MARCUS LUTTRELL

és PATRICK ROBINSON

A TÚLÉLŐ
 FORDÍTOTTA:
DR. MOLNÁR GYÖRGY
 MARCUS LUTTRELL
és PATRICK ROBINSON

A TÚLÉLŐ
A SZEMTANÚ BESZÁMOLÓJA A VÖRÖS SZÁRNYAK
HADMŰVELETRŐL ÉS A 10. SZÁMÚ SEAL-CSOPORT
ODAVESZETT HŐSEIRŐL

GABO
 A fordítás Marcus Luttrell with Patrick Robinson:
Lone Surviver.
The Eyewitness Account of Operation Redwing and the Lost Heroes of
SEAL Team 10
(Little, Brown and Company)
alapján készült

Szerkesztő: Almássy Ágnes

A borítót és a könyvet tervezte és tördelte:

Gyergyák Bence

Copyright © 2007 by Marcus Luttrell

Hungarian translation © Dr. Molnár György, 2014
This edition published by arrangement with Little, Brown, and Com-
pany, New York, New York, USA. All rights reserved
Copyright © Gabo Kiadó, 2014
Felelős kiadó: Földes Tamás
Irodalmi vezető: Rózsa Judit

ISBN 978 963 689 882

Ezt a könyvet Murph, Axe és Danny Boy, Kristensen, Shane, James, Seni-
or, Jeff, Jacques és Mac emlékének ajánljuk. Az Alfa és az Echo szakasz
azon tizenegy tagjának, akik Afganisztán hegyei között harcoltak és
haltak meg, miközben az én életemet próbálták megmenteni, és akikkel
volt szerencsém együtt szolgálni hazámat. Nincs olyan ébren töltött
órám, amikor ne emlékeznék mindnyájukra a legnagyobb szeretettel és
a legmélyebb, szívszakasztó szomorúsággal.
 Előszó

Lesz ez könnyebb valaha is? Menni házról házra, autópályáról autópá-

lyára, államról államra? Eddig még nem lett. És már megint itt ülök
egy bérelt városi terepjáró kormánya mögött, és újabb főutcán hajtok
végig, el a boltok és a benzinkút előtt, ezúttal egy kisvárosban a New
York állambeli Long Island déli oldalán, ott, ahol hosszan nyúlik el az
Atlanti-óceán homokos partja. Közeledett a tél. Az égbolt platinaszür-
ke volt. A fehér tarajú hullámok sötét, mélyre ereszkedő felhők alatt
futottak ki a partra. És ez a táj tökéletesen illett az alkalomhoz, mert
ezúttal bizonyosan még rosszabb lesz, mint eddig bármikor. Sokkal, de
sokkal rosszabb.
Megtaláltam a tájékozódási pontot, a postahivatalt, behajtottam az
épület mögé, és leparkoltam. Valamennyien kiszálltunk, hűvös volt a
novemberi nappal, lábunk körül lehullott őszi levelek örvénylettek.
Senki sem akart kis csapatunk élére állni, egyik sem a velem utazó öt
srác közül, és pár pillanatig csak álltunk ott, mint egy csoport postás,
akik rövid szünetet tartanak.
Tudtam, hová kell mennünk. A ház alig pár méterrel lejjebb állt az
utcában. És bizonyos értelemben jártam is már ott – Dél-Kaliforniá-
ban, Észak-Kaliforniában, Nevadában, ugyanilyen házakban. A követ-
kező néhány napban még el kellett mennem Washingtonba és Virginia
Beachre is. És oly sok minden volt mindig ugyanolyan.
A jól ismert, letaglózó szomorúság, a fájdalom, az a fajta, amelyik
akkor tör fel, amikor a halál erejük teljében ragad el fiatal embereket.
Mindegyik otthonban ugyanaz az üresség. Ugyanazok a megállíthatat-
lanul feltörő könnyek. Ugyanaz a sivár vigasztalanság, bátor embereké,
akik próbálnak bátrak lenni, életek, amelyeket szilánkokra lőttek.
Nincs vigasz. Csak szomorúság.
Mint máskor, most is én voltam a rettenetes hír hozója, mintha sen-
ki sem ismerte volna az igazságot, amíg meg nem érkeztem, oly sok
héttel és hónappal megannyi temetés után. És számomra ez a találko-
zó a Long Island-i Patchogue-ban ígérkezett bizonyosan a legkeserve-
sebbnek.
Próbáltam uralkodni magamon, de a fejemben ismét azt az iszonya-
tos, velőtrázó kiáltást hallottam, ugyanazt, amelyik felver álmomból,
éjszakáról éjszakára betolakszik magányos álmaimba, és erősíti bűntu-
datomat. A túlélő soha el nem múló bűntudatát.
„Segíts, Marcus! Kérlek, segíts!”
Kétségbeesett segélykiáltás volt ez egy idegen ország hegyei között.
A világ egyik legmagányosabb vidékén, a magasan húzódó, visszhan-
gos kanyonokban elkiáltott segélykiáltás. Egy halálra sebzett ember
majdnem felismerhetetlen üvöltése. És könyörgés, amelyre nem vála-
szolhattam. Nem tudom elfelejteni, mert azt a hangot a legkitűnőbb
emberek egyike adta ki, akivel valaha találkoztam, az az ember, aki
történetesen a legjobb barátom volt.
Az összes látogatás szörnyű volt. Dan húga és felesége, ahogy egy-
mást támogatták. Eric apja, egy tengernagy, egyedül a gyászával. James
menyasszonya és édesapja. Axe felesége és a közös barátaik. Shane po-
rig sújtott édesanyja Las Vegasban. Mindegyik szörnyű volt, de ez még
rosszabb lesz.
Végül én indultam el előre és vezettem a többieket a kavargó levelek
között, végig a hideg, idegen utcán az apró kertes, kis házig, ahol mos-
tanában senki sem nyírta le a füvet. A kivilágított amerikai zászló fé-
nyei azonban még ott égtek az utcára néző ablakban. Egy hazafi lám-
pái voltak, és még mindig dacosan ragyogtak, pontosan úgy, mintha ő
még itt lenne. Mikey-nak tetszett volna.
Mind megálltunk egy pillanatra, aztán fellépkedtünk a néhány lép-
csőfokon, és kopogtunk az ajtón. Csinos, hosszú fekete hajú hölgy nyi-
tott ajtót, szeme máris csordultig tele könnyel. Az édesanyja.
Tudta, hogy én voltam az utolsó, aki élve látta a fiát. És olyan mély-
ségesen szomorú tekintettel nézett rám, hogy attól rohadtul közel jár-
tam ahhoz, hogy összezuhanjak, majd csendesen azt mondta: – Kö-
szönöm, hogy eljött!
Valahogy kiböktem a választ: – Az ön fia miatt állok most itt!
Miközben lassú léptekkel mindnyájan bementünk a házba, én a hall
asztalára meredtem, ahonnan egyenesen rám tekintett egy szégyenlő-

Ő
sen mosolygó férfi nagy fényképe a keretéből. Ő volt Mikey. Hallottam,
ahogy az édesanyja azt kérdezi:
– Ugye nem szenvedett, ugye nem? Kérem, mondja, hogy nem
szenvedett!
Gyorsan elhúztam a kabátom ujját a szemem előtt, mielőtt válaszol-
tam.
– Nem, Maureen. Nem szenvedett. Azonnal meghalt.
Azt mondtam neki, amit hallani akart. Ez a fajta taktikus válasz el-
engedhetetlen tartozéka az egyetlen túlélő alapfelszerelésének.
Próbáltam beszélni neki fia töretlen bátorságáról, akaraterejéről,
vasfegyelméről. És ahogy várható volt, úgy tűnt, hogy Mikey anyja
még semmibe sem nyugodott bele. Addig nem, amíg én nem mesél-
tem róla. Én voltam a megmásíthatatlan rossz hír meghozója.
A következő órában próbáltunk felnőttek módjára beszélgetni egy-
mással, de nagyon nehéz volt. Oly sok minden volt, amit el lehetett
volna mondani, és oly sok minden, amit sohasem mondanék el. És
nem sokat segített három bajtársam sem, sem a minket elkísérő New
York-i tűzoltó és rendőr támogatása.
De ezt az utat végig kellett járnom. Megfogadtam, hogy megteszem,
nem számít, mi az ára, mert tudtam, mit jelent ez a családoknak. Meg-
oszthatják szívfájdalmunkat valakivel, aki ott volt. Mentem hát házról
házra, gyászról gyászra.
Esküvel vállalt kötelességemnek tartottam, de ez csöppet sem tette
könnyebbé. Távozáskor Maureen valamennyiünket megölelt. Én szer-
tartásosan fejet hajtottam legjobb barátom fényképe előtt, majd lebal-
lagtunk azon a szomorú ösvényen az utcára.
Az este ugyanilyen rettenetes lesz, mert Heathert, Mikey meny-
asszonyát megyünk meglátogatni a lakásán New York belvárosában.
Nem igazság. Mostanra már össze kellett volna házasodniuk. Másnap
pedig az arlingtoni Nemzeti Temetőbe kellett elmennem, két további
hiányzó barátom sírjához.
Bármilyen mércével is mérjük, drága, hosszú és szomorú utazás volt
ez az Amerikai Egyesült Államokon keresztül, amelynek költségeit az
a testület viselte, amelynél szolgálok. Mint én, mint mi valamennyien,
ők megértik ezt. És mint oly sok, elhivatott emberrel dolgozó nagy
cégről, róluk is rengeteget tudhatsz meg a hitvallásukból, ha úgy tet-
szik írott alkotmányukból.
Hosszú évekig próbáltam az életemet a nyitó bekezdésre alapozni:
„Bizonytalan időkben van a harcosoknak egy különleges válfaja, aki
kész engedelmeskedni a nemzet hívó szavának: hétköznapi ember,
cseppet sem hétköznapi vággyal a dicsőségre. Ez a megpróbáltatások-
ban edzett harcos beáll Amerika legkiválóbb különleges hadviselési
erői közé, hogy szolgálja a hazáját és az amerikai népet, és oltalmazza
az életformájukat. Én vagyok ez az ember.”
A nevem Marcus. Marcus Luttrell. Az Egyesült Államok Haditenge-
részetének SEAL-je vagyok, rajparancsnok, 1. SDV-csoport, Alfa sza-
kasz. Mint minden SEAL, én is teljes kiképzést kaptam, fegyveres és
fegyvertelen küzdelemben, pusztításban. Mesterlövész vagyok, és én
vagyok a szakasz szanitéce. De mindenekelőtt amerikai vagyok. És
amikor megkondul a harang, harcba szállok az országomért és a cso-
portbeli bajtársaimért. Ha kell, mindhalálig.
És ez nemcsak azért van így, mert a SEAL-ek arra képeztek ki, hogy
így tegyek, hanem azért, mert én kész vagyok rá. Hazafi vagyok, és a
jobb karomon Texas Magányos Csillagával harcolok, egy másik texasi
zászlóval pedig a szívem fölött. A legyőzetés számomra elképzelhetet-
len.
Mikey 2005 nyarán halt meg, miközben velem vállvetve harcolt
Északkelet-Afganisztán hegyei között, ő volt a legjobb tiszt, akit valaha
ismertem, kemény lelkű harcos, aki csaknem hihetetlen bátorságot ta-
núsított az ellenséggel szemben.
Két ember, aki megtanult hinni ebben, volt a másik két bajtársam,
akik szintén ott fenn harcoltak és haltak hősi halált. Danny és Axe, két
amerikai hős, két toronymagasan kiemelkedő alak egy olyan harcoló
alakulatban, ahol a bátorság átlagos erény. Életük ékes bizonyságul
szolgál arra, ami a haditengerészeti SEAL-ek hitvallásának középső be-
kezdésében áll:
„Sohasem adom fel. Kitartok a végsőkig, és erőt merítek a csapások-
ból. Nemzetem elvárja tőlem, hogy testileg keményebb és lelkileg erő-
sebb legyek, mint az ellenségeim. Ha leütnek, felkelek, minden egyes
alkalommal. Minden csepp erőmet bevetem csoportbeli bajtársaim vé-
delmére, és küldetésünk teljesítésére. Sohasem hagyom abba a harcot.”
É
 Amint említettem, a nevem Marcus. És ezt a könyvet három bajtár-
sam, Mikey, Danny és Axe miatt írom. Mert ha nem írom meg, soha
senki sem fogja megismerni ennek a három amerikainak az ellenséges
tűzben tanúsított legyőzhetetlen bátorságát. És mind közül ez lenne a
legnagyobb tragédia.
 1

Afganisztánba… egy repülő raktárban

Eljött az ideje, hogy megfizessünk a Világkereskedelmi
Központért. Eljöttünk a fickókért, akik elkövették. Ha nem
magukat a tetteseket kapjuk el, akkor a vértestvéreiket, az
eszelősöket, akik a halálunkat kívánták, és újra próbálkoz-
hatnak.

A búcsú kurta szokott lenni a haditengerészet SEAL-csapatainál. Egy

gyors hátba veregetés, egy barátságos medveölelés, senki ki nem
mondja, amit valamennyien gondolunk: na, már megint háborúba me-
gyünk, srácok, egy újabb zűrös helyre, újabb balfasz ellenségek közé,
akiknek kedve támadt szerencsét próbálni ellenünk… elmehetett a ma-
radék eszük is.
Ez egy olyan SEAL-dolog, a ki nem mondott legyőzhetetlenségünk,
az Egyesült Államok Fegyveres Erői elit harcosainak íratlan törvénye.
Nagy, gyors, magas szinten kiképzett, állig felfegyverkezett fickók va-
gyunk, de mesterei a fegyvertelen küzdelemnek is, olyan észrevétlenül
lopakodunk, hogy soha senki nem hallja, ha jövünk. A SEAL-ek kitűnő
stratégák, profi precíziós lövészek mindenféle puskával, mesteri fokon
kezelik a géppuskát, és ha kell, meglehetősen ügyesen bánnak a késsel.
Általában úgy véljük, nagyon kevés olyan probléma akad a világban,
amit mi ne tudnánk megoldani némi robbanóanyaggal, vagy egy jól
célzott golyóval.
Bevethetők vagyunk tengeren, levegőben, szárazföldön, innen kap-
tuk a nevünket. Az Egyesült Államok haditengerészetének SEAL-jei,
víz alatt, vízen vagy „kint a vízből”. Mi aztán bármire képesek vagyunk.
És ahova most indultunk, ott valószínűleg szigorúan kint a vízből.
Jócskán kinn leszünk a vízből. Háromezer méter magas hegyvidéken
leszünk, valami kopár holdbéli tájon, a világ egyik legelhagyatottabb
és a törvényes rendet időnként teljességgel nélkülöző táján. Afganisz-
tánban.
– Viszlát, Marcus!
– Sok szerencsét, Mikey!
– Csak semmi izgalom, Matt!
– Viszontlátásra srácok.
Úgy emlékszem rá, mintha tegnap történt volna. Valaki szélesre tár-
ta barakkunk ajtaját, és fény ömlött ki a meleg, sötét bahreini éjszaká-
ba – e különös sivatagi királyságot a három kilométer hosszú Fahd Ki-
rály Töltésút (King Fahd Causeway) köti össze Szaúd-Arábiával.
Mi hatan könnyű harci egyenruhában – fakó sivatagi khakiben és
Oakley bakancsban – kiléptünk a könnyű, meleg szellőbe. 2005 márci-
usa volt, egyelőre még nem melegebb, mint a pokolban, vagyis mint
nyáron. Mindazonáltal még mindig szokatlanul meleg tavasszal egy
csapat amerikainak, még egy hozzám hasonló texasinak is. Bahrein a
26. északi szélességi fokon fekszik, tehát több mint 640 kilométerrel
délebbre, mint Bagdad, és ez bizony nagyon nagy forróságot jelent.
A mi alakulatunk a főváros, Manáma déli részén állomásozott, elég-
gé fönn a sziget északkeleti sarkában. Ez pedig azzal járt, hogy minden
Bahreinbe érkező vagy Bahreinből induló repülőgéphez át kellett min-
ket fuvarozni az egész belvároson, csak úgy érhettük el az amerikai
légi támaszpontot Muharrak szigetén. Nem bántuk, de nem is örül-
tünk neki.
Rövid utunk – talán nyolc kilométer lehetett – olyan városon át ve-
zetett, amely nagyjából ugyanúgy érzett irántunk, mint mi iránta. A
helybéliek nem szerettek minket. Volt a viselkedésükben valami mo-
gorva dac, mintha halálosan unták volna, hogy amerikai katonák nyü-
zsögnek körülöttük. Ami azt illeti, Manámában léteztek úgynevezett
„fekete zászlós övezetek”, ahol a kisiparosok, boltosok és magánembe-
rek fekete zászlókat aggattak ki az üzletükre vagy a házukra, hogy je-
lezzék: „Amerikaiakat nem látunk szívesen!”
Úgy sejtem, legalább annyira gyűlölködve akasztották ki a fekete
rongyokat, mint Hitler Németországában a Juden verboten táblákat.
Persze az arab világban mindenütt ott rejtőzik a gyűlölet, és tudtuk,
hogy sokan rokonszenveznek az olyan szélsőséges muszlim fanatiku-
sokkal, mint a tálibok és az al-Kaida. A fekete zászlók beváltak.
Messzire elkerültük azokat a városrészeket.
Mindazonáltal egy páncélos védelem nélküli járművön kellett áthaj-
tanunk a városon, egy másik töltésút, az emírről elnevezett Sejk Ha-
mad tetején. A bahreiniek nagyon értenek a töltésutakhoz, és gondo-
lom, fognak még építeni jó néhányat, mert további harminckét kisebb
sziget tartozik még a mély fekvésű Bahreini szigetcsoporthoz, közvet-
lenül Szaúd-Arábia nyugati partjai előtt, a Perzsa-öbölben.
Akárhogy is, áthajtottunk Manámán, ki Muharrakba, ahol az ameri-
kai légi támaszpont fekszik a bahreini nemzetközi repülőtértől délre.
Egy hatalmas C–130 Hercules turbólégcsavaros szállító repülőgép várt
ránk. A Hercules az egyik legzajosabb légi jármű a sztratoszférában,
nagy, visszhangos fémbarlang, amit kifejezetten súlyos terhek szállítá-
sára konstruáltak, nem pedig olyan érzékeny, kényes, költői nyelvezetű
társalgókéra, mint jómagunk.
Berakodtuk és elhelyeztük alapvető felszerelésünket: a nehézfegyve-
reket (géppuskákat), az M4 gépkarabélyokat, a SIG Sauer 9 mm-es
pisztolyokat, a böllérkéseket (harci késeinket), lőszertartó öveket, ké-
zigránátokat, egészségügyi és hírközlési eszközöket. Pár srác vastag
hálóból készített függőágyat szerelt fel magának, mi többiek szintén
hálós ülésekbe telepedtünk. Business class ezen a járaton bizonyosan
nem volt, de a békák nem utaznak kevés cuccal, és nem számítanak
kényelemre. Békák, vagyis békaemberek (könnyűbúvárok), ugyanis mi
mind azok voltunk.
Bezsúfolódva ebbe a repülő raktárba, a légiutas-szállítás e szélsősé-
gesen primitív formájába, felhangzott némi derűs zúgolódás és morgo-
lódás. De ha minket hatunkat valami lepratelep csatatérre löktek volna
ki, bőrig ázva, csontig átfagyva, sebesülten, csapdába szorultan, túl-
erővel küzdve a puszta életünkért, akkor se hallott volna tőlünk senki
egy árva szónyi panaszt sem. A mi testvériségünkben ez már csak így
szokás. Szigorú kizárólagossággal amerikai, leginkább vérben kovácso-
lódott testvériség a miénk. Nehéz a tagjává válni, és megtörhetetlen. A
közös patriotizmusra, a közös bátorságra és az egymás iránti bizalom-
ra épül. Nincs a világon még egy ehhez fogható harcoló alakulat.
A repülőgép személyzete ellenőrizte, mindnyájan bekötöttük-e ma-
gunkat, és aztán felbőgtek azok a mennydörgő Boeing hajtóművek. Jé-
zusom, hihetetlen volt a zaj. Ennyi erővel benn is ülhettem volna a vál-
tóműházban! Az egész repülőgép rázkódott és dübörgött, ahogy végig-
robogtunk a felszállópályán. Délnyugati irányban szálltunk fel, egye-
nesen szembe az Arab-félsziget belseje felől viharos lökésekkel fújó si-
vatagi széllel. Más utas nem volt a fedélzeten, csak a gép személyzete,
hátul pedig mi, akik útnak indultunk, hogy elvégezzük az Úr munká-
ját az Egyesült Államok kormánya és főparancsnokunk, George W.
Bush elnök nevében. Bizonyos értelemben teljesen egyedül voltunk.
Szokás szerint.
A gép bedöntve kikanyarodott a Bahreini-öböl fölé, és hosszú, széles
ívű bal fordulóval ráállt keleti irányunkra. Pokolian sokkal gyorsabb
lett volna északkelet felé egyenesen átvágni a Perzsa-öböl fölött. Akkor
azonban berepültünk volna az Iráni Iszlám Köztársaság bizonytalan
déli magasföldjei fölé, és ilyesmit mi nem teszünk.
Ehelyett délen maradtunk, magasan az Egyesült Arab Emírségek ba-
rátságos parti sivatagjai felett repültünk a Rub al Káli, az Üres Negyed
perzselő homokjától északra. Mögöttünk terültek el az utálatos Irak és
a szomszédos Kuvait forró katlanjai, helyek, ahol korábban már szol-
gáltam. Alattunk a barátságosabb, felvilágosult sivatagi királyságok, a
világ feltörekvő földgáz-fővárosa, Katar, az olajban úszó Abu-Dzabi,
Dubai csillogó, modern felhőkarcolói és végül, távolabb kelet felé,
Omán sziklás partvonala.
Egyikünk sem búsult különösebben, amiért elhagytuk Bahreint,
amely egykor az első hely volt, ahol a Közel-Keleten olajat fedeztek fel.
Megvolt a maga történelme, és mi gyakran szórakoztunk a helyi piaco-
kon azzal, hogy mindenre alkudoztunk a kereskedőkkel. Ám sohasem
éreztük magunkat otthon Bahreinben, és ahogy most egyre feljebb
emelkedtünk a sötét égbolton, valahogy úgy éreztük, magunk mögött
hagyjuk mindazt, ami istentelenül visszataszító az öböl északi zugá-
ban, és teljesen új küldetésbe vágunk bele, olyanba, amelyet értünk.
Bagdadban olyan ellenséggel álltunk szemben, akit gyakran nem
láttunk. Tehát először is ki kellett mennünk a terepre, és meg kellett
találnunk őket. És amikor rátaláltunk, nem tudhattuk, ki ő: al-kaidás
vagy tálib, síita vagy szunnita, iraki vagy külföldi, Szaddámért küzdő
szabadságharcos vagy felkelő, aki egy másik, a miénktől különböző is-
tenért harcol, olyan istenért, aki valahogy szentesíti az ártatlan civilek
legyilkolását, olyan istenért, aki gyakorlatilag kirúgta a tízparancsola-
tot a partvonalon túlra, és kizárta a játékból.
Mindig mindenütt jelen voltak, mindig veszélyt jelentettek, ők a tel-
jes káoszt adományozták nekünk, ha értik, mire gondolok. Valahogy
azzal, hogy a nagy teherszállító Herculesszel helyet változtattunk, ma-
gunk mögött hagytunk egy olyan helyet, amelyik szisztematikusan da-
rabokra szaggatja önmagát, és olyan hely felé tartottunk, ahol nyü-
zsögnek a vad hegyi emberek, akiket azért esz a fene, hogy bennünket
szaggassanak darabokra.
Afganisztán. Az aztán tényleg nagyon más. Azok a hegyek fenn
északkeleten, a fenséges Hindukus nyugati végén, pontosan ugyan-
azok a hegyek, ahol a tálibok menedéket adtak az al-Kaida eszelősei-
nek, ahol elbújtatták és oltalmazták Oszama bin Laden tébolyult híve-
it, amikor a szeptember 11-i támadást tervezték a New York-i Világke-
reskedelmi Központ ellen.
Ez az a föld, ahol Bin Laden harcosai helyet találtak hátországi ki-
képző bázisuknak. Nézzünk szembe a ténnyel, az al-Kaida szó szerint
annyit jelent, „a bázis”, és a szaúdi fanatikus, Bin Laden pénzéért cse-
rébe a tálibok mindezt lehetővé tették. Éppen akkor, amikor mi útnak
indultunk, ugyanezek a fickók – a maradék tálibok és az al-Kaida utol-
só, maroknyi törzsi harcosa – arra készültek, hogy felkerekednek, és
megpróbálják átverekedni magukat a magashegyi hágókon, hogy majd
új kiképzőtáborokat és hadműveleti főhadiszállást rendezzenek be, s
végül a saját kormányukat állítsák a demokratikusan megválasztott
helyére.
Meglehet, nem hajszálpontosan ugyanazok a fickók voltak, akik ki-
tervelték 9/11-et, de egészen bizonyosan az utódaik, az örököseik, a kö-
vetőik. Ugyanahhoz a bandához tartoztak, amelyik azon a dicstelen
kedd délelőttön 2001-ben ledöntötte az északi és a déli tornyot a Nagy
Alma közepén. A mi feladatunk pedig az volt, hogy megállítsuk őket,
még ott fenn a hegyek között, és bármely szükséges eszközzel.
Azóta azok a hegyi emberek nemegyszer alaposan eltángálták a mi-
einket. Többé-kevésbé ez volt az oka, hogy a fejesek értünk küldtek.
Amikor a dolgok nagyon eldurvulnak, rendszerint minket hívnak. És
ezért fordít hosszú éveket a haditengerészet a SEAL-csoportok kikép-
zésére a kaliforniai Coronadóban, meg Virginia Beachen. Éppen az
ilyen esetekre, amikor Uncle Sam – az amerikai állam – bársonykesz-
tyűs keze átengedi a helyet a SPECWARCOM (Különleges Hadviselési
Erők Parancsnoksága) vasöklének.
És ezért vagyunk mi. A küldetésünk lehet hadászati jellegű, vagy le-
het titkos. Egy dolog azonban a napnál is világosabb volt, legalábbis
nekünk hatunknak ott az arab sivatag felett dübörgő Herculesnek a fe-
délzetén. Eljött az ideje, hogy megfizessünk a Világkereskedelmi Köz-
pontért. Ha nem maguknak a tetteseknek, akkor a vértestvéreiknek, az
eszelősöknek, akik még mindig a halálunkat kívánják, és újra próbál-
kozhatnak. Ugyanazzal, értik?
Mi tudtuk, miért megyünk. És azt is, hova: fel egészen a Hindukus
magas hegycsúcsai közé, azokba a hegyekbe, ahol még mindig ott rej-
tőzhet Bin Laden, és ahol követőinek új bandája még mindig meghúz-
za magát. Valahol.
Már pusztán az egyértelmű cél is lelkesített minket. Magunk mögött
hagytuk végre Bagdad alattomos, porral borított mellékutcáit, ahol
már a három-négy éves gyerekeket is megtanították, hogy gyűlöljenek
minket. Előre Afganisztánba, ősi csatatér várt ránk, ahol megmérkőz-
hetünk az ellenséggel, erőt állítva szembe az erővel, rejtőzködést a rej-
tőzködéssel, acélt az acéllal.
Egyszerű katonák számára ez talán kicsit rémisztő, de nem a SEAL-
eknek. És teljes biztonsággal kijelenthetem, hogy mind a hatunkat iz-
galomba hozott ez a kilátás, alig vártuk, hogy ott kinn, a terepen te-
hessük a dolgunkat. Bíztunk a sikerben, bíztunk a kiképzésünkben, a
tapasztalatunkban és az ítélőképességünkben. Tudják, mi legyőzhetet-
lenek vagyunk. Ezt tanították nekünk. Ez az, amiben hiszünk.
Fehéren-feketén ott áll az amerikai haditengerészet SEAL-jeinek hi-
vatalos hitvallásában, amelynek utolsó két bekezdése így szól:

„Háborúra képezzük ki magunkat, és azért harcolunk, hogy

győzzünk. Készen állok harci képességeim teljes spektrumá-
nak alkalmazására feladatom elvégzése és a hazám által ki-
tűzött célok elérése érdekében. Kötelességem teljesítése
gyors és erőszakos lesz, amikor arra lesz szükség, ám
ugyanazon elvek fogják vezérelni, amelyek védelmében szol-
gálok.
 Hős férfiak küzdöttek és haltak meg azon büszke hagyo-
mány és rettegett hírnév felépítéséért, amelyet kötelességem
fenntartani. A legrosszabb körülmények között csoportbeli
bajtársaim öröksége erősíti meg eltökéltségemet és vezérli
szavak nélkül minden tettemet. Nem fogok kudarcot vallani.
”

Mindegyikünk szakállt növesztett, hogy külsőre jobban hasonlít-

sunk az afgán harcosokra. Fontos volt, hogy ne látsszunk katonának,
ne lógjunk ki a tömegből. Bár garantálni merem, hogy ha három
SEAL-t beraknának egy zsúfolt repülőtérre, mindegyiküket kiszúrnám,
pusztán a testtartásuk, a magabiztosságuk, látható fegyelmezettségük,
a járásmódjuk alapján. Nem azt mondom, hogy más nem tudná, de én
holtbiztosán felismerném őket.
A srácok, akik velem indultak útnak Bahreinből, nagyon különbö-
zők voltak még a SEAL-ek mércéjével is. Ott volt Matthew Gene Axel-
son, aki nem töltötte még be a harmincat, tengerészaltiszt Kaliforniá-
ból. Élt-halt a feleségéért, Cindyért, a szüleiért, Cordellért és Donná-
ért, és a fivéréért, Jeffért.
Mindig Axe-nek (Fejszének) hívtam, és jól ismertem. Az ikertestvé-
rem, Morgan volt a legjobb barátja. Járt nálunk otthon Texasban, és ő
meg én hosszú ideig szolgáltunk együtt az 1-es számú SEAL Szállító-
járműves Csoport Alfa szakaszában (SEAL Delivery Vehicle Team 1, Alfa
Platoon – a jármű könnyűbúvárokat szállít a víz alatt – a ford.). Ő és
Morgan úszópárban voltak a SEAL-kiképzés alatt, majd együtt végez-
ték el a mesterlövész-iskolát.
Axe csendes, nagydarab ember volt, több mint 190 centi, átható te-
kintetű kék szeme és göndör haja volt. Gyors felfogású, és a legjobb já-
tékos a Trivial Pursuitban, akit valaha láttam. Imádtam beszélgetni
vele, mert annyi mindent tudott. Olyan válaszokkal tudott előrukkol-
ni, amelyek egy harvardi professzornak is becsületére váltak volna. Te-
lepülések, országok, a lakosságuk, gazdaságuk legfontosabb ágazatai,
mind a fejében voltak.
A csoportoknál mindig profi módjára viselkedett. Sohasem láttam
indulatosnak, és mindig halálpontosan tudta, mit csinál. Egyszerűen
ilyen ember volt. Ami másoknak nehéz és zavarba ejtő, neki rendsze-
rint pofonegyszerű volt. A harcban felülmúlhatatlan atlétaként vett
részt, villámgyors volt, erőszakos, sőt ha kellett, kegyetlen. A családja
személyiségének ezt az oldalát sohasem ismerte. Ők csak a higgadt,
derűs hadi-tengerészt ismerték, aki lehetett volna akár hivatásos golfo-
zó is egy srácot, aki imádott jókat nevetni és meginni egy hideg sört.
Különb férfival aligha hozhatott volna össze a sors. Hihetetlen em-
ber volt.
Aztán ott volt a barátom, Michael Patrick Murphy tengerész főhad-
nagy, aki szintén nem töltötte még be a harmincat és kitüntetéssel
diplomázott a Penn State-en (Pennsylvaniai Állami Egyetem). Kitűnő
hokis volt, és több egyetem jogi karára is felvették, mielőtt erőteljesen
rántva egyet a kormányon teljesen irányt változtatott, és a haditenge-
részetet választotta. Falta a könyveket, kedvence, A tűz kapui a spártai-
ak emlékezetes helytállásának története volt a thermopülai csatában.
Rengeteg tapasztalatot szerzett már a Közel-Keleten, mivel koráb-
ban szolgált Jordániában, Katarban és Afrika szarván, Dzsibutiben.
SEAL-ként egyszerre kezdtük a pályafutásunkat, és valószínűleg az ho-
zott össze minket, hogy mindketten szerettük a nagyokos beszóláso-
kat. És az is, hogy egyikünk sem tudott aludni, ha a legcsekélyebb nyo-
más alá kerültünk. Az álmatlanság ugyanúgy közös volt bennünk,
mint a humorunk. Fél éjszaka kinn lógtunk a városban, és őszintén ál-
lítom, soha senki nem tudott úgy megnevettetni, mint ő.
Mindig azzal húztam, hogy piszkos. Néha heteken át mindennap
járőröztünk, és mintha valahogy nem lett volna idő a zuhanyozásra, és
nem is lett volna értelme, amikor nagy valószínűséggel órákon belül
újra hónaljig dagonyázunk majd a mocsárban. Íme, egy tipikus beszél-
getés kettőnk, a rajparancsnok tengerészaltiszt és a hivatásos SEAL-
tiszt között:
– Mikey, az isten szerelmére! Bűzlesz, mint a szar! Mi az istenért
nem zuhanyozol le?
– Azonnal, Marcus. Emlékeztess, hogy holnap el ne mulasszam,
megteszed?
– Igenis, értettem, uram!
A hozzá legközelebb álló, neki igazán kedves emberek megörven-
deztetésére egy különlegesen nagy ajándékboltból válogatott, van, aki
az Egyesült Államok autópálya-hálózata néven ismeri. Emlékszem,
amikor gyönyörű barátnőjének, Heathernek egy terelőbóját adott dísz-
csomagolásban. Karácsonyra azokból a vörös villogó jelzőlámpákból
ajándékozott neki egyet, amelyeket éjszaka a bóják tetejére szoktak
szerelni. Díszcsomagolásban, magától értetődik. Én egyszer egy stop-
táblát kaptam tőle a születésnapomra.
És látniuk kellett volna az utazótáskáját. Óriási volt, egy nagy, fene-
ketlennek látszó jégkorongos zsák, az a fajta, amelyet kedvenc csapata,
a New York Rangers tagjai hordanak. Toronymagasan a legnehezebb
poggyász az egész haditengerészetben. Csakhogy nem a Rangers lógó-
ja ékesítette. A tetején két egyszerű szó állt: „Húzz el!”
Nem volt olyan helyzet, amelyben ne tudott volna előrukkolni egy
igazán frappáns mondással. Mikey egyszer részese volt egy rettenetes,
és majdnem halálos balesetnek, és az egyik srác megkérte, mesélje el,
mi történt.
– Ugyan már! – mondta a New York-i tengerészhadnagy, mintha
olyasmiről lett volna szó, ami már rég a könyökén jön ki. – Mindig ezt
a régi szart hozzátok föl. Felejtsétek már el!
Az említett baleset mindössze két nappal korábban történt.
Ő volt a legremekebb tiszt is, akivel valaha találkoztam, született ve-
zető, igazán szenzációs SEAL, aki soha, de soha nem basáskodott sen-
kivel, ő mindig úgy kezdte: kérem. És mindig lenne szíves, sohasem
csináld ezt, meg csináld azt! És egyszerűen nem volt hajlandó eltűrni,
hogy bármely más magasabb rendfokozatú elöljáró, tiszt vagy tiszthe-
lyettes szívassa az ő valamelyik emberét.
Konokul ragaszkodott ahhoz, hogy a letolás őt érje, és nála véget is
érjen. Mindig maga fogadta az ütést. Ha a megrovás jogos volt, ő vál-
lalta a felelősséget. De meg se próbáld őt megkerülve leteremteni az
egyik srácát, mert félelmetes ellenfél tudott lenni, amikor felbosszan-
tották. És ez aztán felbosszantotta.
Víz alatt is nagyszerűen teljesített, és mint úszó csupa erő volt. A
gond az volt, hogy egy cseppet lassú volt, igazából ez volt az egyetlen
hibája. Egy ízben ő és én három kilométeres kiképző úszáson vettünk
részt, és amikor végre kiértem a partra, sehol sem találtam. Végül
megláttam: erősen csapkodott a vízben, úgy három-négyszáz méterre
a parttól. Jézusom, bajban van!, ez volt az első gondolatom.

Ú
 Újra belegázoltam tehát a jéghideg vízbe, hogy kimentsem Mikey-t.
Nem vagyok valami gyors futó, de a vízben gyors vagyok, és gond nél-
kül elértem. Több eszem is lehetett volna.
– Tűnj el mellőlem, Marcus! – rikkantotta. – Versenyautó vagyok, a
tachométer a vörös sávban jár, a legnagyobb fordulatszámot mutatja!
Ne baszakodj velem, Marcus, most ne! Versenyautóval van dolgod!
Ez csak Mike Murphy lehetett. Ha a szakaszunkban bármelyik
SEAL-nek elmeséltem volna a történetet név nélkül, majd megkérdez-
tem volna, na, ki mondta ezt, mindenki Mikey-ra tippelt volna.
A Hercules rakterében Daniel Richard Healy rangidős vezető tenge-
részaltiszt ült velem szemben, egy másik vérbeli haditengerész SEAL.
190 centi magas, harminchét éves, nős, felesége Norminda, hét gyer-
mek apja. New Hampshire-ben született, 1990-ben állt be haditenge-
résznek, és addig lépett előre, amíg el nem jutott a SEAL-csoportokba,
és majdnem folyékonyan megtanult oroszul.
Danny és én ugyanabban az egységben, az 1. SDV-csoportban szol-
gáltunk három éve. Legtöbbünknél kicsit idősebb volt, és a kölykei-
ként emlegetett minket – mintha nem lett volna neki elég! És mind-
nyájunkat egyforma szenvedéllyel szeretett, mindkét nagycsaládot, a
feleségét és a gyermekeit, nővéreit, fivéreit és szüleit, valamint a még
nagyobb családját, amelyik ez idáig Bahrein szigetén állomásozott.
Dan még elszántabban védelmezte a SEAL-jeit, mint Mikey. Soha sen-
ki nem mert beszólni egyikünknek se, amíg ő a közelben volt.
Danny lankadatlanul őrizte a nyáját. Minden küldetést nagy alapos-
sággal tanulmányozott, összegyűjtötte az információkat, ellenőrizte a
térképeket, a vázlatokat, a fotókat, mindent, amit a felderítés leszállí-
tott. A kilátásban lévő küldetéseken is rajta tartotta a szemét, és gon-
doskodott róla, hogy az ő kölykei mindig a frontvonalban álljanak.
Hisz erre képeztek ki minket, ez az a hely, ahova menni akarunk.
Dan sok szempontból keményen bánt mindenkivel. Volt idő, amikor
ő meg én nem jöttünk ki egymással. Tántoríthatatlan volt, hogy min-
dig az ő megoldása a legjobb, sőt többnyire az egyetlen lehetséges
megoldás. A szíve azonban mindig a helyén volt. Dan Healy pokolian
jó haditengerész SEAL volt, mintaképe mindennek, aminek egy rang-
idős altisztnek lennie kell, vasember, aki stratégává nőtte ki magát, és
aki A-tól Z-ig mindent tudott a feladatköréréről. Életem majdnem
minden napján szemtől szemben állhattam és beszélhettem a nagy
Dannel.
Valahol felettünk a függőágyában himbálózva, fején fülhallgatóval,
rock and rollt hallgatva heverészett Shane Patton másodosztályú ten-
gerészaltiszt, huszonkét éves szörfös és gördeszkás, aki a nevadai Las
Vegasból származott. A pártfogoltam. Mint első összekötő tisztnek,
Shane nekem volt a segédem. Akár egy fiatalabb kiadású Mike Mur-
phy, ő is virtuóza volt az elmés beszólásoknak, és amint elvárható, ki-
váló könnyűbúvár.
Nehéz volt azonosulnom Shane-nel, mert annyira különböztünk.
Egyszer lementem a hírközlési központba, és éppen egy leopárdbőr
kabátot próbált rendelni magának az interneten.
– Mi a nyavalyának kell az neked? – kérdeztem.
– Egyszerűen annyira klassz, ember! – válaszolta, elvágva a további
kérdezősködést.
A jól megtermett, robusztus, szőke hajú és meglehetősen pimasz vi-
gyorú Shane szuper-okos volt. Neki soha semmit nem kellett külön
mondanom. Ő mindig tudta, mit kell tennie. Eleinte ez kicsit irritált:
tudják, az ember megmondja egy nála korban sokkal fiatalabb és rang-
ban alatta álló srácnak, hogy mit akar megcsináltatni vele, mire kide-
rül, hogy már meg is tette. Minden alkalommal. Beletelt némi időbe,
amíg hozzászoktam a tényhez, hogy olyan segítőm van, aki hajszál hí-
ján ugyanolyan okos, mint Matt Axelson. Ez pedig azt jelenti, hogy
annyi esze van, amennyi embernek egyáltalán lehet.
Shane, mint oly sokan ezek közül a tengerparti istenek közül, poko-
lian laza volt. A haverjai valószínűleg szuper-menőnek, vagy valami
ilyesminek nevezték volna ezt a tulajdonságát. Egy híradósnál azon-
ban ez a tulajdonság csaknem felbecsülhetetlen érték. Ha tűzharc fo-
lyik, és hátul a parancsnokágon Shane ül a rádiónál, egy ultranyugis,
roppant kimért SEAL-összekötőt hall az ember. Bocsánat, azt akartam
mondani, hogy csávót. Shane számára ez mindenre és mindenkire al-
kalmazható szó volt. Én is csávó voltam, szerinte. Még az Egyesült Ál-
lamok elnöke is egy csávó, szerinte. Igazából fel is ruházta Bush elnö-
köt a legmagasabb elismeréssel, a szörfistenek aranybevonatú Kong-
resszusi Becsületrendjével: apám, ő aztán menő csávó, egy igazi jó csá-
vó!
 Shane egy haditengerész SEAL fia volt, és bár ennek ritkán adott
hangot, csöndben arra vágyott, hogy pontosan olyan legyen, mint az
édesapja, James J. Patton. Tagja akart lenni a haditengerészet ugrócso-
portjának, ahogyan egykor az apja is az volt. Alapfokú légideszant-ki-
képzését a georgiai Fort Benningben már az előtt megkapta, hogy si-
keresen letette SEAL minősítő vizsgáit, és elfogadta első szolgálati be-
osztását az 1. SDV-csoport Alfa szakaszában. Öt hónappal később fel-
szállt velünk együtt az Afganisztánba induló repülőgépre.
Minden, amit rövid élete során Shane tett, kiemelkedő volt. Igazán
jól tudott gitározni, és True Story (Igaz Történet) néven zenekart ala-
kított, hogy mennyire voltak jók, azt máig homály fedi. Remek fényké-
pész volt, képzett műszerész és szerelő. Egymaga újított fel és igazított
a vevő igényeihez két régi Volkswagen bogarat. Egyet magának is vett,
és elmondta nekem, hogy abból lesz majd „a tökéletes testre szabott
bogár, csávókám. Ez az, amin mesterkedek!”
A támaszponton senki sem értett jobban a számítógéphez Shane-
nél. Órákat töltött előtte, valami MySpace nevű weboldalon, és folya-
matos kapcsolatban állt a barátaival: „Hé, csávókám, mizu?”
Csoportunk hatodik tagja James Suh volt, egy huszonnyolc éves chi-
cagói születésű srác, aki Dél-Floridában nőtt föl. James három évet
szolgált az 1. SDV-csoportban, mielőtt elindultunk Afganisztánba, és
ez alatt az idő alatt az egyik legnépszerűbb srác lett a támaszponton.
Csak egyetlen testvére volt, egy idősebb nővére, viszont legalább há-
romszáz unokatestvére, akiknek a védelmére egyenként felesküdött.
James, akárcsak szívbéli jó cimborája, Shane, hihetetlenül kemény
SEAL volt, rendfokozatát tekintve másodosztályú tengerészaltiszt.
Akárcsak Shane, ő is Fort Benningben kapta meg az alapfokú légide-
szant kiképzést, majd az ő útja is az Alfa szakaszba vezetett.
Eredetileg állatorvos akart lenni, kutyaspecialista. James azonban
SEAL-nek született, és roppant büszke volt rá, hogy tagja a világ egyik
legelitebb harcoló katonai alakulatának, valamint arra, hogy fittyet
hány a testi-lelki teljesítőképessége határaira.
Akárcsak Shane, ő is sztársportoló volt a középiskolában, az úszó- és
a teniszcsapatban is kiemelkedően teljesített. Az elméleti tárgyakból
mindig a tehetséges, kimagasló teljesítményű diákok közé sorolták.
Szakaszunkon belül James ugyanabba a kategóriába tartozott, mint
Axe és Shane: rendkívül intelligens, az ellenséges tűzben kiemelkedő-
en megbízható SEAL volt. Sohasem találkoztam senkivel, akinek akár
csak egyetlen rossz szava lett volna rá.

***

Majdnem három óránkba telt, mire elértük az Ománi-öblöt. Dél felé

elkerültük a Hormuzi-szorost, jócskán távol maradtunk a világ olaj- és
gázszállító tartályhajóinak a Perzsa-öböl hatalmas töltődokkjaihoz és
onnan a külvilágba vezető fő útvonalától. Bandar-Abbász-i támasz-
pontjáról kiindulva az iráni haditengerészet rutinszerűen a szoros vi-
zein gyakorlatozik, lejjebb a partvonalon pedig mind aktívabb a ten-
geralattjáróik külön támaszpontja.
Nem mintha azt képzeltük volna, hogy valami túlbuzgó iráni rakéta-
irányító idegességében esetleg ránk durrant egy-két gyors hőkeresős
légvédelmi rakétával. Ezen a környéken azonban általában jobb az
óvatosság, annak ellenére is, hogy akkoriban egy nagyon kemény férfi
ült a Fehér Házban, aki egyértelművé tette, választott stratégiája az ir-
galmatlan megtorlás, ha csak a leghalványabb jelét tapasztaljuk is az
amerikai légi forgalom – akár polgári, akár katonai – elleni támadás-
nak.
Az embernek kinn a Közel-Keleten kellett szolgálnia ahhoz, hogy
teljes mértékben megértse a veszély, sőt a fenyegetettség érzését. A ve-
szélyét, ami még az általában Amerika-barátnak tekintett országokban
sem volt soha távoli. Mint Bahreinben.
Az ománi part sziklás szakasza, amelyet korábban említettem, a
Muszandam félsziget a mély ordjaival. Ez a legészakibb sziklás ho-
mokpad, amely benyúlik a Hormuzi-szorosba, az irániak Bandar-Ab-
bász-i támaszpontjához legközelebb fekvő idegen terület. A partvidék
attól a ponttól délre húzódó szakasza sokkal laposabb, az ősi El-Ha-
dzsar hegység felé lejt. Valahol ott lenn délen, Maszkattól északra, a
Ráktérítő közelében vágtunk neki a hosszú átkelésnek az óceán fölött.
És amikor a nyílt óceán felé tartva átrepültünk a partvonal fölött, az
igazán a búcsú ideje volt – legalábbis nekem – az Arab-félszigettől, és
az öböl északi végén forrongó iszlám országoktól, Kuvaittól, Iraktól,
Szíriától, és Irántól, amelyek az elmúlt néhány évben az életemet és a
gondolataimat uralták. Különösen Irak.
Először 2003. április 14-én érkeztem Kuvaitból a Bagdadtól tizenöt
percnyire fekvő légi támaszpontra, egy ugyanolyan géppel, mint most
ez a C–130-as, tizenöt másik SEAL-lel, hogy szolgálatba álljak az 5-ös
számú csoportnál. Alig több mint egy hét telt el azóta, hogy az ameri-
kai csapatok megindították a város elfoglalását előkészítő bombázást,
amellyel próbálták térdre kényszeríteni Szaddámot, még mielőtt a há-
ború igazán beindult. A britek éppen elfoglalták Baszrát.
Ugyanazon a napon foglalták el az amerikai tengerészgyalogosok
Tikrítet, Szaddám szülővárosát, amikor én megérkeztem, és néhány
órával később a Pentagon bejelentette, véget értek a jelentősebb harci
cselekmények. Mindez persze mit sem változtatott a mi feladatunkon,
amelynek elöljáróink azt szabták, segítsünk kigyomlálni, és ha kell,
megsemmisíteni a maradék csekély ellenállást, majd felkutatni a tö-
megpusztító fegyvereket.
Mindössze egy napja tartózkodtam Bagdadban, amikor Bush elnök
bejelentette Szaddám Huszein és az ő Baasz Pártjának bukását, bajtár-
saim pedig ugyanazon a napon ejtették foglyul villámgyorsan Abu Ab-
baszt, annak a Palesztin Felszabadítási Frontnak a vezetőjét, amely
1985-ben a Földközi-tengeren megtámadta az olasz Achille Lauro lu-
xus turistahajót.
Negyvennyolc órával később, április 17-én, amerikai csapatok elfog-
ták Szaddám hírhedt féltestvérét, Barzán Ibrahim al-Tikrítit. Ez volt az
a fajta móka, amibe azonnal bekapcsolódtam. A Tommy Franks tábor-
nok parancsnoksága alatt Irakban szolgáló 146 ezer amerikai és koalí-
ciós katona egyike voltam. Akkor és ott szereztem első tapasztalatai-
mat a városi és közelharcban. Az volt a hely, ahol megtanultam mes-
terségem finomabb fogásait.
És az első ízelítőt is ott kaptuk abból, hogyan támadnak fel mozgal-
muk hamvaiból Oszama bin Laden követői. Tudtuk persze, hogy még
mindig ott nyüzsögnek mindenütt, még mindig próbálják rendezni so-
raikat, miután az Egyesült Államok a közelmúltban padlóra küldte
őket Afganisztánban. Nem is kellett sokat várnunk, és már kezdtünk
hallani egy al-Kaida nevű szervezetről Irakban, egy veszedelmes terro-
ristacsoportról, amely minden elképzelhető alkalmat megragadott,
hogy zűrzavart okozzon. Vezetőjük egy (azóta meghalt) tébolyult jor-
dániai gyilkos, Abu Muszab al-Zarkavi volt.
A nagyvárosban végrehajtott bevetéseinket néha intenzív kutatások
szakították félbe, amikor valami vagy valaki eltűnt. Az első napomon
négyen kimentünk valamelyik nagy iraki tó környékére, megkeresni
egy eltűnt F–18 Super Hornet vadászbombázót és amerikai pilótáját.
Valószínűleg önök is emlékeznek az esetre, én sohasem fogom elfelej-
teni. Alacsonyan repültünk be a tó fölé az MH–47 Chinook helikopte-
rünkkel, és hirtelen megláttuk egy repülőgép vízből kimeredő farkát.
Rögtön utána rátaláltunk a pilóta partra sodródott holttestére is.
Emlékszem, végtelen szomorúságot éreztem, és nem akkor utoljára.
Még alig huszonnégy órája tartózkodtam az országban. Az 5. csoport-
hoz rendeltek minket, és állóhelyes utasnak neveztek, mert megerősí-
tő izomerőnek szántak a különösen veszélyes helyzetekre. Alapfelada-
tunk a különleges megfigyelés és felderítés volt, hihetetlen dolgokra
képes optikák segítségével.
Mindent a sötétség leple alatt végeztünk. Sok-sok órán át várakoz-
tunk türelmesen, biztosítottuk a hátunkat, szemünket a célon tartot-
tuk, és gyakorlatilag az ellenség szájából lőttük hátra a támaszpontra a
számítógépre vitt képeket.
Általában a négy SEAL-ből álló legkisebb alegység formációban dol-
goztunk. Kinn a semmi közepén, úgy hogy csak magunkra számíthat-
tunk. Ez a fajta közeli felderítés mind közül a legveszélyesebb feladat.
Magányos és gyakran unalmas, ugyanakkor halálos veszéllyel is ter-
helt, ha esetleg ránk találnak. Néha, egy-egy különösen értékes terro-
rista vezető esetében, rajta is üthettünk, és elkaphattuk. Ilyenkor meg-
próbáltuk élve „kiemelni” a célszemélyt. Brutálisan jártunk el, nem is-
mertünk kegyelmet. Általánosságban kijelenthető, hogy a haditenge-
részet SEAL-csapatneme képezi ki a világon a legjobb felderítő alegy-
ségeket.
Mindig nevetnem kell, amikor „a büszke iraki szabadságharcosok-
ról” olvasok. Nem büszkék. A saját anyjukat is eladják ötven dolcsiért.
Bementünk valamelyik házba, elkaptuk a fickót, akit az illetékesek fő-
kolomposnak véltek, és kimasíroztunk vele az utcára. Az első, amit
mondott így hangzott: – Hé, hé, ne engem! Ti azokat a fickókat keresi-
tek ott lejjebb, abban a házban. Vagy: – Ti adtok nekem dollárokat, én
elmondom, amit tudni akartok.
Hajlandók voltak rá, és el is mondták. És amit mondtak, gyakran
igencsak értékesnek bizonyult. A katonaság legtöbb nagy fogása, mint
Szaddám fiainak likvidálása és magának Szaddámnak a foglyul ejtése a
katonai felderítés eredménye volt. Valaki, valaki a sajátjaik közül, elad-
ta őket, ahogy más emberek százait is eladták. Egy dolcsiért bármit,
nem igaz? Büszkeség? Ugyan már, azok a jóemberek lebetűzni se tud-
ták ezt a szót.
És az ilyen minőségű felderítési információt gyakran keservesen
szerzik. Gyorsan megyünk be, be a város legveszélyesebb kerületeibe,
Humvee-kon süvítünk át az utcákon, sőt ha szükséges, gyors kötéllel
helikopterről ereszkedünk alá. Nyomulunk előre, háztömbről ház-
tömbre, óvatosan haladva a sötétben. Felkészülten várjuk, hogy valaki
tüzet nyisson ránk egy ablakból, egy épületből, valahonnan az utca
túloldaláról, akár egy toronyból is. Rengetegszer megtörtént. Néha vi-
szonoztuk a tüzet, mindig nagyságrenddel halálosabb hatékonysággal,
mint amilyen az ellenségünktől kitelt.
És amikor elértük a célunkat, vagy pöröllyel és hulival – azzal a fajta
feszítővassal, amelyik simán leszakítja az ajtót a zsanérjáról – men-
tünk be, vagy egy töltetecskét kötöttünk a zár köré, és egyenesen be-
robbantottuk a rohadékot. Mindig megbizonyosodtunk róla, hogy a
robbanás befelé hasson, biztos, ami biztos, hátha valaki egy AK–47-es-
sel vár ránk az ajtó mögött. Nehéz életben maradni, ha egy ajtó pár
méterről óránként 160 kilométeres sebességgel tép egyenesen feléd.
Időnként, ha volt némi kétségünk az ajtó mögött ránk váró ellenál-
lás erejével kapcsolatban, behajítottunk pár frászgránátot, amely nem
pusztít vagy dönt le falakat a robbanásával, de egy sorozat fülsértőén
hangos, majdnem fülsiketítő dörrenést idéz elő, amelyekhez vakító fe-
hér villanások társulnak. Roppant zavaró élmény az ellenségnek.
Élemberünk a robbanás pillanatában indítja meg a rohamot be az
épületbe, ami mindig sokként éri a bent tartózkodókat. Még ha nem is
használtunk frászgránátot, akkor is igazán gyorsan ébredtek, és arra,
hogy egy csoport nagydarab, maszkos férfi rájuk fogja a sorozatlövő
fegyverét, ordít, és mindenkit óva int attól, hogy mozdulni merjen.
Habár ezek a városi házak többnyire egyemeletesek voltak, az irakiak a
földszinten szerettek aludni, valamennyien egy bolyba tömörülve a
nappaliban.
De lehetett valaki az emeleten, és megpróbálhatott fentről lövöldöz-
ni ránk, ami komoly kellemetlenséggé fajulhatott. Ezt a problémát ál-
talában egy jól irányzott kézigránáttal oldottuk meg. Ez talán elvete-
mülten hangzik, de a csoportbeli bajtársak élete teljes mértékben a
gránátos kolléga kezében van, hiszen a fent lévő faszinak szintén lehet
gránátja, ezt a veszélyt pedig ki kell küszöbölni. A bajtársakért. A
SEAL-eknél mindig mindent a csoportbeli bajtársakért teszünk. Ez
alól a szabály alól nincs kivétel.
A földszinti szobában, ahol eddigre az irakiaknak igazán megjött a
kedvük a megadáshoz, kerestük a bandavezért, a fickót, aki tudja, hol
tárolják a robbanóanyagot, a fickót, aki elvezethet a bombakészítő mű-
helyhez vagy a fegyverekhez, amelyek éppen amerikai katonákra sze-
geződnek. Általában nem volt olyan nehéz rátalálni. Kerítettünk vala-
mi világítást odabent, majd odaállítottuk a pasast közvetlenül az ab-
lakhoz, hogy azok a srácok odakinn, akik a felderítési dokumentációt
kezelték, összehasonlíthassák az arcát a fotókkal.
Azokat a fotókat gyakran az a csoport készítette, amelyikben dol-
goztam, és az azonosítás gyorsan ment. És amíg ez az eljárás zajlott, a
SEAL-ek biztosították a házat, ami nagy vonalakban azt jelenti, baro-
mi gondosan meggyőződtek arról, hogy a váratlanul házi őrizetbe he-
lyezett irakiak semmi, de tényleg semmiféle fegyverhez ne juthassa-
nak.
Nagyjából ugyanekkor felbukkantak azok, akiket a SEAL-ek „A-
fiúk”-nak neveznek: nagyon profik, nagyon könyörtelenek, kérdéseikre
mindig megkövetelték a választ és mindig eredményt akartak elérni a
kihallgatással. Mindenekfölött gondjuk volt az informátor információ-
inak minőségére, a felbecsülhetetlen értékű adatokra, amelyek ameri-
kai életek tucatjait menthetik meg. Odakinn az utcán rendszerint há-
rom vagy négy SEAL őrködött mozgó őrként, hogy kordában tartsa az
elkerülhetetlenül összeverődő tömeget. Amikor uralták a tömeget, ak-
kor az A-fiúk irányításával mi kérdeztük ki az elkapott főkolompost.
Azt akartuk megtudni tőle, hol tevékenykedik a terrorista sejtje.
Néha egy címet kaptunk, néha más bandavezérek nevét. Máskor az
ember fegyvertároló rejtekhelyekről adott információt, de ehhez rend-
szerint pénz kellett. Ha az őrizetbe vett fickó különösen konok volt,
megbilincseltük, és hátraküldtük a támaszpontra, szakavatottabb ki-
hallgatásra.
Általában azonban elárult valamit. Ilyen módon gyűjtöttük be a fel-
derítési információt, amelyre szükségünk volt, hogy meg tudjuk talál-
ni, és likvidálni tudjuk azokat, akik még mindig készek voltak harcolni
Szaddám Huszeinért, még akkor is, ha a kormánya már megbukott,
még akkor is, ha katonái már megadták magukat, és az ország átme-
netileg amerikai és brit megszállás alá került. Veszélyes napok voltak
ezek a szabályos hadviselés végén.
Miközben háztetőkről lövöldöztek ránk, és azt lestük, melyik autó-
ban rejtőzik bomba, megtanultunk úgy harcolni, mint a terroristák, éj-
szakáról éjszakára. Mint a vadállatok úgy mozogtunk az utcákon és a
falvakban. A terroristák legyőzésére nincsen más mód. Úgy kell har-
colnod, ahogy ők, mert különben biztosan ők ölnek meg téged. Ez az
oka, hogy durván avatkoztunk be, rohammal vettük be a lakóházakat
és más épületeket, berobbantottuk az ajtókat, berontottunk, szigorúan
alkalmaztuk a SEAL-csoportok kipróbált és megbízható módszereit,
amelyeket a többéves kiképzés kitörölhetetlenül belénk vésett.
Mert végső soron az a cél, hogy az ellenséged féljen tőled, fogja fel,
hogy te vagy fölényben. Ez az, amire megtanítottak minket ott kinn,
az Egyesült Államok hatalmát érvényesítő fegyveres erők abszolút első
vonalában. És valószínűleg ez az oka, hogy az Irakban töltött hosszú
hónapjaim alatt soha egyetlen SEAL-t sem veszítettünk. Ment minden,
ahogy a nagykönyvben meg van írva. Hibátlanul.
Legalábbis semmi komoly. Habár el kell ismernem, hogy az első
Irakban töltött hetem alatt… becsúszott működésünkbe… nos… egy
aprócska helyzetmegítélési hiba, miután az egyik folyó menti járőrözé-
sünk alatt, miközben a túlpartról valaki szórványosan lövöldözött
ránk, megtaláltuk az iraki felkelők egyik lőszerraktárát. Akadnak a
fegyveres erőknél olyan tisztek, akik mérlegelték volna azt a lehetősé-
get, hogy egyszerűen lefoglalják a raktárt, és elkobozzák a robbanóesz-
közöket.
A SEAL-ek kicsit másképp reagálnak egy ilyen helyzetre, és általá-
ban gyorsabb megoldást keresnek. Nem egészen a hé, hé, hé… ennek a
cuccnak mennie kell elvet alkalmaztuk, de szélesen értelmezett irány-
elvnek azért azt tekintettük. Beszereltük a saját robbanóanyagunkat az
épületbe, majd utána megfogadtuk EOD-osunk (Explosive Ordnance
Disposal, azaz tűzszerész) tanácsát. Jócskán hátraparancsolt bennün-
ket, de néhányan még így is eltöprengtünk, tényleg elég messze va-
gyunk-e.
– Semmi gond. Maradjatok, ahol vagytok! – bízott a tűzszerész saját
helyzetmegítélésében.
Nos hát, az a rakás bomba, kézigránát és más, robbanóanyaggal töl-
tött harci eszköz akkorát robbant, mint egy atombomba. Először csak
a por és kisebb betondarabok szálltak a levegőben. A detonációk azon-
ban egyre nagyobbak lettek, és az épületből nagy betonkoloncok kezd-
tek záporozni ránk.
Mindenhol srácok vágták hasra magukat. Beugrottak a teherautók-
ba, a teherautók alá, bárhová, csak el a törmelékeső elől. Egyik társunk
a Tigris folyóba ugrott! Körülöttünk nagy robajjal zúdultak le az égből
a nagy kövek és kőkemény vályogfaldarabok, ütötték-verték a teher-
gépkocsikat. Igazán meglepő, hogy ott akkor senki sem halt vagy sebe-
sült meg.
Végül minden elcsendesedett, és én előkúsztam, sértetlenül. Az
EOD-os maestro közvetlenül mellettem állt.
– Gyönyörű! – böktem ki. – Ez igazán remekül sikerült, ugye? – És
közben azt gondoltam, bárcsak itt lenne velünk Mike Murphy, ő biztos
tudott volna valami szellemesebbet mondani.
Majdnem három hónapig dolgoztunk az 5-ös számú SEAL-csoport-
tal Bagdad külvárosaiban. Igazából ott estünk át a tűzkeresztségen, ott
váltunk alkalmassá a harcra, a városi utcák átfésülése közben, miköz-
ben felkelőket füstöltünk ki valahonnan, ahol éppen rejtőztek. Minden
ügyességünkre és szakértelmünkre szükségünk volt, amikor előrenyo-
multunk a sarki háztömbökig, és tüzet nyitottunk az éjszakában, mi-
közben átkeltünk azokon a furcsa, sötét, idegen útkereszteződéseken.
A gond az volt, hogy az utcák gyakran teljesen normálisnak látszot-
tak, de ha közelebb ment az ember, látta, hogy az épületek fala csupa
lyuk. Sőt némelyikből csak az utcai homlokzat maradt meg, a teljes
hátsó részt lerombolták az amerikai bombák, amikor a szárazföldi csa-
patok a gyilkos Szaddám Huszein uralmának megdöntéséért küzdöt-
tek.
Í
 Így gyakran találtuk magunkat olyan helyen, ami, úgy tűnt, tisztes-
séges utcákból áll, de valójában rommező volt, tele tökéletes búvóhe-
lyekkel a felkelőknek, sőt a szunnita mohamedán terroristáknak, akik
még mindig harcoltak egykori vezérükért.
Az egyik ilyen éjszakán majdnem megöltek. Ki-kiléptem a járdára,
vállamhoz emelt puskával, mert éppen tüzelve fedeztem csoportbeli
bajtársaimat. Máig élénken emlékszem az esetre. Szétterpesztett láb-
bal éppen egy bomba fölött álltam, de még csak nem is láttam.
Az egyik srác rám üvöltött: „Marcus! Gyere onnan!”, és egyenesen
nekem rontott. Teljes súlyával odébb taszított, és párba összekapasz-
kodva kigurultunk az utca közepére, ő pattant fel előbb, és szó szerint
már vonszolt is el onnan. Pillanatokkal később az EOD-os srácok már
robbantották is – azt a bombát. Hála istennek már mindketten kívül
kerültünk a hatótávolságán, ugyanis csak egy apró, rögtönzött robba-
nóeszköz volt, amelyet valakinek a konyhájában tákoltak össze. Mind-
azonáltal engem megölt volna, vagy legalábbis komoly kárt tett volna
becses szerszámomban.
Ez mindössze egyetlen példa arra, milyen hihetetlenül éles eszűnek
kell lenni ahhoz, hogy valaki viselhesse a SEAL-ek háromágú szigo-
nyát. Kiképzés közben újra és újra azt magyarázták nekünk, hogy so-
hase legyünk önelégültek, állandóan emlékeztettek terrorista ellensé-
geink nyers ravaszságára és kiszámíthatatlanságára, a teljes éberség
szükségességére minden időben, és arra, hogy mindig vigyázzunk cso-
portbeli bajtársainkra. Minden este bevetés előtt valamelyik rangidős
tiszthelyettes elmondta nekünk: „Na, most figyelem, srácok! Fel a pó-
kerarcot! Ez most igazi. Álljatok készen! Koncentráljatok! Ha így tesz-
tek, élni fogtok!”
Sokat tanultam önmagamról ott kinn az 5. csoportnál, miközben
osontam a sötétben, cikcakkban gyalogoltam a terepen, és soha sem-
mit nem csináltam kétszer ugyanúgy. Úgy a hadsereg jár el, ők csinál-
nak mindig mindent ugyanúgy. Mi másként működünk, mert sokkal
kisebb létszámú csapat vagyunk. Még egy nagyszabású városi hadmű-
velet esetén sem utazunk soha húsz főnél nagyobb csoportokban, a
felderítő alegységünk pedig mindössze négy főből áll.
Mindettől az érzékeid élessége a tízszeresére nő, miközben csende-
sen lopakodva haladsz az árnyékok között, kihasználsz minden holt
teret, a területeket, ahova ellenséged nem lát be. Valaki árnyékharco-
soknak írt le minket. Igaza volt. Pontosan azok vagyunk. És ténykedé-
sünknek mindig nagyon világos célja van, általában csupán egyetlen
fickó az, egyetlenegy személy, aki felelős valamilyen probléma okozá-
sáért: a terroristák vezére vagy a főparancsnokuk.
És van egy egész magatartási kódex, amelyre emlékezned kell, ami-
kor végül utoléred a célszemélyt. Először is dobasd el vele a fegyverét,
és le a seggével a földre! Ezt általában különösebb tiltakozás nélkül
megteszik. Ha mégsem, segítünk neki földre kerülni, gyorsan. De
soha, soha nem fordítunk neki hátat, a másodperc törtrészére sem.
Ezeknek a fickóknak soha egy arasznyi mozgásteret sem engedünk.
Mert fel fogja kapni a fegyverét, és közvetlen közelről beléd lő, a hátad
közepébe. Akár még a torkodat is elvághatja, ha kap rá lehetőséget.
Senki még megközelítőleg sem tud úgy gyűlölni, mint egy terrorista.
Amíg nem kerülsz szemtől szembe eggyel közülük, nem is érted iga-
zán a gyűlölet szó jelentését.
Félig-meddig kiképzett terroristákkal akadtunk össze világszerte,
olyanokkal, akiknek a döntő többsége igazából alkalmatlan bármiféle
halálos fegyver kezelésére, különösen az orosz gyártmányú Kalasnyi-
kovokéra, amelyeket általában használnak. Először is az istenverte
cucc pontatlan, és egy hisztérikus személy kezében, márpedig a leg-
többjük az, ezek a gépkarabélyok összevissza szórják a lövedékeket az
egész környékre. Amikor ezek a fickók egy amerikait próbálnak le-
szedni, általában egy sarok mögül tüzelnek vakon, különösebb célzás
nélkül, és végül három véletlenül arra járó iraki civilt sikerül megölni-
ük Kizárólag a vak véletlennek köszönhetően találják el az amerikai
katonát, akit akarnak.
2003. május 1-jén Bush elnök bejelentette, hogy a háború katonai
szakasza véget ért. Négy nappal később kiderült, hogy Szaddám és a
fia 1 milliárd dollárt rabolt el készpénzben a Központi Bankból. Nagy-
jából abban az időben, amikor még javában folyt a kutatás a tömeg-
pusztító fegyverek után, kirendeltek minket a hatalmas Szarszár-tó-
hoz, ahova Szaddám állítólag nagy titkos raktárt telepített.
Óriási kiterjedésű, mesterséges tó volt, majdnem 80 kilométer
hosszú és egyes helyeken 50 kilométer széles az Eufrátesz és a Tigris
közötti zöldellő síkságon, Tikríttől délre. Az egyik végén hatalmas
duzzasztógát tornyosul, minket pedig attól közvetlenül délre, egy Hit
(csapás, találat) nevű településen helyeztek el. Találó névnek tűnt. Fel-
szerelkeztünk tehát, és nagyjából egy héten keresztül fésültük át a tó
mély, tiszta vizét, annak minden egyes négyzetcentiméterét. Zodiac
motorcsónakokból merültünk, és nem találtunk semmit, csak egy bi-
cikliabroncsot, meg egy régi létrát.
Ahogy múltak a hetek, egyre nagyobb lett a hőség, a hőmérséklet
néha elérte a 45 Celsius-fokot. Mi tettük tovább a dolgunkat, egyre
többet dolgoztunk éjszaka. Már-már úgy tűnt, enyhül a helyzet az or-
szágban, de akkor július 4-én egy szalagra vett hang, amelyről az al-
Dzsazíra televízió azt állította, hogy Szaddámé, mindenkit felszólított,
hogy csatlakozzon az ellenállási mozgalomhoz, és mindhalálig küzd-
jön az amerikai megszállás ellen.
Mi úgy véltük, ez elég nagy hülyeség, mert nem próbáltunk mi meg-
szállni semmit. Mi csak igyekeztünk megakadályozni, hogy ezek az
őrült faszfejek felrobbantsák és kiirtsák annak az országnak a polgári
lakosságát, amelyet éppen csak felszabadítottunk minden idők egyik
legsötétebb gonosztevőjének uralma alól.
Nem sokat számított, hogy mi mit gondolunk. Már ugyanaznap ko-
moly bomba robbant az új, amerikaiak által kiképzett iraki rendőrség
egyik befejező tanfolyamának avatási ünnepségén. Hét új zsaru meg-
halt, további hetven megsebesült. Csak a Jóisten érti azoknak a gon-
dolkodását, akik szerint ennek volt értelme.
Folytattuk műveleteinket, felkutattuk a felkelők kulcsembereit, és
erőszakkal vagy megvesztegetéssel kihúztuk belőlük az információkat,
de máris úgy látszott, korlátlanul nagy tömegből toborozhatnak. Nem
számított, milyen sok embert buktattunk le, mindig volt belőlük még.
Nagyjából abban az időben hallottunk először egy baljóslatú csoport
felemelkedéséről, amely Iraki al-Káidának nevezte magát. Leplezetle-
nül terrorista jellegű, a zavarkeltésnek és a gyilkolásnak – különösen a
mi gyilkolásunknak – szentelt szervezet lépett színre velük.
Sikerült azonban súlyos csapást mérni az egész mozgalom harci
kedvére július 22-én, amikor Szaddám fiait, Udajjt és Kuszajjt, akik
legalább akkora gazemberek voltak, mint a kedves édesapjuk, végül le-
kapcsoltuk egy moszuli házban. Nem szabad beszélnem erről a szigo-
rúan titkosított hadműveletről, csak annyit mondhatok, a testvérpárt
megölték, amikor az amerikai különleges hadviselési erők a földdel
tették egyenlővé az egész épületet. Haláluk teljes egészében annak volt
köszönhető, hogy néhány odaadó, hűséges bajtársuk, akiket mélységes
büszkeség töltött el, amiért szabadságharcot vívnak, elárulta őket.
Pénzért, pontosan úgy, ahogy utóbb majd Abu Muszab al-Zarkavit is el
fogják árulni.
Minden erőfeszítésünk dacára az öngyilkos bombamerénylők csak
folytatták a robbantásokat. Fiatal irakiak voltak a merénylők, akikkel a
szélsőséges ajatollahok tanítása elhitette, hogy vélt ellenségeik meg-
gyilkolásáért feltárul előttük a Paradicsom kapuja – felhangzik a há-
rom harsonaszó, és ők átkelhetnek a hídon, egyenesen Allah karjaiba
és az örök boldogságba.
Ezért tehát komolyan nekiláttak a dolguknak. Augusztus 26-án
bomba végzett egy amerikai katonával, ami azt jelenti, hogy több
amerikai élet veszett oda a konfliktus vége óta, mint az egész hadjárat
alatt. Augusztus 29-én gépkocsiba rejtett jókora bomba robbant Ne-
dzse en egy suta mecset előtt, és megölt nyolcvan embert, köztük a
szeretve tisztelt síita vallási vezetőt, Mohamed Bakr al-Hakim ajatolla-
hot.
A mi véleményünk szerint a helyzet gyorsan csúszott ki az irányítá-
sunk alól. Úgy látszott, nem számít, mit teszünk, milyen sokat gyűj-
tünk be ezek közül az őrültek közül, mennyi robbanóanyagot, kész
bombát vagy fegyvert kutatunk fel, mindig kerül még. És mindig van-
nak további jelentkezők, fiatal férfiak, akik örömmel választják a rövid
utat a harsonaszó felé, azt, hogy egy ugrással átkelhetnek a hídon, és
zutty bele valami minőségi boldogságba.
Addigra, augusztus végére, egyre sürgetőbbé vált a hiányzó tömeg-
pusztító fegyverek kérdése. Hans Blix, az ENSZ fő fegyverzetellenőre,
visszavonult a közéletből, és ekkor már az Egyesült Államok Fegyveres
Erői őrködtek nagy gonddal az ügy fölött. A mi nézetünk szerint a kér-
dést, hogy Szaddám Huszeinnek volt-e biológiai és vegyi fegyvere, már
megválaszolták. Persze hogy volt. Hiszen használta őket Halabdzsá-
ban, nem igaz?
Azt hiszem, az amerikai közvéleményt akkor már az a kérdés izgat-
ta, hogy nukleáris fegyvere, atombombája volt-e. De persze nem ez a
leglényegesebb kérdés, hanem az, nukleáris programja volt-e.
 Mert az egyet jelentett volna azzal, hogy próbál fegyverminőségű
uránium-235-öt előállítani. Ehhez úgy jut az ember, hogy centrifugá-
ban pörgeti az uránium-238-at, s ezzel kifelé hajtja a nehéz neutrono-
kat, mint a salátacentrifuga a vízcseppeket a fejes saláta leveleiről. Po-
kolian bonyolult eljárás, és akár hét évig is eltarthat, de a végén, ha
minden baj nélkül működött, az ember levágja az uránium külső réte-
gét, és máris ott van neki egy nagy darab nehéz molekulájú uránium-
235-je. Ha ezt kettévágja az ember, majd acélburkolatú zárt térben –
amilyen egy rakéta vagy egy bomba – hagyományos robbanótöltetek-
kel egymásnak löki a két részt, már ott is van az új Hirosima.
És ez a lényeges kérdés: dolgoztatta-e Szaddám a centrifugákat,
hogy uránium-235-höz jusson, és ha igen, először is honnan szerezte
az urániumot? És hol hajtotta végre a programot? Gondoljunk csak
bele, mi más oka lehet, hogy valaki uránium-235-höz akarjon jutni,
mint az, hogy atombombát akar készíteni.
Tudtuk, hogy az amerikai hírszerző szervek úgy vélték, Szaddámnak
volt ilyen programja, hogy valahol hatalmas kiterjedésű országában –
nagyobb, mint Németország, majdnem olyan nagy, mint Texas – létez-
nek a centrifugák, amelyekkel a világ legveszélyesebb anyagát próbál-
ják előállítani.
Ennyi volt az összes rendelkezésünkre álló információ. De tudtuk,
mit keressünk, és nagy biztonsággal felismertük volna, ha rátalálunk.
Vajon rendelkezett-e Szaddám a késztermékkel, a finoman megmun-
kált atombombával vagy atom robbanófejes rakétával? Valószínűleg
nem. Soha senki nem gondolta, hogy rendelkezett vele, de az egykori
védelmi miniszter, Donald Rumsfeld egyszer megjegyezte: „Mit akar-
nak tenni? A helyén hagyni (Szaddámot), amíg megszerzi?”
Talán emlékeznek, hogy a CIA úgy vélte, sikerült perdöntő bizonyí-
tékot kibányásznia a műholdas képanyagból, ami a hatalmas állami
kamionokról készült, amint Irak autópályáit járják: négy volt belőlük,
általában menetoszlopban haladtak, és mind a négyben elférhetett két
centrifuga. Az általános vélekedés az volt, hogy Szaddám mobil centri-
fugákra épített programot működtet, amelyek elemeit nem könnyű
megtalálni, sőt akár elrejthetők vagy eláshatok a sivatagban, vagy
vészhelyzetben a teherautókon áthajthatnak velük az államhatáron
Szíriába, vagy akár Jordániába is.
 Nos, megtaláltuk a kérdéses kamionokat a sivatagban elrejtve. Egy-
más mellé állították le őket, de mindegyiket durván kibelezték. Semmi
sem maradt bennük. Mi láttuk a kamionokat, és véleményem szerint
valaki eltávolította a rakományukat, bármi is volt az, és nagyon siető-
sen távolította el.
Én az al-Kaida kiképzőtáborát is láttam Bagdadtól északra. Elhagy-
ták ugyan, de határozott bizonyítékul szolgált a kapcsolatra az iraki
diktátor és Oszama bin Laden jövendő harcosai között. A tábor hadi
rendeltetéséről rengeteg nyom árulkodott. A srácok közül néhányan,
akik megjárták Afganisztánt, azt mondták, nagyjából a pontos mása
annak a tábornak, amelyet az Egyesült Államok 9/11 után pusztított el.
Sokszor előfordult, hogy valóban árnyékokat kergettünk abban a
perzselően forró, homokos pusztaságban. Különösen, amikor vizek kö-
zelében kutattunk. Odakinn a semmi közepén, a feltérképezetlen, ter-
méketlen sivatagi terepen víz közelében gyakran láttunk a távolban ra-
kétaindítókat. Ilyenkor persze odahajtottunk, csak hogy kiderüljön,
csalinak felállított, ócskavasból és régi vasrudakból összehegesztett,
jókora rakétaszállító-tartályutánzatok merednek az ég felé.
Kétnapi gépkocsival való furikázás után nehezen járható terepen ez
bizony igen nagy bosszúság volt. Ha a mi csoportunk találta volna meg
végül Szaddámot föld alatti rejtekhelyén, mi valószínűleg agyonlőttük
volna számos ok, de különösen azok miatt a hiábavaló sivatagi kocsi-
kázások miatt. (Csak viccelek.)
Mondok én valamit. Az iraki elnök agyafúrt ördög volt, feltűnt és el-
tűnt tizenhárom palotája között cikázva, elkerülte az elfogást, hang- és
videofelvételeket készített, buzdította fegyveresei maradékát, hogy öl-
jenek tovább minket, és a nagy Sátán (vagyis Amerika) elleni háború
folytatására biztatta a felkelőket.
Kemény volt ott kinn, de én sok szempontból hálás vagyok a tapasz-
talatokért. Megtanultam, pontosan mennyire lázadó szellemű és ra-
vasz lehet egy ellenség. Megtanultam, hogy sohase becsüljem alá. És
megtanultam, hogy a játszma feltételeit mindenkor nekem kell diktál-
nom, ha meg akarom nyerni. És csak semmi önelégültség.
Visszatekintve úgy emlékszem, a C–130-assal Afganisztánba vezető
hosszú utunk alatt minden korábbinál intenzívebben ébredtem tuda-
tára az erősödő problémának, amellyel a világ különböző hadszíntere-
É
in harcoló amerikai csapatok szembesülnek. Én Irakban találkoztam
először ezzel, ott hallottam az első felmordulásokat az Egyesült Álla-
mok közvéleményének liberális részéről, hogy valamilyen módon bű-
nös úton járunk, brutális gyilkosok vagyunk, akik más országokat fé-
lemlítenek meg. Hogy ellenünk, akik kormányunk parancsára az éle-
tünket kockáztatjuk a hazánkért, leghelyesebb lenne vádat emelni em-
berölés miatt, amiért lelőjük az ellenségünket.
Álnok folyamat zajlott, amikor az Egyesült Államok Fegyveres Erőit
olyan politikusok és liberális médiaszereplők bírálták, akik semmit se
tudnak a fegyveres harcról, semmit se tudnak a kiképzésünkről, és
semmit se tudnak a halálos veszélyről, amivel a frontvonalban szem-
benézünk. Azon az Afganisztánba tartó repülőgépen mind a hatunk
fejében ott motoszkáltak valahol a harci érintkezés örökösen alkalmat-
lankodó szabályai (Rules of Engagement, ROE).
E szabályokat valami távoli washingtoni bizottság tanácstermében
üldögélő politikusok írják elő, nekünk pedig be kell tartanunk őket. Az
a tanácsterem pedig mérhetetlenül messze van a csatatértől, ahol orv-
lövész lövedéke robbanthatja szét az ember fejét, ahol a legcsekélyebb
mulasztás az ember életébe kerülhet, ahol meg kell ölnöd az ellensé-
gedet, mielőtt ő öl meg téged.
Márpedig a ROE nagyon pontosan meghatároz minden részletet: mi
nem nyithatunk tüzet, amíg ránk nem lőnek, vagy nem azonosítjuk
teljes biztonsággal az ellenségünket, és nincs bizonyítékunk a szándé-
kaira. Na most ez mind roppant derék, de mi legyen egy maroknyi
amerikai katonával, akik napok óta járőröznek, már többször rájuk
lőttek, RPG-gránátokat és házi készítésű bombákat kerültek el, több
embert veszítettek, nagyon közel járnak a kimerültséghez, s netán ki-
csit be is gyulladtak?
Mit kellene tenniük, amikor felbukkan a látóhatáron egy csapat fic-
kó, fejükön színes törülközővel, kezükben AK–47-eseket lóbálva, és
egyenesen feléjük rohannak? Várják be, amíg ölni kezdik rajbeli bajtár-
saikat, vagy kaszálják le a fattyakat, még mielőtt lehetőségük lenne
ölni?
Ez a helyzet talán egyszerűnek látszódhat Washingtonban, ahol a
terroristák emberi jogai gyakran kapnak minden mást megelőző el-
sőbbséget. És azt is biztosra veszem, hogy a liberális politikusok ké-
szek mindhalálig védelmezni az álláspontjukat. Mert mindenki tudja,
hogy a liberálisok még soha semmiben nem tévedtek. Megkérdezhetik
őket. Bármikor.
Az Egyesült Államok harcoló katonája számára, legyen az Ranger,
SEAL, zöldsapkás vagy bármi más, ez a ROE igen komoly talány. Meg-
értjük, hogy be kell tartanunk, ugyanis annak az országnak a jogszabá-
lyai közé tartozik, amelynek szolgálatára felesküdtünk. Csakhogy ve-
szélyt jelent ránk: aláássa önbizalmunkat a harctéren a világ terroriz-
musa elleni küzdelemben. És ami még rosszabb, aggodalmat plántál
belénk, elbizonytalanít, sőt néha habozunk miatta.
Első kézből származó tapasztalat alapján állíthatom, hogy a harci
érintkezés ezen szabályai az amerikai haditengerészetnél valaha szol-
gált három legkülönb SEAL életébe kerültek. Nem azt mondom én,
hogy az akkori súlyos helyzetben ezek az elit harcosok nem halhattak
volna meg egy kicsit később, de akkor és ott nem vesztették volna éle-
tüket, sőt véleményem szerint majdnem bizonyosan ma is élnének.
Őszintén remélem, hogy egy szép napon, hamarosan, az Egyesült
Államok kormánya megtanulja, hogy bízhat bennünk. Tudunk a rossz-
fiúkról, arról, hogy mit tesznek, sőt gyakran azt is, kik ők. A politiku-
sok úgy döntöttek, csatába küldenek minket, és nekünk ez a mestersé-
günk. Azt tesszük, amit kell. És nézetem szerint ha egyszer azok a po-
litikusok megszavazták, hogy kiküldenek minket megtenni azt, amire
országunk polgárainak 99,9 százaléka nem vállalkozna, mert rettene-
tesen fél, akkor el kellene takarodniuk az útból a pokolba, és ott is kel-
lene maradniuk.
Ez az egész hisztéria a háborús bűnökkel, már ahogyan azokat a po-
litika és a média liberális szárnya meghatározza, Irakban kezdődött, és
azóta csak egyre jobban elfajul. Hetet-havat összehordanak a közvéle-
mény tájékoztatáshoz való jogáról, és mindenki úgy érzi, muszáj bele-
kontárkodnia.
Nos, a legtöbb hadi-tengerész SEAL nézete szerint a közvélemény-
nek nincs joga a tájékoztatáshoz, ha ez az életünk szükségtelen veszé-
lyeztetésével jár, nincs joga csak azért, mert Washingtonban valaki
őrületbe kergeti magát, annyira aggódik valami érzéketlen, fanatikus
terrorista emberi jogaiért, aki amint meglát, legszívesebben azonnal
megölne minket, ahogy bármely más amerikait is, akire csak rá tudja
fogni a jó öreg szorgos AK-ját.
Ha a közvélemény makacsul ragaszkodik ahhoz, hogy ő bizony ren-
delkezik a tájékoztatás jogával, amit én erősen kétlek, akkor talán az
embereknek el kellene menniük oda, és egymagukban szembenézniük
pár fegyveres terroristával, aki ég a vágytól, hogy minden amerikait le-
gyilkolhasson.
Garantálom, hogy minden felkelő, szabadságharcos és kóbor lövész
Irakban, akit őrizetbe vettünk, értette a csíziót, tudta, hogy a szabadu-
lás kulcsa az, ha kijelenti, az amerikaiak megkínozták, gyalázatosán
bántak vele, vagy nem engedték, hogy olvassa a Koránt, vagy megegye
a reggelijét, vagy nem hagyták tévét nézni. Mind tudták, hogy az al-
Dzsazíra, az arab hírtelevízió, kapva kap majd a sztorin, és az eljut az
Egyesült Államokba is, ahol a liberális média szíves-örömest elmond
minket gyilkosnak, barbárnak vagy bárminek. A terrorista szervezetek
jókat röhögnek az amerikai médián, és pontosan tudják, hogyan hasz-
nálják ellenünk a rendszert.
Tudatában vagyok annak, hogy nem közlök pontos részleteket, mint
ahogy nincs is szándékomban. E rövid betekintést azonban arra szán-
tam, hogy megmutassam, a harci érintkezés szabályai egyértelmű és
folyamatosan fennálló veszélyt jelentenek. Megijesztik a fiatal katoná-
kat, akiket saját kormányuk vezényelt veszélyes helyre, azt hitetik el
velük, hogy emberölés bűntettével lesznek megvádolhatók, ha túl
energikusan védik magukat.
Semmi érzékem a politikához, és a haditengerészet SEAL-jeként
arra eskettek fel, hogy védelmezzem a hazámat, és végrehajtsam főpa-
rancsnokom, az Egyesült Államok elnökének utasításait, bárki legyen
is az, republikánus vagy demokrata. Hazafi vagyok, harcolok az Ame-
rikai Egyesült Államokért és szűkebb hazámért, Texasért. Egyszerűen
nem akarom azt látni, hogy az ország legkülönb i ainak egyike-mási-
ka azért vonakodik jelentkezni a fegyveres erők valamelyik elit csapat-
neméhez, mert attól fél, hogy a saját honfitársai fogják háborús bű-
nökkel vádolni pusztán azért, mert támadta az ellenséget.
És egy dolgot biztosan tudok: ha egyszer az oldalában mászva meg-
kerülnék egy hegyet Afganisztánban, és hirtelen szembetalálnám ma-
gamat Oszama bin Ladennel, a férfival, aki kitervelte a hazám elleni
aljas, indokolatlan támadást, amellyel 2752 ártatlan amerikai civilt öl-
tek meg New Yorkban szeptember 11-én, én bizony hidegvérrel agyon-
lőném.
Mire a felháborodott amerikai média követelésére a fegyveres erők
vezetői valószínűleg nem is a börtönbe zárnának, hanem valahova alá-
ja. És akkor megvádolnának gyilkossággal.
De tudják mit: én akkor is lelőném a szemétládát.
 2

Bébi SEAL-ek… és hatalmas vén aligátorok

Birkóztam egyszer eggyel, és nagyon örültem, amikor a
szarházi úgy döntött, elege van, és elúszott melegebb vizek
felé. A fivérem azonban a mai napig szeret aligátorokkal
birkózni, csak a móka kedvéért.

Repültünk tovább, magasan az Ománi-öböl déli vizei fölött. Kelet-

északkeletnek tartottunk hatszáznegyven kilométeren át, tizennégy-
ezer méter magasságban az Arab-tenger fölött. A 61. hosszúsági fokot
a kora hajnali órákban kereszteztük. Ezen a ponton egyenesen délre
voltunk Irán határ kikötőjétől, Gavátertől, ahol Pakisztán határa leér a
tengerhez.
Healy főnök csendesen hortyogott. Axe a New York Times kereszt-
rejtvényét fejtette. A csoda pedig az volt, hogy Shane fülhallgatója
nem robbant szét, amilyen hangosan bömböltette a rock and rollt.
– Tényleg muszáj ezzel a hangerővel játszanod ezt a szart, öcskös?
– Ez menő, apám! …csávós, tök jó!
– Jézusom!
A C–130-as dübörgött tovább, immár kicsit északabbra tartva, felfelé,
Beludzsisztán partvidéke felé, amely hétszázötven kilométer hosszan
húzódik az Arab-tenger északi partján, és stratégiai szempontból ural-
ja a Perzsa-öbölbe be- és az onnan kivezető olajszállítási útvonalakat.
Számos igen dühös törzsi vezető ellenkezése dacára Beludzsisztán Pa-
kisztán része, és az Indiától való 1947-es elszakadás óta mindig is az
volt. Ettől persze a főnökök cseppet sem elégedettebbek a területek
felosztásával.
Érdemes megemlíteni, hogy nem akadt még hatalom, se török, se
tatár, se perzsa, se arab, se hindu, se brit, amelyiknek sikerült teljesen
az uralma alá hajtania Beludzsisztánt. Az ottani törzsi harcosok még
Dzsingisz kánt is feltartóztatták, pedig az ő srácai voltak a tizenhar-
madik század haditengerészeti SEAL-jei.
Sohasem mondják el nekünk, vagy bárki másnak, hogy pontosan
milyen útvonalon hatolnak be az amerikai különleges hadviselési erők
valamelyik országba, de Paszni kikötővárosban nagy amerikai támasz-
pont működik Úgy sejtem, mi is valahol ott repültünk be a szárazföld
fölé, jóval pirkadat előtt, majd négy hegyláncot keresztezve még négy-
száz kilométert repültünk tovább egy másik amerikai katonai támasz-
pontig, Dalbandin városának közelében.
Sehol sem álltunk meg, de Dalbandin csak nyolcvan kilométerre
délre fekszik az afgán határtól, és biztonságos a légtere. Legalábbis
annyira biztonságos, amennyire bármi az lehet azon a furcsa, vad vidé-
ken, amely valahogy be van szorítva az Irán, Pakisztán és Afganisztán
közötti háromszögbe.
Végtelen hegyláncaival Beludzsisztán sok-sok menekülő al-Kaida-
önkéntesnek és Afganisztánból kiűzött tálib harcosnak nyújt biztonsá-
gos menedéket, jelenleg akár hatezer is rejtőzhet ott ezekből a poten-
ciális terroristákból. És bár Healy főnök, jómagam és a srácok tizenöt
kilométer magasan húztunk át e fölött az óriási kiterjedésű, gyéren la-
kott, titkait szigorúan őrző tartomány fölött, mégis a hideg futkosott
tőle a hátamon, és örültem, amikor a repülőgép személyzete jelentette,
hogy elértük Afganisztán légterét. Még több mint 640 kilométer várt
ránk északi irányban, Kabul felé.
Elaludtam valahol a homoksivatag fölött, keletre Afganisztán egyik
legnagyobb folyójától, az 1200 kilométer hosszú Hilmendtől, amely a
déli művelhető területek zömét érinti, és öntözővizet szolgáltat műve-
lésükhöz.
Nem emlékszem, hogy éppen akkor mit álmodtam, de gondolom
otthonról valamit. Rendszerint otthoni dolgokról álmodok, amikor a
tengerentúlon szolgálok. Az otthon nekünk egy kis farm kinn Kelet-
Texas fenyőkben gazdag vegyes erdőiben, két vagy három másik farm
között, amelyek közül az egyik, a közvetlen szomszédunk, nagyjából
négyezerszer nagyobb, mint a miénk, és ettől időnként mi is sokkal
nagyobbnak látszunk, mint a valóságban. Valahogy hasonló a kapcso-
latom egypetéjű ikertestvéremmel, Morgannel.

Ő
 Ő körülbelül hét perccel idősebb nálam, és nagyjából ugyanakkora
(195 centi és 105 kiló), mint én. A családban valahogy mindig engem
kezeltek a kistestvérként. Az ember nem is hinné, hogy hét perc ezt
teheti valakivel, igaz? Pedig így van, és Morgan lankadatlanul őrzi
rangidősi státusát.
Ő is haditengerészeti SEAL, kicsit mögöttem jár rangban, mert én
vonultam be elsőnek. Ennek ellenére valahányszor együtt vagyunk,
még mindig felvesz valamiféle lazán érvényesített parancsnoki szere-
pet. Márpedig meglehetősen sűrűn találkozunk, mert együtt lakunk
egy házban a kaliforniai Coronadóban, a SEAL-támaszpont közelében.
Texasi birtokunkon két vagy három ház áll, a főépület egy földszin-
tes, kőből épített tanyaház, körülötte jókora vidéki kert, amely még
egy kis kukoricást és több veteményes parcellát is magában foglal. Kö-
rülöttünk mindenfelé – nagyjából, amíg a szem ellát bármelyik irány-
ba – legelők terülnek el, teleszórva nagyszerű tölgyekkel és legelésző
állatokkal. Békés lakóhely egy istenfélő családnak.
Morgant és engem kisgyerekkorunktól arra neveltek, hogy higgyünk
az Úrban. Nem kényszerítettek minket, hogy templomba járjunk, és
semmi másra sem, a család a mai napig nem tartozik a rendszeres
templomjárók közé. Igazából én vagyok az egyetlen, aki bizonyos
rendszerességgel jár templomba. Amikor éppen otthon vagyok, vasár-
nap délelőtt elhajtok a katolikus templomhoz, ahol sokan ismernek.
Nem katolikusnak kereszteltek ugyan, de nekem nagyon is megfelel a
katolicizmus, nem okoz gondot hitvallásának és dogmáinak elfogadá-
sa. Kölyökkorom óta fejből tudtam elejétől a végéig a huszonharmadik
zsoltárt, és több másikat is.
Meg azt gondolom, hogy a néhai János Pál pápa a legszentebb em-
ber volt a világon, Krisztus megalkuvást nem ismerő földi helytartója,
olyan ember, akinek az elveit semmi sem ingathatta meg. Kemény
öregfiú volt János Pál. Kutyául túl kemény az oroszoknak. Mindig úgy
véltem, ha nem pap lett volna, jó haditengerészeti SEAL válhatott vol-
na belőle.
Nálunk otthon, a mi csendes isten háta mögötti vidékünkön az élet
háborítatlanul nyugalmasnak látszik. Akad persze néhány apró zavaró
tényező, leginkább a kígyók. Apa azonban réges-rég megtanított min-
ket, hogyan bánjunk velük, különösen a méregfogú korallsiklókkal és a
rezes fejű viperákkal. Előfordulnak aztán csörgőkígyók, keleti gyé-
mánthátúak és királykobrák is, ezek a többit eszik. A helyi tóban az
ember időnként összeakadhat egy-egy vízi mokaszinkígyóval, az pedig
igazán gonosz kis gazfickó. Üldözőbe veszi még az embert is, de bár
szeretni éppen nem szeretem a fajtáját, félni sem félek tőle. Morgan
sportot űz belőle, hogy felkajtassa őket, szereti bökdösni őket, nem
hagy nekik nyugtot.
Az út mentén, nagyjából másfél kilométerrel beljebb tőlünk hatal-
mas hosszú szarvú texasi szarvasmarhacsorda legel. A ház mögött fél
tucat boksz található anyám lovainak, némelyik az ő tulajdona, mások
bértartásban vannak nálunk.
Az emberek azért küldik a lovaikat anyámhoz, mert már-már misz-
tikus képessége van hozzá, hogy beteg vagy legyengült állatokat újra
tökéletes állapotba hozzon. Senki sem tudja, hogyan csinálja. Anyám
nyilvánvalóan igazi suttogó, de persze van néhány különleges takar-
mányozási módszere is, köztük a versenylovak egy bizonyos fajta be-
tegségére valamiféle tengeri algából készített kotyvalék. Esküszik rá,
hogy ez a szer egy tanyasi hátasból is képes díjnyertes versenyparipát
varázsolni. Sajnálom, Mama. Nem gondoltam komolyan, csak viccelek.
Komolyra fordítva a szót, Holly Luttrell remek lovas. És valóban rop-
pant nyomorultnak látszó lovakat varázsol újra fénylő szőrű, egészsé-
ges paripává. Gondolom, ezért jönnek hozzánk még mindig újabb és
újabb lovak vendégségbe. Anya egyszerre csak nagyjából tízzel tud
foglalkozni, és minden reggel ötkor kinn van már az istállóban, hogy
ellássa őket. Aki szán rá időt, láthatja, hogyan hat rájuk, megfigyelheti
rendkívüli képességei rendkívüli eredményeit.
Anyám hetedik generációs texasi, bár egyszer átköltözött New York
Citybe. Ott mifelénk ez olyan, mintha Sanghajba költözött volna, de
anya mindig elbűvölően szép szőke lány volt, és arra vágyott, hogy légi
utaskísérő legyen. A dolog azonban nem tartott sokáig. Hamar vissza-
tért Kelet-Texas tágas vidékére, lovakat nevelni. Mint mi mindnyájan,
ő is úgy érzi, Texas része a lelkének. Az enyémnek része, apáénak is, és
holtbiztos vagyok benne, hogy Morgan számára is ez a lényeg.
Egyikünk se élne sehol máshol. Pontosan itt érezzük otthon magun-
kat, olyan emberek körében, akiket sok éve ismerünk, és akikben sok
éve megbízunk. Nyíltságban, derűlátásban, barátságban és tisztesség-
ben senki sem ér fel a texasiakkal. Tisztában vagyok azzal, hogy ez va-
lószínűleg nem mindenki számára elfogadható, de mi így látjuk. Min-
denütt máshol idegennek érezzük magunkat, semmi értelme úgy ten-
ni, mintha nem így lenne.
Jelenthetne ez csupán annyit, hogy gyorsabban tör ránk az igazi
honvágy, mint másokra, de én biztosan vissza fogok térni, hogy itt lak-
jak, amikor végzek a katonai szolgálattal. És valamikor majd meghalni
is itt akarok. Alig telik el úgy nap, bárhol vagyok is éppen a világban,
hogy ne gondolnék a mi kis farmunkra, a családomra meg a barátaink-
ra, hogy ne azon járna az eszem, milyen lenne meginni egy sört a tor-
nácon, s közben hihetetlen történeteket mesélni, némelyik igaz lenne,
és egytől egyig mind vicces.
Tehát, ha már ennél a témánál tartunk, elmagyarázom, hogyan ju-
tott odáig egy parasztgyerek Kelet-Texas isten háta mögötti vidékéről,
hogy első osztályú tengerészaltiszt és rajparancsnok váljon belőle az
amerikai haditengerészet SEAL-jeinél.
A rövid magyarázat alighanem a tehetség lenne, de nekem abból
nem jutott több, mint bárki másnak. Ami azt illeti, a velem született
képességeim igencsak átlagosak. Elég nagydarab vagyok, ami születési
hiba. Meglehetősen erős, mert egy csomó ember rengeteg időt fordí-
tott a testem edzésére, és hihetetlenül eltökélt, mert ha a természet
olyan kevéssel áld meg, mint engem, akkor muszáj hajtanod, nem?
Munkában bárkit felülmúlok. Csak nyomom, amíg el nem ül a por.
Akkor pedig rendszerint én vagyok az egyetlen, aki talpon maradt.
Sportolóként nem vagyok valami gyors, de a magam módján elég fifi-
kás vagyok. Tudom, hova érdemes állnom, jók a megérzéseim, azt hi-
szem, ennek köszönhetem, hogy félig-meddig elfogadható sportember
lett belőlem.
Adjatok nekem egy golflabdát, és másfél kilométerről eltrafálok vele
bármilyen palimadarat. Azért van ez így, mert a golf olyan játék, amely
gyakorlást, gyakorlást és még több gyakorlást igényel. Ez az én védje-
gyem, az állhatatosság. Meg tudom csinálni. A játékban le tudom dol-
gozni az elfogadható mértékű hátrányt, pedig nem születtem Ben Ho-
gannek, de még hasonlónak sem. Persze Ben ugyanúgy Texasból szár-
mazik, mint én. Úgy 145 kilométerre születtünk egymástól, és szűkebb
hazámban ez alig számít többnek egy golfpályánknál. Ben-ről persze
köztudott, hogy többet gyakorolt, mint bárki más valaha élt golfozó. A
vízben kell lennie valaminek.
Houstonban születtem, de az Oklahomával közös határ közelében
nevelkedtem. A szüleimnek, David és Holly Luttrellnek jókora lovas
farmja volt egykor, úgy 840 hold földdel. 125 lovunk volt, nagyrészt te-
livérek és bértartásra átvett lovak. Anyám irányította a lótenyésztést,
apám pedig a versenyeztetést és a kereskedelmet.
Morgan és én lovak között nőttünk fel, etettünk, itattunk, takarítot-
tuk az istállókat, és persze lovagoltunk. Szinte minden hétvégén verse-
nyekre mentünk a lószállítóval. Akkor még csak kis kölykök voltunk,
és mindkét szülőnk remekül lovagolt, különösen anyánk. Mi így tanul-
tunk. Dolgoztunk az állatok körül, javítottuk a kerítéseket, kilencéves
korunkban már javában lendítettük a cölöpverő pörölyt. Raktuk fel a
bálákat a szénapadlásra, fiatal korunktól úgy dolgoztunk, mint a fel-
nőttek. Apa ragaszkodott ehhez. És a gazdaság hosszú évekig virág-
zott.
Abban az időben Texas a viharos fellendülés időszakát élte, a falán-
kak mennyországa volt. Nyugat-Texasban, ahol az olajfúrók és min-
denki, aki körülöttük nyüzsgött, éppen multimilliomossá avanzsált, az
olaj ára 800 százalékkal nőtt 1973 és 1981 között. Én 1975-ben szület-
tem, az előtt, hogy a hullám csúcsa akár csak látszani kezdett volna, és
azt kell mondanom, hogy akkoriban nagyon jól ment a Luttrell család-
nak.
Apámnak semmiség volt ígéretes külsejű lovat nevelni egy 5000 dol-
láros csődörből, majd 40 000 dollárért eladni egyéves korában. Egy-
folytában ezt csinálta. Anyám pedig mestere volt a lovak „feljavításá-
nak”. Olcsón megvette őket, majd több hónapi szeretetteljes gondos-
kodással és jól megválasztott takarmányozással az eredeti vételár
nyolcszorosát hozó fiatal versenyparipát varázsolt belőlük.
És a lótenyésztés pontosan a helyes irány volt, érdemes volt akkori-
ban ebben gondolkozni. A lovak ugyanabba a kategóriába tartoztak,
mint a Rolex karórák, a Rolls-Royce-ok, a Learjetek, a Gulfstream 1-
esek, az egyszerű házak helyett épülő paloták, meg a motorcsónakok,
az istentelenül nagy motorcsónakok. A kiadó irodákat felárral adták
bérbe az egész államban, és sorra épültek a hatalmas új felhőkarcolók.
A kiskereskedelem minden idők legnagyobb forgalmát produkálta.
Versenylovak, remek! Adjon nekem hatot! Hat gyorsat, Mr. Luttrell.
Majdcsak megnyerek pár versenyt.
Az olajból származó pénz ahogy jött, már ment is, és rengetegen csi-
nálták meg a szerencséjüket bármilyen üzlettel, aminek luxusszaga
volt, bármivel, ami hizlalta az olajban utazó fickók egóját, akik sem az-
előtt, sem azóta nem látott ütemben költötték a pénzt, és vettek fel hi-
teleket.
A bankoknak akkoriban nem volt nagy ügy 100 millió dollárnál na-
gyobb kölcsönt adni az olaj-kutatóknak és kitermelőknek. Volt idő,
hogy 4500 olajkút működött az Egyesült Államokban, legtöbbjük Te-
xasban. Hitel? Könnyű volt kapni. Egymillió dolcsit bármelyik bank
szemrebbenés nélkül adott.
Bár akkoriban én még csak kölyök voltam, a családommal átéltük a
bekövetkező traumát, és öregem, komolyan utána is olvastam azóta.
És bizonyos szempontból örülök, hogy átéltem, mert megtanított arra,
hogy legyek óvatos abban, hogyan keresem meg és fektetem be a pén-
zemet, és hogy mindig biztos helyre tegyem.
És megtanított arra is, hogy rendkívül óvatosan viszonyuljak a sze-
rencséhez, akkor is, amikor nekem kedvez, meg arra, hogyan uraljam
magam az életemet. Régen rájöttem már, hogy amikor Texasban eljött
az összeomlás, a hatásai az ezerszeresükre erősödtek, mert a srácok az
olajbizniszben komolyan azt hitték, hogy a pénznek semmi köze a
szerencséhez. Szentül hitték, hogy a hirtelen rájuk szakadt jólétet ki-
zárólag a saját zsenialitásuknak köszönhetik.
Senki sem fordított különösebb figyelmet arra, hogy a világ olajpia-
cát a közel-keleti mohamedánok uralják. Mindennek, ami történt,
Arábiában rejlett az oka, s a helyzet kialakulásában komoly szerepet
játszott Carter elnök energiapolitikája és az a körülmény is, hogy öt-
éves koromban egy hordó nyersolaj 40 dollárba került.
Az összeomlást végül az olaj embargó és az iráni forradalom idézte
elő, amikor az ajatollah elragadta a hatalmat a sahtól. A kulcs mindeh-
hez a geopolitikában rejlett. Texas meg csak állt és nézhette tehetetle-
nül, ahogy az olajbőség rázúdul a piacra, és a hordónkénti ár esni
kezd, le egészen a 9 dolláros mélypontig.
Ez 1986-ban történt, amikor még nem töltöttem be a tízet. Időköz-
ben csődbe ment a texasi Midlandben székelő hatalmas Első Nemzeti
Bank, ugyanis a kormány pénzügyi felügyelői fizetésképtelennek nyil-
vánították. Ezzel az egyik legnagyobb bank dobta fel a talpát, és ennek
hatása végiggyűrűzött az egész államon. Egy csapásra véget ért a meg-
gondolatlan költekezés és befektetés kora. A palotaépítők kénytelenek
voltak veszteséggel eladni. Luxusjachtot még elajándékozni sem lehe-
tett, a Rolls-Royce-márkakereskedők pedig hajszál híján tönkremen-
tek.
Az olajipari csőd által letaglózott óriáscégek magukkal rántották
David és Holly Luttrell lovas farmját is. Kiválóan futó versenylovak,
amelyeket apám 35 000-40 000 dollárra értékelt, hirtelen csak 5000-et
értek, kevesebbet, mint amennyibe a felnevelésük került. A családom
mindent elveszített, a házunkat is.
Az én apám azonban alkalmazkodó ember, kemény és eltökélt.
Visszaküzdötte hát magát egy kisebb birtokkal, és a megbízható, jól
bevált tenyésztési módszerekkel, amelyeket ő és anyám mindig is al-
kalmazott. Csakhogy újra elbuktunk. A család végül nagyapa házában
kötött ki, ahol Morgan a padlón aludt.
Apám, aki fél lábbal mindig is benn maradt a petrolkémiai iparban,
amióta visszatért Vietnamból, újra ott látott munkához, és nagyon rö-
vid idő alatt újra talpra állt néhány nagy üzletnek köszönhetően. Tud-
ják, az én apám, habár a határ túlsó oldalán, Oklahomában született,
lelkében igazi texasi. Bátran küzdött, mint egy oroszlán, amikor hadi-
tengerészeti tüzérként szolgált Vietnamban. És Texasban az igazi férfi-
ak nem ülnek a pénzükön. Újra kimennek a piacra, kockázatot vállal-
nak, és amikor nagyon beüt az üzlet, azt akarják, hogy még nagyobb
léptékben üssön be. Az én apám pedig igazi férfi.
Sok mindent kiolvashat az ember már a nevekből is, amelyeket a ki-
sebb-nagyobb birtokainknak adott: Magányos Csillag tanya, Északi El-
ágazás tanya, Hullócsillag. Ahogy mindig mondogatta: „Én inkább a
csillagra lövök, és egy tuskót találok el, mint hogy a tuskóra lőjek, és
elvétsem.”
Nem tudom leírni, mennyire szegények voltunk, amikor Morgan és
én próbáltuk átverekedni magunkat a főiskolán. Négy állásban dolgoz-
tam, hogy fizetni tudjam a tandíjat meg a kollégiumot, és ennivalót
vehessek magamnak. A főiskola uszodájában én voltam az úszómester,
építkezéseken és kertészeteknél dolgoztam Morgannel. Nyírtuk a fü-
vet és gondoztuk az állatokat. Esténként kidobó voltam az egyik durva
helyi bárban, ahol nyüzsögtek a bunkó cowboyok. És mindezzel együtt
még mindig koplaltam, heti húsz dollárból próbáltam ellátni magam.
Egyszer, azt hiszem, úgy huszonegy évesek lehettünk, Morgan base-
ballozás közben eltörte a lábát. Amikor bevitték a kórházba, kertelés
nélkül megmondta, hogy nekünk egyáltalán nincs pénzünk. Végül a
sebész vállalta a műtétet, hogy valamiféle hosszú lejáratú hitelre hely-
reállítja a lábát. Az aneszteziológus azonban semmit sem volt hajlandó
csinálni, ha nem fizetünk.
Senki se keményebb az én bátyámnál. Morgan tehát azt mondta: –
Rendben, akkor nincs szükségem érzéstelenítésre. Tegye rendbe a lá-
bamat a nélkül! Bírni fogom a fájdalmat.
A sebész megdöbbent, majd közölte Morgannel, valószínűleg nem
eshet át ilyen műtéten érzéstelenítés nélkül. Morgan azonban kötötte
az ebet a karóhoz: – Doki, nekem egy fillérem sincs. Hozza rendbe a
lábamat, én pedig majdcsak megbirkózók a fájdalommal!
Ennek persze senki sem örült, különösen a sebész nem. Ám akkor
megjelent Jason Miller, Morgan egyik főiskolai haverja, látta, hogy
Morgan pokoli kínokat él át, és az utolsó centig odaadta neki a megta-
karított pénzét, hogy kifizethesse az érzéstelenítést. Erre aztán gyor-
san újra összerakták Morgant.
Ezzel azonban túlságosan előreszaladtam. Amikor kölykök voltunk,
és a lovak körül dolgoztunk, apám nagyon, de nagyon keményen bánt
velünk. Úgy vélte, a jó jegyek természetesek, a rosszak viszont egysze-
rűen tűrhetetlenek. Egyszer rossz jegyet kaptam magatartásból, mire
nyereghevederrel vert meg. Tudom, azért tette, mert nekünk akart jót,
próbálta fegyelemre tanítani a fiait, ami később, az életben majd a ja-
vunkra válik.
Mindazonáltal vaskézzel irányította az életünket. Azt szokta mon-
dani nekünk: – Egy napon már nem leszek itt. Akkor csak ti lesztek
ketten, és csak magatokra számíthattok, én pedig azt akarom, hogy
megértsétek, milyen kemény és igazságtalan ez a világ. Azt akarom,
hogy mindketten felkészülten várjátok, bármit küld is az utatokba az
ördög!
Semmit sem tűrt el. Az engedetlenség szóba se jöhetett. Goromba
beszédért vagy viselkedésért majdhogynem akasztás járt. Nem volt
mese. Mindenkor megkövetelte az udvariasságot és a szorgos munkát.
És ebből nem engedett akkor sem, amikor teljesen leégtünk. Apa egy
arkansasi erdőlakó, egy másik döbbenetesen kemény jellem fia volt, és
az „állj a saját lábadra” jelmondatú vad dacot a lehető legkorábban éle-
tünk részévé tette.
Mi mindig kinn voltunk az erdőben, Kelet-Texas fenyvesekkel, vö-
röstölgy-erdőkkel és amerikai ámbrafákkal borított, nehezen járható,
dombos terepén. Apa hétéves korunkban tanított meg minket célba
lőni, akkor vett nekünk egy 22-es kaliberű puskát, egy Nylon 66-ost.
140 méterről el tudtunk trafálni egy mozgó sörös dobozt. Ez ám a pa-
rasztgyerek keménység, nem igaz? Vidéki suttyók az isten háta mögött
tanulják az élethez nélkülözhetetlen tudományokat.
Megtanított, hogyan maradjunk életben kinn a természetben. Mit
ehet meg az ember, és mit nem. Megmutatta, hogyan építsünk kalyi-
bát, megtanított halat fogni. Még arra is megtanított, hogyan ejtsünk
el kötéllel egy vadkant: dobjunk több hosszú hurkot a nyakába, és
húzzuk meg őket, s közben reméljük erősen, hogy nem egyenesen fe-
lénk kezd kitörni! Máig meg tudom nyúzni, fel tudom darabolni, és
meg tudom sütni a vaddisznót.
Otthon pedig apa minden farmunkon megmutatta, hogyan ültessük
és gondozzuk a kukoricát, a burgonyát, répát és más konyhakerti nö-
vényeket. Amikor igazán elszegényedtünk, sokszor nagyjából csak eze-
ken éltünk. Visszatekintve fontos képzés volt ez két vidéki gyereknek.
De ami talán a leglényegesebb, hogy megtanított úszni. Apa egykor
tagja volt az amerikai úszóválogatottnak, és ez tényleg számított neki.
Felülmúlhatatlan volt a vízben, és azért lettem én is ilyen jó, mert ő ta-
nított. Morgan természetesen majdnem mindenben jobb, mint én. Na-
gyon tehetséges futó, ökölvívó, céllövő, szárazföldi vagy vízi navigátor.
Ő mindig könnyedén átlibben a vizsgáin, míg nekem úgy kell átkín-
lódnom magam, sok tanulással, gyakorlással, igyekezve, hogy az első
legyek, aki bemegy, és az utolsó, aki kijön. Morgannek nem kell ipar-
kodnia.
Kitüntetéssel végezte a BUD/S-kiképzést, amit a társai szavaztak
meg neki. Én tudtam, hogy így lesz, még mielőtt elkezdte a tanfolya-
mot. Egyetlenegy dolog van, amiben képtelen legyőzni engem. A víz-
ben én vagyok a gyorsabb, és a víz alatt is ügyesebb vagyok. Tudja ő is,
bár nem biztos, hogy el is ismeri.
Volt egy nagy tó a lakóhelyünk közelében, és apa ott edzett minket.
A hosszú texasi nyarakon folyton ott voltunk, úsztunk, versenyeztünk,
búvárkodtunk, gyakoroltunk. Olyanok lettünk, mint a halak, ponto-
san, ahogy apa akarta.
Hónapokat szánt arra, hogy megtanítson bennünket merülni, jó
mélyre, először saját erőnkből, azután könnyűbúvár-felszereléssel. Jól
megtanultuk, és az emberek pénzt adtak nekünk, hogy keressük meg
a mély vízbe ejtett kulcsokat és értéktárgyakat. Apa persze ezt így túl
könnyűnek ítélte, és kikötötte, csak akkor fizessenek nekünk, ha a
megfelelő tárgyat találjuk meg.
Akkoriban néha súroltuk egymást egy-egy arra járó aligátorral, de az
egyik nagyszerű texasi barátom, Tray Baker megmutatta, hogyan bán-
junk el velük. Birkóztam egyszer eggyel, és szívből örültem, amikor a
szarházi úgy döntött, elege van, és elúszott melegebb vizek felé. A fivé-
rem azonban a mai napig szeret aligátorokkal birkózni, csak a móka
kedvéért, ő persze bolond. Néha, amikor fogunk egy régi, lapos fenekű
csónakot és kimegyünk horgászni a tóra, feljön egy azok közül a hatal-
mas vén aligátorok közül, és végigsiklik a csónak mellett.
Morgan gyorsan felméri a helyzetet: orrlyukak körülbelül 20-23 cen-
tire a szemektől, tehát 2,5-3 méter hosszú. Morgan egyenes, lapos szö-
gű fejessel pontosan ráugrik az aligátorra, két öklével zárt helyzetben
összeszorítja az állkapcsát, azután tekergeti és megfordítja az állatot,
felpattan a hátára, s közben folyton szorosan zárva tartja azokat a ha-
talmas állkapcsokat, és kineveti a mélység pánikba eső szörnyetegét.
Néhány perc után mindketten ráunnak a birkózásra, és Morgan el-
engedi az állatot. Mindig úgy véltem, ez a legveszélyesebb pillanat. De
sohasem láttam még aligátort, amelyik úgy érezte, érdemes még egy-
szer megpróbálkoznia Morgannel. Mindig simán megfordulnak, és el-
úsznak a környékről. Testvérem csak egyszer ítélte meg tévesen a part-
nerét, és azóta egy sor aligátor-fognyom látható a kezén.
Tudják, azt hiszem, apa mindig azt akarta, hogy haditengerészeti
SEAL-ek legyünk. Örökösen ezekről az elit harcosokról mesélt ne-
künk, hogy miket tesznek, és miért szállnak síkra. Véleménye szerint
ők testesítik meg mindazt, ami a legjobb az amerikai férfiban: a bátor-
ságot, a hazafiságot, az erőt, az elszántságot, az okosságot, a mesteri
szakértelmet mindenben, amit tesznek, és hogy soha nem nyugszanak
bele a vereségbe. Egész i úságunkban azokról a fickókról beszélt. És
gondolom, tanítása az évek során belénk ivódott. Morgannek és ne-
kem is sikerült bekerülnöm a SEAL-ek közé.
Nagyjából tizenkettő voltam, amikor egyértelműen felismertem,
hogy haditengerészeti SEAL lesz belőlem. És sokkal, de sokkal többet
tudtam a dologról, mint a legtöbb korombeli gyerek. Tudtam a kikép-
zés brutalitásáról, a megkövetelt erőnléti szintről, és arról, hogy fölé-
nyesen biztos mozgást várnak el a vízben. Úgy gondoltam, nekem
menni fog. Apa beszélt nekünk a jó céllövő képesség fontosságáról, és
tudtam, nekem az is megy.
A SEAL-eknek otthonosan kell mozogniuk nehéz terepen, ismerni-
ük kell a túlélés fogásait, ha kell, a dzsungelben is tudniuk kell élni.
Na, ebben mi már akkor jók voltunk. Tizenkét éves korunkra Morgan
és én olyanok voltunk, mint két vadon élő állat. Otthon voltunk a la-
katlan vadonban, magától értetődő természetességgel bántunk a hor-
gászbottal és a puskával, könnyedén megéltünk abból, amit a termé-
szet ad.
Szívem mélyén azonban tudtam, valami plusz kell ahhoz, hogy az
ember bekerüljön a világ legkiválóbb harcoló alakulatába. Ez a plusz
pedig olyan szintű állóképesség és erő, amit csak azok képesek elérni,
akik aktívan tesznek érte. Semmi sem történik meg csak úgy. Az em-
bernek mindig meg kell erőltetnie magát.
A mi vidékünkön, Kelet-Texasban a különleges hadviselési erők
számtalan korábbi és jelenleg is szolgáló tagja lakik, csendes, a valósá-
gosnál kevesebbet mutató vasemberek, legtöbbjük igazi hős, de ezt
csak a családjuk tudja róluk, hiszen nem az egyéni elismerésért vagy
dicsőségért szolgálnak az Egyesült Államok Fegyveres Erőinél.
Azért teszik, mert gránitkemény szívük mélyén enyhe remegést
éreznek, amikor az alakulótéren meglátják a fejük fölött csattogva ki-
bomló Old Gloryt (Vén Dicsőség, az amerikai nemzeti lobogó becene-
ve). Ezeknek az embereknek feláll a tarkóján a szőr, amikor meghallják
az amerikai nemzeti himnuszt. Amikor az elnök megjelenik, és a kato-
nazenekar az „Üdv a főparancsnoknak” taktusait játssza, mindnyájan
megélnek egy pillanatnyi ünnepélyes komolyságot – az elnökünkért, a
hazánkért, és azért, amit hazánk a világnak jelent, meg a sok-sok em-
berért, akinek Amerika nélkül soha nem lett volna esélye.
A különleges hadviselési erőkben szolgáló férfiak előtt más lehető-
ségek is nyitva álltak életük során, könnyebb utat is választhattak vol-
na, ők azonban a legnehezebb utat választották, azt a keskeny töltésu-
tat, amelyik nem a napfényes napok hazafijainak való. Arra az útra pe-
dig a legfőbb hazafi kedvéért tértek, azéért, aki azt is megkövetelheti
tőlük, hogy az életüket áldozzák az Amerikai Egyesült Államokért.
Arra az útra, amelyik csak azoknak való, akik ilyen nagyon akarják
szolgálni hazájukat, és akiknek semmi más nem számít.
Ez valószínűleg nem trendi a mi celebimádó modern világunkban,
de a különleges hadviselési alakulatok tagjai ezzel fikarcnyit sem tö-
rődnek. Azt hiszem, az embernek ismernie kell őket ahhoz, hogy meg-
értse. És még akkor sem könnyű, mert a legtöbbjük tartózkodó, szófu-
kar, és szinte lehetetlen rávenni bármelyiküket akárcsak egyetlen ön-
dicsérő szó kiejtésére. Természetesen tudatában vannak magasabb
rendű elhivatottságuknak, mert arra esküsznek föl, hogy védik az or-
szágot, és megvívják csatáit. És amikor a dob peregni kezd, ők készen
állnak a harcra.
És amikor felhangzik az a dobpergés, ezer anya, menyasszony és fe-
leség szíve hagy ki egy dobbanást, és ha valaki tudja ezt, akkor azok
maguk a srácok. De számukra a szolgálat és az elkötelezettség erő-
sebb, mint bármiféle szívfájdalom. És azok a magas fokon kiképzett
harcosok automatikusan puskát és lőszert ragadnak, és sietnek teljesí-
teni főparancsnokuk kívánságait.
Douglas MacArthur tábornok egykor figyelmeztette a West Point-i
kadétokat, mi lesz, ha ők lennének az elsők, akik hagyják, hogy a
Hosszú szürke vonal kudarcot valljon: „Egymillió olajzöld, khakiszínű,
kék és szürke egyenruhás kísértet fog felkelni fehér keresztje alól, és
mind e mágikus erejű szavakat fogja mennydörögni: Kötelesség, Be-
csület, Haza.” Az amerikai haditengerészet SEAL-jeinek nincs szüksé-
gük kísértetekre. Nekünk azokat a szavakat a szívünkbe vésték be.
És odalenn Kelet-Texasban sok ilyen ember kész volt abszolút min-
den ellenszolgáltatás nélkül áldozni az idejéből arra, hogy megmutas-
sa a kölyköknek, mi kell ahhoz, hogy valaki SEAL, Ranger vagy zöld-
sapkás lehessen. Az, akiről mi tudtunk, egy korábbi zöldsapkás őrmes-
ter volt, aki a közelben lakott. Billy Sheltonnak hívták, és ha valaha is
meglátja ezt, valószínűleg meghal zavarában, amiért a bátorságról
szólva nyomtatásban látja a nevét.
Billy ragyogó pályát futott be a hadseregben. Vietnamban a zöldsap-
kások soraiban harcolt, majd itthon a központi kormányzat egyik ter-
roristaelhárító különítményében (SWAT) szolgált. Az egyik legkemé-
nyebb ember volt, akivel valaha találkoztam, és közvetlenül a tizenötö-
dik születésnapom előtt egy délután összeszedtem minden bátorságo-
mat, elmentem hozzá, és megkérdeztem, tudna-e tanítani engem,
hogy egyszer majd haditengerészeti SEAL lehessek. Éppen ebédelt,
még rágott, amikor az ajtóhoz jött. Bivalytermetű férfi volt, világos
bőrrel, dagadó izmokkal, sehol egy gramm háj. Az én szememben
olyannak tűnt, aki képes puszta kézzel megfojtani egy orrszarvút.
Tétován előadtam a kérésemet. Ő pedig tetőtől talpig végigmért,
majd annyit mondott: – Ugyanitt, holnap délután négykor.
S azzal becsapta előttem az ajtót. Kicsit fiatal voltam még akkor, de
az ideillő kifejezés, amit kerestem, valahogy így hangzik: semmi fölös-
leges duma, igaz?
A környéken persze mindenki tudta, hogy Billy kamaszokat készít
fel a különleges hadviselési erőknek. És amikor egy csoportunkat az
utcán futtatta, az arra hajtó gépkocsik dudáltak, és vezetőik hangosan
biztattak minket.
Billy soha nem vett róluk tudomást, és nem mutatott könyörületet
irántunk. Edzésprogramunk részét képezte a futás, vállunkon súlyos
betontömbbel. Amikor Billy elég erősnek gondolt minket, gyorsított a
tempón, és gumiabroncsokkal kellett futnunk, amelyeket olyan nehéz-
nek éreztünk, mintha most szerelték volna le őket az űrsiklóról, de
legalábbis a ház mögött álló nagy, öreg traktorról.
Billy nem edzést tartott, hanem mindenre kiterjedő SEAL-előkészítő
kiképzést tizenéveseknek. Az évek során pumpáltatott velünk vasat az
edzőteremben, húzatta velünk a kínpadon, használtuk az ergométert,
döngöltük az utakat, hajtottuk a testünket, verejtékeztünk és erőlköd-
tünk.
Morgan és én rettegtünk Billytől. Rendszeresen rémálmaim voltak,
amikor másnap reggel jelentkeznünk kellett nála, mert könyörtelenül
hajszolt minket, mit sem törődve zsenge korunkkal. Nagyjából tucat-
nyi fiúból álló csoportba kerültünk, mind a tízes éveink közepén jár-
tunk.
– Meg foglak törni benneteket, testileg és lelkileg – ordította. –
Megtörlek, halljátok? Utána pedig újra fel foglak építeni benneteket,
egyetlen harci egységgé, úgy hogy a testetek meg a lelketek egyetlen
egységet fog alkotni. Értitek, mit beszélek? Több fájdalmat zúdítok rá-
tok, mint amennyit valaha átéltetek.
Amikor itt tartott, az osztály fele inkább futott volna az életéért,
mint hogy szembenézzen ezzel a bulldoggal, ezzel az egykori Texas
Tech-es rögbihátvéddel, aki úgy tudott futni, mint Mack Kamion
hegynek lefelé. Elnyerte egy helybeli középiskola támogatását, megen-
gedték, hogy ingyen használja a tornatermet, hadd képezze a különle-
ges hadviselési erők mi vidékünkről kikerülő jövendő katonáit.
– Nem vagyok a barátotok! – üvöltötte. – Különösen nem ebben a
tornateremben! Azért vagyok itt, hogy gatyába rázzalak benneteket:
fitté, edzetté tegyelek, hogy készen álljatok a SEAL-ek vagy a sapká-
sok, vagy a Rangerek szolgálatára. Egy kanyit nem kapok senkitől
azért, hogy ezt csináljam. És ti ezért fogjátok rendesen csinálni, csak
hogy ne vesztegessétek a drága időmet. Mert ha bárki közületek nem
üti meg a mércét a különleges hadviselési erőknél, az nem azért lesz,
mert túl gyengék vagytok. Az azt jelentené, hogy én vallottam kudar-
cot, márpedig én gondoskodni fogok arról, hogy ez ne történhessen
meg, ugyanis itt és most a kudarc nem szerepel a választható lehetősé-
gek között. Én gatyába foglak rázni benneteket. Mindnyájatokat. Meg-
értettétek?
Húsz kilométeres futásokra hordott minket, hurcoltuk a betontöm-
böket, amíg majdnem összeestünk. A srácoknak véresre horzsolódott a
tarkója. És Billy sohase vette le rólunk a szemét, sohasem tűrte a lazsá-
lást, vagy hogy lankadjon a figyelmünk. Rászorított, hogy a végsőkig, a
tűréshatárig nyűjük a darálót. Minden egyes alkalommal.
Ez építette fel az erőmet, adott nekem szilárd alapot. Így tanultam
meg a SEAL-ek erőnléti credóját. Arra Billy határtalanul büszke volt,
büszke, hogy továbbadja a tudását.
És tőlünk mindössze az ügy iránti sohasem múló odaadást, a sza-
muráj harcos önfegyelmét és olyan tüdőt követelt, mint egy pár skót
duda. Abszolút nem ismert kegyelmet, és igazán szeretett minket
Morgannel, kettőt az osztály mindössze hat megmaradó tagjából.
Egyszer, amikor egy iraki szolgálati időszak végén visszatértem, né-
hány heti henyélés és anya főztjén élés után mentem el hozzá látoga-
tóba, ő meg kidobott az edzőteremből!
– Istenverte kövér vagy, ami szánalmas egy SEAL-től, látni se bírlak!
– rikoltotta. – Tűnj el a szemem elől!
Szent szar! Már kinn is voltam, futva mentem le a lépcsőn, és nem
merészkedtem vissza, amíg le nem adtam majdnem négy kilót. Itt mi-
felénk senki sem vitatkozik Billy Sheltonnal.
A másik képességet, amelyre szükségem volt, még el kellett sajátíta-
nom. Egyetlen haditengerészeti SEAL sem lehet meg a fegyver nélküli
küzdelem magas szintű ismerete nélkül. Billy azt mondta nekem,
amint lehet, mindenképpen vegyek órákat harcművészetből. Ezért az-
tán kerestem egy tanárt, akivel dolgozhattam. Általános és középisko-
lai éveimben mindvégig ezt a különös, meglehetősen titokzatos ázsiai
tudományt tanulmányoztam és sajátítottam el. Ezen dolgoztam sok
évig ahelyett, hogy más sportágakkal próbálkoztam volna. És minden
kitűzött célomat elértem.
Morgan azt mondja, az igazság az, hogy nem tudom, valójában
mennyire erős vagyok, és a legbölcsebb mindenkor kitérni az utamból.
Az én mércémmel mérve kezdeti előnnyel indultam küzdelembe
azért, hogy haditengerészeti SEAL lehessek. Nagyon fiatalon tudatosí-
tották bennem a célt, és két erős motorom is volt, amelyik hajtott elő-
re az utamon: az édesapám és Billy Shelton. Minden, amit az iskolai
osztálytermen kívül megtanultam, kora gyermekkoromtól mintha Co-
ronado felé irányított volna. Legalábbis most visszatekintve úgy tűnik.
Mindenki érti, miért olyan magas a kiesők aránya a SEAL-nek je-
lentkezők között. És amikor arra gondolok, amit az odaérkezésemet
megelőző években végigcsináltam, elképzelni sem tudom, milyen le-
het azoknak a srácoknak, akik előkészítő képzés nélkül próbálkoznak.
Morgant és engem SEAL-nek neveltek, de könnyű nekünk sem volt
soha. A munka kegyetlenül nehéz, a testedzési program pedig példát-
lanul kíméletlen és követelményeiben nem ismer megalkuvást. A vizs-
gák minden részletre kiterjednek, szigorúak és nehezek. A SEAL-cso-
portoknak semmi sem felel meg, csakis a lehető legkiválóbb minőség.
É
 És talán mindenekfölött a jellemed az, amit szakadatlanul górcső
alá vesznek. A kiképzők, a tanárok, a rangidős altisztek és a tisztek ál-
landóan a jellemhibát keresik, a gyengeséget, amely egy nap bajtársaid
veszélyeztetéséhez vezethet. Azt nem tűrheti. Az égvilágon szinte
mindent képesek eltűrni, azt az egyet kivéve.
Amikor valaki azt mondja, hogy a SEAL-csoportokban szolgál, az
annyit jelent, átment minden vizsgán, a fegyveres erők zsarnoki hajla-
mú munkaadói közül a legkeményebbek egyike fogadta el. És helyén-
való egy elismerő biccentés, mert haditengerészeti SEAL-lé válni nehe-
zebb, mint bejutni a Harvard jogi karára. Más, de nehezebb.
Amikor valaki azt mondja, tagja egy SEAL-csoportnak, tudhatják,
hogy egy nagyon különleges emberpéldánnyal hozta össze önöket a
sors. Ami engem illet, én egyszerűen szerencsésnek születtem, vala-
hogy mázlim is volt, miközben az apám által belém plántált munka-
morállal átküzdöttem magamat a nehézségeken. A többiek azok közül
a srácok közül az istenek az Egyesült Államok Fegyveres Erőin belül.
És távoli, idegen tájakon úgy szolgálják nemzetüket, ahogyan igény
van rá, amikor igény van rá, és leginkább bármiféle elismerés nélkül.
És a világért sem akarnák, hogy másképp legyen, mert nem ismer-
nek más utat. A megtisztelő elismerések leperegnek róluk, a reflektor-
fénytől húzódoznak, de a végén mégis vár rájuk egy értékes jutalom:
amikor aktív harcosi pályafutásuk véget ér, ők pontosan tudják, kicso-
dák, és miért állnak ki. Ez pedig ritka. És ezt senki sem vásárolhatja
meg pénzért.

***

Visszatérve a homoksivatag déli pusztaságai fölé berepülő C–130-as fe-

délzetére, az Egyesült Államok Fegyveres Erőinek hősei, akikkel együtt
utaztam, még mindig aludtak, kivéve a tengerpartok istenét, Shane-t,
aki még mindig a rock and rollt bömböltette.
Valahol kinn a sötétségben, gépünk jobb oldalán feküdt a pakisztáni
Kvetta városa, amely komoly jelentőséggel bírt, amikor még a britek
futtatták a helyet. Nagy vezérkari akadémiájuk volt ott, és az 1930-as
évek közepén három évig ott tanított Montgomery, a későbbi tábor-
nagy és vikomt, az el-alameini csata győztese. Ez, úgy vélem, kellőkép-
pen bizonyítja, hogy a katonáskodás jelentéktelen apróságaiért leg-
alább annyira bolondulok, mint a nagyokos beszólásokért.
Mi azonban, azt hiszem, a határ bal kéz, azaz Afganisztán felőli ol-
dalán maradtunk, és folytattuk utunkat a hatalmas Hindukus-hegység
magasan fekvő nyugati lejtői fölött. A legdélebbi csúcs, az, amelyik a
legközelebb magasodik a sivataghoz, 3353 méter magas. Az után ret-
tentően meredek hegyek következnek, és mi ezek közé a hegyek közé
tartottunk.
Valahol alattunk feküdt a jelentős város, Kandahár, amely néhány
héttel később, 2005. június 1-jén az év egyik legszörnyűbb tálib rajta-
ütésének színhelyévé vált. Egyik öngyilkos robbantójuk húsz embert
ölt meg Kandahár legnagyobb mecsetjében. Ebben a városközpontban
történt katasztrófában életét vesztette Kabul rendőrfőnöke, aki egy tá-
lib ellenes vallási vezető temetésén vett részt. A vallási vezetőt viszont
három nappal korábban két motoros merénylő ölte meg.
Azt gondolom, hogy Healy főnök és különösen én voltunk igazán
tudatában annak, milyen veszélyek leselkednek ránk ebben a viszályok
dúlta országban. És mi felismertük közeledő küldetésünk jelentőségét
is, hogy milyen fontos a Hindukus magas hegyei közt beszivárgó tálib
újoncok mindig újrainduló áramlásának feltartóztatása és kihallgatás-
ra érdemes vezetőik elfogása.
Már hét órája tartott végtelennek tűnő repülőutunk Bahreinből, és
még mindig egyórányira, vagy annál is többre jártunk Kabultól délre.
Csak kúsztunk észak felé az álnok határ fölött, amely egyenesen a Haj-
bár-hágóhoz vezet, majd tovább az Északi-Hindukus kolosszális csú-
csaihoz és szurdokaihoz. Azon túl a hegyek elkanyarodnak Tádzsikisz-
tánba és Kínába, és távolabb átnyúlnak a Himalája nyugati végébe.
Az útikalauzomat olvastam, úgy dolgoztam fel és raktároztam el a
tényeket, mint Agatha Christie valamelyik nyomozója. Saman, Zob
kulcsfontosságú belépési pontjai voltak a táliboknak és Bin Laden al-
Kaidájának, amikor az amerikai légi csapások és földi csapatok elöl
menekültek. Ezek a törzsi harcosok csaknem ötszáz méter magas he-
gyeken törtek maguknak utat, és az elégedetlenkedő beludzsisztáni fő-
nököktől kértek segítséget, akik addigra már halálosan unták Pakisz-
tánt és Afganisztánt, Nagy-Britanniát, Iránt, az Egyesült Államokat,
Oroszországot, és mindenki mást, aki próbálta megmondani nekik,
mit tegyenek, és mit ne.
Hadműveleti területünket onnan jócskán északra jelölték ki, és az
utolsó órákat azzal töltöttem, hogy próbáltam összeszedni némi ada-
tot, csakhogy nehéz volt találni. A gond az, hogy azokban a hegyekben
nem sok történik, nincs sok kisváros, és falu is csak igen kevés. Vicces,
de igazán. Nem sok minden történt, és mégis, más szempontból néz-
ve, a világ minden istenverte disznósága megtörtént: összeesküvések,
haditervek, gaztettek, terrorizmus, számtalan tervezet a Nyugat, külö-
nösen az Egyesült Államok támadására.
Voltak ott tálib harcosokból szervezett sejtek, amelyek csak az alka-
lomra vártak, hogy csapást mérjenek a kormányra. Volt számos al-Kai-
da-csoport, amelyek olyan vezér körül nyüzsögtek, akit évek óta szinte
senki sem látott. A tálibok vissza akarták szerezni a hatalmat Afga-
nisztánban, Bin Laden csürhéje halált és pusztítást akart hozni az
amerikai állampolgárokra, akár egyenruhát viselnek, akár nem. Akár
így, akár úgy, valamennyien istenverte lidércnyomást testesítettek
meg, és olyat, ami rohanvást fajult még veszedelmesebbé. Na, ponto-
san ezért küldtek értünk.
Az érkezésünket megelőző hetekben tömegesen történtek erőszakos
incidensek, s ez megerősítette mindenki félelmét, hogy a gyűlölt táli-
bok már megint erősödnek, és komolyan fenyegetik Afganisztán új
kormányát. Hámid Karzai elnök még harmincezer amerikai és NATO-
katona támogatásával is állandóan csak küszködött, hogy Kabulon kí-
vül bárhol az országban érvényesíteni tudja a hatalmát.
Néhány héttel korábban, februárban, a tálibok kerek-perec bejelen-
tették, amint kedvezőbbre fordul az időjárás, máris növelni fogják a
kormány elleni támadásaik számát. És attól a pillanattól kezdve autón
vagy motoron célpontjaik mellé hajtva lőfegyveres merényletek és rob-
bantások sorát hajtották végre, általában helyi közigazgatási tisztvise-
lők és kormánypárti vallási vezetők ellen. Délen és távolabb, keleten
amerikai katonákon kezdtek lesből rajtaütni.
Különös szó ez a tálib. Mindenki hallotta már, mint a felkelőt, a
szunnitát, az ajatollahot, vagy azt, hogy Tajvan. De mit jelent igazából
az, hogy tálib? Én megéltem velük olyasmiket, amiket az ember nyu-
godtan minősíthet a legocsmányabb fajta közelharcnak. És rengeteget
olvastam róluk. A tények illeszkednek a valósághoz. Azok a fickók ör-
dögi, gyilkos vallási fanatikusok, mindegyiknek van AK–47-ese, és
mindegyikben túlteng a vérszomj. Nekem elhihetik.
A tálibok 1994 óta számítanak komoly tényezőnek. Eredeti vezérük
egy Mohammad Omár molla nevű falusi pap volt, kemény legény, aki a
szovjet megszálló csapatok elleni harcban veszítette el a jobb szemét.
Az 1990-es évek közepére a tálibok fő célpontjai Afganisztánban – mi-
előtt én színre léptem – azok a torzsalkodó hadurak voltak, akik:
(a) egykor megszervezték a mudzsahedinek ellenállási mozgal-
mát, és
(b) kiűzték a szovjeteket az országból.
A tálibok két fő ígéretet tettek, amelyeket be fognak váltani, mihelyt
hatalomra jutnak: helyreállítják a békét és a közbiztonságot, és beve-
zetik a saríát, az iszlám jogot. A mudzsahedinek túlkapásaiba és bel-
háborúiba belefáradt afgánok örömmel fogadták a tálibokat, akik kez-
detben számos ügyben sikert arattak. Leküzdötték a korrupciót, meg-
fékezték a törvényes rend híján elharapózott bűnözést, biztonságossá
tették az utakat, s így újra virágzásnak indulhatott a kereskedelem. Ez
minden területre igaz, amelyre kiterjesztették uralmukat.
Először a délnyugati Kandahár városát vonták fennhatóságuk alá,
majd gyorsan behatoltak az ország más részeibe is. 1995 szeptemberé-
ben elfoglalták az Iránnal határos Hérát tartományt, egy év vel később
pedig seregeik bevették az afgán fővárost, Kabult. Megdöntötték Bur-
hanuddin Rabbani elnök és hadügyminisztere, Ahmed Sah Maszúd re-
zsimjét. 1998-ra már az ország majdnem 90 százalékát ők uralták.
Ám amint hatalomra kerültek, a tálibok kimutatták a foguk fehérjét.
A világ egyik legönkényuralmibb jellegű közigazgatását állították fel,
olyat, amely nem tűrt semmiféle ellenkezést szélsőséges elveikkel és
gyakorlatukkal szemben. Azonnal bevezették az ősi iszlám büntetési
módokat, nyilvános kivégzést az elítélt gyilkosoknak és a kéz levágását
csuklóból a tolvajlással vádoltaknak. Gondolni sem szeretek arra, mi-
lyen büntetés várt a nemi erőszakot vagy házasságtörést elkövetőkre.
Betiltották a televíziót, a zenét és a mozit, mert a tálib vezetők eze-
ket léhaságnak ítélték. A tízéves és annál idősebb lányoknak megtiltot-
ták az iskolába járást, a dolgozó nőknek megparancsolták, hogy ma-
radjanak otthon. A férfiaknak kötelezően szakállt kellett növeszteniük,
a nőknek előírták a burka viselését. Ezek a vallási alapon a lakosságra
kényszerített intézkedések világszerte hírhedtté tették a tálibokat, akik
a középkort igyekeztek visszahozni egy olyan országban, amelynek
népe a huszonegyedik századba vágyott. Az emberi jogokat felháborí-
tó módon lábbal tiporták, és emiatt közvetlen összeütközésbe kerültek
a nemzetközi közösséggel.
Volt azonban egy másik dolog, és végül ez lett a vesztük, mégpedig
hogy menedéket nyújtottak Oszama bin Ladennek és az ő al-Kaida-
mozgalmának. 1998 augusztusában iszlám fanatikusok bombamerény-
letet követtek el az Egyesült Államok nagykövetsége ellen Kenyában és
Tanzániában, és megöltek több mint 225 embert. Washington azonnal
nehéz választás elé állította a tálibok vezetőit: vagy utasítsák ki Bin La-
dent, akit az amerikai kormány a bombamerényletekért felelősnek tar-
tott, vagy ha nem teszik, vállalják a következményeket.
A tálibok kereken megtagadták az őket keményen pénzelő szaúdi
születésű vendégük kiadását. Bill Clinton elnök rakétatámadást ren-
delt el Bin Laden Dél-Afganisztánban működő fő kiképzőtábora ellen,
de a vezért nem sikerült megölni. Ezt követően az Egyesült Államok
1999-ben rávette az ENSZ Biztonsági Tanácsát, hogy vezessen be
szankciókat a tálibok kormányozta Afganisztán ellen. Két év vel később
még szigorúbb szankciókat léptettek életbe, újabb próbálkozás volt ez,
hogy rákényszerítsék a tálibokat, adják ki Bin Ladent.
Semmi sem vált be. Se a szankciók, se Afganisztán megfosztása a le-
hetőségtől, hogy részt vegyen az ENSZ munkájában. Még mindig a tá-
libok voltak hatalmon, és még mindig bújtatták Oszama bin Ladent,
de az elszigeteltségük mind politikai, mind diplomáciai szempontból
kezdett teljessé válni.
A tálibok mégsem engedtek egy jottányit se. Elszigeteltségüket ki-
tüntetésnek tekintették, és úgy döntöttek, elmennek a végletekig, és
még erőteljesebb fundamentalista rezsimet vezetnek be. A szerencsét-
len afgán nép túl későn ismerte fel, mibe ment bele: átengedte az or-
szágot egy csapat szakállas eszelősnek, akik semmi mást nem tettek a
lakossággal, csak végtelen nyomorúságba döntötték, és brutális, elnyo-
mó, drákói szigorú uralmukkal minden mozdulatukat ellenőrizték. A
tálibokat annyira lekötötte a lakosság rabszolgasorba taszítása, hogy
elfeledkeztek az élelmezés szükségességéről, így tömeges éhínség tört
ki. Egymillió afgán hagyta el az országot menekültként.
A Nyugat ezt mind tudta. Majdnem. De a nemzetközi közvélemény
igazi felháborodásának kiváltásához az a döbbenet kellett, amit a táli-
bok 2001 márciusában elkövetett tette keltett a világban. Ekkor tör-
tént, hogy egyszerűen a levegőbe repítették a két monumentális, hato-
dik századi bámijáni Buddha-szobrot – az egyik ötvenöt, a másik har-
mincnyolc méter magas –, amelyeket magába a hegybe faragtak bele
Afganisztán középső vidékén, Kabultól 230 kilométerre északnyugatra.
A tett egyenértékű azzal, mintha a gízai piramisokat robbantották vol-
na fel.
A szobrokat homokkősziklákba faragták Bámiján városának közelé-
ben, amely az ősi Selyemút, a Kína és Közép-Ázsia piacait Európa, a
Közel-Kelet és Dél-Ázsia kereskedelmi központjaival összekötő kara-
vánút mentén feküdt. A buddhisták legszentebb helyei közé tartozott,
története a második századig nyúlik vissza, s egykor számos kolostor
és sok száz szerzetes otthonául szolgált. A két szobor a legnagyobb
álló Buddha-ábrázolás volt a világon.
Az Afganisztánt uraló tálibok pedig azzal, hogy rövid úton elpusztí-
tották őket, nagyjából négy agyvérzést idéztek elő a világ minden mú-
zeumigazgatójánál és kurátoránál. A tálibok gyakorlatilag mindnyá-
juknak azt mondták: kapjátok be! Mellesleg kit is ábrázoltak azok a
szobrok? A tálibok egyébként is az összes szobor megsemmisítésére
készültek egész Afganisztánban azon az alapon, hogy a szobor, mint
olyan idegen az iszlám vallástól.
A bámijáni Buddhákat a saría jogán romboltuk le. Csakis Allah, a
Mindenható érdemli meg, hogy istenként imádják, senki és semmi
más. Ez így rendben is van, igaz? Dicsérd Allahot, és add a robbanó-
anyagot.
A Buddha-szobrok felrobbantása világszerte megerősítette azt a vé-
lekedést, hogy muszáj valamit tenni Afganisztán uraival, de újabb rob-
banás kellett ahhoz, hogy végre dühödt és kíméletlen lépéseket tegye-
nek ellenük. Erre szeptember 11-én került sor, ugyanabban az évben, és
ez volt a vég kezdete a tálibok és Bin Laden al-Kaidája számára.
Mielőtt a por elült és belepte Manhattan alsó részét, az Egyesült Ál-
lamok máris követelte a táliboktól Bin Laden kiadását az Egyesült Ál-
lamok ellen intézett támadások miatt. A tálibok ezt megint megtagad-
ták, talán mert nem ismerték fel, hogy a (meglehetősen) új amerikai
elnök, George W. Bush nagyon más jellemű ember, mint Bill Clinton.
Alig egy hónappal később, október 7-én az amerikaiak, egy kis koa-
líciós haderő élén, olyan támadást indítottak Afganisztán ellen, amely
alapjaiban rázta meg a világnak azt a részét. Az amerikai katonai fel-
derítés az al-Kaida összes táborának helyét pontosan meghatározta az
ország északkeleti részében, és a fegyveres erők megindították a mo-
dern hadviselés történetének egyik legnagyobb légicsapás-sorozatát.
Az Egyesült Államok hadihajóiról és a brit Királyi Haditengerészet
tengeralattjáróiról indított ötven robotrepülőgéppel kezdődött.
Ugyanakkor, jóval azután, hogy Afganisztánban besötétedett, huszon-
öt repülőgép-hordozóról felszálló csapásmérő repülőgép és tizenöt
szárazföldi támaszpontú bombázó megsemmisítő csapást mért a táli-
bok légvédelmére, távközlési infrastruktúrájára, valamint Kabul, Jalálá-
bád, Kandahár, és Hérát repülőterére. Kandahárban az amerikai bom-
bák lerombolták a nagy rádiólokátorokat és a reptér irányítótornyát.
Ebben a városban élt Omár molla, és az egyik haditengerészeti harci
gépnek sikerült pontosan a háza hátsó udvarába dobnia egy bombát.
Sajna az a félszemű gazfickó megmenekült.
A tálibok, akiknek a főhadiszállása immár lángokban állt, eleve
meglehetősen jelentéktelen légicsapás-mérési képességgel rendelkez-
tek, mindössze maroknyi merevszárnyú repülőgéppel és helikopterrel,
és az Egyesült Államok Légiereje ezeket irányított „okos” bombákkal
rutinszerű biztonsággal megsemmisítette.
A hordozókról felszálló haditengerészeti vadászbombázók a tálibok
más harci eszközeit vették célba, a nehéz gépjárműveket, a harckocsi-
kat és az üzemanyagraktárakat. Szárazföldi támaszpontú B–1, B–2, és
B–52 bombázók is repültek aznap. A B–52-esek 226 kilós, hagyomá-
nyos, nem irányított bombák tucatjait dobták az al-Kaida terroristaki-
képző-táboraira Kelet-Afganisztánban, odafenn a határ menti hegyvi-
déken, ahol hamarosan látogatást fogunk tenni.
Az amerikai légi csapások egyik elsődleges célpontjának a csekély
számú nagyobb, indítóállványról, vagy kisebb, vállról indítható légvé-
delmi rakétát jelölték ki, amelyeket az afgánok vagy az oroszoktól,
vagy a mudzsahedinektől loptak. Ezeket nehéz volt bemérni, ráadásul
a törzsi harcosok több kisebb-nagyobb készletet elszállítottak, és elrej-
tettek a hegyekben. Elrejtették sajnos azért, hogy majd később hasz-
nálják.
Egy órával az éjszakai bombázás megindítása után az Északi Szövet-
ség egy Kabultól 40 kilométerre északra fekvő légi támaszpontról tü-
zérségi rakétákkal nyitott tüzet, egyenesen a fővárosban állomásozó
tálib erőkre, öt hatalmas robbanás hangzott, és a fővárosban megszűnt
az áramszolgáltatás.
Az Egyesült Államok azonban sohasem tévesztette szem elől a lab-
dát. Az igazi cél az al-Kaida totális megsemmisítése és annak a vezető-
nek a likvidálása volt, aki kitervelte az ikertornyok elleni gyalázatos tá-
madást – „a huszonegyedik század Pearl Harborját”, ahogyan az elnök
minősítette. Ez pedig egyet jelentett a tömeges támadással a fent a he-
gyekben barlangokból és föld alatti alagutakból kialakított sötét, fe-
nyegető hálózat ellen, ahová Bin Laden a főhadiszállását telepítette.
A robotrepülőgépek megdolgozták kicsit a vidéket, de az csak a kez-
det volt. A világ egyetlen szuperhatalma az igazi nehézsúlyú csapást
egy gigantikus nagyságú bomba alakjában mérte: ez a BLU–82B/ Cl30,
amelyet Vietnamban Commando Vauit (Kommandókripta) néven is-
mertek, mostanra pedig Daisy Cutternek (Százszorszépvágó, de több,
ütővel játszott labdajátékban a bombaütést nevezik így) becéztek. Ez
egy magasan kioldandó, 6800 kilós hagyományos bomba, amelyet a
nagy MC–130-as repülőgéppel kell célba juttatni, mert túl nehéz ah-
hoz, hogy valamelyik hagyományos harci gépre függesszék, vagy a
bombatárjába helyezzék.
Isteni ez a cucc. Eredetileg arra tervezték, hogy egy csapásra heli-
kopterek leszállására alkalmas tisztást robbantsanak vele a dzsungel-
ben. Afganisztánban azonban az említett föld alatti üregekben mene-
déket kereső élőerő elleni fegyverként alkalmazták. Hatósugara ko-
losszális, valószínűleg eléri a 270 métert. Robbanásának villanása és
hangja szó szerint több kilométerről érzékelhető. A BLU–82B a valaha
előállított legnagyobb hagyományos bomba, és természetesen nem
hagy maga után nukleáris szennyezést. (Csak összehasonlításul, a hi-
rosimai atombomba pusztítóereje ezerszer nagyobb volt.)
A Daisy Cutter előnyei közé tartozik, hogy rendkívül megbízható,
nem okoz neki gondot a szélsebesség vagy a hőmérsékleti gradiens.
Hagyományos robbanóanyag-töltete a hatóanyagot és az oxidálószert
is tartalmazza. Nem üzemanyag-levegő robbanókeverékkel működik,
mint a sokkal, de sokkal kisebb bombákban használatos régi FAE-
rendszer. Méreteit tekintve majdnem négy méter hosszú és több mint
egy méter széles.
A BLU–82B sikeres alkalmazása a célba juttató repülőgép precíz po-
zicionálásán múlik, a szükséges koordinátákat pontosan meghatáro-
zott helyre telepített földi lokátor vagy a repülőgép fedélzeti navigáci-
ós rendszere szolgáltatja. A végső visszaszámlálás és a kioldás előtt a
repülőgépet hajszálpontosan a megfelelő helyzetbe kell kormányozni.
A navigátornak halálpontos ballisztikai és széleltérítési számításokat
kell végeznie.
A bomba óriási lökéshulláma miatt nem vethető 1800 méternél ki-
sebb magasságból. Robbanótöltetét, amely 5700 kilogramm olcsó GSX
zagyvizet (ammónium-nitrátból, alumíniumporból és polisztirénből
kevert sűrű szuszpenziót) tartalmaz, 96 centis előműködtető hosszab-
bító robbantja néhány méterrel a felszín fölött, s így nem vág a talajba
bombatölcsért. A teljes lökéshullám kifelé hatva terjed, és 70 kp/cm2-
es túlnyomást hoz létre. Innen a Százszorszépvágó csúfnév.
Az Egyesült Államok sohasem hozta nyilvánosságra, pontosan há-
nyat dobtak le ezekből a bombákból a Fehér-hegység Tora Bora nevű
részén, ahol az al-Kaida a táborait berendezte. Legalább négy, de talán
hét is volt belőlük. Az elsőt, a Pentagon egy hivatalos nyilatkozata sze-
rint, egy Bin Laden tartózkodási helyéről kapott jelentés után vetették
be. Csak elképzelni tudjuk az ilyen lökéshullám megsemmisítő hatását
azoknak a föld alatti üregeknek a belsejében, ahol az al-Kaida vezetési
törzse és felső vezetői tevékenykedtek. Akkor sem lett volna túl egész-
séges, ha egy mező közepén állnak, de egy zárt tér belsejében! Jézu-
som, az brutális. Ez az eszköz egyszerre százával irtotta az ellenséget.
Az Egyesült Államok igazán elagyabugyálta a tálibokat. Északon el-
tiporta erősségüket Kunduzban, tűzerejével kiűzte őket a Kabultól
északra elterülő Somali-síkságról. Akárhol bukkantak fel, azonnal sző-
nyegbombázta őket a bagrami légi támaszpont körül, ahová, négy esz-
tendővel később, a C–130-assal tartottunk.
 2001 őszén a tálibok és az al-Kaida zöme vagy menekült az amerikai
offenzíva elől, vagy megadta magát. A következő években összeverőd-
tek a pakisztáni határ túloldalán, rendezték soraikat és megindították
az ellentámadást Afganisztán visszafoglalására.
Ezek a hikorifa keménységű törzsi harcosok nemcsak túlélték vala-
hogy az amerikai légi csapásokat és nemcsak az előretörő Északi Szö-
vetség elől sikerült elmenekülniük, de a hadviselés történetének egyik
legnagyobb embervadászatát is megúszták, miközben a tehetetlen dü-
hébe mind jobban belefeledkező Egyesült Államok eget-földet meg-
mozgatva igyekezett kézre keríteni Bin Ladent, Omár mollát és a töb-
bieket. Úgy sejtem, hajlandóságuk, hogy eszelős tempóban menekülje-
nek az erős ellenfél elől, és gyors behúzódásuk a pakisztáni hegyekbe
tette lehetővé, hogy korlátozott számban, de megtartsák élőerőiket és
anyagi erőforrásaikat.
Ily módon pedig időt is nyertek. És bár kétségtelenül sok hívüket ve-
szítették el, miközben első kézből tudták meg, mit képesek és hajlan-
dók megtenni az amerikai fegyveres erők, sok hónapnyi időt is szerez-
tek, és így belefoghattak híveik új nemzedékének toborzásába és ki-
képzésébe. Mire pedig mi megérkeztünk, ismét harcképes hadsereg-
ként tevékenykedtek, s mindössze négy év vel azután, hogy elvesztet-
ték a hatalmat, száműzetésbe szorultak és majdnem megsemmisítet-
ték őket, sorra indították a gerilla hadműveleteket az amerikaiak ve-
zette koalíció csapatai ellen.
Miközben mi a végső rárepülésre készültünk a hatalmas területű
bagrami amerikai támaszpont légterében, a tálibok ismét odakinn ga-
rázdálkodtak a terepen, gyilkolták a segélyszervezetek munkatársait és
külföldi építőmunkásokat raboltak el. Kelet- és Dél-Afganisztán egyes
részeit hivatalosan nem biztonságos területté nyilvánították a tálibok
egyre merészebb támadásai miatt. Kézzelfogható bizonyítékok mutat-
ták, hogy kiterjesztik befolyási zónájukat, újra szorosan együttműköd-
nek Bin Laden al-Kaidájával, és új szövetségeket is kovácsolnak más
lázadó csoportokkal és kormányellenes hadurakkal. Ugyanúgy, aho-
gyan legutóbb, amikor 1996-ban megszerezték a hatalmat, igaz?
Ezúttal volt azonban egy elsődleges fontosságú céljuk a hatalom
megragadása előtt, az pedig az amerikai vezetésű koalíciós hadsereg
helyzetének destabilizálása, és végül e csapatok teljes kiűzése Afga-
nisztánból, egyszer s mindenkorra.
Helyénvaló említést tennem a pastukról, a világ legrégebbi, ma is
élő törzsi csoportjáról, akiknek létszáma nagyjából negyvenkét millió.
Huszonnyolc millió Pakisztánban él, 12,5 millió pedig Afganisztánban,
ahol a teljes népesség 42 százalékát alkotják. Nagy-Britanniában 88 ez-
ren laknak, az Egyesült Államokban pedig 44 ezren.
Afganisztánon belül elsősorban az északkeleti hegyekben élnek, de
keleten és délen is vannak vidékek, ahol a lakosság jelentős hányadát
adják. A pastuk büszke nép, szigorúan tartják az iszlám vallást, szigorú
becsületkódex szerint élnek és komolyan veszik hagyományaikat. Be-
tartják az összességükben pastunvalinak nevezett íratlan szabályokat
és törvényeket, amelyek kétezer éven át megtartották őket a helyes
úton.
Ugyanakkor ők a tálibok legfontosabb támogatói is. Az ő harcosaik
alkotják a tálib fegyveres erők gerincét, az ő családjaik nyújtanak me-
nedéket ezeknek a csapatoknak magasan a hegyek között fekvő falva-
ikban, oltalmazzák őket, és olyan helyeken rejtegetik, amelyek nyugati
szemmel szinte megközelíthetetlennek tűnnek. Az amerikai haditen-
gerészet SEAL-jeire ez persze nem vonatkozik, mert ugyan ők is nyu-
gati szemmel néznek, de ők nem ismerik a megközelíthetetlenség fo-
galmát. Mi akárhová be tudunk hatolni.
Könnyű felismerni, miért jönnek ki olyan jól egymással a pastuk és a
tálibok. A pastuké az a törzsi közösség, amelyik nem volt hajlandó
meghajolni a Szovjetunió hadserege előtt. Ők mindenáron folytatták a
harcot. A XIX. században addig küzdöttek a britek ellen, amíg a meg-
adás küszöbére juttatták, majd visszaűzték őket a mai Pakisztán terü-
letére. Háromszáz év vel korábban teljesen megsemmisítették a Mogul
Birodalom uralkodói legfélelmetesebbikének, Nagy Akbárnak a sere-
gét.
A pastuk igen büszkék zord hadviselési hagyományukra, és érdemes
észben tartanunk, hogy az évszázadok során, amelyek elkeseredett,
kegyetlen hadakozással teltek Beludzsisztánban, a pastukat soha sen-
kinek nem sikerült uralma alá hajtania, márpedig mindenkor ők alkot-
ták a térség népességének felét.
 A törzsi örökség, a törzshöz tartozás koncepciója roppant merev. A
vérvonalak játsszák a főszerepet, döbbenetes leszármazási láncok,
amelyek évszázadokra nyúlnak vissza, nemzedékről nemzedékre. Az
ember nem csatlakozhat úgy egy törzshöz, ahogyan az amerikai ál-
lampolgárságot felveheti. A törzsek nem adnak ki zöldkártyát vagy út-
levelet. Az ember vagy tagja egy törzsnek, vagy nem.
A nyelvnek, a hagyományoknak és a kultúrának megvan a maga sze-
repe, de ismétlem, a pastuk közé nem lehet beállni. Ez pedig mindnyá-
juknak rendíthetetlen méltóságot és önbecsülést ad. Falvaik talán nem
azok a szakszerűen erődített katonai táborok, amilyeneket a tálibok
szeretnének, de a pastukat nem könnyű megfélemlíteni.
Az emberek szigorúan a rokoni kapcsolatok alapján szerveződnek,
persze a férfirokonság a mérvadó. A törzsi leszármazási lánc apai ágon,
a férfi ősökön fut végig. Amennyire én tudom, fütyülnek mamira és az
ő őseire. Örökség szigorúan csak a fiúknak jár, a föld kizárólag apáról
fiúra száll.
Van egy közmondásuk, ami nagyon sokat elárul: én a fivéreim ellen,
a fivéreim és én az unokafivéreink ellen, a fivéreim, az unokafivéreim
és én a világ ellen. És így is tesznek. A szoros hadszervezet újra és újra
lehetővé tette, hogy kiütéssel győzzenek le náluk lényegesen képzet-
tebb, kifinomultabb inváziós hadseregeket.
A törzsi viselkedési kódex, a pastunvali sokat követel: vendégszere-
tetet, nagylelkűséget, és kötelezően elvárja a legcsekélyebb sérelem
megbosszulását is. Az élet a pastuk között nagy elvárásokat támaszt az
emberrel szemben: minden az egyenrangúak, a rokonok és a szövetsé-
gesek tiszteletén múlik. Ez pedig veszélyes lehet. Csak a törzs becsü-
letkódexe áll az anarchia útjában. A törzs tagja küzdeni, sőt gyilkolni
is fog, csak hogy elkerülje önmaga vagy családja becsületvesztését.
Az emberölés pedig zavart okoz az egész rendszerben, mert a halált
meg kell bosszulni: a gyilkos és családja állandó veszélyben él. Ami ha-
talmas visszatartó erő, megfékezi az erőszakot. A nagy tudású Charles
Lindhorn, a Bostoni Egyetem antropológiaprofesszora szerint a pastu
törzseknél nagyságrenddel alacsonyabb az emberölési ráta, mint az
Egyesült Államok nagyvárosaiban. Köszönettel tartozom a professzor-
nak az e tárgyban kapott hasznos tájékoztatásért.
 A tálib hitvallás egyenesen származik a pastu becsületkódexből: a
nők az apai ágú leszármazás anyaméhei, a törzsi becsület és folytonos-
ság forrásai. Az ő biztonságuk és szűziesen tiszta életvitelük a leszár-
mazási lánc tisztaságának egyedüli garanciája. A nőknek ezt az elkülö-
nítését purdahnak nevezik, és az a célja, hogy a lányokat és asszonyo-
kat a világ szeme elől elrejtve, a háztartás irányítójának szerepében
tartsa, és ugyanakkor nagy megbecsülést is biztosít nekik.
A purdah testesíti meg a valahová tartozás állapotát. A nő férje el-
mehet harcolni az idegen agresszorok ellen, amíg a feleség irányítja a
családot, a háztartást, élvezi fiai szeretetét és tiszteletét, és bizton szá-
míthat arra, hogy egy napon majd matriarchaként fog uralkodni me-
nyei és azok gyermekei fölött. Ez a lényege a tálibok nőkre vonatkozó
nézeteinek. És úgy sejtem, ez remekül működik a Hindukus-hegység-
ben, de nem lenne túl jól alkalmazható Houston belvárosában.
Az idők folyamán sok rettenetes küzdelmet vívtak a pastuk földjén,
a legtöbbjét idegenek. A jó öreg pastunvalinak köszönhetően azonban
fennmaradtak. A bőkezű vendéglátás hagyománya talán a legszebb
erényük, és magában foglalja a lokhay varkaval fogalmát. A kifejezés
azt jelenti, „fazékadás” Azt értik alatta, hogy a védelmük alá helyeznek
valakit, különösen olyan helyzetben, amikor a törzs akár gyengébb is
lehet, mint ellenségei. Amikor a törzs elfogadja a lokhayt, vállalja,
hogy minden áron megvédi az illetőt az ellenségtől.
Nekem talán minden más arra vetődő nyugatinál jobb okom van
örök hálát érezni ezért az intézményért.

***

Gépünk éppen a hatalmas bagrami amerikai támaszpont végső meg-

közelítésére készült. Addigra, hét órával azután, hogy elindultunk
Bahreinből, már mindenki felébredt. Nappal volt, alattunk húzódtak
azok a hegyek, amelyekről oly sokat hallottunk, és amelyek között a
következő hetekben majd tevékenykednünk kell.
A magas csúcsokat még mindig hó borította, fehéren csillogtak a
felkelő nap fényében. És a hóhatár alatt nagyon meredeknek látszottak
a lejtők. Túl magasan jártunk ahhoz, hogy kivehessük a középső lejtő-
kön a falvakat, de tudtuk, ott vannak, és mi oda fogunk behatolni a
nem túl távoli jövőben.
Bagramban az irdatlan leszállópálya a támaszpont szélén húzódik
végig, a számtalan, százával sorakozó előre gyártott barakk mellett.
Lenn a földön az állóhelyeken parkoló repülőgépeket és rengeteg Chi-
nook helikoptert láttunk. Azon nem izgattuk magunkat, kivel kell
majd osztoznunk az elhelyezési körleten. A SEAL-eket mindig együtt
szállásolják el, mindenki mástól elkülönítve, így ugyanis elkerülhető,
hogy valakinek eljárjon a szája a szigorúan titkos hadműveletekről.
Nekünk persze minden műveletünk szigorúan titkos, és nem locso-
gunk felelőtlenül, de a haderő más fegyver- és csapatnemei nem kap-
nak olyan szigorú kiképzést, mint mi, és az elszigeteltség biztosítja,
hogy senki se kockáztassa a biztonságunkat.
Megérkeztünk hát végre az Afganisztáni Iszlám Köztársaságba, ebbe
a Texasnyi kiterjedésű országba, amelyet minden oldalról szárazföld
vesz körül, hegyek gránitfalai oltalmaznak, s ahol akkor már sok-sok
éve háború dúlt, és dúl még ma is. Mint mindig, a helyi hadurak pró-
bálták kiűzni a hatalmat bitorló idegen betolakodókat. Minket. Pedig
mi még csak nem is bitoroltuk a hatalmat, csak próbáltuk megakadá-
lyozni az újabb véres törzsi belháborút, és az újabb rezsimváltást, a vá-
lasztott vezetők lecserélését diktátorokra.
Apám! Pokolian nagy feladatnak látszott, de minket izgatott. Ez volt
az, amiért vállaltuk a szolgálatot. Az igazság az, alig vártuk, hogy le-
szálljunk, és nekilássunk. És bizonyos értelemben igazán egyszerű fel-
adat volt. Valahogyan ki kellett jutnunk azokra a rossz hírű hegyi há-
gókra, és meg kellett állítanunk azoknak az arctalan törzsi harcosok-
nak a titkos beszivárgását, akik konok eltökéltséggel, néma csendben
csak jöttek, jöttek a határon át, hogy a legcsekélyebb jelre, vezetőik
egyetlen könnyed turbánlengetésére azonnal harcba szálljanak.
Ismertük az előtörténetüket, és tudtuk, nagyon gyorsan képesek
mozogni a hegyekben. Évszázadok óta ők uralták azokat a lejtőket,
barlangokat és rejtekhelyeket, és minden jövevény számára bevehetet-
len erődökké alakították őket.
És kerültek már szembe odafenn nyílt harcban SEAL-ekkel, mert el-
sőnek a SEAL-ek érkeztek oda. Felkészülten fognak várni, annyit tud-
tunk. De mint minden harcoló SEAL-alegység mi is hittük, hogy kü-
lönbek vagyunk mindenki másnál, tehát vigyázzanak magukra az is-
tenverte tálibok.
Danny, Shane, James, Axe, Mikey és én. Feladattal jöttünk, állig fel-
fegyverkezve, valamennyien eltökéltük, hogy visszakergetjük a tálibok
és az al-Kaida seregeit oda, ahonnan jöttek, elkapjuk a vezetőket, és
megszabadulunk mindenkitől, akit túl veszélyes lenne életben hagyni.
És helyreállítjuk a rendet a hegyekben.
Majdnem tizenháromezer kilométerre voltam az otthonomtól, de
küldhettem e-mailt a családomnak és a szeretteimnek. Az otthon
komfortjából kicsit kevés jutott, de a hátizsákomban ott volt a DVD-
lejátszóm és a kedvenc filmem, az idősebb Alexandre Dumas regényé-
ből készült Monte Cristo gró a DVD-n. Ez a történet mindig erőt ad
nekem, mindig lelket önt belém, ha megnézem ennek a bátor, ártatla-
nul elítélt férfinak a magányos küzdelmét a gonosz nagyhatalmú erői
és a könyörtelen világ ellen.
Ez a nekem való anyag. Hátat a falnak! Soha ne add fel! Bátorság,
kockáztatás, páratlan merészség. Sohasem gondoltam, hogy a saját
gondjaim nagyon hamarosan, bár csak nagyon rövid ideig, de hasonlít-
hatók lesznek az Edmond Dantèséihez, ahogy helyzetem reménytelen-
sége is az övéhez If komor várának szigeterődjében.
És sohasem gondoltam, hogy azok a feledhetetlen szavak, amelyeket
a börtönök legkegyetlenebbikének gránitfalába vésett, nekem is re-
ményt adnak majd: szánalmasan haloványt, de azért csak reményt. Sa-
ját szorongattatásom legsötétebb óráiban újra és újra azok a szavak ju-
tottak eszembe, többször, mint ahányszor hajlandó vagyok elismerni:
Istenem, ne engedd meg soha, hogy feledjek!
 3

Harcosok iskolája
Vaksötét volt, de ő napszemüveget viselt, csillogóan feke-
tét, amely teljesen takarta a szemét… „A legtöbben maguk
közül nem lesznek itt néhány hónap múlva – közölte Reno
kiképző… Ha maguk, srácok nem kezdenek csapatként
együtt húzni, akkor egy sem lesz itt maguk közül!”

A Bahreinből érkező hat SEAL röviddel pirkadat után ért földet Bag-
ramban, Afganisztán északkeleti részén. Épp most fordítottam két tel-
jes fejezetet lényegében arra, hogy rámutassak, micsoda nagy jelentő-
ségű esemény volt ez, a mi helyszínre érkezésünk, hogy együtt tevé-
kenykedjünk az amerikai hadsereg elit hegyi csapataival. Közben fel-
merült bennem, hogy önök talán eltöprengtek azon, miért gondoltuk
mi olyan rohadtul sokkal különbnek magunkat bárki másnál, miért
formáltunk jogot a magunk kis saját önteltségére.
Mivel nem szeretném, hogy bárkit kételyek gyötörjenek velem és
csoportbeli bajtársaimmal kapcsolatban, hadd magyarázzam meg
most azonnal, mielőtt igazán belelendülünk, miért tekintettünk így
magunkra és a világra. Szó sincs idő előtt megélt diadalérzetről, és os-
tobaság lenne pusztán az önbizalomnak tulajdonítani. Az olyasmi len-
ne, mintha a Csendes-óceánt nedvesnek minősítenénk.
Az önbizalom erősebb formája ez, és nem úgy értem, hogy hetven-
kedés. Szokás azt mondani, hogy csak az igazán gazdagok értik a kü-
lönbséget önmaguk és a szegények között, és csak az igazán zseniális
emberek fogják fel a különbséget önmaguk és a viszonylag ostobák kö-
zött.
Nos, csak olyan emberek érthetik, mi a különbség köztünk és min-
denki más között, akik maguk is átmentek mindazon, amin mi. A
fegyveres erőkön belül még a többiek is felfogják, mi kell ahhoz, hogy

É
az ember feljusson a harcászati kiválóság csúcsára. És az én esetemben
minden szerencsétlenül kezdődött, odalent a farmon, miközben
anyám zokogott és nem volt hajlandó kijönni a házból, mert nem
akarta látni, hogy elmegyek. 1999. március 7-én. Huszonhárom vol-
tam.
Úgy fogalmazni, hogy nem boldogultam valami fényesen a szülővá-
rosomban, enyhe kifejezés lenne. A hírnév, amelyet Morgan és én ki-
vívtunk magunknak, egyikünk útját sem könnyítette meg. Állandóan
felbukkantak fickók, akik arra voltak kíváncsiak, igazából mennyire
vagyunk kemény legények. Sejtésem szerint apám úgy gondolta, csak
idő kérdése, mikor fut bele egyikünk egy alacsonyan repülő ökölvívó-
ba, és tesz komoly kárt valakiben, vagy benne tesz komoly kárt valaki.
És ezért úgy határoztam, elmegyek a városból, és beállók az Egyesült
Államok Haditengerészetének SEAL-jei közé. Morgan pompás ötlet-
nek tartotta, ő mutatott be egy közeli városban a toborzóiroda vezető-
jének, Beau Walsh első osztályú tengerészaltisztnek. Ő vitt le kocsival
a houstoni sorozóállomásra – így toboroz a haditengerészet.
Természetesen azonnal közöltem velük, hogy engem szükségtelen
újonckiképző táborba küldeni, ahhoz én már túlképzett vagyok. Igenis
uram, én majd megyek egyenesen Coronadóba, ahol a nagy kutyák fal-
nak a tálból. Minden porcikám erre hivatott, hiszen máris félig kikép-
zett SEAL vagyok.
Egyenesen küldtek az újonckiképző táborba. Aláírtam a papírokat,
és felkészültem, hogy néhány napon belül jelentkezzek szolgálatra.
Amikor elhagytam a farmot, nem tartottunk igazi búcsúünnepséget,
de mindenki ott volt, köztük Beau Walsh és Billy Shelton is. Amint
már említettem, Mami elérzékenyült, és behúzódott a házba, mert
képtelen volt végignézni az ő babája elutazását. Mármint az enyémet.
Akkori úti célom, a Haditengerészet Újonckiképző Parancsnoksága
(Navy Recruit Training Command, RTC) több mint ezerhatszáz kilo-
méterre északra működött, az illinois-i Great Lakesben. És mivel ko-
nokul ragaszkodom az igazsághoz, kijelenthetem, hogy ott töltöttem
életem legnyomorúságosabb nyolc hetét. Addig még csak havat sem
láttam, és erre a legvadabb hóvihar közepén érkeztem oda, amit a ki-
képzőtábor az utóbbi tizenegy évben látott. Olyan volt, mintha egy
zulut elküldték volna az Északi-sarkra.
 Az a szél meg a hó bömbölve csapott le a Michigan-tó túlpartja fe-
lől, utat törve magának a nyugati partra, ahol a mi táborunk volt, öt-
venhat kilométerre Chicagótól északra. Közvetlenül a víznél. Alig tud-
tam elhinni azt a merő kínszenvedést, amibe az a dermesztő időjárás
taszított minket. A tábor óriási létesítmény volt, sok száz újonc pró-
bálkozott itt a csodálatos átalakulással, hogy civilből az Egyesült Álla-
mok hadi-tengerészévé váljon. Drasztikus metamorfózis ez lelkileg és
testileg is, és kellemes időjárási viszonyok között is elég nehéz lett vol-
na. De jéggel, hóval és széllel súlyosbítva, Jézusom! Cserbenhagynak a
szavak.
Addig sohasem volt szükségem téli ruházatra, nem is volt egyetlen
ilyen ruhadarabom se. Emlékszem, micsoda mérhetetlen örömet érez-
tem, amikor a haditengerészet mindenkit ellátott a megfelelő holmi-
val: vastag zoknival, bakanccsal, sötétkék nadrággal, ingekkel, pulóve-
rekkel és kabátokkal. Mindenről elmagyarázták, hogyan hajtsuk össze
és tároljuk, megmutatták, hogyan vessük be minden reggel az ágyun-
kat. Pillanatnyi megállás nélkül egyenesen bevágtak minket a test-
edzés sűrűjébe, futottunk, gyúrtunk, meneteltünk, alaki gyakorlatokat
végeztünk, és sok-sok elméleti oktatást ültünk végig.
A futás tisztességes időben nem lett volna olyan rossz, de a campus
tökéletesen keményre fagyott, és a tó felől fújó metsző szél vágott,
mint a kés. Még egy pingvin is pocsékul érezte volna ott magát. Hóban
futottunk, hóban meneteltünk, és hóban gázoltunk az elméleti foglal-
kozásokra.
Az első héten, miközben próbáltuk elkerülni a fagyhalált, olyan sza-
vakat sulykoltak belénk, amelyek azóta is kísérnek. Becsület, Bátorság,
Elkötelezettség (Honor, Courage, Commitment), az Egyesült Államok
Haditengerészetének mottója, ezek azok az alapvető értékek és esz-
mék, amelyek szerint valamennyien élünk. A mai napig emlékszem,
amikor a kiképzőnk azt mondta nekünk: „Amit az itt, Great Lakesben
megéltekből kihoznak, az fogja kialakítani a személyiségüket!”
Igaza volt. Remélem.
A második héten áthajtottak minket a Bizalom-tanfolyamon. Ezeket
a foglalkozásokat úgy tervezték meg, hogy az amerikai haditengeré-
szet hadihajóin előforduló vészhelyzeteket szimulálják. Arra tanítot-
tak, hogy vágjon az eszünk, bízzunk magunkban, és mindenekelőtt
képesek legyünk olyan kulcsfontosságú döntéseket hozni, amelyeken a
saját és bajtársaink élete múlhat. A kulcsszó a csapatmunka. Ez uralja
és hatja át az élet minden részletét a haditengerészetnél. Az újoncki-
képző táborban nem csak mondják neked, beléd is nevelik. Csapat-
munka. Ez volt az új hajtóerő életünk minden területén.
A harmadik héten felraktak minket egy szárazföldön rögzített isko-
lahajóra. Azon a héten mindent a gyakorlati képzés uralt. A hajó majd-
nem minden működő részének nevét megtanultuk. Elsősegélynyújtási
technikákra oktatattak, a hajók közötti híradásra jelzőzászlóval (és
fényjelzéssel). Sok időt töltöttünk a tanteremben, ahol a hadi-tengeré-
szet szokásaira és a belső érintkezés szabályaira, a hadijogra, haditen-
gerészeti hírközlésre, hajó és repülőgép típusismeretre és a tengerész-
mesterség alapfogásaira oktattak.
Mindezt erőnléti és ügyességi próbák, felülések, nyújtott karú lábuj-
jérintéses felülések és fekvőtámasz-sorozatok tarkították. Ezekkel
mind remekül boldogultam is, de a két és fél kilométeres futás azok
között az időjárási viszonyok között egy jegesmedve állóképességét is
próbára tette volna. Közölték velünk, hogy bárki, akinek nem sikerül
elsőre, visszajöhet, és újra próbálkozhat. Én úgy határoztam, inkább
átfutok mezítláb az Északi-sarkon, minthogy újra végigcsináljam. Min-
den erőm beleadtam, és sikerült, hála legyen érte Istennek.
A negyedik héten vehettünk először fegyvert – az M16-os gépkara-
bélyt – a kezünkbe. Én meglehetősen gyorsan boldogultam a képzés
ezen részével, különösen kinn a lőtéren. Ezután a haditengerészet
mindenkinél arra összpontosított, amelyik szakágat a haderőnemnél
az illető választotta. Ez nálam nem volt kérdés. Haditengerészeti
SEAL-ek. Csak semmi szarakodás, rendben?
Aztán a tűzoltó- és fedélzeti kárelhárítási tanfolyam következett. És
valamennyien megtanultunk tüzeket eloltani, füsttel teli helyiségekből
kimenekülni, vízzáró ajtókat nyitni és zárni, oxigénes légzőkészüléket
használni és tűzoltótömlőt fektetni, mozgatni. Az utolsó rész a leg-
rosszabb, a Bizalom-kamra. Bemész oda a csoporttársaiddal, és felve-
szed a gázálarcot. És akkor valaki bedob egy könnygáztablettát, neked
pedig le kell venned a gázálarcot, bedobni egy szemetesbe, és hango-
san el kell mondanod a teljes nevedet, valamint a társadalombiztosítá-
si számodat.
 Minden egyes újoncnak, aki belép a haditengerészethez, ki kell áll-
nia ezt a próbát. A végén a kiképzők egyértelműen tudtodra adják:
megvan benned, ami szükséges. Van számodra hely a haditengerészet-
nél.
A végső feladatot harckészültségnek nevezik. A csoportokra osztott
újoncok tizenkét helyzetet kapnak feladatul, csupa olyat, amilyennel
az előző hetekben már foglalkoztak. Ez az a vizsga, amikor minősítik
az újoncokat, egyenként és csoportonként is. Amikor ezzel sikeresen
végzel, a kiképzők átadják neked az Egyesült Államok Haditengerésze-
tének baseballsapkáját, az pedig ország-világ előtt hirdeti, hogy immár
haditengerész vagy. Bizonyítottad, hogy oda tartozol, bizonyítottad,
hogy a megfelelő anyagból gyúrtak.
A következő héten részt vettem a hivatalos avatóünnepségen vado-
natúj díszegyenruhámban. Emlékszem, ellépkedtem a tükör előtt, és
alig ismertem magamra. Szálfaegyenesen tartottam magam. Van vala-
mi különleges abban, ha elvégzed az alapkiképző tábort, úgy sejtem,
leginkább az, hogy büszke vagy önmagadra. De azt is tudod, hogy so-
kan nem tudták volna végigcsinálni. Valahogy ettől érzi igazán reme-
kül magát az ember. Különösen olyasvalaki, mint én, akinek addigi
legfőbb teljesítményei közé olyasmik tartoztak, mint a fülénél fogva
kivonszolni valami félrészeg cowboyt egy kelet-texasi kocsmából.
Miután végeztem, azonnal elrepültem San Diegóba, Coronadóba, a
haditengerészet kétéltű hadviselési támaszpontjára. Egyedül utaztam
oda, néhány héttel a kitűzött határidő előtt, és azzal töltöttem az idő-
met, hogy gondoskodtam az egyenruháimról, a felszerelésemről és az
elhelyezési körletemről, valamint próbáltam valahogy formába hozni
magamat.
Az újonckiképző táborban a legtöbben sokat veszítettünk a kondíci-
ónkból, mert az időjárás annyira kedvezőtlen volt. Egyszerűen képte-
lenség volt a szabadban kocogni és hosszabb futásokra vállalkozni a
hófúvások és a mély hó miatt. Talán emlékeznek arra a hősies fickóra,
aki 1912-ben részt vett a déli-sarki expedícióban a Királyi Haditengeré-
szet tisztjével, Robert Falcon Scott-tal. Ő úgy vélte, a fagysérülései mi-
att az egész csapat mozgását hátráltatja. Oates kapitány volt a neve, és
egy éjszaka a következő, halhatatlanná vált szavakkal kúszott ki a dü-
höngő hóviharba: „Most kimegyek. Egy ideig talán odaleszek.”
 Soha senki sem találta meg a holttestét, én pedig azóta, hogy elol-
vastam őket, soha többé nem felejtettem el a szavait. Tökös, mi? Hát
Great Lakesben kimenni a szabadba majdnem ugyanolyan lett volna,
és majdnem ugyanolyan bátor tett. A vitéz kapitánytól eltérően mi
maradtunk a fűtőtest mellett.
Most pedig futni jártunk végig a homokos tengerparton, próbáltuk
formába hozni magunkat a Beavatás (Indoctrination) első hetére. Ez az
Indoc néven emlegetett kéthetes tanfolyam, ahol a SEAL-ek felkészítik
az újoncaikat a legendás BUD/S-kiképzésre (Basic Underwater Demoli-
tion/SEAL – alapfokú víz alatti rombolási/SEAL-kiképzés). Utóbbi hét
hónapig tart, és sokkal nehezebb, mint az Indoc. De ha nem tudod át-
küzdeni magad az előkészítő állóképességi próbán, akkor nem is kelle-
ne Coronadóban lenned, és nincs is rád szükségük.
A haditengerészet hivatalos szakirodalma így indokolja az Indoc
szükségességét:
„Fizikálisán, mentálisan és környezeti szempontból felkészíteni a bi-
zonyítottan alkalmas SEAL-jelölteket a BUD/S-kiképzés megkezdésé-
re.” Általánosságban elmondható, hogy az Indoc alatt a kiképzők nem
adják rá a nyomást. Az ember csak felpörgeti magát a közeledő tűz-
próbára.
Ezzel együtt azonban nagyon kemény próbák elé állítanak minden-
kit, tiszteket és legénységi állományú haditengerészeket egyaránt. A
SEAL-kiképzési programok nem tesznek különbséget a flottától bejövő
hivatásos tisztek és köztünk, többiek között. Valamennyien együtt
szenvedünk, és az első dolog, amit beléd plántálnak az Indoc-tanfolya-
mon, az az, hogy évfolyamként, csoportként fogtok élni, és részt venni
a kiképzésen. Bocsánat. Azt mondtam, hogy beléd plántálnak? Úgy ér-
tettem, hogy légkalapáccsal beléd vernek. Csapatmunka. Minden má-
sodik percben ezt a szót vágják a képedbe. Csapatmunka. Csapatmun-
ka. Csapatmunka.
És itt érted meg először az úszótárs fogalmát is, ami a SEAL-ek er-
kölcsi világrendjében abszolút óriási jelentőségű kapcsolat. Te meg a
társad csapatként működtök. Sohasem váltok el egymástól, még akkor
sem, amikor kimész a klotyóra. Az IBS-(inflatable boat, small, felfújha-
tó csónak, kicsi) kiképzés alatt, ha egyikőtök a csónak oldalfalán át be-
lebukik a dermesztőén hideg óceánba, a másik utána ugrik. Azonnal.
Az úszómedencében sohasem távolodtok el egymástól karnyújtásnyi-
nál messzebbre. Később, az igazi BUD/S-kiképzés alatt, kapásból meg-
buktatnak és kihajítanak azért, ha nem tartózkodsz elég közel az úszó-
társadhoz.
Az egész a SEAL-ek vastörvény erejű hagyományában gyökerezik:
mi soha egyetlen embert sem hagyunk hátra a csatatéren, se élőt, se
holtat. Soha senki nincsen egyedül. Akármekkora kockázat is leselke-
dik az élőkre, akármennyire pusztító az ellenség tüze, a SEAL-ek a ha-
lál torkán is át fogják verekedni magukat, hogy elhozhassák egy elesett
bajtárs földi maradványait. Olyan életelv ez, amely azóta kísér minket,
hogy 1962-ben létrehozták az első SEAL-alegységet, és ma ugyanúgy
érvényes, mint bármikor korábban.
Fura módon mindezt nem azzal a szándékkal találták ki, hogy el-
esett bajtársaink özvegyeinek és szüleinek hozzanak könnyebbséget. A
harcot megvívó SEAL-ek kedvéért van ez így. Van valami különös ér-
zelmi töltet a hazatérésben, és mi mindnyájan azt akarjuk elérni, lehe-
tőleg élve. És lelkünk mélyén mindnyájan borzadunk valahogy attól,
hogy megölnek, és utána ott hagynak idegen földön, nem lesz sírunk
otthon, szeretteink nem tudják majd felkeresni végső nyughelyünket.
Tudom, kissé flúgosnak hangzik, de azért igaz. Közülünk mindenki
nagyra értékeli, hogy egészen biztos lehet benne: nem számít, mi tör-
ténik, nem fogják hátrahagyni, haza fogják vinni. Mindnyájan készek
vagyunk mindent odaadni. És végső soron nem tűnik túl soknak ezt
kérni viszonzásul, ugyanis mi szinte kivétel nélkül mindig az ellenség
földjén harcolunk, nem a sajátunkon.
Az első világháborús angol költő és harcoló katona, Rupert Brooke
tudta, hogy a briteknél nem hagyomány hazavinni háborúban elesett
katonáikat. És helyesen fogalmazta meg: „Ha meghalnék, rólam csak
ezt gondolják: / Van valahol idegen földön egy sarok / Amely örökre
Anglia immár.” Nincs egyetlen haditengerészeti SEAL sem kerek e vilá-
gon, aki ne értené ezeket a sorokat, és hogy Brooke miért írta őket.
Szent ígéret ez nekünk a hadvezetőségünktől. Ezért verik belénk
legelső Coronadóban töltött napunktól kezdve: nem lesztek egyedül.
Soha. És ti sem fogjátok magára hagyni az úszótársatokat.
Kisebb kellemetlenség ért annak a nyárnak az elején, amikor a 226.
évfolyam tagja voltam. Sikerült lezuhannom, miután nagyjából 15 mé-
tert kapaszkodtam fölfelé a mászókötélen, és igazán fájdalmasan meg-
sérült a combom. A kiképző odanyargalt hozzám, és rám förmedt:
– Ki akar szállni?
– Negatív – feleltem.
– Akkor mars vissza oda fel! – utasított.
Újra felmásztam, megint leestem, de valahogy mentem tovább. A lá-
bam pokolian fájt, de folytattam még pár hétig a kiképzést, mire az
egészségügyiek megállapították a combcsonttörést! Azonnal mankót
nyomtak a kezembe, de sántikáltam tovább a többiekkel kinn a par-
ton, meg be a hullámtörésbe. Harctéri körülmények, vagy mi, nem
igaz?
Végül, amikor a lábam meggyógyult, visszavettek, majd december-
ben a kiképzés második szakaszában csatlakoztam a 228. BUD/S-évfo-
lyamhoz. Közvetlenül a daráló mögött álló kis laktanyában laktunk. A
daráló az a leaszfaltozott tér, ahol a SEAL-kiképzők egymást követő
nemzedékei remények és álmok ezreit törték darabokra, és ki tudja,
hány férfit hajszoltak arasznyi közelségbe a végkimerülés határához.
Azok a kiképzők nézték, ahogy emberek összeesnek, nézték, ahogy
kudarcot vallanak – csendben, rideg, kifejezéstelen arccal nézték őket.
Nem azért, mert szívtelenek voltak, hanem mert kizárólag a többiek
érdekelték őket, azok, akik nem roppantak össze, és nem adták fel.
Azok, akik inkább meghalnának, mintsem feladják. Azok, akikben
nyomokban sincs meg a feladás szelleme.
Még csak az Indoc első napján jártunk, és az én szobám közvetlenül
a zuhanyozó mellett volt. Ami azt illeti, a zuhanyozó annyira finom
szó rá, hogy az már rohadt közelről súrolja az eufemizmus határát.
Persze zuhanyrózsák sorakoztak odabenn, de nem a szokásos, civili-
zált módon. A létesítmény fenemód hasonlított egy autómosóra, és
csak (vegyi) mentesítő egységként emlegettük. Valaki hajnali négy kö-
rül bekurblizta a gépezetet, és a csövekben magának utat törő sűrített
levegő meg a jéghideg, nagy nyomású víz olyan hanggal bömbölt,
mintha valaki gőzmozdonyt próbált volna megzsinegelni.
Jézusom! Amikor először hallottam, azt hittem, támad az ellenség.
De tudtam, mi az az elvárt eljárás: felkapni a vászon UDT úszónad-
rágot, és beállni a jéghideg vízsugár alá. Hihetetlen sokként érte az
embert, és mind egy szálig gyűlöltük, és mindvégig gyűlöltük, amíg
kényszerítettek, hogy használjuk. Az átkozott vacakot arra tervezték,
hogy erős vízsugarával a homokkal borított felszerelésünket mossuk
le, amikor visszatérünk a tengerpartról. Olyankor csökkentette vala-
melyest a megrázkódtatást, hogy nem sokkal előtte még valamennyien
a Csendes-óceán vízében áztunk. De egyenesen az ágyból kikelve, haj-
nali négykor! Brr. Eszméletlen volt, és magamban még mindig hallom
azoknak a sivító, sistergő vízcsöveknek a hangját.
Csonttá fagyva, vizesen jelentkeztünk a kiképzőmedencénél, hogy
feltekerjük és elrakjuk a védőponyvát. Azután, röviddel öt óra előtt fel-
sorakoztunk a vaksötétben a darálón, majd sorokba rendeződve, mel-
let háthoz nyomva leültünk, nagyon szorosan egymás mellé, hogy
megőrizzünk valamit a testmelegünkből. Elvileg 180-an kellett volna
lennünk, de különböző okok miatt csak 164-en sorakoztunk fel.
Addigra már volt évfolyamvezetőnk, David Ismay tengerész főhad-
nagy, aki a haditengerészeti akadémián végzett, két évet töltött a ten-
geren, és már végzett felszíni hadviselési tiszt volt. David majd' bele-
halt, csak elérhesse élete nagy álmát, és SEAL lehessen. Ehhez itt most
megfelelően kellett teljesítenie. A tisztek csak egy lehetőséget kapnak
a BUD/S-kiképzésen. Elvárták tőlük, hogy felismerjék, ha nem elég jók
ide, és ne vesztegessék senki drága idejét.
Az ember, akinek az érkezésére mindnyájan vártunk, a proctorunk
volt. Ő az a kiképző, akinek az a feladata, hogy utat mutasson nekünk,
tanítson minket, kínozzon minket, szemmel tartson és megszabadul-
jon tőlünk, ha szükséges. A mi esetünkben Reno Alberto kiképző volt
az, a testi erőnlét, az önfegyelem és az intelligencia 170 centi magas,
emberből gyúrt kősziklája. A mi könyörtelen, kegyelmet nem ismerő,
kérlelhetetlen gazdánk. És mi lassacskán mindnyájan megszerettük.
Két okból. Aggályosan igazságos volt és a legjobbat akarta nekünk. Ha
kitetted a lelkedet Reno kiképzőnek, ő lett a legjobb komád, de ha el-
mulasztottad a tőled telhető legtöbbet tejesíteni neki, kicsapott, és
visszazavart a flottához, mielőtt annyit tudtál volna mondani: „Igenis,
uram!”
Halálpontosan hajnali öt órakor jelent meg. És akkor következett a
rituálé, amitől sohasem tértünk el. Így zajlott:
– Talpra! – kiáltotta az évfolyamvezető.
 – Talpra! – tépett bele a mozdulatlan hajnali levegőbe a visszhangul
harsanó ordítás, ahogy mi 164-en válaszoltunk, talpra ugrottunk, és
igyekeztünk sorokba rendeződni.
– Reno kiképző! – harsogta előre az évfolyamvezető.
– Huja, Reno kiképző! – rikkantottuk egy emberként.
Szokjanak hozzá ehhez a szóhoz, huja. Mi nem azt mondjuk, igen,
vagy máris, vagy köszönöm szépen, vagy értettem, és végrehajtom. Mi
azt mondjuk, huja. Ez olyan BUD/S-os dolog, és az eredete belevész az
idők homályába. Oly sok ismert magyarázat van rá, inkább bele se
kezdek ebbe a mesébe. Elég, ha önök tudják, így válaszolnak a növen-
dékek a kiképzőnek, üdvözlésképpen, vagy amikor parancsot nyugtáz-
nak. Huja.
Valamely okból Reno kiképző volt az egyetlen, akit kivétel nélkül
mindig a keresztnevén szólítottunk, az összes többinek a Peterson,
vagy Matthews, vagy Henderson kiképző dukált. Egyedül Reno Alber-
to ragaszkodott ahhoz, hogy a keresztnevén szólítsuk. A magam részé-
ről mindig úgy gondoltam, jó, hogy nem a Fred vagy a Spike nevet
kapta. A Reno remekül illett hozzá.
Amikor aznap reggel kiballagtunk az alakulótérre, azonnal megérez-
tük, fontos ember van jelen. Amint már említettem, koromsötét volt, ő
mégis napszemüveget viselt, csillogóan feketét, amely teljesen takarta
a szemét. Úgy látszott, sohasem veszi le, se éjjel, se nappal. Ami azt il-
leti, egyszer rajtakaptam a napszemüvege nélkül, de amint meglátott,
benyúlt a zsebébe, és azonnal feltette.
Azt hiszem, azért csinálta, mert azt akarta, hogy sohase lássuk a
szemében megjelenő kifejezést. A szigorú, könyörtelen külső ugyanis
szuper intelligens embert rejtett – és minden bizonnyal halálra röhög-
te magát az Attila, Isten ostora-figurán, amit nap mint nap előadott
nekünk. De nem akarta, hogy lássuk megcsillanni szemében a vidám-
ságot, és ezért rejtette napszemüveg mögé a tekintetét.
Azon a sötét, kicsit ködös hajnalon karba tett kézzel állt, és a kikép-
zőmedencére meredt. Azután visszafordult felénk, és minket bámult
mereven.
Fogalmunk sem volt, mire számítsunk, Reno kiképző pedig kifeje-
zéstelen hangon azt mondta:
– Hasra!
É
 – Hasra! – vágtuk rá üvöltve. És küszködve mind lehasaltunk a be-
tonra, és felvettük a fekvőtámaszhoz szükséges testtartást, nyújtott
karral, nyújtott testtel, mereven.
– Nyomják! – mondta Reno.
– Fekvőtámaszok! – vakkantotta az évfolyamvezető.
– Fekvőtámaszok! – feleltük.
– Le!
– Egy.
– Le!
– Kettő.
Hangosan bemondtuk az adag mind a húsz fekvőtámaszát, majd
visszatértünk a várakozó testhelyzetbe, nyújtott karral. Az évfolyamve-
zető felkiáltott:
– Reno kiképző.
– Huja, Reno kiképző – bömböltük.
Nem vett tudomást rólunk. Azután csendesen annyit mondott:
– Nyomják!
Aztán még kétszer megismételtette velünk, majd hagyott minket
reszkető izmokkal a nyújtott karra támaszkodó, lábbal nyújtózkodó pi-
henő pozícióban. Igazából majdnem öt percre hagyott úgy minket, és
már mindenkinek lüktetett a karja. Nyolcvan fekvőtámasz, most pedig
az agóniának ez az újabb változata, ami csak akkor ért véget, amikor
Reno kiképző nagyon lassan, nagyon halkan kimondta:
– Felállni!
Válaszul kórusban azt rikoltottuk, „Talpra!”, és valahogy felálltunk
anélkül, hogy felbucskáztunk volna. Na, akkor David Ismay téves szá-
mot mondott be a jelenlévők létszámaként. Nem az ő hibája volt, vala-
ki egyszerűen felszívódott. Reno egy szemvillantás alatt az i ú Dave-re
vetette magát. Nem emlékszem pontosan, mit mondott, de az alkal-
mazott kifejezésben igen hangosan szerepelt a hibázni szó.
És ráparancsolt Ismay tengerész főhadnagyra és a vezető altiszti
rendfokozatú évfolyamtársunkra:
– Hasra, és nyomják!
Úgy emlékszem arra az első napra, mintha ezen a héten történt vol-
na. Ültünk és néztük, ahogy Dave teljesíti a fekvőtámaszait. És amikor
ők ketten végeztek, mocskosul közel a végkimerüléshez, hangosan
kántálták:
– Huja, Reno kiképző!
– Nyomják – mondta halkan Reno. És ők valahogy nekiláttak újabb
hússzor megismételni azt a gyilkos gyakorlatot. Végül csak végeztek,
és semmi kétség, eltöprengtek – ahogy mi többiek is –, mi az istenbe
hagyták belerángatni magukat. De lefogadom, soha többé nem mond-
ták be tévesen a jelenlévők létszámát.
Most már persze értem ezt a SEAL-szellemiséget: minden vezető-
nek, akár tiszt, akár altiszt, mindenkor ismernie kell minden egyes
embere tartózkodási helyét. Ebben nem lehet hiba. Kiképzésünknek
abban a kezdeti pillanatában évfolyamvezetőnk, David Ismay, nem is-
merte. Reno, aki mindössze nagyjából tizenöt perce volt velünk, bez-
zeg igen.
Még egyszer felmérte királyságát, majd amikor megszólalt, nem ker-
telt.
– A legtöbben maguk közül nem lesznek itt néhány hónap múlva –
közölte Reno kiképző. És mintha egyenként mindnyájunkat hibázta-
tott volna a téves létszámösszesítésért, hozzátette: – Ha maguk, srácok
nem kezdenek el csapatként együtt húzni, akkor egy sem lesz itt ma-
guk közül.
Ezután közölte, mindjárt ismét végre kell hajtanunk az alapvető
BUD/S alkalmassági próbát. Emlékeztetett minket, hogy egyszer már
mindnyájan sikeresen átmentünk a szűrővizsgán, hogy idáig eljus-
sunk.
– Ha nem tudnak átmenni ma reggel a próbán – tette hozzá –, újra
a flottánál találják magukat, amilyen hamar csak el tudjuk szállíttatni
magukat innen!
Abban a pillanatban senki sem érezte magát… hogy is mondjam…
kívánatos személynek. Igazából kezdtük úgy érezni, hogy magunkra
hagytak ebben a világhírű hadi arénában – az arénában, ahol valaki
már javában készült ránk ereszteni az oroszlánokat. Az öt tételből álló
alkalmassági próba várt ránk:

. 450 méteres úszás, mell- vagy oldalúszásban, 12 perc 30 másod-

percen belül.
 . Minimum 42 fekvőtámasz 2 percen belül.
. Minimum 50 felülés 2 percen belül.
. Minimum 6 felmászás a kötélen csak karral, lelógatott lábakkal.
. 2,5 kilométeres futás 11 perc 30 másodpercen belül, bakancsban és
hosszúnadrágban.

Csak egy srácnak nem sikerült. Igazából a legtöbben jobban teljesítet-

tünk, mint első alkalommal. Emlékezetem szerint majdnem nyolcvan
fekvőtámaszt és száz felülést sikerült teljesítenem. Gondolom Billy
Shelton szelleme ott állt szorosan a vállam mellett, próbált halálra ré-
míteni, és kész lett volna kihajítani a haditengerészettől, ha elszúrom.
Még lényegesebb, hogy Reno kiképző olyan tekintettel figyelt min-
ket, mint egy vadászgép radarja. Hónapokkal később elmondta ne-
kem, tudta, hogy én az ő kedvéért vágom ki a rezet. Akkor és ott dön-
tött is a sorsomról. Azt is elmondta, hogy soha nem is változtatta meg
a döntését. Helyes döntés. Én mindent beleadok. Pontosan a kellő idő-
ben. Mindig. Meglehet, a teljesítményem nem mindig elég jó, de min-
dig a tőlem telhető legjobbat nyújtom.
Visszatekintve már nem vagyok biztos abban, hogy az a legelső pró-
ba sok mindent elárult. Sok volt közöttünk a csupa izom, testépítő fic-
kó, akik igazi vadállatnak látszottak. Emlékszem, a legelsők között
dőltek ki, mert valahogy nem bírták a gyűrődést. Egyszerűen túl ne-
héz volt a lábszáruk és a felsőtestük.
A SEAL-ek roppant fontosnak tartják a nyers testi erőt, a gyorsasá-
got azonban még fontosabbnak tekintik. A gyorsaságot a vízben, a
gyorsaságot a szárazföldön, és a gondolkodás gyorsaságát is. Coron-
adóban a szépen csillogó, beolajozott izmokat nem díjazzák. A nagy
testtömeg lassúvá tesz, különösen laza homokban, nekünk pedig éle-
tünk minden napján abban kellett küszködnünk, sok-sok kilométeren
át.
A 226. évfolyam azon az első reggelen mindjárt megtanult egy má-
sik, a BUD/S-ra jellemző sajátosságot is. Mi nem sétálunk, gyalogo-
lunk, vagy akár kocogunk. Mi futunk. Igazából rohanunk, mint az
őrültek. Mindenhova. Egész nap. Emlékeznek Tom Hanksnek arra a
nagyszerű mondatára a Micsoda csapat című filmben: „A baseballban
nincs sírás!” Nahát Coronadóban nekünk is megvan a magunk jelsza-
va: „A BUD/S alatt nincs séta!”
Első találkozásunkra ezzel a kegyetlen és szívtelen szabállyal a reg-
geli idején került sor. A zabacsarnok úgy másfél kilométerre volt, tehát
három kilométert kellett futnunk – egyszer oda, egyszer vissza – egy
tányér pirítósért, rántottáért és szalonnáért. Ugyanígy az ebédért.
Ugyanígy a vacsoráért. Bárki kedvéért, aki hadilábon áll a matematiká-
val, ez kilenc kilométert jelent minden nap csak azért, hogy valami en-
nivalóhoz jussunk, és semmi köze a napi rendszerességű kiképzőfutá-
sokhoz, amelyek gyakran adtak hozzá ehhez még tizenhárom kilomé-
tert.
Azon a reggelen zárt alakzatban futva tettük meg az egész utat a
Haditengerészet kétéltű hadviselési támaszpontján át a Különleges
Hadviselési Központig. Ott pedig Reno kiképző, nagyjából ezer fekvő-
támasz és Isten tudja, még mi minden után, végül leültetett minket,
mi pedig úgy figyeltünk rá, ahogy ő akarta. Ez nem volt könnyű, mert
olyan szeme volt, mint a halászsasnak, meg valami menő diplomája.
Halálpontosan tudta, mire van szükség, és semmi sem kerülte el a fi-
gyelmét.
És akkor és ott eszembe jutott a lecke, amit Billy Shelton kölyökko-
romtól belém vert: amikor a különleges hadviselési erők egyik pa-
rancsnoka akár csak halvány utalást tesz valamire, ami a segítségedre
lehet, figyelj oda, majd tedd meg azt a valamit. Még ha csak mellékes
megjegyzés volt is, nem igazi parancs, még akkor is, ha esetleg csak
úgy kezdődött: úgy gondolom, talán jó ötlet lenne…
Mindig figyelj oda, és utána hajtsd végre a feladatot, nem számít,
mennyire jelentéktelen apróságnak tűnik! Billy azt sulykolta belém,
hogy a különleges hadviselési erők kiképzői a legkülönbet keresik, és
előfordulhat, hogy csak apróságok választják el a nagyon jókat az ab-
szolút kiváló, kiemelkedő srácoktól. „Figyelj, Marcus! – mondta nekem
Billy. – Mindig figyelj, és mindig teljes odaadással ugorj bele bármibe,
amit a kiképzők mondanak neked! Törj az élre! Gyorsan! És utána te-
gyél róla, hogy ott is maradj!”
Nahát, azon a reggelen Reno kiképző kihúzta magát teljes – az én
szememben nagyjából négy és fél méteres – magasságában, és kijelen-
tette, hogy szólni akar hozzánk, mi pedig jól tesszük, ha odafigyelünk.
 – Még jobb, ha jegyzetelnek!
Azonnal benyúltam cipzáras övtáskámba, és előkaptam egy száraz
jegyzetfüzetet meg pár ceruzát. Billy leckéje ott visszhangzott a fülem-
ben: még ha csak mellékes megjegyzés, ha csak sugalmazás is, tedd
meg!
Körülnéztem a teremben. A többiek közül néhányan ugyanazt tet-
ték, amit én, de nem mindenki, korántsem mindenki. Egyesek csak ül-
tek ott és bámulták Reno kiképzőt, aki hirtelen szelíd hangon feltette a
kérdést:
– Hányuknak van a kezében papír és ceruza?
Felnyújtottam a kezem, a többiekkel együtt, akik elővették a papírt,
ceruzát. És váratlanul elsötétült Reno arca, mint vihar előtt az ég.
– Feküdj! Mindenki! – bömbölte. És hihetetlen zaj lett, ahogy csiko-
rogva hátrasiklottak a székek, és a nyújtott karú kiinduló testhelyzet-
ben mindenki levágódott a padlóra.
– Nyomják! – csattant a vezényszó. És lenyomtuk a húszat, majd ki-
induló helyzetben hagyott minket.
Mereven ránk bámult, majd azt mondta:
– Figyeljenek! Azt az utasítást kapták, hogy mindig legyen maguk-
nál ceruza és papír. Hát akkor miért nincs? Mi a francért nincs?!
A teremben halotti csend volt. Reno csak bámult minket. És mivel
négykézláb a padlón állva, testsúlyomat a tenyeremen tartva, nem tud-
tam írni, nem tudom szó szerint, pontosan idézni a szavait, de lefoga-
dom, fenemód közel járok ahhoz, amit mondott.
– Ez harcosoknak fenntartott iskola, értik? Ez a létező legkomo-
lyabb mesterség. És ha nem akarják elvégezni, akkor húzzanak innen
most rögtön!
Jézusom, nem tréfált, és én csak remélni tudtam, hogy megjegyezte,
kinél volt papír és ceruza, és kinél nem. Hónapokkal később emlékez-
tettem arra a napra, és megkérdeztem tőle. „Természetesen tudtam –
felelte, s közben igazított a napszemüvegén. – Az volt az első próbájuk.
Azoknak a nevét, akik odafigyeltek, már azelőtt leírtam, hogy lenyom-
ták volna az első húsz fekvőtámaszt. És máig emlékszem, maga benne
volt abban a névsorban.”
Mindenesetre azon az első reggelen csináltunk még néhány adag
fekvőtámaszt, és a végére mindig odalihegtük a hangos Huja, Reno ki-
É
képzőt. És utána hagyott minket újra leülni.
Ami ez után következett, az valószínűleg a legkomolyabb előadás
volt a SEAL-ek testületi szelleméről és etikájáról, amelyen valaha részt
vettem. Jegyzeteltem, és máig emlékszem mindenre, amit nekünk
mondott, és próbálom úgy visszaadni, ahogy hitem szerint Reno sze-
retné.
– Ez nagy kockázattal járó kiképzés. Ezt pedig úgy értjük, hogy bár-
hol benne rejlik a komoly sérülés vagy az élet elvesztésének lehetősé-
ge. Ha bárki maguk közül bármi nem biztonságosat lát, vagy bármiféle
olyan helyzetet, amelyben maguk szükségtelen veszélybe kerülhetnek,
azonnal szóljon! Nem szeretjük a hibákat, értve?
– Huja!
– Mindig emlékezzenek a saját felelősségükre önmagukkal, az elöl-
járóikkal és csoportbeli bajtársaikkal szemben! A parancsnoklási lánc
szent dolog. Használják! Tájékoztassák csónakparancsnokukat és évfo-
lyamvezetőjüket bármely eltérésről a normálistól! És maradjanak az
úszótársuk mellett! Nem érdekel, ha épp a latrinára megy, maguk ak-
kor is a közelében maradnak! Megértették?
– Huja!
– Tisztelet. Elvárom, hogy teljes tiszteletet tanúsítsanak a kiképzők-
kel, az évfolyam tisztjeivel és a rangidős altisztekkel szemben! Maguk
a fegyveres erőknél vannak. Maguk mindenkor udvariasan fognak vi-
selkedni. Megértették?
– Huja!
– Tisztesség, uraim. Nem hazudnak, nem csalnak, nem lopnak.
Soha. Ha elveszítenek valamilyen felszerelési tárgyat, jelentik, írásban
és szóban. Nem veszik el valaki más felszerelését! Nem fogok úgy ten-
ni, mintha nem történt volna itt ilyesmi a múltban, mert igenis tör-
tént. De azok a fickók azonnal be is fejezték. Lábuk se érte a földet,
úgy repültek innen. Aznap. Maguk tisztelni fogják az évfolyamtársu-
kat. És a holmiját. Nem veszik el, ami nem a maguké! Megértették?
– Huja!
– Én vagyok az évfolyamuk proctora a következő két hétre. És segí-
teni fogok, ha segítségre lesz szükségük, a fizetéssel, a családdal és
személyes gondjaikkal kapcsolatos ügyekben. Ha megsérülnek, menje-
nek a gyengélkedőre, láttassák el magukat, és térjenek vissza a kikép-
É
zésbe. Én a proctoruk vagyok, nem az édesanyjuk. Azért vagyok itt,
hogy tanítsam magukat. Ha benn maradnak a dobozban, én segíteni
fogom magukat. Ha kilépnek a dobozból, én elkalapálom magukat.
Megértették?
– Huja!
– Végül a reputáció. A maguk dicsősége itt és most kezdődik, aho-
gyan a kettő-kettő-hatos évfolyamé is. Az pedig engem is érint. Olyan
felelősség ez, amit én nagyon személyes ügyemnek tekintek, mert a jó
hírnév minden. Az életben is, de itt Coronadóban különösen. A figyel-
mük tehát sohase lankadjon, és fejben is mindenkor maradjanak játék-
ban. Teljesítsenek minden esetben száz százalékot, mert mi tudni fog-
juk, ha nem így tesznek. És soha, de soha ne hagyják el az úszótársu-
kat! Van kérdés?
– Negatív!
Ki tudná ezt valaha elfelejteni? Én nem. Még mindig hallom az éles
csattanást, amellyel Reno kiképző becsapta a jegyzetfüzetét. Nekem
úgy hangzott, mintha Mózes csapta volna össze a tízparancsolatot
hordozó kőtáblákat. Az a Reno egy 170 centis óriás volt. Ő aztán erő-
teljesen volt jelen az életünkben.
Aznap elhagytuk a tantermet, és hat kilométeres futásra indultunk a
tengerpart mentén. Reno háromszor állított meg minket, és utasított,
hogy menjünk be a hullámtörési zónába, és „vizezzék meg homokoz-
zák össze magukat”.
A bakancsunk átázott, és minden újabb kilométer gyilkossággal ért
fel. A sortunkból sohasem tudtuk kirázni a homokot. A bőrünk felhor-
zsolódott, de Reno fütyült rá. A futás végén kiadta a „Feküdj, és nyom-
ják!” parancsot. Két húszas adaggal örvendeztetett meg minket, hát az
első adag vége felé mit veszek észre? ő is csinálta velünk a gyakorlatot.
Azzal a megszorítással, hogy ő csak az egyik karját használta, és még
csak az sem látszott rajta, hogy lihegne.
Az a fickó szkanderban le tudott volna győzni egy féltonnás gorillát.
És pusztán a látvány, ahogy erőfeszítés nélkül, könnyedén nyomta
mellettünk a fekvőtámaszokat, meglehetősen jó képet adott nekünk a
BUD/S-kiképzés végigcsinálásához szükséges testi erőről és állóképes-
ségről.
 Amikor dél körül a másfél kilométeres futásra készültünk a zaba-
csarnokhoz, Reno csendesen kijelentette:
– Ne feledjék, csak néhány olyan van maguk között, akit valószínű-
leg meg kell ölnünk, mielőtt feladja. Mi ezt tudjuk, és én máris felis-
mertem egyeseket maguk közül. Ezért vagyok itt. Hogy megállapít-
sam, ki képes elviselni a fájdalmat, a hideget és a nyomorúságot. Mi
azért vagyunk itt, hogy kiderítsük, ki akarja a legerősebben. Semmi
többet. Egyesek maguk közül nem fognak megfelelni, egyesek nem ké-
pesek rá, és soha nem is lesznek képesek rá. Nincs harag. Csak ne
vesztegessék a szükségesnél hosszabban az időnket.
Marhára köszönjük, Reno. Csak azt nem értem, miért kell mindent
lekenni cukormázzal? Miért nem mondod el egyszerűen úgy, ahogy
van? Hangosan természetesen nem mondtam ki ezt. Négy óra Corona-
do zsebcsatahajójával súlyosan rácsapta a fedelet nagyokos beszólása-
im kiapadhatatlan kútjára. Ezenkívül valószínűleg eltörte volna a me-
dencecsontomat, mert az államat nyilván nem érte volna fel.
A medencénél újabb kiképző várt ránk, és először is mindnyájunkat
áthajtott a mentesítő egység jéghideg vízsugarai alatt, hogy megszaba-
duljunk a bőrünkre rakódott homoktól. Az átkozott szerkezet egy friss
tőkehalról is lefújta volna a pikkelyt. E kezelés után egy csomóban be-
ugráltunk a vízbe, csapatokra oszlottunk, és elkezdtük leúszni az elsőt
abból a körülbelül tízmillió hosszból, amit meg fogunk tenni, mielőtt
a haditengerészetben leszolgált éveink véget érnének.
Az első néhány napban a kiképzők az úszóképességünk megőrzésé-
re és a felszíni úszásra koncentráltak. Kinyújtatták velünk a testünket
a vízben, hosszabbá tettek minket a vízben, mérték az időnket, és ál-
landóan hangsúlyozták a minden i ú SEAL számára létfontosságú
aranyszabályt: jól kell teljesítened a vízben, akármi történjen is! És
ugyanott elkezdődött a lemorzsolódás is. Egy srác egyáltalán nem tu-
dott úszni! Egy másik égre-földre esküdözött, hogy neki orvosi utasí-
tásra tilos bármilyen körülmények között a víz alá dugnia a fejét!
Ezzel kiesett kettő. A fejünk kiemelése nélkül úszattak minket, meg-
tanítottak rá, hogy finoman jobbra-balra fordítsuk a fejünket a vízben,
és úgy lélegezzünk, mert ily módon nem verünk olyan látványos kis
hullámokat a felszínen, mintha hirtelen mozdulattal kiemelnénk a
szánkat egy korty levegőért. Megmutatták nekünk a SEAL-ek sajátos
úszási módszerét, az oldaltempó egy változatát, ami különlegesen ha-
tékony uszonnyal. Megtanítottak a lábtempó, kartempó, siklás techni-
káira, a SEAL-ek fantasztikus víz alatti rendszerének alapjaira, ame-
lyek képessé tesznek minket a távolságok pontos felmérésére és meg-
döbbentően pontos úszásra a felszín alatt.
Megtanítottak úgy úszni, mint a halak, nem úgy, mint az emberek,
és hosszakat úszattak velünk a medencében úgy, hogy csak a lábunkat
használtuk. Állandóan azt mondogatták nekünk, hogy a fegyveres
erők többi csapatnemének a víz csupa kellemetlenség. Nekünk mene-
dék. A kiképzők könyörtelenül hajszoltak minket, hogy javítsák az
időeredményeket, mindig gyorsítani próbáltak rajtunk, hogy minden-
nap pár másodperccel előbb csaphassanak a stopperre. Konokul ismé-
telték, hogy a nyers erő sohasem a megfelelő válasz. A sebességtarta-
lék feltárásának egyetlen módja a technika, majd még több technika.
Semmi más nem válik be. És az csak az első hét volt.
A másodikon átváltottak a víz alatti tevékenység majdnem kizáróla-
gos gyakorlására, és ez így is maradt a tanfolyam hátralevő részére.
Semmi komoly. Csak összekötözték a bokánkat, majd utána a hátunk
mögött a csuklónkat is, és belöktek a medencébe a mélyebb végén. Ez
okozott némi pánikot, de kiképzőink egyértelműen eligazítottak: ve-
gyünk mély levegőt, és álló helyzetben merüljünk a medence mélyére!
Maradjunk ott legalább egy percig, rúgjuk fel magunkat új levegőért,
majd süllyedjünk vissza újabb egy percre, vagy többre, ha tudunk.
A kiképzők mellettünk úszkáltak lábuszonnyal és maszkban. Igazá-
ból úgy néztek ki, mint valami barátságos barna delfinek, bár első lá-
tásra inkább cápára emlékeztettek. A pánik volt a lényeg. Ha valaki
hajlamos elveszíteni a fejét a víz alatt, amikor összekötözött kézzel és
lábbal lemerül, akkor valószínűleg sohasem lesz belőle békaember,
mert túlságosan mélyen gyökeret vert benne a félelem.
Ez az a terület, ahol hatalmas előnnyel rendelkeztem. Én már úgy
körülbelül tízéves korom óra úszkáltam a víz alatt Morgannel. Világ-
életemben tudtam úszni a felszínen, de alatta is. És már régen megta-
nítottak minimum két percre visszatartani a lélegzetemet. Keményen
dolgoztam, mindent beleadtam, és sohasem tekeregtem el nagyjából
harminc centinél messzebbre az úszótársamtól. Hacsak nem verseny-
ben vettem részt, mert olyankor a parton maradt.
É
 Évfolyamelső lettem víz alatti úszásban uszony nélkül 45 méteren.
Én már ismertem a víz alatti úszás titkát: menj le minél mélyebbre mi-
nél hamarabb! Nem fizetnek az embernek azért, hogy slusszkulcsokat
találjon meg, ha nem tud lemenni odáig, és lenn maradni. A végén mi-
nősítették a víz alatti teljesítményünket. Ebben a rangsor elejére kerül-
tem.
Egész héten köteleket vittünk magunkkal a víz alá. Tökéletesen meg
kellett kötnünk egy sor tengerészcsomót mélyen a víz alatt. Nem em-
lékszem pontosan, hány srácot vesztettünk el a beavató kiképzés víz-
biztonsági szakaszában, de biztos, hogy sokat.
Az a második hét nagyon súlyos megpróbáltatást jelentett sok srác-
nak, és tisztán emlékszem, hogy a kiképzők folyton azt prédikálták,
milyen fontos a szaktudás minden eljárásban és gyakorlatban. Mert a
következő héten, amikor elkezdődött a BUD/S-kiképzés első szakasza,
azt várták el tőlünk, hogy mindezt tökéletesen hajtsuk végre. A
BUD/S-kiképzők feltételezték, hogy mindent, amit az Indoc során ta-
nultunk, könnyedén meg tudunk csinálni. Bárki, aki erre nem volt ké-
pes, már mehetett is. A beavatási kiképzést vezető rangidős altisztek-
nek nem jár köszönet azért, ha az elvárt színvonalat el nem érő fickó-
kat küldenek tovább a világ legkeményebb katonai kiképzésére.
És miközben ki-be ugráltunk a medencébe és a Csendes-óceánba,
szigorú testedzésnek, megerőltető csuklógyakorlatoknak is alávetettek
minket. Nekünk ehhez nem a daráló viszonylag sima felszíne dukált, a
fekete burkolatú négyzet a létesítmény közepén. Az Indocos fiúkat,
akik még odáig sem jutottak el, hogy legalább a BUD/S-növendékek
megszentelt körébe tartozzanak, az épületcsoport mögé, ki a parti ho-
mokra száműzték.
És ott aztán Reno kiképző meg az emberei minden tőlük telhetőt
megtettek a földbe döngölésünkért. Isten veletek régi szép napok a
húsz karszaggató fekvőtámaszotokkal. Többé már nem így ment a já-
ték. Ott kinn általában alkalmanként ötven járta, sűrűn megtűzdelve
különböző izomcsoportok, különösen a karok és a hasizmok kiegyen-
súlyozására és fejlesztésére szánt gyakorlatokkal. A kiképzőknek máni-
ájuk volt az erős altest, ma már nyilvánvaló számomra, miért: az altesti
izomzat a harcos erejének alapja, ha sziklát vagy kötelet mászik, evez,
emel, úszik, verekszik vagy fut.
 Ott, az Indoc elején még nem értettük ezt meg igazán. Mindössze
annyit tudtunk, hogy a SEAL-kiképzők a poklon hajszolnak végig min-
ket nap mint nap. Az én saját kis poklomat a kallózás lábtempójának
gyakorlása jelentette: az ember a hátára fekszik, nyílegyenesen tartott
és 15 centire a homok fölé emelt lábakkal, lefeszíti a lábujjait, majd rúg
egyet, mintha a medencében háttempózna. És ne is gondolj arra, hogy
leteszed a lábad, mert állandóan ott sétáltak közöttünk a kiképzők, és
olyan éberen figyeltek, mintha A sötétség fejedelmének kivégzőoszta-
gához tartoztak volna.
Egyszer, még az elején, megtörtént, hogy a combom és a hátam hát-
só idegeiben és inaiban olyan heves fájdalmat éreztem, hogy hagytam
földre esni a lábamat. Igazából háromszor engedtem le, és a reakció
alapján azt hihette volna az ember, hogy gyilkosságot követtem el.
Első alkalommal az egyik kiképző fájdalmas, felháborodott üvöltést
hallatott. Második alkalommal buzeránsnak neveztek, harmadik alka-
lommal fájdalmas üvöltés is volt, és egy másik kiképző nevezett buzi-
nak. Mindhárom alkalommal azonnal beparancsoltak a jéghideg Csen-
des-óceánba, majd amikor kijöttem, meg kellett hemperednem a ho-
mokban.
Csak a harmadik alkalommal vettem észre, hogy majdnem minden-
ki benn van az óceán vízében, majd utána a homokban hempereg.
Mind úgy festettünk, mint A fekete lagúna szörnyei. A kiképzők pedig
változatlanul hajtottak minket előre, rászorítottak, hogy végezzük el a
gyakorlatokat. Vicces, de négy vagy öt nap múlva azok a kallózó láb-
tempók a homokban már egyáltalán nem okoztak gondot. És vala-
mennyien mérhetetlenül jobb erőnléti állapotba kerültünk. Vala-
mennyien? Nos, a legtöbben. Két vagy három srác egyszerűen beso-
kallt, és arcán zavart mosollyal egyenesen kitempózott a tanfolyamról.
És én? Én kitartottam, hangosan számoltam a gyakorlatokat, csinál-
tam őket legjobb tudásom szerint, és a pokolra kívántam Billy Shel-
tont, amiért ebbe az őrültekházába juttatott, bár erről nyilvánvalóan
nem ő tehetett.
Látványosan erős motivációval hajtottam végre a tornagyakorlato-
kat, nem azért, mert kedvező benyomást akartam kelteni, hanem mert
szinte bármit megtettem volna, csak ne kelljen befutnom a jéghideg
óceánba, majd utána meghemperegnem a homokban. Márpedig a
nem próbálkozásnak az volt a következménye. Azoknak a kiképzők-
nek soha egyetlen lógós sem kerülte el a figyelmét. Néhány percenként
azt ordították valamelyik szerencsétlennek: „Vizezze meg és homokoz-
za össze magát!”
Nem volt ez azért olyan rossz. Alighogy befejeztük a testedzést és
feltápászkodtunk, Reno kiképző, minden könyörületesség atyja, volt
szíves hat kilométeres futásra küldeni minket a laza homokban. Köz-
ben mellettünk futott félsebességgel (mármint neki volt fél), erőnk
megfeszítésére buzdított, vezényszavakat rikkantott, hajtott minket és
hízelgett nekünk. Azok a futások hihetetlenül nehezek voltak, különö-
sen nekem, és én a mezőny második felében szenvedtem: próbáltam
gyorsabb mozgásra kényszeríteni hosszú lábamat.
Reno piszok pontosan tudta, hogy én beleadok apait-anyait, de
azokban az első napokban gyakran szólított meg és kiáltott rám, hogy
szedjem már a lábam. Utána az következett, hogy menjek, vizezzem és
homokozzam össze magam, én meg futhattam be az óceánba bakan-
csostól, mindenestől. Akkor aztán próbálhattam utolérni a többieket
vízzel teli bakancsban! Szerintem tudta, hogy el tudom viselni, de kép-
telen vagyok elhinni, hogy nem röhögte magát halálra a fekete nap-
szemüvege mögött.
Végül aztán csak elérkezett az ebédidő, és már csak még másfél kilo-
métert kellett megtennünk, hogy valami ennivalóhoz jussunk. És
egész idő alatt az étrendről tartottak nekünk előadást, mit együnk, mit
ne együnk, milyen gyakran együnk. Jézusom! Kész csoda, hogy egyál-
talán eljutottunk a zabacsarnokig, az étrendünk tudományos elemzé-
sére a kutya sem tudott odafigyelni.
Volt Coronadóban egy akadálypálya is, röviden csak A-pálya. Olyan
kegyetlen, embert próbáló akadályok sora, hogy igazi aktív SEAL-ek, a
csoportokban szolgáló harcedzett veteránok is átjártak oda kiegészíte-
ni a kiképzésüket olyankor, amikor tengerentúli harctéri szolgálatra
készültek őserdőben, hegyvidéken, vízen vagy sivatagban.
A coronadói akadálypálya világhírű. És ha a SEAL-ek harcedzett tag-
jait komoly próba elé állította, képzeljék, milyen volt nekünk, az
újonckiképző-táborból frissen érkezett tíznapos csodáknak, akik azok-
hoz a fickókhoz képest puhányok voltunk, mint a csecsemők.
 Első nap, amikor kivittek minket oda, megbámultam az akadálypá-
lyát. Körülvezettek minket és mindent megmutattak, a mászókötele-
ket, a 18 méteres rakodóhálót, a falakat, a palánkokat, a korlátokat, a
szögesdrót akadályt, a kötélhidakat, a Pókhálót és a Burma-hidat.
Életemben először azt kívántam, bárcsak alacsonyabb lennék. Azon-
nal átláttam, hogy ez kis növésű srácoknak való játszótér. Reno kikép-
ző bemutatott pár gyakorlatot. Úgy mozgott, mintha a kötélhídon szü-
letett volna. Nekem nehezebbnek ígérkezett, az összes mászós gyakor-
lat, mert végső soron 105 kilót kellett felfelé vonszolnom. Pontosan
ezért van az, hogy a világ összes nagy hegymászója kistermetű fickó,
olyan becenevekkel, mint a Légy (Fly), a Bolha (Flea)vagy a Pók (Spi-
der), és bőrig ázva sem nyom egyikük sem többet 54 kilónál.
Helyesen mértem fel a helyzetet, amikor úgy véltem, számomra ez
komoly próbatétel lesz. De rengeteg jó nagy termetű SEAL szolgált
már előttem, és valamennyien teljesítették az akadálypályát. Ez pedig
annyit jelent, hogy én is meg tudom csinálni. Mindenesetre a gondol-
kodásmódom még mindig a régi volt. Én ezt vagy megcsinálom jól,
vagy belehalok a próbálkozásba. Utóbbi járt közelebb a valósághoz.
A pálya tizenöt külön szakaszból állt, és az embernek át kellett ha-
ladnia az összesen, egyenesen, mellette, fölötte vagy alatta átkelve.
Mondanom sem kell, hogy az első rajt pillanatától kezdve mérték az
időnket, miközben srácok buktak fel, zuhantak le, szorultak be, akad-
tak el, vagyis általában elcseszték a dolgot. Amint gyanítottam, azon-
nal a nagydarab fickók kerültek leginkább bajba, mert a kulcsfontossá-
gú tényező az egyensúly és a mozgékonyság volt. Az olimpiáig eljutó
tornászok döntő többsége úgy 120 centi magas. És mikor láttak önök
utoljára 195 centis, 105 kilós műkorcsolyázót?
A mászás volt az a feladat, ahol a leginkább hátrányba kerültek a
nagytermetűek. Egyik próbánkat úgy hívták: csúszás az életért. Egy 24
méter hosszú, vastag nylonkötél egyik végét egy torony tetejéhez erő-
sítették, a kötelet hurkosan leengedték, és a másik végét egy körülbe-
lül 3 méter magas függőleges póznához rögzítették. Ezen a kötélen
függeszkedve fel kellett másznod a toronyba, majd utána lesiklani
vagy lemászni a felszínig, ahogyan neked könnyebb.
A történelmi hűség kedvéért vegyük jegyzőkönyvbe Reno kiképző-
ről, hogy amikor különböző köteleken kellett felmásznunk, azzal szó-
rakoztatta magát, hogy ugyanolyan magasra mászott fel, mint mi két
kötelet használva, egyet-egyet tartott a két kezében úgy, hogy sohasem
csúszott ki egyik sem a kezéből, és sohasem engedte el egyiket sem. A
mai napig hiszem, hogy ez lehetetlenség, és hogy Reno valamiféle
napszemüveges káprázat volt a homok felett.
Én átküszködtem magam a kötélhurkon, feljutottam a toronyhoz, és
lesiklottam, de egy srác elvesztette a fogást, leesett egyenesen a ho-
mokra, és eltörte a karját, meg azt hiszem, a lábszárát is. Jó nagydarab
srác volt, és íme még egy távozó. A másik „tornaszer”, amelyik megra-
gadt az emlékezetemben, az a bizonyos rakodóháló volt. Biztos önök
is ismerik ezt a fajta vastag, erős kötélből csomózott, négyzetekből álló
eszközt, azt a fajta cuccot, amit egyenesen a hajógyár szállít. Nyilván-
való volt a parancsoló szükség, hogy azon mindnyájan megtanuljunk
fenemód biztosan mozogni, ugyanis a SEAL-ek ilyen hálót használva
szállnak fel és le a tengeralattjárókról és a felszíni hajókról, és szállnak
ki meg be a felfújható csónakokba.
De ettől nekem még nehéz próbatételt jelentett. Úgy tűnt, hogy
amikor a háló vízszintes kötelére tettem a bakancsom, és felnyúltam,
talpalatnyi támaszom elmozdult lefelé, kiszemelt kapaszkodóm pedig
magasabbra emelkedett. Nyilvánvaló, ha bőrig ázva is csak 54 kilót
nyomtam volna, nem így alakulnak a dolgok. Amikor először másztam
fel a hálón lábamat a lyukakba szuszakolva, valahogy sikerült szétve-
tett kézzel és lábbal elakadnom valahol 14 méterrel a talajszint fölött.
Nagyjából úgy nézhettem ki, mint a szigonykötelekbe gabalyodott
Ahab kapitány, miután Moby Dick egyszer már levitte magával az óce-
án mélyére.
Ám az összes többi gyakorlatunkhoz hasonlóan ez is teljességgel a
helyes technikáról szólt. És Reno kiképző kéznél volt, hogy azonnal el-
igazítson. Négy nappal később már úgy tudtam felmászni azon a há-
lón, mint egy cirkuszi akrobata. Na jó… inkább, mint egy orangután.
Azután megragadtam odafenn a jókora farönköt, átlendültem rajta, és
lemásztam a másik oldalon, mint a Pókember. Oké, oké… mint egy
orangután.
Hasonló küzdelmek vártak rám a kötélhídon is, amely nekem vala-
hogy mindig a nem megfelelő helyzetben állt, mindig túlságosan ki-
lendült hol balra, hol jobbra. Reno kiképző azonban még mindig ott
volt – személyesen –, hogy segítsen visszanyerni az egyensúlyomat az-
zal, hogy gyors futásban beküldött az óceán vízébe, ami olyan hideg
volt, hogy majdnem elakadt tőle a szív verésem. Ezt gyors hengergőzés
követte a homokban, csak hogy a nap hátralévő részét a viszketés és a
kidörzsölődés poklában tölthessem, amíg el nem jutottam a mentesítő
egységbe, ahol ugyanolyan nagynyomású vizes technológiával moshat-
tam le magamról a homokot, mint amilyennel a normális emberek a
sáros traktorukat mossák le.
Természetesen a frissen lemosott traktor összehasonlíthatatlanul
jobb helyzetben van, mint mi, mert azt senki sem löki be az úszóme-
dence mélyebb végén a vízbe, és hagyja ott többé-kevésbé addig, amíg
uszonyt nem kezd növeszteni. Ez is csak egy újabb derűs nap volt a
beavató kiképzésen áteső tejfölösszájú növendékek életében. Érthető
módon a 226. évfolyam napról napra fogyatkozott, pedig a BUD/S-ki-
képzést még el se kezdtük.
Önök biztosan azt hiszik, hogy nagy megkönnyebbülést hozott,
amikor végre túljutottunk a napon, és visszavonultunk szobáinkba,
hogy egy kis békére leljünk, sőt talán aludjunk? Csak álmodozzanak!
Coronadóban nem létezik olyasmi, hogy béke. A támaszpont élő, lé-
legző bizonysága az ókori római stratéga gondolatának, aki először
vágta oda a világnak: „Aki békét akar, készüljön a háborúra!” (Qui de-
siderat pacem, praeparet bellum – Flavius Vegetius Renatus írta ezt a
IV. században). Vagy ahogy egy SEAL mondaná: „Haver, azt akarod,
hogy frankó maradjon minden? Akkor tedd sebességbe a valagadat!”
Tudtam, én már közel járok ehhez.
Az a régi római tudott egyet s mást. De re militari című hadtudomá-
nyi értekezése több mint 1200 évig volt az európai hadviselés bibliája,
és Coronadóban még mindig érvényes. Vegetius az állandó gyakorlato-
zás, a folyamatos kiképzés és a vasfegyelem jelentőségét hangsúlyozza.
A római hadvezéreknek azt tanácsolta, lankadatlan buzgalommal
gyűjtsék a felderítési információkat, használják ki a terepadottságokat,
majd hajszolják előre a légionáriusokat, hogy bekerítsék hadműveleti
céljukat. Többé-kevésbé így harcolunk mi a tengerentúli küldetésein-
ken a terroristák ellen ma. Huja, Flavius Vegetius.
Coronado, akárcsak New York, olyan város, amelyik sohasem alszik.
A kiképzők egész éjjel, a hajnali órákig kint jönnek-mennek, járőröz-
nek laktanyánk folyosóin. Egyikük egyszer bejött a szobámba, miután
forró vízzel felmostam, majd addig fényeztem a padlót, hogy az ember
szinte megnézhette magát benne, mint a tükörben, ő meg vékonyka
homokcsíkot szórt a padlóra, és a sárga földig lehordott, amiért kész
sivatagban élek! Utána leküldött az óceánhoz az úszótársam társasá-
gában, persze ő is velünk jött, „összevizezni meg összehomokozni”
magunkat. Azután át kellett mennünk a mentesítő egységen, és azok-
nak a kiszáradt hidraulikus szivattyúknak a süvöltése meg a vadul zu-
hogó vízsugarak robaja felébresztette a fél laktanyát, minket kettőnket
pedig kis híján sokkos állapotba juttatott. Azzal a csekélységgel ne is
törődjünk, hogy mindez éjjel kettőkor volt, és pár órán belül újból je-
lenésünk volt azok alatt a zuhanyrózsák alatt.
Gondolom, a körül járhatott az idő, de abszolút biztosan nem tu-
dom. Azt viszont tudom, hogy a szobatársam azon az éjszakán adta
fel. Remegni kezdett a térde pusztán attól, hogy nézte, mi történik ve-
lem. Fogalmam sincs, mi a fenét gondolhatott, mit érzek.
Egy alkalommal az Indoc alatt, amikor éppen éjszakai futáson vol-
tunk kinn, az egyik kiképző odáig ment, hogy felmászott az épület
külső falán, belépett egy nyitott ablakon, és pokoli felfordulást csinált
az egyik srác szobájában: összevissza dobált mindent, és tisztítószert
öntött az ágyneműre. Ugyanazon az úton távozott, amelyiken jött, ki-
várta, amíg mindenki visszatér, majd bekopogott a csóró gyerek ajta-
ján, és szobaszemlét akart tartani. A srác nem tudta eldönteni, dü-
höngjön-e vagy kétségbeessen, de az éjszaka legnagyobb részét takarí-
tással és rendrakással töltötte. Ezzel együtt négy harminckor neki is
ott kellett állnia velünk együtt a zuhanyozóban.
Hetekkel később megkérdeztem Renot erről az esetről, és ő azt
mondta:
– Marcus! A test paraszthajszái híján majdnem mindent képes elvi-
selni. A lélek az, ami tréningre szorul. A kérdés, amit annak a srácnak
feltettek, a lelkierőre vonatkozott. Meg tudsz birkózni ilyen igazságta-
lansággal? El tudod viselni ezt a méltánytalanságot, az ilyen mértékű
gáncsoskodást? És még ezután is csinálod tovább, összeszorított fog-
gal, még mindig eltökélten, megesküdve Istennek, hogy te sohasem fo-
god feladni? Ez az, amit mi keresünk.
 Persze most sem állítom, hogy szó szerint idézem Reno kiképzőt, de
azt tudom, mit mondott, és azt is, én hogyan emlékszem a lényegre.
Senki, aki vele beszél, nem távozik a végén úgy, hogy ne látna tisztán.
Nekem elhihetik.
Mindeddig a szárazföldi és a medencés kiképzésnek csak azt az első
két hetét írtam le részletesen, és talán még nem fejtettem ki, milyen
nagy súlyt fektettek a kiképzők a megfelelő étrendre. Külön elméleti
foglalkozásokat tartottak erről a témáról, belénk sulykolták, mennyi
gyümölcsre és zöldségre van szükségünk, és tonnaszám szénhidrátra
meg vízre.
A mantra egyszerű volt: a testedre ugyanúgy vigyázz, mint felszere-
lésed többi darabjára! Tápláld és itasd, vízből adj neki napi hat-nyolc
litert! Ne kezdj kiképzési foglalkozásba tele kulacs nélkül! Ha így te-
szel, számíthatsz majd a testedre, amikor kezdesz komoly kérdéseket
feltenni neki. Mert ahhoz nem fér kétség, hogy a következő hónapok-
ban fel fogod tenni azokat a kérdéseket.
Olyan terület volt ez, emlékszem, ahol rengeteg kérdés merült fel,
mert már az első ott töltött néhány nap után a srácok érezték a hatást:
sajogtak az izmok, szúró és hasogató fájdalom jelentkezett a vállbán, a
combban és a háton, olyan helyeken, ahol azelőtt nem éreztek ilyes-
mit.
A kiképző, aki képzésünknek ezzel a részével foglalkozott, óva intett
a Tylenoltól és más hasonló erős gyógyszerektől, hacsak nem lázaso-
dunk be, de azt belátta, hogy ibuprofenre szükségünk lehet. Elismerte,
hogy a közelgő Pokoli Héten nehéz túljutni ibuprofen nélkül, sőt kö-
zölte, hogy az egészségügyi szolgálat gondoskodni fog arról, hogy
megfelelő mennyiséghez, de ne túl sokhoz jussunk a fájdalom csillapí-
tására.
Emlékszem, kertelés nélkül kijelentette:
– Fájdalmaik lesznek, amíg itt tartózkodnak. Nekünk ez a mun-
kánk, hogy fájdalmat idézzünk elő. Nem végleges sérülést természete-
sen, de szükségünk van arra, hogy maguknak fájjon. Ez lényeges része
a SEAL-lé válásnak. Bizonyítékra van szükségünk, hogy bírják a gyűrő-
dést. Márpedig az abból kivezető út mentális, a lelkükben rejtőzik Ne
roppanjanak össze a fájdalom súlyától, pörgessék fel a harci szellemü-
ket, legyen motivációjuk, támadják a feladatokat! Fogalmazzák meg
maguknak pontosan, mennyire akarnak itt lenni!
Az Indoc utolsó szakaszában előkerültek a csónakok – a híres IBS,
avagy közkeletű nevén, az „icipici hajó” (itty-bitty ship). Ezek a csóna-
kok négy méter hosszúak és kis híján 70 kilót nyomnak. Ormótlanok
és nehezen mozgathatók, és nemzedékek hosszú során át ezt a vízi
járművet használták arra, hogy megtanítsák a BUD/S-kiképzésen részt
vevő növendékeket szorosan összetartozó csónakszemélyzetként húz-
ni az evezőt, áthatolni a part előterébe befutó törőhullámokon, megfe-
lelően felszerelni és nagyjából hétpercenként szép szabályos vonala-
lakzatba vonszolni a homokos parton az átkozott vacakot szemlére.
Legalábbis nekünk így tűnt.
Teljes mentőmellényben sorakoztunk fel tehát a csónakok mellett.
Benn a csónakban mértani pontossággal elraktározva várakoztak az
evezők, az orr- és a tatkötél gondosan feltekercselve a gumi fenékle-
mezen. Centire tökéletes pontossággal elhelyezve.
Versenysorozattal indítottunk. Előbb azonban minden csapat ka-
pott egy csónakszemélyzet-vezetőt, akit a közénk bekerült legtapasz-
taltabb hajósok közül választottak ki. A csónakparancsnokok evezőjü-
ket a fegyvergyakorlatokból ismert „vállhoz” helyzetben tartva, a lapá-
tot a vállukhoz támasztva felsorakoztak. Utána tisztelegtek a kikép-
zőknek, és fennhangon jelentették, csónakjuk előírásosan felszerelt, és
a személyzet kész tengerre szállni.
Közben a kiképzők aprólékosan ellenőriztek minden egyes csóna-
kot. Ha egy evezőt nem pontosan az előírt helyére raktak be, a kiképző
megfogta, és elhajította messze a parton. Ez velem az első napomon
megesett, az egyik közvetlenül mellettem álló srác pedig elrohant az
evező után, kezét-lábát törve igyekezett visszaszerezni, és kijavítani a
hibát. Sajnos az úszótársa elfelejtett vele menni, és a kiképző feldühö-
dött.
– Feküdj! – üvöltötte. Erre mi mind hasra vágtuk magunkat a ho-
mokban, és elkezdtük a fekvőtámaszozás legocsmányabb fajtáját, a lá-
bunkkal fenn a csónak gumi oldalfalán, mentőmellényben pumpálva
karral. Fülemben távolról felcsendültek Reno szavai: „Valaki elbassza,
és a következmények mindenkit érintenek.”
 A hullámtörésen túl versenyeztünk egymással a csónakokban. Ver-
sengtünk, amíg úgy éreztük, mindjárt leszakad a karunk. Húztunk,
minden csónak személyzete az összes többi ellen, vonszoltuk a vízen
nevetségesen áramvonaltalan apró csónakjainkat. És ez nem a Yale
meg a Harvard regattája volt a connecticuti Temze folyón, ahol min-
denki gyönyörűen együtt húz, inkább valamiféle vízi őrültekházára
emlékeztetett. De nekem való dolog volt.
A csónakos gyakorlat a nagyra nőtt, erős fickók játéka, akik tudnak
húzni. Húzni, mint az őrültek. Meg a súlyemelők játéka is, akik fel
tudják emelni a csónakot, és tudnak futni a csapatukkal.
Hadd vezessem végig önöket e versenyek egyikén. Először kiegyen-
súlyoztuk a csónakot a sekély vízben, és figyeltük a felénk gördülő tö-
rőhullámot. A csónakparancsnok egyperces eligazítást tartott, és mind
árgus szemekkel lestük, milyen rendben futnak be azok a másfél méte-
res hullámok. Ezt a szakaszt átkelésnek nevezik a hullámtörésen, és
mi vezényszóra vártuk a lehetőségünket. Nyilvánvalóan nem akartunk
belerohanni a legnagyobb befutó hullámba, de nem sok időnk volt.
A víz hőmérséklete éppen csak meghaladta a 15 fokot. Valamennyi-
en tudtuk, hogy szemből kell elkapnunk az első hullámot, de nem
akartuk a legnagyobbat, tehát vártunk. Aztán a vezetőnk kiszúrt egy
bágyadtabbat, és elbődült:
– Most! Most! Most!
Előrerohantunk, s közben imádkoztunk Istenhez, nehogy elsodród-
junk oldalra, és felboruljunk. Egymás után beugrottunk, mélyre nyom-
tuk az evezőt, próbáltunk átjutni a hullám fölénk tornyosuló taraján,
amelyről szaggatta a tajtékot a part menti szél.
– Áss! Áss! Áss! – vezényelt a csónakparancsnok, miközben két to-
vábbi közeledő vízfal felé tartottunk. Ez a Csendes-óceán volt, nem
holmi texasi tó. A közelünkben felborult az egyik a kilenc csónak kö-
zül, és a víz megtelt evezőkkel és növendékekkel. Az ember semmi
mást nem hallott, csak a megtörő hullámok dübörgését, és kiáltásokat:
– Áss! Húzd! Jobbra… balra… egyenesen! Előre! Húzd! Húzd!
Húztam az evezőt, amíg úgy nem éreztem, hogy szétszakad a tü-
dőm, amíg ki nem eveztünk a törőhullámokon túlra. És akkor a csó-
nakparancsnok elkiáltotta magát:
– Csónakot felborítani!
 Az orr két oldalán ülők a vízbe csúsztak a csónak oldalán át, a töb-
biek (köztük én is) megragadták a gumi oldalfalra erősített hordozó-
köteleket, felálltak, és kiugrottak ugyanazon az oldalon. A csónakot
magunk fölé húztuk.
Miközben a csónak a vízre ért, hárman megragadtuk ugyanazokat a
kötélfogantyúkat, és visszamásztunk, most a felfordított csónak testé-
re. Én értem fel elsőnek, emlékszem. A vízben nincs súlya az ember-
nek, nem igaz? Csak kapjak egy esélyt!
Áthátráltunk a csónaktest másik oldalára, és a kapaszkodóköteleinél
húzva-vonva, megrántva függőlegesen felállítottuk az IBS-t. Mindenki
tudatában volt, hogy a dagály visszafelé sodor minket a törőhullámok
közé. Valahol a pánik és a féktelen lelkesedés közötti érzéssel vissza-
küzdöttük magunkat, markoltuk az evezőt, és visszalapátoltunk nyu-
godtabb vizekre, majd megcéloztuk a célvonalat. Húztunk, mint az
őrültek, száguldottunk az irányjelző, valami parti torony felé. Azután
újra felfordítottuk a csónakot, kicipeltük a sekély vízből a partra, és a
fejünk fölé emeltük.
Felfutottunk a dűnékre, megkerültünk néhány teherautót – még
mindig fejünkön a csónakkal majd amilyen gyorsan csak tudtunk,
vissza le a partra, arra a pontra, ahonnan indultunk, mert ott már vár-
tak ránk a kiképzők, akik naplózták a helyezésünket és az időnket. A
nyertes csónakszemélyzetnek előzékenyen pihenőt adtak, ők leülhet-
tek és kifújhatták magukat. A veszteseknek megparancsolták, nyomják
a fekvőtámaszokat. Nem számított rendkívülinek, ha egyetlen délutá-
non hat ilyen futamot teljesítettünk. Az Indoc második hetének végére
huszonöt srácot veszítettünk.
Nekünk többieknek valahogy sikerült megmutatnunk Reno kikép-
zőnek és a kollégáinak, hogy valóban kellőképpen erősek és alkalma-
sak vagyunk ahhoz, hogy megpróbálkozzunk a BUD/S-kiképzéssel,
ami a következő, héten kezdődött. Még egy utolsó eligazítás várt rám
Renotól, mielőtt megtámadtuk a BUD/S első szakaszát.
A tanterem előtt találkoztam össze vele, természetesen napszem-
üvegben volt, kezet nyújtott, és csendesen elmosolyodott: – Szép mun-
ka, Marcus.
Olyan volt a kézfogása, mint a satu szorítása. A kezét talán két acél-
sodronyköteg végére csavarozták, de én azért jó erősen megráztam,
ahogy csak tudtam, és úgy feleltem: – Köszönöm, uram.
Valamennyien tudtuk, hogy drasztikusan átformált minket a beava-
tó kiképzésnek abban a két hetében. Megmutatta nekünk annak mély-
ségét, amit el kell érnünk, és elkalauzolt minket a BUD/S közeledő fe-
neketlen szakadékénak a peremére. Lekalapálta rólunk az önhittség
éleit, már ha még maradt rajtunk ilyen.
Sokkal keményebbek lettünk, és én még mindig legalább egy fejjel
tornyosultam föléje. Mindazonáltal Reno Alberto nekem még mindig
négy méter magasnak tűnt. Ahogy mindig is annak fog tűnni.
 4

Isten hozta magukat a pokolban, uraim!

A nagynyomású vízsugarak között harctéri sípjelző gyakor-
latokat végeztünk, mindenütt teljes káosz, fülsiketítő rob-
banások és üvöltöző kiképzők… „Kússzanak a síp felé, em-
berek! Kússzanak a síp felé! És húzzák be az istenverte fejü-
ket!”

Röviddel 13:00 után a tanteremben gyűltünk össze az Indoc utolsó dél-

utánjára. Reno kiképző úgy lépett be, mint egy római császár, magasra
emelt fejjel, és már ránk is parancsolt, hogy nyomjuk. A székek, mint
mindig, csikorogva csúsztak hátra, mi levágódtunk a padlóra, és már
számoltuk is a fekvőtámaszokat.
Húsznál Reno lenn hagyott minket a kiinduló testhelyzetben, majd
határozott hangon vezényelt:
– Fel!
– Huja, Reno kiképző!
– Adja be a létszámjelentést, Mr. Ismay!
– Egyszáz-tizenhárom fő beosztva, Reno kiképző. Mindenki jelen,
kivéve két főt a gyengélkedőn.
– Majdnem, Mr. Ismay. Két fő pár perccel ezelőtt adta fel!
Valamennyien azon tanakodtunk, ki lehetett az a kettő. Az én csó-
nakszemélyzetem tagjai? Forgattuk a fejünket. Fogalmam sem volt, ki
hullott el a gátfutó pálya legutolsó akadályánál.
– Nem a maga hibája, Mr. Ismay. Maga már a tanteremben volt,
amikor elmentek. A kettő-kettő-hatos évfolyam feljutott a BUD/S első
szakaszába száztizenegy fővel!
– Huja!
Eddig is tudatában voltam, hogy szép egyenletesen veszítjük el a
srácokat, de a számok szerint a 226-os évfolyam 164 hivatalosan beosz-
tott fővel kezdett az első napon, tehát több mint ötvenet veszítettünk
a létszámból. Tudom, néhányan soha meg sem jelentek az Indoc-ki-
képzésre, legtöbbjük egyszerűen azért nem, mert beijedt. A többi
azonban valahogy eltűnt az űrben. Soha egyetlenegy embert sem lát-
tam távozni, még a saját szobatársamat se.
És a mai napig nem tudok rájönni, pontosan hogyan is történt meg
a dolog. Gondolom, egyszerűen elértek valamiféle törésponthoz, vagy
talán napokig rágódtak magukban, amiért képtelenek megütni a mér-
cét. Aki azonban elment, az „el volt menve” ennél az igazi férfiak hadi-
tengerészeténél. Akkor még nem fogtam fel teljes mélységében, de én
és 110 társam könyörtelen eliminációs folyamatnak voltunk egyszerre
tanúi és résztvevői az Egyesült Államok egyik olyan harcoló alakulatá-
nál, amely nem tűr a soraiban instabil, megbízhatatlan elemeket.
Reno kiképző most hivatalos hangon szólt hozzánk:
– Maguk úton vannak a BUD/S-kiképzés első szakasza felé. És én
valamennyiükre büszke akarok lenni! Azoknak, akik túlélik maguk kö-
zül a Pokoli Hetet, szembe kell még majd nézniük az alkalmassági
teszttel a medencében – az már a második szakasz része –, és utána a
gyakorlati fegyverzeti vizsgákkal a harmadikban. És én ott akarok len-
ni az avatásukon! És kezet akarok fogni magukkal. Úgy akarok gondol-
ni magukra, mint egy-egyre Reno harcosai közül!
A Huja, Reno kiképző!, amit felemelt, ökölbe szorított kézzel har-
sogtunk el, majd' lefújta a tetőt a tanteremről. Imádtuk Renot, vala-
mennyien, mert valamennyien éreztük, hogy tényleg a legjobbat akar-
ja nekünk. Fikarcnyi rosszindulat sem szorult abba a fickóba, de fi-
karcnyi gyengeség se.
Újra elmondta a parancsolatokat, amelyeket két hete állandóan is-
mételgetett:
– Maradjanak éberek! Legyenek pontosak! És mindenkor vállalják a
felelősséget a tetteikért, egyenruhában és a nélkül is! Emlékezzenek,
maguknak a jó hírük a mindenük! És mindannyiuknak alkalma nyílik,
hogy szert tegyenek erre a jó hírnévre ugyanitt hétfő reggel nulla öt-
száztól (05.00 órától) kezdve! Első szakasz!
– Azok kedvéért, akik eljutnak maguk közül a csoportokhoz: ne fe-
ledjék, egy testvériséghez csatlakoznak! Közelebb lesznek azokhoz a
srácokhoz, mint iskolai vagy egyetemi társaikhoz valaha jutottak.
Együtt fognak élni velük… és a harcban egyesek maguk közül velük is
halhatnak meg. Az elsőség mindig a családot kell, hogy illesse, de a
testvériség kiváltságos hely. Azt akarom, hogy ezt sohase feledjék!
És ezzel ott hagyott minket, elballagott, és kislisszolt a hátsó ajtón.
Nagyon hosszú árnyékot hagyott maga után, egy csapat fickót, akik
felpörögtek, égtek a tettvágytól, és készek voltak mindent odaadni,
hogy megfeleljenek a rájuk váró nehéz próbákon. Pontosan úgy, aho-
gyan Reno akarta.
És színre lépett Sean Mruk kiképző, a 2-es számú csoport korábbi
SEAL-je, három tengerentúli szolgálati időszak veteránja, Ohio szülöt-
te, ránézésre derűs fickó, akivel az Indoc alatt még nem találkoztunk.
Új proctorunk segédjének osztották be. Előbb hallottuk, mint láttuk
őt, halkan kiadott parancsa még azelőtt felhangzott, hogy kiért volna
elénk a tanteremben:
– Hasra és nyomják!
A következő néhány percben végigfutott a számtalan teendőn, amit
az első szakaszban a foglalkozások utáni időben kell elvégeznünk.
Olyasmiken, mint a csónakok és gépjárművek felkészítése, megbizo-
nyosodni róla, hogy megvan-e a megfelelő felszerelésünk. Közölte ve-
lünk, hogy ő mindig mindenben száz százalékot vár el, mert ha nem
tesszük ki a lelkünket, azért bizonyosan meg fogunk fizetni.
Ellenőrizte, hogy valóban valamennyien átköltöztünk-e az Indoc
alatt használt, daráló mögötti barakkokból a haditengerészet különle-
ges hadviselési laktanyájába, néhány száz méterre a támaszpont köz-
pontjától. Prémium kategóriás ingatlan a homokos tengerparton, és
csak a tiéd – már ameddig fenn tudsz maradni a BUD/S szekerén és a
226. évfolyam tagja tudsz maradni, amelynek számát hamarosan rideg
fehérrel fogják felfesteni új, zöld, első szakaszbeli rohamsisakod mind-
két oldalára. Az a szám mindvégig elkísér, amíg a haditengerészet
SEAL-jei között szolgálsz. Évfolyamom fehérrel felfestett három szám-
jegye egyszer majd a legkedvesebb szóvá nemesül, amelyet életemben
hallottam.
Mruk kiképző barátságosan bólintott, és közölte, vasárnap 10.00-kor
ott lesz az új laktanyában, hogy megbizonyosodjon róla, tudjuk, ho-
gyan kell felkészíteni a szobánkat szemlére. Egy utolsó figyelmeztetés-
sel zárta szavait:
 – Maguk immár hivatalosan is egy évfolyam! Az első szakasz a gaz-
dájuk!
Így aztán június 18-ának felhőtlen hétfő reggelén valamennyien
összegyűltünk a laktanya előtt – két órával napkelte előtt. Hajnali öt
óra volt, a hőmérséklet pedig alig haladta meg a 10 fokot. Új kikép-
zőnk, egy ismeretlen, némán állt ott. Ismay tengerész főhadnagy sza-
bályosan jelentett:
– A kettő-kettő-hatos évfolyam felsorakozott, főnök! Jelen van ki-
lencvennyolc fő!
David Ismay tisztelgett. Stephen Schulz főnök viszonozta a tisztel-
gést anélkül, hogy annyit mondott volna: „Jó reggelt!” vagy „Hogy van-
nak?” Ehelyett csak úgy foghegyről odavetette:
– Futás a hullámtörésbe, uraim! Mind. Utána be a tanterembe!
Na, kezdődik megint. A 226. évfolyam futólépésben kirontott az
épületek közül, majd át a homokos parti sávon, és be az óceánba. Bele-
merültünk a jéghideg vízbe, majd utána csuromvizesen, cuppogva
vissza a tanterembe, fagyoskodva, csöpögve, máris tele balsejtelem-
mel.
– Hasra! – vezényelt a kiképző. Aztán újra. Meg újra. Végül Joe
Burns haditengerész zászlós, egy komor tekintetű SEAL-tiszt vette át a
helyét előttünk, és közölte, ő az első szakaszért felelős tiszt. Néhányan
megborzongtak, Burnst megelőzte a híre: nehéz embernek mondták.
Később az egyik legkeményebb férfinak bizonyult, akivel valaha talál-
koztam.
– Úgy hallom, maguk mind békaemberek akarnak lenni.
– Huja!
– Na ennek majd mi utánajárunk – mondta Burns zászlós. – Kide-
rítjük, mennyire komolyan akarják. Ez az én kiképzési szakaszom, és
ezek az én állandó kiképzőim!
Mind a tizennégyen név szerint bemutatkoztak. És akkor Schulz fő-
nök, valószínűleg mert elborzasztotta a lehetőség, hogy kétpercnyi be-
szédtől valamennyien elpuhulunk, már vezényelt is:
– Feküdj és nyomják!
Majd még egyszer, és még egyszer.
Utána kirendelt minket a darálóra testedzésre.
– Mozgás! Mozgás! Mozgás!
Á
 Felsorakoztunk tehát, első alkalommal, az Egyesült Államok Fegyve-
res Erőinek leghírhedtebb fekete aszfaltnégyszögén. Az idő 05.15 volt,
és a helyünket az aszfaltra felfestett apró békauszonyok jelölték.
– Futás a hullámtörésbe! Homokozzák és vizezzék össze magukat! –
rikoltatta Schulz. – Gyorsan!
Lüktetett bennünk az adrenalin, lüktetett a lábunk, lüktetett a ka-
runk, lüktetett a fejünk. Minden lehető istenverte részünk lüktetett,
miközben leviharzottunk az aszfaltról, még mindig víztől tocsogó ba-
kancsunkban és ázott gyakorlónadrágunkban, mentünk vissza a part-
ra, és már vetettük is bele magunkat a törőhullámokba.
Jézusom, az aztán hideg volt! A hullámok fölöttem törtek meg, mi-
közben visszaküzdöttem magamat a sekély vízbe, levetődtem a ho-
mokra, néhányszor meghemperedtem, és mire felálltam, úgy néztem
ki, mint a Homokemberke, csak én senkinek sem hoztam álmot a sze-
mére. Hallottam a többieket magam körül, de még mindig a fülembe
csengett Schulz utolsó szava. „Gyorsan!” És emlékeztem, mire tanított
Billy Shelton: figyelj oda még a legszelídebb javaslatra is… én tehát úgy
rohantam vissza a darálóra, mintha a tyúkszaros életemért futottam
volna, a legelsők között.
– Túl lassú! – üvöltötte Schulz. – Fenemód lassú… feküdj!
Schulz kiképzői állandóan közöttünk járkáltak, szidtak minket,
üvöltöztek, nyaggattak, miközben mi minden erőnket megfeszítve, iz-
zadva nyomtuk a fekvőtámaszokat… „Mint egy istenverte buzeráns.”
„Szedje már össze magát!” „Krisztus szerelmére, legalább nézzen ki
úgy, mintha komolyan csinálná!” „Gyerünk! Rajta! Nyomás! Nyomás!”
„Biztos benne, hogy itt akar lenni? Ugye most, ebben a pillanatban
akarja feladni?”
A következő néhány percben megtanultam, hogy ég és föld a kü-
lönbség a „vizezze és homokozza össze magát!”, meg az egyszerű „vi-
zezze össze magát!” között. Az alakulótér szélére leraktak kettőt a gu-
micsónakok közül, s mindkettőt csordultig töltötték jéggel és vízzel. A
„vizezze össze magát!” azt jelentette, merüljünk bele az egyikbe az orr-
nál, le a víz alá, át a gumi üléstartók alatt, és ki a másik végén. Öt má-
sodperc a sötétségben, a jégben, a víz alatt. Egy kardszárnyú delfin is
kegyelemért könyörgött volna.
 Hát fáztam én már azelőtt is az elcseszett Csendes-óceánban, igaz?
De attól a víztől a csónakokban még a rézfaszú bagolynak is lefagytak
volna a golyói. Én a hidegtől majdnem elkékülve másztam ki, jéggel a
hajamban, és botladozva mentem vissza a kis békauszonyjelemhez.
Legalább a homoktól megszabadultam, ahogy mindenki más is. Két
kiképző éppen végigment a sorok között, és tetőtől talpig mindenkit
lespriccelt egy tűzoltófecskendő jéghideg vízsugarával.
06.00-ra több mint 450 fekvőtámaszt teljesítettem hangosan szá-
molva. Volt még több is, csak tovább már nem tudtam számon tartani.
Felülésből is csináltam több mint ötvenet. Egyik gyakorlatról a másik-
ra parancsoltak minket. Azokkal a srácokkal, akiket lógósnak minősí-
tettek, még egy adag kallózó lábtempót is bedobattak.
Mindez teljes káoszhoz vezetett. Egyesek nem tudták tartani a lé-
pést, mások fekvőtámaszozni kezdtek, amikor felülésekre kaptak pa-
rancsot. Emberek estek el, arccal buktak a földre. A végén a csapat fele
már azt sem tudta, hol a pokolban vagyunk, vagy mit várnak tőlünk,
mit tegyünk. Én csak tettem a dolgom folyamatosan, a tőlem telhető
legjobban, a ránk szórt szitkok és a nagynyomású fecskendők tajtékján
át: fekvőtámaszok, felülések, elbaszott gyakorlatok. Nekem az egész
egyre ment. Pokolian fájt minden izom a testemben, különösen a
gyomrom körül és a két karomban.
És végül Schulz megkegyelmezett nekünk egy csendben elfogyaszt-
ható korty erejéig.
– Hidratáljanak! – ordított ránk azzal az óvilági bájjal, amely oly
természetes részét alkotta elragadó személyiségének, mi meg mind
nyúltunk a kulacsunkért, és ittunk.
– Kulacsot le! – rivallt ránk Schulz, fájdalmas felháborodással a
hangjában. – Most pedig nyomják!
Ó, igen. Természetesen. Már el is felejtettem, mert éppen adódott
egy kilenc másodperces szünetem. Már vágódtunk is hasra mindnyá-
jan, és erőnk utolsó morzsáival ismét munkához láttunk, számoltuk a
fekvőtámaszokat. Ez alkalommal csak húszat csináltunk. Schulzon
minden bizonnyal eluralkodott valami lelkiismeret-furdalási roham.
– Mars be a hullámtörésbe! – üvöltötte torkaszakadtából. – Most
rögtön!
 Lebotorkáltunk a partra, és baromi kevés híján belezuhantunk a
hullámtörésbe. Addigra úgy kimelegedtünk, hogy a hideg már nem
számított. Nem nagyon. És amikor a vizet csapkodva visszaevickéltünk
a partra, Schulz főnök máris ott várt újabb kedves szavakkal, majd azt
ordította, sorakozzunk, és tegyük meg futva a másfél kilométert a za-
bacsarnokig.
– Mozogjanak már! – tette hozzá. – Nincs sok időnk!
Mire odaértünk, én nagyjából élőhalott voltam. Úgy gondoltam,
annyi erőm sem maradt, hogy egy lágy tojást legyűrjek. Úgy vonultunk
be a zabacsarnokba, mint Napóleon Moszkva alól hátráló serege: ázot-
tan, nyúzottan, kimerültén, kifogyva a szuszból, túl éhesen ahhoz,
hogy együnk, túl megviselten ahhoz, hogy még törődjünk vele.
Természetesen mindez szándékosan, terv szerint történt. Így, szó
sem volt dühöngő kiképzők által rögtönzött őrült tűzvédelmi gyakor-
latról. Itt bizony a rájuk bízottak halálosan komoly felmérése zajlott.
Ezzel a halálosan durva módszerrel igyekeztek kideríteni, ki akarja
igazán ezt az egészet, kinek fontos valóban annyira, hogy tűzön-vízen
át folytassa, ki képes szembenézi a következő négy héttel a Pokoli Hét
előtt, amikor a játék majd igazán komolyan eldurvul.
Azt a hajnalt úgy tervezték meg, hogy mindannyian kénytelenek le-
gyünk újra végiggondolni az elkötelezettségünket. Valóban képesek
vagyunk elviselni ezt a próbatételt? Kilencvennyolcan sorakoztunk fel
a darálón két órával korábban. A reggeliig csak hatvanhatan jutottunk
el.
És amikor a reggeli véget ért, még mindig mindenünk csuromvizes
volt, a bakancsunk, a hosszúnadrágunk, a pólónk. És úja elindultunk
le a partra, egy olyan kiképző kíséretében, aki a semmiből bukkant fel,
s máris ott futott mellettünk, és azt kiabálta, mozogjunk már gyorsab-
ban! Megmondta, mi vár ránk: hat kilométeres futás a part hosszában,
déli irányban, három kilométer oda, három vissza. Harminc percet
kaptunk rá a stopperóra szerint, és Isten irgalmazzon bárkinek, aki
nem tud ötperces kilométereket futni a homokban!
Én féltem ettől a dologtól, mert tudtam, nem vagyok igazán gyors
futó, tehát lélekben a legnagyobb erőfeszítésre pörgettem fel maga-
mat. Úgy tűnik, egész életemben mást se csináltam. Amikor aztán le-
értünk a tengerpartra, tudtam, szükségem is lesz minden erőmre. Ne-
héz lett volna alkalmatlanabb időt választani a futásra. A dagály már
majdnem tetőzött, ezért nem volt elfogadható szélességű száradó ho-
moksáv. Ez azt jelentette, hogy vagy a sekély vízben fut az ember, vagy
nagyon süppedős homokon, márpedig a futót mindkettő igencsak
meggyötri.
Kiképzőnk, Ken Taylor főnök felsorakoztatott bennünket, és vész-
jóslóan figyelmeztetett a várható borzalmakra, ha a harminc perc ne-
tán meghaladná egyikünk-másikunk képességeit. Utána útnak indított
úgy, hogy tőlünk jobbra ekkor emelkedett ki a nap a Csendes-óceán-
ból. Kinéztem magamnak a vonalat, amelyen futni fogok, nagyjából
éppen ott, ahol a dagály tetőzni szokott, és ahonnan a víz először hú-
zódik vissza, és hagy egy keskeny sávnyi kemény homokot. Ez azt je-
lentette, hogy az idő egy részében vízben fogok tocsogni, de csak a
legsekélyebb parti tajtékban, az pedig sokkal jobb, mint a balomon
húzódó mély homok.
A nehézséget az okozta, hogy ehhez a vonalhoz minden áron ra-
gaszkodnom kellett, mert a bakancsom állandóan vízben ázott, és ha
kicsit beljebb tévedek a parton, mindkettőhöz tapad legalább fél kiló
homok. Nem gondoltam, hogy tartani tudom a lépést a mezőny élén
futókkal, de azt igen, hogy a közvetlenül mögöttük futóktól nem fogok
leszakadni. Leszegtem tehát a fejemet, figyeltem az előttem futó da-
gályvonalat, és törtettem előre, mindig megmaradva a legkeményebb
nedves homokon.
Az első három kilométer nem volt olyan rettenetes. Elöl futottam az
évfolyam első felében, és nem éreztem túl rosszul magam. A visszaú-
ton azonban elgyengültem. Körbelestem, és láttam, hogy mindenki
más is holtfáradtnak látszik. És pontosan ekkor úgy határoztam, bele-
húzok. Gázt adtam, és utat törtem magamnak az élre.
Az első húsz percben fordult a dagály, és addigra csak egy csekély
szélességű nedves homoksáv maradt, amelyet már nem mosott az óce-
án. Ezt vettem célba minden hosszúra nyújtott lépésemmel, futottam,
amíg úgy nem éreztem, mindjárt összeesek. Valahányszor utolértem
egy srácot, személyes kihívásnak vettem a dolgot, és elhúztam mellet-
te, végül jócskán harminc percen belüli időt fuldokoltam össze, ami
nem rossz egy magamfajta málhás lótól.
 Nem emlékszem már, ki volt a legjobb, valószínűleg valami hikorifa
keménységű farmergyerek tiszthelyettes, de ő csak néhány perccel fu-
tott jobb időt, mint én. Mindenesetre azokat a srácokat, akik teljesítet-
ték az elvárt időt, felküldték a puha homokra pihenni, hogy magukhoz
térjenek.
Körülbelül tizennyolc srác teljesített a harminc perces normaidőnél
rosszabbat, őket viszont egymás után utasították: „Feküdj!” És persze
kezdhették nyomni a fekvőtámaszt. Legtöbbjük térdre rogyott a kime-
rültségtől, és ez tulajdonképpen megkímélte őket a következő elemtől,
az ugyanis medvekúszás volt egyenesen be a Csendes-óceánba, egye-
nesen a befutó törőhullámok alá. Taylor kiképző mélyen bekúszatta
őket, amíg már a nyakukig ért a jéghideg víz.
Húsz percig tartotta ott őket, nagyon gondosan mérte az időt, ma
már tudom, hogy azért, nehogy valamelyik hipotermiás legyen, vagyis
veszélyesen kihűljön. Taylornak és az embereinek még egy hajszálpon-
tos táblázata is volt, amelyik precízen megmutatta, mennyi ideig képes
az ember elviselni bizonyos fokú hideget. Egyenként sorra kiszólítot-
ták őket az óceánból, és a leghajmeresztőbb gyötrelmeknek vetették
alá, amiért kudarcot vallottak, és nem teljesítették a harminc perces
normaidőt.
Úgy gondolom, egyesek közülük egyszerűen feladták futás közben,
mások pedig egyszerűen nem tudtak nagyobb sebességet kicsikarni
magukból. A kiképzőknek azonban nagyon is valós képük volt arról,
mi történik, és aznap, a BUD/S-kiképzés első napján, nem ismertek ir-
galmat.
Amikor azok a szegény srácok kijöttek a hullámtörésből, mi többiek
már a szokásos fekvőtámaszokat nyomtuk, és mivel addigra nekem az
már szinte magától ment, felnéztem, hogy lássam a lassú fiúk sorsát.
Taylor főnök, a homokos tengerpart isteneinek Dzsingisz kánja azt pa-
rancsolta ezeknek a félholt, félig vízbe fúlt, félig megfagyott srácok-
nak, feküdjenek a hátukra úgy, hogy fejük és válluk a hullámok ritmu-
sára tűnjön el a víz alatt, majd bukkanjon elő. És akkor kallózó láb-
tempót vezényelt. Volt, aki fuldoklott és köpködött, volt, aki köhögött
és rugdosott, és csak Isten tudja, még mi minden mást.
És akkor, de csak akkor engedte el őket Taylor főnök, és emlékszem
– igen élénken –, hogy még odakiáltotta nekik, mi, akik szárazon
nyomjuk a fekvőtámaszokat fenn a parton, mi vagyunk a győztesek,
míg ők, az ólommadarak, a lúzerek! Utána közölte velük, jobban te-
szik, ha elkezdik komolyan venni a kiképzést, vagy kipenderítik őket.
– Azok a srácok ott fenn, akik éppen lazítanak, ők megfizették a tel-
jes árat – üvöltötte. – Legelöl. Maguk nem. Maguk kudarcot vallottak!
És az olyan fickóknak, mint maguk, magasabb árat kell fizetniük, ér-
tik, amit mondok?
Tudta, hogy amit tesz és mond, az égbekiáltó igazságtalanság, mert
néhányan a lassúbb fiúk közül valóban megtettek mindent, amire csak
az erejükből futotta, de neki holtbiztosán meg kellett állapítania, ki
hisz abban, hogy képes fejlődni. Ki elég eltökélt a maradáshoz? És ki
van máris fél lábbal kívül az ajtón?
Következő mutatvány: testedzés fatörzzsel, abszolút újdonság mind-
nyájunknak. A laktanyai munkához használt gyakorló egyenruhában
és puha sapkában sorakoztunk, hétfős csónakszemélyzetenként, szo-
rosan a fatörzseink mellett, amelyek mind két és fél méter hosszúak,
és úgy harminc centi átmérőjűek voltak. A súlyukra nem emlékszem,
de egy kistermetű férfiénak felelt meg, mondjuk úgy 70 kiló lehetett.
Nehéz, mi? Éppen málhás állat üzemmódba kapcsoltam volna, amikor
a kiképző elkurjantotta magát:
– Menjenek, vizezzék és homokozzák össze magukat!
Pompás száraz ruhánkban valamennyien rohantunk már megint a
hullámtörés felé, fel a dűnére, le a másik oldalán, és be a vízbe. Futólé-
pésben kijöttünk a hullámok közül, újra fel a homokdűnére, legurul-
tunk a másik oldalán, majd felálltunk, mintha az amerikai haditenge-
részet homokvárépítő szakaszának elveszett százada lettünk volna.
Ezután arra utasított minket, vizezzük és homokozzuk össze a rön-
künket. Felemeltük hát a fatörzseket derékmagasságba, és felcipeltük
őket a homokdűnére. Lefutottunk a túlsó lejtőn, beejtettük az isten-
verte rönköt az óceánba, kihúztuk, visszamásztunk a dűnére, majd le-
gurítottuk a másik oldalon.
A mellettünk gürcölő csónakszemélyzetnek lefelé menet valahogy
sikerült elejtenie a fatörzsét.
– Ha maguk bármikor még egyszer ledobják az egyik rönkömet –
üvöltötte a kiképző –, körülírni sem tudom, mi fog történni magukkal!
Valamennyiükkel!
 Azt a felháborodott, bosszúszomjas hangot használta, amit rende-
sen valami ilyesmire kellene tartalékolni: – Soha, de soha többé nem
fogjátok megerőszakolni az anyámat… Na de egy hülye farönk leejtésé-
re…
Ott álltunk mind sorban, a rönkünket nyújtott karral tartva a fejünk
fölött. A csoportokat próbálják azonos magasságú emberekből össze-
állítani, de az én 195 centim azt jelenti, hogy mindig legalább az igaz-
ságosan rám jutó részt cipelem a teherből.
A kiképző újabb és újabb srácokat vádolt lazsálással, tehát egyre
többen kerültek a földre és nyomták a fekvőtámaszokat, míg én és
még néhány nagyra nőtt fickó a fatörzs túlsó végén tartottuk a súlyt.
Úgy festhettünk, mint Coronado három oszlopa, a templomot tartó
homokkő tornyok, a bizarr, homokos, lábukkal a földet túrva lélegze-
tért kapkodó alakoktól nyüzsgő tájra meredő szemekkel.
Rögtön ezután megtanították nekünk az összes testedző gyakorla-
tot, amire szükségünk lehet: guggolásokat, a rönk feldobását a fejünk
fölött, és még sok ilyesmit. Utána, még mindig alakzatban állva, meg-
kaptuk a parancsot:
– Sorakozó a rönkjüknél!
Mi rohantunk előre, de már harsogott is:
– Lassú! Túl lassú! Vizezzék és homokozzák össze magukat!
Vissza tehát a hullámtöréshez, be a hullámokba, hempergés a ho-
mokban. Ez alkalommal azonban voltak olyan srácok köztünk, akik
tényleg erejük végén jártak, és a kiképzők tudták ezt. Igazából nem
akarták, hogy bárki összeroppanjon, tehát egy kis időt a farönkös csa-
patmunka finomabb fogásainak megtanítására fordítottak. Teljes meg-
rökönyödésünkre a délelőttöt azzal zárták, hogy azt mondták nekünk,
fenemód remek munkát végeztünk, nagyszerű startot vettünk, és most
mehetünk falni.
Ezt nagyon sokan reményt keltő fordulatnak vélték. Hetet közülünk
azonban már nem vigasztaltak ezek a váratlan, biztató szavak, ame-
lyek olyan fickók szájából hangzottak el, akiknek a Sátán lovasságának
soraiban kellett volna lovagolniuk A Gyűrűk Urában. Ők egyenesen
visszamentek a darálóra, megkongatták az első szakasz irodája előtt
lógó harangot, és a parancsnok ajtaja elé sorba lerakva leadták a sisak-
jukat. Így megy ez az első szakaszban, ez a távozási rítus. Immár egy
tucat sisak jelezte, hogy tulajdonosa önként visszalépett, és még nem
is jutottunk el az ebédig az első napon.
Legtöbben úgy véltük, kicsit elkapkodták a dolgot, mert tudtuk, a
délután egy részét a heti szobaszemle tölti majd ki. Vasárnap legtöb-
ben az egész napot rendrakással és takarítással töltöttük, felmostuk,
majd felfényeztük a padlót. Én valahogy egészen a végére kerültem a
két elektromos padlófényező valamelyikére várakozók listájának.
Ki kellett várnom a soromat, és csak valamikor 02.00 körül készül-
tem el, de addig sem vesztegettem az időmet. Rendbe hoztam az ágy-
neműmet, kivasaltam keményített laktanyai gyakorló egyenruhámat,
és a köpésemmel tükörfényesre dörzsöltem a bakancsomat. Jobban
néztem ki – nem úgy, mint valami nyomorult, rászáradt homokkal bo-
rított tengerparti guberáló, akinek a nap legnagyobb részében látszot-
tam.
Megérkeztek a kiképzők. Már nem emlékszem, pontosan melyikük
jött be az én szobámba. De olyan arckifejezéssel mérte végig a katonás
rend és precizitás e mintaképét, és engem is, ami tömény undort su-
gárzott. Óvatosan kinyitotta a fiókos szekrényemet, és mindent kiszórt
belőle a szobába. Leemelte az ágyról a matracot, és félrelökte. Egyet-
len kupacba hányta a ruhásszekrényem tartalmát, majd közölte velem,
nincs hozzászokva, hogy olyan növendékekkel hozza össze a balsors,
akik imádnak szemétdombon élni. Igazából kicsit színesebb kifejezé-
seket használt, és… hát… közönségesebbeket.
Teljesen elszabadult a pokol, egyik szobában a másik után szórtak ki
mindent a padlóra. Én csak álltam ott, és tátott szájjal lestem, ahogy a
saját kiképzőink szétdúlják a laktanyát. Kinn a folyosón valaki David
Ismay tengerész főhadnagyot, az évfolyamvezetőt hordta le a sárga föl-
dig. Nem lehetett nem ráismerni Schulz főnök finom, édeskés hang-
hordozására.
– Miféle patkánytanyát működtet itt, Mr. Ismay? Életemben nem
láttam még ehhez fogható szobákat. Az egyenruhái gyalázatosak. Fu-
tás a hullámtörésbe… az egész banda!
Ahogy megszámoltam, harminc szoba volt. Mindössze három felelt
meg a szemlén. És még azok a srácok sem mentesültek aznap délutáni
első óceáni fürdésünk alól. Szép fényes bakancsunkban és vasalt gya-
korlónkban ügethettünk vissza a partra, hátunk mögött pedig a totális
káosz uralt mindent.
Berohantunk a vízbe, mélyen, egyenesen be a hullámok közé. Utána
megfordultunk, kitámolyogtunk a partra, felsorakoztunk, és indultunk
vissza a BUD/S-kiképzés kijelölt körzetébe. Taylor főnök viharos belé-
pővel tért vissza az életünkbe, nyilvánvalóan a nap utolsó mutatványá-
ra készült, kinn a parton, vagy benn a vízben. Csak azt nem tudtuk,
melyiket választja.
Egész nap azon járt az eszünk, pontosan ki is ő, kérdezősködésünk
azonban kevés eredményt hozott, azt kivéve, hogy a rangidős altiszt a
csoportok igazi veteránja, aki négy tengerentúli szolgálati időszakban
is részt vett harcban, beleértve az öbölháborút is. Közepes termetű fér-
fi volt, de hihetetlenül izmos: úgy nézett ki, mint aki különösebb meg-
erőltetés nélkül át tud gyalogolni a falon. De azt is láttuk, hogy van
humorérzéke, és nincs ellenére, hogy megmondja, ha valamit jól csi-
nálunk. Kedves volt tőle, nem? A jó nép felét csak az akaraterő tartotta
még ott.
És szükségünk is volt minden akaraterőnkre, mert perceken belül is-
mét vízre készültünk szállni a csónakokkal. Azóta sem felejtettem el
azt a csónakgyakorlatot, mert Taylor főnök a tatjukkal előre fordíttatta
a gumicsónakokat, és mi hátrafelé nézve eveztünk. Amikor a hullám-
törésen át visszatértünk a partra, ismét hátrafelé néztünk, de most
előre eveztünk.
Amikor először nekiindultunk, lehetetlennek látszott, hogy átju-
tunk a törőhullámokon, miközben arccal a part felé kuporgunk, és
olyan esetlenül tartjuk az evezőt, de belejöttünk, és valahogy sikerült.
Persze előtte még volt mindenféle zűrzavar. Felborultunk, emberek es-
tek ki, hátrazuhantunk, miközben próbáltunk szemből belehajtani egy
nagy hullámba. És rengeteg köpködésre meg köhögésre került sor,
amikor megkíséreltük végrehajtani Taylor főnök fináléját, ami a csó-
nak felfordításából, ismét fenekére fordításából, az evezők előírásos
betárolásából, majd a hullámtörésen a csónakkal átúszva a partra
visszatérésből állt.
Mielőtt elindultunk, végigcsináltatták velünk a hullámtörés-megfi-
gyelés nevű gyakorlatot, ennek során kétfős csapatok figyelik a ten-
gert, majd jelentést tesznek. Erre nagyon alaposan odafigyeltem, de jól
is tettem, mert ettől kezdve minden reggel 4.30-kor két embernek le
kellett mennie a víz szélére, majd visszatérni, és jelentést tenni. Taylor
főnök, mosolyogva, ahogy szokta, a következő szavakkal bocsátott
minket utunkra:
– És ne basszák el a jelentést! Nem akarok ellentmondásokat halla-
ni a tenger állapotáról, vagy nagyon megbánják!
Aznap este elvágólagos rendbe rántottuk a szobáinkat, és a második
napon ment tovább az élet a szokásos reggeli darálóval, fekvőtáma-
szokkal, futással és önmagunk összevizezésével meg összehomokozá-
sával. Első tantermi foglalkozásunkon találkoztunk kiképző tiszthe-
lyetteseink vezetőjével, Bob Nielsen főnökkel, egy újabb, számos ten-
gerentúli szolgálati időszakot maga mögött tudó, öbölháborús vete-
ránnal. Magas ember volt, a SEAL-ek között szokatlanul vékony, és
úgy véltem, kicsit kaján. Hozzánk intézett szavai tele voltak mögöttes
jelentéssel, volt némi fenyegető élük, ám ezzel együtt optimizmust su-
gároztak.
Bemutatkozott, és elmondta, mit vár el. Mintha nem tudtuk volna.
Mindent, igaz? Vagy haljunk bele a próbálkozásba. Diaképes előadást
tartott nekünk az első szakasz minden aspektusáról. Még mielőtt az
első képet lecserélte a vetítő, Nielsen főnök figyelmeztetett minket,
meg se próbáljuk felültetni valamelyik kiképzőt.
– Srácok, mi ezt már mind láttuk. Persze próbálkozhatnak, ha úgy
tartja kedvük, de senkinek nem származik belőle semmi haszna. Észre
fogjuk venni, és amikor észrevettük, csak figyeljenek!
Azt hiszem, a szobában mindenki az eszébe véste: „nem érdemes
próbálkozni”. Valamennyien éberen figyeltünk, amíg Nielsen főnök
gyorsan végigfutott az első négy héten, és azon, mire számítsunk: még
több futásra, rönkös erőnléti edzésekre, csónakos foglalkozásokra meg
mindenféle úszásra, az egész katasztrófára. Pusztán csak azért, hogy
kiderüljön, igazából mennyire vagyunk kemények.
– Kondicionálás – mondta. – Szoktatás és igazán sok hideg víz.
Szokjanak hozzá. A következő hónap kemény rúgást ad a lábuk közé.
Mert mi kalapálni fogjuk magukat!
Máig megvannak a Bob Nielsen beszédéről készített jegyzeteim.
– Nem sikerül teljesíteniük ezeket az elvárásokat? Már kinn is van-
nak. Természetesen a legtöbbjüket kiszórjuk végül. És a legtöbbjük
nem fog visszatérni. Muszáj megcsinálniuk azt a hat kilométeres, har-
minc perces futást, és muszáj teljesíteniük a háromezer méteres úszást
másfél óra alatt. Kapnak egy nehéz írásos tesztet is. Vannak medencei
követelmények, és ott van a fulladáspróba. Lábuszonnyal és uszony
nélkül, lábtempó, kartempó és siklás.
Most azt gondolhatják: ugyan mire kell ez? Mit kell tennem, hogy
végig tudjam csinálni? A kemény igazság az, hogy a most itt ülők két-
harmada fel fogja adni.
Emlékszem, az én sorom mellett állt, amikor kijelentette:
– Hét sort töltenek most meg, ahogy itt ülnek. Csak kétsornyinak
fog sikerülni.
Mintha egyenesen rám nézett volna, amikor azt mondta:
– A többi maguk közül csak barom lesz, történelem, mehet vissza a
flottához. Így megy ez. Mindig is így ment. Próbálják meg tehát a leg-
többet kihozni magukból, hogy bizonyítsák, tévedek!
Még egy figyelmeztetést megeresztett:
– Ez a kiképzés nem mindenkinek felel meg. Rengeteg kiváló fickó
kerül itt a kezünk alá, aki egyszerűen úgy dönt, ez nem neki való. És
joguk van ehhez, ők azonban méltósággal fognak elmenni innen, ér-
tik? Ha rajtakapjuk valamelyiküket, hogy kinevetnek vagy nevetséges-
sé tesznek valakit, aki DOR-t kért, azt irgalmatlanul a földbe fogjuk
döngölni. Roppant látványosan. Hosszú ideig bánni fogják azt a pár
pillanatnyi csúfolódást. Azt tanácsolom, ne is gondoljanak rá!
Beszédét azzal zárta, hogy kifejtette nekünk, az igazi csatát lélekben
kell megnyerni. Olyan fickók nyerik meg, akik ismerik saját gyenge
pontjaikat, akik nekiülnek és elgondolkodnak rajtuk, rövid és hosszú
távú tervet készítenek önmaguk fejlesztésére. Odafigyelnek a részle-
tekre. Dolgoznak a gyengeségeiken, és legyőzik őket. Mert képesek rá.
– A maguk jó híre pontosan itt épül fel, az első szakasz során. És
maguk nem akarják, hogy az emberek azt gondolják, na ez az a fickó,
aki épp csak az átjutáshoz elegendőt teljesíti. Maguk azt akarják, hogy
az emberek megértsék, hogy mindig kimagaslót próbálnak nyújtani,
mindig tökéletesebbek és tökéletesen megbízhatók akarnak lenni,
mindig a maguktól telhető legjobbat adják. Na, így működünk mi itt.
És emlékezzenek erre az utolsó dologra! Csak egyetlenegy fickó van
ebben a teremben, aki tudja, hogy alkalmasak-e vagy kudarcot valla-
É É
nak. És azok maguk. Vágjanak bele, uraim! És mindig adjanak bele
mindent!
Nielsen főnök távozott, és öt perccel később vigyázzban álltunk,
hogy fogadjuk a parancsnokot. Hat kiképző lépett be a terembe, körül-
véve egy sorhajókapitányt. És mi mindnyájan tudtuk, ki ő. Joe Maguire
kapitány, a 93. évfolyam már-már legendássá vált, Brooklynban szüle-
tett, kitüntetéssel végzett növendéke, a 2-es számú SEAL-csoport ko-
rábbi parancsnoka. És a leendő ellentengernagy, a SPECWARCOM jö-
vendőbeli parancsnoka, egy felülmúlhatatlan SEAL-harcos. Mindenfe-
lé szolgált a világon, és Coronadóban mindenki szerette. Nagydarab
fickó volt, aki sohasem felejtette el egyetlen SEAL-bajtársa nevét sem,
akármilyen fiatal és alacsony rendfokozatú is volt az illető.
Higgadtan szólt hozzánk, és két felbecsülhetetlen értékű tanácsot
adott. Az egyik: akármikor is érzel heves fájdalmat, csak tarts ki! Csi-
náld végig a napot! Aztán ha még mindig rosszul érzed magad,
hosszan és alaposan gondold át, mielőtt úgy határozol, hogy bedobod
a törülközőt. A másik: mindig csak az adott napra koncentrálj! Mindig
csak az adott feladatra.
– Ne engedjék, hogy a képzeletük elragadja magukat! Ne kezdjék
tervezni a megfutamodást csak azért, mert aggódnak a jövő miatt,
amiatt, hogy mennyit lesznek képesek elviselni. Ne várják a fájdalmat!
Csak jussanak túl a napon, és csodálatos pályafutás vár magukra!
Ez volt Maguire sorhajókapitány, a férfi, aki egy napon majd az
Egyesült Államok Különleges Hadműveleteinek (U.S. Special Operati-
ons) parancsnokhelyetteseként fog szolgálni a Csendes-óceáni Pa-
rancsnokságon (COMPAC). Csillogó ikersasos rangjelzéssel a gallérján
Maguire kapitány azt sulykolta belénk, hogy mi az, ami igazán számít.
Pár pillanatig elgondolkodva álltam ott, és aztán ránk szakadt a ház-
tető. Az egyik kiképző felpattant, és már üvöltött is:
– Feküdj!
Egyetlen ember botlása miatt kiabált és állt neki ellátni mindnyá-
junk baját.
– Láttam, hogy egyikük elbólintott, ezen a szent helyen, a sorhajó-
kapitány eligazításának a közepén. Hogy merészeli!? Hogy merészel
elaludni egy ilyen kaliberű ember jelenlétében? Maguk srácok meg
fognak fizetni ezért. Most pedig nyomják!
 Alaposan megugráltatott minket, valószínűleg száz fekvőtámasszal
és felüléssel lepett meg, majd fel-le hajszolt minket a tábor előtti nagy
homokdűnén. Őrjöngve lehordott minket mindennek, mert gyenge
időket teljesítettünk az akadálypályán, aminek főleg az volt az oka,
hogy már akkor félholtak voltunk a fáradtságtól, mielőtt odaértünk.
És ez így folytatódott egész héten. Volt úszás az öblön át, másfél ki-
lométer egy hasonló tudású úszótárssal. Végeztünk gyakorlatokat a
medencében, maszkban, uszonnyal és uszony nélkül. Az egyikben a
hátunkra kellett feküdnünk, vízzel tele maszkkal, lábunkon az
uszonnyal, és a vízből kiemelt fejjel kellett kallózó lábtempóval pró-
bálkoznunk. Ez már gyilkosság volt, akárcsak a fatörzzsel végzett erő-
sítő gyakorlatok, meg a hat kilométeres futásaink. A munka a csóna-
kokkal a hullámtörésben szintén erőnket felülmúló gyakorlat volt, át-
evezni a csónakkal a hullámokon, felborítani, újra fenekére állítani,
beevezni, hátrafelé, előre, vonszolni a csónakot, a fejünkön vinni a
csónakot.
Gyötrésünk sohasem ért véget, és az első hét végére több mint húsz
embert veszítettünk, egyiküket könnyek között, mert nem tudta foly-
tatni. A reményeit, az álmait, még az életcélját is darabokra zúzták
azon a coronadói homokos parton.
Ez több mint hatvan kondítást jelentett az iroda ajtaja előtt lógó
nagy haranggal. És valahányszor meghallottuk, kivétel nélkül mindig
tudtuk, hogy egy alapjában véve jó srácot vesztettünk el, mert alkal-
matlan ember egyetlenegy se jutott át a beavató kiképzésen. És ahogy
teltek a napok, és újra meg újra hallottuk a harangot, a hanghoz na-
gyon gyászos gondolatok társultak.
Lehet, hogy pár nap múlva én is ott fogok állni megtört emberként
az iroda ajtaja előtt? Nem volt lehetetlen, mert soknak közülünk né-
hány órával, sőt néhány perccel azelőtt, hogy megtette, még esze ágá-
ban sem volt feladni. Valami mélyen bennük egyszerűen engedett a
nyomásnak. Képtelenek voltak folytatni, és fogalmuk sem volt, miért.
Ne kérdezd, kiért szól a harang, Marcus. Mert az az átkozott akár
érted is szólhat. Vagy bármelyikért a hatvannál valamivel több másik
közül, aki állva maradt az első szakasz első hetének brutális valósága
után. Valahányszor átvágtunk az alakulótéren, a saját szemünkkel lát-
hattuk a bizonyítékot, húsz sisakot a földön, a harang mellett sorba
rakva. Minden egyes sisaknak egy barátunk, jó ismerősünk, vagy akár
vetélytársunk volt a tulajdonosa, de mindenképpen olyan srác, akivel
egymás mellett szenvedtünk.
A magányos rohambilik sora komoran emlékeztetett mindnyájunkat
nemcsak arra, mit képes tenni ez a hely az emberrel, de a különleges
egyéni dicsőségre is, amellyel azokat tudja felruházni, akik nem haj-
landók feladni. Engem ez hajtott tovább. Valahányszor a sisakok sorára
néztem, összeszorítottam a fogamat, és még egy kis eltökéltséget eről-
tettem lépteim lendületébe. Én még mindig ugyanazt éreztem, amit a
legelső napon. Inkább meghalok, mint hogy feladjam.
Az első szakasz harmadik hete a BUD/S-kiképzés újabb finom rész-
letével ismertetett meg minket, az úgynevezett sziklára szállítással. Ez
veszélyes és nehéz gyakorlat volt, pedig alapjában véve csak annyiból
állt, hogy oda kellett eveznünk az IBS-szel a nagy hírű Hotel dél Co-
ronadóval szemben a vízből kimeredő sziklák mellé, majd ott partra
kellett tenni a gumicsónakot. Nem úgy értem, hogy ki kellett kötni,
hanem szó szerint kirakni a szárazföldre, miközben dübörögnek körü-
lötted a törőhullámok, és a hömpölygő óceán próbálja visszaragadni a
csónakot vízre.
Nekem ebben szükségképpen meglehetősen nagy szerep jutott a
termetem és a teherbíró képességem miatt. Csónakszemélyzetemből
azonban senki sem állt igazán készen erre a kétségbeejtő próbára.
Olyan feladat volt, hogy először meg kellett tanulnunk, hogyan is kell
végezni. Így tehát nekiláttunk, erőteljes csapásokkal beeveztünk a
nyílt tenger felől, egyenesen olyan hullámok kellős közepére, amelyek
minden létező irányban széttartva törtek.
Csónakunk orra nekivágódott a szikláknak, az orrkötelet kezelő em-
ber – nem én – kiugrott előre, és derekán a biztonságosan rögzített kö-
téllel megkapaszkodott. Az volt a dolga, hogy szilárdan vesse meg a lá-
bát, majd emberi csörlőként működjön, és akadályozza meg a csónak
visszasodródását. A mi emberünk nagyon észnél volt, beékelte magát
két nagy sziklatömb közé, és már kiáltotta is hátra nekünk:
– Orrkötélkezelő biztosítva!
Mi elismételtük a kiáltását, csak hogy mindenki tudja, hol jár. A csó-
nak azonban immár orral odaszorult a sziklákhoz. Nem tudott együtt
mozogni a hullámokkal azok ritmusára, és minden, a tatján megtörő
nagyobb hullám kárt tehetett benne. Ebben a statikus helyzetben nem
tudott ráfeküdni a hullámokra.
Csónakparancsnokunk „Víz!” kiáltásai nem sokat segítettek. A törő-
hullámok egyenesen a nyakunkba zúdultak, aztán át a csónakon, majd
fel a sziklákra. Rajtunk volt a mentőmellény, de mielőtt megkezdhet-
tük a kiszállást, a legkisebb termetű fickónak közülünk ki kellett ugra-
nia az orr fölött a partra, ki kellett vinnie az összes evezőlapátot, és
biztonságos, száraz helyre juttatnia őket.
Akkor mind kiszálltunk, egyesével, a sziklákon felmászva. A jó öreg
orrkötélkezelő közben az életéért kapaszkodott a sziklák közé szorul-
va, még mindig a csónak kikötőkötelével a dereka körül. Addigra már
mind a kötélen lógtunk, próbáltuk elkapni a csónak fogantyúit, de el-
sőnek az orrkötelesnek kellett mozdulnia, feljebb lépnie újabb szilárd
pozícióba, hogy mi utána átvehessük a terhet.
Elindult. Orrkötélkezelő mozog! Én leghátul a gépházban húztam,
mint az őrült, minden erőmet bedobva. Hullám csapott a csónakba, és
majdnem berántott mindnyájunkat a vízbe, de keményen tartottuk
magunkat.
Orrkötélkezelő biztosítva! És akkor mindent beleadtunk, tudván,
hogy társunk nem katapultálhat visszafelé egyenesen közénk. Valaho-
gyan előre és felfelé emeltük-vonszoltuk a kicsikét, teljesen kiemeltük
a Csendes-óceánból, becsaptuk a Kegyetlen Kaszást, és kézi erővel fel-
szállítottuk egészen magasra és szárazra a sziklákon.
– Túl lassú! – jelentette ki a kiképzőnk, majd hosszú litániába fogott
arról, mit csináltunk rosszul. Túl sokáig tartottak a kezdő mozzanatok,
az orrkötélkezelő nem haladt elég gyorsan felfelé a sziklákon, túl soká-
ig tartottak a kezdő húzások, túl sokáig gyepálták a csónakot a hullá-
mok.
Leparancsolt minket a csónakkal a homokra, megajándékozott egy
húszas adag fekvőtámasszal, majd visszarendelt minket ugyanazon az
úton, amerről jöttünk: fel és át a sziklákon, csónakot a vízre, az orrkö-
télkezelő kikötött minket, miközben mi átkozottul kevés híján a vízbe
fulladtunk… beszállás, indulás, pofa be, és evezzenek! Pofonegyszerű.
Az első hónap nagyjából úgy ért véget, ahogyan elkezdődött, csu-
romvizes, csontig átfagyott, fáradt és leapadt évfolyammal. A négy hét
leteltével a kiképzők hoztak néhány kíméletlen döntést, minősítették
közülünk a leggyengébbeket, srácokat, akik kudarcot vallottak a pró-
bákon, talán csak egyetlenegyen, esetleg kettőn. Kritikus pillantást ve-
tettek néhány nagyon eltökélt fickóra, aki inkább meghalt volna, mint
hogy önként feladja, de egyszerűen nem tudott elég jól úszni, elég
gyorsan futni, elég nagy súlyt felemelni, srácokra, akikbe nem szorult
elegendő állóképesség, akikből hiányzott a magabiztosság a víz alatt
vagy a csónakkezelési képesség.
Őket volt a legnehezebb kitenni a programból, mert ezek a fickók
voltak azok, akik addig is minden tőlük telhetőt bedobtak, és továbbra
is bedobtak volna. Belőlük egyszerűen hiányzott az amerikai SEAL-ek
munkájának végzéséhez szükséges istenadta rátermettség valamelyik
válfaja. Évekkel később már egész jól ismertem néhány kiképzőt, és va-
lamennyien ugyanazt mondták az első szakasz negyedik hetének, a
Pokoli Hetet megelőző hétnek a végére időzített minősítésről:
– Mind vívódtunk rajta. Senki sem akarja hivatásszerűen kölykök
szívét összetörni!
Csakhogy azt sem engedhették meg, hogy a gyengék és a reményte-
lenek átlépjenek a világ bármely harcoló alakulatánál alkalmazott ki-
képzés leginkább embert próbáló hat napjára. Megjegyzem, ebben az
esetben nem kizárólag a szabad világról, hanem valóban az egészről
beszélünk. Csak Nagy-Britannia legendás SAS-e működtet bármi eh-
hez hasonlítható!
A négy hét értékelésének nyomán mindössze ötvennégyen marad-
tunk, ötvennégyen a kilencvennyolcból, akik elkezdték az első sza-
kaszt. És a 226. évfolyam vasárnap délben megkezdte a Pokoli Hetet.
Az azt megelőző pénteken késő este összegyűltünk a tanteremben,
hogy ismét hivatalos beszédet intézzen hozzánk Maguire sorhajókapi-
tány, aki számos kiképző és az évfolyam kiképzésében részt vevő tiszt
társaságában érkezett.
– Mindenki kész a Pokoli Hétre? – kérdezte derűsen.
– Huja!
– Remek – felelte. – Mert magukra hamarosan roppant kemény és
fájdalmas próbatétel vár. Mindegyikük rá fog jönni, milyen fából is fa-
ragták igazából. És útjuk minden lépésénél választási helyzetben lesz-
nek Megadjam magam a fájdalomnak és a hidegnek, vagy menjek to-
vább? Mindig magukon fog múlni. Nincsenek kvóták, nincsenek telje-
É
sítendő számok! Nem mi döntjük el, ki felel meg, hanem maguk! Én
azonban ott leszek pénteken, amikor a Pokoli Hét véget ér, és remé-
lem, hogy minden egyes emberrel kezet rázhatok majd maguk közül.
Valamennyien félelemmel vegyes tisztelettel tekintettünk Maguire
sorhajókapitányra, a velejéig coronadói harcosra, aki tudja, mekkora
büszkeséggel tölti el az embert a tudat, hogy megmászta a magaslato-
kat, és aki tudja, mi számít igazán a SEAL-eknél, és azon túl. Ő maga
volt az örökkévaló főnök.
Eligazítottak minket, hogy mit hozzunk magunkkal vasárnap a gya-
korlatra: a rajtunk lévő ruhát, a személyes felszerelésünket, váltás fe-
hérneműt, száraz ruhát, és pár civil ruhát, amit papírzsákba raknak,
hogy a sikeresen teljesítő srácoknak legyen mit felvenniük, amikor az
egész véget ér. Azoknak, akik a DOR-t (dropped on request – saját ké-
résére elbocsátva) választják, szintén rendelkezésükre áll majd száraz
ruha a hét folyamán bármikor, amikor távozni akarnak.
Kiképzőnk azt tanácsolta, együnk bőségesen az egész hétvégén, de
ne hozzunk alvó cuccot vasárnap délutánra, amikor be fognak zárni
minket a tanterembe.
– Túlságosan fel lesznek pörögve az alváshoz – fűzte hozzá szipor-
kázva. – Tehát csak jöjjenek ide és pihenjenek, nézzenek filmeket, és
készüljenek fel!
A hirdetőtáblára kitűzték az Egyesült Államok Haditengerészete
SEAL-jeinek első szakasz ötödik hetére vonatkozó irányelvét: „A nö-
vendékek bemutatják a következő értékeket és egyéni jellemvonáso-
kat: eltökéltség, bátorság, önfeláldozás, csapatmunka, vezetőképesség
és a sohasem adom fel hozzáállás, kedvezőtlen környezeti feltételek,
fáradtság és stressz hatása alatt az egész Pokoli Héten.”
Elég egyértelmű, nem? Majdnem. A Pokoli Hét ugyanis ennél sokkal
durvábbnak bizonyult.
A hétvégét önmagunk gatyába rázásával töltöttük, majd július 18-án,
vasárnap délben összegyűltünk a tanteremben. A támaszpont külön-
böző szegleteiből előkerült két tucat olyan kiképző is, akiket még so-
hasem láttunk. Ilyen sok emberre van szükség egy évfolyam átvezeté-
séhez a Pokoli Héten, továbbá állandóra kirendelt egészségügyiekre, és
háttérszemélyzetre.
 Ezt a délutánt nevezik a Pokoli Hét előtti Bezártságnak. Senki sem
megy ki a teremből, mindenki ül és csak vár egész délután. Velünk van
a tengerészzsákunk, a száraz ruhánkat tartalmazó papírzsákokat, ame-
lyekre fekete filctollal felírják a nevünket, sorba rakjuk. Késő délután
pizzát hoznak nekünk, egész rakást.
És az ember érzékelte, milyen csend van odakinn. Senki sem járt
erre, se járőr, se magányosan csatangoló növendék. Mindenki tudta a
támaszponton, hogy a 226-osok számára mindjárt megkezdődik a Po-
koli Hét. Nem egészen olyan, mint a tiszteletadás a holtak előtt, de azt
hiszem, önök mostanra már többé-kevésbé értik, mire gondolok.
Emlékszem, milyen hőség volt, lehetett vagy 30 fok a teremben.
Csak tengtünk-lengtünk, a nap nagy részében vasárnapi szabadidőru-
hát viseltünk, és mindnyájan tudtuk, ahogy közeledik az este, történni
fog valami. Ment valami film, és múltak az órák. A légkör egyre feszül-
tebbé vált, miközben vártuk a startpisztoly dörrenését. A Pokoli Hét a
Kitörésnek (Breakout) nevezett eszeveszett rohammal kezdődik. Ami-
kor nekünk elkezdődött, sokkal több fegyver dörrent el, nem csak a
startpisztoly.
Nem emlékszem már pontosan mikor, de 20.30 után és 21.00 előtt
történt. Hirtelen hangos kiáltás harsant, és valaki szó szerint berúgta
az oldalajtót. Bam! És berontott egy fickó géppuskával, csípőből tüzel-
ve, mögötte még két másik. A lámpák kialudtak, és akkor mind a há-
rom fegyveres lőni kezdett, és (reméltem, vaklőszeres) tűz alá vette a
termet.
Fülsiketítő sípszó harsant, valaki berúgta a másik ajtót, és három
másik férfi rontott be a terembe. Az egyetlen dolog, amit akkor bizto-
san tudtunk, az volt, hogy amikor a sípok megszólalnak, mi levágó-
dunk a padlóra, védekező testhelyzetbe: arccal a föld felé, lábak ke-
resztbe, fülünkre szorított tenyérrel.
Le a fedélzetre! Fejeket le! Becsapódás!
Aztán egy új hang, hangos és sztentori. Koromsötét volt, leszámítva
a géppuskák szakadatlanul villogó torkolattüzeit, de a hang nagyon
emlékeztetett Mruk kiképzőére:
– Isten hozta magukat a pokolban, uraim!
A következő néhány percben nem létezett semmi más, csak a gép-
puskatűz, a fülsiketítő fegyverropogás. Bizonyosan vaklőszert használ-
tak, különben már a fél társaság holtan hevert volna, de higgyenek ne-
kem, pontosan úgy hangzott, mint az éles lövések, amikor a SEAL-ki-
képzők a mi M43-asainkkal lőttek. Az ordítozást elnyomta a sípszó, és
mindent elnyomott a fegyverzaj.
Addigra rettenetes volt már a terem levegője, megtelt kordit-bűzzel,
és csak a felvillanó torkolattüzek adtak némi fényt. Én gondosan lenn
tartottam a fejemet a padlón, miközben a fegyveresek mászkáltak kö-
zöttünk – vigyázva, hogy a forró kilőtt hüvelyek ne a bőrünkre potyog-
janak.
Valami szünetfélét érzékeltem, és aztán jött egy ordítás, amely nyil-
vánvalóan mindnyájunknak szólt.
– Mindenki kifelé! Mozgás, emberek! Mozgás! Mozgás! Mozgás!
Gyerünk már!
Talpra vergődtem, és beálltam az ajtó felé tülekedő tömegbe. Ki-
özönlöttünk a darálóra, ahol tombolt a téboly. Még több lövöldözés,
véget nem érő üvöltözés, és akkor megint a sípok, és ismét mind leha-
saltunk a földre, a megfelelő testhelyzetben. A daráló körül felállított
hordókban tüzérségi gránát becsapódását szimuláló töltetek robban-
tak. Nem tudtam, hol van éppen Maguire sorhajókapitány, de ha itt
lett volna, biztosan azt gondolja, már megint valami idegen országbeli
csatatéren jár. Legalábbis, ha lehunyta volna a szemét, azt gondolhatta
volna.
És akkor a kiképzők igazán lőni kezdtek, ez alkalommal nagynyo-
mású tűzoltó fecskendőkkel, egyenesen ránk célozva. A vízsugár si-
mán leütött, ha megpróbáltunk felállni. A tér úszott a vízben, mi sem-
mit sem láttunk és semmit sem hallottunk a kézifegyver- és tüzérségi
tűzön túl.
A nagynyomású vízsugarak között harctéri sípjelző gyakorlatokat
végeztünk, mindenütt teljes káosz, fülsiketítő robbanások és üvöltöző
kiképzők… „Kússzanak a síp felé, emberek! Kússzanak a síp felé! És
húzzák be az istenverte fejüket!”
Néhány srácot megzavart a tömeg. Az egyik futni kezdett az életé-
ért, egyenesen ki a partra, majd be az óceánba. Olyan srác volt, akit
igazán jól ismertem, és teljesen elvesztette a fejét. A normandiai partra
szállást szimulálták nekünk, és valóban volt bizonyos mértékű pánik,
mert senki se tudta, mi történik, vagy hogy mi a teendőnk azon túl,
hogy hasra vágjuk magunkat.
A kiképzők tudták ezt. Tudatában voltak, hogy sokakat közülünk le-
szálló ágban kaphatnak el. De nem engem. Én mindig tartom magam
az effajta zűrzavarban, és egyébként is tudtam, igazából nem próbál-
nak megölni minket. A kiképzők azonban tudták, hogy ez nem min-
denkire igaz, tehát miközben közöttünk járkáltak, szinte könyörögtek,
szálljunk ki, amíg még lehet.
– Mindössze annyit kell tenniük, hogy megkongatják ott azt a kis
harangot!
Ahogy ott hasaltam a sötétben és a felfordulásban, dermesztőén át-
fázva, csuromvizesen, és nem mertem felállni, közöltem az egyikükkel,
hogy feldughatja azt a kis harangot egyenesen a seggébe, mire hangos
nevetést hallottam. De soha többet nem mondtam ilyet, és sohasem
vállaltam, hogy én mondtam. Egészen mostanáig persze. Na látják? Én
még abban a káoszban is elő tudtam rukkolni egy nagyokos beszólás-
sal.
Addigra már olyan zavarodott állapotba jutottunk, hogy teljesen el-
vesztettük a tájékozódást, csak próbáltunk együtt maradni a többiek-
kel a darálón. A csapatmunkás-mantra hatott: nem akartam egyedül
maradni. A csuromvizes csapattársaimmal akartam lenni, bármilyen
szart is kell megtennünk.
Akkor meghallottam, hogy valaki azt mondja, egy emberünk hiány-
zik. Utána egy másik hang szólalt meg, élesen, parancsolón. Nem tu-
dom, ki volt az, de a közelemből beszélt, és úgy hangzott, mintha
maga a Legnagyobb Nagyfőnök, Joe Maguire lett volna.
– Micsoda? Egy fő hiányzik? Azonnali létszámellenőrzést!
Rögtön talpra parancsoltak minket, és egyenként elkiáltottuk a szá-
munkat, de ötvenháromnál megálltunk. Valóban hiányzott egy fő.
Szent szar! Ez baj, méghozzá nagy baj. Ezt még én is felfogtam. Azon-
nal leküldték egy osztagot a partra, és ott találtak rá a hiányzó növen-
dékre: ott csapkodott a hullámtörésben.
Valaki visszafutott jelenteni az alakulótérre, és én hallottam, hogy a
mi kiképzőnk felcsattan:
– Küldjük be mindet a hullámtörésbe! Majd később lerendezzük
őket!
É
 És már futottunk is, erős tempóban futottunk a partra, el a fegyver-
zajtól, el ettől az őrültekházától, be a dermesztőén hideg Csendes-óce-
ánba, olyan időpontban, amit mi az éjszaka közepének éreztünk. És
mint oly gyakran, túlságosan vizesek voltunk ahhoz, hogy aggódjunk,
és túlságosan fáztunk ahhoz, hogy bármivel törődjünk.
Amikor azonban végül kiparancsoltak bennünket a hullámtörésből,
valami új történt. A sípok újra megszólaltak, és ez azt jelentette, hogy
újra a sípok felé kell kúsznunk, csakhogy ez alkalommal nem a sima
alakulótéren, hanem a süppedős homokban.
Időnként úgy festettünk, mint a dűnéken a tapogatózó homoki bo-
garak. A sípok csak szóltak, egy fütty, majd kettő, mi pedig csak kúsz-
tunk tovább, és a könyököm addigra már tényleg égett és sajgott, a tér-
dem sem volt valami fene fényesen. Mind a négy végtagom ízületei fáj-
tak a legkisebb érintéstől is, de kúsztam tovább. És akkor a kiképzők
visszaparancsoltak minket a törőhullámok közé, mélyen be, így aztán
tizenöt percig, a 15 foknál valamivel hidegebb vízben tölthető maximá-
lis ideig maradtunk ott. Egymásba karoltunk, amíg az újabb sípszó
nem küldött további kúszásra.
Utána leküldték minket kallózó lábtempókra a hullámtörésbe, a
hullámokba merülő fejjel. Aztán megint sípszó, megint kúszás, majd
vissza a vízbe még tizenöt percre. A közvetlen szomszédom, az évfo-
lyam egyik legkiválóbbja, tiszt és csónakparancsnok, nagyszerű futó és
jó úszó, feladta.
Ez volt ám az igazi kiszóró gépezet! Egy másik tiszt a csónaksze-
mélyzetéből utána rohant a parton, és rimánkodott neki, ne menjen,
sőt a mellettük haladó kiképzővel közölte is a srác nevében, hogy az
előbb nem gondolta komolyan. A kiképző adott neki még egy lehető-
séget, mondván, még nincs túl késő, és ha akar, még visszamehet
egyenesen a vízbe.
Az illető azonban már döntött, és nem hatotta meg semmilyen kö-
nyörgés. Csak ment tovább, a kiképző pedig utasította, szálljon fel a
mentőautó mellett álló tehergépkocsira. Utána megkérdezte a rimán-
kodó sráctól, nem akarja-e ő is feladni, és mi mind hallottuk a határo-
zott „Negatív” választ, majd láttuk, hogy a srác már rohan is le a part-
ra, hogy bejöhessen hozzánk a vízbe.
 A hőmérséklet mintha egyre csökkent volna, miközben fel-alá ro-
hangáltunk a dermesztő törőhullámokban. És végül kiparancsoltak
minket, és újra szóltak a sípok. Mind levágódtunk megint a homokba.
Kúsztunk, viszkettünk, égető fájdalmat éreztünk, öt srác azonnal fel-
adta, őket hátraküldték a tehergépkocsihoz. Nem értettem egyiküket
sem, mert ezt már mind csináltuk korábban is. Rossz volt, de nem
annyira rossz, az isten szerelmére. Gondolom, azok a fickók egyszerű-
en előre gondolkodtak, a Pokoli Hét még ránk váró öt napjától retteg-
tek, annak ellenére, hogy Maguire kapitány figyelmeztetett, hogy épp
ezt ne tegyük.
Mindenesetre ott és akkor azonnal megparancsolták, fogjuk a csó-
nakokat, és vigyük ki őket a hullámtörésbe, amit különösebb gond
nélkül meg is tettünk. De sok száz métert eveztettek velünk: nyomják
be mélyre és húzzák, emeljék fel és vigyék, felborítani a csónakot és
felállítani a csónakot, ússzanak a csónakkal, lépésben vigyék a csóna-
kot, fussanak a csónakkal, kússzanak, éljenek, haljanak! Úgy kimerül-
tünk, hogy már semmi sem számított. Azt is alig tudtuk, hol vagyunk.
Csak botorkáltunk tovább véres térddel és könyökkel, amíg ki nem pa-
rancsoltak a vízből.
Azt hiszem, közvetlenül éjfél előtt történt, de tőlünk akár karácsony
reggele is lehetett volna. Áttértünk rönkös testedzésre a hullámtörés-
ben. Az egész világtörténelemben nem volt még fadarab, talán a jókora
fakereszt kivételével, amit Jézus Krisztus cipelt fel a Kálváriadombra,
amely nehezebb lett volna, mint a mi két és fél méter hosszú fatör-
zsünk, amit a Csendes-óceán törőhullámaiban emelgettünk. Összes
korábbi erőlködésünk után ez maga volt a színtiszta gerincroppantó
tortúra. Újabb három társunk adta fel.
És akkor a kiképzők előrukkoltak valami új, tökéletesített ötlettel.
Az akadálypályán kezdték cipeltetni velünk a csónakot, és kézzel kel-
lett átemelnünk az istenverte akadályokon. Feladta egy újabb ember.
Már csak negyvenhatan maradtunk.
És ekkor pihenő nélkül átváltottunk a sziklára szállításra, és nyar-
galtunk vissza a partra, vízre tenni az IBS-eket. Igazi profiként vágtunk
át a könnyű, begördülő hullámokon, és maradék erőnket megfeszítve
eveztünk, mint az őrültek a Hotel dél Coronadóval átellenben tornyo-
suló sziklák felé. Addigra a mi csónakunkban az úszótársam, Matt
McGraw volt a fejes, és hajtottunk előre, fejjel neki a szikláknak, az
orrkötélkezelő az életéért ugrott, és már markolta is a kötelet. Mi az
evezőkkel egyenesben tartottuk a csónakot, és azt hittem, igazán jól
teljesítünk.
Na, akkor hirtelen a kiképző, aki fenemód közel a hajnali kettőhöz
éppen ott állt fölöttünk a sziklák tetején, lekiáltott a csónakparancsno-
kunknak:
– Maga! Maga, uram! Maga éppen megölte a teljes raját! Ne kerül-
jön még egyszer a csónak és a sziklák közé!
Kivonszoltuk a csónakot a vízből, fel a sziklákra, majd azokon is túl,
ki a homokra. A kiképző két adag fekvőtámasszal lepett meg minket,
majd visszaküldött azon az úton, amelyiken jöttünk. Még kétszer ro-
hamoztuk meg a sziklákat, gondolom, lassan és esetlenül, a kiképző
pedig egy pillanatig sem maradt csendben, egyfolytában üvöltött ránk
a kibaszott fejéből. A végén ki kellett futtatnunk a csónakot vissza a
partra, letettük, és mehettünk azonnal vissza a hullámtörésbe egy kis
kallózó lábtempóra, fejjel és vállal a vízben, majd fekvőtámaszozni
ugyanott. Utána felülések. Még ketten kiszálltak.
Ezek a DOR-ok (Drop On Request – kérvényezett kilépés) közvetle-
nül mellettem történtek. És tisztán hallottam, hogy a kiképző felaján-
lotta nekik a lehetőséget, hogy folytassák, megkérdezte, nem akarják-e
meggondolni magukat. Ha igen, megtehetik, folytathatják, eredjenek
vissza a vízbe.
Egyikük habozott. Azt mondta, ő visszamenne, ha a másik srác is
vele tart. A másik azonban hallani sem akart róla.
– Én végeztem ezzel a szarral! – mondta – Már itt se vagyok!
Ketten együtt szálltak ki, és a kiképző olyan arccal nézte őket, mint
aki le se szarja. Később tudtam meg, hogy azok, akik bedobják a törül-
közőt, és amikor felajánlják nekik a második lehetőséget, elfogadják,
sohasem csinálják végig a kiképzést. Ezt minden kiképző tudja. Ha fel-
merül valakiben a kérvényezett kilépés gondolata, akkor az illető nem
haditengerészeti SEAL.
Úgy vélem, hogy az a kétség örökre megfertőzi a lelkét. És a Pokoli
Hét első éjszakáján, lenn a tengerparton, fújtatva, verítékezve és gőzö-
lögve, én megértettem ezt.
 Megértettem, mert bennem sohasem merülhetett fel az a gondolat.
Nem, amíg a nap még keleten kel fel. Az én lelkembe Coronado összes
kínja sem csempészhette be azt a mérget. Elájulni elájulhattam, szív-
rohamot is kaphattam, vagy kivégzőosztag elé állíthattak és agyonlö-
vethettek, de sohasem adtam volna fel önként.
Amint távoztak azok, akik feladták, minket már zavartak is vissza a
dolgunkra. Most a fejünk fölé emeltük a csónakot, hogy átfussunk vele
a mindössze másfél kilométerre található zabacsarnokba. Mire odaér-
tünk, olyan közel jártam az összeroppanáshoz, mint még életemben
soha. Ettől persze még megfekvőtámaszoztattak minket, és felemeltet-
ték a csónakot, gondolom, étvágygerjesztőnek.
Végül mehettünk reggelizni. A Pokoli Hét kezdete óta eltelt kilenc
óra alatt tíz embert veszítettünk. Kilenc óra telt el azóta, hogy az üvöl-
töző, lövöldöző fegyveresek kihajtották a 226. évfolyamot a tanterem-
ből, kilenc óra azóta, hogy utoljára száraz volt rajtunk a ruha és többé-
kevésbé emberi lénynek éreztük magunkat.
Ez a kilenc óra megváltoztatta az életét és a szemléletét azoknak,
akik nem bírták tovább. De kétlem, hogy mi többiek ugyanazok ma-
radtunk volna, mint előtte.
Benn a zabacsarnokban a srácok némelyike a harctéri idegkimerülés
jeleit mutatta. Csak ültek és bámultak a tányérjukba, képtelenek vol-
tak a normális „működésre”. Én nem tartoztam közéjük. Én úgy érez-
tem, az éhhalál határán vagyok, és gőzerővel toltam a számba a tojást,
pirítóst és kolbászt. Élveztem az ételt, élveztem, hogy megszabadul-
tam a kiképzők ordítozásától és vezényszavaitól.
És jól tettem, hogy kihasználtam az alkalmat. Hét perccel azután,
hogy végeztem a reggelimmel, már meg is jelent a következő kiképző,
és ordított torkaszakadtából.
– Ennyi volt, gyerekek, fel és kifelé innen! Mozduljunk már meg! Ki-
felé! Most! Mozgás! Mozgás! Mozgás! Kezdjük el rendesen a napot!
Kezdjük el a napot?! Eszénél van ez az ember? Még mindig csurom-
vizesek voltunk, mindenünk csupa homok, egész éjjel fenn voltunk, és
félig-meddig megöltük magunkat.
Abban a pillanatban értettem meg végérvényesen: a Pokoli Héten
valóban nincs kegyelem. Minden, amit hallottunk róla, igaz. Azt hi-
szed, kemény vagy, kölyök? Akkor vágj bele, és bizonyítsd be nekünk.
 5

Mint egy vert sereg maradéka

Visszafelé átsegítettük egymást a dűnéken, felemeltük azo-
kat, akik elestek, támogattuk azokat, akik már alig tudtak
járni… Átestünk a tűzkeresztségen, ami több mint a felére
apasztotta a 226. évfolyam létszámát… véget ért… nem szá-
mított rá egyikünk se, hogy ilyen rettenetes lesz.

A zabacsarnok előtt sorakoztunk fel, és fejünkre emeltük a csónako-

kat. Ahogy a banktisztviselők az aktatáskájukat, a manökenek meg a
fényképes portfóliójukat viszik mindenhova magukkal, mi a csónakja-
inkkal a fejünkön járunk-kelünk a világban. Ez amolyan Pokoli Hét-
dolog.
Be kell ismernem, hogy az első egyhuzamban végigszenvedett har-
minc óra után kissé összemosódnak az emlékeim arról az öt napról.
Nem maguk az események, hanem az egymásutánjuk. Amikor az em-
ber már majdnem negyven órája keményen hajt alvás nélkül, az elméje
kezdi megtréfálni: futó gondolatok hirtelen mintha valósággá válná-
nak. Felrázod magad, és azon töprengsz, hol a pokolban vagy, és anyu-
kád, aki egy nagy, szaftos New York-i módra elkészített vesepecsenyét
tart a kezében, miért nem húzza melletted az evezőt.
Ezek már az igazi hallucinációk előhírnökei, valamiféle majdnem-
hallucinációk. Lassan kezdődnek és fokozatosan eldurvulnak. Ne fe-
ledjük, a kiképzők minden tőlük telhetőt megtesznek, hogy ébren
tartsanak. Tizenöt perc kemény testgyakorlást vezényeltek akkor is,
amikor odaértünk a zabacsarnokhoz, és akkor is, amikor eljöttünk on-
nan. Gyorsan és gyakran beküldtek a part előtti hullámtörésbe. A víz
dermesztőén hideg volt, és valahányszor csónakgyakorlatot végeztünk,
versenyeztünk a négy másik megmaradt csapattal a törőhullámokon
át, és mindig megparancsolták a csónak felfordítását, majd húzhattuk
magunk fölé azt a dögöt, utána állíthattuk megint a fenekére, mász-
hattunk vissza, és folytathattuk az evezést a cél felé.
A győzteseket mindig pihenéssel jutalmazták, ezért hajtottunk
mindnyájan olyan eltökélten. Ugyanez állt a hat kilométeres futásokra,
amiket egyre lassabban teljesítettünk. Időink az elvárt harminc perces
érték fölé csúsztak, és a kiképzők felháborodást színleltek, mintha
nem tudták volna, hogy lassan kidőlünk. Azon az első hétfő estén már
több mint harminchat órája voltunk talpon, és még mindig erőlköd-
tünk.
Legtöbben korán megvacsoráztunk, és úgy néztünk ki, mint egy
csapat zombi. Erre rögtön étkezés után sorba állítottak, és kimasíroz-
tattak az étkezőből, további parancsra várni. Emlékszem, három srác
akkor feladta. Egyszerre. Ezért aztán hat tisztünk maradt az eredeti ti-
zenkettőből.
Látva az egyiküket, akit ismertem, nem gondoltam, hogy bárki azok
közül, akik feladták, sokkal rosszabb állapotban volt, mint tizenkét
órával korábban. Meglehet, kicsit még fáradtabbak voltak, de nem csi-
náltunk semmi újat, minden régi, kipróbált rutingyakorlat volt. Véle-
ményem szerint egyszerűen nem fogadták meg Maguire sorhajókapi-
tány tanácsát.
Nem csak a pillanatnyi feladat teljesítésére figyeltek. Engedték, hogy
eluralkodjon rajtuk a rettegés a még rájuk váró gyötrelmektől. A sor-
hajókapitány pedig éppen azt mondta, ezt soha ne tegyük, mindig
csak óráról órára éljünk, és felejtsük el a jövőt. Csak menj és menj,
amíg biztonságba nem érsz! Ha a szerencse összehoz egy ilyen fickó-
val, az Egyesült Államok Haditengerészetének legendás SEAL-jével,
egy háborús hőssel, azt hiszem, oda kell figyelned a szavaira. Megsze-
rezte a jogot, hogy elmondhassa őket, és átadja neked a tapasztatait.
Ahogy Billy Shelton mondta, még a legapróbb javaslatra is érdemes
odafigyelned.
Nem maradt azonban időnk siratni a barátok távozását. A kiképzők
zárt rendben levittek az acélmólónak nevezett helyre, amely korábban
az 1-es számú SDV-csoport kiképzőterületéhez tartozott, mielőtt az
alakulat átköltözött Hawaiira. Addigra már besötétedett, és nagyon le-
hűlt az óceán vize, de ahogy odaértünk, megparancsolták, hogy ugor-
junk be, majd tizenöt percig tapostatták velünk a vizet.
 Utána visszaengedtek a szárazföldre, és erősen megcsuklóztattak.
Ez kicsit felmelegített minket, de a fogam azért majdnem megállítha-
tatlanul vacogott, ők meg egyből visszaküldték bennünket a vízbe
újabb tizenöt percre. Eljuttattak arra az időhatárra, ahol az ember
kezd szenvedni a kihűléstől. Az a második tizenöt perc majdnem ha-
lálra rémített. Úgy fáztam, hogy már azt hittem, talán el is ájulok. Állt
is ott egy mentőautó arra az esetre, ha valaki eszméletét veszti.
Mégis kitartottam, ahogy a legtöbben közülünk, de aztán egy újabb
tiszt mászott ki idő előtt a vízből, és adta fel. Ő volt a legjobb úszó az
évfolyamban. Ezt döbbenetes kudarcként élte meg ő is, meg mi többi-
ek is. A kiképző azonnal hagyta elmenni, és csak számolta hangosan a
perceket, amíg minket, többieket a vízben hagyott.
Amikor végül újra kimászhattunk a partra, nem tudtam igazán
összefüggően beszélni, és senki más sem tudott, de megint tornáztunk
egy sort, és utána visszaparancsoltak a vízbe, elfelejtettem, mennyi
időre. Talán öt vagy tíz percre. Az idő azonban nem számított többé,
és a kiképzők akkor már tudták, hogy eljutottunk a végkimerülés ha-
tárához, és egyszer csak forró csirkehúslevest hoztak nagy bögrékben.
Annyira reszkettem, hogy alig tudtam tartani a kezemben a bögrét.
De még semmi nem ízlett ennyire életemben! Úgy rémlik, mintha
akkor még valaki feladta volna, de istenem, alig voltam magamnál. Azt
sem fogtam volna fel, ha maga Maguire sorhajókapitány adja fel és lép
le. Mindössze annyit tudtam, hogy fele annyian vagyunk, mint ahá-
nyan a Pokoli Hetet elkezdtük. Az idő csak telt, és ez az egész még
mindig nem ért véget. Még mindig öt működő csónakunk volt, és a ki-
képzők átszervezték a csapatokat, majd megparancsolták, evezzünk át
Turners Fieldre, a támaszpont keleti nyúlványához.
Ott hosszú hurokban kezdtek futtatni minket, előbb a csónakkal a
fejünkön, majd nélküle versenyeztettek. Ezt újabb hosszú idő követte
a vízben, aminek a végén az egyes számú csónak személyzetének egyik
tagját, a kőkemény texasit – legalábbis én így gondoltam – leverte a lá-
báról valami, ami érzésre vakbélgyulladásnak tűnt. Akármi volt is az,
képtelen voltam bármiféle kommunikációra. Még a saját nevemet sem
tudtam, mentővel kellett elszállítani, és az egészségügyi központban
újraéleszteni.
 Amikor visszanyertem az eszméletemet, azonnal kipattantam az
ágyból, és visszamentem. A lelépésről nem voltam hajlandó társalogni.
Emlékszem, a kiképző gratulált a meleg, száraz ruhámhoz, majd azon-
nal visszazavart a hullámtörésbe.
– Nem ártana, ha összevizezné és összehomokozná magát! Csak
hogy ne felejtse el, mivel foglalkozunk mi itt!
Körülbelül 02.00-tól az éjszaka hátralévő részét a támaszpont körüli
futással töltöttük, fejünkön az istenverte csónakkal. 05.00-kor elen-
gedtek reggelizni, majd a kedd nagyjából ugyanúgy telt, mint a hétfő.
Semmi alvás, dermesztő hideg, kifáradás az elmezavarig. Végigevez-
tünk egy öt kilométeres vízi túrát a North Islandig és vissza, és mire
visszaértünk, késő este volt, és több mint hatvan órája voltunk talpon.
A sérülések listája egyre hosszabbra nyúlt: vágások, ficamok, hólya-
gok, zúzódások, meghúzódott izmok, és talán három tüdőgyulladásos
eset. Egész éjjel hajtottunk, egyetlen hosszú tíz kilométeres távot evez-
tünk le, majd szerdán ismét 05.00-kor jelentkeztünk reggelizni. Már
három napja nem aludtunk, de senki más nem szállt ki.
És egész délelőtt folytattuk, úsztunk, eveztünk, megint úsztunk,
majd futottunk a part mentén. Délben elvittük kajálni a csónakot, és
akkor végre elküldték minket aludni! Mint kiderült, egy órát és negy-
venöt percet tölthettünk a sátorban. Harminchat srácunk maradt még.
A gond az volt, hogy egyesek nem tudtak elaludni. Én voltam az
egyik. Az egészségügyiek próbáltak segíteni a sérülteknek, hogy
visszatérhessenek a küzdelembe. Az inak és a csípők voltak a leg-
rosszabb állapotban, de egyeseknek izomnyújtó gyakorlatokra volt
szükségük, hogy valamelyest visszanyerjék rugalmasságukat.
Megint leváltották a kiképzőket, akik azonnal ordítozni kezdtek,
hogy mindenki keljen fel, és menjen újra ki. Mintha a temető közepén
állva a halottakat próbálták volna felverni. Az alvók lassan rádöbben-
tek, a legocsmányabb rémálmuk válik valóra éppen. Valaki már megint
hajkurássza őket tovább.
Beparancsoltak minket a hullámtörésbe, és mi valahogy átestünk,
átkúsztunk vagy áttántorogtunk azon a homokdűnén, majd be a fa-
gyos vízbe. Tizenöt perc kínzásban részesítettek minket a hullámtö-
résben, gyakorlatoztattak a hullámokban, majd kiparancsoltak a part-
ra, és utasítottak, hogy emeljük újra a fejünkre a csónakot, és sétáltas-
suk el az elefántot a zabacsarnokhoz.
Egész éjjel hajtottak minket, ki és be a hullámverésbe, és csak Isten
tudja, hány kilométert meneteltettek fel-alá a parton. Végül hagytak
újra aludni. Úgy sejtem, 04.00 körüljárhatott a csütörtöki nap hajna-
lán. Számos pesszimista jóslat dacára valamennyien felébredtünk, és
elvittük a csónakokat reggelizni. Utána könyörtelenül megdolgoztat-
tak minket, versenyeztettek a hatalmas medence vizén, a csónakokat
evező nélkül, puszta kézzel kellett hajtani, majd versenyt úszattak a
csónakokkal, egyik csapattal a másik ellen.
A szerda átfolyt csütörtökbe, de már a Pokoli Hét végső szakaszában
jártunk, és a legendás világ-körüli evezés várt ránk, az utolsó a hét fő
mutatványainak sorában. Valamikor 19.30 körül beszálltunk a csóna-
kokba, és elindultunk. Teljes erővel beleeveztünk a különleges hadvi-
selési központ előtti hullámtörésbe, majd körüleveztük a sziget északi
csücskét, és vissza le végig a San Diegó-i öblön a kétéltű támaszpont-
hoz. Egyetlen általam megélt éjszaka sem tartott tovább, mint az.
Egyik-másik srác addigra már valóban hallucinált, és mind a három
csónakban bevezettük azt a rendszert, hogy egyvalaki alhatott, míg a
többiek eveztek. Szavakkal nem tudom érzékeltetni, milyen fáradtak
voltunk. Minden fényt közvetlenül előttünk tornyosuló épületnek lát-
tunk, minden gondolat valósággá vált. Ha az otthonodra gondoltál,
mint én, akkor azt hitted, éppen beevezel a farmra. Egyedül az volt jó,
hogy szárazak voltunk.
A mi csónakunkban az egyik srác közel állt az összeomláshoz. Egy-
szerűen bedőlt a vízbe, még mindig az evezőlapátját markolva, még
mindig húzva, automatikusan lábtempózva, és még mindig hajtva a
csónakot. Kihúztuk, mintha fel sem fogta volna, hogy éppen eltöltött
öt percet a San Diegó-i öböl vízében. A végén azt hiszem már mind
alva eveztünk.
Három óra múltán kirendeltek minket a partra orvosi vizsgálatra, és
meleg levest kaptunk. Ezután csak nyomtuk tovább pénteken majd-
nem 02.00-ig, amikor kézi megafonnal hívtak be minket a partról. Azt
senki se fogja soha elfelejteni. Az egyik rohadék kiképző tényleg azt
ordította:
– Csónakot felbillenteni!
 Ez olyan volt, mintha belerúgnának egy haldoklóba, de mi csendben
maradtunk. Nem úgy, mint korábban az egyik növendék, aki azzal
szerzett örök hírnevet magának, hogy a legdurvább függelemsértést ri-
koltotta válaszul, amit ezeknek a kiképzőknek valaki valaha adott.
Szóba sem jött a „Huja, Patstone kiképző!” (Mert Terry Patstone
amúgy szuper fickó volt, mindig szigorú, de igazságos.) Az a bizonyos
félig eszét vesztett evezős azt üvöltötte: „Seggfej!” Végigvisszhangzott a
hold sütötte víz felett, és az éjszakai műszak kiképzői harsány nevetés-
sel fogadták. Megértők voltak, és sohasem tették szóvá.
Bevágtuk tehát magunkat a csónak oldala fölött a jéghideg vízbe,
felbillentettük a csónaktestet, majd vissza a fenekére, újra bemásztunk
– csuromvizesen – és folytattuk az evezést. Eszembe véstem egy gon-
dolatot, és nagy igyekezettel tartottam magam hozzá: mindenki más,
aki valaha az Egyesült Államok Haditengerészetének SEAL-je lett, vé-
gigcsinálta ezt, tehát ezt fogjuk mi is tenni.
Végül pénteken 05.00 körül húztuk ki a csónakot a hazai partszaka-
szunkon. Patstone kiképző tudta, hogy csak arra vágyunk, hogy fel-
kaphassuk a csónakot, és átvághassunk a zabacsarnokhoz, ő azonban
nem így képzelte. Felemeltette, majd letetette velünk. Utána megfek-
vőtámaszoztatott, lábbal a csónakban. Egy újabb félóráig még a parton
tartott minket, mielőtt elengedett az elefántot cipelve reggelizni.
Villámreggeli volt, csak pár perc, és már sorakoztattak is odakinn. A
délelőttöt pedig hosszú csónakversenyekkel töltötték ki, és egy sorozat
rettenetes erősítő gyakorlattal a bemutató gödröknél – vagyis a sze-
méttel teli tengervizes iszapban, e fölött kellett átkelnünk néhány kö-
télen, de midig egyenesen belepottyantunk. Hogy még pocsékabbnak
érezzük a helyzetet, állandóan azt mondogatták nekünk, hogy csütör-
tök van, nem péntek, és az egész gyakorlatot harctéri körülmények –
robbanások, füst, szögesdrót – között végeztük. Mi meg csak kúsz-
tunk, másztunk, és potyogtunk a nyúlós iszapba.
Végül Mr. Burns kiküldött minket a hullámtörésbe, miközben foly-
ton azt mondogatta, milyen lassúak vagyunk, mennyi minden vár még
ránk aznap, és hogy ő személy szerint mennyire sajnálja, hogy a 226.
évfolyam számára messze még a vége. A vízben majdnem halálra fagy-
tunk, de legalább lemosta rólunk az iszapgödrök szennyét, és tíz perc
után Taylor főnök visszarendelt minket a partra.
 Akkor már tényleg nem tudtuk, csütörtök van-e vagy péntek. Egye-
sek lerogytak a homokra, mások csak álltak, arcuk nem árult el sem-
mit, de rettegtek a következő néhány órától, és túlságosan sokan töp-
rengtek már azon, ugyan hogyan lennének képesek folytatni. Ez utób-
biak közé tartoztam én is. A térdek megrogytak, az ízületek lüktettek.
Nem hiszem, hogy volt, aki fel tudott állni fájdalom nélkül.
Mr. Burns előrelépett, és azt kiáltotta:
– Oké, srácok, gyerünk tovább egyenesen a következő mutatvány-
hoz! Kemény lesz, jó? De azt hiszem, megbirkóznak vele.
Kinyögtük a világ leggyengébb hujáját. Rekedt, testtől elvált hango-
kon. Nem tudtam, ki szólalt meg helyettem, mert istenemre úgy hang-
zott, mintha valaki más beszélt volna.
Joe Burns kurtán biccentett, majd azt mondta:
– Valójában, fiúk, nincs további mutatvány. Valamennyien vissza a
darálóra!
Senki sem hitt neki. De Joe nem hazudott volna. Bolondozni bolon-
dozott, de hazudni, azt nem. Lassan felfogtuk, hogy a Pokoli Hét véget
ért. Csak álltunk ott megrészegülve. És akkor rekedten károgva meg-
szólalt Ismay tengerész főhadnagy, akinek igazi fájdalmai voltak:
– Megcsináltuk, srácok! A kurva anyját! Megcsináltuk!
Matt McGraw-hoz fordultam, és emlékszem, azt mondtam:
– Hogy a pokolba jutottál el idáig, kölyök? Az iskolában lenne a he-
lyed!
Matt azonban a végkimerülés határán volt. Csak rázta a fejét, és azt
hajtogatta:
– Hála istennek, hála istennek, Marcus.
Tudom, őrülten hangzik annak, aki nem ment át azon, amin mi át-
mentünk, de feledhetetlen pillanat volt. Két srác térdre esett, és sírt.
Azután mind ölelgetni kezdtük egymást. Valaki azt mondta:
– Hát vége van.
Mint egy vert sereg maradéka, visszafelé átsegítettük egymást a dű-
néken, felemeltük azokat, akik elestek, támogattuk azokat, akik már
alig tudtak járni. Elértük a buszt, ami majd visszavisz a támaszpontra.
És ott várt ránk Joe Maguire sorhajókapitány, a SEAL egységparancs-
nokok és a rangidős altisztek. Jelen volt továbbá Minnesota korábban
SEAL-ként szolgáló kormányzója, Jesse Ventura, aki a hivatalos cere-
móniát fogja vezetni, amikor visszaérünk az alakulótérre.
Ott és akkor azonban csak annyit tudtunk, hogy átestünk a tűzke-
resztségen, ami több mint a felére apasztotta a 226. évfolyam létszá-
mát. Harminckettőt nem győzött le közülünk. És a tortúra most véget
ért. Legvadabb álmainkban sem számított rá egyikünk se, hogy ilyen
rettenetes lesz. Isten igazságot szolgáltatott nekünk.
Felsorakoztunk azon a megszentelt aszfalton, és Ventura kormányzó
kimondta a szavakat, amelyek azt jelentették, hogy soha nem kell
megbirkóznunk még egy Pokoli Héttel:
– Kettő-kettő-hatos évfolyam, maguk kikötöttek!
Harsány „Huja, Ventura kormányzó!” kiáltással feleltünk.
Akkor Burns kiképző csendre intett minket, és közölte:
– Uraim! Életük hátralévő részében lesznek sorscsapások, de ma-
gukra nem úgy fognak hatni, mint a többi emberre. Mert megtettek
valamit, aminek a teljesítésére nagyon keveseket szólítottak fel valaha.
Ez a hét magukban fog élni egész életükben. Egy sincs maguk között,
aki valaha el fogja felejteni. És mindenekfelett egy dolgot jelent. Ha
képesek voltak vállalni és legyőzni a Pokoli Hetet, akkor a világon bár-
mi istenverte dolgot képesek megtenni!
Nem állítom, hogy az emlékezetem pontosan őrizte meg az akkor
elhangzott szavakat, de az érzésre nagyon világosan emlékszem. Ezek
a szavak pontosan kifejezik, amit Joe Burns kiképző mondani akart, és
azt is, ahogyan mondta.
És mindnyájunkat megérintett, mélyen. Felemeltük fáradt hangun-
kat, és a kiáltás belehasított a déli levegőbe Coronado tengerpartja fö-
lött.
– Huja, Burns kiképző! – bömböltük. És ha valamikor, hát akkor ko-
molyan gondoltuk.
A SEAL egységparancsnokok és a rangidős altisztek előreléptek,
egyenként kezet fogtak velünk, gratuláltak, bátorító szavakat mondtak
a jövőről. Biztattak, és felszólítottak, hogy amint végzünk, jelent-
kezzünk az ő csoportjuknál.
Az igazat megvallva kissé homályosan emlékszem az egészre. Nem
igazán tudom felidézni, ki hívott, hogy hova jelentkezzek. Egy dolog
azonban nagyon tisztán megmaradt az emlékezetemben. Kezet fog-
tam a nagyszerű SEAL-harcossal, Joe Maguire-ral, és volt számomra
egy kedves szava. És eddigi életemben nem ért ennél nagyobb meg-
tiszteltetés.

***

Azon a hétvégén valószínűleg világrekord mennyiségű ennivalót fal-

tunk fel. Újra megjött az étvágyunk, majd meg is nőtt, ahogy gyom-
runk hozzászokott a sok kajához. Még három hétig kellett dolgoznunk
az első szakaszban, de a Pokoli Héthez semmi sem volt mérhető. Hid-
rológiai tudásunkat tökéletesítettük, a dagályszintekről és a tengerfe-
nék demográfiai viszonyairól tanultunk. Ez igazi SEAL-tananyag, fel-
becsülhetetlenül értékes a tengerészgyalogosoknak. Amikor ők partra-
szállást terveznek, mi gyorsan mozogva korán megjelenünk a helyszí-
nen, titokban felmérjük a helyet, és jelentjük nekik, mire számíthat-
nak.
Addigra csak harminckét srác maradt meg az eredeti évfolyamból, a
legtöbb veszteséget akkor már a Pokoli Hét alatt elszenvedett sérülé-
sek vagy betegségek okozták. Csatlakoztak viszont hozzánk mások,
más évfolyamokból visszamaradottak, akik engedélyt kaptak még egy
próbálkozásra.
Ez rám is vonatkozott, mert én is kényszerű szünetet tartottam,
amikor eltörtem a combcsontomat. Így tehát, amikor a második sza-
kaszra újra szolgálatba álltam, a 228. évfolyamba kerültem. Búvárko-
dással kezdtünk. Megtanultuk, hogyan használjuk a könnyűbúvár pa-
lackokat, hogyan vegyük le, és vegyük fel újra, hogyan cseréljük ki
őket egy társunkkal anélkül, hogy feljönnénk a felszínre. Ez nehéz, de
el kellett sajátítanunk, mielőtt letehettük a medencealkalmassági vizs-
gát.
Én elbuktam a medencealkalmassági vizsgámon, akárcsak sok más
társam. Ez a vizsga igazán kurva nehéz. Az ember leúszik a medence
fenekére a hátán a 36 kilós ikerpalackkal, és közben folyamatosan sze-
kálja néhány kiképző. Tilos letenned akár csak az egyik lábadat is, és
nem tempózhatsz vissza a felszínre. Ha bármelyiket megteszed, már
meg is buktál, és azzal vége.
 Az első, amit a rohadékok megtesznek, hogy letépik a maszkodat,
majd a csutorádat, és akkor aztán gyorsan vissza kell tartanod a léleg-
zetedet. Küzdesz, hogy visszatehesd a helyére a csutorát, és akkor ők a
bejövő légvezetékedet akasztják ki, és azt aztán tényleg gyorsan kell
visszaszerelni, a vállad fölött hátrafelé tapogatózva, a hátad mögött.
Kiderül, hogy valahogy képes vagy tiszta oxigént belélegezni, de ki-
lélegezni csak az orrodon át tudsz. Nagyon sok srác végtelenül zavaró-
nak találja az arca előtt örvénylő buborékzuhatagot. Na, akkor a kikép-
zők teljesen kikötik a légcsövedet, sőt csomót is kötnek rá. És neked
tényleg muszáj újra bekötni a ki- és belégző csöveidet. Ha nem teszed,
vagy megpróbálni sem tudod, már kinn is vagy. Kell az embernek egy
jó tüdőnyi levegő, mielőtt ez elkezdődik, majd tudnod kell vakon tapo-
gatózva eljutni a hátad mögött összecsomózott csőhöz, és elkezdeni a
kicsomózását. Többé-kevésbé érzésből tudja az ember, ha nem lehet
megoldani a problémát, amit a kiképzők megbabonázott cuccnak ne-
veznek. Akkor elhúzza az ember a tenyere élét a torka előtt, és feltar-
tott hüvelykujjal jelez a kiképzőknek. Ez annyit jelent: „Sohasem fo-
gom tudni kikötni ezt a csomót, kérek engedélyt felmerülni!” Na, ak-
kor nem nyomnak le többet, és hagynak feljönni. De a saját érdeked-
ben jó, ha helyesen ítéled meg azt a csomót.
Az én esetemben az történt, hogy elsietve döntöttem úgy, hogy az
én csövemre kötött csomó a lehetetlen feladatok kategóriájába tarto-
zik, jelt adtam, a vállamon át ledobtam a palackjaimat, és fellebegtem
a felszínre. Csakhogy a kiképzők úgy döntöttek, a csomó meg se köze-
lítette a kibogozhatatlan kategóriát, és én csak ügyeskedve kislisszol-
tam egy veszélyes helyzetből. Megbuktam.
Ki kellett mennem a medence szélére, és beülnöm a sorba. A sor el-
vileg megszégyenítő lett volna, akár a pellengérre állítás, csakhogy na-
gyon sokan voltunk. Utasítottak a vizsga megismétlésére, és második
alkalommal nem hibáztam. Kibogoztam az istenverte csomót, és meg-
szereztem a medencealkalmasságit.
Több régóta velem szolgáló bajtársam kibukott, és ettől egészen el-
szomorodtam. Persze nem lehetsz SEAL, ha nem tudod megőrizni a
hidegvéred a víz alatt. Amint az egyik kiképző azon a héten mondta
nekem:
 – Látja azt a srácot, aki ott távolabb pánikol? Nagy betűkkel van rá-
írva a zűr. Egy napon az ő kezében lehet az élete. Márpedig, Marcus,
ezt mi nem engedhetjük meg, és nem is fogjuk!
A medencealkalmassági a legnehezebb az összes vizsga közül, egy-
szerűen azért, mert mi valamennyien sok időt töltünk a vízben, és ak-
kor és ott bizonyítanunk kellett, megvan bennünk a potenciál, hogy
igazi SEAL-lé váljunk, olyan harcossá, akinek a víz mindig biztos me-
nedéket jelent.
Nem jelenthet fenyegetést vagy akadályt, olyan helynek kell lennie,
ahol egyedül mi tudunk életben maradni. A kiképzők egy része sokun-
kat hosszú ideje ismert, és minden áron azt akarták, hogy átmenjünk.
De mutassuk csak a gyengeség legcsekélyebb jelét a medencealkalmas-
sági vizsgán, és a kiképzők nem vállalják a támogatásunkkal járó koc-
kázatot.
Azok, akik maradtak, továbbléptek a harmadik szakaszba. Néhány
újra beálló visszamaradóval kiegészítve huszonegyen voltunk. Akkor
már tél volt az északi féltekén, február eleje, és mi a szárazföldi hadvi-
selési tanfolyam hosszú robotjára készültünk. Abban az időszakban
formálnak bennünket a haditengerészet kommandósaivá.
A tanfolyam hivatalosan a „Robbantási technikák és harcászat” (De-
molitions and Tactics) nevet viseli, és a kiképzés ugyanolyan szigorú
rendben zajlik, és ugyanolyan könyörtelen, mint bármi, amivel eddig
találkoztunk. Köztudott, hogy a harmadik szakaszban dolgozó kikép-
zők vannak a legjobb erőnlétben Coronadóban, és nem kellett hozzá
sok idő, hogy rájöjjünk, miért. Még új proctorunk nyitó beszéde is tele
volt baljós figyelmeztetésekkel.
Eric Hall kiképző volt a neve, hat harcoló SEAL-szakasz veteránja
volt, és már azelőtt, hogy péntek délután elkezdtük a tanfolyamot, fél-
reérthetetlenül leszögezte:
– Nem állhatjuk az olyanokat, akik önsajnálatot éreznek. Bármi
gond adódik kábítószerrel vagy alkohollal, már kinn is vannak. Négy
bár van a környéken, ezeket szokták időnként felkeresni a srácok a
csoportokból. Mindet kerüljék, mint a leprát, értve vagyok? Aki hazu-
dik, csal vagy lop, annak már vége is van, mert itt nem tűrjük az ilyes-
mit. Csak hogy világos legyen, uraim!
 Emlékeztetett minket, hogy a tanfolyam tízhetes, és nem vagyunk
már messze a végzéstől. Elmondta, hol leszünk. Öt hét itt, a központ-
ban, számos napot töltünk majd a szárazföldi navigációs gyakorlótere-
pen La Postában. Lesz négy nap Camp Pendletonban a lőtereken. A
Pendleton név a tengerészgyalogos hadtest több mint 50 ezer hektár
kiterjedésű támaszpontját rejti Los Angeles és San Diego között. A vé-
gén következik majd a SEAL-ek körében a Szikla néven ismert San
Clemente-sziget, a haladó fokú lövészeti, harcászati és robbantásos,
valamint a terepgyakorlatok színhelye.
Eric Hall egy rá jellemző szóvirággal zárta az eligazítást:
– Teljesítsenek nekem mindenkor száztíz százalékot, és ne csesszék
el azzal, hogy valami hülyeséget csinálnak!
És újabb két és fél hónapra nekifeküdtünk. Először az első hegyi ki-
képzésre mentünk, 900 méter magasra, a La Postán túl tornyosuló
vad, csipkézett gerincekkel tagolt Laguna-egységbe, San Diegotól 130
kilométerre keletre. Itt oktatták a rejtőzködést, az észrevétlen moz-
gást, az álcázást és a járőrözést, a kommandósok legfontosabb szak-
mai fogásait a terepen. A terep igazán „bonyolult” volt, sok nehezen
megmászható, meredek hegyoldallal, és csak komoly erőfeszítéssel jár-
ható. Néha nem értünk vissza éjszakára a laktanyába, és kinn kellett
aludnunk a vadonban.
Megtanítottak minket navigálni kinn a terepen, térképekkel és tájo-
lóval. A hét végén valamennyien átestünk az alaptanfolyam gyakorlati
vizsgáján: párosával több, öt kilométeres utat kellett megtennünk a
hegyeken át. Utána visszatértünk a központba, készülni Camp Pendle-
tonra, ahol az első intenzív fegyverzeti oktatás várt ránk.
Nem vesztegettük az időt. Géppisztolyokkal, puskákkal, gépkarabé-
lyokkal és pisztolyokkal foglalkoztunk, azokra a nem túl távoli napok-
ra készítettek fel minket, amikor majd az M4-es gépkarabéllyal, a
SEAL-ek háborús alapfegyverével harcba fogunk indulni.
Az első dolog a biztonság, és valamennyiünknek kívülről meg kellett
tanulnunk a négy alapszabályt:

. Minden fegyvert mindig tekints töltöttnek!

. Sohase tartsd rá a fegyvert semmire, amibe nem akarsz belelőni!
. Sohase tedd az ujjad az elsütőbillentyűre, csak ha lőni akarsz!
 . Tudd, mi a célpontod, és mi van mögötte!

Órákig kinn tartották a csapatot a lőtéren. Időről időre géppuskákat és

az M4-est kellett szétszednünk és összeraknunk, mindig kiképzők
vizslató tekintete előtt, akik stopperrel mérték az időnket. És sohasem
szűnt a brutális erőnléti edzés. Nehezebb volt, mint a második sza-
kasz, mert most már nehéz hátizsákkal, lőszerrel és fegyverrel futtat-
tak minket.
A központban néhány hetet a robbanóanyagok és a robbantási eljá-
rások tanulmányozásával is töltöttünk. Ekkor főleg egyszerű TNT-t és
plasztikot használtunk, különböző gyújtószerkezetekkel. A gyakorla-
tot kizárólag San Clemente szigetén végeztük, és mielőtt odáig eljutot-
tunk, még egy rigorózus kiképzési feladatsor várt ránk, benne egy 23
kilométeres futás a part hosszában és vissza.
Akkor vettünk először részt versenyfutásban úgy, hogy nem voltunk
se összevizezve, se összehomokozva. Képzeljék csak el, száraz sortban
és futócipőben! Csak úgy szálltunk a pálya fölött, a világon semmi sem
zavart.
Március közepe volt már, mire átköltöztünk San Clemente szigetére
négy hét kiképzésre, ahol látástól vakulásig heti hét napot dolgoztunk,
amíg nem végeztünk. Ez az erősen szeldelt terepű sziget holdbéli tájra
emlékeztet, és Kalifornia partjai előtt fekszik, San Diegotól 96 kilomé-
terre nyugatra, a Santa Catalina-öböl túlsó oldalán.
A szigeten akkor már majdnem ötven éve az Egyesült Államok Ha-
ditengerészete parancsolt, gyakorló- és lőtérnek használta. Polgári la-
kosság nincsen, de a sziget egyes részei növények és állatok fontos vé-
dett élőhelyei. Rengeteg a madár és a kaliforniai oroszlánfóka, de
mintha nem zavarták volna őket a hirtelen dördülő robbanások, a be-
csapódó tüzérségi gránátok és a haditengerészeti légierő leszálló heli-
kopterei. Fenn északkeleten, egészen kinn a parton gyakorlatoznak a
SEAL-ek.
Ott sajátítottuk el a gyors és pontos harcszerű lövészet alapismere-
teit, a gyors tárcserét, a szakszerű célkeresést, befogást és a pontos lö-
vést. Bevezettek minket az ellenséges állások megrohamozásának ha-
lálosan komoly tudományába, és megtanították, hogyan kell fedezőtü-
zet lőni. Lassan, azután gyorsabban, először nappal, majd az éjszaka
minden órájában. Oktattak minket a modern hadviselés minden rész-
letére, amelyre egy napon majd szükségünk lesz Irakban vagy Afga-
nisztánban – a lesállás kialakítására és használatára, épületek átkuta-
tására, a foglyok kezelésére, rajtaütések tervezésére. Ezen a helyen sa-
játítottuk el a felderítés összes komoly technikáját.
Az igazán nehézsúlyú rombolással folytattuk, a töltetek telepítésével
kicsiben és nagyon nagyban, utána áttértünk a kézigránátokra, majd a
rakétákra, általában a nagy robbanások előidézésére, és addig gyako-
roltunk, amíg nem bizonyítottuk, hogy szereztünk némi szakértelmet.
Kemény harcászati kiképzési feladatokat kaptunk, szimulált harc-
helyzeteket. Eleveztünk a csónakkal néhány száz méterre a parttól, és
horgonyt vetettünk. Ebből a várakozási körzetből küldtük ki a terep-
felderítőket, akik kiúsztak a partig, ellenőrizték a kiszemelt terepsza-
kaszt, majd jeleztek a csónakoknak, hogy hozhatnak minket. Szigorú
OTB (over the beach – a nyílt parton át) tevékenységet hajtottunk vég-
re, futva szálltunk ki a parti homokra, és azonnal eltűntünk a dagály-
vonal fölött választott búvóhelyeken. A SEAL-ek hagyományosan
ilyenkor a legsebezhetőbbek, ezért a kiképzők, mint a dögkeselyűk,
lesnek minden hibát, minden jelet, ami elárulhatja a rajt.
Éjszakáról éjszakára gyakoroltuk ezeket a partra szállási megoldáso-
kat, teljes felszereléssel és fegyverzettel törtünk magunknak utat ki a
vízből. És a negyedik hét végén mind sikeresen tettük le a vizsgát,
mind a húsz növendék, aki a szigetre érkezett. Valamennyien megsze-
reztük a jogot, hogy rész vegyünk a BUD/S-kiképzést záró avatóün-
nepségen.
Megkérdeztem az egyik kiképzőt, van-e ebben bármi szokatlan.
Egyszerű választ adott:
– Marcus – mondta –, amikor az ember a legjobbak legjobbjait ok-
tatja, semmi sem szokatlan. És minden BUD/S-kiképző a legjobbat
akarja maguknak.
Az avatás után kaptunk néhány hét szabadságot, utána pedig elkez-
dődött a tömény egyéni oktatás. Először az ejtőernyős-iskola a georgiai
Fort Benningben, ahol ejtőernyőssé képeztek ki. Három hetet töltöt-
tem ott azzal, hogy tornyokból ugráltam, majd a C–130-asból, amely-
ből mindenkinek öt ugrást kellett teljesíteni.
 Ez a repülőgép pokolian zajos, és az első ugrás megingathatja némi-
leg az újonc önbizalmát. A sorban előttem álló ugró azonban egy lány
volt West Pointból, és úgy vetette ki magát azon az ajtón, mintha Su-
perman nővére volna. Emlékszem, azt gondoltam: „Krisztusom! Ha ő
meg tudja csinálni, én biztosan megfogom!”, és kivetettem magam a
felhőtlen égbe Fort Benning fölött.
A következő lépés számomra a 18. Delta különítmény (18th Delta
Force) egészségügyi programja volt az észak-karolinai Fort Braggben.
Ott faragtak belőlem harctéri dokit. Inkább persze mentőápolói tanfo-
lyamra hasonlított, de a tananyag rengeteg mindent ölelt fel: tanul-
tunk gyógyszertant, injekciókat beadni, laboratóriumi ismereteket,
mellkascsövezést, harctéri traumák, sebek, égési sérülések kezelését,
öltéseket, morfiumhasználatot. Nagyjából mindent, amire egy sebesült
harcosnak harctéri körülmények között szüksége lehet. Az első napon
315 orvosi szakkifejezést kellett bemagolnom, és a kiképzők sohasem
vették le a lábukat a tudományos oktatás gázpedáljáról. Hajtottam
egész nap és fél éjszaka, mégis akadt egy kiképző, aki utasított, hogy
ugyan vizezzem és homokozzam már össze magamat.
Észak-Karolinából egyenesen a SEAL minősítő kiképzésre mentem.
Újabb három hónap kemény robot várt rám Coronadóban, búvárko-
dás, ejtőernyőzés, lövészet, robbanóanyagok, gyújtószerkezetek keze-
lése, hosszú, intenzív ismétlése mindannak, amit addig tanultam. Rög-
tön utána az SDV (tengeralattjáró) iskolára vezényeltek a floridai Pa-
nama Citybe. Ott ért 9/11, ám akkor még nem tudtam, mekkora hatás-
sal lesznek azok a rettenetes New York-i események az életemre.
Emlékszem a végtelen felháborodásra, amelyet mind éreztünk. Vala-
ki megtámadta az Amerikai Egyesült Államokat, szeretett hazánkat,
amelynek védelmére felesküdtünk. Egyre növekvő dühvel figyeltük a
televíziót, a harcoló alakulatok fiatal, tapasztalatlan, de kivételesen jó
erőnléti állapotban lévő, magas szinten képzett katonáinak dühével,
akik alig várják, hogy az ellenségre vethessék magukat. Alig vártuk,
hogy elkaphassuk Oszama bin Laden al-Kaidás bandáját Irakban,
Iránban, Afganisztánban, vagy bárhol a pokolban is élnek ezek az
eszelősök. De jól gondold meg, mit kívánsz! Esetleg megkaphatod.
Nagyon sok srác fejezte be sikeresen a SEAL minősítő kiképzést, és
kapta meg a Szigonyát egy szerda délutánon, 2001. november 7-én. Rö-
vid ceremónia keretében egyszerűen ránk tűzték kinn a darálón. Bárki
láthatta, hogy az a jelvény a világot jelenti a végzősöknek. Valójában
mindössze nagyjából harminc maradt az eredeti 180-ból, aki annak a
réges-régi beavató kiképzésnek az első napján szolgálatra jelentkezett.
Ami engem illet, különböző oktatási kötelezettségeim miatt 2002. ja-
nuár 31-ig kellett várnom a Szigonyomra.
A kiképzés azonban sohasem áll le. Rögtön azután, hogy hivatalo-
san csatlakoztam ahhoz a testülethez, melyet parancsnokaink a testvé-
riségnek neveznek, híradós iskolára mentem, tanulmányozni és elsajá-
títani a műholdas távközlést, a nagyfrekvenciájú rádióhíradást, az an-
tennahullámhossz valószínűséget, részletesen és mélyrehatóan a szá-
mítógépeket, a globális helyzet-meghatározási rendszereket, meg a
többit.
Ezt követően mesterlövész iskolára küldtek újra Camp Pendletonba,
ahol, nem meglepő módon, először megbizonyosodtak róla, hogy tisz-
tességesen tudunk lőni. Ehhez két nagyon kemény vizsgának vetettek
alá az M4-es gépkarabéllyal, a 823 méterig pontosan lövő SR–25 öntöl-
tő mesterlövészpuskával és a nehéz, nagyteljesítményű 300 Win Mag,
308-as kaliberű forgó tolózáras ismétlőpuskával. Valamennyit nagy
szakértelemmel kell kezelned, ha azt tervezed, hogy haditengerészeti
SEAL mesterlövész leszel.
Ezután kezdődött el az igazi próba. E végső próbán kellett megmu-
tatnunk, hogy képesek vagyunk-e láthatatlanul és észrevétlenül mo-
zogni nehezen járható, ellenséges terepen, ahol a legcsekélyebb hiba is
azonnali halálhoz, vagy ami még rosszabb, csoportod cserbenhagyásá-
hoz vezethet.
Kiképzőnk veterán volt, egyike azoknak az amerikai katonáknak,
akik először indultak el megkeresni Oszamát. Brendan Webb szenzá-
ciós fickó volt. A cserkészés volt a specialitása, és olyan magas színvo-
nalon gyakorolta, hogy egy apacs felderítőnek is elállt volna tőle a lé-
legzete. Szorosan együttműködve vele oktatott minket Eric Davis, egy
másik zseniális SEAL-mesterlövész, aki abszolút könyörtelenséggel
vizsgáztatta rejtőzködési képességünket.
A végső „csatatér” a Pendleton határának közelében elterülő tágas
vidék volt. Nem volt túl dús a növényzet, leginkább csak alacsony,
szétterülő bokrok, de a nehezen járható, nagy sziklákkal, kis sziklák-
kal, agyagpalával borított terep tele volt talajegyenetlenséggel, völ-
gyekkel és vízmosásokkal. Fából, a mesterlövész legközelebbi és leg-
kedvesebb barátjából átkozottul kevés akadt, nyilvánvalóan ezért vá-
lasztották éppen ezt a vidéket. Mielőtt szabadjára engedtek minket
ezen a kopár, poros senki földjén, hosszú előadásokon sulykolták be-
lénk, milyen fontos, hogy figyeljünk oda minden részletre.
Úja megtanítottak az álcázás művészetére, a barna és a zöld krém
használatára, hogy hogyan rakd fel helyesen az ágakat a sisakodra, a
szélroham veszélyeire, ami esetleg csak az ágaidat borzolja össze, ha
nem helyezted el őket szilárdan, és ezzel leleplezi tartózkodási helye-
det. Minden istenverte órában gyakoroltunk, majd kiküldtek a gyakor-
ló- és lőtérre.
Hatalmas földdarab ez, és a kiképzők egy magas kilátóból tartják
szemmel. Cserkelésünket 900 méterre indítottuk ettől az építménytől,
amelynek tetejéről a sasszemű Webb és Davis úgy fürkészte a sok hek-
tárnyi területet, mint két célkereső radar.
A feladat az volt, hogy közelítsük meg őket 180 méteren belülre,
majd a fonalkereszten át tüzeljünk a célpontra. Gyakoroltuk ezt egye-
dül és társsal is, és ember, ha valami, hát ez aztán türelemre tanít.
Órákba telhet, amíg mindössze néhány métert megteszel, és ha a tere-
pet nagy teljesítményű távcsővel pásztázó kiképzők kiszúrnak, nem fe-
jezed be sikerrel a tanfolyamot.
Az utolsó vizsgán társsal dolgoztunk, ez pedig azt jelentette, hogy
mindkettőnknek alaposan álcáznia kellett magát. A végén ő állapítja
meg a lőtávolságot és jelöli ki a célpontot, én pedig híven követem az
utasításait. Ebben a fázisban a kiképzők „sétálókkal”, mozgó megfigye-
lőkkel árasztották el a terepet, akik adóvevőn tartották a kapcsolatot a
megfigyelőtoronnyal. Ha a „sétáló” kétlépésnyire megközelít, megbuk-
tál.
Még ha sikerül is láthatatlanul leadnod a lövésedet, és el is találod a
célt, még mindig megbuksz, ha utána megtalálnak. Kemény, fárasztó,
gondolkodó embernek való játék ez, és a vizsga kimerítően alapos.
Gyakorlati oktatás közben egy-egy kiképző áll mindkettőtök mögött,
miközben átkeltek a tiltott területen. Folyamatosan kritizálnak, példá-
ul azonnal szóvá teszik, hogy a figyelőm helytelen utasítást adott, vagy
a távolság volt rossz, vagy az irány. Ha ezután lövéskor elvétem a célt,
ők tudják, hogy nem én hibáztam. Mint mindig, itt is csapatként kell
működnötök. A kiképző tökéletesen tisztában van vele, hogy az ember
nem képes a távolságot diktáló figyelő nélkül lőállásba kerülni, célozni
és lőni, és Jézusom, jobban teszi, ha jót mond!
Egyetlenegy olyan nap volt a kiképzés alatt, amikor odaballagtak
hozzám, amit piszkosul nagy szemétségnek tartottam, de abból is ta-
nultam valamit. Ellenségünk átkozottul jól sejtette, hova akarunk el-
jutni már azelőtt, hogy egyáltalán elindultunk volna, mert a rengeteg,
búvóhelyet kereső kezdő mesterlövész megfigyelésének tapasztalata
valóságos ösztönt alakított ki bennük. Már akkor belekerültem az
irányzékukba, amikor még meg sem mozdultam, mert tudták, hova
nézzenek, a legvalószínűbb terepszakaszra.
Ez pedig életre szóló lecke a mesterlövésznek: soha, de soha ne
menj oda, ahol az ellenség esetleg számít rád! Azon a gyászos gyakor-
laton egyedüli vigaszom az volt, hogy aznap a kiképzők kivétel nélkül
mindegyikünket felfedtek.
A záróvizsgán már megint a hatalmas, kopár sivataggal néztem
szembe, és nekivágtam utamnak. Kúsztam-másztam, küszködve ha-
ladtam a poros talajon, a fejemet jól lehúztam, az álcázó ágak szilár-
dan ültek a bozótkalapomon, mint a kígyó kanyarogtam előre a szik-
lák között. Több órámba telt, mire elértem félútig és még tovább, amíg
végigóvakodtam az utolsó háromszáz méteren választott lőállásomig.
Nem láttak meg, és én halálos lassúsággal mozogtam a sziklák között,
vízmosástól vízmosásig, mindig hason, mindig a földhöz lapulva. Ami-
kor elérkeztem utam kiszemelt végpontjához, földből és ágacskákból
kis fedezéket rögtönöztem, és gondosan célra irányzott puskával behú-
zódtam mögéje. Lassan és kimérten meghúztam az elsütőbillentyűt, és
lövésem csengve a fém céltárgyba csapódott, pontosan a közepébe. Ha
egy ember feje lett volna, az illető máris a múlt részévé lényegül át.
Láttam, hogy a kiképzők gyorsan körbefordulnak, és kezdik keresni
a helyet, ahonnan a lövedék érkezett, de láthatóan csak találgattak.
Arcomat a talajhoz szorítottam, és félórán át egy centit se mozdultam.
Akkor aztán megkezdtem lassú és óvatos visszavonulásomat, még
mindig hason csúszva, egy árva gallyat vagy követ sem megbolygatva.
Egy ismeretlen orvlövész, pontosan, ahogy mi szeretjük.
 Három hónapig tartott, és kiváló minősítéssel végeztem el a mester-
lövész-iskolát. A SEAL-ek nem törekednek egyéni dicsőségre, így nem
nevezhetem meg, kit választottak meg a tanfolyam résztvevői évfo-
lyamelsőnek.
Az utolsó jelentősebb iskola, amelyet elvégeztem, az összhaderőne-
mi harcászati légi irányítás volt. Egy hónapig tartott, kinn Nevadában,
a Falion Haditengerészeti Légitámaszponton. A repülőgépről alkalma-
zott levegőföld fegyverzet, a 230 kilós bombák és a rakéták alapvető
képességeire oktattak, mit tudnak eltalálni, és mit nem. Megtanultunk
a földről kommunikálni a repülőgépekkel: hogy azt lássák, amit mi,
műholdak közvetítésével információt eljuttatni a légicsapás-mérés irá-
nyítóinak.
Szántam rá némi időt, hogy pontosan elmagyarázzam, mi is egy ha-
ditengerészeti SEAL, és mi kell ahhoz, hogy valaki azzá váljon. De
amint mindig mondják nekünk, azt a Szigonyt minden áldott nap ki
kell érdemelned. Sohasem hagyjuk abba a tanulást, a kiképzés soha-
sem áll le. Az, hogy valaki a haditengerészet SEAL-je, nagyjából a tíz-
ezred részét érzékelteti annak, amit valójában jelent. Valahogy úgy,
mintha Dwight D. Eisenhower tábornok futólag megjegyezte volna
magáról, hogy valamikor szolgált a hadseregben.
Önök azonban most már tudják, mi volt az ára, mit jelentett vala-
mennyiünknek, sőt talán azt is, miért akartunk azzá válni. Oké, oké,
megvan a magunk kis önteltsége, ám ennek a gőgnek minden cseppjé-
ért verejtékkel, vérrel és kegyetlenül nehéz munkával fizettünk meg.
Mert mindenekfölött hazafiak vagyunk. Készséggel vesszük fel a
fegyveres harcot bárkivel, aki az Amerikai Egyesült Államok ellenségé-
nek bizonyul. Mi vagyunk az első védelmi vonal, félelem nélkül, és ké-
szen arra, hogy szembeszálljunk az al-Kaidával, dzsihádistákkal (a
muszlim szent háború harcosaival), terroristákkal, vagy bárki más po-
kol szülöttével, aki fenyegeti a nemzetünket.
Minden haditengerészeti SEAL tökéletesen bízik magában, mert be-
lénk verték a hitet a győzelmünkben, a szent meggyőződést, hogy
nincs földi erő, amely a csatatéren kiállja viharos rohamunkat. Hiszen
legyőzhetetlenek vagyunk, igaz? Feltartóztathatatlanok. Ez az, amiben
lelkem legmélyéig hittem azon a napon, amikor mellemre tűzték a Szi-
gonyt. Még mindig hiszek, és mindig hinni fogok.
 6

Viszlát, csávókáim! Tanítsátok őket móresre!

Megérkezett a végső jóváhagyás: „Vörös Szárnyak mehet!” A
leszállásvezető vette át az irányítást… „Egy perc… Harminc
másodperc… Rajta!” A rámpa leereszkedett… a fedélzeti lö-
vész készenlétben állt az M60-as géppuskánál… Holdtalan
éjszaka… Danny ment elsőnek.

Miközben azon a reggelen 2005 márciusában az afganisztáni Bagram

mellett új nap virradt az óriási kiterjedésű amerikai támaszpontra, mi
elfoglaltuk a nekünk kijelölt barakkot, és aludtunk néhány órát, mi-
előtt elmentünk általános eligazításra. Dan Healyt, Shane-t, Jamest,
Axe-et, Mikeyt és engem, az 1-es számú SDV-csoport újonnan érkezett
tagjait azonnal „kölcsönadtak” a Virginia Beachről kitelepült 10-es szá-
mú SEAL-csoportnak, amelyet akkor éppen a kőkemény Eric Kristen-
sen sorhajóhadnagy vezetett az egység parancsnokának távollétében,
akit szolgálati kötelezettségei máshová szólítottak.
Eric pokolian vicces fickó volt, mindig egy maradt a srácok közül,
olyannyira, hogy később ez akadályozhatta előrehaladását is a ranglét-
rán. Manapság a SEAL-ek 75 százaléka rendelkezik főiskolai vagy egye-
temi diplomával, és a tiszteket a legénységtől elválasztó vonal elmosó-
dottabb, mint bármikor korábban. Eric azonban harminckét éves volt
akkor, és egy tengernagy fia Virginiából. Lehet, hogy folyton viccelő-
dött és gyakran vágott pofákat az elöljárói rendelkezései hallatán, de
kitűnő SEAL-parancsnok volt, és az egész amerikai haditengerészet
egyik legjobb harcoló szakaszát vezette. A 10-es számú csoportot nagy-
szerűen kiképezték arra a fajta hadviselésre, amelybe mi ekkor kapcso-
lódtunk be. Kristensen sorhajóhadnagyot pár bizalmas munkatárs is
segítette, Luke Newbold és Walters első vezető tengerészaltiszt (azaz
„főfőnök”), két nagyon különleges fickó. Csak annyit mondhatok,
öröm volt velük dolgozni.
Eligazításunk, mint mindegyik a 10-es csoportnál, elsőrangú volt.
Leginkább valamiféle kíméletlen ismeretterjesztő előadásnak nevez-
ném arról, mi történik az Afganisztánt és Pakisztánt elválasztó észak-
nyugati határvidéken. Azokban a meredek, kövekkel borított völgyek-
ben és hegyekben, e porszínű, baljóslatú vidéken akkoriban a tálibok
újraéledő hadai nyüzsögtek. Dühös, sértett férfiak, akik a magasan hú-
zódó határ mentén szervezték újjá csapataikat, és javában készülődtek
a szent mohamedán föld visszafoglalására, amelyet meggyőződésük
szerint a hitetlen amerikaiak elloptak tőlük, majd odaajándékozták
holmi új, választott kormánynak.
Ott fenn a hegyekben kacskaringós ösvények bukkannak fel, majd
tűnnek el hatalmas kőomlások és sziklatömbök között. Azon a terepen
mintha minden lépés, amelyik bármit kibillent a helyéről, egy kis kö-
vet vagy egy kupac palás agyagot, azonnal földet rengető kőlavinát
okozna. A Hindukus magas, csendes lejtőin az észrevétlenség kell le-
gyen a jelszavunk, kötötték a lelkünkre az eligazításon.
Pontosan ezek az ösvények, amelyeket évszázadok alatt tapostak ki
az örökösen háborúskodó törzsi harcosok, voltak azok az útvonalak,
amelyeket a legyőzött tálibok és az al-Kaida használt, miután 2001-ben
az elsöprő erejű amerikai bombázás kis híján megsemmisítette őket.
Elég hamar meg fogunk róluk tanulni mindent.
Szó szerint órákon belül megkezdtük első bevetésünket, senki sem
tekintett minket zöldfülű újoncnak. Végtére is valamennyien teljesen
kiképzett SEAL-ek voltunk, harcra készek, készek felmenni azokra a
hegyi hágókra, és segédkezni a Pakisztánból a határon át visszafelé
mozgó újra felfegyverzett törzsi harcosok áradatának lassításában.
Helikopterrel repültünk fel a hágókhoz, egy mély völgy fölé emelke-
dő kisebb hegyre. Megérkeztünk, talán úgy húszan, köztük Dan, Sha-
ne, Axe és Mikey, és szétszóródtunk a hegy körül. Axe, Mikey és James
Suh (hívójelük Irish One – Ír Egyes) nagyjából két kilométerre helyez-
kedett el Healy főnöktől, Shane-től és tőlem (hívójelünk Irish Three –
Ír Hármas).
A határ egyik legzűrösebb gócpontja volt ez, ahol nagy létszámú tá-
lib csapatok jöttek-mentek heti, sőt akár napi gyakorisággal. Arra szá-
mítottunk, hogy felülről figyelhetjük meg a tálibokat azon a hegyeken
átkígyózó keskeny, csalóka csapáson, ahogy vezetik ringó léptű tevéi-
ket, amelyek közül sokat robbanóanyaggal, gránáttal, és Isten tudja,
még mi mindennel raktak meg.
Nagyon óvatosan lépkedtem. Figyelmeztettek minket, hogy ezek a
marcona afgán törzsi harcosok mindig készek harcolni, és nem való-
színű, hogy akad köztük könnyű ellenfél. Azt is tudtuk, hogy egyetlen
elvétett lépés, egy elmozdított kő, bármilyen apró is legyen, elárulja,
hol vagyunk. Ezek a törzsek évszázadok óta élnek ott fenn, és a harco-
soknak olyan a szemük, mint a sasnak. Ha meghallanak vagy meglát-
nak minket, azonnal támadni fognak. Hadvezetőségünk nem hagyott
bennünk efelől kételyt. Veszélyes feladat volt, de fel kellett tartóztat-
nunk a fegyveres terroristák beáramlását.
Minden lépésemre ügyelve haladtam a gerinc mentén, időnként
megálltam, távcsövemmel pásztáztam a hágót. Hangtalanul jártam. El-
méletileg minden világos volt. Ha egy csapat vad törzsi harcos imboly-
gó tevékkel és rajtuk rakétákkal feltűnik a hágón, azonnal erősítést kell
előfüttyentenem rádión. Ha a csapat kisebb, akkora, amekkorával itt
azonnal el tudunk bánni, lecsapunk, a vezetőket megpróbáljuk elfog-
ni, a többivel pedig elbánunk minden eszközt bevetve, amire csak
szükség lehet.
Mindenesetre folytattam nesztelen őrjáratomat, leguggoltam egy
nagy kőtömb mögé, és ismét végigpásztáztam a hágót. Semmi. Megint
kiléptem a meredeken lejtős, kopár, nyílt terepre, és akkor hirtelen
megpillantottam magam alatt három felfegyverzett afgán törzsi har-
cost. Agyam lázasan dolgozott. Úgy hatvan méter választott el Shane-
től. Nyissak tüzet? Hányan lehetnek még?
Elkéstem. Ők nyitottak tüzet elsőnek, felfelé célozva, és AK–47-eseik
lövedékei rövid sorozatokban csapódtak körülöttem a sziklákba.
Visszavetődtem a sziklák mögé, tudtam, hogy Shane bizonyosan meg-
hallott ebből valamit. Utána én léptem elő, és adtam nekik. Láttam,
hogy fedezékbe húzódnak. Na, legalább helyhez szögeztem őket.
Csakhogy újra lőttek, én meg újra viszonoztam a tüzet, ők azonban
azonnal megeresztettek két rakétahajtású RPG-gránátot, bár hála is-
tennek láttam, amikor kilőtték őket. A földre vágódva kerestem fede-
zéket, de kirobbantották a helyéről az egyik kőtömböt, amely addig ta-
karást biztosított. Mindenfelé gellert kapott AK-lövedékek, por, repe-
szek és apró kődarabok röpködtek.
Mintha egyszemélyes háborút vívtam volna, és csak a Jóisten tudja,
hogyan úsztam meg, hogy eltaláljanak. A robbanás visszhangja azon-
ban váratlanul elhalt, és tisztán hallottam a három mániákus szórvá-
nyos lövéseinek hangját. Csendben vártam, amíg úgy véltem, előjöttek
már a fedezékből, akkor aztán előléptem, és megint nyomni kezdtem
az elsütő billentyűt. Nem tudom, kit vagy mit találtam el, de hirtelen
megint nagyon nagy lett a csönd, mintha mi sem történt volna. Isten
hozott Afganisztánban, Marcus!
Ez volt járőrtevékenységünk egyik típusa, amikor fenn a hágóknál
őrködtünk, és igyekeztünk rejtve maradni. A másik az egyszerű megfi-
gyelő és felderítő járőrözés volt, melynek során egy falu figyelésével és
fényképezésével bíztak meg minket. Ilyenkor valamilyen célszemélyt
kerestünk. Mindig arra számítottunk, hogy meg is fogjuk találni,
ugyanis kiváló, gyakran jó minőségű fotókkal kiegészített felderítési je-
lentések alapján dolgoztunk. És mindig valami turbános rohadékot ke-
restünk, aki túlságosan régen űzte már kedvenc időtöltését, az ameri-
kai tengerészgyalogosok felrobbantását.
Ezeken a hegyi bevetéseken elvárták tőlünk, hogy vagy erős nagyítá-
sú távcsővel, vagy fényképezőgépeink optikájával ismerjük fel a kisze-
melt személyt, majd csapjunk le a falura, és fogjuk el az illetőt. Ha
egyedül volt, a SEAL-ek alapterve mindig így nézett ki: célszemélyt el-
kapni, visszajuttatni a támaszpontra, és rávenni, hogy beszéljen,
mondja el, hol gyűltek össze nagyobb számban a tálibok, jelölje meg a
hegyekben elrejtett hatalmas hadianyagkészletek helyét.
A rejtegetett robbanóanyagnak csak egyetlen célja lehetett: gyilkolni
és megnyomorítani a választott kormányt támogató amerikai katoná-
kat a hegyekben. Emlékeztettük magunkat arra, hogy ezek a tálib fel-
kelők ugyanazok a fickók, aki Oszama bin Ladent rejtegetik és támo-
gatják. Azt is tudtuk, mindenféle ha vagy de nélkül, hogy az a tömeg-
gyilkos pontosan ott tartózkodik valahol, ahova most tartunk.
Általában el kellett kapnunk a faluban az emberünket, ha mondjuk
csak négy testőr védte. Semmi gond. Ha azonban több volt a fegyveres,
ha valamiféle tálib helyőrség működött ott és a településen nyüzsögtek
a fegyveresek, hívnunk kellett a feladatnak megfelelő harci különít-
ményt, hogy repüljön oda, és oldja meg a problémát. Akár így, akár
úgy, attól kezdve, hogy megérkeztünk, megszűntek ígéretesek lenni a
kilátások az i ú Bombafabrikáló Abdul számára, aki az északkelet-af-
ganisztáni Vályogház Centerben a Fő utcán méri ki a dinamittöltetét.
Következő bevetésünk nagyszabású hadművelet volt, körülbelül öt-
ven srácot dobtak le a hegyekben, a legpocsékabb terepen, amelyet
önök valaha is láttak. Nos, akkor talán nem, ha kedves olvasóim között
akad egy-két havasi kecske vagy hegyi vadmacska, de hétszentség,
hogy azok közül, melyeket én láttam, ez volt a legpocsékabb.
Voltak ott meredek sziklafalak, laza kőgörgetegek, függőleges oldalú
szakadékok, bokor vagy fa pedig még mutatóba is csak alig. Semmi,
amiben az ember megkapaszkodhatott, vagy ami mögé szükség esetén
fedezékbe húzódhatott.
Korábban már mondtam, milyen kiváló erőnléti állapotban voltunk.
A világon mindent meg tudtunk mászni, mindenhova el tudtunk men-
ni. Ott azonban – lehet, hogy most nem fognak hinni nekem – nyolc
óránkba telt gyalog megtenni másfél kilométert. Potyogtak a srácok az
istenverte hegyekről, sokan és súlyosan sérültek. Nagyobb volt a hő-
ség, mint egy texasi palacsintasütőben, mondta is az egyik cimborám:
– Muszáj lesz kilépnem a csoportoktól, csak hogy innen kikerüljek!
Tudom, nem gondolta komolyan, de mindnyájan tudtuk, mit érez.
Fáradtak voltunk, frusztráltak, kötéllel egymáshoz kötve, teli hátizsák-
kal és puskával kúsztunk-másztunk e veszélyes hegyek között. A mai
napig ez maradt életem legkellemetlenebb útja, és az ellenséggel még
nem is találkoztunk.
Ezen a második bevetésünkön kettős célpontunk két afgán falu volt
a hegyoldalba építve, egyik a másik fölé. Halvány gőzünk se volt, me-
lyikben rejtőzik a nagyobb csoport tálib fegyveres, tehát az a döntés
született, hogy mindkettőt le kell rohannunk. Semmi szarakodás! A
döntés oka egy nagyon fiatal rosszfiú volt. Hajmeresztő információink
voltak róla a hírszerzéstől, műholdakról és az FBI-tól is. Fényképünk
azonban nem volt.
Sohasem tudtam meg, hol tanult, de ez a tejfelesszájú tálib kölyök
igazi tudós volt, a robbanóanyagok mestere. IED-es (Improvised Explo-
sive Device – rögtönzött robbanószerkezet) srácoknak nevezzük az
ilyeneket, és a hegységnek ezen a fertályán ez a kölyök volt az IED-ek
Ő
királya. Ő meg az emberei rettenetes pusztítást vittek véghez az ame-
rikai katonaság soraiban, sűrűn robbantottak mindenfelé. Nemrég
robbantott fel járműveket az amerikai tengerészgyalogság több menet-
oszlopából, és ölt meg számos bőrnyakút.
A hegyek között megtett gyalogmenet után a Foxtrot szakasz a kora
hajnali órákban rendezte sorait, majd magasan a felső falu fölött elfog-
laltuk állásainkat. Napkeltekor gyorsan leereszkedtünk a hegyoldalon,
és rohammal betörtünk a faluba. Sorra döntöttük be a házak ajtóit,
mindenkit őrizetbe vettünk. Nem lőttünk, de fellépésünk csak úgy su-
gározta a megfélemlítő erőt, ahhoz nem férhet kétség. Nem is állt ellen
senki, a kölyök azonban nem volt ott.
Ugyanakkor a fő erő, a 10-es számú SEAL-csoport szintén behatolt,
és eljátszotta a pokol ördögeit a nagyobb, alsó faluban. Eltartott egy
ideig, mert kihallgatásokat is kellett végezniük, amire mindnyájunkat
alaposan kiképeztek. Az adott körülmények között mindenkit megiz-
zasztottunk a keresztkérdéseinkkel, mert kerestük a hazugot, azt a fic-
kót, aki változtatja a történetét, a fickót, aki valahogy más. Azt a fickót
akartuk fülön csípni, aki nyilvánvalóan nem egy az egyébként a férfila-
kosságot alkotó kecskepásztorok közül, egy fiatal srácot, aki külsőre is
kilóg a bütykös-ráncos, sok gyötrelemtől edzett helybeli hegyi parasz-
tok közül.
Megtaláltuk az emberünket. Az volt az első közeli találkozásom egy
fanatikus tálib harcossal. Sohasem fogom őt elfelejteni. Éppen csak
annyi idős volt, hogy tisztességes szakállt tudjon növeszteni, de vad,
őrült tekintettel bámult a világba, és úgy meredt rám, mintha az előbb
tiportam volna lábbal a Korán összes tanítását.
Abban a pillanatban tudtam, ha módja lett volna megölni, meg is
teszi. Sem azelőtt, sem azóta senki nem nézett rám annyi gyűlölettel.

***

Ez a második afganisztáni hadművelet, a Bombafabrikáló Abdul –

vagy akármi volt is a neve – rajtaütésszerű elfogása, értette meg ve-
lünk, újonnan érkezett SEAL-ekkel a konfliktus két jellemző vonását.
Először is azt, milyen elvakult gyűlölettel tekintenek mindnyájunkra
ezek a muszlim szélsőségesek, másodszor pedig azt, hogy az ilyen jel-
legű hadviselésben mennyire nehézkessé teszi működésünket saját
harcérintkezési szabályaink (ROE, Rules of Engagement) betartása.
Természetünknél, kiképzésünknél és iskolázottságunknál fogva mi
SEAL-ek nem vagyunk éppen tökhülyék. És akárcsak mindenki más,
mi is elolvassuk a napilapok szalagcímeit, amelyek arról szólnak, hogy
a fegyveres erők hány tényleges szolgálatot teljesítő tagját vádolják
meg világszerte gyilkossággal polgári bíróságokon azért, mert azt tet-
ték, amit a kötelességüknek véltek: ellenségüket támadták.
Afganisztánban harcérintkezési szabályaink előírták, hogy nem lő-
hetünk rá fegyvertelen civilre, nem sebesíthetjük vagy ölhetjük meg.
De mi a helyzet azzal a fegyvertelen civillel, aki azoknak a törvényte-
len fegyvereseknek a képzett kéme, akiket próbálunk visszaverni? Mi a
helyzet azzal a sokféle csoportból összetevődő, megosztott, de halálo-
san veszélyes titkos hadsereggel, amely magát civilnek tettetve lopako-
dik át Afganisztán hegyvidékein? Ezekkel a fickókkal mi a helyzet? Mi
a helyzet az ártatlan külsejű tevehajcsárokkal, akik állataik hátára kö-
tözve annyi robbanóanyaggal kelnek át a hegyi hágókon, hogy az a
Yankee-stadion felrobbantáshoz is elegendő lenne? Na, ezekkel a fic-
kókkal mi a helyzet?
Valamennyien tudtuk, minket olyasminek az elvégzésére válogattak
ki, amit ezerből 999 amerikai még csak el sem tudna képzelni. És arra
tanítottak, hogy szükség van ránk nemzetünk biztonságához. Elké-
pesztően veszélyes feladatok elvégzésére küldtek minket Afganisztán-
ba. Ám ugyanakkor azt is közölték velünk, nem lőhetünk rá arra a te-
vehajcsárra, mielőtt mindnyájunkat fel nem robbant, mert szegény le-
het fegyvertelen polgári lakos is, aki csak megsétáltatja a szent és sért-
hetetlen magántulajdonát képező dinamitot.
És mi a helyzet a cimborájával? A fiatal fiúval, aki bottal lohol hátul,
és a tevék hátsóját püföli? Na, vele mi a helyzet? Mi van, ha alig várja,
hogy felszaladhasson a hegyekbe megkeresni a bátyját meg a többi tá-
lib nehézfiút? Azokat, akik az RPG-vel várnak egy rejtett barlangban?
Mi bizonyosan nem fogjuk hallani, amikor beszámol nekik, hol lá-
tott minket, ahogy a politikusok sem, akik azokat a harcérintkezési
szabályokat kiötlötték. És az öltönyösök a hegyoldalban sem lesznek
ott, amikor felrobban közöttünk az első gránát, és letépi valakinek a
lábát vagy a fejét.
 Vajon tüstént le kellene lőnünk a kis szarházit, még mielőtt futás-
nak eredhetne? Vagy tényleg csak egy fegyvertelen civil, aki senkinek
nem okoz kárt? Csak sétálni viszi a TNT-jét, mi?
Ezek a terroristák/felkelők ugyanolyan jól ismerték a szabályokat,
mint az irakiak. Ezek azonban nem az ő szabályaik. Ezek a mi szabá-
lyaink, a nyugati országoké, a világ civilizált feléé. És minden terrorista
tudja, hogyan manipulálja őket a saját érdekének megfelelően. Máskü-
lönben a tevehajcsárok hordanának fegyvert.
De nem hordanak. Mert tudják, hogy valószínűleg félünk majd lelő-
ni őket, mert akkor esetleg vádat emelnek ellenünk gyilkosságért, ami-
ről történetesen tudom, hogy ők hisztérikus röhögésre ingerlő gondo-
latnak tartják.
Ha pedig mégis le találtunk volna lőni közülük egy párat, tízezer gi-
gabyte-os sebességgel adták volna le a hírt a mobiltelefonjukon egye-
nesen az al-Dzsazíra arab hírtelevíziónak:

BRUTÁLIS AMERIKAI KATONÁK HALOMRA LÖVIK A BÉKÉS AF-

GÁN PARASZTOKAT!

Amerikai hadügyi illetékesek azt ígérik, vádat emelnek a SEAL-ek ellen.

Vagy valami hasonló. Biztosra veszem, sejtik, hova akarok kilyukadni.

Az Amerikai Egyesült Államokban a média azonnal keresztre feszítene
bennünket, manapság mást sem csinál. Csaptak valaha nagyobb lár-
mát annál, mint ami Abu Ghraib miatt tört ki? Ha tágabb összefüggé-
sükben nézzük a dolgokat, annak a sok halálnak és pusztításnak a
kontextusában, amit iszlám szélsőségesek zúdítottak a világra, akkor
nálam még nem szólaltatja meg a riasztócsengőt, hogy egy csapat iraki
foglyot megaláznak. És önöknél sem szólaltatná meg, ha valaha a saját
szemükkel látták volna, mire képesek ezek a fickók. Arra gondolok, Jé-
zusom, hogy emberek fejét vágták le, amerikai fejeket, segélyszerveze-
tek önkénteseinek a fejét. Emberek ezreit megölni semmiség nekik, fi-
atal amerikai katonákat úgy szurkáltak agyon és csonkítottak meg,
mintha még mindig a középkorban élnénk.
Az az igazság, hogy az ilyen terrorista/felkelő hadviselésben senki
sem tudja biztonsággal megmondani, ki a polgári lakos, és ki nem. Mi
értelme tehát olyan szabályokat hozni, amelyeket nem lehet általános
érvénnyel betartani? Szabályokat, amelyek gyakorlatilag keresztülvihe-
tetlenek, mert senki se tudja, ki az istenverte ellenség, és mire kiderí-
ted, talán már a saját életed megmentéséről is lekéstél. Valós helyze-
tekben majdnem lehetetlen a ROE alapján értelmesen eljárni.
És mintha senki sem tudná biztosan, minek kellene tekinteni min-
ket Afganisztánban. Békefenntartó haderő vagyunk? Az afgán kor-
mány nevében viselünk hadat a felkelők ellen, vagy az Amerikai Egye-
sült Államok nevében? A terroristák legfőbb vezetőjét, Bin Ladent pró-
báljuk minden áron felkutatni, vagy csak azt próbáljuk megakadályoz-
ni, hogy a tálibok újra uralmuk alá hajtsák az országot azért, mert ők
nyújtottak védelmet Bin Ladennek és minden harcosának?
Halvány lila fogalmam sincs, de a mi részünkről minden a legna-
gyobb rendben van. Mondják meg, mit akarnak, és mi meg fogjuk ten-
ni. Mi hűségesen szolgáljuk az Egyesült Államok kormányát. Afganisz-
tánban azonban az ellenség hátországában is kell harcolni. Nem szá-
mít, hogy egy demokratikus országba a saját kormánya hívott be min-
ket. Nem számít, hogy senki se lövöldöz át Pakisztánból a határon,
nem számít, hogy a tálib hadsereg törvénytelen, nem számít a Genfi
Egyezmény, bla-bla-bla.
Amikor azok között a hegyek között járőrözünk, bedobunk minden
általunk ismert fogást a tálibok újraszerveződésének megállítására, és
iparkodunk megtalálni, majd elfogni a felső vezetőiket és a robbantási
szakértőiket, és ezt mindig jól felfegyverkezett, gyűlölettől hajtott el-
lenségtől körülvéve tesszük, akinek nyíltan hirdetett célja valamennyi-
ünket megölni. Na, ezt jelenti az ellenség hátországában kifejezés. Ne-
kem elhihetik.
És mi mégis felmegyünk oda, nap mint nap. Mi megtesszük, amit
elvárnak tőlünk, vagy belehalunk abba, hogy megpróbáljuk megtenni.
Az Amerikai Egyesült Államokért. De ne mondják meg nekünk, kit
szabad megtámadnunk! Ezt ránk kell bízni, a katonákra. És ha a libe-
rális sajtó és politikai tábor képtelen elfogadni, hogy háborúban néha
olyan embereket is megölnek, akiket nem kellene, akkor azt javaslom,
először nőjenek fel, majd szolgáljanak le egy kis időt fenn a Hindukus-
ban. Persze valószínűleg nem élnék túl.
 Az igazság az, hogy bármely kormány, amelyik azt hiszi, hogy léte-
zik valamilyen formában tisztességes és olyan módon szabályoknak
alávetett háború, mint egy baseballmeccs, valószínűleg jobban tenné,
ha véletlenül se keveredne bele egyetlen fegyveres konfliktusba sem.
Mert a háborúban nincs semmi, ami tisztességes lenne, és időről időre
bizony olyanok is életüket vesztik, akik nem szolgáltak rá. Ez így megy
körülbelül egymillió éve. Amikor a tálibok vérengző orgyilkosaival ál-
lunk szemben, valóban nem a Genfi Egyezmény IV. paragrafusa 4. cik-
kelye szabályai szerint vívjuk meg a harcot. Mi a 223/5,56 mm cikkely
alapjára helyezkedve harcolunk – ami nem más, mint az M4-es gépka-
rabélyunk kalibere és űrmérete. És ha ezek a számok nem tűnnek
helytállónak, próbálkozzunk meg a 7,62 mm-rel, amelyet a lopott
orosz Kalasnyikovok lőnek ránk, általában gyilkos rövid sorozatokban.
A terror elleni globális háborúban nekünk vannak szabályaink, és
ellenfeleink ellenünk használják fel őket. Mi próbálunk megmaradni a
józan ész határai között, ők pedig nem riadnak vissza semmitől. Ők
készek lealacsonyodni bármilyen aljasságig a hadviselésben, nekik be-
lefér a kínzás, a lefejezés, a csonkítás. Az ártatlan civilek, nők és gyer-
mekek támadása, a gépkocsiba rejtett bombák, az öngyilkos merény-
lők, bármilyen pokoli ötlet, amivel csak elő tudnak állni. Emiatt kerül-
tek egy sorba a történelem legmocskosabb szörnyetegeivel.
Én pedig felteszem a kérdést: ki kész a legmesszebb elmenni ennek
a háborúnak a megnyeréséért? A válasz: bizony ők. Ők azok, akik
készséggel meghalnak maguk is, csak ellenségüket elpusztíthassák, ők
azok, akik elmennek a végső határig, bármikor, bárhol, bármi az ára.
És nekik nincsenek a harcérintkezést korlátozó szabályaik.
Ezért tehát minket egy további félelem és veszély is fenyeget, amikor
harcba indulunk a tálibok vagy az al-Kaida ellen – a mi saját kis félel-
münk attól, hogy esetleg a saját haditengerészetünk hadbírósága elítél
minket, a félelem az amerikai médiától és annak az amerikai politiku-
sokra gyakorolt katasztrofális befolyásától. Valamennyiünkben eleve-
nen él a félelem a katonai képzettség nélküli, félművelt újságíróktól,
akik csak egy jó sztorit akarnak, hogy igazolják, megérdemlik a fizeté-
süket, meg a busás költségtérítést. Ne gondolják, hogy csak én véleke-
dek így. Mi mindnyájan utáljuk őket, részben mert hiányzik belőlük a
józan ítélőképesség, de leginkább a tudatlanságuk és gátlástalan op-
portunizmusuk miatt. Az első perctől, amikor egy fegyveres konfliktus
mediatizált háborúvá lesz, a hírek is átváltoznak kemény tények he-
lyett valakinek a véleményévé. Amikor a média az Egyesült Államok-
ban bekapcsolódik az eseményekbe, attól kezdve az már olyan háború,
amelyet piszkosul jó esélyünk van elveszíteni, mert azonnal felerősöd-
nek a ránk rótt korlátozások, ez pedig szenzációsan jó hír az ellenség-
nek.
Hébe-hóba egy-egy tudósító vagy fotós a harcolók útjába keveredik,
és benne akad egy golyó. És a sajtó kiemelkedően jól fizetett munka-
társaiból egy szempillantás alatt nemzeti hősök lesznek, akiket nem
győz dicsőíteni a hazai média. A SEAL-ek nem bárdolatlan bugások,
de nem tudom leírni, mennyire bosszantja ez azokat a nagyon jól kép-
zett, de nem túl jól fizetett fickókat, akik valójában megvívják a har-
cot. Profik, akik szó nélkül teszik kockára az életüket nap mint nap, és
közben túl gyakran vesztik életüket vagy sebesülnek meg. Néma hősök
ők, ismeretlen katonák, kivéve az őket sirató hasonlóan névtelen, ki-
csiny otthoni közösségek számára.
Egyik első szolgálati időszakunk odafenn a hágóknál a 6-os számú
megfigyelőponton pokolibb volt még a pokolnál is. Éppen csak sike-
rült eljutnunk kijelölt állásunkba – vagy húszan lehettünk amikor ezek
a hegyekben rejtőző afgán vademberek tömeges rakétatűz alá vettek
minket, száz és száz rakétával, csak úgy röpködtek a fejünk fölött, és
szakadatlanul csapódtak a hegyoldalba.
Vajon ők az Egyesült Államok ellen fellépő fegyveres hadviselőnek
minősülnek vagy polgári lakosnak? Mindenesetre három napunkba
telt a megfékezésük, és még akkor is erős légi támogatást kellett kér-
nünk, hogy kikecmereghessünk onnan. Három nappal később a mű-
holdképek megmutatták, hogy a tálibok éjszaka tizenkét Kalasnyikov-
val és hagyományos harci késsel felfegyverzett fickót küldtek a hely-
színre, akik gyilkolásra készen kúsztak előre a sötétségben, egyenesen
a mi korábbi állásunkhoz.
De a szándékukat nem tudod bizonyítani! Már hallom is a liberálisok
hőbörgését. Nem, hát persze hogy nem. Csak egy csésze kávé kedvéért
másztak fel oda.
A tálibok azokkal az éjszakai támadásokkal ugyanazt a taktikát al-
kalmazták, mint a mudzsahedinek az oroszok ellen: a sötétség leple
alatt észrevétlenül közel lopakodtak, és addig vagdalták el az őrök tor-
kát, amíg a szovjet hadvezetőség és a fiatal katonák szülei nem bírták
tovább. A mudzsahedinek most a tálibok vagy az al-Kaida alakjában
léptek újra színre, és ugyanolyan vérszomjasán fordultak szembe ve-
lünk, mint korábban az oroszokkal.
A haditengerészet SEAL-jei ezzel meg tudnak birkózni, ahogy bár-
mely ellenséggel. Akkor azonban nem, ha otthon, az Egyesült Álla-
mokban valaki börtönbe akar dugni érte. Az pedig holtbiztos, hogy
nem akarunk arra várva kószálni a hegyekben, hogy majdcsak jön va-
laki elvágni a torkunkat, miközben mi még csak nem is védekezhe-
tünk, mert valaki esetleg fegyvertelen afgán parasztnak minősítheti a
tettest.
Pedig a ma harcoló amerikai katona ezzel a nehézséggel szembesül,
az állandó aggodalommal a szabályok esetleges áthágása, valamint az
amerikai média miatt, amely nagy élvezettel próbál ízekre szedni min-
ket, amire mi semmivel sem szolgáltunk rá. Kivéve talán azt, hogy sze-
retjük a hazánkat, és mindent, amit képvisel.
Afganisztáni szolgálatunk első heteiben javában folytak a harcok.
Éjszakáról éjszakára szakasznyi csapatokban mentünk ki a terepre, és
próbáltuk feltartóztatni a hegyi hágókon átszivárgó felkelőket. Vala-
hányszor eljött a holdtölte, támadó hadműveletet indítottunk, mert az
volt az egyedüli alkalom, amikor némi természetes fény világította be
a sötét hegyeket.
A holdciklust kihasználva olyankor helikoptereket küldtünk fel oda,
szemmel tartani a határon át Afganisztánba szivárgó szakállas fanati-
kusokat, majd jöttünk mi, elkapni őket. A helcsik hajtották őket, mint
a juhászkutyák, a magasból nézték, ahogy futnak az életükért, egyene-
sen felénk és a többi várakozó amerikai alegység felé, hogy foglyul ejt-
hessük és kihallgathassuk őket.
Tudom, furcsának tűnhet, hogy az 1-es számú SDV-csoport víz alatti
hadviselési specialistái mászták a hegyet vagy 2700 méterrel tenger-
szint felett. A haditengerészeten belül általánosan elfogadott véle-
mény, hogy a könnyűbúvárokat szállító jármű (SDV – swimmer deli-
very vehicle), a törpe-tengeralattjáró, amely eljuttat minket tevékeny-
ségi körzetünkbe, a leglopakodóbb jellegű jármű a világon, akik pedig
rajta utaznak, azok a legügyesebben lopakodó fickók. Ez utóbbiak va-
gyunk mi, akik mélyen bent az ellenség vonalai mögött működünk, fi-
gyelünk és jelentünk, észrevétlenül, idegeink terhelhetőségének hatá-
rán létezve. Legfőbb feladatunk pedig mindig a célpont megtalálása,
majd a közvetlen beavatkozást végző srácok hívása. Igazából ez az,
amit mindenki csinálni akar, a közvetlen beavatkozás, csakhogy lehe-
tetlen az életveszélyes munka nélkül, amit mi végzünk odafenn a Hin-
dukus magányos bércein.
Eric Kristensen sorhajóhadnagy mindig tudatában volt az érdeme-
inknek, és ami azt illeti, nekem nagyon jó barátom is volt. Szokásává
vált valahogyan rám emlékeztető neveket adni a hadműveleteknek. Én
ugye texasi vagyok, amit ő, a vérbeli virginiai úriember valamiért halá-
losan szórakoztatónak talált. Úgy gondolta, Billy, a Kölyök és Buffalo
Bill leszármazottja vagyok, olyan fickó, aki gyorsan ránt pisztolyt, és
csípőből tüzel. Mit sem számított, hogy mindkét említett cowboy jócs-
kán északra született tőlünk, Kansasban vagy hol. Eric szemszögéből
nézve Texas és minden, ami tőle nyugatra és északra fekszik, egyetlen
hatalmas, terméketlen táj, törvényen kívüli határvidék, a Colt .44-es
forgópisztolyok, a marhahajcsárok és a rézbőrűek hazája.
Így aztán mindig Hosszú Szarv vagy Magányos Csillag Hadművelet-
re vitt minket a helikopter. Azon aztán, hogy a hadműveleteket a texa-
si újonca dolgairól nevezi el, végképp majd’ kinyúlt. Műveleteink dön-
tő többsége nagyon csendesen zajlott, lényegében a hegyi hágók vagy
a falvak szigorú, alapos megfigyelése volt. Mindig igyekeztünk elkerül-
ni a lövöldözést, miközben fényképeztünk, majd lecsaptunk a kijelölt
célszemélyre. Kivétel nélkül mindig a kilógó fickót kerestük, azt az egy
férfit a faluban, aki nem illett a környezetébe, a tálibok bérgyilkosát,
aki láthatóan nem egy volt a parasztok közül.
Időnként összeakadtunk egy-egy csoporttal ezek közül a jóemberek
közül, amint üldögéltek a tábortűz körül, szakállasan, komoran, ke-
zükben kávés bögre, kezük ügyében az AK–47-esük. Ilyenkor első dol-
gunk az azonosításuk volt. Kik ezek, pastuk? Békés juhászok vagy
kecskepásztorok? Vagy a tálibok fegyveres harcosai, a vérszomjas
hegylakók, akik gondolkodás nélkül elvágják a torkodat? Sokan közü-
lük Amerikában jártak iskolába, és most tessék, itt ülnek, nagy gond-
dal tisztítják az AK–47-esüket, és minket készülnek megölni.

É
 És ahhoz sem kellett sok idő, hogy rádöbbenjünk, milyen lenyűgö-
zően hatékonyak tudnak lenni a harcban idefenn, szűkebb hazájuk-
ban. Én mindig azt hittem, sarkon fordulnak és elfutnak, amikor rájuk
találunk, de semmi ilyesmivel nem próbálkoztak. Ha ők birtokolták
vagy el tudták érni a környéket uraló magasabban fekvő terepszakaszt,
megvetették a lábukat, és felvették a harcot. Ha föntről csaptunk le rá-
juk, általában vagy egyből megadták magukat, vagy elindultak egyene-
sen vissza a határhoz és át Pakisztánba, ahova nem követhettük őket.
De közelről az ember mindig láthatta szemükben a dacos szembesze-
gülést, az Amerika iránti gyűlöletet, a forradalmár tüzét, amely a lel-
kükben lobogott.
Fenemód hátborzongatónak éreztük a helyzetet, mert a terror hát-
országában jártunk, azon a helyen, ahol a Világkereskedelmi Központ
lerombolásának terve megszületett, ahol kidolgozták olyan emberek,
mint ezek. Hogy őszinte legyek, olyan irreálisnak, lehetetlennek lát-
szott, pedig mindnyájan tudtuk, megtörtént. Pontosan itt, az isten
háta mögött rejtőzött az egésznek a gyökere, ez volt Bin Laden harco-
sainak otthona, a hely, ahol még mindig terveket szőttek az Egyesült
Államok elpusztítására. A hely, amelyet úgy, de úgy átjár az Uncle Sam
iránti gyűlölet, és ahol olyan gonoszság van, amit a legtöbb nyugati el
sem tud képzelni. Leginkább azért, mert egy másik, barbárabb évszá-
zadhoz tartozik.
És itt voltunk mi, Mikey, Shane, Axe, én, meg a többiek, bármelyik
pillanatban készen a harcra ezek ellen a halk, biztos léptű harcosok, a
hegyek urai ellen, akik a puskával és a törzsi késsel egyaránt mesterien
bántak.
Még hihetetlenebb, hogy ezekkel a fickókkal ezekben az isten háta
mögötti pastu falvakban találkoztunk. Mert ezen a helyen a Primitív-
ségről nagy P-vel kell beszélnünk. Napon szárított agyagtéglából épí-
tett, földpadlós vályogkunyhók, amelyeket örökösen vizelet és ösz-
vértrágya bűze leng körül. A házakban benn laknak a kecskék és a
csirkék. És mégis, ezek között az őskori körülmények között ők tervel-
ték ki és hajtották végre a legmegrázóbb tömeggyilkos merényletet egy
huszonegyedik századi világváros ellen.
A higiénia a lehető legkezdetlegesebb. Közös budit használnak, va-
lami veremfélét, kinn a házak végénél. Minket pedig figyelmeztettek,
vigyázzunk ezekkel az árnyékszékekkel, különösen éjszakai őrjárato-
kon. Egyik éjjel rosszul becsültem meg az egyik méretét, megcsúsz-
tam, és beleléptem. Ez hatalmas nevetést váltott ki az éjszaka köze-
pén, mindenki majd’ szétrobbant a röhögéstől. Én persze cseppet sem
találtam viccesnek.
A következő héten sokkal rosszabb is történt. Vaksötétben kúsz-
tunk-másztunk az alig járható terepen, figyelőállást próbáltunk elfog-
lalni egy csekély számú viskót és kecskét számláló település fölött. Az
orrunkig se láttunk NVG (night-vision goggle, éjjellátó szemüveg) nél-
kül, és hirtelen becsúsztam valami tátongó gödörbe.
Nem mertem kiáltani, de tudtam, hogy lefelé tartok, és belebor-
zongtam a gondolatba, hogy vajon hol fogok földet érni. A jobb karo-
mat mereven és egyenesen felnyújtottam, keményen megmarkoltam a
puskámat – és egyenesen beleszánkáztam a falu árnyékszékébe. A len-
dülettől bele is merültem, alig hallottam a csoportbeliek suttogását:
– Nézzétek! Luttrell már megint megtalálta a szarodát!
Afganisztáni hadművelet során nem volt még annyi elfojtott neve-
tés, mint akkor. Nekem azonban életem egyik legborzalmasabb élmé-
nye volt. Az egész bagrami támaszpontot megfertőzhettem volna tífus-
szal. És bár dermesztőén hideg volt, jókedvűen ugrottam be egy folyó-
ba teljes harci felszerelésben, csak hogy lemoshassam magamról azt,
ami rám tapadt.
Időnként komoly gondok adódtak a határvidéki figyelőállások körül,
és néha meg kellett raknunk a Humvee-ket, és ki kellett szállítanunk
vagy tizennyolc srácot, ameddig a kocsik bírták, majd kilométereket
gyalogolhattunk. A gond az volt, hogy a pakisztáni kormány nyilván-
való rokonszenv vel kezelte a tálibokat, és ezért ellenőrizetlenül hagyta
a határvidék északnyugati részét. Pakisztán nyilvánosan bejelentette,
hogy fennhatóságát a szilárd burkolatú utakon, valamint az út két ol-
dalán húsz-húsz méteres sávban áll módjában érvényesíteni. Azon túl
bármi megtörténhetett, így a tálib harcosok egyszerűen letértek az
utakról, és az ősi csapásokon léptek be Afganisztánba. Kedvük szerint
jöttek-mentek, ahogy mindig is tették, hacsak mi meg nem akadályoz-
tuk. Sokan közülük csak be akartak surranni az országba marhát lop-
ni, amivel mi nem törődtünk. A tálibok azonban tudták ezt, ezért mar-
hahajcsárnak álcázva jártak-keltek, amivel viszont a leghatározottab-
ban törődtünk. A kicsiny, robbanóanyaggal megrakott tevekaravánok-
ra pedig igazán odafigyeltünk.
És minden egyes alkalommal támadás ért minket. A legkisebb zajra,
ami elárulta tartózkodási helyünket, valaki már tüzet is nyitott ránk,
gyakran a határ pakisztáni oldaláról, ahová mi nem mehettünk át. Ép-
pen ezért rejtve mozogtunk, begyűjtöttük a fényképeinket, elfogtuk a
főkolomposokat, tartottuk a kapcsolatot a támaszponttal és erősítést
rittyentettünk elő, valahányszor segítségre volt szükségünk.
Parancsnokainknak az volt a véleménye, hogy a háború megnyerésé-
nek kulcsa a felderítés, a robbanóeszköz-készítők azonosítása, anyagi
készleteik felkutatása, és a tálibok lőszertárának szétverése, még mi-
előtt használhatnák. Ez azonban sohasem ment könnyen. Ellenségünk
brutálisan kegyetlen volt, engesztelhetetlen, és nem törődött sem az
idővel, sem az emberélettel. Kerül, amibe kerül, szemlátomást ez volt
az álláspontjuk. Szentül hitték, hogy végül meg fogják szabadítani a
szent mohamedán földet a hitetlen betolakodóktól. Végtére is mindig
megszabadították, nem? Illetve bocs, nyet?
Néha, amíg a főbarakkok (a SEAL-szleng így nevezi magasabb rangú
parancsnokainkat) egy bizonyos célpontot tanulmányoztak, rövid pó-
rázra fogtak minket. Én az így nyert szabadidőmben a bagrami kór-
házban dolgoztam önkéntesként, legtöbbször a sürgősségi osztályon,
ahol a beérkező sebesültek ellátásában segédkeztem, és igyekeztem
jobb szanitéccé képezni magamat.
Na, az a kórház igazi szemnyitogató élményt jelentett, mert az afgá-
nokat ugyanúgy kezeltük, mint saját fegyveres erőink tagjait. És a pá-
ciensek mindenféle sérüléssel érkeztek, többnyire lőtt, de néha szúrt
vagy vágott sebekkel is. Abban az országban ez az egyik legnagyobb
gond: mindenki rendelkezik lőfegyverrel. Minden házban található
legalább egy AK–47-es. És rengeteg volt a sebesülés. Afgán civilek
olyan súlyos lőtt sebekkel jelentkeztek a főkapunál, hogy Humvee-ket
kellett küldenünk értük, hozzák be őket a sürgősségire. Bárkit ellát-
tunk, aki jött, az amerikai adófizetők pénzén, és mindenkit a legjobb
tudásunk szerint kezeltünk.
Bagram remek hely volt szaktudásom fejlesztésére, és reméltem,
hogy ugyanakkor valami hasznosat is teszek. Ezért a munkáért termé-
szetesen nem kaptam fizetést. Mindig is éreztem magamban elhiva-
tottságot a gyógyításra, és azok a hosszú műszakok a kórházban felbe-
csülhetetlen értékű segítséget jelentettek az orvosnak, aki reményeim
szerint egyszer majd leszek.
Miközben én a betegek és a sebesültek ellátásában vettem részt,
folyt tovább a parancsnokok soha véget nem érő munkája, áttanulmá-
nyozták a felderítési információkat, ellenőrizték a CIA jelentéseit,
igyekeztek azonosítani a tálib vezetőket, hogy mi levághassuk a tevé-
kenységüket irányító fejeket.
A potenciális célszemélyekről mindig is hosszú listát vezettünk, és
egyes ügyeket alaposabban kidolgoztunk, mint másokat. Ezen bizo-
nyos településeket értek, ahol az igazán veszélyes fickókat sikerült
megtalálni, azonosítani, és tartózkodási helyüket műholdak vagy a mi
felderítő járőreink segítségével egészen pontosan meghatározni. Olyan
munka ez, amihez a mérhetetlen kitartás mellett az a képesség is
szükséges, hogy az elemzés végzője meg tudja becsülni a valószínűsé-
gét, hogy a valóban fontos fickót megtaláljuk.
A Bagramban állomásozó SEAL-alegységek készek voltak kimenni
azokra a helyekre és elvégezni ezt a nagyon veszélyes munkát, de senki
sem szereti a sorozatos hiábavaló próbálkozásokat, amikor csekély a
valószínűsége egy vezető tálib terrorista megtalálásának. És a hírszer-
ző srácoknak persze mindenkor észben kellett tartaniuk azt is, hogy
odafenn a hegyekben soha semmi sem marad változatlan. Azok a tálib
fickók nagyon mozgékonyak, és elképesztően ravaszak. Rengeteget,
bár korántsem mindent, tudnak az amerikaiakról. És az aztán biztos,
hogy tisztában vannak az állandó mozgás fontosságával, faluról falura,
barlangról barlangra. Ezért nem maradnak soha egy helyen annyi ide-
ig, hogy a robbanóanyag-készletükkel együtt elkaphassuk őket.
Rangidős altisztünk, Dan Healy nagyon értett a nekünk való felada-
tok felhajtásához, és olyanokat szerzett, ahol az átlagosnál jobb esé-
lyünk volt célszemélyünk megtalálására. Dan órákat töltött listák fölé
görnyedve, mindent összeszedett egy-egy ismert terroristáról, hol tölti
az idejét, hol látták utoljára.
Healy főnök átfésülte a fényképes dokumentációt, térképeket és táb-
lázatokat ellenőrzött, kikalkulálta azokat a helyeket, ahol tényleg lehe-
tőségünk kínálkozott a győzelemre, valamelyik főkolompos elfogására
és kihozására anélkül, hogy elkeseredett utcai harcot kellene vívnunk.
Megvolt a saját rövid névsora a legfontosabb gyanúsítottakról és való-
színű tartózkodási helyükről. És júniusra már rengeteg anyagot gyűj-
tött össze a vezető tálib csávók különböző módszereiről, valamint ar-
ról, milyen úton-módon jutnak TNT-hez.
És egy ember neve úgy kiugrott a többi közül, hogy valósággal ki-
ütötte a szemét. Ben Sharmaknak fogom nevezni, és elég annyit tudni,
hogy komoly tálib csoport vezetője, sötét lelkű hegylakó, akiről tud-
tuk, hogy a városokban is hajtott végre rajtaütéseket, és közvetlenül fe-
lelős számos, amerikai tengerészgyalogosok elleni támadásért. Táma-
dásait mindig robbantással hajtotta végre. Sharmak negyven év körüli
alak volt, akiről csak homályos ismeretekkel rendelkeztünk. Úgy 140-
150 fegyveres fölött parancsnokolt, de iskolázott férfi volt, aki legalább
alegység-harcászati szinten katonai képzésben is részesült, és öt nyel-
vet beszélt. Azt is tudtuk róla, hogy ő Oszama bin Laden egyik legkö-
zelebbi tettestársa.
Több csapatra osztott erejét állandó mozgásban tartotta, az egyik
őket támogató pastu faluból a másikba költöztette, vagy a szélükön tá-
boroztatta. Elfogadták a helybeliek vendéglátását, majd mentek to-
vább a következő találkozási pontra, és közben állandóan toboroztak.
Nagyon nehéz volt követni a nyomukat, de még nekik is szükségük
volt pihenésre, ételre és italra, sőt talán tisztálkodásra és tiszta ruhára
is, és mindehhez csak a falvakban juthattak hozzá.
Healy főnök majdnem minden reggel végigfutott a fő listán Mikey-
val, rajunk tisztjével, és velem. Általában egy jegyzéket adott át ne-
künk nagyjából húsz név vel és a lehetséges tartózkodási helyekkel,
majd ezt leszűkítettük azokra, akikre véleményünk szerint érdemes
lenne lecsapni. Így létrehoztuk saját bűnügyi nyilvántartásunkat, és
műveleteink célszemélyét a rendelkezésünkre álló felderítési informá-
ció mennyisége alapján választottuk ki. A Ben Sharmak név újra és
újra felmerült, csapata becsült létszáma pedig ugyanolyan gyakran lett
egyre nagyobb.
Végül sor került egy próbaeligazításra az esetleges Vörös Szárnyak
hadműveletről, amely ennek a rendkívül veszélyes személynek az elfo-
gására vagy megölésére irányult, ám ő mindig megfoghatatlan maradt.
Hol itt bukkant fel, hol ott, mint a Vörös Pimpernel. És a fotókon min-
dig csak a feje meg a válla látszott hátulról, maguk a képek pedig nem
voltak valami élesek. Ezzel együtt már tudtuk, nagyjából hogy néz ki
ez a rohadék, és a dolog kezdett ugyanolyan felderítő-megfigyelő akci-
óvá alakulni, mint a többi: bejutunk a célpont fölé, becserkésszük, le-
fényképezzük, és ha lehetséges, elkapjuk.
Tisztességes mennyiségű és minőségű felderítési információval ren-
delkeztünk róla, ami arra utalt, hogy a CIA és valószínűleg az FBI is
komoly érdekének tekintette a foglyul ejtését vagy a megölését. És
ahogy sorra követték egymást a különböző eligazítások, Ben Sharmak
mintha fokozatosan egyre jelentősebb figurává nőtt volna. A jelentések
most már minimum nyolcvan, és maximum kétszáz fegyverest emle-
gettek a seregében, és ez így már igazán nagy hadműveletnek ígérke-
zett. Healy főnök pedig úgy határozott, hogy én és három Alfa sza-
kaszbeli társam éppen megfelelünk a feladatra.
Azt nem várták tőlünk, hogy felvegyük a harcot ezzel a nagy csapat
eszelős tekintetű gyilkossal. Igazából azt várták el, hogy csendesebben
húzzuk meg magunkat, mint valaha. „Csak találjátok meg azt a roha-
dékot, állapítsátok meg halálpontosan a tartózkodási helyét és a csapa-
ta létszámát, majd hívjátok rádión a gyorsreagálású különítményt, re-
püljenek oda, és kapják el a fickót.” Egyszerű, nem?
Ha viszont úgy gondoltuk, hogy annak a falunak az azonnali elha-
gyására készül, ahová éppen befészkelte magát, akkor haladéktalanul
ki kellett iktatnunk. Ez a feladat rám és Axe-re várt. Sharmak esetében
minden valószínűség szerint csak egyetlen lövésre lesz módom, csak
egyetlen alkalom lesz, amikor be tudom fogni a fonalkeresztbe, és
meghúzhatom az elsütő billentyűt, valószínűleg több száz méter tá-
volságból. Egy dolgot biztosan tudtam: jobban teszem, ha nem vétem
el, mert Webb és Davis szelleme, hogy a többi ténylegesen szolgáló
SEAL-t ne is említsem, bizonyosan felkeresne, és szétrúgná a segge-
met. Végtére is pontosan ez volt a dolgom, erre képeztek ki oly hosszú
ideig.
És amennyiben valaki még töprengene ezen, a legcsekélyebb skru-
pulusom sem volt azzal kapcsolatban, hogy golyót röpítsek annak a
fattyúnak a fejébe. Az Amerikai Egyesült Államok fanatikus, esküdt el-
lensége volt, aki a tengerészgyalogság soraiban szolgáló számos bajtár-
samat megölte. Ráadásul az a fajta terrorista volt, aki semmire sem vá-
gyik inkább, mint egy újabb támadásra az Egyesült Államok ellen, ha-
zai pályán. Ha lesz lehetőségem lőni, tőlem ugyan nem kap kegyelmet.
Tudtam, mit várnak tőlem. Tudtam, hogy csoportom főnöke ennek a
fickónak a megsemmisítését akarja, és amikor belegondoltam, átko-
zottul büszke voltam arra, hogy engem és a társaimat találtak a legal-
kalmasabbnak a feladat elvégzésére. Mint mindig, most is meg fogunk
tenni mindent, hogy senkinek se okozzunk csalódást.
Mindennap felkerestük a felderítő részleg irodáját, hogy meg-
nézzük, milyen további adatok futottak be Sharmakról. Healy főnök
nagyon rajta volt az ügyön, szorosan együtt dolgozott a hadműveleti
tiszttel és parancsnokunkkal, Pero korvettkapitánnyal. A probléma
mindig ugyanaz volt: hol van a célpontunk? Rosszabb volt, mint Szad-
dám Husszein, folyton eltűnt, kerülte a műholdak fürkésző tekintetét,
még a közelében tartózkodó számos CIA-besúgó előtt is sikeresen tit-
kolta valódi személyazonosságát és mindenkori tartózkodási helyét.
Természetesen a világon semmi értelme nem volt állig felfegyver-
kezve, fényképezőgépekkel megrakodva berontani a hegyvidékre, ha-
csak nem tudjuk teljes bizonyossággal, hol találhatjuk meg az embe-
rünket. A tálibok komoly fenyegetést jelentettek az alacsonyan repülő
katonai légi járművekre, és a helikopterpilóták tudták, állandóan lesel-
kedik rájuk a veszély, hogy rájuk lőnek, még az éjszakai műveletek
közben is. Ezek a hegylakók ugyanolyan ügyesen bántak a rakétaindí-
tóval, mint az AK–47-essel.
Óriási háttérapparátus szükséges minden ilyen jellegű hadművelet-
hez: szállítás, híradás, készenlétben tartott légi támogatás, hogy a lő-
szert, élelmet, vizet, egészségügyi felszerelést, kézigránátokat és kézi-
fegyvereket már ne is említsük, mely utóbbiakat mind vinnünk kellett
magunkkal.
Egy adott pillanatban, meglehetősen az elején, nagyon határozott
jóváhagyást kaptunk: „Vörös Szárnyak mehet!” Éppen ezért az előké-
születek már jócskán előrehaladtak, amikor hirtelen lefújták az egé-
szet. „Első irányváltoztatás!” Már megint elvesztették Sharmak nyo-
mát. Voltak adataik, és volt okuk feltételezni, hogy tudják, hol tartóz-
kodik, de semmi atombiztos információ. A felderítők tanulmányozták
a térképeket és a terepet, valószínű területeket karikáztak be, számol-
tak és saccoltak. Úgy vélték, megállapították, hol van, de nem elég
pontosan ahhoz, hogy egy bizonyos faluhoz vagy táborhoz tudják köt-
ni, arról a pontosságról már nem is beszélve, amely ahhoz kell, hogy
egy mesterlövész leadhasson egy lövést.
A felderítés egyszerűen várt, hogy az ellenfél hibázzon, én és a srá-
cok pedig közben más felderítő-megfigyelő feladatokat hajtottunk
végre, valószínűleg a Kecskevezető Kötél Hadműveletet, vagy valami
ilyesmit. Éppen egy ilyenről tértünk vissza, amikor meghallottuk,
megtörtént az áttörés a Ben Sharmak utáni kutatásban. Nagyon hirte-
len történt, és úgy gondoltuk, egyik forrásunk rukkolhatott elő valami-
vel. Healy főnök már javában tanulmányozta a térképeket és a terepvi-
szonyokat, és úgy nézett ki, azonnal megyünk ki újra.
Eligazításra hívtak minket, Mike Murphy tengerész főhadnagyot,
Matthew Axelson tengerészaltisztet, Shane Patton tengerészaltisztet és
engem. Meghallgattuk az információkat és a hadművelet követelmé-
nyeit, és még mindig csak egy újabb átlagos feladatnak tartottuk. Az
utolsó pillanatban azonban nagy változás történt. Elöljáróink úgy dön-
töttek, Shane helyére Danny Dietz tengerészaltisztet osztják be, egy
harmincnégy éves SEAL-t, akit évek óta jól ismertem.
Danny alacsony (már hozzám mérve), roppant izmos srác volt Colo-
radóból, de Virginia Beachen, a támaszpont tőszomszédságában lakott
gyönyörű feleségével, Mariával, akit mi csak Patsyként ismertünk.
Gyermekük nem volt, tartottak viszont két kutyát, egy angol buldogot
és egy bullmasztiffot – mindkettő majdnem olyan kemény volt, mint
Danny.
Dannyvel együtt végeztük az SDV-iskolát a floridai Panama Cityben.
9/11 mindkettőnket ott ért. Danny megszállottan jógázott és űzte a
küzdősportokat, és nagyon szoros barátságban állt Shane-nel. A ten-
gerparti istenekben és a titokzatos vasemberekben nyilván van valami
közös, örültem, hogy Danny bekerült a csapatba. Kicsit tartózkodó, de
a zárkózottság felszíne alatt nagyon vicces és barátságos ember volt.
Könnyű volt azonban kihozni a sodrából, és Danny Dietz igazi ketrec-
be zárt tigris volt, valamint kiváló haditengerészeti SEAL.
Ekkor tehát úgy látszott, a Vörös Szárnyak ismét zöld jelzést kapott.
Véglegesítették, kik alkotják a négytagú csapatot. A két mesterlövész
Axe és én leszünk, a két megfigyelő pedig Mikey és Danny. Parancs-
noklás és harcvezetés: Mikey. Híradás: Danny és én. Végső céllövészet:
én vagy Axe úgy, hogy a másik figyel neki, akárhogyan is alakul a hely-
zet a terepen.
A terv az volt, hogy beülünk a figyelőállásba, és ott rejtőzünk a fö-
lött a település fölött, amelyről úgy gondolták, ott lakik Sharmak, ha
szükséges, akár négy napig is úgy, hogy valószínűleg nem mozogha-
tunk harminc centinél többet. Halálos csendben és mozdulatlanság-
ban maradunk egy halálosan veszélyes helyen, fenn a hegyek között.
Soha egy pillanatra se léphetünk ki a remekünkből, úgy figyeljük
ezeket az állig felfegyverzett hegylakókat, akik egész életükben itt él-
tek és úgy ismerik a környéket, mint a tenyerüket. Így kell kivárnunk a
lehetőséget, hogy lepuffantsuk a vezetőjüket. Ennél azért nem könnyű
sokkal veszélyesebbet kitalálni.
Már benn ültünk a helikopterben, beöltözve, felszerelkezve, indulás-
ra készen, ha elhangzik a „Vörös Szárnyak mehet!”, amikor újra lefújták
a hadműveletet. „Második irányváltoztatás!” Ez alkalommal nem
annyira mi veszítettük el Sharmak nyomát, hanem az történt, hogy a
kis szarházi valahol máshol bukkant fel.
Kiszálltunk a gépből, és visszasomfordáltunk a szállásunkra. Lerak-
tuk nehéz hátizsákunkat és fegyvereinket, a bevetésen viselt ruhánk-
ból átöltöztünk a támaszponton használt egyenruhába, letöröltük ar-
cunkról az álcakrémet. A szünet ez alkalommal két hétig tartott, ez-
alatt mi teljesítettünk néhány kisebb feladatot a hágókon, és mini-
mum kétszer majdnem sikerült szétlövetnünk a fejünket.
Egyszer felülmúltam önmagamat azzal, hogy kiszúrtam Északkelet-
Afganisztán egyik legveszélyesebb terroristáját. POSIDENT-em (Positi-
ve Identification, biztos felismerés és azonosítás) volt, sőt még azt is
láttam, hogy megpróbál egyedül lelépni, egy nyavalyás biciklin próbál
eltekerni az ösvényen. Nem lőttem le, mert nem akartam elárulni a
tartózkodási helyünket, nemhogy lövéssel, de még egy moccanással
sem. Arra számítottunk, hogy bármelyik pillanatban áthaladhat ezen
az útszakaszon a robbanóanyaggal megrakott tevekaravánja, és mi őt
is meg a hadianyagát is akartuk. Mindenesetre nem követtem egy ko-
rábbi bajtársam példáját, aki a SEAL-legendárium szerint beizzította a
közvetlen vonalat, és közölte egy járőröző amerikai vadászbombázóval
a célpont GPS-koordinátáit. Utána végignézte, ahogy egy 230 kilós
bomba elpusztítja a terroristát, a tevéjét, és körülöttük ötven méteres
körzetben mindent. Ezen a bevetésen mi feltartóztattuk a tevekara-
vánt, sikerült elfognunk a terroristát, és lerakodni a robbanószereket
anélkül, hogy ilyen durva megoldáshoz folyamodtunk volna.
Bocs, baloskáim, de ahogy mi otthon Texasban mondjuk, egy férfi
tegye, amit egy férfinak tennie kell.
És így múltak a napok, amíg 2005. június 27-én, hétfőn reggel a fel-
derítés ismét bemérte Sharmakot. Ezúttal tényleg ígéretesnek látszott
a helyzet. Délre már ki is terítették elénk a terep részletes térképeit és
fotóit. Az információ elsőrangú volt, a térképek nem voltak rosszak, a
környékről készített fényképek tűrhetők. Sharmakról még mindig nem
volt egyetlen tisztességes képünk se, csak a régi fotók, szemcsések, alig
kivehetők. De más gyilkosokat sokkal kevesebbel is elkaptunk már
odafenn, és ez alkalommal semmi sem maradt kétséges. „Vörös Szár-
nyak mehet!”
Rögtön az eligazítás után Dan Healy főnök csendesen csak annyit
mondott nekem:
– Ez most igazi, Marcus! Indulunk. Menj, szólj a fiúknak, készülje-
nek!
– Oké, Főnök! Már itt sem vagyunk!
Azzal már indultam is a körletünkbe. Sok minden kavargott a fe-
jemben. Nem tudom igazán megmagyarázni, miért, de kétségek ro-
hantak meg, és a nyugtalanság érzése egy percre sem hagyott el.
Láttam a térképeket, világosak voltak. Amit sehol sem láttam, az egy
alkalmas búvóhely volt. Nem rendelkeztünk használható információ-
val a vegetációról. Fenn a Hindukusban háromezer méter körül köztu-
dottan alig járható és kopár a vidék. Nem kell a Királyi Földtani Intézet
professzorának lenni ahhoz, hogy tudd, száraz, terméketlen táj vár a
fahatáron túl, ahol nem sok növény él meg. Remek hely a hegymá-
szóknak, istenverte lidércnyomás nekünk.
A kiszemelt faluban harminckét ház állt, magam számoltam meg
őket egy műholdfelvételen, de azt nem tudtuk, melyikben tartózkodik
Sharmak. Azt sem tudtuk, számozottak-e a házak, pedig az sokat segí-
tett volna, ha további információt kapunk, amíg odafenn vagyunk.
Volt néhány felvételünk az épületek elhelyezkedéséről, de a környe-
ző vidékről szinte semmi. Jó GPS-koordinátáink voltak, nagyon ponto-
sak. És volt egy rövid listánk a lehetséges helikopter leszállási zónák-
ról, amire a beszivárgáshoz nem volt szükségünk, mert azt gyorskötél-
lel hajtottuk végre, de a kivonásunkhoz létfontosságú volt a megfelelő
leszállóhely.
Biztosra vettem, hogy robbantással le kell majd döntenünk néhány
fát a hegy alsó régiójában, mert így juthatunk fedezékhez és ellensé-
günk mozgását lassító akadályhoz, illetve így tudjuk biztosítani a
gyorsreagálású különítményt szállító helikopterek leszállását, ha a
szükség úgy hozza. A kopár hegyi táj nem a megfelelő hely rejtett fel-
és leszállások végrehajtására, különösen nem, ha a környéken nyü-
zsögnek a rakétavetős tálib lövészek. Különösen nem olyan jól kikép-
zett csoport esetében, mint az, amelyik Sharmakot körülvette. A fickó
istentelenül veszélyes volt, és ezt nemegyszer bizonyította is, tenge-
részgyalogosok felrobbantásával.
Miközben mentem a srácokért, mindig ugyanaz motoszkált a fejem-
ben: a terepen nem kínálkozott búvóhely, rejtett megfigyelőnek alkal-
mas zug. Márpedig az ember nem tud hatékony felderítést végezni, ha
nem jut alkalmas állásba. És ha azok a magas hegycsúcsok, amelyek a
falut övezték, olyan egyenetlenek és kövesek, ahogy én gyanítottam,
olyan feltűnőek leszünk azokon a magaslatokon, mint a gyémánt a
kecske seggén.
Ráadásul valószínűleg nyolcvan és kétszáz fő közötti fegyveres fog
nagy gonddal őrködni a vidéken a főnök körül. Aggódtam, nem az el-
lenség létszáma miatt, hanem azért, mert súlyos gondot okozott, hogy
küldetésünk teljesítése érdekében rejtve maradjunk. Ha csak igen kor-
látozott számú rejtekhely áll rendelkezésünkre, akkor kénytelenek le-
szünk engedni a megfigyelés optimális szögéből, hogy a távolságát
már ne is említsem.
Összetalálkoztam Mikey-val a barakkunknál. Megmondtam neki,
hogy most nekivágunk, megmutattam a rendelkezésünkre álló térké-
peket és fényképeket, és emlékszem, azt válaszolta:
– Gyönyörű! Újabb három nap móka és napozás!
Láttam azonban, hogyan változik meg az arckifejezése, amint a fo-
tókra néz, a nyilvánvalóan nagyon meredek lejtőkre, az iszonyatos te-
repre, a hegyre, amelyre előbb fel kellett csörtetnünk, hogy aztán csör-
tethessünk le róla.
 Addigra megjelent Axe és Danny is. Eligazítottuk őket, majd némi
rossz előérzettel átballagtunk a zabacsarnokba ebédelni. Én egy nagy
tál spagettit nyomtam be. Kaja után rögtön visszamentünk beöltözni,
és összeállítani a felszerelésünket. Én a sivatagi nadrágomat és az er-
dős vidékre szánt terepszínű zubbonyomat vettem fel, főként azért,
mert a felderítők szerint a leszállási zóna meglehetősen zöld, és egy
fákkal borított területen fogunk leereszkedni. Kapucnis mesterlövész
kabátot is vittem magammal.
Mikey és Danny az M4-es gépkarabélyát vette magához, plusz kézi-
gránátokat, Axe egy Mark 12 .223-as (5,56 mm) kaliberű mesterlövész
puskát, és én is egy ugyanolyat. Valamennyiünk oldalfegyvere a SIG-
Sauer 9 mm-es pisztoly volt. Úgy döntöttünk, nehézfegyvert, a majd-
nem tízkilós M60-as géppuskát, nem viszünk magunkkal. Már így is
rogyásig meg voltunk pakolva cuccal, és úgy gondoltuk, a géppuska túl
nehéz ahhoz, hogy felcipeljük azokra a sziklákra.
Én pár claymore-t – botlódróttal vagy vezetékes távirányítóval mű-
ködő, irányított robbanású ember elleni aknát – is beraktam a hátizsá-
komba, hogy megakadályozzuk, hogy bárki túlságosan közel setten-
kedjen hozzánk. Kemény leckét kaptam ebből a legelső napomon,
amikor két afgán a kelleténél jóval közelebb jutott, és könnyen végez-
hetett volna velem.
Nagy tekercs robbanózsinórt is vittünk magunkkal a fák kidöntésé-
hez a leszálló helikoptereknek szánt terület megtisztítására, amikor
majd végzünk a feladatunkkal, vagy amikor a gyorsreagálású különít-
mény le akar szállni. Az utolsó pillanatban, továbbra is aggódva az
egész vállalkozás miatt, felkaptam még három tartaléktárat, ezzel im-
már összesen tizenegyet vettem magamhoz, mindegyikben harminc
lőszerrel. Nyolc volt a szokásos, de a Vörös Szárnyak hadműveletet va-
lami baljós előérzet övezte. Mint kiderült, mind ugyanígy éreztünk.
Mind magunkhoz vettünk még három tárat tartaléknak.
Vittem egy ISLID-et (Image Stabilization and Light Distribution
Unit, képstabilizációs és fényelosztó egység) az érkező helikopter célra
vezetéséhez, célfelderítő távcsövet és természetesen tartalék elemet
mindenhez. A rádió Dannynél volt, a fényképező- és a számítógépek
pedig Mikey-nál és Axe-nél.
 Előrecsomagolt MRE-fejadagokat vittünk magunkkal – szárított
marhahúst, csirkét tésztával, energiaszeleteket, vizet –, valamint földi
mogyorót és mazsolát. Az egész cuccunk úgy húsz kilót nyomott, ami
nálunk könnyű poggyásznak számít. Shane kijött velünk a kocsiig, el-
köszönni:
– Viszlát, csávókáim! Tanítsátok őket móresre!
Amikor mindennel elkészültünk, gépkocsin kivittek a helikopterek
állóhelyéhez, ott vártuk, hogy parancsnokaink változtatnak-e valamit.
Ha lefújják, az már a „Harmadik irányváltoztatás!” lett volna, a harma-
dik alkalom, hogy a Vörös Szárnyakat félbehagyatják. Ez alkalommal
azonban csak annyi érkezett: „Rolex, egy óra!”, ami azt jelentette, indu-
lunk, amint besötétedik.
Leraktuk a málhánkat, és lefeküdtünk a betonra, vártunk. Emlék-
szem, nagyon hideg volt, hósipka fedte a nem túl távoli hegycsúcso-
kat. Mikey megnyugtatott, hogy nem felejtette el becsomagolni a sze-
rencsehozó kődarabját, egy éles, hegyes gránitdarabot, amelyik előző
küldetésünkön három napig bökte a hátát, amikor egy bizonytalan bú-
vóhelyen húztuk meg magunkat, és egyikünk sem moccanhatott egy
centit se.
– Arra az esetre, ha fel akarnád dugni a seggedbe – tette hozzá. –
Hogy emlékeztessen az otthonra!
Így tehát vártunk, néhány másik csoport társaságában, akik szintén
küldetésre mentek aznap éjjel. A gyorsreagálású különítmény (QRF –
Quick Reaction Force) ugyanakkor Aszadabadba indult. Mi éppen vé-
geztünk Aszadabad teljes fényképes felderítésével, a képeket vitték is
magukkal. Még mindig ott volt az elhagyott orosz támaszpont, Asza-
dabad, Kunár tartomány fővárosa pedig továbbra is közismerten veszé-
lyes övezet maradt. Persze ez volt az a támaszpont, amelyet az afgán
mudzsahedinek egykor majdnem teljesen körülzártak, majd nekiláttak
legyilkolni az orosz legénységet. A szovjetek számára ez volt a vég kez-
dete 1989-ben, és csak egyetlen hegylánc választja el a helytől, ahová
most tartottunk.
Végül süvölteni kezdtek a helcsik rotorlapátjai. Az utolsó percben
elrendelt változtatásra olyannyira hajlamos Vörös Szárnyak hadműve-
let számos mozgó alkatrésze szemlátomást mind a helyén volt még.
Megérkezett a rádióüzenet: „Vörös Szárnyak mehet!”, mi hátunkra vet-
tük és felnyaláboltuk felszerelésünket, és nehézkes léptekkel felmen-
tünk a Chinook 47-es rakterébe, hogy elrepüljünk a negyvenöt perc-
nyire északkeletre fekvő beszivárgási pontra.
– Úgy érzem, ez a Sharmak nevű faszfej még mindig ugyanott van,
ahol gondoljuk – szólalt meg Mikey.
Csatlakozott hozzánk öt másik, Aszadabadba tartó srác, és a másik
helikopter szállt fel elsőnek. Utána mi is elemelkedtünk a felszállópá-
lyáról, követtük őket kifelé a támaszpont légteréből, majd bedőlve rá-
fordultunk a megfelelő útirányra. Már besötétedett, és én inkább a
padlót nézve múlattam az időt, nem pedig az ablakon kinézve. Mind a
négyen egyértelműen kifejeztük, mindenki a maga módján, hogy
nincs jó előérzetünk a hadművelettel kapcsolatban. És nem tudom
kellőképpen érzékeltetni, hogy ez mennyire szokatlan jelenség volt. Mi
általában úgy indulunk a hadműveletekre, hogy majd szétvet a virtus
meg a hurráoptimizmus, ahogy tanították nekünk: Ide nekem az
oroszlánt is!
Nincs SEAL, aki valaha el fogja ismerni, hogy megijedt bármitől is.
Még ha úgy is lenne, sohasem mondanánk ki. Kinyitjuk az ajtót, és ki-
megyünk szembenézni az ellenséggel, még ha maga az ördög is az.
Akármit is éreztünk azon az éjszakán, az nem az ellenségtől való féle-
lem volt, bár tudom, az ismeretlentől való félelem lehetett volna, mert
igazából nem tudtuk biztosan, milyen terep vár ránk.
Amikor elértük a műveleti területet, a helikopter három fals beszi-
várogtatást hajtott végre, egymástól több kilométerre. Ilyenkor nagyon
alacsonyan berepült egy-egy hely fölé, amelynek a közelébe se akar-
tunk menni, és megállt lebegésben a föld fölött. Ha az afgánok figyel-
tek, piszkosul összezavarodhattak – ami azt illeti, mi is összezavarod-
tunk! Rárepülés, elfordulás, megint vissza, lebegés, aztán tűnés. Holt-
biztos, hogy ha Sharmak emberei ott lapultak valahol a sötétben, a
leghalványabb elképzelésük sem lehetett arról, hol vagyunk, már ha
egyáltalán vagyunk, vagy hogyan találjanak ránk.
Végül berepültünk valós földre szállási zónánkba. Megérkezett rádi-
ón a végső jóváhagyás: „Vörös Szárnyak mehet!” A leszállásvezető vette
át az irányítást:
– Tíz percre vagyunk!… Három perc… Egy perc… Harminc másod-
perc!… Rajta!
 A rámpa leereszkedett, a helikopter már hátul nyitott raktérrel re-
pült, a fedélzeti lövész készenlétben állt az M60-as géppuskánál, hátha
kelepcébe kerülünk. Koromsötét volt odakinn, holdtalan éjszaka, és a
rotorlapátok azt az ismerős bam-bam-bam-bam hangot verték a szél-
ben. Eddig senki nem lőtt ránk.
A kötél lekígyózott a gép hátuljáról a földre, mesterien elhelyezve,
hogy leereszkedés közben fegyvereink ne akadjanak bele. Ezekben a
pillanatokban senki se szólt egy szót sem. Fegyvereinkkel és felszerelé-
sünkkel megrakodva felsorakoztunk. Danny ment elsőnek, én követ-
tem, majd Mikey, utána pedig Axe. Mindegyikünk megmarkolta a kö-
telet, majd gyorsan lesiklott rajta, kezünkön kesztyűvel, hogy elkerül-
jük a horzsolásokat. Nagyjából hat métert kellett ereszkednünk, erős,
metsző szél fújt.
Leértünk a talajra és szétszóródtunk, úgy húsz méterre távolodtunk
el egymástól. A hegyek között eleve nagyon hideg volt, de a forgószár-
nyak lefelé irányuló, minket verő szele, ami a port is felkavarta, csak
tovább rontotta a helyzetet. Nem tudtuk, nem figyelnek-e minket lát-
hatatlan törzsi harcosok, de a lehetőség nyilvánvalóan fennállt ezen a
törvényt nem ismerő, lázadók uralta vidéken. Hallottuk, ahogy felbőg-
nek a helikopter hajtóművei, tehát a gép felszáll, majd csattogva eltűnt
a sötétségben. Gyorsan növelte a sebességét és a repülési magasságot,
miközben elhagyta ezt az istenverte hegyoldalt.
Tizenöt percre teljes csendben beledermedtünk a tájba. Senki nem
tett egyetlen apró mozdulatot sem, egymással sem érintkeztünk, se
hanggal, se kézmozdulattal. És a hegyen sem hallatszott semmi. Több
volt ez csendnél, valami csenden túli mozdulatlan nyugalom, mintha
kikerültünk volna a világűrbe. Messze magunk alatt két tűz vagy talán
lámpás fényét láttunk. Nagyjából tőlünk másfél kilométerre égtek, re-
méltem, hogy kecskepásztorok tüzei.
A tizenöt perc letelt. A bal oldalamon tornyosult a hegy, hatalmas,
sejtelmes, égig érő tömeg. A jobb oldalamon pár jókora, vastag törzsű
fa állt. Körülöttünk minden irányban fák alacsony csonkjai, és sűrű
lombú növényzet.
Jóval lejjebb értünk földet, mint ahol végül majd tevékenykednünk
kell, és ez bizony nagyon nyugtalanító volt, mert itt lent bárki remekül
elrejtőzhetett. Lótúrót se láttunk, és fogalmunk sem volt, van-e valaki
a közelünkben. Tizenhat év vel korábban, nem olyan mesze ettől a
helytől, azok az orosz „kiskatonák” valami nagyon hasonlót érezhet-
ték, mielőtt valaki elmetszette a torkukat.
Végül feltápászkodtunk. Odamentem Dannyhez, és szóltam neki,
helyezze üzembe a rádiót, és tudassa a műveleti irányítókkal, hogy föl-
det értünk. Utána felballagtam a dombra, ahol Mikey és Axe a vastag
kötéllel ügyködött, amit a józan észnek ellentmondva levágtak és le-
dobtak a helikopterről.
Na, ez határozottan hiba volt. A helikopterszemélyzetnek magával
kellett volna vinnie a kötelet. Isten tudja, mit gondoltak, mit kezdünk
vele mi, és nem győztem örülni, hogy Mikey megtalálta. Ha nem talál-
ta volna meg, és ott hagyjuk a földön heverve, könnyen megtalálhatta
volna egy kóbor törzsi harcos vagy kecskepásztor, különösen, ha hal-
lották a berepülő helikopter zaját. Az a kötél megkongathatta volna a
lélekharangunkat, mert egyértelműen jelezte volna, hogy az amerikai
sas leszállt.
Nem volt ásónk, ezért Mikey-nak és Axe-nek lombos ágakkal, giz-
gazzal és falevéllel kellett betakarniuk a kötelet. Amíg ők ezzel foglal-
koztak, én megnyitottam a minket az AC–130 Spectre csatarepülőgép-
pel összekötő kommunikációs csatornát. Tudtam, a nagy gép valahon-
nan a magasból folyamatosan figyel minket. Tömör üzenetet adtam el:
– Lövész Kettő Egy, itt Csillogás Három. Indulni készülünk.
– Vettem, értettem.
Akkor beszéltem velük utoljára. Immár összeszedtük magunkat és a
cuccunkat menetelésünkhöz. Nagyjából hat és fél kilométer várt ránk
Útvonalunkat előre megterveztük, egy magasan fekvő, hosszú, jobbra
kanyarodó nyúlványban folytatódó hegygerinc mentén húzódott. El-
lenőrizendő irányváltoztatási pontjainkat bejelöltük a térképre, beszá-
moztuk őket, 1, 2, 3, és pontosan meghatároztuk GPS-koordinátáikat.
Nagyjából ez volt az egyetlen dolog, ami egyszerűen ment. Mivel a
terep rettenetes, és a holdtalan éjszaka még mindig koromsötét volt,
útvonalunk pedig olyannyira meredek hegyoldalban haladt, hogy is-
tenverte csoda, hogy nem zuhantunk le és törtük ki a nyakunkat. Rá-
adásul komiszul szakadt az eső, és dermesztő hideg volt. Tíz percen
belül bőrig áztunk, mint a Pokoli Héten.
 Csak nagyon lassan haladhattunk, kapaszkodtunk és csúszkáltunk,
bukdácsoltunk, állandóan kapaszkodót és olyan pontokat kerestünk,
ahol megvethetjük a lábunkat. Az első fél órában mindnyájan leestünk
legalább egyszer, de nekem volt a legnehezebb, mert mindhárom tár-
sam a hegymászás szakértője volt, továbbá sokkal kisebb termetű és
könnyebb, mint én. A magasságom miatt lassabban haladtam a tere-
pen, és folyton lemaradtam, ők pihentek, amíg utolértem őket, majd
amikor odaértem, Mikey már jelzett is, hogy indulás azonnal tovább.
Marcusnak semmi pihenő.
– Baszd meg, Murphy! – mondtam úgy, hogy még színlelt jóindulat
sem volt a hangomban.
Igazából olyan pocsékak voltak a körülmények, hogy hülye ötlet volt
megállni pihenni. Úgy átázva, mint mi, ott fenn öt perc alatt megfagy-
hatott az ember. Folytattuk tehát a menetelést, mindig fölfelé. Egy pil-
lanatra sem hagyhattuk abba a hajlongó bujkálást a fák és a lecsüngő
ágak alatt, meg is kapaszkodtunk bennük, ha tudtunk. Nagyon igye-
keztünk nem újra lepotyogni arról a hegyről.
Végül elértük a sziklafal tetejét, és nemrég használt ösvényt talál-
tunk. Nyilvánvaló volt, hogy a tálibok jelentős számban jártak arra, ez
pedig nekünk jó hír volt. Azt jelentette, hogy Sharmak és az emberei
nem lehetnek nagyon messze, és mi most éppen rájuk vadásztunk.
A hegytetőn váratlanul hatalmas, hihetetlenül magas fűvel borított
síkságra jutottunk ki, és rövid időre a hold is előbukkant. A mező úgy
terült el előttünk, mint valami halovány fénnyel bevilágított Paradi-
csom. Mind megtorpantunk, olyan meghökkentően szép volt a lát-
vány.
Csakhogy abban a fűben könnyen lapulhatott ellenség, tehát egy
pillanat múlva már hasra is vágódtunk, és csendben maradtunk. Axe
előbb próbált csapást keresni a mezőn, majd megpróbált saját csapást
taposni, de egyszerűen nem tudott, mert olyan sűrű és vastag volt a fű,
és majdnem a feje búbjáig ért. Rövid időn belül visszatért hozzánk, és
költői ihletettséggel közölte velünk a délkelet-ázsiai holdfényben,
azoknak az ősi mezőknek az egyikén, oly közel a világ tetejéhez:
– Srácok! Ez totál kibaszott reménytelen!
Tőlünk jobbra a völgy húzódott, amelynek mélyén rejtőzött valahol
a célpontunknak választott falu. Az 1-es ellenőrző pontot már elértük,
és egyedül azt a lehetőséget választhattuk, hogy keresünk egy másik
ösvényt, és folytatjuk utunkat a meredély szélén. És akkor, teljesen vá-
ratlanul, sűrű köd ereszkedett alá, és gördült le a hegyről az előbb még
alattunk kitáruló völgybe.
Emlékszem, lenéztem a holdfényben úszó felhőkre, olyan fehérek,
olyan tiszták voltak, úgy tűnt, egyenesen át tudnánk sétálni rajtuk a
szomszédos hegycsúcsra. Elragadó látványt nyújtottak a NODS-on
(Night Optic Device, éjjellátó készülék) át, mintha a mennyországra
vethettem volna egy pillantást, amely valahogy idekeveredett e fölé a
pokoli, lángoló gyűlölet dúlta ország fölé.
Ahogy álltunk ott fenn elbűvölő környezetünktől kővé dermedve,
Mikey ki okoskodta, hogy kicsivel túl vagyunk az 1-es ellenőrző pon-
ton, és valahogy még az addigi északi irányban kell továbbhaladnunk,
bár nem a magas füvön át. Szétszóródtunk, és Danny talált egy ös-
vényt, amelyik a hegyet megkerülve futott, többé-kevésbé ott, ahol ha-
ladni akartunk. Ez sem volt azonban könnyű út, mert megint eltűnt a
hold, és már megint szakadt az eső.
Vagy egy kilométert haladhattunk ugyanolyan pocsék terepen, ami-
lyennel egész éjszaka küzdöttünk, és akkor váratlanul, még az esőn át
is, megéreztem egy ház szagát, meg a kecsketrágyáét, vagyis afgán pa-
rasztházhoz értünk. Majdnem besétáltunk egyenest az udvarába. És
akkor nagyon óvatosnak kellett lennünk. Lekuporodtunk, négykézláb
mászva haladtunk a sűrű aljnövényzetben, vigyáztunk, meg ne láthas-
sanak a házból, és folytattuk utunkat a meredély legszélén.
Akármennyire is nyomorúságos volt minden, a körülmények valójá-
ban tökéletesen megfeleltek az ellenség vonala mögött végrehajtott
SEAL-művelethez. Olyan éjjellátó készülék nélkül, mint a mienk, való-
színűleg senki sem láthatott meg minket. Az eső és a szél nagy valószí-
nűséggel mindenki mást fedél alá kergetett, és bárki, aki esetleg még
ébren volt, bizonyosan azt gondolta, csak valami dühöngő őrült tar-
tózkodhat kinn ilyen időben. És igazuk volt. Addigra mind a négyen
csúnyán elestünk már legalább egyszer, bár inkább minden ötszáz mé-
teren egyszer. Beborított a ránk tapadt sár, és úgy átáztunk, mint a
BUD/S-kiképzés második szakaszában a növendékek. Igazuk volt.
Csak egy eszelős, vagy egy SEAL képes önként gyalogolni ilyen körül-
mények között.
 Mentünk tovább, távolodtunk a tanyától, még mindig felfelé a hegy-
oldalon. És akkor az összes félelmem beigazolódott. Kigyalogoltunk a
fák közül, ki a kopár, barátságtalan, lejtős hegyoldalba: a gerinc fő vo-
nulata egy meredek északi emelkedőn folytatódott.
Fa egyetlenegy sem állt arrafelé. Bokor sem. Csak nedves agyagpala,
sár, apró kövek és nagyobb kőtömbök. A hold egyenesen szemből sü-
tött ránk, és hosszú árnyékokat vetett a lejtőre.
Ez volt az én lidércnyomásos álmom azóta, hogy először néztem
azokra a térképekre az eligazító teremben: négyen egy tálibok meg-
szállta falu fölött fenn a csupasz hegyoldalban, amely előtt élesen ki-
rajzolódik a körvonalunk. Mi voltunk minden afgán őrszem álma, a
célpontok, amelyeket képtelenség nem észrevenni. És Webb meg Da-
vis legsötétebb rémálmát is mi valósítottuk meg, mi voltunk a leleple-
zett mesterlövészek, kinn a nyílt terepen, a természet fényszórójának
lerázhatatlan sugarában, mindenféle rejtekhely nélkül.
– Szent szar! – mondta Mikey.
 7

Golyózápor a magasból
A hegytetőről, minden irányból. Axe kitért balra, szakadat-
lanul tüzelve próbálta fedezni a lefelé vezető ösvényt. Mi-
key is folyamatosan lőtt… Hallottam, hogy üvölt:… „Marcus!
Most már nincs választásunk, haver! Öljük meg mindet!”

Visszaaraszoltunk, arra, amerről jöttünk, az utolsó fák árnyékába.

Nem sokat kellett visszafelé mennünk a 2-es ellenőrző pontig, majd
mikor úgy láttuk, odaértünk, GPS-szel bemértük, valójában hol is va-
gyunk. Mikey átadta az irányítást Axe-nek, és ettől én bizony nagyot
nyögtem. Nekem keserves próbatételt jelentett fel-le mászni ezeken a
meredek, sziklás hegyoldalakon, a rohadtul sportos, hegymászás-spe-
cialista Matthew Axelson viszont úgy szökellt rajtuk ide-oda, mint va-
lami kibaszott zerge. Emlékeztettem erre a két tényre, mire mindhá-
rom bajtársam harsány nevetésben tört ki.
Valamilyen okból, amit csak a Trivial Pursuit királya ismert, Axe le-
vezetett minket a magas hegygerincről, mindig csak lefelé annak a
völgynek az irányába, amelyik a nyúlvány könyökétől lefelé terült el.
Mintha teljesen le akarta volna vágni a gerinc nyúlványa miatti kerü-
lőt, és egyenesen át akart volna vágni a 3-as ellenőrző ponthoz, ami
tényleg szuper ötlet volt, azt leszámítva, hogy másfél kilométeres
ereszkedést jelentett meredek lejtőn, majd jött az elkerülhetetlen más-
fél kilométeres kapaszkodás meredeken felfelé. Ez a dolognak az a ré-
sze, amire az én alkatom enyhén szólva nem ideális.
Mindazonáltal ez volt az új útvonalunk. Nagyjából ötven méter után
én már küszködtem. Nem tudtam tartani a lépést lefelé, a felfelé me-
netről már nem is beszélve. Hallották, ahogy csúszkálok és káromko-
dok hátul, én meg hallottam, ahogy Axe és Mikey nevetgél elöl, és ez
nem erőnléti probléma volt. Legalább olyan jó erőben voltam, mint
akármelyik társam, nem is fulladtam ki jobban, mint ők. Egyszerűen
túl nagy vagyok ahhoz, hogy követni tudjak pár hegyi kecskét. A ter-
mészet törvénye, értik?
Útvonalunk elkerülhetetlenül cikcakkosra alakult, mert Axe mindig
próbált takarást találni, kívül maradni a holdsütötte területeken, mi-
közben ismét felfelé kapaszkodtunk a sziklák között a 3-as ellenőrző
pont felé. Körülbelül egy órával napkelte előtt értünk fel a tetőre. GPS-
koordinátáink stimmeltek, azon a ponton voltunk, amit még a tá-
maszponton beterveztünk. És a kopár gránittömb tetején Mikey ki-
szúrt egy helyet, ahol rejtve megpihenhettünk.
A csúcs pereme alatt, talán 25 méterrel lejjebb szemelt ki egy zugot
a legfelső lejtőn. Ott voltak fák, egy részük szorosan egymás mellett
állt, közvetlenül alattuk viszont újabb kopár terepszakasz húzódott.
Hat kilométeres utunk véget ért, leejtettük vállunkról nehéz terhün-
ket, és kiszórtuk bakancsunkból a homokot és a kavicsokat. Valahogy
mindig bejutnak.
Mind rendben voltunk, senki sem sérült meg, de kimerültünk a he-
gyen fel-le megtett hétórás gyalogtúránk után. Különösen Mikey és én,
mert mindketten álmatlanságban szenvedtünk, főleg, amikor a mosta-
nihoz hasonló hadműveletekre készültünk, és előző éjszaka egyikünk
sem aludt. Ráadásul dermesztőén hideg volt, mi pedig még mindig
csuromvizesek voltunk, bár az eső már elállt. Minden holminkból fa-
csarni lehetett a vizet, és a felszerelésünk is totál elázott.
Danny beüzemelte a rádiót, majd jelentette a parancsnokságnak, va-
lamint bármely járőröző repülőgépnek, hogy elértük kiszemelt pozíci-
ónkat, és készen állunk a harcra. Kissé elkapkodta azonban, mert köz-
vetlenül a bejelentkezés után ismét előbukkant a hold, mi pedig NOD-
jainkkal végigpásztáztuk a környéket, de a világon semmit se láttunk.
Még a falut sem, amit a Sharmak utáni hajsza során szemmel kellett
volna tartanunk. Útban voltak a fák, de nem mozdulhattunk, mert az-
zal viszont újra kikerültünk volna a takarás nélküli kopár terepre, ahol
meredezett ugyan még néhány alacsony fatönk, de tisztességes fede-
zék egy egérnek elegendő sem volt. Jézus Krisztus!
Nyilvánvalóan egy irtásra vetődtünk, ahol talán már felhagytak a fa-
kitermeléssel, de ahol korábban mindenképpen nagyon sok fát vágtak
ki. Tőlünk jobbra a távolban, a legmagasabb csúcsok fölött már világo-
sodott az ég. Közeledett a hajnal.
Danny és én egy sziklán ülve beszélgettünk, próbáltuk megállapíta-
ni, igazából mennyire kritikus a helyzetünk, és mi most a teendő. Min-
den békaember rémálmának kellős közepébe csöppentünk, olyan had-
műveleten voltunk, ahol előre semmit sem tudtunk a terepről, és kide-
rült, hogy minden képzeletet felülmúlóan kedvezőtlen. Danny és én
hasonló következtetésre jutottunk: ezt most tényleg megszívtuk!
Pár szóra odajött Mikey, és valamennyien felnéztünk a keleti égbol-
ton felragyogó fényre. Murphy tengerész főhadnagy, mint felelős pa-
rancsnok, adta ki az utasítást:
– Öt percen belül indulunk!
Így tehát ismét felvettük nehéz málhánkat, és elindultunk visszafelé
az ösvényen, amerről jöttünk. Vagy száz méter után találtunk egy lefe-
lé vezető csapást a gerinc másik oldalán, legyalogoltunk az ellenőrző-
pont alá, és választottunk egy remek helyet a fák között, ahonnan rá-
láthattunk a több mint két és fél kilométerre fekvő falura.
Elhelyezkedtünk, fák és sziklák tövébe ékeltük be magunkat, így
próbáltunk olyan testhelyzetbe kerülni, hogy pihenhessünk ezen a
majdnem függőleges hegyoldalon. Kortyoltam a kulacsomból, és az
igazat megvallva úgy éreztem magam, mint egy növény Babilon híres
függőkertjeiben. Danny jógaülésbe helyezkedett, hátát egy fának vetve
úgy ült ott keresztbe tett lábakkal, mint valami istenverte kígyóbűvölő.
Az örökösen éber Axe tőlem balra, a hegyoldalba olvadva őrködött,
a nagy csend ellenére csőre töltött fegyverrel. Valószínűleg a The New
York Times egyik keresztrejtvényén dolgozott fejben, amit alkalmasabb
időben szóról szóra memorizált. Sok nyugalma azonban nem volt. Az
én fám, ahogy láttam, valamifajta eperfa volt, és mivel még elbóbiskol-
ni se tudtam, azzal ütöttem el az időt, hogy eperrel dobáltam Axe-et,
mondván, ez a büntetése a hegyre való visszakapaszkodásért.
Nem sokkal később újabb hatalmas ködfüggöny ereszkedett a táj
fölé, és betakart minket meg az alattunk elnyúló völgyet. Már megint
nem tudtuk figyelni a falut, és a köddel az a gond, hogy ahol előfordul,
ott gyakran fordul elő. Nyilvánvalóvá vált, hogy ezen a helyen nem tu-
dunk hatékony megfigyelést végezni. Ismét költözködni kényszerül-
tünk.
 Mikey és Axe a térképek fölé görnyedt, meg a fölöttünk húzódó he-
gyi terepet vizsgálgatta, ahol ritkább volt a köd. Dannynek és nekem a
falu felé kellett néznünk. Próbáltuk használni a távcsövet, merőn kém-
leltünk, hátha látunk bármit, amit érdemes látni. Semmit sem láttunk.
Végül Mikey azt mondta, elmegy ő egyedül, csak a gépkarabélyával,
keres egy jobb helyet. Azután meggondolta a dolgot, és magával vitte
Axe-et is. Én ugyan nem hibáztattam, mert ettől a helytől bárki sikí-
tófrászt kapott volna, ugyanis az ember sohasem tudhatta, ki lesi ép-
pen valahonnan.
Danny és én vártunk, a nap pedig magasan a csúcsok fölé emelke-
dett, és kezdte megszárítani vizes ruháinkat. A többiek talán egy óra
múlva tértek vissza, és Mikey közölte, remek helyet találtak a falu
megfigyelésére, de fedezék ott csak elvétve van. Gondolom mérlegelte,
hogy minden más mellett már pusztán ettől is megnő a hadművelet
kockázata a terepviszonyok miatt, de ha nem vállaljuk ezt a kockáza-
tot, valószínűleg karácsonyig itt csücsülhetünk a hegyen.
Így tehát megint felvettük a hátizsákunkat, és elindultunk az új rej-
tekhely felé. Csak körülbelül ezer métert kellett megtennünk, de egy
óránkba telt, mert előbb a hegyet megkerülve, majd felfelé haladtunk,
egyenesen fel a gerinc végén tornyosuló magányos gránittömbre. És
amikor odaértünk, el kellett ismernem, hogy a hely valóban tökéletes.
A rálátás szöge remekül megfelelt a fényképezőgépek optikáinak, a fi-
gyelő távcsövének és a mesterlövészpuska lövedékének is. Arról a
pontról körben az egész környékre nagyszerű kilátás nyílt. Ha Shar-
mak és a bandája odalenn tartózkodik, most elkapjuk őket. Mikey meg
is jegyezte:
– A fickó nem mehet ki úgy az istenverte szarodába, hogy mi ne lás-
suk!
Danny válasza nem alkalmas arra, hogy szerepeljen egy ilyen családi
fogyasztásra szánt történetben, mert Sharmak egyik legfontosabb test-
részének működés közbeni szétdurrantása volt a lényege.
Álltam és bámultam új hegyi erődünket, hatalmas, minden oldalon
meredeken alázuhanó falaival. Tökéletes volt, de ugyanakkor roppant
veszélyes is. Ha nagyobb csapat közelít meg minket a völgyből, külö-
nösen éjszaka, akkor nem lesz más választásunk, mint harcolva kitör-
ni. Ha pedig valaki RPG-vel vesz tűz alá minket, mindnyájunkat cafa-
tokká lőhet. Egyetlen kivezető út volt csak, az, amelyiken jöttünk. Egy
Sharmakhoz hasonló minden hájjal megkent fővezér könnyen körül-
zárhatott minket ezen a kopár, sziklás hegyormon, akkor pedig renge-
teg fickót kell megölnünk ahhoz, hogy valahogy kijussunk. Aztán ott
volt még az örökös, nyugtalanító gondolat, hogy Sharmak cimborája,
Bin Laden szintén a környéken lehet – valószínűleg a legnagyobb lét-
számú al-Kaida különítménnyel, amelyet valaha láttunk.
A maga nemében azonban mégis tökéletes volt a hely, olyan hibát-
lan rálátással a környékre, amilyet megfigyelő járőr csak kívánhat. Ne-
künk valahogy be kellett ásnunk magunkat a laza, köves agyagpalába,
meghúzni magunkat, vigyázni, hogy rejtve maradjunk, és figyelni.
Nem lesz semmi baj, amíg nem lát meg senki. Engem azonban még
mindig gyötört a baljós előérzet, ahogy a többieket is.
Mind ettünk valamit, ittunk még egy kis vizet, majd utána csak ha-
saltunk ott csendesen gőzölögve, miközben a nap szárította a ruhán-
kat. Akkor már melegebb volt, mint a pokolban, és én egy kidöntött fa
alá húzódva feküdtem, belesimulva a törzs hajlatába, magam mögé
nyújtott lábbal. Sajnos azonban csalánba sikerült feküdnöm, és ettől
majd’ megőrültem. Természetesen meg se moccanhattam. Ki tudja, ta-
lán éppen abban a pillanatban irányít ránk valaki egy erős nagyítású,
nagy hatótávolságú távcsövet!
Nálunk én kezeltem a távcsöveket, csendben váltogattam a kétcsö-
vest és a hosszú egycsövest. Murph úgy ötven méterre feküdt valami-
vel fölöttem, néhány kőtömb között. Axe tőlem jobbra egy csonka öreg
fatörzs odvában húzta meg magát. Danny balra lenn a legszélső fák
között kuporgott a rádióval, közülünk egyedül őt védte egy kis árnyék
a tűző napsütéstől. Már dél körül járhatott, a nap magasan állt, tényleg
magasan, majdnem egyenesen fölöttünk.
Alulról nem láthattak minket, velünk egy magasságban vagy felet-
tünk pedig bizonyosan nem tartózkodott emberi lény. Legalábbis nem
itt, a SEAL-ek hegyén. Most már csak várnunk kell, nagyon csöndesen
meghúzni magunkat, kussolni és figyelni. Ez négy olyan tudomány,
aminek valamennyien szakértői voltunk.
Odafönn halálos csend volt, ugyanolyan csend, mint éjjel, és ezt a
csendet csak a SEAL-ek közötti gyors, feszült párbeszédek szakították
meg időnként. Általában Danny kiváltságos rejteke felé szállt a szó az
árnyékba, akit nem értek a hegyvidéki napsütés perzselő sugarai. Nem
voltak ezek valami komoly beszélgetések, és a kedvesség meg a megér-
tés is hiányzott belőlük.
– Hé, Danny! Akarsz helyet cserélni?
– Baszd meg!
Csupa ilyesmi, semmi más. Egyetlen más hangot sem sodort magá-
val a hegyi szellő. De hirtelen meghallottam egy hangot, közvetlenül a
kidöntött fám délnyugati oldaláról. A könnyű léptek félreismerhetet-
len zaját közvetlenül a fejem fölött. Úristen! Szerencse, hogy nem kel-
lett gatyát váltanom.
És ugyanilyen hirtelen felbukkant egy fickó, a fején turbán, a kezé-
ben egy kibaszott fejsze! Kis híján elájultam a megdöbbenéstől, nem
számítottam ilyesmire. Megpördültem, megmarkoltam a puskámat, és
egyenesen ráfogtam, azt reméltem, ez legalább a lefejezésemtől elveszi
a kedvét, ő szemlátomást még jobban meglepődött, mint én, és elejtet-
te a fejszét.
És akkor megláttam Axe-et, aki felállt, és egyenesen a fickó turbán-
ját vette célba a puskájával.
– Látnod kellett! – förmedtem rá. – Mi a francért nem szóltál?
Majdnem szívrohamot kaptam!
– Csak nem akartam zajt csapni – felelte Axe. – Célba vettem, és raj-
ta tartottam az irányzékomat, amíg odaért a fatörzsedhez. Egy rossz
mozdulat, és azonnal megöltem volna.
Utasítottam a fickót, üljön le, háttal a fatörzsnek, és akkor valami
röhejes történt. Vagy száz kecske, mind kis csengővel a nyakában, ér-
kezett fel ügetve a hegyre, és elárasztotta körülöttünk a mezőt, majd
ráadásul felbukkant még két fickó egy bucka mögül. Immár mind a
négyünket teljesen körülvettek a kecskék, én pedig kézjelekkel mutat-
tam, üljenek le a földre a társuk mellé a fatörzsnél. Mármint az afgá-
noknak, nem a kecskéknek.
Végül Mikey és Danny átverekedte magát a mekegő nyájon. Akár-
csak én, ők is észrevették, hogy az egyik fickó valójában csak gyerek,
nagyjából tizennégy éves. Próbáltam megkérdezni tőlük, tálibok-e,
mire mindhárman rázták a fejüket, és az idősebb férfi angolul ismétel-
gette:
– Nem tálib! Nem tálib!
 Odaadtam a kölyöknek az egyik müzliszeletemet, ő meg mogorván
felnézett rám. A két felnőtt mereven bámult minket, egyértelmű volt,
hogy utálnak. Nyilván azon töprengtek, mi az ördögöt keresünk mi itt
a tanyájuk körül annyi fegyverrel és lőszerrel, amennyi egy egész afgán
tartomány elfoglalásához elég lenne.
A kérdés az volt, most mit tegyünk? Nyilvánvalóan kecskepásztorok
voltak, hegyvidéki parasztok. Vagy ahogy a Genfi Egyezményben defi-
niálják: fegyvertelen polgári lakosok. Mindazonáltal harcászati szem-
pontból a szigorúan értelmezett helyes döntés a megölésük lett volna
minden teketória nélkül, mert a szándékaikat nem ismerhettük.
Hogyan állapíthattuk volna meg, hogy nem állnak-e összeköttetés-
ben a tálibok valamelyik csoportjával, vagy nem kötelezi-e őket a tör-
zsek közötti vérszerződés arra, hogy minden gyanús dolgot, amit a he-
gyekben látnak, jelentsenek a tálibok vezetőinek? És öregem, mi aztán
igazán gyanúsak voltunk!
Tény, hogy ha ez a három afgán madárijesztő elrohan megkeresni
Sharmakot és az embereit, mi komoly bajba kerülünk, csapdába esünk
ezen a magányos hegygerincen. A katonai (értsd kellemetlen) döntés
egyértelműen csak egy lehetett: ezek a fickók nem távozhatnak innen
élve. Csak álltam ott, néztem a mocskos szakállukat, a redves bőrüket,
a bütykös kezüket, a markáns, dühös arcukat. Ezek a fickók nem ked-
veltek minket! Nem léptek fel agresszíven, de baráti jobbot se nyújtot-
tak, és szemlátomást a mi barátságunkra sem vágytak.
Axelson volt a mi házi tudósunk is, amellett hogy ő volt a Trivial
Pursuit királya. Mikey tehát őt kérdezte meg, mit gondol, mit kellene
tennünk.
– Azt hiszem, meg kellene ölnünk, mert futni nem hagyhatjuk őket
– válaszolta Axe a szellemóriások kristálytiszta, egyszerű logikájával.
– És szerinted, Danny?
– Én őszintén szólva leszarom, mit teszünk – jelentette ki Danny. –
Utasítasz, hogy öljem meg őket, és én megteszem. Csak add ki a pa-
rancsot! Én itt csak dolgozok.
– Marcus?
– Hát, egészen mostanáig úgy gondoltam, a megölésük az egyetlen
lehetőségünk. Szeretném hallani, te mit gondolsz, Murph!
Mikey gondolkodóba esett.
 – Figyelj, Marcus! Ha megöljük őket, valaki elég gyorsan meg fogja
találni a holttestüket. Először is ezek a kibaszott kecskék itt fognak lő-
dörögni, és amikor ezek a fickók nem keverednek haza vacsorára, a ba-
rátaik meg a rokonaik azonnal felkerekednek majd megkeresni őket,
különösen ezt a tizennégy évest. A fő gondot a kecskék jelentik. Mert
azokat nem tudjuk elrejteni, és a jóemberek azokat fogják keresni.
Amikor pedig rátalálnak a hullákra, a tálib vezetők énekelni fognak az
afgán médiának. Az amerikai média pedig rámozdul majd a témára, és
nyomni kezdi a szöveget a bestiálisán kegyetlen amerikai fegyveres
erőkről. Nem sokkal később gyilkossággal fognak megvádolni minket.
Ártatlan, fegyvertelen afgán parasztok sérelmére elkövetett előre meg-
fontolt emberöléssel.
El kellett ismernem, hogy én eddig nem egészen így gondolkodtam
a dologról, de rettenetes igazság rejlett Mikey szavaiban. Féltem én
azoktól a fickóktól? Nem. Féltem a valószínűleg tálibok közé tartozó
cimboráiktól? Nem. Féltem a liberális médiától otthon az Egyesült Ál-
lamokban? Igen. És hirtelen felvillant lelki szemeim előtt a lehetőség,
hogy sok-sok évet töltök valamelyik amerikai civil börtönben gyilko-
sokkal és nemi erőszaktevőkkel összezárva.
Ám mindezzel együtt… mint az Egyesült Államok Különleges Had-
viselési Erőinek igen jól képzett harcosa lelkem mélyén tudtam, nagy
marhaság szabadon engedni ezeket a kecskepásztorokat. Próbáltam
elképzelni, mit tennének ebben a helyzetben a múlt nagy hadvezérei.
Napóleon? Patton? Omar Bradley? MacArthur? Vajon ők meghozták
volna a rideg katonai döntést, és kivégeztették volna ezeket a kecske-
pásztorokat, mert egyértelmű és közvetlen veszélyt jelentenek a kato-
náik számára?
Ha ezek az afgánok besúgnak minket, könnyen lehet, hogy mind itt
veszünk, éppen itt, ezen a sziklás, perzselően forró csúcson, sok ezer
kilométerre a hazánktól, fényévekre minden segítségtől. Az ellenünk
felvonultatható fegyveresek száma túlságosan nagy volt. Hagyni ezeket
a fickókat, hogy járják a maguk útját, katonai szempontból egyet je-
lentett az öngyilkossággal.
Mi mindössze annyit tudtunk, hogy Sharmak fegyvereseinek száma
80 és 200 fő között mozog. Emlékszem, én a középátlagot vettem,
majd feltettem magamnak a kérdést, hogy tetszik a 4:140 arány. Ez
ugye 35 az 1-hez. Nem sok. Mikey-ra néztem, és így szóltam:
– Murph, ideje tanácsot kérnünk!
Mindketten Dannyhez fordultunk, aki beizzította a távközlési rend-
szert, és derekasan igyekezett felvenni a kapcsolatot a parancsnokság-
gal. Láthattuk, hogyan hatalmasodik el rajta a tehetetlen düh, mint
minden rádióson, amikor nem sikerül összeköttetést teremtenie. Csak
próbálkozott, próbálkozott, mi pedig hamar arra a következtetésre ju-
tottunk, hogy az istenverte rádió bedöglött.
– Új elemek kellenek a szerkentyűbe? – kérdeztem Dannytől.
– Nem, az rendben van, csak a hívott fél baszottul nem hajlandó vá-
laszolni nekem!
Teltek-múltak a percek. A kecskepásztorok csendben ültek, Axe és
Murph végig rájuk fogta a fegyverét, Danny pedig úgy tette dolgát,
mint aki legszívesebben lehajítaná az egész híradós felszerelést az is-
tenverte szikláról.
– Nem válaszolnak – szűrte a szót a fogait csikorgatva. – Nem tu-
dom, miért. Mintha senki sem lenne a vonal túlsó végén.
– Kell ott lennie valakinek! – mondta Murph, és kihallottam az ag-
godalmat a hangjából.
– Hát pedig nincs! – felelte Danny.
– Murphy istentelen törvénye! – szúrtam közbe. – Nem a tiéd, Mi-
key, a másik faszkalapé, a töketlenkedés istenéé.
Senki sem nevetett, még én se. És akkor rádöbbentünk a gyászos
igazságra: csak magunkra számíthatunk, magunknak kell döntenünk.
Mike Murphy csendesen azt mondta:
– Három lehetőség közül választhatunk. Egyértelmű, hogy a robaj
miatt nem akarjuk lelőni ezeket a fickókat. Tehát az első lehetőség:
csendben megöljük őket valahol, és átgurítjuk a hullákat a szakadék
szélén. Ez úgy nagyjából 300 méternyi zuhanást jelent. Második lehe-
tőség: itt helyben öljük meg őket, majd betakarjuk őket kövekkel és
földdel. Akár ezt, akár azt választjuk, húzunk innen a picsába. Harma-
dik lehetőség: elengedjük őket, de ettől még húzunk a picsába, arra az
esetre, ha a tálibok jönnének keresni minket.
Mereven nézett ránk, most is úgy emlékszem, mintha tegnap tör-
tént volna. Axe leszögezte:
 – Nem vagyunk gyilkosok, akármit is teszünk. Harci feladatot telje-
sítünk az ellenség hátországában, parancsnokaink küldtek ide minket.
Jogunkban áll mindent megtenni, amit csak tudunk, saját életünk
mentésére. Katonai szakmai szempontból a döntés egyértelmű, vétek
lenne szabadon engedni őket!
Ha szavazásra kerül sor – mert úgy nézett ki, könnyen így lehet –,
Axe a három afgán kivégzését fogja javasolni. És a lelkem mélyén tud-
tam, igaza van. Valószínűleg nem engedhetjük őket szabadon. Az én
gondom azonban az, hogy van egy másik lelkem is. A keresztény lel-
kem. Valahol a fejemben folyton sutyorgott egy hang: helytelen lenne
hidegvérrel kivégezni ezeket a fegyvertelen embereket. És a gondolat-
tól, hogy megtesszük, majd elrejtjük a nyomainkat, elsettenkedünk,
mint a bűnözők és mindent tagadunk, még helytelenebbnek látszott.
Hogy őszinte legyek, én jobban örültem volna, ha csak simán felso-
rakoztatjuk, és azonnal agyonlőjük őket. És utána hagyjuk őket ott,
ahol elestek. Akkor csak három fickó lenne, aki rossz időben tévedt
rossz helyre. A háború áldozatai. Mi pedig majd védekezhetünk, ami-
kor otthon az Egyesült Államokban a saját médiánk és politikusaink
megpróbálnak gyilkosság vádjával felakasztatni.
Egyikünknek sem tetszettek a választható simlis lehetőségek, azt
éreztem. Azt hiszem, mind a négyen hívő keresztények voltunk, és ha
úgy gondolkodtunk, ahogy rendes, törvénytisztelő amerikai állampol-
gárokhoz illik, akkor nagyon nehéznek találtuk volna a szükséges ka-
tonai döntés végrehajtását, a döntését, amit bármelyik nagy hadvezér
meghozott volna: ezek a fickók semmiképpen sem távozhatnak élve!
Mert ha elmehetnek, annak elfogadhatatlanok a valószínűsíthető kö-
vetkezményei. Katonai szempontból.
Murphy tengerész főhadnagy tovább kérdezett:
– Axe?
– Nincs más választásunk!
– Danny?
– Mint az előbb. Le se szarom, mit határozol. Nekem csak azt
mondd meg, mit tegyek!
– Marcus?
– Nem tudom, Mikey.
 – Akkor hadd mondjam el még egyszer! Ha megöljük ezeket a fic-
kókat, egyenesen kell eljárnunk. Jelentjük, amit teszünk. Nem
sunnyoghatunk. Csak hogy mindnyájan megértsétek, a holttestüket
meg fogják találni, és a tálibok ki fogják használni a lehetőséget. Be
fogják juttatni a lapokba, és az amerikai liberális média könyörtelenül
ránk fog támadni. Majdnem bizonyosan vádat fognak emelni ellenünk
gyilkosságért. Nem tudom, ti srácok mit éreztek ezzel kapcsolatban…
Marcus, én veled vagyok. Döntsd el!
Csak álltam ott. Lenéztem a zord, dacos afgán hegyi pásztorokra.
Egyik sem próbált szólni hozzánk. Nem volt szükségük szavakra, szik-
rázó tekintetük mindent elmondott. Nem volt kötelünk, amivel meg-
kötözhettük volna őket, ezért a megkötözésük, hogy időt nyerjünk új
figyelőállás elfoglalására, nem szerepelt a választható lehetőségek kö-
zött.
Egyenesen Mikey szemébe néztem, és azt mondtam:
– El kell engednünk őket!
Ez volt a legostobább, legkevésbé megfontolt, legbénább döntés,
amelyet életemben hoztam. Nyilván elment az eszem. Tényleg arra a
lehetőségre szavaztam, amelyikről tudtam, hogy egyet jelenthet a ha-
lálos ítéletünkkel? Kibaszott liberális lett belőlem, féleszű, logikusan
gondolkodni képtelen tökkelütött, aki csupa szív, semmi ész, ítélőké-
pessége, akár a mezei nyúlé.
Visszatekintve legalábbis így tűnik. Akkor valószínűleg nem így lát-
tam, de azóta életem minden ébren töltött órájában igen. Nem telik el
éjszaka, hogy ne riadnék fel hideg verejtékben úszva, azokra a pillana-
tokra gondolva a hegyen. Ezen sohasem fogok túljutni. Képtelen va-
gyok túltenni magam rajta. A döntő szavazat az enyém volt, és ez kí-
sérteni fog mindaddig, amíg el nem temetnek valahol Kelet-Texasban.
Mikey bólintott.
– Oké – mondta. – Azt hiszem, ez két szavazat egy ellen. Danny tar-
tózkodik. El kell engednünk őket!
Emlékszem, senki nem szólt egy szót sem. Csak a kecskék kurta,
szaggatott mekegése hallatszott. Meg a kis csengettyűk csilingelése. Jó
kis háttérkórus volt a döntéshez, amit a csodák kibaszott földjén hoz-
tunk meg. Nem a csatatéren, pedig – tetszik vagy nem – ott voltunk.
Axe újra megszólalt:
É
 – Mi nem vagyunk gyilkosok. És nem lettünk volna gyilkosok, akár-
mit is teszünk.
Mikey egyetértett. Csak annyit mondott:
– Tudom, Axe! Tudom, haver. De szavazást tartottunk.
Intettem a három kecskepásztornak, hogy álljanak fel, majd a pus-
kámmal jeleztem, eredjenek útjukra. Egy mosoly vagy egy bólintás
nem sok, annyival sem mutatták ki, hogy hálásak, pedig biztosan tud-
ták, hogy könnyedén megölhettük volna őket. A mögöttünk tornyosu-
ló, magasabban fekvő terepszakasz felé kanyarodtak.
Ma is magam előtt látom őket. A hátuk mögé tették a kezüket, azzal
a sajátos afgán mozdulattal, gyors léptekkel elindultak felfelé az emel-
kedőn, és akkor már a kecskék is ügetni kezdtek, hogy utolérjék a
pásztorokat. Ki tudja honnan, egy csont és bőr, kopott szőrű barna ku-
tya bukkant elő bánatosan, és a fiú mellé szegődött. Az a siralmas af-
gán kutya valahogy eszembe juttatta jó kiállású, barna labradoromat,
Emmát, aki mindig majd’ kicsattant az egészségtől és a vidámságtól.
Azt hiszem, ez volt az a pillanat, amikor felébredtem, és abbahagy-
tam az istenverte amerikai liberálisok miatti aggodalmaskodást.
– Ez nem jó – mondtam. – Nagyon nem jó! Mi a lófaszt művelünk?
Axe a fejét rázta, Danny a vállát vonogatta, Mikey holtsápadt volt,
mint aki kísértetet látott. Akárcsak én, ő is tudta, hogy hatalmas hibát
követtünk el. Nagyobb baromságot csináltunk, mint bármikor azelőtt.
Hova mennek azok a fickók? Teljesen meghibbantunk?
Kavarogtak a gondolatok a fejemben. Nem volt kapcsolatunk a pa-
rancsnoksággal, tehát senkihez sem fordulhattunk tanácsért. Eddig
semmi olyat nem láttunk a faluban, ami arra utalt volna, hogy a cél-
pontunk ott van. Nagyon sebezhető állásban tartózkodtunk, és nagyon
úgy nézett ki, hogy nem tudunk légi támogatást kérni. Még bejelent-
kezni sem tudtunk. Ami még nagyobb baj, halvány fogalmunk sem
volt, hova az ördögbe nyargaltak el a kecskepásztorok.
Néztük, ahogy távolodnak, még mindig sebesen gyalogolva, még
mindig hátratett kézzel. És mindent áthatott az érzés, hogy valami ret-
teneteset tettünk, amikor elengedtük őket. Valósággal tapintható volt
a levegőben ez az érzés. Megszólalni egyikünk se tudott. Olyanok vol-
tunk, mint négy zombi, még azt se tudtuk igazán, visszakússzunk-e
korábbi figyelőpontjainkra, vagy tűnjünk el azonnal.
É
 – És most hogyan tovább?
Mikey elkezdte összeszedni a felszerelését.
– Öt percen belül indulunk! – közölte.
Összeraktuk a cuccunkat, és közben a déli napsütésben végignéz-
hettük, ahogy a távoli, magasan húzódó látóhatáron a kecskepászto-
rok végleg eltűnnek a szemünk elől. Az én órám szerint pontosan ti-
zenkilenc perc telt el a távozásuk óta, és valamennyiünket beborított a
teljes lehangoltság.
Nekivágtunk felfelé a hegynek, követtük a kecskék és gazdáik nyo-
mát. Olyan gyorsan haladtunk, ahogy csak tudtunk, de nekünk negy-
ven perc és egy óra közötti idő kellett az átkeléshez ugyanazon a tere-
pen. Amikor felértünk a tetőre, már nem láttuk őket. Hegyi kecskék,
hegyi pásztorok. Mind ugyanabba az istenverte fajtába tartoznak, úgy
tudnak mozogni fel-le a hágókon, mint a rakéta.
Megkerestük a nyílt terepen azt az ösvényt, amelyen eredetileg jöt-
tünk, rátaláltunk, és elindultunk vissza első figyelőállásunkba, ahon-
nan eljöttünk a kedvezőtlen rálátási szög meg a sűrű köd miatt. Pró-
bálkoztunk a rádióval, de még mindig nem tudtuk felvenni a kapcsola-
tot a támaszpontunkkal.
Támadó stratégiánknak annyi, de a valószínűleg legelőnyösebb vé-
dőállás felé tartottunk, amit ideérkezésünk óta találtunk, kinn a hegy-
fal peremén, talán ötven méterre a csúcstól, fák takarásában és tisztes-
séges rejtőzködési lehetőségekkel. Abban a pillanatban egyértelműen
éreztük, hogy szigorúan védekezésre kell berendezkednünk, elrejtőzve
meghúzni magunkat egy időre, és remélni, hogy a pásztorok nem ria-
dóztatták a tálibokat, vagy ha igen, hatékonyan elrejtőztünk, és nem
találnak ránk. Nekünk SEAL-eknek erősségünk a rejtőzködés és a tel-
jes, néma mozdulatlanság, hosszú ideig is.
Gyalogoltunk tovább a hegyoldal mentén, és meg kell mondanom,
nappali fényben egészen máshogy festett a hely, de az erényei megma-
radtak. Még a meredély tetejéről is majdnem lehetetlen volt meglátni
minket.
Lemásztunk, és újra elfoglaltuk régi helyeinket. Lényegében még
mindig az eredeti feladatunkat hajtottuk végre, de a lehető legtelje-
sebb készenlétben lestük, jönnek-e a tálib harcosok. Alattam, talán
harminc méterre tőlem jobbra, Danny arccal a hegy felé szabályos jó-
gaülésbe suttyant – és még mindig úgy nézett ki, mint egy kígyóbűvö-
lő. Én odakucorodtam a régi eperfám mellé, felkentem az álcakrémet
és beleolvadtam a tájba.
Alattam balra – ugyanolyan távolságra, mint Danny – helyezkedett
el Axe a legnehezebb puskánkkal. Mikey közvetlenül alattam fészkelte
be magát, talán ha tízméternyire, egy sziklatömb szélárnyékos oldalá-
hoz tapadva. Fölöttünk a hegyoldal már majdnem függőleges volt,
majd néhány méternyi kis, lapos terasz következett, és utána ismét
meredeken ívelt a csúcsig. Próbáltam lenézni magunk alá, akárcsak
Murphy, és mindketten megállapítottuk, hogy szinte semmit sem lá-
tunk a kis, kifelé hajló gerinctől, ami ugyanakkor olyan jól védett min-
ket.
Pillanatnyilag biztonságban voltunk. Axe kezelte a távcsövet húsz
percig, majd a következő húsz percre én vettem át. A faluban semmi
sem mozdult. Addigra már több mint másfél óra telt el azóta, hogy el-
engedtük a kecskepásztorokat, és még mindig csend volt, szellő is alig
rezdült. És istenem, micsoda hőség volt!
Mikey hozzám volt a legközelebb, amikor hirtelen azt suttogta:
– Srácok, van egy ötletem!
– Mi az, uram? – kérdeztem hirtelen hivatalos hangra váltva, mint-
ha a helyzet megkövetelt volna némi tiszteletet a férfi iránt, akinek
végső soron vállalnia kell a parancsnokságot.
– Lemegyek a faluba, megnézem, hátha kölcsön tudok venni egy te-
lefont!
– Csodálatos! – mondta Axe. – Nézd meg, tudsz-e szerezni nekem
egy szendvicset!
– Naná! – válaszolta Mikey. – Milyen legyen? Öszvértrágyás vagy
kecskepatás?
– Majonézt nem kérek! – morogta Axe.
Nem olyan jó viccek, tudom, de az afganisztáni sziklafalon csücsül-
ve, támadó fegyveresek visszaverésére készülve úgy éreztem, ez már
maga a kabaré.
Azt hiszem, az idegességünk jelentkezett így, mint amikor valaki a
halálos ágyán süt el egy viccet. Azt is megmutatta azonban, hogy ad-
digra már valamennyien jobban éreztük magunkat, sokat javult a ke-
délyünk, így tettük a dolgunkat, és időnként még egy tréfás megjegy-
zést is megeresztettünk. Ez már jobban emlékeztetett a régi önma-
gunkra, nem igaz? Mindenesetre épp azt mondtam, hogy egy kis időre
lehunyom a szememet, tehát lejjebb húztam terepszínű kalapomat és
próbáltam elszundítani – heves szívdobogásom dacára, ami valahogy
sehogy sem akart lelassulni.
Nagyjából tíz további perc telt el. Hirtelen meghallottam, hogy Mi-
key az ismerős riadóhangot hallatja: Szszszt! Szszszt! Feltoltam a kala-
pomat, és ösztönösen balra néztem, ahol tudtam, Axe fedezi a szár-
nyunkat. És tényleg ott is volt, megmerevedve, tüzelésre készen, pus-
káját egyenesen felfelé, valahová a hegyre irányozta.
Megfordultam, hogy egyenesen a hátam mögé nézhessek. Mikey el-
kerekedett szemmel bámult fölénk a magaslatra, parancsokat osztott,
utasította Dannyt, kérjen azonnali támogatást a parancsnokságtól, ha
sikerül üzembe helyeznie a rádiót. Látta, hogy én már rajta vagyok az
ügyön, nyomatékosan rám nézett, majd felmutatott egyenesen a hegy-
re, és kézjelekkel sürgetett, forduljak gyorsan arra.
Lőállásba helyeztem a Mark 12-esemet, kicsit hátrahúztam a fejem,
és felnéztem fölénk a hegyre. A tetőn nyolcvan-száz erősen felfegyver-
zett, rajvonalba sorakozott tálib harcost láttam, és mindegyikük lefelé
irányította az AK–47-esét. Néhányuknak RPG-gránátvető volt a vállán.
Jobb- és baloldalt éppen elindultak lefelé, átkarolni a két szárnyunkat.
Tudtam, ellátnak fölöttem, de engem nem látnak. Axe-et vagy Dannyt
sem láthatták, abban azonban nem voltam biztos, hogy Mikey-t se.
Úgy éreztem, megáll a szív verésem, és magamban átkoztam azokat
a kibaszott kecskepásztorokat, meg magamat, amiért nem hagytam,
hogy kivégezzük őket, amikor minden harcászati szabályzat az ellen-
kezőjére tanított. Saját ösztöneimről nem is szólva, amelyek azt taná-
csolták, Axe véleményét fogadjam el, és nyírjuk ki őket. A liberálisok
pedig öszvérkordén menjenek a pokolba, és vigyék magukkal az összes
tudatlanság szülte kibaszott háborús szabályukat, csokorba kötve az
emberi jogokkal meg minden más marhasággal, ami boldoggá teszi
őket. Gyilkosság miatt akartok vádat emelni ellenünk? Tessék, baszd
meg, tegyétek csak meg! Akkor legalább életben leszünk, hogy bíróság
elé állhassunk. Ezt most igazán megszívtuk!
Háttal a fámhoz lapultam. Még mindig biztosra vettem, hogy nem
látnak, de szemlátomást az volt a szándékuk, hogy mindkét oldalról
É
bekerítenek minket. Én viszont jól láttam ezt. Végigpillantottam a fö-
löttem húzódó terepszakaszon. A hegytetőn még mindig nyüzsögtek a
fegyveresek, azt gondoltam, még többen, mint az előbb. Egyenesen
felfelé nem nyílt menekülési út, és a jobbra vagy balra kitérés lehetősé-
ge is elveszett már. Lényegében máris csapdába ejtettek, már ha észre-
vették. Még mindig nem voltam biztos benne.
És még egyetlen lövés se dördült. Ismét felnéztem a domboldalra, az
egyik fölöttem és tőlem talán húsz méterre balra álló magányos fát
vizsgáltam. Mintha valami mozgást láttam volna. És már meg is kap-
tam a megerősítést, előbb egy turbánt láttam meg, majd egy AK–47-
est. A csöve az én irányomba, bár nem egyenesen rám irányult.
Szorosabban megmarkoltam hűséges puskámat, és finoman elmoz-
dítottam a fa irányába. Akárki is volt ott, egyelőre még mindig nem lá-
tott engem, mert remek helyen tartózkodtam, jól elrejtőzve. Tökélete-
sen megdermedtem, mint egy márványszobor, egy rohadt moccanást
sem tettem.
Odalestem Mikey-ra, ő sem moccant, majd újra a fát néztem, és ek-
kor a turbán már eléje került. Sasorrú tálib harcos meresztette egyene-
sen rám a fekete szemét dús fekete szakálla fölött. AK–47-esének csöve
egyenesen a fejemre irányult. Vajon meglátott? Vajon tüzet nyit? Hogy
éreznék magukat a liberálisok most a helyemben? Sohase kerülnének
a helyembe, gondolom. Egyszer lőttem, lerobbantottam a fejét.
És abban a pillanatban elszabadult a pokol. A tálibok golyózáport
zúdítottak ránk a hegytetőről, minden irányból. Axe kitért balra, sza-
kadatlanul tüzelve próbálta fedezni a lefelé vezető ösvényt. Mikey is
folyamatosan lőtt közvetlenül a fejem fölött mindennel, amije volt.
Danny is tüzelt rájuk, próbált egy kézzel célra tartani, míg a másikkal
kétségbeesetten igyekezett beizzítani a rádiót.
Hallottam, hogy Mikey üvölt:
– Danny, Danny, az Isten szerelmére, kapcsold már be valahogy azt
a kibaszott vacakot!… Marcus! Most már nincs választásunk, haver!
Öljük meg mindet!
Az ellenség ekkor mintha a két szélső emberünkre összpontosította
volna a tüzet. Jól láttam, ahogy a lövedékek körülöttünk mindenütt
port vernek fel, és csak úgy röpködtek a kőszilánkok. Az AK–47-esek
hangja teljesen betöltötte a levegőt, fülsiketítő volt a zaj. Azt is láttam,
hogy a gerinc hosszában hol itt, hol ott buknak fel sorra a tálib fickók.
Senki sem tud úgy lőni, mint mi. Ott maradtam, ahol voltam, az ere-
deti állásomban, és még mindig mintha kevesebb tüzet kaptam volna,
mint a többiek. A következő pár percben azonban felfedeztek, és nőni
kezdett a közvetlenül rám irányzott tűz sűrűsége. Ez bizony baj volt,
nagy baj.
Jól láttam, hogy Axe gyorsabban fogja be a célpontjait, mint én,
mert volt különlegesen jó céltávcsöve. Az én fegyveremen is rajta kel-
lett volna lennie, de valamilyen okból nem szereltem fel.
Azokban a percekben mind a négyen igazán felpörögtünk. Tudtuk,
hogyan vívjunk meg egy olyan tűzharcot, mint ez, de gyorsan le kellett
faragnunk az ellenség létszámát, igazán gyorsan oda kellett szögel-
nünk párat ezek közül a fattyak közül, hogy kedvezőbb helyzetet te-
remtsünk magunknak, ők nehezen tudtak hozzánk férni egyenesen fö-
lülről, ami azt jelentette, hogy az igazi veszély oldalról fenyegetett
minket. Láttam is, ahogy ketten elindulnak lefelé, az egyik a jobb, a
másik a bal oldalon.
Axe lelőtte az egyiküket, de a jobbszárnyon mozgó fickót nehéz volt
célba venni. A tálibok valamiféle őrjöngő eksztázisban lőttek ránk, de
Istennek hála, egyelőre nem találtak. Gondolom, sokszor mi se. És ak-
kor hirtelen rám is heves tűz zúdult. Lövedékek csapódtak a fatörzsbe,
és verték körülöttem a köveket. Azok a lövedékek valahogy a két oldal-
ról jöttek.
Leszóltam Mikey-nak:
– Bírni fogunk velük, de lehet, hogy új helyet kell keresnünk!
– Rendben! – rikkantott vissza. Akárcsak én, ő is látta, milyen gyor-
san vonultak fel a támadáshoz. Már öt vagy hat perce lőttük őket, de
valahányszor megtisztítottuk a magasan a fejünk fölött húzódó gerin-
cet, mindig újra megtelt. Mintha valahol a gerincen túl várakozott vol-
na a tartalék, alig vára, hogy elfoglalhassa helyét a harcvonalban. Akár-
merről néztük a dolgot, több tonna emberük volt arra, hogy próbálja-
nak megölni négy SEAL-t.
Abban a pillanatban nem volt választási lehetőségünk. Még mindig
nem rohamozhattuk meg a hegytetőt, mert lekaszálnának, mint az
érett rozst. Balról is, jobbról is megfogtak minket. Három oldalról kö-
rülzártak, és akár csak néhány másodpercre sem hagyott alább a tüze-
lés. Ráadásul a fele társaságot nem láttuk, és a lövedékek feléről nem
tudtuk megállapítani, honnan jönnek. Minden irányból befogtak min-
ket.
Mind a négyen folyamatosan durrogtattunk. Irtottuk őket, néztük,
ahogy összeesnek, helyére csaptuk az újabb tárat, és egyelőre valahogy
feltartóztattuk őket, de attól ez még lehetetlen helyzet volt. Fel kellett
adnunk ezt a magaslatot, nekem pedig közelebb kellett kerülnöm Mi-
key-hoz, hogy kitalálhassunk valami stratégiát, remélhetőleg olyat,
amelyikkel megmentjük az életünket.
Kezdtem mozogni felé, de Mikey, amilyen remek tiszt volt, már fel-
mérte a helyzetet, és kiadta a parancsot:
– Visszavonulás!
Visszavonulás! Inkább leesés a kibaszott hegyről, ez volt az új fel-
adat, egy majdnem függőleges lejtőn, amely közvetlenül mögöttünk
kezdődött, és csak a Jóisten tudja, meddig ereszkedhetünk le. De a pa-
rancs az parancs. Felmarkoltam a cuccomat, és oldalra lépkedtem,
próbáltam cikcakkban leereszkedni a lejtőn. A gravitáció azonban
döntött helyettem, fejjel előre lezuhantam a hegyről. Teljesen átfordul-
tam, majd valahogy a hátamon landoltam, de még mindig gyorsan
csúsztam lefelé. Sarkammal kapálózva kerestem valami támasztékot.
Én legalábbis azt hittem, hogy gyorsan csúszok, de Murphy ott jött
szorosan mögöttem. Onnan tudtam, hogy ő az, mert láttam az élénk-
vörös New York-i tűzoltójelvényt, amit 9/11 óta hordott. Ami azt illeti,
mást nem is láttam.
– Találkozunk az alján! – rikkantottam. Csakhogy abban a pillanat-
ban egy fának vágódtam, Mikey pedig elhúzott mellettem, mint a go-
lyó. Én már lassabban haladtam, próbáltam lábra állni, de újra eles-
tem, tehát csúsztam tovább. Utolértem Mikey-t, nagyokat estünk, úgy
pattogtunk, mint a golyók a flipperben.
Előttünk fiatal fák csoportja állt egy kicsit kevésbé meredek lejtőn,
és tudtam, ez az utolsó reményünk, mielőtt belezuhanunk a szakadék-
ba. Meg kellett kapaszkodnom valamiben, akármiben. Mikey is ezzel
próbálkozott, láttam magam előtt, ahogy ágakat kap el, de leszakad-
nak, ő pedig csak csúszik tovább.
Gyorsan rádöbbentem, hogy semmi sem menthet meg egyikünket
se, bizonyosan kitörik a nyakunk. Abban a pillanatban azonban, mi-
közben érzésem szerint vagy száz kilométeres óránkénti sebességgel
beszánkáztam a sarjerdőbe, agyam túlvezérelve pörgött.
Zuhanás közben majdnem minden leszakadt rólam, a lőszerem és a
kézigránátjaim kivételével – a hátizsákom, az egészségügyi felszerelé-
sem, az élelmem, a vizem, a fülhallgatóm. Még a sisakomat is elvesz-
tettem, amire rá volt festve a texasi zászló. Kutya legyek, ha arra vágy-
tam, hogy valami kibaszott terrorista rakja a fejére!
Miközben zúgva szálltunk lefelé láttam, hogy leszakad Mikey rádió-
antennája. Ez bizony nagy baj volt. Rólam leszakadt a puskám hord-
szíja, és a fegyver elmaradt valahol mögöttem. Az volt a gond, hogy a
facsoporton túli terepet egyáltalán nem ismertük, mert föntről nem
láthattuk. Ha láttuk volna, talán sohasem ugrunk le, mert a talaj ott
előbb meredeken emelkedett, majd ugyanolyan hirtelen lefelé kezdett
lejteni. Olyan bukkanó volt, mint egy istenverte síugrósánc.
Mint a rakéta száguldottam fel arra az emelkedő lejtőre a hátamon,
lábbal előre, vagy 150 kilométeres óránkénti sebességgel. Két teljes hát-
raszaltót csináltam a levegőben, megint lábbal előre értem földet, és
még mindig úgy zúgtam lefelé a sziklafalon, mint egy tarackgránát. És
abban a pillanatban tudtam: van Isten!
Először is, úgy tűnt, nem halott vagyok, hanem eleven, ami felért
azzal, hogy Jézus járt a vízen. Még megdöbbentőbb volt azonban,
hogy a jobbomtól nem egészen 50 centire megláttam a puskámat,
mintha maga az Úr nyújtotta volna le nekem a kezét, és adott volna re-
ményt. Marcus, hallottam a hangját, erre még szükséged lesz! Leg-
alábbis én hiszem, hogy hallottam. Az igazság az, hogy Istenre eskü-
szöm, hogy hallottam őt. Mert ez csoda volt, nem kétséges. Pedig még
arra sem volt időm, hogy egy imát elmondjak.
Nem tudtam, mennyit estünk, de lehetett vagy két-háromszáz mé-
ter, és még mindig nagyon gyorsan zuhantunk. Láttam magam előtt
lejjebb Mikey-t, és bevallom, nem tudtam, él-e vagy már meghalt.
Csak láttam ott valakit, aki zúg lefelé a porban a kövek között. Csoda,
ha nem tört még el az összes csontja.
Hogy én? Én eléggé összetörtem ahhoz, hogy már ne is fájjon, de
még mindig láttam, hogy a puskám ott pattog mellettem. Az a puska
sohasem csavargott el fél méternél messzebbre a kezem ügyéből az

É
egész halállal dacoló zuhanás alatt. És mindig tudni fogom, azt a zuha-
nást Isten keze vezérelte, mert erre nem lehet más magyarázat.
Leértünk a meredély aljára, mindketten rettenetes erővel csapód-
tunk be, mintha egy kibaszott felhőkarcolóról ugrottunk volna le. El-
állt a lélegzetem, zihálva kapkodtam a levegőt, és próbáltam megálla-
pítani, mennyire súlyosan sérültem meg. Fájt a bal vállam, fájt a há-
tam, és az arcom egyik oldaláról többé-kevésbé lenyúzódott a bőr. Vér
és zúzódások borítottak.
De fel tudtam állni, ami nagyon rossz ötletnek bizonyult, mert
azonnal érkezni kezdtek az RPG-gránátok. A közelben csapódtak be,
tehát újra a földre vetettem magam. Nem tettek kárt bennünk, de por-
és törmelékfelhőket vertek fel, és szilánkokat szakítottak ki a fák tör-
zséből meg ágaiból. Mikey a közelemben feküdt, talán öt méterre, és
végül feltápászkodtunk a földről.
Neki még mindig ott lógott a szíján a gépkarabélya. Az én puskám a
lábam előtt feküdt. Megmarkoltam, és hallottam, hogy Murphy a rob-
banások zajában azt kiáltja:
– Te jól vagy?
Felé fordultam, hát az egész arca portól feketéllett. Még az istenver-
te fogai is feketék voltak.
– Szarul nézel ki, öregem! – közöltem vele. – Hozd kicsit rendbe
magad!
Minden nyomorúságunk dacára Mikey elnevette magát, én pedig
akkor vettem észre, hogy zuhanás közben meglőtték. Lüktetve vérzett
a gyomránál. De ugyanabban a pillanatban mennydörögve robbant
egy újabb RPG-lövedék, túl közel, fenemód túl közel! Mindketten
megpördültünk az örvénylő por- és füstfelhőben, hát mögöttünk ott
feküdt két nagy farönk, igazából két kidöntött fatörzs.
A végük keresztbe rakva egymáson, úgy néztek ki, mint egy pár óri-
ási evőpálcika, amelyik a hegy felé mutat. Egyszerre fordultunk sar-
kon, és rohantunk a fedezék felé. Átugrottuk a törzseket, és bezuhan-
tunk mögéjük. Pillanatnyilag biztonságba kerültünk a kézifegyverek
tüze elől, és mind a kettőnknek megvolt még a fegyvere, tehát harcra
készek voltunk. Én a jobb oldalon foglaltam állást, Mikey balra és kö-
zépen. Fedeztük a lehetséges megközelítési utat mind szemből, mind
a két oldalról.
 Akkor már tisztán láttuk üldözőinket, javában özönlöttek lefelé an-
nak a sziklatömbnek mind a két oldalán, amelyről mi éppen le-
pottyantunk. Nagyon gyorsan mozogtak, bár korántsem olyan gyor-
san, mint mi. Mikey remekül tudta lőni őket, és én is elég jól. Szemből
tűz alá vettük, és sorban egyenként szedtük le őket, ahogy igyekeztek
lerohanni minket. Az volt a gond, hogy túl sokan voltak, és nem szá-
mított, hányat öltünk meg. Csak jöttek és jöttek. Emlékszem, azt gon-
doltam, a kétszázas becslés sokkal közelebb járt az igazsághoz, mint a
nyolcvanas minimum, amit az eligazításon mondtak nekünk.
Ez az akció csakis Sharmak műve lehetett, mert ezek a fickók nem
voltak éppen mesterlövészek, ráadásul gépkarabélyokat használtak,
azokat is meggondolatlanul, de ezzel együtt követték az ilyen táma-
dáskor alkalmazandó harcászati szabályokat. A harcmező szélén nyo-
multak előre, igyekeztek átkarolni ellenségüket, mindig próbálták 360
fokban lefogni a célterületüket. Bizonyos, hogy lassítottuk az előretö-
résüket, de meg nem állítottuk őket.
Öt percen át nem hagyott alább a tüzelés. Megszakítás nélkül fenn-
tartották a nyitó sortűz sűrűségét, azét, amit még a hegytetőn lőttek,
amikor nem látták a célt. Egész úton, amíg leértünk ezekig a rönkökig,
ontották a sorozatokat, és tüzüket célzott RPG-lövedékekkel egészítet-
ték ki. Ezeket a fickókat nem valami eszelős tekintetű elmebeteg ve-
zette, hanem olyasvalaki, aki tisztában volt a harc alapfogásaival, amit
irányított. Nagyon is tisztában volt velük, túlságosan is. A rohadék!
Most meg odaszögeztek minket a rönkök mögé, és a lövedékek röp-
ködtek, mint eddig is, de valahogy mi kezdtünk felülkerekedni a tűz-
harcban.
Valószínűleg felfogták, hogy nem tudnak kipiszkálni minket onnan
Mikey-val, amíg a nagy rönkök fedezéket nyújtanak, ezért az eddigi
leghevesebb RPG-tűzzel próbálkoztak. Azokat az ismerős fehér füst-
csíkot húzó istenverte rakétahajtású gránátokat a hegy egy magasabb
pontjáról eregették ránk. Előttünk és oldalt csapódtak be, a rönkök
mögé azonban nem jutottak el, de így is rögök, kődarabok és füst hul-
lámait zúdították ránk. Záporozott ránk a törmelék, a por- és füstfel-
hőktől pedig semmit sem láttunk.
Lehúztuk a fejünket, és megkérdeztem Mikey-t, hol az ördögben
van Axe és Danny. Persze egyikünk se tudta. Mindössze annyit tud-
tunk, hogy fenn vannak még a hegyen, hiszen még nem ugrottak le,
ahogy mi.
– Gondolom, Axe beásta magát, és folytatja a harcot a balszárnyon
– morfondírozott Mikey. – Dannynek több esélye van odafenn rádió-
kapcsolatot teremteni, mint idelenn.
Megreszkíroztunk egy pillantást fel a homályba, és észrevettünk egy
alakot, aki függőlegesen zuhant le a hegyről, kicsit balra attól, ahol mi
leestünk. Axe az, semmi kétség, de vajon túlélheti-e ezt az esést? Leért
az első lejtőre a fák elé, majd egy pillanattal később átvetődött a síug-
rósáncon, és már zuhant is tovább a majdnem függőleges sziklafalon.
A hegyoldal lejtőssége mentette meg az életét, ahogy korábban Mikey-
ét és az enyémet is, ahogy a meredély menti meg a síugrót, mert lehe-
tővé teszi, hogy nagy sebességgel haladjon tovább lefelé anélkül, hogy
sík terepbe ütközne, az ugyanis végzetes lenne.
Axe egy darabban érkezett meg, kábán és összezavarodva. A tálibok
azonban most jól láthatták, és ahogy ott hevert a földön, lőni kezdték.
– Fuss, Axe! Ide, ide, haver, fuss! – rikoltotta torkaszakadtából Mur-
ph.
Axe pedig tényleg gyorsan észhez tért. Süvítettek körülötte a lövedé-
kek, de ő átvetődött a két fatörzsön, és a hátán érve földet bezuhant
búvóhelyünkre. Hihetetlen, mikre képes az ember, amikor komoly ve-
szélyben forog az élete.
Átvette a bal szélt, becsattintotta az új tárat a puskájába, és elkez-
dett harcolni, mintha mi sem történt volna. Keményen kalapálta a tá-
madókat rögtönzött védelmünk legsebezhetőbb pontján. Hármasunk
valahogy folytatta a harcot, sorra lőttük le a fegyvereseket, reményked-
tünk és imádkoztunk, fogyatkozzon már a számuk, sikerüljön már lyu-
kat ütnünk a rohamukon. De a pokolba, akárhogy igyekeztünk, soha-
sem tűnt úgy, hogy sikerül. Még mindig özönlöttek, még mindig tüzel-
tek, és még mindig fülsiketítő volt a zaj.
A kérdés az volt, hol van Danny. Vajon az a kis hegyi oroszlán még
mindig harcol, és még mindig próbálja felvenni a rádiókapcsolatot,
miközben ritkítja Sharmak fegyvereseit? Egyikünk sem tudta, de a vá-
laszra nem kellett sokáig várnunk. Egészen magasan fenn, a bérc fő
sziklafalának jobb oldalán valami gyors, szokatlan mozgást láttunk.
Valaki aláhullott, és az a valaki csakis Danny lehetett.
 A forgó, csapkodó test átvágódott a magas fák között, megpördült a
síugrósáncon, bukfencezett, bukfencezett a levegőben le egészen a fe-
nékig, ahol szörnyű puffanással ért földet. Ahogy mi mindnyájan.
Danny azonban nem mozdult, csak feküdt, vagy ájultan, vagy holtan.
És a testvériség hagyománya kérlelhetetlen elvárást követelt Mikey-tól
és tőlem: Soha egyetlen SEAL-t sem hagytak egyedül meghalni a csata-
téren. Egyetlen SEAL-t sem!
Ledobtam a puskám, és egyetlen ugrással átvetettem magamat a fa-
törzsön. Mikey jött szorosan mögöttem. Axe folytatta a tüzelést, pró-
bált fedezni minket, ahogy összehúztuk magunkat, és gyorsan átsza-
ladtunk a nyílt, sík terepszakaszon a sziklafal lábához. Mikey-nak még
mindig folyt a vér a gyomrából, én meg úgy éreztem, valószínűleg
megroppant a gerincem egészen lenn, a tövénél.
Felkaptuk Dannyt, visszacipeltük a rönkökhöz, és behúztuk oda,
ami ezen a vidéken biztonságos helynek számított. Egész idő alatt lőt-
tek ránk fölülről, miközben átvágtunk azon a gyilkos, takarás nélküli
tisztáson, de senkit sem találtak el, és valahogyan, hajmeresztőén po-
csék esélyeink dacára, még mindig mind a négyen megvoltunk, egy
darabban, Mikey lőtt sebét leszámítva.
Mint a csapat szanitécének elsősegélyt kellett volna nyújtanom, de
minden felszerelésem leszakadt rólam zuhanás közben, és idő sem
volt másra, mint lőni a rohadékokat, akiknél AK–47-es volt, és remény-
kedni, hogy Krisztus megsegít, és a fickók feladják. Vagy legalább ki-
fogynak az RPG-lövedékekből. Még kárt tesznek valakiben, ha nem vi-
gyáznak! Faszfejek!
Ott és akkor bizakodó voltam, hogy végül megússzuk. Mögöttünk
elég meredeken lejtett a terep, de lejjebb ott terpeszkedett a célpont
falu, és sík terepen állt, masszívnak látszó épületekkel. Fedezék, ne-
künk mindössze az kellett, és hogy ellenségünket nyílt terepen kap-
hassuk el, felkészületlenül. Akkor rendben leszünk, mi kapjuk el őket.
Danny leküzdötte a rosszullétet, feje kitisztult, és megpróbált feláll-
ni, az arca azonban merev maradt. Rettenetes fájdalmai voltak. És ak-
kor megláttam, hogy a kezéből ömlik a vér.
– Meglőttek. Marcus, tudsz segíteni? – kérdezte.
– Valamennyiünket meglőtték – felelte Mikey. – Tudsz harcolni?
 Bámultam Danny jobb kezét, a hüvelykujját tőből ellőtték. Azért azt
is láttam, hogy összeszorítja a fogát, és bólint, miközben portól fekete
arcán csorog a verejték. Igazított a gépkarabélyán, belökött egy új tá-
rat, és elfoglalta helyét kicsiny arcvonalunk közepén. Aztán ismét
szembefordult az ellenséggel. Bullmastiff volt, aki éberen fürkészte a
hegyet, majd legjobb tudása szerint tüzet nyitott.
Danny, Mikey és Axe a balszárnyat fogta le tüzével, míg én a jobbat.
Még mindig mindkét fél hevesen tüzelt, de úgy éreztük, a bal oldalon
több halott afgán fekszik, mint a jobbon. Murph elkiáltotta magát:
– Lerohanjuk a magasabban fekvő terepszakaszt, ezen az oldalon!
Erre mind a négy csőből lőve megpróbáltuk lerohanni azt a bizo-
nyos balszárnyat, hogy megvessük a lábunkat a meredek lejtőn, sőt ta-
lán majd visszaverekedjük magunkat a tetőre, ha eleget sikerül megöl-
ni közülük.
Csakhogy ők is a magaslatot akarták, tehát megerősítették a jobb-
szárnyukat. Harcosokat rendeltek le a tetőről, bedobtak bármit, ne-
hogy mi kerekedjünk fölül. Már legalább ötvenet, sőt talán többet is
megöltünk közülük, mi viszont még mind a négyen küzdöttünk. Gon-
dolom, észrevették, mit akarunk, mert készek voltak az utolsó embe-
rig harcolni, csak tarthassák a mi bal-, azaz az ő jobbszárnyukat.
Olyan sok volt belőlük, mi pedig azon vettük észre magunkat, hogy
megállíthatatlanul szorulunk vissza, lefelé azon a domboldalon, mi-
közben a turbánosok egyre közelebb nyomulnak hozzánk, és pusztán
a létszámuk meg a tüzük súlyával hátrálásra kényszerítenek. Amikor
egy újabb RPG-sortüzet is megeresztettek, nem maradt más választá-
sunk, mint visszavonulni, és újra elbújni a keresztbe rakott fatörzsek
mögött, még mielőtt rakétahajtású gránátjaikkal lerobbantják a fejün-
ket.
Egyedül Isten tudta, mekkora fegyverraktárból vételezték az után-
pótlást, mi pedig éppen a gyakorlatban derítettük ki, milyen jellegű
haderő igazából Sharmaké: képzett, komoly fegyverzettel rendelkező,
félelmet nem ismerő és stratégiai szempontból igazán eszes. Nem ép-
pen az, amire számítottunk, amikor először leszálltunk Bagramban.
Újra a rönkök mögött folytattuk a harcot, lekaszáltuk őket a két
szárnyon, valahányszor tiszta célpontot kínáltak. Csakhogy Sharmak
minket követő, és így a hegyről lefelé támadó csapatának makacs, ren-
díthetetlen nyomása egyszerűen túlságosan erős volt. Nem annyira a
tüzük sűrűsége, inkább az ellenállhatatlan lendület miatt, amellyel ál-
lásunk bal- és jobbszárnyán igyekeztek teret nyerni.
A fatörzsek kiváló fedezéket nyújtottak szemből, és tűrhetőt oldalról
kilencven fokos szögig. Amint azonban azon túljutottak, és kissé mö-
gülünk lőttek mindkét oldalról – nos, mindenekelőtt ez volt az oka an-
nak is, hogy az elején a nyaktörést kockáztatva levetettük magunkat a
magasból anélkül, hogy tudtuk volna, mikor érünk földet elfogadható
terepen, sőt találunk-e egyáltalán ilyet zuhanásunk végén.
Nem voltunk elegen az oldalaink fedezéséhez, túlságosan lekötött
minket a frontális támadások hárítása. Gondolom, a kecskepásztorok
elmondták nekik, hogy csak négyen vagyunk, és Sharmak gyorsan rá-
jött, hogy a szárnyakon leszünk sebezhetők.
Egy tucat SEAL sikeresen védhette volna az állást, majd meg tudta
volna semmisíteni őket, bár az erők aránya akkor is tíz vagy tizenegy
az egyhez lett volna. Mi csak négyen voltunk, így pedig valószínűleg a
harmincöt az egyhez környékén járt az arány. Ezt nevezik a fegyveres
erők nyelvén kamikazeakciónak. Főként mert akkor már nagyon úgy
látszott, hogy nem értesíthetjük a felmentő sereget sem.
Íme, Custer tábornok utolsó csatájának XXI. századi változata, Little
Bighorn tolldíszek helyett turbánokkal. Egyelőre azonban még nem
kaptak el minket! És ha úgy alakulnak a dolgok, ahogy én szeretném,
nem is fognak soha. Tudom, mind a négyen pontosan ugyanezt gon-
doltuk. Egyetlen esélyünk azonban csak az lehetett, ha sík terepre hú-
zódunk, ott fenn pedig ilyen nem létezett. Csakis egy irányba mehet-
tünk, hátra és le.
Mike Murphy ki is mondta:
– Mind megölnek bennünket, ha itt maradunk! Ugorjunk, srácok, a
kurva életbe, ugorjunk!
Tehát újra megmarkoltuk mind a négyen a fegyverünket, felálltunk,
dacoltunk a repkedő lövedékekkel, és irány a meredély! Beleugrottunk
a semmibe, elsőnek Mikey, utána én, majd Axe és végül Danny. Úgy 10-
12 métert zuhanhattunk, egy vízfolyás mellett növő bokrok közé.
Még mindig messze nem értük el a kis szakadék alját, de legalább
újra sík földdarabon álltunk, és nem valami sziklafalon csimpaszkod-

É
tunk. Én ráestem Mikey-ra, majd Axe és Danny mindkettőnkre. Még
kicsit káromkodni sem volt időnk.
Szétszóródtunk és újra tüzelőállást foglaltunk, ismét arra készül-
tünk fel, hogy a szárnyakon verjük vissza az ellenséget, ahol bizonyára
megindítják majd a rohamot. Tőlünk jobbra már javában ereszkedtek
lefelé a sziklákon, én pedig igyekeztem gondoskodni róla, hogy egy se
érjen le élve. A puskám úgy felmelegedett, hogy sütött, de én csak töl-
töttem és lőttem, céloztam és tüzeltem, és közben pokolian szerettem
volna, ha meglenne még a Texasos sisakom.
Próbáltunk tisztességes állásba húzódni, ugráltunk a sziklák között,
fáradságos munkával igyekeztünk kijutni a nyílt terepre, de már
megint egyre hevesebb tüzet kaptunk. A tálibok megláttak minket, és
a magasabban fekvő terepszakasz kínálta remek lőállásból ontották
ránk a sorozatokat. Visszahúzódtunk, háttal a szikláknak, és akkor
Dannyt megint eltalálták.
A derekánál hatolt be a lövedék, és a gyomránál lépett ki. Még min-
dig tüzelt, Isten tudja, hogyan. Nyitva volt a szája, a sarkából vékony
sugárban csörgött a vér. Amúgy is mindent elborított a vér. Hőség volt,
vérszag terjengett, a levegő nehéz volt a lőporfüsttől, a zaj pedig,
amely nem csitult, amióta a tálibok először tüzet nyitottak, fülsiketítő
volt. Fülünk úgy csengett a robbanásoktól, mintha fejhallgatón hall-
gattuk volna.
És akkor ismét a rakétahajtású gránátokkal nyitottak tüzet. Láttuk,
ahogy száguld felénk a fehér füstcsík. Láttuk jönni a kis rakétákat,
ahogy abban a kanyonban egyenesen felénk repülnek. Amikor pedig
felrobbantak, elsöprő lökéshullámmal tették, a robajt pedig visszaver-
ték a minket három oldalról körülvevő gránitsziklák.
Mintha felrobbant volna körülöttünk a világ. Sűrűn röpködtek a kő-
szilánkok – némelyik meglehetősen nagy volt csak úgy csattogtak a
sziklafalakon, gellert kapott AK-lövedékek süvöltöttek. A repeszek ka-
vargó porfelhőben szálltak, ami betakart minket, fojtogatott, és min-
dent homályba borított.
Murph próbálta újraértékelni a helyzetet, korlátozott lehetőségeink
ellenére kétségbeesetten igyekezett meghozni a helyes döntést. És
nézzünk szembe a tényekkel, a választható lehetőségek nem sokat vál-
toztak azóta, hogy a fa mögül leadtam az első lövést annak a fickónak
a szeme közé. Most éppen nem karolták át a két szárnyunkat, az ellen-
ség frontálisan támadott. Igen, de pontosan a fejünk fölül. Na, ez volt a
baj!
A hadászatban a legősibb stratégia, hogy mindig törekedj a domi-
náns magaslat elfoglalására. Tapasztalatom szerint tálib parancsnok
soha máshonnan nem küldte harcba az embereit, csak ilyen magaslat-
ról. És itt aztán volt bőven magaslat! Ha egy kukoricásban vagyunk, fe-
leolyan veszélyes sem lett volna, mert a lövedékek becsapódnak a föld-
be, és ott is maradnak. Mi azonban egy gránitfalú sarokba szorultunk
be, és azon belül minden egymillió kilométeres óránkénti sebességgel
pattogott ide-oda, ami a „gellert kap” kifejezés többé-kevésbé pontos
definíciója. Minden, de tényleg minden lövedék, repesz, szilánk, go-
nosz sivítással pattant vissza azokról a sziklákról. Úgy tűnt, a tálibok
minden lövése legalább duplán hat. Ha a célzott lövés célt téveszt, fi-
gyeld csak, mit művel a visszapattanó!
Csak találgathattunk, hogy meddig bírjuk még elviselni ezt az össz-
pontosított tüzet anélkül, hogy megölessük magunkat. Murph és
Danny a balszárnyon vette fel a harcot, még mindig lőttek, és még
mindig igen remek találatokat értek el. Én felfelé tüzeltem, a sziklák
között próbáltam leszedni őket, Axe pedig egy alkalmas helyen a szik-
lák közé fészkelte be magát, és onnan ritkította a közeledő turbánoso-
kat.
Murph és én is azt reméltük, hogy alábbhagy a tüzelés, mert az azt
jelezné, annyit öltünk meg, hogy az már számít. Ez a pillanat azonban
sohasem jött el, ami viszont jött, az az erősítés volt. Erősítés a tálibok-
nak. Falkákban jöttek a fickók, állig felfegyverkezve, újak léptek az el-
esettek helyére ennek a nagy területen toborzó, nagy létszámú csapat-
nak a hazai pályáján, de még mindig nem sikerült egyet sem megölni-
ük közülünk.
Mi próbáltuk átvenni a kezdeményezést, a legerősebb csoportjaikra
összpontosítottunk, nyomást gyakoroltunk rájuk, hogy újra és újra
megerősítsék csatasorukat. Nincs a világon még három férfi, aki bát-
rabban harcolt volna, mint az én három társam ott fenn azok között a
hegyek között. Bár már majdnem bekerítettek minket, még mindig
hittük, hogy végül mi fogunk győzni. Lőszerünk még mindig maradt
bőven.
Á
 De akkor újra eltalálták Dannyt. Átlőtték a nyakát, ott esett össze
mellettem. Elejtette a puskáját, és lerogyott a földre. Lenyúltam, és
megragadtam, hogy közelebb vonszoljam a sziklafalhoz, de sikerült
feltápászkodnia, és azt próbálta bizonygatni nekem, jól van, pedig már
sokadszor lőtték meg.
Danny akkor már nem tudott beszélni, de nem volt hajlandó felad-
ni. Nekitámaszkodott egy kőtömbnek, amely takarta is, és újra tüzet
nyitott a tálibokra. Miközben elfolyt belőle az éltető vér, még azt is
volt ereje jelezni, hogy új tárra lesz szüksége! Egy pillanatig csak áll-
tam ott, tehetetlenül, a könnyeimmel küszködve, néztem ezt a hihe-
tetlen hősiességet, amihez hasonlót még sohasem adatott meg látnom.
Micsoda ember! Micsoda barát!
Murph odakiáltotta nekem:
– Az egyetlen út lefelé vezet, kölyök!
Mintha nem tudtam volna. Visszakiáltottam:
– Értem, uram!
Tudtam, hogy a falura gondol, és azt is, hogy igaza van. A falu volt a
mi egyetlen esélyünk. Ha el tudnánk foglalni egy házat, és ott véde-
kezhetnénk, onnan nehéz lenne kifüstölni minket. Négy, erős fedezék-
ből tüzelő SEAL általában elvégzi a rábízott feladatot. Mindössze
annyit kellett elérnünk, hogy lecsalogatjuk oda a tálibokat. Bár ha a
helyzet nem javul nagyon jelentősen a következő néhány percben,
könnyen lehet, hogy mi se jutunk le odáig.
 8

A végső ütközet Murphy Hegygerincéért

Rengett a föld. Az a nagyon kevés fa ingatta ágait. A zaj dur-
vább volt, mint a nap bármelyik detonációja… Javában folyt
a tálibok gigászi erőfeszítése a megsemmisítésünkre. Hasra
vágódtunk… hogy elkerüljük a repkedő gyilkos törmeléket,
gránátszilánkokat, repeszeket.

Mike Murphy tengerész főhadnagy elkiáltotta a parancsot, harmadik

alkalommal ebben a csatában. Ugyanazon a hegyen, ugyanazt a paran-
csot.
– Visszavonulás! Axe és Marcus elsőnek!
Valójában ismét azt értette rajta, hogy ugrás lefelé, és mind kezd-
tünk hozzászokni. Axe meg én a meredély széléhez rohantunk, köz-
ben Murph és Danny a sziklák között lapulva magára vonta az ellenség
tüzét, illetve a sajátjával fedezte menekülésünket. Fogalmam sem volt,
képes-e egyáltalán mozogni Danny többszörösen sebesülten.
A sziklafal legszélén hosszában egy fatörzs feküdt, alatta valamiféle
üreggel, mintha az esővíz mosta volna alá. Axe, aki futtában is gyor-
sabban tudott gondolkodni, mint a legtöbb ember, akivel életemben
találkoztam, ülve, egyenesen e felé az üreg felé vette az irányt, mert a
fatörzs takarhatta, miközben leveti magát, bármi szar vár is ránk az is-
tenverte szikla peremén túl.
A vékonydongájú Axe úgy vágódott a földre, mint egy gerely, villám-
gyorsan besiklott az üregbe, egyenesen át a rönk alatt, és ki az űrbe.
Én úgy vágódtam le, mint egy texasi hosszú szarvú marha, és csikorog-
va megálltam, mert beszorultam a fatörzs alá. Nem tudtam mozdulni,
se előre, se hátra. Hogy baszódjak meg! Ennyire benéztem, vagy mi?
Addigra már kiszúrtak a tálibok. Én voltam az egyetlen, akit jól lát-
hattak, és már hallottam is a felém kilőtt sorozatok süvítését. Egy löve-
dék csattanva fúródott a fába tőlem alig valamivel jobbra. A többi a
földet találta, és kis porfelhőket vert fel. Nekiveselkedtem a rönknek,
minden erőmmel próbáltam megemelni, de nem tudtam megmozdíta-
ni azt a rohadékot. Beragadtam!
Próbáltam hátranézni, arra gondoltam, vajon látta-e Mikey, mi tör-
tént velem, és megpróbál-e kiszabadítani, amikor a hegyoldal háttere
előtt hirtelen megláttam egy közeledő RPG-lövedék árulkodó fehér
füstcsíkját. Az a rakétahajtású gránát közvetlenül mellettem csapódott
a rönkbe, és megsemmisítő erővel robbant fel, miközben én lázas igye-
kezettel próbáltam elfordulni tőle. Nem tudom megmondani, mi tör-
tént ezután, de takarosan kettérobbantotta az istenverte fatörzset, en-
gem pedig egyenesen áthajított a sziklafal pereme fölött.
Emlékezetem szerint nagyjából öt méter volt az út lefelé odáig, ahol
Axe már éppen tüzelőállást foglalt, én pedig a közelében értem földet.
Figyelembe véve, hogy úgy lőttek át a sziklafal peremén, mint valami
emberi ágyúgolyót, igazán szerencsésnek mondhattam magamat, ami-
ért még egyáltalán lábra tudok állni. És képzeljék, közvetlenül mellet-
tem ott feküdt a puskám, maga Isten keze helyezte oda!
Lehajoltam érte, és közben az Ő hangjára füleltem. Ezúttal azonban
nem hallottam semmit, csak egyetlen röpke másodpercnyi csend állt
be a lelkemben a gonosz indulatoktól örvénylő káosz, a világi hatalo-
mért folytatott irtózatos küzdelem közepette, amit nyilvánvalóan az Ő
szent prófétája, Mohamed nevében vívtak.
Cseppet sem voltam biztos abban, hogy kettőjük közül bármelyik is
helyeselte volna azt, ami akkor a hegyen történt. Mohamedről nem va-
lami sokat tudok, de kész vagyok megesküdni mindenre, ami szent,
hogy az én Istenem nem kívánta a halálomat. Ha nem törődött volna
szorult helyzetemmel, bizonyosan nem vigyázott volna oly nagy gond-
dal a fegyveremre, nem igaz? Mert hogy a puskám, hogy az ördögbe
volt még mindig nálam, arra sohase fogok racionális magyarázatot ta-
lálni.
Az a puska eddig három külön csatát vívott meg három különböző
helyen, kétszer tépte ki valamilyen erő a kezemből, egy komoly robba-
nóerejű gránát átlökte a szikla peremén, majdnem háromszáz métert
zuhant a hegyoldalban, és mindennek dacára valahogy még mindig itt
volt a kezem ügyében. Szerencsés véletlen? Higgyenek, amit akarnak!
Ami az én hitemet illeti, az örökre megingathatatlan marad.
Felvettem, és mentem vissza a sziklák közé, ahol Axe-et máris tűz
alá vette az ellenség, ő azonban megfelelő állást foglalt, és keményen
visszalőtt, tartotta a balszárnyat, amelyet olyan hosszú ideje védett el-
keseredetten. Valójában csak nagyjából negyven perc telt el, de tíz év-
nek éreztük, és még mindig küzdöttünk mind a ketten.
Ami azt illeti, Mikey és Danny is küzdött még, sőt valahogy mind-
kettőjüknek sikerült az ugrás is, le ide, az alacsonyabban fekvő szintre,
a folyó mellé, ahol a tálibok támadása egyelőre még nem a fenti erővel
zúdult ránk. Egyelőre. Mellesleg addigra megdöbbentően néztünk ki,
különösen Danny, akit a feje búbjától a lábujja hegyéig vér borított.
Axe jól volt, bár alaposan összeverte magát a kövek között, Mikey ru-
hája pedig tocsogott a gyomorsebéből szivárgó vértől. Nem volt olyan
pocsékul, mint Danny, de ő sem nyújtott túl szép látványt.
Amikor az a gránát átlökött a sziklaperemen, valószínűleg meg kel-
lett volna halnom, de az egyetlen új, akkor szerzett sérülésem a törött
orrom volt. Akkor tört el, amikor félig öntudatlan állapotban a földhöz
csapódtam. Őszintén szólva pokolian fájt, ahogy a hátam is, és minde-
nütt folyt a vérem a felszerelésemre. Komoly lőtt sebet azonban nem
kaptam, ahogy a két bajtársam.
Axe távol tartotta a törzsi harcosokat. Higgadtan felkönyökölt a
sziklájára, célzott, és lőtt felfelé, maga volt a harcát vívó elit katona
mintaképe. Semmi pánik, állt sziklaszilárdan, pontos, célzott tüzet
lőtt, takarékoskodott a lőszerével, nem hibázott. Én a közelében he-
lyezkedtem el hasonlóképpen, és mindketten igazán hatékonyan lőt-
tük a turbánosokat. Egy fickó váratlanul a semmiből ugrott elő kicsivel
fölöttünk, de én agyonlőttem, nagyjából harminc méterről.
Csakhogy ismét kelepcébe kerültünk. Még mindig vagy nyolcvan
mániákus támadott minket fölülről, az pedig ellenségből pokolian sok.
Nem vagyok benne biztos, mennyi lehetett a veszteségük, mert Mikey
és én is úgy becsültük, Sharmak minimum 140 harcost vetett be ebben
az összecsapásban. Akármennyi is volt, meg mindig ott voltak, és fo-
galmam sem volt, meddig képes még Danny folytatni a harcot.
Mikey erőlködve odakúszott mellém, és a jó öreg Murphy-féle hu-
morral megjegyezte:
 – Apám! Ezt aztán jól megszívtuk!
Szembefordultam vele, és azt mondtam:
– Baszottul meg fogunk itt halni – már ha nem vigyázunk!
– Tudom – felelte.
A harc tombolt tovább. A nagyon eltökélt ellenség tömeges, de cél-
zottnak alig nevezhető gépkarabélytüze a mi pontosabb, képzettebb
válaszunk, fölényes összpontosításunk és hadviselési szaktudásunk el-
lenében. Sziklás állásunk körül már megint százával pattogtak a guru-
latot kapott lövedékek, és a tálibok már megint bevetették a rakétahaj-
tású gránátokat, hogy ripityára lőjék körülöttünk a terepet. A sziklák
közé szorulva mi még mindig lőttünk, de Danny súlyos állapotban volt
már, és attól tartottam, elveszíti az eszméletét.
Ez volt az a pont, amikor újra eltalálták, pontosan a nyaka tövénél.
Iszonyodva néztem, ahogy Danny a földre zuhant, ez a nagyszerű fic-
kó, Patsy férje, nekem négy éve a barátom, a srác, aki mindig utolsó-
nak maradt, amikor visszavonultunk, a srác, aki addig védett fedező
tüzével minket, többieket, amíg csak talpon tudott maradni.
Most pedig a földre került, és öt sebéből ömlött a vér. Én pedig ugye
kibaszott SEAL-szanitéc lettem volna, vagy mi, de a világon semmit
sem tehettem érte anélkül, hogy mindnyájukat meg ne ölessem. Elej-
tettem a puskámat, átmásztam a sziklán, és futva átvágtam hozzá a
nyűt terepen. Jól van! Jól van! Semmi hősi hanta! Bőgtem, mint egy
gyerek.
Danny úszott a vérben, ám még mindig eszméleténél volt, és még
mindig próbálta lőni az ellenséget az M4-esével, de hason feküdt, és
nehezen tartotta a fejét. Nyugtatgattam, amíg hanyatt fordítottam.
– Gyerünk, Dan! Minden rendben lesz!
Bólintott, és én tudtam, hogy nem tud beszélni, és valószínűleg már
soha nem is fog. Ami igazán megragadt az emlékezetemben, az volt,
hogy az istennek sem engedte el a gépkarabélyát. A vállánál fogva
megemeltem, és majdnem ülő testhelyzetbe húztam fel. Utána megra-
gadtam a hónaljánál, és kezdtem hátrafelé, fedezékbe vonszolni. És ha
hiszik, ha nem, az a kis vasember majdnem a hátán fekve megint tüzet
nyitott az ellenségre. Miközben én húztam-vontam, ő szakadatlanul
lőtt felfelé a hegyoldalba.

Ú
 Úgy hét métert tehettünk meg, amikor valóra vált, amitől rettegtem.
Kínlódva, nagyjából védtelenül hátrafelé próbáltam lépegetni, mind a
két kezem foglalt volt, amikor tőlünk jobbra a sziklák közül hirtelen
felbukkant egy tálib harcos. A nyakunkon volt, fentről nézett le ránk,
arcán mosoly terült szét, miközben egyenesen a fejemre irányította az
AK–47-esét.
Egyikünk sem vette észre időben, nem tudtunk rálőni. Csak elrebeg-
tem egy gyors imát, és visszabámultam rá. Pontosan ez volt az a pilla-
nat, amikor Axe két lövedéket helyezett pontosan a fickó két szeme
közé, abban a pillanatban hulla volt. Nem volt időm megköszönni
Axe-nek, mert még mindig jöttek a rakétahajtású gránátok, én meg
csak próbáltam továbbra is biztos helyre húzni Dannyt. Aki, akárcsak
Axe, még mindig tüzelt!
Elvonszoltam a sziklafalhoz, néhány méterre Mikey-tól. Mellesleg
addigra egyértelműen kiderült, hogy az ellenségnek aznap negyedszer
is sikerült bekerítenie minket, ezt kiolvashattuk a kapott kézifegyver-
tűz és a közé vegyített RPG-lövedékek lőirányából. Danny még mindig
élt, és kész volt folytatni a harcot, Mikey pedig akkor már Axe-szel
vállvetve küzdött, és súlyos veszteségeket okoztak az ellenségnek.
Még mindig úgy véltem, van esélyünk kijutni, de az egyetlen lehet-
séges út megint lefelé vezetett, a falu felé, ki a sík terepre. Hegynek fel-
felé harcolni, ahogyan azóta tettük, amióta ez a csata elkezdődött,
hogy küldetésünk tisztjének szavával éljek, totál szívás.
Elordítottam magam: – Axe! Megyünk!
Még volt annyi ideje, hogy visszakiáltson: – Vettem, értettem! – mi-
előtt mellkason lőtték.
Néztem, ahogy kiesik a puska a kezéből. Előrebukott, majd lecsú-
szott a sziklán, amelyre addig támaszkodott, le egészen a földre.
Teljesen ledermedtem. Ez nem történhet meg! Matt Axelson, szinte
családtag, Morgan legjobb barátja, életünk része. A nevét kezdtem kia-
bálni, újra és újra, és csak a növekvő vérfoltot láttam a vörös földön
ott, ahol Axe összeesett. Egy futó pillanatig úgy éreztem, elveszítem.
Ám akkor Axe a puskájáért nyúlt, és felállt! Vízszintes helyzetbe
hozta a fegyvert, megmarkolt egy újabb tárat, betolta a tárfészekbe, és
újra tüzet nyitott, pedig a vér lüktetve fröcskölt a melléből. Ugyanazt a
tüzelési testhelyzetet vette fel, mint korábban, a sziklára támaszkodva
hajolt előre.
Amikor Axe felállt, az a legbátrabb dolog volt, amit valaha láttam.
Kivéve Danny tetteit. És kivéve Mikey-t, aki még mindig vezetett min-
ket, annak dacára, hogy már a csata legelején gyomron lőtték.
Murph akkor már a meredek lejtőn való lejutást tervezgette magá-
ban. Kiválasztotta az útvonalat, és szólt Axe-nek, hogy kövesse le a
mélybe. A lövedékek azonban még mindig ott zümmögtek körülöt-
tünk, ahogy a tálibok belekezdtek az üldözésbe. Mikey és Axe nagyjá-
ból hetven méterre volt tőlem, én vonszoltam Dannyt, ő pedig min-
dent megtett, amit tudott, hogy segítsen, próbált lépegetni, próbált fe-
dező tüzet lőni kettőnknek.
– Minden rendben, Danny! – mondogattam. – Csak utol kell érnünk
a többieket. Minden rendben lesz!
Ebben a pillanatban egy lövedék telibe találta az arca felső részét.
Hallottam, ahogy becsapódott, odafordultam segíteni, és fejsebéből a
vér mind a kettőnket összespriccelt. Szólongattam, de már késő volt.
Nem küzdött többé az iszonyatos fájdalommal, és engem sem hallott.
Danny Dietz ott halt meg a karomban. Nem tudom, milyen gyorsan
szakad meg az emberi szív, de az enyém akkor majdnem megszakadt.
A ránk lőtt tűz pedig egy pillanatra sem hagyott alább. Úgy talán
másfél méterre félrehúztam Dannyt a nyílt terepről, és elbúcsúztam
tőle. Lefektettem a földre, és ott kellett hagynom, különben én is ott
halok meg vele. Egy dolgot azonban biztosan tudtam. Még mindig
megvolt a puskám, és nem voltam egyedül, ahogy Danny, a hívő kato-
likus sem. Magára hagytam Istennel.
Hátra kellett jutnom, hogy segítsem a csapatomat. A legnehezebb
dolog volt, amit életemben valaha megtettem.
A mai napig van erről egy visszatérő rémálmom, egy dermesztő
álom, amiben Danny még beszél hozzám, mindent elborít a vér, én pe-
dig nem tudok eljönni, és fogalmam sincs, miért. Mindig könnyek kö-
zött ébredek, és mindig kísérteni fog.
És akkor meghallottam, hogy Murph nekem kiabál. Vettem a puská-
mat, összegörnyedtem, lecsúsztam-estem a szikláról, majd futni kezd-
tem felé és Axe felé. Ők közben szakadatlanul lőtték a heves fedező tü-
zet a tálibok nagyjából negyven méterrel mögöttünk hamarjában fog-
lalt sziklaerődjére.
Elértem a sziklaterasz szélét, majdnem vakon nekirohantam egy fá-
nak, visszapattantam, leszánkáztam a lejtőn, amely nem vezetett túl
mélyre, és fejjel beleestem egyenesen a kibaszott folyóba. Mint min-
den jó békaember, komolyan berágtam, amiért vizes lett a bakancsom.
Na azt tényleg utálom!
Végül utolértem a társaimat. Axe-nek elfogyott a lőszere, ezért ad-
tam neki egy új tárat. Mikey tudni akarta, hol van Danny, így meg kel-
lett mondanom neki, hogy meghalt. Sokkolta a hír, ahogy Axe-et is.
Bár Mikey ki nem mondta volna, én tudtam, vissza akar menni a testé-
ért, de mindketten tudtuk, nincs idő, és nincs értelme. Nem volt hely,
ahová elvihettük volna elesett bajtársunk testét, és nem folytathattuk
a tűzharcot, ha közben egy hullát cipelünk magunkkal.
Danny meghalt. Furcsa módon én voltam az első, aki összekapta
magát. Váratlanul megszólaltam:
– Megmondom én, mi a teendő! Le kell jutnunk erről az istenverte
hegyről, vagy mind itt veszünk!
És mintha csak segíteni akartak volna a döntésben, a tálibok megint
felzárkóztak, újra a 360 fokos bekerítésünkkel próbálkoztak. És sike-
rült is nekik. Akkor már alulról is kaptunk gépkarabélytüzet. Láttuk,
hogy még mindig csak jönnek és jönnek a törzsi harcosok, én pedig
igyekeztem megszámolni őket, ahogy már majdnem egy órája próbál-
tam.
Úgy saccoltam, akkor már csak úgy ötven-hatvanan lehettek, de a
gépkarabély-lövedékek még mindig röpködtek. A gránátok is még
mindig jöttek, a közelünkben robbantak, csak verték a füst- és porfel-
hőket, csak úgy repkedtek a kődarabok. Soha egy pillanatra sem lát-
szott csökkenni a ránk zúdított lövedékek mennyisége.
Onnan, ahol akkor meghúztuk magunkat a sziklák között, mind a
hárman lenézhettünk, és láttuk a falut. Két és fél kilométerre lehetett,
és változatlanul ez volt a célunk.
Megint azt mondtam Mikey-nak:
– Ha sikerülne lejutnunk oda, és találnánk valami fedezéket, a sík
terepen kinyírjuk őket!
 Tudtam, hogy nem vagyunk valami fényes formában, de mindhár-
man SEAL-ek vagyunk Ettől soha semmi nem foszthat meg. Még min-
dig bíztunk magunkban, és sohasem akartuk megadni magunkat. Ha
kell, a késünkkel fogunk harcolni mindhalálig a lőfegyvereik ellen.
– Lófaszt adjuk meg magunkat! – jelentette ki Mikey.
Nem is kellett tovább magyaráznia se Axe-nek, se nekem. A meg-
adás nagy szégyen lett volna, legalább akkora, mint a harang megkon-
gatása a daráló szélén és a rohamsisak lerakása az önként távozók si-
sakjainak sorába. Senki, aki eljutott idáig, az afgán hegyek között meg-
húzódó senki földjéig, nem is álmodik arról, hogy önként feladja.
Emlékezzenek az amerikai haditengerészet SEAL-jeinek hitvallásá-
ra: „Sohasem adom fel… Nemzetem elvárja tőlem, hogy testileg kemé-
nyebb és lelkileg erősebb legyek, mint az ellenségeim. Ha leütnek, fel-
kelek, minden egyes alkalommal. Minden csepp erőmet bevetem cso-
portbeli bajtársaim védelmére… Sohasem hagyom abba a harcot.”
Ezek a szavak sok bátor férfit tartottak életben az évek során. Min-
den SEAL lelkébe kitörölhetetlenül bevésték őket, a mi négyünkébe is.
A lármát túlharsogva Mikey váratlanul megszólalt:
– Emlékszel, tesó, mi sohasem hagyjuk abba!
Rábólintottam.
– Már csak úgy ezer méter a sík terepig. Ha csak odáig sikerül lejut-
nunk, már van esélyünk!
A gond az volt, hogy nem tudtunk lejutni oda, legalábbis akkor
nem, ugyanis megint a földhöz szögeztek minket. Megint ugyanazzal
a dilemmával néztünk szembe: az egyetlen menekülési útvonal lefelé
vezetett, egyetlen értelmes védelmi stratégiánk viszont a felfelé nyo-
mulást követelte. Ismét el kellett hagynunk ezt a terepszakaszt, már
csak azért is, hogy kikerüljünk a gellert kapó lövedékek záporából, és
nyomás vissza fel a balszárnyon!
Próbáltuk a mi szabályaink szerint vívni a csatát, de bár még mindig
küzdöttünk, félig agyonvertek már. Én vezettem a rohamot vissza fel a
sziklák közé, folyamatosan tüzelve. Mindenkit lelőttem, akit csak
megláttam. Ők azonban tényleg gyorsan megragadták a támadásunk-
ban rejlő lehetőséget, és mindent ránk zúdítottak, amijük csak volt.
Orosz gyártmányú RPG-gránátokat, amelyek egyenesen lefelé zápo-
roztak az ő jobb, a mi balszárnyunkon.
 Rengett a föld. Az a nagyon kevés fa ingatta ágait. A zaj durvább
volt, mint a nap bármelyik detonációja. Még annak a kis kanyonnak a
falai is rázkódtak. A folyó ki-kicsapott a medréből. Javában folyt a táli-
bok gigászi erőfeszítése a megsemmisítésünkre. Hasra vágódtunk, erő-
vel belepréseltük magunkat sziklás hegyoldalunk felületébe, lehúzott
fejjel, hogy elkerüljük a repkedő gyilkos törmeléket, gránátszilánkokat,
repeszeket. Most sem öltek meg senkit közülünk ezzel a mennydörgő
általános bombázással, és akárcsak korábban, kivárták, amíg elül a
por, és akkor nyitottak újra tüzet.
Fejem fölött láttam a fák vonalát. Nem volt közel, de közelebb, mint
a falu. A tálibok azonban tudták, hova igyekszünk, és amikor megpró-
báltunk harcolva előretörni, tüzük puszta erejével visszakergettek
minket.
Minden hátrányunk ellenére próbálkoztunk, de egyszerűen nem
tudtuk végigvinni a dolgot. Újra visszavertek, és mi lefelé vonultunk
vissza, hosszú hurkot írtunk le, visszafelé ugyanazon az úton, amelyi-
ken idáig jutottunk. Megint sikerült azonban jó helyen kikötnünk, egy
jól tartható természetes védőállásban, amelyet mindkét oldalon meg-
felelően védett a sziklafal. Ismét megpróbáltunk átmenni ellentáma-
dásba, mi választottuk a célpontjainkat, és visszanyomtuk őket, és ak-
kor nyertünk is némi teret, de akkor már a falu felé.
Felálltak, és üvöltöttek, rikoltoztak, amikor a küzdelem már majd-
nem közelharccá fajult. Mi visszarikoltottunk, és csak lőttünk tovább,
de még mindig rettentő sokan voltak, és akkor ők kerültek előnyösebb
állásba, és keresztüllőtték Mikey Murphy mellkasát.
Jött felém, és éppen azt kérdezte, tudok-e adni neki még egy tárat.
És aztán láttam, hogy Axe botladozik felém, a feje félrebicsaklott, az
arcán vér csörgött, ami bugyborékolva tört elő rettenetes fejsebéből.
– Meglőttek, tesó! – mondta. – Meglőttek a rohadékok. Tudsz segí-
teni, Marcus?
Mit mondhattam erre? És mit tudtam tenni? Nem tudtam segíteni,
csak azzal, hogy próbáltam visszaverni az ellenséget, Axe pedig ponto-
san benne állt a lővonalamban.
Próbáltam segíteni neki lehúzódni a sziklatömb mögé. Aztán oda-
fordultam Mikey-hoz, aki addigra láthatóan súlyosan megsebesült.
– Tudsz mozogni, pajtás? – kérdeztem tőle.
Ő
 Ő meg a zsebében tapogatózva kereste a mobiltelefonját, amit ko-
rábban nem mert használni, mert azzal elárulta volna tartózkodási he-
lyünket. És akkor Murphy tengerész főhadnagy kisétált a nyílt terepre.
Többé-kevésbé a placc közepére ballagott ki, körülötte röpködtek a lö-
vedékek, majd leült egy kis sziklára, és elkezdte beütögetni a parancs-
nokság számát.
Hallottam, mit mond. „Embereim súlyos tűz alatt állnak… széttépnek
minket! A srácaim haldokolnak idekint… segítségre van szükségünk!”
Amikor itt tartott, golyót kapott egyenesen a hátába. Láttam a vért
kilövellni a mellkasából. Előrezuhant, elejtette a telefonját és a gépka-
rabélyát, de aztán megfeszítette magát, megmarkolta mind a kettőt,
megint felült, és újra füléhez illesztette a telefont. Hallottam, hogy
újra beszél. „Értettem, uram. Köszönöm!”
Utána felállt, és kitántorgott állásunk rosszabbik végére, a balszár-
nyunkat fedező lövész helyére, és Mikey újra harcba lépett, lőtte az el-
lenséget.
És el is találta őket, miután eltudta azt az utolsó, kétségbeesett hí-
vást a támaszpontra, amely talán még megmenthetett minket, ha idő-
ben tudnak segítséget küldeni, még mielőtt legázol az ellenség.
Csak én tudtam, mit tett Mikey. Megértette, hogy csak egyetlen esé-
lyünk van, és az a segítségkérés. És azt is tudta, hogy csak egyetlen
hely van, ahol valószínűleg tudja használni a mobiltelefont: a nyílt tér,
távol a sziklafalaktól.
A kockázatot ismerve, teljes tudatában annak, hogy az a telefonhí-
vás az életébe kerülhet, Michael Patrick Murphy tengerész főhadnagy,
Maureen fia, a gyönyörű Heather vőlegénye, kilépdelt a tűzviharba.
Célja nyilvánvaló volt: egy utolsó, hősies kísérletet tett két bajtársa
megmentésére. Felhívta a számot. Megközelítő pontossággal jelentet-
te, hol vagyunk, a velünk szemben álló ellenség létszámát, és azt,
mennyire súlyos a helyzet. Amikor sebet kapott – én azt gondoltam,
halálosat –, ő tovább beszélt.
Értettem, uram! Köszönöm. Elhalványulnak-e valaha ezek a szavak
az emlékezetemben, még ha netán száz évig is élek? Elfelejtem-e őket
valaha? Önök elfelejtenék? És volt-e valaha nagyszerűbb SEAL-rajpa-
rancsnok, aki a végsőkig folytatta a harcot, és aki valószínűleg már
haldokolva utolsó tettével mindent kockára tett megmaradt emberei
megmentéséért?
Kétlem, hogy létezett valaha különb ember, mint Mikey. Nyugodt az
ellenség tüzében, olyan ember, aki mindig gondolkodik, aki rettenthe-
tetlenül kiadja az egyetlen lehetséges parancsot, még ha szinte a lehe-
tetlennel határos is. És a végső, mindent felülmúló hősies tette, nem
holmi gesztus, hanem bátor cselekedet. Mikey csodálatos ember volt,
és nagyon, de nagyon kiemelkedő SEAL-tiszt. Ha olyan magas emlék-
művet építenek neki, mint az Empire State Building, én azt sem fogom
elég magasnak tartani.
Mikey azonban ekkor még élt, és harcolt tovább, tartotta a balszár-
nyat. Én kihúzódtam jobbra, és mindketten nagy gonddal, pontosan
lőttünk. Én még mindig próbáltam feljutni a kicsit magasabban fekvő
terepszakaszra, de a tálibok megfogyatkozott serege eltökélte, hogy
nem enged oda, és valahányszor megpróbáltam akár csak néhány mé-
tert előrenyomulni, akár csak néhány centivel feljebb vergődni, azon-
nal visszakergettek. Mikey is próbált magasabbra jutni, és valamennyi-
re sikerült is neki, egy magasabban húzódó sziklaréteghez, a fölött,
ahol én álltam. Támadáshoz jó hely volt, de védelemre alig alkalmas.
És tudtam, ez lesz Mikey végső harcának helyszíne.
Abban a pillanatban valamiféle kábulatba esve elsétált mellettem
Axe. Alig próbált a sziklák takarásában maradni, és akkor megláttam a
sebet: a feje jobb oldalát majdnem teljesen ellőtték. Rákiáltottam:
– Axe! Axe! Figyelj már, öreg cimbora! Húzódj le oda, húzódj oda le!
Az egyetlen helyre mutattam a sziklák között, ahol talán némi vé-
delmet találhatunk. Ő pedig próbálta felemelni a kezét, jelezve, hogy
hallotta, amit mondtam, de nem hallhatott. Csak ment tovább, lassan,
előregörnyedve, nem markolta már a puskáját. Már csak a pisztolya
volt nála, de tudtam, azt sem képes már felemelni, célra tartani, elsüt-
ni. Legalább fedezék felé tartott, bár egy olyan fejsebet senki sem élhet
túl. Tudtam, Axe haldoklik.
Mikey még mindig tüzelt, de hirtelen azt hallottam, hogy a nevemet
üvölti, átható, vérfagyasztó, állatias sikollyal:
– Segíts, Marcus! Kérlek, segíts!
Ő volt a legjobb barátom, de úgy harminc méterrel feljebb feküdt a
hegyen, és nem mászhattam fel hozzá. Járni is alig tudtam, és ha két
méterre kimozdultam volna a fedezékemből, száz lövedékkel találnak
el azonnal.
Mindennek dacára kiaraszoltam a kőtömbök közül, hogy próbáljak
tűzfedezetet lőni neki, hogy visszaszorítsam a rohadékokat, lélegzet-
vételnyi szünethez juttassam, amíg találok valami utat-módot a felju-
tásra anélkül, hogy közben lekaszálnának.
Ő pedig egész idő alatt a nevemet kiabálta, és rimánkodott, hogy se-
gítsek neki életben maradni. Én pedig semmit sem tehettem azon kí-
vül, hogy vele halok meg. Amikor már csak néhány teli táram maradt,
még akkor is azt hittem, le tudom gépelni ezeket a turbános faszkala-
pokat, és valahogy megmenthetem Mikey-t és Axe-et. Csak arra vágy-
tam, hogy Mikey hagyja abba a sikoltozást, érjen már véget a haláltu-
sája!
Ő azonban néhány másodpercenként újra és újra kiáltott értem. És
valahányszor megtette, úgy éreztem, kést szúrtak belém. Szememből
megállíthatatlanul ömlött a könny, nem először aznap. Bármit megtet-
tem volna Mikey-ért, az életemet is odaadtam volna érte, de ha meg-
halok ezen a sziklakupacon, azzal nem menthettem meg. Ha valamivel
megmenthettem, akkor csakis azzal, hogy életben maradok.
És ekkor ugyanolyan hirtelen, mint ahogy elkezdődött, abbamaradt
a sikoltozás. Pár pillanatra csend állt be, mintha még a tálib harcosok
is megértették volna, Mikey meghalt. Kicsit előrébb óvakodtam, és fel-
néztem, épp időben, hogy lássam, négyen lejönnek, és többször bele-
lőnek elesett bajtársam testébe.
A sikoltozás tehát véget ért, mindenki számára, kivéve engem. Én
még mindig hallom Mikey-t, minden éjjel. Még mindig hallom azokat
az elsikoltott szavakat. Hosszú hetekig úgy gondoltam, talán megőrü-
lök, mert sohasem tudtam szabadulni tőlük. Volt egy-két rémítő alka-
lom, amikor fényes nappal is hallottam őket, és azon kaptam magam,
hogy fülemre szorított tenyérrel a falhoz lapulok.
Mindig úgy gondoltam, hogy ilyen problémái csak másoknak van-
nak, a hétköznapi embereknek, de nem a haditengerészet SEAL-jei-
nek. Immár megtapasztaltam a lelki zavarok valóságát, és kétlem,
hogy valaha még zavartalanul végigalszom egy éjszakát.
Danny meghalt. Immár Mikey is meghalt, Axe pedig haldoklott. Ab-
ban a pillanatban még ketten voltunk, de éppen hogy. Elhatároztam,
hogy lemegyek oda, ahol Axe rejtőzik, és ott halok meg, vele. Tudtam,
innen már aligha jutunk ki. Az ellenségből még mindig maradt vagy
ötven fő, és most már talán vadásznak is rám.
Majdnem tíz percembe telt, miközben szórványosan magam mögé
tüzelve próbáltam földhöz szögezni őket… biztos, ami biztos. Abban a
reményben lőttem, hogy talán van még valami esély az életben mara-
dásra, hogy Mikey telefonhívására talán még mindig ideérhetnek, és
az utolsó pillanatban kimenthetnek minket a srácok.
Amikor odaértem Axe-hez, egy talajmélyedésben ült, és már ideigle-
nes kötést tett a feje egyik oldalára. Rámeredtem, és arra gondoltam,
hová lett hűvös pillantású kék szeme? A szempár, amelyben most lát-
hattam saját tükörképemet, véres fekete volt, gödrüket kitöltötte a ko-
ponyáján tátongó rettenetes sebből ömlő vér.
Rámosolyogtam, mert tudtam, nem fogunk mi már elballagni in-
nen, legalábbis együtt nem, és nem ezen a világon. Axe-nek nem sok
volt már hátra. Még ha Amerika legremekebb kórházában is lett volna,
akkor sem lett volna neki sok hátra. Az élet rohanvást szállt el belőle,
láttam, ahogy ez a szupererős sportember másodpercről másodpercre
gyengül.
– Hé, öregem! – mondtam. – Te aztán kikészültél!
És szánalmas igyekezettel próbáltam rögzíteni a kötést a fején.
– Marcus! Ezek aztán elkaptak minket, apám! – Nehezen beszélt,
mint aki próbál koncentrálni. És akkor még annyit mondott: – Te ma-
radj életben, Marcus! És mondd meg Cindynek, szeretem!
Ezek voltak az utolsó szavai. Csak ültem ott, hiszen itt akartam len-
ni Axe-szel, hogy ne legyen egyedül, amikor eljön a vég. Le se szartam
már, velem mi történik. Szép csendesen megbékéltem Istennel, és
megköszöntem, hogy oltalmazott, és megmentette a puskámat. Mert
az valahogyan még mindig nálam volt. Egy pillanatra sem vettem le a
szemem Axe-ről, aki alig-alig volt eszméletén, de még mindig léleg-
zett.
Másik két bajtársammal együtt Axe is mindig hős lesz számomra. A
rövid, de brutális összecsapás során úgy harcolt, mint egy sebesült tig-
ris. Mint Audié Murphy, mint York őrmester. Szétlőtték a testét, meg-
nyomorították az agyát, de a szellemét nem. Azt sohasem győzték le!
 Matthew Gene Axelson addig lőtte az ellenséget, amíg már nem
tudta tovább tartani a puskáját. Épp csak betöltötte a huszonkilence-
dik évét. Haldoklása perceiben egy pillanatra sem vettem le róla a sze-
mem. Nem hiszem, hogy akkor még hallott, de a szeme nyitva volt,
még mindig együtt voltunk, és nem engedtem egyedül meghalni.
Abban a pillanatban megláthattak minket, mert már jött is egy
azokból a különösen nagy robbanóerejű orosz kézigránátokból. A kö-
zelünkben esett a földre, és robbanása oldalra röpített, ki a mélyedés-
ből, át a göröngyös nyílt terep fölött, majd az istenverte vízmosás pere-
mén is át. Elvesztettem az eszméletemet, mielőtt földet értem, és ami-
kor magamhoz tértem, egy másik horpadásban feküdtem. Első gondo-
latom az volt, hogy megvakultam, mert a világon semmit sem láttam.
Néhány másodperc után azonban összeszedtem az eszemet, és rá-
jöttem, hogy arccal lefelé vagyok valami kibaszott gödörben. A látá-
som rendben volt, sőt akadt még pár működőképes testrészem, de úgy
éreztem, megbénult a bal lábam, sőt kisebb mértékben a jobb is. Isten
tudja, mennyi idő kellett hozzá, de kivergődtem a sík talajra, majd be-
kúsztam egy szikla takarásába.
Csengett a fülem, gondolom a kézigránát lökéshullámától. Felnéz-
tem, és láttam, hogy jó nagyot zuhantam lefelé, de túlságosan össze
voltam zavarodva ahhoz, hogy meg tudjam állapítani, mennyit. A leg-
nagyobb különbség a most meg a között a pillanat között, amikor Axe
mellett ültem, az volt, hogy elhallgattak a fegyverek.
Ha elérték Axe-et, aki aligha élhette túl a robbanást, valószínűleg
nem fárasztották magukat a lövöldözéssel. Engem nyilvánvalóan nem
találtak meg, és igazán nehéz is lett volna kiszúrniuk arccal lefelé a gö-
dörben. Akárhogy is, úgy látszott, senki sem keres. Másfél óra óta elő-
ször nagyon úgy tűnt, hogy nem vadásznak rám lázas buzgalommal.
Azon túl, hogy nem tudtam felállni, volt még két nagyon komoly
problémám. Az egyik, hogy a nadrágom nyom nélkül eltűnt, ugyanis a
robbanás teljesen letépte rólam. A másik a bal lábam állapota, alig
éreztem, de iszonyatos látványt nyújtott: erősen vérzett és tele volt szi-
lánkokkal.
Kötszerem vagy bármilyen egészségügyi felszerelésem régen nem
volt már. A bajtársaimon sem tudtam segíteni, most pedig magamon
se, kivéve, hogy próbálok rejtve maradni. A helyzet nem volt biztató.
Fenemód biztosra vettem, hogy eltört a gerincem, és valószínűleg a
vállam is. Eltört az orrom, és az egész arcom csupa seb volt. Felállni
sem tudtam, nemhogy járni! A két lábam közül legalább az egyiknek
annyi, talán a másiknak is. Combtól lefelé mind a kettő mintha meg-
bénult volna, és csak egyféleképpen tudtam mozogni: hason kúszva.
Cseppet sem meglepő módon kába voltam, ám a küzdelem külön
nekem fenntartott ködén át még egy csoda várta, hogy észrevegyem.
Nem egészen fél méterre onnan, ahol feküdtem, félig elrejtve a föld és
az agyagpala alatt, az ellenség számára láthatatlanul ott feküdt a pus-
kám, és még mindig maradt másfél tárnyi lőszerem. Imádkoztam, mi-
előtt megfogtam, mert azt gondoltam, talán csak látomás, és amikor
megpróbálom megmarkolni… hát, éppenséggel el is tűnhet.
De nem tűnt el. Éreztem az acél hidegét, ahogy ujjaim átfogták.
Megint füleltem, hátha hallom az Ő hangját. Ismét imádkoztam, Hoz-
zá könyörögtem útmutatásért, de nem szólalt meg semmilyen hang,
én pedig mindössze annyit tudtam, valahogy el kell kecmeregnem on-
nan jobbra, ahol biztonságban lehetek, legalábbis pillanatnyilag.
Az én Istenem nem szólt újra, de el sem hagyott, azt tudtam. Átko-
zottul biztos voltam benne.
Még egy dolgot tudtam ugyanilyen biztosan. Akkor először teljesen
egyedül voltam. Ott, azon a tálibok uralta, ellenséges hegyvidéken,
nem állt mellettem e világi bajtárs, körülöttem mindenhol ellenség
nyüzsgött. Vajon hittek-e a kecskepásztorok szavának? Ők nyilván azt
jelentették, négyen vagyunk, ők pedig csak három holttestet találtak.
Vagy azt feltételezik, hogy darabokra szaggatott annak az utolsó RPG-
gránátnak a robbanása?
Nem ismertem a választ ezekre a kérdésekre, csak reménykedhet-
tem. Mivel senkihez sem fordulhattam segítségért, hiszen nem volt
már Mikey, nem volt már Axe, és nem volt már Danny, egyedül kellett
szembenéznem a végső csatával, magányosan, reményvesztetten, és
rettenetes hátrányban. De eszem ágában sem volt feladni.
Csak egyetlen bajtársam maradt, és ő, mint mindig, rejtett utakon
járt. Én azonban keresztény voltam, ő pedig aznap ezer AK–47-es löve-
déktől mentett meg valahogy. Egyetlenegy sem talált el, és ez bizony
jócskán meghaladja az ember felfogóképességét.

É
 És én még mindig hittem, hogy ő nem akarja a halálomat, én pedig
még mindig kész voltam minden erőmet latba vetni az Egyesült Álla-
mok Haditengerészete SEAL-jei becsületének megőrzéséért úgy, ahogy
szerintem elvárják tőlem. Nem adom fel. A kurva életbe!
Amikor úgy ítéltem meg, hogy teljesen magamhoz tértem, megnéz-
tem az órámat: helyi idő szerint 13.42 volt. Már percek óta nem szóltak
a fegyverek, és kezdtem azt hinni, úgy gondolják, meghaltam. Tévedés,
Marcus! A tálibok újra lőni kezdtek az AK-ikkal, és hirtelen ismét min-
denütt lövedékek röpködtek, éppúgy, mint korábban.
Ellenségeim támadtak, jöttek fel a hegyoldal alacsonyabban fekvő
részéről és mindkét oldalról, közben gyorsan, de pontatlanul tüzeltek.
Lövedékeik széles sávban szaggatták a földet és az agyagpalát, a leg-
több – hála istennek – jó távol tőlem.
Világos volt, hogy úgy gondolják, talán még életben vagyok, de az is,
hogy egyelőre fogalmuk sincs, hol lehetek. A tűzzel végzett felderítés
egy változatát hajtották végre, próbáltak kifüstölni rejtekhelyemről.
Alaposan megszórták az egész szóba jöhető területet, és remélték, vé-
gül csak eltalál és megöl valaki. Vagy ami még jobban tetszett volna
nekik, előjövök magasra emelt kézzel, és a gyilkos kis szarháziak le-
vághatják a fejemet, vagy számos vonzó népszokásuk valamelyik mási-
kának hódolhatnak, mielőtt elmondják annak a gonosz kis tévé csator-
nának, az al-Dzsazírának, hogyan arattak fényes győzelmet a hitetle-
nek felett.
Azt hiszem, említettem már, mit tartok a megadásról. Belöktem az
új tárat csodálatos puskám tárfészkébe, és valahogy átkúsztam azon a
kis buckán, át a golyózáporon, egyenesen ki a hegyoldalba. Senki sem
látott meg. Senki sem talált el. Beékelődtem egy nagyobb repedésbe a
sziklák között, a lábam ugyan kilógott, de takarta egy bokorcsoport.
Mindkét oldalról hatalmas kőtömbök védtek. Úgy véltem, sikerült
befészkelni magam egy öt méter széles sziklapárkányra a hegyoldal-
ban. Nem barlang volt, még csak nem is sekély üreg, mert nem volt te-
teje a fejem fölött. Újra és újra homok és kövek hullottak rám, ahogy a
tálib harcosok jártak-keltek rejtekhelyem fölött, de az a zug a sziklák
között szenzációs fedezéket és álcázást biztosított. Nagy szerencse kel-
lene hozzá, hogy kiszúrják, hol vagyok, még a legújabb taktikájukkal
is, amikor tüzük puszta sűrűségével próbáltak kifüstölni.
É
 Én csak egyenesen előre láttam ki. Tudtam, hogy nem mozoghatok,
és állást sem válthatok, legalábbis nappali fényben nem, továbbá mu-
száj elrejtenem a testemből szivárgó vért. Számba vettem sérüléseimet.
A bal lábam még mindig elég csúnyán vérzett, tehát sárpakolást rak-
tam azokra a sebekre. Homlokomon nagy vágás éktelenkedett, arra is
tettem sárpakolást. Mindkét lábam érzéketlenné vált, azokon nem me-
gyek sehova. Legalábbis egy ideig.
Nem volt egészségügyi felszerelésem, se térképem, se tájolóm. Volt
lőszerem, és megvolt a puskám, továbbá elfogadható kilátásom a saját
hegyemről a kanyon fölött egyenesen át a szomszédos hegyre. Nem
volt nadrágom, és nem voltak társaim, de senki sem láthatott. Szilár-
dan befészkeltem magam, hátamat a falnak vetettem.
Viszonylag kényelmes testhelyzetet vettem fel, ellenőriztem a pus-
kámat, és lefektettem hosszában magam mellé, kifelé irányzott csővel.
Úgy gondoltam, ha sok harcos talál rám, gyorsan csatlakozni fogok
Dannyhez, Axe-hez és Mikey-hoz, de előbb még jó néhányat megölök
közülük. Tudtam, tökéletes hadállást találtam a szívós védekezéshez,
amit minden oldalról fedez valami, tehát kizárólag arcból támadható,
és sikerrel onnan is csak nagy túlerővel.
Még mindig hallottam lövöldözést, és határozottan közeledtek fe-
lém. Csak arra tudtam gondolni: Ne mozdulj, ne vegyél levegőt, ne adj
ki hangot! Azt hiszem, nagyjából akkor fogtam fel, hogy most először
teljesen egyedül vagyok. A tálibok pedig rám vadásznak, nem egy
SEAL-szakaszra, hanem rám egyedül. Sérüléseim dacára tudtam, hogy
mély rejtésbe kell húzódnom. Kezdtem elveszíteni az időérzékemet,
de mozdulatlan maradtam. Igazából egy centit sem mozdultam nyolc
órán át.
Ahogy múlt az idő, láttam a tálib fickókat a kanyon túlsó oldalán,
amint fel-alá futkostak. Úgy látszott, sok százan vannak, és nyilvánva-
lóan kerestek valamit. Utánam kutatták át a hegyet, amelyet olyan jól
ismertek. A lábamba visszatért némi érzés, de elég csúnyán véreztem,
és komoly fájdalmaim voltak. Azt hiszem, a vérveszteségtől szédülni is
kezdtem.
És halálra voltam rémülve. Hat esztendős haditengerészeti SEAL-pá-
lyafutásom alatt ez volt az első alkalom, amikor igazán féltem. Volt
egy pillanat, késő délután, amikor azt hittem, elmennek. A mély völgy
túlsó oldalán kiürült a hegyoldal, mindenki jobb felé futott, egész hor-
dákban, mind ugyanarra a helyre. Legalábbis az én szűk látóteremen
át szemlélve így látszott.
Most már tudom, hova tartottak, ám amíg ott feküdtem a rejtekhe-
lyemen, fogalmam sem volt, mi az ördög történik. Itt most azonban el-
mondom, mi történt azon a minden délutánok legszomorúbbikán ma-
gasan a Hindukus hegyeiben, beszámolok a megdöbbentő mészárlás-
ról, a legsúlyosabb katasztrófáról, amely több mint negyvenéves fenn-
állásuk során bármely konfliktusban valaha érte a SEAL-eket.
Ugye emlékeznek, hogy Mikey-nak sikerült felvenni a kapcsolatot a
gyorsreagálású különítménnyel (QRF) Aszadábádban, pár hegylánccal
odébb attól a helytől, ahol én még mindig kitartottam? Ez volt az a bi-
zonyos utolsó bejelentkezés a mobiltelefonján, ami lényegében az éle-
tébe került. Későbbi beszámolók szerint futótűzként terjedt el a tá-
maszponton az utolsó mondata, amit sosem fogok elfelejteni: „A
srácaim haldokolnak idekint… segítségre van szükségünk!” SEAL-ek
haldokolnak! Ez ötödfokú riasztást követelő vészhelyzet, olyankor pe-
dig csak a halottak nem ugranak talpra.
Kristensen sorhajóhadnagy, megbízott egységparancsnokunk, elren-
delte a riadót. Mindig súlyos döntés, amit a QRF parancsnokának kell
meghoznia, hogy elinduljanak, vagy ne. Ő a másodperc milliomod ré-
sze alatt meghozta a döntést. Tudom, hogy amikor elrendelte a riadót,
mi négyen – barátai és csoportbeli bajtársai, Mikey, Axe, Danny és én –
jelentünk meg a lelki szemei előtt, ahogy afgán törzsi harcosokból álló
hatalmas csapat gyűrűjében az életünkért küzdünk, sebesülten, talán
már meg is halt valaki közülünk.
A rettenetes emberveszteség látomása sejlett fel előtte, miközben a
telefonba harsogva kiadta a parancsot, a 160. különleges hadviselési re-
pülőezred (160th Special Operations Aviation Regiment, SOAR), a le-
gendás Night Stalkers katonái készítsék elő a hadsereg nagy MH–47-es
helikopterét, amely már ott állt a felszállóhelyen. Ugyanaz a helo volt,
amelyik előző nap közvetlenül a miénk előtt szállt fel, majd előttünk
repült be műveleti területünk fölé.
Srácok, akiket már bemutattam, rohantak a kijelölt helyre, égtek a
vágytól, hogy segíthessenek. Lőszertáskáikba annyi tárat gyömöszöl-
tek, amennyit csak bírtak, felkapták a fegyverüket, és futottak a Chi-
nookhoz, amelynek rotorjai már süvöltve forogtak. Az én 1-es számú
SDV-csoportbeli srácaim azonnal ott termettek. James Suh és Shane
Patton tengerészaltiszt ért elsőnek a helikopterhez. Közvetlenül a sar-
kukban szállt be a hatalmas termetű Dan Healy rangidős vezető tenge-
részaltiszt, az az ember, aki kitervelte a Vörös Szárnyak hadműveletet,
és aki olyan arcot vágott, mintha a körlet elhagyása közben meglőtték
volna.
Utánuk érkeztek a 10-es számú SEAL-csoport tagjai, Mike McGreevy
tengerész főhadnagy New Yorkból, Jacques Fontan vezető tengerészal-
tiszt New Orleansból, két első osztályú tengerészaltiszt, Jeff Lucas
Oregonból és Jeff Taylor Virginiából. Végül, azt kiabálva, hogy a fiai-
nak minden fegyveres kézre szükségük van, amit csak megkaphatnak,
megjött Eric Kristensen sorhajóhadnagy, aki valószínűleg mindenki
másnál jobban tudta, hogy a helikopterre felszálló nyolc SEAL hama-
rosan halálosan veszélyes nappali behatolást kísérel meg egy magashe-
gyi hágónál, vagyis egyenesen belevetik magukat egy olyan ellenséges
csapat karjaiba, amelynek létszáma akár több tucattal is meghaladhat-
ja az övéket.
Kristensen tudta, hogy nem kötelessége velük tartani. Ami azt illeti,
talán jobb is lett volna, ha nem megy, hanem a parancsnokságon ma-
rad, ahonnan nyomon követheti és vezetheti a harctevékenységet. Ám
parancsnokunk beszállt a helikopterbe, ami legalábbis szokatlan meg-
oldás, de Eric Kristensen ízig-vérig SEAL volt. És számára minden
másnál fontosabb volt, hogy kétségbeesett segélykiáltást hallott. A
testvéreitől, egy olyan embertől, akit jól ismert, akiben megbízott.
Nincs az az Isten, hogy egy ilyen hívásra Eric ne mozduljon. Semmi
sem vehette volna rá, hogy ne menjen. Minden bizonnyal tudta, hogy
már alig bírjuk tartani magunkat, és azért imádkozunk, hogy jöjjön
végre a segítség. Végtére is mi csak négyen voltunk, a tálibok pedig
mindenki legjobb tudomása szerint legkevesebb százan.
Eric ismerte a kockázatot, de egy percig sem tétovázott. Csak fogta a
gépkarabélyát, a lőszerét, és rohant a helikopterhez, közben fennhan-
gon biztatott mindenkit, hogy siessenek! „Mozgás, fiúk! Gyerünk, most
tényleg húzzunk bele!”
Szorult helyzetben mindig ezt mondta, ő aztán igazi parancsnok
volt, és azok között is a pokolian jók közé tartozott. Ám ami ennél is
É
fontosabb, SEAL volt, a vérben született testvériség tagja. És ami még
ennél is sokkal lényegesebb, ember volt, aki abban a pillanatban egy
olyan sürgető, kétségbeesett segély kiáltásra reagált, amely a saját test-
vérisége soraiból hangzott fel. Eric Kristensen csak egy utat látott
maga előtt, azt, amelyik egyenesen felvezet a hegyre. Azt pedig puská-
val a kézben kell járni, parancsnoki kötelezettségek ide vagy oda.
Az MH–47-es fedélzetén a 160. SOAR katonái csendben vártak,
ahogy oly gyakran ilyen hajmeresztő, sokszor éjszaka végrehajtott légi-
mentő hadműveletek során. A hadsereg igazi elit különítménnyel vett
részt a vállalkozásban.
Az MH–47-es felszállt, hogy átrepülje a két hegyláncot. Sejtésem
szerint úgy érezhették, hogy az út egy örökkévalóságig tart, az ilyen tí-
pusú mentési műveleteknél mindig úgy érzi az ember. A helikopter
nagyjából ugyanott kezdett hozzá a leszálláshoz, ahol a hadművelet
kezdetén gyorskötélen mi is leereszkedtünk, vagyis nagyjából nyolc ki-
lométerre az én akkori tartózkodási helyemtől.
A terv szerint a mentőcsapatnak ugyanúgy kellett leereszkednie, te-
hát amikor elhangzott a figyelmeztető kiáltás: „Harminc másodperc!”,
az elöl álló srácok, gondolom, araszolva megindultak a hátsó rámpa
felé. Senki sem tudott arról, hogy a táliboknak volt ott valamiféle bun-
kere, és amikor az MH–47-es megállt a levegőben végrehajtani a földre
szállítást, felemelte az orrát, és leengedte a hátsó részét, és a lecsúszás-
hoz kidobták a köteleket, a tálibok a nyitott hátsó rámpa fölött belőt-
tek egy RPG-gránátot a helikopter rakterébe.
Villámgyorsan elhúzott az élen állók feje mellett, és az üzemanyag-
tartályoknál robbant fel, megsemmisítő erővel. A helcsi hátsó és kö-
zépső része egy pillanat alatt lángoló pokollá változott. A robbanás lö-
késhulláma több srácot kilökött a gépből, ők úgy kilenc méter magas-
ról a földre zuhantak – egyesek lángolva és szörnyet haltak. A hegyol-
dalnak csapódtak, majd pörögve, bukdácsolva a mélybe zuhantak. A
becsapódás nagyon nagy erővel történt, kutató-mentő osztagaink ké-
sőbb félbetörött csövű gépkarabélyokat is találtak a holttestek között.
A helikopterpilóta küzdött, hogy ne veszítse el az uralmat a gép fö-
lött. Nem tudhatta biztosan, hogy emberek halnak meg mögötte, de a
körülötte és fölötte elharapózó tüzet bizonyosan észlelte. Természete-
sen nem tehetett semmit. A nagy MH–47-es menthetetlenül aláhullott
az égből, és mennydörgő robajjal becsapódott a hegyoldalba. Megcsa-
varodott, majd pokoli erővel újra és újra átfordult, és ízzé-porrá zúzó-
dott hosszú, majd’ kétszáz méteres lefelé vezető útján a megsemmisü-
lésbe.
Semmi sem maradt belőle, csak szétszóródott roncsdarabok, mire a
mieink végre feljutottak oda, kivizsgálni, mi történt. És persze nem
volt túlélő. Cimboráim az 1-es számú SDV-csoportból, James, Dan fő-
nök és az i ú Shane, mind odavesztek. Jó is, hogy nem tudtam erről,
amikor ott hevertem sziklák közé ékelt búvóhelyemen. Nem biztos,
hogy képes lettem volna megbirkózni vele. Igazi mészárlás volt ez,
nem más. Amikor hetekkel később láttam a fotókat, összeomlottam,
leginkább azért, mert én voltam az, akit kimenteni próbáltak.
Amint mondtam, akkor, amikor mindez történt, mit sem sejtettem
az egészről. Csak annyit tudtam, hogy történt valami, amitől a tálibok
szemlátomást nagyon izgatottak lettek. Hamarosan amerikai repülő-
gépeket, A–10-eseket és AH–64-es Apache harci helikoptereket is lát-
tam az előttem húzódó kanyon hosszában végigrepülni. Némelyik
olyan közel húzott el, hogy a pilótákat is láttam.
Előhúztam a tokjából az adóvevőt, és próbáltam kapcsolatot terem-
teni, de nem tudtam megszólalni. A torkom mindenféle mocsokkal
volt tele, nyelvem felragadt a szájpadlásomra, és nem volt vizem. Kép-
telen voltam leadni valamit, de tudtam, sikerült felvennem a kapcsola-
tot, mert hallottam a pilóták beszélgetését. Ezért beizzítottam az auto-
mata vészjelzést az adóvevőn, és azzal adtam.
Vették az adásomat. Tudom, hogy vették, mert tisztán hallottam
őket.
– Hé! Veszed ezt a vészjelzést?
– Igen, megvan!… de semmi további információ.
Azzal egyszerűen elrepültek, valahová tőlem jobbra, ahol, ma már
tudom, az MH–47-es lezuhant.
Az volt a baj, hogy a tálibok ellopták ezeket az adóvevőket, és gyak-
ran használták már őket arra, hogy alacsonyra csalogassák az amerikai
helikoptereket. Akkor ezt még nem tudtam, de ma már magától érte-
tődőnek tartom, hogy a pilóták elég idegesek lettek, ha egy amerikai
automata vészjelző adására reagálva meg kellett kísérelniük a leszál-
lást, mert nem tudhatták, ki az ördög kezeli azt az adóvevőt, és a do-
log könnyen végződhetett úgy, hogy lelövik őket.
Ám még ha tudom is ezt akkor, aligha jelentett volna vigaszt, ahogy
ott feküdtem félholtan, lassan elvérezve, járni képtelenül a hegyoldal-
ban. Akkor már sötétedett, és nyilvánvalóan gyorsan fogytak a lehető-
ségeim. Úgy okoskodtam, egyetlen esélyem, ha magamra vonom a völ-
gyem fölött még mindig meglehetősen rendszeres időközönként vé-
gigrepülő pilóták valamelyikének figyelmét.
Az adóvevőm fülhallgatója leszakadt, miközben a hegyoldalon zu-
hantam, de a drótjai még megvoltak. Valahogy előszedtem kettőt a ve-
gyi világítógyertyáim közül, amelyek vörös izzással ragyognak, amikor
az ember eltöri őket, és felkötöztem őket a fejhallgató használhatatlan
vezetékeire. Aztán abban a pillanatban, amint megláttam a környéken
egy helikoptert, forgatni kezdtem a fejem fölött ezt a házilag barká-
csolt parittyát, mint valami világító karikát.
Volt még egy infravörös villanófényes elemlámpám is, ami műkö-
dött, és ott volt még a lézer a puskámról, ezt leszereltem, és a rendsze-
resen mellettem elrepülő amerikai repülőkre irányítottam. Krisztu-
som!

***

Magam voltam az eleven, lélegző vészjelzés. Kell lennie valakinek, aki

figyeli ezeket a hegyeket! Valakinek meg kell látnia! Ezt az eljárást csak
akkor alkalmaztam, amikor már valóban láttam egy helikoptert, opti-
mizmusom azonban hamarosan teljes kétségbeesésbe csapott át. A
kutya se figyelt fel rám! Onnan, ahol én feküdtem, úgy nézett ki, hogy
halottnak hisznek, és lemondtak rólam.
Addigra a nap már lefelé tartott a hegyek mögé, nekem pedig már
majdnem teljesen visszatért az érzés mindkét lábamba. És ez reményt
adott, hogy akár járni is képes lehetek, bár tudtam, a fájdalom kicsit
kellemetlen is lehet. Kezdtem rohadtul szomjas lenni. A torkomban
porból és szennyből képződött dugót nem tudtam felköhögni és ki-
köpni. Jó, hogy lélegezni tudtam, beszédről szó sem lehetett. Vizet kel-
lett találnom, és sürgősen el kellett tűnnöm ebből a halálos csapdából,
de nem mozdulhattam, amíg a sötétség leple le nem ereszkedik a
hegyvidékre.
Tudtam, egyedül kell kijutnom onnan, előbb a vízig, majd biztonsá-
gos helyre, mert átkozottul úgy festett, hogy senki sem fog megtalálni.
Emlékszem Axe utolsó szavaira, ma is ott csengenek tisztán a fülem-
ben: „Te maradj életben, Marcus! És mondd meg Cindynek, szeretem!”
Tudtam, Axe-ért, Dannyért és mindenekfölött Mikey-ért életben kell
maradnom.
Láttam, ahogy a hegyvidéki nap utolsó, hosszú sugarai óriási árnyé-
kokat vetnek az előttem elterülő kanyon falaira. És akkor megláttam
egy AK–47-es ezüstös csövének villanását egyenesen velem szemben,
ugyanabban a magasságban, a túlsó sziklafal előterében, talán úgy 140
méternyire. Kétszer is megcsillantak rajta a lenyugvó nap sugarai, ami
arra utalt, hogy a fickó, aki a fegyvert a kezében tartja, az én hegyem
sziklafalát pásztázgatja, az én védett zugom környékét, ahol még min-
dig mozdulatlanul feküdtem.
Aztán megláttam. Csak álldogált ott felgyűrt ingujjal, kék-fehér koc-
kás mellényben, afgán szokás szerint gépkarabélyát mélyre lógatta, de
látszott, hogy a másodperc tört része alatt felkaphatja lövő helyzetbe.
Egyedül arra következtethettem, hogy engem keres.
Nem tudtam, hány pajtikája tartózkodik hallótávolságon belül, de
azt tudtam, ha sikerül egyenesen átnéznie a kanyon fölött, és valahogy
meglát, nekem annyi. Aligha véthetett el, és nagy igyekezettel bámult,
de a fegyverét nem emelte fel. Egyelőre.
Úgy döntöttem, nem olyan nagy a kockázat, és kész vagyok vállalni.
A puskám töltve volt, a végén hangtompító. A lövés nem sok zajjal jár-
na, ami felkeltené bárki más figyelmét. Tehát nagyon óvatosan, léle-
gezni is alig merve, lövési helyzetbe emeltem a Mark 12-est, és célba
vettem a kis embert a túlsó gerincen. Pontosan ott állt céltávcsövem
fonalkeresztjének közepén.
Lenyomtam az elsütő billentyűt, és pontosan a két szeme között ta-
láltam el. Épp csak annyit láttam, hogy a homlokát elönti a bugyogó
vér, és már át is bukott a szikla peremén, le a szakadékba. Úgy 60 mé-
tert zuhanhatott, utolsó lélegzetével végigsikoltotta az utat a fenékig.
Sorsa semmilyen módon nem indított meg, kivéve, hogy köszönetét
mondtam Istennek, amiért egy tálibbal kevesebb.
 Szinte azonnal két társa rohant pontosan arra a helyre, ahol az
előbb még ő állt, egyenesen szembe velem. Többé-kevésbé ugyanazt
viselték, talán csak más színű volt a mellényük. Álltak és bámultak le a
szakadékba, oda, ahová az első férfi lezuhant. Ezeknél is AK volt, tüze-
lésre készen is tartották, de nem emelték még fel teljesen.
Azt gondoltam, talán elmennek, de csak álltak ott, és az én hegye-
met az övéktől elválasztó szakadék fölött bámultak át. Onnan, ahol én
feküdtem, úgy festett, egyenesen rám merednek. Valami mozgást ke-
restek a hegyoldalban. Tudtam, fogalmuk sincs, hogy a cimborájukat
lelőtték-e, egyszerűen csak megcsúszott és leesett, vagy esetleg leve-
tette magát.
Attól tartok azonban, hogy az első lehetőségre szavaztak, és akkor
már azon voltak, hogy kiderítsék, pontosan ki lőtte le. Mozdulatlan
maradtam, de azok az apró fekete szemek egyenesen felém meredtek,
én pedig rájöttem, ha ketten egyszerre veszik tűz alá sziklaerődömet,
igen nagy a valószínűsége, hogy egy vagy több AK–47-es lövedék elta-
lál. Mennie kellett mind a kettőnek.
Ismét felemeltem lassan a puskámat, és megcéloztam az egyik táli-
bot. Első lövésem azonnal megölte a jobb oldalit, láttam átzuhanni a
meredély szélén. A másik felfogta, hogy ellenség van kinn a terepen,
felemelte a gépkarabélyát, és azt a sziklafalat vizslatta irányzékán át,
amelynek egy bizonyos pontján még mindig hanyatt feküdtem.
Őt a mellén találtam el, majd leadtam egy második lövést is, hátha
még lélegzik, és kiáltani tud. Egyetlen hang nélkül előreesett, és csat-
lakozott két cimborájához a kanyon fenekén. Így aztán teljesen egye-
dül maradtam, és eddig rám se találtak.
Mindössze néhány órával korábban Mikey Murphy és én olyan rossz
döntést hoztunk, ami három emberéletbe került, a legkülönb SEAL-ek
életébe. Sziklapadomon fekve, minden oldalról ellenséges tálib harco-
sokkal körülvéve, nem engedhettem meg magamnak még egy rossz
döntést. Isten kegyelméből valahogy megkíméltettem annak az első-
nek a következményeitől, amit ott fenn hoztunk azon a gránitképződ-
ményen, amelyet kiváló vezetőnk, Mikey után illene elnevezni. Har-
cunkat pedig a Murphy Hegygerincéért vívott csatának.
Ettől kezdve minden döntésem egyedül az én életemet vagy halálo-
mat fogja befolyásolni. Ki kellett harcolnom magamnak a kivezető
utat, és le se szartam, hányat kell még megölnöm ehhez a tálib ellen-
ségből. A lényeg, hogy nem követhetek el még egy hibát! Kockázatot
nem vállalhattam.
A kanyon túlsó oldala csendes maradt, miközben a nap eltűnt a
Hindukus magas nyugati csúcsai mögött. Úgy okoskodtam, hogy a tá-
libok valószínűleg két részre osztották az ide küldött kutatóosztagu-
kat, és én megszabadultam az egyik felétől. Valahol kinn az alkonyat
halálos csendjében majdnem bizonyosan van még három másik har-
cos, aki az egyetlen életben maradt amerikait keresi abból a négytagú
járőrből, amely olyan széles rendet vágott csapatuk soraiba.
Már elhalt az amerikai Apache-ok rotorjainak biztató csattogása.
Senki sem keresett, de a legnagyobb gondom a víz volt. Amellett, hogy
még mindig véreztem és nem tudtam felállni, mindjobban gyötört a
szomjúság. A nyelvemre még mindig por és szenny ragadt, és még
mindig nem tudtam megszólalni. A kulacsomat még az első, Mikey-val
közös zuhanásunk alatt elveszítettem a hegyen, és akkor már kilenc
órája volt, hogy utoljára ittam.
Ugyanakkor csuromvíz lettem, mikor a folyóba estem, és még min-
dig nem száradtam meg. Erősen szédültem a vérveszteségtől, mégis
próbáltam összpontosítani, és csak egyetlen lehetőséget láttam: mu-
száj felállnom! Ha pár tálib megkerüli tőlem balra azt a sarkot, amely-
től az egyetlen út vezet hozzám, és valamiféle fényforrás is lesz náluk,
olyan helyzetben leszek, mint az országúton reflektor elé kerülő nyúl.
Sziklaerődöm eddig jó szolgálatot tett, de most azonnal el kell hagy-
nom! Amikor pirkadatkor megtalálják annak a három fickónak a hul-
láját, ezen a hegyen nyüzsögni fognak a tálibok. Talpra kínlódtam ma-
gam, és aztán csak álltam a bokszeralsómban a dermesztően hideg he-
gyi szélben. Kipróbáltam a jobb lábamat, nem vészes. Utána kipróbál-
tam a balt, na, az viszont pokolian fájt. Onnan, ahol pakolást raktam a
sebemre, megpróbáltam lesöpörni egy kis agyagpalát meg koszt, de a
gránátrepeszek kiálltak a combomból, és valahányszor hozzáértem va-
lamelyikhez, majdnem a plafonig ugrottam a fájdalomtól. Legalábbis
addig ugrottam volna, ha lett volna plafon.
Gondot jelentett, hogy nem tudtam igazán biztonságosan tájéko-
zódni a terepen. Azt persze tudtam, hogy a hegy mögöttem merede-
ken emelkedik, és úgy estem kelepcébe a sziklafalon, hogy semerre
nem mehettem, csakis felfelé. Ami onnan, ahol álltam, igazán rémisz-
tő feladatnak ígérkezett, hisz sántikálni is majdnem képtelen voltam.
Újra kipróbáltam a bal lábamat, és legalább romlani nem romlott.
A hátam viszont pokolian fájt. Addig fogalmam sem volt, micsoda
fájdalmat tud okozni három repedt csigolya. Persze akkor még arról
sem volt fogalmam, hogy megrepedt három csigolyám. A jobb válla-
mat tudtam mozgatni annak ellenére, hogy izom- és ínszakadásom
volt, amiről akkor még szintén nem tudtam. A törött orrom pedig lük-
tetett egy kicsit, de az igazán semmiségnek tűnt a többihez képest.
Tudtam, hogy arcom egyik oldala alaposan lenyúzódott a zuhanáskor
a hegyről, és a nagy vágás a homlokomon sajgott, mint a fene.
Leginkább azonban a szomjúság gyötört. Csekély vigaszt jelentett,
hogy odafönn több patakhoz is közel jártam. Meg is kellett találnom
valamelyiket, és gyorsan, azért is, hogy megtisztíthassam a sebeimet,
és azért is, hogy igyak. Ha sikerül, lesz esélyem megszólalni az adóve-
vőn, és reggel magamhoz irányíthatok egy amerikai helikoptert vagy
vadászgépet.
Összeszedtem a megmaradt felszerelésemet, az adóvevőt, a villanó-
fényes lámpáimat meg a lézert, és újra elraktam őket. Ellenőriztem a
puskámat, körülbelül húsz lőszer maradt még a tárban, egy teli tár pe-
dig a málhamellényben, amelynek tártartóit még mindig viseltem a
mellemen.
Kiléptem erődömből, ki a Hindukus koromsötétjébe, halálos csend-
jébe. Nem látszott a hold, és éppen elkezdett esni az eső, ami azt je-
lentette, nem is fog látszani belátható időn belül.
Újra a lábaimat próbálgattam. Roggyanás nélkül megtartották a
testsúlyomat. Tapogatózva megkerültem a hatalmas sziklát, amelyik
egész nap a balszárnyamat védte, majd a legapróbb, legfélénkebb lépé-
sekkel, amelyeket valaha tettem, kióvakodtam a hegyoldalra.
 9

Felrobbantottak, meglőttek és halottnak hittek

Csakhogy ugyanakkor a hátam mögül meghallottam az ül-
döző fegyveresek halk lépteit is! …ott álltak ketten kicsivel
fölöttem a sziklák között. Engem kerestek. Csak töredék
másodperceim voltak, hogy tegyek valamit, mert mindket-
ten a nyakamon voltak, lövésre készen tartott AK-val… Az
egyik kézigránátomért nyúltam…

Még az éjszaka vaksötétjében is éreztem, ahogy fölém tornyosul a

hegy árnyéka. Igazából úgy éreztem, látom is, valamiféle sötét erőként,
ami minden másnál sötétebb, még azoknál a sziklafalaknál is feketébb,
amelyekre támaszkodtam.
Tudtam, pokolian hosszú az út a hegytetőig, és oldalazva kell halad-
nom, mint egy tarisznyaráknak, ha fel akarok jutni. Azt is tudtam,
hogy rá fog menni az egész éjszaka, de muszáj valahogyan feljutnom
oda, egészen a legtetejére!
Két okból választottam ezt a stratégiát. Először is, odafenn sík terep
vár, tehát ha megint tűzharcig fajulna a helyzet, jó esélyem lesz. Nem
lesz senki, aki felülről lőhet rám. Minden SEAL szereti a sík terepen ví-
vott harcot, mert abban van esélye győzni.
A második ok a segítséghívás lehetősége volt. Senki nem épített még
olyan helikoptert, amelyik biztonságosan le tud szállni ezeken a mere-
dek oldalú afganisztáni sziklabérceken. A hegyláncon belül az egyet-
len hely, ahol egy MH–47-es leszállhatott, a kis sík teknő volt odalenn,
ahol a falusiak megművelték a földet és haszonnövényeket termesztet-
tek, ami itt narkóalapanyagot jelent.
Persze a világ minden kincséért se kockáztattam volna meg, hogy
egy falu közelében csellengjek. Felfelé indultam tehát, a magasabban
fekvő sík terepszakaszok felé, ahol egy helikopter le-, majd fel is száll-

É
hat. És a rádióvételem szintén jobb lenne ott fenn. Azt csak remélhet-
tem, hogy az amerikaiak még mindig kutatnak a hegyek között az el-
tűnt Vörös Szárnyak után.
Úgy véltem azonban, hogy addig simán szomjan is halhatok, így ki-
száradt torkom egyre a víz, és talán a biztonság felé hajtott. Megtettem
tehát első lépéseimet, és közben azt gondoltam, valószínűleg 150 mé-
tert fogok haladni toronyiránt, de persze sokkal nagyobb távolságot
kell majd bejárnom a cikcakkos menetvonal miatt, amelyre a hegyen
kényszerülni fogok.
Odakinn a sötétségben egyenesen felfelé kapaszkodva kezdtem el a
hegymászást. Puskámat a derékszíjam alá dugtam, így két kézzel tud-
tam kapaszkodni, de alig tettem meg kicsit jobbra tartva az első hat
métert, amikor csúnyán megcsúsztam, ami rohadtul pocsék élmény
volt. A fal lejtése majdnem függőleges volt, le egészen a völgy aljáig.
Jelenlegi állapotomban valószínűleg nem éltem volna túl a zuha-
nást, de valahogy sikerült megóvnom magam attól, hogy többet essek
nagyjából 3 méternél. Minden esés után újra összeszedtem magamat,
és másztam felfelé, arccal a hegynek, bármibe megkapaszkodva, amit
olyan erővel markoltam meg, mintha kezem egy exkavátor vaspofája
lett volna. Csak láncfűrésszel lehetett volna levágni arról a sziklafalról.
Minden gondolatomat az töltötte ki, hogy ha leesek, valószínűleg több
mint száz métert fogok zuhanni, amíg meghalok, ami igencsak segítet-
te a koncentrációt.
Mentem hát tovább, legtöbbször oldalirányba mászva. Kapaszkod-
tam sziklákba, kúszónövényekbe, bármibe, amit meg tudtam markol-
ni. Időről időre kimozdítottam valamit a helyéről, vagy letörtem egy
ágat, amelyik nem bírta el a súlyomat, és gondolom nagyobb zajt csap-
tam, mint az egész tálib sereg hegyi vonulásai alatt valaha.
Több órája haladtam már, amikor úgy érzékeltem, hallok valamit a
hátam mögött. Azt mondom, érzékeltem, mert amikor az ember vak-
sötétben van, tényleg semmit sem lát, minden más érzéke kiéleződik,
különösen a hallása és a szaglása. A hatodikról nem is beszélve,
ugyanarról, amellyel a kecske, az antilop vagy a zebra is rendelkezik,
ez figyelmezteti a legelészés közben sebezhető növényevőket a ragado-
zó jelenlétére.
 Ami azt illeti, én nem voltam annyira sebezhető, az pedig végképp
tuti, hogy nem legelésztem, de ott és akkor a világ Ragadozó Központ-
jában jártam. Azok az orgyilkos törzsi fattyak mindenfelé az én nyo-
momban koslattak, és legjobb tudomásom szerint veszettül igyekeztek
rám találni.
A sziklához lapultam, mozdulatlanul álltam a hegyoldalban. És ak-
kor újra meghallottam egy gally vagy ág távoli reccsenését. Úgy be-
csültem, talán kétszáz méterre lehetett mögöttem. Abban a pillanat-
ban hallásom valahogy csúcsra járt ebben a tökéletesen csendes hegy-
vidéki környezetben. Azt is meghallottam volna, ha egy kilométerre
halkan elszellenti magát egy kecske.
Akkor újra hallottam azt a neszt. Nem a kecskét, hanem a gallyat, és
immár biztosan tudtam, hogy követnek. Bassza meg! A hold még min-
dig nem bújt elő, még mindig nem láttam semmit, de ugyanez a táli-
bokra valószínűleg nem igaz. Hosszú évek óta csaklizták el a hadifel-
szerelést előbb az oroszoktól, majd az amerikaiaktól. Mindent, amijük
volt, balkézről szereztek, kivéve azt, amit Bin Laden vásárolt nekik, és
néhány éjjellátó készülék bizonyosan bekerült az eszköztárukba. Vég-
tére is az oroszok úttörők voltak a haditechnikának ezen a területén,
és tudtuk, a mudzsahedinek mindenfélét zabráltak tőlük, amikor a
szovjet hadsereg végül kivonult.
A láthatatlan afgán nyomkereső felbukkanása nagyon rosszul érin-
tett engem, nem utolsósorban maradék harci kedvemet. A gondolat,
hogy valahol a környéken ólálkodik egy csapat gyilkos, aki engem
igyekszik becserkészni, és lát, amikor én nem láthatom őket… hát, ez
rohadt helyzetnek számít bárki hadseregében.
Úgy döntöttem, haladok tovább, és reménykedem, nem határoznak
úgy, hogy tüzet nyitnak. Amikor felérek a tetőre, majd kinyírom őket.
Abban a pillanatban, amint meglátom a kis szarházikat. A pirkadat
első jelére kicövekelek magamnak egy jó lőállást valahol a bokrok
alatt, ahol engem senki se láthat, és utána elbánok velük, amint lőtá-
volon belül érnek. Addig azonban sajnos úgy gyötört a szomjúság,
hogy azt gondoltam, belehalok, mielőtt az a várva várt óra elérkezik.
Mindent megpróbáltam. Letörtem a fák legvékonyabb ágait, és igye-
keztem kiszívni belőlük valami nedvességet. A fűszálakat is szívogat-
tam, amikor találtam egy keveset, hátha maradt rajtuk pár csepp har-
mat. Még a zoknimat is megpróbáltam kicsavarni, csak egy nyalintás-
nyi vízhez jussak. Semmi sem olyan iszonyatos még megközelítőleg se,
mint a szomjhalál. Higgyenek nekem, a közelében jártam.
Ahogy telt az éjszaka, időnként amerikai katonai repülőgépek hang-
ját hallottam a hegyek fölött. Általában magasan átrepültek a vidék fö-
lött. És valahányszor időben meghallottam egyet, kiálltam, és lenget-
tem a jelzőlámpáimat, működtettem a segélykérő jeladót, ahogy csak
tudtam, hiszen még mindig magam voltam a két lábon járó vészjelzés,
de senki sem hallott meg. Lassan rájöttem, senki sem hiszi, hogy még
életben lehetek, és ez aztán gyászos gondolat volt. Mert ha senki sem
hisz abban, hogy még lélegzek, hát az valószínűleg tényleg a véget je-
lenti számomra. Rám tört a végtelen elhagyatottság érzése. Még na-
gyobb baj volt, hogy annyira legyengültem és olyan heves fájdalmak
gyötörtek, hogy rádöbbentem, én ugyan soha nem fogok feljutni a
hegy tetejére. Valójában felérhettem volna, de súlyosan sérült bal lá-
bam nem bírta a hegymászást. Mégsem tehettem mást, csak haladtam
oldalvást, küszködtem a hegy meredek oldalában, néha le, néha fel, és
reménykedtem.
Még mindig véreztem, és még mindig nem tudtam beszélni. Hallani
viszont jól hallottam, így hallhattam az üldözőimet, akik néha szólon-
gatták egymást. Emlékszem, ezt nagyon furcsának találtam, mert ren-
desen teljes csendben jöttek-mentek a terepen. Emlékeznek azokra a
kecskepásztorokra? Az elsőt egyáltalán nem hallottam közeledni, csak
akkor neszeltem fel, amikor már alig egy méterre volt tőlem. Nagyjá-
ból mindig így mozognak, könnyű léptekkel, szikár, súlytalan férfiak,
semmi mozgást akadályozó útipoggyász – még vizet sem visznek ma-
gukkal.
Amikor az afgánok útra kelnek, csak a fegyverüket és a lőszerüket
viszik magukkal, semmi mást. Egyetlen fickó viszi a vizet mindenki-
nek, egy másik az összes tartalék lőszert. A fő csapatot így semmi sem
terheli, nagyon gyorsan, szinte zajtalanul haladhat. Született nyomke-
resők, a legátszeldeltebb terepen is képesek megtalálni valaki nyomát,
és utána egyenesen odamennek az emberhez.
Természetesen ez azt feltételezi, hogy a maguk fajtájából követnek
valakit. Egy olyan nagydarab, száz kilós melákot követni, mint én, aki
csúszkál, bukdácsol, időnként elesik, tördeli az ágakat, és a laza tala-
jon kisebb kőomlásokat okoz, hát ez lehetett az afgán nyomkeresők
álma. Még én is rájöttem, hogy nagyjából nulla a valószínűsége, hogy
sikerül leráznom őket.
Az is lehet, hogy a kiáltásaik, amelyeket hallottam, igazából nem is
utasítások voltak. Talán a visszafojtott nevetés tört ki belőlük igazán
szánalmas sziklamászói képességeim láttán. Várjatok csak, amíg meg-
virrad, gondoltam. Akkor majd gyorsan kiegyenlítődik a játszma! Már
persze ha nem lőnek le ők előbb, még a sötétben.
Én csak folytattam a hegykerülést. Mélyen alattam láttam néhány
lámpás fényét, és látni véltem egy pislákoló tüzet is. Minden bizonnyal
a völgy alján égett, és ez adta nekem az első útmutatást a tereppel
kapcsolatban, de nem sokat. Igazából olyan benyomást keltett ben-
nem, mintha a terepszakasz, ahol állok, sík lenne, pedig valójában
nem volt az. Megálltam egy percre, látok-e valami mást is lenn a
völgyben, az ellenség jelenlétére utaló bármilyen jelet, de még mindig
nem láttam semmit a lámpások és a tábortűz kivételével. Ezek mind
úgy másfél kilométerrel lejjebb égtek.
Összeszedtem magam, és tettem egy lépést előre. A másodperc tört
része alatt rájöttem, hogy kiléptem a nagy semmibe. Zuhantam a
hegyről, egyenesen lefelé. Csak hullottam alá a levegőben, majd isten-
telen csattanással vágódtam a hegyoldalnak, elállt tőle a lélegzetem.
Attól kezdve gurultam, átszánkáztam egy fiatal fákból álló facsopor-
ton. Folyton próbáltam megmarkolni valamit, hogy lassítsam az esése-
met.
Minden igyekezetem ellenére gyorsan mozogtam, és tovább gyor-
sultam. Tehetetlenül zuhantam a hegyoldal egy meredek szakaszán,
ami aztán néhány méterre vízszintesre váltott, így lelassíthattam. Vé-
gül egy újabb szakadék szélén álltam meg, amit inkább éreztem, mint
láttam. Csak feküdtem ott vagy húsz percig levegő után kapkodva, és
halálra rémülve, hogy most biztosan lebénultam.
De nem. Fel tudtam állni. Még mindig megvolt a puskám, bár a vil-
lanófényes elemlámpám eltűnt. És valahogy vissza kellett jutnom az
addig elért legmagasabb pontomra. Minél lejjebb kerülök ezen a he-
gyen, annál kisebb a valószínűsége, hogy kimentenek. Felfelé kell
mennem, tehát újra nekivágtam.
 Másztam, megcsúsztam, kézzel-lábbal küzdöttem további két órán
át, míg úgy nem gondoltam, többé-kevésbé visszajutottam oda, ahon-
nan lezuhantam. Hajnali két óra volt, és hosszú ideje, talán hat vagy
hét órája voltam már úton. A fájdalom pokolivá vált, de ugyanakkor
nagy megkönnyebbüléssel vettem tudomásul, hogy van még érzés a
bal lábamban.
A tálibok még mindig követtek. Hallottam őket, egyre hangosabban,
ahogy magasabbra kapaszkodtam, mintha vártak volna rám. Most bi-
zonyosan többen voltak, mint két órával korábban. Mindenfelől hal-
lottam őket, egyre több engem kereső embert, már kutyák is ugattak,
talán nyolcszáz méterre mögöttem.
Addigra már hallottam a folyót, amelyről tudtam, ugyanaz, amelyik-
be előző délután beleestem. Ugyanaz a folyó, amelyiknek a partján a
három bajtársam ott maradt holtan. Bármilyen szomjas is voltam, nem
tudtam rászánni magam, hogy megkeressem a hegyoldalon vastag su-
gárban lefelé ömlő, jéghideg vizet. Ez volt az egyedüli víz ezen a föl-
dön, amelyikből nem ihattam, annak a folyónak a vize, amelyik Mikey,
Danny és Axe holtteste mellett folyik.
Tájolóm nem lévén, csak a karórám, kénytelen voltam a csillagok
alapján tájékozódni, amelyek könyörületesen megjelentek végre az
égen, miután a sűrű, magas felhőpadok elvonultak. Megtaláltam a
Nagy Medvét, és követtem csillagjai hosszú ívét a végét lezáró derék-
szögig, ahol az alakzat felkanyarodik, és egyenesen a Sarkcsillagra mu-
tat. Ezt még a BUD/S-kiképzésen tanultuk.
Ha egyenesen szembefordulok a Sarkcsillaggal, és derékszögben ki-
nyújtom a bal karomat, arra van nyugat, az égtáj, amerre tartottam.
Azt hiszem, ezen a ponton már hallucinációk gyötörtek, abba a külö-
nös állapotba kerültem, amikor az ember nem tudja, mi valóság, és mi
álom.
A legtöbb SEAL-hez hasonlóan korábban megtapasztaltam már ezt,
a Pokoli Hét vége felé, de itt a hegyen nagyon rám jött a szédülés. Ma-
gára maradt űzött vad voltam egy vad vidéken, és próbáltam úgy ten-
ni, mintha a társaim még élnének. Valamiféle alakzatot találtam ki
magamnak, amelyben Danny tőlem erősen jobbra mászta a hegyet,
Axe kicsit magasabban a balszárnyon, Mikey pedig hátulról dirigált.

Ú
 Úgy tettem, mintha ott lennének, csak nem látnám őket. Azt hi-
szem, erőm végén jártam, de állandóan a Pokoli Hétre emlékeztettem
magamat. Folyton azt mondogattam magamnak, ez csak megint a Po-
koli Hét az elejétől a végéig. Akkor fel tudtam szívni magamat,
amennyire kellett, hát most is fel tudom! Akármivel rukkolnak elő
ezek a fattyak ellenem, én kibírom. Én át fogom vészelni! Lehet, hogy
közben elhagyom a tökeimet, de akkor is SEAL vagyok! Nem tagadhat-
tam azonban, hogy kezdtem elcsüggedni. Üldözőim pillanatnyilag
csendben voltak, én pedig váratlanul találtam egy nagy fát, alatta né-
hány nagy farönkkel. Bemásztam az egyik legallyazott fatörzs alá, és
pihentem egy ideig. Csak feküdtem ott, és rohadtul sajnáltam maga-
mat.
Fejben újra és újra lejátszottam Toby Keith klasszikus dalának, az
Amerikai katonának egyik strófáját. Emlékszem, ott feküdtem, és hang
nélkül énekeltem magamban a szöveget, azt a részt, amelyik arról szól,
lehet, hogy meg kell halnom…
Azokat a sorokat énekelgettem egész éjszaka, nem tudom elmonda-
ni, milyen sokat jelentettek nekem. Az ilyen apróságok, mint ez a dal-
szöveg, adnak erőt az embernek a további kitartáshoz. Mindazonáltal
fogalmam sem volt, mit tegyek.
Eszembe jutott, hogy befejezhetném az egészet ezen a szent helyen,
megvívhatnám itt a végső csatámat. Ezt azonban hamar elvetettem.
Lelkem mélyén úgy éreztem, még mindig köt Axe utolsó kérése: „Te
maradj életben Marcus! És mondd meg Cindynek, szeretem!”
Fenemód sokat segítene Cindy Axelsonon, ha cafatokká lőve végez-
ném ennek az isten háta mögötti hegynek a lejtőjén. Akkor ki értesül-
ne arról valaha is, amit a társaim tettek? Hogy milyen keményen és
hősiesen küzdöttek? Nem, ez az én kötelességem. Ki kell jutnom in-
nen, és el kell mondanom a történetünket.
Nem voltak fájdalmaim, viszont rettenetesen fáradtnak éreztem ma-
gam, a szomjúság azonban hajtott tovább. Bassza meg. Döntöttem, és
újra feltápászkodtam, gyalogoltam tovább, sántikálva. Igyekeztem a le-
hető legtöbbet kihozni ebből a láthatóan nagyobb kiterjedésű sík föld-
darabból. Éppen kezdett virradni, hat körül járt az idő. Tudtam, hogy
hat órán belül a nap délen fog állni, de itt fenn olyan magasan járt a
nap, majdnem rögtön a fejünk fölött, hogy az nagyon megnehezítette
a tájékozódást. Emlékszem, eltöprengtem, vajon hol leszek, amikor
legközelebb látom a jóságos Sarkcsillagot.
Szinte azonnal ráakadtam egy nekem megfelelő irányba vezető csa-
pásra. A föld lábbal kitapintható erős ledöngöltsége arról árulkodott,
hogy sokat használják, ami azt jelentette, végtelen óvatossággal kell
mozognom. A gyakran használt ösvények általában mindig emberek-
hez vezetnek, és nemsokára meg is láttam egy házat, vagy talán in-
kább hármat vagy négyet. Ebből a távolságból nehéz volt eldönteni.
Első gondolatom a víz, egy kút volt. Ha rákényszerülök, be kell ha-
tolnom a kezdetleges emberi lakhelyek egyikébe, és valahogy meg kell
szabadulnom a lakóktól. Akkor kitisztíthatom a sebeimet, és ihatok.
Ahogy azonban közelebb kerültem, már láttam, négy ház áll ott, na-
gyon szorosan egymás mellett. Hogy itt vízhez jussak, ahhoz valószí-
nűleg vagy húsz embert kellett volna megölnöm, és az túl sok volt ne-
kem. Úgy határoztam, inkább megyek tovább, és imádkozom, hogy
mihamarabb folyóra vagy hegyi patakra akadjak.
Hát, nem akadtam. A nap már felkelt, melegedett a levegő. Mentem
tovább újabb négy vagy öt órán át, és közben egyre többet hallucinál-
tam. Folyton meg akartam kérdezni Mikey-t, mit tegyünk. A szám és a
torkom nagyjából összetapadt. Kiszáradt nyelvemet, amely ekkor már
szilárdan odaragadt a szájpadlásomhoz, gyakorlatilag nem tudtam
mozgatni. Attól féltem, ha megkísérlem, leszakad róla a bőr. Nem tu-
dom leírni az érzést. Vízhez kellett jutnom!
Minden porcikám pihenésért könyörgött, de tudtam, ha megállók,
akkor valószínűleg el is alszom, és meg fogok halni. Muszáj volt men-
nem tovább. Furcsa volt, de a szomjúság, ami lassan megölt, ugyanak-
kor hajtóerőként is működött, hosszú, kétségbeesett menetelésem
folytatására kényszerített.
Arra gondoltam, ilyen magasan nincsen víz, tehát elhatároztam,
visszatérek a kicsit lejjebb fekvő lejtőkre, ahol reményeim szerint talá-
lok egy sziklák közül előtörő patakot vagy forrást, ami gyakori errefelé.
A nap akkor már égetett, igazi hőség volt, de magasan fölöttem még
mindig hósapka borította a csúcsokat. Valami csak megolvad, az Isten
szerelmére! És annak a sok víznek le kell folynia valahol, csak meg kell
találnom, hol.
 Ebben a mélyebben fekvő zónában a létező leggyönyörűbb erdőben
találtam magam, olyan szépben, hogy elgondolkodtam, nem látomás-
e. Voltak ott puha páfrányok, mélyzöld fű és magas, árnyat adó örök-
zöldek, zöldellő, buja hegyi növényvilág. Uramisten, itt lent kell lennie
valahol víznek!
Gyakran megálltam, nagy igyekezettel füleltem, hátha meghallom
egy rohanó patak hangját, de csend volt, a vidékbe belehasító utaktól
és a levegőt szennyező, zajos gépektől mentes magashegyi tájakra jel-
lemző halálos, könyörtelen csend. Az olyan vidék csendje, ahol nincse-
nek gépkocsik vagy traktorok, nincsen televízió, nincs rádió, sőt áram
sincs. Semmi. Csak a természet, úgy ahogy már évezredek óta létezik
itt fenn a lélegzetelállító szépség és a mindent elemésztő gyűlölet föld-
jén.
Nehogy félreértsenek! A lejtők még mindig nagyon meredekek vol-
tak, és én keservesen igyekezve haladtam át az erdőn, a hegy termé-
szetes vízelvezető árkaiban. Főleg csak másztam, négykézláb, és pró-
báltam kímélni fájó bal lábamat, őszintén szólva tényleg azt gondol-
tam, lehet, hogy most végem. Elteltem kétségbeeséssel, attól tartot-
tam, hogy esetleg eszméletemet vesztem, és könyörögtem az Úrhoz,
segítsen meg.

S járjak bár a halál árnyékában,

Nem félek semmi bajtól, mert Te velem vagy.
Vessződ és pásztorbotod megvigasztalnak engem…

Ez a huszonharmadik zsoltár, hát persze. Mi úgy szoktunk rá gon-

dolni, mint a SEAL-ek zsoltárára. Minden istentiszteletünkön elmond-
juk, és minden temetésen. Túlságosan sok temetésen. Fejből tudom.
Ott és akkor ebbe kapaszkodtam, hogy még a halálban sem fognak
magamra hagyni.

Asztalt terítettél számomra

Azok előtt, akik szorongatnak engem,
olajjal kented meg fejemet,
és kelyhem csordultig töltötted.
 Mert jóságod és irgalmasságod
kísér engem életem minden
napján, hogy az Úr házában
lakjam időtlen időkig.

Ez volt minden, amim volt, egy panaszos kiáltás ahhoz az Istenhez,

aki velem volt, de akinek szándékai egyre nehezebben voltak érthetők
számomra. Korábban megmentett a többé-kevésbé biztos haláltól, és
még mindig volt fegyverem, megmaradt a puskám, de többé már nem
tudtam, mit tegyek azon túl, hogy próbálkozok tovább.
Letértem az ösvényről, és ismét felfelé indultam, ismét a magasab-
ban fekvő terepszakaszok felé. Hallgatóztam, erősen füleltem, hogy
meghalljam a víz hangját, tudtam, hogy itt kell lennie valahol. Mere-
dek lejtőn álltam, jobb kezemmel egy fába kapaszkodtam, és a szikla-
faltól eltávolodva kihajoltam. Meghallom-e valaha egy rohanó hegyi
patak robaját, vagy valóban az a sorsom, hogy itt pusztuljak szomjan,
ahol nincs az az amerikai, aki valaha megtalálna?
Magamban a huszonharmadik zsoltárt ismételgettem, újra és újra,
próbáltam nem elbőgni magam, nem összeomlani. Halálra rémültem,
majd' megfagytam, megfelelő ruha nélkül küszködtem, és csak ismé-
telgettem a zsoltárt:

Az Úr az én pásztorom, nem szűkölködöm,

zöldellő legelőkön adott nekem helyet,
csöndes vizekhez vezetett engem.
Felüdítette lelkemet,
és az igazság ösvényein vezetett az ő nevéért.

Itt tartottam, amikor először meghallottam a víz hangját. Alig akar-

tam hinni a fülemnek. Pedig itt volt, valamivel alattam, egy csermely
és talán még egy kis zúgó is. A kristálytiszta hegyi levegőben, abban a
mélységes csendben bizony gyorsan zubogó víz zaját hallottam. Sür-
gősen utat kellett találnom a vízhez!
Azt hiszem, abban a pillanatban már tudtam, szomjan nem fogok
halni, akármi is történjen velem. Olyan pillanat volt ez, amikor az éle-
ted lepereg előtted. Hazagondoltam, anyámra és apámra, a fivéreimre
É
és a barátaimra. Tud-e rólam valamelyikük? És arról, ami történt? Ta-
lán azt hiszik, meghaltam. Talán azt mondták nekik, hogy meghaltam.
És abban a néhány gyorsan múló másodpercben eluralkodott rajtam a
szívszorító szomorúság amiatt, hogyan fogja ez érinteni anyámat, aki
mindig azt mondta nekem, én vagyok az angyalkája.

***

Akkor persze nem tudtam, de később értesültem róla, hogy mindenki

azt hitte, meghaltam. Június 29-én, szerda kora hajnalban az egyik te-
levízióadó bejelentette, hogy egy négytagú SEAL felderítő járőrnek,
amelyik Afganisztán északkeleti hegyvidékén végezte feladatát, min-
den tagja hősi halált halt az ellenséggel vívott harcban. Az én nevem is
szerepelt a négy között.
A tévécsatorna, akárcsak az egész világsajtó, bejelentette egy MH–
47-es helikopter elvesztését is, a fedélzetén tartózkodó nyolc SEAL-lel
és a Night Stalkers, nyolc katonájával. Ez a különleges hadviselési ala-
kulatok összesen húsz tagjának elvesztését jelentette, vagyis ez volt a
legsúlyosabb katasztrófa, amely a különleges hadviselési erőket valaha
érte. Anyám összeomlott.
Emberek kezdtek érkezni a farmunkra, helybeliek, a barátok, akik
anyámmal és apámmal akartak lenni, ha netalán adódna valami, ami-
ben a segítségükre lehetnek. Jöttek kisteherautóval, személygépkocsi-
val, terepjáróval és motorkerékpáron, folyamatosan áramlottak a csalá-
dok, akik nagyjából mind ugyanazt mondták: Csak mellettetek aka-
runk állni!
És természetesen ott volt az ikertestvérem, Morgan, aki száguldva
érkezett haza, és kerek-perec kijelentette, nem hajlandó elfogadni a
műsorkészítők „tényeit”, melyek szerint meghaltam. Másik fivérem,
Scottie előbb megérkezett már, de mivel ő nem egypetéjű ikertestvé-
rem, csak azt tudhatta, amit mondtak neki, ő nem állt velem telepati-
kus úton kapcsolatban, és majdnem annyira kétségbeesett, mint
anyám.
Apám az interneten keresett rá további hírekre, és hogy van-e bár-
milyen hivatalos nyilatkozat az alakulatom hazai támaszpontján, Ha-
waiiin működő SEAL-parancsnokságról. Mindössze annak megerősíté-
sét találta, hogy az MH–47-es lezuhant, és négy SEAL is eltűnt harc
közben. Az egyik hawaii lap azonban mind a négyünk haláláról tudó-
sított, és azt hiszem, apám abban a pillanatban hitt az újságnak.
Hangsúlyoznom kell, hogy senki semmit nem tervezett vagy szerve-
zett meg. Egyszerűen csak eljöttek, idegenek és barátok együtt, egye-
sítve erőiket, azt hiszem, azért, hogy meggyászoljanak egy elvesztett
testvért.
És mindnyájuk üdvözlésére tekintélyt parancsoló alak állt anyám és
apám mellett, Billy Shelton. Addig a napig senki sem látott könnyet a
szemében.
Gothro főnök azonnal közölte a szüleimmel, ő fütyül rá, mint mond
a média. Senki sem igazolta, hogy a kiküldött négytagú SEAL-járőrből
bárki meghalt volna, bár nagyon valószínűnek tűnt, hogy nem mind
maradtak életben, ő tudott Mikey hívásáról, „A srácaim haldokolnak
idekint”, biztosat azonban senki sem tudott. Azt mondta anyámnak,
reménykedjen, megmondta neki, egy SEAL nem halott, amíg nincs
meg a holtteste.
És akkor érkezett Morgan, és közölte velük, élek és punktum. El-
mondta, hogy kapcsolatot teremtett velem, és érezte a jelenlétemet.
Úgy gondolta, talán megsebesültem, de biztosan nem haltam meg.
– A francba, tudom, hogy nem halt meg! – jelentette ki. – Én tud-
nám, ha meghalt volna.
Addigra vagy 150 ember gyűlt össze az udvaron, és a helyi rendőrség
valahogy kordonnal vette körül az egész farmot. Senki sem léphetett
be anélkül, hogy valamelyik őrhelyen át ne haladt volna. Az emberek
eljártak imádkozni a két tábori lelkész rövid istentiszteleteire, akik a
kora hajnali órákban érkeztek Coronadóból. Minden eshetőségre fel-
készülve, úgy sejtem.
Azt hiszem, a szomszédok látogatásaival kezdődött az egész, aztán
jöttek a SEAL-ek, a bajtársak, a barátok, és végül virrasztás lett belőle.
Senki sem ment haza, egyszerűen ott maradtak, napról napra, éjszaká-
ról éjszakára, és imádkoztak, hogy életben legyek még.
Amikor belegondolok ebbe, ennyi hónap múltán, valahogy elérzéke-
nyülök. Ilyen sok szeretet, ilyen sok törődés, ilyen sok kedvesség. Már-
pedig gondolkodom rajta, az egészen, mindennap, és még ma sem tu-
dom, hogyan fejezhetem ki a hálámat, kivéve, hogy kijelentem,
házunk nyitva áll mindegyikük előtt, egyenként és együttesen, nem
számít se az óra, se a körülmények, hátralévő életem minden egyes
napján.

***

Ezalatt fenn azon az istenverte hegyen nekem persze fogalmam sem

volt a házunk körül egyre növekvő csodálatos gyülekezetről, én csak a
távolban zubogó víz hangjára füleltem. Kapaszkodtam a fába, kihajol-
tam, és azon töprengtem, hogyan juthatnék le anélkül, hogy közben
összetörném magam. Na, ebben a pillanatban lőtt meg a tálib mester-
lövész.
Éreztem a lövedéket, ahogy belemart a húsomba, egészen fent hátul
a bal combomon. Úristen, hogy fájt! Az aztán igazán fájt! És az AK-lö-
vedék becsapódásának ereje meg is pördített, teljes hátraszaltóban le-
taszított a kibaszott hegyről. Amikor a földhöz csapódtam, keményen
odaverődtem, arccal lefelé, ami úgy sejtem, nem tett jót a gallyra ment
orromnak, és még jobban felszakította a hosszú, mély vágást a homlo-
komon.
Azonnal gurulni kezdtem, nagyon gyorsan csúsztam lefelé a mere-
dek lejtőn, és sehol sem találtam kapaszkodót, ami talán nem is volt
baj. Mert ezek a tálib fattyak most aztán tényleg tüzet nyitottak rám.
Csak úgy röpködtek mindenfelé a lövedékek, csengve-bongva verték
körülöttem a hegyoldalt, visszapattantak a sziklákról, belefúródtak a
fatörzsekbe. Úristen, ez Murphy Hegygerince volt már megint a legele-
jétől.
Csakhogy mozgó célpontot sokkal nehezebb eltalálni, mint önök
gondolnák, különösen az olyat, amelyik olyan gyorsan mozog, mint
én, irányítatlanul és kiszámíthatatlanul száguld a sziklák és a fák kö-
zött. Folyton el is vétettek a tálibok. Végül egy laposabb földdarabon
álltam meg, üldözőim pedig természetesen közel sem olyan gyorsan
tették meg a lefelé vezető utat, mint én. Tisztes előnyre tettem szert,
és legnagyobb megdöbbenésemre alig esett bennem kár. Nyilván vala-
hogy elkerültem minden akadályt, a talaj alattam pedig puha, laza
szerkezetű volt. És még mindig megvolt a puskám, ami nekem na-
gyobb csodának tűnt, mint az, amit a Lourdes-i Szűz Mária művelt.
 Elkezdtem mászni, fedezékbe húzódtam egy fa mögé, és próbáltam
felmérni az ellenség helyzetét. Egy fickót láttam, a legközelebbit közü-
lük, aki egy helyben állt, és rám mutatott. Két másiknak kiabált, akik
kinn voltak a jobb szélen. Mielőtt bármiféle döntést hozhattam volna,
mindketten újra tüzet nyitottak rám. Nem kínáltak túl jó célpontot,
mert még mindig vagy száz méterrel fölöttem jártak a sziklafalon, és a
fák többé-kevésbé takarták őket.
Az volt a gond, hogy nem tudtam rendesen felállni, így a puska
irányzása is problémát jelentett, tehát úgy döntöttem, inkább kitörök.
Négykézláb elmászom onnan, és kivárom, amíg alkalmasabb helyet ta-
lálok a kinyírásukra. Másztam tehát, nem gyorsan, de kitartóan a ret-
tenetes terepen, amely tele volt buckákkal és hirtelen mélyülő vízmo-
sásokkal. Keresve se találhattam volna alkalmasabb terepet a menekü-
lésre, bár nem tudtam végiggyalogolni a vízmosásokon, az pedig vég-
képp bizonyos, hogy nem tudtam négykézláb leereszkedni azokon a
meredek lejtőkön, ugyanis nem kibaszott hópárducnak születtem.
Így aztán valahányszor elértem egy kis szakadékot, egyszerűen bele-
vetettem magam, és reméltem, hogy sikerül elfogadhatóan landolnom.
Rengeteget gurultam, és hosszú, göröngyös, ugyanakkor fájdalmas
utat tettem meg. Annál persze még mindig sokkal kellemesebb volt,
mint ha újra seggbe lőnek.
Nagyjából negyvenöt percig haladtam így, mászva, gurulva és po-
tyogva. Végig sikerült üldözőim előtt maradnom, amikor lezuhantam,
mindig szereztem némi előnyt, majd mivel ők gyorsabban jöttek utá-
nam, mint ahogy én haladni tudtam, újra és újra el is veszítettem. A
hegyről lefelé kanyargó úton azonban sehol sem találtam megfelelő
helyet, ahol megszabadulhattam volna az engem üldöző fegyveresek-
től. A golyók csak röpködtek, én meg csak menekültem, de végül leér-
tem egy kis laposabb területre, ahol mindenfelől nagy sziklák vettek
körül. Úgy döntöttem, itt vívom meg Marcus utolsó csatáját. Vagy az
övékét, így vagy úgy, habár nem tudtam pontosan, mennyi van belő-
lük.
Emlékszem, arra gondoltam: Na, kérem! Morgan hogy a pokolba
mászna ki ebből? Ő mit tenne? És ez erőt adott, hét perccel idősebb bá-
tyám hatalmas erejét. Arra jutottam, hogy ebben a helyzetben kivárná,
amíg már a szemük fehérjét is látja. Hibázni nem lehet. Bekúsztam te-
hát egy nagy szikla mögé, majd egy pöccintéssel kibiztosítottam Mark
12-esemet. És vártam.
Hallottam őket közeledni, de csak akkor, amikor már nagyon, na-
gyon közel jártak hozzám. Nem együtt jöttek, ami nyugtalanított, mert
így nem kaphattam el őket egyszerre. Viszont most láttam, melyik
köztük a felderítő, a fickó, aki szó szerint olvasta a nyomaimat, de lelő-
ni nem próbált – még csak fegyvere sem volt. Annyi volt a dolga, hogy
kutasson fel, és hívja a többieket, velük lövessen le. Rohadt kis pöcsfej.
Persze az afgánok így szokták csinálni. Ez a Sharmak nagyon értett
a feladatok elosztásához. Egy fickó viszi a vizet, egy másik a tartalék
lőszert, és a mesterlövészeknek nem kell a terep átkutatásával tölteni-
ük az idejüket. Megvan a specialistájuk a feladatra.
Ennek a specialistának nem sok gondot okozott a követésem, való-
színűleg mert olyan nyomokat hagytam, mint egy sebesült grizzly
medve. Amerre jártam, valósággal felszántottam a földet, és össze is
véreztem az agyagpalát, mint a megszúrt disznó.
Térden óvatosan odébb kúsztam a szikla mögött, már tüzelési hely-
zetbe emelt puskával, és íme, ott állt pontosan előttem a tálib nyom-
kereső, nem egészen három méterre – ráadásul ő még meg sem látott.
Abban a pillanatban tüzeltem, ő meg holtan rogyott össze ott, ahol
állt. A becsapódó lövedék ereje hátralökte, melléből pulzálva tört fel a
vér. Azt hiszem, sikerült éppen szíven lőnöm, és hallottam, ahogy puf-
fant, mikor földet ért. Csakhogy ugyanakkor a hátam mögül meghal-
lottam az üldöző fegyveresek halk lépteit is! Megfordultam, és ott áll-
tak ketten kicsivel fölöttem a sziklák között. Engem kerestek. Csak tö-
redék másodperceim voltak, hogy tegyek valamit, mert mindketten a
nyakamon voltak, lövésre készen tartott AK-val. Bassza meg! Egyet le-
kaphatok, de mindkettőt nem tudom.
Az egyik kézigránátomért nyúltam, kitéptem a biztosítószeget, és
rájuk hajítottam. Azt hiszem, sikerült leadniuk néhány lövést, de nem
időben ahhoz, hogy leszedjenek, mielőtt lebuktam a szikla mögé. Ez
már közelharc volt, és nagyon személyes ügy, másfél méter sem válasz-
tott el minket. Könyörögtem Istenhez, működjön a gránátom, és mű-
ködött is, robbanása cafatokra tépte a két afgánt, köveket hasított da-
rabokra, és valóságos porvihart vert fel földből és homokból. Én? Én
csak jól behúztam a fejemet, és könyörögtem Krisztus urunkhoz, hogy
ne legyenek többen!
Nagyjából ekkor kezdtem rövid időre el-elveszíteni az eszmélete-
met, nem a kézigránát légnyomásától, hanem az általános állapotom
miatt. Ahogy ott feküdtem és vártam az égből hulló törmelékeső vé-
gét, kezdtem tényleg szarul érezni magam, szédültem, remegtem. Azt
hiszem, eltöltöttem pár percet a szikla mögött heverve, mielőtt kime-
részkedtem a takarásból, még mindig kúszva, és megpróbáltam kiderí-
teni, követnek-e még további tálib fickók, de senkit se láttam.
Nyilvánvalóan el kellett tűnnöm onnan, mert a kézigránát robbaná-
sa minden bizonnyal felkeltette valahol valaki figyelmét. Ültem ott
még néhány percig, csodálkoztam a csöndön, és eltöprengtem a világ
dolgain. A tanulság pedig az volt, hogy az alapoktól újra kell tanulnom
a hadakozást, nem úgy kell harcolnom, mint egy amerikai SEAL-nek,
hanem mint egy afgán hegylakónak. Már persze ha életben akarok
maradni.
A legutóbbi óra több fontos tanulsággal is szolgált, a legfontosabb
az volt, hogy meg kell tanulnom egyedül harcolni, ez szöges ellentét-
ben állt mindazzal, amire eddig tanítottak. A SEAL-ek csoportokban
harcolnak, csakis csapatban, ahol mindenki vakon bízik abban, hogy a
többiek pontosan azt teszik, amit tenniük kell. Mi így vívjuk a harcot,
egyetlen egységként négy-, esetleg tíz-, sőt húszfős csoportban, de
mindig egyetlen egységként, egyetlen elgondolás, egy közös stratégia
szerint. Mi ösztönösen mindig támogatjuk egymást, mindig valaki
mást fedezünk, mindig úgy mozgunk, hogy betömjük a rést, vagy tör-
jük az utat előre. Ebben rejlik az erőnk, ez az, ami nagyszerűvé tesz
minket.
Fenn a hegyekben azonban, miközben vadásztak rám, és egy szál
magam maradtam, hát ez bizony egészen más játék volt. Legelőször
meg kellett tanulnom úgy mozogni, ahogy egy afgán, észrevétlenül,
láthatatlanul, nesztelenül, a környezetet a legkevésbé sem háborítva.
Természetesen tanultuk mi mindezt odaát Kaliforniában, de nem azon
a magas színvonalon, amelyik itt fenn szükséges, olyan bennszülött el-
lenséggel szemben, aki még nálunk is jobban ért a lopakodáshoz, még
csendesebben és láthatatlanabban mozog, mint mi.
 A négykézláb mászás biztosan nem megoldás, összpontosítanom
kellett, harcászati szempontból megfelelő helyzetbe hozni magam,
mielőtt lecsapok áldozatomra. Takarékoskodnom kellett a lőszerrel,
megbizonyosodni, hogy a lövésem ölni fog, mielőtt végrehajtom a tet-
tet, mindenekelőtt pedig észrevétlennek kellett maradnom, nem sza-
bad elárulni magam azzal, hogy törve-zúzva trappolok a környéken,
mint egy sebesült grizzly, ami egyébként voltam.
Eltökéltem, hogy amikor legközelebb csapást kel mérnem ellensége-
imre, azt a szokásos gyilkos erővel teszem majd, és mindig vigyázni fo-
gok, hogy a meglepetés ereje engem segítsen. Ilyen az a taktika, ame-
lyikkel kivétel nélkül mindig megnyerik a csatát az olyan igazán kö-
nyörtelen gyengébb hadviselő felek, mint a mudzsahedinek, az al-Kai-
da és mostantól én.
Újra feltápászkodtam, kezemre és térdemre támaszkodtam. Hegyez-
tem a fülem, mint egy buzgó vadászkutya, fejemet oldalra fordítottam,
belehallgatóztam a szélbe. Semmi, egyetlen hang sem. Talán feladták,
vagy talán azt hitték, hogy valószínűleg meghaltam. Így vagy úgy, de
ebből a játszmából kikeveredtem.
Puskám agyát az övem alá dugtam, és elindultam nyugatnak, a víz
felé. Még mindig jócskán alattam volt, és mivel igyekeztem elkerülni
az újabb zuhanást arról a kibaszott hegyoldalról, úgy döntöttem, cik-
cakkban ereszkedek le a meredek oldalakon, amíg rá nem találok.
Már rég nem tudtam pontosan számon tartani, mekkora távolságot
tettem meg, de úgy öt-hat kilométernek éreztem. Kúsztam-másztam,
pihentem, imádkoztam, reménykedtem, és próbáltam a lehető legjob-
ban teljesíteni, pont, mint a Pokoli Héten. Azt hiszem, kétszer vagy
háromszor el is ájultam, de végül csak meghallottam a zuhatagot. A
délutáni napsütésben hallottam a víz zubogását, ahogy lebukott egy
magas szikláról egy mély medencébe, mielőtt továbbrohant a patak-
meder alacsonyabban futó szakaszába.
Valahogy sikerült pont a vízesés teteje fölé érkeznem, talán hat mé-
terrel. Igazán csodaszép volt, a napfény megcsillant a víz felszínén, kö-
rülötte a hegyoldalban mindenfelé fák, magasan a völgy fölött, amely-
nek peremén afgán falu állt, jóval, talán másfél kilométerrel alattam.
Első ízben olyan régóta, amennyire csak vissza tudtam emlékezni,
senki sem üldözött halálra. Nem hallottam semmit, nem láttam sen-
kit, minden békésnek látszott. Nyilvánvalóan kiiktattam a teljes üldö-
zőosztagot, mert ha bárki lopakodott volna a nyomomban, azt én
meghallom, elhihetik. Meglehet, hogy még nem úgy mozogtam, mint
egy törzsi harcos, de az övékéhez hasonló hallást már kifejlesztettem.
Olyan sokáig nélkülöztem a vizet, hogy úgy véltem, még fél perc
már igazán nem számít, így előhúztam céltávcsövemet, hogy erről a
kiváló kilátópontról megnézzem magamnak a falut. Álló helyzetbe
tornáztam magam, bal kézzel megkapaszkodtam egy sziklában, és be-
függeszkedtem a víz fölé.
Jól ráláttam a falura, amelynek felső házait szorosan hozzátapasztot-
ták a hegyoldalhoz, valósággal beleépítették a sziklafalba olyasvalakik,
akik nyilvánvalóan nagyon értették a mesterségüket. Olyan volt, mint
egy rajz egy mesekönyvből, mint a gonosz boszorkány lakóhelye, mé-
zeskalács házikók egy nagy cukorhegyen.
Elraktam a távcsövet, és anélkül, hogy meg mertem volna nézni a
bal lábszáram állapotát, tettem egy lépést előre. Próbáltam keresni egy
helyet, ahonnan seggen csúszva elindulhatok lefelé az odalentről hívo-
gató jéghideg vizű medencéhez. Ez volt az a pillanat, amikor a bal lá-
bam végleg befuccsolt. Talán a legutóbb meglőtt része, talán a robba-
náskor megsérült része, vagy egyszerűen csak az inak nem bírták to-
vább. Mindenesetre a lábam összecsuklott, és előrelendített, igazán
szerencsétlenül.
Megpördültem, és fejjel előre leestem. Laza, puha talajon, palás
agyagon és homokon csúsztam, hamar felgyorsultam, bukdácsoltam,
lábam a levegőben kalimpált. Időnként a földbe vágtam bakancsom
orrát, küzdöttem, hogy megvethessem a lábam, bármilyen támaszko-
dó vagy kapaszkodó megfelelt volna. Mint a rakéta húztam el az alsó
medence mellett, és csak száguldottam tovább. Akkori sebességemet
még elképzelni se tudom, de azt láttam, hogy pokolian hosszú még az
út a völgy aljáig, én pedig képtelen voltam megállni.
Facsemete bukkant fel előttem, tehát amikor mellé értem, utána-
nyúltam, próbáltam én megkapaszkodni bármiben, ami lassíthatott
száguldásomon. Ujjaim megragadták vékony, hajlékony törzsét, és
próbáltam visszahúzni magam, de egyszerűen túl gyorsan csúsztam,
úgyhogy a fácska feldobott a levegőbe, és a hátamon értem földet. Egy
futó pillanatig azt hittem, meghaltam.
 Nem sokat számított, hogy élek-e, vagy halok, megviselt testem csak
csúszott lefelé majdnem 300 métert, majd a hegy valahogy kanyaro-
dott egyet, én meg követtem. Újabb 150 métert bukdácsoltam és szán-
káztam odáig, ami többé-kevésbé a szakadék feneke volt. Nyomorúsá-
gos rongycsomóként értem földet, úgy éreztem, minden csontom el-
tört. Nem kaptam levegőt, a homlokomon éktelenkedő vágásból ar-
comra csörgött a vér, és rettenetesen sajnáltam magam.
Valószínűleg nem fogják elhinni, de a puskám megint a kezem
ügyében hevert, és ismét a szomjúság volt az, ami megmentett. Ahe-
lyett, hogy csak hevertem volna ott a délutáni napsütésben, a vízre
gondoltam, ami akkor már közvetlenül fölöttem csobogott. Legalábbis
ott csobogott, amikor pár pillanattal korábban elszáguldottam mellet-
te.
Tudtam, hogy fel kell másznom oda, különben meghalok. Megmar-
koltam tehát a puskámat, és belekezdtem a hosszú kúszásba az éltető
vízhez. Másztam és csúsztam a laza talajon, biztosra veszem, mostan-
ra önök is felfogták, milyen pocsék hegymászó vagyok. A hegyoldalra
csak rosszat tudok mondani, nem volt teljesen függőleges, de majd-
nem. Egy igazi sziklamászó valószínűleg teljes felszerelést vitt volna
magával a megmászásához.
A magam részéről nem tudom biztosan, melyikben voltam ügyetle-
nebb, a felfelé mászásban, vagy a lefelé csúszásban, mindenesetre úgy
60 méter választott el attól a víztől. További két órámba telt feljutni.
Közben kétszer elveszítettem az eszméletemet, és amikor elértem a vi-
zet, belenyomtam a fejemet, hogy kiszabadítsam a nyelvemet, és ki-
tisztítsam a torkomat. Utána lemostam égő arcomat, kitisztogattam a
hajam tövénél húzódó hosszú, mély vágást, és próbáltam leáztatni a
vért a lábamról. Nem tudtam megállapítani, hogy vajon bennem van-e
még a tálib lövész golyója, vagy nincs.
Mindössze annyit tudtam, hogy rengeteg vizet kell innom, utána pe-
dig meg kell próbálnom magamra vonni a figyelmet, és eljutni egy
kórházba. Úgy véltem, másképpen aligha fogok életben maradni. Úgy
határoztam, feljebb megyek néhány méterrel oda, ahol a víz egy szik-
láról csobogott alá egy kis medencébe. Lehajtottam a fejemet, és it-
tam. A legjobb ízű víz volt, amit életemben kóstoltam.

É
 Éppen belelendültem ennek a luxusnak az élvezetébe, amikor észre-
vettem, hogy három fickó áll a hegyoldalban pontosan fölöttem, ket-
ten közülük AK-val. Egy pillanatig azt hittem, hallucinálok. Abbahagy-
tam az ivást, és emlékszem, magamban beszéltem – igazából csak mo-
tyogtam –, ide-oda csapódtam álom és valóság között.
Aztán felfogtam, hogy az egyikük kiabál nekem, ordít valamit, amit
meg kellene értenem, de zavart tudatommal képtelen voltam felfogni,
mit. Olyan voltam, mint egy súlyosan sebesült állat, végsőkig kész a
küzdelemre. Semmit sem értettem meg, a felém nyújtott baráti jobbot
sem, azt sem, hogy a tisztesség is a lehetőségek egyike. Az egyetlen
dolog, amire reagálni tudtam, a fenyegetés volt, és én akkor minden-
ben fenyegetést láttam. Sarokba szorítva, rettegve, hirtelen támadt ha-
lálfélelemmel telve. Kitörni, és bármit megtámadni. Hát ez voltam én.
Egyetlen gondolatom az volt: Megölöm ezeket a fickókat… csak le-
gyen rá esélyem! Elhengeredtem a víz mellől, és készenlétbe emeltem a
puskámat. Utána kezdtem elkúszni onnan a sziklákon át, közben
egész idő alatt vártam, mikor vágódik a testembe egy AK-sorozat, és
végez már végre velem.
Úgy „okoskodtam” azonban, hogy nincs más választásom. Meg kell
kockáztatnom, hogy ezek a fickók esetleg megölnek. Halványan em-
lékszem, hogy az az alak még mindig torkaszakadtából kiabált, szó
szerint rám rivallt, de mindegy, mi a nyavalyát mondott, lényegtelen-
nek látszott. Mindenesetre úgy hangzott, mint egy magából kikelt af-
gán apa, a számos afgán törzsi harcos egyikének az apja, akiket a 10-es
számú SEAL-csoport megerősítésére vezényelt férfiak iktattak ki a
harctéren. Valószínűleg én.
Ahogy lassan, fájdalmasan, majdnem vakon haladtam az előttem
tornyosuló legnagyobb szikla felé, átvillant az agyamon, hogy ha ezek
a fickók valóban le akartak volna lőni, mostanra rég megtehették vol-
na. Igazából bármikor megtehették volna, ha akarják. A tálibok azon-
ban olyan sokáig vadásztak rám, hogy semmi másra nem vágytam,
csak fedezékre, és elfogadható lőállásra, ahonnan visszaüthetek.
Lepöcköltem puskám biztosítóját, és kúsztam tovább, egyenesen be
egy minden oldalról nagy kőtömbökkel szegélyezett, kiúttalan kelep-
cébe. Na, itt van, Marcus végső védőállása! És lassan, félig hemperegve,
félig derékból mozdulva visszafordultam, hogy megint szembenézzek
az ellenségemmel. A gond az volt, hogy addigra az én ellenségem vala-
hogy legyező alakban szétszóródott. A három fickó fölém került, de
ugyanakkor körül is vett, egy balról, egy jobbról, egy pedig egyenesen
szemből. Jézusom, gondoltam, már csak egy kézigránátom maradt. Ez
baj, nagy baj.
Aztán észrevettem, hogy kinn a tisztáson van még nagyobb baj is.
Még három férfi tartott felém, mind a hárman hátukon átvetett AK-val
felfegyverkezve. És ők is szétszóródtak, és valahogy magasabbra mász-
tak, de ők mögöttem helyezkedtek el. Senki sem lőtt. Felemeltem a
puskámat, és célba vettem azt, aki olyan fárasztóan rikoltozott. Pró-
báltam befogni az irányzókba, csakhogy ő gyorsan behúzódott egy
nagy fa mögé, ami azt jelentette, a nagy semmire céloztam.
Körbehengeredtem, és próbáltam megkeresni a többieket, de a
homlokomról még mindig csöpögött az arcomra a vér, és elhomályosí-
totta a látásomat. A lábamtól lassan sötétvörösre színeződött alattam
az agyagpala. Többé már nem tudtam, mi a nyavalya történik, kivéve,
hogy valamiféle harcban veszek részt, amelyben nagyon nyilvánvalóan
én fogok alulmaradni. A később jött három fickó lefelé ereszkedett a
sziklákon mögöttem, gyorsan, könnyedén, egyenesen a nyakamba.
A fa mögé húzódott afgán pedig újra kilépett a nyílt terepre, és még
mindig kiabált nekem valamit. Kiállt oda leengedett gépkarabéllyal,
gondoltam azt akarja, adjam meg magam. Csakhogy én arra is képte-
len voltam már. Mindössze annyit tudtam, segítségre van szükségem,
különben elvérzek. És akkor megtettem, amiről azt gondoltam, hogy
sohasem fogom megtenni: leengedtem a puskámat. Vereséget szen-
vedtem. Egész világom pörögve fordult ki a sarkaiból. Küzdöttem,
hogy ne veszítsem el újra az eszméletemet.
Hevertem a porban, folyt el a vérem, még mindig szorongattam a
puskámat, bizonyos szempontból még mindig dacosan ellenszegül-
tem, de harcolni nem tudtam. Nem maradt már erőm, az öntudat szé-
lén imbolyogtam, és küszködve igyekeztem megérteni, mit próbál kö-
zölni a rikoltozó törzsi harcos.
– Amerikai! Oké! Oké!
Végre megértettem. Ezek a fickók nem akarnak bántani, csak vélet-
lenül belém botlottak. Nem ők üldöztek, és nem áll szándékukban
megölni. Olyan helyzet volt ez, amihez a legutóbbi pár napban vi-
szonylag kevés lehetőségem adódott hozzászokni. A tegnapi kecske-
pásztorok képe azonban még élesen élt az emlékezetemben.
– Tálibok? – kérdeztem. – Ti tálibok?
– Nem tálibok! – kiáltotta a férfi, akit a vezetőjüknek véltem. Aztán
elhúzta a tenyere élét a torka előtt, és még egyszer kijelentette: – Nem
tálibok!
Onnan, ahol én feküdtem, ez olyan jelzésnek tűnt, ami azt jelenti:
„Halál a tálibokra!” Bizonyosan nem azt mutatta, hogy közéjük tarto-
zik, vagy akár csak rokonszenvez velük. Próbáltam visszaemlékezni,
vajon a kecskepásztorok mondták-e azt, hogy „nem tálibok”, és majd-
nem biztos voltam benne, hogy nem mondták. Ez itt egyértelműen
más eset.
Én azonban még mindig össze voltam zavarodva, szédültem, bi-
zonytalankodtam, és folyton azt kérdeztem:
– Tálibok? Tálibok?
– Nem! Nem! Nem tálibok!
Gyanítom, ha csúcsformában lettem volna, már percekkel korábban
elfogadtam volna a válaszukat, még Marcus Végső Védőállása, meg az
egész cécó előtt, de éppen elvesztettem még a nem csúcsformámat is.
Láttam, hogy a vezetőjük odajön hozzám. Rám mosolygott, és közölte,
a neve Szarava, ő volt a falu orvosa, és kezdetleges angolsággal vala-
hogy megértette magát. A harmincas éveiben járhatott, szakállt viselt,
afgánnak a szokásosnál magasabb volt, az értelmes emberek magas
homlokával. Emlékszem, azt gondoltam, én nem éppen így képzelek
el egy orvost, semmiképp sem úgy, hogy ennek a hegynek a lejtőin te-
kereg, mint valami bennszülött nyomkereső.
Volt azonban benne valami figyelemreméltó, és semmiképp sem úgy
nézett ki, mint az al-Kaida egyik tagja. Addigra már igazán sok tálib
harcost láttam, és ő egyikükre sem hasonlított. A szemében nem ült se
gőg, se gyűlölet. Ha nem olyan öltözéket viselt volna, mint a Gyilkos-
ság a Hajbárhágón főszereplője, nyugodtan lehetett volna amerikai
egyetemi tanár is, aki éppen a békemozgalom egyik gyűlésére tart.
Felemelte bő fehér ingét, hogy megmutassa, nincsen nála elrejtett
lőfegyver vagy kés. Utána szélesre tárta előttem a karját, azt hiszem, ez
a „Békével jöttem!” nemzetközi jele.
Nem volt más választásom, meg kellett bíznom benne.
 – Segítség kell – mondtam, olyan szót keresve, amelyik egyértelmű-
en világított rá a nyilvánvalóra. – Kórház. Víz!
– He? – mondta Szarava.
– Víz! – ismételtem meg. – Vízhez kell jutnom!
– He? – mondta Szarava.
– Víz! – rikoltottam, hátramutatva a patak felé.
– Aha! – kiáltott fel. – Hidratálni!
Nem állhattam meg nevetés nélkül, bár elég gyenge kis kacaj volt.
Hidratálni! Ki ez az őrült törzsi ember, aki csak a bonyolult szavakat
ismeri?
Odahívott egy srácot, akinél volt palack. Elment és megtöltötte friss
vízzel a patakból. Visszahozta, én pedig nyögdécselve nyeltem a vizet,
csak kortyoltam és kortyoltam, míg el nem nyeltem belőle két jókora
palackkal.
– Hidratálni – mondta Szarava.
– Na, ebben igazad van, haver! – erősítettem meg.
Ekkor elkezdtünk beszélgetni azon a nyelvi senkiföldjén, ahol egyik
fél sem tud szinte egyetlen szót se a másik anyanyelvén.
– Meglőttek – közöltem, és mutattam neki a sebemet, ami még
most is vérzett.
Megvizsgálta, és komolyan bólintott, mintha megértette volna az
egyértelmű igazságot, hogy sürgősen orvosi ellátásra van szükségem.
Isten tudja, mennyire súlyosan fog elfertőződni a bal lábam. A sok mo-
csok, sár és agyagpala, amiben megforgattam, biztosan nem használt
neki.
Mondtam, én is doktor vagyok, gondoltam ez majd segít valahogy.
Tudtam, hogy minden valószínűség szerint kegyetlen megtorlásra szá-
míthat egy nem tálib-barát falu, ha menekülő amerikait rejteget, és
imádkoztam magamban, hogy ne hagyjanak sorsomra.
Azt kívántam, bár velem lenne még az egészségügyi felszerelésem-
nek legalább egy része, de minden ott maradt az előző életemben, a
hegyen Mikey-val, Axe-szel és Dannyvel. Mindenesetre úgy tűnt, Sza-
rava elhiszi, hogy doktor vagyok, bár azt is pontosan tudta, honnan
jöttem. Egymást sűrű sorban követő jelekkel és nagyon kevés szóval
közölte, hogy mindent tud a hegyen vívott tűzharcról, és állandóan
rám mutogatott, mintha azt akarná hangsúlyozni, pontosan tudja,
hogy én voltam a harcolók egyike.
Fantasztikusan hatékony lehet az idefenn működő törzsi bozóttáv-
író. Nem rendelkeznek a gyors kommunikáció eszközeivel, nincsen te-
lefon, nincs autó, semmi. Csak az emberek közötti érintkezés, a hegy-
oldalban vándorló kecskepásztorok adják tovább egymásnak a híreket.
És tessék, itt ez a Szarava, aki feltételezhetően kilométerekre tartózko-
dott onnan, és ő mesél nekem a csatáról, amelyet előző nap én segítet-
tem megvívni.
Biztatóan megveregette a vállamat, majd visszavonult valamiféle ta-
nácskozásra falubeli társaival, míg én a fiúval beszéltem, aki a vizet
hozta nekem.
A kölyöknek csak egy kérdése volt, de jókora gondot okozott neki,
hogyan tegye fel úgy, hogy egy amerikai megértse. Végül csak felfog-
tam, hová akar kilyukadni: Tényleg te voltál az a bolond, aki lezuhant a
hegyről? Nagyon messzire. Nagyon gyorsan. Nagyon mókásan. Az egész
falum látott. Nagyon jó vicc. Ha-ha-ha!
Jézusom! Úgy értem, Mohamed! Vagy Allah! Akárki is errefelé a fő-
nök. Ez a kölyök tényleg egy mézeskalács faluból jön.
Szarava visszatért. Adtak nekem még egy kis vizet, és újra megnézte
a sebemet. A legkevésbé sem látszott elégedettnek, de akadt fontosabb
dolga is, mint a hátsó felem állapota.
Ezt én persze akkor nem fogtam fel. A döntés, amit Szarava és társai
akkor meghoztak, hatalmas felelősséggel járt, és minden valószínűség
szerint súlyos következményekkel is. Azt kellett eldönteniük, hogy ha-
zavigyenek-e magukkal. Segítséget nyújtsanak-e, adjanak-e fedelet és
élelmet. És ami a leglényegesebb, védelmükbe vegyenek-e.
Ezek az emberek pastuk voltak. Márpedig azoknak a harcosoknak a
többsége, akik Afganisztán korábbi urainak zászlaja alatt küzdöttek,
továbbá Bin Laden al-Kaida-harcosainak jelentős hányada is ebből a
zárkózott, ősi népből került ki, amelynek majdnem tizenhárommillió
tagja él Afganisztánban.
A tálibok hitének kemény magva, az elszántság és a hitetlenek gyű-
lölete a pastuk világnézetének megingathatatlan részei. Annak a ko-
nok és gonosz kis hadseregnek a gerincét pastuk alkotják. A tálibok
csak a pastuk hallgatólagos beleegyezésével jöhetnek-mehetnek ked-
vük szerint azon a hegyvidéken, a pastuk látják el őket élelemmel, ad-
nak nekik menedéket. A két közösséget, a harcosokét és a hegylakó
népét, eltéphetetlen szálak fűzik össze. Az oroszok ellen harcoló mu-
dzsahedinek is főként a pastuk közül kerültek ki.
Nem számít a „Nem tálibok!” bizonygatása. Ismertem a helyi viszo-
nyokat. Ezek a fickók lehetnek békeszerető falusiak a felszínen, de a
törzsi vérségi kapcsolatok keményen kötik őket. Szembekerülve egy
dühös tálib sereggel, amelyik az amerikai fegyveres erők egy felfegy-
verzett tagjának fejét követeli, nyilván önök sem adnának egy másod-
kézből való kecskét sem azért, hogy az amerikai jól jön ki a dologból.
De volt valami, amiről nem tudtam. A lokhay varkavalról van szó, a
minden és mindenki sorsát meghatározó törzsi viselkedési kódex, a
pastunvali egyik hajlíthatatlan szakaszáról, amely a vendégjogról szól.
A lokhay varkavál szó szerinti fordítása „fazékadás”
Röviden már említettem ezt, amikor a pastu törzsi társadalom vi-
szonyait vázoltam fel. De történetünknek ez az a pontja, ahol igazán
fontossá válik. Pontosan itt, miközben én a földön fekszem és lassan
elvérzek, a törzsi harcosok pedig megvitatják, mi legyen a sorsom.
Egy amerikainak szokványos, természetes dolog, hogy segítsen egy
sebesült, esetleg haldokló embernek, különösen, ha olyan rettenetes
állapotban van, mint én most. Az ember megteszi, amit tud. Ezeknek
a srácoknak a szemszögéből nézve viszont az ilyen segítségnyújtás szá-
mos terhes kötelezettséggel járt. A lokhay nemcsak ápolást jelent és
menedék nyújtását, hanem visszavonhatatlan kötelezettséget a sebe-
sült védelmezésére mindhalálig. És nem csak annak a törzsi vezetőnek
vagy családnak a haláláig, aki eredetileg vállalta a fazékadást. A lokhay
varkaval az egész istenverte falura vonatkozik.
A lokhay annyit jelent, hogy a falu lakossága az utolsó emberig fog
harcolni, mert becsületbeli kötelessége oltalmazni azt, akit meghívtak,
hogy élvezze vendégszeretetüket. És ez nem olyasmi, amit megvitat az
ember, amikor a dolgok eldurvulnak. A lokhay nem újratárgyalható,
éppen ellenkezőleg, szigorúan visszavonhatatlan.
Szóval amíg ott feküdtem és azt gondoltam, ezek a kegyetlen, szív-
telen fattyak éppen arra készülnek, hogy itt hagyjanak elpusztulni, ők
valójában élet-halál kérdéséről vitatkoztak. Az életeknek pedig, ame-
lyekért aggódtak, semmi közük nem volt az enyémhez. Itt a Lokhayról
volt szó, nagy L-lel. Semmi mellébeszélés.
Akkor azt gondoltam, arról döntenek, golyót röpítsenek-e a fejembe,
és ezzel mindenkit megszabadítsanak egy csomó gondtól. Akkor azon-
ban alig voltam eszméletemen, álom és ébrenlét között lebegtem, és a
kettő közötti határ már erősen elmosódott. Szarava még mindig be-
szélt. Persze az is eszembe jutott, hogy ezek az emberek is lehetnek
éppen olyanok, mint a kecskepásztorok, a tálibok hűséges kémei.
Könnyen megtehetik, hogy hazavisznek, majd elküldik a leggyorsabb
hírnöküket, jelentse a helyi parancsnokoknak, hogy náluk vagyok, be-
gyűjthetnek és kivégezhetnek bármikor, amikor nekik alkalmas.
Erősen reméltem, hogy nem ez a helyzet. És bár úgy véltem, Szarava
valóban rendes ember, az igazságot nem tudhattam róla; az adott kö-
rülmények között senki sem tudhatta. Mindenesetre én már semmit
sem tehettem, kivéve talán azt, hogy kapom magam, és mind lelövöm
őket, de mondhatom, csodás esélyem lett volna lelépni. Mozdulni alig
tudtam.
Így hát csak vártam az ítéletet. Folyton az járt az eszemben: Morgan
mit tenne? Van-e kiút ebből a helyzetből? Mi a katonai szempontból he-
lyes döntés? Van bármi választásom? Önök persze ezt nem látták volna
rajtam. Akkor volt a legjobb esélyem életben maradni, ha megpróbá-
lok összebarátkozni Szaravával, próbálom valahogy elnyerni társai jó-
indulatát, összefüggéstelen gondolatok bukkantak fel, majd merültek
újra alá. Mi van, ha ezek a fickók fiaikat, fivéreiket, apjukat vagy uno-
katestvérüket veszítették el a SEAL-ek ellen vívott csatában? Akkor
mit érezhetnek irántam, az amerikai fegyveres erők puskás, egyenru-
hás tagja iránt, aki saját törzsi területükön irtja az afgánokat?
Nyilvánvalóan egyik kérdésre sem ismertem a választ, ahogy azt
sem tudhattam, mi jár megtalálóim fejében, de jó nem lehet, azt biz-
tosra vettem.
Szarava visszajött hozzám. Hangosan utasított két férfit, hogy nyúl-
janak a hónom alá, támogassanak kétfelől és emeljenek fel a földről.
Egy harmadikat arra utasított, hogy a lábamat fogja meg.
Amikor közeledtek, elővettem az utolsó kézgránátomat, óvatosan
kihúztam a biztosító szegét, és ezzel robbanásra kész állapotba hoz-
tam a gonosz kis fattyút. Az egyik kezemben tartottam. A törzsi harco-
É
sok mintha nem vették volna észre. Én csak annyit tudtam, ha meg-
próbálnak kivégezni vagy megkötözni, vagy odahívják vérengző tálib
barátaikat, én bizony ledobom azt a kis cuccot a padlóra, és az egész
kibaszott bandájukat magammal viszem.
Felemeltek, és lassan elindultunk lefelé a falujukba. Nem fogtam fel,
akkor nem, de ez volt az első igazi esély, amit a Murphy Hegygerincé-
ért vívott csata kezdete óta kaptam. Ezek a jóindulatú pastu férfiak
úgy határoztak, megadják nekem a lokhayt. Vállalták, hogy mindaddig
védelmeznek a tálibokkal szemben, amíg akár csak egy is él közülük.
 10

A menekülő amerikai, akit sarokba szorítottak a

tálibok
Azután találtam a földön egy kemény kődarabot, és sajgó
bal oldalamon fekve két órát töltöttem azzal, hogy börtö-
nöm falára véstem Monte Cristo gró ának szavait: Istenem,
ne engedd meg soha, hogy feledjek!

Szarava és társai meg sem próbálták elvenni a puskámat. Egyelőre.

Fogtam az egyik kezemben, amíg lassan lecipeltek a meredek csapá-
son a mindössze 180 méterre fekvő Szabrai faluba, ahol nagyjából há-
romszáz család élt. A másik kezemben az utolsó kézigránátomat szo-
rongattam, kibiztosítva, készen arra, hogy mindnyájunkat átrántsam
az örökkévalóságba. Kicsivel délután négy után járt az idő, a nap még
magasan állt.
Az ösvényen kétszer is találkoztunk pár helybélivel, és amikor elha-
ladtunk mellettük, láthatóan elcsodálkoztak egy puskáját szorongató,
sebesült amerikai láttán, akit mégis segítségben részesít egy falubeli.
Megbámultak, és két emberrel is összeakadt a szemem. Mindkettő
rám meredt, a nyilvánvaló gyűlöletnek azzal a kemény, metsző pillan-
tásával, amit olyan jól ismertem már. Mindig ugyanazt láttam, a hitet-
lenek iránti leplezetlen utálatot.
Zavartak voltak, természetesen, ami a legkevésbé sem meglepő. A
pokolba, hát én is összezavarodtam! Miért segít nekem Szarava? Az
volt a nyugtalanító a dologban, hogy Szarava szemlátomást az árral
szemben úszott. A faluban nyüzsögtek az iszlám fanatikusok, akik ki-
zárólag halott amerikaiakat akartak látni. Végtére is itt fenn, ezen az
államhatalmat nem ismerő, vad hegyvidéken született meg a New
York-i ikertornyok lerombolásának terve.
 Legalábbis nekem ez járt az eszemben, de alábecsültem e pastu
törzs legtekintélyesebb tagjainak alapvető emberi tisztességét. Szarava
és sok másik társa rendes fickó volt, és ők nem kívánták a halálomat,
sőt azt sem engedték, hogy bárki más bántson. Ahogy arra sem voltak
hajlandók, hogy meghunyászkodva engedjenek némelyik másik hegy-
lakó vérszomjának. Ők egyszerűen segíteni akartak nekem, amint idő-
vel megértettem.
Az ösvényen szembejövő kecskepásztorok bizalmatlan, ellenséges
tekintete jellemző volt, de nem a többség hozzáállását tükrözte. Foly-
tattuk utunkat lefelé, Szabrai legfelső házához. Legfelső házat írok,
mert ezeket a házakat egymás fölé építették, egyenesen bele a hegy
majdnem függőleges oldalába. Ezt úgy értem, hogy az ember az ös-
vényről rögtön valamelyik ház lapos tetejére léphetett.
Ahhoz, hogy elérjük az ajtót, lejjebb kellett ereszkednünk. Amint
belépett az ember, többé-kevésbé a föld alá került, valamiféle emberi
kéz alkotta barlangba, amelynek falait vályog és kő, padlóját pedig
egyszerű döngölt föld alkotta. Az építmény mestermű volt. Sziklába
vésett lépcső vezetett le a következő szintre, egy másik helyiségbe.
Megjegyzem, ezt a házrészt legjobb elkerülni, mert a falusiak nagy va-
lószínűséggel ott tartják a kecskéiket. Márpedig ahol kecske van, ott
kecskeszar is van. Mindenütt a földön. A bűz pokoli, és átjárja az egész
lakóteret.
Megérkeztünk tehát a ház elé, és én próbáltam tudtukra adni, hogy
még mindig majdnem szomjan halok. Emlékszem, Szarava széles
gesztussal átadott nekem egy kerti locsolócsövet, olyan büszkén, mint-
ha kristálykelyhet nyomott volna a kezembe, majd valahol kinyitotta a
csapot. Én visszadugtam a biztosítószeget a kézigránátomba – ezt az
eljárást egyébként az Egyesült Államok minden haderőneménél hely-
telenítik majd gondosan visszaraktam a málhamellénybe, amely még
mindig rajtam volt.
Így felszabadult a kezem, a víz pedig nagyon hideg volt, és mesésen
jóízű. Utána kihoztak a házból egy tábori ágyat, felállították nekem,
négyen felemeltek, és Szarava felügyelete alatt óvatosan ráfektettek.
A fejem fölött gyorsan áthúzó amerikai harci repülőgépeket láttam
az égbolton. Rajtam kívül mindenki felfelé mutogatott a gépekre. Én
csak kissé szomorkás sóvárgással lestem fel rájuk, és eltöprengtem,
mikor jönnek vajon végre értem.
Addigra Szabrai teljes lakossága odasereglett a tábori ágyam köré, és
kíváncsian figyelték, hogyan lát munkához Szarava. Nagy gonddal ki-
tisztította a sebeket a lábamon, és megerősítette, amit gyanítottam,
tényleg nem maradt benn a lövedék a bal combomban. Ami azt illeti,
Szarava a kimeneti sebet is megtalálta. Krisztusom! Mind a kettőből
egyszerre véreztem, nem csoda, hogy nem sok vérem maradt.
Utána elővett egy kis sebészeti eszközt, és kezdte kiszedni lábsz-
áramból a fémszilánkokat. Hosszú időt töltött azzal, hogy próbált
megszabadítani az RPG-lövedék minden repeszdarabjától, amit csak
meg tudott találni. Ez mellesleg pokolian fájt, de ő csak folytatta. Ami-
kor végzett, újra kitisztította az összes sebet, kíméletlen alapossággal,
fertőtlenítő krémet kent rájuk, és bekötözött.
Csak feküdtem ott teljesen kimerülve. Nagyon hamar, becslésem
szerint hat óra körül, visszajöttek, és bevittek a házba: négyen cipelték
a tábori ágyat. Tiszta ruhát adtak, ami a legnagyszerűbb dolog volt az
első korty víz óta. Puha afgán ruhadarabok voltak, bő ing és a jellegze-
tes, bő nadrág, hihetetlenül kényelmes viselet. Már-már embernek
éreztem magamat. Egészen pontosan két teljes öltözet ruhát adtak, fa-
zonra egyformát, fehéret nappalra, és feketét éjszakára.
Egyedül akkor támadt egy váratlan kis zavar, amikor átöltöztem
megviselt amerikai egyenruhámból – igazából csak a terepszínű zub-
bonyomból – a törzsi viseletbe. A vállam még mindig rettenetesen fájt,
úgyhogy segíteniük kellett, és amikor meglátták a hatalmas tetoválást
a hátamon – egy fél SEAL-szigonyt (a másik fele Morgan hátán van) –,
akkor kis híja volt, hogy elájuljanak.
Azt hitték, valamiféle harci törzsi jelkép, mint ahogy azt hiszem,
végső soron az is. Utána viszont arra következtettek, magam vagyok a
testet öltött ördög, tehát ismételgetnem kellett nekik, hogy doktor va-
gyok, bármit, csak ne higgyék, hogy az Egyesült Államok Fegyveres
Erőinek valamilyen elit harcosa vagyok, olyan férfi, aki nagy varázserő-
re utaló jelet hord a hátán, ami bizonyosan a Gonosz hatalmát terjesz-
ti, és egy napon bizonyosan mindnyájuk halálát fogja okozni. Szeren-
csére sikerült felülkerekednem a vitában, de azért nagyon örültek,
amikor végre rajtam volt az ingem, és felső karomra, ahol látszott a
minta egy része, gondosan lehúzták az ujját.
Mire távozni készültek, már mosolyogtak, és nekik a faluban töltött
idő alatt – és nyilván utána is – doktor Marcus voltam.
Utoljára azt kértem, vigyenek ki a közös árnyékszékre, ki is vittek, és
mutatták, hogy a szokásos afgán testtartásban csináljam. Emlékszem,
hanyatt estem, amitől menthetetlenül mind elnevették magukat.
Utána – még mindig nevetve – visszacipeltek tábori ágyamra, és ak-
kor hirtelen és elborzadva észrevettem, hogy elvitték a puskámat. Kö-
veteltem, mondják meg, hol van, a pastuk pedig veszettül igyekeztek
elmagyarázni, okvetlenül el kellett venniük, lokhay ide, lokhay oda,
mert ha a tálibok egyszer betévednek ebbe a szobába, nem fogják el-
hinni, hogy sebesült orvos vagyok, hiszen orvosok nem járnak olyan
mesterlövészpuskával, mint az enyém. Lokhay ide, lokhay oda.
Akkor még nem értettem őket, és egyébként sem sokat tehettem az
ügyben, így egyszerűen próbáltam túltenni magam ezen. Csak hever-
tem ott a fogyatkozó fényben, amikor végül teljesen magamra hagytak.
Addigra már ittam vizet, és ettem valamennyit a lapos kenyérből,
amit keleten sütnek. Meleg kecsketejjel megtöltött tálat tettek elém,
abba kellett volna mártogatnom a lepényt, de együtt kétségtelenül a
legrosszabb ízű kombinációt alkották, amit életemben kóstoltam.
Majdnem elokádtam magamat, és kértem, vigyék el a tejet: azt mond-
tam, fogyasztása ellenkezik a vallásommal! Így aztán csontszárazon
láttam neki annak a kemény, borzasztó kenyérnek, de hálát éreztem,
és ezt próbáltam a tudomásukra hozni. A pokolba, addigra már holtan
felehettem volna fenn a hegyen. Nélkülük biztosan meghaltam volna.
És aztán megint egyedül maradtam. Körülnéztem, akkor néztem
meg először új környezetemet. Vastag, laza szövésű afgán szőnyeg bo-
rította a padlót, a fal mellett színes párnák hevertek. Faragott dísztár-
gyak voltak a falon, de képek nem. Volt üveg az ablakokban, és láttam,
hogy a lejjebb álló házakat zsúptető fedi. Az itt fenn élők vitán felül ki-
válóan értettek az építkezéshez, azt azonban nem tudtam, honnan
származnak a nyersanyagok, a kő, az üveg és a szalma.
Az én szobámban egyetlen nagy, lezárt faláda állt. Mint később
megtudtam, ebben őrizték a család minden tagjának legértékesebb in-

É
góságait. És ez nem volt sok, elhihetik, amijük azonban volt, azt ké-
szek voltak megosztani velem.
Több takarót is kaptam, és ahogy az éjszaka beállt, rájöttem, miért.
A nappali hőség után a hőmérséklet hirtelen zuhant a fagypont köze-
lébe.
Azt is láttam, hogy a szoba egyik sarkában régi, fatüzelésű vaskályha
áll, mint később megtudtam, mindennap ezen sütötték a kenyeret. Itt
az volt a rend, hogy a két főház, az olyanok, mint ez, süti a kenyeret
mindenkinek, majd amikor elkészül, szétosztják. Ahogy ott feküdtem,
azon töprengtem, hol távozik a sok füst, amikor begyújtanak abba a
kályhába, kémény ugyanis nem volt. A válaszra kicsit még várnom kel-
lett: sehova. A füst benn maradt az én hálószobámban.
Félálomba szenderedtem, a sebeim lüktettek ugyan, de hála legyen
érte, nem fertőződtek el. Huja, Szarava!
Új lakóhelyem ajtaja jó vastag volt, de rosszul illeszkedett. Kívülről
nem engedte be a szelet és az esőt, de hatalmasat kellett taszítani raj-
ta, hogy kinyíljon. Erre már korábban felfigyeltem, és tudtam, senki
sem jöhet be a szobába úgy, hogy ne ébredjek fel, tehát fölösleges ál-
landó készenléti állapotban aludnom.
Mégis meglepetésként ért, ami aztán történt. Az ajtó akkora rúgás-
nak engedett, ami széthasította a csendet. Kipattant a szemem, és
nyolc fegyveres tálib harcost láttam berontani a szobába. Az első egye-
sen odajött a tábori ágyamhoz, és teljes erőből pofon vágott. Ettől na-
gyon berágtam, és szerencsés fickó volt, amiért nem tudtam mozogni,
és gyakorlatilag fogoly voltam. Ha csak eszébe jutott volna kezet emel-
ni rám, amikor egészséges vagyok, letéptem volna a kibaszott fejét. Kis
pöcs!
Parancsoló fellépésükből, ápolt, jólfésült szakállukból, tiszta foguk-
ból és tiszta ruhájukból rögtön tudtam, hogy tálibok. Jól tápláltak vol-
tak, és törve, de beszéltek angolul. Egyikük sem volt nagyon magas, át-
lagosan talán 170 centi körül lehettek, és mind azt a régi szovjet bőr
derékszíját viselték, amelyiknek vörös csillag díszeleg a csatja közepén.
Afgán ruhát viseltek, de mindegyik más színű mellénnyel. Mindegyik-
nek kés és pisztoly volt az övébe tűzve. Minden orosz gyártmány, min-
den zabrált cucc.
 Semmi sem akadt a kezem ügyébe, amivel védekezhettem volna. Se
puska, se kézigránát, csak a személyes bátorságjelem, Texas Magányos
Csillaga a karomon és a mellemen. Szükségem is volt kurázsira, mert
ezek a fattyak durván nekem estek, a bal lábamat rugdosták, ököllel
ütötték az arcomat és a felső testemet, alaposan helybenhagytak.
Én ezt le se szartam, az effajta piszkoskodást jól bírom, hiszen erre
készítettek fel a kiképzésen. Egyébként sem akadt köztük egy se, aki
tisztességesen tudott volna ütni. Alapvetően mind nagyon szerencsés
fiúcskák voltak, mert rendes körülmények között bármelyiküket ki
tudtam volna hajítani a kibaszott ablakon. Főként attól tartottam,
hogy esetleg úgy döntenek, agyonlőnek vagy megkötöznek, és elhur-
colnak valahová, esetleg a határon át Pakisztánba, hogy lefilmezzenek,
majd a kamera előtt vágják le a fejemet.
Ha egyetlen pillanatig azt gondoltam volna, hogy ez a tervük, az
rossz hír lett volna mindnyájuk számára. Megsebesültem, de nem
olyan súlyosan, mint ahogy mutattam, és magamban már javában dol-
goztam a vésztartalék terven. Fejem fölött a szarufák között meglát-
tam egy több mint egyméteres vasrudat, csak úgy bedugták oda. El-
érem, ha felállok? Igen.
Ha élethalálharcig fajul a helyzet, lekapom azt a rudat, gondosan ki-
választom a legvadabb fickót, belevágom és átdöföm vele. Utána bizto-
san nem fog már felkelni. Aztán a meglepetés erejét kihasználva a má-
sik kettőre vetem magam. Ugyanakkor a rúd segítségével beszorítom
az egész társaságot a sarokba, összezsúfolom őket, ahogy a közelharc
oktatásán tanultuk, és ezzel lehetetlenné teszem, hogy bárki testkö-
zelbe kerüljön, kést rántson vagy kijusson.
Valószínűleg még a koponyáját is be kell vernem némelyiknek, mi-
előtt hozzáférek az egyik orosz pisztolyhoz, és végzek mindenkivel, aki
még él. Meg tudtam volna csinálni? Azt hiszem, igen. Csoportbeli baj-
társaim kurvára csalódtak volna bennem, ha kudarcot vallók.
Legvégső vésztervem nem lehetett más, csak az, hogy megölöm az
összes tálibot, elszedem a fegyvereiket és a lőszerüket, majd elbariká-
dozom magam a házban, és kitartok, amíg értem nem jönnek az ame-
rikaiak.
A baj csak az volt, hogy hova jutok ezzel rövid távon? Mi értelme
igazi agresszív SEAL-ként eljárni, ahogy nem egy srác tenné? A házat
is tálibok vették már körül, mind AK-val. Láttam az őröket bejönni,
majd újra kimenni. Némelyik kis mocsok közvetlenül az ablak előtt
állt. Különben is, a falut teljes egészében tálibok vették körül. Szarava
meg is mondta nekem, és fel nem foghattam, miért hagytak egyedül…
hacsak nem tudták… hacsak nem kitanították őket… hacsak igazából
nem szolgálaton kívüli tálib harcosok kezére kerültem.
Az ágyam körül nyüzsgő fickók azonban nem szolgálaton kívüliek
voltak. Keményen rám másztak, minden áron tudni akarták, miért va-
gyok itt, mit csinálnak az amerikai repülőgépek, támadást tervez-e el-
lenük az Egyesült Államok, ki jön a kimentésemre. Jó kérdés, nem? Én
pedig tudtam, abban a pillanatban a jobb félni, mint megijedni messze
az ígéretesebb stratégia, mert az én célom egyszerűen annyi volt, hogy
próbálok életben maradni, nem pedig tömegverekedést kezdeményez-
ni késes törzsi harcosokkal, vagy rosszabb esetben lelövetni magamat.
Tehát folyton mondogattam nekik, hogy csak egy orvos vagyok, akit
azért küldtek ki a terepre, hogy segítsen a sebesültjeinken. Egy nagy
hazugsággal is traktáltam őket, azzal, hogy cukorbeteg vagyok. De-
hogyis vagyok a különleges hadviselési erők tagja! Folyton vizet kér-
tem, amivel ők nem törődtek. A fő gondot furcsa mód a szakállam
okozta, mert vallatóim tudták, az amerikai hadsereg nem tűri a sza-
kállt. A szakáll csak az Egyesült Államok Különleges Hadviselési Erői-
nél engedélyezett.
Sikerült meggyőznöm őket, hogy ki kell mennem, és ezt a lehetősé-
get meg is adták nekem, a lehetőséget a végső, kétségbeesett szökési
kísérletre. Csakhogy nem tudtam elég gyorsan mozogni, ők meg
visszavonszoltak a házba, a földre löktek, és még durvábban összever-
tek, mint korábban. Eltörték a csontokat a csuklómban. Nagyon fájt,
és azóta két korrekciós műtéten is átestem.
Addigra meggyújtották a lámpáikat, talán hármat, és egész jól bevi-
lágították a szobát. Kihallgatásom vagy hat óra hosszat tartott. Ordí-
tottak és vertek, ordítottak és rugdostak. Közölték velem, hogy a társa-
im mind meghaltak, azt mondták, már mindnek levágták a fejét, és
most én következem. Elmondták, hogy lelőttek egy amerikai helikop-
tert, és mindenki meghalt. Majd’ szétvetette őket a virtuskodás, üvöl-
töztek, hetvenkedtek, hogy végül minden amerikait meg fognak ölni
az országukban, majd utána folytatják… Mind megölünk benneteket!
Halál a Sátánra! Halál a hitetlenekre!
Ujjongó kárörömmel vágták a képembe, hogy most én vagyok a ke-
zükben lévő fő hitetlen, és csak pillanatok vannak hátra az életemből.
Sanda pillantást vetettem arra a vasrúdra, talán az utolsó reményemre,
de nem mondtam nekik semmit. Makacsul ragaszkodtam a mesém-
hez, ismételgettem, hogy csak egy orvos vagyok.
Volt egy pillanat, amikor bejött egy srác, egy tizenhét éves forma si-
heder. Majdnem biztos voltam benne, hogy ott volt azok között, akik
mellett a faluba jövet elhaladtunk. És szemében ott ült, amit ma már
úgy nevezek: „A Nézés”. Az a gúnyos, megvető gyűlölet irántam és a
hazám iránt.
A tálibok hagyták, hogy bejöjjön, és nézze, ahogy vernek. Látszott,
hogy tetszett neki, és az is, hogy a tálibok maguk közül valónak tekin-
tik. Megengedték, hogy leüljön az ágyra, amíg ők a bekötözött bal
combomat rugdosták. A srác egyszerűen imádta a műsort. Folyton a
torka előtt húzgálta a tenyere élét, és nevetgélt: „Tálibok, he?… Táli-
bok!”
Sohasem fogom elfelejteni az arcát, a vigyorát, a diadalmas tekinte-
tét. Én meg csak bámultam fel a vasrúdra! Az a suhanc szintén a na-
gyon szerencsés fiúk közé tartozott.
Közben vallatóim megtalálták a fényképezőgépemet, és le akarták
fényképezni egymást. Megmutattam nekik, hogyan használják a lé-
zert, hogy fotókat csinálhassanak, de szándékosan rosszul, és azt
mondtam nekik, nézzenek bele a lézersugárba. Remélem, az utolsó
szívesség, amit tettem nekik, az egész kibaszott banda megvakítása
volt, mert az a sugár egyből kiégethette a retinájukat. Sajnálom gyere-
kek, ilyen az élet!
Közvetlenül ezután, éjfél felé járhatott az idő, újabb fickó lépett a
szobába két kísérővel. Egyből tudtam, hogy ő a falu elöljárója, ala-
csony, szakállas férfi, akit nagy tekintély övezett. A tálibok azonnal fel-
álltak és oldalra léptek, miközben az öreg odajött, ahol feküdtem. Le-
térdelt, és kis ezüstpohárból vízzel kínált, kenyeret adott, majd felállt,
és a tálibokhoz fordult.
Nem értettem, mit mond, de később megtudtam, megtiltotta nekik,
hogy elvigyenek. Azt hiszem, ezt már azelőtt tudták, hogy a faluba jöt-
tek, különben valószínűleg már nem lettem volna ott. Nem lehetett
nem észrevenni, milyen parancsoló a hangja. Halk, nyugodt, higgadt,
de határozott, senki nem szólalt meg, amíg ő beszélt, senki nem vágott
közbe.
A tálibok egy árva szót alig szóltak, amíg ez a befolyásos kis ember a
törvényt magyarázta. A törzsi törvényt, gondolom. Amikor távozott,
egyenes tartással lépett ki az éjszakába, az olyan ember testtartásával,
aki nincsen hozzászokva, hogy szembeszállnak vele. Ezt a tartást kilo-
méteres távolságból látta az ember, kicsit olyan volt, mint egy afgán
Reno kiképző. Krisztusom! Ő mit gondolna, ha most látna?
Amint az elöljáró elment, hat órával érkezésük után, éjjel egy óra
körül, a tálibok váratlanul úgy döntöttek, távoznak. Elégedetlenül és
végleg, legalábbis reméltem.
A vezetőjük szikár alak volt, majdnem egy fejjel magasabb az összes
többinél. Kivezette embereit a házból, és hallottam őket elmenni. Halk
léptekkel távoztak felfelé az ösvényen, amelyik Szabraiból kifelé veze-
tett, fel a hegyekbe. Ismét magamra maradtam, erősen vérezve és zú-
zódásokkal tele. Örök hálát éreztem a falu elöljárója iránt, és valamifé-
le félálomba merültem. Féltem, rohadtul féltem, hogy azok a fattyak
visszajönnek értem.
Beng! Hirtelen ismét kivágódott az ajtó. Ijedtemben majdnem kiug-
rottam az új afgán hálóingemből. Visszajöttek? A hóhérfelszerelésük-
kel? Fél tudok kelni, és tudok küzdeni az életemért?
Ez alkalommal azonban Szarava érkezett. Én pedig kénytelen vol-
tam feltenni magamban a kérdést, kicsoda ő valójában? Ő értesített ti-
tokban valakit? Vagy csak úgy eljöttek értem, és betörtek a házba,
amikor senki nem figyelt?
Engem még mindig nem tájékoztatott senki a lokhay intézményéről.
Valószínűleg, mert nem tudtak tájékoztatni, és különben sem volt más
választásom, mint megbízni bennük. Ez volt az egyetlen esélyem az
életben maradásra.
Szarava kis lámpást hozott magával, és néhány barátja kísérte. Érzé-
keltem a jelenlétüket, de az én állapotomban annál a pislákoló fénynél
nem igazán láttam a sötétben.
Hárman felemeltek a földről, és az ajtó felé cipeltek. Emlékszem,
láttam az árnyékukat a vályogfalakon, baljóslatú, turbános árnyalako-
Ő
kat. Őszintén szólva olyan volt, mint egy jelenet az Ezeregy éjszaka
meséiből. Ali baba és az ő negyven rablója elhurcolja a nagy Marcust,
hogy találkozzon a kibaszott dzsinnel. Természetesen nem tudhattam,
hogy a falu elöljárója parancsolta meg, hogy vigyenek máshová abból a
házból, mert hátha a tálibok úgy döntenek, semmibe veszik az ősi tör-
vényeket, és megpróbálnak erővel elhurcolni.
Amint kiértünk a szabadba, eloltották a lámpát, és menetalakzatot
vettek fel. Két fickó elöl ment AK–47-essel, egy pedig hátul szintén AK-
val. Ugyanaz a három cipelt, Szaravát is beleértve, aki korábban, és
kezdtek kigyalogolni velem a faluból, lefelé az ösvényen. Hosszú ideig
mentünk, több mint egy órát, talán kettőt is, és olyan fáradhatatlanul
meneteltek, mint a busmanok, vagy a beduinok.
Végül egy újabb ösvényen leereszkedtünk egy folyóhoz – azt hiszem
ugyanahhoz, amelyiknek a felső szakaszánál a vízesés mellett találkoz-
tam velük. Magatehetetlen, holt súly lehettem, és megdöbbentett az
erejük, nem először.
Amikor elértük a folyót, megálltak, igazítottak a fogásukon, majd
egyenesen belegyalogoltak a vízbe, és majdnem teljes csendben átvit-
ték a túlsó partra annak a holdtalan éjszakának a sötétjében. Hallot-
tam a csobogó víz hangját, de semmi mást, miközben hordozóim zaj-
talanul átgázoltak a folyón. A túlpartra érve még csak lépést sem vál-
tottak, és már neki is vágtak a fák között a meredek lejtőnek.
Nappal buja, gyönyörű táj volt ez. Már láttam, és puha, sötétzöld
magányát még ebben a hideg éjszakában is éreztem a sűrű páfrányok
és bokrok között. Végül elértünk valahová, mélyen a hegyoldalban rej-
tőző barlangnak érzékeltem. Lefektettek a földre, én pedig próbáltam
beszélni velük, de vagy a gesztusaimat nem látták, vagy nem értették,
amit mondtam. Azt azonban sikerült megértetnem Szaravával, hogy
cukorbeteg vagyok, és állandóan vízre van szükségem. Azt hiszem,
még mindig a szomjhalált éreztem a legfenyegetőbb veszélynek, és
tudtam, jelenlegi állapotomban nem tudok lejutni a folyóhoz, egyedül
semmiképp sem.
Bevittek mélyen a barlangba, és letettek a földre. Azt hiszem, hajnali
négy körül járhatott az idő, amikor odaértünk. Csütörtök volt, június
30-a. Élelem nélkül hagytak ott, de vizet kaptam, egészen pontosan
valami ősrégi Pepsis palackot szereztek valahonnan, a legbüdösebb
tárgyat ezen a bolygón. Korábban bizonyosan kecskeszar között he-
vert. Csakhogy ez volt minden, ami rendelkezésemre állt, egy üveg a
pöcegödörből, de mégiscsak vízzel megtöltve.
Féltem az ajkamhoz érinteni, hátha tífuszt kapok. Valahogy feltar-
tottam a magasba az arcom fölé, és úgy csorgattam a vizet a számba.
Nem volt élelmem és fegyverem, Szarava és társai pedig menni ké-
szültek. Rettegtem, hogy soha többé nem jönnek vissza, hogy úgy
döntöttek, így szabadulnak meg tőlem. Szarava ugyan azt mondta, öt
percen belül visszajön, de nem tudtam, hihetek-e neki. Csak feküdtem
ott a barlang sötétjében magányosan, vacogtam a hidegben, és fogal-
mam sem volt, mi történik velem legközelebb.
Annak az éjszakának a végén darabokra estem szét, összeroppantam
lelkileg, és elsírtam magam a puszta félelemtől. Nem maradt már
erőm ellenállni, úgy éreztem, nem bírom tovább. Reno jól seggbe rú-
gott volna, az egyszer biztos. Remélhetőleg jobb oldalon, nem a balon.
Folyton Morganre gondoltam, őrülten igyekeztem kapcsolatba lépni
vele, próbáltam gondolathullámaimat összehangolni az övével, rimán-
kodtam Istenhez, engedje, hogy meghalljon. És hamarosan világosod-
ni kezdett. Szarava már több mint két órája elment. Űristen! Ezek
meghalni tettek ki ide, Morgan nem tudja, hol vagyok, és vajon élek-e
vagy már meghaltam, bajtársaim pedig lemondtak rólam, mert azt hi-
szik, meghaltam.
Agyam lázasan pörgött volna, ha nem támad meg egy hadseregnyi
nagy fekete afgán hangya, mert azok aztán igazán lekötötték a figyel-
memet. Talán megadtam volna magam a sorsomnak, de baszódjak
meg, ha hagyom, hogy élve megegyenek ezek a kis dögök. Feltámad-
tam haló poraimból, és püfölni kezdtem őket a Pepsis üvegemmel.
Legtöbbjük valószínűleg a bűztől pusztult el, de eleget öltem meg
ahhoz, hogy egy időre visszaverjem őket. Az órák pedig teltek-múltak.
Semmi. Nem jöttek se a pastuk, se Szarava, se tálibok. Kezdtem két-
ségbeesni. A hangyák lassan visszaszivárogtak, nekem pedig nem ma-
radt már erőm komoly ellentámadást indítani ellenük. Átálltam sze-
lektív ölési üzemmódra, a vezetőket ritkítottam a Pepsis palackommal.
Azután találtam a földön egy kemény kődarabot, és sajgó bal oldala-
mon fekve két órát töltöttem azzal, hogy börtönöm falára véstem
Monte Cristo gró ának szavait: Istenem, ne engedd meg soha, hogy
feledjek!
Nem voltam biztos benne, hogy még mindig hiszem is, amit felír-
tam, akkor már egy ideje nem beszéltem Vele. De még mindig éltem,
és talán úton volt már a segítség. Isten útjai kifürkészhetetlenek.
Mindazonáltal addigra már a puskám se volt meg, ahogy reményeim
java sem.
Épp kezdtem újra elszenderedni, talán kicsivel reggel nyolc előtt le-
hetett, amikor hirtelen mintha feléledt volna a környék. Meghallottam
az istenverte kecskék nyakába akasztott csengők csilingelését, úgy
tűnt, valahol fölöttem vannak. Amikor homok és kődarabok kezdtek
rám záporozni, rájöttem, hogy barlangomnak nincs teteje. Nyitott volt
az ég felé, és jól hallottam, ahogy odafenn eltrappolnak valamerre a
kecskepaták. Nekem meg csak hullott a fejemre a homok.
A jó hír az volt, hogy betemette a hangyákat, én meg próbáltam
megakadályozni, hogy a szemembe kerüljön, és ezért hasra fordultam.
Szememet a kezemmel takartam el, közben pokolian fájt a jobb csuk-
lóm az ütéstől, amit az a tálib puskatussal mért rá. Hirtelen, Jézusom,
mit látnak szemeim? Egy AK–47-es csöve mozog óvatosan felém a bal
oldalamat védő kőtömb körül. Elrejtőzni nem tudtam, még fedezékbe
húzódni sem, harcolni pedig holtbiztosán nem tudtam.
A cső csak közeledett, majd megjelent a gépkarabély többi része,
meg egy kéz, egy arc – az egyik szabrai haverom ábrázata, rajta széles
vigyorral. Olyan mértékben sokkolt a dolog, hogy még arra sem ma-
radt erőm, hogy hülye balfasznak nevezzem, aki nyilvánvalóan volt.
Viszont hozott nekem kenyeret meg azt a visszataszító kecsketejet, és
beletöltötte a vizes palackomba. Tudják, abba, amelyiket a pöcegödör-
ből halásztak ki.
Félórával később megjött Szarava, öt órával később, mint ígérte.
Megnézte a lőtt sebemet, és adott nekem még vizet, majd őrt állított
tető nélküli barlangom bejáratához. Az őr harminc körüli lehetett, és a
többiekhez hasonlóan szíjasan izmos, szikár, szakállas férfi volt. Vállra
akasztott AK–47-essel leült egy sziklára kicsivel barlangom bejárata fö-
lött.
El-elszundítottam a földön, és valahányszor felébredtem, kihajoltam
megnézni, ott van-e még az őr. Norzamundnak hívták, mindig barát-
ságosan mosolygott, és intett nekem. Beszélni azonban közös nyelv hi-
ányában nem tudtunk. Egyszer lejött megtölteni a vizes palackomat,
én meg próbáltam rávenni, kínáljon meg az övéből. Igyekeztem biztos-
ra menni.
Ezért felemeltem az ocsmány Pepsis üveget, és egyenesen a számba
löttyintettem a vizet. Utána elhajítottam a palackot a barlang mélyére.
De amikor Norzamund legközelebb vizet akart hozni nekem, hátra-
ment, megkereste az istenverte vacakot, és újra megtöltötte.
Késő délután egyedül voltam, és többször is láttam közel jönni a
kecskepásztorokat. Ők sohasem intettek, más módon sem teremtettek
velem kapcsolatot, de el sem árulták a tartózkodási helyemet. Ha meg-
tették volna, azt hiszem, most aligha lennék itt. A mai napig nem tu-
dom biztosan, olyan fickóra is vonatkozik-e a lokhay, aki elhagyta a fa-
lut.
Norzamund hagyott nekem egy kis friss kenyeret, hálás voltam érte.
Röviddel sötétedés után hazament, és több órán át senkit se láttam.
Próbáltam higgadt és nyugodt maradni, mert úgy látszott, Szaravának
és embereinek feltett szándéka megmenteni engem. Még a falu elöljá-
rója is egyértelműen mellém állt. Itt jegyzem meg, hogy ennek semmi
köze a személyes varázsomhoz. Szigorúan csak a lokhayról van szó.
Végigültem egyedül a hosszú estét, aztán a fél éjszakát. Június 30-
ából július 1-seje lett. Éjfél körül megnéztem az órámat, ezért tudom,
mikor történt a dolog. Próbáltam nem az otthonomra gondolni,
anyámra és apámra, próbáltam nem átadni magam az önsajnálatnak,
de tudtam, odahaza Texasban délután három körül járhat az idő, és
azon töprengtem, vajon van e valakinek a legcsekélyebb fogalma is ar-
ról, mekkora bajban vagyok, mekkora szükségem van segítségre.

***

Amit egészen biztosan nem tudtam, hogy addigra már kétszáznál jóval
többen gyűltek össze a farmunkon. Senki sem ment haza. Mintha aka-
raterővel szerettek volna átfordítani egy reménytelen helyzetet re-
ménytelivé, mintha értem mondott imáikra valahogyan választ kap-
hattak volna, mintha jelenlétük valahogyan megoltalmazhatott volna
engem a haláltól, mintha hittek volna abban, pusztán azért, mert ma-
radnak, senki se fogja bejelenteni, hősi halált haltam.
Anyám azt mondja, csodának volt szemtanúja. Apámmal naponta
háromszor megetettek mindenkit, aki eljött a farmra, de fogalma
sincs, honnan került ehhez étel. Pedig került, nagy teherautók jöttek
több élelmiszerlánctól az egész társaságnak elegendő marhahússal és
csirkével, alkalmanként kétszáz adagnyival. Ingyen. Helyi éttermek
furgonjai hoztak ételt, halat, rákot, olasz tésztát, hamburgert. Jött kí-
nai kaja ötven főnek, azután hatvannak. Érkezett tojás, kolbász, sonka,
szalonna. Apám azt meséli, sohasem oltották ki a tüzet a kerti grillsü-
tőkben.
Mindenki azért jött, hogy segítsen, köztük a Herzog család is, helyi
marhatenyésztők, buzgó templomba járók, hazafiak, akik mindig ké-
szek segíteni egy bajba került barátnak. Mrs. Herzog a lányaival jött, és
szó nélkül nekiláttak a ház kitakarításának. És dolgoztak is egész nap.
A haditengerészeti tábori lelkészek mindenkivel hangosan mondat-
ták a huszonharmadik zsoltárt, amit én is mondtam magamnak. A
szabadban tartott istentiszteletek alatt mindenki felállt, és ünnepélye-
sen énekelte a haditengerészet himnuszát:

Örökkévaló Atya, erős, hogy mentsen,

Akinek karja megkötötte a nyughatatlan
hullámokat, Aki parancsol a nagy óceán
mélyén Megtartatja annak határait…

És persze mindig a külön a SEAL-eknek írott versszakkal, a SPEC-

WARCOM örök himnuszával fejezték be:

Örökkévaló Atya, hűséges barát,

Válaszolj gyorsan arra, amit küldünk,
Testvériségben és sürgető bizalommal,
Veszélyes titkos küldetéseken,
Ó, hallj meg minket, amikor Hozzád kiáltunk,
SEAL-ekért levegőben, földön és vízen.
Mindenki akkor és ott aludt, amikor és ahol tudott. A birtok bejáratá-
nak közelében van egy nagy, fából épített vendégházunk, az emberek
csak bementek oda aludni. A SEAL-ek a házban aludtak, ahol tudtak,
ágyakon, díványokon, karosszékekben, akárhol. Három óránként pe-
dig jött a telefonhívás, közvetlen kapcsolással egyenesen az afganisztá-
ni hadszíntérről. Mindig ugyanazt mondták: „Nincs hír!”
Anyámat egy pillanatra sem hagyták egyedül, magánkívül volt az
aggodalomtól.
Ahogy a június átfordult júliusba, sokan kezdték elveszíteni a hitü-
ket, és azt hinni, meghaltam. Kivéve Morgant, aki nem volt hajlandó
elhinni, és azt ismételgette, kapcsolatba került velem, telepatikus
úton. Megsérültem, de életben vagyok. Ebben Morgan biztos volt.
A SEAL-ek még csak mérlegelni sem voltak hajlandók azt a lehető-
séget, hogy meghaltam. Harcban eltűnt (missing in action – MIA). Ők
ebben hittek, és amíg valaki meg nem győzi őket az ellenkezőjéről,
másról hallani se akartak.

***

Közben a barlangban az történt, hogy Norzamund két másik fickóval

tért vissza, és ezzel ismét halálra rémített. Július 1-sején, pénteken haj-
nali négy körül jöttek, lámpa nélkül. Kerülték a zajt, suttogva, sziszegő
hangokkal kommunikáltak. Megint felemeltek, és levittek a folyóhoz.
Próbáltam elhajítani a cudarul bűzlő palackot, de megtalálták, és
azonnal visszahozták. Gondolom, súlyos palackhiány uralkodott a
Hindukus hegyeiben. Mindenesetre úgy vigyáztak arra az üvegre, mint
valami ritka kincsre.
Átkeltünk a folyón, és felkanyarodtunk a meredek lejtőre, vissza a
falu felé. Úgy éreztem, utunk nagyon hosszú ideig tartott, és egyszer
felvillantottam az órám világítását, mire teljesen kikeltek magukból:
„Ne! Ne! Ne! Doktor Marcus. Tálibok! Tálibok!”
Nem értettem, miről beszélnek. Az a fény igazán aprócska volt, de
ők szakadatlanul arra mutogattak. Végül megértettem, hogy a legki-
sebb fény is veszélybe sodor mindnyájunkat, mert a falut körülvették a
tálibok, és csak az alkalmat várták, hogy elfoghassanak vagy megöl-
hessenek. Az én fegyveres cipelőim itt nőttek fel, és tudták, a legap-
róbb felvillanó fény, akármilyen gyenge is, szokatlan jelenség itt a he-
gyen, és könnyedén felkeltheti egy éber őr figyelmét.
Gyorsan lekapcsoltam azt a vacakot. Az egyik fickó, aki elöl haladt
az AK-jával, tudott kicsit angolul. Hátrajött hozzám, és odasúgta ne-
kem:
– Tálibok látják fény, ők lelőnek téged, doktor Marcus!
Végül felértünk valami magaslatra, és elkaptam egy szót: helikopter.
Na, gondoltam, talán jön valaki, és kiment, de téves riasztás volt. Sem-
mi sem jött, tehát elnyúltam a földön. Valamikor napkelte előtt megje-
lent Szarava az orvosi táskájával, és ellátta a lábamat. Eltávolította az
átvérzett kötéseket, kimosta a sebeket, majd fertőtlenítő krémet tett
rájuk, végül friss kötéseket. Utána őszinte döbbenetemre még némi
inzulinnal is előrukkolt a cukorbajomra, amelyben igazából nem is
szenvedek.
Úgy látszik, jobban hazudok, mint gondoltam. Az inzulint pedig
nyilvánvalóan el kellett fogadnom. Mit meg nem teszek a hazámért!
Hihetetlen, igaz?
Beköltöztettek egy házba a falu legtetején, és röviddel odaérkezé-
sem után találkoztam első igazi barátommal, Mohamed Gulabbal, a
falu elöljárójának harminchárom éves fiával, egyben a helyi rendőrfő-
nökkel. Mindenki Gulabnak szólította, és nagyon erős pozíciót töltött
be a közösségen belül. Nyilvánvaló volt, hogy a tálibok nem fognak el-
kapni, amíg neki beleszólása van az ügybe.
Végtelenül kedves fickó volt, és nagyon összebarátkoztunk, leg-
alábbis annyira, amennyire ez lehetséges, amikor a nyelvtudás hiánya
majdnem elháríthatatlan akadályt jelent. Többnyire a családunkról
próbáltunk beszélni, és megtudtam, hogy van felesége, hat gyermeke,
továbbá Isten tudja, hány unokatestvére és nagybátyja. Azt megértet-
ni, hogy nekem egypetéjű ikertestvérem van, kemény diónak bizo-
nyult, tehát maradtunk a fivérnél.
Gulabot elkísérte egy barátja, aki szintén erős testalkatú férfi volt,
láthatóan őt jelölték ki váltóőrömnek. Vagy egyikük, vagy másikuk
mindig velem volt, sohasem hagytak egyedül, addigra már tudtam,
miért. A falu mélyen megdöbbent, amikor a tálibok állig felfegyverkez-
ve besurrantak, és a helybeliek véleményével mit sem törődve kihall-
gattak. Azok a harcosok a határán jártak, hogy kiváltsák a lokhay tör-
vénye szerinti végső megtorlást, a szokásjog ugyanis kötelezte volna a
falut, hogy az utolsó férfiig mindenki harcba szálljon értem.
Akkor még nem fogtam fel a lokhay erejét, de már tudtam, fontos
dologról van szó, és hogy nem fognak kiadni a táliboknak. Most pedig
már állandó őrséget is kaptam a szobámba! Ez nem jelentette azt,
hogy más látogatók nem jöttek be hozzám, és aznap reggel az első egy
talán nyolc-kilenc éves kisfiú volt.
Leült a priccsem szélére, és próbált megtanítani egy muszlim imára:
La la e La La – Mohamed del la szu La La. Elég hamar megjegyeztem,
és vele ismételgettem. Roppant izgatottá vált, tapsolt és kacagott,
majd kirontott az ajtón összetrombitálni egy csapat másik kölyköt.
Gulab próbálta megértetni velem, hogy annak az imának az elismétlé-
sével muszlimmá váltam. Szinte ugyanabban a pillanatban a kis srác
futva vissza is tért az összes pajtásával, vagy húsz másik gyerekkel, aki
mind égett a vágytól, hogy együtt imádkozzon az újonnan megtért te-
xasival.
Próbáltam elmagyarázni, hogy orvos vagyok, és gyorsan meg is ér-
tették. Azt kezdték ismételgetni, „Helló, doktor Marcus”, és közben
majd’ szétvetette őket a nevetés, és felváltva estek egymás nyakába,
ahogy a kölykök szoktak. Láthatóan tényleg megkedveltek, úgyhogy
elkértem az egyiküknél lévő filctollat, és mindegyiküknek felírtam a
nevét angolul a karjára. Utána megengedtem, hogy az én karomra is
felírják a nevüket.
Elmondtuk egymásnak, hogyan nevezik anyanyelvünkön a fület, az
orrot, a szájat, majd a vizet (uba) és a gyaloglást (dukari), később
mindkettő hasznosnak bizonyult. Végül elmentek, de jöttek más falu-
beliek beszélni Gulabbal, majd én kezdtem, az ő bátorítására, beszél-
getni azokkal, akik a kecskéket legeltették, akik ismerték a távolságo-
kat. Lassacskán a nap folyamán megállapítottuk, hogy úgy három kilo-
méterre van egy kis amerikai támaszpont.
Kimutattak az ablakon, egyenesen egy magas hegyre, amelyik úgy
nézett ki, mint egy pótalkatrész a Sziklás-hegységhez. Fölénk tornyo-
suló hatalmas gránitfal, amelynek láttán még egy zerge is hátrahőkölt
volna.
– Ott túl, doktor Marcus, a túlsó oldalon – sikerült elmagyaráznia
egyiküknek. Ám mivel pillanatnyilag valószínűleg az ablakig sem tud-
tam volna eljutni, a hegyről nem is beszélve, ezt a tervet egyelőre félre-
tettem jobb időkre.
Többször említették Monagí falut, ahol tudomásom szerint az ame-
rikai fegyveres erőknek volt valamiféle előretolt helyőrsége. Egyelőre
azonban kár volt beszélni róla. Se oda, sem máshova nem juthattam
el, amíg nem javult a lábam állapota. Mindazonáltal a kecskepásztorok
használható információval szolgáltak a terepviszonyokról, a különbö-
ző falvak és amerikai bázisok távolságáról. Ezek a fickók a megélheté-
sért járják keresztül-kasul a hegyeket. A helyismeret kulcsfontosságú
tényező minden aktívan szolgáló SEAL számára, különösen az olyan-
nak, mint én, aki valamiféle baráti börtönből tervezi szelíd szökését.
A kecskepásztorokkal beszélgetve sikerült kiszámítanom, hogy a
csata eredeti helyszínétől, ahol a többiek meghaltak azon a rettenetes
június 28-ai éjszakán, nagyjából 11 kilométert tettem meg, négyet gya-
logolva, hármat négykézláb mászva. 11 kilométert! Uram atyám! Nem
akartam elhinni, de ezek a pásztorok ismerték a vidéküket. És ők is,
akárcsak mindenki más, mindent tudtak a Murphy Hegygerincéért ví-
vott csatáról, hol vívták, és milyen súlyos veszteséget szenvedtek ott a
tálibok.
– Te lő, doktor Marcus? Te lő?
Én? Lőni? Soha! Én csak egy doktor vagyok, aki próbálja ellátni a
betegeket. Arra azonban igazán büszke voltam, hogy a csata utáni
agyonnyúzott állapotomban 11 kilométert tettem meg a hegyek között.
Elővettem a golyóstollamat, távolságokat jegyeztem fel, térképeket
rajzoltam, vázlatokat készítettem a hegyekről – a jobb combomon.
Amikor az betelt, a balt is használnom kellett. (A francba! Az aztán
fájt, de igazán!)
Délben a kölykök visszajöttek imádkozni. Több felnőttet is hoztak
magukkal, akik láthatóan alig várták, hogy találkozhassanak a megtért
amerikaival, aki többé már nem hitetlen. Együtt imádkoztunk Allah-
hoz, a padlón térdelve, ami nekem bizony komoly fájdalmat okozott.
Utána valamennyien kezet fogtunk, és azt hiszem, szívesen befogadtak
kis vallási közösségükbe. Sohasem mondtam el nekik természetesen,
de közben beloptam egy gyors fohászt az én Istenemhez is, és tiszte-
lettel elmorfondíroztam azon, vajon ő helyesli-e ezt, és vajon vissza-
kaphatom-e hamarosan a puskámat.
Ö
 Öt órakor mind visszatértek a délutáni imára, majd napnyugtakor
ismét. A kis krapekoknak, az én első barátaimnak, rögtön utána men-
niük kellett lefeküdni, de emlékszem, mind odajöttek hozzám és meg-
öleltek, mielőtt elmentek, és mivel egyelőre még nem sikerült elsajátí-
taniuk angolul azt, hogy „jó éjszakát”, távoztukban az elsőnek megta-
nult kifejezést ismételgették: „Helló, doktor Marcus!”
A nagyobb fiúknak, akik már tízévesek elmúltak, megengedték,
hogy maradjanak, és kicsit még beszélgessenek velem. Gulab segített
nekik megértetni magukat, és barátokként váltunk el. Az volt a gond,
hogy kezdtem rosszul lenni, és ha nem fekszem, támolyogtam volna a
gyengeségtől. Nem csak a sebeim fájtak, de valami influenza is elővett,
a cudarabb fajtából.
Amikor a kölykök végre elmentek, maga a falu elöljárója tisztelt meg
látogatásával. Kenyeret hozott nekem, friss vizet adott, majd leült, és
vagy három óra hosszat tárgyaltuk, ahogy tudtuk, hogyan juthatnék el
egy amerikai támaszpontra. Nyilvánvalóan súlyos gondot okoztam a
falunak. Máris jöttek a fenyegetések a táliboktól, közölték a falu lakói-
val, mennyire fontos a szent ügy érdekében, hogy azonnal kiadjanak
nekik.
Az öreg értésemre adta ezt, de az volt a véleménye, hogy nem va-
gyok olyan állapotban, hogy útnak induljak, tehát egyszerűbb lenne,
ha törzse egy tagja menne el gyalog az aszadábádi nagy amerikai tá-
maszpontra, és jelentené, hol vagyok. Akkor fogalmam sem volt, hogy
ő maga készül megtenni az utat, úgy ötven-hatvan kilométert, magá-
nyosan a hegyek között.
Arra kért, írjak egy levelet, amit elvihet Aszadábádba. Azt írtam: ez
az ember menedéket és élelmet adott nekem, és minden áron segíten-
dő! Azon az estén határozottan az volt az érzésem, hogy ő meg én
együtt fogjuk megtenni az utat, valószínűleg valamiféle kísérettel, meg
néhány fickóval, aki engem cipel. Az indulási időt 19.30-ra tűztük ki,
rögtön az esti ima után.
Csakhogy félreértettem az öreget! Esze ágában sem volt velem
együtt útra kelni, mert, nagyon helyesen, úgy okoskodott, sokkal na-
gyobb nehézséget jelentenék egy ilyen hegyi gyalogtúrán, mintha a fa-
luban maradnék lábadozni. Ráadásul ha a tálibok felfedezik távozá-
sunkat, nagy valószínűséggel csapdát állítanak nekünk valahol. Soha
többé nem találkoztam vele, pedig meg szeretettem volna köszönni a
jóságát.
Egész délután és fél éjszaka vártam, mikor jön már értem és visz
magával, de persze nem jött. Emlékszem, óriási csalódást éreztem,
nem először, amiért senki sem kovácsol tervet a kimentésemre.
Aznap este valamikor bejöttek a törzsi vezetők, és az én szobámban
tartottak gyűlést. Egyszerűen leültek a padlóra és beszélgettek valami-
ről, és visszahozták a kis ezüstpoharat, amelyikből az első házban it-
tam. És többször teletöltötték nekem azzal a teával, amit csájának ne-
veznek, és azt hiszem, kisebb mennyiségben termesztenek is azon a
vidéken. A teaszertartáshoz hozzátartozik az édes kandiscukor is, amit
a tea megivása közben vesz a szájába az ember. Az édesség pedig fan-
tasztikusan finomnak tűnt a kőkemény kenyérlepényből álló kénysze-
rű étrendem után.
Gulab aztán velem maradt, és vidám volt, mint mindig, de vagy nem
tudott, vagy nem akart válaszolni az édesapjára és jövőbeli terveire vo-
natkozó kérdésekre. Azt hiszem, a törzsi vezetők úgy érezték, jobb, ha
nem tudok a dologról – titkosítás pastu módra, szigorúan bizalmas,
meg minden! A falu elöljárója is a „Csak azt avasd be, akit szükséges!”
elvet alkalmazta. Én meg kezdtem hozzászokni a hálózaton kívüli mű-
ködéshez, nagyon úgy festett, hogy mindenki kibaszott hálózatán kí-
vül.
Gulab az este jelentős részét azzal töltötte, hogy próbálta elmagya-
rázni nekem a bonyolult szálakat, amelyek a pastu törzseket és a tálib
hadsereggel még mindig szorosan együttműködő al-Kaidát egymáshoz
kötik. Az Egyesült Államok akkor már négy esztendeje próbálta mind-
nyájukat kipucolni Afganisztánból, de csak korlátozott sikerrel.
A dzsihádistáknak – így vagy úgy – sikerült megőrizniük a törzsek
lojalitását, amihez a maffia módszereinek teljes választékát felhasznál-
ták. Néha ajándékot adtak, máskor lepénzelték, akit kellett, hol védel-
met ígértek, hol nyíltan fenyegetőztek. Az igazság azonban az, hogy a
pastu falvak együttműködése nélkül se az al-Kaida, se a tálibok nem
működhetnének.
E közösségeken belül pedig gyakran régi családi kötelékek fűzik az
embereket a tálibokhoz, és ott vannak a fiatal fiúk, akiknek imponál a
tálib és al-kaidás vezetők harcias fellépése. Az iskolából alig kikerült
kölykök – ez persze vicc, mert a hegyekben nincsenek iskoláik – ro-
mantikus vonzódást éreznek a rosszfiúk iránt, akik azt hirdetik, hogy
addig fognak harcolni az amerikaiak ellen, amíg mind egy szálig ki
nem irtják őket.
Azt hiszem, van ebben valami roppant csábító egyes kamaszok szá-
mára. Kapásból ki lehet szúrni a potenciális tálib újoncokat akárme-
lyik faluban. Én magam tucatjával találkoztam velük, fiúkkal, akik túl
fiatalok ahhoz, hogy annyi gyilkos gyűlölet látsszon a szemükben és
lakjon a szívükben. Krisztusom! Az egyik kis szarházi az ágyamon ülve
biztatott nyolc fegyverest, ugyan kínozzanak már meg. Gyönyörű.
Nem lehetett több tizenhét évesnél.
Van azonban az éremnek másik oldala is. Gulab apja láthatóan bölcs
emberséggel kormányozta Szabrait. És igenis létezett valamiféle tör-
vény, rend és fegyelem ezen az alapjában véve törvényen kívüli vidé-
ken. Az al-Kaida pedig tényleg hatalmas földterületeket birtokol Ku-
nár tartományban, amely addigra már majdnem három hónapja szol-
gált otthonomul, és ennek oka leginkább a terepviszonyokban kere-
sendő.
Úgy értem, hogy a pokolba érvényesítse a kormány a központi ál-
lamhatalmat egy ilyen helyen, mint ez? Ahol nincsenek utak, nincs
áram, nem működik posta, alig akadnak távközlési eszközök, ahol a fő
termék a kecsketej meg az ópium, a fő vízszolgáltató a hegyi patak, és
minden terhet – az ópiumot is beleértve – öszvérkordén szállítanak.
Az al-Kaida emberei fényes nappal járnak-kelnek, többnyire azt te-
szik, amit akarnak, amíg mi meg nem jelenünk, és vissza nem kerget-
jük a kis pöcsfejeket a határon túlra Pakisztánba, ahol ott is maradnak
úgy nagyjából tíz percig, mielőtt újabb portyára indulnak ezen a törzsi
területnek számító hegyvidéken, amit a mostani lakosok és őseik év-
századok óta uralnak.
Manapság kevesebb az ajándék és sokkal több a fenyegetés. A táli-
bok könyörtelen népség, gyilkos ösztönök hajtják őket, amelyek két-
ezer éve alig változtak. Mostanra valahogy már rég halálra kellett volna
rémíteniük az én Gulab cimborámat és az apját, de nem sikerült ne-
kik, már amennyire én meg tudtam ítélni. Itt mindenkiben van valami
megtörhetetlen, valami hátborzongató eltökéltség a pastuk ősi törvé-
nyeinek követésére. Olyan törvények ezek, amelyek még a tálibok és az
al-Kaida számára is túl erősnek bizonyultak.
Szabrai egyik magasan fekvő házának füstös szobájából azonban
nem ez tűnt annak az iránynak, amelyikbe a fősodor visz. És mindad-
dig, amíg az Egyesült Államok úgy nem dönt, hogy igazán nagy botot
fog lóbálni a hegyvidéken a nép Kabulban székelő, választott kormá-
nyának támogatására, nem is várok komoly változást a közeljövőben.
Az ellenség kész bármit megtenni a győzelemért, ha szükséges, hajlan-
dó terrorizálni saját népét és barbár módszerekhez folyamodni az el-
lenséggel szemben, beleértve emberek lefejezését vagy feldarabolását
is.
Nekünk nem engedik meg, hogy ezekkel a feltételekkel harcoljunk
ellenük, és nem is akarnánk. Tudnánk azonban sokkal könyörtelenebb
harcmodorban küzdeni, és szívesen félretennénk az örökös aggódást,
vajon szeret-e minket még mindenki. Ha ezt megtehetnénk, valószí-
nűleg nagyjából egy hét alatt győznénk Afganisztánban és Irakban is.
De nem tehetjük meg, ezért jobban tesszük, ha hozzászokunk a
gondolathoz, és hagyjuk, hogy az amerikai liberálisok elnyavalyogja-
nak minket a végső vereségig. Mert azt hiszem, az a végső vereség,
amikor az ember összepakol és hazatakarodik, mert az ő „civilizált”
feltételei szerint vívott háború megnyerhetetlennek bizonyul.
Mi vagyunk a keményebbek, a képzettebbek, a szervezettebbek, ne-
künk jobb a fegyverzetünk, és olyan fegyverek is rendelkezésünkre áll-
nak, amelyeknek lehetetlen ellenállni. Az Egyesült Államok Fegyveres
Erői testesítik meg a legnagyszerűbb harcoló haderőt, amelyet a világ
valaha látott, és mégis rendszeresen hagyjuk, hogy seggbe rúgjon min-
ket egy olyan orgyilkosokból álló banda, amelyet már rég meg kellett
volna semmisítenünk.
Nézzenek rám, ahogy itt állok történetem közepén. Kiszolgáltatot-
tan, megkínozva, meglőve, a legkülönb bajtársaim mind halottak, és
csak azért, mert féltünk a liberálisoktól otthon, mert féltünk megten-
ni, ami a saját életünk megmentéséhez szükséges lett volna. Féltünk a
civil ügyvédektől Amerikában. Egyetlenegy megfontolásra érdemes ta-
nácsot tudok csak adni: ha nem akarnak belekeveredni egy háborúba,
ahol bizony elfajulhat a helyzet, ahol időnként nem azt ölik meg, akit
kellene, ahol néha ártatlan embereknek kell meghalniuk, akkor tartsák
pokoli távol magukat tőle.
Mert ez az, ami történik. Minden háborúban, a történelem kezdete
óta. Rettenetes igazságtalanságok, olyan emberek erőszakos halála,
akik nem szolgáltak rá, hogy megöljék őket. Mert ez a háború. És ha
önök ezzel nem képesek megbirkózni, akkor ne vállalkozzanak rá!
Közben én még mindig vártam, hogy az öreg értem jöjjön, amikor ő
már messze járt, gyalogolt a hegyeken át, járta azt a hosszú utat Asz-
adábád felé. Egyszer, amikor senki se figyelt, kibicegtem a házból, és
próbáltam megkeresni, de sehol sem találtam. Még akkor sem jutott
eszembe, hogy a kisöreg maga gyalogol el Aszadábádba.
Az okát nem tudtam, de éreztem, hogy az én pastuim idegesek let-
tek valamitől. És aznap éjjel, valamikor tíz és tizenegy óra között, újra
költözködtünk. Éppen friss vizet és kenyeret hoztak nekem, amit hálá-
san el is fogyasztottam, majd rögtön utána azt mondták, kapjam össze
magam, indulunk. Addigra a lábam kicsit javult már, bár még mindig
fájt, de kis segítséggel tudtam már járni.
A sötétben leereszkedtünk egy másik házhoz, és az ösvényről egye-
nesen a tetejére léptünk át. Volt nálunk valami könnyű takaró, és hár-
man szorosan egymáshoz bújva feküdtünk le, hogy tartsuk testünk
melegét. Nagyon, de nagyon hideg volt, de gondolom, úgy érezték, va-
lamilyen veszély fenyeget, ha a régi helyemen maradok. Talán gyana-
kodtak valakire a faluban, aggódtak, hogy besúgta a táliboknak pontos
tartózkodási helyemet. Mindenesetre ezek a srácok nem kockáztattak.
Ha a tálib fegyveresek lerohanják a régi házat, nem találnak rám.
Feküdtem ott fenn a kibaszott háztetőn, Gulabbal és a komájával
összebújva, majdnem halálra fagytam, de biztonságban voltam. És
megint megdöbbentett az a nagy csend, a hegyvidék csendje. Az egész
faluban egy árva hang nem sok, annyi sem hallatszott, és ez olyasmi,
amit egy nyugati tényleg nehezen tud elképzelni.
Gulab és a barátja nem adott semmilyen hangot, a lélegzésüket is
alig hallottam. Akármikor csináltunk valamit, ők mindig rám pisszeg-
tek, olyankor is, amikor azt hittem, hangtalanul mozgok, mint a leo-
párd. Másik világ ez itt fenn, olyan csendes, hogy a nyugati fül számá-
ra felfoghatatlan. Talán ez az oka, hogy soha senkinek nem sikerült
meghódítania ezt a harcias törzsek lakta afganisztáni hegyvidéket.
 Hol elaludtam, hol felriadtam éjszaka ott fenn a tetőn. Egyszer vál-
toztatni merészeltem a testhelyzetemen, és új barátaim reakciója lát-
tán önök azt hihették volna, a tűzriadót jelző csengőt nyomtam meg.
„Cssss, doktor Marcus… Csendesen!” Ez is csak azt mutatta, menynyire
nyugtalanok voltak, mennyire tartottak a tálib sereg nesztelen léptű
gyilkosaitól.
Hajnalban összeszedtük a holminkat, és visszatértünk a házba.
Akartam volna még aludni egy kicsit, de közvetlenül az ablak előtt
nagy fa állt, amelyről kilátás nyílt lefelé a hegyre, és azon a fán lakott a
világ leghangosabb kakasa. Az a kis dög egy egész temetőt fel tudott
volna ébreszteni, és fütyült a hajnalra, ő rögtön éjfél után elkezdett or-
dítani, és abba se hagyta egy pillanatra sem. Többször fajult odáig a
helyzet, hogy ha választhattam volna, kit nyírok ki, Sharmakot vagy a
kakast, könnyen lehet, hogy Sharmak megúszta volna.
A törzsi vezetők reggel hét körül ismét visszatértek, hogy az én szo-
bámban mondják el a kora reggeli imát. Természetesen én is beszáll-
tam, mondtam azokat a szövegrészeket, amelyeket megtanultam,
majd utána, amikor a felnőttek elmentek, kicsapódott az ajtó, és egész
csapat kölyök rontott be kiabálva: „Helló, doktor Marcus!”
Sohasem kopogtak, csak besereglettek, a kezemet fogdosták, ölel-
gettek. Rövid megszakításokkal így ment ez egész nap. Szarava a szo-
bámban hagyta az orvosi táskáját, és én elláttam a kölykök apró hor-
zsolásait, ők pedig újabb morzsákra tanítottak meg a nyelvükből.
Nagyszerűek voltak azok a kölykök, sohasem fogom elfelejteni őket.
Mire eljött a szombat délelőtt, július 2-a, én még mindig erős fájdal-
mat éreztem. A vállam, a hátam és a lábam úgy fájt, hogy majd’ bele-
haltam. Gulab tudta ezt, és felküldött hozzám a faluból egy öregem-
bert. Az öreg műanyag szatyorral érkezett, benne ópiummal, ami úgy
nézett ki, mint a megzöldült kenyértészta. Kezembe nyomta a szaty-
rot, én pedig kivettem egy csipetnyit az anyagból, az ajkamra tettem,
és vártam.
Meg kell mondanom, hogy csoda történt. A fájdalom lassan elenyé-
szett, teljesen. Ez volt az első alkalom, hogy kábítószert használtam,
és imádtam! Az az ópium helyrehozott, felszabadított. Jobban éreztem
magam, mint bármikor azóta, hogy először leestünk mindnyájan a
hegyről. Ugyan mit számít, hogy ezt Allahhoz imádkozva értem el
meg a helyi narkóval, és hogy kezdtem éppen lesüllyedni egy afgán
hegylakó szintjére. Huja, Gulab!
Az öreg nálam hagyta a zacskót, és szavakkal el sem tudom monda-
ni, mennyit segített. Ha több napig erős fájdalom gyötri az embert,
szuper érzés, mikor sikerül megszabadulni tőle. Akkor értettem meg
először a kábítószer hatalmát, ami persze ugyanaz volt, amelyen a táli-
bok és az al-Kaida az öngyilkos merénylőket tartják, mielőtt felrob-
bantják magukat és mindenki mást a bombájuk hatósugarán belül.
Az öngyilkos bombamerénylőkben nincsen semmi hősies. Legtöbb-
jük csak „buta”, azaz programozható, agymosott kölyök, akinek a szer-
rel totál kiégetik az agyát.
A házból kinézve láthattam a fölöttünk átrepülő amerikai helikopte-
reket, Black Hawk 60-asokat és MH–47-eseket. Láthatóan kerestek va-
lamit. Remélhetőleg engem! Abból, amit a tálibok elmondtak, tudtam,
lezuhant egy helónk, de azt persze nem, hogy ki tartózkodott a fedél-
zetén, hogy nyolc további Alfa szakaszbeli bajtársam halt meg, köztük
Shane Patton, James Suh és Healy főnök is.
Azt sem tudtam, hogy Mikey, Danny és Axe holttestét sem találták
meg, és hogy a helikopterek azért köröznek a környék fölött, mert pró-
bálják felkutatni a nyomát az első négynek, aki a balszerencsés Vörös
Szárnyak hadműveletre indult. Egyikünkről sem tudták biztosan, él-e
vagy meghalt. Otthon pedig a média is csak ingadozott, élünk vagy el-
estünk, gondolom attól függően, melyik ígérkezett aznap a jobb szto-
rinak. Kelet-Texasban senkinek sem segítettek ezzel, annyit mondha-
tok.
Mindenesetre amikor megláttam azokat a helókat, kirohantam. Le-
kaptam az ingemet, a fejem fölött lengettem, és ordítottam: – Itt va-
gyok, srácok! Itt lenn, én vagyok az, Marcus! Itt, itt, srácok!
Ők azonban repültek tovább, én meg szánalmasan, elhagyatottan
ott maradtam a ház előtt, próbáltam felvenni újra az ingemet, és köz-
ben azon járt az eszem, vajon eljön-e értem és kiment-e valaha valaki.
Idővel megértettem, milyen kutyaszorítóba került az amerikai had-
vezetőség. Négy SEAL, aki éppen az életéért küzdött, leadott egy végső
bejelentkezést: itt vagyunk fenn a hegyen, és éppen meghalunk.

***
Azóta senki sem nem látta négyünknek még a nyomát se, nem hallot-
tak rólunk.
Több lehetőség állt fenn. Az első, hogy mind meghaltunk, a máso-
dik, hogy még mind a négyen életben vagyunk. A harmadik, hogy van-
nak túlélők, vagy legalább egy túlélő, és valahol kószál, valószínűleg
sebesülten, meredek hegyoldalakkal tagolt hegyi terepen, ahol szinte
egyáltalán nincs lehetőség bármilyen légi jármű biztonságos leszállá-
sára.
Nyilván a végső lehetőségnek tekintették, hogy fogságba estünk, és
idővel vagy hatalmas összegű váltságdíjat követel majd értünk valaki,
vagy a televízióban leadat egy filmet, amelyen előbb fogolyként mutat-
nak minket, majd bemutatják a kivégzésünket.
Az utolsó lehetőség valószínűtlen, ha haditengerészeti SEAL-ekről
van szó. Nekünk nem szokásunk fogságba esni. Vagy mi öljük meg az
ellenségünket, vagy az ellenségünk öl meg minket. A SEAL-ek nem te-
szik föl a kezüket, és nem lobogtatnak fehér zászlót. Punktum! Ezt a
parancsnokság is tudta a távoli Aszadábádban vagy Bagramban.
Aligha várták a tálibok közleményét, amelyben azt jelentik be,
SEAL-eket fogtak el. Van egy régi jelmondatunk: „Sohase tekints ha-
lottnak egy SEAL-t, amíg a holttestét meg nem találod!” Ezt mindenki
ismeri.
A legvalószínűbb, azon kívül, hogy mind meghaltunk, az volt, hogy
négyünk közül egy vagy több megsérült, megszakadt velük a kapcso-
lat, és képtelenek újra jelentkezni. A gondot a megtalálásunk jelentet-
te. Hol lehetünk? Hogyan lehetne megtalálni minket?
A tálibok hallgattak, mint a sír, tehát nincsenek foglyaik. Az eltűnt
SEAL-ek hasonlóképpen nem jelentkeztek. Meghaltak? Valószínűleg.
Megsebesültek a harcban, de még mindig tartják magukat a hegyek-
ben, és megszakadt velük a kapcsolat? Ahogy múltak a napok, az
utóbbi mind kevésbé látszott valószínűnek.
Addigra Gulab elmondta, hogy az apja elindult, egyedül elgyalogolt
Aszadábádba. Minden reményem annak az apró termetű, de erős lelkű
öregembernek a halk lépteiben volt.
 11

Erősen túlzó jelentések a halálomról

Szó szerint felrántott a helyemről, majd rángatott maga
után… Futott, és próbált kényszeríteni, hogy tartsam vele a
lépést, és közben mutogatott, és újra és újra azt kiáltotta: –
Tálibok! Tálibok itt vannak! A faluban! Fuss, doktor Mar-
cus, Isten szerelmére, fuss!

Gulab vált életem főszereplőjévé. Ő szervezte meg az őrzésemet, ő

gondoskodott az ennivalómról és a vizemről, és meglátásom szerint ő
volt a kapocs köztünk és az édesapja között, miközben az öreg küz-
dötte át magát a hegyeken Aszadábád felé.
A pastu falu rendőre nem adta jelét idegességnek, de megmutatta
nekem a levelet, amelyet korábban kapott a környékbeli tálib csapatok
parancsnokától. Írásban követelte, hogy Szabrai lakói azonnal adják ki
neki az amerikait.
A követelést az északkeleti tálib seregek gyorsan emelkedő tisztje, a
fanatikus lázító „Commodore Abdul”, Sharmak jobb keze küldte, aki
láthatóan valamiféle keleti Che Guevarának képzelte magát. Hírneve a
lesállásból indított támadások szakértőjeként és az új harcosokat a há-
gókon ügyesen áthozó parancsnokként érezhetően nőtt.
Sohasem tudtam meg, de nem lepődtem volna meg, ha kiderül,
hogy a rajunkat a hegygerincen megtámadó kis sereg első sorában har-
colt, bár semmi kétségem, hogy a stratégiájukat a rangidős vezető,
Sharmak tervezte meg, aki már addig is oly sok kárt okozott.
Gulabot azonban nem hozta zavarba, ő és az apja azt válaszolták,
nem számít, milyen nagyon akarják a tálibok az amerikait, nem fogják
megkapni. Amikor Gulab ezt megmondta nekem, nagyon egyértelmű,
bátor, elutasító kézmozdulatot tett, és szánt egy kis időt személyes vé-
leménye elmagyarázására: Engem ők nem tudnak megfélemlíteni! A
falum megfelelően fel van fegyverezve, és megvannak a magunk törvé-
nyei és jogai. A táliboknak sokkal inkább szükségük van a mi támoga-
tásunkra, mint nekünk az övékre.
Merész és magabiztos férfi volt, legalábbis a felszínen, de észrevet-
tem, hogy nem kockáztat, ha a legapróbb jel a tálibok jövetelére utal.
Nyilván ezért kötöttünk ki azon az éjszakán az idegen ház tetején,
ezért aludtunk ott.
És a jutalom se érdekelte a legcsekélyebb mértékben sem. Velem
szemben tanúsított végtelen jóságáért cserébe felajánlottam neki az
órámat, mert nem volt semmi másom, amit neki adhattam volna, de
mindig visszautasította. Ami a pénzt illeti, mi hasznát vehette volna?
Nem volt ott semmi, amire elkölthette volna. Üzlet egy se, a legköze-
lebbi város sok-sok kilométerre, és az utat gyalog kellett megtenni.
Pár csúfolódó kölyök kérdezte, hogy van-e pénzem, úgy tizenhat-ti-
zenhét évesek, ők azonban be akartak állni a tálibok közé, el akarták
hagyni Szabrait, hogy harcoljanak „a szabadságért”. Gulab megmond-
ta, neki esze ágában sincs elmenni, és én megértettem. Szerves része
volt a falu szövedékének. Egy napon ő lesz majd a falu elöljárója. A
családja itt fog felnőni. Világéletében ezt ismerte, ezt akarta. A Hindu-
kusnak ez az elbűvölően szép zuga volt az a hely, ahová tartozott.
Ugyan mire használhatta volna a szabrai Mohamed Gulab a pénzt?
Az utolsó kölyök is elhagyta már a szobát, és csak feküdtem ott a vi-
lág dolgain elmélkedve, amikor valaki akkorát rúgott az ajtóba, hogy
majdnem leszakadt a pántjairól. Senki sem rúg be így egy ajtót, csak
egy tálib rohamosztag. Másra nem tudtam gondolni. Persze errefelé,
ahol az ajtók nem illeszkednek, egy jó nagy rúgás a szandálos lábaddal
nagyjából az egyetlen mód a kinyitására, már persze a vállal indított
teljes erejű rohamon kívül.
Ezzel együtt ha az ajtót a fejedtől másfél méterre rúgják be, az bi-
zony hirtelen sokkot okoz, eléggé idegtépő élmény, és az én idegeimet
a mai napig próbára teszi. Mert a berúgott ajtó robaja az a hang, amit
megkínzásom előtt hallottam. Néha ez a hang uralja az álmaimat, és
én verejtékezve riadok fel, a pokoli robaj pedig tovább visszhangzik a
fejemben. És nem számít, hol vagyok, muszáj ellenőriznem az ajtó
zárját, csak akkor tudok újra elaludni. Időnként rohadt kínos.
 Mindegy, ezúttal nem a tálibok jöttek. Csak vendéglátóim nyitották
rám az ajtót, amelyet a srácok valószínűleg úgy csuktak be, hogy be-
szorult. Újraindítottam a szívemet, és szobám a délelőtt közepéig a
maga módján csendes maradt, amikor az ajtó megint akkora csatta-
nással vágódott ki, hogy abba az egész istenverte hegy beleremegett, a
szobáról nem is beszélve. Én pedig megint majdnem kiugrottam afgán
hacukámból, és ez alkalommal kiabáltak nekem valamit. Nem értet-
tem, mit, de valami rendkívüli dolog történt. Jézus Krisztus! Le kellett
csillapítanom őket. Felnőttek és kölykök egymás hegyén-hátán jöttek,
és mind ugyanazt rikoltozta: – Ejtőernyő! Ejtőernyő! Ejtőernyő! Doktor
Marcus, gyere gyorsan!
Átfurakodtam közöttük, ki a szabadba, közben végig csillagokat lát-
tam a fájdalomtól. Eltökéltem, hogy amint visszatérek a szobámba,
azonnal benyomok egy újabb adagot az ópiumból, de egyelőre minden
szem az eget fürkészte, felfelé meredt a tiszta kék, felhőtlen égboltra.
Hogy mit láttunk? Semmit. Akármi ereszkedett le, leért már, tehát
csak álltam ott, és próbáltam megértetni velük, azt kellene tudnom,
volt-e ember az ejtőernyő végén, és ha igen, hány ejtőernyő volt. Talán
egy ledobási zóna közelében vagyunk, ahonnan bajtársaim egyenesen
idejönnek, és már visznek is?
Végül ebből se sült ki semmi. A pastuk egyszerűen nem értették,
mit akarok. A srácoknak, akik mint kiderült, meglátták az ejtőernyőt
vagy ejtőernyőket, ugyanúgy fogalmuk sem volt, mit beszélek, mint a
többieknek. Sok órai közös tanulásunk hiábavalónak bizonyult.
Hirtelenjében megbeszélték az ügyet, majd a legtöbb felnőtt felállt,
és távozott. Én visszamentem a házba. Úgy tizenöt perc múlva megint
megjelentek, és magukkal hozták a teljes felszerelésemet, amit elrej-
tettek a tálibok kutató tekintete elől. Visszaadták a puskámat és a lő-
szeremet, a málhamellényemet, és annak egyik zsebében a PRC–148
rajon belül használatos adóvevőmet, amelyiknek elveszítettem az apró
fülhallgatóját. Még mindig benne volt a gyengécske elem, és még min-
dig megvolt, sőt működött is a vészjelzője.
Tudatában voltam, ha szarvánál ragadom meg a bikát, kirontok a
ház elé, és nyomni kezdem ezzel a cuccal, megint eleven, lélegző vész-
jelzés lesz belőlem, amelyet elcsíphet valamelyik arra járó amerikai he-
likopter. Másrészt a tálibok, akik körben körülöttünk a hegyekben rej-
tőznek, majdnem bizonyosan észre fognak venni. Ez bizony valódi di-
lemma volt.
A falubeliek azonban a lézeremet és az eldobható fényképezőgépe-
met is elhozták nekem. Megragadtam a puskámat, és úgy tartottam a
karomban, ahogyan az ember rég nem látott szerelmesét öleli. Ez volt
az a fegyver, amelyet Isten adott nekem, és amennyire meg tudtam ál-
lapítani, még mindig azt akarta, hogy hordozzam. Hosszú utat tettünk
meg együtt, és valószínűleg kiérdemeltem valamiféle jutalmat a hegy-
mászásért, mondjuk a Marcus serpának adományozott Hindukus
Nagydíjat. Bocsánat, ezt mind felejtsék el, a hegyről leesésért osztott
Hindukus Nagydíjra gondoltam, amelyet a zsűri egyhangúlag szava-
zott meg Marcus serpának, a Bizonytalan Léptűnek.
A ház előtt felvettem a málhamellényt, megtöltöttem és felhúztam a
puskámat, és felkészültem bármi szarra, ami várhat rám. A kölykökkel
azonban még nem végeztem. Egyik zsebemben ott rejtőzött a jegyzet-
füzetem, és rendelkezésünkre állt a falu egyetlen golyóstolla.
Visszamentem velük a házba, és nagy gonddal lerajzoltam két ejtő-
ernyőt. Az egyikre egy lefelé imbolygó embert, a másikra egy ládát raj-
zoltam. Mindkét rajzot megmutattam a srácoknak, és megkérdeztem
tőlük, melyik? Erre nagyjából húsz ujjacska csapódott előre, és muta-
tott egyenesen a ládával ereszkedő ernyőre.
Csodálatos, van felderítési információm! Tehát valamiféle utánpót-
lást dobtak le, és mivel a helyi törzsek nem használnak se légi jármű-
vet, se ejtőernyőt, az utánpótlásnak amerikainak kellett lennie. És
csakis a rajom maradékának szánhatták. Mindenki más meghalt, én
voltam a maradék.
Megkérdeztem a kölyköktől, pontosan hova estek az ernyők, mire
ők egyenesen a hegyre mutattak, majd sebességbe kapcsoltak, és fel-
nyargaltak oda, gondolom, hogy megpróbálják megmutatni, hova. Áll-
tam a ház előtt, és néztem, ahogy elrohantak. Kicsit még mindig za-
varban voltam. Rám találtak valahogy? Az öregember jutott el Aszadá-
bádba? Mindenesetre pokoli nagy véletlen lenne, ha az amerikaiak at-
tól a helytől néhány száz méterre dobnának le utánpótlást, ahol rejtő-
zöm. A hegység végtelenül nagy, és én bárhol lehettem volna.
Visszamentem a házba pihentetni a lábamat, és beszélni kicsit Gu-
labbal. Ő nem látott semmiféle ejtőernyőt, és fogalma sem volt, milyen
É
messzire jutott útján az édesapja. Én viszont tudtam, amit minden ak-
tív szolgálatot teljesítő katona tud, vagyis hogy Napóleon hadserege ti-
zenöt percenként másfél kilométert megtéve menetelt Moszkva felé,
teli hátizsákkal és kovás muskétával. Ez óránként hat és fél kilométer,
igaz? Így a falu elöljárója nagyjából tizenegy óra alatt minden bi-
zonnyal megtette az utat.
Leszámítva két zavaró tényezőt: (1) kb. kétszáz év volt az életkora, és
(2) onnan, ahol én álltam, a hegynek, amelyen átvágott, kicsit merede-
kebbnek látszott az oldala, mint a Washington Emlékműé. Ha az elöl-
járó 2008 ramadánjára odaér, szerencsésnek tekinthetem magamat.
Eltelt egy óra, és az ajtó megint, bumm, akkorát csattant, mint a fel-
robbanó bomba. Még Gulab is felugrott, bár nem olyan magasra, mint
én. Berohantak a kölykök, egy csapat felnőtt kíséretében. Egy fehér
nyomtatott lapot hoztak, amely mint hógolyó a szénbányában, úgy
nézhetett ki idefenn, ahol a szó hulladék, egyszerűen nem létezik.
Átvettem tőlük a papírt, és láttam, hogy egy mobiltelefon használati
útmutatója.
– Hol a pokolban szereztétek ezt? – kérdeztem tőlük.
– Ott kinn, doktor Marcus! Ott kinn! – mutogatott mindenki a
hegyoldalra, így nem volt gondom a megértéssel.
– Ejtőernyő? – kérdeztem.
– Igen, doktor Marcus. Igen, ejtőernyő.
Azonnal újra kiküldtem őket oda, előtte próbáltam megértetni ve-
lük, hogy azt szeretném, ha átkutatnák a hegyoldalt bármi hasonló
után, bármi után, ami azokon az ejtőernyőkön érkezhetett.
Az én bajtársaim nem dobnak le ejtőernyővel használati utasításo-
kat, de lehet, hogy most nekem próbáltak ledobni egy telefont, és a fü-
zetecske mellette maradt. Akár így, akár úgy, magam nem tudtam utá-
najárni, ezért a srácokat kellett rávennem, hogy végezzék el nekem.
Gulab maradt, de a többiek kimentek a gyerekekkel, mint amikor a
golfrajongók szétszóródnak megkeresni Tiger labdáját a pályát övező
bozót mélyén.
Gulab meg én letelepedtünk. Megittunk egy csésze teát, elropogtat-
tunk hozzá néhányat azokból a finom apró cukorkákból, majd elnyúl-
tunk nagy párnáinkon. Egyszer csak bumm! Az ajtó majdnem lerepült
a pántjairól. Az egész szőnyeget leöntöttem teával, és megint bejött
mindenki.
Ez alkalommal egy 55-90-es rádióakkumulátort és egy MRE-kaját
találtak. Bajtársaim azt gondolhatták, éhezem, ami igaz is volt. Az
akku azonban nem illett az adóvevőmbe, ami nagy rábaszás volt, mert
ha jó lett volna bele, állandó vészjelzést lőhettem volna fel egyenesen a
falu fölé az égbe. Ahogy a dolgok álltak, abban sem voltam biztos,
hogy a jelenlegi harmatgyenge vészjelzésem legalább a háztetők fölé
felhatol-e.
Fölösleges volt tovább faggatnom a kölyköket. Ha lett volna még
bármi más odakinn a hegyen, ők megtalálják. Nyilvánvalóan nem volt
más. Bármit is tartalmazott a ledobott utánpótlás, a tálibok előbb ta-
lálták meg, mint a kölykök. Az egyetlen mégiscsak jó hír az volt, hogy
nyilván megszerezték a mobiltelefont vagy telefonokat, és valószínűleg
megpróbálják majd használni is. És akkor a Kunár tartományban ren-
delkezésre álló teljes amerikai elektronikus felderítési rendszer fülelni
fog, készen arra, hogy bemérje a hívót.
Akkor azonban észrevettem valamit, amitől felforrt a vérem. Majd-
nem minden gyereken ütésnyomok voltak. Zúzódások látszottak az ar-
cukon, felrepedt a szájuk, véres volt az orruk. Azok a rohadt faszkala-
pok megverték az én gyerekeimet, beleütöttek az arcukba, csak hogy
meg ne szerezzék a ledobott cuccot. Nincs olyan aljasság, amit ezek a
barmok meg ne tennének a háború megnyeréséért.
Én pedig sohasem fogom elfelejteni, mit tettek Szabrai fiaival. A nap
hátralévő részét a sérülések ellátásával töltöttem – az összes bátor kis
kölyök nagyon igyekezett nem sírni. Szarava orvosi táskájának majd-
nem teljes tartalmát elhasználtam. Valahányszor meghallom a tálib
szót, először az a nap jut eszembe.
Úgy tűnt, az amerikai fegyveres erők hisznek abban, hogy legalább
egy SEAL még mindig életben van idelenn. A kérdés az volt: most mi-
hez fogjak? Senki sem akarta megkockáztatni még egy MH–47-es heli-
kopter kiküldését, mert úgy tűnt, a tálibok nagyon kitanulták, hogyan
lehet lelőni őket. Ne felejtsék, hogy őrült nagy a gyakorlatuk az ilyes-
miben azoktól a régi időktől kezdve, amikor azokkal a jó öreg Stinger
rakétákkal az oroszokat szedegették le az égből.
 Továbbá mind tudtuk, hogy a veszélyes mozzanat a leszállás, amikor
leengedik a rámpát, kiszállásra készen. Az a pillanat, amikor a hegyla-
kók egyenesen a gép belsejébe küldik az RPG-jüket, hogy a gránát az
üzemanyagtartályok között robbanjon. És az amerikai helikopterek
személyzete sohasem lehet biztos egyetlen afgán faluban sem, ki tar-
tózkodik éppen ott, milyen fegyverei vannak, és mennyire ért a hasz-
nálatukhoz.
Tudtam, hogy nagyon jó repülő harccsoportra lesz szükségük a kör-
nyék megpuhításához, mielőtt idejöhetnek és kimenthetnek, én pedig
égtem a vágytól, hogy valami útmutatással szolgáljak nekik. Úgy sze-
reltem fel a vészjelző adómat, hogy a nyitott ablakon át adjon. Fogal-
mam sem volt, mennyi töltés maradt még az akkumulátorban, tehát
egyszerűen bekapcsoltam, magasra céloztam vele, ott hagytam az ab-
lakpárkányon, és erősen reméltem, pontosan megjelöli tartózkodási
helyemet a légierő vagy a Night Stalkers bármelyik átrepülő gépének.
Meglepetésemre sokkal gyorsabban reagáltak, mint gondoltam. Még
aznap délután. Mennydörögve érkezett az amerikai légierő, és a falun
túl ötszáz kilós bombákkal szórta meg a hegyoldalt pontosan ott, ahol
a tálibok begyűjtötték az ejtőernyővel ledobott cuccot.
Hihetetlenek voltak a robbanások. Én a házamban bizony azt hit-
tem, mindjárt a fejemre dől az egész épület. Kő és por zúdult a szobá-
ba. Az egyik fal súlyosan megsérült, ahogy egyik robbanás a másik
után rengette meg a hegyet alapjától a csúcsáig. Odakinn emberek si-
koltoztak, amikor a bombák becsapódtak és felrobbantak. A légnyo-
más zsúptetőket fújt le. Porvihar tombolt. Anyák és gyermekeik fede-
zékbe rohantak, a pastu férfiaknak fogalmuk sem volt, mihez fogjanak.
Mindenki hallott már az amerikai repülők csapásmérő erejéről, de ed-
dig még nem látták a saját szemükkel.
Igazából – azt hiszem, szándékosan – egyetlen bomba sem találta el
Szabrait, de közel csapódtak be, fenemód közel. Kemény leckét adtak
a helyieknek, bár nagyon egyszerűt. Ha engeded, hogy a tálibok meg
az al-Kaida bevegye magát a faludba és a környékére, abból nagy való-
színűséggel nem sok jó származik.
Ez azonban nem sok vigaszt jelentett az én falum lakóinak, amikor
próbálták eltakarítani a romokat, újjáépíteni a falakat és tetőket, és
megnyugtatni a halálra rémült gyerekeket, akiknek rettenetes élmény
É
volt az a nap. És mindez miattam. Kinéztem a házam körüli pusztítás-
ra, és iszonyatos szomorúságot éreztem, Gulab pedig megértette, mit
érzek. Odajött hozzám, megölelt, és azt mondta: – Doktor Marcus, tá-
libok nagyon rossz! Tudjuk. Harcolunk.
Jézusom, pont erre van nekem szükségem, egy újabb csatára! Bevo-
nultunk a házba, és olyan tervet próbáltunk kitalálni nekem, amellyel
a lehető legkevesebb bajt hozom Szabraira.
Jelenlétem szemmel láthatóan egyre fenyegetőbb magatartást vál-
tott ki a tálibokból, és a legkevésbé sem akartam fájdalmat és szomo-
rúságot okozni azoknak az embereknek, akik menedéket nyújtottak
nekem. Nem sok választásom volt azonban annak ellenére sem, hogy
úgy tűnt, az amerikaiak végre a nyomomra akadtak. Egyik fő problé-
mánk az volt, hogy Gulab apja nem tudott értesíteni minket útja ered-
ményéről, mi pedig azt sem tudtuk, hogy eljutott-e valamelyik támasz-
pontra.
A tálibokat valószínűleg nem rémítette meg túlságosan, hogy bom-
bázza őket az amerikai légierő, viszont valószínűleg sok emberük
meghalt vagy megsebesült odakinn a hegyen. Gulabnak is meg nekem
is eszembe jutott, hogy a bosszú ott motoszkálhat ezeknek a gyűlölet-
tel eltelt muszlim fanatikusoknak a fejében, és hogy én lehetek
bosszújuk legalkalmasabb célpontja.
Ha pedig így van, az nagy baj, és valószínűleg emberéletekbe kerül
Szabrai lakóinak. A nyomás Gulabra nehezedett, mert ő kapta meg a
tálibok fenyegető levelét. Felesége, gyermekei és sok rokona volt, akik-
re gondolnia kellett. Végül a döntés magától született meg. Távoznom
kellett pusztán azért, nehogy a falu csatatérré váljon. A lokhay kiváló-
an működött, de mindketten eltöprengtünk, képes-e a végtelenségig
tartani magát az ősi törzsi szokásjog a sebesült és kissé összezavaro-
dott tálib és al-Kaida-harcosok ellenében.
A hegyoldal amerikai bombázása egy időre felélesztette bennem a
reményt és a várakozást. Végtére is eljöttek az enyémek, újra és újra le-
csaptak ezekre a középkorból itt maradt törzsi harcosokra, és kemény
csapást mértek rájuk modern fegyvereikkel. Ebből csak jó sülhet ki,
nem igaz?
Csakhogy mégse így volt. Akkor már főként az engem és oltalmazói-
mat sújtó megtorlás járt az eszemben. Azt hiszem, a vén zsugori olaj-
mágnás, John Paul Getty volt az, aki egyszer azt találta mondani, min-
den pluszért, ami bekövetkezik ezen a világon, valahol, valahogy kelet-
kezik cserébe mínusz is. És ebben igaza volt.
A kérdés az volt, hova menjek. És nagyon korlátozott számú lehető-
ség közül választhattam. A hosszú gyalogmenetet az aszadábádi tá-
maszpontig bizonyosan nem bírnám, és valahogy értelmetlennek is
tűnt, hiszen a falu elöljárója vagy odaért már, vagy a közelében járhat.
A környéken az egyetlen menedék az amerikai előretolt őrhely lehetett
Monagíban, úgy három kilométerre egy meredek hegy túloldalán.
Ehhez nem fűlött a fogam, és tudtam, a helybeli srácoknak sem fog
tetszeni, akiknek a segítségére szükségem lesz útközben. Ám
amennyire meg tudtuk állapítani Gulabbal, semmi más lehetőség nem
kínálkozott azon kívül, hogy meghúzzuk magunkat, és készülünk a tá-
libok támadására, annak pedig tényleg senkit nem akartam kitenni.
Különösen a gyerekeket nem.
Ezért úgy határoztunk, vele és két társával gyalog átvágunk a he-
gyen Monagíba, amelynek neve íresen hangzik, pedig pastu szó, a falu
pedig olyan település, amely hajlandó együttműködni az amerikai ka-
tonasággal. Azt terveztük, hogy jócskán várunk sötétedés után, majd
tizenegy óra tájban kiosonunk a magashegyi legelőkre, és átlopako-
dunk a valószínűleg alvó tálib őrök orra előtt.
Csak remélhettem, hogy a bal lábam bírni fogja a menetelést. Egy-
tonnányit veszítettem a testsúlyomból, de még mindig túl nagydarab
voltam ahhoz, hogy félig vigyen, félig támogasson egy pár vékonydon-
gájú pastu, aki jó, ha 170 centi magas, és ruhában, bőrig ázva 50 kilót
nyom. Gulab azonban nem aggódott túlságosan, tehát nekiültünk vé-
gigvárni a sötétség tizenegy órát megelőző hosszú óráit, amikor majd
csendesen kitörünk.
Az éjszaka minden átmenet nélkül zuhant a falura, ahogy itt a csú-
csok között szokott, amikor a nap végül eltűnik mögöttük. Nem gyúj-
tottunk lámpást, nehogy felkeltsük a tálibok gyanúját. Csak üldögél-
tünk a sötétben, teát kortyolgattunk, és vártuk az alkalmas pillanatot
az indulásra.
Hirtelen, teljesen váratlanul, óriási égiháború tört ki. Egy pillanat
alatt szakadni kezdett az eső, zuhogva, ferdén verte a hegyoldalt. Rit-
kán lát az ember ilyen esőt, azt a fajtát, amelyik általában a hurrikáno-
kat kíséri.
A vihar lecsapott Szabrai falura. Minden ajtót és ablakot szorosan
bezártak, mert ez monszuneső volt, délnyugat felől tört be az ország-
ba. A világ minden kincséért nem tette ki a lábát senki, mert a szél és
az eső bárkit elsöpört volna, egyenesen le a hegyről.
Hatalmas hullámokban, mint egy lüktető vízesés zúdult alá a víz a
falun átvezető fő ösvényen. Úgy hangzott, mintha egy folyó közepén
lennénk, ahogy a víz elszáguldott a ház előtt. Az ilyen vidéket persze
nem sújtja árvíz, mert a lejtők túl meredekek ahhoz, hogy a víz bárhol
megálljon. Pacallá ázni viszont az ilyen hegyi táj is pokolian tud.
Kővel erősített vályogtető alatt voltunk, amely szilárd volt, de elgon-
dolkodtam, vajon hogyan bírja némelyik lejjebb fekvő ház. Ezen a vi-
déken minden közösségi alapon működik, még a főzés is, tehát azt hi-
szem, mindenki bezsúfolódott a sértetlen házakba, ahol nem éri az
eső.
Magasan fölöttünk bevilágították a hegytetőket a hatalmas, ketté-
ágazó villámok. Ezek a kékes színű mennykövek villódzó neonfénybe
borították az égboltot. A mennydörgés visszhangozva zengte be a Hin-
dukust. Gulab és én a szoba hátsó falát alkotó tömör szikla közelébe
húzódtunk, mert a mi házunk bizony egyáltalán nem volt vízálló, bár
az eső nem vert át a kövek és a vályogtéglák résein. A mi talpalatnyi
helyünk száraz maradt, de így is megsüketített és megijesztett az oda-
kinn tomboló vihar.
Az ilyen erejű orkán alaposan el tudja bátortalanítani az embert, de
amikor olyan sokáig tart, mint ez, az ember hozzászokik a tombolásá-
hoz. Valahányszor kipillantottam az ablakon, éppen villám cikázott és
sújtott le a legmagasabb csúcsok fölött. Időről időre azonban a minkét
körülvevő hegyláncon túl is bevilágította az eget, és az nagyjából a leg-
hátborzongatóbb látvány volt, amit el tudnak képzelni, mintha a Hin-
dukus gonosz boszorkánya készült volna seprűnyélen átszáguldani az
égbolton.
Egy dolog egy olyan villám, amely az ember előtt csap le, csupaszon
és hevesen. Ám a rengeteg villámlás, ami látóterünkön kívül cikázik és
természetfölötti acélkékre festi az égboltot, ijesztő, túlvilági képet köl-
csönöz az olyan vidéknek, mint ez, nyomasztóan hatalmas fekete csú-
csokkal, amelyek markáns körvonallal rajzolódnak ki a világegyetem
háttere előtt. Ijesztő látvány volt ez egy sebesült harcos számára, aki
sokkal inkább Texas nagyszerű, tágas síkságaihoz szokott.
Lassan azonban hozzászoktam az elemek tombolásához, és mély
álomba merültem a csupasz padlón. Elérkezett tizenegyre kitűzött in-
dulási időnk, majd el is múlt, és az eső még mindig ömlött. Eljött az
éjfél, és vele az új nap, vasárnap, július 3-a, ami abban az évben a július
negyedik-i hétvége középső napja volt, amikor egész Amerikában min-
denütt ünnepelnek, pontosabban a legnagyobb részén, kivéve ott, ahol
a különleges hadviselési alakulatok elveszett katonáit siratták.

***

Mialatt én kivártam a vihar végét, a hangulat odahaza a farmon,

anyám szerint, nagyon nyomott volt. Akkor már öt napja harc közben
eltűntnek nyilvánítottak. A házunk előtti udvaron összeverődő soka-
ság addigra már majdnem háromszáz főből állt. El nem mentek, de a
tömeg nagyon elkomorodott.
Még mindig rendőrkordon vette körül a birtokot. A rendőrség járőr-
autókkal biztosított kíséretet a naponta kétszer távfutásra induló
SEAL-eknek.
A közös imákra a helyi tűzoltók, építőmunkások, állattenyésztők,
könyvesbolt-tulajdonosok, mérnökök, szerelők és tanárok is eljártak.
Jöttek kereskedelmi utazók, jelzálogügynökök, ügyvédek Houstonból
és ügyvédek a környékről. A maguk módján valamennyien értem küz-
döttek.
Anyám azt meséli, a birtokot egész éjszaka bevilágították a gépko-
csik fényszórói. Valaki hozott hordozható vécéket. Nem ment el senki,
míg meg nem tudják, vajon élek-e még. Anyám szerint csoportokra
oszlottak, az egyik óránként imádkozott Istenhez, a másik tagjai zsol-
tárokat énekeltek, megint mások sörözgettek. A helybeli asszonyok,
akik egész életünkben ismertek minket Morgannel, nem tudták
visszafojtani könnyeiket. Valamennyien egyetlen okból jöttek el és ma-
radtak ott, hogy vigasztalják a szüleimet, ha bejelentenék a leg-
rosszabbat.
 Nem sokat tudok más államokról, de az a majdnem egyhetes vir-
rasztás, amit a texasiak spontán összegyűlve vittek véghez, rengeteget
mond róluk, az együttérzésükről, a nagylelkűségükről, a sorscsapás
sújtotta szomszédaik iránti szeretetükről.
Anyám és apám nem ismerték mindnyájukat, egyszerűen csak segí-
teni akartak valahogy, ahogyan tudnak, csak jelen akartak lenni, mert
egy az övéik közül eltűnt egy nagyon, de nagyon távoli hadszíntéren.
És ahogy közeledett az ünnep, nálunk nem húzták fel a csillagos-sá-
vos lobogót, gondolom azért, mert nem tudták biztosan, félárbocra
engedjék, vagy se. Apám azt meséli, látszott, hogy az emberek csüg-
gednek, ha mástól nem, akkor a Coronadóból befutó „Nincs hír!” tele-
fonhívás rendszerességétől. Meg persze az olyan nyomasztó médiahí-
rektől, amelyekben ilyesmiket közöltek kíméletlenül: „Nem sok re-
mény van az eltűnt haditengerészeti SEAL-ek előkerülésére… Úgy tű-
nik, az első jelentések, amelyek mind a négyük haláláról számoltak be,
helytállónak bizonyulnak… texasi család gyászolja fiát… A haditengeré-
szet még mindig nem hajlandó megerősíteni a SEAL-ek halálát…”
Ésszel fel nem foghatom az ilyet. A fegyveres erőknél ha nem tu-
dunk valamit, megmondjuk, hogy nem tudjuk, majd befogjuk a pofán-
kat, és csukva tartjuk, amíg meg nem tudjuk. Egynémely jól fizetett
sarlatán médiaberkekben úgy véli, tökéletesen rendben van, ha alapta-
lan találgatásokat enged meg magának, majd tényként közli is azokat
pár millió emberrel, pusztán azon az alapon, hogy esetleg helytállók is
lehetnek.
Remélem büszkék magukra, mert anyám szívét majdnem sikerült
összetörniük, és ha nem támaszkodhat Chris Gothro tengerészaltiszt
megingathatatlan erejére, azt hiszem, idegösszeomlása lett volna.
Aznap reggel benn a házban talált rá anyámra, aki magában sírt,
Gothro pedig azonnal felállította, maga felé fordította, ráparancsolt,
nézzen a szemébe, majd azt mondta:
– Ide figyelj, Holly! Marcus eltűnt harc közben. Ez minden. Az el-
tűnt pontosan azt jelenti, amit jelent. Annyit tesz, pillanatnyilag nem
tudjuk, hol van. Azt nem jelenti, hogy meghalt, és nem is halott, amíg
én azt nem mondom neked, hogy meghalt, értetted? Nincs meg a
holtteste, viszont mozgást észlelünk a terepen. Ebben a pillanatban
még nem tudom megmondani, ki az, vagy hogy hányan vannak. De
senki, ismétlem, senki nem hiszi a SPECWARCOM-nál, hogy Marcus
elesett. Azt akarom, hogy ezt tudd!
A profi szigorú szavai alighanem célba találtak. Anyám ezután
összeszedte magát, Morgan pedig – aki továbbra is váltig állította,
hogy kapcsolatban áll velem, és nem haltam meg – támogatta és vi-
gasztalta.

***

Ugyanekkor én úgy aludtam a kibaszott zivatar közepén, mint egy cse-

csemő. Gulab hajnali háromkor közölte, immár hat órája zuhog anél-
kül, hogy egy pillanatra alábbhagyott volna. Én e világon kívül tartóz-
kodtam éppen, egy hete akkor aludtam először igazán mélyen, megfe-
ledkezve az időjárásról, megfeledkezve még a tálibokról is.
Átaludtam az egész éjszakát, és fényes nappal ébredtem fel, az eső
után. Megnéztem az órámat, és leszidtam Gulabot. Az Isten szerelmé-
re, nekem már rég Monagíban kellene lennem, miért nem gondosko-
dott róla, hogy eljussak oda? Miféle vezető ő, hogy hagy elaludni?
Gulab derűlátó volt, és mivel addigra már nagyon jól megtanultunk
egymással kommunikálni, elmondta nekem, hogy tudta, most először
aludtam igazán mélyen, ezért úgy vélte, jobb, ha hagy. Egyébként is,
abban a viharban valószínűleg nem indulhattunk volna el, túl veszé-
lyes lett volna. Azon az éjszakán szóba sem jöhetett az éjjeli gyalogtúra
Monagíba.
Mindenesetre elég rosszul érintett a dolog. Valójában annyira szí-
vemre vettem az újabb csalódást, hogy kiviharzottam a házból. Sok
volt már nekem, hogy a helikopterek sohasem jöttek, hogy Szarava
hirtelen eltűnt, amikor a barlangban rejtőztem, hogy a falu elöljárója
nélkülem kelt útra, most pedig annyi Monagínak is. Jézusom! Elhihe-
tek-e valaha egyetlen istenverte szót is abból, amit ezek az emberek
mondanak?
Olyan sokáig aludtam, hogy elhatároztam, megengedek magamnak
még egy kis fényűzést: a szabadban és hosszan fogok vizelni. Málha-
mellényemben és roppant savanyú arckifejezéssel mentem ki a házból,
átmenetileg teljesen elfeledkeztem arról, hogy életemet e falu lakóinak
köszönhetem. Puskámat benn hagytam, és lassan ballagtam lefelé a
meredek hegyoldalon, amely most pokolian csúszott az eső miatt.
Még mindig úgy véltem, az a legígéretesebb lehetőség, ha próbálok
eljutni a legközelebbi amerikai katonai támaszpontra, az pedig még
mindig Monagí volt. Felnéztem a fölém tornyosuló hegyóriásra, ame-
lyen át kell kelnem, és azt hiszem, összerándultam.
Pokoli túrának ígérkezett, a lábam pedig máris fájt, nem a gondola-
tától, hanem mert gyalogoltam vagy száz métert. A lőtt sebek lassan
gyógyulnak. És Szarava minden erőfeszítése dacára az a láb, tudtam,
még mindig tele volt szilánkkal, ami nem ígért éppen fájdalommentes
sétát a csúcson át.
Mindegy, csak üldögéltem ott a hegyoldalban és próbáltam rendezni
a gondolataimat, eldönteni, tehetnék-e bármi mást azon kívül, hogy
ülök a fenekemen és kivárok egy újabb éjszakát, amikor Gulab és a
fiúk átsegíthetnek Monagíba. Közben pedig mindvégig mérlegeltem a
lehetőséget, hogy a tegnapi bombázás miatt a tálibok bosszúszomjas
megtorlást indítanak a falu ellen.
Az volt a helyzet, hogy élő, lélegző célpont is voltam, nemcsak ele-
ven vészjelzés. Ott ült valahol a hegyekben a hatalmas Sharmak az al-
vezérével, „Commodore Abdullal”, meg a nagy létszámú, képzett sere-
gével, és ennek a rengeteg fegyveresnek lényegében semmi más dolga
nem volt, csak hogy engem megöljön. Márpedig ha sikerül bejutniuk a
faluba és rajtaütniük a házon, ahol lakom, csak nagy szerencsével ver-
hetem vissza őket és kerülhetem el a rövid utazást Pakisztánba, a nyil-
vánosságba és a kivégzésemre.
Jézusom, azok a fickók semmit se szerettek volna jobban a világon,
mint elkapni engem, és bejelenteni az arab televízióadóknak, sikerült
legyőzniük egyet az amerikai haditengerészet elitcsoportjai közül.
Nemcsak legyőzték, de harcban kiirtották, megsemmisítették a men-
tőosztagot, felrobbantották a helikoptert, kivégeztek minden túlélőt,
most pedig, íme, elfogták a legutolsót is.
Minél többet gondolkodtam rajta, annál tarthatatlanabbnak tűnt a
helyzet. Szabrai kecskepásztorai valóban képesek összefogni és vállvet-
ve harcolni a megmentésemért? Vagy az al-Kaida és a tálibok brutális
gyilkosai a végén csak elérik, amit akarnak? Furcsa, de akkor még min-
dig nem fogtam fel a lokhay teljes hatalmát. Senki sem magyarázta el
nekem teljes mélységében. Tudtam, létezik valami, de az ősi törzsi
szokásjog még mindig rejtély volt számomra.
Körbepillantottam a hegyeken, de nem láttam a falun kívülre. Gulab
és az emberei mindig úgy viselkedtek, mintha maga a hegyoldal hem-
zsegne a rejtett veszélyektől, és míg ébresztőként nem nyújtott elfo-
gadható teljesítményt, minden bizonnyal kitűnően ismerte a faluját
körülvevő haramiavidéket.
Éppen ezért növekvő aggodalommal néztem, amikor Gulab futva
ereszkedett le hozzám a hegyoldalban. Szó szerint felrántott a helyem-
ről, majd rángatott maga után a falu alsó vége felé vezető ösvényen.
Futott, és próbált kényszeríteni, hogy tartsam vele a lépést, és közben
mutogatott, és újra és újra azt kiáltotta: – Tálibok! Tálibok itt vannak!
A faluban! Fuss, doktor Marcus, Isten szerelmére, fuss!
Jobb vállát a bal karom alá nyomta, hogy átvegyen valamit megfo-
gyatkozott testsúlyomból, én pedig félig bicegtem, félig futottam, félig
zuhantam lefelé a hegyoldalon. A korábbiakhoz képest ez persze csak
olyasmi volt, mint egy könnyű séta a tengerparton.
Hirtelen belém nyilallt a felismerés, könnyen lehet, hogy harcol-
nunk kell, én meg a házban hagytam a puskámat. A lőszerem ott volt
a rajtam, de nem volt mivel kilőnöm. Akkor tehát rajtam volt az üvöl-
tés sora: – Gulab! Gulab! Állj! Állj! Nincs meg a puskám!
Válaszolt valamit, ami szerintem azt jelenthette afgánul: „Hát te
mekkora kibaszott hülye vagy, mint most kiderült!”
Akármi is váltotta ki belőle a nagy ijedséget, még mindig nem múlt
el, így esze ágában sem volt megállni, amíg menedéket nem talál ne-
künk. Ugráltunk és rohantunk a falu alsóbb ösvényein, amíg megtalál-
ta a házat, amelyet keresett. Berúgta az ajtót, amint beléptünk, bevág-
ta mögöttünk, és lesegített a padlóra. Végre leültem, fegyvertelenül, jó-
részt haszontalanul és baljós előérzettel, mit hozhat a következő óra.
Gulab szó nélkül kinyitotta az első ajtót, és gyorsan elindult. Mint a
rakéta, úgy száguldott el az ablak előtt, és csak nyargalt felfelé a lejtőn,
valószínűleg a Hindukus 100 méteres gyorsasági rekordját akarta beál-
lítani. Isten tudja, hova, de elment.
Három perccel később berúgta az ajtót, és újra berontott a szobába.
Hozta a puskámat, meg a saját AK–47-esét is. Nekem hetvenöt tölté-
nyem maradt, neki, azt hiszem, több rejtőzött a töltényövében. Komo-
ran a kezembe nyomta a Mark 12 mesterlövészpuskát, és egyszerűen
azt mondta:
– Tálibok, doktor Marcus! Harcolunk.
Komolyabbnak láttam, mint addig bármikor. Nem félt, csak eltökélt
volt. Fenn a hegyen, amikor először meglátott engem, Szarava hozta
meg a döntést a társaival, hogy nekem, a sebesült amerikainak, mene-
déket kell adni. Ő az első pillanattól tökéletesen tisztában volt azzal,
hogy a helyzet végül idáig fajulhat. Még ha én nem is láttam át.
Olyan döntés volt ez, amely a kezdet kezdetétől mindenkit érintett
a faluban. Azt gondolom, a legtöbben elfogadták ezt, a falu elöljárója
pedig nyilvánvalóan helyeselte. Láttam néhány gyűlöletet sugárzó ar-
cot, de nem ők voltak többségben. Most pedig a falu rendőre, Moha-
med Gulab kész volt kiállni mellettem népe – hallgatólagos – esküje
szerint.
Nem pénzért tette, hanem becsületből, aminek hagyománya sok ge-
nerációra nyúlik vissza, szerves része két évezred tradíciójának: vendé-
gedet mindhalálig köteles vagy védelmezni! Alaposan megnéztem Gu-
labot, miközben új tárat helyezett az AK-jába. Olyan férfit láttam, aki
éppen belépni készült a küzdőtérre, sötét szemében emberség csillo-
gott, amit mindig ott láthatnak, amikor valaki hősies és önzetlen tettet
hajt végre.
Köszönetét mondtam Gulabnak, és becsattintottam egy új tárat a
puskámba. Kilestem az ablakon, és felmértem a helyzetet. Eléggé lenn
voltunk, majdnem sík terepen, de a tálibok a magasabban fekvő terep-
szakaszról fogják megindítani a támadást, ahogy mindig is szerették.
Elgondolkodtam, vajon Szabrai hány kőből és vályogból épült háza rej-
tett még harcra készülő férfiakat.
A helyzet komoly volt, de nem végzetes. Remek fedezékünk volt, és
nem hiszem, hogy az ellenség pontosan tudta, hol tartózkodunk. A
törzsi harcosokban valószínűleg forrt a düh a sok társuk miatt, akit
megölt a harcban Mikey, Axe, Danny és én. Ez akár öngyilkos bomba-
merénylő bevetését, vagy meggondolatlanul vakmerő rohamot is je-
lenthetett, amelyben akármennyi harcos elvesztésének a kockázatát
vállalják, csak engem elkapjanak. Egyik lehetőségért sem rajongtam.
Másrészt kissé meg is szeppentheti őket a kilátás, hogy akár csak
eggyel is újra meg kell mérkőzniük abból a maroknyi amerikai csapat-
ból, amely korábban valószínűleg 50 százalékát megölte a támadó tá-
lib különítménynek.
Azt persze nyilván tudták, hogy megsebesültem, de azt is, hogy a fa-
lusiak bizonyosan alaposan felfegyvereznek, még ha a saját puskámat
el is vesztettem. Úgy okoskodtam, vagy mindenüket egyszerre vetik be
ellenem, kerül, amibe kerül, vagy módszeresen csinálják a dolgot, és
házról házra küzdik magukat végig a falun, amíg sarokba nem szoríta-
nak engem és Gulabot.
Az ellenség küszöbönálló támadása a védelem gyors, szakszerű
megtervezését kívánta. Gyorsnak kellett lennem, és meg kellett értet-
nem Gulabbal közös stratégiánkat. Tapasztaltságom miatt azonnal
rám bízta a dolgot, erről eszembe jutott, hogy nyilván sohasem hitte el
igazán a sztorimat, hogy orvos vagyok. Tudta, hogy harcoltam fenn a
gerincen, most pedig kész volt alávetni magát az utasításaimnak.
Két zónát kellett fedeznünk, az ajtót és az ablakot. Nem sok értelme
lett volna az ablakból lőni az ösvényen felbukkanó tálibokat, ha a kis
sunyi settenkedő fattyak közül egy pár beosonhat a bejárati ajtón, és
hátba lőhet.
Elmagyaráztam Gulabnak, hogy az ő feladata fedezni a bejáratot,
biztosítani, hogy rendelkezésemre álljon az a töredék másodperc,
amelyre szükségem van, hogy sarkon forduljak, és lekaszáljam őket,
mielőtt ők tüzet nyithatnának. Igazából annak örültem volna a legjob-
ban, ha hangos szóval figyelmeztet, hogy jön az ellenség. Így eljutha-
tok az árnyékba a szoba sarkaiban, és nagyjából hatosával lövöldözhe-
tem le őket ahelyett, hogy csak az élen jövőt terítem le.
Elvben az lett volna a legjobb, ha egy nehéz bútordarabot tolunk az
ajtó elé, csak hogy még egy kis időt szerezzünk. A szobában azonban
nem volt bútor, csak azok a nagy ülőpárnák, amelyek nyilvánvalóan
nem elég nehezek.
Gulab mindenesetre megértette a stratégiát, és lelkesen bólogatott,
ahogy mindig tette, amikor biztos volt valamiben.
– Oké, Marcus – mondta.
Nem kerülte el a figyelmemet, hogy elhagyta a doktort.
Ha majd elkezdődik a csata, Gulab arra az oldalára fog állni az ab-
laknak, ahonnan a legjobban rálát az ajtóra is. Én fogok összpontosíta-
ni mindenféle frontális támadásra. Egyenletesen és pontosan kell majd
lőnöm, nem pazarolhatom a lőszert.
Próbáltam elmondani Gulabnak, őrizze meg a nyugalmát és lőjön
pontosan, csak semmi hisztérikus izgalom! Ha így teszünk, mi győ-
zünk, vagy legrosszabb esetben rendezetlen visszavonulásra kénysze-
rítjük a tálibokat.
Kicsit üres tekintettel nézett rám, és láttam, nem érti, amit mondok.
Bedobtam hát egy régi kifejezést, amit mi mindig használunk harc
előtt:
– Oké, srácok, rajta! Rock and roll!
Gulab azt hitte, mindjárt táncórát adok neki. Jót nevethettünk vol-
na, ha nem olyan komoly a helyzet. És akkor mindketten meghallottuk
a nyitó sorozatokat, magasan fenn a faluban.
Nagyon sok fegyver tüzelt, túlságosan sok. Nevetségesen erős volt a
tűz, hacsak a tálibok nem Szabrai teljes lakosságának kiirtását tervez-
ték. Márpedig tudtam, hogy ez eszükbe se fog jutni, mert egy ilyen tö-
meggyilkosság bizonyosan véget vetne mindenféle támogatásnak
ezekben a hegyvidéki pastu falvakban.
Nem, ilyet nem tesznek! Engem nagyon akarnak, de a világért se öl-
nének meg még száz afgánt is, köztük nőket és gyermekeket, csak
hogy elkaphassanak. A tálibok és al-kaidás fegyvertársaik irgalmatla-
nul kegyetlenek, de ez a Ben Sharmak nem ostoba.
Azonkívül felfigyeltem a lövöldözés ritmusára. Nem a célzott tüzet
vezető kiképzett harcosokra jellemző rövid, éles sorozatok pattogtak.
Valakik hosszú sorozatokat eregettek, én pedig veszettül füleltem. Vá-
lasztűz hangját egyáltalán nem hallottam, és abban a pillanatban rá-
jöttem, mi történik.
Ezek az eszelősök leereszkedtek a fák közül a faluba, most pedig
vaktában lövöldöznek a levegőbe, ahogy gyakran szoktak, fel-le ugrán-
doznak, és azt kiáltozzák: „Halál a hitetlenekre!”
Hülye balfaszok.
Általános céljuk mindig az emberek megfélemlítése, és itt és most
úgy látszott, sikerül is nekik. Hallottam, hogy sikoltoznak a nők, sír-
nak a gyerekek, Szabrai férfinépe pedig még mindig nem lőtt vissza.
Pontosan tudtam, az hogyan hangzana, és nem hallottam semmi
olyasmit.
 Gulabra néztem. Tettre készen állt, mellettem könyökölt az ablak-
ban, egyik szemét az ajtón tartotta. Mindketten kibiztosítottuk fegyve-
rünket.
Fölülünk még mindig hallottuk a sikoltozást, de a lövöldözés elült.
A kis rohadékok valószínűleg most verik a gyerekeket. Ettől legszíve-
sebben felmentem volna a régi helyemre, és egymagam szembeszáll-
tam volna az egész dzsihádista sereggel, de erővel visszatartottam ma-
gamat, nem lőttem, és vártam.
Nagyjából negyvenöt percet várakoztunk, és addigra minden elcsen-
desedett, mintha a tálibok sohasem jártak volna a faluban. Visszatért a
megszokott falusi nyugalom, nyoma sem volt pániknak, vagy sérültek-
nek. Gulabra hagytam a döntést.
– Tálibok elmentek – közölte egyszerűen.
– Mi lesz most? – kérdeztem tőle. – Bagram?
– Bagram nem – rázta a fejét Gulab, majd ezredszer közölte gesz-
tussal és szóval egyszerre. – Helikopter jön.
Az ég felé fordítottam a tekintetemet. Sokszor hallottam már ezt a
helikopteres szart, és rossz hírem volt Gulab számára. – Helikopter
nem jön.
– Helikopter jön – válaszolta.
Mint rendesen most sem tudhattam, mit tud Gulab, vagy hogyan fe-
dezte fel, mi történik. Abban a pillanatban azonban úgy vélte, a táli-
bok bementek a házba, ahol addig laktam, és azzal szembesültek,
hogy eltűntem. Senki sem árult el, házról házra pedig nem merték át-
kutatni a falut, mert tartottak attól, hogy még jobban elidegenítik az
embereket, különösen pedig a falu elöljáróját.
A törzsi harcosoknak ez a felfegyverkezett hordája, amely veszettül
igyekezett elűzni az amerikaiakat és a kormányt, nem működhetett ki-
zárólag önmagára hagyatkozva ezen az oltalmazó hegyvidéken. Helyi
támogatás nélkül kezdetleges utánpótlási rendszerük elenyészne, és
gyorsan fogyásnak indulna az újoncállományuk is. A seregeknek éle-
lemre, fedélre és együttműködésre van szükségük, a tálibok tehát csak
egy bizonyos határig mehettek el az erőszakos megfélemlítésben, ne-
hogy a nagy hatalmú falusi vezetők úgy döntsenek, inkább az ameri-
kaiakat választják.
 Ez volt az oka, hogy kivonultak Szabraiból. Továbbra is körülzárják
majd a falut és várják a lehetőséget, hogy elhurcolhassanak, de az em-
berek mindennapi életét a világ minden kincséért se akarnák komo-
lyan megzavarni. Akkor már öt éjszakát töltöttem ott, a barlangban
töltöttet is beleszámítva, és a tálibok mindössze kétszer léptek be a fa-
luba.
Gulab biztosra vette, hogy elmentek, de abban is ugyanolyan biztos
volt, hogy nem merészkedhetünk vissza a házba. Addigra már majd-
nem délelőtt tíz óra volt, és Gulab úgy döntött, kimegyünk a hegyek-
be.

***

Otthon Texasban elmúlt éjfél, és birtokunkon folytatódott a virrasztás.

A média még mindig azt hangoztatta, hogy a SEAL-járőr tagjai valószí-
nűleg meghaltak, és éppen befutott a soros hívás Coronadóból. Még
mindig semmi hír rólam. Mind tudták, hajnali négykor jön az újabb
telefon, tehát odakinn a meleg júliusi éjszakában mindenki várt.
Anyám szerint az órák múlásával egyre fogyott a remény.
Az emberek azon kezdtek spekulálni, ugyan hogyan maradhattam
életben, ha az amerikai támaszponton senki sem tudja, hol vagyok.
Hír azonban nem nagyon állt rendelkezésre, kivéve azokat a részlete-
ket, amelyeket a média bizonyos szereplői kiötöltek. Az emberek pedig
kezdtek elcsüggedni.
Kivéve, nyilvánvalóan, Morgant és a többi SEAL-t, akik között egy
sem akadt, aki akár lehetőségként hajlandó lett volna mérlegelni a ha-
lálomat. Legalábbis ezt mondták mindig mindenkinek. „Nem halt
meg, amíg mi azt nem mondjuk, hogy meghalt!”
Az Egyesült Államok Fegyveres Erőinek néhány legkeményebb tagja
állt oda vállvetve a tábori lelkészek mellé, és mindegyikük úgy gondolt
rám, mint régi, és remélem, bizalmas barátra és bajtársra. Azokban a
pillanatokban mindegyikük egyedül volt az Istenével. Akárcsak én az
enyémmel, egy fél világgal odébb.
Négykor befutott az újabb hívás Coronadóból. Még mindig semmi
hír. A SEAL-ek pedig kezdték elölről, bátorítottak, megosztották má-
sokkal optimista gondolataikat, elmagyarázták, hogy engem külön ki-
képeztek az ilyen megpróbáltatás átvészelésére. „Ha valaki ki tud
mászni ebből, az Marcus.”
Odakinn a kiszáradt nyári legelőkön, sok ezer marhából álló gulyák
között az amerikai haditengerészet himnuszának szavai visszhangzot-
tak az éjszakában. Nem voltak szomszédok, akiket felvert volna ál-
mukból, mert sok kilométeres körzetből mindenki a mi udvarunkon
tartózkodott. Anyám azt meséli, azon az éjszakán mindenki ott volt
nálunk, megint majdnem háromszázan. És mindenki csatlakozott
anyámhoz és apámhoz meg a SPECWARCOM vasembereihez, csak áll-
tak ott, és torkaszakadtából zengte mindenki: „Ó, hallj meg minket,
amikor hozzád kiáltunk, SEAL-ekért levegőben, földön és vízen!”

***

Úgy döntöttünk tehát, hogy kiszökünk a faluból. Puskánkat markolva

elhagytuk kis vályog- és kőerődünket, és még lejjebb indultunk a he-
gyen. Én fájdalmak között tettem meg kétszáz métert egy lapos meg-
művelt parcelláig, amelyet nemrég arattak le. Akkor már csak a csu-
pasz föld maradt, de boronált föld, mintha készen várná az újabb ve-
tést.
Észrevettem én már ezt a földdarabot a kettes számú ház ablakából,
fenn a hegyoldalban. Becslésem szerint nagyjából akkora volt, mint
két amerikaifutball-pálya, és minden oldalán száraz sziklás talaj hatá-
rolta. Ideális leszállóhely egy helikopternek, jutott eszembe, biztos,
hogy az egyetlen alkalmas terület, amit eddig idefenn láttam. Olyan
hely volt, ahol a pilóta leteheti az MH–47-est anélkül, hogy kockáztat-
ná, hogy fákba ütközik vagy leborul valami meredélyről, vagy esetleg
azt, hogy a tálibok csapdájának közepén landol.
Néhány pillanatig mérlegeltem, hogy nagy SOS-t írok a porba, de
Gulab aggódott valamiért, és félig kicipelt, félig kilökdösött a szántó-
földről, vissza a hegyi lejtőkre. Ott aztán talált nekem pihenőhelyet az
ösvény oldalában, ahol egy bokor alatt fedezékbe húzódhattam. A bo-
kor ráadásul rogyásig volt szederrel. Én tehát kényelmesen behevered-
tem az árnyékába, váratlan fényűzésként ettem a szedret, nem volt
még teljesen érett, de nekem pokolian ízlett.
 Akkor más ismét feneketlen csend honolt, és az én iskolázott mes-
terlövész fülem, amely addigra talán élesebb lett, mint valaha, nem
észlelt szokatlan hangot a bozótban. Sehol egy gally reccsenése, se a fű
szokatlan suhogása. Sehol szokatlan árnyék egy fa mögött. Semmi.
Rövid ideig ott várakoztunk, mielőtt Gulab felállt, és kicsit előre-
ment, majd visszafordult, és odasúgta: – Megyünk! Most!
Jól megmarkoltam a puskámat, és erővel jobb felé fordítottam a tes-
temet, készen, hogy felfelé vonszoljam magamat. Olyan mozgás volt
ez, ami azon a héten nagyon sok összpontosítást és erőfeszítést köve-
telt.
Nem tudom, miért, de valami azt súgta, nézzek fel, tehát hátrapil-
lantottam a mögöttünk húzódó hegyoldalra. Hát pontosan ott ült, na-
gyon csendesen, egyenesen rám szegezett tekintettel, semmilyen ér-
zelmet nem mutatva Sharmak, a tálib vezér, az ember, akit elfogni
vagy megölni jöttem.
Csak egy szemcsés, nem túl jó fényképet láttam róla, de nekem elég
volt. Biztos voltam benne, hogy ő az, és azt hiszem, ő tudta, hogy én
tudom. Szikár ember volt, mint a tálibok valamennyien, negyvenes,
hosszú fekete, vöröses szálakkal tarkított szakállal. Fekete afgán öltö-
zéket viselt, vörös mellényt és fekete turbánt.
Úgy emlékszem, zöld volt a szeme, és olyan gyűlölet sütött belőle,
amely megolvasztotta volna az amerikai hadsereg bármelyik harcko-
csiját. Meredten átbámult rajtam, és egy szót se szólt. Észrevettem,
hogy nincsen fegyvere, mire szorosabban megmarkoltam a Mark 12-
est, és nagyon lassan feléje fordítottam, amíg a cső nem irányult egye-
nesen a két szeme közé.
Nem félt. Nem rezdült, nem mozdult, én pedig heves késztetést
éreztem, hogy lelőjem a fattyút, ott és akkor a hegyen. Végtére is ezért
jöttem, vagy hogy foglyul ejtsem, de utóbbira nyilvánvalóan nem volt
mód.
Sharmak körül ott állt a serege. Ha lelövöm, húsz másodperccel sem
éltem volna túl. Az emberei szitává lőttek volna engem is meg Gulabot
is, majd, imádott főparancsnokukat megbosszulandó, valószínűleg le-
mészárolták volna az egész falut, a gyerekeket is. Átgondoltam ezt, és
lemondtam a lelövéséről.
 Azt is figyelembe vettem, hogy Sharmak láthatóan nem akar azon-
nal lelövetni. Gulab jelenléte miatt abszolút patthelyzet állt elő, Shar-
maknak esze ágában sem volt lelövetni Szabrai elöljárójának legidő-
sebb fiát. Én hasonlóképpen nem éreztem ellenállhatatlan vágyat az
öngyilkosságra. Mindenki visszafogta magát, senki se lőtt.
Sharmak csak ült ott, és akkor Gulab odabólintott a tálib vezérnek,
aki – észrevettem – egészen apró biccentéssel válaszolt, mint a base-
ballban a fogó játékos jelzését nyugtázó dobó. És erre Gulab lassan
odament hozzá, Sharmak pedig felállt, majd mindketten hátat fordí-
tottak nekem, és kicsit feljebb ballagtak a hegyoldalban.
Valószínűleg csak egyetlen kérdés volt, amelyet megvitattak. Bele-
egyeznek-e végre Szabrai lakói a kiadásomba? Én pedig nem tudhat-
tam, milyen messzire hajlandó még elmenni Gulab a védelmemben.
Így hát visszaroskadtam a szederbokor alá. Fogalmam sem volt, ho-
gyan fognak dönteni ezek a hegylakó törzsi harcosok, ugyanis a maga
módján eddig mindkettő hajthatatlannak bizonyult, ragaszkodott az
elveihez. A könyörtelen gyilkos, aki Afganisztán harcos megmentőjé-
nek látta magát, most komolyan tanácskozott a falu rendőrével, a férfi-
val, aki késznek látszott mindent kockára tenni, csak hogy engem
megvédjen.
 12

„Kettő-kettő-nyolcas! Itt a kettő-kettő-nyolcas!”

A korai hívásnak csakis egyetlen oka lehetett: megtalálták
a holttestemet a hegyen… A vonal másik végén megszólalt
egy hang: – Összegyűlt a család?

Talán öt percig beszélhettek, és együtt jöttek vissza. Ben Sharmak pár

pillanatig rám meredt, majd visszakapaszkodott a hegyoldalba a sere-
géhez. Gulab leereszkedett hozzám a lejtőn, és próbálta elmagyarázni,
hogy Sharmak ultimátumot adott neki: Vagy kiadjátok az amerikait,
vagy megöljük a családod minden tagját.
Gulab ismerős elutasító kézmozdulatával legyintett, majd mindket-
ten figyeltük, ahogy a tálib vezér eltűnik a fák között. A falusi zsaru
aztán a kezét nyújtotta, talpra segített, és megint elvezetett valahova
az erdőn át. A lejtőkön lefelé félig cipelt, mindig figyelt sérült bal lá-
bamra, míg el nem értünk egy kiszáradt folyómedret.
Ott megpihentünk, őrködtünk, figyeltük a tálib mesterlövészeket,
de senki sem mutatkozott. És a fák között körülöttünk mindenütt is-
merős arcok bukkantak fel Szabraiból, lövésre készen tartott AK-val,
védelmezésünkre készen.
Legalább negyvenöt percig vártunk, és akkor a hegy istentelen
csendjében megérkezett még két fickó a faluból. Nyilvánvalóan ne-
künk jeleztek, induljunk, most, ebben a pillanatban.
Kétfelől a hónom alá nyúltak, úgy támogattak, és felvezettek a fák
között az őrülten meredek hegyoldalon. Be kell ismernem, már nem
tudtam, mi történik, hova megyünk, vagy nekem mit kellene tennem.
Annyit megértettem, hogy nem mehetünk vissza a faluba, az ultimá-
tum pedig, amit Gulab kapott, nagyon nem tetszett.
Itt voltam egyedül ezekkel a pastukkal, értelmes terv nélkül. A lá-
bam lassan halálra kínzott, alig tudtam ráállni, a két fickó, aki vitt, a
teljes testsúlyomat cipelte. Egy kis, durván a sziklafalba vájt lépcsősor-
hoz értünk. Mögém álltak, és a vállukkal toltak fel.
Én értem fel elsőnek a legfelső lépcsőre, és amint felléptem, szemtől
szembe találtam magam egy afgán harcossal, akit addig még nem lát-
tam. AK–47-es volt nála, tűzkészen a vállánál tartotta, és amikor meg-
látott, felemelte. A sapkájára néztem, és megláttam egy jelvényt, ami-
től majdnem megállt a szív verésem. Ez állt rajta: BUSH FOR PRESI-
DENT! (Busht elnöknek!)
Az afgán különleges hadviselési alakulatok katonája volt, én meg
pánikba estem, mert az afgán hegylakók ruházatát viseltem, ugyan-
olyat, mint a tálibok. De rögtön mögüle az aljnövényzeten átgázolva
előbukkant két amerikai ranger, szabályos harci gyakorló egyenruhá-
ban, felemelt gépkarabéllyal, az első egy jól megtermett fekete srác
volt. Mögöttem, hihetetlen lélekjelenléttel, Gulab a BUD/S-évfolya-
mom számát bömbölte, amelyet a háromágú szigonyos varázstetoválá-
somon látott: „Kettő-kettő-nyolcas! Itt a kettő-kettő-nyolcas!”
A ranger arcán hirtelen hatalmas mosoly áradt szét. Egyetlen pillan-
tással felmérte öles termetemet, és egyetlen szót mondott:
– Amerikai?
Épp csak bólintottam, máris akkora ordítást eresztett meg, hogy
visszhangoztak belé a környező hegyoldalak.
– Marcus az, srácok! Megtaláltuk, megvan!
Azzal odarohant hozzám, a karjába kapott, én pedig éreztem a ve-
rejtéke szagát, a harci felszereléséét meg a gépkarabélyáét, az otthoni
szagokat, a szagokat, amelyek között élek. Amerikai szagokat.

***

Próbáltam nyugodt maradni, nem összeroppanni, leginkább azért,

mert egy SEAL soha nem mutatkozna gyengének egy ranger előtt.
– Hé, tesó! – mondtam. – De örülök, hogy látlak!
Addigra kitört a káosz a hegytetőn. Mindenfelé hadseregbeli srácok
kezdtek előjönni a fák közül. Rögtön láttam, hogy igazán meghajtot-
ták magukat. Viharvert volt az egyenruhájuk és felszerelésük, minden-
ki ábrázatán több napos borosta. Sár borította őket, ápolatlanok vol-
tak, de mindenkinek fülig ért a szája. Úgy sejtettem – és kiderült, iga-
zam volt –, hogy múlt szerda kora reggel óta kutattak idekinn a rajom
után. A pokolba, akkor pedig kinn töltötték a szabadban a nagy zivatar
éjszakáját is! Nem csoda, hogy kissé zilált a külsejük.
Akkor már vasárnap volt. Uramisten, de csodálatos volt újra angol
szót hallani, a hétköznapi szavakat, a sokféle amerikai akcentust, a
meghitt, ismerős kifejezéseket. Ha eltölt az ember valamennyi időt el-
lenséges, idegen környezetben úgy, hogy senkivel nem tud beszélni,
akkor, ha megmenti a saját fajtája – kemény, magabiztos, szervezett
srácok, dolgukat értő, jól képzett, állig felfegyverzett profik, akik ké-
szek bármire és majd szétveti őket a baráti érzés –, hát az a lehető leg-
csodálatosabb érzés. Az ilyen pillanat előzményeinek átélését azonban
senkinek sem kívánom.
A rangerek azonnal munkához láttak. Egy százados kiadta a paran-
csot, hogy egy csapat vigyen ki az erdőből, fel egy magasabban fekvő
terepszakaszra. Felcipeltek a lejtőn, majd leültettek egy kecskekarám
mellé. Travis szanitéc azonnal nekilátott ellátni a sebeimet. Eltávolí-
totta a régi kötéseket, amelyeket még Szarava rakott rám, új gyulladás-
gátló krémet kent fel, majd újrakötözte a sebeket. Adott tiszta vizet és
antibiotikumot. Mire végzett, már fenemód közel jártam ahhoz, hogy
embernek érezzem magam.
Vidám volt a légkör, hiszen a srácok mind úgy érezték, teljesítették
küldetésüket. Minden harcoló amerikai megérti ezt az ünnepélyes ér-
zést, mert belegondol, hogy oly sok minden sikerülhetett volna balul,
olyan nagy bajt kerültünk el harcászati szaktudásunknak köszönhető-
en, olyan sokszor győztünk kétesélyes helyzetben.
Ezek a rangerek és zöldsapkások sem voltak mások. Isten tudja ho-
gyan, de élve rám találtak a több száz négyzetkilométernyi hegyvidéki
terepen. De tudtam, nem fogják fel igazán, milyen rendkívül veszélyes
helyzetben vagyunk valamennyien. Elmondtam nekik, mekkora lét-
számú tálib csapat van a környéken, hányan szálltak szembe velünk
Murphy Hegygerincén. Beszámoltam nekik Sharmak és teljes serege
jelenlétéről, olyan közel, hogy talán most is figyelnek minket… nem,
egészen bizonyosan figyelnek. Mind összegyűltünk itt, és ha megtá-
madnak, félelmetes erővel védekezhetünk, de akkor is súlyos ember-
hátrányban lennénk, és immár mindannyian a tálibok bekerítő gyűrű-
jében vagyunk, nem csak én egyedül.
 Részletesen kikérdeztem, ugyanakkor tájékoztattam is őket. Minde-
nekelőtt elmondtam, hogy az én srácaim mind elestek a harcban, Mi-
key, Axe és Danny is. Ezt különösen nehéz volt, mert eddig még senki-
nek sem mondtam el. Nem volt senki, akinek jelenthettem volna,
olyan pedig végképp nem, aki megértette volna, mint jelentettek ne-
kem azok a srácok, és micsoda tátongó űrt hagytak maguk után az éle-
temben.
A két combomon még mindig látszottak a feljegyzéseim az útvona-
lakról, távolságokról és terepviszonyokról. Megmutattam nekik a terü-
leteket, ahol tudomásom szerint a tálibok táboroztak, segítettem ne-
kik bejelölni a helyeket a térképeken. Itt, itt és itt, srácok, ezek azok a
helyek, ahol tartózkodnak. A helyzet úgy állt, hogy a rohadékok min-
denütt ott voltak, teljes körben körülöttünk, és csak az alkalomra vár-
tak.
Volt egy olyan érzésem, hogy Sharmak már megtanulhatta, érdemes
óvatosnak lennie, ha túlerejű amerikai tűzerővel kerül szembe. A
hegygerincen a fél seregét kiirtottuk mindössze négyen. Most sokkal
több gyűlt össze belőlünk a kecskekarámok körül, amíg Travis szanitéc
előadta a magánszámát.
Megkérdeztem a rangerek századosát, hány sráca van, mire ő azt fe-
lelte:
– Jók vagyunk! Húsz!
Nekem ez kicsit kevésnek tűnt, ugyanis Sharmak akár az al-Kaida
segítségével könnyen visszaállíthatta teljes, 150-200 fős harcos létszá-
mát.
– Vannak harci helikoptereink, Apache hatvannégyesek, készenlét-
ben – közölte a százados. – Bármi, amire szükségünk lehet. Jók va-
gyunk!
Én ismét hangsúlyoztam, hogy kétségkívül körül vagyunk zárva, ő
pedig azt felelte:
– Ez szent igaz, Marcus! Ennek megfelelően fogunk eljárni.
Mielőtt elindultunk, megkérdeztem, hogy a fenébe találtak rám, és
kiderült, a vészjelzőm vezette nyomra őket, amelyet fenn a hegyen ki-
tettem a kis kőház ablakába. A fölöttünk átrepülő gépek és helikopte-
rek személyzete vette az adást, majd bemérték a forrást a faluban. Ab-
ban szinte teljesen biztosak voltak, hogy a PRC–148-as adóvevő tulaj-
donosa az elsőnek kiküldött SEAL-járőr valamelyik tagja, de mérlegel-
niük kellett azt a lehetőséget, hogy a készüléket esetleg megszerezhet-
ték a tálibok.
Ebben az esetben azonban nem gondolták, hogy afgán törzsi harco-
sok működtetik az adóvevőt, mert valószínűtlennek találták, hogy a
vészjelzést olyan fickók kapcsolták be és irányították az égre, akiknek
halvány fogalmuk sincs a rendeltetéséről.
Ezért arra következtettek, hogy a SEAL-ek egyike itt tartózkodik
lenn a faluban, vagy legalábbis valahol piszok közel hozzá. Így aztán a
srácok lépésről lépésre több oldalról megközelítettek, és közben vala-
hogy sikerült elhúzni vonóhálójukat a tálibok hálója mellett. Aztán
egyszer csak ott álltam előttük, olyan maskarában, mintha Oszama
bin Laden alvezére lennék, két karommal úgy ölelve két törzsi harcost,
mintha három vidám, hegynek felfelé támolygó részeg lennénk, a há-
tunk mögül pedig egy falusi rendőr azt rikoltozza, hogy: „Kettő-kettő-
nyolcas!”
Gulab vezetésével elindultunk a faluba, és visszaköltöztünk a máso-
dik házba, abba, amelyikben a vihart vártuk ki. A hadsereg biztosító
kordont vont egész Szabrai köré a katonák komoly harcértékű csoport-
jából, főként rangerekből és zöldsapkásokból. Mielőtt útra keltünk,
kénytelen voltam közölni, hogy azt reméltem, a SEAL-ek fognak ki-
menteni – mert most majd biztosan sok piszkos megjegyzést kell el-
tűrnöm tőlük. Ilyesmiket: „Látjátok! A SEAL-ek bajba keverednek, és a
hadsereget kell kiküldeni, hogy kivakarja őket a szarból, mint mindig!”
Ezzel hangos tetszésnyilvánítást arattam, de a tréfálkozás nem lep-
lezte örök hálámat mindazért, amit kockáztattak a megmentésemért.
Igazán remek srácok voltak, profik, akik teljes mértékben uralták a
helyzetet. Először rádión jelentették támaszpontjuknak, hogy megta-
láltak, az állapotom stabil, és nem fogok meghalni, de a járőr másik
három tagja sajnos elesett a harcban. Hallottam, amikor megerősítet-
ték, biztonságba helyeztek, de egyelőre még egy potenciálisan ellensé-
ges afgán faluban tartózkodtunk, tálib és al-Kaida-harcosok gyűrűjé-
ben. Kiürítést kértek, amint leszáll az éjszaka.
Hosszan kikérdeztek, én pedig próbáltam elmagyarázni, mit tettem
a csatában, majd utána. És egész idő alatt be-beszaladtak a kölykök
meglátogatni. Teljesen elleptek, a karomba csimpaszkodtak, átölelték
a nyakamat, beszéltek, kiabáltak, nevettek. A falu felnőtt lakói is bejöt-
tek, és ragaszkodnom kellett hozzá, hogy maradhassanak, különösen
Szarava, aki újra előkerült, és Gulab, aki sohasem hagyott el. Nekik
kettőjüknek köszönhettem az életemet.
Még nem találták meg Mikey, Danny és Axe holttestét, így hosszú
időt töltöttünk műholdas fotók tanulmányozásával, hátha meg tudom
mutatni a pontos helyet, ahol elestek. A seregbeli srácok tudtak ezt-
azt a csatáról, de sok információval tudtam kiegészíteni az összképet.
Különösen fontos volt elmagyaráznom, hogyan vonultunk vissza Mi-
key parancsnoksága alatt, majd hogyan folytattuk a hátrálást, miért
történt úgy, hogy sohasem kínálkozott más lehetőségünk, csak a he-
gyen egyre lejjebb venni fel védőállást, mindig csak még lejjebb.
Felidéztem, hogyan tartotta Axe lehengerlő bátorsággal a balszár-
nyunkat, és hogyan folytatta Danny, akit sokszor meglőttek, a tüzelést,
mert utolsó leheletéig próbálta tartani a jobbszárnyat. És hogy a végén
egyszerűen túl sok volt az ellenség, túl nagy tűzerővel, túl sokkal a
nagy erejű orosz RPG-gránátból, abból a fajtából, amelyik végül Axe-et
és engem egy pillanat alatt kirobbantott a csatából.
A tálibok természetesen súlyos emberveszteséget szenvedtek. Úgy
tűnt, ezt mindenki tudja. Azt hiszem, valamennyien, akik abban a kis
szobában összegyűltünk, Gulabot is beleértve, úgy véltük, a tálibok
nem fognak megkockáztatni még egy frontális támadást az amerikaiak
ellen. Ezért tehát kivártuk, amíg a nap kezd lebukni a hegyek mögött,
és én elbúcsúztam az összes gyerektől, akik közül sokan sírva fakad-
tak. Szarava csak csendesen elillant, soha többé nem láttam.
Gulab levezetett bennünket a falu alsó végénél elterülő sík mezőre,
és a támaszponttal folyamatos rádiókapcsolatot tartva ott vártuk ki az
időt. A rangerek körkörös védelmet alakítottak ki a mező szélén, hátha
a tálibok elszánják magukat egy végső támadásra. Tudtam, ott vannak
valahol körülöttünk, és egy percre sem vettem le a szememet a hegyol-
dalról, miközben ott üldögéltünk, a hadsereg nagyjából húsz katonája,
és úgy húsz falusi, azok a férfiak, akik kezdettől kitartottak mellettem.
Ültünk együtt a sötétben, hátunkat egy kőfalnak vetve, néztük a
mezőt, és csak vártunk. Röviddel este tíz előtt, valahonnan messziről a
magas horizonton túlról, meghallottuk egy nagy amerikai katonai he-
likopter távoli, de félreismerhetetlen csattogó zaját.
 Láttuk, hogy kört ír le, jó távol azoktól a lejtőktől, ahol hitem sze-
rint a tálib és al-kaidás főerő táborozott. És abban a pillanatban Gulab
váratlanul megragadta a karomat, és azt sziszegte: „Marcus! Marcus!
Tálibok!”
Szememet meresztve felnéztem a meredek lejtőre, és a sötétben fe-
hér fényeket láttam, amelyek gyorsan mozogtak keresztben a hegy
háttere előtt. „Tálibok, Marcus! Tálibok!”
Éreztem, hogy Gulab valóban aggódik, tehát odahívtam a rangerek
századosát, és felhívtam a figyelmét a veszélyre.
Valamennyien azonnal reagáltunk. Gulab, akinél nem volt fegyver,
az én puskámat kapta fel, és két társával segített felmásznom a falra,
majd leugrani a sokkal mélyebben fekvő másik oldalra. Sok falusi mint
az őrült rohant fel a hegyoldalon sziklás otthonába. Nem úgy Gulab. Ő
tűzelőállást foglalt el a fal mögött, mesterlövészpuskámat egyenesen a
hegyoldalon mozgó ellenségre irányozta.
A hadsereg híradós katonái akcióba léptek, és a helyszínre rendelték
az amerikai légierő gépeit, amelyekről tudtuk, valahol nem messze vá-
rakoznak. Vadászbombázókat és harci helikoptereket, amelyek azon-
nal készek csapást mérni a hegyre, ha csak a gyanúja felmerül, hogy a
tálibok megpróbálhatják lelőni az érkező mentőhelikoptert.
Úgy gondoltam, nyilvánvaló, hogy egy utolsó nagy támadást tervez-
nek, egy végső, elkeseredett kísérletet a megölésemre. Felkaptam egy
éjjellátót, és én is harcállást foglaltam a fal mögött, a lövészeket segítő
megfigyelőként. Ha kell, próbálom kiszúrni a hegyi harcosokat, és pró-
bálom egyszer s mindenkorra megszögelni őket.
Láttuk, hogy a mentőhelikopter még mindig jócskán a távolban jár,
amikor az Egyesült Államok harcosai, akiknek nyilvánvalóan nagyon
tele volt már a hócipőjük ezzel a kibaszott Ben Sharmakkal, úgy dön-
töttek, hadd szóljon! Süvöltve átvágtak a feneketlenül sötét meredé-
lyek fölött, és kirobbantották a szart azokból a hegyoldalakból: bom-
bával, rakétával, mindennel, amijük volt. Gyilkos robbanóanyag-vihart
zúdítottak rájuk. Senki se maradhatott ott életben.
Azon az éjszakán a tálibok számára kialudtak a fények. A tüzeiket és
a lámpásaikat, mindent kioltottak a csapások. Én meg csak kuporog-
tam ott, és kiabáltam a célpontadatokat a mellettem kucorgó híradós-
nak. Meghatároztam a tálibok tartózkodási helyét, tettem, amire kiké-
peztek Akkor már felálltam, és mosolyogtam, úgy néztem, ahogy az
enyémek porrá zúzzák azokat a kis szarházikat, akik megverték a gye-
rekeimet, és megölték a bajtársaimat. Baszódjanak meg, nem igaz?
Komor mosoly volt, elismerem, de ezek a fickók vadásztak rám,
megkínoztak, üldöztek, nagyjából négyszázszor próbáltak megölni,
felrobbantottak, hajszál híján elraboltak, kivégzéssel fenyegettek. Most
pedig a bajtársaim adnak nekik, ahogy kell. Gyönyörű! Láttam egy je-
lentést, amely megerősítette, hogy harminckét tálib és al-kaidás halt
meg ezen az éjszakán. Nem elég.
A Hindukus bércei között tomboló csatazaj elhalt, az amerikai légi
csapás véget ért. A leszállási zónát megtisztították és biztosították, a
mentőhelikopter pedig már száguldott is be föléje dél felől.
A zöldsapkások még mindig rádióztak, ők irányították a pilóta lan-
dolását a falu frissen szüretelt ópiumföldjén. A helikopter rotorjai zöl-
den foszforeszkáló kisüléskört írtak az éjszakai levegőbe.
Hallottam, hogy meredeken ereszkedik felénk. Mindent átjáró,
megsemmisítő, fülsiketítő zaj volt, inkább mennydörgött, mint vissz-
hangzott a Hindukus magas csúcsai között. A hegyek hátborzongató
csendje meghátrált ez előtt az éjszakai decibelroham előtt. A föld
megremegett, a por kavargó homokviharrá verődött. A rotorok sikolt-
va hasították a tiszta hegyi levegőt. A legszebb hang volt, amit életem-
ben hallottam.
Lassan repült be a mező fölé, és tőlünk néhány méterre szállt le. A
raktérparancsnok leugrott a földre, és kinyitotta a fő ajtót. A srácok
besegítettek a kabinba, és Gulab is jött velem. Azonnal felemelked-
tünk, egyikünk se nézett ki a feketeségre, a kivilágítatlan Szabrai falu-
ra. Én, mert tudtam, úgyse látunk semmit, Gulab, mert nem tudta, mi-
kor vezet majd újra erre az útja. A tálibok őt és családját célba vevő fe-
nyegetései sokkal komolyabbak voltak, mint ő bármikor elismerte.
Félt a helikoptertől, és a rövid úton Aszadábádig végig markolta a
karomat. Ott pedig mindketten kiszálltunk. Én mentem tovább Bag-
ramba, Gulabnak azonban pillanatnyilag a támaszponton kellett ma-
radnia, a szülőföldje peremén, és segíteni az amerikai haderőt minden
módon, ahogy csak tudja. Búcsúzóul megöleltem ezt a meglehetősen
kiismerhetetlen pastu harcost, aki kockára tette az életét az enyémért.
 ***

Semmit se várt cserébe, de én még egyszer megpróbáltam neki aján-

dékozni az órámat. Ő azonban visszautasította, ahogy korábban már
négyszer is.
Számomra fájdalmas volt a búcsúnk, mert nem ismertem az ő nyel-
vén a szavakat, amelyekkel köszönetét mondhattam volna. Sohasem
fogom megtudni, de talán ő is mondott volna nekem valamit, ha is-
merte volna a megfelelő szavakat. Talán keresetlen, szeretetteli sza-
vakkal azt mondta volna: „Te lármás fattyú, olyanok a lépteid, mint az
elefánté!” Vagy: „Mi a bajod a legjobb kecsketejünkkel, seggfej?”
De egyikünk se tudott mit mondani. Én hazafelé tartottam, ő meg
lehet, hogy soha többé nem térhet haza. Útjaink, amelyek olyan várat-
lanul és akkora erővel keresztezték egymást mindkettőnk életét meg-
változtató találkozásunkkal, perceken belül szétválnak.
Felszálltam a bagrami támaszpontomra induló nagy C–130-asra.
23.00-kor szálltuk le a fő leszállópályán, pontosan hat nappal és négy
órával azután, hogy Mikey, Axe, Danny és én ugyanitt heverésztünk a
földön, bámultuk a távoli, hófödte csúcsokat, nevettünk, tréfálkoz-
tunk, mindenre optimistán tekintettünk, és fogalmunk sem volt a tűz-
próbáról, ami fenn a hegyek között vár ránk. Kevesebb mint egy hete,
de ezer éve is lehetett volna.
Négy orvos várt, és minden létező segítség, amire csak szükségem
lehetett. Dolgozott a támaszponton néhány ápolónő is, legalább az
egyikük ismert a kórházban végzett önkéntes munkám idejéből. A
többiek is megdöbbentek, amikor megláttak, de az az egy nővér vetett
rám egy pillantást, ahogy ott álltam a gép hátsó rámpáján, felkiáltott
és sírva fakadt.
Tényleg borzalmasan néztem ki. Majdnem 17 kilót veszítettem a
testsúlyomból, arcomat horzsolások és zúzódások borították a zuha-
nástól az egyes számú hegyről, a törött orromat még rendesen helyre
kellett rakni, fájt a lábam, a szétvert csuklóm meg a hátam iszonyato-
san, ahogy az fáj, ha az embernek megreped három csigolyája. Isten
tudja csak, mennyi vért veszítettem. Fehér voltam, mint egy kísértet,
és alig tudtam járni.
 Visszautasítottam a hordágyat, és a fájdalommal nem törődve in-
kább rátámaszkodtam az egyik orvosra.
– Gyerünk, öregem – mondta – Hadd fektessük hordágyra!
Én azonban ismét csak a fejemet ráztam. Kaptam már egy adag
morfiumot, hát próbáltam megállni segítség nélkül. Odafordultam a
dokihoz, a szemébe néztem, és azt mondtam neki:
– A saját lábamon szálltam fel, és úgy is megyek le, egyedül. Megsé-
rültem, de azért még SEAL vagyok, és engem nem intéztek el. Megyek.
Az orvos csak megcsóválta a fejét. Nagyon sok olyan sráccal találko-
zott már, mint én, és tudta, semmi értelme vitatkozni. Nyilván megér-
tette, hogy akkor csak egyetlen gondolat járt a fejemben: miféle SEAL
lennék, ha úgy kellene lesegíteniük a repülőgépről? Nem, uram. Ebbe
nem egyezem bele!
Nagyon lassan, a magam erejéből mentem le a rámpán, és beléptem
hátországi támaszpontomra. Addigra még két ápolónő tört ki
könnyekben. Én meg azt gondoltam: Hála Istennek, hogy anyám egye-
lőre nem lát!
Na, abban a pillanatban rogytam össze. Az orvosok és a nővérek
odarohantak, hordágyra tettek, majd be a mentőbe, onnan pedig egye-
nesen a kórházi ágyra. Minden istenverte szart kibírtam, amit az a ki-
baszott ország rám mért, újabb, tízszeres erejű Pokoli Hetet csináltam
végig, de most már megmentettek.
Valójában nagyon pocsékul éreztem magam. A morfium nem volt
olyan jó, mint az ópium, minden istenverte porcikám sajgott. Hivata-
los fogadásomra megjelent a SEAL-egységparancsnok, Kent Pero kor-
vettkapitány az orvosom, Carl Dickens ezredes kíséretében.
A magas rangú tiszt, aki mindig emlékezett a keresztnevemre, be-
szállt velem a mentőbe. Ült mellettem, megmarkolta a karomat, és azt
kérdezte, hogy vagyok. Azt válaszoltam: – Igenis, uram. Remekül!
De ő csak megrázta a fejét és annyit mondott: – Marcus!
És láttam, hogy ennek a kemény embernek, a főnököm főnökének,
könnyek csorognak az arcán, a megkönnyebbülés könnyei, azt hiszem,
amiért életben vagyok. Jó ideje ekkor fordult elő először, hogy olyasva-
lakivel voltam, akinek valóban számítottam, első ízben azóta, hogy
Mikey, Axe és Danny meghalt.
 Ez pedig már nekem is túl sok volt, ott a mentőben sírva fakadtam.
Amikor összeszedtem magam, Pero korvettkapitány megkérdezte,
szükségem van-e valamire, mert mindegy, mi az, ő megszerzi.
– Igenis, uram – feleltem, miközben a lepedővel törölgettem a sze-
mem. – Gondolja, hogy kaphatnék egy sajtburgert?
Amint biztonságba helyeztek Bagramban, nyilvánosságra hozták ki-
mentésem hírét. Akkor ugyan már órák óta az amerikai fegyveres erők
oltalma alatt álltam, de a haditengerészet nem akarta, hogy bárki ün-
nepelni kezdjen, amíg nem vagyok igazán és végleg biztonságos he-
lyen.
A hír úgy száguldottá körbe a világot, mint egy irányított rakéta:
Bagram-Bahrein-SATCOM-SPECWARCOM Coronado-közvetlen tele-
fonhívás a farmra.
A szokásos hívás időben, aznap délután kettő körül befutott, és
mindenki egy újabb „semmi hírre” számított négykor, de háromkor
megcsördült a telefon. Korán. Apám szerint amikor Gothro főnök ki-
jött a házból, átvágott a tömegen és megmondta anyámnak, hogy Co-
ronadóból keresik, anyám majdnem elájult. Akkor úgy érezte, a hívás
csakis egyet jelenthet, az ő kis angyalkájának (aki én volnék) a halálát.
Gothro főnök betámogatta a házba, és az első, amit meglátott, Mor-
gan és a másik fivérem, Scottie volt, akik összeölelkeztek, és megállít-
hatatlanul zokogtak. Mindenki azt hitte, ők már tudják a rossz hírt. A
korai hívásnak csakis egyetlen oka lehetett: megtalálták a holttestemet
a hegyen.
Gothro főnök odakísérte anyámat a telefonhoz, és közölte vele, bár-
mi is a hír, szembe kell néznie vele. A vonal másik végén megszólalt
egy hang: – összegyűlt a család? Megtaláltuk Marcust! Marcus nálunk
van! És stabil az állapota.
Anyám kezdett összeroskadni, Scottie gyorsan odaugrott, nehogy a
földre essen. JJ Jones tengerész főhadnagy az ajtóhoz rohant, kiállt a
tornácra, és csendet kért, majd elrikkantotta magát: – Megtalálták,
emberek! Marcust kimentették!
Azt mesélik, a kirobbanó üvöltést ott Kelet-Texas eldugott vidékén
talán még a 88 kilométerre fekvő Houstonban is hallották. Morgan
szerint nem átlagos üdvrivalgás volt, mert ez spontán tört ki. Fülsiketí-
tő erővel. Mindenkiből egyszerre, torkaszakadtából szakadt fel a meg-
könnyebbülés.
Ötnapos virrasztás végét jelezte, melynek során istenfélő emberek
imák millióit ajánlották az Úrnak. Abban a bejelentést követő másod-
percben megértették, hogy azokra az imákra szükség volt, és meghall-
gattattak. Számukra ez a hit igazolása volt, a megtörhetetlen remény-
kedésé és hité.
Azonnal felvonták a zászlót, és a csillagos-sávos lobogót meglenget-
te a meleg szellő. És akkor a SEAL-ek összeölelkeztek a családommal,
a barátaimmal és a szomszédaimmal, emberekkel, akiket talán soha
többé nem fognak látni, de akikhez mégis eltéphetetlen szálak fogják
fűzni őket egész hátralévő életükben. Mert anyám szerint senki soha
nem felejtheti azt a pillanatot, amelyet együtt éltek meg, a meg-
könnyebbülés régen várt pillanatát, amikor mindenki megszabadult a
félelmektől és a szorongásoktól.
Ami azt illeti, ugyanabban a pillanatban én valami nagyokos beszó-
láson gondolkodtam, amit Morgannek mondhatnék, mert a kórház-
ban közölték, hogy hamarosan beszélhetek telefonon a családommal.
Sejtettem, hogy Morgan ott lesz, és ha valami menő, laza dumával
tudnék kirukkolni, ő rögtön tudná, jól vagyok. Persze vele beszélni
nem volt olyan fontos, mint anyámmal. Végtére is Morgan meg én
mindvégig kapcsolatban voltunk, ahogy az egypetéjű ikrek általában.
Körülbelül ebben az időben beosztottak mellém egy gorillát, Jeff
Delapenta első osztályú tengerészaltisztet (a 10-es számú SEAL-cso-
portból), aki soha nem hagyott magamra. Itt érdemes emlékeztetnem
önöket, hogy a támaszponton szinte mindenki be akart jönni hozzám,
váltani pár szót velem, legalábbis nekem így tűnt. Jeff azonban hallani
sem akart erről, úgy őrizte a szobámat, mint egy német juhászkutya.
Arra az álláspontra helyezkedett, hogy nagyon beteg vagyok, békére és
nyugalomra van szükségem, ő pedig gondoskodni fog róla, hogy meg
is kapjam.
Doktorok és ápolónők, rendben. Magas rangú SEAL-parancsnokok,
hát… jó, de éppen csak. Akárki más? Felejtsék el! Jeff Delapenta tábor-
nokokat is elhajtott. Közölte velük, pihenek, és semmilyen körülmé-
nyek között se szabad zavarni. – Orvosai szigorú utasítása!… Uram!
Még az előmenetelemnél is több forog kockán, ha beengedem önt
abba a szobába!
Egyedül beszéltem telefonon a családommal, és vigyáztam, ki ne
kottyintsam anyámnak, hogy elkaptam valami fertőzést, egy afgán
baktériumot, amely úgy támadja meg a gyomrot, mint amikor Mexikó-
ban Montezuma bosszúja kapja el az embert. Esküszöm Istenre, attól
a kibaszott Pepsis palacktól kaptam el a kórságot! Azzal a szarral a
Hindukus teljes népességét meg lehetett volna fertőzni.
Annak az első sajtburgernek az élvezetét azonban ez sem vette el tő-
lem, és amint pihentem kicsit, elkezdődött igazán intenzív kikérdezé-
sem. Akkor értették meg velem először a lokhay teljes súlyát, hogy
Szabrai lakosai valóban készek voltak harcolni értem az utolsó embe-
rig. A felderítéstől az egyik srác avatott be a részletekbe, amelyeket
gyanítottam, de biztosat addig nem tudtam róluk.
Ezeken a kikérdezéseken elegendő adatot tártam fel ahhoz, hogy
pontosan meghatározhassuk, hol fekszik bajtársaim holtteste. Ez volt
az a feladat, amit igazán nehéznek találtam. Már pusztán a fényképek
alapos megnézését is, mert újraéltem – úgy, ahogy soha senki nem fog-
ja megérteni – a helyet, ahol a legjobb cimborám elesett. Gyötrődtem,
újra azon tépelődtem, talán mégis megmenthettem volna. Tehettem
volna többet? Azon az éjszakán hallottam először Mikey-t kiáltozni ál-
momban.
A kórházban töltött harmadik napomon lehozták a hegyekből Mi-
key és Danny holttestét. Axe-et nem sikerült megtalálniuk. Később fel-
öltöztem, csak ingbe és farmerba, így dr. Dickens elvihetett kocsin a
ceremóniára, az egyik legszentebb eseményre a SEAL-hagyomány sze-
rint, amellyel ünnepélyesen elbúcsúzunk egy elvesztett testvértől.
Ez volt az első eset, hogy közvetlen környezetemen kívül más is lá-
tott, és a többieket valószínűleg sokkolta a látvány. Tisztára voltam si-
kálva és szépen felöltöztem, de nem nagyon emlékeztettem arra a
Marcusra, akit korábban ismertek. Ráadásul még javában szenvedtem
az istenverte Pepsis üveggel történt találkozásom következményeitől.
A C–130-ast leállították a betonon, földig leengedett rámpával. Kö-
rülbelül kétszáz katona és haditengerész állt ott, amikor megérkeztek
a két amerikai zászlóval letakart koporsót hozó Humvee-k. Előléptek a
SEAL-ek, kikérni testvéreiket, és abban a pillanatban mindenki vi-
gyázzállásba vágta magát, egyszerre, vezényszó nélkül.
Nagyon lassan, mérhetetlenül méltóságteljesen magasra emelték a
koporsókat, majd Mikey és Danny holttestét elvitték az ötven méterre
álló repülőgép rámpájáig.
Én egészen hátul álltam meg, onnan néztem, ahogy a srácok nagy
gonddal végigvitték pajtásaimat hazavezető útjuk első méterein. Ezer
kép merült fel bennem, ahogy nyilván mindenkivel történt volna, ha
ott van akkor Murphy Hegygerincén.
Danny, ahogy zuhan le a hegyről, ahogy ellőtt jobb hüvelykujjal még
mindig tüzel, újra meg újra meglövik, mégis feláll, ahogy elvonszolom,
még mindig tüzel, még mindig dacol, harcos az utolsó leheletéig. Most
meg itt hozzák abban a fényezett fakoporsóban!
Elöl vitték azt a koporsót, amelyikben Mikey Murphy feküdt, a tisz-
tünk, aki kilépkedett a golyózáporba, végrehajtani a végső hívást a mo-
biltelefonján, azt, amelyikkel önmagát halálos veszélynek tette ki, ám
amelyik hite szerint az egyetlen lehetőséget jelentette a megmenté-
sünkre.
A tálibok lelőtték, a hátába eresztettek egy sorozatot, a melléből
ömlött a vér, a telefonja a porban, és ő mégis felvette: „Értettem, uram!
Köszönöm.”
Viselkedett valaha valaki ennél bátrabban? Emlékszem, milyen ré-
mült áhítattal néztem, amint valahogy felállt és elindult felém, kihúz-
va magát, egyenesen, és folytatta a tüzelést, míg végül ellőtték a fél fe-
jét. „Apám! Ezt tényleg megszívtuk!”
Most pedig itt viszik, el az összegyűlt tömeg előtt, el előttem, és ak-
kor váratlanul odajöttek hozzám rangidős parancsnokaim, és azt
mondták, illene az alkalomhoz, ha közvetlenül a rámpánál állnék. Elő-
rementem tehát, és olyan merev vigyázzállásba álltam, amilyet csak a
hátam megengedett.
A tábori lelkész felállt a rámpára, és miközben a koporsók haladtak
előre, elkezdett beszélni. Tudom, ez nem temetés, nem az, amelyen
majd a családjuk fog elbúcsúzni tőlük otthon. Ez a mi temetési szer-
tartásunk volt, a pillanat, amikor mi, bajtársunk másik családja, akik
mind együtt szolgálunk a tengerentúlon, mi mondunk végső búcsút
két igazán nagyszerű embernek. A pap halkan beszélt. Dicsérő szavak-
kal méltatta az életüket, majd egy utolsó kéréssel fordult Istenhez:
„Engedd, hogy az örök világosság fényeskedjen nekik!”
Néztem, ahogy nagyjából hetven ember, SEAL-ek, rangerek és zöld-
sapkások, libasorban előrelépdelt, lassan felment a repülőgép belsejé-
be, megállt, ünnepélyes komolysággal tisztelgett, majd kijött a raktér-
ből. Ott maradtam a betonon, amíg a legutolsó is végzett, és akkor én
is fellépegettem lassan a rámpán, oda, ahova a koporsókat letették.
Letérdeltem a koporsók mellé, és elbúcsúztam Dannytől, majd oda-
fordultam ahhoz, amelyikben Mikey feküdt, átkaroltam, és azt hiszem,
azt mondtam: – Sajnálom. Annyira, de annyira sajnálom.
Nem emlékszem túl tisztán, de arra igen, mit éreztem. Emlékszem,
nem tudtam, mit tegyek. Az jutott eszembe, hogy Mikey földi marad-
ványait hamarosan elviszik, és sok ember el fogja felejteni, mások pe-
dig csak halványan fognak emlékezni rá, de néhányan nagyon élénken
fognak emlékezni, és tudom, szeretettel.
Mikey halála azonban senkit sem fog úgy érinteni, ahogy engem.
Senkinek sem fog úgy hiányozni, mint nekem, és senki sem fogja úgy
érezni a fájdalmát, hallani a sikolyait. Senki se fog az éjfél utáni órák-
ban, a legrettenetesebb rémálmában rendszeresen találkozni Mikey-
val úgy, mint én. És senkinek nem fog még mindig számítani, senki
más nem fog azon töprengeni, megtett-e mindent érte, ahogy én töp-
rengek.
Kiléptem a repülőgépből, és segítség nélkül lementem a lépcső aljá-
ig. Dr. Dickens várt rám, és visszavitt a kórházba. Hallgattam, ahogy a
C–130-as felszáll: bömbölő turbinákkal végigszáguld a felszállópályán,
és elviszi Mikey-t és Dannyt nyugat, a lemenő nap felé, pár mérfölddel
közelebb a mennyek országához.
Axe sorsra aggasztott. Hová lett? Biztosan nem maradt életben? A
srácok képtelenek voltak megtalálni, és ez fájt. Kiszúrtam a képeken
azt a terepmélyedést, ahol mindketten megpihentünk és a halált vár-
tuk, miközben a sziklák mögül záporozott ránk a láthatatlan tálibok
tüze, majd a végső robbanás mindkettőnket áthajított a nyílt terep fö-
lött az örökkévalóság felé.
Én túléltem, de engem nem lőttek meg előtte többször, mint Axe-et.
És pontosan tudtam, hol volt, amikor utoljára láttam. Újra beszéltem a
srácokkal, a SEAL-parancsnokságnak pedig esze ágában sem volt ott
Ú
hagyni Axe-et. Újra kimentek a helyszínre, ha lehet most még több fel-
derítési információval, még több helyszínvizsgálóval, és még több he-
lyi vezetővel.
Azt javasoltam, keressék meg Szabrai falu elöljáróját, ha még ott él,
mert ő az, aki a legbizonyosabban elvezetheti őket a halott SEAL-hez.
Akkor tudtam meg a felderítőktől, hogy az elöljáró mind a három ko-
rábban általunk megfigyelés alá vont falu törzsi vezetője. Köztisztelet-
ben álló férfiú az egész Hindukusban, mert az ottani kultúra nem a te-
levízióban gyártott celebeket bálványozza, a tudást, a tapasztalatot és
a bölcsességet tartják becsben mindenekfölött.
Azonnal felvették vele a kapcsolatot, és néhány nappal később
ugyanaz az idős férfi, Gulab apja, az én oltalmazóm, ismét átgyalogolt
a hegyeken, ezúttal vagy hat és fél kilométert. Ez alkalommal egy ame-
rikai SEAL-alegység, az Alfa szakasz élén haladt, amelyben sok cimbo-
rám szolgált: Mario, Corey, Garrett, Steve, Sean, Jim és James. (Veze-
téknév nélkül, ők a különleges hadviselési alakulatok ma is szolgáló
tagjai, tehát jobb így, nem igaz?)
Elkísérte őket egy csoport az Echo szakaszból is. Egész nap fel-le
caplattak a meredek hegyoldalakon, vittek magukkal tartalék vizet és
élelmet is, ha a művelet esetleg elhúzódik, de ez alkalommal nem
akartak Axe nélkül visszatérni. Nem, uram. Mi soha senkit nem ha-
gyunk hátra.
Az elöljáró szinte egy szót se szólt hozzájuk, de egyenesen elvezette
őket arra a helyre, ahol Matthew Gene Axelson feküdt. Az arcát gépka-
rabéllyal közelről szétlőtték, azzal az „érdekes”, ódivatú megoldással,
amit a tálibok mindig alkalmaznak, amikor halálosan sebesült ameri-
kait találnak. Jut eszembe, ha valaki ki merészelné ejteni a „genfi
egyezmény” szavakat, amíg e sorokat írom, könnyen lehet, hogy kissé
elvesztem az önuralmam.
Mindenesetre megtalálták Axe-et, a lövedékekkel együtt, amelyeket
a tálibok az arcába ürítettek, miközben ő a földön fekve haldoklott,
ugyanúgy, ahogy korábban Mikey-val tették. Axe azonban nem ott fe-
küdt, ahol én gondoltam. Azt tudom, hogy mindkettőnket kihajított a
mélyedésből az RPG-gránát robbanása, mert én még a szakadék szélén
is átzuhantam. Axe azonban még néhány száz méterrel távolabb fe-
küdt. Senki sem tudja, hogyan jutott el odáig.
 Axe-nek még három tárja volt a pisztolyához, amikor a gránát elta-
lált minket, ám amikor rátaláltak, már az utolsót használta. Ez pedig
csak egyet jelenthet: Axe minden bizonnyal folytatta a harcot, vissza-
nyerte az eszméletét a robbanás után, és újra felvette a harcot azokkal
a fattyakkal, sőt vagy harminc lőszert el is lőtt rájuk – tutira megőrjít-
hette őket! Gondolom ez az oka, hogy amikor végül lebírták iszonyú
sebei, azzal a barbár törzsi módszerrel végeztek vele.
Régen azt gondoltam, Audie Murphy a legnagyobb amerikai harcos.
Ma már nem vagyok biztos benne. Ma már nem, és többé nem is le-
szek. És jobban felháborít, mint amennyire szavakkal érzékeltetni tu-
dom, ha belegondolok, mit tettek végül Mikey-val és Axe-szel. Mor-
gant a mai napig annyira feldúlja, hogy senki nem ejtheti ki Axe nevét,
mert ő azonnal kimegy a szobából. Azt hiszem, az embernek ismernie
kellett Axe-et ahhoz, hogy ezt megértse. Nem sok olyan ember szüle-
tett, mint Matthew Axelson.
Nos, mire Axe-et lehozták, engem már elvittek. Július 8-án éjjel
szállt fel velem a repülőgép, egy hatalmas katonai Boeing, és nekivág-
tunk a Németországba vezető hosszú útnak. Jeff Delapenta elkísért,
egy percre sem tágított mellőlem. Németországban jelentkeztem az
Egyesült Államok Légierejének landstuhli támaszpontján, Frankfurttól
úgy nyolcvan kilométerre délnyugatra, a német–francia határ közelé-
ben működő regionális egészségügyi központban.
Nagyjából kilenc napot töltöttem ott, lábadoztam és kezeléseket
kaptam a sebeimre, az összeforróban lévő csontokra a gerincemben, a
vállamban és a csuklómban. Az a Pepsis palackkal terjedő baci azon-
ban csak nem akart kiköltözni a gyomromból. Még hosszú hónapokig
szívósan ellenállt, és nagyon megnehezítette elvesztett súlyom vissza-
nyerését.
De mégis gyógyultam, és végül elhagytam Németországot, hogy
megtegyem a hatezer ötszáz kilométeres utat haza az USA-ba. Ez alka-
lommal Clint Burk tengerész főhadnagy, egykori úszótársam a BUD/S-
kiképzésről, kísért, valamint dr. Dickens. Clint és én világéletünkben
bizalmas jó barátok voltunk, és az utazás egész hamar eltelt. Egy C–17-
es teherszállító repülőgépen utaztunk, a felső szinten, az első osztá-
lyon… nos, majdnem. Mindenesetre vannak ott ülések. Nagyszerű volt,
és kilenc óra múlva leszálltunk Marylandban. Onnan a haditengeré-
szet stoppolt nekünk járművet, egy szenátor tulajdonában lévő Gulfst-
ream sugárhajtású magánrepülőgépet.
Azt hiszem, meglehetősen stílusos volt az érkezésünk a texasi San
Antonio repülőterére, amely majdnem 320 kilométerre nyugatra fek-
szik Houstontól, a 10-es számú főút és a Colorado folyó mentén. Azt
hiszem, szóba került, hogy esetleg San Diegóba visznek, de Morgan
egyértelműen leszögezte: – Ezt nyugodtan elfelejthetitek. Marcus ha-
zajön, mi pedig fogadjuk!
Beültek a családi autóba, Morgan és a kisöcsém, Scottie, továbbá két
SEAL tengerész főhadnagy, JJ és JT, majd nekivágtak a Magányos Csil-
lag államának, összeszedni a testvért, akiről a média azt mondta, meg-
halt. Nem akartam hinni a szememnek, amikor magángépem leszállá-
sa után megláttam, hogy ki mindenki vár.
Mindnyájan ejtettünk néhány könnyet. Csak a boldogság könnyeit,
gondolom, mert mindnyájan a legsötétebb fenyegetés árnyékában él-
tünk, hogy soha többé nem látjuk egymást. Be kell vallanom, a gondo-
lat az én agyamon is átfutott néhányszor.
Leginkább azonban a nevetésre emlékszem.
– Jézusom! Pocsékul nézel ki – közölte Morgan. – Anyu idegössze-
omlást fog kapni, amikor meglát!
Eszembe juttatta, amit én mondtam Axe-nek, amikor halálosan
megsebesült a hegyen: „Hé, öregem! Te aztán kikészültél!”
Nincsen ebben semmi durva, mi így beszélünk egymással. Emlékez-
zenek, Morgan is SEAL, és a szavai, még az egypetéjű ikertestvéréhez
intézettek is, mindig viccesek voltak. Egy nap Morgan lehet az, aki
csapdába esik a hegyen, és én várok rá, magamon kívül az aggodalom-
tól meg a féltéstől, meg ne haljon. Emlékszem, ott a reptéren azonban
azt is kimondta, hogy szeret, ő is, és Scottie is. Na, ez sokat jelentett
nekem.
Pero korvettkapitány távollétében Scottie hajtott fel egy zsák sajt-
burgert az ötórás útra hazáig, és végigröhögtük az egészet Texason át.
Én a megpróbáltatásaimból űztem tréfát, azt meséltem nekik, igazából
nem volt nagy ügy, amit persze egyikük sem hitt el. Gondolom, nem
lehet olyan pocsékul kinézni, mint én, ha tényleg nem járta meg az
ember a poklot.
 Mindenesetre remekül mulattunk, de a végén pár olyan részletet is
elmondtam nekik, amelyik a szörnyűséges komoly oldalára esik. Mor-
gan sírt, mint egy gyerek, amikor Axe-ről meséltem neki. Mindenki el-
hallgatott, amíg ez tartott, mert nem akadt szó, amellyel meg lehetett
volna vigasztalni. Eddig senkinek nem sikerült semmi olyat mondania,
ami enyhítené bánatát. Ahogy látom, soha nem is fog. Ugyanez igaz
rám és Mikey-ra.
Végül befutottunk a mi kis zugunkba Kelet-Texasban. Mindenki
összeszedte magát, amikor már azon a széles, vörös földúton hajtot-
tunk az otthon felé, amelyről azt hittem, soha többé nem látom. Azok
a nagy tölgyek még mindig a ház fölé tornyosultak, és apám kutyái ki-
rohantak elém. Ugattak, mint a fene, általában Emmával az élen, aki a
farkát csóválta, mintha tudna valamit, amit a többi nem.
Anyám, amint várható volt, sírva fakadt, amikor meglátott, mert
még mindig több mint 13 kilóval könnyebb voltam, mint amikor utol-
jára látott. Meg még mindig elég betegnek látszottam. Az istenverte tí-
fusszal fertőzött Pepsis üvegről nem is szóltam neki egy szót se! Ren-
getegen gyűltek össze nálunk az egész környékről az üdvözlésemre.
Akkor még nem tudtam, hogy ezek az emberek alkották annak a
gyülekezetnek az alapját, amelyik öt napig virrasztóit a birtokon, míg
én eltűnt voltam, ők tartották a virrasztást, amelyre senkit nem hívtak,
és amelyről senki sem tudta, lesz-e ott még valaki más, a virrasztást,
amely barátságból és törődésből született, amely gyászos jóslatokkal és
halvány reményekkel indult, ám mégis boldog véget ért. Alig tudtam
elhinni, amikor elmesélték.
Csakhogy ott állt előttem a szeretet szó szerint kőkemény bizonyíté-
ka, amit e texasiak bizonyosan éreztek irántam, és az iránt, amit hazá-
mért tenni próbáltam. Egy vadonatúj kőház alakját öltötte ez a szere-
tet, egy új, kövezett udvar túlsó oldalán, úgy hat méterre a főépülettől.
Emeletes épület volt, széles, gerendadúcos felső fedélzettel a hálószo-
bák körül, belül tökéletesen bebútorozva, még egy hatalmas plazma
televízió is volt benne.
– Hát ez hogy a pokolba került ide? – kérdeztem anyámat, és amit
akkor elmesélt, teljesen hazavágott. Egy látogatással kezdődött, már a
virrasztás vége után, amit egy Scott Whitehead nevű csodálatos texasi
földbirtokos tett nálunk. Egy volt a sokaságból, akik eljöttek megláto-
gatni a szüleimet, és kifejezni örömüket, amiért megtaláltak. Itt jegy-
zem meg, hogy korábban soha senkivel nem találkozott a családból.
Mielőtt távozott, elmesélte, van egy jó barátja, aki egy építési vállalat
tulajdonosa Houstonban, és azon töpreng, van-e valami, aminek Mar-
cus örülne, amikor hazaér.
Anyám elmondta, hogy mennyire szerettem volna mindig kicsit
több teret magamnak, ahol… hát… csak úgy lóghatnék, ahogy a néhai
Shane Patton minden bizonnyal kifejezte volna. Talán a földszinti há-
lószobámhoz egy kis toldalék épületrész, hát az igazán remek lenne.
Anyám a legalsó árkategóriára gondolt, és azt talán ki is tudták volna
fizetni apámmal.
A következő napon behajtott a házunk elé a két legnagyobb teher-
gépkocsi, amelyet anyám valaha látott, egy daru és egy markoló kísére-
tében, jött továbbá pár építész, földmérő és Isten tudja, ki még. És ak-
kor, meséli anyám, egy nagyjából harmincfős csapat, három napon át
váltott műszakban huszonnégy órát dolgozva, épített nekem egy há-
zat!
Scott Whitehead csak annyit mondott, büszke, hogy tehetett egy
apró szívességet Texas egy nagyon nagy fiának (Krisztusom! Rám gon-
dolt, azt hiszem!). Ja, és máig mindennap felhívja anyámat, csak meg-
érdeklődni, rendben vagyunk-e.
Mindenesetre Morgan meg én beköltöztünk a házba, amivel lakóte-
ret szabadítottunk fel a főépületben a továbbra is folyamatosan érkező
SEAL-eknek. Én pedig otthon maradtam a családomnál, és két hétig
pihentem, ezalatt anyám állandó heves csatát vívott a Pepsis palack
kórokozójával, hogy némi súlyt pakoljon rám.
Scott Whitehead srácai mindenre gondoltak. Még a házi telefonunk
vezetékét is áthúzták az új rezidenciámba, az első hívás pedig, amelyet
fogadtam, igazi meglepetés volt. Csengett, felvettem, és egy hang azt
mondta:
– Marcus! Itt George Bush. Én voltam a negyvenegyedik.
Jézusom! Ez az Egyesült Államok negyvenegyedik elnöke, erre na-
gyon hamar rájöttem. Bush elnök Houstonban lakik.
– Igenis, uram! – feleltem. – Nagyon határozottan tudom, kicsoda
ön.
 – Nos, csak azért hívom, hogy elmondjam, mennyire büszkék va-
gyunk önre valamennyien. A fiam is igazán büszke, és azt akarja, hogy
tudja, az Amerikai Egyesült Államok büszke önre, a vitézségére és az
ellenség tüzében tanúsított bátorságára.
A pokolba, az ember rögtön tudta, hogy katonaviselt férfival beszél.
Ismertem az életrajzát, torpedóvető-bombázó pilóta a második világ-
háborúban a Csendes-óceánon, gépét lelőtték a japánok, kiváló szolgá-
latért Repülő-érdemkereszt. Az ember, aki Colin Powell tábornokot
nevezte ki a Vezérkari Főnökök Egyesített Bizottsága elnökévé. Az
öbölháború győztese.
Ugratnak, ugye! „George vagyok, a negyvenegyedik, azért hívom,
hogy tudassam, mennyire büszkék vagyunk önre!”, ettől tényleg elállt
a szavam. Azt mondta, ha szükségem lenne valamire, nem számít,
mire, „okvetlenül hívjon!”, azzal megadta a telefonszámát. Na, ehhez
mit szólnak? Nekem, Marcusnak? Úgy értem, Jézusom, nem volt köte-
lessége ezt tenni. Hát nem a texasiak a legnagyszerűbb emberek a vilá-
gon? Önök talán nem így gondolják, de lefogadom, értik, mire gondo-
lok.
Beleborzongtam, hogy Bush elnök felhívott, és őszintén megkö-
szöntem neki. A végén csak annyit mondtam:
– Akármi kirázódik a helyéről, uram, én holt biztosan hívni fogom.
Igenis, uram!
Augusztus közepére, mivel még mindig az Egyesült Államok Hadi-
tengerészetének állományába tartoztam, vissza kellett térnem Hawaii-
ra (az 1-es számú SDV-csoporthoz). Ott töltött két hetem alatt meglá-
togatott a haditengerészeti műveletek főnöke, Mike Mullin tengernagy,
egyenesen a Pentagonból.
Felkért, menjek át az egységparancsnok irodájába, és ott azon a
szent helyen előléptetett első osztályú tengerészaltisztté, semmi mel-
léduma.
Ő az amerikai haditengerészet feje, és ez volt a legnagyobb kitünte-
tés, amelyben valaha részesültem. Olyan pillanat volt, amelyet soha-
sem fogok elfelejteni Mullin tengernagy kijelentette, hogy nagyon
büszke rám, és ennél már nem sokkal kaphat többet az ember. Majd-
nem összeroppantam a megtiszteltetés súlya alatt.
 A civilek talán nem értik, miért jelent nekünk mindennél többet a
világon egy ilyen megtiszteltetés: annak elismerése, hogy jól szolgáltad
a hazádat, valóban teljesítetted a kötelességedet és sikerült megfelel-
ned a lehető legmagasabb elvárásoknak.
A tengernagy megkérdezte, tehet-e értem valami, én pedig azt felel-
tem, egyetlen dolog lenne. Nálam volt a textil Texas-jelvény, amit
egész afganisztáni szolgálatom alatt, amíg a tálibok és az al-Kaida el-
len harcoltam, a mellemen viseltem. A jelvény, amelyiken a Magányos
Csillag ékeskedik. Annak a bizonyos utolsó RPG-lövedéknek a robba-
násától megégett, és még mindig vérfoltok éktelenkedtek rajta, pedig
próbáltam megtisztítani. De műanyag tokba tettem, és jól látszott Te-
xas Csillaga. Megkérdeztem tehát Mullin tengernagyot, átadná-e az
Egyesült Államok elnökének?
Azt felelte, természetesen, és hogy George W. Bush nagy megtisztel-
tetésnek fogja tekinteni, hogy neki adom.
– Nem szeretne rövid kísérőlevelet küldeni az elnöknek a harci jel-
vénnyel? – kérdezte Mullin tengernagy.
Én azonban azt válaszoltam, hogy nem.
– Hálás lennék, ha egyszerűen átadná neki, uram. Bush elnök texa-
si. Érteni fogja.
Volt még egy kívánságom, de azt szigorúan csak közvetlen felettese-
immel közöltem. Vissza akartam menni Bahreinbe, újra csatlakozni
szerettem volna az 1-es számú SDV-csoportbeli bajtársaimhoz, és végül
én akartam hazavezetni őket szolgálati időszakuk végén.
– Velük együtt mentem tengerentúli szolgálatra, és velük együtt
akarok visszatérni! – jelentettem ki, és kiváló barátom, Mario, az Alfa
szakasz fölött parancsnokló tiszt helyénvalónak találta kívánságomat.

***

2005. szeptember 12-én visszarepültem tehát a Közel-Keletre, és Mu-

harrak szigetén a légi támaszponton szálltam le, ugyanott, ahonnan
Mikey-val, Axe-szel, Shane-nel, Jamesszel és Dan Healyvel öt hónappal
korábban elindultam Afganisztánba. Én voltam az egyetlen, aki meg-
maradt közülünk.
 Kocsival végigvittek a töltésúton, vissza az amerikai támaszpontra
fenn az ország északkeleti sarkában, a főváros, Manáma nyugati szé-
lén. Áthajtottunk a belvároson, át azokon a városrészeken, ahol az em-
berek olyan egyértelműen kinyilvánították, hogy gyűlölnek minket, és
bevallom, ezúttal lakozott egy csipetnyi óvatosság a lelkemben. Immár
első kézből tudtam, milyen a dzsihádisták gyűlölete.
Újra együtt lehettem a srácaimmal, és október végéig Bahreinben
maradtam. Utána mind visszatértünk Hawaiira, és közben én már egy
másik gyötrelmes utazásra készültem, arra, amelyiket megígértem ma-
gamnak, megígértem eltávozott testvéreimnek az imáimban, és meg-
ígértem a családoknak, amikor csak módom adódott. Valamennyi ro-
kont meg kívántam látogatni, és el akartam mondani nekik, micsoda
példás helytállást tanúsítottak fiaik, férjeik és fivéreik a világterroriz-
mus elleni háború frontvonalában.
Lemaradtam a temetésekről, amelyek többnyire a hazatérésem előtt
voltak, és lemaradtam a haditengerészet elesett bajtársaim emlékére
megrendezett emlékező istentiszteleteiről is.
Mikey Murphy tengerész főhadnagy temetése a New York állambeli
Long Islanden például hatalmas eseménnyé nőtt. Utakat, forgalmas
főutakat zártak le teljesen. A Long Island Autópálya fölé zászlókat füg-
gesztettek a haditengerészeti SEAL emlékére, aki az al-Kaida harcosai
ellen indított támadásunk keretében megfizette a végső árat, amelyet
ember fizethet.
A rendőrség adott kíséretet a gyászmenethez, amikor hétköznapi
emberek ezrei jöttek leróni végső tiszteletüket egy helybeli fiú előtt,
aki mindent odaadott a hazáért. Pedig a negyedét sem tudták annak,
amit adott, ahogy senki más sem. Kivéve engem.
Mutattak egy fényképet a sír melletti istentiszteletről. Szakadó eső-
ben tartották, mindenki bőrig ázott. A SEAL-ek csak álltak ott kőarc-
cal a díszegyenruhájukban, komolyan, meg se rezdültek a zivatartól,
amikor leengedték Mikey-t a sír végtelen csendjébe.
Mindegyik koporsót repülőgépen, SEAL-kísérettel szállították haza,
amelynek tagjai kimenő egyenruhát viseltek, és őrséget álltak mind-
egyik koporsó mellett, amelyeket az amerikai nemzeti lobogóval ta-
kartak le. Amint már említettem, soha senkit nem hagyunk hátra, még
holtan sem.
 James Suh gépének érkezésekor lezárták Los Angeles nemzetközi
repülőterét. Amíg az ő gépe közelítette meg a repteret, majd leszállt,
nem engedélyeztek se fel-, se leszállást. Semmit, amíg a kíséret ki nem
hozta a koporsót, és be nem rakta a halottaskocsiba.
Colorado államban hajszál híján megállt az élet Danny Dietz holt-
testének érkezésekor, mert a hegyen tanúsított hősies helytállásának
híre valahogy kiszivárgott a helyi sajtóhoz. Ám akárcsak Long Island
derék polgárai, Colorado népe sem tudta meg soha a negyedét sem an-
nak, amit ez a nagyszerű harcos az ellenséggel szemben tett, hazánk
védelmében.
Az észak-kaliforniai Chico városát valóban teljes egészében lezárták,
amikor Axe hazaért. Chico kisváros, nagyjából 120 kilométerre Sacra-
mentótól északra, de van saját repülőtere. A kíséretet díszőrség fogad-
ta, amely a nagy tömeg előtt vállán vitte ki a koporsót a repülőgépből,
az egy nappal később tartott temetés miatt pedig az egész város leállt,
olyan komoly dugók alakultak ki.
Pedig nem történt semmi más, csak az emberek próbálták megadni
a végtisztességet. Ugyanaz történt mindenütt. Bennem pedig az az ér-
zés alakult ki, hogy nem számít, milyen tömegben ontja az ellenséges
szellemű nyavalygást a liberális sajtó, az amerikai nép egyszerűen nem
hiszi el. A nép teljes joggal büszke az amerikai fegyveres erőkre, és
ösztönösen érti, mit teszünk. És nincs az az állítólagos brutalitásunk-
ról, a Genfi egyezmény megsértéséről, valamint terroristák emberi jo-
gainak megsértéséről szóló méregmennyiség, ami meg tudná változ-
tatni amit a nép döntő többsége gondol.
Kétlem, hogy bármely média bármely szerkesztője olyan fogadtatás-
ban részesülne, amilyet a SEAL-ek kiérdemeltek, annak ellenére, hogy
legnagyszerűbb pillanataikat e harcoló katonák a Hindukus kényszerű
elszigeteltségében érték el. Mintha a média méregpoharat kínált volna
az amerikai közönségnek, majd végül maga húzta le a tartalmát.
A média bizonyos tagjai talán úgy vélik, bármikor agymosásban ré-
szesíthetik a közönséget, amikor nekik tetszik, de én tudom, hogy
nem. Nem itt, nem az Amerikai Egyesült Államokban.
Az biztos, hogy hosszú utazásunk alatt az Egyesült Államok Hadi-
tengerészetének képviselőiként kizárólag szívélyességgel, barátsággal
és hálával találkoztunk. Megjelenésünk az egész ország területén szét-
szórt otthonokban egyszer s mindenkorra megmutatta, hogy e szere-
tett férfiak emlékét örökké meg fogjuk őrizni, és nemcsak a családok,
hanem a haditengerészet is, amelyet szolgáltak. Mert az Egyesült Álla-
mok Haditengerészete nagy gondot fordít az ilyen ügyekre. Higgyék
el, valóban számítanak nekik.
Abban a pillanatban, amikor javasoltam szolgálati elöljáróimnak,
hogy az Alfa szakasz megmaradt tagjainak meg kellene tenniük ezt az
utazást, a haditengerészet felajánlotta segítségét, hozzájárult, hogy va-
lamennyien menjünk, és vállalta, hogy az utolsó dollárig fizeti az uta-
zás minden költségét.
Visszaérkeztünk San Diegóba, és béreltünk három terepjárót, majd
elautóztunk Las Vegasba meglátogatni a hegyen lezuhant helikopter-
ben meghalt Shane Patton családját. A Veteránok Napján érkeztünk
oda. Díszvendégként bántak velünk a sírnál tartott szertartáson. En-
gem mélyen felkavart az esemény. Shane apja maga is volt SEAL, és ő
tudta, milyen jól ismertem a fiát. Megtettem, amit csak tudtam.
Ezután átrepültünk New Yorkba, felkeresni Mikey édesanyját és
menyasszonyát, majd utána átmentem Washingtonba (D. C.), látoga-
tást tenni Eric Kristensen sorhajóhadnagy, akkori megbízott parancs-
nokunk szüleinél, ő volt az a veterán SEAL-tiszt, aki azon a délutánon
mindent félredobott, és kirohant a helikopterhez, bezsúfolódott a srá-
cok közé, belökött egy tárat a gépkarabélyába, és kijelentette, Mikey-
nak minden fegyveres kézre szüksége van, amit csak megkaphat. Azt
hiszem, Eric volt az, akivel Mikey beszélt, amikor végrehajtotta azt az
utolsó, sorsdöntő telefonhívást.
Elmondtam Kristensen tengernagynak, az édesapjának, hogy Eric
mindig hős lesz a számomra, ahogy azoknak is az volt, akik vele haltak
meg a hegyen. Parancsnokunkat Annapolisban, az Egyesült Államok
Haditengerészeti Akadémiáján temették el.
Ezt követően mentünk el az Arlingtoni Nemzeti Temetőbe, felkeres-
ni i abb Mike McGreevy tengerész főhadnagy és az oregoni Jeff Lucas
első osztályú tengerészaltiszt sírját. Mindketten a helikopterben haltak
meg, és egymás mellett helyezték őket örök nyugalomra Arlingtonban,
ahogy vállvetve haltak hősi halált a Hindukusban.
Aztán ismét átrepültük az országot, meglátogatni James Suh tenge-
részaltiszt kiterjedt családját. Mindenki eljött a temetőbe elmondani
egy imát a szakasz egyik legközkedveltebb tagjáért.
Dan Helay főnököt a San Diegó-i Loma-foknál, Coronadótól nem
messze található katonai temetőben temették el. Valamennyien meg-
tettük az utat Észak-Kaliforniába, hogy meglátogassuk a családját.
Utána elhajtottunk Chicóba, és elmondtam Axe feleségének, Cindy-
nek, milyen keményen harcolt, micsoda hősként viselkedett, és hogy
utolsó szavai így hangzottak: „Mondd meg Cindynek, szeretem!”
Danny Dietz Coloradóból származott, és ott is temették el, de a csa-
ládja Virginiában lakott, a Virginia Beach-i támaszpont közelében. Én
mentem el meglátogatni gyönyörű feleségét, Patsyt, és próbáltam el-
magyarázni, milyen kulcsfontosságú szerepet játszott Danny a rajunk-
ban, és hogyan esett el a végén hősiesen harcolva.
Ahogy közeledett az év vége, sérüléseim gyógyultak, de megmarad-
tak, és visszahelyeztek Coronadóba. Elvezényeltek az SDVT 1-estől, és
áthelyeztek az 5-ös számú SEAL-csoport állományába, ahol kineveztek
az Alfa szakasz szolgálatvezető altisztjévé (LPO, Leading Petty Officer).
Mint minden SEAL-szakaszt, ezt is már-már óraműszerű motor hajtja.
A tiszt a felelős, a főnök a főnök, az LPO pedig a napi ügyek gazdája.
Még íróasztalt is adtak, és az egységparancsnok, Rico Lenway korvett-
kapitány azonnal olyanná vált számomra, mint egy apa, akárcsak Pete
Naschek főfőnök (első vezető tengerészaltiszt), egy fantasztikus em-
ber, kis híján minden helyet és zűrt megjárt veterán.
A visszatéréssel Coronadóba, ahol a hét év vel korábbi BUD/S-kikép-
zés óta nem laktam, roppant gondolatébresztő időszak vette kezdetét.
Lesétáltam a partra, ahol először ismertem meg a SEAL-ek életének
valóságát, és azt, mit várnak tőlünk és mit muszáj elviselnem: a hide-
get, a dermesztő hideget és a fájdalmat, a képességet, hogy azonnal,
kérdés és harag nélkül engedelmeskedjek a parancsnak, fegyelmünk
sziklaszilárd alapjait.
Pontosan itt futottam, ugrottam, emeltem, fekvőtámaszoztam, úsz-
tam, fetrengtem és versengtem életemet kockára téve. Én valahogy ha-
ladtam tovább, míg mások kiestek útközben. Remények és álmok mil-
liói zúzódtak szét ezen a tenger mosta homokon, de nem az enyémek,
és az a mókás érzésem támadt, hogy ezen a parton mindig ott fog kí-
sérteni az i ú, küszködő Marcus Luttrell szelleme, pokolian gürcölve,
hogy tartsa a lépést.
 Visszaballagtam az első laktanyabarakkomhoz, és majdnem kiugrot-
tam a bakancsomból: a bömbölő mentesítő berendezés sivítva működ-
ni kezdett. És megálltam a daráló mellett, ahol a SEAL-egységparancs-
nokok végül őszinte jó kívánságaikról biztosítottak, miután megkap-
tam a háromágú szigonyos jelvényemet. Ahol először fogtam kezet Joe
Maguire tengernaggyal.
Megnéztem a néma harangot a BUD/S-iroda előtt, és azt a helyet is,
ahol a kiesők a sisakjukat hagyják. Hamarosan újabb sisakok sorakoz-
nak majd ott, amikor elkezdődik az új BUD/S-évfolyam kiképzése.
Amikor utoljára itt jártam, díszegyenruhát viseltem, akárcsak a maku-
látlan külsejű új SEAL-ekből álló csoport többi tagja, akik közül ké-
sőbb sokakkal együtt is szolgáltam.
Az is eszembe jutott, hogy közülük bárki, bármikor megtette volna
ugyanazt, amit én tettem utolsó harci bevetésemen a Hindukus-hegy-
ségben. A legkevésbé sem vagyok más. Azt reméltem, ugyanaz a texasi
parasztgyerek vagyok, aki átjutott a világ legnagyszerűbb kiképzési
rendszerén egy csapatnyival a legnagyszerűbb srácok közül, akikkel
bárki bármikor találkozhat. A SEAL-ekkel, a harcosokkal, az Egyesült
Államok fegyveres erejének első vonalával. Még mindig gombócot ér-
zek a torkomban, ha arra gondolok, kik is vagyunk mi valamennyien.
Emlékszem, a hátam fájt kicsit, ahogy ott álltam az alakulótéren,
gondolataimba merülve, és persze a csuklóm is sajgott, mint mindig –
szokás szerint újabb műtétre vártam. Azt hiszem, mélyen legbelül tud-
tam, hogy sohasem leszek már ugyanaz testileg, sohasem fogom
visszanyerni egykori kemény harcképességemet, mert nem tudok már
úgy futni és hegyet mászni. Persze az olimpiai szintet azelőtt sem
ütöttem meg!
De megéltem, amit megálmodtam, és még annál is többet, és azt hi-
szem, sokszor meg fogják kérdezni tőlem: vajon megérte-e? A vála-
szom pedig mindig ugyanaz lesz, amit olyan sokszor adtam az első na-
pomon. „Igen, uram!” – mert keresztülmentem mindezen, megvannak
az emlékeim, és el nem cserélnék közülük egyet se a világ minden kin-
cséért sem. Az Egyesült Államok Haditengerészetének SEAL-je va-
gyok!
 Epilógus

A Magányos Csillag

2005. szeptember 13-án Danny Dietz és Matthew Axelson megkapta a

legmagasabb kitüntetést, amelyet akár a haditengerészet, akár a tenge-
részgyalogos hadtest bárkinek adományozhat, a harcban tanúsított
hősies helyállásért adható Haditengerészeti Érdemkeresztet. Engem a
következő év július 18-án rendeltek a Fehér Házba átvenni az enyémet.
Elkísért a két fivérem, Morgan és Scottie, anyám és apám, és jó bará-
tom, Abbie. Jelen volt továbbá az 5-ös számú SEAL-csoport parancsno-
ka, Lenway korvettkapitány és Naschek főfőnök, valamint Maguire
tengernagy segédtisztje, Drexler tengerész főhadnagy.
Kék díszegyenruhámban, új Bíbor Szív kitüntetésemet szigonyos jel-
vényem közelébe feltűzve léptem be az Ovális Irodába. Az Egyesült Ál-
lamok elnöke, George W. Bush felállt az üdvözlésemre.
– Nagy megtiszteltetés találkozni önnel, uram – mondtam.
Az elnök rám villantott egy kis mosolyt, amelyet úgy értelmeztem:
mindketten texasiak vagyunk, igaz? Mondani pedig azt mondta, kicsit
ravaszkásan: – Nekem öröm, hogy találkozunk, fiam.
A bal csuklómat takaró gipszre nézett, mire megjegyeztem: – Éppen
próbálok visszajutni a harcba, uram!
Kezet nyújtott, erős kézfogása volt. És egyenesen a szemembe né-
zett, kemény, rezzenéstelen pillantással. Aki utoljára így nézett rám, az
Ben Sharmak volt Afganisztánban, de az a nézés gyűlöletből született.
Itt bajtársak néztek egymásra.
Kézfogásunk hosszan tartott, és sok mindent elárult nekem. Ez a
férfi a főparancsnokom, és ebben a pillanatban teljes figyelmét nekem
szenteli, ahogy én tettem volna minden alkalommal, amikor hozzám
szól. Bush elnök ezt természetesen teszi, úgy beszél az emberrel,
mintha a szobában senki más nem létezne számára. Nagyon erős egyé-
niség előtt álltam.
 Emlékszem, el akartam mondani neki, mennyire szereti az összes
bajtársam, mennyire hisznek benne, és mi ott kinn készen állunk a
kedvéért szétrúgatni a seggünket akármikor, amikor csak szüksége van
ránk, de ő úgyis tudja ezt. Ő a mi srácunk. Még a leopárdbőr kabátba
bújt Shane is felismerte a mi főparancsnokunkban „az igazi tökös csá-
vót”.
Bush elnök mintha tudta volna, mire gondolok, mert a vállamra csa-
pott, és azt mondta: – Köszönöm, Marcus! Büszke vagyok rád, fiam.
Nincsenek rá szavaim, amelyekkel elmondhatnám, mit jelentett ez
nekem, mennyire számított minden, amit az elnök mondott. Vi-
gyázzállásba merevedtem, Drexler tengerész főhadnagy felolvasta a ki-
tüntetésem indoklását, az elnök pedig ismét hozzám lépett – kezében
a nevezetes Haditengerészeti Érdemkereszttel. A kereszten egy hadi-
hajó látható, koszorúba foglalva, sötétkék szalagjának közepén fehér
csík fut végig, ami az önzetlenséget jelképezi.
Az elnök közvetlenül a Szigonyom alá tűzte fel, majd újból elmond-
ta: – Marcus, nagyon büszke vagyok rád! A SEAL-eket pedig igazán
kedvelem!
Én újra köszönetét mondtam, és lopva az íróasztalára sandítottam,
azon pedig ott ékeskedett a harci jelvény, amelyet kérésemre Mullin
tengernagy adott át neki. Az elnök elvigyorodott, és megkérdezte:
– Emlékszel erre?
– Igenis, uram.
Hogy emlékszem-e rá? Azt a bébit az afgán bugyogómban rejteget-
tem, nehogy azok a tálib fattyak rátegyék a mocskos kezüket. És most
itt van, nem kisebb jelentőségű helyen, mint az Egyesült Államok el-
nökének íróasztalán, Texas Magányos Csillaga, a csatától megviselten,
de mégiscsak ott volt.
Néhány percig négyszemközt beszélgettünk, és világossá vált, hogy
Bush elnök mindent tud a Murphy Hegygerincén vívott tűzharcról, sőt
ami azt illeti arról is, hogyan sikerült kijutnom onnan.
Beszélgetésünk végén átnyúltam az asztal fölött, és felvettem a jel-
vényt, csak a régi idők kedvéért. Az elnök pedig váratlanul azt mondta,
zengő texasi akcentussal:
– Na, azt rögtön tedd le, fiam! Az többé már nem a tiéd! Mindket-
ten elnevettük magunkat, és az elnök elmondta, hogy az én régi harci
jelvényem az ő készülő múzeumába kerül. Amikor távoztam az Ovális
Irodából, még azt mondta:
– Bármit, amire szükséged van, Marcus! Tényleg bármit! Felhívsz
itt, azon a telefonon, értetted?
– Igenis uram!
Még mindig olyan érzésem volt, mint amikor két texasi először ta-
lálkozik. Egyikük kicsit atyáskodó, megértő. A másikat teljesen lenyű-
gözi egy nagyon nagy amerikai elnök és a főparancsnok jelenléte.
 Utószó

2006 őszén Marcus Luttrellt az 5-ös számú SEAL-csoporttal visszave-

zényelték Irakba. Október 6-án, pénteken, reggel kilenckor harminc-
hatan indultak útnak közülük egy katonai Boeing C–17-es szállítógé-
pen a coronadói North Haditengerészeti Légitámaszpontról Ar Rama-
di, a Bagdadtól hatvan kilométerre nyugatra fekvő amerikai támasz-
pont – és persze egy hírhedt tűzfészek – felé. Ezért mentek a SEAL-ek.
A tény, hogy a haditengerészet tengeren túli harctéri szolgálatra
küldte az afgán hegyvidék sebesült, kitüntetett hősét, komoly megle-
petést okozott sok embernek, akiknek a többsége arra számított, ki fog
lépni a SPECWARCOM alakulataitól, és a civilek kevésbé veszélyes éle-
tét választja. A háta ugyanis még több mint egy év vel később is fájt,
szétvert csuklója még mindig nem működött tökéletesen, és még min-
dig gyötörte az átkozott gyomorfertőzés, amit a Pepsis palacktól sze-
dett össze.
Marcus Luttrell harctéri szolgálata azonban személyes ügy volt.
Egyedül ő diktálta az eseményeket, nem a haditengerészet. Szerződés-
ben vállalt szolgálati idejéből a SEAL-eknél még sok hónap volt hátra,
és a világ minden kincséért se adta volna fel önként. Azt hiszem, emlí-
tette már, hogy hiányzik belőle a feladás képessége. Marcus maradni
akart, teljesíteni új (Alfa szakasz) szolgálatvezető altiszti kötelezettsé-
geit, mert ez a beosztás komoly felelősséggel jár.
Nekem azt mondta: – Nem akarom, hogy a srácaim nélkülem men-
jenek! Mert ha bármi történne velük és én nem vagyok ott, azt hiszem,
sohase bocsátanám meg magamnak.
Így aztán Marcus Luttrell visszament a háborúba. A C–17-est zsúfo-
lásig megrakták az 5-ös számú SEAL-csoport összes földi javaival a
géppuskáktól a kézigránátokig. A gépen tartózkodott Morgan Luttrell
tengerészaltiszt (Bravó szakasz), akinek új szolgálati beosztása nem
biztos, hogy felhőtlen örömöt váltott ki édesanyjukból.
Marcus mellén új jelvény díszelgett, ugyanolyan, mint az a bizonyos
az elnök íróasztalán az Ovális Irodában.
 – Ez az, amiért harcolok – közölte velem. – A hazámért és a Magá-
nyos Csillag Államért!
Ennek a tökéletes SEAL-nek az utolsó hozzám intézett szavai így
hangzottak: – Pár hónapra elmegyek innen a srácaimmal. Isten irgal-
mazzon az ellenségnek, és Isten áldja Texast!
 Köszönetnyilvánítás

Köszönet társszerzőmnek, Patrick Robinsonnak, akinek a SEAL-ek

iránti csodálatát és tiszteletét számos regénye tükrözi. Megértette,
hogy magamban ünnepélyesen megfogadtam a srácoknak, hogy vala-
hogy kijutok, és közzéteszem vitézségük és végtelen bátorságuk törté-
netét. Ezt Patrick tette lehetővé, reményeimet mesze meghaladó mi-
nőségben. Nélküle valószínűleg nem tudtam volna megtenni.
Köszönettel tartozom a 160. helikopteres repülőszázadnak, a SPEC-
WARCOM rangidős parancsnokainak, akik megengedték, hogy el-
mondjam történetemet, különösen Joe Maguire tengernagynak, főbí-
rónknak, Jo King sorhajókapitánynak, valamint Barbara Ford sorhajó-
kapitánynak, aki a könyv kiadása előtt átsegített a haditengerészet
igazgatási hálózatán.
5-ös számú SEAL-csoportbeli parancsnokom, Rico Lenway korvett-
kapitány, és Pete Naschek főfőnök mindig nagylelkűen megértette, ha
a könyv megírásának hosszú folyamata során mozgásteret kértem. Ve-
zető tengerészaltisztként (Alfa szakasz) komoly köszönettel tartozom
nekik nemcsak együttműködésükért, de azért is, mert tudták, hogy a
hegyen harcoló srácok története megérdemli a nyilvánosságot.
Nagyrabecsülésemet szeretném kifejezni Dick Couch egykori hadi-
tengerészeti SEAL-nek, a 228. BUD/S-évfolyam kiképzését elbeszélő
The Warrior Elite (A harcos elit) című könyv írójának. Én persze ott
voltam és időről időre fel is bukkanok a könyvében, de magam is hasz-
náltam Couch sorhajókapitány precízen vezetett eseménynaplóját,
amikor valaminek a pontos idejét, dátumát, sorrendjét, illetve a kiesők
rátáját akartam megtudni. Voltak saját jegyzeteim, de nem olyan jók,
mint az övé, és igazán hálás vagyok.
Ezer köszönet továbbá Pete Belinek, Randall Thompsonnak és a pa-
mutipari részvénytársaságnak.
Köszönet illeti barátaimat és családomat, különösen pedig anyámat
és apámat, David és Holly Luttrellt oly sok mindenért, de ebben az
összefüggésben különösen azért, mert fejezetről fejezetre, bekezdésről
bekezdésre elmesélték a rendkívüli eseményeket, amelyek otthon a
birtokon játszódtak le 2005 kora nyarán, amíg én harcban eltűntnek
voltam nyilvánítva.
Végül pedig SEAL-bajtársamnak és ikertestvéremnek, Morgannek,
aki órákkal a Murphy Hegygerincéért vívott csata után száguldva érke-
zett a farmra, és megesküdött Istenre, hogy élek, és soha egy pillanatra
sem hagyta abba a többiek bátorítását. Nagyszerű barátja, Matthew
Axelson halála porig sújtotta, a mai napig túl mélyen érinti ahhoz,
hogy beszélni tudjon róla, mégis számíthattam rá, segített korrigálni
és minőségében javítani a kéziratot… még mindig velem van, ahogy
mindig is volt, és remélem, mindig lesz is.
Pontosan, ahogy mi mondjuk, tesó: Az anyaméhtől a sírig! És ezt
soha senki nem fogja megváltoztatni.

Marcus Luttrell
 A szerzőkről

Marcus Luttrell tengerészaltiszt szülei birtokán nevelkedett Texasban.

1999 márciusában lépett az Egyesült Államok Haditengerészetének ál-
lományába, 2002 januárjában kapta meg harci kiképzését befejezett
SEAL-ként a Szigonyát, és 2003 áprilisában Bagdadban csatlakozott az
5-ös számú SEAL-csoporthoz. 2005 tavaszán átvezényelték Afganisz-
tánba. 2006-ban Bush elnök kitüntette a Haditengerészeti Érdemke-
reszttel.

Patrick Robinsont az amerikai haditengerészet berkeiben játszódó re-

gényei tették ismertté, nevezetesen a Nimitz anyahajó és a Tengeri far-
kas című. Társszerzője volt Sir Sandy Woodward tengernagy One
Hundred Days című művének, nemzetközi bestseller volt. Angliában
él, de a nyarakat a massachusettsi Cape Codban tölti, ott írták meg
Marcus Luttrell-lel A túlélőt.
A GABO Kiadó könyveinek kizárólagos terjesztője a Talentum Kft.
Cím: Törökbálint, DEPÓ II.
Telefon: 06 23 332 105
Fax: 06 23 232 336
Email: talentum.nagyker@t-online.hu
Készült a Borsodi Nyomda Kft.-ben
Felelős vezető: Ducsai György