A kilencedik ház - Ninth House

I összesen Alex Stern

Leigh Bardugo
Könyvmolyképző (dec 2021)

Címke: fantasy, krimi, regény, mágia

fantasyttt krimittt regényttt mágiattt
Miért épp ő? Mi a csapda?
Galaxy „Alex” Stern a Yale Egyetem legfurcsább elsőévese. Hippi
anyja nevelte fel Los Angelesben, a középiskolát sem fejezte be,
drogdíler haverok között és alkalmi munkákból élt, húszévesen pedig
egy rejtélyes gyilkossági ügy egyetlen túlélője lett. A kórházi ágyán
kínálják fel neki a második esélyt, a felvételt a világ egyik
legrangosabb egyetemére. De miért neki? És ki mozgatja a
szálakat?
Alex hamarosan különleges képessége miatt és a titokzatos
jótevői megbízásából a Yale titkos társaságainak okkult
tevékenységét felügyeli. A tiltott mágia alkalmazása viszont
baljósabb és veszélyesebb, mint ahogy azt akár a legparanoiásabb
elme is elképzelheti.
FELÉLESZTIK A HOLTAKAT, ÉS NÉHA AZ ÉLŐK A PRÉDÁK…
a kilencedik ház
Hedwignek, Nimának, Emnek és Lesnek
– a sok megmentésért.
Ay una moza y una moza que nonse espanta de la muerte
porque tiene padre y madre y sus doce hermanos cazados.
Caza de tre tabacades y un cortijo enladriado.
En medio de aquel cortijo havia un mansanale
que da mansanas de amores en vierno y en verano.
Adientro de aquel cortijo siete grutas hay fraguada.
En cada gruta y gruta ay echado cadenado…
El huerco que fue ligero se entró por el cadenado.
– La Moza y El Huerco

Van egy lány, egy lány, aki nem fél a haláltól

mert van apja, anyja és tizenkét vadász testvére,
háromemeletes háza és egy téglaháza az udvarban,
a gazdaság közepén van egy almafa,
ami szerelem-almát ad télen és nyáron is.
Abban a házban van hét barlang,
mind a hétnek ajtaja leláncolva.
Ám a halál, mint a fény, átcsúszott a záron.
– A halál és a lány, szefárd ballada
 Prológus
Kora tavasz

Mire Alexnek sikerült kiszednie a vért jó gyapjúkabátjából, már túl

meleg volt ahhoz, hogy viselje. A tavasz nagyon kelletlenül érkezett;
a sápadt kék reggelek nem melegedtek fel, csak nedves, mogorva
délutánokba fordultak át, és a makacs fagy magas, piszkos
habcsókokkal szegélyezte az utat. De valamikor március közepe
táján a Régi Campus kövezett ösvényei között a pázsitcsíkok
kezdték kiizzadni magukat a hó alól – nedvesen, feketén és
gubancos fűcsomókkal szennyezetten –, Alex pedig bevackolta
magát a York Street 268. legfelső emeletén megbúvó szobák
egyikének ablakfülkéjébe, és A Léthe-jelöltektől elvárható
követelményeket olvasta.
Hallotta a kandallón álló óra ketyegését és a kis harangot a
földszinti ruhaboltból, ami akkor szólalt meg, amikor az ügyfelek be-
vagy kiléptek az ajtón. Az üzlet fölötti titkos helyiségeket a Léthe
tagjai szeretetteljesen egyszerűen Odúnak nevezték. A lenti,
kereskedelmi célú helyiségekben működött már az idők során
cipőbolt, túrabolt és egy éjjel-nappali WaWa miniáruház is saját Taco
Bell-pulttal. Az ezekből az évekből fennmaradt Léthe-naplók tele
voltak panaszokkal a padlón át is felszivárgó újramelegített bab és
sült hagyma bűze miatt – mígnem 1995-ben valaki megbűvölte az
Odút és a sikátorhoz vezető hátsó lépcsőt, hogy mindig kellemes
vízlágyító- és szegfűszegillatuk legyen.
Alex valamikor az Orange Street-i kúriában történt incidens utáni
homályos hetek egyikén fedezte fel a Léthe Ház irányelveit
tartalmazó füzetet. Azóta csak egyszer nézte meg az e-mailjeit az
Odú öreg számítógépén. Rápillantott Sandow dékán hosszú
üzenetsorozatára, aztán kijelentkezett. Hagyta, hogy a telefonja
lemerüljön, nem járt be az óráira, figyelte, ahogy az ágak rügyeiből
kihajtanak a levelek, mint ahogy egy nő a gyűrűket próbálja fel.
Kievett a kamrából és a fagyasztóból minden ételt – előbb a flancos
sajtokat és a füstölt lazacszeleteket, majd a babkonzerveket és
szirupban eltett őszibarackot a VÉSZTARTALÉK jelzésű dobozokból.
Amikor tényleg minden elfogyott, pofátlanul készételeket rendelt
Darlington még mindig aktív számlájának terhére. A lépcsőn le- és
felmenni elég fárasztó volt, pihennie kellett, mielőtt felnyitotta az
ételesdobozát, és megesett, hogy meg sem ette az egészet –
egyszerűen elaludt az ablakfülke ülésén vagy a padlón a műanyag
zacskók és a fóliázott dobozok mellett. Senki sem ellenőrizte őt.
Nem maradt senki, aki ellenőrizhette volna.
Az igénytelenül nyomtatott brosúrát kapcsok fogták össze. A
borítóján a Harkness-torony fekete-fehér képe, alatta pedig a Mi
vagyunk a pásztorok szöveg állt. Kételkedett abban, hogy a Léthe
Ház alapítói Johnny Cashre gondoltak, amikor kiválasztották a
jelmondatukat, de valahányszor meglátta ezt a szöveget, arra a
karácsonyra gondolt, amikor az öreg matracon feküdt Len lakásában
Van Nuys-ban. Forgott vele a szoba, a padlón mellette egy félig
kievett áfonyamártásos konzervdoboz hevert, és Johnny Cash
énekelt: Mi vagyunk a pásztorok, átkeltünk a hegyeken, elhagytuk
nyájainkat, mikor a csillag megjelent. Aztán Len ráfordult, az inge alá
csúsztatta a kezét, és a fülébe mormolta: Azok a szaros kis
pásztorok.
A Léthe Ház jelöltjeire vonatkozó irányelvek a brosúra vége felé
kaptak helyet; legutóbb 1962-ben frissítették őket.

Kiemelkedő tudományos eredmény, kiváltképp történelemből és

kémiából.
Idegen nyelvek készségszintű ismerete, a latin és az ógörög
használható tudása.
Jó egészségi és higiénés állapot. Javasolt a mozgásban gazdag
életmód.
A határozott jellem egyértelmű jelei, ugyanakkor hajlam a
diszkrécióra.
A misztikum iránti érdeklődés ellenjavallt, mivel ez gyakori jele a
„kívülálló” beállítottságnak.
 Nem szabad kimutatni az emberi test valósága iránt érzett
undort.
MORS VINCIT OMNIA

Alex – akinek a latin nyelvtudása távolról sem volt használható –

utánanézett ennek a szótárban: A halál mindent legyőz. Csakhogy a
margón valaki kék golyóstollal az irrumat szót firkálta a vincit fölé,
majdnem kitakarva az eredetit.
A Léthe elvárásai alatt egy kiegészítés volt olvasható: A jelöltekre
vonatkozó követelményeken két esetben enyhítettek: Lowell Scott
(bölcsész alapdiploma, 1909) és Sinclair Bell Braverman (nincs
diplomája, 1950), vegyes eredménnyel.
Itt egy másik jegyzetet firkantottak a margóra, ezúttal Darlington
szaggatott, EKG-görbe-szerű írásával: Alex Stern. Erről eszébe jutott
a véráztatta szőnyeg a régi Anderson-ház sötétségében. A dékánra
gondolt – a combjából kitüremkedő csont megdöbbentő fehérségére
és a megvadult kutyák bűzére a levegőben.
Alex félretette az alumíniumtálkát, benne a Mamoun’stól rendelt
falafel hideg maradékával, és beletörölte a kezét a Léthe Ház-as
melegítőjébe. Besántikált a fürdőszobába, kinyitotta a zolpidemes
üvegcsét, és bedobott egy altatót a nyelve alá. Markát a csaptelep
alá tartotta, nézte, ahogy a víz ömlik az ujjaira, és hallgatta a
lefolyóból származó szörcsögő, szívó hangot. A követelményeken
két esetben enyhítettek.
Hetek óta először belenézett a vízcseppek pöttyözte tükörbe.
Figyelte, ahogy a csupa sérülés lány felemeli az ujjatlan trikója
szélét, amit sárgára színezett már a genny. Az oldalán a seb egy
mély, fekete varas tömb volt. A harapás jól látható görbe vonaláról
tudta, hogy rosszul gyógyul, ha egyáltalán begyógyul valaha. A
térképe megváltozott. A partvonala más formát öltött. Mors irrumat
omnia. A halál bebasz mindenkinek.
Alex gyengéden megérintette az ujjbegyével a harapás helyét
körülvevő forró, vörös bőrt. A seb kezdett elfertőződni. Érzett valami
aggodalomfélét, az esze nógatta, hogy cselekedjen, de a gondolat,
hogy felvegye a telefont, vagy elmenjen a diákegészségügyi
központba – minden akció újabb akciók sorozatát indítja be –, túl sok
volt, ráadásul a meleg, tompa lüktetés a testében, ami önmagát
tüzelte, szinte már a társaságának tűnt. Lehet, hogy belázasodik, és
hallucinálni kezd.
Szemügyre vette a bordasérüléseit; a kék erek mint leszakadt
elektromos kábelek húzódtak a halványuló zúzódásai alatt. Ajkait a
kirepedezett bőre száraz pikkelyei fedték. Arra gondolt, odaírja a
nevét a brosúra margójára – ő a harmadik kivételes eset.
– Határozottan vegyes eredménnyel – mondta hangosan, majd
megriadt a saját hangja recsegésétől. Nevetett, és a lefolyó mintha
vele kuncogott volna. Talán már tényleg lázas volt.
A fürdőszobai lámpák fluoreszkáló fényében megragadta az
oldalán a harapás szélét, belemélyesztette az ujjait, és összecsípte
a húst az öltések körül, amíg a fájdalom be nem borította, mint egy
palást. Végre leterítette a kívánt ájulás.
Ez volt tavasszal. A bajok meg azon a vaksötét téli éjszakán
kezdődtek, amikor Tara Hutchins meghalt, de Alex még azt hitte,
hogy mindent megúszhat.
A Koponya és Csontok a legrégebbi titkos társaság, az első a
Fátyol nyolc háza közül, mely 1832-ben alapíttatott. A
Csontosok több elnökkel, kiadóval, iparmágnással és
kormánytaggal büszkélkedhetnek, mint bármely más
társaság (az öregdiákok teljes listáját lásd a C függelékben),
és itt valóban a „dicsekedni” a megfelelő szó. A Csontosok
tisztában vannak a befolyásukkal, és elvárják a tiszteletteljes
hódolatot a Léthe képviselőitől. Jól tennék, ha emlékeznének
saját jelmondatukra: Akár szegény, akár gazdag, a halálban
mindenki egyenlő. Magatartásod legyen a hivatalodnak és a
Léthével való kapcsolatodnak megfelelően tapintatos és
diplomatikus, de ne feledd, a mi feladatunk nem az, hogy
tápláljuk a Yale legjobbjainak és legokosabbjainak hiúságát,
hanem az, hogy az élők és a holtak között álljunk!
– A Léthe élete: a Kilencedik Ház eljárásrendje
és szabályzata, részlet

A Csontosok titánoknak képzelik magukat a szájjártatók

között, és ez nem gúny. Mert ki vagyok én elvégre, hogy
szójátékokkal szórakozzak, amikor az italok ütősek, a lányok
pedig csinosak?
– George Petit naplója a Léthe-időszakából
(Saybrook Kollégium, 1956)
 1
Tél

Alex végigsietett a Beinecke Plaza tágas, idegenszerű terén,

csizmája tompán kopogott a tiszta betonlapokon. A ritka könyvek
gyűjteményének óriási kockája mintha lebegett volna az alsó szint
felett. A homlokzat paneljai nappal borostyánfényben izzottak, mint
egy kaptár csiszolt arany sejtjei; inkább templomhoz, mint
könyvtárhoz hasonlított. Éjjel viszont sírboltnak tűnt. A campusnak
ez a része nem igazán illett a Yale többi épülete közé – se szürke
kövek, se gótikus boltívek, se önkényesen felbukkanó kis vörös
téglás épületek, amelyek – Darlington magyarázata szerint –
valójában nem gyarmati stílusúak, csak annak akartak kinézni.
Elmondta azt is, miért ilyennek építették a Beinecke könyvtárat:
azért, hogy beékelődjön az egyetem építészeti egységének ebbe a
szegletébe, és egyben tükrözze is azt. Alex mégis úgy érezte,
mintha egy hetvenes évekbeli sci-fi film díszlete lenne, ahol a
hallgatók testhezálló kezeslábast vagy rövid tunikát viselnek, italuk
valamiféle Kivonat, és az ételeket pasztillák formájában fogyasztják.
Még az a nagy fémszobor is, amiről – most már – tudta, hogy
Alexander Calder műve, egy óriási lávalámpa negatívjára
emlékeztette.
– Ez Calder – mormolta a lány az orra alatt. Az emberek itt így
beszéltek a műtárgyakról. Semmi sem valakié. A szobor Calder. A
festmény Rothko. A ház Neutra.
Alex elkésett. Nem szándékosan tette, csak úgy gondolta, előbb
megírja a modern brit regényről szóló esszéjét, és még akkor is
rengeteg ideje marad, hogy odaérjen a jóslásra. Csakhogy a
fűtőtestre tett lábbal elaludt a Sterling Könyvtár olvasótermében a
Nostromo egy példányával az ernyedt kezében. Fél tizenegykor
felriadt, arcán csorgott a nyál. Rémült Basszus! kiáltása
puskalövésként hangzott a könyvtár csendjében. Gyorsan el is
takarta az arcát a sáljával, felkapta a hátizsákját, és elrohant.
Átsietett a Commons épületén, aztán a Rotunda boltívei alatt, a
háborús halottak márványba vésett névsora előtt. Négy kő
dombormű virrasztott felettük – a Béke, az Odaadás, az Emlékezet
és végül a Bátorság, aki jószerével csak sisakot és pajzsot viselt,
ezért Alexet inkább egy sztriptíztáncosra emlékeztette, mint egy
gyászolóra. Leszáguldott a lépcsőn, aztán átkelt a College és Grove
Street kereszteződésen.
A campus valahogy képes volt óráról órára és háztömbről
háztömbre teljesen megváltoztatni az arculatát, így Alex mindig azt
érezhette, hogy először találkozik vele. Ma este alvajáró volt, mélyen
és egyenletesen lélegzett. Az emberek, akik mellett elhaladt az SSS
felé, álomba zártnak tűntek, nyájas pillantással fordultak egymás
felé, kesztyűs kezükben gőzölgő kávéspoharakat fogva. Az a
kísérteties érzése támadt, hogy álmodják őt, a fekete kabátos lányt,
aki eltűnik, amikor felébrednek.
A Sheffield-Sterling-Strathcona Hall is aludt. Az osztálytermeket
bezárták, a folyosókon csak az energiatakarékos lámpák égtek. Alex
felment a lépcsőn a második emeletre. Az egyik előadóteremből
hangok szűrődtek ki. A Yale szociológia fakultása minden csütörtök
este filmvetítést tartott. Mercy kiragasztotta a kollégiumi szobájuk
ajtajára a programot, de Alex nem vette a fáradságot, hogy átnézze.
A csütörtökjei foglaltak voltak.
Tripp Helmuth az előadóterem ajtaja mellett a falnak
támaszkodott. Félig leeresztett szemhéjjal odabólintott Alexnek. Még
a félhomályban is látszott, hogy véreres a szeme. Kétségkívül
szívott, mielőtt idejött ma este. Lehet, hogy az idősebb Csontosok
ezért állították őt őrségbe. Vagy talán önként jelentkezett.
– Késtél – mondta. – Már elkezdték.
Alex nem törődött vele, hátrapillantott, hogy megbizonyosodjon: a
folyosó tiszta. Nem tartozik magyarázattal Tripp Helmuthnak,
ráadásul gyengének tűnne, ha mégis mentegetőzne. Benyomta a
hüvelykujját a faburkolat egy alig látható résébe. Ettől elvileg simán
ki kellett volna nyílnia a falnak, de mindig megakadt. Keményen
megtolta a vállával, szinte beesett, amikor kinyílt.
 – Nyugi, gyilkos! – rótta meg Tripp.
Alex bezárta maga mögött az ajtót, és lement a sötétben a szűk
átjárón keresztül.
Sajnos Trippnek igaza volt. A jóslás már elkezdődött. Alex a
lehető legcsendesebben lépett be a hajdani anatómiai teátrumba.
Az ablaktalan helyiséget egy előadó és egy tanterem közé
szorították be, ahol mostanság a végzősök vitaesteket tartottak. A
régi orvosi iskolának elfeledett maradványa volt ez abból az időből,
amikor itt, az SSS-ben tartották az órákat, mielőtt a saját épületeikbe
költöztek. A Koponya és Csontokat finanszírozó tröszt vezetői
valamikor 1932 körül lezárták a terem bejáratát, és új faburkolat
mögé rejtették. E tényeket Alex a Léthe: az örökségből tudta meg –
akkor, amikor a Nostromót kellett volna olvasnia.
Senki sem nézett Alexre. Minden szem a Haruspexre
szegeződött, akinek sebészi maszk fedte sovány arcát és vér
pettyezte halványkék köpenyét. Latexkesztyűs kezével módszeresen
matatott a páciens belső részei között. Vagy alany? Áldozat? Alex
nem volt biztos abban, melyik kifejezés illik az asztalon fekvő férfira.
Nem, nem „áldozat”, hiszen élnie kellett. Ennek biztosítása részben
az ő feladatai közé tartozott. Ő ügyelt a biztonságára e
megpróbáltatás során és abban a kórteremben is, ahonnan kihozták.
De mi lesz egy év múlva? – tépelődött. És öt év múlva?
Alex az asztalon fekvő férfira pillantott: Michael Reyes. Két hete
nézte végig az aktáját, amikor őt választották ki a rituáléhoz. A hasfal
lebenyeit kétoldalt acélcsipeszekkel rögzítették, így a hasüreg olyan
volt, mint egy virágzó, telt, rózsaszínű orchidea: középen bolyhos és
vörös. Ne mondd, hogy ennek nem marad nyoma! De most a saját
jövője miatt kellett aggódnia. Reyes majd elboldogul.
Alex elfordította a fejét, és megpróbált az orrán keresztül
lélegezni, mert felfordult a gyomra és rézízű nyál árasztotta el a
száját. Rengeteg súlyos sérülést látott már, de mindig halottakon.
Valahogy sokkal rosszabb látvány a seb egy élő emberi testen, amit
csak a monitor folyamatos fémes sípolása köt az élethez. Volt a
zsebében gyömbéres cukorka a hányinger ellen – Darlington egyik
tippje –, de nem tudta rávenni magát, hogy elővegye és kibontsa.
 Inkább egy köztes távolságban lévő pontra szegezte a tekintetét,
miközben a Haruspex szám- és betűsorokat kiáltott ki – tőzsdei
szimbólumokat és részvényárakat a New York-i tőzsdén nyilvánosan
kereskedő vállalatok számára. Később áttért a NASDAQ-ra, az
Euronextre és az ázsiai piacokra. Alex meg sem próbálta megfejteni
az értelmüket. A vételre, eladásra vagy tartásra szóló utasítások
nyelve a kiismerhetetlen holland volt, a kereskedelem, a régi New
York első tőzsdéje és a Csontosok hivatalos nyelve. A Koponya és
Csontok alapításakor túl sok hallgató tudott görögül és latinul, ám a
pénzügyleteik valami homályosabb nyelvet követeltek.
– A holland szavakat nehezebb kiejteni – magyarázta Darlington.
– Ezenkívül ez ürügyet kínál a Csontosoknak, hogy ellátogassanak
Amszterdamba.
Természetesen Darlington tudott latinul, görögül és hollandul is.
Beszélte a franciát, a mandarint és többé-kevésbé a portugált is.
Alex csak most kezdte a spanyolt. Az általános iskolai óráira meg a
nagymama zagyvalék ladino mondásaira emlékezve azt gondolta,
hogy könnyű kurzus lesz. Nem számított olyan furcsaságokra, mint a
kötőmód, de azt már meg tudta kérdezni, hogy Gloria esetleg
elmegy-e holnap este a diszkóba.
A szomszédos teremből, ahol filmvetítést tartottak,
géppisztolyropogás hallatszott. A Haruspex szembetűnő
ingerültséggel nézett fel Michael Reyes vékonybelének síkos,
rózsaszínű kuszaságáról.
A sebhelyesarcú, azonosította a filmet Alex, amikor a zene
felhangosodott, és a hőbörgő hangok kórusban dörögték: Velem
akartok baszakodni? Oké! Durván akartok játszani? A közönség úgy
skandálta a szöveget, mintha a Rocky Horror Show-t néznék. Alex is
százszor látta ezt a filmet, ez volt Len egyik kedvence. Ebben
nagyon kiszámítható volt, mindent „keményen” szeretett – mintha a
Hogyan legyél gengszter? készletből lépett volna ki. Amikor Venice-
ben, a parti sétányon találkozott vele és Hellie-vel, akinek arany haja
széthúzott függönyként keretezte nagy kék szemét, Alexnek azonnal
beugrott Michelle Pfeiffer abban az atlaszselyem göncben. Csak a
sima frufru hiányzott. De ma este Alex nem akart Hellie-re gondolni,
sem a levegőben terjengő vérszagra. Len és Hellie a régi élete. Nem
tartoztak a Yale-hez. Bár egyébként Alex sem.
Az emlékek ellenére hálás volt minden zajért, ami elfedte a
Haruspex tocsogós matatását Michael Reyes beleiben. Vajon mit
látott ott? Darlington azt mondta, hogy a béljóslás lényegileg nem
különbözik attól, mint amikor tarot-kártyákból vagy egy maroknyi
állatcsontból olvassák ki a jövőt. De látványnak egészen más volt, és
a hangzása is egyedi. Elveszítettél valakit. Az új évben megtalálod a
boldogságot. A jövendőmondók ilyesmiket mondtak – homályos,
vigasztaló szavakat.
Alex szemügyre vette a csuklyás köntöst viselő Csontosokat, akik
körülállták a testet. Az Írnok (egy hallgató) lejegyezte azokat az
előrejelzéseket, amelyeket majd továbbítanak a fedezeti alapok
kezelőinek és a magánbefektetőknek szerte a világon, hogy a
Csontosok és öregdiákjaik anyagilag biztonságban legyenek.
Korábbi elnökök, diplomaták, a CIA legalább egy igazgatója –
valamennyien a Koponya és Csontok tagjai voltak. Alex Tony
Montanára gondolt, aki a forró fürdőjében ázva szónokolt neki:
Tudod, mi a kapitalizmus? Alex Michael Reyes háton fekvő testére
pillantott. Neked fogalmad sincs róla, Tony.
Egy villanásnyi mozgást észlelt az anatómiai teátrum padsoraiból.
A műtéteknek volt két állandó nézője, két helyi Szürke, akik mindig
ugyanott ültek, csak néhány sorral távolabb egymástól. Az egyik egy
elmebeteg nő, akinek 1926-ban eltávolították a petefészkét és a
méhét – hat dollárt fizettek volna neki, ha túléli a műtétet. A másik
egy férfi, volt orvostanhallgató, aki 1880 körül halálra fagyott egy
ópiumbarlangban több ezer mérföldnyire innen, de azóta is folyton
visszatér, hogy felüljön a régi helyére, és onnan nézze, amit odalent
az életért tesznek. Jóslásokat csak évente négyszer, a pénzügyi
negyedév kezdetén rendeztek itt, de úgy tűnt, neki ez is elég.
Darlington szerette mondogatni, hogy szellemekkel foglalkozni
olyan, mint a metrón utazni: Kerüld a szemkontaktust! Ne mosolyogj!
Ne vitatkozz! Különben soha nem tudhatod, mi vár rád hazáig.
Könnyebb ezt mondani, mint megtenni, amikor az egyetlen látnivaló
a szobában az az ember, aki egy másik ember belső részeivel
játszik, mintha mahjongköveket rakna ki.
 Eszébe jutott, mennyire megdöbbent Darlington, amikor
megtudta, hogy színesben látja a szellemeket amellett, hogy nem
kell neki hozzá semmiféle bájital vagy varázslat. Furcsa volt, ahogy
dühöngött, de Alex élvezte.
– Milyen színekben? – kérdezte Darlington, majd lecsúsztatta a
lábát a dohányzóasztalról.
Nehéz fekete csizmája az Il Bastone szalonjának parkettáján
dobbant.
– Hát… csak színesben. Mint egy öreg Polaroid-képen. Miért? Te
mit látsz?
– Szürkét – vágta rá. – Ezért hívják őket Szürkéknek.
Alex vállat vont, tudván, hogy a közömbössége még dühösebbé
teszi Darlingtont.
– Nem nagy ügy.
– Neked nem – motyogta a fiú, és elviharzott.
A nap hátralévő részét az edzőteremben töltötte, és kegyetlenül
leizzadt.
Alex akkor nagyon elégedett volt magával, örült, hogy
Darlingtonnak sem jön minden olyan könnyen. De most, miközben
körbesétált a teátrumban és ellenőrizte az égtájakat jelző kis
krétajeleket, idegesnek és felkészületlennek érezte magát. Bár azóta
így érezte magát, amióta betette a lábát a campusra. Nem, már
előtte is. Attól kezdve, hogy Sandow dékán leült a kórházi ágya
mellé, nikotinfoltos ujjával megkocogtatta a bilincset a csuklóján, és
azt mondta: Lehetőséget kínálunk magának.
De az a régi Alex volt. Hellie és Len Alexe. A Yale-Alex soha nem
hordott bilincset, soha nem keveredett verekedésbe és soha nem
dugott idegennel a fürdőszobában, hogy fizesse a barátja drogját.
Yale Alex küzdött, de nem panaszkodott. Jó lány volt, aki igyekezett
megfelelni az elvárásoknak.
És kudarcot vallott. Korábban kellett volna itt lennie, hogy
felügyelje a jelek készítését és biztosítsa a kör biztonságát – bár az
olyan idős Szürkék, mint akik a lépcsőzetes padsorok felett lebegtek,
nem szoktak gondot okozni akkor sem, ha a vér vonzotta őket. A
béljóslások azonban komoly varázslatok, és az ő feladatai közé
tartozott ellenőrizni, hogy a Csontosok a megfelelő eljárásokat
követik-e és kellően óvatosak-e. Ugyanakkor ő is „játszó személy”
volt. Az előző éjszakát magolással töltötte, próbálta memorizálni a
kréta, a szén és a csont jeleit és pontos arányait. Még
puskacédulákat is készített, amiket kényszeresen elő-elővett a
Joseph Conraddal vívott küzdelem közben is.
Alex úgy gondolta, a jelölések rendben vannak, bár nagyjából
csak annyira ismerte a védelem szimbólumait, mint a modern brit
regényeket. Mert hát amikor Darlington mellett részt vett az őszi
negyedéves jósláson, odafigyelt úgy igazán? Nem. Inkább a
gyömbéres cukorka szopogatása foglalta le, taszította az egész
furcsa jelenet, és imádkozott, hogy ne szégyenítse meg magát a
hányással. Azt hitte, rengeteg ideje van még tanulni Darlington
segítségével, de ebben mindketten tévedtek.
– Voorhoofd! – kiáltott a Haruspex, és az egyik Csontos már
ugrott is.
Melinda? Vagy Miranda? Alex nem emlékezett a vörös hajú
nevére, csak arra, hogy a Szeszély és Ritmus nevű női a cappella
kórus tagja. A lány egy fehér kendővel megtörölgette a Haruspex
homlokát, és visszaolvadt a csoportba.
Alex nem akart az asztalon fekvő férfira nézni, de a szeme mégis
az arcára tévedt. Michael Reyes, negyvennyolc éves, diagnózis:
paranoid skizofrénia. Emlékezni fog Reyes bármire, amikor
felébred? És ha megpróbálja elmondani valakinek, őrültnek tartják
majd? Alex pontosan tudta, milyen ez. Én is fekhetnék azon az
asztalon.
– A Csontosok azt szeretik, ha minél bolondabb – mondta
Darlington. – Úgy gondolják, hogy ez jobb jóslásokat tesz lehetővé.
Amikor Alex megkérdezte, hogy miért, a fiú csak annyit felelt:
– Minél őrültebb a victima, annál közelebb van Istenhez.
– És ez igaz?
– „Csak a misztérium és az őrület által tárul fel a lélek” – idézte
Thomas Moore-t. Aztán vállat vont. – A banki egyenlegük alapján
igaz.
– És ezzel minden rendben is van? – folytatta Alex. – Az is, hogy
felvágnak embereket, mert egy szerencsefi fel szeretné újítani a
nyaralóját?
 – Soha nem találkoztam szerencsefiakkal. De még
reménykedem. – Darlington megállt az edzőteremben, és komoly
képet vágott. – Ezt nem lehet megállítani. Túl sok hatalmas ember
számít a társaságokra. A Léthe előtt senki sem figyelte őket, tehát
vagy nyafogsz, hiábavalóan tiltakozol, és elveszíted az
ösztöndíjadat, vagy itt maradsz, végzed a munkádat, és teszed a
tőled telhető legjobbat.
Alex már akkor gyanította, hogy ez csak egy része a történetnek,
meg azt is, hogy Darlington vágya – hogy mindent megtudjon –
legalább olyan erősen kötötte őt a Léthéhez, mint a kötelességtudat.
De akkor hallgatott, és továbbra is hallgatni szándékozott.
Michael Reyest a Yale-New Haven Kórház egyik ágyában
találták. A hozzá nem értők szemében olyan volt, mint bármely más
beteg: egy csavargó. Az a típus, aki megjárta a pszichiátriai
osztályokat, a sürgősségi osztályokat és a börtönöket,
gyógyszereken él, majd hal. Akadt egy testvére New Jersey-ben, aki
a legközelebbi hozzátartozójaként beleegyezett egy rutinműtétnek
számító, bélhegesedés okozta akadály eltávolításába.
Reyest kizárólag egy Jean Gatdula nevű nővér gondozta. Három
éjszakai műszakban dolgozott zsinórban. A szeme sem rebbent és
nem hőzöngött, amikor egy nyilvánvaló beosztási hiba folytán még
két éjszakára betették az osztályra. Azon a héten a kollégái talán
észre sem vették, hogy mindig hatalmas kézitáskával megy
dolgozni. Abban lapult a kis hűtőláda, amiben Michael Reyes ételeit
hozta be: egy galambszívet a tisztaságért, muskátli gyökerét és egy
adag keserű gyógyfüvet. Gatdulának fogalma sem volt, mire való ez
az étel, és arról sem, milyen sors vár Michael Reyesre – ahogyan
máskor sem tudta, mi lesz a „különleges” betegekkel, akiket
gondozott. Azt sem tudta, kinek dolgozik, de havonta egyszer
megkapta az égetően szükséges csekket, hogy fedezhesse a férje
adósságait, amiket a férfi a Foxwoods kártyaasztalainál halmozott
fel.
Alex nem volt biztos benne, hogy csak képzeli, vagy valóban érzi
a petrezselyem szagát Reyes felnyitott testéből, de a gyomra újra
figyelmeztetően háborgott. Vágyott a friss levegőre és leizzadt. A
műtőt ugyan jéghidegen tartották az épületben csak itt működő
ventilátorok, a műtét megvilágítására használt hatalmas hordozható
halogénlámpák azonban sugározták a hőt.
Halk nyögés hallatszott. Alex Michael Reyesre pillantott, és
szörnyű kép villant át az elméjén: Reyes arra ébred, hogy egy
asztalhoz van kötve, csuklyás alakok veszik körül, és kipakolták a
belső szerveit. De nem: a férfi szeme csukva volt, a mellkasa
egyenletes ritmusban emelkedett és süllyedt. A nyögdécselés
folytatódott, viszont most már hangosabban. Más is rosszulléttel
küzd? A Csontosok egyike sem adta ennek jelét. Arcuk figyelmet
sugárzó holdként világított a félhomályban, a szemük már
hozzászokott a látványhoz.
A nyögés még hangosabbá vált; egy kis légmozgás támadt,
szellő kavargott a teremben, aztán visszapattant a sötét
faburkolatról. Nincs közvetlen szemkontaktus – figyelmeztette magát
Alex. Csak megnézed, hogy a Szürkék… Megdöbbent, de ennek
nem adott hangot.
A Szürkék már nem voltak a helyükön.
Az anatómiai teátrumot körülvevő korlát fölé dőltek, ujjaik a fát
markolták, nyakukat nyújtogatták, és a testük is megnyúlt egészen a
krétakör legszéléig. Olyanok voltak, mint az állatok, akik inni akarnak
az itatóból.
Ne nézd! Darlington hangja, az ő figyelmeztetése. Ne nézd túl
közelről! Egy Szürke nagyon könnyen kialakítja a kötődést, és rád
akaszkodik. Ez veszélyes, főleg neki, mert ismeri ezeknek a
Szürkéknek a történetét. Nagyon régóta itt voltak már, ahogy arról a
Léthe-delegátusok több nemzedéke is beszámolt, a nevüket
azonban minden beszámolóból törölték. Ha nem tudsz egy nevet –
magyarázta Darlington –, gondolni sem tudsz rá, és akkor nincs
kísértés, hogy kimondd. A név egyfajta bizalmasság.
Ne nézd! De Darlington már nem volt itt.
A női Szürke nem viselt ruhát, kis mellein meredeztek a bimbók a
hidegtől, ahogy bizonyára a halálakor is. Kezét az alhasa nyitott
sebéhez emelte, és gyengéden megérintette a húst, szemérmesen
jelezve, hogy mit szeretne. Nem varrták össze. A fiú – mert még fiú
volt, sovány és finom vonású – túl bő palackzöld kabátot és foltos
nadrágot viselt. A Szürkék mindig úgy jelentek meg, amilyenek a
haláluk pillanatában voltak, de volt valami obszcén abban, ahogy
egymás mellett álltak – az egyik meztelenül, a másik felöltözve.
A Szürkék minden izma megfeszült, tágra nyílt szemmel és tátott
szájjal bámultak. Szájuk fekete ürege barlang volt, onnan tört fel ez a
sivár gyászhang – nem nyöszörgés, hanem valami színtelen és
embertelen vonítás. Alexnek eszébe jutott az a lélektelen
rovarzümmögés, amit akkor hallott, amikor egy nyáron darázsfészket
talált az anyja Studio City-beli lakása alatti sötét garázsban.
A Haruspex továbbra is hollandul beszélt. Az egyik Csontos egy
pohár vizet tartott az Írnok ajkaihoz, hogy ivás közben se hagyja
abba az átírást. A vér, a gyógynövények és a szar sűrű
szagkeveréke lógott a levegőben.
A Szürkék centiről centire jobban előredőltek, remegtek, az ajkuk
megfeszült, és a szájuk most már olyan tágra nyílt, mintha kiakadt
volna az állkapcsuk. Az egész szoba vibrálni látszott.
De csak Alex láthatta őket.
Ezért hozta ide őt a Léthe, ezért tette meg Sandow dékán – elég
kelletlenül – káprázatos ajánlatát egy megbilincselt lánynak. Alex
mégis körülnézett, remélve, hogy valaki más is ért ehhez, és
felajánlja a segítségét.
Egy lépést hátrált, a szíve verdesett a mellkasában. A Szürkék
engedelmesek és határozatlanok voltak, főleg az ilyen öreg Szürkék.
Legalábbis Alex ezt hitte. Ez volt az egyik lecke, amit nem kapott
meg Darlingtontól?
Erősen gondolkodott, mi volt az a néhány igézés, amit Darlington
tanított neki az utolsó félévben védelmi varázslatként. A halálszavak
is jók lennének végszükség esetén, bár használna az a Szürkék
ellen jelen állapotukban? Sót kellett volna tenni a zsebébe meg
karamellát, amivel elterelheti a figyelmüket. Ez alapvető – szólalt
meg Darlington a fejében. Könnyen elsajátítható.
A fa kezdett meghajlani és nyikorogni a Szürkék ujjai alatt. Erre a
vörös hajú kórustag is felnézett, azt kereste, honnan jön a recsegés.
A fa szilánkokra fog törni. Biztos, hogy a jeleket hibásan
helyezték el; a védelem köre nem lesz tartós. Alex a
hasznavehetetlen, nevetséges öltözetű Csontosokra nézett. Ha
Darlington itt lenne, ő itt maradna és harcolna, biztosítaná, hogy a
Szürkéket visszafogják, és Reyest biztonságba helyezzék.
A halogénlámpák fénye elhomályosult, majd felerősödött.
– Baszd meg, Darlington – morogta Alex az orra alatt, majd
sarkon fordult, hogy elfusson.
Bumm!
A terem megremegett. Alex megbotlott. A Haruspex és a többi
Csontos megrovóan nézett rá.
Bumm!
Valami kopogott a másik világból.
Valami nagy.
Valami, amit nem szabad átengedni.
– Részeg a mi Danténk? – motyogta a Haruspex.
Bumm.
Alex kinyitotta a száját, hogy rájuk ordítson, fussanak, mielőtt az,
ami visszatartja azt a valamit, elengedi.
A nyöszörgés hirtelen és teljesen megszűnt, mintha
bedugaszolták volna egy palackba. A monitor sípolt, a lámpák
zümmögtek.
A Szürkék visszatértek a helyükre, és nem vettek tudomást sem
egymásról, sem róla.
Alex blúza teljesen átizzadt és a testére tapadt a kabátja alatt.
Érezte a saját félelme vastag, savanyú szagát a bőrén. A
halogénlámpák továbbra is forrón és fehéren ragyogtak. Az
anatómiai teátrum pulzálta a hőt, mint egy szerv, amit elöntött a vér.
A Csontosok rábámultak. A szomszédban már a film stáblistáját
olvasták.
Alex látta azt a helyet, ahol a Szürkék megfogták a korlátot: fehér
faszilánkok álltak ki belőle kukoricahajként.
– Elnézést – mondta, majd a térdei közé hajolt, és lehányta a
kőpadlót.

Majdnem hajnali három volt már, mire végre összevarrták Michael

Reyest. A Haruspex és a legtöbb Csontos már órákkal azelőtt
elmentek lemosni magukról a szertartás nyomait, aztán készültek
egy várhatóan reggelig tartó partira.
A Haruspex valószínűleg visszautazott New Yorkba fekete
limuzinja krémszínű bőrülésén, de az is lehet, hogy itt maradt az
ünnepségre, és válogat a készséges alsóéves lányokból vagy
fiúkból, esetleg mindkettőből. Alexnek azt mondták, megtiszteltetés
közreműködni a béljóslásnál, és ő úgy vélte, hogy aki eléggé be van
szívva és be van rúgva, annak is érezheti ezt, de neki személy
szerint az volt a benyomása, hogy sokkal inkább így kerítik a nőket
annak, aki a számlát fizeti.
A vörös hajú – mint kiderült, Miranda, mint az a lány A viharban –
segített Alexnek kipucolni magát a hányásból. Kedvessége őszinte
volt, és Alex szinte rosszul érezte magát, mert nem emlékezett a
nevére.
Reyest egy kerekes hordágyon szállították el az épületből,
beburkolva álcázó takarókba, amitől úgy nézett ki, mint egy halom
műanyag védőlemezek alá pakolt életfenntartó eszköz. Ez volt az
éjszakai rendezvény legkockázatosabb része, már ami a Társaság
biztonságát illeti. A Koponya és Csontok a jósláson kívül nem igazán
jeleskedett másban, a Kézirat tagjainak pedig nem állt érdekükben,
hogy dicsfényüket megosszák egy másik társasággal. A Reyes
burkolatát megkötő varázslat minden zökkenőnél megingott, felfedve
ilyenkor a kerekes hordágyat, ráadásul végig hallani lehetett az
orvostechnikai eszközök és a lélegeztetőgép pittyegését és
sípolását. Ha valaki megállt volna, hogy megnézze, mit gurítanak
végig a folyosón, nagy bajba kerülnek a Csontosok – bár Alexnek
nem volt kétsége afelől, hogy ki tudnák vágni magukat (pénzzel) a
helyzetből.
Miután Reyest visszavitték a kórterembe, még egy héten át
ellenőrizte az állapotát. Biztos akart lenni, hogy komplikációk nélkül
gyógyul. A béljóslásoknak korábban is voltak halálos áldozatai, bár
amióta 1898-ban megalapították a Léthét a társaságok
megfigyelésére, csak egy fő. A Csontosok egy csoportja az 1929. évi
tőzsdeösszeomlás után egy sebtében lebonyolított béljóslás során
véletlenül megölt egy csavargót. Az elkövetkező négy évben be is
tiltották a jóslásokat, és a Koponya és Csontokat megfenyegették,
hogy elveszíti a hatalmas, vörös kőből épült sírját a High Streeten.
– Ezért létezünk – mondta Darlington, miközben Alex lapozgatta
a Léthe-feljegyzéseket, amelyek tartalmazták minden victima nevét
és minden jóslás dátumát. – Mi vagyunk a pásztorok, Stern.
Azonban összerándult, amikor Alex egy rövidítésre mutatott a
Léthe: az örökség egyik lapszélén.
– NTHH?
– „Nincs több halott hobó” – sóhajtott Darlington.
Ennyit a Léthe Ház nemes küldetéséről, bár Alex sem érezhette
magát sokkal különbnek ma este, amikor másodperceken múlt, hogy
nem hagyta cserben Michael Reyest, csak hogy mentse a saját
bőrét.
Alexnek el kellett tűrnie egy sor viccet a kihányt vacsorájáról, ami
grillcsirkéből és Twizzler gumicukorból állt, merthogy néhány
Csontos a teremben maradt ellenőrizni az Alex reményei szerint
megfelelő tisztogatási és fertőtlenítő eljárást.
Megfogadta, hogy később visszatér, és beszórja a termet
csontporral. Ami a halálra emlékeztet, az a legjobb módszer a
Szürkék távol tartására. Éppen ezért a temetők a legkevésbé
kísértetjárta helyek a világon. Eszébe jutott a szellemek tátott szája
meg az a rémes rovarzümmögés. Valami megpróbált betörni a
krétakörbe. Legalábbis nagyon úgy tűnt. A Szürkék – a szellemek –
ártalmatlanok voltak. Többnyire. Nagyon sok kellett ahhoz, hogy
bármilyen formát öltsenek a halandók világában. És átjönni az utolsó
Fátyolon? Fizikai érintésre képessé válni? Kárt okozni? Képesek rá,
igen. Alex tudta, hogy képesek rá, de ez szinte lehetetlen volt.
Több száz béljóslást végeztek már ebben a műtő-arénában, de
nem hallott olyan esetről, amikor a Szürkék fizikai formát öltöttek
vagy beavatkoztak volna. Miért változott meg a viselkedésük ma
este?
Ha változott.
A legnagyobb ajándék, amit Alex a Léthétől kapott, nem a felvétel
a Yale-re, nem az új kezdet, ami tisztára súrolta a múltját, mint egy
vegytisztítás, hanem az a tudat, az a bizonyosság, hogy mindaz,
amit látott, valóságos és mindig is az volt. De túl sokáig élt
bizonytalanságban azon őrlődve, hogy őrült-e vagy sem, és ezt
nehéz volt abbahagyni. Darlington hitt volna neki. Mindig hitt.
Csakhogy Darlington eltűnt.
De nem örökre, mondta magának. Egy hét múlva újhold lesz, és
akkor hazahozzák.
Alex megérintette a repedezett korlátot, és már azon
gondolkodott, hogyan fogalmazza meg a Léthe Háznak írandó
jelentésében a jóslás lefolyását. Sandow dékán mindig átnézte, és
Alex nemigen akarta felhívni a figyelmét holmi rendkívüli eseményre.
Különben is, eltekintve attól, hogy átrendezték egy magatehetetlen
férfi bélrendszerét, valójában semmi rossz nem történt.
Amikor Alex az átjáróból kilépett a folyosóra, Tripp Helmuth
lomhán kiegyenesedett.
– Eszerint végeztek odabent?
Alex bólintott, és mélyet lélegzett a viszonylag friss levegőből, alig
várva, hogy kijusson a szabadba.
– Elég durva, mi? – vigyorgott Tripp. – Ha akarod, megsúghatok
neked néhány tippet, miután átírták. Hogy csökkentsd a
diákhiteledet.
– Mi a frász közöd van neked a diákhitelekhez? – förmedt rá Alex,
mielőtt meggondolta volna, mit mond.
Darlington ezt nem helyeselné. Azt mondta, legyen mindig
kulturált, távolságtartó és diplomatikus. Egyébként ez képmutatás
volt tőle, hiszen a Léthe biztosította, hogy diplomát szerezhet úgy,
hogy adósságnak még csak árnyéka sem vetül rá – ha valóban bírja
négy évig a vizsgákat, dolgozatokat és az ilyen éjszakákat.
Tripp megadóan felemelte a kezét, kelletlenül nevetett.
– Hé, én csak próbálok boldogulni!
Tripp, a vitorlás csapat tagja, a harmadik generációs Csontos, az
úriember és tudós egy fajtiszta golden retriever volt – buta,
behízelgő és drága. Dundi és pirospozsgás, mint egy egészséges
csecsemő, haja hirtelenszőke, a bőre még mindig barna a
valamelyik napfényes szigeten töltött téli szünet után. Fesztelen volt,
mint aki tudja, hogy vele minden rendben van és lesz is, hogy ő az a
fiú, aki ezernyi második esélyt kap.
– Akkor jók vagyunk? – kérdezte türelmetlenül.
 – Jók – hagyta rá Alex, bár ő egyáltalán nem volt jól. Még mindig
úgy érezte, hogy az a zümmögő nyöszörgés megtölti a tüdejét, és
zörög a koponyája belső falán. – Csak fülledt a levegő odabent.
– Tényleg? – kapott a szón Tripp, készen a haverkodásra. –
Lehet, hogy nem is olyan rossz itt kint dekkolni egész éjjel.
Nem hangzott meggyőzően.
– Mi történt a karoddal? – mutatott Alex a széldzsekije ujja alól
kikandikáló kötésre.
Tripp felhúzta a dzseki ujját, felfedve a zsíros celofánfóliát, amit
az alkarja belső oldalára ragasztottak.
– Néhány sráccal tetováltattunk magunkra.
Alex közelebbről is megnézte: egy peckes buldog áttör egy nagy
kék Y-on. Az „Örökké a legjobb barátok” megfelelője a fehér
kanmajmoknál.
– Szép – hazudta.
– Van tetkód?
Tripp álmos szeme végigtapogatta a lányt, megpróbálta
lehámozni róla a téli ruharétegeket; nem sokban különbözött azoktól
a vesztesektől, akik az Epicentrum környékén lógtak, és akik sóvár
ujjaikkal a kulcscsontját és a felkarját tapogatva próbáltak képet
alkotni a teste formájáról. De ez mit akar ezzel?
– Nincs. Nem az én stílusom. – Alex a nyaka köré tekerte a sálját.
– Holnap bemegyek megnézni Reyest a kórházban.
– Ha? Ó, igen. Jó. Amúgy hol van Darlington? Máris átpasszolja
neked a szar melókat?
Tripp csak elviselte Alexet, próbált barátságos lenni vele, mert
mindenkivel jóban akart lenni, akivel csak találkozott. De Darlingtont
őszintén kedvelte.
– Spanyolországban van – vágta rá Alex, mert az utasítás szerint
ezt kellett mondania.
– Az szép. Mondd meg neki, hogy buenos días!
Ha Alex mondhatott volna valamit Darlingtonnak, az az lett volna,
hogy gyere vissza. Angolul és spanyolul is ezt mondta volna. És
mindenképpen felszólító módban.
– Adiós – köszönt el Tripptől. – Jó mulatást a bulin!
 Miután kiszabadult az épületből, Alex lerántotta a kesztyűjét,
kibontott két ragadós, gyömbéres cukorkát, és be is kapta
mindkettőt. Belefáradt már, hogy Darlingtonra gondoljon, de a
gyömbér illata és a melegség, amit a torka hátsó részén érzett, még
élénkebbé tette az emlékét. Szinte látta, ahogy a fiú teste elnyúlik a
pompás kandalló előtt a Fekete Szilben. Már levette a csizmáját, a
zoknit pedig rátette száradni a kandallóra. Csukott szemmel hanyatt
feküdt, feje a karja hajlatában pihent, lábujjait a szobát betöltő zene
ritmusára mozgatta. Alex nem ismerte, valami klasszikus volt tele
vadászkürtökkel, amik hangsúlyos hangfélholdakat rajzoltak a
levegőbe.
Alex a padlón ült mellette, karjával átfogta a térdét, hátát az öreg
kanapéhoz döntötte. Próbált nyugodtnak tűnni és nem nézni
Darlington lábát. Annyira meztelennek látta. A fiú felhajtotta fekete
farmere szárát, hogy leszárítsa a nedvességet a bőréről, ám a
karcsú, fehér lábak és a lábujjakon lévő gyér szőr láttán Alex egy
kissé szemérmetlennek érezte magát. Egy ódivatú perverznek, akit
megőrjít egy boka látványa.
Baszd meg, Darlington. Felhúzta a kesztyűjét.
Egy pillanatig bénultan állt. Vissza kellett mennie a Léthe Házba,
hogy megírja a jelentését Sandow dékán számára, de igazából a
kollégiumi szobájában szeretett volna lenni, hogy ledobja magát a
keskeny alsó ágyára – Mercyé volt a felső –, és a lehető legtöbbet
aludjon a másnapi előadás előtt. Ebben az órában nem is kellene
magyarázkodnia kíváncsi szobatársainak, de ha a Léthében alszik,
Mercy és Lauren visítozva faggatják majd, hogy hol és kivel töltötte
az éjszakát.
Darlington azt javasolta, hogy találjon ki egy barátot, akivel
igazolhatja késő éjszakai kimaradásait.
– Ha ezt tenném, akkor valamikor produkálnom kellene egy
férfiforma lényt, aki imádattal néz rám – válaszolta Alex
reménytelenül. – Te hogyan tudtad ezt megúszni az elmúlt három
évben?
Darlington vállat vont.
– A szobatársaim azt hitték, zenész vagyok. – Alex úgy forgatta a
szemét, hogy kis híján meg is fordult a szemgödrében. – Jól van, jól
van! Azt mondtam nekik, hogy egy együttesben játszom néhány
sráccal a Connecticuti Egyetemről, és hogy sokat lépünk fel.
– Egyáltalán játszol valamilyen hangszeren?
– Természetesen.
Csellón, nagybőgőn, gitáron, zongorán és valami húros
hangszeren, az údon.
Alex remélte, hogy Mercy már mélyen alszik, mire visszaér, és be
tud lopakodni a szobába a zuhanyozáshoz szükséges holmijáért,
aztán észrevétlenül végigmehet a folyosón. Az cseles húzás lenne.
Valahányszor megbolygatják a két világ közötti Fátylat, olyan bűz
marad utána, mint amit az elektromosan sercegő ózon ad egy vihar
után, párosulva az ablakpárkányon felejtett rothadó tök szagával.
Amikor egyszer elkövette azt a hibát, hogy zuhanyozás nélkül tért
vissza a szobába, kénytelen volt azt hazudni magyarázatul, hogy
belecsúszott egy szemétkupacba. Mercy és Lauren hetekig nevettek
rajta.
Alex a piszkos zuhanyozóra gondolt, ami a kollégiumban várja…
aztán arra, hogy elmerül az óriási, karmos lábú kádban az Il Bastone
makulátlan fürdőszobájában, utána pedig bevetődik a baldachinos
ágyba, ami olyan magas, hogy alig tud felkapaszkodni rá. Állítólag a
Léthének több biztonságos háza és rejtekhelye volt a Yale
campusán, de Alexnek csak kettőt mutattak meg: az Odút és az Il
Bastonét. Az Odú közelebb volt Alex kollégiumához és a legtöbb
órájához, de az csak egy kopott, bár kényelmes lakás volt egy
ruhaüzlet felett, mindig telerakva chipsszel és Darlington
fehérjeszeleteivel. Oda csak betért az ember, és gyorsan szundikált
egyet a rossz rugózású kanapén.
Az Il Bastone viszont egészen különleges volt: a háromszintes
kúria a campustól csaknem egy mérföldre szolgált a Léthe fő
központjául. Ezen az estén ebben a kivilágított házban várta őt
Oculus egy tálca teával, brandyvel és szendvicsekkel. Ez a
hagyomány, még ha Alex nem is jelenik meg, hogy fogyasszon
belőlük. De ennek a luxusnak az volt az ára, hogy beszélnie kellett
Oculusszal, és most nagyon nem fűlt a foga Dawes összeszorított
állkapcsú hallgatásához. Inkább visszamegy a kollégiumba, testén
az éjszakai munka bűzével.
 Alex átment az utca túloldalára, és visszafelé is átvágott a
Rotundán. Nehéz volt megállni, hogy ne nézzen folyton a háta mögé
és ne gondoljon a kör szélén álló Szürkék túlságosan tágra nyitott
szájára, a fekete gödrökre, ahonnan a mély rovarzümmögés
hallatszott. Mi lett volna, ha az a korlát eltörik? Ha a krétakör nem
tart ki? Mi provokálhatta őket? Lett volna ereje vagy tudása
visszatartani őket? Pasa punto, pasa mundo. 2
Alex összébb húzta magán a kabátját, a sálját az arca elé vonta.
A lélegzetétől nedves lett a gyapjú. Sietett tovább a Beinecke
Könyvtár mellett.
– Ha bent rekednél, amikor tűz üt ki, az összes oxigént kiszívják
innen – állította Lauren. – Hogy megvédjék a könyveket.
Alex tudta, hogy ez baromság. Darlington megmondta neki. Tudta
az igazságot az épületről, minden részletéről, tudta, hogy a platóni
ideális arányok szerint épült (az épület templom volt), ugyanazokat
az arányokat alkalmazva, amiket egyes tipográfusok az oldalak
kiszedéséhez (az épület könyv volt), és hogy a márványt
Vermontban bányászták (az épület emlékmű volt). A bejáratot úgy
alkották meg, hogy egyszerre csak egy személy léphessen be a
forgóajtón, mintha egy kérelmező lenne. Eszébe jutott Darlington, aki
a ritka kéziratokhoz viseltes fehér kesztyűt húzott fel. Hosszú ujjai
áhítatosan pihentek a papíron. Ugyanúgy bánt velük, ahogy Len a
bankjegyekkel.
A Beineckeben kialakítottak egy rejtett szobát… már nem
emlékezett, hogy melyik emeletén, de ha emlékezett is volna, nem
ment volna oda. Nem volt annyi bátorsága, hogy lemenjen a zárt
belső térbe, ujjaival a titkos mintát formálva megérintse az ablakot,
és belépjen a sötétbe. Darlington viszont nagyon szerette. Nem volt
ennél varázslatosabb hely, és ezt a helyet érezte az egyetemen a
legnagyobb csalásnak.
Alex a telefonjáért nyúlt, hogy megnézze az időt, remélve, hogy
nem sokkal múlt három. Ha négyre sikerül megmosakodnia és
ágyba kerülnie, akkor még jó három és fél órát alhat, mielőtt felkel,
hogy beérjen az egyetemre a spanyolórára. Ezt a számtant
gyakorolta minden este, minden pillanatban. Mennyi ideje van, hogy
elvégezhesse a munkát? Mennyi idő van pihenésre? Soha nem jött
ki a számítás. Éppen csak belefért az időbe, tágította a keretet, de
mindig egy kicsit későn érkezett. A pánik ráakaszkodott, folyton a
sarkában volt.
Alex rápillantott a kijelzőre, és káromkodott. Elárasztották az
üzenetek. A jóslás idejére lenémította a telefonját, és elfelejtette újra
bekapcsolni.
Az üzeneteket ugyanaz a személy küldte: Oculus, azaz Pamela
Dawes hallgató, aki karbantartotta a Léthe-rezidenciákat és kutatási
asszisztensükként szolgált. Pammie, bár csak Darlington hívta így.
Jelentkezz.
Jelentkezz.
Jelentkezz.
Az üzenetek pontosan tizenöt percenként érkeztek. Lehet, hogy
Dawes ezzel valamilyen előírást követett, de lehet, hogy még
merevebb, mint azt Alex gondolta.
Fontolgatta, hogy figyelmen kívül hagyja az üzeneteit, de
csütörtök este volt, az az éjszaka, amikor a társaságok találkoznak –
eszerint valamelyik kis szaros bajba keveredett. Ki tudja, talán a
Farkasfej alakváltó idiótái bivalycsordává változtatták magukat, és
megtapostak néhány diákot, akik a Branford kollégiumból jöttek ki.
A Beinecke-kockát alátámasztó egyik pillér mögé lépett, hogy
szélvédett helyről telefonálhasson.
Dawes az első csengésre felvette.
– Oculus beszél.
– Dante válaszol – mondta Alex, és elég hülyén érezte magát.
Ő volt Dante. Darlington pedig Vergilius. Ez a Léthe rendje. Ha
Alex negyedéves lesz, felveszi majd a Vergilius címet. Onnantól ő is
mentorál egy gólyát. Bólintott, és utánozta Darlington apró mosolyát,
amikor közölte vele a kódnevüket – ő a „hivataluknak” nevezte –, és
úgy tett, mint aki érti a tréfát. Később utánanézett, és megtudta,
hogy Vergilius volt Dante vezetője, amikor leszállt a pokolba. A Léthe
Ház több humort nem pazarolt rá.
– Találtak egy testet a Payne Whitney sportközpontnál – mondta
Dawes. – A Centurio a helyszínen van.
– Egy testet – ismételte meg Alex.
 Arra gondolt, talán a fáradtság korlátozza a képességét, hogy
megértse a legegyszerűbb emberi beszédet.
– Igen.
– Vagyis egy holttestet?
– I-igen.
Dawes érezhetően próbált nyugodtnak tűnni, de a lélegzete
elakadt, és a két szótagból egy dallamos csuklás lett.
Alex az oszlopnak dőlt. A kő hidege áthatolt a kabátján, és érezte,
hogy jön a dühös adrenalinlöket.
Szórakozol velem? – akarta kérdezni. Mert ezt érezte. Hogy
szívatják. Hogy megint ő az a furcsa csaj, aki magában beszél, és
aki annyira elkeseredetten vágyik barátokra, hogy még Sarah
McKinney könyörgésének is enged: Találkoznál velem a Tres
Muchachosban iskola után? Talán te tudsz beszélni a
nagymamámmal. Sokat jártunk oda, amíg élt, és nagyon hiányzik.
És az a fura csaj ott állt teljesen egyedül a Völgy legszarabb
kajanegyedének legszarabb mexikói étterme előtt, és végül fel kellett
hívnia az anyját, hogy menjen érte, mert senki sem ment el.
Természetesen.
De ez most igaz – emlékeztette magát. Pamela Dawes sok
minden lehetett, de egy Sarah McKinney-féle seggfej biztosan nem.
Ami azt jelenti, hogy valaki meghalt.
És neki kellene most valamit csinálni?
– Ööö… baleset volt?
– Lehet, hogy gyilkosság – vágta rá Dawes, mintha csak erre a
kérdésre várt volna.
– Oké – mondta Alex, mert nem tudta, mi mást mondhatna.
– Oké – válaszolta zavartan Dawes.
Elmondta a szerepe nagy mondatát, és már lépett is le a
színpadról.
Alex letette a telefont, és csak állt az üres Plaza sivár, szélfútta
csendjében. Legalább a felét elfelejtette annak, amit Darlington
megpróbált megtanítani neki, mielőtt eltűnt, de az biztos, hogy a
gyilkosságról nem tanított semmit.
Nem tudta, miért. Ha együtt megyünk a pokolba, a gyilkosság jó
kezdő lépésnek tűnik.
2 Elmúlik a pillanat, elmúlik a világ. (spanyol)
 2
Tavaly ősszel

Daniel Arlington azzal büszkélkedett, hogy ő mindenre felkészült,

de Alex Sternre nem tudott volna jobb leírást adni, mint hogy
„kellemetlen meglepetés”. Több más meghatározást is kitalált rá, de
azok nem voltak elég finomak, és Darlington mindig törekedett a
finomságra. Ha a szülei nevelik fel – dilettáns apja és nagy dumás,
de zseniális anyja –, bizonyára mások lettek volna a prioritásai, de
hát a nagyapja tette ezt meg, III. Daniel Tabor Arlington, aki úgy
hitte, hogy minden probléma megoldható hordóban érlelt whiskyvel
(sok jéggel) és kifogástalan modorral.
De a nagyapja soha nem találkozott Galaxy Sternnel.
Darlington szeptember első hetében egy izzasztó, nyomorúságos
napon kereste fel Alexet a Vanderbilt kollégium első emeleti
szobájában. Megvárhatta volna, hogy a lány jelentkezzen az Orange
Street-i házban, de amikor ő volt elsőéves, mentora és a leendő
Vergiliusa, az utánozhatatlan Michelle Alameddine úgy vezette be őt
a Yale és a Léthe Ház rejtelmeibe, hogy felkereste a Régi Campus
gólyakollégiumában. Darlington elhatározta, hogy mindent jól csinál,
még akkor is, ha Stern esetében minden rosszul indult.
Nem ő választotta a Dantéjénak Galaxy Sternt. Alex
tulajdonképpen már a puszta létezésével elrabolt tőle valamit, amire
a Léthénél töltött három szolgálati éve alatt készült: azt a pillanatot,
amikor megajándékozza az utódját az ő szeretett munkájával,
amikor feltöri a hétköznapi világ burkát egy arra méltó, de még mit
sem sejtő lélek előtt. Csak néhány hónapja történt, hogy kipakolta a
beérkezett pályázatokkal teli dobozokat a Fekete Szil tágas
nappalijának asztalára, és az izgalomtól szédülten elhatározta, hogy
elolvassa, vagy legalábbis átnézi mind az ezernyolcszáz-valahányat,
mielőtt ajánlásokat tesz a Léthe Ház öregdiákjainak. Korrekt, nyitott
és alapos volt, végül húsz jelöltje maradt Dante szerepére. Ilyenkor a
Léthe megvizsgálja a hátterüket, ellenőrzi az egészségügyi
kockázatokat, a mentális betegségre utaló jeleket és az anyagi
helyzetük sérülékenységét, majd meghozza a végleges döntést.
Darlington munkatervet készített, hogy hány pályázatot kell
feldolgoznia ahhoz naponta, hogy legyen reggel ideje a birtokon,
délután pedig dolgozhasson a Peabody Múzeumban. Azon a júliusi
napon meg is haladta a penzumot: a 324. számú pályázatnál tartott.
Mackenzie Hoffer, 800 szóbeli, 720 matematika; kilenc előrehozott
kurzus a középiskolában; blog a bayeux-i kárpitról angol és francia
nyelven is. Mindez ígéretesnek tűnt, amíg rá nem tért a motivációs
levélre, amiben Emily Dickinsonhoz hasonlította magát. Darlington
éppen a „Nem” kupacra dobta a mappáját, amikor Sandow dékán
telefonált, hogy a keresésnek vége. Megtalálták a jelöltjüket. Az
öregdiákok egyhangúan döntöttek.
Darlington tiltakozni akart, vagy a pokolba is, összetörni valamit.
Ehelyett azonban kiegyengette maga előtt a mappatornyot, és
megkérdezte:
– Ki az? Az összes anyag itt van nálam.
– Az ő aktája nincs. Ugyanis nem is jelentkezett. Még a
középiskolát sem fejezte be. – Mielőtt Darlington hangot adhatott
volna a felháborodásának, gyorsan hozzátette: – Daniel! Látja a
Szürkéket.
Darlington elnémult, keze még mindig Mackenzie Hoffer anyagán
pihent (két nyár a Habitat for Humanity házépítőivel), és nem azért,
mert a keresztnevén szólították, amit Sandow ritkán tett meg. A lány
látja a Szürkéket. Élő ember csak úgy láthatja a halottakat, ha
beveszi az Orozceriót, egy végtelenül bonyolult összetételű elixírt,
amelynek elkészítése hozzáértést és nagy odafigyelést követel.
Tizenhét éves korában maga is próbálkozott vele, mielőtt hallott a
Léthéről. Akkor még csak remélte, hogy több világ is létezhet, nem
csak egy, ahogy elhitették vele. Próbálkozása a sürgősségi osztályra
juttatta, két napig folyt a vér a füléből és a szeméből.
– Sikerült kifőznie egy elixírt? – kérdezte izgatottan, és – nem
tagadhatta – kissé irigyen.
Csend következett. Elég hosszú ahhoz, hogy Darlington
lekapcsolja a lámpát a nagyapja íróasztalán, és kisétáljon a Fekete
Szil hátsó tornácára. Innen végignézhetett az Edgewoodtól az
egyetemig tartó szelíd lejtőn álló házak során, és azon túl a Long
Island-tengerszorosig. A Central Avenue-ig terjedő terület egykor a
Fekete Szilhez tartozott, de apránként eladogatták, ahogy apadt az
Arlington-vagyon. Csak a ház, a rózsakertjei és az erdő szélén a
lepusztult sövény-labirintus maradt meg – és ő, hogy ápolja,
metssze és visszahozza az életbe. Közben bealkonyult, megjött a
hosszú, lassú nyári szürkület a szúnyogfelhőkkel és a világító
szentjánosbogarakkal. Meglátta Cosmo fehér farkának kérdőjelét,
ahogy a macska a magas fűben kószálva valami apró élőlény után
kutatott.
– Nincs elixírje – felelte Sandow. – Egyszerűen látja őket.
– Aha – mondta Darlington egy rigót figyelve, aki meggyőződés
nélkül csipegetett valamit a hajdani szökőkút törött obeliszkjének
tövében.
Nem tudott mást mondani. A Léthét azért hozták létre, hogy
figyelemmel kísérje a Yale titkos társaságainak tevékenységét, de a
másodlagos feladata az volt, hogy feltárja a Fátyolon túli rejtélyeket.
Évek óta dokumentálták a fantomlátásokról szóló beszámolókat.
Némelyiket megerősítették, másokat meg pletykának minősítettek,
így ha a főnökség talált egy lányt, aki képes erre, és valahogy a
lekötelezettjükké tudják tenni… Nos, akkor ez ennyi. Örömmel
megismerkedik vele.
Be akart rúgni.
– Én sem örülök ennek jobban, mint maga – mondta Sandow. –
De tudja, milyen helyzetben vagyunk. Ez fontos év a Léthe számára.
Most mindennek örülnünk kell.
Bár a Léthe a Fátyol házait felügyelte, anyagilag támaszkodott is
rájuk. Ebben az évben kellett újrakötni a szerződéseket, és a
társaságok annyira régóta éltek incidensek nélkül, hogy már olyan
hangok is hallatszottak, hogy talán nem kellene annyira megterhelni
a kasszájukat azzal, hogy továbbra is támogassák a Léthét.
– Átküldöm az aktáját. Ő nem… nem az a Dante, akit reméltünk,
de próbáljon nyitott lenni vele.
– Természetesen – felelte Darlington, ahogy az egy úriembertől
elvárható. – Természetesen az leszek.
 Megpróbál az lenni. Még azután is, hogy olvasta az aktáját és
megnézte a kaliforniai Van Nuys kórházban felvett beszélgetését
Sandow-val, és hallotta fátyolos, törött fafúvósra hasonlító hangját. A
lányt meztelenül és eszméletlen állapotban találták egy
bűncselekmény helyszínén egy kevésbé szerencsés lány mellett, aki
nem élte túl a mindkettőjük szervezetében talált fentanil hatását.
Ezek a részletek Darlington számára felfoghatatlanul mocskosak és
komorak voltak, de megpróbált sajnálatot érezni. Az ő Dantéja tehát,
akinek megadatott a kulcs egy titkos világhoz, egy bűnöző,
drogfogyasztó, lezüllött lány, aki nem törődik semmivel, ami neki
fontos. De megpróbálja.
Még ez sem készítette fel arra a sokkra, amit a lány megjelenése
okozott a Vanderbilt kopottas közös helyiségében. A szoba kicsi volt,
de magas mennyezetű; három ablaka a patkó alakú udvarra nézett,
két keskeny ajtó a hálószobákra nyílt. A teret betöltötte az
elsőévesek beköltözésével járó káosz: dobozok a padlón, sehol egy
alkalmas bútor, csak egy ingatag állólámpa és egy ütött-kopott,
állítható támlájú fotel a régóta nem működő kandalló elé tolva. Egy
izmos szőke nő edzőnadrágban – valószínűleg Lauren (orvosi
előkészítős, jó teszteredmények, az iskolai gyeplabdacsapat
kapitánya Philadelphiában) – éppen egy álantik lemezjátszót
helyezett el az ablakpárkányon. Mellette egyensúlyozott a műanyag
hanglemeztartó. A fotel is az övé lehetett, Bucks megyéből hozhatta
el a költöztető kamion New Havenbe. Anna Breen (Huntsville, Texas;
STEM-ösztöndíj; kórusvezető) a földön ülve próbált összeállítani
valamit, feltehetően egy könyvespolcot. Ez a lány soha nem
illeszkedik be. Valami énekegyüttesben végzi majd, vagy elmerül az
egyházában végzett munkában. Biztos, hogy soha nem bulizna a
szobatársaival.
Aztán két másik lány csoszogott ki az egyik hálószobából,
esetlenül rángatva egy lerobbant, egyetemi tulajdonú íróasztalt.
– Ezt muszáj kihoznotok ide? – kérdezte morcosan Anna.
– Több helyre van szükségünk – felelte a virágos nyári ruhás lány,
Darlington tudomása szerint Mercy Zhao (zongora; 800 pont
matematika, 800 szóbeli; díjnyertes esszé Rabelais-ról és egy
groteszk, de érdekfeszítő összehasonlítás A hang és a téboly és a
Canterbury mesék körtefás részletéről, ami a Yale és a Princeton
angol tanszékének figyelmét is felkeltette).
Aztán a hálószoba sötét zugából előbukkant Galaxy Stern (sem
érettségi bizonyítvány, sem középiskolai záróvizsgák, sem említésre
méltó teljesítmények, leszámítva, hogy túlélte saját nyomorúságát)
hosszú ujjú ingben és fekete farmerben, ami túlzás volt a meleg
helyiségben. Sovány karjával tartotta az íróasztal egyik végét.
Sandow gyenge minőségű videóján látszott, hogy fekete haja sima
és egyenes, de az nem, hogy a választék hajszálpontos. Látszott,
hogy a szeme beesett, de az nem, hogy a színe szinte tusfekete.
Alultápláltnak tűnt, hegyes kulcscsontja felkiáltójelként meredezett
az inge alatt. Bőre nedvesen csillogott, de nem mint a vízből
kiemelkedő Undine nimfáé, hanem inkább mint egy tőrfogú
ruszalkáé.
De talán csak rendes ételre és hosszú alvásra volt szüksége.
Rendben, Stern. Kezdjük.
Darlington kopogtatott, belépett az ajtón és nagy, ragyogó,
barátságos mosollyal nézte, ahogy a lányok leteszik az íróasztalt a
szoba sarkába.
– Alex! Az anyukád szólt, hogy jelentkezzek be nálad! Én vagyok
Darlington!
A lány egy pillanatig teljesen elveszettnek, sőt rémültnek látszott,
de aztán sikerült elmosolyodnia.
– Szia! Nem ismertelek meg!
Jó. Tud alkalmazkodni.
– Bemutatkoznál, kérlek? – szólt rá Lauren, közben érdeklődő és
értékelő tekintettel felmérte, és kivette a tartóból a Queen A Day at
the Races című, 1976-os albumát.
Darlington kezet nyújtott neki.
– Darlington vagyok, Alex unokatestvére.
– Te is a JE-ben vagy? – kérdezte Lauren.
Darlington még emlékezett erre az alaptalan lojalitásérzetre. A
tanév elején a beérkező elsős diákokat bentlakásos kollégiumokba
osztják. Nagyobbrészt ott étkeznek és ott is alszanak, amíg
másodévesként ott nem hagyják a Régi Campust. Megvásárolják a
csíkos sálakat a kollégium színeiben, megtanulják a kollégium
énekeit és jelmondatait. Alex a Léthéhez tartozott, ahogy Darlington
is, de őt a tüzet és kénkövet hirdető prédikátor nevét viselő Jonathan
Edwardsba osztották be.
– Nem, a Davenportban vagyok – felelte Darlington. – De nem a
campuson lakom.
Szívesen lakott volna a Davenportban – ott az a tágas ebédlő
meg a nagy, füves udvar –, de nem akarta, hogy a Fekete Szil
üresen álljon, és a koszt-kvártélyon megtakarított pénzen helyre
tudta állítani a bálterem tavaly tavaszi beázásának kárait. Meg aztán
Cosmo is kedvelte a társaságot.
– Van autód? – kérdezte Lauren.
– Jaj, istenem, de nevetséges vagy! – nevetett fel Mercy.
Lauren vállat vont.
– Másként hogy jutunk el az IKEA-ba? Szükségünk van egy
kanapéra!
Ő volt ennek a csoportnak a vezetője, aki javaslatot tesz, hogy
melyik bulikra menjenek el, és aki halloweenkor kijelöli az alkoholos
desszertek helyét.
– Sajnálom – mondta Darlington bocsánatkérő mosollyal. – Nem
vihetlek el. Legalábbis ma nem. – (És máskor sem.) – És most el kell
rabolnom Alexet.
Alex izzadó tenyerét a farmerébe törölte.
– Próbálunk berendezkedni – mondta tétován, de reményei
szerint nyugodtan.
Darlington látta, hogy terjed az izzadságkör a hónaljánál.
– Megígérted! – kacsintott rá. – És tudod, hogy anyámnak
fontosak ezek a családi dolgok.
Észrevette a lázadás villanását az olajfoltszemekben, de a lány
csak annyit mondott:
– Rendben.
– Beszállsz a kanapé árába? – kérdezte Lauren Alextől,
miközben gorombán visszalökte a Queen-lemezt a tartóba.
Darlington remélte, hogy nem egy eredeti bakelitpéldány volt.
– Persze – felelte Alex, és Darlingtonhoz fordult. – Eileen néni azt
mondta, hogy ő fizeti az új kanapét, ugye?
 Darlington édesanyját Harpernek hívták, és kétséges, hogy
valaha is hallotta az IKEA szót.
– Ezt mondta volna?
Alex keresztbe tette a karját.
– Aha.
Darlington előhúzta a hátsó zsebéből a pénztárcáját, kiszámolt
háromszáz dollárt, és odaadta Alexnek, aki továbbadta Laurennek.
– Feltétlenül írj neki köszönőlevelet – figyelmeztette Darlington.
– Ó, feltétlenül! – mondta Alex. – Tudom, mennyire ragaszkodik
az ilyesmihez.
Amikor átvágtak a Régi Campus gyepén, maguk mögött hagyva a
Vanderbilt vörös téglából épült tornyait és lőréses falait, Darlington
megszólalt:
– Jössz nekem háromszáz dollárral. Nem veszek neked kanapét.
– Megengedheted magadnak – hűtötte le Alex. – Azt hiszem, a
család tollasabb ágába tartozol, uncsitesó.
– Szükséged van erre a fedősztorira, hogy miért találkozunk majd
olyan gyakran.
– Lószart. Csak teszteltél.
– Az a dolgom, hogy teszteljelek.
– Azt hittem, az a dolgod, hogy taníts. Ez nem ugyanaz.
Jó, nem hülye a csaj.
– Jogos. De a kedves Eileen néninél tett látogatások jó
magyarázatot adnak néhány késő esti kimaradásra.
– Mennyire lesznek késő estiek?
Darlington kihallotta a hangjából az aggodalmat. Az óvatosság
vagy a lustaság miatt?
– Mennyit mondott el Sandow dékán?
– Nem sokat.
Elhúzta az ingét a hasától, így próbálta lehűteni.
– Miért öltözöl így?
Nem illett ilyet kérdezni, de a lány láthatóan kényelmetlen és
alkalmatlan öltözetet viselt; fekete Henley ingét nyakig begombolta,
és az izzadság máris sötét karikákban terjedt szét a hónaljában. Egy
lánynak, aki ilyen simán tud hazudni, lehetne érzéke a
védőruházathoz.
 Alex csak egy pillantást vetett rá.
– Nagyon igénytelen vagyok.
Darlington nem válaszolt, csak rámutatott az utat szegélyező két,
teljesen azonos vörös téglás épület egyikére.
– Az az egyetem legrégebbi épülete.
– Nem tűnik réginek.
– Jól karbantartották, pedig nehezen menekült meg. Az emberek
úgy gondolták, hogy tönkreteszi a Régi Campus látványát, ezért le
akarták bontatni.
– Miért nem tették meg?
– Hivatalosan egy értékmegőrzési kampány eredményeként, de
igazság szerint a Léthe felfedezte, hogy az épület egy aranybánya.
– Mi?
– Spirituális értelemben aranybánya. Egy régi, az egyetem
biztonságát szolgáló megkötő rituálé része volt. – Letértek jobbra
egy ösvényre, ami az álközépkori, csapóráccsal felszerelt Phelps-
kapuhoz vezetett. – Így nézett ki az egész egyetem. Kis épületek
vörös téglából. Koloniál stílus. Sokban hasonlít a Harvardhoz, de a
polgárháború után a falak magasabbak lettek. Most már az egyetem
nagy része ilyen, egy erődítménysor, fallal körülvett és kapuval
ellátott kastély.
A Régi Campus tökéletes példa volt erre: hatalmas, négyszögletű
kollégiumtornyok vették körbe a tágas, napsütötte, barátságosan
hívogató udvart – egészen estig, amikor is a kapukat bezárták.
– Miért? – kérdezte Alex.
– Hogy kívül tartsák a csőcseléket. Az elvadult katonák
visszatértek a háborúból New Havenbe. A többségük nőtlen volt és
sokan megzavarodtak a harcokban. És volt egy bevándorlási hullám
is. Írek, olaszok, felszabadított rabszolgák… mindenki munkát
keresett. A Yale nem kért belőlük.
Alex nevetett.
– Mi ebben a vicces? – nézett rá Darlington.
Alex visszapillantott a kollégiumára.
– Mercy kínai. A szomszédunkban egy nigériai lány lakik. Aztán itt
vagyok én, a keverék. Mégis mind bejutottunk. Így vagy úgy.
 – Hosszú, lassú ostrommal. – A keverék szó veszélyes csalinak
tűnt. Látta a lány fekete haját, fekete szemét, bőrének olajbarna
árnyalatát. Lehetne görög is. Vagy mexikói. Fehér. – Zsidó anya,
apáról nincs említés, de feltételezem, hogy azért volt.
– Soha nem ismertem.
Több is volt ebben, de Darlington nem firtatta. Mindannyiunknak
akadnak üresen hagyott rubrikái.
Elértek a Phelps-kapuhoz, a nagy, visszhangzó boltívhez, amin át
a College Streetre juthattak, eltávolodva a Régi Campus
viszonylagos biztonságától. Darlington nem akart témát váltani: túl
sok feltáratlan terep volt még szó szerinti és átvitt értelemben is.
– Ez a New Haven park – szólalt meg, amikor az egyik kövezett
ösvényre lépett. – A gyarmat megalapításakor itt építették fel az
imaházat. Ezt a várost az új Édennek szánták, ugyanúgy két folyó
között épült, mint ami a Tigris és az Eufrátesz közében állt.
Alex a homlokát ráncolta.
– Nahát, mennyi templom!
Három épült belőlük a parkban: kettő szinte iker a „szövetségi”
stílusukban, a harmadik a neogótika gyöngyszeme.
– Ebben a városban szinte minden háztömbhöz tartozik egy
templom. Vagy tartozott. Néhányat már bezártak. Az emberek már
nem járnak templomba.
– Te sem? – kérdezte Alex.
– És te?
– Nem.
– Én járok – mondta Darlington. – Ez családi hagyomány.
Látta az elítélő villanást a szemében, de nem tartozott
magyarázattal. Vasárnap templom, hétfőn munka. Így élt az
Arlington család. Amikor Darlington tizenhárom éves korában
fellázadt, mondván, hogy boldogan kockáztatja Isten haragját is,
csak alhasson tovább, a nagyapja fülön fogta, és nyolcvan éve
ellenére kirángatta az ágyból. Nem érdekel, hogy hiszel-e – mondta
–, de a munkásember hisz Istenben, és elvárja tőlünk ugyanezt,
tehát öltözz és sipirc a templomba, vagy elfenekellek! És Darlington
ment a templomba. Aztán meghalt a nagyapja, de ő továbbra is
eljárt.
 – Ebben a parkban állt a város első temploma, és itt kapott helyet
az első temetője is. Félelmetes erő forrása.
– Aha… Nem semmi.
Észrevette, hogy a lány válla ellazult, és könnyedebb lett. A
járása is megváltozott. Kicsit kevésbé hasonlított valakire, aki arra
készül, hogy behúzzon neki egyet. De Darlington nem akart túl
mohónak látszani.
– Mit látsz itt? – A lány nem válaszolt. – Tudom, hogy mire vagy
képes. Ez nem titok.
Alex tekintete távoli volt, szinte érdektelen.
– Semmit, ez teljesen üres. Egyébként nem nagyon látok semmit
a temetőkben meg ilyenekben.
Meg ilyenekben. Darlington körülnézett, de csak annyit látott,
amennyit bárki más: diákok, a bírósági épületben dolgozók és a
Chapel Street üzletsorának eladói élvezték a napsütést az
ebédszünetükben.
Tudta, hogy a parkot látszólag önkényesen felszabdaló kövezett
utakat annak idején egy szabadkőműves csoport jelölte ki, így
próbálván megnyugtatni és visszatartani a halottakat, amikor a
temetőt néhány sarokkal arrébb költöztették. Azt is tudta, hogy ezek
az iránytű-vonalak – vagy egy pentagramma vonalai, attól függően,
hogy kit kérdezel –, és csak felülről láthatók. Tudta, hol van az a
hely, ahol a Sandy hurrikán kidöntötte a Lincoln-tölgyet, aminek a
gyökerei között egy emberi csontvázat találtak, a sok holttest
egyikét, amelyeket nem költöztettek át a Grove Street temetőbe. Ő
másképp látta a várost, mert ismerte, és a tudása alapos volt. És
imádta. De a legnagyobb szeretet sem tehette képessé, hogy lássa
a Szürkéket. Csak Orozcerióval, az Aranytál elixírjével sikerült neki.
Megborzongott. Minden alkalommal kockáztatott, mert mindig
megvolt az esély arra, hogy a teste azt mondja: elég, és az egyik
veséje felmondja a szolgálatot.
– Érthető, hogy itt nem látod őket – mondta. – Bizonyos dolgok
odavonzzák őket a sírkertekhez és a temetőkhöz, de rendszerint
elkerülik ezeket.
A lány végre figyelt rá. Igazi érdeklődés villant a szemében, az
első jele annak, hogy rejlik valami az óvatos zárkózottsága mögött.
 – Miért?
– A Szürkék szeretik az életet, és bármit, ami az életre
emlékezteti őket. Só, cukor, verejték. Harc és kefélés, könny és vér,
az emberi drámák…
– Azt hittem, a só távol tartja őket.
Darlington felvonta a szemöldökét.
– Ezt a televízióban láttad?
– Boldogabbá tenne, ha azt mondanám, hogy egy ősi könyvből
tanultam?
– Tulajdonképpen igen.
– Hát, nem.
– A só tisztít – magyarázta Darlington, miközben végigmentek a
Temple Streeten –, tehát jó a démonok elűzésére, bár a legnagyobb
bánatomra még nem volt szerencsém hozzá. A Szürkék esetében
azonban a sókör éppen annyit ér, mint amikor sót nyalatnak az
őzekkel.
– Akkor mi tartja őket távol?
Sürgetés érződött a hangjából. Tehát ez kelti fel az érdeklődését.
– A csontpor. A temetői föld. A hamvasztóban maradt hamu.
Memento Mori! Értesz valamit latinul? – pillantott a lányra, aki csak
megrázta a fejét. Persze hogy nem. – Utálják azt, ami a halálra
emlékezteti őket. Ha Szürke-mentessé akarod tenni a szobádat,
akassz ki egy Holbein-nyomatot.
Ezt viccnek szánta, de látta, hogy a lány nem értette meg, és
most az emlékezetét gyötri, hogy megtalálja benne a művész nevét.
Darlington hirtelen bűntudatot érzett, és nem tudta élvezni a fölényét.
Annyira betöltötte az irigység a lány képessége miatt, hogy nem
gondolt bele, milyen lehet, ha soha nem zárhatja be az ajtót a
halottak előtt.
– Védelmet adhatok a szobádnak – mondta bűnbánóan. – Vagy
az egész kollégiumnak, ha akarod.
– Meg tudod tenni?
– Igen – felelte. – De meg is mutathatom, hogyan csináld.
– Mondd el a többit is! – kérte Alex.
Távol a kollégium hűvös barlangjától az orrnyerge és a homloka
síkos verejtéktől fénylett, és összegyűlt a felső ajka mélyedésében
is. Az izzadság már majdnem átáztatta az ingét, de ennek nem volt
tudatában – abból látszott, ahogy a karját mereven az oldalánál
tartja.
– Olvastad A Léthe életét?
– Igen.
– Igazán?
– Átfutottam.
– Olvasd el! – utasította Darlington. – Összeírtam egy listát az
egyéb anyagokról, amik segítenek felzárkózni. Leginkább New
Haven-i történetek és a társaságok általunk összeállított története.
Alex elutasítóan a fejét rázta.
– Úgy értettem, azt mondd el, hogy miben vagyok itt… veled.
Erre nehéz volt válaszolni. Semmiben. Mindenben. A Léthe
elvileg ajándék, de az lehet neki is? Túl sok mindent kell még
elmondani.
Elhagyták a parkot, és Darlington ismét látta a feszültséget a lány
vállán – azt viszont nem, ami ezt indokolta volna. Elhaladtak az Elm
Streetet szegélyező bankok előtt, amik mellett eltörpült a Kebabian
szőnyegüzlet vörös épülete, ami valahogy több mint száz éve
virágozni tudott New Havenben, majd balra fordultak az Orange
Street felé. Csak néhány háztömbnyire távolodtak el az egyetemtől,
de ez mérföldeknek tűnt. A diákélet nyüzsgése megszűnt, mintha
kilépni a városba olyan lenne, mint leesni egy szikláról. Keveredtek
az új és a régi utcanevek, a patinásan viharvert házak, a kopár
parkolók, a gondosan felújított koncertterem és a Lakásügyi Hatóság
túlméretezett tornya.
– Miért itt? – kérdezte Alex, amikor Darlington nem válaszolt az
előző kérdésére. – Miért ez a hely vonzza őket?
A rövid válasz a Ki tudja? lett volna, de Darlington sejtette, hogy
ez nem helyezné túl hiteles megvilágításba őt és a Léthét.
– A tizennyolcadik század elején a varázslat átjött az óvilágból az
újba, átköltözött Európából a gyakorlóival együtt. Szükségük volt egy
helyre, ahol elraktározzák a tudásukat és megőrzik a praktikáikat.
Senki sem tudja, miért New Havent választották. Más helyeken is
próbálkoztak – mondta Darlington némi büszkeséggel. – Cambridge-
ben, Princetonban… De New Havenben fogant meg és vert gyökeret
a varázslat. Egyesek úgy gondolják, hogy azért, mert a Fátyol itt
vékonyabb, így könnyebben áthatolható. Ebből rájöhetsz, miért örül
a Léthe az érkezésednek. – Legalábbis néhány Léthe-tag. – Lehet,
hogy te meg tudod adni a választ. Vannak Szürkék, akik jóval
régebben vannak itt, mint az egyetem.
– És ezek a mágiagyakorlók jó ötletnek gondolták, hogy
megtanítják a varázslatokat egy csomó egyetemistának?
– A kapcsolat a természetfelettivel nagy árat követel. Minél
idősebb leszel, annál nehezebb elviselni ezt a kapcsolatot, ezért a
társaságok minden évben új tagokkal, új küldöttekkel töltik fel az
állományt. A mágia szó szerint kihaló mesterség, és New Haven a
kevés hely egyike a világon, ahol még életre kelthető.
A lány nem szólt semmit. Fél? Jó. Így talán tényleg elolvassa a
kijelölt könyveket, nem csak átfutja őket.
– Jelenleg több, mint száz társaság van a Yale-en, de a
legtöbbjükkel mi nem foglalkozunk. Összejönnek egy-egy vacsorára,
elmondják az élettörténetüket, végeznek egy kis közösségi
szolgálatot… Csak az Ősi Nyolc számít. A megállapodott
társaságok. A Fátyol Házai, amelyek folyamatosan fenntartják a
sírjukat.
– Sírjukat?
– Biztos, hogy láttál már közülük néhányat. Ezek a klubházak, bár
inkább hasonlítanak mauzóleumokra.
– Miért nem érdekel minket a többi társaság? – kérdezte Alex.
– Mi a hatalommal foglalkozunk, és a hatalom a helyhez kötődik.
A Fátyol Házai az arcanum, azaz a misztikus tudás valamely
ágazatán alapulnak, és ennek tanulmányozására szentelik magukat.
Mindegyik a mágikus erő egy nexusára, kapcsolati pontjára építette
a sírját. A Berzelius kivétel, de a kutya sem törődik a Berzeliusszal.
Ezt a társaságot bevallottan a New Havenben elhatalmasodó
mágikus jelenlétre adott válaszként alapították, azt állítva, hogy a
többi Ház sarlatán és babonás dilettáns, ők viszont csak az új
technológiákba történő befektetésekben hisznek, és az a filozófiájuk,
hogy az egyedüli igaz varázslat a természettudomány. A jóslások
segítsége nélkül is sikerült túlélniük az 1929-es tőzsdei összeomlást,
és elbotladoztak egészen az 1987-es összeomlásig, amikor is
gyakorlatilag megsemmisítették őket. Mint kiderült, az egyetlen igazi
varázslat maga a varázslat.
– Nexus – ismételte Alex. – Az egész egyetemen vannak ilyenek?
Ezek a… nexek?
– Nexusok. Képzeld el a varázslatot úgy, mint egy folyót! A
nexusok azok a pontok, ahol az erő örvénylik, és ezek teszik
lehetővé a társaságok rituáléinak sikeres működését. Tizenkét
nexust térképeztünk fel a városban. Nyolc fölé sírokat építettek. A
többi olyan helyen található, ahol már voltak létesítmények, például
egy vasútállomás, ezért ott nem lehetett építeni. Néhány társaság az
idők során elvesztette a sírját. Tanulmányozhatnak, amit csak
akarnak, de ha ez a kapcsolat megszakad, nem érnek vele sokat.
– És azt mondod, hogy mindez több mint száz éve zajlik, és senki
sem jött rá?
– A nyolc legrégibb ház jó néhány hatalmas embert adott a
világnak. Olyanokat, akik szó szerint kormányoztak kormányokat és
nemzetgazdaságokat, akik alakították a kultúrát. Mindent ők
irányítanak az Egyesült Nemzetek Szervezetétől a Kongresszuson
át a The New York Timesig és a Világbankig. Megbundáztak szinte
minden baseball-liga-döntőt, hat Super Bowlt, az Oscar-díjat és
legalább egy elnökválasztást. Több száz weboldal foglalkozik azzal,
hogy feltárják a kapcsolataikat a szabadkőművesekkel, az
illuminátusokkal, a Bilderberg csoporttal és még folytathatnám.
– Talán, ha az óriásmauzóleumok helyett a Denny’s étteremben
találkoznának, nem kellene emiatt aggódniuk.
Megérkeztek az Il Bastonéba, a Léthe Házba. A háromemeletes,
vörös téglás, ólomüveg ablakos házat John Anderson építtette 1882-
ben felháborítóan nagy összegért, de alig egy év múlva már nem
lakott itt. Azt állította, hogy a város elüldözte a magas adóval. A
Léthe feljegyzései ezt egészen másként tudják; ebben a változatban
szerepelt az apja és egy halott szivarárus lány szelleme is. Az Il
Bastone nem volt olyan terjedelmes, mint a Fekete Szil. Városi ház
beszorítva két másik ingatlan közé, amik csak a magasságában
osztoztak, a nagyszerűségében nem.
– Nem aggódnak – mondta Darlington. – A keblükre ölelik az
összes összeesküvés-elméletet és az összes alufólia sapkás
hibbantat.
– Mert szeretik érdekesnek érezni magukat?
– Mert az, amit valójában csinálnak, sokkal rosszabb. –
Darlington kinyitotta a fekete kovácsoltvas kaput. Úgy látta, hogy a
régi ház tornáca kissé kihúzza magát, mintha várta volna. – Csak
utánad!
Amint a kapu becsukódott, sötétség borult rájuk. Valahonnan a
ház alól üvöltés hallatszott, magasan és éhesen szólt. Galaxy Stern
csak most gondolt arra, hogy mibe keveredett. Ideje volt megmutatni
neki.
 3
Tél

Ki hal meg egy edzőteremben? Miután Alex beszélt Daweszal,

ismét átvágott a plázán. Egyetlenegyszer járt a Payne Whitney
Sportközpontban: amikor hagyta, hogy Mercy elvonszolja egy
salsaórára, ahol egy feszes fekete nadrágba csomagolt fehér lány
azt mondogatta neki, hogy forogjon, forogjon, forogjon.
Darlington biztatta, hogy használjon kézi súlyzókat és végezzen
kardiógyakorlatokat.
– Minek? – kérdezte Alex.
– Hogy jobb legyél.
Csakis Darlington mondhatott ilyesmit ilyen fapofával. Ő persze
minden reggel hat mérföldet futott, aztán a fizikai tökéletesség
felhőjén szinte beúszott a kollégiumi szobába. Valahányszor
megjelent a Vanderbiltben, mintha elektromos áramot vezettek volna
a padlóba. Lauren, Mercy és még a hallgatag, mogorva Anna is
kissé kihúzta magát. Fényesebb és talán eszelősebb lett a
tekintetük, akár egy csapat jól ápolt mókusnak. Alex szeretett volna
érzéketlen lenni a fiúra, a csinos arcára, a karcsú derekára, arra a
könnyedségre, ahogy betöltötte a teret, mintha az övé lenne…
Ahogy szórakozottan kisimította a homlokából a barna haját, neki is
kedve támadt, hogy ő tegye meg helyette. De Darlington csáberejét
ellensúlyozta az egészséges félelem, amit a fiú ébresztett benne, így
végeredményben csak egy gazdag, jól öltözött fiúvá vált, aki
felboríthatta az életét anélkül is, hogy akarta.
Az első napon az Orange Street-i kúriában sakálokat uszított rá.
Sakálokat. Élesen füttyentett, és azok vicsorogva, fogaikat
csattogtatva ugrottak ki a ház melletti bokrok közül. Alex sikoltott. A
lábai összeakadtak, amikor megfordult, hogy elfusson, elesett, és
majdnem felnyársalta magát az alacsony vaskerítésre. Len mellett
azonban idejekorán megtanulta, hogy mindig figyelni kell a
parancsnokra. Ez a személy szobáról szobára, házról házra, üzletről
üzletre változott, de mindig megérte tudni, hogy ki hozza a nagy
döntéseket. Itt ez Darlington volt. És Darlington nem látszott ijedtnek.
Csak érdeklődőnek.
A sakálok támadóan közeledtek felé, nyáladztak, vicsorogtak, a
hátukat púposították.
Rókákhoz hasonlítottak. Vagy a prérifarkasokhoz, amik a
Hollywood Hillsen futkároznak. Vagy vérebekhez.
Mi vagyunk a pásztorok.
– Darlington – mondta, nyugalmat erőltetve a hangjába. – Hívd
vissza a kibaszott kutyáidat!
A fiú néhány érthetetlen szót kiáltott nekik, mire a fenevadak
viszszaügettek a bokrok közé. Agresszivitásuk teljesen eltűnt,
kapkodták a mancsaikat és egymás sarkát taposták. Aztán volt
pofája rámosolyogni, amikor elegánsan kezet nyújtott neki. A benne
élő Van Nuys-i lány arra vágyott, hogy szájon vágja, és ujjával a
légcsövébe döfjön, hogy megbánja a tettét, ám ehelyett
kényszerítette magát, hogy elfogadja a kezét, és hagyja, hogy
felsegítse. És ez csak a kezdete volt egy nagyon hosszú napnak.
Amikor Alex végre hazatért a kollégiumba, Lauren kerek hatvan
másodpercig várt, mielőtt nekilendült.
– Van az unokatestvérednek barátnője?
Az új dohányzóasztal körül ültek, próbálták egyenesben tartani a
lábait, amíg rögzítik a kis műanyag csavarokkal. Anna eltűnt
valahová, Lauren pedig pizzát rendelt. A nyitott ablak beengedte az
alkonyattal feltámadó szellőt. Alex úgy érezte, mintha az udvarról
figyelné magát – egy boldog, normális lányt körülvéve olyan
emberekkel, akiknek van jövőjük, és akik feltételezik, hogy neki is
van. Meg akarta tartani ezt az érzést.
– Hát én… Fogalmam sincs!
Lesújtotta az esélytelenség, hogy ő maga is érdekes lehessen.
– Pénzszaga van – jelentette ki Mercy.
Lauren hozzávágott egy imbuszkulcsot.
– Prosztó vagy!
– Ne kezdj el randizni az unokatestvéremmel! – intette le Alex,
mert lényegében erről volt szó. – Nincs szükségem semmi zűrre.
 Ezen az éjszakán, miközben a szél karmolta a kabátját, hogy
bekerüljön alá, Alex az aranyfénnyel megvilágított lányra gondolt, aki
abban a szent körben ült. A béke utolsó pillanatára. Csak öt hónap
telt el azóta, de sokkal többnek érezte.
Balra fordult, és a fehér oszlopsor árnyékában haladt végig a
hatalmas ebédlőcsarnok mellett, amit még mindig Commonsnak
hívott mindenki, pedig már régen átnevezték Schwarzman
Központtá. Schwarzman is Csontos volt, 1969-ben végzett, és egy
hírhedten sikeres magántőkealap, a Blackstone Csoport alapítója és
vezetőjeként tevékenykedett. A Központ annak a hatalmas,
százötvenmillió dolláros adománynak köszönhető, amit ajándékként
és egyfajta bocsánatkérésként adott az egyetemnek egy
félrecsúszott rituálé miatt, amikor is az elszabadult mágia furcsa
viselkedést és epilepsziás rohamokat okozott a Yale formációs
fúvószenekara tagjainak legalább a felénél a Dartmouth–Yale-
futballmeccs szünetében.
Alex a tátott szájú Szürkékre gondolt az anatómiai teátrumban.
Rutinszerű jóslás volt, ahol semmi baj sem történhetett volna, de
valami mégis történt, bár ezt egyedül csak ő tudta. És most egy
gyilkossággal kell szembesülnie? Tudta, hogy Darlington és Dawes
odafigyelt a New Haven körzetében elkövetett gyilkosságokra, de
csak hogy kiderítsék, nincs-e valami természetfeletti bűzük, vagy
nem lehetséges-e, hogy valamelyik társaság túlbuzgóságában
átlépte a rituálék határait.
Az előtte lévő Szürkék híg zabkásaformát öltöttek, aztán a jogi
kar teteje fölé húzódtak. Ott a kása szétterült és fodrozódott, mint a
kávéba öntött tejszín, a sivár félelem és becsvágy rajzolata. Jobbra
tőle a Könyv és Kígyó fehér síremléke tornyosult. A társaságok
épületei közül ez hasonlított leginkább egy kriptához. Görög
oromzat, jón oszlopok. Földhözragadt stílus – fitymálta Darlington.
Az ő csodálatát a Tekercs és Kulcs mór stílusú falai és
szalagékítményei érdemelték ki, meg a Kézirat szigorú, múlt század
közepi vonalai. Alex tekintetét viszont inkább a Könyv és Kígyó
kerítése vonzotta a fekete öntöttvas rudakra tekeredő kígyókkal.
Merkúr, a kereskedők istenének szimbóluma – magyarázta
Darlington.
 És a tolvajok istenéé. Ezt még Alex is tudta. Merkúr volt az
istenek hírnöke.
Elérkezett a Grove Street-i temetőhöz. Észrevette, hogy a bejárat
közelében egy sírnál egy csoport Szürke gyülekezik. Valaki
valószínűleg sütit hagyott egy elhunyt rokonának, vagy egy rajongó
tett le valami édességet az ott eltemetett művész vagy építész
számára. A temető többi része azonban – mint éjszaka minden
temető – üres volt, nem látott több szellemet. Napközben a
Szürkéket odavonzották a gyászolók sós könnyei és az illatos
virágok, az élők ajándékai a holtaknak. Alex azt tanulta, hogy
mindent szeretnek, ami az életre emlékezteti őket.
A diákbulikon kiömlött sört és a harsány nevetést; a
vizsgaidőszakban a könyvtárak szorongástól, kávétól és az édes,
szirupos kóla szagától sűrű levegőjét; a kollégiumi szobák
elektromos feszültségét, a pletykákat, a párok lihegését, a
rothadásnak indult ételekkel töltött minihűtőket, az erotikus vagy
rémálmoktól hánykolódó alvók hangjait. Ott kellene lennem, gondolta
Alex, a ronda kollégiumi fürdőszobában kéne zuhanyoznom, és nem
a temetőben mászkálni az éjszaka közepén!
A temető kapuját úgy építették, hogy egyiptomi templomnak
tűnjön. Kövér oszlopaiba lótuszvirágokat faragtak, a homlokzati
áthidalón pedig óriási betűk hirdették: A HALOTTAK
FELTÁMADNAK. Darlington a mondat végére kitett pontot az angol
nyelv legékesszólóbb írásjelének nevezte. Biztatta Alexet, hogy
nézzen utána a szöveg eredetének, és fejtsen meg egy titkot.
Kiderült, hogy az idézet Pál egyik leveléből származik:

Ímé titkot mondok néktek. Mindnyájan ugyan nem aluszunk el,

de mindnyájan elváltozunk. Nagy hirtelen, egy
szempillantásban, az utolsó trombitaszóra; mert
trombita fog szólni, és a halottak feltámadnak
romolhatatlanságban, és mi elváltozunk. 3

„Romolhatatlan.” Amikor meglátta ezt a szót, megértette

Darlington vigyorát. A halottak feltámadnak, de ami a
romolhatatlanságot illeti, a Grove Street-i temető nem ígért semmit.
A legjobb, ha New Havenben nem reménykedsz a garanciában.
A Payne Whitney Sportközpont előtti helyszín a műtő-arénára
emlékeztette Alexet. A rendőrség reflektorai megvilágították a havat,
és éles vonalakkal rajzolták körül rajta a bámészkodók árnyékát.
Gyönyörű lett volna, mint egy fehéren fekete litográfia, ha nem
rontják el a hatást a sárga szalagkorlátok és a kereszteződést elzáró
járőrkocsik forgó lámpáinak ritmikus, kék és vörös színű villogása.
Úgy tűnt, a középen árván hagyott, háromszög alakú térre
összpontosul minden.
Alex láthatta a halottkém nyitott hátsó ajtajú furgonját, a területet
körbeálló egyenruhás rendőröket, a kék dzsekis férfiakat, akiket a
televízióban látottak alapján helyszínelőknek gondolt és a diákokat,
akik a kései óra ellenére kijöttek a kollégiumukból, hogy lássák, mi
történik.
A Lennel töltött idő alatt óvatosabb lett a zsarukat illetően.
Fiatalabb korában szórakoztatta, hogy segíthet neki a
kézbesítésben, mert egyetlen egyenruhás – sem biztonsági őr, sem
egy Los Angeles-i rendőr – sem állított meg egy pufók, copfos
gyereket, aki a nővérét kereste a középiskolai kollégiumban. De
ahogy idősebb lett, a külseje már nem igazolta, hogy bármi
keresnivalója lehet egy rendes helyen.
Megtanulta, hogy akkor is kerülje a rendőröket, amikor nem szállít
anyagot, mert néhányan megérezték rajta, hogy gond van vele. Most
azonban nyugodtan ment feléjük, és kesztyűs kezével hátrasimította
a haját – ő is csak egy diák volt.
Könnyen észrevette a Centuriót. Alex korábban csak egyszer
találkozott Abel Turner nyomozóval. Mosolygott, kedves volt, de Alex
egy pillanat alatt levette, hogy nemcsak őt, hanem Darlingtont is
utálja, ahogy mindent, ami a Léthével kapcsolatos. Nem is értette,
miért őt választották Centuriónak, a Léthe Ház és a rendőrfőnök
összekötőjének, de az biztos, hogy nem ő akarta ezt az állást.
Centurio egy másik nyomozóval és egy egyenruhással
beszélgetett. Fekete volt, fél fejjel magasabb mindkettőjüknél, haját
„áttűnésesen” nyíratta fel. Sötétkék öltönyt viselt és (valószínűleg)
igazi Burberry felöltőt, és harsogott belőle az ambíció, mint a
mennydörgés.
Túl szép, mondta volna a nagymama. Quien se prestado se
vestio, en medio de la calle se quito. 4 Estrea Stern nem bízott a
jóképű férfiakban, kiváltképpen nem a jól öltözöttekben.
Alex a szalagkorlát mellett lézengett. Centurio ott volt a
helyszínen, ahogy Dawes ígérte, de Alex nem tudta, hogyan vonja
magára a figyelmét, vagy mit tegyen, ha a férfi meglátja. A
társaságok csütörtökön és vasárnap gyűltek össze. A Léthe Ház
küldötteinek jelenléte nélkül nem végezhettek semmiféle valódi
kockázatot jelentő rituálét, de ez nem jelentette azt, hogy soha nem
tértek el ettől az előírástól. Talán már híre ment, hogy Darlington
Spanyolországban van, és az egyik társaságban valaki máris élt a
lehetőséggel, hogy valami újjal próbálkozzon. Alex nem gondolta,
hogy valódi rosszakarat áll emögött, de hát a világ Trippjei és
Mirandái rengeteg kárt okozhatnak úgy is, hogy nem akarják. A
hibáik soha nem égtek rájuk.
A körülötte állók nagyon gyorsan szétszéledtek, amiből Alex
kitalálta, hogy nagyon büdös lehet, de ezen most nem tudott
segíteni. Elővette a telefonját, és végiggörgette a kontaktjait. Új
telefont kapott, amikor elfogadta a Léthe ajánlatát, és abba senkit
nem vett fel a régi életéből, így igen rövid volt a névsor. Csak a
szobatársai, az anyja, aki minden reggel küldött neki egy sor
mosolykát, mintha az emoji lenne a közös varázsigéjük. Meg Turner
neve is belekerült, de Alex soha nem írt neki SMS-t, mert soha nem
volt rá oka.
Itt vagyok, pötyögte be, majd hozzátette: Dante, arra a nagyon
valószínű esetre, ha a nyomozó nem vette volna a fáradságot, hogy
felvegye a kontaktjai közé.
Figyelte, ahogy Turner előveszi a telefonját a zsebéből, és
elolvassa az üzenetet. Nem nézett körül.
Alex telefonja egy másodperccel később jelzett.
Tudom.
Tíz percet várt, aztán még tízet. Végignézte, ahogy Turner
befejezi a beszélgetést, konzultál egy kék dzsekis nővel és oda-
vissza bejárja a körülkerített területet, ahol megtalálták a holttestet.
Egy csapat Szürke keringett az edzőközpont körül. Alex tekintete
éppen csak végigsiklott fölöttük, nem állt meg egyikükön sem. Alig
összpontosított. Néhányuk helybeli Szürke volt, akik mindig
megjelentek a környéken. Például egy testes evezős – láthatóan
egykori futballista –, aki Florida Keysnél fulladt a tengerbe, de
visszatért kísérteni a medencés edzésekre. Egy pillanatra látta a
Vőlegényt, a város legismertebb szellemét, a gyilkosságmániás
sznobok és a Kísértetjárta Új-Anglia internetes útikönyv kedvencét;
állítólag megölte a menyasszonyát, aztán magát is egy hajdani gyár
irodájában, ami alig egymérföldnyire volt innen. Alex nem
bizonyosodott meg róla, hogy valóban őt látta. A verejtéktől és
erőfeszítéstől szagló, éhségtől és hevesen verő szívektől hangos
Payne Whitney mindig is hívogató jelzőfényt jelentett a Szürkéknek.
– Mikor láttad őket először? – kérdezte Darlington az első napon.
Azon, amikor ráuszította a sakálokat. A fiú hét nyelven beszélt.
Tudott vívni. Értett a brazil dzsúdzsucu küzdősporthoz és az
elektromos elosztódoboz bekötéséhez, tudott idézni olyan emberek
verseiből és darabjaiból, akiknek Alex még a nevét sem hallotta. De
csakis rossz kérdéseket tudott feltenni.
Alex megnézte a telefonját. Már egy órát elvesztegetett. Most már
alighanem nem is gondolhat az alvásra. Tudta, hogy nincs elöl
Turner legfontosabb ügyeinek listáján, de ez azért soknak bizonyult.
Megint írt neki: A következő hívásom Sandow-nak megy.
Blöff volt, és Alex szinte remélte, hogy Turner nem dől be neki.
Ha nem hajlandó beszélni vele, ő boldogan beköpi a dékánnak – de
egy alkalmasabb órában. Most inkább hazamenne, és aludna két
csodás órát.
Ám azt kellett látnia, hogy Turner előveszi a telefonját, a fejét
csóválja, majd odaballag hozzá. Enyhén ráncolta a homlokát, de
csak annyit mondott:
– Miben segíthetek, Ms. Stern?
Alex maga sem tudta, de Turner rengeteg időt hagyott neki, hogy
megfogalmazza a válaszát.
– Nem azért vagyok itt, hogy gondot okozzak, hanem mert azt
mondták, jöjjek ide.
 Turner elég hihetően kuncogott.
– Mindannyiunknak megvan a maga feladata, Ms. Stern.
És nagyon szeretnéd, ha a tiéd az lenne, hogy kitekerd a
nyakam.
– Értem, de csütörtök este van.
– Ami előtt szerda volt. Utána pedig a péntek következik.
Jól van, játszd csak a hülyét. Alex szívesen hátat fordított volna
neki, de kellett neki valami, amit beírhat a jelentésébe.
– Tudja, mi a halál oka?
– Természetesen: az, ami a halált okozta.
Mekkora seggfej!
– Úgy értettem…
– Tudom, mire gondolt. Még nem tudjuk biztosan, de biztosan
megírom a dékánnak, amint többet tudunk.
– Ha valamelyik társaság érintett lenne…
– Nincs okunk erre gondolni. – És, mintha sajtótájékoztatót
tartana, hozzátette: – Egyelőre.
– Csütörtök van – hangsúlyozta Alex.
A társaságok hetente kétszer jöttek össze, ám a rituálékat csak
csütörtök este végezhették. A vasárnapokat a „csendes
tanulmányokra és tájékozódásra” szánták, ami általában a pompás
étkészleten felszolgált drága ételeket, az alkalmi vendégelőadót és a
rengeteg alkoholt jelentette.
– Ma este is az idiótákkal bulizott? – kérdezte Turner még mindig
kedélyesen. – Ezért van olyan szaga, mint a dinsztelt szarnak? Kik
voltak ott?
Ez kihozta Alexből a felheccelt bajkeverőt.
– Úgy beszél, mint egy féltékeny szerelmes.
– Úgy beszélek, mint egy rendőr. Válaszoljon!
– Ma a Csontosok adták a műsort.
Turner arca elfelhősödött.
– Mondja meg nekik, hogy adják vissza Geronimo koponyáját!
– Az nincs náluk – felelte Alex az igazságnak megfelelően.
Néhány évvel azelőtt Geronimo örökösei pert indítottak a
társaság ellen, de nem értek el semmit. A Csontosok csak az indián
főnök máját és a vékonybelét őrzik egy korsóban, de Alex nem
érezte megfelelőnek a pillanatot, hogy rámutasson erre.
– Hol van Darlington? – kérdezte Turner.
– Spanyolországban.
– Spanyolországban?
Turner kedélyes arckifejezése most megváltozott.
– Külföldön tanul.
– És magára rakta a felelősséget?
– Bizony.
– Biztosan nagyon hisz magában.
– Biztosan.
Alex a férfira villantotta a legmeggyőzőbb vigyorát, és egy
pillanatra úgy gondolta, hogy Turner nyomozó visszamosolyog rá,
hiszen simlis a simlisnek örül. De nem mosolygott. Túl régóta kellett
óvatoskodnia már.
– Honnan jött, Stern?
– Miért?
– Nézze, maga kedves lánynak tűnik…
– Nem, nem vagyok az – állította le Alex.
Turner felhúzta a szemöldökét, oldalra biccentette a fejét,
mérlegelt, majd bólintott. Elismerte, hogy ott a pont.
– Rendben – mondta. – Ma este van egy feladata, ahogy nekem
is. Megtette a maga részét, beszélt velem. Tudassa Sandow-val,
hogy meghalt itt egy lány. Egy fehér lány, aki rengeteg figyelmet fog
kapni a maga okvetetlenkedése nélkül is. Igyekszünk az esetet távol
tartani az egyetemtől, és… a többi. – Legyintett, mintha egy
bosszantó legyet hessegetne el, nem pedig egy ősi mágiával
foglalkozó titkos társaságot. – Maga megtette a dolgát, mehet haza.
Ezt akarja, nem?
Alex pontosan erre gondolt az imént, ennek ellenére habozott.
Érezte, hogy Darlington súlyosan elítélné ezért.
– Igen. De Sandow dékán majd tudni akarja…
Turner maszkja hirtelen félrecsúszott, egy pillanatra láthatóvá vált
a fáradtsága és a haragja az ő jelenléte miatt.
– Városi lány, Stern. Húzhatnak a faszba.
 Városi lány. Nem hallgató. Nincs köze a társaságokhoz. Ne
foglalkozz vele.
– Értem – mondta Alex. – Rendben.
Turner elmosolyodott, gödröcskék jelentek meg az arcán. Ez a
kisfiús, önelégült mosoly szinte igazi volt.
– Na, ugye.
Elfordult tőle, és visszament az embereihez.
Alex felnézett a Payne Whitney szürke, gótikus katedrálisára.
Nem úgy nézett ki, mint egy sportközpont, de hát itt semmi sem
nézett ki annak, ami. Ezt akarja, nem?
Abel Turner nyomozó megértette őt, úgy, ahogyan Darlington
soha.
Jó. Jobb. Legjobb. Ez volt a pályagörbe, amin keresztül eljutott
erre a helyre. Amit viszont Darlington és ezek a buzgó, erejüket nem
kímélő gyerekek többségükben – valószínűleg – nem tudtak
megérteni, az az volt, hogy Alex boldogan beérte volna kevesebbel
is, mint a Yale. Darlington a tökéletességre, mindig valami
látványosra törekedett. Nem értette, mennyire értékes lehet a
normális élet, és hogy mennyire könnyű eltérni az átlagtól. Azzal
kezded, hogy délig alszol, kihagysz egy órát, egy tanítási napot,
aztán elveszíted az állásodat, aztán a következőt is, és elfelejted,
hogyan teszik a dolgukat a normális emberek. Elfelejted a
hétköznapi élet nyelvét, és végül, anélkül, hogy akarnád, átlépsz egy
ismeretlen tartományba, ahonnan nincs visszatérés. Olyan
állapotban élsz, amelyben a talaj látszólag mindig kicsúszik a lábad
alól, és nincs egy szilárd hely, ahová léphetnél.
E tekintetben nem számított, hogy Alex szemtanúja volt, amikor a
Koponya és Csontok megbízottja Michael Reyes beleiből jósolt
határidős áruügyleteket, vagy hogy egyszer látta, amint a lacrosse- 5
csapat kapitánya mezei pocokká változtatja magát. (Visított, majd –
Alex megesküdött volna rá – apró, rózsaszín öklével a levegőbe
csapott.) Akkor is a Léthe volt a normális állapotba visszavezető út.
Alexnek nem kellett kivételesnek lennie. Nem kellett, hogy jó legyen,
csak az, hogy elég jó legyen. Turner engedélyt adott neki.
Hazamegy. Aludni fog. Lezuhanyzik. Visszatér az igazi munkájához,
megpróbál bejárni az óráira és befejezi az évet. Bár az első félévi
osztályzatai elég rosszak voltak, úgyhogy valószínűleg tanulmányi
próbaidőszakra bocsátják.
Városi lány.
Csakhogy a társaságok szívesen vásároltak városi lányokat és
fiúkat a kísérleteikhez. Igazából ezért létezett a Léthe. Legalábbis
nagy részben. Alex pedig élete nagy részében városi lányként élt.
Figyelte a halottkém furgonját, ami két kerékkel a járdán parkolt.
Turner még mindig háttal állt neki.
Aki észrevétlen akar maradni, általában elköveti azt a hibát, hogy
megpróbál észrevétlennek tűnni, ezért Alex céltudatosan sietett a
furgon felé: ő csak egy lány, aki a kollégiumba igyekszik. Elvégre
későre jár… Amikor a jármű háta mögé ért, vetett még egy gyors
pillantást Turner felé, majd belépett a furgon kitárt hátsó ajtói közé.
Az egyenruhás halottkém felé fordult.
– Hé! – szólt rá.
A férfi félig görnyedt pózban maradt, a teste eltakarta mindazt,
ami mögötte volt. Alex felmutatta a kabátja bélésében tartott két
aranypénz egyikét.
– Ezt elejtette.
A férfi, meglátva a csillogását, gondolkodás nélkül érte nyúlt. Ez
részben udvarias, részben tanult viselkedés: ha ajándékot adnak,
fogadd el. De benne volt a szarka ösztöne is: ami fényes, az csábító.
Alex egy kicsit úgy érezte, mintha ő lenne a troll egy mesében.
– Nem hiszem, hogy… – kezdte a férfi, de amint rázárultak az
ujjai az érmére, az arca elernyedt.
Hatott a kényszerítés.
– Mutassa meg a holttestet! – kérte Alex félig azt várva, hogy
visszautasítják.
Látta már, amikor Darlington érmét villantott egy biztonsági őrnek,
de ő maga soha nem használta ezt a kényszerítő eszközt.
A halottkém még csak nem is pislogott, beljebb húzódott a
kisteherautóba, és a kezét nyújtotta neki. Alex hátrapillantott, aztán
felkapaszkodott, és behúzta az ajtókat. Nem volt sok idejük. Nagyon
nem kellett volna, hogy a sofőr – vagy ami még rosszabb, Turner –
bekopogjon az ajtón, és ott találja őket a holttest fölött csevegve. És
abban sem volt biztos, meddig hat a kényszerítés. Ezt a varázslatot
a Kézirattól tanulták, akik a tükörmágiára, az igézetre és a
meggyőzésre szakosodtak. Bármilyen tárgyat meg tudtak bűvölni. A
leghíresebb egy óvszer volt, amivel meggyőztek egy szerelmes
természetű svéd diplomatát, hogy adjon át egy köteg bizalmas
dokumentumot.
Az érmék óriási varázserőt fejthettek ki, ezért a Léthe igen
szűkmarkúan bánt velük. Alex is fukarkodott a neki juttatott kettővel.
Miért is pazarolta el most az egyiket?
Amikor közel került a halottkémhez a zárt térben, látta, hogy a
férfi orrlyukai kitágulnak a szagától, de azért megfogta két ujjal a
hullazsák cipzárját – az érmét a másik kezében szorongatta. Túl
gyorsan húzta le, mint aki gyorsan túl akar lenni rajta. Alex rá akart
szólni, hogy álljon már le egy pillanatra, de elkésett, mert már
szétnyílt a fekete műanyag hullazsák, akár egy félbevágott gyümölcs
héja.
– Jézusom – lehelte Alex.
A lány betegesen fehér arcán látszottak a kék erek. Fehér
pamuttrikója szakadt és rongyos volt ott, ahol a kést belévágták és
visszahúzták – újra és újra. A szúrások mind a szívére irányultak,
méghozzá akkora erővel, aminek a szegycsontja láthatóan nem
tudott ellenállni. A csontdarabok egy sekély, véres kráterbe törtek
bele. Alex hirtelen megbánta, hogy nem fogadta meg Turner
határozott tanácsát, és nem ment haza. Ez nem úgy nézett ki, mint
egy félrecsúszott rituálé. Ez nagyon személyesnek tűnt.
Lenyelte a torkába feltörő epét, és kényszerítette magát, hogy
mély levegőt vegyen. Ha ezt a lányt valamelyik társaság használta
fel valamire, vagy valami természetellenes zűrbe keveredett, akkor
még mindig rajta kell lennie a Fátyol szagának. Csakhogy Alex bűze
úgy megtöltötte a zárt teret, hogy ezt nem lehetett érezni.
– A fiúja tette.
Alex a halottkémre pillantott. A kényszerítő eszköz hatására igen
erőteljes lesz a tetszeni vágyás.
– Honnan tudja? – kérdezte.
– Turner mondta. Már be is vitték kihallgatásra a fiút. Priusza is
van.
 – Miért?
– Kábítószer-terjesztés és -birtoklás. De a lány is benne volt.
Persze hogy terjesztő volt. A barátja mozgóárus, és a lány is azzá
vált. Na de igen nagy ugrás a piti drogügyletektől a gyilkosságig
jutni. Néha, emlékeztette magát. Néha viszont egyáltalán nem nagy
ugrás.
Alex ismét a lány arcára nézett. Szőke volt, kicsit olyan, mint
Hellie.
A hasonlóság felszínes volt, legalábbis külsőleg. De alatta? A
felhasított felszín alatt mind egyformák. Az olyan lányoknak, mint
Hellie, az olyan lányoknak, mint Alex, az olyan lányoknak, mint ez,
futniuk kell, különben a baj utoléri őket. Ez a lány nem futott elég
gyorsan.
Papírzacskók voltak a kezén – hogy megóvják a bizonyítékokat,
jött rá Alex. Talán megkarmolta a támadóját.
– Mi a neve?
Nem érdekelte, de kellett a jelentéséhez.
– Tara Hutchins.
Alex beírta a telefonjába, hogy ne felejtse el.
– Takarja be!
Örült, hogy nem kell többé látnia a kegyetlenül megkínzott testet.
Csúnya volt, ocsmány, de ez nem azt jelentette, hogy Tara
kapcsolatban állt a társaságokkal. Az embereknek nem kell mágia
ahhoz, hogy szörnyen bánjanak egymással.
– A halál ideje? – kérdezte.
Ezt is olyan adatnak vélte, amit neki tudnia kell.
– Valamikor tizenegy körül. Nehéz pontosan meghatározni a
hideg miatt.
Alex keze megállt a kisteherautó ajtajának kilincsén. Valamikor
tizenegy körül. Pont abban az időben, amikor a két kezes Szürke,
akik soha senkinek sem okoztak gondot, akkorára tátották a
szájukat, mintha a világot akarnák bekapni. Akkor, amikor valami
megpróbált betörni a krétakörbe. Mi van, ha ez a valami megtalálta
az utat Tarához?
Vagy mi van akkor, ha a fiúja annyira elszállt, hogy azt képzelte,
képes egyenesen a szívéig szúrni? Rengeteg emberi szörny él a
világon. Alex találkozott néhánnyal. De itt egyelőre elvégezte a
dolgát. Többet is annál.
Alex kilökte a furgon ajtaját, végigfürkészte az utcát, majd
leugrott.
– Felejtse el, hogy találkoztunk – mondta a halottkémnek.
A férfi arcán bizonytalan, zavart kifejezés ült. Alex otthagyta, hadd
szédelegjen tovább Tara holtteste mellett. Átment az úttesten, a
sötétbe borult járdára, messzire a rendőrautók lámpáitól. A
kényszerítés ereje hamarosan elkopik, és a halottkém majd
csodálkozik, hogyan került egy aranypénz a kezébe. Aztán zsebre
teszi, és elfeledkezik róla, vagy kidobja a kukába, és észre sem
veszi, hogy valódi nemesfém.
Visszanézett a Payne Whitney körül összegyűlt Szürkékre. A
fantáziája játszott vele, vagy tényleg volt valami furcsa a
testtartásukban, ahogy összebújtak a sportközpont bejáratánál?
Alexnek jobb dolga is akadt, mint hogy közelebbről is megnézze, de
abban a röpke pillanatban megesküdött volna, hogy megrémültek
valamitől. De mitől kellene félniük a halottaknak?
Hallotta Darlington hangját a fejében: Mikor láttad őket először?
Halkan és akadozva kérdezte, mint aki gyanítja, hogy ez a kérdés
tabu. De az igazi, a helyes kérdés az lett volna: Mikor tudtad meg,
hogy félsz tőlük?
Alex örült, hogy soha nem jutott eszébe megkérdezni.

3 1Kor 15,51-52
4 Aki hitelből öltözik, az utca közepén levetkőzik. (szefárd közmondás)
5 amerikai, hálós végű bottal játszott csapatsport
Hol is kezdjük el a Léthe történetét? 1824-ben Bathsheba
Smith-szel? Talán ott kellene kezdeni. Csakhogy hetven év
és sok katasztrófa kellett még, hogy a Léthe létrejöjjön. Ezért
kezdjük inkább 1898-ban, amikor megtalálták Charlie Baxter,
egy otthontalan és jelentéktelen ember holttestét – kezén,
lábán és herezacskóján égési sérülések, a nyelve helyén egy
fekete szkarabeusz. A zajos vádaskodások hatására a titkos
társaságok fenyegetést érzékeltek az egyetem részéről. Hogy
begyógyítsák ezt a törést, és – legyünk őszinték – hogy
mentsék magukat, Edward Harkness, a Farkasfej tagja
szövetkezett William Payne Whitney-vel a Koponya és
Csontok, illetve III. Hiram Binghammel, az azóta megszűnt
Akác Testvériség vezetőivel, és megalapították a Léthe Ligát,
a társaságok okkult tevékenységének felügyeleti szervét.
Ezeken a legkorábbi megbeszéléseken fogalmazódott
meg a küldetésünk: a feladatunk felügyelni a régebbi
társaságok mágiával, jóslással vagy túlvilági
kapcsolatfelvétellel kapcsolatos szertartásait és
tevékenységét azzal a kifejezett szándékkal, hogy megóvjuk
az állampolgárokat és a hallgatókat a mentális, fizikai és lelki
sérülésektől. További feladatunk a társaságok és az iskolai
vezetés közötti baráti kapcsolatok előmozdítása.
A Léthe alapításának anyagi alapját Harkness és az Ősi
Nyolcak trösztjeinek kötelező hozzájárulásával teremtették
meg. Amikor Harkness megbízta James Gamble Rogerst
(Tekercs és Kulcs, 1889), hogy készítsen átfogó tervet a
Yale-hez és számos épületéhez, azt is biztosította, hogy a
campus egész területén biztonságos házak és alagutak
készüljenek a Léthe számára.
Harkness, Whitney és Bingham az egyes társaságok
tudására támaszkodva létrehozták a misztikus mágia tárházát
kifejezetten a Léthe képviselőinek használatára. Ez
jelentősen gyarapodott 1911-ben, amikor Bingham Peruba
utazott.
– A Léthe élete: a Kilencedik Ház eljárásrendje
és szabályzata, részlet
 4
Tavaly ősszel

– Gyerünk! – segítette talpra Darlington. – Az illúzió bármelyik

percben megtörhet, és úgy fogsz itt feküdni az előkertben, mint aki
már délben részeg.
Úgyszólván felvonszolta a tornácra. A sakáltámadást elég jól
kezelte a lány, de nem volt jó színben és nehezen lélegzett.
– Rettenetes formában vagy.
– Te meg egy seggfej.
– Akkor mindkettőnknek van min javítanunk. Azt kérted, hogy
mondjam el, mire számíthatsz itt. Most már tudod.
Alex elrántotta a karját.
– Csak azt, hogy mondd el! Nem azt, hogy próbálj megölni.
Darlington hosszan nézett rá. Fontos volt, hogy ezt megértesse
vele.
– Valójában nem voltál veszélyben, de azt nem ígérhetem, hogy
ez mindig így lesz. Ha nem veszed ezt komolyan, bajod eshet, vagy
bajba keverhetsz másokat.
– Például téged?
– Igen – felelte Darlington. – Legtöbbször nem történik túl nagy
baj a Házakban, de látsz majd dolgokat, amiket el akarsz felejteni.
És csodákat is. Senki sem érti teljesen, mi lehet a Fátyol mögött,
vagy mi történhet, ha áthatolunk rajta. A fekete szárnyú halál vár, s
ellenáll gyalogos, dragonyos, huszár.
Alex a combjára támaszkodott, és úgy nézett fel rá.
– Ezt te találtad ki?
– Cabot Collins. A Léthe költőjének hívták. – Darlington a kilincs
felé nyúlt. – Mindkét kezét elveszítette, amikor egy dimenziók közötti
kapu rácsapódott. Éppen a legújabb művét szavalta.
Alex megborzongott.
 – Jó, értem. Rossz versek, komoly büntetés. Azok a kutyák
valóságosak?
– Elég valóságosak. Szellemkutyák, amik kötelesek szolgálni a
Léthe fiait és lányait. Miért viselsz hosszú ujjút, Stern?
– Szúrásnyomok.
– Igazán?
Gyanította, hogy erről lehet szó, de nem igazán hitt neki.
Alex kiegyenesedett, és megropogtatta a csigolyáit.
– Igen. Bemegyünk vagy sem?
Darlington a lány csuklója felé bökött az állával.
– Mutasd meg!
Alex felemelte a karját, de nem húzta fel a felsője ujját, csak
odatartotta elé, mintha Darlington a vénáját akarta volna kitapogatni.
Kihívás. Olyan, amit a fiú hirtelen nem akart elfogadni. Semmi
köze hozzá. Ezt kellene mondania. Hagyjuk.
Ehelyett azonban megfogta a lány csuklóját. A csontjai keskenyek
voltak, szinte élesek a tenyerében. Másik kezével feltolta az alkarján
a felső ujját. Mint egy előjáték…
Nem olyan szúrásnyomok voltak. A lány bőrét tetoválások
borították: egy csörgőkígyó felmeredő farka, egy bazsarózsa
napsütötte szirmai és…
A Kerék. Darlington ellenállt a késztetésnek, hogy megérintse
hüvelykujjával a könyökhajlatba tetovált képet. Dawes-t érdekelné ez
a tarot-szimbólum. Legalább lenne miről beszélniük. De miért
rejtegeti a tetoválásait? Ez itt senkit sem érdekel. A diákság fele
tetovált. Igaz, nincs sokaknak egész karos, de az sem példátlan.
Alex visszarángatta a ruhája ujját.
– Van még karika, amin át kell ugranom?
– Bőven.
Darlington kinyitotta az ajtót, és bevezette.
Az előtér sötét és hűvös volt, csak az ólomüveg ablakok vetettek
fényes mintákat a szőnyegpadlóra. Előttük a falnál pompás lépcső
vezetett az emeletre, a sötét fába napraforgó-motívumokat faragtak.
Michelle azt mondta, hogy ez a lépcső önmagában többet ér, mint a
ház többi része és a telek, amelyre épült. Alex kiengedett egy kis
sóhajt.
 – Örülsz, hogy nem vagy a napon?
– Itt nyugis – mormolta a lány.
Darlington egy pillanatig nem fogta fel, mire gondol.
– Az Il Bastone védelem alatt áll, ahogy az Odú szobái is… Ez
annyira rossz?
Alex csak vállat vont.
– Nos… itt nem férhetnek hozzád.
A lány közömbös arccal körülnézett. Nem hatott rá a pompás
előtér, a fa melegsége, sem az ólomüveg, sem a fenyő- és
cassisillat, amitől úgy érezte az érkező, mintha karácsony lenne.
Vagy csak közömbösnek akart látszani?
– Szép klubház – szólalt meg végül. – Nem olyan síremlékszerű.
– Nem vagyunk társaság, és nem is úgy működünk. Ez nem
klubház. Ez a központunk, a Léthe szíve, és a több száz éves okkult
tudás tárháza. – Tudta, hogy milyen borzalmasan beképzeltnek
hangzik ez, de nem tudta abbahagyni. – A társaságok minden évben
tizenhat új, jellemzően végzős tagot vesznek fel. Nyolc nőt, nyolc
férfit. Mi háromévente adunk egyetlen új Dantét. Egy elsőévest.
– Gondolom, én valami különlegesség vagyok.
– Reméljük.
Alex felvonta a szemöldökét, majd a ruhatartó fogas alatti
asztalon álló márvány mellszobor felé biccentett.
– Ez ki?
– A Léthe védőszentje, III. Hiram Bingham.
Binghamet a fiús arcvonása és lebiggyedt ajka sajnos
alkalmatlanná tette arra, hogy márványban örökítsék meg. Úgy
nézett ki, mint egy zavarodott áruházi kirakatbábu.
Dawes csoszogott elő a nappaliból: a keze ki sem látszott
túlméretezett pulóverének ujjából, fejhallgatója a nyakában lógott.
Összhatásában seszínű volt. Darlington érezte a belőle sugárzó
kelletlenséget. Pammie utálta az új embereket. Az első évének
nagyobb részét arra áldozta, hogy megnyerje magának, de még
mindig azt érezte, hogy ez a nő egy durva hang hallatán azonnal
beiramodna a könyvtárba, és többé nem mutatkozna.
– Pamela Dawes, ismerkedj meg az új Dantéval, Alex Sternnel!
 Dawes kezet nyújtott, nagyjából akkora lelkesedéssel, ahogy a
kolerajárvány kitörését üdvözöljük.
– Üdvözöllek a Léthében! – köszönt.
– Dawes működtet mindent, és ő biztosítja, hogy ne csináljak túl
nagy hülyét magamból – tájékoztatta Darlington Alexet.
– Akkor ez egész napos munka? – kérdezte a lány.
Dawes pislogott.
– Csak esti és délutáni, de előzetes értesítésre elérhetővé tudom
tenni magam számodra.
Aggodalmasan visszapillantott a nappali felé, mintha a régóta
befejezetlen szakdolgozata síró csecsemő lenne. Dawes közel négy
éve szolgált Oculusként, közben pedig megállás nélkül dolgozott a
disszertációján (A mükénei kultikus gyakorlat a korai tarot-
ikonográfiában). Darlington úgy döntött, kiszabadítja őt
nyomorúságos helyzetéből.
– Majd én körbevezetem Alexet, aztán a campuson át elviszem
az Odúba.
– Mi az az Odú?
– Szobákat tartunk fenn a York és az Elm sarkán. Nem nagy
szám, de kényelmes, ha nem akarsz túl messzire vándorolni a
kollégiumodtól. És ezek is védettek.
– És jól felszereltek – vetette oda Dawes, és már iszkolt is vissza
a nappali biztonságába. Darlington intett Alexnek, hogy kövesse őt
az emeletre.
– Ki volt Bathsheba Smith? – kérdezte a lány mögötte.
Aha, tehát elolvasta A Léthe életét! Darlington örült, hogy a lány
emlékszik a névre, de ha az emlékezete nem csalt, Bathsheba csak
az első fejezet első oldalán szerepelt, így talán nem kell túllihegni a
dolgot.
– Egy helyi gazdálkodó tizenhét éves lánya. A holttestét a Yale
Orvosi Iskolájának pincéjében találták meg 1824-ben. A hallgatók
ásták ki a sírjából, hogy tanulmányozzák.
– Jézus.
– Nem számított ez ritkaságnak. Az orvosoknak tanulmányozniuk
kellett az anatómiát, és ehhez hullákra volt szükségük. Mi azonban
azt gondoljuk, hogy Bathsheba esete egy korai kísérlet a halottakkal
való kommunikációra. Egy műtőssegéd magára vállalta a tettet, a
Yale hallgatói pedig megtanulták leplezni a tevékenységüket. A lány
holttestének megtalálása után a helybeliek majdnem porig égették a
Yale-t.
– Talán azt kellett volna – mormolta Alex.
Talán. „Feltámadási zavargásnak” nevezték az esetet, de nem ért
igazán csúnya véget. Lehetett fellendülés vagy hanyatlás, New
Haven mindig a történések peremén maradt.
Darlington megmutatta Alexnek az Il Bastone többi részét: a nagy
szalont, New Haven régi térképével a kandalló fölött; a konyhát és a
kamrát; a földszinti tantermeket, valamint az emeleti fegyvertárt,
aminek a falát patikai fiókos szekrények borították. A fiókokban
gyógynövények és szent tárgyak lapultak.
Dawes felelt azért, hogy minden fiók fel legyen töltve, hogy
minden romlandót megmentsen vagy megsemmisítsen, mielőtt
bebüdösödnének, és hogy karbantartsa az ezt igénylő műtárgyakat.
A Szent Cuthbert-gyöngyöket havonta néhány órát hordani kellett,
különben elvesztették fényüket és erejüket, amivel megvédték
viselőjüket a villámcsapásoktól. Egy Léthe-öregdiák, Lee De Forest,
akit elsőéves korában egyszer felfüggesztettek az egész egyetemet
érintő áramszünet okozásáért, számtalan találmányt hagyott a
Léthére, beleértve a Forradalom Órát is, amely percre pontosan
mutatta, hogy mennyi idő van még hátra a fegyveres lázadásokig a
világ több országában. Huszonkét számlapja, hetvenhat mutatója
volt, és rendszeresen fel kellett húzni, különben egyszerűen sikítani
kezdett.
Darlington felhívta Alex figyelmét az elraktározott csontporra és a
temetői földre, amivel csütörtök esténként szerelkeznek fel, és
mutatott néhány ritka fiolát, amiket a Kárhozat Vizével töltöttek meg
(állítólag) a pokol hét folyójából, és amiket csak vészhelyzet esetén
szabad felhasználni. Darlingtonnak még nem kellett hozzányúlnia
ezekhez, de továbbra is reménykedett.
A szoba közepén Hiram Medencéje, vagy, ahogy a Léthe
küldöttei szerették nevezni, az Aranytál ült. Huszonkét karátos
aranyból készült, az átmérője egy traktorkeréké.
 – A Léthe évek óta tudta, hogy élnek szellemek New Havenben.
Voltak itt kísértések, szellemészlelések, és egyes társaságoknak a
szeánszokkal és idézésekkel sikerült áthatolniuk a Fátylon. De a
Léthe azt is tudta, hogy létezik egy másik, egy titkos világ a mienk
mellett, aminek gyakran be is avatkozik a működésébe.
– Hogyan avatkozik bele? – kérdezte Alex.
Darlington látta, hogy a lány keskeny válla megfeszül, ahogy
kissé előrehajol: felveszi a harcos alapállást.
– Akkor még senki sem volt biztos benne. Csak gyanították, hogy
a Szürkék jelenléte a szent körökben és a templomcsarnokokban
megzavarja a társaságok varázslatait és rituáléit. Bizonyos jelek arra
utaltak, hogy a Szürkék beavatkozása folytán elszabadult kóbor
varázslat egyszer súlyos fagyot okozott tíz mérföldre onnan, másutt
pedig ez váltotta ki az iskolások erőszakos dühkitörését. Csakhogy a
Léthének nem volt bizonyítéka erre, sem módja, hogy
megakadályozza mindezt. Éveken át próbáltak előállítani egy elixírt,
ami képessé tesz bennünket arra, hogy lássuk a szellemeket.
Önmagukon végeztek olykor halálos kimenetelű próba szerencse
kísérleteket, de a munkájuknak nem volt eredménye, amíg nem
érkezett meg Hiram Medencéje.
Alex végigfuttatta az ujját a medence aranyozott peremén.
– Úgy néz ki, mint egy napkorong.
– Machu Picchuban sok építményt a napistennek szenteltek.
– Ez a tál Peruból származik? – kérdezte Alex. – Nem kell annyira
meglepődnöd. Tudom, hol van Machu Picchu. Még Texast is
megtalálom a térképen, ha adsz rá elegendő időt.
– Bocsáss meg, hogy nem ismertem a Los Angeles-i tankerület
tantervét, illetve az ilyen irányú érdeklődésedet!
– Megbocsátom.
Talán meg, gondolta Darlington. Alex Stern inkább haragtartó
típusnak látszott.
– Hiram Bingham a Léthe egyik alapító tagja. 1911-ben ő „fedezte
fel” Machu Picchut, bár ez a szó sokaknál felborzolja a kedélyeket,
mivel a helybeliek tökéletesen tisztában voltak annak létezésével. –
Amikor Alex nem szólt semmit, hozzátette: – Állítólag ő adta az
ihletet Indiana Jones alakjához.
 – Szép – nyugtázta a lány.
Darlington elnyomott egy sóhajt. Persze, hogy ez felkelti az
érdeklődését.
– Bingham mintegy negyvenezer műtárgyat lopott el.
– És ide hozta őket?
– Igen, a Yale-nek, hogy tanulmányozzák a Peabody
Múzeumban. Azt mondta, tizennyolc hónap után visszaküldik
mindet, de pontosan száz év kellett ahhoz, hogy Peru
visszaszerezze őket.
Alex rákoppintott a medencére, ami halk zengéssel válaszolt.
– Ezt kifelejtették a szállítmányból? Nehéz lehetett nem
észrevenni.
– A medence nem szerepelt a leltárban, mert ezt nem adták oda
a Yale-nek. Ezt a Léthének hozták.
– Lopott jószág.
– Nagyon is, attól tartok. De ez az Orozcerio kulcsa. Nem volt
rossz a Léthe elixírjének receptje, csak hiányzott az edény.
– Akkor ez egy mágikus keverőtál?
Micsoda kis pogány.
– Én nem így fogalmaznék, de igen.
– És az egész aranyból készült?
– Ha azon gondolkodsz, hogy felkapod és elrohansz vele, vedd
figyelembe, hogy kétszer akkora a súlya, mint a tiéd, és hogy az
egész ház lopásvédelem alatt áll!
– Ha te mondod…
Egy kis szerencsével megoldható, hogy legörgesse a medencét a
lépcsőn és betegye egy furgon hátuljába, hogy aztán az egészet
beolvassza fülbevalóknak.
– Az elixírnek rengeteg más neve is létezik az Orozcerión kívül –
folytatta Darlington. – Aranypróba. Hiram Golyója. Valahányszor a
Léthe egyik tagja iszik belőle, ezt a medencét használva, tudatosan
kockáztatja az életét. A keverék mérgező, és a folyamat hihetetlenül
fájdalmas. De megtesszük. Újra és újra. Egyetlen pillantásért a
Fátyol mögé.
– Értem – bólogatott Alex. – Már találkoztam korábbi
felhasználókkal.
 Az nem úgy megy, akart tiltakozni Darlington, de nem szólt. Mert
hátha mégis.
Az idegenvezetés további része eseménytelenül telt. Darlington
megmutatta neki a felső szinteken található raktárhelyiségeket és
kutatószobákat, a könyvtárat – ismertette a használatát,
kihangsúlyozva, hogy addig ne menjen oda egyedül, amíg a ház
meg nem ismeri őt –, végül pedig a hálószobát és az abból nyíló
fürdőszobát, amiket rendbe tettek és kitakarítottak a Léthe új Dantéja
számára. Tavaly év végén, amikor Darlington még azt hitte, hogy
megfelelő pártfogoltja lesz, átvitte Vergilius lakosztályába a saját
holmiját. Kínosan érzelgősnek érezte ezt az egészet. Vergilius
lakrésze egy emelettel a Dantéé fölött kapott helyet, és kétszer
akkora volt. Amikor lediplomázott, a szobák üresen álltak, bármikor
megtekinthette őket. A hivalkodás még Eleazar Wheelocktól maradt
itt. Az ágy előtti fal felét egy kanadai fenyőt ábrázoló festett
üvegablak foglalta el olyan beállításban, hogy a felkelő és a
lenyugvó nap fénye az üvegfa és fölötte az üvegég színét is
megváltoztatta. Amikor beköltözött, felfedezte, hogy Michelle az
utolsó látogatásakor otthagyott neki egy üveg brandyt és egy levelet:

Őskori erdő. Vén a morajló fenyves, a fákon

Zöld moha, kérgük szürke köpeny lesz alkonyi órán,
Ó-druidák, kántálnak bús prófétai szókat… 6
Volt egy kolostor, ahol olyan finom armagnacot pároltak, hogy
szerzetesei kénytelenek voltak Itáliába menekülni, mert XIV.
Lajos azzal tréfálkozott, hogy megöli őket, nehogy kiadják a
titkaikat. Ez az utolsó üveg. Ne idd meg éhgyomorra, és csak
akkor hívj, ha meghaltál! Sok szerencsét, Vergilius!

Darlington mindig vacak költőnek tartotta Longfellow-t, de ezt a

levelet és a brandyt kincsként őrizte.
Most a verejtékező Alexet figyelhette a ritkán használt, de nagyon
szeretett pompás régi szobájában a sötétkék falak, a baldachinos
ágy és a nehéz pávakék takaró, valamint a fehér somvirágokkal
festett nagy szekrény között. Itt két szerényebb, de elegáns
ólomüveg ablak – kékes árnyalatú felhők és fölöttük az ibolyaszín
csillagos ég – fogott közre egy festett csempés kandallót.
Alex mindennek a közepén állt, karját a mellén összefonva lassan
megfordult. Újra Undine-re, a sellőre gondolt. De talán ő is csak egy
lány volt, aki beleveszett a tengerbe.
– Mikor láttad őket először? – kérdezte Darlington.
A lány rápillantott, majd föl az ablak felső részére, az örökké
növekvő holdra az ólomüveg égen. Felemelte az íróasztalról a
Reuge zenélő dobozt, megérintette a fedelét, de aztán meggondolta
magát, és letette.
Darlington jó társalgó volt, de annak örült igazán, ha senki sem
szólt hozzá. Akkor nem kellett előadni a magánrituáléját, hanem
egyszerűen csak figyelhetett másokat. Alex olyan szemcsés kép volt
számára, mint egy régi film. Látta rajta, hogy most készül döntést
hozni. Vajon felfedi a titkait? Vagy elszökik?
A lány vállat vont, és úgy látszott, ennyiben is maradnak, de
aztán újra felvette a zenélő dobozt, és válaszolt:
– Nem tudom. Egy ideig azt hittem, hogy ők is emberek, és ugye
ők sem figyelnek oda egy kölyökre, aki nem beszél senkivel.
Emlékszem egy kövér fickóra, aki csak zoknit és alsónadrágot viselt,
az utca közepén állt és egy távirányítót tartott a kezében, mintha
játékmackó lenne. Hiába szóltam az anyukámnak, hogy mindjárt
elütik. Amikor a Santa Monica-mólóhoz mentünk, láttam egy nőt, aki
a vízben feküdt, mint az a lány a festményen… – Sürgetően körözött
a kezével. – Kibontott hajjal, virágokkal…
– Ophelia?
– Ophelia. Hazáig kísért, és amikor sírtam és kiabáltam, hogy
menjen innen, még közelebb jött.
– Szeretik a könnyeket. A sót, a szomorúságot… minden erős
érzelmet.
– A félelmet is? – kérdezte Alex.
Mozdulatlanul állt, mintha egy portréhoz pózolna.
– A félelmet is.
Kevés Szürke volt rosszindulatú, de szerettek ijesztgetni és
rémületet kelteni.
– Miért nincs több belőlük? Nem kellene mindenhol ott lenniük?
 – Csak néhány Szürke jöhet át a Fátyolon. A túlnyomó többség a
túlvilágon marad.
– Láttam őket a bevásárlóközpontban is a meleg ételeknél vagy a
rózsaszín süteményesdobozok körül. És szerették az iskolai büfét.
Nem törődtem velük túlzottan addig, amíg Jacob Craig egyszer
megkérdezte, nem akarok-e látni ilyen dolgot. Mondtam neki, hogy
láttam már rengeteget, és ez valahogy eljutott az anyjához, aki
felhívta az iskolát. Na, a tanár behívatott, és megkérdezte: Miért
mondtad, hogy sok ilyet láttál? Nem tudtam hazudni. – Alex letette a
zenélő dobozt. – Ha azt akarod, hogy tüstént felhívják a
gyermekvédelmi szolgálatot, csak kezdj el beszélni a szellemfaszról!
Darlington maga sem tudta, mire számított valójában. Egy halott
útonállóra, aki romantikusan leselkedik az ablaknál? Egy halottkiáltó
bansheera, aki a Los Angeles-folyó partján kóborol, mint La Llorona?
Volt valami közönséges és szörnyű a történetben. És a lányban is.
Valaki jelentette az esetét a gyermekvédelmiseknek, és a Léthe
egyik kereső algoritmusa vagy az egyik kapcsolatuk – mert számos
lefizetett emberük volt az irodákban – kiszúrta a figyelemfelkeltő
kulcsszavakat: Téveszmék. Paranoia. Szellemek. Ettől kezdve
valószínűleg megfigyelték.
– És az az éjszaka a Cedros Street-i lakásban?
A lány a homlokát ráncolta, aztán megértette:
– Ó, az Epicentrumra gondolsz? Ne mondd, hogy nem olvastad
az aktámat!
– Olvastam, de szeretném tudni, hogyan élted túl.
Alex az ablakpárkány széléhez dörzsölte a hüvelykujját.
– Azt én is.
Ennyi? Darlington látta a helyszínről készült fényképeket és a
helyszínelő rendőrök videóit. Öt halott férfi szinte a
felismerhetetlenségig összeverve. Kettőnek karóval verték át a
szívét, mint a vámpíroknak. A vérengzés ellenére a vérfoltok azt
jelezték, hogy egyetlen balkezes elkövető tette – a vörös ívek
jelezték, hogy mindegyik gyilkosság balról indult.
Volt valami nagyon zavaró az egészben, ám Alex nem lett
gyanúsított. Egyrészt jobbkezes, másrészt pedig túl kicsi ahhoz,
hogy ekkora erővel tudjon használni egy fegyvert. Továbbá annyi
fentanilt találtak a szervezetében, hogy csoda, hogy ő maga nem
halt meg. A haja nedves volt, és meztelenül feküdt, mint egy
csecsemő. Darlington egy kicsit tovább kutakodott, nem tudta elűzni
a gyanakvását, de nem találtak vér- vagy egyéb maradványokat a
lefolyóban sem – ha a lány részese is a történteknek, nem mosta le
magáról a bizonyítékot. De vajon miért hagyta életben a támadó a
lányokat? Ha a rendőrség magyarázata helyes, és itt egy dílerek
közti leszámolás történt, miért kímélték meg Alexet és a barátnőjét?
Az olyan kábítószer-kereskedők, akik baseballütővel verik agyon a
férfiakat, nem kímélik a nőket és a gyerekeket sem. Talán a támadó
azt hitte, hogy már úgyis meghaltak a kábítószerektől. Vagy talán
Alex lehetett a tippadó. Mindenesetre többet tudott a történtekről,
mint amennyit a rendőrségnek elmondott. Ezt érezte.
– Hellie és én betéptünk – mondta halkan Alex, még mindig az
ablakpárkányt dörgölve. – A kórházban ébredtem fel. Ő viszont
többé már nem.
Hirtelen nagyon kicsinek látszott, és Darlingtonba belehasított a
szégyen. Ez a lány húszéves volt, idősebb, mint a legtöbb elsőéves,
de sok szempontból – főleg fejben – még mindig gyerek. És aznap
éjjel elvesztette a barátait, a fiúját és minden ismerősét.
– Gyere velem! – mondta.
Maga sem tudta, hogy miért. Talán mert bűntudatot érzett a
tapintatlansága miatt. Vagy talán azért, mert a lány nem érdemelt
büntetést, amiért igent mondott egy alkura, amit egyetlen épelméjű
ember sem utasított volna el.
Visszavezette a félhomályos fegyvertárba. A helyiségnek nem
voltak ablakai, a falait pedig csaknem két emelet magasan polcok és
fiókok borították. Eltartott egy percig, mire megtalálta a kívánt
szekrényt. Amikor megfogta az ajtó zárját, a ház kivárt, majd a zár
egy rosszalló kattanással engedett. Óvatosan kivett egy nehéz,
gyöngyház berakásos, fényes, fekete fadobozt.
– Valószínűleg le kell venned az ingedet – magyarázta. –
Odaadom Dawes-nak a dobozt, és majd ő…
– Dawes nem szeret engem.
– Dawes nem szeret senkit.
 – Jó – zárta le Alex. Levette a pólóját, felfedve fekete melltartóját
és a bordáit, amelyek az árnyékban olyanok voltak, mint a felszántott
föld barázdái. – Ne hívd Dawes-t!
Miért hajlandó így a kezébe adni magát? Nem fél tőle? Vagy csak
vakmerő? Egyik sem jó előjel a jövőjére nézve a Léthénél. De
Darlington valahogy úgy érezte, nem erről van szó. Mintha a lány
tesztelné őt. Mintha kihívás elé állítaná.
– Némi illendőség nem ártana – figyelmeztette.
– Miért élnék a lehetőséggel?
– Általában, amikor egy nő leveszi előttem a ruháját,
figyelmeztetem.
Alex vállat vont, az árnyékok mozogtak a bőrén.
– Legközelebb bekapcsolom a vészlámpát.
– Az lenne a legjobb.
A tetoválások a csuklójától a válláig húzódtak, és a kulcscsontja
alatt értek véget. Egy páncéling ujja. Darlington felnyitotta a dobozt.
Alexnek elakadt a lélegzete, és hátralépett.
– Mi a baj?
A lány már majdnem a szoba közepéig hátrált.
– Nem szeretem a pillangókat.
– Ezek molylepkék.
Egyenes sorokban ültek a dobozban, puha, fehér szárnyaikat
rezgetve.
– Tök mindegy.
– Mozdulatlannak kell maradnod. Képes vagy rá?
– Miért?
– Csak bízz bennem! Meglátod, megéri. – Darlington fontolgatta a
dolgot. – Ha mégsem, akkor elviszlek téged és szobatársaidat az
IKEA-ba.
Alex a markába gyűrte a pólóját.
– És utána pizzázni is.
– Rendben.
– És a kedves Eileen néni vesz nekem egy új őszi ruhát.
– Rendben. Na, gyere ide, te kis gyáva!
Alex óvatosan oldalazva, csoszogva ment vissza hozzá, de nem
nézett bele a dobozba. Darlington egyenként kivette a lepkéket, és
finoman a lány bőrére tette őket: egyet-egyet a jobb csuklójára, a
jobb alkarjára, a könyökhajlatába, a satnya bicepszére és a
vállcsúcsára. Ugyanezt megismételte a bal karjával is, majd két
lepkét tett a kulcscsontjának arra a pontjára, ahol a két fekete kígyó
feje összehajlott, és a nyelvük majdnem összeért a kis
mélyedésben.
– Chabash – szólalt meg Darlington. A lepkék egyszerre
verdestek a szárnyaikkal. – Uverat. – Újra csapkodtak a
szárnyaikkal, és kezdtek elszürkülni. – Memash.
A lepkék minden szárnycsapással egyre sötétebbek lettek, a
tetoválás viszont egyre halványabb. Alex mellkasa egyenetlenül,
szaggatottan emelkedett és süllyedt. A szeme tágra nyílt a
félelemtől, de ahogy a lepkék elfeketedtek és a tinta eltűnt a bőréből,
az arckifejezése is megváltozott. Kinyílt. Az ajkai szétváltak.
Halottakat látott, gondolta Darlington. Borzalmak tanúja volt. De
soha nem látott varázslatot.
Ezért tette ezt: nem bűntudatból vagy büszkeségből, hanem
azért, mert ez volt az a pillanat, amire várt. Amikor megmutathatja
valakinek a csodát, és figyelheti, ahogy megérti, hogy nem hazudtak
neki. Hogy a világot nem muszáj elhagyni, ahogy gyerekkorában
bizonygatták, hogy valóban ólálkodik valami a fák között, a lépcső
alatt, a csillagok alatt, és hogy minden tele van rejtéllyel.
A lepkék újra verdesni kezdtek. Feketék lettek, aztán még
feketébbek. Egymás után leváltak a karjairól, és halk pattanással a
földre pottyantak. Alex mindkét karja érintetlen volt, nyoma sem
maradt a tetoválásnak, bár azokon a helyeken, ahol a tű túl mélyre
ment, még mindig észlelte a halvány hegesedést. Kitárta a karját, és
kis kortyokban beitta a levegőt.
Darlington összeszedte a lepkék törékeny testét, és óvatosan
visszatette őket a dobozba.
– Meghaltak? – suttogta Alex.
– Holtrészegek. Betintáztak. – Lecsukta a fedelet, és visszatette a
dobozt a szekrénybe. Ezúttal helyeslően kattant a zár. Úgy látszik, el
kell beszélgetni a házzal. – Az adressza lepkéket eredetileg, mint a
nevük is mutatja, titkos anyagok továbbítására használták. Miután
felittak egy dokumentumot, bárhová elküldhették őket akár egy kabát
zsebében, akár egy antik dobozban. Egy tiszta papírlapra helyezték
őket, és ők újra létrehozták a dokumentumot az utolsó szóig,
amennyiben a címzett ismerte a helyes varázsigét.
– Tehát rád tehetnénk a tetoválásaimat?
– Nem illenének rám tökéletesen, de igen, megtehetnénk. Csak
vigyázz, nehogy… – legyintett – nagyon belemerülj! Az emberi nyál
megfordítja a varázslatot.
– Csak az emberé?
– Igen. Egy kutya nyugodtan nyalogathatja a könyököd.
Alex a fiúra fordította a tekintetét. A félhomályos szobában a
szeme feketének, vadnak tűnt.
– Van más is?
Nem kellett pontosabban kérdeznie. Felfedi magát a világ?
Elárulja a titkait?
– Igen. Rengeteg dolog.
Alex habozott.
– És megmutatod nekem?
– Ha hagyod.
Alex ekkor elmosolyodott – apróság, csupán egy pillanatra
megmutatta a benne rejlő lányt, egy boldog, kevésbé kísérteties
lényt. Ezt tette a varázslat. Feltárta a szívét annak, aki volt, mielőtt
az élet elvette a hitét a lehetségesben. Visszaadta neki a világot,
amire minden magányos gyermek vágyik. A Léthe megtette ezt
Darlingtonért. Talán Alexért is megteheti.
Hónapokkal később eszébe jutott a lepkék súlya a tenyerében. A
pillanatra gondolt, és arra, milyen ostoba volt, ha azt hitte, hogy
ismeri ezt a lányt.

6 H.W. Longfellow: Evangeline, prológus (1847)

 5
Tél

Szürkült már, mire Alex visszaért a Régi Campusra. Először is az

Odúba ment, hogy lemosakodjon verbénaszappannal egy
felfüggesztett füstölő alatt, amiben cédrus és palo santo fa ég – csak
ezek képesek ellensúlyozni a Fátyol bűzét.
Nagyon kevés időt töltött egyedül a Léthe Házakban, mindig
Darlingtonnal volt. Most is arra számított, hogy ott találja őt egy
ablakmélyedésben könyvvel a kezében, és rámordul majd, miért
használta el az összes forró vizet. Ő javasolta, hogy tartson ruhákat
az Odúban és az Il Bastonéban, de Alexnek túl kevés ruhája volt
ehhez; nem engedhette meg magának, hogy egy extra farmert és a
két melltartója egyikét ne a csúf iskolai komódban tartsa. Ezért a
fürdőszobából nyíló keskeny öltözőszobában a Léthe házas
melegítőjét kellett választania – a bal mellére és a jobb csípőjére
hímzett Léthe szellemkutya-emblémát a társaság tagjain kívül senki
sem értette. Darlington ruhái – egy Barbour-dzseki, egy csíkos
Davenport College-sál és egy tiszta farmer szépen összehajtva és
élére vasalva, tökéletesen betört mérnökcsizma, valamint egy pár
Sperry sportcipő – még mindig arra vártak, hogy gazdájuk felvegye
őket. Alex soha nem látta, hogy viselné őket, de lehet, hogy a
gazdagoknak alapból kell lennie ilyesmijüknek.
A lány égve hagyott egy zöld asztali lámpát, amikor elhagyta az
Odút. Dawes-nak nem fog tetszeni, de egyszerűen nem tudott
kimenni sötétben a szobákból.
Éppen kinyitotta a Vanderbilt bejárati ajtaját, amikor megérkezett
Sandow dékán üzenete: Most beszéltem Centurióval. Maradjon
nyugton!
Mérgében majdnem elhajította a telefonját. Maradjon nyugton?!
Ha Sandow maga akarja kezelni ezt a gyilkossági ügyet, miért
hagyta, hogy vesztegesse az idejét – és a kényszerítő érméjét – a
tetthelyen? Tudta, hogy a dékán nem bízik benne. Miért is tenné?
Amikor megkapta Tara halálhírét, valószínűleg éppen a kamillateáját
szürcsölgette, nagy kutyája ott aludt a lábánál, és várta a
megnyugtató telefonhívást, miszerint nem történt semmi szörnyűség
a jóslás során, és Alex sem alázta meg magát vagy a Léthét. De
persze azt nem akarja, hogy a gyilkosság körül tébláboljon.
Maradjon nyugton! Ebben benne volt minden, amit nem mondott
ki: Nem várom el, hogy kezelje ezt az ügyet. Senki nem várja el,
hogy kezelje. Senki sem várja el, hogy bármit is tegyen, csak azt,
hogy ne keltsen nemkívánatos figyelmet, amíg Darlington vissza
nem tér.
Bárcsak megtalálnák! Ha valahogy vissza tudnák hozni arról a
sötét helyről, ahová ment… Már egy hét sincs hátra, hogy
megkezdjék az újholdi rítust. Alex nem értette a részleteit, csak azt
tudta, hogy Sandow dékán szerint működni fog, és addig az egyetlen
feladata biztosítani, hogy senki se tegyen fel túl sok kérdést a Léthe
eltűnt aranyifjújáról. De legalább már nem kell kínlódnia egy
emberöléssel és egy mogorva detektívvel.
Amikor belépett a közös helyiségbe, Mercy már ébren volt. Alex
örült, hogy megállt az Odúban zuhanyozni és átöltözni. Korábban azt
hitte, az egyetemi kollégiumok olyanok, mint a szállodák a hosszú
folyosókról nyíló hálószobákkal, de a Vanderbilt inkább egy régimódi
bérházhoz hasonlított tele bádogzenével. A lakók dúdoltak és
nevetgéltek, ki-be járkáltak a közös fürdőszobákba, és
ajtócsapkodástól visszhangzott a központi lépcsőház. A lakás, amit
Lennel, Hellie-vel, Tutival és másokkal osztott meg, zajos volt, de
azok a sóhajok és nyöszörgések másként hangzottak: legyőzötten,
mint egy haldokló test.
– Ébren vagy – állapította meg Alex.
Mercy felpillantott A világítótorony 7 pasztellszínű, öntapadós
cédulákkal teletűzdelt példányából. A haját bonyolult fonatba
rendezte, és most nem a hitvány gyapjúkendőjébe burkolózott,
hanem a kék jácintokkal mintázott selyempongyoláját vette farmere
fölé.
– Haza sem jöttél tegnap éjjel?
 Alex kockáztatott.
– De igen. Te már horkoltál. Most keltem fel, kimentem futni.
– Elmentél az edzőközpontba? A zuhanyzókat már ilyen korán
kinyitják?
– A személyzetnek.
Ezt valójában Alex sem tudta, de abban biztos volt, hogy Mercy a
legkevésbé sem törődik a sporttal. Például Alexnek sem volt
futócipője, sem sportmelltartója, de Mercynek eszébe sem jutott
rákérdezni erre.
Az emberek nem kutatják az ok nélküli hazugságokat, és miért
hazudna valaki arról, hogy reggel elmegy futni…
– Pszichók.
Mercy odalökött elé egy kapcsokkal összefogott papírköteget.
Alex felkapta, de nem nagyon mert belenézni. A Milton-esszéje.
Mercy felajánlotta, hogy elolvassa. Alex már látta is rajta a piros
tollas jegyzeteket.
– Milyen? – kérdezte a hálószobájukba menet.
– Nem szörnyű.
– De nem is jó – motyogta Alex, amikor belépett az apró barlang-
szobába, és levette a melegítőjét.
Mercy a maga oldalán teljesen lefedte a falat plakátokkal, családi
fotókkal, Broadway-színházjegycsonkokkal, egy kínai írásjegyekkel
írt verssel (Mercy elmondása szerint a szülei ezt szavaltatták el vele
kiskorában a vacsorákon, de aztán valahogy beleszeretett),
Alexander McQueen rajzsorozatával és csillagszórómintás vörös
borítékokkal. Alex tudta, hogy ez része a szerepépítésnek, Mercy így
akarja megalkotni a maga Yale-személyiségét, de minden darabhoz,
minden tárgyhoz kötődött valahogy. Alex viszont azt érezte, hogy
nála valaki idejekorán elvágta az összes szálat. A nagymamája
jelentette a legszorosabb kapcsolatát a valódinak nevezhető
múlthoz, de Estrea Stern Alex kilencéves korában meghalt, és Mira
Stern, bár gyászolta őt, nem igazán érdeklődött az anyja történetei
vagy dalai iránt, nem érdekelte, hogyan főzött vagy hogyan
imádkozott.
Ő felfedezőnek nevezte magát – a homeopátia, az allopátia, a
drágakövekkel gyógyítás, Kryon tanításai és a szellemtudomány
terén, és három hónapig minden ételbe spirulinát tett. Mindenbe
ugyanazzal a heves optimizmussal vetette bele magát, és húzta
magával Alexet is az egyik csodaszertől a másikig. Az Alex apját
illető részleteket Mira homályban hagyta, és ha a lánya
kérdezősködött, még homályosabbá tette. Egy kérdőjel maradt, Alex
fantom fele. A lány csak annyit tudott meg róla, hogy szerette az
óceánt, az ikrek jegyében született és barna volt a haja. Mira nem
tudta megmondani, hogy dominikai, guatemalai vagy Puerto Ricó-i
származású-e, de azt igen, hogy a skorpió jegyében született
vízöntő aszcendenssel. Vagy valami ilyesmi. Alex nem emlékezett.
Kevés tárgyat hozott el otthonról. Nem akart visszamenni az
Epicentrumba a régi cuccokért, az anyja lakásában viszont csak
kislányos holmik maradtak – műanyag pónik, színes szalagokból
készült rozetták, buborék-rágógumi illatú radírok. Végül
összecsomagolt egy nagy darab füstszínű kvarcot, amit édesanyja
adott neki, a nagymamája szinte olvashatatlan receptcéduláit, egy
fülbevaló ágasfát, amit nyolcéves korában kapott és egy régi
Kalifornia-térképet, amit Mercy Coco Chanel-plakátja mellé
akasztott. „Tudom, hogy fasiszta volt – mentegetőzött Mercy –, de
nem tudok lemondani róla.”
Sandow dékán azt javasolta Alexnek, hogy vásároljon néhány
vázlatfüzetet és rajzszenet is, ő pedig kötelességtudóan a félig üres
komódja tetejére helyezte őket.
Alex megpróbálta felvenni a lehető legkönnyebb tantárgyakat –
angol irodalom, spanyol nyelv és kultúra, bevezetés a szociológiába,
festészet. Legalábbis azt hitte, hogy az angol könnyű lesz, merthogy
szeret olvasni. Még amikor nagyon rosszul álltak a dolgai az
iskolában, ezen az órán mindig ki tudta dumálni magát.
De ez az angol teljesen más volt, mint amit ő beszélt. Első
dolgozatára elégségest kapott azzal a megjegyzéssel, hogy Ez egy
könyvismertetés. Így értékelték a középiskolában is, kivéve, hogy
most tényleg megpróbálta.
– Szeretlek, de ez az esszé szar – szólt be Mercy a társalgóból. –
Valószínűleg jobb lenne, ha kevesebb időt töltenél testedzéssel és
többet a szellemi munkával.
 Na, ne mondd, gondolta Alex. Mercy nagyon meglepődne, ha
egyszer megkérné Alexet, hogy kocogjon el valahova, vagy emeljen
fel egy nehéz tárgyat.
– Átfuthatjuk reggeli közben.
Alex aludni szeretett volna, de gyanította, hogy nem szoktak
lefeküdni rögtön a futás után, és mivel Mercy átszerkesztette a
szörnyű angol dolgozatát, mindenképpen igent kellett mondania a
reggelire. A Léthe biztosított Alexnek egy tutort, egy Angus nevű
amerikanisztika szakos hallgatót, aki a heti munkamegbeszéléseik
nagy részében Alex munkái fölé görnyedve felháborodott
horkantásokat hallatott, és úgy rázta a fejét, mint a ló, ha böglyök
csípik. Mercy sem volt sokkal gyengédebb, türelmesebb viszont
igen.
Alex farmerbe és pólóba bújt, és felvette a fekete kasmírpulóvert,
amit nagyon sokra tartott, amikor megvette a Targetnél. Most
azonban meglátta Lauren buja levendulaszín pulóverét, és ostobán
megkérdezte, hogy ez milyen anyag, és megértette, hogy többféle
kasmír létezik, mint hitte – és azt is, hogy az ő szomorú pulóvere
leértékelt áru a leghitványabb minőségben. De legalább meleg volt.
Adott a kabátjának még egy cédrusolajpermetet – hátha érződik
még rajta a Fátyol bűze –, majd megfogta a táskáját, de mégsem
indult el. Kihúzta a komód fiókját, és addig kotorászott a hátsó
részében, amíg megtalálta a közönséges szemcseppnek látszó kis
üveget. Mielőtt meggondolta magát, hátradöntötte a fejét, és mindkét
szemébe basso belladonnát csepegtetett.
Ez egy igen erős stimuláns, kicsit olyan, mint a mágikus Adderall.
Tudta, hogy a hatása brutális, de semmiképpen nem tudta átvészelni
a délelőttöt e kis segítség nélkül. A Léthe volt tagjai mindannyian
naplót vezettek a társaságban töltött időszakról, és rengeteg trükköt
ismertek, amivel áthidalhatták a nehézségeket. Alex akkor fedezte
ezt fel, miután Darlington eltűnt.
Mercyvel az oldalán ismét kilépett a reggeli hidegbe. Alex mindig
szeretett átsétálni a Régi Campustól a Jonathan Edwards nagy
ebédlőjéhez, de az iskolaudvar kevésbé tűnt szépnek ezen a szürke
napon. Éjjel a szennyes hókupacok homályosan és fehéren
csillogtak, de most látszott, hogy kormosak és barnák, akár a
mosásra váró koszos lepedők halmai. A Harkness-torony olvadó
gyertyaként állt fölöttük, harangjátéka az egész órát jelezte.
Alexnek beletelt néhány hétbe, mire rájött, miért nem tetszik neki
a Yale: a csillogás teljes hiánya miatt. Los Angelesnek – még a
Völgyben is, még a legrosszabb napjaiban is – volt stílusa. Még az
anyja türkizszemcsés lila szemhéjfestékének, még a koszos
lakásukban kendővel letakart lámpáknak, még a hátsó udvaron
grillező pénztelen és másnapos barátainak, még a szűk nadrágos,
meztelen hasú, a hátuk közepéig lógó hajú lányoknak is, még a
borotvált fejű, szamurájkontyos vagy rasztatincses fiúknak is:
mindennek és mindenkinek volt stílusa.
De itt elmosódtak a színek. Volt egyfajta egyenruhadivat: a fiúk
hátrafordított baseballsapkákban és félhosszú, lötyögős
rövidnadrágban jártak tekintet nélkül az időjárásra, a zsinórra fűzött
kulcsaikat pedig úgy pörgették, mint a divatfik. A lányok
farmernadrágot és steppelt kabátot viseltek, a drámatagozatosok
pedig ehhez a mosdókagylóban Kool-Aid színűre festett tarajt is.
Los Angelesben a ruhádnak, a kocsidnak és a belőle lüktető
zenének is tudatnia kellett a világgal, hogy ki vagy, itt viszont mintha
valaki kireszelte volna az összes sorozatszámot, és letörölte volna
az ujjlenyomatokat. Ki vagy te? – gondolta néha Alex, amikor
ránézett egy újabb lányra, akinek a kabátja sötétkék volt, a sapkája
gyapjú, az arca sápadt, mint a fogyó hold és a lófarka döglött
állatként lógott a vállán. Ki vagy te?
Mercy kivételt jelentett. Ő a vad virágmintákat kedvelte, és volt
egy kimeríthetetlennek tűnő szemüvegkészlete; csillogó zsinórokon
viselte őket a nyakában, de Alex még nem látta, hogy bármelyiket is
használta volna. Ma mikulásvirággal hímzett brokátkabátot
választott, amelyben a világ legfiatalabb excentrikus
nagymamájának látszott. Alex felvont szemöldökét látva Mercy csak
annyit mondott:
– Én harsányan szeretem.
Beléptek a Jonathan Edwards közös helyiségébe, és megcsapta
őket a meleg levegő. A téli fény vizenyős négyzetekben csapódott le
a bőrkanapékra – csalfa, hamisan alázatos előjáték az ebédlő
felívelő szarufáihoz és kőalkóvjaihoz. Mercy Alexre nézett, és
felnevetett.
– Csak akkor látlak így mosolyogni, amikor enni készülünk!
Ez igaz volt. Ha a Beinecke Darlington temploma, akkor az
ebédlő Alex napi kultuszhelye. A Van Nuys-i időszakban, ha akadt
pénzük, a Taco Bellben és a Subwayben étkeztek, de amikor le
voltak égve, gabonapelyhet ettek – néha szárazon, néha pedig
végső kétségbeesésében üdítőbe áztatva. Olykor, ha Eitan meghívta
őket egy grillezésre, ellopott egy zacskó hot dog zsemlét, hogy
legyen mire kenni a mogyoróvajat, egyszer pedig megpróbálta
megenni a száraz macskakaját, de a fogai nem bírták. Amikor még
az anyjával élt együtt, fagyasztott és zacskóban főtt rizses ételeken
élt és gyanúsan furcsa turmixokat ivott, aztán amikor Mira áttért a
Herbalife termékek árusítására, Alex müzliszeleteket rágcsált.
Hetekig fehérjepuding-keveréket vitt az iskolába.
Még mindig megrendült, ha arra gondolt, hogy itt naponta
háromszor meleg étel vár rá. Mindegy volt, hogy mit evett vagy
mennyit: az oly sokáig éheztetett teste telhetetlenné vált. A gyomra
óránként megkordult, csilingelt, mint a Harkness-torony harangjai.
Alex mindennap két szendvicset vitt magával, plusz egy halom
csokis sütit szalvétába tekerve. A hátizsákjába pakolt étel volt a
biztonsági tartalék. Ha mindennek vége lenne, ha mindent
megvonnának tőle, pár napig biztosan nem éhezne.
– Nagyon jó, hogy ennyit edzel – jegyezte meg Mercy, miközben
Alex a granolát lapátolta a szájába. Persze ezt csak addig tehette,
amíg az anyagcseréje fel nem mondja a szolgálatot, de egyszerűen
nem érdekelte. – Szerinted túlzás lenne szoknyát viselni holnap az
Omega Leolvadáson?
– Még mindig ragaszkodsz ehhez a testvériségdologhoz?
Az Omega Leolvadás része volt Mercy Öt Bulis Tervének, amivel
őt és Alexet beépíti a társasági életbe.
– Néhányunknak nincs menő unokatestvére, aki érdekes helyekre
visz el bennünket, így amíg valaki nem kínál magasabb színvonalú
bulit: igen! Ez nem a középiskola. Nem muszáj lúzereknek lennünk,
akik csak várják, hogy meghívást kapjanak. Hiába pazaroltam rád
azt a sok jó ruhát?
 – Oké, szoknyát veszek, ha te is – engedett Alex. – Ámbár…
akkor egy szoknyát is kölcsön kell adnod. – Senki nem öltözött ki a
testvériségpartikra, de ha Mercy csinosan akar megjelenni egy
csomó vegy- és sugárvédelmi ruhába öltözött srác között, ám
legyen. – És azt a fűzős cipődet vedd fel hozzá! Egy percre még
visszamegyek.
A basso belladonna éppen akkor ütött be, amikor a mogyoróvajas
palacsintát pakolta a tálcájára. Szinte hörögve szívta be a levegőt,
ahogy rátört a teljes ébrenlét. Kicsit olyan érzés volt, mintha valaki
egy jéghideg tojást tört volna fel a tarkóján. És persze éppen ebben
a pillanatban intett oda neki Belbalm professzor az asztalától. A
sarokban, az ólomüveges ablak alatt ült, jól fésült fehér haja úgy
csillogott, mint egy fókafej a hullámból felmerülve.
– Bassza meg – morogta Alex az orra alatt, majd összerezzent,
mert Belbalm szája megrándult, mintha meghallotta volna.
– Egy perc, és jövök – mondta Mercynek, és letette a tálcát az
asztalukra.
Marguerite Belbalm francia volt, de hibátlanul beszélt angolul.
Hófehér haját sima, szigorú kontyba kötötte, ami úgy nézett ki, mint
amit csontból faragtak és sisakként helyeztek a fejére, mivel hogy
szinte meg sem mozdult. Aszimmetrikus fekete ruhája páratlanul
elegáns redőket vetett. A nőből sugárzó nyugalom szinte idegesítő
volt. Alexben már az első percben félelemmel vegyes tisztelet ébredt
iránta, amikor a Jonathan Edwardson való bemutatkozása közben
meglátta karcsú, hibátlan alakját és megérezte fűszeres illatú
parfümjét.
Belbalm, a feminista irodalomtudomány professzora a JE
Kollégium vezetője volt, az egyik legfiatalabb, aki elnyerte ezt a
kinevezést. Alex nem tudta pontosan, mit jelent ez a cím, ahogyan
azt sem, hogy e téren mi számít „fiatalnak” – a harminc, negyvenöt
vagy ötvenöt év? A megvilágítástól függően Belbalm bármelyik
csoportba tartozhatott. Most, a basso belladonna hatása alatt Alex
harmatos harmincasnak látta, fehér hajáról apró hullócsillagokként
pattantak le a fénysugarak.
– Jó reggelt! – állt meg Alex az egyik szék mögött.
 – Alexandra – válaszolta Belbalm összekulcsolt kezére támasztva
az állát. Félreértette a nevét, de Alex soha nem javította ki. Az, hogy
a név a Galaxyból vezethető le, eszébe sem jutott a professzornak.
– Tudom, hogy a barátnőjével reggelizik, de el kell rabolnom magát.
A reggelizni volt a legkellemesebb ige, amit Alex valaha is hallott.
Éppen csak megelőzte a nyaralni igét.
– Ráér egy percre? – Belbalm kérdései soha nem hangzottak
kérdésnek. – Be tud jönni az irodámba, ugye? Hogy beszélhessünk.
– Természetesen – felelte Alex, bár igazából azt akarta kérdezni,
hogy megint bajba került-e?
Amikor az első félév végén próbára bocsátották, Belbalm közölte
vele a hírt. Elegánsan berendezett irodájában ült, és Alex három
dolgozata feküdt előtte: A megfelelő minőség, amit a szervezeti
katasztrófákról írt a szociológia tanszéknek; egy verselemzés
Elizabeth Bishop Éjszakai adásáról, amit csekély terjedelme miatt
választott, de hamar rájött, hogy nincs mit mondania róla és még
ahhoz is rövid, hogy helykitöltőnek használhassa a szép, hosszú
idézeteket. A harmadikat az irodalomszemináriumra írta Swiftről,
mert azt gondolta, hogy szórakoztató lesz elővenni Gulliver
kalandjait. Mint kiderült, az általa olvasott Gulliver utazásai gyerekek
számára átdolgozott kiadás volt, ami semmiben sem hasonlított az
átrághatatlan eredetihez.
Akkor Belbalm végigfuttatta a kezét a gépelt oldalakon, és
finoman figyelmeztette Alexet, hogy be kellett volna vallania a
tanulási nehézségeit.
– Diszlexiás, igaz?
– Igaz – hazudta Alex, mert kapóra jött neki ez a magyarázat
arra, miért van annyira lemaradva mindenkitől.
Jó érzékkel úgy döntött, hogy szégyenkezést mutat, nem javítja ki
Belbalmot és minden segítséget szívesen fogad.
De most mi történt? Jószerével még a félév elején jártak, Alex
még nem cseszhetett el mindent… Belbalm rákacsintott, és
megszorította Alex kezét.
– Nincs semmi vész. Nem szükséges úgy néznie, mint aki máris
kész a menekülésre.
 Ujjai hűvösek és csontosak voltak, kemények, mint a márvány.
Egyetlen nagy, sötétszürke kő csillogott a gyűrűsujján. Alex tudta,
hogy Belbalm figyeli, de a szervezetében dolgozó drog a gyűrűt
heggyé, oltárrá, keringő bolygóvá növelte.
– Az egyedi darabokat kedvelem – jegyezte meg Belbalm. –
Egyszerűség, ugyebár.
Alex bólintott, és elfordította a tekintetét. Ő egy olyan fülbevalót
viselt, amit egy háromdarabos szettben vásárolt öt dollárért
(reklámáron) a Claire’s divatáru osztályán. Egyszerűség.
– Jöjjön! – emelkedett fel Belbalm.
Egy elegáns kézmozdulattal megmutatta az irányt.
– Csak hozom a táskámat – felelte Alex.
Visszament Mercyhez, bekapott egy palacsintát, és vadul rágni
kezdte.
– Láttad ezt? – fordította Mercy Alex felé a telefonját. – Megöltek
egy New Haven-i lányt tegnap este a Payne Whitney előtt. Ma reggel
éppen a tetthely mellett jártál!
– A fenébe – mondta Alex, éppen csak rápillantva Mercy
telefonjának képernyőjére. – Láttam a reflektorokat, de azt hittem,
autóbaleset történt.
– Olyan ijesztő. Csak tizenkilenc éves volt. – Mercy megdörzsölte
a karját. – Mit akar La Belle Belbalm? Azt hittem, a dolgozatodat
fogjuk átnézni.
A világ ragyogott, Alex ébernek és mindenre képesnek érezte
magát. Mercy nagylelkű volt, és Alex dolgozni akart vele, mielőtt a
ragyogás halványulni kezd, de most semmit sem tehetett ennek
érdekében.
– Belbalmnak most van ideje, és beszélnem kell vele az
ütemtervemről. Találkozunk utána a szobában?
Ez a kurva úgy hazudik, ahogy más lélegzik, mondta egykor Len.
De hát ő sok mindent mondott a halála előtt.
Alex a professzora nyomában átsétált az ebédlőn és az udvaron
az irodáig. Rossz érzés volt így otthagyni Mercyt. A lány Chicago
gazdag külvárosából jött, a szülei szintén professzorok, és ő maga is
írt valami őrült jó dolgozatot, amire még Darlington is felfigyelt.
Semmi közös nem volt bennük, kivéve azt a valamit, ami miatt senki
sem ült melléjük a kávézóban. Mercy nem nevetett, amikor Alex
rosszul ejtette ki Goethe nevét, viszont Lauren és az ő társaságában
könnyebb volt megjátszani azt a személyt, akinek lennie kellett. Ám
ha La Belle Belbalm rendeli magához, akkor nincs vita.
Belbalmnak két asszisztense volt, felváltva dolgoztak az irodája
előtti asztalnál. Ma reggel a nagyon lelkes, nagyon csinos Colin
Khatri húzta az igát, a Tekercs és Kulcs tagja – meg csodagyerek
valamiféle kémiai izében.
– Alex! – kiáltott fel, mintha a rég várt vendég érkezett volna meg
a partira.
Colin lelkesedése mindig őszintének tűnt, de ez a túlfűtöttség
néha arra ingerelte Alexet, hogy valami hirtelen erőszakos
cselekedettel torolja ezt meg – például ceruzát döfjön a tenyerébe.
Belbalm felakasztotta elegáns kabátját a fogasra, és beinvitálta
diákját a szentélyébe.
– Tea, Colin? – érdeklődött Belbalm.
– Természetesen! – ragyogott rá Colin nem is mint egy
asszisztens, inkább mint egy ministráns.
– Köszönöm, kedves.
Kabát, tátogta Colin.
Alex kibújt a kabátjából.
Egyszer megkérdezte Colint, mit tud Belbalm a társaságokról.
Semmit! Azt hiszi, az egész csak az öregdiákok elitista baromkodása
– állította.
És nem is tévedett nagyot.
Alex is megkérdőjelezte, mi olyan különleges a társaságok által
évente beválasztott felsőévesekben. Azt hitte, akad bennük valami
varázslatos, de nem: ők csak kedvencek voltak – örökösök, sikeres
emberek, karizmakirálynők, a Daily News szerkesztője, a
labdarúgócsapat irányítója, egy ifjonc, akinek különösen idegbeteg
Equus-rendezését a kutya sem akarta látni. Olyan emberek, akik
fedezeti alapokat és startup vállalkozásokat vezetnek majd, esetleg
producerként érvényesülnek.
Alex Belbalm nyomában belépett az irodába, és hagyta, hogy
annak nyugalma átszálljon rá. A polcokon sorakozó könyvek mellett
a Belbalm utazásai során szerzett, gondosan ápolt emléktárgyai
álltak – egy fúvott üvegdekanter olyan dülledt hassal, mint a medúza
teste és egy antiknak látszó tükör. Az ablakpárkányon virágzó
növények és a fehér kerámiatartók olyanok voltak, mint egy
geometrikus szoborkompozíció darabjai. Itt még a napfény is
lágyabbnak tűnt. Alex mélyet lélegzett.
– Túl sok a parfüm? – mosolygott rá Belbalm.
– Nem – tiltakozott Alex. – Nagyon jó!
Belbalm kecsesen leült az íróasztala mögé, és intett Alexnek,
hogy foglaljon helyet vele szemben a zöld bársonykanapén.
– „Le Parfum de Thérèse” – mondta Belbalm. – Edmond
Roudnitskától. A huszadik század egyik nagy „orra” volt. Ezt az illatot
a feleségének tervezte, csak neki volt szabad viselni. Romantikus,
nem?
– Akkor ön…
– Hogyan juthattam hozzá? Nos, mindketten meghaltak, és
pénzzé kellett tenni, ezért Frédéric Malle piacra dobta, hogy mi,
pórok is megvehessük.
A pór olyan szó volt, amit a szegény emberek nem használnak.
Hasonlóképpen a klassz szóhoz, amit az előkelő emberek nem
használnak. Belbalm azonban úgy mosolygott, hogy a mondatba
beleértette Alexet is, így Alex visszamosolyoghatott rá – reménye
szerint – mindent értően.
Megjelent Colin. Egy vörös agyag színű teáskészlettel megrakott
tálcát egyensúlyozott, amit aztán az íróasztal szélére tett.
– Még valamit? – kérdezte reménykedve.
Belbalm elhessentette.
– Menjen, van fontosabb dolga is! – Kiöntötte a teát, és az egyik
csészét Alexnek kínálta. – Szolgálja ki magát, van tejszín és cukor
is, ha úgy szereti! Vagy friss menta.
Az ablakpárkányhoz lépett, letört egy kis szárat.
– Mentát szeretnék – mondta Alex, átvéve a szárat.
Utánozta Belbalm mozdulatait: összemorzsolta a leveleket, és a
poharába ejtette.
Belbalm hátradőlt, és kortyolt egyet. Alex ugyanezt tette, majd
elfojtott egy szisszenést, mert megégette a nyelvét.
– Gondolom, már hallotta a hírt arról a szegény lányról?
 – Taráról?
Belbalm felhúzta vékony szemöldökét.
– Igen, Tara Hutchins. Ismerte őt?
– Nem – felelte Alex bosszúsan a saját hülyesége miatt. – Csak
olvastam róla.
– Szörnyűség. De mondok egy még szörnyűbb dolgot:
beismerem, örülök, hogy nem egyetemista volt. Bár ez
természetesen nem csökkenti a veszteséget.
– Természetesen.
Alex biztos volt benne, hogy Belbalm pontosan ezt gondolta.
– Mit akar maga a Yale-től, Alex?
Pénzt. Alex tudta, hogy Marguerite Belbalm menthetetlenül
nyersnek találná ezt a választ. Mikor láttad őket először? – kérdezte
Darlington. Lehet, hogy a gazdag emberek csak rossz kérdéseket
tesznek fel. Az olyanoktól, mint Alex, soha ne azt kérdezzük, hogy
mit akarsz, mindig csak azt, hogy mennyit tudsz szerezni. Elég lesz
a túléléshez? Elég ahhoz, hogy segítségére lehessen az anyjának,
amikor minden szarrá megy körülötte, mint mindig?
Alex nem szólt semmit, ezért Belbalm másként próbálkozott.
– Miért ide jött és nem egy művészeti iskolába?
A Léthe festményeket másolt számára, megnyitva a sikerek és
lelkes ajánlások (tév)útját, hogy mentséget adjon a tanulmányi
botlásaira.
– Jó vagyok, de nem elég jó, hogy sikerüljön.
Ez igaz volt. A mágia teremthet ügyes festőket, jó zenészeket, de
zseniálisakat nem. Felvette a képzőművészetet fakultatív tárgynak,
mert elvárták tőle, és ez bizonyult egyetemi élete legkönnyebb
részének. Ugyanis nem az ő keze mozgatta az ecsetet. Amikor
eszébe jutott, hogy elővegye a vázlatfüzeteket, amiket Sandow
javaslatára vásárolt, mintha a falapocskával korcsolyázott volna a
szellemtábla betűin – de a felbukkanó képek valahonnan belülről
jöttek: Tuti félmeztelenül iszik egy gödörből, Hellie profilból, ahogy
éppen egy királylepke szárnyai türemkednek ki a hátán…
– Nem vádolom hamis alázattal. Bízom benne, hogy ismeri a
saját tehetségét. – Belbalm ivott még egy korty teát. – A világ elég
rideg a művészekhez, akik jók, de nem igazán nagyok. Tehát? Mit
akar igazán? Stabilitást? Állandó munkát?
– Igen – felelte Alex, legjobb szándéka ellenére is egy kissé
ingerült éllel.
– Félreértett, Alexandra. Nem bűn, ha valaki ezekre vágyik. Csak
azok gúnyolódnak ezen, mint polgári csökevényen, akik mindig is
kényelemben éltek – kacsintott rá. – A legtisztább marxisták mindig
férfiak. A nőket túl könnyen éri szerencsétlenség. A mi életünk
egyetlen mozdulattól, egy gonosz hullámtól is széteshet. És pénz? A
pénz az a szikla, amibe megkapaszkodunk, amikor az áradat
magával ragadna minket.
– Igen! – helyeselt Alex, kissé előrehajolva.
Ez az, amit az ő anyja soha nem tudott felfogni. Mira szerette a
művészetet, az igazságot és a szabadságot, és nem akart a gépezet
része lenni. De a gépezetet ez nem érdekelte. Az csak robotolt
tovább, és végül Mirát is elkapták a fogaskerekek.
Belbalm letette a csészéjét a tányérra.
– És ha már van pénze, ha már nem kell kapaszkodnia a sziklába
és felmászhat a tetejére, mit épít ott? Amikor már a sziklán áll, mit
fog prédikálni onnan?
Alex érezte, ahogy minden érdeklődés elszáll belőle. Valóban
mondania kellene valamit? Kinyilvánítani valami bölcsességet? Ne
maradj ki az iskolából? Ne kábítószerezz? Ne kefélj rossz
srácokkal? Ne hagyd, hogy rossz srácok dugjanak meg? Légy
kedves a szüleiddel, még ha nem is érdemlik meg, mert csak nekik
van pénzük, hogy fizessék a fogorvosodat? Ne álmodj nagyot? Ne
hagyd meghalni a lányt, akit szeretsz?
A csend egyre nyúlt. Alex a teájában úszó mentaleveleket nézte.
– Nos – sóhajtott Belbalm professzor. – Azért kérdezem ezeket,
mert nem tudom, hogyan lehetne másként motiválni önt, Alex.
Érdekli, hogy miért törődöm ezzel?
Alexet igazából nem érdekelte. Feltételezte, hogy Belbalm, mint a
Jonathan Edwards vezetője komolyan veszi a munkáját, és törődik
az összes gondjaira bízott hallgatóval. De azért bólintott.
– Mindannyian kezdtük valahol, Alex. Itt nagyon sok gyerek
nagyon sok mindent kapott készen. El is felejtették már, hogyan
lehet elérni valamit. Maga éhes, és én tisztelem az éhséget. – Két
ujjal kopogtatott az íróasztalán. – De mire éhes? Fejlődik, ezt látom.
Azt hiszem, kapott némi segítséget is, és ez jó. Egyértelműen okos
lány. A tanulmányi próbaidő aggasztó, de engem inkább az aggaszt,
hogy a kurzusai kiválasztásánál a könnyűség, és nem annyira az
érdeklődési köre volt a fő szempont. De ezt itt nem tudja ilyen
egyszerűen megúszni.
Dehogynem, gondolta Alex, de hangosan csak annyit mondott:
– Sajnálom.
Komolyan gondolta. Belbalm valami eltitkolt lehetőséget akart
felszabadítani benne, Alex pedig csalódást fog okozni neki.
A professzor elhessentette a bocsánatkérést.
– Tűnődjön azon, mit akar, Alex. Nem biztos, hogy olyasmi lesz,
amit itt megtalálhat, de ha mégis, akkor mindent megteszek, hogy
segítsek itt maradni.
Alex ezt akarta. Ennek az irodának a tökéletes nyugalmát, az
ablakokon beszűrődő kellemes fényt, a mentát, a bazsalikomot és az
álfüzér virágzatú majoránnát.
– Gondolkodott már a nyári tervein? – kérdezte Belbalm. – Volna
kedve itt maradni, és nekem dolgozni?
Alex felkapta a fejét.
– Mit dolgozhatnék én itt?
– Gondolja, hogy Isabel és Colin olyan bonyolult feladatokat
végeznek? – nevetett a professzor. – Karbantartják a naptáramat,
iktatják az irataimat, és szervezik az életemet, hogy ne nekem
kelljen. Nincs kétségem afelől, hogy magának is sikerülne. Van egy
nyári kreatívírás-kurzus, amin szerintem elérheti azt az írásszintet,
amivel folytathatja itt a tanulmányait. És elkezdhet gondolkodni azon
is, hogy mi lehet az útja. Nem szeretném látni, hogy elmarad, Alex.
Egy nyár, hogy felzárkózzak. Hogy lélegzethez jussak. Alex jó volt
az esélylatolgatásban. Jónak kellett lennie. Mielőtt belemész egy
üzletbe, tudnod kell, hogy kiléphetsz-e belőle. Tudta, hogy
valószínűtlenül csekély az esélye, hogy átlavírozza és átbukdácsolja
a Yale négy évét, de Darlington mellett másként gondolta. Az ő
segítő támogatása kezelhetővé tette számára az életet. Csakhogy
Darlington elment – ki tudja, mennyi időre –, és ő rohadtul belefáradt
már abba, hogy tapossa maga alatt a vizet.
Belbalm három hónapot kínált neki, ami alatt lélegzethez juthat,
felépülhet, tervet készíthet és összegyűjtheti az erejét, hogy igazi
Yale-hallgató legyen, és ne csak játssza ezt a szerepet a Léthe
pénzén.
– Hogy működne ez? – kérdezte Alex.
Le akarta tenni a csészéjét, de a keze annyira remegett, hogy félt,
csörömpölni fog vele.
– Mutassa meg, hogy képes tovább fejlődni! Zárja le ezt az évet
jó eredménnyel, és amikor legközelebb megkérdezem, hogy mit
akar, akkor választ is várok! Hallott már a szalonomról? Tegnap este
tartottam, de a jövő héten is lesz. Kezdheti azzal, hogy megjelenik
ott.
– Az menni fog – bólintott Alex, bár korántsem volt benne biztos.
– Meg tudom csinálni. Köszönöm.
– Ne köszönje, Alex – nézett rá Belbalm a teáscsésze vörös
pereme fölött. – Csak végezze jól a munkáját!

Alex könnyűnek érezte magát, amikor kisétált az irodából és

odaintett Colinnak. Aztán az udvar csendjében találta magát. Néha –
amikor az összes ajtó bezáródott, és éppen senki sem vágott át rajta
az órájára vagy az ebédlőbe menet, plusz az összes ablakot
becsukták a hideg ellen – előfordult, hogy az udvar csendbugyorrá
vált. Alex hagyta, hogy belemerüljön a némaságba, és azt képzelte,
hogy az épületek elhagyatottak körülötte.
Milyen lesz az egyetemi város nyáron? Ilyen csendes? Párás és
néptelen, mint egy üvegház? Alex a téli szünetét az Il Bastonéba
húzódva töltötte, filmeket nézett azon a laptopon, amit a Léthe
vásárolt neki, és kissé félt, hogy Dawes megjelenik. Skype-on
beszélt az anyjával, és csak pizzáért meg tésztáért merészkedett ki.
Még a Szürkék is eltűntek, a hallgatók izgalma és szorongása nélkül
az egyetem nem vonzotta őket.
Alex a nyugalomra és a késő délelőttökre gondolt, amikkel a nyár
kecsegtette. Ülhet majd az íróasztalnál, ahol előtte Colin és Isabel
ültek meg teát főztek, meg frissítették a JE weboldalát, és tették a
dolgukat. Újra felveheti a kurzusokat, amelyeknek a tantervei nem
változtak sokat. Előre elolvashatja a kötelezőket és elvégezheti a
kreatívírás-tanfolyamot, hogy ne kelljen annyira Mercyre
támaszkodnia – feltételezve persze, hogy Mercy jövőre is a
szobatársa akar lenni.
Következő tanév. Varázslatos szavak. Belbalm hidat épített Alex
számára a lehetséges jövő felé. Csak rá kellett lépnie. Az anyja
csalódni fog, ha nem megy haza Kaliforniába… Vagy nem? Talán
úgy könnyebb lenne. Amikor Alex elmondta neki, hogy a Yale-en fog
tanulni, Mira olyan szomorúan nézett rá, hogy Alex csak hosszú
pillanatok után értette meg, hogy az anyja azt hiszi, be van tépve.
Bűntudatosan készített egy képet az üres udvarról, és csatolta az
anyjának küldött SMS-hez: Hideg reggel! Nem volt sok értelme, de
ezzel bizonyította, hogy jól van és itt van. Életjelet adott.
Mielőtt elindult az órájára, bement a fürdőszobába, és az ujjaival
megfésülte a haját. Ő és Hellie imádták a sminket, és ha nagy ritkán
akadt megtakarított pénzük, azt csillámos szemhéjfestékre meg
szájfényre költötték. Ez néha még ma is hiányzott neki. Itt a smink
mást jelentett: olyan erőlködést, ami elfogadhatatlan.
Alex végigszenvedett egy spanyolórát – unalmas volt, de
kezelhető, mert csak memorizálni kellett. Mindenki Tara Hutchinsról
fecsegett, bár a nevét senki sem mondta ki. „A halott lány”, „a
gyilkosság áldozata”, „a városi lány, akit leszúrtak”. Válsághelyzetről
beszéltek és arról, hogy terápiás beavatkozás szükséges az
eseménytől felzaklatott személyeknél. A spanyolórát vezető
tanársegéd emlékeztette őket, hogy sötétedés után vegyék igénybe
az egyetem kísérő szolgáltatását. Én éppen ott voltam a közelben.
Arra sétáltam egy órával azelőtt, hogy megtörtént. Mindennap arra
járok. Alex ugyanazokat a mondatokat hallotta újra és újra.
Aggodalom volt bennük és némi zavarodottság is – újabb
bizonyítékul, hogy hiába költöznek a városba a modern üzletláncok,
New Haven soha nem lesz Cambridge. De senki sem tűnt igazán
rémültnek. Mivel Tara nem közületek való, gondolta Alex, miközben
bepakolt a táskájába. Még mindig biztonságban érzitek magatokat.
 Két szabad órája következett ezután, amit a kollégiumi
szobájában akart eltölteni: elfogyasztani a lopott szendvicsét és
megírni a jelentését Sandow számára, majd kialudni a basso
belladonna utóhatását, mielőtt elindulna az angolelőadására.
Ehelyett azt vette észre, hogy a lábai a Payne Whitney felé viszik.
A kereszteződés már nem volt lezárva és a bámész tömeg is eltűnt,
de a rendőrségi sárga szalag még körülölelte a háromszög alakú
kopár földsávot az edzőteremmel szemben. Az elhaladó hallgatók
csak futó pillantást vetettek a helyszínre, aztán siettek tovább,
mintha szégyellték volna megbámulni ezt a szörnyűséget a hideg,
szürke napfényben. Egy járőrkocsi két kerékkel a járdán állt, az utca
túloldalán pedig egy televíziós közvetítőkocsi parkolt.
Alex úgy gondolta, Sandow dékán és a Yale többi vezetője
zaklatott hangvételű tárgyalásokat folytatnak ma reggel a
„kárelhárításról”. Soha nem értette, mi a különbség a Yale, a
Princeton, a Harvard, illetve a székhelyükül szolgáló városok között.
Mindegyik ugyanolyan lehetetlen hely egy ugyanolyan képzeletbeli
városban. Ám abból, ahogy Lauren és Mercy kinevette New Havent,
világos volt, hogy ezt a várost és az egyetemét nem tartják igazán a
Borostyán Liga nyolc egyeteme közé valónak. Egy gyilkosság ilyen
közel a campushoz nem vet jó fényt rá, még ha az áldozat nem is
hallgató.
Alex azon tűnődött, vajon azt a helyet nézi-e az edzőterem előtt,
ahol meggyilkolták Tarát, vagy azt, ahová kidobták a holttestét. Meg
kellett volna kérdeznie a halottkémtől, amíg tartott a kényszerítés
hatása. Úgy gondolta, az előbbi a jó válasz. Aki meg akar szabadulni
egy hullától, az nem egy forgalmas kereszteződés közepén dobja ki.
Felvillant előtte Hellie cipőjének képe, ahogy az a rózsaszín
műanyag szandál lecsúszott festett körmű lábáról. Hellie lábfeje
széles volt, a lábujjai egymáshoz préselődtek, a bőre pedig vastag
és kemény – az egyetlen nem szép rész a testén.
Mit csinálok itt? Alex nem akart közelebb menni ahhoz a helyhez,
ahol a holttest feküdt. A fiúja tette. Ezt mondta neki a halottkém.
Díler volt. Veszekedhettek. A lány sérülései rendkívül durvák voltak,
de ha a fiú épp betépett, ki tudja, mi járhatott a fejében…
 Mégis akadt valami zavaró a helyszínben. Előző este a Grove
Street felől jött, most viszont a kereszteződés túloldalán állt, éppen
szemben a Baker Hall kollégiummal és az üres, jeges földdarabbal,
ahol megtalálták Tarát. Ebből a szögből valahogy ismerősebbnek
tűnt a látvány: a két utca, a földbe szúrt karók, amelyek kijelölték, hol
ölték meg – vagy hogy hol hagyták – Tarát. Talán csak azért, mert
nappali világosságban és a tömeg nélkül látta? Vagy déjà vu érzés?
Vagy a basso belladonna trükközik vele, ahogy éppen távozik a
szervezetéből? A Léthe-naplók tele voltak figyelmeztetésekkel, hogy
mennyire erős ez a szer.
Alex megint Hellie cipőjére gondolt, ami egy pillanatra megakadt
a lábujján, majd egy koppanással a lakás padlójára pottyant. Len
felnézett Alexre, miközben a hónalja alatt tartotta Hellie-t és
küszködött az ernyedt test súlyával. Tuti Hellie két térdét szorította a
csípőjéhez, mintha swinget jártak volna. Gyere már! – mondta Len. –
Nyisd ki az ajtót, Alex! Engedj ki minket!
Engedj ki minket.
Lerázta az emlékképet, és az edzőterem előtt csoportosuló
Szürkékre pillantott. Ma kevesebben voltak, és a hangulatuk is – ha
egyáltalán létezett nekik ilyen – normalizálódott. A Vőlegény is ott
téblábolt köztük. Alex megpróbálta figyelmen kívül hagyni, de ezt a
szellemet nem lehetett nem észrevenni – vasalt nadrág, kifényesített
cipő, csinos arc, nagy, sötét szemek, a homlokába hulló lágy, fekete
haj… Mintha egy régi filmből lépett volna elő. Csak a mellkasán lévő
nagy, golyó ütötte véres seb rontotta le az összhatást.
Ő tényleges kísértet volt, olyan Szürke, aki közlekedni tudott a
Fátyol rétegein át, és éreztette is a jelenlétét: megzörgette a
redőnyöket, beindította a riasztókat a parkolóházban, ami a családja
hajdani hintógyára helyén állt – és ahol megölte a menyasszonyát,
majd magát. Kedvenc állomása volt ez Új-Anglia szellemkereső
túráinak. Alex nem hagyta elkalandozni a tekintetét, de a szeme
sarkából észrevette, hogy a Vőlegény eltávolodik a csoporttól, és
felé lődörög.
Ideje eltűnni. Nem akarta felkelteni a Szürkék érdeklődését,
különösképpen azokét nem, akik bármiféle fizikai formát ölthettek.
Hátat fordított neki, és az egyetem központja felé sietett.
 Mire visszaért a Vanderbiltbe, utolérte a basso belladonna durva
utóhatása. Gyengének és kimerültnek érezte magát, mintha csak
most épült volna fel az egy hete tartó súlyos influenzájából. Sandow
jelentése még várhat. Amúgy sem akadt sok mondanivalója. Aludni
akart. Talán a nyárról fog álmodni. Még mindig érezte az ujjain a
zúzott menta illatát.
Lehunyta a szemét, és Hellie arcát látta, a naptól kiszőkült
szemöldökét és az ajkáról csüngő hányásmaradékot. Ezért Tara
Hutchins a felelős: a szőkékről mindig Hellie jutott eszébe. De miért
tűnt olyan ismerősnek a tetthely? Mit látott abban az elhagyatott,
halott földdarabban, amit körbefolyt az autóforgalom?
Semmit. Csak túl sokat éjszakázott, Darlington túl sokat suttogott
a fülébe. Tarának semmi köze Hellie-hez. Ügyetlen hamisítvány a
Hellie márkanév eltorzításával.
Nem, mondta egy hang a fejében – és ez Hellie hangja volt, ő állt
a gördeszkán a széles talpain előre-hátra ringatózva. Az
egyensúlyérzéke kifogástalan volt, a bőre pedig hamuszürke. A
bikinifelsője meg pecsétes az utolsó étkezése óta. Ő én vagyok. Ő te
vagy, második esély nélkül.
Alex visszaküzdötte magát az álomból. A szobában sötét honolt,
kevés fény szűrődött csak be az egyetlen keskeny ablakon.
Hellie már régen meghalt, és azok is, akik bántották. De valaki
bántotta Tara Hutchinst is. Valaki, akit nem büntettek meg ezért. Még
nem.
Hagyjuk ezt Turner nyomozóra! (Így beszél egy túlélő.) Nyugi!
Hagyd a fenébe! Összpontosíts a jó osztályzatokra! Gondolj a
nyárra!
Alex látta a hidat, amit Belbalm épített neki. Csak át kell mennie
rajta.
Benyúlt a komód fiókjába a basso belladonna cseppekért. Még
egy délután. Ennyit tud rászánni Tara Hutchinsra, mielőtt végleg
eltemeti és továbblép. Ahogy eltemette Hellie-t is.

7 Virginia Woolf regénye (1927).

Az Aurelianus a leendő filozófus királyok, a nagy egyesítők
otthona. Az Aurelianust azért hozták létre, hogy alkalmazza a
vezetés eszméit és – remélhetően – összehozza a
társaságok legjobbjait. Egyfajta Új Létheként határozta meg
magát, amely minden társaságból választ tagokat a vezetői
tanácsába. Ám ez nem tartott sokáig. Az élénk viták goromba
veszekedésekké fajultak, új tagokat választottak, és az
Aurelianus hamarosan ugyanolyan klánszerű szervezetté
vált, mint a Fátyol többi Háza. Végső soron azonban a
mágiájuk alapvetően gyakorlatias jellegű volt, hozzáértő
profik munkája, nem hivatás, inkább szakma. Ez a kényesebb
ízlésűek szemében nevetség tárgyává tette őket, de amikor
az Aurelianust kitiltották a saját „sírjából”, és állandó lakcím
nélkül maradt, sikerült túlélnie ott, ahol más házak
elsüllyedtek – eladta magát annak, aki a legmagasabb
ajánlatot tette.
– A Léthe élete: a Kilencedik Ház eljárásrendje
és szabályzata, részlet

Egyszerűen hiányzik belőlük a stílus. Persze időnként

felböfögnek egy-egy szenátort vagy egy közepesen híres írót,
de az Aurelianus-éjszakák mindig olyanok, mint amikor
kézhez kapod egy szaftos bírósági ügy jegyzőkönyvét:
izgatottan kezded olvasni, de a második oldalnál rájössz,
hogy mindez csak sok szó és kevés dráma.
– Michelle Alameddine naplója a Léthe-időszakából
(Hopper Kollégium)
 6
Tavaly ősszel

A kicsivel kezdte – az Aurelianusszal. Darlington úgy gondolta, a

nagy mágiák várhatnak a félév végéig, és rögtön tudta, hogy jól
döntött, amikor az Il Bastone földszintjére érve meglátta a
bársonypárnán gubbasztó Alexet, aki izgalmában a hüvelykujja
körmét rágcsálta. Dawes mintha ott sem lett volna, minden figyelmét
az Útmutató a Lineáris B íráshozra összpontosította, zajkizáró
fejhallgatója szilárdan ült a fülén.
– Kész vagy? – kérdezte Darlington.
Alex felállt, és a farmerébe törölte a tenyerét. A fiú újra átnézette
vele a táskájukban lévő védelmi eszközöket, és örömmel látta, hogy
Alex nem felejtett el semmit.
– Jó estét, Dawes! – vetette oda, miközben leakasztották a
kabátjukat az előszobai fogasról. – Nem maradunk el sokáig.
Dawes a nyakára csúsztatta a fejhallgatót.
– Van füstölt lazac és kapros-tojásos szendvics.
– Merjem megkérdezni?
– És avgolemono leves.
– Mondanám, hogy angyal vagy, de te sokkal érdekesebb vagy
náluk!
Dawes elítélően csettintett a nyelvével.
– Nem igazán őszi étel.
– Ez meg nem igazán ősz, és nincs nála jobb szíverősítő!
Főleg egy löket Hiram-elixír után, amikor nehéz felmelegedni.
Dawes elmosolyodott, és visszatért a könyvéhez. Nagyon
szerette, ha dicsérik a főztjét, legalább annyira, mint amikor elismerik
a tudományos munkáját.
Tiszta és hideg volt a levegő, amikor az Orange-on sétáltak a
park és az egyetem felé. A tavasz lassan érkezik meg Új-Angliába,
de az ősz mintha egy éles kanyarral befordulna a sarkon. Az egyik
pillanatban még átizzadod a nyári ruhádat, a következőben meg már
reszketsz a kék zománccá keményedett ég alatt.
– Beszélj az Aurelianusról!
Alex sóhajtott.
– 1910-ben alapították. A Szobákat, a központjukat a Sheffield-
Sterling-Strathcona Hallban…
– Ne fáraszd magad, mindenki csak SSS-nek hívja.
– Az SSS-ben szentelték fel az 1932-es felújítások során.
– Körülbelül ugyanabban az időben, amikor a Csontosok lezárták
az anatómiai teátrumot – tette hozzá Darlington.
– A mit?
– Majd megtanulod az első jóslásod során, csak úgy gondoltam,
jobb, ha az első bicikliedzésednél fenntartjuk a segédkerekeket… –
Jobb, ha Alex Stern a lelkes, nagylelkű aurelianusoknál teszi meg az
első lépéseit, nem pedig a Csontosok előtt. – Az egyetem ajándékba
adta a Szobákat az Aurelianusnak a szolgálataikért.
– Milyen szolgálataikért?
– Te mondd meg, Stern!
– Nos, a szakterületük a logomancia. Vagyis a szómágia. Tehát
valami szerződés?
– A Sachem-erdő megvásárlása 1910-ben. Ez hatalmas
földszerzés volt, és az egyetem biztosítani akarta, hogy a vételt
sohase lehessen megtámadni. Ez a terület lett a mai Tudomány-
domb. Mi van még?
– Nem veszik őket nagyon komolyan.
– Kik?
– A Léthe – pontosított a lány. – És a többi társaság sem, mert
nincs igazi sírjuk.
– De mi nem vagyunk olyanok, mint azok, Stern. Nem vagyunk
sznobok.
– Te határozottan sznob vagy, Darlington.
– De nem az a fajta sznob. Minket csak két dolog érdekel igazán:
működik-e a varázslatuk és veszélyes-e?
– Működik? – kérdezte Alex. – Veszélyes?
– A válasz mindkét kérdésre: néha. Az Aurelianus a
felbonthatatlan szerződésekre, a megkötő fogadalmakra és az olyan
történetekre specializálódott, amelyeken szó szerint elalszanak az
olvasók. 1989-ben egy bizonyos milliomos kómába esett a jachtja
kabinjában. Mellette az Isten és ember a Yale-en 8 egy példánya
hevert, amiben, ha valaki belenézett volna, egy olyan bevezetés
szerepelt, ami a többi változatban nem. Az Aurelianus állította össze.
És érdekesnek találhatod Winston Churchill utolsó szavait is: „Úgy
untat ez az egész.”
– Azt mondod, az Aurelianus meggyilkolta Winston Churchillt?
– Ez puszta spekuláció, de azt megerősíthetem, hogy a Grove
Street-i temetőben a halottak fele csakis azért marad a sírjában,
mert a sírkövük feliratát az aurelianusok készítették.
– Ez elég nagy hatalomnak tűnik.
– Ebben állt a régi mágiájuk, amikor még területbirtokos
társaságnak számítottak. Az Aurelianust akkor rúgták ki a
szobáikból, amikor megfeneklett az egyesülési szerződés tárgyalása
az egyetemmel. A vád szerint alkoholt szolgáltak ki kiskorúaknak, de
a valóság az, hogy Yale szerint az Aurelianus kontármunkát végzett
az eredeti szerződésnél. Elvesztették a 405-ös szobát, és a
munkájuk azóta is megbízhatatlan. Manapság többnyire alkalmi
munkát végeznek, titoktartási megállapodásokat vagy sugalmazó
ráolvasásokat. Ezt fogjuk látni ma este.
Elhaladtak a Woodbridge Hall hivatali irodái, aztán a Tekercs és
Kulcs izzón aranyló ablakvédői mellett. A Lakatosok lemondták
következő szertartásukat. Ettől a Léthének nem lett kevesebb a
munkája – a Könyv és Kígyó boldogan bejelentkezett az így
felszabadult csütörtök esti időpontra –, de Darlington kíváncsi volt,
mi történik pontosan a Kulcsosoknál. Pletykák terjedtek a
varázslatuk gyengüléséről meg kapukról, amelyek hibásan
működtek, vagy egyáltalán nem nyíltak meg.
Lehet, hogy mindez alaptalan – a Fátyol Házai titkolóznak,
versengenek és hajlamosak a pletykálkodásra –, ám Darlington ezt a
lemondást ürügynek használhatta, hogy megismerje a Tekercs és
Kulcs esetleges belső viszályát, mielőtt beleveti a Dantéját valami
zűrzavarba.
 – Ha az Aurelianus nem veszélyes, miért kell ott lennünk? –
kérdezte Alex.
– Azért, hogy az eljárás ne szakadjon félbe. Ez a fajta rituálé
általában sok Szürkét vonz.
– Miért?
– A sok vér miatt. – Alex lépései lelassultak. – Kérlek, nehogy azt
mondd, hogy ájulós vagy! Egy félévet sem fogsz végigcsinálni, ha
nem tudsz elviselni egy kis alvadt vért!
Darlington azonnal rájött, hogy seggfejként viselkedett. Azok
után, amit Alex átélt Kaliforniában, érthető, hogy ódzkodik ettől. Ez a
lány tanúja volt egy valódi vérengzésnek, nem csak annak a
horrorszínháznak, amihez Darlington már hozzászokott.
– Nem lesz baj – mondta a lány, de jobban rámarkolt a táskája
fülére.
Beléptek a Beinecke Plaza kopár kősíkjára; a könyvtár ablakai
borostyánlapokként izzottak.
– Nem is lesz – ígérte Darlington. – A környezet felügyelet alatt
áll, a varázslat egyszerű. Ma este alighanem csak kidobóemberek
leszünk.
– Jól van – mondta Alex, de nem látszott rajta, hogy jól van.
Benyomultak a könyvtár forgóajtaján a hatalmas térbe. Gordon
Bunshaft úgy álmodta meg a könyvtárat, hogy az egy doboz lesz egy
dobozban. A most üres biztonsági pult mögött hatalmas üvegfal
emelkedett a mennyezetig, tele könyvespolcokkal. Ez volt az igazi
könyvtár, a könyvhegy, a Beinecke papír- és pergamen szíve. Az őt
körülvevő külső szerkezet csak a belépő, pajzs és hamis bőr. A
földszinti nagy ablakokon át a néptelen Plazát lehetett látni.
A biztonsági pulttól nem messze hosszú asztalt állítottak fel
megfelelő távolságban a tárlóktól, amelyekben a könyvtár
gyűjteményeiből rendeztek időszakos kiállításokat. A Gutenberg
Biblia egy példánya egyedül foglalta el az egyik felülről megvilágított
kis üvegkockát. Mindennap egyetlen oldalt lapoztak benne. Oh,
mennyire szerette ezt a helyet!
Az Aurelianusok elefántcsontszín köntösükben az asztal körül
keringtek és idegesen fecsegtek. Ez a szeleburdiság már
önmagában is elég volt, hogy odavonzza a Szürkéket. Josh Zelinski,
a küldöttek jelenlegi elnöke, kivált a csoportból, és odasietett, hogy
üdvözölje őket. Darlington már ismerte őt több amerikanisztikai
szemináriumról. Mohawk frizurát viselt, kedvelte a túlméretezett
kezeslábasokat, és nagyon sokat beszélt. Egy negyvenes éveiben
járó nő követte, a ma esti Császár – az az öregdiák, akit a rituálé
felügyeletére választottak. Darlington az Aurelianus tavalyi
rituáléjáról ismerte őt, amikor a nő társasházi igazgatóságának
működési dokumentumait dolgozták ki.
– Amelia! – üdvözölte, emlékezve a nevére. – Örülök, hogy újra
látlak!
A nő rámosolygott, majd Alexre pillantott.
– Ő lesz az új te?
Ugyanezt kérdezték Michelle Alameddine-től, amikor őt vezette
körbe az első évében.
– Bemutatom az új Danténkat. Alex Los Angelesből jött.
– Az szép – lelkesedett Zelinski. – Ismersz filmsztárokat?
– Egyszer meztelenül úsztam Oliver Stone medencéjében. Ez
annak számít?
– Ő is ott volt?
– Nem.
Zelinski határozottan csalódottnak látszott.
– Éjfélkor kezdjük – jelentette ki Amelia.
Ez elég időt adott nekik, hogy létrehozzák a védővonalat a rituálé
asztala körül.
– Ennél a rítusnál nem zárhatjuk ki teljesen a Szürkéket –
magyarázta Darlington Alexnek, amikor körbesétálták az asztalt,
meghatározva a létrehozandó határvonal távolságát. – A
varázslathoz nyitva kell hagyni a Fátyol csatornáit. Most sorold fel az
első lépéseket!
Feladta neki néhány részlet elolvasását a Fowler-megkötésekből,
valamint egy rövid értekezést a kapuvarázslatról a Tekercs és Kulcs
korai időszakából.
– A kör kialakításához csontpor vagy temetői föld vagy bármely
egyéb memento mori szükséges.
– Jó – bólintott Darlington. – Ma este ezt használjuk. – Átnyújtott
neki egy darab krétát, ami a hamvasztóból származó összepréselt
hamuból állt össze. – Ezzel pontosabban tudunk jelölni. A szélrózsa
minden irányában nyitva hagyjuk a csatornákat.
– És azután?
– Aztán csak afféle ajtónállók leszünk. A Szürkék megzavarhatják
a rituálét, de mi nem akarjuk, hogy ez a fajta varázslat
elszabaduljon. A mágia határozottságot követel. Ez a rítus a
kezdetétől fogva vért fog keresni, és ha a varázslat elszabadul az
asztaltól, szó szerint kettészelhet egy kedves joghallgatót egy
háztömbbel arrébb. Akkor egy ügyvéddel kevesebb gyötörné a
világot, de azt mondták, az ügyvédviccek ideje lejárt. A lényeg: ha
egy Szürke megpróbál átjönni a körön, két lehetőséged van: a
leporozás vagy a halálszavak. A Szürkék utálnak mindent, ami a
halálra vagy haldoklásra emlékezteti őket: siratóének, gyászdal,
bánatról vagy veszteségről szóló vers, de akár egy jól
megfogalmazott ravatalozói hirdetés is megteszi.
– És a kettő együtt? – kérdezte Alex.
– Valójában nincs rá szükség. Ne pazaroljuk az energiát, ha nem
muszáj.
Alex szkeptikusnak tűnt. Darlingtont meglepte a szorongása. Alex
Stern félszeg volt és műveletlen, de bizonyította, hogy jók az idegei
– legalábbis ha nem molylepkékkel kerül szembe. Hova tűnt most az
az acélosság, amit korábban belelátott? És miért okozott a mostani
félelme ilyen csalódást neki?
Amikor befejezték a jelöléseket, és bezárták a kört, egy fiatal férfi
jött át a forgóajtón, sálját szinte a szeméig felhúzta.
– Ő a díszvendég – mormolta Darlington.
– Ki ő?
– Zeb Yarrowman, a wunderkind. Illetve az volt. Csodagyerek.
Biztos van arra is jó német kifejezés, ha egy rendkívüli tehetség
kiöregedett a csodagyerekkorból.
– Neked tudnod kéne, Darlington…
– Ne gonoszkodj, Stern! Még van időm. Zeb Yarrowman írt egy
regényt az első évében a Yale-en, még a diplomája előtt meg is
jelent, aztán évekig ő volt a New York-i irodalmi élet szeme fénye.
– Jó könyv?
 – Nem volt rossz. Rossz közérzet, őrület, kamaszszerelem, a
szokásos bildungsromanos fejlődéstörténet, a háttér és környezet a
nagybátyjának csődbe menő tehenészete, ahol Zeb dolgozott. De a
próza stílusa lenyűgöző.
– Most azért jött, hogy mentoráljon valakit?
– Azért jött, mert a Kis helyek királya majdnem nyolc éve jelent
meg, és Zeb Yarrowman azóta nem írt semmit. – Darlington
észrevette, hogy Zelinski jelt ad a Császárnak. – Itt az idő, kezdik.
Az Aurelianusok két vonalban sorakoztak fel egymással szemben
a hosszú asztal két oldalán. Fehér köntösükben úgy néztek ki, mint
egy dalárda, a hegyes, hosszú ruhaujjak súrolták az asztallapot.
Josh Zelinski állt az egyik végén, a másikon a Császár.
Fehér kesztyűt vettek fel, olyat, amilyet a levéltári kéziratok
kezeléséhez használtak, aztán kiterítettek egy tekercset az asztal
hosszában.
– Pergamen – súgta Darlington. – Kecskebőrből készítették, és
bodzaviráglében pácolták. Ajándék a múzsának, de ő nem csak ezt
követeli meg. Gyere! – Visszavezette Alexet az első jelölésükhöz. –
Figyeld a déli és a keleti kapukat, és ne állj a jelölések közé, ha nem
feltétlenül muszáj! Ha látod, hogy egy Szürke közeledik, álld el az
útját, és szórd rá a temetői port, vagy mondd a halál szavait! Én
északra és nyugatra fogok figyelni.
– Hogyan? – kérdezte Alex idegesen, bántó éllel. – Nem is látod
őket!
Darlington a zsebébe nyúlt, és kivette az elixíres fiolát. Nem
halogathatta tovább. Letörte a viaszburkolatot, kihúzta a dugót, és
mielőtt az önvédelmi ösztöne közbeléphetett volna, felhajtotta a
tartalmát.
Soha nem tudta megszokni ezt, és kételkedett benne, hogy
valaha is elmúlik az öklendezési inger: az a keserű tüske, amely
áthatolt a lágy szájpadlásán és még feljebb, a koponyája hátsó
részébe.
– Bassza meg – lihegte.
Alex csak pislogott.
– Azt hiszem, most hallottalak először káromkodni.
 Darlingtont elfogta a hidegrázás, hiába próbálta megfékezni az
egész testét átjáró reszketést.
– Én a k-k-káromkodást m-m-meg a szerelmi vallomást egyként
k-k-kezelem: takarékosan, és csak akkor, ha t-t-teljes szívemből jön.
– Darlington… a fogadnak most vacognia kell?
A fiú próbált bólintani, de ez nem látszott, mert már bólogatott –
görcsösen, rángva.
Az elixír hatására úgy érezte, mintha a Nagy Hidegbe merítené a
fejét, mintha belépne egy hosszú, sötét télbe. Vagy, ahogy Michelle
mondta egyszer: Olyan, mintha egy jégcsapot döfnének a
fenekedbe. Darlingtonnak akkor sikerült kipréselnie egy poént –
Kevésbé célirányosan –, de szeretett volna elájulni, hogy
meneküljön a borzasztó borzongástól. Nemcsak az íze, a hidegsége
vagy a remegés volt borzasztó, hanem az az érzés is, hogy valami
szörnyűség dörgölőzik hozzá. Akkor még nem tudta azonosítani,
csak hónapokkal később az I-95-ös országúton, amikor egy utánfutó
átlendült a sávjába, és hajszál híján nekicsapódott a kocsijának. A
testét elárasztotta az adrenalin, száját betöltötte a porrá tört aszpirin
keserűsége – és akkor eszébe jutott Hiram Golyójának íze is.
És ilyen volt minden alkalommal – és ilyen is lesz, amíg az elixír
végül megöli, mert a mája telítődik a méreggel. Nem lehet
odalopakodni a halál mellé, és csak a lábujjadat belemártani. Végül
úgyis megragadja a bokádat, és megpróbál lehúzni.
Na és? Ha ez bekövetkezik, a Léthe talál neki egy májdonort.
Nem ő lenne az első. Nem mindenki születik olyan tehetséggel, mint
Galaxy Stern.
Lassacskán elmúlt a remegése, de a világ egy pillanatra opálossá
vált, mintha a Beinecke aranyló izzását pókhálók vastag
szövevényének hályogán keresztül látná. Ezek a Fátyol rétegei
voltak.
Amikor szétváltak előtte, a homály kitisztult. Mindent ismét a
szokott képélességben látott: a Beinecke ismerős oszlopait, a
köpenyes aurelianusokat, Alex óvatos arckifejezését… Kivéve azt a
vastag, tyúklábmintás kabátot viselő idős férfit, aki a Gutenberg
Biblia tárlója előtt lebegett, majd tovább-ballagott, hogy megtekintse
a James Baldwin emléktárgyak gyűjteményét.
 – Azt hiszem… azt hiszem, ez… – Elhallgatott, nem mondta ki
Frederic Prokosch nevét. A név használata bizalmas és kockázatos
formája a holtakkal való kapcsolatfelvételnek. – Írt egy annak idején
híres regényt, Az ázsiaiakat, bár Ázsiát csak a Sterling Könyvtárból
ismerte. Kíváncsi vagyok, hogy ő is Zeb rajongója-e.
Prokoschról azt állították, hogy kiismerhetetlen, hogy még a
legközelebbi barátai számára is rejtély. És mégis itt volt, átjött
bolyongani a túlvilágról egy egyetemi könyvtárba. Talán jobb is, hogy
az elixír nagyon drága és nagyon rossz ízű, különben Darlington
minden második délután ledöntene egy adagot az ilyen pillanatokért.
De most ideje munkához látni.
– Küldd el innen, Stern, de kerüld a szemkontaktust!
Alex kilazította a vállát, mint egy bokszoló, amikor belép a
szorítóba, és a fejét elfordítva odament Prokoschhoz. Benyúlt a
táskájába, és elővette a temetői földet tartalmazó üvegcsét.
– Mire vársz még? – szólt rá Darlington.
– Nem tudom kinyitni.
Prokosch tekintete az üvegcséről Alexre vándorolt.
– Akkor mondd az igéket, Stern.
Alex hátrált egy lépést, és még mindig az üvegcsével babrált.
– Nem árthat neked – mondta Darlington, miközben Prokosch és
a védőkör bejárata közé helyezkedett. A szertartás még nem
kezdődött el, de jobb, ha tiszta a helyzet. Bár nem igazán akart
elkergetni egy Szürkét sem. Túl sokat tudott a kísértetekről, például
azt is, hogy a Fátyol mögé űzni őket azzal a kockázattal jár, hogy
kapcsolatot létesít velük. – Gyerünk, Stern!
Alex szorosan lecsukta a szemét, és ezt kiáltotta:
– Bátorság! Senki sem halhatatlan!
Prokosch megremegett félelmében, és felemelte a kezét, mintha
el akarná hessegetni Alexet. Elinalt a könyvtár üvegfalán át. A halál
igéi valóban bármik lehetnek, csak arról szóljanak, amitől a Szürkék
a legjobban félnek: az elmúlás véglegességéről, az örökké tartó
nem-életről, a túlvilág ürességéről. Darlington elmondott Alexnek
néhány egyszerűbbet a Thesszáliában talált orfikus feliratok közül.
– Látod? Könnyű ez! – mondta Darlington az Aurelianusokra
pillantva, mivelhogy néhányan vihogtak Alex heves megszólalásán.
– De nem kell ordítani.
Alex azonban nem nagyon törődött a rá irányuló figyelemmel. A
szeme égett, és arra a helyre meredt, ahol pillanatokkal korábban
még Prokosch tartózkodott.
– Könnyű – ismételte. A homlokát ráncolta, és lenézett a kezében
tartott kis üveg földre. – Nagyon könnyű.
– Legalább ujjonghatnál egy kicsit, Stern! Ne tagadd meg tőlem
az örömet, hogy rendreutasítsalak! – Amikor a lány nem válaszolt,
azt mondta: – Gyere, készen állnak a kezdésre!
Zeb Yarrowman állt az asztalfőn. Levette az ingét, derékig
meztelen volt, a bőre fehér, a mellkasa keskeny, két karja az
oldalához szorítva, mint az összecsukott szárnyak. Darlington az
elmúlt három évben sok férfit és nőt látott az asztalfőn. Néhányan az
Aurelianusok közé tartoztak, mások pedig egyszerűen megfizették
azt a jelentős összeget, amit a társaság felszámított a megbízásért.
Azért jöttek, hogy felmondják a szövegüket, benne a kérésükkel.
Remélték, hogy valami látványosságban lesz részük. Különböző
igényekkel érkeztek, és az Aurelianus a kívánalmaknak megfelelően
váltogatta a helyszíneket.
A betonszilárd házassági szerződéseket a jogi egyetem bejárata
alatt készítették; a hamisítványok leleplezése a művészeti
galériában, a szegény balek Benjamin West figyelmes tekintete és a
Cicero megtalálja Arkhimédész sírját című festménye alatt történt; a
földtulajdoni és egyéb ingatlanügyleteket az East Rock csúcsán
pecsételték meg, magasan a kivilágított város fölött. Lehet, hogy az
Aurelianus mágiája gyengébb, mint a többi társaságé, de
rugalmasabb és gyakorlatiasabb is.
A mai estét latin nyelvű kántálással kezdték. A zsongító, szelíd
ének betöltötte a Beinecke belső terét, könyvespolctól könyvespolcig
szállt és emelkedett a könyvtár központi üvegkockájában. Darlington
csak fél füllel hallgatta, mert a védőkörön kívüli területet fürkészte és
Alexet is szemmel tartotta. Jó jelként értékelte, hogy a lány ennyire
feszült. Ez azt jelentette, hogy jó munkát akar végezni.
A kántálás aztán megváltozott, a latinról áttértek a köznyelvi
olaszra, az ókortól eljutottak a modern korba. Zeb hangja volt a
leghangosabb, könyörgéssel telten visszhangzott, és Darlington
érezte benne a kétségbeesést. Kétségbeesettnek kellett lennie,
tudván, hogy mi következik.
Zeb kinyújtotta a karját. A tőle jobbra és balra álló Aurelianus
előhúzta a kését, és miközben az ének folytatódott, hosszú csíkban
megvágták a csuklóját és az alkarját.
A vér eleinte lassan folyt, egyelőre csak feltöltötte vörössel a
bemetszéseket.
Zeb az előtte lévő pergamen szélére tette a kezét; a vére
rácsorgott és szétfolyt rajta. A pergamen mintha rákapott volna az
ízére, mohón szívta a gyorsabban áramló vért, ami már dagályként
kúszott végig a tekercsen, miközben Zeb olaszul kántált.
Ahogy Darlington előre tudta, a Szürkék kezdtek beszállingózni a
falakon át, vonzotta őket a vér és a remény.
Amikor a véráradat elérte a pergamen másik végét, az
Aurelianusok lejjebb engedték a karjukat, hogy a köntösük ujja
súrolja az átázott pergament. Úgy tűnt, mintha Zeb vére felszívódna
a szövetbe, miközben a kántálás egyre hangosabbá vált – és immár
nem egyetlen nyelven, hanem minden nyelven énekeltek, a
szövegeket a körülöttük lévő, a fölöttük lévő, az alattuk, a
klímaszabályozott tárlókban lévő ezer és ezer kötetből vették.
Emlékiratok és mesekönyvek, képeslapok és étlapok, verseskötetek
és útleírások; a lágy, minden él nélküli olasz nyelvbe beleszövődtek
a tüskés angol hangok, a német pufogások, a kantoni susogások is.
Aztán az aurelianusok egyszerre csapták rá a kezüket a vérrel
átitatott pergamenre. A hang mennydörgésként hasított a levegőbe.
A tenyerükből feketeség áradt ki, a tintává vált vér és a dagály
visszafolyt az asztal fölött a pergamentekercs elejéig, ahol Zeb keze
pihent. Felsikoltott, amikor a tinta beléhatolt: cikcakkos vonalakban
kúszott felfelé sorról sorra, szóról szóra. Újra teleírt pergamenként
feketéllett a bőre, és lassan a könyökéig ért a kacskaringós folyóírás.
Sírt és reszketett, jajgatott gyötrelmében – de a tenyerét a
pergamenen tartotta.
A tinta feljebb kúszott, elérte előrehajló vállát, a nyakát, a
mellkasát, és ugyanabban a pillanatban belépett a fejébe és a
szívébe is.
 Ez volt a rituálé legveszélyesebb része, amikor az Aurelianusok a
legsebezhetőbbek, a Szürkék pedig a legmohóbbak. Gyorsabban
jöttek át a falakon és a zárt ablakokon, keringtek a védőkör
kerületén, keresték az átjárókat, amiket Alex és Darlington nyitva
hagytak; vonzotta őket Yarrowman kínlódása és a friss vér szúrós
vasíze. Alex, bár gyötörte az aggodalom, most jól érezte magát, és
marokszámra szórta a temetői port a Szürkékre, de olyan
feleslegesen kidolgozott mozdulatokkal, ahogy egy pankrátor hergeli
a közönséget. Darlington a maga égtájaira irányította a figyelmét,
csontporfelhőket szórt a közeledő Szürkék felé, és ősi halálszavakat
olvasott azokra, akik megpróbáltak elrohanni mellette. A kedvence
az Ó, éretlen gyümölcs szelleme kezdetű orfikus himnusz volt, de
ebbe a hosszúsága miatt nem kezdett bele.
Hallotta Alex nyögéseit. A válla fölött odapillantott. Arra számított,
hogy egy különösen akrobatikus távoltartó manővert lát majd,
ehelyett a lány csődöt mondott. Egyre hátrált, a szemében rémület –
a Szürkék pedig simán átgyalogolnak a védőkörön. Egy pillanat alatt
átlátta, hogy mi történt: a déli átjáró jelölései elkenődtek. Alex
annyira élvezte, amit csinál, hogy közben széttaposta a jelöléseket,
és így feltörte a kör déli oldalát. A keskeny ajtó, ami lehetővé tette a
mágia áramlását, tátongó kapuvá vált, és semmi sem akadályozta a
belépést. A Szürkék előrenyomultak, minden figyelmüket és
vágyakozásukat a vérre összpontosították, és egyre közeledtek a
gyanútlan Aurelianusokhoz.
Darlington az útjukba vetette magát, és a legkegyetlenebb
halálszavakat rikoltotta rájuk, amik hirtelen eszébe jutottak:
Megsiratatlan! – kiáltotta. Megbecsületlen, megénekeletlen! 9 – Volt,
aki ettől lelassult, és akadt, aki el is menekült. Meg nem siratott, meg
nem becsült, meg nem énekelt! – sorolta, de a Szürkék, akiket csak
ő és Alex láthatott, a minden korszak ruháiba öltözött, fiatal és idős,
sebesült, nyomorék vagy ép testű Szürkék tömege már mozgásba
lendült.
Ha elérik az asztalt, a rituálé megszakad, Yarrowman biztosan
meghal, és könnyen lehet, hogy az Aurelianusok felét is magával
viszi. A varázslat zabolátlanná válna.
 De ha a Beinecke a szavak élő háza, akkor egyben a végső
dolgok nagy emlékműve is. Itt van Thornton Wilder halotti maszkja.
Ezra Pound fogai. Több száz elégikus költemény. Darlington a
szavak után nyúlt… Hart Crane Melville sírjánál, Ben Jonson verse a
fia halálakor, Robert Louis Stevenson Requiemje… Az elméje
kapkodott utánuk. Kezdd el valahol! Akárhol.

Csak buja csont vagyok, arról dalolok,

és hol a csont megtöretik, arra tartok…

Te jó ég! Amikor a természetellenes elűzése a feladat, hogy’ jut

eszébe Jack Foley verse a szexmániás csontvázról?
Néhány Szürke valóban eltávozott, de ennél valami sokkal
súlyosabb kellett.
Horatius.

Ha a zord téli vihar zúg el a tengeren

Szűrd meg bölcsen a bort, balga reményt… 10

Máris lelassultak, néhányan még a fülüket is eltakarták.

Tilt az irígy idő! – kiáltotta. – Már tovatűnt a nap, tépd le, virága
tiéd, holnapokat ne várj!
Maga elé tartotta a kezét, mintha így vissza tudná taszítani őket.
Miért nem jutott eszébe az óda első sora? Mert az nem érdekelte.
Ne kutasd, tudni tilos, mit szántak nekem, mi jövőt…
– Zord téli vihar zúg! – ismételte, de miközben igyekezett
visszaszorítani az átszakadt kapun beáradó Szürkéket és a kréta
után nyúlt, hogy kijavítsa a törést, átnézett a könyvtár üvegfalán, és
meglátta, hogy gyülekezik a horda.
Odakint a Szürkék áradata már körülvette az épületet. Nem lesz
elég ideje, hogy kijavítsa az elmosódott jelöléseket.
Alex még mindig a földön ült, olyan erősen remegett, hogy még
távolról is látszott a reszketése. Ha a mágia elszabadul, először
kettőjüket öli meg.
– Bátorság – hajtogatta Alex újra és újra. – Bátorság!
 – Ez nem elég!
A Szürkék megrohanták a könyvtárt.
– Mors vincit omnia! – kiáltotta Darlington, visszatérve a Léthe
minden kézikönyvében kinyomtatott szavaihoz.
A Császár és az Aurelianus tagjai felnéztek az asztalról; csak Zeb
Yarrowman nem tudott figyelni a rituálé okozta gyötrelmeitől, süket
volt a körbe berontó káoszra.
Aztán egy hang hasított a levegőbe, élesen és reszketőn. Nem
beszéd volt, hanem ének: Pariome mi madre en una noche oscura…
Alex énekelt, a dallam felülemelkedett a zokogásán: Ponime por
nombre niña y sin fortuna…
„Anyám egy sötét éjszakán szült engem, és szerencsétlen
lánynak nevezett.”
Spanyol, de valahogy ferde. Valamiféle nyelvjárás lehet.
Ya crecen las yerbas y dan amarillo triste mi corazón vive con
suspiro.
Darlington nem ismerte a dalt, de úgy tűnt, hogy a Szürkék értik,
mert lassították a lépteiket.
„A levelek nőnek és aranyszínűvé válnak, nehéz szívem dobog
és sóhajt.”
– Tovább! – szólt oda Darlington.
– Nem ismerem a többi versszakot! – kiáltott vissza Alex.
A Szürkék előrenyomultak.
– Mondj valamit, Stern! Több szóra van szükségünk!
– Quien no sabe de mar no sabe de mal!
Ezt már nem énekelte: ordította, újra és újra. „Aki nem ismeri a
tengert, a gonoszt sem ismeri.”
A falakon kívüli Szürkék sora megtorpant, hátranéztek a válluk
fölött: valami mozgás támadt mögöttük.
– Folytasd! – kiáltott Darlington.
– Quien no sabe de mar no sabe de mal!
Egy hullám volt, hatalmas hullám, ami a semmiből emelkedett a
pláza fölé. De hogyan? Alex még halálszavakat sem mondott! „Aki
nem ismeri a tengert, nem ismeri a gonoszt sem.” Darlington abban
sem volt biztos, mit jelentenek e szavak.
 A hullám emelkedett, Darlington pedig új szavakat hallott, ezúttal
Vergiliustól – az igazi Vergilius szavait. Az Eklogákból. Önts el, özön,
mindent! A hullám még magasabbá vált, eltakarta az épületeket és
az égboltot. Erdők, én búcsúzom immár, ugrom az árba fejest e
magas hegyorom tetejéről, végadományul a haldokló ezt nyújtja
tinéktek! 11
A hullám rázuhant a Szürkékre, és szétszórta őket a pláza
kőlapjain. Darlington látta az üvegen keresztül, hogy úgy
bukdácsolnak a holdfényben, mint a jégdarabok a vízben. Sietve
újrarajzolta a védőkör jelöléseit, és a temetői por kupacaival meg is
erősítette őket.
– Mi volt ez? – kérdezte.
Alex kibámult a felbukott Szürkékre, az arca még mindig
nedvesen csillogott a könnyektől.
– Ez… valami, amit a nagymamám szokott mondani.
Ladino. Alex spanyolul és héberül beszélt, a többiben nem volt
biztos. A diaszpóra nyelve. A halál nyelve. Szerencse.
Mindkettőjüknek. Darlington kezet nyújtott a lánynak.
– Jól vagy? – kérdezte.
A tenyere hideg volt és nyirkos, ahogy felsegítette.
– Igen – mondta a lány, de még mindig remegett. – Jól. Sajnálom,
hogy…
– Ne mondj semmit, amíg vissza nem értünk az Il Bastonéba, és
az isten szerelmére, ne kérj bocsánatot senkitől, amíg itt vagyunk!
Zelinski lépett hozzájuk, a Császár szorosan mögötte. A rituálé
véget ért, és nagyon dühösnek látszottak. Körülbelül annyira, mint a
Klan-tagok, akik portyázni indultak, de otthon felejtették a
csuklyájukat.
– Mi a fenét csináltál? – förmedt rá Amelia Alexre. – A
kiabálásoddal majdnem tönkretetted a rituálét! Mi történt itt?
Darlington feléjük fordult, eltakarva előlük az elmaszatolt
jelöléseket. Igyekezett felidézni a nagyapja tekintélyes fellépését.
– Miért nem tőlem kérdezed?
Zelinski meghökkent; a köntöse ujjai – újra tiszták és fehérek –
finoman meglebbentek, ahogy leejtette a karját.
 – Mit?
– Végeztetek már ilyen szertartást?
– Tudod, hogy igen! – vágta rá Amelia.
– Pontosan így?
– Természetesen nem! A rituálé mindig változik egy kissé az
igénytől függően. Minden történet más.
Darlington tudta, hogy ingatag talajra lépett, de jobb, ha továbbra
is támad – nehogy már egy rakás amatőrnek lássák a Léthét!
– Azt nem tudom, mit tervez Zeb az új regényével, de azt igen,
hogy majdnem rászabadított egy egész kísértetsereget a
különítményetekre!
Zelinski szeme elkerekedett.
– Itt voltak a Szürkék?
– Egy egész sereg!
– De ő sikoltozott…
– Kockára tettétek a Dantém életét és az enyémet is! –
vádaskodott Darlington. – Ezt jelentenem kell Sandow dékánnak. Az
Aurelianusnak nem szabad ilyen erőkkel játszani…
– Ne, ne, kérem! – rémüldözött Zelinski. Úgy emelte fel a két
tenyerét, mintha tűztől védené magát. – Kérem! Ez a delegátusaink
első rituáléja. Érthető, hogy nem megy minden zökkenőmentesen,
de azért küzdünk, hogy visszakapjuk a szobáinkat az SSS-ben.
– A Dantém megsérülhetett volna – mondta Darlington nemes
felháborodással. – Meghalhatott volna!
– Az idei az adományozó év, ugye? – kérdezte Amelia. – Mi… mi
biztosíthatjuk, hogy a támogatás nagyvonalú legyen.
– Meg akarsz vesztegetni?
– Nem! Egyáltalán nem! Csak tárgyalunk. Megegyezésre
törekszünk…
– Jó, tűnj a szemem elől! Szerencséd, hogy nem esett komolyabb
kár a gyűjteményben.
– Köszönöm – suttogta Alex a távozó Császár és Zelinski után
nézve.
Darlington mérges pillantást vetett rá, és lehajolt, hogy eltakarítsa
a kört.
– A Léthéért tettem, nem érted.
 Megtisztították a padlót a jelölések maradványaitól, aztán
ellenőrizték, hogy az Aurelianusok sem hagytak nyomokat, és hogy
Zeb karját jól kötötték-e be, valamint hogy az állapota stabil-e. Az
ajkán, a fogán és az ínyén még mindig találtak tintafoltokat, meg a
füléből és a szeme belső sarkából is az csordogált. Szörnyen nézett
ki, de vigyorgott, értelmetlenül motyogott magában, és máris firkált
valamit a jegyzetfüzetébe. Nem is hagyta abba, amíg ki nem írta
magából a történetet.
Darlington feszült csendben kísérte vissza Alexet az Il Bastonéba.
Hidegebbnek érezte az éjszakát, mint valójában – nemcsak a kései
óra, hanem Hiram elixírjének utóhatása miatt is. Máskor egyfajta
szomorúságot érzett a varázslat megszűnése után, ma este viszont
boldog volt, hogy a Fátyol visszaállt a helyére.
Mi történt a szertartás alatt? Hogy lehetett Alex ilyen óvatlan?
Megszegte az általa előírt legalapvetőbb szabályokat: ügyeljen a kör
sérthetetlenségére és őrizze a jelöléseket. Vagy ő viselkedett
könnyelműen? A túlzásba vitt lazasággal akarta csökkenteni a lány
feszültségét?
Amikor beléptek az Il Bastonéba, a bejárati lámpák pislogtak,
mintha a ház érzékelte volna a hangulatukat. Dawes ugyanúgy a
kandalló előtt ült, mint amikor elmentek. Felpillantott, aztán mintha
még mélyebbre süppedt volna a pulóverébe. Visszatért a szétterített
jegyzetlapjaihoz: szíves örömest hátat fordított az emberi
konfliktusoknak.
Darlington levetette, és az ajtó melletti fogasra akasztotta a
kabátját, majd bement a konyhába, meg sem nézve, hogy Alex
követi-e. Bekapcsolta a főzőlapot, hogy megmelegítse a levest, amit
Dawes odakészített, kivette a szendvicses tálat a hűtőszekrényből,
és lecsapta a pultra. Töltött magának egy pohárral a már felbontott
shirazból, aztán leült és figyelte Alexet, ahogy lerogy a konyhaasztal
mellé egy székre, sötét pillantásokkal pásztázva a padló fekete-fehér
csempéit.
Kiitta a poharát, újratöltötte, és csak azután szólalt meg.
– Nos? Mi történt?
 – Nem tudom – mormolta Alex alig hallhatóan.
– Nem voltál elég jó. Szó szerint haszontalan vagy számunkra, ha
néhány Szürkét sem tudsz kezelni.
– Nem téged rohantak meg.
– De igen. Az átjárók közül kettőt én őriztem, emlékszel?
Alex megdörzsölte a karját.
– Erre nem készültem fel. Legközelebb jobban csinálom.
– Legközelebb minden más lesz. És az azt követő is. És az utána
következő is. Hat működő társaság létezik, és mindegyiknek
különböznek a rituáléik.
– Nem a rituálé volt a gond.
– Hanem a vér?
– Nem. Az egyikük megfogott. Nem mondtad, hogy ez fog
történni. Én…
Darlington nem tudta elhinni, amit hallott.
– Azt mondod, hogy az egyikük megérintett téged?
– Nem csak egy. Én…
– Ez nem lehetséges. Úgy értem… – Letette a poharát, és
beletúrt a hajába. – Csak ritkán. Nagyon ritkán. Csak néha, ha vér is
van, vagy ha a szellem különösen zaklatott. Ezért annyira ritkák az
igazi kísértések.
Alex hangja rideg volt és távoli.
– Elképzelhető.
Talán. Hacsak nem hazudik a lány.
– Legközelebb fel kell készülnöd erre! Ez most nem történt meg.
– És ez kinek a hibája?
Darlington kihúzta magát ültében.
– Már elnézést kérek! Két hetet adtam neked, hogy felkészülj rá!
Kijelöltem elolvasásra a kifejezetten erre vonatkozó részeket, hogy
kezelni tudd a helyzetet!
– És mire készítettél fel az ezt megelőző években?
Alex felpattant, és hátralökte a székét. Nagy léptekkel járkált a
reggelizőszobában, fekete haja visszaverte a lámpafényt, szikrázott
róla az energia. A ház figyelmeztető mordulást hallatott. Alex nem
szomorú volt, nem szégyenkezett és nem aggódott: dühös volt.
 – Akkor hol voltál? – kérte számon. – Ti mind, a Léthe bölcsei a
varázslataitokkal, a krétátokkal meg a könyveitekkel? Hol voltál,
amikor a halottak hazáig követtek? Amikor betolakodtak az
osztályterembe? A hálószobámba? A francos fürdőkádamba?
Sandow azt mondta, évek óta a nyomomban jártok. Kiskorom óta!
Miért nem kegyeskedett egyikőtök sem megmondani, hogyan
szabaduljak meg tőlük? Hogy elég néhány varázsszó, és
elküldhetem őket?
– Ők ártalmatlanok. Csak a rituálék folyamán…
Alex felkapta Darlington poharát, és a falhoz vágta.
Üvegcserepek és vörösborcseppek repültek szanaszét.
– Nem ártalmatlanok! Úgy beszélsz, mintha tudnád. Mintha
valamiféle szakértő lennél! – Az asztalra csapta a tenyerét, és
előrehajolt. – Fogalmad sincs, hogy mi mindent tehetnek!
– Befejezted, vagy szeretnél összetörni még egy poharat?
– Miért nem segített senki? – kérdezte Alex, szinte már hörögve.
– Segítettem. Már majdnem eltemetett a Szürkék áradata, ha
még emlékszel!
– Nem te! – Alex egy karlendítéssel jelezte, hogy a házra értette.
– Sandow. A Léthe. Valaki! – A kezébe temette az arcát. – Bátorság.
Senki sem halhatatlan. Tudod, mennyit jelentett volna számomra
gyerekkoromban, ha ismerem ezeket a szavakat? Olyan kevés
kellett volna, hogy minden megváltozzon! De senki sem vette a
fáradságot csak akkor, amikor már a hasznotokra lehettem!
Darlington nem szívesen hitte el, hogy helytelenül viselkedett, és
arra sem szeretett gondolni, hogy a Léthe helytelenül viselkedett. Mi
vagyunk a pásztorok. És mégis hagyta, hogy Alex egyedül nézzen
szembe a farkasokkal. Igaza volt. Nem törődtek vele. A Léthe csak
tanulmányozni óhajtotta őt, és csak távolról figyelte.
Győzködte magát, hogy ő esélyt adott neki, hogy tisztességes
volt a lánnyal, akit a partjára vetett a tenger, ugyanakkor úgy gondolt
rá, mint egy olyan emberre, aki mindig rosszul dönt, és mindig rossz
útra téved. Az eszébe sem jutott, hogy üldözték.
Egy hosszú pillanat után megszólalt:
– Az segítene, ha összetörnél még valamit?
Alex nagy levegőt vett.
 – Talán.
Darlington felállt, kinyitott egy szekrényt, majd egy másikat és egy
harmadikat, feltárva a polcok márkás tárgyait – Lenox, Waterford,
Limoges. Az üvegedényeket, tányérokat, kancsókat, tálakat,
vajtartókat, köretes- és mártásosedényeket, több ezer dollár értékű
kristályt és porcelánt. Kivett egy poharat, megtöltötte borral, és
átadta Alexnek.
– Hol szeretnéd kezdeni?

8 W. F. Buckley 1951-es nagy hatású Yale-ellenes könyve.

9 Walter Scott: Az utolsó vándorénekes.
10 Trencsényi Waldapfel Imre ford.
11 Lakatos István ford.
 7
Tél

Léteznie kellett egy Léthe-protokollnak gyilkosság esetére, egy

követendő eljárásrendnek, amit Darlington nyilván követett is.
Ő valószínűleg azt tanácsolná, hogy kérje Dawes segítségét,
azonban Alex és a végzős hallgató kapcsolata jószerével arra
korlátozódott, hogy udvariasan figyelmen kívül hagyják egymást.
Mint szinte mindenki, Dawes is szerette a megnyerő ifjú Darlingtont.
Ő volt az egyetlen férfi, aki teljesen fesztelenül tudott beszélgetni
vele, aki kezelni tudta azt a kínos zavart, ami úgy telepedett rá
Dawes-ra, mint az egyik kinyúlt, határozatlan színű pulóvere. Alex
biztos volt benne, hogy Dawes őt hibáztatta a Rosenfeld Hallban
történtekért, és bár addig sem szólt sokat hozzá, a hallgatásának új,
ellenséges színt adott a szekrényajtók csapkodásával és a gyanakvó
pillantásokkal. És egyébként Alex sem akart a szükségesnél többet
beszélni Daweszal.
Inkább a Léthe könyvtárával konzultált. Vagy egyszerűen
hagyhatnád a fenébe az egészet, gondolta, amikor felbaktatott az
Orange Street-i kúria lépcsőjén. Lehet, hogy egy hét múlva már
Darlington is itt lesz. Lehet, hogy épen és egészségesen előlép az
újhold rítusából, és készségesen ráállítja csodálatos elméjét a Tara
Hutchins-gyilkosság problémájára. Vagy talán mást forgat majd az
elméjében.
Nem kellett kulcs az Il Bastonéba való bejutáshoz, Darlington már
bemutatta Alexet az ajtónak az első napon. A ház csak egy recsegő
sóhajt hallatott, amikor beengedte. Bezzeg amikor Darlington vele
volt, boldogan dúdolt… De legalább nem uszított rá egy falka sakált.
Alex az első reggel óta nem látta a Léthe kutyáit, de a házhoz
közeledve minden alkalommal gondolt rájuk, hogy vajon most hol
alszanak és éhesek-e, ha ugyan esznek bármikor is a
szellemkutyák.
 Dawesnak elméletileg a péntek a szabadnapja, de szinte mindig
számíthatott rá, hogy ott kuksol majd a földszinti nagyszoba
sarkában a laptopjával. Ezt tudva viszont könnyen elkerülhette. Alex
az előszobából a konyhába osont, ahol a hűtő felső polcán
megtalálta a tegnap esti szendvicseket egy tányéron – Dawes egy
nedves konyharuhával takarta le őket. Belapátolta az ételt, érezve,
hogy ez tolvajlás, de ettől csak még jobban ízlett neki a puha fehér
kenyér az uborkaszeletekkel és a vékonyra szeletelt, kaporral
ízesített lazaccal.
Az Orange Street-i házat 1888-ban vásárolta meg a Léthe, nem
sokkal azután, hogy John Anderson elköltözött – feltehetőleg így
próbált megszabadulni a szivarárus lány szellemétől, akit az apja
meggyilkolt. Azóta az Il Bastone álcázta magát magánházként, a
Szűz Mária Nővérek Iskolájaként, ügyvédi irodaként és immár újra
magánházként, ami örökösen a felújításra vár. De valójában mindig
is a Léthe tulajdonolta.
A második emeleti folyosón egy antik szekreter és egy szárított
hortenziával teli váza között egy könyvespolc állt, ami egyben a
könyvtár bejárataként is szolgált. A falba süllyesztett régi
kapcsolótábla állítólag egy sztereó hangrendszert vezérelt, ami
azonban csak időszakonként szólt, de akkor a hangszórókból áradó
bádogzengésű és távoli zenétől csak még üresebbnek érezték a
házat.
Alex kihúzta a harmadik polcról az Albemarle-könyvet. Úgy nézett
ki, mint egy közönséges, foltos borítójú főkönyv, de ennek sercegtek
az oldalai, amikor kinyitotta, és enyhe, bár szitkozódásra késztető
áramütést adott le. A könyv megőrizte a felhasználók legutóbbi
kéréseit, így amikor Alex a bejegyzések utolsó oldalára lapozott,
látta a Darlington macskakaparásával beírt Rosenfeld Hall, szintek
alaprajza szavakat. Az időpont december 10. Az utolsó este, amikor
élve látták Daniel Arlingtont.
Alex elvett egy tollat a szekreter tetejéről, beírta a dátumot, majd
a kérését: Léthe Ház protokollok. Emberölés. Visszacsúsztatta a
könyvet a polcra a Stover a Yale-en 12 és a Szakácsművészet Új-
Angliában, 2. kötet közé. Az első kötetnek a nyomát sem látta.
 A ház rosszalló nyögésével kísérve a polc enyhén megremegett.
Alex azon tűnődött, vajon Dawes elmélyedt-e annyira a munkájába,
hogy nem is észlelte ezt, vagy most a mennyezet felé fordítja a
tekintetét, és azt találgatja, mire készülhet.
Amikor a könyvespolc abbahagyta a zörgést, Alex megfogta a
jobb oldalát, és meghúzta, mire az kifordult a falból, mint egy ajtó,
feltárva a kör alakú szobát, amit két emelet magasan könyvespolcok
szegélyeztek. Bár még délután volt, a szobát fedő üvegkupolán át
világító kékben izzott az alkonyi ég. A levegő enyhén balzsamos
volt, Alex kiérezte belőle a narancsvirág illatát.
A Léthe kevés helyiséggel rendelkezett, ezért a könyvtárat
teleszkópportállal szerelték fel; a néhai Léthe-megbízott, Richard
Albemarle – akkor még csak Dante volt – a Tekercs és Kulcstól
kölcsönözte és telepítette a varázslatot. Az olvasó csak beírja az
Albemarle-könyvbe a keresett témát, visszahelyezi a könyvespolcra,
és a könyvtár szolgálatkészen összeállít egy válogatást a Léthe Ház
gyűjteményéből, ami már várja az olvasót, amint kinyitja a titkos
ajtót. A teljes gyűjtemény egy föld alatti bunkerben lapult egy
greenwichi birtok alatt, és anyaga túlnyomórészt az okkult
tudományok meg New Haven és Új-Anglia történetét tartalmazta.
Volt egy eredeti, nyomtatott példányuk Heinrich Kramer Malleus
Maleficarumjából és a szöveg ötvenkét különböző fordításából, plusz
Paracelsus minden műve, Aleister Crowley és Francis Bacon titkos
naplói, egy zoroasztriánus varázslatkönyv a Chak-Chak-i
tűztemplomból, egy aláírt fotó Calvin Hillről, valamint megvolt nekik
William F. Buckley Isten és ember a Yale-en első kiadása, benne egy
Yankee Doodle szalvétára írt ráolvasással, ami feltárta a könyv titkos
fejezeteit. Kevesebb sikerrel kereshették itt Austen Büszkeség és
balítéletét, vagy a hidegháború tárgyilagos történetét, hacsak nem
összpontosított kizárólagosan az Eisenhower-doktrína
szövegezésénél elkövetett hibás szómágiára.
A könyvtár indulatos is tudott lenni. Ha nem találta elég
szabatosnak a kérést, vagy ha nem talált könyveket a kívánt
témában, akkor a polc reszketni kezdett, aztán hőt sugárzott, majd
éles és őrjöngő vinnyogást bocsátott ki, amíg az olvasó fel nem
kapta az Albemarlekönyvet, hogy lecsillapítsa – megnyugtató
varázsszavakat mormolva és gyengéden simogatva a gerincét. A
portálvarázslat fenntartásához is bonyolult rítusok sorozatát kellett
elvégezni hatévente.
– Mi történne, ha tévednétek egy évet? – kérdezte Alex, amikor
Darlington megmutatta neki, hogyan működik a könyvtár.
– Megtörtént 1928-ban.
– És?
– A gyűjtemény összes könyve egyszerre nyomult be a
könyvtárba, ettől beszakadt a padló, és az egész ráomlott Chester
Vance-re, az Oculusra.
– Jézusom, ez szörnyű!
– Nem is tudom – mélázott Darlington. – Megfulladni egy
könyvhegy alatt méltó halálnemnek tűnik egy kutatási asszisztens
számára.
Alex mindig óvatosan közeledett a könyvtárhoz, és nem állt a
könyvespolc közelében, amikor az remegett. Könnyű volt elképzelni
egy jövőbeli Darlingtont, ahogy a tudatlan Galaxy Sternről viccelődve
finom iróniával kiemeli, hogy végzetes állcsúcsütést kapott a
goromba tudástól.
Alex letette a táskáját a szoba közepén álló kör alakú asztalra; a
lapján az intarzia egy térkép volt olyan csillagképekkel, amiket nem
ismert. Különösnek találta, hogy a könyvek szaga mindig
megegyezett: az ősrégi dokumentumok a Beinecke légkondicionált
acél-üveg tárlóiban, a kutatótermek könyvei a Sterlingben és a Léthe
Ház folyton változó könyvtárában. Mindenhol ugyanazt a szagot
érezte, mint gyermekkorában a fluoreszkáló világítású, olcsó
papírkötésű nyomtatványokkal megrakott olvasótermekben.
A polcok többségét üresen hagyták, bár kitettek néhány súlyos,
régi könyvet New Haven történetéről és egy fényes borítójú
magazint Káosz New Havenben! címmel, amit valószínűleg a
turistaboltokban árultak. Alex csak egy perc után jött rá, hogy az
egyik polcon ugyanannak a karcsú kötetnek az újranyomásai állnak
– A Léthe élete: a Kilencedik Ház eljárásrendje és szabályzata –, az
elején a kemény kötésűek, aztán az olcsóbb fűzöttek abból az
időből, amikor a Léthe felhagyott a kérkedéssel, és kezdett
odafigyelni a költségvetésére.
 Alex levette a legújabb kiadást, az 1987-est. Nem volt benne
tartalomjegyzék, csupán fénymásoló gépen sokszorosított lapok
margójukon egy-egy odavetett jegyzettel, és egy eltépett jegy a
Squeeze együttes New Haven-i Colosseumban rendezett
koncertjére. A Colosseum már rég a múlté, lebontották, hogy
lakásokat és egy közösségi-főiskolai campust építsenek a helyén –
bár ezek nem valósultak meg. Alex látott egy R.E.M.-pólót viselő
tizenéves Szürkét a Colosseum helyét elfoglaló parkolóban kószálni,
céltalanul járt körbe-körbe, mintha még mindig egy eladó jegyben
reménykedne.
A gyilkosságra vonatkozó szakasz csalódást keltően rövid volt.
Megállapodott társaságok tevékenységével összefüggésbe
hozható erőszakos halál esetén kollokviumra hívják a dékánt, az
egyetem elnökét, a Léthe Ház aktív tagjait, a Centuriót és a Léthe
Tröszt elnökét, hogy döntsenek a követendő eljárásról. (Lásd még:
Találkozó protokollok)
Alex átlapozott a Találkozó protokollokhoz, de ott csak egy
diagramot talált a Léthe Ház ebédlőjéről, egy útmutatót az
elsőbbséget figyelembe vevő ülésrendről, egy emlékeztetőt,
miszerint az elnöklő Oculusnak percre pontos rendet kell tartania,
végezetül pedig néhány javasolt menüt. Könnyű, kalóriaszegény
ételeket írtak elő, alkoholt pedig csak kérésre szolgáltak fel. Sőt,
még egy receptet is mellékeltek valami mentalikőrös puncshoz.
– Nagy segítség – mérgelődött Alex.
Úgy beszéltek a halálról, mintha az valami modortalanság lenne.
Alexnak fogalma sem volt arról, hogy mi fán terem a „kollokvium”, de
az lejött neki, hogy ott a nagyfejűek tanácskoznak, akiket nem állt
szándékában összehívni.
Most tényleg csapjon le az egyetem elnökére, és hívja meg egy
hideg előételre? Különben is, Sandow azt mondta, hogy maradjon
nyugton. Egy szót sem ejtett holmi kollokviumról. És hogy miért?
Mert ez egy finanszírozási év. Mert Tara Hutchins városi lány. Mert
semmi jele, hogy a társaságok érintettek lennének. Szóval: ezt
engedd el!
Ehelyett Alex visszafordult, becsukta a könyvtár ajtaját, és újra
kinyitotta az Albemarle-könyvet. Ezúttal szivarfüstöt pöffentett fel az
oldal, és edénycsörömpölés hallatszott. Ez volt a Léthe
megemlékezése a gyilkosságról – nincs vér vagy szenvedés, csak
az asztal körül összegyűlő férfiak iszogatják a mentalöttyös puncsot.
Tétovázott, kereste a megfelelő szavakat a könyvtár számára, majd
beírta az új témát: Hogyan beszéljünk a halottakkal.
A helyére csúsztatta a könyvet, mire a könyvespolc hevesen
reszketni kezdett. Ezután beléphetett a könyvtárba: a polcok ezúttal
tele voltak könyvekkel.

Nehéz volt leküzdeni az érzést, hogy Darlington valahogy nézi,

mit csinál, de lelkes tudósként megállja, hogy ne avatkozzon bele
ügyetlen kutatási kísérleteibe.
Mikor láttad őket először?
Alex igazat mondott Darlingtonnak: egyszerűen nem emlékezett
rá, mikor látott először halottakat. És soha nem is nevezte őket így.
Az elkékült ajkú bikinis lány a medencénél; a meztelen férfi az
iskolaudvar drótkerítése mögött, aki lustán játszadozott magával,
miközben az osztálya a bemelegítő futást végezte; a két véres
melegítős fiú az In-N-Out gyorsétterem egyik bokszában, akik soha
nem rendeltek. Ők mind Csendesek voltak, akik békén hagyták, ha
nem szentelt nekik túl nagy figyelmet.
Mindez egy goletai nyilvános mosdóban változott meg tizenkét
éves korában.
Addigra megtanulta, hogy ne beszéljen a látott dolgokról, és elég
jó volt már a hallgatásban. Amikor középiskolás lett, megkérte az
anyját, hogy mostantól Alexnek hívja Galaxy helyett, és az iskolai
adatlapokat is így töltse ki. A régi iskolájában mindenki úgy ismerte,
hogy ő a rángatózós gyerek, aki magában beszél és megriad olyan
dolgoktól, amik nincsenek ott, akinek nincs apja és aki nem hasonlít
az anyjára. Egy szaktanácsadó úgy gondolta, hogy figyelemzavaros;
egy másik úgy vélte, rendszeresebb alvásra van szüksége, aztán jött
az igazgatóhelyettes, félrevonta az anyját és elmormolta, hogy Alex
talán csak egy kicsit lassú felfogású. Bizonyos bajokat nem lehet
terápiával vagy pirulával helyrehozni, tudja? Vannak átlag alatti
gyerekek, de nekik is van helyük az osztályban!
 Egy új iskola azonban újrakezdést is jelent, lehetőséget arra,
hogy szokványosabb emberré alakítsa magát.
– Nem szabad szégyellned, hogy más vagy – mondta az anyja,
amikor Alex összeszedte a bátorságát, és kérte a neve
megváltoztatását. – Nem ok nélkül neveztelek el Galaxynak.
Alex nem értett egyet ezzel. A könyvek, amiket olvasott és a
tévéműsorok, amiket nézett, többségükben azt mondták neki, hogy
minden másság oké. Hogy különbözőnek lenni nagyszerű.
Csakhogy senki sem volt annyira más, mint ő. Emellett, ha
körülnézett az álomcsapdákkal, selyemkendőkkel és a holdfényben
táncoló tündéreket ábrázoló képekkel telezsúfolt apró lakásukban,
nem tartotta valószínűnek, hogy valaha is olyan lehet, mint mindenki
más.
– Ezt talán fel tudom dolgozni.
– Rendben, ez a te választásod, és tiszteletben tartom – mondta
Mira, aztán magához rántotta a lányát, és púzós puszikat nyomott a
homlokára. – De akkor is te vagy az én kis csillagom!
Alex kiszabadult az ölelésből, és nevetett. Szinte megszédült a
megkönnyebbüléstől, és máris azon gondolkodott, hogyan tudná
rávenni az anyját, hogy vegyen neki egy új farmert.
A hetedik osztály aztán elkezdődött, és Alex arra gondolt, az új
neve valamiféle varázserővel bír. Pedig nem hozott rendbe mindent.
Még mindig nem volt menő edzőcipője, nem rágcsált ropogós
sütiket, nem vitt ebédre megfelelő szendvicset. Nem vált
varázsszóra szőkévé vagy magassá, nem lett vékonyabb a vastag
szemöldöke, éberen kellett gyomlálnia, hogy a két fél össze ne nőjön
egyetlen szemöldökfrontba. A fehér gyerekek továbbra is azt hitték,
hogy mexikói, a mexikói gyerekek pedig azt, hogy fehér, de az
osztályban minden rendben ment. Voltak, akikkel együtt ehetett
ebédidőben, és akadt egy barátja, Meagan, aki meghívta magukhoz
filmet nézni és mesterséges színezéktől csillogó, cukros
gabonapelyhet falatozni egy tálból.
A Goletába szervezett kirándulás reggelén Ms. Rosales azt
mondta nekik, hogy legyenek barátok. Meagan erre megragadta
Alex kezét, mire ő olyan elsöprő hálát érzett, hogy azt hitte, menten
kihányja a tanárok által kínált apró áfonyás muffinokat. A délelőtt
folyamán több műanyag bögre forró csokoládét ittak meg a busz
zöld műbőr ülésén szorongva. Mindkettőjük anyja szerette a
Fleetwood Macet, és amikor a busz rádiójában felhangzott a Járd a
saját utadat, együtt énekeltek vele, bár inkább csak kiabáltak és
vihogtak el-elakadó lélegzettel, miközben Cody Morgan a fülére
szorított kézzel azt visította, hogy POFA BE!
Közel három órán át utaztak a pillangórezervátumhoz, de Alex
élvezte az út minden percét. Maga a rezervátum nem volt
különlegesség: eukaliptuszfák csinos sorai szegélyezték a poros
ösvényeket, és egy idegenvezető a királylepkék étkezési és
vándorlási szokásairól beszélt. Alex megpillantott egy karcsú nőt, aki
a ligetben sétált, és akinek a karja egyetlen ínszálon lógott a teste
mellett. Gyorsan elfordította a tekintetét. Éppen időben ahhoz, hogy
láthassa, amint egy narancssárga szárny-takaró felrebben a fákról. A
királylepkék repülni kezdtek. Meagan és Alex egymás mellett ülve
fogyasztották el az ebédet a bejárat közelében lévő piknikasztalnál.
Mielőtt visszaültek a buszra, mindenki kiment a mosdókba. Ezek
alacsony kőépületek voltak nedves betonpadlóval. Meagan és Alex
öklendezni kezdett, amikor beléptek.
– Felejtsd el! – szólalt meg Meagan. – Inkább visszatartom, amíg
hazaérünk.
De Alexnek pisilnie kellett. Kiválasztotta a legtisztább bádogfülkét,
gondosan leterítette az ülőkét WC-papírral, lehúzta a farmerét – és
megdermedt. Egy hosszú pillanatig nem is értette, hogy mit lát. A vér
szinte száraz és annyira barna volt, hogy nehezen fogta fel, hogy ez
bizony vér. Megjött a menstruációja. Nem kellett volna görcsölnie is,
vagy ilyesmi? Meagannek már a nyáron megjött, és rengeteget
tudott a tamponokról, a betétekről, valamint az ibu profen
fontosságáról.
Az egyetlen jó az volt a rosszban, hogy a vér nem áztatta át a
nadrágját. De hogyan érje el, hogy ez így is maradjon a hazaút
során?
– Meagan! – kiáltotta.
Ha korábban mások is voltak a mosdóban, mostanra már
kimentek. Alex érezte, hogy közeledik a pánik. Beszélnie kell Ms.
Rosalesszel, mielőtt mindenki leül a helyére, és a busz elindul. Ő
tudni fogja, hogy mi a teendő.
Alex WC-papírt tekert a keze köré, és ezt a rögtönzött betétet
beledugta tönkrement bugyijába, majd felhúzta a nadrágját, és
kilépett a fülkéből.
Felsikoltott: egy férfi állt előtte, az arca tarka foltos a
zúzódásoktól. Alex szinte megkönnyebbült, amikor rájött, hogy
halott. Egy halott férfi a női WC-ben sokkal kevésbé ijesztő, mint egy
élő. Ökölbe szorította a kezét, és átnyomakodott rajta, pedig utált
átmenni rajtuk. Ilyenkor néha emlékképek villantak be neki, de
ezúttal csak hideg fuvallatot érzett. A vízcsapokhoz sietett, és
gyorsan megmosta a kezét. Érezte, hogy a férfi még mindig ott áll,
de nem volt hajlandó visszanézni rá a tükörből.
Ekkor azonban valami súrolta a vesetájékát, a következő
pillanatban pedig az arca a tükörhöz csapódott, és valami a
mosdókagyló pereméhez lökte a csípőjét. Érezte, hogy hideg ujjak
rángatják a nadrágja derekát.
Alex sikoltozott, hátrarúgott, szilárd testet és csontot ért. Érezte,
hogy lazul a fogás a nadrágján. Megpróbálta ellökni magát a
mosdókagylótól, közben pedig a tükörben látta, hogy kicsúszik a
hajából a kék hajcsat, és meglátta a férfit – vagy mit –, ami fogva
tartotta. Ezt nem teheted, gondolta. Nem érhetsz hozzám! Az
lehetetlen. Az tilos. A Csendesek egyszerűen nem érinthetik meg.
Aztán hirtelen arccal lefelé feküdt a betonpadlón. Érezte, hogy a
csípőjét hátrarántják, a bugyiját letépik, és valami hozzá
nyomakodik. Belé akart nyomulni. Látta, hogy egy királylepke iszik a
mosdókagyló alatti tócsából. Az egyik szárnya közömbösen meg-
meglebbent, mintha integetne neki. Alex sikított, egyre csak sikított.
Így talált rá Meagan és Ms. Rosales a mosdó padlóján: a
nadrágja a bokájáig, a bugyija a térdéig lehúzva, a combjai
összekenve vérrel, a lábai között egy vérrel átitatott WC-papír-
csomaggal. Zokogott és csapkodott, a feneke a levegőben volt.
Reszketett, de egyedül maradt.
Ms. Rosales mellette állt és sopánkodott: Alex! Édesem! De az a
dolog, ami megpróbált belé hatolni, eltűnt. Nem tudta, miért hagyta
abba, hogy miért menekült el, csak kapaszkodott a meleg és élő,
levendulaszappan illatú Ms. Rosalesbe.
A tanárnő kiküldte Meagant a helyiségből. Letörölte Alex
könnyeit, és segített neki lemosakodni. A táskájában volt tampon is,
elmagyarázta, hogyan kell betenni. Alex továbbra is remegve és
sírva követte az utasításait. Nem akart magához érni odalent. Nem
akart arra gondolni, hogy megpróbálták megerőszakolni. Ms.
Rosales mellette ült a buszon, és adott neki egy doboz gyümölcslét.
Alex hallgatta a többi gyerek nevetését és éneklését, de félt feléjük
fordulni. Félt Meaganre nézni.
Az iskolába tartó hosszú buszúton aztán az ápolónő szobájában
várakozva is csak annyit szeretett volna, hogy legyen ott az anyja,
vegye a karjába és vigye haza a biztonságos lakásukba, takargassa
be a kanapén, és hagyja rajzfilmeket nézni. Mire az anyja
megérkezett, és véget ért a suttogó tanácskozás az igazgatóval, az
iskola tanácsadójával és Ms. Rosalesszel, már üres volt minden
tanterem. Amikor Mira a visszhangzó folyosón kivezette a parkolóba,
Alex azt kívánta, bárcsak kicsi lenne még, hogy az ölében vihesse.
Hazaérve a lehető leggyorsabban lezuhanyozott. Túl
sebezhetőnek és meztelennek érezte magát. Mi lenne, ha
visszajönne az? Mi lenne, ha valami más jönne el érte? Mi
akadályozhatja meg azt, vagy bármelyiket, hogy megtalálják? Látta,
hogy át tudnak menni a falakon. Hol lehetne biztonságban?
Kiszaladt a zuhanyozóból a konyhába, és beletúrt a kacatos
fiókjukba. Hallotta, hogy az anyja telefonál a hálószobájában.
– Úgy gondolják, lehet, hogy megerőszakolták – mondta éppen
Mira. Még sírt is. – És hogy most ezt dramatizálja, kiéli… vagy nem
tudom. Nem tudom. Volt korábban az az úszóedzője is. Mindig kissé
furcsának tűnt nekem, és Alex nem szeretett az uszodába járni.
Talán történt ott valami?
Alex valóban gyűlölte az uszodát egy Csendes gyerek miatt,
akinek beszakadt a koponyája bal oldala, és mindig a rozsdás
állvány körül lézengett, amin valaha a műugrók dobbantója állt.
Addig kotorászott a fiókban, amíg megtalálta a kis piros zsebkést.
Magával vitte a zuhanyozóba, és a szappantartóra tette. Nem tudta,
hogy használna-e egy Csendes ellen, de egy kicsit jobban érezte
magát tőle. Gyorsan lefürdött, megtörülközött, pizsamát vett, majd
kiment a nappaliba, és felkuporodott a kanapéra. Nedves haját
törülközőbe csavarta. Az anyja biztosan hallotta, hogy elzárta a
zuhanyt, mert néhány pillanattal később kijött a hálószobából.
– Szia, édesem! – köszönt halkan. A szeme vöröslött. – Éhes
vagy?
Alex nem vette le a szemét a tévé képernyőjéről.
– Van igazi pizzánk?
– Én is süthetek neked pizzát. Vagy nem akarsz mandulás sajtot?
Alex nem válaszolt. Néhány perccel később hallotta, hogy az
anyja leadja a rendelést az Amicinek. A tévé előtt ettek, és Mira úgy
tett, mintha nem figyelné a lányát.
Alex addig evett, amíg megfájdult a gyomra, aztán evett még egy
kicsit. Túl késő volt már a rajzfilmekhez, már a tizenéves
varázslókról és padlásszobákban élő ikrekről szóló sorozatok
mentek, amikről az iskolában mindenki azt állította, hogy már túl
idősek hozzájuk. Kik ezek az emberek? – csodálkozott Alex. Kik
ezek a boldog, esztelen, furcsa emberek? Hogyan lehet, hogy nem
félnek?
Az anyja a pizza kemény szélét rágcsálta, aztán végül a
távirányítóért nyúlt, és megnyomta a némítás gombot.
– Kislányom – szólalt meg. – Galaxy.
– Alex.
– Alex. Akarsz velem beszélni? Beszélhetünk a történtekről?
Alex érezte, hogy a nevetés ki akar törni belőle, a torka is
megfájdult tőle. Ha kitörne, nevetés vagy sírás lenne? Beszélhetünk
a történtekről? Mit lehet erre mondani? Egy szellem megpróbált
megerőszakolni? Talán meg is erőszakolt? Nem tudhatta, milyen
mélyen kell benne lennie, hogy annak számítson. De mindegy is,
hiszen úgysem hinné el senki.
Alex a zsebkést szorongatta a pizsamája zsebében. A szíve
hirtelen meglódult. Mit mondhatott volna? Segíts! Védj meg!
Csakhogy ezt senki sem teheti meg, mert nem látják azokat, akik
bántják.
Lehet, hogy nem is valóságosak. Ez volt benne a legrosszabb. És
ha csak képzelte az egészet? Lehet, hogy megőrült. Akkor mi van?
Sikítani akart, és soha el nem hallgatni.
– Kislányom! – Az anyja szeme ismét könnybe lábadt. – Bármi
történt, nem a te hibád. Ugye, tudod? Te nem…
– Nem mehetek vissza az iskolába.
– Galaxy…
– Anya! – Alex az anyjához fordult, és megragadta a csuklóját,
hogy rá figyeljen. – Ne kényszeríts rá, anya!
Mira megpróbálta a karjába vonni Alexet.
– Ó, kis csillagom…
És Alex ekkor sikoltott. Rúgásokkal tartotta távol magától az
anyját. Kibaszott lúzer vagy!, visította újra és újra, aztán már csak az
anyja sírt, Alex pedig bezárkózott a szobájába az émelyítő
szégyenével.
Mira megengedte, hogy a lánya azon a héten otthon maradjon.
Talált egy terapeutát, elvitte hozzá, de Alex neki sem mondott
semmit.
Mira könyörgött Alexnek, próbálta megvesztegetni divatos
műkajákkal és azzal, hogy órákig tévézhet, de végül feladta, és azt
mondta: Beszélsz a terapeutával, vagy visszamész az iskolába!
Így a következő hétfőn Alex visszament a suliba. Senki sem szólt
hozzá. Alig néztek rá, és amikor a tornatermi szekrényét bekenték
spagettiszósszal, már tudta, hogy Meagan mindent elmondott.
Alex megkapta a Bloody Mary gúnynevet. Egyedül evett az
étkezdében. Senki nem választotta párnak sem a laboratóriumi, sem
a terepmunkában. Parancsszóval jelöltek ki neki párt.
Kétségbeesésében Alex elkövette azt a hibát, hogy megpróbálta
elmondani és megmagyarázni Meagannek, mi történt valójában. Már
akkor tudta, hogy hülyeség, amikor felsorolta, mit látott. Meagan
közben egyre távolabb húzódott tőle, a tekintete a semmibe merült
és fényes, barna hajának egy hosszú tincsét tekergette a
mutatóujjára. De hiába húzódott el tőle Meagan, hiába nyúlt egyre
hosszabbra a hallgatása, Alex csak beszélt tovább, mintha valahol a
szavakban lenne egy titkos kód, egy megoldókulcs, amivel
visszahozhatná azt, amit elvesztett.
Végül Meagan csak annyit mondott:
– Oké, most mennem kell.
 Aztán megtette, amit Alex tudott előre: elmondta az egészet a
többieknek, ezért sejtette, hogy csak egy beugratás, amikor Sarah
McKinney arra kérte, hogy találkozzanak a Tres Muchachosban, és
beszéljen a nagymamája szellemével. De mégis elment, mert még
reménykedett, aztán csak ült egyedül az étkezde udvarán, és
megpróbált nem sírni.
Ekkor történt, hogy Mosh kinézett rá a Pálcikás Hot Dog pultja
mellől, és megsajnálta. Mosh már végzős volt, a haját hollófeketére
festette, vagy ezer ezüstgyűrűt viselt hullafehér ujjain, és mindent
tudott a bajos csajokról. Kihívta Alexet a haverjai közé a
bevásárlóközpont parkolójába. Alex nem tudta, hogyan viselkedjen,
ezért csak álldogált zsebre tett kézzel, amíg Mosh egyik barátja oda
nem nyújtotta neki a bongot, amit körbeadogattak.
– Tizenkét éves! – figyelmeztette Mosh.
– És nagyon a padlón van, ahogy látom. De laza is, igaz?
Alex látta az iskolában, hogy az idősebbek hogyan szívják a
dzsointot vagy a cigarettát. Ő és Meagan utánozták a dohányzókat,
így legalább tudta, hogy ezt nem kell mélyen letüdőzni, mint a
cigarettát. Száját a vízipipára szorította, beszívta a füstöt, és
megpróbálta bent tartani, de azonnal köhögnie kellett. Mosh és a
barátai azért megtapsolták.
– Látod? – kérdezte Mosh barátja. – Laza a csaj! És csinos is.
– Ne légy gyökér! – intette le Mosh. – Még gyerek.
– Nem azt mondtam, hogy meg akarom baszni. Mi a neved
egyébként?
– Alex.
Mosh barátja kezet nyújtott neki. Mindkét csuklóján bőr karkötőt
viselt, alkarját ritkás, sötét szőr borította. Nem úgy nézett ki, mint a
fiú osztálytársai. Megrázta a kezét, mire a fiú rákacsintott.
– Örülök, hogy megismertelek, Alex! Len vagyok.
Órákkal később, amikor bekúszott az ágyába, álmosnak és
legyőzhetetlennek érezte magát – és rájött, hogy egyetlen halott
akármit sem látott, amióta az a füst először a tüdejébe került.
 Alex kitapasztalta, mi lehet az ellenszer. Az alkohol működött, az
oxy (oxikodon) is és bármi más is, ami oldotta a feszültségét. A
Valium volt a legjobb. Attól minden puha lett, az mindent vattába
csomagolt. A speed típusok óriási melléfogásnak bizonyultak,
különösen az Adderall – bár a Molly (MDMA) még rosszabb volt.
Amikor Alex elkövette ezt a hibát, nemcsak hogy látta a Szürkéket,
de érezte is őket, mindenfelől szivárgott felé a szomorúságuk és az
éhségük. A goletai mosdóban történt incidenshez hasonló viszont
nem fordult elő többé. A Csendesek nem tudták megérinteni, de azt
nem tudta, hogy miért nem. Viszont mindig mindenütt ott voltak.
Az új – végzős – barátaiban azt szerette a legjobban, hogy
közöttük ki is borulhatott. Nem érdekelte őket. Sőt, mulatságosnak
tartották. Ő volt a legfiatalabb, aki velük lógott, a kabalájuk.
Mindannyian nevettek, amikor láthatatlan dolgokhoz beszélt. Mosh
az olyan lányokat, mint Meagan, „szőke picsáknak” és „cuki
mutánsoknak” nevezte. Azt mondta róluk, hogy mindannyian
szánandó halacskák, akik a főáramlatban is a saját pisijüket
iszogatják. Kijelentette, hogy ölni tudna Alex fekete hajáért, és
amikor Alex azt mondta, hogy a világ tele van szellemekkel, akik
megpróbálnak átjönni ebbe a világba, Mosh csak megrázta a fejét,
és azt felelte: Meg kellene írnod ezeket a dolgokat, Alex. Esküszöm.
Egy évet mulasztott. Felfüggesztették. Pénzt lopott az anyja
pénztárcájából, aztán apróságokat a háztartásból, végül meg elvitte
a nagyapja ezüst kiddus poharát. Mira sírt, kiabált és új szabályokat
hozott. Alex mindet megszegte. Bűntudatot érzett, amiért
elszomorította az anyját, és dühös volt magára a bűntudatáért. Aztán
beleunt az egészbe, és végül már haza sem ment.
Amikor Alex tizenöt éves lett, az anyja a megtakarított pénze
maradékát arra szánta, hogy a lányát bevegyék egy veszélyeztetett
fiatalkorúaknak szervezett elrettentő-rehabilitációs programba.
Addigra Mosh elment, felvették a művészeti iskolába, és amikor
hazajött az ünnepekre, akkor sem lógott már velük. Alex egyszer
meglátta a szépségszalonban, mert még mindig feketére festette a
haját. Mosh megkérdezte, hogy megy az iskola, és amikor Alex erre
csak nevetett, a fiú mentegetőzni kezdett.
– Miről beszélsz? – állította le Alex. – Te mentettél meg!
 Mosh olyan szomorúan és szégyenkezve nézett rá, hogy Alex
gyakorlatilag kifutott miatta az üzletből. Aznap este hazament, mert
látni akarta az anyját és a saját ágyában akart aludni, de arra ébredt,
hogy két nagydarab férfi zseblámpával világít a szemébe, aztán meg
kirángatják a szobájából, miközben az anyja csak nézi és siránkozik:
– Sajnálom, kicsikém! Nem tudtam, mi mást tehetnék!
Ez a nap láthatóan a bocsánatkérések nagy napja volt.
Gyorskötözővel kötötték össze a csuklóját, mezítláb és
pizsamában dobták be egy terepjáró hátuljába. Ordítoztak vele, hogy
nem tisztel semmit, hogy összetöri az anyja szívét, de most megy
Idahoba, ott megtanulja, hogyan kell élni és jól megleckéztetik.
Csakhogy Len megmutatta Alexnek, hogyan kell megszabadulni a
gyorskötözőtől, ami a második próbálkozásra már sikerült is.
Csendesen kinyitotta a hátsó ajtót, és beszaladt két lakóház közé.
Az első ülésen a hájfejűek észre sem vették, hogy eltűnt. Hét
mérföldet gyalogolt a Baskin-Robbinsig, ahol Len dolgozott. A fiú a
műszakja után bedugta Alex felhólyagosodott lábát egy rágógumi-
fagylaltos bödönbe, beszívtak, aztán szexeltek a raktár padlóján.
Alex először egy T.G.I. Fridays üzletben dolgozott, majd egy
mexikói étteremben, ahol lekaparta a vendégek tányérján maradt
babot, mert azt minden este újra felhasználták, azután pedig egy
lézerharcos helyen, utána meg egy expressz csomagküldő
szolgálatnál. Egy délután, amikor a feladópultnál állt, egy
gesztenyebarna fürtös, csinos lány lépett be az anyjával és egy
köteg manila borítékkal. Kellett egy hosszú perc, hogy Alex rájöjjön:
Meagan az. Állt a barna köpenyében és csak nézte, ahogy Meagan
a másik alkalmazottal cseveg. Hirtelen az az érzése támadt, hogy ő
is a Csendesek közé tartozik, mivel évekkel ezelőtt meghalt abban a
mosdóban, és az emberek azóta egyszerűen átnéznek rajta.
Csakhogy mindig túlságosan be volt tépve ahhoz, hogy ezt
észrevegye. Aztán Meagan átpillantott rá a válla fölött, és ez az
izgatott, feszült pillantás elegendő volt ahhoz, hogy Alex visszatérjen
a testébe. Te látsz engem, gondolta. Szeretnéd, ha nem látnál, de
látsz.
Múltak az évek. Alex néha elgondolkodott, hogy esetleg józan
maradhatna, gondolt egy könyvre, az iskolára vagy az anyjára.
Fantáziált a tiszta ágyneműről és arról, hogy valaki betakargatja
este. Aztán megpillantott egy motorost, akinek az arcáról
lehorzsolódott a bőr, és éles kavicsok tűzdelték tele a nyers húst,
vagy egy öregasszonyt félig nyitott otthonkában az elektronikai bolt
kirakata előtt, és hagyta az egészet. Ha nem figyelte őket, valahogy
ők sem látták őt.
Addig élt így, amíg egyszer csak megjelent Hellie – az aranyos
Hellie, a lány, akit Len számítása és talán várakozása szerint utálnia
kellett volna, de ő inkább megszerette –, és szerette addig az
éjszakáig, amikor minden nagyon rosszra fordult az Epicentrumban.
Addig a reggelig, amikor Sandow dékán várta az ébredését a
kórházi szobájában.
A dékán kihúzott egy dolgozatot az aktatáskájából. Az ő régi
esszéjét, amit akkor írt, amikor még érdekelte az iskola. Nem
emlékezett, hogy mit írt benne, csak a címére: Egy nap az
életemben. Az első oldal tetején egy nagy piros F éktelenkedett,
mellette a tanári üzenet: Nem kitalált történet volt a feladat.
Sandow egy széken ült az ágya mellett, és rögtön rákérdezett:
– Még mindig látja azokat a dolgokat, amiket ebben az esszében
leírt?
Visszatért annak az éjszakának az emléke, amikor az Aurelianus
szertartás közben a Szürkék vérre vágyakozva áthatoltak a
védőkörön, és alakot öltöttek. Szinte mindent elvesztett, mielőtt
belekezdhetett volna, de valahogy kitartott, és egy kis segítséggel –
például kap egy nyári munkát, ami alatt megtanulhat tökéletes teát
főzni Belbalm professzor irodájában –, úgy gondolta, hogy még
kitarthat egy darabig. Csak hagyja békében nyugodni Tara Hutchinst.
Mire Alex végzett a Léthe Könyvtárban, már lement a nap, és az
agya is elzsibbadt. A hibát a legelején követte el azzal, hogy a
kérését nem korlátozta az angol nyelvű könyvekre, bár amikor
módosította a kérését, a könyvtár akkor is zavarba ejtően sok
nehezen elemezhető szöveget hagyott a polcon. Olyan tudományos
dolgozatokat és értekezéseket, amelyek túl tömények voltak ahhoz,
hogy kibogozza az értelmüket. Más szempontból ez megkönnyítette
a dolgát: Alex csak korlátozott számú rituálét tudott megérteni, és ez
leszűkítette a lehetőségeit. Aztán ott voltak a rítusok, amelyek a
bolygók egy bizonyos együttállását, vagy egy nap-éj egyenlőséget,
vagy egy napsütéses októberi napot követeltek meg, vagy amihez
egy yonge, hende, ful of corage 13 előbőre szükségeltetett, vagy egy
másik, amihez kevésbé zavarba ejtő, de ugyanolyan nehezen
beszerezhető száz kócsagtoll kellett.
A jól végzett munka öröme, ez volt Alex anyjának egyik kedvenc
kifejezése. A kemény munka fárasztja a lelket, a jó munka táplálja!
Alex nem volt biztos benne, hogy az anyja ezt „jó munkának”
minősítené, de még mindig jobb, mint a semmittevés. Lemásolta a
szöveget – a telefonját még fotózásra sem használhatta ebben az
épületszárnyban –, majd lezárta a könyvtárat, és lebaktatott a
lépcsőn a nappaliba.
– Szia, Dawes! – nyögte ki. Semmi válasz. – Pamela!
A szokásos helyén ült, a padlón kuporgott a zongora mellett, a
fogai között egy szövegkiemelővel. A laptopját félretette, egy halom
könyv és kartotéklap – Alex úgy gondolta, a disszertációja
fejezetcímei – vette körül.
– Hé! – próbálkozott újra. – El kell jönnöd velem valahová.
Dawes a Mimészisz és a Szekérkerék kártya alá csúsztatta Az
Eleusistól Empoliig kártyát.
– Dolgozom – morogta a szövegkiemelővel a szájában.
– El kell jönnöd velem a hullaházba.
Dawes felpillantott, és összevont szemöldökkel pislogott, mint aki
most lép ki a napfényre. Mindig egy kissé távollévőnek tűnt, amikor
szóltak hozzá, mintha éppen a megvilágosodás küszöbén állna, ami
végre – hat év után – segít neki befejezni a disszertációját. Kivette a
szájából a szövegkiemelőt, és minden teketória nélkül beletörölte
kinyúlt pulóverébe, ami a megvilágítástól függően szürke vagy
sötétkék lehetett. Vörös haját kontyba csavarta. Alex látta az állán
egy kezdődő pattanás rózsaszín körvonalát.
– Miért? – kérdezte Dawes.
– Tara Hutchins miatt.
– Sandow dékán akarja, hogy odamenj?
– További információra van szükségem – tért ki Alex. – A
jelentésemhez.
 Ezt a problémát a drága Dawes is át tudta érezni.
– Akkor hívd fel Centuriót!
– Turner nem fog velem beszélni.
Dawes végigsimított az egyik kártyája szélén. Eretnek
hermeneutika: Josephus és a csaló hatása a Bolondra. A körmét
tövig lerágta.
– Nem a fiúját gyanúsítják? – húzogatta Dawes a rojtos
pulóverujját. – Mi köze van ennek hozzánk?
– Valószínűleg semmi, de csütörtök este történt, és azt hiszem,
biztosra kell mennünk. Ezért vagyunk, nem?
Alex nem mondta ki, hogy Darlington ezt tenné. Dawes
feszengett.
– De ha Turner nyomozó…
– Turner feldughatja magának – zárta le Alex.
Fáradt volt. Nem ebédelt. Órákat pazarolt Tara Hutchinsra, és
még néhányat rá is kell pazarolnia.
Dawes az ajkát rágta, láthatóan próbálta vizualizálni az aktus
technikai részét.
– Nem is tudom…
– Neked van autód?
– Nincs. Darlingtonnak van. Volt. Bassza meg.
Egy pillanatra ott állt velük a szobában, sugárzóan és tettre
készen.
Dawes felállt, kinyitotta a hátizsákját, és kivett egy kulcscsomót,
aztán csak állt az alkonyi fényben. A tenyerében tartotta és
mérlegelt.
– Nem is tudom – ismételte.
Ezzel száz különféle dologra utalhatott. Nem tudom, hogy ez jó
ötlet-e. Nem tudom, hogy megbízhatom-e benned. Nem tudom,
hogyan fejezzem be a disszertációmat. Nem tudom, hogy elraboltad-
e tőlem a dicsőségre ítélt, tökéletes aranyifjúnkat.
– Hogyan jutunk be? – kérdezte Dawes.
– Bejutunk.
– És aztán?
Alex átadta neki a lapot, amire a jegyzeteket írta fel a
könyvtárban.
 – Ezek mind megvannak itt, igaz?
Dawes átolvasta a jegyzeteket. Nem is titkolta, hogy Alex
meglepte.
– Nem rossz.
Ne kérj bocsánatot! Csak tedd a dolgod!
Dawes megint az alsó ajkát rágta. A szája ugyanolyan színtelen
volt, mint az egész lénye. Lehet, hogy a dolgozata lecsapolta belőle
az életet.
– Nem hívhatnánk inkább taxit?
– Lehet, hogy sietve kell majd távoznunk.
Dawes felsóhajtott, és a kabátjáért nyúlt.
– Én vezetek.

12 Owen Johnson regénye (1911), amiben a titkos társaságokról is ír.

13 Fiatal, ügyes, csupa szív férfi – középangol, a Canterbury mesékből.
 8
Tél

Dawes a háztól valamivel arrébb állította le Darlington autóját.

Régi, borszínű Mercedes volt talán a nyolcvanas évekből – Alex
soha nem kérdezte. Az ülések karamellszínű bőrborítása néhol
megkopott, a varrások kissé felfeslettek. Darlington is mindig tisztán
tartotta az autót, de most makulátlan volt. Dawes keze munkája,
nem vitás.
Mintha engedélyt kért volna, Dawes várt egy kicsit, mielőtt
elfordította az indítókulcsot. Aztán a motor felmorajlott, és elindultak.
Elhagyták a campust, és felhajtottak az autópályára.
Nem beszéltek a kocsiban.
Az igazságügyi orvosszakértő irodája Farmingtonban volt,
csaknem hatvanöt kilométerre New Haventől. A hullaház, gondolta
Alex. Megyek a hullaházba. Egy Mercedesben. Fontolgatta, hogy
bekapcsolja a rádiót – régi típus, egy vörös vonal siklott végig az
állomásokon, mint ahogy az ujj követi a sorokat a könyvben –, de
aztán arra gonddolt, hogy Darlington hangját hallja majd a
hangszórókból: Kifelé a kocsimból, Stern! Ezért aztán úgy döntött, jó
neki a csend is.
Majdnem egy órába telt, hogy megtalálják a halottkémi hivatalt.
Alex nem tudta, mire számítson, de amikor odaértek, hálás volt a
ragyogó lámpákért, a nagy parkolóért és az egész irodaszerű
hangulatért.
– Most mi legyen? – kérdezte Dawes.
Alex elővette a táskájából a bekészített műanyag zacskót és a
bádogdobozt, majd a farmere hátsó zsebébe csúsztatta mindkettőt.
Kinyitotta az ajtót, levette a kabátját és a sálját, és az utasülésre
dobta.
– Mit csinálsz? – érdeklődött Dawes.
– Nem akarok diáknak látszani. Add ide a pulóveredet!
 Alex vékony, poliészter bélésű gyapjú matrózkabátot hordott,
amiről ordított, hogy egy egyetemistáé. Pontosan ezért vette meg.
Úgy tűnt, Dawes tiltakozni akar, de inkább ledobta a viharkabátját,
levette a pulóverét, és odaadta Alexnek. Megborzongott az egy szál
pólójában.
– Nem vagyok biztos benne, hogy ez jó ötlet.
– Természetesen nem az. Na, menjünk!
Alex az üvegajtókon keresztül látta, hogy lézengenek néhányan a
váróban, akik még záróra előtt szeretnék elvégezni a dolgukat. A
helyiség hátsó részében egy nő ült az íróasztalánál. Puha, barna
haja vörösnek látszott az irodai lámpák fényében.
Alex gyors üzenetet küldött Turnernek: Beszélnünk kell. Aztán
Dawes-hoz fordult:
– Várj öt percet, aztán gyere be, ülj le, és tégy úgy, mintha várnál
valakit! Ha az a nő otthagyná az íróasztalát, azonnal küldj nekem
egy SMS-t, oké?
– Mire készülsz?
– Beszélek vele.
Alex már bánta, hogy az egyik kényszerítő érméjét a halottkémre
pazarolta. A másikat nem akarta felhasználni arra, hogy túljusson a
recepción – csak akkor, ha a terve nem a reményei szerint alakul.
Haját a füle mögé simította, és a karját dörzsölve besietett a
váróba. Az íróasztal mögött egy plakát lógott EGYÜTTÉRZÉS ÉS
TISZTELET felirattal, egy kis táblán meg azt olvashatta: Moira
Adams vagyok, és örömmel segítek. Örömmel, nem boldogan. Nem
köteles boldognak lenni egy halottakkal teli épületben.
Moira felnézett, és elmosolyodott.
Volt néhány fájdalomránc a szeme körül és egy kereszt a
nyakában.
– Helló! – üdvözölte Alex, aztán látványosan, mélyen és
reszketősen felsóhajtott. – Egy… egy nyomozó azt mondta, hogy itt
megnézhetem az unokatestvéremet.
– Persze, drágám. Természetesen. Mi az unokatestvéred neve?
– Tara Anne Hutchins. – A középső nevét elég könnyű volt
megtalálni az interneten. Moira tekintete óvatos maradt. Tara
Hutchins szerepelt a hírekben, mint egy gyilkosság áldozata, és mint
ilyen, vonzza az őrülteket. – Turner nyomozó küldött ide.
A nő arckifejezése továbbra is óvatos maradt. Turner vezette a
nyomozást, így valószínűleg az ő nevét is ismerhetik a médiából.
– Jó, akkor foglalj helyet, amíg megpróbálom elérni! – mondta
Moira.
Alex felemelte a telefonját.
– Ő maga adta meg a számát! – Gyorsan beírta a szöveget:
Vegye fel MOST, Turner! Elküldte, aztán a Hívás oldalt csúsztatta a
kijelzőre, és kihangosította. – Tessék! – nyújtotta át a telefonját.
– Ne-nem lehet – dadogta a nő, de a csengőhang és Alex
várakozó arckifejezése elérte a kívánt hatást.
Moira összeszorította ajkait, és elvette Alextől a mobilt.
A hívás Turner hangpostájára ment, ahogy azt Alex előre tudta.
Abel Turner nyomozó csak akkor vette fel, ha éppen ahhoz volt
kedve, és semmiképpen nem akkor, amikor valami pisis alsóbb
évfolyamos ezt kérte, mi több, követelte!
Alex azt remélte, hogy Moira leteszi a telefont, ehelyett azonban
megköszörülte a torkát, és beszélni kezdett:
– Turner nyomozó, Moira Adams vagyok a halottkémi hivatal
ügyfélfogadásáról. Megkérem, hogy hívjon vissza minket a… – és
megadta a számát.
Alex csak abban reménykedhetett, hogy Turner nem siet
meghallgatni egy hangüzenetet, ami az ő számáról érkezett. Talán le
is törli, amilyen pitiáner.
– Tudja, Tara nagyon jó lány volt – mondta, amikor Moira
visszaadta a telefonját. – Nem érdemelte ezt.
Moira együttérzőn hümmögött.
– Fogadd részvétemet!
Mintha a forgatókönyvből olvasta volna.
– Csak imádkozni szeretnék mellette és elbúcsúzni tőle.
Moira megérintette a nyakában lógó keresztet.
– Megértem.
– Nagyon sok problémája volt, de kinek nincs? Minden hétvégén
templomba jártunk. Gondolhatja, hogy ez nem tetszett annak a
fickónak. A barátjának. – Moira most egyetértően hümmögött. –
Számít rá, hogy Turner nyomozó hamarosan visszahívja?
– Lehet, hogy most nem ér rá.
– De maguk egy órán belül bezárnak, igaz?
– A látogatók számára igen. De hétfőn visszajöhetsz, és akkor…
– Nem tudok. – Alex az íróasztal szélére ragasztott fotókat
pásztázva kiszúrt egy nőt Micimackó százholdas pagonyában. –
Ápolóképzőbe járok.
– Az Albertus Magnusba?
– Igen!
– Oda jár az unokahúgom is, Alison Adams!
– Nagyon csinos, vörös hajú lány?
– Igen! – mosolygott Moira.
– Nem hiányozhatok az órákról, mert nagyon szigorúak. Nem
hiszem, hogy valaha is voltam ilyen fáradt.
– Tudom – helyeselt Moira bánatosan. – Halálra szekálják Allie-t
is.
– Én csak… szeretném elmondani a mamámnak, hogy
elbúcsúztam tőle. Tara anyja és az apja… hát, nem voltak jóban. –
Alex csupán találgatott, de gyanította, hogy Moira Adamsnek
megvan a maga elképzelése az olyan lányokról, mint Tara Hutchins.
– Ha csak az arcát láthatnám, ha búcsút mondhatnék…
Moira habozott, majd kinyújtotta a kezét, és megszorította Alexét.
– Megkérhetek valakit, hogy vigyen le hozzá, csak készítsd elő az
igazolványodat, és… Nehéz lehet, de az ima segít.
– Az mindig! – helyeselt Alex buzgón.
Moira megnyomott egy gombot, és néhány perc múlva megjelent
egy kimerültnek látszó, kék műtősruhás halottkém. Magához intette
Alexet.
Hideg volt a kettős ajtó másik oldalán. A padlót sötétszürke, a
falakat pasztellszínű csempe fedte.
– Jelentkezzen be! – mutatott a férfi a falba illesztett panelre. –
Fényképes igazolvány kell. Mobiltelefont, kamerát és minden
hangrögzítő eszközt a kosárba. Kifelé menet visszakapja őket.
– Rendben – mondta Alex, aztán odanyújtotta a tenyerét. Az
aranyérme megcsillant a neoncsövek fényében. – Azt hiszem, ezt
elejtette.

A terem jéghideg volt és nagyobb, mint várta. És zajos is –

szintén váratlanul. Csöpögött egy csap, zümmögtek a fagyasztók,
zúgott a légkondicionáló, bár egyébként teljes csend honolt. Ez egy
olyan hely, ahol a Szürkék biztosan nem jelennek meg. A pokolba
Belbalmmal! Inkább a hullaházba megy nyári gyakorlatra.
Az asztalok és a medencék fémből készültek, mint ahogy a
fölöttük tekergőző csövek – és a fiókok is. Két falat foglaltak el ezek
a lapos téglalapok, úgy, mint az iratszekrényeken. Hellie-t is egy
ilyen helyen vagdosták fel? Pedig nála a halál oka nem volt rejtély.
Alex azt kívánta, bárcsak rajta lenne a kabátja. Vagy Dawes
viharkabátja. Vagy hogy lenne benne egy kupica vodka.
Gyorsan kellett dolgoznia. A kényszerítés körülbelül harminc
percig hat, ezalatt kellett végeznie és távoznia. Nem tartott persze
ilyen sokáig, hogy megtalálja Tarát, és bár a fiók nehezebb volt, mint
várta, simán kicsúszott.
Valahogy rosszabb másodszor is így látni a lányt: mintha már
ismernék egymást. Most azonban Alex úgy látta, hogy Tara csak a
szőke haja miatt emlékeztette Hellie-re.
Hellie erős volt. Az ő testéről a középiskolában játszott foci és
fallabda jutott eszébe, ő tudott szörfözni és gördeszkázni. Mint aki a
Seventeen magazinból lépett ki. Ennek a lánynak viszont olyan
testalkata volt, mint Alexnek: szálkás, de gyenge.
Tara térde barnásszürkére színeződött. A bikinivonal alatt
borostás volt, a borotválás okozta pörsenésektől pedig úgy nézett ki,
mintha kiütéses lenne. A csípőjén egy papagájtetoválás, alatta egy
Key West felirat kacskaringós betűkkel. Jobb karján egy csúnyán
reális leány-portré. Ki ez a lány? Unokahúg? Ő maga gyerekként?
Továbbá akadt egy kalózzászló, egy hullámokat szelő hajó és egy
Bettie Page-zombi tűsarkú cipőben és fekete fehérneműben.
Karjának belsején egy újabbnak tűnő tetoválás állt. A tinta friss és
sötét, bár a szöveg szinte olvashatatlan a fárasztó gót betűk miatt:
Inkább a halál, mint a kétely. Valami dalszöveg, de Alex nem
emlékezett, melyik bandától.
 Eltűnődött, vajon az ő tetoválásai újból megjelennek-e, ha
meghal, vagy a művei örökké a molylepkékben élnek majd.
Na de elég a bámészkodásból! Alex elővette a jegyzeteit. A
rituálé első része könnyű volt, csak kántálni kellett. Sanguis saltido –
viszont nem lehetett csak úgy kimondani a szavakat, el kellett
énekelni őket. Ezt igen illetlennek érezte ebben az üres, visszhangzó
teremben, de kénytelen volt rázendíteni: Sanguis saltido! Salire!
Saltare! A dallam nem volt fontos, csak a tempó: allegro. A második
körben jött rá, hogy a Twizzlers csoki reklámdalára énekeli a
szavakat: Oly jó rágcsálni, nyalni, csócsálni… De hát ha ez kellett,
hogy a vér táncolni kezdjen… És látta, hogy ez kell, mert Tara ajka
rózsaszínűvé vált.
Most jött a dolog rosszabbik része. A vér-kántálás csak Tara
keringésének megindítására és a hullamerevség enyhítésére kellett
abból a célból, hogy Alex megnyithassa a száját. Megfogta Tara állát
– próbálta figyelmen kívül hagyni, hogy a bőre újra meleg és
rugalmas –, és lehúzta az állkapcsát.
Kivette a farzsebéből a műanyag zacskót, abból a szkarabeuszt,
és finoman Tara nyelvére tette. Aztán előszedte a másik zsebéből a
bádogdobozt, és a benne lévő balzsammal viaszos mintákat rajzolt
Tara testére. Igyekezett nem gondolni arra, hogy halott bőrön
siklanak az ujjai. Lábak, sípcsontok, combok, gyomor, mell,
kulcscsont, aztán Tara karján le a csuklóig és a középső ujjig. Végül
a köldöktől kezdve meghúzta Tara törzsének középvonalát a torkáig,
az álláig, és a feje búbjáig.
Ekkor jött rá, hogy elfelejtett öngyújtót hozni, pedig tűzre volt
szüksége. Az ajtó mellett egy koszos fehér tábla alatt állt egy
íróasztal. A nagy fiókokat bezárták, de a keskeny felső fiók kinyílt.
Egy rózsaszínű, műanyag öngyújtó hevert egy csomag Marlboro
mellett.
Alex kivette az öngyújtót, és végigvezette a lángját a balzsammal
bekent vonalak fölött Tara testén. Eközben halvány köd jelent meg a
bőr fölött, mint amikor a napsütötte aszfalt fölött reszket és csillog a
forró levegő. Ez a hatás egyes helyeken sűrűbb volt, olyan vastag,
hogy elmosódott és rezgett; ezt látjuk, amikor átnézünk a forgó
biciklikerék küllői között.
 Alex visszatette az öngyújtót a fiókba. Kinyújtotta a kezét, és a
Tara könyöke fölötti csillámló ködbe süllyesztette. Hirtelen az utcán
volt, és gyorsan hajtotta a biciklijét. Éppen előtte váratlanul
kivágódott egy autó ajtaja. Fékezett, de nem tudott megállni, telibe
kapta az ajtót, az pedig a karját. Belehasított a fájdalom. Alex
sziszegett, visszahúzta a kezét, és úgy ölelgette, mintha az ő csontja
tört volna el és nem Taráé.
A lány fölött képződő köd minden testi sérülésének térképe volt –
villódzott, ahol tetoválták és ahol átszúrták a fülét, összesűrűsödött a
törött karja fölött, halvány spirál jelezte az arcán az ott maradt
himlőhelyet, és zavaros sötétség kavargott a mellkasát ért szúrások
felett.
Alex nem igazán talált a Léthe könyveiben útmutatót arra nézve,
hogyan bírja szóra Tarát, vagy hogy milyen módon érheti el őt a
Fátyol túloldalán – legalábbis semmi olyat, amit alkalmazni tudott
volna valamelyik társaság segítsége nélkül. Ha rá is bukkant valami
használhatóra, ezek a rituálék többségükben egyértelműen
figyelmeztették, hogy a friss halottakkal való beszélgetéssel
általában a feltámasztásukat kockáztatjuk, és ez mindig veszélyes
vállalkozás. Senkit nem lehet végleg visszahozni a Fátyol mögül,
ráadásul egy vonakodó lélek visszaerőltetése a testébe
kiszámíthatatlan reakciókat válthat ki.
A Könyv és Kígyó a nekromanciára szakosodott; számos
óvintézkedést foganatosítottak a rituáléikon, de néha még ők is
elveszítették az irányítást. Például amikor egy Szürke hozzájutott
egy élő testhez. A hetvenes évek végén megpróbálták megidézni
Jennie Cramer, a legendás New Haven Szépe szellemét; ehhez egy
camdeni kamasz lány testét használták fel, aki részegen elaludt az
autójában egy hóvihar alatt, és halálra fagyott. Ám hibáztak, és a
camdeni lányt hozták vissza, aki reszketett a hidegtől és az újonnan
meghaltak rettenetes erejétől. Áttört a Könyv és a Kígyó kapuján,
elment a Yorkside Pizzázóba, ahol megevett két pitét, majd befeküdt
az egyik kemencébe, hogy felmelegedjen. Szerencsére jelen volt a
Léthe delegáltja is, aki gyorsan karanténba helyezte a területet, és
komoly kényszerítések sorával meggyőzte a vendégeket, hogy a
lány egy művészeti performansz része. A görög tulajdonost már
nehezebben lehetett befolyásolni. Régóta magánál hordta az
édesanyjától kapott gourit – vagyis a kék „gonosz szem” amulettet,
más néven matit –, ami elrontott minden kényszerítési kísérletet. A
készpénz sokkal hatékonyabbnak bizonyult. A tulajdonos kérésére a
Léthe azt is elintézte, hogy a Yorkside Pizzázó fenntarthassa bérleti
jogát, amikor a többi kisvállalkozást arra kényszerítették a bérleti
díjak emelésével, hogy elhagyják a Yale bevásárlónegyedét, helyet
adva az előkelőbb üzleti vállalkozásoknak. Az Elm és a Broadway
kisboltjai eltűntek, megjelentek a presztízsmárkák és az üzletláncok
üzletei, de a Yorkside Pizza maradt.
Mivel Tara nem tudott beszélni, a testének kellett megtennie ezt.
Alex felfedezett egy kárfeltáró rituálét, ami egyszerűbb és könnyebb.
Ez a diagnosztizálásnál használatos vagy amikor a beteg vagy a
tanú nem tud beszélni. Girolamo Fracastoro találta ki, hogy kiderítse,
ki mérgezte meg az olasz grófnét, aki az esküvői lakoma közben
habzó szájjal összeesett.
Alex vonakodott betenni a kezét a Tara szörnyű mellkassebei
felett lebegő ködbe, de hát ezért jött ide. Nagy levegőt vett, és
előretolta a kezét.
A lány a földön feküdt, egy fiú arca nézett le rá – Lance.
Valamikor szerette, de az utóbbi időben a dolgok valahogy… Itt
elakadt a gondolat. Érezte, hogy kinyílik a szája, és valami fanyar íz
van a nyelvén. Lance mosolygott. Éppen útban voltak… Hova is?
Csak izgalmat és várakozást érzett, a világ kezdett elmosódni.
– Sajnálom – mondta Lance.
Hanyatt feküdt, és az eget bámulta. Az utcai lámpák távolinak
tűntek. Minden mozgott, és a mellette emelkedő katedrális
beleolvadt egy épületbe, ami kitakarta azt a kevéske csillagot is.
Csend honolt, de hallott valamit, talán egy sárban caplató bakancsot.
Puff – cupp, puff – cupp. Látott egy fölé magasodó testet, látta a
kést, és rájött, hogy azt a hangot a saját vére és a csontjai adják,
ahogy a penge elfűrészeli. Miért nem érzi? Mi a valóság, és mi nem
az?
– Csukd be a szemed! – szólalt meg egy ismeretlen hang.
Megtette – és eltűnt.
 Alex hátrahőkölt, tenyerét a mellére szorította. Még mindig
hallotta azt a szörnyű cuppogó hangot és érezte a mellkasán
szétterülő meleg nedvességet. De hol a fájdalom? Hogy lehet, hogy
nem fájt? Annyira elkábult? Annyira, hogy ne érezze, amikor
leszúrják? Lance először bedrogozta. Azt mondta neki, hogy
sajnálja. Biztosan ő is be volt tépve.
Tehát ez a válasz. Világos, hogy Tara és Lance összevesztek
valamin, de nem a fű miatt. Turner már bizonyára átkutatta a
lakásukat, és megtalálta azt a szart, amit használtak és árusítottak.
Alex nem tudhatta meg, mire gondolt aznap este Lance, de ha
valamiféle hallucinogén anyagot szedett, akkor gondolhatott bármire.
Lenézett Tara testére. Az utolsó pillanatokban rémületet érzett, de
fájdalmat nem. Ennek jelentenie kell valamit.
Lance börtönbe kerül. Van bizonyíték. Az a rengeteg vér… Nem,
ezt nem lehet elrejteni. Alex tudta.
A térkép még mindig izzott Tara felett. Kis sérülések. Nagyok.
Vajon mit mutatna Alex térképe? Soha nem tört csontja, nem
műtötték, a legsúlyosabb bántás pedig nem hagyott nyomot. Amikor
Hellie meghalt, az olyan volt, mintha valaki mellkason vágta volna
Alexet. Mintha felhasította volna, mint a balsafát. És ha valóban így
törénik? Ha vérezve kellett volna járnia az utcán, próbálva
összetartani a bordáit, alattuk pedig a szívét, a tüdejét és minden
részét, amit kitártak a világ elé? De nem: ami őt megtörte, az nem
hagyott nyomot, sem sebhelyet. Semmit, amire rámutathatna, és azt
mondhatná: Én így végeztem.
Kétségtelen, hogy ez Tarára is igaz volt. Több fájdalom záródott
be a testébe, mint amit egy ilyen izzó térkép kimutathatott. Ám
jóllehet a sebei nagyon különösek, nem vették ki egyetlen belső
szervét sem, és nem utaltak vérnyomok és más jelek sem mágikus
beavatkozásra. Tara azért halt meg, mert olyan hülye volt, mint Alex,
és senki sem mentette meg időben. Nem talált rá Jézusra vagy a
jógára, és senki sem ajánlott fel neki ösztöndíjat a Yale-re.
Ideje volt távozni. Megkapta a válaszait. Ennek elégnek kell
lennie ahhoz, hogy megbékítse Hellie emlékét és Darlington ítéletét
is. De valami még mindig zavarta: az ezt ismerem érzése, amit a
bűntény helyszínén érzett, és aminek semmi köze nem volt Tara
szőke hajához vagy életük szomorú párhuzamaihoz.
– Mehetünk? – kérdezte a halottkémtől, aki a sarokban álldogált
és üres tekintettel nézett a semmibe.
– Felőlem – felelte.
Alex visszatolta a fiókot.
– Azt hiszem, szeretnék aludni vagy tizennyolc órát – sóhajtott. –
Kísérjen ki, és mondja azt Moirának, hogy minden rendben!
Kinyitotta az ajtót, és egyenesen Abel Turner nyomozóba botlott.

A férfi karon fogta, visszavezette a terembe, és becsapta

mögöttük az ajtót.
– Mi a fészkes fenét képzel, mit csinál itt?!
– Hé! – szólalt meg Alex vidáman. – Ideért?
A halottkém mögöttük kóválygott.
– Nem megyünk? – kérdezte.
– Még maradunk egy percig – intette le Alex. – Turner, maga meg
engedjen el!
– Nem maga mondja meg, hogy mit csináljak. Ennek meg mi a
fene baja van?
– Csak egy kellemes estéje – felelte Alex, de a szíve a torkában
dobogott.
Abel Turner nem vesztette el a hidegvérét. Mindig mosolygott,
mindig nyugodtnak tűnt. Alex kedvelte ezt benne.
– Hozzányúlt ahhoz a lányhoz? – kérdezte a nyomozó, miközben
ujjai Alex bőrébe vájtak. – A holtteste bizonyíték, és ha babrált rajta,
az bűncselekmény!
Alex mérlegelte, hogy tökön térdelje-e Turnert, de arra jutott, nem
tehet ilyet egy zsaruval. Úgyhogy inkább elernyedt. Teljesen
elhagyta magát. Ezt a stratégiát Len mellett fejlesztette ki.
– Mi a fene? – Turner próbálta megtartani Alexet, amikor
rárogyott, de aztán elengedte. – Mi a baja?
A karjába törölte a tenyerét, mintha a lány gyengesége fertőző
lenne.
 – Sok minden – felelte Alex. Sikerült kiegyenesednie, mielőtt
valóban elesett. Ügyelt arra, hogy távol maradjon a férfitól. – Milyen
droggal üzletelt Tara és Lance?
– Már elnézést…
Lance fölötte lebegő arcára gondolt. Sajnálom. Mit vehettek be az
utolsó együtt töltött estén?
– Milyen anyag? Acid? Molly? Tudom, hogy nem csak fű.
Turner szeme összeszűkült, és régi, sima modora
visszacsusszant a helyére.
– Nem tartozik magára, mint ahogyan a többi esethez kapcsolódó
részlet sem.
– Diákoknak árulták? Vagy a társaságoknak?
– Hosszú az ügyféllista.
– Kik azok?
Turner megrázta a fejét.
– Na, menjünk! Most!
Alex karja után nyúlt, de a lány kitért.
– Maga maradhat – mondta Alex a halottkémnek. – A jóképű
Turner nyomozó fog kikísérni.
– Mit csinált vele? – morogta Turner, miközben kiléptek az
előtérbe.
– Becsicskítottam.
– Ez nem vicc, Ms. Stern.
Végigsietett a folyosón. Alex közben magyarázott:
– Én sem szórakozásból csinálom, felfogja? Nem szeretek Dante
lenni, maga meg nem szereti, hogy Centurio, mégis ez a munkánk,
amit magának kell összehangolni!
Turner egy kicsit meglepettnek tűnt. Természetesen ez nem volt
igaz, Sandow kifejezetten azt mondta neki, hogy álljon le. Hogy
maradjon nyugton. Kiléptek a váróba. Dawes nem volt már ott.
– Mondtam a barátnőjének, hogy várjon a kocsiban – közölte
Turner. – Ő legalább felismeri, ha elcseszett valamit.
Főleg azt, hogy nem figyelmeztetett. Dawes vacak őrszem volt.
Moira Adams rámosolygott az íróasztala mögül.
– Elbúcsúztál, drágám?
– Igen, el. Köszönöm – bólintott Alex.
 – Imádkozom majd a családotokért. Jó éjszakát, Turner nyomozó!
– Őt is becsicskította? – kérdezte Turner, miközben kiléptek a
hidegbe.
Alex fázósan megdörzsölte a karját. Hiányolta a kabátját.
– Nem kellett.
– Mondtam Sandow-nak, hogy folyamatosan tájékoztatom. Ha azt
gondolnám, hogy a gondjaiba vett ifjú pszichopaták közül
bármelyiknek is köze lehet ehhez, a nyomában lennék.
Alex ezt el is hitte neki.
– Lehet, hogy vannak dolgok, amiket nem lát.
– Itt nincs mit látni. A lány fiúját a helyszín közelében tartóztatták
le. A szomszédaik az elmúlt hetekben folyton csúnya
veszekedéseket hallottak. A vérnyomok bizonyítékként kötik a fiút a
bűncselekményhez. Erős hallucinogéneket találtunk a
szervezetében…
– Pontosan miket?
– Még nem tudjuk biztosan.
Alex tartózkodott minden hallucinogéntől, miután rájött, hogy azok
még rémisztőbbé teszik a Szürkéket, de sokak kezét fogta jó és
rossz tripek során – olyan gombával viszont még nem találkozott,
aminek a hatása alatt ne érzékelné, hogy halálra szurkálják.
– Azt akarja, hogy megússza a fiú? – kérdezte Turner.
– Micsoda?
A kérdés megdöbbentette Alexet.
– Megbolygatta a holttestet. Tara holtteste bizonyíték. Ha bekavar
nekem ebben az ügyben, az azt jelentheti, hogy Lance Gressang
büntetlenül megússza. Azt szeretné?
– Nem – felelte Alex. – Nem úszhatja meg.
Turner bólintott.
– Helyes.
A hidegben álltak. Alex észrevette a régi Mercedest a majdnem
üres parkolóban. Dawes arca elkenődött folt volt a szélvédő mögött.
Felemelte a kezét, Alex pedig rájött, hogy ez egy suta integetés.
Köszönöm, Pammie. Már régen el kellett volna engednie ezt az
egészet. De miért nem tette?
Megpróbálkozott még egy játékkal.
 – Csak egy nevet mondjon! A Léthe úgyis megtudja végül. Ha a
társaságok illegális szereket használnak, azt nekünk tudnunk kell. –
És folytathatjuk a sort az emberrablással és a bennfentes
kereskedéssel. Ja, és a felvágni valakit, hogy a belső szerveiből
jósolhassunk, az testi sértésnek számít? Egy teljesen új szakasz
kellene a büntető törvénykönyvükbe, hogy lefedjék mindazt, amit a
társaságok elkövetnek. – Mi kivizsgálhatjuk anélkül, hogy
akadályoznánk a gyilkossági nyomozást.
Turner felsóhajtott, lehelete fehér pára lett a hidegben.
– Csak egy társaság egy tagjának a neve volt a telefonjában.
Tripp Helmuth. És most tisztázzuk, hogy mi a…
– Tegnap este láttam őt. Csontos. Az ajtót őrizte a béljóslás
idején.
– Ezt állította ő is. Egész éjjel ott tartózkodott?
– Nem tudom – ismerte be Alex.
Trippet kiállították a folyosóra, hogy őrködjön, bár miután
elkezdődik egy rituálé, már nincs ki-be mászkálás csak akkor, ha
valaki elájul vagy rosszul lesz, vagy ha be kell vinni valamit a
Haruspexnek. Alex úgy emlékezett, hallotta néhányszor kinyílni és
becsukódni az ajtót, de nem volt biztos ebben. Lefoglalta az
aggodalom a krétakör miatt, meg az igyekezet, hogy ne hányjon.
Mindenesetre nem túl valószínű, hogy Tripp kilopakodott a rituálé
közben, elfutott a Payne Whitney-ig, meggyilkolta Tarát, és visszatért
az őrhelyére úgy, hogy senki sem vette észre. És egyébként is:
miféle gyilkosságig fajuló vitája lehetett volna Tarával? Tripp elég
gazdag ahhoz, hogy kivásárolja magát bármilyen bajból, amibe Tara
vagy a barátja megpróbálhatta belerángatni, ráadásul Alex nem
Tripp arcát és kését látta a lány felett lebegni, hanem Lance-ét.
– Ne beszéljen vele! – figyelmeztette Turner. – Megküldöm
magának és a dékánnak az információt, ha igazoltuk az alibijét.
Tartsa magát távol a bűnügyemtől!
– És a karrierjétől?
– Úgy van. Ha még egyszer ott találom, ahol nem kéne lennie, a
helyszínen letartóztatom.
Alex nem tudta visszatartani a feltörő sötét nevetést.
 – Nem fog letartóztatni, Turner nyomozó. A legkevésbé sem
szeretné, hogy ott legyek a rendőrségen és locsogjak. Piszkos alak
vagyok, a Léthe is piszkos ügy, és maga csak annyit akar, hogy úgy
gázoljon át ezen az egészen, hogy ne piszkítsa össze a drága
cipőjét.
Turner hosszan, rezzenéstelenül nézte.
– Nem tudom, hogyan került ide, Ms. Stern, de azt igen, mi a
különbség a minőségi áru és aközött, ami a cipőm talpára ragad.
Maga határozottan nem minőségi áru.
– Köszönöm a beszélgetést, Turner. – Alex meghajolt, és érezte,
hogy hullámokban válik le róla valamiféle nyugtalanító szag. A
legkedvesebb, legmelegebb mosollyal nézett a férfira. – És ne
markoljon meg így többé! Lehet, hogy szar vagyok, de az a fajta, ami
ragad.
 9
Tél

Alex a teológiai iskola közelében, az egyetemi gettó egy szomorú,

patkó alakú bérháza mellett tette ki Dawest. Nem akarta Alexre bízni
az autót, de véleményeznie kellett néhány dolgozatot – és így is
késésben volt –, ezért Alex felajánlotta, hogy visszaviszi a
Mercedest Darlington házához. Dawes legszívesebben
visszautasította volna az ajánlatot, hogy ott egye meg a fene a
dolgozatokat.
– Vezess óvatosan, és ne… Nem szabad…
Ekkor azonban elbizonytalanodott, és Alex meglepődve értette
meg, hogy Dawes-nak engednie kell. Dante szolgálja Vergiliust, és
Oculus mindkettőjüket. És valamennyien szolgálják a Léthét. Dawes
bólintott, és megint bólintott, és csak bólogatott, amíg kiszállt a
kocsiból, és amíg végigment a járdán a lakásáig, mint aki minden
lépését jóváhagyta.
Darlington háza Westville-ben állt, néhány mérföldre az
egyetemtől. Ez volt az a Connecticut, amiről Alex álmodott –
farmépületek farmok nélkül, masszív, vörös téglás koloniál stílusú
házak fekete ajtókkal és csinos fehér szegélyekkel, minden házban
fatüzelésű kandalló, mindenütt gondosan nyírt pázsit. Az ablakok
mintha befelé, egy jobb életre nyílnának, aranyfényben izzottak az
éjszakában, a konyhákban finomságok rotyogtak a tűzhelyeken, az
ebédlőasztalon szétszórva a színes ceruzák… Itt senki nem húzta
be a függönyöket: fény, meleg és jólét ömlött ki a sötétbe, mintha
ezek a bolond népek nem tudnák, milyen vonzó lehet az ilyen bőség,
mintha csak kitárnák a fényben úszó ajtókat, hogy bármelyik éhes
lány bemehessen.
Alex nem sokat vezetett, amióta elhagyta Los Angelest, így aztán
jó érzés volt beülni egy autóba, még ha rettegett is, hogy
megkarcolja. A telefonján nézte a térképet, ennek ellenére
eltévesztette a Darlington házához vezető bekötőutat, és kétszer is
vissza kellett tolatnia, mire észrevette a vastag kőoszlopokat,
amelyek a Fekete Szil bejáratát jelölték. A behajtót szegélyező
lámpák égtek, fényköreikben a kopár faágak puhának és
barátságosnak tűntek, akár egy téli képeslapon. Feltűnt előtte a
robusztus ház. Beletaposott a fékbe.
Világos volt a konyhaablak, mint egy jelzőfény, és egy másik
ablak is fent a toronyban – Darlington hálószobája. Eszébe jutott,
ahogy hozzábújt, a keskeny ablak homályos ablaktáblái, alatta pedig
a fekete ágak tengere, a sötét erdő, ami a Fekete Szilt elválasztotta
a kinti világtól.
Alex sietve lekapcsolta a fényszórókat, és leállította a motort. Ha
van itt valaki – vagy valami –, nem akarta elijeszteni.
Csizmás léptei lehetetlenül zajosnak hangzottak a kavicsos úton,
de nem lopakodott – nem, nem lopakodott, csak sétált a konyha
ajtaja felé. A kulcsok a kezében voltak. Itt szívesen látták.
Lehet, hogy az anyja vagy az apja, mondta magának. Nem tudott
sokat Darlington családjáról, de biztosan volt neki. Vagy egy rokona.
Vagy valaki, akit Sandow felbérelt, hogy vigyázzon a házra, Dawes
távollétében.
Ezek mind valószínűbbnek tűntek, mint az, hogy… ő van itt.
Alexnek úgy dobogott a szíve, úgy dübörgött a mellkasában, hogy
meg kellett állnia az ajtó előtt, és kényszerítenie kellett magát, hogy
egyenletesen lélegezzen. Itt van. Ez a gondolat úgy húzta magával,
mint egy kezébe csimpaszkodó gyerek.
Benézett az ablakon, óvatosan a sötétben maradva. A konyhában
minden meleg színű fa és mintás kék csempe – porcelán Delft –, egy
nagy téglakandalló mellett pedig felakasztott rézedények csillogtak.
A konyhaasztalon nagy halom levél hevert, mintha valaki éppen
most válogatná szét. Itt van.
Alex arra gondolt, hogy bekopog, de végül inkább a kulcsokkal
próbálkozott. A második megfordult a zárban. Belépett, és halkan
becsukta maga mögött az ajtót. A konyha vidám fénye meleg volt,
barátságos, visszaverődött a lapos rézserpenyőkről, és megpihent
az ötvenes években épített kályha krémes-zöld zománcos csempéin.
– Helló? – köszönt, de inkább csak lehelte.
 A pultra ejtett kulcsok csörömpölése váratlanul hangos zajjal járt.
Alex bűntudatosan állt a konyha közepén, várta, hogy valaki – vagy
maga a ház – megfenyítse. De ez nem olyan ház volt, mint az
Orange Street-i kúria a reménykedő csikorgásaival és a rosszalló
sóhajaival. Ennek Darlington adta az életet, nélküle a ház
hatalmasnak és üresnek, zátonyra futott hajónak érezte magát.
A Rosenfeld Hallban töltött éjszaka óta Alex bízott benne, hogy
ez az egész csak egy vizsga, amit a Léthe Ház minden inasának le
kell tennie, és hogy Dawes, Sandow és Turner be volt avatva ebbe,
Darlington pedig a második emeleti hálószobában bujkál előle.
Meghallotta, hogy autó érkezik a kocsifelhajtóra, hirtelen felrohant a
lépcsőn, azóta meg ott ácsorog a sötétben, és várja, hogy Alex
elmenjen. A gyilkosság is része lehet ennek. Nem is volt halott lány.
Tara Hutchins személyesen fog letáncolni a lépcsőn, amikor véget ér
ez az egész. Csak arról akartak meggyőződni, hogy Alex képes
egyedül is kezelni valami komoly dolgot.
Képtelenség. Ennek ellenére a hang megmakacsolta magát: Itt
van.
Sandow azt mondta, hogy Darlington még életben lehet, és
visszahozhatják, csak meg kell várniuk az újholdat, alkalmazniuk kell
a megfelelő varázslatot, és minden úgy lesz, ahogy azelőtt. De
Darlington talán magától is megtalálta a visszautat. Bármire képes
volt. Még erre is.
Alex beljebb óvakodott a házba. A külső lámpák fénye sárgás
homályként vetült a szobákra – és a tálalóhelyiség étkészletekkel és
poharakkal rakott fehér szekrényeire; a nagy hűtőkamra fémajtajára,
ami a hullaházat juttatta eszébe; az ünnepélyes ebédlőasztalra,
aminek tükrös fényű felülete olyan, mint egy sötét tó a csendes
tisztáson; és a hatalmas nappali nagy, fekete ablakaira, amik a kert
homályos formáira, a sövényekre és a csontvázcsupasz fákra
néztek. A nagy nappali mellett egy másik, egy kisebb nappali is
helyet kapott méretes kanapékkal, tévével, játékkonzolokkal. Len
elélvezett volna a képernyő méretétől. Pontosan olyan szoba volt,
amilyet szeretett volna – talán ez az egyetlen közös Darlingtonban
és benne. Na, nem az egyetlen…
 Az emeleti szobák nagy részét lezárták. Itt fogyott el a pénzem –
magyarázta Darlington, és megfogta Alex vállát, amikor tovább akart
menni. A ház olyan volt, mint egy test, ami a túlélése érdekében
elzárta a keringési rendszerét a létfontosságú szerveket leszámítva.
A hajdani bálteremből egyfajta rögtönzött tornaterem lett. A
mennyezetről egy bokszzsák függött. A nagy fémsúlyzókat, a
medicinlabdákat és a vívótőröket a fal mellé és a falra helyezték, a
nehéz edzőgépek az ablakok előtt gubbasztottak, mint gigantikus
rovarok.
Alex felment a legfelső emeletre, és végighaladt a folyosón.
Darlington szobájának ajtaja nyitva állt.
Itt van. Ismét bizonyosan érezte, de ezúttal rosszabb volt.
Darlington égve hagyta neki a lámpát. Azt akarta, hogy megtalálja.
Az ágyán ül, hosszú lábát keresztbe vetve, egy könyv fölé hajol,
sötét haja a homlokába hullik. Felnéz, összefonja a karját. Már ideje
volt!
Alex legszívesebben futott volna a kivilágított ajtókeret felé, de
kényszerítette magát, hogy kimért lépésekkel közeledjen, ahogy a
menyasszony az oltárhoz. Közben a bizonyossága lassan
elszivárgott, és az ujjongó Itt van, itt van refrén lépésről lépésre
könyörgéssé változott: Légy itt, légy itt, légy itt!
Ám a szoba üres volt. És kicsi is, az Il Bastone szobáihoz mérve.
A különös, kerek helyiséget nyilvánvalóan nem hálószobának
szánták, sokkal inkább egy szerzetes cellájára emlékeztetett.
Pontosan úgy nézett ki, ahogy utoljára látta: az íróasztalt az egyik
ívelt falhoz tolták, fölé pedig egy hullámvasút újságból kivágott,
megsárgult fényképét ragasztották, mintha csak ott felejtették volna.
Mellette egy minihűtőszekrény állt – mert Darlington természetesen
nem hagyta abba az olvasást vagy a munkát, hogy lemenjen ételért
a földszintre, az ablaknál meg egy magas támlájú szék árválkodott,
hogy ott olvasgasson. Polcok nem voltak, a könyvek különböző
magasságú halmokban álltak, mintha színes téglákkal falazta volna
be magát. Az asztali lámpa fényköre egy nyitott könyvre vetült:
Meditációk a tarot-ról: Utazás a keresztény hermeticizmusba. 14
 Dawes. Dawes járt itt, megnézte, rendben van-e a ház, behozta a
leveleket, és elvitte az autót. Dawes jött fel ebbe a szobába tanulni.
Hogy közelebb legyen hozzá. Talán hogy itt várja. Telefonáltak neki,
és hirtelen kellett távoznia. Égve hagyta a villanyt, feltételezve, hogy
még aznap este visszajön, és rendet rak. De Alex hozta vissza a
kocsit. Ez ilyen egyszerű.
Darlington nem volt Spanyolországban.
Sem otthon. És nem is jött haza.
És mindez Alex hibája.
A szeme sarkából látta, hogy valami fehér villan át a sötéten.
Hátralépett, amivel ledöntött egy könyvoszlopot. Káromkodott. Csak
Cosmo volt az, Darlington macskája.
A macska felugrott az íróasztalra, és az asztali lámpát bökdösve
melegedett. Alex magában csak Bowie Macskának nevezte a
körülrajzolt szeme és a sávos fehér szőre miatt, ami úgy nézett ki,
mint David Bowie parókája a Labirintus című filmben. Hülyén
szeretetéhes volt – csak ki kellett nyújtania a kezét, és a macska
máris hozzátörleszkedett.
Alex leült Darlington keskeny ágyának szélére. Szépen
bevetették, valószínűleg Dawes. Ő is itt ült? Itt aludt?
Alexnek eszébe jutott Darlington finom lába és a sikolya, amikor
eltűnt. Leengedte a kezét, és odaintett a macskának.
– Hé, Cosmo!
A macska csak nézte nem egyforma szemeivel; bal pupillája
fekete volt, mint a tinta.
– Na, Cosmo! Nem akartam, hogy ez történjen. Tényleg.
Cosmo odaballagott hozzá. Amikor kis, sima szőrű feje hozzáért
Alex ujjaihoz, a lány sírni kezdett.

Alex Darlington ágyában aludt, és arról álmodott, hogy a fiú

hátulról hozzásimul a keskeny matracon. Magához húzza, ujjai a
hasába mélyednek, és… karmokat érzett a végükön. Az idők végéig
szolgálni foglak – súgta a fülébe. És szeretni – nevetett a lány, mert
álmában merész volt, nem félt. De a fiú csak annyit mondott: Ez nem
ugyanaz.
 Alex felriadt, hirtelen felült, és kibámult a tető éles gerincére, és
az ablakon túl a fákra, amelyek csíkos árnyékokat vetettek a
mennyezetre a zord téli napsütésben. Nem mert a termosztáttal
babrálni, inkább összeszedte Darlington három pulóverét és egy
csúnya barna kalapját, amit a komódja tetején tartott, de soha nem
látta, hogy viselné. Elrendezte az ágyat, majd lement a földszintre,
hogy megtöltse Cosmo vizesedényét, és egyen némi flancos magos-
füves száraz gabonapelyhet a kamrában talált dobozból.
Alex elővette a laptopját a táskájából, és kiment a napos-poros
télikertbe, ami az első emelet ablakos oldalát foglalta el. Kinézett a
hátsó udvarra. A domboldalon egy túlnőtt ágakkal zsúfolt
sövénylabirintusra látott, a közepén valami szobor vagy szökőkút
állt. Nem tudta, meddig terjed a birtok, de érdekelte, hogy az
Arlington család a domb mekkora részét tulajdonolja.
Közel két órába telt, amíg megírta a Tara Hutchins-gyilkosságról
szóló jelentését. A halál oka. A halál ideje. A Szürkék viselkedése a
Koponya és Csontok jóslásrituáléja alatt. Itt egy kicsit habozott, de a
Léthe azért hozta őt ide, mert látta őket, és semmi oka nem volt
hazudni. Leírta a halottkémtől és a Turner Centuriótól szerzett
információkat, megemlítve Tripp nevét és Turner azon
meggyőződését, hogy a Csontosok nem érintettek az ügyben.
Remélte, hogy Turner nem beszél majd a hullaházban tett
látogatásáról.
Az incidenst leíró jelentés végén volt egy „Megállapítások” című
szakasz. Alex sokáig gondolkodott rajta, keze oda sem figyelve
simogatta Cosmo bundáját, aki erre dorombolt mellette a régi
kétüléses kanapén. Végül úgy döntött, nem szól arról a furcsa
érzésről, ami elfogta a tetthelyen, sem a gyanújáról, hogy Tara és
Lance valószínűleg üzletelt több társaság tagjaival is. Centurio majd
tájékoztatja Dantét a megállapításairól, de jelenleg minden
bizonyíték arra utal, hogy a bűntényt Tara barátja követte el erős
hallucinogén anyagok hatása alatt, és az eset nincs kapcsolatban a
Léthével vagy a Fátyol Házaival. Kétszer is átolvasta a jelentést,
kitette az írásjeleket, és próbálta megadni neki a lehető
legdarlingtonosabb hangzást. Végül elküldte Sandow-nak és
másolatban Dawesnak is.
 Cosmo panaszosan nyávogott utána, amikor kilépett a konyha
ajtaján, Alexnek azonban jó érzés volt maga mögött hagyni a házat,
és belélegezni a jeges levegőt. Az ég élénkkék és felhőtlen volt, az
autóbehajtó kavicsburkolata csillogott. Beállt a Mercedesszel a
garázsba, majd kisétált a bekötőút végéig, és hívott egy taxit.
Később is visszaadhatja a kulcsokat Dawesnak.
Ha a szobatársai megkérdeznék, hol töltötte az éjszakát, annyit
mond majd, hogy Darlingtonéknál. Családi vészhelyzet. Ez az ürügy
már rég vékonyra kopott, de mostantól úgyis kevesebb lesz az
éjszakai kimaradás és az indokolatlan hiányzás. Tara gondoskodott
erről. Lance büntetést kap, és Alexet sem gyötri a lelkiismerete –
legalábbis ezért nem. Ma este elszopogat egy sört, amíg a
szobatársa a „jégcsatorna” igénybevételével seggrészegre issza
magát borsmentapálinkával az Omega Leolvadáson, holnap pedig
megpróbálja utolérni magát az olvasásban.
Alex szólt a sofőrnek, hogy az Elm Street elegáns miniáruháza
előtt tegye ki. Már bent állt az üzletben, amikor rájött, hogy még
mindig Darlington kalapját viseli. Lekapta a fejéről, de aztán
visszatette. Hideg volt. Nem lehetett szentimentális egy kalap miatt.
Megpakolta a kosarát Chex Mixszel, Twizzlersszel és savanyú
gumicukorral. Nem lett volna szabad ennyit költenie, de a gyorskaja
kényelmére vágyott. Belenyúlt az italos hűtőbe, megfogott egy még
nem lejárt csokoládés tejet, és megérezte, hogy valami súrolja a
kezét – pontosabban hogy ujjbegyek simogatják a kézfejét.
Alex visszarántotta a karját, és a mellkasához szorította a kezét,
mintha megégette volna. Zajosan becsapta a szekrény ajtaját, a
szíve vadul dobogott. Hátrébb lépett, és várta, hogy valami kitörjön a
szekrényből, de semmi nem történt. Zavartan nézett körül.
Egy kis kerek szemüveget és sötétkék Yale-pulóvert viselő srác őt
nézte. Lehajolt, hogy felvegye a bevásárlókosarát. A mozdulat
takarásában lehunyta a szemét és mélyet lélegzett. Képzelődés.
Kialvatlanság. Általános felajzottság. A fenébe is, egy patkány
lehetett! De azért beugrik az Odúba. Éppen az utca túloldalán van.
Átjut a védelmen, hogy összeszedhesse a gondolatait egy Szürke-
mentes helyen.
 Megfogta a kosarát és felállt. A kerek szemüveges srác közben
odaállt mellé, egy kicsit túl közel is. Alex nem látta a szemét, csak a
lencsékről visszaverődő fényt. A fiú elmosolyodott, és Alex
észrevette, hogy valami megmozdult a szája sarkában: egy rovar
fekete csápja integetett. Aztán a bogár, amit a fiú afféle
rágódohányként eddig bent tartott a szájában, kimászott az arcára.
Lehullott az ajkáról, Alex pedig egy elfojtott sikoltással hátraugrott.
De lassú volt. A kék pulóveres lény megragadta a tarkóját, és
bevágta a fejét a hűtőszekrény ajtajába. Az üveg széttört. Alex
érezte, hogy a szilánkok a bőrébe vájnak. Meleg vér csorgott az
arcán. A lény elrántotta az ajtótól, és a földre dobta. Nem érhetsz
hozzám! Nem szabad! Annyi év és annyi borzalom után most is ez a
gyerekes butaság volt a válasza.
Próbált lábra állni. A pénztárosnő sikoltozott, a férje tágra nyílt
szemmel lépett elő a hátsó szobából. A szemüveges fiú közeledett.
Nem ember volt. Egy Szürke. De mi vonzotta ide, és mi segített neki
átjutni? És miért nem olyan, mint minden Szürke? A bőre már nem
tűnt emberinek. Sima, üvegszerű jellege volt, amin keresztül láthatta
az ereit és homályosan a csontokat is. A Fátyol bűze áradt belőle.
Alex beletúrt a zsebébe, de ezúttal elfelejtett felszerelkezni
temetői földdel. Pedig mindig volt nála valamennyi – minden
eshetőségre.
– Bátorság! Senki sem halhatatlan! – kiáltotta a halál igéit, amit
mindennap elmondott magában, amióta Darlington megtanította
neki. De a lény nem mutatta a szorongás vagy a zavarodottság
semmi jelét.
Az üzlet tulajdonosai ordítoztak, az egyikük telefonnal a kezében.
Igen, hívd már a rendőrséget! De azok rá ordítottak, nem a lényre.
Azt nem láthatták. Csak egy lányt néztek, aki összetöri a
hűtőszekrényüket és szétveri az üzletüket.
Alex végre felállt. El kell jutnia az Odúba. Kicsapta az ajtót, és
kiugrott a járdára.
– Hé! – kiáltott rá egy zöld kabátos lány, mert beleütközött.
Az üzlet tulajdonosa követte, és kiabált, hogy valaki állítsa meg.
Alex hátrapillantott. A szemüveges lény elsiklott a tulajdonos
mellett, majd mintha átugrott volna a tömegen. Ujjai összezárultak
Alex torkán. A lány botladozva lelépett a járdáról az úttestre. Az
autók dudáltak. Hallotta a gumik sikolyát. Nem kapott levegőt.
Meglátta Jonas Reedet a sarkon, őt bámulta. Együtt jártak
angolra. Eszébe jutott Meagan megdöbbent arca, ahogy a
meglepetést felváltja rajta az undor. Hallotta, ahogy Ms. Rosales
felnyög: Alex! Édesem! Itt fog megfulladni az utca közepén, és senki
sem látja, senki sem tudja megakadályozni.
– Bátorság! – próbálta kinyögni, de csak egy reszelős hörgésre
futotta. Kétségbeesetten nézett körül, a szeme könnyezett, a vér az
arcába tolult. Most már nem tudnak hozzád férni – ígérte Darlington.
Akkor is tudta, hogy ez nem igaz, de elhitette magával, hogy tényleg
kap védelmet, mert ez tette elviselhetővé ezt az egészet.
Ujjai a lény bőrét kaparászták; kemény és csúszós volt, mint az
üveg. Az áttetsző húson át látta, hogy valami feltolul a torkába,
valami homályos, sötétvörös anyag. Ajkai szétváltak, a nyaka
előrebillent, és Alex akarata ellenére hirtelen beszívta a levegőt és
vele együtt a vörös port is, amit a lény fújt az arcába. A fájdalom
belehasított a mellkasába, amikor az a valami behatolt a tüdejébe.
Megpróbált köhögni, de a lény a vállán ült és a térdével szorította.
Hiába próbálta lerázni magáról.
Az emberek kiabáltak. Alex hallotta a közeledő mentőautó
szirénáját, de tudta, hogy túl későn érkezik. Itt hal meg Darlington
hülye kalapjában, aki talán ott vár rá a Fátyol másik oldalán Hellie-
vel. És Lennel. És az összes többivel.
A világ feketén lüktetett – aztán egyszer csak Alex újra tudott
mozogni. A súly eltűnt a válláról. Hörögve kiengedte a levegőt, talpra
szökkent, kezét a mellére szorította, és próbált lélegzethez jutni.
Hová tűnt a szörny? Felnézett.
Magasan a kereszteződés fölött a szemüveges rém küzdött
valamivel. Nem: valakivel. Egy Szürkével. A Vőlegény volt az, New
Haven kedvenc öngyilkos-gyilkosa elegáns öltönyben és a
némafilmcsillagok brillantinos hajával. A szemüveges lény a
hajtókájába kapaszkodott, ő meg kissé villódzott a napsütésben,
ahogy dulakodtak a levegőben. Nekicsapódtak egy utcai lámpának,
ami ettől életre kelt, majd elaludt, átrepültek egy épület falán, majd
vissza ugyancsak a falon át. Az egész utca reszketni látszott, mintha
a mennydörgéstől remegne, de Alex tudta, hogy ezt csak ő hallja.
Fékcsikorgás hasított a zajba. Egy rendőrautó állt meg feljebb a
York Streeten, mögötte egy mentőautó. Alex vetett egy utolsó
pillantást a Vőlegény arcára – a szája grimaszba torzult, ahogy az
öklével az ellenfelére sújtott –, aztán átvágott a kereszteződésen.
A mellkasában megmaradt a fájdalom, apró robbanásokban tört
ki, mint a tűzijáték. Valami történt vele, valami rossz, és nem tudta,
meddig őrzi meg az öntudatát. Csak azt tudta, hogy el kell jutnia az
Odúba az emeletre, a Léthe titkos szobáinak biztonságába, mert
lehet, hogy újabb Szürkék és újabb szörnyek is érkeznek. De mit
tehetnek? És mit nem tehetnek meg? Át kellett jutnia a házőrző
védelmen.
Hátranézett a válla fölött, és látta, hogy egy mentős fut utána.
Felugrott a járdára, és a sarkon befordult a sikátorba. A férfi a
nyomában volt, de egy mentős nem tudná megvédeni. Meghalna, ha
ő venné a gondozásába, ezt biztosan tudta. Beugrott balra a
kapualjba, ahol a férfi már nem láthatta.
– Én vagyok! – kiáltotta az Odú felé, fohászkodva, hogy ismerje
meg.
Az ajtó kinyílt, a lépcsők elé gördültek, és behúzták a házba.
Megpróbált felmenni, de térdre bukott. Az előtér szaga általában
megnyugtatta – télen az égő fa, a lassan sülő áfonyás sütemény, a
forralt bor illata –, de most összerándult a gyomra. Ez
természetellenes. A kinti sikátor szemétszaga legalább valóságos.
Ez a hamisan idilli szag már túl sok volt neki. A szervezete nem bírt
el több varázslatot. Egyik kezével megragadta a vaskorlátot, a
másikkal pedig a kőlépcső peremére támaszkodott, és feltolta
magát. Foltokat látott a betonon, fekete csillagok virágoztak a lépcső
kis zuzmótelepein. Nem: az ajkáról csöpögött oda a vére.
Eluralkodott rajta a pánik. Megint ott volt a nyilvános WC
padlóján. A sérült királylepke csapott egyet az ép szárnyával.
Menj fel! A vér idevonzza őket. Ez Darlington hangja a fejében. A
Szürkék átléphetik a határt, ha nagyon akarnak valamit. Mi lesz, ha
az Odú védelme nem tart ki? Mi van, ha a védelmet nem úgy
építették ki, hogy távol tarthassa az ilyen szörnyetegeket? Úgy tűnt,
a Vőlegény győzött. És mi van, ha ő győzött? Ki mondja, hogy ő
gyengédebb lesz, mint az a szemüveges? Csak mert egyáltalán nem
tűnt gyengédnek.
A telefonján üzent Dawesnak: S. O. S. 911. Valószínűleg létezik
valamilyen kód, ami azt jelenti, hogy ömlik a szájából a vér, de
Dawes-nak ez is megteszi.
Ha Dawes az Il Bastonéban van és nem itt, az Odúban, Alex
ezen a lépcsőn fog meghalni. Tisztán látta a doktoriját író diákot,
ahogy az Orange Street-i kúria nappalijában ül körülötte a
jegyzetcédulákkal, amiket a fejezetek rendezéséhez használt. Előtte
a tarot-kártya lapjai, amelyek mindegyike valami katasztrófát vagy
kudarcot jelez. Az Értelmetlenség Királynője egy lány, feje fölött
húsvágó bárddal. Az Adós egy összetört fiú egy szikla alatt. A Diák
maga Dawes a saját keze által készített ketrecben. És eközben Alex
elvérzik egy mérföldre onnan.
Felhúzta magát a következő lépcsőfokra. Be kell jutnia az ajtók
mögé, a védett házak matrjoska babák biztonságába. Az Odúba.
Ahol apró állatok bújnak a föld alá.
A hányinger hulláma tört rá. Öklendezett, és a szájából fekete
eperög fröccsent ki – ami mozgott a lépcsőn. Aztán meglátta a
bogarak nedves, fényes hátát. Skarabeuszok. Az irizáló páncéljuk
darabjai megcsillantak a vérben és a nyálkában, ami feltört belőle.
Áttolta magát a mocskon, de megint öklendezni kezdett, miközben
az elméje megpróbálta értelmezni a történteket. Mit akart tőle az a
lény? Valaki ráuszította? Mert ha meghal, kicsinyes szíve tudni
akarja, kit kell kísértenie. A lépcsőház hol elmosódott, hol visszatért
a látómezejébe. Nem fog sikerülni.
Fémes csattanást hallott. Csak egy pillanattal később jött rá, hogy
az ajtó nyílt ki valahol felette. Alex megpróbált segítségért kiáltani,
de a száján csak halk, nedves nyöszörgés jött ki. Dawes Teva
szandálja csattogott le a lépcsőn – kis szünet, majd a léptek
felgyorsultak egy ritmikus „Basszus, basszus, basszus” kíséretében.
Alex érezte, hogy egy kar határozottan alányúl, és felrángatja.
– Jézusom. Jézusom! Mi történt?
– Segíts nekem, Pammie!
 Dawes arca megrándult. Miért használja Alex ezt a nevet? Csakis
Darlington hívta így.
Alex ólomnehéznek érezte a lábát, amikor Dawes felvonszolta a
lépcsőn, a bőre pedig úgy viszketett, mintha valami mászott volna
alatta. A szájából kiömlő bogarakra gondolt, és megint öklendezni
kezdett.
– Ne hányj rám! – figyelmeztette Dawes. – Ha lehánysz,
lehánylak.
Alex arra gondolt, amikor Hellie tartotta a homlokát. Berúgtak a
Jägertől, aztán csak ültek az Epicentrum fürdőszobájának padlóján,
nevettek, hánytak, fogat mostak, és kezdték az egészet elölről.
– Mozdítsd a lábad, Alex! – mondta Hellie.
Félretolta Alex térdét, és lerogyott mellé a nagy fonott
karosszékbe. Kókuszszagú volt, a teste pedig meleg – mint mindig,
mintha a nap szerette volna, mintha szeretett volna aranyszínű
bőrébe kapaszkodni, ameddig csak lehet.
– Mozgasd már a hülye lábadat, Alex!
Ez nem Hellie.
Dawes kiáltott a fülébe.
– Mozgatom.
– Nem mozgatod. Gyerünk, még három lépés!
Alex figyelmeztetni akarta Dawest, hogy a lény visszajön. A halál
igéi nem hatottak rá; talán a házőrzők sem állítanák meg. Kinyitotta
a száját, és újra hányt. Erre Dawes is öklendezni kezdett.
Amikor felértek a lépcsőfordulóra, szinte beestek az ajtón. Alex
csak azt vette észre, hogy zuhan. Az Odú padlóján feküdt arccal az
elnyűtt szőnyegen.
– Mi történt? – kérdezte Dawes, de Alex túl fáradt volt a
válaszhoz. Érezte, hogy a hátára fordítják, és kap egy pofont. –
Mondd el, mi történt, Alex, különben nem tudom helyrehozni!
Alex akarata ellenére felnézett Dawesra. A fonott karosszékbe
akart visszamenni, ahol Hellie mint egy szelet nap ragyog mellette.
– Egy Szürke, nem ismerem. Mint az üveg. Átláttam rajta.
– A francba, ez egy gluma.
Alexnek csak frissíteni kellett, mert a szó megvolt valahol az
emlékezetében. A gluma egy héj volt; a szellem kiemelkedett egy
nemrég elhunyt személyből, hogy áthaladjon a világon, ráadásul
oda-vissza közlekedhetett a Fátyolon át. Hírvivő a Könyv és Kígyó
számára.
– Volt valami vörös füst is. Belélegeztem – mondta, és megint
öklendezett.
– Hullabogarak. Belülről kifelé falnak fel.
Természetesen. Persze hogy azt teszik, hiszen a varázslat soha
nem jóságos vagy kedves.
Matatást hallott, majd egy csészét érzett az ajkánál.
– Igyál! – utasította Dawes. – Pokolian fog fájni, és felhólyagosítja
a felhámot a torkodban, de azt meg tudom gyógyítani.
Dawes felemelte Alex állát, és kényszerítette, hogy nyissa ki a
száját. Alex torka lángra lobbant. Látomása volt a prériről, amit kék
lángok világítottak meg. A fájdalom átégette a testét. Megragadta
Dawes kezét.
– Jézusom, Alex, miért mosolyogsz?
A gluma. A héj. Valaki ráküldött valamit, és ennek csak egyetlen
oka lehet: Alex rátapintott valamire. Tudják, hogy megnézte Tara
holttestét. De kik? A Könyv és Kígyó? A Koponya és Csontok?
Akárki is az, kár lenne azt gondolnia, hogy beéri egy látogatással a
hullaházban. Nem tudják, milyen döntést hozott, és hogy már
elküldte a jelentést. Tehát igaza volt. Valami nincs rendben Tara
halála körül, és mégis kapcsolatban áll a társaságokkal. A Fátyol
Házaival. De nem ezért mosolygott.
– Meg akartak ölni, Hellie – súgta reszelős hangon, miközben
átcsúszott a sötétségbe. Amiből az következik, hogy most én
próbálom megölni őket.

14 Valentin Tomberg 1967-es, 1980-ban névtelenül megjelent könyve.

A Fátyol Házai között a Kézirat a fiatal feltörekvő, de
vitathatatlanul ez a társaság vészelte át a legjobban a
modernitást. Könnyű példálózni az Oscar-díjasaikkal és a
televíziós személyiségeikkel, de az öregdiákjaik között ott
vannak az elnöki tanácsadók, a Metropolitan Múzeum
kurátora, és ami talán még beszédesebb, az idegtudomány
legnagyobb elméi. Amikor a Kéziratról beszélünk, a
tükörmágiára, az illúziókra, a sztárokat alkotni képes
kápráztató csillogásra gondolunk, de jobb nem elfelejteni,
hogy minden tevékenységük sikere a mi észlelésünk
manipulálásából ered.
– A Léthe élete: a Kilencedik Ház eljárásrendje
és szabályzata, részlet

Ne menj el a Kézirat partijára! Ne, és kész.

– Daniel Arlington naplója a Léthe-időszakból
(Davenport Kollégium)
 10
Tavaly ősszel

A Kézirat-parti napján Darlington a kora esti órákban kivilágította

a Fekete Szil ablakait, cukorkát készített elő és töklámpásokat
helyezett ki a kocsibejáró mentén. Ezt szerette a halloweenben, ezt
a rituálét, a házát is elérő vidám idegenek hullámát, a kinyújtott
kezeket. A Fekete Szil általában sötét szigetnek látszott, ami
valahogy nem jelenik meg egyetlen térképen sem. Kivéve halloween
éjjelén.
A ház egy enyhe domb oldalában feküdt nem messze azoktól a
földektől, amelyek egykor Donald Grant Mitchell tulajdonában voltak,
a könyvtárában pedig ott sorakoztak Mitchell könyvei több
példányban is: Egy agglegény ábrándozásai, Álomélet, és az
egyetlen mű, amit a nagyapja érdemesnek tartott elolvasni, a
Farmom Edgewoodban. Darlingtont kiskorában Mitchell írói álneve,
a titokzatos hangzású Ik Marvel vonzotta a könyveihez, de csalódott,
mert semmi varázslatosat vagy csodálatosat nem talált bennük.
De minden mással kapcsolatban így érezte: hogy több
varázslatnak kellene lennie. Nem a festett képű bohócok és az
illuzionisták ócska előadásait hiányolta, nem kártyatrükköket akart,
hanem azt a varázslatot, amiről azt ígérték, hogy megtalálhatja a
szekrények hátsó zugában, a hidak alatt és a tükrök mögött. Ami
veszélyes és csábító és nem szórakoztatni akar. Talán, ha egy
rendes, jó szigetelésű, gondosan ápolt előkertes házban nő fel, nem
pedig a Fekete Szil omladozó tornyai alatt, elmocsarasodott tavak,
mérgező, lándzsás levelű gyűszűvirágok között, az őszi alkonyokon
a fák közé szivárgó ködben – talán akkor lett volna esélye. Talán, ha
valami jobb helyről, mondjuk Phoenixből származik és nem az
átkozott New Havenből.
A pillanat, ami a romlását okozta, nem is igazán az övé. Tizenegy
éves korában történt, a Kolumbusz Lovagok által szervezett
pikniken, ahová a házvezetőnőjük, Bernadette hurcolta el, mondván,
„a fiúknak szükségük van a friss levegőre”. Miután megérkeztek a
Lighthouse Point Parkba, bevette magát egy sátorba a barátaival és
egy tál kaszinótojással, Darlingtonnak meg azt mondta, hogy menjen
játszani.
A fiú talált egy vele egykorú srácokból álló csoportot – vagy ők
találtak rá –, és a délutánt versenyfutással és farsangi játékokkal
töltötték, majd, megunván ezeket, saját játékokat eszeltek ki.
Valahogy egy Mason nevű magas, kócos és lófogú fiú lett aznap a
döntéshozó – ő mondta meg, mikor kell enni, mikor kell úszni, mikor
unalmas már egy játék. Darlington szívesen követte az útmutatását.
Amikor megunták a régi körhintát, elsétáltak a park szélére, ahonnan
a távoli Long Island-szorosra és New Haven kikötőjére láthattak rá.
– Lehetnének itt csónakok – elégedetlenkedett Mason.
– Ja, egy motorcsónak. Vagy egy jet ski – értett egyet egy Liam
nevű fiú. – Az jó volna.
– Igen! Akkor átmehetnénk a hullámvasútra – helyeselt egy másik
gyerek, aki egész délután a nyomukban lihegett.
Kicsi volt, arcát és mostanra leégett orrát sűrűn borították a
homokszínű szeplők.
– Milyen hullámvasútra? – nézett rá Mason.
A szeplős gyerek a szoroson túlra mutatott.
– Arra ott, a sok lámpával! A móló mellett.
Darlington meregette a szemét, de nem látott semmit a távolban,
csak a lenyugvó napot és egy lapos földnyelvet. Mason is azt
bámulta, majd megkérdezte:
– Mi a francról beszélsz?
Darlington még a sűrűsödő szürkületben is látta, hogy a szeplős
gyerek elvörösödik. De végül felnevetett.
– Semmiről! Csak heccellek benneteket!
– Kis pöcs.
Lementek a vékony partszakaszra, hogy fel-alá rohangáljanak a
kicsapó hullámokban, és elfelejtették az egészet. Hónapokkal
később Darlington nagyapja kinyitotta az újságját a
reggelizőasztalnál, az unokája pedig meglátta a főcímet:
EMLÉKEZZÜNK A SAVIN ROCKRA. Alatta egy fénykép egy nagy,
fából épült hullámvasútról, ami mintha a Long Island-szoros vizébe
tartott volna. Elolvasta a képaláírást: A legendás Villám hullámvasút,
a Savin Rock vidámpark egyik kedvence, 1938-ban egy hurrikán
pusztította el.
Darlington kivágta a képet, és az asztala fölé ragasztotta. Azon a
napon a Lighthouse Point Parkban az a leégett orrú, szeplős fiú látta
a régi hullámvasutat, és azt hitte, hogy mindannyian látják. Nem
színlelt és nem viccelődött. Meglepődött és zavarba jött, aztán
gyorsan elhallgatott, mint akivel már történt valami hasonló
korábban. Darlington próbált visszaemlékezni a fiú nevére.
Megkérdezte Bernadette-et, nem mehetnének-e el a Kolumbusz
Lovagok bingójára, vagy bográcsos partijára, bármilyen eseményre,
ahol összefuthatna azzal a gyerekkel. Végül a nagyapja egy
mordulással véget vetett az egésznek: Ne próbálja ezt a gyereket
istenverte katolikussá tenni!
Ahogy Darlington idősebb lett, a Lighthouse Point emléke
elhomályosult, de soha nem vette le a faláról a Villám hullámvasút
képét. Hetekre, hónapokra is megfeledkezett róla, ám sosem tudott
szabadulni a gondolattól, hogy ő csak egyetlen világot lát, pedig több
is lehet. Hogy lehetnek elveszett helyek, esetleg elveszett emberek
is, akik életre kelhetnek, ha elég erősen hunyorít, vagy megtalálja a
megfelelő varázsszavakat. A könyvek, amelyek az elvarázsolt ajtók
és a titkos helyek létét ígérték, tovább erősítették a gondolatot.
Ennek az érzésnek idővel el kellett volna gyengülnie, el kellett
volna kopnia az állandó csalódásoktól a kamasszá válása idején, ám
tizenhat éves korában, vadonatúj ideiglenes jogosítványával a
tárcájában Darlington rögtön a Lighthouse Point Parkba ment a
nagyapja régi Mercedesével. Megállt a vízparton, és várta, hogy a
világ megnyíljon előtte. Évekkel később, amikor megismerte Alex
Sternt, nehezen állt ellen a kísértésnek, hogy elvigye őt oda, hátha a
Villám is ugyanúgy megjelenik előtte, mint bármelyik Szürke, mint a
dübörgő vidámság és a szédítő rémület szelleme.
Amikor teljesen besötétedett, és a koboldálarcos gyerekek
rohama lelassult, Darlington felöltötte a jelmezét. Ugyanazt, amit
minden évben: fekete kabát és egy pár olcsó műanyag agyar, amitől
úgy nézett ki, mintha most jött volna a szájsebészetről.
 Az Odú mögötti sikátorban parkolt le. Alex már várta, reszketett a
hosszú, fekete kabátjában, amit még soha nem látott rajta.
– Nem mehetnénk autóval? – kérdezte. – Megfagyok!
Kaliforniaiak…
– Tíz fok van és három sarokra vagyunk. Valahogy csak kibírod
ezt a túrát a tundrán… De remélem, nem valami testhezálló
macskajelmezt viselsz a kabát alatt. Csak mert kellene sugároznunk
bizonyos fokú tekintélyt.
– Bikiniben is el tudnám látni a feladatomat. Valószínűleg még
jobban is. – Bemutatott egy esetlen karaterúgást. – Abban lehetne
mozogni.
Legalább a csizmája praktikus volt.
Az utcai lámpa fényében látta, hogy a lány erősen kifestette a
szemét, és nagy arany fülbevalót vett fel. Remélhetőleg a kabát alatt
tényleg nem viselt semmiféle kihívó vagy oda nem illő ruhadarabot.
Nem akarta az estét azzal tölteni, hogy elhárítsa a Kéziratosok
elítélő megjegyzéseit, csak mert Alex késztetést érzett, hogy szexi
Pocahontasnak öltözzön.
Végigmentek a sikátoron, majd kifordultak az Elm Streetre. A lány
ébernek és felkészültnek tűnt. Az Aurelianusnál történt incidens óta
– és miután összetörtek néhány ezer dollár értékű kristályt és
porcelánt az Il Bastone konyhapadlóján – jól teljesített. És egyébként
Darlington is egy kicsivel jobb lett. Megfigyelőként voltak jelen a
Farkasfej első átalakulásainál, ezeken nem történt semmi
fennakadás – bár Shane Mackaynek gondjai akadtak a
visszaállással, és nekik kellett megfosztani a tollaitól a konyhában,
miközben lerázta a kakasformáját. Vérzett az orra, merthogy a
csőrével megpróbálta kicsipkézni az asztal szélét, és az egyik
barátja még egy órán át szorgalmasan szedegette a fehér pihéket a
testéről. Közben persze szünet nélkül lökték a kakasos poénokat.
Aztán megfigyelők voltak egy feltámasztáson a Könyv és Kígyónál,
ahol egy kiszáradt holttest egy tolmács segítségével közvetítette
néhány, nemrégiben Ukrajnában elhalálozott katona utolsó
jelentését – elég hátborzongató telefonos játék volt. Darlington nem
tudta, ki rendelte meg ezeket az információkat a
Külügyminisztériumban, de feltételezte, hogy lelkiismeretesen
továbbadták neki. Megfigyeltek egy sikertelen portálmegnyitást a
Tekercs és Kulcsnál – meghiúsult a kísérlet, hogy átküldjenek valakit
Magyarországra, csak annyit értek el, hogy az egész sírnak
gulyásszaga lett –, és egy ugyancsak hatástalan vihart, amit a St.
Elmo idézett elő a lepusztult lynwoodi házukban. A küldöttség elnöke
és a résztvevő öregdiákok elég kínosan érezték magukat és
szégyenkeztek is.
– Pontosan úgy néznek ki, mint az a srác, aki túl részeg ahhoz,
hogy felálljon neki – suttogta Alex.
– Muszáj ilyen közönségesnek lenned, Stern?
– Mondd, hogy tévedek, Darlington!
– Én nem tudom, milyen az.
Ez az este másmilyennek ígérkezett. Nem rajzolnak védelmi
köröket, csak tudatosítják a jelenlétüket, figyelik a Kézirat nexusánál
összegyűlt energiát, majd jelentést készítenek.
– Meddig fog ez tartani? – kérdezte Alex, amikor balra fordultak
az utcán.
– Éjfélig, vagy talán valamivel tovább.
– Azt mondtam Mercynek és Laurennek, hogy én is odamegyek a
Pierson Infernóba.
– Addigra már annyira be lesznek állva, hogy észre sem veszik,
ha késel. Most erre koncentrálj: a Kézirat ártalmatlannak tűnik, de
nem az!
Alex rápillantott. Valami csillogás volt a férfi arcán.
– Kissé idegesnek látszol.
Minden társaság közül a Kézirattól óvakodott a legjobban
Darlington, de Alex arcáról kételkedést olvasott le, amikor megálltak
egy jellegtelen fehér téglafal előtt.
– Ez az? – kérdezte a lány, és összébb húzta magán a kabátját.
A basszus és a beszélgetés moraja átszűrődött a fal túloldaláról.
Darlington megértette Alex hitetlenségét. A többi sírt úgy építették
meg, hogy valóban síremléknek nézzenek ki – a Csontosoké lapos
neoegyiptomi homlokzatú, a Könyv és Kígyó homlokzatát magasba
szökő fehér oszlopok tarkítják, a Tekercs és Kulcs finom
szentélyrekesztő falai mór ívekkel díszesek – ez Darlington kedvenc
kriptája –, de még a Farkasfej is olyan, amely hangoztatta, hogy
elveti a misztikum hivalkodó külsőségeit, és az egyenlőségre helyezi
a hangsúlyt. Ők egy angol vidéki udvarház miniatűr változatát
építették meg maguknak. Darlington elolvasta az egyes sírok
leírását Pinnell Yale-útmutatójában, de úgy érezte, hogy a részletek
bemutatása valahogy nem adja vissza az általuk kiváltott misztikus
hatást. Bár természetesen Pinnell nem tudott a Grove Street alatti
alagútról, ami a Könyv és Kígyótól közvetlenül a temető szívébe
vezetett, vagy az Alhambrából elhozott elvarázsolt narancsfákról,
amelyek egész évben teremték a gyümölcsöt a Tekercs és Kulcs
udvarán.
A Kézirat sírja azonban kívülről úgy nézett ki, mint egy zömök
téglaépítmény, aminek az oldalához néhány szelektív hulladékgyűjtő
kukát állítottak.
– Ez lenne az? – csodálkozott Alex. – Ez gyászosabb, mint az a
másik a Lynwoodon.
Valójában persze semmi sem lehetett gyászosabb a St. Elmo
lynwoodi klubházánál a foltos szőnyegével, a rogyadozó lépcsőjével
és a tetején billegő szélkakasokkal.
– Ne a borítójáról ítélj meg egy könyvet, Stern! Ez a sír nyolc
emelet mély, és a világ egyik legjobb kortárs művészeti
gyűjteményének ad otthont.
Alex felvonta a szemöldökét.
– Tehát kali gazdagok.
– Kaliforniai gazdagok?
– L. A.-ben az igazán pénzes srácok úgy öltöznek, mint a
csövesek. Mintha mindenkivel tudatniuk kellene, hogy a
tengerparton élnek.
– Gyanítom, a Kézirat visszafogott eleganciára törekszik, nem
pedig a „fotómodelleket dugok a malibui villámban” stílusra, de ki
tudja…
A sírt a hatvanas évek elején King-lui Wu építész tervezte meg.
Darlington csak némi vonakodó elismerést érzett a múlt század
közepi építészet iránt, bár nagyon igyekezett csodálni a szigorú
vonalakat és a tiszta kivitelezést. Mindig is laposnak tartotta. Apja
nyíltan gúnyolta is a fia polgári ízlését, a tornyocskák és oromzatos
tetők iránti vonzalmát.
 – Ez az – erősítette meg Darlington, majd a vállánál fogva egy
kicsit balra húzta Alexet. – Nézd!
Örömmel vette a lány meglepett kiáltását:
– Ó!
Ebből a szögből látni lehetett a fehér téglák közti fugák
kimélyítésével létrehozott kör alakú mintát. A legtöbben úgy vélték,
ez egy napszimbólum, de Darlington tudta az igazat.
– Szemből nézve nem láthatod – magyarázta. – Ahogy mást sem.
Ez az illúziók és hazugságok háza. Jegyezd meg, hogy ezek az
emberek nagyon karizmatikusak lehetnek! A mi feladatunk
biztosítani, hogy senki se lépjen ki nagyon a sorból, és senki se
sérüljön meg, mint az 1982-es incidensben.
– Mi történt akkor?
– Egy lány evett valamit az egyik partin, és úgy döntött, hogy
akkor ő tigris.
Alex vállat vont.
– Figyeltem, ahogy Salome Nils tollakat tépked ki egy srác
püspökfalatjából a Farkasfej konyhájában. Szerintem annál ez sem
rosszabb.
– De ő továbbra is úgy gondolta, hogy tigris.
– Mi?
– A Farkasfej a fizikai testet változtatja át. Elhagyják az emberi
formát, de az emberi tudatot megőrzik. A Kézirat viszont a tudat
megváltoztatására szakosodott.
– Belepiszkál az agyakba?
– A lányt a szülei még mindig egy ketrecben tartják New York
állam északi részén. Az nagyon kellemes környezet neki. Több
hektáros kifutó, nyers hús naponta kétszer… De egyszer
kiszabadult, és megpróbálta szétmarcangolni a postást.
– Pokoli lehetett a manikűrösének.
– Ledöntötte a földre, és rágni kezdte a bokáját. Mentális
összeomlásként jelentettük. A Kézirat fizette a teljes gondozását, és
arra a szemeszterre felfüggesztettük a tevékenységüket.
– Kíméletlen igazságtétel.
– Nem mondom, hogy igazságos, Stern. Nem nagyon. De
figyelmeztetlek, ma este nem bízhatsz az érzékszerveidben. A
Kézirat mágiájának lényege az érzékek becsapása. Ne egyél és ne
igyál semmit, és nagyon légy az eszednél! Nem szeretnélek téged is
északra küldeni egy fonalgombolyaggal.
Egy csoport fűzőt viselő és zombivá sminkelt lányt követve
bementek a keskeny sikátorba, és ott az oldalsó ajtón át be a házba.
VIII. Henrik feleségei. Boleyn Anna nyakát ragacsosnak látszó
művér borította.
Kate Masters az ajtó melletti széken ült egy kézibélyegzővel, de
amikor Alex odatartotta elé a csuklóját, Darlington elrántotta a kezét.
– Nem tudhatod, mi lapul a bélyegzőfestékben – mormolta. –
Csak engedj be minket, Kate!
– Ruhatár balra – kacsintott a nő.
A vörös csillámok villogtak a szemhéján. Méregcsóknak öltözött,
zöld hajtogatópapír-leveleket tűzött a zöld, melltartós felsőjére.
Odabent a zene dübörgött és jajongott, megcsapta őket a testek
melegétől forró, parfümös és párás levegő. A négyzet alakú,
gyengén megvilágított teremben a tömeg a koponya alakú
puncsostálak körül keringett, a hátsó kertet huzalokra fűzött pislákoló
lámpák világították meg. Darlington máris verejtékezett.
– Nem néz ki rosszul – szólalt meg Alex.
– Emlékszel, mit mondtam? Az igazi parti lent van.
– Tehát összesen kilenc szint? A pokol kilenc köre?
– Nem, ez a kínai mitológián alapszik. A nyolcast tartják a
legszerencsésebb számnak, ezért nyolc titkos szint van. A lépcső
jelképezi az isteni spirált.
Alex ledobta a kabátját. Fekete egyberuhát viselt, a vállát
lépcsőzetesen ezüstcsillagok borították.
– Minek öltöztél? – kérdezte Darlington.
– Fekete ruhás lánynak sok sminkkel, mi másnak? – A kabátja
zsebéből előhúzott egy ezüstfestékkel beszórt műanyag
virágkoronát, és a fejére tette. – Mab királynőnek.
– Nem hittem, hogy Shakespeare-rajongó vagy.
– Nem is. Lauren kapott egy Puck-jelmezt a színjátszóktól. Mercy
lesz Titania, ő adta rám ezt a ruhát, és azt mondta, hogy legyek Mab
királynő.
– Tudod, hogy Shakespeare a tündérek bábájának nevezte?
 Alex a homlokát ráncolta.
– Azt hittem, ő az Éj Királynője.
– Az is. Illik hozzád.
Darlington bóknak szánta, de Alex elkomorodott.
– Ez csak egy ruha.
– Mit is próbáltam megértetni veled? – dorgálta Darlington. –
Soha semmi nem csak valami. – Talán azt akarta, hogy olyan lány
legyen, aki Mab királynőnek öltözik. Aki szereti a szavakat, és a
csillagok a vérében vannak. – Járjuk körbe az első szintet, mielőtt
rátérünk az alatta lévőkre!
Ez nem tartott sokáig. A Kézirat épületét az ötvenes és hatvanas
években népszerű nyílt belső tér elve alapján építették, így kevés
helyiséget vagy folyosót kellett megvizsgálniuk. Legalábbis ezen a
szinten.
– Nem értem – mormolta Alex, miközben körülnéztek a
gondozatlan hátsó udvarban is. Kényelmetlenül sokan tolongtak a
házban, de úgy tűnt, semmi szokatlan nem történik. – Ha olyan
különleges a mai este a Kézirat számára, miért hív ekkora tömeget a
rituáléjukhoz?
– Ez nem maga a rituálé. Ez még csak a válogatója. Éppen ez a
probléma a varázslatukkal: nem lehet elzárkózva gyakorolni. A
tükörmágia lényege a visszatükrözés és az észlelés. A hazugság
nem hazugság, amíg valaki el nem hiszi. Nem számít, mennyire
vagy elbűvölő, ha nincs, akit elbűvölj. Az ezen az emeleten lévőkből
nyernek energiát a lenti történésekhez.
– Azáltal, hogy jól szórakoznak?
– Azáltal, hogy próbálnak jól szórakozni. Nézz körül! Mit látsz?
Embereket jelmezben, szarvakkal, hamis ékszerekkel, az illúziók
vékony rétegeinek díszöltözetében. És lám, kiegyenesednek,
behúzzák a hasukat, olyanokat mondanak, amiket nem gondolnak
komolyan, és bedőlnek a hízelgésnek. Ezernyi apró csalást követnek
el, hazudnak egymásnak, hazudnak maguknak és leisszák magukat
az eszméletlenségig, mert úgy könnyebb. Ez a közmegegyezések
éjszakája a látók és a látottak között, egy olyan éjszaka, amikor az
emberek önként belemennek a hamis alkukba, remélve, hogy
becsapják őket, de ők is másokat csupán azért az élvezetért. Hogy
bátornak, szexinek, gyönyörűnek vagy csak kívánatosnak érezzék
magukat, még ha csak röpke pillanatokig is.
– Azt akarod mondani, hogy a Kézirat ereje a piában van,
Darlington?
– Te mindig egyenesen a közepébe vágsz, Stern? Minden hétvégi
este és minden buli ezeknek az alkuknak a sorozata, de a halloween
súlyosbítja mindezt. Ezek az emberek elfogadják a megállapodást
azzal, hogy várakozással telve belépnek azon az ajtón. Még azelőtt,
hogy felteszik a szárnyaikat és a szarvukat – rápillantott Alexre – és
a flittereiket. Nem azt mondta valaki egyszer, hogy a szerelem
megosztott illúzió?
– Cinikus vagy, Darlington. És ez egyáltalán nem áll jól neked.
– Nevezd varázslatnak, ha úgy tetszik. Két ember ugyanazt a
varázsigét mondja.
– Jó, ez tetszik – felelte Alex. – Pont olyan, mint egy parti a
filmekben, csak itt mindenütt Szürkék lézengenek.
Darlington tudta ezt, mégis meglepődött. Ennyi idő után úgy
érezte, már érzékelnie kellene a jelenlétüket. Hátralépett, próbálta
úgy látni a helyet, ahogy Alex, de továbbra is csak egy bulit látott.
Halloween éjszakáján a halottak életre kelnek, mert az élők akkor
még élőbbek: az édességekben tobzódó boldog gyerekek, a dühös
tinédzserek tojással és borotvahabbal a kapucnijukban, a részeg
egyetemisták álarcban, szárnyakkal és szarvakkal… Mind
megengedik maguknak, hogy valami mások legyenek – angyalok,
démonok, ördögök, jó orvosok, rossz nővérek. A verejték és az
izgalom, a túl édes puncsok (gyümölcsökkel és alkohollal dúsítva)
ellenállhatatlanul vonzzák a Szürkéket.
– Kik vannak itt? – kérdezte.
Alex felvonta sötét szemöldökét.
– Szeretnéd név szerint?
– Nem kérem, hogy veszélybe kerülj a kíváncsiságom miatt.
Csak… foglald össze.
– Kettő az üveg tolóajtó mellett, öt vagy hat az udvaron, egy a
bejáratnál közvetlenül a lány mögött, aki beengedett, és egy egész
csorda tolong a puncsostálnál. Lehetetlen megmondani, hányan
vannak.
 Nem hagyott ki egyet sem. Számontartotta őket, mert félt tőlük.
– Az alsó emeletek védelem alatt állnak. Ma este nem kell
aggódnod emiatt. – A lépcsőhöz vezette Alexet. Doug Far a
korlátnak támaszkodva állt, ő biztosította, hogy senki ne mehessen
le meghívás nélkül. – Halloweenkor szigorúan korlátozott a
vérvarázslat, mert túlságosan vonzó a halottak számára, de ma este
a Kézirat az összes vágy és ünnepi önfeledtség energiáját átvezeti
az év hátralévő részének rítusaiba.
– A bulizás ilyen energiát termel?
– Anderson Cooper százhatvankét centi magas, kilencvenkilós és
irtózatos Long Island-akcentussal beszél. – Alex szeme
elkerekedett. – Légy vele óvatos!
– Darlington! – üdvözölte Doug. – A Léthe gentlemanje!
– Egész éjjel itt szobrozol?
– Csak még egy órát, aztán megyek és betépek, mint az állat!
– Szép – jelentette ki Darlington.
A szeme sarkából látta, hogy Alex forgatja a szemeit. Azon az
egy éjszakán kívül, amikor az Aurelianus katasztrofális rituáléja után
berúgtak, soha nem látta, hogy Alex akár egy korty bort is inna.
Kíváncsi volt, hogy a szobatársaival bulizik-e, vagy végleg
józanságot fogadott azután, ami Los Angelesben történt a barátaival.
– Ki ő? – kérdezte Doug. Darlington azon kapta magát, hogy
idegesíti, ahogy Doug Alex jelmezét gusztálja. – A csajod vagy a
Dantéd?
– Alex Stern. Ő az új én. Ő felügyel majd rátok, agyatlanokra,
amikor én elmegyek innen.
Azért mondta ezt, mert elvárták tőle, de soha nem fogja elhagyni
a várost. Keményen küzdött azért, hogy itt maradhasson, és hogy
megtarthassa a Fekete Szilt. Néhány hónapig utazgatni fog, felkeresi
a dunhuangi könyvtárbarlang maradványait, és elzarándokol a Mont
Sainte-Odile-kolostorba. Tudta, hogy a Léthe arra számít, hogy
jelentkezik a doktori iskolába, vagy esetleg elfogad egy kutatói állást
a New York-i irodában, de ő nem ezt akarta. New Havennek új
térképre volt szüksége, a nem láthatók térképére, és ezt Darlington
akarta megrajzolni; lehet, hogy az utcáiban, a kertjei csendjében
vagy az East Rock mély árnyékában megtalálja a választ arra, miért
nem lett New Havenből soha Manhattan vagy Cambridge. Hogy
miért rekedt meg a fejlődésben annak ellenére, hogy megvolt a
lehetősége és minden reménye a felvirágzásra. Véletlen? Vagy
balszerencse? Vagy az itt élő varázslat fogta vissza valahogy a
várost?
– És te mi vagy? – kérdezte Doug Alextől. – Egy vámpír?
Kiszívod a véremet?
– Ha szerencséd van – felelte Alex, és lement a lépcsőn.
– Ma éjjel vigyázz magadra, Doug! – tanácsolta Darlington, majd
a lány után sietett.
Már látótávolságon kívül volt a csigalépcsőn, és ma este nem
maradhatott egyedül.
– Az a te dolgod! – nevetett utána Doug.
Egy füstgép pont Darlington arcába pöfögött, majdnem meg is
botlott miatta. Bosszúsan elhessegette a ködöt. Miért nem
elégszenek meg az emberek a minőségi italokkal és a
beszélgetéssel? Miért kell ez a kétségbeesett színlelés? Vagy csak
irigykedett Dougra és mindenki másra, akik elengedhették magukat
ezen az éjszakán? Talán. Úgy érezte, mindennel megszakította a
kapcsolatot, amikor visszaköltözött a Fekete Szilbe. A gólyáknak és
a másodéveseknek a kollégiumokban kellett lakiuk, és bár akkor is
lelkiismeretesen el-ellátogatott a Fekete Szilbe, tetszett neki, hogy
másféle pályákra állítják. Hogy a jóindulatú szobatársai szinte
erőszakkal kirángatják a csigaházából, és bevezetik egy olyan
világba, aminek semmi köze a Léthéhez vagy a természetfelettihez.
Eléggé kedvelte Jordant és E.J.-t ahhoz, hogy két évig egy
szobában éljen velük, és hálás volt, hogy ők is ugyanezt érezték.
Gyakran eszébe jutott, hogy telefonál nekik és meghívja őket, de
egyik nap telt el a másik után, és ő bent ragadt a Fekete Szilben a
könyvek, a Léthe és most Alex Stern társaságában.
– Mögöttem kell maradnod – figyelmeztette a lányt számára is
kellemetlen éllel a hangjában, amikor utolérte.
Alex már a következő szintet mérte fel a mohó tekintetével. Ez a
szint egy éjszakai klub VIP-részlegéhez hasonlított: a világítás
intimebb, a basszus tompább, és mindennek valamiféle álomszerű
jellege volt, mintha a helyiségben mindenre és mindenkire aranyfény
vetülne.
– Tisztára, mint egy videóklip – gúnyolódott Alex.
– Ami korlátlan költségvetéssel készült. Ez az igézet.
– Miért nevezett az a srác a Léthe gentlemanjének?
– Mert a jó modorral nem vádolhatók úgy tesznek, mintha ez
szórakoztatná őket. Tovább, Stern!
Lementek a csigalépcsőn a következő szintre.
– Egészen az aljáig lemegyünk?
– Nem. A legalsó szinteken végzik és karbantartják a rítusokat.
Egy adott időpontban öt-tíz varázslat működik egyszerre nemzetközi
téren. A karizma-varázsigék és a bájolások állandó karbantartást
igényelnek, de ma este semmiféle rituálét nem mutatnak be, csupán
begyűjtik és elraktározzák a páncélteremben a parti és a város
energiáját.
– Érzed ezt a szagot? – kérdezte Alex. – Olyan, mintha…
Erdő. A következő szinten egy zöldellő erdőt találtak. Az előző
évben egy sivatagos fennsík, egy mesa volt itt. A napfény
átszűrődött a sarjerdő levelein, és úgy tűnt, hogy a láthatár
kilométerekre húzódik. Fehérbe öltözött piknikezők hevertek a dús
fűre terített takaróikon, énekesmadarak szálltak és lebegtek a meleg
levegőben. Ettől a szinttől lejjebb már csak az öregdiákok és az őket
kísérő jelenlegi tagok mehettek.
– Az ott egy igazi ló? – suttogta Alex.
– Amennyire igazinak kell lennie. – Varázslat volt, pazarló,
örömteli varázslat. Darlington nem tagadhatta, hogy szívesen időzne
még itt egy kicsit, de éppen ezért kellett továbbhaladniuk. –
Következő szint.
Itt is csigalépcső vezetett tovább, de a falak ezúttal mintha vele
együtt hajlottak volna. Az épület valahogy más formát öltött, a
mennyezet magasra nyúlt, mint egy katedrálisban, amire Giotto
festette fel a fénylő kék és arany égboltot. A padlót pipacsvirágok
borították. Templom volt, de közben mégsem. Túlvilági zene szólt,
talán harangok és dobok, vagy egy óriás fenevad szívverése, ami
minden mély dobbanásával lecsillapította őket. A padokon és a
köztes átjárókon összefonódott testek hevertek az összetört vörös
szirmokon.
– Na, ez már inkább hasonlít arra, amire számítottam – ismerte el
Alex.
– Orgia egy virágokkal teli katedrálisban?
– Az azért túlzás.
– Erről szól ez az éjszaka.
A következő szint egy hegycsúcs volt, ami nem is próbált
valóságosnak látszani. Az elmosódó, barackszínű felhők alatt a
halvány rózsaszínű oszlopokról vastag fürtökben lógtak a lilaakác-
virágok, a napsütötte kövön áttetsző köntösű nők lustálkodtak, hajuk
meglebbent egy nem is létező szellőtől – aranyidő, ami soha nem ér
véget. Beléptek egy Maxfield Parrish-festménybe.
Végül megérkeztek egy csendes szobába. A fal mellett egy
hosszú bankettasztal állt, amit szentjánosbogarak világítottak meg.
Halk és kulturált beszélgetés moraja hallatszott. Az észak felé néző
falat hatalmas, közel két emelet magas, kerek tükör takarta el. A
felülete látszólag örvénylett, mintha egy hatalmas üstbe néztek
volna, amit egy láthatatlan kéz kavargat, de okosabb volt a tükröt
páncélszekrényként felfogni, a vágyak és a téveszmék által táplált
varázslatok tárolójaként. A Kézirat házának ez a szintje, az ötödik,
középen helyezkedett el a fenti válogatótermek és az alatta lévő
rituális helyiségek között. Sokkal tágasabb volt, mint a többi, az utca
és a környező házak alá is kiterjedt. Darlington tudta, hogy a
szellőzőrendszer jól működik, de nehezen vonatkoztatott el attól,
hogy összenyomja a föld.
Az itt mulatozók közül sokan álarban voltak, valószínűleg a
hírességek és a tekintélyes öregdiákok. Akadtak, akik fantasztikus
jelmezeket, mások viszont csak farmert és pólót viseltek.
– Nézd a lila nyelvüket! – Darlington csak az állával biccentett egy
csillámokkal borított fiúra, aki a bort töltötte, és egy tálcát hordozó
lányra, aki a macskafüles fejdíszén kívül alig viselt mást. – Bevették
a Merityt, a szolgálók drogját. Az akolitusok ezzel önként feladják az
akaratukat.
– Miért tesz ilyet valaki?
– Hogy szolgálhasson engem – válaszolt egy lágy hang.
 Darlington meghajolt a halványzöld selyemruhába öltözött alak
előtt, aki olyan arany fejdíszt viselt, ami egyben félálarcként is
szolgált.
– Hogyan szólíthatunk ma este? – érdeklődött Darlington.
A maszk viselője Lan Caihét, a kínai mitológia nyolc
halhatatlanjának egyikét képviselte, aki tetszés szerint váltogathatta
a nemét. A Kézirat összejövetelein mindig mást választottak
Caihének.
– Ma este én vagyok ő.
A szeme teljesen fehér volt a maszk mögött. Ma éjjel mindent lát,
nem tévesztheti meg a csillogás.
– Köszönjük a meghívást – mondta Darlington.
– Mindig örömmel látjuk a Léthe tisztségviselőit, bár, mély
sajnálatunkra soha nem éltek a vendégszeretetünkkel. Egy pohár
bort?
Finoman felemelte a kezét – a körmei karmokként görbültek be,
de puhák és üvegsimák voltak –, mire az egyik akolitus azonnal
odalépett a kancsójával.
Darlington figyelmeztetően intett Alexnek.
– Köszönjük – felelte bocsánatkérően, mert tudta, hogy a Kézirat
egyes tagjai személyes sértésnek veszik, hogy a Léthe soha nem
kért a társaságuk kínálta élvezetekből –, de minket kötnek az
előírások.
– Az új tag kiválasztásakor egyetlen javaslatunkat sem fogadtátok
el – szegezte fehér szemét Lan Caihe Alexre. – Nagy csalódás volt.
Darlington felhorkant volna, de Alex megelőzte:
– Legalább nem is vártok tőlem sokat.
– Csak lassan! – intette le Caihe. – Szeretem, ha meggyőznek.
Esetleg te magad is fokozhatod az elvárásaimat. Ki tisztította meg a
karodat?
– Darlington.
– Szégyellted a tetoválásokat?
– Néha.
Darlington meglepetten pillantott Alexre. Ennyire befolyásolható?
Ám amikor meglátta Lan Caihe elégedett mosolyát, rájött, hogy a
lány csak játszik vele. Caihe szerette a meglepetéseket, márpedig
az őszinteség meglepő.
Caihe kinyújtotta a kezét, és végigsimította a körmével Alex
csupasz karján a sima bőrt.
– Mi végleg kitörölhetjük – jelentette ki Caihe. – Örökre.
– Jutányos áron? – kérdezte Alex.
– Méltányos áron.
– Hölgyem! – figyelmeztette Darlington.
Caihe vállat vont.
– Ez a válogatás éjszakája, amikor a raktárakat fel- és a hordókat
megtöltjük. Üzletet nem kötünk. Szállj alá, fiú, ha tudni akarod, mi
következik! Szállj alá, és nézd meg, mi vár rád, ha mered!
– Én csak azt szeretném tudni, hogy Jodie Foster itt van-e –
mormolta Alex a Kézirat egyik leghíresebb alumnájára célozva,
miközben Lan Caihe visszatért a bankettasztalhoz.
– Neked elég azt tudnod, hogy itt volt Jodie Foster – felelte
Darlington.
Úgy érezte, nehéz a feje, és a nyelve túl nagy a szájában. És
mintha minden csillámlana körülötte.
Lan Caihe az asztalfőnél állva felé fordult, és mondott valamit.
Szállj alá! Darlington nem hallhatta a szót ekkora távolságból, de úgy
tűnt, visszhangzott a fejében. Érezte, hogy a padló megnyílik alatta,
és lezuhan. Egy földbe vájt, hatalmas barlangban állt, a kő csúszott
a nedvességtől, a levegő nehéz volt a kiásott talaj szagától. A fülét
betöltő zümmögés forrását keresve rátalált a kerek tükörre, ami
valahogy most is ott lógott a barlang falán. Tehát ugyanabban a
szobában állt, de mégsem. Belenézett a tükör örvénylő üvegébe,
mire a kavargó köd szétvált előtte, a zümmögés pedig felerősödött.
Megrezegtette a csontjait is.
Nem szabad belenézni.
Nagyon jól tudta. Soha nem szabad a titokzatosság arcába nézni,
de hogyan lenne képes elfordulni tőle? Nem, ő udvarolt neki,
epedezett érte, mert tudnia kellett. Mindent tudni akart. Látta a
bankettasztal képét a tükörben, látta rajta a rothadásnak indult
ételeket, a körülötte állókat, ahogy tömik a szájukba a romlott húst
és az erjedt gyümölcsöt, és ahogy nyelik mellé a röpködő legyeket.
Öregek voltak, néhányuknak alig maradt ereje, hogy cserepes
ajkához emeljen egy pohár bort vagy egy fonnyadó őszibarackot. A
kivétel Lan Caihe, ő csak állt a tűz fényében: fejdísze arany láng,
ruhája izzó vörös parázs. Arcvonásai minden lélegzetvételnél
változtak, ő volt a főpapnő, a remete, a misztérium vezetője.
Darlington egy pillanatra azt hitte, a nagyapját látja.
Az egész teste reszketett, és valami nedvességet érzett az ajkán.
Az arcához nyúlt, és rájött, hogy az orra vérzik.
– Darlington?
Hallotta Alexet, és látta is a tükörben. Ugyanúgy nézett ki, még
mindig Mab királynő volt. Vagyis nem: most volt valójában Mab
királynő. Az éjszaka csillagoktól sziporkázó köpenyként lebegett és
úszott körülötte; hajának olajfekete nyalábja fölött is csillagképek
izzottak – egy kerék, egy korona. A szeme fekete, a szája
sötétvörös, mint egy túlérett cseresznye. Darlington érezte, hogy az
energia ott tajtékzik körülötte és benne.
– Mi vagy te? – suttogta.
De nem érdekelte. Térdre esett. Erre várt.
– Ah! – ült le melléjük Lan Caihe. – A szíve mélyén akolitus!
Darlington látta magát a tükörben: lehajtott fejű lovag, térdepelve
ajánlja fel szolgálatait, kard a kezében, kard a hátában… Nem érzett
fájdalmat, csak a szív fájdalmát. Válassz engem! Csorogtak a
könnyek az arcán, pedig szégyellte őket. Ez a lány egy senki, akit a
vakszerencse tett kiválasztottá, ő maga nem tett érte semmit. De ő
volt a királynője.
– Darlington! – szólította meg a lány, de ez nem tűnt az igazi
nevének, ahogy az Alex sem a lányénak.
Ha őt választaná… Ha engedné, hogy ő…
Alex megérintette az arcát, és felemelte az állát. Az ajka a fülét
súrolta. Darlington nem értette, de azt akarta, hogy újra megtegye.
Csillagok áradtak át rajta, az éj hideg és hullámzó árja. Mindent
látott. Látta összefonódni a testüket. A lány egyszerre volt fölötte és
alatta, teste kitárult, mint egy fehér lótuszvirág. Aztán megharapta a
fülét – keményen. Darlington felordított és összerándult, majd
hirtelen visszatért az érzékelése.
– Darlington! – mordult rá a lány. – Kapard már össze magad!
 Ekkor már ő is látta magát. A lány szoknyája alá nyúlt, két keze a
fehér combokat markolta. Látta az álarcos arcokat, érezte a
mohóságukat, ahogy sürgetően, csillogó szemmel hajoltak föléjük.
Alex lenézett rá, megragadta a vállát, és próbálta eltaszítani. A
barlang eltűnt. A bankett-teremben álltak.
Darlington hátrahőkölt, hagyta, hogy a szoknya lehulljon.
Erekciója merészen lüktetett a farmerében, de aztán elöntötte a
megalázó szégyenérzet. Mi a fenét tettek vele? És hogyan?
– A köd – magyarázkodott, és a hülyék hülyéjének érezte magát.
Az agya még mindig kavargott, a teste még mindig bizsergett
attól, amit belélegzett. Egyenesen átgyalogolt a ködgép árasztotta
füstön, nem gondolta meg, mit tesz.
Lan Caihe rávigyorgott.
– Ne az isteneket hibáztasd, mert próbálkoztál!
Darlington a falnak vetette a hátát, hogy összekapja magát.
Ügyelt rá, hogy távol maradjon a tükörtől. Még mindig érezte a testét
átjáró vibrálását. Haragudni akart ezekre az emberekre – szigorúan
tilos befolyásolni a Léthe képviselőit, ez sértette a társaságok
törvényeit –, de most inkább csak szabadulni akart a Kézirattól,
mielőtt újabb megaláztatások érik. Bárhová nézett, maszkos és
festett arcokat látott.
– Gyere! – mondta Alex, és a karjánál fogva felvezette, vagyis
inkább feltolta maga előtt a lépcsőn.
Darlington tudta, hogy itt kell maradniuk. Ügyelniük kell az
éjszakára a boszorkányok órája után, biztosítaniuk kell, hogy semmi
tilalmas ne történjen az emeleteken, és semmi se zavarja meg a
válogatást. De nem volt rá képes. Szabadulnia kellett innen.
Azonnal.
Úgy tűnt, a lépcső soha nem ér véget, csak kanyarog fölfelé, míg
Darlington már azt sem érzékelte, hogy mennyi ideje kapaszkodnak.
Szeretett volna visszanézni, hogy lássa, ott van-e még mögötte Alex,
de elég sokat olvasott már ahhoz, hogy tudja, a pokolból jövet soha
nem nézhet hátra.
A Kézirat felső emeletén vad szín- és fényorgia tombolt. Érződött
a puncsban erjedő gyümölcsök illata és a verejték élesztőszaga. A
meleg, ragacsos levegő rátapadt a bőrére.
 Alex megrángatta a karját, aztán a könyökénél fogva magával
húzta. Darlington meg-megbotolva követte. Úgy estek ki a hideg
éjszakai levegőbe, mintha egy hártyát szakítottak volna át.
Darlington mélyet lélegzett, és érezte, hogy egy kissé kitisztul a feje.
Hangokat hallott, aztán azt látta, hogy Alex Mike Awolowóval, a
Kézirat küldöttségének elnökével beszélget. Kate Masters állt
mellette. Virágzó szőlővesszők borították. Meg akarják enni? Ne!
Hiszen ő Méregcsóknak öltözött, az isten szerelmére!
– Tűrhetetlen – motyogta Darlington.
Zsibbadt az ajka. Alex még fogta az egyik karját.
– Elintézem. Maradj itt!
Gyalog mentek az Odúig. Darlington a Mercedesnek támasztotta
a homlokát. Figyelnie kellett volna arra, mit mond Alex Kate-nek és
Mike-nak, de a fém olyan hűvös és megbocsátó volt…
Pár pillanattal később beszálltak az autójába, ő pedig elmotyogta
a Fekete Szil címét. Mike és Kate még ránéztek az ablakon át,
amikor az autó elindult.
– Attól félnek, hogy feljelented őket – szólalt meg Alex.
– Még jó hogy! Hatalmas bírságot fognak kapni. Vagy
felfüggesztést.
– Azt mondtam nekik, hogy finomítok a jelentésen.
– Nem fogsz.
– Te nem lennél tárgyilagos.
Nem, nem lenne az. Gondolatban ismét ott térdelt Alex előtt,
arcát a combjához szorította, és kétségbeesetten még közelebb
akart kerülni. Ettől megint merevedése támadt. Örült, hogy a
kocsiban sötét volt.
– Mit akarsz, mit írjak meg a jelentésben? – kérdezte Alex.
– Mindent – motyogta Darlington szerencsétlenül.
– Nem nagy dolog – vonta meg a vállát a lány.
Pedig nagy dolog volt. Amit érzett… arra nem a „vágy” a
megfelelő szó. A tenyerében érezte még a lány bőrét, ajkán a teste
melegét a bugyija vékony szövetén keresztül. Mi a fene baja van?
– Sajnálom – mondta. – Ez megbocsáthatatlan.
– Csak kikészültél és hülyén viselkedtél egy partin. Nyugi.
– Ha ezek után nem akarnál tovább velem dolgozni…
 – Fogd be, Darlington! – vágott közbe Alex. – Nem csinálom ezt a
munkát nélküled.
Visszavitte a Fekete Szilbe, és ágyba fektette. A ház jéghideg
volt, de ezt Darlington csak a fogai vacogásából vette észre. Alex
lefeküdt mellé – szigorúan elválasztotta magukat a takarókkal. Fájt a
szíve valaki hiánya miatt.
– Mike azt mondta, hogy a szer körülbelül tizenkét óra múlva
tisztul ki a szervezetedből.
Darlington a keskeny ágyában fekve dühös e-maileket
fogalmazott és fogalmazott át fejben a Kézirat öregdiákjainak és a
Léthe tanácsának, de folyton elveszítette a fonalat. Elábrándozott
Alex csillagoktól megvilágított képén, újra látta a válláról lecsúszó
fekete ruhát, aztán visszatért a zavaros fecsegés és a tettvágy. A
szavak összekuszálódtak, beakadtak a kerék küllői közé,
fennakadtak a korona ágain. De egy gondolat újra és újra visszatért,
amíg hánykolódott és forgolódott az ágyában, amíg álomba merült
és felriadt belőle, míg végül a reggeli fény kezdett lassan
beszivárogni a torony magas ablakán: Alex Stern nem az, akinek
látszik.
 11
Tél

Alex hirtelen felriadt. Amikor álmából feleszmélt, rémülten ütötte a

kezeket, amiket még mindig a nyakán érzett.
A torka égett és vörös volt. Az Odú nappalijában feküdt a
kanapén. Leszállt az éjszaka: a lámpák gyenge fénnyel égtek a
búráikban, sárga félholdakat vetítve a hullámzó mezőket, juhokat és
furulyázó pásztorokat ábrázoló, bekeretezett festményekre.
– Tessék! – szólalt meg Dawes, aki eddig a párnákon ült mellette.
Egy kis zöldes moszattal díszített, tojáslevesnek tűnő valamivel
teli bögrét tartott Alex ajkához. Enyhén dohos szag áradt belőle. Alex
hátrahőkölt, és már nyitotta a száját, hogy megkérdezze, mi az, de
csak egy halk, reszelős nyöszörgés telt tőle, ám ettől is olyan érzése
támadt, mintha égő gyufát érintettek volna a torkához.
– Elmondom, miután megittad – biztatta Dawes. – Bízz bennem!
Alex a fejét csóválta. Amikor Dawes legutóbb inni adott neki, az
felgyújtotta a belsejét.
– Élsz, ugye? – kérdezte Dawes.
Igen, de most azt kívánta, bárcsak meghalt volna.
Alex befogta az orrát, elvette a poharat, és kortyolt egyet. Az ital
poshadt ízű és porszáraz volt, olyan sűrű, hogy szinte megfojtotta,
amikor nyelni kezdte, de máris enyhítette az égést a torkában. Csak
egy halvány fájdalom maradt utána.
Visszaadta a poharat, kézfejével megtörölte a száját, és
összerázkódott az utóíztől.
– Kecsketej és mustármag, póktojással sűrítve – árulta el Dawes.
Alex az ajkához szorította az öklét, és megpróbált nem
öklendezni.
– Bízzak benned?!
Fájt a torka, de legalább tudott beszélni, és úgy tűnt, hogy a
belsejében tomboló tűz elcsitult.
 – Kénkővel kellett kiégetnem belőled a bogarakat. Mondhatnám,
hogy a gyógymód rosszabb, mint a betegség, de mivel ezek a dögök
belülről kifelé esznek meg, nem mondanék igazat. Az ókorban a
holttestek kitisztítására, kiürítésére használták őket, hogy aztán
illatos füvekkel tölthessék meg a testeket.
Visszatért az a bőr alatt mászó érzés, és Alexnek ökölbe kellett
szorítania a kezét, hogy ne kezdjen vakarózni.
– Mit tettek velem? Lesz maradandó károsodás?
Dawes a hüvelykujjával dörgölte a poharat.
– Őszinte leszek: nem tudom.
Alex felemelte a fejét a párnákról, amiket Dawes tett a nyaka alá.
Szeret gondoskodni az emberekről, jött rá a lány. Ezért nem jöttek ki
egymással? Mert Alex nem kért az anyáskodásából?
– Honnan tudtad, mit kell tenned?
Dawes a homlokát ráncolta.
– Az a dolgom, hogy tudjam.
És Dawes jól végezte a munkáját. Ez ilyen egyszerű. Elég
nyugodtnak tűnt, de ha megszorította volna azt a poharat, eltörik a
kezében. Az ujjai szivárványfoltosak voltak – Alex rögtön kitalálta,
hogy csak a szövegkiemelők hagytak rajtuk nyomot.
– Nem próbált bejutni… valami?
Alex nem tudta volna leírni, hogyan néz ki.
– Nem tudom. A jelzőharangok meg-megszólaltak. Valami súrolta
a házőrzőket.
Alex felállt, és úgy érezte, hogy forog vele a szoba. Megbotlott, és
az aggódó Dawes karjába szédült. Nem tudta, mire számítson. Hogy
mi várja odakint. A gluma néz rá, az ő szemüvegén csillan meg a
fény? Vagy valami rosszabb? Megérintette a torkát, aztán széthúzta
a függönyt.
Balra, az utca felé nézett – sötét és üres volt. Biztosan átaludta a
napot. Jobbra, a sikátorban meglátta a Vőlegényt, aki fel-alá járkált
az utcai lámpa sárga fényében.
– Mi az? – kérdezte Dawes idegesen. Szinte levegőt sem mert
venni. – Mi van ott?
– Csak egy Szürke. A Vőlegény.
A Szürke felnézett az ablakra. Alex behúzta a függönyt.
 – Tényleg látod őt? Én csak fotókat láttam.
Alex bólintott.
– Nagyon zilált. Nagyon gyászos. Nagyon… Morrissey.
Dawes meglepte, mert énekelni kezdte: Vajon érez valaki
ugyanúgy, mint én?
– És a gonosz – folytatta halkan Alex – csak olyasvalami, ami te
vagy. Vagy amit csinálsz? – Viccnek szánta, hogy megszilárdítsa a
köztük kialakuló bajtársiasság szálait, de a lámpafényes, kísérteties
csendben elég fenyegetően hangzott. – Azt hiszem, megmentette az
életemet. Megtámadta azt a lényt.
– A glumát?
– Igen. – Alex megborzongott. A gluma nagyon erős, és
láthatólag immunis mindenre, amit bevetett ellene, ami, az igazat
megvallva, nem volt túl sok. – Tudnom kell, hogyan állíthatok meg
egy ilyen lényt.
– Előkeresek mindent ellenük – ígérte Dawes. – De nem szabad
kapcsolatot kialakítani a Szürkékkel, különösen az erőszakosakkal
nem.
– Nem is állok kapcsolatban vele.
– Akkor miért segített neked?
– Talán nem is nekem segített. Talán csak a glumát próbálta
bántani. Nem volt időm megkérdezni.
– Csak azt mondom…
– Tudom, mit mondasz – vágott közbe Alex, majd összerezzent,
mert halkan megzendült egy gong.
Valaki belépett a lépcsőházba.
– Semmi baj – nyugtatta Dawes. – Csak Sandow dékán az.
– Felhívtad Sandow-t?
– Természetesen – egyenesedett ki. – Majdnem megöltek.
– Jól vagyok.
– Mert a Szürke beavatkozott, és az oldaladra állt.
– Meg ne mondd neki! – dörrent rá Alex, mielőtt szelídíthetett
volna a szavain.
Dawes elhúzódott tőle.
– Tudnia kell, mi történt!
– Ne mondj neki semmit!
 Alex maga sem tudta, miért fél annyira attól, hogy Sandow
tudomást szerez a történtekről. Talán csak megszokásból. Csak nem
beszélni. Nem mondani el. Mert így hívták fel a gyermekvédelmet is.
Így zárták be „megfigyelésre”.
Dawes csípőre tette a kezét.
– Mit mondhatnék neki? Hiszen azt sem tudom, mi történt veled.
Azt meg még kevésbé, hogy mi történt Darlingtonnal! Csak azért
vagyok itt, hogy takarítsak utánad!
– Nem ezért fizetnek? – Kiüríted a hűtőszekrényt, porolgatsz egy
kicsit… Megmented az értéktelen életemet. A francba. – Dawes…
De Sandow már kinyitotta az ajtót. Meglepődött, amikor meglátta
Alexet az ablak előtt.
– Felkelt? Dawes azt állította, öntudatlan.
Alex azon tűnődött, mit mondott neki még.
– Gondoskodott rólam.
– Nagyszerű! – örvendezett Sandow.
Kabátját egy sakálfejben végződő bronzoszlopra terítette, majd
átsétált a szobán a sarokban álló régimódi szamovárhoz. Sandow a
hetvenes évek végén volt a Léthe delegáltja, és nagyon jól végezte a
munkáját, legalábbis Darlington szerint. Az elméletben zseniális, de
a terepmunkában is kiváló. Kidolgozott néhány eredeti szertartást,
és ezek ma is így szerepelnek a könyvekben. Tíz évvel később
docensként tért vissza az egyetemre, és azóta a Léthe
kapcsolattartója az egyetem elnökével. Néhány alumnust
leszámítva, akik önmagukat választották meg, a vezetőség és az
oktatók nem tudtak semmit a Léthéről, sem a társaságok valódi
tevékenységéről.
Alex el tudta képzelni Sandow-t, ahogy elégedetten dolgozgat a
Léthe könyvtárában, vagy ahogy gondosan kirajzolja a krétaköröket.
Kicsi, rendes férfi, kocogással tartja karban magát, ezüstös
szemöldöke felcsúcsosodik a homloka közepe felé, amitől úgy néz
ki, mintha állandóan aggódna. Alex nem látta sokszor azóta, hogy
elkezdődött a Léthe-oktatása. A dékán megadta neki az
elérhetőségét és az engedélyt, hogy bármikor felkeresheti a
hivatalos óráiban, de ő soha nem élt ezzel. Valamikor szeptember
végén vendégeskedett egy hosszú, kínos ebéden az Il Bastonéban,
amely során kitárgyaltak Darlingtonnal egy új könyvet a nőkről és
New Haven iparáról – eközben Alex eltüntette a fehér spárgáját a
zsömléje alá.
És természetesen neki küldött SMS-t azon az éjszakán, amikor
Darlington eltűnt.
Sandow aznap este az öreg, aranyszínű labradorjával, Honey-val
érkezett az Il Bastonéba. Tüzet gyújtott a szalon kandallójában, teát
és brandyt kért Dawestól, közben pedig Alex megpróbálta
elmagyarázni, hogy… nem azt, hogy mi történt, mert azt nem tudta,
hogy mi történt – csak azt, mit látott. Mire befejezte, már reszketett:
eszébe jutott a pince hidege, a szikrázó elektromosság szaga a
levegőben. Sandow gyengéden megveregette a térdét, és egy
gőzölgő bögrét tett elé.
– Igyon! – mondta. – Ez segíteni fog. Bizonyára nagyon rémisztő
volt. – Alexet ez egy kicsit meglepte. Eddigi élete rémisztő dolgok
sorozatából állt, ezt szinte már természetesnek vette. – Az
elmondása alapján ez portálmágia lehetett. Valaki olyasmivel játszik,
amivel nem szabad.
– Darlington azt állította, hogy nem portál. Azt mondta, hogy…
– Megrémült, Alex – szakította félbe Sandow. – Valószínűleg
pánikba esett. Darlington eltűnésében biztosan szerepet játszott egy
portál. Ez egyfajta anomália lehetett, amelyet a Rosenfeld Hall alatti
nexus hozott létre.
Dawes beóvakodott a szobába, aztán keresztbe tett karral a
kanapé mögé kóválygott. Elég nehezen szedte össze magát.
Eközben Sandow a visszahozásra alkalmas igékről beszélt, és
annak a lehetőségéről, hogy Darlingtont egyszerűen visszahúzzák
onnan, ahol most van.
– Erre az újhold éjszakája a megfelelő – fejezte be Sandow. –
Hazahívjuk a fiunkat.
Dawes sírva fakadt.
– Ő most… Hol van? – kérdezte Alex.
Szenved? Fél?
– Nem tudom. Ez része a ránk váró kihívásnak – felelte a dékán
majdhogynem lelkesen, amiért ilyen kifinomult problémával állnak
szemben. – Ahogy maga leírta a portált, a mérete és az alakja
alapján elég stabil ahhoz, hogy fennmaradjon közreműködők nélkül
is. Darlingtont valószínűleg egy köztes birodalomba transzportálták.
Ez olyan, mintha pénzérmét ejtene a kanapé párnái közé.
– És csapdába esett ott…
– Valószínűleg nem is tudja, hogy eltűnt. Amikor majd visszatér
hozzánk, azt fogja hinni, hogy csak a Rosenfeldben volt, és dühös
lesz, amiért meg kell ismételnie a félévet.
Azóta számos e-mail és SMS érkezett Sandow-tól: kiegészítések,
hogy kire és mire lesz szükség a rítushoz, a spanyolországi
fedősztori részletei, mentegetőzések és idegeskedések, amiért ki
kell hagyni a januári újholdat Michelle Alameddine más elfoglaltsága
miatt… És mindezt Dawes mély hallgatása kísérte. Azon az
éjszakán tartózkodtak utoljára együtt egy szobában, amikor
Darlington eltűnt ebből a világból. Sandow volt a „tűzjelző”, amit nem
szabad jó indok nélkül beindítani. Alex kísértést érzett, hogy inkább
atomcsapásként gondoljon rá, de valójában ő is csak egy szülő volt.
Egy igazi felnőtt.
A dékán most a cukrot kavargatta a csészéjében.
– Értékelem a gyors gondolkodását, Pamela. Nem engedhetünk
meg még egy… – Nem fejezte be. – Csak várnunk kell az év végéig,
és…
Ennek a mondatnak is elmaradt a vége, mintha beleejtette volna
a teájába.
– És akkor? – nógatta Alex.
Valóban kíváncsi volt, mi következhet most. Dawes összekulcsolt
kézzel állt, mint a kórustag, aki szólót akar énekelni: csak vár, vár…
– Gondolkodtam ezen – mondta végül Sandow, majd hátradőlt a
magas támlájú karosszékben. – Felkészülünk az újholdra. Szerda
este felveszem Michelle Alameddine-t a vasútállomáson, és
egyenesen idehozom a Fekete Szilbe. Minden remény megvan rá,
hogy a rítus beválik, és Darlington hamarosan visszatér közénk. De
fel kell készülnünk az alternatívára is.
– Az alternatívára? – kérdezte Dawes.
Hirtelen leült. Az arca feszültté vált. Sőt, dühössé.
Alex nem színlelhette, hogy érti Sandow dékán tervezetét, de
fogadni mert, hogy Dawes érti. Ez a munkám. Azért dolgozott, hogy
eltakarítsa az rendetlenséget, ami igen nagy volt.
– Michelle a Columbián tanul, a doktoriján dolgozik, de itt lesz
velünk az újholdkor a rítuson. Azt hiszem, rá lehet venni, hogy a
hétvégeken idejöjjön, és folytassa a maga oktatását és kiképzését,
Alex. Ez megnyugtatja az alumnusainkat is, ha muszáj lesz – egy
ujjal végigsimította őszülő bajuszát – mindenről tájékoztatni őket.
– És a szülei? A családja?
– Az Arlington szülők elidegenedtek a fiuktól. Azt tudják, amit
mindenki: hogy Daniel Arlington a nexust tanulmányozza a San Juan
de Gaztelugatxe szigeten. Ha a rítus nem sikerül…
– Ha nem sikerül, megpróbáljuk újra – vágott közbe Dawes.
– Nos, természetesen – értett egyet Sandow. Csüggedtnek tűnt. –
Természetesen. Minden utat kipróbálunk. Minden lehetőséget
kimerítünk. Pamela, ne higgye, hogy érzéketlen vagyok! – Kezet
nyújtott neki. – Darlington mindent megtenne, hogy bármelyikünket
hazahozza. Mi is megtesszük ezt érte.
De mi van, ha a rítus sikertelen, és Darlingtont nem lehet
visszahozni? Megmondja Sandow az igazat az öregdiákoknak?
Vagy ő és a testület kitalál egy mesét, aminek nem az lesz a
tartalma, hogy olyan helyzetbe hoztunk két egyetemistát, amiről
tudtuk, hogy nem tudják kezelni, és az egyikük meghalt?
Akárhogy is, Alexnek nem volt ínyére, hogy a Léthe ilyen könnyen
lezárhatja a Darlington-fejezetet. Sok mindent lehetett mondani a
fiúról, főleg bosszantó dolgokat, de az igaz, hogy szerette a
munkáját és a Léthe Házat. Kegyetlenség, hogy a Léthe nem tudta
viszontszeretni. Sandow most először vetette fel annak lehetőségét,
hogy Darlington nem tér vissza. Hogy nem lehet csak úgy kirángatni
a kozmikus kanapé interdimenzionális párnái közül. Vajon azért,
mert már csak néhány nap maradt hátra a próbáig?
Sandow megfogta az üres poharat, amin még látszott a rátapadt
utálatos zöld tejital.
– Axtapta? Megtámadta egy gluma?
Amikor Darlingtonról beszélt, a hangja sima, diplomatikus és
monoton volt – afféle dékánhang. A gluma említésekor azonban
mély, aggódó ránc jelent meg a két szemöldöke között.
 – Igen – felelte Alex határozottan, bár még most sem tudta, mit
jelent ez pontosan. Aztán megtette a merész lépést: – Azt hiszem,
valaki rám küldte. Talán a Könyv és Kígyó.
Sandow hitetlenkedve felnevetett.
– Ugyan, miért vetemednének ilyesmire?
– Mert Tara Hutchins meghalt, és azt gondolom, hogy közük volt
hozzá.
Sandow olyan gyorsan pislogott, mintha a szeme egy
meghibásodott fényképezőgép lencséje lenne.
– Turner nyomozó azt mondja…
– Ezt én gondolom, nem Turner.
Sandow éles pillantást vetett rá. Alex látta, hogy meglepte a
hangjából kiérződő meggyőződés, de most nem engedhette meg
magának a tiszteletköröket, ahogy a dékán azt elvárja.
– Nyomozott?
– Igen.
– Ez nem biztonságos, Alex. Nincs felkészítve arra, hogy…
– Valakinek nyomoznia kellett.
És Darlington, ugye, távol volt.
– Van bizonyítéka valamelyik társaság érintettségére?
– A Könyv és Kígyó halottakat támaszt fel. Felhasználják a
glumákat…
– Glumae – mormolta Dawes.
– Glumae, mint küldöncök. Hogy beszéljenek a halottakkal. És az
egyikük rám támadt. Megalapozott elméletnek tűnik.
– Alex – szólalt meg a dékán gyengéden, de némi nehezteléssel.
– Már akkor is tudtuk, amikor idejött, hogy a magáéhoz fogható
képességekkel még senki nem töltötte be ezt a pozíciót. Lehetséges,
sőt valószínű, hogy pusztán az ittlétével megzavarta a rendszert,
amelyről nekünk csak sejtéseink vannak.
– Azt mondja, hogy én váltottam ki a gluma támadását?
Maga is utálta a védekező élt a hangjában.
– Nem azt mondom, hogy tett valamit – felelte Sandow szelíden.
– Csak annyit, hogy pusztán a képességével idézte ezt elő.
Dawes keresztbe tette a karját.
 – Ez nagyon úgy hangzik, mintha egyenesen ő kérte volna,
Sandow dékán!
Alex nem hitt a fülének: Pamela Dawes ellentmond Sandow-nak?
Ráadásul az ő védelmében?
Sandow szinte lecsapta a csészéjét.
– Egyáltalán nem így értettem!
– De ezt jelentette – válaszolta Dawes olyan tiszta és metsző
hangon, amilyet Alex még soha nem hallott tőle. A tekintete rideg
volt. – Alex jelezte az aggályait a megtámadását illetően, és maga
ahelyett, hogy meghallgatná, megkérdőjelezi a hitelességét. Lehet,
hogy nem akart célozni semmire, de a szándéka és a célja is az volt,
hogy elhallgattassa őt, ezért nehéz nem arra gondolni, hogy ez
áldozathibáztatás! Ez szemantikai megfelelője annak, amikor a
megerőszakolt lánynak azt mondják, hogy túl rövid szoknyát viselt.
Alex megpróbált nem mosolyogni. Dawes hátradőlt a székében,
keresztbe tette a lábát, összefonta a karját, a fejét fél oldalra
biccentette. Egyszerre volt dühös és felszabadult. Sandow
elvörösödött. Úgy tartotta maga elé a tenyerét, mintha egy vadállatot
próbálna csitítani – nyugalom!
– Pamela, remélem, hogy ennél jobban ismer.
Alex még soha nem látta ennyire zaklatottnak. Dawes tudta,
hogyan beszéljen a dékán nyelvén: fenyegetően.
– Valaki rám küldte azt a szörnyeteget – ismételte meg Alex,
kihasználva az előnyt, amit Dawes szerzett neki. – És nem véletlen,
hogy az a lány néhány nappal ezelőtt meghalt. Tara híváslistájában
többször is szerepelt Tripp Helmuth. Ez a Csontosokra mutat. Egy
gluma megpróbált meggyilkolni az utcán. Ez talán a Könyv és
Kígyóra utal. Tarát csütörtök este, a rituálék éjszakáján ölték meg, és
ha elolvasta a jelentésemet, tudja, hogy ugyanakkor, amikor
felkoncolták, láttam, hogy két, korábban kezes Szürke agyát
elöntötte a szar. – Sandow szemöldöke megrándult, mintha ez a
nyelvezet fájdalmat okozna neki. – Maguk, a Léthe, okkal hoztak ide,
és én azt mondom, hogy annak a lánynak a halála kapcsolatban áll
a társaságokkal. Egy pillanatra képzelje azt, hogy én vagyok
Darlington, és próbáljon meg komolyan venni!
 Sandow szótlanul nézte Alexet, aki azon tűnődött, vajon eljutott-e
hozzá a mondandója. Aztán a férfi Dawes felé fordult.
– Pamela, azt hiszem, van egy kameránk az Elm és a York
kereszteződésében.
Alex látta, hogy Dawes válla megereszkedik, és a feje lehanyatlik,
mintha Sandow kimondta volna a varázsigét, amellyel megtörte a
bűvöletet. Felállt, és elővette a laptopját. Alex gyomra görcsbe
rándult.
Dawes leütött néhány billentyűt a számítógépen, mire
kivilágosodott a falra szerelt képernyő. Egy pillanattal később már az
Elm Street forgalmát mutatta, autók és emberek tömegét, a szürkék
és sötétszürkék tengerét. A képernyő sarkában lévő időbélyegző
11:50-et mutatott. Alex figyelmesen vizslatta a járdán hömpölygő
ember-hullámot, de csak terjedelmes, nagykabátos testeket látott.
Aztán elkapott egy villanásnyi mozdulatot a Jó Természet Piaca
előtt. Nézte, ahogy a tömeg szétválik és hullámzik, ösztönösen
elkerülve az erőszakot. Valaki kimenekült a boltból, a tulajdonos
kiabált utána. Egy fekete hajú lány volt az gyapjúkalapban –
Darlington kalapjában. Veszített a harcban.
A képernyőn a lány lelépett a járdáról a forgalmas úttestre, de
mindez hideg csendben történt, mint a pantomimban.
Alex emlékezett a gluma őrjöngő szorítására, amikor kivonszolta
őt az utcára, de a képernyőn nem látszott semmiféle gluma. Csak
azt látta, hogy a sötét hajú lány beveti magát az autók közé, tántorog
és vadul dobálja magát, sikoltozik és karmolja a semmit. Aztán a
hátán feküdt. Alex úgy emlékezett, hogy a gluma ott volt rajta, de a
képernyőn ebből sem látszott semmi, csak feküdt az utca közepén,
az autók meg kerülgették, a háta ívbe feszült, vonaglott, kitátotta a
száját, és a keze görcsösen markolászta a semmit.
Egy pillanattal később talpra állt, és az Odú mögötti sikátor felé
rohant. Látta magát, ahogy egyszer visszanéz – tágra nyílt szemmel,
vértől csíkos arccal, a rémülettől tátva maradt szájjal. A szája sarkai
széthúzva, mint amikor lekötik a vitorlát. Láttam, hogy a Vőlegény
harcol a glumával. Vagy nem láttam? Most egy őrült nő arcát látta.
Megint ott feküdt a nyilvános vécé kövén, rövidnadrágja a bokája
körül. Sikoltozott és egyedül volt.
 – Minden, amit mond, igaz lehet, Alex. De nincs bizonyíték arra,
hogy mi támadta meg, és arra sincs, hogy ki lehet ezért a felelős. Ha
ezt megmutatom az alumninak… Elengedhetetlen, hogy stabilnak és
megbízhatónak lássák magát, különösen azért, mert… Nos,
tekintettel a jelenlegi bizonytalan helyzetre.
Tekintettel arra, hogy Darlington eltűnt. Tekintettel arra, hogy ez
akkor történt, amikor neki kellett volna vigyáznia rá.
– Nem ezért vagyunk itt? – kérdezte Alex, mintegy utolsó
próbálkozásként fellebbezve valami nálánál nagyobb nevében, amit
Sandow talán jobban értékel. – Hogy megvédjük az olyan lányokat,
mint Tara? Hogy biztosítsuk, hogy a társaságok ne… ne tehessenek
meg bármit, amit akarnak?
– Dehogynem. De tényleg azt hiszi, hogy kellően felkészült egy
gyilkosság kivizsgálására? Ezért mondtam azt, hogy maradjon
nyugton! Igyekszem fenntartani a normális állapotot, már amennyire
lehetséges ez egy olyan világban, ahol szörnyek élnek. A rendőrség
nyomoz a Hutchins-gyilkosság ügyében. A lány barátját
letartóztatták, hamarosan bíróság elé áll. Valóban azt hiszi, hogy ha
Turner kapcsolatot találna az egyik társasággal, akkor nem követné
azt a nyomot?
– Nem – ismerte be Alex. – Tudom, hogy azt tenné.
Bármit is gondolt Turnerről, tudta, hogy egy lelkiismeretes véreb,
aki soha nem vesz ki szabadnapot.
– És ha ezt teszi, mi feltétel nélkül mellette leszünk, támogatjuk,
és megígérem, hogy átadom neki mindazt az információt, amit maga
kiderített. De most elsősorban a gyógyulására és a biztonságára kell
összpontosítania. Dawes és én gondolkodni fogunk, hogy mi
válthatta ki a gluma támadását, és utánanézünk, okozhatta-e a
maga képessége a többi, rendhagyó zavart is. A jelenléte az
egyetemen ismeretlen, ezért zavaró tényező. A Szürkék viselkedése
a béljóslás során, Darlington eltűnése, egy erőszakos halál az
egyetem közelében, és most a gluma…
– Várjon! – szólt közbe Alex. – Azt hiszi, hogy az ittlétemnek köze
van Tara meggyilkolásához?
– Természetesen nem – felelte a dékán –, de nem akarok ürügyet
adni a Léthe vezetőségének, hogy ilyen következtetéseket vonjon le.
És azt sem engedhetem meg, hogy maga amatőr detektívet játsszon
egy ilyen súlyos esetben. Ebben az évben felülvizsgálják a
finanszírozásunkat. Az egyetem kegyes jóindulatából létezünk, és
fennmaradásunkat a többi társaság folyamatos támogatásának is
köszönhetjük. Szükségünk van a jóakaratukra. – Mélyet sóhajtott. –
Ne tekintse ezt ridegségnek tőlem, Alex! A Hutchins gyilkosság
rettenetes és tragikus, és teljes figyelemmel kísérem a helyzet
alakulását, de óvatosnak kell lennünk. A múlt félév végén… Ami
Rosenfeld Hallban történt, az mindent megváltoztatott. Pamela,
szeretné, ha megvonnák a Léthe finanszírozását?
– Nem – suttogta Dawes.
Tudott Sandow nyelvén beszélni, de a dékán is folyékonyan
beszélt az övén. A Léthe volt a rejtekhelye, a bunkere.
Semmiképpen sem kockáztatta, hogy elveszítse.
De Alex csak félig figyelt a dékán beszédére. A kandalló fölött
lógó régi New Haven-térképet bámulta. A New Haven kolónia
eredeti, kilenc négyzetes alaprajzát ábrázolta. Eszébe jutott, mit
mondott Darlington az első napon, amikor átsétáltak a parkon: Ezt a
várost az új Édennek szánták, ugyanúgy két folyó között építették,
mint azt a régit a Tigris és az Eufrátesz között.
Alex a korai gyarmat alakját nézte; az ék alakú földdarabot. A
Nyugati-folyó és a Farmington-csatorna, két vékony vízfolyás fogta
közre, amelyek a kikötő öblében találkoztak egymással. Végre
megértette, miért tűnt olyan ismerősnek a tetthely. A kereszteződés,
ahol Tara Hutchins holttestét megtalálták, pontosan megfelelt a
térképnek: a Baker Hall előtti üres földterület a gyarmat miniatűr
mása volt. Az ék alakú telket közrefogó utcák a folyók, vizük az
állandó autóforgalom, és becsatlakoztak a Tower országútba. Tara
Hutchinst ennek a közepén találták meg, összeszurkált teste az új
Éden szívében feküdt. Nem egyszerűen kidobták valahol a
holttestét: szándékosan helyezték oda.
– Komolyan kérdezem, Alex – folytatta Sandow. – Milyen indítéka
lehetett ezeknek az embereknek, hogy így elbánjanak egy ilyen
lánnyal?
Nem igazán tudta. Csak azt, hogy volt nekik.
 Aztán valaki megtudta, hogy elment a hullaházba. Ez az illető úgy
gondolta, Alex ismeri Tara titkait – legalábbis néhányat közülük –, és
hogy elegendő mágikus képesség birtokába jutott már ahhoz, hogy
még többet ismerjen meg. Úgy döntöttek, tesznek valamit ez ellen.
Talán megpróbálják megölni – vagy az is elég lehet, ha hiteltelenítik.
És a Vőlegény? Ő miért döntött úgy, hogy segít neki?
Valamiképpen ő is része ennek az egésznek?
– Alex, azt akarom, hogy boldoguljon itt – jelentette ki Sandow. –
De azt is, hogy átvészeljük ezt a nehéz évet, és hogy most minden
figyelmünket az újholdrituáléra és Darlington hazahozatalára
összpontosítsuk. Jussunk túl ezen, aztán majd számot vetünk!
Alex is ezt akarta. Szüksége volt a Yale-re. Erre a helyre. De a
dékán tévedett. Tara halála nem csak egy csúnya, de egyszerű eset,
ahogy azt Sandow szerette volna. Valaki az egyik társaságból a
részese, és el akarta hallgattatni őt.
Veszélyben vagyok, akarta mondani. Valaki megtámadott, és nem
hiszem, hogy ezzel vége. Segíts! De mi haszna lett volna? Alex úgy
gondolta, ez a hely mindentől különbözik a szabályaival és a
szertartásaival, amelyekre Sandow dékán felügyelt. Mi vagyunk a
pásztorok. Pedig inkább játszadozó gyerekek voltak. Alex a
keresztbe tett lábbal ülő, teáját kortyolgató Sandow-t nézte: a fény
megcsillant amúgy is fényes papucscipőjén. Megértette, hogy a
dékánt tulajdonképpen nem is érdekli, hogy milyen bántalom érte őt.
Még az is lehet, hogy reménykedett benne. Ha Alex megsérül, ha
eltűnik, akkor minden felelősséget rá háríthat a Darlingtonnal
történtekért, és rövid, de katasztrofális működését a Yale-en
sajnálatos tévedésként, egy ambiciózus kísérlet kudarcaként írja
majd le. Újholdkor visszahozza az aranyifjút, és mindent elrendez.
Kényelmes megoldás. De Alex nem ugyanezt akarta? Békés nyárról
és mentateáról álmodik, miközben Tara Hutchins a hullaház hideg
tepsijén fekszik?
Maradj nyugton! Ő kész is volt erre. De valaki megpróbálta
bántani.
Úgy érezte, valami sötét dolog tekergőzik benne. Sunyi vadállat
vagy – mondta egyszer Hellie. Él benned egy lecsapni készülő kis
vipera. Vagy csörgőkígyó, inkább az. Vigyorogva mondta, de igazat
szólt. A téli időjárás és az udvarias beszélgetés elaltatta a kígyót, a
szívverése lelassult, lusta és csendes lett, mint minden hideg vérű
állat.
– Én is azt akarom, hogy átvészeljük ezt – értett egyet Alex,
miközben mosolygott a dékánra meghunyászkodó, sőt lelkes
mosollyal.
A férfi megkönnyebbülése úgy söpört végig a szobán, mint egy
meleghullám. Olyan, amit az új-angliaiak örömmel fogadnak, de a
Los Angeles-iek tudják, hogy a futótüzeket jelenti be.
– Rendben, Alex. Akkor úgy is lesz. – Felállt, felvette a kabátját
és a csíkos sálját. – Benyújtom a jelentését az alumninak, aztán
szerda este Dawes, maga és én találkozunk a Fekete Szilben. –
Megszorította a lány vállát. – Még néhány nap, és minden visszatér
a megszokott kerékvágásba.
Tara Hutchins nem, te seggfej. De azért Alex ismét elmosolyodott.
– Szerdán találkozunk.
– Pamela, küldök egy e-mailt a frissítőkről. Semmi felhajtás! Az
Aurelianus két képviselőjét várjuk és Michelle-t. Imádni fogja
Michelle Alameddine-t! – kacsintott Alexre. – Ő volt Darlington
Vergiliusa. Abszolút zseni.
– Alig várom – felelte Alex, majd kikísérte a dékánt, és viszonozta
a búcsúintegetését. Amikor az ajtó becsukódott mögötte, Dawes-hoz
fordult:
– Mennyire nehéz beszélni a halottakkal?
– Egyáltalán nem az, ha a Könyv és Kígyó tagja vagy.
– Ők lennének az utolsók, akikkel szóba állok. Inkább nem kérnék
segítséget olyanoktól, akik meg akarnak ölni.
– Ez szűkíti a lehetőségeidet – motyogta Dawes a padlónak.
– Ó, Dawes, imádom, mikor ilyen gonosz vagy! – A lány
kelletlenül elfordult, és sötétszürke pulóverét húzogatta. Lecsukta a
laptopját. – Köszönöm, hogy támogattál a dékánnal szemben. És
hogy megmentetted az életemet. – Dawes bólintott a szőnyegnek. –
Milyen más lehetőségeim vannak, ha beszélnem kell valakivel a
Fátyol túloldalán?
– Az egyetlen, ami eszembe jut, az a Farkasfej.
– Az alakváltók?
 – Ne szólítsd így őket! Ha szívességet akarsz kérni tőlük, akkor
ne.
Alex az ablakhoz lépett, és elhúzta a függönyt.
– Még mindig ott van? – kérdezte Dawes a háta mögül.
– Ott.
– Mit csinálsz? Ha egyszer beengeded… Ismered a történetét,
tudod, mit tett azzal a lánnyal!
Nyisd ki az ajtót, Alex!
– Annyit tudok, hogy megmentette az életemet, és a figyelmemet
akarja. Ennél kevesebbre is épültek már kapcsolatok.
A Léthe Ház szabályai átláthatatlanok és csavarosak voltak.
Katolikusok, mondta Darlington. Bizánciak. Ennek ellenére a
lényeget könnyen meg lehetett jegyezni: Hagyd a holtakat a
halottakra! Fordítsd a szemedet az élők felé! Alexnek azonban
szövetségesekre volt szüksége, és Dawes kevésnek bizonyult.
Kopogtatott az ablakon.
A Vőlegény felnézett rá. Fekete szeme az utcalámpa fényében
Alex tekintetét kereste. A lány ezúttal nem nézett félre.
A Farkasfej a negyedik a Fátyol Házai közül, bár a Berzelius
vitatja ezt. A társaság tagjai a teriantrópiát gyakorolják, és az
egyszerű alakváltást alapvető varázslatnak tartják.
Ugyanakkor fő törekvésük az, hogy az emberi tudatot és a
jellegzetességeket megtartsák az állati formában is.
Tudásukat elsősorban a hírszerzés, az ipari kémkedés és a
politikai szabotázs céljaira használják fel. Az 1950-es és 60-
as években a Farkasfej a CIA fő toborzóhelye volt. Egy
alakváltó rituálé után napokba telhet, amíg a személy
levetkőzi az állati tulajdonságait. Az állatokat érintő fontos
vagy érzékeny természetű kérdések megvitatását
csökkentsük a minimumra.
– A Léthe élete: a Kilencedik Ház eljárásrendje
és szabályzata, részlet

Fáradt vagyok, és a szívem változatlanul hevesen ver. A

szemem rózsaszínű. Nem a fehérje: az írisze. Amikor Rogers
azt mondta, hogy úgy fogunk baszni, mint a nyulak, nem
gondoltam, hogy ezt szó szerint érti.
– Charles „Chase” MacMahon naplója a Léthe-időszakból
(Saybrook Kollégium ’88)
 12
Tél

Alex tudta, hogy nem mehet üres kézzel a Farkasfejhez. Ha a

segítségüket akarja, először meg kell állnia a Tekercs és Kulcsnál,
hogy visszaszerezze Romulus és Remus szobrát. A Farkasfej egy
éve nyaggatta már a Léthét, hogy szervezze meg a
visszaszolgáltatását; a tavalyi Valentin-napi partijuk alatt tűnt el,
amikor a hagyománynak megfelelően megnyitották kapuikat a többi
társaság tagjai előtt. Alex aztán a Lakatosok sírjában, egy polcon
látta viszont a szobrot, amire egy műanyag tiarát is tettek, Darlington
azonban nem volt hajlandó beleszólni. A Léthe nem foglalkozik
jelentéktelen civódásokkal, mondta. Az effajta csínyek méltóságunk
alattiak.
Alexnek azonban be kellett jutnia a templomszobába, a Farkasfej
sírjának szívébe, és pontosan tudta, hogy a küldöttségük elnöke,
Salome Nils mit kér ezért fizetségképpen.
Kivette a hűtőből Darlington egyik undorító fehérjeturmixát, és
megitta. Éhes volt, ami Dawes szerint jó jel, de a torka még nem
viselt el semmi szilárd ételt. Nem szívesen hagyta el a házőrzők
védelmezte hely biztonságát, hiszen még azt sem tudta, mi történt a
glumával, de nem tudott nyugton ülni. Másrészt meg aki ráküldte a
glumát, az most azt hiszi, hogy már ki is terítették, és belülről kifelé
zabálják a hullabogarak. Ami az Elm Street nyilvánossága előtti
görcsrohamát illeti, annak legalább nem volt túl sok szemtanúja, és
Jonas Reedet leszámítva egyikük sem ismerte őt. Ha mégis,
valószínűleg már felhívta volna az egészségügyi központ egy
aggódó terapeutája.
Alex tudta, hogy a Vőlegény a sikátorban fogja várni, amikor
Daweszal kilépnek az ajtón. Hajnalodott, az utcák csendesek voltak.
A „védelmezője” egészen a Tekercs és Kulcsig követte őket, ahol
Alex talált egy zaklatott Lakatost, aki egy dolgozatát írta; meggyőzte
őt, hogy be kell engednie a sírba, mert meg kell keresnie egy sálat,
amit Darlington otthagyott az utolsó felügyelt rítus során. A Léthét
általában csak a rituálék éjszakáján és a jóváhagyott vizsgálatokra
engedték be a sírokba. Megfázik Andalúziában – magyarázta a
fiúnak.
A Lakatos az ajtóban állt, és a telefonját nézte, miközben Alex
úgy tett, mintha keresné a sálat. Fellélegzett, amikor ismét
megszólalt a csengő. Köszönöm, Dawes. Alex felkapta a szobrot, és
bedugta a táskájába. Ránézett a kerek kőasztalra, amit a küldöttek
akkor álltak körül, amikor a rítusokat végezték – vagy amikor
próbálták elvégezni őket. Az asztal peremére egy idézetet véstek,
ami mindig is tetszett neki: Legyen hatalmad e sötét földön, hogy
megvilágítsd, és legyen hatalmad e holt világon, hogy éltesd! Ezek a
szavak nagyon ismerősen csengtek Alex számára, de nem tudta
előhívni az emléket. Hallotta, hogy becsapódik a bejárati ajtó, és
kisietett a szobából. Kifelé menet köszönetet mondott a Lakatosnak,
aki akkor már azért füstölgött, mert a részeg bulizók nem találják a
nyavalyás hálótermüket.
Minden esély megvolt rá, hogy a Tekercs és Kulcs vádló ujja
rámutasson, amikor felfedezik, hogy eltűnt a szobor, de ezzel majd
akkor foglalkozik. Dawes a sarkon túl, a Bass Könyvtár bejáratául
szolgáló gótikus kapuutánzat előtt várta. Darlington elmondta neki,
hogy a díszítésbe vésett kőkardok az őrzést jelképezik.
– Ez rossz ötlet – szögezte le Dawes, összébb húzva a
viharkabátját.
Csak úgy sugárzott belőle a rosszallás.
– Legalább következetes vagyok.
Dawes feje úgy forgott, mint egy hajó keresőfénye.
– Itt van?
Alex tudta, hogy a Vőlegényre gondol, és bár Dawes ezt soha
nem ismerné be, kihozta a sodrából, hogy ilyen könnyű felhívni a
férfi figyelmét. Az viszont kétséges, hogy ilyen könnyű lesz lerázni is.
Alex a válla fölött hátrapillantott, és látta, hogy a Szürke tisztes
távolból követi őket.
– Fél háztömbnyire.
– Ez egy gyilkos – suttogta Dawes.
 Igen, így akad bennünk valami közös, gondolta Alex. De csak
annyit mondott:
– A koldus ne legyen válogatós.
Neki sem tetszett a gondolat, hogy egy Szürke ilyen közel kerül
hozzá, de ez az ő döntése volt, és most már nem akarta
meggondolni magát. Ha az egyik társaság tagja a felelős azért, hogy
céltáblát rajzoltak a hátára, akkor meg kell tudnia, ki volt az, aztán
tennie kell róla, hogy többé esélyük se legyen bántani őt. De ha
mégis…
– Dawes – mormolta. – Amikor visszamegyünk, kezdd el keresni
a módját, hogyan lehet megszakítani az emberek és a Szürkék
közötti kapcsolatot! Nem akarom életem hátralévő részét azzal a
tudattal tölteni, hogy Morrissey a vállam fölött kukucskál.
– A legegyszerűbb módja az, ha nincs velük kapcsolatod.
– Igazán? – ámult el Alex. – Várj, ezt leírom!
A Farkasfej-sír csak néhány ajtónyira volt az Odútól, egy nagy
szürke udvarház, amit a bozótos előkerttel együtt magas kőfal vett
körül. Ez volt az egész campus egyik legvarázslatosabb helye. A
patkó alakú sikátort a régi testvériségek házai szegélyezték, zömök
téglaépítmények, amiket már régen átengedtek az egyetemnek; az
ajtók fölött kőbe vésve a „csatornák” (a médiumok) ősi szimbólumai,
mellettük egy csokor alig észrevehető görög betű. A sikátor egyfajta
sáncárokként működött, ahol az energia sűrű, sercegő ködben gyűlt
össze. Az itt áthaladók többsége olyanfajta borzongást érzett, ami az
időváltozás vagy a rossz közérzet jellemzője, de elfelejtették, amint
tovább mentek a Yale Kabaré vagy az Af-Am Központ felé. A
Farkasfej tagjai nagyon büszkék rá, hogy a Fekete Párducok
tárgyalása idején itt szállásolták el a tüntetőket, de ők voltak az Ősi
Nyolcak közül az utolsók, akik beengedték maguk közé a nőket,
ezért Alex ezt csak mosakodásnak tartotta.
A rituális éjszakákon rendszeresen látott az udvaron egy Szürkét,
a Yale Daily News szomszédos szerkesztősége előtt őgyelgett.
Alexnek kétszer kellett csengetnie, mire Salome Nils végül kijött,
és beengedte őket.
– Ki ő? – kérdezte Salome.
 Alex egy pillanatra azt hitte, hogy látja a Vőlegényt. A Szürke
ekkor már közelebb jött, Alexéhoz igazította a lépteit, és egy kis
mosoly is játszott az ajkán, mintha hallaná a szívének
kolibriverdesését. Aztán rájött, hogy Salome Dawesról beszél. A
társaságok többségének valószínűleg fogalma sem volt arról, hogy
Pamela Dawes egyáltalán létezik.
– Nekem segít – felelte Alex, de Salome már vezette is őket a
sötét előcsarnokba.
A Vőlegény követte őket.
A sírokat nem védelmezték, hogy megkönnyítsék a varázslat
áramlását, de ez azt jelentette, hogy a Szürkék kedvük szerint
járhattak ki és be. Ezért kellett a Léthe védelme a szertartások alatt.
– Nálad van? – kérdezte Salome.
A belső tér leírhatatlan volt: palaszürke kőpadló, sötét fa,
ólomablakok, amelyek egy kis belső udvarra néznek, benne egyetlen
kőrisfa, ami már jóval az egyetem előtt itt állt, és valószínűleg még
akkor is itt terjeszti majd a gyökereit, amikor a kövek porrá omlanak
körülötte. Az ajtó melletti mágneses tábla azt mutatta, hogy a
küldöttség mely tagjai tartózkodnak most a sírban – ezt a helyiség
mérete miatt kellett tudni. Mindenki az egyiptomi istennevén
szerepelt, és csak Salome Khefrén feliratú ankh-ját helyezték át az
„Otthon” oszlopba.
– Nálam – felelte Alex, és előhúzta a szobrot a táskájából.
Salome boldog visítással ragadta meg.
– Tökéletes! A Kulcsok iszonyúan dühösek lesznek, amikor
rájönnek, hogy visszakaptuk!
– Ez mire jó? – kérdezte Alex, miközben Salome átvezette őket
egy másik sötét szobába, aminek a közepén egy hosszú, rombusz
alakú asztal állt alacsony székekkel körülvéve. A falak mentén
üvegtárlók húzódtak, tele egyiptomi érdekességekkel és
farkasábrázolásokkal.
– Nem jó semmire – felelte Salome, és lesújtó pillantást vetett rá.
Visszatette a szobrot a tárlóba. – Ez elvi kérdés. Meghívtuk őket a
házunkba, és ők szartak a vendégszeretetünkre.
– Értem. Ez tényleg szörnyűség – mondta Alex, de megint érezte
magában azt a dühös vonaglást, a vibrálást a szegycsontjánál.
Valaki éppen megpróbálja megölni, és ez a hercegnő a hülye
játékaival szórakozik. – Kezdjük el!
Salome a másik lábára helyezte a testsúlyát.
– Figyelj, valójában nem nyithatom meg a templomot a küldöttek
jóváhagyása nélkül… Még az öregdiákokat sem engedhetem be.
Dawes hümmögött. Nyilván megkönnyebbült, hogy máris
megfordulhat, és hazamehet. De nem ez fog történni.
– Megállapodtunk. Te tényleg megpróbálsz megvezetni engem? –
kérdezte Alex.
Salome elvigyorodott. A legkevésbé sem érezte kínosan magát.
De miért is érezte volna? Alex csak egy gólya volt, egy tanonc.
Nyilvánvalóan túllépte a hatáskörét. Mindig csendes volt és
tisztelettudón viselkedett Salome és a Farkasfej küldöttei
társaságában, mindig hagyta, hogy Darlington, a valóban jelentős
személy, a Léthe úriembere vigye a szót. És talán ha a Léthe
hamarabb menti meg az életét, maradhatott is volna az a lány. Talán,
ha a gluma nem támadja meg, és Sandow dékán nem hagyja ezt
figyelmen kívül. Akkor tovább színlelhette volna, hogy ő ilyen lány.
– Elhoztam a hülye bábuidat – jelentette ki Alex. – Tartozol
nekem.
– Csakhogy senki sem kényszerített erre, igaz? Így hát…
A legtöbb drogügylet hitelben történik. A valódi kapcsolatokkal
rendelkező embertől megkapod az anyagot, és ha bizonyítod, hogy
jó áron el tudod passzolni, legközelebb talán nagyobb tételre is
kapsz lehetőséget. Tudod, hogy a fiúd miért amatőr, és miért marad
is az? – kérdezte egyszer Eitan a maga súlyos akcentusával.
Hüvelykujjával Len felé bökött, aki a vízipipája fölött vihogott,
miközben Tuti halózott mellette. Mert túl buzgó a termékem
elfüstölésében, és ezzel csakis engem tesz gazdaggá. Len mindig
kaparászott, és mindig késett egy kicsit.
Alex tizenöt éves volt, amikor egyszer pénz nélkül ment vissza
Lenhez, mert annyira összezavarta az a befektetési bankár, akivel a
Sherman Oaks-i Sportáruház parkolójában találkozott. Általában Len
foglalkozott vele, és hagyta, hogy az édes kis Alex szállítson a
főiskolákra és a bevásárlóközpontokba, de aznap reggel túlságosan
másnapos volt, ezért pénzt adott a lánynak a buszjegyre, és Alex a
gyorsjárattal elutazott a Ventura Boulevard-ig. Nem tudott mit
mondani arra, amikor a bankár közölte vele, hogy kevés a
készpénze, illetve nincs is nála, de meg fogja adni. Akkor még nem
akadt dolga olyannal, aki kerek perec megmondja, hogy nem fizet.
Az egyetemisták, akikkel az üzletet intézte, huginak szólították, és
néha meg is hívták, hogy szívjon velük.
Alex számított rá, hogy Len dühös lesz, de ilyen őrjöngő állatnak
még nem látta; rémült volt, üvöltött, hogy ez az ő hibája, és neki kell
felelnie Eitannak. Ezért aztán Alex megpróbálta előteremteni a
pénzt. Hétvégére hazament, és ellopta a nagymamája gránát
fülbevalóját, hogy zaciba csapja. Vállalt egy műszakot a Club
Joyban, a legrosszabb sztriptízklubban, ahol a smucig vendégek alig
dugtak borravalót a fehérneműjébe, a tulaj meg, egy King King nevű
aprócska srác, nem engedte ki az öltözőből a lányokat anélkül, hogy
előbb le ne tapizta volna mindet. Csak ide vették fel igazolvány és
anélkül, amivel kitölthetné a bikinifelsőjét. Néhány srác szereti ezt,
mondta King King, mielőtt a melltartójába nyomta a kezét. De én
nem.
Soha többé nem ment vissza.
Most Salome Nilst nézte, a karcsú és sima arcú connecticuti
lányt, aki lovagolt és teniszezett, és súlyos bronz lófarkát az egyik
vállára vetette, mint egy drága szőrmét.
– Esetleg újragondolnád az álláspontodat?
– És te esetleg nem mennél haza az aggszűz nénikéddel?
Salome volt a magasabb, ezért Alex az alsó ajkát ragadta meg
erősen. Megszorította. A lány visított, derékban meghajolt, és
csapkodott a karjával.
– Alex! – döbbent meg Dawes.
Úgy szorította a kezét a mellkasára, mintha máris a ravatalon
feküdne.
Alex átkarolta Salome nyakát, és fojtófogást alkalmazott, amit a
mindössze százharmincöt centi magas Minkitől tanult, az egyetlen
lánytól a Club Joyban, akivel King King soha nem szemétkedett.
Alex két ujjal megszorította Salome körte alakú gyémánt fülbevalóját.
Tudatában volt a döbbent Dawes jelenlétének és annak is, hogy a
Vőlegény előrelépett, mintha ezt követelné a lovagiasság, és azt is
érzékelte, hogy megváltozott körülöttük még a levegő is. A köd
eloszlott, hogy most először Salome és Dawes, sőt talán még a
Szürke is tisztán lássa őt. Alex tudta, hogy ez valószínűleg hiba.
Jobb, ha nem veszik észre, ha mindig lehajtja a fejét, ha megmarad
a csendes lánynak, aki nem jelent fenyegetést senkinek – de mint a
legtöbb hiba, ez is jó érzéssel töltötte el.
– Nagyon tetszik ez a fülbevaló – szólalt meg halkan. – Mennyibe
került?
– Alex! – szólt rá ismét Dawes.
Salome Alex alkarját kaparászta. Erős volt, köszönhetően az
olyan sportoknak, mint a squash és a vitorlázás, de még soha nem
emelt rá kezet senki, és valószínűleg csak a moziban látott
verekedést.
– Nem tudod, ugye? Apuci ajándékozta az édes kis tizenhat
évesnek, vagy az érettségizőnek, vagy valami hasonló genny
alkalomra… – Alex bökdöste a visítozó Salome-ot. – Megmondom,
mi fog történni: beengedsz abba a szobába, különben kitépem ezt a
vacakot a füledből, lenyomom a torkodon, és megfulladsz tőle.
Üres fenyegetés volt ez, hiszen Alex soha nem pazarolt volna el
egy ilyen szép gyémántot, de Salome ezt nem tudta. Sírni kezdett.
– Így már jobb – folytatta Alex. – Megértettük egymást?
A lány eszeveszetten bólogatott, nyakának izzadt bőre Alex karját
csapkodta. Alex elengedte. Salome hátrált, kezét maga elé tartotta.
Dawes a szájára tapasztotta a kezét, és még a Vőlegény is
zavartnak tűnt. Sikerült megbotránkoztatnia egy gyilkost.
– Őrült vagy – zihálta Salome, ujjbegyeivel a torkát tapogatva. –
Nem teheted…
Az Alex belsejében lévő kígyó abbahagyta a rángatózást, és
kitekerődzött. Kezét visszahúzta a kabátja ujjába, és így csapott le
az üvegtárlóra, amiben a kis csecsebecséiket tartották. Salome és
Dawes felsikoltott. Mindketten hátrébb léptek.
– Tudom, megszoktad, hogy olyan emberekkel van dolgod, akik
„nem tehetik”, de én megteszem, tehát add ide a templomszoba
kulcsát, és rendezzük le az üzletet, hogy aztán elfelejthessük ezt az
egészet!
 Salome lábujjhegyre emelkedett, szinte lebegett az ajtóban.
Olyan könnyűnek, olyan képtelenül karcsúnak tűnt, mintha már nem
is lenne kapcsolatban a talajjal. Mintha felúszna a mennyezetig,
neki-nekiütődve, mint egy szülinapi lufi. Aztán valami megváltozott a
szemében, a puritán pragmatizmusa visszaszivárgott a csontjaiba.
Talpra ereszkedett.
– Hát jó – motyogta, és előhalászta a zsebéből a kulcscsomóját.
Levette a karikáról az egyik kulcsot, és letette az asztalra.
– Köszönöm – kacsintott rá Alex. – Most újra barátok lehetünk.
– Pszicho.
– Hallottam már – hagyta rá Alex. De ez az őrült túlélte. Felkapta
a kulcsot. – Csak utánad, Dawes!
Dawes elindult a folyosón, jó nagy távolságot tartva Alextól. A
padlót nézte. Alex visszafordult Salome felé.
– Tudom, most arra gondolsz, hogy amint beérek a templomba,
elkezdesz telefonálni, és megpróbálsz eltávolítani. – Salome
összekulcsolta a karját. – Ezt is kellene tenned, de akkor
visszajövök, és a farkasszoborral verem ki az első fogaidat.
A Vőlegény a fejét csóválta.
– Nem teheted…
– Salome! – fenyegette az ujjával Alex. – Megint kezded?
A lány ökölbe szorította a kezét.
– Nem tehetsz ilyen dolgokat! Ezért börtönbe kerülsz.
– Valószínűleg – nyugtázta Alex. – De te akkor is úgy nézel majd
ki, mint egy bátyja-baszott hegylakó.

– Neked mi bajod van? – csattant fel Dawes, amikor Alex,

nyomában a Vőlegénnyel, utolérte a templomszobába nyíló,
bizonytalan jellegű ajtónál.
– Rossz táncos vagyok, nem megy a floss sem. És neked mi a
bajod?
Most, hogy az adrenalinhullám elcsitult, beindult a lelkiismeret-
furdalás. Ha egyszer egy maszk lehullott, nem lehet csak úgy
visszatenni. Salome nem hívja a felmentő sereget, Alex ebben
egészen biztos volt, de azt is érezte, hogy beszélni fog. Pszicho.
Őrült szuka. Az viszont más kérdés, hogy hisznek-e majd neki.
Salome maga mondta: Nem teheted meg. Az emberek itt nem
viselkednek úgy, mint Alex.
A sürgetőbb kérdés azonban az volt, mennyire érzi jól magát,
ugyanis hónapok óta először könnyedén lélegzett, és megszabadult
az „új Alex” fojtogató súlyától, akit megpróbált megalkotni.
Dawes viszont nehezen lélegzett. Mintha őt terhelne minden
munka.
Alex felkattintotta a kapcsolót, mire a lángok fellobbantak a vörös
és arany falak mentén elhelyezett gázlámpákban, megvilágítva az
egyiptomi templomot, amit egy angol kastély szívébe építettek. Az
oltárt koponyákkal meg kitömött állatokkal rakták tele, és azon feküdt
a bőrbe kötött könyv is, amibe a küldöttség minden tagja beírta a
nevét egy-egy szertartás megkezdése előtt. A hátsó fal közepén egy
üvegtetejű szarkofág állt, benne egy kiszáradt múmia, amit a Nílus
völgyéből, egy ásatásról loptak el. Már-már túlságosan kimódolt volt
minden. A mennyezetet az égbolthoz hasonlóra festették, a
sarkokban akantuszlevelek és stilizált pálmák álltak, a szoba
közepén pedig patak vágott át, amit a fenti erkély pereméről lebukó
vízfüggöny táplált – a visszhangja lenyűgöző volt. A Vőlegény
átgázolt a patakon, a lehető legmesszebb akart kerülni a
szarkofágtól.
– Elmegyek! – kiáltotta Salome a folyosóról. – Nem akarok itt
lenni, ha valami rosszul alakul.
– Semmi nem alakul rosszul! – kiáltott vissza Alex. Hallották, hogy
becsapódik a bejárati ajtó. – Mit értett az alatt, hogy valami rosszul
alakulhat, Dawes?
– Olvastad a rituálét? – kérdezte a lány, miközben körbejárta a
szobát, és tanulmányozta annak részleteit.
– Csak egyes részeket.
Csak annyit akart megtudni, hogy így kapcsolatba kerülhet-e a
Vőlegénnyel.
– Át kell haladnod az élet és a halál közti határmezsgyén.
– Várj… Meg kell halnom?
Tényleg el kéne olvasnia a kötelezőket.
– Igen.
 – Aztán visszajövök?
– Igen, ez volna a lényeg.
– És neked kell megölnöd engem? – A félénk Dawesnak, aki az
erőszak első jelére összegömbölyödik egy sarokban, mint egy
pulóveres sündisznó? – Kész vagy te erre? Csak mert nem vetne jó
fényt rád, ha nem jönnék vissza.
Dawes hosszan engedte ki a levegőt.
– Akkor gyere vissza!
A Vőlegény tekintete üres volt, de nála ez az általános kinézet.
Alex megszemlélte az oltárt.
– Tehát a túlvilág az Egyiptom? Az összes vallás közül az ókori
egyiptomiak tudták jól?
– Nem igazán tudjuk, milyen a túlvilág. Ez csak egyetlen út a
határmezsgyére, léteznek mások is. Mindig a folyók jelzik őket.
– A görögöknek például a Léthe.
– Valójában a görögök számára a Styx a határfolyó. A Léthe az
utolsó határ, amit a halottaknak át kell lépniük. Az egyiptomiak úgy
hitték, hogy a nap minden este meghal a Nílus nyugati partján, így
az utazás a keleti partjától nyugat felé azt jelenti, hogy elhagyjuk az
élők világát.
És ezt az utat kellett megtennie Alexnek.
A templomot kettéválasztó „folyó” szimbolikus volt; a medrét az
ókori egyiptomi Tura mészkőbányájából hozott kövekkel rakták ki, az
oldalába és az aljába vésett hieroglifák A fénybe távozottak
könyvéből származtak.
Alex habozott. Elért a válaszúthoz? Ez az utolsó ostoba tette? És
ki lesz ott, ki üdvözli majd a túloldalon? Hellie. Talán Darlington. Len
és Tuti a szétvert koponyájukkal, Len arcán a meglepetés
képregénybe illő rajzával. De lehet, hogy odaát, azon a másik parton
valahogy kiegészültek. Ha meghal, képes lesz visszajönni a
Fátyolon át, és mindörökké szellemként járni az egyetemen? Vagy
hazatér, arra ítélve, hogy kísértsen egy kis koszfészekben Van
Nuysban? Akkor gyere vissza! Vagy visszajön, vagy itt hagyja
Dawesra a holttestét, és Salome Nilsre meg a bűnrészességet. Ez
utóbbi gondolat nem is volt kedve ellenére.
– Csak annyit kell tennem, hogy megfulladok?
 – Csak annyit – felelte Dawes mosoly nélkül.
Alex kigombolta a kabátját, és lehúzta a pulóverét. Dawes is
levette a viharkabátját, majd két karcsú zöld nádat húzott elő a
zsebéből.
– Hol van? – suttogta.
– A Vőlegény? Közvetlenül mögötted. – Dawes megrándult. –
Csak vicceltem. Az oltár mellett áll, és borong.
A Vőlegény még mogorvább lett.
– Szólj neki, hogy álljon veled szemben a nyugati parton!
– Jól hall téged, Dawes.
– Ó, igen, természetesen.
Dawes esetlenül intett felé, a Vőlegény pedig átsétált a patak
túlsó oldalára. Nem kellett nagy távolságot megtenni, egyetlen
hosszú lépés elég volt hozzá.
– Most térdeljetek le mindketten!
Alex nem tudta, hogy a Vőlegény elég gyorsan végrehajtja-e az
utasításokat, de megtette. Letérdeltek. Úgy tűnt, a Szürke
ugyanannyira akarja azt a kis beszélgetést, mint ő.
Alex a farmerén keresztül is érezte a padló hidegét. Rájött, hogy
fehér pólót visel, és ez most át fog ázni. Halni készülsz, korholta
magát. Nem ez a megfelelő idő azon aggódni, hogy egy szellem
megnézi a melledet.
– Tedd a kezed a hátad mögé! – kérte Dawes.
– Miért?
Dawes felemelte a nádat, és idézte a Könyvből: Csuklóit kössék
össze papiruszrostokkal.
Alex a háta mögé tette a kezét. Olyan volt, mintha letartóztatták
volna, szinte várta, hogy Dawes ráhúzza a csuklójára a gyorskötőt.
Ehelyett azt érezte, hogy beejt valamit a bal zsebébe.
– Ez egy szentjánoskenyér-hüvely. Amikor vissza akarsz jönni,
tedd a szádba, és harapd át. Kész vagy?
– Csak lassan – kérte Alex. Előrehajolt. Kényelmetlen volt így,
hátratett kézzel. Dawes megfogta a fejét és a nyakát, segített neki
előredőlni. Alex feje egy pillanatig a víz felett időzött. Felnézett, és
tekintete találkozott a Vőlegényével. – Csináld! – mondta aztán.
 Mély lélegzetet vett, és megpróbált nem pánikba esni, amikor
Dawes a víz alá nyomta a fejét.
Csend töltötte meg a fülét. Kinyitotta a szemét, de nem látott
mást, csak fekete köveket. Várt. A levegő vonakodó buborékokban
szivárgott ki belőle, amikor a mellkasa összeszorult.
Fájt a tüdeje. Nem tudja ezt végigcsinálni. Így nem. Ki kell
találniuk valami mást.
Megpróbálta felemelni a fejét, de Dawes ujjai karmokként
tartották a tarkóját. Lehetetlen volt kitörni a szorításából ebben a
testhelyzetben. Dawes térde a hátába nyomódott. A körmei úgy
szúrták Alex fejbőrét, mint a tüskék.
Elviselhetetlenné vált a nyomás a mellkasában. A pánik úgy
rontott rá, mint egy pórázától szabadult kutya. Már tudta, hogy
súlyos hibát követett el: Dawes a Könyv és Kígyó társaságának
dolgozik. Vagy a Koponya és Csontoknak. Vagy Sandow-nak.
Valakinek, aki a halálát akarta. Dawes fejezi be, amit a gluma
elkezdett. Dawes megbünteti a Darlingtonnal történtek miatt.
Mindvégig tudta az igazságot, hogy mi történt azon az éjszakán a
Rosenfeldben, és így áll bosszút Alexen, amiért ellopta tőle az
aranyifjút.
Alex némán kapálózott és vergődött. Lélegeznie kellett. Ne! De a
teste nem hallgatott rá. A szája kinyílt, a víz betört az orrába, a
szájába, és megtöltötte a tüdejét. Az agya rémülten sikoltozott, de
nem volt kiút. Az anyjára gondolt, az ezüst karperecekre, amik úgy
borították az alkarját, mint egy kesztyű. A nagymamája suttogott
neki: Somos almicas sin pecado. Göcsörtös ujjaival megragadott egy
gránátalmát, és kipréselte a magokat egy tálba. Bűn nélküli lelkek
vagyunk.
Aztán megszűnt a nyakán a nyomás. Alex hátradobta magát.
Zihált. A teste görcsös rándulásokkal lökte ki a száján a vizet. Rájött,
hogy a csuklója szabad, így négykézlábra tud állni. Mély, ugató
köhögés rázta meg a testét. A tüdeje égett, ahogy benyelte a
levegőt. Baszódj meg, Dawes! Baszódjon meg mindenki! Zokogott –
és képtelen volt abbahagyni. Karjai nem tartották meg. A padlóra
zuhant, a hátára fordult, beszívta a levegőt, és nedves karjával
megtörölte az arcát, elkenve a taknyot, a könnyeket – és a vért.
Elharapta a nyelvét.
Hunyorogva nézett fel a festett mennyezetre. Szürke felhők
úsztak az indigókék égen. A csillagok furcsa alakzatokban csillogtak
fölötte. Nem az ő csillagállásai.
Alex erőlködve felült. Megérintette a mellkasát, aztán finoman
megdörzsölte; még mindig köhögött, de megpróbált tájékozódni.
Dawes eltűnt. Minden eltűnt – a falak, az oltár, a kőpadló. Egy nagy
folyó partján ült, ami feketén hömpölygött a csillagok alatt. A víz
hangja egy hosszú kilégzésnek tűnt. Meleg szél mozgatta a nádast.
De a halál hideg, gondolta Alex. Nem kellene itt hidegnek lennie?
Messze, kint a vízen meglátott egy férfit, aki a túlsó partról
igyekezett felé. A víz gyűrűzött a Vőlegény teste körül. Tehát
valóságos fizikai teste van. Akkor bejutott a Fátyol mögé? Meghalt?
A kellemes levegő ellenére Alex érezte, hogy hideg borzongás fut
végig a testén, ahogy az alak egyre közelebb jött. Nem volt rá oka,
hogy bántsa, elvégre ő mentette meg, de ez egy gyilkos,
emlékeztette magát. Talán már hiányzik neki, hogy nőket
gyilkolásszon.
Alex nem akart visszamenni a vízbe, hiszen a mellkasa még
mindig reszketett az erőszakos nyomás emlékétől, és a torka még
fájt a köhögéstől. De határozott céllal jött ide. Felállt, letörölte a
tenyeréről a homokot, és begázolt a sekély vízbe. Csizmája
cuppogott a sárban. A víz emelkedett, a bokájánál még meleg volt,
az áramlat gyengéden simogatta a térdét, majd a combját, aztán a
derekát. Elkerülte a víz felszínén asztaldíszként nyugvó
lótuszvirágok tüskés kelyheit. A víz már a csípőjét lökdöste, az
áramlás erősödött. Érezte, hogy az iszap elmozdul a lába alatt.
Valami nekiütődött a vízben, és a csillagok fénye megcsillant egy
fényes, csonttüskés hátgerincen. Hátraszökkent az elúszó krokodiltól
– még látta a felé forduló aranyló szemét, amikor elmerült. Tőle balra
egy másik fekete farok szelte a vizet.
– Nem bánthatják – szólt oda a Vőlegény néhány méterről. – De
ide kell jönnie, Miss Stern.
A folyó közepére. Ahol találkozhatnak a holtak és az élők.
 Nem tetszett Alexnek, hogy tudja a nevét. A férfi hangja halk és
kellemes volt, az akcentusa inkább angolos, de öblösek a
magánhangzói. Egy kicsit mintha Kennedyt utánozná.
Alex beljebb gázolt, mígnem közvetlenül a Vőlegény elé ért.
Pontosan úgy nézett ki, mint régen, az élők világában; az ezüstfény
rásimult férfias arcának éles vonásaira, és elhalt a sötét, kuszált
hajában – de Alex ilyen közelről látta a nyakkendője gyűrődéseit, és
azt is, hogy a kabátja itt-ott kifényesedett. A fehér ingére fröccsent
csont- és vérdarabok eltűntek. Itt tiszta volt, mentes a vértől és
sebektől. Csónak csúszott el mellette, egy karcsú bárka, rajta
hullámzó selyemsátor. Árnyékok mozogtak a szövet mögött,
homályos alakok, amelyek az egyik pillanatban férfiak voltak, a
másikban sakálok. Egy pompás macska feküdt a csónak szélén,
mancsa a vízzel játszott. Hatalmas gyémántszemével Alexre nézett,
majd ásított, megmutatva hosszú, rózsaszín nyelvét.
– Hol vagyunk? – kérdezte a Vőlegénytől.
– A folyó közepén, a maat, az isteni világrend helyén.
Egyiptomban minden isten a halál és az élet istene is. Nincs sok
időnk, Miss Stern. Hacsak nem akar végleg csatlakozni hozzánk. Az
áramlat erős, és óhatatlanul elsodor mindannyiunkat.
Alex a férfi válla fölött átnézett a túlsó partra – napnyugatra, a
sötét földekre és a másik világra.
Nem, még nem.
– Szükségem van rád, hogy megtaláljak valakit a Fátyol
túloldalán – mondta.
– A meggyilkolt lányt.
– Igen. Tara Hutchins a neve.
– Nem kis feladat. Elég zsúfolt ez a hely.
– De fogadok, hogy te végre tudod hajtani a feladatot. És sejtem
azt is, hogy kérsz valamit cserébe. Ezért mentettél meg engem,
igaz?
A Vőlegény nem válaszolt. Az arca mozdulatlan maradt, mintha
arra várna, hogy a hallgatóság elcsendesedjen. A csillagfényben a
szeme szinte lilának tűnt.
– Ahhoz, hogy megtaláljam a lányt, szükségem lesz valami
személyes tárgyra. Valamire, amit szeretett. Lehetőleg olyasmire,
ami megőrizte a testváladékát.
– A micsodáját?
– Nyál, vér, izzadság…
– Megszerzem – jelentette ki Alex, bár fogalma sem volt, hogyan.
Nincs rá esély, hogy megint beszövegelje magát a hullaházba, és
nem maradt kényszerítő érméje sem. Ráadásul lehet, hogy Tarát
már eltemették vagy elhamvasztották minden tudásával együtt.
– El kell hoznia a határmezsgyére.
– Kétlem, hogy vissza tudok jönni ide. Salome és én nem
vagyunk éppen baráti viszonyban.
– El sem tudom képzelni, miért – ámult a Vőlegény.
Lebiggyesztett ajkával annyira emlékeztetett most Darlingtonra,
hogy Alex beleremegett. A nyugati parton sötét alakokat látott:
némelyik emberi volt, mások kevésbé. Valami mormolás is
hallatszott felőlük, de nem tudta megállapítani, hogy van-e értelem is
a zajban, hogy beszéd-e vagy csak hangok.
– Tudnom kell, ki gyilkolta meg Tarát – mondta. – A nevét kérem.
– És ha nem ismerte a támadóját?
– Akkor azt tudd meg, mi dolga akadt Tripp Helmuthtal! A
Koponya és Csontok tagja. És talán ismert valakit a Könyv és
Kígyótól. Tudnom kell, milyen kapcsolatban állt a társaságokkal. –
Ha egyáltalán volt kapcsolata velük, és ez nem csak egy véletlen
egybeesés. – Tudd meg, hogy’ a pokolba…
Egy villámlás elhallgattatta. A mennydörgés reccsenése után a
folyó hirtelen elevennek tűnt a nyugtalan hüllőtestektől.
A Vőlegény összevonta a szemöldökét.
– Itt nem szeretik ezt a szót.
Kik? – akarta kérdezni Alex. A halottak? Az istenek? Az iszapba
mélyesztette a csizmája orrát, mert az áramlat lökdöste a térdét
nyugat felé. A sötétség felé. Később majd el kell gondolkodnia a
túlvilág mechanikájáról.
– Csak tudd meg, miért akarták Tara halálát! Ő biztos tud valamit.
– Akkor állapodjunk meg! – felelte a Vőlegény. – Megkapja, amit
tudni akar, cserébe pedig kideríti, hogy ki ölte meg a
menyasszonyomat.
– Ez elég kínos kérés, mert én azt hittem, hogy te.
 A Vőlegény megint csücsörített. Annyira mesterkélt, annyira nem
idevaló gesztus volt ez, hogy Alex majdnem felnevetett.
– Tisztában vagyok vele.
– Gyilkosság-öngyilkosság? Lelőtted, aztán magadat is?
– Nem én tettem. Aki megölte, az a felelős az én halálomért is.
Nem tudom, ki az. Ahogy Tara Hutchins sem tudja, ki ártott neki.
– Rendben – kétkedett Alex. – De miért nem kérdezed meg a
menyasszonyodat, hogy mit látott?
A Vőlegény félrenézett.
– Mert nem találom. Több mint százötven éve keresem a Fátyol
mindkét oldalán.
– Talán nem akarja, hogy megtalálják.
Mereven bólintott.
– Ha egy szellem nem akarja, hogy megtalálják, egy
örökkévalóság áll a rendelkezésére, ahol elbújhat.
– Téged hibáztat – illesztette össze a darabokat Alex.
– Lehetséges.
– És azt hiszed, nem vádol majd többé, ha megtalálod a tettest?
– Remélhetőleg.
– Vagy hagyhatnád az egészet…
– Én vagyok a felelős Daisy haláláért, bár nem én adtam le a
halálos lövést. Nem sikerült megvédenem. Igazságot akarok
szolgáltatni, tartozom neki ezzel.
– Igazságot? Aligha tudsz bosszút állni. Aki megölte, már rég
halott.
– Akkor megtalálom őt ezen az oldalon.
– És mit csinálsz? Jól megölöd, mi?
A Vőlegény ekkor elmosolyodott. Szája sarkai hátrahúzódtak, és
láthatóvá vált egyenletes, ragadozó fogsora. Alex érezte, hogy
kirázza a hideg. Eszébe jutott, hogy nézett ki, amikor a glumával
birkózott. Volt benne valami nem egészen emberi – valamitől még a
holtaknak is félniük kell.
– Akadnak rosszabb dolgok is a halálnál, Miss Stern.
Megint felhangzott a mormolás a nyugati partról. Alex úgy
gondolta, ezúttal kihall belőle egy francia kifejezést. Jean Du
Monde? Lehet, hogy egy férfi neve, de lehet, hogy csak értelmetlen
szótagok, amiket az elméje próbál jelentéssel felruházni.
– Több mint száz éve próbálod megtalálni ezt a rejtélyes gyilkost
– jelentette ki Alex. – Miért gondolod, hogy én szerencsével járok?
– A munkatársa, Daniel Arlington vizsgálta az esetet.
– Azt nem hiszem.
Egy régi gyilkosságot, egy fejezetcímet A kísértetjárta Új-Anglia
útikalaúzban? Ez egyáltalán nem Darlington stílusa.
– Meglátogatta a… a helyet, ahol meghaltunk. Jegyzetfüzet volt
nála. Fényképezett. Nagyon kétlem, hogy csak várost nézett. Én
nem tudok átjutni az Orange Street-i házőrzők védelmén, de
szeretném tudni, miért ment oda és mit talált.
– És Darlington nincs… nincs ott? Veletek?
– Még a halottak sem tudják, hol tartózkodik Daniel Arlington.
Ha a Vőlegény nem találta meg a túloldalon, akkor Sandow-nak
van igaza: csak eltűnt, ami azt jelenti, hogy megtalálható. Alexnek
hinnie kellett ebben.
– Találd meg Tarát! – kérte Alex. Alig várta, hogy kint legyen a
vízből, és visszatérjen az élők világába. – Megnézem, milyen
munkát hagyott félbe Darlington, de tudnom kell valamit. Mondd,
hogy azt a dolgot, azt a glumát nem te küldted rám.
– Miért tennék ilyet?
– Hogy kapcsolatot teremthess velem. Hogy az adósoddá váljak,
és ezzel megalapozd a kis társulásunkat.
– Nem én küldtem azt a dolgot, és azt sem tudom, ki küldte.
Hogyan győzhetném meg?
Alex maga sem tudta ezt, de remélte, hogy a Szürke hamarosan
megmondja majd – és hogy létezik valamiféle fogadalom, amivel
kényszerítheti, de ennek úgyis utánanéz nemsokára. Persze
feltételezve, hogy rájön, mit fedezett fel Darlington – ha ugyan
valamit. A gyilkosság helyszíne, a hajdani gyár most egy parkolóház.
Darlingtont ismerve valószínűleg azért ment oda, hogy jegyzeteket
készítsen a New Haven-i betonozás történetéhez.
– Csak találd meg Tarát! – kérte Alex. – Ha megkapom a
válaszaimat, te is a tieidet.
 – Nem ezt a szövetséget választottam volna és nem is ilyen társat
kerestem, de kihozzuk belőle a lehető legjobbat.
– Igazi sármőr vagy. Daisy csípte a dumádat? – A Vőlegény
szeme elfeketedett. Alexnek szüksége volt az önuralmára, hogy ne
lépjen hátrébb. – Gyorsan begőzölsz. Az ilyen típusú srác az, aki
lecsapja a nőjét, ha az megunja a szarságait. Ilyen vagy?
– Szerettem őt. Jobban szerettem, mint az életemet.
– Ez nem válasz.
A férfi mély levegőt vett, visszanyerte az önuralmát, és a szeme is
újra normális színűvé változott. A kezét nyújtotta.
– Mondja ki az igazi nevét, Miss Stern, és kössünk üzletet!
A nevekben hatalom rejlik. Ezért feketítették be a Szürkék nevét a
Léthe feljegyzéseiben. Ezért nevezte Alex inkább Vőlegénynek az
előtte álló lényt. A veszély a kapcsolatban rejtőzik, abban a
pillanatban, amikor valaki máséhoz kötöd az életedet.
Alex megtapogatta a szentjánoskenyér-hüvelyt a zsebében. Jobb
felkészülni arra az esetre, ha… Mire is? Ha megpróbálná átverni?
De miért tenné? Szüksége volt rá, neki pedig rá. Így kezdődik a
legtöbb katasztrófa…
Elfogadta a férfi kezét. A szorítása erős volt, a tenyere nedves és
jéghideg. Mit érintett most meg? Egy holttestet? Egy gondolatot?
– Bertram Boyce North – mutatkozott be a férfi.
– Rettenetes név.
– Ez egy családi név! – háborodott fel a Vőlegény.
– Galaxy Stern – felelte Alex, de amikor megpróbálta visszahúzni
a kezét, a férfi ujjai szorosabban fogták.
– Régóta vártam erre a pillanatra.
Alex a szájába dobta a szentjánoskenyér-hüvelyt.
– A pillanatok elmúlnak – mondta a fogai között tartva a hüvelyt.
– Azt hitted, alszom, de hallottalak, hallottam, azt mondtad, hogy
nem vagy igaz feleség. Alex ismét megpróbálta elhúzni a kezét, de a
férfi szorosan tartotta. – Esküszöm, nem kérdezem, mit jelent ez:
hiszek benned, ellenedre is, és azt mondom: inkább a halál, mint a
kétely.
Inkább a halál, mint a kétely. Tara tetoválása. Az idézet nem egy
metálzenekartól származott.
 – A Királyidillek 15 – mondta a lány.
– Most már emlékszik.
Darlington utasítására el kellett olvasnia Tennyson rendkívül
terjengős versezetét, hogy felkészüljön a Tekercs és Kulcsnál teendő
első látogatásukra. Az egész sírjuk tele volt a műből vett idézetekkel,
így tisztelegtek Arthur király és lovagjai – valamint a keresztes
háborúk alatt elrabolt kincsekkel teli páncélterem előtt. Legyen
hatalmad e sötét földön, hogy megvilágítsad, és legyen hatalmad e
holt világon, hogy éltesd. Emlékezett erre a szövegre, a Lakatosok
sírjának kőasztalába vésve látta.
Alex kirángatta a tenyerét a Vőlegény markából. Tehát Tara halála
három társasággal is összefüggésbe hozható. Tripp Helmuth révén
kapcsolódott a Koponya és Csontokhoz, a glumatámadás miatt a
Könyv és Kígyóhoz, és – hacsak Tara nem volt titkos rajongója a
viktoriánus költészetnek – a Tennyson-tetoválása összekapcsolta őt
a Tekercs és Kulcs társasággal. North, a Vőlegény kissé meghajolt.
– Ha talál valamit, ami Taráé volt, vigye el bármilyen vízhez, és én
odamegyek. Most minden víz átkelőhely számunkra.
Alex behajlítgatta az ujjait, így próbált szabadulni az érzéstől, amit
a Vőlegény kezének érintése keltett.
– Rendben.
Elfordult, és átharapta a szentjánoskenyér-hüvelyt: száját
elöntötte a keserű, krétás íz.
Megpróbált kijutni a keleti partra, de a folyó elkapta a térdét, és
megbotlott. Úgy érezte, hogy hátrafelé húzzák, amikor elvesztette a
lába alól a talajt. A csizmája támasztékot keresett a folyó medrében,
miközben valami a nyugati part sötét alakjainak tömege felé
vonzotta. North hátat fordított neki, és máris lehetetlenül távolinak
tűnt. Az alakok nem látszottak már egészen emberinek. Túl
magasak, túl soványak voltak, a karjuk túl hosszú, és rossz szögben
hajlott, mint a rovarok lába. Látta kirajzolódni a fejük körvonalát az
indigószínű ég hátterében: az orrukat az égre emelték, mintha
éreznék a szagát, az állkapcsuk kinyílt és becsukódott.
– North! – kiáltotta.
A férfi nem lassított a léptein.
 – A vízsodor végül elragad minket! – kiáltotta, de nem fordult
meg. – Ha élni akar, harcolnia kell!
Alex feladta, nem is próbálta megtalálni a meder alját. Kelet felé
csavarta a testét, és úszni kezdett, taposta a vizet, harcolt az
áramlattal, a karjával erőseket húzott. Fel-felemelte a fejét, hogy
levegőt vegyen. A csizmája súlya lefelé húzta, már fájt a válla.
Valami nehéz és izmos testbe ütközött, de visszapattant róla. Egy
farok megcsapta a lábát. Lehet, hogy a krokodilok nem tudtak ártani
neki, de a folyónak segíthettek. Ólmos fáradtság telepedett az
izmaira. Érezte, hogy lassul a tempója.
Az ég egészen elsötétedett. Nem látta már a partot, és abban
sem volt biztos, hogy jó irányba úszik-e.
Ha élni akar…
És nem ez az egészben a legrosszabb? Hogy akart? Valóban élni
akart, mindig is azt akarta.
– A pokolba! – ordította. – Az istenverte pokolba!
Az ég azonnal villámokkal válaszolt. Egy kis istenkáromlással
megvilágíthatta az utat. Egy hosszú, borzalmas pillanatig csak a
fekete vizet látta, de aztán észrevette a keleti partot.
Úszott, és szántotta a vizet, míg végül letehette a lábát. A meder
alja közelebb volt, mint gondolta. Átgázolt a sekély vízen,
lótuszvirágok zúzódtak össze szétázott teste alatt, aztán lerogyott a
homokra. Hallotta a krokodilokat a háta mögött, a tátott szájukból
áradó halk motorberregést. Vissza akarják lökdösni a folyó halálos
szorításába? Feljebb vonszolta magát még néhány méterrel, de
túlságosan elnehezedett a teste. Belesüllyedt a homokba: a
homokszemek lenyomták, megtöltötték a száját, az orrát, a
szemhéja alá kúsztak.
Valami keményen megütötte Alex fejét, aztán megint. Kénytelen
volt kinyitni a szemét. Hanyatt feküdt a templomszoba padlóján,
iszapot öklendezett, és Dawes rémült arcát bámulta a mennyezetre
festett ég keretében – szerencsére ez az ég mozdulatlan és felhőtlen
volt. A teste annyira remegett, hogy hallotta saját koponyájának
koppanását a kőpadlón.
Dawes megfogta, szorosan bebugyolálta, és lassan abbamaradt
Alex izmainak görcsös rángása. A légzése normalizálódott, bár még
mindig érezte az iszap és a szentjánoskenyér-hüvely keserű utóízét
a szájában.
– Jól vagy – biztatta Dawes. – Jól vagy!
Alexnek nevetnie kellett, mert végképp nem érezte azt, hogy jól
lenne.
– Menjünk innen – sikerült kinyögnie.
Dawes meglepő erővel átkarolta a vállát, majd talpra állította.
Alex ruhája csontszáraz volt, de a lába és a karja olyan reszketeg,
mint aki leúszott egy mérföldet. Még mindig érezte a folyó szagát és
a torkában azt a nyers, nyálkás halízű vizet, ami felment az orrába.
– Hol hagyjam a kulcsot? – kérdezte Dawes.
– Az ajtó mellett – felelte Alex. – Majd küldök egy SMS-t
Salomenek.
– Ez így olyan civilizált…
– Nehogy már! Akkor betörünk egy ablakot és rápisilünk a
biliárdasztalra.
Dawes kissé zihálósan kuncogott.
– Minden rendben, Dawes. Nem haltam meg. Nagyon. A
határmezsgyén jártam. Megkötöttem az üzletet.
– Ó, Alex. Mit csináltál?
– Azt, amiért odamentem. – Bár ebben egy kicsit ő is bizonytalan
volt. – A Vőlegény megtalálja nekünk Tarát. Így a legkönnyebb
megtudni, hogy ki bántotta őt.
– És ő mit akar?
– Azt akarja, hogy tisztázzam a nevét. – Habozott. – Azt állítja,
hogy Darlington foglalkozott a gyilkosság-öngyilkosság esettel.
Dawes szemöldöke felszaladt.
– Ez nem hangzik valószínűnek. Darlington utálta az ilyen
populáris eseteket. Szerinte ezek olyan… hátborzongatók.
– Vásáriak – hagyta rá Alex.
Dawes halványan elmosolyodott.
– Pontosan – mondta. – De… akkor nem a Vőlegény ölte meg a
menyasszonyát?
– Ő azt állítja, hogy nem. De ez nem tényállítás.
Lehet, hogy ártatlan, lehet, hogy meg akar békélni Daisyvel, de
talán csak vissza akar találni a meggyilkolt lányhoz. Végül is
mindegy. Alex teljesíti az alku ráeső részét. Akár élőkkel, akár
holtakkal üzletelünk, a legjobb, ha nem trükközünk.

15 Lord Alfred Tennyson: Királyidillek, az Arthur mondakör verses feldolgozása; a

részletek a Geraint és Enid, illetve az Arthur eljövetele poémából származnak.
Szeretnénk gyorsan túljutni a Könyv és Kígyón, de ki
hibáztathatna ezért? A nekromancia művészetének van egy
visszataszító eleme, és a természetes idegenkedésünk
fokozódhat, amikor meglátjuk, hogy a Monogramosok miként
kívánják bemutatni magukat. Amikor belépünk az óriási
mauzóleumukba, aligha felejthetjük el, hogy a holtak házába
léptünk be. De talán jobb félretenni a félelmünket és a
babonát, inkább elmélkedjünk a mottójukban rejlő szépségről:
Minden változik; semmi nem vész el. S valóban, a halottak
ritkán ébrednek fel a mutatós timpanonjuk alatt. A
Monogramosok fő bevételi forrása a hírszerzés, az adatokat
a holt informátorok hálózatától gyűjtik be, akik mindenféle
pletykát be tudnak szerezni, és nem kell a kulcslyukaknál
hallgatózniuk, hiszen egyszerűen és láthatatlanul átjárhatnak
a falakon.
– A Léthe élete: a Kilencedik Ház eljárásrendje
és szabályzata, részlet

Ma este Bobbie Woodward elcsalt egy hajdani zugkocsma

helyére, amiből nem maradt más látnivaló, csak egy gerinc,
egy törött állcsont és egy hajcsomó. Nincs annyi
jazzkorszakbeli bourbon, ami elfeledtetné velem ezt a
látványt.
– Butler Romano naplója a Léthe-időszakból
(Saybrook Kollégium ’65)
 13
Tavaly ősszel

Darlington élete legszégyenletesebb másnaposságával ébredt a

kéziratos parti után. Alex megmutatta neki az elküldött jelentés
másolatát. A részletek homályban maradtak. Darlington olyan
embernek szerette látni magát, aki szigorúan tartja magát az
igazsághoz, de most nem igazán volt meggyőződve róla, hogy
Sandow dékán szemébe tudna nézni, ha ismertté válnának
megaláztatásának részletei.
Lezuhanyozott, elkészítette Alex reggelijét, majd taxit hívott, hogy
visszamenjenek az Odúba, ahol átszállhat a Mercedesébe. Az öreg
autóval visszahajtott a Fekete Szilhez – az előző éjszaka képei
homályos foltokként éltek a fejében. Összeszedte a sütőtököket a
behajtó mellől, betette a komposzthalomba, majd összegereblyézte
a leveleket a hátsó gyepről. Jó érzés volt dolgozni. A ház hirtelen
nagyon üresnek tűnt, olyannak, amilyennek már régen nem.
Kevés embert hozott el a Fekete Szilbe. Amikor elsőéves korában
elhívta Michelle Alameddine-t, hogy megnézze a házat, ő rögtön azt
kérdezte: Őrült jó hely! Szerinted mennyit ér? Nem tudta, hogyan
válaszoljon.
A Fekete Szil egy régi álom, romantikus tornyait a vulkanizált
gumicsizmákból szerzett vagyonból emelték. Az első Daniel Tabor
Arlington, Darlington déd-dédnagyapja harmincezer embert
alkalmazott New Haven-i üzemében. Modern és bizonytalan eredetű
antik műtárgyakat vásárolt, vett egy hatszáz négyzetméteres
„nyaralót” az egyik New Hampshire-i tónál és pulykákat osztogatott
hálaadáskor.
A nehéz idők egy sor gyári tűzesettel kezdődtek és a
megbízhatóan vízálló bőr előállításának felfedezésével végződtek.
Az Arlington gumicsizma erős volt és alkalmas a tömeggyártásra, de
rettentően kényelmetlen. Danny tízéves korában egy egész
halommal talált belőle a Fekete Szil padlásán: a sarokba állították
őket, mintha rosszul viselkedtek volna. Válogatott, amíg talált egy
összeillő párt. Pólójával letörölte róluk a port. Évekkel később,
amikor elkészítette az első Hiram-elixírt, és meglátta az első
Szürkéjét – sápadt volt, és kimosódott belőle minden szín, mintha
még mindig a Fátyol takarná –, ezek a porral borított gumicsizmák
jutottak eszébe.
Egész nap viselni akarta a csizmát, abban járkált a Fekete Szil
szobáiban, abban kószált a kertben, de egy óra múltán lehúzta, és
visszadugta a halomba. Ez az óra megértette vele, hogy az emberek
miért fogadták el azonnal a másik lehetőséget, amivel megóvhatták
a lábukat a nedvességtől. A csizmagyár bezárt, és éveken át üresen
állt, akárcsak a Smoothie Girdle gyár, a Winchester és Remington
üzemek, a Blake Brothers és a Rooster Kocsigyár. Ahogy idősödött,
megértette, hogy ez mindig is így ment New Havenben. Az ipara
kivérzett, de azért bukdácsolt tovább bizonytalanul és vérszegényen
a korrupt polgármesterek és az esztelen várostervezők nyomában
az ügyetlen kormányzati programok és a reményteljes, de rövid idejű
tőkeinfúziók révén.
– Ez ilyen város, Danny – szerette mondani a nagyapja.
Ez volt a refrén, néha keserűen, néha kedvesen. Ilyen város.
A Fekete Szilt egy angol udvarház alapján építették: ez volt
Daniel Tabor Arlington számos úri szeszélyeinek egyike, miután
vagyonossá vált. De a háznak meg kellett öregednie, hogy igazán
meggyőzővé váljon, hogy a falaira kúszó idő és a borostyán elérje
azt, amire a pénz nem volt képes.
Danny szülei úgyszólván csak látogatóba jöttek a Fekete Szilbe.
Néha hoztak neki ajándékokat, de a leggyakrabban figyelemre se
méltatták. Nem érezte, hogy nemkívánatos személy, vagy hogy nem
szeretik, de az ő világa a nagyapja és a házvezetőnő, Bernadette
volt, valamint a Fekete Szil titokzatos homálya. Házitanítók végtelen
sora egészítette ki az állami iskolai oktatását – vívást,
világnyelveket, ökölvívást, matematikát és zongorát tanult.
Megtanulsz világpolgár lenni, mondta a nagyapja. Jó modor,
képesség és felkészültség! Ezekkel mindent elérhetsz! A Fekete
Szilben nem akadt sok tennivalója a gyakorláson kívül, és Danny
szeretett jó lenni mindenben – nemcsak a várható dicséretért,
hanem azért az érzésért is, hogy egy új ajtó megnyílik és kitárul
előtte. Minden új tárgyban kiváló volt, és mindig is azt érezte, hogy
készül valamire, bár még nem tudja, hogy mire.
Nagyapja büszke volt rá, hogy ő egyszerre kék galléros és
kékvérű. Chesterfield cigarettát szívott, azt a márkát, amivel először
megkínálták az üzemben, ahol az apja kívánságára a nyári
szüneteket töltötte, és a pultnál evett Clark étkezdéjében, ahol úgy
ismerték, hogy ő az Öreg. Kedvelte Marty Robbins countrydalait és
„a ripacs Puccinit”, ahogy Danny édesanyja nevezte. Úgy tartotta, a
férfi „megjátssza a nép emberét”.
Danny csak szűkszavú jelzésekből tudta meg, hogy a szülei a
városba érkeznek. Nagyapja csak annyit mondott: Holnap négy
személyre terítsen, Bernadette! Semmirekellőék megtisztelnek
minket a jelenlétükkel. Az anyja a reneszánsz művészet professzora
volt. Hogy az apja mivel foglalkozott, azt nem tudta pontosan –
mikrobefektetés, portfólióépítés, külpiaci fedezeti ügyletek? Úgy tűnt,
minden látogatásukkor valami máson dolgozott, és gyaníthatóan az
sem ment jól. Csak annyit tudott, hogy a szülei a nagyapja pénzéből
élnek, és csakis az csábította vissza őket New Havenbe, hogy még
több pénzt kaphatnak. Ez az egy! – hangsúlyozta a nagyapja, Danny
pedig nem vitatta ezt.
A nagy ebédlőasztal körül mindig arról folyt a szó, hogy el kell
adni a Fekete Szilt, és ez egyre sürgetőbbé vált, mert a régi ház
környéke újra életre kelt. Egy New York-i szobrásznő egy dollárért
megvásárolt egy lerobbant, régi házat, lebontotta, és hatalmas,
nyitott műtermet épített az alkotómunkájához. Meggyőzte a barátait,
hogy kövessék a példáját, és Westville hirtelen divatos helynek
kezdett számítani.
– Ilyenkor kell eladni! – mondta az apja. – Amikor a föld végre ér
valamit.
– Tudod, milyen ez a város – felelte az anyja. Ilyen város. – Nem
tart ez sokáig.
– Nincs szükségünk ekkora házra. Le fog pusztulni. A fenntartása
is egy vagyonba kerül. Költözz New Yorkba! Ott gyakrabban
láthatunk. Lakhatnál egy olyan házban, ahol portás is van, vagy
elmehetnél egy melegebb helyre. Danny meg mehet Daltonba, vagy
egy kollégiumba Exeterben.
– A magániskolák pipogyákat nevelnek – jelentette ki a nagyapja.
– Nem követem el újra ezt a hibát.
Danny apja Exeterbe járt.
Dannyben néha felmerült, hogy a nagyapja szeret játszani
Semmirekellőékkel. Megnézi a poharában a skót whiskyt, hátradől, a
lábával megtámasztja a kandallót, mintha tél lenne, és szemléli a
nyári szilfák zöld felhőképződményekhez hasonlatos lombját a hátsó
kert fölött. Úgy tűnik, elgondolkodik a dolgon. Megvitatja velük, hogy
hol vannak a jobb lakóhelyek Westporttól északra, vagy
Manhattantől délre. Véleményezi a régi sörfőzde mellett épült új
társasházakat, Danny szülei pedig követik, bárhová is viszi a
fantáziája – buzgón, reménykedve, igyekezve új kapcsolatot
kialakítani az öregfiúval.
A látogatásaik első estéje mindig azzal végződött, hogy még
meggondolom. Az apja arca rózsás volt az italtól, az anyja meg
elszántan szorongatta a válla köré terített kasmírsál bojtjait. De a
második nap végére Semmirekellőék kezdtek nyugtalankodni és
ingerlékenyek lettek. Kicsit erősebben nyomultak, a nagyapja pedig
hátrálni kezdett. A harmadik este már hevesen vitatkoztak, a tűz a
kandallóban szikrázott és füstölt, és senkinek nem jutott eszébe
újabb rönköt tenni rá.
Danny sokáig nem értette, miért játssza a nagyapja ezt a játékot.
Csak jóval később jött rá, idősebb korában, a nagyapja halála után,
amikor egyedül élt a Fekete Szil sötét tornyaiban, hogy az öreg
magányos volt. Az étkezések, a bérleti díjak beszedése és Kipling
olvasása lefedte a nappalt, de a nap végén már nem töltötte be az
űrt, amit az ostoba fia hiánya jelentett. Darlington csak akkor értette
meg, az üres házban az ágyán fekve, könyvekkel körülvéve, hogy
milyen sokat követelt és milyen keveset adott vissza a Fekete Szil.
Semmirekellőék látogatásai mindig ugyanúgy végződtek: a szülei
felháborodottan és édesanyja parfümfelhőjében elviharzottak; Caron
Poivre parfüm, ezt Darlington jól megjegyezte. Amikor másodéves
korában végre összeszedte a bátorságát Párizsban, egy sorsdöntő
nyári estén randira hívta Angelique Brunt. A lány az ajtaja előtt
fogadta káprázatos fekete szaténruhában, ám csuklójára ezt a
nyomorúságos fiatalságát idéző drága bűzt kente. Darlington
migrénre hivatkozva gyorsan véget vetett az estének.
A szülei ragaszkodtak hozzá, hogy elküldjék Dannyt egy
magániskolába, vagy magukkal vigyék New Yorkba. Eleinte Danny
megrémült és pánikba esett a fenyegetésektől, de hamar megértette,
hogy ezek csak üres szavak, amiket a nagyapjának szántak. A
szülei nem engedhettek meg maguknak egyetlen drága iskolát sem
az öreg Arlington pénze nélkül, és azt sem akarták, hogy a
gyermekük korlátozza a szabadságukat.
Miután Semmirekellőék távoztak, Danny és a nagyapja elmentek
vacsorázni Clark étkezdéjébe; az öreg leült, és elbeszélgetett
Tonyval a gyerekeiről, megnézte a családi fotókat, és együtt
magasztalták a „jó és becsületes munka” értékét, majd a nagyapja
megragadta Danny csuklóját.
– Ide figyelj! – meresztette rá váladékos és könnyes szemét. –
Figyelj! Ha meghalok, megpróbálják elvenni a házat. Megpróbálnak
elvenni mindent. De te nem hagyod.
– Nem fogsz meghalni – tiltakozott Danny.
– Még nem is! – kacsintott a nagyapja, és nevetett.
Egy alkalommal, az egyik vörös bokszban ülve, a fasírtok és a
steakszószok szagától sűrű levegőben Danny meg merte kérdezni:
– Miért kellettem én nekik?
– Tetszett nekik a gondolat, hogy szülők legyenek – válaszolt a
nagyapja, és legyintett egyet a vacsorája maradéka fölött. – És hogy
felvághassanak veled a barátaik előtt.
– Hogy kerültem ide?
– Nem akartam, hogy dadusok neveljenek. Felajánlottam, hogy
veszek nekik egy lakást New Yorkban, ha nálam hagynak.
Ez akkor rendjén lévőnek tűnt Danny számára, hiszen a nagyapja
volt az, aki a legjobban tudja, és ő volt az, aki megdolgozott a
pénzéért. És ha fel is ötlött benne a gondolat, hogy az öreg talán
csak egy új esélyt akart, hogy felneveljen egy fiút, és inkább az
Arlington vérvonallal törődött, mint azzal, hogy mi a legjobb egy
magányos kisfiúnak, elővette a jobbik eszét, és nem firtatta ezt a
sötét gondolatot.
 Aztán ahogy Danny idősebb lett, úgy intézte, hogy ne legyen a
házban, amikor Semmirekellőék a városba érkeznek. Kínosnak
érezte, hogy ott lebzsel, mintha ajándékot remélne, vagy azt, hogy
érdeklődnek az életéről. Egyre jobban unta már ezt a színjátékot a
nagyapjával meg a kedvében járó személyekkel.
– Miért nem hagyjátok békén az öreget, és mentek vissza időt és
pénzt pocsékolni? – vigyorgott rájuk, távozóban a házból.
– Mikor lett ilyen ájtatos a kis herceg? – szúrt oda az apja is. –
Majd megtudod te is, milyen kegyvesztettnek lenni!
De Darlington nem tudhatta meg. Nagyapja megbetegedett. Az
orvosa azt mondta, hagyja abba a dohányzást, változtasson az
étrendjén, és akkor még nyerhet néhány hónapot, esetleg egy évet
is. A nagyapja ezt elutasította. Vagy a maga módján éli az életét,
vagy sehogy. Felvett egy nővért, ott élt velük a házban. Daniel Tabor
Arlington egyre szürkébbé és törékenyebbé vált.
Semmirekellőék is odaköltöztek, a Fekete Szil hirtelen megszállt
területté vált. A konyha tele volt az anyja különleges ételeivel és
műanyagtartály-hegyekkel, a kis magos és mogyorós zsákocskák
zsúfolásig megtöltötték a polcokat. Az apja folyamatosan fel-alá
járkált a földszinti szobákban, és telefonált – főleg a ház
felértékeléséről, a hagyatéki törvényről és az adózásról. Bernadette-
et eltiltották a takarítástól, helyette egy takarítóvállalat emberei
jelentek meg hetente kétszer egy sötétzöld furgonban. Csakis
biotermékeket használtak.
Danny az ideje nagy részét a Peabody Múzeumban vagy a
szobája bezárt ajtaja mögött töltötte. Elmerült a könyvekben, úgy
falta őket, mint a tűz a levegőt, hogy ki ne aludjon. Gyakorolta az
ógörögöt, és portugálul kezdett tanulni.
Nagyapja hálószobája zsúfolásig megtelt orvosi eszközökkel –
infúziós eszközök, hogy hidratálják, oxigénes palackok, hogy
lélegeztessék, egy állítható kórházi ágy a hatalmas baldachinos
mellett. Mintha egy, a jövőből jött időutazó foglalta volna el a
félhomályos szobát.
Valahányszor Danny beszélni próbált vele a szüleiről vagy az
ingatlanügynökről, aki bejárta a birtokot, a nagyapja megragadta a
csuklóját, és jelentőségteljesen az ápolónőre pillantott. Hallgatózik! –
sziszegte.
Lehet, hogy tényleg hallgatózott. Darlington tizenöt éves volt.
Nem tudta, hogy mennyi az igaz abból, amit a nagyapja mond, és mi
az, amit a rák vagy a drogok mondatnak vele.
– Azért tartanak életben, hogy ellenőrizhessék a birtokot, Danny.
– De az ügyvéded…
– Azt hiszed, nem tudnak neki ajánlatot tenni? Hadd haljak meg,
Danny! Ezek kivéreztetik a Fekete Szilt.
Danny egyedül ült a pultnál Clark étkezdéjében, és amikor Leona
letett elé egy adag fagylaltot, a szemére kellett szorítania a tenyerét,
hogy ne sírjon. Addig ült ott, amíg be nem zártak, és csak azután
ment haza busszal.
Másnap holtan találták az ágyban a nagyapját. Kómába esett, és
már nem tudták újraéleszteni. Haragos, fojtott beszéd hallatszott a
csukott ajtók mögül: az apja veszekedett a nővérrel.
Danny napokat töltött a Peabody Múzeumban. A személyzet nem
bánta. Egy egész horda gyereket tereltek be oda a nyári szünetben.
Végigjárta az ásványok termét; beszélgetett a múmiával, az
óriáskalmárral és Crichton raptorjával; megpróbálta lerajzolni a
hüllőket ábrázoló falfestményt. Bejárta a Yale Egyetemet, órákat
töltött a különböző nyelvű feliratok megfejtésével a Sterling Könyvtár
ajtajai fölött, újra és újra megnézte a Beinecke tarot-kártya-
gyűjteményét és a megfejthetetlen Voynich-kéziratot. Bámulni a
rejtélyes oldalait olyan volt, mint újra a Lighthouse Point Parkban
állni és várni, hogy a világ megmutatkozzék előtte.
Amikor kezdett sötétedni, hazament a busszal, beosont a kerten
át, néma csöndben átsétált a házon, és visszavonult a szobájába a
könyveihez. A hétköznapi témák már nem kötötték le. Ahhoz már
idős volt, hogy higgyen a varázslatban, de abban hinnie kellett, hogy
a világ több annál, mint hogy élünk és meghalunk benne. Ezt a
szükségletét az okkult, a titokzatos és a szent tárgyak iránti
érdeklődésnek nevezte. Rengeteg időt fordított arra, hogy felkutassa
az olyan alkimisták és spiritiszták munkáit, akik bepillantást ígértek a
láthatatlanba. Csak egy pillantásra volt szüksége, ami igazolja őt.
 A magas toronyszobájában az ágyon heverve olvasta
Paracelsust párhuzamosan Waite fordításával, amikor a nagyapja
ügyvédje bekopogott hozzá.
– Meg kell hoznod bizonyos döntéseket – mondta. – Tudom, hogy
tiszteletben akarod tartani nagyapád emlékét, de azt kellene tenned,
ami a legjobb neked.
Nem volt rossz tanács, de Danny nem tudta, mi lehet neki a
legjobb.
Nagyapja az Arlington-vagyonból élt, és úgy osztotta szét a
pénzt, ahogy jónak látta, de a birtokot nem hagyhatta másra, csakis
a fiára. A házzal azonban más volt a helyzet. Azt Dannynek
tartogatta, amint a fiú betölti a tizennyolcat. Danny meg is lepődött,
amikor az anyja megjelent a hálószobája ajtajában.
– Az egyetem akarja a házat – közölte, majd körülnézett a kör
alakú toronyszobában. – Ha mindannyian aláírjuk, akkor a nyereség
megosztható. És eljöhetsz New Yorkba.
– Nem akarok New Yorkban élni.
– Elképzelni sem tudod, milyen lehetőségek nyílnak meg ott
előtted!
Alig egy évvel korábban a Metro-North vasúttal felment a
városba, órákon át sétált a Central Parkban, és üldögélt a Denduri-
templom előtt a Metropolitan Múzeumban. Elment a szülei
társasházába, de már azon is elgondolkodott, hogy becsengessen-e,
annyira kedvetlen volt.
– Nem akarom elhagyni a Fekete Szilt.
Az anyja leült az ágya szélére.
– Csak a birtoknak van értéke, Danny. Meg kell értened, hogy a
ház értéktelen. Sőt, annál is rosszabb. Minden pénzünket rá kellene
költenünk.
– Nem adom el a Fekete Szilt.
– Neked fogalmad sincs a világról, Daniel. Még mindig gyerek
vagy, és ezt irigylem.
– Nem azt irigyled.
A szavak halkan és hűvösen hangzottak, pontosan úgy, ahogy
Danny akarta, de az anyja csak nevetett.
 – Mit gondolsz, mi történik most? Kevesebb, mint harmincezer
dollár van az alapban az egyetemi tanulmányaidra, így hacsak nem
a Connecticuti Mezőgazdasági Főiskolán akarsz barátokat szerezni,
ideje átgondolnod a helyzetedet! A nagyapád hamis pénzt adott
neked. Az orrodnál fogva vezetett, ahogy minket is. Azt hiszed, hogy
te leszel a Fekete Szil ura? Nem uralkodsz ezen a helyen! Ez
uralkodik rajtad! Most vedd ki belőle, amit csak lehet!
Ez ilyen város.
Danny a szobájában maradt. Bezárta az ajtót. Müzliszeleteket
evett és vizet ivott rá a fürdőszobai csapból. Úgy vélte, ez is egyfajta
gyász, de valójában csak nem tudta, mit tegyen. A könyvtárban ezer
dollárt dugott el McCullough 1776 című könyvében. Tizennyolc éves
korában hozzájuthatott a főiskolai tanulmányi alapjához. Ezen kívül
semmije sem volt, de nem tudta volna elveszteni a Fekete Szilt. Nem
akarta, hogy valaki bontókalapáccsal törje át a falait. Semmi pénzért.
Ez az ő háza. Milyen ember lenne, ha megválna tőle? Elvadult
kertjétől és szürke köveitől, a sövényben éneklő madaraitól, a fák
csupasz ágaitól? Elvesztette azt az embert, aki a legjobban ismerte,
aki a legjobban szerette. Mibe tudott volna még kapaszkodni?
Aztán egy nap hallotta, hogy a ház elcsendesedik. A szülei
autójának dübörgése távolodott a kocsifelhajtón, és többé nem is
hallotta visszatérni őket. Kinyitotta az ajtaját, leóvakodott a lépcsőn,
és azt tapasztalta, hogy a Fekete Szil teljesen üres. Eszébe sem
jutott, hogy a szülei ilyen egyszerűen elmennek. Kimondatlanul
túszul ejtette és arra kényszerítette őket, hogy New Havenben
maradjanak, és életében először figyeljenek rá.
Eleinte nagyon lelkes volt. Felkapcsolta az összes lámpát, a
televíziót a hálószobájában és a földszinti dohányzóban is. Kiette a
hűtőszekrényből az ott hagyott ételt, és megetette a fehér macskát
is, ami alkonyatkor néha a házban keresett prédát.
Másnap azt csinálta, amit mindig szokott: felkelt, és elment a
Peabodyba, majd hazament, szárított marhahúst evett, és lefeküdt.
Ezt csinálta nap nap után.
Amikor a tanév elkezdődött, iskolába ment. Válaszolt az összes
levélre, ami a Fekete Szilbe érkezett. A 7-Elevenben vásárolt
Gatorade sportitalon és rántott csirkefalatokon élt. És szégyellte
magát, hogy néha jobban hiányolta Bernadette-et, mint a nagyapját.
Egy nap hazaérkezve felkapcsolta a villanyt a konyhában, és
észlelte, hogy kikapcsolták az áramot. Elővette az összes takarót, és
lehozta a nagyapja régi bundáját a padlásról: azok alá temetkezve
aludt. Hallgatta a lélegzését a ház csendjében. Hat hosszú héten át
hidegben és sötétben élt, gyertyafény mellett írta a házi feladatait, és
egy bőröndben talált régi síruhában aludt.
Aztán eljött a karácsony, és a szülei megjelentek a Fekete Szil
ajtaja előtt: az arcuk rózsás és mosolygós, kezükben ajándékok és
Dean&DeLuca táskák, a kocsibehajtón pedig egy Jaguar állt. Danny
bezárta az ajtókat, nem volt hajlandó beengedni őket. Elkövették azt
a hibát, hogy megtanították neki, hogyan tud életben maradni.
Az étkezdében dolgozott. Trágyát terített és magokat vetett az
Edgerton Parkban. Jegyszedő volt a Lyric Hallban. Eladta a ruhákat
és a bútorokat a padlásról. Mindez elég volt, hogy táplálkozzon és
legyen világítás a házban. Kevéske barátját soha nem hívta meg.
Nem akarta, hogy érdeklődjenek a szüleiről, vagy arról, mit csinál
egy tinédzser fiú egyedül egy nagy, üres házban. Pedig egyszerűen
megválaszolhatta volna: gondoskodott róla. Életben tartotta a Fekete
Szilt. Ha elhagyná, meghalna.
Eltelt egy év, és még egy.
Danny kitartott, de nem tudta, meddig folytathatja még. És azt
sem, hogy mi lesz azután. Abban sem volt biztos, megengedheti-e
magának, hogy a barátaival jelentkezzen az egyetemre. Egy éve
maradt még addig. Dolgozni fog, és kivárja a pénzt az alaptól. És
aztán? Nem tudta. Nem tudta és félt, mert tizenhét éves volt, és
máris fáradt. Soha nem gondolt ennyit az életre, ami hirtelen
lehetetlennek tűnt.
Később, visszatekintve a történtekre, Danny nem tudta, mi volt a
szándéka azon a július eleji éjszakán. Heteket töltött a Beineckében
és a Peabodyban, elixírek után kutatott. Hosszú éjszakákon át
gyűjtögette az összetevőket, és lemondott azokról, amiket nem
tudott beszerezni vagy ellopni. Aztán megkezdte a lepárlást.
Harminchat órán át megállás nélkül dolgozott a konyhában,
szundikált, amikor tudott, és beállította az ébresztőórát a recept
szerinti következő szakasz elejére. Amikor végre megnézhette a
sűrű, kátrányszerű szirupot (amivel tönkre is tette Bernadette Le
Creuset vaslábasát), tétovázott. Tudta, hogy veszélyes, amit csinál,
de már nemigen maradt semmi, amiben hitt volna. Csak a mágia. A
kalandvágyó fiú volt akkor, nem pedig a mérget nyelő fiú.
Másnap reggel a csomagküldő szolgálat embere talált rá: a
lépcsőn feküdt, a szeméből és a szájából vér folyt. Addig tudott
kivánszorogni a konyhából, mielőtt összeesett.
Danny egy kórházi ágyban ébredt. Egy tweedzakót és csíkos
sálat viselő férfi ült az ágya mellett.
– A nevem Elliot Sandow – mutatkozott be. – Van egy ajánlatom
az ön számára.
A mágia majdnem megölte, de végül az mentette meg. Mint a
mesében.
 14
Tél

Alex az Odú ablakfülke-padján kucorgott. Dawes odavitte neki a

csésze forró csokoládét. A tetejére ínyenc mályvacukrot tett, ami úgy
nézett ki, mint egy durván kifaragott kő.
– Lementél az alvilágba – jelentette ki Dawes. – Megérdemled a
jutalomfalatot.
– Azért nem egészen az alvilágba…
– Akkor add vissza a mályvacukrot!
Félénken mondta, mintha félt volna viccelődni, de Alex rögtön
szorosabban fogta a csészéjét, mutatva, hogy belement a játékba.
Tetszett neki ez a Dawes, és arra gondolt, hogy talán ez a Dawes
kedveli őt.
– Milyen volt?
Alex elnézett a háztetők fölött a késő reggeli fényben. Innen
láthatta a Farkasfej szürke tetőoromzatát és a borostyánnal benőtt
hátsó udvar egy részét meg a falnak döntött kék szelektív
hulladékgyűjtőt. Olyan hétköznapinak tűnt.
Félretette a sonkás-tojásos szendvicsét. Általában legalább kettőt
szokott megenni, de most megint azt érezte, ahogy a víz lehúzza a
mélybe, és ez elvette az étvágyát. Tényleg átlépett oda? Mennyi
ebből a képzelet és mennyi a valóság?
Elmesélte, mit tudott meg és mire van szüksége a Vőlegénynek.
Amikor végzett, Dawes azt mondta:
– Nem mehetsz be Tara Hutchins lakásába.
Alex kézbe vette a szendvicsét.
– Az imént elmeséltem, hogy kommunikáltam a halottakkal egy
folyóban, amiben hemzsegnek az aranyszemű krokodilok, erre te ezt
mondod?
De Dawesnak ez a kis kóstoló is elég volt a kalandból.
 – Ha Sandow dékán megtudja, mit tettél Salomeval, hogy
bejussunk a templomba…
– Salome nyafog majd a barátainak, de nem fogja bevetni a
nagyágyúkat. Beengedett a templomukba, mi pedig loptunk neki
valamit a Tekercs és Kulcstól… Nagyon zavaros ügy ez!
– És ha mégis?
– Letagadom.
– És azt akarod, hogy én is tagadjam le?
– Azt akarom, hogy gondolj arra, mi a fontos.
– Még fenyegetni is fogsz?
Dawes a kakaóscsészéjén tartotta a szemét, a kanala körbe-
körbe járt benne.
– Nem. Attól félsz, hogy igen?
A kanál megállt. Dawes felnézett. A szeme meleg, sötét kávészín
volt, zilált kontyában fennakadt a napfény, és felragyogtatta vörös
haját.
– Nem hiszem, hogy félnék – felelte, és némileg maga is
meglepődött ezen a tényen. – A reakciód… szélsőséges volt, viszont
Salome valóban hibázott. – Dawesnál ez a kíméletlenség. – Ám ha a
dékán mégis megtudja, hogy alkut kötöttél egy Szürkével…
– Nem fogja.
– De ha mégis…
– Attól félsz, számonkéri rajtad, hogy segítettél nekem. Ne
aggódj! Nem foglak beköpni, de Salome látott téged. Lehet, hogy el
kell majd hallgattatnod.
Dawes szeme kikerekedett, aztán rájött, hogy Alex csak viccel.
– Ó. Jó. Én csak… Nekem szükségem van erre a munkára.
– Értem – mondta Alex. Talán jobban is, mint bárki, aki valaha
megfordult e tető alatt. – Nekem meg kell valami, ami Taráé volt.
Elmegyek a lakásához.
– Tudod egyáltalán, hol lakott?
– Nem – ismerte be Alex.
– Ha Turner nyomozó rájön…
– Mire jöhetne rá Turner? Hogy elmentem félútig az alvilágba,
hogy beszéljek egy szellemmel? Biztos, hogy ez nem számít a tanú
befolyásolásának!
 – De ha bemész Tara lakásába, turkálsz a cuccai között, az
betörés és behatolás! Ez zavarja az aktív rendőrségi nyomozást.
Letartóztathatnak.
– Csak ha elkapnak.
Dawes határozottan csóválta a fejét.
– Átlépsz egy vonalat, és én nem követhetlek, ha ezzel
mindkettőnk és a Léthe biztonságát is kockára teszed. Turner
nyomozó nem akarja, hogy beavatkozz az ügybe, és minden
szükséges lépést megtesz, hogy megakadályozzon ebben.
– Ott a pont – gondolkodott el Alex.
Akkor talán ahelyett, hogy megkerülné Turnert, át kell mennie
rajta.

Alex legszívesebben bebújt volna az Odúba, és hagyta volna,

hogy Dawes ellássa forró csokoládéval. Nem bánt volna egy kis
anyáskodást, de vissza kellett mennie a Régi Campusra, hogy ismét
a hétköznapi világgal foglalkozzon, mielőtt a valóban fontos dolgok
félrecsúszhatnának.
A Színművészeti Iskola előtt elköszönt Dawestól, de előbb
rákérdezett arra a névre, amit a határmezsgyén hallott – vagy amiről
azt hitte, hogy hallott.
– Jean Du Monde? De lehet, hogy Jonathan Desmond.
– Nem ugrik be – gondolkozott el Dawes. – De elmegyek az Il
Bastonéba, és megkérdezem a könyvtárat, mit tud mondani róla.
Alex habozott, aztán kibökte:
– Légy óvatos, Dawes! Tartsd nyitva a szemed!
Dawes pislogott.
– Miért? – kérdezte. – Én csak egy senki vagyok.
– A Léthe tagja vagy, és élsz. Te valaki vagy.
Dawes ismét pislogott, mint egy óramű. Mint amikor egy
fogaskerék a megfelelő kerék kattanására vár, hogy tovább
ketyeghessen. Aztán a tekintete kitisztult, és összevonta a
szemöldökét.
– Láttad őt? – hadarta. Nem nézett fel a lábáról. – A másik
oldalon.
 Alex megrázta a fejét.
– North azt állítja, hogy nincs ott.
– Ez jó jel! – örvendezett Dawes. – Szerdán visszahívjuk.
Hazahozzuk. Darlington tudni fogja, mit kell tennünk.
Talán. Alex azonban nem tenné fel az életét erre.
– Sokat tudsz a Vőlegény gyilkosságairól? – kérdezte.
Csak azért, mert már tudja North nevét, ne váljon szokásává a
használata… Ez csak erősítené a kötődésüket.
Dawes vállat vont.
– Minden benne van a Kísértetjárta Connecticut turistakalauzban,
beleértve Jennie Cramert és a southingtoni házat is.
– Hol írták ezt le?
– Nem tudom. Nem szeretek ilyen dolgokról olvasni.
– Akkor rossz munkát választottál, Dawes. – A lány felkapta a
fejét. – Vagy a munka választott téged?
Eszébe jutott Darlington története arról, hogy tizenhét évesen
felébredt a kórházban egy intravénás tűvel a karjában és Sandow
dékán névjegyével a kezében. Volt bennük valami közös, bár ez
soha nem érződött.
– A disszertációm témája miatt kerestek meg. Alkalmasnak
találtak a kutatásra. Unalmas munka volt, amíg… – Elhallgatott. A
válla megroggyant, mint a bábué, aminek elengedik a zsinórjait. …
Amíg nem jött Darlington. Dawes kesztyűs kezével megdörzsölte a
szemét. – Értesítelek, ha megtudok valamit.
– Dawes – kezdte Alex, de Dawes már sietett vissza az Odúba.
Alex körülnézett, remélve, hogy meglátja a Vőlegényt arra az
esetre, hátha a gluma vagy annak gazdája megtudta, hogy túlélte,
és ott lesnek rá a következő sarkon. Vissza kellett térnie a
kollégiumba.
Arra a részletre gondolt, amit a Vőlegény idézett a Királyidillekből
– a szavak baljós jelentőségére. Ha jól emlékszik, ez a szakasz
Geraint és Enid románcában szerepelt, amiben a férfit megőrjíti a
féltékenység, holott a felesége hű volt hozzá. Nem túl
bizalomgerjesztő. Inkább a halál, mint a kétely. Tara miért ezt a sort
tetováltatta magára? Rokonnak érezte magát Eniddel, vagy csak
megtetszett neki a szavak hangzása? És miért akarta volna valaki a
Tekercs és Kulcstól megosztani vele ezt az idézetet? Alex nem tudta
elképzelni, hogy egy Lakatos a sírjuk bemutatásával és egy
mitológiaórával hálált volna meg egy különösen édes élményt.
Lehet, hogy csak a semmiből akar csinálni valamit, de akkor is:
hogyan válhatott az alsóbb éveseknek történő drogeladás
gyilkossággá? Többnek kellett itt lennie.
Alex visszaemlékezett arra, amikor a hátán feküdt abban a
kereszteződésben. Tara szemével nézte végig az utolsó pillanatait,
és Lance fölé hajló arcát látta. De mi van akkor, ha az nem is Lance?
Mi van, ha csak valamiféle káprázat volt?
A High Streeten a Hopper Kollégium étkezője felé kanyarodott.
Vágyott a kollégiumi szobája biztonságára, de a válaszok jobban
megvédhetik, mint bármelyik hálóterem. Annak ellenére, hogy Turner
óvta őt Tripptől, ezt az egy nevet ismerte, és az egyetlen közvetlen
kapcsolat a társaságok és Tara között.
A korai óra ellenére Tripp bizonyosan ott ül egy hosszú asztalnál
néhány haverjával: mindannyian bő rövidnadrágban,
baseballsapkában és cipzáras felsőben. Mindegyik rózsás orcájú és
napbarnított annak ellenére, hogy nyilván másnaposok. A
gazdagság láthatóan jobb, mint a vitamininjekciók. Darlingtont
ugyanilyen pénztermő fából faragták, de neki valódi arca volt egy kis
keménységgel.
Ahogy közeledett hozzájuk, látta, ahogy Tripp barátai ránéznek,
felmérik, és elvetik. Pedig zuhanyozott az Odúban, átöltözött, felvett
egy léthés melegítőt, és megfésülködött. Miután kilökték a forgalmas
úttestre, aztán megfulladt, mindössze ennyit tudott tenni a jó
megjelenésért.
– Hé, Tripp! – köszönt oda könnyedén. – Van egy perced?
A fiú megfordult.
– El akarsz hívni sétálni, Stern?
– Attól függ. Jó kis szajhám leszel, a kedvemre teszel?
Tripp barátai huhogtak, és az egyikük eleresztett egy hosszú ó
baszkit is. Máris más szemmel néztek rá.
– Beszélnem kell veled arról a problémasorról.
Tripp arca kipirult, de aztán kihúzta magát, és felállt.
– Jó.
 – Korán hozd haza! – szólalt meg az egyik haver.
– Miért? – kérdezte Alex. – Akarsz második lenni?
A fiúk újra huhogtak és úgy tapsoltak, mint az utasok a repülőn a
sikeres landoláskor.
– Csúnya szád van, Stern – szólt hátra Tripp a válla fölött, amikor
a lány kivonszolta az ebédlőből. – De tetszik.
– Erre gyere! – kérte Alex, és felvezette a lépcsőn az ültetvény
életét ábrázoló üvegfestmények mellett, amelyek megérték a
névváltoztatást, amikor a kollégium „A rabszolgaság pozitív”
Calhoun helyett a Hopper nevet kapta. Aztán néhány éve egy fekete
pedellus darabokra törte az egyik képet…
Tripp arca megváltozott, rosszindulat sugárzott róla.
– Na mi az, Stern? – kérdezte, amikor beléptek az
olvasóterembe.
Üres volt. Alex becsukta maga mögött az ajtót, mire a fiú
elvigyorodott – tényleg elhitte, hogy a lány akar tőle valamit?
– Honnan ismered Tara Hutchinst?
– Mi van?
– Honnan ismered őt? Láttam a híváslistáját – hazudta Alex. –
Tudom, milyen gyakran vetted fel vele a kapcsolatot.
Tripp összevonta a szemöldökét, keresztbe tette a karját a
mellkasa előtt, és egy bőrkanapé támlájának dőlt. A duzzogás nem
állt jól neki. Kerek arcán az édes kisfiú vonásai dühös kölyökké
torzultak.
– Miért, te zsaru vagy?
Amikor Alex felé indult, megmerevedett, és látszott, hogy biztatja
magát: ne hátrálj… Az ő világa a halogatásról és a kitérő
manőverekről szólt. Ne lépj oda közvetlenül senkihez! Ne nézz a
szemébe! Légy hűvös! Légy beleegyező! Értsd a tréfát!
– Ne kelljen azt mondanom, hogy a törvény embere vagyok,
Tripp! Gondom lenne az őszinte arckifejezéssel.
A fiú szeme összeszűkült.
– De miről van szó?
– Te ennyire hülye vagy? – Trippnek tátva maradt a szája, alsó
ajka nyálasnak látszott. Beszélt már vajon valaki ilyen hangon Tripp
Helmuthtal? – Egy halott lányról van szó! Tudni akarom, mi volt
köztetek!
– Már beszéltem a rendőrséggel.
– Most meg velem beszélsz. Egy halott lányról.
– Nem vagyok köteles… – kezdte, de Alex a képébe hajolt.
– Nem tudod, hogy működik ez, ugye? Az én feladatom, vagyis a
Léthe Ház feladata biztosítani, hogy a hozzád hasonló kis szarosok
ne okozzanak gondot az igazgatóságnak!
– Miért keménykedsz itt velem? Azt hittem, barátok vagyunk!
Miért? A sok sörpongmeccs és a Biarritzban töltött nyarak miatt?
Tényleg nem tudja, mi a különbség a barátnak lenni és a
barátságosnak lenni között?
– Barátok vagyunk, Tripp. Ha nem lennék a barátod, már Sandow
dékán elé tártam volna a dolgot, de nem akarok zűrt, és nem akarlak
bajba keverni sem téged, sem a Csontosokat, ha nem muszáj.
A fiú széles vállát vonogatta.
– Alkalmi kapcsolat volt.
– Tara nem tűnt az esetednek.
– Nem tudod, milyen az esetem. – Ez tényleg flörtöléssel akar
kimászni ebből? Alex nem engedte el a tekintetét. Végül a fiú nézett
félre. – Szerettem a társaságát – motyogta.
Alex most először érezte azt, hogy őszintén beszél.
– Nyilván – mondta szelíden. – Mindig mosolygott és mindig örült,
ha meglátott.
Mert ezt kívánta az üzlet. Tripp valószínűleg nem értette, hogy ő
csak ügyfél, és csak addig haver, amíg rendelkezik elég
készpénzzel.
– Kedves volt…
Ezek szerint mégis érdekelte, hogy meghalt a lány? Volt valami
riadalom is a szemében, nem csak a másnaposság? Vagy Alex csak
akarta hinni, hogy érdekli?
– Esküszöm, mi csak dumálgattunk és beszívtunk!
– Felmentél a lakására?
Tripp a fejét csóválta.
– Mindig ő jött hozzám.
Alex nem is hitte, hogy könnyű lesz kideríteni a lány címét.
 – Láttál vele valaha valakit egy másik társaságból?
Újabb vállrándítás.
– Nem tudom. Nézd, Lance és Tara dílerek voltak! Ők árulták a
legjobb füvet, amit életemben szívtam. Olyan frisset és olyan zöldet
még soha nem láttál, de azt nem követtem nyomon, hogy ki vett még
belőle.
– Azt kérdeztem, láttad-e másvalakivel.
A fiú lehajtotta a fejét.
– Miért vagy ilyen?
– Hé – mondta Alex halkan. Megszorította a srác vállát. – Vágod,
hogy te nem vagy bajban, igaz? És nem is leszel.
Érezte, hogy enyhül a fiú feszültsége.
– De olyan gonosz vagy…
Alex tépelődött, hogy most felpofozza, vagy fektesse le a kedvenc
cuclijával és egy pohár meleg tejecskével.
– Csak választ akarok kapni, Tripp. Tudod, hogy megy ez.
Próbálom végezni a munkámat.
– Érzem… érzem.
Alex kételkedett ebben, de a fiú tudta, mit kell mondani. Rendes
srác ez a Tripp Helmuth, és sok energiáját felemészti a
munkakerülés. Most határozottabban fogta meg a vállát.
– De meg is kell értened ezt a helyzetet. Egy lány meghalt. A
többi ügyfele nem a barátod, nem fogsz beégni, nem leszel spicli, és
nem történik semmi olyan szarság, amit a filmekben láttál, mert ez
nem egy film, hanem ez az életed. És neked jó életed van, amit nem
akarsz elrontani, igaz?
Tripp továbbra is a cipőjét nézte.
– Igaz. Igen.
Úgy látszott, mindjárt elsírja magát.
– Szóval kit láttál Tarával?
Amikor Tripp befejezte, Alex hátradőlt.
– Tripp…
– Igen?
Egyre csak a cipőjét bámulta, azt a nevetséges műanyag
szandált – mintha Tripp Helmuth számára soha nem érne véget a
nyár.
 – Tripp – szólította meg ismét Alex. Megvárta, hogy a fiú felemelje
a fejét, hogy láthassa a szemét. Aztán rámosolygott. – Ennyi.
Végeztünk. Vége. – Soha többé nem kell arra a lányra gondolnod.
Hogy megdugtad, és elfelejtetted. Hogy azt gondoltad, enged az
árból, ha elélvez veled. És hogy milyen érzés volt olyasvalakivel
együtt lenni, akit kissé veszélyesnek éreztél. – Minden oké? –
kérdezte.
Tripp értett ebből.
– Igen.
– Nem hagyom, hogy legyen folytatása, ígérem.
Ekkor a fiú megígérte, és Alex el is hitte neki, hogy senkinek sem
említi ezt a beszélgetést. Sem a barátainak, sem a Csontosoknak.
– Köszönöm.
Ez volt Alex trükkje: elhitetni a másikkal, hogy több a
vesztenivalója, mint neki.
– Még valami, Tripp! – szólt vissza az ebédlő felé sietve. – Van
biciklid?

Alex áttekert a parkon, elhaladt a három templom mellett, majd

végigment a State Streeten és az autópálya alatt. Körülbelül kétszáz
oldalt kell elolvasnia a héten, ha nem akar lemaradni, és
valószínűleg egy szörnyeteg vadászik rá, de most beszélnie kellett
Abel Turner nyomozóval.
Az egyetemi negyedet követően New Haven csak foltokban őrzi
meg választékos külsejét – egydolláros üzletek és mocskos
„sport”bárok osztoznak a területen az ínyenc élelmiszerboltokkal és
elegáns kávézókkal. Olcsó körömápoló szalonok és
mobiltelefonboltok nyílnak a sikkes ázsiai ételbárok és butikok
mellett, ahol kicsi és használhatatlan szappanokat árulnak. Alexnek
az a kényelmetlen érzése támadt, hogy a város a szeme láttára
változtatja meg az identitását.
A State Street egy hosszú szakasz semmiből állt: parkolókból,
villanyoszlopokból és kelet felé tartó vasúti vágányokból. A
rendőrség zabpehelyszínű lapokkal burkolt, otromba épülete
ugyancsak rossz és csúnya volt. Ilyen holt vidékeket lehetett látni az
egész városban, egész háztömböket masszív betonból, amik úgy
magasodtak az üres plázák fölé, mint a jövőt ábrázoló rajz a múltból.
Brutalista építészet, így nevezte Darlington, mire Alex
megjegyezte:
– Tényleg úgy érzem, hogy az épületek durván rám támadnak.
– Nem – javította ki a fiú. – A név a francia brut szóból származik.
A jelentése nyers, mert tényleg nyers betont használtak. De amúgy
igen, tényleg ilyen érzést kelt.
Korábban itt is voltak nyomornegyedek, de a Modellvárosok
program keretében ömlött a pénz New Havenbe.
– El kellett volna takarítani az egészet, ehelyett olyan házakat
építettek, ahol senki sem akart lakni. Aztán elfogyott a pénz, és New
Havennek megmaradtak ezek a… hézagok.
Sebek, gondolta akkor Alex. Sebeket akart mondani, mert ez a
város számára egy élőlény.
Alex lenézett a telefonjára. Turner nem válaszolt az üzeneteire.
Ahhoz nem volt elég bátorsága, hogy felhívja, de most már
megérkezett, és nem tehetett mást. Turner nem vette fel a telefont,
ezért újra hívta, aztán megint. Hellie halála óta rendőrség közelében
sem járt. Nemcsak Hellie halt meg azon az éjszakán. Ám ha
másképp gondolt erre, akkor gondolnia kellett a vérre, Len agyának
seszínű koncaira, amik a konyhapult széléről lógtak le, és ettől az
agya kezdett pánikszerűen forogni a koponyájában. Végül Turner
válaszolt.
– Mit tehetek magáért, Alex?
A hangja kellemes volt és készséges, mint aki kifejezetten a
lánnyal szeretett volna beszélgetni.
Azt, hogy válaszolsz a rohadt SMS-eimre! Alex megköszörülte a
torkát.
– Helló, Turner nyomozó! Szeretnék beszélni magával Tara
Hutchinsról.
Turner kuncogott – erre nincs más szó; ez a hetvenéves nagyapja
elnéző nevetgélése volt, bár Turner nem sokkal járhatott harminc
felett. Mindig így viselkedik az irodájában?
– Tudja, hogy nem beszélhetek folyamatban lévő nyomozásról,
Alex.
 – A rendőrség előtt állok.
Szünet. Turner hangja megváltozott, amikor válaszolt, kicsit
kevesebb derűs melegség jutott bele.
– Hol?
– Éppen az utca túloldalán.
Újabb hosszú szünet.
– Vasútállomás, öt perc múlva.
Alex Tripp kerékpárját tolva megkerülte a háztömböt, és elment a
vasútállomásig. A levegő lágy volt, nedves, havazást ígért. Nem
tudta megmondani, hogy a biciklizésben izzadt-e le, vagy azért, mert
képtelen volt megszokni, hogy rendőrökkel beszéljen.
A kerékpárt a parkoló melletti falnak támasztotta, és leült egy
alacsony betonpadra. Egy Szürke sietett el mellette alsónadrágban:
az órájára nézett, és ügetett tovább, mintha félne, hogy lekési a
vonatát. Nem fogod elérni, haver. Ahogy a többit sem.
Fél szemmel az utcát figyelve rákeresett Bertram Boyce North
nevére a telefonján. Szeretett volna jobban képbe kerülni, mielőtt
felteszi a kérdéseit a Léthe könyvtárának.
Szerencsére rengeteg infót talált a neten, mert North és
menyasszonya egyfajta hírességgé váltak akkoriban. 1854-ben őt és
a jegyesét, a fiatal Daisy Fanning Whitlockot holtan találták a North
& Fiai Kocsigyártó Vállalat azóta régen lebontott épületének
irodájában. A Kísértetjárta Connecticut oldalon az ő portréjuk az első
a New Haven címszó alatt. North jóképű és komoly ifjú volt, a haja
pedig rendezettebb, mint halálában. A másik különbség a tiszta,
fehér ing, amit még nem szennyeztek be a vérfoltok. Valamiféle
hidegség kúszott fel Alex gerincén. Néha minden erőfeszítése
ellenére elfelejtette, hogy látja a halottakat – még az alvadt vérrel
szennyezett divatos kabátjukat és ingüket is. Ennek a merev,
korabeli fekete-fehér fotográfiának a látványa viszont más volt.
Elporladt a sírban. Porrá vált csontváz. Megszerezheti North
maradványait, ha exhumálja, aztán együtt állhat vele a sírja szélén,
és bámulhatják a csontjait. Alex megpróbálta elűzni ezt a látomást.
Daisy Whitlock gyönyörűen festett a képen az abban a korban
szokásos sötét haj/megkövült tekintet fotográfiai stílusban. Feje
enyhén megdöntve, ajkán csak egy jelzésszerű mosoly, fürtjei
középen elválasztva és puha hullámokba rendezve, hogy csupaszon
hagyják a nyakát. Dereka karcsú, fehér vállai kiemelkednek a habos
fodrokból, finom kezében kis krizantém- és rózsacsokor.
Ami a gyárat illeti, ahol a gyilkosság történt, annak egyes részei
még nem készültek el North bűntette idején, és utána már nem is
fejezték be. A North & Fiai Bostonba települt át, és az 1900-as évek
elejéig folytatta ott a tevékenységét. A bűntény helyszínéről nem
álltak rendelkezésre fotók, csak szenzációhajhász leírások a véres
és borzalmas tényekről, mint például a fegyverről, amit még mindig a
kezében tartott – a pisztolyt North a betörők ellen tartotta az
irodájában.
A holttesteket Daisy szobalánya, Gladys O’Donaghue fedezte fel.
Sikoltozva rohant ki az utcára. Csaknem fél mérföldet futott
hisztérikusan egészen a Chapel és a High Street kereszteződéséig.
Kevés információval szolgált a hatóságoknak még egy adag
nyugtató brandy után is. A bűntett egyértelműnek tűnt, csak az
indíték volt kérdéses. Akadt olyan elmélet, miszerint Daisyt egy
másik férfi ejtette teherbe, de családja a gyilkosság után elhallgatta
ezt, hogy elkerülje a további botrányokat. Egy másik vélemény
szerint North megőrült, miután higanymérgezést kapott a Danbury
kalapgyár közelsége miatt, a legegyszerűbb elmélet szerint pedig
Daisy fel akarta bontani az eljegyzést, North viszont nem. A családja
tőkeinjekciót remélt a Whitlock családtól, North pedig Daisyt. A lány
volt a helyi lapok társasági rovatának kedvence: kacér, merész és
olykor illetlenül viselkedő lánynak ismerték.
– Máris kedvellek – mormolta Alex, aztán megkereste a térképen
Daisy és North sírját, és megpróbált kinagyítani egy régi újságcikket.
Ekkor megérkezett Turner.
Kabátot sem vett fel, nyilván nem állt szándékában hosszan
időzni itt. De meg kell hagyni, öltözködni azt tudott. Egyszerű,
komoly, grafitszürke öltönyt viselt élére vasalva, és Alex észrevette
az apróságokat is – a díszzsebkendőt és a nyakkendő vékony
levendulaszín csíkját. Darlington mindig jól nézett ki, de ő erőlködés
nélkül, Turner viszont nem félt úgy kinézni, mint aki elpróbálta a
megjelenését.
 Állkapcsát összeszorította, a szája sarkában kidudorodott a kis
izom. Csak akkor öltötte fel a diplomatikus álarcát, amikor
megpillantotta Alexet. És a magatartása is megváltozott, nemcsak az
arckifejezése. A testtartása laza és könnyed volt, nem pedig
fenyegető – mintha szándékosan kisütötte volna magából a
feszültséget.
Leült Alex mellé a padra, és könyökét a térdére támasztotta.
– Meg kell kérnem, hogy ne jelenjen meg többé a
munkahelyemen.
– Nem válaszolt az üzeneteimre.
– Sok dolgom akadt. Mint tudja, egy gyilkossági nyomozás
sűrűjében vagyok.
– Ha nem ide jövök, akkor a házához megyek el.
A férfi testében visszakapcsolták a feszültséget. Alex örömteli
elégtételt érzett, hogy sikerült felidegesítenie.
– Feltételezem, a Léthénél minden adat megtalálható rólam –
jelentette ki.
A Léthe nagy valószínűséggel mindent tudott Turnerről a
társadalombiztosítási számától a kedvenc pornójáig, de Alexnek
soha senki nem kínálta betekintésre az aktát. Azt sem tudta, Turner
New Havenben él-e. A nyomozó megnézte a telefonját.
– Körülbelül tíz percem van magára.
– Engedje meg, hogy beszéljek Lance Gressang-nal!
– Ó, persze… Esetleg lefolytatná a bűnvádi eljárást is?
– Tara nemcsak Tripp Helmuthtal állt kapcsolatban. Ő és Lance
üzletelt a Tekercs és Kulcs és a Kézirat tagjaival is. Vannak neveim.
– Halljam!
– Nem árulhatom el őket.
Turner arca továbbra is szenvtelen volt, de Alex érezte, hogy
percről percre nő a neheztelése, amiért kénytelen elviselni a lányt.
Jó.
– Információkat akar tőlem, de a sajátjait nem hajlandó
megosztani velem? – kérdezte a nyomozó.
– Hadd beszéljek Gressang-nal!
– Ő a fő gyanúsított egy gyilkossági ügyben. Ezt érti, ugye?
 Turner hitetlenkedő mosollyal nézett a lányra; tényleg ilyen
hülyének gondolja? Jó, jogosan. Ahogy Tripp is. És talán Darlington
is. És Turnernek jobban tetszik ez a változata, mint akivel a
hullaházban találkozott, mert ezt a verziót meg lehet ijeszteni.
– Csak néhány percet szeretnék – mondta Alex egy kissé
nyafogva. – De tulajdonképpen nem is kell az engedélye. Kérhetem
az ügyvédjén keresztül is, mondván, ismertem Tarát.
Turner a fejét csóválta.
– Azt nem hiszem. Amint elmegyek innen, felhívom, és
figyelmeztetem, hogy egy őrült lány megpróbálja beerőszakolni
magát az ügybe. Talán megmutatom neki a videót is, amin úgy
szaladgál az Elm Streeten, mint valami bolond.
Alex összerándult a szégyentől, amikor arra gondolt, hogyan
vonaglott az úttest közepén, miközben az autók kerülgették. És ezek
szerint Sandow megosztotta a videót Turnerrel. Megosztotta vajon
mással is? A gondolattól, hogy Belbalm professzor is láthatta,
felfordult a gyomra. Nem csoda, hogy a nyomozó kétszer
önelégültebb, mint máskor. Nemcsak hülyének tartotta, azt hitte,
hogy elmeháborodott. Még jobb.
– Miért olyan nagy ügy ez? – bosszankodott Alex.
Turner ujjai begörbültek a kifogástalanul vasalt nadrágján.
– Mitől nagy ügy? Mert nem tudom csak úgy becsempészni! A
börtön összes látogatóját regisztrálják. Nagyon hivatalos ok kell
ahhoz, hogy bevigyem oda, és az ügyvédjeinek is ott kell lenniük. És
az egészet rögzíteni kell.
– Azt állítja, hogy a zsaruk mindig betartják a szabályokat?
– Rendőrök. Ha megszegem a szabályokat, és a védelem ezt
megtudja, Lance Gressang megússza a gyilkosságot, én meg
elveszítem az állásomat.
– Nézze, amikor felmentem Tara lakására…
Turner pillantása lecsapott rá: lángolt a szeme, a színlelt
diplomatikusság eltűnt.
– Maga bement a lakásba? Ha átlépte azt a szalagot…
– Meg kellett tudnom, hogy…
A férfi felpattant. Ez volt az igazi Turner: fiatal és ambiciózus, aki
kénytelen néha kerülő utat választani, hogy előbbre jusson, de utálja
ezt. Fel-alá járkált a pad előtt, majd Alexre szegezte az ujját:
– Kurvára maradjon távol az ügyemtől!
– Turner, én…
– Turner nyomozó! Ne kavarjon bele a nyomozásomba! Ha csak
egyszer meglátom a Woodland közelében, olyan keményen
elbaszom az életét, hogy soha nem talál vissza az egyenes útra!
– Most mit keménykedik itt? – nyafogta Alex a Tripptől hallott
mondatot.
– Ebben a játékban maga nem ellenfél. Fogja már fel, hogy
mennyire könnyen szétverhetem az életét, ha találok magánál vagy
a kollégiumi szobájában egy kis adag füvet vagy egy extasy
tablettát. Értse meg!
– Nem teheti meg, hogy… – kezdte Alex tágra nyílt szemmel,
reszkető szájjal.
– Megteszem, amit meg kell tennem. Most menjen innen!
Fogalma sincs róla, milyen vékony kötélen táncol, úgyhogy ne
kényszerítsen!
– Megértettem, oké? – hebegte alázatosan Alex. – Sajnálom.
– Mit mondott Tripp, kivel látta Tarát?
Alex persze nem bánta, hogy ki kell adnia a neveket. Eleve ezt
akarta. Turnernek tudnia kellett, hogy Tara olyan hallgatókkal is
üzletelt, akik nem szerepeltek a híváslistájában, mert vagy eldobható
telefont használt, vagy olyat, amit aztán Lance elrejtett vagy
megsemmisített. Lenézett kesztyűs kezére, és halkan bevallotta:
– Kate Masters és Colin Khatri.
Kate a Kézirat tagja volt, de Alex alig ismerte. Utoljára a
halloweenbuli estéjén beszélt vele, amikor Mike Awolowóval
könyörögtek neki, hogy ne fecsegje el a Léthének Darlington
bedrogozását. Ő öltözött Méregcsóknak. De Alex Colint ismerte. Ő
Belbalmnál dolgozott, és a Tekercs és Kulcs tagja volt. Helyes, ápolt
fiú, az előkészítő iskolás divat követője. Róla el tudta képzelni,
ahogy egy felháborítóan drága üveg bor mellett lazul, nem pedig egy
marihuánafüstös városi szobában, de az Epicentrum idejéből
szerzett tapasztalataiból tudta, hogy a látszat olykor megtévesztő.
Turner lesimította a hajtókáját, a mandzsettáját, aztán
végigfuttatta a tenyerét a szépen nyírt halántékán. Alex figyelte,
ahogy visszaállítja korábbi önmagát. Amikor a férfi mosolyogva
rákacsintott, úgy tűnt, mintha a dühös, harapós Turner nem is
létezett volna.
– Örülök, hogy elbeszélgettünk, Alex. Tudassa velem, ha tehetek
valamit magáért a jövőben!
Megfordult, és elindult a rendőrség hatalmas épülete felé.
Alex nem szívesen pityergett Turner előtt. És annak sem örült,
hogy őrültnek nevezte. De most már tudta, hogy Tara melyik utcában
lakott, a többi pedig könnyű lesz.

Nagy volt a kísértés, hogy egyenesen a Woodland Streetre

menjen, és megkeresse Tara lakását, de nem akart vasárnap
szimatolni, amikor a lakók mind otthon vannak. Várni kell holnapig.
Remélte, hogy aki rá küldte a glumát, az azt hiszi, hogy még mindig
az Odúban lábadozik – vagy hogy halott. Viszont ha figyelik, akkor
remélhetőleg látták, hogy Turnerrel beszélget, és ebből azt
gondolhatják, a rendőrség tudja, amit ő is, így már nincs értelme
elnémítani. Hacsak Turner nincs benne valahogy.
Alex elhessentette ezt a gondolatot, és tekert tovább a Hopper
kapuja felé. Az óvatosság segít, a paranoia őrületbe kerget.
SMS-t küldött Trippnek, hogy hol tette le a kerékpárját a kapun
belül, aztán nekivágott a Régi Campusnak, hogy feltárja Tara
kapcsolatait a társaságokkal. A gluma a Könyv és Kígyó
érintettségét sugallta, de eddig nem tűnt úgy, hogy Tara bárkivel is
üzletelt ebből a társaságból. Tripp volt a kapocs a Koponya és
Csontokhoz, Colin és a különös tetoválása a Tekercs és Kulcshoz
kapcsolta, Kate Masters pedig a Kézirathoz kötötte – a Kézirat a
bűbájra szakosodott. Ha valaki varázslatba öltözött aznap este
Lance-nek kiadva magát, azt valószínűleg a Kéziratnak kell
tulajdonítani. Ez megmagyarázná, miért látta Alex Lance arcát Tara
emlékképében.
De mindez azt is valószínűsíti, hogy Tripp információi jók. Aki
beijedt, bármit elmond, hogy kimentse magát szorult helyzetéből. Ezt
Alex pontosan tudta, de afelől sem volt kétsége, hogy Tripp
boldogan elárult volna bárkit, akinek a neve eszébe jut, csak hogy ő
maga szabaduljon. Ezért aztán Alex úgy gondolta, átadhatja ezeket
a neveket Sandow-nak azzal a magyarázattal, hogy Turner most
ellenőrzi az alibijüket, ő pedig próbálja újra rávenni arra, hogy a
Léthe részt vehessen a nyomozásban. Igaz, azt is meg kell
magyaráznia, hogyan csikarta ki az információkat egy Csontostól…
És önmagához is őszintének kellett lennie: valami elszabadult
benne, amikor a gluma megtámadta – az igazi Alex pedig kígyóként
tekeredett össze annak a hamis bőrében, akinek színlelte magát. Ez
az Alex csattintotta rá az állkapcsát Salomere, ez gyötörte meg
Trippet, ez manipulálta Turnert. De vigyáznia kellett. Nagyon fontos,
hogy szilárdnak és megbízhatónak lássanak. Nem akart több okot
adni Sandow-nak, hogy elválassza a Léthétől és egyetlen
reményétől, hogy a Yale-en maradhat.
Alex megkönnyebbülést érzett, amikor felmászott a Vanderbilt
lépcsőjén. A háta mögött akarta hagyni a védelmezőket. Laurent és
Mercyt akarta látni, velük akart beszélgetni a munkáról és a fiúkról. A
saját keskeny ágyában akart aludni, de amikor belépett a közös
szobájukba, sírásra lett figyelmes. Lauren és Mercy a kanapén ültek.
Lauren átkarolta a zokogó Mercyt, és a hátát simogatta.
– Mi történt? – kérdezte Alex.
Mercy nem nézett fel, csak Lauren – szigorú arccal.
– Hol voltál?! – förmedt rá.
– Darlington anyjának segítettem valamiben.
Lauren a szemét forgatta. A családi vészhelyzetre való
hivatkozás láthatóan mehetett nyugdíjba.
Alex leült az ütött-kopott dohányzóasztalhoz, térde Mercyéhez
ütődött. A lány a kezébe temette az arcát.
– Mondd el, mi történt!
– Megmutathatom neki? – kérdezte Lauren.
Mercy ismét felzokogott.
– Miért ne?
Lauren odanyújtotta Mercy telefonját. Alex feloldotta a
képernyőzárat, mire megjelent egy rövid szöveg valami Blake-től.
– Blake Keely?
Lacrosse-játékos, ha jól emlékszik. A története röviden annyi,
hogy a középiskolában egy mérkőzésen fejbe rúgta a másik csapat
játékosát, amikor a fiú már a földön feküdt. Minden főiskola
megtagadta tőle az ösztöndíját – a Yale kivételével. A lacrosse-
csapat négy egymást követő évben bajnok volt az Ivy League-ben,
Blake-et pedig modellként alkalmazták az Abercrombie & Fitchnél. A
poszterei ott lógtak minden üzlet kirakatában a Broadwayn: óriási
fekete-fehér képeken emelkedik ki félmeztelenül egy hegyi tóból,
karácsonyfát vonszol egy behavazott erdőn át, lobogó tűz mellett
egy buldogkölyköt ölelget…
Jó voltál tegnap este. Az összes testvér egyetért. Gyere el ma
este is! És csatoltak egy videót is.
Alex nem akarta megnyomni a lejátszás gombot, de aztán mégis.
Harsány nevetés hallatszott a telefonból és a basszus dübörgése.
Aztán Blake hangja: Héé, hé! Itt van nekünk egy csinos lány, igazi
egzotikus fogás a mai étlapról, nem igaz?
Mercy felé fordította a kamerát, aki velük nevetett. Egy fiú ölében
ült, bársonyszoknyája magasan felhúzódott a combján, kezében egy
piros műanyag pohár. Basszus. Az Omega Leolvadás. Alex
megígérte Mercynek, hogy elmegy vele, de teljesen elfelejtette.
– Menj át a másik szobába! – mondta Lauren, mert Mercy megint
felsírt.
Alex besietett a hálószobájába, és bezárta az ajtót. Mercy ágya
vetetlen volt. Ez még a zokogásánál is biztosabb jele a
kétségbeesésnek.
A videón Mercy szoknyáját már a derekáig felhúzták, a bugyiját
meg le. Jesszusom, ezt a bozontot nézzétek! Blake vihogott, éles,
mekegő hangon, a szeme könnyezett a nevetéstől. Ez annyira
naturális! Jól érzed magad, szivi? Mercy bólintott. Nem ittál túl
sokat? Józan vagy és beleegyező, ahogy mondani szokás?
– Persze!
Mercy szeme csillogott, élénk és éber volt, egyáltalán nem
zavaros. A szemhéja nem tűnt nehéznek. Nem látszott részegnek
vagy olyannak, mint akit bedrogoztak.
– Térdre, szivi! Gyerünk, kínai elvitelre!
Mercy letérdelt, sötét szeme tágra nyílt és nedves volt. Kinyitotta
a száját. Nyelve belilult a puncstól.
Alex megállította a videót.
 Nem, nem a puncstól. Ismerte ezt a színt. Így néztek ki azok a
felszolgálók is aznap este a Kéziratnál. Ez Merity volt, a szolgálat
kábítószere, amit az akoliták kaptak, hogy feladják az akaratukat.
Az ajtó kinyílt, és Lauren besurrant.
– Nem engedi, hogy elvigyem az egészségügyi központba.
– Megerőszakolták. A rendőrséghez kellene fordulnunk.
Legalább egyszer jók lennének valamire.
– Láttad a videót. Azt mondta, hogy alig ivott.
– Bedrogozták.
– Én is arra gondoltam, de egyáltalán nem viselkedik úgy. És nem
is úgy néz ki. Megnézted?
– Egy részét. A többi rosszabb?
– Rosszabb.
– Hány srác volt?
– Csak az a kettő. Mercy attól tart, hogy elküldi a videót a többi
fiúnak, ha még nem tették meg. Miért nem voltál ott vele?
Elfelejtettem. Alex nem akarta kimondani, pedig… Igen,
meggyilkoltak egy lányt, őt pedig megtámadták, de a nap folyamán
egy pillanatra sem jutott eszébe Mercy. És Mercy jobbat érdemelt
ennél. Megérdemelt egy kis esti szórakozást, hogy mulasson,
kacérkodjon és talán megismerjen egy kedves fiút, akivel
csókolózhat, és akit elvihet egy-egy rendezvényre. Ezért vállalta be
Alex, hogy elmegy vele az Omega Leolvadásra. Tartozott neki
ennyivel, mert kedves volt hozzá, és javítgatta a dolgozatait – sosem
lesajnálva, mindig csak arra biztatva, hogy írjon jobbat. Erre ő a
glumatámadás után teljesen elfelejtette a bulit. Elöntötte a saját
félelme és kétségbeesése, valamint a vágya, hogy megtudja, miért
vadásznak rá.
– Kivel ment oda? – kérdezte Alex.
– Charlotte-tal és azzal az emeleti branccsal – felelte, vagy
inkább morogta Lauren dühösen. – Aztán ott hagyták.
Ha Mercy akkor már a Merity hatása alatt állt, mondhatta nekik,
hogy jól van, és nyugodtan elmehetnek, és ők nem ismerték annyira,
hogy vitatkozzanak vele. Ha Alex ott lett volna, ő meglátta volna
Mercy lila nyelvét. Megakadályozhatta volna a történteket.
 Alex visszavette a kabátját. Készített a videóról egy
képernyőfotót, amin látszott Mercy lila nyelve, majd átküldte a saját
telefonjára.
– Hová mész? – sziszegte Lauren dühösen. – Szüksége van még
valamire Darlington anyjának?
– Rendbe hozom ezt az egészet.
– Nem akarja, hogy beszéljünk a rendőrséggel.
– Nem kell ehhez a rendőrség. Hol lakik Blake?
– Az Omega-házban.
Vagyis a Lynwoodon, ahol azok a koszos testvériségházak
sorakoznak, amióta az egyetem évekkel ezelőtt kirúgta a
diáktársaságokat a területéről.
– Alex, én… – kezdte Lauren.
– Te csak próbáld megnyugtatni, és ne hagyd egyedül!
Alex elhagyta a Vanderbiltet, és megint átvágott a Régi
Campuson. Egyenesen Blake-hez akart menni, de ez nem használt
volna. A szeme sarkából észrevett egy csoport Szürkét. Orare las di
Korach 16, köpte feléjük. Nagyanyja átkozódása most nagyon
tetszett neki. Nyelje el őket elevenen… Minden haragja e szavakba
sűrűsödött. A Szürkék szétrebbentek, mint a madarak.
És mi van a glumával? Ettől az is elfutna? Örült volna, ha látja a
Vőlegényt, de a határmezsgyei találkozásuk óta nem találkoztak.
Alex tudta, hogy nem kellett volna kihozni a sodrából Turner
nyomozót. Talán hajlandó lett volna segíteni, ha nem kavar be a
dolgaiba. És lehet, hogy így is segítene. Valahogy érezte, hogy a
nyomozó valójában a jó fiúk közé tartozik, de nem akart Turnerre, a
törvényre vagy az igazgatóságra hagyatkozni Mercy ügyében, mert
az a videó már kikerült, és mert Blake Keely gazdag, szép és
közkedvelt, és mert nagy különbség van a rendes dolgok és a
rendbe hozott dolgok között.

16 Korach átka szakadjon rá – szefárd átok; Kórách fellázadt Mózes ellen, ezért
elnyelte a föld (4Mózes1).
 15
Tél

Alex a halloweeni buli óta nem járt a Kéziratnál. Aznap éjjel

Darlington mellett maradt a Fekete Szilben, megpróbálta melegíteni
őt a keskeny ágyában. Arra ébredt, hogy a hajnali világosság
bekúszik a szobába, és Darlington a hátához simulva alszik. A fiúnak
megint merevedése támadt, a hegycsúcsa az ő fenekének völgyébe
türemkedett. Az egyik kezét a mellére tette, hüvelykujja előre-hátra
mozgott a mellbimbóján a macska farkának lusta, ritmikus
ringásával. Alex érezte, hogy az egész teste elpirul.
– Darlington! – csattant fel.
– Mmm? – mormogta a fiú a lány tarkójának.
– Ébredj fel, dugj meg, vagy fejezd ezt be!
Darlington megdermedt, és a lány érezte, hogy felébred. Legurult
az ágyról, tántorgott, belecsavarodott a takaróba.
– Nem akartam… Bocsánat… Mi ugye nem…
Alex lesütötte a szemét.
– Nem.
– Azok a seggfejek!
Ritkán káromkodott, de akkor jogosan. A szeme véreres volt, az
arca elgyötört. És még inkább az lett volna, ha tudja, hogy a jelentés,
amit Alex a reggeli közben megmutatott neki, nem is hasonlított
ahhoz, amit Sandow dékánnak küldött.
A Kézirat sírja nappali világosságban még csúnyábbnak látszott,
a téglahomlokzatba rejtett kör hol megjelent, hol eltűnt Alex szeme
elől, amikor a bejárathoz közeledett. Mike Awolowo hívogatóan
integetett bentről. A nagy szoba és mögötte az udvar tágasnak,
biztonságosnak tűnt – mindent mélyen a föld alá temettek, ami
misztikumra utalt.
– Örülök, hogy eljöttél – mondta a fiú, bár Alex kételkedett a
kijelentés igazságtartalmában.
 Nemzetközi tanulmányokat hallgatott, és olyan érdeklődőn és
barátságosan viselkedett, mint egy nappali beszélgetős műsor
házigazdája.
Alex a válla fölött benézett a terembe, és örömmel látta, hogy az
üres. Most, hogy Kate Masters is rákerült a gyanúsítottak listájára,
nem akarta bonyolítani a dolgokat.
– Ideje rendezni az ügyet.
Mike arckifejezése olyan beletörődő volt, mintha egy fogorvosi
székben ülne.
– Mire van szükséged?
– Arra, hogy végleg visszavonjunk valamit. Egy videót.
– Ha már szétküldték, nem tehetünk semmit.
– Nem hiszem, hogy szétküldték, de ez bármelyik percben
megtörténhet.
– Hány ember látta?
– Fogalmam sincs. Egyelőre talán csak egy maroknyi.
– Ez egy nagy rituálé, és nem vagyok biztos benne, hogy
működne.
Alex nem engedte el a fiú tekintetét.
– Az egyetlen oka annak, hogy még a helyeteken vagytok és
működtök, az az általam írt halloweeni jelentés.
A buli éjszakáján ő és Darlington kiviharzottak a sírból, legalábbis
erre törekedve támolyogtak ki. Mike és Kate utánuk eredt a
Batmanés a Méregcsók-jelmezeikben. Darlington alig állt a lábán,
hunyorgott, mintha túl erős fény lenne körülötte, és erősen
kapaszkodott Alex karjába.
– Kérlek! – esedezett akkor Awolowo. – Ez nem a küldöttek
jóváhagyásával történt! Az egyik öregdiák valamiért berágott
Darlingtonra, és úgy gondolta, megtréfálja.
– És nem történt semmi! – mondta Kate.
– Ez nem semmi – vágott vissza Alex, és továbbvonszolta
Darlingtont a járdán.
Awolowo és Masters követték, érveltek, majd ajánlatokat tettek.
Végül Alex odatámasztotta Darlingtont a Mercedeshez, és
megállapodott velük: egy szívességért cserébe enyhíteni fogja a
jelentés súlyát. A drogozást balesetnek minősítette, így a Kéziratnak
csak pénzbírságra kellett számítania – máskülönben felfüggesztették
volna őket. Tudta, hogy Darlington rá fog jönni az alkura, amikor
tudomást szerez az enyhe szankciókról, ő pedig, ha mást nem is,
kap egy szigorú kioktatást az erkölcs és az etika közötti
különbségről. Ám Darlington eltűnt, így a jelentésének nem lett
következménye. Tudta, hogy ez link lépés, de ha túléli az első évét,
onnantól ő futtatja a Léthe műsorát. A maga útját kellett járnia.
Awolowo keresztbe tette a karját.
– Azt hittem, azért teszed, hogy megóvd Darlington büszkeségét.
– Azért tettem, mert a világot a szívességek mozgatják. – Alex
megdörzsölte az arcát, próbálta lerázni magáról a hirtelen rátörő
fáradtságot. Felemelte a telefonját. – Nézd meg a nyelvét! Valaki a ti
egyik kábítószereteket használta, hogy kiüssék a lányokat.
Mike kézbe vette a telefont, és összeráncolta a homlokát a
képernyőfotó láttán.
– Merity? Lehetetlen. Elzártuk a készleteinket.
– Valaki kiadhatta a receptet.
– Tudjuk, mekkora kockázat ez, ráadásul mindannyiunkra
érvényes a legszigorúbb tilalom. Nem fecseghetünk arról, hogy mit
csinálunk itt, emellett a képlet ismerete érdektelen. Nem ér semmit.
A Merity csakis egy helyen, a Nagy-Khingan-hegységben terem. Szó
szerint egyetlen beszállítója van, és mi nagyon komoly díjat fizetünk
neki, hogy csak nekünk adjon el belőle.
Akkor Blake és a barátai honnan szerezték? Újabb rejtély.
– Majd utánanézek – jelentette ki Alex –, de előbb ezt kell
megoldanom.
Mike tűnődve nézte a lányt.
– Ez nem a Léthe dolga, igaz? – Alex nem válaszolt. – Van egy
küszöbérték a média tekintetében, ami a zene, a celebek és a
mémek szerint változhat. Ha ezt átlépik, semmilyen rituáléval nem
vonhatjuk vissza. Azt hiszem, ebben az esetben megpróbálhatjuk a
Telt Kupa megfordításával. Ezt arra használjuk, hogy lendületet
adjunk bizonyos projekteknek. Például megtettük Micha tavaly
szeptemberi kislemezéért.
Alex emlékezett Darlington beszámolójára: a társaság tagjai
mezítelenül beleálltak egy hatalmas rézüstbe, és kántáltak, ahogy az
üst fokozatosan megtelt borral, ami valami láthatatlan helyről
bugyborékolt fel a lábuk alatt. Ez volt a Telt Kupa. Elég ahhoz, hogy
egy nagyon közepes kislemezt a slágerlista második helyére
emeljen.
– Hány ember kellene ehhez?
– Legalább még három. Tudom is, kivel beszéljek, de eltart egy
ideig a felkészülés. Addig is meg kell tenned mindent, hogy
megállítsd a kiszivárgást, különben a rituálé nem ér semmit!
– Oké. Hívd az embereidet, amilyen gyorsan csak tudod!
Nem tetszett neki, hogy Kate Masters is részt vesz ebben, de ha
szóvá teszi, az csak újabb kérdéseket vet fel.
– Biztos vagy benne?
Alex tudta, miért kérdezi ezt Mike. Ez minden Léthe-protokoll
megsértését jelentette.
– Biztos vagyok benne.
Már az ajtónál tartott, amikor Mike utánaszólt:
– Várj!
Odament a díszes urnák falához, kinyitotta az egyiket, aztán egy
fiókból kivett egy apró műanyag tasakot, és belemért egy kis adag
ezüstport. Lezárta a tasakot, és átadta Alexnek.
– Mi ez?
– Csillagsó. Astrumsalinas. Só egy elátkozott tóból, amibe
számtalan férfi fulladt bele, akik szerelmesek voltak a saját
tükörképükbe.
– Mint Narcissus?
– A tó medrét a csontjaik borítják. Körülbelül huszonöt-negyven
percig igazán meggyőzővé tesz. Csak ígérd meg, hogy megtudod,
hol szerezte az a féreg a Merityt!
– Szívjam fel? Szórjam a fejemre?
– Nyeld le! Viszont borzasztó az íze, ezért gondot okozhat, hogy
benn is tartsd… Amikor elmúlik a hatása, kegyetlen fejfájás gyötör
majd, ahogy mindenki mást is, akivel kapcsolatba léptél.
Alex elítélően csóválta a fejét. Ennyi erőt tartani a
kandallópárkányon, ahonnan bárki elveheti! Mi lehet a többi
urnában?
 – Nem szabadna ilyesmit birtokolnotok – mondta Darlington vad
tekintetére és a térdeplő Mercyre gondolva. – Nem lenne szabad ezt
tennetek az emberekkel.
Mike felhúzta a szemöldökét.
– Nem kéred?
– Nem ezt mondtam. – Alex a zsebébe tette a tasakot. – De ha
rájövök, hogy velem is csináltok valamit, akkor felgyújtom ezt az
épületet.

A Lynwood Street-i emeletes ház fehér fából épült, ahogy a

tornáca is, ami már meghajlott egy ósdi kanapé súlya alatt.
Darlington elmondta neki, hogy az Omega rendelkezik egy masszív
kőépülettel a Farkasfej mögötti sikátorban – csupa fényes barna
faburkolattal és ólomüveg ablakokkal. A monogramjuk még most is a
kőbe volt vésve, de Alex nehezen tudta elképzelni, hogy ebben a
skót kisasszonyok hangulatos teaszalonjához hasonló házban
rendeznék az olyan partikat, mint az Omega Leolvadás és a Szex a
Parton.
– A testvériség kultúrája akkoriban még egészen más volt –
mondta Darlington. – Jobban öltöztek, szertartásosan étkeztek, és
komolyan vették, hogy „úriemberek és tudósok”.
– Az úriember-tudós leírás jól illik rád.
– Egy igazi úriember nem büszkélkedik a címmel, és egy igazi
tudós hasznosabban is el tudja tölteni az idejét, mint hogy lángoló
Dr. Pepper koktélokat dönt magába.
Ám amikor Alex megkérdezte, miért zavarták el a testvériséget az
egyetemről, vállat vont és aláhúzott valamit a könyvben, amit
olvasott.
– Az idők megváltoztak. Az egyetem az ingatlant akarta, nem a
felelősséget.
– Talán az egyetemen kellett volna tartaniuk őket.
– Most megleptél, Stern. Rokonszenvezel a rumoshordó-
testvériséggel és a vétlenek elleni agresszióval?
Alex a Cedros Street-i lakására gondolt.
 – Ha az emberek úgy élnek, mint az állatok, úgy is kezdenek
viselkedni, mint az állatok.
Nem, az „állat” túl kedves kifejezés Blake Keelyre.
Alex elővette a zsebéből a műanyag tasakot, és a szájába öntötte
a port. Azonnal öklendezni kezdett. Be kellett fognia az orrát, és a
tenyerét a szájára szorítania, hogy ne köpje ki az anyagot. Büdös
volt és sós. Nagyon szerette volna kiöblíteni a száját, de
kényszerítette magát, hogy lenyelje.
Viszont nem érzett semmi különbséget. Te jó ég, mi van, ha Mike
csak szívatja?
Alex köpött egyet a sáros udvaron, aztán felment a lépcsőn, és
megnézte a bejárati ajtót. Nyitva találta. A nappali bűzlött az állott
sörtől. Egy újabb málló kanapé és egy állítható támlájú fotel között
egy csorba peremű dohányzóasztal állt, rajta vörös műanyag
poharak tömege sorakozott. Egy rögtönzött bárpult fölé a ház
monogramjával ékesített transzparenst feszítettek ki, előtte pedig két
össze nem illő szék árválkodott. Egy hátrafordított baseballsapkát és
pizsamanadrágot viselő, félmeztelen srác a szétszórt poharakat
szedegette össze egy nagy fekete szemeteszsákba. Megijedt,
amikor meglátta Alexet.
– Blake Keelyt keresem.
A fiú a homlokát ráncolta.
– Ööö… A barátja vagy?
Alex azt kívánta, bár ne sietett volna annyira a Kéziratnál. Hogy
működik ez a Csillagsó? Nagy levegőt vett, és rámosolygott.
– Nagyon megköszönném, ha segítenél.
A srác hátralépett. A szívére tette a kezét, mintha ott szúrta volna
mellen magát.
– Természetesen – jelentette ki komolyan. – Ez csak természetes!
Bármiben, ha tudok.
Viszonozta a lány mosolyát, mire Alex kissé rosszul érezte magát
– és egy kicsit csodálatosnak.
– Blake! – kiáltott a fiú a lépcsőre lépve.
Intett Alexnek, hogy kövesse. Ruganyosan lépkedett felfelé.
Kétszer hátranézett, és Alexre vigyorgott a válla fölött. Felértek az
emeletre, ahol teljes hangerővel bömbölt egy videójáték
kísérőzenéje. Itt a sörbűz már enyhébb volt, de helyette valami
nagyon rossz minőségű fű, a mikrohullámú sütőben pattogtatható
kukorica szaga és a kanszag ütötte meg Alex orrát. Pontosan úgy,
mint abban a lyukban, ahol Lennel lakott a Van Nuysban. Legfeljebb
ez másként volt kopott, építészetileg régebbi és homályosabb a dél-
kaliforniai nap tiszta ragyogása nélkül.
– Blake! – kiáltott ismét a félmeztelen fiú.
Hátranyúlt, és egy széles mosollyal megfogta Alex kezét.
Egy óriás dugta ki a fejét az ajtón.
– Gio, te fasz! – dörögte. Rövidnadrágot viselt ing nélkül, és a
sapkáját hátrafelé fordította, mintha ez lenne az egyenruha náluk. –
Ki kellett volna pucolnod a WC-t!
Eszerint Gio nem volt tag, csak valami lakájféle.
– Lent már kitakarítottam – védekezett a fiú. – Hadd mutassam
be… Jaj, istenem, nem emlékszem a nevedre!
Mivel Alex nem is mondta, de csak kacsintott.
– Először takarítsd ki a kibaszott WC-t! – követelte az óriás. – Ti,
kis farokfényezők, mindig egymás szarának a tetejére szartok! És ki
a fene ez a…
– Szia! – köszönt Alex, és… amit még soha nem csinált…
hátradobta a haját.
– Ah. Hé. Szia! Hogy vagy? – A fiú feljebb húzta a rövidnadrágját,
levette a sapkáját, végigsimított bozontos haján, és visszatette a
sapkát. – Szia!
– Blake-et keresem.
– Miért?
A hangja gyászosan csengett.
– Segítesz megtalálni?
– Feltétlenül. Blake! – ordított az óriás.
– Mi van? – hallatszott egy ingerült hang a folyosó végi
hálószobából.
Alex nem tudta, mennyi ideje maradt. Lerázta magáról Gio lakáj
kezét, és indult a hang irányába, ügyelve, hogy ne nézzen be a
fürdőszobába, amikor elhalad előtte.
Blake Keely egy matracágyon hevert, egy nagy üveg Gatorade-et
kortyolgatott, és a Call of Dutyval játszott. És ő legalább inget is
viselt. Alex érezte, hogy a többi fiú a háta mögött téblábol.
– Hol a telefonod? – kérdezett rá egyenesen Alex.
– Ki a picsa vagy? – érdeklődött Blake.
Hátrabillentette a fejét, és egyetlen pimasz pillantással
felértékelte.
Alex egy pillanatra pánikba esett. Lehet, hogy Mike
varázsporának hatása máris elmúlt? Vagy Blake valahogy immunis
rá? Aztán eszébe jutott, ahogy a por égette a torkát: kirántotta a
vezetéket az aljzatból. A játék elhallgatott.
– Mi a…
– Jaj, de sajnálom! – mondta Alex.
Blake pislogott, majd megajándékozta egy lusta, könnyed
mosollyal. Ez a bugyilecsúsztató vigyora, gondolta Alex, és fontolóra
vette, hogy máris kiveri a fogait.
– Semmi baj. Blake vagyok.
– Tudom.
A fiú vigyora szélesebbé vált.
– Találkoztunk már? Tegnap egy kissé kiütöttem magam, de
azért…
Alex becsukta az ajtót, mire a fiú szeme elkerekedett. Látszott,
hogy szinte megrészegült, és teljesen el van ragadtatva. Egy gyerek
karácsonykor. Egy gazdag gyerek karácsonykor.
– Láthatom a telefonodat?
Blake felállt és átadta, egyúttal hellyel kínálta a matracon.
– Nem akarsz leülni?
– Nem, azt akarom, hogy csak állj ott, mint egy lófasz.
Erre robbannia kellett volna, de a fiú csak állt, és engedelmesen
mosolygott.
– Jól csinálod – dicsérte Alex, majd megrázta a telefont. – Oldd
fel!
A fiú szót fogadott. Alex gyorsan megtalálta a fotótárat.
Lejátszotta az első videót. Mercy arca jelent meg mosolygósan és
lelkesen. Blake az arcához nyomta a pénisze nedves fejét, és a lány
nevetett. A fiú maga felé fordította a kamerát, megint bemutatta a
hülye, szarevő vigyorát, és bólogatott – feltehetően már az otthoni
nézőinek.
 Alex feltartotta a telefont.
– Kinek küldted el ezt a videót?
– Csak két testvérnek. Jasonnek és Rodrigueznek.
– Hívd ide őket! És hozzák a telefonjukat is.
– Én itt vagyok! – szólalt meg az óriás a folyosóról. Alex kinyitotta
az ajtót. – Jason vagyok!
A kezét felemelve még jelentkezett is.
Blake elrohant, hogy felkutassa Rodriguezt, Jason, az óriás pedig
türelmesen várakozott. Közben Alex megkereste Blake elküldött
üzeneteit, törölte őket, majd a biztonság kedvéért a többi üzenetét is.
Talált egy fotóalbumot is a telefonon, amit Blake (nem túl eredetien)
Puncitárnak nevezett el. Különböző lányokról készült videókat
tartalmazott. Némelyiküknek ragyogott a szeme és a nyelvük lila volt,
mások meg csak kábán, részegen, üveges szemmel bámultak
kigombolt vagy levett felsővel. Az egyik lányt olyan közelről vették
fel, hogy csak a szeme fehérje látszott – holdsarlóként közeledett és
távolodott abban a ritmusban, ahogy Blake dugta. Egy másik
lánynak leokádták a haját, az arcát pedig Blake egy
hányadéktócsába nyomta, miközben hátulról döngette. És mindig
visszafordította magára a kamerát, mintha ellenállhatatlan vágyat
érezne, hogy megmutassa sztárokhoz méltó mosolyát.
Alex letörölte a fotó- és videófájlokat, bár nem lehetett biztos
abban, hogy nincsenek róluk biztonsági másolatok. Jason telefonja
következett. Benne talán még pislákolt a lelkiismeret, vagy
túlságosan másnapos volt, ő még senkinek sem küldte tovább a
videót.
A folyosóról lihegés hallatszott, aztán megjelent Blake, magával
vonszolva Rodriguezt a mocskos szőnyegen.
– Mit csinálsz?
– Azt mondtad, hogy hozzam ide – felelte a fiú.
– Csak a telefonját add ide!
Újabb gyors ellenőrzés. Rodriguez két barátjának küldte el a
videót, és nem lehetett tudni, ők kinek adták tovább. A fenébe! Alex
csak abban reménykedhetett, hogy Mike-nak sikerül elég Kézirat-
tagot összehívni, és hogy a Telt Kupa megfordítása működni fog.
 – Ők tudták? – kérdezte Alex Blake-től. – Tudtak a Merityről?
Tudták, hogy bedrogoztad Mercyt?
– Nem – mosolygott még mindig Blake. – Csak azt tudják, hogy
nekem nem gond lefektetni a csajokat.
– Honnan szerezted a Merityt?
– Egy sráctól az erdészeti iskolából.
Az erdészeti iskolából? Ott vannak üvegházak szabályozható
hőmérséklettel és páratartalommal abból a célból, hogy
megteremthessék a világ bármely pontjának környezeti jellemzőit –
akár a Nagy-Khingan-hegységét is. Mit is mondott Tripp? Lance és
Tara kínálta a legdúsabb, legzöldebb cuccot, amit valaha látott.
– Ismered Lance Gressang-t és Tara Hutchinst? – kérdezte.
– Igen, tőlük vettem. Te is ismered Lance-t?
– Bántottad Tarát? Megölted Tara Hutchinst?
Blake zavartnak tűnt.
– Nem! Soha nem tennék ilyesmit.
Alex azon tűnődött, mit gondol valójában a fiú. Hogy hol húzza
meg magának a határt. Aztán hirtelen lüktető fájdalom jelentkezett a
jobb halántékában. Ez azt jelezte, hogy a Csillagsó hatása
hamarosan elmúlik. Szabadulni akart. Viszolygott ettől a háztól, ami
mintha magába szívott volna minden szomorú, durva dolgot, ami a
falai között történt.
Lenézett a kezében lévő telefonra. A Blake képtárában látott
lányokra gondolt. Nem, még nem végzett.
– Gyere! – mondta, és kinézett a folyosóra, a fürdőszoba nyitott
ajtajára.
– Hova megyünk? – kérdezte Blake.
Lusta vigyora úgy terjedt szét, mint a feltört tojás sárgája.
– Készítünk egy kisfilmet.
 16
Tél

Lauren adott egy enyhe altatót Mercynek, és lefektette az ágyba.

Alex vele maradt, elszundikált a besötétített szobában, és késő
délután arra ébredt, hogy Mercy megint a könnyeit nyeli.
– A videó eltűnt – jelentette ki Alex, majd megszorította a kezét.
– Nem hiszek neked. Nem tűnhetett csak úgy el.
– Ami nem törhetetlen, az el is törik.
– Valószínűleg azzal akar majd sakkban tartani, hogy bármikor
visszamenjek, és… azt csináljam.
– A felvétel eltűnt – biztosította Alex, bár igazából nem tudhatta,
hogy működött-e Mike rituáléja.
A Telt Kupa célja az volt, hogy megadja a lendületet, nem pedig
az, hogy lecsapolja, de reménykednie kellett.
– Miért engem választott? – Mercy újra és újra ezt kérdezte. A
logikát kereste, valamiféle megoldóképletet, amibe behelyettesíthet
mindent, amit mondott vagy tett. – Bármelyik lányt megkaphatja, akit
csak akar! Miért velem tette ezt?
Mert nem olyan lányokat akar, akik őt akarják. Mert már unja a
testi vágyat. Az ő ízlésének csak a megszégyenítés felel meg. Alex
nem tudta, mi lakik az olyan fiúkban, mint Blake. Szépfiúk, akiknek
boldognak kéne lenniük. Akik nem vágynak semmire, de mindig
találnak valamit, amit elvehetnek.
Amikor beesteledett, felkelt, és pulóvert meg farmert vett fel.
– Menjünk vacsorázni! – kérte Mercyt az ágyuk mellett
tapogatózva, hogy felkapcsolja a lámpát.
Mercy arca felduzzadt a sírástól, a haja fekete tisztásként
csillogott a fehér párnán. Ugyanolyan vastag, sötét, göndöríthetetlen
haja volt, mint Alexnek.
– Nem vagyok éhes.
– Mercy, enned kell!
 A lány a párnájába temette az arcát.
– Nem tudok.
– Mercy! – Alex megrázta a vállát. – Emiatt nem hagyhatod abba
az iskolát!
– Nem mondtam, hogy azt akarom.
– Nem kell kimondanod. Tudom, hogy erre gondolsz.
– Ezt te nem érted.
– De igen – felelte Alex. – Valami ilyesmi történt velem
Kaliforniában fiatalabb koromban.
– És aztán elaludt az ügy?
– Nem, nagy szívás lett belőle, én meg hagytam, hogy
tönkretegye az életemet.
– Úgy tűnik, rendben vagy.
– Nem vagyok, de jól érzem magamat itt veled és Laurennel, és
ezt senki sem veheti el.
Mercy megtörölte az orrát.
– Szóval ez csak rólad szól?
– Pontosan! – mosolygott Alex.
– De ha beszól valaki, én…
– Ha csak görbén néz rád valaki, kikapom a szemét egy villával!
Mercy farmert és magas nyakú pulóvert vett fel, hogy eltakarja a
foltokat. Ebben a szerény öltözetben szinte idegennek tűnt. Lemosta
az arcát, aztán alapozót kent a szeme alá. Még mindig sápadtnak
látszott, a szeme pedig vörös volt, de hát ki néz ki nagyszerűen
vasárnap este New Havenben a tél közepén?
Alex és Lauren közrefogták és belekaroltak, amikor beléptek az
étkezőbe. Nagy volt a lárma, mint mindig, edények csörömpöltek és
beszélgetés fel-felcsapó, majd lanyhuló hullámai hallatszottak, de az
érkezésükkor nem történt változás a hangáradatban. Lehet – csak
lehet! –, hogy Mike és a Kézirat sikerrel járt.
Leültek a tálcájukkal. Mercy fásultan piszkálta a sült tőkehalát,
Alex viszont bűnös módon harapott bele a második sajtburgerébe.
És ekkor elkezdődött a nevetgélés. Az a fajta nevetés, amit Alex jól
ismert – gúnyos, éles, amit megjátszott megbotránkozással és szájra
tapasztott kézzel fojtanak el. Lauren teljesen mozdulatlanná vált.
Mercy elsüllyedt a pulóvere nyakában, és egész testében remegett.
Alex feszülten várt.
– Menjünk innen! – kérte Lauren.
Ám ekkor Evan Wiley lerogyott a mellette lévő székre.
– Ó, istenem, én ebbe belehalok!
– Semmi baj – nyugtatta Lauren Mercyt, majd ingerülten a fiúhoz
fordult. – Mi a problémád?
– Mindig tudtam, hogy Blake egy állat, de azt nem, hogy ekkora!
Lauren telefonja zümmögött, majd Alexé is jelzett, de senki sem
nézte Mercyt; visítva nevettek, és megjegyzéseket tettek az
asztaluknál. Mindenki a saját telefonja képernyőjére tapadt.
– Nézd meg! – kérte Mercy, arcát a kezébe temetve. – És mondd
el!
Lauren vett egy mély levegőt, és kézbe vette a telefonját. Aztán
felszaladt a szemöldöke.
– Egy állat – hebegte.
– Mondtam! – helyeselt Evan.
A felvételen Blake Keely egy mocskos vécékagyló fölé hajolt.
Alex érezte, hogy a kígyó elernyed benne, hogy meleg és kielégült,
mintha megtalálta volna a tökéletes napsütötte sziklát, amin
felmelegedhet a hasa.
– Komolyan mondod? – kérdezte Blake vihogva ugyanazon a
vad, magas hangon, mint amikor azt mondta: Ezt a bozontot
nézzétek!
– Oké, oké – folytatta. – Tisztára őrült vagy!
Ám nem lehetett látni azt, akihez beszélt.
– Ne! – rémüldözött Lauren.
– Ó, istenem! – szólalt meg Mercy.
– Én mondtam! – ismételte meg Evan.
Elképedve figyelték, ahogy Blake Keely belemeríti a tenyerét az
eldugult WC-be, kiemel egy marék szart, és nagyot harap belőle.
Csak rágott és nyelt, és még mindig kuncogott.
Egyenletesen fehér fogait összekente, ajkait bebarnította, aztán
ránézett arra, aki a kamerát tartotta, és felvillantotta híres, lusta,
szarevő mosolyát.
Alex telefonja ismét zümmögött. Awolowo.
 MI A FRANC BAJOD VAN NEKED
Alex válasza egyszerű volt: xoxoxo
Nem volt jogod ehhez. Bíztam benned.
Mindannyian hibázunk.
Mike nem fog panaszkodni Sandow-nak, mert akkor meg kellene
magyaráznia, hogyan kerülhetett ki tőlük a Merity titka, és hogy miért
adott Alexnek egy adag Csillagsót. Az új videót Blake a saját
telefonjáról küldte szét mindenkinek, és az Omegában senki sem
tudta Alex nevét.
– Alex – suttogta Lauren. – Ez most mi?
Az ebédlő heves beszélgetésektől volt hangos körülöttük, az
emberek kacagtak vagy undorodva félretolták a tányérjukat, mások
meg magyarázatot követeltek a történtekre. Evan ekkor már átült a
szomszéd asztalhoz. Csak Lauren és Mercy nézték némán Alexet,
telefonjaik lefordítva feküdtek az asztalon.
– Hogy csináltad? – kérdezte Lauren.
– Mit?
– Azt mondtad, hogy rendbe hozod – felelte Mercy. Rákoppintott a
telefonjára. – Így?
– Így – mondta Alex.
A csend egy hosszú pillanatig örvénylett körülöttük, aztán Mercy
végighúzta az ujját az asztalon, és azt mondta:
– Tudod, mit mondanak: ne fizessetek senkinek rosszal a
rosszért. 17
– Igen.
Mercy magához húzta Alex tányérját, és hatalmasat harapott a
megmaradt sajtburgeréből.
– De le vannak szarva.

17 Pál levele a rómaiakhoz 12:17

Az nem lehet vita tárgya, hogy a Tekercs és Kulcs a
keresztes hadjáratok idején a közel-keleti varázslóktól tanulta
vagy lopta a mágiáját – a divatok változnak, a tolvajok
kurátorokká válnak –, bár a Lakatosok továbbra is szívesen
tagadják, hogy a kapuvarázslatukat nem a
legtisztességesebb eszközökkel szerezték meg. A Tekercs és
Kulcs sírjának külső megjelenése tiszteletadás a hatalmuk
eredetének, de a sír belsejét teljesen értelmetlenül az Arthur-
legendának szentelték. Középpontjába egy kerek asztalt
állítottak. Egyesek azt állítják, hogy a kő egyenesen
Avalonból származik, mások arra esküsznek, hogy Salamon
templomából, megint mások pedig arról suttognak, hogy a
közeli Stony Creekben bányászták. Eredetétől függetlenül
Dean Achesontól Cole Porteren át James Gamble Rogersig –
aki a Yale legfontosabb épületeinek építésze – mindenki ezen
könyökölt.
– A Léthe élete: a Kilencedik Ház eljárásrendje
és szabályzata, részlet

A leégéstől nem tudok aludni. Andy azt mondta, hogy időben

Miamiba érünk, ott leszünk a kezdőrúgásnál, és minden úgy
megy majd, ahogy a könyvekben meg van írva, és ahogy a
Tekercs és Kulcs igazgatósága és az öregdiákok
jóváhagyták. De bármilyen varázslatot is főztek ki, gyorsan
tönkrement. De legalább láttam Haitit, nem?
– Naomi Farwell naplója a Léthe időszakból
(Timothy Dwight Kollégium ’89)
 17
Tél

Alex a vasárnap este hátralévő részét a közös helyiségben

töltötte Mercyvel és Laurennel. Rimszkij-Korszakovot hallgatott
Lauren lemezjátszójáról, az ölében pedig A jó katona 18 egy
példánya feküdt. A kollégium aznap éjjel különösen felajzottnak tűnt,
és a lakosztályuk ajtaján többször is bekopogtak – ezeket mind
figyelmen kívül hagyták. Aztán hazatért Anna, aki tompább és
álmosabb volt, mint valaha. Egy hűvös „hellóval” köszönt nekik, majd
eltűnt a hálószobában. Egy perccel később hallották, hogy a texasi
családjával beszél telefonon, és eltakart szájjal, összegörnyedve,
potyogó könnyekkel tudták meg magukról, hogy biztos, hogy ezek
boszorkányok.
Ha te azt tudnád…
Alex arra riadt álomtalan álmából az éjszaka közepén, hogy a
Vőlegény a hálószobája ablaka előtt lebeg. A házőrzők távol
tartották. Az arca várakozást tükrözött.
– Holnap – ígérte neki Alex.
Huszonnégy óra sem telt el azóta, hogy a határmezsgyén járt.
Eljut Tarához is, de előbb Mercynek volt szüksége rá. Többel tartozik
az élőknek, mint a halottaknak.
Kézben tartom az ügyet, gondolta, miután lenyelt még két
aszpirint, és visszahanyatlott az ágyába. Talán nem úgy, ahogy
Darlington tenné, de kézben tartom.
Hétfő reggel az első útja az Il Bastonéba vezetett, ahol
megtöltötte a zsebeit temetői földdel, majd egy órán keresztül
információkat keresett a glumaeról. Ha a Könyv és Kígyó – vagy az,
aki ráuszította azt a lényt – újra próbálkozna, akkor ez a tökéletes
időpont erre. Őrültként viselkedett a nyilvánosság előtt, mert elvileg
nagy volt rajta a nyomás. Utólag rengeteg figyelmeztető jelet
találnának arra, ha hirtelen belevetné magát egy folyóba, vagy
leugrana egy épület tetejéről, vagy elgázoltatná magát.
Valóban depressziósnak tűnhet? Távolságtartó. Nem szerzett sok
barátot. A tanulással is küszködik. Mindez igaz. De változtatna ezen,
ha valaki más lenne? Ha társaságkedvelő és bulizós lenne, azt
mondanák, hogy az itallal próbálta elűzni a fájdalmát. Ha kitűnő
tanuló, azt mondanák, hogy elemésztette a saját perfekcionizmusa.
Mindig vannak magyarázatok arra, hogy miért halnak meg a lányok.
Különös módon Alexet vigasztalta, hogy mennyire más most a
története, mint ahogy egy évvel ezelőtt alakulhatott volna. Akkor a
kihűléstől haldokolt volna, miután összetörték és bedobták egy
víztárolóba. Vagy túladagolásban halna meg, mert kipróbált valami
újat, vagy mert túl messzire ment. Vagy egyszerűen eltűnne.
Elveszítve Len védelmét ő is elveszett volna a hosszú San
Fernando-völgyben az apró telken álló, stukkós mauzóleumokhoz
hasonló kis házak hosszú sorai között.
De ha most elkerülhetné a halálát, az jó lenne. Ez a dolog
lényege, ahogy Darlington mondaná. Miután néhány órán át
tanácskozott a könyvtárral, két részletet is talált a gluma elleni
küzdelemről: egyet angolul, egyet héberül. Utóbbihoz fordítást is
kellett kérnie, és csak ekkor derült ki, hogy nem annyira a glumaeről,
mint inkább a gólemekről szól. De mivel mindkét forrás megemlítette
a karóra vagy a zsebóra használatát, a tanács megalapozottnak
tűnt.
Teljesen húzd fel az időmérőt! Az óra állandó ketyegése
összezavar minden alkotott (nem született) teremtményt. Az
egyszerű szerkezet hangját szívverésnek érzékelik, és keresni
fogják a testet ott is, ahol nincs.
Védelemnek éppen nem nevezhető, de figyelemelterelésnek
megteszi.
Darlington széles, fekete bőrszíjjal csatolta fel gyöngyházas
számlapú karóráját. Alex azt feltételezte, hogy örökölte, vagy csak
tetszelgésből hordta, de lehet, hogy volt más célja is.
Belépett a fegyvertárba, ahol Hiram Medencéjét tartották; az
Aranytál nagyon árvának tűnt, annyira nem használták. Egy fiókban
a hipnotizáláshoz szükséges ingák között talált egy zsebórát.
Felhúzta, és a zsebébe dugta, de még sok fiókot kellett kihúznia,
mire megtalálta azt, amit keresett: a tükrös fedelű púderkompaktot
pamutszövetbe csomagolva. A fiókban lapult egy kártya is, ami
megmagyarázta a tükör eredetét: az eredetileg Kínában gyártott
üveget a Kézirat tagjai illesztették be a kompakt fedelébe a
hidegháború idején egy mindmáig titkosított CIA-művelet céljából.
Arra nem tért ki a kártya, hogy miként jutott el Langley-ből a Léthe-
kúriába. Az üveg nem volt tiszta, ezért Alex rálehelt, és kifényesítette
a pulóverével.
A hétvégi események ellenére a szokásos tompultság és
pánikérzés nélkül vészelte át a spanyolórát. Aztán két órát töltött a
Sterling Könyvtárban: átrágta magát az utolsó kötelező
Shakespeare-anyagon, majd megette a szokásos dupla ebédjét.
Ébernek érezte magát, úgy tudott összpontosítani, mint a basso
belladonna hatása alatt, csak a heves szívrángatózás nélkül. És ha
belegondol, ehhez csak az kellett, hogy az életére törjenek és
ellátogasson a pokol határvidékére. Ó, ha hamarabb tudta volna…
North aznap reggel a Vanderbilt udvarán lebegett; Alex eltátogta
neki, hogy csak ebéd után lesz szabad. A Szürke meg is várta, és
amikor kilépett az ebédlőből, együtt indultak el a College-en a
Prospect Street felé. Már közel jártak az Ingalls hokistadionhoz,
amikor rájött, hogy egyetlen más Szürkét sem látott – illetve nem, ez
így nem igaz. Látta őket oszlopok mögé bújni, sikátorokba
menekülni. Northtól félnek, értette meg. Eszébe jutott, ahogy a
folyóban állt, és mosolygott. Vannak rosszabb dolgok is, mint a halál,
Miss Stern.
Alexnek folyamatosan rá kellett néznie a telefonjára, hogy hol
kanyarodjon rá a Mansfieldre. Még mindig nem tudta fejben tartani
New Haven térképét. Ismerte a Yale Egyetem fő artériáit, az
útvonalakat, amiken minden héten bejárt az óráira, de a város többi
része homályos és formátlan volt számára. Egy olyan környék felé
tartott, amit csak egyszer látott, Darlington vitte oda az öreg,
viharvert Mercedesével. A régi Winchester Ismétlőfegyvergyárat
akarta megmutatni neki, amit részben elegáns loft lakásokká
alakítottak. A függőlegesen lefutó, a festett falrészt és a vakolatlant
elválasztó vonal mutatta, hogy hol fogyott el a fejlesztő pénze.
Darlington lemondóan legyintett a Tudomány Park szomorú
épülettömbjére is – ezzel lépett be a Yale az orvosi-technológiai
beruházásokba a kilencvenes években.
– Azt hiszem, nem volt sikeres – szemlélte Alex a bedeszkázott
ablakokat és az üres parkolót.
– Nagyapám azt mondta mindig, hogy elbaszott város volt ez
kezdettől fogva.
Ezzel Darlington gyorsan továbbhajtott, mintha Alex szemtanúja
lett volna egy kínos családi vitának a hálaadás napi ünnepi asztalnál.
Elhaladtak az olcsó sorházak és bérházak mellett, ahol a munkások
éltek a Winchester gyár virágzásának idejében. A vezetők feljebb, a
Tudomány-domb lejtőjén laktak saját fából és téglából épített
házaikban – szélesebb pázsittal és nyírt sövénnyel az előkertjükben.
A dombon felfelé haladva a családi házakat felváltották a nagyobb
kúriák, és végül a Marsh Botanikus Kert impozáns, erdős területe –
mintha csak egy átkot oldottak volna fel.
De Alex ma nem a domb tetejére készült. A lélektelen, lepusztult
sorházak, a kopár udvarok és a sarki italboltok környékén maradt.
Turner nyomozó azt mondta, Tara a Woodlanden lakott, és hogy
melyik lakásban, azt Alex akkor is kitalálta volna, ha az ajtónál nem
posztol egy rendőr sem. Az utca túloldalán egy asszony az udvarát
határoló drótkerítésnek dőlt, két karját kilógatta rajta, mint az ugrani
készülő úszó egy lassított felvételen – így nézte a csúnya bérházat,
mintha azt várná, hogy megszólaljon. Két tréningruhás srác a járdán
beszélgetett: ők is Tara házának elgazosodott előkertje felé
fordultak, de tartották a tisztes távolságot. Alex nem hibáztatta őket.
A baj ragadós.
– A legtöbb város palimpszeszt – mondta egyszer Darlington.
Amikor Alex meg akarta keresni a szó jelentését, háromszor kellett
újrakezdenie, mire eltalálta a helyes írásmódot. – Mindig újra és
újraépítettek, és nem is lehet emlékezni, hogy mi mikor és merre
volt. De New Haven máig viseli a műtéti hegeket: a rossz irányba
futó autópályákat, a döglött irodaházakat és a kilátást, ami a nagy
semmire és a távvezetékekre nyílik. Senki sem tudhatja, hogy
mennyi élet rejlik még a sebhelyek között, és hogy mit tud még
kínálni. Ezt a várost olyannak építették, hogy mihamarabb tovább
akarjon hajtani, aki erre jár.
Tara is egy ilyen heges részen élt.
Alex nem viselte a szövetkabátját és nem kötötte össze a haját.
Simán beleillett a környezetbe, de nem is akarta felhívni magára a
figyelmet.
Tett néhány lassú lépést, aztán a háztömbtől jóval távolabb
megállt, mintha várna valakire. Megnézte a telefonját, és csak
egyetlen pillantást vetett Northra, de így is észrevette csalódott
arckifejezését.
– Nyugi – motyogta.
Nem vagyok az alárendelted, haver. Legalábbis azt hiszem.
Végül kilépett egy magas, vékony férfi Tara házából. Patriots-
dzsekit és kőmosott farmert viselt. Biccentett a rendőrnek, és
bedugta a fülhallgatóját, amíg leért a téglalépcső aljáig. Alex követte
a sarokig. Amikor már nem láthatták őket, megkopogtatta a vállát. A
férfi megfordult, ő pedig elé tartotta a tükröt. Az egyenesen a
szemébe villantotta a napfényt, a férfi pedig oda is kapta a kezét,
hogy megvédje. Aztán hátralépett.
– Mi a franc van?
Alex lecsukta a tükrös tetőt.
– Ó, istenem, nagyon sajnálom! – szólalt meg. – Azt hittem, Tom
Brady vagy.
A férfi csúnya pillantást vetett rá, és továbbment.
Alex visszakocogott a bérházhoz. Amikor az ajtónál álló őrhöz ért,
felmutatta neki a tükröt, ahogy a rendőrjelvényt szokták. A fény a
rendőr arcára vetült.
– Már vissza is jött? – kérdezte a rendőr, aki nem látott mást, csak
a Patriots-dzsekis férfi foglyul ejtett tükörképét.
Lehet, hogy a Kéziratnak volt a legrosszabb sírja, de ők tudták a
legjobb trükköket is.
– Itt felejtettem a pénztárcámat – mondta Alex a lehető
legférfiasabb hangján.
A rendőr bólintott, ő pedig belépett az ajtón.
Zsebre tette a tükröt, és gyorsan végigment a folyosón.
Megtalálta Tara lakását az emeleten, a bejáratot sárga rendőrségi
szalag zárta el.
Alex azt hitte, hogy fel kell törnie a zárat – meg kellett tanulnia,
hogyan kell, amikor az anyja csupa szigorú szeretetből kizárta őt a
lakásukból. Volt valami kísérteties abban, hogy betört és beosont a
saját otthonába, mintha ő maga lenne a kísértet egy olyan térben,
ami bárkié lehetett. De Tara ajtaján nem látott zárat. Úgy tűnt, a
rendőrök eltávolították.
Alex belökte az ajtót, és átbújt a szalag alatt. Láthatóan senki
sem próbálta meg rendbe tenni Tara lakását, miután a rendőrök
széttúrták. De ki is jött volna? Az egyik lakóját a rendőrség őrizetbe
vette, a másik meghalt az utcán.
A fiókokat kihúzták, az ülőpárnákat leszedték a kanapékról,
néhányat fel is vágtak. A rendőrök bizonyára csempészárut kerestek
bennük. A padlót elborította a szemét: egy keretéből kiszakított
poszter, egy kiszuperált golfütő, sminkecsetek… Ennek ellenére Alex
látta, hogy Tara megpróbálta széppé tenni a lakásukat. Lila és kék
foltvarrott takarókat akasztott a falra. Nyugtató színek, mondta Alex
anyja. Óceán-színek. Az ablakban a kaktuszgyűjtemény fölött egy
álomfogó talizmán lógott. Alex felvette az egyik apró cserepet, és
megérintette a növény pozsgás, viaszos leveleit. Szinte pontosan
ilyet vásárolt ő is egy termelői piacon. Szinte nem is igényeltek
gondozást vagy vizet. Kis túlélők. Tudta, hogy az ő növényét
valószínűleg a szemétbe dobták, vagy bizonyítékként műanyag
zacskóba tették, de szerette azt hinni, hogy még mindig az
Epicentrum ablakpárkányán ül, és issza a napfényt.
A keskeny átjáróból a hálószobába ment. Itt ugyanolyan
rendetlenséget talált, az ágy mellett halomban álltak a párnák és
plüssállatok. A komód hátulját letépték. Az ablakból rálátott a régi
Marsh-kastély csúcsos tornyára. Az is az erdészeti iskolához
tartozott, hosszú, lejtős hátsó udvarában üvegházak sorakoztak – és
mindez csupán néhány percnyi sétára Tara lakóhelyétől. Miben
sántikáltál, te lány?
North az előszobában lebegett, a fürdőszoba előtt. Valami, ami
testszagú – ezt kérte tőle.
A fürdőszoba hosszú és keskeny volt, alig lehetett mozogni az
álló mosdó és a kopott zuhany-kád kombináció között. Alex
megnézte a mosdó szélén és a szemetesben lévő tárgyakat. A
fogkefe vagy a használt törülköző nem jó, mert North azt mondta,
személyesnek kell lennie. Alex kinyitotta a gyógyszeres szekrényt.
Alig maradt benne valami, de a felső polcon még ott díszelgett egy
kék műanyag doboz. A fedélen matrica: „Változtasd meg a
mosolyod, és megváltozik az életed.”
Alex kinyitotta. Tara fogszabályozó utáni rögzítője. North
szkeptikusnak tűnt.
– Tudod egyáltalán, mi ez? – kérdezte a lány. – Tudod, hogy ez a
modern fogszabályozás csodája? – Összefonta a karját. – Nem
hinném!
Northnak másfél évszázad hiányzott ennek megértéséhez, de
valószínűleg az egyetemisták többsége sem gondolkodott ezen egy
másodpercig sem. A fogsorrögzítő olyasmi, amit a szüleik vásároltak
nekik, a gyerekek az árát sem tudták. Elveszítették az iskolai
kirándulásokon vagy ott felejtették egy fiókban… De Tarának ez
fontos volt. Valami, amire hónapokig spórolt, hogy megvehesse, amit
minden este viselt. Ő vigyázott rá, hogy ne veszítse el. Változtasd
meg a mosolyod, megváltozik az életed.
Alex letépett egy darab WC-papírt, és kivette a rögzítőt a tokból.
– Ez fontos volt neki. Elhiheted.
És remélhetőleg még mindig akad rajta némi testnedv.
Alex bedugaszolta a mosdókagylót, és megnyitotta a csapot. Ez
víztestnek számít? Bízott benne.
Bedobta a rögzítőt a vízbe. Mielőtt leért az aljára, látta, hogy egy
sápadt kéz jelenik meg a lefolyó mellett, ami mintha csak a
repedezett csempéből virágzott volna ki. Amikor az ujjak
összezáródtak rajta, a rögzítő és a kéz is eltűnt. Alex felnézett, már
North tartotta a csöpögő tenyerében. Szája eltorzult az undortól.
Alex vállat vont.
– Testnedvet akartál.
Kihúzta a dugót, a törülközőt a kosárba dobta, és megfordult.
Egy férfi állt az ajtóban. Hatalmas volt, a feje majdnem súrolta a
keret felső részét, a vállai meg az oldalsókat. Szürke szerelő
kezeslábast viselt, de felül kicipzározta, így lazán lógott a derekán.
Fehér pólója látni engedte izmos, tetoválásokkal borított karját.
 – Én… – kezdte Alex, de a férfi máris támadott is.
Egyenesen rárontott, szinte hozzácsapta a falhoz. Alex feje
koppant az ablakpárkányon, aztán a férfi máris torkon ragadta. A
lány csak a karját tudta karmolni.
North szeme elsötétült. A támadóra vetette magát, de egyszerűen
áthatolt rajta.
Ez nem gluma. Nem szellem. Nem valami a Fátyol túloldaláról. Ez
hús-vér ember, aki megpróbálja megölni. North most nem tud
segíteni rajta.
Alex a tenyere élével torkon vágta a férfit: elakadt a lélegzete, és
meglazult a szorítása. Ekkor hirtelen a lába közé emelte a térdét.
Nem találta telibe, de közel járt hozzá. A férfi összegörnyedt.
Ahogy Alex kicsúszott a szorításából, letépte a zuhanyvédőt a
gyűrűiről, és meg is botlott a műanyag függönyben. Kirohant a
folyosóra, Northszal a sarkában. Visszanyúlt, hogy behúzza az ajtót,
ám a szerelő ott termett előtte. Nem nyitotta ki, egyszerűen csak
átment rajta, akár egy Szürke. Kapuvarázslat? Egy röpke pillanatig
Alex mintha látta volna a kopár udvart a férfi háta mögött, aki máris a
lány felé indult.
Hátrált a rendetlen nappaliban, és egyik karját az oldalához
szorította. Megpróbált gondolkodni. Vérzett, és fájt neki minden
lélegzetvétel. A férfi biztosan eltörte a bordáit. Csak azt nem tudta,
hogy hányat. Érezte, hogy valami meleg és nedves csorog a
tarkóján onnan, ahol beverte a falba. Ki tud menekülni a konyhába,
hogy felkapjon egy kést?
– Ki vagy te? – hörögte a szerelő. A hangja mély és reszelős volt,
talán mert Alex rácsapott a légcsövére. – Ki ölte meg Tarát?
– A szarzsák barátja! – köpte a lány.
A férfi felordított, és ismét nekirohant.
Alex kitért előle balra, a kandalló felé. Éppen csak elkerülte, de a
támadója így is elzárta az utat az ajtóhoz, és úgy szökdécselt,
mintha ez valami bokszmeccs lenne. Mosolygott.
– Nem tudsz elmenekülni, kurva!
Amikor Alex megpróbált elsiklani mellette, a férfi megint elkapta a
nyakát. Fekete pöttyök táncoltak a szeme előtt. North kiabált, vadul
hadonászott, de képtelen volt segíteni. Nem, nem képtelen. Ez nem
igaz. Engedj be, Alex!
Senki sem tudta, hogy ki ő. North sem. Ez a szörnyeteg sem vele
szemben. Dawes sem, Mercy sem, Sandow sem. Egyikük sem.
Csak Darlington jött rá.

18 Ford Madox Ford regénye (1915).

 18
Tavaly ősszel

Darlington tudta, hogy Alex nem örül a hívásnak. Meg is értette.

Nem csütörtök volt, amikor a rituálékat tartják, és nem vasárnap,
amikor elvárhatták tőle, hogy felkészüljön a következő heti munkára,
ráadásul tudta, hogy a lány nehezen tud megfelelni az egyetemi és a
Léthe által támasztott követelményeknek. És az is aggasztotta, hogy
mennyire befolyásolta a munkáját a Kéziratnál történt dolog, bár a
lány sokkal lazábban vette ezt, mint ő, és úgy írta meg a jelentést,
hogy ne kelljen zavarban éreznie magát. Persze azonnal rátért a
panaszára a Léthe követeléseit illetően. Elgyengítette Alexet az a
könnyedség, ahogy túltette magát azon az éjszakán, és amilyen
lezserül megbocsátott neki, ez pedig ismét Darlington eszébe
juttatta, milyen rideg élete volt korábban a lánynak. De végül egész
ügyesen közreműködött az Aurelianus második rituáléján – egy
szabadalmi bejelentés a campuson kívüli Peabody Múzeum csúnya,
fluoreszkáló világításáról –, és egész jól elviselte a Koponya és
Csontok első béljóslását is. Akadt ugyan egy rázós pillanat, amikor
látványosan elzöldült, és úgy nézett ki, mint aki mindjárt lehányja a
Haruspexet, de erőt vett magán. Darlington nem is tudta hibáztatni,
amiért megingott. Ő maga tizenkét ilyen jósláson vett részt, és még
mindig rosszul volt az emléküktől.
– Ez hamar lemegy, Stern – ígérte, amikor kedden este elindultak
az Il Bastonéból. – A Rosenfeld csak az elektromos hálózatban okoz
problémát.
– Ki az a Rosenfeld?
– Nem ki, hanem mi. A Rosenfeld Hall. Ezt már tudnod kellene.
Alex megigazította a táskája pántját.
– Nem emlékszem.
– St. Elmo – emlékeztette Darlington.
– Ja, igen. Az áramütéses srác.
 A lényegét eltalálta. Szent Erasmus állítólag túlélte a
villámcsapást és a vízbe fojtást. Ő volt a névadója a Szent Elmo
tüzének és annak a társaságnak, amely egykor a Rosenfeld Hall
Erzsébet-stílusú tornyaiban kapott helyet. A vörös téglás épületbe
később irodák települtek, és éjszakára a melléképületet is lezárták,
de Darlingtonnak volt kulcsa.
– Vedd fel ezeket! – nyújtotta a lány felé a gumikesztyűt és a
gumicsizmát.
Nem a családi gyárukból valót. Alex megköszönte, és követte az
előtérbe.
– Miért nem várhatott ez holnapig?
– Mert amikor a Léthe legutóbb hagyta, hogy a Rosenfeld zavart
okozzon, az egész egyetemen áramszünet lett. – Mintegy válaszul
erre a felső emeleteken hunyorogni kezdtek a lámpák. Az épület
halkan zümmögött. – Ez mind benne van A Léthe életében.
– Ugye emlékszel, hogy azt tanítottad, nem foglalkozunk az olyan
társaságokkal, amelyek csak bérlik az ingatlanjukat? – kérdezte
Alex.
– Igen – felelte Darlington, bár tudta, mi következik.
– Megszívleltem a tanításodat.
Darlington felsóhajtott, és kinyitott egy másik ajtót a kulcsával. Ez
egy óriási tárolóhelyiségbe nyílt, ami tele volt kopott kollégiumi
bútorokkal és kidobott matracokkal.
– Ez a St. Elmo régi ebédlője. – Zseblámpája fényét végigfuttatta
a magasban a gótikus boltíveken és a kidolgozott kőfaragványokon.
– Amikor a társaság pénzszűkében volt a hatvanas években, az
egyetem megvette tőlük az épületet, és megígérte, hogy a St. Elmo
továbbra is bérelheti a kriptaszobákat a rituáléikhoz. De ahelyett,
hogy szabályszerű szerződést kötöttek volna az Aurelianus
közreműködésével, megelégedtek egy „úriemberek közötti
megállapodással”.
– Aztán meggondolták magukat az urak?
– Meghaltak, és kevésbé úriemberek vették át az irányítást. A
Yale nem volt hajlandó megújítani a társaság bérleti szerződését, a
St. Elmo pedig abba a szurtos kis lynwoodi házba költözött.
– Az otthon ott van, ahol a szívünk, te sznob.
 – Pontosan, Stern. A St. Elmo szíve itt volt az eredeti sírjukban.
Összetörtek és majdnem varázserőtlenek, amióta elvesztették ezt a
helyet. Segíts ezt arrébb tenni!
Eltoltak két régi ágykeretet az útból, felfedve ezzel egy újabb
bezárt ajtót. A társaságot főleg az időjárás-befolyásolásról, az artium
tempestatéról ismerték, amit a termények és alapvető javak
manipulációjától kezdve a mérkőzést eldöntő gólokig mindenre
felhasználtak. A Lynwood Streetre költözésük óta azonban egy
enyhe szellő előidézésére sem voltak képesek, a társaságok házai
ugyanis a mágikus erő nexuspontjaira épültek. Senki nem tudta, mi
hozta létre ezeket, de ezek hiányában egyszerűen nem lehetett már
új sírokat építeni. Vannak helyek a világban, amiket a mágia elkerül,
mint például a washingtoni National Mall nemzeti park, és olyan
helyek, amelyek vonzzák, mint például a manhattani Rockefeller
Center és a New Orleans-i francia negyed. New Havenben rendkívül
sok olyan hely található, amelyeket a mágia elkap és rátelepül, mint
a vattacukor a hurkapálcára.
A lefelé vezető csigalépcső három föld alatti szintet érintett, és
minden egyes lépcsőfokkal lejjebb egyre hangosabban hallották
lentről a zümmögést. Az alsó szinteken már alig akadt látnivaló: a
New Haven-i állatkert elhunytjainak poros, kitömött testei (ezeket J.
P. Morgan szerezte be puszta szeszélyből még ifjonti korában); régi
elektromos vezetékek porcelánszigetelőkön egyenesen egy
klasszikus szörnyfilmből; üres edények és repedt üvegtartályok.
– Akváriumok? – csodálkozott Alex.
– A „pohár víz” a viharokhoz.
Itt főzték ki a St. Elmo hallgatói az időjárást: a hóviharokat,
amelyek megemelik a közüzemi díjakat, az aszályokat, amelyek
kiégetik a vetéseket, és az olyan erős orkánokat, amelyek
elsüllyesztenek egy csatahajót.
A zümmögés itt hangosabb volt; az irgalmatlan elektromos zajtól
Darlington karján felállt a szőr, és rezegtek a fogai.
– Mi ez? – kiabálta túl Alex a zajt, a fülére szorította a kezét.
Darlington tapasztalatból tudta, hogy ez nem használ. A
zümmögés ott van a padlóban és a levegőben. Aki elég sokáig itt
marad, bele is őrül.
 – A St. Elmo éveket töltött itt, viharokat idézett elő. Valami okból
az időjárás szeret ide visszatérni.
– És akkor kapjuk mi a hívást?
Darlington odavezette a lányt a régi biztosítékszekrényhez.
Régóta használaton kívül lehetett, de nem fedte por. Kivette a
táskájából az ezüst szélkakast.
– Nyújtsd ki a kezed! – kérte, majd Alex tenyerébe tette a tárgyat.
– Lehelj rá!
A lány szkeptikus pillantást vetett rá, majd ráfújt a vékony ezüst
széliránymutatókra, mire az eszköz függőlegesen felemelkedett,
mint egy alvajáró a rajzfilmben.
– Még egyszer! – utasította Darlington.
A szélkakas lassan megfordult, mintegy szélirányba állt, majd
elkezdett pörögni Alex tenyerében, mintha erős forgószélbe került
volna. A lány kissé hátradőlt. Darlington zseblámpájának fényében a
hajszálai felemelkedtek, a szél és az elektromosság glóriája alatt úgy
nézett ki, mintha sötét kígyók koszorúznák az arcát. Eszébe jutott a
Kézirat partija, amikor a lány az éj királynőjének öltözött. Kétszer is
pislognia kellett, hogy elűzze a képet.
Nem először kísértette ez az emlék, és mindig kényelmetlenül
érezte magát tőle – nem tudta, hogy a nem múló szégyenkezése
miatt, vagy mert látott akkor valami valóságosat, amit jobb lett volna
nem látni.
– Állítsd be a szélkakas forgását – utasította a lányt –, aztán
nyomd le a kapcsolókat! – Ezt követően gyorsan a felső állásba
állította az összes kapcsolót. – És mindig viseld a kesztyűt!
Darlington felkattintotta az utolsó kapcsolót is.
A zümmögés hangos vonítássá fokozódott, szinte belemart a
koponyájába. Egy nyűgös, dühös gyerek visít ilyen áthatóan, ha nem
akar még lefeküdni. Alex elfintorodott. Vér csordogált az orrából.
Nedvességet érzett az ajkán. Aztán – klikk – a szobát elárasztotta az
erős fény. A szélkakas felrepült, és a falnak csapódott; aztán mintha
az egész épület felsóhajtott volna, amikor a zümmögés végre
megszűnt.
Alex megkönnyebbülten összerázkódott, Darlington pedig
odanyújtott neki egy tiszta zsebkendőt, hogy megtörölhesse az orrát.
 – Ezt minden alkalommal meg kell tennünk, amikor az időjárás
hisztérikussá válik? – kérdezte.
Darlington a saját orrát is megtörölte.
– Évente egyszer vagy kétszer. Néha annyiszor sem. Az
energiának el kell mennie valahová, és ha nem adunk neki irányt, az
túlfeszültséget eredményez.
Alex kézbe vette a megtépázott szélkakast. Ezüstnyilainak hegyei
kissé megolvadtak, a gerince meghajlott.
– Mi lesz ezzel a vacakkal?
– Betesszük a medencébe egy kis forrasztóvízzel. Negyvennyolc
órán belül regenerálódik.
– És ennyi? Csak ennyit kell tennünk?
– Igen. A Léthének vannak érzékelői a Rosenfeld összes alsó
szintjén. Ha időjárás-változás lesz, Dawes riasztást kap. Mindig hozd
magaddal a szélkakast, és mindig viselj kesztyűt és csizmát! Nem
nagy ügy. Most pedig visszatérhetsz a… mihez is térsz vissza?
– A Tündérkirálynőhöz.
Darlington a szemét forgatta, és az ajtó felé terelte a lányt.
– Részvétem. Spenser dögunalmas. Miről kell dolgozatot írnod?
Csak félig figyelt a szavaira.
Meg akarta nyugtatni Alexet és meg akarta nyugtatni önmagát,
mivel az időjárás-zümmögés megszűnte utáni csendben valamiféle
lélegzést hallott. Amíg visszavezette a lányt a poros üvegek és a
törött gépek közötti folyosókon, végig hallgatta.
Mindössze annyi jutott el a tudatáig, hogy Alex Erzsébet
királynőről beszél meg egy csoporttársáról, aki jó tizenöt percet
pazarolt annak bizonygatására, hogy az összes nagy költő balkezes.
– Ez persze téves – jelentette ki Darlington.
A légzés mély volt és egyenletes, mint egy pihenő állaté, és olyan
állandó, hogy össze lehetett téveszteni az épület
szellőzőrendszerének hangjával.
– Ezt mondta a tanársegéd is, de azt hiszem, a srác balkezes,
mert rögtön rátért arra, hogy a balkezeseket rákényszerítik, hogy
jobb kézzel írjanak.
– A balkezességet a démoni befolyás jelének tartották. Tudod,
„baljós kéz”, meg a többi.
 – És az volt?
– Mi?
– A démoni befolyás jele?
– Egyáltalán nem. A démonok kétkezesek.
– Nekünk is kell harcolnunk a démonokkal?
– Nem, dehogy! A démonok valami pokolszerű helyen vannak
elzárva a Fátyol mögött, és ha némelyiknek sikerül átnyomakodni, az
nagyon nem tartozik a mi hatáskörünkbe.
– Nem a mi hatáskörünk?
– Nem.
A sarokban a sötétség a kelleténél sötétebbnek látszott – egy
árnyéknak, ami nem árnyék, hanem egy kapu. A Rosenfeld Hall
alagsorában. Ahol nem volt semmi keresnivalója.
Darlington megkönnyebbült. Amit lélegzésnek hitt, az biztosan
csak a kapun átáramló levegő hangja, és bár a kapu jelenléte rejtély,
ezt legalább meg tudja oldani. Nyilvánvalóan azért járt valaki az
alagsorban, hogy valamilyen varázslattal megragadja a régi St. Elmo
nexusának erejét. A kézenfekvő gyanúsított a Tekercs és Kulcs.
Lemondták a legutóbbi rítusukat, és már az előző kísérletük is (a
magyarországi kapu megnyitása) jelezte, hogy a saját sírjuk
varázsereje elapadt. De bizonyítékok nélkül nem fog vádaskodni. A
portált egy tiltó-őrző ráolvasással használhatatlanná teszi, majd
visszatérnek az Il Bastonéba, hogy magához vegye azokat az
eszközöket, amelyekre szüksége van a kapu végleges bezárásához.
Alexnek nem tetszett az ötlet.
– Hát, nem tudom – kételkedett a lány. – Lehet, hogy csak
megpróbálták megfékezni azokat a balkezes ördögfiókákat, mert
pokolian rendetlenek. Mindig tudtam, hogy mikor írt Hellie a
naplójába, mert olyankor csupa tinta lett a csuklója.
Darlington úgy vélte, egyedül is képes lesz bezárni a kaput. Adhat
a lánynak egy kis szünetet, hogy megírhassa az unalmas dolgozatát
az unalmas Spenserről. Utazási módok és transzgressziós modellek
A Tündérkirálynőben.
– Ki az a Hellie? – kérdezte, de abban a pillanatban már be is
ugrott neki a név.
 Helen Watson. A lány, aki túladagolta magát. Alex a holtteste
mellett ébredt. Valami hunyorgott a fejében, mint egy villanykörte.
Felvillant a szétfröcskölt vér elborzasztó mintázata, újabb és újabb
falrészeken abban a nyomorúságos lakásban, mintha valami
förtelmes tapéta lenne. A balkezes ütések…
Csakhogy Helen Watson már korábban meghalt aznap éjjel,
nem? Rajta nem is volt vér. Egyik lány sem lehetett gyanúsított.
Mindketten öntudatlan állapotban voltak, és testileg túl kicsik ahhoz,
hogy ilyen sérüléseket okozhassanak – és Alex nem volt balkezes.
De Helen Watson igen.
Hellie.
Alex őt nézte a sötétben. Gyanakvó tekintetéből látszott, hogy
rájött: túl sokat mondott. Darlington tudta, most úgy kell tennie,
mintha nem is törődne ezzel az egésszel. Viselkedj természetesen!
Igen, természetesen kell viselkednie. Itt áll egy pincében, ahol még
perceg a viharmágia, egy kapu előtt, ami ki tudja, hova vezet egy
szellemlátó lány mellett. És nem, nem is csak látja a szellemeket.
Talán magába is engedi őket.
Viselkedj természetesen! Ehelyett azonban kőmereven állt, Alex
fekete szemébe bámult, és az elméjében kutatott, mit tudhat a
Szürkék által megszállottakról. Vannak mások is, akiket követett a
Léthe, olyan emberek, akik állítólag láttak szellemeket. Sokan
elvesztették az eszüket, vagy „alkalmatlanná váltak” a jelöltségre.
Keringtek történetek olyanokról, akik megőrültek és szétverték a
kórházi szobájukat, vagy hihetetlen erővel támadtak az ápolóikra –
akkora erővel, ami elég, hogy egy baseballütővel agyonüthessenek
öt felnőtt férfit. Az agresszió kitörése után az alanyok mindig katatón
állapotba kerültek, nem lehetett kikérdezni őket. De Alex nem
mindennapi lány, igaz?
Darlington ránézett. Undine, a sellő. Sima, fekete haja középen
elválasztva, mint egy meztelen gerinc, elemésztő fekete szemek…
– Te ölted meg őket – jelentette ki. – Mindegyiket. Leonard
Beacont. Mitchell Bettset. Helen Watsont. Hellie-t.
A csend elnyúlt.
A fénylő fekete tekintet mintha megkeményedett volna. De hát
nem ezt akarta? Varázslatot, kaput egy másik világba… tündérlányt.
Ám a tündérek sosem kedvesek. Mondd, hogy menjek a francba!
Nyisd ki azt a mocskos beszédű szádat, és mondd, hogy tévedek!
Mondd, hogy menjek a pokolba!
De a lány csak annyit mondott:
– Hellie-t nem.
Darlington hallotta a kapun átfúvó szelet, az épület szokásos
nyikorgó zajait fentről és egy távoli sziréna hangját.
Tudta. Már az első napon tudta, amikor találkoztak, hogy valami
nincs rendben vele, de soha nem sejtette ennek a valaminek a
mélységét. Gyilkos.
De kiket is ölt meg? Senkit, aki hiányozna neki. Talán azt tette,
amit kellett, azonban a Léthe igazgatóságának fogalma sem volt,
kivel van dolguk, és hogy kit vettek be a testületbe.
– Mit fogsz tenni? – kérdezte Alex.
Azok a kemény, fekete szemek! Kövek a folyóban. Nincs bennük
megbánás, sem magyarázkodás. Egyetlen mozgatóereje a túlélés.
– Nem tudom – felelte Darlington, de mindketten tudták, hogy ez
hazugság. El kell mondania Sandow dékánnak. Ezt nem lehet
elkerülni.
Kérdezd meg tőle, miért! Nem: azt kérdezd meg, hogy hogyan!
Az indítékát kellett volna inkább megismernie, de Darlington a
hogyant akarta szinte megszállottan megtudni, ahogy valószínűleg
az igazgatóság is. Azt viszont nem engedhetik, hogy folytassa a
munkát a Léthénél. Ha történne valami, ha Alex megint súlyos
sérülést okozna valakinek, az az ő felelősségük.
– Meglátjuk – mondta, és a sarokban lévő mély árnyék felé
fordult.
Nem akart a lányra nézni, nem akarta látni a félelmet az arcán,
sem a felismerést, hogy most veszített el mindent.
Egyáltalán: akarta ezt valaha? A hideg ész azt súgta, soha nem
volt meg benne az a valami, ami szükséges, hogy a Léthe részévé
váljon. Hogy a Yale része legyen. Ez egy Nyugatról jött lány, a
könnyű napsütés, a furnér és a Formica dekorlemez hazájából.
– Valaki járt már itt – állapította meg, mert könnyebb volt az
előttük álló munkáról beszélni, mint arról, hogy a lány gyilkos.
 Leonard Beacont a felismerhetetlenségig összeverték. Mitchell
Betts szerveit majdnem cseppfolyósították, annyira péppé zúzták. A
hátsó szobában talált két férfi mellkasában lyukak voltak, ami azt
jelezte, hogy a bottal döfték át a szívüket. A baseballütő olyan apró
szilánkokra tört, hogy nem lehetett róluk ujjlenyomatokat venni. Alex
azonban tiszta volt. Nem volt rajta vér. A bűnügyi szakemberek még
a lefolyókat is ellenőrizték.
Darlington a sarokban sötétlő folt felé intett.
– Valaki megnyitott egy portált.
– Aha – mondta Alex óvatosan, bizonytalanul.
Az elmúlt hónapokban kialakult bajtársiasság és könnyedség úgy
múlt el, akár a jó idő.
– Gondom lesz rá – közölte Darlington –, de most visszamegyünk
az Il Bastonéba, és megbeszéljük ezt.
Vajon komolyan gondolta, hogy megbeszélik? Vagy arra gondolt,
megtudom, amit csak lehet, mielőtt feljelentelek, és végleg
elhallgatsz? Ma este a lány még reménykedhet a csereüzletben –
információt ad cserébe a hallgatásáért. Ő a Dantéja. Ennek kell
számítania. Gyilkos. És hazug.
– Ezt nem hallgathatom el Sandow elől.
– Oké – mondta a lány.
Darlington előhúzott a zsebéből két mágnest, és védelmi jelet
rajzolt a portál felett. Ilyen kaput szigorúan csak a Tekercs és Kulcs
nyithatott, de a Lakatosok nevetségesen nagy kockázatot vállaltak,
ha a sírjuktól ilyen távol nyitottak meg egy portált. Ennek ellenére az
ő saját varázslatukkal fogja lezárni.
– Alsamt – kezdte. – Mukhal…
Nem tudta befejezni a varázsigét, mert valami kiszívta a
lélegzetet a szájából. Valami megfogta, és Darlington tudta, hogy
rettenetes hibát követett el.
Ez nem egy portál. Egyáltalán nem.
Abban az utolsó pillanatban rájött, milyen kevés dolog köti össze
a világgal. Mi tarthatja itt? Ki ismerte annyira, hogy megtartsa a
szívét? A könyvek, a zene, a művészet és a történelem, a Fekete
Szil csendes kövei, a város utcái? Ez ilyen város. Semmi sem
emlékszik majd rá.
 Megpróbált mondani valamit. Figyelmeztetni akart a mindentudó
utolsó leheletével? Itt nyugszik a fiú az összes válasszal együtt.
Csak éppen sírja nincs.
Danny Alex fiatal arcára nézett: mély, sötét szemére, a szétnyílt
ajkakra, amelyek nem próbáltak szavakat formálni. A lány nem lépett
közelebb. Nem mondta ki a védelmező igéket.
Úgy végezte, ahogy mindig is sejtette: egyedül a sötétben.
 19
Tavaly nyáron

Alex nem tudta visszakövetni, hol kezdődtek a bajok aznap este

az Epicentrumban. Túl messzire nyúlt vissza az egész. Len
megpróbált feljebb lépni a ranglétrán, győzködte Eitant, hogy
nagyobb feladatra is képes. A fű jól fizetett, de a Buckley és az
Oakwood magániskolás gyerekek Adderallt, Mollyt, oxit és ketamint
akartak. Eitan viszont csak a filléres zacskó zöldeket bízta Lenre,
akárhogy nyalizott neki.
Len szívesen mocskolta Eitant, olajos zsidó pöcsnek nevezte,
amitől Alex feszengett, mert a nagymamájára gondolt, ahogy
meggyújtja a szombati gyertyákat. De Eitan Shafirnak mindene
megvolt, amit Len akart: pénz, autók, a karján egy hosszú sor
felkínálkozó modell… Encinóban élt a böhöm nagy kastélyában,
előtte a végtelen hosszú medencével, ami a 405-ös autópályára
nézett, és őrületes tömegű izom vette körül. A problémát az
jelentette, hogy Len nem rendelkezett semmivel, amit Eitan akart
volna – amíg Ariel meg nem érkezett a városba.
– Ariel? – kérdezte Hellie. – Az egy angyal neve.
Ariel Eitan unokatestvére vagy bátyja volt, vagy valami ilyesmi.
Alex nem tudta biztosan. Tágra nyílt szemére súlyos szemhéj
ereszkedett, helyes arcát tökéletesen ápolt borosta fedte. Az első
pillanattól kezdve idegesítette Alexet. Túl csendes volt, mint egy
vadászó ragadozó, és Alex megérezte benne a kitörni készülő
erőszakot. Abból is látta ezt, hogy még Eitan is mindenben a
kedvére tett. Az encinói házban egyre vadabbá váltak a bulik.
Annyira igyekezett, hogy lenyűgözze és szórakoztassa őt, mintha az
unatkozó Ariel valami nagyon veszélyes dolog lenne. Alex úgy
gondolta, hogy Ariel (vagy valamilyen változata) mindig jelen van, és
az olyan selejtes szerkezetek, mint Eitan és Len nem is tudnának
működni egy hozzá hasonló ember felügyelete nélkül, aki csak
hátradől a széken, és lassú pislogása olyan, mint a visszaszámlálás.
Len szórakoztatta Arielt. Megnevettette, bár úgy tűnt, ő akkor sem
mosolyog, amikor nevet. Szerette odainteni az asztalához Lent,
hátba vágta, és hagyta, hogy lökje a szöveget.
– Itt lakunk – mondta Len azon a napon, amikor Ariel meghívatta
magát az Epicentrumba.
Alex nem tudta megérteni, miért nem látja Len, hogy Ariel csak
nevet rajta. Hogy szórakozik a szegénységükön, és felvidítja a
nélkülözésük. Alexszel mgértette a túlélő ösztöne, hogy akadnak
olyanok, akik szeretik látni, ahogy más emberek megalázkodnak.
Sőt, akarják látni, hogy a szükség milyen megaláztatások
elviselésére bírja rá őket. Pletykák keringtek Eitan házában, a lányok
egymásnak adták át: Nehogy egyedül maradj Ariellel! Nem csupán
durván szereti, de mocskosan is!
Alex megpróbálta ráébreszteni Lent a veszélyre.
– Ne haverkodj ezzel a sráccal! Nem olyan, mint mi.
– De kedvel.
– Nem, csak szeret játszani a zsákmánnyal.
– Ráveszi Eitant, hogy előléptessen – bizonygatta Len az
Epicentrum lepattogzott sárga pultjánál. – Miért kell leszólnod, ha
valami jó történik velem?
– Ad egy kukányi fentanilt, az ég szerelmére, de csak azért neked
adja, mert másnak nem kell!
Eitan nem foglalkozott a fentanillal, hacsak nem tudta pontosan,
honnan jött. Nem szeretett megjelenni a bűnüldözők radarján,
márpedig az ügyfelek meggyilkolása általában figyelmet kelt. Valaki
fentanillal kevert heroinnal fizette meg neki az adósságát, de az túl
sok kézen ment keresztül ahhoz, hogy tisztának lehessen tekinteni.
– Nehogy elcseszd ezt nekem, Alex! – mondta Len. – És
ragyogjon ez a szarfészek!
– Jó, hozom a varázspálcámat.
Erre kapott egy pofont, de nem nagyot. Csak olyan „komolyan
beszélek” nyaklevest.
– Hé! – tiltakozott Hellie.
 Alex soha nem tudta biztosan, mit akar Hellie az ilyen Hé!-kkel,
de akkor hálás volt érte.
– Nyugi – szólalt meg Len. – Ariel igazi emberekkel akar bulizni,
nem azokkal a fröccsentett műanyag seggfejekkel, akik Eitan körül
lógnak. Megyünk Damon hangszóróiért, ti addig takarítsatok ki! –
Ránézett Hellie-re, majd Alexre. – Próbálj meg csinosnak tűnni! Ma
este nincs pózolás.
– Menjünk – mondta Alex, mihelyt Len elhagyta a lakást.
Tuti már az utasülésen várta, cigizett. Igazából Mitchellnek hívták,
de ezt nem tudta addig, amíg egyszer el nem kapták kábítószer
birtoklásáért, és nekik kellett összekaparniuk az óvadékot. Már jóval
Alex előtt Lennel lógott, és azóta is ott lebzselt körülöttük. Magas,
testes, puha hasú fiú volt, az állát állandóan pattanások tarkították.
Alex és Hellie csavarogtak. Elmentek az L. A.-folyó
betonmedréhez, onnan felfelé a Sherman Way-i buszmegállóhoz, de
úti cél nélkül. Csináltak már ilyet, és egyszer meg is fogadták, hogy
valamikor végleg elmennek. Eljutottak a Santa Monica-i mólóig,
aztán Barstow-ba, onnan egyhuzamban Vegasig, ahol az első napon
a szállodák előcsarnokaiban kóvályogtak, a második napon pedig
negyeddollárosokat lopkodtak a nyerőgépeknél játszó idős
hölgyektől, amíg össze nem jött a buszjegyek ára a hazaúthoz. Los
Angelesbe visszafelé a 15-ösön száguldó légkondicionált buszban
egymás vállának dőlve elaludtak. Alex a Bellagio kertjéről álmodott,
a vízikerekekről, a befújt illatosítókról és a mozaikjáték mintájára
ültetett virágokról. Néha órák múlva, máskor napok múlva, de Alex
és Hellie mindig visszatértek oda. Túl sok volt nekik a világ. Túl sok
a választási lehetőség, amik csak újabb választásokhoz vezettek.
Ehhez tudni kellett volna élni, de egyikük sem szerezte meg ezt a
készséget.
– Len azt mondja, elveszítjük az Epicentrumot, ha Ariel nem jön
át – mondta Hellie, amikor felszálltak az RTD buszra.
Nem nagy útitervvel, nem Vegas felé, csak egy kis kirándulásra
indultak a West Side-ra.
– Duma – legyintett Alex.
– Dühös lesz, hogy nem takarítottunk ki.
Alex kinézett a homályos ablakon, és másra terelte a szót.
 – Nem tűnt fel, hogy Eitan elküldte a barátnőjét?
– Mi?
– Amikor Ariel a városba érkezett. Elküldte Ingert. És egy lány
sincs itt, akik itt szoktak lenni. Csak a lotyók a Völgyből.
– Az nem olyan nagy baj, Alex.
Mindketten tudták, miért jön Ariel az Epicentrumba.
Egy kicsit meg akart mártózni a proli szennyben, Alex és Hellie
pedig részesei lesznek a mulatságnak.
– Soha nem érzed, hogy nagy a baj, amíg nem az – jelentette ki
Alex.
Tettek már efféle szívességeket. Először annak a filmes fickónak
– legalábbis Len azt állította, hogy filmszakember, és rengeteg
hollywoodi üzletet fog nekik szerezni –, akiről Alex később megtudta,
hogy csak felvételvezető-helyettes a filmiskolából. Egész éjjel az
ölében ült, és remélte, hogy ez csak ennyi lesz, de aztán a férfi
bevitte a kis fürdőszobába, és leterítette a mocskos kádelőjüket a
csempére – furcsán lovagias gesztus! –, hogy kényelmesen térdelve
szophassa, amíg ő a WC-n ül. Tizenöt éves vagyok, gondolta,
amikor kiöblítette a száját és megigazította a sminkjét. Milyenek a
tizenöt évesek? Vajon egy másik Alex ilyenkor ottalvós bulikba megy,
és fiúkkal csókolózik az iskolai bálon? Nem mászhatna át a
mosdókagyló fölötti tükrön, nem bújhatna be annak a lánynak a
bőrébe?
De jól volt. Tényleg jól. Egészen másnap reggelig, amikor Len
csapkodta a szekrényajtókat, és úgy dohányzott, mintha minden
szívásnál el akarná nyelni a cigarettát. Végül Alex bekattant, és
ráförmedt:
– Mi bajod van?
– Mi a bajom? Az, hogy a barátnőm kurva!
Alex annyiszor hallotta Lentől ezt a szót, hogy már fel sem vette.
Szajha, ribanc, esetenként – amikor különösen dühös volt, vagy
amikor brit gengsztert játszott – picsa. De őt soha nem hívta így.
Csak más lányokra használta ezeket a szavakat.
– Azt mondtad…
– Nem mondtam szart se.
– Azt mondtad, tegyem boldoggá!
 – És ez azt jelenti, hogy leszívod a farkát, mint egy kurva?
Alex megszédült. Honnan tudja? A filmes fickó kisétált a
fürdőszobából, és rögtön bejelentette? De még ha így is történt,
miért haragszik Len? Alex tudta, mit jelent az, hogy „boldoggá tenni”.
Nem érzett mást, csak dühöt, és ez jobb volt minden drognál, mert
kiégette a kételyeket az agyából.
– Mit gondoltál, mi a francot fogok csinálni? – kérdezte, és maga
is meglepődött, hogy milyen hangos és magabiztos. – Bájolgok
vele? Lufiállatkákat hajtogatok neki?
Felkapta a turmixgépüket, amivel Len a fehérjeturmixait
készítette, és hozzávágta a hűtőszekrényhez. Egy pillanatra félelmet
látott a fiú szemében, és nagyon szerette volna, hogy ez továbbra is
ott maradjon. Len őrültnek nevezte, és elrohant a lakásból.
Elmenekült előle. Azonban miután eltűnt, az adrenalináramlás egy
pillanat alatt megszűnt, és Alex újra ernyedtnek meg magányosnak
érezte magát. Nem volt igazán dühös vagy sértődött, csak
szégyenkezett és nagyon félt, hogy mindent elrontott és tönkretette
magát, mert Len többé nem akarja őt. És akkor hová megy? Csakis
annyit akart, hogy a fiú visszajöjjön.
A vége az lett, hogy mentegetőzött és könyörgött Lennek, hogy
bocsásson meg neki, aztán jól betéptek, bekapcsolták a légkondit,
és ott dugtak közvetlenül mellette. A levegő hűvös lökésekkel
simogatta őket, a gép hangja pedig elfedte a lihegésüket. De amikor
Len azt mondta neki, hogy jó kis ribanc, nem szexinek vagy vadnak
érezte magát, hanem nagyon kicsinek. Attól félt, hogy elsírja magát,
és attól is, hogy ez tetszene a fiúnak. Arcát a szellőzőrács felé
fordította, és élvezte, hogy a légkondi jeges lehelete elfújja az
arcából a finom hajszálakat. Lehunyta a szemét, és miközben Len
eliszkolt mögüle, azt képzelte, hogy egy gleccseren fekszik
meztelenül és egyedül, a világ pedig tiszta és üres és csupa
megbocsátás.
De Ariel nem egy filmfőiskolás volt, aki csak valami érdekességet
keresett. Ő hírhedt személynek számított. Az a hír járta róla, hogy az
izraeli rendőrség elől szökött az Egyesült Államokba, mert Tel-
Avivban durván elbánt két kiskorú lánnyal, meg hogy egy
kutyaviadal-arénát tartott fenn, és hogy egyfajta előjátékként szerette
kificamítani a lányok vállát, mint ahogy egy gyerek kitépi a légy
szárnyait.
Len dühös lesz, amikor hazaérve rendetlenséget talál a lakásban.
És még dühösebb lesz, ha nem mennek vissza az Epicentrumba a
bulira. De inkább elviselik Len haragját, mint Ariel figyelmét.
Alex tudta, hogy Len arra számított, féltékeny lesz, amikor
hazahozta Hellie-t Venice Beachről. Nem látta előre Hellie kedves
nevetését és azt a könnyedséget, ahogy átkarolta Alexet, sem azt,
hogy lekap egy könyvet Alex krimikkel és régi sci-fikkel zsúfolt
polcáról, és azt mondja: Olvass nekem! Hellie elviselhetővé tette az
életet. Alex nem akart arra az útra lépni, ami Arielhez vezetett, és
Hellie-t is visszatartotta, mert valahogy érezte, hogy erről az útról
nem térnének vissza sértetlenül. Nem volt nagyszerű életük,
legalábbis nem olyan, amit bárki is elképzelt vagy akart magának, de
nekik csak ez sikerült.
Átbuszoztak a dombon, aztán a 101-esen és a 405-ösön
Westwoodig mentek, onnan pedig gyalog a UCLA-hez, a lejtős
szoborparkon át fel az egyetemig. Leültek a Royce Hall pompás
boltívei alatti lépcsőre, és nézték a frizbiző vagy napozó és olvasó
diákokat. Szabadidő. Ezek az aranyifjak kihasználták a
szabadidejüket, mert rengeteg tennivalójuk volt. Elfoglaltságaik.
Céljaik. Alexnek nem akadt semmi dolga. Soha. Ettől úgy érezte
magát, mintha zuhanna.
Amikor ez már rossz érzéssel töltötte el, szeretett a Kétéves
Játéktervről beszélni. Ő és Hellie ősszel elkezdik a közösségi
főiskolát, vagy pedig online tanfolyamokon vesznek részt.
Mindketten a bevásárlóközpontban dolgoznak majd, és félreteszik a
pénzüket egy használt autóra, hogy ne kelljen mindenhova
buszozniuk.
Hellie általában szívesen belement a játékba, de aznap nem.
Mogorva és házsártos volt, mindenbe belekötött.
– Nem kaphatunk annyi műszakot a bevásárlóközpontban, hogy
elég pénzünk legyen autóra és lakbérre.
– Akkor titkárnők leszünk, vagy ilyesmi.
Hellie hosszan szemlélte Alex karját.
 – Túl sok a tetoválásod. – Hellie-nek nem volt. Ahogy ledőlt a
Royce lépcsőjére a farmersortjában, és keresztbe tette aranybarna
lábait, úgy nézett ki, mint aki ide tartozik. – Tetszik, hogy azt hiszed,
tényleg így lesz. Ez aranyos.
– Megtörténhet.
– Nem veszíthetjük el a lakást, Alex. Voltam egy ideig hajléktalan,
miután anyám kirúgott. Nem csinálnám újra.
– Nem is kell. Len csak dumál. És ha nem, majd kitalálunk
valamit.
– Ha tovább maradsz a napon, úgy fogsz kinézni, mint egy
mexicana.
Hellie felállt, és leporolta a nadrágját.
– Cigizzünk, és nézzünk meg egy filmet!
– Nem marad pénzünk a visszaútra.
– Majd kitalálunk valamit – kacsintott Hellie.
Találtak egy mozit, a régi Foxot, ami elé – Alex néha látta – a
személyzet vörös kordont állított a premiereknél. Befészkelte a fejét
Hellie vállgödrébe, beszívta a még mindig napmeleg bőrének édes
kókuszillatát, és időnként érezte szőke hajának selymes simítását a
homlokán.
Egy idő után elbóbiskolt, és amikor kigyulladtak a nézőtéri
lámpák, arra lett figyelmes, hogy Hellie eltűnt. Alex kiment az
előcsarnokba, aztán a WC-be, írt egy SMS-t Hellie-nek, de csak a
második üzenet után kapott tőle választ: Minden oké. Kitaláltam.
Hellie visszament a buliba. Vissza Lenhez és Arielhez. Előtte meg
bebiztosította, hogy Alex ne tudja időben megállítani.
Alexnek nem maradt pénze, így nem tudott hazajutni. Megpróbált
stoppolni, de senki sem akart felvenni egy lányt, akinek könnyek
csorognak az arcán, piszkos a pólója és a fekete farmersortja. Fel-
alá járkált a Westwood Boulevard-on, nem tudott mit tenni – végül
eladta az utolsó füves cigijét egy vörös raszta lánynak, aki a sovány
kutyáját sétáltatta.
Mire hazaért, a lába véres volt, mert a hólyagok kifakadtak a
Converse edzőcipőjében. Az Epicentrumban javában tombolt a buli,
a kiszűrődő zenéből, dobogásból és csiripelésből ítélve.
 Beóvakodott, de nem látta sem Hellie-t, sem Arielt a nappaliban.
Kivárta a sorát a fürdőszoba előtt, remélve, hogy senki nem jelenti a
hazatértét Lennek, vagy hogy a fiú már túl van azon, hogy törődjön
vele. Megmosta a lábát a kádban, majd a hátsó hálószobába ment,
és lefeküdt a matracra. Ismét írt Hellie-nek.
Itt vagy? Hátul vagyok.
Hellie kérlek.
Kérlek.
Elaludt, és arra ébredt, hogy Hellie lefekszik mellé. Az utcai lámpa
beszűrődő halvány fényében teljesen sárgának tűnt. A szeme
hatalmas és üveges volt.
– Jól vagy? – kérdezte Alex. – Rossz volt?
– Nem – felelte Hellie, de Alex nem tudta, melyik kérdésre
válaszol. – Nem, nem, nem, nem, nem. – Átkarolta Alexet, és
magához szorította. A haja nedves volt. Zuhanyozhatott. A Dial
szappan szaga elnyomta a megszokott édes, kókuszos Hellie-illatot.
– Nem, nem, nem, nem – ismételgette.
Kuncogott, és a teste attól remegett, hogy próbálta visszatartani a
hangos nevetését, de közben Alex hátába kapaszkodott, és az ujjai
úgy mélyedtek belé, mintha a tenger mélyére akarná húzni magával.
Órákkal később Alex ismét felébredt. Úgy érezte, nem aludt
rendesen, hogy csak rövid, töredezett, félig éber szundítások
töltötték meg az éjszakát. Hajnali három felé járt, a buli már véget
ért, vagy máshova költözött. A lakás csendes volt. Hellie ott feküdt
mellette, őt nézte. A szeme még mindig vadnak tűnt. Valamikor az
éjszaka folyamán lehányta a pólóját.
Alex elfintorodott a bűztől.
– Jó reggelt, Büdi Hellie! – szólalt meg. A lány elmosolyodott.
Édes volt az arca, bár csupa szomorúság. – Húzzunk el innen a
francba! De végleg. Végeztünk ezzel a hellyel.
Hellie bólintott.
– Vedd le ezt a pólót! Szarturmixszagod van – mondta Alex, és
meg akarta fogni a trikója szegélyét, a keze azonban áthatolt rajta
azon a helyen, ahol a hasa feszes bőrének kellett volna lennie.
Hellie csak pislogott egyet – a szeme szomorú, nagyon szomorú
volt. Csak feküdt, nézte Alexet, és megjegyezte őt magának most
utoljára – értette meg Alex.
Hellie eltűnt, de a teste nem. Az ott feküdt hanyatt a matracon fél
méterre tőle, lehányt, feszes pólóban, mereven és hidegen. A bőre
elkékült. Mióta heverhetett ott a szelleme, várva, hogy Alex
felébredjen? Két Hellie volt a szobában, aztán már egy sem.
– Hellie. Hellie! Helen. – Alex sírt, fölé hajolt, próbálta kitapintani a
pulzusát. Valami megszakadt benne. – Gyere vissza! – zokogta.
Hellie szelleme után nyúlt, de a keze újra és újra áthatolt rajta, ám
minden kísérleténél a lány életének egy szilánkja fénylett fel előtte. A
szülei háza a napfényes Carpinteriában. Heges lába egy
szörfdeszkán. Ariel ujjai a szájában.
– Nem kellett megtenned. Nem kellett.
De Hellie nem válaszolt, csak némán sírt. A könnyek ezüstösen
fénylettek az arcán. Alex sikoltozni kezdett.
Len kilógó inggel, loboncos hajjal rontott be az ajtón.
Káromkodott, hogy hajnali három van, és nem pihenhet a saját
házában, amikor meglátta Hellie holttestét.
Csak azt tudta mondani újra és újra: Bassza meg, bassza meg,
bassza meg. Hellie pedig ismételgette, hogy Nem, nem, nem.
Géppuska, ra-ta-ta-ta.
Aztán a tenyerét Alex szájára szorította.
– Hallgass! Tartsd a pofádat! Az istenedet, te hülye kurva, maradj
csendben!
De Alex nem tudott csendben maradni. Hangosan, görcsösen
zokogott, mellkasa hullámzott, miközben a férfi egyre szorosabban
szorította. Nem kapott levegőt. A takony csorgott az orrából, de Len
keze szorosan tapadt az ajkára. Alex abba kapaszkodott, aki
fojtogatta, közel állt hozzá, hogy elájuljon.
– Jesszus, baszd meg! – Ellökte a lányt, és a nadrágjába törölte a
kezét. – Csak hallgass, hadd gondolkodjak!
– Ó, basszus! – Tuti állt az ajtóban. Nagy hasa a kosárlabdás
nadrágja fölé lógott, a pólója viszont elállt a testétől. – Ez ő?
– El kell takarítanunk – közölte Len. – Vigyük ki innen!
Alex először helyeslően bólintott, azt hitte, Len azt akarja, hogy
Hellie szép legyen, és ne összehányt pólóban vigyék be a kórházba.
Ne lássák így.
 – Még elég korán van, senki sincs az utcán – folytatta Len. –
Betesszük a kocsiba, aztán kidobjuk… nem is tudom… van az a
mocskos csehó a Hayvenhurston…
– A Pofozós?
– Igen, az. Kitesszük mellette a sikátorba. Eléggé elhasználtnak
látszik, és biztos, hogy rengeteg szar cucc van szervezetében.
– Igen – értett egyet Tuti. – Az jó lesz.
Alex zúgó füllel hallgatta a két férfit. Hellie is figyelte őket, a saját
teste mellett ült a matracon, miközben tudomást szerzett arról, hogy
kidobják a testét, mint a szemetet.
– Hívom a rendőröket – szólalt meg Alex. – Ariel biztosan beadott
neki…
Len megütötte: nyitott tenyérrel, de keményen.
– Ne légy már ilyen kibaszottul hülye! Börtönbe akarsz menni?
Vagy azt akarod, hogy Eitan és Ariel ránk szálljon?
Újra megütötte.
– A francba, ember, nyugodj le! – szólt rá Tuti. – Ne légy már
ilyen!
De nem lépett közbe. Nem tett úgy igazándiból semmit, hogy
leállítsa Lent.
Hellie szelleme hátrahajtotta a fejét, a plafonra nézett, és a fal
felé kezdett sodródni.
– Gyere! – szólt oda Len Tutinak. – Fogd meg a bokáját!
– Ezt nem teheted vele – mondta Alex.
Ezt kellett volna mondania előző este is. És minden éjjel. Ezt nem
teheted vele.
Hellie szelleme kezdett áttűnni a falon. A teste úgy himbálózott
Len és Tuti között, mint egy függőágy. Len a hóna alatt tartotta, a
halott feje oldalra billent.
– A szentségit, bűzlik, mint a szar!
Tuti a bokáját fogta. Az egyik gyöngyös, rózsaszín műanyag
cipője lecsúszott a lábáról. Nem vette le, mielőtt lefeküdt.
Valószínűleg fel sem tűnt neki. Alex nézte, ahogy lepottyan a
padlóra.
– A francba, tedd már vissza rá!
 Tuti ügyetlenkedett. Letette a lány lábát a padlóra, és úgy
próbálta visszadugni a cipőbe, mint a lakáj a Hamupipőkében.
– Az ég szerelmére, akkor csak hozd magaddal! Majd odadobjuk
mellé!
Alex követte őket a nappaliba, és akkor meglátta, hogy Ariel még
mindig ott van. Alsónadrágban horkolt a kanapén.
– Aludni szeretnék, a fene belétek! – kezdte, aztán álmosan
felnézett rájuk. – Ó, ez a csaj?
És vihogott.
Az ajtó előtt megálltak. Len feldöntötte a hülye gengszterütőjét,
amit „védelem céljából” tartott, miközben megpróbálta elérni a
kilincset, de nem tudta egyszerre tartani Hellie testét és kinyitni az
ajtót.
– Gyere ide! – förmedt rá Alexre. – Nyisd ki! Engedj ki minket!
Engedj be!
Hellie szelleme félúton lebegett az ablak és az ég között. Már
szürkére halványodott. Követné őket egészen addig a borzasztó
sikátorig?
– Ne menj! – könyörgött Alex.
Len azt hitte, hozzá beszél.
– Nyisd már ki az ajtót, ostoba kurva!
Alex megfogta a kilincset. Engedj be! A fém hideg volt a kezében.
Kissé kinyitotta az ajtót, aztán hirtelen becsukta, és ráfordította a
zárat. Visszafordult Len, Tuti és Ariel felé.
– Mi lesz már? – csattant fel Len.
Alex kinyújtotta a kezét Hellie felé. Maradj velem! Nem tudta, mit
kér tőle. Nem tudta, mit ajánl neki. De Hellie megértette.
Érezte, ahogy a lány feléje rohan, és érezte, hogy szétválik és
felszakad, hogy helyet adjon magában egy másik szívnek, egy
másik tüdőnek, Hellie akaratának és Hellie erejének.
– Hogy mi lesz, Len? – kérdezte Alex, és felemelte az ütőt.

Alex nem emlékezett sokra az ezután történtekből. Csak arra,

hogy úgy érezte magában Hellie-t, mint egy hosszan visszatartott
lélegzetet. És arra, milyen könnyű és természetes érzés volt az ütő a
kezében.
Nem habozott. Balról indította az ütést, ugyanúgy, mint Hellie,
amikor a Midway Mustangs csapatában játszott. Most erős volt, és
ez durvává tette. Először Lent találta el egy koponyarepesztő
ütéssel. A férfi kitért oldalra, mire Alex megbotlott, és egyensúlyát
veszítette a saját lendületétől. Aztán újra megütötte. Len koponyája
nagy reccsenéssel engedett, szétnyílt, mint egy piñata, csont- és
agyvelődarabok repültek szét, mindenfelé fröcskölt a vér. Tuti még
fogta Hellie bokáját, amikor Alex ráemelte az ütőt – ennyire gyorsan
cselekedett. Először a térdhajlatára sújtott le, amitől a férfi sikoltva
összeesett, aztán az ütőt kalapácsként használva a nyakát és a
vállát ütötte.
Ariel felemelkedett, és Alex egy pillanatra azt hitte, hogy
fegyverért nyúl, de nem, csak rémült arccal hátrált előle. Amikor
meglátta magát a tolóajtó üvegében, megértette, hogy miért: izzott.
Az ajtóig kergette a férfit – de nem, nem is kergette. Rárepült, mintha
a lába nem is érintené a földet. A haragja olyan volt, mint a
kábítószer a testében. Felgyújtotta a vérét. A padlóra küldte Arielt,
aztán csak ütötte újra és újra, amíg az ütő el nem tört a gerincén.
Akkor fogta a két törött darabot, és nekiesett a többi vámpírnak, a
két fiúnak, akik az ágyukban aludtak kimerülten és nyáladzva.
Amikor végzett velük, amikor nem maradt több ember, akit
megölhetett, úgy érezte, hogy a kimerültsége beszivárog Hellie
határtalan energiájába. A barátnője átvette az irányítást. Felvetette
vele a saját rózsaszín műanyag cipőjét, és három kilométeren át
vezette odáig, ahol a Roscoe keresztezi a Los Angeles-folyót. Senkit
sem látott útközben. Hellie mindig üres utcákba irányította,
megmondta, merre forduljon, mikor várakozzon, mikor biztonságos
továbbmenni. A hídnál lemásztak a hajnali derengésben. Együtt
gázoltak bele a hideg és koszos vízbe. A város betörte a folyót, mert
az túl sokszor elöntötte, betonmederbe zárta, hogy többé ne
okozhasson kárt. Alex hagyta, hogy tisztára mossa. Az ütő
tenyerébe tört szilánkjai úgy folytak ki a kezéből, mint a magok. A
folyó mentén ment vissza az Epicentrumba.
 Visszatették Hellie-vel a lány testét az ágyra, ahol eredetileg is
volt, aztán lefeküdtek a hideg szobában. Alexet nem érdekelte, hogy
mi lesz ezután: hogy jönnek-e a rendőrök, vagy hogy halálra fagy-e
a padlón.
– Maradj! – kérte Hellie-től. Hallgatta az egyszerre dobogó
szívüket, és érezte a lány súlyát, ahogy beépül az izmaiba és a
csontjaiba. – Maradj velem!
Ám amikor felébredt, egy mentős lámpával világított a szemébe,
és Hellie nem volt sehol.
 20
Tél

Mire gondolt Alex az éjszakán, amikor Darlington eltűnt? Arra,

hogy csak vissza kell vinnie az Odúba. Ott megbeszélnék.
Megmagyarázná… De mit is? Hogy megérdemelték? Hogy Len és a
többiek meggyilkolása nemcsak Hellie-nek, hanem neki is valamiféle
békét adott? Hogy a világ megbünteti az olyan lányokat, mint ő és
Tara minden rossz döntésükért és minden hibájukért? Hogy ő maga
szerette volna kiszabni a büntetést? Hogy ha létezett is lelkiismerete,
amit feltételezett magáról, azon a napon az nem jelentkezett
munkára? És hogy ő ezt nem is bánta…
De azt is mondhatná, hogy nem így történt. Színlelhetné, hogy
nem emlékszik a baseballütőre a kezében, és hogy nem tenné meg
újra. Mert Darlington ettől tartott – nem attól, hogy ő rossz, hanem
attól, hogy veszélyes. Félt a káosztól. Alex mondhatná, hogy Hellie
megszállta őt. Olyasfajta rejtélyként állíthatná be, amit megoldhatnak
együtt. Ez tetszene neki. Olyan valami lenne számára, amit
kijavíthat, olyan projekt, mint a megtört városa és az omladozó háza.
Továbbra is lehetne ő a jó fiú.
Alexnek azonban nem kellett elmondania ezeket a hazugságokat.
Az a valami a pincében véglegesen gondoskodott erről. Darlington
nem ment külföldre, nem volt Spanyolországban, és Alex nem
igazán hitte, hogy betévedt valami fiók-világba, ahonnan
visszahozhatják, mint egy gyereket, aki elkalandozott a csoporttól.
Dawes és Sandow dékán nem voltak ott akkor este. Nem érezték
annak a sötétségnek a véglegességét.
– Ez nem portál – jelentette ki Darlington a Rosenfeld Hall
pincéjében. – Ez ssz…
És a következő pillanatban elnyelte a feketeség.
Alex látta a szemében a rémületet, a könyörgést. Csinálj valamit!
Segíts! Ő akart is. Legalábbis azt hitte. Ezerszer is visszajátszotta
azt a pillanatot. Tépelődött, hogy miért fagyott le – félelemből,
gyakorlat híján vagy zavarodottságában? Vagy ez egy döntés a
részéről? Az a valami a sarokban megoldást kínált a problémára,
amit Darlington jelentett?
Ezt nem hallgathatom el Sandow elől. Darlington szavai ujjak
voltak, amik a szájába nyúlva megragadták a nyelvét, így
akadályozva meg, hogy felkiáltson.
Éjszaka a fiú tökéletes arcára gondolt, és érezte a keskeny ágyon
mellette fekvő testét az alvástól meleg takarók között.
Hagytalak meghalni. Hagytalak meghalni, hogy megmentsem
magam.
Ez a veszélye annak, ha valaki túlélőkkel van egy csapatban.

A szerelőruhás mosolyogva hajolt fölé.

– Nincs hová futnod, te kurva.
Olyan erősen szorította a nyakát, hogy Alex úgy érezte, a
hüvelykujjai átszakítják a bőrét, és belemélyednek a légcsövébe.
Nem akart arra az éjszakára gondolni az Epicentrumban. Nem
akart emlékezni. Még azt sem tudta pontosan, hogy mi történt –
hogy Hellie vagy az ő műve volt-e.
Engedj be!
Maradj velem!
Talán attól félt, valami szörnyűség jöhet be az ajtón, ha újra
kinyitja. De most éppen erre volt szüksége. Valami szörnyűségre.
Alex jobb keze rázárult az ott heverő golfütőre, egy putterre. Bal
kezét North felé nyújtotta: emlékezett az érzésre, amikor szétvált, és
újra meg akarta csinálni. Nyisd ki az ajtót, Alex! Volt ideje észlelni a
meglepetést North arcán, aztán megrohanta a férfi sötét hidegsége.
Hellie szívesen szállt belé, de North vívódott. Alex érezte a
zavartságát, a kétségbeesett rettegését attól, hogy szabad
maradjon-e inkább, de a lány sürgető késztetésének dagálya végül
elnyelte az aggályait.
Northt máshogy érezte, mint Hellie-t. A barátnője erőteljes
hullámmozgást végzett, North ereje viszont sötét és hajlékony volt,
rugalmas, mint egy vívótőr. Megtöltötte a tagjait, úgy érezte, mintha
olvadt fém folyna az ereiben.
Megforgatta kezében a puttert, felmérte a súlyát. Ki mondta, hogy
futni akarok? És ütött.
A szerelőnek sikerült felemelnie a kezét, és így megvédte a fejét,
de Alex elégedetten hallotta, hogy kezének csontjai reccsenve
eltörnek. A férfi felüvöltött, és hátravetette magát a kanapéra.
A következő ütés a térdét érte. A nagy testűekkel könnyebb
elbánni, ha már a földön fekszenek. Nagy puffanással össze is esett.
– Ki vagy? – kérdezte Alex. – Ki küldött?
– Baszd meg! – vicsorgott a férfi.
Alex lesújtott a putterrel, de a keményfa padlót találta telibe. A
szerelő eltűnt – mintha egyszerűen átolvadt volna a
padlódeszkákon. A lány a férfi hűlt helyére meredt, az ütés
visszahatása zsibongott a karjában.
És ekkor valami lesújtott rá hátulról. Alex előreesett, fájdalom
robbant a koponyájában.
A padlóra esve azonnal négykézlábra emelkedett, és elhátrált.
A szerelő félig a falban, félig a falon volt, a kandallópárkány szelte
ketté a testét. Alex talpra szökkent, de a következő másodpercben
már mellette állt a férfi, és bevitt neki ököllel egy állkapocsrepesztő
ütést. Csak North ereje tartotta vissza attól, hogy összeroskadjon.
Meglendítette a puttert, de a szerelő eddigre ismét helyet
változtatott: a másik oldalról sújtott le az ökle.
Ettől már összeroskadt.
Valaki ezután erősen oldalba rúgta, bakancsa éppen a törött
bordáit érte. Alex felsikított. A férfi megint belerúgott.
– Tegye a kezét a fejére!
Turner nyomozó állt az ajtóban előreszegezett fegyverrel.
A szerelő a férfira nézett. Felmutatta neki a középső ujját és
eltűnt, beleolvadt a kandallóba.
Alex a falnak dőlt, és érezte, ahogy North kiáramlik belőle. Látta,
ahogy elhagyja őt, mint egy ködös massza, majd ahogy ismét
felveszi az alakját. Rémületet és neheztelést tükrözött az arca. Most
sajnálnia kellene őt?
– Jó, értem – motyogta Alex. – De nem volt más választásom.
 North megérintette a mellkasán lévő sebet és úgy nézett, mintha
Alex lenne a gyilkosa.
– Csak találd meg Tarát! – vetette oda a lány. – Nálad van a
rögzítő.
– A mi? – kérdezte szórakozottan Turner.
A kandalló párkányát és alatta a téglával kirakott tűzteret
tapogatta, mintha egy titkos átjárót keresne.
– Portálvarázslat – mormolta Alex.
North még egyszer visszanézett a válla fölött, aztán eltűnt a lakás
falán át. A fájdalom hirtelen hullámként borította el Alexet, olyan volt,
mint egy virág kivirágzása egy gyorsított felvételen; mintha North
bennléte kint tartotta volna a legrosszabbat, de most, hogy kiszállt
belőle, helyet adott neki. Alex megpróbálta feltornászni magát.
Turner a tokjába tette a fegyverét, aztán öklével a pultra csapott.
– Ez nem lehetséges.
– De az – mondta Alex.
– Nem érti – bosszankodott Turner. Úgy nézett rá, ahogy North,
mintha Alex rosszat tett volna vele. – Ez Lance Gressang volt. A
gyilkosság gyanúsítottja. Kevesebb, mint egy órája még előttem ült.
A börtönben.
Van valami természetellenes magában New Havenben is? A
kövekben, amikből az épületeket emelték? A folyókban,
ahonnan nagy szilfák isznak? Az 1812-es háború alatt a
britek blokád alá vették New Haven kikötőjét, így szegény
Szentháromság templom – még nem az a gótikus palota, ami
ma a parkot ékesíti – nem juthatott hozzá az építéséhez
szükséges faanyaghoz. Amikor a Brit Királyi Haditengerészet
tisztje, Hardy fregattkapitány meghallotta, mi célt
szolgálnának a nagy tetőgerendák, engedélyezte, hogy
leúsztassák őket a Connecticut-folyón. „Ha létezik hely a
földön, ahol szükség van a vallásra – mondta –, akkor az
New Haven. Engedjék át a tutajokat!”
– Léthe: az örökség, részlet

Mit gondolsz, miért építettek itt ennyi templomot? Mert e

város férfiai és asszonyai valahogy tudták: az utcáik más
isteneknek adnak otthont.
– Elliot Sandow naplója a Léthe-időszakból
(Branford Kollégium ’69)
 21
Tél

Turner elővette a telefonját, és Alex tudta, mi következik.

Részben kívánta is, hogy megtörténjen. Akarta a kórházi gépek
folyamatos bip-bipjét, az antiszeptikus szerek szagát, egy intravénás
infúziós üveget tele a legerősebb szerrel, ami kiüti, álomba meríti, és
eltávolítja ettől a fájdalomtól. Haldoklik? Azt nem hinné. Miután
egyszer már meghalt, biztos tudná, ha így lenne. De úgy érezte,
hogy haldoklik.
– Ne! – erőltette ki a rekedt szót. A torka még mindig úgy fájt,
mintha Lance Gressang hatalmas kezei szorongatnák. – Kórházba
ne!
– Ezt egy filmben látta?
– Hogyan tudná ezt elmagyarázni egy orvosnak?
– Azt mondom, hogy így találtam magára – felelte Turner.
– Jó, és én hogyan fogom elmagyarázni? És hogy széttúrtam egy
bűntény helyszínét? És hogy hogyan kerültem ide?
– Hogyan került ide?
– Nincs szükségem kórházra. Vigyen el Daweshoz.
– Ki az a Dawes?
Alexet bosszantotta, hogy Turner elfelejtette Dawes nevét.
– Oculus.
– Bassza meg! – morogta Turner. – A hülye kódneveiket, a
titkaikat és az összes baromságukat!
Alex látta, ahogy a harag és a félelem váltakozik benne. Az agya
megpróbált kitörölni mindent, amit látott, mert egy dolog kimondani,
hogy létezik varázslat, és egészen más testközelből megtapasztalni.
Alex azon tűnődött, vajon a Léthe mennyi tudást osztott meg a
Centurióval. Neki is adtak egy példányt A Léthe élete című füzetből?
Vagy egy terjedelmes rémtörténet-gyűjteményt? Vagy csak egy
szuvenír bögrét, A szörnyek valóságosak felirattal? Alexet egész
életében körülvette a természetfölötti, de még neki is nehéz volt
befogadni a Léthe valóságát. És akkor milyen nehéz lehet ez annak,
aki abban a hitben él, hogy ez a hely – az ő városa – csak egy
közönséges város, amelynek utcáin ő a rendfenntartás eszköze.
Milyen nehéz lehet hirtelen elfogadni, hogy itt a legalapvetőbb
szabályok sem érvényesek…
– Orvosra van szüksége? – Egy nő állt az előszobában,
mobiltelefonjával a kezében. – Lármát hallottam.
Turner megvillantotta a jelvényét.
– Úton a segítség, asszonyom. Köszönöm.
A jelvény is egyfajta varázslat, de a nő Alexhez fordult.
– Jól érzi magát, kedvesem?
– Jól vagyok – nyögte ki Alex.
Melegséget érzett a fürdőköpenyes idegen iránt, pedig a nő a
telefonját a mellkasához szorítva máris elcsoszogott. Megpróbálta
felemelni a fejét, de a fájdalom korbácsként csapott végig rajta.
– El kell vinnie egy védelmezett helyre. Oda, ahol nem tudnak
hozzám férni, érti?
– Kik?
– Ők. Szellemek, kísértetek és fogvatartottak, akik képesek átjárni
a falakon. Ezek mind valóságosak, Turner, nem csupán néhány
jelmezbe öltözött főiskolás gyerek! És szükségem van a segítségére
is.
Ezek a szavak magához térítették a nyomozót.
– Egy rendőr áll a kapunál, nem vihetem ki mellette anélkül, hogy
válaszolnék egy sereg kérdésére, maga meg biztosan nem tud
egyedül kimenni.
– De igen. – Bár nagyon nem akarta. – Nyúljon a jobb zsebembe!
Van benne egy kis üveg cseppentővel.
Turner a fejét csóválta, de azért belenyúlt Alex zsebébe.
– Mi ez?
– Basso belladonna. Csak két cseppet kérek a szemembe.
– Kábítószer? – gyanakodott Turner.
– Gyógyszer.
Ez persze rögtön lecsillapította. Turner, a kiscserkész.
 Amikor az első csepp a szeméhez ért, Alex már tudta, hogy
nagyon elszámította magát. Azonnal energikussá, cselekvőképessé
és tettre késszé vált, de a basso belladonna nem hogy enyhítette
volna a fájdalmat, csak jobban tudatosította benne. Egyenként
érezte azokat a helyeket, amiket a törött csontok nyomtak és
szúrtak, ahol a véredények megpattantak, ahol a hajszálerek
megrepedtek és megduzzadtak.
A gyógyszer azt mondta az agyának, hogy minden rendben, hogy
minden lehetséges, és ha akarja, most rögtön meggyógyulhat, de a
fájdalom sikító pánikba esett, és ököllel ütött a tudata üvegébe.
Érezte, ahogy egy kő elindul áttörni a józan esze szélvédőjét, amit
elvileg nem lehet áttörni. Sokszor nevezték már őrültnek, néha el is
hitte, de ez volt az első alkalom, hogy annak is érezte magát.
A szíve dübörgött. Itt fogok meghalni.
Jól vagy. Hányszor mondta ezt késő éjszakákon és hosszú
délutánokon olyanoknak, akik túl sokat szívtak, túl sokat nyeltek, túl
sokat szippantottak? Csak várj és lélegezz! Jól vagy. Jól vagy.
– Találkozunk a Tiltonon – mondta Turnernek, és nagy nehezen
felállt.
Gyönyörűnek látta a férfit. A basso belladonna megvilágításában
úgy fénylett csokoládészín bőre, mint egy késő nyári naplemente. A
fény lepattant rövidre nyírt hajáról. Gyógyszer egy nagy lószart! –
sikított rá a fájdalom, amikor törött bordái elmozdultak.
– Ez rettenetes ötlet – közölte Turner.
– De nincs jobb. Menjen!
Turner ingerülten sóhajtott, de elindult.
Alex felpörgetett elméje már megtervezte a kiutat a hátsó
folyosón a roskatag tűzlépcsőn át. Lázas arca hűvösnek és
nedvesnek érezte a levegőt. Látta a viharvert szürke fa minden
görcsét, érezte a verejtékcseppeket a homlokán, és azt is, hogy
megfagynak a téli hidegben. Megint havazni kezdett.
Le a kis lépcsősoron. Csak ugorj le! – biztatta a szervezetét
felvillanyozó drog.
– Kérlek, kussolj – lihegte Alex.
Úgy tűnt, mindent sima, ezüstös fényű, zománcos burkolat fed.
Kényszerítette magát, hogy ne fusson, mert a csontjai úgy súrlódtak
egymáshoz, mint a hegedű és a vonó. A Tara lakása mögötti sikátor
is csillogott, de a szemétbűz és a húgyszag olyan vastag, szinte
látható köddé állt össze, amin úgy kellett átnyomakodnia, mintha a
víz alatt járna. Két sorház között kilépett a Tiltonra. Egy pillanattal
később egy kék Dodge Charger fordult be a sarkon. Lassított. Turner
kiugrott, kinyitotta a hátsó ajtót, aztán hagyta, hogy Alex bemásszon
az ülésre.
– Hová megyünk? – kérdezte.
– Il Bastone. A ház az Orange-on.
Feküdni és nem mozogni azonban szinte rosszabb volt. Turner új
szagú autójának bőrülésén fekve csakis a testén végighömpölygő
fájdalomra tudott gondolni. Az ablakon át az ég foltjait és a
háztetőket nézve próbálta követni az utat az Il Bastonéhoz. Mennyi
van még hátra? Dawes biztos ott lesz. Dawes mindig ott volt, de tud-
e segíteni? Ez a munkám.
– Oculus nem veszi fel a telefont – tájékoztatta Turner. Hol lehet,
valami veremben? Kéménykürtőben? – Mi az, amit az imént láttam?
– kérdezte.
– Már mondtam. Portálvarázslat. – Alex magabiztosan mondta
ezt, bár nem lehetett biztos benne. Azt gondolta, portálvarázslat,
mert az kell a nagy távolságok megtételéhez vagy a biztonságos
épületekbe való bejutáshoz meg ahhoz, hogy hirtelen és
erőszakosan rajtaüssenek valakin. – A portálvarázslat a Tekercs és
Kulcs specialitása. Colin Khatri miatt gondoltam arra, hogy Tara és
Lance üzletelt velük. Meg Tara tetoválása miatt.
– Melyik tetoválása miatt?
– „Inkább a halál, mint a kétely.” A Királyidillekből. – Alexnak az a
furcsa érzése támadt, hogy átvette Darlington helyét. Ez azt
jelentette vajon, hogy ő meg elfoglalta az övét? Úristen, de utált ilyen
magasan lenni! – Lance mondott valami érdekeset, miközben a szart
is kiverte belőlem. Tudni akarta, hogy ki bántotta Tarát. Nem ő tette.
– Emlékeztetnem kell, hogy ő egy bűnöző?
Alex megpróbált nemet inteni a fejével, de összerándult tőle.
– Nem akart hülyére venni. – Akkor, a támadás okozta pánikban
és félelemben azt hitte, hogy rá vadászik, mint a gluma, de már nem
volt biztos ebben. – Vallatott. Azt hitte, hogy betörtem oda.
 – Mert betört oda.
– De nem miattam jött. Valami másért tért vissza a lakásba.
– Na, beszéljünk csak erről! Egyértelműen megmondtam, hogy
még csak a közelébe se…
– Most választ akar kapni, vagy továbbra is játssza a seggfej
zsarut? Nem Lance Gressang ölte meg Tarát! Rossz srácot fogott el.
Turner nem szólt semmit, Alex pedig halkan felnevetett. A hatás
nem érte meg az erőfeszítést.
– Értem már. Vagy maga az őrült és nem ért szart sem, vagy én
vagyok őrült… az szebb lenne, ha én lennék az őrült, nem? De rossz
hírem van, Turner: egyikünk sem dinka. Valaki azt akarta, hogy
higgyen Lance bűnösségében.
– De maga nem hisz benne.
Hosszú csend támadt. Alex hallgatta az irányjelző kattogását,
éppen szinkronban volt a szívdobogásával. Végül Turner megszólalt:
– Utánanéztem a társaságok azon tagjainak, akiket említett.
Tehát utánajárt az alibiknek. Túl jó nyomozó volt ahhoz, hogy ne
kövessen egy nyomot – még ha az a Léthétől származik is.
– És?
– Azt már tudtuk, hogy lehetetlen megerősíteni, hol tartózkodott
Tripp Helmuth abban az időben, mert egész éjszaka nem látta senki.
Kate Masters azt állítja, hajnali három után még mindig a Kézirat
házában volt.
Alex felnyögött, mert az autó áthajtott egy bukkanón. Fájt
beszélnie, de segített neki abban, hogy elterelje a figyelmét a
fájdalomról.
– Az összes küldöttnek ott kellett volna lenni – sikerült kinyögnie.
– A csütörtök este az összejövetelek estéje.
– Úgy gondolom, sokáig buliztak. Az egy nagy épület. Könnyen
eljöhetett és visszamehetett észrevétlenül.
És a Kézirat sírja csak néhány sarokra van a tetthelytől. Lehet,
hogy Kate kilopakodott, igézettel Lance-külsőt öltött, és találkozott
Tarával? Valamiféle játékot játszott, ami rosszul végződött? Kate
bántani akarta Tarát? Vagy mindez csak Alex fejében létezik?
– Mit tud arról a fiúról a Tekercs és Kulcstól? Colin Khatriról –
kérdezte Turner.
 – Kedvelem – felelte Alex, és maga is meglepődött ezen. –
Kedves és jól öltözik, mint maga, de inkább európai stílusban.
– Ez értékes információ.
Alex a memóriájában kutatott. A basso belladonna
megkönnyítette az emlékezést, maga előtt látta a Tekercs és Kulcs
sírjának díszes belső terét – még a padlócsempék mintázatát is.
Aznap este, amikor nagyon elszúrták a budapesti portál
megnyitását, Colin olyan izgatottan integetett neki, amikor meglátta,
mintha ugyanabba a lányszövetségbe tartoznának.
– Darlington szerint Colin az egyik legjobb és legfényesebb eszű
egyetemi hallgató, aki már elsőévesként diplomás szintű kémiai
munkákon dolgozott. Jövőre átjelentkezik valamelyik rangos
egyetemre. A Stanfordra, azt hiszem.
– Múlt csütörtökön nem mutatkozott a Tekercs és Kulcsnál. Egy
professzora bulit rendezett, oda ment el. Bell-valami. Francia név.
Alex majdnem elnevette magát.
– Az nem buli. Az egy szalon.
Colin Belbalm szalonjába ment. Alexnek is meg kellene jelennie a
következőn. De mikor is? Holnap… nem, ma este. Soha nem tűnt
még ennyire távolinak a varázslatos nyár, amikor a professzor
csendes irodájában dolgozik és a növényeit öntözi. De Colin valóban
a szalon vendége volt? Talán elbliccelte. Alex remélte, hogy nem ez
a helyzet. Belbalm világa a borsos illatú parfümmel és a finom
beszélgetésekkel menedéknek ígérkezett, jutalomnak, amit
valószínűleg nem érdemelt ki, de boldogan elfogadta. El akarta
különíteni ettől az egész mocsoktól.
Alex érezte, hogy tudatossága elszivárog, hogy a basso
belladonna első fényrobbanása elhagyja. Hallott egy búgást, amit túl
hangosnak érzékelt, majd Turnert, ahogy bejelenti rádión a Lance és
Tara lakásában észlelt károkat. Valaki drogot keresett bent.
Gyalogosan üldözte az elkövetőt, de elvesztette. Homályos
személyleírást adott a gyanúsítottról, aki vagy férfi volt vagy nő, és
csuklyás, fekete vagy sötétkék zubbonyt viselt.
Alex meglepetten hallgatta, ahogy hazudik, de tudta, hogy nem őt
akarja fedezni, csak nem tudna magyarázatot adni Lance-re, vagy
amit annak látott.
 Végül Turner hozzá is szólt:
– Most érünk a parkhoz.
Alex erőfeszítések árán felült, hogy navigálhassa. Vörösben látta
a világot, és úgy érezte, mintha még a testét érő levegő is őt akarná
elkapni.
– A sikátor – mondta, amikor meglátta az Il Bastone sötét tégla és
ólomüveg homlokzatát. A nagyszoba ablakán fény szűrődött ki.
Legyél otthon, Dawes! – Hátul parkoljon!
Alex lehunyta a szemét, és sóhajtott, amikor a motor leállt.
Hallotta, hogy Turner becsapja az ajtaját, majd segített neki kimászni
a kocsiból.
– Kulcsok? – kérdezte.
– Nincsenek kulcsok.
Egy kicsit aggódott, amikor látta, hogy Turner a kilinccsel bajlódik.
Nem tudta, vajon a ház beengedi-e, de vagy elég volt az ő jelenléte
is, vagy a ház felismerte a Centuriót. Az ajtó kinyílt.
Az Il Bastone aggályosan recsegett, amikor belépett, a csillárok
csilingeltek. Bárki más azt hihette volna, hogy egy kamion gördült el
a ház mellett, de Alex érezte az aggodalmat, és ettől elszorult a
torka. Lehet, hogy a ház csak neheztelt, amiért ennyi vér és sérülés
lépte át a küszöbét, de Alex hinni akarta, hogy az épület nem szereti
a sajátjai szenvedését.
Dawes a nappali szőnyegén hasalt a kinyúlt pulóverében,
fejhallgatóval a fülén.
– Helló! – köszönt Turner, és mivel nem kapott választ,
megismételte: – Helló!
Dawes felugrott. Úgy, mintha egy nagy pamutnyuszi kelt volna
életre. Megriasztotta és visszahúzódásra késztette Turner és Alex
megjelenése a nappaliban.
– Rasszista vagy csak rángatózik? – kérdezte Turner.
– Nem vagyok rasszista! – szólalt meg Dawes.
– Mindannyian rasszisták vagyunk, Dawes – jelentette ki Alex. –
Különben hogy tudtad volna végigcsinálni az első évet?
Dawes szája tátva maradt, amikor Turner bevonszolta Alexet a
világosba.
– Ó, istenem. Istenem! Mi történt?
 – Hosszú történet – válaszolta Alex. – Helyre tudsz hozni?
– Kórházba kellene vinnünk – mondta Dawes. – Én még soha…
– Nem – zárta le Alex. – Nem mondok le a védelmezőkről.
– Ki kapott el?
– Egy nagydarab fickó.
– Akkor…
– Aki át tud menni a falakon.
– Ó! – Dawes összeszorította a száját, majd elszánta magát: –
Turner nyomozó, megkérhetném…
– Mi kell?
– Kecsketej. Azt hiszem, az Elm Cityben lehet kapni.
– Mennyi?
– Amennyi van. A többi pedig már az Aranytál dolga. Fel tudsz
menni a lépcsőn, Alex?
A lány a lépcsőre pillantott. Nem volt biztos benne. Turner
habozott.
– Esetleg én…
– Nem – szólt közbe Alex. – Dawes és én megoldjuk.
– Rendben – mondta Turner már a hátsó ajtó felé tartva. –
Szerencséje, hogy ez a lepusztult városrész is dzsentrifikálódik. Egy
magamféle manapság már gyakran bemegy a családi egydolláros
boltba kecsketejért.

– Hagynod kellett volna, hogy ő cipeljen fel – nyögdécselt Dawes,

miközben felvánszorogtak a lépcsőn.
Alex teste minden lépésért megküzdött.
– Most bűntudata van, amiért nem hallgatott rám. És egyelőre
nem is engedem, hogy kiengeszteljen.
– Miért nem?
– Minél rosszabbul érzi magát, annál többet fog tenni értünk. Bízz
bennem! Turner nem szereti, ha hibás valamiben. – Újabb lépés.
Még egy. Miért nincs itt lift? Egy mágikus lift, tele morfiummal. –
Beszélj a Tekercs és Kulcsról! Úgy tudom, a varázserejük egyre
fogy. Azon az éjszakán, amikor megfigyelők voltunk Darlingtonnal,
nem tudtak megnyitni egy portált Kelet-Európába.
 – Akadt néhány rossz évük, és gondot okozott nekik a legjobb
jelöltek megszerzése is. A Léthében néhányan úgy gondolták, a
portálvarázslat annyira bomlasztó hatású, hogy erodálhatja az
energia-nexust, ami fölé a sírjuk épült.
De az is lehet, hogy a Lakatosok színleltek, és csak
megjátszották ezt az egészet. Megpróbáltak gyengébbnek tűnni,
mint amennyire valójában azok. De miért? Hogy végezhessenek
rituálékat titokban a Léthe beavatkozása nélkül? Vagy volt valami
sötét magukban a rituálékban? De hogyan kötné ez össze Colin
Khatrit Tarával? Tripp azt mondta, hogy Tara csak egyszer, futólag
említette Colint. Többnek kellett itt lennie. Az a tetoválás nem lehet
véletlen.
Dawes a fegyvertárba vezette Alexet, aztán odatámogatta Hiram
Medencéjéhez. Alex úgy érezte, mintha finoman rezegne, amikor a
hűvös fém a bőréhez ért. Ő maga soha nem használta az Aranytálat,
csak figyelte, ahogy Darlington keveri benne az elixírjét. A fiú
áhítattal és némi nehezteléssel bánt vele, mint a heroinista a
kanalával.
– A kórház biztonságosabb lenne – jegyezte meg Dawes,
miközben a hatalmas szekrény fiókjaiban keresett valamit. Egymás
után húzta ki és tolta be őket.
– Ne már, Dawes! – szólt rá Alex. – Add azt a póktojásos cuccot,
amit a legutóbb!
– Az most nem használna. Az egy speciális mágikus gyógymód
egy bizonyos mágikus betegség ellen.
– Nem haboztál vízbe fullasztani. Mennyivel nehezebb
összefoltozni?
– Haboztam. És egyik társaság sem szakosodott a gyógyító
mágiára.
– Miért? – kérdezte Alex. Talán, ha folytatja a beszélgetést, a
teste nem adja meg magát. – Én úgy látom, hogy van benne pénz.
Dawes rosszalló homlokráncolása és a „tanulni a tanultságért
kell” tekintete fájdalmasan emlékeztette Darlingtonra. Mellesleg fájt
neki minden mozdulat is.
– A gyógyító varázslat szétzilálódott – magyarázta Dawes. –
Leginkább a laikusok gyakorolják, ami azt jelenti, hogy az erő széles
körben oszlik szét ahelyett, hogy a nexusok vonzanák magukhoz. A
halhatatlansággal kóklerkedni amúgy is szigorú tilalom alá esik.
Másrészt meg nem tudom pontosan, hogy mi van veled. Nem tudok
röntgenfelvételt készíteni, és csak ráolvasással tudnék
összeforrasztani egy törött bordát. Belső vérzésed is lehet, és ki
tudja, hogy még mi.
– Majd kitalálsz valamit.
– Megpróbálkozunk a reverzióval – döntött Dawes. –
Visszavihetlek… Egy óra elég lesz? Vagy kettő? Remélem, van elég
tejünk.
– Most te az… az időutazásról beszélsz?
Dawes keze megállt egy fiók fölött.
– Ezt komolyan kérdezed?
– Nem! – sietett Alex a válasszal.
– Csak segítek a testednek visszatérni egy korábbi állapotához.
Ez egyfajta visszavonás parancs. Sokkal könnyebb, mint új húst
vagy csontot készíteni. Lényegében ez is egy portálvarázslat, így
majd a Tekercs és Kulcsnak köszönd meg.
– Küldök nekik egy levélkét. Meddig vihetsz vissza?
– Nem túl messzire. Ahhoz erősebb varázslat és több
közreműködő kellene.
Visszavonás. Vigyél vissza! Tégy engem olyanná, akit soha nem
bántottak! Menj vissza, amennyire csak tudsz! Legyek vadonatúj!
Zúzódások nélkül. Sebhelyek nélkül. A dobozukban pihenő lepkékre
gondolt. Hiányzott neki a tetoválása, a régi ruhája. Hiányzott neki,
hogy Hellie-vel üldögéljen a napon. Hiányzott neki az anyja rozzant
kanapéjának kényelme. Bár igazából nem is tudta, mi hiányzik neki
valójában, csak vágyakozott valamire vagy talán valakire, ami vagy
aki soha nem volt.
Alex végigsimított a medence szélén. Képes ez újjávarázsolni
engem? Képes arra, hogy aztán soha ne kelljen látnom kísérteteket
vagy Szürkéket, vagy bárminek is nevezik őket? És ezt éppen most
kívánná?
Eszébe jutott, hogy Belbalm azt kérdezte tőle, mit akar.
Biztonságot. Esélyt a normális életre. Abban a pillanatban, Belbalm
irodájának csendjében, az ablakládákban virágzó fűszernövények
előtt, az összeillő teáscsészék – és nem a csorba munkahelyi
poharak és reklámajándék-bögrék – felett ezek ötlöttek fel benne. Az
ablakon besütő napfényt akarta. Békét akart.
Hazudsz.
A béke olyan, mint minden nagyon jó az életben: nem tart sokáig.
Egy illúzió, amit egy pillanat alatt meg lehet szakítani, és ami ezután
örökre elvész. Csak két dolog ad valódi biztonságot: a pénz és a
hatalom.
Alexnek nem volt pénze, hatalma viszont igen, de félt tőle. Félt
közvetlenül belenézni a véráztatta éjszakába. Félt a sajnálattól és
szégyenérzettől, amiért újra elbúcsúzik Hellie-től. De ha egyszer
belenézne, vajon emlékezne rá? Lehet, hogy valami megszakadt és
összezsugorodott benne, mert csupán mély nyugalmat talált abban,
hogy tudta, mire képes.
A Szürkék tönkretették az életét és borzasztóan megváltoztatták,
de annyi évnyi gyötrelem után valamit végre visszaadtak neki.
Tartoztak neki, és szívesen fel is használta ezt az erőt, bár elég
idegenszerű érzés volt, hogy North belé szállt. Élvezte a
meglepetést Lance arcán, Len arcán, Tuti arcán. Azt hitted, látsz
engem? Most látsz!
– Le kell venned a ruhádat – mondta Dawes.
Alex kigombolta a farmerét, és az ujját az övtartóba akasztotta,
hogy letolja. Lassan mozgott, mert a fájdalom akadályozta.
– Kellene a segítséged.
Dawes vonakodva ellépett a polcoktól, és segített lehúzni a
farmert Alex csípőjéről, de amikor az már a bokájánál volt, rájött,
hogy le kell vennie a fűzős csizmáját is. Alex ott állt egy szál
bugyiban, amíg Dawes kifűzte és lerángatta a lábáról a lábbelit.
Amikor felállt, a tekintete Alex összevert arcáról a csípőjére
tetovált kígyókra esett, amelyek megegyeztek azokkal, amelyek
(egykor) a kulcscsontján voltak. Akkor varratta magára őket, amikor
Hellie elmondta neki, hogy egy csörgőkígyó lakozik benne.
Megtetszett neki az ötlet. Len ki akarta próbálni a tetoválást a
konyhájukban. Online szerezte be hozzá a gépet és a tintát, és
állította, hogy minden steril. Alex azonban nem bízott Lenben és a
koszos lakásukban, és nem akarta, hogy nyomot hagyjon rajta. Így
nem.
– Felemelnéd a karod a fejed fölé? – vörösödött el Dawes.
– Á-á… – nyögte Alex.
Még a szavak formálása is nehezére esett.
– Jó, hozok ollót.
Alex egy pillanattal később már hallotta az olló csettenését, és
érezte, hogy elhúzzák a pólóját a bőrétől, ahol a szövet ráragadt az
alvadt vértől.
– Semmi baj – biztatta Dawes. – Jobban leszel, amint beülsz a
medencébe.
Alex rájött, hogy sír. Vízbe fojtották, megfulladt, megverték, ismét
fojtogatták és majdnem meghalt, de csak most sírt – egy póló miatt.
Újonnan vásárolta a Targetben, mielőtt az iskolába jött. Puha volt és
jól állt neki. Nem sok új holmit birtokolt életében.
Nehéznek érezte a fejét. Ha csak egy percre lehunyhatná a
szemét… Vagy egy napra. Hallotta, ahogy Dawes azt mondja:
– Sajnálom, de nem tudlak beemelni. Segítenie kell Turnernek.
Visszajött a boltból? Nem is hallotta, hogy belépett. Biztosan
elájult.
Valami puha borult Alex bőrére. Ráismert a világoskék takaróra,
amit Dawes a Dante szobájából hozott ki. Az én szobámból. Áldott jó
Dawes.
– Valamiféle szemfedőt visel? – hallotta meg Turner hangját.
Alex nagy erőfeszítéssel kinyitotta a szemét. Látta, ahogy Turner
és Dawes tejesdobozokat ürít a medencébe. Turner feje úgy
pásztázott, mint egy reflektor: a lassú keresőfény sorra vette a felső
emelet furcsaságait. Alex büszke volt az Il Bastonéra, a fegyvertárra
és a különlegességek szekrényére, és a furcsa aranykádra is
középen.
Bátornak kellett lennie. Összeszorította a fogát, hogy elnyomja a
fájdalmát, mégis felsikított, amikor Turner felemelte. Egy pillanattal
később viszont már a felszín alá süllyedt, a takaró kibomlott, és a
vére rózsaszín csíkokat festett a kecsketejbe. Úgy nézett ki, mint egy
eper-vanília pohárkrém, és ő volt benne a kanál.
– Ne érjen a tejhez! – kiáltotta Dawes.
 – Csak próbálom megakadályozni, hogy megfulladjon! – kiáltott
vissza Turner, miközben a nyakánál fogva tartotta a lány fejét.
– Jól vagyok – mondta Alex. – Engedjen el!
– Nem normálisak – jelentette ki Turner, de Alex érezte, hogy
lazul a fogása.
Hagyta, hogy teljesen elmerüljön. Úgy tűnt, a tej hűvössége
beszivárog a bőrén át, és elfedi a fájdalmat. Visszatartotta a
lélegzetét, ameddig csak lehetett. Lent akart maradni, érezni maga
körül a tejgubót, de végül hagyta, hogy a lábujjai a medence
fenekéről fellökjék a felszínre. Amikor felbukkant, Dawes és Turner
kiabáltak vele. Biztosan túl sokáig maradt a felszín alatt.
– Nem fulladok meg – közölte. – Jól vagyok.
És tényleg jól volt. Még mindig érzett fájdalmat, de már
visszavonulóban volt. A gondolatai élesebbek lettek – és a tej is
megváltozott. Tisztább és vízszerűbb lett.
Turneren látszott, hogy rosszul van, és Alex tudta is, hogy miért.
A mágia egyfajta szédülést okozhat. Látni, hogy egy halál küszöbén
álló lány belemerül egy fürdőkádba, majd néhány másodperc múlva
makkegészségesen kiemelkedik belőle – ez túl sok volt neki
egyszerre.
– Vissza kell mennem a kapitányságra – szólalt meg. – Én a…
Megfordult, és kilépett az ajtón.
– Nem hiszem, hogy kedvel minket.
– Oda se neki – legyintett Dawes, majd összeszedte Alex véres
ruháit. – Már így is túl sok barátunk volt.

Dawes elment ennivalót készíteni Alexnek, mert azt állította,

farkaséhes lesz, ha a visszatérés befejeződik.
– Ne fulladj meg, amíg távol vagyok! – kérte.
Nyitva hagyta maga mögött a fegyvertár ajtaját.
Alex hátradőlt a medencében. Érezte, hogy a teste megváltozik,
hogy a fájdalom kimosódik belőle, és hogy a tej – vagy az a valami,
amivé Dawes változtatta – teljesen feltölti. Fémes zene hallatszott a
mini hangrendszerből: a hang azonban olyan statikus volt, hogy
nehéz lett volna kivenni a dallamot.
 Alex újra lemerült. Lent csend volt, és amikor kinyitotta a szemét,
mintha ködön át látta volna, ahogy a tej és a mágia utolsó nyoma is
elhalványul. Egy halvány alak rajzolódott ki előtte, és egyre
közeledett. Egy arc.
Alex beszívta a levegőt, és ezzel persze a vizet is. Köhögve és
köpködve tört a felszínre, karját keresztbe tette a melle felett. A
Vőlegény tükörképe most a vízből meredt rá.
– Te nem lehetsz itt! – mondta. – A házőrzők…
– Már mondtam – válaszolta a tükörkép –, hogy ahol a vizek
összegyűlnek vagy egyesülnek, ott beszélhetünk egymással. A víz a
fordítás eleme. A közvetítő.
– Akkor együtt fogunk zuhanyozni?
North hűvös arca nem változott meg.
Alex a tükörképe mögött látta a sötét partot. Most másmilyen volt,
mint először, és ez eszébe juttatta, amit Dawes mondott a
határmezsgyékről. Biztos, hogy ezúttal nem Egyiptomot látja – vagy
valamelyik Egyiptom-verziót, ahová akkor utazott, amikor átkelt a
Níluson, azonban a parton ugyanazokat a sötét, emberi és nem
emberi alakokat vette ki, mint akkor. Örült, hogy itt nem tudják elérni.
– Mit tett velem Tara lakásában? – kérdezte North.
Merevebb volt, mint valaha, és a hangja is élesebbé vált.
– Erre nem tudok mit felelni – válaszolta Alex, mert ez állt a
legközelebb az igazsághoz. – De nemigen volt időm engedélyt kérni
rá.
– De mi az, amit tett? Hogy csinálta?
Maradj velem!
– Nem igazán tudom.
Alex maga sem értette. Honnan jött ez a képessége? Miért lát
olyan dolgokat, amiket rajta kívül senki? Benne rejlett a genetikai
örökségében? Az apja génjeiben, akivel soha nem találkozott? A
nagymamája csontjaiban? A Szürkék soha nem merték
megközelíteni Estrea Stern házát, ahol gyertyák égtek az
ablakokban. Ha ő még élne, megtalálná a módját, hogy megvédje
Alexet?
– Átadtam az erőmet – jelentette ki North.
 Nem, gondolta Alex. Én vettem el. De kétséges, hogy North
értékelné ezt a finom különbséget.
– Tudom, mit tett azokkal a férfiakkal – folytatta North. – Láttam,
amikor beengedett.
Alex megborzongott. A melegség és a jó közérzet, ami elöntötte a
tejfürdőben, nem fért össze azzal a gondolattal, hogy egy Szürke
kerepel a fejében. És vajon mit látott még a Vőlegény? Nem számít.
Darlingtonnal ellentétben North nem oszthatta meg a titkait a
világgal. Mindegy, hogy a Fátyol hány rétegén hatolt át, még mindig
a halál csapdájában volt.
– Akadnak ellenségei a Fátyol túloldalán, Galaxy Stern – folytatta.
– Leonard Beacon. Mitchell Betts. Ariel Harel. Egy egész sereg
embert küldött át a sötétebb partra.
Daniel Arlington.
Csakhogy a Szürke azt mondta, hogy Darlington nincs a másik
oldalon. A Vőlegény mögötti alakok felől moraj hallatszott, ugyanaz a
hang, mint amit akkor hallott, amikor belegázolt a Nílusba. Jean Du
Monde. Jonathan Mont. Lehet, hogy nem is név. A szótagok furcsán
és hibásan hangzottak, mintha a száj, ami formálta őket, nem emberi
nyelv használatára szolgált volna.
És mi újság Hellie-vel? Boldog-e, bárhol is legyen? Biztonságban
van Lentől? Vagy egymásra találtak a Fátyol mögött, és tovább élik a
saját nyomorúságukat?
– Igen, és vannak ellenségeim ezen az oldalon is. Ahelyett, hogy
a régi haverjaim felkutatásával foglalkozol, nem keresnéd meg
inkább Tarát?
– Miért nem keresi meg Darlington jegyzetfüzeteit?
– Elfoglalt voltam, meg te aztán úgysem mész sehová.
– Jól forog a nyelve. És mennyire biztos magában. Régebben én
is ilyen voltam, de az idő elvette. Az idő mindent elvesz, Miss Stern.
De nem kellett keresnem a barátait. Azok után, amit Tara Hutchins
lakásában tett velem, ők kerestek meg engem. Megérezték rajtam a
hatalma szagát, mint a kihűlt füstszagot. Maga megerősítette a
köteléket közöttünk.
Tökéletes. Pont erre volt szüksége.
– Csak találd meg Tarát!
 – Reméltem, hogy azzal az undorító tárggyal magamhoz vonzom,
de Tara halála brutális volt. Lehet, hogy még lábadozik valahol. A
másik oldal rémisztő hely lehet az új halottak számára.
Alex nem gondolt erre. Ő azt feltételezte, hogy az emberek
valamiféle békességbe lépnek be odaát. Fájdalommentességbe.
Nyugalomba. Újra a víz felszínére, a Vőlegény imbolygó
tükörképére, és mögötte a szörnyű alakokra nézett.
Megborzongott.
Hogyan kelt át Hellie a másvilágra? Az ő halála… Nos, bizonyos
szempontból – ha összevetjük Taráéval, Lenével, Tutiéval és
Arielével – viszonylag békésnek mondható.
De akkor is halál. Méghozzá túl korai.
– Találd meg! – kérte Alex. – Találd meg Tarát, hogy megtudjam,
ki bántotta őt, és hogy Turner elkaphassa, mielőtt engem is bántana!
North a homlokát ráncolta.
– Nem tudom, hogy a nyomozó jó munkatárs lesz-e.
Alex a medence homorú falának dőlt. Ki akart szállni a vízből, de
nem tudta, szabad-e.
– Nem tudod megszokni, hogy egy fekete férfi jelvényt visel?
– Nem temetkeztem a sírom mélyébe az elmúlt száz évben, Miss
Stern. Tudom, hogy a világ megváltozott.
A sírja.
– Hol temettek el?
– A csontjaim Evergreenben vannak. – Elhúzta a száját. – Igazi
turisztikai látványosság.
– És Daisy?
– A családja a mauzóleumukban helyezte el a Grove Streeten.
– Ezért lézengsz ott mindig.
– Nem lézengek. A tiszteletemet teszem.
– Azért mész oda, mert reméled, hogy egyszer meglátja, milyen
bűnbánó vagy, és megbocsát neked.
Amikor North haragra gerjedt, megváltozott az arca. Kevésbé tűnt
emberinek.
– Nem bántottam Daisyt!
– Hidegvér, hidegvér – dúdolta Alex, de nem akarta tovább
provokálni. Szüksége volt rá, és tudott békejobbot nyújtani. –
Sajnálom, amit a lakásban tettem veled.
– Nem, nem sajnálja.
Ennyit a békéről.
– Jó, tényleg nem.
North elfordította a fejét. Az arcélét pénzérmére is lehetett volna
metszeni.
– De nem volt amúgy teljesen élvezhetetlen.
Alex meglepődött.
– Nem?
– Nem, mert… már elfelejtettem, milyen érzés egy testben lenni.
Alex gondolkodott. Nem szabad megerősíteni a köteléket, de ha
North belenézhet a fejébe, amikor belép a testébe, talán Alex is
láthatná az ő gondolatait. Akkor, a küzdelem pánikjában, ez eszébe
sem jutott.
– Visszajöhetsz, ha azt szeretnéd.
North habozott. Miért? Mert az intimitást érezte ebben? Vagy mert
volt mit rejtegetnie?
Dawes berobogott az ajtón kezében egy tálcával. Letette a
térkép-szekrényre.
– Csak a legegyszerűbbek: krumplipüré, sajtos tészta,
paradicsomleves, zöldsaláta.
Amikor az illatok elérték Alex orrát, a gyomra dübörögni kezdett,
és megindult a nyálképződés.
– Dawes, te áldott lélek! Kijöhetek ebből a lavórból?
Dawes a vízre pillantott.
– Elég világosnak tűnik.
– Ha enni fog, én itt maradok – mondta North.
A hangja nyugodt volt, de mohón nézett rá a víz tükréből.
Dawes átnyújtott Alexnek egy törülközőt, és segített neki
kikászálódni a medencéből.
– Maradhatok egy percig egyedül?
Dawes szeme összeszűkült.
– Mit akarsz csinálni?
– Semmit. Csak enni. De ha… ha hallasz bármit, ne fáradj a
kopogással. Gyere csak be.
 – Lent leszek – mondta óvatosan Dawes, majd becsukta maga
mögött az ajtót.
Alex a medence fölé hajolt. North várakozott.
– Akarod? – kérdezte.
– Merítse bele a kezét! – motyogta a férfi zavartan, mintha azt
kérte volna, hogy vetkőzzön le.
De, ugye… Alex már levetkőzött. És a kezét a víz alá merítette.
– Nem vagyok gyilkos – jelentette ki North, és a keze után nyúlt.
Alex mosolygott, és hagyta, hogy ujjaik összekulcsolódjanak.
– Persze hogy nem – mondta. – Ahogy én sem.

Alex kinézett az ablakon. Felajzott volt a büszkeség és a jólét

soha nem ismert érzésétől. Úgy gondolta, az övé ez a világ. Ez a
gyár, ami modernebb, mint a Brewster vagy a Hooker. Ez a város itt
előtte. És ez a nő mellette.
Daisy. Kifinomult, arca határozott és bájos, csigás hajfürtjei a
magas nyakú blúz gallérját súrolják, puha, fehér kezét rókaprém
muffba rejti. A legszebb nő New Havenben, talán egész
Connecticutban, és az övé volt. Az övé. Az enyém.
Daisy felé fordult, fekete szeme pajkosan csillogott. Néha
idegesítette az intelligenciája. Az nem igazán nőies, bár tudta, hogy
az emeli őt Szilfaváros valamennyi szépsége fölé. Talán nem is ő
volt a legszebb… Az orra túl éles, az ajka túl vékony – de ó, a
szavak, amelyek elhagyták az ajkait, a nevetős, fürge és időnként
szemtelen szavak! És egyszerűen nem találhatott kivetnivalót az
alakjában vagy az okos mosolyában. Élettelibb volt, mint bárki,
akivel valaha találkozott.
A számvetést most is egy pillanat alatt elvégezte. Nem tudott
leszokni róla, mert az eredmény mindig a diadal és az elégedettség
érzését váltotta ki benne.
– Mire gondolsz, Bertie? – kérdezte játékosan a lány, miközben
közelebb húzódott.
Csak ő szólíthatta így. A szobalánya, Gladys is vele jött, ahogy
azt illik, de kint maradt a folyosón, és most – North az ablakból látta
– a park felé sétált, és főkötője szalagjait elengedve felnyúlt, hogy
letörjön egy virágzó somfaágacskát. Nem sok oka volt beszélgetni
Gladysszel, de meg kell majd erőltetnie magát. A szolgák mindent
hallanak, és nagyon kifizetődő, ha van egy „füle”, aki nagyon közel
áll ahhoz a nőhöz, akit feleségül fog venni.
Visszafordult Daisy felé, aki tejüveg dísztárgyként ragyogott új
irodája polírozott faburkolata előtt. Az íróasztala – az új széffel együtt
– kifejezetten a dolgozószobája számára készült. Már többször is
dolgozott késő éjszakáig ebben a kényelemben.
– Természetesen rád gondolok.
A lány megérintette a karját, és még közelebb húzódott. Ez a
törleszkedés más nőtől valószínűleg illetlenségnek tűnt volna, de
Daisytől nem.
– Már nem kell flörtölnöd velem! – Felemelte a kezét, és úgy
billegtette az ujjait, hogy megcsillanjon a smaragdgyűrű. – Már igent
mondtam.
Elkapta a kezét, és magához húzta a lányt. Valamiféle fény
gyulladt a szemében. De milyen? Vágy? Félelem? Néha lehetetlen
volt olvasni benne. A kandalló fölötti tükörben meglátta kettejüket, és
ez a kép felizgatta.
– Menjünk Bostonba az esküvő után! Mehetnénk kocsin nászútra
Maine-be. Nem akarok hosszú tengeri utazást.
Daisy felvonta a szemöldökét, és elmosolyodott.
– Párizst beszéltük meg, Bertie.
– De miért? Van időnk, láthatjuk az egész világot.
– Neked van időd. Én a gyermekeid anyja leszek, és az üzleti
partnereid vendéglátó háziasszonya. De egyelőre… – Lábujjhegyre
állt. Ajka leheletnyi távolságra volt a férfi fülétől, és testének melege
átsütött az ujjain, amikor megszorította a karját – … még lehetek
egyszerűen egy lány, aki először látja Párizst, és lehetünk
egyszerűen csak szeretők.
A szó úgy érte a férfit, mint egy kalapácsütés.
– Akkor legyen Párizs – nevetett, és megcsókolta.
Nem ez volt az első csókjuk, de mint Daisy minden csókját, ezt is
újnak érezte.
Reccsenés hallatszott a lépcső felől, majd olyan dobogás, mintha
valaki megbotlott volna. Daisy elhúzódott.
 – Gladys nagyon rosszul tud időzíteni.
Bertie azonban látta Daisy válla fölött, hogy Gladys még mindig
álmodozva sétál a parkban, fehér főkötője világított a somfák között.
Megfordult, és meglátta… semmit és senkit nem látott, csak az
üres ajtókeretet. Daisy megriadt, elakadt a lélegzete.
Látótere a szélén elmosódott, és sötét folt terjedt befelé, mint a
láng, ami belekap a papírlap sarkába, és felszalad az oldalán.
Felkiáltott, mert a fájdalom – hasonló a tűzhöz – belehasított a
koponyájába. Hangot hallott: Felnyitottak. Látni akarták a lelkemet.
– Daisy? – lihegte.
Torzan hangzott a szó. A hátán feküdt egy műtőben. Férfiak álltak
fölötte – vagy inkább csak fiúk.
Valami nincs rendben – mondta az egyik.
Csak fejezd be! – kiáltotta egy másik.
Lenézett magára. A hasát felvágták. Látta – ó, istenem! –, látta
magát, a beleit, a szerveit, a kígyókként összetekeredett zsigereit,
akár az árut a hentes kirakatában. Az egyik fiú matatott benne.
Felnyitottak.
Sikított, és hirtelen összegörnyedt. Odakapott a gyomrához.
Egyben volt.
Egy szobában állt, amit nem ismert fel. Valamiféle iroda lehetett,
polírozott faburkolata még új illatot árasztott. Az erős napfénytől fájt
a szeme, és itt sem volt biztonságban azoktól a fiúktól. Ide is
követték. Meg akarták ölni. Elvitték a jó kis helyéről egy
szerelőműhelybe. Pénzt kínáltak neki. Tudta, hogy szórakozni
akarnak vele, de ezt azért nem hitte. Felnyitották. Megpróbálták
elvenni a lelkét.
Nem hagyhatta, hogy visszavigyék abba a hideg szobába. Itt
megvédhette valami, csak meg kell találnia. Kinyújtotta a kezét az
íróasztal felé, hogy kihúzza a fiókokat, de túl távoli volt minden, és
mintha a karjai rövidebbek lettek volna, mint amire emlékezett.
– Bertie?
Nem így hívták. Össze akarták zavarni. Lenézett, és valami
feketét látott a kezében. Olyan volt, mint egy árnyék, de érezte a
súlyát a tenyerében. Tudta is, hogy minek nevezik, de hiába kereste
a szót.
 Pisztolyt tartott a kezében, és egy nő sikoltozott. Könyörgött. De
nem, nem is nő volt; valami szörnyűbb. Látta, hogy az éjszaka
összesűrűsödik körülötte. A fiúk küldték a nőt, hogy vigye őt vissza,
hogy újra felvághassák.
Villámlott, de az ég még mindig kéklett. Daisy. Meg kellene
védenie, erre a nő most ott kúszik a padlón. Sír. Megpróbál
elmenekülni.
Egy szörnyeteg nézett vissza rá a kandalló párkányáról, fehér
arca csupa borzalom és harag. Eljöttek érte, és neki kell megállítania
őket. És ennek egyetlen módja van. El kell rontania a mulatságukat.
Megfordította az árnyékot a kezében, és az a hasához szorította.
Újabb villámlás. Mikor kezdődött a vihar?
Lenézett, és látta, hogy a mellkasa szétvált. Megcsinálta. Most
már nem tudják felnyitni. Nem tudják elvenni a lelkét. A földön
feküdt. Látta, hogy a napfény átsüt a zsalugáteren, és hogy egy
bogár mászik a poros padlódeszkákon. Daisy – ismerte őt –
mozdulatlanul hevert mellette, arca rózsái már elhalványultak,
huncut, életteli szemei üvegesek voltak.
 22
Tél

Alex hátratántorodott, és majdnem leverte a tálcát az asztalról. A

mellkasát tapogatta, arra számított, hogy nyitott sebet talál rajta. A
szája tele volt étellel: ebből jött rá, hogy ugyanitt, a tálca előtt állt és
makarónit lapátolt a szájába, miközben újraélte North halálát. Még
mindig érezte őt magában, önfeledten elmerült az evés több mint
száz év óta először érzett élményébe. Alex összeszedte minden
lelkierejét, hogy kilökje magából, és lezárja a rést, amin keresztül
bejuthatott.
Kiköpte a makarónit, levegő után kapkodott, és a medence
széléig támolygott. Az egyetlen arc, ami a víz felszínéről
visszanézett rá, a sajátja volt. Pofon ütötte, és figyelte a szétfutó
hullámokat.
– Megölted – suttogta. – Láttam, hogy megölted. Éreztem.
De amint kimondta ezt, már tudta, hogy abban a pillanatban ő
nem North volt. Hanem valaki más, aki Northban volt.
Alex elbotorkált a folyosón a Dante hálószobájába, és felvette a
Léthe házas melegítőjét. Úgy érezte, nem néhány óra, hanem napok
teltek el. Még mindig fájtak a törött bordái, de ez volt az egyetlen jele
a verésnek, amit kapott. És nagyon fáradtnak érezte magát. Minden
nap úgy kezdődött, mintha egy év kezdődne el, és nem tudta, hogy a
fizikai trauma vagy a természetfelettinek való kitettség viselte meg
jobban.
A délutáni napfény beáradt az ólomüveg ablakokon, kék és sárga
mintákat vetítve a fényezett parkettára. Talán itt alszik ma éjjel, még
ha emiatt holnap melegítőben is kell az óráira mennie. Szó szerint
kifogyott a ruháiból, az élete elleni támadások komoly pusztítást
végeztek a ruhatárában.
A nagy hálószoba melletti fürdőszobában két talapzatos
mosdókagyló és egy mély, karmos lábú kád állt, amit még soha nem
használt. Vajon Darlington sem? Nehezen tudta elképzelni, ahogy
belemerül a fürdőhabos vízbe, és csak pihen.
Kezét a csap alá téve a markából ivott, aztán visszaköpte a vizet
a kagylóba. Meghökkent a látványtól: a víz rózsaszín volt, és
valamiféle sötét pettyek úszkáltak benne. Gyorsan bedugta a
lefolyót, mielőtt eltűnne.
North vérét látta. Már biztos volt benne. Azt a vért, amit North
közel száz évvel ezelőtt nyelt le a halálakor.
És petrezselymet.
Kis darabokban.
Eszébe jutott Michael Reyes, ahogy eszméletlenül feküdt a
műtőasztalon a Csontosok gyűrűjében. Egy galambszív a
tisztaságért, muskátli gyökere és egy adag keserű gyógynövény. A
victima étrendje a béljóslás előtt.
Aznap, a gyárban volt valaki Northban – valaki, akit a Csontosok
felhasználtak a jósláshoz jóval azelőtt, hogy megérkezett volna egy
ellenőr a Léthe Házból. Felnyitottak. Látni akarták a lelkemet.
Hagyták, hogy meghaljon. Alex ebben biztos volt. Egy névtelen
csavargó, aki senkinek sem fog hiányozni. NTHH. „Nincs több halott
hobó.” Ezt a rövidítést olvasta a Léthe: az örökség lapszélén. Egy kis
poén a Kilencedik Ház valamelyik öregdiákjától. Alex nem is hitte el
igazán ezt az egészet még azután sem, hogy látta Michael Reyes
felvágott testét a műtőasztalon. Utána le kellett ellenőriznie, hogy jól
van-e.
Leengedte a vizet a kagylóból, ismét kiöblítette a száját, nedves
hajára száraz törülközőt tekert, és leült az ablak melletti kis antik
íróasztalhoz.
A Koponya és Csontokat 1832-ben alapították. A sírjukat csak
huszonöt évvel később építették fel, de ez nem jelentette azt, hogy
addig nem próbáltak ki egyetlen rituálét sem. Akkor még senki sem
felügyelte a társaságokat, és Alexnek hirtelen eszébe jutott, amit
Darlington mondott a rituálékon elszabadult, kóbor varázslatokról. Mi
van, ha akkor, az első korai jóslásokon elromlott valami? Mi van, ha
egy Szürke megzavarta a rítust, és kirepítette a victima szellemét?
És mi van, ha az éppen Northt találta meg? Mert úgy tűnik, ő fel sem
fogta, hogy fegyver van nála – egy árnyék a kezemben, mondta.
 A rémült victima Northban, North Alexben. Mint egy
természetfeletti Matrjoska baba. Vajon a szellem kifejezetten North
testét választotta, hogy elmeneküljön, vagy ő és Daisy egyszerűen
csak rossz helyen voltak rossz időben? Két ártatlan embert kaszált
le egy olyan erő, amit még nem értettek? Vajon ezt akarta kivizsgálni
Darlington? Ez a kóbor varázslat idézte elő a North–Whitlock
gyilkosságot?
Alex felvánszorgott a lépcsőn az emeletre. Kevésszer járt itt, de
másodikra megtalálta a Vergilius hálószobát. Közvetlenül a Dante
szobája fölött helyezkedett el, de sokkal pompásabb volt annál. Alex
feltételezte, hogy ha túléli a Léthe és a Yale három évét, egyszer az
övé lesz.
Az íróasztalhoz lépett, és kihúzkodta a fiókokat. Talált egy
jegyzetfüzetet, benne néhány verssorral, pár levélpapírt, amikre a
Léthe kutyás pecsétjét nyomták, de semmi érdekeset. Meg egy
statisztikatankönyvet az asztalon. Darlington vajon azon az éjszakán
tette le oda, amikor elmentek a Rosenfeld Hall pincéjébe?
Alex lebaktatott a lépcsőn a könyvtárat őrző könyvespolchoz.
Kihúzta az Albemarle-könyvet. Most lovak szaga szállt fel az
oldalairól, a macskaköveken kopogó patáik hangját hallotta, meg egy
héber szövegtöredéket – a könyv emlékei a legutóbbi, a gólemekkel
kapcsolatos kutatásáról. Darlington rendszeresen használta a
könyvtárat, és a könyv rubrikái tele voltak a kéréseivel, amelyek
leginkább a New Haven iránti megszállottságát voltak hivatottak
táplálni – ipartörténet, ingatlanvásárlások, várostervezés. Akadtak
kérések Dawestól is, mind a tarot-ról és az ősi misztériumvallásokról,
sőt, néhány Sandow dékántól is. Aztán meglátta, hogy az őszi
szemeszter elején Darlington két nevet firkált be: Bertram Boyce
North és Daisy Whitlock. A Vőlegénynek igaza volt. Darlington
utánanézett az ügyének. De hol lehettek erről a jegyzetei? Vajon a
táskájában lapultak azon az éjszakán a Rosenfeld Hallban, és a
sötétség elnyelte vele együtt?
– Hol vagy, Darlington? – suttogta. És meg tudsz bocsátani
nekem?
– Alex.
 Felpattant. Dawes állt a lépcső tetején, a fejhallgatója a
nyakában, kezében egy konyharuha.
– Turner visszajött. Valamit mutatni akar nekünk.

Alex megkereste a zokniját a fegyvertárban, aztán csatlakozott

Turnerhez és Daweshoz a nappaliban. Vállvetve, homlokráncolva
ültek egy régi, súlyos laptop előtt. Turner ezúttal farmert és gombos
inget viselt, de ebben is frissen vasaltnak látszott, főleg Dawes
mellett.
Odaintette magához Alexet, és egy halom mappára mutatott.
Alex a képernyőn egy börtön folyosójáról készült fekete-fehér
felvételt látott. A fogvatartottak a cellasor előtt álltak.
– Nézze meg az időkódot! – szólalt meg Turner. – Ez abban az
időpontban történt, amikor maga a bűnügyi helyszínem felé tartott.
Turner rákattintott a lejátszásra, és a fogvatartottak megindultak.
Egy hatalmas alak lépett be a képbe.
– Ő az – mondta Alex. Lance Gressang összetéveszthetetlen. –
Hová megy?
– Befordult a sarkon, aztán egyszerűen eltűnt. – Turner leütött
néhány billentyűt, így most más szögből látszott egy másik folyosó.
De Alex sehol sem látta Gressang-t. – Ez az első tétel azon dolgok
hosszú-hosszú listáján, amelyeket nem értek: miért ment vissza?
Turner ismét leütött néhány billentyűt, mire Alex egy kórházi
szobának kinéző helyiséget látott.
– Gressang visszament a börtönbe?
– Így igaz. Jelenleg a gyengélkedőn van a szétvert kezével.
Alex emlékezett a csontok reccsenésére, amikor lecsapott rájuk a
golfütővel… De mi a fenének ment vissza Gressang a börtönbe,
tudván, hogy bíróság elé állítják?
– Ezt nekem hozta? – intett Alex a mappák felé.
Turner bólintott.
– Jelenleg ez minden Lance Gressang-ról és Tara Hutchinsonról.
Nézze meg tüzetesen, mert még ma este visszaviszem mindet!
Alex a bársonykanapéra telepedett az iratköteggel.
– Mire véljem ezt a nagylelkűséget?
 – Konok vagyok, nem hülye. Tudom, mit láttam. – Turner
hátradőlt a székén. – Hallgatom, Alex Stern. Maga nem hiszi, hogy
Gressang követte el a gyilkosságot. Akkor ki a tettes?
Alex kinyitotta a legfelső mappát.
– Azt nem tudom, csak azt, hogy Tara legalább négy társasággal
állt kapcsolatban, és azt, hogy nem szúrnak le senkit sem egy
zacskó cucc miatt. Szóval itt nem csak egy kis fűről van szó.
– Hogy számolta ki a négy társaságot?
– Hozom a fehértáblát – állt fel Dawes.
– Varázstábla? – kérdezte savanyúan Turner.
Dawes baljós pillantást vetett rá.
– Minden fehértábla varázslatos.
Dawes behozott egy maroknyi filctollat és egy fémtáblát, amit a
kandallóra állított.
Turner az arcát dörzsölte.
– Oké, lássuk a gyanúsítottak listáját!
Alex hirtelen olyan feszélyezetté vált, mintha egy bonyolult
matematikai feladat megoldására szólították volna ki az osztály elé,
de azért elvett egy kék filcet Dawestól, és odalépett a táblához.
– Az Ősi Nyolc közül négynek lehet kapcsolata Tarával. Ezek a
következők: Koponya és Csontok, Tekercs és Kulcs, Kézirat, Könyv
és Kígyó.
– Az ősi nyolc? – szólt közbe Turner.
– A Fátyol Házai. A sírokkal rendelkező társaságok. El kellett
volna olvasnia A Léthe életét.
Turner intett, hogy folytassa.
– Kezdjük a Koponya és Csontokkal! Tara füvet adott el Tripp
Helmuthnak, de nem hinném, hogy ez a gyilkosság indítéka.
– Le is feküdt Tripp-pel.
– Maga szerint több volt, mint alkalmi szex?
– Kétlem – ismerte el Alex.
– De ha Tara úgy gondolta? – kérdezte óvatosan Dawes.
– Azt hiszem, Tara tudta, mi a dörgés. – Muszáj volt neki, mint
mindig. – Bár igaz, Tripp egy régi vagyonos család sarja, lehet, hogy
megpróbált kihozni valamit a kapcsolatból.
– Ez elég szappanoperásan hangzik – jegyezte meg Turner.
 Nem volt könnyű meggyőzni.
– És mi van, ha keményebb drogokkal is üzleteltek, nem csak
fűvel? Úgy tudom, egy végzős hallgató, bizonyos Blake Keely
szerzett tőlük némi Merity nevű drogot.
– Ez lehetetlen! – kiáltott fel Dawes. – Az csak egy helyen nő, a…
– Tudom, valamilyen hegytetőn. Blake mégis vásárolt belőle
Lance-től és Tarától. Tripp elmondta, hogy látta együtt Tarát és Kate
Masterst, márpedig Kate a Kézirat tagja, és ez az egyetlen társaság,
amely hozzáférhet a Merityhez.
– Gondolod, hogy Kate eladta a Merityt Tarának és Lance-nek? –
hitetlenkedett Dawes.
– Nem – felelte Alex, bár megforgatta a fejében az ötletet. – Azt
hiszem, Kate azért fizetett Tarának, hogy találjon egy helyet a
termesztésre. Lance és Tara egy köpésnyire laktak az erdészeti
iskolától és a Marsh üvegházaktól. Kate ki akarta zárni a közvetítőt.
Saját készletet akart a Kéziratnak.
– De akkor… hogy tudta megszerezni Blake?
– Lehet, hogy elkezdték termeszteni maguknak, és eladtak belőle
Blake-nek is. A pénz az pénz.
– De az nagyon…
– Nem etikus? – kérdezte Alex. – Felelőtlenség? Mint egy
szociopata kiskölyök kezébe adni egy varázsmachetét?
– Pontosan mit is csinál ez a drog?
Turner vonakodó hangja azt jelezte, igazából nem is szeretné
tudni.
– A hatására az ember…
Alex habozott. Az „engedelmes” nem a megfelelő szó. És a
„buzgó” sem találó.
– Akolitus lesz – válaszolta Dawes. – Akinek az egyetlen vágya,
hogy szolgáljon.
Turner a fejét csóválta.
– És ha jól sejtem, ez nem ellenőrzött anyag, mert soha senki
sem hallott róla, így nem is vizsgálták be. – Ugyanaz az utálkozó
kifejezés jelent meg az arcán, mint amikor azt látta, hogy Alexet
meggyógyítja a medence. – Maguk, gyerekek, a tűzzel játszanak, és
meglepődnek, amikor leég a ház. – Megdörzsölte az állát. – De
térjünk vissza a táblára! Tarát Tripp kapcsolja a Csontosokhoz, a
Kézirathoz pedig Kate Masters és ez a drog. Colin Khatri az egyetlen
kapcsolata a Tekercs és Kulcshoz?
– Nem – felelte Alex. – Tara a karjára tetováltatta a Királyidillek
egyik sorát, és ez a versrészlet olvasható a Lakatosok sírjában is. –
Átnyújtotta a fényképekkel teli mappát Dawesnak. – Jobb alkar.
A lány a boncoláskor készült fotóra pillantott, és sietve arrébb
csúsztatta.
– Ez nem tűnik alkalmi kapcsolatnak – jelentette ki Alex.
– Mi ez? – mutatott Dawes Tara hálószobájának fényképére.
– Csak egy csomó ékszerkészítő eszköz – válaszolta Turner. –
Afféle kis melléküzemág.
Természetesen volt másodállása, minden lány így csinálja, amikor
széthullik az életük. Keresnek egy ablakot, amin kimászhatnak.
Közösségi főiskola. Házi szappanfőzés. Egy kis ékszerkészítő
műhely.
Dawes olyan erősen rágta az alsó ajkát, hogy Alex attól félt, vér
serken belőle. Előrehajolt, és megnézte a képet: a tálkákban
fülbevalókhoz való olcsó drágakövek, ívelt horgok a beakasztáshoz,
laposfogók sorakoztak. Az egyik tálka azonban nem úgy nézett ki,
mint a többi. Az sekélyebb volt, fémből kalapálták ki, így durvább is a
többinél, a fenekén pedig valamiféle hamumaradék vagy mészkarika
látszott.
– Dawes – szólalt meg Alex. – Te minek neveznéd ezt?
Dawes úgy tolta félre a mappát, mintha száműzné.
– Olvasztótégely.
– Mire használhatta Tara? Ebben dolgozta fel a Merityt?
Dawes a fejét csóválta.
– Nem. A Merityt nyers állapotában használják.
– Hé! – szólalt meg Turner. – Csak egy pillanatra tegyünk úgy,
mintha én nem tudnám, mi az az olvasztótégely.
Dawes a füle mögé tűrte gesztenyebarna haját, és anélkül, hogy
ránézett volna a nyomozóra, válaszolt:
– Mágia és alkímia céljára használt edények. Általában tiszta
aranyból készülnek és nagyon reaktívak.
 – Az a nagy aranymedence, amibe Dawes beleültetett, szintén
tégely – tette hozzá Alex.
– Azt mondja, hogy ez a tárgy Tara lakásában színarany? Akkora,
mint egy hamutartó. Gressang és ez a lány semmiképpen sem
engedhettek meg maguknak ilyesmit.
– Hacsak nem ajándékba kapták – elmélkedett Alex. – És ha az,
amit gyártottak benne, nem ért sokkal többet, mint maga a
nemesfém.
Dawes a kézfejére húzta a pulóver ujját.
– Vannak történetek olyan szent emberekről, akik pszilocibint
használtak, az egy gomba, egészen pontosan alkaloida, hogy szó
szerint kapukat nyissanak a más világok felé. De a szereket meg
kellett tisztítani egy ilyen… egy ilyen olvasztótégelyben.
– A kapuk – magyarázta Alex, visszaemlékezve az éjszakára,
amikor Darlingtonnal a Tekercs és Kulcs elfuserált rituáléját
felügyelték – azok a portálok. Te mondtad, hogy a Tekercs és Kulcs
mágiája állítólag gyengül. Lehet, hogy Lance és Tara titkos
kotyvaléka ebben segített nekik?
Dawes hosszan fújta ki a levegőt.
– Igen. Elméletileg egy ilyen szer elősegítheti a portálok
megnyitását.
Alex kézbe vette az apró tégely fényképét.
– Ez a cucc maguknál van ööö… őrizetben, vagy hogy mondják?
– Bizonyítékként – bólintott Turner. – És igen, nálunk. Ha
elegendő a mennyiség, tesztelhetjük, hátha megfelel annak a
hallucinogénnek, amit Tara szervezetében találtunk.
Dawes levette a nyakából a fejhallgatót. Leült, és úgy dajkálta az
ölében, mint egy alvó kisállatot.
– Mi van? – nézett rá Alex.
– Azt mondtad, Lance átment a falakon, és talán portálvarázslatot
használt, hogy megtámadjon. Ha valaki a Tekercs és Kulcstól
beengedett egy kívülállót a sírjukba, ha Lance és Tara ott lehettek a
rituáléikon… A Fátyol Házai ezt megbocsáthatatlannak tartják.
Nefandum.
Alex és Turner összenézett.
 – Milyen büntetés jár azért, ha ilyen információkat osztanak meg
kívülállókkal? – kérdezte Alex.
Dawes megmarkolta a fejhallgatóját.
– A társaságot megfosztják a sírjától és feloszlatják.
– Tudja, minek hangzik ez? – kérdezte Turner.
– Igen – válaszolta Alex. – Indítéknak.
Colin Khatri beavatta Lance-t és Tarát a társaság titkaiba? Ez
valamiféle járandóság volt, amit nem akart tovább fizetni? Ezért ölte
meg Tarát? Alex nehezen tudta elképzelni a nyílt, vidám Colinról,
hogy véres gyilkosságot követ el, de ő egy fényes jövő előtt álló ifjú,
ami azt jelenti, hogy bőven van vesztenivalója.
– Ma este elmegyek Belbalm professzor szalonjába – közölte
Alex. Legszívesebben aludt volna a tűz előtt, de nem akarta magára
haragítani az egyetlen személyt, aki úgy látszik, törődik a jövőjével. –
Colin pedig Belbalmnak dolgozik. Megpróbálhatom kideríteni,
meddig tartózkodott a házában Tara halálának éjszakáján.
– Alex – szólalt meg halkan Dawes, miközben végre felnézett. –
Ha Darlington tudomást szerzett a drogokról, és hogy Colin meg a
többi Lakatos mit műveltek Lance-szel és Tarával…
Elhallgatott, de Alex tudta, mire gondol: akkor talán a Tekercs és
Kulcs a felelős a portálért, ami aznap este eltüntette Darlingtont a
Rosenfeld pincéjéből.
– Hol van Darlington? – kérdezte Turner. – És ha azt mondja,
hogy Spanyolországban, összepakolom a mappáimat, és
hazamegyek. Jelen pillanatban nagyon kívánatosnak érzem az
ágyamat.
Dawes mocorgott a székén.
– Történt vele valami – felelte Alex. – Mi sem tudjuk biztosan,
micsoda. Létezik egy rituálé, amivel megpróbáljuk elérni őt, de ezt
csak újholdkor kísérelhetjük meg.
– Miért csak újholdkor?
– Mert fontos az időzítés – magyarázta Dawes. – A rituálé sikerét
elősegíti, ha kedvező időpontban vagy kedvező helyen végzik. Az
újhold jelenti azt a pillanatot, amikor egy rejtve lévő dolog feltárul.
– Sandow akarta, hogy ezt hallgassák el? – kérdezte Turner. Alex
bűntudatosan bólintott. Ő sem akarta szétkürtölni a hírt. – Mi van
Darlington családjával?
– Darlington a mi felelősségünk – jelentette ki Dawes élesen, a
végsőkig eltökélten. – Visszahozzuk.
Talán.
Turner előrehajolt.
– Tehát azt mondja, a Tekercs és Kulcs részes lehet egy
gyilkosságban és egy emberrablásban?
Alex vállat vont.
– Igen. Nevezzük nevén a dolgot! De nem zárhatjuk ki a Kéziratot
sem. Talán Kate Masters megtudta, hogy Tara eladta a Merityt Blake
Keelynek, aki ezzel kábította el a lányokat, de az is lehet, hogy
valami nem stimmelt az üzletükben. Ha nem Lance ölte meg Tarát,
akkor megbűvöltek valakit, hogy hasonlítson rá. A Kézirat rengeteg
trükköt és csalást alkalmaz, Kate akár órákig is viselhette az arcát.
De mindez együtt sem ad magyarázatot a glumára, amit rám
uszítottak.
Alex a zsebébe nyúlt, hogy érezze az óra megnyugtató
ketyegését. Turner úgy nézett rá, mintha maga is szívesen megölné.
– A micsodára?
– Arra a lényre, ami üldözött az Elm Streeten. Ne nézzen már így
rám! Ez megtörtént!
– Rendben, megtörtént – hagyta rá Turner.
– A glumae a halottak szolgái – magyarázta Dawes. – A
küldönceik.
Alex összevonta a szemöldökét.
– Ez egy nagyon gyilkos hajlamú küldönc volt.
– Egyszerű feladatot adnak nekik, ők pedig végrehajtják. A Könyv
és Kígyó hírvivőként használja őket a Fátyol másik oldalára és
onnan vissza. Túl erőszakosak és kiszámíthatatlanok ahhoz, hogy
másra is jók legyenek.
Azért arra megfelelnek, hogy őrültnek láttassanak egy lányt, meg
hogy esetleg végleg elhallgattassák.
– Jó, tehát a Könyv és Kígyó is felkerül a táblára – vette át a szót
Turner. – Az indíték ismeretlen. Azért azt felfogja, hogy ezek egyike
sem bizonyíték? A Tripp által elmondottakon túl nincs semmi, ami
valódi kapcsolatot jelentene a társaságokhoz. Ez ahhoz sem elég,
hogy házkutatási parancsot kapjak azokba az erdészeti
üvegházakba.
– Azt feltételezem, hogy a Centurio meghúzhat egy-két szálat a
feletteseinél. – Árnyék suhant át Turner arcán. – Feltéve, hogy meg
is akarja húzni azokat.
– A dolgok nem így működnek. Nem mehetek oda csak úgy a
kapitányomhoz, ő nem tud a Léthéről. Ráadásul végig kell mennem
a parancsnoki láncon, hogy eljussak a főnökig.
Turner pedig csak akkor fogja meglépni ezt, ha már biztos benne,
hogy az elméletük egy összefüggő egész, nem pedig holmi
holdkóros firkálmány egy táblán. Alex nem hibáztathatta ezért.
– Tara lakása közelében van egy italbolt, lekérem a helyi hívások
listáját – folytatta Turner. – Lehetséges, hogy az üzlet telefonját
használták az üzleti ügyeikhez. Kate Masters neve nem szerepelt
sem Tara, sem Lance telefonjában. És egyébként Colin Khatri és
Blake Keely neve sem.
– Ha Tara és Lance használták az üvegházakat, akkor valaki
dolgozott nekik az erdészeti iskolában – vetette fel Dawes. –
Házkutatási parancs nélkül is kideríthetjük, hogy ki.
– Egyetemi hallgató vagyok – folytatta Alex. – Simán bemehetek.
– Azt hittem, azt akarja, hogy én húzgáljam a szálakat –
figyelmeztette Turner.
Azt akarta, de jobb ötlete támadt.
– Ezt mi magunk is elintézhetjük, ráadásul ha maga végigmegy a
parancsnoki láncon, valamelyik láncszem besúghatja Sandow-nak.
Turner felvonta a szemöldökét.
– Az probléma lenne?
– Szeretném tudni, hol volt a gyilkosság éjszakáján.
Dawes hirtelen kiegyenesedett.
– Alex!
– Utasított, hogy ne kutakodjak, Dawes. A Léthe azért jött létre,
hogy kordában tartsa a társaságokat. Miért rántotta meg olyan
keményen a gyeplőt?
Mi vagyunk a pásztorok. Ez a Léthe küldetése. Vagy csak volt?
Szolgálta-e valaha a Léthe valakinek a védelmét? Vagy csak az volt
a dolga, hogy fenntartsa a status quót, hogy úgy tűnjön, mintha
felügyelné a Fátyol Házait? Mintha betartatná a normákat anélkül,
hogy valóban ellenőrizné a társaságok hatalmát? Ez egy
finanszírozási év. Vajon Sandow tudta, hogy ha alaposan
utánanéznek a dolognak, találnak kapcsolatot a társaságok
tagjaihoz? A Koponya és Csontok, a Könyv és Kígyó, a Tekercs és
Kulcs, a Kézirat – a Léthét finanszírozó nyolc társaság közül négy.
Ők adták össze a Kilencedik Ház életben tartásához szükséges
pénz felét – sőt többet is, mivel a Berzelius soha nem fizetett.
Ennyire értékes volt a Léthe Sandow számára?
– Mekkora fizetést kap Sandow dékán a Léthétől? – kérdezte
Alex.
Dawes pislogott.
– Igazából nem tudom, de véglegesítették a kinevezését.
Rengeteget keres az egyetemen.
– Szerencsejáték? Kábítószer? Adósság? – sorolta Turner.
Dawes még jobban kihúzta magát, mintha a gerince egy antenna
lenne, amit információk vételére állítottak be.
– Válás – felelte lassan, vonakodva. – A felesége két éve hagyta
el, azóta a bíróságra járnak. De mi…
– Valószínűleg semmi – felelte Alex, bár egyáltalán nem volt
biztos benne, hogy ez igaz. – De nem árt tudni, hol volt aznap este.
Dawes fogai ismét az ajkába mélyedtek.
– Sandow dékán soha nem tenne semmi olyat, amivel ártana a
Léthének.
Turner felállt, és elkezdte begyűjteni a mappáit.
– Van az a pénz, amiért megtenné. Mit gondol, miért fogadtam el,
hogy Centurio legyek?
– Az megtiszteltetés! – tiltakozott Dawes.
– Ez munka a már meglévő nagyon komoly munkám mellé, ám az
ezért kapott pénzből kifizethettem anyám jelzálogját. – A nyomozó
egy irattáskába csúsztatta a mappákat. – Meglátjuk, mit tudok meg
Sandow-ról anélkül, hogy megneszelje.
– Majd én – szólalt meg halkan Dawes. – Beszélek a
házvezetőnőjével. Ha maga kérdezősködne nála, Yelena azonnal
tájékoztatná Sandow-t.
– Ért maga ehhez? – kérdezte Turner szkeptikusan.
 – Meg tudja oldani – biztosította Alex. – Egyébként sem kell más,
csak hogy belenézzünk a határidőnaplójába.
– A pénz kedvemre való indíték – vallotta be Turner. – Szép és
tiszta ügy. Nem ilyen hókuszpókuszos baromság.
Felvette a kabátját, és a hátsó ajtó felé indult. Alex és Dawes
követték. Turner a nyitott ajtóban megállt. Alex a háta mögött látta a
sötétkék alkonyatban kigyúló utcalámpákat.
– Anyám nem volt hajlandó csak úgy átvenni a csekket – mondta
a nyomozó bánatos mosollyal. – Tudja, hogy a rendőrök nem
kapnak ekkora bónuszt. Tudni akarta, honnan a pénz.
– Elmondta? – kérdezte Alex.
– Ezt? Isten ments! Azt válaszoltam, hogy szerencsés szériám
volt a Foxwoods Casinóban, de ennek ellenére sejtette, hogy olyan
dologba keveredtem, amibe nem kellett volna.
– Ilyenek az anyák – merengett Dawes.
Ilyenek lennének? Alex arra a fotóra gondolt, amit az anyja a múlt
héten küldött neki. Megkérte az egyik barátját, hogy kapja
lencsevégre a lakásában. Mira egy yale-es pulóvert viselt, mögötte
pedig a kandallópárkány végigrakva kristályokkal.
– Tudja, mit mondott anyám? – kérdezte Turner. – Azt mondta,
nincs olyan ajtó, amit az ördög nem ismer. És mindig arra vár, hogy
betegye a lábát. Ma estig nem hittem neki.
A nyomozó felhúzta a gallérját, és eltűnt a hidegben.
 23
Tél

Alex felment az emeletre, hogy kihozza a csizmáját a

fegyvertárból. Az Aranytál meggyógyította a sebeit, de nagyon
keveset aludt, és ezt a teste is tudta.
Mégis, ha rajta áll, inkább bevállal egy újabb verekedést akár egy
olyan vadállattal is, mint Lance, ahelyett, hogy megjelenjen egy
szalonban, aztán holnap, holnapután és azután egy tanórán. Amikor
az életéért küzdött, az egy szigorú megfelelt/nem felelt meg vizsga
volt. Csak akkor nevezhette győzelemnek, amikor túlélte.
Még Dawes és Turner mellett is úgy érezte a nappaliban ülve,
hogy csak lépést tart, és nem együtt játszik velük. Nem akart ismét
csalóként tekinteni magára.
De még most is színlelsz – emlékeztette magát.
Dawes és Turner nem igazán ismerték, azt pedig nem is
sejthették, amit Darlington megtudott a múltjáról. De ha működik az
újholdi rítus? Ha Darlington két nap múlva visszatér és elmondja
nekik az igazat, akkor ki emel szót érte?
Alex egy halom ruhát talált az ágyán a Dante-szobában.
– Ezeket a lakásomból hoztam át – mondta Dawes az ajtóban
álldogálva. Kezét a pulóvere ujjába húzta. – Nem divatosak, de
jobbak egy kapucnis pulcsinál. Tudom, hogy szereted a feketét,
szóval…
– Tökéletesek.
Igazából nem lehetett annak nevezni őket. A farmer túl hosszú
volt, és az inget már annyiszor kimosták, hogy a színe közelebb állt
a szürkéhez, mint a feketéhez, de Dawes szívességet tett azzal,
hogy megosztotta a ruhatárát. Alex fel akart szívni minden
kedvességet, amíg még lehet.
Amikor elindult Belbalm háza felé, nyugtalanság tört rá. Alaposan
felhúzta az óráját, hátha a gluma les rá valahol, egy temetői földdel
töltött üveget tett a táskájába, két mágnest a zsebébe, és megtanulta
a portálok ideiglenes bezárásához szükséges őrjeleket. De mindezt
csekély védelemnek érezte. A Tara meggyilkolásával gyanúsítható
személyek már potenciális fenyegetésekké váltak, és mindannyian
túl sok mágikus tűzerővel rendelkeztek.
Belbalm a St. Ronan utcában lakott, húsz perc sétára az Il
Bastonétól, nem messze a hittudományi iskolától. Az ő háza volt az
egyik legkisebb az utcában, kétszintes, vörös téglás épület, a falairól
úgy lógtak a szürke szőlőindák, mint az öregasszony haja. Alex egy
fehér rácsív alatt lépett be a kertbe, ahol ugyanazt a nyugalmat
érezte, mint amit Belbalm irodájában. A kert mentától és
majoránnától illatozott.
Megállt az ösvényen, amit valamiféle palaszínű zúzott kaviccsal
szórtak fel. A magas ablakokon át látta a különféle székeken helyet
foglaló vendégek körét: néhányan egy zongorapadon szorongtak,
mások a padlón ültek. A vörösboros poharukat a kezükben tartották,
a tányérjukat a térdükre tették. Egy szakállas, fürtös sörényű ifjú
éppen felolvasott valamiből. Alex úgy érezte, hogy egy másik Yale-t
lát: egy olyat, ami túl van a Léthén és a társaságokon, ami
megnyílhat és nyitva is maradhat előtte, ha meg tudja tanulni a
rituáléit és a kódjait. Darlington házában birtokháborítónak érezte
magát, ide viszont meghívták. Lehet, hogy nem tartozik közéjük, de
szívesen látták.
Halkan kopogtatott az ajtón, és amikor nem érkezett válasz,
óvatosan benyitott. Nem volt bezárva, mintha itt nem léteztek volna
hívatlan látogatók. Kabátok lógtak a fogasokon, és kabátok hevertek
halomban alattuk. A padlót elborították a csizmák.
Belbalm meglátta, hogy az ajtóban toporog. Intett neki, hogy
menjen a konyhába.
Alex végre megértette: ő itt személyzet.
Természetesen.
Hála istennek az, és nem kell megpróbálnia másnak színlelni
magát, mint ami.
Belbalm válla fölött megpillantotta Sandow dékánt, aki két
hallgatóval beszélgetett éppen egy kanapén. Belépett a konyhába,
remélve, hogy a dékán nem látta meg, majd elcsodálkozott, hogy
egyáltalán aggódik emiatt.
Tényleg azt hiszi, hogy ez a férfi bántotta Tarát? Hogy képes ilyen
szörnyű tettre? Az Il Bastone nappalijában még lehetségesnek tűnt,
de itt, a barátságos és a könnyed beszélgetés otthonában már nem
nagyon tudta elképzelni.
A konyha hatalmas volt, a szekrények fehérek, a pultok feketék, a
padló sakktáblamintás.
– Alex! – ujjongott Colin, amikor meglátta. A gyilkosság
gyanúsítottjai ott is, itt is. – Nem is tudtam, hogy jössz! Szükségünk
van minden segítségre. Mit vettél fel ? A fekete is jó, de legközelebb
elöl gombos fehérben gyere!
Alexnek nem volt elöl gombos fehér ruhája.
– Rendben – mondta azért.
– Gyere csak ide, és tedd ezeket egy tepsibe!
Alex felvette a ritmust, követte az utasításokat. Isabel Andrews,
Belbalm másik asszisztense mellette dolgozott, gyümölcsöket,
péksüteményeket és titokzatos húshalmokat helyezett fel a
különböző tálakra. A felszolgált ételek teljesen idegennek tűntek
Alex számára. Amikor Colin azt kérte, hogy adja át neki a sajtot,
eltartott egy ideig, amíg rájött, hogy ott van az orra előtt: a tálon nem
az ismerős cheddarkocka feküdt, hanem egy óriási, kvarcnak és
iolitnak látszó kupac, mellette pedig egy apró edényben méz és
odaszórt mandula. Nagyon művészi hatást keltett.
– A felolvasások és a beszélgetés után jön a desszert –
magyarázta Colin. – Mindig habcsókot és mini almatortákat készít.
– Sandow dékán itt volt a múlt héten is? – kérdezte Alex.
Ha igen, akkor Alex kihúzhatja a listájukról, viszont ha Colin nem
tudja, akkor talán nem tartózkodott itt akkor éjjel. De a fiú helyett a
lengőajtón éppen belibbenő Belbalm professzor válaszolt.
– Természetesen. Az a jóember imádja a bourbonömet. – Egy
apró szamócát dobott a szájába, aztán máris megtörölte az ujjait. –
Elképesztően bárgyú dolgokat mondott Albert Camus-ről, de persze
Camus-ről nehéz mást mondani, mint bárgyúságokat. De nem is
tudom, miért vártam mást tőle, az íróasztalán egy bekeretezett
Rúmi-idézet áll. 19 Fáj ez nekem. Colin, drágám, odafigyelne rá,
hogy mindig kéznél legyen a fehér- és a vörösbor? – Felemelt egy
üres üveget, mire Colin arca hamuszürkévé vált. – Semmi baj,
drágám. Fogjon egy palackot, és csatlakozzon hozzánk! Alex és a
többiek kézben tartják itt a dolgokat, igaz? Hozott valami
felolvasnivalót?
– Én… igen.
Colin úgy suhant ki a konyhából, mintha szárnyak nőttek volna a
bokáján.
– Habcsók – parancsolta Isabel.
– Habcsók – ismételte Alex.
Odalépett a keverőhöz, és átadta a tálat Isabelnek, aztán
lefényképezte a konyhát, és a képet elküldte az anyjának, Dolgozom
szöveggel. Azt akarta, hogy Mira így gondoljon rá. Hogy boldog.
Normális. Biztonságban van. Akkor is, ha ez nincs így. Aztán
üzenetet küldött Mercynek és Laurennek is: Belbalm szalonjában.
Drukkoljatok a maradékokért!
– Nem hiszem el, hogy Colin ma este felolvas – panaszkodott
Isabel, miközben kis halmokat nyomott a habzsákból a tepsire. – Én
egy szemeszterrel többet voltam a profnál, és felvettem a nők és az
ipar szemináriumát is!
– Legközelebb te jössz – mormolta Alex, és olvasztott vajat kent
az apró almás süteményekre. – A múlt héten is ilyen sokan voltak?
– Igen, és Colin egész éjjel nyafogott. Kettő után még
takarítottunk.
Akkor Colin alibije rendben. Alex megkönnyebbült. Kedvelte őt és
a savanyú Isabelt is, kedvelte ezt a konyhát, ezt a házat, ezt a
kényelmes teret. Tetszett neki ez a kis világ, aminek nem volt köze a
gyilkossághoz vagy a mágiához. Nem akarta volna látni, hogy a
brutalitás szétzúzza, de ez nem jelentette azt, hogy a Tekercs és
Kulcsot kihúzhatja a listájáról. Ha Colin nem is ölte meg Tarát,
ismerte őt. És valaki megtanította Lance-nek a portálvarázslatot.
– Sandow a múlt héten végig itt volt a szalonban?
– Sajnos – morgott Isabel. – Mostanában mindig túl sokat iszik.
Úgy tudom, valami rémséges válóperen megy keresztül. Belbalm
professzor betuszkolta a dolgozószobájába egy takaróval, erre ő
körbepisálta a toalettszoba WC-jét. Colinnak kellett feltakarítania. –
Megborzongott. – Ha jobban belegondolok, Colin kiérdemelte ezt a
felolvasást. Annyi minden vár még rád, Alex!
Isabelnek nem volt oka hazudni, és azzal, hogy leszólta Sandow
dékánt, éppen hogy alibit igazolt neki. Dawes örülhet. És
tulajdonképpen Alex is. Nem mindegy, hogy valaki gyilkos, vagy egy
gyilkosnak dolgozik.
Sokáig, késő estig maradtak a konyhában, de Alex nem bánta.
Úgy érezte, hogy egy célért dolgozik.
Hajnali egy körül befejezték a felszolgálást, rendet tettek a
konyhában, az üvegeket bedobálták a szelektív kukákba,
búcsúcsókokat váltottak a levegőn át Belbalmmal, majd a
maradékokkal megrakott tálakkal a kezükben eltűntek az
éjszakában. Az elmúlt napok erőszakos és különös eseményei után
Alex ajándéknak érezte ezt az estét. Ízelítőt kapott, hogy milyen
szép is lehet az élet a Yale-en azok között, akiknek kevéssé
számítanak a társaságok. És mindezt egy kis munka révén, ami nem
követelt többet tőle, mint egy kis időt és odafigyelést egy ártalmatlan
emberekkel teli házban, akik megelégedtek az igényeik
kielégítésével.
Alex megpillantott egy Szürkét a görkorcsolyacsarnok előtt. A
lámpaoszlopokat kerülgetve közeledett hozzá. A koponyája és a
törzse úgy nézett ki, mintha összetörték volna, egy figyelmetlen sofőr
autójának kereke mély nyomot hagyott benne.
Pasa punto, pasa mundo, suttogta Alex szinte kedvesen. Nézte,
ahogy a lány eltűnik. Elmúlik egy pillanat, elmúlik egy világ. Nyugi.

Alexnek másnap délelőtt nem volt órája. Korán kelt és korán

reggelizett, hogy még olvasson egy kicsit, mielőtt elindul a Marsh-
kirándulásra, de amikor végzett a tojással, elkapta a Vőlegény
pillantását. A férfi rosszalló arckifejezéssel nézte, ahogy nekilát a
forró csokis fagylaltkehelynek, de hát a fagylalt járt minden
étkezéshez minden étkezőben, és ezt a lehetőséget nem szabad
kihagyni.
 Reggeli után bezárkózott a JE közös helyiségének
fürdőszobájába, és felttöltötte vízzel a mosdókagylót. Nem vágyott
erre a beszélgetésre; nem volt kedve megvitatni, hogy mi mindent
látott North emlékei közt. Bár azt meg akarta tudni, hogy a Szürke
megtalálta-e Tarát.
Egy pillanat múlva North arca megjelent a víztükörben.
– Nos? – kérdezte.
– Még nem találtam meg.
Alex megpaskolta az ujjával a víz felszínét, és figyelte a
széttöredező tükörképet.
– Úgy tűnik, nem vagy jó ebben.
A víz felszíne kisimult, de North arckifejezése komor maradt.
– És maga mit tudott meg?
– Igazad volt, Darlingtont érdekelte az eseted, de a jegyzeteit
nem találtam meg az Il Bastone íróasztalában. Holnap este
megnézem a Fekete Szilben.
Akkor lesz újhold. Darlington talán személyesen is válaszolhat
majd a Vőlegény kérdéseire.
– És?
– És mi?
– Mit látott, amikor belém nézett, Miss Stern? Szomorú volt,
amikor kivetett.
Alex elgondolkodott, hogy mennyit mondjon neki.
– Mire emlékszel a halálod pillanatából, North?
A férfi arcának merevségéből rájött, hogy hangosan is kimondta a
nevét. A fenébe.
– Ezt látta? – kérdezte lassan North. – A halálomat?
– Csak válaszolj!
– Semmire – ismerte be. – Az egyik percben az új irodámban
álltam, beszéltem Daisyvel, a következőben pedig… már nem
voltam senki. A halandók világa elveszett számomra.
– A másik oldalon voltál. – Alex látta, hogy ezzel mekkora zavart
keltett a fejében. – Próbáltad valaha megtalálni Gladys O’Donaghue-
t a Fátyol mögött?
– Kit?
– Daisy szobalányát.
 North a homlokát ráncolta.
– A rendőrség kihallgatta. Ő találta meg a… a holttestünket, de
előtte nem volt ott, így nem látta a bűncselekményt.
– Amúgy is csak egy szobalány volt, nem? – kérdezte Alex.
Az ilyen gazdag fiúk sosem veszik észre a személyzetet. De
North igazat mondott. Alex látta Gladyst, aki a kérdéses időpontban
a kertben élvezte a tavaszi meleget. Ha a nő látott vagy hallott volna
bármi furcsát a helyszínen, közölte volna a rendőrséggel. Alex azt
gyanította, hogy nem is vehetett észre senkit – hiszen csak varázslat
volt ott, láthatatlan és vad, egy olyan ember rémült szelleme, akivel a
Csontosok kegyetlenül elbántak, és aki valahogy bejutott Northba.
– Majd tudatom, mit találtam a Fekete Szilben. Ne mászkálj
folyton utánam, inkább keresd meg Tarát!
– Mit látott a fejemben, Miss Stern?
– Sajnálom! Végeztünk!
Alex kihúzta a dugót a lefolyóból.
Amíg kiment a közös helyiségből, üzenetet írt Turnernek, hogy a
Marsh üvegházakhoz tart. Útközben telefonált a kórházba, és
érdeklődött Michael Reyes után. Már korábban meg kellett volna
néznie a victimát, akit a Koponya és Csontok legutóbbi béljóslásán
használtak, de valahogy kiment a fejéből. Eltartott egy ideig, mire
megtalálták az illetékes személyt, de végül Jean Gatdula felvette a
telefont, és közölte, hogy Reyes szépen gyógyul, és két napon belül
haza is küldik. Alex tudta, hogy az „otthon” a Columbus-ház, egy
menedékhely, messze az egyetemtől. Remélte, hogy a Csontosok
legalább tesznek egy kis készpénzt a zsebébe a
megpróbáltatásaiért.
A Marsh Botanikus Kert a Tudomány-domb tetején létesült; a régi,
tornyos – vagy inkább harangtornyos – kúriát körülvevő egykori
birtok az egész hegyoldalt elfoglalta addig a házsorig, ahol Tara és
Lance lakást bérelt. Nem volt biztonsági őrizete, így Alex könnyen
beállhatott a hallgatók közé, akik folyamatosan jöttek-mentek. Az
erdészeti iskola négy nagy üvegháza a hátsó bejárat közelében állt,
néhány kisebb üvegtáblás építmény gyűrűjében. Alex aggódott,
hogy nem tudja majd azonosítani azt, ahol Tara kialakította
veszedelmes kiskertjét, de ahogy körbejárta a területet, megérezte a
kísérteties bűzt a trágya és a talajtakaró szaga mögött. Bár a kis
üvegház teljesen hétköznapinak tűnt, Alex gyanította, hogy bűvölet
maradványai vannak rajta – valószínűleg Kate Masters és a Kézirat
jóvoltából. Másként hogyan termeszthette volna a növényeket
anélkül, hogy gyanút keltene?
Ám amikor benyitott, nem talált mást az asztalokon, csak üres
palántázódobozokat és felfordított virágcserepeket. Valaki
kitakarította a helyet. Kate? Colin? Vagy valaki más? Lance
megnyitott egy portált a börtönből, és idejött, hogy elpusztítsa a
lehetséges bizonyítékokat?
Egyetlen, ismeretlen növényből származó karcsú hajtás hevert
egy földkupacon egy feldöntött műanyag tartály mellett. Alex
megérintette. A kis szár kibontakozott, levelei között magányos fehér
rügy jelent meg. A szirmai kipattantak, és a parányi, csillogó magok
tűzijátékként röppentek szét puha, de még hallható pukkanással.
Aztán a növény elhervadt.
Egy sovány, farmernadrágot és munkáskabátot viselő asszony
dolgozott odakint, kesztyűs kezével valamiféle mulcsot szedett ki
egy vödörből.
– Jó napot! – üdvözölte Alex. – Meg tudná mondani, ki használja
ezt az üvegházat?
– Sveta Myers. Végzős hallgató.
Alexnek nem rémlett a neve Tara aktájából.
– Nem tudja, hol találom?
A nő a fejét csóválta.
– Pár napja elment. Már nem is jön vissza a félévben.
Sveta Myers megijedhetett.
Talán ő maga ürítete ki az üvegházat.
– Látott itt vele egy fiatal párt? Egy sovány, szőke kislányt és egy
nagydarab srácot, aki úgy néz ki, mintha az edzőteremben lakna.
– A lányt nagyon sokszor. Ő Sveta rokona, az unokahúga vagy
valami hasonló. – Alex ebben erősen kételkedett. – És lehet, hogy
egyszer vagy kétszer láttam a fiút is. Miért?
– Köszönöm a segítségét – mondta Alex válaszképpen, majd
elindult a kapu felé.
 Megpróbálta lerázni a csalódottságát, amíg lefelé baktatott a
dombról. Remélte, hogy valamivel többet talál itt Tarából, nem csak
egy friss sírdombra formázott földkupacot.
Turner azt mondta, az Ingalls Görkorcsolyacsarnok előtt
találkozzanak, és már látta is a járda mellett parkoló Dodge-át. A
kocsiban áldott jó meleg volt.
– Van valami? – kérdezte a nyomozó.
Alex nemet intett.
– Valaki kitakarította az egész helyet, és a diáklány, akivel együtt
dolgoztak, elhagyta a várost. A neve Sveta Myers.
– Nem rémlik a neve, de talán sikerül felkutatni.
– Megnézem az öregdiákok névsorát, hátha kapcsolatban állt
valamelyik társasággal – mondta Alex. – És beszélni akarok Lance
Gressang-nal.
– Megint kezdi?
Alex már el is felejtette, hogy egyszer már felhozta ezt.
– Valakinek csak ki kell kérdeznie őt az új dolgokról!
– Ha az ügy bíróság elé kerül…
– Akkor már késő lesz. Valaki rám küldött egy szörnyet. Megölték
Tarát, és ellopták az összes növényét. És talán Sveta Myerst is
elkapták. Most meg eltakarítják a nyomokat.
– Még ha beszélőre is mehetnék Gressang-hoz, magát nem
viszem be.
– Miért nem? Gressang-nak azt kell hinnie, hogy többet tudunk
erről az egészről, mint ő, viszont nagyjából fél perc alatt jönne rá,
hogy maga kevesebbet tud egy langyos lepkefingnál is.
– Milyen színes szófordulat.
– Láttam abban a lakásban, Turner. Majdnem összepisálta
magát, amikor végignézte, hogy Lance eltűnik a falban.
– Magának aztán egyedi a stílusa, tud róla, Stern?
– A sármommal vagy a külsőmmel nem képes betelni?
Turner felé fordult, és hosszan nézte a lányt.
– Nem kell mindig ilyen harapósan reagálni. Mire haragszik
ennyire?
Alex zavarba jött, és ez idegesítette.
 – Mindenre – morogta a párás szélvédőt nézve. – Egyébként meg
tudja, hogy igazam van.
– Lehet, hogy igen, de Lance-t egy jogtanácsos képviseli. Nem
beszélhetünk vele az ügyvédje nélkül.
– De szeretne?
– Persze hogy szeretnék. És szeretnék egy kissé véres steaket
és egy pillanatnyi békét is, amikor nem karattyol a fülembe.
– Ezt nem ajánlhatom fel, de azt hiszem, bevihetem beszélőre
Gressang-hoz.
– Tegyük fel, hogy beszélünk vele! Semmit sem használhatunk fel
a bíróságon abból, amit megtudunk, Stern. Lance Gressang
elmondhatja akár azt is, hogy tizenkétszer ölte meg Tarát, ott
azonban ez nem ér semmit.
– De legalább mi tudni fogjuk a válaszokat!
Turner kesztyűs keze elernyedt a kormányon.
– Már biztos, hogy amikor anyám az ördögről beszélt, magára
gondolt.
– Nagyon kedves.
– Ha igent mondanék, mire lenne szükségünk?
Turnernek sok szép öltönye volt, az megfelelt.
– Van olyan diplomatatáskája?
– Kölcsönkérhetek egyet.
– Nagyszerű. Akkor már csak ez kell.
Előhúzta a zsebéből a tükröt, aminek segítségével korábban Tara
lakásába is bejutott.
– Azt akarja mondani, hogy egy kompakt púderrel és egy
diplomatatáskával besétálhatok egy szigorúan őrzött börtönbe?
– Ennél rosszabb a helyzet, Turner. – Alex felnyitotta a púder
tükrös fedelét. – Azt akarom, hogy higgyen a mágiában.

19 Dzsalál ad-Din Rúmi, perzsa költő és szúfi misztikus a 13. században.

 24
Tél

A tervnek volt egy olyan bökkenője, amire Alex nem gondolt: a

tükör megtéveszthette az őröket, akikkel találkoznak, de a börtön
biztonsági kameráit nem.
Dawes sietett a segítségére egy teáskannában előidézett
tényleges viharral. Amikor bejárták a Rosenfeld Hall különös
pincéjét, Alex nem gondolta, hogy szó szerint kell vennie Darlington
közlését, miszerint a St. Elmo a fénykorában rendkívül érdekes
varázslatokra volt képes.
– Nem az edény a lényeg – magyarázta Alexnek és Turnernek
másnap az Il Bastone konyhájában egy arany teáskannával és egy
ékköves szűrővel foglalatoskodva –, hanem maga a tea.
Gondosan kimérte a szárított leveleket a bádogdobozból, amit a
St. Elmo baljós címere – kecske és csónak – díszített.
– Darlington azt mondta, hogy új sírért kampányolnak – jegyezte
meg Alex.
Dawes bólintott.
– A Rosenfeld Hall elvesztése megtörte őket. Évek óta
kérvényezik, sőt mindenféle kártérítést követelnek, de mivel nincs
nexus, ami fölé építhetnék, nincs semmi értelme egy új sírnak. –
Dawes ráöntötte a vizet a tealevelekre, és beállította az időt a
telefonján. A lámpák pislogni kezdtek. – Ha túl erős a főzet,
rövidzárlat lehet az egész keleti parton.
– Miért olyan fontosak a sírok? – kérdezte Turner. – Hiszen ez is
csak egy ház, maga mégis itt áll, és… varázsol.
Nyelvével megérintette a fogát, mintha le akarná törölni a szó
rossz ízét.
– A Léthe Ház mágiája igézés- és célorientált, kölcsönzött
varázslatokat használ és nagyon stabil. Nem támaszkodunk
rítusokra. Ezért is tarthatunk védelmezőket. A többi társaság sokkal
nagyobb erőkkel üzletel. Ők jövendőmondók, holtakkal
kommunikálnak, megváltoztatják az anyagot…
– Nagy varázslat – bólogatott Alex.
Turner nekidőlt a pultnak.
– Tehát nekik gépfegyverük van, maga meg íjjal és nyíllal harcol?
Dawes meghökkenve nézett fel, aztán megdörzsölte az orrát.
– Nos, inkább számszeríjjal, de igen.
Az időjelző megszólalt. Dawes gyorsan egy termoszba töltötte a
teát, aztán átadta Alexnek.
– Körülbelül kétórányi üzemzavarra számíthatsz. Azután
viszont…
Vállat vont.
– De nem fogja leállítani az áramszolgáltatást, ugye? – kérdezte
Turner. – Nem akarok a börtönben lenni, amikor az összes fény
kialszik!
– Á, ez ám a haladás! – dicsérte Alex. – Most már attól tart, hogy
túl erős lesz a varázslat!
Dawes a pulóvere ujját húzogatta. Nyoma sem volt annak a
magabiztosságnak, amit a teafőzéskor tanúsított.
– Nem, ha jól csináltam.
Alex elvette, és a táskájába tette a termoszt, aztán szoros
kontyba kötötte a haját. Azt füllentette Mercynek, hogy állásinterjúra
megy, azért kéri kölcsön a divatos fekete nadrágkosztümjét.
– Remélem, megkapod az állást – mondta Mercy, és úgy
magához szorította Alexet, hogy szinte meghajlította a csontjait.
– Én is remélem – válaszolta Alex.
Örült ennek az öltöztetős játéknak, és örült, hogy ez a kaland –
még ha nem is veszélytelen – kitölti az estig hátralévő órákat. Az
újholdi rítust távolinak, lehetetlenül távolinak érezte, pedig este
elvégzik. Viszont nehezen tudott másra gondolni. Megnézte a
telefonját.
– Nincs jel.
Turner is megnézte a sajátját.
– Nálam sincs.
Alex bekapcsolta a kis televíziót a reggelizősarok falán. Semmi,
csak statikus zaj.
 – Tökéletes a főzet.
Dawes elégedettnek látszott.
– Sok szerencsét!
– A karrierem legyilkolására készülök – mondta Turner. –
Reméljük, hogy nem csak a szerencse áll a mi oldalunkon.

A börtönig vezető út rövid volt. Ott senki sem ismerte Alexet, tehát
nem kellett attól tartania, hogy felismerik. Tökéletes asszisztensnek
nézett ki a kölcsönzött hivatali öltözetében, Turnernek azonban
nehezebb dolga volt. Aznap reggel be kellett ugrania a bíróságra,
hogy összefusson Lance Gressang ügyvédjével, és rögzítse az arcát
a púderban.
Fennakadás nélkül átjutottak a biztonsági kapun.
– Ne nézzen a kamerákra! – suttogta Alex, miközben
végigkísérték őket a folyosón a kísértetiesen zümmögő fénycsövek
alatt.
– Úgy néznek ki, mintha működnének.
– Kapnak áramot, de csak statikus jeleket rögzítenek – mondta
Alex magabiztosan, bár nem volt az.
A termosz a táskájában súlyosan és megnyugtatóan nyomta a
csípőjét.
A tárgyalóban azonban biztonságban érezhették magukat. Itt nem
engedélyezték, hogy videó- vagy hangfelvétel készüljön az ügyvéd
és az ügyfél megbeszéléséről.
Lance már az asztalnál ült, amikor beléptek.
– Mit akar? – mordult Turnerre, aki éppen zsebre vágta a
kompaktot, miután felvillantotta a morcos börtönőrnek.
– Egy órát kap – közölte az őr. – Nem többet.
Gressang hátralökte a székét, és Turnerről Alexre nézett.
– Mi a fasz van itt? Maguk együtt dolgoznak?
– Egy óra – ismételte az őr, és bezárta maga mögött az ajtót.
– Ismerem a jogaimat! – ugrott fel Gressang.
Így még nagyobbnak tűnt, mint a lakásban, és bekötözött keze
nem nyújtott megnyugtató látványt Alex számára. Mindig vigyázott,
hogy ne kerüljön szűkös terekbe olyan férfiakkal, mint Lance
Gressang. Nem jó egyedül lenni velük, amikor elromlik a hangulatuk.
– Üljön le! – szólt rá Turner. – Beszélnünk kell.
– Nem beszélhet velem az ügyvédem nélkül.
– Tegnap átment egy falon – idézte fel Turner. – Ennek mi a
büntetési tétele?
Lance meghunyászkodott a vád hallatán. Tudja, hogy nem
használhat portálvarázslatot, gondolta Alex. Úgy meg végképp nem,
hogy egy rendőr is látja. De Lance nem tudhatta, hogy Turner
kapcsolatban áll a Fátyol házaival.
– Üljön le, Gressang! – ismételte a nyomozó. – Hálás lesz, ha
megteszi.
Alex várakozva nézte, hogy bedob-e Lance egy darab gombát a
szájába, és eltűnik-e a padlón át, de a férfi csak lomhán, mogorván
visszatottyant a helyére.
Turner és Alex leült vele szemben.
Lance állkapcsa megfeszült, úgy biccentett Alex felé.
– Miért voltál a kérómban?
Az én kérómban. Nem a mi lakásunkban. Alex nem válaszolt.
– Azt próbálom kideríteni, ki ölte meg Tarát – felelte Turner.
Lance felemelte a kezét.
– Ha tudja, hogy ártatlan vagyok, miért nem visz ki ebből a
pöcegödörből?
– Túlzóan nagy szó magára az, hogy ártatlan – mondta Turner
ugyanabban a kellemes, leereszkedő hangnemben, ahogy Alexszel
beszélt még néhány nappal ezelőtt is. – Lehetséges, hogy ezzel a
bizonyos brutális bűncselekménnyel kapcsolatban ártatlan, és ha ez
bebizonyosodik, a legnagyobb örömmel érvényteleníttetem is a
gyilkossági vádat. Viszont közölnöm kell, hogy senki sem tudja azt,
hogy mi jelenleg itt tartózkodunk. Az őrök azt hiszik, hogy az
ügyvédjével beszél. Szeretném, ha megértené, hogy bármit
megtehetünk, amit akarunk.
– Most félnem kéne?
– Igen – felelte Turner. – Kellene. De nem tőlünk.
– Hé, félhet tőlünk is! – szólt közbe Alex.
 – Félhet, de vannak súlyosabb problémái, amik miatt aggódnia
kell. Ha nem maga ölte meg Tarát, valaki más tette. És az a valaki
csak vár, hogy magára is rátehesse a kezét. Maga most hasznos,
mint bűnbak. De meddig? Tara tudott olyan dolgokról, amikről nem
lett volna szabad neki, és talán maga is.
– Nem tudok én szart se.
– Nem engem kell meggyőzie. Látta, hogy mire képesek ezek az
emberek. Azt hiszi, gondot jelentene nekik eltakarítani egy olyan kis
szarkupacot, mint maga? Azt hiszi, habozni fognak, hogy nyom
nélkül kiirtsák magát, a barátait vagy az egész környéket, ha ez kell
ahhoz, hogy könnyebb legyen az álmuk?
– Az olyanok, mint te meg én, nem számítanak – erősítette meg
Alex. – Főleg, ha már nem vagyunk hasznosak.
Lance óvatosan az asztalra helyezte sérült kezét, és előrehajolt.
– Ki a fasz vagy te?
Alex állta a tekintetét.
– Én vagyok az egyetlen ember, aki elhiszi, hogy nem te ölted
meg Tarát. Tehát segíts kideríteni, ki tette, mielőtt Turner elveszíti a
türelmét, kituszkol engem azon az ajtón, és téged meg itt hagy
megrohadni!
Lance szeme ide-oda cikázott Alex és Turner között. Végül
elhatározta magát.
– Nem én öltem meg. Szerettem őt.
Mintha ez a kettő nem férhetne meg egymással.
– Mikor kezdtél együtt dolgozni Sveta Myersszel?
Lance fészkelődött a széken. Nyilvánvalóan nem tetszett neki,
hogy ismerik ezt a nevet.
– Nem emlékszem. Két éve? Tara ment fel oda eladni egy kis
füvet, aztán szóba elegyedtek. Jól megértették egymást, a közösségi
kertészkedésről meg ilyen szarságokról dumáltak. Először csak
eladtunk neki, aztán már ő termelt nekünk, és részesedést kapott.
– Beszélj a Merityről! – kérte Alex.
– Miről?
– Nem csak kendert termeltél. Mit termeltél Blake Keelynek?
– Ja, az a modell srác? Mindig Tara körül sertepertélt, villogtatta a
pénzét, mintha valami híresség lenne. Nem bírom azt a seggfejt.
 Alex nem tudta, örüljön-e, hogy valamiben egyetérthet Lance
Gressang-nal.
– Mit termesztettek neki? – kérdezte újra Turner.
– Nem neki termelték. Eleinte nem. Egy ideig csak a füvet árultuk
a társaságának… de ezeket nem használhatja fel ellenem, oké?
Mindent csak jegyzőkönyvön kívül mondok, igaz? – Turner intett,
hogy folytassa. – Semmi különös. Tízdolláros, húszdolláros tasakok.
A szokásos szar. Aztán idén megjelent ez a lány. Katie…
Alex előrehajolt.
– Kate Masters?
– Igen. Szőke, nagyon csinos, de nekem eléggé fiús.
– Mesélj még az ízlésedről a nők terén!
– Igazán?
– Nem, te seggfej. Mit akart Katie?
– Meg akarta tudni, hogy hol termesztünk, és hogy Tara tud-e
helyet szorítani az üvegházakban valami újnak. Valami gyógyhatású
franc, amire speciális szabályok érvényesek, úgymint nedvesség,
páratartalom meg mit tudom én! Tara belevágott a munkába
Svetával. Eltartott egy ideig, de végül elég jól növekedésnek indult a
cucc. Egyszer kipróbáltam én is. Még csak be sem zsongatott.
Úristen. Lance Gressang kezébe került a Merity, és még csak
nem is tudta… Alex belegondolt, milyen károkat okozhatott volna, ha
tudja, hogy a használatával mekkora hatalmat szerezhet mások
felett… De valaki más jött rá előtte.
– Tehát azt hitted, hogy értéktelen – mondta Alex. – Semmi
bezsongás. Ezért eladtad Blake-nek.
– Igen – vigyorgott Gressang.
– És mit gondoltál, amikor visszajött, hogy még kér?
Gressang vállat vont.
– Örömmel elveszem a pénzét.
– Kate Masters tudta, hogy eladod a Merityt Blake-nek?
– Nem. Tiszta ideg volt a csaj. Bedumálta nekünk, hogy a cucc
mérgező meg minden, és hogy ne maszatoljunk vele. Tudtam, hogy
dühös lenne, ha megtudná, de Blake meg folyamatosan nyomult,
hogy még kér, aztán elhozta egy haverját, akit inkább az érdekelt,
hogy tudunk-e szerezni gombát.
 – Ki volt az? – kérdezte Turner, de Alex már tudta, mit fog felelni
erre Lance.
Gressang megint fészkelődött. Nyugtalan volt, szinte félt.
– Colin Khatri, ugye? – kérdezett rá Alex. – A Tekercs és Kulcstól.
– Igen. Ő – dőlt hátra Lance. A vagányság elszállt belőle. Úgy
nézett a falra, mintha arra számítana, hogy oda van felírva a
megoldás. Az óra ketyegett, de Alex és Turner csendben vártak. –
Nem tudtam, mibe vágtunk bele.
– Mondja el! – biztatta Turner. – Mondja el, hogyan kezdődött!
– Tara állandóan az üvegházakban lebzselt – mondta Lance
akadozva. – Későn jött haza, sokáig fenn maradt, próbálta
összekeverni azt a szart, a gombákat a nem tudom mivel. Azt a kis
sárga edényt használta, amit Colin adott neki. Boszorkányüstnek
nevezte. Colin nem tudott betelni a bogyókkal, amiket készített.
Állandóan jött, hogy még többet akart.
– Bogyók? – csodálkozott Turner. – Azt hittem, gombával
foglalkoztak.
– Tara lepárolta ezt a szart. Nem acid lett, de nem tudom, mi. –
Lance az ép kezével megdörzsölte a másikat. Alex észrevette, hogy
libabőrös a karja. – Szerettük volna megtudni, mire használja Colin,
de nagyon zárkózottá vált. Ekkor Tara azt mondta, jó, többé nem
főzök nektek, srácok. – Lance kinyújtotta a kezét Alex felé, mintha
könyörögne. – Én megmondtam neki! Mondtam neki, hogy ne
erőltesse ezt a témát, csak vegye el Colin pénzét!
– De ez nem volt neki elég – szólalt meg Alex. Inkább a halál,
mint a kétely. Tara megérezte, hogy itt valami nagy játék folyik, és
szeretett volna beszállni. – Mi történt ezután?
– Colin meghátrált. – Alex nem tudta eldönteni, hogy önelégültség
vagy sajnálkozás van a férfi hangjában. – Egy hétvégén eljött értünk
a haverjaival. A lakásban mindannyian bevettük azokat a bogyókat,
amiket Tara készített, aztán bekötötték a szemünket, és elvittek abba
az épületbe. Egy szobába. Nagyon szép volt, paravánszerű falakkal,
amiken például ilyen zsidó csillagok sorakoztak, a tetőt meg nyitva
hagyták, hogy láthassuk az eget.
Alex is abban a szobában tartózkodott azon az éjszakán, amikor
a Lakatosok az elhibázott rituáléjuk miatt nem tudtak megnyitni egy
portált Budapestre. Csak megrendezték az egészet, és tudták, hogy
nem fog működni Tara bogyói nélkül?
– Körbeálltunk egy kerek asztalt, ők meg elkezdtek kántálni
valami… nem is tudom, talán arabul… és az asztal egyszer csak…
felnyílt.
– Mint egy átjáró? – kérdezte Turner.
Lance a fejét rázta.
– Nem, nem. Nem érti: feneketlen volt! Alatta csak az éjszaka
volt. De valahogy egy másik éjszaka. És éjszaka volt fent is, a mi
éjszakánk. És csillagok is voltak. – Igazi félelem érződött a
hangjában. – Átmentünk, és egy hegytetőn álltunk. Mérföldekre
elláttunk onnan, olyan tisztán, hogy még a horizont görbületét is
láttuk. Hihetetlen volt. Bár másnap iszonyú szarul éreztem magamat.
És Istenem, a szagunk! Napokig nem tudtuk lemosni. – Lance
felsóhajtott. – És aztán így ment tovább minden. Colin és az egész
banda azt akarta, hogy Tara folyamatosan főzze nekik a cuccot. Mi
meg szerettünk kirándulni. Tara világot akart látni, én meg csak
csavarogni benne. Elmentünk az Amazonashoz, Marokkóba,
Izlandra azokhoz a forró gejzírekhez, újévkor meg New Orleansba.
Olyan volt, mint a legtutibb videójáték! – Lance elengedett egy kis
kacagást. – Colin nem tudta kideríteni, hogy Tara hogyan keveri azt
a szart. Úgy tett, mintha ezt viccesnek találná, de én láttam rajta,
hogy nagyon dühíti.
Alex próbálta összeegyeztetni ezt a Colint – a kapzsi, féltékeny,
drogkereskedőkkel kábítószerező fiút – azzal az ambiciózus,
tökéletesen ápolt másikkal, akit Belbalm házában látott. Mit képzelt,
hogy végződik majd ez?
– Blake és Colin honnan ismerték egymást? – kérdezte Alex.
El sem tudta képzelni, hogy ezek együtt lógnak.
Lance vállat vont.
– Lacrosse-oztak, vagy valami ilyesmi szarság.
Lacrosse? Nehéz volt elképzelni, Colin egyáltalán nem látszott
sportembernek. Lehet, hogy látta Blake egyik ocsmány videóját, és
felismerte rajta a Merityt, ahogy Alex is? A Lakatosok varázsereje
hanyatlott. A sírjuk alatti nexus már nem működött, és reménytelen
kísérleteket tettek a portálok megnyitására. Colin pedig – a fényes
elméjű, barátságos, csiszolt modorú Colin – nem jelentette, hogy
Blake mire használja a Merityt. Nem akadályozta meg abban, hogy
bántsa a lányokat, csak felhasználta a lehetőséget saját maga és a
társasága hasznára.
– És mi van Tripp Helmuthtal? – kérdezte Turner.
Alex furcsán érezte magát, amiért a nyomozó a rózsás orcájú,
mindig jó kedélyű Trippről kérdezi, de örült, hogy senkit sem zárt ki.
– Az ki?
– Gazdag gyerek – magyarázta Alex –, a vitorlázócsapat tagja.
Mindig le van barnulva.
– Ez a leírás sok csávóra illik a Yale környékén.
Alex nem hitte, hogy a férfi megjátssza a hülyét, de nem lehetett
biztos benne.
– A minap portált nyitott a börtönben – folytatta Turner.
– Volt nálam egy bogyó, amikor maguk elkaptak – vigyorgott
Lance. – És hát… rengeteg helyre el lehet rejteni egy ilyen
apróságot.
– Miért nem menekült el? – kérdezte Turner. – Mondjuk Kubába,
vagy valami hasonló helyre?
– Mi a faszt csinálnék Kubában? – kérdezte Lance. – Egyébként
meg nem lehet nagy távolságokra portált nyitni, csakis az asztalon.
A sír kerek asztalára gondolt. A Tekercs és Kulcsnak továbbra is
kellett a nexus. Tara bogyói önmagukban nem voltak elegendők.
– Várj csak! – szólt közbe Alex. – Az egyetlen bogyódat arra
pazaroltad, hogy visszamenj a lakásodba?
– Azt hittem, felmarkolhatok egy kis pénzt az esetleges
szökésemhez, vagy találok valamit, amivel itt bent kereskedhetek,
de a seggfej zsaruk az egész lakást szétcincálták.
– Miért nem mentél a sírba az asztalhoz? Azon a portálon
bárhová elmehettél volna!
Lance pislogott.
– Ó, baszki… – Visszahanyatlott a székére. – Baszki! – Alexre
emelte a tekintetét. Hihetetlenül gyászos képet vágott. – Segíteni
fogsz, ugye? Meg fogsz védeni?
Turner felállt.
 – Húzza meg magát, Gressang! Mindaddig, amíg úgy néz ki,
hogy maga fogja elvinni a balhét, itt biztonságban van.
Alex arra számított, hogy Lance tiltakozik, megpróbál alkudozni,
és esetleg meg is fenyegeti őket, de csak ült ott, nagy teste
kőbálvánnyá dermedt a fluoreszkáló fénycsövek alatt. Nem szólt
akkor sem, amikor Turner kopogott az ajtón, és az őr kiengedte őket.
Fel sem nézett, amikor elindultak. Járt az Amazonas dzsungelében,
felfedezte Marrakesh piacait, belelátott a világ rejtelmeibe, de a világ
rejtelmei nem vettek róla tudomást, és végül ide került. Az ajtók
bezárultak. A portálok is. Lance Gressang nem megy sehova.

Turner és Alex nem beszéltek a visszaúton, csak a Dodge

feltekert fűtése zúgott a csípős hidegben. Alex SMS-t küldött
Dawesnak, tudatta vele, hogy elhagyták a börtönt, és legkésőbb
nyolcra a Fekete Szilben lesz, majd kilépett a Mercytől kölcsönzött
cipőből. Fél számmal kisebb volt, és már nagyon fájt a lába.
Turner csak az autópálya kijáratánál szólalt meg.
– Nos?
– Azt hiszem, most több indítékunk van, mint amennyivel kezdtük.
– Nem veszem le Gressang-t sem a listáról. Addig nem, amíg
nem tudunk másokat a helyére állítani. De tény, hogy Colin Khatri és
Kate Masters sokkal érdekesebbnek tűnik. – Kesztyűs kezével a
kormányra csapott. – És nem csak Colin és Kate! A többi is! Az
összes köpenyes-csuklyás kisgyerek, akik eljátsszák, hogy
varázslók!
– Nem játsszák – igazította ki Alex a nyomozót, de pontosan
tudta, mire gondol.
Colin volt a közvetlen kapcsolat a Tekercs és Kulcs meg Tara
között, de az összes Lakatos megosztotta a rituáléikat kívülállókkal,
és ezt eltitkolták a Léthe elől. Ha Tara veszélyessé vált a társaságra,
bármelyikük dönthetett úgy, hogy elhallgattatja. És az sem tűnt
valószínűnek, hogy egyedül Kate Masters választotta a
szélhámosságot a Kéziratban. Alexnek eszébe jutott, amit Mike
Awolowo mondott a Merity ritkaságáról. Talán mind azt gondolták,
hogy kihagyhatják a Khingan-hegyi beszállítójukat, ha maguk is
képesek termeszteni. Úgy tűnt, Mike őszintén meglepődött, hogy a
Merity kijutott, de ezt színlelhette is.
– Maga kit szeretne tettesnek? – kérdezte Turner.
Alex megpróbálta nem kimutatni a meglepettségét. Lehet, hogy
Turner csak a saját maga véleményét akarta tőle is hallani, de azért
jó érzés volt, hogy egyáltalán megkérdezte. Azt kívánta, bárcsak
lenne jobb válasza. Megmozgatta fájó lábfejét.
– A Kézirat bármely tagja alkalmazhatta a bűvöletet, hogy
elhitesse Tarával, Lance-szel találkozik. Továbbá: ha a Lakatosok
csak Tarától számíthattak a titkos kotyvalékra, miért akarták volna a
halálát? A mágiájuk kész zűrzavar volt az elmúlt években. Kellett
nekik.
– Hacsak Tara nem lett túl követelődző – vélte Turner. – Nem
tudjuk, hogy milyen kapcsolatban állt valójában Colinnal. És azt sem
tudjuk, hogy mi volt pontosan ezekben a tablettákban. A
varázsgombáról már nem is beszélve…
Mindez igaz volt. Lehet, hogy Colin, a kémiazseni nem örült, hogy
egy városi lány jobb nála, és Alex abban is kételkedett, hogy a
Tekercs és Kulcs bármely tagja jó néven venné, ha zsarolással
vennék rá a rítusaik megosztására. Az is lehet, hogy valaki kiismerte
Tara receptjét, és úgy döntöttek, nincs többé szükségük a lányra.
– Colin Khatrinek van alibije aznap estére – mondta Alex. –
Belbalm szalonjában tartózkodott.
– Azt állítja, ott nem tudott megnyitni egy kényelmes kis portált,
kiugrani, megölni Tarát, és észrevétlenül visszatérni?
Alex legszívesebben pofon csapta volna magát.
– Okos, Turner.
– Ezzel mintha elismerné, hogy jól végzem a munkámat.
Alex tudta, hogy erre neki kellett volna gondolnia. És talán
gondolt is volna rá, ha nem vakítja el a remény, hogy Colin nem
részese a legrosszabbnak, és hogy az ő tökéletes, ígéretes,
Belbalmnál töltött nyarát nem érinti Tara meggyilkolásának csúfsága.
Turner rákanyarodott a Chapel Streetre, és félreállt a Vanderbilt
kapujánál. Alex látta, hogy North a bejárathoz vezető lépcsőnél
lebeg. Mióta várhatta? Talán megtalálta Tarát a túloldalon?
Beleborzongott, amikor eszébe jutott, hogy csak néhány saroknyira
ölték meg ettől a helytől – vagy ölte meg a csinos Daisyt és
önmagát.
– Mit szólna, ha azt mondanám, hogy szellem van a kollégiumom
előtt? – kérdezte Alex. – Ott, az udvaron.
– Őszintén? – kérdezte Turner. – Mindazok után, amit az elmúlt
napokban láttam?
– Igen.
– Még mindig azt hinném, hogy szórakozik velem.
– És ha azt mondanám, hogy ő is a mi ügyünkön dolgozik?
Turner igazi nevetése nem is hasonlított ahhoz a mély, gyomorból
jövő, hamis vihogáshoz, ami kitört belőle.
– Rémesebb besúgóim is voltak már!
Alex bepréselte a lábát a túl szoros cipőbe, és kinyitotta az autó
ajtaját. Az esti levegő olyan hideg volt, hogy fájt belélegezni, és az
ég is feketéllett. Újhold lesz. Még néhány óra, és a Fekete Szilben
lesz. Amikor Sandow dékán először beszélt a rituáléról, Alex azt
feltételezte, hogy az Il Bastonéból próbálnak kapcsolatba lépni
Darlingtonnal, és talán még Hiram Medencéjét is használják. De
Sandow valóban haza akarta hívni.
– Holnap megszorongatom Kate Masterst – jelentette ki Turner. –
Colin Khatrit is. Megnézem, mit lehet kipréselni belőlük.
– Köszönöm a fuvart.
Alex becsukta az autó ajtaját, és figyelte, ahogy Turner hátsó
lámpái távolodnak a Chapelen. Ki tudja, lesz-e még alkalma beszélni
a nyomozóval.
Ma este minden megváltozhat. Nagyon vágyott Darlington
visszatérésére, de félt is tőle – és nem tudta szétválasztani ezt a két
érzést. Tudta, hogy amikor elmondja Sandow dékánnak, mit tett,
hogy mi ő valójában, az véget vethetett volna az ő Léthe-
történetének. Tudta ezt. De azt is, hogy Darlingtonnak van a
legnagyobb esélye arra, hogy igazságot szolgáltasson Tarának. Ő
beszélte ennek a világnak a nyelvét, ismerte a protokolljait. Ő meg
tudta teremteni azokat a kapcsolatokat, amik nekik, a többieknek
hiányoztak.
És Alex már bevallhatta, hogy hiányzott neki ez a fellengzős,
mindentudó seggfej. De másért is hiányzott neki. Ő védte meg.
 A gondolat kínos volt Alexnek, a túlélőnek. A kőkemény Alexnek
ennél keményebbnek kell lennie. De belefáradt a harcba. Darlington
nem állná ki azt, amit ő és Dawes átéltek. Lehet, hogy a fiú nem hitte
igazán, hogy a Léthéhez tartozik, Alex azonban tudta, hogy méltó a
Léthe védelmére. És Darlington megígérte, hogy ott fog állni közte –
meg mindannyiuk közt – és a rettenetes sötétség között. Ez jelentett
valamit.
North nem közeledett, az utcai lámpa sárga fényében lebegett.
Gyilkos vagy az áldozat, mindegy: mindkét esetben partner.
Pillanatnyilag.
Biccentett neki, és otthagyta. Ma este más tartozását kellett
megfizetnie.
 25
Tél

– Hogy ment? – kérdezte Mercy, amint Alex belépett a közös

helyiségbe.
Keresztbe tett lábbal ült a kanapén, könyvekkel körülvéve.
Alexnek csak ekkor jutott eszébe, hogy állítólag állásinterjún volt.
– Nem tudom – felelte, és indult is a hálószobájukba, hogy
átöltözzön. – Talán jól. De mindenesetre érdekes volt. Ez a nadrág
viszont túl szűk nekem.
– Túl nagy a segged.
– A fenekem tökéletes – szólt vissza Alex.
Fekete farmert vett fel, hozzá az egyik utolsó hosszú ujjú pólóját
és egy fekete pulóvert. Fontolgatta, hogy ez alkalommal egy
tanulócsoportra hivatkozik ürügyül, de aztán a hajkefe és a sötét
szilvaszín rúzs mellett döntött.
– És most hová mész? – kérte számon Mercy, amikor meglátta
Alex új kinézetét.
– Találkozom valakivel. Kávézunk.
– Fogjanak le! – dugta ki a fejét Lauren a hálószobájából. – Alex
Stern randevúzik?
– Alex Stern állásinterjún járt életében először – hangsúlyozta
Mercy –, most meg randira megy!
– Ki vagy te, Alex Stern?
A fene se tudja.
– Ha ezzel végeztetek: ki nyúlta le a fülbevalómat?
– Melyik koleszban lakik? – kérdezte Lauren.
– Városi srác.
– Ó! – nyomta Lauren Alex kezébe a hamis ezüstkarikákat. – Alex
a munkásosztályt szereti. De akkor ez a rúzs túl sok.
– Nekem tetszik – mondta Mercy.
– Úgy tűnik, megpróbálja összetörni a szívét.
 Alex bedugta a karikákat a fülébe, és egy szalvétával megtörölte
az ajkait.
– Pontosan.
– A farsangi klubozások mindjárt véget érnek – hívta fel a
figyelmet Mercy. Februárban minden este valamelyik csoport vagy
szervezet rendezvényt tartott tiltakozásul a tél komorsága ellen. –
Pénteken el kellene mennünk az utolsó bulira.
– Kellene? – kérdezte Alex azon gondolkodva, hogy Mercy
valóban készen áll-e erre.
– Igen – felelte a lány. – Nem azt mondom, hogy sokáig kell
maradnunk, vagy ilyesmi, de… Menni akarok! És talán
kölcsönveszem a rúzsodat is.
Alex elmosolyodott, és elővette a telefonját, hogy taxit hívjon.
– Akkor megyünk. – Ha holnap még mindig Yale-hallgató vagyok.
– Ne várj meg, mami!
– Szép kis ribanc – jegyezte meg Lauren.
– Vigyázz magadra! – kérte Mercy.
– A fiúnak mondd, hogy legyen óvatos! – mondta erre Alex, majd
bezárta maga mögött az ajtót.

A Fekete Szil kőoszlopai előtt szállt ki a kocsiból, gyalog sétált

végig a hosszú behajtón. A garázs nyitva volt, és Alex látta, hogy
Darlington bordó Mercedese bent áll.
Fényárban úsztak az ablakok a ház első és második szintjén, így
láthatta Dawest a konyhában, amint éppen kavargat valamit a
tűzhelyen. Amikor belépett, felismerte a citrom illatát. Avgolemono.
Darlington kedvence.
– Korán jöttél – szólt hátra Dawes a válla fölött. – Jól nézel ki.
– Köszönöm – mondta Alex, és hirtelen elszégyellte magát.
Nála a fülbevaló és a rúzs a citromleves megfelelője?
Levette a kabátját, és az ajtó melletti fogasra akasztotta. Nem
tudta, mit várhat az éjszakától, de ki akarta használni a lehetőséget,
hogy átkutassa Darlington irodáját és hálószobáját, mielőtt a többiek
megérkeznek. Örült, hogy Dawes felkapcsolta az összes lámpát.
Amikor utoljára itt járt, nyomasztotta a ház elhagyatottsága.
 Először az irodát nézte meg, a nagy faburkolatú szobát a
megrakott könyvespolcokkal, közvetlenül a szép nappali mellett, ahol
a jelentését írta Tara haláláról Sandow-nak. Az íróasztal
meglehetősen rendezett volt, de az iratrekeszeit megtöltötték a
Fekete Szillel kapcsolatos dokumentumok. A legfelső fiókban talált
egy régimódi határidőnaplót és egy összenyomott Chesterfield
dobozt. El sem tudta képzelni Darlingtont, ahogy beszívja a cigaretta
füstjét.
A második emeleti szerzetesi kamrában végzett kutatás sem járt
eredménnyel. Cosmo követte a szobába, és elítélően bámulta,
ahogy kihúzogatja a fiókokat, és átlapozza a könyvek tucatjait.
– Igen, megsértem a magánéletét, Cosmo – vallotta be Alex. –
De jó cél érdekében.
A macska nyilvánvalóan megelégedett ennyivel, átbújt Alex lábai
között, fejét a magas szárú cipőjéhez dörgölte, és hangosan
dorombolt. A lány megvakargatta a füle tövét, közben pedig
átpörgette a Darlington ágya mellett felhalmozott könyvek lapjait –
mindegyik az új-angliai ipar történetével foglalkozott. Aztán
megakadt a szeme egy régi kocsikatalóguson: a papír megsárgult, a
lapok széle töredezett volt, és egy műanyag tasakba bújtatták, hogy
megóvják a további károsodástól. North családja kocsikészítéssel
foglalkozott.
Alex óvatosan kivette a kiadványt a tasakból. Közelebbről
megvizsgálva inkább valami kereskedelmi hírmagazin lehetett a New
Haven-i kocsigyártók és a nekik bedolgozó iparosok számára.
Szabadkézi rajzok sorakoztak benne kerekekről, reteszelő
mechanizmusokról és lámpákról, a harmadik oldalon pedig egy
nagy, vastag betűs közlemény adott hírt a North & Fiai vadonatúj
gyárának építéséről, és hogy ebben egy bemutatóterem is áll majd a
leendő vásárlók rendelkezésére. A lapszélen Darlington jellegzetes
macskakaparásával egy jegyzet: az első?
– Ennyi? Ejnye, Darlington! Az első mi?
Alex meghallotta a kavicsúton csikorgó abroncsok hangját, és
kinézve a kocsifelhajtóra két autó fényszóróját is látta; az első egy
kissé megviselt Audi, mögötte egy csillogó, kék Land Rover.
 Az Audi beállt Darlington Mercedese mellé a garázsba, egy
pillanattal később pedig kiszállt belőle Sandow dékán és egy nő, aki
csakis Michelle Alameddine lehetett. Alex várakozása ellenére
teljesen hétköznapi külseje volt. Sűrű, göndör fürtjei a vállát
sepregették, az arca szögletes, a szemöldöke gondosan ápolt. Jól
szabott fekete kabátot és térdig érő fekete csizmát viselt. Nagyon
New York-inak tűnt Alex szemében, bár még sosem járt New
Yorkban.
Visszacsúsztatta a katalógust a tasakba, és lesietett. Sandow és
Michelle már felakasztották a kabátjukat az előszobában, mögöttük
pedig egy idősebb nő és egy ügyefogyottnak kinéző, hátizsákos,
mohawk frizurás fiú is erre készült. Alex csak egy hosszú perc után
ismerte fel őket a fehér köpenyükben: Josh Zelinski, az Aurelianus
delegátusok elnöke, és az az öregdiák, aki tavaly ősszel vezette a
majdnem kudarcba fúlt rituálét azzal a regényíróval. Amelia.
Darlington meggyőzte az Aurelianust, hogy ők követték el a hibát,
és nem Alex. Ugyanezen az éjszakán pedig – Dawes legnagyobb
megdöbbenésére – Alex és Darlington nagyon berúgott a drága
vörösbortól, és darabokra törtek egy tálalószekrényre való ártatlan
kristályt, valamint egy ízléstelen porcelán étkészletet, ami
valószínűleg így méltán pusztult el. Alex úgy emlékezett, hogy évek
óta nem érezte olyan jól magát, mint akkor, amikor az
üvegszilánkokkal és porceláncserepekkel teli szobában állt.
Darlington felmérte a károkat, megitta az italát, és akadozó nyelvvel
kinyilvánította: Van ebben egy metafora, Stern. Majd kibontom, ha
józan leszek.
A kölcsönös bemutatkozások után Sandow kinyitott egy üveg
bort. Dawes behozott egy tál sajtot, mellette szeletelt zöldségeket.
Mint egy rossz vacsora előjátéka.
– Egyszóval – kezdte Michelle, és bekapott egy szelet uborkát –,
Danny eltűnt?
– Lehet, hogy meghalt – felelte Dawes csendesen.
– Azt kétlem – jelentette ki Michelle. – Akkor halálra gyötörné őt,
mint kísértet. – Hüvelykujjával Alexre bökött. – Vele voltál, igaz?
Alex bólintott, és érezte, hogy összeszorul a gyomra.
– És te vagy a csodalány, aki látja a Szürkéket. Ő is köztük van?
 – Nincs – felelte Alex.
És North sem látta a másik oldalon. Darlington él valahol, és ma
este hazajön.
– Micsoda rendkívüli adottság! – jegyezte meg Amelia. Sűrű,
mézbarna haja az álla vonala alá ért. Ezúttal sötétkék pulóver-
kardigán komplét viselt a keményített farmere fölött. – Nagyon
szerencsés a Léthe, hogy itt vagy.
– Igen – szólalt meg kedvesen Sandow. – Szerencsések
vagyunk.
Josh Zelinski a fejét csóválta.
– Őrület. Csak úgy lebegnek körülöttünk? Most is vannak itt
Szürkék?
Alex hosszan kortyolt a borából.
– Aha. Az egyik a fenekedet fogja.
Zelinski megpördült. Sandow-nak fájt a tréfa, de Michelle nevetett
rajta.
– Darlington biztosan kiborult, amikor megtudta, hogy mire vagy
képes.
Sandow megköszörülte a torkát.
– Köszönöm, hogy eljöttek – mondta. – Mindnyájuknak. Súlyos a
helyzet, de tudom, hogy mindannyian nagyon elfoglaltak.
Ez nem egy kibaszott testületi ülés, szerette volna mondani Alex.
Darlington eltűnt!
Michelle újratöltötte a borospoharát.
– Nem mondhatom, hogy meglepődtem, amikor felhívott.
– Nem?
– Úgy érzem, én mindent megtettem Darlington elsőéves
korában, hogy később se ölje meg magát, és ne gyújtson fel semmit.
Bárhol is van most, valószínűleg nagyon tetszik neki, hogy mekkora
felbolydulást keltett itt.
– Azt lefogadom – kuncogott Sandow.
Alex ingerültté vált. Nem tetszett neki, hogy Sandow és Michelle
mosolyognak Darlingtonon. Ő jobbat érdemelt.
– Szenzációhajhász? – kérdezte Amelia, de látszott rajta, hogy ő
is izgatott egy kicsit.
 – Nem teljesen – felelte Michelle. – Mindig készen áll arra, hogy
belevesse magát valamibe. A lovag szerepében tetszeleg, ő az a fiú,
aki az alvilág kapujában áll kivont karddal.
Alex gúnyosan nevetett, valahányszor Darlington így jellemezte
magát vagy a Léthét, de most, amikor Tarára, meg a Merity-féle
drogokra és a Blake-féle fiúkra gondolt, már nem hangzott olyan
butaságnak. A Fátyol Házainak túl nagy hatalma volt, és az általuk
bevezetett szabályok valójában hozzásegítették őket a mágiához,
nem pedig korlátozták az általa okozott károkat.
– Nem ilyenek vagyunk mindannyian? – szólta el magát Alex,
mielőtt gondolkodott volna. – Mi vagyunk a pásztorok, meg a többi…
Michelle ismét felnevetett.
– Nem mondod, hogy téged is megbolondított! – Belekarolt
Sandow-ba, és kisétáltak a konyhából. Zelinski és Amelia követte
őket. – Bárcsak korábban jöhettem volna, hogy még napfényben
lássam ezt a házat! Darlington annyit dolgozott rajta.
Dawes keze súrolta Alexét – meg is riadt tőle. Nem nagy dolog,
de Alex hagyta, hogy az ujjai viszonozzák a simogatást.
Darlingtonnak igaza volt abban, hogy szükség van a Léthére, és
hogy ők ezért léteznek. Nem csak biztonsági őrök a
bevásárlóközpontban, akik kordában tartják a rakoncátlan kölyköket.
Nyomozóknak, katonáknak kellett lenniük. Michelle és Sandow
viszont nem értették ezt.
És én? – gondolta Alex. Hogyan vált a félcsavargóból szent
harcos? És mi történik majd, amikor visszahúzzák Darlingtont ebbe
a világba, bárhol is lógatja most a lábát?
Talán a Tara Hutchins-ügyben végzett munkája a javára szól, de
erősen kételkedett abban, hogy csak annyit mond majd, szép
kezdeményezés és minden meg van bocsátva. Ő mindenesetre azt
fogja mondani neki, hogy sajnálja, de nem tudta, mit szándékozik
tenni Hellie aznap reggel az Epicentrumban. Bármit elárul neki, és
két kézzel kapaszkodik majd ebbe az életbe.
– Mi az elképzelés, hol tartózkodik? – kérdezte Michelle a
lépcsőn, az emeletre tartva.
– Nem tudjuk. Arra gondoltam, a vadászkutyamódszert
alkalmazzuk.
 Sandow hangja szinte önelégültnek tűnt. Alex néha elfelejtette,
hogy a dékán is dolgozott a Léthében, méghozzá nagyon jól.
– Remek! Mit használunk szagmintának?
– A Fekete Szil szerződését.
– Az Aurelianus kötötte meg?
– Nem tudok róla – felelte Amelia –, de aktiválhatjuk a nyelvezetét
az aláírók megidézésére.
– Bárhonnan? – kérdezte Michelle.
– Bárhonnan – jelentette ki büszkén Zelinski.
Átismételték a szerződés leírásának hosszadalmas technikáját,
és megállapították, hogy a megidézés csak akkor fog működni, ha a
szerződés megkötése jóhiszeműen történt, és a felek valamilyen
érzelmi kapcsolatban álltak a megállapodással.
Alex és Dawes összenézett. Ebben biztosak lehettek: Darlington
szerette a Fekete Szilt.
Az emeleti báltermet a négy égtáj irányában elhelyezett lámpások
világították meg. Darlington birkózószőnyegét és sporteszközeit
oldalra tolták.
– Ez megfelelő hely – mondta Zelinski, majd kibontotta a
hátizsákját.
Négy, pamutba csomagolt tárgyat pakoltak ki Ameliával.
– Nincs szükségünk valaki olyanra, aki megnyitja a portált? –
súgta Alex Dawes-nak, miközben nézte, ahogy Josh kibontja a
burkot, és kivesz egy nagy ezüstcsengőt.
– Ha Sandow-nak igaza van, és Darlington tényleg csak
megrekedt két világ között vagy egy térbugyorban, akkor a
szerződés aktiválása elegendő húzóerőt ad, hogy áthozzuk
magunkhoz.
– És ha nem?
– Akkor a következő újholdkor be kell vonnunk a Tekercs és
Kulcsot.
De mi van, ha azon az estén éppen a Lakatosok nyitották azt a
portált a pincéjükben? Mi van, ha ők akarták, hogy Darlington
eltűnjön?
– Alex! – szólította Sandow. – Kérem, jöjjön, segítsen a jelölések
elkészítésében!
 Alexnek az a furcsa érzése támadt a védőkör megrajzolása
közben, mintha visszament volna az időben, és most Sandow
Dantéja lenne.
– Az északi kaput nyitva hagyjuk – közölte a dékán. – Az észak
vezeti haza. A maga feladata figyelni ott a Szürkéket. Bevenném
Hiram elixírjét, de… Az én koromban ez túl nagy kockázatot jelent.
Mintha zavarban lett volna.
– Persze, megoldom – ígérte Alex. – Lesz vér is? – tudakolta,
mert akkor fel kell készülnie a Szürkék áradatára.
– Nem – felelte Sandow. – Nincs vér. Darlington védelmező
növényfajokat ültetett a Fekete Szil köré, de mint tudja, az erős vágy
is vonzza a Szürkéket, és nekünk erős vágyra van szükségünk
ahhoz, hogy visszahozzuk őt.
Alex bólintott, és elfoglalta a helyét az iránytű északi hegyénél.
Sandow állt a déli pontra, Dawes és Michelle Alameddine keletre és
nyugatra, egymással szemben. Mivel csak a gyertyafény világította
meg a termet, az most még hatalmasabbnak tűnt. Ráadásul a nagy,
hideg szobát eleve úgy építették, hogy lenyűgözze az embereket.
Amelia és Josh a kör közepén állt egy köteg papírral – a Fekete
Szil szerződésével –, de nem volt dolguk addig, amíg nem hatott
Sandow bűvölete.
– Kész vagyunk? – kérdezte a dékán.
Miután senki sem válaszolt, előrelépett, és elmormolta a szövegét
előbb angolul, majd spanyolul, aztán valami fura nyelven – Alex
hollandnak gondolta. Ezután a portugál következett, végül a
mandarin. Azokat a nyelveket használta, amiket Darlington ismert.
Alex nem volt biztos benne, hogy tényleg hallja, vagy csak képzeli
a lihegést és a mancsok pufogását. Vadászkutya-idézés. A Léthe
kutyáira gondolt, Darlington meglepően szép sakáljaira, amik az első
napján megrohanták az Il Bastonéban. Megbocsátom neked,
gondolta. Csak gyere haza!
Hirtelen üvöltést hallott, majd a nagyon távoli ugatást.
A gyertyák fellángoltak, lángjuk élénkzöld színűvé vált.
– Megtaláltuk! – kiáltotta Sandow remegő hangon, szinte ijedten.
– Aktiválja a szerződést!
 Amelia egy gyertyát érintett a kör közepén fekvő papírokhoz. A
zöld fény fellobbant, és egyre emelkedett a láng. Valamit bedobott a
tűzbe, amitől fénylő szikrák repültek szét belőle, mint egy tűzijáték.
Vaspor, jött rá Alex. Egyszer látott egy ilyen kísérletet egy
természettudományi órán.
A zöld lángban a szikrázó vasreszelékből kirajzolódó szavak
lebegtek az iratok felett.

TEKINTETTEL
ARRA, HOGY A
FENT NEVEZETT ADOMÁNYOZÓ
TÖRVÉNYES ÉS MÉLTÁNYOS
ELLENSZOLGÁLTATÁS FEJÉBEN
VÉGLEG
VÉGLEG

A szavak összepöndörödtek, felemelkedtek a tűzben és

eloszlottak, mint a füst. A gyertyalángok még magasabbra szöktek,
majd kialudtak, és az iratokat elborító tűz is beomlott hirtelen.
Sötétben maradtak.
És ekkor a Fekete Szil életre kelt. A falakon a karos lámpák
egyszerre ragyogtak fel, a sarokban lévő hangszórókból zene szólt,
és a folyosók egy késő esti híradó hangjait visszhangozták, mert
valahol a házban egy televízió is bekapcsolt.
– Ki a fene hagyta égve az összes lámpát? – mérgelődött egy
idős férfi a körön kívül. Ijesztően vékony volt, a haja egy csutak a
fején, nyitott fürdőköpenye látni engedte sovány mellkasát és
összeaszott nemi szervét. Cigaretta lógott a szája sarkában.
Alex nem látta olyan élesen és tisztán, ahogy általában a
Szürkéket, de… azért Szürke volt. Mintha tejszínű sifonszövet
rétegeken át nézte volna. A Fátyol.
Tudta, hogy III. Daniel Tabor Arlingtont nézi. Aki a következő
pillanatban eltűnt.
– Működik! – kiáltotta Josh.
– A csengőket! – szólalt meg Amelia. – Hívjuk haza!
 Alex felemelte a lábánál heverő ezüstcsengőt, és látta, hogy a
többiek is ugyanezt teszik. Megrázták, az édes csengőhang átszállt
a körön, a zenén és a ház hangzavarán.
Az ablakok kinyíltak. Alex gumiabroncsok csikorgását és
összekoccanó autók zaját hallotta valahonnan lentről. Körülötte
emberek táncoltak: ellebegett mellette egy vastag bajuszú
fiatalember, aki határozottan hasonlított Darlingtonra, öltönye úgy
nézett ki, mintha egy múzeumból hozta volna ki.
– Állj! – kiáltotta Sandow. – Valami nincs rendben! Hagyjuk abba
a csengetést!
Alex megfogta a csengője nyelvét, hogy elnémítsa, és látta, hogy
a többiek is ezt teszik. De a csengés nem szűnt meg. Érezte, hogy a
kis harang még mindig rezeg a kezében, mintha megütötték volna –
és a zengés egyre hangosabbá vált.
Alex érezte, hogy kipirul az arca. A szoba pillanatokkal korábban
jéghideg volt, most azonban izzadt. Kénbűz töltötte be a levegőt.
Morgást hallott, ami mintha a padlón át dübörgött volna fel – mély,
basszus torokhangot. Eszébe jutottak a krokodilok, ahogy a
határmezsgyén egymást hívogatták a folyópartról. Bármi is várt
odakint, bármi is akart belépni a szobába, az nagyobb volt náluk.
Sokkal-sokkal nagyobb. És éhesebb.
A csengők már sikítottak, akár egy felbőszült tömeg, egy
erőszakra készülő csőcselék. Alex érezte, hogy a vibrációtól
elzsibbad a tenyere.
Bumm. Az épület megremegett.
Bumm. Amelia majdnem elesett, Zelinski után kapott, hogy
visszanyerje az egyensúlyát. Közben a csengője a padlóra hullott,
de ott is tovább csengett. Csak csengett és csengett…
Bumm. Alex ugyanezt a hangot hallotta aznap éjjel a béljóslás
közben: valami olyasmi adta ki, ami megpróbált áttörni a védőkörön.
Ami megpróbált betörni az ő világukba. Aznap éjjel a Szürkék az
anatómiai teátrumban átlyukasztották a Fátylat, és szilánkokra törték
a korlátot. Akkor azt hitte, hogy a védőkört próbálják elpusztítani –
de nem lehet, hogy inkább bejutni akartak a körbe? Nem lehet, hogy
rettegtek attól, ami közeledett? A mély, hörgő morajlás megint
megrázta a szobát. Úgy hangzott, mintha valami ősrégi lény kitátaná
a pofáját.
Alex émelygett, öklendezett, a kén bűze olyan súlyos volt, hogy a
rothadás ízét is érezte a szájában.
Gyilkosság. A kemény és erős hang áttört a harangokén –
Darlington hangja, de mélyebb, acsargóbb. Mérgesebb. Gyilkosság,
mondta.
A büdös francba! Ennyit arról, hogy Darlington tartani fogja a
száját.
Aztán, mintha nem lenne mennyezet és fölötte még egy emelet,
sőt maga a ház sem, meglátta a kör fölé tornyosuló szörnyeteget.
Erre nincs más szó: egy szarvas és sokfogú rémet, ami olyan
hatalmas, hogy kitakarja az éjszakai égboltot. Egy vadkan. Egy kos.
A skorpió hátsó, ízelt testrésze. Alex agya az egyik rémületből a
másikba esett, képtelen volt józanul gondolkodni.
Aztán rájött, hogy sikoltozik. Mindenki sikoltozott. A falakat mintha
tűz világította volna meg. Alex érezte az arcán a melegét, a karjáról
leperzselte a pihéket.
Sandow előrelépett a kör közepéig. Ledobta a csengőjét, és
ordított: Lapidea est lingua vestra! Széttárta a karját, mintha
zenekart irányítana, arca arannyá vált a lángokban. Fiatalnak
látszott. Úgy nézett ki, mint egy idegen. Silentium domus vacuae
audito! Nemo gratus accipietur!
A bálterem ablakai betörtek, az üvegcserepek befelé repültek.
Alex térdre esett, kezével eltakarta a fejét.
Várakozott, a szíve dübörgött a mellkasában. Csak ekkor jött rá,
hogy a csengők elhallgattak.
Édes volt a csend a fülének. Amikor kinyitotta a szemét, látta,
hogy a gyertyák újra égnek, és mindent gyengéd fényben fürdetnek.
Mintha semmi sem történt volna, mintha az egész egy nagyszabású
szemfényvesztés lett volna – eltekintve persze a padlót elborító
üvegtörmeléktől.
Amelia és Josh térdre esve zokogtak. Dawes összekulcsolt kezét
a szájára szorítva a földön kuporgott. Michelle Alameddine fel-alá
járkált, és motyogott:
– Basszus… Basszus… Bassza meg!
 A betört ablakokon befújt a szél, a hideg éjszakai levegőnek édes
illata volt a vastag kénbűz után. Sandow csak állt, és felfelé nézett.
Oda, ahol a fenevad korábban megjelent. Az ingét átáztatta az
izzadság.
Alex nagy erőfeszítéssel felállt, és odament Daweshoz;
üvegcserepek ropogtak a csizmája alatt.
– Dawes? – Leguggolt hozzá, a kezét a vállára tette. – Pammie?
Dawes sírt, a könnyei lassú, néma patakokban folytak le az
arcán.
– Eltűnt – szólalt meg. – Most tényleg eltűnt.
– De hallottam őt! – tiltakozott Alex. Vagy valamit, ami nagyon
hasonlított a hangjára.
– Nem érted – mondta Dawes. – Ez a dolog…
– Egy pokolbeli fenevad – vágott közbe Michelle. – Ami
Darlington hangján beszélt. Ez azt jelenti, hogy elemésztette. Valakik
beengedték a világunkba, és itt hagyták, mint egy barlangot, ahova
Darlington besétálhatott.
– Kik? – kérdezte Dawes, miközben letörölte az arcáról a
könnyeket. – Hogyan?
Sandow átkarolta.
– Nem tudom. De meg fogjuk tudni.
– Ha meghalt, akkor a másik oldalon kellene lennie – mondta
Alex. – Nincs ott. Ő…
– Elment, Alex – szólt közbe Michelle. A hangja kemény volt. –
Nincs a másik oldalon. Nincs a Fátyol mögött. Felfalták. Lelkestül és
mindenestül.
Ez nem egy portál. Ezt mondta Darlington aznap este a
Rosenfeld pincéjében. És Alex már tudta, mit akart mondani, mit
próbált mondani, mielőtt ez a dolog elragadta volna.
Ez nem egy portál. Ez egy száj.
Darlington nem tűnt el. Megették.
– Ezt senki sem éli túl – mondta Sandow. A hangja rekedt volt.
Levette a szemüvegét, és Alex látta, ahogy megtörli a szemét. –
Egyetlen lélek sem képes elviselni ezt. Megidéztünk egy
poltergeistet. Egy kísértetet. Ez minden.
– Elment – ismételte meg Dawes.
 Alex ezúttal nem mondott ellent.

Összeszedték az Aurelianus harangjait, Sandow dékán

megígérte, hogy telefonál, és másnap reggel beüvegezik a bálterem
ablakait. Havazni kezdett, de már késő éjszaka volt, hogy
intézkedhessen. És különben is, kit érdekelt ez? A Fekete Szil
fenntartója és védője soha nem tér vissza.
Lassan mindenki elhagyta a házat. Amikor beléptek a konyhába,
Dawes megint felsírt. Olyan lehetetlenül ostobának és reménytelinek
tűnt az egész: a félig telt borospoharak, a szépen elrendezett
zöldségestálak, a tűzhelyen várakozó levesesfazék…
A ház előtt Darlington Mercedese nekiment Amelia Land
Roverének. Tehát ez volt az a csattanás, amit Alex hallott. Darlington
autóját megszállta az a fene kísértet, amit visszahívtak ebbe a
világba.
Sandow felsóhajtott.
– Telefonálok egy vontatóért, és megvárom itt magával, Amelia.
Michelle, maga…
– Kimegyek taxival az állomásra.
– Sajnálom, én…
– Jó lesz így – mondta Michelle.
Szórakozottnak, vagy inkább zavartnak tűnt, mint aki nem tudja
összerendezni magában a részleteket; mintha csak most jött volna
rá, hogy a Léthében töltött években végig ott volt mellette a halál.
– Alex, hazakísérné Dawest? – kérdezte Sandow.
Dawes a pulóvere ujjával letörölte a könnyeket az arcáról.
– Nem akarok hazamenni.
– Akkor az Il Bastonéba. Amint lehet, én is odamegyek, aztán… –
elakadt. – Nem tudom pontosan, mit fogunk tenni.
– Rendben – biccentett Alex.
Hívott egy taxit, majd átkarolta Dawest, és Michelle mögött
letámogatta a kocsifelhajtóra.
Csendben álltak a kőoszlopok előtt, mögöttük a Fekete Szil,
körülöttük a gyarapodó hó.
 Michelle taxija érkezett meg elsőként. Nem ajánlotta fel, hogy
elviszi őket is, de amikor beült, Alexhez fordult.
– Az adományokkal és a beszerzésekkel foglalkozom a
Columbián, a Butler Könyvtárban – mondta. – Ha szükséged lenne
rám.
Mielőtt Alex válaszolhatott volna, becsukta az ajtót. Az autó a hó
miatt óvatosan, lassan távolodott az utcán, piros hátsó lámpái végül
csak hunyorogtak.
Alex még mindig átkarolta Dawest, félt, hogy elhúzódna tőle. E
pillanatig, eddig az éjszakáig minden lehetséges volt, és Alex
valóban azt hitte, hogy – ha nem is most, de a következő újholdkor –
Darlington valahogy visszatér. Most azonban megtört a remény
varázsa, és semmiféle mágia nem tudta beteljesíteni ezt.
A Léthe aranyifja nincs többé.
 26
Tél

– Itt maradsz, ugye? – kérdezte Dawes, amikor beléptek az Il

Bastone előszobájába.
A ház felsóhajtott, mintha átérezte volna a szomorúságukat. Vagy
már tudta? A kezdetektől fogva tudta, hogy Darlington többé nem tér
vissza?
– Természetesen. – Alex hálás volt Dawesnak, amiért ott tartotta.
Nem akart egyedül lenni, és nem szívesen öltött volna fel vidám
álarcot a szobatársai előtt. Most nem tudott színlelni. De nem tudta
feladni a reményt sem. – Talán rosszul csináltuk. Vagy Sandow
cseszett el valamit.
Dawes felkapcsolta a villanyt.
– Majdnem három hónapig tervezte. A rituálét így kellett
végrehajtani.
– Lehet, hogy szándékosan csinálta. Talán nem is akarja
visszahozni Darlingtont. – Tudta, vaktában tapogatózik, de nem
tudott jobbat. – Ha ő is segített leplezni Tara meggyilkolását,
szerinted akarhatja, hogy egy Darlington-féle keresztes lovag legyen
itt helyettem?
– Te is keresztes lovag vagy, Alex.
– De ő jobb keresztes. Mit mondott Sandow, amivel leállította a
rituálét?
– A nyelved kőből van. Ezzel némította el a harangokat.
– És a többi?
Dawes levette a sálját, és a fogasra akasztotta a kabátját. Nem
fordult Alex felé, amikor válaszolt.
– Halld meg egy üres otthon csendjét! Senkit sem fogadnak
szívesen.
Borzalmas volt arra gondolni, hogy Darlingtont örökre kitiltották a
Fekete Szilből. Alex megdörzsölte fáradt szemét.
 – A Koponya és Csontok jóslásának éjszakáján hallottam, hogy
valaki vagy valami dörömböl az ajtón. Be akart jönni, pontosan
abban az időben, amikor Tarát meggyilkolták. Pont úgy hangzott,
mint ahogyan ma este. Talán Darlington volt az. Talán látta, mi
történik Tarával, és megpróbált figyelmeztetni. Ha ő…
Dawes már a fejét rázta, laza kontya kibomlott.
– Hallottad, mit mondtak. Ez… az a dolog megette. – A válla
remegett, amiből Alex rájött, hogy ismét sír. Úgy szorongatta
felakasztott kabátját, mintha elesne nélküle. – Elment.
Szavak: mint egy dal refrénje, amit addig énekelnek, amíg a
bánat el nem múlik.
Alex megérintette Dawes karját.
– Dawes…
Dawes azonban elhúzta magát, szipogott, és kitörölte a
könnyeket a szeméből.
– Sandow tényleg hibázott. Technikailag. Van, aki túlélheti, ha egy
pokolbeli vadállat megeszi. De csak ha nem ember.
– Hanem mi?
– Egy démon.
Na, ez messze meghaladja a fizetési fokozatunkat.
Dawes hosszan, reszketőn lélegzetet vett, hátradobta a haját az
arcából, és újra megkötötte a kontyát.
– Gondolod, hogy Sandow kér majd kávét, amikor ideér? –
kérdezte, és felvette a fejhallgatóját a nappali szőnyegéről. –
Dolgozni akarok egy kicsit.
– Hogy haladsz?
– A szakdolgozattal? – Pislogott, és lenézett a kezében lévő
fejhallgatóra, mintha azon tűnődne, hogy kerülhetett oda. –
Fogalmam sincs.
– Rendelek pizzát – jelentette ki Alex. – És először én
zuhanyozom. Mindketten bűzlünk.
– Kinyitok egy üveg bort.
Alex a lépcső felénél járt, amikor kopogtak az ajtón. Egy pillanatra
azt hitte, Sandow dékán az. De ő miért kopogna? Hat hónapja
dolgozott a Léthének, azóta senki sem kopogtatott be az Orange
Street-i házba.
 – Dawes… – kezdte.
– Engedj be!
Férfihang volt, hangos és dühös.
Alexet a lába egészen a lépcső aljáig levitte, és csak ott vette
észre: Kényszerítés!
– Dawes, ne! – kiáltotta.
De Pammie ekkorra kinyitotta az ajtót.
A zár kattant, és az ajtó kivágódott. A férfi a korlátig taszította
Dawest, akinek kiesett a fejhallgató a kezéből. Alex a reccsenést is
hallotta, amikor a feje a fához csapódott.
Nem gondolkodott. Felkapta a fejhallgatót, gyorsan a fülére tette,
és két kézzel szorította rá, amíg felrohant a lépcsőn. Egyszer
hátrapillantott: látta, hogy Blake Keely – a gyönyörű Blake Keely,
gyapjúkabátja vállán a porhóval olyan volt, mintha egy katalógusból
lépett volna elő – átlép Dawes teste fölött, és tekintetét rá szegezi.
Dawes rendben lesz, mondta magában Alex. Nem lehet semmi
baja. És nem segíthetsz neki, ha most elveszíted az irányítást.
Blake Csillagsót vagy valami hasonlót használhatott. Alex már az
ajtón keresztül is érezte a hangjában a vonzerőt. Dawes ezért
nyitotta ki neki azonnal.
Alex a fegyvertár felé rohant, közben pedig beütötte a telefonjába
Turner számát, és nagyot csapott a könyvtár melletti falon lévő régi
hangszóróra, remélve, hogy ezzel tettre kényszeríti a házat. Harcba
szállt ő is, a zene hangosabban és tisztábban dübörgött a
folyosókon, mint valaha. Amíg Darlington itt volt, mindig Purcell vagy
Prokofjev szólt, most azonban az a szám, amit Dawes legutóbb
hallgatott – Alex felnevetett volna, ha nem olyan rémült, hogy
Morrissey trillázása és gitárcsörömpölése tölti be a légteret.
A szöveget szerencsére elnyomta a fejhallgató, a saját lélegzetét
viszont felhangosította. Berontott a fegyvertárba, kapkodva
húzogatta ki a fiókokat. Dawes odalent vérzett, Turner pedig messze
volt. Alex nem is akart arra gondolni, mit tehet vele Blake: hogy mire
kényszerítheti rá. Bosszút akar állni azért? Valahogy rájött, hogy
Alex tette vele mindezt, és követte? Vagy Tara hozta el az ajtajához?
Alex annyira a társaságokra összpontosított, hogy nem vette észre a
legkézenfekvőbb gyanúsítottat – egy csinos, rothadt lelkű fiút, aki
nem szerette a „nem” választ.
Kellett neki egy fegyver, de a fegyvertárban nem talált olyat, amit
használhatott volna az élő, szuper karizmával felturbózott emberi
test ellen.
Alex a válla fölött hátrapillantva Blake-et látta maga mögött.
Mondott is valamit, de szerencsére nem hallotta a hangos zene
miatt. Benyúlt egy-egy fiókba, és kikapott minden, elhajításra
alkalmas, súlyos tárgyat. Eképzelhető, hogy akadtak köztük
felbecsülhetetlen értékűek is. Asztrolábium. Csillogó papírnehezék,
belefagyott tengervízzel…
Blake félreütött mindent, és megragadta Alxet a tarkójánál. Erős
fogása volt a lacrosse-tól és a hiúságtól. Letépte a lány füléről a
fejhallgatót. Alex olyan hangosan sikított, ahogy csak tudott,
körmeivel végigszántotta a fiú arcát. Blake felüvöltött, Alex pedig
kimenekülhetett a folyosóra. Korábban szörnyekkel is harcolt, és
győzött is. De nem egyedül. Ki kellett futnia a házból, a házőrzők
körén kívülre, ahol támaszkodhatott North erejére, vagy találhatott
egy másik Szürkét.
Úgy tűnt, a ház búg és zümmög izgatott aggodalmában. Itt egy
idegen! Itt egy gyilkos! A lámpák percegtek és fellángoltak, a
zenelejátszó statikus zörejei felerősödtek.
– Nyugodj meg! – csitította Alex a házat, miközben a lépcső felé
dübörgött a folyosón. – Öreg vagy te már ehhez a szarsághoz.
De a ház tovább berzenkedett és zajongott.
Blake elkapta hátulról Alexet, aki elvágódott a padlón.
– Maradj így! – súgta a fülébe a fiú.
Alex úgy érezte, hogy megmerevednek a végtagjai. És nemcsak
abbahagyta a mozgást, de örült is, hogy megtehette. Izgalom töltötte
el. Tökéletesen mozdulatlan volt, mint egy szobor.
– Dawes! – sikította.
– Maradj csendben! – utasította Blake.
Alex összezárta az ajkát. Örült, hogy ezt is megtehette neki. Mert
ő megérdemelte. Mindent megérdemelt.
Blake a hátára fordította, és fölé állt. Hihetetlenül magasnak tűnt,
aranyszínű, zilált hajának a kazettás mennyezet adott hátteret.
 – Tönkretetted az életemet – jelentette ki. Felemelte a csizmás
lábát, és a lány mellkasára lépett. – Tönkretettél.
Alex elméjében valami azt sikoltotta, hogy Fuss el! Lökd le!
Csinálj valamit!, de nagyon távoli hang volt, és beleveszett a
behódolás elégedett zümmögésébe. Olyan boldognak érezte magát,
annyira boldognak, hogy engedelmeskedett…
Blake csizmája súlyos volt, és Alex érezte, hogy a bordái
meghajlanak. Nagydarab fiú, kilencven kiló tiszta izom, és ez mind
az ő szívére nehezedett. A ház hisztérikusan zörgött, mintegy
válaszul a csontjai kiáltozására. Alex hallotta, hogy valahol felborul
egy asztal, és edények zuhannak le a polcokról. Az Il Bastone
hangot adott a félelmének.
– Mi jogosított fel erre? – kérte számon Blake. – Válaszolj!
Válaszolt, mert engedélyt kapott.
– Mercy és a többi lány előtte – nyögte ki Alex, bár az elméje egy
másik, a fiúnak jobban tetsző válaszért könyörgött. – Ők adták meg
nekem az engedélyt.
Blake felemelte a csizmáját, és keményen lesújtott. Alex
felsikoltott, amikor a fájdalom berobbant a mellkasába.
Ugyanebben a pillanatban kialudtak a lámpák, és a zenelejátszó
is leállt. A muzsika elhallgatott, sötétség és csend borult rájuk,
mintha az Il Bastone egyszerűen meghalt volna. A csendben
kiáltásnak hangzottak Blake szavai.
Bal kezét ökölbe szorította, mintha meg akarná ütni Alexet, de az
utcai lámpák beszűrődő fényében valami ezüstös csillant meg a
másik kezében. Egy penge.
– Csendben leszel? – kérdezte. – Mondd, hogy csendben leszel!
– Csendben leszek – ígérte Alex.
Blake kuncogott. Azt a fejhangú kuncogást hallatta, amit a videón
is.
– Ezt mondta Tara is.
– Mit? – suttogta Alex. – Mivel dühített fel?
Blake lehajolt hozzá. Az arca még mindig gyönyörű volt, tiszta,
szinte angyali vonásokkal.
– Úgy gondolta, hogy ő jobb az összes többi csajomnál. De
mindenki ugyanazt kapja Blake-től.
 Tényleg olyan hülye volt, hogy Tarán is kipróbálta a Merityt? A
lány meg persze rájött, hogy milyen célra használja. Megfenyegette
Blake-et? De mit számít ez most? Hiszen meg fog halni. Nem
bizonyult okosabbnak Taránál, ő sem képes megvédeni magát.
– Alex! – hallatszott Sandow dékán hangja valahonnan lentről.
– Ne jöjjön fel! – sikította a lány. – Hívja a zsarukat! Ő a…
– Fogod be a pofádat?!
Blake hátrahúzta Alex lábát, és erősen oldalba rúgta. A lány
elhallgatott.
Amúgy is elkésett már. Sandow a lépcső tetején állt. Zavart
arckifejezéséről Alex a padlón fekve is leolvashatta, mit lát: a lány a
hátán fekszik, Blake fölötte áll, késsel a kezében.
Sandow előrelendült, de túl lassan.
– Állj! – csattant fel Blake.
A dékán megtorpant, majdnem orra bukott.
Blake Alex felé fordult, és szélesen elmosolyodott.
– Az egyik barátod? Rávegyem, hogy levesse magát a lépcsőn?
Alex hallgatott. Blake azt mondta, maradjon csendben, és ő
mindenképpen a kedvére akart tenni, de elméje vadul ficánkolt a
koponyájában. Ma este mindannyian meghalnak.
– Gyere ide! – szólt Blake. Sandow buzgón, ruganyos léptekkel
odasietett a fiúhoz. Blake Alex felé intett. – Tégy nekem egy
szívességet!
– Bármit, ha segíthetek – ajánlotta Sandow, mintha egy ígéretes
új hallgatót invitálna be a fogadóórájára.
Blake átnyújtotta a kést.
– Szúrd le! Szúrd a szívébe!
– Örömmel.
Sandow elvette a kést, és Alexhez lépett. A nyitva hagyott ajtó
felől hideg szél söpört végig a házon és Alex kipirult arcán. A lány
nem tudott beszélni, nem tudott harcolni, nem tudott elfutni. Sandow-
tól csak a nyitott ajtó tetejét és a kinti téglajárdát láthatta. Eszébe
jutott az első nap, amikor Darlington idehozta. Emlékezett a fiú
sípjára és a megjelenő sakálokra, a szellemkutyákra, amik kötelesek
szolgálni a Léthe embereit.
Mi vagyunk a pásztorok.
 Alex keze a padlódeszkán feküdt. Érezte a hűvös, csiszolt fát a
tenyere alatt. Kérlek, könyörgött némán a háznak. A Léthe lánya
vagyok, és a farkas itt áll az ajtóban.
Sandow a feje fölé emelte a kést. Alex ajka szétnyílt – nem
beszélt, nem, nem beszélt –, és kétségbeesetten, reménytelenül
fütyült. Küldd ide a kutyáimat!
A sakálok fogcsattogtatva, acsarkodva törtek be a bejárati ajtón.
Felszáguldottak a lépcsőn, karmok kopogtak, talpak csusszantak.
Már késő.
– Rajta! – parancsolta Blake.
Sandow leengedte a kést. Valami nekivágódott, és eltaszította
Alextől. A folyosó hirtelen megtelt a sakálokkal, vicsorgó tömegben
tapostak át rajta. Egyikük Blake-re támadt. Testük súlya kipréselte a
levegőt Alex tüdejéből, és sikoltásra késztették, amikor a mancsaik a
törött csontjait érték.
Megvadultak az izgalomtól és a vérszomjtól, csaholtak és
kaffogtak. Alexnek elképzelése sem volt, hogyan lehet irányítani
őket. Nem volt oka megkérdezni. Csillogó szemfogak, fekete ínyek
és habzó pofák kavarogtak fölötte. Megpróbált felülni, arrébb
húzódni. Érezte, hogy az állkapcsok az oldalához kapnak, és
sikoltott, amikor a hosszú fogak a húsába mélyedtek.
Sandow kiáltott néhány szót, amiket Alex nem értett, de az
állkapcsok kinyíltak, és forró vér tört fel a nyomukban. Elsötétült a
világ.
A sakálok visszavonultak. A lépcsőhöz somfordáltak, testük
egymásba ütközött. A korlát mellett aztán lekuporodtak, halkan
nyüszítettek és levegő után kapkodtak.
Sandow a folyosó futószőnyegén hevert Alex mellett. Vérzett, a
nadrágszára elszakadt. A lány látta, hogy a sakál átharapta a
combját, a kilátszó fehér csont sápadt gumóként derengett. Vér
csöpögött a lábából. Zihálva tapogatózott a zsebében, próbálta
elővenni a telefonját, de a mozdulatai lassúak, bizonytalanok voltak.
– Sandow dékán? – lihegte a lány.
A férfi feje a vállára bukott, a telefon kicsúszott az ujjai közül, és a
szőnyegre esett.
 Blake Alex felé mászott. Ő is vérzett. Látszott, hogy a sakálok hol
mélyesztették a fogukat a felkarjába és a combjába. Odavonszolta
magát a lányhoz, és mellé feküdt, mint egy szerető. A kezét még
mindig ökölbe szorította. Megütötte Alexet, aztán újra és újra. A
másik kezével a haját markolta.
– Egyél szart! – suttogta a lány arcába. Felült, és hajánál fogva a
padlóhoz csapta a koponyáját. Csillagok robbantak Alex szeme
mögött. Aztán Blake a haját húzva felemelte a fejét, és
hátrafeszítette az állát. – Egyél szart, és halj meg!
Alex súlyos puffanást hallott. Arra gondolt, vajon az ő koponyája
hasadt-e ketté. Blake előredőlt, éppen rá. A lány próbálta lelökni
magáról, a mellkasának feszítette a kezét. Nagy nehezen
legördítette a hihetetlenül nehéz testet. Kezét a tarkójához érintette.
Nincs vér. Nincs seb.
Ami nem mondható el Blake-ről. Tökéletes arcának egyik oldala
egy véres kráter volt. A koponyája beszakadt. Dawes állt fölötte. Sírt.
Még mindig szorongatta III. Hiram Bingham, a Léthe védőszentjének
márvány mellszobrát, aminek szigorú arcélét most vér és
csontdarabok borították.
Dawes hagyta, hogy a mellszobor kicsússzon az ujjai közül.
Gurult egy ideig a szőnyegen, aztán az oldalán állt meg. Dawes
elfordult Alextől, térdre esett és hányt.
Blake Keely már nem látó szeme a mennyezetre meredt. A
kabátján elolvadt a hó, és a gyapjú úgy csillogott, mint valami sokkal
finomabb anyag. Úgy nézett ki, mint egy bukott herceg.
A sakálok leügettek a lépcsőn, és kifutottak a nyitott ajtón át. Alex
szerette volna tudni, hova mentek, hogy mivel töltik a vadászat óráit.
Valahol a távolban gyászos üvöltés hallatszott; talán sziréna, vagy
valami elveszett lény a sötétben.
 27
Tél

Amikor Alex felébredt, azt hitte, megint a Van Nuys-i kórházban

fekszik. Fehér falak. Sípoló műszerek. Hellie meghalt. Mindenki
meghalt. Börtönbe kerül.
A képzelgés nem tartott sokáig. Az oldalán lévő seb égő fájdalma
visszahozta a jelenbe. Az Il Bastonéban történt borzalmak
elmosódott képekben tértek vissza: vörös lámpák villogtak, Turner és
rendőrök rohantak fel a lépcsőn… Az egyenruhások láttán pánikba
esett, de akkor… Mi a neved, kislány? Szólalj meg! El tudod
mondani, mi történt? Most már minden rendben. Jól vagy. Milyen
gyengéden beszéltek vele. Milyen finoman bántak vele. Hallotta,
hogy Turner azt mondja: Egyetemi hallgató, elsőéves. Varázslatos
szavak. A Yale lepelként és pajzsként borult rá. Bátorság! Senki sem
halhatatlan. Micsoda hatalom van néhány szóban és egy
ráolvasásban!
Alex félretolta a takaróját, és felrángatta a kórházi hálóingét.
Minden mozdulat fájt neki. Az oldalát összevarrták és bekötözték. A
szája száraz volt, mint a vatta.
Egy nővér lépett be, arcán széles mosollyal. Fertőtlenítőt dörgölt
épp a tenyerébe.
– Ó, hát felébredt! – örvendezett.
Alex leolvasta a hölgy nevét a köpenyére tűzött címkéről, és
kirázta a hideg. Jean. Jean Gatdula? Az a nő, akit a Koponya és
Csontok fizetett azért, hogy vigyázzon Michael Reyesre, és
gondoskodjon az összes victimaeről, akiket a jóslásokhoz
használtak? Ez nem lehet véletlen.
– Hogy érzi magát, édesem? – faggatta a nővér. – Vannak
fájdalmai?
– Jól érzem magamat – hazudta Alex. Nem akarta, hogy
begyógyszerezzék. – Csak egy kicsit kótyagosan. Itt van Pamela
Dawes is? Ő hogy érzi magát?
– A folyosó végén fekszik egy kórteremben. Sokk miatt kezelik.
Tudom, hogy min mentek keresztül, de most pihenniük kell.
– Igen, az jó lenne – felelte Alex, és már le is csukódott a
szemhéja. – Kaphatnék egy kis gyümölcslevet?
– Persze! – buzgólkodott Jean. – Egy pillanat és visszajövök!
Amikor a nővér kiment, Alex nehézkesen felült, és lecsúszott az
ágyról. A fájdalomtól el-elakadt a lélegzete, a zihálásáról egy
csapdába esett állat hangja jutott eszébe. De látnia kellett Dawest.
Infúzióra kötötték, így azt is magával vitte, tolta a kerekes
állványt, és örült, hogy van mibe kapaszkodnia. Dawest valóban a
folyosó végén találta meg. Felpolcolt párnákon feküdt a kórházi
ágyon egy New Haven-i Rendőrség feliratú melegítőben, ami túl
nagy volt rá, és a színe is túl sötétkék – de különben tökéletesen
beillett volna diákegyenruhának.
Dawes felé fordította a fejét, amikor belépett. Nem szólt semmit,
csak egy kicsit arrébb húzódott az ágyon, hogy helyet adjon
Alexnek.
Alex óvatosan lefeküdt mellé. Alig akadt hely kettejüknek, de nem
érdekelte. Dawes jól volt. És ő is. Valahogy mindketten túlélték.
– A dékán? – kérdezte.
– Stabilizálták. Begipszelték, és telepumpálták vérrel.
– Mióta vagyunk itt?
– Nem tudom pontosan. Benyugtatóztak. Azt hiszem, legalább
egy napja.
Hosszú ideig csendben feküdtek, hallgatták a beszűrődő kórházi
zajokat: az ápolók hangját az nővérpulttól meg a különféle gépek
kattogását. Alex már majdnem elaludt, amikor Dawes megszólalt:
– Mindent el fognak rendezni, ugye?
– Igen. – Jean Gatdula ittléte biztos jele volt ennek. A Léthe és a
többi társaság minden befolyását felhasználja majd, hogy az éjszaka
valódi részletei soha ne kerüljenek napvilágra. – Megmentetted az
életemet. Megint.
– Megöltem valakit.
– Megöltél egy ragadozót.
– A szülei tudni fogják, hogy meggyilkolták.
 – Szülei az aligátoroknak is vannak, de ez nem fogja vissza őket,
hogy megharapjanak.
– Most már vége? – kérdezte Dawes. – Legyen végre minden…
normális!
Ha valaha az lesz, értesíts.
– Azt hiszem, vége – jelentette ki Alex.
Dawes megérdemelt valamiféle vigaszt, és ő ezt tudta nyújtani.
Legalább kibomlik ez az összecsomósodott kuszaság. Blake volt az
a szál, amivel szétbomlasztotta az egészet. A drogokat. A
hazugságokat. Megtörténik a Fátyol Házainak elszámoltatása.
Alex biztosan elaludt, mert arra riadt fel, hogy Turner betolja
Sandow-t a szobába. Túl hirtelen ült fel, fel is szisszent a fájdalomtól.
Aztán ébresztőül megbökte a szintén szundikáló Dawest. Sandow
kimerültnek látszott, a bőre megereszkedett, úgy tűnt, szinte
elporlad. Begipszelt lábát előrenyújtotta. Alexnek eszébe jutott a
combjából kitüremkedő fehér csontdarab. Azon gondolkodott, ne
kérjen-e bocsánatot, amiért felhívta a sakálokat, de ha nem teszi,
akkor ő halott, Sandow dékán pedig a gyilkosa lenne – aztán minden
valószínűség szerint halott is. Hogy magyarázták meg ezeket a
sebeket a rendőröknek meg az orvosoknak, akik összevarrták őket?
Talán nem is kellett magyarázkodniuk. Talán a hatalom, amit a
Léthe, amit a társaságok és amit a Yale Egyetem dékánja jelentett,
szükségtelenné tette a magyarázatokat.
Abel Turner nyomozó a sötétszürke öltönyében és lila
nyakkendőjével frissnek tűnt, mint mindig. Az éjszakára is ott
maradó látogatóknak fenntartott fekvőfotel szélén ült a sarokban.
Alex arra gondolt, ez az első eset, hogy mindannyian együtt
vannak egy szobában – Oculus, Dante, a Centurió és a dékán. Csak
Vergilius hiányzott. Ha így kezdik az évet, talán másképp alakulnak a
dolgok.
– Gondolom, bocsánatkéréssel kell kezdenem – szólalt meg
akadozva Sandow. – Nehéz év volt ez. Nehéz pár év. Szerettem
volna távol tartani a Léthétől annak a szegény lánynak a halálát. Ha
tudtam volna a Merityről, a Tekercs és Kulcs kísérleteiről… de nem
akartam rákérdezni.
Dawes megfordult a keskeny ágyon.
 – Most mi lesz?
– A Lance Gressang elleni gyilkossági vádat visszavonták –
felelte Turner. – Viszont vádat fognak emelni kábítószer
terjesztéséért és birtoklásáért. Tara és ő pszichotróp szereket adtak
el a Tekercs és Kulcs, esetleg a Kézirat tagjainak. Megnéztük Blake
Keely telefonját is, de ahhoz valaki a közelmúltban hozzáférhetett,
mert nagy mennyiségű fájlt töröltek róla. – Alex kifejezéstelen arccal
hallgatott. – A hangpostája azonban bizonyító erejű. Tara megtudta,
mire képes a Merity, és mire használja Blake. Megfenyegette, hogy
elmondja a rendőrségnek. Nem tudom, hogy Blake a zsarolástól
vagy a lelepleződéstől ijedt meg jobban, mindenesetre nem nőtt a
rokonszenve a lány iránt.
– Ezért megölte?
– Kihallgattuk Blake Keely számos barátját és osztálytársát –
folytatta Turner. – Állításuk szerint nem szerette a nőket. Lehet, hogy
ez valamilyen módon elhatalmasodott rajta, vagy maga is drogozott.
Az utóbbi időben furcsán viselkedett.
Furcsaságnak számít, ha kikanalazza egy eldugult WC tartalmát,
de a viselkedése ezt leszámítva többnyire nagyon is logikus volt.
Blake használta a lányokat, nem is tekintette őket embernek. Ha
Tara megkérdőjelezte a hatalmát, talán nem is esett nehezére a
gyilkosság. Amikor Alex újra átélte a lány halálát, Lance arcát látta.
Azt feltételezte, hogy ez csak káprázat, amivel az igazi gyilkost
álcázzák. De mi van akkor, ha Blake beadta valahogy Tarának a
Merityt, és egyszerűen megparancsolta neki, hogy Lance arcát
lássa? Valóban ennyire erős az a drog? De valami más is zavarta.
– Blake azt mondta nekem, nem ő ölte meg Tarát.
– Nyilvánvalóan nem volt ép eszénél, amikor megtámadta magát
– vélte Sandow.
– Nem akkor – mondta Alex. – Hanem… – Amikor meg akartam
bosszulni mindazt, amit Mercyvel tett. – Néhány nappal ezelőtt.
Kényszerítőt alkalmaztam.
Turner szeme összeszűkült.
– Kihallgatta?
– Alkalom adódott, és éltem is vele.
 – Ez a megfelelő idő, hogy kritizáljuk Alex módszereit? – kérdezte
Dawes csendesen.
Alex Daweséhoz koccantotta a vállát.
– Kiváló kérdés! Egyikőjük sem látott volna túl Lance-en, ha én
nem böködöm a seggüket!
– Még mindig nagyon harapós, Stern! – nevetett Turner.
Sandow viszont csak fájdalmasan felsóhajtott.
– Valóban.
– De nem tévedett – jelentette ki Dawes.
– Nem – mondta Sandow szelídebben. – Nem tévedett. De Blake
hihetett a saját ártatlanságában. Lehet, hogy nem is emlékezett a
bűncselekmény elkövetésére, mert befolyás alatt állt, amikor
megtörtént. Vagy csak próbált tetszeni annak, aki kényszerítette. A
kényszerítés bonyolult.
– Mi a helyzet a glumával, ami megtámadott? – kérdezte Alex.
– Nem tudom – felelte Sandow. – De gyanítom, hogy aki elküldte
azt a… szörnyet Darlingtonért, az küldte a glumát is maga után.
Nem akarták, hogy a Léthe vizsgálódjon.
– De ki? – követelte Alex a választ. – Colin? Kate? Hogyan tudtak
parancsolni egy glumának?
Szándékosan használtak fel egy olyan szörnyeteget, ami azonnal
a Könyv és Kígyóra irányítja a gyanút?
Azt kérted, hogy mondjam el, mire számíthatsz itt. Most már
tudod. Ezt mondta Darlington, miután rászabadította a sakálokat. De
vajon ő tudta? Felfogta, hogy az intelligenciája, a Léthe iránti
szeretete és a küldetése céltáblát fog festeni a hátára?
– Megtudjuk – jelentette ki Sandow. – Megígérem, Alex. Addig
nem nyugszom, amíg ez ki nem derül. Colin Khatrit kihallgatták. Az
már világos, hogy Tarával sok mindent kipróbáltak.
Portálvarázslat, pénzbűvölés – nagyon veszélyes dolgok. Az nem
egyértelmű, hogy ki a felbujtó, de Tara akart tovább és tovább
menni, és nem hagyta, hogy Colin fékezze, különben megvonta
volna tőle és a társaságától a… a segítségét.
Mert Tara belekóstolt valami sokkal többe. Bepillantást nyert az
igazi hatalomba, és tudta, hogy ez az egyetlen esélye, ha élni akar
vele.
 – Lényegében zsarolta őt – magyarázta Sandow. – És ez a
szégyenteljes történet… ez itt zajlott, az orrom előtt! – Szinte
besüppedt a kerekesszékébe. Öregnek és szürkének látszott. –
Maga veszélybe került, és én nem védtem meg. Maga tartotta
életben a Léthe szellemét, mert én csakis Darlington eltűnésére
koncentráltam. Azt akartam, hogy úgy tűnjön, minden rendben, ezt
az illúziót adtam az öregdiákoknak. Ez… Ez szégyenletes. A maga
állhatatossága őrizte meg a Léthe becsületét. Turner és én is ezt
fogjuk hangsúlyozni a testületnek írt jelentésünkben.
– És mit írnak a megpróbáltatásairól? – fonta össze a karját
Dawes. – Amíg maga buzgón mosta a kezét Tara meggyilkolása
miatt, addig Alexet kétszer is meg akarták ölni!
– Háromszor – jegyezte meg a lány.
– Háromszor! Valami elismerés ezért is járna neki!
Alex szemöldöke felszaladt – mikor lett Dawes ilyen rámenős? De
Sandow csak bólintott erre. Az ő világában ez a quid pro quo.
Látod, Darlington? – gondolta Alex. Mégis tudok egy kicsit latinul.
Turner felállt.
– Szövögessék csak a rémtörténeteiket, én nem hallgatom
tovább! Akármilyen szép szavakba burkolják, a történet annyi, hogy
Blake Keely, Colin Khatri és Kate Masters, a három gazdag kölyök
berúgott, és száguldozás közben összetörtek egy drága sportkocsit,
amibe be sem ülhettek volna. – Kifelé menet finoman megszorította
Alex vállát. – Örülök, hogy nem gázolták el. Próbálja meg nem
szétrúgatni a seggét egy-két hétig.
– Addig maga se vásároljon új öltönyöket!
– Nem ígérek semmit.
Alex utánanézett – mondani akart valamit, hogy visszahívja, hogy
maradásra bírja. Turner, a jófiú, a fényes jelvényével. Sandow
összekulcsolt ujjaira meredt – mintha a férfi egy különösen nehéz
varázslatra koncentrált volna. Talán amikor kitárja a tenyerét,
elenged egy galambot.
– Tudom, hogy nehézségei voltak ebben a félévben – szólalt meg
végül. – Lehet, hogy ebben a segítségére lehetek.
Alex elfelejtette Turnert és az oldalát perzselő fájdalmat.
– Hogyan?
 A dékán megköszörülte a torkát.
– Esetleg megoldhatom, hogy minden vizsgáján átmenjen. Nem
hiszem, hogy bölcs lenne, ha túl messzire mennénk, de…
– A 3,5-es tanulmányi átlag megteszi – szólt közbe Dawes.
Alex tudta, hogy nemet kellene mondania erre, a maga erejéből
akart eredményes lenni. Ezt tette volna Darlington, Dawes,
valószínűleg Mercy és Lauren is. De Tara rábólintana. A lehetőség
az lehetőség. Alex majd becsületesen dolgozik a következő
félévben. De azért… Sandow túl gyorsan beleegyezett. Mit is
tartalmazott pontosan ez a csereüzlet?
– Mi lesz a Tekercs és Kulccsal? – kérdezte Alex. – És a
Kézirattal? Az összes kis seggfejjel…
– Fegyelmi eljárást indítunk, és súlyos bírságokat kapnak.
– Bírságok? Meg akartak ölni. És lehet, hogy ők ölték meg
Darlingtont is!
– Megkerestük a Fátyol Házainak fenntartóit, és értekezletet
tartunk Manhattanben.
Értekezlet. Ülésrenddel.
Talán valami mentolos hideg puncsot is felszolgálnak. Alex
érezte, hogy gyűlik benne a harag.
– Mondja ki, hogy valaki fizetni fog azért, amit elkövettek!
– Meglátjuk – válaszolta Sandow.
– Meglátjuk?
A dékán felemelte a fejét. A tekintete szenvedélyes volt, ugyanaz
a tűz égett benne, amit akkor látott, amikor a pokolbeli fenevaddal
nézett szembe újhold éjszakáján.
– Azt hiszi, nem tudom, miért kellene megfizetniük? Vagy azt
hiszi, nem törődöm vele? Ezek úgy osztogatták a Merityt, mint a
cukorkát! Kiadták kívülállóknak a portálvarázslat titkát, és az egyikük
ezt arra használta, hogy megtámadja a Léthe egyik küldöttjét! A
Kéziratot, de a Tekercs és Kulcsot is meg kellene fosztani a sírjuktól!
– De a Léthe nem fog lépni ez ügyben? – támadott Dawes is.
– Hogy elpusztítsunk még kettőt az „Ősi Nyolcból”? – vágott
vissza keserűen a dékán. – Az ő finanszírozóik tartanak életben
minket, és most nem az Aurelianusról vagy a St. Elmóról beszélek.
Ez a két legerősebb ház. Az öregdiákjaik hihetetlenül hatalmasok, és
ők máris kegyelemért lobbiznak!
– Nem értem – mondta Alex. El kellett volna engednie az
egészet, el kellett volna fogadnia a feljavított tanulmányi átlagát, és
örülnie, hogy egyáltalán él, de nem tudta megtenni. – Tudnia kellett,
hogy előbb-utóbb történik valami ilyesmi. Turnernek igaza volt. Maga
felturbózta azt a sportkocsit, és odaadta nekik a kulcsait. Rábízta a
mágiát, ezt a hatalmas erőt egy csomó éretlen kölyökre!
Sandow még jobban belesüppedt a székébe, a tűz elszállt belőle.
– Az ifjúság bőséges erőforrás, Alex. Az öregdiákoknak
szükségük van a társaságokra. A kapcsolatok és a csoportok
kiterjedt hálózata függ az általuk hozzáférhető mágiától. Ezért térnek
vissza az öregdiákok, ezért tartják fenn a trösztök a sírokat.
– Tehát senki sem fizet meg ezért – mondta Alex.
Kivéve Tarát. És Darlingtont. Kivéve őt és Dawest. Talán tényleg
keresztes lovagok: elég értékesek, de könnyen feláldozhatók egy
hosszú játszmában. Dawes hideg tekintetét a dékánra szegezte.
– Távozni készült.
Sandow legyőzöttnek tűnt, amikor kikerekezett a folyosóra.
– Igazad volt – mondta Dawes, amikor egyedül maradtak. –
Mindannyian megússzák.
Aztán élénken kopogtattak a nyitott ajtón.
– Ms. Dawes, a nővére van itt magáért! – jelentette Jean. Aztán
Alexre mutatott. – Magának meg a saját ágyában kellene pihennie,
kisasszony. Hozok egy kerekesszéket.
– Elmész? – kérdezte Alex akaratlanul is vádló hangsúllyal.
Dawes megmentette az életét. Oda mehet, ahová csak akar. – Nem
tudtam, hogy van nővéred.
– Westportban él – felelte Dawes. – Most szükségem van… – A
fejét csóválta. – Állítólag kutatói munkakörben dolgoztam. Ez már túl
sok ahhoz.
– Igazad van – bólintott Alex.
Ha az anyja háza csak néhány vonatmegállónyira, és nem
néhány ezer mérföldre lenne, ő sem bánná, ha egy – vagy tizenkét –
hétig ott heverészhetne a kanapén. Kikászálódott az ágyból.
 – Vigyázz magadra, Dawes! Nézz sok rossz tévéműsort, és egy
darabig legyél normális!
– Maradj még! – állította meg Pammie. – Szeretném, ha
találkoznál vele.
Alex az arcára erőltetett egy mosolyt.
– Gyertek be hozzám, mielőtt elmentek! Szereznem kell egy
keveset abból az édes Percocetből, mielőtt összeesem, és nem
akarom megvárni, hogy a jóságos Jean nővér tolószékben vigyen el
innen.
Sietve kilépett az ajtón, mielőtt Dawes mondhatott volna valamit.
Valójában csak azért ment vissza a szobájába, hogy magához vegye
a telefonját, és megszabaduljon az infúziós csőtől. A ruháját és a
csizmáját nem is kereste, azokat bizonyítékként vitték el.
Valószínűleg soha többé nem látja őket.
Tudta, hogy észszerűtlen, amit csinál, de már nem akart a
kórházban maradni. Nem akarta eljátszani, hogy értelmesen beszél
valamiről, aminek semmi értelme.
Sandow annyiszor kérhet bocsánatot, ahányszor akar, Alex már
nem érezte magát biztonságban. És el kellett gondolkodnia azon is,
hogy biztonságban volt-e valaha. Mi vagyunk a pásztorok. De ki védi
meg őket a farkasoktól? Blake Keely meghalt és eltűnt, formás
koponyája darabokra tört. De mit tesznek majd Kate Mastersszel és
a Kézirattal, akik néhány dollárnyi haszonért elszabadították a
Merityt? Mi lesz Colinnal – a lelkes, ragyogó elméjű, sima szájú
Colinnal – és a többi Tekercs és Kulcs-taggal, akik eladták titkaikat
bűnözőknek, és felfalatták egy szörnyeteggel Darlingtont? És mi van
a glumával? Majdnem meggyilkolta egy szemüveges gólem, és úgy
tűnt, ez senkit sem érdekel. Dawest megtámadták. Sandow dékán
majdnem elvérzett a folyosó futószőnyegén. Valóban mindannyian
feláldozhatók?
Semmin sem akartak módosítani. Semmi sem változik. Túl sok
hatalmas embernek volt szüksége a New Havenben még élő
mágiára, amit a Fátyol Házai gyakoroltak. Sandow és a gazdag
öregdiákok arctalan csoportja kivizsgálja az esetet, és kiosztják a
büntetést vagy a megbocsátást – ahogy jónak látják.
 Alex elemelt egy orvosi köpenyt egy szék támlájáról, és a kórházi
zoknijában a liftek felé indult. Nem tudta, mit mond, ha esetleg
megállítják, de minden további nélkül elsétálhatott a nővérek pultja
előtt. A fájdalma olyan erős volt, hogy szeretett volna kétrét
görnyedni és a falat kaparni, de inkább nem kockáztatta, hogy
felhívja magára a figyelmet.
A lift ajtaja kinyílt. Kilépett egy gesztenyebarna hajú, krémszínű
pulóverbe és kényelmes farmerbe öltözött nő. Úgy nézett ki, mint
Dawes – illetve mint egy karbantartott és kifényesített Dawes. Alex
megvárta, hogy elmenjen mellette, és belépett a liftbe. Amikor az
ajtók becsukódtak, a falnak dőlt, és megpróbált nyugodtan lélegezni.
Nem volt terve, csak azt tudta, hogy nem maradhat itt. Nem tudna
csevegni Dawes nővérével. Nem tudna úgy viselkedni, mintha a
történteket igazságosnak, helyesnek vagy rendben lévőnek tartaná.
Kivánszorgott a hidegbe, elsántikált egysaroknyira a kórháztól, és
taxit hívott. Késő volt, az utcákon nem járt senki – kivéve a
Vőlegényt. Ott lebegett a kórházi lámpák fényében. Úgy tűnt,
aggódik, amikor elindul felé, de Alex nem tudott most törődni vele.
North nem találta meg Tarát. És egy fikarcnyit sem segített neki.
Vége van, gondolta. Még ha te nem is akarod, haver.
Meg nem siratott, meg nem becsült, meg nem énekelt! – hörögte,
mire North visszalépett és eltűnt, de elég sértett arckifejezéssel.
– Hogy van ma este? – üdvözölte a sofőr, miközben Alex
becsúszott a hátsó ülésre.
Félholtan és kiábrándultan. És te? Mielőbb a házőrzők mögé
akart kerülni, de gondolni sem tudott arra, hogy visszamenjen az Il
Bastonéba.
– El tud vinni a York és az Elm sarokig? Lesz ott egy sikátor. Majd
mutatom.
A sötét utcák csendesek voltak, a város arctalan.
Befejeztem, gondolta Alex, amikor kivonszolta magát az autóból
és felkapaszkodott a lépcsőn az Odúba, ahol szegfűszegillat és a
kényelem várta.
Dawes elmenekülhet Westportba. Sandow hazamehet a
házvezetőnőjéhez és a hugyos labradorjához. Turner meg… Azt
nem tudta, hogy kihez megy haza Turner. Az anyjához. Egy
barátnőjéhez. A munkához. Alex azt tette, amit minden sebesült.
Oda ment, ahol a szörnyek nem tudják elérni. Bebújt az odújába.
Más meginoghat, elvétheti a lépést, csak a büszkesége
bánja.
Minket azonban nyeregbe szólít az utolsó roham trombitája.
S mi indulunk habozás és késlekedés nélkül, mert minket vár
A fekete szárnyú halál, s ellenáll a baka, a dragonyos, a
huszár.
– „A Léthe férfiaihoz” – Cabot Collins
(Jonathan Edwards Kollégium ’55)

Ami azt illeti, Cabsy valójában nem volt jó költő. Mintha

kihagyta volna az elmúlt negyven év költészetét, és csak
Longfellow-verset akart volna írni. Nem szép dolog ócsárolni,
hiszen elveszítette a kezét, meg minden, de nem vagyok
biztos benne, hogy ez igazolhatja az Il Bastonéban eltöltött
két órát, hallgatva, hogy felolvassa a legújabb remekművét,
miközben szegény Lon Richardson kénytelen-kelletlen lapoz
neki.
– Carl Roehmer naplója a Léthe-időszakból
(Branford Kollégium ’54)
 28
Kora tavasz

Alex üvegtörés hangjára ébredt. Egy pillanatig nem tudta, hol van,
aztán felismerte az Odú fürdőszobájának hatszögletű
csempemintáját és a csöpögő csapot. Megkapaszkodott a
mosdókagyló peremében és felhúzta magát. Egy kicsit ácsorgott,
hogy elmúljon a szédülés, aztán az öltözőn át a közös szobába
ment. Egy hosszú pillanatig a betört ablakot bámulta – az egyik
ólomüveg tábla tört össze, azon át süvített be a hűvös tavaszi
levegő. Az üvegszilánkok rászóródtak az ablakülés kockás
gyapjútakarójára, az otthagyott falafel maradékára és A Léthe-
jelöltektől elvárható követelmények című brosúrára, ami még mindig
ott volt kinyitva, ahol Alex abbahagyta az olvasást. Mors irrumat
omnia.
Óvatosan kilesett a sikátorra. A Vőlegény ott állt, akárcsak az
elmúlt két hét minden napján. Vagy három? Nem tudta biztosra
megmondani. De most ott állt Mercy is a mikulásvirág-mintás öves
kabátjában, lófarokba kötött fekete hajjal és bűntudatos
arckifejezéssel.
Alex arra gondolt, az lesz a legjobb, ha nem tesz semmit. Nem
tudta, Mercy hogyan találhatott rá, de nem fogadhatta el, hogy
megtalálta. Tétlenül kivárja, amíg a szobatársa megunja, hogy nem
mutatkozik, és elmegy. Vagy bedob még egy követ az ablakon.
Mercy intett valakinek, mire belépett a látóterébe egy másik alak
lila kötött kabátban és sziporkázó szederkék sálban. Alex az
ablakkeretnek döntötte a homlokát. Basszus.
Felhúzott egy Léthe házas pulóvert, hogy eltakarja koszos
trikóját, és úgy ahogy volt, mezítlábasan lebicegett a lépcsőn. Aztán
mélyet lélegzett, és kinyitotta az ajtót.
– Kicsikém! – kiáltotta az anyja, és rávetette magát.
 Alex hunyorgott a tavaszi napsütésben, és igyekezett nem
elhátrálni.
– Szia, anya! Ne ölelj…
Elkésett. Az anyja már szorongatta, mire Alex fájdalmasan
felszisszent.
– Mi a baj? – kérdezte Mira, miközben elhúzódott.
– Éppen egy sérülésből gyógyulgatok fel – magyarázta Alex.
Mira két tenyerébe fogta Alex arcát, és hátrasimította a haját.
Könnyek töltötték meg a szemét.
– Ó, kicsikém! Ó, kis csillagom. Úgy féltem, hogy ez fog történni!
– Nem kábítózok, anya. Esküszöm. Csak tényleg nagyon
lebetegedtem.
Mira kételkedve szemlélte a lányát. Ő amúgy jól nézett ki, jobban,
mint valaha. Szőke haját melíroztatta, arcbőre ragyogott. És mintha
egy kicsit hízott is volna. Ez miattam van – jött rá hirtelen Alex.
Éveken át fáradtnak és a koránál idősebbnek tűnt, annyira aggódott
miattam. De akkor a lánya hirtelen festő lett, és elment a Yale-re.
Csoda!
Alex meglátta a sikátor falánál lapuló Mercyt. Te besúgó.
– Gyere te is! – mondta Alex. – Menjünk be!
Megszegte a Léthe Ház szabályait azzal, hogy kívülállókat enged
be az Odúba, de ha Colin Khatri megmutathatta Lance Gressang-
nak, hogyan teleportálja magát Izlandra, akkor ő is megteáztathatja
az anyját és a szobatársát. A Vőlegényre pillantott.
– Te nem!
North már elindult felé, de a lány sietve bezárta az ajtót.
– Ki nem? – csodálkozott az anyja.
– Senki. Semmi.
Alex alig tudott felkapaszkodni a lépcsőn. Szédült, de annyira
azért még magánál volt, hogy zavarba jöjjön, amikor kinyitotta az
Odú ajtaját és beengedte őket. Ő maga is kiakadt az ott látott
rendetlenségtől. Ledobott takarói egy nagy, gyűrött kupacban
hevertek a kanapén, és mindenütt piszkos edények és romlott
ételekkel teli műanyag dobozok… Most, hogy bejött a friss levegőről,
ő is érezte a bűzt, ami egy mocsár és egy kórterem keveréke
lehetett.
 – Elnézést – szabadkozott. – Egy ideje… Nincs időm a
háztartásra.
Mercy kinyitotta az ablakokat, Mira pedig elkezdte összeszedni a
szemetet.
– Ne csináld ezt! – kérte Alex szégyentől égő arccal.
– Nem tudom, mi mást tehetnék – mondta erre Mira. – Ülj csak le,
és hadd segítsek! Úgy nézel ki, mint aki mindjárt összeesik. Hol a
konyha?
– Balra – mutatta az irányt Alex a szűk teakonyha felé, ami
ugyanolyan rendetlen volt, mint a nappali, ha nem rendetlenebb.
– Kié ez a lakás? – kérdezte Mercy, és levette a kabátját.
– Darlingtoné – felelte Alex. Bizonyos értelemben ez igaz volt.
Lehalkította a hangját. – Honnan tudtad, hogy ide jöttem?
Mercy feszengett.
– Én… hát… egyszer vagy kétszer követtelek már idáig.
– Micsoda?!
– Azért, mert olyan titokzatos voltál! Aggódtam érted! És most is
pokolian nézel ki.
– Pokolian is érzem magam.
– Hol voltál? Betegre aggódtuk magunkat! Nem tudtuk, hogy
eltűntél-e, vagy mi történt…
– Ezért felhívtad anyámat?
Mercy széttárta a karját.
– Ne várd, hogy bocsánatot kérjek! Ha én tűnnék el így, remélem,
te is keresnél! – Alex összevonta a szemöldökét, de Mercy felemelte
az ujját. – Megmentettél. Megmentelek. Ez így működik!
– Van szelektív hulladékgyűjtőd? – kiáltotta Mira a konyhából.
Alex felsóhajtott.
– A mosogató alatt.
Talán a jó dolgok ugyanolyanok, mint a rosszak. Néha csak
hagyni kell, hogy megtörténjenek.

Mercy és Mira meglepően hatékony csapatot alkottak.

Bezsákolták a szemetet, lefürdették Alexet, és megbeszélték az
egyetemi egészségügyi központtal, hogy antibiotikum-kúrát kap, bár
ő azt sem engedte meg nekik, hogy lássák a sebét. Azt mondta,
izfluenzás lett, vagy benyelt valami vírust. Miután lezuhanyozott és
tiszta melegítőt öltött, elfogyasztotta a levest, és megitta a Gatorade-
et, amit Mira hozott a közeli csemegeüzletből. Aztán Mira újra
elment, mert Alex közölte velük, hogy ki kellett dobnia a csizmáját.
– Kátrányos lett – füllentette. – Tönkrement.
Kátrány, vagy alvadt vér – egyre megy.
Az anyja egy óra múlva tért vissza egy csizmával, egy
farmernadrággal, két Yale-pólóval és egy fürdőpapuccsal, amire
Alexnek nem volt szüksége, de azért megköszönte.
– Hoztam egy ruhát is.
– Nem hordok ruhát.
– Pedig kellene!
Letelepedtek a kandalló elé a teájukkal és az instant kakaójukkal.
Sajnos Dawes ínyenc pillecukrából már nem maradt, Alex mindet
megette. Nem volt elég hideg, hogy begyújtsanak, de így is
kényelmesnek és biztonságosnak érezték a szobát a késő délutáni
fényben.
– Mennyi időre jöttél? – kérdezte Alex az anyjától.
Akarata ellenére hálátlanság érződött a hangjából.
– Az első járattal repülök vissza – felelte Mira.
– Nem maradhatnál tovább?
Alex nem volt biztos benne, hogy ezt akarja, de amikor az anyja
sugárzó mosollyal válaszolt, már örült, hogy megkérdezte.
– Bárcsak maradhatnék! De hétfőn dolgoznom kell.
Alex ebből jött rá, hogy akkor hétvége van. Amióta bevette magát
az Odúba, csak egyszer nézte meg az e-mailjeit – Sandow egyetlen
üzenetét sem olvasta el –, és hagyta, hogy a telefonja lemerüljön.
Most először gondolt arra, hogy a társaságok vajon megtartották-e
az összejöveteleiket a Léthe felügyelete nélkül is. Lehetséges, hogy
felfüggesztették a tevékenységüket az Il Bastonéban történt
támadás után? Nem sokat törődött vele. Inkább az érdekelte, vajon
az anyja megengedheti-e magának, hogy csak így átröpködjön az
országon. Alex azt kívánta, bárcsak kicsikart volna egy kis pénzt a
Léthétől a feljavított tanulmányi átlaga mellé.
 Mercy elhozta az órai jegyzeteit az elmúlt három hétből, és már a
félévi vizsgák támadási stratégiájáról beszélt. Alex bólogatott, bár
tudta, hogy semmi értelme. Már le van rendezve. Sandow
megmondta, gondoskodik arról, hogy átmenjen a vizsgákon, de ha
nem is intézkedne, Alex tudta, hogy nincs benne elég akarat a
felkészülésre. Persze azért megjátszhatja. Mercy kedvéért és az
anyja miatt is.
Könnyű vacsorát ettek, aztán lassan visszasétáltak a Régi
Campusra. Alex megmutatta anyjának a Vanderbilt udvart és a
kollégiumi szobájukat, benne Kalifornia térképével és a Leighton
Lángoló június festményéről készült posztert, amire Darlington
egykor csak a szemét forgatta.
Hagyta, hogy Mira átnézze a vázlatfüzetét, amibe egyszer-
egyszer firkált valamit a látszat kedvéért, de bevallotta, hogy
mostanában nem sokat rajzolt vagy festett.
Ekkor az anyja meggyújtott egy csokor zsályát, hogy jótékonyan
kifüstölje a közös helyiséget. Alexnek erőfeszítésébe került, hogy ne
süllyedjen bele a padlóba zavarában, ugyanakkor meglepően jó
érzéssel töltötte el, hogy visszatért a kollégiumba, és látja Lauren
biciklijét a kandallónak támasztva és a kenyérpirítót a csokiskekszes
dobozok tetején. Olyan otthonos volt.
Amikor eljött az ideje, hogy Mira visszamenjen a szállodájába,
Alex elkísérte. Közben megpróbálta leplezni, mennyire kimerítő
számára már az is, hogy lemenjen az utcára.
– Nem kérdeztem, mi történt, és nem is fogom – szólalt meg Mira,
és összébb húzta a nyakán csillogó sálját.
– Köszönöm.
– Ne köszönd! Azért nem kérdezem, mert gyáva vagyok. Azt
mondod, hogy tiszta vagy, és hinni akarok neked.
Alex hirtelen nem tudta, mit válaszoljon erre.
– Azt hiszem, lesz egy munkám a nyárra, de ez azt jelenti, hogy
nem megyek haza.
Mira lenézett a cipőjére – kézzel varrott bőrcipő, ugyanattól a
kézművestől vásárolta ugyanazon a kézművesvásáron idestova tíz
éve –, bólintott, majd kitörölte a könnyeket a szeméből. Alex érezte,
hogy neki is kibuggyannak. Hányszor ríkatta már meg az anyját?
 – Sajnálom, anya.
Mira előhúzott egy papír zsebkendőt.
– Semmi baj. Én büszke vagyok rád. És nem akarom, hogy
hazajöjj. Azok után a szörnyű dolgok és szörnyű emberek után… Te
már ide tartozol. Itt tudsz kivirágozni. Ne forgasd a szemed, Galaxy!
Nem való minden virág minden kertbe.
Alex nem tudta szétválasztani szeretet- és haraghullámra azt, ami
végigsöpört rajta. Az anyja hitt a tündérekben, az angyalokban és a
kristálygömbökben, de mit tudna kezdeni az igazi mágiával? Fel
tudná fogni a csúf igazságát? Azt, hogy a mágia nem valami
aranyfényű és jóindulatú dolog, csak egy árucikk, amit kevesek
engedhetnek meg maguknak? De megérkezett a taxi, és most
búcsúzkodni kellett, nem pedig vitát nyitni a régi sebek miatt.
– Örülök, hogy eljöttél, anya.
– Én is. Remélem… ha esetleg nem lennének jók az
eredményeid…
– Jók lesznek – mondta Alex. Jó érzéssel töltötte el a tudat, hogy
Sandow-nak köszönhetően ez nem hazugság. – Megígérem.
Mira átölelte a lányát, Alexet pedig megcsapta a pacsuli és a
tubarózsa gyermekkorát idéző illata.
– Jobban is csinálhattam volna – mondta az anyja sírósan. –
Kevésbé szigorú határokat kellett volna szabnom. Nem kellett volna
eltiltanom téged a gyorskajáktól.
Alex önkéntelenül elnevette magát, aztán elfintorodott a
fájdalomtól. A szigorú lefekvési idő és transzzsírok tiltása sem
tarthatta biztonságban.
Az anyja beült a kocsi hátsó ülésére, de Alex nem csukta be az
ajtót, mert még tudni akart valamit.
– Anya… az apám…
Az évek során Mira nagyon nehezen adott válaszokat Alexnek,
ha az apjáról kérdezett. Honnan származott? Mindig mást mondott
nekem: Mexikó, máskor Peru, néha Stockholm vagy Cincinnati. Így
viccelődtünk. De ez nem hangzik viccesnek. De talán nem is volt az.
Mivel foglalkozott? Pénzről nem beszéltünk. Szeretett szörfözni.
Szeretted őt? Igen. Ő szeretett téged? Egy ideig. Miért ment el? A
férfiak elmennek, Galaxy. Remélem, megtalálja a boldogságát.
 Komolyan gondolta ezt az anyja? Alex nem tudta. Amikor már
elég idős lett, hogy megértse, mennyire bántják az anyját a kérdései,
rájött, hogy soha nem kap más válaszokat, így abbahagyta a
kérdezősködést. Úgy döntött, nem érdekli. Ha az apja nem akar
tudni róla, őt sem fogja zavarni, hogy mi van vele. De most mégis
megkérdezte:
– Volt benne valami szokatlan?
– Valami? Minden! – nevetett Mira.
– Úgy értem… – Alex igyekezett úgy megfogalmazni a kérdését,
hogy ne hangozzék őrültségnek. – Szerette azokat a dolgokat,
amiket te? Tarot, kristályok, meg a többi… Volt valaha olyan
érzésed, hogy olyasmiket is lát, amik nincsenek ott?
Mira elnézett a Chapel Street felé. Vagy még távolabb.
– Hallottál már az arzénevőkről?
Alex zavartan pislogott.
– Nem.
– Mindennap bevettek egy kis arzént. Ez tisztává tette a bőrüket,
ragyogóvá a szemüket, és csodálatosan érezték magukat. Ámde
mégiscsak mérget ittak. – Amikor Mira visszafordult a lánya felé, a
tekintete élesebb és határozottabb volt, mint azelőtt bármikor, és
hiányzott belőle a szokásos mesterkélt jókedv. – Ilyen volt az
apáddal lenni. – Aztán elmosolyodott, és a régi Mira visszatért. – Írj
nekem, miután látott az orvos!
– Írok, anya.
Alex becsukta az ajtót, és nézte, ahogy az autó elhajt. A
Vőlegény eddig tisztelettudó távolságban állt, figyelte az
eszmecserét, de most közelebb húzódott. Soha nem száll már le
róla? Nagyon nem akart visszamenni az Il Bastonéba, de szüksége
volt a Léthe könyvtárára, hogy megtudja, miként lehet megszakítani
a kapcsolatukat.
– Senki sem halhatatlan! – förmedt rá, mire North vonakodva
visszavonult, és eltűnt a falban.
– Anyukád jól van? – kérdezte Mercy, amikor Alex belépett a
közös helyiségbe.
Jácintmintás selyempongyolájában kuporgott a kanapén.
 – Azt hiszem, igen. Csak aggódik hogy átvészelem-e a tanév
hátralévő részét.
– Te talán nem?
– De igen – hagyta rá Alex. – Természetesen.
Mercy felhorkant.
– Nem, te nem izgulsz! Látom rajtad. Szóval, folytatódik Alex
Stern rejtélyes története? Rendben. A rejtély jó. Két évig
softballoztam a középiskolában.
– Tényleg?
– Látod? Nekem is vannak titkaim. Hallottad, mi történt Blake-kel?
Nem. Hetek óta nem hallott semmiről. Amióta az Odúban
rejtőzött. Ezért rejtőzött. Mercytől azonban megtudta, hogy Blake
Keely megtámadott egy nőt a lakásán, a férje pedig egy golfütővel
leütötte. Az igazságügyi szakértők megállapították, hogy a Blake-nél
lévő kés ugyanaz, amit Tara Hutchins meggyilkolásakor használtak.
Tehát szó sem esett Dawesról, sem az Orange Street-i kúriáról, sem
III. Hiram Bingham végzetes márványszobráról. Egy szóval sem
említették a Merityt. A társaságokat sem. Ügy lezárva.
– Én is meghalhattam volna! – sopánkodott Mercy. – Azt hiszem,
hálásnak kellene lennem.
Hálás. A szó lógott a levegőben, nagyon nem odaillően, mint a
harang fanyar kondulása.
Mercy hátrahajtotta a fejét, nyakát a kanapé karfájára tette, és a
mennyezetet bámulta.
– Dédanyám százhárom éves koráig élt. Maga töltötte ki az
adóbevallását, minden reggel úszott a folyóban, aztán egy jógaóra
közepén egyszer csak meghalt.
– Remek asszony lehetett.
– Egy nagy seggfej volt. A bátyámmal utáltuk meglátogatni.
Rémesen rossz szagú teával kínált, és megállás nélkül
panaszkodott. De a látogatás végén mindig egy kicsit
keményebbnek éreztük magunkat, mert ezt is kibírtuk.
Alex arra gondolt, szerencsés, ha a félév végéig kibírja. De ez
kellemes érzés volt.
– Bárcsak a nagymamám megérte volna a százhárom évet!
– Ő milyen volt?
 Alex leült Lauren csúnya fotelágyára.
– Babonás. Vallásos. Nem tudom, melyik. De acélgerince volt.
Anyám elmondta, hogy amikor bemutatta apámat, ő csak egy
pillantást vetett a nagymamámra, aztán sarkon fordult, és többé nem
jött vissza.
Alex a nagyija első szívinfarktusa után kérdezte is őt erről. Túl
szép volt, mondta, és elutasítóan legyintett. Mal tormento que soplo.
Rossz szél, fújj máshol!
– Azt hiszem, ilyennek kell lenned – mondta Mercy. – Ha meg
akarod érni az öregkort.
Alex kinézett az ablakon. A Vőlegény visszatért. Az arca feszes
volt és határozott. Mint aki örökké várhat itt. És valószínűleg ez így is
van.
Mit akar igazán? – kérdezte egyszer Belbalm. Biztonságot,
kényelmet, félelem nélküli életet. Szeretnék megöregedni, gondolta
Alex, miközben behúzta a függönyt. Ott akarok ülni a verandámon,
inni a büdös teámat és ordítozni a járókelőkkel. Életben akarok
maradni a világban, ami folyton megpróbál elpusztítani.
 29
Kora tavasz

Másnap reggel, amikor Alex elindult az órájára – azzal az

elhatározással, hogy legalább megmutatja magát –, North még
mindig ott lebzselt. Izgatottnak tűnt, hol elé vágott, hol elmaradt
mögötte, aztán Alex szeme előtt lebegett úgy, hogy a táblát sem látta
tőle a spanyolórán.
Amikor Alex kijött a teremből, SMS-t küldött Dawesnak: Tudom,
hogy nem vagy a közelben, de találtál valamit arról, hogyan
szakítsuk meg a kapcsolatot a Szürkékkel? Súlyosbodik a Vőlegény-
helyzet.
Türelmét vesztve berontott a Commons bejáratánál lévő
mosdóba, és intett Northnak, hogy kövesse.
– Csak egyet mondj meg! Megtaláltad Tarát a Fátyol mögött? –
kérdezte.
North a fejét csóválta.
– Akkor csak azt kérem, hogy húzz el a francba jó hosszú időre! A
megegyezésünk kifújt. Az ügy megoldódott, és nem akarok tovább
ilyen leánygyilkos seggfejekkel lógni.
Alex nem igazán hitte, hogy North az, aminek nevezte, de azt
akarta, hogy hagyja békén végre.
A Vőlegény a mosdókagylóra mutatott.
– Ha azt hiszed, hogy fürdőzni fogok itt, csak hogy
beszélgethessünk, nagyon tévedsz! Hagyjál már!
Arra gondolt, kihagyja a következő előadást, és visszamegy a
védett kollégiumi szobája csendjébe, de már a ruha felvételével is
sokat bajlódott, így jobbnak látta kihasználni, hogy rajta van. És
legalább most Shakespeare lesz a téma, nem a modern brit
regények.
Elsétált az Elm Streeten a High Streetre, és a Linsly-Chittenden
Hallban leült egy tantermi asztalhoz. Amikor a Vőlegény beténfergett
a látóterébe, elfordította a tekintetét. Nem olvasta végig a kötelezőt,
de hát mindenki ismeri A makrancos hölgyet, ráadásul különösen
tetszett neki a most tárgyalt részlet a nővérekről és a zenéről.
Alex a kivetített 130. szonettet olvasta éppen, amikor azt érezte,
hogy a feje hirtelen széthasad a fájdalomtól.
Jeges hideg áramlott át rajta.
Villanásokra egy gázlámpákkal megvilágított utcát látott, és egy
fekete füstöt okádó kéményt a szürke égbolt háttere előtt. Dohány
ízét érezte a szájában. North. Ott volt benne, pedig ő nem hívta.
Megérezte a fellobbanó dühét, aztán elsötétült előtte a világ.
Amikor feleszmélt, az előtte fekvő füzetlapot nézte. A tanárnő
még mindig magyarázott, de Alex nem tudta felfogni, amit mond.
Látta a tolla megcsúszott nyomát, ahol abbahagyta a jegyzetelést.
Meg azt is, hogy három dátum sorakozik átlósan az oldalon,
bizonytalan kézírással.
1854 1869 1883
A papíron vércseppek voltak.
Alex felkapta a kezét, és majdnem arcon csapta magát. Mintha
elfelejtette volna, milyen hosszú a karja. Pulóvere ujjával sietve
megtörölte az arcát. Vérzett az orra.
A tőle jobbra ülő lány őt bámulta.
– Minden rendben?
– Jól vagyok – felelte Alex. Két ujjal összecsípte az orrát, így
próbálta megállítani a vérzést, és gyorsan becsukta a füzetét. North
makacsul lebegett előtte. – Te kurafi.
A mellette ülő lány meghökkent, de Alex nem zavartatta magát, rá
sem pillantott. North megszállta. Benne volt. Mintha feldugta volna a
kezét a fenekébe, és most kesztyűbábnak használná.
– Te kibaszott gazember – füstölgött félhangosan.
Bedobta a jegyzetfüzetét a táskájába, felkapta a kabátját, és
kisietett az asztalok között az előadóteremből, aztán ki a Linsly-
Chittenden hátsó ajtaján át az utcára. Egyenesen az Il Bastonéba
ment, közben pedig bőszen SMS-ezett Dawesnak: S. O. S.!
Mire a parkhoz ért, már sántikált, az oldalát gyötrő fájdalomtól
levegőt is nehezen vett. Bárcsak elhozta volna magával a
Percocetet! North még mindig követte, néhány méterre lemaradva.
 – Most tudsz tisztelettudó távolságot tartani, te testetlen fasz? –
vakkantott rá a válla fölött.
North komornak tűnt, de bűntudatosnak egyáltalán nem.
– Nem tudom, hogyan lehet csúnyán elbánni egy kísértettel, de
kiderítem! – ígérte neki.
A dühöngésével azonban csak a szívében zakatoló félelmet
harsogta túl. Ha North egyszer belé szállt, máskor is belé szállhat.
És mi mindenre tudja vajon kényszeríteni így? Hogy kárt tegyen
magában? Vagy valaki másban? Mert éppen erre használta fel őt,
amikor Lance megtámadta, bár akkor az élete volt veszélyben. Na
de Alex nem erőszakoskodott vele egy egyszerű tényfeltáró
feladatnál.
Mi lenne, ha más Szürkék is megtudnák, és be akarnának
furakodni? Ez az eredménye a szerződésnek, amit kötött vele.
Kétszer is behívta magába. Tudta a férfi nevét. A nevén szólította.
Lehet, hogy miután kinyitotta ezt az ajtót, nem lehet újra bezárni?
– Alex!
Alex megpördült, majd rögtön az oldalához kapott, mert fájdalom
nyilallt a sebébe.Tripp Helmuth állt a járdán tengerészkék vitorlás
széldzsekijében és hátrafordított ellenzős sapkájában.
– Mit akarsz, Tripp?
A fiú védekezően felemelte a kezét.
– Semmit! Én csak… Jól vagy?
– Nem, nem igazán. De jól leszek.
– Csak meg akartam köszönni, hogy, tudod, hogy hallgattál arról
a kis ügyemről Tarával.
Alex ugyan nem tett ilyesmit, de ha Tripp ezt akarta hinni, részéről
rendben.
– Szívesen, haver.
– De ez a dolog Blake Keelyvel… ez őrültség!
– Tényleg? – kérdezte Alex.
Tripp felemelte a sapkáját, végigsimította a haját, és visszatette a
fejére.
– Vagy talán mégsem. Sosem kedveltem. Vannak, akik
gonosznak születtek, nem?
 Alex meglepett pillantást vetett Trippre. Talán nem is olyan
haszontalan, mint amilyennek látszott.
– De.
Figyelmeztetően Northra nézett, aki fel-alá járkált, és újra és újra
áthaladt Trippen. A fiú meg is borzongott.
– Francba, azt hiszem, influenzás vagyok.
– Pihend ki! – tanácsolta Alex. – Valami rossz ólálkodik
körülöttünk.
Valami, ami úgy néz ki, mint egy viktoriánus hulla.
Alex sietett az Orange felé, alig várta, hogy végre a házőrzők
védelme mögött legyen. Felkapaszkodott az Il Bastone tornácának
három lépcsőfokán, és átjárta a megkönnyebbülés, amikor kinyitotta
az ajtót és átlépte a küszöböt. North az utca közepén lebegett. Alex
becsapta az ajtót, és az ablakán át látta, ahogy a huzat hátralöki a
férfit – mintha maga a ház akarta volna kifejezni az elutasítását. Alex
a csukott ajtónak támasztotta a homlokát.
– Kösz – mormolta.
De mi akadályozhatná meg, ha megint megpróbálná megszállni?
Vissza kell térnie a határvidékre, hogy megszakítsa vele a
kapcsolatot? Megteszi. Kéri Salome Nils kegyét, hogy
visszaengedjék a Farkasfej szentélyébe. Ezerszer is megengedi
Dawesnak, hogy vízbe fojtsa.
Alex megfordult, és az ajtónak dőlt. Úgy érezte, itt révbe ért. A
délutáni fény beszűrődött az előtérbe a megmaradt ólomüveg
ablakon át. A másikat bedeszkázták, a bedobott kavicsok és az
üvegszilánkok ott porosodtak a mély árnyékban. A régi tapétán egy
vérfolt éktelenkedett ott, ahol Dawes beütötte a fejét. Senki sem
próbálta megtisztítani.
Alex a boltív alatt átnézett a nappaliba. Félig-meddig arra
számított, hogy meglátja Dawest, de nyoma sem volt sem az
iratgyűjtőnek, sem az indexkártyáinak. A ház üresnek,
megtépázottnak és sebzettnek látszott, és Alex fájó ürességet érzett
ettől a szívében. Az Epicentrumba soha nem ment vissza. És soha
nem is szerette az Epicentrumot. Örült, hogy hátat fordított neki, és
nem kellett szembenéznie az ott elkövetett borzalmakkal.
 De nagyon megszerette az Il Bastonét, ezt a régi házat a meleg
faburkolatával, a csendességével és szívélyességével.
Ellökte magát az ajtótól, és kihozott a kamrából egy lapátot és
egy seprűt. Sokáig tartott összeszedni az üvegcserepeket. Műanyag
szemeteszsákba öntötte a szilánkokat, és egy szalaggal lezárta.
Csak abban nem volt biztos, hogy ki kell-e dobnia. Lehet, hogy ha
betennék a cserepeket az olvasztótégelybe némi kecsketejjel, újra
egésszé válna.
Csak akkor látta meg, hogy vércseppek száradtak az arcára,
amikor felment kezet mosni a kis fürdőszobába. Nem csoda, hogy
Tripp megkérdezte, jól érzi-e magát. Leöblítette, és nézte, hogy
kering a véres víz, mielőtt eltűnik a lefolyóban.
Talált kenyeret és sajtot, ami még nem romlott meg a
hűtőszekrényben. Kényszerítette magát, hogy egyen, bár nem volt
éhes. Aztán felment a könyvtárba.
Dawes nem válaszolt az üzeneteire. Valószínűleg meg sem nézte
a telefonját. Ő is padlón volt. Alex nem hibáztathatta, de ez azt
jelentette, hogy neki kell megtalálni a módját, hogy megszakítsa a
kapcsolatát a Vőlegénnyel.
Kihúzta az Albemarle-könyvet a polcról, de habozott. Az első
dátumot, amit a szellem kényszerítésére leírt a jegyzetfüzetébe,
azonnal felismerte: 1854, North gyilkosságának éve. A többi évszám
nem mondott neki semmit, és nem tartozott Northnak semmivel.
Darlington azonban úgy gondolta, a Vőlegény-gyilkosságot érdemes
kivizsgálni. Ő biztos tudni akarná, mit jelentenek ezek az évszámok.
És talán Alex is tudni akarta. Úgy érezte, engednie kell, de Northnak
nem feltétlenül kell megtudnia, hogy felkeltette a kíváncsiságát.
Alex kinyitotta a táskáját, elővette a shakespeare-es füzetét, és
kinyitotta a vérfoltos oldalnál: 1854 1869 1883. Ha elindítja a
keresést mindhárom évre, a könyvtár beleőrül. Valami módon
szűkítenie kell a paramétereket.
De talán elég, ha megtalálja Darlington feljegyzéseit.
Eszébe jutott, mit írt Darlington a hintókatalógusba: az első? Ha a
fiú kutatott is North ügyében, Alex ennek nem találta írásos nyomát
sem a Vergilius-hálószobában, sem a Fekete Szilben. Nem lehet,
hogy azok a jegyzetek itt vannak a könyvtárban? Alex kinyitotta az
Albemarle-könyvet, és megnézte Darlington utolsó kérését: a
Rosenfeld Hall alaprajzát. De ott állt fölötte az előző kérése is: Daily
New Havener. Valami napilap lehetett. Pontosan bemásolta a kérést,
és visszatette a könyvet a polcra.
Amikor a könyvszekrény abbahagyta a rázkódást, kinyitotta a
könyvespolcajtót, és belépett. A polcokat megtöltötték a
papírkötegek, de ezek kevésbé hasonlítottak napilapokra, sokkal
inkább kis méretű szórólapokra. Több ezer volt belőlük.
Alex kilépett, és újra kinyitotta az Albemarle-könyvet. Darlington
az eltűnése éjszakáján itt dolgozott a könyvtárban. Alex is beírta a
Rosenfeld-alaprajz iránti kérést.
Amikor kinyitotta az ajtót, ezúttal csak egyetlen polcon feküdt
egyetlen könyv. Nagy alakú, vékony, bordó bőrkötésű és teljesen
pormentes. Alex letette a szoba közepén álló asztalra, és hagyta,
hogy magától kinyíljon. A Rosenfeld Hall harmadik és negyedik föld
alatti szintjének alaprajzai között egy sárga vonalas jegyzetlap lapult
szépen összehajtva, rajta Darlington apró betűs, szaggatott
firkálásával – az utolsó szavak, amiket leírt, mielőtt valaki a pokolba
küldte.
Félt kihajtogatni a lapot. Lehet, hogy lényegtelen. Jegyzetek csak
egy dolgozathoz. A Fekete Szilben szükséges javítások listája. De
ezt maga sem hitte. Azon a decemberi éjszakán Darlington dolgozott
valamin, ami nagyon érdekelte, és amivel már hónapok óta
foglalkozott. Talán elvonta valami a figyelmét munka közben, talán
az előtte álló éjszakára gondolt, netán aggódott a tanítványa miatt,
aki soha nem olvasta el az átkozott kötelező olvasmányait. Nem
akarta magával vinni a jegyzeteit, ezért biztonságos helyre tette
őket. Ide, ebbe a tervrajzos könyvbe. Azt hitte, még visszajöhet érte.
– Jobb Danténak kellett volna lennem – suttogta.
De talán most jobb is lesz.
Finoman kihajtotta a lapot. Az első sorban ez állt: 1958-Colina
Tillman-Wrexham.
Szívroham? Stroke?
Dátumok sora következett női nevekkel párosítva. A lista utolsó
három időpontja megegyezett azokkal, amiket North kényszerítésére
írt be a füzetébe.
 1902-Sophie Mishkan-Rhinelander-Agyláz?
1898-Effie White-Stone-Vízkórság (Ödéma?)
1883-Zuzanna Mazurski-Phelps-Szélhűdés
1869-Paoletta DeLauro-Kingsley-Szúrás
1854-Daisy Fanning Whitlock-Russell-Lövés
Az első? Darlington úgy gondolta, hogy Daisy az első? De
miben? Daisyt lelőtték, Paolettát leszúrták, de a többiek természetes
okokból haltak meg.
Vagy valaki ügyesebben leplezte a gyilkosságot.
Látok dolgokat, gondolta Alex. Olyan összefüggéseket értek meg,
amelyek nem láthatók. Minden egyes filmben, amit valaha látott a
tévében, a sorozatgyilkosnak megvolt a modus operandija, azaz a
módszere, ahogy ölt. Egyébként meg, ha valóban tevékenykedett
egy gyilkos New Havenben, és éppen ezekben az időpontokban,
akkor ez a pszichopata 1854 és 1958 között, tehát több mint száz
éven át gyilkolta a lányokat.
De Alex nem mondhatta, hogy ez lehetetlen, mert már látta, mire
képes a mágia.
Volt valami, ami ismerősnek tűnt neki a dátumok sorozatában.
Mintha valahogy megegyeztek volna a társaságok alapításával. Az
1800-as évekre a lázas tevékenység jellemző, és akkoriban a sírok
nem épültek olyan hosszú ideig, mint a Kéziraté a hatvanas
években. Hideglelős borzongás futott végig Alexen. Tudta, hogy a
Koponya és Csontokat 1832-ben alapították. Ez a dátum ugyan nem
szerepelt egyetlen haláleset mellett sem, de ez volt az egyetlen
alapítási év, amire emlékezett.
Alex magához vette a jegyzetlapot, és a Dante szobájába ment.
Kivette az íróasztal fiókjából A Léthe életének egy példányát. A
Tekercs és Kulcsot 1842-ben alapították, a Könyv és Kígyót 1865-
ben, a St. Elmót 1889-ben, a Kéziratot 1952-ben. Csak a Farkasfej
alapításának dátuma egyezett meg a listán szereplő 1883-mal, de ez
véletlen is lehet.
Végighúzta az ujját a neveken.
1854-Daisy Fanning Whitlock-Russell-Lövés
Eddig még nem látta Daisy nevét kötőjeles formában leírva.
Mindenütt csak Daisy Fanning Whitlocknak írták.
 Mert az nem kötőjel! Egyik névben sem volt kötőjel. Rhinelander.
Stone. Phelps. Kingsley. Russell. Wrexham. Ezek azok a trösztök,
alapítványok és egyesületek, amelyek finanszírozták a társaságokat,
és amelyek fizették a sírok építését.
Alex visszaszaladt a könyvtárba, és becsapta a polc-ajtót; megint
kirántotta az Albemarle-könyvet, de aztán lassított. Meg kellett
gondolnia, hogyan fogalmazza meg a kérdést. A Russell tröszt
finanszírozta a Koponya és Csontokat. Gondosan beírta: Russell
Trust, ingatlan-birtoklevél, Connecticut állam, New Haven, High
Street.
A középső polcon a Léthe szellemkutyájával jelölt főkönyv várta,
benne időrendben az ingatlanszerzési okiratok New Havenben.
Mindegyik olyan helyre vonatkozott, amely előbb-utóbb otthont adott
a Fátyol nyolc Háza valamelyikének, és mindegyik egy-egy,
valamilyen ismeretlen erő által létrehozott nexus fölé épült.
És Darlington ismerte ezt az erőt. Az első. A Russell Trust 1854-
ben szerezte meg azt a földterületet, ahol a Koponya és Csontok
felépítette a sírját. Darlington összerakta a részleteket, és megtudta,
mi hozta létre a mágikus erő fókuszpontjait, amelyek táplálták a
társaságok rituáléit, és mindezt lehetővé tették: a halott lányok.
Egyik a másik után. Darlington arra használta a New Havener régi
kiadásait, hogy egyeztesse a lányok halálának helyszínét a
társaságok sírjainak helyével.
De mi a különleges ezekben a halálesetekben? Még ha meg is
gyilkolták ezeket a lányokat, New Havenben az évek során sok más
emberölés is történt, amelyek nem eredményeztek mágikus
nexusokat. És Daisy még csak nem is a High Streeten halt meg,
ahol a Koponya és Csontok sírja épült – akkor miért ott alakult ki a
nexus? Alex tudta, hogy hiányzik innen még valami, és ezért nem
tudja összekötni a pontokat úgy, ahogy Darlingtonnak sikerült.
North megadta neki a dátumokat, tehát ő is látta az
összefüggéseket.
Alex visszafutott a fürdőszobába, és teleengedte a mosdókagylót.
– North! – szólította, és bolondnak érezte magát. – North!
Semmi. Ó, szellemek! Soha nincsenek ott, amikor szükség van
rájuk.
 Na de rengeteg módszer létezik arra, hogy felkeltsük a Szürkék
figyelmét. Alex habozott, majd kiment az íróasztalhoz a papírvágó
késért. Bemetszette az alkarját, és engedte a vért lecsöpögni a
vízbe. Figyelte, ahogy szétterjed.
– Kop-kop, North!
A férfi arca olyan hirtelen jelent meg a víztükörben, hogy
hátrahőkölt tőle.
– Daisy halála létrehozott egy nexust – jelentette ki Alex. – Hogy
jöttél rá?
– Nem találtam meg Tarát. A személyes tárggyal a kezemben
elvileg könnyű lett volna, de nyoma sem volt a Fátyol innenső
oldalán. Ahogy Daisynek sem. És Gladys O’Donaghue-nak sincs
nyoma. Valami történt aznap. Valami nagyobb dolog, mint az én
halálom vagy Daisyé. És azt hiszem, ez megismétlődött, amikor Tara
meghalt.
Daisy arisztokrata volt, a város elitjébe tartozott. Az ő halálával
kezdődött minden. De a többi lány? Kik voltak ők? A nevük alapján –
DeLauro, Mazurski, Mishkan – bevándorlók lehettek, akik a
gyárakban dolgoztak. Szobalányok? Felszabadított rabszolgák
lányai? Olyan lányok, akiknek a halálát nem közlik a címlapokon, a
nevüket pedig nem örökítik meg márvány sírköveken?
Tara is egy ilyen lány lett volna? Áldozat? De miért kellett ilyen
borzalmas módon meghalnia? És nyilvánosan. És miért most? Ha
ezek valóban gyilkosságok, már több mint ötven év telt el az utolsó
lány halála óta!
Valakinek szüksége lehetett egy nexusra. A Fátyol egyik Házának
új otthonra volt szüksége. A St. Elmo évek óta kérvényezi az új sírja
építését – és mit érne egy új sír, ha nem egy nexus fölé épül? Alex
emlékezett az üres telekre, ahol megtalálták Tara holttestét. Ott
rengeteg hely van építkezni.
– North! Menj vissza, és keresd meg a többieket! – Alex felolvasta
neki a nevüket: Colina Tillman, Sophie Mishkan, Effie White,
Zuzanna Mazurski, Paoletta DeLauro. – Próbáld megtalálni őket!
Alex levett egy törülközőt a tartóról, és a vérző alkarjára
szorította. Leült az íróasztalhoz, kinézett az ablakon az utcára, és
megpróbált gondolkodni. Ha Darlington megértette a nexusokat,
Sandow-nak mondta volna el először. Valószínűleg büszke volt
magára és izgatott, mivel olyan felfedezést tett, ami fényt derít arra,
hogyan működik a mágia a városban. Ám Sandow egy szóval sem
utalt Darlington utolsó projektjére sem neki, sem Dawesnak.
Van ennek jelentősége? Sandow-nak nem lehetett része ebben.
Alex csak néhány méterre ült attól a helytől, ahol a dékánt erőszakos
támadás érte, és majdnem belehalt.
De azt nem Blake Keely tette. Blake a falhoz vágta Dawest,
majdnem megölte Alexet, de Sandow-t nem bántotta. A Léthe
vicsorgó, félőrült kutyái siettek Alex védelmére. Eszébe jutott Blake
ökölbe szorított keze. Megütötte, de az ujjai utána is összezárva
maradtak valamin.
Visszasétált a folyosón a lépcső tetejéig. Nem törődve a szőnyeg
sötét vérfoltjaival, sem a lengedező hányásszaggal, térdre
ereszkedett és tapogatódzott – a futószőnyeg alatt és a parkettán.
Így pillantotta meg az arany csillogását egy üres vesszőfonott
virágtartó alatt. Pólója ujját a kezére húzva megfogta, és óvatosan a
fény felé tartotta. Kényszerítő érme. Valaki irányította Blake-et.
Valaki nagyon egyértelmű utasításokat adott neki.
Finanszírozási év van.
Darlington Sandow elé tárta a lányokról és a sírokról szóló
elméletét, Sandow azonban már tudott róla. Az a Sandow, aki a
válása után pénzszűkébe került és évek óta nem publikált. Az a
Sandow, aki olyan elszántan el akarta hallgatni Darlington eltűnését.
Az a Sandow, aki az első újhold utánra halasztotta a visszahívó
rituálét, ám ezt arra használta fel, hogy megakadályozza Darlington
visszatérését a Fekete Szilbe. Mert könnyen lehet, hogy eleve
Sandow állított csapdát Darlingtonnak a Rosenfeld pincéjében.
Lehet, hogy már akkor Tara Hutchins halálát tervezte, és tudta, hogy
csak Darlington fogja érteni, mi értelme a gyilkosságnak. Tehát
megszabadult tőle.
Sandow egyáltalán nem akarta visszahozni Darlingtont, Alex
pedig tökéletesen megfelelt a balek szerepére. Természetesen
minden abban az évben fordult rosszra, amikor egy ismeretlen
külsőst tettek meg a Léthe küldöttjének. Várható volt, hogy ez
történik. A jövőben majd óvatosabbak lesznek. Jövőre visszajön a
ragyogó elméjű, hozzáértő, állhatatos Michelle Alameddine, hogy
hozzálásson a kiszámíthatatlan Dantéjük neveléséhez. Alex pedig
Sandow adósa lesz, és örökké hálás a feljavított tanulmányi
eredményéért.
De lehet, hogy tévedek, gondolta. És még ha igaza is van, ezt
nem mondhatja el senkinek. Csendben maradhat, őrizheti a jó
osztályzatait és lehet egy nyugodt, szép nyara. Colin Khatri
májusban végez, így nem kell majd jó képet vágnia hozzá. Túlélhet,
sőt virágozhat Belbalm professzor gondoskodását élvezve.
Alex megfordította a kényszerítő érmét a kezében.
A Van Nuys-i lakásban történt mészárlás utáni napokban Eitan
bejárta egész Los Angelest, próbálta kideríteni, hogy ki ölte meg az
unokatestvérét. A pletykák szerint az oroszok tették – bár az oroszok
a lőfegyvereket szerették, nem a baseballütőket –, vagy az albánok,
vagy valaki így akarta biztosítani Izraelből, hogy Ariel soha ne térjen
vissza Kaliforniából.
Eitan bement Alexhez a kórházba annak ellenére, hogy az ajtaja
elé rendőrt állítottak. Az Eitan-félék olyanok, mint a Szürkék.
Megtalálják a módját, hogy bejussanak.
Leült az ágya mellé a székre, arra, amin egy nappal korábban
Elliot Sandow dékán ült. A szeme vörös volt, az álla borostás, de az
öltönye kifogástalan, mint mindig, az aranylánc a nyakában pedig a
hetvenes évekre emlékeztetett, mintha a stricik és kerítők újabb
generációi egymásnak adnák át stafétabotként.
– Majdnem meghaltál akkor éjjel – mondta. Alexnek mindig is
tetszett az akcentusa. Eleinte franciásnak érezte. Nem tudta, mit
válaszoljon, ezért megnyalta az ajkát és a jégkockás kancsó felé
intett. Eitan felmordult, de bólintott. – Nyisd ki a szádat! – kérte, és
két jégdarabot kanalazott a nyelvére. – Cserepes az ajkad. Nagyon
száraz. Kérj rá vazelint!
– Oké – morogta Alex.
– Mi történt azon az éjszakán?
– Nem tudom. Csak a parti végére értem haza.
– Miért? Hol voltál?
Tehát ez kihallgatás. Nem gond. Alex kész volt vallani.
– Én tettem. – Eitan felkapta a fejét. – Megöltem őket.
 Eitan hátradőlt a székén, és végigsimított az arcán.
– Kibaszott drogosok.
– Nem vagyok drogos.
Nem volt meggyőződve róla, hogy ez igaz. Soha nem nyúlt a
keményebb cuccokhoz, mert túlságosan félt, mi történhet vele, ha
elveszíti az irányítást önmaga felett, de tény, hogy évek óta
gondosan mérsékelt ködben tartotta magát.
– Te ölted meg őket? Egy ilyen kislány… Te csak elájultál, tele
voltál fentanillal. – Eitan élesen rápillantott. – Tartozol a drogokkal.
A fentanil. Hellie-től került át valahogy a vérébe, és maradt annyi
a szervezetében, amitől úgy tűnt, hogy majdnem túladagolta magát.
Hellie utolsó ajándéka. Tökéletes alibi. Alex nevetett.
– Megyek a Yale-re!
– Kibaszott drogosok – ismételte Eitan undorodva.
Felkelt, és leporolta tökéletesen szabott nadrágját.
– Mit fogsz tenni? – kérdezte Alex.
A férfi körülnézett a szobában.
– Nincsenek virágaid. Se lufik, se semmi. Szomorú.
– Azt hiszem, az – felelte Alex.
Még abban sem volt biztos, hogy az anyja tudja-e egyáltalán,
hogy kórházba került. De Mira valószínűleg régóta felkészült már
egy ilyen hívásra.
– Nem tudom, mit fogok tenni – mondta Eitan. – Azt hiszem, a
seggfej barátod rossz emberrel akasztott bajuszt. Lenyúlta az illetőt,
vagy felpiszkálta, Ariel meg rossz időben volt rossz helyen. – Újra
végigsimította az arcát. – De tök mindegy. Ha balek vagy, az olyan,
mint egy tetoválás. Mindenki látja rajtad. És valaki ezért meghal. –
Alex azon tűnődött, ő az lesz-e. – Tartozol nekem a fentanilért.
Hatezer dollár.
Miután Eitan távozott, Alex megkérte az ápolót, hogy vigye oda
neki a kórházi telefont. Elővette Elliot Sandow névjegyét, és felhívta.
– Elfogadom az ajánlatát – közölte, amikor a titkára kapcsolta. –
De szükségem lesz egy kis pénzre.
– Ez nem probléma – válaszolta a dékán.
Később Alex már bánta, hogy nem kért többet.
 Alex még egyszer megfordította a kényszerítő érmét. Felállt, oda
sem figyelt a fájdalom lüktetésére. Visszament az íróasztalhoz, ahol
Darlington jegyzetét hagyta a véres shakespeare-es füzete mellett.
Ha balek vagy, az olyan, mint egy tetoválás. Mindenki látja rajtad.
Elővette a telefonját, és felhívta a dékán otthoni számát. A
házvezetőnője vette fel, ahogy Alex számított is rá.
– Hello, Yelena! Alex Stern vagyok. Valamit le kell adnom a
dékánnak.
– Nincs itthon – mondta Yelena súlyos ukrán akcentussal. – De
hozhat csomagot.
– Tudja, hová ment? És már jobban érzi magát?
– Igen. Az elnök házába hivatalos egy nagy partira, amit a
visszatérése örömére rendeztek.
Alex soha nem járt az egyetem elnökének házában, de ismerte
az épületet. Darlington mutatta meg neki – szép nagy rakás vörös
tégla fehér szegéllyel a Hillhouse-on.
– Nagyszerű – mondta Alex. – Máris odamegyek.
Üzent Turnernek: Tévedtünk. Találkozzunk az elnök házában!
Összehajtotta a neveket tartalmazó listát, és a zsebébe tette.
Nem lesz tovább Sandow balekja.
– Jól van, Darlington – suttogta –, akkor játsszunk keresztes
lovagot!
 30
Kora tavasz

Alex beugrott a kollégiumába zuhanyozni és átöltözni. Gondosan

megfésülte a haját, ellenőrizte a kötéseit, és felvette a ruhát, amit az
anyja vásárolt neki. Nem akarta, hogy kinézzék a partiról – másrészt,
ha valami balul ütne ki, a kinézete legyen a lehető leghitelesebb.
Öntött magának egy csésze teát, és várta, hogy North képe
megjelenjen a felszínén.
– Szerencsével jártál? – kérdezte, amikor meglátta a sápadt
arcot.
– Egyikük sincs itt – felelte North. – Valami történt azokkal a
lányokkal. Ugyanaz, ami Daisyvel. Valami, ami rosszabb, mint a
halál.
– Várj meg kint, a házőrzők körén kívül! És készülj! Szükségem
lesz az erődre.
– Rendben.
Alex nem kételkedett a Vőlegény szavában. Az elszabadult mágia
ölte meg őt és a menyasszonyát, ez bizonyos, és valami más is
történt utána, amire Alex nem talált magyarázatot. Csak annyit
tudott, hogy ez akadályozta meg Daisyt abban, hogy eljusson a
Fátyol mögé, ahol békére lelhetett volna.
Taxival ment az elnök házához. A bejárat előtt egy inas állt. Alex
látta az ablakokon át, hogy sokan tolonganak a szobákban. Jó.
Lesznek tanúk.
Mindazonáltal üzenetet küldött Dawesnak: Tudom, hogy
átmenetileg szünetelsz, de ha történne velem valami, tudd, hogy
Sandow volt az. Feljegyzést hagytam a könyvtárban. Kérdezd az
Albemarlekönyvet.
Turner még nem válaszolt. Most, hogy azt hiszi, megoldották az
ügyet, vele is végzett? Annak azért örült, hogy legalább North
mellette áll, amikor elindult a bejárat felé.
 Alex arra számított, ellenőrzik, van-e meghívója, de kérdés nélkül
bemehetett. A fűtött szobák nedves gyapjú- és sültalma-szagot
árasztottak. Alex kibújt a kabátjából, és egy fogasra akasztotta két
másik fölé. A beszélgetés moraján át is hallotta, hogy valaki
zongorázik. Abba az irányba indult, közben pedig levett két töltött
gombafejet egy felszolgáló tálcájáról. A fenébe is, csak nem fog üres
gyomorral meghalni!
– Alex? – csodálkozott a felszolgáló.
Alex csak most ismerte meg Colint. Egy kissé fáradtnak tűnt, de
nem látszott szorongónak vagy dühösnek.
– Nem tudtam, hogy te az elnöknél is dolgozol – puhatolódzott
Alex.
– Kölcsönkértek Belbalmtól, akit haza is kell vinnem majd. Téged
is elvihetlek, ha szeretnéd. Dolgozol ma?
Alex a fejét csóválta.
– Nem, csak le akarok adni valamit Sandow dékánnak.
– Azt hiszem, a zongora mellett láttam. Gyere a konyhába, ha
végeztél! Valaki küldött Belbalmnak egy üveg pezsgőt, ő pedig
nekünk adta.
– Csodás! – színlelte Alex a lelkesedést.
Megtalálta a fürdőszobát, és besietett. Szüksége volt egy percre,
hogy összeszedje magát, és hogy értelmezze Colin könnyed
viselkedését. Dühösnek kellene lennie. Gyűlölnie kellene őt, mert
feltárta a Tarával való kapcsolatát, mert kiderítette, hogy a Tekercs
és Kulcs megosztotta a titkait kívülállókkal, és azt is, hogy illegális
drogokat használtak. Még ha Sandow ki is hagyta Alex nevét a
fegyelmi eljárásból, tudható, hogy ő a Léthe képviselője.
Bár Alex tudta, hogy nem lesznek valódi következmények. Csak
dádá a kézre. Pénzbírság. Vérrel másnak kell fizetnie, mégis elhitte,
hogy lesz valamiféle elszámoltatás.
A mosdókagylóra támaszkodott, és a tükörképére meredt.
Kimerültnek látta magát, sötét árnyak vájtak árkokat a szeme alá.
Egy régi fekete kardigánt vett fel a krémszínű gyapjúruha fölé, amit
az anyja vásárolt neki. Most levette. Bőre betegesen sápadtnak
látszott, karja pedig olyan vékonynak és szálasnak, mintha még nem
fejlődött volna ki. Látta, hogy a sebéből rózsaszínű váladék szivárog
a ruhájára; az új kötés biztosan laza a szélén. Rendesen kellett
volna megjelennie, jó lánynak látszania, igyekvőnek, akiben meg
lehet bízni, ehelyett úgy nézett ki, mint a szörny az ajtóban.
Hallotta a poharak csengését és a kulturált beszélgetés hangjait a
nappaliban. Nagyon igyekezett, hogy a részese lehessen ennek a
világnak, de ha ez a valódi világ, a normális világ, akkor tényleg a
része akar lenni? Nem változott semmi. A rosszfiúk itt sem
szenvednek. Colin, Sandow és Kate, a férfiak és nők, akik korábban
népesítették be a sírokat és gyakorolták a mágiájukat… nem
különböztek a régi világa Lence-eitől, Eitanjaitól és Arieljeitől.
Elvették, amit akartak. A világ megbocsáthat nekik, semmibe veheti
vagy keblére ölelheti őket, de soha nem bünteti meg őket. Akkor
meg mi értelme az egésznek? Mi értelme a feljavított tanulmányi
átlagának és az akciós kasmírpulóvereinek, ha a játékot az első
pillanattól kezdve megbundázták?
Alexnek eszébe jutott, amikor Darlington a fegyvertár
félhomályában a bőrére helyezte a molylepkéket. Figyelte, ahogy a
tetoválásai elhalványulnak; akkor először elhitte, hogy bármi
lehetséges, hogy megtalálhatja az útját ebbe a világba.
Vigyázz, nehogy nagyon belemerülj, figyelmeztette Darlington. Az
emberi nyál megfordíthatja a varázslatot. Alex ökölbe szorította a
kezét. Sorra megnyalta a bal keze ujjízületeit, aztán a jobbét is. Egy
pillanatig nem történt semmi, csak a csap csöpögött.
Aztán a tinta sötéten kivirágzott a karján. Kígyók és bazsarózsák,
pókhálók és csillaghalmazok, a bal bicepszen két nehézkes koi
ponty körözött, az egyik alkarján egy csontváz, a másikon a Kerék
misztikus szimbólumai. Máig sem tudta, mit jelentenek ezek a
szimbólumok, véletlenül húzta ki ezt a kártyát Hellie tarot-paklijából,
mielőtt betértek a tetoválószalonba a tengerparti sétányon. Alex a
tükörben figyelte, ahogy a története – a sok heg, amit magának
választott – beáramlik a bőrébe.
Mi vagyunk a pásztorok. Eljött az ő ideje. Jobb csörgőkígyónak
lenni. Jobb sakálnak lenni.
Alex kilépett a fürdőszobából, és elvegyült a parfümfelhős,
öltönyös, St. John kötött ruhás tömegben. Látta, hogy ideges
pillantásokat vetnek rá. Nem látszott idevalónak. Nem tűnt
egészségesnek. Nem tartozott közéjük.
Megpillantotta Sandow őszes haját a zongorát körülálló vendégek
gyűrűjében. A férfi két mankóra támaszkodott. Alex csodálkozott,
hogy nem gyógyíttatta meg magát, bár nem tudta elképzelni, hogy
segítség nélkül felcipeljen annyi kecsketejet az Il Bastone lépcsőjén.
– Alex! – üdvözölte a dékán enyhén kelletlenül. – Milyen váratlan
öröm.
A lány melegen rámosolygott.
– Megtaláltam a kért iratokat, és úgy gondoltam, minél hamarabb
szeretné megismerni őket.
– Iratok?
– A földtulajdonszerzésekről. 1854-ig visszamenőleg.
Sandow meghökkent, majd nem túl meggyőzően felnevetett.
– Ó, persze! A fejemről is megfeledkeznék, ha nem lenne a
nyakamra csavarozva. Bocsássanak meg egy percre – nézett körbe,
majd átvágott a tömegen.
Alex követte. Tudta, hogy a dékán azt mérlegeli, mennyit
tudhatott meg, ezt hogyan szedje ki belőle, és esetleg hogyan
hallgattassa el. Alex elővette a telefonját, és elindította a diktafont.
Jobban szerette volna a tömeg védelmét, de tudta, hogy a parti
zajában a mikrofon nem tudná tisztán rögzíteni a dékán hangját.
– Maradj a közelemben! – suttogta North felé, aki az oldalán
lebegett.
Sandow benyitott egy ajtón. Szép, tökéletesen négyzet alakú
dolgozószoba volt faragott köves kandallóval. Franciaablakai a hátsó
kertre néztek, ahol a tavaszi olvadás maradék hófoltjait és a sarjadó
zöldet lehetett látni.
– Csak ön után – udvariaskodott Alex.
A dékán vállat vont, és belépett. Félretette mankóit, és az
asztalnak támaszkodott.
Alex nyitva hagyta az ajtót, hogy legalább részben rájuk
láthassanak a vendégek. Nem mintha arra számított volna, hogy
Sandow felkap egy drága papírnehezéket és leüti, de hát egyszer
már megölt egy lányt…
– Maga gyilkolta meg Tara Hutchinst.
 Sandow válaszolni akart, de Alex egy kézmozdulattal leállította.
– Még ne kezdjen el hazudni! Nagy területet kell bejárnunk, ne
akarjon elkóborolni. Megölte, vagy megölette egy beépítetlen,
háromszög alakú telken, amit a gyanúm szerint a Rhinelander Trust
akar megszerezni.
A dékán elővette a zsebéből a pipáját, majd a dohányzacskóját,
és gondosan megtöltötte a pipa öblét. Aztán letette maga mellé.
Nem gyújtotta meg. Végül összefonta a karját, és a lány szemébe
nézett.
– Igen. És?
Alex nem tudta, mire számított, de erre biztos nem.
– Mi?
– Na és, Miss Stern?
– Lefizették? – nyögte ki végül.
Sandow hátranézett a válla fölött, és megbizonyosodott róla, hogy
senki sem lézeng az ajtó előtt.
– A St. Elmo? Igen. Tavaly. A válásom után nem maradt semmim.
A megtakarításaimat leszívták. Felháborító tartásdíjat állapítottak
meg, de néhány elkötelezett St. Elmó-s öregdiák minden bajomat
eltörölte egyetlen csekkel. Csak annyit kellett tennem, hogy
biztosítok számukra egy nexust, ami fölé építkezhetnek.
– Honnan tudták, hogy létre tudja hozni?
– Nem tudták. Én kerestem meg őket. Kiismertem a nexusok
létrejöttének sémáját a Léthében töltött időszakom alatt. Tudtam,
hogy megismétlődik, régen esedékes volt már. Azt viszont nem
gondoltam, hogy ténylegesen tennem is kell valamit. Úgy véltem,
egyszerűen csak várnunk kell.
– A társaságoknak van közük a többi lány meggyilkolásához?
Colina, Daisy és a többiek halála…
Sandow ismét hátrapillantott.
– Közvetlenül? Erre én magam is próbáltam rájönni az évek
során. De ha valamelyik társaság megfejtette volna a nexusok
létrehozásának titkát, miért állt volna meg egynél? Miért nem
használta fel a tudást? Miért nem üzletelt vele? – A dékán kézbe
vette a pipáját. – Nem, nem hiszem, hogy közük lenne hozzá. Ez
egy nagyon különleges város. A Fátyol itt vékonyabb, a mágia
áramlása könnyebb. Az energia örvénylik a nexusokban, de ott van
a mágia minden kőben, a talajban, minden öreg szilfa minden
levelében… És éhes.
– A város… – Alexnek eszébe jutott az a furcsa érzés, ami a
gyilkosság helyszínén fogta el: az a hely a hajdani New Haven-i
kolónia térképét tükrözte. Dawes azt mondta, a rituálék akkor
működnek a legjobban, ha kedvező időpontot választunk hozzá.
Vagy kedvező helyet. – Tehát ezért választotta azt a kereszteződést
Tara megölésére.
– El tudok végezni bármilyen rituálét, Alex. Amikor csak akarom.
Igen, Darlington elmesélte neki, hogy Sandow zseniális Léthe-
küldött volt. És hogy az általa kidolgozott rítusok egy része még
mindig használatban van.
– A pénzért ölte meg.
– Nagyon sok pénzért.
– A St. Elmo vezetőségétől meg is kapta a pénzt. Azt mondta
nekik, hogy képes befolyásolni a következő nexus helyét.
– Csak azt, hogy előkészíthetem azt a helyet! Azt hittem, csupán
ki kell várnom, amíg lefut a ciklus. De nem történt meg. Senki sem
halt meg. Nem alakult ki új nexus. – Sandow csalódottan csóválta a
fejét. – Ők meg türelmetlenkedtek. Azt mondták, visszakérik a
pénzüket, és ha kell, elmennek a Léthe vezetőségéhez. Meg kellett
nyugtatnom őket. Előkészítettem egy rituálét, amiről biztosan
tudtam, hogy működni fog. De szükségem volt egy áldozatra.
– És rábukkant Tarára.
– Ismertem már régebbről – mondta Sandow szinte gyengéden. –
Amikor Claire beteg volt, Tara hozta neki a marihuánát.
– A feleségének?
– Én ápoltam őt, amikor küzdött az emlőrák ellen, mégis
elhagyott. És… Tara néha ott volt a házamban. Olyan dolgokat is
hallott, amiket valószínűleg nem kellett volna neki. Nem nagyon
törődtem a diszkrécióval. Mit számított?
Mit számít az, ha egy városi lány megtud valamit?
– És Tara kedves volt magához, ugye?
Sandow bűntudatosan félrenézett. Talán megdugta a lányt, talán
csak örült, hogy van kivel beszélgetnie. Szóval ezt csináltad. Kedves
voltál az ügyfélhez. Sandow-nak együttérzés kellett, és Tara
megadta ezt neki.
– Ám pont ebben az időszakban Darlington is megértette a sémát
és a lányok szerepét.
– Ugyanúgy, ahogy én. Gondolom, ez elkerülhetetlen. Darlington
nagyon okos volt, és túl kíváncsi, ha érdekelte valami. Mindig is meg
akarta érteni, mitől olyan különleges New Haven. Megpróbálta
elkészíteni a láthatatlan térképét. Csak mellékesen említette nekem,
mint kutatási témát, egy elméletet, ami a diplomamunkája tárgya
lehet. De addigra…
– Maga már kitervelte Tara meggyilkolását.
– Mert felhasználta a házamban hallottakat, és egész szép kis
üzletet épített rá. A társaságokkal üzletelt. Különösen közel került a
Lakatosokhoz meg a Kézirathoz. Megismerte a drogokat, a
rituálékat, és ez már az összeomlással fenyegetett. Tizenkilenc éves
volt, kábítószer-használó, bűnöző. Vagyis egy…
– Könnyű célpont. – Éppen, mint én. – De Darlington rájött volna.
Már tudott a korábban megölt lányokról, és elég okos volt ahhoz,
hogy összekösse az eseteket Taráéval. Így maga ráküldte a
pokolbeli fenevadat, hogy felfalja őt.
– Hogy felfalja mindkettőjüket, Alex. De úgy tűnik, Darlington is
elég volt ahhoz, hogy a fenevad jóllakjon. Vagy talán megmentette
magát, és ez volt az utolsó, ostoba hőstette.
Vagy talán a szörny nem is akarta felfalni Alexet. Talán tudta,
hogy égne tőle a gyomra.
Sandow felsóhajtott.
– Darlington szeretett arról beszélni, hogy New Haven mindig a
siker küszöbén áll, mindig egyetlen lépésre a szerencsétől és a
gazdagságtól. Nem értette meg, hogy a város egy kötélen
egyensúlyoz. Az egyik oldalon a siker. A másikon a bukás. Csakis a
mágia és a megőrzése érdekében kiontott vér áll a város és a
hanyatlása között.
Elbaszott város ez kezdettől fogva.
– Maga tette? – kérdezte Alex. – Vagy nem elég tökös hozzá?
– Tudja, hogy egykor a Léthe lovagja voltam. Elszántam
magamat.
 És még büszke is rá.
Isabel azt mondta, Tara halálának estéjén Sandow a túl sok
burbontól elaludt Belbalm dolgozószobájában, de ki is lopakodhatott
onnan, vagy használhatott portálvarázslatot, amivel Alex korábban
Colint gyanúsította. Már csak a bűvölet kérdését kellett megoldania,
de ez Sandow számára természetesen nem jelentett problémát. Alex
a púderkompaktra gondolt, aminek a segítségével bejutott Tara
lakásába, majd a börtönbe. Amikor kivette a fiókból, zsírfoltot látott
rajta. Dawes soha nem tette volna el piszkosan. Valaki használta
Alex előtt.
– Felöltötte Lance arcát. Elkábította Tarát annyira, hogy ne fájjon
neki, aztán meggyilkolta. Maga küldte rám a glumát?
– Én. Kockázatos volt, és talán butaság is. Nincs tehetségem a
nekromanciához, de nem tudtam, mire jöhetett rá a hullaházban.
Alex visszaemlékezett arra, amikor Sandow leült vele szemben az
Odúban. Teáscsészéjét a térdére tette, és elmondta neki, hogy a
képessége váltotta ki a glumatámadást. Hogy ő tehet róla, és Tara
meggyilkolásáról is.
– Azt mondta, az én hibám.
– Nos, nem terveztem, hogy túléli. Mondanom kellett valamit. –
Ez észszerűen hangzott. – Darlington tudta, hogy maga bajt fog
hozni ránk, de fogalmam sem volt, hogy ekkorát.
– Azt még most sem tudja, mekkorát! – figyelmeztette Alex. –
Darlington irtózna magától.
– Darlington egy gentleman volt. De ez nem az úriemberek ideje.
– Sandow felvette a pipáját. – Tudja, mi a legszörnyűbb?
– Az, hogy hidegvérrel megölt egy lányt annak érdekében, hogy
néhány gazdag úrigyerek felépíthessen egy flancos klubházat. Igen,
ez elég szörnyű.
Sandow mintha meg sem hallotta volna.
– Az, hogy nem sikerült – mondta fejcsóválva. A ráncok
elmélyültek a homlokán. – A rituálé rendben volt. Tökéletesen
felépítettem. De a nexus nem jelent meg.
– Tehát Tara hiába halt meg, maga meg továbbra is szarban van?
– Abban lennék, ha maga nem lenne. Most amellett
kardoskodom, hogy vegyék el a Kézirattól a sírjukat, így a St.
Elmónak a következő tanévre új otthona lesz. Megkapják, amit
akarnak, és én is a pénzemet. A kérdés már csak az, hogy maga mit
akar?
Alex a dékánra meredt.
Ez az alak valóban tárgyalni próbál vele?
– Hogy én mit akarok? Ne öldösse az embereket! Ne gyilkoljon
meg egy lányt se és ne tüntesse el Darlingtont! Ne használjon ki
engem, Dawest és a Léthét, hogy szép környéken lakhasson és
szép autót vehessen magának! Mi nem azért vagyunk itt, hogy azon
a kötélen táncoljunk. Mi vagyunk az istenverte pásztorok!
Sandow felnevetett.
– Koldusok vagyunk az urak asztalánál. Morzsákat löknek
nekünk, de az övék az igazi mágia, ami jövőt teremt és életeket
ment meg. Hacsak nem harapunk ki belőle egy kicsit.
Sandow felemelte a pipáját, de nem gyújtotta meg, hanem az
öble tartalmát a szájába öntötte. Valami megcsillant az ajkán –
Astrumsalinas! Csillagsó! Kényszerítés. Ezt adták Blake-nek is, aki
aznap este az Il Bastonéba jött. Sandow azért küldte oda Blake
Keely-t, hogy megölje Alexet.
De ez most nem lesz hatásos.
Alex North felé nyúlt, és máris érezte, hogy a Szürke beleszáll, és
kitölti az erejével. Rárontott Sandow-ra.
– Maradjon ott! – szólt rá a dékán.
Alex megtorpant, a lábai engedelmeskedni akartak, de a drognak
nem volt hatalma a holtak felett.
Nem – szólalt meg North.
A hang tisztán és valóságosan szólt a fejében.
– Nem – ismételte meg Alex. Hátralökte a dékánt egy kerekes
irodai székbe. Mankói csattanva estek a padlóra. – Turner idejön. El
fogja mondani neki, mit tett. Nem lesz új sírja a St. Elmónak. Ezt
nem lehet megúszni pénzbírságokkal és felfüggesztésekkel.
Mindannyian megfizetnek! Rábasznak a társaságok, rábaszik a
Léthe és rábaszik maga is!
– Alexandra? – Alex és Sandow is az ajtó felé fordult. Belbalm
professzor állt ott, kezében egy pohár pezsgővel. – Mi történik itt?
Minden rendben, Elliot?
 – Megtámadott! – kiáltott Sandow. – Ez nem normális! Hívja az
egyetem biztonsági szolgálatát, Marguerite! Hívja Colint, hogy
segítsen megfékezni Alexet!
– Természetesen – mondta Belbalm, mintha rá is hatott volna a
kényszerítés.
– Professzor, várjon… – kezdte Alex, de tudta, hogy kár a szóért.
Aki Csillagsó hatása alatt áll, az nem hallgat az érvekre. – Van egy
felvételem. Bizonyítékom arra, hogy…
– Nem tudom, mi ütött magába, Alexandra – csóválta a fejét
szomorúan Belbalm. Aztán elmosolyodott és kacsintott. – De igen.
Valójában pontosan tudom, mi ütött magába: Bertram Boyce North.
– Marguerite! – kiáltott Sandow. – Azt mondtam…
– Ó, Elliot, elég már!
Belbalm professzor becsukta maga mögött az ajtót, és ráfordította
a kulcsot.
 31
Kora tavasz

Alex csak állt és bámult. Nem, ez lehetetlen. Hogyan állhatott

ellen Belbalm a Csillagsónak? És hogyan láthatta Northt?
Az asszony letette a pezsgőt egy könyvespolcra.
– Nem ülne le kérem, Alex? – kérdezte a vendéglátó
udvariasságával.
– Marguerite! – szólt rá Sandow szigorúan.
– Régóta esedékes már egy beszélgetés, nem? Maga
kétségbeesett ember, de nem buta, azt hiszem. Az elnökünk immár
kellemesen berúgott, és elheveredett a kandalló előtt. Senki nem fog
megzavarni minket.
Sandow tétován visszaült az irodaszékbe. Alex nem sietett
engedelmeskedni.
– Maga látja Northt?
– Látom a sziluettjét – felelte Belbalm. – Magába zárta, mint egy
titkot. Nem vette észre, hogy védett az irodám?
Alex visszagondolt a békére, amit ott érzett. Az ablakládákban
illatozó növényekre, a mentára és a majoránnára – virágoztak
Belbalm háza körül is, holott a tél közepén jártak. De nem egészen
értette, mire céloz a professzor.
– Maga olyan, mint én?
Belbalm elmosolyodott, és bólintott.
– Kerékforgatók vagyunk. A fizikai és a szellemvilág is nyitva áll
előttünk. Ha elég merészek vagyunk belépni.
Alex hirtelen megszédült. Belesüllyedt egy karosszékbe. A bőr
nyikorgása furcsa módon megnyugtatta.
Belbalm kézbe vette a pezsgőjét, és kényelmesen leült a
szemközti fotelbe. Elegánsan és szép tartással, mint mindig; mintha
egy anya és a lánya érkezett volna találkozóra a dékánhoz.
– Kiengedheti, ha akarja – mondta.
 Alexnek beletelt egy másodpercbe, mire rájött, hogy Belbalm
Northra gondol. Tétovázott, de aztán enyhén megpiszkálta Northt,
mire a Szürke kiáramlott belőle, formát öltött az íróasztal mellett,
aztán gyanakvó pillantásokat vetett Alexre és Belbalmra.
– Nem nagyon tudja szegénykém, hogy most mit csináljon, ugye?
– kérdezte Belbalm. Oldalra biccentette a fejét, és pajkosan
rámosolygott Northra. – Helló, Bertie!
North hátrahőkölt.
Alexnek eszébe jutott az a napsütéses délután a North & Fiai
irodájában. A sarkokban maradt fűrészpor és a mély
megelégedettség érzése. Mire gondolsz, Bertie?
– Daisy? – suttogta Alex.
Sandow dékán előrehajolt, és Belbalmra pillantott.
– Daisy Fanning Whitlock?
De hát nem lehet ő!
– Jobban szeretem a francia változatát. A Marguerite-et. Nem
annyira vidékies, mint a Daisy, igaz?
North a fejét csóválta. Arckifejezése haragossá vált.
– Nem – szólalt meg Alex. – Én láttam Daisyt. Nem csak a fotóját.
Láttam őt magát. Maga nem is hasonlít rá.
– Mert ez nem az a test, amibe születtem. Ez nem az a test, amit
az én önelégült, imádni való Bertie-m tönkretett. – North felé fordult,
aki most mereven, hitetlenkedve bámult rá. – Ne aggódj, Bertie!
Tudom, hogy nem a te hibád. Bizonyos szempontból az enyém. –
Belbalm akcentusa mintha eltűnt volna. North elnyújtott
magánhangzóit vette át. – Nagyon sok emlékem van, de mind közül
az a nap a legvilágosabb a gyárban. – Lehunyta a szemét. – Még
mindig érzem, ahogy a napfény beárad az ablakokon, érzem a
polírozott fa illatát. Nászútra akartál vinni Maine-be. Éppen Maine-
be… Egy lélek furakodott belém, egy őrjöngő, vérszomjas, mágiától
megvadult szellem. Egész életemben kapcsolatban álltam a
halottakkal, de titkoltam az adottságomat. Kölcsönvettem az erejüket
és a tudásukat, ám egészen addig soha, egyetlen szellem sem
tudott így megszállni. – Tehetetlenül vállat vont. – Pánikba estem, és
áttoltam beléd. Addig nem is tudtam, hogy képes vagyok ilyesmire.
Őrjöngő, vérszomjas, mágiától megvadult…
 Alex gyanította, hogy valami rosszul sült el 1854-ben egy
béljósláson, amikor a Csontosok véletlenül megölték a csavargót,
akit victimának használtak. De vajon mi vonzotta azt a szellemet
abba a bizonyos szobába, és miért keresett menedéket Northban –
ha ugyan ez az egész nem csak valami szörnyű véletlen?
De nem. Nem az. Az élet és halál között csapdába esett lelket,
ami a mágikus rituálé közben kiszabadult a testéből, egy fiatal lány
ereje vonzotta oda. Daisy.
– Ostoba hiba volt – sóhajtott Belbalm. – Meg is fizettem érte. Te
sem tudtad visszatartani azt a lelket és a haragját. Elvette a
fegyveredet. Ő lőtt le, de a te kezeddel. Olyan keveset éltem, és lám,
már véget is ért az életem…
North járkálni kezdett, és még mindig a fejét csóválta.
Belbalm hátradőlt a karosszékében, és felhorkantott.
– Úristen, Bertie, hogy lehetsz ilyen nehéz felfogású? Hányszor
mentél el mellettem az utcán? És még csak rám sem pillantottál!
Tudod, hány éve kell néznem, ahogy fennkölt byroni borúval az
arcodon kóvályogsz New Haven utcáin? Igen, megfosztottak a
testemtől, ezért újat kellett lopnom magamnak. – A hangja nyugodt
és kimért volt, de Alex kihallotta belőle a haragot. – Kíváncsi vagyok,
Bertie, hányszor néztél Gladysre anélkül, hogy valóban láttad volna.
Az ilyen férfiak soha nem veszik észre a szolgákat. Alex
emlékezett, hogy North Gladyst nézte a dolgozószobája ablakából.
Látta, hogy fehér főkötőjében sétálgat a somfák között. Nem, ez így
nem pontos. A főkötőjét a kezében tartotta. A haja volt fehér, lágy és
sima, mint a fóka fején. Vagy Belbalmén.
– Szegény Gladys – fogta meg az arcát Belbalm. – Biztosan
észrevetted volna, ha csinosabb lett volna.
North most máshogy nézett az asszonyra. A tekintete arról
árulkodott, hogy vívódik benne a hit és a konok elutasítás.
– Még nem voltam kész meghalni. Elhagytam a tönkretett
testemet, és kisajátítottam az övét. Ő volt az első.
Az első.
Gladys O’Donaghue megtalálta Daisy és North holttestét, aztán
sikítozva elrohant a Chapel és a High Street kereszteződéséig, ahol
végül a rendőrök megfogták. Daisy kétségbeesett szelleme odáig
üldözte. A High Streetig, ahol létrejött az első nexus, ami fölé
megépítették az első sírt.
– Megszállta Gladyst? – próbálta értelmezni Alex Belbalm
szavait.
North is bejutott Alex fejébe, de csak rövid ideig. Ismert
történeteket megszállottságról, igazi kísértetekről, de semmi
ilyesmiről nem hallott – bármi is legyen ez.
– Félek, ez túl kedves szó arra, amit Gladysszel tettem – kezdte
Belbalm szelíden. – Tudja, ő egy ír lány volt. Nagyon makacs. Bele
kellett tolakodnom. Úgy, ahogy az a nyomorult lélek megpróbált
belém nyomulni. Komoly küzdelem volt. Tudta, hogy az íreknek tabu
a „medve” szó? Senki sem tudja igazán, hogy miért, de valószínűleg
azért, mert féltek, hogy már a szó kimondása is megidézi az állatot.
Éppen ezért „bozontosnak” vagy „mézfalónak” hívták. Mindig is
imádtam ezt a kifejezést. A mézfaló. Felfaltam Gladys lelkét, hogy
helyet csináljak az enyémnek. – Csettintett a nyelvével. – Olyan
édes volt!
– Ez nem lehetséges – szólalt meg Sandow. – Egy Szürke nem
ragadhatja el egy élő testét. Állandó jelleggel semmiképpen. A hús
elsorvad és meghal.
– Okos fiú – dicsérte meg Belbalm. – De én nem voltam átlagos
lány és nem vagyok átlagos Szürke. Az új testemet életben kellett
tartanom, és meg is találtam rá a módszert. – Apró, huncut mosolyt
vetett Alexre. – Már tudja, hogy beengedheti magába a halottakat.
Soha nem gondolkodott azon, mit tehet meg az élőkkel?
A szavaknak súlyuk volt. Lassacskán lesüllyedtek Alexben, és
megértette őlet. Daisy nem egyszerűen megölte Gladyst. Ez szinte
mellékes. Ő elfogyasztotta Gladys lelkét. Ez az erőszakos aktus
hozta létre a nexust. De mi hozta létre a többit? Az új testemet
életben kellett tartani.
Gladys volt az első. De nem az utolsó.
Alex felállt, és a kandallóhoz hátrált.
– Maga ölte meg őket. Az összes lányt. Egytől egyig. Megette a
lelküket.
Belbalm bólintott. Majdhogynem meghajolt.
 – És otthagyták a testüket. A porhüvelyüket a temetőnek. Ez nem
különbözik attól, amit maga csinál, amikor magába hív egy Szürkét
az erejéért. De elképzelni sem tudja az élő lélek vitalitását! Az évekig
képes életben tartani engem. Néha még tovább is.
– De miért? – kérdezte elkeseredetten Alex. Ennek semmi
értelme. – Miért éppen ezeket a lányokat? Miért ezen a helyen?
Mehetett volna bárhová, tehetett volna bármit!
– Tévedés. – Belbalm nevetése keserűen csengett. – Sokféle
foglalkozásom volt már. Többször megváltoztattam a nevemet és a
személyazonosságomat, hamis életrajzokat találtam ki, hogy
leplezzem a valódi énemet, de soha nem jutottam el
Franciaországba. Sem a régi testemben, sem ebben. Akárhány
lelket elfogyaszthatok, nem mehetek el innen, mert akkor a test
rögtön elkezd bomlani.
– A város miatt – jegyezte meg Sandow. – Szüksége van New
Havenre. Csak itt él a varázslat.
Belbalm a szék karfájára csapott a tenyerével.
– Szemétdomb-város!
– Nem volt joga ehhez – szólalt meg Alex.
– Természetesen nem. – Belbalm mintha zavarba jött volna. –
Ámde a Koponya és Csontok fiainak volt joguk felnyitni azt a
szegény embert? – Az állával Sandow felé bökött. – És neki volt joga
megölni Tarát?
Sandow összerezzent meglepetésében.
– Maga tudta? – lepődött meg Alex is. – Az ő lelkét is megette?
– Nem olyan kutya vagyok, aki máris fut, ha vacsorára
csengetnek. Miért érném be egy olyan kis lélekkel, amikor elém
tálalják a lakomát?
– Ó! – értette meg Sandow. Összeérintette az ujjhegyeit. – Értem!
Alex, magáról van szó!
Belbalm jéghideg pillantást vetett rá.
– Ne örvendezzen annyira, Elliot! Nem azért jöttem, hogy
helyrehozzam a hibáit, ráadásul nem szándékozom az időmet
vesztegetni és azon aggódni, hogy kifecsegi a titkaimat. Meg fog
halni abban a fotelben.
 – Azt nem hinném, Marguerite. – Sandow felállt. Arca ugyanazt
az elszántságot sugározta, ami az újholdi rítus alatt is látszott rajta,
amikor belenézett a pokol tüzébe. – Harang búcsúztat elköszönt
napot, bégetve tér meg a rétről a nyár…
North hátrálni kezdett. Kétségbeesett pillantást vetett Alexre,
szánandóan kaparászta a falat, de már kezdett áttűnni a
könyvespolcon. Küzdött a kiűzetése ellen, bár már elöntötte a
halálszavak kiváltotta félelem.
– North! – kiáltott rá Alex.
Kinyújtotta felé a kezét, és megpróbálta visszahúzni magába. De
már elkésett vele. Eltűnt a falon át.
– A fáradt pór is hazaballagott – szavalta Sandow, hangja zengett
a szobában –, s az éjre és reám maradt e táj…
Belbalm lassan felemelkedett ültéből, és megigazította elegáns
fekete blézere ujját.
– Ez vers, Elliot?
Halálszavak. De Belbalm nem félt a haláltól. Miért félt volna? Már
találkozott vele, és legyőzte.
Sandow vádló tekintete nem engedte el Belbalmot.
– E zugban tán olyan szív porladoz, mely égi tűztől égett
egykoron! 20
Belbalm mély lélegzetet vett, és hirtelen Sandow felé nyújtotta a
kezét – Alex ugyanezzel a gesztussal fogadta be Hellie-t, és
vonzotta magába Northt.
– Állj! – kiáltotta Alex, miközben átrohant a szobán.
Megragadta Belbalm karját, de az mintha márványból lett volna,
meg sem tudta mozdítani.
Sandow szeme kidülledt, és szétnyíló ajkai közül olyasféle
fütyülés tört ki, mint a forrásban lévő teáskannából. Zihált, és
visszahanyatlott a székébe, ami eldőlt vele együtt. Keze görcsösen
kapaszkodott a karfába. A hang elhalt, de a dékán továbbra is
egyenesen ült, bámult a semmibe, mint egy rossz színész, aki
eljátssza, hogy sokkot kapott.
Belbalm utálkozva csücsörített, és finoman megtörölte a szája
sarkát.
 – Kásásalma-ízű lélek.
– Megölte – szólalt meg Alex.
Nem tudott elfordulni a dékán holttestétől.
– Netán jobbat érdemelt? A férfiak meghalnak, Alexandra. Ez
aligha tragédia.
– És nem fog átjutni a Fátyol mögé, igaz? – Alex már kezdte
megérteni. – Megeszi a lelküket, és nekik már nincs tovább.
North ezért nem találta meg Gladyst, sem a többi lányt a
túloldalon. De mi történt Tara lelkével, amit Sandow rituáléjának
áldoztak fel? Hova tűnt el?
– Felháborodott, látom. De maga pontosan tudja, milyen nehéz
megkaparintani a helyünket a világban. Hogy milyen minden
lépésnél megküzdeni az életért. Ám el sem tudja képzelni, mennyivel
rosszabb volt ez az én időmben. A nőket az őrültekházába küldték,
csak mert túl sok könyvet olvastak, vagy mert a férjük rájuk unt. Oly
kevés út állt nyitva előttünk. Ráadásul az enyémet ellopták tőlem.
Ezért hamisítottam egy újat.
Alex Belbalmra szegezte az ujját.
– Ne próbáljon ebből valamiféle feminista kiáltványt csinálni! A
hamisított életútjáért más lányok adták az életüket. Bevándorló
lányok! Barna bőrű lányok. Szegény lányok. – Olyan lányok, mint én.
– Csak azért, hogy szerezzen magának még néhány évet!
– Ez sokkal több ennél, Alexandra. Ez egy isteni aktus. Új
templomot emeltek a dicsőségemre minden életből, amit elvettem.
És azok a fiúk, akik megépítették ezt, soha nem álltak meg, hogy
elmélkedjenek a maguknak követelt hatalomról, csak elvették, mint
ami jár nekik. Ők a mágiával játszadoznak, én a halhatatlanságomon
dolgozom. És te a része leszel ennek.
– Ó, milyen szerencse! – Alex nem is kérdezte, hogy értse ezt.
Belbalm visszautasította a Sandow-fogást, mert nem akarta elrontani
az étvágyát. – Én vagyok a főétel!
– Hosszú életem során megtanultam türelmesnek lenni,
Alexandra. Amikor megismertem Sophie-t, még nem tudtam, milyen
lesz, de amikor megettem a lelkét… Vad volt és vadhúsízű, keserű,
mint a tiszafa, villámlott a vére. Több, mint ötven évig tartott életben.
Aztán amikor kezdtem gyengülni és öregedni, megjelent Colina.
Ezúttal felismertem az ereje illatát. Egy templom parkolójában
fogtam szagot, onnan követtem az utcákon át.
Az ő haláluk alapozta meg a St. Elmo és a Kézirat sírjait. Milyen
szót is használt Belbalm? „Kerékforgató”?
– Mintha valami ide húzná őket, hogy tápláljanak. Ahogy téged is.
Tehát ezért szűntek meg a gyilkosságok 1902-ben. Az 1800-as
évek végéig egymás után haltak meg a lányok, mert Daisy akkortájt
hétköznapi lányokkal táplálkozott, hogy életben maradjon. De aztán
megtalálta első Kerékforgatóját, Sophie Mishkant, egy olyan lányt,
akinek olyan ereje volt, mint neki. Ez a lélek egészen 1958-ig
táplálta; ekkor azonban Belbalm meggyilkolta Colina Tillmant, a
második ilyen adottságú lányt. És most Alex következett.
Ez ilyen város. New Haven vonzotta ide a Kerékforgatókat?
Daisy. Sophie. Colina. Alex mindig is az ütközési pályán volt,
száguldott e hely és e szörnyeteg felé? Mágia táplálja a mágiát?
– Mióta tudja, mi vagyok? – kérdezte Alex.
– Attól a pillanattól kezdve, hogy találkoztunk. Hagytam, hogy
még érj egy ideig. Hogy lemosd magadról a közönségesség bűzét.
De most már…
Belbalm megvonta a vállát, és kinyújtotta felé a kezét.
Alex hirtelen éles fájdalmat érzett a mellkasában, mintha egy
horog ágyazódott volna a szegycsontja alá, ami belevágott a szívébe
is. Kék lángok gyulladtak ki körülöttük, tűzgyűrű vette körül őt és
Belbalmot is. Egy tűzkerék. Érezte, hogy zuhan.
Hellie napfény volt. North a faszén hideg füstje. Belbalm meg
csupa fog.

Alex az Epicentrum szűk erkélyén dülöngélt a grillsütő mellett. A

levegőben sűrű széngázszag terjengett, a füst elkente a távoli
dombok képét. Meztelen talpán érezte a basszusgitár dübörgését.
Felemelte a hüvelykujját, kitakarta a felkelő holdat, majd egy
billentéssel újra megjelentette.
Egy nő hajolt a kiságya fölé, újra és újra hozzányúlt, keze
végigsimított Alex testén. Sírt, ezüst könnycseppek hullottak Alex
duci karjára, amelyek aztán eltűntek a bőrén keresztül.
 Hellie megfogta Alex kezét, vonszolta magával a venice-i parti
sétányon. Kihúzta a Kilenc Pálcás lapot a tarot-pakliból. Alexnek már
volt egy kártya a kezében.
Esély nincs rá, hogy ezt magamra varrassam! – tiltakozott Hellie.
Hadd húzzak újra!
Len levette az egyik bőr karkötőjét, és Alex csuklójára húzta. Ne
mondd meg Moshnak, suttogta. A lehelete savanyú volt, de Alex
még soha nem érezte magát ilyen boldognak. Soha nem érezte
magát ilyen jól.
A nagyanyja a kályha előtt állt. Alex sütőben sülő köményes hús
illatát érezte, a nyelve mézet és diót ízlelt. Mi csak vegetáriánusat
eszünk, mondta Mira. A saját házadban, felelte a nagyanyja. Amikor
ő idejön, én táplálom.
A kertben egy ember lézengett, nyesegette a soha nem változó
sövényt, és a felhős napokon is hunyorogva nézett az égre.
Megpróbált beszélni Alexszel, de ő egy szót sem hallott.
Alex úgy érezte, hogy az emlékeit egyenként, cérnaszálakként
tépik ki belőle Belbalm hegyes fogai, és apránként lebontják az
egész szövetet. Belbalm – Daisy – mindet akarta, a jót és a rosszat,
a szomorút és az édeset, neki egyformán ízlett mind.
Nem volt menekvés.
Alex megpróbált visszaemlékezni az anyja parfümjének illatára, a
nappalijuk kanapéjának színére… bármire, amibe
megkapaszkodhat, miközben Daisy lenyeli.
Szüksége volt Hellie-re. Szüksége volt Darlingtonra. Szüksége
volt… hogy is hívják? Nem jutott eszébe az a vörös hajú lány a
fejhallgatóval a nyakában… Pammie?
Alex összegömbölyödött egy ágyon. Királylepkék vették körül,
amik molylepkékké változtak. Egy fiú feküdt mögötte, az ölébe
fészkelte magát. Szolgállak az idők végezetéig, mondta a fiú.
Belbalm fogai még jobban belemélyedtek. Alex már nem
emlékezett a testére, a karjaira. Hamarosan eltűnik. Némi
megkönnyebbülés is vegyült a félelmébe? Minden szomorúságát,
veszteségét és hibáját is eltörlik. Nem marad belőle semmi.
Belbalm fel fogja törni Alexet, és szárazra szívja.
 Óriási hullám emelkedett Beinecke tere fölé; egy gyönyörű, sötét
hajú fiú kiabált. Önts el, özön, mindent!
Belesodorhatja a Csendes-óceánba, a Catalina-szigetig, nézheti,
ahogy a kompok jönnek-mennek.
A hullám rázúdult a plázára, elmosva a Szürkék áradatát.
Alex emlékezett, hogyan kuporgott a gyönyörű könyvtár padlóján.
Folytak az arcán a könnyek, és a nagyanyjától hallott régi dalt
énekelte, a nagymama szavait ismételgette. Elbújt a Szürkék elől, a
háta mögé bújt… Darlington, igen, Darlingtonnak hívták…
Darlington, a sötét kabátjában… Egész életében bujkált. Elzárta
magát az élők világától, csakhogy megszabaduljon a holtaktól.
Önts el, özön, mindent!
Alexandra! Belbalm hangja. Ez figyelmeztetés. Mintha Belbalm
olvasta volna ezt a gondolatot Alex fejében.
Nem akart többé rejtőzni. Túlélőnek hitte magát, de nem volt jobb
egy megvert kutyánál, aki csak vakogni és vicsorogni tud az életben
maradásért. Most viszont már több volt ennél.
Alex abbahagyta a küszködést. Már nem próbálta elzárni magát
Belbalm elől. Emlékezett a testére, a kezére. Veszélyes dologra
készült, de örült neki.
Önts el, özön, mindent! Öntsön el engem a vízözön!
Széttárta a karját, és hagyta magát kinyitni.
Azonnal megérezte őket. Olyanok voltak, mint a végtelen
tengeren veszteglő hajók: örökké a sötét láthatárt fürkészték, valami
kis fényre vártak, valami jelzőfényre, ami tovább vezetheti őket. New
Haven-szerte érezte őket, a Hillhouse-tól fel a Prospectig. Érezte,
hogy North visszafelé kóvályog a régi gyártelepről, ahová a
halálszavai kergették. Érezte a kamaszt, aki örökké eladó jegyeket
keresett a rég lebontott Colosseum előtt. Érezte a Szürkét, aki
mindig a Payne Whitney előtt kocogott, és érzett ezer más Szürkét,
akikre soha rá sem nézett: az öreg férfiakat, akik az ágyukban haltak
meg; a szétroncsolt kezű nőt, aki egy összegyűrt babakocsit tolt; a
szétlőtt arcú fiút, aki vakon tapogatott a zsebében a fésűje után. Egy
kiszáradt turista sántikált le az East Rock lejtőjén, törött lábát csak
vonszolni tudta. Westville-ben, a Fekete Szil lepusztult
sövénylabirintusában III. Daniel Tabor Arlington szorosabbra húzta a
fürdőköpenyét, és feléje száguldott a cigarettájával az ajkai között.
Gyertek hozzám, könyörgött Alex. Segítsetek! Hagyta, hogy
megérezzék a rettegését, a félelme fényesen égett, mint a tűz az
őrtoronyban, égett a vágytól, hogy éljen még egy napot, még egy
órát. Megvilágította előttük az utat. És jöttek is végtelen sorban az
utcákon, a kertek mellett, a falakon át, és benyomultak az irodába.
Benyomultak Alexbe. Özönlöttek tarajos hullámokban.
Alex észlelte, hogy Belbalm meghátrál, és hirtelen megint látta a
szobát és látta Belbalmot, ahogy kinyújtott karral, lángoló tekintettel
áll előtte. A Kerék még körülvette őket, fénylő kék lánggal égett. A
középpontjában, a küllői között álltak.
– Mi ez? – sziszegte Belbalm.
– Hívom az eltűnteket! – kiáltott Alex. – Hívom az elveszetteket!
Tudom a nevüket. – És a nevekben van a hatalom. Egymás után
kimondta őket, felsorolta az elveszett lányok versét: – Sophie
Mishkan! Colina Tillman! Zuzanna Mazurski! Paoletta DeLauro! Effie
White! Gladys O’Donaghue!
A halottak elsuttogták a saját nevüket, megismételték, majd
közelebb húzódott a testek áradata. Alex látta, hogy összesűrűsödik
a tömeg a kertben – kint, aztán a falakon belül. Hallotta, hogy a
nevüket nyöszörgik – Sophie, Colina, Zuzanna, Paoletta – egyre
hangosabban jajongva.
A Szürkék beszéltek, kiáltoztak e lélekmaradványokhoz. A
hangok morajlása szaggatott kórussá erősödött, és egyre
hangosabbá vált.
– Alexandra! – vicsorgott Belbalm. Alex látta a verejtéket az
asszony homlokán. – Nem mondok le róluk!
De már nem rajta múlott.
– A nevem Galaxy, te telhetetlen zabagép!
Alex nevének hallatán a Szürkék egyszerre sóhajtottak fel, és ez
légáramként gördült végig a szobán. Összekócolta Alex tincseit, és
elfújta Belbalm haját az arcából. A nő szeme tágra nyílt, és
elfehéredett.
Egy lány vált ki Belbalm belsejéből. Mint egy fakó hagymahéj, úgy
hámozódott le róla. Sűrű, sötét fürtjei hullámoztak, szürke blúza és
szoknyája fölött egy gyári munkás kötényét viselte. Utána egy szőke,
szilvakék sapkás, halvány sárgabarackszín bőrű lány jelent meg
nyakig gombolt kockás ruhában. A derekát lehetetlenül vékonyra
fűzte. Egy fekete lány követte őt puha rózsaszín kardigánban és bő
rakott szoknyában. Hajában fénylő hullámok. Egymás után kiváltak
Belbalmból, és csatlakoztak a Szürkék tömegéhez.
Gladys volt az utolsó, de ő nem akart távozni. Alex érezte ezt.
Annak ellenére, hogy évekig kushadt Daisy tudatában, félt elhagyni
a testét.
– Nem tud bent tartani – biztatta Alex. – Ne félj!
Alig láthatóan emelkedett ki végül egy Szürke töredékeként.
Belbalm sokkal fiatalabb változatának karcsú alakja és éles vonású
arca volt, fehér haját copfba fonta. Gladys megfordult, hogy
megbámulja magát, vagyis a fekete tunikás, gyűrűkkel ékesített
Belbalmot. Felemelte a kezét, mintha el akarná hárítani, és rémülten
beolvadt a tömegbe a többi lány közé.
Belbalm kinyitotta a száját, mint aki sikítani akar, de csak a sípoló
teáskanna magas hangja telt tőle, amit Alex korábban a dékántól
hallott.
North ekkor már Alex mellett állt; talán végig ott volt.
– Ő nem szörnyeteg – mondta szinte könyörögve. – Ő csak egy
lány.
– Ő nem így gondolta ezt – hárította el Alex. Nem ismert
kegyelmet. – Azt hitte, hogy az élete fontosabb, mint mindannyiunké.
– Nem tudtam, hogy képes ilyesmire! – kiabálta túl North a tömeg
zaját. – Nem tudtam, hogy ilyen a szíve!
– Soha nem ismerted őt!
Az óvatos Daisyt, aki megőrizte a titkait, aki látta a szellemeket és
látni akarta a világot. A vad Daisyt, akit megöltek, mielőtt még élni
kezdett volna. A kegyetlen Daisyt, aki nem fogadta el a sorsát, és a
halála után életeket rabolt, hogy azok éltessék tovább.
Alex kimondta az utolsó nevet.
– Daisy Fanning Whitlock!
Kinyújtotta a kezét, és érezte, hogy Daisy szelleme lassan,
vonakodva közeledik hozzá. Még küzdött, ragaszkodott a testéhez,
mint egy növény, ami elszántan kapaszkodik a gyökereivel a földbe,
és nem hagyja magát kitépni.
Alex erőt merített a körülötte lévő és rajta áthatoló Szürkékből.
Hagyta, hogy elméje fogakat formáljon, hagyta, hogy
belemélyedjenek Daisy tudatába – és húzni kezdte.
Daisy lelke nekilódult. Alex abbahagyta a húzást, nehogy magába
rántsa, aztán csak tartotta.
Egy kurta pillanatig látta a sötét hajú, finom arcú, bő szoknyát és
fodros ujjú blúzt viselő lányt. A mellkasát lövés robbantotta szét,
száját szétfeszítette a sikolya. A Szürkék közeledtek.
North Daisy elé vetette magát.
– Kérem! – könyörgött. – Hagyja meg őt!
Gladys azonban vékonyan, mint a levegő, előbbre lépett.
– Nem.
– Nem – ismételte az elveszett lányok kórusa.
Sophie, Zuzanna, Paoletta, Effie és Colina. A Szürkék
átözönlöttek Northon, és az örvénylő tömeg elborította Daisyt.
– Mors irrumat omnia – suttogta Alex. A halál bebasz
mindenkinek…
A Kerék megpördült, és Alex érezte, hogy felkavarodik a gyomra.
Kinyújtotta a kezét, próbált megfogni valamit. Bármit, amiben
megkapaszkodhat. Valami szilárd tárgyba ütközött, és térdre esett. A
szobában hirtelen csend támadt.
Alex az elnök irodájának szőnyegpadlóján térdelt. Felnézett, de
még mindig szédült. A Szürkék eltűntek – csak a Vőlegény maradt
ott. Hallotta a saját szíve dübörgését és az ajtón túlról a parti
hangjait. A dékán holtan hevert a kerekes irodaszékben. Amikor
lehunyta a szemét, szemhéja a Kerék kék emlékképére zárult rá.
Belbalm teste álltó helyében összeomlott: a bőre porszerű
burokká foszlott, a csontjai szétmállottak, nem bírták el a száznál is
több év súlyát. Egy halom hamu maradt belőle.
A Vőlegény csak bámulta a porhalmot, ami egykor egy lány volt.
Letérdelt, kinyújtotta felé a kezét, de az átment rajta.
Alex az íróasztal szélébe kapaszkodva nehézkesen felállt.
Odabotorkált a kertbe vezető franciaablakhoz. Nagyon bizonytalanul
állt a lábán, abban viszont biztos volt, hogy a seb az oldalán újra
kinyílt. Kinyitotta a nagy ablakot, és beengedte a hideg levegőt. A
tiszta légáramlat hűsítette kipirult arcát és szétszórta Belbalm
hamvait. North tehetetlenül nézte, ahogy a por elszáll a szőnyegről.
– Sajnálom – motyogta Alex. – De rémes az ízlésed a nők terén.
Nézte a dékán testét, és megpróbálta mozgásba hozni az
elméjét, de érezte, hogy az teljesen megállt és kiürült. Képtelen volt
összeszedni a gondolatait. A kertben a nárciszok éppen akkor
dugták ki hajtásaikat a talajból.
Turnerre gondolt. Hol van most? Megkapta az üzenetét?
Elővette a telefonját. Üzenete érkezett a nyomozótól.
Egy ügyön dolgozom. Húzza meg magát. Hívni fogom, ha
végeztem! NE CSINÁLJON SEMMI HÜLYESÉGET!
– Mintha nem ismerne!
Nevetést hallott az ajtón túlról. Gondolkodnia kellett. Ha helyesek
a feljegyzések a Daisynek tulajdonított halálesetekről, akkor Sandow
halálát valószínűleg szívrohamnak vagy gutaütésnek tudják be. De
Alex nem akart kockáztatni. Kilopakodhatott volna a kertbe, de
mindenki látta, hogy bemegy az irodába a dékánnal. Nem volt
elővigyázatos.
Vissza kell mennie a buliba, meg kell próbálnia elvegyülni. Ha
valaki kérdezi, majd azt mondja, hogy amikor utoljára látta a dékánt,
Belbalm professzorral beszélgetett.
– North! – szólította a Szürkét. North még mindig térdelt, de
felpillantott rá. – Szükségem van a segítségedre.
Persze lehet, hogy nem lesz rá hajlandó, mert őt okolja Daisy
végleges haláláért. Alex azon gondolkodott, vajon a Szürkék
hagynák-e, hogy akár csak részben is átjusson a Fátyolon túlra.
Abból, hogy North itt gyászolta, ez nem tűnt valószínűnek.
A Szürke lassan felállt. A tekintete sötét volt és gyászos, mint
mindig, de most valami újfajta óvatosság is megbújt benne, amikor
Alexre nézett. Fél tőlem? Nem lett volna ellenére. Talán így kétszer
is meggondolja, hogy újra beugorjon-e a koponyájába. Ennek
ellenére együttérzett vele. Tudta, hogy mit veszített – mert ő kétszer
is elveszítette Daisyt: először azt a lányt, akit szeretett, majd azt,
akinek álmodta.
 – Biztosnak kell lennem benne, hogy nincs senki a folyosón –
szólalt meg Alex. – Senki sem láthatja, hogy kilépek ebből a
szobából.
North átsodródott az ajtón, és Alexben egy pillanatra felvetődött,
hogy most itt hagyja őt a holttesttel és az elporladt gonosszal
szennyezett szőnyeggel. De aztán North visszaszivárgott a falon, és
bólintott, hogy tiszta a terep.
Alex elszánta magát. Az a furcsa érzése támadt, hogy
kitárulkozott, mint egy ház, aminek minden ajtaját kinyitották.
Végigsimított a haján, és lehúzogatta a ruhája szegélyét.
Normálisan kell viselkednie, úgy kell tennie, mintha mi sem történt
volna. Alex tudta, hogy ez neki nem okozhat nehézséget. Egész
életében ezt csinálta.

20 Thomas Gray: Elégia egy falusi temetőben, ford. Jékely Zoltán.

Azt mondjuk: a Fátyol, de tudjuk, hogy sok Fátyol létezik, és
ezek mindegyike válaszfal a mi világunk és az azon túli világ
között. Egyes Szürkék mindörökre mögé rekesztődnek, és
soha nem térnek vissza az élőkhöz; másokat láthatnak egy-
egy pillanatra azok, akik hajlandóak megkockáztatni Hiram
Golyóját, megint mások pedig még továbbhatolhatnak a
világunkba. Őket a hétköznapi emberek is láthatják és
hallhatják. Azt is tudjuk, hogy sok olyan határvidék létezik,
ahol a halottak kommunikálhatnak az élőkkel, és régóta
sejtjük, hogy sokféle halál utáni élet van. Ebből következik,
hogy sokféle pokol is létezik, de ezek számunkra
átláthatatlanok, ismeretlenek és felfedezetlenek. Nincs
ugyanis olyan rettenthetetlen vagy vakmerő felfedező, aki rá
merne lépni a pokolba vezető útra – bármilyen jól is van
kikövezve.
– A Léthe élete: a Kilencedik Ház eljárásrendje
és szabályzata, részlet

Cuando ganeden esta acerrado, guehinam esta siempre

abierto.
Az Édenkert zárva lehet, de a Pokol mindig nyitva áll.
– ladino közmondás
 32
Tavasz

Alex az Odúban találkozott Daweszal, aztán elmentek a Payne

Whitney-hez, ahhoz a kereszteződéshez, amit Sandow kiválasztott a
gyilkossági rítusához – Tara Hutchins halálának helyszínéhez.
Kedvező hely. A tavaszi virágok már előbukkantak az üres telek
szélén, láthatták a halványlila krókuszokat és a tétován lehajtott
nyakú apró, fehér gyöngyvirág-harangokat.
Alexnek nehezére esett így eltávolodni a védelmezőktől. Egész
életében látta a Szürkéket – a Csendeseket, ahogy magában hívta
őket. Most viszont már nem voltak csendben. Már hallotta őket. A
hálóinges halott nő halkan énekelt magában a zeneiskola előtt. Két,
kabátot és nadrágot viselő fiatal férfi ült a régi egyetem kerítésén,
valami pletykákat oszthattak meg egymással. Testük bal oldala
elszenesedett valamilyen réges-régi tűzvészben. Most is
látványosan figyelmen kívül kellett hagynia a sportközpont előtt rövid
sprinteket levágó vízbe fulladt evezőst, de hallotta a férfi nehéz
légzését. Hogyan lehetséges ez? Miért kellene egy szellemnek
lélegeznie? Csak mert emlékszik, hogy régen kellett?
Megszokásból? Vagy csak ezzel mutatja, hogy ő azért ember?
Helytelenítően csóválta a fejét. Meg kell találnia a módját, hogy
elhallgattassa őket, különben belebolondul.
– Valaki beszél? – kérdezte halkan Dawes.
Alex bólintott, és megdörzsölte a halántékát. Nem tudta, hogyan
fogja megoldani ezt a problémát, de azt igen, hogy a Szürkék nem
vehetik észre, hogy hallja őket. Főleg most, amikor oly sokan
vágynak kapcsolatba lépni az élők világával.
Az elnök házában tartott délutáni parti óta nem látta Northt. Talán
elbújt valahová azon bánkódni, mivé lett Daisy, vagy talán támogató
csoportot hozott létre a Fátyol túloldalán azoknak a lelkeknek, akiket
a lány évekig rabságban tartott. Alex ezt nem tudhatta.
 Körbejárták a területet, amit a dékán a St. Elmónak szánt. Alex
remélte, hogy virágok nőnek azon a helyen is, ahol Tara meghalt.
Sandow vallomásának hangfelvételét elküldte a Léthe
vezetőségének. Borzalmas volt, ebben mindenki egyetértett. És
groteszk. De főleg veszélyes. Még ha Sandow rituáléja kudarcot is
vallott, nem akarták, hogy bárki magáévá tegye az ötletet, miszerint
a rituális emberöléssel létre lehet hozni egy nexust – és azt sem
akarták, hogy a Léthének bármi módon köze legyen Tara halálához.
A testület néhány tagját leszámítva úgy tudták, hogy Blake Keely
felelős a gyilkosságért, és a Léthe azt akarta, hogy az így is
maradjon.
Alex sem akarta erőltetni a dolgot. Túl sok új titkot kellett
megőriznie. Sandow halálát a visszatérését ünneplő partin
bekövetkező hirtelen, súlyos szívrohammal magyarázták. Néhány
héttel korábban volt már egy komoly rosszulléte, és nyomasztották a
pénzügyi gondjai is. A távozása szomorú, de kevés figyelmet keltő
esemény volt – különösen, mert Marguerite Belbalm is eltűnt
ugyanazon a partin. Utoljára akkor látták őt, amikor belépett az elnök
irodájába, hogy beszéljen Sandow dékánnal. Senki sem tudta, hol
tartózkodik azóta, vagy hogy nem esett-e baja, de a New Haven-i
Rendőrség megindította a vizsgálatot.
A Léthe még csak nem is sejtette, hogy mi volt Belbalm, és hogy
milyen szerepet játszott Sandow halálában. Alex leállította a
hangfelvételt, amikor a professzor belépett a dolgozószobába, így a
Léthe vezetősége nem hallhatta a „Kerékforgató” kifejezést, és nem
is kell hallaniuk róla, mert Alex – hacsak nem téved nagyot – képes
lesz bármikor létrehozni egy új nexust. Csak az kell hozzá, hogy
kedve támadjon megízlelni egy lelket. Látta, hogyan működik a
Léthe és a többi társaság. Ez nem az a fajta tudás, amit szükséges
lenne megosztania velük.
Dawes a telefonja órájára pillantott, majd néma egyetértésben
otthagyták a Payne Whitney-t, és lefordultak a Grove Streetre. Már
messziről látták a Könyv és Kígyó hatalmas mauzóleumát, a komor
fehér márványtömböt, amit fekete kovácsoltvas kerítés vesz körül.
Alex már tudta, hogy nem ők küldték rá a glumát, és nem volt semmi
szerepük a Tarával történtekkel kapcsolatban, ezért arra gondolt,
talán segíthetnének neki megtalálni a lány lelkét. A Léthe tartozott
ennyivel annak ellenére, hogy Alex nem igazán akart megint belépni
az oszlopcsarnokukba, és ahhoz a szívességhez sem volt kedve,
amit majd a Monogramosok kérhetnek cserébe. De ez még
várhatott. Még teljesítenie kell egy feladatot, mielőtt segíthet
Tarának. És lehet, hogy nem is éli túl.
Alex és Dawes áthaladtak a temető hatalmas neoegyiptomi
kapuja és a Darlingtonnak annyira tetsző felirat alatt: A HALOTTAK
FELTÁMADNAK. Talán nem csak a halottak, ha Alex rászánja
magát.
Elhaladtak a költők és tudósok, meg a Yale elnökeinek sírjai
mellett. Kis tömeg állt körül egy új fejfát. Sandow dékán továbbra is a
társaság középpontja volt.
Alex tudta, hogy lehetnek köztük Léthe-öregdiákok is, de csak
Michelle Alameddine-t ismerte fel. Ugyanazt a divatos kabátot
viselte, sötét haját ugyanúgy hátrakötötte. Turner is ott állt, de csak
biccentett felé. Nem örült neki.
– Megint hagyott nekem egy hullát, hogy megtaláljam? – mordult
rá, amikor végre hajlandó volt találkozni vele az Il Bastonéban.
– Sajnálom – felelte Alex. – Enélkül nagyon nehéz elérni magát.
– Mi történt azon a partin?
Alex a tornácoszlopnak támaszkodott. Olyan érzése támadt, hogy
a ház meg neki támaszkodik.
– Sandow ölte meg Tarát.
– Vele mi történt?
– Szívroham.
– Egy frászt. Maga ölte meg?
– Nem kellett.
Turner kínosan hosszan nézett rá, és Alex örült, hogy ez egyszer
csakis az igazat mondta…
Azóta nem beszéltek, és Alex gyanította, hogy Turner szeretne
már végezni vele és a Léthével is. Nem hibáztathatta ezért, de
veszteségnek érezte. Szerette, hogy egy jófiú is áll mögötte.
A szertartás hosszú és unalmas volt, felolvasták a dékán sikereit,
az elnök nyilatkozatát, aztán egy karcsú, sötétkék ruhás nő is
mondott pár szót, amiből Alex kihámozta, hogy a hölgy Sandow
exfelesége. Ezen a napon nem tébláboltak Szürkék a temetőben.
Nem szerették a temetéseket, és e sírhely körül nem volt elég
érzelem ahhoz, hogy legyőzzék a rettegésüket.
Alex nem bánta a csendet.
Amikor a dékán koporsóját leeresztették a sírgödörbe, Alex
Michelle Alameddine tekintetét kereste. Amikor összenéztek,
biccentett felé – jelezte, hogy beszélniük kell. Aztán Daweszal együtt
elindultak a sírtól, remélve, hogy Michelle követi őket.
A kanyargós ösvényt választották, ami elhaladt Kingman
Brewster síremléke előtt. Egy csodamogyorófát ültettek mellé, ami
minden év júniusában – a születésnapja környékén – hozta meg
sárga virágait, és novemberben, a halála időpontja körül hullatta el a
leveleit. Valahol itt, a temetőnek ezen a részén temették el Daisy
első holttestét is.
Amikor két kőszfinx között egy csendes zughoz értek, Dawes
megkérdezte:
– Biztos vagy benne?
A temetésre magas derekú nadrágot vett fel és a gyöngy
fülbevalóját is feltette, de vörös kontya enyhén féloldalasra sikerült.
– Nem – ismerte be Alex. – De minden segítségre szükségünk
van.
Dawes nem akart vitatkozni. Furdalta a lelkiismeret, amióta a
Léthe elérte őt a nővére westporti házában, meg amióta megtudta
Alextől, hogy mi történt a távollétében az elnök partiján. Másrészt
ugyanúgy akarta ezt a küldetést, ezt a keresést, mint Alex. Talán
jobban is.
Alex látta, hogy Michelle a sírok közt átvágva közeledik.
Megvárta, amíg odaér, és rögtön belevágott:
– Darlington nem halt meg.
Michelle felsóhajtott.
– Ó, erről van szó? Alex, én megértem…
– Ő egy démon.
– Tessék?
– Nem halt meg, amikor felfalta a pokolbeli fenevad. Átalakult.
– Az nem lehetséges.
 – Figyelj ide! – folytatta Alex. – Mostanában eltöltöttem egy kis
időt a határmezsgyén…
– Miért nem lepődöm meg ezen…
– És mindannyiszor hallottam a… nem is tudom, mik voltak:
Szürkék? Szörnyek? Valamiféle nem egészen emberi lények hangját
hallottam a sötét túlpartról. Mondtak valamit, amit nem értettem
rendesen. Először azt hittem, egy név. Jonathan Desmond vagy
Jean Du Monde. De nem.
– Igen, és?
Michelle arckifejezése olyan szigorúan közömbös volt, mintha
erővel akarná elnyomni a kíváncsiságát.
– Gentleman démon. Ezt mondták. Darlingtonról beszéltek. És
azt hiszem, féltek.
Darlington gentleman volt. De ez nem az úriemberek ideje. Alex
akkor még nem figyelt fel a dékán szavaira, de amikor lejátszotta a
felvételt, megütötte a fülét. Darlington, a Léthe úriembere. Mindenki
így emlegette őt. Alex maga is így gondolt rá, mintha a fiú valahogy
rossz korszakba született volna.
De még eltartott egy ideig, amíg összerakta a részleteket. Rájött,
hogy azok a lények a sötét túlparton azonnal ezeket a furcsa
hangokat motyogták-hörögték, valahányszor kimondta Darlington
nevét, vagy akár csak gondolt rá. És nem haraggal mondták, hanem
félve – ahogy a Szürkék is megrémültek a béljóslás éjszakáján. Az
újholdi rítuson Darlington mondta ki a „gyilkosság” szót, nem valami
torz visszhang – de ő Sandow-t vádolta, nem Alexet.
A férfit, aki meggyilkolta Tarát. A férfit, aki megpróbálta
meggyilkolni őt. Legalábbis Alex remélte, hogy ez a helyzet. Daniel
Tabor Arlington mindig úriember, mindig végtelenül jó modorú fiú. De
mi lett belőle?
– Amit sugalmazol, az nem lehetséges – jelentette ki Michelle.
– Tudom, hogy így hangzik – mondta Dawes –, de az emberek
átváltozhatnak…
– Ismerem az eljárást, de démonok csak egy módon jöhetnek
létre: a kén és a bűn egyesüléséből.
– Milyen bűn kell hozzá? – érdeklődött Alex. – Maszturbáció?
Rossz helyesírás?
 – Hé, temetőben vagy! – szólt rá Dawes.
– Nekem elhiheted, Dawes: a halottakat ez nem érdekli.
– Csakis egyetlen bűn teheti az embert démonná – mondta
Michelle. – A gyilkosság.
Dawes sértődöttnek látszott.
– Ő soha, soha nem lett volna képes…
– Te is megöltél valakit – emlékeztette a lányt Alex. És én is. – A
soha nagy szó.
– Darlington? – kérdezte hitetlenkedve Michelle. – A tanárok
kedvence? A fényes páncélú lovag?
– Egyetlen okból hordanak kardot a lovagok, de ezt nem árulom
el, hogy még vitázhassunk. Nem akarsz segíteni, rendben. De
tudom, amit tudok: egy pokolbeli fenevadat küldtek ide, hogy
megölje Darlingtont, ő azonban túlélte, hogy megették és kiszarták
egyenesen a pokolba. Elmegyünk érte.
– Mi? – nézett rá Michelle.
– Igen, mi – mondta Dawes.
Hideg szél fújt a temető fái közt, Alex bele is borzongott. Úgy tűnt,
a tél még próbál kitartani. Olyan volt, mint egy figyelmeztetés, de
Darlington ott ragadt valami szörnyűség másik oldalán, és várta a
megmentőt. Sandow ellopta a Léthe aranyifját ettől a világtól, és
valakinek vissza kellett lopnia.
– Akkor… – kezdte Alex, amikor megélénkült a szél, és megrázta
az új leveleket az ágakon, meg nyöszörgött a sírkövek fölött, mint
egy bánatába veszett gyászoló. – Ki kész a pokolra szállni?
 A Fátyol Házai
„Az Ősi Nyolc”

A NAGY HÁZAK

Koponya és Csontok (Skull & Bones) – 1832

Akár gazdag, akár szegény, a halálban mindenki egyenlő.

Tanítások: Extispicium és splanchomantia. Béljóslás, emberi vagy

állati zsigerekből történő jóslás.
Nevezetes öregdiákok: William Howard Taft, George H. W. Bush,
George W. Bush, John Kerry.

Tekercs és Kulcs (Scroll & Key) – 1842

Legyen hatalmad e sötét földön, hogy megvilágítsd,
és legyen hatalmad e holt világon, hogy éltesd!

Tanítások: Duru dweomer, portálvarázslat. Asztrális és földöntúli

térbeli projektálás.
Nevezetes öregdiákok: Dean Acheson, Gary Trudeau, Cole Porter,
Stone Phillips.

Könyv és Kígyó (Book & Snake) – 1863

Minden megváltozik, semmi sem vész el.

Tanítások: Nekyia vagy nekromanteía, halottidézés és

csontvarázslás.
Nevezetes öregdiákok: Bob Woodward, Porter Goss, Kathleen
Cleaver, Charles Rivkin.

Farkasfej (Wolf’s Head) – 1883

 A falka ereje a farkas.
A farkas ereje a falka.

Tanítások: Therianthropia. Átalakulás (állati testbe), alakváltás.

Nevezetes öregdiákok: Stephen Vincent Benét, Benjamin Spock,
Charles Ives, Sam Wagstaff.

Kézirat (Manuscript) – 1952

Az álom álmodásra késztet minket, és az illúzióknak nincs vége.

Tanítások: Tükörvarázs és bűvölés.

Nevezetes öregdiákok: Jodie Foster, Anderson Cooper, David
Gergen, Zoe Kazan.

KISEBB HÁZAK

Aurelianus – 1910

Tanítások: Logomancia – szóvarázs és jóslás a nyelv segítségével.

Nevezetes öregdiákok: Richard Lyon admirális, Samantha Power,
John B. Goodenough.

St. Elmo – 1889

Tanítások: Tempestate Artium, varázslat az elemekkel, viharhívás.

Nevezetes öregdiákok: Calvin Hill, John Ashcroft, Allison Williams.

Berzelius – 1848

Tanítások: Nincsenek. Az alapítók a névadó, Jöns Jacob Berzelius

svéd vegyész hagyományát követték, aki a kémiai elemek új jelölési
rendszerét hozta létre, ezzel átadva a múltnak az alkimisták titkos
elnevezéseit.
Nevezetes öregdiákok: Nincsenek.
 Köszönetnyilvánítás

New Yorkba: Nagyon köszönöm a Flatiron Books minden

munkatársának – kiváltképpen Noah Eakernek, aki nagy kockázatot
vállalt ezzel a könyvvel. Amy Einhornnak, Lauren Bittrichnek,
Patricia Cave-nek, Marlena Bittnernek, Nancy Trypuc-nak, Katherine
Turro-nak, Cristina Gilbertnek, Keith Hayesnek, Donna Noetzelnek,
Lena Shekhternek, Lauren Hougennek, Kathy Lordnak és Jennifer
Gonzaleznek és csapatának. Köszönöm a New Leaf Literary
munkatársainak: Pouya Shahbaziannak, Veronica Grijalvának, Mia
Romannek, Hilary Pecheone-nek, Meredith Barnes-nak, Abigail
Donoghue-nak, Jordan Hillnek, Joe Volpe-nek, Kelsey Lewisnak,
Cassandra Baimnek és Joanna Volpe-nak – akik kezdettől fogva
támogattak engem és a regényem ötletét.
Fogadja köszönetemet New Havenben és a Yale-en Julia Adams
professzor a Hopper College-ban, Angela McCray és Jenny Chavira
a Yale Alumni Szövetségből, Judith Ann Schief a kézirat- és
levéltárban, Mark Branch a Yale Alumni Magazinnál, David Heiser, a
Yale Peabody Természettudományi Múzeumban, Michael Morand a
Beinecke Könyvtárban és Claire Zella. Köszönöm Shmully Hecht
rabbinak, hogy beengedett az Anderson-kúriába, és Barbara
Lambnak, hogy megosztotta velem a Connecticutról szerzett széles
körű ismereteit, és számos temetőben körbevitt. Alkalmanként
némileg eltértem a tényektől New Haven történelmét és földrajzát
illetően. Például: a Farkasfej 1884-ben építette első csarnokát a
Prospect Streeten, az új High Streeten több mint negyven évvel
később épült.
Kaliforniába: David Petersonnak, aki segített a latinban, Rachael
Martinnak, Robyn Baconnek, Ziggynek, az Emberi Ágyúgolyónak,
Morgan Fahey-nek, Michelle Chiharának, Sarah Mesle-nek, Josh
Kamenskynek, Gretchen McNeilnek, Julia Collardnak, Nadine
Semerau-nak, Marie Lunak, Anne Grassernek, Sabaa Tahirnak,
Robin LaFeversnek, Victoria Aveyardnak és Jimmy Freemannek.
Köszönöm anyukámnak is, aki először énekelt nekem ladino
nyelven, Christine-nek, Samnek, Emilynek, Ryannek, Ericnek, aki
valahogy folyton megnevettetett. És a lamantinnak.
A Hallba: Steven Testának, Laini Lipshernek és a saját ’97-es
farkasfalkámnak.
Köszönet a következőknek: Max Danielnek a UCLA-nél és
Simone Salmonnak a szefárd balladákhoz nyújtott segítségért, Kelly
Linknek, Daniel José Oldernek, Holly Blacknek, Robin
Wassermannak, Sarah Rees Brennannak, Rainbow Rowellnek,
Zoraida Córdovának, Cassandra Clare-nek, Ally Carternek, Carrie
Ryannek, Marie Rutkoskinak, Alex Brackennek, Susan Dennardnak,
Gamynne Guillote-nek és Michael Castrónak.
Számos könyv segített felépíteni a Kilencedik Ház világát. Vincent
Scully: A Yale New Havenben: Építészet és urbanizmus; Patrick
Pinnell: Yale Egyetem: Építészeti körséta; Loomis Havemeyer: Menj
a szobádba: Egyetemi hallgatók társaságai és testvériségei a Yale-
en; Brooks Mather Kelley: A Yale története; Joseph A. Soares: A
kiváltságok hatalma: A Yale és Amerika elit egyetemei; David Alan
Richards: Koponyák és Kulcsok: A Yale titkos társaságainak titkolt
története; Craig Steven Wilder: Ében és borostyán: Faj,
rabszolgaság és az amerikai egyetemek zavaros története; Preston
Maynard és Marjorie B. Noyes: Kocsik és órák, fűzők és zárak: Egy
ipari város felemelkedése és bukása; Elizabeth Mills Brown: New
Haven: Útmutató az építészethez és a várostervezéshez; Mandi
Isaacs Jackson: Modellváros-sirató: Urbánus tér és szervezett
ellenállás New Havenben; valamint Frederick Law Olmsted és Cass
Gilbert: New Haven térképe. A „La Moza y El Huerco” balladát
Paloma Díaz-Mas „Szefárd gyász- és siratóénekek” című cikkében
találtam. Köszönet a Pán-hispán ballada projektnek is.
 © Taili Song Roth

Leigh Bardugo
Leigh Bardugo a New York Times bestsellerírója, fantasy
novellák és regények, köztük az Árnyék és Csont és a Hat varjú
szerzője. Jeruzsálemben született, Kaliforniában nőtt fel és a
Yale Egyetemen végzett. Ma Los Angelesben él és ír.
www.leighbardugo.com
 Méltatások

„Sötét (helyenként nagyon sötét) felnőtt fantasy. De a legsötétebb

részének semmi köze a mágiához, csak az élet kegyetlen
realitásaihoz, amivel egy nőnek szembe kell néznie.”
– Megan King, amazon.com

„Hátborzongató és érdekfeszítő.”
– Stephen Cummins, amazon.com

„Tökéletes! Remek könyv, nagyszerű főhős. Remélem, lesz

folytatása!”
– Amber Davis, goodreads.com

„Egy nyugati parti hippi lányt behelyeznek a keleti parti yuppi

egyetemi világba, hogy különleges képességével derítse fel mindazt,
amit ők el akarnak rejteni – letehetetlen regény. Jó ideje nem
olvastam jobbat.”
– Tony Puglielli, amazon.com

„Letehetetlen! Fürdés? Evés? Alvás? Eszembe sem jutott, amíg

olvastam!”
– Lindsay Keese, goodreads.com

„Nyers, kemény, karcos, de zseniális. Az első könyv, amit Leigh

Bardugótól olvastam, és türelmetlenül várom a következőt.”
– Maryanne Romano, amazon.com

„A legeredetibb horror-mitológia, amit az utóbbi időben olvastam!

Fantasztikus!”
– Lisa Schulz, goodreads.com