majd segít valahogy.
Tudtam, hogy minden valószínűség szerint kegyetlen megtorlásra szá-
míthat egy nem tálib-barát falu, ha menekülő amerikait rejteget, és
imádkoztam magamban, hogy ne hagyjanak sorsomra.
Azt kívántam, bár velem lenne még az egészségügyi felszerelésem-
nek legalább egy része, de minden ott maradt az előző életemben, a
hegyen Mikey-val, Axe-szel és Dannyvel. Mindenesetre úgy tűnt, Sza-
rava elhiszi, hogy doktor vagyok, bár azt is pontosan tudta, honnan
jöttem. Egymást sűrű sorban követő jelekkel és nagyon kevés szóval
közölte, hogy mindent tud a hegyen vívott tűzharcról, és állandóan
rám mutogatott, mintha azt akarná hangsúlyozni, pontosan tudja,
hogy én voltam a harcolók egyike.
Fantasztikusan hatékony lehet az idefenn működő törzsi bozóttáv-
író. Nem rendelkeznek a gyors kommunikáció eszközeivel, nincsen te-
lefon, nincs autó, semmi. Csak az emberek közötti érintkezés, a hegy-
oldalban vándorló kecskepásztorok adják tovább egymásnak a híreket.
És tessék, itt ez a Szarava, aki feltételezhetően kilométerekre tartózko-
dott onnan, és ő mesél nekem a csatáról, amelyet előző nap én segítet-
tem megvívni.
Biztatóan megveregette a vállamat, majd visszavonult valamiféle ta-
nácskozásra falubeli társaival, míg én a fiúval beszéltem, aki a vizet
hozta nekem.
A kölyöknek csak egy kérdése volt, de jókora gondot okozott neki,
hogyan tegye fel úgy, hogy egy amerikai megértse. Végül csak felfog-
tam, hová akar kilyukadni: Tényleg te voltál az a bolond, aki lezuhant a
hegyről? Nagyon messzire. Nagyon gyorsan. Nagyon mókásan. Az egész
falum látott. Nagyon jó vicc. Ha-ha-ha!
Jézusom! Úgy értem, Mohamed! Vagy Allah! Akárki is errefelé a fő-
nök. Ez a kölyök tényleg egy mézeskalács faluból jön.
Szarava visszatért. Adtak nekem még egy kis vizet, és újra megnézte
a sebemet. A legkevésbé sem látszott elégedettnek, de akadt fontosabb
dolga is, mint a hátsó felem állapota.
Ezt én persze akkor nem fogtam fel. A döntés, amit Szarava és társai
akkor meghoztak, hatalmas felelősséggel járt, és minden valószínűség
szerint súlyos következményekkel is. Azt kellett eldönteniük, hogy ha-
zavigyenek-e magukkal. Segítséget nyújtsanak-e, adjanak-e fedelet és
élelmet. És ami a leglényegesebb, védelmükbe vegyenek-e.
Ezek az emberek pastuk voltak. Márpedig azoknak a harcosoknak a
többsége, akik Afganisztán korábbi urainak zászlaja alatt küzdöttek,
továbbá Bin Laden al-Kaida-harcosainak jelentős hányada is ebből a
zárkózott, ősi népből került ki, amelynek majdnem tizenhárommillió
tagja él Afganisztánban.
A tálibok hitének kemény magva, az elszántság és a hitetlenek gyű-
lölete a pastuk világnézetének megingathatatlan részei. Annak a ko-
nok és gonosz kis hadseregnek a gerincét pastuk alkotják. A tálibok
csak a pastuk hallgatólagos beleegyezésével jöhetnek-mehetnek ked-
vük szerint azon a hegyvidéken, a pastuk látják el őket élelemmel, ad-
nak nekik menedéket. A két közösséget, a harcosokét és a hegylakó
népét, eltéphetetlen szálak fűzik össze. Az oroszok ellen harcoló mu-
dzsahedinek is főként a pastuk közül kerültek ki.
Nem számít a „Nem tálibok!” bizonygatása. Ismertem a helyi viszo-
nyokat. Ezek a fickók lehetnek békeszerető falusiak a felszínen, de a
törzsi vérségi kapcsolatok keményen kötik őket. Szembekerülve egy
dühös tálib sereggel, amelyik az amerikai fegyveres erők egy felfegy-
verzett tagjának fejét követeli, nyilván önök sem adnának egy másod-
kézből való kecskét sem azért, hogy az amerikai jól jön ki a dologból.
De volt valami, amiről nem tudtam. A lokhay varkavalról van szó, a
minden és mindenki sorsát meghatározó törzsi viselkedési kódex, a
pastunvali egyik hajlíthatatlan szakaszáról, amely a vendégjogról szól.
A lokhay varkavál szó szerinti fordítása „fazékadás”
Röviden már említettem ezt, amikor a pastu törzsi társadalom vi-
szonyait vázoltam fel. De történetünknek ez az a pontja, ahol igazán
fontossá válik. Pontosan itt, miközben én a földön fekszem és lassan
elvérzek, a törzsi harcosok pedig megvitatják, mi legyen a sorsom.
Egy amerikainak szokványos, természetes dolog, hogy segítsen egy
sebesült, esetleg haldokló embernek, különösen, ha olyan rettenetes
állapotban van, mint én most. Az ember megteszi, amit tud. Ezeknek
a srácoknak a szemszögéből nézve viszont az ilyen segítségnyújtás szá-
mos terhes kötelezettséggel járt. A lokhay nemcsak ápolást jelent és
menedék nyújtását, hanem visszavonhatatlan kötelezettséget a sebe-
sült védelmezésére mindhalálig. És nem csak annak a törzsi vezetőnek
vagy családnak a haláláig, aki eredetileg vállalta a fazékadást. A lokhay
varkaval az egész istenverte falura vonatkozik.
A lokhay annyit jelent, hogy a falu lakossága az utolsó emberig fog
harcolni, mert becsületbeli kötelessége oltalmazni azt, akit meghívtak,
hogy élvezze vendégszeretetüket. És ez nem olyasmi, amit megvitat az
ember, amikor a dolgok eldurvulnak. A lokhay nem újratárgyalható,
éppen ellenkezőleg, szigorúan visszavonhatatlan.
Szóval amíg ott feküdtem és azt gondoltam, ezek a kegyetlen, szív-
telen fattyak éppen arra készülnek, hogy itt hagyjanak elpusztulni, ők
valójában élet-halál kérdéséről vitatkoztak. Az életeknek pedig, ame-
lyekért aggódtak, semmi közük nem volt az enyémhez. Itt a Lokhayról
volt szó, nagy L-lel. Semmi mellébeszélés.
Akkor azt gondoltam, arról döntenek, golyót röpítsenek-e a fejembe,
és ezzel mindenkit megszabadítsanak egy csomó gondtól. Akkor azon-
ban alig voltam eszméletemen, álom és ébrenlét között lebegtem, és a
kettő közötti határ már erősen elmosódott. Szarava még mindig be-
szélt. Persze az is eszembe jutott, hogy ezek az emberek is lehetnek
éppen olyanok, mint a kecskepásztorok, a tálibok hűséges kémei.
Könnyen megtehetik, hogy hazavisznek, majd elküldik a leggyorsabb
hírnöküket, jelentse a helyi parancsnokoknak, hogy náluk vagyok, be-
gyűjthetnek és kivégezhetnek bármikor, amikor nekik alkalmas.
Erősen reméltem, hogy nem ez a helyzet. És bár úgy véltem, Szarava
valóban rendes ember, az igazságot nem tudhattam róla; az adott kö-
rülmények között senki sem tudhatta. Mindenesetre én már semmit
sem tehettem, kivéve talán azt, hogy kapom magam, és mind lelövöm
őket, de mondhatom, csodás esélyem lett volna lelépni. Mozdulni alig
tudtam.
Így hát csak vártam az ítéletet. Folyton az járt az eszemben: Morgan
mit tenne? Van-e kiút ebből a helyzetből? Mi a katonai szempontból he-
lyes döntés? Van bármi választásom? Önök persze ezt nem látták volna
rajtam. Akkor volt a legjobb esélyem életben maradni, ha megpróbá-
lok összebarátkozni Szaravával, próbálom valahogy elnyerni társai jó-
indulatát, összefüggéstelen gondolatok bukkantak fel, majd merültek
újra alá. Mi van, ha ezek a fickók fiaikat, fivéreiket, apjukat vagy uno-
katestvérüket veszítették el a SEAL-ek ellen vívott csatában? Akkor
mit érezhetnek irántam, az amerikai fegyveres erők puskás, egyenru-
hás tagja iránt, aki saját törzsi területükön irtja az afgánokat?
Nyilvánvalóan egyik kérdésre sem ismertem a választ, ahogy azt
sem tudhattam, mi jár megtalálóim fejében, de jó nem lehet, azt biz-
tosra vettem.
Szarava visszajött hozzám. Hangosan utasított két férfit, hogy nyúl-
janak a hónom alá, támogassanak kétfelől és emeljenek fel a földről.
Egy harmadikat arra utasított, hogy a lábamat fogja meg.
Amikor közeledtek, elővettem az utolsó kézgránátomat, óvatosan
kihúztam a biztosító szegét, és ezzel robbanásra kész állapotba hoz-
tam a gonosz kis fattyút. Az egyik kezemben tartottam. A törzsi harco-
É
sok mintha nem vették volna észre. Én csak annyit tudtam, ha meg-
próbálnak kivégezni vagy megkötözni, vagy odahívják vérengző tálib
barátaikat, én bizony ledobom azt a kis cuccot a padlóra, és az egész
kibaszott bandájukat magammal viszem.
Felemeltek, és lassan elindultunk lefelé a falujukba. Nem fogtam fel,
akkor nem, de ez volt az első igazi esély, amit a Murphy Hegygerincé-
ért vívott csata kezdete óta kaptam. Ezek a jóindulatú pastu férfiak
úgy határoztak, megadják nekem a lokhayt. Vállalták, hogy mindaddig
védelmeznek a tálibokkal szemben, amíg akár csak egy is él közülük.
10
É
góságait. És ez nem volt sok, elhihetik, amijük azonban volt, azt ké-
szek voltak megosztani velem.
Több takarót is kaptam, és ahogy az éjszaka beállt, rájöttem, miért.
A nappali hőség után a hőmérséklet hirtelen zuhant a fagypont köze-
lébe.
Azt is láttam, hogy a szoba egyik sarkában régi, fatüzelésű vaskályha
áll, mint később megtudtam, mindennap ezen sütötték a kenyeret. Itt
az volt a rend, hogy a két főház, az olyanok, mint ez, süti a kenyeret
mindenkinek, majd amikor elkészül, szétosztják. Ahogy ott feküdtem,
azon töprengtem, hol távozik a sok füst, amikor begyújtanak abba a
kályhába, kémény ugyanis nem volt. A válaszra kicsit még várnom kel-
lett: sehova. A füst benn maradt az én hálószobámban.
Félálomba szenderedtem, a sebeim lüktettek ugyan, de hála legyen
érte, nem fertőződtek el. Huja, Szarava!
Új lakóhelyem ajtaja jó vastag volt, de rosszul illeszkedett. Kívülről
nem engedte be a szelet és az esőt, de hatalmasat kellett taszítani raj-
ta, hogy kinyíljon. Erre már korábban felfigyeltem, és tudtam, senki
sem jöhet be a szobába úgy, hogy ne ébredjek fel, tehát fölösleges ál-
landó készenléti állapotban aludnom.
Mégis meglepetésként ért, ami aztán történt. Az ajtó akkora rúgás-
nak engedett, ami széthasította a csendet. Kipattant a szemem, és
nyolc fegyveres tálib harcost láttam berontani a szobába. Az első egye-
sen odajött a tábori ágyamhoz, és teljes erőből pofon vágott. Ettől na-
gyon berágtam, és szerencsés fickó volt, amiért nem tudtam mozogni,
és gyakorlatilag fogoly voltam. Ha csak eszébe jutott volna kezet emel-
ni rám, amikor egészséges vagyok, letéptem volna a kibaszott fejét. Kis
pöcs!
Parancsoló fellépésükből, ápolt, jólfésült szakállukból, tiszta foguk-
ból és tiszta ruhájukból rögtön tudtam, hogy tálibok. Jól tápláltak vol-
tak, és törve, de beszéltek angolul. Egyikük sem volt nagyon magas, át-
lagosan talán 170 centi körül lehettek, és mind azt a régi szovjet bőr
derékszíját viselték, amelyiknek vörös csillag díszeleg a csatja közepén.
Afgán ruhát viseltek, de mindegyik más színű mellénnyel. Mindegyik-
nek kés és pisztoly volt az övébe tűzve. Minden orosz gyártmány, min-
den zabrált cucc.
Semmi sem akadt a kezem ügyébe, amivel védekezhettem volna. Se
puska, se kézigránát, csak a személyes bátorságjelem, Texas Magányos
Csillaga a karomon és a mellemen. Szükségem is volt kurázsira, mert
ezek a fattyak durván nekem estek, a bal lábamat rugdosták, ököllel
ütötték az arcomat és a felső testemet, alaposan helybenhagytak.
Én ezt le se szartam, az effajta piszkoskodást jól bírom, hiszen erre
készítettek fel a kiképzésen. Egyébként sem akadt köztük egy se, aki
tisztességesen tudott volna ütni. Alapvetően mind nagyon szerencsés
fiúcskák voltak, mert rendes körülmények között bármelyiküket ki
tudtam volna hajítani a kibaszott ablakon. Főként attól tartottam,
hogy esetleg úgy döntenek, agyonlőnek vagy megkötöznek, és elhur-
colnak valahová, esetleg a határon át Pakisztánba, hogy lefilmezzenek,
majd a kamera előtt vágják le a fejemet.
Ha egyetlen pillanatig azt gondoltam volna, hogy ez a tervük, az
rossz hír lett volna mindnyájuk számára. Megsebesültem, de nem
olyan súlyosan, mint ahogy mutattam, és magamban már javában dol-
goztam a vésztartalék terven. Fejem fölött a szarufák között meglát-
tam egy több mint egyméteres vasrudat, csak úgy bedugták oda. El-
érem, ha felállok? Igen.
Ha élethalálharcig fajul a helyzet, lekapom azt a rudat, gondosan ki-
választom a legvadabb fickót, belevágom és átdöföm vele. Utána bizto-
san nem fog már felkelni. Aztán a meglepetés erejét kihasználva a má-
sik kettőre vetem magam. Ugyanakkor a rúd segítségével beszorítom
az egész társaságot a sarokba, összezsúfolom őket, ahogy a közelharc
oktatásán tanultuk, és ezzel lehetetlenné teszem, hogy bárki testkö-
zelbe kerüljön, kést rántson vagy kijusson.
Valószínűleg még a koponyáját is be kell vernem némelyiknek, mi-
előtt hozzáférek az egyik orosz pisztolyhoz, és végzek mindenkivel, aki
még él. Meg tudtam volna csinálni? Azt hiszem, igen. Csoportbeli baj-
társaim kurvára csalódtak volna bennem, ha kudarcot vallók.
Legvégső vésztervem nem lehetett más, csak az, hogy megölöm az
összes tálibot, elszedem a fegyvereiket és a lőszerüket, majd elbariká-
dozom magam a házban, és kitartok, amíg értem nem jönnek az ame-
rikaiak.
A baj csak az volt, hogy hova jutok ezzel rövid távon? Mi értelme
igazi agresszív SEAL-ként eljárni, ahogy nem egy srác tenné? A házat
is tálibok vették már körül, mind AK-val. Láttam az őröket bejönni,
majd újra kimenni. Némelyik kis mocsok közvetlenül az ablak előtt
állt. Különben is, a falut teljes egészében tálibok vették körül. Szarava
meg is mondta nekem, és fel nem foghattam, miért hagytak egyedül…
hacsak nem tudták… hacsak nem kitanították őket… hacsak igazából
nem szolgálaton kívüli tálib harcosok kezére kerültem.
Az ágyam körül nyüzsgő fickók azonban nem szolgálaton kívüliek
voltak. Keményen rám másztak, minden áron tudni akarták, miért va-
gyok itt, mit csinálnak az amerikai repülőgépek, támadást tervez-e el-
lenük az Egyesült Államok, ki jön a kimentésemre. Jó kérdés, nem? Én
pedig tudtam, abban a pillanatban a jobb félni, mint megijedni messze
az ígéretesebb stratégia, mert az én célom egyszerűen annyi volt, hogy
próbálok életben maradni, nem pedig tömegverekedést kezdeményez-
ni késes törzsi harcosokkal, vagy rosszabb esetben lelövetni magamat.
Tehát folyton mondogattam nekik, hogy csak egy orvos vagyok, akit
azért küldtek ki a terepre, hogy segítsen a sebesültjeinken. Egy nagy
hazugsággal is traktáltam őket, azzal, hogy cukorbeteg vagyok. De-
hogyis vagyok a különleges hadviselési erők tagja! Folyton vizet kér-
tem, amivel ők nem törődtek. A fő gondot furcsa mód a szakállam
okozta, mert vallatóim tudták, az amerikai hadsereg nem tűri a sza-
kállt. A szakáll csak az Egyesült Államok Különleges Hadviselési Erői-
nél engedélyezett.
Sikerült meggyőznöm őket, hogy ki kell mennem, és ezt a lehetősé-
get meg is adták nekem, a lehetőséget a végső, kétségbeesett szökési
kísérletre. Csakhogy nem tudtam elég gyorsan mozogni, ők meg
visszavonszoltak a házba, a földre löktek, és még durvábban összever-
tek, mint korábban. Eltörték a csontokat a csuklómban. Nagyon fájt,
és azóta két korrekciós műtéten is átestem.
Addigra meggyújtották a lámpáikat, talán hármat, és egész jól bevi-
lágították a szobát. Kihallgatásom vagy hat óra hosszat tartott. Ordí-
tottak és vertek, ordítottak és rugdostak. Közölték velem, hogy a társa-
im mind meghaltak, azt mondták, már mindnek levágták a fejét, és
most én következem. Elmondták, hogy lelőttek egy amerikai helikop-
tert, és mindenki meghalt. Majd’ szétvetette őket a virtuskodás, üvöl-
töztek, hetvenkedtek, hogy végül minden amerikait meg fognak ölni
az országukban, majd utána folytatják… Mind megölünk benneteket!
Halál a Sátánra! Halál a hitetlenekre!
Ujjongó kárörömmel vágták a képembe, hogy most én vagyok a ke-
zükben lévő fő hitetlen, és csak pillanatok vannak hátra az életemből.
Sanda pillantást vetettem arra a vasrúdra, talán az utolsó reményemre,
de nem mondtam nekik semmit. Makacsul ragaszkodtam a mesém-
hez, ismételgettem, hogy csak egy orvos vagyok.
Volt egy pillanat, amikor bejött egy srác, egy tizenhét éves forma si-
heder. Majdnem biztos voltam benne, hogy ott volt azok között, akik
mellett a faluba jövet elhaladtunk. És szemében ott ült, amit ma már
úgy nevezek: „A Nézés”. Az a gúnyos, megvető gyűlölet irántam és a
hazám iránt.
A tálibok hagyták, hogy bejöjjön, és nézze, ahogy vernek. Látszott,
hogy tetszett neki, és az is, hogy a tálibok maguk közül valónak tekin-
tik. Megengedték, hogy leüljön az ágyra, amíg ők a bekötözött bal
combomat rugdosták. A srác egyszerűen imádta a műsort. Folyton a
torka előtt húzgálta a tenyere élét, és nevetgélt: „Tálibok, he?… Táli-
bok!”
Sohasem fogom elfelejteni az arcát, a vigyorát, a diadalmas tekinte-
tét. Én meg csak bámultam fel a vasrúdra! Az a suhanc szintén a na-
gyon szerencsés fiúk közé tartozott.
Közben vallatóim megtalálták a fényképezőgépemet, és le akarták
fényképezni egymást. Megmutattam nekik, hogyan használják a lé-
zert, hogy fotókat csinálhassanak, de szándékosan rosszul, és azt
mondtam nekik, nézzenek bele a lézersugárba. Remélem, az utolsó
szívesség, amit tettem nekik, az egész kibaszott banda megvakítása
volt, mert az a sugár egyből kiégethette a retinájukat. Sajnálom gyere-
kek, ilyen az élet!
Közvetlenül ezután, éjfél felé járhatott az idő, újabb fickó lépett a
szobába két kísérővel. Egyből tudtam, hogy ő a falu elöljárója, ala-
csony, szakállas férfi, akit nagy tekintély övezett. A tálibok azonnal fel-
álltak és oldalra léptek, miközben az öreg odajött, ahol feküdtem. Le-
térdelt, és kis ezüstpohárból vízzel kínált, kenyeret adott, majd felállt,
és a tálibokhoz fordult.
Nem értettem, mit mond, de később megtudtam, megtiltotta nekik,
hogy elvigyenek. Azt hiszem, ezt már azelőtt tudták, hogy a faluba jöt-
tek, különben valószínűleg már nem lettem volna ott. Nem lehetett
nem észrevenni, milyen parancsoló a hangja. Halk, nyugodt, higgadt,
de határozott, senki nem szólalt meg, amíg ő beszélt, senki nem vágott
közbe.
A tálibok egy árva szót alig szóltak, amíg ez a befolyásos kis ember a
törvényt magyarázta. A törzsi törvényt, gondolom. Amikor távozott,
egyenes tartással lépett ki az éjszakába, az olyan ember testtartásával,
aki nincsen hozzászokva, hogy szembeszállnak vele. Ezt a tartást kilo-
méteres távolságból látta az ember, kicsit olyan volt, mint egy afgán
Reno kiképző. Krisztusom! Ő mit gondolna, ha most látna?
Amint az elöljáró elment, hat órával érkezésük után, éjjel egy óra
körül, a tálibok váratlanul úgy döntöttek, távoznak. Elégedetlenül és
végleg, legalábbis reméltem.
A vezetőjük szikár alak volt, majdnem egy fejjel magasabb az összes
többinél. Kivezette embereit a házból, és hallottam őket elmenni. Halk
léptekkel távoztak felfelé az ösvényen, amelyik Szabraiból kifelé veze-
tett, fel a hegyekbe. Ismét magamra maradtam, erősen vérezve és zú-
zódásokkal tele. Örök hálát éreztem a falu elöljárója iránt, és valamifé-
le félálomba merültem. Féltem, rohadtul féltem, hogy azok a fattyak
visszajönnek értem.
Beng! Hirtelen ismét kivágódott az ajtó. Ijedtemben majdnem kiug-
rottam az új afgán hálóingemből. Visszajöttek? A hóhérfelszerelésük-
kel? Fél tudok kelni, és tudok küzdeni az életemért?
Ez alkalommal azonban Szarava érkezett. Én pedig kénytelen vol-
tam feltenni magamban a kérdést, kicsoda ő valójában? Ő értesített ti-
tokban valakit? Vagy csak úgy eljöttek értem, és betörtek a házba,
amikor senki nem figyelt?
Engem még mindig nem tájékoztatott senki a lokhay intézményéről.
Valószínűleg, mert nem tudtak tájékoztatni, és különben sem volt más
választásom, mint megbízni bennük. Ez volt az egyetlen esélyem az
életben maradásra.
Szarava kis lámpást hozott magával, és néhány barátja kísérte. Érzé-
keltem a jelenlétüket, de az én állapotomban annál a pislákoló fénynél
nem igazán láttam a sötétben.
Hárman felemeltek a földről, és az ajtó felé cipeltek. Emlékszem,
láttam az árnyékukat a vályogfalakon, baljóslatú, turbános árnyalako-
Ő
kat. Őszintén szólva olyan volt, mint egy jelenet az Ezeregy éjszaka
meséiből. Ali baba és az ő negyven rablója elhurcolja a nagy Marcust,
hogy találkozzon a kibaszott dzsinnel. Természetesen nem tudhattam,
hogy a falu elöljárója parancsolta meg, hogy vigyenek máshová abból a
házból, mert hátha a tálibok úgy döntenek, semmibe veszik az ősi tör-
vényeket, és megpróbálnak erővel elhurcolni.
Amint kiértünk a szabadba, eloltották a lámpát, és menetalakzatot
vettek fel. Két fickó elöl ment AK–47-essel, egy pedig hátul szintén AK-
val. Ugyanaz a három cipelt, Szaravát is beleértve, aki korábban, és
kezdtek kigyalogolni velem a faluból, lefelé az ösvényen. Hosszú ideig
mentünk, több mint egy órát, talán kettőt is, és olyan fáradhatatlanul
meneteltek, mint a busmanok, vagy a beduinok.
Végül egy újabb ösvényen leereszkedtünk egy folyóhoz – azt hiszem
ugyanahhoz, amelyiknek a felső szakaszánál a vízesés mellett találkoz-
tam velük. Magatehetetlen, holt súly lehettem, és megdöbbentett az
erejük, nem először.
Amikor elértük a folyót, megálltak, igazítottak a fogásukon, majd
egyenesen belegyalogoltak a vízbe, és majdnem teljes csendben átvit-
ték a túlsó partra annak a holdtalan éjszakának a sötétjében. Hallot-
tam a csobogó víz hangját, de semmi mást, miközben hordozóim zaj-
talanul átgázoltak a folyón. A túlpartra érve még csak lépést sem vál-
tottak, és már neki is vágtak a fák között a meredek lejtőnek.
Nappal buja, gyönyörű táj volt ez. Már láttam, és puha, sötétzöld
magányát még ebben a hideg éjszakában is éreztem a sűrű páfrányok
és bokrok között. Végül elértünk valahová, mélyen a hegyoldalban rej-
tőző barlangnak érzékeltem. Lefektettek a földre, én pedig próbáltam
beszélni velük, de vagy a gesztusaimat nem látták, vagy nem értették,
amit mondtam. Azt azonban sikerült megértetnem Szaravával, hogy
cukorbeteg vagyok, és állandóan vízre van szükségem. Azt hiszem,
még mindig a szomjhalált éreztem a legfenyegetőbb veszélynek, és
tudtam, jelenlegi állapotomban nem tudok lejutni a folyóhoz, egyedül
semmiképp sem.
Bevittek mélyen a barlangba, és letettek a földre. Azt hiszem, hajnali
négy körül járhatott az idő, amikor odaértünk. Csütörtök volt, június
30-a. Élelem nélkül hagytak ott, de vizet kaptam, egészen pontosan
valami ősrégi Pepsis palackot szereztek valahonnan, a legbüdösebb
tárgyat ezen a bolygón. Korábban bizonyosan kecskeszar között he-
vert. Csakhogy ez volt minden, ami rendelkezésemre állt, egy üveg a
pöcegödörből, de mégiscsak vízzel megtöltve.
Féltem az ajkamhoz érinteni, hátha tífuszt kapok. Valahogy feltar-
tottam a magasba az arcom fölé, és úgy csorgattam a vizet a számba.
Nem volt élelmem és fegyverem, Szarava és társai pedig menni ké-
szültek. Rettegtem, hogy soha többé nem jönnek vissza, hogy úgy
döntöttek, így szabadulnak meg tőlem. Szarava ugyan azt mondta, öt
percen belül visszajön, de nem tudtam, hihetek-e neki. Csak feküdtem
ott a barlang sötétjében magányosan, vacogtam a hidegben, és fogal-
mam sem volt, mi történik velem legközelebb.
Annak az éjszakának a végén darabokra estem szét, összeroppantam
lelkileg, és elsírtam magam a puszta félelemtől. Nem maradt már
erőm ellenállni, úgy éreztem, nem bírom tovább. Reno jól seggbe rú-
gott volna, az egyszer biztos. Remélhetőleg jobb oldalon, nem a balon.
Folyton Morganre gondoltam, őrülten igyekeztem kapcsolatba lépni
vele, próbáltam gondolathullámaimat összehangolni az övével, rimán-
kodtam Istenhez, engedje, hogy meghalljon. És hamarosan világosod-
ni kezdett. Szarava már több mint két órája elment. Űristen! Ezek
meghalni tettek ki ide, Morgan nem tudja, hol vagyok, és vajon élek-e
vagy már meghaltam, bajtársaim pedig lemondtak rólam, mert azt hi-
szik, meghaltam.
Agyam lázasan pörgött volna, ha nem támad meg egy hadseregnyi
nagy fekete afgán hangya, mert azok aztán igazán lekötötték a figyel-
memet. Talán megadtam volna magam a sorsomnak, de baszódjak
meg, ha hagyom, hogy élve megegyenek ezek a kis dögök. Feltámad-
tam haló poraimból, és püfölni kezdtem őket a Pepsis üvegemmel.
Legtöbbjük valószínűleg a bűztől pusztult el, de eleget öltem meg
ahhoz, hogy egy időre visszaverjem őket. Az órák pedig teltek-múltak.
Semmi. Nem jöttek se a pastuk, se Szarava, se tálibok. Kezdtem két-
ségbeesni. A hangyák lassan visszaszivárogtak, nekem pedig nem ma-
radt már erőm komoly ellentámadást indítani ellenük. Átálltam sze-
lektív ölési üzemmódra, a vezetőket ritkítottam a Pepsis palackommal.
Azután találtam a földön egy kemény kődarabot, és sajgó bal oldala-
mon fekve két órát töltöttem azzal, hogy börtönöm falára véstem
Monte Cristo gró ának szavait: Istenem, ne engedd meg soha, hogy
feledjek!
Nem voltam biztos benne, hogy még mindig hiszem is, amit felír-
tam, akkor már egy ideje nem beszéltem Vele. De még mindig éltem,
és talán úton volt már a segítség. Isten útjai kifürkészhetetlenek.
Mindazonáltal addigra már a puskám se volt meg, ahogy reményeim
java sem.
Épp kezdtem újra elszenderedni, talán kicsivel reggel nyolc előtt le-
hetett, amikor hirtelen mintha feléledt volna a környék. Meghallottam
az istenverte kecskék nyakába akasztott csengők csilingelését, úgy
tűnt, valahol fölöttem vannak. Amikor homok és kődarabok kezdtek
rám záporozni, rájöttem, hogy barlangomnak nincs teteje. Nyitott volt
az ég felé, és jól hallottam, ahogy odafenn eltrappolnak valamerre a
kecskepaták. Nekem meg csak hullott a fejemre a homok.
A jó hír az volt, hogy betemette a hangyákat, én meg próbáltam
megakadályozni, hogy a szemembe kerüljön, és ezért hasra fordultam.
Szememet a kezemmel takartam el, közben pokolian fájt a jobb csuk-
lóm az ütéstől, amit az a tálib puskatussal mért rá. Hirtelen, Jézusom,
mit látnak szemeim? Egy AK–47-es csöve mozog óvatosan felém a bal
oldalamat védő kőtömb körül. Elrejtőzni nem tudtam, még fedezékbe
húzódni sem, harcolni pedig holtbiztosán nem tudtam.
A cső csak közeledett, majd megjelent a gépkarabély többi része,
meg egy kéz, egy arc – az egyik szabrai haverom ábrázata, rajta széles
vigyorral. Olyan mértékben sokkolt a dolog, hogy még arra sem ma-
radt erőm, hogy hülye balfasznak nevezzem, aki nyilvánvalóan volt.
Viszont hozott nekem kenyeret meg azt a visszataszító kecsketejet, és
beletöltötte a vizes palackomba. Tudják, abba, amelyiket a pöcegödör-
ből halásztak ki.
Félórával később megjött Szarava, öt órával később, mint ígérte.
Megnézte a lőtt sebemet, és adott nekem még vizet, majd őrt állított
tető nélküli barlangom bejáratához. Az őr harminc körüli lehetett, és a
többiekhez hasonlóan szíjasan izmos, szikár, szakállas férfi volt. Vállra
akasztott AK–47-essel leült egy sziklára kicsivel barlangom bejárata fö-
lött.
El-elszundítottam a földön, és valahányszor felébredtem, kihajoltam
megnézni, ott van-e még az őr. Norzamundnak hívták, mindig barát-
ságosan mosolygott, és intett nekem. Beszélni azonban közös nyelv hi-
ányában nem tudtunk. Egyszer lejött megtölteni a vizes palackomat,
én meg próbáltam rávenni, kínáljon meg az övéből. Igyekeztem biztos-
ra menni.
Ezért felemeltem az ocsmány Pepsis üveget, és egyenesen a számba
löttyintettem a vizet. Utána elhajítottam a palackot a barlang mélyére.
De amikor Norzamund legközelebb vizet akart hozni nekem, hátra-
ment, megkereste az istenverte vacakot, és újra megtöltötte.
Késő délután egyedül voltam, és többször is láttam közel jönni a
kecskepásztorokat. Ők sohasem intettek, más módon sem teremtettek
velem kapcsolatot, de el sem árulták a tartózkodási helyemet. Ha meg-
tették volna, azt hiszem, most aligha lennék itt. A mai napig nem tu-
dom biztosan, olyan fickóra is vonatkozik-e a lokhay, aki elhagyta a fa-
lut.
Norzamund hagyott nekem egy kis friss kenyeret, hálás voltam érte.
Röviddel sötétedés után hazament, és több órán át senkit se láttam.
Próbáltam higgadt és nyugodt maradni, mert úgy látszott, Szaravának
és embereinek feltett szándéka megmenteni engem. Még a falu elöljá-
rója is egyértelműen mellém állt. Itt jegyzem meg, hogy ennek semmi
köze a személyes varázsomhoz. Szigorúan csak a lokhayról van szó.
Végigültem egyedül a hosszú estét, aztán a fél éjszakát. Június 30-
ából július 1-seje lett. Éjfél körül megnéztem az órámat, ezért tudom,
mikor történt a dolog. Próbáltam nem az otthonomra gondolni,
anyámra és apámra, próbáltam nem átadni magam az önsajnálatnak,
de tudtam, odahaza Texasban délután három körül járhat az idő, és
azon töprengtem, vajon van e valakinek a legcsekélyebb fogalma is ar-
ról, mekkora bajban vagyok, mekkora szükségem van segítségre.
***
Amit egészen biztosan nem tudtam, hogy addigra már kétszáznál jóval
többen gyűltek össze a farmunkon. Senki sem ment haza. Mintha aka-
raterővel szerettek volna átfordítani egy reménytelen helyzetet re-
ménytelivé, mintha értem mondott imáikra valahogyan választ kap-
hattak volna, mintha jelenlétük valahogyan megoltalmazhatott volna
engem a haláltól, mintha hittek volna abban, pusztán azért, mert ma-
radnak, senki se fogja bejelenteni, hősi halált haltam.
Anyám azt mondja, csodának volt szemtanúja. Apámmal naponta
háromszor megetettek mindenkit, aki eljött a farmra, de fogalma
sincs, honnan került ehhez étel. Pedig került, nagy teherautók jöttek
több élelmiszerlánctól az egész társaságnak elegendő marhahússal és
csirkével, alkalmanként kétszáz adagnyival. Ingyen. Helyi éttermek
furgonjai hoztak ételt, halat, rákot, olasz tésztát, hamburgert. Jött kí-
nai kaja ötven főnek, azután hatvannak. Érkezett tojás, kolbász, sonka,
szalonna. Apám azt meséli, sohasem oltották ki a tüzet a kerti grillsü-
tőkben.
Mindenki azért jött, hogy segítsen, köztük a Herzog család is, helyi
marhatenyésztők, buzgó templomba járók, hazafiak, akik mindig ké-
szek segíteni egy bajba került barátnak. Mrs. Herzog a lányaival jött, és
szó nélkül nekiláttak a ház kitakarításának. És dolgoztak is egész nap.
A haditengerészeti tábori lelkészek mindenkivel hangosan mondat-
ták a huszonharmadik zsoltárt, amit én is mondtam magamnak. A
szabadban tartott istentiszteletek alatt mindenki felállt, és ünnepélye-
sen énekelte a haditengerészet himnuszát:
***
***
Azóta senki sem nem látta négyünknek még a nyomát se, nem hallot-
tak rólunk.
Több lehetőség állt fenn. Az első, hogy mind meghaltunk, a máso-
dik, hogy még mind a négyen életben vagyunk. A harmadik, hogy van-
nak túlélők, vagy legalább egy túlélő, és valahol kószál, valószínűleg
sebesülten, meredek hegyoldalakkal tagolt hegyi terepen, ahol szinte
egyáltalán nincs lehetőség bármilyen légi jármű biztonságos leszállá-
sára.
Nyilván a végső lehetőségnek tekintették, hogy fogságba estünk, és
idővel vagy hatalmas összegű váltságdíjat követel majd értünk valaki,
vagy a televízióban leadat egy filmet, amelyen előbb fogolyként mutat-
nak minket, majd bemutatják a kivégzésünket.
Az utolsó lehetőség valószínűtlen, ha haditengerészeti SEAL-ekről
van szó. Nekünk nem szokásunk fogságba esni. Vagy mi öljük meg az
ellenségünket, vagy az ellenségünk öl meg minket. A SEAL-ek nem te-
szik föl a kezüket, és nem lobogtatnak fehér zászlót. Punktum! Ezt a
parancsnokság is tudta a távoli Aszadábádban vagy Bagramban.
Aligha várták a tálibok közleményét, amelyben azt jelentik be,
SEAL-eket fogtak el. Van egy régi jelmondatunk: „Sohase tekints ha-
lottnak egy SEAL-t, amíg a holttestét meg nem találod!” Ezt mindenki
ismeri.
A legvalószínűbb, azon kívül, hogy mind meghaltunk, az volt, hogy
négyünk közül egy vagy több megsérült, megszakadt velük a kapcso-
lat, és képtelenek újra jelentkezni. A gondot a megtalálásunk jelentet-
te. Hol lehetünk? Hogyan lehetne megtalálni minket?
A tálibok hallgattak, mint a sír, tehát nincsenek foglyaik. Az eltűnt
SEAL-ek hasonlóképpen nem jelentkeztek. Meghaltak? Valószínűleg.
Megsebesültek a harcban, de még mindig tartják magukat a hegyek-
ben, és megszakadt velük a kapcsolat? Ahogy múltak a napok, az
utóbbi mind kevésbé látszott valószínűnek.
Addigra Gulab elmondta, hogy az apja elindult, egyedül elgyalogolt
Aszadábádba. Minden reményem annak az apró termetű, de erős lelkű
öregembernek a halk lépteiben volt.
11
***
***
***
***
***
***
A Magányos Csillag
Marcus Luttrell
A szerzőkről