A MODERN FÉRFI

SZÜLETÉSE
HADAS MIKLÓS

„VERSENY N É L K Ü L N I N C S E N ÉLET, M E R T MAGA

AZ ÉLET IS FOLYTONOS VERSENY. KÖZÖS CZÉLOK FELÉ
F U T AZ E M B E R I S É G ÉS KI ELŐBB ODAÉR,
KI EDZETTEBB, A KI GYORSABB, AZÉ A BABÉR."

SPORT-NAPTÁR, 1886.
A MODERN FÉRFI SZÜLETÉSE
 HADAS MIKLÓS

A MODERN FÉRFI
SZÜLETÉSE

HELIKON KIADÓ
©Hadas Miklós, 2003
© Helikon Kiadó, 2003
 ELŐSZÓ
A MAGYAR FUTBALLTÓL A MODERN FÉRFI MEGSZÜLETÉSÉIG

Ha egy szociológus a modern társadalmat szeretné kutatni, többnyire a poli-

tika, a gazdaság vagy a kultúra világa jut eszébe; máskor a nemzetközi rend-
szert vagy a gyarmatosítást tanulmányozza, esetleg a társadalmi mobilitással,
rétegződéssel, illetve a hozzájuk hasonló alaptémákkal kapcsolatos vizsgáló-
dásokba kezd.
A jelen könyvvel nekem is az a célom, hogy valami fontosat fogalmazzak
meg a modern társadalomról; csak éppen némileg járatlanabb úton próbálok
elindulni. Olyan jelenséget állítok érdeklődésem középpontjába, amelyet a 20.
század végéig a magától értetődő dolgokkal kapcsolatos érdektelenség övezett
a társadalomtudományokban. Hiszen vajon melyik jelentősebb szocio-
lógus foglalkozott korábban a férfiak ösztönös és rutinszerű testi megnyilvánu-
lásaival, testgyakorlataival, szabadidős és sportolási szokásaival? Ráadásul mind-
ezt történeti módon megközelítve! Hát, nem túl sokan! (Persze akadnak azért
néhányan, miként erre utalok is majd az alábbiakban.) Márpedig - véleményem
szerint - a modern társadalom mélyebb megértése szempontjából figyelemre
méltó tanulságokkal szolgálhat, ha többet tudunk a testünkbe kódolt, nemi szo-
cializációnk során elsajátított, nem tudatos viselkedési késztetettségeinkről,
hosszú idő alatt kikristályosodott beállítódásainkról.
Ebben a könyvben azt vizsgálom, hogy a civilizáció folyamata során ho-
gyan alakultak át a férfibeállítódások, és ennek során hogyan született meg a
társadalom fő működtetője, a modern férfi. Munkám a testi jegyekben rög-
zült mindennapi viselkedésmódok hosszú távú átalakulására koncentráló be-
állítódás-szociológiai mű. Fő tézisem szerint a civilizáció folyamatának ered-
ményeképpen a harcos, azonnali kielégülést nyújtó, individuális férfibeállító-
dásokra a 19. század során előbb versengő késztetettségeken alapuló, késleltetett
kielégülést biztosító viselkedésformák rakódnak, majd ezek mellett a század
végén megjelennek és elfogadottá válnak a kooperatív jellegű, közösségi szo-
lidaritáson alapuló férfiasság beállítódási mintázatai is. Azaz: a legitim férfias-
ság megnyilvánulási formái nem egyetemes érvényűek és változatlanok, ha-
nem történetileg és kulturálisan meghatározottak, tehát méltók a kutató fi-
gyelmére.
Persze rengeteg véletlen is szükségeltetik ahhoz, hogy egy szociológus el-
jusson addig, hogy a fenti módon foglalja össze vizsgálódásai célját. Minde-
nekelőtt például az, hogy kapjon egy váratlan fölkérést, hogy atyai barátjával
és szakmai tanítómesterével írjon egy tanulmányt a legjelentősebb francia
5
szociológus által vezetett folyóiratba a magyar futball társadalomtörténe-
téről. Vagyis minden azzal kezdődött, hogy mintegy tíz éve Pierre Bourdieu
adott Karády Viktornak és nekem három hetet, hogy az Actes de la recherche en
sciences sociales című folyóirat futballal kapcsolatos tematikus számába írjunk
valamit e sport magyar vonatkozásairól. Ezután következett az a szellemi él-
mény, amelynek döntő jelentősége volt e könyv megszületése szempontjából:
két hét alatt, különösebben elmélyült forráskutatások nélkül, mégpedig egy
kifejezetten örömteli közös munka révén voltunk képesek egy olyan tanul-
mányt megírni, mely nem csupán megjelent a francia folyóiratban,1 hanem a
rendkívül kritikus szellemű Bourdieu elismerését is kiváltotta.
Ekkor jöttem rá, hogy rengeteget tudok a futballról, hiszen olyan sport ez,
amelyhez nagyon szorosan kötődöm, és amellyel kapcsolatban szinte végte-
len a mozgósítható emlékeim köre: kezdve azzal, amikor gyermekkoromban
apám az öklét rázva kiabál mellettem a Népstadionban; vagy hogy beválogat-
nak a Fradi harmadik kölyökcsapatának tartalékai közé, és hogy egy idő után
Fenyvesi Máté bácsi már visszaköszön a pályán, és azt mondja: szia, öcsi. És
folytatva az öltözők szagával, a középiskolai és egyetemi focibajnokságokkal,
a baráti sörmeccsekkel vagy a spanyol és az olasz bajnokság találkozóival a
Sportl tévécsatornán. És így tovább, és így tovább. Eszem ágában sincs per-
sze nosztalgiázó visszaemlékezésekkel untatni az olvasót. Csupán annyit sze-
rettem volna e néhány kép fölidézésével jelezni, hogy arra jöttem rá: úgy is
lehet szociológiával foglalkozni, hogy tulajdonképpen rólam van szó. Vagyis
különösebb terepmunka nélkül is képes lehetek arra, hogy érvényes állításo-
kat fogalmazzak meg, mondjuk, a kollektív szurkolói identitással kapcsolat-
ban.
Miután e nekibuzdulás által vezéreltetve a kilencvenes évek második felé-
ben több cikket is publikáltam a futballról, kaptam egy fölkérést, hogy a Ma-
gyarország fölfedezése-sorozat számára írjak egy könyvet a magyar labdarúgás
20. századi társadalomtörténetéről. Elkezdvén írni a könyvet, pár hónap múl-
va aztán a következő problémával szembesültem: ahhoz, hogy érdemben meg
tudjam magyarázni, miért is volt a magyar futballválogatott már az első világ-
háború idején az európai kontinens legjobbja, előbb egy másik kérdésre kel-
lett felelnem. Arra, hogy vajon minek volt köszönhető, hogy az Osztrák-Ma-
gyar Monarchia keleti állama már a kezdet kezdetétől meghatározó szerepet
játszott a nemzetközi sportéletben. Az újabb és újabb kérdések megválaszolá-
sa során aztán még mélyebben nyúltam vissza az időben, és hamarosan elér-
keztem a 19. század első feléig, amikor is a magyar arisztokrácia kulcsfigurái
először tettek tudatos lépéseket a későbbi modern sportok megteremésére.
Summa summárum: egy év elteltével azt vettem észre, hogy semmi újat nem
írtam a 20. századi futballról, viszont szorgalmasan olvasgatok 19. századi
szövegeket, többek között Széchenyi Naplóját és Wesselényi leveleit.
Ahogy múlt az idő, egyre több érdekes tanulmány került a kezembe a tár-

1 Karády-Hadas, 1994.

6
 sadalmi nemekkel (azaz, angol kifejezéssel élve, a genderrel) kapcsolatos szak-
irodalomból is. És egyszer csak derengeni kezdett előttem valami, ami
olyannyira magától értetődő volt korábban számomra, hogy észre sem vet-
tem. Az nevezetesen, hogy mindaz, amiről ezek a kiemelkedő magyar urak ír-
nak, alapvetően egy férfivilág lenyomata. Mégpedig nem csupán a tekintet-
ben, hogy a szerzők férfiak, hanem abban az értelemben is, hogy ezek a szö-
vegek szinte kizárólag férfiakról, férfidolgokról szólnak, legyen szó
vadászatról, testi és lelki egészségről, gyermeknevelésről vagy egy megalapí-
tandó lóverseny-részvénytársaságról. És az volt a legérdekesebb, hogy saját
férfilétük fontosságával mintha valamilyen formában ők maguk is tisztában
lettek volna, hiszen szinte egy oldalt sem tudtak leírni anélkül, hogy a „férjfi",
illetve a „férjfias" kifejezést ne használták volna. Emellett az is revelációérté-
kű volt számomra, hogy a férfidolgok között mennyire kitüntetett jelentőség-
gel bírtak az engem érdeklő tevékenységek. Ezért kezdett megerősödni az a
sejtésem, hogy a vadászatot, a gimnasztikázást és a többi sportot vizsgálva ta-
lán érdekesebb dolgokat írhatok meg, mint ha a magyar futball 20. századi
társadalomtörténetével foglalkoznék.
A téma tehát szép lassan átalakult; a választott időbeli horizontot, a törté-
nelmi léptéket és a lényegi kérdésföltevéséket illetően egyaránt. E folyamat
fölgyorsult, amikor egyre világosabban kezdtem látni, hogy egy-két ember-
öltővel később más magyar arisztokraták is (így például a Magyar Athletikai
Clubot alapító Esterházy Miksa gróf) tulajdonképpen hasonló gyakorisággal
hivatkoznak a férfiasság sajátosságaira, csak éppen egészen eltérő értelemben,
illetve társadalmi és szövegkörnyezetben. Ugyanakkor nagyon izgalmas volt
számomra, hogy bármennyire különbözzenek is e szövegek, abban meg-
egyeznek egymással, hogy szerzőik számára a „férfi", illetve a „férfiasság"
emlegetése szinte minden esetben együtt vetődik föl a modern társadalom, il-
letve a modern ember megteremtésének alapkérdéseivel. Úgyhogy körülbe-
lül két éve végleg beletörődtem abba, hogy készülő könyvem ott fog befe-
jeződni, ahol eredetileg kezdődnie kellett volna, és hogy fő tárgya nem a fut-
ball, hanem a modern férfi megszületése lesz.
A kutatási problematika átfogalmazódása azért sem volt ellenemre, mert
módosult formájában az eredeti témánál sokkal inkább alkalmasnak tűnt ar-
ra, hogy általa érvényesíthessek egyfajta öntudatos gyarmatosításellenes tu-
dományos stratégiát. (Akkor sem járnék messze az igazságtól, ha elsősorban
a bennem időközben fölerősödött antikolonizációs érzület számlájára ír-
nám, hogy végül is nem a magyar futball némileg partikuláris történetét,
hanem a modern férfi megszületésének jóval általánosabb jelenségét válasz-
tottam a könyv témájául.) Néhány éve ugyanis úgy gondolom - és azt hi-
szem, mindezt elsősorban a feminizmus egyes irányzatainak köszönhetem - ,
hogy félgyarmati helyzetű társadalomtudósokként is törekedhetünk arra,
hogy saját partikuláris tárgyunkból kiindulva egyetemes érvényű állításokat
fogalmazzunk meg. Azaz úgy járhatunk el a magunk szakmájában, miként
azt például Bartók is tette, midőn - többek között - a magyar parasztzenére

7
támaszkodva megismételhetetlenül eredeti és egyetemes érvényű zenei
életművet hozott létre.2
Más szóval: a 19. századi magyar történeti anyag értelmezése során nem az
lett a célom, hogy az összefüggések különös vonásait egy összehasonlító kon-
textusban fölvázoljam, hanem épp fordítva: a magyar sajátosságok révén kí-
vántam rámutatni a civilizáció folyamatának néhány univerzális jegyére.
Nem az volt a kérdésem, hogy úgymond „miben maradtunk el" a fejlettebb
nyugati régiótól, hanem épp fordítva: azt kerestem, ami a magyar arisztokra-
ták és polgárok testhasználatában, illetve testgyakorlati formáiban egyetemes
európai sajátosságként volt megragadható. Kiinduló föltételezésem szerint
ugyanis a Nyugat valamennyi országában, a történeti variációk ellenére, e te-
kintetben azonos irányú és jellegű folyamatok játszódtak le: a férfibeállítódá-
sok civilizálódtak és modernizálódtak.
E cél érdekében a sportokat olyan eszközöknek tekintettem, amelyek -
mint cseppben a tenger - láthatóvá teszik a különböző társadalmi csoportok-
ra jellemző viselkedési formákat. Persze nyilvánvalóan nem állíthattam volna
érdeklődésem középpontjába a sportokat, ha azok nem sűrítenék kikristályo-
sodott formában magukba az életvitel más tartományaiban is föllelhető beál-
lítódási formákat. Ehhez képest már valóban csak hab a tortán, hogy melles-
leg arra is alkalmasak, hogy általuk egy nemzethatárokon átnyúló, globális
összefüggésrendszerbe helyezhessük témánkat.

A KÖNYV FÖLÉPÍTÉSE

A Bevezetésben - melynek figyelmesebb elolvasását elsősorban a társadalom-

tudományok iránt mélyebben érdeklődő olvasóknak ajánlom - a könyv alap-
fogalmait definiálom, továbbá a munka során fölmerült fontosabb elméleti,
módszertani és metodológiai dilemmáimat foglalom össze. (Vagyis ha valaki
nem kíváncsi egy szociológus vívódásaira és az elődjeivel folytatott párbeszé-
dére, nyugodtan kezdheti az olvasást a második résszel!)
A Bevezetés első fejezetében egyértelművé teszem, hogy - noha alapkér-
déseim főleg Norbert Elias civilizációelméletéből és Pierre Bourdieu mun-
kásságából fakadnak - e két kiemelkedő jelentőségű szociológus nézőpont-
ján némileg változtattam, mégpedig az utóbbi egy-két évtizedben kiterebé-
lyesedő férfikutatások (men's studies) szűrőjének közbeiktatása révén. Itt
foglalom össze az Elias által leírt civilizációs folyamat lényegét, vagyis azt,
hogy a kora középkortól kezdődően a külső társadalmi kényszerek olyan
önkontroll-mechanizmusokat alakítanak ki a zsidó-keresztény Európában
élő emberekben, amelyeknek köszönhetően fokozatosan elfojtják maguk-
ban az erőszakon alapuló, „állatias" és „civilizáladan" viselkedéselemeket.
Szégyen- és feszélyezettségérzésünk - mondja Elias - tehát korántsem ter-

2 Vö. Hadas, 1998.

8
mészeti adottság, hanem meghatározott társadalmi-történelmi körülmé-
nyek terméke.
Ebben a fejezetben foglalkozom Bourdieu-vel és a férfikutatásokkal is. Rö-
viden összefoglalom a nagy francia szociológus egyik kései munkájának fő té-
zisét, miszerint a férfiuralom keletkezésének alapja a férfiak szocializációja
során öntudatlanul elsajátított libido dominandi, azaz az uralkodás ösztönösen
meglévő vágya, egyfajta belső kényszerre épülő kötelességtudat, amivel a fér-
fi „önmagának tartozik". Ez az intézmény tulajdonképpen évezredek óta
fönnáll, és napjainkban is újratermeli a nemek közötti egyenlőtlenségeket. Ez
az a pont, ahol Bourdieu összeütközésbe kerül a társadalmi nemekkel foglal-
kozó kutatók többségével, mindenekelőtt a nyolcvanas évektől igen expanzív
férfikutatások képviselőivel, akik azt hangsúlyozzák, hogy a férfiuralom, illet-
ve a férfilét sajátosságai nem egyetemes érvényűek, hanem történetileg és
kulturálisan meghatározottak, és a körülmények függvényében folyamatosan
változnak.
A Bevezetés második és harmadik fejezetében módszertani és ismeretelmé-
leti kérdéseket állítok középpontba. Előbb a török-magyar vitézi bajviadalok
kapcsán fölhívom az olvasó figyelmét az olyan leegyszerűsítő olvasatok veszé-
lyeire, amelyek egyfajta lépcsőszerű, lineáris evolúciós modellként gondol-
nák el a civilizáció folyamatát. A bajviadalok példája - mely egyúttal néhány
Eliasszal kapcsolatos kritikai megjegyzést is lehetővé tesz számomra -
elsősorban a történelmi viszonyok esetlegességét és véletlenszerűségét hiva-
tott szemléltetni. Azt nevezetesen, hogy az egyes formációkban az ősi elemek
mellett a civilizációs folyamat néhány későbbre várható jegye is fölbukkan-
hat. Az itt leírtak emellett a párbajról és a vívásról később kifejtendők előké-
szítését is szolgálják. A következő fejezetben az engem befolyásoló fontosabb
szerzőkhöz fűződő viszonyomat igyekszem tisztázni, valamint itt teszem egy-
értelművé a már említett antikolonizációs tudományos megismerési straté-
giával kapcsolatos álláspontomat is.
A harcos férfiasság civilizálódása című részben azzal foglalkozom, hogy a ver-
sengő késztetettségek hogyan épülnek rá az archaikusabb gyökerű harcos fér-
fibeállítódásokra, a párbajtól a vívásig, illetve a vadászattól a lóversenyig ívelő
civilizálódási folyamat során. Mindenekelőtt - elsősorban a történelmet ke-
vésbé ismerő olvasók számára - egy rendkívül vázlatos áttekintést adok a
18-19. század fordulójának magyarországi állapotairól, majd kiemelem Szé-
chenyi István gróf és Wesselényi Miklós báró beállítódásának néhány fonto-
sabb elemét. Mindezt azért teszem, hogy ezáltal rámutathassak néhány kü-
lönbségre és változási tendenciára is, amelyek a két magyar arisztokratát
édesapjaiktól, Széchényi Ferenc gróftól, illetve idősebb Wesselényi Miklós
bárótól elhatárolják.
E rész második fejezetében vágok bele az egyes konkrét formák elemzésé-
be, amelyek közül először a párbajok, majd a vívás főbb sajátosságait tárgya-
lom. Fő tételem szerint a párbaj elsősorban a nemesemberek becsületháztar-
tásának kiegyensúlyozását, a libido dominandi illúziójának továbbélését hiva-
9
tott biztosítani. Történelmileg szemlélve „Don Quijote-i" intézmény, mely
lehetővé teszi az urak számára, hogy az egyre civilizáltabb és racionálisabb vi-
lágban az ősi, harcos késztetéseik még találjanak maguknak egy szelepet,
amelyen keresztül kocódási vágyuk gőzét kiereszthetik.
Szemben a párbajjal, a vívás inkább a fegyelmezettség, a türelem, az önura-
lom, a belső elfojtás, azaz a civilizáció folyamata által belénk vésett beállító-
dási elemek köré szerveződik. Ebben a sportban a férfibecsület férfitartássá
civilizálódik. Ezzel összefüggésben a szorosan vett tevékenység funkciója is
megváltozik: míg a párbajnak az a célja, hogy elégtételt vegyen a férfibüszke-
ségen esett sérelmen, addig a vívás esetében a megtorlás helyébe a másik
szimbolikus legyőzése kerül. Az utóbbi tehát egy szinte észrevétlenül zajló
beállítódási változás indikátora; olyan sport, amely - korrigálva a párbaj bizo-
nyos „Don Quijote-i" sajátosságait - új folyamatok csíráit is magában rejti.
Nem véletlen - fejtegetem -, hogy a vívóiskola már nyilvános, autonóm, füg-
getlen és legitim szervezet, mely alkalmas keretet biztosít egy ismétlődően és
racionálisan végzett tevékenység elsajátítására és rutinszerű művelésére.
Lényegében az előzőhöz hasonló civilizációs átalakulások ragadhatok meg
a vadászattól a lóversenyig ívelő fejlődési láncban is, amelyről a következő fe-
jezetben írok. A vadászat elsődleges célja az élelemszerzés. E tevékenység va-
lamennyi formájában harcnak tekinthető, hiszen az ellenség megsemmisíté-
sére, megölésére irányul. Ezért joggal tekinthetjük az ősi libidó dominandin
alapuló férfiuralmú társadalmi berendezkedés egyik alapintézményének. (Az
esetleges félreértések elkerülése végett rögtön itt, az elején nyomatékosítani
szeretném: amikor az „ősi libidó dominandiról" teszek említést, nem biológiai-
lag meghatározott sajátosságokra gondolok. Csupán azt szeretném e formu-
lával érzékeltetni, hogy évszázadokkal korábban rögzült társadalmi konstruk-
cióról van szó!) Afalkavadászat esetében a fő cél már nem az ellenség megölé-
se, majd elfogyasztása, hanem a szükségleteket visszatartó, szabályozott, fair
play alapú versengés kereteinek megteremtése. Ez az új forma tehát egy fon-
tos civilizációs változási folyamat jelzőjének tekinthető.
A még ugyanebben a fejezetben tárgyalt lóverseny folytatja, sőt bizonyos ér-
telemben beteljesíti azokat a tendenciákat, amelyek a falkavadászatban el-
kezdődtek. Az ennek érdekében kifejtett erőfeszítések túlmutatnak az állatok
szorosan vett versenyén; végső soron az új férfi megteremtését és ezzel együtt
a nemzet fölemelését célozzák. A lóverseny során a harc helyébe mindinkább
a versengés, a másikat elpusztító erő helyébe pedig a másikat túlszárnyalni
képes sebesség lép. A lóversenyzés annak a folyamatnak az indikátora, amely-
nek során a társadalmi élet legkülönbözőbb szféráit kezdi áthatni az a törek-
vés, amely nem a másik megsemmisítésére, hanem a függőségek egyre bo-
nyolódó rendszerében történő megelőzésére irányul.
A versengő férfiasság megjelenése című részben azokról a sportokról esik szó,
amelyek a versenyszellem kibontakozásának köszönhetően bukkannak föl a
szabadidő eltöltésének bevett formái között. Már a vadászat lóversennyé civi-
lizálása is azt tükrözi, hogy az arisztokrácia kiszabadítja e szellemet a palack-
10
ból, és ezáltal lehetőséget nyújt a polgárság képviselői számára, hogy a fair
play-elv biztosította föltételek közepette ők is bekapcsolódhassanak a társa-
dalmi méretű játékba. E folyamat egyik korai jelzője az e rész első fejezeté-
ben elemzett csolnakászat. Az evezősversenyeket a polgárság és az arisztok-
rácia férfiúi közötti beállítódási versengés megnyilvánulásaként fogom föl.
A győztes hajókban kidolgozott testű, némileg gépies erőfeszítést végző, fe-
gyelmezett polgárok ülnek, akik saját fizikai erejük tudatos fejlesztésével, sőt
ha kell, életmódjuk átalakításával is megpróbálják ellensúlyozni az arisztokra-
tákkal szembeni társadalmi hátrányaikat. Azaz, a csolnakászat során olyan
küzdelemben mérhetik össze tudásukat a két társadalmi osztály képviselői,
amelynek beállítódási kelléktára a polgárok számára biztosít kedvezőbb esé-
lyeket.
A következő fejezetben tárgyalt gimnasztika kapcsán kifejtem: annak kö-
vetkeztében, hogy a polgár saját gyerekét íratja be a foglalkozásokra, a szülői
autoritás által biztosított kontroll technikáit már nem csupán a jelenre vonat-
koztatja, hanem a jövőben tervezett társadalmi fölemelkedés szolgálatába is
állítja. Ezért a gimnasztikát a modernitás testi alapzatának megteremtését
szolgáló, forradalmi változásokat generáló sportként értelmezem. Radikáli-
san újító jellegét abban is föllelni vélem, hogy az átmoralizált kollektív nem-
zeteszményt átideologizált individuális testeszménnyé és az ebből származta-
tott egységes testgyakorlatok együttesévé igyekszik alakítani.
A tornászatot - amellyel egy újabb fejezetben foglalkozom - egy jóval
összetettebb társadalmi erőtérben helyezem el, hiszen a 19. század második
felében a testgyakorlatokkal kapcsolatos tevékenységek és szervezetek már
egyre több ember érdekeit érintik. A tornaegyletet alapító polgár egyaránt
megkülönböztetni kényszerül magát a másképpen tornászóktól, illetve a más
sportot űzőktől. Ebből fakadnak a német torna és a svéd torna, illetve a torna
és az atlétika művelői közötti folyamatos konfliktusok. E sport elterjedésével
a beállítódási versengés színtere a versenypályáról a tornaterembe, súlypont-
ja pedig a felnőttekről a gyermekekre helyeződik át. Ortodox képviselői a
modern versenysport szféráiból egy emberöltő alatt kiszorulnak ugyan, ám az
iskolai oktatás bevételére irányuló stratégiáik teljes sikerrel járnak: a kiegye-
zést követően a tornászat kötelező tantárgy lesz a népiskolákban, így a test-
használat államosításának eszközeként is fölfogható.
A férfiak mindennapi testhasználatában bekövetkező változások előkészítik
a terepet arra, hogy a nők is megjelenhessenek a társadalmi nyilvánosság ko-
rábban tőlük elzárt szféráiban. Ezzel magyarázható, hogy a A nők testhasz-
nálata című rész középpontjába a nők és a sport jelenségköre kerül. Az első
fejezetben vizsgált nőnevelő tornászatot annak a folyamatnak a részeként fo-
gom föl, amelynek során egyre inkább elfogadottá válik, hogy a nő természeti
és biológiai meghatározottságának köszönhetően (nem pedig annak ellenére)
lépjen föl a történelem színpadára. E föllépés legkézenfekvőbb eszköze a
szépséget, harmóniát és termékenységet megjelenítő női test. A társadalmi
változások következtében a nő kezd elhatárolódni a férfitól, hiszen immár el-
11
vileg is jogot formálhat arra, hogy az erősebb nemmel azonos társadalmi el-
bánásban részesüljön.
A tornászat előbb-utóbb bevonul a zárt, fülledt és oxigénhiányos torna-
termek falai közé. Ezzel szemben a korcsolyázás - melyről a második fejezet-
ben írok - a nyilvánosság fényében, a kíváncsi tekintetek előtt kitárulkozva
zajlik. A hetvenes-nyolcvanas évek korcsolyadivatjában annak a folyamatnak
a jelzését vélem fölfedezni, amelynek során a modern kor intézményei újabb
és újabb területeket, társadalmi csoportokat, életszférákat és beállítódási
módokat kebeleznek be; így olykor már a magánszféra (és fő lakója, a nő) is
bekerülhet a nyilvánosság polgárosuló tereibe. Az új sportközösségekbe fo-
kozatosan behatolnak a piac szervezőelvei is: a korcsolyázóegyletek olyan
vállalkozásokként kezdenek működni, ahol belépődíjakat szednek, a befolyt
összegből pedig beruházásokat végeznek, terjeszkednek. Ily módon a ma-
gánszféra nyilvánossá válása együtt jár az esztétikum piacosodásának folya-
matával is.
Az A versengő férfiasság intézményesülése című részben tanulmányozott két
sport elterjedése azt tükrözi, hogy a 19. század utolsó negyedében immár
visszavonhatatlanul elfogadottá válnak a versengő férfiasság beállítódási min-
tái a társadalomban. Előbb az új gyűjtősporttal, az atlétikával foglalkozom,
mely a hetvenes évek közepén még főleg az arisztokrácia és az úriemberek
időtöltéséül kíván szolgálni. Az általa színre lépő fiatal nemesi generáció a
versengő férfiasságot, illetve annak újbóli kisajátítását teszi meg a nemzet föl-
emelésének egyik eszközéül. Az atléták arisztokratikus individualizmusa éle-
sen elkülönül a tornaegyletek tagjainak plebejus kollektivizmusától. Ugyan-
akkor e sport legfőbb paradoxona, hogy miközben szerveződési formáját te-
kintve a rendi kirekesztőlegesség számos elemét mutatja, szellemiségének
lényegét illetően a polgári eredetű versengést intézményesíti, s így a modern
kapitalizmus jellegzetes terméke. Ebből fakad, hogy a polgárok igen hamar
kisajátítják. Ugyanazt a társadalmi dinamikát vélem tehát föllelni e sport kap-
csán is, amelyről korábban, az evezésről szóló fejezetben már szó volt: az
adott sport által megjelenített beállítódási versengésben a polgárság igen rö-
vid idő alatt az arisztokrácia fölé kerekedik.
A kerékpározás - e rész második fejezetének témája - már polgári kezdemé-
nyezésre létrejövő, és a későbbiekben is túlnyomórészt polgárok által művelt
sport, mely radikalizálja az atlétika révén elkezdődött tendenciákat. Képviselői
nyitnak a profizmus felé, és így szembefordulnak az atlétákat és a tornászokat
közös platformra helyező - és addig soha meg nem kérdőjelezett - amatöriz-
mus szellemével. A kerékpározók öntudatos polgárok, akik cselekedni és fölfe-
dezni akarnak, akár környezetük megbotránkoztatása árán is. A vasparipáján
tekerő polgár a járt útról nemigen térhet le; csak az országutak emberi uralom
alá vont, előzetesen racionalizált és civilizált természeti környezetében halad-
hat előre. Ám éppen tevékenysége tervezhető, rutinszerűen ismétlődő, ám
meglepetéseket is magában rejtő jellegéből adódóan nap mint nap átélheti a
modernitás egyik alapélményét, a férfiúi linearitás kvázi-ejakulatív mámorát.
12
 A kooperatív-közösségi férfiasság megjelenése című részben arról írok, hogyan
lépi át a sportversengés az országhatárokat, és ezáltal hogyan relativizálódnak
a legitim férfiasság megjelenési formái az egyre bonyolódó szimbolikus
erőtérben. E rész első fejezetében számos adat segítségével igyekszem bizo-
nyítani, hogy a 19. század utolsó évtizedeiben az egész nyugati világban nö-
vekszik a sportolás súlya a mindennapi életvitelben. Amellett érvelek, hogy az
újkori olimpiai mozgalom létrejötte nem csupán azt eredményezi, hogy
négyévenként nemzetközi sportvetélkedőket tartanak, hanem azt is, hogy a
20. század elejére kialakul egy nemzetközi intézményrendszer, amely az
összemérhető, fair play alapú, globális léptékű sportküzdelmek lebonyolítá-
sára szolgál. A nemzetközi versengésben a - zömmel polgári származású -
magyar sportolók és sportvezetők jelentős szerepet játszanak. Ennek köszön-
hetően a csapatok immár nem csupán egy nemzeti, hanem egy nemzetközi
összefüggésrendszerben is alkalmassá válnak közösségi megalapozottságú je-
lentéstartalmak kifejezésére és folyamatos újraalkotására.
A versengők közötti viszonylatok még kikristályosodottabb formában je-
lennek meg az utolsó fejezetbent á r g y a l tfutball világában, mely a korábbi spor-
toknál nagyságrendekkel összetettebb közösségi jelentéstartalmak és megkü-
lönböztetések kifejezésére alkalmas. Művelőinek köre a társadalom vertikális
és horizontális tagolódása szerint bővül; emellett ez már egy piaci értelemben
is nyereséges látványsport. Erőterében megszületik a szurkoló, aki a küzde-
lem potenciális résztvevőjeként azonosul a csapata által hordozott kollektív
jelentéstartalmakkal. A futball közösségi elemei nem csupán a pályát övező
társadalmi erőtérben, hanem a játék legszorosabban vett struktúrájában is
megjelennek: a csapatok együttműködő tagjai folyamatosan arra vannak
kényszerítve, hogy mindig más ellenféllel szemben segítsék győzelemhez sa-
ját partikuláris férfiközösségüket. Ily módon ez a sport - miközben egyfajta
kooperatív-közösségi beállítódás elterjedésének is jó indikátora - ahhoz is
nagyban hozzájárul, hogy a legitim férfiasság egyre változatosabb formákban
jelenjék meg a modern társadalomban.
A könyvet egy összegző fejezet zárja, amelyben még egyszer kísérletet te-
szek az egyes sportok tevékenységi szerkezete, társadalmi-kulturális beágya-
zottsága, valamint az általuk hordozott férfibeállítódások elemzése kapcsán
megfigyelt főbb tendenciák summázatára, és ezáltal annak megfogalmazásá-
ra, hogy a modern férfi megszületése hogyan hozható összefüggésbe a mo-
dern társadalom kialakulásával.
Mielőtt befejezném ezt az előszót, kellemes kötelezettségemnek eleget té-
ve szeretnék köszönetet mondani mindazoknak, akik hozzájárultak művem
elkészültéhez. Mindenekelőtt Renkecz Anita nevét tartom említendőnek,
mivel az ő rendkívül alapos, okos és kreatív gyűjtőmunkája híján egyszerűen
képtelen lettem volna megírni ezt a könyvet. Mellette hálával gondolok Szá-
vai István és Lázár Istvánná Horák Mária forráskutatásaira is. Azoknak a kol-
légáimnak is sokat köszönhetek, akik érdemi kritikájukkal és tanácsaikkal se-
gítették munkámat. Rengeteget profitáltam Kuczi Tibor és Szegedi Péter bí-
13
ráló megjegyzéseiből; igen hasznos tanácsokat és szempontokat kaptam to-
vábbá Benda Gyulától, Dombos Tamástól, Juhász Páltól, Horváth Ágotától
és Sasfi Csabától. Hálával gondolok Borús Juditra is, aki a kézirat szerkeszté-
se során jobbnál jobb szempontokat vetett föl, és emellett kíméletlenül rámu-
tatott a szöveg legkisebb ellentmondására és hiányosságára is. Végül köszö-
netemet fejezem ki az Ifjúsági és Sportminisztériumnak, az Andorka Rudolf
Társadalomtudományi Társaságnak és munkahelyemnek, a Budapesti Köz-
gazdaság-tudományi és Államigazgatási Egyetemnek, hogy 2000-ben és
2001-ben anyagilag is támogatták kutatásaimat. Mindazonáltal persze - talán
fölösleges is mondanom - a könyvben leírtakért egyedül engem terhel a fe-
lelősség.

Budapest, 2003. március 9.

14
 I. BEVEZETÉS

SPORT ÉS FÉRFIASSÁG

A SPORTSZOCIOLÓGIA

Mindenekelőtt néhány esetleges félreértést szeretnék eloszlatni: ha az olvasó

eddigi benyomásai alapján azt gondolná, hogy történeti sportszociológiai
művet tart a kezében - téved. Ez a könyv nem történeti sportszociológia. És
nem is sporttörténet. Emellett (történeti) magyarságszociológiának vagy ép-
penséggel (történeti) férfiszociológiának sem volna szerencsés tekinteni, no-
ha a könyvtárosok valószínűleg a sport, magyar, f é r j i , 19. század kategóriákkal
kezdik majd - teljes joggal - a mű tematikai osztályozását. Miképpen az is
kétségtelen - és erről a borítóra és a tartalomjegyzékre vetett röpke pillan-
tással bárki meggyőződhet -, hogy tárgya a sport; a sport, amit egy szocioló-
gus szerző a szociológia eszköztárával vizsgál. Ezért úgy gondolom, nem ke-
rülhető meg, hogy rögtön itt, a könyv elején tisztázzam, milyen viszonyban is
áll könyvem szemléletmódja a szorosan vett sportszociológiával.
A sportszociológia - úgynevezett aldiszciplínaként vagy ágazati szociológia-
ként - a hatvanas években kezd intézményesülni, mindenekelőtt Nagy-Bri-
tanniában, az Egyesült Államokban, Kanadában és Németországban. Eleinte
főleg a sportolókat képező felsőoktatási intézményekben művelik, zömmel
nem szociológusi, hanem edzői diplomával rendelkező szakemberek, akik
ennélfogva általában nemigen rendelkeznek megfelelő elméleti fölkészült-
séggel, és tárgyuktól sem tudnak kellő távolságot tartani. Az általuk művelt
társadalomtudomány többnyire közvetlenül gyakorlatorientált és reflektálat-
lanul empirikus; ennek megfelelően tudományos presztízse is alacsony.1
Az aldiszciplína intézményesülének első évtizedeiben az ágazat képviselői
- saját kutatási területüket igyekezvén körülhatárolni - a sport társadalmi

1 Ennek lehetséges okai között Eliasék megemlítik, teljes joggal, hogy a biológiával szemben szü-

lető klasszikus szociológia nemcsak a társadalmi lények testi és nemi meghatározottságát nem veszi
figyelembe, hanem az irracionális és ösztönös jelenségek vizsgálatát is többnyire zárójelbe teszi. A
legtöbb társadalomtudós nehezen tud megszabadulni az uralkodó paradigmák rejtett értéktételezése-
itől. Attól nevezetesen, hogy a sport és a szabadidő a kutatási témák választását meghatározó dichotó-
miák - munka/szórakozás, szellemi/testi, racionális/irracionális, és így tovább - negatív pólusán fog-
lal helyet. A racionális és redukcionista nyugati gondolkodásban a sport többnyire triviális, testhez
kötődő, örömvezérelt, irracionális tevékenységnek minősül, ezért egyszerűen be sem kerül a kutatók
érdeklődési körébe. Ehhez járul, hogy a 20. század utolsó harmadáig a legtöbb szociológiai irányzat
egyenlőségjelet tesz a társadalmi rendszer és a nemzetállam közé, következésképpen a szerzők szinte
alig tanulmányozzák a nemzetállami határokon átnyúló jelenségeket (vö. Elias-Dunning, 1986: 2-6).
A magyarul még meg nem jelent, idézett műveket a saját fordításomban közlöm. (H. M.)

15
 mikrokozmoszát tekintik kutatási témájuknak. Ennélfogva - hasonlóan a már
korábban a tudományos legitimitás rangjára emelkedett tárgyakat kutató ága-
zati szociológusokhoz - a szociológia nagy paradigmái által kidolgozott
szempontokat vonatkoztatják saját vizsgálati területükre, olyan kérdésekre
keresvén válaszokat, mint: „milyen hatalmi viszonylatok alakulnak ki edzők
és sportolók között?", „kiből lesz sportoló?", „melyek a sportolói mobilitás,
pályaív főbb jellegzetességei?" És így tovább, és így tovább. (Más aldisz-
ciplínák képviselői is ugyanilyeneket kérdeznek. Mondjuk: „Kiből lesz sze-
gény (gazdag, drogfogyasztó)?", „Milyen hatalmi viszonylatok alakulnak ki a
családtagok (a politikai elit tagjai, a falun, illetve a városban élők) között?" Az
utóbbi másfél évtizedben aztán jelentős expanziót valósít meg a sportszocio-
lógia: az aldiszciplína fokozatosan intézményesül, a képzés színvonala, a pub-
likációk száma és összességében a szakterület presztízse növekszik.
Ebben meghatározó szerepet játszik az 1985-ben történt két, százmilliók
által egyenes televíziós adásban végigkövetett futballtragédia a Heysel-stadi-
onban, illetve Bradfordban.2 E két esemény után a kormányok és a média fi-
gyelme a szurkolói huliganizmus kérdésére összpontosul, így hirtelen koráb-
ban elképzelhetetlen mennyiségű pénz áll a kutatók rendelkezésére, akik eb-
ből adódóan kiváló munkát is végeznek: rengeteg publikációt jelentetnek
meg sport és társadalom kapcsolatáról. A szakterület súlyát tovább növeli,
hogy a nyolcvanas évek második felétől a látványsportok a televízió közvetí-
tette nemzetközi szórakoztatóipar egyik legnagyobb profitot termelő üzem-
ágává válnak.
E bevezetőnek nem célja, hogy az olvasót eligazítsa a sportszociológia ma
már könyvtárnyi szakirodalmában. Annyit azonban fontosnak tartok, hogy
behatároljak három, többé-kevésbé egymást történetileg is követő szemléleti
pozíciót, amelyből a szakemberek a sporttal kapcsolatos álláspontjukat, kuta-
tási eredményeket kidolgozzák.
Az első csoportba tartoznak azok a megközelítések, amelyek a sportot, illetve
valamely kiemelt sajátosságát a társadalom működésének antropológiai, tör-
ténetfilozófiai vagy szociológiai modelljeként, illetve egyfajta esszenciájaként
fogják föl. Ezek közül mindenekelőtt Huizinga Homo ludense említendő. 3
A holland történész szerint a játéknak meghatározó szerepe van az emberi ci-
vilizáció fejlődésében. A játék biztosította korlátozott szabadság nélkülözhe-
tetlen az innováció s így a kultúra megteremtése során. Huizinga a „játék" je-
lentését nem korlátozza a ma használt értelmére, hanem olyan tevékenység-
nek tekinti, mely valamennyi kreatív tevékenységben, így például a tudós, a
festő, a művész vagy a regényíró munkájában is föllelhető.

2 A Heysel-stadionban, a Liverpool huligánjaival való összecsapás során harminckilenc Juven-

tus-szurkoló veszíti életét, míg a bradfordi stadionban ötvenegy szurkoló lesz egy tűzvész áldozata.
3 Huizinga, 1944.
 „A múlt század sokat vesztett a játékelemekből, amelyek az előbbi századot jelle-
mezték. [...] Első pillantásra úgy látszik, mintha egy igen jelentékeny kompenzációs
jelenség kiegyenlítette volna a játékformák elvesztését a társadalmi életben. A sport
mint közösségi funkció mind erőteljesebben kiterjeszkedett a társadalmi együtt-
élésre és mind nagyobb területet vont uralma alá. [...] A sport fejlődése a 19. század
utolsó negyede óta olyan, hogy a játékot mind komolyabbnak fogják fel. A szabá-
lyok szigorúbbakká válnak és mind finomabban dolgozzák ki őket. A teljesítmények
mind jobbak lesznek. [...] Az archaikus kultúrákban a versenyek szent ünnepek ré-
szei voltak és mint szent és üdvös hatású cselekvések nélkülözhetetlenek. A kul-
tusszal való ily benső összefüggés elvész a modern sportban: teljesen áhítatmentes,
nincs már organikus kapcsolata a közösség szervezetével, még akkor sem, ha vala-
mely kormányzó hatalom írja elő gyakorlását, inkább önálló megnyilvánulása az
agonális ösztönöknek, mint valami termékeny közösségi szellem tényezője." 4

Roger Caillois Lesjeux et les hommes (A játékok és az emberek) című művé-

ben nemcsak a sportokkal, hanem az összes szervezett játékkal foglalkozik,
célul tűzve, hogy összefüggést találjon az adott társadalomban játszott szer-
vezett játékok és a társadalmi struktúra között.

A játékok osztályozására egy olyan skálát dolgoz ki, amely a spontán játékok szintjé-
től (paidia) a szabályozott játékok szintjéig (ludus) terjed. Négy kategóriát állít fel, ame-
lyek mindegyikében megtalálható a paidia/ludus megkülönböztetés: 1. szerencsejáté-
kok, amelyeket az alea szóval jelöl; 2. a versenyek (agon); 3. a mimikri és 4. a szédülést
okozó játékok (ilinx). A paidia szintjén a következő példákkal jellemzi a játékok négy
csoportját: a pénzfeldobás az alea, a gyorsasági versenyek az agon, a gyerekes utánzások
a mimikri, a hintázás pedig az ilinx kategóriájába sorolható. A ludus szintjén a megfele-
lő példák rendre a lottó, a sakk, a színjátszás és a hegymászás. E fogalmi mátrix alapján
lát hozzá egy játékokon alapuló szociológiai paradigma kidolgozásához.5

A második csoportba sorolhatók azok a megközelítések - a sportszociológiai

szakirodalom túlnyomó többsége - , amelyek számára a sport jelensége ön-
magáért, önmagában érdekes. Másképpen fogalmazva: a megmagyarázandó
jelenség, a változó, amelyre a kérdés irányul, a sport valamilyen sajátosságára
vonatkozik, s a kutatók e jelenség társadalmi összefüggéseit próbálják föltár-
ni. A fentiekben említett valamennyi kérdésföltevés (a „kiből lesz s sportoló"
kérdésétől a Heysel-stadionbéli tragédia mélyebb társadalmi összefüggései-
nek megértéséig) e csoportba tartozik. És természetesen ide sorolhatók az al-
diszciplína alapfogalmait tisztázni igyekvő munkák is, mint például Gutt-
mann From Rituals to Records (A rítusoktól a rekordokig) című műve is, mely-
ben a szerző a hetvenes évek végén arra a nem is egyszerű kérdésre keresi a
választ, hogy mi is a (modern) sport.

4 Huizinga társadalomkritikai pozíciójához közel áll az amerikai Stone (Stone, 1971 [1955]), aki -

szimbolikus interakcionistaként - fogalmilag szembeállítja a playt és a dis-playt. Tézise szerint a né-

zők jelenléte megszünteti a sport játéktartalmát. „A sport előadássá, kiállítási látványossággá, azaz
»dis-play«-jé válik", amit nem a játékosok, hanem a nézők szórakoztatására űznek. Ezáltal a sport el-
veszíti spontán, játékos és innovatív jellegét, és egyre inkább a kimenetele által meghatározott rituálé,
sőt egyenesen a végcélja által predeterminált tevékenység lesz" (vö. Huizinga, 1944: 205-206).
5 Caillois, 1958.
 Guttmann a spontán játékok (plays) és a szervezett játékok (games) közötti kü-
lönbségtételből bontja ki felfogását. Spontán játéknak tekint „minden nem haszon-
elvű, öncélú fizikai és szellemi tevékenységet". 6 A sportot „játékos erőversenyként",
azaz olyan, nem haszonelvű versenyként definiálja, amely jelentős testi és szellemi
ügyességet kíván meg. 7 A kultikus célokat szolgáló premodern sportokhoz képest -
Max Weberre támaszkodva - a modern sportok hét megkülönböztető jegyét emeli
ki: szekularizáltságukat, a versenyföltételek egyenlő esélyeit, a szerepek specializá-
cióját, racionalizáltságukat, bürokratikus szervezettségüket, kvantifikált jellegüket
és a rekordok hajszolását.

Végül, a harmadik csoportba azok a megközelítések tartoznak, amelyek szá-

mára a sport, illetve valamely sajátossága egy nagy elmélet, paradigma érvé-
nyességének a kiterjesztésére szolgál. A sportok empirikusan vizsgált, a nagy
egész egyéb szféráihoz hasonló sajátosságokkal rendelkező, egyenrangú ku-
tatási területként jelennek meg a társadalomra általánosan jellemző jegyek
vizsgálata során. Élesebben úgy is megfogalmazható mindez, hogy a sport
ezekben a megközelítésekben egy nagy elmélet paradigma expanzióját szolgá-
ló gyarmatosított kutatási területté válik. így például egy strukturalista-funk-
cionalista nézőpontból az alrendszerként fölfogott sport a társadalmi rend-
szer integrációjához vagy adaptációjához járulhat hozzá, azáltal, hogy előse-
gíti bizonyos értékek intézményesülését, a fair play-szellemiség és egyes
feszültségkezelési technikák elsajátítását, vagy éppen a barátságok és egyes
közösségek kialakulását és fönnmaradását.8
Persze nem árt az óvatosság, hiszen manapság már nem lehet komolyan
művelni a szociológia bármely aldiszciplínáját anélkül, hogy a tárgykonstruk-
ció során a kutató ne igyekeznék valamely tudományos iskolához kötődni.
Mégis, összességében tarthatónak vélem a tételt, miszerint a sportszocioló-
giai vizsgálatok túlnyomó része még ma is elsősorban témaorientált, azaz a ku-
tató a tárgyhoz utólag kapcsolja a paradigmát, szemben a harmadik csoport-
ban jellemzett eljárásmóddal, amelyet paradigmaorientáltnak nevezhetünk,
amennyiben a társadalomtudósok paradigmájukhoz kapcsolják, annak fogal-
mi hálójába gyűjtik az újabb és újabb témákat.
A jelen munka ez utóbbi, paradigmaorientált megközelítések csoportjába
tartozik. Alapkérdéseim ugyanis nem a sportok valamilyen sajátosságára vo-
natkoznak, hanem egyértelműen két, egymáshoz kitűnően illeszkedő „nagy

6 „A játék úgy viszonyul a munkához, ahogy a folyamat az eredményhez. A játék a szabadság biro-

dalmához tartozik... A legtöbb játéknak szabályai vannak. A játék ettől még nem válik haszonelvűvé,
és továbbra is mentes marad az élelem, lakás és egyéb alapszükségletek előteremtésének kényszerétől.
Az igazi változás abban rejlik, hogy bár az ember az anyagi szükségletek körén kívül marad, mégis alá
kell vetnie magát a saját maga által felállított szabályoknak. A szervezett játékok tehát a teljes sponta-
neitásnak a játékos rendért történő feladását szimbolizálják." (Guttmann, 1998: 56.)
7 Guttmann, 1998: 59.
8 Ilyen értelemben jelenik meg, mondjuk, a marxista vagy éppen a feminista sportszociológia is.

Az olvasóra bízom, hogy kitalálja, milyen kérdésekkel is foglalkozhatnak az önmagukat e két rész-
paradigma követőjének tekintő kutatók.

18
narratívából", Norbert Elias civilizációelméletéből és Pierre Bourdieu szo-
ciológiájából fakadnak. Ugyanakkor e két kiemelkedő jelentőségű szocioló-
gus nézőpontján némileg változtattam, mégpedig az utóbbi egy-két évtized-
ben kiterebélyesedő férfikutatások (men's studies) szűrőjének közbeiktatása ré-
vén. Ezért elkerülhetetlennek érzem, hogy e fejezetben összefoglaljam Elias
és Bourdieu szociológiájának, valamint a férfikutatásoknak ama összetevőit,
amelyek könyvem alaposabb megértését elősegíthetik.

NORBERT ELIAS ÉS A CIVILIZÁCIÓ FOLYAMATA

Norbert Elias9 fő műve a harmincas években németül megírt, és először

1939-ben megjelentetett Civilizáció folyamata, amelyben az „illedelmes" vi-
selkedésre késztető szokások és erkölcsi minták kialakulását tanulmányozza a
kora középkortól a felvilágosodásig terjedő időszakban. A reneszánsz kor eti-
kett-tankönyveinek elemzéséből kiindulva bemutatja, hogy a nyugati társa-
dalmakra jellemző individuális és racionális megalapozottságú civilizált visel-
kedés egy hosszú távú, testi megnyilvánulásokban és illemszabályokban in-
korporálódó kódrendszer belsővé tételének köszönhetően jön létre. Az általa
bemutatott civilizációs folyamatnak az a lényege, hogy az emberek a külső
társadalmi kényszerek hatására olyan önkontroll-mechanizmusokat alakíta-
nak ki, amelyeknek köszönhetően fokozatosan elfojtják magukban az erősza-
kon alapuló, „állatias" és „civilizálatlan" viselkedéselemeket. Az emberek ily
módon kialakuló szégyen- és feszélyezettségérzése tehát korántsem termé-
szeti adottság, hanem meghatározott társadalmi-történelmi körülmények
terméke. Az Elias által használt - számos vonatkozásában tudatosan freudista
- fogalmi rendszerben a „civilizáltság" nem érték-, hanem folyamatot jelölő
relacionális kategória, amelynek nincs egyértelműen kijelölhető kezdete és
vége.
A több mint nyolcszáz oldalas könyv két kötetből áll. Az elsőben (A viselke-
dés változásai a Nyugat laikus felső rétegeiben) részletes példatárral szolgál: ír -
többek között - az evés közbeni viselkedésről, az orrtörlésről, a köpködésről,
a hálóhelyiségben való viselkedésről, a férfiak és a nők kapcsolatáról, továbbá
a lovagi életformában bekövetkező változásokról.

9 Norbert Elias (1897-1990) Breslauban (a mai Wrolawban) született, német zsidó családban.

1918-tól a helyi egyetemen orvostudományt, filozófiát és pszichológiát tanul. Két vendégszemesz-

terét Freiburgban és Heidelbergben tölti, ahol Rickertet, Husserlt és Jasperst hallgatja. 1925-től
Heidelbergben, Kari Mannheim mellett kezdi pályáját, akit 1930-ban, immár annak asszisztense-
ként Frankfurtba követ. 1933-ban a nácizmus elől Svájcon keresztül Párizsba emigrál. 1935-ben
Angliába megy, s ott a London School of Economics felnőttoktatási programja keretében viszony-
lagos ismeretlenségben oktat. 1954-ben a Leicesteri Egyetem, 1962—1964-ben pedig a Ghanai
Egyetem szociológiaprofesszora. 1964—1984 között, immár nyugdíjasként különböző németorszá-
gi és hollandiai egyetemeken vendégtanár. Nemzetközi elismertségének jeleként 1977-ben mun-
kásságáért Adorno-díjat kap. 1984-től haláláig Amszterdamban él (vö. Heinich, 2002: 5).
 „Mire való tehát voltaképpen a villa? Miért »barbár« és »civilizálatlan« módja az
evésnek, ha az ételt a saját tányérunkról a kezünkkel tesszük a szánkba? Mert kínos
érzés beszennyezni az ujjunkat, vagy legalábbis piszkos és zsíros ujjal mutatkozni
társaságban. A betegség veszélyéhez, az úgynevezett »ésszerű indokokhoz« a saját
tányérról kézzel evés megszüntetésének vajmi kevés köze van. Itt, amikor megfi-
gyeljük a villa rituáléjával kapcsolatos érzéseinket, kiváltképp világosan mutatkozik
meg, hogy amikor az asztalnál tanúsított »civilizált« és »civilizálatlan« viselkedés
között döntünk, elsődlegesen a feszélyezettség érzéséhez fellebbezünk. A villa nem
egyéb, mint bizonyos affektus- és feszélyezettségmérce megtestesülése. Ama válto-
zás hátterében, mely az étkezési technikában a középkortól az újkorig zajlik le, is-
mételten ugyanaz a jelenség bukkan fel, mely más ilyesfajta inkarnátumok elemzé-
sekor is napvilágra kerül: az ösztön- és affektusháztartás megváltozása. Viselkedés-
módokat, melyeket a középkorban a legcsekélyebb módon sem éreztek kínosnak,
egyre inkább rossz érzések öveznek. A feszélyezettségmérce az idevágó társadalmi
tilalmakban fejeződik ki. Amennyiben látható, ezek a tabuk nem egyebek, mint a ri-
tualizálódott vagy intézményesült rossz, feszélyezettség-, undor-, félelem- vagy
szégyenérzések, melyek társadalmilag egészen meghatározott körülmények között
jöttek létre, hogy aztán újból és újból újratermelődjenek, nem kizárólag, ám mégis
elsősorban azért, mert meghatározott rituáléban, meghatározott érintkezési for-
mákban rögzültek. [...] A legtöbb felnövekvő gyermek viszonylag korán elfelejti
vagy elfojtja magában, hogy szégyen- és feszélyezettségérzéseit, örömérzeteit és
rossz érzéseit nyomás és kényszer révén kívülről modellálták, és hozták meghatáro-
zott szintre. Mindez úgy tűnik fel számára, mint a legszemélyesebb, »belső«, mint-
egy természettől való adottsága. [...] Kezdetben a felnőtteknek is »udvariasságból«
nem volt szabad az ujjukkal enni, vagyis azért, mert tekintettel voltak egymásra s
meg akarták kímélni egymást a kínos látványtól, magukat pedig a szégyentől, hogy
mások »mártásos« kézzel látják őket, addig később egyre inkább egyfajta belső auto-
matizmus, a társadalom, a felettes én belülről érzett nyomása tiltja meg az egyén-
nek, hogy másként s ne villával egyen. A társadalmi norma, melyhez az egyént először
kívülről, idegen kényszer révén illesztik, végül többé-kevésbé súrlódásmentesen
termelődik újjá benne, olyan belső kényszer révén, mely bizonyos mértékig akkor is
működik, ha ő maga tudatosan ezt nem kívánja."10

Hasonló jellegű folyamatok figyelhetők meg a lovagi életformában is.

Összhangban a civilizációs változásokkal, a támadókedv is alapvetően a kont-
rollmechanizmusok hatása alá kerül:

„A középkori harcos nemcsak szerette a harcot, benne is élt. Ifjúsága azzal telt,
hogy felkészült a harcokra. Amikor nagykorú lett, lovaggá ütötték, s addig háborús-
kodott, ameddig csak erejéből futotta, tehát egészen aggastyánkoráig. Eletének
nem volt más funkciója. Lakóháza őrtorony, erődítmény volt, támadó- és védeke-
zőfegyver egyszerre. Ha véletlenül, kivételesen békében élt, legalább a háború illú-
ziójára volt szüksége. Lovagi tornákba vetette magát, s ezek gyakran csak kevéssé
különböztek az igazi harctól. [...] Eletét azzal tölti - olvassuk például egy lovagról
hogy fosztogat, templomokat rombol le, zarándokokra támad, özvegyeket és árvá-
kat tapos el. Különös örömét leli abban, hogy az ártatlanokat megcsonkítja. Egyet-
len kolostorban, a sarlati fekete barátokéban, 150 férfinak és nőnek vágta le a karját

10 Elias, 1987:262-265.
 vagy nyomta ki a szemét. Felesége éppily kegyetlen. Segít neki a kivégzésekben.
Neki magának is gyönyörűséget okoz, ha kínozhatja a szegény asszonyokat. Levá-
gatja a mellüket vagy kitépeti körmüket, hogy ne tudjanak dolgozni. [...] A harci
kedv mércéi, színezete és erőssége jelenleg még a különböző nyugati nemzeteknél
sem egyformák. Ám ezek a közelről nézve néha egészen számottevőnek látszó kü-
lönbségek azonnal eltűnnek és teljesen jelentéktelennek mutatkoznak, mihelyt a
»civilizált« népek harci kedvét az affektusok feletti úrrá levés más lépcsőfokán álló
társadalmak harci kedvével vetjük össze. A civilizált hadsereg technikai felszerelésé-
vel szemben persze teljesen tehetetlen abesszin harcos harci dühével vagy a nép-
vándorlás kori különböző törzsek harci dühével összevetve még a civilizált világ
legharciasabb nemzeteinek harci kedve is eltompultnak látszik; mint minden egyéb
ösztönmegnyilvánulást, ezt is köti a funkciómegoszlás előrehaladott állapota - még
a harci cselekményben is - , az egyének ennek megfelelő erősebb összefonódása, na-
gyobb függőségük egymástól és a technikai gépezettől; számtalan önkényszerítéssé
vált szabály és tilalom szűkíti be és köti gúzsba."11

A második kötetben (Társadalmi változások. Egy civilizációelmélet vázlata) az

állam és a társadalomszerkezet hosszú távú változásaira vezeti vissza a külső
kényszerek belső kényszerekké válását. Az állam szociogeneziséről szóló feje-
zetben a kora középkortól kezdődő, s a reneszánsz, majd a felvilágosodás állam-
alakulataiban tetőződő ívet vizsgálja. A civilizáció folyamatának magyarázatát az
állami kézben összpontosuló monopóliumok kialakulásáig vezeti vissza:

„Az egyént megfosztják a katonai hatalmi eszközök fölötti szabad rendelkezésé-

től, amelyet a központi hatalom számára tartanak fenn, bármilyen alakot öltsön is
ez; ugyanígy az egyes ember birtoka vagy jövedelme után fizetendő adó beszedése
is valamilyen központi társadalmi hatalom kezében összpontosul. [...] A szociális
harcok ekkor már nem az uralmi monopólium megszüntetéséért folynak, csupán
akörül forognak, hogy ki rendelkezzen a monopolgépezet felett. [...] Csak a köz-
ponti hatalom ezen állandó monopóliumának és ennek a szakszerű uralmi gépezet-
nek a kialakulásával öltenek az uralmi egységek »állam«-jelleget." 12

Elias magyarázó kulcsfogalmai: az interdependencia, a feszültségek egyensúlya és a

funkciómegoszlás: „Bármely gazdagon tagolt társadalomban - írja - akkor érkezik
el az erős központi hatalom órája, amikor a legfontosabb funkcionális csoportok
érdekambivalenciája olyan nagy, társadalmi súlyuk pedig annyira egyforma lesz,
hogy sem döntő kompromisszumra nem tudnak jutni egymással, sem mindent
eldöntő harcra, amely az egyikük győzelmével végződik. Az egyik ilyenfajta, az
összeszövődést szolgáló gépezet az, amit királymechanizmusnak nevezünk."13

11 Uo. 353-356.
12 Uo. 520-521.
13 Uo. 605. E mechanizmus lényege, hogy a „központokban levő férfi vagy férfiak olyan kisebb-

nagyobb csoportok közötti feszültségek felett lavíroznak, amelyek mint interdependens ellenfelek
és cselekvő társak tartják egymást sakkban. Az ilyenfajta összeszövődés első pillantásra rendkívül
törékeny mechanizmusnak tetszhet. A történelmi valóság viszont azt mutatja, hogy miként vala-
mennyi többi, az összeszövődést elősegítő mechanizmus, ez is kényszerítő erővel és kikerülhetede-
nül képes magához láncolni az őt létrehozó egyes embereket" (606).

21
 Az interdependenciák egyre bonyolódó szövedékéből eredezteti a társadal-
mi tér pacifikációját is; az erőszak állami monopolizációjának köszönhetően az
emberek saját affektusaik és érzelmeik egyre erőteljesebb kontrollálására és
elfojtására kényszerülnek:

„Minél sűrűbb az interdependenciák szövedéke, amely az előrehaladó funkciómeg-

oszlással pókhálóként övezi az egyént, minél nagyobb területre terjed ki ez a szöve-
dék, amely területek ezzel az összeszövődéssel - akár funkcionális, akár intézményes
is az - egységgé állnak össze, annál nagyobb veszély fenyegeti annak az egyénnek a
szociális létezését, aki enged spontán vértolulásainak és szenvedélyeinek; s annál na-
gyobb előnyt élvez társadalmilag az, aki képes elfojtani affektusait, s annál erőtelje-
sebben szorítanak kiskorától fogva minden egyént arra, hogy - egész sor közvetítő
láncszemen át - figyelembe vegye saját és mások cselekedeteinek hatását. A spontán
érzelemkitörések elfojtása, az affektusok visszafogása, a gondolkodás terének kiter-
jesztése az adott pillanaton túl a múltbeli okok és a jövőbeli következmények láncola-
tára, mindezek ugyanazon viselkedésváltozás különböző oldalai, éppen azé a viselke-
désváltozásé, amely a fizikai erőszak monopolizálásával, a cselekvési láncok és inter-
dependenciák kiterjesztésével szükségképpen ugyanekkor megy végbe a társadalmi
térben. A viselkedésnek ez a megváltozása a »civilizáció« irányába tart. Példa erre a
nemesség átváltozása lovagok rétegéből udvaroncok rétegévé.14 [...] Az erőszakot ka-
szárnyákba zárják; s az tárolóhelyéről, a kaszárnyákból csak szélsőséges esetben, há-
borús időkben és a társadalmi felfordulás során tör be közvetlenül az egyén életébe.
Mint meghatározott szakembercsoportok monopóliuma rendszerint kiiktatódik a
többiek életéből.15 [...] Az erőszak monopolizálásával a megbékített helyeken az ön-
uralom és a belső kényszer más típusa jön létre: a szenvedélymentes önuralom.16 [...]
E fokozódó fúnkciómegoszlás nyomán azonban szakadatlanul egyre több ember,
egyre több emberi terület kerül függésbe egymástól; nagyobb önmegtartóztatás, vi-
selkedésének és affektusainak pontosabb szabályozása kívántatik meg az egyéntől és
nevelődik belé; erősebb ösztönlekötésre és - bizonyos lépcsőfoktól kezdve - állan-
dóbb belső kényszerre van szükség. Ez - ha szabad így neveznünk - az ár, amelyet a
nagyobb biztonságért s minden hasonló dologért fizetünk."17

ELIAS SPORTSZOCIOLÓGIÁJA

A Civilizáció folyamatában van egy számunkra több szempontból is figyelemre

méltó passzus, amelyben Elias számos vonatkozásban megelőlegezi későbbi
munkáit (valamint a jelen könyvben tárgyalt kérdéskört is):

„Valóban elképzelhetetlen, hogy a 19. században egy nő nyilvánosan viselhette

volna - anélkül, hogy társadalmilag ki ne közösítsék - a ma széltében-hosszában
hordott fürdőruhák bármelyikét. De ennek az egész változásnak s vele a férfi- és női
sportok elterjedésének az ösztönmegkötöttségek igen magas szintje az előfeltétele.
Csak egy olyan társadalomban, melyben a nagyfokú önmérséklet magától értető-

14 Uo. 685-686.
15 Uo. 689.
16 Uo. 691.
17 Uo. 777-778.

22
 dővé vált, s amelyben a nők és a férfiak is biztosak abban, hogy az erős belső kény-
szerek és a szigorú érintkezési illemszabályok mindenkit féken tartanak, csak itt
terjedhetnek el ilyen fürdési és sportszokások, és bontakozhat ki - az előző szaka-
szokhoz képest - ekkora szabadság."18

Eliast tehát már a 20. század harmincas éveiben foglalkoztatja a sportok és

a civilizáció kapcsolata. Ezen semmi okunk nincs csodálkozni, hiszen
könnyen belátható, hogy az erőszak megfékezésével és a nem tudatos testi
funkciókkal kapcsolatos viselkedésformák kutatása kapcsán egy szociológus-
nak előbb-utóbb (ha máskor nem, hát akkor, amikor történeti vizsgálódásai
során elérkezik a 19. századhoz) szembesülnie kell a sport jelenségével. Jelen
esetben tehát egy szinte szükségszerű paradigmaexpanzióról beszélhetünk.
Elias életében minderre nyugdíjas korában kerül sor: a hatvanas évek máso-
dik felétől kezdődően tanítványaival számos kutatást, majd publikációt szen-
tel a sportok jelenségének. Ezekben egy szűkebben és élesebben behatárolt
kutatási területen fogalmazza újra a Civilizáció folyamatában kidolgozott tézi-
seit.
E témakörben írt egyik első tanulmánya A sport eredete mint szociológiai prob-
léma,19 amely eredetileg a tanítványa, Eric Dunning által szerkesztett kötet-
ben20 jelenik meg. Ahogy a cím is mutatja, Eliast itt elsősorban nem az foglal-
koztatja, hogy a sport kialakulásának részletes elemzésével szolgáljon, hanem
inkább arra törekszik, hogy a téma legfontosabb elméleti és módszertani kér-
déseit összefoglalja. Álláspontja szerint a modern sport minden tekintetben új
jelenség, és mítosznak tekintendő az a széles körben elterjedt, s még az Encyclo-
paedia Britannica által is megerősített nézet, hogy az ókori görög játékok a mo-
dern sportok „előfutárai" lettek volna. Amellett érvel, hogy az antik sportok -
szemben a modern sportokkal - nem a fair play szellemén alapultak, hanem
egy „becsülethagyományon" nyugvó ethosz alapján szerveződtek. Az antik
korban - fejtegeti - a sportoknak nem voltak írott szabályai, s a társadalom a fi-
zikai erőszak jóval magasabb fokát tolerálta, mint a modern időkben.
Álláspontja szerint a görög városállamok a civilizációs folyamat meglehe-
tősen korai stádiumában voltak, hiszen - szemben a modern államokkal -
még nem rendelkeztek az állami erőszakmonopólium intézményeivel. Ezért
az élet általában is nagyságrendekkel vadabb és bizonytalanabb volt annál,
amit manapság egy modern társadalom polgáraiként természetesnek tartunk.
Annak idején az embereknek állandóan készenlétben kellett állniuk, hogy egy
esetleges támadásra azonnal ellentámadással válaszolhassanak. S ha az ilyen
konfliktusmegoldások során emberéletben is kár esett, azt a társadalom a le-
hető legtermészetesebb dolognak tartotta, és nem szankcionálta. Ez az erő-
szak jelenik meg az antik „sportokban" is:

18 Uo. 346.
19 Elias, 1998 [1971],
20 Dunning, 1971.

23
 „A klasszikus ókori versenyzők ethosza, a versenyek lebonyolítása, az elbírálás
alapjai és a játékszabályok sok szempontból határozottan különböztek a modern
sportokétól. [...] A pankráció típusú birkózáshoz hasonlóan az antik olimpiák ököl-
vívóversenyeit sem szabályozták mereven, ezáltal a győzelem leginkább a fizikai
erőn, a spontán küzdőkedven és a kitartáson múlt. Nem különböztettek meg súly-
csoportokat. [...] Egyedül a fiúk és a férfiak között tettek különbséget. A bokszolok
a küzdelemben - csakúgy, mint az ökölvívás szinte mindegyik válfajában - a lábukat
is használták, nemcsak az öklüket. Az ókor bokszmérkőzésein bevett dolog volt az
ellenfelet sípcsonton rúgni. [...] A kézfejet lehetett ökölbe szorítani, és szabad volt
küzdeni nyitott tenyérrel is, és nem tiltották azt sem, hogy éles körmükkel egymás
testébe vagy arcába vájjanak. [...] A klasszikus görög társadalom egyik ideáljának ki-
fejezésére szolgáló »arete« szót legtöbbször 'erény'-nek fordítják. Valójában azon-
ban eredetileg semmiféle erkölcsi mozzanatot nem tartalmazott - ellentétben a mi
»erény« szavunkkal. A harcosok és nemesemberek képességeit jelölte, melyek kö-
zül a testi megjelenés, a fizikai erő, az ügyesség és a harci képzettség voltak a leg-
fontosabbak. Ez az ideál jelent meg a szobrászatban és a versenyjátékokban egy-
aránt. A legtöbb olimpiai bajnoknak szobrot emeltek Olümpiában és gyakran szü-
lővárosukban is. [...] Az olyan speciális fogalom, mint a »lelkiismeret«, mely egy el-
lentmondást nem tűrő, kikerülhetetlen és gyakran zsarnok belső hangot jelöl [...],
hiányzott az ókori görögség intellektuális tárházából. [...] A görög társadalomban a
lelkiismeret internalizációjának, individualizációjának és autonómiájának foka
összehasonlíthatatlan a mi társadalmunkéval. Ez az ahhoz szükséges kulcsok egyi-
ke, hogy megértsük a görög versenyjátékokban megnyilvánuló erőszak magas
szintjét és az erőszakkal szemben tanúsított ellenérzésnek a görög társadalomra jel-
lemző alacsony szintjét. [...] Egy olyan társadalomban, ahol mindenkinek ki kell áll-
nia saját maga és rokonai védelmére, sem a »jó«, sem a »rossz« nem jelentheti
ugyanazt, mint egy olyan társadalomban, amilyen a miénk. A szokásjog szerint -
Démokritosz mondotta volt - minden élőlényt, amely sérülést okozott, helyes volt
megölni és helytelen volt nem elpusztítani. [...] Ezt kell mindvégig szem előtt tarta-
nunk, amikor a görögök versenyeiről ítélünk." 21

Az antik sportok vizsgálata kapcsán vezeti be Elias a heteronóm értékrend fo-

galmát, amelyen azt érti, hogy igen gyakran egy későbbi értékrend alapján
ítéljük meg a korábbi eseményeket, jelenségeket. Ennek példája, amikor a ci-
vilizált nyugati ember fölháborodik az ókori pankráció kegyetlenségén, ahe-
lyett, hogy az adott jelenséget a saját összefüggésében, azaz az egykori társa-
dalomban betöltött funkciói alapján értékelné. Lényegében eme értékrend
kritikájának tekinthető a sport eredetéről szóló tanulmánya is.
Egy későbbi munkájában22 Elias megkísérel választ adni arra a jelenségre
is, hogy vajon miért civilizáltabbak a sportok a 18-19. századi Angliában
(majd innen elterjedve az egész világon), mint az antik időkben. A kérdést
úgy is fölteszi, hogy vajon miért Angliában bukkannak fel a modern értelem-
ben vett sportok, és vajon mivel magyarázható, hogy egy jellegzetesen angol
időtöltés - a „sport" - a 19. és 20. század során egy világméretű szabadidő-
mozgalom mintájává válik.

21 Elias, 1998:41-54.
22 Elias-Dunning, 1986.

24
 „Az, hogy a sportok viszonylag nem erőszakos fizikai küzdelmekként jelenhettek
meg, egy elég ritka társadalomfejlődéssel áll kapcsolatban. Angliában ugyanis az ér-
dek- és hitbéli konfliktusokat teljesen erőszakmentesen oldották meg a parlament-
ben, mégpedig a szemben álló felek által kölcsönösen elfogadott játékszabályok
alapján. A parlamenti rendszer működése lényegében a fizikai erőszak megfékezési
monopóliumának hatékonyságán állt vagy bukott. Ám ahhoz, hogy a pártok képvi-
selői konfliktusaikat békés úton tudják megoldani, arra volt szükség, hogy magán-
emberként is képesek legyenek a civilizációs folyamat szintje által megkövetelt ön-
korlátozásra.23 [...] Angliában, a 18. században két politikai csoport állt egymással
szemben: a whigek és a toryk. Mindkét csoport ugyanannak az osztálynak, a földbir-
tokosnak valamelyik frakcióját képviselte, s így rivalizálásuk nem különböző életstí-
lusokkal, társadalmi célokkal és gazdasági érdekekkel rendelkező osztályok ellenté-
teiben gyökerezett. [...] E különös fejlődési modell, azaz az a pacifikáció, amelyen
Anglia a 18. században keresztülment, s amely a parlamenti kormányzás és a spor-
tok megnövekedett szabadidős szerepével is összefügg, nem érthető meg a dzsentri
szerepének hangsúlyozása nélkül. A dzsentri olyan földbirtokos volt, aki ugyan nem
tartozott az előkelőségek (peerage) közé, nem képviseltette magát a Lordok Házá-
ban, ám nagy számban jelen volt a House of Commonsban. [...] A parlamentben is
megjelent a gentleman érzület és viselkedési kód, ami kijárt az egyívásúaknak, még
ha politikai ellenfelek voltak is. Azaz: a parlamentáris és a gentlemanviselkedés
kódjai egymással szoros összhangban voltak."24

A gentleman sohasem veszítheti el türelmét, tilos erőszakot elkövetnie az

azonos rangúval szemben - kivételt legföljebb a pontosan szabályozott és a
legszigorúbb fair play-elv alapján szervezett párbajok jelenthetnek. A földbir-
tokos-habitus „parlamentarizációjának" tehát szabadidejük „sportizációja"
feleltethető meg.25 Ugyanazok az emberek, akiknek soraiból a parlamenti
képviselők kikerülnek, hasonló habituselemek által vezéreltetve szabadide-
jükben egymás társaságában sportolnak. Elias ugyanakkor nyomatékosítja:
nem volna szerencsés azt gondolni, hogy a parlamentarizmus az ok, a sport
pedig az okozat, hiszen mindkét jelenség a 18. századi angol társadalom ha-
talmi és szerkezeti sajátosságaiból fakad.
Az életvitel és a habitus azonosságát az is elősegíti, hogy Angliában csekély
a különbség a vidéki és a városi életforma között. Az úgynevezett London Sea-
sonban ugyanis a nemesek vidékről följönnek a fővárosba néhány hónapra,
így egyaránt ismerős és természetes számukra a vidéki birtok és a nagyváros
környezete, miképpen az is, hogy kriketteznek és fogadnak a városi bokszo-
lókra. Klubokat és egyesületeket hozhatnak létre (míg például ez a szabad
szövetkezési-szervezkedési forma Franciaországban ekkor még nem engedé-
lyezett). Ezek a klubok, miután általában rövid idő alatt túllépnek a helyi
szinteken, regionális, majd országos szövetségeket alakítanak. E szövetségek
feladata, hogy kidolgozzák és egyértelművé tegyék a szabályokat, a standar-
dokat, amelyeket aztán a választott ellenőrző testületek révén szigorúan be-

2J Elias-Dunning, 1986: 28.

24 Elias-Dunning, 1986: 32.
25 Elias, 1986a: 34.

25
tartatnak. Azaz: a hagyományos, helyi szabadidő-eltöltési formák fokozato-
san relatív autonómiával rendelkező modern sportokká alakulnak, amelyek
ismételhetők, másolhatók, terjeszthetők, azaz más társadalmakban is átve-
hetők.
A rókavadászatról írt tanulmányában26 Elias egy jól körülhatárolt tárgyon
is igyekszik bemutatni a „sportizáció" névvel illetett folyamat főbb vonásait.
Érvelése szerint a 18. században űzött rókavadászat sok fontos elemében eltér
a vadászat korábbi sajátosságaitól. A legfontosabb változás, hogy a rókát -
szemben a szarvassal vagy a nyúllal - nem azért vadásszák, hogy megegyék,
hanem a vadászat tiszta élvezetéért. A rókavadászat alkalmával a nemesek már
nem engedik meg kutyáiknak, hogy egy-egy nyúl miatt abbahagyják a róka
hajtását. Sőt, a kopót mindig azon a rókán tartják, amelyikre az először rá-
akadt. Korábban válogatás nélkül, halomra lődözték az állatokat, s utána ön-
feledten lakmároztak belőlük. Ezzel szemben a rókát már nem lövik le; azt
csak a kutya pusztíthatja el, mégpedig egy minél hosszabb, szabályozott, ellen-
őrzött üldözés után.
A civilizált úriemberek számára immár elfogadhatatlan, hogy az állatokat
közvetlenül öljék meg; ezzel összhangban a gyilkosság látványából származó
öröm (mely a civilizáció alacsonyabb szintjén még az egyik legfontosabb ténye-
ző volt számukra) háttérbe szorul a vadászatból származó izgalomhoz képest.
A préda elpusztításáról és elfogyasztásáról a hangsúly fokozatosan a várakozás
izgalmára helyeződik. Elvileg könnyen lelőhetnék a rókát, amennyiben csak a
baromfiállományt próbálnák védeni. Ám ők mégis olyan szabályokat dolgoz-
nak ki, amelyek kifejezetten megnehezítik a vadászatot. A rókavadászat tehát -
mondja Elias - azt szemlélteti, hogy fokozatosan kialakulnak azok a szabályok,
amelyek biztosítják, hogy a résztvevők kellemesen izgató feszültséget élhesse-
nek át, és ezt optimális időtartamon keresztül - azaz mindaddig, amíg a figye-
lem nem kezd el lankadni - fönn is tartják. Ennek az önkontrollon alapuló kés-
leltetésnek köszönhetően jön létre a beteljesedés, a katarzis.
Egy Eric Dunninggal közösen jegyzett másik tanulmányban27 a modern fut-
ball előzményeit, annak középkori, népi formáit elemzik. E korai játékformá-
kat ezúttal is az angol társadalom tágabb összefüggésrendszerébe igyekeznek
illeszteni. A középkorban még nem voltak írott szabályok, és a játék faluról fa-
lura jelentősen különbözött. A népi foci alig volt elkülöníthető az egyéb népi
játékoktól, amelyeket hurlingnek, knappannak vagy camp-ballnak neveztek. Ak-
koriban szó sem lehetett még a sportok mai értelemben fölfogott szakosodásá-
ról: a népi fociban a későbbi futball, rögbi, hoki, póló, birkózás és bokszolás
elemei egyaránt föllelhetők voltak. Nem szabályozták a pálya méretét, a játé-
kosok számát, a játék időtartamát. Előfordult, hogy százak, sőt ezrek vettek
részt egy-egy meccsen. A kapuk sokszor több mérföldre voltak egymástól, s a
küzdelem napkeltétől napnyugtáig tartott, olykor akár több napon keresztül is.

26 Elias-Dunning, 1986.
27 Elias-Dunning, 1971b.

26
Ilyen körülmények között szó sem lehetett taktikáról, kötött posztokról, egy-
értelmű, mindenki által elfogadott és követett szabályokról; nem volt bíró vagy
más személy sem, aki a rend és a „fair play" betartására ügyelt volna.
A küzdelem igen durva volt, sokszor halálos áldozatokkal is járt, ezért a ha-
tóságok folyamatosan megpróbálták betiltani - gyakorlatilag eredménytele-
nül. Ezek a játékok az erőszakkontroll mértékét illetően közelebb álltak az
ókori görögök olimpiáihoz. Ezért tehát semmmiképpen sem lehet őket a mai
értelemben vett sportnak nevezni. Sokkal inkább félig-meddig intézménye-
sült harcok voltak, a szomszédos települések közötti feszültségek levezetésé-
nek erőszakos, emocionális spontaneitással űzött és ritualizált formái, me-
lyekben még nem vált el egymástól a vallásos és a nem vallásos, a játékos és a
komoly elem. A középkorban a vallásos és a nem vallásos tevékenységek kö-
zötti differenciálódás különben sem volt olyan egyértelmű, mint manapság.
(Ilyen értelemben - írják - a népi társadalomra akár a „szent társadalom" ki-
fejezés is alkalmazható volna. De mindenesetre kijelenthető, hogy a „világi
tevékenységek vallásosabbak, a vallásos tevékenységek pedig világiasabbak
voltak, mint a mai társadalmakban".) Ezek a küzdelmek - ismét csak a görög
versengésekhez hasonlóan, amelyek az ősi temetkezési szertartások egyenes
leszármazottai voltak - még nem veszítették el vallási kötődésüket, hiszen
többnyire a húshagyókeddhez kapcsolódó, minden évben megrendezett
szent ceremóniák, rituálék részeként szerveződtek.

ELIAS FIGURACIONÁLIS SZOCIOLÓGIÁJA

Munkásságának utolsó periódusában Elias kísérletet tesz egy önálló paradig-

ma megteremtésére is, amelyet figuracionális szociológiának nevez. Az „emberi
figurációkat" „emberek közötti interdependencia-viszonylatként", „funkció-
láncként" és „feszültségi tengelyként" definiálja. Azaz: a kooperáció és a
konfliktus viszonylatrendszerét egyaránt igyekszik bevonni fogalmi hálójába.
S jóllehet a figuracionális szociológia erős durkheimi gyökerekkel rendelke-
zik, a „funkció" fogalmát nem a hagyományos funkcionalista értelemben
használja (mivel nem utal a fennmaradási és reprodukciós funkciókra). A „szocio-
lógia autonómiája" mellett érvel, és elvet mindenféle „homo clausus" mo-
dellt, mely az individuumot zárt állapotában, azaz a társadalmi folyamatoktól
elszigetelt egységként fogná föl. Számunkra különösen figyelemre méltó,
hogy alapfogalmát a sportok metaforájából kiindulva definiálja:

„A figuráció fogalma egyszerű fogalmi eszközként szolgál azon kötelező elgondo-

lás megingatására, miszerint az »egyén« és a »társadalom« antagonisztikus és külön-
böző jelenségek volnának. [...] Vegyük a football példáját! Ez esetben láthatjuk, hogy
a figuráció nem más, mint a játék struktúrája, mely számos »én« és »ő« vagy »mi« és
»ők« viszony hierarchiájaként is fölfogható. Egyértelmű, hogy az egymással »mi« és
»ők« viszonyban álló csapatok játékosai figurációt alkotnak. Csak akkor érthetjük

27
 ugyanis meg az egyik csapat játékoscsoportjainak folyamatos mozgását, ha egyúttal
figyelembe vesszük, hogy a másik csapat játékoscsoportjai is folyamatos mozgásban
vannak. Ha a nézők érteni és élvezni akarják a játékot, azt is érteniük kell, hogyan
kapcsolódnak egymáshoz a két fél folyamatosan változó diszpozíciói - hiszen csak
ebben az esetben képesek követni a csapatok gyorsan változó figurációit. Ebben az
esetben még egyértelműbbé válik, mennyire értelmetlen volna a játékosokat önma-
gukban »konkrétként«, míg az általuk létrehozott figurációkat »absztrakként« fel-
fogni, vagy esetleg valamennyi játékost önmagában »reálisnak«, az általuk létreho-
zott változó figurációk csoportjait pedig »nem reálisnak« tekinteni. E példa azt is jól
érzékelteti, hogyan alakítottuk át a hatalom fogalmát szubsztantívból viszonyt jelölő
kategóriává. A változó figurációk és a figurációs folyamat lényege az a változékony
feszítő ekvilébrium, hatalmi egyensúly, mely hol az egyik, hol a másik oldalra billen.
E változó hatalmi egyensúly valamennyi figurációs áramlás strukturális sajátos-
sága. A figuráció fogalma tehát viszonylagos kis csoportokra és ezer vagy millió, egy-
mástól kölcsönösen függő emberből álló társadalmakra is alkalmazható."28

A figuracionális szociológia egyik központi fogalma a hatalom, amelyen jelen

esetben egy polimorf, hangsúlyozottan relacionális kategóriát kell értenünk:
„Nemcsak a szülőknek van hatalmuk kisgyermekük fölött. Születése pillanatától
fogva a kisbaba is hatalommal rendelkezik szülei fölött, hiszen azok rendkívüli érté-
ket tulajdonítanak neki. Ha ez az érték megszűnik, a kisbaba elveszíti hatalmát.
A rabszolgatartó is hatalmi helyzetben van a rabszolgával szemben, de a rabszolgának
is van bizonyos hatalma ura fölött, mégpedig az általa betöltött szerep mértékében.
A szülő-gyermek vagy a rabszolgatartó-rabszolga viszonyban a hatalmi esélyek igen
egyenlőtlenül oszlanak el. Ám akár nagy, akár kicsi a hatalmi hányad, mindig létezik
valamiféle hatalmi egyensúly, ha emberek között funkcionális függőség jön létre. Eb-
ben az értelemben a »hatalom« fogalmának használata könnyen félrevezetővé válhat.
Amikor úgy fogalmazunk, hogy valaki nagy hatalommal rendelkezik, könnyen az a
látszat keletkezhet, hogy a hatalom egy olyan dolog, amit a zsebünkben hordhatunk.
Az ilyetén fogalomhasználat a mágikus-mitikus gondolkodás terméke. A hatalom nem
varázstárgy, ami egyeseknek birtokában van, másoknak viszont nem. A hatalom min-
den emberi viszony - valamennyi emberi viszony! - strukturális sajátossága. E model-
lek egyszerűsített formában szemléltetik a hatalom relacionális jellegét."29

Nos, egyelőre elégedjünk meg a fentiekkel Elias nagyformátumú életmű-

vét illetően! Ez azonban természetesen nem jelenti azt, hogy végleg búcsút
vennék tőle; e bevezető hátralévő részében is lesz még róla szó bőségesen, hi-
szen - miként azt kellőképpen nyomatékosítani fogom az alábbiakban - az ő
munkássága képezi a jelen könyv legfontosabb referenciáját.30 Figyelmünket

28Elias, 1978: 129-131.

29 Elias, 1978:74.
J0 Közbevetőleg: a könyv irodalomjegyzéke alapján az olvasó úgy érzékelheti, hogy a Civilizáció fo-

lyamata mellett kevés Elias-mű jelent meg magyarul. Szerencsére, e benyomás nem teljesen megalapo-
zott. Még ha Elias egyes írásai egyelőre nem is hozzáférhetők magyarul, az utóbbi időben - az általam
idézetteken kívül - három könyve is megjelent nyelvünkön: A szociológia lényege, Napvilág Kiadó, Buda-
pest, 1999; A haldoklók magányossága, Helikon Kiadó, Budapest, 2000; Mozart. Egy zseni szociológiája,
Európa Kiadó, Budapest, 2000. Valamennyit melegen ajánlom az érdeklődők figyelmébe.

28
azonban most átmenetelieg irányítsuk a 20. század utolsó harmadának legna-
gyobb hatású szociológusára, Pierre Bourdieu-re, akinek Elias mellett legin-
kább meghatározó szerepe volt abban, hogy könyvem megírásába fogtam.

BOURDIEU KONSTRUKTIVISTA STRUKTURALIZMUSA

Pályáját az ötvenes évek végén kezdő és a francia szociológiába a hatvanas

évek közepén, a nemzetközi figyelem középpontjába pedig a nyolcvanas évek
elején berobbanó, filozófus alapképzettségű Pierre Bourdieu31 saját bevallása
szerint hatféle elméleti hagyomány szintéziséből igyekszik megteremteni
konstruktivista strukturalizmusnak (illetve olykor strukturalista konstruktivizmus-
nak) nevezett önálló paradigmáját.32 Hetedik hagyományként ehhez nyugodtan
hozzátehetjük Norbert Elias szociológiáját - még akkor is, ha mindezt
Bourdieu manifeszt módon viszonylag ritkábban hangsúlyozza, noha vitat-
hatatlan, hogy Elias franciaországi fölfedezésében és bevezetésében úttörő
szerepet tölt be. Ennél is fontosabb azonban, hogy kulcskategóriái közül
mind a habitus (melyet a jelen könyvben, részben az egyszerűség kedvéért,
részben az idegen kifejezéseket kerülni igyekezvén, a beállítódás fogalmával
helyettesítek majd), mind a mező már Eliasnál is fölbukkan, mégpedig sok te-
kintetben hasonló értelemben. Ugyanakkor az is kétségtelen, hogy Bourdieu
- noha a generációkon átnyúló pályaívciklusoknak ő is nagy jelentőséget tu-

31 Pierre Bourdieu (1930-2002) egy kis dél-franciaországi településen, Denguinben született.

Apja postatisztviselő. Vidéki tanulmányait követően 1951-ben fölveszik az Ecole Normálé Superi-
eure-be, az egyik legnagyobb presztízsű párizsi felsőoktatási intézménybe, ahol 1955-ben filozó-
fusdiplomát szerez. 1955 és 1961 között Algériában dolgozik: az algíri egyetem bölcsészkarán szo-
ciológiát oktat, és a helyi társadalmat kutatja. 1961-ben a Sorbonne-on^majd néhány évig a lille-i
egyetemen tanít. 1964-ben Raymond Aronnak köszönhetően a párizsi Ecole Pratique des Hautes
Études vezető munkatársa. 1968-ban megalapítja saját kutatóközpontját, a Centre de Sociologie
Européenne-t. 1975-ben létrehozza az Actesde la recherche en sciencessoríales című folyóiratot. 1981-
től haláláig a College de Francé szociológiaprofesszoraként szaktudománya legmagasabb presztí-
zsű pozícióját foglalja el. 1993-ban megkapja a CNRS csúcskitüntetését, az aranyérmet. O az a
szociológus a 20. század második felében, akinek műveit a legnagyobb számban fordítják le idegen
nyelvekre. Elkötelezett baloldali értelmiségiként is széles körökben ismert.
32 Bourdieu, 1985. Az első hagyomány a kanti örökségbe tartozó szimbolikus fonnák elniélete
(Humboldt-Cassirer), mely a nyelvet, a vallást, a mítoszt, a tudományt és a művészetet az észlelt vilá-
got szervező, strukturáló struktúrákként írja le, azt vizsgálván, hogy „egy adott szimbolikus forma sa-
játos logikája hogyan alkot meg egy sajátos világot". A második hagyomány az ugyancsak explicite
neokantiánus durkbeimi szociológia, amelyben a Cassirernél még az emberi szellem részét alkotó,
transzcendens szimbolikus formák a csoportstruktúrából származtatható elemi osztályozási formák-
ká válnak. A harmadik hagyomány a Saussure-re és Lévi-Straussra visszavezethető francia struktura-
lizmus, amely a szimbolikus rendszerekben nem csupán „strukturáló struktúrákat", hanem „struktu-
rált struktúrákat", azaz koherens viszonyokat létrehozó rendszereket is lát. A negyedik hagyomány a
marxizmus, amelynek fő érdeme, hogy - úgymond - a „szimbolikus rendszerek meglétének társa-
dalmi következményeivel foglalkozik, bizonyítván, hogy azok az uralom eszközeiként is értelmezhe-
tők". Az ötödik a weberi hagyomány, amelyből Bourdieu két vonást tart kiemelendőnek: a szakértői
testület és a relatív autonómia jelentőségének hangsúlyozását. Végül a hatodik a Husserlig visszave-
zethető fenomenológiai tudásszociológia hagyománya. Minderről lásd még Hadas, 2001.

29
laj donit - az Elias által középpontba állított hosszú, évszázados ciklusidejű
folyamatokat nemigen vizsgálja.
A konstruktivista strukturalizmus jelzős szerkezetben a „strukturalizmus"
kifejezés arra hivatott utalni, hogy „a társadalmi világban a nyelven, mítoszon
és a többi szimbolikus rendszeren kívül léteznek olyan objektív struktúrák,
amelyek az ágensek tudatától és akaratától függetlenek, ám mégis képesek az
ágensek gyakorlatait és megnyilvánulásait orientálni és megszabni". A „kon-
struktivista" pedig azt hivatott kifejezni, hogy „mind a habitust alkotó észle-
lési, gondolkodási és cselekvési sémák, mind a mezőknek és társadalmi osztá-
lyoknak nevezett társadalmi struktúrák meghatározott társadalmi genezissel
rendelkeznek".33
Álláspontja szerint a legszélesebb értelemben vett társadalomtudományok
- az antropológiától a szociológián át a történettudományig - két szélső né-
zőpont között ingadoznak. Az egyik a leginkább Durkheim és Marx nevével
jellemezhető „objektivizmus" vagy „fizikaiizmus", a másik pedig a husser-
li-schützi fenomenológiával illusztrálható „szubjektivizmus" vagy „pszicho-
logizmus". Az ő célja, hogy e két nézőpontot - úgymond - „dialektikus" vi-
szonyba hozza, és ezáltal meghaladja ellentmondásaikat. Ennek érdekében
modellértékűnek tekinti a modern matematika és fizika relacionista gondol-
kodásmódját, mert ennek során e két tudomány „az elemek közötti viszonyo-
kat, nem pedig a szubsztanciát azonosítja a valósággal".34
E relacionista szemlélet a bourdieu-i szociológia egyik kulcsa. Ez indokol-
ja a hajdani arisztotelészi-tomista habitus fogalom bevezetését és újrafogal-
mazását is. (Egy olyan fogalomról van szó, amit az európai filozófia és szocio-
lógia Hegeltől Husserlig, Webertől Durkheimig, Marcel Mausstól Norbert
Eliasig már többé-kevésbé módszeresen és szisztematikusan alkalmazott.)
Mindezt azért tartja fontosnak, mert e fogalom révén a kutatónak lehetősége
nyílhat az „intellektuális idealizmus" és a „pozitivista materializmus" vélt an-
tinómiáinak meghaladására. A habituselmélet révén a kutató megragadhatja
az ágensek ama stratégiáit, amelyek nem „az objektív föltételek adekvát isme-
retén alapuló tudatos céltételezések termékei, nem is az okként tételezett lét-
föltételek mechanikus következményei, hanem az adott szituációkhoz objek-
tíve igazodó »gyakorlati érzék« megnyilvánulásai". Ily módon e fogalom be-
vezetésével Bourdieu túllépni igyekszik mind a racionális döntések
elméletének „szubjektív és objektív teleologikusságán",35 mind a mechanikus
determinizmus „korlátolt empirizmusán". E gyakorlati érzék „az azonos lét-
föltételek tartós meglétének terméke", s mint ilyen, a sportolók játék közben
megnyilvánuló "játszmaérzékéhez" hasonlóan, „objektíve anticipálja a világ
folyásának immanens szükségszerűségét". Ebből adódik, hogy „az ágensek az

33 Bourdieu, 1987: 147.

34 Bourdieu, 1987: 148-150. Talán nem fölösleges itt utalni arra, hogy figuracionális szocioló-
giájában - mint láthattuk - Elias is a relacionista szemlélet fontossága mellett érvel.
35 Erről részletesebben lásd Hadas, 1993.

30
egyszerű véletlennél jóval gyakrabban teszik azt az »egyetlen dolgot, amit
tenniük kell«". 36 Következésképpen az élet többnyire úgy zajlik, mintha ben-
ne mindig minden a „legjobb rendje szerint" volna.37
„A habitus fogalma relacionális fogalom, amennyiben objektív struktúrák és g y a -
korlatok közötti közvetítés jelölésére szolgál. [...] A pozitivista materializmussal
szemben a gyakorlat elmélete mint gyakorlat azt állítja, h o g y a tudás tárgyai m e g -
konstruáltak, és n e m passzívan rögzítettek. Az intellektuális idealizmussal szemben
pedig emlékeztet minket arra, h o g y a konstrukció elve a habitus, azaz olyan struk-
turáló diszpozíciók rendszere, amelyek a gyakorlatban konstituálódnak, s amelyek
folyamatosan gyakorlati - és nem kognitív - funkciókkal bírnak." 3 8

A társadalmilag meghatározott habitust valahogy úgy kell elképzelnünk, mint

mondjuk annak a futballistának a játékát, aki anélkül, hogy az adott pillanatban
tisztában volna azzal, hogy pontosan miért is rúgja külsővel a labdát a tőle har-
minc méterre álló játékosnak (és nem egy másiknak), és hogy az utána következő
pillanatban pontosan miért is indul el a pálya közepe felé, majd három másod-
perc múlva hirtelen miért is változtat irányt (nyilvánvalóan azért, mert folyama-
tosan reagál saját csapattársainak és az ellenfél játékosainak megnyilvánulására),
nos, ez a futballista mégis, játszmaérzéke rutinszerű bevésődéseinek engedelmes-
kedve, az adott helyen és pillanatban többnyire az adott helyzet által megkívánt
módon cselekszik (vagy legalábbis erre törekszik). A hely, az időpillanat és a pozí-
ció kijelölte cselekedetei nem tekinthetők tudatosaknak, noha természetesen
számos tudatos vonatkozást is tartalmaznak, miképpen nem tekinthetők vélet-
lenszerűeknek sem, noha nyilvánvalóan a véletlenszerűség számos jegyét is ma-
gukon viselik. Cselekedetei nem eredeztethetők kizárólag sem a játék struktúrá-
jából, sem a játékos szándékaiból. A játszmaérzék végső soron tehát nem más,

36 Bourdieu, 1987:21.
3/ „Mint olyan strukturált struktúrák (opus operatum), amelyeket - a különféle mezők sajátos
logikája által kikényszerített átfogalmazások árán - ugyanaz a strukturáló struktúra (modus ope-
randi) termel szakadatlanul, valamely ágens gyakorlatai egymással objektív értelemben harmoni-
záltak, bár az ágens nem keresi szántszándékkal ezt az összhangot, és összhangban vannak az adott
osztály többi tagjának gyakorlataival is, bár tudatos egyeztetés ugyancsak nem volt. [...] Egy adott
ágens, illetve egyazon osztály valamennyi ágensének gyakorlatai stílusukban azért hasonlítanak
egymásra (mely hasonlóság következtében minden egyes gyakorlat bármely másik metaforájának
tekinthető), mivel azonos észlelési, gondolkodási és cselekvési sémák különböző mezők közötti ál-
landó átvitelének termékei." (Bourdieu, 1979: 192-193.)
„A habitus egyszerre az objektíve osztályozható gyakorlatok generáló elve, valamint ezen gya-
korlatok osztályozási rendszere (princípium divisionis). [...] A különböző létföltételek különböző
habitusokat termelnek ki, amelyek egyszerűen átvihetők a gyakorlat különböző területeire. A kü-
lönböző habitusok által előidézett gyakorlatok [...] a létföltételek által objektíve kijelölt eltéréseket
kifejező különbségrendszerek formájában jelennek meg. E különbségrendszerek életstílusokként
funkcionálnak, mely életstílusok megfelelő jegyeit az észlelési és értékelési sémákkal rendelkező
ágensek észlelik, interpretálják és értékelik. A gyakorlatokat és a gyakorlatok észlelését strukturáló
struktúraként szervező habitus egyúttal strukturált struktúra is, mivel az észlelést szervező elv,
mely a társadalmi világot logikai osztályokba sorolja, maga is a társadalmi osztályok létének inkor-
porációjából származik." (Bourdieu, 1979: 190-191.)
38 Bourdieu, 1989: 36.

31
mint adott területen működtethető hosszas, szocializációs jellegű gyakorlás és
bevésődés következtében kialakuló készségek és rögzült beállítódások játéktu-
dásként fölfogható együttese, mely a játékosokat alkalmassá teszi arra, hogy fo-
lyamatosan összehangolt és adekvát improvizációkat végezhessenek a jól ismert
játékszabályok betartásával. Ugyanerre a viszonylatrendszerre utal Bourdieu,
amikor egyszerűen azt írja: az élet többnyire úgy zajlik, mintha benne mindig
minden a „legjobb rendje szerint" volna.
A szerző egyik legfontosabb elemzési egysége a társadalmi osztály, melynek
révén kapcsolatot létesít az osztályhabitusok és az egyéni habitusok között.39
1979-ben írott La Distinction (A distinkció) című főművében, az egyes osztá-
lyok, illetve osztályfrakciók közötti viszonyokat egy háromdimenziós térben
elemzi: egyrészt az osztályok, illetve osztályfrakciók által birtokolt tőke
mennyiségét, másrészt e tőke struktúráját (azaz a gazdasági és kulturális tőke
arányát, illetve a tőkék közötti rekonverziós stratégiákat), harmadrészt e két
tényező időbeli változásait vizsgálja. A kifinomult és szellemes, s a hatvanas-
hetvenes évek francia társadalmának (pontosabban és mindenekelőtt párizsi
„domináns osztályának" és „kispolgárságának") alapos és kritikus szemléletű
ismeretéről tanúskodó elemzése révén a társadalmi struktúra újratermelődé-
sének modelljét is fölvázolja. A társadalmi struktúra transzlációs reprodukciójá-
nak. (eltolódás révén történő újratermelődésének) kapcsán a következőkép-
pen fogalmaz (a 16-18 éves francia fiatalok beiskoláztatási arányainak 1954 és
1968 közötti módosulásairól40):

„A rekonverziós stratégiák azon folyamatos akciók és reakciók egyik vonatkozá-

sának tekinthetők, amelyek révén valamennyi csoport a társadalmi struktúrában el-
foglalt pozíciójának fönntartására vagy megváltoztatására törekszik. Azokat az ak-
ciókat, amelyek által valamennyi osztály és osztályfrakció a más osztályokkal szem-
beni újabb és újabb előnyök megszerzésére, azaz objektíve az osztályok közötti
objektív viszonyok struktúrájának átalakítására törekszik (mely viszonyok az egyes
tulajdonságok statisztikai eloszlása révén regisztrálhatók), más osztályok azonos cé-

39 „Ha definiálni kívánjuk az osztályhabitus és az egyéni habitus közötti kapcsolatot, azt mond-

hatjuk, hogy az osztály- (vagy csoport-) habitus interiorizált struktúrák, közös észlelési, fogalomal-
kotási és cselekvési sémák szubjektív, de nem egyéni rendszerének tekinthető. [...] Valamennyi
egyéni diszpozíciós rendszer a többi strukturális variánsának tekinthető, amelyben az adott osztá-
lyon és pályaíven belüli pozíció egyedisége fejeződik ki. Az úgynevezett »személyes« stílus, vagyis
az a különös ismertetőjegy, amelyet magán hordoz egy adott habitus valamennyi terméke, legyen
szó akár egy gyakorlatról vagy egy műalkotásról, sohasem más, mint egyfajta eltérés egy korszak
vagy egy osztály eredeti stílusához képest. Az egyéni habitusok közötti különbségek alapelve a tár-
sadalmi pályaívek egyediségéből származik, mely pályaívekkel kronologikusan elrendeződő és egy-
másra visszavezethetetlen meghatározottságok sora korrelál: a habitus [...] egy olyan kivételes in-
tegrációt valósít meg, amelyet egy osztály valamennyi tagjának az első, statisztikailag közös tapasz-
talatai uralnak." (Bourdieu, 1980a: 101-102.)
40 A beiskoláztatási arányokban látszólagos kiegyenlítődés figyelhető meg ebben a korszakban:

az alsóbb származású, hátrányosabb helyzetű osztályok tagjai is egyre magasabb arányban járnak
iskolába tizennyolc éves korukban az idő előrehaladtával. Igen ám - mondja Bourdieu - , csakhogy
a statisztika elfedi, hogy a kedvezőbb induló pozíciójúak jobb iskolákba járnak, s így továbbra is
fönntartják relatív előnyüket. És a példák folytathatók.

32
 lok irányába mutató reakciói ellensúlyozzák (s ezáltal az eredeti akciókat ordináli-
san érvénytelenítik). Az ellenirányú akciók következtében az osztályok és osztály-
frakciók közötti versengés tétjét képező javak elosztásának struktúrája egészében
eltolódik."41
„A deklasszálódás és reklasszálódás dialektikája azt jelenti, hogy valamennyi cso-
port azonos irányba, azonos célok felé, azonos tulajdonságok elnyerése felé halad.
E tulajdonságok, melyeknek hordozója a versenyben legelöl álló csoport, per defi-
nitionem hozzáférhetetlenek a hátrább elhelyezkedők számára, hiszen megkülön-
böztető sajátosságuk éppen ritkaságukban, egyediségükben rejlik. Ezért mihelyst az
alacsonyabb rangú csoportok számára is hozzáférhetővé válnak, többé már nem
azok, amik korábban voltak. Ennélfogva a különbségek, eltérések, rangok, rangso-
rok, prioritások, kizárólagosságok és megkülönböztetések, azaz a társadalmi formá-
ció struktúráját alkotó rendviszonyok ordinális tulajdonságai paradox módon ép-
pen a szubsztanciális (tehát nem relacionális) tulajdonságok szakadatlan változása
révén biztosíttatnak. így egy adott pillanatban fönnálló rend szükségképpen az idő-
beli egymásutániság rendje is, amelyben valamennyi csoport múltja a közvetlenül
alatta elhelyezkedő csoport jelenével, jövője pedig a közvetlenül fölötte elhelyezke-
dő csoport jelenével azonos."42

BOURDIEU A FÉRFIURALOMRÓL

Bourdieu tehát kidolgoz egy reprodukcióelméletet, amelynek lényege, hogy

a társadalomban fölül elhelyezkedők - előnyösebb induló pozíciójuknak kö-
szönhetően - lényegében mindig képesek relatív előnyük fönntartására. Az-
az: a struktúra változása lényegében a struktúra újratermelődését jelenti.
Nos, ez az a tétel, amelyet - klasszikus paradigmaexpanziót végrehajtva - Bour-
dieu a legkülönbözőbb területekre kiterjeszt munkássága során.43 így - Fér-
fiuralom című munkáiban44 - a férfiak és a nők viszonylatrendszerére vonat-
kozóan is. Ebben a két írásában ugyanis lényegében nem tesz mást, mint
hogy az osztályok közötti relációk helyébe a férfiak és nők közötti relációkat
helyezi.
Bourdieu e munkáinak fő tézise, hogy a férfiuralom - minden uralmi viszony
modellje! - olyan társadalmi intézmény, amely évezredek óta mélyen bevéső-
dött az objektív társadalmi és a szubjektív gondolkodási struktúrákba, s a me-

41 Bourdieu, 1979: 176-177.

42 Bourdieu, 1979: 182-183.
43 Nincs mód itt a bourdieu-i szociológia részletesebb ismertetésére. Ezzel kapcsolatban kicsit

bővebben lásd Hadas, 2001a.

44 A Férfiuralom két változatban is hozzáférhető magyarul. A szerzőnek a témával foglalkozó el-

ső tanulmánya, melyet cikk formájában publikált az általa alapított és vezetett folyóiratban, négy
évvel később látott napvilágot magyarul (Bourdieu, 1994). A tanulmány magyar fordításával együtt
interjú is készült vele a témáról (Hadas, 1994), melyben némileg árnyalja a tanulmányában kifejtet-
teket. Ugyanezzel a címmel 1998-ban egy kis könyvet is írt, amelynek magyar fordítása 2000-ben
jelent meg (Bourdieu, 2000). A két változat figyelmes elolvasása révén tehát az olvasónak kivételes
lehetősége nyílik arra, hogy betekintsen a szerzői műhelybe, és in vivo állapotában tanulmányozza
a szociológiai alkímia működésmódját. Erről részletesebben lásd Hadas, 2002b.

33
diterrán régió archaikus kabil társadalmában lényegében ugyanazon törvé-
nyek szerint létezik, mint a 20. század elején, London Bloomsbury negyedé-
ben, Virginia Woolf közegében avagy az ezredvégen, Nyugat-Európában.
Keletkezésének alapja a férfiak szocializációja során öntudatlanul elsajátított
libido dominandi, azaz az uralkodás ösztönösen meglévő vágya, egyfajta belső
kényszerre épülő kötelességtudat, amivel a férfi „önmagának tartozik". E kész-
tetés avagy illúzió dominandi végső soron nem más, mint a férfiasság hang-
súlyozásának, teljesítménykényszerének kötelezettségébe vetett hit, mely a
társadalmilag meghatározott elfojtásoknak köszönhetően a valóságelvet teszi
meg az örömelv forrásául, s a férfiakat más férfiak (és közvetve a hozzájuk
tartozó nők) legyőzésére, megelőzésére, azaz olyan játékok művelésére kész-
teti, amelyek határeseti formája a háború. Ugyanakkor az elnyomó férfiak is
áldozatokká válnak, mégpedig - önmagukat is elnyomó - saját illúziójuk ál-
dozataivá.
Ebben a nemileg meghatározott, „szexualizált és szexualizáló" társadalmi
munkamegosztási rendben a férfiak a nyilvános szférákban, míg a nők a nem
nyilvános, nem profit- és hatalomorientált, s többnyire korlátlan időráfordí-
tást igénylő magánszférában tevékenykednek. Ez utóbbiak lényegében csere-
tárgyként szolgálnak a férfiak virtuson és méltóságon alapuló játékaiban, s
ebbéli minőségükben a férfiak szimbolikus tőkéjének újratermelődését szolgál-
ják. A nők - folytatódik a gondolatmenet - a tetszés fölkeltésére vannak hajla-
mosítva, így nem véletlen, hogy idejük jelentős részét kozmetikai munkálko-
dással töltik. Ok azok, akik az esztétikai játékszabályok által (is) szervezett ce-
remóniák - családi és vállalati ünnepek, irodalmi szalonok, fogadások - fő
felelősei, ennélfogva elsősorban a megkülönböztető jegyek termelésére és fo-
gyasztására szakosodott kulturális szférában foglalhatnak el fontosabb pozí-
ciókat. Emellett - Virginia Woolf szép metaforájával szólva - a hízelgő tükör
szerepét játsszák, mely tükörben a férfiak önmaguk kinagyított képét pillant-
hatják meg. Végső soron tehát a nők valamennyi megnyilvánulásukkal az
őket birtokló férfiak vagyonát gyarapítják. Ugyanakkor rendelkeznek a kire-
kesztettek tisztánlátásával is, így „szórakozott távolságtartással" szemlélhetik
a férfiak „halálosan komoly" játékait.
Bourdieu a Férjiuralom mindkét változatában kitüntetett jelentőséget tu-
lajdonít a testivé lett, azaz megtestesült viselkedésformáknak, amelyek nem
tudatos szinten szabályozzák az emberi megnyilvánulásokat; és miután má-
sok által is észlelhetők, e megnyilvánulások társadalmi osztályozására, illet-
ve megkülönböztetésére is alkalmasak. Egyenesen a „szimbolikus erőszak
testi kényszerré válásáról", az „uralmi viszonyok szomatizációjáról" ír. Szel-
lemes és meggyőző fejtegetéseket olvashatunk arról, hogyan jelennek meg a
test tagolásában (fönt/lent, alul/fölül) a nagy kulturális oppozíciók: a tiszta
kontra tisztátalan, a nyilvános kontra nem nyilvános, a legitim kontra illegi-
tim. (Jellemző módon - mutat rá a szerző - , a szorosan vett nemi aktus el-
gondolásakor hagyományosan azt a pozíciót tekintik „normálisnak" és
„klasszikusnak", amelyben a férfi van fölül, és az ettől eltérőket gyakorta
34
szankcióra ítélhető elhajlásnak, perverziónak minősítik.) Bourdieu kiélezet-
ten fogalmazza meg itt a feminista gondolkodók egyik alaptézisét, miszerint
a társadalmilag megkonstruált biológiai test egyben politizált test, sőt maga
a „megtestesült politika". Ennek kapcsán többek között az iskolai alapokta-
tást említi, mely - például annak elsajátíttatásával, hogyan kell tartani a
(maszkulin) jobb kezet, hogyan kell járni, hogyan kell valakinek a szemébe
nézni, hogyan kell és szabad öltözködni - szexuális alapon differenciált eti-
kai, politikai, sőt kozmológiai elemek sokaságát építi be a fölnövekvő gene-
rációk nem tudatos diszpozícióiba.
A mondandó két oldalról nyer alátámasztást. Egyrészt a kabil társada-
lom anyagi és szimbolikus univerzumának, azaz mindennapi gyakorlatai-
nak és teljes kozmológiájának nemi alapon strukturált, ábrákkal illusztrált
leírása révén. Ennek során Bourdieu szemléletesen mutatja be, hogy min-
den olyan tevékenységet nők végeznek, amely a „bensővel", a „nedvessel",
az „alacsonnyal" vagy éppen a „görbével" kapcsolatos (tehát nemcsak a
gyermeknevelést, hanem az olyan piszkos házimunkákat is, mint az álla-
tok kiganézása); szemben a férfiakra háruló, „külsőnek", hivatalosnak",
„egyenesnek", „száraznak", „magasnak" stb. tekinthető tevékenységekkel.
A kifejtettek alátámasztására szolgáló másik referencia Virginia Woolf Vilá-
gítótorony című regénye, melynek főhőse, Mr. Ramsey, kitűnő hivatkozási
alapot teremt a szerző számára a libido dominandin alapuló modern kori
férfidiszpozíciók bemutatására. Mr. Ramsey, a századelő brit egyetemi
embere ugyanis az a férfi, akinek „minden szava megfellebbezhetetlen pa-
rancs", akinek előrejelzései „mintegy magukban foglalják tulajdon igazo-
lásukat", és akinél a tudományos előrelátáshoz hasonlítható tekintélyelvű
atyai jóslás a „jövőre is kiterjeszti a múlt befejezettségét". Ő az a férfi, aki
belülről éli át libido academicának a harci játékok metaforáiban kifejeződő
jelentéstartalmait: „Mr. Ramsey kihúzta magát, s úgy állt ott, szálegyenesen,
mint egy oszlop, az urna mellett. Ki hibáztathatja, ha így állva egy pillana-
tig, a hírnévre, a mentőexpecíciókra, a hálás követői által csontjai fölé emelt
kövekre gondol?" 45
Az eddig leírtak egyaránt megtalálhatók a cikkben és a később megjelente-
tett könyvben. Ugyanakkor a könyv (a stilisztikai finomítások, a szerkezet
kvázi-skolasztikus igények szerinti átalakítása, a post-scriptum,46 valamint a

45 Woolf, 1971: 60-61. P. B. kiemelései.

46 Ebben lényegében azt fogalmazza meg, hogy határesetekben létezhet kivétel a férfiuralom
általános szabálya alól. Ilyen határesetnek tekinthető a „szerelem varázsszigete, ahol folytatólagos
csoda zajlik: az erőszakmentesség csodája, amely lehetővé teszi a teljes kölcsönösségen alapuló vi-
szonyt". (Bourdieu, 2000: 118.) A tézis némileg meglepő, hiszen mi sem lett volna könnyebb, mint
erre a területre is kiterjeszteni a törvény érvényességét. Különösen azt követően, hogy pár évvel
korábban, a vele készült interjúban még így fogalmazott: „Mindig csodálkoztam azon, hogy társa-
dalmainkban, melyekben a házasságkötés már nem a fölmenő család döntésétől függ, hanem a há-
zassági szabadpiac csereviszonyai által meghatározott, milyen kiemelkedően magas az azonos tár-
sadalmi helyzetűek közötti házasságkötések aránya. S a különös az, hogy minél árnyaltabb és rész-
letesebb elemzéseket végzünk, e jelenség annál erőteljesebbnek tűnik." (Hadas, 1994a: 50.)

35
meleg és leszbikus mozgalmakkal foglalkozó függelék47 mellett) egy teljesen
új fejezetet is tartalmaz (címe: Permanenciák és változás), amelyben radikali-
zálja a cikkében kifejtetteket. Itt - a „dehistorizálás történelmi munkájának
történeti rekonstrukcióját" feladatul tűzve maga elé - a folyamatosságot
fönntartó társadalmi intézmények (az egyház, az állam, az iskola, a család)
történetének tanulmányozását tekinti a „nők történelmét" vizsgáló megköze-
lítés elsődleges feladatának A legjelentősebb változásnak azt tartja, hogy a
férfiuralom „többé nem magától értetődő evidencia", hanem „sokszor meg-
védendő, igazolandó ügy, hárítás, szabadkozás tárgya".48 Ennek okát részben
a feminista mozgalom kritikai tevékenységében látja, részben a „női léthely-
zetben végbement gyökeres változásoknak" tudja be. E változások között
említi az iskoláztatási és munkaerő-piaci (azaz a nyilvános szférába jutást le-
hetővé tévő) tényezők nők számára kedvező változását, a házasságkötési élet-
kor kitolódását, a családszerkezet és a családi munkamegosztás nők számára
kedvezőbb megváltozását.
Ugyanakkor e változásoknál sokkal fontosabbnak tartja annak megállapítá-
sát, hogy a „ körülmények szembeszökő változása elfedi a viszonylatok folyto-
nosságát", 49 nevezetesen azt, hogy a „különbség struktúrája változatlan marad". 5 0
Ezért ő ama jegyek hangsúlyozását tartja fontosnak, amelyek arra utalnak,
hogy a társadalmi térben elfoglalt pozíciójuktól függetlenül „a nők továbbra is
egy „szimbolikus negatív hányadossal vannak elválasztva a férfiaktól", mely -
akárcsak a feketék bőrszíne - „aláássa létüket és megnyilvánulásaikat".51 Hi-
szen akár titkárnőként, azaz a bürokráciák női szolgálószemélyzetének tagjai-
ként, akár oktatóként vagy ápolóként dolgozzanak, a nyilvános szférában is jó-
részt a magánszférából származó tevékenységeiket végzik. Ráadásul „egy nő [...]
azonos adottságok mellett is számíthat arra, hogy egy uralmi pozícióban lévő fér-
fit részesítenek előnyben vele szemben".52 S miután a világ ilyetén berendezke-
dését a nők természetesnek fogadják el, joggal fogalmazható meg a tézis, mi-
szerint a „habitusok ebből következő állandósága az egyik legfontosabb ténye-
zője a nemek szerinti munkaszervezet viszonylagos állandóságának".53

47 Itt alapvető paradoxonnak azt tartja, hogy vajon „lázadhatunk-e másképp a társadalmilag ránk

kényszerített kategorizálás ellen, mint épp e kategorizálás jegyében kategóriába tömörülve, élet-
ben tartva az osztályozást, a korlátokat, amelyekkel szembeszegülünk?" (129). Vagy másképpen fo-
galmazva: „hogyan vehetjük elejét annak, hogy a mozgalom vívmányai gettósodáshoz vezessenek?"
(132) E kérdéseket korábban radikálisabb és elutasítóbb tételek formájában fogalmazta meg a Fér-
fiuralom cikkváltozatában: „Aki minden különösebb eljárás nélkül szociológiai problémává alakít át
egy elnyomott csoport által felvetett társadalmi problémát, az valójában már a kezdet kezdetén fi-
gyelmen kívül hagyja mindazt, ami a tárgy realitását alkotja, miközben az uralkodás társadalmi vi-
szonylatait egy olyan entitással, esszenciával, magábanvaló és magáértvaló gondolattal cseréli fel,
amilyen (és ez a men's studies esetében meg is történt) egy kiegészítő entitás" (Bourdieu, 1994: 46).
48 Bourdieu, 2000: 96.
49 Uo. 97.
50 Uo. 98.
51 Uo. 100.
52 Uo. 101.
53 Uo. 102.

36
 Világosan érzékelhető tehát a paradigmaexpanziós stratégia. Hiszen ami-
kor Bourdieu a „transzhistorikusságról", a „habitusok állandóságáról", a lát-
ható változások által elfedett „láthatatlan struktúrák változatlanságáról",
avagy a „struktúra erejéről" értekezik, akkor - alárendelve a változást az azo-
nosságnak - lényegében nem tesz mást, mint hogy korábban kidolgozott fo-
galomkészletét, szemléletmódját újabb és újabb területekre terjeszti ki. Aho-
gyan a társadalmi osztályokról megfogalmazottakat a nemi osztályokra vetíti,
ugyanúgy terjeszti ki a társadalmi reprodukciós folyamatok általános sajátos-
ságairól kifejtett gondolatait is a férfiakra és a nőkre. És ez az a pont, ahol
óhatatlanul összeütközésbe kerül a társadalmi nemekkel foglalkozó kutatók
többségével, mindenekelőtt a nyolcvanas évektől igen expanzív férfikutatások
képviselőivel.

A FÉRFIKUTATÁSOK

„Az emberi normaként kezelt, generikus értelemben vett férfi hagyományos tu-
dományos kutatása - miközben látszólag a férfiakkal foglalkozik - valójában szisz-
tematikusan kizárja a vizsgálat horizontjából mindazt, ami a férfiban mint olyanban
egyedinek tekinthető. A férfiból kiinduló, s a generikus emberi tapasztalásra kivetí-
tett túláltalánosítás nem csupán annak értelmezését torzítja el, hogy - ha egyáltalán
van ilyen - mi az, ami valójában általános érvényű eme tapasztalást illetően, hanem
azt is kizárja, hogy a maszkulinitást az univerzális emberi tapasztalás paradigmája
helyett sajátos férfitapasztalásként vizsgáljuk. A férfikutatások - a legáltalánosabb
szinten definiálva azokat - a sajátos és változó társadalmi-történelmi-kulturális for-
mációkként fölfogott maszkulinitások és férfitapasztalások kutatására irányulnak.
Az ilyen kutatások a maszkulinitásokat - a feminitásokhoz hasonlóan - vizsgálati
tárgyként fogják föl, ahelyett, hogy azokat az univerzális normák szintjére emel-
nék."54

Így jellemzi Harry Brod a meris studies, azaz a férfikutatások saját(os) néző-
pontját. Megfogalmazásából kiderül: a men's studies legkülönbözőbb irány-
zatait közös nevezőre hozó szemléleti sajátosság ama paradoxon fölismerésén
alapul, hogy míg a hagyományos - értsd: modern - társadalomtudomány
csaknem valamennyi fontosabb paradigmája „male-stream mesternarratíva-
ként", azaz a férfilét, illetve férfitapasztalat rejtett érvényesítéseként fogható
föl, addig a modern társadalomtudományok e férfitapasztalat társadalmi
meghatározóival és összetevőivel a közelmúltig szinte egyáltalán nem foglal-
koztak. A tudományok e tekintetben persze nemigen különböznek a hétköz-
napi gondolkodástól. Harry Brod Catherine R. Stimpsonra hivatkozva jegyzi
meg kötetének előszavában,55 hogy a The Penguin Dictionary of Quotationsben
nincs benne a „masculinity" tárgyszó, miközben tizennyolc tételt találunk a
„mankind" ('emberféle', 'emberfajtájú') kapcsán, míg a „meri" ('férfiak', 'em-
berek') százhetvenöt, a „mari' ('férfi', 'ember') pedig kétszáz idézetben szere-

54 Brod, 2001: 38.

55 Brod, 1987: xi.

37
pel. Vagy ahogy Brod írja Hegel nyomán: „Hogy ha valami ismert (bekannt),
az még nem megismert (erkannt), éppen azért, mert látszólag ismert."56
A fenti meghatározás szerint tehát a férfikutatások a férfiasságot, illetve an-
nak különböző társadalmi formáit nem egyetemes érvényű adottságként, ha-
nem a társadalmi nemi viszonylatok által történelmileg és kulturálisan megha-
tározott, különös emberi tapasztalatként fogják föl. A definíció azt is egyértel-
művé teszi, hogy e szakterület nem születhetett volna meg a nőkutatások,
tágabban a feminizmus második hullámát követő szemléleti forradalom nélkül.
A társadalmi nemek kérdésére koncentráló szemléleti forradalomnak köszön-
hetően ugyanis a hatvanas-hetvenes évektől a társadalomtudományokban elő-
térbe kerültek azok a megközelítések, amelyek nem kizárólag racionálisan
gondolkodó, test- és nemnélküli cselekvőknek, valamint nem is a rendszer töb-
bé-kevésbé bonyolult függőségi viszonyainak szövevényébe ágyazott ágensek-
nek tekintették tárgyukat, hanem testtel és nemmel (mégpedig társadalmi és
biológiai nemmel) rendelkező entitásoknak.
Brod fenti definíciója 1987-ben fogalmazódott meg, az annak idején még
alig leplezett kisebbségi komplexusokkal küzdő, önmagát „kánonhiányosnak"
minősítő, fejlődőfélben lévő aldiszciplína egyik fontosabb antológiájában. Ám
azóta sok víz lefolyt a Mississippin, a Temzén és a Daintryn (a földrajzot kevés-
bé ismerők kedvéért: ez utóbbi, sósvízi krokodiljairól híres folyócska Ausztrá-
liában található, Cairns közelében). A nyugati világban manapság már nemcsak
televíziós talk-show-kban, női magazinokban, férfipotencianövelő-szerek rek-
lámjaiban hallhatunk és olvashatunk a „megváltozott", „elnőiesedett", „sérülé-
keny", „impotens" vagy mondjuk „macsó" és „meleg", azaz másságukban, kü-
lönösségükben, esetlegességükben láttatott férfiakról, hanem társadalomtudo-
mányos igénnyel megírt publikációkban is, egyértelműen jelezve, hogy a téma
immár visszavonhatatlanul átszivárgott a népszerű beszédmódból a tudomány
világába. Erről bárki könnyen meggyőződhet, ha valamelyik internetes kere-
sőprogramba beüti a „masculinity" kulcsszót. A lehetséges linkeken szörfölget-
ve perceken belül cikkek százai válnak letölthetőkké a számára, amelyek mind
az utóbbi hónapokban születtek. És ha kellő kitartás van benne, ráakadhat
azokra a forrásokra is, amelyek tematikus bontásban, linkek százait lehetővé té-
ve, szinte enciklopedikus jelleggel foglalkoznak a tárggyal.
A szörfölés során hamarosan kiderül: a masculinity ('maszkulinitás', 'férfias-
ság'), male ('hím', 'férfi'), manhood ('férfilét', férfiállapot', 'férfiasság'), male
experience ('férfi/hímtapasztalat') kulcsszavak révén hozzáférhetővé váló szö-
vegek főleg angolszász nyelvterületről, mindenekelőtt észak-amerikai, vala-
mint - meglepően nagy számban - ausztrál kiadványok, illetve könyvtárak,
egyesületek, férfijogvédő intézmények (elvált férjek, melegek, queerek, ano-
nim alkoholisták, munkanélküliek - mi több: az Egyesült Államokban élő,
ázsiai eredetű, meleg munkanélküliek! -, AIDS-fertőzöttek, kiöregedett fér-
fiprostituáltak, és így tovább) honlapjairól származnak. Sok szöveg eredeti

56 Brod, 2001: 39.

38
megjelenési helye a terület kanonikus folyóiratának számító, a Michael S.
Kimmel főszerkesztő által a kilencvenes évek második felében New Yorkban
alapított Men and Masculinities. Az eredeti források között találjuk az Issues in
Educational Research, a Future Sex, az Achilles Heel, (the radical men's magazine),
a Children and the Media, az Esquire, a For Him, a Marxism Today, a Sport Issue,
a Genders, & journal of interdisciplinary gender studies, a Communication Theory
vagy éppen a Canadian Journal of Film Studies című folyóiratokat - hogy való-
ban csak véletlenszerűen ragadjunk ki néhányat a tengernyi kiadvány közül.57
A különböző nevek és cikkcímek fölsorolásával az volt a célom, hogy valame-
lyest érzékileg is átélhetővé tegyem a férfitéma jelenlegi áradásának buja bőségét.
A férfiakra irányuló érdeklődés nem csupán az internet virtuális terében, hanem
a nyomtatott és elektronikus médiában, valamint a társadalomtudományokban is
egyre erőteljesebben jelen van - többek között társaságok, konferenciák és egye-
temi kurzusok formájában. Emellett e fölsorolás talán arra is alkalmas lehet,
hogy utaljon napjaink férfikutatásainak interdiszciplinaritására; arra a sajátossá-
gukra, hogy e szakterület témái a szociológia, a filozófia, a pedagógia, a társadal-
mi nemek kutatása, a kritikai kultúrakutatás, a kulturális antropológia, a kommu-
nikációelmélet, a médiakutatások, az esztétika vagy az irodalomtörténet, azaz
számos modern és posztmodern tudományág érdeklődési körébe tartoznak. És
végül a címek és kiadványok jellegének arányaival azt is szerettem volna kifejez-
ni, hogy manapság, az ezredfordulót követően, a férfikutatásokat mintha inkább
a posztmodern megközelítések uralnák (az angol címek kisbetűi vagy az írásjelek
elmaradásai tehát nem pontatlanságok, hanem a szerzők tudatos nyelvjátékai).
A férfikutatások - hasonlóan a feminista megközelítésekhez - szorosan
összefonódnak a mozgalmi tevékenységgel (vagy, ha így jobban tetszik, a tu-
dományos tevékenység nem válik le a mozgalomról). Mindez nyilvánvalóvá
válik, ha egy pillantást vetünk a terület tematikai térképére. Az önmagukat
sajátos elnyomott kisebbségként látó és láttató férfimozgalmárok legelőször a
vagyonuk jelentős részétől és gyermekeiktől megfosztott elvált férjek, vala-
mint a - leszbikusokkal egy rövid ideig (érdekszövetségben létező - melegek
közül kerülnek ki a hetvenes-nyolcvanas években. E - főként észak-amerikai
- férfiak még többnyire a feminista mainstream által a nőkre vonatkoztatott
kategóriákban értelmezik saját pozícióikat. Munkáik egyik lényegi közös vo-
nása, hogy a szerzők a „maszkulinitásokkal" kívánnak foglalkozni, azaz de-
monstratíve hangsúlyozzák a férfitapasztalások sokféleségét.58

57 A http://www.vix.com/pub/men/orgs/periodicals.html - honlapról kiindulva íme néhány in-

terneten is föllelhető cikk címe: Displaying the phallus: Masculinity and the performance of sexuality on
the Internet; Ontology and Sexual Difference; Nostalgia for the Masculine: Onward to the Past in the
Sports Films of the Eighties; Theorizing Masculinity With/In the Media; Cyborgasm: Machines and male
hysteria in the cinema of the eighties; Masculinity Without Men; The New Man: Fact or Fad?; or How fe-
minism helped construct the new man; Designing Men: Reading the Male Body as Text. És így tovább, és
így tovább.
58 Jellemző, hogy az ausztrál Bob Connell is Masculinities címmel jelenteti meg azóta referencia-
értékűvé vált könyvét a University of California Pressnél, 1995-ben. Vagy ismét utalhatunk a terü-
let kanonikus folyóiratának címére (Men and Masculinities).

39
 A férfitapasztalásokat tárgyként választó új megközelítések (vonatkozzanak
azok a jelen vagy a múlt bármely szeletére is) az úgynevezett hegemón maszku-
linitás59 dekonstrukcióját tekintik legfontosabb feladatuknak. Azaz: a férfikuta-
tók elutasítják azt az (alig) rejtett értékelemekkel áthatott igazságfölfogást,
miszerint az igazi f é r f i heteroszexuális, a nyilvános szférában tevékenykedik,
és otthon, a családjában magától értetődő az uralmi pozíciója feleségéhez és
gyermekeihez képest. A szerzők a férfiasság legkülönbözőbb történelmi és
kulturális formáinak lehető legdifferenciáltabb elemzésére törekednek. Brod
és társai a nyolcvanas években még a nemi szerepek elméletére zúdítják kriti-
kai fegyvertárukat, megfogalmazván, hogy a nemi szerep fogalma csupán a
tárgy „egydimenziós", „sematikus leírására", az „objektivitás látszatának
megteremtésére" irányul, s hogy az végső soron nem más, mint „statikus és
univerzális skatulya", amelybe „minden férfit bele kell gyömöszölni". Ezért -
mondják - ha a maszkulinitást „sajátos férfitapasztalatok" együtteseként sze-
retnénk értelmezni, érdeklődésünk fókuszába e tapasztalatok változó történel-
mi jegyeit ajánlatos állítani.60
A hegemón maszkulinitás dekonstrukciójára törekvő kutatók mindmáig
kitüntetett jelentőséget tulajdonítanak a „maszkulinitás pluralitásának", azaz
a férfiasság sokféleségének, és előszeretettel foglalkoznak a férfilét nem ha-
talmi, kulturálisan és relacionálisan meghatározott sajátosságaival: az elvált
férj pozíciójával, az apaság változó konstrukciójával, a szexuális másság kü-
lönböző formáival (a homo-, bi- és transzszexualitással), a férfi életciklusaival
és életszféráival (így például magánéletük korábban nemigen kutatott témá-
jával) - valamint és mindenekelőtt a férfiasság válságával. Azzal nevezetesen,
hogy a férfi hogyan kerül alárendelt, vesztes, kiszolgáltatott pozícióba az élet
legkülönbözőbb nyilvános és magánszféráiban: a munkaerőpiacon, a politikai
erőtérben vagy éppen a szexuális egyenrangúságát megkövetelő partnernőjé-
vel szemben. A hegemón maszkulinitás fogalmának előtérbe állítása elsősor-
ban arra szolgál, hogy a szerzők szűkebb tárgyuk kapcsán bebizonyíthassák,
mennyire nem hegemón a férfiasság általuk vizsgált formája.
A további jellemző kutatási témák között találjuk még a férfibarátságot, a
sportnak a férfiidentitás kialakulásában játszott szerepét, vagy éppen a férfiak
szakmai karrierjének egy olyan plurális modell alapján történő elemzését,
amely igyekszik meghaladni a „funkcionalista megalapozottságú szerepelmé-
letek" korlátait. Figyelemre méltó az is, hogy a férfikutatók milyen gyakran
fordulnak irodalmi forrásokhoz. (A társadalmi nemek reprezentációjának
kérdése egyébként mára a men's studies - illetve tágabban: a gender studies -
egyik leggyakrabban fölbukkanó kutatási témájává vált). Más, radikálisabb
megközelítések például a férfiasság kapcsán a transzvesztitákkal, férfiprosti-
tuáltakkal, női rendőrökkel, kifehéredett feketékkel, illetve az ő folyamatosan

59 A „hegemón maszkulinitás" kategóriája ebben a szakirodalomban nagyjából ugyanazt jelenti,

mint Bourdieu-nél a „libido dominandi" fogalma.

60 Vő. Brod, 2001.

40
 újradefiniált, újraegyeztetett, újrakontextualizált identitásukkal foglalkoz-
nak.61 Cornwallék álláspontja szerint korántsem magától értetődő, hogy a
hím/férfi/férfias, valamint a nőstény/nő/nőies kategóriák fedjék egymást.
Sőt, akadnak még radikálisabb szerzők is, mint például Homi Bhabha, aki
nem elégszik meg annyival, hogy túllépjen a „férfi"-fogalom esszencializmu-
sán, és - Cornwallékhoz hasonlóan - beeérje a „fragmentált identitások vég-
telen játékainak" elemzésével, hanem egyenesen a maszkulinitás „protézis"
jellegéről, „függelék-" és „léthiányos" mivoltáról értekezik.62
Egyesek persze mondhatják (miképpen mondják is), hogy az ilyen elképze-
lések a kifulladófélben lévő posztmodern vadhajtásainak tekinthetők. Igen ám!
Csakhogy jócskán akadnak olyan modern szerzők is, akik figyelemre méltó
empirikus apparátus fölvonultatásával a férfiasság történelmi változékonysága
mellett érvelnek. Így például Joseph és Elisabeth Pleck az amerikai férfiasság
négy történeti formáját63 különbözteti meg. Vagy nem kevesebbre vállalkoz-
nak, mint például az említett ausztrál Bob Connell, hogy a férfival, illetve fér-
fiassággal kapcsolatos orvostudományi, filozófiai, történeti, szociológiai, ant-
ropológiai tudást globális társadalomtörténeti kontextusában tárgyalják.64 De
ismét hivatozhatunk a már említett Michael S. Kimmelre is, aki legújabb
könyvében65 a társadalom radikálisan megváltozott nemi tagolódásának össze-
foglaló elemzését a férfikutatások tapasztalatait fölhasználva végzi el.
E néhány rövid utalással azt kívántam érzékeltetni, hogy Bourdieu Férfiuralma
nagyon más irányba tart, nagyon más tézist fogalmaz meg, mint a férfikutatások
terebélyesedő kánonja. Ha még élesebben akarunk fogalmazni, azt mondhatjuk:
a hegemón maszkulinitás (azaz alibidodominandin alapuló társadalmi viszonyok)
dekonstrukcióját középpontjába állító férfikutatások éppen annak ellentétét fej-
tik ki lépten-nyomon, amit az iskolateremtő francia szociológus a Férfiuralomban
megfogalmaz. Bourdieu pozíciójának elszigeteltségét az is bizonyítja, hogy úgy
ír a férfiuralomról, hogy ennek során nem tartja fontosnak, hogy figyelembe ve-
gye a szakterület aktuális szakirodalmát (lényegében a gender-téma jelentős
szerzői közül egyedül Judith Butlerre66 hivatkozik könyvében - rá is pontatlanul,
illetve félreértelmezve őt -, a men' studies szakirodalmát pedig egyáltalán nem is-
meri67). Talán ezzel is magyarázható, hogy hiába keressük a Bourdieu-vel pole-
mizáló érveket a meris studiest képviselő szerzőknél, hiába várjuk, hogy vita bon-
takozik majd ki a radikálisan szembenálló pozíciók képviselői között. Bourdieu
neve alig szerepel a névmutatókban; cáfolandóként sincs jelen a férfikutatások
szakirodalmában. Teljes mértékben kontextuson kívülinek bizonyul.
61 Cornwall-Lindisfarne, 1996.
62 Bhabha, 1995.
63 1820 előtt: az agrár patriarchátus kora; 1820-1860: a kereskedők kora; 1860-1919: a hajszolt

élet korszaka; 1919-1965: a társas gondoskodás korszaka.

64 Connell, 1995.
65 Kimmel, 2000.
66 Butler, 1989.
67 Vagy például az 1990-es cikkében még hivatkozik Kristevára és Irigaray-re, a könyvben azon-

ban már nem. Minderről bővebben lásd Hadas, 2002b.

41
 EGY TÖRTÉNELMI PÉLDA

A VITÉZI BAJVIADAL

Nem szeretném azt a látszatot kelteni, mintha csak Bourdieu-n lehetne fo-
gást találni, és Elias teljes mértékben támadhatatlan volna. Miképpen azt sem
kívánom sugallni, hogy a civilizáció folyamatát minden további nélkül leír-
hatnánk a lépcsőszerűen egymásra következő fokozatokat megragadni kívánó
tiszta típusok révén. Az úgynevezett történelmi valóság ugyanis minduntalan
„zsákutcákat", nem egyértelműen kikristályosodott állapotokat hoz létre, és
ha az egyes formációkat közelebbről vesszük szemügyre, legtöbbször kiderül:
a környülállások sokkal bonyolultabbak, esetlegesebbek, töredékesebbek, vé-
letlenszerűbbek, sokkal több kivételes, nehezen értelmezhető vonást tartal-
maznak, mint azt a modellalkotó szociológus látni szeretné.
Módszertanilag persze tökéletesen indokolt annak föltételezése, hogy a civili-
záció valamilyen irányba „halad", illetve hogy e haladás fő iránya többé-kevésbé
kijelölhető a tiszta típusok segítségével. Nagy hiba volna ugyanakkor, ha e típu-
sok eltakarnák előlünk, hogy adott helyen és időben bizonyos közösségek - úgy-
mond - a korábban elért „civilizációs szint" alá süllyedhetnek, vagy épp ellenke-
zőleg, ha nem vennénk észre, hogy a civilizáció folyamatának logikája alapján ké-
sőbb bekövetkezendő állapotok számos jegye egyes korábbi formációkban is
föllelhető már. Ezt persze Norbert Elias is pontosan így gondolja - mindazonál-
tal akad olyan munkája, amelyben olykor ő sem fogalmaz teljesen meggyőzően.
Ezért az alábbi alfejezetet arra szeretném szánni, hogy az eddigi, olykor talán túl-
zottan is sommásnak hangzó állításaim mellé egy-két apró kérdőjelet is kitegyek.
A 16. századi török-magyar vitézi bajviadalok ideálisnak tűnnek e célra. Nem
csupán azért, mert néhány sajátosságuk elemzése lehetővé teszi az esetleges le-
egyszerűsítések árnyalását, hanem abból adódóan is, hogy a török-magyar vég-
vári idők történései az alapszintű történelem- és irodalomoktatásnak köszönhe-
tően viszonylag jól ismertek a magyar olvasók előtt. Másrészt e rövid alfejezet se-
gítségével talán sikerül valamelyest érzékeltetnem, hogy a könyvben vizsgálandó
beállítódásváltozások több évszázadnyi ciklusidejűek. (jgy a párbajjal vagy a va-
dászattal kapcsolatban később kifejtendők olvastán nem lesz haszontalan a jelen
alfejezetben tárgyaltak fölidézése.68) Végül pedig remélhetőleg fölhívhatom a fi-

68 Ezzel az állítással persze eszem ágában sincs azt sugallni, hogy a vitézi bajviadalok példájának

közbeiktatása a legcsekélyebb mértékben is alkalmas volna a férfibeállítódások történelmi mély-

múltjának föltárására!
gyeimet arra is, hogy az Elias által föltárt civilizációs folyamat bizonyos jegyei a
korabeli Európa perifériáján, ha tetszik a kereszténység és az ottomán birodalom
közötti csatározások idején (sőt, már azokat megelőzően) is jól megragadhatók.
Nos, mindezek után olvassuk el az alábbi verssorokat, és próbáljuk meg el-
képzelni, hogyan is vette be vitéz Balassi Bálint69 az általa vezetett katonák
élén a törökök által elfoglalt várost!
„Martalócot, jancsárokat vágának,
Az űzésben besliák 7 0 elhullanak,
N a g y sok paraszt török hegyben öleték,
Annyira h o g y testek egymásra értek.

Az vitézek az töröknek mind hátán

M e n é n e k be az várasnak kapuján,
Sokat bennek levágának az utcán,
Csak egy kevés méne be vár kapuján.

Lovaggal, gyaloggal vitéz Balassa,

Házakat, pénzes boltokat tört vala,
Gyermekeket, bullyákat 7 1 fogott vala,
Sok törököt nyakon kötöztet vala.

[...]
N a g y örömmel vitézek juttak vala,
E g e r várában beszállottak vala,
Kótyavetyét mindjárást hántak vala,
Istennek nagy hálát ők adtak vala." 72

A költőtárs által versbe szedett sorok, eziránt aligha lehet kétségünk, egy
hétköznapi hadieseményről számolnak be. És ha rendelkezünk csekélyke fan-
táziával, szemünk elé idézhetjük a török parasztok hullahegyeit, az ijedten
szaladgáló lovakat, az utcán felkoncolt testekből kifolyó vért, a fákon himbá-
lózó akasztottakat, a jajgató asszonyokat és síró gyerekeket (és itt le is állíthat-
juk képzeletünket, mert talán jobb, ha nem gondolunk arra, mi is történt ezt
követően a fehérnéppel és a gyerekekkel), nos, ha beleéljük magunkat a kora-

69 Igen, az irodalomórákon megismert Balassi Bálint költőről, „a magyar nyelvű líra első világ-

irodalmi szintű képviselőjéről" van szó, aki 1554-1594 között élt, és akiről a Kislexikon a követke-
zőket tartja kiemelendőnek: 1585-ben feleségül veszi unokatestvérét, Dobó Krisztinát, de sógora,
Dobó Ferenc vérfertőzési pert indít ellene, s a házasságot érvénytelenítteti. A szertelen Balassi kü-
lönböző botrányokba keveredvén Erdélybe, majd Lengyelországba menekül. 1594-ben Eszter-
gomnál megsebesül, és vérmérgezésben hal meg (vö. Akadémiai Kiadó, 1989).
70 Török lovas.
71 Török asszony.
72 Szepesi György: 160-161. Eckhardt Sándor a Balassiról írott könyvében megjegyzi (77—78),

hogy „a versnek a Nemzeti Múzeumban őrzött egyetlen példánya szélére egykorú kéz odaírta: »Én
is voltam az szerül (akkor) szökni benn. Kótyavetés, hütes (hiteles) az et fide mediante irom«. Ez az
Egerbe menekült szemtanú tehát látta Bálintot a kótyavetyén, amint árulta a zsákmányt és rabjait."

43
beli jelenetbe, viszonylag pontos és érzéki benyomásokat szerezhetünk a vég-
vári idők mindennapjairól. Láthatjuk, hogy akkoriban a legtermészetesebb
dolog az ellenség halomra ölése, asszonyainak és gyermekeinek összefogdo-
sása. És ha esetleg további kételyeink lennének, olvassunk el még néhány
verssort a fönti haditett hősének, a költő Balassi Bálintnak megfogalmazásá-
ban:
„Az éles szablyákban örvendeznek méltán,
mert ők fejeket szednek,
Viadalhelyeken, véresen sebesen,
halva sokan feküsznek,
Sok vad madár gyomra gyakran koporsója
vitézül holt testeknek.'"3

Természetesen ez a fajta erőszak nemcsak az ellenséggel szemben érvénye-

sül a 16. században: a katonák egymással is versengenek a legvitézebb harcos
kitüntető címéért. Részben szimbolikusan, részben pedig oly módon, hogy
adott esetben akár az azonos táborba tartozók is kihívhatják egymást párvia-
dalra - miképpen azt például Túri György teszi Gyulaffi Lászlóval.74 És ha
egymással nem harcolhatnak, békeidőben is mindent elkövetnek annak érde-
kében, hogy alkalmat találjanak erőteljes harci dühük kielégítésére:

„...amaz nagy hírű magyar Achilles [...], Gyulaffi László [...], életében csak bajt is
ötször vitt halálig fű nevezetes vitéz törökökkel, eo successu isten vele lévén, hogy min-
denik keze miatt holt meg. Kopját penig törökkel szemben, annit tört sok heleken, de
fűképpen az Balaton jegén (mert beszprémi fű kapitánya volt az császárnak), hogy szá-
mát sem maga, sem más nem tudta. Mely dologban tanta felicitate polleált, hogy végre
nonnisi mutató habitu törhetett kopját, nem ismervén meg, mert az török semmikép-
pen reá nem ment volna, látván nagy felicitását in tali congressu, mert ritkán tört vala-
mely törökkel kopját, hogy vagy meg nem ölte volna, vagy penig meg nem sebesítette
volna. Ez constál, hogy Hegyesd nevű vár alatt, mely vár az Balaton mellett vagyon
Csobánczhoz az mi patrimoniumunkhoz nem messze, az hegyesdi török vajdát, qui
eum provocaverat, úgy találta volt öklelni, hogy által menvén az kopja az fegyver dere-
kán, mind lobogóstul az hátán költ ki, melyet szekerczével vertek ki az török testéből,
és azonnal megholt. Valami rab miatt vesztenek volt öszve. [...] In summa vulgatissi-
mum ez az magyaroknál, hogy úrban vakmerőbb vitéz Gyulaffi Lászlónál senki nem lá-
tott, noha ekkor éltenek ezek az incomparibilis vitézek: Túri György, Balássi Meny-
hárt, Balássi János, Kamuti Balázs, Magyar Bálint, Zrini Miklós és a többi."75

73Balassi, 1999: 124.

74Viadalukat egyébként, jellemző módon, a király megtiltja, nehogy a két értékes katona kárt
tegyen egymásban (vö. Siklóssy, 1927: 146).
75 Gyulaffi Lestár történeti maradványait közreadja Szilágyi Sándor (Szilágyi, 1893: 203-204). Pél-

daként hivatkozhatunk a Balassi házasságával kapcsolatos történetre is: „Házasságát is úgy eszelte ki,
mint valami huszárcsínyt. Magát a 25 éves fiatal özvegyet, Várdai Mihályné Dobó Krisztinát úgy lát-
szik, rövid udvarlás után meghódította, de ez nem volt elég. Balassi megígérte neki, megszerzi neki a
pataki várat a hozzátartozó uradalommal együtt, amire Krisztinának részigénye volt, de amit testvére
Dobó Ferenc makacs ellenállása miatt nem tudott érvényesítem. [...].. .karácsony ünnepén az istentisz-
telet végén, mikor már csak néhány ember volt a belvárosi templomban, a háttérből előlép Balassi Bá-

44
 Nem kétséges tehát, hogy a katonák az Elias által emlegetett harci dühnek,
illetve, Bourdieu-vel szólva, a libido dominandi archaikus késztetéseinek enge-
delmeskedve a csatározás lehetőségét keresik - mintegy vitézi becsületük alkal-
mi kifejezésének eszközeként.76 Mindezt a korabeli szerző, Szamosközy István
a 16-17. század fordulóján a maga nyelvén is megerősíti, midőn azt írja, hogy
„az a szokás kerekedett a mieink és azok közt a törökök közt, akik a végváraknál
lovas szolgálatot teljesítenek, h o g y n e m tekintik akadályul a császárjaik közt létre-
jött békét, h a n e m egyik a másikat külön bajvívásra és vitézségének bebizonyítására
hívja ki." 77

A képlet tehát egyértelműnek tűnik: kegyetlenség, vérengzés, elvadult világ;

azaz a 16. századi, török hódoltság alatti európai (fél)periféria a civilizáció előtti
állapot példaértékű jegyeit mutatja. Minden jel arra utal, hogy a korabeli min-
dennapokat az erőszakkontroll hasonlóan alacsony foka jellemzi, mint amelyről
Norbert Elias ír a Civilizáció folyamatában - például az ártatlanokat „különös
örömmel megölő és megcsonkító" középkori harcosok és lovagok kapcsán.
Csakhogy! Ha nem elégszünk meg ennyivel, és tovább folytatjuk a Sza-
mosközytől származó idézet citálását, az eddigiekhez képest figyelemre mél-
tó új elemekre is bukkanhatunk. Figyeljük csak:
„Az efféle bajvívás n e m e l h a m a r k o d o t t a n történik és n e m is m i n d e n k i kihívá-
sára. C s a k a l e g g y a k o r l o t t a b b s m a g u k között legjobb nevű v i t é z e k n e k szabad
m a g u k a t e k ü z d e l e m e s é l y é n e k kitenni. A császártól k é r e n d ő az e n g e d e l e m ,
a m e l y e t csak n a g y f o n t o s s á g ú , súlyos esetben ad m e g , főképen, ha a kihívó b e -
csületéről v a n szó. C s a k i s igazságos ü g y b e n jön tehát létre a v e z é r e k v é l e m é -
n y e z é s e u t á n a párbaj. E külön v i a d a l n a k h á r o m f é l e módja van. E g y e s e k u g y a n -
iint, kézen fogva Várdaynét, odaáll az oltár elé, majd Balassi András prédikátorával, akit magával ho-
zott, összeesketted magát vele. Erre barátjával, Barbaryth Györggyel és húsz legénnyel felvonul a vár
kapujába s ott kijelenti az őrségnek, hogy mint Dobó Krisztina férje átveszi a várat és a birtokot: az el-
lenszegülő őröket összeteremtettézi, majd kivont karddal kihányatja a várból, sőt Nagy Jakab hadna-
gyot emberei meg is sebesítik." (Eckhardt, 67-69.)
76 E ponton idézhetjük Balassi monográfusa, Eckhardt Sándor gondolatait is: „A lovagságról

mondja Huizinga, hogy esztétikai eszmény egy etikai eszmény külsőségei alatt. Inkább büszkeség,
mely szépségre törekszik és ez a formává lett büszkeség teremti meg a becsület fogalmát, ami a ne-
mesi élet tengelyévé lett. [...]
Balassi korának »híneve« is valami efféle, de alig hiszem, hogy az etikai eszményre törő egyéni
büszkeség, mely olyannyira vágyik utána, egyedül is megmagyarázza. Inkább azt gondolom, hogy
ezt a becsületet, hírnevet a közösségi élmény tartja fenn és az egész magyar vitézi közösség, a Túri
Györgyöt sirató »község« tartja számon. Ez valami más, mint a határozottan egyénibb színezetű
lovagi becsület.
Meg aztán: a lovagi becsületnek alkalmat kellett keresnie a megnyilatkozásra. Ez hajtja a lovagot
a tornára, ez hozza a francia nemest már Zsigmond alatt a nikápolyi csatába, hol éppen az okosság
rovására az egyéni kiválásra törekvés, a hírnév féltékenysége okozta a katasztrófát. [...]
A magyar vitéznek nem kellett kalandra mennie messze földekre, ha becsületet akart szerezni a
harcmezőn: a pálya ott terült el előtte és már csak a maga fenntartásáért is síkra kellett szállnia. Vi-
tézi párviadalt is nem egymás közt, hanem a pogánnyal vívott, ami Nyugaton csak az eposzokban
és regényekben fordul elő." (Eckhardt, 108-109.)
77 Szamosközyt idézi Siklóssy, 1927: 144.

45
 is csak egy lándzsára hívnak ki ellenfelet. Ezek a leghevesebb rohamra, sarkan-
tyúzott lovakkal egymás ellen rohannak s egyik a másikat éleshegyű lándzsájával
átszúrni törekszik. Aki megsérült, vagy akit átszúrtak, ha így hozta a sors, azt le-
győzöttnek tekintik. Az összerohanást még az esetben sem szabad megismétel-
ni, ha egyik sem sérült meg, hacsak az igazlátók bele nem egyeznek. A bajvívás-
nak ezt a módját a serdültebb újoncok szokták gyakorolni, akiknek nem engedik
meg az ismétlést. [...] Ismét más módja a párbajnak, amikor végkimerülésig vív-
nak gyakori kölcsönös csapásokkal. Ha ilyenkor valamelyik kimerül, vagy sebei
következtében abbahagyja a viaskodást s a fűbe hull ellenfele előtt, a győztes
nyugodjék meg: a legyőzöttnek életét nem szabad vennie, még ha tehetné is. A har-
madik mód, amikor még kegyetlenebbül küzdenek s amikor ketten vasukkal
döntenek nemcsak katonai díszükről és dicsőségükről, hanem életükről is. Ilyenkor
csak azé a győzelem, aki megölte a másikat, amikor is a győztes ellenfelének a
fejével és fegyverzetével győzelmi menetben, a katonák üdvrivalgása között megy
vissza táborába." 78

Az idézet elgondolkodtató. Olyannyira, hogy olvastán talán nem megala-

pozatlan némileg módosítani az erőszakkontroll korabeli szintjére vonatko-
zó, kissé sommás korábbi föltételezésünkön! Szamosközy osztályozása
ugyanis azt látszik valószínűsíteni, hogy a bajviadalok gyakorlatában ekkor
már egyértelműen jelen vannak a szabályozottság bizonyos elemei. Már ön-
magában az a tény, hogy a viadal lefolytatásához felsőbb beleegyezésre, csá-
szári, illetve hadvezéri engedélyre, az engedélyek megszületéséhez pedig idő-
re van szükség, erre utal.79 Ám Szamosközy hármas felosztása más megfontolá-
sokból sem teljesen érdektelen számunkra. Mai fejünkkel persze elég nehéz
belehelyezkedni egy 16-17. század fordulóján élt krónikás gondolatvilágába,
hiszen mi óhatatlanul úgy olvassuk a leírtakat, hogy az osztályozás alapjának
az erőszak, illetve a kegyetlenség mértékét, és ezzel összefüggésben az embe-
ri élet kioltásának esélyét tekintjük. Igen ám! Csak éppen a szerző által emlí-
tett bajviadalok mindhárom fajtája életveszélyes és kegyetlen, noha csupán a
harmadik kifejezett célja az ellenfél megölése, valamint fejének levágása és
diadalmas körbevitele a saját táborban.
A legyőzött fejének levágása és fegyverzetének „győzelmi menetben" tör-
ténő hazahozatala kétségtelenül őrzi még a harc legősibb, törzsi formájának
mágikus elemeit. Az ellenség (legyen az ember vagy állat) legfontosabb test-
részének, illetve szimbolikus tárgyainak a saját táborba hozatala egyértel-
műen a gonoszként azonosított másik szelleme fölötti uralom megszerzésére
irányuló ceremónia része. A „katonák üdvrivalgása" szintén eme alárendelé-
si-bekebelezési aktus maradványa, amelynek során a harcos-győzedelmes
férfiasság pompázatos formában érvényesülhet, hiszen a közös cselekedetsor
az istenek által teremtett világi kozmoszban elfoglalt uralmi pozíció nyilvá-

Szamosközyt idézi Siklóssy, 1927: 144-145.

78

Az 1567-es béketárgyaláson a felek megállapodnak a bajviadalok tilalmában, így a király ezt

79

követően csak kivételesen ad ezekre engedélyt. Mindez persze nem akadályozza meg a vitézeket,
hogy - kapitányaik hallgatólagos beleegyezésével - továbbra is rendszeresen bajviadalokat rendez-
zenek a végvárakban (vö. Siklóssy, 1927:146-147).

46
nos, euforisztikus ünneplésére, azaz a libidó dominandi kollektív kiélését szol-
gáló rituális erőorgia kifejezésére irányul.80
A korabeli történetíró is egy fokozati skálán helyezi el a három típust, csak
éppen úgy tűnik, ezt nem annyira az erőszak, mint inkább az erőfeszítés mér-
téke alapján teszi. A „harmadik mód" kapcsán megfogalmazott „még kegyet-
lenebbül küzdenek" kitétel a szövegben mintha nem elsősorban azt volna hi-
vatott jelenteni, hogy az első két formához képest jobban megkínoznák vagy
megcsonkítanák egymást, hanem inkább azt, hogy még nagyobb erőfeszítéssel,
következésképpen életre-halálra küzdenek (azaz az első típus „csak egy lándzsá-
ra", azaz egyetlen heves rohammal megvívott ütközetéhez, valamint a második tí-
pus „végkimerültségig", vagyis a harcképesség fönnmaradásáig folytatott küz-
delméhez képest). Az emberélet erőszakos kioltásának esélye ebben a szemlé-
letmódban valószínűleg másodlagos jelentőségű, hiszen az életnek akkoriban
nincs különösebb értéke. Az erőfeszítés ugyanakkor fontos mutató: a kitar-
tással, hősiességgel, bátorsággal, vakmerőséggel, hajlíthatatlansággal egyen-
értékű férfiúi kvalitás kifejezője.81 Mindazonáltal az a tény, hogy a második
esetben a győztesnek a „legyőzött életét nem szabad vennie", az erőszakkont-
roll korabeli szintjét illetőleg is figyelemre méltó számunkra.
A 16. századi viadalok során a bajvívási vágy relacionális összefüggésrend-
szerben érvényesül: a magyar vitéznek egy törökre van szüksége (és vice versá),
hogy a harci késztetés, illetve harci düh tárgyat találjon magának; ily módon a
részt vevő felek társadalmi azonosságtudatának összetevői is egymáshoz viszo-
nyítottan határozhatók meg. Ha azt állítanánk, hogy saját nevükben állnak ki,
pontatlanul fogalmaznánk, hiszen nem lehet eltekinteni attól a ténytől, hogy a
harc két szemben álló hadsereg tagjai között zajlik: a keresztény magyar katona
a mohamedán török katonával szemben kívánja bizonyítani férfiúi erényeit.
Katona áll tehát szemben a másik katonával, ily módon nyilvánvaló, hogy küz-
delmük értelmezésekor a háborút kiváltó és meghatározó tényezők sem hagy-
hatók figyelmen kívül. Amikor a két katona összecsap, saját harci dühük a há-
borús összefüggésrendszer számos vallási, kulturális, nemzeti, nyelvi, regioná-
lis, politikai és egyéb jelentéstartalmainak viszonyrendszerében jelenik meg.
Magyar vagy török szolgálatban álló vitézként, hadseregük katonájaként egy
közösség képviseletében lépnek föl: magánharcuk közügy, magánkésztetéseik
közkésztetések. Ugyanakkor, mint az imént utaltunk rá, az is vitathatatlan, hogy
a bajviadalokban küzdő felek egyéni dicsőségüket is öregbítik.
Am mielőtt valamiféle tanulságot igyekeznénk levonni Szamosközy beszá-
molója alapján, vegyünk szemügyre még egy korabeli forrást, amelyben a
költő, ezúttal Tinódi Lantos Sebestyén egy magyar (Kapitány György) és egy
török (Hubiár aga) vitéz bajviadalát regéli el:
811 Eme ősi kollektív rituálé túlélésének jelzéseként foghatjuk föl, hogy még a 20. század végi Eu-

rópában, a balkáni háborúban is sokszor levágják, majd a megfelelő helyre kitűzik az ellenség fejét.
81 Jellemző, hogy Túri Györgyöt például a korabeli krónikások olyan emberként írják le, aki

„rátartó és büszke az ellenséggel szemben, de szerény és alázatos az övéi között", s akinek legfonto-
sabb tulajdonsága, hogy „egyenes" és „szókimondó" (vö. Siklóssy, 1927: 146).

47
„Bajviadalhoz hamar felkészűle, György az vízön szépen által nyomtata,
Csak az jó istennek ő ott könyörge, Hubiár es eleibe nyomtata,
Meggyovónék, mindönt ő megkövete, Az két kopja ott szépen öszvehajla,
Az úrvacsoráját ő hozzávevé. György kopjája ló nyakában elromla.

Az öltözést mint ők régen végezték, Elvégezve vala ló ne sértetnék,

Egy páncélba, kuracsimba öltözék. De ez csak a szerencsétől történék,
Két hegyös tőrét, hancsárát felköték, Hubiár kopjája el nem törheték,
Botával, paizsával felűlteték. Kapitánnak fején végre eltörék.

Csuda szép sereggel kiindulának, Viadalt ők hegyös tőrrel kezdének,

Buják alatt egy szép rétre jutának. Nagy erős viadalt ők ott tevének,
Az úrfiak szép öltözve valának, György köszönheti az vak szerencsének,
Ott mely vígan, nagy szépen jargalának. Egy seb esék ott jobb keze fejének.

Az vitéz Hubiár aga eljuta, Rajta vitéznek nem vala öröme,

Szép öltözve nagy szerrel ő vala, Mert az markát elfolyá piros vére,
Az Hatvanból Amhát aga ott vala, O kezéből kiesék hegyös tőre,
Ugyanonnan Gyafer aga ott vala. Meg az másik hegyös tőrt el-kivevé.

Pispökségből Vácból az Csírkin aga, Gyorsan azt es ű kezéből elejté,

Szondából ott vala Turszon vajvoda, Meg az buzgánt ragadá, elővevé,
Ezökkel négyszáz terek szép nép vala, Azzal sokáig veré, megszédíté,
Buják alá az rétre az juttak vala. Végre azt es ő kezéből elejté.

Itt közöttök igen szép víz foly vala, Nagyhamar szép hangyárát kiragadá,
Szép seregök kétfelől állnak vala, Azzal es az terekkel igen víva,
Úrfiakat terekek csudálják vala, Vitézi orcáján es nagy seb vala,
O nevöket szépön kérdözik vala. Orcáját, kezét vér béfolta vala.

Tanácskozván ők zálogot adának, Ezt az igazlátók láták, szóllának:

Hogy mely pártul ne csalatnának, Viadalj okban ők megállának,
Onnat Deli Csetöt, Deli Huszaint, Rácz Jánost es hamar odabocsáták,
Innét Hanvai Albertot, Toldi Jánost. Az szörzésnek állának, lassódának.

Az viadal helre igazlátókat Ketten egymástól ők búcsút vevének,

Adák Jánosi Pált, Zoltai Istvánt, Seregökhöz ők nagy vígan menének,
Eskodán Harán basát, Deli Málkucsot, Fegyverökből szépön levetközének,
Kik ezök közt hogy lássanak igazat. Az Istennek nagy hálaadást tőnek.

Nám ez köztök ott elvégezve vala, Bajviadaljok lőn nagy dicséretben,

Az bajviadal melyiknek állana. Az Hubiár evölt be az seregbe:
Bajvívó társa hogy ott meg ne halna, »Mire sebesöle lovam igyönkben,
Hírével, nevével őt élni hadná. Lám nem vala köztönk ez az szörzésben?«

Az vitézök felelének, szóllának:

»Ne allítsja azt ő akaratjának,
De az szerencsének ű járásának,
Ha lovad meghal, helyébe mást adnak!«" 82
82 Tinódi, 1956: 130-133.

48
 Szepesi Györgyhöz hasonlóan Tinódi is fényképészi érzékletességgel rög-
zíti az eseményeket, így remélhetőleg az olvasó előtt is megjelennek a bujáki
réten fölsorakozó seregek, az igazlátók, a lovukon egymás felé csörtető, majd
kopjáik révén egymásba akaszkodó harcosok, a sebek, a vér, a kiáltások és a
párharc egyéb elemei. Ezek közül most néhány olyanra szeretnék röviden rá-
mutatni, amelyek Kapitány és Hubiár összecsapását élesen megkülönböztetik
a Szepesi által megénekelt Balassi-féle hadieseménytől.
Mindenekelőtt érdemes tudatosítani magunkban, milyen kényes egyen-
súlyt tart fenn a krónikás a törökök és a magyarok között. Tinódi pontosan
ügyel arra, hogy - akárcsak egy külügyminisztériumi protokolljelentésben -
valamennyi résztvevő fölsoroltassék. Szemmel láthatóan pontosan tisztában
van azzal is, hogy az ilyen-olyan agák neveit milyen sorrendben kell említe-
nie. Az olvasónak határozottan az a benyomása, hogy túlkompenzál, vagy
legalábbis úgy készíti beszámolóját, hogy azzal mindkét fél szempontjainak
eleget tegyen. De nem csak a költői attitűd mutatja a politikai korrektség (vagy
- óvatosabban fogalmazva - egyfajta kimódolt diplomatikusság) jegyeit. A le-
írt esemény maga is egyfajta kiegyensúlyozott fair play szellemiségről tanúsko-
dik. Figyelemre méltó például, hogy a két sereg tagjai közül néhányan a baj-
viadal időtartamára túszként átmennek az ellenség táborába („Tanácskozván,
ők zálogot adának, / Hogy valamely párttól ne csalatának, / Onnat Deli Cse-
tőt, Deli Husszaint, /Innet Hamvay Álbertot, Toldi Jánost"83). A küzdelem az
előre megszabott forgatókönyv szerint különböző fegyvernemekben zajlik
(„hegyös tőr", buzogány, bot, handzsár) - e tekintetben is szigorúan garan-
tálva a kiegyensúlyozottságot és az egyenrangúságot. És ami a legfantaszti-
kusabb: annak ellenére, hogy több száz török és magyar katona van jelen,84
semmiféle erőszakos esemény nem történik. Ha belegondolunk, hogy ezek
ugyanazok a harcosok, akik alkalomadtán az ellenség fejét társaik üdvrival-
gása közepette kardjuk végére tűzik, és akiknek semmiféle gyakorlati vagy
erkölcsi aggályuk nincs - Szepesivel szólva - a másik fél „levágását" és „nya-
kon kötöztetését" illetően, akkor rendkívülinek ítélhetjük a bajviadal során
gyakorolt kollektív önkontrolljuk mértékét.
Fontos tanulságokkal szolgálhat számunkra a vallásos-rituális összetevők
szemügyre vétele is. A viadal előtt - mint olvashatjuk - Kapitány György, a
magyar fél „az jó istennek ő ott könyörge, / Meggyovónék, mindönt ő meg-
követe, / Az úrvacsoráját ő hozzávevé". Az összecsapás előtti vallásos ceremó-
nia a katolikus egyház által megszabott formák között zajlik (gyónás, úrvacso-
ra),85 míg a szabályok betartására az „igazlátók", tehát egyfajta spirituális tu-
dás birtokában lévő szakemberek ügyelnek. Azaz: az iszlám és a keresztény

83 Jellemző,hogy a magyar költő ezúttal is mindig a törökök nevét említi először.

84 „Négyszáz terek szép népe vala" - írja a krónikás, arról sajnos nem téve említést, hogy a magyar
vitézek vajon hányan vannak. Az eddigiek alapján azonban joggal tételezhetjük föl, hogy ők sem le-
hetnek kevesebben.
85 Arról nem szól a költő, hogy vajon Hubiár aga hogy készül föl a csatára. De valószínűleg nem

tévedünk, ha azt föltételezzük, hogy ő mindezt az iszlám vallás előírásai szerint teszi.

49
papok egymás kompetenciáját kölcsönösen elismerve és elfogadva, a másik
vallását tisztelve konszenzust alakítanak ki: Tinódi beszámolója alapján egy-
értelmű, hogy az igazlátók (multikulti) grémiuma gyakorlatilag a fair playt
garantáló, kiegyensúlyozott nemzetközi versenybírói testületként működik.86
Sőt! Ennél többet is tesznek - és mindennek számunkra kiemelkedő a jelen-
tősége: egy komolyabb sérülést követően az összecsapásnak véget vetnek, és
ezáltal megakadályozzák, hogy Kapitány György a bujáki réten lelje halálát.
A fentiek olvastán az olvasó fejében talán még az is megfordul, hogy Ka-
pitány és Hubiár párviadala kísértetiesen emlékeztet napjaink ökölvívómér-
kőzésére vagy más páros harci sportjára, hiszen mindkét esetben az előre
rögzített és a fair playt garantáló szabályok alapján zajlik a bírók és ponto-
zók által kontrollált küzdelem, miközben a szurkolók - nemzeti, származá-
si, vallási vagy egyéb kötődésük alapján - az egyik vagy a másik féllel azono-
sulnak, és ennek különbözőképpen (szóbeli buzdítással, képi és egyéb szim-
bólumok révén) kifejezését is adják. Nos, ha esetleg így volna, az baj lenne.
Semmi nem indokolja ugyanis, hogy átessünk a ló túlsó oldalára, és a fölszí-
ni jegyek alapján túlhangsúlyozzuk a vitézi bajviadal és a modern sport-
esemény közötti hasonlóságokat. A lényegi különbségek ugyanis sokkal
fontosabbak.
Mindenekelőtt az, hogy míg az előbbinél - racionális standardizálódás
híján - tulajdonképpen véletlennek tekinthető, hogy haláleset bekövetke-
zik-e vagy sem, az utóbbinál az erőszak kontrollálására rengeteg standar-
dizált eszköz áll rendelkezésre (a bokszkesztyűtől a korlátozott verseny-
időig). Ugyancsak lényegi különbséget fedezhetünk föl a bajvívó vitézek
és az őket buzdító bajtársak, valamint a modern sportolók és a szurkolótá-
boruk közötti viszonyt illetően - és mindebből további különbségek is kö-
vetkeznek. A bajvívót buzdító vitézek ugyanis maguk is „sportolók", azaz
katonák, tehát gyakorlatilag bármikor a küzdő fél helyébe léphetnek. Ha
tetszik, valamennyien profik, hiszen foglalkozási pozíciójuk jogosítja fel
őket arra, hogy részt vehessenek a küzdelemben. Illetve, ha úgy tetszik,
valamennyien amatőrök, hiszen nem ellenszolgáltatás reményében, ha-
nem saját, legbensőbb késztetéseiktől hajtva viaskodnak. Ezzel szemben a
modern sportolót foglalkozási pozíciója egyértelműen elhatárolja a laikus
szurkolótól: ez utóbbi gyakorlatilag nem léphet a helyébe. A sportoló
szaktevékenységének az egyre differenciáltabb munkamegosztási rend-
szerben az az egyik célja, hogy a mind szigorúbban szabályozott sporterő-
tér keretei között, a szimbolikus harc révén győzelmi kielégülésben része-
sítse a neki szurkoló társadalmi csoport(ok) tagjait. És így tovább, a kü-
lönbségek folytathatók: a későbbiekben majd kellőképpen kifejtésre
kerülnek.

86 A testület tagjai között két magyar (Jánosi Pál és Zoltai István) és két török (Eskodán Harán és

Deli Málkucs) található.

50
 A LEEGYSZERŰSÍTÉS KOCKÁZATAI

E néhány bekezdéssel, mint jeleztem, mindenekelőtt azt kívántam érzékel-

tetni, hogy tanácsos kellő kritikai távolságot tartani tárgyunktól, és ajánla-
tos óvakodni a leegyszerűsítésektől, a fogalmi differenciálatlanságoktól és
a túláltalánosításoktól. És hogy ez olykor mennyire nehéz, arra Elias példá-
jával is rávilágíthatunk, hiszen - minden igyekezete ellenére - néha ő maga is
vádolható e bűnök elkövetésével. Olvassuk csak az alábbi idézetet:
„A görög játékokra nem volt túlságosan jellemző a fair play. Az angol »fair« ethosza
nem katonai eredetű, hanem a versenyjátékok nyújtotta szórakozás és izgalom ter-
mészetében bekövetkezett sajátos változás során fejlődött ki. Ennek a változásnak
az a lényege, hogy a sportküzdelmek végkimeneteléhez - a győzelem vagy a cél el-
érésének pillanatához - kapcsolódó röpke öröm kiterjedt arra a szakaszra, amely
eredetileg előjáték volt: vagyis a versenyjátékban való részvételre vagy a játék - épp
olyan nagy élvezetet és izgalmat nyújtó - szemlélésének, átélésének szakaszára. Az,
hogy a versenyjátékokban benne foglalt feszültség és izgalom fontossága megnőtt,
bizonyos mértékig összefüggött a sportfogadás nyújtotta élvezettel, amely Angliá-
ban jelentős szerepet játszott mind a »nyerő« versenyjátékok sporttá válásában,
mind a fair play ethoszának kialakulásában. Azok az urak, akik saját fiaik, szolgáik
vagy jól ismert hivatásosok szereplését figyelték egyes versenyeken, szívesen tettek
fel pénzt egyik vagy másik oldalra, hogy fűszerezzék a játék által nyújtott izgalmat -
a játékot magát ekkorra már szolid keretek közé szorították a civilizációs normák.
A néző izgalmát azonban csak akkor tetézhette a nyeremény kilátása, ha a nyerési
esélyek többé-kevésbé egyenlően oszlottak meg a két fél között, tehát nem igazán
voltak kiszámíthatók. Mindez csak az ókori görög városállamokénál magasabb
szervezettségi szinten vált lehetségessé."87

Azért is idéztem megszakítás nélkül e hosszabb passzust, hogy az eredeti

gondolatmenet csorbítása nélkül szemléltethessem, hogy a nagy német szocio-
lógus is követhet el csúsztatásokat, és összemoshat fogalmakat. Hiszen ho-
gyan minősíthetnénk másképp ama gondolati műveletét, amelynek során -
udvariasan fogalmazva is - erősen közelíti egymáshoz az erőszakkontroll és a
fair play jelenségét. Élesebben kifejezve: Elias e tanulmányában lényegében
kizárja annak lehetőségét, hogy a fair play elemei az erőszakkontroll alacsony
szintjén is megjelenhessenek. Márpedig - miképp azt a Szamosközytől és Ti-
nóditól származó idézetek bizonyítják - erre találhatunk példát a 16. századi,
török hódoltság alatt álló Magyarországon is. Azaz: a „civilizálatlanság" és a
„fair play-szellemiség" nem szükségképpeni ellentétei egymásnak. Eliasnak
az az állítása pedig, amely a fair play angliai kialakulásának magyarázatakor a
sportfogadás intézményesülésének nagyobb szerepet tulajdonít, mint - a
máshol éppen általa említett - „parlamentarizációnak", illetve a „szabadidő
sportizációjának", különösen vitathatónak tűnik.88
87 Elias, 1998:47-48.
88 Persze ne legyünk igazságtalanok Eliasszal! A fenti idézet egy olyan, viszonylag kései tanul-
mányából származik, amelynek alapproblémája a modern és az antik sportok elhatárolása, nem pe-
dig a civilizció folyamatának történelmileg is differenciált tárgyalása.

51
 Emellett zavaró az is, hogy e tanulmányában Elias nem pontosítja, mit is
ért „magasabb szervezettségi szinten". Nyilvánvaló ugyanis, hogy számtalan
szervezettségi szintet különböztethetünk meg az ókori görög városállamok és
a modernizálódó Anglia között - többek között a 16. századi Magyarországra
jellemző állapotok szervezettségi szintjét is. De akár ennél korábbi állapoto-
kat is említhetnénk. Mondjuk a perdöntő bajvívás intézménye kapcsán, amely-
nek révén már a kora középkort megelőzően is föllelhetjük a civilizáció folya-
matának bizonyos jeleit Európában.
A perdöntő bajvívás során a sérelmet elkövető, illetve a sérelmet elszenvedő fél
a bajhelyen (azaz a sértés színhelyén) csap össze. Az érintettek a másik személyé-
ben lényegében a sorssal találkoznak. E határhelyzetben kevés az esélye, hogy sa-
ját védelmük érdekében bármiféle korábban fölhalmozott szaktudásnak hasznát
vehetnék. E találkozóra a kora középkori ember nem készül (különben is, mint
tudjuk, akkoriban a modern korra természetessé váló, racionális és jövőirányult
életvezetés még elképzelhetetlen volna). A párharc eredményét - a tüzesvas-pró-
báéhoz vagy a forróvíz-próbáéhoz hasonlóan - egyfajta istenítéletként fogadja el
a korabeli közösség (ezért egyesek istenítéleti bajvívásnak is nevezik), azt föltéte-
lezvén, hogy „Isten megóvja a tüzes vas ellen az igaznak kezét s a bajvívásban az
igaznak juttatja a diadalt. Nyilvánvaló, hogy már e kettő összehasonlítása a még
oly naiv emberi elmét is arra a gondolatra készteti, hogy amíg a tüzesvas-próbá-
nál Isten egyenesen csodát művel, addig a bajvívásnál erőt, bátorságot és ügyes-
séget kölcsönöz az igaznak".89 E bajvívás résztvevője egyéni sérelméért kíván
elégtételt venni. S noha a küzdelem nyilvános, célja elsősorban nem a közönség
szórakoztatása, hanem egy túlvilági eredetű akarat beteljesítése. Azaz: lényege a
jó és a rossz, az igaz és a hamis közötti döntés meghozatalában rejlik, nem pedig
a végeredményhez vezető folyamat átélésében, illetve szemlélésében.
Az erőszak és a kockázat mértéke itt még valóban igen magas: a végkimene-
tel az esetek többségében az egyik fél halála, de legalábbis súlyos csonkolása, il-
letve sérülése. Mindazonáltal, ha a perdöntő bajvívást a népvándorlás korabeli
portyázó hordák brutális öldökléseivel hasonlítjuk össze (s akkor még nem szá-
moltunk a szabad rablás biztosításából származó emberáldozatokkal), civiliza-
torikus fejlődésként foghatjuk föl, hogy e páros harcforma a tömeges halál he-
lyett immár csak az egyes ember esetleges halála révén kívánja célját elérni. De
nem csupán erről van szó, hanem ama sajátosságról is, hogy már ezen a szerve-
zettségi szinten is megjelennek a fair play bizonyos elemei: a szabályok betartá-
sára bíró ügyel, aki előre kitűzi a bajvívás helyét és időpontját, megszabja a
fegyvernemeket, és alkalomadtán büntetéssel sújtja az azt kiérdemlő felet:

„A bajvívás nyilvánosan folyt, a nép összesereglése, az országnagyok sőt gyakran

maga a király jelenlétében, és a bírák gondoskodtak, miszerint a vívás minden sza-
bályai megtartassanak - szóval, bizonyos ünnepélyesség vegyült az istenítéletek
ezen nemébe, mely hatását nem téveszté szereplőkre és nézőkre."90

89 Vö. Siklóssy, 1927: 59.

90 Pesty, 1867: 180-181.

52
 „A párbajt kihívás előzte meg, amely egy cövek átnyújtása volt; a bajvívásra kez-
detben csak ítélet kötelezhette a feleket, később szabad megegyezésük is; kihívást
ritkán utasítottak vissza. A bajvívás részleteit a bíró állapította meg; ő tűzött ki he-
lyet és időt; ő szabta meg, hogy a felek személyesen vagy viadorok által, gyakor-
lott vagy újonc viadorok által, gyalog vagy lóháton s miféle fegyverzetben mér-
kőzzenek. Gondosan ügyelt arra, hogy az egyik fél ne fegyverkezhessen jobban,
mint a másik; azt, aki jobban fegyverkezett, megfosztották fegyvereitől, sőt egy
ingben való vívásra (in solis camisiis) kényszerítették, ami kifejezetten handicap
jelleggel bír. Ugyancsak handicappel sújtott IV. Béla például 1246-ban egy Fulkó
nevű előkelő nagy bűnöst, arra ítélvén őt, hogy meztelenül vívjon. Ez a meztelen
bajvívás azonban Fulkó könyörgésére elmaradt. [...] Bajvívó fegyverek voltak a
dárda, kard, bot (baculus), tőr (cultellus), nyilak, bolgár bunkó (cíavae bulgarica-
les) és kelevéz (framea), egy rövid, szúró eszköz. Pajzzsal védekeztek és két-két
kardot használtak; ezek közül, Bél Mátyás szerint, az egyik rövidebb, a másik
hosszabb szokott volt lenni. Lovas bajvívók előbb kopját törtek egymással s csak
aztán nyúltak kardjaikhoz." 91

De a perdöntő bajvívás rendelkezik egy további jellegzetességgel is, amely-

nek talán még nagyobb a jelentősége gondolatmenetünk szempontjából. Ez
pedig az a szerep, amit a bajvívás e formája a nyilvános és legitim jogrend in-
tézményesülésében betölt. Ahogy azt Pesty Frigyes is egyértelműen megfo-
galmazza a kiegyezés évében írott alapművében:

„Az istenítéleti bajvívás fogalmához lényegesen tartozik, hogy a felek egymás

iránt támaszthatni vélt jogukat ne önhatalmilag és titkon, ne törvényen kivül, vagy
törvény ellenére, hanem bírói Ítélet és jóváhagyás után nyíltan, a törvényszék színe
előtt, bizonyos szabályok szerint fegyveres mérkőzéssel avagy viadal által érvénye-
sítsék. [...] A törvénykezési bajvívás [...] czélja lévén az egyéni boszuvágyat, magát a
harczot bizonyos formáknak és szabályoknak alávetni. [...] Az ügydöntő bajvívás te-
hát azon törekvésből jutott a törvényhozásba, hogy a harczijog némileg szabályoz-
tassék, és hogy a boszunak a mennyire lehet csak nyilvános és körülhatárolt küzdtér
engedtessék. Az isten legfelsőbb Ítéletéhez való folyamodás, az igazságnak a küzdés
heve alatt maga az isten általi kinyilatkoztatása, ezek oly eszmék, melyek csak ké-
sőbben ide járultak, midőn a hitvallás és a keresztény papság már nagy szerepet ját-
szanak a barbar népek gondolatában és életében. [...] A bajvivások a nemzetek jog-
történetében haladásra mutatnak. Ezek szűntették meg a vérboszut, és a nemzetsé-
gek közti harczot; mint bizonyitéki eljárás pedig a maguk korában ha nem is az
egyedüli, de bizonyosan a legfontosabb, legdöntőbb jogi intézményt képezték,
mely midőn hanyatlani kezdett, és a 15. században a római jog behozatott, a kínval-
latás kezdte ostorozni az emberiséget. A torturáról azonban senki sem fogja mon-
dani, hogy az emberiségre nagyobb jótétemény volt, hogy igazságosabb elven ala-
pult, vagy visszaéléseket kevésbbé engedett keletkezni."92

A 13. századtól kezdve a perdöntő bajvívások egyre inkább háttérbe szorul-

nak, mivel a katolikus egyház nem fogadja el, hogy azok istenítéletek hordo-
zói volnának. Az egyház hatására aztán világi uralkodók is föllépnek ellene -

91 Siklóssy, 1927:60.
92 Pesty, 1867: 173-179.

53
nem utolsósorban annak köszönhetően, hogy a peres feleket gyakran már hi-
vatásos viadorok képviselik:
„Úgy látszik, hogy a viadorok különösen járultak hozzá a bajvívások tekintélyé-
nek és hitelének süllyesztésére, mert Mátyás király 1486-ik évben a bajvívások
majdnem tökéletes eltörlésére azon körülményből meríti legfőbb okát, hogy a felek
ritkán küzdenek személyesen, hanem viadorokat fogadnak, kik néha megveszteget-
tetvén, az igazságos ügy bukását okozzák."93

Nem kívánom tovább bonyolítani a történetet. Az eddigiekkel is csupán

azt szerettem volna érzékeltetni, hogy nem árt az elővigyázatosság, amikor a
civilizáció folyamatának eliasi kategóriáját használni igyekszünk. Hiszen -
miként azt egy lényegében véletlenszerűen kiválasztott „szerveződési szint"
kapcsán láthattuk - ha csak egy kicsit is közelebbről veszünk szemügyre egyes
tevékenységformákat, jó eséllyel evolúciós modellünk árnyalására kényszerü-
lünk. Ezért egyelőre érjük be most annyival, hogy a török-magyar vitézi baj-
viadal egy különös, sokszor nehezen osztályozható átmenetet képez a civili-
záció folyamata előtti, ősi késztetettségeken alapuló, valamint a civilizáció fo-
lyamatának következtében kialakuló későbbi harci formák között. Furcsa
képződmény, amelyben egyaránt jelen vannak a kollektív gyökerű, isteni el-
rendeltetésű, archaikus perdöntő bajvívás, valamint a fokozatosan individua-
lizálódó és elvallástalanodó, modern kori párbaj egyes beállítódási mintái és
kifejeződési formái.

93 Pesty, 1867:78.

54
 A SZERZŐI POZÍCIÓRÓL

A FELMENŐK

Az eddig megfogalmazottak alapján talán egyértelmű: könyvem nem szület-

hetett volna meg az eliasi és bourdieu-i szociológia, valamint a kortárs férfiku-
tatások ismerete nélkül. A legelementárisabb hatást - az iménti kritika dacára
is - Eliasnak a civilizáció folyamatáról írott munkája gyakorolta rám. Talán
nem túlzás azt állítani, hogy az ő köpenyéből bújtam elő, és hogy lényegében
azt folytatom, amit ő elkezdett: könyvem valamennyi fontosabb tételének leg-
alábbis a csírái föllelhetők nála. Számos ötlet - és nem utolsósorban az alapöt-
let maga - nem születhetett volna meg nélküle. Eliasnak köszönhető, hogy
szemléletmódomban nagy hangsúlyt fektetek az évszázados ciklusidejű társa-
dalmi folyamatok vizsgálatára, és hogy e folyamatokat - lényegében az ő civili-
zációelméletének keretei között maradva - erőszakkontroll-mechanizmusok-
ként fogom föl. Talán a legnagyobb lökést, hogy rászánjam magam a könyv
megírására, a rókavadászatról szóló tanulmánya jelentette számomra; annak
olvastán érlelődött meg bennem a gondolat, hogy az általa megfogalmazotta-
kat szisztematikusan végig kellene gondolni egy térben, időben és társadalmi
beágyazottságában szűkebben megalkotott tárgyon is.
Norbert Elias explicit hatásának tudható be munkámban, hogy - lényegé-
ben azzal párhuzamosan, ahogy haladok előre időben az egyre differenciál-
tabbá váló modern társadalom jelenségeinek vizsgálatakor - kiemelt, sőt egy-
re növekvő jelentőséget tulajdonítok a funkcionális függőségi láncolatok bo-
nyolódásából származó magyarázó tényezőknek. Eliashoz hasonlóan továbbá
a civilizáció folyamatát magam is egy fölülről lefelé terjedő társadalmi jelen-
ségként fogom föl, ezért megengedem magamnak, hogy mellőzzem az alsóbb
társadalmi osztályok szabadidő-eltöltési szokásainak szisztematikus elemzé-
sét. Mindazonáltal tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy az erőszak népi
formáinak hosszú távú tanulmányozása szintén megér néhány misét. Csak
éppen itt és most ez a téma kívül reked a vizsgált jelenségek körén.
Ugyancsak eliasi elem gondolkodásomban, hogy nagy hangsúlyt fektetek
az erőszakkontroll nem tudatosan, illetve nem tudatosítottan megélt, öntu-
datlan testi beállítódásokban kifejeződő sajátosságaira. És bármennyire meg-
kérdőjelezhetetlen is, hogy a szociológia tudományága áll könyvem szemlé-
letmódjának centrumában, Eliashoz hasonlóan én sem maradok kizárólago-
san e diszciplína keretei között. Munkám történeti hangoltsága első pil-
lantásra is nyilvánvaló (erről még lesz szó az alábiakban). Emellett, ha úgy
55
adódik, nem zárkózom el egy-egy pszichológiai, antropológiai, irodalomtör-
téneti ötlet megfogalmazásától sem, és olykor kétségkívül engedek asszociá-
cióim, intuícióim csábításának. (A félreértések elkerülése végett: ebben a vo-
natkozásban nem kívánom a magam fölkészültségét Eliaséhoz mérni; csupán
kutatói tisztességem úgy kívánja, hogy beszámoljak a diszciplináris szabadosság
iránti hajlamomról - még akkor is, ha ezzel föladom a magas labdát bírálóim-
nak.)
Munkám másik fontos meghatározója, Pierre Bourdieu, a tanítómesterem.
O tanított meg szociológusul gondolkodni, és ezért életre szóló hálával tarto-
zom neki. Neki köszönhető az is, hogy fölismertem: számos vonatkozásban
Elias köpenyéből bújtam elő. Némileg patetikusabban megfogalmazva:
Bourdieu, akit megadatott személyesen is ismernem, a szellemi értelemben
vett apám; részben a vele kapcsolatos ödipuszi jellegű komplexusaimnak is
köszönhető, hogy - az ellene folytatott hosszas belső viaskodások eredmé-
nyeként - Eliasban megtalálni véltem egyfajta biztonságot jelentő szellemi
nagyapát. A könyv nem születhetett volna meg ama rendkívül erős belső kész-
tetés híján, amely folyamatosan Bourdieu egyes állításainak cáfolatára, fogal-
mainak differenciálására ösztönzött. Ezért jelentett számomra különösen
csábító kihívást a Férfuralom támadhatósága. Ám bármennyire motivált is,
hogy úgymond „leleplezzem" tanítómesteremet, nagy igyekezetem közben is
rá kellett ébrednem, hogy mindezt csak a tőle elsajátított szellemi eszközök-
kel tehetem meg: esetleg megcáfolhatok egy bourdieu-i tételt, ennek során
azonban magát a bourdieu-i szemléletmódot nem nélkülözhetem.
Ez utóbbi állítás mindenekelőtt a bourdieu-i szociológia központi kategóriá-
jára, a habitusra vonatkozik, mely a könyvemben alkalmazott fogalmi hálónak
is centrális eleme. Munkám beállítódásszociológiai mű, mely - Bourdieu-t követő
módon - a tartósan rögzült, testi jegyekben tetten érhető, nem tudatos, a min-
dennapi praxis során a folyamatos improvizációkban megnyilvánuló viselke-
désmódok „strukturált struktúráinak" hosszú távú átalakulását tanulmányoz-
za, mégpedig a Bourdieu-t és Eliast egyaránt jellemző relacionális logika alap-
ján. Álláspontom abban a tekintetben viszont kétségkívül különbözik a két
nagy szociológus szemléletmódjától, hogy az egyes viszonyok rendszerében
kitüntetett helyet kívánok biztosítani a férfilét, illetve a férfiasság folyamato-
san változó meghatározottságából, illetve meghatározásából fakadó sajátos-
ságoknak is. Erre a férfikutatások fő kánonjának követése teremt számomra
lehetőséget.
Az imént fogalmazhattam volna úgy is, hogy könyvem „diszpozíciószocio-
lógiai" mű, hiszen Bourdieu a habitust - mint föntebb láthattuk - a „tartós
diszpozíciók rendszereként" határozza meg. Ennek ellenére mégis amellett
döntöttem, hogy a habitus vagy a diszpozíció kategóriái helyett a beállítódás
fogalmát használom. E döntés mindenekelőtt azzal magyarázható, hogy le-
hetőleg igyekeztem magyar nyelvű terminus technicusokat alkalmazni.
Mindazonáltal e finom fogalmi elhatárolódással azt is érzékeltetni kívánom,
hogy a könyvben használt beállítódás kategóriája némileg különbözik a Bour-
56
dieu-féle habitustól, amennyiben igen hosszú, évszázados ciklusidejű viselke-
désformák megragadására is alkalmazni kívánom.
A beállítódás az általam használt értelemben a bourdieu-i habituskategóriá-
nál valamivel lazább terminus: szándékaim szerint kevésbé homogén (pluráli-
sán strukturált?, heterogén?) viselkedési formák megragadására is alkalmazni
szeretném, amelyek sokszor nem összeegyeztethető, egymásnak gyakran el-
lentmondó, a múlt különböző időszakaiból származó (Bourdieu-vel szólva: a
létföltételek eltérő struktúrája által kondicionált) rutinszerű viselkedésfor-
mák egymásra rétegződése révén alakulnak ki - ahogy ezt például ifjabb Wes-
selényi Miklós báró beállítódásának fölvázolása során láthatjuk majd.94 Meg-
jegyzendő még, hogy - a túlzott tudományosság stilisztikai-retorikai egyhan-
gúságát oldandó - a szöveg egyes pontjain beállítódás helyett olykor beérem
majd az elméletileg ugyan nem makulátlan tisztaságú, ám egyszerűbb meta-
forikus megfogalmazásokkal. Akkor például, amikor „kocódási vágyról" vagy
„ellenállhatatlan késztetésről" írok.
Bourdieu-nek köszönhető további szemléleti elem a könyvben, hogy - kü-
lönösen a 19. század második felét tárgyalva - implicit módon magam is al-
kalmazom szociológiájának másik kulcskategóriáját, a mező fogalmát,95 mi-
dőn az egyes sportok művelése során kialakuló erőterekben tevékenykedő
szakértők stratégiáit, pozícióit, illetve az egyes csoportok közötti szimbolikus
harcokat elemzem. Megjegyzendő ugyanakkor, hogy e viszonylatrendszerek
értelmezésekor nem csupán a Bourdieu által szinte kizárólagosan használt
reprodukció- és konfliktuselméleti hagyomány szellemében járok el, hanem
igyekszem teret biztosítani a kooperációk és függőségi láncolatok megraga-
dását nem kizáró eliasi figuracionális szociológia szemléletmódja számára is.
Amikor egy társadalomtudós explicit módon megnevezi az általa fölvállal-
tán követni igyekezett irányzatokat és szerzőket, óhatatlanul figyelmen kívül
hagyja azokat a sokszor áttételesen és észrevétlenül is ható elődöket, akik nél-
kül nem lett volna képes megalkotni művét. Ezért lényegesnek tartom, hogy
ne hagyjam említés nélkül: Weber, Marx és Durkheim - így, ebben a sorrend-
ben! - nem csupán a Bourdieu-re és Eliasra gyakorolt befolyásuknak köszön-
hetően voltak fontosak számomra, hanem ama szellemi öröm miatt is, amelyet

94 A többes szám használata nem véletlen! Anélkül, hogy túlhangsúlyozni igyekezném e distink-

ciót, azt javaslom az olvasónak, hogy amikor a könyvben a beállítódás kategóriájára bukkan a továb-
biakban (jócskán lesz rá alkalma!), azt lehetőleg többes számban értse! (Azaz: úgy járjon el, miként
az a „feminizmus" terminusát illetően is kívánatos.)
95 Bourdieu azt a társadalmi mikrokozmoszt tekinti mezőnek, amelyen belül bizonyos tudás

monopolizálásáért szimbolikus harc folyik a szakértő testület tagjai között. Mindig mezőről be-
szélhetünk, mondja, ha jó esély van arra, hogy a szakmai tudás újratermelésének monopolizálása
érdekében a különböző szakértők egymással konfliktusba kerüljenek - mint mondjuk a vallási me-
zőben a pap és a próféta között, vagy akkor, amikor egy új stílusirányzat megjelenik a festészetben
vagy az irodalomban. A bourdieu-i álláspont szerint a harc nem csupán azért folyik, hogy a szakér-
tők egymáshoz képest milyen pozíciót foglalhassanak el egy adott erőtérben, hanem azért is, hogy
a laikusokat az általuk képviselt/újratermelt tudás fennhatósága alá vonják. (Erről lásd még Wac-
quant, 1990, Hadas, 2001a.)

57
pályám kezdete óta nekem okoznak. Különösen igaz ez Weber Protestáns eti-
kájára, mely a szememben mindmáig a szociológa Wohltemperiertes Klavierja,
az örök etalon, amelynek a jelen könyvre gyakorolt explicit és implicit hatása
egyszerűen nem túlbecsülhető. E három klasszikus szerző jelentősége szá-
momra mindenekelőtt abban rejlik, hogy az ő ismeretük híján bizonyára nem
lett volna számomra természetes és magától értetődő, hogy egyes társadalmi
jelenségeket mindig hosszú távú genezisük makro társadalmi összefüggésrend-
szerébe igyekezzek ágyazni.
Nem e bevezető feladata, hogy szakmai pályafutásom valamennyi részleté-
ről beszámoljak. Mindazonáltal a tisztesség úgy kívánja, hogy - legalább a
bennfentesek számára - megnevezzem azokat a szerzőket és irányzatokat is,
akiknek (illetve amelyeknek) nyoma explicit vagy implicit formában érzékel-
hető a könyvben. Közülük először Michel Foucault és Karády Viktor törté-
neti-szociológiai művei, a Signs folyóirat körül csoportosuló feministák (kü-
lönösen Donna Haraway és Sandra Harding), valamint a test szociológiájá-
nak képviselői (Chris Shilling, Bryan S. Turner, Mike Featherstone és Mike
Hepworth) említendők. És mindenképpen utalnom kell néhány szintetizáló
erejű, nagy francia és magyar történész hatására is: az annales-iskola követői-
nek sorából elsősorban Fernand Braudel és Francois Furet, a magyarok közül
pedig Hajnal István, Szekfű Gyula és Szűcs Jenő neve kívánkozik ide.

A GONDOLATMENET ÉRVÉNYESSÉGE

Föltehető a kérdés: mi lehet az érvényességi köre a jelen dolgozatnak, ha a

fenti paradigmákat kívánja követni?
Tudjuk, Elias több évszázados folyamatokat vizsgál a hatalmas kiterjedésű
nyugat-európai térségben, és az elemzett tevékenységek köre az étkezéstől a
szexualitáson át a harctéri viselkedésig terjed (hogy csak néhány területet ra-
gadjunk ki az általa tanulmányozott bőséges történeti anyagból). Vajon med-
dig tágítható a jelen munka relevanciahorizontja, ha a tárgyát Eliasénál sok-
kal szűkebben alkotjuk meg, a vizsgált történelmi periódust a 19. századra, a
társadalmi teret Magyarországra, a tevékenységeket pedig a sportokra (előspor-
tokra) korlátozva? Mielőtt a kérdésre válaszolnék, lássuk, mit állít Elias saját
tárgya érvényességét illetően!

„Ha azokat a társadalmi hagyományokat kutatjuk, melyekből a Nyugat különbö-

ző nemzeti hagyományainak közös alaphangja, mélyebb egysége ered, akkor ne
csak a keresztény egyházra, a közös római-latin örökségre gondoljunk. Ne veszít-
sük szem elől azt az említett nagy, nemzet előtti formációt sem, amely többé-kevés-
bé már a nyugati társadalomban bekövetkezett nemzeti differenciálódás árnyéká-
ban különült el az eltérő nyelvű alsó- és középrétegektől. Itt teremtődtek meg ama
békésebb érintkezés mintái, melyet az európai társadalomnak a középkor végétől
kezdődő átalakulása többé-kevésbé minden réteg számára szükségessé tett, itt l á -
gyultak meg«, »csiszolódtak« és »civilizálódtak« a középkori társadalom és annak

58
 harcias felső rétege nyersebb szokásai, vadabb és gátlástalanabb gyakorlata. Az ud-
vari élet nyomása, a vetélkedés a fejedelem vagy a »nagyurak« kegyéért, majd álta-
lában annak szükségessége, hogy megkülönböztessék magukat másoktól és vi-
szonylag békés eszközökkel, intrikákkal és diplomáciával küzdjenek esélyeikért, az
affektusok visszafogását, önfegyelmet vagy »self-controlt«, saját udvari racionali-
tást kényszerített ki. [...] S itt, ebben a nemzet előtti, udvari-arisztokratikus társada-
lomban jutott kifejeződésre vagy legalábbis kezdett kiformálódni azoknak a paran-
csoknak és tilalmaknak egy része is, melyeket - minden nemzeti különbség dacára -
még ma is a Nyugat közös örökségének érzünk, s amelynek része van abban, hogy a
Nyugat valamennyi népének - minden eltérésük ellenére - van valamiféle közös je-
gye; valamennyiükre egy bizonyos civilizáció nyomja rá bélyegét." 96
„Az udvari-arisztokratikus emberalakítás ilyen vagy olyan formában a hivatásűző
polgáriba torkollik, abban válik megszüntetve megőrzötté. Szélesebb rétegek külö-
nösen olyan területeken hatódnak át eredetileg az udvari társadalomra jellemző vi-
selkedésformákkal és ösztönmodellálásokkal, ahol az udvarok nagyok és gazdagok
voltak, ennélfogva erőteljes mintaképül szolgáltak. Példa erre Párizs és Bécs. [...] Az
udvari-arisztokratikus »bonne compagnie« (jó társaság) viselkedési modelljei ilyen
vagy olyan formában ott is elterjedtek a tágabb ipari társadalom viselkedésformái-
ban, ahol az udvarok kevésbé gazdagok és hatalmasak, alakító erejük ennélfogva ke-
vésbé mélyreható volt. Az, hogy a nyugati uralmi szövetségek viselkedésmódjai, af-
fektusszabályozásaik foka és módja a nemzeti sémák minden különbözősége elle-
nére is igen egységes, az - általánosan tekintve - bizonyára e csoportok kölcsönös
összeszövődésének, az összes funkciómegoszlási folyamat szakadatlan interdepen-
denciájának következménye a Nyugat különböző nemzeti szövetségeiben."97

Amikor Elias a nemzeti hagyományok „mélyebb egységét" és „közös alap-

hangját" keresi, és a „nemzeti sémák különbözősége ellenére" létező „egysé-
ges affektusszabályozási módról" kíván írni, amelyet - úgymond - „még ma"
(azaz a 20. század derekán is) „a Nyugat közös örökségének érzünk", akkor
nyilvánvalóan egy olyan nézőpontot képvisel, amely nem a részek közötti el-
téréseket, hanem a vizsgált jelenség eltérő társadalmi formációkban föllelhe-
tő azonos vonásait állítja a kutatói tekintet fókuszába. Elias tehát a hosszú tá-
vú történelmi folyamat vizsgálata során szintetizál, összevon, közös nevezőre
hoz. Ennek természetesen az az ára, hogy a különbségek számtalan típusát fi-
gyelmen kívül hagyja.
Ha az ő nyomdokaiban szeretnénk haladni, elvileg kétféleképpen járha-
tunk el. Az egyik lehetőség, hogy engedelmeskedünk a (fél)periférikus, alá-
rendelt pozíciójú szubaltern társadalomtudományosság kilencven százalékára
jellemző szemléleti automatizmusnak, és azt az (alap)kérdést tesszük föl,
hogy miben térünk el, „miben maradtunk el", mi, magyarok (csehek, finnek,
portugálok, brazilok, malájok stb.) a nyugati mainstreamre jellemző sajátos-
ságoktól. E lehetőséget választva azt vizsgálhatjuk, mennyiben és milyen vo-
natkozásokban vagyunk tökéletlenebbek, civilizálatlanabbak (miért, hogy mi
mindig mindenről elkésünk?)-, azaz mivel magyarázható, hogy történelmünk

96 Elias, 1987: 394-395.

97 Elias, 1987: 774.

59
adott periódusában egy meghatározott területen - mondjuk a 19. századi
sportolási szokásainkat illetően - csupán ennyivel és ennyivel fejletlenebb
formációk kialakítására voltunk képesek a „szerencsésebb csillagzat" alatt lét-
rejött nyugati társadalmak intézményeihez viszonyítva?
Am van egy másik lehetséges alkalmazási módja is az eliasi paradigmának:
megkísérelhető, hogy elutasítjuk az előbbi, reflektálatlan orientalizmusról 9 8
tanúskodó szemléletmódot, és a járatlanabb (s ezért jóval nehezebb)99 antiorien-
talista/antikolonizációs stratégiát választva föltételezzük, hogy a magyar törté-
nelem adott periódusának szociológiai vizsgálata - az angol, a francia vagy a
német történelemhez hasonlóan - alkalmas lehet a civilizációs folyamat álta-
lános szempontrendszerének működtetésére. Másképpen fogalmazva: célul
tűzhetjük ki - és ez az, amire a jelen könyvben is törekszem - , hogy a magyar
történelmet vizsgálva is fölleljük a civilizációs folyamat univerzális jegyeit.
Megkísérelhetjük, hogy pontosan úgy járjunk el, miként az angol, a francia
vagy a német kutató, midőn saját történeti-nemzeti anyagon dolgozik. Még
élesebben megfogalmazva: nem kevesebbet állítok tehát, mint hogy ugyanezt
a könyvet nemcsak a nagy európai nemzetek történelme, hanem - a magyar
mellett - a román, a lengyel, az ír vagy bármelyik más (fél)periférikus európai
nép történeti forrásanyaga alapján is meg lehetett volna írni!
Nem az a célom tehát, hogy a magyar összefüggések különös vonásait egy
összehasonlító kontextusban fölvázoljam, hanem épp fordítva: azt keresem,
ami a magyar sajátosságokban egyetemesen európai. E partikuláris mintán a
modern kori európai férfidiszpozíciók kialakulásának általános modelljét kí-
vánom fölvázolni: a modern férfi társadalmi genezisének problémája izgat.
Hipotézisem szerint a Nyugat valamennyi országában, a történeti variációk
ellenére, e tekintetben azonos irányú és jellegű folyamatok játszódtak le: a
férfibeállítódások civilizálódtak és modernizálódtak. Ezért nem foglalkoztat-
nak az olyan kérdések, hogy mondjuk Németországhoz képest vajon miért
volt kisebb jelentősége a tornának Magyarországon, vagy hogy például más
országokban miért előbb vagy később (vagy egyáltalán nem) terjedt el a ke-
rékpározás, illetve hogy vajon mi lehet az oka annak, hogy egyes helyeken
máig olyan sporttevékenységeket űznek előszeretettel (bikaviadal, rögbi stb.),
amelyek történetesen Magyarországon kevésbé honosodtak meg.
98 Edward Said orientalizmusnak nevezi azt a tudományos szemléletmódot, mely a Keletet a

Nyugattal szembeállítva ontológiai, episztemológiai és történeti-szociológiai vonatkozásaiban

egyaránt elmaradottabbnak, alacsonyabb rendűnek tételezi (vö. Said, 2000).
99 E járatlan út különösen azért nehéz, mert egy félperiférikus pozíciójú kutatónak szinte lehe-

tetlen kitörnie a nyugati kollégák által rákényszerített orientalizáló sztereotípiák gyarmatosító-el-

nyomó hatása alól. Amikor például készülő könyvem kapcsán nemrégiben egy jeles francia törté-
nészekből és szociológusokból álló publikumnak tartottam előadást Párizsban, lényegében vala-
mennyi érdemi kérdésük annak tisztázására irányult, hogy a magyar modell mennyiben más,
„miben marad el" a mainstreamnek tekintett franciától. Amikor pedig bátortalanul közöltem, hogy
egy univerzális érvényű európai modellt szeretnék fölvázolni a magyar anyag alapján, egyikük kije-
lentette, hogy ez „lehetetlen" (hogy miért, arra csak egy elnéző mosoly volt a válasz). Másikuk
„rendkívül ígéretesnek" ítélte vállalkozásomat, amennyiben pontosabban is képes leszek majd
megjeleníteni a magyar sajátosságok különlegességét. (E témáról lásd még Hadas, 1998.)

60
 Amikor például a gimnasztikát a vadászat-falkavadászat-lóverseny-eve-
zés, illetve a párbajtól a vívás felé mutató tevékenységekkel jellemezhető sza-
badidő-eltöltési kontinuum végén helyezem el, nem azt kívánom állítani,
hogy ezek az elősportok Magyarországon szigorúan és kizárólag eme időbeli
kontinuum mentén volnának elrendezhetők (azt meg végképp nem szeret-
ném sugallni, hogy egy-egy újabb tevékenység megjelenése együtt járna egy
korábban keletkezett tevékenység megszűnésével, illetve hogy e megszűnést
„eredményezné"). E kontinuum elemeinek sorrendisége, illetve a tárgyalt
(elő)sport-tevékenységek középpontba állított sajátosságai weberi értelem-
ben vett ideáltipikus konstrukciók. Céljuk, hogy segítsenek megragadni a fér-
fibeállítódások hosszú távú civilizálódási folyamatának főbb strukturális
összetevőit.
Amikor tehát a gimnasztikát az evezéssel vagy a vívással hasonlítom össze,
a bonyolult történeti valóságot analitikai redukciónak vetem alá. Természete-
sen ezáltal nem mondom, hogy az egyik tevékenység a másikból nőtt volna
ki, vagy hogy szükségképpen valamiféle függőségi, oksági viszony lenne kö-
zöttük. Miképpen eljárásom nem jelenti azt sem, hogy egy másik társadalom-
tudós (mondjuk egy történész) ne találhatna ilyen viszonyokat közöttük, ki-
mutatva például, hogy egyes emberek, illetve emberek egyes csoportjai éle-
tük bizonyos szakaszaiban nagy valószínűséggel egyaránt űzik e tevé-
kenységeket.100 Csupán arról van szó, hogy a jelen tanulmány gondolatmene-
tének fókuszában nem az egykori események, illetve a korabeli társadalmi vi-
szonyok tanulmányozásának történeti kérdései, hanem a társadalmi nemi sa-
játosságok által meghatározott beállítódások hosszú távú modernizációjának
vizsgálatára irányuló szociológiai szempontok állnak.
Amint az a fentiekből megállapítható, a jelen munka - Eliaséhoz hasonlóan
- nem tartozik a történettudomány körébe: problematikája megmarad a szo-
ciológiai típusalkotás szintjén. Mindez azonban nem zárja ki, hogy a történel-
mi események és összefüggések a leírtak nélkülözhetetlen forrását és keretét
képezzék. A könyv valamennyi tézise ugyanis egy induktív logika alapján vég-
zett, empirikus történeti-szociológiai kutatómunkára épül. E kutatómunka
során - a rendelkezésre álló adatok és források minél bővebb körének földol-
gozása alapján - azt kívántam megállapítani, hogy korszakonként melyek a
legjellemzőbb, leggyakrabban űzött szabadidős tevékenységek a 19. századi
magyar társadalom fölső csoportjaiban. Adataim és forrásaim túlnyomórészt
kvalitatív jellegűek voltak: a meghatározó súlyú személyek visszaemlékezései,
naplói, levelei, publikációi. A reformkortól kezdődő periódusokat vizsgálva pe-
dig előszeretettel támaszkodtam a korabeli sajtóban megjelent szövegekre is.
Nagy jelentőséget tulajdonítottam a szervezeti körülmények (kialakulásá-
nak: ha mondjuk az egyik forrás arra utalt, hogy arisztokraták egy csoportja a

100 Ilyen típusú összefüggéseket egyébként a figyelmes olvasó is könnyen találhat, amennyiben
az Irodalomjegyzékből kiindulva tanulmányozza a különböző sportegyesületek tevékenységében
érintett személyekre vonatkozó adalékokat.
lóversenyzés meghonosítása érdekében részvénytársaságot hozott létre, majd
ennek kapcsán azt is láttam, hogy Széchenyi gróf, a reformkori magyar arisz-
tokrácia kulcsfigurája az adott időszakban a naplójába is sok bejegyzést tett a
lóversenyző egylettel és a „versfutásokkal" kapcsolatban, mi több, könyvet írt
a „lovakrul", mely könyvre aztán Wesselényi báró a maga zsibói ménesről
szóló könyvével válaszolt - nos, ez esetben ennyi már elegendő volt számom-
ra ahhoz, hogy a lóversenyzést kiemelten fontos tevékenységként értelmez-
zem, még akkor is, ha a tényleges „versfutások" száma a reformkorban évente
többnyire nem haladta meg a tízet. Vagy ha mondjuk a korabeli sajtó mono-
grafikus igényű földolgozása alapján azt láttam, hogy sorban születtek meg az
evezősegyletek, és egyszer csak előáll az a helyzet, hogy az ilyen típusú sport-
egyletből van a legtöbb Magyarországon, akkor értelemszerűen merült föl
bennem a kérdés: vajon mi állhatott az intézményesülés hátterében? Miért
jöttek létre ezek a sportegyletek, mit fejeznek ki az elhatárolódások, illetve
végső soron mi közük lehet a férfibeállítódások átalakulásához?
Miután nézőpontom középpontjában a férfibeállítódások hosszú távú ala-
kulásának vizsgálata állt, értelemszerűen nem tekintettem feladatomnak az
egyes tevékenységek utóéletének vizsgálatát sem. Könyvem egyik fontos té-
zise például, hogy a 19. század első felében meghatározó változás történik a
legitim maszkulinitás társadalmi megjelenését illetően: a harcos férfiasság fo-
kozatosan versengő jellegű férfiassággá alakul. Ezt a vadászatból a falkavadá-
szatra, majd a lóversenyre és az evezésre való átmenet révén kívántam bizo-
nyítani. Ha történeti munkát akartam volna írni, joggal lenne fölvethető,
hogy az általam - úgymond - „meghaladottnak" tekintett tevékenységek ko-
rántsem tűntek el a társadalmi gyakorlatból, hiszen, mondhatnánk, még ma is
vadásznak, a 19. század végén pedig még inkább gyakorolták ezt az ősi tevé-
kenységet. Igen ám, csakhogy a vadászat társadalmi jelentősége a 19-20. szá-
zad fordulóján meg sem közelíti a száz évvel azelőttit, hiszen ehelyett az urak
és polgárok már sokkal inkább kerékpároznak vagy futballoznak szabadide-
jükben, következésképpen semmi nem indokolja, hogy a férfibeállítódások
civilizálódására koncentráló kutatói tekintet ezt a többé-kevésbé periférikus-
sá váló tevékenységet ismét figyelemre méltassa!
Ebben a könyvben tehát nem az olyan kérdésekre kerestem a választ, hogy
például hogyan és milyen formákban jelenik meg a vadászat (evezés, gimnaszti-
ka, atlétika stb.) a magyar társadalomban a 19. század egyes periódusaiban.
Miképpen az sem volt célom, hogy a periférikus jelentőségű sportokkal is
foglalkozzam! A sport, mint már többször utaltam rá, nem önmagában és ön-
magáért volt érdekes számomra. Nem az egyes sportokra kívántam - úgy-
mond - rákérdezni; azokat eszközöknek, indikátoroknak tekintettem, arra a
kérdésre keresve általuk a választ, hogy vajon mi lehet az oka annak, hogy
meghatározott helyen és időben éppen az adott szabadidős tevékenységek
váltak a legfontosabbá az adott társadalmi pozíciójú emberek életvitelében.
Ugyanakkor mégsem volna kielégítő, ha a sportok középpontba állítását
kizárólag saját ízlésem és életutam esetlegességeivel kívánnám magyarázni.
62
E tényezőknek persze fontos szerepük volt, ám semmiképpen sem állíthat-
tam volna érdeklődésem fókuszába a sportokat, ha azok néhány lényegi szo-
ciológiai sajátossága mindezt tudományosan nem legitimálta volna.
Talán még emlékszünk arra, hogy Elias egy helyütt párhuzamot von a föld-
birtokosok „parlamentarizációja" és a szabadidő „sportizációja" között, mond-
ván, hogy ugyanazok az emberek, akiknek soraiból a parlamenti képviselők
kikerülnek, hasonló habituselemek által vezéreltetve - politikai orientáció-
juktól függetlenül - , szabadidejükben egymás társaságában sportolnak. Érve-
lése során arra is figyelmeztet, hogy nem volna szerencsés a parlamentariz-
musban az okot, a sportolási szokásokban pedig az okozatot látnunk, mivel
mindkét jelenség a 18. századi angol társadalom hatalmi és szerkezeti sajátos-
ságaiból fakad. Bourdieu lényegében ugyanezt a viszonyt úgy fogalmazza
meg, hogy a „különböző létföltételek különböző habitusokat termelnek ki,
amelyek egyszerűen átvihetők a gyakorlat különböző területeire".101
Amennyiben nem tekintjük puszta véletlennek, hogy a két nagy szocioló-
gus előszeretettel választja a sportokat vizsgálatra méltó témaként,102 joggal
tételezhetjük föl azt is, hogy e tárgy rendelkezik valamiféle differentia specifi-
cával, mely különösen vonzóvá teszi e paradigmák alkalmazói számára.103
Nos, véleményem szerint a bourdieu-i és eliasi hagyományt követő szocioló-
gus szemében mindenekelőtt azért izgalmas téma a sport, mert - cseppben a
tenger! - kikristályosodott formájukban teszi megragadhatóvá az egyes társa-
dalmi csoportoknak a praxisuk más dimenzióiban is föllelhető, nem tudatos
és nem reflektált beállítódáselemeit. Emellett arra is alkalmas, hogy általa a
társadalmi gyakorlat szimbólumképzési és distinkciós mechanizmusait egy
relacionális összefüggésrendszerbe helyezve tanulmányozzuk. (Mindez külö-
nösen fontos szempont lehet egy olyan félperiférikus geopolitikai pozíciójú, a
nemzeti létet sokáig elnyomásként megélő, következésképpen erős szimbó-
lumképzési hajlandósággal bíró társadalmi közegben, mint amilyen a 19. szá-
zadi Magyarország.104) Harmadrészt a sportok arra is kiválóan alkalmasak,
hogy vizsgálatuk révén meghaladjuk a modern szociológia hagyományos
nemzetfölfogását, és tárgyunkat egy globális összefüggésrendszerben értel-
mezhessük.
Könyvem írása közben ráébredtem arra is, hogy a partikuláris történeti
anyagon végzett vizsgálódás járulékos metodológiai haszonnal is kecsegtet-

101 Bourdieu, 1979: 190-191.

102 Bourdieu egyik sportokkal foglalkozó írása (Bourdieu, 2002) a közelmúltban magyarul is megje-
lent.
10J Persze tévedés volna azt gondolni, hogy kizárólag ez a tárgy rendelkezik a differentia specifica
sajátos charme- jávai. A Civilizáció folyamatában vizsgált egyéb területek közül ugyanezt elmondhat-
juk többek között az étkezés és - főleg - a szexuális viselkedés kapcsán is. Ha tehát a megfelelő for-
rások rendelkezésünkre állnának, a férfibeállítódások civilizálódásával kapcsolatos gondolatmene-
tünket kifejthetnénk a 19-20. századi finnországi szexuális viselkedés átalakulásának vizsgálata ré-
vén is.
104 Talán mondani sem kell, hogy Magyarország e tekintetben is tipikus példája a nemzeti füg-

getlenségüktől részben megfosztott európai államoknak.

63
het: ha ugyanis munkám révén bizonyítani tudom, hogy a civilizációs elmélet
sikerrel alkalmazható a 19. századi magyar társadalom sajátosságaira is, akkor
mindez lehetőséget teremthet számunkra arra is, hogy egy gondolatkísérlet
erejéig eljátsszunk az eliasi paradigma verifikálásának négyféle lehetőségével,
ily módon is megpróbálva igazolni az elmélet szinte példátlanul erőteljes re-
levanciáját. Ha tárgyválasztásunkat véletlenszerű mintavételként fogjuk föl (az-
az elvileg tökéletesen indifferensnek tekintjük, hogy az Elias által vizsgált
komplex összefüggésrendszer melyik helyszínét és időszakát választjuk a me-
todológiai tesztelésre), saját vállalkozásunk esetleges sikerével az elmélet ho-
mogenitását igazolhatjuk.
Tárgyválasztásunkat fölfoghatjuk oly módon is, hogy az alkalmazott tema-
tikai szűkítés egy tudatosan választott szempont érvényesítését tükrözi. Azt
nevezetesen, hogy a modellt a perifériái irányába szélesíteni igyekszünk, és ezért
választunk Elias által szisztematikusan nem vizsgált tér- és időbeli paraméte-
reket (a félperiférikus Magyarországot a 19. században), illetve tevékenység-
formákat (sportok).105 Ebben az esetben vállakózásunk esetleges sikerét az el-
mélet tágasságának, illetve tágíthatóságának igazolásaképpen foghatjuk föl.
Tárgyválasztásunk ama sajátosságát is előtérbe állíthatjuk továbbá, hogy az
eliasi nagyívű idő- és térbeli horizonthoz képest a 19. századi magyarországi
sportolási szokások vizsgálata egy jóval szűkebb és koncentráltabb horizontú
megközelítés, mely mindazonáltal tartalmazza és működtetni igyekszik mind-
azokat a fontosabb szempontokat, amelyek az eredeti paradigmában fogal-
mazódnak meg. Ebben az esetben tehát vállalkozásunk esetleges sikere az el-
mélet sűrűségének igazolásaképpen fogható föl.
Ha pedig ismételten fölhívom az olvasó figyelmét arra, hogy a jelen könyv
célja a férfibeállítódások hosszú távú alakulásának tanulmányozása, melynek
során nagy jelentőséget tulajdonítok Bourdieu szociológiájának és a férfiku-
tatások szemléleti pozíciójának, akkor a fenti három szemponthoz hozzáte-
hetünk egy negyediket is. A 19. századi magyarországi sportok vizsgálata
ugyanis ennek köszönhetően nemcsak arra ad alkalmat, hogy legjobb esetben
az eliasi paradigma homogenitását, tágasságát és sűrűségét igazoljuk általa,
hanem arra is, hogy az eredeti nézőpontot némiképp módosítva, más para-
digmák segítségével megfogalmazott további kérdések megválaszolásához is
hozzájáruljunk általa. A munkánk alapkérdésére adandó meggyőző válasza-
ink tehát az eliasi elmélet rugalmasságának, más elméletekkel való összeegyeztet-
hetőségének. bizonyítékaiként is fölfoghatók. Azaz: Elias, Bourdieu és a férfi-
kutatások együttes alkalmazása révén talán nemcsak paradigmaexpanziót, ha-
nem paradigmaszintézist is végrehajthatunk.

105 Elias persze, mint láttuk, vizsgálja a sportokat, nagyon is szisztematikusan, csak éppen nem a

Civilizáció folyamatában. A téma ignorálását a fő műben elsősorban az indokolja, hogy a modern

sportok az általa tárgyalt periódust követően, a 19. században kezdenek kialakulni.

64
 II. A HARCOS FÉRFIASSÁG CIVILIZÁLÓDÁSA

A NEMESI FÉRFIBEÁLLÍTÓDÁS ARCHETÍPUSAI:

SZÉCHENYI ÉS WESSELÉNYI
„Az Aetna megmászása igen nehéz volt számomra. De feltettem
magamban, hogy felmegyek, és azt hiszem, semmi a világon nem tarthatott
volna vissza attól, hogy megtegyem. [...] Azt hittem, hogy
szívemet-tüdőmet kiadom magamból, de mégis volt valami, ami engem
felfelé vont: férfias akaratom! [...] Szicíliát majdnem egészen gyalog jártam
be. Messinából Palermóig 23 nap alatt mentem. Napi gyaloglásom
legalább 20 Milia volt, soha kevesebb, rendszerint több, gyakran 40 is.
Kezdetben rendkívül kifáradtam, a végén kényelmesebben
és kellemesebben jártam. Ha az ember gyermekkorától lassanként
hozzászokna, hogy mindig több és több fáradságot bírjon ki, milyen sokra
vihetné az ember! Hiszen jóformán nincsen kor, amelyben az ember
ne kezdhetné meg, hogy abban hagyjon egy nőies életmódot és
megkezdjen egy erősítőt! Amiképpen erkölcsi tulajdonságaink akaratunk
szerint elszunnyadnak avagy állandóan ébren maradnak és mindinkább
a tökéletesség felé törekszenek: azonképpen testünk is anélkül, hogy ezt
tudnók, kívánságunk szerint rendezkedik be és arra a szolgálattételre,
amelyre mi szánjuk."1

TÖRTÉNELMI FELÜTÉS

Magyarországon járunk, az európai félperiférián, a 18-19. század forduló-

ján.2 Az 1740-től 1780-ig uralkodó Mária Terézia, majd a következő tíz évben
fia, II. József fő célja a feudális rendszer továbbfejlesztése, korszerűsítése, ha-
tékonyabbá tétele. A feudális abszolutizmus szellemében a birodalom működé-
sét igyekeznek központosítani és racionalizálni, az ipart és a műszaki fejlesz-
tést elősegíteni. Miután Mária Terézia az 1764— 1765-ös országgyűlésen nem
tudja elfogadtatni a magyar rendekkel a jobbágyi terhek csökkentését és a ne-
mesi adóvállalást, uralkodásának végéig többé nem hívja össze az országgyűlést.
Ugyanakkor számos gesztusértékű intézkedéssel próbálja (nem is eredmény-
telenül) megnyerni a magyar nemesek bizalmát: többek között megalapítja a
bécsi magyar testőrséget, újjáépíti a budai királyi palotát, Magyarországhoz

1Széchenyi István: Napló. 1819. május 16.

2 Az alábbi bekezdések elsődleges forrása Kosáry Domokos könyvének néhány fejezete (Kosáry,
1990: 150-262), melyekből gyakran teljes mondatokat is idézek. Az idézőjeleket mindazonáltal el-
hagytam, már csak azért is, mert az igeidőt megváltoztattam. Az egyéb utalásokat külön jelölöm.
csatolja Fiumét és tizenhárom szepesi vármegyét, Budára helyezi a nagy-
szombati egyetemet. A rendeket megkerülve igyekszik növelni az állam sze-
repét: korlátozza a katolikus egyház befolyását (feloszlatva például a nagy be-
folyással rendelkező jezsuita rendet), a Ratio Educationis révén központilag
szabályozza a közoktatást. Feladatának tekinti a szociális gondoskodás kiter-
jesztését az árva- és közegészségügyre, továbbá az állami bürokrácia működé-
sének hatékonyabbá tételét.
II. József, a „kalapos király", aki azért nem koronáztatja meg magát, hogy ne
kelljen fölesküdnie a rendi kiváltságokra, radikalizálja a Mária Terézia által el-
kezdett intézkedéseket: jelentősen enyhít a cenzúrán, megszünteti a görögke-
leti és a protestáns egyházakat sújtó legfontosabb korlátozásokat, föloszlatja a
tanítást nem folytató szerzetesrendeket, vagyonukat államosítja, összevonja az
erdélyi és a magyar kancelláriát, a kancelláriahivatalt áthelyezi Budára. A né-
metet hivatalos nyelvvé teszi az egész birodalomban, a megyerendszert meg-
szünteti, és az országot tíz kerületre osztja. E rendi és nemzeti jogokat sértő,
központosító intézkedésekkel sikerül kivívnia a magyar főnemesség kitüntető
ellenszenvét. (Eme ellenszenvnek persze megvannak a lélektani és kommuni-
kációs összetevői is: a racionális, puritán, ceremonialitást gyűlölő, szarkaszti-
kus II. József „különc" természete önmagában is rendkívül idegen a magyar fő-
nemes számára.)
Az 1764-1765-ös országgyűlés idején a magyar arisztokrácia még egyér-
telműen elutasítja Bécs felvilágosult reformterveit. Az 1770-es évektől azon-
ban már egyre több olyan nemes akad, aki - e g y f a j t a felvilágosult rendiség szel-
lemében - támogatja a felvilágosodás egyes eszméit. így például Bessenyei
György, aki röpirataiban és irodalmi műveiben egy csaknem teljes művelő-
déspolitikai programot körvonalaz. A Ratio Educationis elfogadása mellett
érvelve, annak továbbfejlesztését javasolja, mégpedig oly módon, hogy az ok-
tatás során a tananyag nemzeti jellege jobban érvényesüljön. Szerinte ugyan-
is „a felvilágosult műveltséget minden nemzet csak saját anyanyelvén tudja
megszerezni". Lényegében ő az első a magyar kultúra történetében, aki a
nyelvújítás, azaz a magyar nyelv standardizálásának eszméjével áll elő. Ezért
is javasolja „hazai tudós társaság" és „akadémia" létrehozását. Szabadkőmű-
ves páholyokat szervez (nem sikertelenül: 1780 táján mintegy harminc ilyen
páholy működik Magyarországon, elsősorban főnemesek és néhány fonto-
sabb értelmiségi részvételével), amelyekben már nemcsak az oktatás és műve-
lődés, hanem a politikai és gazdasági élet, valamint a főnemesség politikai
szerepvállalásának kérdései is napirendre kerülnek.
Akadnak olyan radikális reformerek is, mint például a nemesi rangú, evan-
gélikus lelkészi családból származó Hajnóczy József, aki felvilágosult arisz-
tokraták, így Széchényi Ferenc és Forgách Miklós titkáraként kezdi pályafu-
tását, és politikai íróként nagy figyelmet szentel a francia forradalom és az
észak-amerikai függetlenségi harcok alkotmányos kérdéseinek. Egy Forgách
Miklós grófhoz írott 1785-ös levelében megfogalmazza, hogy a feudális
rendszert akár erőszakkal is meg kell dönteni, a parasztság elnyomott töme-
66
geit jogokkal kell felruházni, a feudális kiváltságokat (mindenekelőtt a neme-
si adómentességet) el kell törölni, a hivatalképességet ki kell terjeszteni a nem
nemesekre is. Azaz: polgári nemzetfogalmat alkalmaz, a nemzetbe beleértve
a feudális függésből kötelező örökváltság útján kiszabadítandó parasztokat is.
Mindez lényegében a francia felvilágosodás eszméinek eredeti, antifeudális
értelmezése. A Hajnóczy által képviselt nemzeti antifeudális reformtörekvések
ugyan még a rendi privilégiumaikhoz ragaszkodó magyar nemesek többsége
számára elfogadhatatlanok, egy vonatkozásban mégis nagy a jelentőségük:
előkészítik, hogy a felvilágosult rendiségben is föllelhető nemzeti elem egyre
nagyobb szerepet kapjon az elkövetkezendő évtizedek hagyományosan kon-
zervatív, rendi-nemesi közgondolkodásában.
Ám mindez nem megy egyik napról a másikra. II. József halálát követően
egy hosszú restaurációs időszak következik. Az 1792-1835 között uralkodó
I. Ferenc évtizedeken keresztül lelassítja elődei felvilágosult reformtörekvéseit,
visszaállítja a megyerendszert, titkosrendőri hálózatot épít ki, ismét bevezeti
a cenzúrát, vadászik a „veszélyes" kiadványokra.3 A rendi követeléseket ugyan-
akkor tiszteletben tartja, ezért megkapja a magyar főnemesség támogatását és
lojalitását a háborúkhoz, illetve politikai törekvéseihez. A felvilágosodás el-
képzeléseiből így csupán annyi valósul meg, amennyi nem fenyegeti a fennál-
ló rendszert és a nemesi privilégiumokat. Az udvar célkitűzéseit segíti, hogy
az elhúzódó európai háborúknak köszönhetően csaknem egész Európában
- így Magyarországon is - mezőgazdasági konjunktúra alakul ki, következés-
képpen a mágnások (ez 4 hercegi, 79 grófi és 84 bárói családot jelent), vala-
mint a középbirtokos nemesek és köznemesek életszínvonala is érezhetően
javul. E viszonylagos jólét híján bizonyára nem maradna fönn évtizedekig a
patópáli táblabíróvilág békés, „álmosdi nyugalma".
A húszas, majd különösen a harmincas évek nyugat-európai forradalmi
hulláma nem marad hatás nélkül Magyarországon és a hozzá hasonló félperi-
férikus helyzetű országokban. Csak éppen Magyarországon - szemben pél-
dául Angliával - nem a kapitalista fejlődésből származó gyakorlati problémák
kezelése készteti a társadalom vezető politikai erejét, a nemességet a liberális
szellemiség elfogadására, hanem mindenekelőtt a nyugati hatások példáinak
szem előtt tartása. Az 1830-tól kezdődő reformkorban a rendi nacionalizmust
egyre inkább kiszorítja a liberális nacionalizmus, mely utóbbi esetében a politi-
kusok szeme előtt immár nem a rendi alapon szerveződő nyelvi-nemzeti natio
Hungarica, hanem a polgári (későbbi fogalommal: a politikai) nemzet érdekei
lebegnek. A jogegyenlősítés és jogkiterjesztés elvei révén a reformokat (és -
ismét későbbi fogalommal élve - az „állampolgári jogokat") a nem magyar
anyanyelvűekre és a nem nemesi származásúakra is igyekeznek kiterjeszteni.4
A reformkor nemesi ellenzéke egy befogadó jellegű, liberális nemzetfogai -

3 Míg például Magyarországon 1792-ben tizennyolc lap létezik, számuk 1805-re négyre csök-

ken, s ezek közül csak egy a magyar nyelvű.

4 Vö. Gergely, 1998:214.

67
mat dolgoz ki, mely lehetővé teszi (vagy ha így jobban tetszik: finoman ser-
kenti) az önkéntes választás révén történő asszimilációt. Az 1848 előtti Ma-
gyarországon élő nemzetiségekkel szemben ez még jórészt illúziónak bizo-
nyul, később, a zsidóság számára ugyanezen elképzelések alapján kínált társa-
dalmi szerződésnek azonban már óriási hatása van minden szempontból -
többek között, mint azt az alábbiakban látni fogjuk, könyvünk szorosan vett
tárgyát illetően is.
A magyar korona országaiban (Horvátországgal, Szlavóniával, Erdéllyel és
a Határőrvidékekkel együtt) az 1780-as években 9,5 millió ember él (ebből a
Magyar Királyságban mintegy 6,5 millió, az Erdélyi Nagyfejedelemségben
másfél millió). A következő, 185l-es népszámlálás szerint ugyanezen a terü-
leten mintegy 13,2 millió ember található, vagyis a népesség száma 64 év alatt
39 százalékkal, azaz évi öt ezrelékkel nő. Ez az akkori Európában viszonylag
alacsonynak számít.5 E szaporulat - szemben az előző évszázad felülről vezé-
relt nagy betelepítéseivel - lényegében természetes folyamatok eredményé-
nek tekinthető.6 A reformkor elején a magyarországi ötven szabad királyi vá-
rosban mintegy hatszázezer ember lakik. Pest lakossága ötven év alatt meg-
háromszorozódik: 1840-ben eléri a 64 ezret, az akkor még különálló Budával
pedig megközelíti a százezret. Ám még a valódi városok lakói sem kizárólag
ipari vagy kereskedelmi tevékenységgel foglalkoznak: földjük, kertjük, szőlő-
jük van. A városlakóknak feltehetően nem sokkal több mint egyharmada él
valóban iparból és kereskedelemből. Budán 1830 körül például csak mintegy
ezer teljes jogú polgár akad, a többi szegény kézműves, iparos, szolga, zsellér,
nincstelen ember.
Az ország 12,8 millió lakosa között mintegy 650 ezer nemes található,
azaz nagyjából minden huszadik ember bír nemesi kiváltságokkal. 7 Közöt-
tük legfölül helyezkedik el a nem egészen kétszáz családból álló főnemes-
ség. A jobb módú birtokos köznemesség mintegy huszonöt-harmincezer csa-
ládból áll. A köznemesség nagy többségét a megélhetési gondokkal küzdő fél-
milliónyi kisbirtokos vagy éppen birtoktalan, vagyontalan kisnemes alkotja.
Azaz: Magyarországon - szemben például Franciaországgal - a nemesi státus
nincs életszínvonalhoz és foglalkozáshoz kötve: itt kocsmárosok, csizmadiák,
hajdúk, fuvarosok, béresek között is találhatunk nemest. A század első évtize-
deiben számos kisnemesi család a fiait iskoláztatni igyekszik, ettől remélve
társadalmi fölemelkedésüket. A szegényebb diákok közül legtöbben a jogi pá-
lyát választják, hiszen a latinos szellemű iskola főleg erre készít őket elő. De
akad közöttük orvos, mérnök, tanár, hivatalnok is. E pályákon viszont már
nem nemes származású diáktársakkal, majd kollégákkal is találkoznak. Ez

s Összehasonlításul: a népességszaporulat mértéke ebben az időszakban Hollandiában és Né-

metországban 8, Angliában 11 ezrelék.

6 Vö. Gergely, 1998: 57.
7 A nemesség tehát Magyarországon jóval nagyobb súlyú, mint mondjuk Franciaországban,

ahol nagyjából csak minden száznyolcvanadik ember tartozik a nemesek sorába. Európában a ne-
messég ilyen kiemelkedő arányban csak Lengyelországban és Spanyolországban található.

68
utóbbiak közül a megbecsültebb foglalkozással bírókat a rendi társadalomban
már a 18. század óta honordcioroknak nevezik. Vagyis ezek a jobbágyoknál
„tisztesebbnek" számítanak, noha nem rendelkeznek kiváltságokkal, tehát
politikai és birtoklási jogokkal.
A feudális idők maradéka az elavult céhrendszer is, mely középkori eredetű
szabályaival már akadálya a termelésnek, hiszen a céhtagok arra törekednek,
hogy ne gyártsanak többet bizonyos mennyiségnél; a komolyabb üzemalapí-
tásokat igyekeznek megakadályozni, hiszen ezáltal az árakat magasan tudják
tartani. A rendi társadalom körülményei között kialakult, kiváltságokat, tör-
zsökös hatalmi pozíciókat védő, kézműves-mentalitású, változásra gyakorla-
tilag képtelen céhrendszer ezért egyre kevésbé alkalmas arra, hogy az új kö-
rülmények között életrevalóan működjön, hiszen ha a céhek tagjai nem lát-
nak túl a maguk által emelt városfalak határain, és csak arra képesek, hogy
drága és tradicionális módon, kevésbé hatékony munkaeszközök és munka-
szervezeti formák révén csupán a helyi piacra termeljenek, akkor megérett az
idő, hogy új polgári elemek jelenjenek meg. Ők azon csoportokból kerülnek
ki, amelyek tagjai a zárt rendi keretekből kirekesztettek, így jobban rá vannak
kényszerítve, hogy megtalálják helyüket a változó világban. S miután a ma-
gyar nemesek túlnyomó többsége számára a piac és a kereskedelem világa
„piszkosnak", „alacsonyabb rendűnek" minősül (a parasztok pedig, társada-
lom alatti helyzetükbői adódóan, nyilvánvalóan nemigen képesek arra, hogy
átlássák, mit is lehetne tenni az új piaci körülmények között), elsősorban a
mozgékony, szélesebb látókörű idegenek - többségükben németek és zsidók
- válnak az új polgárság hajtóerőivé.8
Ok azok, akik már a napóleoni háborúk alatt különböző termékek nagyke-
reskedelmével foglalkoznak; utaznak, piacokat kutatnak fel, alkudoznak,
esetleg a felhalmozott tőkéből pénz- és terményhitel-ügyletekbe kezdenek.
Könnyebben váltanak profilt, a nagyobb városokban vásárolnak maguknak
földet és házat, esetleg a nemességet is megszerzik, de ezt is csak a vállalkozá-
sukhoz szükséges, szimbolikus tőkeként használják föl. A céhes világ meste-
reinek hagyományon alapuló, vallásos, család- és munkaközpontú, a változá-
soktól idegenkedő beállítódását az ő esetükben egy újításra, fejlődésre, a vilá-
gi értékekre és élvezetekre fogékonyabb, kevésbé vallásos, ugyanakkor
racionálisabban élő, takarékoskodó beállítódás váltja föl.
A zsidóság az egyetlen népcsoport Magyarországon, amelynek száma a
hatvan-hetven év alatt több mint háromszorosára növekszik: míg az 1780-as
években mintegy 85 ezer zsidó él csupán a magyar korona országaiban, addig
1851-re számuk 260-270 ezerre növekszik. A 18. század végén északnyugat-

8 Az új polgárság tagjai között persze találhatunk vállalkozó hajlamú nemesi származásúkat,

nagybirtokosokat is. Széchenyi például - bizonyítva, hogy amit nemzete számára kívánatosnak
tart, azt a saját életében is érvényesíti - jövedelmének kétharmadát vállalkozásaiból szerzi, s vagyo-
na jó részét pesti házakba, telkekbe, gyárrészvényekbe és egyéb értékpapírokba fekteti. Vagy And-
rássy György is említhető, aki saját birtokain vasgyártásba fog - a közelben található szenet és ércet
fölhasználva (vö. Gergely, 1998: 116).

69
ról (azaz Ausztria, Cseh- és Morvaország felől) délkeletre tart a bevándorlás
iránya. Mindezt idővel egy északkeletről (főleg Galíciából) délnyugat felé
forduló irány váltja föl.9 Pest-Budán a reformkorban mintegy háromszáz
nagykereskedő él. Többségük zsidó származású: tipikusnak tekinthetjük pél-
dául Ullmann Mór és Wodianer Sámuel példáját. Az előbbi gyapjú-, az utób-
bi dohánykereskedelemből gazdagodik meg. Mindketten kikeresztelkednek,
földet, házat vásárolnak, és 1825-ben, illetve 1844-ben nemességet szerez-
nek. A harmincas évektől inkább hitelügyletekkel foglalkoznak, de nevük föl-
bukkan híd- és vasútépítések és a tiszai hajózás előmozdítása kapcsán is.10
A politikai életet szinte kizárólag a nemesek tartják a kezükben. E látszóla-
gos társadalomszerkezeti hiányosságnak ugyanakkor megvan az az előnye,
hogy beállítódásukat, értékrendjüket illetően nincs ahhoz hasonló osztálysza-
kadék a nemesség egyes frakciói között, mint például a polgárok és nemesek
között Franciaországban. A nemesi kiválasztottságtudat, a gentleman-ethosz, a
társasági viselkedés szabályainak elfogadása - azaz a nemesség különböző frak-
cióinak alapbeállítódása megegyezik. Ebből fakad, hogy a különböző ideológiai
irányultságú frakciókban lényegében azonos a társadalmi viselkedést, életvitelt,
valamint a saját testhez és lélekhez való viszonyt szabályozó normarendszer is.
Következésképpen a párbeszéd esélye és képessége lényegében mindvégig fönn-
marad az eltérő álláspontokat képviselő felek között: amikor például Széchenyi
Hitelé re Dessewffy József válaszol a maga Taglalatával, senkiben sem merül föl,
hogy az egyik gróf pamfletjére a másik gróf ne egy másik pamflettel válaszoljon.
Pedig ez a válasz máshol éppenséggel erőszakos is lehetne.
Emellett bármennyire elmaradjon is a magyarországi kapitalista fejlődés
mondjuk az angol vagy a németalföldi modellhez képest, az új technológiai
változások - a szellemiekhez hasonlóan - nem állnak meg az ország nyugati
határainál. A közlekedés, urbanizáció és általában az információáramlás se-
bességének növekedése azt eredményezi, hogy a liberális eszmék mellett né-
hány nagyobb városban (elsősorban Pesten, Budán és Pozsonyban) mind
többen kezdenek hódolni az új idők új szokásainak is. Kirándulnak, sétálnak,
üdülőt építenek, sétahajókáznak,11 társasági életet élnek, színházba, hangver-
senyre, étterembe, kávéházba, cukrászdába és kaszinóba járnak, újságokra fi-
zetnek elő.12 Mindezt annál is inkább megtehetik, mert a modernizálódó ma-
gyar városokban fokozatosan megszületnek az erre alkalmas intézmények, il-
letve terek: a vendéglátó- és szórakoztatóipari egységek, kaszinók, parkok,
sétányok és korzók. A pesti és pozsonyi belváros egyes utcáit macskakövekkel

9 Vö. Gergely, 1998: 57-58.

10Gergely, 1998: 116. Ebben az összefüggésben említhető a magyarul egy szót sem beszélő
Glückswerk Mihály, budai német polgár példája, aki - a Pesti Hirlap odaadó híveként - jelentős
összeget hajlandó fizetni a zsidó származású, fiatal Falk Miksának, Széchenyi István későbbi titká-
rának, hogy Kossuth lapjából rendszeresen felolvasson neki.
11 183 l-ben már három óra alatt lehet gőzhajóval Visegrádig jutni a Dunán (vö. Siklóssy, 1928: 205).
12 1831-ben huszonhét rendszeres sajtótermék jelenik meg Magyarországon, 1847-ben pedig

ötvenkilenc, amelyből harminchárom magyar nyelvű (vö. Gergely, 1998: 178).

70
díszítik, lámpákkal szegélyezik. Más szóval: a társadalmi változások eredmé-
nyeképpen fokozatosan megteremtődnek annak föltételei, hogy az urak és
polgárok egyre jelentősebb számú körei kellemes közös tevékenykedésekkel
töltsék mind értékesebbé váló szabadidejüket.
Nos, a társadalmi viszonylatok eme nagyvonalakban fölskicceit környűlál-
lásai közepette élnek könyvünk hősei a 19. század első felében. A későbbi fe-
jezetekben közelebbről is megismerkedünk majd egyes tevékenységeikkel.
Am mielőtt erre sort kerítenénk, vázoljuk föl röviden a reformkor két megha-
tározó magyar mágnásának életútját és beállítódásait! Két olyan mágnásról
lesz szó az alábbi lapokon, akinek szavai és cselekedetei mintaként, követendő
vagy elutasítandó példaként szolgálnak a kortársak számára: bármit tesznek
is, az a korabeli társadalomban - persze mindenekelőtt a politizáló arisztok-
raták közösségében - hullámokat vet. Szerepük, cselekedeteik és sorsuk ezért
arra is alkalmassá teszi őket, hogy az utókor típusalkotó tudományos szemlé-
letmódja rajtuk keresztül kísérelje meg fölvázolni ama beállítódási sűrűsödési
pontok legfontosabb jellegzetességeit, amelyekből kiindulva a modern férfias-
ság átalakulásának hosszú távú folyamata fölvázolható.

A GRÓF ÉS A BÁRÓ

A tananyaggá kristályosodott magyar történelmi emlékezet Széchenyi István

gróf (1791-1860) alakját a képzeletbeli nemzeti panteon legkitüntetettebb
díszhelyén őrzi. A nemzeti mitológiában és ikonográfiában Kossuth mellett
(aki őt - némi malíciával - a „legnagyobb magyarnak"13 nevezi) Széchenyi az
egyik legismertebb magyar történelmi személyiség. Tizenhét éves korában
katonai pályára lép, s a császári sereg huszártisztje lesz. 1809-ben főhadnagyi
rangot kap, 1813-ban részt vesz a Napóleon elleni lipcsei csatában, majd ka-
pitányi rangot kap. 1815-ben jut el először Angliába. A következő éveket uta-
zással tölti. Politikai működését az 1825-ös országgyűlésen kezdi meg, egyévi
jövedelmét a Magyar Tudós Társaság alapítására ajánlva föl. 1826-ban le-
mond katonai rangjáról, 1827-ben Bécsből Pestre költözik, és még ugyaneb-
ben az évben megalapítja a Nemzeti Kaszinót. 1830-ban a Fekete-tengerig
hajózik a Dunán, 1833-tól az Al-Duna szabályozásának királyi biztosa. A re-
formkorban tevékenységének középpontjában a lóversenyzés, illetve a lóte-
nyésztés ügye, továbbá a folyószabályozás és a Lánchíd építése áll. 1848-ban
a Batthyány-kormány közlekedési minisztere. Még ennek az évnek az őszén
lelkileg-idegileg összeomlik, és életének utolsó tizenkét évét - „döblingi re-
meteként" - elmegyógyintézetben tölti, ahol öngyilkos lesz.
A „liberális reform", a „fontolva haladás" képviselője. A bécsi kormánnyal
együttműködni igyekszik, és bírálja az erőszakos harc veszélyét magában rej-

13 Mindezt egyébként megteszi Wesselényivel is, ez azonban nem marad fönn a történelmi mi-
tológiában.
tő magyar rendi nemesi nacionalizmus szabadságfelfogásának szűk körű, feu-
dális voltát, illetve az ennek alapján körvonalazódó sérelmi politikát. Ben-
tham praktikus liberalizmusa alapján a politikailag neutrális technikai-mo-
dernizációs fejlődésre koncentrál: ezért ítéli kiemelkedően fontosnak a folyó-
szabályozást, a Lánchíd építését vagy a piaci mechanizmusok és a kapitalista
fejlődés preferálását a szederfa-termesztéstől a selyemhernyó-tenyésztésig.14
Édesapja, Széchényi Ferenc gróf (1754-1820) a magyar nagybirtokos
arisztokrácia egyik meghatározó személyisége, királyi főkamarásmester, az
aranygyapjas rend vitéze, a rendi-nemzeti reformmozgalom egyik vezető
alakja, a róla elnevezett Magyar Nemzeti Múzeum és könyvtár alapítója.
1776-tól a dunántúli kerületi tábla ülnöke, 1783-tól Zágrábban báni he-
lyettes, 1785-től titkos királyi tanácsos. 1786-ban lemond tisztségeiről.
1790-1791-ben nápolyi követ, 1798-tól Somogy vármegye főispánja, 1799-
től a hétszemélyes tábla elnöke és helyettes országbíró. 181 l-ben visszavonul
a nyilvános élettől, és élete végén egy bécsi katolikus vallásos körben találja
meg élete értelmét. Felesége Festetich Julianna grófnő, a keszthelyi Georgi-
kont alapító Festetich György nővére.
Széchényi Ferenc jellegzetes figurája az „ancien régime nagyurának": köz-
életi szereplésének alapelve az uralkodó iránti hűség. Olyan tipikus udvari
ember ő, „akinek elméjében meg sem fordul az a gondolat, hogy az uralkodó-
val ellenkezni is lehetne. Mikor az uralkodó radikális újításokat tervez, ő is a
radikális újításokért lelkesedik." És amikor az új uralkodó elborzad a „szabad
gondolkodás gonosz elvétől, ő is cserbenhagyja régi ideáljait". Ugyanakkor
„folytonosan iparkodik nemzetén is segíteni", ám tetteit „nem a sérelmi poli-
tika eszközeivel akarja végrehajtani".15 E nem túl hízelgő jellemzés ugyanak-
kor még kedvezőnek is tekinthető rá nézve, ha azt az alábbi sorokkal hason-
lítjuk össze:

„Gróf Széchényi Ferenc élete az úgyszólván szünettelen politikai és világnézeti

ingadozásokat befogó egyetlen óriási metamorfózis volt. [...] Elete első része épp-
ú g y pietisztikus királyimádat volt, mint ahogyan élete alkonyát is ugyanaz a lojalitás
tölti be, csak a személy cserélődik fel, a király helyébe az Isten lép, mert éppen az
önalárendelés mélységes ösztönszerűsége az, ami vallási szenvedéllyé mélyül ennél a hete-
ronóm léleknél.'" 6

Ha a harmadik fiú, Széchenyi István életpályájának valamivel kevésbé is-

mert - ám a jelen könyv gondolatmenete szempontjából fontos - összetevői-
14 Széchenyi Hitelének közismert befejező mondatai: „A kiművelt emberfő mennyisége a nem-

zet igazi hatalma... Nem termékeny lapály, hegyek, ásványok, éghajlat stb. teszik a közerőt, hanem
az ész, mely azokat józanul használni tudja... Sokan azt gondolják, Magyarország volt, én azt sze-
retném hinni: lesz!"
15 Vö. Friedrich, 1914: 11.
16 Padányi, 1943: 30. Elsőszülött fia, Széchényi Lajos gróf (1781-1855) „hiperlojális arisztokra-

ta", aki 1824-ben Zsófia főhercegnő udvarmestere lesz, és „a kritika vagy konfliktus leghalványabb
jele nélkül látja el hosszú évtizedeken át hivatását" (Gergely, 1972: 7). A második fiú, Széchényi Pál
gróf (1789-1871) a magánéletbe húzódik vissza, és sikeresen gazdálkodik birtokán.

72
re is szeretnénk utalni, nem hagyhatjuk említés nélkül, hogy gyermekkori ne-
veltetése szigorú és dogmatikus katolikus szellemben történik. E katoliciz-
mushoz lényegében élete végéig hű marad: minduntalan önvizsgálatot, lelki-
ismeret-vizsgálatot tart, megigazulni kíván (ennyiben tehát mindenképpen
apja fia), ugyanakkor az apja által követett német politikai romantikát eluta-
sítja. Gyermek- és ifjúkorában szüleivel ritkán találkozik, viszonyuk távolság-
tartó.17 Atyja egy magyarul beszélő házinevelőt fogad mellé, aki 1809-ben,
nevelői munkájának befejeztével Ferenc gróf titkára lesz. Tízéves korában
István gróf még viszonylag jól beszél magyarul, ezt azonban az elkövetkező
tíz évben jórészt elfelejti, ezért a húszas évek második felében, miután Ma-
gyarországra költözik, gyakorlatilag újra kell tanulnia a nyelvet. Tizenhét
éves korában, házi tanulmányai végeztével tudása hiányos: olvasottsága mini-
mális, a bécsi német zsargont beszéli anyanyelveként, s valóban találó róla
Trogoff herceg csípős bon mot-ja: „Le comte Széchenyi m'a fait cherir l'igno-
rance."(„Széchenyi gróf megkedveltette velem a műveletlenséget.")18
A napóleoni háborúk befejeztével szabadságra megy, és a bécsi arisztokrata
aranyifjak jellegzetes életét éli. A legjobb körökben mozog, gátlástalanul köl-
tekezik, egyik szerelmi kalandja követi a másikat. A nagyúri társaságról
ugyanakkor - kritikus távolságtartásról és kitűnő megfigyelőképességről ta-
núbizonyságot téve - vitriolos gúnnyal ír.19 Utazásai során megismer néhány
olyan személyiséget, illetve szellemi közösséget, amely a későbbi életére is

17 „Szüleim házában laktam, kikkel vajmi kevéssé érintkeztem bizalmasan, mivelhogy nézeteim,

érzelmeim, és gyakori távolléteim őtőlük majdnem teljesen elválasztottak. Környezetük nem az én

környezetem volt. Többnyire pedig papok - vagy olyan ifjú emberek voltak, kik természetes gyen-
geség, megrendült egészség és szorongások miatt már egy idő óta ájtatos, szent életmódot folytat-
tak." (1819. november 5.) (Széchenyi, 2002: 116.)
18 Padányi, 1943: 66. Mindezzel maga is tisztában van: „Felette nehezen és keveset tanultam és

ekép az, amit tudtam, engemet nyilvános tanodában igazság szerint okvetlenül a szamárpadra
emelt volna. Ámde azért, mert »datur modus in rebus« minden examen után, melynek ügyes com-
binatio és distributio következtében mindig szerencsésen átestem, elinulhatatlanul stereotyp ezen
nagy igazság vagy jobban mondva óriásihazugság ragyogott tanodai bizonyítványom lapjain: »cal-
culum eminenter meruit...«" (Önismeret, 9. lap - idézi Padányi, 58.)
„Ha saját életemre visszatekintek mikor 10-12 éves voltam, ó mily boldogtalannak éreztem maga-
mat, hogy nekem, egy gazdag és nevezetes család fiának, akkor, mikor velem egyévű s nevelésem helyén
lakó paraszt gyerkőcök, az udvari kertben dolgozva a szabad ég boltozata alatt a tiszta léget szívták, és a
nagy világot in natura és originali bámulhatták, akkor én egy szűk, sötétke nedves szobácskában, latinul
a könyvbe kötött »orbis pictust« voltam kénytelen rágni, megemészteni és ruminálni [...] úszni ellen-
ben 28 éves koromban, korcsolyázni pedig még néhány évvel később tanulgattam, mód nélkül sok vízi -
vás és vajmi sok fájdalmas hanyattesés után." önismeret.
19 „Midőn Nápolyba érkeztem [...] Mier bemutatott a királynak és a királynénak. - A király egé-

szen úgy fest, mint valami kalandor, és az is. Neje szeretetre méltó, elegáns asszony. - Ugyanaznap
estéjén, melyen az uralkodónak bemutattak, egy bálon voltam a walesi hercegnőnél. A legbámulatra-
méltóbb karikatúrák egyike, amilyen a természetben csak lehet, és emellett mániája, hogy a legnehe-
zebb táncokra, mint a francia négyes stb. vállalkozik: meglepően hasonlít a Sánta ördöghöz. [...] .. .az
ifjak olybá tűntek föl, mint valami bolondok - általában az egész bál szokatlanul komikus - hercegek-
nek és hercegnőknek a nyüzsgése, de kiket az ember lábbal tapodhat - és sehol egyetlenegy elviselhe-
tő női jelenség az egész társadalomban. A kis Avalos hercegnő, a nápolyi király unokahúga, csinos, ta-
karos majom. - Madame Vaudricourt egy intrikus-infámis-ledér francia nő: undorítónak érzem. Wa-
lewska grófné izgága lengyel nő, mellesleg jó sok pénze van." (Széchenyi, 2002: 17.)

73
meghatározó befolyást gyakorol. Talán a legnagyobb hatást Lord Byron gya-
korolja rá, akinek nyomán eleinte maga is verseket ír,20 és az összes útjába eső
folyót igyekszik átúszni. Az is Byron hatásának tudható be nála, hogy a lon-
doni Holland House szalonjában rátalál az ellenzéki, benthamiánus liberális
arisztokrata vonzó modelljére. Innen származik érdeklődése a gyárak, a köz-
gazdaság, a piac működése és lényegében minden technikai újítás iránt. To-
vábbi vonzó példát jelent számára - ahogy arra Gergely szintén rámutat21 - a
tudós főúr életformája, ideális inkorporációját a fiatalkori példaképének vá-
lasztott William Gell22 angol ókorkutató személyében véli megtalálni. Szél-
sőségesen romantikus figura, akinek ellentmondásos személyisége sok szak-
ember számára pszichiátriailag megfogalmazható kórkép formájában is jól
megragadhatónak tűnik:

„Lelkivilága, kedélyvilága már a kortársak szemében is rejtély. Energikus, aktív,

pszichés tempója és reakciója erőteljes, de alapjaiban mégis befelé forduló, ingado-
zó, időnként depressziós is. Képzelete rendkívül élénk. [...] Gondolati koncentráció-
ja olyan erőteljes, hogy előfordul, emiatt eszméletét veszti. Excentrikus viselkedése,
bőbeszédűsége, gondolatmenetének ugrásai, túlzott mozgásaktivitása rendkívüli
idegműködést sejtetnek. [...] Kiegyensúlyozatlan, beteg psziché bontakozik ki a
naplók lapjairól. [...] Kitapintható, hogy Széchenyi a psychosis maniaco-depressiva
betege. A betegség csaknem valamennyi jellemző vonását fellelhetjük nála. A hypo-
mániás vonások közül a gyors lényegmegragadás, bőbeszédűség, komikumérzék, az
önértékelés túlzásai, a túlzott mozgásaktivitás, feltűnő öltözködés, fokozott ösztön-
élet (érzékiségéről, falánkságáról tett bejegyzései!); a depressziós fázisban a nyo-
mott hangulat, munkájának, tevékenységének lebecsülése, az érzelemnélküliség kí-
nos érzése [...], az öngyilkossági gondolatok, önvádlásos doxazmák, alvászavar, hi-
pochondria - mind, mind feltűnik már a fiatal Széchenyinél is!"23

A kor másik emblematikus arisztokratája, ifjabb Wesselényi Miklós báró

(1796-1850) szintén fontos alakja a képzeletbeli nemzeti panteonnak - noha
súlya elmarad Széchenyi Istváné mögött. A történelmi emlékezetben minde-
nekelőtt az országgyűlési ifjak „férfias eszményképeként",24 a „férfiszépség és
bátorság bajnokaként", a nemesi nemzeti hagyományok alapos ismerőjeként,
a bécsi kormányt szenvedélyes és tüzes hangon ostorozó szónokként jelenik
meg. Ő a Vörösmarty által is megénekelt „árvízi hajós", aki - amikor történe-
tesen nem „tajtékzó lovasfogatán" érkezik a kolozsvári rendi gyűlésbe - le-

20 „Lírája önmagáról, szerelméről, erkölcsi állapotáról és sorsáról bölcselkedő költészet", jelleg-

zetesen és életre szólóan egy romantikus alkotó attitűdjét tükrözi. (Vö. Gergely, 1972: 28, 31.)
21 Gergely, 1972.
22 Sir William Gell régész (1777-1836).
23 Gergely, 1972:42-43.
24 „Wesselényi valóban mintaképe volt az ifjúságnak. Kolozsvártól távol, Zsibón nevelkedve, tu-

dományokban előre haladva, testi és lelki teljes erőben azon görög és római ifjakra emlékeztetett, -
kik utóbb hazájoknak erős támaszai lettek. Minden szépet, nemest és nagyot római lélekkel, meg
nem romlott tiszta felfogással felkaroló és csupa tűzzel megragadó valójával nem lehetett nem bá-
mulni ez ifjút és nem reményleni jobb sorsát Erdélynek." (Gyulai Lajos gr. naplótöredéke. Idézi
Siklóssy, 1928: 36.)

74
gendás testi erejének, önfeláldozó és hősies viselkedésének köszönhetően ez-
rek életét menti meg az 1838-as pesti árvíz során. Eletének túlnyomó részét
Erdélyben, zsibói birtokán tölti; életvitele alapján közelebb áll a köznemes-
séghez, mint a főnemességhez.
A közügyekben 1818-tól vesz részt, és kezdettől fogva fontos szerepet ját-
szik az alkotmányért folytatott küzdelmekben. Az 1830-as országgyűléstől
kezdve a főrendiház ellenzékének egyik vezére, az erdélyi politikai mozgal-
mak vezéralakja, s az „unió eszméjének lelkes apostola". Széchenyi „mérsé-
keltebb irányával" szemben - Szekfű megfogalmazása szerint - a „legszél-
sőbb liberalizmus bajnoka".25 A Szatmár megyei közgyűlésen 1834-ben el-
mondott izgató beszédéért 1835-ben perbe fogják, majd a királyi tábla
1839-ben háromévi fogságra ítéli. 1840-ben amnesztiát kap. Elete utolsó
éveit jórészt a grafenbergi szanatóriumban tölti. 1848-ban Pestre utazik, de
egészségi állapota miatt (néhány évvel korábban megvakult) a forradalmi
eseményekben már nem tud részt részt venni. 1850-ben tüdőgyulladásban
hal meg.
Édesapját, idősebb Wesselényi Miklós bárót (1751-1809) kortársai a „vad
Wesselényiként" emlegetik.26 „Heves és szenvedélyes", „szilaj vérű" főúr, aki
„nem tanul és nem engedelmeskedik, hanem e helyett lovakkal foglalatoskodik",
s az „indulatosság legmagasabb foka" jellemzi. 1769 és 1778 között Galíciában
katonáskodik. Kapitányi rangra tesz szert, ám egy galíciai járási főnökkel űzött
tréfája miatt a katonai pályától eltiltják. Erős testalkatú ember, híres vívó és lovas.
Feleségét egyszerűen elrabolja a zárdából. Idejét „túlhajtott mulatságokkal" tölti.
Jelszava: „Nunquam retro!" (Sohasem meghátrálni!) A szabadságeszmék iránt
lelkesül, s ez hozza összeütközésbe szomszédjával, Haller gróffal, aki „nagyon
aulikus természetű" ember. Ellenszenve kifejezéseképpen ürügyet talál arra,
hogy formálisan is hadat viseljen Haller ellen. E tettéért II. József négyévi bör-
tönre ítéli. 1791-től, kiszabadulását követően az erdélyi országgyűlésben a libe-
rális eszmék híveként lép föl; az ellenzék egyik vezetője. 1793-ban meghatározó
szerepet játszik abban, hogy megyéje Bécstől megtagadja a hadisegélyt, és szél-
nek eressze a frissen rekrutált újoncokat. Napóleonnak a magyar nemzethez in-
tézett fölhívására negyven lovast ruház föl - saját költségén.27
Kemény Zsigmond, Kazinczy Ferenc és Ujfalvy Sándor egyaránt beszá-

25 Wesselényi liberális nacionalizmusa Szekfű Gyula szerint nem minősíthető egyébnek, mint az

„ősmagyar természet gyöngéi, szenvedélyei előtérbe nyomulásának és politikai érvényesülésének",

mely Széchenyi nézőpontjából joggal érdemelheti ki a meggondolatlan „ujjhúzó módszer" vagy
„faltörő politika" minősítést (Szekfű, 1920: 134).
26 A bekezdésben leírtakat vö. Kardos, 1905, Szinnyei, 1909, Trócsányi, 1970.
27 A felkelő sereg tagjaihoz - egyebek mellett - az alábbi szavakat kívánja intézni (minderre

azonban halála miatt már nem kerül sor): „Haljunk meg inkább szabadon, borostyánjainkat fejün-
kön megtartva - mintsem mi azon a földön, hol szabadon élünk, majd ott hátralévő napjainkat
szolgaságban, csak zokogva töltsük el. így legalább kötelességünknek megfelelvén, polgári alkot-
mányunk, szabadságunk szent töredékjeiben találjuk temető-boltunkat s a maradék szívébe a hála-
datosság ezt írja sírhalmunkra: Itt nyugosznak azon eleink, kik inkább meghaltak szabadon, mint-
sem az emberiséget lealacsonyító szolgaságban éljenek." Idézi Kardos, 1905: 56.

75
mólnak arról az esetről, midőn egy Zsibó környéki meredek hegyszorosban
megkocsikáztatja őket:
„Legnagyobb öröme volt pedig, ha - miután ő ércszíwel bírt - másnak arcán a rejte-
getett félelem sáppadásait látta. Minő vad kéj rezgett át Wesselényi idegein, mihelyt
nyugtalan és mesterséggel felizgatott lovaival kétségbeejtő vad pontokra ért, hol azon-
ban fogatainak szabad mozgást engedhetett. Ekkor a lovak közzé csapott, és szélvész
gyorsan vágtatott tovább s mindig tovább. Midőn pedig a veszély közeledett, kidobta
kezéből a gyeplőt. A szilaj négyes villámként rohant a meredek szélére vagy a Szamos
mély partjaihoz. Még néhány lépés, még egy mozzanat, s mindennek vége. Az isteni
kéz sem segíthete többé. Ekkor Wesselényi éles hangja visított át a lódobajon s a ven-
dég kiabálásain. Fogatai az ismert jelre rögtön megállottak, az erőlködés miatt reszkető
térdekkel. A tajték foszlányban omlott róluk, a gazda közönnyel szállott le, megsimo-
gatni táltosait, melyek barátságosan vihogtak, mintha vele egyetértettek volna a bősz
tréfa keresztülvitelében, és a vendég? .. .a félájult vendég, míg kénytelen volt a jó öde-
ten mosolygani, szilárdul eltökélé magában, hogy ha az ég és föld összeszakadna is, ő a
háziúr kiváló szívességére többé érdemessé nem fog válni. így teltek Zsibón a napok."28

Természetét és temperamentumát pontosan jellemzi az alábbi epizód is:

„Családi köre után [az idősb Wesselényi] legtöbb figyelmet pompás lovaira és mé-
neseire fordított. Tavasszal a szép ménesnek a telelő akiokból legelőre hajtása rend-
szerint sajátságos ünnepélyességgel történt meg. [...]
Harsona-riadás és ostorpattogás közt vonult el a díszes menet Zsibó tágas utcáin:
midőn a zajtól néhány, a [...] kertek mellett aluvó sertés sajátságos röfögéssel felrez-
zenvén, erre az ifjú Wesselényi tüzes paripája oly hatalmas oldalszökést tesz, hogy a
rajta ülő ifjú fővel hull a kemény göröngyök közé, s azonnal elájul. Néhány percig
halottnak hívők őt. Atyja, lováról leszökvén, a kétségbeesés hangján adja bánata tanú-
ságait, míg utóbb halottnak vélt fia heves ölelése közt a rendkívüli erős férfiú egybe-
rogyik. Mi hideg vízzel locsoljuk a fiút, ki néhány perc múlva eszméletre jő. Az
örömhangokra magához tér az apa, fia pedig talpra szökik. Az atyai kétségbeesés
most a harag túlságába szökik át, s fia eszméletre jöttének örömét túlsúlyozza a lóról-
lehullás szégyene. Fiát dühösen mellen ragadja s ökleivel fenyegeti a szégyenért [...]
Csak sok kérlelés, esdekelés után sikerült az elevenére sértett atyát lecsendesíteni."29

Fiát, az ifjabb Miklós bárót is, aki egyedül marad életben szülei tizenegy
gyermeke közül, természetének és a „nunquam retro" alapelvének megfelelően
neveli. A „gyermek vasgyúróról" azt tartják, hogy hétévesen farkast, nyolc-
évesen szarvast és vadkant lő. Apja „azon időtől fogva, hogy a fiú egy tölgyfa-
széket könnyen az asztalhoz bírt vinni, e székbe mindennap egy-egy szöget
vert be s a fiatal báró a széket mindig ugyanazon könnyűséggel helyezte az
asztalhoz".30 1 8 0 5-ben pedig a gyermek Miklós imigyen kel apja védelmére:

28 Kemény Zsigmond visszaemlékezését idézi Kardos, 1905: 34-35.

29 Ujfalvy, 1955: 37, 38.
30 Siklóssy, 1928: 36.

76
 „[A gyermek Wesselényi] Nyolc évet számlált, midőn atyja Zilahon egy megyei
közgyűlésen főispán gróf Toldalaginak bizonyos bátortalan habozása ellen, minden
kímélet nélkül, kemény kitörésben nyilatkozott. [...] a közgyűlés jelentékenyebb
tagjai főispánjukat védték.
[...] Wesselényi utóbb megragadtatik s az ablak felé hurcoltatik s minthogy nya-
kasan"vonakodik szavát visszavonni [...] az ablakon akarták kidobni. A kis Miklós
[...] rimánkodik atyja mellett s a felbőszültek előtt térdre esik. Mindhiába! A fiú
most fölegyenesedve kardot ránt s kemény hangon kiált rájuk:
- Aki atyám ellen még egy lépést mer tenni, irgalom nélkül összevagdalom!...
A hős szavak megtermék szokott hatásukat, a bőszültség érzékenységre válik; a
lelkesült fiút ölbe ragadván, rendre csókolgatják és azonnal feledve lőn minden." 31

Az ifjabb Miklós báró örökli apja számos vonását. Testi ereje, hevülete, indu-
latossága, veszélykeresése, kérlelhetetlen türelmetlensége országszerte ismert.
E libidó dominandi ősi késztetésein alapuló patriarchális férfiasságot - mely a
Wesselényi-házban szinte törvényerővel határozza meg a mindennapi életvitel
kereteit - egyfajta harcias, kemény, vad, természetihez közelálló, megalkuvást,
meghátrálást, kíméletet (és önkíméletet) nem ismerő beállítódás jellemzi.
E beállítódás érzékeltetésére álljon itt két passzus Ujfalvy visszaemlékezéseiből:

„Wesselényi rendszerint derűs, vidám vadászpajtás volt. Egy rettenetes haragját

azonban feljegyezték kortársai. Egy runki medvehajtáson történt, hogy egy jól megter-
mett medve óvatosan kisunnyogott Wesselényi két cseh vadásza közt, akik szökni en-
gedték a talpast. Wesselényit rendkívül felháborította ez a gyávaság. Szeme vérben for-
gott, tág orrlyukai kitágultak, mint az arab méné. Rákiáltott a két vadászra: Le a fegyve-
rekről a kupakot s nyakbaakasztva fel az én lovaimra! A két vadásznak, akik lovon
eladdig alig ültek, négy óra hosszáig kellett Wesselényi paripáin botorkálniok a fegy-
verrel nyakukban, sziklák és szakadékok között - Wesselényi gyalog kíséretében. Haza
érvén, rögtön elbocsátotta őket, mert nem tűrt gyáva, unsportmenlike viselkedést."32
„A sebes lovaglást, akármi sanyarú időben is, naponta megtette. Zsibótól Ko-
lozsvárig a kilenc és fél magyar mérföld utat négy rendbeli paripán rendesen három
óra és négy-öt perc alatt nyargalta - békétlenkedve afelett, hogy azt a felüleges né-
hány percet sehogysem bírja leapasztani. Nyílsebességgel vágtatott, mintha lova el-
ragadta volna. A porkoláb-kapukon megállapodás nélkül szöktetett keresztül. Az
erőltetett lovaglás után a megviseltségnek legkisebb nyoma sem látszott rajta. Lo-
váról leszállván, egyenesen a követi gyűlésbe, vagy az országgyűlésre ment. Itt több
óráig mindig éber figyelemmel s hatalmas szónoklatokkal foglalatoskodott.
Utiszekere kiválólag nagyon kemény kötésű volt, akármily rossz úton a legsebesebb
haladásban is biztosítva lehetett az elromlástól: de oly átkozottul is rázott, hogyha vala-
melyikünknek mi kevés szekerezést is kellett vele tenni, hetekig zúgott fejünk miatta."33

31 Ujfalvy, 1955:50-51.
32 Siklóssy, 1928: 36-42.
33 Ujfalvy, 1955: 232. Vagy még egy idézet: „A kitűrő gyaloglásban alig kísérhette valaki. Mere-

dek bércekre szintoly könnyűséggel hatolt föl, mint a sima téren. Nehéz bárddal kezében órákig
faragott félbenszakadás nélkül, bármily gyakorlott ácslegény sem bírt vele versenyezni. Szobája fa-
lán függött a két hatalmas kasza, melyekkel úgy ontá a füvet, hogy jaj volt a leggyakorlottabb ka-
szásnak, ki a rendben utána állott. S azt nemcsak rövid ideig, hanem fél napokig folyamatosan. Szé-
natakaráshoz uzsonna után nyugodni engedé cselédeit. O maga egyedül ébren s mindig munkál-
kodva. Vacsora után cselédjeivel gyűjteni kezdé a megforgatott lucernát. O maga elől, a többit már
a szégyen sem engedte hátra maradni. Reggelig hihetetlen mennyiséget feltakarítottak. Ekkor ma-
gát hanyatt vetve a gyepen, jóízűen elaludt, mint más a puha párnák közt." (Uo., 233.)
 DUNAI MAGYAR-TISZAI MAGYAR?

A fentiek alapján modellszerűen kétféle beállítódásmintát állíthatunk szembe

egymással. Az egyik oldalon található Széchenyi István gróf, a katolikus, jelen-
tős vagyonnal és udvari kultúrával rendelkező főnemes, világfi és öntudatos eu-
rópai polgár,34 aki bejáratos a legmagasabb bécsi körökbe. Kommunikációs
gondjai nincsenek, hiszen németül és franciául anyanyelvi szinten, angolul pe-
dig kiválóan beszél. Könnyed társalgó, fürge lábú táncos, kifinomult lélektani
érzékenységgel és megfigyelőkészséggel bír. A másik oldalon találjuk Wesselé-
nyit, a protestáns, kisebb birtokkal és szerényebb vagyonnal rendelkező vidéki
magyar mágnást, aki a grófinál alacsonyabb rangú bárói címmel rendelkezik, és
élete túlnyomó részét az archaikusabb, szegényesebb erdélyi viszonyok között
tölti. Mindennapjainak családi és politikai nyelve a magyar, s noha a románt, a
latint és a németet is képes használni, nyelvi korlátaiból is fakad, hogy a nagyvi-
lági társaságban feszélyezettebben mozog. Emellett nehézkes, medveszerű, hí-
zásra hajlamos alkat, s kifejezetten ügyetlen táncos.35
Mindkettejük apja csak a régi rendi kategóriákban képes gondolkodni. Ám
míg a gyermekeivel is németül kommunikáló Széchényi gróf királyhű, enge-
delmeskedő, az „önalárendelés mélységes ösztönszerűségével" jellemezhető
„ancien régime-beli nagyúr", addig a magyarságát kiemelten fontosnak tartó
idősebb Wesselényi báró nemcsak a királlyal, hanem mindenkivel szembefor-
duló, senki előtt meg nem hátráló, „heves és szenvedélyes", „szilaj vérű",
archaikus késztetettségű erdélyi mágnás.
E Széchenyi és Wesselényi szembenállását kiélező modellben fölismerhető az
úgynevezett dunai és tiszai magyar közötti dichotómia, mely Szekfű Gyulának
köszönhetően nyer teret a magyar történeti irodalomban. Eszerint a nyugati vagy
dunai magyar inkább az eszére és józan belátására hallgat, kevésbé ösztönlény;
nehezebben jön indulatba, ám, amikor ez megtörténik, akkor tartósabb megnyil-

34 Öntudatos individualitásának jó példája az alábbi naplórészlet: „írtam Bécsbe, amikor Ná-

polyba indultam, a Policájra két postalóért: azt válaszolták, hogy be kell majd mutatnom az útleve-
let, mire én a következő levelet írtam nekik:
»A nevem ismertebb, semhogy útlevelemet a Bécsi Policájnak bemutatnom kellene, mert én azt
a kezemből kiadni nem akarom és különben sincs ez idő szerint semmiféle útlevelem. Egyébiránt a
mélyen tisztelt Rendőrségnek jogában áll Metternich herceget, aki engem kiküld, megkeresni, a
tényállás beszerzése végett, minthogy én a nevemet eddigilé két postalóért sohasem kótyavetyél-
tem el, és ebben mindmáig még senki emberfia nem kételkedett.«" (Széchenyi, 2002:15.)
35 „De a testgyakorlat, lovászat s gazdászat nála párhuzamban járt a szellemi művelődéssel. [...]

Vasszorgalma a testi gyakorlatok minden nemeit hihetetlen magas fokra emelte, az egy tánc kivéte-
lével: ezt minden erőmegfeszítésnek se sikerült - bár kijöhetővé is - begyakorolni. De izmai s me-
rev, nehézkes testalkata nem bírta hajlékonysággal, sem ruganyossággal, minélfogva a könnyűd
testmozdulatokra éppen nem volt alkalmas." (Ujfalvy, 1955: 222.)
„Egy alkalommal Nagykárolyban [...] egy takaros fiatal menyecske [...] Wesselényinek meg-
szúrta a szemét. Végre, többszöri fogadása ellenére, egy sebes keringőre felhívá. [...] Mert alig
fordult néhányat, mire nagyot botlott és súlyegyent vesztve, hanyat bukott, táncosnéját pedig iz-
mos karjaival [...] úgy elhajítá, hogy háromszor is átbukott fején... Wesselényi nagy bajjal feltá-
pászkodván, szégyen égett arcán [...] kétségbeesetten rohant ki az ajtón." (Uo. 222-223.)

78
vánulásokra képes. Vele szemben a keleti vagy tiszai magyart inkább az ösztönei és
az érzelmei vezérlik, hevesebb, meggondolatlanabb módon cselekszik, hangula-
tainak inkább enged, szalmaláng módon lelkesedik (azaz gyorsan tűzbe jön, de
hamar el is ég), radikálisabb, és a nemzeti sérelmeket érzületileg panaszolja:

„Pulszky Ferenc megfigyelése. Politika történetünknek külön tanulmányt igény-

lő problémája, mennyiben érvényesült történetünkben az egymástól lényegesen
különböző két temperamentum, a dunántúli és tiszai, melyek századok vérkevere-
dése folytán (ott német és szláv, itt korábban sok török: kún, besenyő, hódoltsági
török, viach és szerb) két különböző fajiságnak is tarthatók. A liberalizmus radikális
irányában kétségtelen a tiszai vezetők és tömegek túlsúlya."36
[...] „A dunántúli magyar nem kevésbé heves, hirtelen vérmérsékletű, mint a ti-
szai, kinek ezt a tulajdonságot állandó jellemvonásai közé számítják. Az igaz eltérés a
két típus között nem az ösztönökben és az érzelmi világban, hanem az érzésekre és
gondolatokra való reagálásban, a tettben van. A tiszai magyar heves temperamentu-
mának engedelmeskedve indulatban, meggondolatlanul cselekszik, míg a dunántúli-
nál, kinek feje szintoly könnyen áttüzesedik, szeme vérbeborul, az indulat hevét mér-
sékli a meggondolás és nem engedi rögtön, azon melegében tetté válni. Az eltérő faj-
keverék mellett származhatik e józan megállás, ez óvatos meggondolás akár
magasabb műveltségből, akár pedig s ez már gyarló történetpszichológiai eszköze-
inkkel nehezen állapítható meg, egyszerűen megszokásból, nemzedékeken áthagyo-
mányozott tartózkodásból. A dunántúli magyarnak évszázadokon át volt valami ke-
véske veszíteni valója, miért érdemes volt fejét törni s török, német között mod-us vi-
vendit találni. De érzelmi alapja neki is ugyanaz volt, mint tiszai testvérének."37

Nos, e ponton álljunk meg egy pillanatra! És anélkül, hogy akár egy szót is
vesztegetnénk Szekfű fölfogásának kritikai értelmezésére, néhány bekezdés
erejéig ismét térjünk vissza a már az előzőekben is bőségesen emlegetett Nor-
bert Eliashoz, akinek segítségével a szekfűi dichotómia lényege - amennyiben
eltekintünk annak látszólagos fajelméleti összetevőitől38 - problémamentesen
átemelhető a Civilizációf o l y a m a t á n a kösszefüggésrendszerébe. Figyeljünk csak,
mit is idéz a nagy német szociológus Leopold von Ranke német történész
Franzözische Geschichte című munkájából! íme:

„Montmorency hercege, egy olyan férfiú fia, aki lényegesen hozzájárult IV. Hen-
rik győzelméhez, fellázadt. Lovagiasan fejedelmi bőkezű és ragyogó, merész és nagy-
ra törő férfi volt. [...] Összeütközésre került sor. A király hadvezére, Schomberg nem
túl kedvező helyzetben vette fel vele a harcot. Ez azonban - így Ranke beszámolója -
olyan előny volt, amelyet Montmorency nem becsült túlzottan; mihelyt megpillan-
totta az ellenséges csapatokat, azt javasolta barátainak, hogy haladéktalanul rontsa-
nak nekik. Mert mindenekelőtt a hetyke lovasrohamot tekintette háborúnak. Egyik
tapasztalt társa, Rieux gróf megkísérelte addig visszatartani, amíg néhány, éppen elő-
készített ágyúval megrendítik az ellenség harci rendjét. Montmorencyt azonban már

36 Szekfű, 1920: 98.

37 Uo. 137.
38 Hangsúlyozandó: 1920-ban, a Három nemzedék megírásának idején a f a j fogalma még koránt-

sem telítődött azokkal a baljós jelentéstartalmakkal, amelyekre e kategória - a nemzetiszocializmus

ideológusainak köszönhetően - később tett szert.

79
 elfogta a zabolátlan harcvágy. Úgy vélte, nincs több vesztegetni való idő. [...] Csak
követőinek kis serege hatolt át vele az árkon; levágtak mindent, ami útjukba került;
kardcsapásokkal törtek előre, míg végül elértek a voltaképpeni ellenséges arcvonal-
hoz. Ekkor azonban közeli és gyors muskétatűz érte őket; lovak és emberek sebesül-
tek és haltak meg; Rieux gróf és legtöbb kísérője elesett; a sebesült Montmorency
herceg lebukott szintúgy találatot kapott lováról, és fogságba került. Richelieu bíró-
ság elé állíttatta, amelynek ítéletében biztos volt - így röviddel ezután a toulouse-i
városháza udvarán lefejezték az utolsó Montmorencyt." 39

Az idézetet aztán Elias az alábbi értelmező kommentárral látja el:

„Közvetlenül engedni az impulzusoknak, s nem először hosszú távra számolni: az
előző időszakban, amikor a harcosok még szabadon vetélkedhettek egymással, ez a
társadalmi szerkezet egészéhez adekvát és ennélfogva »valósághű« viselkedésmód-
nak számított - még ha éppen az egyén pusztulásához vezetett is. A harci düh itt a si-
kernek és a nemesember presztízsének szükséges előfeltétele volt. Az előrehaladó
monopóliumképződés és központosítás nyomán mindez megváltozik. A megválto-
zott társadalmi szerkezet most már biztos pusztulással bünteti a megfelelő messzire
tekintés nélküli affektuskisüléseket és cselekedeteket. Másként kell már eljárnia an-
nak, aki nem egyezik bele a fennálló viszonyokba, a király teljhatalmába. Hallgassuk
csak Saint-Simont. O maga is, alig egy emberöltővel Montmorency után, egész éle-
tében ellenzéki herceg marad. Amit azonban tehet, az csupán az, hogy egyfajta pártot
alapít az udvarban; s ha ügyes, abban reménykedhet, hogy a király utódját, a dauphint
megnyeri eszméinek. XIV Lajos udvarában azonban ez veszélyes játék, amelyhez a
legnagyobb elővigyázat szükségeltetik. A herceget először pontosan ki kell puhatol-
ni, majd egészen fokozatosan a kívánt irányba terelni: »Alapvetően azt terveztem - ír-
ja le Saint-Simon eljárását a Dauphinnel való tárgyalás során - , hogy megvizsgálom
mindenben, ami önérzetünk szempontjából érdekes; ezért gondom volt arra, hogy
gyengítsem mindazokat az állításokat, amelyek eltérítenek ettől a céltól, s hogy erre
vezessem a beszélgetést, amely a legkülönbözőbb tárgyköröket ölelte fel. [...] Mind-
ezekben a tárgykörökben én szinte csak belekezdtem a dologba, egymás után meg-
említettem őket a Dauphinnek, majd ezután átengedtem neki a beszéd gyönyörét,
hogy lássam, megértett-e, engedtem, hogy ő győzze meg saját magát, nekihevüljön,
kérkedjen, én magam pedig láthassam érzelmeit, felfogásmódját.«
Segíthet kikerekíteni a képet, ha röviden áttekintjük, milyen magatartással kí-
vánta kifejezésre juttatni ez a két ember, Montmorency és Saint-Simon herceg a ki-
rály teljhatalmával való szembenállását. Az egyik, az utolsó lovagok egyike célját a
fizikai harcban próbálja elérni, a másik, az udvaronc a beszélgetésben; az egyik ösz-
tönösen cselekszik, különösebben nem gondolva a másikra; a másik viselkedését
szakadadanul a másik ember vele kapcsolatos magatartásához igazítja. Mind a ket-
ten, nemcsak Montmorency, hanem Saint-Simon is, rendkívül veszélyes helyzet-
ben vannak. [...] Montmorency alig vet számot a veszéllyel; teljesen ahhoz az egye-
nes viselkedéshez kötődik, amelyet szenvedélye ír elő neki; a veszélyt éppen szen-
vedélyének dühével próbálja legyőzni. Saint-Simon pontosan látja és ismeri a
veszély nagyságát; ezért rendkívüli önuralommal és megfontoltsággal lát munká-
hoz. Erőszakkal semmit sem akar elérni; hosszabb távra munkálkodik. Megtartóz-
tatja magát, hogy a másikat észrevétlenül, ám kitartóan »átitassa« érzéseivel."40

"Elias, 1987: 740.

Uo. 740-743.
40

80
 Azaz: egyik oldalon az ösztönös dühében cselekvő Montmorency áll, aki a
következményekkel nem számolva harcol, egyenesen és fejjel megy a falnak,
így annak rendje-módja szerint el is bukik. Vele szemben találjuk az önura-
lommal és megfontoltsággal eljáró Saint-Simont, aki számot vet a veszéllyel,
viselkedését hosszú távra, rafinált racionalitással tervezi, és akciója nem is
marad eredménytelen. Világos a modell - világos az áthallás is: a civilizáció
előtti beállítódás áll szemben a civilizálttal. Mégis, ha mindezek alapján Eli-
asra és Szekfűre hivatkozva kizárólag azt szeretné valaki bizonyítani, hogy
Széchenyi - kvázi Saint-Simon hercegként - a civilizált udvari ember, Wesse-
lényi pedig - á la Montmorency hercege - a civilizálatlan vadember, igencsak
támadható módon leegyszerűsítené a bonyolult történeti valóságot. Az per-
sze nemigen vitatható: az eliasi/szekfűi modell segíthet abban, hogy fölvázol-
juk a beállítódások egymás után következő tiszta típusait. Miképpen az is
igaz, hogy a 18-19. század fordulóján a Habsburg Birodalom magyarországi
részén Széchényi Ferenc és az idősebb Wesselényi báró szembenállásában
még nagyon erőteljesen működni látszik a modell.41
Ugyanakkor nem lehet kellőképpen hangsúlyozni: a történelmi valóság
mindig esetlegesebb és bonyolultabb, mint azt a modellalkotó szociológiai
gondolkodás látni szeretné.42 De nem csak erről van szó! Akkor is hibát követ-
nénk el, ha a 19. század első felének magyar arisztokratáit kiemelnénk a kora-
beli összefüggések hálójából! Ezért arra kell törekednünk, hogy egyszerre ve-
gyük figyelembe a korabeli viszonylatok esetlegességeit (hőseink személyisé-
gének összetettségével együtt), valamint az erőszakkontroll 19. század eleji
általános szintjét. Ha így járunk el, könnyen megbizonyosodhatunk arról: a
két Wesselényi férfias keménysége és szenvedélyes indulatossága az adott
korban korántsem számít kivételesnek. A Széchenyi naplójából származó
alábbi két részlet talán elég pontosan tükrözi, hogy a 19. század elején a civi-
lizáció folyamatának bensővé tételét illetően a magyar mágnások érdemben
nemigen különböznek az Európa más tájain élő kortársaiktól, s hogy a férfi-
büszkeségen esett legcsekélyebb csorba brutális megtorlása teljesen magától
értetődő és természetes reakciónak számít még akkoriban:

„Atyám megírta nekem Flette alezredes esetét. » E g y régi olasz nemes család két
ifjú sarja Trevisóban labdával (il palló) játszott, a labda kétszer súrolja az alezredest.
Ez azt hiszi, a játszók szándékosan akarták eltalálni, mindkettőjüket elfogatja, s la-
kásán, v a g y a kaszárnyában huszonöt botütéssel büntetteti. N é g y nap múlva, az üt-
legek következtében, m e g h a l az egyik trevisói fiú. Az ötödik napon az apa, i m m á r

41 Megjegyzendő ugyanakkor, hogy a fentebb szinte vademberként jellemzett idősebb Wesselé-

nyi is sokkal árnyaltabb személyiség, mint a leírtak alapján gondolhatnánk. Szoros kapcsolatot tart
például fenn a korabeli magyar irodalom legjelesebb figuráival, folyékonyan beszél latinul, néme-
tül és franciául, többféle hangszeren játszik, latin nyelven drámát ír, és egyúttal ő a kolozsvári ma-
gyar nyelvű színjátszás alapítója és első mecénása (vö. Kardos, 1905: 28—29).
42 Annak ellenére, hogy már most sem először írom le, didaktikai megfontolásokból ezt a meg-

jegyzést - szerzői mutatóujjamat tolakodóan az olvasó orra előtt billegetve - egyszer-kétszer még
el fogom sütni a későbbiekben is!

81
 egyetlen fiával, váratlanul betoppan Flette lakásába, s menten agyonlövi, anélkül,
hogy egyetlen vádra, vagy szemrehányásra méltatná. Flette rögtön meghal - amit
az öreg trevisói nyugodtan végignéz, de mihelyt kiszenvedett, második pisztolyával
agyonlövi egyetlen fiát, s így kiált: »Te se éld túl, fiam, a megbotoztatás gyalázatát!
- Mindjárt ezután átadja magát a törvénynek.«
Ezt az eseményt Szophoklésznak kellene feldolgoznia. A mi korunkban senki sincs,
aki belőle valami nagyot alkothatna, mert senki sem tudja valami szebbel és nemesebbel
helyettesíteni a 25 botütést, ami annyira felháborítóan hatna, hogy az apa eljárását min-
denestül meg kelljen bocsátani. Márpedig a 25 botütés olyan természetű, hogy az öreg
olasz eljárását minden nemes embernek helyeselnie kell. Mert ha még a becsület esz-
ménye is csak álom és tartalmatlan hóbort, akkor az embernek azonnal el kellene magát
emésztenie, mihelyt nyomorult létét felismeri és átérezni képes."43

Figyeljünk föl arra, hogy 1820-ban Széchenyi is - a „becsület eszményére"

hivatkozva - úgy fogalmaz, hogy „az öreg olasz eljárását minden nemes em-
bernek helyeselni kell".44 És hogy a becsületében megbántott olasz atya tra-
gikus története korántsem kivételes, azt az is alátámaszthatja, hogy számos
olyan idézetet találhatunk még Széchenyi naplóiban, amelyek az arisztokra-
ták erőszakkontrolljának bizonytalanságaira utalnak. 1823-ban például, ami-
kor éppen Wesselényivel együtt Bécsben tartózkodik, az alábbiakat jegyzi föl
naplójába:

„Grosvenorral labda-játék: az első quinze az övé lett; a többi játszmát mind én

nyertem. A végén felbőszült, agyon akart ütni; én a rakettet eldobtam s a játékot ab-
bahagytam." 45

Nem lehet kétségünk afelől, hogy a megfogalmazás szó szerint értendő: a

lord hirtelen felindulásában a szó szoros értelmében valóban meg akarhatta
ölni Széchenyit.46 Miképpen azt is jellemzőnek tarthatjuk, hogy Széchenyi és
Wesselényi - akik sokszor képtelenek lévén elfojtani ellenállhatatlan kocódási
vágyakat - egyaránt számtalan párbajt vívnak, sokszor nevetséges apróságok
miatt is. Sőt! Bármennyire meglepőnek tűnjék első látásra, kettejük közül
nem is Wesselényi, hanem Széchenyi az, akit gyakrabban ragad magával a
párbajszenvedély! Amennyiben persze hitelt adhatunk Zichy Antalnak, aki a
következőket írja a grófról:

„Előszeretetét a párbaj lovagias szokása iránt minden bölcselete s emberszerete-

te alig bírta mérsékelni. Bosszantá, ha ismerősei körében bármely összekoccanás ily
elégtétel nélkül egyenlíttetett ki. P[éldának] o[káért] 1833-ban Füzesséry és Tisza

43 Széchenyi, 2002: 126.

44 Jó volna tudni azt is, hogy Széchényi Ferenc miért és milyen kommentárral írta meg fiának a
Flette-féle esetet!
45 Széchenyi, 2002: 234.
46 Ugyanebből az évből Wesselényi naplójában is találhatunk egy ideillő részletet: „Párizsban

[...] Széchenyivel ellátogaték egynéhány Ball-Hausba, melyeket még nem ismerénk. [...] Egyik
Ball-Hausban Duc de Polignac-ot láttuk játszani: őrülten mérgelődött minden elkövetett hibán és
ez a kövér franciaországi Dux in fúria a világ legnevezetesebb látványa vala" (Siklóssy, 1928: 403).

82
 közt stb. Amellett maga szintannyiszor kibékült rövid úton, mint amennyiszer
megverekedett. P[éldának] o[káért] Marcibányival, Zichy Edmunddal, utóbbi idő-
ben Teleki Lászlóval stb. Legsajátosabb, hogy mihelyst valaki véleményével ellen-
kezett, főleg ha terveiről kicsinylőleg nyilatkozott, azonnal párbajra gondolt."47

Fontos tehát hangsúlyoznunk: Széchenyi beállítódásaiban számos archaikus

elem van még jelen. Aliképpen azt is nyomatékosítanunk kell, hogy Wesselényi
sem csupán az a kitágult orrlikú, nagytermészetű, civilizálatlan ősmagyar faltö-
rő kos, amilyennek például Kemény Zsigmond vagy Szekfű Gyula lefesti. Más
szóval: a két mágnás által reprezentálni hivatott reformkori liberális magyar
arisztokraták egyes típusainak beállítódási kelléktára rétegzett. Az egyes típusok-
ban - persze eltérő módon testet öltő konkrét, személyes alakzatokban - egy-
aránt fölismerhetők a fölmenők mélymúltjából származó archaikus viselkedési
késztetettségek nyomai, a rendi életvitel által meghatározott családi szocializá-
ció elemei, valamint a felvilágosodásból táplálkozó ideológiai és életvitelminták
különböző variációi.
Remélhetőleg, a következő fejezetek kellőképpen bizonyítják majd, hogy
Wesselényi igenis jelentős mértékű önkorlátozásra, önkontrollra és önrefle-
xióra képes, és hogy minden szenvedélyessége és szélsőségessége dacára ő is a
civilizáció folyamatának alanya - mégpedig beállítódásainak legintimebb tes-
ti dimenzióban is. Ezt érzékeltetendő egyelőre érjük be az alábbi naplóbe-
jegyzéssel, amely a huszonhat éves bárótól származik:

„Hát én? ... Ugyan hiú vagyok-e? Válasz: valamikor az voltam. Emlékszem még
az időre, mikor nagyon szépnek tartottam magamat, mert csinos legény valék.
Eszemről és szellemi képességeimről nem tarthattam sokat akkor, főleg azért nem,
mert nem is tudtam méltatni. Hogy most nem kérkedek testi előnyeimmel, az ért-
hető, mert a legelvakultabb ostobaság kellene ahhoz, hogy kövéren, elhízva és elne-
hezedve a szépségre még igényt tarthassak. Fájdalmas volt nekem a válás e hízelgő
képzelmektől és a reménytől is a szebbik nemnek tetszhetni; s még most is néha el-
fojtott dühvel tekintek átkozott térfogatomra, de megalkuvással lemondtam a szép-
ség minden előnyeiről, nem ugyan szabad akaratomból, hanem józan kényszerű-
47 Siklóssy, 1928: 387.
48 Napló. 1822. március 4. Idézi Siklóssy, 1928: 27. És hogy az élet bonyolult, illetve hogy hőseink
ellentmondásos személyiségek, azt szépen támasztja alá a következő idézet: „Az emberi gyarlósá-
goktól Wesselényi sem volt ment. Nem különösen azoktól a gyarlóságoktól, melyek tüzes, forró
véralkatának természetes folyományai voltak. [...] Parancsoló természet volt, de önmagának is tu-
dott parancsolni. [...] A legnagyobb fájdalmakat panasz nélkül tűrte. Elérzékenyülés ritkán vett
rajta erőt, de azért minden szerencsétlen, vagy szenvedő embertársa iránt igaz részvétet érezett.
[...] A nőkben a nőiességet tiszteli, kedveli. Jó későn, mondhatni élete alkonyán köt házasságot, de
neje iránt, bár alacsony sorsból emeli magához, határtalan gyöngédséggel és tisztelettel viseltetik
[...] Nem titkolja gyengéit, nem takargatja hibáit, törvénytelen gyermekeiről, számszerint tizenhárom-
ról, végrendeletében gondoskodik" (Kardos, 1905: 590-594). Ne hallgassuk el azt sem, hogy Wesselé-
nyi 1845 novemberé ben, tehát csaknem ötvenévesen veszi feleségül az akkor tizenhat esztendős Lux
Elvirát, aki még ugyanabban az évben (!) világra hozza első gyermeküket. Azaz Elvirát, az egyszerű
grafenbergi takácsmester leányát - úgymond -fólcsinálja a meglett korú báró, aki ezúttal - szépen
megfogalmazva - vállalja tettének következményeit. Persze joggal tehető föl a kérdés, hogy az elis-
mert tizenhárom zabigyerek esetében erre korábban miért nem került sor.

83
 ségből. Mert az, hogy bizonyos rendszerrel és sok mozgással nagyon igyekszem
nem kövérebb lenni, talán csak kötelesség magam iránt s nem vétkes hiúság." 48
A későbbi fejezetek mondandójat megelőlegezve kijelenthető: Széchenyi,
Wesselényi és nemzeti felelősségérzettől átitatott társaik saját bőrükön, nagy
szenvedések árán tapasztalják meg azt, hogyan vésődnek bele a civilizáció
megkövetelte elfojtások az emberi viselkedést szabályozó legrejtettebb kész-
tetettségekbe. Hiszen bármennyire dolgozzék is bennük apáik és nagyapáik
vére, bármennyire engedjenek is olykor-olykor ősi indulataiknak, amikor a
Dunán leeveznek a Fekete-tengerig, amikor átússzák a Balatont, és amikor
falkavadász-részvénytársaságot vagy lovasegyletet alapítanak, akkor nem csu-
pán ősi késztetéseiket élik ki, hanem egyértelművé teszik azt is, hogy képesek
a tudatos racionalitás szellemében tevékenykedni. Sőt! Sokszor arra is, hogy a
vágyott jövő érdekében aszketikus hajlamról és szinte szerzetesi önmegtaga-
dásról tegyenek tanúbizonyságot. Ahogy azt remélhetőleg a fejezet mottójául
választott idézet is érzékelteti.

84
 A PÁRBAJ ÉS A VÍVÁS
„Kendeffyt sokan hibáztatják, hogy kereste volna a kocódásokat, hogy
bajvívási vágyának eleget tehessen. [...] Az öregnél, mint
ahogyan közönségesen neveztük őt, jobb vívó és lövő nem volt.
Ennek gyakori példáit adta mulatságból és valóból.
Nagy gazdagságú ember volt, oly szép mint Alkibiádes lehetett,
oly férfias minden tekintetben, hogy a régi görögök közt születve,
plutarchosi tollra érdemesítette volna magát. Az elpuhult, kihágásokra
hajlandó ifjúságot keze alá vette s már a 10-12 éves fiúban fel tudta
ébreszteni a lovagias szellemet, a becsületérzést. [...] Ha reám bízták volna,
hogy sírkövére epitaphiumot írjak, csak annyit jegyeztem volna fel arra,
hogy soha nem hazudott."1

FIÁTH FERENC BÁRÓ KÉT PÁRBAJA

1. „Festetich Christine grófnő nem azon főhadnagyai (így!) táncolta az első francia né-
gyest, akinek megígérte; bizonyosan gyermeki szórakozottságból. Ezt az egész katonai
fiatalság oly rossz néven vette, hogy Christine grófnővel egy katona sem táncolt, csak
báró Marburg Frigyes fivére, Géza és én, hogy ülve ne maradjon. [...] Nevczerné egy
hosszú zsineget hozott a nagyterembe, arra reá fűzött egy gyűrűt s zsineg két végét
összekötötte. Körbe állottunk, s a zsineget kezünkbe vettük. [...] Christine grófnő lé-
pett a körbe. Ezen változás alatt a katona úrfiak összesúgtak; Christine nézett sokáig,
vigyázott, kereste a gyűrűt, hol egyiknél, hol másiknál, de hiába, az ifjú tiszturak mindig
elkapták, odábbrántották a zsineget, s a gyengéd, már megzavarodott szerény kis leány-
ka nem volt képes a gyűrűt elfogni. Ez tartott vagy 10 percig; az egész társaság nagy
részvéttel s figyelemmel nézte a már feszült tréfát; végre a gyűrű hozzám jött, és én el-
árultam. Christine nálam meglelte, s nekem kellett a körbe lépnem; megfordultam én
is háromszor, behunyt szemmel, s amint szemeimet kinyitottam, láttam, hogy a tiszt-
urak akkor kapják szét fejeiket. Sejdítettem azonnal, hogy a cselszövény ellenem for-
dult; megpillantám a gyűrűt, s amint el akartam fogni, gróf Hodicz erővel odább rán-
totta; én egészen elébe állottam, úgy, hogy orrom csaknem az övét érte, és kérdeztem
tőle: »Ist das ein Spiel?« 2 A helyzet mind feszültebb és szótalanabb lőn; megláttam a
gyűrű fényét ismét amint Hodiczhoz jutott, odaugrottam, mint a nyíl, s anélkül, hogy a
zsineghez nyúltam volna, jól szemei közé nézve H-nak, azt mondám határozottan: »Sie
habén den Ring, gráf H.«; 3 s ő most már nem taszítá tovább mind előbb, hanem felmu-
tatta. [...]

1 Gyulai Lajos grófot idézi Siklóssy, 1928: 385.

2 „Ez valami játék?"
3 „Önnél van a gyűrű, H. gróf."

85
 Másnap Borbála napján nem vadásztunk. Én még az ágyban fekvém, midőn Fried-
richem egy lezárt cédulkát hozott, melyben Hodicz megkövetést vagy elégtételt
kért tőlem a tegnap történtért. Nagyon megörültem a cédulkának; hisz egész éjjel
azon kérdés fölött töprenkedtem, megnyugodjam-e azon elégtételen, melyet udva-
riatlansága irányában magamnak szereztem? - Egy perc múlva kész volt a válasz,
melyben tudattam Hodicz gróffal, hogy második kívánságát örömmel teljesítem, s
hogy segédem, b. Marburg rendbe hoz majd helyettem mindent.
A cédulát lezárva kiküldöttem. Marburg [...] átjött azonnal, s én megkértem,
hogy semmiféle magyarázatba ne bocsájtkozzék és fogadjon el nevemben minden,
a párbajra vonatkozó s ajánlandott feltételeket, s úgy intézze a dolgot, hogy azonnal
verekedhessünk.
Kilenc órakor már kocsin ültünk, Marburg két kardot tett fel, kikocsiztunk a Do-
bos felé. [...] 200 lépésnyire előttünk a másik kocsi megállott, a két tiszt és egy ka-
tonaorvos leugrott, két kardot kivettek, és egy kis dombnak tartottak az erdő szé-
lén. Mi is odaértünk, leszállottunk, Marburg a két kardot köpenye alá vette, s kö-
vettük ellenfeleinket. A dombon túl, hol a fák ritkábban álltak, elértük őket s itt,
anélkül, hogy egy szót szóltam volna, levetkőztem felülről egy ingig, sapkámat s
kesztyűmet eldobtam, s a Marburg által felém nyújtott egyenes, de élesre köszörült
kardot hüvelyéből kirántottam. H. mozdulatról mozdulatra követett. Egy perc
múlva »en Garde« állottunk, jobbról mellettem Marburg kivont karddal, balról a
másik tiszt, Hodicz segédje.
A szokásos »salutatio« és »appelle« után erélyesen megtámadtam ellenemet, de
ez annyira hátrált, hogy pár másodperc alatt egy sűrűbe szorítám.
»Wohin laufen Sie, Herr Oberlieutenant«? 4 - kérdém, s visszamentem oda, ahol
kezdetben állottunk. Szemközt állottunk újra, észrevettem, hogy megvető kérdésem
ellenemet nagyon ingerelte. Most ez támadott, de én nem hátráltam, nem is hátrál-
hattam, mert hátam mögött sűrű volt a vágás; ellenemben bátor, erős, ügyes vívóra
ismertem, ki oly hévvel támadott most, hogy alig bírtam illő távolságban tartani, s oly
erővel sújtott fejem felé, hogy az én kardom a markolat alatt egy féllábnyira elpat-
tant. Lehet, hogy lapjával paríroztam, lehet, hogy a hideg volt az oka (5 fok lehetett a
fagypont alatt), s ez alkalommal megsértetett jobb kezem negyedik ujja.
»Sie bluten - mondá ellenem segédje. - Wahrscheinlich von meines Saebels-Split-
ter; gebe mir den deinen, Fritz.« 5
Fritz átnyújtá kardját, én átadtam neki csonka kardomat, újra vívtunk; most én
támadtam, s csakhamar sikerült H.-nak arcát balról gyengén, s jobb karját úgy meg-
vágnom, hogy kardját elejtette.
Vége volt a párbajnak. Öltözködés közben kezdett ujjam fájni - s ekkor láttam,
hogy a hó körülünk tele volt vérfolttal, mely vér, vívás közt, ujjamból mindenfelé
freccsent.
Az orvos Hodiczhoz szaladt, letörölte képét, megnézte karját s azt mondá:
»Nichts Gefaehrliches.« 6 Előkapott köpenye alól egy táskát, havat rakott a sebekre,
s kötözni kezdte Hodicz sebeit. Ezalatt én felöltözködtem, kezet nyújtottam ellene-
imnek, s Marburggal kocsim felé indultam. [...]
Hazaérve az öreg Dugovics bekötötte ujjamat, keztyűt húztam fölibe, s fenma-
radtam. Ámbár igen fájt, este mégis táncoltam; de Hodicz grófot többé nem láttam
ez alkalommal."7

4 „Hova fut, főhadnagy úr?"

„Ön vérzik. - Valószínűleg a kardszilánkomtól. Add ide a tiedet [mármint a kardját], Fritz."
5
6 „Nem veszélyes."
7 Fiáth I., 1878: 8S-90.

86
 2. „Társaságunkban élt ekkor Pichler András dragonyos főhadnagy, eszes, mű-
velt, csinos fiatal egyén, ki folyvást élcelt, s gúnyolt mindent kíméletlenül. Egy al-
kalommal azt kérdezte egy szép kisasszonytól:
» W i e heissen Sie, mein Fraeulein? 8
- Casimire. 9
- Ein praechtiger Hosenstoff!« 10 - s ezzel odábbállt.
Máskor egy igen gazdag és szép Roboz kisasszony, akit később Gindly Rudolf
vett el, tánc közben megsiklott, s elesett Pichler szomszédságában, aki elkiáltotta
magát: » W e r wird die Millión erheben?«' 1 Ezen praepotentiákat én már csak nehe-
zen tűrtem. [...]
Cotillon közben a táncosné két táncosnak nyújtá kezét, táncos párja pedig két
hölgyet választva, ahhoz ment, kivel táncolni akart, s a kezén vezetett táncosokat
vagy táncosnékat azoknak adta át, kik ez alkalommal ez átellenében álltak.
Isakson, egy angol születésű művelt főhadnagy táncosnéjával akartam táncolni; s
a kezeimre fűzött két Zichy grófhét, Pepit és Málit, hozzávezettem. Ennek folytán
nekem Isakson táncosnéjával, ennek Zichy Pepivel, Pichlernek pedig Zichy Málival
kellett volna tovább keringeni. - De nem így történt. Mert Pichler nem fogadta el
Máli grófhét táncosnéjául, hanem mást választott. Isakson az általam hozzá vezetett
Pepi grófnéval tovább táncolt, nekem pedig Amáliával kellett táncolnom, minthogy
Pichler el nem fogadta. Engemet az udvariatlanság nagyon bántott, s azt mondottam
Isaksonnak, amint egyszerre táncolni kezdettünk: »Dies war von Pichler unartig.« 12
A szünóra alatt felkeresett Isakson, azon kijelentéssel, hogy Pichler követeli, mi-
képp vagy vegyem vissza az »unartig« kifejezést, vagy adjak elégtételt. Azt válaszo-
lám, hogy legyen szíves, pár perc múlva, Salamon Lajost felkeresni s ezzel végezni.
Salamon Lajost, ki igen becsületes, lovagias férfiú [...], arra kértem, hogy deklarál-
ja nevemben újra annak, s fogadja el a kihívást. Ha kardra akarnak verekedni, jöjje-
nek alispáni szállásomra, ott elég nagy az ebédlőm; ha pedig lőni akarnak, kime-
gyünk a Sóstó melletti erdőbe. De mindkét esetben 9 órakor reggel, mert 10 órakor
törvényszéket tartok. [...]
Gyertyámat eloltottam; s reggeli 7 1/2 óráig jól aludtam.
Vendégeim: Pichler, Isakson, Salamon s Hanecker megyei főorvos urak ponto-
san megjelentek.
Szívesen fogadtam őket; reggeli után szivaroztunk, s kedélyesen társalogtunk.
Az órára tekintek, s csak öt perc hiányzott a háromnegyed tizből.
»Engedelmet kérek uraim! Mondám, nekem tiz órakor hivatalos teendőm van -
ha úgy tetszik, végezzük dolgunkat.« [...]
O szúrt felém, én paríroztam, s ezzel annyira kidobtam kardját az irányból, hogy
kényelmesen vághattam fölfelé mellére s egyúttal képén keresztül húztam vissza
kardomat. Ezután azon tudatban, hogy segédjeink közünkben helyezendik kardjai-
kat, nem léptem vissza »en garde-«ba. E szempillantásban ő vissza vág, s éles kard-
ja hegyével, a fejemet balról tartó főizmot majd egészen, a mellette fekvő artériát
egészen keresztülvágta, s még gégéimet is érte a halálos csapás.
A vér vagy két ölnyi távolságra az ablak felső táblájáig loccsant, segédjeink kö-
zünkbe rohantak, de már későn. [...]
A pamlagra tettek; oda kértem Salamon Lajost, átadta asztalfiókom kulcsát, s

8 „Hogy hívják Ont, kisasszonyom?"

9 „Casimire-nak."
10 „Egy pompás nadráganyag!" Szójáték a „kasmír" (= finom, vékony gyapjúanyag) szóval.
11 „Ki emeli fel a milliót?"
12 „Ez illetlenség volt Pichler részéről."

87
 kértem, hogy kínálja meg azon párszáz forinttal, melyet fiókomba talál Pichler és
Isakson, hogy menekülhessenek. De nem fogadták el. Pichleren 7 seb volt - mind
jelentéktelen, ő képét egy selyem kendővel bekötvén, távoztak."13

A PÁRBAJ ÉS A FORMÁK

Mai eszünkkel tökéletesen értelmetlennek, ésszerűtlennek, fölösleges és őrült

dolognak tartjuk, hogy valaki egy társaságban elhangzott jelző vagy egy tánces-
tély közben folytatott gyűrűjáték miatt kockára tegye az életét. (E tény - nem
hagyhatjuk ki az alkalmat, hogy fölhívjuk rá a figyelmet - önmagában is kitűnő
jelzője annak, milyen magától értetődően belsővé tettük a civilizáció folyama-
tából fakadó erőszakkontrollt.) Ám ha a párbajt nem a mi 21. századi nézőpon-
tunk heteronóm értékrendszere alapján, hanem az azt kiváltó késztetések, be-
állítódások tudattalanba süllyedt mélymúltja révén próbáljuk meg értelmezni,
törvényszerűnek kell tartanunk eme intézmény 19. századi elterjedtségét. Ha
így teszünk, lehetőségünk nyílik arra, hogy e páros harcformát az ősi férfiasság
elemeinek túlélését biztosító intézményként fogjuk föl, amelyben a kockázati
tényezőknek éppen az a funkciójuk, hogy a férfiúi libido dominandi hangsúlyo-
zottabban és egyértelműbben nyilvánulhasson meg általuk.
Amikor a l9. századi naplóíró egy neki címzett párbajkihívás olvastán örö-
mének ad hangot, és segédjét arra utasítja, hogy a „párbajra vonatkozó ajánlan-
dott feltételeket" - azaz adott esetben a könnyen halálos végkimenetelű pisz-
tolypárbajra történő kihívást is! - magyarázat nélkül fogadja el, mégpedig úgy,
hogy „azonnal verekedhessenek", akkor lényegében évtizedekkel az esemény
megtörténtét követően is fontosnak tartja annak érzékeltetését, hogy számára a
férfibecsület az emberéletnél is nagyobb értéket képvisel. Magatartásával így
egyértelművé teszi, hogy a párbaj intézménye a soha meg nem hátráló (gon-
doljunk csak a Wesselényiek jelszavára, a nunquam retróra vagy a Flette-esetet
kommentáló Széchenyi grófra!), mindig győzedelmes, egyenes, sérthetetlen, a
büszkeségével mintegy isteni örökségként rendelkező, heroikus férfi önképé-
nek illúzióján, illetve vízióján alapul.14 Ily módon annak belátása sem okozhat
gondot számunkra, hogy a 19. századi magyar nemes párbajkésztetettsége kö-
zös tőről fakad a törökverő Balassi Bálint vagy Gyulaffi László harci dühével.
Ha tehát a társadalmi beállítódások hosszú távú újratermelődésének összefüggés-
rendszerében értelmezzük a 19. századi párbajokat, elfogadva, hogy a később ki-
alakuló késztetések a korábban rögzült viselkedési mélyrétegekre telepednek
rá, mégpedig oly módon, hogy az ősi rétegeket lefedik, de el nem tüntetik, ak-
kor semmi okunk csodálkozni azon, hogy a 19. századi nemes urak párbajoz-
nak (ezt ugyanis az előző fejezetek alapján természetesnek kell tartanunk), ha-

Fiáth I., 1878:221-225.

13

Ha esetleg most a Bourdieu által is emlegetett Mr. Ramsey, Virginia Woolf

14 Világítótornyának
főhőse is eszünkbe jut, akkor sem kalandoztunk el különösebben a tárgyunktól.

88
nem azt kell végiggondolnunk, hogy vajon miért csökken a párbajok szá?na a 19.
század utolsó harmadától kezdve! A lényegi kérdés tehát így szól: vajon mi az
oka annak, hogy a libidó dominandi harcos alapkésztetései az idő múlásával
megfékeződnek, civilizálódnak?
„ l . § Párbajnak nevezzük azt a viadalt, melyet két egyén, segédeik vagy tanúik je-
lenlétében s ezeknek előleges és közös megegyezésével előírt feltételek mellett, va-
lamely sértésen alapuló kihívás eredményeképpen, ölő fegyverekkel vív. ( . . . )
3. § A párbaj célja: valamely sértésért fegyveres elégtételt venni vagy adni. A sér-
tett fél párbajt vív, h o g y elégtételt vegyen, a sértő, h o g y elégtételt adjon." 15

így határozza meg Clair Vilmos 1897-es párbajkódexében e páros harcfor-

mát. Definíciója teljes mértékben érvényes a Fiáth Ferenc naplójában megfogal-
mazott jelenetekre is, így azokat joggal foghatjuk föl jellegzetes 19. századi pár-
bajeseményekként. Kezdjük azzal, hogy a kihívást, miként az esetek túlnyomó
többségében, mindkét alkalommal nyilvános sértés előzi meg. (A sértést nyilvá-
nosnak tekinthetjük, amennyiben mások jelenlétében történik, s így a férfibecsü-
leten esett szeplőnek tanúi vannak, következésképpen a sérelem megtorlatlansá-
ga szégyennek, gyengeségnek, hatalomérvényesítési képtelenségnek, férfiúi al-
kalmadanságnak minősülhet. És miként a második példa tanúsítja, az is
elegendő, ha a sértés csupán egyetlen tanú jelenlétében történik.16)
A nyilvános aktus mindkét esetben egy táncos estély, egy társasági ese-
mény, amelyen férfiak és nők vesznek részt; az elbeszélő a gyönge nő vé-
delmezőjének szerepében, igazi lovagként léphet föl. A lovagot a férfibe-
csület kötelezi arra, hogy a - vele különben közelebbi kapcsolatban nem
álló - kisasszonyt védőszárnyai alá vegye egy másik (szimbolikus), ag-
resszióval föllépő férfi ellenében.17 Az első példában Festetich Christine
kisasszony hiába nem tartozik szűkebb családjához, Fiáth ellenállhatatlan
késztetést érez, hogy a „szerény kis lányka" védelmére keljen. Az óvó, ol-

15 Clair, 2002: 435, 437.

16 „Régebben, amikor a férfiúi becsületszónak még több hitele volt, kivételes esetekben és a pár-
bajvívó ellenfelek becsületszava alapján, párbajnak minősítették azt a fegyveres leszámolást is, ame-
lyet két gentleman - az ügy sürgőssége, halaszthatatlan volta és diszkrét természete miatt - segé-
dek vagy tanúk jelenléte nélkül vagy csak egy segéd vagy tanú jelenlétében vívott meg. A régi ún.
császári hadsereg történetéből két ilyen esetet ismerünk. Az egyik 1866-ban történt Kiscellben:
Mitrovszky Antal gróf kapitány és Jablonszky de Montebello hadnagy [...] kártyázás közben súlyos
sértésekkel illették egymást. Miután a faluban abban az időben más tiszt, aki segédkezhetett volna
nekik, nem volt, a két tiszt ingerült állapotában pisztolyt ragadott, s egy közeli nádasban állottak
egymással szemközt. Jablonszky hadnagy mindjárt az első golyóváltásnál agyonlőtte a kapitányt.
[...] A haditörvényszék [...] megelégedett a hadnagy [...] tiszti becsületszavával, hogy a párbaj
- habár segédek nélkül [ . . . ] - becsületesen és lovagiasan folyt le, és [a hadnagyot] egyhangúlag föl-
mentette." (Clair, 2002: 436.)
17 Talán nem teljesen nélkülöz minden alapot az az asszociáció, mely párhuzamot vél fölfedezni e

kisasszonyt védelmező férfiúi késztetés, illetve a falka vagy a horda domináns hímtagját vezérlő ösz-
tönös megnyilvánulás között, midőn ez utóbbi, akár élete föláldozása árán is, a falkába tartozó nős-
tény segítségére siet a kívülről fenyegető hímekkel szemben. Persze, megfelelő (humán)etológiai föl-
készültség híján, eszem ágában sincs túlhangsúlyozni ennek az asszociációnak a jelentőségét.

89
talmazó, fennhatóság alatt tartó férfiasság kiterjesztésével van tehát dol-
gunk, mely azonnal mozgásba lendül a támadóként észlelt másik férfi föl-
bukkanásakor.
Ha nem azonos rangbéli személy követné el a cselekedetet Christine kis-
asszonnyal szemben, a nemes úriember minden bizonnyal passzív marad-
na, és eszébe sem jutna a kisasszony védelmére kelni. Ha pedig a másik fél
a szűkebb rokoni körből kerülne ki, a gyűrű eldugása nem megtorlandó
sérelemnek, hanem kedves játéknak minősülne, amelyben esetleg hősünk
is részt venne, legföljebb alkalomadtán finoman fékezni próbálná a többie-
ket. Ám mivel az ominózus cselekedetet idegenként osztályozható ember
követi el, aki azonos fajtájú (tehát férfi, nem pedig nő) és azonos rangú ne-
mesember, óhatatlanul beindítja a nemes hím védekező, óvó reflexeit.18 A li-
bido dominandi beállítódási kelléktárának két jellegzetes eleme ütközik te-
hát össze: a harci késztetések az oltalmazó késztetésekkel találkoznak, és
egymást ingerelve konfliktus kirobbanásához vezetnek. (Ezért nem téved-
nénk akkor sem, ha az oltalmazó késztetések működésbe lendülését a má-
sik hímmel szemben fölgerjedő „kocódási vágy" számlájára írnánk, és a lo-
vagiasnak tűnő föllépést e vágy szabadon engedésének ürügyeként - ha
tetszik, társasági legitimációjaként - fognánk föl.)
A párbaj kirobbanásának alapjául szolgáló esemény, a sértés stilizált és ri-
tualizált módon zajlik. Lényegében nem más, mint egy fiktív harci helyzet
megteremtése („egészen elébe állottam, úgy, hogy orrom majdnem az övét
érte"), hiszen a verbális kijelentés („Ist das ein Spiel?") önmagában nem
volna elegendő a konfliktus kirobbanásához. Szükség van a másik intim te-
rébe történő behatolásra, azaz a szimbolikus területi agresszióra is.19 A társa-
dalmilag meghatározott intim tér határának áthágása a férfibüszkeség pro-
vokációjaként értelmeződik, következésképpen nem hagyható válasz nél-
kül. Megtorlásért kiált. Hodicz grófnak - íme a relacionalitás szerkezeti
kényszere (amelyet az eliasi, illetve bourdieu-i relacionalista szemléletmód
alapján könnyen értelmezhetünk)! - nincs más választása, mint hogy e ritu-
alizált sérelemre megadja a megfelelő ritualizált választ.

18 Esetünkben persze a parvenü tálinvesztíciója sem kizárható, hiszen Fiáth Ferenc, aki tagja
ugyan a társaságnak, de a párbaj idején még nem nyerte el bárói címét, föltételezhetőleg különösen
erős késztetést érezhet, hogy egy gróffal szemben egy hercegkisasszony „jó híre" védelmezőjének a
szerepében léphessen föl. Ebben az esetben nem csupán formális retorikai fordulatként, hanem
osztálytartalmat tükröző vallomásként foghatjuk föl, hogy Fiáth - úgymond - „megörült" Hodicz
párbajkihívásának, hiszen ezáltal egy gróf fejezte ki szimbolikus formában azt, hogy ő a társaság
egyenrangú, párbajképes tagja.
19 A sértés mértéke - a párbajkódex szerint - eltérő lehet: Egyszerű sértés minden megszólás, va-
lamely udvariatlanság vagy bármely egyéb ok miatt. [...] Gyalázás minden olyan sértés, mely akár
gyalázó szavakban, akár gyalázásra méltó tulajdonságokkal való vádaskodásban megnyilvánul. [...]
Tettleges bántalmazás minden szándékos érintés vagy ütéssel való fenyegetés. [...] Súlyos eset az is,
ha valamelyik fél, a közbotrány kikerülése miatt, tényleg nem követ el tettlegességet, hanem csak
azt mondja: »Uram, tekintse magát arculütöttnek!«" (Clair, 2002: 440, 441.) Clair osztályozása
alapján, talán mondani sem kell, mindkét Fiáth-féle eset sértésnek minősíthető.

90
 Fiáth cselekedete nem a célja, hanem az oka felől közelítve érthető
meg. Provokációját nem volna szerencsés abbéli törekvéseként értelmez-
nünk, hogy lovagias bátorságával tetszést arasson a nők körében. Jelen
esetben sokkal inkább arról lehet szó, hogy a (leendő) báró mintegy ref-
lektálatlanul engedelmeskedik a libidó dominandi ősi, férfiközösségben
különösen erőteljesen érvényesülő késztetéseinek. Mi sem bizonyítja
jobban, hogy itt „férfias ügyről", azaz kizárólag a férfiak társas szférájába
tartozó viszonylatokról van szó, mint az a tény, hogy a felek ugyan a nők
képviseletében lépnek föl, ám a párbajról a nők sokszor nem is szereznek
tudomást. 20 A helyszín kiválasztása a konspirációs szabályok betartásával
történik („egy kis dombnak tartottak az erdő szélén"); a párbaj helyszí-
nére igyekvő urak továbbá gondosan ügyelnek arra is, nehogy bárki ille-
téktelen tudomást szerezhessen az eseményről („Marburg a két kardot
köpenye alá vette"). A párbaj férfias belügy. Titok. E tény nem hanyagol-
ható el gondolatmenetünk szempontjából, hiszen nyilvánvaló, hogy a tit-
kolózást a törvényi szabályozás kényszeríti az urakra. Más szóval: a kor-
látozó jogi normák kialakulása a civilizáció folyamatának intézményesü-
léseként, vagyis az erőszak megfékezésére irányuló társadalmi akarat
indikátoraként fogható föl. (Vagyis az a folyamat folytatódik, amelynek
korai jegyeit már a perdöntő/istenítéleti bajvívások kapcsán is megfigyel-
hettük.)
A 19. században a párbaj az érvényes jogi normák alapján büntetendő
cselekménynek minősül, így a jogrendszer által kikényszerített elővigyáza-
tosságként is fölfogható, hogy a felelősségteljes férfiak igyekeznek a meg-
bízhatatlan fecsegőnek ítélt nők előtt titokban tartani lovagias és becsü-
letbéli ügyeiket. Mindazonáltal figyelemre méltó, hogy a párbajszabályok
betartásával okozott sérülés vagy halál lényegesen enyhébb büntetést von
maga után, mint amikor a felek megszegik a párbajkódex előírásait. 21 Ám
a jogszabály társadalmi elvárásokkal történő összehangolása sem elegen-
dő arra, hogy azt az urak respektálják. Sőt, még azok is megszegik, akik a
betartására lennének hivatva. Ily módon a formálisan fennálló törvényes
rend mögött, mellett, illetve alatt tovább él egy alapvetően a férfibüszke-

20 Ezt támasztja alá a Sport-Világ 1896. január 26-án megjelent írása is, mely a párbajokokat
illetően az alábbi százalékos kimutatást közli: „Hirlapi polémiából származik 33%, szerelmi
versengésből 26%, politikai okokból 14%, sértésből 10%, játékszenvedélyből 1%." Ugyaneb-
ben a cikkben olvassuk, hogy az Olaszországban 1888-ban lefolyt 538 párbajból a párbajozó
felek foglalkozása 165 esetben katona, 156 esetben hírlapíró, 68 esetben tanuló, 64 esetben pe-
dig ügyvéd volt.
21 Az 1878-as (és 1939-ig érvényben lévő!) büntetőkódex szerint: „299. § Azon bajvívó, aki a

párviadalnak szokásos vagy kölcsönös egyetértéssel megállapított szabályait megszegte, és an-

nak következtében ellenfelét megölte: szándékos emberölés, ha pedig megsebesítette: a súlyos
testi sértés bűntettére meghatározott büntetéssel büntetendő. A jelen szakaszban meghatáro-
zott esetekben a segédek mint bűnrészesek büntetendők. 300. § A párviadalnál jelen volt tanúk
és orvosok, továbbá az előbbi szakasz eseteinek kivételével, azon segédek, kik a párviadalt meg-
akadályozni törekedtek: nem büntetendők." (Clair, 2002: 42.)

91
ség és -becsület hagyományos, ősi mintáin alapuló, informális férfitársa-
dalmi rend, mely a mindennapi érintkezések során az erőszak jóval maga-
sabb szintjét tolerálja. 22

A PÁRBAJ ÉS A FAIR PLAY

A Pichlerrel folytatott párbaj leírása - miközben lényegében megerősíti az

összes fenti állítást a párbajok jellegzetességeit illetően - további finomítá-
sokat tesz számunkra lehetővé. Talán nem tévedünk, ha azt állítjuk, hogy e
második párbajnál a sértés módja és mértéke a korban lehetséges minimum-
szint közelében mozog. Az elbeszélő ugyanis csupán Isaksonnak említi,
hogy Pichler viselkedése „unartig", ráadásul minősítése nem is különöseb-
ben durva. A nyilvánosság is a lehető legszűkebb, hiszen egyetlen fültanú
van csak. És ha e fültanú, Isakson, nem jelentene Pichlernek, és így nem
„hozná helyzetbe", azaz nem kényszerítené a megfelelő lovagias válaszlépés
megtételére, a későbbi, majdnem halálos kimenetelű párbajra minden bi-
zonnyal nem kerülne sor.23
E két leírás pontosan tükrözi azt is, hogy az úriemberi fair play elemei
mennyire erőteljesen áthatják e párbajokat: az aktus egy szigorúan forma-
lizált, párbajkódex révén szabályozott, többszereplős rituális folyamat ré-
sze (sértés, elégtétel kérése írásban, zárt borítékban küldött válaszlevél, a
párbajsegédek követszerepe, elhelyezkedésük a párbaj során, az orvos je-
lenléte és így tovább). Maga a fegyveres összecsapás is a következetesen
betartott fair play-normák alapján történik. Az első párbajt például egy
néma ceremónia előzi meg: a felek - a metsző hideg ellenére - félmezte-
lenre vetkőznek, majd „en garde" állásba helyezkednek, s csak a „szoká-
sos" „salutatio" és „appelle" után támadják meg egymást. A párbajt - me-

22 Fiáth Ferenc, aki az alábbi esemény megtörténtekor helytartósági tanácsos Pesten, tehát ép-

penséggel elvárható volna tőle, hogy lebeszélje az érintetteket a párbajról, a következőképpen fo-
galmaz: „[ 1843 -ban] A Pesti Hirlap egyik tehetséges szerkesztőtársa volt Irinyi József - a Világ-nak
Vida. Ezek nem emlékezem már mily kérdés fölött élénk, később éles vitába keveredtek, a vége
párbaj lett. Vida engemet hívott fel segédül, Irinyi Teleki Lászlót. Csak annyiból volt kellemetlen
nekem ezen bizalom, mert nehéz volt párbajsegédi állásomat hivatalos állásommal összhangzásba
hozni; kellemetlen annál inkább, mert védencem a tollhoz igen jól, de a kardhoz mit sem értvén;
kénytelen voltam pisztolyt választani, pedig ehhez sem értett, s igy a párbaj válságos esélyeivel áll-
tam szemben. [...] A főherceg megtudta, természetesen azt is, hogy secundáltam, de nem neheztelt
érte." (Fiáth II., 1878: 72-74.) Figyelemre méltó, hogy nemcsak a helytartósági tanácsos, hanem a
főherceg sem talál kivetnivalót egy pisztolypárbajban, mely könnyen halálos kimenetellel is vég-
ződhetett volna.
23 E ponton persze nem hagyható említés nélkül a forrás megbízhatósága sem. Semmit nem tu-

dunk meg ugyanis arról, milyen volt a viszony az eseményt megelőzően a három nemesúr között,
és hogy Isakson ügybuzgósága esetleg nem fogható-e föl korábbi sérelmek következményeként.
Ezért egyaránt föltételezhetjük, hogy Isakson - a társasági kódrendszer pontos ismerőjeként - egy-
szerűen nem engedhette meg magának, hogy ne vegyen tudomást Fiáth párbajfelhívás funkciójú
sértéséről, de nem zárhatjuk ki azt sem, hogy Isakson Pichlernek akart ártani a „helyzetbe hozás-
sal", hiszen ily módon lényegében kényszerítette arra, hogy kihívja a közismerten jól vívó Fiáthot.

92
lyet kézfogás zár! - első vérig, azaz addig a sebesülésig vívják, amíg az
egyik fél ki nem ejti kezéből a fegyvert.
Az úriemberi normák betartásának további szemléletes példája, hogy a má-
sodik párbajt megelőzően a vendéglátó - a kihívott fél - reggelivel fogadja el-
lenfelét és a segédeket. Majd „szivarozás" és „kedélyes társalgás" következik,
s csupán e társasági rituálék után („engedelmet kérek, uraim, ha úgy tetszik,
végezzük dolgunkat") kerül sor a csaknem végzetes kimenetelű összecsapás-
ra. Említésre érdemes, hogy az önmagát halálosan sebesültnek vélő visszaem-
lékező, eszméletvesztése előtti utolsó cselekedetével még pénzt akar adni az
őt megsebesítő ellenfelének és segédjének, hogy azok „menekülhessenek".
Jellemző az is, hogy a visszaemlékező negyven évvel később is a fair play-el-
vek betartásával számol be a párbajokról: fontosnak tartja megjegyezni, hogy
„ellenemben bátor, erős, ügyes vívóra ismertem". (Persze azért saját férfiúi
kiválóságát sem mulasztja el visszaemlékezésébe foglalni: „...az öreg Dugovics
bekötötte ujjamat, kesztyűt húztam fölibe, s fennmaradtam. Ámbár igen fájt,
este mégis táncoltam; de Hodicz grófot többé nem láttam ez alkalommal.")
Amennyiben pedig a párbajozó felek nem tartják be az úriemberi fair play
szabályait, könnyen előfordulhat, hogy a norma ellen vétőt saját fegyvertársai
közösítik ki. Azaz: a társasági élet törvénye gyakran elsőbbséget élvez a
„nagypolitikai" viszonylatokhoz képest:

„Az (ezernyolcszáz)hatvanas évek elején történt ez, mikor az összekoccanások

napirenden voltak az osztrák tisztek és a magyar ifjúság közt. Szemző Istvánnak
- Keresztessy kitűnő tanítványának - számos affairje került köztudomásra, melyek
mindenikéből győztesen került ki. A mily nagy volt ellene a gyűlölet a tisztek köré-
ben, oly tehetetlen volt is az. Szemző István, ha akarta, játszva verte ki kezeikből a
kardot. De fölényével sohasem élt vissza, mindig nagylelkű volt. Nem így az, ki
utoljára tűzött vele össze. Ez mindjárt az első összecsapásnál megkapta Szemzőtől a
vágást, és ezzel a megállapodások szerint a párbaj befejezettnek volt tekinthető.
Szemző annak is tekinté s kardját a szögletbe állítva, ingét akarta fölhúzni. E pilla-
natban a megvágott ellenfél orgyilkos módra reá rohant, és a védtelen embert irtóz-
tatóan összevagdalta. S a segédek közt egy sem akadt, aki a bitangot ledöfte volna.
Szemző mindössze azt az elégtételt kapta, hogy a tisztek kidobták az orgyilkost a
soraikból. A sors azonban igazságosabb volt. A nemtelen orgyilkos osztrák szolgá-
latból porosz szolgálatba lépett s a königraetzi csatában volt bajtársainak golyóitól
esettel." 24

A párbaj - a civilizált rituálék és fair play-szellemiség érvényesülése dacára

- nagy kockázattal bír. Mint fentebb láthattuk az Irinyi és Vida között lezaj-
lott párbaj kapcsán, sokszor éppen az késztethet valakit a pisztolypárbaj és a
vele járó sokkal nagyobb rizikó vállalására, hogy nem tud vívni. Am - mint
azt a Pichler-féle eset is bizonyítja - a kardpárbaj sem veszélytelen, hiszen a
civilizált fair play elemei nem zárják ki, csupán ritualizálják, racionalizálják és
némileg stilizálják az ősi késztetéseket. Ám elég egy párbaj közbeni sértés

" AKeresztessy-emlékkönyvből idézi Siklóssy, 1928: 390.

93
(„Wohin laufen Sie, Herr Oberlieutenant?") vagy sérülés ahhoz, hogy vala-
melyik fél hirtelen akár az ellenfél halálát eredményező gyilkos indulattal
rontson a másikra. („Ellenem [...] oly erővel sújtott fejem felé, hogy az én
kardom a markolat alatt egy féllábnyira elpattant." Azaz, ha igaz, amit a
visszaemlékező állít - s e tekintetben nemigen van alapunk kételkedni -, va-
lószínűleg a fejét hasította volna ketté a rámért csapás.)
Ám nem csupán a dolog lényegéből fakadó kockázati tényezőkkel kell szá-
molnunk, hanem a szabályok bizonytalanságából és a szakértelem hiányából
adódókkal is. Mint azt a második eset pontosan jelzi, Fiáth súlyos sérülése tu-
lajdonképpen egy félreértés következménye („azon tudatban, hogy segédje-
ink közünkben helyezendik kardjaikat, nem léptem vissza »en garde«-ba").
így balesetként is értelmezhető. Olyan balesetként, amelynek bekövetkezési
valószínűsége igen magas, azaz szinte „bele van kódolva" a párbaj intézmé-
nyébe, hiszen a küzdő felek fölkészültsége, szabályismerte rendkívül hiányos.
Ezért egyáltalán nem biztos, hogy mindannyian azonos módon értelmeznek
egy helyzetet, s hogy ami például az egyik fél számára lezárt akciónak tűnik,
az a másik nézőpontjából is ugyanaz lesz. Főleg, ha valamelyikük agyát elbo-
rítja a vak harci düh. Jó néhány visszaemlékezés szerint a párbajok jelentős
hányadában elsősorban szabályértelmezési bizonytalanságból fakad a sokszor
végzetes kimenetelű eredmény.
A fölkészületlenség a párbajsegédekre is jellemző. A párbajozó félnek
ugyanis olyan embert kell találnia, aki éppen kéznél van, illetve aki rendi
helyzetéből és a küzdő fél iránti viszonyából adódóan alkalmas e lényegében
szimbolikus feladat ellátására. Azaz: nem a vívás szokásainak és szabályainak
pontos ismerete dönt a kiválasztásakor, hanem a társadalmi viszonyok által
valószínűsített véletlen. így viszonylag csekély annak az esélye, hogy mindkét
segéd pontosan tisztában legyen azzal, hogy adott esetben a küzdelmet gyor-
san és egyértelműen - ráadásul egyszerre! - félbe kell szakítaniuk azáltal,
hogy saját kardjaikat a párbajozok közé helyezik.25

25 A párbajsegédek esetében - mint arról Kacziány beszámol - egyéb kockázati tényezők is sze-

repet játszhatnak: „A véres párbajok nagyrésze a segédek lelkiismeretlenségének tulajdonítható.

A sport-párbajsegédnek (eredeti kiemelés), e díszes magyar különlegességnek valódi élvezet, midőn
megbízatik a »becsületügy« elintézésével. [...] Ha az ellenfél hajlandó kijelenteni, hogy sérteni
nem szándékozott, a sport-segéd makacsul ragaszkodik ahhoz, hogy e sértést csupán vér moshatja
le. Ha az ellenfél segédei könnyebb föltételeket ajánlanak, ő szigorítja, s nem átallja a meg nem
engedett fegyvereket is proponálni, csak hogy célt érjen. [...] Ha pedig a baleset megtörtént, a
sport-segéd a kezeit mossa, a társadalomra hivatkozik, mely őket a párbajozásra kényszeríti s új ál-
dozatot keres. [...] Vannak jelenleg is kis társaságok, melyekben a párbaj-sportnak rendes kultusza
űzetik. Kinek hány párbaja volt, a szerint ismertetik el »fenegyereknek«. E társaságok tagjai több-
nyire jómódú családok elkényeztetett gyermekei, kiknek vagyona van, teendője pedig nincs s így
szórakozásból űzik a párbajozást derűre-borúra. A kis »kompánia« és kinek udvarol az illető, a
»jucker«-hölgy által pedig ünnepeltetik valódi hős gyanánt, ha sikerült legalább egy embert a
másvilága expediálnia." (Kacziány, 1889: 96-97.)

94
 A PÁRBAJ ÉS A KORÁBBI PÁROS HARCFORMÁK

Ha mindezek után a párbaj és az első fejezetben említett páros harcformák

közötti azonosságokra kívánunk rámutatni, a legfontosabbnak azt tekinthet-
jük, hogy végső soron - bármennyire eltérjenek is egymástól az erőszak és az
erőfeszítés mértékét illetően - valamennyi a másik elpusztítására törő férfias
harci késztetéseken, azaz a libidó dominandi legősibb elemein nyugszik. Az is
közös bennük, hogy mindegyiknél jelen vannak (noha különböző mértékben
és egyértelműséggel) a fair play elemei, amelyekre a szabályok betartását ga-
rantálni hivatott szakemberek ügyelnek.
Ugyanakkor kétségtelen, hogy az évszázadok során olyan változásokat fi-
gyelhetünk meg a páros harcformák (mégoly vázlatos) összehasonlítása során
is, amelyek joggal illeszthetők be a civilizáció folyamatának logikájába. Ez
még akkor is így van, ha e változások nem mindig egyenes vonalúan és teljes
körűen, hanem esetlegesen, zsákutcákkal és kitérőkkel tarkítottan valósulnak
is meg; irányuk, hosszú távú visszafordíthatatlanságuk megkérdőjelezhetet-
lennek tűnik. Ezek sorából először talán az Elias által is kitüntetett fontossá-
gúnak tartott sajátosság, az erőszak és a kockázat mértékének csökkenése említhe-
tő. Hiszen bármennyire erőszakos és kockázatos intézmény is a párbaj, még-
iscsak kevésbé brutális és kisebb veszéllyel jár, mint az (enyhébb formájában
is) jó eséllyel a test megcsonkítását eredményező perdöntő bajvívás, vagy a
gyakran fejlevágással végződő vitézi bajviadal. Emellett a 19-20. században a
történelmi tendencia egyértelműen a kisebb kockázatú kardpárbajok gyako-
riságának emelkedése felé mutat. Ráadásul a kardpárbajokon belül is növek-
szik a kevésbé brutális, első vérig megvívottak száma, azaz csökken a végzetes
kimenetelűek aránya.26
Igazat adhatunk tehát Tóth Lőrincnek, aki 1865-ben, tehát Eliasnak a
sport geneziséről írott sorait csaknem száz évvel megelőzve, a következőkép-
pen fogalmaz:
„Kifejtésében a párbaj, mely eredetileg nem egyéb, mint durva ököljog, némi
törvényesség és rend szinét nyerte azáltal, hogy a párbajvívásra a lovagi harcjáték
lényeges szabályai alkalmaztattak, mik által ez meg lett különböztetve a közönsé-
ges, durva verekedéstől, milyet a csárdák hősei űznek, megkívántatott a fegyverek
egyenlősége, a támadás és védelem szabályszerűsége, minden fortély, ravaszság s
egyéb lovagiatlan eszközök távoltartása. A formák szabályszerűsége magának a
helytelen dolognak helyességét s törvényességét oltotta az emberek e tárgy felőli

26 Jellemző, hogy a 19. század végi Magyarországot illetően Kacziány elsőként említi az úgyne-

vezett koncertpárbajokat, „hol előre láthatólag nem esik hiba a szereplőkben, de az illetők kiváló
egyénisége folytán a becsületügy a híresebbek közé tartozik. Két hires ember valami fölött össze-
kap, a »becsület« megköveteli a fegyveres elintézést; a segédek - tudva az ok semmiségét s azt,
hogy nagy ostobaság lenne, ha itt akármelyik félben kár esnék oly távolságot állapítanak meg,
melyről találni csak virtuóz-lövő lenne képes, vagy pedig oly pisztolyokat hoznak, melyekkel talál-
ni teljesen lehetetlen. [...] Ha a távolság netán kisebb volna, a felek rendesen a levegőbe lőnek.
E párbajok száma nálunk légió. Nevezetesebbek a Klapka-Csernátony, Jókai-Pulszky-párbaj, mind-
kettő 1867 után közvetlenül." (Kacziány, 1889: 8.)

95
 fogalmába. Az újabb fegyverek, nevezetesen a lőszerek elterjedt használata lépvén a
lándzsák s nehéz lovagkardok helyébe, a párbaj módja is átalakult; de az új párbaj-
szabályok a régi harcjátékszabályok hasonlatosságára képeztettek. A harcbírák he-
lyébe tanuk, segédek léptek, kik nem voltak ugyan bírói hatalommal s külső tekin-
téllyel felruházva, de jelenlétükkel elvették a viadal gyilkossági jellegét. [...] Nemes
szenvedély a férfiban, hogy azért, a mi véleménye szerint őt megilleti, javát s vérét
kockára tenni kész, e szenvedélyt nem elnyomni kell, hanem bátorítani, éleszteni.
Alsó sollte man den Zweikaempfen nur eine bessere Form geben. [A párbajnak tehát
jobb formát kellene adni.] Ennyire nem megyek, s a párbajt semmi alakban és soha
nem helyeselhetem, de azért nem tagadhatom, hogy minden esetre szebb és rokon-
szenvesebb jelenet egy büszke Hotspur, sőt egy boxírozó angol hordár vagy vívó
francia borbély is, mint azon jámbor fajta, melyről Heine rossz nyelve azt beszéli,
hogy ha tizenketten vannak, egy tucatot tesznek, s ha egyetlen egy ember megtá-
madja őket, rendőrség után kiáltanak segítségért. "27

Az idő előrehaladtával egyértelműen a szekularizáció folyamatának erősö-

dését is megfigyelhetjük. A perdöntő bajvívást még az isteni akarat legitimál-
ja: a küzdő feleket környezetük tagjai (és önmaguk is) az isteni végzet megtes-
tesítőinek tartják. A vitézi bajviadalok - mint láttuk - még joggal foghatók föl
két nagy világvallás, illetve civilizáció közötti háború részeként. Ennek során
azonban a magyar és a török vitézek már megtapasztalhatják saját vallási (és
kulturális) beágyazottságuk relacionális e v i l á g i s á g á t is. Miközben ugyanis saját
istenük (népük, seregük, egységük, vezérük, területük, nyelvük) nevében küz-
denek, olykor akarva-akaratlanul kapisgálni kezdik azt is, hogy hitük nem
magától értetődően egyetemes érvényű, hiszen saját, mindenhatónak vélt is-
tenükkel egy mindenhatóságra igényt tartó másik isten is szembeállítható;
így néha az is körvonalazódik már előttük, hogy az idegen isten mássága ép-
pen az őket az ellenségükkel összefűző reláció (azaz a különbségeken és érdek-
konfliktusokon alapuló harc) révén válik érzékelhetővé.
A páros harcformák modernizálódásának és civilizálódásának következő
(és az előzővel szorosan összefüggő) jellegzetessége, hogy az individualizáló-
dás irányába is tartanak. A középkori és az azt megelőző párharcok még több-
nyire valaki vagy valami nevében, de legalábbis egy fölsőbb erő, magasabb
hatalom jóváhagyásával zajlanak. Ezekben az egyén, még ha saját bőrét viszi
is vásárra, a szent világmindenséget mozgató isteni szándéktól függő apró
porszemként, illetve egy uralkodó, uraság vagy (had)vezér által képviselt vilá-
gi entitás - ugyancsak apró, hatalom nélküli - alattvalójaként folytatja küz-
delmét. A nemesi párbaj azonban már egyes szám első személyben zajlik,
nem pedig magasabb hatalomnak engedelmeskedve, annak kezdeményezésé-
re, azzal azonosulva. A párbajkihívás, illetve annak elfogadása az érintett ma-
gánemberek döntésétől függ. Az öntudatos úr kizárólag saját, rendi megala-
pozottságú becsületét védelmezi, a jogi tiltások és korlátozás ellenére is.
Azaz: a párbaj intézménye, történelmileg szemlélve, egy exkluzivitás irá-
nyába tartó folyamatnak is részese - mégpedig a fogalom többszörös értel-

27 Tóth Lőrinc: A párbaj. Idézi Siklóssy, 1928: 391.

96
mében. Hiszen, szemben az alacsonyabb származásúak által is megvívható
korábbi párharcokkal, a párbaj rendi privilégium: csak a nemesi eredetűek
űzhetik;28 az alacsonyabb származásúak szalon- és párbajképtelenek. Máskép-
pen fogalmazva: az elit politikai osztály, rendi privilégiumainak köszönhető-
en, egy ideig még képes kivonni magát a civilizáció folyamata által generált
tételes és szokásjog fennhatósága alól. Ennek azonban az az ára, hogy a tevé-
kenység fokozatosan illegalitásba kényszerül. Következésképpen - nem csu-
pán a korábbi páros harcformákkal, hanem a 19. században terjedő új spor-
tokkal szemben is - a törvény előtti rejtőzködés kényszere kizárja, hogy a
párbaj mások szórakoztatását szolgálja. (Jóllehet, mint láttuk, a vitézi bajvia-
dalokat is tiltja a császár és a szultán, csakhogy azokat a várkapitányok, illetve
a katonai feljebbvalók cinkosságával még meg lehetett tartani.)
Párbajozás céljára nem lehet sem egyesületet, sem reprezentatív alkalmat
teremteni; e tevékenység nem folytatható sem a későbbi modern sportklubok
működését biztosító szervezeti formák, sem a korábbi vitézi viadalokhoz vagy
lovagi tornákhoz hasonló rendezvények keretei között. Ezek híján pedig a
párbajozok meg vannak fosztva a legitim és nyilvános elhatárolódás esélyétől -
szemben a 19. századi modern sportegyesületek tagjaival, akik, mint majd lát-
ni fogjuk, nem utolsósorban éppen azért hozzák létre közösségeiket, hogy ily
módon legitim és nyilvános formában elkülönülve szimbolikusan harcoljanak
vagy versengjenek a tőlük elhatárolódó más beágyazottságú emberek cso-
portjainak képviselőivel.
A libidó dominandin alapuló nemesi becsület azon az illúzión alapszik, hogy
a férfiúi tökély és mindenhatóság, a sérthetetlenség, a megkérdőjelezhetet-
lenség, az egyenesség, a világ folyásáért vállalt felelősségtudat, valamint az
ezekkel a terhekkel együtt járó büszkeség végső soron istentől származó ka-
rizmának tekinthető. A párbaj intézménye a nemesemberek becsületháztar-
tásának kiegyensúlyozása révén eme illúzió továbbélését biztosítja, és ezért
egyfajta beállítódási lazításként fogható föl. (E tekintetben hasonlatos a hivatá-
sos pályafutását befejező sportolók levezető edzéseihez, amelyek azt hivatot-
tak megakadályozni, hogy - a terhelések hirtelen megszűnte után - a szerve-
zetet maradandó károsodások érjék.) Történelmileg szemlélve némileg „túl-
csorduló", „Don Quijote-i" intézmény, mely lehetővé teszi az urak számára,
hogy az egyre civilizáltabb és racionalizáltabb világban az ősi, harcos készte-
téseik egy ideig még szelepet találjanak maguknak, amelyen keresztül mély-
ről jövő kocódási késztetéseik gőzét kiereszthetik. Ily módon a párbajok to-
vábbélése hozzájárul ahhoz, hogy a beállítódások átalakulása minél harmoni-
kusabban mehessen végbe, azaz, végső soron, hogy a modern férfi születése
minél kevesebb fájdalommal és traumatikus töréssel járjon.

28 Illetve akkor, amikor már a polgárok is párbajozhatnak, a párbaj intézménye, történelmileg

szemlélve, a végét járja.

97
 A VÍVÁS MINT A BEÁLLÍTÓDÁSVÁLTÁS ESZKÖZE

Ennek az átalakulási folyamatnak egyik fontos eszköze a vívás, mely példaér-

tékűen szemlélteti, hogyan válnak az ősi férfikésztetéseken nyugvó páros har-
ci formák modern sportokká. A vívás egy sok elemében észrevétlenül zajló be-
állítódásváltás indikátora; az a sport, mely - a párbajt mintegy magába szip-
pantva - egyrészt lehetőséget biztosít az abban elkezdődött egyes tendenciák
kiterebélyesítésére, másrészt - korrigálva a párbaj bizonyos „Don Quijote-i"
sajátosságait - új folyamatok csíráit is magában rejti. Viszonylag későn, tulaj-
donképpen a 20. század elejére válik modern sporttá, annak ellenére, hogy a
művelését szolgáló egyesület - mely az első kifejezetten sportra szakosodott
egylet Magyarországon! - már a 19. század húszas éveiben megszületik. So-
káig az úri hagyomány szigetének számít a gyorsan modernizálódó 19. száza-
di világban. Rendies eredetét nem is leplezheti: bizonyos értelemben még
ma, a 21. század elején is archaikus képződménynek számít a rituáléival, fran-
ciás terminológiájával és kellékeivel.
A nemesurak a 18-19. század fordulóján még elsősorban azért tanulnak vív-
ni, mert erre kötelezi őket a rendi hagyomány, a nemesi becsület, az úriemberi
ethosz és a társasági környezet.29 A nemes - aki úgy érzi, e tudományával min-
denekelőtt önmagának tartozik - férfivirtusból forgatja a kardot. Ugyanazért
tehát, amiért lovagol is, amiért büszke nemzeti hovatartozására, és amiért a vi-
lág legtermészetesebb dolgának tartja, hogy nemzetének gondjait a vállán kell
viselnie. A kardja egymásba csúszó nemzeti és nemesi hovatartozásának, vá-
gyott és tényleges hatalmának jelképe.30 Az a tény, hogy kardot hord, egyúttal
párbajképességének garanciáját és kötelezettségét is jelenti.
A vívás történetével foglalkozó szakmunkák31 többnyire az ókori görögök-
kel és rómaiakkal kezdik mondandójukat (miközben arról sem feledkeznek
meg, hogy röviden utaljanak az ősember szúróeszközökkel végzett vadászatá-
ra), többé-kevésbé megkérdőjelezetlenül folyamatosságot tételezve a görö-
gök által „hoplomachiának" nevezett katonai vívásgyakorlat, a római gladiá-
torok karddal vívott küzdelmei, valamint a 20. században művelt modern ver-
senysport között.32 Az ilyen munkák a vívás funkciói közül mindenekelőtt a
katonai életre való fölkészítést, valamint az azzal szoros kapcsolatban álló lo-
vagi/rendi életvitel normáihoz történő igazodást emelik ki.
És valóban: végső soron a vívás is - hasonlóan a korábban említett páros
29 Elsősorban tanulnak ezért vívni. Másodsorban megvan a maguk jól fölfogott, racionális érdeke

is. Az nevezetesen, hogy ha esetleg párbajra hívják ki őket, nehogy fölkészületlennek bizonyulja-
nak.
30 „Fényesebb a láncnál a kard, / Jobban ékesíti a kart, / És mi mégis láncot hordunk! / Ide veled,

régi kardunk!" - mondja Petőfi a Nevizeti dalban. A nemzeti kardmitológia olyannyira magától ér-
tetődő, hogy szinte föl sem tűnik senkinek.
31 Például Gerentsér, 1928.
32 Elias tanítványaként tudjuk, hogy az antik és (pre)modern állapotok közötti folytonosság téte-

lezése korántsem egyértelmű. Ezért az olvasó remélhetőleg megbocsátja nekem, ha a Gerentsér-

féle álláspont cáfolatától ezúttal eltekintek.

98
harcformákhoz - a libidó dominandi archaikus, harci késztetésein nyugszik,
amennyiben egy zéró összegű játszmában az ellenfél szimbolikus legyőzése a
célja. Nagy hangsúlyt kell azonban helyeznünk a végső soron kitételre, hiszen e
tevékenységnek csupán a szerkezete közös a korábbi páros harcformákéval.
Mindez persze korántsem lényegtelen elem, ám a jelen összefüggésrendszer-
ben sokkal fontosabb számunkra a vívásnak az a sajátossága, hogy a korábbi
harci formákhoz képest mennyire megszelídült, stilizálódott intézmény. Éle-
sebben fogalmazva: e tevékenység folytatja és fölgyorsítja azt a folyamatot,
amelynek során a páros harcformák egyre civilizáltabbakká válnak. Avagy
megint másképpen: a vívás révén jól érzékel(tet)hető, hogy a civilizáció folya-
mata hogyan hatol be a mindennapi praxisba, illetve hogyan válik az életvitel
átalakítójává a 19. század első felétől kezdve.
Fentebb úgy fogalmaztunk, hogy a párbajban jelentősen csökken az erőszak
és a kockázat mértéke a korábbi viadalokhoz képest. Könnyen belátható, hogy
a vívás esetében e tendencia fölgyorsulását és kikristályosodását figyelhetjük
meg. Elég, ha csak arra az elemére utalunk, hogy - a párbajjal szemben - a ví-
vás már nem hordoz életveszélyt magában. Művelése a szigorodó formalizá-
lódáson és standardizálódáson alapul: a fegyverek veszélytelenebbé válnak, a
sérülések megakadályozására számtalan kellék szolgál,33 a zsűri szakértelme
egyre megbízhatóbbá válik, következésképpen a véletlen balesetek esélye is
mindinkább a nulla felé tendál.
Az erőszak és a kockázat mértékének csökkenése együtt jár a régi jelentés-
tartalmak elhomályosulásával, módosulásával, illetve új tartalmak, új vonat-
kozások előtérbe kerülésével. Fiáth Ferenc visszaemlékezéseiben is láthattuk,
hogy a párbajok során egyes fair play-elemek szinte öncélúan túlhangsúlyo-
zottá válnak; a felek mintha tobzódnának a másiknak tett gesztusokban.
Olyannyira, hogy fölvethető a hipotézis: már magán a párbaj intézményén
belül is megfigyelhető egyfajta stilizálódás irányába történő elmozdulás. Az
idő előrehaladtával és az életveszély kockázatának csökkenésével párhuzamo-
san ugyanis a lovagias férfiasság megjelenítésének esztétikus, szimbolikus és
ritualizált formái, az elegancia, a tartás, a könnyedség mintha egyre fonto-
sabb elemekké válnának a becsületbeli ügyek elintézésekor,34 ily módon is
előkészítvén a terepet egy újfajta, még hangsúlyozottabban stilizált tevékeny-
ségforma számára. A Fiáth-féle párbajleírások alapján látható, hogy a küzde-
lem számos vonatkozásában a vívás formai jegyeinek betartásával zajlik: a ne-
mes urak előbb „en garde" állásba helyezkednek, majd az ezt követő „saluta-
tio" és „appelle" után támadják csak meg egymást.

33 Chappon 1839-ben megjelent vívókönyvében írja, hogy „a vívógyakorlatokhoz szőrkesztyű-

vel, vasas karvédővel, az alsótestet is védő, térden alul érő plasztronnal és olyan maszkkal látjuk el
magunkat, melyen a homlokvas felett még egy szőrpárna (Wurst) is van". Idézi Siklóssy, 1928: 360.
34 Emlékszünk még rá, hogy miután Fiáth keze megsérül a Hodicz elleni párbajban, a visszaem-

lékező megjegyzi, hogy „hazaérve az öreg Dugovics bekötötte ujjamat, kesztyűt húztam fölibe, s
fennmaradtam. Ámbár igen fájt, este mégis táncoltam." Azaz: utólag is fontosnak tartja, hogy olyan
férfinak tüntesse föl magát, akinek mit sem számít az a kis vágás!

99
 Mindez úgy is megfogalmazható, hogy a felek egy szigorú, hagyományos ri-
tuálé formai kereteihez alkalmazkodnak, mely kikristályosodottságának kö-
szönhetően alkalmas arra, hogy önálló életre keljen. Ily módon az új, páros
harcforma mintegy magába szippanthatja, illetve magára veheti azokat a jelen-
téstartalmakat, amelyeket korábban a párbaj hordozott. A vívás egyes asszói
(csörtéi) során a felek belülről élhetik át ugyanazokat az élményeket, ugyanazo-
kat a késztetéseket, amelyek a párbajok megvívásakor is vezérelték őket. Más
szóval: a vívás a párbaj illúzióját és fikcióját nyújtja. Pótlék. Protézis. Segédin-
tézmény, mely túlnövi a segítendőt. Állványzat, mely a ház összeomlása után is
a helyén marad, azt a benyomást keltve, mintha önálló építmény volna.
E tevékenység lényegében a 19. század végéig, sőt még azon is túl az úri-
emberi létezés, a magasabb kasztba tartozás, az előkelőség, az emelkedettség,
a büszkeség, a méltóság, egyszóval az emelkedett virilitás hordozója. Annak ér-
zékeltetője és kifejezője, hogy aki képes másokkal (illetve a másikkal) együtt,
szépen, szabályosan, elegánsan, méltósággal és megfelelő (testtartással a for-
mációk rituális harci elemeinek megjelenítésére, nos, ez az ember ab ovo a
győztesek közé tartozik, a felsőbb kaszt tagja, így nincs szüksége arra, hogy
megizzadjon egy-egy alkalmi győzelemért. Szemben a párbajjal, illetve az ab-
ban még meghatározó késztetettségekkel - a férfibüszkeséggel, a törhetetlen-
séggel, a sérthetetlenséggel, a harcossággal, az azonnali indulati kielégülés
igényével -, a vívás mindinkább a fegyelmezettség, a visszatartottság, a türe-
lem, a rafinéria, az önuralom, a belső elfojtás, azaz a civilizáció folyamata által
kondicionált beállítódási elemek köré szerveződik.35
A vívásban a férfibecsület férfitartássá civilizálódik; a hagyományos rendi
erkölcs által legitimált tevékenység mindinkább a racionalizálódó társadalom
kontrolljának alávetett, elsajátítható, esztétikailag legitimált intézménnyé vá-
lik.36 Ezzel összefüggésben a szorosan vett tevékenység funkciója is megvál-
tozik: míg a párbajnak az a célja, hogy elégtételt vegyen a férfibüszkeségen
esett sérelmen a (szigorúan azonos rangú) sértő fél megölése vagy megsebesí-
tése révén, addig a vívás esetében a megtorlás helyébe a másik szimbolikus le-
győzése kerül. A Vívoda alapszabályában megfogalmazódik, hogy „minden ví-
vó hideg vérrel legyen", illetve hogy sértés esetén „a sértő tüstént engedelmet
kérni tartozik"!37 Chappon mindezt így foglalja össze vívótankönyvében:

35 Minden bizonnyal nem véletlen, hogy - szemben a sokszor még azért a szabad természetben

(erdőben, ligetben) megvívott párbajokkal - a vívásra általában már a behatároltabb, korlátozóbb,

zártabb belső terekben kerül sor. Azaz: az univerzális, isteni eredetű természet felől a partikulári-
sabb, ember által megteremtett, racionálisan tagolt társadalmi világ felé haladunk.
36 A kolozsvári amatőr vívómesterről, Kőváry Mihályról, a Kolozsvári Athletikai Club első alel-

nökéről, aki mellékesen a kolozsvári ügyvédi kamara titkára is, így ír a KAC évkönyve: „Tanítvá-
nyait a szép testtartásba, a mozdulatok szabályosságába, a fegyverek helyes kezelésébe kitűnő mo-
dorral és példás türelemmel vezette be; a vívóórák leteltével pedig, midőn a munkától felhevült agy
fogékonysága a legélénkebb, a lovagiasság fogalmát kapcsolatba hozva a vívással, az életből merí-
tett tapasztalatokkal, példákkal vonzóan magyarázta." Idézi Siklóssy, 1929: 664.
37 Siklóssy, 1928: 348.

100
 „Az assaut-ban illemnek és neveltségnek kell uralkodnia. Ha eltaláltuk ellenfe-
lünket, ne tartsuk hosszasan mellén a vitőrt; egyébként se gúnyolódjunk diadalmi
örömünkben. A kapott szúrásokat ne tagadjuk le; a mindenkori nézők ilyenkor tó-
ránkul léphetnek fel. Az összes mozdulatok ügyesek, élénkek, erősek legyenek, de
nem szabad minden erőnk megfeszítésével vívnunk; vívjunk ötletesen, de nem pi-
kantériával [értsd: gúnyolódva - H. M.] s ne találatokra mohóan.38

A vívásban már nincs szükség a mérkőző felek közötti személyes és lovagi-

as motívumokra. A sértés, illetve a sértődés fölöslegessé válik; maga a szoro-
san vett páros harc egy erőteljesen stilizált, átesztetizált tevékenységegyüttes.
Ebben az összefüggésben válik érthetővé, hogy a 19. században miért olyan
gyakori az úgynevezett akadémiai mérkőzés, mely

„nem más, mint a vívás művészetének és szépségeinek bemutatása, meghívott kö-

zönség előtt, bizonyos ünnepélyes keretek között. Az akadémiai mérkőzésnél (assaut) a
főcél a vívás esztétikai formáinak és szépségeinek kidomborítása. Nem tehát tisztán az
adott és kapott voltok (touche) aránya, amire a két vívó törekszik, hanem inkább a lova-
gias formák szigorú megtartása, a vívóállás és testtartás helyessége és szépsége, a moz-
dulatok szabályossága, a támadások és védések változatossága és ésszerűsége a főcél."39

Az akadémiai vívást persze később, a 19. század végétől, a sportok nemzet-

közivé válásának, illetve globalizációjának részeként fokozatosan háttérbe
szorítja a versenyvívás, amelynek során - hasonlóan a többi versenysporthoz
- a küzdelem tétje a győzelem, s ezáltal a vívó (és áttételesen egyesülete, illet-
ve az általa képviselt közösség, társadalmi csoport) hírnevének, rangjának és
presztízsének növelése.40 De egyelőre itt még nem tartunk!

VÍVÁS ÉS PIAC

Amennyiben a vallás fogalmát - egy bekezdésnyi gondolatkísérlet erejéig -

kiterjesztjük a mindennapi életben föllelhető, hivatalos egyházakon kívüli
kvázivallásos viszonylatokra is, figyelemre méltó hasonlóságot fedezhetünk
föl a 19. századi vívóegyletek és a vallási közösségek között. A vívás mestersé-
gét ugyanis ekkoriban - szemben a későbbi, modern sportokkal - még nem
egy szűk területhez instrumentálisán értő edző, hanem a személyében archai-
kus reminiszcenciákat hordozó vívómester adja át, aki többnyire nagy tekin-
télynek örvend a tanítványok körében. A vívómester, egyfajta feljebbvalói
férfiúi hatalom földi képviselőjeként, lényegében a papot és az apát testesíti
meg egy személyben. A vívóiskola ezért emlékeztet a karizmatikus közösségek-
re, amelyekben a vezető nem csupán a szorosan vett szakmai-technikai tudás,

38 Chappon, 1848. Idézi Siklóssy, 1928: 359.

39 Gerentsér, 1928: 8.
40 A versenyvívás során „többen mérkőznek egymással és itt a versenybíróságnak az a feladata,

hogy megállapítsa, vájjon a részt vevő versenyvívók között ki a legjobb és a többi versenyző tudás-
ban és képességben hogy viszonylik egymáshoz" (Uo. 8).

101
hanem egy hagyományos életvitel, beállítódásrendszer átadására is hivatott.
Nem véletlen, hogy egy-egy vívóiskola tanítványai, ismét csak a karizmatikus
közösségekhez hasonlóan, a mester szellemi-lelki gyermekeinek tekintik ma-
gukat, és több generáción keresztül is megőrzik az általa közvetített beállító-
dási elemeket, míg önmagukat az örökség, azaz a leszármazási rend képvise-
letében nekik kijáró pozíciók logikája alapján helyezik el.41 Ebből adódik,
hogy a mester parancsainak való engedelmeskedés kényszere is egy olyan új
elem, amely a hagyományos rendi férfibüszkeség, illetve a megalkuvásra kép-
telen egyéni beállítódási elemek elfojtását és ezáltal a közösségi normarend-
szer elfogadását segíti elő.
Ugyanakkor tévednénk, ha a vívómestert kizárólag egy megkérdőjelezhe-
tetlen tekintélyű, kvázi felsőbbrendű lényként láttatnánk. Pozíciója ennél
sokkal világibb, földközelibb, a tényleges hatalmi- és érdekviszonyokba ágya-
zottabb. Ezt az alábbi, Honderű ben megjelent szöveg pontosan tükrözi is:
„Fiatal uraink, kiknek a dicső arszlán címre némi igényt formálhatni joguk van,
azonnal siessenek Chappon vívómester szobájába. Vívásoktatás frank és nápolyi
modorban, valamint kard, szurony és testgyakorlásban (voltige) 42 naponkint du. 2 órá-
tól 4-ig, havonkint 8 pengő forint díjjért; hetenkint háromszor, 4 pengőért; előfize-
tés útján pedig az egész folyamra naponkint 10; hónaponkint 60 fr. S végre heten-
kint háromszor 35 pengő forintért adatik. Chappon úr szállása Rózsa-tér 122. sz. I-
ső emelet." 4 3

Figyeljünk föl arra, hogy Chappon úr, a Vívoda francia származású meste-
re, aki egyébként kiad egy vívásról szóló hézagpótló munkát is,44 piaci szol-
gáltatásként kínálja vívásoktatását, mégpedig egy újságban megjelentetett
hirdetés formájában. Ez az újsághirdetés pedig nem kevesebbről árulkodik,
mint hogy egy vállalkozó pénzért árulja szakértelmét, amelyhez bárki hozzá-
juthat, amennyiben a kívánt összeg rendelkezésére áll. Azaz: a rendi privilégi-
um fokozatosan rutinszerűen átadható, nyilvánosan hozzáférhető, elsajátít-

41 Ilyen értelemben beszélnek Magyarországon még a 20. század elején is Chappon-, Biasini-, Frie-

derich- vagy Keresztessy-tanítványokról. Az 1842-ben vívómesterré avatott Keresztessy Józsefről, a

„magyar vívás klasszikus mesteréről" például Siklóssy László a művében a következőképpen ír: „Ke-
resztessy vívása lényegében az a vívás volt, melyet Friederich vívott s melyet Chappon terjedelmes mű-
vében lefektetett. Ez a franciák által kifejlesztett s a németek által elfogadott csuklóvívás - ellentétben a
később divatba jött alsókarmozdulatokkal operáló olasz vívással - rendkívül komplikált volt. Ezt Ke-
resztessy leegyszerűsítette, magyar úri lelkét beléöntötte. Ezt a Keresztessy egyénisége által áthatott ví-
vásmodort nevezték aztán magyar vívásnak, mely az őt követő generációban tovább élt még, hogy az-
után inkább csak szép emléknek maradjon meg." (Siklóssy, 1928: 381.)
42 „A voltizsálás (vagy lendülés) szeréül egy lóalakú állvány szolgál. Olyasmit kell rajta tanulni, amit

lovon is meg kell tudni csinálni. [...] A voltizsálás tulajdonképpen egy vegyes ugrás, amelyet a tánc, a ví-
vás és lovaglás mellett a legrégibb idő óta gyakorlott és művészetté képzett ki a gimnasztizálás. [...]
Nem lehet tökéletes lovas, aki nem egyszersmind tökéletes voltizsáló." (Uo. 364.)
43 Uo. 353-354. Siklóssy-szokásához h í v e n - n e m adja meg az idézet pontos forrását. De a szö-

vegkörnyezet alapján valószínűsíthető, hogy az 1840-es évek első feléből származik.

44 Chappon, 1839. A könyv négy részből áll: az első a tőrvívásról, a második a kardvívásról, a

harmadik a voltizsálásról (lovon való tornázásról), a negyedik pedig a bajonettvívásról értekezik.

102
ható szaktudássá válik. Ráadásul a kardvívás csupán az egyik lehetőségként
szerepel az egyéb vívásformák között, hiszen Chappon úr nemcsak kardví-
vást, hanem „frank" és „nápolyi" modorú vívásfajtákat, azaz francia és olasz ere-
detű tőrvívást is oktat.
A magyar nemesek korábban főleg lóról vívnak, vagyis - korabeli kifejezéssel
élve - kardoskodnak, tehát a 19. században népszerűvé váló vívást kevésbé
szakszerűen művelik. így hiába érkezik a párbaj és a kardvívás hagyománya va-
lahonnan a nemzeti történelem feneketlen mélymúltjából, a 19. századtól
kezdve a vívás elsajátításakor egyre fontosabbá válnak a kortárs nemzetközi
tendenciák és referenciák. A reformkorban a vívóiskolákat alapító és abból Ma-
gyarországon is viszonylag tisztességesen megélő külföldi vívómesterek olyan
vívásfajtákat kezdenek tanítani a magyarországi nemeseknek és polgároknak,
amelyek máshol, mindenekelőtt Olaszországban és Franciaországban hono-
sak. A számottevőbb magyarországi vívómesterek közül például kettő (Louis
Chappon és Ignatz Clair) francia, a harmadik (Franz Friederich) német, a ne-
gyedik (Gaetano Biasini) olasz, ám ő is francia fogság kerülőútja révén jut el
Wesselényi zsibói kastélyába. Jellemző, hogy a század első felének egyik ki-
emelkedő magyar vívója - Wesselényi, ki lenne más! - külföldön kénytelen rá-
döbbenni arra, hogy vívótudománya komoly kiegészítésekre szorul.45
A vívómester és a karizmatikus vezető közötti, imént vázolt párhuzam el-
lenére tehát a vívás alapvetően e világi tevékenység, mely - a párbajhoz ha-
sonlóan - mentes a korábbi harcformák transzcendens beágyazottságától.
Emellett, mint föntebb utaltunk rá, olyan új tendenciák közvetítő intézmé-
nyeként is fölfogható, amelyek - korrigálva a párbaj bizonyos Don Quijote-i
vonásait - lehetőséget biztosítanak egyes beállítódások modernizációjára. így
például az akadémiai és a versenyvívás abban a vonatkozásban egyaránt eltér
a párbajtól, hogy míg az utóbbi nyilvánosság kizárásával folyik (a kizárás, a ki-
zárólagosság, a titkosság, az elhatárolódás mindvégig a párbaj lényegi eleme
marad), addig az előbbi már közönség előtt zajlik, gyakran egy emelkedett al-
kalomhoz kötődő esemény részeként. A párbaj lényegében két személy ma-
gánügye; legföljebb az utólagos pletykáknak köszönhetően válik közhírré, ám
- a vívással szemben - szinte sohasem válik megtekinthető közeseménnyé.
Másokra nem tartozik. Ugyanakkor a vívás a 19. század végétől kezdve foko-
zatosan betagozódik a modern nemzetközi versenysportok üzemébe: kard-,
tőr- és párbajtőr fegyvernemekben összemérhető versenyvívásként szabvá-
nyosodig és egyértelműen szabályozott, behatárolt tér-idő paraméterek
alapján művelt modern (csapatsporttá alakul.

4S „Ma vevék Gomard-nál először leckét a fechtirozásból. Tanítványai között annyi jó fechtirozó

van, hogy legjobbnak tartám magamat, mint kezdőt bemutatni. De egy cseppet sem találá feltűnő-
nek, hogy - az ő hite szerint először - minden magyarázatot gyorsan megérték a nekem jól ismert
szabályokból. A kezdők itt valóban nagyon ügyesek lehetnek, vagy én vagyok a világ legügyetle-
nebb vívója. Gomard most Páris legjobb vívója" (lásd Wesselényi 1822-es naplóját [március 18.],
melyet Siklóssy, 1928 idéz [372]).

103
 Annak, hogy e hosszú távú fejlődés végbemehessen, megvannak a szerve-
zeti-működési föltételei. A 19. század első felében a vívás az a tevékenység (a
„sport" szó ebben a korszakban még nem ismeretes a kontinentális Európá-
ban), mely először hozza létre saját egyesületét: 1824-ben születik meg a Pes-
ti Nemzeti Vívó Iskola (más néven Pesti Nemzeti Vívoda),46 mégpedig Keg-
levich István gróf kezdeményezésére, aki aztán az egyesület első elnöke is
lesz. Keglevich így fogalmaz alapítólevelében:
„Alulírt a viadal mesterségét, m i n t minden testi gyakorlásoknak legnemesebbi-
két, az erkölcstelenségnek, pajzánságnak és gyávaság-szülte dísztelen verekedésnek
leghatalmasb egyetlen gátját, a férfiúságnak és erőnek gyönyörű ápolóját előmozdí-
tani és ezen polgári társaságos külső idomolást legközelebb érdeklő hazafiúi célnak
elérésére m á r több esztendő óta fennálló viadaliskolának örökre leendő megalapí-
tásában m a g a m is részt venni kívánván, e végre három ezüst húszast e g y forintra
számítva, 4 0 0 azaz négyszáz forintból álló tőkepénzt, az attul járó törvényes száztú-
li hat kamattal következő föltételek mellett adok és ajánlok. 4 7

Az intézetnek nyolcvanhét alapító tagja van, mindenekelőtt a főnemesség so-

raiból (akik valamennyien négyszáz pengőforintnyi alapítvány befizetésére köte-
lezik magukat).48 Alapítónak számít még tizennyolc megye, öt kerület és nyolc
szék. Az alapszabály szerint: „Ezen intézet polgári alkotmányú lévén, a tanítvá-
nyok a feljebbi feltételek mellett (magyar születésűek legyenek, ne legyen tehet-
ségük saját költségükön tanulni, becsületes magaviseletűek legyenek) csupán a
polgári rendből vétethetnek fel."49 Siklóssy mindehhez még hozzáteszi:

„Az intézet célja a vívásnak a tagok számára nyújtandó vívásoktatáson és gyakor-

láson kívül az volt, h o g y szegénysorsú m a g y a r ifjakat képezzen ki vívásban, sőt n é -
m i l e g - miután azidőben a vívás kiegészítő része volt a voltizsirozás - a testgyakor-
lásban. Az ily ifjak valamely alapítótag ajánlatára vétettek fel a választottság által.

46 A pesti intézet megalapítása utáni nyolcadik évben már Pozsonyban és Kolozsvárott is talál-

hatunk vívóiskolákat. Ez utóbbi alapító okirata egyébként kísértetiesen emlékeztet a pesti Vívodá-
éra (lásd Siklóssy, 1928: 351 és 376).
47 „ 1. A vívóintézet csak honi ifjak tanítására állíttatott fel. 2. Minden látogató illő tisztelettel fogadta-

tik, és ha vívásra kedve van, arra megkínáltatik. 3. Ha valaki kard vagy más fegyverrel jönne a terembe,
köteles a vívás előtt fegyverét letenni. [...] 7. Minden illetlen beszéd, káromlás, pajkosság tilos. 8. A vívó-
teremben enni, vagy dohányozni szinte tilos. 9. Víváskor ki-ki tisztességes ruhába legyen öltözve. 10.
Tanulók, a rendes tanítási óra lefolytáig, a vívó teremben maradni köteleztetnek, és csak a vívómester
engedelmével távozhatnak. [...] 15. Az egymást bosszantás, vagy az ejtett hibáért kinevetés tiltatik. 16.
A mesternek megegyezése, s jelentése nélkül a tanítványok a vívást nem kezdhetik. 17. Minden vívó hi-
deg vérrel legyen, sőt azon esetben se gerjedjen haragra, ha ellenfelétől felyül is mulatnék. 18. Csak
gombos vesszővel álorca s keztyűben szabad vívni. 19. Ha a vívás közben egyik fél a másik félnek fegy-
verét kezéből kiüti, azt azonnal felvenni, s illendően visszaadni köteles. 20. Ha valiamelyik vívó ellenfe-
lét valamelly mód megsérti, a sértő tüstént engedelmet kérni tartozik. 21. Minden tanuló köteles az el-
végzett vívás után vívó eszközeit rendes és szokott helyére visszatenni." (Idézi Siklóssy, 1928: 347-348.)
48 1840-ben az Intézet „választottsági tagjai" között Almássy József, Festetich, Ráday Gedeon és

Ürményi László grófokat, valamint Wenckheim Béla és Wesselényi Miklós bárókat találjuk. Ké-
sőbb Wesselényi a Vívoda elnöke is lesz, ám az ellene induló politikai hajsza miatt 1834-ben átadja
az elnökséget. A tanítványok névsorában - többek között - Egressy Gábor, Podhorszky Lajos, Fa-
biny Teofil, Szemere Bertalan és Vasvári Pál szerepel. (Vö. Siklóssy, 1928: 350.)
49 Uo. 347.
 Legalább 12 évesnek kell lenniök; számuk 60-ban volt limitálva. Vívásoktatás he-
tenként háromszor volt; még pedig a téli hónapokban délután 2-4 között, április 1-
től kezdve pedig reggel 6 - 9 közt. A tanulási időtartam három év volt. Voltak nyilvá-
nos vívásgyakorlatok, melyeken vendégek is részt vehettek."50
Összefoglalásképpen megállapíthatjuk, hogy a perdöntő bajvívásoktól a
párbajokig, valamennyi korábbi páros harcforma rendkívüli, egyedi esemény-
ként zajlik. A vívóiskola viszont már nyilvános, autonóm, független és legitim
szervezet, mely alkalmas keret egy ismétlődően és racionálisan végzett tevé-
kenység elsajátítására és rutinszerű művelésére. Talán nem túlzás, ha a vívóis-
kolák (majd vívóegyletek) fenti sajátosságaiban véljük fölfedezni a párbaj mo-
dernizációs útra térítését szolgáló legfontosabb föltételeket.
Mind az öt, fentebb kurzívval szedett kifejezés fontos. Ez az iskola nyilvá-
nos, amennyiben tevékenykedése nem titkos, hanem átlátható, kívülről ellen-
őrizhető, s olykor kifejezetten a laikus közönség szórakoztatását szolgálja. Az
iskola autonóm, amennyiben belső rendjét nem kívülállók írják elő, vezetőit
nem kívülről nevezik ki, hanem a szervezet tagjai. Az iskola független,
amennyiben nem egy másik szervezet, például a hadsereg tartozéka, követke-
zésképpen céljai, rekrutációs és tevékenységi köre különbözhet (ennélfogva
különbözik is!) a főhatalom által elvártaktól, illetve megköveteltektől. Sőt!
Adott esetben éppen e főhatalom ellenében, azaz a Habsburgokkal szemben
megszerveződő, militáns érzületű magyar nemzeti törekvések rejtett kifeje-
zésére (is) szolgál. Az iskola legitim, amennyiben hivatalosan engedélyezett, a
törvényes jogi normáknak megfelel, azok alapján ellenőrizhető. Végül pedig
az iskola egy szervezet, azaz nem esetlegesen ismétlődő ad hoc tevékenységek
együttese, hanem a tagok és az alapítók által elfogadott, racionális és bürok-
ratikus szabályok révén korlátozott, illetve meghatározott működési renddel
bíró egység.
A nemesuraknak elemi érdekük, hogy megtanuljanak vívni: egy esetleges
párbajkihíváskor ugyanis bármikor képesnek kell lenniük önmaguk megvé-
désére - erre kötelezi őket rangjuk. Ebből származik a vívóiskola létének
egyik paradoxona: nevezetesen, hogy a tanítványokat egy olyan tevékenység
elsajátításában szolgálja, amely jó eséllyel tiltott cselekedetek elkövetésére
sarkallja őket. Sőt! Éppen a vívoda nyilvános, autonóm, független, legitim
szervezeti mivolta szolgál annak föltételeként (élesebben fogalmazva: álcája-
ként), hogy falai között a nemes (majd később a polgár) urak viszonylag za-
vartalanul párbajozhassanak. Számos forrás utal ugyanis arra, hogy a vívóter-
mekben gyakran folynak párbajok, olykor halálos kimenetellel is. Azaz: alapí-
tásának történelmi pillanatában a vívóiskola bizonyos értelemben egy
féllegitim tevékenység folytatására szolgáló fedőszervezet.
A vívóiskola intézményének másik paradoxona, hogy szervezeti és jogi ér-
telemben vett szűkítése együtt jár rekrutációs, illetve társadalmi bázisának
bővülésével. Míg ugyanis a párbaj, mint láttuk, exkluzív tevékenység, amely-
50 Uo.

105
ben csupán a rendi megkülönböztető jegyek, s így mindenekelőtt a társasági
hovatartozás alapján határozódik meg azok köre, akik művelhetik, addig a ví-
vóiskolák révén kibontakozó vívósport a kezdetektől fogva a magyar nemesek
jogkiterjesztési stratégiájának jegyében szerveződik. Hiszen, amint az a Vívo-
da alapító okiratában is világosan megfogalmazódik, az iskolát létrehozó
mágnások a nemzetépítő politikai terveik szempontjából stratégiai partner-
nek kiszemelt polgárokkal kívánnak együtt vívni. Míg tehát a párbaj a megfe-
lelő társadalmi hátterű férfiemberek féllegális, alkalmi viaskodása, addig a
(kard)vívás a vegyes (nemesi és polgári) származású férfiemberek legális szer-
vezeti keretek között rendszeresen űzött tevékenysége.
E jogkiterjesztési stratégia egy olyan fejlődést is elindít, amelynek során a
korábban szinte kizárólag individuális késztetéseik hatására egymással harco-
ló férfiak fokozatosan közösségek tagjaivá válhatnak. Mégpedig olyan, tény-
legesen létező, egyesületi formában működő potenciális sportközösségek
tagjaivá, amelyekben már nem az exkluzív társasági hovatartozás és a sértés
mihamarabbi, harc révén történő megtorlása, hanem az osztályhatárokat is
átlépő szolidaritás, valamint a kocódási késztetettségeket önfegyelemmel el-
fojtó viselkedési minták számítanak követendőnek.

A PÁRBAJ JELLEGZETESSÉGEI

1. Társadalmi-kulturális beágyazottság
1.1. Művelők társadalmi bázisa nemesség, zárt
1.1.1. Művelés-műveltetés közvetlenül végzik a tevékenységet
1.2. Referencia egyetemes európai
1.3. Szervezeti forma rendi közösség
1.4. Szervezet nyitottsága kizárólag nemesek exkluzív köre
1.5. Szocializáció otthonról, házinevelés része
1.6. Finanszírozás saját pénzből
1.7. Nemzet iránti viszony nem jellemző
1.8. Politikai irányultság nem jellemző
1.9. Közönség kizárva
1.10. Társasság/közösség rendi közösség - a társaság tagjai
1.11. Tevékenység kezdete, vége 17. századtól a 20. század elejéig
1.12. Tevékenység elterj edtsége a nemesúr életében néhány alkalommal
1.13. Ideológia, üdvtan, irodalom férfibüszkeség ideológiája, párbajkódex
1.14. Nemek szerepe kizárólag férfiak művelik
1.15. Szakismeret újratermelése hagyomány és párbajkódexek alapján

Beállítódások
1.16. Alapbeállítódás harcos férfiasság, becsületeszmény,
hajlíthatatlanság, kompromisszumképtelenség
1.17. Férfiasság jellemzői harcias libidó dominandi, kocódási
késztetettség, rátartiság, büszkeség, lovagiasság
1.18. Test iránti viszony/testpolitika nem jellemző

106
2. A sporttevékenység sajátosságai
2.1. Művelés színtere privát szabad, illetve zárt térben, vívóegyletben
2.2. Színtér (pálya jellemzői) esetleges, természet megszabta
2.3. Versenyidő nem korlátozott, sok esetlegesség
2.4. Eszközigény kard, pisztoly
2.5. Eszköz/funkció/cél eszköz gyilkol és megsebesít; közvetlen erőszak
2.6. Tevékenység társassága: egyéni-csapat szigorúan egyéni jelleg
2.7. Szabályok/mérés szigorúak, fair play-elv, úriemberi normák
2.8. Ellenőrző testület meghatározó
2.9. Kockázat mértéke alkalomadtán igen nagy
2.10. Küzdők fizikai kapcsolata nincs közvetlen érintkezés, csak karddal vagy
pisztolygolyó révén
2.11. Profizmus/amatörizmus amatörizmus
2.12. Kvalitások jó vívó- és lövőtudás, fegyelem, ügyesség,
koncentrálókészség
2.13. Sportfogadás nincs
2.14. Erőszak mértéke viszonylag magas, csökkenőfélben
2.15. Tevékenység lényege a sértés megtorlása, illetve elégtétel adása
karddal vagy pisztollyal
2.16. Tevékenység közvetlen célj a a férfibecsületen esett sérelem kiküszöbölése
2.17. Örömforrás az elégtétel és a győzelem öröme
2.18. Tevékenység súlya az életvitelben viszonylag csekély, mind ritkábbá válik
2.19. Fizikai/szellemi/morális/ morális megalapozottságú fizikai elégtétel,
esztétikai jelleg (vizualitás) látvány másodrendű
2.20. Költségigény nem túl magas

A VÍVÁS JELLEGZETESSÉGEI

1. Társadalmi-kulturális beágyazottság
1.1. Művelők társadalmi bázisa nemesség, lassú nyitás a polgárság felé
1.1.1. Művelés-műveltetés közvetlenül végzik a tevékenységet
1.2. Referencia francia, német, olasz, ősi magyar
1.3. Szervezeti forma vívóiskola, vívóegylet
1.4. Szervezet nyitottsága polgárság felé történő nyitás
1.5. Szocializáció vívóiskolában, házi vívómestertől
1.6. Finanszírozás saját pénzből
1.7. Nemzet iránti viszony finoman rejtett nemzeti konnotációk
1.8. Politikai irányultság nem jellemző
1.9. Közönség fokozatosan nő a szerepe
1.10. Társasság/közösség egyleti/társasági kör
1.11. Tevékenység kezdete, vége 19. századtól máig
1.12. Tevékenység elterj edtsége a művelők számára akár heti rendszerességgel is
1.13. Ideológia, üdvtan, irodalom gyakorlatiasság, fegyelem
1.14. Nemek szerepe szinte kizárólag férfiak művelik
1.15. Szakismeret újratermelése vívómester, tankönyvek, edzések révén

107
Beállítódások
1.16. Alapbeállítódás elegancia, becsületeszmény, udvariasság,
esztétikum, előkelő tartás
1.17. Férfiasság jellemzői rejtett libido dominandi, elegancia, lovagiasság
fegyelmezettség, engedelmeskedési hajlam,
közösségi szellem
1.18. Test iránti viszony/testpolitika szép, kidolgozott férfitest nem hátrány

2. A sporttevékenység sajátosságai
2.1. Művelés színtere többnyire zárt térben, vívóegyletben
2.2. Színtér (pálya jellemzői) fokozatosan standardizálódik
2.3. Versenyidő szabályok által objektíve korlátozott
(találatszám)
2.4. Eszközigény kard, tőr, később párbajtőr
eszköz szimbolikus jellegű; nincs közvetlen
2.5. Eszköz/funkció/cél erőszak
egyéni jelleg előtérben, csapatszellem idővel
2.6. Tevékenység társassága: egyéni-csapat erősödik
szigorúak, fair play-elv, úriemberi normák
2.7. Szabályok/mérés meghatározó
2.8. Ellenőrző testület minimális
2.9. Kockázat mértéke nincs közvetlen érintkezés, csak a kard vagy a
2.10. Küzdők fizikai kapcsolata tőr révén
2.11. Profizmus/amatörizmus amatörizmus
2.12. Kvalitások jó vívótudás, fegyelem, ügyesség, türelem,
koncentrálókészség
2.13. Sportfogadás nincs
2.14. Erőszak mértéke minimális
2.15. Tevékenység lényege a párbajkésztetettség civilizálása, stilizálása
2.16. Tevékenység közvetlen célja a másik fél szimbolikus legyőzése karddal
2.17. Örömforrás a győzelem öröme
2.18. Tevékenység súlya az életvitelben viszonylag csekély, fokozatosan növekszik
2.19. Fizikai/szellemi/morális/ esztétikai megalapozottságú, stilizált fizikai
esztétikai jelleg (vizualitás) küzdelem
2.20. Költségigény nem túl magas

108
 A VADÁSZATTÓL A LÓVERSENYIG
„A gyakori vadászat közt a nemes vad száma gonoszul leapadna,
ha Wesselényi találós esze ennek ügyes óvszerét nem találja.
Vadászatán némi kivételeket tűzött ki, melyeknek mindenki hódolt. Csak
gímszarvas, bakőz, vadkan és hím császármadár - ezek is kiválólag vont
csőből, egyes golyóval - valának lőhetők. Szarvas és őztehén,
vaddisznó-emse és tyúk kivétel alatt álltak. [...] Innen magyarázható,
hogy Zsibón a nemes vad száma, a gyakori népes vadászatok mellett
sem csökkent.
A zsibói huszonhétezer hold őserdők, másfél századi szoros tilalmazás után,
az egy medvén kívül, minden más vadban bővelkednek. Egy-egy négynapos
vadászaton rendesen körülbelül egy-két gímszarvas, négy-öt bakőz, egy-két
farkas, tizennégy-tizenhat róka, ötven-hatvan nyúl, néhány vadmacska,
fogoly és császármadár esett. [...] Fellengő lelkülete a csekélyebb tárgyat
kevés figyelemre méltatta. Vadásznaplójába is csak a nagy és nemes vadat
jegyzette fel, az aprót fitymálta; de később megbánta mulasztását, mert
bámulatos mennyiséget mutatott volna fel. Egyebek közt gróf
Kollonichnak pozsonymegyei körvadászatán egy napon százöt darab nyulat
lőtt. Többet, mint erdélyi vadásztársainak egy része egész életükben.
Az általa lőtt nemes és nagyvadak száma is tetemes: negyvenhat farkas,
kétszázhúsz szarvas, vaddisznó és negyvenöt dámvad halála áll naplójában
feljegyezve..." 1

WESSELÉNYI VADÁSZATAI

A vadászat elsődleges célja az élelemszerzés - függetlenül a vadásztechnikák-

tól és -eszközöktől, az elejtendő állatok fajtájától, a környezeti adottságoktól
vagy a társadalom egyéb sajátosságaitól. Á vadászat valamennyi formájában
harcnak tekinthető, amennyiben az ellenség megsemmisítésére, megölésére
irányul. Ráadásul a harc egyik legősibb formáját képviseli, hiszen a megölt el-
lenséget a gyilkos a szó szoros értelmében bekebelezi, azaz megeszi. Ezért
joggal tekinthető a Bourdieu által leírt lihido dominandin alapuló férfiuralmú
társadalmi berendezkedés egyik ősi alapintézményének. Persze - mint arról
Ujfalvy Sándor beszámol ifjabb Wesselényi báró vadászatai kapcsán - ez a te-
vékenység más célokat is szolgálhat:

1 Ujfalvy, 1955: 228-229.

109
 „[Vadászatai] rendesen négy napig tartott[ak]. E vadászatok azon kor legszebb
napjai közé számíttattak. Mindenki büszke volt arra, hogy megjelenhessen. De csak
elvbarátait hívá meg; s ezeket ha szinte vadászok nem voltak is. [...]
Wesselényi csak ürügyül használta vadászatait. Oh, sokkal magasabb célból gyűj-
té ő Zsibóra vendégeit, minthogy velük néhány őzét s nyulát ellődöztesse. Ezt ő ma-
gára kényelmesebben s költség nélkül tehette volna. Célja az volt, hogy az elszórt s
parlagban heverő egyes erőket egybegyűjtse: a puhulásnak indult arisztokratákat a
vadászat varázs-gyönyöreivel Zsibóra édesgetvén, itt észrevétlen szoktassa viharok
és alkalmatlanságok kitűrésére s néha még bősz vadkannal is szembenézni és ha
kell, meg is vívni. Hogy a bátorság, lélekéberség - ott is, hol eddig hiányzott - is-
mét feléledjen a nemzet nagyjai közt."2

A 19. század elején a magyar főnemesek körében űzött vadászat a rendező

saját birtokán folyik; azon csak a meghívottak, az „elvbarátok" vehetnek
részt, miáltal gyakran szabadkőműves összejöveteleknek is tekinthetők, ame-
lyek alig titkolt célja a helyi és országos szintű politikai szervezkedések előké-
szítése. Úgy is fogalmazhatunk, hogy e vadászatokban sajátos módon vegyül-
nek a viselkedést megszabó, különböző történeti (mélyrétegekből származó
késztetettségek és beállítódások, valamint az adott korszak jelenének társa-
dalmi-politikai összefüggésrendszerében értelmezhető céltételezések. Az el-
ső látásra a szabadidő kellemes eltöltését és a társasági élet megszervezését
szolgáló összejövetelekben nem nehéz fölfedezni a korlátozó racionalitás szá-
mos elemét (az esemény Wesselényi birtokán belül zajlik, csak „vont csőből",
„egyes golyóval" lehet lőni a meghatározott fajtájú állatokra); emellett a ko-
rabeli politikai szervezkedésre utaló jelek is nyilvánvalók (a vadászatokon
csak az „elvbarátok" vehetnek részt). A racionális motivációk között nem le-
het említetlenül hagyni a lótenyésztéssel kapcsolatos törekvéseiket sem, vala-
mint a tenyésztett lovak és a nemesemberek vadászversengésének a résztve-
vőkre gyakorolt csáberejét. Ugyanakkor az ilyen alkalmak az ősi férfivirtus
kiélésére is nagyszerű lehetőséget nyújtanak. Figyeljük csak:

„Kendeffy Ádám és Wesselényi tüzes paripákon, sisakkal, és karddal markukban

szöktetnek most a tág térre. Kortársaik közt a legjobb két lovast, bajvívót s legerő-
sebb karú két férfiút látjuk magunk előtt. Hévvel-tűzzel, mint forró vérek rohanják
meg egymást. Kardjaik szikrát szórnak. A menny és föld egybeomlása képzeltetik.
A dicső lovagias jelenet a nap minden más jelenetét felülmúlja s a vendégek kíván-
ságát és várakozását túlszárnyalja. [...]
Hasonló jó szellem, értelmes vitatkozások s változatos élvezetek lengik körül a
vadásztársaságot másnap és mindvégig. A leggyengébb szívű vadász felbátorítására
s a kisebb veszedelem előtt nem rögtöni hátrálás ellen egy igen jó óvszer vala itt: a
megsebhedt vadkant legmérgesebb állapotában fészkéből kiszöktetni s az éles,
hosszú vadászkéssel, a vadászra intézett sebes rohamában felfogni. E bajnoki jele-
netnek csak nézésén is magasan dagad a kebel és bátrabban dobog a szív."3

2 Ujfalvy, 1955:223,227-228.
3 Uo. 226-227.

110
 Figyelemre méltó, hogy e „férjfias" versengés már viszonylag jól mérhető-
en zajlik (joggal gyanítható: nem Wesselényi az egyetlen a nemes urak közül,
aki följegyzi vadásznaplójába a lelőtt vadak számát, fajtáját és ilyen-olyan jel-
legzetességét). Fölbukkannak a teljesítmény- és mennyiségelv - a későbbi
modern sportok egyik lényegi sajátosságának - egyéb elemei is: Wesselényi
önmagával is verseng, midőn vadásznaplójába pontosan följegyzi (könyveli!)
a lelőtt vad fajtáját és számát (lásd az Ujfalvytól származó első idézetet!). Mi-
képpen nem elhanyagolható azon, egyre szigorúbbá váló szabályok alkalma-
zása sem, amelyek már nemcsak azt írják elő, kik és milyen öltözékben vehet-
nek részt a vadászaton, hanem azt is, mégpedig igencsak pontosan, hogy mi-
kor, milyen fegyverrel, milyen távolságból milyen állatot szabad kilőni.
Ugyanakkor számos archaikus elem is jelen van még, hiszen e többnapos
események, valamint a köréjük szerveződő tevékenységek mögött sokszor
még a libido dominandi több évszázados (sőt: évezredes!) múltjából származó
késztetések állnak. Erre utal például a fejezet elején található idézet is, amely
szerint Wesselényi csak a „nagy és nemes" vadakat tartja naplójában följegy-
zésre méltónak, az „aprót fitymálja". Miképpen az a jelenet is itt említhető,
melynek során az egymást „tüzes paripákon" „forró vérekként" megrohanó
Kendeffy és Wesselényi, „a legjobb két lovas és bajvívó" az utolsó hajtást kö-
vetően „dicső lovagias jelenetet" rögtönöz a jelenlévők szórakoztatására,
mégpedig olyan hevességgel, hogy „a menny és föld egybeomlása képzelte-
tik". Az életveszély kockázatát vállaló (sőt, kereső!), egyéni vakmerőségen,
bátorságon és fizikai erőn alapuló ősi férfivirtus megnyilvánulásaként foghat-
juk föl azt is, hogy Wesselényi szinte morális követelményként fogalmazza
meg önmaga számára, hogy a „fészkéből kiszöktetett", vadász felé rohanó
„megsebhedt vadkant" „éles hosszú vadászkéssel" igyekezzen „felfogni".
Nem tűnik megalapozatlannak, ha eredetüket illetően közös meghatározott-
ságot vélünk fölfedezni az ilyen cselekedetek, valamint a romantikus férfimi-
tológia olyan jellegzetes toposzai között, mint amilyen a szájában és két kezé-
ben törökök hulláival táncoló Kinizsi Pál, a farkast szabad kézzel elejtő Szibi-
nyáni Jank vagy az egyik farkast a másikkal agyoncsapó Toldi Miklós hősi
legendája.
E tekintetben is figyelemre méltók Wesselényi sorai a zsibói ménesről írott
könyvében. Ezek ugyanis nemcsak az ősi férfivirtus túléléséről, a modernizá-
ciós jelképként és hivatkozási alapként szolgáló angol példával szembeni tudatos
állásfoglalásról, hanem a vadászat, valamint az annak ősmodelljeként szolgáló
háború képzetei közötti szoros összefonódásról is tanúbizonyságot tesznek:

„Igen becsismertető s azt emelő a lovakra nézve a vadsertések lóháton való lán-
csázása is. Bátor s kántáros ló ezen szép mulatságnak mind azon neméhez, melly-
ben nem nagyon erős sertések futtokban kergetve szúratnak le, mind pedig még
sokkal inkább, midőn a megtámadóval szembeszálló jó erős kanokkal kell megmér-
kezni. Ezen vadászat neme Angliában nem gyakoroltatik, mert vadsertés ott nincs.
Más országokban is most sokkal kevésbé van divatjában, mint régebben; részszerint
azért, mert nem tartozik az anglomániához, részszerint pedig, mivel nagyon sokan

111
 inkább szelídebb nyulacskák s őzecskék ellen szeretnek véres háborút folytatni,
mint bárdolatlan vadsertésekkel üstökbe menni. De nagyon hasznos lenne ennek
divatba jövetele. A lónak legfőbb elrendeltetésében, ti. a fegyver közt való szolgá-
latban a jó kantárosság s bátorság egy akármelly más tulajdonságánál is nem keve-
sebbet érő. Amely lóval pedig a dühében habzó vadkannal jó sikerrel szembe lehet
állani, s annak merész nékirohanásait jól kikerülni; vagy amely azt sebes fordulási-
ban nyomba követi, azon ló bizonyosan egy török spáhival való egybecsapásra is al-
kalmas.
Ezeknek divatba jövetele kétségen kívül mind a lóhoz, mind a lovagláshoz való
kedvet nagyon terjeszteni fogja. Mert nem ígérhet s nem nyújthat egy lótenyésztő-
nek semmi is lovaiból több hasznot, a versenyzőgyepnél. Aki pedig a lóval való va-
dászatokban belékóstolt a lovaglás lelket emelő valódi örömeibe, nem fog az ősz
korában is arról egészen lemondani." 4

Ám - az ősi elemek többé-kevésbé öntudatlan túlélése ellenére - Wesselényi

számára a jövő elemei tűnnek fontosabbaknak. A török spáhival történő „egy-
becsapást" követő mondatában például már haszonról és versenyzőgyepről
tesz említést. Miképpen az is az új idők új szellemének jele, hogy Kendeffyvel -
bármennyire ellenállhatatlan módon törnek is föl harci késztetéseik - immár
nem életre-halálra vívnak egymással, hanem csupán stilizált módon, mégpedig
a többiek szórakoztatására. (Ismét egy olyan jegy, amely jelzi a majdani modern
sportok irányába mutató változásokat.) Azaz: jóllehet a legyőzendő vaddal
szemben még az ősi harci késztetések vezérlik őket - persze a vadászmódsze-
rek, -technikák és a rendi kizárólagosság megszabta monopóliumok által kor-
látozott egyre racionálisabb keretek között -, az egymás iránti viszonyukban
fölbukkannak a harc civilizálódására utaló jegyek is. A Kendeffyt jellemző
Gyulai Lajos gróf találó kifejezésével szólva, a „bajvívási vágyon" alapuló harci
üzekedés mellett meg-megjelennek a rendi szolidaritáson alapuló versengés ele-
mei is. E fair play-elv alapján zajló harcias versengés, azaz egy sajátos átmeneti
forma érvényesülésének jellemző példájaként olvasható az alábbi idézet is:

„Tizenötödik éviben Zsibón és környékén egy János herceg dragonyos-osztály

szállásolt. [...] Az osztály többi tiszteivel együtt ebédre marasztatik... [...] Az ifjabb
tisztek, mint rendszerint, némi túlságos dicsekedésbe ereszkedtek. Wesselényi
megragadja a kívánt alkalmat, türelmet nem vesztve, szól: - Uraim! Ha tetszik, fut-
tassunk a zsibói réten... Önök nyolcan egymagam ellen. Ezredes úr határozzon ver-
seny s díj felett.
A merész kihivás készséggel fogadtatik: [...] ha kétórai futtatás alatt valame-
lyik közülök Wesselényit megragadhatván, köntös-darabja kezében marad, le-
győzöttnek tekintetik és Kakas nevű versenyző paripája annak sajátja lesz; de ha
két óra alatt meg nem történik, az ezredes négy akó finom tokaji bort ígér Zsi-
bóra szállíttatni. [...]
Harsona-rivallgásra megindul a verseny. Száguld már Wesselényi; a tisztek min-
denfelől utána. Kétszer szorítják a Szamosnak... a magas partról beszöktet a széles
folyóba s átúsztat. Bevágtat sűrű bozót s mocsárokba, bé a legsűrűbb erdőkbe; lová-
ról leszökve gyalog tör útat: míg újra szabadra juthat s újra vágtathat. Cserei Ilona

4 Wesselényi, 1828: 74-75.

112
 az ezredessel a tér közepén kocsiból távcsövezik, körültük a sok néző. Az anya szo-
kott nyugodt hangján szól az ezredeshez:
- Fiam nyertes lesz... mert ő a halált eleibe tenné a legyőzetésnek; tízszer annyi
sem győzné le, mikor ilyesre kerül...
A kitűzött két óra már vége felé jár: Wesselényi a solymosi völgyről az ország-
úton Zsibó felé kanyarodva ellenei közül egyiket sem látván maga előtt, vidáman
vágtat hazafelé. [...] .. .leszökik lováról s még maradt annyi ideje, hogy pipát gyújt-
va a rendre megérkező tiszteket egész udvariassággal fogadhatja, mintha csak láto-
gatásra jönnének." 5

Itt már egyértelműen üldözéses verseny folyik, idő és (noha kevésbé egyér-
telműen, de azért a terület adottságai által megszabott módon) térbeli korlá-
tok közé szorítva. Ráadásul e verseny fogadás tárgyát is képezi, azaz a tevé-
kenységet a felelősség vállalásának teleologikus logikája határozza meg. Mi
több: az üldözés nézők előtt zajlik, akik jelképes fogadásuk révén szintén ré-
szesei a szimbolikus térnek, amelyben voyeur-szükségleteik is kielégíttetnek.
Azaz: felelősségetika által áthatott verseny zajlik, mely - a kockázatkereső
férfivirtus működésbe hozatala révén - egyúttal szórakoztatásképpen és fo-
gadás tárgyául is szolgál.
Ám mielőtt tovább folytatnánk gondolatmenetünket az ideáltipikus értelem-
ben fölfogott következő civilizatorikus lépcső, a falkavadászat irányába, egy pilla-
natra álljunk meg, hogy rövid áldozatunkat ismét bemutathassuk a történetiség
oltárán. Nem lehet ugyanis kellőképpen hangsúlyozni: a valóságban sokkal eset-
legesebben, kevésbé egyértelműen zajlanak a változások. A fejlődés nem egyenes
vonalú, hanem elbizonytalanodásokkal, az ősi időkből fennmaradt meghatáro-
zottságok eltérő ritmusú átalakításával s gyakran megtorpanásokkal, visszafejlő-
désekkel bonyolítottan zajlik. Oly módon, hogy sok lényeges eleme többnyire
kihullik a modellalkotó szociológiai gondolkodás fogalmi hálóján. Az alábbi idé-
zetet ezért teóriánk mindenhatóságát korlátozó figyelmeztetésként is olvashat-
juk. Tanúbizonysága szerint ugyanis a legősibb jegyeket mutató, pusztító vadá-
szatok korántsem számítanak kivételeseknek a 19. században sem:

„Régente kopófalkával vették űzőbe, lóháton követvén a hanggal hajtó kopókat,

míg ezek a kifáradt vadat megállítván, ez vagy dzsidával szúratott le, vagy pedig a
vadásztársulat fő ura a szarvast a kopófalka közepette lőtte le; ez a vadászat nálunk
már rég nincs gyakorlatban. Más vidéken nagy sereg hajtókkal, sokszor több napig
tartó hajtás által és több vadászkerületből egyszerre egy középerdőrészbe szorítta-
tott össze csoportosan a vad s magas hálókkal keríttetvén körül, a vadásztársaság e
térben helyet foglalt, s a beszorított vad ezrei addig hajtattak a lövészek során fel s
alá, míg a lövetni kívánt mennyiség elejtve nem lőn. Még e században is tartatott ily
világhírű vadászat Esterházy herceg ozorai uradalmában, hol 24 lövész két nap alatt
1200 szarvast ejtett el."6

5 Ujfalvy, 1955: 54-55.

6 Orczy Béla báró visszaemlékezése az Andrássy Manó gróf által 1857-ben szerkesztett, Hazai
vadászatok és a sport Magyarországon című kötetben. Idézi Siklóssy, 1928: 153-154.

113
 A FALKAVADÁSZAT

„Mint tudatik, Mr. John Paget volt az első, ki ezelőtt két évvel valóságos becsüle-
tes erdélyi kopókat összeszerezve, próbálá azokat a honában divatozó vadászatra
szoktatni, s ámbár ez eleintén sokak előtt nevetségesnek tetszék, sikerült mégis va-
lódi angol kitartás és állhatatosságának annyira célt érni, hogy már jól egybetartott
ebcsapatját (meute) naponkint több-több lovasok követik. [...] Dámvadunk szeke-
reken vitetik a couverig, melly mint mondánk egy nádas, bokros mély szakadásos
hegytető vala. Ott bocsáták őt ki; megfutamodott, körülnézett, s megint megfuta-
modék s ment, ment. Hat percre utána bocsátották a menetet (tizennégy kopó),
melly a nyomot azonnal fölvette s haladott a full cry (teljes hajtás). Angol ivadékú
erdélyi lovaink dicséretére csak annyit mondhatunk, hogy huszonhét lovas közül
(negyvenkilenc percnyi kemény futás után) kettőn kívül mind ott volt a halali-nál.
A meghajhászott nemes vadat elevenen vettük ki a kutyák szájából, szekérre épített
óljában haza szállíták s reméljük, hogy ő dámvadsága (s ha kidől, kenyeres pajtása)
bennünket még ezentúl is jól megfáraszt, kivált, ha az idő olly napfényes tavaszi na-
pokban tündöklik, mint ma."7

-Mielőtt áttekintenénk a vadászat és a falkavadászat között fennálló legfon-

tosabb eltéréseket, röviden talán érdemes a közöttük lévő hasonlóságokra is
utalni - ezek ugyanis könnyen elhomályosíthatják különbségeiket az avatat-
lan szemlélő előtt. A vadászat e két formájának közös vonása, hogy a közép-
kor utáni Európában mindkettő gyakorlatilag csak a legfelsőbb körök által
űzhető, hiszen a leggazdagabbak rendelkeznek önálló erdővel, benne saját
vadállománnyal, vadászfegyverekkel, s a vendégsereg többnapos ellátására és
kiszolgálására alkalmas létesítményekkel és személyzettel. Az elit rendi kap-
csolatai alapján szerveződnek tehát, többnyire vadásztársaságok formájában.
A tevékenység így önmagáért, a benne részt vevők örömének biztosításáért
(későbbi szóhasználattal élve: a tiszta amatörizmus szellemében) végeztetik:
mások szórakoztatása, a látvány kívülállók számára történő hozzáférhetővé
tétele, ne adj' isten, a látvány hozzáférhetőségéből származó gazdasági ha-
szon (a belépődíj) teljesen ismeretlen számukra. Ugyanakkor a rendi életvitel
megkülönböztető jegyei (a ruhák, a ceremóniák és a társasági élet egyéb tar-
tozékai) mindkettőben jelentős szerepet játszanak.
Közös vonásuk az is, hogy egyiknek sincsenek előre behatárolt és szabvá-
nyosított tér- és időbeli korlátai, hiszen azok a vadászterület jellegzetességei
és a vadászatot rendező lehetőségei alapján alkalomról alkalomra véletlensze-
rűen változnak. Általában mindkettő hajnalban kezdődik, és a menekülő va-
dak által kijelölt tér- és időbeli határokig terjed. (Tehát mindkettő behatárolt,
mégpedig a rendező mágnás területi, időbeli és anyagi lehetőségei által.) Az
ember még a véletlen akadályok és veszélyek sokaságát rejtő természetben
végzi tevékenységét, nem pedig az általa célirányosan megalkotott, szabvá-
nyosított térben, sportlétesítményekben vagy sportpályákon. így - a későbbi
modern sportoktól eltérően - művelésükhöz nemcsak egységesített méretű

7 Honderű, 1843. 6. szám.

114
sportterületre, hanem a küzdelem időtartamának szigorú szabályokban rög-
zített korlátozására sincs szükség.
Ha azonban nem a modern sportok nézőpontja felől, hanem kialakulásuk
történeti logikája alapján szemléljük őket, akkor számottevő eltéréseket ta-
lálhatunk közöttük - még a fenti dimenziókon belül is. A falkavadászat
ugyanis jóval drágább mulatság a vadászatnál, mivel a rendezőnek nem csu-
pán megfelelő infrastruktúrával kell rendelkeznie, hanem a zsákmányállato-
kat üldözni képes, betanított kutyafalkával, valamint e falka követésére al-
kalmas lovakkal is. Ezt viszont még a legkiváltságosabbak közül is csak ke-
vesen engedhetik meg maguknak. Ebből adódik, hogy a Széchenyi által
1823-ban létrehozott falkavadász részvénytársaságban csak a leggazdagabb
mágnások vesznek részt. (Ugyanakkor figyelemre méltó, hogy ez az elit már
a részvénytársaság modern gazdasági formáját tartja legalkalmasabbnak ön-
maga megszervezésére.8)
A két tevékenység kockázatának mértéke is eltérő: míg ugyanis a vadászat-
nál fönnáll annak a veszélye, hogy a megsebzett állat (különösen a nagyvad: a
medve és a vadkan) akár halálos sebet is ejthet a vadászon (még inkább pedig
az alsó néposztályokból származó hajtón), addig a falkavadászatnál a prédaál-
lat már gyakorlatilag nem jelenthet veszélyt az állatok közötti párharcot csak
szemlélő emberek számára. Azaz - és ezzel a későbbiek szempontjából is lé-
nyeges megkülönböztetéshez érkeztünk - a falkavadászat előrevetíti, hogy a
mások által űzött versengésnek az ember már mindinkább csak szemlélője.
Itt, eme régi formában persze még a voyeurizmus is kiváltsághoz kötött.
További eltérés, hogy a nemesek a vadászatot ősi magyar arisztokrata tevé-
kenységnek tartják, míg a falkavadászatot Angliából származó importnak te-
kintik. Más tehát a szaknyelv, a kulturális horizont: az utóbbi a fejlődésre, hal-
adásra, a kortárs nyugati minták iránti fogékonyságra utal - a nemzeti hagyo-
mánnyal szemben. E látszólag elhanyagolható különbség szorosan összefügg a
két tevékenység között fennálló, számunkra legfontosabb eltéréssel is, mely az
erőszak jellegében és mértékében ragadható meg. Míg ugyanis a vadászat so-
rán a lesből támadó vagy a prédaállatot üldöző ember fegyverrel semmisíti meg
a prédát (tehát az üldöző és az üldözött közötti viszony rendkívül egyenlőtlen),
addig a falkavadászat során egy kopófalka űzi a vadat (mely általában róka, nyúl
vagy szarvas), és őket lovon követik a nemesurak. Azaz: nem ember és állat, ha-
nem állat és állat között zajlik a versengés jellegű küzdelem.
Kétségtelen: ez a küzdelem is egyenlőtlen, hiszen egy vadat akár többtu-
catnyi kopó is űzhet, ugyanakkor - a vadászathoz képest - az üldözött állat-

8 A fő részvényesek Esterházy Mihály gróf (négy-négy részvénnyel) és Széchenyi István gróf

(négy-négy részvénnyel), Hunyady József és Hunyady Ferenc grófok (két-két részvénnyel), vala-
mint Batthyány János gróf, Bretzenheim Nándor herceg, Esterházy Pál és Miklós hercegek, Ester-
házy József gróf, Fribert Gordon gróf, Grassalkovich Antal herceg, Károlyi György, István és La-
jos grófok, Lichnowszky Ede herceg, Liechtenstein Vencel herceg, Lobkovitz Ferdinánd herceg,
Pálffy Ferenc gróf, Renard gróf, Stahremberg Antal gróf, Széchenyi Lajos gróf és Wesselényi
Miklós báró. Idézi Siklóssy, 1928: 88.

115
nak sokkal nagyobb esélye van a megmenekülésre, hiszen egyrészt alapsza-
bály, hogy a kopókat csak akkor indítják, ha a vad már megfelelő előnyre tett
szert, másrészt korántsem biztos, hogy az elfogott vadat az üldöző állatok
meg is ölik, hiszen a cél elsősorban a préda elfogása, nem pedig elpusztítása
(ebből a szempontból jelzésértékű, hogy a róka húsát az ember nem fogyaszt-
ja). A falkavadászat célja tehát nem az ellenség (ellenfél) megölése, majd elfo-
gyasztása (azaz az egyik legősibb viszony, mely alá- és fölérendeltek között
lehetséges), hanem egy szabályozott keretek között zajló üldözés, melynek
során nem a puszta végeredmény (az elejtett vadak száma és jellege), hanem a
játékos és többesélyes küzdelem, a verseny elnyújtott folyamata a lényeg.
Márpedig ennek - ahogy azt Elias is megfogalmazza a rókavadászatról írott
tanulmányában - a civilizáció folyamata szempontjából óriási a jelentősége,
hiszen egy olyan fejlődési állapot finom és meggyőző jelzőjének tekinthető,
amelynek során a közvetlen erőszak helyébe mindinkább a fair play elve lép,
nemcsak az üldözők egymás közötti, hanem az üldöző és üldözött egymáshoz
való viszonyát is meghatározva immár. A szerepek rugalmasabbakká válnak:
az üldözőből is válhat üldözött - miként azt Wesselényi és a dragonyos kapi-
tányok versengése során is láthattuk. Persze az a fölállás, mely az üldözőt te-
szi üldözötté, a 19. század elején még többé-kevésbé kivételesnek tekinthető.
A fejlődés menete az, hogy a fair play elve először az egymással szabályos és
mindinkább szabványosított módon versengő emberek, majd az ember által
sajátosan e célból kitenyésztett, nemesített állatok közötti versengésre vonat-
kozik, s csak ezt követően jelenik meg az emberek és állatok közötti harcok-
ban, illetve versengésekben.

A LÓ MINT A FEJLŐDÉS MOTORJA

„A kíváncsi nézők seregesen tódultak ki a Rákosra, melynek sík téréit nagyokat lépő
gyalogok, tömérdek úri s bérkocsik, szerény egylovasok s hegykén paripázók tarkáz-
va lepték el. Lobogó nemzetiszínű zászlók előre felbuzdíták a lelket azon magas
örömre, mely ezen egy egész nemzethez illő mulatságból várakozott reá. A nagy fá-
ból épült nézőhely, mint valami magányos kastély, büszkén emelkedék fel a sík pálya
terén. Mint csügg a fára szállt méhraj a fának hajlongó ágán, olly sűrűn tarkádzott a
nézők és kocsik raja a nézőhely zöld körén, mellynek páholyiból honunk Szépei -
ezek az élet s minden pálya virághintői - mosolygó bájjal nézének ki s figyelmökért
az egyes lovagok a pálya-tér közepéin lovaik ügyességét, nyargalás, ugratás, táncolta-
tás és vágtatás által mutaták. Megcsendült végre a csengetyű jelszó s azonnal minden
arc a pálya jobbik köre felé fordult, minden test kihajolva csüggött s minden újj jobb-
felé mutatott; közeledtek a megeredt angoly lovak s madársebességgel suhantak el
meggörbülő, csíkos öltözetű lovászaikkal a nézők szeme előtt; minden szem követé
őket, csak ez egyes sebessen kiejtett szavak, a szürke, a pej, a sárga hallatszottak; a fu-
tók már megkerülték a körnek túlsó oldalát is s az utolsó zászlós karóhoz értek, meg-
csendül másodszor is a tüzelő csengetyű s vele a nézők szájából a biztató szorítsd, vi-
vát, bravó közt ér célhoz a nyertes, túlhalad, megfordul, s a jutalmat (világszokáskint)
gazdája veszi el s délcegen vezetteti el magát róla tisztelve leszállt lovásza által a né-

116
 zők előtt, mintha érezné - amit időnkben sok ember nem érez - önbecsét. Kifutván
az ebbeli nagy mustrák - az angoly lovak - pályájikat, honi lovak állának ki bő ingű
lovagjaikkal a versenyre s ősi szokáskint csak nyereg nélkül, száguldó sebességgel fu-
ták körül a nézők örömtapsai buzdító rajta rajtái s éljenei közt a pályatért. Ez egész-
ben bizonyos élénkség, érdekesség s egy nemzethez illő nemesebb férjfias mulatsági
szellem mutatkozék; a nézők közül kiki vidámnak, büszkébbnek s úgyszólván több-
nek, egy ifjodott nemzet tagjának érezé magát."9

A lóverseny megjelenése szerves folytatása a vadászatnak és a falkavadá-

szatnak. Ez utóbbiakat gyakorlatilag nem művelik ló nélkül. A lovak - talán
nem túlzás ez a megfogalmazás - fokozatosan egy társadalmi modernizációs
program kellékei (és bizonyos értelemben metaforikus sűrítményei) lesznek.
Míg ugyanis a „falkázás" nem több annál, ami: a szabadidő kellemes eltöltése,
szórakozás, társasági összejövetel, addig a lóversenyért való munkálkodás tét-
je túlmutat önmagán: az erőfeszítések végső soron egy új férfiember kite-
nyésztését és a nemzet fölemelését egyaránt szolgálják. Ahogy báró Hoeller
Móric megfogalmazza:

„A XIX. század elején a honvédelem, a földművelés, a közlekedés és szállítás a lo-

vak minőségétől függött, megbecsülhetetlen kincset ajándékoztak tehát a közjónak
azok, akik a ló legjobb faját, a telivért, férfias kedvteléseikre, az állam üdvére meg-
honosították."10

Ezzel magyarázható, hogy miközben a nemesurak a lóversenyeken legföljebb

évi egy-két napot töltenek, addig az „üggyel", illetve a hozzá kapcsolódó szerve-
zőtevékenységgel rengeteget foglalkoznak. A lóverseny elemzése révén így jól
megragadhatók azok a beállítódásbéli változások, amelyek nélkül nem kezdőd-
hetne meg a kapitalizmus kialakulása Magyarországon, a 19. század első felében.
A „magyar tenyésztői ős-ösztön megnyilvánulásával - írja Őszi Kornél -
már a 18-dik század végén a szervezettség jegyében találkozunk: 1785-ben
alapítja meg korának legnagyobb hippológusa, Csekonics tábornok a mai vi-
rágzó mezőhegyesi ménest, hogy négy évvel később Bábolna is a tenyésztés
szolgálatába álljon."11 A magyarországi lótenyésztés továbbfejlesztése minde-
nekelőtt Széchenyi grófnak és Wesselényi bárónak köszönhető.12 E tenyész-
tők pontosan tisztában vannak azzal, hogy

9 Honművész, 1833. június 6.

10 Hoeller, 1927:3.
11 Őszi, 1927: 4.
12 „Széchenyi István gróf 1815 őszén kiutazott Angliába. Ennek a kirándulásnak köszöni Auszt-

ria és Magyarország telivértenyésztése és futtatásai megindulását. [...] Széchenyi 1822 március ele-
jén Wesselényi Miklós báró és Sahlender Tamás állatorvos-ménesmestere társaságában Angliába
utazott lovak importálása végett." (Hoeller, 1927: 5, 7.) A reformkorban néhány magyar nagy
mennyiségben hozatja be a telivéreket és a kancákat. Ennek köszönhetően a behozott állatok szá-
ma százas nagyságrendűre emelkedik. A fontosabb importáló mágnások között említendők még:
Esterházy Pál herceg, valamint Károlyi György, Hunyady József, Sándor Móric, Batthyány Gusz-
táv, Nádasdy Tamás grófok (vö. Hoeller, 1927: 5-17).

117
 „az életképes tenyésztés a lovak felfrissítésén alapszik. [...] Bizonyos számú ge-
neráció, nagyjából a harmadik után, az importált telivér elveszti az ősi rögről hozott
energiát, ezért szükséges az állandó frissítés. A lóversenyzés adja meg az alkalmat az
anyag kipróbálására, a szívósság, konstitúció próbatételére és az eszközöket a fel-
frissítésre. Egy-egy elsőrangú angol apamén importja átalakító hatással volt és van
egész telivértenyésztésünkre." 13

Az első versenyeket 1814-től 1821-ig rendezi az ürményi kastélya melletti

keszi síkságon Hunyady József gróf. 1826 szeptemberében - alapvetően Szé-
chenyi és Wesselényi iniciatívái alapján - elkészül a
„hazafiúi jelentés és meghívás a pesti futtatásokra és pedig mindjárt az első ver-
senynap prepozícióival. Ekkor már megjelentek volt a »Magyarországi Ló-Pályáz-
tatásnak törvényei«, melyek szerint jutalmak négy fajta lovaknak vannak szánva:
1. amellyek teljes vérű angoly csődörtől, 2. amellyek apjok, vagy anyjok részéről
nem teljes vérű angoly, vagy napkeleti lovaktul származnak, 3. mellyek Magyaror-
szágból való ménesekből vaiók és mellyek se nem tiszta angoly, se nem tiszta napke-
leti fajzásúak, hanem itt ellődtek és neveltettek." 14

Az első pesti versenyre 1827-ben kerül sor. A Széchenyi gróf és Döbrentei

Gábor által írt gyepkönyv tanúbizonysága szerint ebben az évben hat versenyna-
pon tizenkilenc díjat osztanak ki. 1848-ig aztán összesen nyolcvannyolc verseny-
napon tartanak versenyeket a pesti Rákoson (azaz évi átlagban négyet, kizárólag
májusban vagy júniusban). A kiosztott díjak száma az 1828-as negyvenkettőről
néhány év alatt húsz körülire csökken.15 Mindez azonban nem a lóverseny jelen-
tőségének csökkenésére, hanem a versenyosztályok kikristályosodára utal.
A Lótenyésztő Társaságról (melyet jellemző elszólással Lóversenyző Tár-
saságként nevez meg egy későbbi művében) azt írja Széchenyi 1828-ban,
hogy belőle „egyelőre egy állattenyésztő-társaság fog alakulni, ebből pedig
legközelebb gazdasági egyesület fog kifejlődni, a mire földmives országunkban
nagy szükség van".16 1830-ban a gróf „ideiglenes" elnökletével valóban meg is
alakul az Állattenyésztőtársaság, melynek célja:
„a lovak, juhok, szarvasmarhák és más háziállatok tenyésztésének előmozdítása s
az ezt előmozdító eszközök (mint a lóverseny, kiállítás, vásár) istápolása [...], pa-
rasztkancák jutalmazása, lóárverés, lóiskola tartása, országos méneskönyv szerkesz-
tése."17

Széchenyi 1833-ban azt is javasolja, hogy az egyesület az uralkodót kérje

föl pártfogásra és egy állandó díj alapítására. A társaságból 1835-ben lesz
Gazdasági Egyesület, mely:

13 Őszi, 1927:4.
14 Uo. 13.
15 Hoeller, 1927: 46-48.
16 Viszota, 1904: 24.
17 Uo. 26.

118
 „kiterjeszti működését a mezei gazdaság összes ágaira két alosztállyal: a) állatte-
nyésztő osztály (a lóversennyel) és b) a gazdaság egyéb ágait magában foglaló osz-
tály. [...] Az 1840. június 3-iki közgyűlésen pedig határozatba ment, hogy a lóver-
seny választassák el a gazdasági egyesülettől. [...] Az elválás után az állattenyésztés
megmaradt továbbra a gazdasági egyesület hatáskörében. Ez időtől kezdve nyolc
alosztálya volt az egyletnek, az egyiknek, a selyemtenyésztésinek Széchenyi volt az
elnöke."18

Ha a vadászat, falkavadászat és lóverseny közötti legfontosabb hasonlóságokra

és különbségekre szeretnénk rámutatni, az előbbiek között talán nem fölösleges
emlékeztetni arra a nyilvánvaló, de a jelen összefüggésben mégsem mellőzhető
jellegzetességükre, hogy mindháromban még állatok részvételével zajlanak a ké-
sőbbi modern sportokban már többnyire az emberekre háruló tevékenységek.
Elit társadalmi beágyazottságuk szintén közös nevezőre hozza őket:

„Lóverseny szegény emberek kezébe nem való; hanem egyedül azokéba, kik azt
tudomány s körülményeiknél fogva haszonnal űzhetik. Ezt pedig mai állásában a
magyar paraszt általán véve csak ugyan nem eszközölheti sem tudománya, sem
pénze, sem ideje ahhoz nem lévén. Nem ok nélkül bünteté ezért egykor az angol
törvény mindazokat, kik 50 font sterlingnél kisebb fogadásért versenyzének; mi ál-
tal minden szegényebb embert a versenyzésbül, mint rá nézve valami felette káros-
bul, tettleg kirekeszte, s a versenyt játékbul üggyé változtatá. [...] Az úgy nevezett
paraszt futtatás [...] mi szép indulatot, felette jószívet mutat ugyan, csak az a kár,
hogy valóban nincs sokkal józanabbul alkalmazva, mint ha irgalombul valamely el-
éhesült családot, mellynek kenyere nincs, fagylalttal, csemegével ügyekeznek jól
tartani." 19

Ugyanakkor a lóverseny sokkal közelebb áll a falkavadászathoz, mint a

vadászathoz. Ügy is lehetne fogalmazni, hogy folytatja, radikalizálja, sőt
bizonyos értelemben beteljesíti azokat a változási folyamatokat, amelyek a
falkavadászatban elkezdődtek. így például már azt is a falkavadászat és a
lóverseny jelzésértékű közös vonásának tekinthetjük, hogy mindkettő an-
gol hivatkozási rendszerű, azaz egyfajta, Nyugatról származó modernizá-
ciós minta része. A falkavadászat során, mint tudjuk, a mágnás urak már
jóval kisebb kockázatot vállalnak, mint a vadászat esetében, hiszen ez al-
kalommal már minimálisra csökken annak esélye, hogy az elejtendő vad
ellenük forduljon. Részben, mert nem ők, hanem kopók üldözik a kisze-
melt prédát, részben pedig, mert a potenciális prédaállat már nem az em-
berre is veszélyes medve, farkas vagy vaddisznó, hanem a róka, a szarvas
vagy a nyúl. A kockázat mértéke pedig gyakorlatilag minimálisra csökken
a lóverseny esetében, hiszen itt a nézők már rögzített pozícióból követik
az eseményeket. így már olyan baleset sem fordulhat elő velük - amelyre a

18 Viszota, 1904: 27-29. A lóversenyeken többek között az alábbi személyek viselnek „pálya-

tisztségeket mint stewardok: Esterházy Mihály, Károlyi Lajos, Lamberg Rudolf grófok, Wesselé-
nyi Miklós és Prónay Albert bárók". (Hoeller, 1927: 38.)
19 Széchenyi István: Néhány szó a lóverseny körül. Idézi Siklóssy, 1928: 108-109.

119
falkavadászatnál még számos példa akad hogy egy nehéz útszakaszon a
lováról lepottyanó úr összevissza töri magát. A zsokék - avagy ahogy ak-
koriban nevezik őket: a hajtók - pedig hivatásos lovasok, tehát jól ülik
meg az állatot, így sokkal kisebb kockázatot vállalnak a falkát üldöző ne-
mesuraknál. Ráadásul az erre a célra létesített versenypályán már nincse-
nek váratlan környezeti akadályok sem.
A falkavadászat során még egyértelmű tér- és időbeli korlátok nélkül zajlik
az üldözés, melynek során a szemlélő (és az állatok közötti halálos küzdelem-
be annak szabályozójaként beavatkozó) arisztokrata árkon-bokron keresztül
követi a menekülő vadat és az utána csaholó kopókat. Voyeur-szükségletei-
nek kielégítéséhez tehát komoly fizikai erőfeszítéseket szükséges tennie, hi-
szen sokszor egész nap a falka nyomában kell maradnia. A mesterségesen lé-
tesített lóversenypályán viszont már szabályozott és összemérhető küzdelem
zajlik a résztvevők között, mégpedig a nézők által is követhetővé tett formá-
ban. Ugyanakkor e versenytér - szemben mondjuk a későbbi atlétikai sta-
dionnal vagy a kosárlabdapályával - még nem szabványosított, azaz a külön-
böző helyszíneken különböző időpontokban elért eredmények egyelőre nem
összemérhetők.20
A nézőtér pedig - e „fából épült magányos kastély" - jóval demokratiku-
sabb a (falka)vadászat céljaira szolgáló nemesi birtoknál, hiszen innen a meg-
felelő fogadási készségű, azaz anyagi helyzetű - tehát esetenként polgári szár-
mazású! - nézők már nincsenek kizárva. Emellett az állatok - s ez a következő
lényegi különbség - nem egymás elpusztítására, hanem megelőzésére törnek:
a harc helyébe fokozatosan a versengés lép. Akár jelképes értelemben is fölfoghat-
juk, hogy az állatok immár egymás mellől, különböző sávokból indulnak.
A másikat elpusztító erő helyébe a másikat túlszárnyalni képes sebesség lép.
A későbbi modern sportok kialakulása szempontjából tehát igen fontos,
hogy a lóverseny már csaknem minden tekintetben látványsport, mely a
passzív közönség szórakoztatását szolgálja. Figyelemre méltó, hogy a Monar-
chiában tartott első lóversenyen, melyet Széchenyi és Hunyady József grófok
Anglia bécsi nagykövetével, Charles William Stewarttal közösen rendeznek a
Bécs melletti Simmeringen 1816-ban, húszezer néző jelenik meg. Miképpen
az is jellemző, hogy a Hunyady gróf által a tízes évek második felében rende-
20 Am már igen korán vannak olyan jelek, amelyek az összemérhetőség és a standardizálódás irá-

nyába mutatnak. Őszi Kornél, a Hunyady gróf által szervezett első lóversenyekről szólva, megjegyzi:
„Itt már meg van állapítva a teher, a táv, mérődik az idő s a Kóczos nevű sárgáról megtudjuk, hogy az
egy angol mérföldön, nyergében Kudrival, 72 fonttal lekanterezi a 83 1/2 fontot vivő szürke Mollit.
[...] Az elért »idők« persze állandóan javulnak a kipróbálás nyomán, de az egykori tudósító már ped-
zi a korterhet, amikor azt mondja 1815-ben az egyik futamról, hogy három évnél fiatalabb lovaknak
egy mérföld sok sebes galoppban, mert míg tavaly 4 perc 3 mp alatt tudták csak ezt az utat megtenni,
az idén, mint teljesen kinőtt háromévesek, kevesebb időt igényelnek." (Őszi, 1927: 6.)
Vagy máshol: „A távolságoknak két alapméretük van, a posonyi öl, a = 1,89 méter s az angol
mértföld. [...] A terhekre két séma létezik, a korteher, amely természetesen hónap és távolság sze-
rint már akkor is változott, 1830-tól 50-ig az angol táblázat ugyanaz maradt és a Craven-teher. Te-
heregység a font. [...] A Craven-teher: 3 év 68, 4 év 94, 5 év 101, 6 év 106, id(ősebb) 109 font."
(Hoeller, 1927:33.)

120
zett ürményi lóversenyeken a nagyúri közönség körében Metternich herceg
és Ferenc Károly főherceg is megtalálható. Eleinte a lóverseny tehát főleg a
rendi elit - avagy korabeli kifejezéssel: a főúri világ - számára szolgáló szóra-
kozás. Egy-két évtized alatt azonban egyre népszerűbbé válik (bármennyire
nincs a dolog Széchenyi ínyére, mint azt a Néhány szó a lóverseny körül címmel
1838-ban megjelentetett dolgozatában kifejti).
A fejezet elején található idézet persze nemcsak a lóverseny népszerűbbé
válására utal. Fölfedezhető benne az elősportok modern sportok irányába
mutató fejlődésének egy másik jellegzetessége is: az nevezetesen, hogy a
versenyek különböző, mellesleg még világosan behatárolható társadalmi
eredettel rendelkező kategóriákban zajlanak. Először a felső osztálybeliek
által futtatott legfelső lórassz képviselői, az „angoly" lovak lépnek pályára,
melyeket lovasaik nyeregből hajtanak. Ezt követi az alsóbb osztálybeli, „ho-
ni" lovak versenye. Ez utóbbiakat már szőrükön ülik meg a hozzájuk tartozó
és illő, alacsonyabb társadalmi rangú lovasaik. A különböző kategóriák sze-
rinti futtatással kapcsolatban Wesselényi elképzelései a további differenciá-
lást célozzák:

„A Pesten felállítandó versenyfutás dolgában említettem a minap Justinusnak

azon gondolatomat, hogy a teendő prémiumok között olyanoknak is kellenék len-
ni, amelyekért egészvérű anglus apától s anyától való első-származású lovak ne fut-
hassanak, mert ha a császárnak, Széchenyinek, vagy még két-háromnak ilyetén lova
futhat, úgy minden bért ezek nyernek el, s az ilyen lovak produkálása oiy sokakra
nézve lehetetlen lévén, a lovas- és ménesgazdák többsége a dologtól egészen el fog
ijedni. Mivel az országban levő jó lovaink is háromfélék: 1-ször. Első származású
egész vérűek, t[udniilik] amelyek orig[inális] egészvérű anglus vagy arabs apától és
anyától valók. 2-szor. Csak apáról vagy anyáról orig[inális] egészvérű arabs vagy
anglustól nemzettek, azaz félig hazai vérűek. 3-szor. Egészen hazai vérűek, hogy
ezek közt is vagyon egész, 1/2, 3/4, 1/4, etc. vérűek is, azt senki is, aki azokat igazán
ismeri, nem tagadhatja - ezekre nézve a prémiumoknak is háromféléknek kék len-
ni. Az 1. szám alatt való lovak csak csupán az első klasszisú prémiumért futhatnak, a
második számba levőknek lenne a második s a harmadik szám alatt levőknek a har-
madik klasszisú prémium meghatározva, azaz a harmadikok a 3., 2. és 1. prémiu-
mért futhatnának, mivel a 2. és főként az 1. prém[ium] megnyerésében ezekre néz-
ve nem igen lévén lehetőség, amazoknak jobb voltuk egy mindeneket serkendő
módon tetszenék ki; a másodikat csak a 2. és 1., az elsők pedig csak az 1.
prém[ium]ért futhatnának. - Justinus ezen gondolatomat Hunyadyval, Hardeggel s
többekkel közlötte s mind jónak látják. Nagyon szeretném, ha kivivődnék, mert ezt
látom azon egyetlen módnak, mely által azon institútum állandóvá s közhasznúvá
tétetődhetik." 21

21 Wesselényi naplóbejegyzése, 1821. december 13. Széchenyi-Wesselényi, 95.

121
 A LÓVERSENYETIKA ÉS A KAPITALIZMUS SZELLEME

A lóverseny intézményében már fölfedezhetünk olyan jegyeket is, amelyek

nem csupán beteljesítik, illetve radikalizálják a falkavadászattal elkezdődött
folyamatokat, hanem azokhoz képest minőségileg új elemeket is tartalmaz-
nak. Ennek nyomai a nemesurak nyilvánosságra szánt írásaiban és naplói-
ban egyaránt fölfedezhetők. Mint tudjuk, Wesselényi és Széchenyi (mikép-
pen a hozzájuk hasonló mágnások többsége) különböző naplókat vezet,
ezekben rögzítve kiválasztott életszeletük fontosnak ítélt eseményeit
(mondjuk a nagyvadak elejtését vadászat során). E naplók - amelyek sokszor
úgy biztosítanak közveden nárcisztikus kielégülést készítőjük számára,
hogy közvetve az utókor nyilvánossága felé is kacsintgatnak - utólag re-
konstruálják, értelmezik a lezajlott eseményeket, így járulva hozzá az életvi-
tel visszamenőleges racionalizálásához. A (közel)múlt eseményei ugyanis
óhatatlanul egy jelen felé irányuló folyamat összefüggésrendszerében nye-
rik el értelmüket: a naplóban csak azok a dolgok kerülnek rögzítésre, ame-
lyek egy adott (gyakran történelminek ítélt) pillanat nézőpontjából fontos-
nak számítanak.
A naplókban természetesen találkozhatunk olyan passzusokkal is, ame-
lyekben a szerző nem a múltat, hanem a jövőt tárgyalja. Nem visszaemlé-
kezik, hanem tervez. Ha tetszik, az eseményeket célirányuk racionalitá-
sukban igyekszik láttatni (ennek jelei már fölfedezhetők Wesselényi idé-
zett, 182 l-es naplórészletében is). E tekintetben példaértékűek lehetnek
számunkra a lóversenynaplók, hiszen talán nem megalapozatlan azt fölté-
telezni, hogy ezek lényegükből adódóan nagyobb pontosságot, tárgyila-
gosságot igényelnek, mint a vadásznaplók. A lóverseny eseményeinek le-
írása során ugyanis a krónikás kevésbé elégedhet meg azzal, hogy csak sa-
ját, legkiemelkedőbb eredményeiről számoljon be, hiszen ha már egyszer
versenyt szervez, az összes futam lefolyását rögzítenie kell. Ahhoz vi-
szont, hogy ezt megtegye, előzetesen el kell készítenie a versenytervet, a
futamok beosztását, a futtatók nevét, a lovak kategóriába sorolását és így
tovább. Az eredmények tehát egy tervhez, vagy ha tetszik, egy racionális
előkalkulációhoz képest utólag kerülnek rögzítésre (szemben a véletlen-
szerűség nyomait sok tekintetben magán viselő vadásznaplóval). Ezért ta-
lán nem megalapozatlan, ha némi hasonlóságot vélünk fölfedezni a lóver-
senynapló és a kereskedő naplófőkönyve között. E párhuzamot pedig
akár úgy is fölfoghatjuk, hogy a lóverseny már számos vonatkozásban
magán viseli a mind erőteljesebben kibontakozó kapitalista szellem je-
gyeit.
Ez az állítás persze nem sokat érne, ha nem volna tények sokaságával alátá-
masztható. így például Széchenyi alábbi, 1821-ből származó naplóbejegyzé-
sével, mely egyértelműen egy nyereségorientált, versengő beállítódás meglé-
tére utal:

122
 „Mi, Hunyady, Fest(etich] Laci, Brudern és Károlyi Lajos elhatároztuk, hogy
minden esztendőben 100 dukátig való díjakat fogunk adni a legjobb versenylovak-
nak - ez az egyetlen eszköz lovak nevelésére, ha ezzel az ember évente bizonyosan
nyerhet néhány száz dukátot. -
Hunyady azonban meg fogja bánni, hogy Ürményre a futtatásra meghívott,
mert lovait az enyéimmel bizonyosan megverem." 22

Széchenyi nyerni akar, és ennek érdekében befektetést végez. Ha tet-

szik: a nyereség reményében beruház. Álláspontja szerint ugyanis - me-
lyet 1828-ban kiadott, Lovakrul című munkájában példaértékűen fogal-
maz meg - ahhoz, hogy jó lovaink legyenek, nyereségessé kell tennünk a
lótenyésztést. Erre pedig legjobb módszer a lófuttatás, hiszen így a „díjak
és fogadási öszegek, valamint a lovak jó áron való eladásának lehetősége
lovaik megjavítására fogják serkenteni a futtatókat, illetve általában a ló-
nevelőket".23 Hozzá hasonlóan Wesselényi is a „haszon" fogalmát állítja
előtérbe, mondván, hogy:

„minden gazdászati s iparágra nézve létesítő, s létet öregbítő legfőbb eszköz s leg-
hatalmasb rugó egyfelől az: hogy az előállítás lehetővé s mentől könnyebbé tétessék,
másfelől: hogy az előállítandónak kelete legyen, s hasznot hajtson. Mert a haszon azon
egyedüli mellőzhetlen emeltyű., mely ipart, s gazdászatot magas fokra segíthet."24

A ló gazdasági haszna a lóversenyen megtett tétekből befolyó összegből s a

tudatos lótenyésztési törekvések szerint eladott lovak árából származik. El-
képzeléseik szerint a lóversenyen fogadásokat tévő nemesurak nem egyszerű
nézők, hanem racionálisan kalkulált kockázatot vállaló, a jövő iránt elkötele-
zett szimbolikus versenyzők is. S ha most egy pillanatra szűkebb összefüg-
gésrendszerükből kiemeljük e gondolatokat, érzékelhetjük, hogy a lóte-
nyésztési és lóverseny-szervezési elképzelések mögött álló beállítódások és
értékek ugyanazok, amelyek e liberális arisztokratákat a társadalom átalakítá-
sára szolgáló programjaik kidolgozása során is vezérlik. Nem oly módon,
hogy a lovakra vagy a társadalomra vonatkozó terveiket megalkotóik közvet-
lenül és tudatosan igyekeznének egymásra vonatkoztatni, illetve hogy ezek
közül bármelyik is egyértelműen visszavezethető volna a másikra, hanem ab-
ban az értelemben, hogy mindkettő hátterében ugyanazok a magyar mély-
múltban gyökerező, ám a csírázó kapitalizmus szelleme által is mindinkább
áthatott beállítódáselemek kereshetők.25

22 Széchenyi, 2002: 158.

23 Siklóssy, 1928.
24 Wesselényi, 1847: 10.
25 A billikomok, a győztesnek járó serlegek hexameterekben készült föliratai elég pontosan kife-

jezik e beállítódás lényegét: „Hol nincs versenyzés, nincs küzdőhelye bátor erőnek" (Kisfaludy Ká-
roly); „Célra siess, futnod cél nélkül gyáva kerengés" (Vörösmarty)- A Károlyi-Széchenyi billikom
felírása pedig, melynek szerzője ugyancsak Kisfaludy Károly, így szól: „Félve a' gyönge kiáll, ver-
sent fut sorssal a' bátor" (Fehér-Török, 1977: 30).

123
 Más szóval: e közös meghatározottságokon és késztetettségeken alapuló
beállítódások anélkül hangolják össze a különböző életszférákban a gyakorla-
tokat és a gondolatokat, hogy erre az emberek (esetünkben a liberális magyar
mágnások) szándékosan törekednének. Siklóssy írja, hogy „Széchenyi maga
lépten-nyomon fogadott", mivel „kötelességének ítélte, hogy így cselekedjék,
már csak azért is, hogy cselekedetei összhangban legyenek tanaival", továbbá,
hogy „annyira beidegzette a fogadás szükségességét, hogy az a lóversenyen
kívül is kitört belőle".26 Pontosan erről a beidegződésről, erről a rögzült,
megváltoztathatatlan, követelőző módon föllépő belső sürgetésről, ellenáll-
hatatlan vágyról van szó, amikor mélytörténetileg meghatározott viselkedési
beállítódásokról teszünk említést.
A Benjámin Franklin ethoszát vizsgáló Max Weber úgy fogalmaz, hogy a
„haszonlesés e filozófiájának legfigyelemreméltóbb vonása az, hogy eszmé-
nye [...] az a gondolat, hogy az egyénnek kötelezettségei vannak a saját tőké-
jének növeléséhez fűződő - öncélként előfeltételezett - érdekekkel szem-
ben".27 Weber is bizonyára örömmel hivatkozott volna a csírázó kapitalista
szellemről szólva Széchenyi naplójára és műveire, ha alkalma lett volna azo-
kat ismerni. Arra a jellegzetesen kapitalista polgári elképzelésére például,
hogy Széchenyi szerint a földbirtokosoknak feladata „jószágaikbul annyi
hasznot nyerni, amennyit csak lehet".28 S ha nem is pontosan ugyanarról szól
a Széchenyi naplójából vett idézet, mint Franklin esetében, talán nem telje-
sen megalapozatlan, ha a fogadásnak utilitarista szellemiségű, célirányult cse-
lekedetként történő átmoralizálását a kapitalista beállítódás mutatójaként is
értelmezzük. A Néhány szó a lóverseny kőrül alábbi passzusai is példaértékűen
szemléltetik a kockázatvállalás és a felelősségetika egymásba csúszását:

„Ki tapasztalásbul tudja, m i t visz hajón, lóháton, g y a l o g stb. legkisebb k é r k e -

dés n é l k ü l v é g b e az angol, m e r t fogad és ekkép a fecsegés többé n e m elég, de
okvetlen tenni kell; s ki m á s részrül tapasztalni k é n y t e l e n , m e n n y i hőstettel k é r -
k e d i k ülve, pipázva és h e n y é l v e s z á m t a l a n szárazföldi s h o g y i l l y e s n e k száját be-
csukni s e h o g y s e m lehet, m e r t n e m fogad - ki, n e m m o n d o m , m i n d e z t tapasztal-

26 Széchenyi eme „beidegzettségének" kitűnő példáját nyújtja Wesselényivel kötött fogadása is:

„Alább írottak mentünk a következő fogadásbeli egyezésre. Én, báró Wesselényi Miklós, fogom az
általam választandó időben a következendőket tenni. Három egymásutáni következendő órában 12
német mértföldeket, á 4000 bécsi ölet fogok lovagolni; ugyanezen idő alatt 16 fertály erdélyi bort
meginni és három órának utolsó 5 minutában 3 közönséges tyúktojást 15 lépésről puskával egyes
golyóbissal ellőni; melyeknek megtétele ellen én, gróf Széchenyi István, fogadván, hogy ha azokat
báró Wesselényi Miklós megtenné, 30, azaz Harminc simpla császári aranyokat fogok neki fizetni
és báró Wesselényi Miklós, ha mindezeket nem teljesítené, vagy nem teljesíthetné, nekem ugyan-
csak 30 simpla császári aranyokat fizetni köteles. Mely ebbeni fogadásbeli egyezségünknek na-
gyobb erejére adtuk ezen kezünk aláírásával megerősített bizonyság-levelünket. Költ Pozsonyban,
július 10., 1826. Széchenyi István m. k. Wesselényi Miklós m. k." Idézi Siklóssy, 1928: 107.
27 Weber, 1982:47.
28 Hóman-Szekfű, 1936: 275.

124
 ja, az, ha nem egyébért, csak azon okbul is pártolni fogja az okra állított fogadás
szellemét, mivel semmi nem írtja olly gyökeresen ki mind azon fenhéjazó be-
tyárkodó maszlagot, mellyel annyian bélyegezvék s melynél férfiút valóban
semmi nem díszteleníthet inkább." 29

LOVAKRUL ÉS EMBEREKRÜL

Ha elfogadjuk, hogy e mélyen rögzült beállítódás nyomai az életvitel egy-

mástól távol eső területein fölfedezhetők, s hogy e beállítódás tudatos szán-
dék nélkül hangolja össze a különböző megkülönböztetéseket és cselekvési
stratégiákat, akkor nincs különösebb okunk meglepődni azon, hogy hőseink
állatokkal kapcsolatos elképzelései az emberekről vallott nézeteikben is föl-
bukkannak: amikor a lovakrul beszélnek, igen nehezen tudják gondolataik-
ról leválasztani az emberekrül vallott nézeteiket. Némileg élesebben fogal-
mazva: Széchenyiék racionálisan versengő (azaz a vélt haszon reményében
tudatos beruházásokat végző), s eme versengés következményeiért felelős-
séget vállaló férfiemberré kívánják nemesíteni rend- és kortársaikat. Ami-
kor Wesselényi a ló gazdasági hasznánál is jelentősebbnek tekinti annak az
embernevelésben betöltött szerepét, és mindennek aleseteként a lovat
sport-, illetve nevelési eszközként jeleníti meg, még egy viszonylag egysze-
rű áttétellel van dolgunk:

„A rókavadászat, pályázás s általában az ezeknek kíséretében járó több lovaglás

sokat férfiasította nagyon elpuhult s még most is sok edzésre szoruló ifjainkat. Azok
nélkül nem hozatott volna azon sok jó angol mén s kanca Angolhonból, melyek az-
óta oly sok s jó ivadékot szaporítottak."30

Vagy egy másik idézet, mely a lovaglás, a férfias nevelés és az önmérséklet

- felvilágosodás nyomait őrző - összekapcsolásáról tanúskodik:

„[...] Hogy pedig a lovaglás testet erősítő, férjfiasító, a bátorságot s elszánást ki-
fejtő gyakorlása egy Nemzet férjfias karakterének s erkölcseinek megalapítására
igen hasznos, kétségbe azt hozni nem lehet. - A gyereknek edzi inait s ép növését
elősegíti, a serdülő, ha lovaglásban tölti el egy részét tanulásból fennmaradott ide-
jének, megvidulva tér ahhoz vissza, a hasznos fáradtság lecsillapítja a fejlődő test
felesleges pezsgését s egy jó lovaglás után, teste s lelke hasznára, nyugodtan van, s
ágyában csak az álomról gondolkozik. Csak a test zavarja meg a lélek aránysúlyát s
ha a buján fejlődő egészség burjánt csíráztatna is, kiirtja az a mozgás, munka s fá-

29 Néhány szó a lóverseny körül. Idézi Siklóssy, 1928: 106. Megérne egy külön misét annak végig-

gondolása, hogy a magyar kapitalista fejlődés egyik fő propagátora és kezdeményezője, aki arisz-
tokrata létére lényegében vállalkozóként, tőkésként éli életét, hogyan volt képes mély katolicizmu-
sát összeegyeztetni a benthami utilitarizmus protestáns szellemiségével.
30 Wesselényi, 1847: 3-4.

125
 radtság. Ezen férjfias gyakorlás elzárja a szívtől azon minden nagyot elölő maszla-
got, a félénkségét; megismerkedik s megbarátkozik az ifjú azon kisebb s nagyobb
veszélyekkel, mellyek a bátor lovaglással egybe vannak kötve..." 31

A fentieknél sokkal szembeszökőbb az átcsúszás akkor, amikor a lótenyész-

tés a biológiai megalapozottságú embernevelés összefüggésrendszerében je-
lenik meg, leplezetlenül rámutatva arra is, hogy a lótenyésztés és lóverseny-
zés angol mintájának követése bizonyos értelemben a magyar nemzettenyészet
laboratóriumaként is szolgál:

„Nem nagyon természetes-e, hogy azon ló testi állásának egészen különbözőnek

kell lenni, aki csak nem élete kezdetétül fogva egy különös Gymnastikában él, ahol
mód nélkül sokat járatják lépésben; ügetve, rövid vágtatva soha. Azon bevett Talp-
igazság Egyenlő egyenlőt nemz, annyi kivételeket szenved, hogy alig lehet köz-
mondásnál egyébnek venni. Ha emberekhez hasonlítjuk a dolgot, nem igen szem-
betűnő e a mondottnak igaza? [...] Nézzük csak szomszédainkat, a Törököket.
Hány példa van olly Buvárokrul, kik felette sok ideig élhetnek a víz fenekén s kik-
nek tüdejek holtok után különös nagyoknak találtatnak. A Gymnastikának nemcsak
a test minéműségére és mozdulásaira, hanem bizonyosan a lelki tulajdonságokra is
leghathatósabb befolyása van. És csak nem minden, ami az erkölcsi és testi Leendő-
ségünket illeti, a rendesen folytatott gyakorlástól függ."32
„Nem kevesebbé méltó tárgya hazafiúi iparkodásnak a hasonlólag csak Egyesület
által kivihető felállítása, s fenntartása a lóval való vadászatnak. Nincs ennél jobb, csal-
hatatlanabb próbája a ló jóságának. Amely ló vadászaton jól megyen, jó az katona s
utazó alá is. De a világon semmi se is terjeszti s emeli annyira a lovagláshoz való ked-
vet, mint a vadászat. Ha ez nálunk feláll, akkor lesz igazi becse s kelete a jó lónak. [...]
...önnön magunkra is nagyon szükséges ezen férjfias gyakorlásnak s gyönyörűségnek
közkedveltségbe jövetele. A lóhoz való kedv s abban való foglalatosságnak a verseny-
zés inkább poézise, belletriája; a vadászat pedig a valóságos igazi tudomány. Nem más
kontójára, más nyakát veszedelmeztetve, más ügyességét csudálva lehet ezen szenve-
delmet kielégíteni; kiki csak önnön teste s lelke erejével állhat ki, senkitől nem köl-
csönözhető bátorság, hidegvér, önnön teste ereje s ügyessége vihetik csak merész re-
pülésben árkon, kerten keresztül, mint szabad fiját önakaratjának."33

A nagy kérdés ebben a korszakban az volt, hogyan haladhatná meg a ma-

gyar nemzet (illetve a nemzetet vezető nemesség) a rendi nacionalizmus ke-
reteit. A századelő arisztokratáinak és az őket követő latinos és németes mű-
veltségű középnemesek történetfilozófiájának alapgondolata az a föltevés
volt, hogy a „nemzet eredetileg hatalmas erejű, dicső tetteket véghezvivő óri-
ás vala, ki romlatlan ősi erkölcseiben nyolc századok vérzivatarjai közt rendü-
letlenül és sikerrel tölté be hivatását a Duna téréin".34 Alkotásaikban ez a ke-
resztény és nemzeti romantikus történelemkép ütközik össze a szomorú jelen
„szibarita vázának", az „őrlelkét tapodó nemzet" képének lesújtó víziójával.
31 Wesselényi, 1829: 7-8.
32 Széchenyi: Lovakrul. Idézi Siklóssy, 1928: 18.
33 Wesselényi, 1829:73.
34 Szekfű, 1989: 58.

126
E romantikusan historizáló nemzetfelfogás kimondatlanul magában foglalja
annak esélyét, hogy az új generáció képes lehet újra megteremteni a hajdan-
volt nagyságot - mégpedig a nem is oly távoli jövőben. A jelen ostorozása a
jövő megalapozását szolgálja.
Magyarországon - szemben Angliával - nem annyira a kapitalista fejlődés-
ből származó gyakorlati problémák kezelése készteti a társadalom vezető po-
litikai erejét a liberális szellemiség elfogadására, hanem inkább a nyugati ha-
tások példáinak szem előtt tartása. Ám még ha a 19. század első felének ma-
gyar társadalma jóval archaikusabb és „elmaradottabb" is, mint a korabeli
angol, a kettő között lényeges hasonlóságokat is találhatunk. Mindenekelőtt
azt, hogy mindkét országban a nemesség kiemelkedő súlyú társadalmi és po-
litikai test (Európában csak Lengyelországban és Spanyolországban találunk
hasonlót). S miután a politikai életet - kellő súlyú polgárság híján - e kor-
szakban szinte kizárólag a nemesek uralják, ennek - minden jól ismert hátrá-
nya dacára - megvan az az előnye, hogy beállítódásuk és értékrendjük tekin-
tetében nincs osztályszakadék a nemesség egyes csoportjai között, mint pél-
dául a polgárok és a nemesek között Franciaországban.35 A beállítódás-magra,
vagyis az ősi harcos eredetét még őrző, ám változófélben lévő, libidó dominan-
din alapuló késztetettségekre lényegében konfliktusmentesen épülnek rá a
gentleman-ethoszból és a liberalizmus alapelveiből származó beállítódásele-
mek. Az angol whig-tory kettősséghez hasonló osztódás létezik ugyan a poli-
tikai szférában, ám ez nem teszi lehetetlenné, hogy párbeszéd alakulhasson ki
a különböző álláspontokat képviselő felek között.
Sőt! Éppen az életvitel és az ennek alapjául szolgáló beállítódások civilizált
formái jelentik annak garanciáját, hogy a nemesurak a szabadidő eltöltésében is
közös nevezőre juthassanak.36 Megjegyzendő: az a tény, hogy rendelkeznek
szabadidővel, csak a 21. századbeli olvasó számára magától értetődő. A jelensé-
get történeti módon vizsgálva nem lehet kellőképpen hangsúlyozni: a moder-
nitás eme szakaszában újdonságnak tekinthető, hogy mind többen lesznek
azok, akik szabadon fölhasználható idővel rendelkeznek. Hatalmas társadalmi
változások jele, hogy az idő előrehaladtával párhuzamosan az egyre inkább
gentlemanként viselkedő urak mind több időt fordíthatnak az elősportokra és
sportokra. Ennek során mellékes számukra, hogy sporttársuk esetleg a másik
parlamenti frakcióval szimpatizál. Más szóval: rendi helyzetük erőteljesebben
határozza meg életvitelüket és beállítódásaikat, mint politikai orientációjuk.37

35 Hajnal, 1988: 5S9.

36 A szabadidő angliai sportizációjával kapcsolatban lásd a bevezetőben leírtakat Elias, 1986a
kapcsán!
37 E tekintetben példaértékűek a konzervatív országgyűlési képviselő, Fiáth Ferenc visszaemlé-

kezésében leírtak: „Ha ünnep volt, vagy történetesen nem volt ülésünk, kimentünk Stomfára, hol
Pálffy Ferdinánd Leopold szivességéből vadászhattam kedvemre nagy vadra. Ősszel ha szabad
időnk volt agarásztunk a Duna jobb partján s habár az ülésben egymás ellen szavaztunk, a társas-
életben legjobb barátságban éltünk, s együtt mulattunk conservativek és ellenzékiek." (Fiáth II.,
22-23.)

127
 A civilizáció folyamatának köszönhetően mind több olyan szabadidős tevé-
kenységet folytatnak az urak, amelyek során az ősi harci késztetéseken alapu-
ló erőszak közvetlen kiélése fokozatosan háttérbe szorul, s helyébe a f é r j f i a s
versengés lép. Akármiről lett légyen is szó, a múlttól való elhatárolódásról, bá-
torságpróbáról, a test megrendszabályozásáról, a nemzet jövőjével kapcsola-
tos erőfeszítésekről, a „férjfias" jelző alapértékként, megkérdőjelezhetetlen
végső igazságként és igazolásként valahol fölbukkan az érvelésben. Ez expan-
zív férfiasság, mely múltat és jövőt, teret és időt, nem tudatosat és tudatosat
az erősebbik nem tudásának és akaratának alárendeltjévé tesz, s a világot, a tár-
sadalmat eme akarat függvényeként fogja föl. Az új f é r f i szinte mindenható-
nak érzi magát; korlátlan erejében bízva tervez, választ, dönt, ítél, megítél,
cselekszik.
A harcot és a versengést egy civilizációs szakadék választja el egymástól.
Akár azt is mondhatjuk, hogy a modern kor beköszöntének egyik csalhatatlan
jele, hogy a társadalmi élet legkülönbözőbb szféráit a versengés, azaz az átté-
teles, közvetett harc hatja át, melynek már nem az ellenfél megsemmisítése,
hanem legyőzése, a függőségek egyre bonyolódó rendszerében értelmezett aláren-
delése a célja. Avagy - Elias szép és pontos megfogalmazását idézve „Minél
sűrűbb az interdependenciák szövedéke, amely az előrehaladó funkciómeg-
oszlással pókhálóként övezi az egyént, minél nagyobb területekre terjed ki ez
a szövedék [...], annál nagyobb veszély fenyegeti annak az egyénnek a szociá-
lis létezését, aki enged spontán vértolulásainak és szenvedélyeinek; s annál
nagyobb előnyt élvez társadalmilag az, aki képes elfojtani affektusait."38
A verseny és versengés az előrehaladás, a fejlődés, a kiválasztódás, azaz a
modernizáció föltételévé is válik. Történelmi jelentőségű beállítódásbéli vál-
tozás szemtanúi vagyunk tehát. A 19. század első felében nem kevesebb érhe-
tő tetten, mint hogy a premodern férfiember lassan visszafordíthatatlanul modern
férfiemberré válik. A civilizáció folyamatának eredményeképpen a gyilkos
késztetettséget magában foglaló, harcos, azonnali kielégülést biztosító férfi-
beállítódások fokozatosan átadják helyüket egy küzdő késztetettségeken ala-
puló, versengő, késleltetett kielégülést biztosító beállítódásnak.
A falkavadászat elemzésekor sejlettek föl előttünk egy olyan folyamat jelei,
melynek során a harcos férfi helyébe a versengő férfi lép. Persze a falkavadá-
szat legtöbbször még a prédaállat elpusztulásával ér véget. Ám a préda élet-
ben maradásának esélye egyre inkább kívánatosnak tűnik az állatok közötti
küzdelmet, illetve versenyt szemlélő nemesurak számára is. A pusztulás
mindinkább nem szándékolt következmény lesz. A lóversenyben ez a folya-
mat folytatódik a nemkívánatos következmények kiiktatásával, valamint a
versengés standardizált és fair play-elemeinek egyre következetesebb biztosí-
tásával. A civilizált önkontrollnak és a fegyelemnek köszönhetően immár
egyre kevésbé az ősi késztetettségek határozzák meg a férfiember viselkedé-
sét. A cselekedeteknek nem az okuk, hanem a céljuk válik elsődlegessé. Foko-

38 Elias, 1987:685.

128
 zatosan kialakul a célirányuk f é r f i , aki nem csupán racionálisan előre kívánja
látni cselekedete következményeit, hanem morális értelemben is felelősséget
vállal azokért.
Széchenyi és Wesselényi - amellett, hogy beállítódásaikban még rengeteg
ősi elem található - már jórészt modern férfiak. Természetes számukra, hogy
életüket a jövő jelöli ki, miképpen az is, hogy mások életét is e vágyott jövő
szolgálatának rendeljék alá. Nemzeti felelősségérzettől áthatott nemesi társa-
ikkal együtt a jövőirányult, modern férfipotencia megtestesítői ők, akik - bár-
mennyire engednek is olykor-olykor mélyből föltörő késztetéseiknek - racio-
nálisan igyekeznek cselekedni, életüket megtervezik, és arra is képesek, hogy
a vágyott jövő érdekében olykor aszketikus hajlamról és szinte zarándoki ön-
megtagadásról tegyenek tanúbizonyságot.
Az általuk megtestesített új férfitól nem idegen a rendkívüli nyitottság, a
kitárulkozási képesség, az új minták iránti fogékonyság sem. Persze a kor is
ilyen: a forradalmak előszele fölkavarja a hétköznapokat, a tér korlátai először
válnak tömegesebb méretekben - legalábbis a kivételezettek számára - áthág-
hatókká. Ez az kor, amikor a racionális időfelhasználás réseiben keletkező
szabadidő megfelelő eltöltése méltó feladatként kínálkozik nemcsak a neme-
sek, hanem a polgárok számára is. Es ez az a kor, amikor a férfiteljesítmény a
természet bekebelezését, megrendszabályozását, emberi hatalom alá gyűré-
sét is célba veheti, és amikor az emberpróbáló hősiességekkel kísérletező
arisztokraták saját testük felelősségteljes próbára tételével is vállalkozhatnak
arra, hogy példaként szolgáljanak kortársaik és az utókor számára.
Pénzük, hatalmuk, rangjuk, befolyásuk, azaz rendi privilégiumokkal körül-
bástyázott társadalmi pozíciójuk lehetővé teszi az arisztokraták számára,
hogy másokat engedelmességre bírva mentesüljenek a fárasztó, fizikai meg-
erőltetést jelentő, rangon alulinak számító, s ennélfogva csak az alacsonyabb
kasztbeli emberek, illetve nem ember élőlények számára fönntartott versen-
gés alól.39 Mindazonáltal hiába nem vesznek részt közvetlenül az általuk tu-
lajdonolt és futtatott állatok küzdelmében, áttételesen, nagyobb tétekben
játszva, össztársadalmi súlyú felelősséget vállalva mégis versengenek, hiszen
végső soron egy boldogabb, modernebb, fejlettebb nemzet megteremtésének
céljai lebegnek szemük előtt (illetve az ebből adódó terhek nyomasztják vál-
lukat). E versenycél nemzetközi összefüggésrendszerben jelenik meg előttük:
Magyarországot egyrészt a Habsburg Birodalomhoz - ezen belül is minde-
nekelőtt Ausztriához - viszonyítva, másrészt a kortárs, fejlettebb nyugati vi-
lághoz mérten kívánják versenyképesebb helyzetbe hozni.
Föltételezhetjük tehát, hogy a harci késztetettségűekből fokozatosan versengő
késztetettségűekké civilizálódó férfibeállítódások a társadalmi gyakorlatok egyéb
területein is helyet követelnek maguk számára, s hogy az ezek által kondicionált
cselekedetek szerkezetileg hasonló funkcióval bírnak majd az arisztokraták élet-
vitelében, mint a lóverseny, csak éppen nélkülözik annak többszörös áttételessé-

39 Olykor persze azért egymással versengenek, hiszen Wesselényi is megfuttatja a dragonyosokat!

129
gét. Azaz: előbb-utóbb létre kell jönnie olyan tevékenységformáknak is, amelyek
közvetlenül is lehetővé teszik versengési vágyuk kiélését. Még élesebben fogal-
mazva: valószínűsíthető, hogy e főurak előb-utóbb találnak maguknak valami
olyan szórakozást is, amelyben ők lehetnek a lovak és a hajtók egyaránt. E funkció
betöltésére szolgáló időtöltési forma az evezés. Mégpedig, korántsem véledenül, a
harmincas évek közepétől, azaz attól az időszaktól kezdődően, amikorra a lóver-
seny már többé-kevésbé megszokott időtöltésükké válik. Ennek az új verseny-
sportnak a vizsgálata lesz a következő fejezet tárgya.

A VADÁSZAT JELLEGZETESSÉGEI

Társadalmi-kulturális beágyazottság
1.1. Művelők társadalmi bázisa arisztokrácia (köznemesség nem!), zárt
marad, nincs fejlődés
1.1.1. Művelés-műveltetés közvetlenül végzik a tevékenységet,
(mecenatúra) lovak, lovasok, hajtók
1.2. Referencia magyar
1.3. Szervezeti forma rendi közösség
1.4. Szervezet nyitottsága kizárólag arisztokraták exkluzív köre
1.5. Sportszocializáció otthonról, arisztokrata nevelés része
1.6. Finanszírozás gazdag arisztokraták saját pénzből
(szervező főleg)
1.7. Nemzet iránti viszony látens szabadkőműves jelleg előfordulhat
1.8. Politikai irányultság esetleg rejtett Habsburg-ellenesség
1.9. Közönség kizárva, csak a résztvevőknek
1.10. Társasság/közösség közösségi vagy egyéni vadászmunka
1.11. Tevékenység kezdete, vége középkortól máig
1.12. Tevékenység elterjedtsége évente többször, jó időben akár naponta is
1.13. Ideológia, üdvtan, irodalom gyakorlati tevékenység, hagyomány őrzése
1.14. Nemek szerepe csak férfiak, kivételesen női családtagok is
1.15. Szakismeret újratermelése hagyomány alapján

Beállítódások
1.16. Alapbeállítódás harcos férfiasság, libidó dominandi
1.17. Férfiasság jellemzői kalandvágy, elit-tudat, fizikai erőfeszítés,
természetközelség, gyilkos öszönök
szabadjára engedése
1.18. Test iránti viszony/testpolitika saját testtel szembeni kíméletlenség,
erőpróba a természetben

2. A sporttevékenység sajátosságai
2.1. Művelés színtere szabadban, nemesi birtokon
2.2. Színtér (pálya jellemzői) esetleges, természet megszabta
2.3. Versenyidő több nap, nem korlátozott, sok esetlegesség

130
2.4. Eszközigény jelentős: ló, lótenyésztés intézményrendszere,
kellékei (például etetés), lófelszereiések, hajtók
2.5. Eszköz/funkció/cél fegyver gyilkol; közvetlen erőszak
2.6. Tevékenység társassága: egyéni-csapat egyéni virtus közösségben, versengés
2.7. Szabályok/mérés mérsékelten szigorúak, mérés: a préda
utólagos összeszámolása
2.8. Ellenőrző testület nem meghatározó
2.9. Kockázat mértéke jelentős
2.10. Küzdők fizikai kapcsolata többnyire nem jellemző - általában puskával
ölnek
2.11. Profizmus/amatörizmus kizárólagos amatörizmus
2.12. Kvalitások fegyelem, koncentrálókészség, kockáztatni
tudás, olykor bátorság, tűrőképesség, türelem
2.13. Sportfogadás nem jellemző
2.14. Erőszak mértéke magas
2.15. Tevékenység lényege ellenség (az állat) megölése, elfogyasztása
2.16. Tevékenység közvetlen célja vadászösztön kielégítése, az állat elejtése
vadgazdálkodás, férfivirtus kielégítése
2.17. Örömforrás gyilkolás, kockázat sikeres túlélése, teljesítmény
öröme, presztízse
2.18. Tevékenység súlya az életvitelben jelentős, a társasági érintkezés fő eszköze
2.19. Fizikai/szellemi/morális/ fizikai erőszak, rendi életvitel kellékei
esztétikai jelleg (vizualitás)
2.20. Költségigény magas

A FALKAVADÁSZAT JELLEGZETESSÉGEI

1. Társadalmi-kulturális beágyazottság
1.1. Művelők társadalmi bázisa arisztokrácia (köznemesség nem!), zárt marad,
nincs fejlődés
1.1.1. Művelés-műveltetés közvetlenül végzik
(mecenatúra) lovak, lovasok, hajtóállatok eszközök számukra
1.2. Referencia angol
1.3. Szervezeti forma rendi közösség, majd részvénytársaság
1.4. Szervezet nyitottsága kizárólag arisztokraták exkluzív köre
1.5. Sportszocializáció otthonról, arisztokrata nevelés része
1.6. Finanszírozás gazdag arisztokraták saját pénzből
1.7. Nemzet iránti viszony nincs különösebb nemzeti teleológia,
ugyanakkor látens szabadkőműves jelleg
előfordulhat
1.8. Politikai irányultság nem jellemző, esetleg rejtett Habsburg-
ellenesség
1.9. Közönség kizárva, csak a résztvevőknek - övék a látvány is
1.10. Társasság/közösség közösségi, egybehangolt vadászmunka
1.11. Tevékenység kezdete, vége 19. század első negyedétől máig
1.12. Tevékenység elterjedtsége ritka, évente néhány nap
1.13. Ideológia, üdvtan, irodalom gyakorlati tevékenység, angol minta követése
1.14. Nemek szerepe csak férfiak, kivételesen női családtagok is
1.15. Szakismeret újratermelése falkamester, rendtársak

131
Beállítódások
1.16. Alapbeállítódás harcosból versengővé átalakulóban,
késleltetett szükséglet-kielégítés
1.17. Férfiasság jellemzői kalandvágy, elkülönülés, elit-tudat, fizikai
erőfeszítés, szórakozás a természetben,
fegyelem, önmegtartóztatás
1.18. Test iránti viszony/testpolitika saját test mérsékelten kímélve, eszközállat
harcol

2. A sporttevékenység sajátosságai
2.1. Művelés színtere szabadban, nemesi birtokon
2.2. Színtér (pálya jellemzői) esetleges, természet megszabta
2.3. Versenyidő több nap, nem korlátozott, sok esetlegesség
2.4. Eszközigény igen nagy: ló, lótenyésztés intézményrend-
szere, kellékei (például etetés),
lófelszerelések, prédaállat, üldöző állatok
(kopófalka)
2.5. Eszköz/funkció/cél eszköz gyilkol és verseng; közvetlen erőszak
szublimációját biztosítja
2.6. Tevékenység társassága: egyéni-csapat közös üldözés, eszközállatok versengése és
harca
2.7. Szabályok/mérés mérsékelten szigorúak, főleg az állatok
közötti küzdelmet szabályozzák
mérés egyszerű: utólagos számlálása,
fair play-elv felbukkanása
2.8. Ellenőrző testület nem meghatározó
2.9. Kockázat mértéke nem jelentős
2.10. Küzdők fizikai kapcsolata közvetlen érintkezés, az utolért prédát
többnyire megölik, az állatok egymás után
indulnak
2.11. Profizmus/amatörizmus kizárólagos amatörizmus
2.12. Kvalitások jó lovastudás, jó ló, fegyelem, ügyesség,
koncentrálókészség, kockáztatni tudás,
engedelmesség (ez a kopókra is vonatkozik)
2.13. Sportfogadás nem jellemző
magas, de csak az állatok között,
2.14. Erőszak mértéke csökkenőfélben
állatok közötti üldözéses verseny/harc; az
2.15. Sporttevékenység lényege ember az állatokat eszközként használja
a prédaállat elejtése, üldözés után
2.16. Tevékenység
2.17. Örömforrás közvetlen célja voyeur versenyizgalom, üldöző állat kalandos
követése, késleltetés
2.18. Tevékenység súlya az életvitelben viszonylag ritka alkalmak
2.19. Fizikai/szellemi/morális/ állatok trenírozása, fegyelmezése,
esztétikai jelleg (vizualitás) látvány esztétikuma (öltözködés, rendi
kellékek)
2.20. Költségigény igen magas (drága ló, falka, ellátás, öltözet)

132
 A LÓVERSENY JELLEGZETESSÉGEI

1. Társadalmi-kulturális beágyazottság
1.1. Művelők társadalmi bázisa arisztokrácia (köznemesség nem!), majd
polgárság
1.1.1. Művelés-műveltetés nem közvetlenül végzik a tevékenységet,
(mecenatúra) lovak, lovasok, zsokék eszközök számukra
lovasok (versenyzők) alacsonyabb rangúak
1.2. Referencia angol
1.3. Szervezeti forma részvénytársaság
1.4. Szervezet nyitottsága eleinte kizárólag arisztokraták exkluzív köre
1.5. Sportszocializáció az arisztokrata nevelés része
1.6. Finanszírozás arisztokraták adakozása
1.7. Nemzet iránti viszony végső cél a nemzet java, látens szervezkedés
1.8. Politikai irányultság/viszony rejtett Habsburg-ellenesség, uralkodó
viszonya is ambivalens iránta,
nádor támogatja, vezető funkciója is van
1.9. Közönség eleinte felső osztályok, fokozatosan
népszerűsödik
1.10. Társasság/közösség egyéni versengés, közös szervezés, mely szinte
fontosabb
1.11. Tevékenység kezdete, vége 1815-től, majd 1827-től szervezettebben, máig
1.12. Tevékenység elterjedtsége évente néhány nap, jelentős közönség előtt
1.13. Ideológia, üdvtan, irodalom nemzet jobbítása, haladáseszme, gyakorlati
hasznosság, felelősségetika
1.14. Nemek szerepe kizárólag férfiak
1.15. Szakismeret újratermelése hagyomány és külföldi minták alapján

Beállítódások
1.16. Alapbeállítódás versengő, hasznot szerezni óhajtó arisztokrata
tevékenységének nemzeti legitimációját óhajtja
1.17. Férfiasság jellemzői hatalom, uralom megélése, eszközhasználat,
nagy ügy szolgálata; túlmutat önmagán; a ha-
talommal bíró arisztokrata uralma a versengő
alsóbbrendű fölött
1.18. Test iránti viszony/testpolitika saját test kímélve, más teste verseng

2. A sporttevékenység sajátosságai
2.1. Művelés színtere lóversenytér, szabadban
2.2. Színtér (pálya jellemzői) lapos, standardizálódó pálya, versenyek
mindig ott folynak körülötte, nézőtér,
láthatóság fontos
2.3. Versenyidő több óra, nem korlátozott, sok esetlegesség
2.4. Eszközigény igen nagy: ló, lótenyésztés intézményrendszere,
kellékei (pl. etetés), lófelszerelések
2.5. Eszköz/ funkció/cél rejtett cél: társadalmi fejlődés anyagi
haszonszerzés révén, eszközigény
megteremtése is ezt szolgálja

133
2.6. Társasság: egyéni/csapat egyéni versengés, delegáltak révén
2.7. Szabályok/mérés egyre finomodnak: versenyosztályok, súlyozás,
távok, (pénz)díjak, standardizálódás felé
fair play-elv alapján; különböző szabványok
2.8. Ellenőrző testület versenybíróság - magas presztízzsel
2.9. Kockázat mértéke csekély
2.10. Küzdők fizikai kapcsolata nincs közvetlen érintkezés, egymás mellől
indulnak
2.11. Profizmus/amatörizmus a műveltető amatőr, versenyző
professzionalizálódik
2.12. Kvalitások jó lovastudás, kis, könnyű test, fegyelem,
ügyesség, koncentrálókészség, kockáztatni
tudás, engedelmesség
2.13. Sportfogadás fontos, ez az egyik fő jellemző
2.14. Erőszak mértéke alacsony, nincs közvetlen harc
2.15. Sporttevékenység lényege egyéni verseny állatok révén (a műveltető
kétszeres értelemben is eszközhasználó!)
2.16. Tevékenység közvetlen célja a másik megelőzése
2.17. Örömforrás sikeres fogadás, pénznyereség, voyeur
versenyizgalom, szurkolás, látvány
2.18. Tevékenység súlya az életvitelben a szervezés fontos a műveltetőnek, a
versenyző edzeni kénytelen, nézőknél
periferikus (évi egy-két nap)
2.19. Fizikai/szellemi/morális/ versenyzőnél fontosak a fizikai kvalitások,
esztétikai jelleg (vizualitás) szellemi, morális tét, néző, látvány, esztétikum
2.20. Költségigény igen magas (drága ló, pálya, tétek)

134
 III. A VERSENGŐ FÉRFIASSÁG MEGJELENÉSE

A CSOLNAKÁSZAT
„Már vagy 8 napja, hogy ide érkezénk - s néhány nap után végre a felséges
Duna kifolyásáig a tengerbe és onnan Constantinápolyba indulandunk.
Azonban a baj nem nagy és ha fáradtsággal, áldozattal is - semmiért nem
adnám, hogy ezen dicső vízcsatornát átevedztem, mely egy kis jóakarattal
magyar honunkat kevés évek után egy századi felemelkedésre bírhatná. Nem
tagadom, sokat szenvedtem és lehet is képzelni, nem kellemes, forróságban
heverni a legnagyobb hőségben millió szúnyogok közt, egy szűk deszkahajlék
alatt - messze minden segítségtül, orvos és szerek, de még tűrhető eledel nélkül
- a Duna közepén. Azonban szívesen megennyit szenvednék, ha fáradozásink
hazánkra nézve, és minden becsületes magyar által óhajtott gyümölcsöket
érlelhetnének. Ezen tárgy oly nevezetes mind testi, mind lelki előmenetelünk
égett, hogy férfias megpendítése mindnyájunknak legszentebb kötelessége." 1

SZÉCHENYI A VÍZEN
„ M e m o r a n d u m - Gróf Széchenyi, Halifax és Barneby urak Bécsben a Práterbeli
Lusthaustól indultak ma reggel 1/4 órával 5 előtt gróf Széchenyi kétevezős kishajó-
ján e g y kormányossal - és a pozsonyi hídhoz érkeztek 23 perccel 10 óra előtt; befe-
jezvén az utazást 3 óra és 51 perc alatt -
A hajó e napon Louise-nak kereszteltetett - " 2

E szavakat jegyzi be Széchenyi gróf naplójába angolul 1827. május 16-án,

majd Halifax és Barneby urakkal alá is íratja. E gesztusa az esemény kivételes
jelentőségére utal, hiszen a gróf a legritkábban engedi meg, hogy naplójába
bárki bepillanthasson (azt meg végképp nem, hogy bele is írjon). Közismert,
hogy a gróf már a húszas évek elején evez Angliában. 1830-ban pedig nem
kevesebbre vállalkozik, mint hogy Waldstein gróffal „leevezzenek" a Dunán
a Fekete-tengerig.3 A harmincas évek elején az Al-Duna szabályozás királyi
biztosául nevezik ki. 1834-ben, Angliából hazatérőben, csónakdájának fel-

1 Gróf Széchenyi István levele Galacból (Galati) Döbrentey Gábornak, 1830. július 27-én. Idé-

zi Siklóssy, 1928: 204.

2 Széchenyi, 2002:443.
3 Azt azért tudnunk kell, hogy a gróf többnyire szállíttatja magát-. „A hajón, ahol Földvár kör-

nyékén ezt írom - 11 ember van. Én, gr[óf] Johann Waldstein, Beszédes, a földmérő, - 1 szakács,
3 inas, 4hajóslegény." (Széchenyi, 2002: 563.)

135
ügyelőjéül magával hoz egy kiszolgált angol tengerészt, bizonyos John Dews
urat, aki „ezidőtől kezdve egészen holta napjáig létével küzdő csónakspor-
tunk szolgálatában áll".4
Ahogy a lóversenyzéshez szükséges szaktudást, eszközöket és intézményi
infrastruktúrát Széchenyi és társai honosítják meg és finanszírozzák Magyar-
országon, ugyanúgy az evezés megszületésénél is ők bábáskodnak. Csónak-
dája fölépítése után az első pesti magáncsónakdát - azaz egy hét-nyolc hajóból
álló hajóparkot - is a gróf hozza létre 1837-ben. Széchenyi tulajdonában a
negyvenes évek elején az alábbi vízi járművek vannak: Tünde, egy Angliából
hozatott tizenkét evezős vitorlás, továbbá a Victory, a Yacht, a Long boat, a
Louisa, a Jolly boat, a Béla és a Hullám-csónak.5 Minderről ezt írja a Spiegel cí-
mű budai divatlap:

„A pesti oldalon, szorosan a hídépítkezés feje alatt, látható egy ugyancsak csino-
san épített deszkaház, amely belenyúlik a Dunába, a vízre nyíló oldalon szabad, te-
tején egy terasszal van ellátva s ezen egy zászlók felvonására szánt rúddal. Ez az
építmény nem egyéb, mint egy Bootskammer (magyarul Csónakda) és arra a célra
szolgál, hogy magába fogadjon és megőrizzen különféle gondolákat és csónakokat,
vitorlásakat, evezősöket és kerekeseket, amelyeket az itt több gavallérból alakult
Hajózási Társaság kirándulásain használni fog."6

E csónakda (illetve magáncsónakda) az alapja az 1841-ben megalapított

Hajós-Egyletnek, mely elsősorban az arisztokrácia társaséletének színesítését,
ezen belül is jórészt az úri kisasszonyok „evezős sétáitatását" szolgálja. Az úri
csolnakázás mindennapjairól így számol be Siklóssy:

„Sok szép evezés séta és kirándulás tarkította ennek az évnek nyarát. Széchenyi
június 13-án például Deák Ferencet csónakáztatta meg. A másik partner Grassalko-
vich Tini hercegnő volt. [...] Ebéd után Széchenyi természetesen ismét evezős ki-
rándulást ajánlott, amit a jelenvolt illusztris társaság örömmel üdvözölt. Nem ki-
sebb emberek voltak ott ez alkalommal, mint Clark Tierney Vilmos és Andrássy
Gyula gróf, későbbi miniszterelnök. A háziasszony - most már lelkes híve e sima
sportnak - szintén készülődött és hozta magával idegen vendégét, egy Clairemont
Klára nevű hölgyet." 7

1843 tavaszán Széchenyi megrendezi az első pesti regattái, azaz az első

evezősversenyt a Dunán, amelyen az ő Béla és Carolina nevű angol yachtjai mel-
lett - a Honderű kifejezésével élve - egy „velencei módra készült gondola" indul.

4 Idézi Sildóssy, 1928: 208. Itt említhető dr. John Paget, Wesselényi Polyxena bárónő férjének

neve is, aki szintén Széchenyi baráti köréhez tartozik, és sokat tesz a pesti evezőssport meghonosí-
tása érdekében (vö. Siklóssy, 1928: 205-210). Ugyaneme Paget jelenteti meg 1839-ben Hungary
and Transylvania with remarks on their condition, social, political and economical című, számos angol ki-
adást megért alapművét.
5 Siklóssy, 1928:210.
6 Der Spiegel. 1842. április 30. Idézi Siklóssy, 1928: 216.
7 Siklóssy, 1928:216.

136
 E rövid fölütés is egyértelművé teszi, hogy a lóverseny és a csolnakázás kö-
zött néhány fontos hasonlóságot találhatunk: mindkettő arisztokraták kezde-
ményezésére, illetve anyagi ráfordításainak, beruházásainak köszönhetően,
angol minták alapján jön létre. Ehhez hozzátehetjük: a fair play-elv alapján
zajlik a küzdelem, melynek célja, hogy az egymás mellől azonos irányba indu-
ló felek közül az adott távot gyorsabban teljesítő, a célba előbb érkező szerez-
ze meg a győzelmet, illetve az azzal járó anyagi és szimbolikus díjakat. Az
egyik legfontosabb és a civilizáció folyamatába jól illeszkedő vonásuk, hogy
művelésük során a kockázat mértéke egyaránt csekély. Ezt mi sem bizonyítja
jobban, mint hogy - szemben a vadászattal vagy a párbajjal - hosszú évtizedek
alatt nem fordul elő, hogy egy evezős- vagy lóverseny során valaki halálos
balesetet szenvedne. Mindez pedig arra vezethető vissza, hogy az erőszak
mértéke mindkettőben igen alacsony: a szabályok egyértelműen tiltják, hogy
az induló felek egymással fizikailag érintkezzenek.8
Miként a lóverseny, az evezés is fokozatosan formalizálódik és standardizá-
lódik. Ennek jó mutatója, hogy idővel az indulók eltérő távokon és hajótípu-
sokban versenyeznek. 1863-ban, húsz évvel az első pesti regattát követően
például két versenyosztályban mérik össze tudásukat: az Asszonyságok-díjáért
(egy ezüstserlegért) két „Angolhonban készült négyevezős egyleti hajó" in-
dul; míg a második számban, a Waldstein-Széchenyi-díjért (egy hímzett lobo-
góért) három „kormányos kettős párevezős hajó" száll vízbe. (Megjegyzendő:
a standardizálódás nem megy egyik napról a másikra. Az 1863-as versenyen
az első szám hajói még nem egyformák: az egyik - a modernebbnek tartott -
külvillás, a másik pedig belvillás. Ennek ellenére az utóbbi nyer. A „harmadik
szám a szandolin-verseny, amelyben egy pesti molnár győz; a negyedik szám
a molnár-, halász- és révész-verseny, amely huszonnyolc csónakkal borította
el a Dunát" és végül a molnárok győzelmét hozza.9)
Idővel a szabályok szigorodnak és egyértelművé válnak; fenntartásukra egy
jelentős presztízzsel bíró szaktestület, az 1866-ban „valamennyi Pest és Bu-
dán létező hajósegyletek" tagjaiból válogatott, állandó közös Regatta-bizott-
mány ügyel, amelynek feladata a „regattánál irányul szolgáló szabályokat
megalakítani, és ezek megtartására ügyelni".10 A regatta-bizottmány megala-

8 „13. »Szabálytalanság« történik, ha a verseny megkezdése után egyik versenyző a másiknak

személyével, hajójával vagy evezőjével érintkezésbe jön. Úgy szintén, ha egyik hajó a másiknak viz-
terét elfoglalja, azaz, ha a másiknak elejébe vág, mielőtt azt egy saját hajó-hosszával elhagyta volna;
[...] 17. A »szabálytalanságban« elmarasztalt hajó kiesik a versenyből. [...] 29. Ha valaki rossz
szándékból, alattomosan vagy nyilván, a versenyző személyében, hajójában vagy evezőjében kárt
okoz: az a verseny-pályáról örök időkre kitiltatik." (Birly, 1866: 70-71.)
9 Siklóssy, 1928:283.
10 Néhány jellemző részlet az alapszabályból: „A versenybírák Ítélete ellen nincs kifogás. Szavuk

döntő. [...] 9. A helyet, melyet minden vegyes versenyhajó fölállásánál elfoglal, a regatta alatt tör-
ténendő sorshúzás határozza meg; a sorrend a versenybíró páholyától számítandó. [...] 32. Min-
dennemű panaszok, figyelmeztetések, egyének, egyletek vagy csolnakok elleni kifogások és ellen-
vetések a regatta-rendezőnek a verseny előtt legalább egy nappal Írásban beadandók, különben fi-
gyelembe nem vétetnek." (Birly, 1866: 67-74.)

137
kulásának köszönhetően aztán külön indulnak az egyletek versenyzői (a
Nagyegyleti-díjért), külön az amatőrök (az, Asszonyságok-díjáért)11, külön a Ma-
gyarországon készült nem outriggeres (külvillás) hajók (a Hazai-díjért), a két-
evezős nem outriggeres hajók (a Kis-egyleti-díjért), valamint a skiff-ver-
senyzők (a Skuller-díjért).12
További hasonlóság a két tevékenység között, hogy mindkettő közönség
előtt zajlik. E közönség társadalmi összetétele a heterogenitás irányába tart.
A Családi Kör így számol be egy 1864-es versenyről:
„Igazán gyönyörű látvány volt a verseny; a Duna két partján 30-40 000 ember;
a D u n á r a néző ablakok, erkélyek tele a legszebb női arcokkal; a házak födelei tele
kéményseprőkkel és mesterinasokkal, a Margitsziget felé az ezüst fodrokban ringa-
dozó folyam ellepve naszádokkal, csolnakokkal, lélekvesztőkkel és ezekben az e m -
berek tarka változatossága, össze-vissza fényes öltönyű úrhölgyek és rongyos mol-
nárinasok, katonatisztek és molnárlegények, a gőzhajótársaság és a csónakegyletek
tagjai, aztán m a g u k a versenyzők, azok az ifjúi erőtől dagadozó karok, a diadalvány-
tól hevült arcok és a festőileg szép tarka matróz öltönyök." 1 3

Megjegyzendő ugyanakkor, hogy a nagy érdeklődés itt elsősorban az új-

donságnak szól, s a kezdeti lendület után nem csupán az esemény megrende-
zésének gyakorisága, hanem a közönség létszáma is csökken.14 Mindez ter-
mészetesen azzal is összefügg, hogy a kiegyezést követően jelentősen nő a lát-
ványos, fővárosi sportesemények száma. Másrészt arra sem árt emlékeztetni,
hogy a hatvanas évek első felében, a „magyar világ" beköszöntét követő idő-
szak kezdetén minden nyilvános esemény különösen nagy tömegeket vonz,
mivel az ilyen alkalmak kitűnő lehetőséget biztosítanak a kollektív magyar
nemzeti érzület kimutatására.15 Éppen ezért megalapozatlan volna a regatta-
pályát díszítő nemzeti zászlók nagy számából arra következtetni, hogy az eve-
zés nemzetibb ügyködés volna, mint a lóverseny. E sajátosság sokkal inkább a
korra, mint a tevékenység jellegére utal.

11 Az amatőr-hivatásos szembenállás annak idején még nem a saját kedvtelésből, illetve pénzért

folytatott versengés megkülönböztetésére szolgál, hanem a saját jogukon, illetve egy sportközös-
ség nevében indulók elhatárolását jelenti. Tévedés volna tehát azt gondolni, hogy a „nem amatő-
rök" anyagi ellenszolgáltatást kapnának versenyzésükért.
12 Siklóssy, 1928:293.
13 Családi Kör. 1864. június 12.
14 Az 1874-es pesti regattáról írja Siklóssy: „Amíg az 1872-es verseny rendezésére a rendezők

1950 forintot szántak s amíg az 1873-as költségvetés 1375 forintról szóit, most csak 650 forintot
adtak előre össze. [...] Kísérőhajóról sem olvasunk, belépőjegy pedig összesen csak 55 kelt el."
(Siklóssy, 1928: 306.)
15 Az 1863-as verseny kapcsán a közelebbről meg nem nevezett „egykorú tudósításokra" hivat-

kozva azt idézi Siklóssy, hogy a Lánchíd oszlopai fölött horgonyzó két nagy gőzösön „tömérdek
nemzeti lobogót lengetett a szél" (Uo. 283).

138
 LÓVERSENY KONTRA CSOLNAKÁSZAT

Ha mindezek után a lóverseny és az evezés közötti lényegi különbségeket

szeretnénk megragadni, ajánlatos a versenyeszközök eltérő jellegéből kiin-
dulnunk. Ha így járunk el, könnyen beláthatjuk: a lótartás (és az ezzel gya-
korlatilag együtt járó lótenyésztés) viszonylag drága mulatság, hiszen az állat
vételára mellett a tartásához szükséges költségekkel is számolni kell. A lovat
ugyanis folyamatosan gondozni, etetni kell. Ehhez nem csupán szakértelem,
hanem infrastruktúra és megfelelő személyzet is szükségeltetik. Emellett a
legritkább esetben tartanak önmagában lovat, hiszen a fajlagos költségek eb-
ben az esetben irreálisan magasra szöknének. Ehhez képest az evezés határo-
zottan olcsó dolog, hiszen nemcsak a hajó vételára alacsonyabb, mint a lóé,16
hanem fönntartása is jóval kisebb ráfordítással megoldható. (Egy hajón éven-
te legföljebb egyszer-kétszer kell nagyobb karbantartó munkákat végezni, ar-
ról nem is beszélve, hogy adott esetben egy csónakda gondnokának bére
nagyságrendekkel kevesebb,17 mint egy lovászé. Ráadásul ez utóbbiból általá-
ban többre is szükség van egy-egy istállóban.)
E különbségből sok minden fakad. Mindenekelőtt az, hogy az evezés ke-
vésbé exkluzív tevékenység, mint a lóverseny, így várható, hogy hamarosan a
nem arisztokraták között is fölbukkannak majd művelői. E szélesedő társa-
dalmi rekrutációs bázis egyik legpontosabb indikátora az, hogy e sportot - a
lóversennyel szemben - immár nem részvénytársasági formában űzik, hanem
egyletek keretében. Az egyletek - noha eleinte olykor még korlátozzák tagja-
ik számát18 - jóval kevésbé hajlanak a kirekesztésre, mint a részvénytársasá-
gok. A tagok számának korlátozása ugyanis alapvetően a baráti-munkatársi
körök behatároltságából adódik. Mihelyst tágul e kör, gyakorlatilag nincs
akadálya a tagság növekedésének sem. A korlátozás tehát nem rendi vagy osz-
tályjellegű (azaz vertikális tagoltságú), hanem szakmai-lokális szempontok
alapján történik (azaz horizontális tagoltságú). Mindez azt jelenti, hogy
strukturálisan megteremtődik annak az esélye, hogy azonos elv alapján újabb

16 Birly közli az „Angliában általánosan szokásos árakat". Eszerint már legkevesebb tíz fontért is

hozzá lehet jutni egy használt, nem külvillás kétevezőshöz. A legdrágább egy nyolcevezős külvillás
versenyhajó, mely hatvanöt fontba kerül. (Egy angol font tíz forintnak felel meg, „conventiós
ezüstpénzben" számolva. Vö. Birly, 1866: 64.) Ezzel szemben például - igaz, 1893-ban - a Tokio
nevű versenyló százezer forintért kel el egy árverésen (Török, 1959). Minden ésszerűen fölhozha-
tó forráskritika dacára, úgy vélem, egyértelmű a nagyságrendbéli különbség. A nyolcvanas években
egyébként egy angol font tizenkét forintot, tehát kettővel többet ér, mint 1866-ban (vö. Gruber,
1883).
17 A korábban már említett John Dewsről, Széchenyi csónakdájának felügyelőjéről írja nekro-

lógjában a korabeli sportlap, hogy „hű maradt honi szokásaihoz s több különcségéhez, pl. soha a
legkeményebb hidegben sem fűtetett - lehet edzettség, lehet takarékosság miatt - mert szegénységi
panaszaiból sohasem fogyott ki, mégis 400 forint értéknél több maradt utána" (Vadász- és Versenylap
1865: 586).
18 A hatvanas évek legelején a Pesti Evezős és Vitorlás Kör huszonöt főben vonja meg tagjainak

számát, az Egyetértés Csónakegylet pedig tizenkét főben, ám a tagok száma csakhamar harmincra
szökik fel (vö. Siklóssy, 1928: 272).

139
és újabb szakmai, illetve helyi rekrutációjú egyletek szülessenek. E jelenség
fontosságát akkor tudjuk kellőképpen méltányolni, ha jelzésszerűen utalunk
arra, hogy e modell főbb vonatkozásaiban előrevetíti a majdani modern
sportegyesületi szerveződésforma jellegzetességeit.
Az egyleti forma egyik legfontosabb eleme, hogy a sporteszközök egyéni
tulajdonból az egyleti közösség tulajdonába kerülnek, s az egyénileg, közvetett
módon versengő arisztokratákkal szemben megjelennek a csapatban, közvet-
len módon versengő polgárok - előkészítvén a terepet az egy-két évtized
múlva robbanásszerűen bekövetkező változások számára. Az evezősverse-
nyekről készült beszámolókban már az található, hogy az X díjért Y egylet
hajója indul (szemben a lóversennyel, ahol Z gróf lova indul Q báró lova elle-
nében). Persze mindez nem ilyen egyértelműen következik be, hiszen az egy-
letalakítási folyamatban és a csapatok versengésében az arisztokraták is részt
vesznek - miképpen polgárok is indulnak egyéni evezősversenyeken. Ennek
megfelelően a függőleges társadalmi tagolódás elemei a horizontális alapon
szervezett egyesületek közötti viszonyban is megjelennek. Olyannyira, hogy
vak volna, aki nem látná meg a területi tagoltság mögötti alá-fölérendeltségi
viszonyokat a polgárságon belül - mondjuk a túlnyomórészt keresztény budai
jogászok, illetve az izraelita vallású pesti banktisztviselők alapította evezős-
egyletek között. Am egyelőre érjük be annak rögzítésével, hogy az evezés tá-
gan fölfogott társadalmi struktúrája jó eséllyel kapcsolatba hozható azzal,
hogy a század közepétől fogva a polgárság társadalmi pozíciója megszilárdul.
Az 1861-ben (a Széchenyi gróf halálát követő évben) megalakuló Budapes-
ti Hajósegylet elnöke az a Waldstein János gróf lesz, aki 1830-ban még a
gróffal együtt evez le a Dunán a Fekete-tengerig. Miképpen annak a ténynek
sem árt jelentőséget tulajdonítanunk, hogy az egylet igazgatója Széchenyi
183 7-ben született első fia, Béla gróf, és hogy a tagok között ott találjuk a má-
sodik fiút, Ödön grófot is, valamint Széchenyi Kálmán és Gyula grófokat,
Széchenyi Pál (István bátyjának) gyermekeit - persze a többi jeles arisztokra-
ta mellett.19 Bizonyára nem járunk messze az igazságtól, ha eme egyesületala-
pítási gesztusban a „legnagyobb magyar" iránt kifejezett szimbolikus megbe-
csülés mellett fölfedezni véljük az arisztokrácia igényét arra, hogy a tevékeny-
séget igyekezzék monopolizálni. Ezt látszik szolgálni az is, hogy az evezésnek
- a lóversenyzéshez hasonlóan - magasabb küldetést igyekeznek tulajdoníta-
ni. Az alapszabály ugyanis kimondja, hogy a Budapesti Hajósegylet célja:

19 További alapító tagok: Almásy Vince, Andrássy Dénes gr., Andrássy Gyula gr., Beniczky Fe-

rencz, Ebner Ede?, Festetics Gyula gr., Károlyi Viktor gr., Nádasdy Ferencz gr., Nákó Kálmán gr.,
Orczy Andor r., Orczy Béla b., Orczy Bódog b., Pálffy János gr., Pálffy Lipót gr., Rosti Pál, Semsey
Lajos, Sennyei Lajos b., Sztáray Antal gr., Vécsey József b., Waldstein János gr., Zichy Nep. János

gr-

140
 „a m a g y a r ifjúságnak férfias mulatságot, testet és lelket egyiránt edző gyakorlatot
szerezni, egyúttal a közönség figyelmét a hajókázás élvezetére és hasznosságára fel-
híván a főváros díszét és kellemét emelni. [...] Az egy ezen közvetlen rendeltetése
mellett m é g azon magasabb célt is kitűzi magának, h o g y a m a g y a r hon folyóit és ta-
vait a n a g y közönséggel megismertesse s azokon a hajózást és minden arra vonatko-
zó iparvállalatot anyagi és szellemi segéllyel előmozdítson." 2 0

Amikor Széchenyi és Waldstein grófok 1830-ban leeveznek a Dunán, vál-

lalkozásuk végső soron a folyamszabályozást, valamint a dunai - tágabban:
a magyarországi - (gőz)hajózás fejlesztését, azaz a gróf infrastrukturális ter-
veinek kivitelezését hivatott előkészíteni21 (illetve a grófból ellenállhatatlanul
elő-előtörő „férjfias" erőpróbára irányuló késztetettségeket legitimálni).
A gyermekei és követői által létrehozott egylet célkitűzései között található
„magasabb célok" ugyanakkor már csak mintegy illendő ráadásként találha-
tók meg az alapító okiratban. Árulkodó, hogy az egylet céljai között a „férfias
mulatság" biztosítása, valamint a „testet és lelket egyiránt edző gyakorlat"
megszerzése előbb található, mint a megkerülhetetlen tekintélyként fölöttük
súlyosbodó (tényleges és szimbolikus) atya szellemét tükröző „magasabb cé-
lok" említése. Mindenesetre - a történelem tanúbizonysága szerint is - e töb-
bé-kevésbé kegyeleti és legitimációs igénnyel megfogalmazott célok idővel
elhalványulnak. Vagy még inkább: soha nem is veszi azokat komolyan senki.
A vízi turisztika még belefér, az iparvállalatok szellemi segélyezése azonban
már egyre kevésbé.
Es itt egy pillanatra érdemes megállni. Az imént - látszólag némi ciniz-
mussal - úgy fogalmaztunk, hogy Széchenyi gróf a „dunai leevezés" kapcsán
megfogalmazott infrastrukturális terveivel „férjfias" erőpróbára irányuló
késztetettségeit legitimálta volna. Ehelyett fogalmazhattunk volna úgy is,
hogy a gróf vándorkedvét, kalandvágyát, vagy akár - Siklóssy találó kifejezé-
sével - „világjáró energiáját"22 próbálja ily módon értelmes tartalommal meg-
tölteni, illetve - szakterminussal szólva - legitimálni. Megint másképpen
kifejezve: amikor tudásszomját igyekszik kielégíteni, az őt folytonos fölfede-
zésekre, hódításokra, előrehaladásra ösztönző, ellenállhatatlan libidinális kész-
tetettségeit próbálja racionális tartalommal megtölteni.
E ponton talán nem fölösleges arra utalni, hogy Széchenyi gróf korának ki-
emelkedő utazói közé tartozik. 1814-ben, 1817-ben, 1825-ben Olaszország-

20 Siklóssy, 1928:236.
21 „Ha teljesen rendben volna az Elbának vagy a Moldvának az összekapcsolása a Dunával, ak-
kor a Duna szabályozása leginkább a cseheknek használna. [...]
Ennek országgyűlési tárggyá kell lennie. Ez emelné a magyarságot. A dolog 3 részre oszlik.
1. Arra a haszonra, mi azáltal keletkeznék, hogy a Duna jelentős mértékben mélyebben feküdne
[...] És így Magyarország legtöbb vize szabályozva lenne. A levegő jobb. Szántóföld, legelő etc.
több. Nem volna mocsárláz.
2. A kereskedelem hasznára - vagy legalábbis a jó közlekedésére.
3. A civilizáció hasznára. Magyarország végre kapcsolatba kerülne más népekkel. Most egy
zsákban élünk!" (Széchenyi, 2002: 569-570.)
22 Siklóssy, 1928: 170.

141
ban, 1815-ben, 1822-ben, 1825-ben Franciaországban, 1815-ben, 1822-23-
ban és 1832-ben Angliában utazgat. Számtalanszor jár Németországban,
Bécsben gyakorlatilag otthon van. Bejárja Görögországot, Törökországot,
Spanyolországot. Nagy bánata, hogy nem jut el Amerikába. Ebben az össze-
függésrendszerben érdemes megemlíteni, hogy idősebbik fia, Béla gróf,23mi-
után többször is bejárja Európát, Amerikát, Ázsiát, földrajzkutatóként lesz
az MTA tagja. Ödön gróf, az ifjabb fiú pedig egy Isztambulban fölállított tűzol-
tódandár altábornagyaként, valamint hadsegédként szolgálja a török szultánt.
Nem nehéz tehát fölismerni: a vizek meghódítására törekvő nagyúri beállí-
tódás mögött ugyanaz a férfias kalandvágy található, mely a 19. század (majd
a későbbi korok) arisztokratáit (és polgárait) a természet bekebelezésére, le-
igázására és az ennek érdekében kifejtett világjárásra sarkallja. A vízi kalando-
zások ilyeténképpen joggal hasonlíthatók a Tátra, az Etna vagy az Olümposz
(!) megmászásához, a közeli és távoli országokban tett utazásokhoz, valamint
az egzotikus körülmények között lebonyolított vadászatokhoz.24 Az evezés
kaland - ám civilizált kaland. A víz fenyegető, sokszor életveszélyes, de talán
mégsem annyira, mint a tűzhányó megmászása, a föltáratlan hegyek meghó-
dítása, vagy mondjuk, egy afrikai oroszlánvadászat. A Duna közel van, hozzá-
férhető, borzongató, ott tátong a mélység, ám a kockázat élvezetéért nem kell
messzire utazni, nem kell szúnyogokkal halálra csípetni magunkat, nem kell a
megdühödött elefánt bosszújától tartani.
Emellett az (ifjú) arisztokraták, midőn föl- és leeveznek a Dunán, és azzal
szórakoztatják társaságuk hölgytagjait, hogy Budáról Pestre, Pestről Budára,
vagy innen-onnan a Margit-szigetre szállítgatják őket, bizonyos vonatkozásban
úgy járnak el, mint a vadászatot követően a lelőtt farkasokat a nagyúri asszo-
nyok számára szabályosan kiterítő Rákóczi György fejedelem:25 f é r j f i ú i bra-
vúrjaik (erejük, kockázatvállalási képességük, ügyességük, bátorságuk, hősi-
ességük) csillogtatása révén hódítani próbálnak. Persze, bármilyen jól működ-
jenek is e bravúrok a korabeli társas élet csábítási szimbolikájában, nem
leplezhetik előttünk, hogy lényegüket illetően már nem többek, mint civili-
zált, azaz stilizált, leegyszerűsített, megszelídült, a kockázati és harci ele-
mektől megfosztott reminiszcenciái nagy- és ükapáik hajdani megnyilvánulá-
sainak. Olyan reminiszcenciák, amelyek nélkülözik immár a megkérdőjele-
zetlen omnipotenciahit libidinózus magától értetődőségéből származó, s akár
még egy nemzedékkel korábban is természetesnek számító világmegváltó, vi-
lágfelforgató késztetettségeket.
Harminc év alatt persze sokat változik a világ: az iparfejlesztés a gazdaság
feladatkörévé szűkül, a nemzetépítés egyre inkább a professzionális politiku-

23 Akinek foglalkozását az Akadémiai Kislexikon „utazóként" (!) jelöli meg.

24 A 19. században persze nem csak Széchenyi utazik a magyar arisztokraták közül. Említhetjük
Károlyi György, Teleki Sándor, Andrássy Manó, Almásy György, Esterházy Antal és Mihály grófo-
kat, Forray Iván bárót, és sok más magyar mágnást, akik a világ legegzotikusabb pontjaira jutnak el
utazásaik és vadászataik során. (Ezzel kapcsolatban lásd Siklóssy, 1928: 173-188.)
25 Szalárdi Jánost idézi Siklóssy, 1927: 200-201.

142
sokra hárul, s a magánélet is mind egyértelműbben leválik a közéletről. Per-
sze, az új szórakozásformákban még fölismerhetők az egykori emelkedett
cselekedetek csírái, ám ezek legföljebb csak az illendőség rutinja által vezérel-
ve kísérelnek meg többnek látszani annál, mint aminek betöltésére gyakorla-
tilag hivatottak. A vízi turizmust ajánlatos tehát ebben az összefüggésrend-
szerben értelmeznünk. S ha így járunk el, beláthatjuk, hogy a differenciálódó
pesti evezősközösség már egyre kevésbé hiteget(het)i magát azzal, hogy szóra-
kozása nem a szabadidő kellemes eltöltését, hanem a nemzet fölemelkedését
szolgálja. (Persze azt azért megjegyezhetjük, hogy a hajóba szálló nemesek még
föltételezhetőleg táplálják magukban azt a nem teljesen megalapozatlan illú-
ziót, hogy az „érintetlen, vad" természetben, kevésbé formalizálható körülmé-
nyek között űzött evezés jelentősen kockázatosabb és archaikusabb, követke-
zésképpen nemeshez inkább méltó tevékenykedés, mint a kötött pályán egy-
értelműbben szabályozott „versfuttatás".)
Mint már említettem, az első evezősegyleteket még az arisztokraták alakít-
ják (a másodiknak megszülető pozsonyi egyletet Siklóssy a pesti „gyönyörű
miniatűrmásaként" jellemzi26). Ugyanabban az évben, 1862-ben magánban-
kok hivatalnokai létrehozzák a Pesti Evező és Vitorlázó Kört, majd még a
hatvanas évek első felében megszületik a kereskedők alapította Egyetértés
Csónakegylet, illetve a Budai Hajósegylet is. Ez utóbbit egy Granatér László
nevű ügyvéd alapítja.27 Tehát nem csupán társadalmi eredet, hanem lakóhely
szerint is tagolódik a pesti evezőstársadalom: az arisztokráciát követő pesti
polgárság mellett immár a magukat budaiként azonosító polgárok is föltűn-
nek a színen.

CSOLNAKÁSZAT ÉS MUNKAMEGOSZÁS

A lovát futtató arisztokrata - noha a vadásszal szemben ő már nem vesz részt
közvetlenül a küzdelemben, hanem ebbéli feladatát és jogkörét a lovakra és a
hajtókra ruházza - versenyzőnek tekintetik. Azaz: tulajdonosi szerepköre teszi
őt kvdziversenyzővé. Tulajdonosi szerepköre ugyanakkor nem keverendő
össze mecénási pozíciójával. Míg ugyanis előbbi szerepköréből adódóan a saját
tulajdonát képező lovat futtatja,amelyet egy általa fizetett hajtó űz egy meg-
határozott, konkrét versenyen, addig az utóbbi szerepkörben a tevékenység
egészét finanszírozza. Ez utóbbi cél lebeg Széchenyi gróf szeme előtt, ami-

26 1 8 62-ben alakul meg a Pozsonyi Hajósegylet, mely - hasonlóan a budapestihez - a mágnásif-

jak exkluzív klubja. A Wenckheim család szerepe meghatározó benne, hiszen tiszteletbeli elnöke a
hajdan Széchenyi gróf társaságába tartozó Béla báró, elnöke Viktor báró, alelnöke pedig Frigyes
gróf (vö. Siklóssy, 1928: 242).
27 A hőskorra jellemző, hogy a nevek és szerveződésformák még igen bizonytalanok. A Pesti

Evező és Vitorlás Kör tagjai - szemben az általuk kvázi „hivatalosnak" tartott Budapesti Hajósegy-
lettel - olykor a Magán Evező és Vitorlázó Kör nevet is használják, miképpen olvashatunk Sárgain-
ges, továbbá Barnainges Evező Társaskörökről is (uo. 272-276).

143
kor „a nyereség lehetővé tétele czéljából megegyezik társaival, hogy a legjob-
ban nevelt lovakra díjat tűznek ki, a mi az egyedüli eszköz arra, hogy a ma-
gánemberek is előmozdíthassák a lótenyésztést. Ezerhatszáz díj van az 1822.
évre, örök díjak is vannak már s ez, a díjra való biztos kilátás, fog az emberek-
re legjobban hatni."28 Az urak inkább a stratégiai jelentőségű tenyésztés fel-
adataira koncentrálnak. A „futásra való előkészítés", azaz a szorosan vett
edzésmunka külön szakértőre, a sokáig háttérben maradó „idomárra" hárul.
Megemlítendő még, hogy a futtató arisztokrata, abból adódóan, hogy fizikai-
lag nem vesz részt a versenyben, óhatatlanul szurkolóvá is válik.
A polgárok a legfontosabb szerepből eleinte kirekesztetnek: ha pénzük
esetleg volna is, joguk még nincs arra, hogy tulajdonosként, azaz meghatáro-
zó cselekvőként vegyenek részt a többre hivatott ügyködésben. Nézőkként
azonban már megjelenhetnek a lóversenyen. És ez kétségkívül nem csekély-
ség: a korábbi fejlemények alapján ugyanis egyáltalán nem magától értetődő,
hogy az arisztokraták szabadidős tevékenykedése alatt az elit rendjébe nem
tartozók is jelen lehetnek - gondoljunk csak az exkluzív vadászatokra és falka-
vadászatokra, a párbajról nem is beszélve!
Az evezés során azonban a szerepkörök átrendeződnek: a ló és a hajtó he-
lyét az evezős foglalja el, hiszen egy személyben csinálja azt, amit korábban a
ló és a hajtó külön-külön végeztek. Az evezős abban az értelemben a ló sze-
repkörében jelenik meg, hogy a saját bőrét, a saját testét viszi a vásárra. Ám
egyúttal ő tölti be a hajtó szerepét is, hiszen önmagát kényszeríti a minél si-
keresebb versengésre. Mindez úgy is megfogalmazható, hogy az evezős testi
mivoltában a hajdani ló szerepköre, míg szellemi-akarati mivoltában a hajda-
ni hajtó szerepköre tárgyiasul. Vagy megint másképpen fogalmazva: a hajdani
hajtóból lesz az evezős felettes énje. E párhuzamot elfogadva azt is hozzáte-
hetjük, hogy az eszközként használt csónak a vadász fegyverével, a hajtó osto-
rával, vagy - az ügetővel vont párhuzam esetében - a ló után kötött kocsival
lesz szerkezetileg egyenértékű.
Am nem árt az óvatosság, mivel a történelmi tények a maguk esetlegessé-
gében ezúttal is bonyolultabbak annál, mint amit a modellalkotó szociológiai
gondolkodás látni szeretne. A már idézett, 1843-ban tartott első pesti regat-
tán ugyanis az említetteket nem minden vonatkozásukban fedik az egyes sze-
repkörök. A Honderű így számol be az eseményről:

„Múlt vasárnap igen érdekes látmányt nyújtott egy fogadás következtében a

Margitszigettől le a casino irányáig tartott csolnakverseny. A versenyzők voltak Bé-
la (angol yacht), Carolina (szinte az) és egy velencei módra készült gondola. Az el-
sőben ült Clark úr (a hídépítő), evezett négy idevaló munkás; másodikban ült Barry
úr (angol) s evezője négy angol vala, a harmadikon pedig négy olasz katona (kik
csónakászok voltak). Első nyertes Béla, a második pedig Carolina lőn. Sebességök
valóban bámulandó vala."29

28 Viszota, 1904:7.
29 Honderű, 1843. június 6.

144
 Az idézet alapján a hajótulajdonos, a versenyző., a csolnakban ülő személyek, va-
lamint az evezősök szerepköreit különíthetjük el. A hajótulajdonos - hasonló-
képpen a lovát futtató arisztokratához - többnyire közvetlenül nem vesz részt
a versenyben. Mint tudjuk, a Béla és a Carolina Széchenyi gróf tulajdonai. Az
előbbit fia tiszteletére kereszteli ilyeténképpen.30 Joggal föltételezhető, hogy
a velencei gondola is egy hasonló rangú nemesé lehet. A Honderű megfogal-
mazása szerint a tulajdonképpeni „versenyző" a három hajó: Béla, Carolina,
valamint a gondola (egy - leendő - férfi, egy hölgy, valamint egy névtelen
idegen...). A korabeli krónikás megfogalmazása szerint a hajóban ült Clark úr
és Barry úr (bizonyára a gondolában is ült egy hasonló szerepkörű egyén,
csak róla már nem szól a fáma). Föltételezhető, hogy a nevük révén is beazo-
nosított angol urak a hajók kormányosai. Velük szemben az evezősökről, e ne-
venincs figurákról csak annyit tudunk meg, hogy hányan vannak. (Talán nem
érdektelen megjegyezni, hogy ez utóbbiakat a Honderű nem evezősnek, ha-
nem evezőnek nevezi. Az utókor demagógiájával szólva: ők a lapátok.)
A hierarchiának legalább négy szintje van tehát. legfölül a meghatározó
döntési pozícióban lévő tulajdonos: az arisztokrata. Ő birtokolja a versenyesz-
közt, ő határozza el, hogy versenyeztetni fog (miképpen azt is, hogy kit kivel,
mit mivel állít szembe), és ő az, aki - tettének komolyságát igazolandó - az ese-
mény kimenetelével kapcsolatos fogadásra jogosult. (Érdemes fölfigyelni arra,
hogy a verseny egy fogadásnak köszönheti létét - még ha arról nem tesz is em-
lítést a beszámoló, hogy ki, miben, mire fogadott.) Ennek tétje pedig igencsak
hasonlatos a lóversenyfogadáséhoz: a fejlettebb, azaz a haladást szolgáló kivá-
lasztódásának elősegítése. (Majdnem biztos, hogy az egyik fogadó Széchenyi
gróf lehetett - amennyiben persze nem ő volt az egyetlen fogadást tévő sze-
mély -, aki föltételezhetőleg az általa jobbnak, tökéletesebbnek tartott hajó
győzelmére tett.) Nem nehéz tehát meglátni a párhuzamot a lótenyésztés és a
csolnakok technikai tökéletesítésének szándéka között. Csak míg az előbbi a
fejlődés metaforikus sűrítménye, egyfajta mag, csíra, addig az utóbbi behatá-
rolt, célirányult, szakjellegű: csupán az egyre differenciáltabbá és racionálisab-
bá váló munkamegosztási rendszer egy szeletében bír érvényességgel.
Föntebb úgy fogalmaztunk, hogy a ló és a hajtó helyét az evezős egy személy-
ben foglalja el. A Honderű beszámolójának ismeretében e megállapítást úgy fino-
míthatjuk, hogy a kormányos és az evezősök tevékenységi köreinek elkülönülésé-
ben tulajdonképpen fönnmarad a ló és a hajtó szerepkettőssége. A csolnakban
ugyanis többen vannak. Ezáltal pedig lehetőség nyílik arra, hogy belső munka-
megosztási rendszerükben többféle funkciónak tegyenek eleget, s a korábbi, em-
ber és állat közötti dichotómia ember és ember közötti hatalmi viszonylatokban
termelődjék újra, szembeállítva az eszközember és az úriember, az erőember és
30 Ha a hajók és a lovak neveit összehasonlítjuk, azt állapíthatjuk meg, hogy eleinte a versenylo-

vak inkább angol neveket viselnek (Gawing, Snap, Waternymph, Mermaid, Lady of the Laké stb.),
míg a hajókat szívesen személyesítik meg egy-egy szeretett személyre (Béla, Louise), illetve újon-
nan megalkotott névre (Tünde) utalva. Idővel a trend annyiban módosul, hogy lovak is perszonifi-
kálódhatnak, és mind gyakrabban kapnak magyar nevet.

145
az észember vagy - ha tetszik - végrehajtó és az irányító szerepköreit. Megint
másképpen fogalmazva: az evezés munkamegosztási szerkezete - nem is oly átté-
telesen - az úr és a paraszt, a polgár és a proletár, de talán mindenekelőtt a terme-
lésirányító és a munkás viszonyát tükrözi. (Talán nem lényegtelen megemlíteni:
az első pesti regattában a csolnakokba ülő polgárok angol állampolgárságuknak
köszönhetően kvázi nemeseknek tekinthetők.31) Hamarosan aztán fölbukkan a
vezérevezős is, aki „nem föltédenül a legjobb evezős", hanem sokkal inkább a leg-
virtuózabb lelkesedő, a feladattal leginkább azonosulni képes személy, aki e lel-
kesedését a többiek számára is közvetíteni tudja. A vezérevezős a hierarchiában a
kormányos alatt foglal helyet, hiszen ez utóbbi jelöli ki őt. Mellékesen a kormá-
nyos, akinek szakértelme tehát egyrészt technikai, másrészt uralmi jellegű, elein-
te többnyire az edzői szerepet is ellátja.32
E szerepkörből fakadó uralmi pozíció teszi lehetővé azt is, hogy az úriembe-
rek, akik számára még rangon alulinak számít, hogy a lóversenyben maguk
hajtsák az általuk birtokolt állatot, az evezésben különösebb presztízsveszteség
nélkül részt vehessenek. A kormányos vagy - későbbi kifejezéssel élve - hajópa-
rancsnok ugyanis nem dolgozik, nem végez fizikai erőkifejtést, nem izzad meg,
mint az erőmunkát végző alsó kasztbeliek, hanem csak ül és dirigál - miként
egy katonai vezető. Talán nem járunk messze az igazságtól, ha föltételezzük,
hogy kezdetben sokkal inkább ez az uralmi elem s nem a szakértelem jellemez-
heti az evező(sö)knél magasabb társadalmi rangú kormányosokat. Másrészt
azon különös tény fontosságát sem árt újra és újra aláhúzni, hogy Széchenyi
gróf személyében egy olyan meghatározó súlyú ember van folyamatosan és
hangsúlyosan jelen a maga nárcisztikus exhibicionizmusba átcsapó neurotikus
radikalitásával a magyar mágnásvilágban, aki nem rest folyamatosan tanulni,
saját magán kísérletezni,33 s e kísérletek eredményeit türelmetlenül rákénysze-

31 Érdemes fölfigyelnünk a Honderű kifejezetten modern szóhasználatára is: Clark úr evezőiről

szólván „négy idevaló munkásról" tesz említést.

32 „A kormányos (Coxswain) kötelessége távol sem oly könnyű, mint azt sokan hinni szeretik, és

az ő ügyessége nagy különbséget tehet az átfutandó pálya hosszában, vagy az ellenséges folyam ke-
rülése a kedvezőnek felhasználásában, különösen pedig nagy fontossággal bír versenyeknél, hol a
pálya nem egyenes, hanem »buoyok«körül kell fordulni, mint a manchesteri, hamburgi és legújab-
ban a pesti versenyeken. Hogy haszonnal és sikerrel működhessen, mindenek felett szükséges,
hogy a mint a csapat a hajóba lép, mindenki engedelmeskedjék a kormányos szavának, és figyelem-
mel legyen a vezényszavakra. [...] Első dolog a vezérevezőt (strokot) megválasztani, és ez oly fon-
tos dolog, hogy a verseny eredményének legnagyobb része ettől függ. Fel kell tehát tennünk, hogy
a »trainer« vagy kormányos, ki a csapat tanítását magára vállalta, a szükséges Ítélettel bír ezen ne-
héz feladat teljesítésére. A legjobb evezős nem mindig a legjobb vezér (stroke), sok egyén igen jeles
egy másik mögött, de a mint reá bizatik a vezetés, ítélet vagy mértékhiány következtében azonnal
zavarba hozza az egész csapatot. Nemcsak jó evezősnek kell lennie a vezérnek, de törhetetlen lelki
erővel és elszántsággal is kell birnia, hogy soha ne csüggedjen, képes legyen bár mikor, ha szüksé-
ges, egy »spirt«-et szöktetést előidézni, és a már lankadó csapatot példája által uj erőlködésre éb-
reszteni." (Birly, 1866: 21-22. és 34-35.)
33 „Lord és Lady Jersey megérkezett. Lord Villars.

Angol hajómon az evezőt fordítva tartottam - s tartottam volna talán egész életemben, ha be
nem következik Lord Villars véletlen látogatása, aki nekem megmutatta" - írja Széchenyi a napló-
jába 1826. augusztus 13-án (Széchenyi, 2002: 415).

146
ríteni környezetére is. Jellemző módon például az első pesti regattát követően
egy hónap sem telik el, amikor Széchenyi gróf újabb versenyt tervez, amelynek
során - Clark Ádámmal és Henrik Rauval, a Dunagőzhajózási Társaság kapitá-
nyával egy hajóba ülve - maga is evezni szeretne. „Versenyt rendezünk. A Wa-
terwitchben negyedmagunk Feithtel és hat orosszal szemben könnyen nye-
rünk" - írja 1843. április 17-én.34
A munkamegosztási hierarchia legalján a csolnak, jacht, gondola, azaz az
élettelen eszközként funkcionáló vízi jármű található. Úgy is fölfoghatnánk
tehát a lóversenytől az evezés irányába mutató változásokat, hogy a versenyló
evezőssportbéli strukturális megfelelőjeként a vízi járművet tételeznénk. És
ebben kétségkívül volna is ráció, hiszen a csónak ugyanúgy az ember szállítá-
sára szolgáló eszköz, mint a ló. Nem véletlen, hogy a Honderű beszámolója is
a három hajót tekinti versenyzőnek. Csakhogy funkciójukban van egy nem
elhanyagolható különbség: nevezetesen, hogy a versenyló képes az önálló
erőkifejtésre, míg a versenyhajó nem! És ezért tűnik szerencsésebbnek az a
megfogalmazás, hogy az evezés során az ember lép a ló helyébe, hiszen az
ember lesz az, aki az előrehaladáshoz szükséges energiát szolgáltatja.
A két versenyeszköz hatalmi és munkamegosztási hierarchiában betöltött
funkcióinak összehasonlításakor egyúttal azt is megsejthetjük, hogy az evezés
technikai fejlesztése egy általánosabb és a 19. század végétől fölgyorsuló
fejlődési tendencia egyik korai jelzéseként is fölfogható. Ennek során a kitű-
zött célok elérése már nem kizárólag az „idomítástól", azaz természetbe ágya-
zott testünk tökéletesítése érdekében kifejtett erőfeszítésünktől függ (amely-
hez a szükséges szakértelmet elsősorban a felvilágosodott orvostudomány
szolgáltatja), hanem az egyre fontosabbá váló újítások származékaként is ér-
telmezhető (mely utóbbiak a társadalom civilizálódásával együtt járó műsza-
ki-technikai haladás függvényei). A 20. században pedig a biológiai alkímiák
mellett egyre több sportban jelennek majd meg a technikai alkímiák is. Az
úgynevezett „technikai sportok" - a kerékpározástól a Forma-1 autóverse-
nyig - annak illúzióját nyújtják, hogy az ember képes győzedelmeskedni
a természet fölött.

TRAINING, AVAGY A TEST IDOMÍTÁSA

Ám a 19. század második felének elején itt még nem tartunk. Ekkor az jelenti
a nagy újítást, hogy az eszközeit igájába hajtó ember is képes lehet az állat he-
lyébe lépni, az erejét megsokszorozni, sőt életét is meghosszabbítani,
amennyiben betart bizonyos játékszabályokat. Ez az a kor, amikor a minden-
napok rutinszerű praxisába is átszivárog a felvilágosodás szellemisége, s a fe-
gyelmezett, céltudatos, racionálisan aszketikus ember képesnek érezheti ma-
gát a közvetlen sport- és közvetett társadalmi versengésre. Törvényszerű,

34 Idézi Siklóssy, 1928:218.

147
hogy alig telik el egy-két évtized Széchenyi grófék korai próbálkozásait kö-
vetően, amikor már magyar nyelven is hozzáférhetővé válik az akkor legkor-
szerűbbnek számító, kifejezetten gyakorlati-technikai irányultságú, minden-
féle politikai áthallástól mentes evezős sportszakkönyv.
A szerző Birly István, természetesen maga is evezős, aki 1866-ban adja ki
magyarul Csolnakászat című alapmunkáját, amelyben - Stonehenge Manual of
British Rural Sports (A brit szabadtéri sportok kézikönyve) és Lewes Physiology
of Common Life (A mindennapi élet fiziológiája) című munkáira hivatkozva -
az evezés alapszabályait, a hajók fajtáit, az edzésmódszereket és az egyéb tud-
nivalókat figyelemre méltó igényességgel, szakszerűséggel, alapossággal és
pontossággal dolgozza ki a magyar olvasók számára. A Test előkészítése verseny-
evezésre. Idomítás (training) című fejezetben például így ír:

„Nincs állati természet, melyen a »training« oly nagy változást idézne elé, mint
az emberi természeten; mert amint egyrészt nincs állat, mely oly annyira elnyomo-
rodva találtatna, mint a természetellenes életmódot követő ember, úgy másrészt,
nincs állati test, mely oly nagy, oly folytonos és oly sok ideig tartó testi erőre, és
ezen erőnek oly roppant kifejtésére képes volna, mint az emberi test. A telivér ló,
mely e tekintetben, mint sok másban, legközelebb áll az emberhez, szintén nagy tö-
kélyre fejleszthető ki, de mind egészsége, mind különösen temperamentuma na-
gyon soká folytatott »trainírozott« állapotban-tartás által szenved. A célszerűen ét-
kező és célszerű mozgás és gyakorlás által testi és lelki erejét kimivelő ember sok-
szor húsz éven keresztül is képes számtalan ereje véghatáráig terjedő erő
megfeszitési műtételekre, testi jóléte és épsége legkisebb károsodása nélkül."35

Ebben az idézetben és az ezt meghatározó szemléletmódban nem is az a leg-

érdekesebb, hogy az ember idomítását a szerző a telivér lóéhoz hasonlítja.
A korábban kifejtettek alapján ez kevésbé lep meg bennünket.36 Sokkal inkább
figyelemre méltó, hogy az egészséges életmód kialakítására szolgáló elképze-
lések a szöveg alapján mennyire természetes tartozékai immár a mindennapi
életvitelnek. Miképpen az is, hogy a szöveg egyértelműen a polgárság és az
ülő életmódot folytató honorácior-értelmiség számára íródik, mégpedig az an-
gol (benthami) prakticizmus magától értetődő érvényesítése révén.37
E fölfogás szerint a győzelemhez (miképpen a tágabb értelemben fölfogott
sikerhez) elsősorban önfegyelemre, türelemre, alázatra és tudatos elszántság-

35 Birly, 1866:25-26.
36 A szövegben több helyen is fölbukkannak az állat és ember közötti párhuzamok. Például:
„Hogy mily jótékony hatással van az emésztő tehetségre (mely viszont ismét minden egészség alapja)
reggel éhgyomorra egy pohár friss vizet inni, azt alig szükséges emlegetni, minekutána ezen üdvös szo-
kás már átalános lett napjainkban-, hiszen még a szabadban élő állat is legelőször a patakhoz megy reg-
gel szomját enyhíteni, azután néz táplálék vagy legelő után." (Uo. 27.)
37 „Vannak egyének, kik életmódjuknál fogva testi egészségüket nem ápolhatják; kik a nap leg-

nagyobb részét bureauban, boltban, vagy Íróasztaluk mellett töltik, megfosztva levegőtől, mozgás-
tól, sokszor még a természetes világosságtól is. [...] Bármennyire kötve is legyen valaki a körülmé-
nyek által elzárt ülő életet viselni, ha erősen akar, mindig találni fog legalább egy kis időt testi jóllé-
tének szentelni (where there is a will there is a way)." (Uo. 28-29.)

148
ra van szükség. „If there is a will, there is a way"38 - mondja a polgár, akinek
vagyona kevés ugyan még a hivalkodó arisztokrata életszínvonal eléréséhez,
de arra már elegendő, hogy szaporítását értelmes (ön)célként kitűzni érde-
mes legyen. Figyeljük csak a megfogalmazást! A „célszerűen étkező és célsze-
rű mozgás által testi és lelki erejét kiművelő ember" áll a tevékenykedés kö-
zéppontjában. Kvázi automataszerűen működő, kidolgozott testű, egyszerű
és egyhangú mozdulatokat ismétlő, némileg gépies erőfeszítést kifejtő, fe-
gyelmezett, társaihoz alkalmazkodó férfiak ülnek a hajókban, akik saját fizikai
erejük tudatos fejlesztésével, sőt ha kell, életmódjuk átalakításával is megpró-
bálják ellensúlyozni az arisztokratákkal szembeni társadalmi hátrányaikat.
Társadalmi méretű versengést folytatnak tehát, abban a biztos reményben,
hogy ha megfelelően „trainíroznak", lehetőségük nyílik arra, hogy utolérjék,
majd a nem is oly távoli jövőben le is hagyják az arisztokratákat. Ez utóbbiak
ugyanis komoly hátrányban vannak, amikor nem másokat kell irányítaniuk,
amikor nem gyors eredményeket kell produkálniuk, hanem önmagukat kell a
ló helyébe tenniük, és lassan, türelmesen, szívósan, fegyelmezetten, saját
erőkifejtésük révén, együttműködve kell versenyezniük.
A tények tanúbizonysága szerint e győzelem hamar bekövetkezik. A „kora-
beli sajtó" alapján Siklóssy imigyen számol be az 1866-os verseny eredmé-
nyeiről (figyeljünk a nevekre!):

„A százaranyas Hajósegyleti-Nagy-díj az Egyetértés csapatához vándorolt, mely-

ben Mitterdorfer Ferenc kormányzott [...]. Ez a csapat huszonöt hosszal előzte meg
a Nemzeti Hajósegylet Kohinoor hajóját, melyben Cavaliero Róbert kormányzott [...].
Az Asszonyságok-díjában az Egyetértés Gyöngyvér c. hajója - kormányos Follmann
Alajos [ . . . ] - játszva győzött Széchenyi Béla gróf Névtelenje előtt, mely - Sztáray Já-
nos gro/kormányossal, Széchenyi Béla gróf és Károlyi Gyula gróf evezősökkel - kény-
telen volt a versenyt feladni. Az ötvenaranyas Hazai-díjban a Pesti Csónakázó és Vi-
torlázóKör (kékek) Lidérc c. hajója - kormányos Antalik Károly [...] - ért 10-12 ha-
jóhosszal előbb célhoz a Sárga egylet Hajnal nevű hajója előtt, amelyben
Hauszmann Károly kormányos és [...] evezősök ültek. A Skuller-díjat Petrics Péter
nyerte meg saját Diana nevű ladikjában az Egyetértés Gyöngyvére előtt, melyet
Deák M. evezett. A Kis-Egyleti-díj harminc aranyában Bohus László Cameleon nevű
csónakja lett az első Tasner Géza kormányossal [...] az Egyetértés Barna Irma nevű
hajója előtt, melyet Mitterdorfer Ferenc kormányott [...]. Volt még egy, az eredeti
kiírásban fel nem vett versenyszám Waldstein János gróf díjáért, melyért csak az
pályázhatott, aki pesti regattában még nem evezett. Ebben Széchenyi Ödön gróf
Sympathy nevű hajója lett a győztes. [...] Ez az utolsó helyen említett pirinyó kis
győzelem jutott tehát a büszke Budapesti Hajósegyletnek." 39

A korabeli (első és egyetlen) sportújság, a Vadász- és Versenylap így értelme-

zi a verseny eredményeit:

38 Szabadon fordítva: „Aki elszánja magát, bármit elérhet."

39 Siklóssy, 1928:294.

149
 „Ezen egyletek tagjai (az arisztokraták egyleteiről van szó - H. M.) a sportnak
minden nálunk divatozó nemét űzik; vadásznak, lőfegyverrel és lóháton, lóverse-
nyekben futtatnak és lovagolnak maguk is; ezenkívül gazdák, közügyekkel foglalko-
zók stb., mi idejöket megszaggatja s nem engedi szabályszerű és folytonos
evezőgyakorlatnak élni, mi pedig a siker életfeltétele. így a mai regattán is az
Asszonyságok-dijában a Budapesti Hajósegyletnek három oly tagja, kik mindössze
két nap óta evezgettek, mérkőzött (s természetesen a siker ellentétét nyerve) egy
hetek óta idomított s jól begyakorlott csapattal. Lehet, hogy csalódunk, de azt
hisszük, hogy a jövő a »barnák«, »kékek«, »veresek«, »sárgák« egyleteire moso-
lyog inkább; ezek folyvást Pesten lakó tisztviselők, ügyvédek, kereskedők stb. társu-
latai lévén, egyetlen sportszenvedélyük a csolnakászat."40
Korábban a lóversenyt egy olyan tevékenységnek tekintettük, mely azt
tükrözte, hogy Magyarországon a 19. század első felében az ősi libido domi-
nandin alapuló harci késztetések vezérelte férfiidőtöltések helyét fokozatosan
a civilizált versengés meghatározta késztetéseken alapuló férfiidőtöltések ve-
szik át. A csolnakászat társadalmi viszonylatainak hozzávetőleges ismerete
alapján immár megfogalmazható: a vadászat lóversennyé civilizálása révén az
arisztokrácia végérvényesen kiszabadítja a versenyszellemet a palackból, le-
hetőséget nyújtva ezáltal az adott történelmi-politikai összefüggésrendszer-
ben szövetségesnek tekintett polgárság számára, hogy a fair play-elv biztosí-
totta azonos föltételek közepette részt vegyen a játékban. Ily módon az
evezősversenyeket a polgárság és az arisztokrácia férfiúi közötti beállítódási
versengés egyik első megnyilvánulásaként is fölfoghatjuk. Ennek során immár
olyan küzdelemben mérhetik össze tudásukat a két társadalmi osztály képvi-
selői, amelynek beállítódási kelléktára az előbbiek számára biztosít kedvezőbb
esélyeket. E kelléktár elemei - amelyek, talán mondani sem kell, a társadalmi
praxis egyéb területein is föllelhetők - példaértékű formájukban majd a gim-
nasztika és a tornászat révén inkorporálódnak. Azokban a gyűjtősportokban,
amelyektől az arisztokrácia kezdettől fogva idegenkedik, és amelynek elterje-
dése arra készteti az urakat, hogy egy másik tevékenységegyüttesben, az ath-
leticizmushan keressék örömüket. De ez egyelőre még odébb van.

40 Vadász- és Versenylap. 1866. június 12.

150
 A CSOLNAKÁSZAT JELLEGZETESSÉGEI

1. Társadalmi-kulturális beágyazottság
1.1. Művelők társadalmi bázisa arisztokrácia, majd polgárság
1.1.1. Művelés-műveltetés közvetlenül végzik a tevékenységet,
(mecenatúra, közönség) más élőlényt nem használnak eszközként
1.2. Referencia (nemzetközi-e) angol
1.3. Szervezeti forma egylet, egyesület, rowing club
1.4. S zervezet nyitottsága eleinte arisztokraták, hamar jönnek
a polgárok
1.5. Sportszocializáció felnőttként kell megtanulni (erő kell)
1.6. Finanszírozás arisztokraták, majd polgárok adakozása
1.7. Nemzet iránti viszony eleinte fontos, később jelentősége csökken
1.8. Politikai irányultság nem jellemző
1.9. Közönség eleinte sok, később kevesebb, bámészkodók
1.10. Társasság/közösség egyéni- és csapatversengés
1.11. Tevékenység kezdete, vége 1830-as évekvégétől máig
1.12. Tevékenység elterjedtsége évente, később gyakrabban
1.13. Ideológia, üdvtan, irodalom test fejlesztése, versengés, angolszász
edzésmódszertan, egészségideológia
1.14. Nemek szerepe kizárólag férfiak
1.15. Szakismeret újratermelése edzés tudománya

Beállítódások
1.16. Alapbeállítódás versengő, fegyelmezett, igazodó, alkalmazkodó,
saját erőkifejtés, domesztikált kalandvágy
1.17. Férfiasság jellemzői küzdés, erőlködés, vízi kalandozás, fegyelem
a természetben
1.18. Test iránti viszony/testpolitika saját test arányos, egyenletes, kicsit gépies
erőfeszítésnek kitéve, edzés szükséges,
egészség-ideológia

2. A sporttevékenység sajátosságai
2.1. Művelés színtere szabadban, természetes vizeken
2.2. Színtér (pálya jellemzői) lassan standardizálódó pályaméretek,
nézők igénye nem számít
2.3. Versenyidő sok esetlegesség
2.4. Eszközigény mérsékelt: versenycsónak kell
2.5. Eszköz/funkció/cél egyenlő föltételek között győzzön a jobb
2.6. Társasság: egyéni/csapat egyéni- és csapatversengés
2.7. Szabályok fokozatosan finomodnak: versenyosztályok,
távok, hajótípusok, a standardizálás irányába
mutatnak, fair play-elv magától értetődő
2.8. Ellenőrző testület versenybíróság
2.9. Kockázat mértéke csekély
2.10. Küzdők fizikai kapcsolata nincs közvetlen érintkezés, egymás mellől
indulnak

151
2.11. Profizmus/amatörizmus egyesületi amatőrök, egyes szám első
személyben
2.12. Kvalitások erő, kitartás, szívósság, fegyelem,
monotónia-tűrés
2.13. Sportfogadás nem jellemző
nincs, tiszta versengés azonos eszközök
2.14. Erőszak mértéke révén
egyéni- vagy csapatversengés azonos eszközök
2.15. Sporttevékenység jellege révén a természetben, vízen
a másik megelőzése
2.16. Tevékenység
2.17. Örömforrás közvetlen célja a másik megelőzése, a győzelem dicsősége
2.18. Tevékenység súlya az életvitelben eleinte minimális, később a versenyző már
edzeni kénytelen
2.19. Fizikai/szellemi/morális/ versenyzőnél fontosak a fizikai kvalitások:
esztétikai jelleg (vizualitás)
kidolgozott test, különösebb morális és/vagy
esztétikai követelményrendszer nélkül
2.20. Költségigény mérsékelt

152
 A GIMNASZTIKA
,,A' mivelt emberek társaságának még sok gymnasticai innepe, gyakorlata,
és játéka van, mellyek egykor az embereknek physicai erősítésökre voltak
számítva. Ezek mind töredékek eleinknek izomteljes évkorukból,
és a' Görögök hajdani világából. De azok részint csak egyes vidékeken
részint egyes néposztályoknál divatoznak, 's csak néha ritka mulatságok
alkalmával használtatnak: azért nem tekinthetnek közösen szokásban levő
nemzeti mivelődés eszközeinek, hanem csak néha napi mulatságoknak
's időtöltéseknek. Milliókra nézve tehát annyi, mint ha nem is volnának:
és ha még a »munkátlan sétajárásokat« s egyes gyalog utazásokat is ide
nem számítjuk, az emberek nagyobb részére nézve csak
az élemény - kártyajáték, és nyugvás marad hátra. Mert hol van ollyan
nemzet, mellynek volnának nyilvános nemzeti intézetei a' phisycai ember
erősítésére, vagy hasonló czélbul rendelt nyilvános innepei?"'

GIMNASZTIKA KONTRA CSOLNAKÁSZAT ÉS VÍVÁS

Jóllehet a gimnasztika tág értelemben fölfogott gyűjtősportjának meghonosí-

tására irányuló irodalmi és pedagógiai kezdeményezések csaknem egy évszá-
zaddal megelőzik az evezősversenyek intézményesülését, a gimnasztika szer-
vezett művelésének kezdetei egybeesnek az evezős- és vívósport kezdeteivel.
Emellett - szemben a párbajjal vagy a falkavadászattal, amelyek gyakorlatilag
megszűnnek a 20. században, illetve a vadászattal vagy a lóversennyel, ame-
lyek, ha nem szűnnek is meg, a 20. században már nem számítanak szigorúan
vett sportnak - e három tevékenységet ma is űzik. Alkalmasnak bizonyultak
tehát arra, hogy egy racionalizálódási és standardizálódási folyamatot követő
átalakulás után modern sportok kristályosodjanak ki belőlük.
Társadalmi beágyazottságuk további közös vonása - mely akkor válik egy-
értelművé, ha ismét a lóversennyel állítjuk őket szembe - , hogy közvetlenül s
nem más élőlényeket delegálva végzik őket. Emellett jelentős az életvitel sza-
bályozására irányuló fölszólító erejük is; így szorosabban kötődnek az indivi-
duális indíttatású és célzatú testfejlesztő ideológiákhoz is. Mindháromról el-
mondható, hogy a művelésükre létrehozott közösségek a kezdetektől fogva
nyitottak, nem zárják ki más csoportok tagjait maguk közül. Sőt! Alapításuk-

1 Honművész, 1836: 476-477.

153
kor az egyik lényegi elem éppen az, hogy a jogkiterjesztésen alapuló osz-
tályszolidaritás szellemében szerveződnek.2
A gimnasztika magyarországi, szervezett formában történő meghonosítása
egy francia ember, Clair Ignác, Napóleon volt gárdakapitányának érdeme,
aki az 1820-as évek közepén érkezik Pestre.3 A harmincas évek elején már sa-
ját gimnasztikai intézetében tartja a foglalkozásokat - fiúk és lányok számára
egyaránt. Ez az iskola alakul át Testgyakorló-Egyletté 1839-ben. Az Egylet
1852-es évkönyvének tanúbizonysága szerint 1839 és 1851 között 1326 fiú és
497 leány látogatja a foglalkozásokat; a kiképzett tanítók száma 53.4 Az egyle-
tet irányító „igazgató választmány" két legmagasabb, szimbolikus presztízsű
pozíciójában két arisztokratát találunk: Zichy Manó grófot (pártfogóként) és
Prónay Gábor bárót (igazgatóként). Az alapítványt tevő huszonkét örökös
részvényes között tízenkét történelmi magyar nevet viselő gróf, illetve báró
van (a Batthyányaktól Széchenyin át a Zichyekig5). Ugyanakkor az igazgató
választmány további három tagja, valamint az e grémiumnak alárendelt, hu-
szonhárom tagú választmány valamennyi (!) tagja polgári származású. Jel-
lemző, hogy a választmányi tagok között csupán egy magyar nevűt találunk: a
későbbi neves vívómestert, Szekrényessy Józsefet. A többiek német nevűek.6
Mindezek alapján egyértelműnek tűnik, hogy a Testgyakorló-Egylet már
alapvetően a polgárság intézménye. Még akkor is, ha - miként azt a Vívoda
esetében is láttuk - létrehozásában (és az ehhez szükséges pénzügyi alapok
megteremtésében) az arisztokráciáé a döntő szerep.
Ha a szorosan vett sporttevékenységeket hasonlítjuk össze, a vívás, az eve-
zés és a gimnasztika közötti legfontosabb egyezés - mely sajátosság egyéb-
ként a 19. század első felében elterjedő valamennyi elősportra jellemző -,
hogy művelésük kockázata sokkal kisebb, mint a korábbi, sportjellegű tevé-
kenységeké. Ha sérülés vagy sebesülés történik, mely természetesen sohasem
zárható ki, az mindig diszfunkciónak, a nem megfelelő, nem szabályszerű
művelés eredményeként fölfogott balesetnek minősül. A résztvevők között
már nincs fizikai érintkezés, így az erőszak legföljebb szimbolikus formában
jelenik meg (mint például a vívás esetében). Figyelemre méltó azonosság a
három új sport között az is, hogy valamennyi (ön)fegyelmet, monotóniatű-

2 Az 1824-ben a Pesti Nemzeti Vívó Iskolát alapító főnemesek az alapszabályban kötik ki, hogy

a tanítványok „csupán a polgári rendből vétethetnek fel" (lásd a vívásról szóló fejezetet!).
3 Vö. Siklóssy, 1928: 440.
4 Az első évben összesen 108-an vesznek részt a foglalkozásokon. A növendékek száma emel-

kedő trendet mutat: 1842-ben 150-en, 1848-ban 171-en, 1852-ben pedig (kisebb visszaesést kö-
vetően) 184-en iratkoznak be (Prónay, 1852).
5 A legnagyobb örökös alapítványt Zichy Manó gróf teszi 1000 pengőforint értékben. Utána

Batthyány Kázmér gróf következik 300 pengőforinttal. A legtöbben egyébként - mint Széchenyi
István gróf is - 200 pengőforintot ajánlanak föl. A többi örökös alapítványtevő nem arisztokrata.
Közöttük egyébként megtaláljuk Pest városát is (Prónay, 1852).
6 Az általában egy részvényt birtokló részvényesek (melyek értéke 10 pengőforint) 115-en van-

nak. Közülük mindössze hárman viselnek grófi vagy bárói címet (és az ezzel gyakorlatilag együtt
járó magyar nevet). A maradék 97-ből 15 magyar nevű van, a többi idegen, túlnyomórészt német.

154
rést, a közvetlen szükségletek elfojtására irányuló visszatartási képességet, az-
az egyfajta késleltetési kondicionáltságot igényel. Ugyanakkor - mint majd látni
fogjuk - a gimnasztika e vonatkozásokban különbözik is a másik kettőtől, hi-
szen nem csupán a harcot, hanem a közvetlen versengést is kiiktatja a reper-
toárjából, ennélfogva a műveléséhez szükséges készségeket, beállítódásokat
illetően is eltér a másik kettőtől.
Az új sportok további közös vonása, hogy egyelőre kevésbé standardizál-
tak. (Ez akkor válik nyilvánvalóvá, ha összevetjük őket későbbi, versenysport-
béli állapotukkal. Gondoljunk csak a vívásnemek - kard, tőr, párbajtőr - ki-
kristályosodására, az evezés fajtáinak hajótípus szerinti elkülönülésére vagy a
modern torna szerek alapján történő differenciálódására.) Ekkor, a 19. század
első felében, a sportidő is behatárolatlan még (azaz előzetesen nem lehet tud-
ni, hogy egy gimnasztikai bemutató, evezős- vagy vívóverseny meddig tart
majd), és a művelés térbeli paraméterei is körvonalazatlanok. Nemcsak a pá-
lyaméretek behatárolatlanok, hanem az is bizonytalan, hogy az eseményt
külső vagy belső, nyílt vagy zárt térben rendezzék-e. Idővel persze ez letisz-
tul. Ugyanakkor - és a jelen összefüggésrendszerben elsősorban ezt kívánom
hangsúlyozni - mindhárom új sport magában rejti a változás, s így a standar-
dizálódás esélyét. Azaz: rendelkeznek az átalakulásukhoz szükséges moderni-
zációs potenciállal.
Lássuk ezek után a közöttük lévő különbségeket!
A gimnasztika gyűjtősport; apologétái magától értetődőnek tekintik, hogy
az evezés és a vívás - az összes egyéb, a test fejlesztését szisztematikus célként
tételező mozgással együtt - a gimnasztika részét képezi. Jellemző, hogy Clair
Ignác nemcsak gimnasztikát, hanem vívást is oktat.7 S míg az evezést és a ví-
vást viszonylag ritkábban gyakorolják, azaz az érintettek életvitelében betöl-
tött szerepük kevésbé meghatározó (mindez persze nem mond ellent annak,
hogy a polgárság és az arisztokrácia közötti társadalmi versengés indikátorai-
ként kezeljük őket), addig a gimnasztika - eleinte létrehozóinak szándékát,
később azonban már művelőinek mindennapi praxisát illetően is - egyre in-
kább a puritán polgár életvitelének centrumában helyezkedik el: e tevékeny-
ség joggal értelmezhető a modernizálódó polgár inkorporálódott ethoszaként,
par excellence testpolitika ként.
A vívók harcolnak, az evezősök versengenek egymással. Ugyanakkor annak
a sajátosságnak a hangsúlyozása, hogy a harcot civilizatorikus szakadék vá-
lasztja el a versengéstől, nem homályosíthatja el ama közös vonásukat, hogy
mindkettő csak mások ellenében, mások jelenlétében, egy oppozíciós össze-
függésrendszerben valósítható meg. Önmagával senki nem vívhat, miképpen
evezősversenyt sem lehet folytatni ellenfelek híján. (Természetesen ez nem

7 „Clair Ignácz úr gymnastikai intézete [...], hol mind fiú-, mind leánygyermekek külön-külön

napokon igen kedvező sikerrel s egészségökre nézve nagy haszonnal tanulhatják a mindenféle testi
mozgásokat s erőgyakorlásokat. A testi gyakorlásokkal egybeköttethetik a bajvívás is, melynek Clair
úr hasonlólag mestere." (Honművész, 1835. július 12.)

155
jelenti azt, hogy egyedül ne lehetne leevezni a Dunán, vagy hogy magányos
edzésmunkát végezve valaki ne készülhetne vívó-, evezős- vagy bármely
egyéb sportvetélkedésre. Csakhogy - a gimnasztika kivételével - az összes
többi szabadidős elősport-tevékenységek szervezett, club-, egylet- vagy rész-
vénytársasági formában történő művelésének éppen a másokkal szembeni
harc, illetve versengés intézményesítése az egyik célja.)
Ezekhez képest a gimnasztika határozottan más, hiszen a harc és a versen-
gés elemei többnyire hiányoznak belőle. Legalábbis - óvatosabban fogalmaz-
va - a harci és versengő sportok egyike sem nélkülözhetetlen a gimnasztika
műveléséhez, jóllehet a gimnasztika korai apologétái szerint valamennyi test-
gyakorló elősport - a vívástól a kocsiversenyig - a gimnasztika részét képezi.
Csakhogy idővel az ilyen ideológiai bekebelezési stratégiák háttérbe szorul-
nak, mivel a tényleges praxisban a gimnasztika (és a belőle kifejlődő torna) fo-
galma egyre inkább a tanító, illetve a mester (illetve művezető) jelenlétében
végzett kollektív testfejlesztő-testnevelő gyakorlatokat jelöli. A gimnasztikai
egyletben általában nem a másikkal szemben, a másik erejéhez, ügyességé-
hez, gyorsaságához, illetve egyéb kvalitásaihoz képest definiálódik valakinek
a milyensége. Itt mindenki elsősorban önmagával harcol, önmagával ver-
seng; önnön múltbéli milyenségéhez, illetve jövőbéli potenciális állapotához
képest határozódik meg tevékenységének értelme. A gimnasztika művelője
egészségét óhajtja „megalapítani 's fenntartani", mégpedig „czélirányos mun-
ka által"; „tartósságra, erőre, ügyességre 's testi szépségre czélozó" gyakorla-
tok révén.
Mégis, e tevékenység legegyértelműbben abban különbözik a másik két - s
hozzátehetjük: valamennyi egyéb - elősporttól, hogy nem felnőttek, hanem
gyermekek végzik. A gimnasztika - per definitionem - a ,,fiatalsági öröm köntö-
sébe burkolt munka". A megfogalmazás nem is igyekszik leplezni, hogy a lé-
nyeg itt a munka, amelyet gyerekek végeznek egy mesterként jelen lévő taní-
tó vezetésével; az öröm említése nem más, mint a felnőtt akarat legitimáció-
jára irányuló suta kísérlet, zavart magyarázkodás.
Az elősportok és a gimnasztika között további különbséget jelent társadal-
mi-kulturális beágyazottságuk ama vonása, hogy referenciáikat eltérő forrás-
ból merítik. A nemes mindenekelőtt büszkeségből, férfivirtusból forgatja a
kardot; e tárgy egymásba csúszó nemzeti és nemesi hovatartozásának, vá-
gyott és tényleges hatalmának, mi több, saját maga és nemzete függetlensé-
génekjelképe. Vívótudománya elsajátítására a nemzeti hagyományon alapuló
rendi életvitel kötelezi. Föl sem merül benne, hogy ne ismerje e fegyver for-
télyait. Amikor idegen származású vívómestert fogad, illetve gyermekét annak
vívóiskolájába íratja, eszébe sem jut, hogy az eltérő hagyományok (mondjuk a
vágó kard helyett a szúró tőr használata, annak valamennyi következményé-
vel) esetleg lényegükben érintik majd a nemzeti mélymúltból származó tu-
dás-, illetve beállítódáselemeket. Nem véletlen az sem, hogy olasz és francia
vívómestert hozat, hiszen e döntése összeegyeztethető zsigereiből fakadó la-
bancellenességével. Az evezés viszont importnak, cifra kelléknek, divatmaj-
156
molásnak tűnik a nemesek számára; szemükben nem más az, mint az anglo-
mán Széchenyi gróf újabb hóbortja.8 A tevékenység lényegével szembeni be-
állítódásbéli idegenkedéstik mellett tehát nemzeti idegenkedésükből is származik,
hogy viszonylag könnyen átengedik az evezésbeli elsőbbséget a polgárság
számára.
A gimnasztika referenciahorizontja bonyolultabb a másik kettőénél (és
hozzátehetjük: a többi elősporténál is). Ezért elkerülhetetlen, hogy részlete-
sebben szemügyre ne vegyük, kiemelve a hatástörténet, illetve recepció egyes
kevésbé ismert, történeti összetevőjét is.

A GIMNASZTIKA SZELLEMI FORRÁSAI

Legáltalánosabb szinten úgy fogalmazhatunk, hogy e tekintetben a 18-19.

század fordulója környékén Magyarországon megfigyelhető változások egy
olyan, egész Nyugat-Európára jellemző hosszú távú folyamat részét képezik,
amelynek során a tudás instrumentalizálódik és formalizálódik, és ezzel pár-
huzamosan a társadalmi ellenőrzés az életszférák egyre nagyobb területét
vonja fennhatósága alá.9 E folyamat részének tekinthető, hogy 1836. május 8-
tól kezdődően a Honművész egymást követő számaiban közlemények jelen-
nek meg Clair Ignác „gymnastikai intézetéből". A Honművész közleményei-
nek ismeretlen szerzője10 összetett kontextusba ágyazza a „gymnastikával"
kapcsolatos ismereteket.

8 Ezt a táblabírói attitűdöt imigyen gúnyolja a Honderű 1843. július 8-iki száma: „Tekintetes táb-

labíró [...] Maradv úr összejárta a pesti Dunapartot. Marady egy azon nemzeti flaneurök közöl, ki
minden előtte új tárgynál megáll, ballábát előre teszi s jobbkezét a bugyogó zsebben felejtve, fejét
csóválja s egyet-kettőt teringettézve tovább ballag. Ily séta közben ért el vidéki barátunk a pesti
Csónakdához. Csónakda! Hm! Vájjon miféle bolondság ez már megint! Akármibe mernék fogadni,
hogy ez újra a gróf Széchenyi gondolatja. [...] Már mindek az? Ki lakik benne? [...] Még ha nálunk
Nádudvaron volna, hogy birkát füröszthetnénk benne!"
9 E hipotézis - miközben foucault-i reminiszcenciákat is kelthet az olvasóban - tudatos kötődé-

sét tekintve alapvetően eliasi szellemiségű, mivel - szemben a nagy francia gondolkodóval - nem a
„hatalom polimorf technikáit" állítja középpontba, illetve nem arra a kérdésre keres választ, hogy
„a hatalom milyen formákban, milyen csatornákon, milyen diskurzusok mentén jut el a legegyé-
nibb, legészrevétlenebb magatartásformákig, hogy [...] hogyan terjeszti ki felügyeletét a minden-
napi élvezetre" (Foucault, 1996: 16). Mindazonáltal inkorrektség volna részemről, ha a Foucault-
befolyást ab ovo tagadni igyekezném.
1(1 A „közleményeket" nem jegyzi senki. Valószínűtlen, hogy maga Clair Ignác volna a szerző,

mivel ő magyarul sem tud, s a visszaemlékezések szerint amúgy sem a szavak embere. Néhányan
föltételezik - így például Siklóssy is - hogy Fáy András írhatta azokat. Siklóssy ennek kapcsán idézi
Fáy Egy eszmeburok hazám nevelői és nevelésba?-átai számára címmel hátrahagyott dolgozatát, mely-
ben a szerző - Rousseau-ra és Basedow-ra hivatkozva - így fogalmaz: „Ha igaz az, hogy az ember
annál épebb és erősebb testben és lélekben, minél hűebb marad a természethez s ehhez minél kö-
zelebb járó életet követ; ha igaz az, hogy a természet szülőanyja lévén az anyagi jólét eszközeinek,
fő tényezője az ember anyagi jólétének is; ha igaz az, hogy az ember[i] megszokásnak bogara nála a
gyakorlat, főkép a fogékony gyermekkoré, előbb szokássá, majd megszokássá válik s ez utóbbi oly
életrendet edz meg nála, melytől később is nem egykönnyen tér el: úgy következik, hogy nevelé-
sünket közelebb a természethez, sőt annak ölére szükség vinnünk." (Siklóssy, 1927: 430.)

157
 „A nevelésnek fő tárgya századok óta az, hogy ép lélek szintén ép s izmos testben
lakozzék. »Gymnastica in corpore sano bonum habitum generare conatur.« [...] Az
egészséget megalapítani s fenntartani csak célirányos munka által lehet. A' gymnas-
tica fiatalsági öröm köntösébe burkolt munka [...]; oly gyakorlatok rendszere, me-
lyek tartósságra, erőre, ügyességre s testi szépségre céloznak."11

A latin nyelvű idézet, a „feloszolhatatlan" egységként, az „ép test" és „ép lélek"

szintéziseként elgondolt ember, a „célirányos munka", a „testi szépség" említése
alapján egyértelmű, hogy a klasszicista hagyományon alapuló, a felvilágosodás
szellemiségének jegyeit magán viselő jellegzetes írásművel van dolgunk. De ha
esetleg kétségeink lennének a hivatkozások milyenségét illetően, azokat végképp
eloszlathatják a referenciaként hivatkozott szerzők: „Mi görög földön szépen sar-
jadzott, mit ezer bölcs férj tanácsolt, mit egy király még nem oly régen ajánlott
fijának,12 azt nem egy korlátolt elméjű iskolai férjfi megvetendőnek ítéli."13
„Vagy talán híjában irtak Loke, Rousseau, Basedow, Salzman, Trapp, Villaume, Nie-
meyer, Tissot, Frank, Hufeland és sok mások, mind annyi tisztes férjfiak?"14
E hivatkozások alapján valószínűsíthető, hogy Clair a Pestalozzi15 és a fi-
lantropista hagyomány16 által bevezetett testgyakorlatokat végezteti a gyere-
kekkel, melyek repertoárjában a (labda)játékok, ugrások, futások, dobások,
11 Uo. 289-299.
12 A szerző „I-ső Jakab" angol király intelmeiből idéz, melyben az öreg király a „szabad ég alatti
futkározást, küzdést, harcolást, ugrálást" ajánlja „Henrik fijának" (Honművész, 1836: 452). A görög
hagyományra történő hivatkozás része ama klasszicista megalapozottságú, esztétikai és morális
eszményként is megfogalmazódó szemléletmódnak, amelynek nevében a 19. század első felében
görög istenségek, faunok és nimfák népesítik be a magyar költők verssorait, és Kazinczy kijelenthe-
ti: „a görög ízlésben dolgozott Művész Munkája kaczagja az idők ostromát." Vagy Pollack Nemze-
ti Múzeumának épülettömbjét magunk elé idézve utalhatunk nemzeti klasszicista építészetünkre
is, amelyben - Lykával szólva - példaértékűen jelenik meg a „józan megfontoltság", a „militarista
fegyelem", a „tartózkodás", a „szabályosság", a „leszűrt nyugalom", a „szigorú rend", a „szimmet-
ria", a „szabatosan megállapított stílus curialis" (Lyka, 1981: 349-350).
15 Honművész, 1836:452.
14 Uo. 492. A leggyakrabban hivatkozott név Rousseau-é. Öt a „hajdani görögök" követik.

Emellett Pestalozzi is többször említtetik.

15 Johann Heinrich Pestalozzi (1746-1825), svájci pedagógus alkotja meg a nevelés egészébe il-

leszkedő „elemi gimnasztikát". Elementargyvmastik címmel 1807-ben kiadott művében a gyakorla-

tokat az ízületek mozgáslehetőségei szerint csoportosítja. Európában ő az első, aki stilizált mozgás-
elemekből összeállított szabadgyakorlatot végeztet iskolás gyerekekkel. Mindazonáltal e gyakorla-
tokat csak rávezető eszközöknek tekinti. A gyermek személyiségét egységként fogja föl, s gyakorla-
tai azt célozzák, hogy a racionális akarat a testi ösztönök felett győzedelmeskedhessék. Rousseau
követőjeként a természetes mozgásformákat kívánja szembeállítani a mesterséges, affektált, elké-
nyeztetett, puhány emberek társadalomban kialakult szokásaival. Mesteréhez hasonlóan pedagó-
giai regényeket is ír (Lénárt és Gertrúd, Kristóf és Elza), emellett a népoktatás propagálójaként arra
törekszik, hogy mozgásgyakorlatait minél több gyermek végezhesse egy időben (vö. Kun, 1998:
168-169).
ib A filantropizimus az angol, francia és a német felvilágosodás együttes pedagógiai terméke. Az

iskolai testnevelés gyakorlati megvalósításában tevékenykedő filantropisták az általuk kidolgozott

mozgásrendszer alapanyagát az ókori görög testkultúrára alapozzák, melyet kiegészítenek a moz-
gásos népi és gyermekjátékok maradványaival, továbbá a harci tevékenységek és a munkamozzana-
tok egyes elemeivel. Mozgásanyagukon belül három fő csoportot különböztetnek meg: a játékokat,
a kézügyesség-fejlesztő munkagyakorlatokat és a tulajdonképpeni testgyakorlatokat." (Vö. Kun,
1998: 169-171.)

158
mászások és egyensúlyozások mellett katonai menetgyakorlatok, táncok, bir-
kózás, sőt értelmi gyakorlatok is megtalálhatók. Valamint - a legtermészete-
sebb módon - a vívás is.17 Látható tehát, hogy egy olyan gyűjtősportról van
szó, amely mindenféle testmozgásra, illetve az e mozgásokkal „feloszolhatat-
lan" egységet alkotó lelki és szellemi tényezőkre is kiterjed. Sőt, ennél többre
is! Ha ugyanis figyelmesen olvassuk a Honművész közleményeit, megállapít-
hatjuk, hogy a gimnasztika ideológusa nem elégszik meg a testi-lelki egységé-
ben fölfogott egyén tételezésével; integratív programjának az is része, hogy -
a nagyközösség irányába elmozdulva - túllépni igyekezzék az individuális testi-
lelki sajátosságokon:

„ M á r m a j d n e m minden nagy városban annyira jött a dolog, h o g y a természeti

testmozgásokat s gyakorlásokat illetleneknek tartják. Ezen elszoktatás azonban
n e m illő olly nemzetre, m e l l y férjfiasságra számot akar tartani. Ez okból fő czélja a
gymnastikának, h o g y a fiatalságot attól visszatartoztassa, különben abban fekszik
phisicai elgyengülésünknek fő alapja." 1 8

Az egyéni gyakorlatok tehát végső soron a nemzettest egészségesebbé

tételét, megerősítését, azaz a nemzet fejlődését szolgálják. E tekintetben
pedig igencsak hasonlatosak a Széchenyi-féle lóversenyek végső céltétele-
zéséhez. Csakhogy itt nem áttételesen, a gazdaság fejlesztése révén, hanem
a szó szoros értelmében, a (lélekkel egybeforrt) testbe épülve jelennek meg
a kívánatosnak tartott elemek. A szöveg abban a vonatkozásban sem tekint-
hető ártalmatlan fikciónak, hogy nagyon is egyértelmű, világosan behatá-
rolt nemi és osztálybeágyazottságról tanúskodik. Mint a fönti idézetben is
látható, a „nemzeti" szinte magától értetődően mosódik egybe a „férfiasság-
gal". S hogy ez nem véletlen elszólás, annak bizonyítéka, hogy a „férjfiasság"
a szöveg számos pontján is kiemelten említtetik.19 Ami pedig e fogalom szö-
vegkörnyezetét illeti: e tekintetben rendkívül tanulságos a közleményekben
az a - minden bizonnyal rousseau-i - idézet, mely szerint „toutes les passions

17 A Hasznos Mulatságok egyik 1834-es száma Clair intézetét ajánlva a következő tevékenysége-

ket említi:
„Megtanulható és gyakorolható nála: vívás vágással és szúrással, futás, ugrás, mászás, birkózás,
balancirozás, szökés, voltigirozás és egyéb a testnek hasznos mozgások." Idézi Siklóssy, 1928: 441.
18 Uo. 386.
19 íme egy-két példa: „Kötelességök a' szülőknek, hogy kisdedeik érzékeit arra vezessék, mi férj-

fiasan emeli 's erősiti ezeknek lelkét és testét. Ezt a' gymnastika eszközölheti leginkább, melly a'
nevendéket szabad ég alá kecsegteti, hasznos gyakorlatok közben nem gondol az esővel, széllel,
hévséggel, hideggel. Itt aczélozza idegeit, izmait, bőrét; itt a' sokféle testi bajok kellemesekké lesz-
nek; itt kezdi lassanként magáévá tenni az ugy nevezett férjfias kedvélyt; itt kezdi megszeretni az
élet némelly nehézségeit férjfias béketűréssel és tehetőséggel elfogadni, mivel azokat nemcsak tűr-
ni tanulja, hanem örömet is talál erejének e' tűrésben gyakorlásán. [...] Elkényezett fiúk férjfi ko-
rukban többnyire csak rabszolgák. Félre tehát illy érzéki kéjjel. Szoktassátok gyermekeiteket ke-
mény étekhez, éhség, szomjúság, hideg 's melegnek tűrésére. így lesz csak erős és férjfias a' lélek-
nek törekvő tehetsége. (684.) Vagy: „Azon személyek, kik kora gyermekségöktől kezdve felserdült
fiatal korig ama sokféle viszontagságon, mint valamelly jól keményített aczél, keresztül vergődnek,
lesznek a' legerősebbek 's izmosabbak." (531.)

159
sensuelles logent dans des corps efféminés; ils s'en irritent d'autant plus, qu'ils
peuvent moins les satisfaire. Un corps débile affoiblit l'áme".20
A Honművészben közölt fordítással ellentétben az „efféminé" - miként ere-
detije, a latin effeminatus - elsősorban nem 'elpuhultság'-ot, hanem 'elnőiese-
dett'-et jelent. Azaz: még ha a fordítás elmaszatolja is, eltüntetni nem tudja,
hogy a férfi(as)ság definíciója végső soron a női(es)séggel szemben fogalma-
zódjék meg, hiszen nyilvánvaló, hogy ez utóbbi jelentéstartalom csúszott át
idővel az „elpuhultság" jelentéstartalmába.21 Csakhogy a 18. század első felé-
ben a nők még oly mértékben nincsenek jelen a társadalmi közéletben, hogy
e társadalmi nemi kirekesztőlegesség egyelőre megmarad a gondolkodás ru-
tinszerű tudatelőttes automatizmusainak dimenziójában. (A század utolsó ne-
gyedében, miként arról a nőnevelő tornászattal foglalkozó fejezetben szó
lesz, e társadalmi nemi kirekesztőlegesség nem lesz tovább tartható.)
Mindez persze korántsem jelenti azt, hogy a „nőies" konnotációiból szár-
maztatott nyelvi formulák ne hordozhatnának egyéb, többé-kevésbé rejtett
jelentéstartalmakat. Figyeljük csak, hogyan folytatódik a Honművész közle-
ménye a francia idézet után!

„A férjfias karakternek egyik tulajdonsága, melyet életmódunk mindinkább rit-

kít, saját erőnkben helyezett bizonyos bölcs bizalom, mely minket nem enged
azonnal segedelemért kiáltani, vagy éppen kétségbe esésre vetemedni; melynek ki-
sebb s nagyobb vállalmányoknál alapul kell szolgálni, s mely nekünk mint emberek-
nek és polgároknak elkerülhetetlenül szükséges bizonyos önállásunk fenntartására.
Az olvasóra bízom annak elítélését, valljon e férjfias tulajdonság sarjadozhat s te-
nyészhet-e az elpuhult nevelés telekén."22

Nem kétséges: ez már a polgár hangja, aki immár nemcsak hogy veszi magá-
nak a bátorságot, hogy saját magát is megnevezve a „férjfiasnak" láttatott nemze-
ti jövő letéteményesének pozíciójából szólaljon meg, hanem - még ha ez utóbbit
jóval óvatosabban teszi is - az arisztokráciától is elhatárolódik. Nem lehetnek
ugyanis kétségeink afelől, hogy e szövegkörnyezetben az „elpuhult" testek jelölt-
je - miként Rousseau-nál vagy Wessselényinél - a gyönge és fejlődésképtelen, s
- a fogalom minden értelmében - egyre alaktalanabbá váló nemesi rend teste.
Mindez akár úgy is fölfogható, hogy az izmosodó polgár a liberális arisztokrata
élcsapat háta mögül kikukucskálva óvatosan szembeszegül az élcsapat által is bí-
rált nemesi „szibarita vázzal". (Hangsúlyozandó, hogy mindezt egyelőre igen
óvatosan teszi. Valószínűleg ezért is találhatók a magyarra fordított szövegré-
szekben a francia eredetihez képest kevésbé éles megfogalmazások.)

20 Uo. 434. A Honművész í g y fordítja a francia szöveget: „Minden érzéki szenvedély elpuhult tes-

tekben lakik; 's annyival inkább ingerli őket, mennyivel kevésbé elégithetik-ki ezek. A' gyenge test
elgyengiti a' lelket is."
21 Egyébként a „corps débile" „gyönge testként" történő magyarítása során is elsikkad az eredeti-

ben még pontosan érzékelhető nyelvi kétértelműség, melynek köszönhetően a „débile" egyszerre
jelent 'debilis'-et, azaz 'értelmileg fogyatékos'-at, illetve 'gyöngé'-t.
22 Honművész, 434.

160
 S ha a közlemények kontextusának egyéb elemeire is rámutatunk, még
egyértelműbbé válik, hogy itt a polgár szólal meg. Jellemző például, hogy a
szerző kifejezetten pedagógiai összefüggésrendszerbe illeszti tárgyát: a „kor-
látolt elméjű iskolai férjfiakkal" szembefordulva önmagát egyfajta reformpe-
dagógia letéteményesének tartja. Emellett arra is kísérletet tesz, hogy össze-
foglalja, miféle testgyakorlatokat is űznek akkortájt Európa egyes országai-
ban.23 Sőt! Szemben a korabeli nemesi gondolkodás szinte kizárólagos jog- és
morálfilozófiai, esetleg közgazdasági érvkészletével, komoly erőfeszítéseket
tesz mondandója természettudományos, közelebbről orvostudományi legiti-
mációja érdekében. E sajátosság azért is figyelemre méltó, mert - bármennyi-
re nem mérhető is példányszámában és hatásában a 19. század első felének
magyarországi sajtója a 20. századi állapotokhoz - a Honművész mégiscsak
populáris kiadvány, amelyben a gondolatokat népszerűbb formában kell meg-
fogalmazni. Ennek ellenére (?) a szövegből tucatszámra lehet idézni az olyan
elemeket, mint például hogy „mondá egy jeles orvos", vagy hogy „általjában
- mond Akermann - az ülő életmód mind ama betegségeknek kútfeje, mellye-
ket az orvosok kachektiká-knak mondanak, mellyeknek száma tetemes. Azok-
hoz tartoznak a halavány-kór, sárgaság, Atrophia, giliszták, tarjag (Flechten),
ürülések nehezülése, vérfolyás, vizkór, s a t."24
Történelmi evidencia, hogy a polgári nemzeti átalakulás a liberális ne-
messég meghatározó személyiségeinek, illetve frakcióinak kezdeményező
föllépése híján nem valósulhatott volna meg Magyarországon. E szerep-
vállalás az olyan jól ismert, programadó kiadványok révén, mint Széche-
nyi Hitele, Világa és Stádiuma, vagy mondjuk Kossuth Pesti Hírlapja, álta-
lános iskolás szinten is jól demonstrálható. (Egyébként korántsem mellé-
kesen, megjegyezhető: a nemesség gazdasági öntudatra ébredésének jó
indikátora, hogy - ezúttal egy kevésbé ismert példával élve - egy Zemplén
megyei birtokos, Balásházy János 1829-ben, egy évvel a Hitel megjelenése
előtt kiadja Tanátsolatok című munkáját, amelyben a bajok egyik fő forrá-
saként ő is a „creditumnak nem létét" jelöli meg. A gazdasági reform kér-
dései tehát nemcsak Széchenyit vagy Dessewffyt, vagyis az arisztokrata
elit legismertebb képviselőit foglalkoztatják.) Ám, mint említettem, e dol-

23 A „politicai ünneplések" között említtetik a „céllövészet", a „madár-lövés", a „caroussel-lo-

vaglás", a „lófuttatás", a „bikaviadal", a „versenyfutás" s a „versenyzés kocsin és vizén". Megnevezi

továbbá a „lovagi gyakorlatot" (lovaglást és harcolást) és a „testgyakorló játékokat". Divatban van -
folytatja - a „tekézés a németeknél, balmozás az olaszoknál, kriketjáték az angoloknál, bunkójáték a
hollandoknál". Ide tartozik a „birkózás Helvetiában s Oroszországban, és az úszás a folyóvizekkel
bíró vidékeken". Kitér még a „táncra", a „vadászásra" és a „katonai gyakorlatokra" (476).
24 386. Vagy máshol: „Nálunk a hypochondria - mond Zimmermann a tapasztalásról irt munká-

jában (II. rész, 4. köt., 293) a chronicai betegségeknek felét okozza" (372). És így tovább. Jel-
lemző a test racionális, kvantitatív elemek alapján történő felosztása is: „Testünknek 249 csontja
van, s 450-nél több izma; ezeknek nagyobb része mozgatható. Az utóbbiak részint egyenként ré-
szint egyetemleg munkálódnak, hogy a mozgásba több változatosságot hozzanak. Az izmok mun-
kássága tehát megfoghatatlan változatosságú: de az nem magától történik, hanem akarat alá van
vetve." (610.)

161
gozatban nem a mágnások legjobbjainak hivatástudattal átszőtt stratégiá-
it, aufklérista megnyilvánulásait, illetve a kiemelkedő történelmi esemé-
nyeket és intézményeket kívánom előtérbe állítani, hanem e kiemelkedő
jelenségek mögötti „beidegzettségeket", melyek az életvitel különböző
dimenzióiban, egymással mintegy öntudatlanul harmonizálva vezérlik az
arisztokraták, majd a polgárok viselkedését.

A FELVILÁGOSODÁS BESZIVÁRGÁSA

Az, hogy a Honművész hétről hétre megjelenő sorozatot közölhet a gimnasz-

tikáról, végső soron azért lehetséges, mert a 19. század harmincas éveiben
Magyarországon a felvilágosodás tanai már „benne vannak a levegőben".
S jóllehet kétségtelen, hogy a magyar nemesség többsége ellenségesen viszo-
nyul a felvilágosodott (ámde persze abszolutista) Habsburg-udvarhoz, a 18.
század végétől a felvilágosodás Bécstől nyugatabbról érkező üzenetei - ha
némi késéssel is - mind több emberhez jutnak el az országban. Locke, Rous-
seau, valamint az ő tanaikat gyakorlatba ültető filantropista és humanista pe-
dagógiai iskolák tanításai a 18. század végén kezdenek szélesebb körben is is-
mertté válni Magyarországon, s különösen az arisztokrata ifjak házi nevelésé-
ben játszanak meghatározó szerepet.
John Locke Some Thoughts Concerning Education című, 1693-ban kiadott
munkája ugyan még csaknem nyolcvan évvel később (1771-ben) jelenik
meg magyarul, 25 Rousseau Emilé-jének (1762) magyar fordítására már
csak harminchat évet kell várni (1796). A náluk jóval kisebb hatású Chris-
tof W. Hufeland, jénai orvostanár Makrobiotik címmel kiadott rousseau-
iánus munkájának német nyelvű publikálása (1796) és magyar fordítása
(1798) között azonban már csak két év telik el. A mű a kor viszonyaihoz
képest bestsellerré válik; Kováts Mihály pesti orvosdoktor fordítja ma-
gyarra, jelezvén, hogy a felvilágosodás szellemiségének közvetítésében
immár az új értelmiség is fontos szerepet vállal.26 Négy évvel később,
1802-ben Hufeland egy másik munkája is megjelenik magyarul, Az anyák-
hoz való jó tanács a gyermekek testi nevelésének nevezetesebb pontjairól címmel,
mégpedig Őry Fábián László fordításában, aki a művet „méltóságos
Nagyajtai Cserei Ilona asszony őnagyságának, a méltóságos báró Hadadi

25 Gondolatok a nevelésről. Fordította Borosjenői Székely A.

26 Hufeland így ír: „A testhez illendő mozgás fő fundamentuma az egészségnek, az egyforma
visszapótolásnak, és a test tartósságának, és ezek egyáltalában véghez nem mehetnek, ha mi csupán
csak gondolkozunk és ülünk. A test mozgatására való indulat éppen olyan természetes dolog az
emberbe, mint az ételnek és az italnak kívánása. Nézzük meg akármelyik gyermeket: annál az ülés
a legnagyobb kín. [...] A tapasztalás tanítja, hogy azok az emberek legtovább éltek, akik sokáig, és
erősen mozogtak a szabad levegőn. Fppen ebben a tekintetben hasznosak az utazások, a járások, a
lovaglás, a mértékletes tánc, és más testi gyakorlások, és az igen szükség vólna, hogy ebben a rész-
ben a régieket követnénk, akik az egészségnek ezt a felséges segedelmét mesterséggé változtatták,
és meg nem akadályozhatta őket semmi ennek a haszonra való fordításától." (Hufeland, 1799.)

162
Veselényi Miklós úr őnagysága élete párjának" (azaz idősebb Wesselényi
Miklós zárdából elszöktetett feleségének) ajánlja.27
A felvilágosodás szellemiségének magyarországi átvételét példázzák azok a
kiadványok is, amelyeket egyes arisztokraták - a nagy szerzőkre hivatkozva,
illetve azokat gyakorta szó szerint idézve - saját gyermekeik nevelése céljából
írnak. Itt említhető két, Locke hatása alatt született pedagógiai mű: Festetich
György gróf (Széchenyi István nagybátyja) 1799-ben Fiam nevelését tárgyazó
plánum címmel szerkesztett kiadványa, amelyben a testi nevelésnek kitünte-
tett fontosságot tulajdonít,28 valamint Teleki László gróf 1796-ban Tanácsadás
a gyermeknevelés ügyében címmel írott pedagógiai munkája, amelyet fia ne-
velőjének szán. Figyelemre méltó, hogy - Ory Fábián Lászlóhoz hasonlóan -
ő is eljuttatja azt Cserei Ilona grófnőnek. E három részre osztott munka első
része kizárólag a testi nevelésnek van szentelve.29
E példák azt hivatottak jelezni, hogy az átvételek nemcsak közvetett,
(szakirodalmi úton-módon, hanem a közvetlen, személyes, informális, a ro-
konsági hálók és rendi (életvitel)közösségek által kialakított társasági élet ré-
vén is folynak. Valamint egyéb közvetlen kapcsolatok révén is. Ezt példázza,
hogy a Borsod megyei Zsolcán Vay Miklós tábornok a sárospataki kollégium
egy fiatal végzős diákját, Váradi Szabó Jánost bízza meg, hogy keresse föl
Pestalozzi intézetét Svájcban, majd hazatérte után - „nemzeti szellemben" -
az ott tanultak alapján nevelje a Vay gyermeket. Szabó Pestalozzi egyik tanít-
ványával, Egger Vilmossal tér haza, aki előbb a főúri gyerekek tanítója,
később pedig - Vay és Váradi Szabó kezdeményezésére - a testnevelés első
tanára lesz Pesten, mégpedig a tárgy iránt kitüntetett érdeklődést tanúsító
Evangélikus Gimnáziumban.30
E példák remélhetőleg azt is képesek érzékeltetni, hogy a felvilágosodással,
illetve a jórészt ebből eredeztethető gimnasztikával kapcsolatos ismeretek vi-
szonylagos elterjedtsége nem kizárólag az arisztokráciának köszönhető.
Amint azt Őry Fábián László, Kováts Mihály doktor vagy Váradi Szabó János
példája tanúsítja, szakemberként a gyarapodó és szaporodó polgárság és (ho-
norácior)-értelmiség képviselői is kiveszik részüket a tudástermelésből, illet-
ve tudásközvetítésből. (E megállapítás még hangsúlyosabbá tehető, ha a
18-19. századi nagy magyar pedagógusokra is utalunk Tessedik Sámueltől
Fáy Andrásig, akik nemcsak gyakorlati nevelőkként, iskolaalapítókként, ha-
nem kulcsművek szerzőiként is jelentőset alkotnak.)
Ugyanakkor hiba volna, ha a tudatos és szándékos átvételi mechanizmu-
sok, illetve a kikristályosodó közvetítő intézményrendszer vizsgálata elhomá-
lyosítaná, hogy a gimnasztika fölbukkanása számos vonatkozásában mégis a
beállítódások hosszú távú változásának következményeként fogható föl; egy
olyan változássorozat következményeként, amely még a rendi társadalom
27 Vö. Siklóssy, 1927:419.
28 Vö. Siklóssy, 1929: 12.
29 Uo. 11-12.
30 Vö. Siklóssy, 1927:430.

163
életviszonyainak (mély)múltjában gyökerezik. Példaként ismét a Wesselényi
családra utalhatunk. Mint láttuk, ifjabb Wesselényi Miklós szülei többféle for-
rásból közvetlenül is hozzájuthatnak a felvilágosodás szellemében készült, s a
testi nevelést kiemelt fontosságúként kezelő ismeretekhez. Nincs okunk ké-
telkedni abban, hogy az idősebb Wesselényi ugyanazon Locke-, Rousseau- és
Hufeland-eszmék alapján neveli Miklós fiát a századelőn, amelyekre egy ge-
nerációval később Clairék közleményei is hivatkoznak a Honművészben. Nem
nehéz például fölismerni a felvilágosodott racionalitás testfejlesztési elveit
ama atyai törekvésben, hogy fiára fokozatosan nehezedő feladatokat rójon.31
Ily módon az ifjú Miklós számára valóban természetessé válhat, hogy - a
későbbi Honművésszel szólva - testét „jól intézett elkeményítés által tökélye-
síttetse", s hogy izmai olyanok legyenek, mint a „keményített acél".32 (Persze
azért ne felejtsünk el hozzátenni: a Wesselényi család e „férjfias" nevelési el-
vek alkalmazásával a mágnások kisebbségi csoportjába tartozik. A többség
szemléletére - mellyel szemben mindkét Wesselényi előszeretettel szólal föl
- a Rousseau által is kárhoztatott „effemináció", azaz a „nőies elpuhultság"
jellemző.)
Ám az arisztokraták felvilágosodott élcsapatának testi nevelése egy koránt-
sem csak formális jelentőséggel bíró elem tekintetében alapvetően eltér a
Clair intézetében oktatott gimnasztikától. Nevezetesen: e családokban házi-
nevelőt alkalmaznak, aki személyre szabottan foglalkozik az ifjakkal. Ez pedig
igencsak meghatározó különbség a nevelés egész folyamatát illetően, hiszen a
házi szocializáció során a nemesifjú nem egy nevelői autoritásnak alárendelt
közösség tagjaként sajátítja el az ismereteket, hanem - a szülők által alkal-
mazott szakemberrel szemben hatalmi helyzetet elfoglalva - tanítója figyel-
mének kizárólagos középpontját képezve. A házi nevelés, személyre szabott
jellegéből és az arisztokrata család nevelővel szembeni uralmi helyzetéből
fakadóan, segít ama bizonyosságként átélt hit fönntartásában és újratermelé-
sében, hogy a mágnásifjú - pusztán társadalmi helyzetéből adódóan - kitün-
tetett, rendkívüli, megismételhetetlen, magasabb rendű lény. Az otthonában
nevelt ifjú testi képességeinek fejlesztése így bizonyos értelemben nem
annyira a jövő kezdetét, hanem inkább a múlt meghosszabbítását jelenti.
Másképpen fogalmazva: a nemesi keménység, „férjfiasság" újratermelése a
múltbéli nagyság fönntartását, a kiválasztott rendi helyzet megerősítését
szolgálja. Amikor például az atya az ifjú Miklóst testének erősítésére szociali-
zálja, annak nem az a célja, hogy az elfojtások és a fegyelmezett tűrésre szok-
tató viselkedési minták révén mintegy megelőlegezze a jövőt, hanem az, hogy

31 „Atyja még zsenge korában megedzette testét, hideg, meleg, szomj és koplaláshoz megszoktat-

ta: álmatlanság, gyaloglás, erős lovaglás, hosszas futás és birkózás mind napirenden lévén. Hetedik
évében már szilaj paripát lovagolt, nyolcad évében hajtóvadászaton farkast lőtt." (Ujfalvy, 1955: 50.)
32 „Wesselényi az úri vendégek kiindulása előtt sokkal korábban kelt útra, sötétben, vállán két

fegyverrel. Mikor vendégei szánakon kényelmesen kiértek, ő már övig meztelenre vetkőzve s a va-
dászkürtből jéghideg vizet öntöztetve testére, ott állott a nagy tűz előtt, köz lövészei közt, s a hosszas
gyaloglás után, most a hideg vízlocsolás alatt teste Ernaként párolgott." (Ujfalvy, 1955: 224.)

164
az évszázadok során fölhalmozódott nemesi büszkeséget, az erőt, a potenciát,
a hatalmi képességet, a mindig győzelemre törő, harcias libido dominandi be-
állítódási mintáit fönntartsa. Mint tudjuk, az idősebb Wesselényi - őseinek
szellemét idéző - jelszava: „Nunquam retro!" (sohasem meghátrálni!); más
szóval: folyamatos harci késztetettségben létezni, nem megalkudni, nem
megtörni. Inkább meghalni. Ez az a beállítódás, amely az öreget arra készteti,
hogy magánháborút indítson haragosa, Haller gróf ellen, valamint hogy leendő
feleségét egyszerűen elrabolja a zárdából. Miként ugyaneme beállítódás kész-
tetheti a halálos veszedelem keresésére,33 illetve halálos vak dühre fia vélt tehe-
tetlensége és ügyetlensége láttán.34 Ezért törvényszerűnek tarthatjuk, hogy
az ifjú Wesselényi nem kedveli a gimnasztikát.35

ARISZTOKRÁCIA KONTRA POLGÁRSÁG

Az arisztokrata a társadalomban hatalmi pozícót foglal el, ezért nem érdeke,

hogy az uralmi viszonyokat alapvetően átrendezze. Pozíciója megingathatat-
lanul szilárdnak tűnik számára, ezért föl sem merül benne, hogy saját testét
valamiféle hosszú távú társadalmi pozícióváltás érdekében (versenyeszköz-
ként használja. „Aczélos" keménysége nem más, mint az ősi múltból szárma-
zó férfibüszkesége által folyamatosan stimulált bizonyítási kényszer, kiválósá-
gának legitimációja. E büszkeségből fakad ingerelhetősége, a folytonos pár-
bajkihívásokban is objektiválódó „kocódási vágya", illetve - miként az ifjú
Wesselényinél - az a szinte morális princípium rangjára emelkedő követel-
mény, hogy a „fészkéből kiszöktetett", vadász felé rohanó „megsebhedt vad-
kant" „éles hosszú vadászkéssel" igyekezzen „felfogni". Mindezek alapján
úgy fogalmazhatunk, hogy az arisztokrata házi nevelés felügyeleti köre
elsősorban a nemesi pozíció meghatározta beállítódások késztetéseire és ké-
pességeire vonatkozik, anélkül, hogy a nevelés során a test építése, fejlesztése
öncélként tételeződne.
Ebben az összefüggésben a polgári ifjú éppen a nemesi ifjú ellentéte. A tár-
sadalomban még nem foglal el hatalmi pozíciót, következésképpen érdeké-
ben áll az uralmi viszonyok átrendez(őd)ése. Ugyanakkor a társadalmi föl-
emelkedés esélyét már többé-kevésbé érzi, ezért - még ha nem is mindig tu-
datosan - ennek az esélynek szinte mindenét, így önnön testét is hajlandó
alárendelni. Fegyelmezettsége ezért nem más, mint potenciális pályaíve kilá-

33 A Széchenyi és Wesselényi című fejezetben (76. oldal) már idéztük Kemény Zsigmond vissza-

emlékezését arról, hogyan hajtotta az idősb Wesselényi felizgatott lovait a meredek szélére vagy a
Szamos mély partjaihoz.
34 Ujfalvy Sándor írta le ezt az eseményt, amikor az ifjú Wesselényi tüzes paripája leveti magáról

lovasát (lásd a Széchenyi és Wesselényi című fejezetet, 76. oldal).

35 „Kolozsvárt nem találjuk párdarabját a Clair-féle iskolának. E helyen nem volt oly közhangu-

lat, mely pótolta volna azt, hogy Wesselényi a gimnasztika iránt nem érdeklődött. Wesselényi
elsősorban a vívást szerette." (Siklóssy, 1928: 457.)

165
tásainak meghitelezése, jövendő kiválóságának garanciája. Másképpen fogal-
mazva: a polgár alkalmazkodóképességének rutinszerűvé tételével igyekszik
növelni hosszú távú mobilitási esélyeit. Ebből fakad, hogy a polgár leszárma-
zottainak nevelését egy közösség fegyelmezett tagjaként gondolja el, amely-
nek felügyeleti köre nemcsak gyermekének moralitására, intellektusára, vala-
mint beállítódásai meghatározta késztetéseire és képességeire, hanem az ön-
célként tételezett testi sajátosságokra is kiterjed.
Az evezésről azt írtuk, hogy „kvázi automataszerűen működő, kidolgozott
testű, egyszerű és egyhangú mozdulatokat ismétlő, némileg gépies erőfeszí-
tést kifejtő, fegyelmezett, társaikhoz alkalmazkodó férfiak ülnek a hajókban".
A gimnasztikai foglalkozásra járó ifjak intézményes és szervezett körülmé-
nyek között kénytelenek alávetni magukat egy olyan szocializációnak (avagy,
a kor fogalomhasználatával szólva, „idomításnak"), melynek eredményekép-
pen előbb-utóbb alkalmassá válnak arra, hogy fegyelmezett, monotóniatűrő
és másokhoz igazodó emberi erőforrásokként a saját életciklusukon túlmuta-
tó társadalmi újratermelődési mechanizmusok, illetve a társadalmi nagycso-
portok közötti hosszú távú versengés részeseivé váljanak. Amikor a gyermek-
embert a felnőtt emberektől elvárt viselkedésformák elsajátítására idomítják,
életkorából, illetve a felnőttvilág iránti alapviszonyából fakadóan teljesen ki-
szolgáltatott az engedelmesség kényszerének; nincs választási szabadsága,
hogy a felnőttek beléje projektált vágyaival szembefordulhasson. Ily módon a
gyermekember jövője, a benne rejlő potencia joggal tekinthető a fölmenők
társadalmilag kondicionált pályaíve meghosszabbításának.
E tézis, ha egy (késő) modern társadalomra vonatkoztatjuk, ma már nem
több megkopott szociológiai evidenciánál, mely legföljebb a kutatások egyik
- noha kétségkívül lényeges - szemléleti keretéül szolgál. A 19. század első
felének Magyarországával kapcsolatos használata azonban korántsem magá-
tól értetődő és kockázatmentes; hiszen ha a differenciálódott modern társa-
dalmak struktúraképéből származó fogalmi hálóval mindenféle módosítás, il-
letve körültekintő és reflektált óvatosság híján kísérelnénk meg a 19. század
első felének magyar társadalmi viszonylataiban halászni, úgy járhatnánk,
mint az a horgász, aki a hegyi folyóban tengeri merítőhálóval pisztrángozik:
csak fatuskókat fognánk, amelyek előbb-utóbb hálónkat is tönkretennék.
Amennyiben viszont korszerű vadászeszközünket igyekszünk a hely meg-
szabta különös körülményekhez igazítani (azaz hálónkat sűrűbb szövésűvé,
könnyebb anyagúvá, kisebb méretűvé és más formájúvá tesszük), sokkal jobb
eredményt is elérhetünk, mint ha hagyományos módon, horgászbottal és csa-
lival próbálnánk meg az egyes példányokat kifogni. Különösen, ha arra is
vesszük a fáradságot, hogy eszközünket prédaállatunk csoportos ívási és fel-
úszási szokásainak ismeretében folyamatosan újraalakítsuk.
Kevésbé metaforikusán fogalmazva: a szociológia szempontrendszerének el-
múlt társadalmi viszonylatokra történő alkalmazása segíthet annak megértésé-
ben, hogy a gimnasztika elmélyíti és kiterjeszti a civilizáció folyamatának intéz-
ményesülését. A társadalmi csoportok pályaívének valószínűségi oksági össze-
166
tevőit figyelembe vevő szociológiai szemléletmód36 révén érzékelhetővé válhat,
hogy e tevékenységegyüttes már a kiterebélyesedő modernitás terméke, és hogy
a társadalmi viszonyok átrendeződésére ható hosszú távú következményei a töb-
bi elősporténál jóval nagyobb jelentőséggel bírnak. Míg ugyanis a falkavadászat,
a vadászat vagy az evezés jószerivel még csak a társadalmi változások indikátorai-
nak tekinthetők, addig a gimnasztika - az egész életvitel centrumát átszervezni
szándékozó jellegéből adódóan - immár ezen változások generálójaként is fölfog-
ható, hiszen a legegyértelműbben és a legmélyebben rögzült formában inkorpo-
rálja a társadalmi fölemelkedéshez szükséges beállítódási arzenált.
A hosszú távon közvetítődő meghatározottságok előtérbe állítása természete-
sen nem zárja ki az aktuális jelenből származó hatások figyelembevételét sem.
Mindazonáltal igencsak leegyszerűsítve értelmeztük volna a társadalmi mozgá-
sokat, és ezáltal az egymásra következő generációk pályaívének dinamikáját is, ha
- a szociológusi rutinnak engedelmeskedve - a testgyakorlatok iránti növekvő
érdeklődést elsősorban az adott kor jelenének, s ezen belül is az általános és in-
tenzív piaci változásoknak és a munkaerő (ön)kizsákmányolásának összefüggés-
rendszerébe illesztettük volna. Félreértés ne essék: nem kívánom azt állítani,
hogy a kapitalizmus kialakulásának ne lehetnének ilyen következményei a pol-
gárság életvitelére nézve, illetve hogy a tőkéjét akkumulálni szándékozó, vala-
mint a gyermekei mobilitási esélyeit növelni igyekvő polgár ne kényszerülhetne
önmegtagadásra, sőt olykor akár aszketikus életvezetésre is. Nyilvánvaló, hogy a
kapitalizmus terjedése valószínűsíti, hogy az önkizsákmányolás, önfegyelem és
önkorlátozás nagy szerepet játsszon a polgári életvitelben.
Csakhogy amiről ebben az összefüggésben szó van, az két vonatkozásban is
más, mint amit a társadalomszerkezetet a mindenkori jelen kontextusába il-
lesztő szociológiai szemléletmód előtérbe állíthatna. Egyrészt ugyanis Ma-
gyarországon, a 19. század negyvenes éveiben, a gimnasztika meghonosodá-
sának történelmi pillanatában még sem a kapitalizmus, sem a polgárság nincs
abban az állapotban, hogy ebből az elősportból az életvitel tömeges átalaku-
lása következhetne.37 Nem véletlen, hogy gimnasztikai egylet Pesten kívül
csak néhány nagyobb városban található.38 Másrészt - nem árt ismételten
hangsúlyozni - e könyv a hosszú távú, a generációkon és eltérő beágyazottsá-
36 Vö. Bourdieu, 1978.
37 Néhány adalék ezzel kapcsolatban: az 1840-es évek elején a Habsburg Birodalom több mint
tízezer ipari üzeméből ötszáz körüli a szűkebb Magyarországon találhatók száma, s Magyarország
a Habsburg Birodalom összes ipari termelésének mindössze hét százalékát adja. Ebben az időszak-
ban még a valódi városok lakói sem kizárólag ipari vagy kereskedelmi tevékenységgel foglalkoznak:
földjük, kertjük, szőlőjük van. A városlakóknak feltehetően nem sokkal több, mint 1/3 része él iga-
zában iparból és kereskedelemből. 1830 körül Budán, a harmincezret meghaladó összlakosságban
csak mintegy ezer teljes jogú polgárt találunk; a többi szegény kézműves, iparos, szolga, zsellér,
nincstelen ember. Mindehhez járul - a feudális idők maradékaként - a termelést korlátozó elavult
céhrendszer is (vö. Kosáry, 1990: 256-257).
38 A negyvenes években - mindenekelőtt a Clair intézetében kiképzett tornatanítók vezetésével

- Miskolcon, Pozsonyban, Győrött, Eperjesen, Nagyváradon, Kassán történnek kísérletek a gim-

nasztika oktatására (vö. Siklóssy, 1928: 458-459). Figyelemre méltó, hogy a keleti városokban, s
így Erdély belsejében ekkor még nemigen terjed el.

167
gú társadalmi csoportokon keresztül közvetítődő beállítódásokat kívánja
előtérbe állítani.
Egy társadalom mindenkori történeti jelenének kontextusa által meghatá-
rozott összefüggések tehát akkor is háttérbe szorulnának e megközelítésben,
ha éppenséggel adott helyen és időben sokkal nagyobb fontossággal bírná-
nak. Szerencsénkre - és ezért alkalmas szempontrendszerünk e szabadidő-el-
töltési forma vizsgálatára - Magyarországon, a 19. század első felében a gim-
nasztika művelése során kiemelkedő jelentőséggel bírnak a (mély)múlt által
meghatározott strukturáló elemek. E tevékenységegyüttes meghonosítása -
mint láttuk - egyrészt ideológiabeszivárgás eredménye: a 18. századi nyugat-
európai (mindenekelőtt német és francia közvetítésű) hatásokra, illetve forrá-
sokra hivatkozva űzik; másrészt praxisleszivárgás következménye: előzményei
az 18. századi arisztokrata csemeték házi nevelésében keresendők.
A gimnasztika révén megvalósítandó, saját életcikluson túlmutató, hosszú távú
beruházás lényege a legfontosabb erőforrás, az emberi test masinériájának minél
optimálisabb állapotba hozása, működőképessé tétele. Amikor a polgár számára
leszármazottainak egészsége öncéllá válik, akkor nem kevesebb történik, mint
hogy egy társadalmi csoport a kontroll egyre szélesebb körben alkalmazott tech-
nikáit a hosszú távon elgondolt társadalmi mobilitás szolgálatába állítja; azáltal,
hogy az önkontrollt, a társadalmilag meghatározott családi pályaív meredekségét
növelő teleologikus racionális technikát beépíti az életvitelbe, növeli a társadalmi
térben történő előrelépés esélyét. Azaz: a gimnasztika az életvitel forradalmi vál-
tozásának generálója; olyan tevékenység, amelynek döntő szerepe van abban,
hogy a rendi, megváltoztathatatlannak hitt) társadalmi struktúrát a változás esé-
lyét mindinkább magában rejtő struktúra váltsa föl. Más szóval: a gimnasztika a
modernitás testi alapzatának megteremtésére hivatott.
A (falka)vadászó arisztokratában még nemigen merül föl, hogy tevékenysége
valamilyen formában a társadalom számára is hasznos lehetne (a vadgazdálko-
dás esetleges hozama még magától értetődően a mágnás érdekét szolgálja, és
ezáltal többnyire a társadalmi változások ellenében hat). E tevékenységek a
szabadidő kellemes eltöltésére irányulnak, s civilizálódásuk a társadalom más
szféráiban lezajló változásokból kiinduló folyamatok „továbbgyűrűzéseként",
tehát következményként fogható föl. Igaz, a lóverseny már vitathatatlanul mo-
dernizációs eszköz, mely nem nélkülözi az ideologikus megalapozottságú tár-
sadalomátrendező szándékot sem. Sőt, mint láttuk, éppen eme nagy társadalmi
átrendeződés eszközeként műveltetik - még ha ez nem is történik mindig tu-
datosan. Csakhogy - amellett, hogy nem maguk az arisztokraták, hanem az ál-
taluk futtatott állatok végzik - abban is a vadászathoz és a falkavadászathoz ha-
sonlatos, hogy az alapjául szolgáló ideológia egyelőre mentes bármiféle, embe-
ri testiséggel kapcsolatos elemtől. A lóversenyt szervező arisztokraták jövőbe
néző szemei előtt nem az individuumok hús-vér emberi teste, hanem a nemzet
virtuális közösségének elvont társadalmi teste lebeg.
A gimnasztika radikálisan újító jellege tehát abban is megnyilvánul, hogy az
átmoralizált kollektív nemzeteszményt átideologizált individuális testesz-
168
ménnyé és az ebből származtatott koherens testgyakorlatok együttesévé teszi.
Ebből adódik - s ez majd a gimnasztikából kifejlődő torna intézményesülésének
elemzése révén lesz szemléltethető hogy a kollektívum és az individuum, a
nemzet és az egyéni gyakorlatok közötti viszony fokozatosan átrendeződik, és
ezáltal egyre kevésbé lesz szükség a praxis nemzeti legitimációjára. Mindez per-
sze nem jelenti azt, hogy a konkrét, ideológiamentes fizikai gyakorlat adott
esetben ne volna bármilyen kollektív jelentéstartalommal fölruházható. Épp
ellenkezőleg: a későbbiekben többnyire nem a nemzeti által legitimáltalak majd
a testi, hanem a testi által a nemzeti. Mint látni fogjuk, a torna, illetve a testne-
velés bármilyen politikai rendszerben, bármilyen ideológia és legitimációs érv-
készlet, kontextus részét képezheti.
Beágyazottságának kifejezetten modern jegyei előrevetítik, miért és ho-
gyan válhat a gimnasztika egy-két évtizeddel később az iskolai torna, illetve
testnevelés megalapozójává. Ugyanakkor nem árt tudatosítani magunkban
azt sem, hogy a Clair-féle gimnasztikai intézet egyelőre nem a tankötelezett-
ség érvényével bíró iskola. S noha kétségkívül nem elhanyagolható az általa
oktatott növendékszám39 (főleg, ha ahhoz viszonyítjuk, hogy korábban ilyen
intézet alig létezik Magyarországon40), azért az sem volna szerencsés, ha az
intézet hatását és jelentőségét túlbecsülnénk. A gimnasztikai egylet működé-
sének első szakaszában, a 19. század harmincas-negyvenes éveiben a moder-
nizáció folyamata ugyanis még nem tart ott Magyarországon, hogy az állam-
polgárok testének racionális művelése állami feladattá válhasson. Erre majd a
kiegyezéssel hatalomra kerülő liberális politikusgeneráció kerít sort.

A GIMNASZTIKA JELLEGZETESSÉGEI

1. Társadalmi-kulturális beágyazottság
1.1. Művelők társadalmi bázisa eleinte az arisztokrácia, majd a polgárság
1.1.1. Művelés-műveltetés közvetlenül végzik a tevékenységet,
(mecenatúra, közönség) saját magukon gyakorlatoznak
1.2. Referencia német, francia
1.3. Szervezeti forma egylet, részvénytársaság, magániskola
1.4. Szervezet nyitottsága polgárok számára nyitott
1.5. Sportszocializáció gyerekkorban
1.6. Finanszírozás polgárok és nemesek adakozása
1.7. Nemzet iránti viszony elmosódó, rejtett Habsburg-ellenesség
1.8. Politikai irányultság felvilágosult-liberális hagyomány
1.9. Közönség nem jellemző
1.10. Társasság/közösség többnyire közösségben és közösen végzik
39 Emlékszünk, az intézetet 1839-től 1851-ig mintegy 1800 gyerek látogatja. Clair intézete

egyébként a „Therézia külváros Síp utcájának 344-ik szám alatti háznak kertjében", tehát nem a
Belvárosban állíttatott fel. S a „gyakorlások" sem egész nap, hanem csak „esti 6-8 óra között" foly-
nak, mégpedig „a nőszemélyek" számára „hétfőn, szerdán s pénteken", a többi napokon pedig a fiúk
számára (Honművész, 1835: 444—445).
40 Legföljebb az 1824-ben alapított Vívodát említhetjük.

169
1.11. Tevékenység kezdete, vége 1830-1840-es évek, máig
1.12. Tevékenység elterjedtsége heti, majd napi gyakorlat
1.13. Ideológia, üdvtan, szakirodalom óriási egzegetáló pedagógiai, morálfilozófiai
legitimáció irodalom a 17. századtól, Magyarországon
főleg a 18. század végétől
1.14. Nemek szerepe lányok is részt vesznek
1.15. Szakismeret újratermelése pedagógia, morálfilozófia, orvostudomány
révén

Beállítódások
1.16. Alapbeállítódás fegyelmezett, igazodó, alkalmazkodó, tűrő,
célracionális, tervező, jövőirányult,
harmóniakereső
1.17. Férfiasság jellemzői elfojtó, közösségi, engedelmes, szocializáló,
gyermekbe projektáló
1.18. Test iránti viszony/testpolitika a saját test egyenletes, megtervezett, építő
szándékú erőfeszítésnek kitéve, folyamatos
edzés, egészség- és jövőirányultság,
(alkatrészeire bontott test (a test mint gép)
a korporealitás fölfedezése

2. A sporttevékenység sajátosságai
2.1. Művelés színtere főleg szabadban
2.2. Színtér (pálya jellemzői) nem standardizált, eszközök fontosak,
nézők igénye nem számít
2.3. Versenyidő nincs, verseny nem jellemző
2.4. Eszközigény csekély
2.5. Eszköz/funkció/cél egyenlő föltételek között, a közösség tagjaként
mindenki fejlessze saját testét
2.6. Társasság: egyéni/csapat egyén föloldódik a közösségben
2.7. Szabályok tanulási folyamat, ismétlés, gyakorlás
2.8. Ellenőrző testület mesteri, tanítói tekintély
2.9. Kockázat mértéke minimális
2.10. Küzdők fizikai kapcsolata nincs közvetlen érintkezés, nincs küzdelem
2.11. Profizmus/amatörizmus föl sem merül
2.12. Kvalitások kitartás, szívósság, fegyelem, monotóniatűrés
2.13. Sportfogadás nincs
2.14. Erőszak mértéke minimális, legföljebb önkorlátozásként
2.15. Sporttevékenység jellege az egyén a közösségben, a szabadban; nem
versenyez, legföljebb esztétikai élményt nyújt,
gyűjtősport, határai bizonytalanok
2.16. Tevékenység közvetlen célja a test fejlesztése, erősítése, az egészség megőrzése
2.17. Örömforrás a sikeresen végrehajtott gyakorlat, az akarat-
erő, az (ön)fegyelem öröme
2.18. Tevékenység súlya az életvitelben eleinte kevés, később növekszik
2.19. Fizikai/szellemi/morális/esztétikai erő, esztétikai jelleg (vizualitás), egészséges
jelleg test, fejlett izomzat, (ön)fegyelem morálja, ép
testben ép lélek ideológiája
2.20. Költségigény mérsékelt

170
 A TORNÁSZAT
„Minden egyes tornaóra neveli a küzdőképességet. Minden egyes
sorra kerülő gyakorlat nem más, mint egy-egy akadály,
amelyet meg kell csinálni, le kell küzdeni. S ez a küzködés értékes.
Ez nem könnyebb vagy nehezebb sporteszközökkel való gyakorlást,
hanem küzdelmet jelent az egész testtel.
A testet kell uralni, legyőzni, a testet kell a lélekkel együtt odaemelni,
hogy mindig, mindenkor, az élet minden körülményei között
helyt tudjon állani." 1

A TORNÁSZAT KEZDETEI MAGYARORSZÁGON

Jóllehet Mária Terézia 1777-es Ratio Educationisz fontosnak tartja a „tanu-

ló ifjúság egészségi állapotának gondozását", a Ratio által említett „játék"
csak „szükséges jóként" szerepel, melynek a „mindennapi gyakorlat az
alapja". Az ezzel kapcsolatos öt alfejezet paragrafusai az alábbi témakö-
rökben tárgyalják a testnevelési jellegű kérdéseket: „222. A tanulóifjúság
egészségi állapotát illető rendtartási intézkedésekről általában. 223. Az ifjú-
ságot fenyegető veszedelmek elhárítása. 224. A tanulóifjúságnak engedé-
lyezendő játékok. 225. A tanulóifjúságnak engedélyezendő játékok fajai.
226. Ifjúsági játékterek kijelölése."2 Azaz: a testgyakorlás még a rendkívü-
li tárgyak között sem található.3
Az 1806-os II. Ratio - a tanulók túlterhelését megszüntetendő - a játékról
szóló fejezetet kiiktatja (miként a többi rendkívüli tárgyat is).4 Az 1840-es
évektől kezd növekedni a Clair-féle pesti gimnasztikai intézetbe beíratott
gyermekek száma, és több vidéki városban is elkezdik a gimnasztika oktatá-
sát. Az ötvenes évek elején a császári udvar is fontosnak tartja, hogy egészsé-
ges, edzett testű fiatalok jelenjenek meg a sorozóbizottságok előtt. Ezért
szorgalmazzák, hogy a Monarchia különböző részein az egyes gutgesinnt vá-
rosok önálló testgyakorló egyleteket alapítsanak az iskolai testnevelés-okta-

1 Kmetykó, 1928:103.
2 Vö. Bély, 1940:19.
3 Ezek sorában a görög nyelv, a mértan, a hazai szokások és a hírlapirodalom említtetik.
4 Vö. Bély, 1940: 19-21.

171
tás helyettesítésére.5 Ezzel Clair is pontosan tisztában van: mindvégig gon-
dosan ügyel arra, hogy semmi olyat ne tegyen, amivel a hatalmi központ el-
lenérzését kiválthatná. A gimnasztikai intézet így sikeresen túléli a szabad-
ságharc megrázkódtatásait, és az ötvenes években is fönnmarad.
A gimnasztika iskolai meghonosításának előkészítésében a protestáns egy-
házi iskolák, illetve szervezetek játsszák a legmeghatározóbb szerepet. Krits-
ke József, lőcsei városbíró, aki az 1825-ös országgyűlés tanügyi bizottságában
a testnevelés ügyének előadója, előterjesztésében azt javasolja, hogy „mivel a
letűnt harmadfél évtized alatt a testnevelés nemcsak Európa többi országai-
ban, de magában az ausztriai monarchiában is nagy haladást tett, a testgya-
korlatnak a modern testnevelés rendszerében nagyobb teret kell biztosítani
és az iskolákba be kell vezetni".6 Lényegében Kritske tervezetének továbbfej-
lesztése az 1841-ben kiadott Zay Károly gróf által készített terv (A magyarho-
ni ágostai hitvallású evangélikusok oskolai rendszere), melyben a szerző kiemeli
az iskolai testgyakorlás fontosságát, és testnevelő tanárok alkalmazását, vala-
mint tornacsarnokok felállítását javasolja.7 Tervezetét az ágostai hitvallású
evangélikusok 1842-ben egyetemes ülésükön elfogadják, és az alkalmazását
elrendelik.8 Ebbe a sorba illeszthető a debreceni református kollégium 1845-
ös határozata,9 majd később az 1858-as tállyai református egyházkerületi
közgyűlésnek a sárospataki kollégiumban oktatandó testgyakorlatokkal kap-
csolatos döntése is.10
A hatvanas évek elejének szabadabb légkörében aztán színre lépnek azok az
erők, amelyek nem szívesen ugyan, de belátják, hogy hosszú távú céljaik érde-
kében ideig-óráig ajánlatos szövetségre lépniük az enyhén kompromittáló-
dott, ám velük szemben segítőkésznek bizonyuló idős Clairrel. Clair Ignác
ugyanis „miután meggyőződik, hogy azon ismereteket, melyek módszeres
tornatanításhoz s a modern tornázás vezetéséhez szükségesek, hajlott koránál
fogva megszerezni nem képes, ritka önmegtagadással nemcsak hogy nem el-

5 A szabadságharc bukását követően a magyarországi gimnáziumokban életbe léptetett, 1850-

es Organisatioiis Entwurf „gymnastikát" rendkívüli tárgyként (az írás, a rajz és az ének mellett)
„szükséglet és lehetőségek szerint bevezetendőnek" ítéli, kilátásba helyezve, hogy „ha a szükséglet
arányában kivihetőnek és célszerűnek mutatkozik, a tantestületekkel egyetértésben az Országos
Tanügyi Bizottság a koronatartományok egy vagy több gimnáziumában, egy vagy esetleg több osz-
tály részére, kötelező tantárgynak nyilváníthatja". Idézi Bély, 23.
6 Vö. Siklóssy, 1929: 12. Jóllehet a bizottság a javaslatot elutasítja, Kritske nem hagyja annyi-

ban: különvéleményt jelent be, melyet ki is nyomtatnak. Egyébként Kritske az a személy, aki el-
őször áll elő azzal az ötlettel, hogy a pesti egyetemen vezessék be a testnevelő tanárok képzését.
7 Vö. Siklóssy, 1929: 12.
8 Bély, 1940:21.
9 „Az 1845-ik [...] évben rendelték el, hogy a testgyakorlat, mely nem rendszeresen ugyan, pár

évvel előbb már elkezdődött, minden alsóbb iskolába járó növendéknek fejenként fizetendő díj
nélkül taníttassák [...] E rendelet értelmében a testgyakorlat tanítása a tanári jegyzőkönyv szerint
életbe is lépett." (A debreceni ev. r e f . főgymnasium értesítőjét idézi Bély, 1940: 23.)
10 „1-ször: A testgyakorlat a főiskolában létező legalsó három, ú.m. elemi, I. és II. gymnasiális

osztályok számára mindenkit egyáltalán kötelező rendes tárgyak közé felvétetik, olyformán, hogy eb-
ből ezen három osztály tavasztól késő őszig délután 6-7 óra között hetenkint 2-2 óra oktatást ve-
gyen." (Uo. 24.)

172
lenzi egy másik tornatanító meghívását, hanem saját állását, cégét és minden
jogigényét felajánlja a tornacsarnoknak. Fizetését is csak 1864. április l-ig
tartja meg, amikor aztán végkép megválik a tornacsarnoktól s visszafoglalja
régi állását a testgyakorló-iskolában."11
Az újonnan jövő ifjak azonban már nem elégszenek meg azzal, hogy
csupán a gyermekeiket tornásztassák: ők maguk kívánják a gyakorlatokat
végezni. A fiatal, elmagyarosodó polgári értelmiség tagjai ők, akik - nem
lévén nemesek - a szabadidejükben végzett tevékenykedéshez szükséges
tudásra immár nem származásuk, neveltetésük és hagyományos életvite-
lük alapján, hanem (cél)tudatos tevékenykedésüknek és önszervező erejük-
nek köszönhetően tesznek szert. Ervkészletük szakmai-racionális-techni-
kai: tornázásukat a legfrissebb tudományos ismeretek révén kívánják legiti-
málni. Jelzésértékű, hogy vezetőjük dr. Bakody Tivadar „orvostudor", aki,
miután a bécsi egyetemen orvosi diplomát szerez, Lembergben lesz egye-
temi magántanár. Ugyanitt a svéd tornaelveknek megfelelő tornatermet
rendez be, majd turistaként bejárja Nyugat-Európát. Hazatérte után,
1861-ben az Orvosi Hetilapban (!) közli programadó cikkét Országos test-
gyakorlat címmel. Ebben a testneveléssel kapcsolatos állami szerepvállalás
fontossága mellett érvel:

„Ha a testgyakorlat az iskolai tervbe felvétetik és ennek rendszerével célszerű

összefüggésbe hozatik, a legjótékonyabb eredmények következendenek be a fiatal
ivadék képzésében, viseletében és jellemében. De a testgyakorlat csak úgy hozatha-
tik hathatós összefüggésbe a tanintézeti tervvel, ha nemcsak egyesek, de maga az ál-
lam venné pártolása alá ez eszmét és biztosítaná annak állását és irányát. Hogy ez
lehetségessé váljék, szükséges, hogy minden ezen eszme létesítésére nézve felmerü-
lő pénzkérdések lehető legkönnyebben fejthettessenek meg, ez pedig csak úgy tör-
ténhet, ha a terv kivitelére szükséges eszközök fokonkint állítatnak elő. Mindenek-
előtt az országnak egy olynemű középponti testgyakorlóintézettel kell bírnia, mely-
ben a gyakorlatot télen és nyáron folytatni lehessen. Ezen intézet szolgálna elő-
ször a fővárosi fiatalság testgyakorló-iskolájául, másodszor ez lenne azon közép-
ponti tanoda, melyben eleintén a nagyobb, később pedig, ha az állam ez eszmét na-
gyobb kiterjesztésre méltatná, a középszerű helységek és falvak számára is képez-
tetnének a testgyakorlótanítók." 12

Bakody és társai erőfeszítéseit siker koronázza: 1866-ban, a kiegyezést köz-

vetlenül megelőző történelmi pillanatban megalakul az NTTE, a Nemzeti
Torna és Tűzoltó Egylet, avagy - ahogy időnként nevezik - a Pesti Tornaegy-
let.13 (Talán nem fölösleges hangsúlyozni: az alapító közgyűlést a pesti evan-
gélikus iskolában tartják!) Az alapszabály szerint az egylet célja:

11 Vö. Siklóssy, 1928: 502.

12 Uo. 495.
13 A kezdeti években teljes a zűrzavar az egylet nevét illetően. A legtöbbször PTE-nek, azaz Pes-

ti Tornaegylet nevezik, de hamarosan fölbukkan a később általánosan elfogadottá váló NTE, az-
az a Nemzeti Tornaegylet elnevezés is.

173
 „a) tornázás gyakorlása és terjesztése; b) fi s leány gyermekek tornáztatása; c) tor-
natanítók s tűzoltó gyakorló mesterek képzése; d) tűzoltás."14 [...] A testet ügyessé,
erőssé s kitartóvá tenni, a növendékekben bátorságot s önbizalmat ébreszteni, s
azoknak a társaságában gyakorlott testi munka által üdülést és örömöt s eleven ép
kedélyt szerezni. [...] Minden évben legalább egyszer dísz- és versenytornázás tar-
tatik. A versenyben csak azok vehetnek részt, kik már három hónap óta az egylet-
nek növendékei."15

Siklóssy szerint a hatvanas évek elején „Bakodyék társaságában" mintegy

nyolcvan-nyolcvanöt ember található. Foglalkozási megoszlásuk alapján egy-
értelmű, hogy a Tornaegyletet a kis- és középpolgárok, valamint a honorá-
cior értelmiség tagjai hozzák létre. Az egyleti tagok foglalkozási megoszlása
ugyanis a következőképpen alakul: jogász/ügyvéd 24 fő; kereskedő 22 fő; ipa-
ros (fodrász, „festész", kárpitos, bádogos, üveges, „kávés", aranyműves stb.)
14 fő; egyéb értelmiségi (orvos, mérnök, tanár, „tollnok" „könyvtárnok",
„magánzó") 12 fő; hivatalnok 5 fő; (torna)technikus 3 fő. A társaságban
mindössze két arisztokratát (Puteani Géza bárót és Széchenyi Ödön16 gró-
fot), valamint egy gyárost (Gschwind Mihályt) találunk. A nevek többsége
német eredetű.
Az új egylet bemutatkozása nemzeti szimbolikával áthatott pompázatos
keretek között történik. Az első dísztornázásra 1867. február 2-án a Nemzeti
Lovardában, ezerkétszáz fős közönség előtt (!) kerül sor, mely alkalommal a
tornászok rend- és szabadgyakorlatokat mutatnak be. A korabeli beszámolók
szerint óriási sikert arat a műsor végén az „apotheosis" nevezetű gúlaalakzat,
„midőn egy három ember magasságú piramis áll színes fénnyel megvilágítva s
hozzá a dalárda Kölcsey Himnuszát hangoztja".17 E légkör által áthatott tör-
ténelmi pillanatban az új magyar kormány a népiskolákban elrendeli a testne-
velés kötelező oktatását, mégpedig - jellemző módon - „különös tekintettel a
katonai gyakorlatokra".18 Ugyanez a rendelet a polgári iskolák részére a „test-
és fegyvergyakorlatot" írja elő.19 Sőt, báró Eötvös József kultuszminiszter az
újjászerveződő gimnáziumokban is kötelező tárggyá teszi a testgyakorlást.
A rendelet - az „évtizedek óta hangoztatott" „örök igazságra" hivatkozva,
miszerint „ép lélek csak ép testben lakik" - kiemeli, hogy „különösen az újabb
társadalmi viszonyoknál fogva föltétlenül szükséges, hogy az iskolákban a test
épségének fenntartására, a testi erő edzésére szintén kiváló figyelem fordít-

14 Az alapításkor a tornászok még együtt próbálkoznak a tűzoltókkal. 1868-ban az egylet „tű-

zoltó főparancsnoka" Széchenyi Ödön, István gróf fia. 1871-ben azonban a tűzoltók kiválnak, és
létrehozzák a Budapesti Önkéntes Tűzoltó Egyletet (vö. Siklóssy, 1928: 510, 515). Megjegyzendő: a
torna és tűzoltás közös vonása, hogy mindkettő elfojt: az előbbi pszichoanalitikus, az utóbbi konk-
rét értelemben.
15 Matolay, 1869:43-75.
16 Széchenyi István kisebbik fia.
17 Siklóssy, 1928: 508.
18 Bély, 1940: 26.
19 Siklóssy, 1928: 536.

174
tassék". A törvény kimondja: „a testgyakorlást, mint rendes tárgyat, mielőbb
minden osztályban tanítani kell; a költségeket az iskolafenntartók fedezik; ha
másképen nem lehet, egyelőre legalább a nyári hónapokban kell tanítani".20
A döntés hátterében részben ugyanazon szempontok állnak, amelyek tizenki-
lenc évvel korábban a magyar képviselőház,21 tizenhét évvel korábban pedig -
az Organisations Entwurfot kibocsátó - császári udvar hivatalnokainak szeme
előtt is lebeghettek. E sorba illeszkedik Eötvös azon ígérete is, hogy a tanul-
mányi alap terhére segélyezni fogja a Tornaegyletet. ígéretét be is tartja:
1870-ben részben minisztériumi támogatásból, részben pedig magánadomá-
nyozók pénzéből nyílhat meg a Tornaegylet otthonául szolgáló Nemzeti
Tornacsarnok.22
Ebben a helyzetben Bakodyék pozíciója jelentősen fölértékelődik, hiszen
egyéb alkalmas hely híján a Tornacsarnok, illetve az annak anya- (vagy inkább
apa)szervezeteként létező Tornaegylet, pontosabban Nemzeti Tornaegylet
(NTE)23 ettől fogva nem csupán a pesti gimnáziumok növendékeinek tornáz-
tatását,24 hanem a tornatanítók képzését is monopolizálni tudja.25 A Bakody
által sürgetett országos tornamozgalom - föltételezhetőleg az eötvösi rende-
letek hátszelének köszönhetően is - jelentős sikereket mutathat föl: Sopron-
ban 1866-ban alakul meg a Soproni Torna és Tűzoltóegylet, ahol ebben az
évben egy új tornacsarnok is elkészül. 1867-ben alapítják a Debreceni Torna-
Egyletet és a Nagykanizsai Tornaegyletet; 1868-ban születik a Nyitramegyei
Vívó- és Tornaegylet, a Kassai Tornaegylet, a Selmecbányái Tornaegylet és a
Sátoraljaújhelyi Torna-Egylet. Még ebben az évtizedben hasonló egylet ala-
kul Nagybányán, Gyulán, Kolozsvárott, hogy aztán a hetvenes évektől kezd-
ve sorra jöjjenek létre a tornaegyletek az ország különböző városaiban. Meg-
említendő, hogy az első vidéki tornaegyletet 1861-ben (tehát még Bakodyék
színre lépése előtt) Brassóban alapítják a helyi szász közösség tagjai a
Schmerling-kormány szubvenciójával.26

20 Bély, 1940:27.
21 A szabadságharc alatt, 1848 augusztusában a képviselőház egy hónapos tárgyalás után - „kü-
lönös tekintettel a hadiszolgálatra" - el is fogadja, hogy a testgyakorlat kötelező tárgy legyen az
elemi iskolákban. A főrendiház azonban a javaslatot elveti (Bély, 1940: 26).
22 Siklóssy, 1928: 512.
23 Az alapítás éveinek névbizonytalankodásai után a hetvenes években egyre inkább ez az elne-

vezés válik elfogadottá.

24 1 8 7 2-ben például nyolc pesti tanintézet 1125 diákjának tornásztatását végzi (vö. Siklóssy,

1928: 539).
25 1868-tól 1875-ig 449 jelölt szerez tornatanítói képesítést az egylet tornatanfolyamain (uo.

538).
2 6 Uo. 525-535.

175
 A GIMNASZTIKA ÉS A TORNA

Ha közelebbről is szemügyre kívánjuk venni a gimnasztika és a torna közötti

hasonlóságokat és eltéréseket, ajánlatos definícióikból kiindulnunk. A gim-
nasztika - mint tudjuk - „oly gyakorlatok rendszere, mellyek tartósságra,
erőre, ügyességre s testi szépségre céloznak" - a „gymnastica in corpore sano bo-
num habitum generare conatur" elve alapján. Az 1869-es Matolay-féle Torna-
zsebkönyv (mely az NTTE első hivatalos évkönyvének tekinthető27) tornade-
finíciója ezzel alapvető elemeiben megegyezik:

„A tornázás a testnek rendszeres gyakorlása, okszerűen megállapított rendszere

mindennemű testgyakorlatoknak, melyek a testnek arányos kifejtését, erőssé,
ügyessé s edzetté tevését s az állandó egészség fenntartását eszközlik és közvetve a
léleknek épséget, elevenséget s határozottságot kölcsönöznek."28

A gimnasztika és a torna egyaránt jelentős késleltetési kondicionáltsággal

és modernizációs potenciállal bír; művelésük során az ismétlésnek, a gyakor-
lásnak, egyfajta monotóniatűrésnek kiemelkedő jelentősége van. Mindkettő
egy „művezető" (majd később tornatanító) irányításával végzett, önfegyel-
met, igazodást igénylő, közösségben folytatott tevékenység. Azaz: a gyakor-
lataik végzéséhez szükséges beállítódások többé-kevésbé azonosak. További
közös vonásuk, hogy - hasonlóképpen a másik két korabeli új sporthoz, a ví-
váshoz és az evezéshez - művelésük kockázata alacsony, következésképpen
erőszakkontrolljuk szintje magas. Mindkettő a jövő érdekében végzett testi
beruházásokat szolgáló gyűjtősport, amelyek nemcsak a harcot, hanem - az
idő előrehaladtával párhuzamosan - a versengést is kiiktatják repertoárjuk-
ból. A tornaoktatás a fegyelmezési technikák inkorporácójaként, illetve - Fou-
cault-val szólva - a „hatalmi mikrofizika" par excellence érvényesülési tere-
peként is fölfogható:

,,..A testet kell uralni, legyőzni, a testet kell a lélekkel együtt odaemelni, hogy
mindig, mindenkor, az élet minden körülményei között helyt tudjon állani. A tor-
nászat nem versenyzőket akar képezni, hanem jó magyar embereket akar nevelni.
[...] Nem annyira a sport és szórakozás, mint inkább a munka és a küzdelem számára. Es
nem rövid időre, a fiatal kor néhány esztendejére, hanem az egész emberi életre.
A tornászat [...] nem rendez versenyt hétről-hétre, mert nem akarja az egyén érdeklő-
dését a tanulmányoktól, a munkától elvonni, a kötelességteljesítés alól kivonni."29

27 A Tornazsebkönyv az egylet alapszabályait és a tornászat német-magyar műszótárát egyaránt

tartalmazza.
28 Matolay, 1869: 8-9.
29 Kmetykó, 1928: 103. Az idézet szövege a Torna és verseny című alfejezetéből származik. 1928-

as keletkezési dátuma problematikusnak tűnhet, ám fölhasználását mégis indokoltnak tartom, mi-

vel - visszatekintő, összefoglaló munkaként - letisztultán summázza ötven év tapasztalatait.

176
 A két sport közötti hasonlóságok és különbségek megállapítása nem min-
dig egyszerű és egyértelmű - különösen eleinte. Ennek érzékeltetése végett
vizsgáljunk meg egy korai sajtóközleményt, mely a „pesti torna-egylet" zugli-
geti dísztornázását örökíti meg:

„A múlt vasárnap [...] reggel 10 óra után érkeztem a »szép juhásznő«-höz, mely
a kirándulás helyisége volt. A távolról szembetűnő vörös ingek jókor gyaníttaták
velem, hogy jó helyen járok, mert itt vannak a megnézni szándékozott tornászok.
A tagok egyenruhába voltak öltözve; vörös ing, kék nyakkendő, kék öv s fehér nad-
rág. Jól esett látni a szemnek ez egyforma öltözékű mozgó alakokat, a mint a társas
labdajátékban élénken szaladtak ide s tova. Délig tartott a labdázás s 1 órakor ebéd-
hez ült a jóétvágyú kifáradt sereg. [...] A nap legérdekesebb részét a délután 5 óra táj-
ban kezdődött tornászgyakorlatok képezték. Mintegy ötven egyenruhás tornász,
rendben fölállítva, lépdelt szabályosan elő, vezényszóra, a már elkészített tornázó-
térre, mely előtt szép számú nézőközönség foglak helyet. Kezdődtek először is az
úgynevezett: „szabadgyakorlatok". Szép volt nézni, a mint az a hosszú sort képező
ötven egyenruhás fiatal ember, most kezével, majd lábával, vagy egész testével tett
jobbra-balra, előre-hátra, szabályos és együttes mozdulatokat, a kimondott vezény-
szóra. Ezután az erőfejlettsége szerint osztályzott különböző csapatokra szétoszol-
ván, mindegyik csoport saját szeréhez (például nyújtó, ló, bak, ugrókötél stb.)
ment, s az előtornászok vezetése alatt végezték a rendes torna-órákon is szokott
gyakorlataikat. [...] A budai tornászok közül csatlakoztak néhányan kék ingükben a
pesti vörös ingesekhez, s versenyezve adták elő a nehezebbnél nehezebb gyakorla-
tokat. [...] Végre jött a versenyzés. Három tölgykoszorú, nemzeti szalaggal díszít-
ve, várt három legerősebbre. Egy 33 fontos kődarabot kellett jobb kézzel előre
dobni, s ugyancsak hosszú ugrást tenni; a dobás és ugrás hosszúsága összeadatván,
az igy kapott összeg határozott a dij elnyerésében. Nyertesek lettek: egy Winter
nevü fiatal ember, s a két Gutman testvér. Egy előkelő nő nyújtotta át nekik a meg-
érdemlett tölgykoszorút. Én - kit ez ünnepély igen érdekelt s mulattatott - az
olympiai térekre mentem vissza gondolatomban, s a régi világ ama játékait láttam
halottaiból feltámadni e nap délutánján magam előtt, azokban a szép tornászgya-
korlatokban. Adná Isten, hogy mi is oly fokra fejthetnők ki, mint ők, a test edzését,
a testi erő képzését, nyilvános felmutatását s közelismerés általi jutalmazását." 30

E beszámoló - első olvasásra - könnyen azt a benyomást keltheti az olvasó-

ban, hogy a „szép juhásznőhöz" fölvonuló vasárnapi társaság igencsak más
dolgot csinál, mint a Clair intézetében gimnasztikázó gyerekek. E benyomá-
sok nem megalapozatlanok; az alábbiakban magam is elsősorban a torna és
gimnasztika elhatárolására utaló jegyeket kívánom az idézetből kiemelni.
Ugyanakkor fontosnak tartom megjegyezni, hogy a szövegrészlet a mozga-
lom korai állapotátvillantja föl előttünk, így óhatatlanul olyan sajátosságokra
is utal, amelyek a későbbiek során kevésbé lesznek jellemzők a torna művelé-
sére. E sajátosságok közé tartozik, hogy ekkor, a hatvanas évek végén, a tor-
namozgalom újjászerveződésének időszakában a gyakorlatokat végző szemé-
lyek nem gyermekek, hanem felnőttek. Ez kétségkívül jelentős különbség a

30 „A pesti torna-egylet tagjainak nyilvános dísztornázása a Zugligetben." Vasárnapi Újság, 1869.

július 4. Egy tornabarát.

177
gimnasztika és a korai torna között, ám tévednénk, ha ebből a két tevékeny-
ség közötti alapvető különbségre következtetnénk. A hosszú távú történelmi
mozgások ismeretében ugyanis megkockáztatható: az a tény, hogy a hatva-
nas-hetvenes években jórészt felnőttek tornáznak az újonnan szerveződő tor-
naegyletekben, nem zárja ki, hogy mindezt a két tevékenység társadalmi funk-
cióinak azonosságaként értelmezzük.
Az első lehetséges értelmezés szerint a felnőttek tornázása a modernizációs
folyamat továbbterjedéseként fogható föl. E szerint az életvitel mind nagyobb
szelete kerül a forradalmi változások hatása alá: amit egy generációval koráb-
ban még gyerekekkel végeztetnek el, azt immár felnőttek csinálják. Ez az ér-
telmezés rámutat arra, hogy a kialakulófélben lévő modernitás egyik fontos
indikátora a gyermek fölértékelődése. E folyamat része, hogy a 18. század
második felétől fogva a pedagógia nemcsak a filozófusok, hanem az állami
tisztviselők számára is kitüntetett jelentőségű diszciplína lesz. A gyermek
egyre kevésbé törpe, s ily módon tökéletlen felnőtt, hanem inkább csíra, aki
korlátlan jövőpotenciát hordoz magában. (Ha Rousseau Emiljét vagy a felvi-
lágosodás egyéb pedagógiai-morálfilozófiai műveit idézzük föl, beláthatjuk,
hogy a jövőirányult, racionális, modern ember a változások kiépítését, meg-
teremtését, megalapozását a gyermekek, azaz a jövő letéteményeseinek köz-
vetítése révén óhajtja kivitelezni. Mindebben nem lehet nem észrevennünk
az idő iránti megváltozott viszonyt; azt az attitűdöt, mely a társadalmi válto-
zásokat az idő teleológiájának összefüggésrendszerébe illeszti.) E jövőpoten-
ciál beteljesedéseként foghatók föl a felnőttek racionális testgyakorlatai is.
Am nem csak így érvelhetünk. Hiszen ha elfogadjuk korábbi megfogalma-
zásunkat, miszerint a felnőttek a gimnasztika révén a gyermekembert a fel-
nőtt embertől elvárt viselkedésformák és beállítódások elsajátítására trení-
rozzák, s hogy ezáltal, végső soron, a gyermekben rejlő, testileg is meghatá-
rozott potencia révén a családi reprodukció ívének meredekségét igyekeznek
fokozni, akkor mindezt a felnőttek által végzett tornagyakorlatokkal kapcso-
latban is kijelenthetjük. Nem zárható ki ugyanis, hogy - ismét csak végső so-
ron - a tornázó felnőttek ugyanazt a célt tartják szem előtt, mint a gyermeke-
ikkel végeztetett gimnasztika esetében. Nevezetesen, hogy ily módon (is)
megpróbálják elősegíteni, hogy majdan az ő gyermekük, és ezzel együtt tár-
sadalmi csoportjuk (sőt, mi több az egész nemzet!), autentikusabb, tökélete-
sebb formában jusson hozzá a kívánatosnak tartott testi gyakorlatokhoz.
A hatvanas évek végén, amikor Bakodyék a „szép juhásznőhöz" vonulnak
(hiszen nem lehetnek kétségeink afelől, hogy a Vasárnapi Újság az ő csapatuk
vasárnapi kiruccanását örökíti meg), a gyermekeik képében körvonalazódó
jövő letéteményeseiként aktivizálják magukat. Részben oly módon, hogy
egészségesebbek, edzettebbek, teherbíróbbak kívánnak lenni, ezáltal is nö-
velni igyekezvén (társadalmi és biológiai értelemben vett) reprodukciós po-
tenciáljukat, részben pedig úgy, hogy mindent elkövetnek a gyermekeik kí-
vánatos testi fejlődését biztosító iskolarendszer megteremtése érdekében.

178
 BEKEBELEZÉSI ÉS KIREKESZTÉSI STRATÉGIÁK

Terveik nagyon is racionálisak és konkrétak: miközben magukat igyekeznek

megtenni a tornaoktatás monopolizálásához szükséges tudás újratermelőivé,
egyletüket is minél kedvezőbb hatalmi helyzetbe kívánják manőverezni. Lát-
szólag ártatlan, szórakozás jellegű vasárnapi kirándulásukat így egy országos
intézményrendszer kiépítésére törekvő avantgárd csapat szervezett akciójá-
ként is fölfoghatjuk. Ebben az összefüggésben kellő nyomatékot kaphatnak
Bakodyék tornatanító-képzésre irányuló elképzelései is. (Ne feledjük: egy éve
hozza Eötvös nevezetes döntését a tornatanítás kötelező iskolai bevezetését
illetően, s egy év van még hátra a Tornacsarnok elkészültéig.) Ez az összefüg-
gés segíthet abban is, hogy stratégiai jelentőséget tulajdonítsunk Matolay
Tornazsebkönyve, alábbi passzusainak, amelyekben a tornázás egyes fajtái kö-
zött tesz különbséget:

„A szerint ti., a mint a tornázás különös irányban kíván az egyénre hatni, megkü-
lönböztetendő: a) a nevelési (paedagogiai) b) az egészségi, c) a katonai tornázás.
[...] A nevelési tornázást az aesthetika szempontja jellemzi, mert az ifjak, fiúk s leá-
nyoknak egyaránt helyes testi nevelést kíván adni, s ugyanazért inkább oly gyakor-
latokkal foglalkozik, melyek a testet arányossá, s úgy nyugvában, mint mozgásaiban
aesthetikailag széppé képezik, - mintsem nagyobb erőt igénylőkkel. Az egészségi
tornázás (nem gyógytestgyakorlat), vagy köztorrnázás (Volksturnen), mely a felnőtt
tornászok egyleteiben van otthon, leginkább felöleli a tornászat egész körét, a gya-
korlatoknál edzésre s erőkifejtésre több gondot fordít. [...] A katonai tornázásnak
különös feladata a harcost edzeni, erősíteni, fáradalmak elviselésére szoktatni, a
harcászati (tacticai) mozdulatok ügyes és gyors kivitelére képesíteni.31

Föltételezhető: Matolay nem véletlenül kezdi a csoportosítást a nevelési

tornázással, hiszen ez a legsürgetőbb, legaktuálisabb, legnagyobb eséllyel
megvalósítható fajtája tevékenykedésüknek. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy
nem akarnak lemondani az egyéb formák említéséről sem, részben azért,
mert a köz- és katonai tornázást - nem alaptalanul - a nevelési tornázás elő-
feltételeként fogják föl, részben pedig azért, mert pontosan tisztában vannak
azzal, hogy a torna - „államférjfiúi" szíveknek különösen kedves - katonai
célzatú alkalmazása szintén az iskola közvetítésével érhető el. (Emlékeztetőül:
az 1868-as miniszteri rendelet a polgári iskolákban test- és fegyvergyakorlatok-
nak nevezi a kötelező tornaórát!) A fönti három tornázási forma kívánatosnak
minősítését ezért joggal foghatjuk föl az alapító ifjak tudatos bekebelezési stra-
tégiáiként.
Amikor korábban úgy fogalmaztunk, hogy a gimnasztika és a torna azo-
nos társadalmi funkcióval bír, természetesen nem zártuk ki, hogy e funkció
eltérő társadalmi kontexusban különbözőképp érvényesül. E különbség
mindenekelőtt abból származik, hogy a hatvanas évek második felétől a tor-

31 Matolay, 1869: 13.

179
na (illetve a szerveződő szabadidős sportélet) jóval összetettebb társadalmi
erőtérben jelenik meg; a testgyakorlatokkal és testhasználattal kapcsolatos
tevékenységek és szervezetek egyre több szereplő érdekeit és céljait érintik.
A tornázó polgár ezért immár egyaránt megkülönböztetni kényszerül ma-
gát a más sportot űző, valamint a másképpen tornázó polgároktól és arisztokra-
táktól is. Azaz: nem csupán saját erőterének határait kell kijelölnie és folya-
matosan védelmeznie a megállíthatatlanul differenciálódó társadalmi tér-
ben, hanem saját erőterén belül is vigyáznia kell arra, hogy az eltérő
érdekek és aspirációk képviselői nehogy kiszorítsák nehezen és éppen csak
megszerzett pozícióiból.
Bakodyék tehát kirekesztési stratégiák alkalmazására is kényszerülnek.
Ebben az időszakban a más sportot, illetve más testgyakorlási formát űzők
még kevésbé tűnnek számukra veszélyesnek, mivel viszonylag kevesen
vannak, ráadásul a többi sportokat a tornászok maguk is gyakorolják.
Mint a fenti leírásból is látható, a hatvanas évek végén még magától érte-
tődőnek tekintik, hogy a később mindinkább az atlétika kategóriájába so-
rolt ugró- és dobóversenyszámokat a torna részeként fogják föl. (Jellem-
ző, hogy Matolay egyelőre csak a vívástól és az úszástól határolódik el,32
nem is sejtve, hogy néhány év múlva milyen komoly harcokat folytatnak
majd az atlétákkal az egyes sportágak bekebelezéséért, illetve a sportok ér-
vényes definíciójának monopóliumáért.) A kirekesztési stratégiák közül
ekkor még a másképpen tornázókkal szembeni elhatárolódás tűnik legfon-
tosabbnak számukra. Ezért a gyógytestgyakorlatoktól, azaz a kórházak
„testegyenészeti" (mai szóval: orthopédiai) osztályain végzett gyógytor-
nától is távolságot tartanak, miképpen a szobai testgyakorlatok végzőitől
is elhatárolják magukat.33 Mindenekelőtt azonban a legfőbb rivális, a svéd
testgyakorlás irritálja őket.

„Meg kell azonban emlékeznem az úgynevezett svéd-testgyakorlásról. Ez a mi

tornázásunkkal, vagyis tulajdonképen némethonival egyenlő czélra törekszik, de
eszközeiben tér el. Kevesebb tornaszert használ, s átalában nélkülözi a német tor-
nászás változatosságát, s vidorságát. A svéd testgyakorlat szülője a szenvedőleges
mozgásoknak, melyek a tornászon más egyén által végeztetnek, valamint az úgyne-
vezett kettős (duplizirt) mozgásoknak, melyek csak más segítségével vitethetnek
véghez. A mozgások ezen nemei azonban nagyobb szolgálatot tesznek a gyógytest-
gyakorlatban, mint az egészségesek tornázásában."34

32 „Nem nevezzük tornázásnak sem a testi fáradsággal járó munkát, sem a puszta mulatságra cél-

zó mozgásokat, sem a testgyakorlat egyes nemeit mint a vívás, úszás stb." (Matolay, 1869: 13.)
33 „Végre felemlítem a szobai testgyakorlatot. Lehet szobában is, csekély szerekkel, például

súlyzókkal a testet gyakorolni. [...] Ezt azonban csak a helyes útról való kitérésnek mondhatjuk, s
csupán megjegyezzük, hogy a szobai testgyakorlat a társaságbani tornázással a versenyt ki nem áll-
ja. Hagyjuk azt tehát öreg uraknak, kik restelnek az ifjúság közzé vegyülni, s azoknak, kiknek a ren-
des tornázásra nincs alkalmuk." (Uo. 14-15.)
34 Uo. 11-12.

180
 Mindezek alapján a Vasárnapi Újság beszámolója joggal tekinthető e kire-
kesztési és bekebelezési stratégiák - nem is oly ártatlan35 - összetevőjének.
(Mindazonáltal nem sok értelmét látom annak, hogy túlzott jelentőséget tu-
lajdonítsunk a szöveg propagandisztikus elemeinek, hiszen voltaképpen ter-
mészetesnek tekinthető, hogy a tornamozgalom résztvevői minden adandó
alkalmat megragadnak terveik érvényesítése érdekében.) Ám túl Matolayék
tudatos önérvényesítésén és önmenedzselésén, érdemes fölhívni a figyelmet a
beszámoló által spontán ártatlansággal érzékeltetett objektív, s az imént tag-
lalt változásokkal összefüggésbe hozható társadalmi differenciálódási és tago-
lódási folyamatokra, amelyek révén rámutathatunk a gimnasztika és a torna
közötti további különbségekre.
Amíg azt olvassuk, hogy a „hosszú sort képező ötven egyenruhás fiatal em-
ber" „szabályos és együttes mozdulatokat" végez „kimondott vezényszóra",
addig nemigen lehet az a benyomásunk, hogy itt a bevett gimnasztikai gya-
korlatoktól alapvetően eltérő tevékenység folyna (amennyiben persze elte-
kintünk attól, hogy felnőttek, és nem gyerekek végzik a gyakorlatokat). Mi-
képpen föltételezhető, hogy Clair intézetében is „erőfejlettségük szerint osz-
tályzott különböző csapatokra" osztva gimnasztikáznak a gyerekek. Amikor
viszont a korabeli krónikás arról számol be, hogy „mindegyik csoport saját
szeréhez (például nyújtó, ló, bak, ugrókötél stb.) ment", akkor egy olyan dif-
ferenciálódási folyamat jeleit rögzíti, amelynek köszönhetően a gimnasztiká-
hoz képest radikálisan új elemek bukkannak föl. A nyújtó, a ló, a bak és az ug-
rókötél ugyanis a német torna jellegzetes kellékei. (Emlékeztetőül: Matolay a
Tornazsebkönyvben a svéd tornázást a „mi tornázásunkhú, vagyis tulajdonképpen
a némethonival" állítja szembe.) A gimnasztikához képest további új elem,
hogy a kék inges budai tornászok csatlakoznak „a pesti vörös ingesekhez, és ver-
senyezve adják elő a nehezebbnél nehezebb gyakorlatokat". Látható tehát,
hogy - miképpen az evezős egyleteknél36 - a tornaegyleti szerveződések is
mindinkább leképezik a társadalmi differenciálódási folyamatokat. A társa-
dalmi pozíciók térben, illetve csoport-hovatartozásban megjelenő különbsé-
geit (budai/pesti, belvárosi/külvárosi, polgár/arisztokrata, tisztviselő/iparos
stb.) a szimbolikus elhatárolódások (kék ingesek, vörös ingesek) tovább erősí-
tik.
Mi több: ezek az elhatárolódások a társadalmi versengést leképező sport-
versengésben is fölfedezhetők. A beszámoló szerint a budai és pesti tornászok
nem csupán abban rivalizálnak egymással, hogy ki mutatja be szebben, fe-
gyelmezettebben, elegánsabban stb. a tornagyakorlatokat, hanem egyes ug-
ró- és dobószámokban is. (Arra is érdemes fölfigyelnünk, hogy a versengés
ekkor még nem egyesületek, hanem egyének között zajlik. Jellemző, hogy a
35 A „tornabarát" aláírás is arra utal, hogy a narrátor nem kifejezetten kívülálló. E föltételezést

támasztja alá a megfogalmazás - különösen a befejezés - néhány átgondoltan propagandisztikus,

stratégiainak tűnő kitétele is.
36 Emlékeztetőül: akkor már egy-két éve létezik a Pesti Evező és Vitorlázó Kör és a Budai Hajós-

egylet is.

181
krónikás csak a nyertesek nevét említi, egyesületüket nem.37) Mindez egyút-
tal azt is jelzi, hogy az újjászerveződő torna ekkor még valódi gyűjtősport: az
atlétika irányába nyitott. A később atlétikának számító versenyszámok beke-
belezése azért lehetséges, mert a hatvanas évek végén az atlétikai mozgalom
egyelőre nem áll azon a szervezettségi szinten, hogy kellő ellensúlyt képez-
hetne a tornászok minden testfejlesztő mozgást, illetve versenyt tornaként
monopolizálni igyekvő törekvéseivel szemben. Ugyanakkor Bakodyék a rivá-
lisnak tartott svéd torna elemeit igyekeznek kirekeszteni az általuk kívánatos-
nak tartott gyakorlatok köréből.

A NÉMET TORNA KONTRA SVÉD TORNA

A német torna kidolgozója, Friedrich Jahn,38 Pestalozzi gimnasztikájából és

Fichte nemzeteszményéből kiindulva arra törekszik, hogy a „léleknek enge-
delmes testű, fizikailag jól képzett, egyszerű, igénytelen és ógermán életrend
szerint nevelt, bármikor fegyverbe szólítható ifjúságot" teremtsenek.39 Ennek
érdekében a tornagyakorlatok részeként harcászati gyakorlatokat végeztet a
szabad természetben. „A dombra fel- és leszaladást rohamdeszkával, a cserfa-
ágat nyújtóval, a fatörzset lebegő fával, az élőfát mászórúddal és kötéllel pó-
tolják."40 1813 októberében, a lipcsei „népek csatájában" Jahn egy mintegy
kétezer tornászból álló zászlóaljat vezet, amelyből 1815-ben Jénában megala-
kul az első Burschenschaft, 1816-ban pedig Hamburgban az első német torna-
egylet.41 A Jahn-féle tornát az iskola szükségletei szerint a svájci Adolf Spiess
fejleszti tovább: a szabadgyakorlatok mellé különféle kéziszer-, rend-, függő-
és támaszgyakorlatokat alkot, alkalmazza a később az atlétika részévé váló ug-
rásnemeket is. Lényegében a tesgyakorlatok valamennyi formáját a tornászat
részének tekinti. Arra törekszik, hogy a gyakorlatok és a mozgások egyre ne-
hezebbek legyenek, és stilizációjuk révén elveszítsék közveden célra irányult-
ságukat. Spiess a következőképpen határozza meg a torna feladatait:

„A torna hivatása, h o g y mindenki testi erőinek szabad használatához juthasson,

h o g y a test minden tagja természetes rendeltetésének megfelelően és hozzáértéssel
gyakoroltassák és ennélfogva a test egyrészt arányosan felépüljön, másrészt egészé-

37 Apró, de jellemző indikátor, hogy csupa német nevű versenyző nyer: „egy Winter nevű fiatal

ember, s a két Gutman testvér".

38 Friedrich Jahn (1778-1852), akit kortársai a „Turnvater" jelzővel illetnek, négy jelszó - a

frisch, frei, fröchlich, fromm - köré rendezi munkásságát. Főműve a Deutsche Turnkunst (1816) (vö.
Kemény, 1933:976).
39 Kun, 1998: 191.
40 Kmetykó, 1928: 77.
41 Kun, 1998. Politikai szerepvállalása miatt Jahnt 1819-ben hét évre börtönbe zárják, és az összes

német tornaegyletet huszonhárom évre betiltják (ezt nevezi „tornazárnak" a testnevelés-történet).

1842-től azonban a német kormány elrendeli a torna bevezetését az iskolákban. „Németországban a
háború előtt 9000 tornaegylet működött, ma - 1928-ban (H. M.) - 14 000-nél is több szolgál a né-
met ifjak erősödésére, munkabírásuk és küzdőképességük fokozására." (Kmetykó, 1928: 78.)

182
 ben a szellem uralma alá kerüljön. Mindenekelőtt pedig kell, h o g y a tornaterem a f e -
gyelemnek és rendnek iskolája l e g y e n , ahol a f e g y e l m e z e t l e n cselekvést levetve, a
cselekvő erő törvényszerűen bontakozik; nevelőhelye az olyan á l l a m p o l g á r o k -
nak, kik a béke m i n d e n munkájára és a h á b o r ú m i n d e n próbatevésére készek." 4 2

A svéd torna eredete, hivatkozási rendszere és filozófiája eltér a német tor-

náétól. Az „egyén életműködésével összehangolt", illetve „racionális" torna-
rendszer alapjait a dán Franz Naechtegal és a német GuthMuths követője, a
svéd Per Henrik Ling (1776-1839) rakja le. Elképzelése azon alapul, hogy a
testnevelést nem „kiagyalt gyakorlatokra vagy iránydivatokra" kell építeni,
hanem „kizárólag olyan ismeretekre, amelyek igazát az anatómia és az élettan
már bizonyította". A testgyakorlatok oktatója - úgymond - „akkor jár el he-
lyesen, ha olyan izomcsoportokat fejleszt, amelyek elősegítik a helyes, szép
testtartást, a belső szervek működését". A magasugrást például nem a jobb
eredmények elérésére, hanem a tornász ugrótechnikához szükséges alsóvég-
tag-izmainak fejlesztésére használja. (Hasonló mesterséges helyzeteket te-
remt a futásnál és a járásnál, ahol először a lábujjnak kell talajt érnie.) Ling
eredetileg négyféle, pedagógiai, orvosi, katonai és esztétikai tornát szeretne
létrehozni. Ezekből azonban csak az első kettő valósul meg.43
A német és a svéd torna e sajátosságainak fölvázolása többé-kevésbé egyér-
telművé teheti számunkra, hogy a 19. század hatvanas éveiben a magyar tor-
namozgalom apostolai miért az előbbit tartják kívánatosnak és követendő-
nek. Hiszen, túl azon a geopolitikai meghatározottságon, hogy a délnémet
(drezdai, hallei), illetve svájci kezdeményezések a kisebb földrajzi távolság-
ból, illetve a történelmileg kialakult kapcsolatokból adódóan könnyebben
hozzáférhetők a magyarországi szakemberek számára (emlékezzünk: Bakody
is Bécsben végzi az egyetemet és Lembergben lesz magántanár), az alapvető
okot a német torna nemzeti hangoltság iránti nyitottságában és ideológiai
irányultságában kell keresnünk. Ezeknek köszönhetően egy egyszerű helyet-
tesítési mechanizmus révén - amelynek során a német nemzeti elemeket a
magyar nemzeti elemekkel cserélik föl - a német torna alkalmassá válik az
életvitel erkölcsileg, világnézetileg, pedagógiailag és politikailag megalapo-
zott radikális átalakítására.

42 Idézi Kmetykó, 1928: 78.

43Vö. Kun, 1998: 191-195. Anémet rendszer rendgyakorlatokat, szabadgyakorlatokat, kéziszer
(súlyzó, fa, vasbot, buzogány) -gyakorlatokat, talajtorna-gyakorlatokat, valamint szertorna-gyakorla-
tokat használ. Ez utóbbihoz szükséges szerek: nyújtó, korlát, ló, bak, asztal, szekrény, zsámoly, ro-
hamdeszka, ugródeszka, gyűrűhinta, rúd, kötél, létra, bordásfal, gerenda.
A svéd rendszert kidolgozó P. H. Ling eredetileg nem használ szereket, hanem a célzott izom-
csoportok szerint csoportosítja a gyakorlatokat. Eszerint megkülönböztet láb-, nyak-, kar-, oldal-
izom-, hasizom-, hátizom-, törzsfejlesztő-, függő-, egyensúlyozó-, járás-, ugrás-, lélegzésgyakorla-
tokat, melyeket könnyű atlétikai gyakorlatokkal, célba lövéssel, katonai gyakorlatokkal, játékokkal
igyekszik kiegészíteni. A „svéd" tornaszerekként ismert segédeszközöket (bordásfal, gerenda, ug-
rószekrény, nyerges gerenda és pad) fia, Hjalmar Ling és tanítványai szerkesztik (vö. Kmetykó,
1928: 79-89; Kun, 1998: 195).

183
 Amikor a test - szó szoros értelmében vett - egzecíroztatása a rend, a fegye-
lem és a cselekvő erő elsajátításának eszközeként definiáltatik, akkor a szoro-
san vett testpolitika nemzetpolitikaként való újrafogalmazásáról beszélhetünk.
Azt pedig - vélhetően - nem kell külön magyarázni, hogy Magyarországon
a kiegyezés előtti és utáni történelmi pillanatban egy ilyen érvkészlet iránt
miért mutatkozik a liberális hatalmi elitben is különösen erős fogékonyság.
(Jellemző, hogy a Lembergben még a svéd elvek szerint tornatermet beren-
dező, orvos végzettségű Bakody, hazatérte után maga is betagozódik a német
torna szellemiségét követő többségbe. Pontosabban: belátja, hogy Magyaror-
szágon e szellemiség elfogadásával játszhat vezető szerepet egy szerveződő
mozgalomban.44)
A 19. század elején a (falka)vadászó és lóversenyző arisztokrata még az álla-
ti testeken gyakorolt alkímiák révén igyekszik nemzetének jövőjéről gondos-
kodni. Miként azt korábban megfogalmaztuk, a század első harmadában a
„lóversenyt szervező arisztokraták jövőbe néző szemei előtt nem az individuu-
mok hús-vér emberi teste, hanem a nemzet virtuális közösségének elvont
társadalmi teste" lebeg. A gimnasztika (az evezéshez hasonlóan) már olyan
tevékenység, amelynek művelése eszközként szolgál a fölemelkedni vágyó
polgárok számára, hogy a célba vett jövő érdekében elkezdjék magukon is
gyakorolni mindazt, amit egy generációval korábban az arisztokraták még az
állatokkal végeztetnek el. És mint azt szintén kifejtettük, a harmincas-negy-
venes évek gimnasztikájának „radikálisan újító jellege abban is megnyilvánul,
hogy az átmoralizált kollektív nemzeteszményt átideologizált individuális
testeszménnyé s az ebből származtatott kollektív testgyakorlatok együttesévé
teszi".
A német torna ehhez képest abban jelent újdonságot, hogy általa a polgá-
rok immár nem saját társadalmi pozíciójuk, illetve osztályheiyzetük megvál-
toztatására törekszenek, hanem a nemzet egésze szempontjából kívánatos cé-
lok elérésére. E cél érdekében igyekeznek - sikeresen - szövetséget kötni az
államalkotó, nemzeti liberális hatalmi centrummal. Élesebben fogalmazva: a
saját társadalmi gyakorlatukban kialakult testhasználatuk követendőnek mi-
nősítésével osztályhelyzetük részleges nézőpontját egyetemessé igyekeznek

44 Példaértékű egyéni asszimilációs karrier a németből magyarrá váló Bokelberg Ernőé. „1839-

ben Hannoverben született. Katonai nevelésben részesült, de a katonai pályára nem volt kedve.
[...] Neki sem az atlétika nem tetszett, amelyet Kraftmeyereinek csúfolt, sem az a törekvés, amely a
másik végleten katonai gyakorlatokat szeretett volna látni a tornában. Bokelberg Ernő a német
torna rajongó híve volt, Guth-Muths, Jahn és Spiess tornájáé. [...] Az NTE művezetője és tornata-
nárképző tanára lett. [...] Tanította a tornát a Ludovíceumban is. [...] Kitüntette magát az 1876.
évi pesti, valamint az 1879. évi szegedi árvízkor." (Siklóssy, 1929: 83.) Az 1885-ös „drezdai tornász-
botrány" főszereplője lett. A botrány azért tört ki, mert a magyar küldöttség tagjaként egy magyar
nemzeti szalaggal ellátott koszorút helyezett a szószékre, s amikor azt néhány fanatikus schulverei-
nista eltávolította, a magyar nemzeti érzületében sértett Bokelberg párbajra hívta ki őket, majd en-
nek meghiúsulását követően „nem volt maradása egykori német hazájában". Az esetből hatalmas
botrány lett: egy függetlenség párti képviselő, Olay Szilárd a magyar országházban diplomáciai be-
avatkozást is követelt, ám Tisza Kálmán ezt elutasította. (Vö. Siklóssy, 1929: 85-87.)

184
tágítani. Ezáltal hasonlóképpen járnak el, mint fél századdal korábban az
arisztokraták: önnön stratégiáikat és céljaikat a nemzet egésze szempontjából
kívánatosakként tüntetik föl. E célra pedig - holisztikus társadalomképéből
és az életvitel egészére kiterjedő jellegéből adódóan - a német torna sokkal
alkalmasabbnak tűnik számukra a svéd tornánál.
A német torna a testet egy dobozként, azaz egy olyan tárgyként fogja föl,
amely belülről tagolatlan, ugyanakkor más dobozokkal egymásra épülve,
egymást kiegészítve kiválóan beilleszthető, alárendelhető a tágabb összefüg-
gésrendszerben kialakított nagy céloknak. A doboz egy olyan kollektiviszti-
kus szemléletmód összefüggésrendszerében jelenik meg, mely a nagyközösséget a
sok kis doboz egysége ként képzeli el. Ebben az összefüggésben megvilágító ere-
jű a Nemzeti Torna Egylet 1868-as dísztornázására visszautalnunk, amelynek
során a Himnusz hangjaira mutatják be gúlagyakorlataikat a tornászok. A nem-
zet metaforája itt az egymás vállán álló, piramisszerűen az ég felé magasodó
emberdobozok csoportja, akik (amelyek) a nagy egészet a közös együttmunkál-
kodás eredménye ként jelenítik meg. Test test mellett, váll váll mellett; test test
fölött, váll váll fölött; alul többen, középen kevesebben, fölül legkevesebben.
Hierarchia, amely a szoros egymásba fonódás, egymásban gyökerezés, egy-
máson nyugvás nélkül elképzelhetetlen volna. Hierarchia, amely harmoni-
kus, esztétikus, organikus és alulról építkező. Az alapítás, megalapozás, jövő-
építés víziójának hevületében létező polgárok számára e kezdeti stádiumban
szükségképpen zavarónak tűnhet minden olyan nézőpont, mely az egész, az
egység, a nemzeti ügyként beazonosítható lényeg helyett azt fürkészi, mi is
van a doboz belsejében.
A svéd torna viszont éppen erre kíváncsi. Amikor a testgyakorlatokat izom-
csoportok szerint tagolja, akkor a nagy egészre vonatkozó alapkérdéseket fi-
gyelmen kívül hagyva a rendszert alkotó mikrostruktúra, a legkisebb egység
szerkezete és működésmódja foglalkoztatja. Ily módon a testet a gép metaforája
alapján fogja föl, amelynek értelmében a testegész a racionálisan egymáshoz il-
leszkedő, olajozottan működő részek egységeként működik.45 A testmasina -
logikai-megismerési pozícióját tekintve - ugyanakkor olyan, mint cseppben a
tenger: a funkciói belül rejlenek, ám végső soron a nagy egészet modellálják.
Míg tehát a német torna apostola a társadalmat egészében, holisztikusán fogja

45 E tekintetben figyelemre méltó Az ember-bonctan címmel a tornatanítók számára 1876-ban

írott szakkönyv első két mondata: „A rendszeres tornázás célja a test izmait fokozott, de nem túl-
erőltetett összehúzódások által erősbiteni, azaz rostjait vastagabbá és szívósabbá átalakítani, sőt
szaporítani is. Az izmok csoportosított és szabályszerűleg történő összehúzódásai közben, az izmok
között elhelyezett visszerekre is nyomás gyakoroltatván, a bennök tartalmazott vér nagyobb erővel
hajtatik a jobb szívhez, mint különben az izmok nyugodt állapotában." (Dr. Torday, 1876: 1.)
Vagy még egy idézet, a Herkulesben az Ember mint gép címmel megjelent cikk alábbi részlete:
„A vegyészek szigorú chemiai vizsgálatok alapján kiderítették, hogy az ember rendes tápszereivel
24 óra alatt 0.2514 kgm szenet vesz magához, anélkül, hogy tudná. Ez a szén elég. [...] Ha egy kgm
szenet égetünk el, keletkezik 7050 caloria és 1 kgm hydrogén elégetésénél keletkezik 34.500 calo-
ria. [...] Az ember a világon létező legjobb calorikus gép. Az ember a teremtés koronája!" „Az em-
ber mint gép." Herkules, 1888. január 15.

185
föl, s a részt az egészből dedukálja, majd a nagy egészet modellszerűen repro-
dukáló részek harmonikus egymásra épüléséből, egymásba illeszkedéséből al-
kotja meg újra a nagy egészet, addig a svéd torna kidolgozói fordított utat kö-
vetnek: a mikroszkopikus részletet állítják középpontba, és ebből indukálják,
illetve homológiák útján modellezik a nagy egész működését.
Mindazonáltal a két nézőpont nem áll olyan távol egymástól, mint azt első
olvasásra föltételeznénk. Mindkettő a modernitás jellegzetes terméke, amely
a testet a racionálisan tagolt társadalmi világ részeként fogja föl, és csupán
(rejtett) metaforáik, illetve logikai és megismerési eljárásmódjaik különböz-
nek egymástól. Legföljebb az egyik, a némileg archaikusabb az új jelenséget
egy jól ismert referenciahorizont (jelen esetben a nemzeti közösség) össze-
függésrendszerébe illeszti. Később azonban megtörténik a differenciálódás.
Ennek során a külső referenciák által értelmezett jelentéstartalmak fokozato-
san elnyerik belső konnotációikat, és egyre kevésbé lesz szükség arra, hogy
kívülről legitimálják őket. Esetünkben ez azt jelenti, hogy immár önmagában
is érvényes céllá válhat az egyén testének racionális fejlesztése. A svéd torna
ezt a későbbi társadalmi állapotot tükrözi. Mindebből az is következik, hogy a
kezdeti időszakok általánosításokra hajlamos szemléletmódja előbb-utóbb
egy árnyaltabb nézőponttá válik, amely nem csupán a tevékenykedés tárgyá-
val kapcsolatos képzeteket és nézeteket, hanem az ezekkel kapcsolatos pozíció-
kat is tagolja. Más szóval: miután sikerült a részérdeket nemzeti érdekként el-
fogadtatni, a részérdeken belüli alérdekek közötti megkülönböztetések vál-
nak hangsúlyossá.
Ha elfogadjuk e megismerési modell érvényességét, valószínűsíthetjük,
hogy a szférán belül az idő múlásával párhuzamosan növekszik majd a svéd
jellegű, külső meghatározottságoktól mentes megismerési, illetve hatalmi
pozíciók súlya. A magyarországi példa mindenesetre e tétel ékes bizonyítéká-
ul szolgál: a századvég felé közeledve, illetve azt követően nagyjából egyen-
súlyba kerül a svéd és a német torna híveinek tábora, és az iskolai oktatásban
(lényegében napjainkig terjedően) megtalálhatók lesznek mindkét rendszer
elemei.46 Azokban az időszakokban pedig, amikor a tornatanítást és a torna-
mozgalmat komoly külső erők támadják, az erőtéren belül háttérbe szorulnak
a két frakció közötti csatározások, és a hangsúly a fenyegető erőkkel szembe-
ni megfelelő stratégia kialakítására helyeződik. A 19. század utolsó harmada
ilyen periódus Magyarországon: a tornászoknak előbb az atlétákkal, ezt köve-
tően a rövid idő alatt rendkívüli népszerűségre szert tevő jégsport és kerékpá-

46 Kétségtelen, hogy a testnevelés iskolai oktatásában lényegében mindmáig megmaradt a fe-

szültség a német és a svéd torna hívei között, összességében mégis kijelenthető, hogy a 19. század
végétől a tantervekben többé-kevésbé békésen megfér a kettő egymás mellett. így például a Fiúö-
zépiskolák testnevelésének új tanterve, mely 1916-ban jelenik meg, egyaránt fölhasználja a német
szergyakorlatokat és a svéd eredetű, izomcsoportok szerint fölosztott gyakorlatokat, miközben le-
hetővé teszi a játékok és egyéb sportok (korcsolyázás, futás, ugrás, evezés, kirándulás) iskolai alkal-
mazását is. Kmetykó a már idézett művében (Kmetykó, 182 8) lényegében azonos súllyal tárgyalja a
két tornafajtát, és a „magyar tornáról" mint ezek egyfajta szintéziséről beszél.

186
rozás híveivel, majd - egyre reménytelenebbül - a minden korábbinál na-
gyobb tömegeket megmozgató „rugdaló" sport (azaz labdarúgás) követőivel
kell szembeszállniuk.

EXPANZIÓS STRATÉGIÁK

A történelmi tényekhez visszatérve: 1870-ben megalakul a Magyar Torna-

tanítók Egylete, mely rögtön memorandumot is megjelentet a Honban az
iskolai tornatanítás ügyében.47 A tornatanítók 1881-ben (az NTE vívóter-
mében) Magyarországi Tornatanítók Egyesülete (MOTTE) néven meg-
erősödve szerveződnek újjá: akkor országosan már hétszáz tornatanítóról
tudnak. A MOTTE föllép azért, hogy a „tornatanítók a rendes tanárok közé
soroltassanak, és hogy a középtanodai ifjúság hetenkint három órán át része-
süljön rendszeres tornatanításban".48 A szervezet 1883-tól kiadja a Tornaügy cí-
mű folyóiratot,49 majd 1885-ben (ismét csak az NTE csarnokában) létrehozza
a Magyarországi Tornaegyletek Szövetségét, a MOTESZ-t.50 E szervezetek és
fórumok folyamatosan hangot adnak érdekeiknek, céljaiknak, és ennek megfe-
lelően bírálják a tornaoktatás hiányosságait. Legfontosabb törekvésük a torna-
oktatás - elsősorban mennyiségi értelemben fölfogott - terjesztése:

„A közoktatási miniszter 1884/5. évi jelentése kimutatja, hogy a tornaoktatásra

kötelezett 14,235 népoktatási tanintézet közül 6477-ben a torna egyáltalán nem
taníttatik, a paedagogia szabályainak nem megfelelően taníttatik 490-ben s megfe-
lelően csak 7268-an taníttatik; tehát az iskoláknak majdnem fele nélkülözi a test-
gyakorlati oktatást! S ahol legfontosabb lenne a testgyakorlati oktatás, a tanítóké-
pezdékben, talán itt van legjobban elhanyagolva, amennyiben az ország 70 tanító-
képezdéje közül csak 26 bír rendes tornateremmel. [...] Magyarország 177
középiskolája közül csak 90 bír tornateremmel! Van ezenkívül az összes középisko-
láknak 143 szabad tornatere, de, mint a miniszteri jelentés említi, ezek közül csak
122 van fölszerelve s a 90 tornaterem közül csak 77 bír fölszereléssel. [...] Azt hi-
szem az itt fölsorolt adatok is meggyőzik a tanférfiakat arról, hogy már ideje volna,
hogy az az erős reformáló kéz, mely már oly sok aluszékony kulturális intézmé-
nyünknek tudott erős lökést adni, megbolygassa már egyszer ezt a kérdést is."51

47 Vö. Siklóssy, 1928: 538. Ez egy-két év múlva egyelőre megszűnik.

48 Siklóssy, 1929: 127.
49 A Budapesten kiadott Tornaügy 1883-tól 1922-ig létezik. 1910-ig havonta, attól kezdve kéthe-

tente jelenik meg. A M O T T E után kiadója a MOTESZ, majd a Magyarországi Testedző Egyletek
Szövetsége, végül a Tornatanítók Egyesülete.
50 Siklóssy, 1929: 126-127.
51 „Adatok a magyar testgyakorlatok történetéhez." Herkules, 1886. március 14. Jóllehet a tor-

natanítók panaszkodnak, panaszukat oly módon is olvashatjuk, hogy az 1880-as évek közepén az is-
kolák nagyobb részében rendes tornatanítás folyik, s hogy a középiskolák túlnyomó többségében
van tornázásra alkalmas tér, sőt, hogy az iskolák nagyobb részében tornaterem is található. Ez igen
jelentős eredmény 15 év alatt! Ugyanakkor persze teljesen érthető, hogy a tornatanárok ennél töb-
bet akarnak eszközellátottság, presztízs és fizetés tekintetében is.

187
 Az expanziós stratégiáik részét képezik a dísztornázások és a tornaünnepélyek
is: 1885-ben az NTE az országos kiállítás területére „hívja össze" első országos
tornaünnepélyét, amelyen tucatnyi tornaegylet tagjai vonulnak föl a tornatér-
re, s a főhadparancsnok, főpolgármester és más notabilitások jelenlétében, Bo-
kelberg Ernő vezetésével mutatják be szabad- és szergyakorlataikat, továbbá
rúdugró-, kötélmászó- és akadályversenyszámaikat.52 A következő országos
tornaünnepélyre két év múlva Aradon kerül sor, a harmadikra pedig Budapes-
ten, a Hősök terén. Ez utóbbin már 95 középiskola 2800 tanulója vesz részt.
A negyediken, amelyet két évvel később rendeznek, csökkenni látszik a lendü-
let: akkor csak 52 középiskola 2300 tanulója van jelen. „Ezért - írja a Vasárnapi
Újság alább idézendő cikkében - kívánatosnak látszott az országos tornaver-
seny decentralizálása, hogy abban a mintegy 44 ezer főre rúgó magyar középis-
kolai tanuló ifjúságból mennél többen vehessenek részt." Ezt elősegítendő, ke-
rületi tornaversenyeket szerveznek négy városban, amelyeken 1894-ben 3180,
1895-ben pedig 3850 tanuló vesz részt. 1896-ban, az ezredévi ünnepek alkal-
mával minden eddigi rendezvényen igyekeznek túltenni.

„A háromnapos versenyek tetőpontja azonban június 2-a volt, a királylátogatás

napja. E napon a 122 tanintézetet képviselő, több, mint 4800 főnyi tanuló ifjúság
délután 1/2 3 órakor a Károly-kaszárnya udvarán gyülekezett össze s onnét három
katonabanda kísérettel, a saját dobjaik pergése és saját trombitásaik harsogása mel-
lett, katonás rendben vonult a verseny szinterére. [...] Mikor a menet a versenytér-
re ért, épp akkor érkezett oda pont 4 órakor a király, ki rögtön a számára készített
emelvényre ment s ott szemlét tartott az elvonuló ifjúság fölött, mely hódolata jelé-
ül a király előtt zászlóját meghajtva, példás rendben, feszesen vonult el. [...] Mikor
az összes csapatok elhelyezkedtek, előbb Kölcsey »Hymnus«-át énekelték el, majd
a királyra háromszoros lelkes éljent kiáltottak, melyet Őfelsége láthatólag meghat-
va, szives üdvözlésekkel viszonzott. Ezután a csapatok megkezdték az ún. szabad-
gyakorlatokat, mikor az egész csapat egyszerre különféle állási, testtartási s roham-
ra induló mozdulatokat végzett s a közel ötezer főnyi tömegnek ugyanazon vezény-
szóra, egyszerre végrehajtott, ugyanazon mozdulatai oly megkapó látványt
nyújtottak, melyhez foghatót alig mondhatnánk. [...] A szabadgyakorlatok végezté-
vel a csapatok mindegyike más-más gyakorlathoz fogott. Egyik szertornázást vég-
zett, a másik játékokat csinált, a harmadik súlyokat dobált, a negyedik magas ugrást
mutatott be, stb., szóval mindegyik iparkodott a tornázás valamely oly ágát mutatni
be, melyben leginkább jeleskedett."53

Megfogalmazható tehát, hogy a tornamozgalom célkitűzéseit részleges si-

ker koronázza: a modern versenysport szféráiból egy emberöltő alatt kiszo-
rulnak ugyan, ám az iskolai oktatás bevételére irányuló stratégiáik teljes si-
kerrel járnak. A közvetlen versenykésztetettségek kiélési lehetőségéről le-
mondanak, ugyanakkor megteremtik az emberi testhasználat államosításának
52 Siklóssy, 1929: 140. Figyeljünk föl arra, hogy a tornaünnepélynek az országos kiállítás biztosít

intézményes kereteket! A jeles sporteseményeket - így az olimpiákat is - néhány év múlva szintén a

világkiállítások részeként rendezik.
53 „A magyar tanulók országos tornaversenye." Vasárnapi Újság, 43. évfolyam, 24. szám. 1896.

június 14.

188
föltételeit-, a torna az iskolai oktatás részeként kötelezően előírt feladattá válik.
E folyamat a modernitás expanziójának részeként fogható föl, amelynek so-
rán megszilárdulnak az életvitel racionalizálására irányuló önkontroll, önfe-
gyelem, valamint a felsőbb akaratnak alávetett engedelmeskedési késztetett-
ség intézményi keretei. Számos tekintetben az történik tehát, amit Norbert
Elias így fogalmaz meg a Civilizációf o l y a m a t á b a n :

„Minden egyes alkalommal, amikor a civilizációs mérce egy további rétegre ter-
jed át, megnövekszik e réteg társadalmi ereje is, életszínvonala közelít a közvetlenül
fölötte levő réteghez, vagy legalábbis ebbe az irányba emelkedik." [...] A mozgás
azonban nem egyenes vonalú. Minden esetben, amikor valamely kisebb kör visel-
kedésmódjai hullámszerűen terjednek el egy nagyobb körben, két szakaszt különít-
hetünk el világosan egymástól: egy gyarmatosító vagy beolvasztási szakaszt, amely-
ben a mindenkori alsó és szélesebb réteg már felemelkedőben van ugyan, ám mégis
világos hátrányban van a felső réteggel szemben. [...] A második szakasz az elkülö-
nülés, differenciálódás vagy emancipáció szakasza, amelyben a feltörekvő csoport
társadalmi ereje és öntudata érezhetően megerősödik, s ennek megfelelően a felső
csoport nagyobb önuralomra, hangsúlyozottabb elzárkózásra kényszerül. [...] A ci-
vilizáció folyamatának egyik legfigyelemreméltóbb jelenségébe ütközünk itt: a fel-
törekvő réteg tagjai a felül lévő és gyarmatosító felső réteg mintájára alakítják ki sa-
ját »felettes énüket«. Ám ez a látszólag a felső réteg mintájára kialakított felettes
én, közelebbről tekintve, sok tekintetben eléggé elüt a modelljétől. Kiegyenlítetle-
nebb s egyúttal elég gyakran sokkalta szigorúbb és merevebb.54

Az állami feladatvállalásnak természetesen megvannak a beállítódási fölté-

telei. Ezek közül elsősorban a protestantizmus, illetve a protestáns etika ki-
alakulása említhető, melynek szerepét nem lehet túlbecsülni a testi aszkézis
világi gyakorlását, illetve a világ „újraobjektiválását" illetően.55 Jelzésértékű,
hogy a 19. század első felében Magyarországon a protestáns iskolákban veze-
tik be először a testgyakorlatokat, és protestáns egyházi intézmények adnak
helyt a szerveződő tornamozgalom gyűléseinek. E beállítódásakkumuláció nél-
külözhetetlen annak érdekében, hogy a tornamozgalmat létrehozó polgárok
vegyék maguknak a bátorságot, és önmagukat tegyék meg a tornaoktatás mo-
nopolizálásához szükséges tudás felelősévé, ily módon is igyekezvén minél
kedvezőbb hatalmi helyzetbe kerülni.
A tornamozgalom sikereinek köszönhetően kialakul egy olyan bonyolult
erőtér, amelyben a fölhalmozott szakismeret legitim módon újratermelhetővé
válik, és az egymással szövetséges, illetve ellenséges pozíciók világosan kikris-
tályosodnak. Tömören fogalmazva: néhány év alatt megszületik a testnevelési

54Elias, 1987:777, 779-780.

55Mellor és Shilling a világ újraobjektiválásáról beszél a reformációt követő időszakról szólva,
kiemelve, hogy az egyénnek immár saját testi identitásának megteremtéséért is vállalnia kell a fele-
lősséget. A szerzőpáros Durkheimre hivatkozva fogalmazza meg, hogy lényegében a racionális és
aszketikus modern test kialakulása, s így a modernitás egész folyamata visszavezethető a protestan-
tizmus elterjedésére (Mellor-Shilling, 1997: 147-155). Talán nem fölösleges ennek kapcsán We-
ber Protestáns etikájára is utalnunk.

189
mező 56 Ez teljesen új jelenség a szabadidő-eltöltés 19. századi fajtáit vizsgálva.
Először jön létre ugyanis egy olyan sporttal, illetve testgyakorlással kapcsola-
tos erőtér, mely kellőképpen összetett, a benne meghatározó pozíciókat elfog-
lalók számára szakmaként definiálódik, és ezáltal az érintettek életvitelének
középpontjába kerül. A korábbi tevékenységek, a lóverseny, a vívás, az evezés
vagy a gimnasztika nem jutnak el az intézményesülés és a differenciálódás ha-
sonló szintjére, mivel viszonylag periferikus jelentőséggel bírnak művelőik
életben. A vadászat ugyan központi szerepet tölt be az arisztokraták minden-
napjaiban, ugyanakkor önálló mezőnek nem tekinthető. Mindenekelőtt azért
nem, mert a műveléséhez szükséges szakismeret - a szorosan vett „vadásztu-
domány" - a nemesi szocializáció része, annak fölhalmozása és birtoldása kap-
csán nem alakul(hat)nak ki egymással rivalizáló, relatív autonómiával bíró po-
zíciók. A vadászat művelése kapcsán így nem szerveződhet bourdieu-i érte-
lemben vett mező sem, hiszen a tevékenység végzéséhez szükséges szakértelem
rendi monopóliumokhoz kötött. Következésképpen a tudás birtoklása - mely
egyéb privilégiumaik részeként mintegy mellékesen áll az arisztokraták rendel-
kezésére - nemcsak azt zárja ki, hogy a „vadásztudomány" önálló és autonóm
szakmaként jelenjék meg, hanem azt is, hogy az így létrejövő tudás valamilyen
módon a laikusokat is célba vegye. A vadászat és a torna összehasonlítása így
mikroszinten teszi érzékelhetővé, hogyan keletkezik a modern társadalom a
differenciálódási és elhatárolódási stratégiák révén.57
Korábban, a „csolnakászatról" szólván, a polgárság és az arisztokrácia
„férjfiúi" közötti beállítódási versengést vizsgálva láthattuk: az evezősverseny
beállítódási kelléktára a polgárság számára biztosít kedvezőbb esélyeket. Az
államilag kötelezővé tett tornában - folytatva az öntevékeny gimnasztikában
megkezdett tendenciát - a közszemlére kitett, engedelmes, fegyelmezett,
másikhoz igazodó gyermektest válik a polgári jövő megteremtésének föltéte-
lévé. A beállítódási versengés színtere a versenypályáról a tornaterembe,
súlypontja pedig a felnőttekről a gyermekekre helyeződik át. A 19. század
utolsó harmadától fogva a felnőtt férfiak egyre kevésbé lesznek hajlandóak
arra, hogy szabadidejükben lemondjanak a szabad és közvetlen verseny elemi
libidinózus élményéről. Ezzel magyarázható, hogy a hetvenes évektől fogva

56 A Bourdieu-féle mezőfogalmat alkalmazom itt. A fentiekben remélhetőleg sikerült érzékeltetni,

hogy a testnevelési mezőben - akárcsak a Bourdieu által gyakran elemzett más mezőkben is (irodalmi
mező, politikai mező, vallási mező) - a szimbolikus harcok a különböző pozíciókat elfoglaló ágensek
között zajlanak. Ezek során az ortodoxia a heterodoxiával áll szemben, pontosabban a szimbolikus
hatalommal rendelkezők az értékrendszert átalakítani igyekvő újonnan jövőket előszeretettel jött-
menteknek minősítik. Bourdieu a nouveau venu-parvenu szójátékkal fejezi ki mindezt. (Erről lásd
még Wacquant, 1990, Hadas, 2001a, és a jelen kötet 57. oldalán található lábjegyzetet.)
57 E szembenállás egyúttal egy szociológiaelméleti megjegyzést is lehetővé tesz számunkra: lát-

ható, hogy a modernitás differenciálódásának adott szintjén, Magyarországon, a 19. század utolsó
harmadában hogyan válik alkalmazhatóvá a példaértékűen modern szemléletmódú bourdieu-i szo-
ciológia egyik központi kategóriája. Más szóval: a mezőfogalom történelmileg behatárolt, a mo-
dernitás meghatározott periódusához, a 19. század utolsó harmadától a 20. század utolsó harmadá-
ig terjedő időszakhoz kötött.

190
mindinkább mozgolódni kezdenek az önmagukat - elsősorban a kötött és
örömtelen tornával szemben - meghatározó új gyűjtősport, az „adétika" hívei,
akik között immár nem csupán a beállítódási versengésben alulmaradt arisz-
tokratákat, hanem az új iránt nyitott polgárság képviselőit is megtalálhatjuk.
Ám az atlétikát művelő férfiak fölbukkanása előtt a gyöngébbik nem tagjai is
megjelennek a színen. Igaz, egyelőre mellékszereplőkként.

A TORNÁSZAT JELLEGZETESSÉGEI

1. Társadalmi-kulturális beágyazottság
1.1 Művelőinek társadalmi bázisa német és magyar polgárság
1.1.1. Művelés-műveltetés közvetlenül végzik a tevékenységet
(mecenatúra, közönség) saját magukon gyakorlatoznak
1.2. Referencia német, svéd (dán)
1.3. Szervezeti forma egylet, majd iskola
1.4. Szervezet nyitottsága polgárok számára nyitott, később az arisztok-
raták és a rivális polgári frakciók kirekesztve
1.5. Szocializáció gyerekként megtanulni, felnőttként gyakorolni
polgárok adakozása, majd az állam, illetve az
1.6. Finanszírozás egyház tartja fönn az iskolák révén
korszakonként változik, eleinte erősen
1.7. Nemzet iránti viszony nacionalista
eleinte radikális/liberális, később
1.8. Politikai irányultság konzervatívabb
nem jellemző, bár ünnepeken előfordul
1.9.
1.10. Közönség
Társasság/közösség közösség, egység
1.11. Tevékenység kezdete, vége 1860-as évektől egyletben - 1868-tól iskolák-
ban mindmáig
1.12. Tevékenység elterjedtsége heti, majd napi gyakorlat
1.13. Ideológia, üdvtan, irodalom eleinte általános pedagógiai irodalom, később
orvostudományi legitimációjú szakpedagógia,
szakdidaktika, tanításmódszertan
1.14. Nemek szerepe nők is végzik
1.15. Szakismeret újratermelése szaklapok, pedagógiai szakirodalom

Beállítódások
1.16. Alapbeállítódás fegyelmezett, igazodó, alkalmazkodó, tűrő,
célracionális, tervező, jövőirányult
1.17. Férfiasság jellemzői fegyelmezett, elfojtó, közösségi, alázatos,
engedelmes
1.18. Test iránti viszony/testpolitika saját test egyenletes, megtervezett, építő
szándékú erőfeszítésnek kitéve, folyamatos
edzés, gépiesség, egészség- és jövőirányultság,
(alkat)részeire bontott test (test mint gép)

191
2. A sporttevékenység sajátosságai
2.1. Művelés színtere egyre inkább zárt térben
2.2. Színtér (pálya jellemzői) standardizálódás felé halad, nézők igénye
nem számít
2.3. Versenyidő nincs, verseny nem jellemző
egyre fontosabbá válik, standardizálódás felé
2.4. Eszközigény halad
egyenlő föltételek között mindenki
2.5. Eszköz/funkció/cél fejleszthesse saját testét, legyen a közösség része
egyén föloldódik a közösségben
2.6. Tevékenység társassága: egyéni/csapat tanulási folyamat, ismétlés, gyakorlás
2.7. Szabályok/mérés tanítói, majd tanári tekintély
2.8. Ellenőrző testület csekély
2.9. Kockázat mértéke nincs közvetlen érintkezés, nincs küzdelem
2.10. Küzdők fizikai kapcsolata egyesületi amatőrök
2.11. Profizmus/amatörizmus kitartás, szívósság, fegyelem, monotóniatűrés,
2.12. Kvalitások engedelmesség
2.13. Sportfogadás nincs
2.14. Erőszak mértéke nincs, legföljebb önkorlátozásként
2.15. Tevékenység lényege az egyén a közösségben, a tornacsarnokban,
az iskolában; nem versenyez, legföljebb
esztétikai élményt akar szerezni a közönségnek
2.16. Tevékenység közvetlen célja a test fejlesztése, erősítése, katonai előképzés
2.17. Örömforrás a sikeresen végrehajtott gyakorlat, az akaraterő,
az (ön)fegyelem öröme, protestáns ethosz
2.18. Tevékenység súlya az életvitelben eleinte kevés, később növekszik
2.19. Fizikai/szellemi/morális/esztétikai erő, esztétikai jelleg (vizualitás), egészséges test,
jelleg (vizualitás) fejlett izomzat, (ön)fegyelem morálja
2.20. Költségigény jelentős (tornacsarnoképítése, szerek vásárlása)

192
Kriesch Aladár: Attila és Buda
bölényvadászata

Fadrusz János: Toldi Miklós

Feszty Árpád: Perdöntő bajvívás
 Nunzer A.: Bajvívás éles lándzsákkal, 1746

Magyar és török vitéz bajvívása a XVI. században

J. Wussim: Vadászjelenet
Rohn: Idősebb Wesselényi Miklós báró szekeres bravúrja a XVIII. század végén, 1857

Guts-Muths gimnasztikája: Mászás és egyensúlyozás

Sterio Károly: Széchenyi István
gróf a Dunán Béla fiával

Sterio Károly: Széchenyi István

gróf a Dunaparton a Lánchíd
befejező munkálatai idején
Ernst Welker: Sledmere, Széchenyi István gróf versenylova, 1816

Magyarországi lóverseny 1860-1870 körül

A pozsonyi első lóverseny programja
Guérard (Orczy Béla báró festménye után): A falka nyomában Csákón

Markó Károly (?): Medvevadászat

 Molnár József: Vaddisznóvadászat

Keleti Gusztáv: Turistatársaság a lomnici csúcs tetején 1864-ben

 Barabás Miklós: Vitorláscsónak
Széchenyi István gróf csónakja, amelyet Clark Ádám alakított át vitorlás hajóvá

Gerhart Henrik-De Vieux: Dámák csónakáztatása a városligeti tavon a hatvanas évek elején
Vitőrpárbaj -j elenet; az ingre vetkőzöttek a vívófelek; közbül a segédek;
az orvos jobboldalt hátul.
Chappon: A párbaj szabályai, 1848

Pisztolypárbaj
Chappon: A párbaj szabályai, 1848
 Dr. Schoepf
Ágoston pesti
gimnasztikai
intézete, 1837

Dr. Batizfalvy Sámuel svéd gimnasztikai terme Pesten

 ,A testgyakorló és tornár-iskola" a Lovarda mellett az 1863. év végén

Frecskay László: A Pesti Torna Egylet dísztornája a Nemzeti Lovardában 1867. február 2-án
Korcsolyázás a Dunán 1864-ben

Krajcsovics Lajos,
a Budapesti Korcsolyázó Egylet
későbbi igazgatója
Jezovits Kornél,
a Budapesti Korcsolyázó
Egylet későbbi helyettes
igazgatója

Korcsolyázás a pesti
Városligetben 1874-ben
 Kinsky Nusi gróf ugrása

Szokolyi Alajos az athéni olimpia után az amerikai kézstartot tanítja a MAC tagjainak
A Nemzeti Torna Egylet millenniumi mintatornázása; az ünnepélyek csarnokában
bemutatott csoportozatok. Fent az első gúla, lent a második gúla
 Az N T E harmadik gúlája az 1896-os mintatornászáson

Vermes Lajos vívóiskolájának tornászmutatványa a palicsi versenyeken, 1896-ban

 Rugdaló (Rugby football)
Dr. Ottó József: Ifjúsági játékok, 1895
Az ezredéves sportünnepek plakátja
Szokolyi Alajos 1896-ban, az athéni olimpiát követően, az Orczy-kertben
a gerelyhajítást és a kalapácsvetést gyakorolja
Szokolyi Alajos „súlyt vet" és gátat ugrik
 Magyar versenyzők az athéni stadionban.
Kellner Gyula (BTC), Kakas Gyula (MTK), Szokolyi Alajos (MAC), Dáni Nándor (MAC),
Hajós Alfréd (BTC), Wein Dezső (BBTE)

Vermes Lajos pihenője

 Az első kerékpárosok.
Balról jobbra: Forsché Román, Günther Antal, Vermes Lajos, Kosztovics László,
(1878 vagy 1879)

Az 1882. augusztusi palicsi versenyek győztesei Vermes Lajos palicsi otthona előtt
 Porzsolt Gyula és gárdája a Balatonnál a kilencvenes években

Porzsolt Gyula és indiánjai, támadásra készen, Siófokon a kilencvenes években

Az Erdélyi Kárpát-Egyesület kirándulása a Királyhágóra
1894-ben
Vermes Lajos és Chappon Samu párbajjelenetet mutat be

Lisznyai D. Tihamér és Horánszky Gyula kardasszója

a Hunnia Csónakázó Egyesület teraszán
 IV. A NŐK TESTHASZNÁLATA

A NŐNEVELŐ TORNÁSZAT
„A nő testének aránylag sokkal tetemesb része van nemi célokra alkotva.
Vére testsúlyához képest több, keringése gyorsabb, hőmérséklete magasabb,
véralkata idegesebb. Nagyon természetes, hogy e mélyen szervezetében rejlő
különbség a nő egész lelkivilágát is áthatva, eszmekörét, tevékenységét
különbözően határozza meg a férfiúétól. S így korán sem üres frázis,
hogy a nő szívén keresztül gondolkodik. A nő korán fejlődik, de teljes férfiúi
érettségre sohasem jut; könnyebben felfog és tanul, de teremtő géniusz híjával
az emberiség irányadó szellemei közé nem emelkedik. O mindig csak szenvedő,
sohasem a beható elemet képviseli, soha a művészetet és tudományt lényegesen
előre nem vitte. [...] A nő alárendelt testi és lelki ereje védelmet, ápolást keres s
az erősebb férfiú lelkében épp oly érzéseket költ, mint az elhagyott gyermek,
a hervadó virág, megdermedt madár s mindaz, mi mintegy esdekelve emeli
hozzánk szemét, mintha mondaná: lásd, te hatalmas vagy - én gyönge, - gondjaid
alatt feléled, mi nélküled elvész - s illat, dal, ima, zománc, minden mi enyém:
jutalmad lesz. [...] Azon bölcsész, ki az ember absztrakt fogalmából
indulva, s a nemi különbséget csak igen alárendelt valaminek tekintve,
a társadalomban a férfi és nő egyenlő állását - az úgynevezett
nőemancipációt - hirdeti: nagyon tévesen cselekszik s aligha jó szolgálatot tesz
azoknak, kiknek kedvezni akar. [...] A kereszténység emelte [...] a nőt egyenjogúvá
a férfival, a hűtlenség s egyéb viszonyok megítélésében
ez tett erkölcsi alapot a hasznosságiak helyébe, s a nőiség két legszebb
virágának: a szüzességnek s anyaságnak egyesítése által Máriában oly
isteni eszményét alkotta meg a nőnek, s magasítá mintaképül az égbe,
milyent a büszke férfi is megirigyelhet tőle."1

Amikor Bakody Tivadar 1861-ben az Orvosi Hetilapban amellett érvel,

hogy a testgyakorlatokat kötelező tantárgyként vegyék föl az állami isko-
lák tantervébe, valószínűleg nem az a legfontosabb kérdés számára, hogy a
lányok miképpen tornásszanak. És ugyan tény, hogy az 1866-ban megala-
kuló Pesti Tornaegylet céljai közt - a b ) pontban - a „fi" gyermekek mel-
lett a „leánygyermekek" tornáztatása is szerepel, ám a lányok közül jóval
kevesebben járnak az egylet foglalkozásaira.2 A Tornaegylet inkább a fel-

1 Madách Imre: „A nőről, különösen esztétikai szempontból." Székfoglaló értekezés az Akadé-

mián, 1864. április. 18. Madách, 583-603.

2 A Testgyakorló Egylet 1865-ös évkönyve szerint például abban az évben 215-en vettek részt a

tornagyakorlaton, s ebből 39 volt a lányok száma. (Vö. Siklóssy, 1928: 456.)

193
nőttek és nem a gyermekek tornáztatását tartja fő feladatának (az alapsza-
bály szerint az egylet első - a) pontban említett - célja „a tornázás gyakor-
lása és terjesztése"). A Vasárnapi Újság 1869-es beszámolójában sem utal
rá semmi, hogy a „szép juhásznőhöz" kiránduló tornázó társaságnak aktív
nőtagjai is volnának.
Attól a történelmi pillanattól kezdve azonban, hogy Eötvös az 1868-as
népiskolai törvényben a testgyakorlatokat mindkét nem számára kötelező
tárgyként írja elő az állami elemi iskolákban, nem lehet többé halogatni a
kérdést, és valamilyen óratervet kell kidolgozni arra vonatkozóan is, hogy
mit csináljanak a lányok a gimnasztikai foglalkozásokon. S bár a követke-
ző két évtizedben nem a leánytornázás áll a testgyakorlatokkal kapcsolatos
viták középpontjában, a nyolcvanas években egyre több szakcikk, illetve
könyv választja tárgyául e kérdéskört is. Mielőtt azonban megismerked-
nénk ezeknek az írásoknak a legfontosabb állításaival, ajánlatos szűkebb
tárgyunkat történeti összefüggésrendszerébe illesztenünk, és egyrészt rö-
viden összefoglalni mindazt, amit a nők korábbi oktatásáról (és ezáltal tár-
sadalmi helyzetéről) tudhatunk, másrészt az előző fejezetekből kiemelni a
nők testgyakorlásával kapcsolatos szórványos adalékokat.
A magyarországi nőoktatással foglalkozó történeti szakirodalom szer-
zői többnyire nem választják hangsúlyozottan külön a nőket tárgyként ke-
zelő intézkedéseket a nők által cselekvő alanyként végzett tevékenykedé-
sektől. Az alábbiakban ezért előbb a nőket tárgyként kezelő oktatáspoliti-
kai intézkedéséket, illetve oktatási formákat tekintem át vázlatosan, majd
a nők általi, illetve tőlük kiinduló, saját emancipálódásukat célzó kezde-
ményezésekkel foglalkozom. Ezt követően a szorosabban vett női testne-
velés, nőtornázás kérdéseit tárgyalom.

A NŐ MINT A CSELEKVÉS TÁRGYA

A nők tömeges oktatásával kapcsolatos első állami szintű intézkedések közül

a legtöbb forrás a Mária Terézia-féle 1877-es Ratio Educationist említi, ki-
emelvén, hogy a Ratio a lányok népiskolai képzését három-négy évig tartaná
kívánatosnak - koedukációs formában. E rendelkezés azonban, mely a kora-
beli nemzetközi állapotokhoz mérten is igen progresszívnek értékelhető,
írott malaszt marad. Két okból: egyrészt az iskolába járást egyelőre nem írja
elő, másrészt az oktatás nyelvének a németet teszi meg. A tankötelezettséget
a hattól-tizenkét éves korosztályra vonatkozóan majd II. József próbálja meg
rendeletileg bevezetni 1789-ben. A kezdeményezést azonban a magyar arisz-
tokrácia megbuktatja az iskolák tervezett német tanítási nyelve miatt.
Ebben az időszakban vannak ugyan világviszonylatban is kiemelkedő isko-
lai kezdeményezések Magyarországon, amelyek - túl azon, hogy a szakképzés
hazai úttörőinek is számítanak - a nőiskoláztatás szempontjából is figyelemre
méltók, ezek egyelőre elszigetelt kísérletek maradnak. Mindenekelőtt Tesse-
194
dik Sámuel iskolája említhető,3 amelyben a szarvasi pedagógus már 1780-ban
azonos szinten tanítja a külön csoportokba osztott fiúkat és lányokat. Kísérle-
tének azonban évtizedeken át nincs folytatója Magyarországon. A keszthelyi
Georgikonban4 is oktatnak lányokat - elsősorban gazdasszonyképző tárgyak-
ra: háztartástanra, főzésre, kézimunkára, zenére, rajzra, egészségtanra, illem-
tanra, ruha- és háztartási leltárak vezetésére, baromfitenyésztésre.5 Emellett
a 18-19. század fordulóján megteszik az első lépéseket a lányok középfokú
oktatása felé is: néhány evangélikus felsőbb leányosztály alakul Sopronban,
Eperjesen, Lőcsén, Rozsnyón, Selmecbányán és Késmárkon.6
Magyarországon a reformkorig szorosan vett és többé-kevésbé szisztema-
tikus leánynevelés szinte kizárólag a nemesi családokban folyik - családi kör-
ben. Ennek célja, hogy a lányokat fölkészítsék a háztartás vezetésére és a
gyermeknevelésre. A 18. században az arisztokraták gyermekei mellett több-
nyire idegen ajkú nevelőnőket találunk, akik természetesen nem tudják ellát-
ni a hazafias nevelés feladatkörét. Ezért az 1790-1791-es országgyűlésen gróf
Brunszvik Antal, Brunszvik Teréz édesapja tervezetet nyújt be, amelyben
nemzeti szellemű (azaz magyar nyelvű) állami leánynevelő intézetek fölállítá-
sára tesz javaslatot. Elképzelésének megvalósulására azonban a kiegyezés utá-
nigvárni kell.7
Az 1806-os II. Ratio Educationis már külön tárgyalja a leányiskolák feladatait.8
Ezek működését továbbra is német nyelven, a zárdák felügyelete alatt képzeli el,
ugyanakkor már lehetővé teszi az anyanyelvi tanítást. A II. Ratio különválasztja a
„kiváló családok" (értsd: az arisztokraták) leszármazottainak tanítandó tárgyakat
a „polgári származású vagy nemesi", valamint a „népből származó" leányok szá-
mára nyújtandó tananyagtól. A kiváló családból valók számára kínált tananyagré-
szek: „hittan, kötelességek az Istennel, az uralkodóval, a szülőkkel, a rokonokkal
és saját magukkal szemben; erkölcstan, ügyelve a becsület és az illem határaira;
magyar, német és francia nyelvű nyomtatott vagy írott művek olvasása; a szaba-
tos írás tudománya a helyesírás szabályaira alapozva; számtan, bibliai történetek;
Magyarország és a hozzá tartozó országok történelme, ezek földrajzával együtt;

3 Tessedik Sámuel (1742-1820), szarvasi evangélikus lelkész, az első magyar gazdasági és ipari

tanintézet alapítója. Fő célja az Alföld földműves népének anyagi, szellemi és erkölcsi emelése. In-
tézete - megszakításokkal - 1779 és 1806 között áll fenn (Kemény II., 798).
4 A keszthelyi Georgikont Festetich György gróf alapítja 1797-ben az uradalmi gazdatisztek ki-

képzésére. Ez Európa első mezőgazdasági főiskolája. Igazgatónak Tessediket kéri föl, aki ezt nem
fogadja el. Az intézmény később egy parasztfiúk számára létesített földmíves iskolával, majd 1804-
től egy jogvégzett fiatalemberek továbbképzését szolgáló tanfolyammal is kiegészül (Kemény I.,
594).
s Orosz, 1962:41.
6 Uo. 32-34.
7 Kornis II., 486-487.
8 A törvény megfogalmazása szerint: „Ahol a meglevő helyi körülmények és a szülők anyagi ere-

je lehetővé teszi, ott célszerű, ha a leányok iskoláját különválasztják a fiúkétól. [...] Az is szükséges,
hogy szüleiket a plébánosok vagy a hatóságok segítségével isméteken emlékeztessék nevelésük ter-
mészetes kötelezettségére, azaz, hogy a leányok nevelése éppen úgy a természet által parancsolt
követelmény, mint a fiúk nevelése." (Mészáros, 1981: 241-242.)

195
végül női munkatevékenységek e leányok nemesi rendjét és jövendő társadalmi
helyzetét figyelembe véve", A polgári származásúakat és közepes vagyoni helyzetű-
eket „hittanra, erkölcstanra, az evangéliumok magyarázatára, a magyar történe-
lem nyomtatott vagy írott anyanyelvű szövegének olvasására, a szabatos írás sza-
bályai szerinti írásra, számtanra és a bibliai történetekre kell tanítani, valamint a
társadalmi helyzetüknek megfelelő házkörüli munkára". A népből származó leá-
nyoknak „oktatni kell a hittant, az olvasást és az írást, az anyanyelvet, a számtan
elemeit az egyszerű műveletekkel együtt. Mindezekhez csadakozik e leányok
társadalmi helyzetének megfelelő munkatevékenység állandó gyakorlása."9
A húszas években az országban „meghaladja a tízet" a magánkézben lévő,
bentlakásos leánynevelő intézetek száma, amelyekben „hat-nyolctól" „öt-
ven-hatvanig" terjed a növendékek száma. Ezekben az intézetekben a mély
vallásosság szellemében, németül oktatják a „tehetős nemes- és polgárcsalá-
dok gyermekeit".10 E helyzetben:

„az 1825-ik évi országgyűlés visszhangzik a panasztól, hogy a serdülő leányok se-
hol sem taníttatnak magyarul, pedig mint anya, a »fejérnem terjesztheti leginkább a
nemzetiséget«. Az egyik követ egyenest ebben pillantja meg nemzeti nevelésünk
legnagyobb fogyatkozását. [...] »En bizony, ha húsz lányom volna, sem adnám
klastromba, hogy azok az anyácák vagy apácák neveljék, mert azoktól meg nem ta-
nulhatja a leány a gazdasszonyi, feleségi s anyai kötelességeket; mit tanulnak ott?
Német nyelvet és csipkevarrást!«" n

E nemzeti szellemiség és szemléletmód legmarkánsabban Fáy András

(1786-1864) oktatáspolitikai és írói munkásságában jelenik meg. Nőnevelés és
nőnevelő intézetek hazánkban (1841) című tanulmányában „elismeri, hogy a
női nemnek ugyanazon emberi jogai vannak, mint a férfiaknak. [...] Óramu-
tató című művében tanítónőképző-intézet közköltségen való felállítását sür-
geti."12 Az 1832-ben írott Bélteky ház című regénye is bővelkedik a nőnevelés-
sel kapcsolatos fejtegetésekben. Fáy derék háziasszonyokat, jó anyákat nevelő
lányinternátusok felállítását javasolja. Alapelve: „a férfié a polgári élet, a nőé a
házi." Tervei szerint „nevelőnék" tanítanának, ezért a nevelőnéképzést is sze-
retné megszervezni. Ám az ő elképzeléseiből sem lesz egyelőre semmi.
A férfi-nő kapcsolat korabeli hatalmi dimenzióit akkor sejthetjük meg kel-
lő drámaiságában, ha Karacs Teréz beszámolója alapján fölidézzük Fáy házas-
ságkötésének részleteit. Eszerint 1815-ben, a huszonkilenc éves Fáy:

„egy gyönyörű, hatéves kisleányt fogadott gyámsága alá, mivel meg akarta mu-
tatni, hogy a nép egyszerű sarja, célszerű nevelés által, valódi nővé fejleszthető. [...]
ítéletem szerint Fáy eszményi nevelési terve Zsuzsi képezésénél valóban sikerült.
Szép olvasottsággal bírt német s magyar nyelven, de szakmája csupán a szépiroda-

9 Mészáros, 1981:242.
10 Vö. Orosz, 1962:42.
11 Kornis II., 535.
12 Kemény, 1934: 558.

196
 lom volt. [...] Fáy, a nők nevelése terének eszményi munkása, nevelése mintapéldá-
nyát maga rombolá le, igen, saját művének legszebb részét, a hajadoni szemérmet
megsemmisíté. Az alig fejlő gyönyörű leányka tizenöt éves koráhan már anya volt.
[...] És Fáy fiának anyját nem tette nőjévé. [...] O fiának apját látogatói előtt tekin-
tetes úrnak címezte, a háznál neveledő kisfiút szíve szerint kebléhez nem szoron-
gathatta nyilvánosan. [...] Apám, anyám kezet fogva addig térítgették az ingadozó
Fáyt, míg az a helyes okok által meggyőzetve, végtére engedett, s törvényesen
összekelt Zsuzsival. Talán 1830-ban. [...] Fia továbra is Nagy Gusztáv maradt. Ar-
ról az öregúr tudna számolni, miért."13

A forradalom előtti idők népiskolai oktatására jellemző, hogy Magyarorszá-

gon (Erdély nélkül!) 1846-ban a népiskolai tanítók létszáma 9783, az elemi is-
kolák száma pedig körülbelül nyolc és félezer. A magyarországi települések
száma ekkor 15 888; ez azt jelenti, hogy mivel a városokban és a nagyobb köz-
ségekben általában egynél több felekezeti iskola működik, a kisebb települések
mintegy kétharmadában nincs semmiféle iskola. Országos viszonylatban a
hat-tizenkét éves fiúknak és lányoknak csak 39 százaléka jár iskolába, s a leány-
tanulók száma csak a nagyobb városokban közelíti meg a fiútanulókét.14
Brunszvik Teréz, Teleki Blanka és Karacs Teréz alábbiakban ismertetendő,
s meglehetősen szűk körben maradó iskolái kivételével lényegében az 1868-
as népiskolai törvényig kell tehát várni, hogy az elemi iskolákra vonatkozóan
legalább papíron megszülessék a fiúk és a lányok számára elvileg azonos mű-
velődési anyag igénye.15 Ám a maga nemében igen haladó szemléletű 1868-as
népiskolai törvény is számos negatív diszkriminációs elemet tartalmaz a nők-
kel szemben. így például a felső népiskolákról szóló fejezet a fiú- és leányok-
tatás között lényeges különbségeket tesz: a 61. § szerint a fiúk három, a lá-
nyok két évig járnának az ilyen típusú iskolákba. S míg a fiúk alkotmánytant,
ipart, mezei gazdaságtant, könyvvitelt is tanulnának, addig a törvény a lányok
számára ezek helyett csak a „női kézimunkát" írja elő.16 Ráadásul a törvény
előírásainak túlnyomó többsége - a pénzhiány és az erős társadalmi ellenállás
miatt - végrehajt(hat)atlan marad. Ehhez járul, hogy az 1870-ben fennálló
százkilenc felső leánynépiskola közül csupán négy (!) államit találunk, a továb-
bi százötöt vallásfelekezetek működtetik.17

13 Karacs Teréz jegyzetei a Fáy életrajzát készítő irodalomtörténész, Badics Ferenc számára. -

Idézi Sáfrán, 1963: 183-188.

14 Vö. Orosz, 1962: 125-126. Például a mintegy 110 ezer lakost számláló Pesten az elemi iskolai

fiútanulók száma 2327, a leánytanulóké 1901. Ehhez járul még mintegy kétszáz-kétszázötven, ma-
gánintézeti leánytanuló. A kisebb városokban és falvakban a lányok 15-20 százalékkal kevesebben
vannak az iskolákban a fiúknál (vö. Orosz, 1962: 126).
15 Vö. Nagyné, 1969:209.
16 Uo. 209-210.
17 Uo. 211. „15 500 községben a nőnem semmi iskolai oktatásban nem részesül! [...] A hazai

menyasszonyok sorában 100 közül 85 nem tudja nevét leírni. [...] Egy rémületes bűnlajstrom az,
mely az országló hatalmat, a kormányzat közegeit, s a nemzet sorsa körüli intézkedést századokon
át monopolizáló arisztokráciát irtózatos súllyal terheli!" (Kossuth Lajos levele Schwarcz Gyula
képviselőhöz 1868-ban. Idézi Nagyné, 1969: 199.)

197
 Budán 1869-ben, Kolozsvárott 1870-ben, Pozsonyban és Szabadkán
1871-ben, Budapesten és Győrött 1875-ben kerül sor állami tanítónőkép-
zők alapítására,18 majd 1875-ben létesül a leányok magasabb műveltségét
célzó állami felsőbb leányiskola a Veres Pálné kezdeményezését fölkaroló
Molnár Aladár képviselő (az iskola későbbi igazgatója) javaslata alapján.
Budapesten a századforduló idején tíz polgári leányiskola és két felsőbb
leányiskola működik. Négy évvel később tizennégy a polgári leányiskolák
száma, míg az utóbbiból továbbra is csak kettő van: az Iskola téri és a Váci
utcai. 19
Jóllehet a föntiekben elsősorban az oktatási intézkedésekre korlátozó-
dott e rövid áttekintés, nem volna szerencsés elfeledkezni arról a viszony-
latról, amelyben a nő - még napjainkban is - a leggyakrabban válik a tény-
leges és áttételes, konkrét és szimbolikus férficselekedetek tárgyává. A szé-
les értelemben vett férfi-nő viszonyra gondolok, ahol a nő egyaránt lehet
a férfivágy, -szerelem, -csábítás, -büszkeség tárgya, a férfiuralom eszköze
vagy a férfihatalom reprezentatív kelléke (hogy egyebet ne említsünk).
Már csak azért is érdemes erre az alapviszonyra emlékeztetni, mert szű-
kebb témánk szempontjából sem elhanyagolható a jelentősége. Elég ta-
lán, ha a Fiáth Ferenc visszaemlékezéseiben említett párbajokra utalok,
amelyeket nem vívtak volna meg, ha a visszaemlékező nemes úr nem ér-
zett volna ellenállhatatlan késztetést arra, hogy a társasági helyzetben a
díszes kompánia (férfi és nő) tagjainak megmutathassa: hibátlanul műkö-
dik benne a gyönge nő megvédésére bármikor kész lovagias beállítódás.
Vagy említhetjük - a billikomoknak nevet adó vagy a díjakat átnyújtó -
arisztokrata hölgyek által alakított fontos reprezentatív szerepet a lóver-
senyzés során, miként azt a tényt is, hogy az evezés sem terjedt volna el
oly rövid idő alatt, ha a dandy uracsok nem csolnakáztatgathatták volna a
Dunán kedvükre kiszemelt arszlánnőiket.

A NŐ MINT A CSELEKVÉS ALANYA

A magyar Anyáknak az Ország-Gyűlésére egybe-gyült Ország Nagyai a magyar

atyák elejébe terjesztett alázatos kéréssek címmel 1790-ben Pesten egy névtelen
röpiratot köröznek, melyet Bárány Péter, Széchenyi Ferenc titkára önt végső
formába.20 A magyar anyák az „ánglus dámák" jogaira hivatkozva azt kíván-
ják, hogy az országgyűlés tárgyalásait a karzatról végighallgathassák mint
„nézők", mint a törvényhozók „bölcs végzéseinek csudálói". Tudós felméré-
sekre hivatkoznak, amelyek szerint „az asszonyok elméje gyorsabb, virgont-
zabb, serényebb minden rendű dolgoknak feltalálására, mint a férjfié". Han-

18 Nagyné, 1969:232.
19
20 Vö. Orosz, 1962:21-22.

198
 goztatják, hogy ők is „szint olly nemesi jussal bírnak", „szint úgy felerészét
teszik a hazának", mint a törvényhozó férfiak.21
Az 1790-es évek közepén Máté Jánosné Újfalvi Krisztina a konzervatív
Molnár Borbálával folytat „barátsági vetélkedést" a „két nem hibái és érde-
mei felől". Előbbi ékes szavakkal hirdeti, hogy a női nem sem értéktelenebb,
mint a férfinem. Szerinte a „férfinem a napfényt csak azért zárja el a női nem
elől, hogy rabszolgájává tehesse. [...] Lehetetlen, hogy a nyájas természet,
maga az igazság két egyforma nemes teremtések közül egyiket a másiknak
rabszolgájává rendelte volna. [...] A költőnő mélyebb műveltséget követel a
leányok számára: tanítani kell őket történelemre, földrajzra, a természet is-
meretére, mindenre, ami az emberi elmét tökéletesíti".22
A nők emancipálódásának és „magasabb fokú szellemi művelésének" szüksé-
gességét fogalmazza meg Takács Éva (Karacs Ferencné) (1779-1845), Karacs
Teréz édesanyja, a „magyar nőnevelési mozgalom egyik úttörője" - hogy ezt a
történeti irodalom számára oly kedves kategóriát használjuk. A „nagyműveltségű
és szellemes asszonnyal szívesen elvitatkoznak" a „kor legkiválóbb írói", „Virág,
Fáy, Döbrentei, Katona, [...] Bajza, Vitkovich", akik „házát sűrűn látogatják".23
A „magyar nőnevelési mozgalom" másik úttörője Dukai Takács Judit (1795—
1836) költőnő, a költő Berzsenyi Dániel feleségének unokahúga, akihez Berzse-
nyi ódát is ír, s akit környezete csipkelődése ellen Kazinczy az alábbi szavakkal vi-
gasztal: „Ne rettegje kisasszony azt a vádat, hogy amely leány verset ír, nem lehet
jó asszonya a házának; így ítél a közönséges ember.. ."24 Az első nőegylet, a pesti
Jótékony Nőegyesület 1817-ben alakul meg Hermina főhercegnő elnöklete
alatt, s „főként a vakok, munkanélküli szegények gyámolításával" foglalkozik.25

21 Uo. Válaszként Pálóczi Horváth Ádám - még ugyanabban az évben - a Férj fiak felelete az
Asszonyokhoz című röpiratában igen megértőnek mutatkozik a követelések iránt. Sőt! Tovább is
megy, és a nők hivatalviselési joga mellett érvel: „Ha egy királyné koronát viselhet, s jól is igazgat-
hat, nem látom, miért ne igazgathatna jól s nem (mármint a nő - H. M.) viselhetne mind a törvé-
nyes, mind a polgári igazgatásban hivatalokat a koronán alul is." (Orosz, 1962: 22.)
22 A férfiakról így ír Újfalvi Krisztina:

„Mig szeretnek, rabok: csaknem földet falnak;

Ha hűlnek s vénülnek, már ilyeket halinak
Füleink: illik csak asszonykézbe orsó,
Guzsaly és motolla, s aquavitás korsó." Idézi Korniss II., 497.
A kifejezetten konzervatív Molnár Borbála így érvel:
„Hiszen mi oly végre nem is teremtettünk:
(Mivel sok háza baj tárgyává tétettünk),
Hogy a tudományban mint ők búvárkodjunk,
S nem szükség magunkról, hogy oly fenn álmodjunk. [...]
S ez az, amely bölccsé formálhat bennünket,
Ha tudjuk s követjük kötelességünket
Ügy mint házastársak s keresztyén asszonyok,
Szorgalmatos anyák, s gondos gazdasszonyok." Uo. 499-500.
23 Uo. 504.
24 Uo. 502.
25 Mádai, 1913: 143.

199
 A 19. század első felének talán legismertebb nő(nemű) nőnevelője Brunszvik
Teréz grófnő (1775-1861), Teleki Blanka nagynénje, Brunszvik Antal lánya, aki
1828-ban alapítja Pesten az „angyalkertnek" nevezett első magyarországi óvo-
dát. A női nemet az emberiség „fontosabb felének tartja", növendékeit mélyen
katolikus szellemben,26 jó családanyákká igyekszik nevelni. Ezt tekinti az „em-
bernemesítő munka kulcskérdésének". A leendő anyákat a „nemzet anyjának"
szerepébe igyekszik szocializálni, ily módon kívánva egyetemessé tenni a felvilá-
gosult arisztokrata anyák családi körben végzett nevelő munkáját. A „lelkileg
megnemesbedett nő" - írja Nóképzés és riónevelés című tanulmányában - „mint
családanya új, jobb nemzedéket segít létrehozni", s ezáltal megszünteti a társa-
dalmi bajokat, és megváltja az egész emberiséget.27 Modellje Pestalozzi Gertrúd-
ja, aki mindent magára vállal: a háztartás vezetését, gyermekei nevelését; gyapot-
fonóként bérmunkát, sőt a falu érdekében társadalmi munkát is végez.28
Az első magyar nyelvű leánynevelő intézetet Teleki Blanka (1806-1862), Te-
leki Imre és Brunszvik Karolina gróf lánya, Brunszvik Teréz unokahúga, a
„magyar nemzeti nőnevelés lelkes úttörője és hőslelkű mártírja" alapítja 1846
nyarán. Nyolc-tizenkét éves arisztokrata lányokat keresve hirdetményt bocsát
közre az új leánynevelő-intézetről, „főcélul tűzvén ki növendékei szellemi, er-
kölcsi és aesthetikai kiképzését", a „nemzeti érzelem s hon iránti kegyelet fenn-
tartását".29 Az intézetben irodalom, történelem (ezeket Vasvári Pál tanítja),
számtan, természettudományok, zene, rajz, angol, francia és német oktatása
folyik - mégpedig szaktanári rendszerben először Magyarországon. Az első ta-
nítvány Deák Ferenc keresztlánya.30 1847-ben tizenhét növendéke van, 1848-
ban „pedig már annyi a jelentkező, hogy vissza kell őket utasítani".31

26 Kornis II., 497-499. „Ha az anya a gyermekét a valláshoz fel tudta emelni, akkor a legtöbb út-

ravalót adta neki, és olyasvalamit, amihez minden mást könnyen hozzákapcsolhat, és ami által min-
den inás magasabb értelmet kap." (Brunszvik Terézt idézi Mészáros, 1997: 284.)
27 Idézi Orosz, 1962:230-237.
28 Karacs Teréz a következőket írja Brunszvik Teréz intézetéről: „ítélni nem akarok, de vélemé-

nyem szerint nagyba gátolta az emberiség javán munkálni óhajtó grófnőt tervének sükerítésében,
hogy ő (mint akkor többnyire a magyar főrendű nők) nem bírta a magyar nép nyelvét, nem ismeré
a magyar népet, kik között kellett vala ezen intézetnek meggyökeresedni." (Karacs Teréz Megis-
merkedés Teleki Blanka gráfnővel című visszaemlékezését idézi Sáfrán, 1963: 373.)
"Kemény, 1934: 787.
30 Az alapítás nehézségeit érzékelteti az alábbi idézet: „Teleki Blanka - költséget nem kímélve -

láthatóan minden tekintetben a legkülönbet kívánta nyújtani leendő növedékeinek. Növendék

azonban egyelőre nem jelentkezett. Mintha csak Széchenyi jóslata teljesedett volna: » í g y ne re-
ményjen a grófnő intézetének állandóságot!« (Széchenyi itt arra utal, hogy Teleki magyar nyelven
kívánja oktatni az arisztokrata leányokat. - H. M). Csak nagy későn futott be az első fecske: a báró
Puteáni család sarja, Deák Ferenc keresztlánya. És utána 10 hónapig senki! [...] Aligha kapott ak-
koriban költségesebb nevelést bárki is Magyarországon, mint a kis Puteáni Rózsa: tágas, főúri lak-
osztály, válogatott szakemberekből álló tanári kar, külön nevelőnő (Leovey Klára) és az intézet élén
a grófnő-igazgatónő." (Orosz, 1962: 114-115.)
31 Orosz, 1962:115. A nőnevelés úttörői között megemlíthető még Teleki Emma (1811-1893), Blanka

húga, De Gerando Ágoston író neje, De Gerando Antonina édesanyja, aki „több jeles munkát, gyermeki
és ifjúsági olvasmányokat írt" (Kemény, 1934: 788), valamint „De Gerando Antonina (1845-1914), Tele-
ki unokahúga, aki Párizsban nevelkedett, ahol tanítói és tanárnői oklevelet szerzett. 1872 -ben Pesten tele-
pedett le, ahol a nőegylet intézetében, a nőipariskolában és előkelő családoknál tanított. 1880 után a ko-
lozsvári felső leányiskola igzagatónője. Széles körű irodalmi munkásságot fejtett ki." (Uo. 371.)
 Ugyanebben az évben kezdi meg működését egy másik magyar nyelvű
szorgalomiskola, a miskolci református leánynevelő intézet. Alapítója és igaz-
gatója Karacs Teréz (1809-1892), Karacs Ferenc és Takáts Éva leánya. Teleki
Blanka hívja saját intézetébe, de maga helyett inkább Leovey Klárát ajánlja, s
ő marad Miskolcon a nem arisztokrata lányok között. Az első évben hatvan-
kilenc, a másodikban nyolcvanegy tizenkét-tizenhat éves polgári származású
növendéke van, akik a családban vagy az elemiben már megtanultak írni-ol-
vasni. Szegény lányokat is fölvesz, ösztöndíjat létesítve számukra. Eleinte
minden tárgyat ő tanít. Később még egy lelkész, négy segédnevelő és öt óra-
adó szaktanító csatlakozik hozzá. Kiemelten fontosnak tartja a kézműves-te-
vékenységet: az első évben „335 db fehérneműt, 81 db felöltözéket, 214 db
egyéb holmit: paplanokat, térítőkét készítenek".32 Brunszvik Teréz és anyja,
Takács Judit „pestalozziánus elveiből meríti a kézművességre, a kenyérkereső
foglalkozásként is használható szervezett foglalkozások űzésére irányuló ösz-
tönzést".33
Veres Pálné Beniczky Hermin (1815-1895), a „magyar nőnevelés élharco-
sa", 1868-ban létrehozza az Országos Nőképző Egyesületet, s az egylet nevé-
ben kilencezer nő aláírásával (!) kérvényt nyújt be az országgyűléshez, amely-
ben „a nők számára egy országos női főtanodának országos költségen való
fölállítását" kéri.34 A később róla elnevezett utcában a nevét viselő leányis-
kola igazgatója lesz élete végéig. Egyesületi székfoglalójában Madách mottó-
ban található akadémiai beszédét támadja.35 Amikor az állam a női főtanoda
felállításával késik, „a 200 tagú Nőképző Egylet megalapítja iskoláját s 1869.
okt. 17-én meg is nyitják egy magasabb osztállyal s 14 növendékkel, kik közül
év közben hét kimarad. Nem mechanikailag dresszírozott nőkre van szükség
- vallja Veres Pálné - ; fő az etikai alap, a jellemképzés és a vallásosság. Már
akkor a gimnaziális képzés lebeg előtte; de ennek ideje még nem érkezett el.
Hanem Molnár Aladárt a felsőbb leányiskolák felállítására ő inspirálja."36
A magyarországi nőmozgalom fölpezsdülését jelzi, hogy 1871-től megin-
dul a Nők Lapja, „a nők munkaképesítésének közlönye", mely óvatosan pár-
tolja a nők szavazati jogát, az iskoláztatás kérdését pedig folyamatosan napi-

32 Orosz, 1962: 109.

33 Uo. 110. Karacs Teréz nehéz körülményeit érzékelteti Orosz: „Az intézet fenntartása 13 éven
át valóban heroikus erőfeszítésébe került Karacs Teréznek. [...] Az egyház pénztárából Karacs
évenként mindössze 240, később 320 pengőforintot kapott. [...] A szállásdíjra és a bútorozásra fel-
ajánlott segély begyűjtése is rendkívül vontatottan haladt, s csak részben sikerült. így nem csoda,
ha Karacs Teréz már az első éven arra kényszerült, hogy szerény, 400 pengőforintnyi örökségét is
ráköltse az intézetre." (Uo. 106-107.)
34 Máday, 1913: 157-158. Veres Pálné vállalkozásának heroikus voltát érzékelteti az alábbi idé-

zet: „Eötvös elvi ellensége volt a Veresné megindította egész mozgalomnak s az előtte megjelent
nőképző egyesületi küldöttségnek azt felelte, hogy ő kívánatosabbnak tartja, hogy a béresasszony
kötni tanuljon, minthogy a művelt osztályhoz tartozó nők magasabb kiképeztetést nyerjenek."
(Uo. 158.)
35 Vö. Geőcze, 1904: 9,17.
36 Uo. 11.

201
renden tartja. Részben e lapnak is köszönhető, hogy 1896-tól az egyetem
bölcsészeti és orvoskarát megnyitják a nők előtt. Ugyanebben az évben ala-
pítják az első leánygimnáziumot, egy évvel később pedig a feminizmus köz-
pontjának számító Nőtisztviselők Országos Egyesületét. 1904-ben alakul a
Feministák Egyesülete, 1905-ben a Nők Világszövetségének magyar osztá-
lya, a Magyarországi Nőegyesületek Szövetsége. 1907-től indul a Nő és a Tár-
sadalom című folyóirat.37

A NŐK TESTGYAKORLATAIRÓL

A föntiek alapján megfogalmazható: a 19. század végéig a nőképzés periferi-

kus jelentőségű Magyarországon. Veres Pálné és eszmetársai színre lépéséig a
nők társadalmi szerepét, feladatát, küldetését - sokszor még a nőmozgalom
említett képviselői is - többnyire az anyai és a háziasszonyi szerep minél tö-
kéletesebb megvalósításában, illetve a férfiak által vezetett nemzeti törekvé-
sek segítésében látják. A lányok iskoláztatásának gyakorlati tárgyai is kime-
rülnek a női kézimunka-, a rajz-, a zene- és a szórványos táncoktatásban.
Mindazonáltal tévednénk, ha azt föltételeznénk, hogy a 19. század első felé-
ben a lányok teljes mértékben megfosztatnak a testgyakorlás lehetőségétől.
Talán emlékszünk még arra, hogy Clair Ignác a harmincas években fiúk és lá-
nyok számára egyaránt tart foglalkozásokat gimnasztikai intézetében.38 Az
intézetből kinövő Testgyakorló-Egylet 1852-es évkönyvének tanúbizonysága
szerint 1839 és 1851 között 1326 fiú és 497 leány látogatja a foglalkozásokat.
A korszellem lassú változását jelzi az is, hogy Fáy András (akiről, mint ko-
rábban utaltunk rá, könnyen elképzelhető, hogy a Clair-féle közlemények
szerzője) kiemelten fontosnak tartja a testi erő és az egészség állandó edzését
- mégpedig a lányok számára is. Nőnevelés és riőnevelő intézetek hazánkban cí-
mű munkájában 1841-ben fölteszi a kérdést: „Kinek van egészségre, testi
erőre nagyobb szüksége, mint a nőnemnek, mely életadója, első táplálója,
ápolója az egész emberi nemnek?"39 A nők edzettségét és egészségét annyira
fontosnak tartja a „női hivatás" betöltésére, hogy a betegeskedő, gyönge haja-
donokat legszívesebben eltiltaná a házasságtól. Az ifjaknak azt tanácsolja,
hogy ép, egészséges testű feleséget válasszanak, mert a „betegen sinlő nő alig
lehet vidám, elégedett, segítő feleség", és mert „sinlő anya csak sinlést hagy-
hat magzatnak és unokáinak örökségül".40 A Honderű pedig így szól a höl-
gyekhez két évvel később:

37 Máday, 1913: 160-178.

38 „Clair Ignácz úr gymnastikai intézete [...], hol mind fiú-, mind leánygyermekek külön-külön
napokon igen kedvező sikerrel s egészségökre nézve nagy haszonnal tanulhatják a mindenféle testi
mozgásokat s erőgyakorlásokat. A testi gyakorlásokkal egybeköttethetik a bajvívás is, melynek Clair
úr hasonlólag mestere." (Honművész, 1835. július 12.)
39 Idézi Orosz, 1962:81.
40 Uo.

202
 „Ne kocsizzanak annyit, hölgyeim, úgymond, higyjék el, az a gonosz batár ú g y
kiaszalja életerejöket, h o g y végre majd alig bírják nélküle csak házuk küszöbét is át-
hágni. Sétáljanak, amazonkodjanak inkább künn a szabadban, hol a tiszta lég, a
mozgás nagyságtok szép arcait viruló színnel ülteti be, tagjaikat erosbíti!" 4 1

E tények - a nőoktatás minden említett korlátja és diszfunkciója dacára -

rendkívül fontosak számunkra, hiszen kiindulópontként szolgálhatnak ah-
hoz, hogy a nőket is beillesszük a könyv gondolatmenetének középpontjában
álló hosszú távú folyamat összefüggésrendszerébe.
Mint korábban, a vadászatról szóló fejezetben igyekeztem rámutatni, a 19.
század elején civilizatorikus változásnak lehetünk szemtanúi, amelynek során
a gyilkos késztetettségeket magában foglaló, harcos, azonnali kielégülést biz-
tosító férfibeállítódások fokozatosan átadják helyüket egy versengő szellemű,
késleltetett kielégülést biztosító beállítódásnak. Mindezzel pedig - s ez az az
összefüggés, mely a nőtornázás összefüggésrendszerében föltárulhat előttünk
- a férfiak akarva-akaratlan is előkészítik a terepet arra, hogy a nők is bekap-
csolódhassanak e civilizációs folyamatba. Más szóval: a vadászat-falkavadá-
szat-lóverseny és a többi elősport kapcsán föltárt eseménysornak társadalmi
nemi vonatkozásai is vannak. Ha tehát ebből a nézőpontból kíséreljük meg
rekonstruálni a korábbi fejezetekben elmondottakat, és összekapcsoljuk az
adott tevékenység gyakorlati művelésére vonatkozó adalékokat a tevékenység
hátteréül szolgáló, illetve azt legitimáló ideológiával - ezen belül is min-
denekelőtt a „férfiasság" jelentéstartalmainak átalakulásával - , új perspektí-
vák nyílhatnak meg előttünk.
Amikor az idősebb Wesselényi báró az ifjú Miklós testét már „zsenge korá-
ban megedzi", „hideg, meleg, szomj, álmatlanság, gyaloglás, erős lovaglás,
hosszas futás, birkózás" számára alkalmassá teszi és „koplaláshoz megszoktat-
ja", hogy ily módon „izmai olyanok legyenek, mint a keményített aczél", ak-
kor az a cél lebeg szeme előtt, hogy az évszázadok során fölhalmozódott ne-
mesi büszkeséget, erőt, potenciát, hatalmi tudatot, azaz a mindig győzelemre
törő, harcias libidó dominandi „férjfias" beállítódási mintáit fia révén újrater-
melje.42 Amikor pedig az ifjabb Wesselényi úgy fogalmaz Teendők a lótenyész-
tés körül című 1847-ben megjelent munkájában, hogy „A rókavadászat, pályá-
zás s átalában az ezeknek kíséretében járó több lovaglás, sokat férfiasította na-
gyon elpuhult s még most is sok edzésre szorult ifjainkat",43 egyrészt azt
árulja el, hogy számára az apjától elsajátított „férfiasság" fogalma egy osztály-
tartalmában behatárolt kategória (hiszen az említett tevékenységeket csak a
nemesek, sőt inkább csak az arisztokraták végzik). Másrészt azt is egyértel-

41 „Őszi virágfiizér." Honderű, 1843. 18. szám. Idézi Siklóssy, 1928: 599-600.
42 Az öreg Wesselényi jelszava, mellyel ősei szellemét idézi - emlékszünk rá! - : „Nunquam ret-
ro!" (Sohasem meghátrálni!) Emlékeztethetünk „szilaj vérű", az „indulatosság legmagasabb foká-
val" jellemzett idősebb Wesselényi Szamos-parti lovaskalandjára is, vagy mondjuk arra a reak-
ciójára, midőn fiát majdnem agyonüti „lóról-lehullása" miatti szégyenében" (lásd a 76. oldalt)
43 Wesselényi, 1847: 3-4.

203
művé teszi - és gondolatmenetünk szempontjából most ez a lényeg - , hogy
szerinte a férfiasság nem egy szakadásos, hanem egy fokozati skálán képze-
lendő el.
A skála egyik végpontján található az „elpuhult" férfi, a „rút, sybarita
váz,"44 mely negatív tulajdonságainak köszönhetően ideáltipikus ellentéte a
másik végponton elhelyezkedő bátor, vakmerő, hősies, lovagias, erős, edzett
(illetve „idomított") férfinak. (A skála szélső pontjai természetesen politikai
konnotációkat is hordozhatnak az érintettek számára, és megjelenhetnek az
olyan ellentétpárokban is, mint a mérsékelt-radikális, labancbérenc-nemzeti
szellemű vagy - Szekfűvel szólva - a „dunai" vagy „tiszai magyar" oppozíció-
ja. De ez most mellékszál.) A két végpont között nincs szakadás: a kellő
edzettség (illetve az ideológiai vagy politikai nézetek megváltoztatása) révén
át lehet kerülni az egyik határeset közeléből a másik közelébe. Wesselényi
nagyjából úgy alkalmazza a „férfias" jelzőt, ahogy manapság a „sportos" vagy
az „edzett" jelzőket használjuk. Csakhogy míg napjainkban a „sportosság"
mindkét nem tagjaira vonatkozhat, addig Wesselényinek eszébe sem jut,
hogy „férjfias" lehetne egy nő is; a nő ebben a dimenzióban egyszerűen nem
létezik számára. Fölfogásában a férfi (vagy a férfiasság) nem a nővel (vagy a
nőiességgel) szembeni dichotóm változóként, hanem a másik (arisztokrata)
férfi milyenségéhez viszonyított fokozati változóként értelmeződik. Más szó-
val: a relacionalitás kizárólag a biológiai maszkulinitás referenciatartományai-
ban mozog.
A gimnasztikáról szóló fejezetben láthattuk, hogy Clair intézetének közle-
ményeiben szintén a „férjfiasság" a szöveg egyik legfontosabb kategóriája.45
Ám a fogalom jelöltje korántsem ugyanaz, mint Wesselényi esetében. Figyel-
jünk csak: ,,a' férjfias caracternek egyik tulajdonsága, mellyet életmódunk
mindinkább ritkít, saját erőnkben helyezett bizonyos bölcs bizalom, melly
minket nem enged azonnal segedelemért kiáltani, vagy éppen kétségbe esésre
vetemedni; mellynek kisebb 's nagyobb vállalmányoknál alapul kell szolgálni,
's melly nekünk mint embereknek és polgároknak elkerülhetetlenül szükséges bi-
zonyos önállásunk fenntartására. Az olvasóra bizom annak elitélését, valljon
e' férjfias tulajdonság sarjadozhat 's tenyészhet-e az elpuhult nevelés46 telekén."

44 „Mi a magyar most? - Rút, sybarita váz..." Berzsenyi Dániel: A magyarokhoz (1810).
45 „Kötelességeik a' szülőknek, hogy kisdedeik érzékeit arra vezessék, mi férjfiasan emeli 's erősi-
ti ezeknek lelkét és testét. [...] Itt kezdi lassanként magáévá tenni az ugy nevezett f é r j f i a s kedvélyt; itt
kezdi megszeretni az élet némelly nehézségeit f é r j f i a s béketűréssel és tehetőséggel elfogadni, mivel
azokat nemcsak tűrni tanulja, hanem örömet is talál erejének e' tűrésben gyakorlásán. [...] Elké-
nyezett fiúk férjfi korukban többnyire csak rabszolgák. Félre tehát illy érzéki kéjjel. Szoktassátok
gyermekeiteket kemény étekhez, éhség, szomjúság, hideg 's melegnek tűrésére. így lesz csak erős
és férjfias a' léleknek törekvő tehetsége". (A hivatkozásokat lásd a gimnasztikáról szóló fejezet
73-74. oldalán!)
¥' Mint korábban utaltam rá, a szövegben az elpuhult eredetileg a francia „ e f f é m i n é " , azaz az „el-
nőiesedett" pontatlan magyar fordítása. Azaz bármennyire elmaszatolja is a fordítás, eltüntetni
nem tudja (vagy talán nem is akarja?), hogy a férfi(as)ság fogalma végső soron a női(es)séggel szem-
ben fogalmazódjék meg.

204
 Ahogy korábban is említésre került: ez már a polgár hangja, aki amellett,
hogy önmagát teszi meg a „férjfiasként" vizionált nemzeti jövő letétemé-
nyesének, finoman, de egyértelműen az arisztokráciától is elhatárolódik.
Nem lehetnek ugyanis kétségeink afelől, hogy e szövegkörnyezetben az
„elpuhult" testek jelöltje - miként Rousseau-nál vagy Wesselényinél - a
gyönge és fejlődésképtelen s - a fogalom minden értelmében - egyre alak-
talanabbá váló arisztokrácia társadalmi teste. Ebben az értelemben pedig a
férfiasság különböző fokozatai közötti átmenet korántsem olyan magától
értetődő és problémamentes mint a Wesselényi-féle fogalomhasználat ese-
tében. Ráadásul nyilvánvalóan nagy különbség van aközött, ha egy adott ki-
jelentés az arisztokrata saját rendjére vonatkozó észrevételeként, vagy
aközött, ha a fölemelkedni vágyó polgár (honorácior vagy köznemes) arisz-
tokratával szembeni kritikájaként fogalmazódik meg. Ugyanakkor - éppen
a cselekvő polgári alanyra utaló elemek viszonylagos észrevehetetlensége és
az arisztokráciára vonatkozó kritika elmosódottsága következtében - még-
sem lehet egyértelműen kijelenteni, hogy a gimnasztikai intézet közlemé-
nyeiben a férfiasság egyértelműen a polgár kontra arisztokrata dichotóm gon-
dolati modellben értelmeződne.
Ezért a szövegben jelen lévő közvetlen, ám óvatos verbális kritikánál sokkal
nagyobb jelentőséget kell tulajdonítanunk a gimnasztika művelése révén ki-
fejeződő társadalmi gyakorlat közvetett üzenetének. Annak nevezetesen,
hogy a tevékenységhez szükséges beállítódások bensővé tétele révén a polgá-
ri ifjú - a jóval kisebb valószínűséggel gimnasztikázó arisztokrata ifjúval
szemben - képessé válhat arra, hogy szükségleteit alárendelje jövőjének, és
így mintegy meghitelezze pályaíve potenciális kilátásait. A polgár ugyanis
azáltal igyekszik mobilitási esélyeit növelni, hogy leszármazottainak nevelé-
sét egy közösség fegyelmezett tagjaként gondolja el, melynek felügyeleti köre
nemcsak gyermekének moralitására, intellektusára, valamint beállítódásai
meghatározta késztetéseire és képességeire, hanem öncélként tételezett testi
sajátosságaira is kiterjed.
A gimnasztikai gyakorlatok - és hozzátehetjük: a vívás és az evezés - kocká-
zata nagyságrendekkel kisebb, mint a korábbi elősportoké, hiszen a résztve-
vők között már nincs fizikai érintkezés. A gimnasztika emellett a szimbolikus
harcot és a szimbolikus versengést is kiiktatja repertoárjából (e tekintetben
különbözik is a vívástól és az evezéstől): művelése során - mint tudjuk - az if-
jak nem a másikkal, hanem önmagukkal versengenek; önnön múltbéli mi-
lyenségükhöz, illetve jövőbéli potenciális állapotukhoz képest határozódik
meg tevékenységük értelme. A foglalkozásokra járó fiúk és lányok olyan testi
gyakorlatokat sajátítanak el a rendszeres gimnasztikai „trainingek" során,
melyeknek köszönhetően fegyelmezett, szívós, monotóniatűrő, másokhoz
igazodó, közösségi lényekké válhatnak. Olyan férfiakká és nőkké, akik enge-
delmeskednek a mester/tornatanító személyében megtestesülő autoritásnak,
és akik számára mindinkább magától értetődőnek számít, hogy bensővé te-
gyék a késleltetettségi kondicionáltság megkívánta önkorlátozó technikákat és az

205
önfegyelmen alapuló egészséges életvitel esztétikumát és morálját, annak érdeké-
ben, hogy elérjék a szüleik által kívánatosnak ítélt hosszú távú társadalmi cé-
lokat.47
Ha mindezek után az előző bekezdésben említett beállítódások társadalmi
nemi dimenzióit állítjuk előtérbe, beláthatjuk: a fölfelé törekvő polgár által
újradefiniálni igyekezett férfiasság az alárendeltek társadalmi pozíciójában ki-
kristályosodó férfiasság, mely - az elnyomott léthelyzetből fakadó elemek in-
korporációja révén - nem csupán szerkezetileg homológ a megelőző évszáza-
dok női tapasztalatával, hanem az alárendelt állapotból fakadó azonos zsigeri
élményeket is magában hordozza. Azaz: a modernitás testi alapzatát megte-
remtő új f é r f i abban az értelemben nőies f é r f i , amennyiben a korábbi harcos,
konfrontatív, megalkuvásmentes, büszkeségen alapuló, hatalmi technikákat
reprodukáló (stb.), arisztokrata gyökerű férfiassággal szemben immár az ön-
fegyelem, a (monotónia)tűrés, az autoritásnak való engedelmeskedés és -
mindenekelőtt - a közvetlen harci és versengő elemek kiiktatására késztető
polgári beállítódás elemei kerülnek középpontjába.
Az előző bekezdésekben kifejtettek természetesen a nő nézőpontjából is
rekonstruálhatók. Ebben az esetben úgy fogalmazhatunk, hogy a civilizá-
ció/modernizáció folyamatának köszönhetően a férfiak mindennapi praxisá-
ban (és közelebbről: testhasználatában) bekövetkező változások előkészítik
a terepet arra, hogy a nők is megjelenhessenek a társadalmi nyilvánosság
egy korábban tőlük elzárt, ám még mindig félig-meddig rejtett szférájában.
A nők eme új tevékenykedését nagymértékben megkönnyíti, hogy a közvet-
lenül a testtel kapcsolatos ideológiai tartalmakat kínáló gimnasztika képes ar-
ra, hogy az átmoralizált kollektív nemzeteszményt átideologizált individuális
testeszménnyé és az ebből származtatott testgyakorlatok együttesének hordo-
zójává tegye. S miután a nő társadalmi szerepe elsősorban testi mivoltából ki-
indulva definiálódik, a fent jellemzett konnotációkkal bíró (illetve beállítódá-
sokat újratermelő) gimnasztika minden más testhasználati formánál jobban
alkalmas e társadalmi szerep közvetítésére, megjelenítésére és elsajátíttatásá-
ra, valamint a „női hivatással" kapcsolatos (férfi)nézetek kikristályosítására.
Törvényszerűnek tarthatjuk tehát, hogy nem a versengő beállítódásokon ala-
puló evezés vagy az archaikus férfibüszkeség szimbolikus megjelenési formáit
erőteljesen magán viselő vívás lesz a „nőemancipáció" közvetítője a 19. szá-
zad első felében.
Amikor a 19. században a fent idézett kiváló férfiak a nők társadalmi szere-
péről gondolkoznak és értekeznek, a „női hivatást" valamennyien a feleség és
az anya biológiai meghatározottságú kategóriáiból kiindulva értelmezik. Az
általuk megjelenített ideális nő megtermékenyül, szül, szoptat, gyermeket
nevel, háztartást vezet, szeret, érez, tetszeni vágyik, midőn - Madáchcsal
szólva - „alárendelt testi és lelki ereje védelmet, ápolást keres" az erős férfi-
ben. Ha történelmi környezetükből kiemelnénk a fentebb idézett szövegeket,

47 Lásd a gimnasztikáról szóló fejezet 73-74. oldalait!

206
mai, feminizmuson, multikulturalizmuson és politikai korrektségen edződött
értékrendszerünk alapján magabiztosan leplezhetnénk le a férfigondolkodás
jellegzetes esszencialista csúsztatásait, és joggal állíthatnánk, hogy e jeles ma-
gyarok a „másik nem" társadalmiságát a biológiai jegyekre redukálják. Ám ha
nem mai (heteronóm) értékrendünk alapján ítéljük meg, hanem történeti
összefüggésrendszerébe illesztve vizsgáljuk a nőkkel kapcsolatos (férfi)gon-
dolkodást, más következtetésre kell jutnunk. Ha ugyanis arra a kérdésre pró-
bálunk meg válaszolni, hogy a 19. században hogyan alakult a nők társadalmi
szerepének és helyzetének megítélése, be kell látnunk, hogy jelentős a kü-
lönbség az archaikus értékrendszert példaszerűen képviselő Wesselényi és az
új idők szeleire inkább érzékeny Fáy gondolkodásmódja között (az utóbbi
magánéletének anakronizmusai, valamint az előbbi nagyformátumú moder-
nizációs próbálkozásai dacára).
Némi teatralitással fogalmazva: ég és föld a különbség aközött, ahogy a két
nagy magyar, az ötven körüli Wesselényi, és a hatvan felé járó Fáy a nőkhöz
viszonyul. Az erdélyi bárónak a magyar politikai és közélet nagy kérdéseiről
gondolkodva eszébe sem jut, hogy nők is léteznek a társadalomban, holott a
„férjfiasság" fogalma nélkül szinte egy bekezdést sem tud leírni. Ehhez képest
Fáy, a nem arisztokrata nemesi származék, a nőoktatás témáját alkalmasnak
tartja arra, hogy tudományos értekezést írjon róla. Fáy gesztusában, attitűd-
jében, értékrendszerében nem kevesebb fejeződik ki, mint hogy a másik nem
biológiai meghatározottságú lényként is méltó arra, hogy a társadalmi vi-
szonylatokba bekapcsolódjék. Másképpen fogalmazva: Fáy ama folyamat ré-
szese és generálója, amelynek során egyre inkább elfogadottá válik, hogy a nő
éppen természeti és biológiai meghatározottságának köszönhetően (és nem annak
ellenére) léphet föl a történelem színpadára, illetve léphet be a társadalomba.
E belépés és föllépés legkézenfekvőbb eszköze a nő teste. E női test akkor
válik a „szebbik nem" társadalmi küldetésének legitim burkává, amikor a tör-
ténelem színpadára föllép(ni szándékozik) azoknak a férfiaknak a csoportja is,
akik alárendelt helyzetükből adódóan arra kényszerülnek, hogy társadalmi
fölemelkedésük (egyik) eszközévé saját testüket tegyék. Abban a történelmi
helyzetben, amikor a civilizáció folyamata ellenállhatatlanul töri át az életvi-
tel évszázadok óta megváltoztathatatlannak tűnő korlátait, a férfiak egyre ke-
vesebb kivetnivalót találnak abban, hogy a női test gondozása, fejlesztése, tö-
kéletesítése is a közös jövő elérésének része legyen. Ha lassan, ellentmondá-
sosan és bizonytalanul is, de afelé tart a világ, hogy a nőnek mindinkább
hazafias kötelessége lesz testének és testi képességeinek megfelelő gondozása,
fejlesztése és edzése. A gimnasztika és a torna pedig e hazafias kötelesség ellá-
tásának legitim eszközévé válik.
A gimnasztikázó férfiak nőkkel homológ társadalmi pozíciója, valamint a
gimnasztikai intézetben végzett azonos gyakorlatok élményközössége egye-
lőre természetesen nem elegendő ahhoz, hogy a gimnasztikázó (illetve a gim-
nasztikáról értekező) férfiak férfiképe egyik napról a másikra a férfi/nő dicho-
tómia alapján szerveződjék, azaz hogy a férfi (illetve a férfiasság) a nőhöz (il-
207
letve a nőiességhez) való viszonyában jelenjék meg számukra. Clair intézeté-
nek közleményei abban a vonatkozásukban megegyeznek a Wesselényi-féle
szemléletmóddal, hogy ezekben is egy fokozati skálán gondolják el a kívána-
tosnak tartott férfias jegyeket. Csakhogy Clairéknél a férfiasság tartalma, az
elvárt és megkövetelt beállítódások jellege már jelentősen más, mint az ar-
chaikus-harcos arisztokrata férfiasság esetében. Miképpen az is kétségtelenül
új elem a gimnasztikai egyletben, hogy eme „új férjfiasság" alanya nemcsak a
fiatal férfi, hanem a fiatal nő is lehet. Clairéknek (majd Bakodyéknak) már a
maga izzadságszagú empirikus valóságában is szembesülniük kell azzal a
helyzettel, hogy a tornacsarnokban vagy a tornatéren fiatal leánykákat kell
testgyakorlatok végzésére idomítaniuk.

A NŐNEVELŐ TORNÁSZAT NŐKÉPE

Amikor tehát a Pesti Tornaegylet a hatvanas évek második felében a leány-

gyermekek tornáztatására vállalkozik, egy évtizedekkel korábban elkezdődött
tendenciát folytat. E tendencia része az 1868-as népiskolai törvénynek az a
rendelkezése is, mely a testgyakorlatokat mindkét nem számára kötelező
tárgyként írja elő az állami elemi iskolákban. Jóllehet, ennek széles körű meg-
valósulására még évtizedekig kell várni, ekkortól kezdve a leánytornázás ügye
- az „emancipálódási folyamat" pontos indikátoraként - az oktatáspolitikai
akciók visszafordíthatatlan részévé válik; nem csupán az elemi, hanem a ma-
gasabb osztályokban is: a hetvenes évek közepén Budapesten megszületik az
első állami felsőbb leányiskola, amelyben kötelező tárgyként „mindegyik osz-
tályban naponként fél órát" kell tartani a testgyakorlatokat. Ez az előírás nem
kevesebbet jelent, mint hogy e tantárgy a magyar és a német után a történe-
lemmel holtversenyben a harmadik legmagasabb óraszámban taníttatik az is-
kolában.48
Fokozatosan körvonalazódik, mit és miért kell a tornaórákon a lányoknak
csinálniuk. A tantervekben, tanmenetekben és a különböző oktatási doku-
mentumokban, valamint a korabeli két sportlapban, a Tornaügyben és a Her-
kulesben rendre megfogalmazódnak azok az általánosabb képzetek és elvá-
rások, amelyeket a 19. század utolsó harmadában-negyedében a férfiak táp-
lálnak a nők társadalmi szerepével és feladataival kapcsolatban. E képzetek
jól rekonstruálhatók a Nőnevelő tornászat szülék, tanítók és tanítóriók számára
48 Molnár, 1877: 117-118. A tornászati gyakorlatok módozatai és szabályai kapcsán Molnár, aki

egyben az iskola igazgatója is, kimondja, hogy azok „1. szigorúan a női alkathoz és életmódhoz alkalma-
zottak; hogy 2. szabad gyakorlatok alkalmaztatnak; és hogy 3. a gyakorlatok szigorúan az illető nö-
vendék egyéniségéhez mértek. Ezért nem osztályonként, hanem egyénileg, és csoportokban gyako-
rolnak." A testgyakorlatok tárgy célját a következőképpen határozza meg a tanterv: ,,a) A test élette-
vékenységét kellő élénkségre izgatni, az általános testi erőt fejleszteni, és az aránylag gyengébb egyes
tagok erősítését eszközölni, b) Az ügyesités, a test hajlékonyságának kiképzése s annak eszközlése,
hogy a test tagjai szép idomokban s összhangzatos arányokban fejlődjenek." (Uo. 117-118.) Megjegy-
zendő, hogy az angol és a rajz csak ajánlott tárgyként szerepel a tantervben.

208
címmel 1882-ben megjelent első szintetizáló mű segítségével. A szerző,
dr. Turjay László, „királyi főgymnásiumi rendes tanár" a legfrissebb német szak-
irodalom alapján summázza a lányok tornáztatása kapcsán fölmerülő fonto-
sabb tudnivalókat és teendőket, illetve a fiú- és leánytornázás közötti eltéré-
seket.49
Turjay immár nem egy fokozati skála alsó vagy negatív pólusára helyezi
a nőt a „kevésbé férfias" tartalmak szinonimájaként, hanem a férfival
szembenálló, önálló, biológiailag erőteljesen meghatározott társadalmi
lényként jeleníti meg. Es annak ellenére, hogy a nőembert elsősorban bioló-
giai meghatározottságú lényként definiálja, mégsem utasítja el, hogy a nő
elvileg jogot formálhasson a férfival egyenrangú társadalmi szerep betölté-
sére. Ez pedig igen radikális tézis a 19. század nyolcvanas éveiben, amikor
még a kor legkiválóbb férfiainak gondolkodását is túlnyomórészt a mottó-
ban idézett madáchi szemléletmód jellemzi. 50 A nőtornázást illetően
többnyire ellenséges közhangulattal szemben azonban Turjay ki meri je-
lenteni:

,/í nő más testszervezettel más életfoglalkozás- és élethivatással bir ugyan mint a f é r f i ,

de, mert éppen olyan szerves és eszes lénye a természetnek, s mert a műveltségi viszo-
nyok káros befolyásainak is éppen ugy, sőt m é g inkább ki van téve: azért a nőt is
1. h o g y természetes életfeladatát és hivatását minél zavartalanabbul betölthesse,
2. h o g y a műveltségi viszonyoknak minél tökélyesebb részesévé válhassék; testileg
éppen ú g y kell ápolni és nevelni, mint az erősebb nemet." 5 1

A Nőnevelő tornászat világosan szembeállítja egymással a „neveléstani tor-

nászat két ágát": a „dualismus" egyik oldalon található a „mozgásaiban erő-
sebb, hatékonyabb és terjedtebb eszközű férfi-testgyakorlás", a másikon pedig
a „díszesebb és tetszetősb eszközű, többnyire dal vagy zene kíséretében alkal-
mazott, változatos, sokszor táncféle mozgásaival, gyöngéd érzelmeket és vi-
dor hangulatot keltő női tornászat". E „dualismus" mögött a szerző szerint a
két nem eltérő testi fölépítettsége rejlik: „a férfinál az izomrendszer", a nőnél
az „idegrendszer" az uralkodó; „a férfi szervezet tömöttségével szemben a női
szépség a test bizonyos karcsúságában mint jellegben keresendő, mit csak
emelünk, ha a női test mozgékonyságát minél inkább kifejlesztjük és göm-
bölydedségét s hajlékonyságát meg nem rövidítjük".52

49 A korabeli viszonyokat jól jellemzi, hogy - a Tornaügy korabeli kritikája szerint - Turjay egy-

szerűen plagizál: az eredeti forrás megjelölése nélkül fordít le egy német munkát.
50 Emlékeztethetünk arra, hogy Eötvös kívánatosabbnak tartja, hogy a béresasszony kötni ta-

nuljon, mint hogy a művelt osztályhoz tartozó nők magasabb kiképeztetést nyerjenek.
A nyolcvanas évek közepén így ír a Herkules: „Hiában élünk a 19-ik században, hiában értük
meg az emancipáczió korát, mert a nőket Magyarországon ma is ezer előítélet és káros szokás gá-
tolja tehetségeik érvényesítésében. Még a sport, a mulatságos testedzés terén is, hol azt hinnénk, a
józan felfogás örülne a munkálkodásuknak, elitélik őket, sőt sokan vakmerőn kimondják, hogy a
sport mindenkinek, csak nőknek nem való." (1884. július 1.)
51 Turjay, 32-33.
52 Uo. 66-67.

209
 Persze bármennyire fölvilágosultnak tűnjék is a könyv nőképe, benne a
„gyöngébb nem" mégiscsak alacsonyabb rendű, kevésbé tökéletes lénynek
minősül a férfihoz képest:
„Az emberiség minden tisztes elöljárójának arról kellene gondoskodnia, hogy mi-
ként lehetne okossággal s példával a városi nőknek természetes hajlamain az általános
tétlenség iránt megakadályozni és miként lehetne azon hibán segíteni, mely az előke-
lős középosztályú fiatal nők nevelésébe mindenütt becsúszott, de különösen a leányne-
velő- és tanintézetekbe, hol többnyire úgy élnek: mintha testük mozgatlanságával
a szellem összes képességét, az egészségnek árán, akarnák megvenni."53 [...] „A szesz-
ély és ingatagság, mi leányoknál, oly gyakran leküzdendő hiba, legalkalmatosabb el-
lenszerét a tornászati iskolában találja, hol a leányoknak magukat az egésznek kész
engedelmességgel kell alárendelniök, hogy az őket megillető akarat-erősödésnek és
testi képességeknek fokát elérhessék."54

Ám épp ebből fakad a női tornászat célja:

„A könnyen elpuhuló, elsatnyuló női testet természet szerinti fejlődésében ön-
munkásságra segíteni, jól kiszámított befolyásával a női egészséget fentartani, a
testrészek arányos kifejlesztésével magát az egész testet valóban szép alkatúvá tenni,
és ezen munkássága által a felfogó, gondolkodó és érzelmi tehetségek alapját, a tes-
ti érzékszerveket is kifejleszteni."55

A nőnevelő tornászat tehát alapvetően arra hivatott, hogy elősegítse: a nők a

férfiaknak tetsző, elsősorban esztétikai örömöt, szépségszolgáltatást nyújtani ké-
pes társadalmi lényekké szocializálódjanak. A könyvben és a cikkekben újra és új-
ra megfogalmazódik, hogy a leányok tornáztatásánál a „fő szempont" a test ter-
mészetes, szép tartása, a szép járás.56 Ebből pedig az is következik, hogy mivel „a
legtökéletesebb ritmikus mozgás a tánc, azért ennek a női tornászainak nemcsak
tetőzetévé, hanem alapjává kell lennie".57 A nők esztétikaiszükséglet-kielégítő,

53 Turjay, 58.
54 Uo. 68-69.
55 Uo. 33.
56 Hasonló képzetek egyéb sportokkal kapcsolatosan is fölmerülnek:„Fel kell vetnünk azt a kér-

dést is, turistáskodjanak-e a nők is? Vannak vállalkozó szellemű aczélos izmú nők, kik a turistaság
nehezebb feladataira is rátermettek. Ezeket nem szükséges más tekintet alá fogni, mint a férfi turis-
tákat. De a nők legnagyobb része más megítélés alá tartozik. A nő ne vállalkozzék erejét felülmúló, ide-
geit próbára tevő turista-cselekedetekre; de a női test edzésére, fejlesztésére alkalmas mértékben
legyen turista a nő is. A tornászásra nézve a szakemberek úgy vélekednek, hogy a leányok tornászá-
sának a női öltözet szabja meg a határát. A leányok a tornászásban csak olyan mozgásokat tanulja-
nak, a milyeneket a női ruha megenged, külön kötéltáncos ruhát ne öltsenek. Ugyanezt lehetne a
turistáskodásban is zsinórmértékül tekintetni. Olyan magasságokba ne törekedjék a nő, a hová csak fér-
fiasszabású mihában juthatna, és ne vállalkozzék oly nagy utakra, melyeken a női átöltözködés és ké-
nyelem legegyszerűbb követelményeiről is le kellene mondania. Egyes ritka kivételeket megbámu-
lunk, de nem szeretnénk, ha nőink mind ily módon törekednének bámulatot kelteni. Legyenek oly
viértékben turisták, a mennyire női bájaik elférfiasitása nélkül a női test szépségének fejlesztésén, egészségük
ápolásán munkálkodhatnak.'"(„k. turistaság egészségtana." Turisták Lapja, 1890. május.)
57 Turjay, 68.

210
szórakoztató társadalmi funkciójához az is hozzátartozik, hogy a lányok tudjanak
énekelni, zenélni - természetesen a kellő „mérséklett" tiszteletben tartásával:
„A leányok szabadgyakorlatinál a test természetes, szép tartász a fő szempont. [...]
Ha az állást a tornagyakorlat első mozzanatának nevezhetjük, akkor a járás lesz a
második és bizonyára nem kisebb figyelemre méltó gyakorlat. [...] A valóban szép
járásban van valami nemes, méltóságos, míg ellenben a nem eléggé csinos járás még
a test legszebb alakulásit is elferdíti. [...] Az oktatás élénkítésére, de kivált a járáskö-
zeiben megtartandó ütemek elsajátítása czéljából, kellő mérséklett éneklés, sőt a III.
és IV osztályban ezenkívül még kézi kelepelőke.t (castagnette-eket) is használunk."58

A nő, aki szinte ontológiai lényegéből adódóan a szépséget, a harmóniát, a

kellemet, az arányt, a nemességet, a jó kedélyt hivatott - a szó szoros értelmé-
ben - megtestesíteni, olyan mozgásformák és -alakzatok kivételezésére idomít-
tatik az iskolában, amelyek a biológiai meghatározottságokat nem csupán esz-
tétikai élvezetté, hanem egy etikailag is érvényes társadalmi követelményrend-
szer megalapozóivá is teszik. Turjay könyve példaértékűen szemlélteti, hogyan
harmonizálódnak - szinte észrevétlenül - a különböző asszociációs körökbe
tartozó jelentéstartalmak, és ennek során hogyan alakítják át a természeti szük-
ségszerűséget társadalmi szükségszerűséggé. E gondolati harmonizáció min-
denekelőtt azért lehetséges, mivel a női test képzete a nők társadalmi szerepére
vonatkozó korabeli elképzelések középpontjában helyezkedik el, így a szorosan
vett pedagógiai és szakmódszertani elképzelések könnyedén kapcsolatba hoz-
hatók, illetve igazolhatók biológiai, etikai és társadalmi tényezőkkel.
Ez történik például abban az esetben, amikor a szerző amellett érvel, hogy a
nők tornásztatásának „mindig könnyű gyakorlatokkal kell kezdődnie és végződ-
nie", a „lökésmódra végzendő gyakorlatokat jól meg kell gondolnia", a „túlságos
nagy lépésekből, terpeszkedő állásokból, magas ugrásokból és ezekhez hasonlók-
ból" álló gyakorlatokat pedig „ki kell küszöbölnie". Nem csupán amiatt, mert
„merev ellentétben állanak a női testnek anatómiai alkotásával" és mert „ezt kívánja
a női sexualis-szerveknek sajátságos fekvése", hanem azért is, mert „illemsértők"?9
Ami viszont nem illemsértő, az szép; azaz a biológia átmoralizálásától már
csak egy lépést kell tenni a biológia átesztetizálásáig.60 Sőt, amikor a kézi-

58Bokelberg Ernő: „A tornatanítás a leányiskolában." Herkules, 1886. február 21.

59Turjay, 72.
60 A Turjay által idézett dalszövegek (277-278) is pontosan jelzik e szemléletmód világképét,

íme egy példa: dr. Csengeri János: Tornász-nők dala

„Dallva fogjatok kezet, Egybe fűzve most a mint Most együtt, szétválva majd
S táncba szálljatok, Tánczra perdülünk Láttat e füzér
S bár kuszált a szerkezet: Még sok év úgy lássa szint' Életünk is szerte hajt
Egységet ragyog. Együtt seregünk. Míg a célhoz ér.

Mint a csillag számtalan, Társra mindegyik talál De bár mennyit változik

És dalos madár, Célra hogy törünk Szép összhangot ad,
Sok világot untalan S az életbe' helyett áll Szeretet ha itt lakik
Osszhangzatba jár. Most játszó körünk. Kézbe' kéz marad."

211
könyv úgy fogalmaz, hogy „a női neveléstani tornászatnak egyik legfőbb tör-
vénye az, hogy tanitása az összetartott, kikerekített, önmagába visszatérő vagyis
ritmusos mozgás határait át ne lépje",61 illetve amikor a Herkules azt írja, hogy a
„női testnek leginkább megfelelnek az oly gyakorlatok, mint a körfutás, hinta-
gyűrű",62 akkor e szövegek szerzői nem kevesebbet tesznek, mint hogy a test-
gyakorlatok átmoralizált és átesztetizált formáit egy ciklikusság elvén alapuló
kozmológiai rendszerbe, vagyis az isteni elrendeltetésű örök rend körforgá-
sába illesztik. E gondolati keretbe jól illeszkedik a nő szakralizálása és transz-
cendálása is - ahogy azt Madách is teszi a mottóban idézett akadémiai beszé-
dében:

„A nőiség két legszebb virágának: a szüzességnek s anyaságnak egyesítése által

Máriában oly isteni eszményét alkotta meg a nőnek, s magasítá mintaképül az égbe,
milyent a büszke férfi is megirigyelhet tőle."63

A körszimbolika ciklikussága pontosan kifejezi, hogy a „nő társadalmi hi-

vatásával" kapcsolatos korabeli képzetek középpontja, illetve a nőnevelő tor-
nászat alfája és ómegája a női termékenység, az oktatás célja, hogy az „anyák
életereje" elegendő legyen arra, hogy a „szükséges táplálékot a méh-gyümölcs
számára levigye".64 Vagy ahogy a Herkules cikke még egyértelműbben megfo-
galmazza:

„a gyakorlatoknak a női nemnél megkívántató különfélesége a női test ama je-

lenségére vonatkozik, hogy az esetben az ét- s a tejszervek nagyobb fejlődése jön létre.
A női gymnastika törekvéseinek e szerint oda kell irányulniok, hogy általuk az
emésztés s a vérkészités, általában az egész tápláló és alakító proczesszus elősegítve le-
gyen.'"65

A női testhasználattal kapcsolatos korabeli morális képzeteknek köszönhe-

tően a nőnevelő tornászat női belügy: a tornászó nő teste nempublikus. Minden-
ki természetesnek tartja, hogy a Clairnél, Bakodyéknál vagy az iskolákban
folytatott női testgyakorlatok a férfiak testgyakorlataitól, sőt lehetőleg a férfiak
jelenlététől mentesen történjenek.66 „A lányt bizonyos géne67 fogja el már a kis
61 Turjay, 67.
62 „Anői szertornázás." Herkules, 1884. november 25.
63 Madách, 583-603.
64 Turjay, 58.
65 „Anői szertornázás." Herkules, 1884. november 25.
66 Persze nehogy azt higgyük, hogy a sportoló nő látványa csak a gimnasztika esetében tabu a

férfiak számára: „Az uszodák s hideg fürdők már reggeli öt órakor nyílnak meg a közönségnek.
A nők csak délelőtt 7-től 10-ig használhatják azokat, míg a nap többi órájában csak mi férfiak ural-
kodunk. A nők: anyák, leányok s gouvernante-ok, tömegesen zarándokolnak Walter, Scholz és
Kammermayer uszodáiba s az úszómesterek egyhangú ítélet szerint - személyesen nem szabad er-
ről meggyőződnünk - erélyben, kitartásban s ügyességben versenyeznek a férfiakkal, élénkségbe s
vidámságban pedig fölülmúlják őket." (Vasárnapi Újság, 1865. július 30. Forgó János. Idézi Sik-
lóssy, 1928: 603.)
67 Értsd: zavar.

212
korban is - érvel a Herkules -, ha férfiak előtt végzi a productiót; a mely géne
egyáltalán nem válik kárára a lánynak, mert hiszen szemérmének kifolyása ez.
S a nőnevelésnek kétségkívül egyik fő feladata épen ennek a szeméremnek a
megóvása és művelése. Ha pedig ezt a maga érintetlenségében akarjuk megtar-
tani, a lányok tornatanítására okvetlenül tanítónőket kell alkalmaznunk."68
Mindazonáltal nem lehet kellőképpen hangsúlyozni: a korábbi fejlemé-
nyekhez képest rendkívül gyorsak és radikálisak azok a változások, amelyek a
nők legitim iskolai (illetve társadalmi) testhasználatát illetően a 19. század
második felében bekövetkeznek Magyarországon. E változásoknak köszön-
hetően a nő nem csupán leválik, illetve elhatárolódik a férfitól, és ezáltal po-
tenciálisan a társadalmi cselekvés önálló alanya is lesz, hanem immár elvileg is
jogot formálhat arra, hogy a férfiakkal azonos képzésben (illetve társadalmi
elbánásban) részesüljön. Ennek megfelelően a nők tornázása mind több ele-
mében megegyezik a fiúk tornázásával. Persze a liberális szakférfiak nőnevelő
tornászatra vonatkozó nézeteit erőteljesen meghatározzák a „nők társadalmi
hivatásával" kapcsolatos korabeli képzetek; a nőnevelő tornászat szakirodal-
mát gyakran a megtermékenyülésnek, a szülésnek, a női ciklikusságnak kijáró
misztikusság és titokzatosság köde borítja.
Ugyanakkor ebben az időben létezik már egy olyan látványos sport is - a
korcsolyázás - , melynek művelése során az esztétikus női test nyilvános meg-
mutatása nem csupán kívánatos elem, hanem egyenesen az adott tevékenység
lényegéhez tartozik. E sport vizsgálata a következő fejezet feladata.

A NŐNEVELŐ TORNÁSZAT JELLEGZETESSÉGEI

1. Társadalmi-kulturális beágyazottság
1.1 Művelők társadalmi bázisa német és magyar polgárság
1.1.1. Művelés-műveltetés közvetlenül végzik a tevékenységet,
(mecenatúra, közönség) saját magukon gyakorlatoznak
1.2. Referencia főleg német
1.3. Szervezeti forma iskola
1.4. Szervezet nyitottsága elsősorban polgárok gyermekei
1.5. Szocializáció gyerekként megtanulni, felnőttként gyakorolni
1.6. Finanszírozás állam, illetve egyház tartja fönn, iskolák révén
1.7. Nemzet iránti viszony korszakonként változik
1.8. Politikai irányultság liberális
1.9. Közönség nincs
1.10. Társasság/közösség nőközösség az iskolában
1.11. Tevékenység kezdete, vége 1840-es évektől, egyletben 1870-es évektől az
iskolákban, mindmáig
1.12. Tevékenység elterjedtsége heti gyakorlat
1.13. Ideológia, üdvtan, irodalom német pedagógiai irodalom, erkölcstan,
keresztényi szellem

68 „Tornatanítók Németországban." Herkules, 1884. június 3. Dr. M. I. aláírással.

213
1.14. Nemek szerepe a nők meghatározóak
1.15. Szakismeret újratermelése pedagógiai szakirodalom, szaklapok

Beállítódások
1.16. Alapbeállítódás fegyelmezettség, igazodás- és tűrőképesség,
engedelmesség, mértékletesség, játékosság
1.17. Nőiesség jellemzői elfojtás, alázat, körben forgás, ciklikusság,
természetközeliség, testközpontúság,
illemtudás, szemérem, szeszély, ingatagság,
gyöngeség, tétlenség leküzdésének igénye
1.18. Test iránti viszony/testpolitika egészség- és szépségideológia, termékenység
szolgálata

2. A sporttevékenység sajátosságai
2.1 Művelés színtere egyre inkább zárt térben
2.2. Színtér (pálya jellemzői) standardizálódás felé halad, nézők igénye
nem számít
2.3. Versenyidő nincs, verseny nem jellemző
2.4. Eszközigény egyre fontosabbá válik, standardizálódás felé
halad
2.5. Eszköz/funkció/cél egyenlő föltételek között mindenki fejleszthesse
saját testét, teste legyen alkalmas az anyai
szerepre
2.6. Tevékenység társassága: egyéni/csap: az egyén föloldódik a közösségben
2.7. Szabályok/mérés tanulási folyamat, ismétlés, gyakorlás
2.8. Ellenőrző testület tanítói, majd tanári tekintély
2.9. Kockázat mértéke minimális
2.10. Küzdők fizikai kapcsolata nincs közvetlen érintkezés, nincs küzdelem
2.11. Profizmus/amatörizmus iskolai kötelezettség
2.12. Kvalitások kitartás, szívósság, fegyelem, monotóniatűrés
engedelmesség, testtudatosság
2.13. Sportfogadás nincs
2.14. Erőszak mértéke nincs, legföljebb önkorlátozásként
2.15. Tevékenység lényege az egyén az iskolában esztétikai
élményt akar szerezni a közönségnek
2.16. Tevékenység közvetlen célja a test fejlesztése, előkészítése az anyai szerepre
2.17. Örömforrás a sikeresen végrehajtott gyakorlat, akaraterő,
játék, tánc, éneklés
2.18. Tevékenység súlya az életvitelben minimális
2.19. Fizikai/szellemi/morális/ szépség mint öncél, egészséges test,
esztétika jelleg (vizualitás) (ön)fegyelem morálja
2.20. Költségigény jelentős (tornacsarnok építése, szerek vásárlása)

214
 A MŰKORCSOLYÁZÁS
,,A városligeti tó jege ma fővárosunk téli társas életének lüktető főere. Itt
találkozik a város egész társadalma, az előkelő főrangúak csakúgy, mint a szerény
polgári osztály. Az egylet kapui mindenki előtt megnyitvák. A díjak olyan
mérsékeltek, hogy még a kevésbé tehetősek is megfizethetik. [...] Az egylet
szociális téren is teljesít hivatást. Külön jégpályát tart fenn a tavon a szegény
néposztály részére, a hol néhány fillérért, sőt ingyen, bárki korcsolyázhat."1

A KORCSOLYÁZÁS ELTERJEDÉSE

„Örömmel üdvözöljük a fiatal pest-budai korcsolyázó egyletet, m e l y közel 4 0 0

rendes tag részvételével és teli erszénnyel örömmel néz az első fagy elé. A deli nők
részvéte, kik e mulatságot valódi szenvedéllyel űzik, amely élvezetéhez n a g y mérv-
ben járulnak, s í g y történt, h o g y az egylet e g y 6 tagú női választmánnyal is dicse-
kedhetik. Kényelmes szánok e g y előkelő gyárban rendelve vannak; a korcsolyák
legtökéletesbjei bécsi műhelyből váratnak."

Így ír a Vadász- és versenylap 1870. november huszadikán.2 A „fiatal" jelző arra

utal, hogy a Pest-Budai (majd Budapesti) Korcsolyázó Egylet szűk egy esztende-
je, 1869 decemberében alakult,3 első tagjait főleg a polgárságból és az arisztokrá-
ciából toborozva.4 A szervezés párját ritkítóan sikeres. Olyannyira, hogy a har-
madik téli szezon közepén a Vasárnapi Újság cikkírója már kijelentheti: „A jég-
sport csak pár éve honosuk meg nálunk, és szívesen elismerjük, hogy e részben a

1 Márkus, 1909: 94.

2 Siklóssy, 1928: 588.
3 „Alelnök: Keve József, titkár: Vajda (Wallner) Adolf, pénztárnok Bárány Nándor Ernő. [...] Mind

közül legaktívabb volt Kresz Géza dr., ki a megalakulás hírlapi propagandáját is intézte. Az alakuló köz-
gyűlésen is ő elnökölt, a választmányi tagságon kívül azonban más állást nem vállalt. Az elnöki tisztet az
1870. év folyamán töltötték be Andrássy Manó gróffal, aki azt 1874-ig viselte" (Siklóssy, 1928: 585).
4 „A lelkes választmány (tagjai) sorra járták az előkelő családokat, kérlelve a szülőket, hogy leá-

nyaikat engedjék korcsolyázni. Törekvésüket siker koronázta! A legelsők között mindjárt báró
Eötvös József volt az, aki két leányának erre az engedélyt megadta. Ettől kezdve a fiatal bájos báró-
kisasszonyok mindennapos vendégei a jégpályának. Ezzel a játszmát megnyerték! Néhány nap alatt
egész sereg szebbnél szebb fiatal hölgy és leányka lepte el a tó jegét s a bájos hölgykoszorú csakha-
mar nagy társaságot vonzott maga köré. Egymás után léptek be a tagok sorába: az Andrássyak, az
Apponyiak, a Batthyányak, a Czirákyak, az Esterházyak, a Karácsonyiak, a Károlyiak, a Keglevi-
chek, a Szápáryak, a Zichyek, a főrangú világ köztiszteletben és szeretetben álló tagjai, a közélet ki-
tűnőségei és a polgári családok hozzátartozói." (Márkus, 1909: 17.)

215
korcsolyaegyletet illeti meg a legfőbb érdem. Tagjai - buzgó, galánt, életrevaló
fiatal emberek - oly ügyes propagandát tudtak csinálni a sport e testet-lelket
üdítő nemének, hogy ma már az egylet sima jégpályája légyottja a fővárosi kö-
zönség azon részének, melyet egyébkor csak a zártkörű táncvigalmakon és nagy
hangversenyekben szoktunk együtt látni."5 Az évtized végére előáll az a helyzet,
mellyel kapcsolatban az egyesületi évkönyv imigyen fogalmaz:
„A főváros lakossága hamarosan meggyőződött arról, hogy egy ilyen egyesület
létezése társadalmi szükség, mert kitűzött célját főleg a téli társasélet istápolása, fej-
lesztése képezi egy olyan élvezetes, szemet-lelket gyönyörködtető, nemes sport
művelése és terjesztése útján, mely egyesíti magában a kellemest a hasznossal: a
szórakozást a testedzéssel! [...] Az állandó csarnok, a megnagyobbított jégpálya, a
létesített technikai és egyéb kényelmi berendezések nagyban előmozdították a to-
vábbi fejlődést. Kifejezésre jut ez különösen a tagok számában, mely az 1879/80-iki
tizenegyedik idényben 2423-ra szaporodott." 6

A nyolcvanas évek közepén pedig Halifax, a Porzsolt-féle Képes sport-naptár

anonim szerzője magabiztosan vetheti papírra:
„Minden testgyakorlat közt nálunk a korcsolyázást tekinthetjük legelterjedtebbnek,
melyben a nők mint férfiak egyforma kedvvel vesznek részt. Tekintetbe véve korcsolyá-
zó sportunk ifjúságát, az eddigi eredményekből hatalmas életet jósolhatunk neki.
A korcsolyázás, mint mulatságos testedzés, első helyen áll a sportban. Hisz már az első
pár tétova lépés után a korcsolyázó nem igen gondol a testedzésre, hanem csak mulat-
ság kedvéért megy a jégre. [...] E sportnak erősítő hatása nemcsak, mint gondolnánk, a
láb izmait illeti, de edzi és ügyesíti az egész testet. [...] A műkorcsolyázásnál már nem
az a fő, hogy ki mennyire és mily gyorsan tud tova haladni, hanem hogy a jégen a lehető
legtöbb gyakorlatot ki végezi. Szemben a távkorcsolyázással - mint közlekedési móddal
- a korcsolyázást művészetnek tekinthetjük. [...] Ezek már nem tisztán erőmutatvá-
nyok, sem kötött mozgású tornagyakorlatok, hanem a korcsolyázó kedélyhangulatát is
kifejező kellemes mozdulatok, melyeknek mérlegelésére nemcsak szakképzettség, de
szépérzék is kell. [...] Aműkorcsolyázásban a fővárosban és vidéken igen sokan vannak,
kik a külföldiekkel is versenyre kelhetnek. Különösen sok a fővárosban a nők közt a je-
les korcsolyázó."7

Halifax nem túloz, amikor azt állítja, hogy „minden testgyakorlat közt ná-
lunk a korcsolyázást tekinthetjük legelterjedtebbnek". A Képes sport-naptár ta-
núbizonysága szerint8 1886-ban legalább nyolcvan korcsolyázóegylet műkö-
5 Vasárnapi Újság, 1874. január 18.
6 Márkus, 1909: 30.
7 Képes Sport-naptár, 114—117.
8 A Sport-naptár ábécérendben sorolja föl a „magyarországi athleta, csónakász-, korcsolya-, sport-,
velocipéd- és tornaegyletek jegyzékét", esetenként a tisztviselők nevét, az alakulás évét, a tagok számát és
státusát (például „alapító, rendes, működő, pártoló"), az egylet eszköz- és helyiségellátottságát is föltün-
tetve. Sajnos a szerkesztő nem közli, hogyan jutott az adatokhoz, illetve arról sem tesz említést, hogy
azok mennyire tekinthetők megbízhatónak, így föltédenül óvatosan kell kezelnünk ezt a forrást. Ugyan-
akkor számos vonatkozásban kivételesen értékes adatbázis, mely a nagyságrendek, az arányok, az alapítás
időbeli ritmusa és még sok egyéb jelenség tanulmányozása szempontjából kitűnően használható.

216
dik az országban. „Tornaegyletből" ekkortájt hatvan-hetven, az összes többi
(általában valamilyen „athletikai clubnak" nevezett) sportközösségből pedig
mintegy ötven-hatvan van Magyarországon. A ténylegesen korcsolyázók szá-
ma azonban minden bizonnyal magasabb az egyletekbe tömörültekénél, hi-
szen e sport egyleti tagság híján, sőt egylet megalakítása nélkül is űzhető a vá-
rosi és falusi befagyott vizeken. Emellett a hetvenes-nyolcvanas évek két nagy
gyűjtősportjának, a tornának és - főleg - az atlétikának művelői a szorosan
vett tornán és atlétikán kívül számos egyéb sporttevékenységet űznek - köz-
tük a korcsolyázást is (mint ez a budapesti korcsolyapályák alábbi felsorolásá-
ból is kiderül). Jellemző, hogy Molnár Lajos 1879-ben megjelentetett Athle-
tikai gyakorlatok című művében a korcsolyázást magától értetődően az atléti-
ka részeként tárgyalja.9
A Herkules egyik 1888-as száma ékes bizonyságául szolgál annak, hogy e
sport akkorra már valamennyi társadalmi csoportban elterjedt. Porzsolt
Gyula, a cikk szerzője az alábbi tizenhat (!) korcsolyapályáról tud Buda-
pesten:

„1. A „Budapesti korcsolyázó-egylet" városligeti régi korcsolyapályája. E gazdag

egyletben már 3000-en felül állanak a tagok, főrangú, gentry, bankár és hivatalnoki
elite közönségünk cremjével. Villanyfény, naponként katonazene, livrés inas és kor-
csolya-kötő sereg, korcsolya-palota, kényelmes buffet, melegedő szalonok, jeles el-
nök, erélyes választmány és buzgó igazgató, gyönyörű hölgy közönség: ime rövid
vonásokban első egyletünk.
2. Ugyanezen egyletnek 20,000 frton felüli költséggel a városligetben berende-
zett mesterséges jégpályája. Tán nagyobb versenyeinkre fogjuk használni. Szebb és
nagyobb a bécsinél, de e jég képzéssel és csarnok építéssel elkéstünk.
3. A városligeti tó bérleti jégpályája. Az egyleti pálya tőszomszédságában jó karban,
zenekarral. Olcsóbb mulatság, a kisebb iparos és kereskedővilág kedélyes találkozó helye.
4. A városligeti tó 2-ik olcsóbb bérleti jégpályája a p l e b s és az apró szentek részé-
re igen alkalmas.
5. Az állatkert jégpályája. Festői környezet, olcsó korcsolyázás, jó jég, közepes
publikummal.
6. A Nemzeti Torna Egylet jégudvara. Mesterséges kis pálya, leginkább a mágnás
ifjúság tanuló helye, ügyes vezetés, teljes kényelemmel, zene nélkül.
7. Az Orczy-kerti bérleti jégpálya. Igen jó karban tartott jég, kezdetleges ruha-
tár. Olcsó, de regényes helyen tartott korcsolyázás. Kisebb versenyekre igen alkal-
mas, zene nincs.
8. Botánicus kerti tó. Zárt pálya, mely nagyobb társaságot igényelne.
9. A városligeti „Gólyán" túl fekvő jégtermelő mező. Tükörsima szabad pálya,
nagy evolutiókra és privát trainingce alkalmas.
10. Kőbányai korcsolyató. A. helyi sportkedvelők kedvenc és jó karban tartott bér-
leti pályája.

9 Molnár így ír: „A korcsolyázás. Ez a művészet egyike amaz érdekes mulatságoknak, hol az em-

ber a természeti elemek és erők által eléje tett akadályokkal harcol s azokon győz. A víz, mely első
tekintetre arra látszik rendelve lenni, hogy az emberi mozgásokat akadályozza, segédkezet nyújt
éppen a mozgást nagyobb könnyűséggel végrehajtani. Alig borítja be fagy a mélységet gyönge ké-
reggel s már a csalárd felületen lebeg az ember." (Molnár, 1879: 180.)

217
 A Duna jobb partján:
11. Az I-ső kerületi polgárikör jégpályáján. Legkitűnőbb mesterségesen fentar-
tott jég, kényelmes csarnok, szélmentes hely, erélyes igazgató, áldozatkész választ-
mány, kitűnő sport szellemű, - intelligens egyöntetű közönség, hó, zene: az igaz
jelzői. M i n d i g első sorba szokta a korcsolya versenyeket rendezni.
12. U g y a n e z e n kör, téglagyárgödri bérleti jégpályája. Olcsóbb korcsolyázás a bu-
dai szegényebb i f j ú s á g részére. Versenyerők képző talaja.
13. A Budai lövészegylet mesterséges jégpályája. Családias jellegű kis pálya, jó jég-
gel, kitűnő buffet, salonok, regényes fekvés, zene és rendes omnibus közlekedés van.
14. Az Óbudai Torna-egylet jégpályája. Igen látogatott víg pálya, zenével, jó ver-
seny anyaggal, néhány év alatt erős egyletté növi ki magát a jégen is, ép ú g y erős a
tornacsarnokban.
15. Az összekötő vasúti híd mellett fekvő bérleti jégpálya. Hatalmas jégmező, ki-
tartó versenyekhez legjobb trainirozó hely, nehéz közlekedéssel.
16. A soroksári ág nyílt jégvonala. Korcsolyakirándulásaink egyetlen gyönyörű he-
lye, sűrű korcsma állomásokkal.
És végül 17-ik leghatalmasabb és »nemzetközileg« szabad korcsolyapálya fog való-
színűleg feltárulni előttünk, ha a mi bájos, szőke Dunánk egészen be fog fagyni. Az lesz
aztán az élet és a fagyos udvarlás, - a jobb- és balparti szép világ korcsolya-versenye." 10

Figyelemre méltó, hogy az első pesti egylet létrejöttét követően - szemben

a korábbi (elő)sportokkal, a lóversennyel, vívással, evezéssel, gimnasztikával
és tornával - nem csupán a két legjelentősebb vidéki településen (Kolozsvárott
és Pozsonyban), hanem a kisebb városokban is rövid időn belül megalakulnak
az új divatnak hódoló közösségek: a hetvenes években mintegy tizenöt-húsz,
a nyolcvanas években pedig hatvan-hetven új korcsolyázó egyesület jön létre
országszerte.11 Az évkönyvek beszámolói szerint ezek működésmódja és a he-
lyi társas életben játszott szerepe lényegében azonos a mintaként szolgáló
pesti egyletével.12
10 Herkules, 1888. január 15.
" Köztük olyan kisebb településeken is, mint Dés, Déva, Ditró, Ipolyság, Jászárokszállás, Körmöc-
bánya, Kunszentmiklós, Lőcse, Medgyes, Nagykálló, Nagykőrös, Orosháza, Sümeg, Torda, Zirc.
12 Szegeden például 1873-ban alakul korcsolyázóegylet. Az egyesületi évkönyv szerint a „korcsolyá-

zó-egyesület a város egyik igazán nevezetes társasági tényezőjévé vált s e fontos hivatását ez időtől év-
ről-évre, minden más szegedi egyesületet túlhaladva, hasznosabban és kellemesebben igyekezett és
igyekszik betölteni. A »jégen« aztán ismerkedési ünnepélyeket tartottak, majd itt beszélték meg az
egyesület fejlesztési-ügyeket s főleg a jégpálya használatára mielőbb gyakorlati szabályok hozattak be.
A bájos hölgyvilág rendkívüli igyekezetet tanúsított a kezdet nehézségein túlesni, mi a minden délután
2 órától 5 óráig kitartó szorgalommal folytatott gyakorlatok után meglepő gyorsan sikerült is. [...] Az
1875-ik évben már az állandó korcsolya csarnok fölépítését is elhatározta s november folyamán ugyan-
ezen évben föl és építtette egy helybeli vállalkozóval. Ekkor már az egyesület vezetői között két hölgyet
is találunk: Enyedy Lukácsné, Zsótér Ilka úrnőt és Hódy Kornélia úrhölgyet, társasági életünk legtevé-
kenyebb, legélénkebb és legszellemesebb hölgyeit, kik közül az előbbi a választmány első hölgytagjává,
az utóbbi pedig az egyesület pénztárnokává választatott meg. [...] 1878-ban [...] az egyesületi élet kivá-
ló lendületet nyert az által, hogy alelnökké: Enyedy Lukácsné úrnőt választották meg, majd hogy a
tisztikar és választmány felerészben hölgyekből állíttatott egybe. [...] Nagy ünnepélyek voltak a jégen,
harsogott a zene, ezeren meg ezeren hullámzottak a tópartján a nézők; a korcsolyázóknak a százakra
menő serege egy örökké mozgó tarka vegyületben czikázott mint a kaleidoszkóp képe. [...] A világra-
szóló árvízveszedelem természetesen a város egyetemleges elpusztítása folytán kihatott az egyesület
életére is; azonban itt rögtön meg kell jegyeznünk, hogy a város újjáébredésének első társadalmi aktiója
a korcsolyázó-egyesület megalakulása voit az 1879-ik évi november hó 9-én." (Kovács, 1891: 10-16.)

218
 A KORÁBBI EMBERSPORTOK KONTRA KORCSOLYÁZÁS

Ahogy talán az eddig leírtak alapján is érzékelhető, a műkorcsolyázás meg-

születéséről és elterjedéséről beszámolni jóval egyszerűbb feladat, mint a
gimnasztika vagy a torna esetében. Es valóban: e sport kapcsán a nagyszakál-
lú és szigorú tekintetű férfiak nem folytatnak végeérhetetlen küzdelmeket
egymással a fontos pozíciók betöltéséért, nem lobbiznak parlamenti képvi-
selőknél és minisztereknél, nem óhajtanak a nemzet számára hosszú távú ok-
tatási vagy gazdasági programokat kidolgozni. Vajon mivel magyarázható a
műkorcsolyázás gyors elterjedése és zavartalannak tűnő sikere? Vajon e sport
társadalmi beágyzottságának, illetve művelésének mely sajátosságai magya-
rázzák különös és kitüntetett helyzetét a modernizálódó, dualista Magyaror-
szágon? A válaszokat - az előző fejezetekben alkalmazott eljáráshoz hason-
lóan - a korcsolyázás és a korábban intézményesült (elő)sportok összehason-
lítása révén próbálom kifejteni.
Természetesen a különbségek ellenére a műkorcsolyázás néhány lényegi
sajátosságát illetően megegyezik a korábban elterjedt embersportokkal. A ví-
váshoz, evezéshez, gimnasztikához és tornához hasonlóan az új sport is töké-
letesen illeszkedik a civilizációs/modernizációs folyamat fő trendjébe,
amennyiben a művelésével járó erőszakot és kockázatot minimálisra igyek-
szik csökkenteni. Abban is megegyezik a többi sporttal, hogy képviselői - az
„ép testben ép lélek" ideológiája alapján - a gyakorlást és a tanulást elkerül-
hetetlennek tekintik a megfelelő sporttudás elsajátításához.13 (Ugyanakkor,
mint látni fogjuk, a korcsolyázás propagálói kevésbé hangsúlyozzák az ideo-
lógiai szempontok fontosságát. E jellegzetesség különösen jól érzékelhető a
túlideologizált gimnasztikához és tornához képest.) Az öt sport további közös
vonása, hogy a demokratikus működés föltételeit inkább garantáló, nyitot-
tabb egyesületi formát, nem pedig a kirekesztésre hajló, arisztokratikusabb
klubformát választják működésük keretéül.
Van három olyan sajátosság, amelyek a műkorcsolyázást a vívástól és az
evezéstől elhatárolják, míg a gimnasztikával és a tornával közös nevezőre
hozzák. Pontosabban szólva: e sajátosságokat illetően a műkorcsolyázás radi-
kalizálja a gimnasztikával elkezdődő, majd a tornászattal kiterebélyesedő civi-
lizációs folyamatokat. Mint tudjuk, a vívás során a libidó dominandi archaikus
késztetésein nyugvó (zéróösszegű) harc (zéróösszegű) szimbolikus küzdelem-
mé stilizálódik; a csolnakázás révén lehetőség nyílik arra, hogy az idomított
állatok helyett idomított (azaz edzett) polgárok és arisztokraták versengjenek
egymással - önnön verejtékük révén. E két sporthoz képest a gimnasztika és a
torna abban jelentenek újdonságot, hogy nemcsak a harc, hanem a versengés
elemeit is igyekeznek kiiktatni repertoárjukból. E tendenciát radikalizálja a
19. század hetvenes éveiben elterjedő műkorcsolyázás, mivel a versengésnek

13 Mint láthattuk, a Sport-naptár szerzője is fontosnak tartja hangsúlyozni, hogy „e sportnak erő-
sítő hatása nemcsak, mint gondolnánk, a láb izmait illeti, de edzi és ügyesíti az egész testet".

219
azokat a kivételes formáit is mellőzi, amelyekre a tornászat olykor még le-
hetőséget biztosít.
E megállapítás kapcsán ajánlatos válaszolni három fölmerülő ellenérvre.
Joggal vethető föl ugyanis: a tornászat sem mentes a versenyelemektől, mivel
a tornaegyleti tagok (vagy a gyerekek a testgyakorlati foglalkozásokon) gyak-
ran az atlétika keretébe tartozó sportágakat is űznek: ugranak, futnak, dob-
nak-vetnek, és eredményükkel mások megelőzésére törekszenek, azaz ver-
sengenek. Másrészt: kétségtelen, hogy a korcsolyázásnak két formája létezik:
a mű- és a gyorskorcsolyázás. Márpedig ez utóbbi (melyet eleinte táv korcso-
lyázásnak is neveznek) par excellence versenysport, akárcsak a futás, a kerék-
pározás vagy az úszás, melyek célja, hogy egy adott távot minél rövidebb idő
alatt tegyenek meg.14 Harmadrészt: köztudomású, hogy a szorosan vett mű-
korcsolyázásban is megjelenhet a verseny.15
Ez mind igaz. Csakhogy ha az idő múlásának is kellő jelentőséget tulajdoní-
tunk, fönntartható az állítás, hogy a tornászat és a műkorcsolyázás mindin-
kább a versengés kiiktatása felé halad. Ami ugyanis a hatvanas években még
elképzelhető a tornaegyleti kirándulások alkalmával, az egy-két évtizeddel
később egyre kevésbé valószínű: a tornászat bevonul az iskolába, ahol túlnyo-
mórészt nevelési, testfejlesztési, közösségszervezési célokat igyekszik szolgál-
ni. A kikristályosodott (s így ideáltipikusnak tekinthető) tornászat - akár a né-
met, akár a svéd változatában - egyértelműen versengésellenes. A nyolcvanas
évektől a különböző tornaegyletekben művelt sportoknak pedig édeskevés
köze van ahhoz, amit Bakodyék a hatvanas években elképzeltek. (Jelzésérté-
kű, hogy a Ferencvárosi Torna Club vagy az Újpesti Torna Egylet nevének
hallatán valószínűleg igen kevesen fognak a tornászaira asszociálni - teljes
joggal!)
A gyors- és műkorcsolyázással kapcsolatos lehetséges ellenérvekre is az idő
múlásának figyelembevétele révén válaszolhatunk. A Budapesti Korcsolyázó
Egylet évkönyve szerint a nemzetközi korcsolyaszövetség 1892-es megalaku-

14 E kettősség egyértelműen alátámasztható a Budapesti Korcsolyázó Egylet emlékkönyvéből

vett idézettel is: „A hatvanas évek végén s a hetvenes évek elején, a technikai szellem térhódításával
a korcsolya is újjászületik s magára ölti mostani tökéletes alakját. [...] íme egyszerre kifejlődik a
sport, egyfelől a gyorskorcsolyázás, másfelől a műkorcsolyázás, az előbbi a férfias erőnek és kitar-
tásnak egyik próbája és fokmérője, az utóbbi meg a testi ügyességnek és kecsességnek egyik kife-
jezője és művészete. Majd 1892-ben bekövetkezik a nemzetközi korcsolyaszövetség megalakulása s
ott lerakják alapjait az új sport szakszerű művelésének és fejlesztésének. Innentől kezdődik a kor-
csolyázásnak, mint sportnak, a története s ettől kezdve látjuk a főleg szórakozás céljából alakult
korcsolyaegyleteket a korcsolyázásnak nem csupán mint testedző mulatságnak, hanem egyúttal
mint sportnak a szolgálatában." (Márkus, 1909: 97.)
15 Ez az állítás is könnyen igazolható a korcsolyázóegylet évkönyve alapján: „Az 1894/95-iki

idénytől kezdődőleg rohamos lépésekben halad előre a sport. [...] Január hó 26-án, a huszonö-
téves jubiláris ünnepségek keretében, az egylet rendezésében folynak le Európa bajnoki verse-
nyei s az általa első ízben kiírt nemzetközi gyorskorcsolyázó és páros versenyek. [...] A bíráló
bizottság a bécsi Hügellel és a müncheni Fuchssal szemben Földváry Tibornak ítélte oda Euró-
pa az évi műkorcsolyázó bajnoki címét. A legszebb kitüntetés ami egy versenyzőt érhet!" (Uo.
101-103.)

220
lását követően „kezdődik a korcsolyázásnak, mint sportnak, a története". Az-
az: több mint húsz év telik el az első korcsolyaegyletek megalakulásától (vala-
mint az Eötvös-féle népiskolai törvény meghozatalától) számítva. Es gondo-
latmenetünk szempontjából most éppen ez a lényeg: a hetvenes évek elején
egy olyan új sport terjed el Magyarországon, amelyet húsz évig nem versen-
gésként, hanem kizárólag „szórakozásként" és „testedző mulatságként" mű-
velnek. A kilencvenes években kétségkívül bekövetkező változások (amelyek
más sportokban is érzékelhetők lesznek) nem a műkorcsolyázás szorosan vett
gyakorlatából, hanem külső tényezők hatásából fakadnak.

NÉPSPORT ÉS ESZTÉTIKUM

Amennyiben tehát e sportokat ideáltipikus állapotukban hasonlítjuk össze (en-

nek érdekében a 19. század hetvenes-nyolcvanas éveinek műkorcsolyázását, a
nyolcvanas évektől kezdődő iskolai tornászatot és a kilencvenes évektől műve-
lendő gyorskorcsolyázást ajánlatos figyelembe venni), pontosan érzékelhetjük,
hogy a műkorcsolyázás nélkülözi a versengés elemeit. Azaz: úgy viszonyul a
versengéshez, miként a gimnasztika és a torna viszonyul a harchoz: kiiktatja
azt. A gimnasztikában és a tornában ugyanakkor megmarad egy kiskapu a ver-
sengő késztetettségek kifuttatására, amelyek idővel vagy elfojtódnak (eme elfoj-
tás intézményesítésére az iskolai testnevelés-oktatás kínál majd keretet), vagy
más versengő sportok kiélésében törnek utat maguknak (ez történik akkor,
amikor a tornaegyletekbe tömörült felnőttek atletizálni, kerékpározni vagy ép-
pen futballozni kezdenek).
A műkorcsolyázás gyakorlatában ez a kiskapu eltorlaszolódik. Helyette vi-
szont olyan nagykapu nyílik ki, amely a korábbi (elő)sportokban alig kiélhető
tevékenységi körök és beállítódási minták kibontakozása számára nyit teret:
azáltal, hogy a műkorcsolyázás lényegét hívei művészetként határozzák meg -
emlékezzünk csak Halifax föntebb idézett szövegére! - , az új tevékenységet
kiemelik az izzadságszagú versenysportok alacsonyabb presztízsű kategóriá-
jából, és egy magasabb rendű szférában helyezik el. Ami az akadémiai vívás-
ban, majd később a dísztornázásban még az adott sport művelése szempont-
jából többé-kevésbé periferikusnak számít, az a korcsolyázásban a tevékeny-
ség lényegi eleme lesz. Az esztétikai-spirituális szférában a műkorcsolyázó nem
önmagában, hanem - miként a színész a színpadon - más szereplők társa-
ságában jelenik meg.
Ez a színházmetafora arra is alkalmas, hogy átvezessen bennünket a gimnasz-
tikát, a tornát és a műkorcsolyázást közös platformra helyező második sajátos-
sághoz. A korábbi (elő)sportok megkülönböztethető egyének individuális jellegű
szabadidős tevékenységei. A párbajozót (vagy a vívót) saját büszkesége és fe-
lelősségtudata készteti arra, hogy fölvegye (vagy odadobja) a kesztyűt, és meg-
mérkőzzék ellenfelével. A lóversenyző mágnások saját lovukat futtatják és a saját
pénzüket teszik kockára - amúgy pedig ők is közismert személyek. Ugyanez vo-

221
natkozik a vadászra is: amikor a vaddal szembekerül, a saját életét teszi kockára;
és amikor az újabb és újabb elejtett állatok adatait elkönyveli - rendtársai előtt
nyilvános - vadásznaplójába, ugyancsak saját hírnevét öregbíti. A csolnakázó is
saját presztízsét növeli (vagy csökkenti), amikor egy versenyen hajóba száll. És
kétségtelen ugyan, hogy az evezésben egyre gyakrabban fordul elő, hogy az in-
dulók párosban vagy csapatban is összemérik tudásukat, ám valamennyien elkü-
lönült és megkülönböztethető individuumokként ülnek a hajókba.
Ezzel szemben a gimnasztikai és tornaegyletekben, majd az iskolákban névte-
lenek tömegei vesznek részt a foglalkozásokon. Azáltal pedig, hogy a testgyakor-
latot kötelező tárgyként is előírják az elemi iskolákban, s ily módon népsporttá,
azaz olyan tevékenységgé teszik, amit elvileg bármelyik gyerek (ráadásul bárme-
lyik némber is!) művelhet, e sport elveszti maradék megkülönböztető jellegét is.
Szimbolikájában az egyén a nagy egész apró alkotóelemeként, illetve elemeire
tagolt, gépszerűen működő lényként van jelen: gondoljunk csak a német torna
gúlaalakzatai által sugallt nemzetképre vagy a svéd torna testmasina-metaforájá-
ra! A tornászatban mindenekelőtt éppen a versengés hiánya akadályozza meg,
hogy hősök vagy karizmatikus személyek emelkedjenek ki a sokaságból. (Leg-
alábbis addig, amíg meg nem születik a műkorcsolyázáshoz hasonlóan áteszteti-
zált és a pontozóbírák segítségével versenyszerűsített versenytornázás.)
A műkorcsolyázás szintén népsport, amelyet valamennyi társadalmi osztály
tagjai művelnek: lényegében bárki ott lehet a jégen. Ugyanakkor míg a torná-
szó fiatalok a tornatanító utasításainak engedelmeskednek (vagy az előtor-
nász által bemutatott gyakorlatokat hajtják végre), azaz alárendelt hatalmi
helyzetben vannak, addig a korcsolyázók szabadon cikáznak a jégen, s a közös-
ségben elfogadott közlekedési és etikettszabályok betartásán kívül nincsenek
alárendelve egy közvetlen felettes akaratnak. A tornászat és a korcsolyázás kö-
zötti másik lényeges eltérés, hogy a testgyakorlati foglalkozásokon a fiúk a lá-
nyoktól elkülönítve végzik a gyakorlatokat. És ha esezleg mégis koedukált
foglalkozások volnának (mivel a nemek elkülönítésének nincsenek meg a tér-
és időbeli föltételei), a fiúk és a lányok más és más gyakorlatokat végeznek.
Ezzel szemben a korcsolyapályán a férfiak és a nők nemcsak hogy együtt van-
nak jelen (hiszen máskülönben az egész tevékenység lényegi eleme sikkadna
el!), hanem gyakorlatilag ugyanazt csinálják! És ez az a pont, amely átvezet a
tornászat és a korcsolyázás közötti harmadik közös vonáshoz.

NŐK A NYILVÁNOSSÁG FÉNYÉBEN

A gimnasztika és a tornászat abban tér el a korábbi (elő)sportoktól, hogy eze-

ket már a nők egyes csoportjai is művelhetik - mégpedig a rutinszerű hétköz-
napok során. Sőt, idővel a tevékenység kötelező lesz számukra. E tekintetben
a műkorcsolyázás hasonlatos a gimnasztikához és a tornászathoz, és szemben
áll a korábbi elősportokkal. A gimnasztikát és a tornát eredetileg férfiak talál-
ják föl férfiak számára, és a nők csak később kapcsolódnak be e sportok műve-
222
lésébe, nem kevés gondot okozva ezáltal a férfiaknak. Ezzel szemben a mű-
korcsolyázásban a nők az első pillanattól kezdve jelen vannak. Míg tehát az
egyik esetben a nő járulékos tényező, a másikban lényegi, nélkülözhetetlen
tartozék. Mindebből pedig a tornászat és a műkorcsolyázás számos további
eltérése fakad: ez az a sajátosság, amelyben a korcsolyázás a legradikálisabban
viszi tovább a gimnasztikában elkezdődő és a tornászatban kiterebélyesedő fo-
lyamatot.
Láthattuk, hogy a gimnasztikát a korabeli pedagógusok a „fiatalsági öröm
köntösébe burkolt munkának" tekintik. A tornászat képviselői szerint a testet
kifejezetten „uralni, legyőzni" kell, hogy „az élet minden körülményei között
helyt tudjon állni". Ezért a kikristályosodott torna „nem versenyzőket akar ké-
pezni, hanem jó magyar embereket akar nevelni [...], nem annyira a sport és
szórakozás, mint inkább a munka és a küzdelem számára".16 Nos, a korcsolyá-
zásban szó sincs ilyen komoly, felelősségteljes, örömtelen, kötelezően végzendő,
átideologizált, jövőben megtérülő szimbolikus profittal kalkuláló, nemzeti kül-
detéstudattal áthatott munkáról és küzdelemről! Az új divat felszabadultan ko-
molytalan, örömteli, szabadon választott, ideológiamentes, jelenre irányuló,
apolitikus szórakozás és társasági időtöltés. A tornászat nehézkes férfiasságával
szemben könnyedén nőies. A jégpálya „valóságos tánczterem",17 vagy ahogy a
korabeli spordap igen lényegre törően megfogalmazza: „megszokott és találó
hasonlat szerint nem is tekintjük a jégtükröt másnak, mint a báli padló helyette-
sítőjének. A nők élénkítik fel e sportot, és inkább társadalmi, mint testedzési
szórakozás nálunk a korcsolyázás."18
Akár metaforikusán is értelmezhető, hogy a tornasport az idő előrehalad-
tával fokozatosan bevonul a zárt, fülledt és oxigénhiányos tornatermek falai
közé. ezzel szemben a korcsolyapályák mindvégig jó levegőn, szabad téren,
természeti környezetben találhatók. S míg a tornászat inkább a szürke és egy-
hangú hétköznapokhoz kötődik, addig a korcsolyázás az ünnepnap kivételes-
ségének élményét nyújtja: maga a vigalom, a farsangi mulatság, a vidám tár-
sasági kokettéria. Miként az is metaforikusán fogható föl, hogy a sötét, homá-
lyos, elzárt, nem nyilvános (s ezért kukucskálásra csábító) tornacsarnokokkal
szemben a korcsolyázás és a hozzá kapcsolódó rendezvények a világosságban,
a nyilvánosság fényében, a kíváncsi tekintetek előtt kitárulkozva zajlanak:

16 Kmetykó, 1928: 103.

17 „Sorjába rendezték a különféle ünnepségeket, a közkedvelt uzsonnákat és társas-korcsolyázáso-
kat. Az ünnepség fénypontja Jackson Haynes fellépése volt. A műkorcsolyázás atyamestere két ízben,
1871. évi január hó 6-án és 8-án mutatta be közönségünknek csodálatra méltó művészetét s ízléses
mutatványai köztetszésre találtak. A ő meghívása az akkori választmány sportérzékéről is tanúskodik,
mert fellépése nemcsak szórakozásul, hanem egyúttal ösztönzésül szolgált a sport fejlesztésére. A lá-
tottakon okulva és tapasztalva, a korcsolyázók körében hamarosan tért hódítottak a különféle táncok
s a jégpálya valóságos táncteremmé alakult át. Egyik a másikát tanította a keringőre, az indulóra és a
francia négyesre. Ezt táncolták a legnagyobb előszeretettel." (Márkus, 1909: 19-20.)
18 Herkules, 1888. január 31.

223
 „Ma úgy rögtönözve oly gyönyörű ünnepély folyt le ott künn a jégen, mely való-
ban ritkítja párját. Pontban 4 órakor jelent meg Coburg herceg szeretereméltó ne-
jével s míg a népszerű herceg korcsolyázva vegyült a közönség közé, addig a her-
cegnőt kényelmes karosszéken tolta ma kizárólagosan Rohonczy Gida, ki a lovagi
szolgálatot végezte. [...] Alkonyatkor felgyúlt a hat villamtelep s átható fényével a
liget többi részeit koromfekete sötétségbe borította. Közben-közben csinos, se-
lyemből készült léghaj ócskákat eregettek a levegőbe, mindannyit az ingyenes kö-
zönség zajos éljenzése által kísérve. Tulajdonképpeni pointje a mai napnak mégis a
grand quadrille volt, mely pontban 7 órakor vette kezdetét. [...] A négyest száz pár
táncolta, akárcsak Európa termében. A colonne! - vezényszóra a villamostelepek
egyszerre kialudtak. Koromsötét lett a pálya, de csak egy pillanatra, mert egyszerre
felgyúltak a zöld, piros, fehérszínű görögtüzek, melyek a liget közepén a kis hídon s
az ennek közelében felállított kis álbarlangban égtek."19

A korcsolyázásból egy boldogabb kor, de legalábbis egy boldogabb társadal-

mi állapot fölszabadult szelleme árad. Egy olyan koré és egy olyan társadalmi
állapoté, amelyben végre nem kell harcolni a szabadságért, hiszen a szabadság
jelen van már - ha másképp nem, épp az ilyen egyszerű örömök formájában.
S ha a jég csalárd felületén sikló hölgyek és urak józanabb pillanataikban tudják
is, hogy ez az állapot bizonytalan, efemer, délibábszerű (földhözragadtabban:
tudják, hogy bármelyik pillanatban hasra eshetnek), a műkorcsolyázás iránti ál-
talános nyitottságuk és fogékonyságuk - Szegedtől Székesfehérvárig és Szeg-
szárdtől Szászrégenig - mégis félreérthetetlenül jelzi, hogy a kiegyezés utáni
Magyarországon az élmények keresése immár nem csupán a dologtalan arisz-
tokrácia, hanem az egyre jelentősebb társadalmi súllyal rendelkező polgárság
számára is képes lehet életvitel-szervező elvvé válni. A korcsolyázásban nincs
semmi görcsös, feszes, erőszakolt, kényszeresen heroikus jelleg. Nincs benne
önelnyomás és elfojtási késztetettség.20 Ez már a jobb világ, a szebb élet igéze-
tében létező, örülni is képes emberek közösségi tevékenysége, amelyben a kö-
telességek helyett a szórakozásé a vezető szerep.
A korcsolyázás hedonisztikusan megemelkedett, látványos, színházszerű
tevékenység; nem a jövőre, hanem a jelenre irányuló emberek sportja. Nem a
késleltetettségi kondicionáltság rabságában (pozitív megfogalmazásban: a
jövő bűvöletében) létezőké, hanem azoké, akik a jelenben szeretnék szükség-
leteiket kielégíteni. Vagy egy kicsit óvatosabban fogalmazva: a korcsolyázás
elsősorban azoknak a modern embereknek a sportja, akik - annak ellenére,
hogy életüket túlnyomórészt a jövő felé fordulva élik - olykor már nem ta-
gadják meg maguktól a jelen gyönyöreit sem. És a korcsolyázás az a sport is,
amelynek gyakorlati művelése során visszafordíthatatlanul tárgyiasulnak és nyil-
vánossá válnak a nőhöz, a nőiességhez kapcsolódó korabeli képzetek.

19Pesti Hírlap, 1883. január 22. Idézi Siklóssy, 1929: 533.

20 Talán emlékszünk még a látványosan fölkínálkozó vulgárpszichológiai analógiára: a szükségle-
teiket elfojtó tornászok a tüzet elfojtó tűzoltókkal alakítják első egyletüket, a Nemzeti Torna és Tűz-
oltó Egyletet Pesten.

224
 A nők - persze a társadalmi súlyukból adódó korlátok között - szerepet
kapnak az egyletek vezetésében is. Mint láttuk, a szegedi egyletben egy „úr-
hölgy" az egyesületi alelnöki rangig is eljut.21 A Budapesti Korcsolyázó Egy-
letben ez a súly némileg kisebb:

„Az egylet élén a pártfogó, az elnök és alelnök állottak. Ezeket a közgyűlés vá-
lasztotta és pedig a pártfogót három évre, az elnököt és alelnököt egy évre. A vá-
lasztmány összesen 20 tagból állott. [...] A választmány mellett eleintén még egy
hat tagból álló hölgy-választmány működött. Ennek a feladatát az ünnepségek, az
uzsonnák és társas összejövetelek rendezése képezte."22

Mint az előző fejezetben láthattuk, a nőnevelő tornászat a női egészséget

kívánja fönntartani, a női testet szeretné „valóban szép alkatúvá tenni".
A „gyengébb nem" tornászatáért felelős komoly férfiak a testi és természeti
mivoltában meghatározott nőt egy átmoralizált és átesztetizált ciklikus kozmo-
lógiába, egy kvázi isteni eredetű világrendbe illesztik, „összetartott, kikerekí-
tett, önmagába visszatérő, vagyis ritmusos" mozgások végzésére idomítják,
mégpedig, végső soron egy hosszú távú cél, az „ét s tejszervek" s különösen
a „méh-gyümölcs" „nagyobb fejlődését" elősegítendő. Nos, mindama tevé-
kenység, amely a nőnevelő tornászat során még a jövőbe projektálva, erősen
átbiologizált, átideologizált és átmoralizált formában, ám a tényleges praxist
illetően a kíváncsi férfitekintetek elől rejtve végeztetik, a műkorcsolyázás na-
pi gyakorlatában már megszabadul az értelmező sallangoktól, és a hétközna-
pok esztétikai jelenségévé egyszerűsödve jelenik meg. A korcsolyázás során
nem az a lényeg, hogy milyen lesz a nő, akinek méhében majdan a mag meg-
fogan, s a gyümölcs növekedésnek indul; nem az számít, hogyan borul virágba
majdan a magyar hon, hanem az, hogy kire is tekint az a piros kalapos hölgy,
aki éppen most, ebben a pillanatban kecsesen siklik a jég csillogó felületén.
A piros kalapos hölgy - a férfivágyak tükreként - már nem csupán csábítani
és táncolni kíván a jégvilági társaságban, hanem önmagát megmutatni: az őt
szemlélő kívül- és bévülállók voyeurizmusának kielégítésére is vágyik. Azaz:
nemcsak élményt akar szerezni magának, hanem látvánnyá is szeretne válni.
Erre minden föltétel adott, hiszen a jégpálya társas színpada az a nyilvános
városi tér, ahol a nők és férfiak immár együtt és egyidejűleg élhetik át az ala-
nyiság és tárgyiság bizsergető létélményét. Azt az állapotot, amelyet tiszta,
határeseti formájában a Bécsből érkező Frey Lipóték jégrevű-bemutatója
példáz:

„Négy óra előtt egész sereg mindennemű és rangú kocsi hajtott ki a ligetbe s a
kiszállított közönség csakhamar elfoglalta a csarnok minden részét, s a szabadon
hagyott jégpályát várva nem annyira a már jól ismert Frey mutatványait, mint in-
kább annak feleségét, kinek művészi korcsolyázásáról szemtanúk és a lapok útján

21 Kovács, 1891.
22 Márkus, 1909: 82.

225
 már oly sok szépet hallott. A mutatvány négy részre volt osztva, kétszer lépett fel
Frey egyedül és kétszer feleségével. A zene kezdetével, kevéssel négy óra után Frey
Lipót repült ki egy colossalis erejű ívvel, utána csinálta a legnagyobb biztossággal
műgyakorlatait. Köztük a négylépésű walczert, az ötszörös előre befelé kezdett Spia-
relét, a hatlépésű walczert, a holdat befelé. Rövid szünet után a zene tánczdarabot
játszott s a közönség rokonszenves tüntetése közt jelent meg a Frey pár. [...] A leg-
szebb látványok egyike volt e két műkorcsolyázónak mutatványa, azt, a mit a táncz-
ról szépet és művészit elmondunk, itt a jégen teljes valójában mind kivivé láttuk, a
legszigorúbb kritika sem talál tánczukban semmi kivetni valót, a sima sálon parkett-
je nem méltóbb a tánczhoz, mint a jég, tánczukban a legszabatosabb összetanulás
mellett a kellem és elegáns Ízlésre valló művészi figurákat láthattunk."23

A Frey-házaspár a publikum vágyainak olykor levegőbe emelkedő, olykor

két lábon sikló inkorporációja; mindenki hozzájuk hasonló tökéllyel szeretné
táncolni a „hadépésű walczert", a „holdat" vagy a „spiarelét". S hogy ez a
vágy hamarosan cselekedeteket szervező erővé is képes válni, annak bizonyí-
téka az évkönyv alább részlete:

„Az 1894/95-iki idénytől kezdődőleg rohamos lépésekben halad előre a sport; meg-
kezdik a rendszeres traininget s annak vezetésére Frey Lipótot, a neves osztrák mestert
szerződtetik."24

KORCSOLYÁZÁS ÉS GLOBALIZÁCIÓ

E kontraktus megkötése egyúttal ama globalizációs folyamat jelzéseként is

fölfogható, mely a 19. század utolsó évtizedében ellenállhatatlanul tör át a
nemzetállamok határain, s melynek részeként megszületik az olimpiai moz-
galom, sorban alakulnak a nemzetközi sportszövetségek. Ekkortól már éven-
te tartanak nemzetközi versenyeket. A magyarok - Budapesten kívül - főleg
Bécsben versenyeznek, de indulnak Prágában, Davosban, Berlinben, a Csor-
ba-tónál, Szentpéterváron és Stockholmban is. Emellett a sportág nemzetkö-
zi szervezeteiben is aktív szerepet vállalnak.25 Ebben a helyzetben a hazai vi-
szonyok is gyorsan átrendeződnek, ahogyan arra már előzőleg is utaltunk:

„A nemzetközi korcsolyaszövetség s hatása alatt az 1893/94-iki idényben [...] a

választmány kiküldi kebeléből a sportbizottságot. A bizottság megalakítása nagy-
ban átformálta az egylet működését. Most már nemcsak a tagok szórakoztatásában
merül ki kitűzött célja, hanem ott látjuk a komoly sport szolgálatában. Kezdemé-
nyezőként lép fel ezen a téren s átvéve hazánkban a vezetést, rövid idő alatt megte-
remti a magyar korcsolyasportot és azt olyan színvonalra emeli, melyet ma Európa-

23 Herkules, 1888. február 15.

24 Márkus, 1909: 101.
25 A Nemzetközi Korcsolyaszövetség tagjai 1909-ben: Anglia, Ausztria, Dánia, Finnország, Hollan-
dia, Kanada, Magyarország, Németország, Norvégia, Oroszország, Svájc, Svédország. 1895-től
1907-ig a szövetség háromtagú elnökségének tagja Szent-Györgyi Imre. 1903-ban Magyarorszá-
gon rendezik a szövetség kongresszusát (Márkus, 1909: 118-119).

226
 szerte elismernek. [...] Az 1894/95-iki idénytől kezdődőleg rohamos lépésekben
halad előre a sport. [...] Január hó 26-án, a huszonöt éves jubiláris ünnepségek ke-
retében, az egylet rendezésében folynak le Európa bajnoki versenyei s az általa első
ízben kiírt nemzetközi gyorskorcsolyázó és páros versenyek."26

A hetvenes-nyolcvanas évek korcsolyadivatja annak a folyamatnak az indi-

kátora, amelynek során a modern kor intézményei újabb és újabb területeket,
tevékenységformákat, társadalmi csoportokat és beállítódásmódokat kebe-
leznek be, majd alakítanak át. Jelen esetben a korábban elsősorban a nőkhöz
kötődő, általuk hordozott és kifejezett beállítódásformák bekebelezése törté-
nik. E folyamathoz természetesen idő kell, hiszen e bekebelezés és átalakítás
nem megy egyik napról a másikra.
A modernitás (azaz a kapitalizmus) nem csupán a piaci viszonyok megte-
remtése és generalizációja révén születik, hanem azáltal is, hogy az egyes
létszférákba beépíti azokat a strukturáló elemeket, amelyek a modern társa-
dalom működéséhez nélkülözhetetlenek. Ennek során hozzájárul ama beállí-
tódások kialakításához és elsajátíttatásához, amelyek az embereket saját, szű-
kebb életvilágukban alkalmassá teszik arra, hogy bekapcsolódjanak a kapita-
lista világ rendszerébe (illetve a kapitalista világrendszerbe). Azaz: a rendszer
működésének logikája rátelepszik a részszférákra is; annak tagjait - így, az idő
elérkeztével, a nőket is - fokozatosan átalakítja. (Habermasszal szólva: a
rendszer behatol az életvilágba!) Ezáltal természetesen a rendszer is megvál-
tozik, hiszen korábban nem létező elemeket kell integrálnia.
A korcsolyázás elterjedése a hetvenes években egy olyan folyamat megbíz-
ható indikátora, amelynek során a magánszféra (és fő lakója, a nő) egyre na-
gyobb része válik publikussá, és ezáltal bekerül a modernitás expanziós moz-
gásának erőterébe. A „villamtelepek" fényében csillogó jégpálya a (fő)úri sza-
lonok „báli padlójának" popularizálódott utóda, amelyet előbb a polgárság,
majd a „plebs" tagjai is birtokba vehetnek. Ami korábban szűkebb körben, a
kastélyok áthatolhatatlan falai között zajlik, fokozatosan kikerül a nyilvános-
ság polgáriasuló tereibe, ahol - az általános teatralizáció részeként - a kívülál-
lók kíváncsi tekintetének is tárgya lesz. A rendies minták alapján létrehozott
közösségekbe fokozatosan behatolnak a piac szervezőelvei: belépődíjakat
szednek, a befolyt összegből beruházásokat végeznek, építkeznek, terjeszked-
nek; mindig nagyobbat, többet akarnak. Más szóval: a korcsolyázóegyletek
vállalkozásokként kezdenek működni.
Láthatjuk tehát, hogy a privát szféra nyilvánossá válása együtt jár az esz-
tétikum piacosodásának folyamatával. Tudjuk: a műkorcsolyázás a pontozó-
bírák közbeiktatása révén válik versenysporttá. Nem nehéz fölfedeznünk a
párhuzamot a pontozóbíró és az egyéb szférák egyre nagyobb tekintélyre
szert tevő ítészei között. Es hogy ez a szaktekintély az egyes önállósuló tár-
sadalmi mezőkben az értékelő-osztályozó szakembereknek mekkora ön- és

26 Márkus, 1909: 101-103.

227
felelősségtudatot képes biztosítani, azt jól példázza az alábbi, Gyulai Pállal
kapcsolatos anekdota:
„Az ötvenes években került föl Gyulai a »vadregényes fenyvesek honából« Bu-
dapestre. [...] Éles kritikáival egyszerre figyelmet keltett, többek közt Tompának és
Erdélyinek is neki vágott, s lekorpázta őket álnév alatt kiadott rosz verseikért. Ál-
landó veszőparipája azonban Tóh Kálmán volt, kin minden kínálkozó alkalommal
ütött egyet. Tóth végre megunta a dolgot, és barátai biztatására rá akarván ijeszteni
Gyulaira, párbajra hivatta. Mindnyájan előre nevettek, miként fog Gyulai meghát-
rálni és »pater, peccavi«-t mondani nagy szánom-bánommal, azonban elszámíták
magukat, mert a »kicsi bors« bebizonyítá, hogy azért mégis erős. A párbaj megtör-
tént pisztollyal. A véletlen - mert Tóthnak nem volt szándékában az, hogy kárt te-
gyen a mérges kis »nyilas«-ban (ez volt Gyulai jele) - azt akarta, hogy Tóth golyója
Gyulai bal lábába fúródjék. Gyulai fájdalmasan eljajdult, s fölkapta meglőtt lábát, s
a másikon ugrálva, kiáltá Tóth Kálmánnak: - Jól lősz, jól lősz, de azért mégis rosz
verseket írsz."27

Az esztétikum piacosodása természetesen nem függetleníthető a moderni-

tás kívülről érkező expanziójától, amely a versengés elemeit mintegy rákény-
szeríti az egyre inkább piaci logika alapján működő szférákra - így a sport vi-
lágára s benne a sportegyesületekre is. Ennélfogva ezek egyre kevésbé ma-
radhatnak egyszerű baráti és társasági közösségek. A sportok esetében a
különböző nemzetközi szövetségek és grémiumok közvetítésével lendülnek
működésbe azok az új erők, amelyeknek hatására olimpiákat, világbajnoksá-
gokat - és ezek sorában természetesen standardizált gyors- és műkorcsolyázó
versenyeket - rendeznek. A globális erők a nőket is bevonják terükbe; ily mó-
don megteremtik annak föltételeit is, hogy a „gyengébb nem" képviselői fo-
kozatosan a világrendszer cselekvő alanyaivá válhassanak.

A MŰKORCSOLYÁZÁS JELLEGZETESSÉGEI

1. Társadalmi-kulturális beágyazottság
1.1 Művelők társadalmi bázisa arisztokrácia, polgárság
1.1.1. Művelés-műveltetés közvetlenül, saját magukon gyakorlatoznak
1.2. Referencia holland, skandináv, amerikai
1.3. Szervezeti forma egylet
1.4. Szervezet nyitottsága társadalmi csoportonként elkülönülő
1.5. Szocializáció gyerekként megtanulni, felnőttként
gyakorolni
1.6. Finanszírozás polgárok és arisztokraták adakozása,
jegybevétel piaci haszna
1.7. Nemzet iránti viszony nem jellemző
1.8. Politikai irányultság nem jellemző
1.9. Közönség fontos, társasági élet, revű, cirkusz

27 Kacziány, 1889: 163-164.

228
1.10. Társasság/közösség társasági élet
1.11. Tevékenység kezdete, vége 1860-as évek végétől máig
1.12. Tevékenység elterjedtsége évszakhoz kötött: téli társasági rendezvény
1.13. Ideológia, üdvtan, irodalom nincs
1.14. Nemek szerepe nők nélkül nem lehet!!
1.15. Szakismeret újratermelése társasági élet, táncmester, edző, szóbeliség

Beállítódások
1.16. Alapbeállítódás elegancia, szépség, fölszabadultság
1.17. Nőiesség jellemzői közösségi szellem, tetszeni vágyás,
szépség, exhibicionizmus, kellemesség
1.18. Test iránti viszony/testpolitik: saját test egyenletes, szépítő szándékú
művelése, harmonikus, elegáns, könnyed
testhasználat

2. A sporttevékenység sajátosságai
2.1. Művelés színtere szabadban
2.2. Színtér (pálya jellemzői) nézők igénye számít
2.3. Versenyidő nincs, verseny nem jellemző
2.4. Eszközigény fontos
2.5. Eszköz/funkció/cél egyenlő föltételek között mindenki
részt vehessen a társas életben, legyen
a közösség része
2.6. Tevékenység társassága: egyéni/csapat egyén, csábítás
2.7. Szabályok/mérés nem jellemző, nincs verseny
2.8. Ellenőrző testület nincs
2.9. Kockázat mértéke csekély
2.10. Küzdők fizikai kapcsolata van közvetlen érintkezés, nincs küzdelem
2.11. Profizmus/amatörizmus föl sem merül
2.12. Kvalitások szépség, harmónia, kecsesség,
hajlékonyság, gálánsság, csinosság stb.
2.13. Sportfogadás nincs
2.14. Erőszak mértéke nincs
2.15. Tevékenység lényege az egyén a társaságban, a jégpályán
tetszeni vágyik, csábít, esztétikai élményt
akar szerezni másoknak
2.16. Tevékenység közvetlen célja szórakozás, tánc, játék, társasági együttlét
2.17. Örömforrás csábítás, harmonikus mozgás, a tánc öröme
2.18. Tevékenység súlya az életvitelben télen, farsangi időszakban igen fontos
2.19. Fizikai/szellemi/morális/ esztétikai jelleg (vizualitás), egészséges
esztétikai jelleg (vizualitás) test, harmóniában a környezettel, másokkal
2.20. Költségigény nem túl jelentős

229
 V. A VERSENGŐ FÉRFIASSÁG
INTÉZMÉNYESÜLÉSE

AZ ATLÉTIKA
„A competitio minden egészséges közügy »motor«-ja. Szükségét a jelenkor
napról napra jobban érzi és elismeri. A lóversenyek erre a legbehatóbb
példát mutatják fel. [...] A falkavadászat is csak competitio - a róka és a falka között!
De mindebből csakis azon egy következtetés vonható: hogy competitio
képezi leghathatósb emeltyűjét minden vállalatnak.

ESTERHÁZY MIKSA GRÓF ÉS A MAC MEGALAPÍTÁSA

Az ige testté lett. Ez a címe az első és akkoriban még egyetlen magyar sportúj-
ság, a Vadász- és Versenylap 1875. március 17-én keltezett fenti beszámoló-
jának, melyben a Magyar Athletikai Club működésének kezdeteiről tudósít.
A Club formálisan egy hónappal később alakul meg; elnöke Esterházy Miksa
gróf,2 alelnökök: Kenessey Kálmán miniszteri osztálytanácsos és Sárkány Já-
nos Ferenc, a Vadász- és Versenylap főszerkesztője. Mellettük nyolc alapító, ti-
zenkét pártoló és kétszázötven rendes tag található az alapítók között. A club
színei a kék és a sárga. A Club egy évvel később, 1876 áprilisában tartja máso-
dik „viadalát". Erről így számol be a lap:

„Az athleticai club mult évi első tavaszi viadala óta ezúttal lépett ismét nagyobb szabá-
sú programmal a közönség elé, s bár a zártkör sorompói közt mozgott, de méltón arra,
hogy jelentést tegyünk szerepléséről. A nemzeti lovarda impozáns csarnoka igen barát-
ságos arcot öltött, megfelelően a fényes társaságnak, mely falai között pár kellemes órát
tölte. A hosszú lovagló tér fölött, két egymást átszelő kötélről csíkos lobogók tarka sere-
ge lengett alá, díszítve valamennyi tengeri hatalmasság címereivel, kellemes változatban.
A bemenet felőli oldalakon vítőrök és kardok csillag-csoportja ékíté a falakat, egy-egy
mellvérttel szorítva össze. Maga a porond nem kevésbbé érdekes képet nyújta. Balról fe-
hér oszlopok jelzék a síkpályát, míg középen rézsút a gátverseny vesszőfonatai tarkázzák
a tért. A jobb oldali előtér kettős széksorával a vendégek részére tartatott fenn. [...] A fő-
rangú világ hölgyei közül gr. Zichy P. Ferencné bájos leányaival, gr. Károlyi Tiborné,

1 „Athletika V rész." Vadász- és Versenylap, 1874. május 28. Viator.

2 Esterházy Miksa (1837-1883) az Esterházy-család tatai ágából származik. Szülei diplomáciai
pályára szánják. Követségi attasé Párizsban, Londonban és az Egyesült Államokban, ám önszántá-
ból lemond a diplomáciai pályáról, s farmerkedni kezd. Amerikai feleségével az oldalán a hetvenes
évek első felében tér haza tatai kastélyába. Ettől fogva fő céljának tekinti az „athletika" magyaror-
szági meghonosítását. „Grófnak született, és polgárnak termett" - írja róla az egykori újságnekro-
lóg (vö. Siklóssy, 1929: 22-24).

231
 gr. Szapáry Lászlóné [...] tünteték ki az athletikát megjelenésükkel. Az urak köréből Sza-
páry Antal gr. ő excja, a Lovarda-egylet elnöke, kinek a gyönyörű helyiség átengedése ál-
tal tanúsított pártfogásáért a club a legmélyebb tisztelet és köszönet érzelmeivel adózik.
[...] A honneuröket a club ünnepelt elnöke, gr. Esterházy Miksa teljesíté." 3

A beszámoló a „versenyszámok" sorában az alábbiakat említi: „81 yard sík-

verseny, vítőr, távugrás, ökölvívás, kardvívás, birkózás, magasugrás, gátverseny,
kötélvontatás." Az újságíró - aki minden bizonnyal nem más, mint Sárkány, a
lap főszerkesztője és a MAC alelnöke - némi zavarral utal a „viadal" zártkörű
jellegére. Cikkében - az idézetben említetteken kívül - további tizenöt gróf, il-
letve báró nevét sorolja (akik többnyire családjuk társaságában vannak jelen),
hozzátéve, hogy rajtuk kívül „Kandó Kálmán urat, több fiatal honatyát s a sajtó
számos képviselőjét jegyeztük fel". Az első „athletikai bemutatót" a II. József
által megépíttetett kaszárnyában, az Újépület udvarán4 tartják 1876 áldozócsü-
törtökén. Jelen van József főherceg, Wenckheim Béla miniszterelnök, Trefort
Ágoston kultuszminiszter és báró Edelsheim-Gyulai lovassági tábornok.5
Nyilvánvaló: az első versenyek és bemutatók színhelyének kiválasztása, a meg-
hívott vendégek társadalmi beágyazottsága, valamint a MAC vezetőségének
összetétele6 az alapítók tudatos stratégiai elképzeléseit tükrözik.7 Am tévednénk,
ha Esterházyt egyszerűen a magyar arisztokrácia tipikus képviselőjének tarta-
nánk, aki nem akar mást, mint társadalmi osztályát szolgálni. Kétségtelen ugyan,
hogy a politikai elitet és a mágnásokat szeretné megnyerni céljai számára, ám
tisztában van azzal is, hogy csupán rájuk támaszkodva képtelen volna az athleti-
kát népszerűsíteni. Ezért sportjának rekrutációs bázisát tágítani igyekszik.8 Am
ennél többre is képes: alábbi, Viator néven publikált írása bizonyítja, hogy akár
saját társadalmi osztályával is hajlandó konfrontálódni:
3 „Az athleticai club zártkörű viadala április 9-én." Vadász- és Versenylap, 1876. április 12.
4 Itt végezték ki annak idején Batthyány Lajost. E tény az épület szimbolikája szempontjából
nem elhanyagolható.
5 Siklóssy, 1929: 48.
6 A Club tizennyolc fős igazgatóválasztmányában (a „tisztikar" vezetőségét képező, fent említett

három személy mellett) az alábbi arisztokraták találhatók: Dessewffy Aurél gróf, Esterházy Miklós
gróf, id. Lónyay Menyhért gróf és Széchenyi Dénes gróf.
7 E stratégia része, hogy a bekebelezni szánt sportok vezetőit is bevonják a szervezésbe. A torna-, ví-

vó- és csolnakázóegyletek képviselőjeként van jelen a választmányban Szarvassy Sándor, Rumbold Ber-
nát és Molnár Lajos. Emellett Esterházy arra is gondot fordít, hogy a munkásságáról szóló hírek külföld-
re is eljussanak. Élete utolsó tíz évét Esterházy Tata, (Buda)Pest, London és más, nyugat-európai váro-
sok között ingázva tölti. Kapcsolatainak köszönhető, hogy a berlini Der Sporn, továbbá az angol Sporting
Gazette, The Field, DramaticNews, Weekly Dispatch beszámol magyarországi tevékenykedéséről. Ez utób-
bi például így méltatja „a kontinentális atlétika úttörőit": „A magyarokat illeti a dicsőség, hogy a nem an-
gol vérű nemzetek közt ők az elsők, kik az athletikát saját maga kedvéért, minden kül vagy angol segély
nélkül ^hazájukban meghonosították. A lendületnek szép jövőt kívánunk!" Idézi Siklóssy, 192 9: 51.
8 „Élénken emlékszem vissza arra az időpontra, amikor 1874-ben a magyar tudományos egyetem-

nek régi épületében elhelyezve volt Tudomány- és Műegyetemi Olvasókörben Esterházy Miksa gr.
megjelent. [...] Az egyetemre hozzánk azért jött, hogy a fiatalságnál kezdje meg az által ismert, szemé-
lyesen is kultivált, igen üdvösnek ismert athletikának propagálását, amely elnevezés alatt a szabadtéri
sportoknak azt az összességét érti, ami itthon még ismeretlen vagy legalábbis csak ötletszerűen és elár-
vult módon gyakorolta tik." (Gerenday György visszaemlékezését idézi Siklóssy, 1929: 44. Megjegy-
zendő: Fenyvessy Ferencet, az „egyetemi ifjúság elnökeként" szintén bejuttatja a választmányba.)

232
 „Tudjuk mindnyájan, hogy a versenysport, a falkavadászatok, az agarászat, cser-
készet s a medvevadászat részint roppant sok pénzbe kerülnek, részint indirecte
csaknem uradalmak bírását feltételezik. Ennek ipso facto az a következménye,
hogy hazánk azon fiai, kik a fentebbi előnyökkel nincsenek megáldva - tehát 9 tize-
de az »intelligens« ifjúságnak - kedvetlenül, vagy éppen hidegen fordulnak el a
»főuri« passzióktól, melyeket nem ismernek - s melyek iránt tán rokonszenvvel se
bírnak. És ez a Sportnak népszerűtlen színezetet ád. Pedig kár - mert az »exclusi-
ve« sport, és a »népszerű« sport testvérek. Egyik a másikat egészíti ki. Mindakettő
férfiakat igényelve, férfiakat nevel és képez. [...] Kell, hogy az »Athleticizmust«,
kell hogy az »izmosságot« nálunk Magyarországon nemzeti hittanná emeljük." 9

E részlet - szorosan vett mondandója mellett - annak jelzéseként is olva-

sandó, milyen fontos szerepet tulajdonít Esterházy a sajtónak, illetve tágab-
ban az írott nyilvánosságnak. Az idézett szöveg ugyanis egy 1874 tavaszán, te-
hát a MAC megalapítása előtt egy évvel a Vadász- és Versenylapban publikált
cikksorozat első darabjaként jelent meg. Sőt, Gyalogolási Kalauz címmel Ester-
házy egy önálló könyvecskét is kiad. Emellett kiválaszt egy hatékony főmun-
katársat, Molnár Lajost,10 akinek bizalmi pozíciót szán (bejuttatja a klub igaz-
gatóválasztmányába is11), és az egzegéta szerepét kínálja föl neki.
Molnár két könyvet jelentet meg: az elsőt - az Athletikát - mindjárt a MAC
alapításának évében, majd a másodikat 1879-ben, Athletikai gyakorlatok cím-
mel.12 Az első könyv célja, hogy ideológiailag legitimálja az új sportot, a má-
sodik pedig a gyakorlati műveléshez kíván útmutatást adni. A két könyv
emellett világosan kijelöli és behatárolja, melyek az „athletizmus" körébe tar-
tozó sporttevékenységek. Első könyvében - nyilván nem teljesen ártatlanul -
a szerző a néhány éve meghalt Eötvöstől vett idézetből indul ki,13 majd így
fogalmaz: „Mozgás az élet, erő a mozgás és egészség az erő. A szó valódi és
igazi értelmében egészség az erő. [...] Erő alatt azonban, nemcsak a nyers
erőt értjük, hanem a kiművelt, a tökéletesített tehető képességeket. [...] A
testgyakorlatok [...] - minthogy a testnek java és kára a léleké is - közvetve
hatnak a szellemre s ezzel kapcsolatban az erkölcsre is." Ezt követi az „athle-
tizmus kollektív fogalmának" meghatározása:

9 ,Athletika. I. rész." Vadász- és Versenylap, 1874. április 22. Viator.

10 Molnár Lajost Siklóssy így jellemzi: „Hűséges csadós, fegyverhordozó és íródiák. Megszerve-
ző és végrehajtó. Újságszelvénygyűjtő. Sajtóirodafőnök. A külföld informátora s a magyar sajtó el-
látója külföldi magyar vonatkozású hírekkel. [...] Hogyan kerülnek össze a tatai várúr és a kis fi-
nánc? Mert Molnár Lajos pénzügyi tisztviselő volt és maradt a maga kis székely pátriájában." (Sik-
lóssy, 1929: 2 7.) A hetvenes évek közepén Molnár a Reform című politikai napilap munkatársa.
"Az igazgatóválasztmány tagja a már idézett Sárkány János Ferenc, a Vadász- és Versenylap fő-
szerkesztője, továbbá a nyolc év múlva megalapítandó első általános embersport-lap, a Herkides fő-
szerkesztője, Porzsolt Gyula.
12 Ez utóbbi lényegében Esterházy és Molnár közös munkája, hiszen a címoldalon ez található:
„Gr. Esterházy Miksa (viator) czikkeivel bővítve."
13 „Nincs nagyobb boldogság a világon, mint erőnknek öntudata, ép azért főélvezetünket erőnk
gyakorlatában kell keresnünk."

233
 „Az athletizmus keretébe a testgyakorlatok összes ágai tartoznak. Tehát az Athle-
tika nem egyéb, mint a legkiterjedtebb mindent felölelő testgyakorlási rendszer.
[...] Bárha maga az athletizmus fogalma ily tág, tényleg a gyakorlatban az elméleti
distinkció nem alkalmaztatik. [...] Amennyiben az emberi képesség bizonyos korlá-
tok közé van szorítva - az Athletika még a jó eszközök közül is kiválasztja a legjob-
bakat, hogy azoknak azután megfelelhessen. [...] Az Athletika »emberi« intézmény,
köztulajdon, mely nincs nemzetiséghez kötve. [...] Amely nemzet az athletikát mű-
veli, terjeszti, ápolja és általánosítja - megérzi előnyét azon nemzetek fölött, me-
lyek ezt nem teszik.'" 4

Az esetleges félreértések elkerülése végett pontosan megneveztetik, mely

tevékenységek is tartoznak az „athletizmus" kategóriájába. Ezek, az említés
sorrendjében, a következők: a „szertornázás", „a gyalogolás összes ágai", a
„bokszolás vagy ökölvívás", a „hajtás, vetés", a „birkózás", a „lapdajátékok
(méta, rota)" és az „úszás". A következő két mondatban megnevezi azokat a
sportokat, amelyek - ha nem is maguktól értetődően - de némi jóakarattal az
általuk propagált gyűjtősport kategóriájába illeszthetők: „az athletikai spor-
tok keretébe tartozik a korcsolyázás és evezés is. A vívás mint fegyveres sport,
bár szorosan véve nem tartozik az athletika keretébe, de mert a férfias és lova-
gias érzet kifejtésére oly jótékonyan hat - bátran fölvehető bármely »athleti-
kai club« gyakorlatai közé."15
Egyértelmű: Esterházyékkal a tornászat nagy riválisai jelennek meg a szí-
nen. Á két gyűjtősport között ugyanis jelentős átfedések vannak; eleinte sok-
szor csak művelőik hite és szándéka dönti el, hogy alkalomadtán egy torna-
egyleti kiránduláson vagy egy „athletikai viadalon" rendezett távolugró- vagy
vívóversenyt tornászatnak vagy atlétikának tekintenek-e. Az atlétika színre
lépését követő néhány évtized az atléták és tornászok között minduntalan föl-
lángoló konfliktusokkal jellemezhető, amelyek során mindkét oldal a kire-
kesztő és a bekebelező stratégiák sorát alkalmazza a másikkal szemben. Ezek
tétje eleinte az, hogy az egyes sportok az atlétika vagy a tornászat gyűjtő-
sportjainak kompetenciájába tartozzanak-e. Később a konfliktusok bonyolul-
tabbá válnak, és egyre inkább az érintettek osztálybeágyazottsága és társadal-
mi pozíciója, valamint az ezekből fakadó beállítódások, értékek és életstílusok
közötti szimbolikus harcok formáját öltik.
A nyolcvanas évek közepére nagyjából kikristályosodik, hol húzhatók meg
a két gyűjtősport közötti határok: ezek mindenekelőtt intézményi jellegűek.
Elsősorban az a sport tekinthető a tornászat körébe tartozónak, amelyet az is-

14 Molnár, 1875: 29-35.

15 Uo. 80. Az Athletikai gyakorlatok egyes fejezetei a kiválasztott sportok rövid történetét és mű-
velésük gyakorlati követelményeit tárgyalják - az alábbi sorrendben: „ökölvívás"; „birkózás"; „gya-
logolás (járás, futás, ugrás)"; „athletikai gyakorlatok segédeszközökkel (gerelydobás, baltavetés,
buzogány gyakorlatok)"; „gymnastikai gyakorlatok"; „vívás"; „úszás"; „korcsolyázás"; „csónaká-
szat"; „labdászat". Figyelemre méltó, hogy 1875-ben még „szertornázásról" beszélnek, négy évvel
később már az archaikusabb „gymnastikai gyakorlatok" fogalmát használják, s e tevékenységegyüt-
test nem az első, hanem az ötödik helyen említik!

234
kola keretein belül végeznek; amit pedig azon kívül, az többnyire - tehát nem
mindig, és nem föltételenül - atlétikának számít. (A határmegvonás, mint
majd látni fogjuk, ennél bonyolultabb.) Ez az állítás még abban az esetben is
érvényes, ha egy adott sportot egy önmagát tornaegyletnek nevező szervezet
keretében művelnek. Emellett nem szabad megfeledkeznünk az időtényező
fontosságáról sem. Amikor például a Budapesti Torna Club tagjai az 1890-es
évek végén majd a „rugdalót" kezdik el játszani, mindenki számára természe-
tes, hogy az „athletika" keretébe tartozó szabadtéri sportot művelnek. Tíz
évvel később, egy Ferencvárosi Torna Club-Magyar Testgyakorlók Köre baj-
noki focimeccs kapcsán már senkinek sem jut eszébe, hogy az MLSZ által ki-
írt futballbajnoksághoz bármi érdemi köze is lehetne akár a tornászoknak,
akár az atlétáknak. A két gyűjtősport összehasonlításakor ezért az ideáltipi-
kusnak tekinthető nyolcvanas-kilencvenes éveket veszem alapul.

AZ ATLÉTIKA ÉS A TORNÁSZAT KÖZÖS JEGYEI

Mielőtt a különbségekre térnénk, lássuk, szokás szerint, a hasonlóságokat!

Kiindulásképpen talán nem fölösleges emlékeztetni arra, hogy e két gyűj-
tősport (a csolnakázáshoz és a korcsolyázáshoz hasonlóan) embersport.
S hogy az embersport és a lósport közötti különbségtétel mennyire hangsú-
lyos még a nyolcvanas években is, érzékelhető az alábbi szövegrészletből is.
A szerző nem más, mint Porzsolt Gyula, az évtized legnépszerűbb sportlap-
jának, a Herkulesnek16 a főszerkesztője (és mellesleg a MAC egyik vezetősé-
gi tagja):

„Ha a sportban megkülönböztetjük a ló- és embersportot, ú g y kétségtelen, hogy

a ló-sport sokkal nagyobb mérvben virágzik hazánkban, mint az ember-sport. A ló-
sport alatt értjük ugyanis a sport mindazon nemét, a melyet az ember csak ló segé-
lyével űzhet. Ember-sport alatt pedig azon sport-nemeket értjük, a melyeket az
ember egyedül is űzhet. [...] A művelt nyugaton az embersportot szolgáló egyletek
száma jóval fölülhaladja a lósport egyletek számát, holott nálunk majdnem egyfor-
ma mennyiségben vannak." 17

16 Az első magyarországi sportlap az állati sportokra, mindenekelőtt a vadászatra és a lóverseny-

re szakosodott Vadász- és Versenylap 1857-től (1919-ig) létezik. Ugyanakkor - miként azt a követke-
ző lábjegyzet is bizonyítja - a másik két sportújság megalapítása előtt, monopolhelyzetű lapjában
Sárkány helyt ad az embersportokkal kapcsolatos írásoknak is. Az első „embersport-lap" az 1883-
ban alapított Tornaügy, mely - mint a neve is mutatja - a tornamozgalmat képviseli (ez is 1919-ben
szűnik meg). A Herkulest, az immár valamennyi embersport iránt nyitott, és főleg az adétikával
szimpatizáló folyóiratot 1884-benalapítjáka Porzsolt fivérek(ez 1914-iglétezik).
17 Porzsolt, 1886: 21. Jellemző, hogy Esterházy, korábban már idézett programadó cikkében,
szintén fontosak tartja a „lóidomitás" és az „emberidomitás" megkülönböztetését. „Szerkesztő ur,
becses szaklapjában a lótenyésztés, lónevelés és lóidomitás mindenkor nagy befolyású pártfogásnak
örvendett. Adjon ma egy kis helyet az ember-nevelésnek, azember-idomitásnak."(„Athletika I." Va-
dász- és Versenylap, 1874. április 22. Viator.)

235
 Ha ezek után azt is figyelembe vesszük, hogy a vadászat még a kilencvenes
években is a politikai elit legnépszerűbb „sportja",18 akkor nyugodtan kije-
lenthetjük: a torna és az atlétika művelői abban is közösek, hogy egyaránt a
modernitás fő csapásirányában haladnak. Valamennyien újítók, akik közös
platformon állnak a kizárólag állati sportokat művelő „régimódiakkal" szem-
ben. Ebből fakad ama közös vonásuk is, hogy sportjaik az erőszak megféke-
zésének, csökkenésének irányába mutatnak.19 A torna és az atlétika (valamint a
csónakázás és a korcsolyázás) hívei - az állati sportok művelőihez képest - jó-
val kockázatmentesebb tevékenységet folytatnak. A tornászt és az atlétát, e
modern sportembereket egy világ választja el az állati sportokat művelőktől -
mindenekelőtt a vadásztól. Az új sportok képviselői ezért a „civilizáció", a
„fejlődés" és a „humanitás" szellemében mélyen megvetik, torznak és ember-
telennek ítélik a libidó dominandi ősi késztetései alapján gyilkoló férfiakat.
Ezzel kapcsolatos álláspontjukat pontosan kifejezi az alábbi, 1875-ből szár-
mazó szövegrészlet:
„Az összehasonlító bonctan és fejlődéstannak ma már elvitázhatatlan bizonyíté-
kain kívül semmi sem utal oly világosan és meggyőzőleg az emberi nem állati ere-
detére, mint a bennünk lappangó, sokszor egész vadságában ki-kitörő durva állati-
ság, mely más élő lények üldözésében, néha egész a szenvedélyességig fokozódott
ölési és mészárlási vágyban nyilvánul. [...] Méltó iszonyattal fordul el századunk
művelt közönsége az ókori cirkusok durva vérengzéseitől s a Spanyolországban
még ma is divatozó bikaviadaloktól; - s a polgárosult nemzetek igen helyesen rég
eltöröltek és tiltottak általában mindennemű állatviadalt. Ámde az ember vadállati-
as alapvonása még napjainkig, még a »civilizáció élén lépdelő« népeknél is megma-
radt; csak a forma szelídült, a lényeg ugyanaz; és a társadalmi állapotainkra fölötte
jellemző, hogy e tekintetben épen az úgynevezett »előkelő körök« tűnnek ki. [...]
Az emberi vadállatnak vér kell, ártatlan vér. Es e vérszomjat csak a »sport«, e »ne-
mes mulatság« bizonyos fajai elégíthetik ki. [...] Ezúttal az újkori sportnak egyik
legvérlázítóbb fajáról, az úgynevezett par-force-vadászatról és a galamblövöldözés-
ről, mint a tömeges öldöklés egyik neméről akarok csak megemlékezni. [...] Míg a
legvérengzőbb fenevad is létérti küzdelmében csak a kényszerűségnek engedve öl
és gyilkol, addig a teremtés remeke egyszersmind valamennyi teremtmények közt a
legvérengzőbb vadállat, mely mesterkélt kínokat talál ki áldozatának csupa mulat-
ságból és gyönyörből való legyilkolására. [...] Azért le velők, a sport e kinövéseivel
- századunk nevében, mely a humanitás százada, - le velők!" 20

A torna (és persze elődje, a gimnasztika - valamint az ebben a vonatkozás-

ban szintén itt említhető csolnakászat - ) és az atlétika további közös vonása,
18 „A sport igen tekintélyesen van képviselve az új parlamentben. Alig van a sportnak ága, mely-
nek legalább egy notabilitása ne ülne a törvényhozó testületben. Legerősebben van képviselve ter-
mészetesen a vadászat, melynek űzőiről nem is lehet statisztikát csinálni, miután majdnem minden
képviselő vadászember, leszámítva természetesen a közoktatási és könyvtári bizottságok lateiner
tagjait." (Herkules, 1892. március 15. Porzsolt Kálmán.)
19 Ha arra gondolnánk, hogy az ökölvívás és a birkózás kivételt képez, tévednénk, mivel a vadá-
szathoz képest ezek erőszakszintje is jóval alacsonyabb. Ráadásul igen hamar lekerülnek az atlétikai
versenyek programjáról, mindenekelőtt éppen azért, mert nem verseny-, hanem küzdősportok.
20 „A sport kinövései." Vasárnapi Újság, 1875. május 30. Berky Gusztáv.

236
hogy nem csupán természetesnek, hanem kifejezetten szükségesnek tartják a
szisztematikus testedzést, illetve „idomítást". Ezt mindannyian az „ép testben
ép lélek elvéből" kiindulva teszik. Mindegyikhez - deklaráltan - kitartásra,
erőre, szívósságra van szükség; az apologéták a mértéktartást, az egészséges
életmódot, a megfelelő táplálkozást s a „kéjvadászat" megfékezését tanácsol-
ják a követőknek. Esterházy Gyalogolási Kalauzának, célja a teljes életvitel át-
alakítása a modern atlétizmus szellemének megfelelően. Az Athletikai gyakor-
latokban is külön fejezet foglalkozik az „idomítás vagy előkészítés" kérdéskö-
rével, amelyben Molnár „szó szerint idéz" Viator Kalauzából:

„Az idomítás kétféle: általános és szakma-idomítás. [...] Általános idomításra al-

kalmas a szabad égalatti rendes és fokozott járás, mozgás, összekötve egyszerű s
mértékletes étrenddel és életmóddal. Továbbá ajánlható az általános idomításra a
túlzás nélkül űzött mezei vagy vízi sport és a gymnastica. [...] A szakmaidomítás egy
bizonyos célt tűz ki magának és úgy időre, mint eszközre nézve bizonyos korlátok
közt szabályszerűleg halad előre. [...] Mértéktelen evés, ivás, dohányzás, virrasztás,
kéjvadászat a komoly idomítás ellenségei. A nyilvánosság és vetély itt hatalmas szö-
vetségesei a komoly akaratnak s fékezői az élvvágynak."21

Mindkét gyűjtősport fő propagálóiról kijelenthető az is, hogy ideologikus haj-

landóságúak. (E tekintetben különböznek az evezősöktől, de még inkább a kor-
csolyázóktól.) Ebből fakadóan egyrészt előszeretettel vélik úgy, hogy sportjaik a
nemzet jövője szempontjából nélkülözhetedenek. Emellett mindkét sport apo-
logétái és egzegétái hajlanak arra is, hogy az általuk kívánatosnak tartott tevé-
kenységet egy főleg mennyiségi paraméterekkel érvelő egészségideológiával is
alátámasszák. A tornatanítók számára könyvet író Torday orvosdoktor a test iz-
mainak „vastagabbá" és „szívósabbá" alakításáról beszél,22 az all-round-adéta
Schwanda Gusztáv a Herkules 1888. januári számában az emberi testet a „világon
létező legjobb calorikus gépnek tekinti". Felméri Lajos pedig, a kolozsvári egye-
tem rektora és a MAC testvéregyesülete, a Kolozsvári Athletikai Club (KAC)
egyik vezetője szintén hasonlóan érvel a Herkules egy 1890-es számában, midőn
az „ősi idegedző szer", azaz az athletika kapcsán a „vérrendszer megújhodásáról"
és a tüdő levegőfelhasználásáról értekezik (történetesen éppen a „poros tornate-
remben" művelt tornászat egészségtelenségét bírálva).23

„Testi és erkölcsi életünk háztartásában a mozgásnak olyan nagy szerepe van,

mint a pénznek az állam életében. A pénzzel minden élvezetet megszerezhetünk;
mozgással pedig szert teszünk életünk egyik legbecsesebb kincsére: Az egészséges
erős testre. A gyenge test parancsol, az erős test engedelmeskedik. [...] Ily ősi ideg-
edző szer: az athletika. [...] Izmaink mindennapi kenyere a mozgás. Járás, futás, ug-

21 Molnár, 1879: 90-91.

22 „A rendszeres tornázás célja a test izmait fokozott, de nem túlerőltetett összehúzódások által
erősbíteni, azaz rostjait vastagabbá és szívósabbá átalakítani sőt szaporítani is." (Torday, 1876: 1.)
23 Felméri Lajos a maga módján életnűvész volt. Egy évben tíz hónapot munkával, két hónapot

testgyakorlással és pihenéssel töltött.

237
 rás alkalmával nemcsak a tüdő táplálkozik friss levegővel, hanem megújhodik a vér-
rendszer és erőrészeket kap az izomrendszer. Erős testmozgás alkalmával a tüdő
hétszerte több levegőt fogyaszt; a bőr négyszerte több felhasznált anyagot vet ki a
testből, mint pihenés alkalmával és igy ezt a két számot megsokszorozva 4x7= egy
testgyakorlattal elfoglalt egyénnek annyi levegő kell, mint huszonnyolc nyugvó
egyénnek. És ha ezt nem kapja (mint ahogy a poros tornateremben nem is kaphat-
ja), a miasmatikus anyagoktól megmentett levegőre kérődzik.24

A tornászok és az atléták abban is hasonlítanak egymásra, hogy rutinszerű-

en végzett tevékenykedésük (a testgyakorlati foglalkozás, illetve az atlétikai
viadal) elsősorban a szakértők (esetleg a szigorúan szelektált meghívottak),
nem pedig a nagyközönség nyilvánossága előtt zajlik. Önmagukat elfogadta-
tandó és népszerűsítendő tartanak ugyan díszbemutatókat, illetve bemutató
versenyeket (többnyire aktivitásuk kezdeti - esetleg válságos - periódusai-
ban), ám az ilyen alkalmak inkább kivételesnek tekinthetők. Ennélfogva mind
a tornászat, mind az atlétika szigorúan az amatörizmus jegyében szerveződik,
ezért a század vége felé, amikor a profizmussal kapcsolatos viták egyre kiéle-
zettebbekké válnak (ezekkel részletesen a következő, kerékpározásról szóló
fejezetben foglalkozom), közös platformra kerülnek. (Ez a harcuk - mint
majd a labdarúgásról szóló fejezetben bizonyítani igyekszem - a századfordu-
lót követően egyre reménytelenebbé válik.)
A két gyűjtősport abban is megegyezik, hogy - még ha komoly belső konf-
liktusok árán is - a standardizálódás irányába fejlődnek: a tornászok egységes
tornaszerekkel ellátott tornacsarnokok építésére vágynak (és nagyon boldo-
gok, amikor a Nemzeti Tornacsarnok elkészül); az atléták olyan pályákat és
mérőeszközöket kívánnak, amelyek az eltérő színhelyeken és időpontokban
elért eredményeket összemérhetővé teszik. Amit a tornászok számára az egy-
séges tornatermi fölszerelés, illetve a tanterv, a tanmenet és oktatási szintek
összehangolása jelent, az az atléták számára a versenyeredmények összemér-
hetőségének igénye:

„Mily távolságot mennyi idő alatt tett meg a győztes, ez az a két dolog, melyet tud-
nunk kell minden táwersenynél, hogy az eredményhez hozzá szólhassunk. De mi még
egyiket sem vesszük elég komolyan, sem nem mérjük fel a pályát, sem nem vigyázzuk
még pontosan a versenyidőt. - A magyar természet ma még a mulatságos testedzéssel
sehogy sem tudja párosítani a pedáns pontosságot. A vidéki helyeken rendezett athléta-
versenyek a legtöbb rendezőség által csak mulatságos időtöltésnek tekintetnek, melyek
után sikerültebb táncmulatságokat tudnak összehozni. [...] A M . A. C. az eredmények
megítélésére minden lehetőt pontosan meg tesz, csak néha a különféle hosszmértékek
miatt csúszik hiba számításaiba. így egy angolmértföldet kereken 1600 méternek tekin-
ti, holott még 8 méterrel több. [...] Az időt mindenesetre oly órával kell mérni, mely-
nek mutatója akkor indul meg, mikor az indításra lőnek és abban a pillanatban áll meg,
mikor a győztes be ér. A második és harmadik beérkező ideje így ez órával nem mérhe-
tő, de ezeknek erdményét a rövidebb versenyeken még az angolok is csak az első után
való hátra maradások nagyságával jelzik. Mind a térmérés, mind az időmérés pontossá-

24 „Athletika és idegesség." Herkules, 1890. július 30.

238
 gát az athletikai versenyek mai szép eredményei mellett a legszigorúbban követelhet-
jük, mert csak igy hasonlíthatják ifjaink erejöket csalódás nélkül össze a külföldi ered-
ményekkel."25

ATLÉTIKA KONTRA TORNÁSZAT

A szabványosítás kérdésköre azonban már átvezet a két gyűjtősport közötti kü-

lönbségek taglalásához. Mint fentebb láttuk, a MAC alapításának körülményei
az alapítók ama törekvését tükrözik, hogy elitista módon elhatárolódjanak az ala-
csonyabb rangú és presztízsű társadalmi csoportoktól, illetve az e csoportok tag-
jait tömörítő (sportköröktől. A polgári tornával szemben az atlétika kétségkívül
az arisztokrácia és az úriemberek időtöltéséül kíván szolgálni. Erre nem csupán a
MAC vezetőségének összetétele a bizonyíték, hanem - amint azt a föntebb idé-
zett korabeli beszámolókban olvashattuk - az első atlétikai versenyek publikuma,
valamint megrendezésük helyszíne is. A MAC arisztokratikusságát a választott
klubforma kirekesztőlegessége révén is igyekeznek fönntartani:

„Még a Club alapítási idejéből származik az a hagyományos szigorúság és kon-

zervativizmus, melyet a MAC tagjainak megválasztásánál félszázad óta gyakorol.
Bár az alapszabályokban kimondva nincs, mégis régi tradíció a MAC-ban, hogy
tagjai sorába csakis keresztény és középiskolai képzettségű egyéneket vesz fel s ez alól
csak a legritkább esetekben tesz kivételt. E faji és műveltségi cenzusból eredő ex-
kluzivitása miatt a Clubot minden időben sok támadás érte s ez a kettős szelekció
minden esetre nagy hátrányt jelentett neki az elsőségért folytatott küzdelmekben
is. De viszont éppen ez az exkluzivitás biztosította mindenkor a Clubban az egysé-
ges bajtársi szellemet s forrasztotta egybe tömör egésszé a clubtagok ezreit, képesé
téve őket 50 év nehéz küzdelmeinek győzelmes megvívására." 26

Kezdeti stádiumában az atlétika nem közösségi sport, hanem a magányosan

versengő úriemberek szabadidő-töltési formája. Az első években föl sem me-
rül, hogy MAC-tagok a klub képviseletében más egyletek szervezte versenye-
ken is elindulhatnának. A versenyeken a klub tagjai nem a közösség delegáltjai-
ként, hanem önmaguk képviseletében indulnak; ugyanakkor más egyletek, kö-
25 „A tér- és időmérés a versenyeken." Herkules, 1884. augusztus 10. Az utolsó mondatból talán
érzékelhető, hogy az összemérhetőség igénye az atléták számára perspektivikusan jóval nagyobb
jelentőségű, mint a tornászok esetében. A sportversengés nemzetközivé válásával, a századforduló
környékén elkerülhetetlenné válik az összes sport összemérhetőségének biztosítása. De már a
nyolcvanas évek közepén is vannak intő jelek. A Herkules például az alábbi idézetet közli egy „bécsi
sportlapból": „Nincs ember Magyarországon, ki a világon felmutatott legszebb eredményt - a
mérföldes futásnál - 10 mp-re megközelítené. Magyarországon azonban az ilyesmit könnyen szok-
ták venni már csak azért is, hogy jó eredményt mutathassanak ki. Mi csak a mult évben Pesten
megtartott távgyaloglást (bajnokit) említjük fel, mely nem is volt gyaloglás. Egészen hamis a pesti
ügetőversenyen kimutatott jó eredmény is, miután a pálya sokkal rövidebb, mint az hivatalosan ki-
mutattatik. Ott tehát, ahol nem veszik a dolgot pontosan, komoly sportemberre nézve a kihiresz-
telt eredmény sem bírhat értékkel, amit különösen a fent jelzett mérfölderedményre vonatkozólag
akarunk megjegyezni." (Herkules, 1885. szeptember 22. idézi Siklóssy, 1929: 244.)
26 Zuber, 1925: 15.

239
zösségek tagjai nem vehetnek részt rendezvényeiken.27 A klubba tartozást sza-
bályozó szelekció alapja a kvázi-rendi hovatartozás tradicionális elve, amelynek
köszönhetően a származásuk, élethelyzetük és életstílusuk alapján erre alkal-
mas individuumok lehetőséget kapnak arra, hogy a közösségbe bebocsáttatva,
ám saját kockázatukra és dicsőségükre kiélhessék versengési késztetettségeiket.
A MAC rekrutációs és működési logikája az úri kaszinóéra emlékeztet: a kivá-
lasztottak a rendies jellegű kritériumok alapján gyakorlatilag automatikusan
tagoknak tekinthetők, ám a zárt közösségen belüli cselekedeteikért teljes fele-
lősséggel tartoznak: elkártyázhatják birtokukat, vagy párbajra hívhatják ki a kö-
zösség bármely, becsületükbe gázoló egyedét. Ez az arisztokratikus individualiz-
mus élesen elkülönül a tornaegyletek plebejus kollektivizmusától.
A tornászat német és svéd referenciáival, illetve a korcsolyázás referencia-
nélküliségével szemben az atlétika - visszatérvén Széchenyiék sportkezdemé-
nyezéseinek nemzeti irányultságához - deklaráltan angol orientációjú. Mol-
nár Athletikájában külön fejezet található Athletika és a különböző népek cím-
mel, amelyben a szerző a föltárt nemzetkarakterológiai jegyek és az atlétika
művelése között szoros kapcsolatot vél fölfedezni:

„Az angol erős, munkabíró. Testalkata ép, ereje kifejlett, ügyessége bámulatos.
J e l l e m e , eredetisége és tisztasága miatt tűnik fel. E nemzetet általában higgadt fér-
fiaság jellemzi. Indulatai kitörését ritka hidegvérüséggel jellemzi. [...] Idegen diva-
tot n e m utánoz s a legalsó néposztályt kivéve, mindenki egyformán öltözködik, tár-
salog, mulat Angliában. Az angol egyike Európa legszabadabb nemzeteinek s m é g -
is ő az, ki a törvények iránt legnagyobb tiszteletel viseltetik. Nyilvános föllépte
bátor és elszánt. [...] Adott szavát sohasem szegi meg, becsületességére sokat tart.
[...] Itt vannak a legmesésebb számmal azon áldásos és jótékony institucziók elter-
jedve, m e l y e k oly hatványozott mértékben hatnak az egyéni, a családi, társadalmi és
nemzeti élet fölvilanyozására, megedzésére és épentartására. Angliában űzetik a
legnagyobb passióval az Athletika." 2 8

27 „Ki kell itt térnünk arra az 1875. év folyamán sokat feszegetett kérdésre, hogy kik versenyezhettek a

MAC viadalain? Tény, hogy az első versenyeknél az az elv dominált, hogy a Club által rendezett versenye-
ken csakis clubtagok vehetnek részt. Ezt azonban eleintén nem fogták fel túlságosan szigorúan, mert akadt
olyan induló, aki felvételre jelentkezett ugyan, valóságban azonban felvéve soha nem lett. Az ilyeneket a
Club tagjai megpróbálták félrenyomni és egyikük egyenesen a Club választmányához fordult orvoslásért.
[...] Az, hogy más clubok tagjai indulhatnának a MAC versenyein, senkinek sem jutott eszébe. Pedig akkor
már meg volt két evezős egylet s több tornaegylet. Előbbiek azonban kizárólag evezéssel foglalkoztak, míg
a tornászegyletek - akkor még - perhorreszkáltak mindenféle versenyzést." (Zuber, 1925:16.)
28 Molnár, 1875: 61. A szerző egy nemzetkarakterológiai panoptikum kontextusába illeszti az angol ki-

válóságról szóló fejtegetéseket. Eszerint a „francia: könyelmű, vérmes, epés, kicsapongásaiban nem ismer
határt, hiú tetszelgő, hízelgő, ingatag, jellemtelenségre rendkívül hajlammal bír, puha, kéjelgő. [...] Páris a
romlottság Babylonja." A németet „ugyan könnyelműségről nem lehet vádolni, de számos hibái kirívóan
tüntetik föl, hogy mennyire el van hanyagolva a férfias nevelés, a férfias életmód és szokások. A németnek
már nedvalkata - méla nyálkás, természete pedig lassúság. Jelleme annyira önállás nélküli, annyira engedé-
keny, hogy gyakran szolgasággá fajul; darabos, evésben, ivásban mértéktelen." Mindemellett „kérkedő" és
„tolakodó". Az olasz az „édes mitsemtevés" bűvöletben él, „hajdani nagyságának omladványain ábrándo-
zik, határtalan étvágya és szenvedélyei lebilincselve tartják" ráadásul „üres", „hiú" és „fényűző". A spanyol
pedig egyenesen a „férfiatlanság mintaképe, mert férfinak nem nevezhetjük őrült gőgjét, ügyefogyott cím-
kórságát és legképtelenebb túlságait. Henye nép, mely nevetséges ábrándjainak, bolond szeszélyeinek, ha-
tártalan kevélységének él." (Molnár, 1875: 62-68.)

240
 Az Esterházy (és társadalmi osztálya) nevében megszólaló Molnár a ma-
gyar nemzet jövője szempontjából meghatározó fontosságúnak tekinti az új
sport bevezetését, kijelentvén, hogy „mi az athletikai institúciót - azon kimű-
velt, modern alakjában amint az Angliában dívik, e nemzet életében olyan té-
nyezőnek tartjuk, mely az egyéni, családi, társadalmi sőt a politikai életre is
visszahat. [...] Át kell venni egész terjedelmében minden részleteiben az ins-
titucziót. Általánosítani, népszerűsíteni és a nemzeti szokásokhoz kell azt al-
kalmazni, hogy a nemzeté legyen, hogy nemzeti legyen."29 Ez az ideológiai
stratégia hasonlatos a reformkor arisztokrata elitje, valamint a hatvanas évek
tornamozgalmát vezető csoport által alkalmazott stratégiákhoz, hiszen vala-
mennyien partikuláris osztályhelyzetük által meghatározott társadalmi praxi-
sukból származtatják az egész nemzet számára kívánatos célokat. Csak míg
Széchenyiék a lóversenyben, Bakodyék a magyarrá formálandó német torná-
ban látják a nemzet fölemelésének zálogát, addig Esterházyék az atlétikát
teszik meg e nemes küldetés hordozójául. Mindazonáltal a két gyűjtősport
hirdetői közösek abban, hogy sportjaik révén a jövő alakításában kívánnak
közreműködni. E tekintetben tehát mindannyian a modernitás jellegzetes
képviselői.
Ugyanakkor - a referenciahorizontok nemzeti beágyazottságával össze-
függésben - a különböző tevékenységek meghonosítására irányuló ideo-
lógiai stratégiákat más és más tudomány érvkészlete révén igyekeznek le-
gitimálni. Amikor Széchenyi arról értekezik, hogy a „díjak és fogadási
összegek, valamint a lovak jó áron való eladásának lehetősége lovaik megja-
vítására fogják serkenteni a futtatókat", illetve amikor Wesselényi azt írja
Teendők a lótenyésztés körül című munkájában, hogy „a haszon azon egyedüli
mellőzhetetlen emeltyű, mely ipart, s gazdászatot magas fokra segíthet",30
akkor a szorosan vett sporttevékenységet egy közgazdaságtani érvkészlet ré-
vén kívánják igazolni. A gimnasztika alapításakor a szellemi referenciákat
mindenekelőtt a felvilágosodás pedagógiája, morálfilozófiája és a modern or-
vostudomány képezi (Rousseau-t, Pestalozzit, Hufelandot és korabeli német
orvosokat állítva a középpontba); a tornászat alapirodalmaként a gyakorlati
pedagógia német (Jahn, GuthMuths) és skandináv (Henrik és Hjalmar Ling)
változatai, továbbá az orvostudomány szolgálnak. (Mint tudjuk, Bakody, a
magyar tornamozgalom korai szakaszának egyik legbefolyásosabb képvise-
lője, orvosi diplomával rendelkezik.) Az atlétika bevezetése mellett érvelő
Molnár viszont már a 19. század második felének legújabb társadalomtudo-
mányára, a szociológiára, mégpedig annak is materialista-evolucionista
irányzataira hivatkozik:

„E század legnagyobb gondolkodó fője, John Stuart Mill mondja: »Ha a szellemi
működésünk anyagi feltételeit megállapító kísérleteket nevezzük materialismus-
nak, akkor minden elméletnek mely csak némileg is akar az elérhetőségre igényt
29 Molnár, 1875:69.
30 Wesselényi, 1847: 10.

241
 tartani, materialistának kell lennie.« [...] Moleshott, e mély búvár pedig felkiált:
»A gondolat az anyag egy mozgása.« Büchner, e merész materialista azt mondja,
hogy: »az állattól a legmagasabb műveltségű emberig a szellemi minőségek szaka-
datlan fokozata vonul szoros kapcsolatban a testi és mindig tökélyesbülő fejlődés-
sel, mely legmagasabb virágzását az agyban, a szervezetek e szervezetében éri el.«
[...] Az ember jövő társadalmi életére nevezetes ujjmutató Herbert Spencer elmé-
lete a társadalmi tudományról. [...] Mindezen elméletekből ki ne ismené föl, [...]
hogy úgy az egyénre, mint a társadalomra és nemzetekre nézve mily nagy és kétség-
bevonhatatlan fontossággal bír a testi erők kiművelése!"31

További eltérés a két sport között, hogy míg a tornát túlnyomórészt gye-
rekek művelik, addig az atlétika a fiatal felnőttek tevékenykedése. Esterhá-
zyékban föl sem merül, hogy az általuk javasolt új tevékenységet a gyerme-
kek között is népszerűsítsék; rekrutációs fórumként a Tudomány- és Mű-
egyetemi Olvasókört választják. E rekrutációs stratégia egyúttal kirekesztési
sratégiának is tekinthető, hiszen ha egyetemistákat, pontosabban keresz-
tény (értsd: nem zsidó!) egyetemistákat várnak soraikba, ezzel értelemszerű-
en szűkítik is a fölveendők körét. Abban a tekintetben viszont megegyeznek
a tornászok és az atléták törekvései, hogy valamennyien - egyfajta potyautas-
stratégiát követve - a már kialakult oktatási intézményrendszer révén igye-
keznek népszerűbbé válni, illetve terjeszkedni. Ebben egy nagyon is gya-
korlatias szemléletmód elemeit fedezhetjük föl: egyaránt az érdekeiket
akarják érvényesíteni, ezért használják a már kiépült intézményi hálózato-
kat, ezért lobbiznak, ezért keresnek politikai kapcsolatokat, és veszik célba a
tudományos és népszerű(sítő) (sajtó)fórumokat, illetve alapítanak újságokat,
írnak könyveket.32
A gyerekeket, illetve a fiatal felnőtteket célzó rekrutációs stratégia mögött
a torna társadalmi bázisául szolgáló polgárság, illetve az atlétika osztályhátte-
rét jelentő urak eltérő osztályreprodukciós stratégiáit és az e stratégiákat
meghatározó, többé-kevésbé öntudatlan társadalmiidő-kezelési különbsége-
ket is fölfedezhetjük. Mint föntebb utaltunk rá, mindkét sport jövőirányult, s
ilyeténképpen példaértékűen modern tevékenységegyüttes. Csakhogy míg a
vágyakat és késztetéseket a gyerekbe projektáló tornászok közép- és hosszú
távú célokat tűznek maguk elé, beérve azzal (vagy ha tetszik: abban bízva),
hogy majd a fiaik és az unokáik érik el azokat, akár azon az áron, hogy több
generáción keresztül is vállalják a lemondást, az önfegyelmet, a másokhoz
történő igazodást, a lappangó (osztály)konfliktusok időleges zárójelbe tételét,
addig az atléták nem az utódaik révén szeretnének célba érni, hanem azonnal:
itt és most.
A tradicionális osztályok e stratégiáit kétféleképpen is értelmezhetjük. Az
egyik lehetőségünk - és ezzel követjük a korábbi fejezetek gondolatmeneté-
nek fő csapásirányát - , hogy a társadalmi beállítódások lassú változását
31 Molnár, 1875:24-28.
32 Ez utóbbi már az evezés esetében is megfigyelhető. Gondoljunk csak Birly István 1866-os
Csolnakászat című szakirodalmára!

242
hangsúlyozzuk, ezáltal a libidó dominandi hosszú távú civilizálódását, meg-
szelídülését állítva előtérbe. Azt sugallva ily módon, hogy a mélymúltban
gyökerező, ám a modernizációs és civilizációs folyamatnak köszönhetően
folyamatosan változó férfikésztetések fokozatosan „lenyomják", elfojtják a
régi beidegződéseket: a harc helyébe a versengő késztetettségeket léptetik, s
ily módon öntudatlanul, akarva-akaratlan, reflektálatlanul is meghatároz-
zák, strukturálják a gyakorlati cselekvés különböző formáit. Ebben az érve-
lésben a múlt révén magyarázunk, következésképpen azt is föltételezzük,
hogy az úriember azért nem kívánja gyermekével elvégeztetni ugyanazt,
mint a polgár, mert egyszerűen nem tartja fontosnak. Nem veszi észre a tár-
sadalmi változások új irányait, és föl sem merül benne, hogy hosszú távú
reprodukciós stratégiákban tervezze életét, mivel úgy érzi, egyelőre ő van
hatalmi pozícióban.
Ugyanakkor úgy is érvelhetünk: a nemes belátja, hogy igyekeznie kell,
mert változnak a társadalmi föltételek, s a korábban szerzett előnyök, privi-
légiumok az új körülmények között egyre nehezebben tarthatók. Az atleti-
záló úriember - érezvén a nyomában törtetők fokhagymaszagú lehelletét -
kénytelen rádöbbenni: nincs már elegendő ideje arra, hogy gyermekeit, pró-
bálja kedvezőbb társadalmi pozícióba juttatni. Ha ugyanis nem akarja, hogy
lehagyják, saját magának kell igyekeznie és eredményeket produkálnia. E sür-
gető és időészlelését is meghatározó késztetéseinek kifejeződéseként fogha-
tó föl, hogy elitklub létrehozásán fáradozik, remélve, hogy képes lehet ver-
senytársai kirekesztésére, illetve arra, hogy saját érdekeinek megfelelően
szabályozza a versenyföltételeket. Más szóval: a szabadidős tevékenységek
piacát kívánja monopolizálni, hasonlóképpen ama céhekhez, amelyek szigo-
rú szabályaik révén piacaik megtartására és a kontárok ellehetetlenítésére
törekszenek.
Természetesen botorság volna azt föltételezni, hogy az úriember tényle-
gesen az atlétika révén kívánja lehagyni a tornászó polgárt, illetve hogy stra-
tégiái kizárólagosan valamelyik határeseti logika alapján értelmezhetők. Az
a tétel azonban már védhetőbbnek tűnik, hogy az atlétikai klub alapítása -
Norbert Eliasszal szólva - a szabadidő sportizációjaként, illetve - Bourdieu-
vel szólva - a beállítódások áthelyeződéseként fogható föl. Olyan folyamat ré-
szeként, amelynek során az életvitel-centrum gyakorlatai, eljárásai, meg-
nyilvánulásai a társadalmi praxis egyéb területein - így a szabadidő eltölté-
sének módjában - is megjelennek. E szemléleti pozíciót elfogadva pedig azt
is beláthatjuk, hogy stratégiáikban egyaránt érvényesülhetnek a múltból
származó és többé-kevésbé reflektálatlanul ható beállítódások, valamint a
jelen összefüggésrendszere alapján működésbe lendülő, többé-kevésbé ra-
cionális megfontolások is.
Akármelyik határeseti modellhez vonzódva értelmezzük is az adetizáló úriem-
berek stratégiáit, kijelenthetjük: az atlétika és a tornászat (és a tornászat mellé
most odailleszthetjük a korcsolyázást is) közötti legmeghatározóbb különbség a
versengéssel kapcsolatos eltérő viszonyukban rejlik. Míg a tornász határozottan
243
visszautasítja a versengést,33 és gyűjtősportja „hivatásának" azt tekinti, hogy a
„rend és fegyelem iskolájának" számító tornacsarnokokban „mindenki testi erői-
nek szabad használatához jusson" annak érdekében, hogy a „test arányosan fel-
épüljön" és a „szellem uralma alá kerüljön",34 addig az atlétikát propagáló Ester-
házy nemcsak saját sportja, hanem minden emberi tevékenység céljának tartja a
versengést, mondván, hogy a „competitio minden közügy motorja", illetve hogy
a „competitio képezi leghathatósb emeltyűjét minden vállalatnak".35
A tornászat során, mint tudjuk, a közösségben föloldódó, névtelen, alárendelt
helyzetű tömegember a testét kívánja fejleszteni és erősíteni hosszú távú céljai ér-
dekében. E célokat nem magától találja ki, hanem egy felsőbb akarat kényszeríti
rá (ez az akarat származhat a szülőktől vagy a tanároktól, és közvetve lehet állami
vagy egyházi is). Az adétika ezzel szemben a csak önmagának elszámolási kötele-
zettséggel tartozó szabad egyének sportja, a saját kontójukra (azaz kockázatukra)
és saját sikereik érdekében versengő individuumok tevékenysége. Ebben a vo-
natkozásában pedig a vadászat, a párbaj és a lóverseny, vagyis az arisztokratikus
individualizmus felelősségetikáján nyugvó elősportok folytatója. Ugyanakkor
már nem harc, hanem verseny, amelyet az öntudatos úriemberek szabad elhatá-
rozásukból, a versenygyőzelem dicsőségének megszerzése érdekében folytatnak.
Az atléta szabadsága metaforikus értelemben abban is megnyilvánul, hogy szem-
ben a zárt (azaz korlátozott terű) tornacsarnokban gyakorlatozó tornásszal, ő a
szabad téren (tehát potenciálisan korládan térbeli paraméterek között) vesz részt
a versenyben. Nem véledenül használják gyakorta a korabeli sajtóban az outdoor
sport kategóriáját az adétika helyett. Az érvényes oppozíciók logikája (és ennél-
fogva a nekik tulajdonított szimbolikus jelentések összefüggésrendszere) alapján
tehát a tornászat a bent, a zárt, a kötött és a lent; az adétika pedig a kint a nyitott, a
szabad és a fent társadalmi konnotációit hordozza.36

33 „A nem sikerült verseny csak árthatna a testnevelés ügyének. Verseny tárgya csak olyasmi lehessen,

amit minden tanuló elsajátíthat anélkül, hogy tanulmányait elhanyagolná, de semmi esetre sem olyasmi,
ami külön idomítást (traininget) kíván. A sport végcélja, hogy a versenyben győzelemre vezessen, a tor-
názásnak főcélja az ember összes testi képességeit egymással s lehetőleg a szellemi képességekkel is össz-
hangban a legmagasabb fokra fejleszteni" (Siklóssy, 1929: 204). Vagy egy másik, többször is citált idézet:
,A tornászat nem versenyzőket akar képezni, hanem jó magyar embereket akar nevelni. [...] Nem annyi-
ra a sport és szórakozás, mint inkább a munka és a küzdelem számára." (Kmetykó, 1928: 103.)
34 Uo. 78.
35 „Athletika. V. rész." Vadász- és Versenylap, 1874. május 28.
36 Ebben az összefüggésben könnyen érthető, hogy a turisztika miért lesz az atlétika része: „Az athleti-

kai gyakorlatok áldása, hogy rendszerint a szabadban történvén, tüdőnkkel és bőrünkkel állandóan szi-
vattyúzzuk a friss levegőt. A touristika (hegymászás), az athletika legfiatalabb tagja, talán legjobban mu-
tatja ezt. A havasi vagy hegyi levegő hatására nemcsak fizikai erőnk újhodik meg, hanem rugalmassá lesz
értelmünk, megpendül érzületünk; eldobjuk az élet súlyát, s mennyei étherben kéjelgünk. [...] A kerék-
pározás és korcsolyázás szintén nevezetesek a testedző és izomügyesitő gyakorlatok között. A test a ke-
rékpáron, szintúgy mint a korcsolyán, lomhaságát elveszti, rugalmassá válik. [...] Szólhatnék még a csol-
nakázásról, az úszásról és vívásról, mint a melyek az ifjú nemzedékben oly erőtőkét teremtenek, mely a
nemzet testi és erkölcsi fennmaradásának és súlyának biztosítója. [...] Tegyük az athletikát közkeletűvé,
az ifjú nemzedék ereje mindennapi gyakorlójává, s meglátjuk, hogy nemzeti erőtőkénk hirtelen meghat-
ványozódik, ifjuságunk testi erőben újjá születik s a mi fő, kipusztul közülünk az a divatos, lélek és testölő
betegség, melynek idegesség a neve." (,Athletika és idegesség." Herkules, 1890. július 30. Felméri Lajos.)

244
 Az evezésről szóló fejezetben úgy fogalmaztunk, hogy „kváziautomata-sze-
rűen működő, kidolgozott testű, egyszerű és egyhangú mozdulatokat ismétlő,
fegyelmezett" polgárok ülnek a hajókban, akik - az ötvenes-hatvanas években
- életmódjuk szisztematikus átalakításával próbálják meg ellensúlyozni az
arisztokratákkal szembeni társadalmi hátrányukat. Az uralkodó osztállyal foly-
tatott versengő erőfeszítéseiket - legalábbis a Dunán, illetve a kijelölt evezős-
pályákon - fényes siker koronázza: a polgárok és az arisztokraták közötti disz-
pozicionális versengést az előbbiek nyerik, mivel beállítódási kelléktáruk
kedvezőbb esélyeket biztosít számukra. Lényegében ezeket a beállítódásokat
kívánják gyermekeik számára is hozzáférhetővé tenni a tornászat révén.
Amikor Esterházy Miksa fölbukkan a színen a hetvenes évek közepén, és az at-
létika meghonosítását kezdi szorgalmazni, olyan tevékenységet kínál, amelynek
vonzerejét az úriemberek számára némiképp fokozza a csolnakászatot illetően
őket ért kudarc is. Persze nehezen volna védhető, ha túlhangsúlyoznánk az urak
életvitelében periferikus súlyú evezés jelentőségét. Ugyanakkor mégsem tagad-
ható, hogy az Esterházy javasolta sport a polgárokkal szembeni revans esélyét is
kínálhatja az arisztokraták számára. Emellett elősegíti, hogy egy újabb szabad-
idő-töltési forma révén a régi elit szimbolikusan megkülönböztethesse magát a
fölfelé igyekvő (és ezért a fönt lévők nézőpontjából parvenünek minősülő) társa-
dalmi csoportoktól. Az adétika Németországtól nyugatabbról érkező sport; egy
olyan új tevékenységegyüttes a szabadidő eltöltésének piacán, mely - szemben a
tornászattal, valamint a polgárok által kisajátított evezéssel és korcsolyázással -
nem a polgárságtól ered. A szimbolikus megkülönböztetések birodalmában te-
hát egy ideig ismét lépéselőnyt látszik biztosítani az arisztokrácia számára.
Ezek az oppozíciók világosan jelen vannak a tornászokkal vitázó, velük
szemben föllépő atléták érvkészletében és alkalmazott stratégiáiban. Az ex-
kluzivitásra, a szabadidős sporttevékenységek piacának monopolizálására irá-
nyuló törekvések együtt járnak azokkal a bekebelezési stratégiákkal, amelyek
eredményeképpen a tornászatot egyszerűen az atlétika részévé kívánják ten-
ni, hangsúlyozva annak „túlkatonás jellegét",37 a „játékkedv kiölését", a német
minták „merev átkölcsönzését",38 valamint a magyar és angol labdajátékok

37 „A túlkatonás tornázás, mint az középtanodáinkban kezeltetik [ . . . ] - sokkal szűkebb keretben

mozog hogy azt a testi erők általános és üdvös kifejtésére, a nemesebb ambíciók fölébresztésére
elégséges iskolának lehessen elfogadni. Az egyéniség háttérbe szorul a gépiesen mozgó s a vetély tüzét
nem ismerő tornásznál." (Molnár, 1875: 130.)
38 „Az első ok, mely a tornázásnak hazánkban való nemcsak rohamos de örvendetes terjedését

meggátolta, azon merev átkölcsönzés volt, mellyel a német tornát hazánkba behozták. Még csak
megjárta volna, ha csak a felnőttek tornáját majmoljuk, de az iskolás tornázás napjainkban még a
mostani német iskolai tornázástól is elmaradt. Ennek oka az, hogy maguk a németek is szabadabbá,
játékosabbá tették iskolai tornájukat már évek óta, mig nálunk maradt minden a régi. [...] Az isko-
lákban a gyermek és ifjú játékok, különösen a labdázás hanyatlása épen a tornázás kötelezővé téte-
lével kezdett megszűnni. Magyarázatul e szomorú ténynek azt vehetjük, hogy a tanítók a tornázás
katonai fegyelmével kiölték a játékkedvet a fiúkban. Még igen sokan emlékezhetünk tanáraink fi-
gyelmeztetésére, mely a labdázást nem úri gyermekeknek való játéknak mondá. Az volt tehát a baj,
hogy a tornázás hívei nem vették tekintetbe a magyar szellemet és az ifjúság virágzó játékait, ha-
nem ezekkel mitsem törődve igyekeztek az idegen növényt az idegen talajba rendelettel beültetni.
Sok idő kell, míg e tévedést a magyar testgyakorlati oktatás kiheveri." („Tornatanításunk ered-
ménytelensége." Herkules, 1886. október 24.)
hiányát.39 Molnár pedig Athletikájában a tornászatot a „holt nyelvekhez" ha-
sonlítja, és annak szerepét az atlétika szimpla „előkészítésében" látja:
„A tornászat nemcsak fontos ága az athletikának, de csaknem nélkülözhetetlen
bevezetését képezi. A tornászat, mint általános, előkészítő, erősítő, izmosító jelleg-
gel bíró szakma, magába zárkózva a tornacsarnokok belsejében csoportosan, töme-
gesen neveli a jövő athletákat. Mindenekelőtt tehát szükséges a sarjadzó, a készülő
athletának a tornázás, de nem mint czél, - csak mint eszköz. [...] Hasonlítható a
tornázás a holt nyelvekhez, melyeknek praktikus volta nem igen tűnik föl a tanuló
előtt, mig azokkal fárad, de csak később veszi észre, hogy értemi fejlődése, fogé-
konysága, egy szóval szellemi élete, mennyit köszön a haszontalanoknak vélt holt-
nyelvek ápolásának. [...] A tornázás ma már általános elterjedésnek örvend [...], a
nevelésbe mint kötelezett tantárgy van fölvéve, az Athletikának s az athletikai egy-
leteknek nem lehet feladatuk, és nincs is arra szükségük, hogy azt nagy költséggel
külön fölkarolják. [...] De igenis feladata az Athletikának a tornászatot magasabb
irányban folytatni s tovább fejleszteni. [...] Angliában és Amerikában, a gymnastika
az athletikával karöltve jár, az athletikát előkészíti, az athletika iránti kedvet és pas-
siót már korán az ifjak keblébe csepegteti, sőt nyilvános föllépések alkalmával az
Athletikának önként átadja a vezérszerepet!" 40

Minderre pedig azért van szükség, mert az atlétika az eszköz a nemzet föl-
virágozta tására:
„Ez az institúció kiválólag alkalmas a nemzeti élet épen tartására és megszilárdí-
tására, hatalmas tényező a nemzeti faj megvédésére és izmosítására, kitűnő eszköz a
nemzeti erő edzésére és fölvillanyozására. Ez az institúció szerepel a családi élet-
ben, a társadalmi életben. Részt vesz az egyén fejlesztésében, tökéletesítésében. Ez
az institúció a férfiasság leghatalmasabb emeltyűje, a jelemesség, a becsületesség, a
nyíltság, a lovagiasság legbefolyásosabb tényezője. Az athletika férfiakat igényelve,
férfiakat képez és nevel! Mely nemzetnek, mely államnak, mely hazának nincs férfi-
akra szüksége? [...] A nemzet, mely fizikai erőit ápolja, testét és szellemét edzi,
mely férfias életet folytat s mely férfiakból áll - nem veszhet el nyomorultan, nem
pusztulhat ki nagy, hősi, emberi nyomok nélkül!" 41

39 „Iskoláink a testgyakorlatnak egy fajtáját kultiválják, s ez a tornázás. Ez népiskoláinkban s kö-

zépiskoláinkban rendes tantárgy. A tornázásnak kétségbevonhatatlanul sok előnye van, de egyálta-

lán nem gyakorolja azt a jótékony hatást a gyermek egész fejlődésére, amelyet egyéb szabad-gya-
korlatoktól várni lehetne. A tornázást kétségtelenül meg kell tartani a testedzés alapjául; senkinek
sem juthat eszébe lándzsát törni a tornázás eltörlése mellett; hanem igenis óhajtandó volna, hogy a
tornázás által gyűjtött izomerőt vigabb, kedélyesebb, szabadabb testgyakorló mulatságok által
használják és fejlesszék az iskolás gyermekek. Úgy hiszem, ez a leghelyesebb kifejezés arra, amit is-
koláinkban meghonosítva látni szeretnénk: testgyakorló játékok. [...] Kiváló helyet közöttük két-
ségtelenül a labdajátékoknak kellene elfoglalniok. Egész sereg veszendőbe ment magyar labdajáték
van, ezeknek fölelevenitése nagyon háládatos föladat volna: mint tudjuk a Magyar Athletikai Club
össze is gyűjtötte az adatokat. [...] Ha a szerző hozzá venné a legjobb angol labdajátékokat mint a
Football, Cricket stb., úgy ebben a munkában olyan könyvet kapnánk, a mely még a középiskolák
nyolcadik osztályába járó fiataloknak is sok élvezetet és szórakozást szerző testedző játékok felől
nyújtana utmutatást." („Iskola és testgyakorlat." Herkules, 1884. december 16. A Pesti Naplóból át-
vett cikk.)
40 Molnár, 1875: 80-83.
41 Uo. 29-35.

246
 A tornászok háromféleképpen válaszolnak az atléták fenyegető föllépésére.
Egyrészt megpróbálják adminisztratív eszközökkel kizárni őket saját, már meg-
szerzett pozícióikból.42 Másrészt a tornászathoz képest fejletlenebbnek, alacso-
nyabb rendűnek, „barbárnak" minősítik az adétikát.43 Harmadrészt ők is igye-
keznek megjelenni a nyilvános társadalmi térben, s ott önmagukat a legitim
nemzeti jelentéstartalmak hordozójaként föltüntetni a nemzetidegensége miatt
illegitimnek beállított másik táborral szemben. Föltételezhetőleg ezzel is ma-
gyarázható, hogy a nyolcvanas évektől kezdve mind nagyobb hangsúlyt helyez-
nek az országos (valamint körzeti) tornaversenyek megrendezésére, amelyeket
lehetőleg a szent nemzeti helyeken (például a Hősök terén) tartanak. Azaz: a
városi szimbolikus terek kisajátítása révén magukat igyekeznek a magyar nem-
zeti tartalmak hordozójául föltüntetni az „anglomán" urakkal szemben. E te-
kintetben pontosan úgy járnak el, mint az őket támadó adéták, akik azt állítják,
hogy a tornászok a „német minták merev átkölcsönzésével" nem veszik figye-
lembe a „magyar szellemet", s hogy „idegen növényt kívánnak a magyar talajba
ültetni". Ezért a nemzeti tartalmak mindkét oldalon történő kisajátítását joggal
tekinthetjük tükörstratégiáknak.

A FÉRFIASSÁG ÚJRAKISAJÁTÍTÁSA

A tornászat és az atlétika szembenállásának van egy olyan dimenziója is, mely

a mi sajátos nézőpontunkból válik jól érzékelhetővé. A korábbiak (és különö-
sen az előző két fejezet) ismeretében talán az olvasónak is föltűnik már, hogy
Molnár könyvében az atlétika azáltal szolgálhatja a nemzeti élet épen tartását,
hogy egyúttal a , . f é r f i a s s á g leghatalmasabb emeltyűje" is. Miképpen a „ f é r f i a s
nevelést" elhanyagoló, „méla, nyálkás nedvalkatú" német vagy éppen a , , f é r f i -
atlanság mintaképének" tartott, „henye" és „kevély" spanyol nemzeti karakter
az angolok „higgadtf é r f i a s á g á v a l "(sic!) állítódik szembe. És ha esetleg azt
gondolnánk, hogy a férfiasság fogalma véletlenszerűen és esetlegesen bukkan
föl a szövegben, tévednénk. Az Athletika egyik tudatosan használat kulcskate-
góriájáról van ugyanis szó. Esterházyék álláspontja szerint van egy ideálisnak

42 „Az atlétikai klubok külön kasztot képeznek, a tornaegyesületekével ellenkező rendszert val-

lanak - nem is hisszük, hogy be akarnának lépni a tornaszövetségbe, mely különben sem látná
hasznukat. Óhajtandó volna, hogy csak teljesen kiképzett, elismert tornászok adják magukat az at-
létikára, a sport különböző nemeire. Amíg adétáink nem ilyen úton, a desztdlláció útján keletkez-
nek, sőt amíg rendes tornászaink a játékok nagyobbmérvű ápolása és hazafias dalok közös éneklése
által jobban össze nem forrnak és nemesbülnek, addig a testgyakorlatok magyar művelői közt való-
di egység s a hazai tornaszövetség tagjai közt atléta - nem lehet!" (Bokelberg Ernő a Tornaiig/ egyik
1885-ös számában. Idézi Siklóssy, 1929: 200.)
43 „Akadályul szolgál még hazánkban a tornázás egyöntetű és gyors elterjedésének egy új intéz-

mény, mely az ésszerű tornázásnak beteges kinövése és mely az emberi hiúságra és gyöngeségre
van bazirozva; ez az athleticizmus, mely épp úgy fenyegeti veszéllyel a valóban nevelő tornászatot,
mint hajdan a görögöknél elnyomta a pentathlont a pankradsták barbár ökölviadala." (Maurer Já-
nos és Bockelberg Ernő: „A tornatanításunk hiányai és akadályai" idézi Siklóssy, 1929: 203.)

247
tekinthető nemzet, amelyre alkalmazható az ideális férfiasság definíciója (ne
feledjük: a gróf hosszú amerikai és angliai tartózkodást követően tér haza
Magyarországra):
„Hogy Anglia az anyagi és szellemi nagyság oly magas fokán van, hogy az angol
nemzet élete boldog, hogy népe olyan magasan áll fejlődöttségben, arra jó részben
befolyással bír az, hogy az angol nemzet férfiakból áll. Az angol erős, munkabíró.
Testalkata ép, ereje kifejlett, ügyessége bámulatos. Jelleme, eredetisége és tisztasá-
ga miatt tűnik fel. E nemzetet általában higgadt férfiaság jellemzi. Indulatai kitöré-
sét ritka hidegvérüséggel jellemzi. [...] Idegen divatot nem utánoz s a legalsó nép-
osztályt kivéve, mindenki egyformán öltözködik, társalog, mulat Angliában. Az an-
gol egyike Európa legszabadabb nemzeteinek s mégis ő az, ki a törvények iránt
legnagyobb tisztelettel viseltetik. Nyilvános föllépte bátor és elszánt. [...] Adott
szavát sohasem szegi meg, becsületességére sokat tart."44

Az angol etalonhoz viszonyítva jelennek meg a többiek: a már említett né-

met és spanyol mellett a „jellemtelen, kéjelgő" francia vagy az „üres", „hiú"
és „fényűző" olasz. Es természetesen a magyar is:

„Ezer évvel ezelőtt bölcs Leo keleti császár nagyon el volt ragadtatva szövetséges
társaitól, a magyaroktól. Őseink lehettek akkor csakugyan féifiak, lehettek erősek, le-
hettek hatalmasak. [...] Ma már rólunk mi tűrés-tagadás benne, ezt nem mondhat-
ják. Az a régi vitézség, bátorság és hősiesség, mely közmondásos volt a magyarokról
- ki van törülve címeink sorából. Nem vagyunk azok sem a mi voltunk. Elpuhul-
tunk, elgyöngültünk, elférfiatlanodtunk. Nemzet vagyunk nemzeti hatalom, férfiak
vagyunk férfias tulajdonok nélkül!*5

Bizonyára emlékszünk még rá: amikor Wesselényi arról értekezik, hogy a

„lovaglás sokat férfiasította (értsd: edzette) nagyon elpuhult ifjainkat", akkor
a „férfi" fogalmát fokozati kategóriaként használja, anélkül, hogy eszébe jut-
na: nőknek is helyük van a társadalomban. A gimnasztika ideológusai is egy
fokozati skálán képzelik el a férfiasságot, csakhogy náluk a fogalom már más
tartalmakkal bír, illetve az ideális férfiasság eléréséhez más tevékenységekre
és életvitelre van szükség. A nőnevelő tornászat Esterházyékkal egy időben
színre lépő ideológusai viszont már - biológiai alapon - szembeállítják a férfit
a nővel, és ebből adódóan különböző testgyakorlatokat tartanak a két nem
számára kívánatosnak. Sőt, egyúttal azt is kijelentik, hogy a „más testszerve-
zettel és élethivatással" bíró nő „éppen olyan szerves és eszes lénye a termé-
szetnek, mint a férfi".
Ebben az összefüggésben látható, hogy Esterházyék is egy fokozati skálán
képzelik el a férfiasságot, amelyet egy egyszerű túláltalánosítás révén egy
egész nemzetre érvényesnek tartanak. Es amikor azt állítják, hogy az „angol
nemzet férfiakból áll", akkor nyilvánvalóvá teszik, hogy a (politikai) nemzet-

44 Molnár, 1875:61.
45 Uo. 71.

248
 bői a nők ki vannak rekesztve. Ugyanakkor azt is érzékeltetik, hogy - az athle-
tika nevű orvosság megfelelő adagolása révén - van lehetőség arra, hogy egy
elférfiatlanodott nemzet idővel közelebb kerüljön, sőt el is érje az ideális,
„megszilárdult", „izmos", „férfias" „faj" állapotát. Ezzel az érveléssel tehát
gondolkodásuk logikáját illetően a reformkor nemesi szemléletmódjához tér-
nek vissza. Gondolkodásuk tartalmában ugyanakkor már mindenképpen az
új idők hírnökei, hiszen ők már - a harccal szemben - kizárólagosan és magá-
tól értetődően a „competitiot" tekintik „minden vállalat" „leghathatósb
emeltyűjének". Más szóval: az atlétikával színre lépő nemesi generáció a versengő
férfiasságot teszi meg a nemzet (a f a j ) megszilárdításának eszközéül.
Ugyanakkor Esterházyék helyzete némileg bonyolultabb. Figyeljük csak
az alábbi idézetet:
„Nevezetes az, hogy az angol fiát a hazának, leányát a házi életnek neveli. [...]
Ezek kifejlesztésében nagy része van az angol nevelési rendszernek, hol a nevelési
intézetek nem lélekképző és testsorvasztó intézetek. A nevelésnek egyik lényeges
részét mindig a testgyakorlás teszi. Innét van, hogy az angol ifjú, különösen az aris-
tokrácia minden hatalma és pénze mellett nincs úgy elkényeztetve, mint más nem-
zeteknél." 46

A kurzívval szedett szövegrészek arra utalnak, hogy a szöveg által célul tű-
zött férfiasság mégsem annyira univerzális, mint az eddigiek alapján gondol-
hattuk. A legitim férfiasság definiálására vállalkozó arisztokrata ugyanis már
tisztában van azzal, hogy a 19. század utolsó negyedében kétszeresen is el kell
határolnia magát, ha a nemzet jövője szempontjából stratégiai jelentőségű-
nek tekinthető cselekedeteket monopolizálni szeretne. Egyrészt az „emanci-
pálódó" nőktől kell megkülönböztetnie magát: ennek legkézenfekvőbb esz-
köze, hogy a férfiakat a nyilvános, a nőket a privát szférába próbálja utalni.
Másrészt el kell határolódnia az alsóbb népcsoportoktól, különösen a föl-
emelkedő polgárságtól is. Mindez pedig azt jelenti, hogy a férfiasság - a ko-
rábbi, magától értetődően univerzális igényű meghatározottságával szemben
- immár partikuláris és relacionális módon definiálódik: az atletizáló urak a pol-
gároktól és a nőktől kívánják magukat megkülönböztetni, amikor a nemzeti
élet épen tartásának és megszilárdításának arisztokratikusan férfias feladatát
óhajtják a vállukra venni. A férfiasság fogalma nem üres szlogen többé, ha-
nem egy osztályok és nemek közötti szimbolikus hatalmi harc eszköze.
Az atlétika paradoxona, hogy miközben szerveződésformáját tekintve
igyekszik exkluzív, kiresztőleges lenni, szellemiségének lényegét illetően (ép-
pen a versengés iránti beállítódás fontosságát hangsúlyozó voltából adódóan)
a modern kapitalizmus par excellence terméke. Ebből fakad, hogy a polgárok
igen gyorsan újrakisajátítják. Ugyanaz a társadalmi dinamika játszódik tehát
le az atlétikát illetően a polgárság és az arisztokrácia között, mint az evezés
során: a beállítódási versengésben az előbbi győzedelmeskedik. S az arisztok-

46 Uo. 61.

249
ráciának nem marad más hátra, mint az olyan, exkluzivitás irányába mutató,
egyre periferikusabb szabadidő-eltöltési formák választása, mint a tenisz
(amit akkoriban még lawn-tenisznek neveznek)47 vagy a lovaspóló.48 Am a 19.
század végén, a modern tömegsport rohamos népszerűsödésének köszönhe-
tően az arisztokrácia - eme utolsó föllángolást követően - egyszer s minden-
korra elveszíti a férfiasság legitim definiálásának, illetve a szabadidő-eltöltési
formák modellálásának esélyét. A kerékpározás biztosítja majd azt a lehetősé-
get, hogy a polgárok egyértelműen kisajátítsanak valamit, ami az adétika ke-
retébe tartozott, és ezzel megnyissák az utat a demokratikus, nem kirekesztő-
leges, versenykésztetettségeket intézményesítő közösségi sportok számára.

47 „Hazánkban már a 80-as évek elején kezdtek tenniszezni, a játékot azonban teljesen sportsze-

rűtlenül gyakorolták. 1892-ben a budapesti (budai) tornaegylet és a Magyar Athletikai Club tagjai
állítottak lawn-tennis pályákat, 1893-ban Budán már versenyeket is tartottak. A Stefánia Yacht Egy-
let balatonfüredi clubháza melletti pályákon már a 80-as évek vége felé évről évre rendeztek volt
lawn-tennis versenyeket, amelyekből az 1894-ben először megtartott országos versenyek - Ma-
gyarország lawn-tennis bajnoka czimeért - fejlődtek." (Friedrich, 1904: 211.) Megjegyzendő, hogy
1903-ban, a MAC első nemzetközi tenniszversenye alkalmával már ebben a sportágban is megje-
lennek a nők. Az alábbi számokban hirdetnek ugyanis bajnokokat: férfi egyes, férfi páros; női egyes
handicap, vegyes páros handicap (lásd uo. 217-223).
48 „A lóversenysport fejlődésének, terjedésének kétségtelenül megvan az a haszna, hogy a figyel-

met, az érdeklődést fokozottabb mértékben tereli a ló és lovaglás felé. [...] Ezek közül a sportágak
közül reánk nézve ma a legaktuálisabb a lovaspóló játék, amely Andrássy Géza gróf kezdeményezésé-
re nálunk is meghonosodott. Öt vagy hat esztendővel ezelőtt kezdte meg egy kis arisztokrata társa-
ság polo-gyakorlatait az Üllői út végén, a Népliget mellett elterülő térségen. Eleinte a nyilvánosság
teljes kizárásával folytak ezek a gyakorlatok, majd mikor megerősödött a csapat, vendégül hívtak mér-
kőzésre egy bécsi teamet, s ebben a mérkőzésben, amelyet már meghívott vendégek is végig nézhet-
tek, megszerezték az első polo-diadalt a magyar színeknek. [...] Fontos momentum volt a polo törté-
netében, amikor 1900-ban a Magyar Lovaregylet igazgatósága megengedte a társaságnak, amely ek-
korra már Budapesti Polo-Club néven szervezett egyesületté alakult, hogy gyakorlatait a budapesti
lóversenytér belső részén tartsa meg." 1900 májusában öt versenyt tartanak a pesti lóversenytéren.
„A csapatok tagjai: vörös dress: Rohonczy Gida, gr. Apponyi Gyula, gr. Károlyi Mihály, gr. Ritch
Herbert (művezető). Világoskék dress: Miklós Aladár, gr. Sigray Antal, gr. Széchenyi László és gróf
Károlyi Lajos. Vörös csapat javára: 3:2, bíró gróf Andrássy Géza." (Friedrich, 1904: 259-263.)

250
 AZ ATLÉTIKA JELLEGZETESSÉGEI

1. Társadalmi-kulturális beágyazottság
1.1. Művelőinek társadalmi bázisa magyar arisztokrácia
1.1.1. Művelés-műveltetés közvetlenül végzik
1.2. Referencia angol
1.3. Szervezeti forma klub
1.4. Szervezet nyitottsága erősen zárt, csak arisztokraták, úriemberek,
később oldódik
1.5. Szocializáció fiatalemberek számára, edzés révén
1.6. Finanszírozás klubtagok hozzájárulása, állami segítség
1.7. Nemzet iránti viszony nemzeti jelleg az angol minták követése révén
1.8. Politikai irányultság konzervatív liberális
1.9. Közönség nem jellemző
1.10. Társasság/közösség individuumok rendies közegben, később
a közösség egyre hangsúlyosabbá válik
1.11. Tevékenység kezdete, vége 1875-től máig
1.12. Tevékenység elterjedtsége ritkán, évente néhány verseny
1.13. Ideológia, üdvtan, irodalom filozófiai, szociológiai, pedagógiai, testnevelési
legitimációjú szakirodalom
1.14. Nemek szerepe férfiak, hangsúlyozott férfi(asság) ideológiával
1.15. Szakismeret újratermelése ismét szakmai erőtér híján

Beállítódások
1.16. Alapbeállítódás versengés, virtus, kiválasztottság-, küldetés-
tudat, felelősségérzet
1.17. Férfiasság jellemzői rivalizáló, győzedelmes, individuális, kemény,
becsületes, szabad szellemű, demokratikus
1.18. Test iránti viszony/testpolitika ép testben ép lélek, időszakos edzés,
egészséges életvitel, test egysége, az egyéni
és nemzeti test harmóniája

2. A sporttevékenység sajátosságai
2.1. Művelés színtere szabadban
2.2. Színtér (pálya jellemzői) standardizálódás felé, nézők igénye nemigen
számít
2.3. Versenyidő standardizálódás, összemérhetőség irányába
2.4. Eszközigény egyre fontosabb, pályaépítés felé
2.5. Eszköz/funkció/cél egyenlő föltételek között a kiválasztottak
szabadon versenghessenek, győzzön a jobbik
2.6. Tevékenység társassága: egyén/csapat a közösség virtuális, az egyén versengésének
kerete
2.7. Szabályok/mérés egyre finomodnak, standardizálódás,
fair play-elv egyre pontosabb mérése
2.8. Ellenőrző testület versenybíróság
2.9. Kockázat mértéke csekély
2.0. Küzdők fizikai kapcsolata nincs közvetlen érintkezés
2.11. Profizmus/amatörizmus szigorú amatörizmus szelleme

251
2.12. Kvalitások kitartás, erő, szívósság, küzdeni tudás
2.13. Sportfogadás kivételesen
2.14. Erőszak mértéke csekély, tiszta versengés azonos föltételek
között
2.15. Tevékenység lényege egyéni versengés (futás, ugrás, előrehaladás,
olykor eszközökkel is) a szabadban, sportpályán
2.16. Tevékenység közvetlen célja másik megelőzése, a győzelem dicsősége
2.17. Örömforrás a másik megelőzése, a győzelem dicsősége
2.18. Tevékenység súlya az életvitelben csekély
2.19. Fizikikai/szellemi/morális jelleg fizikai/testi célok fontosak, társadalomtu-
(vizualitás) dományi és evolúciós ideológiával leöntve
2.20. Költségigény eleinte csekély, pályaépítések révén növekszik

252
 A KERÉKPÁROZÁS
„Verseny nélkül nincsen élet, mert maga az élet is folytonos verseny.
Közös czélok felé fut az emberiség és ki előbb odaér, ki edzettebb,
a ki gyorsabb, azé a babér."1
„A kerékpársportnak egész különleges helyet biztosít a sportnemek között
az a körülmény, hogy míg az összes többi sportnemek eszközei régiek
vagy csak formájukra nézve változtak, tökéletesbedtek,
addig a kerékpársport a maga eszközét teljesen a modern technikának
köszönheti, s előzménye, múltja egyáltalán nincs."2

SPORTOK A NYOLCVANAS ÉVEKBEN

1870 előtt Magyarországon mintegy tíz torna- és néhány evezősegylet léte-

zik. A hetvenes években körülbelül tíz új tornaegylet, tizenöt korcsolyaegylet
és néhány vegyes profilú (főleg atlétikai jellegű) sportközösség alakul. A nyolc-
vanas években aztán fölgyorsul a tempó: körülbelül harminc tornaegylet, hat-
van-hetven korcsolyázóegylet és húsz-harminc vegyes profilú atlétikai egylet
születik. A Porzsolt-féle Sport-naptár tanúbizonysága szerint3 a nyolcvanas
évek közepén már mintegy nyolcvan korcsolyázóegylet, hatvan-hetven tor-
naegylet, valamint negyven-ötven vegyes profilú, zömmel atlétikát művelő
sportegyesület található Magyarországon.
A tornászok egyesületeinek jó háromnegyedét valamilyen toniaegyletnek,
csaknem negyedét torna- és vívóegyletnek, hívják, és akad még egy-két torna- és
tűzoltóegylet is. A vegyes profilú sportegyesületek csaknem fele valamilyen
athletikai club, bő negyedük evezős- vagy csolnakázóegylet, maradék részük pe-
dig többnyire sportegylet, de van már köztük néhány kerékpár- (illetve vaspari-
pa-) egylet is. A nevek azonban (a korcsolyázó- és kerékpáregyletek kivételé-
vel) csak részben fedik, milyen sportokat művelnek egy adott egyesületben,
hiszen, mint tudjuk, az atlétika és a tornászat gyűjtősport; így ebben az idő-
ben az atlétikai klubokban birkózhatnak, vívhatnak vagy éppen kerékpároz-
hatnak, illetve a tornaegyletek is rendezhetnek távolugró- vagy futóversenyt.

1 Nagy Gyula: Versenyterek berendezése. Sport-naptár, 1886: 65.

2 Kerékpár-Sport, 1896. március 10. Berzeviczy Albert.
3 Lásd a műkorcsolyázás fejezet vonatkozó lábjegyzetét a 216. oldalon.

253
Ugyanígy könnyen elképzelhető, hogy egy csolnakázóegylet tagjai télen kor-
csolyáznak.4
Ugyanakkor az egyesületek típusai, amelyek a szerveződésforma sajátossá-
gait és a rekrutációs stratégiákat egyaránt meghatározzák, törvényszerű jel-
legzetességeket mutatnak. Az önmagukat a tornászat vagy a korcsolyázás ré-
vén definiálók között 1886 előtt kizárólag a nyitottabb formára és rekrutációs
stratégiákra utaló egylet megnevezés fordul elő,5 míg a tevékenységüket az
atlétikával azonosítók kizárólag a kirekesztőlegesebb és arisztokratikusabb
jellegű club kategóriáját választják. Figyelemre méltó ugyanakkor, hogy a ma-
gukat sport vagy kerékpáros közösségnek nevezők a klubtípus helyett általában
ismét az egylet típusát választják.6 S ha mindehhez hozzátesszük, hogy ezek
az egyletek főleg a nyolcvanas években születnek, sejthetjük a változások vár-
ható tendenciáit. De ne vágjunk a dolgok elébe!
Ha tehát arra vagyunk kíváncsiak, hogy mai fogalmaink szerint milyen
sportokat űznek a nyolcvanas években a felnőtt férfiak, nem elégedhetünk
meg az egyesületek nevével, hanem finomabb mutatókra kell támaszkod-
nunk. Szerencsére ehhez is megfelelő adalékokkal szolgál a Porzsolt-féle Sport-
naptár, mivel név szerint fölsorolja a „magyarországi athleta-, torna-, csónak-,
velocipéd-, úszó-, box-, korcsolya-versenyek győzteseit", illetve a versenyek
időpontját és rendezőit. Lássuk akkor ezek alapján először azt, hogy az egyes
sportágakban (illetve korabeli szóhasználat szerint: versenynemek ben) hány
rendezvényt tartanak 1885-ben!
A versenyek tizenkilenc napon át tartanak.7 A kiíró egyesületek száma tizen-
négy. Három egylet, a Kolozsvári Athletikai Club (KAC), a Magyar Athletikai
Club (MAC) és a Budapesti Kerékpár Egyesület (BKE) két-két versenyt rendez.8
A ma bevett atlétika ágain kívül a KAC ökölvívásban és birkózásban, a MAC ke-
rékpározásban és úszásban hirdet számokat, míg a BKE a kerékpározáson kívül
„járásban" ír ki versenyt.9 Mellettük öt tornaegylet,10 továbbá a Hódmezővásár-
helyi Athletikai Club, a szabadkai Achilles Egylet, a Kolozsvári Korcsolyázó
4 Létezik egy olyan közösség is, mely éppen e két sport révén határozza meg önmagát: a Kun-

szentmártoni Csónakázó-Korcsolyázó Egylet.

5 Az 1886 után alakultak között már akad egy-két kivétel. így a Brassói Torna és Vívó Klub

(1891), mely az ottani magyarok gyűjtőhelye az 1861-ben, tehát még Bécs támogatásával létreho-
zott Brassói Szász Torna Egylettel szemben. Ezenkívül létezik még a Nagyváradi Tornakör (1888),
Oraviczai Tornakör (1888), valamint Szegzárdi Torna Club (1887) is.
6 1886 előtt is van már egy-két társaság (Bajai Vívótársaság, Fertői Csónakázó Társaság), 1886-

ot követően egyre több kivétel akad. így például a Miskolci Atléta Kör, a Dévai Torna- és Labdázó
Társulat, a Salgótarjáni Vasparipa Szövetkezet vagy az Ungvári Játszó Társaság.
7 Havi bontásban (zárójelben a sportrendezvények/versenynapok száma az adott hónapban):

január (3), február (1); május (4); június (5); július (1); augusztus (3); október (2).
8 A KAC májusban és októberben, a MAC májusban és júliusban, a BKE pedig februárban és

júniusban.
9 „A gyaloglási versenyre az Uj Világ nagytermében egy elipszis alakú 63 méternyi pálya szol-

gált. Ezen kellett a négyórai gyaloglást végezni; győztes, ki ez idő alatt tiszta járással a legnagyobb
távot járja be." (Siklóssy, 1929: 586.)
10 NTE, Magyaróvári Torna és Vívó Egylet, Aradi Torna Egylet, Szabadkai Torna Egylet, Sze-

gedi Torna Egylet.

254
Egylet, a budapesti csónakázóegyletek, továbbá két ad-hoc szervezőbizottság, a
„hatvanas bizottság" és a „kőveskálai rendező bizottság" található a szervezők
között. Az öt rendező tornaegylet között alig akad, amely ténylegesen is torná-
szattal foglalkozó versenyt hirdetne: e helyett az úszástól a kardvívásig, az aka-
dályfutástól a korcsolyázásig lényegében minden akkoriban meghonosodott
sportágat művelnek.
1. táblázat
Az egyes versenynemek száma
a Magyarországon 1885-ben rendezett sportversenyeken

futás (sík-, táv-, akadályfutás, gátverseny) 25

kerékpározás (velocipéd, velocipéd akadályverseny, velocipéd-műgyakorlat, 3 kerekű velocipéd) 18

Ugrás (táv-, magas-, rúdugrás) 12

súlydobás (távol súlydobás, távugrás súlydobással, magas súlydobás) 10

járás (járás, 3 kim járás súlyzókkal) 6

tornagyakorlat (mászás, nyújtó-, szertomázás) 6

korcsolyázás (korcsolyaverseny előre, hátra, korcsolya akadályverseny) 4

kardvívás 3

ökölvívás 2

úszás 2

súlyemelés 2

Forrás: Porzsolt, 1886: 157-160.

A standardizálódás alacsony fokát jelzi, hogy a versenyösszesítőben többnyire

csak annyi található: „korcsolyaverseny előre", „velocipéd", „távol súlydobás",
„síkfutás", „ökölvívás" és így tovább. Tehát nemcsak a győztesek időeredménye
hiányzik, hanem a pontos versenykategória (táv, versenyeszköz-alosztály vagy
súlycsoport) megnevezése is. (Arról nem is beszélve, hogy olyan, ma már meg-
mosolyogtató versenyszámokat is kiírnak, mint például a „korcsolyaverseny
hátra", a „3 kerekű velocipéd" vagy a „3 klm járás súlyzókkal".) A sporttudás sza-
kosodásának alacsony foka is érzékelhető még: gyakran előfordul, hogy a legkü-
lönbözőbb versenyszámokban ugyanaz a személy nyer.11

11 Két különböző versenyszámban heten, három versenyszámban hárman, nyolc (!!) verseny-

számban pedig egy személy győzedelmeskedik.

255
 Mai fogalmaink szerint az ugyan még elképzelhető, hogy valaki egy napon sík-
futásban és magasugrásban, illetve akadályfutásban és távolugrásban első legyen.
Némileg szokadanabb, hogy úszásban és kerékpározásban, esedeg „velocipéd-
versenyben" és szertornázásban is győzzön. Erősen furcsállható, ha egy sport-
ember egyaránt képes megnyerni a kerékpár-, az úszó- és a futóversenyt, illetve
az akadályfutást, a rúdugrást és a vívást, esetleg az ökölvívást, a birkózást és a táv-
ugrást. Az pedig végképp és visszavonhatatlanul kételyeket ébreszthet bennünk a
versenyek komolyságát illetően, ha akad olyan személy, aki ezek közül nyolcat ké-
pes megnyerni (a „műugrástól", a „velocipéd akadályversenyig", a „boxtól" a
„nyújtóig", a „távugrástól" a „rúdugrásig" és a „rúdmászástól" a „velocipédig").12
Ha azonban figyelmesebben vesszük szemügyre a Sport-évkönyv összesíté-
seit, láthatjuk, hogy a kép némileg árnyaltabb. Akad ugyanis két rendező
egyesület, a Szabadkai Torna Egylet és a Budapesti Kerékpár Egyesület, ame-
lyek már sokkal pontosabban írják ki a versenyszámokat. A szabadkaiak - a
többi, egyelőre differenciálatlanul megnevezett szám mellett13 - a „100m
úszóversenyben" és a „100 yard síkfutásban" hirdetnek győztest. A BKE még
tovább jut a standardizálódás folyamatában: második, júniusi versenyén a szá-
mokat kizárólag különböző' hosszúságú és kötött távokon hirdeti meg.14
Mielőtt tovább folytatnánk gondolatmenetünket, vegyünk szemügyre még
egy kis táblázatot, amelynek segítségével kiegészíthetjük képünket az egyes spor-
tok elterjedtségét illetően:

2. táblázat
A sportágak népszerűségi listája a Herkules cikkei alapján
1884-1896 között15
tornászat 622 evezés 284
atlétika 495 vívás 164
kerékpározás 447 úszás 84
korcsolyázás 293 labdajátékok 39
(lawn-tennis, rugdaló, cricket, méta stb.)

12 Vermes Lajosnak Siklóssy egy egész fejezetet szentel (Siklóssy 1929: 230-259), az alábbi, so-

katmondó címmel: „Vermes Lajos, a nyolcvanas évek sportjának gáncsos lovagja". Ebben írja:
„Don Quijote ő vagy Münchausen báró, avagy Háry János? [...] Hérosz vagy clown? [...] Hogy tíz-
ezer embert tudott Palicsra szuggerálni versenyt nézni, az Reinhardthoz méltó. Az, amit a nyomta-
tott betűvel művelt, oly groteszk komédia, amely mellett Pirandello törpének érezné magát. [...]
Sándor Móric gr. kétségtelenül Vermes lovasított elődje. A kettő közül ő a hérosz, Vermes a paró-
dia. Cseréljük ki Sándor Móric táltosait zörgő magas kerekekkel és megkapjuk Vermest. Mindket-
ten egyek abban, hogy nem ismernek lehetetlent, sportjuk kedvéért minden őrültségre hajlandók.
[...] Vermes Lajos sportagitátor, aki az élet valóságával nem törődik. Az egész ember egy óriási lel-
kesedés-hypertrophia, amely görögtüzes fáklyaként rohan az élet országútján, hogy hirdesse a
sport dicsőségét. Es ezenközben a magáét is, a fáklyatartóét." (Siklóssy, 1929: 231-232.)
13 „Tornagyakorlatok", „járás", „velocipéd műgyakorlatok", „box".
14 így 2000, 8045, 1500 és 1609 méteren!
15 E táblázat a Herkules 1884 és 1996 közötti páros évfolyamainak földolgozása alapján készült.

A sportágak melletti számok azt jelzik, hogy e hét évfolyamban összesen hány cikk foglalkozik az
adott sportággal. A torna kategóriájában összevontan található minden, a tornászattal, tornaokta-
tással, dísztornázással, katonai tornázással, női tornázással kapcsolatos írás. A ma atlétikába tartozó
versenyszámokon kívül az atlétika kategóriájába kódoltatott - a korabeli kategorizációnak megfe-
lelően - a birkózás, az ökölvívás és a súlyemelés is.
 Ha az atlétika gyűjtősportjába tartozó tevékenységekkel foglalkozó íráso-
kat összevonjuk, megállapíthatjuk, hogy a Herkules témaköreinek mintegy
háromnegyede foglalkozik az adétikával, és csak a negyede a tornászattal. S no-
ha a szorosan vett atlétikai klubok szerveződésének tempója elmarad a kor-
csolyaegyletekétől,16 a Sport-naptár összesítései egyértelművé teszik, hogy eb-
ben az időben az önmagukat tornaegyletnek nevező egyesületekben is első-
sorban a szabadtéri atlétikai sportokat művelik. Valószínűsíthető tehát: a
nyolcvanas évek közepére a tornászok által uralt iskolai testnevelés többé-ke-
vésbé már leválik a versenysportokról.
Ugyanakkor a Herkules-cikkek alapján készült táblázatból az is kiderül,
hogy a század vége felé az iskolai keretek között művelt tornázás, illetve tor-
naoktatás kérdései még fontos témái a sporttal foglalkozó cikkeknek.17 És
bármennyire az atlétika által képviselt irányba tartson is a (sport)világ (ennek
evidens indikátoraként fogható föl már maga az a tény is, hogy a szabadtéri
embersportokat érdeklődésének középpontjába állító Herkules 1884-ben
megkezdi, majd sikeresen folytatja működését), a tornászat, illetve tornaokta-
tás jelentőségét bizonyítja, hogy 1883-tól (tehát még a Herkules megalapítása
előtt!) beindul a tornászok szakmai fóruma, a Tornaügy is. Korántsem lebe-
csülendő tehát az a tény, hogy a Herkules cikkeinek negyede ezzel együtt is a
tornászatot választja témájául.
A táblázatok talán legváratlanabb adata a kerékpározás kiemelkedő jelen-
tősége. Ezzel kapcsolatban most nem csupán az a mennyiségi adalék fontos
számunkra, hogy 1885-ben a versenynemek tekintetében a kerékpározás a má-
sodik helyet foglalja el a futást követően, hanem az is, hogy ez az a sport,
amely immár nem elégszik meg azzal, hogy versenyszámait körülbelüli pon-
tossággal hirdesse meg, hanem - egyfajta modernizációs minőségi fordulatot ké-
szítvén elő a magyar sportéletben - valamennyi számban előre meghatározza
és kiköti a távok hosszúságát (még ha egyelőre az időeredményeket nem tün-
teti is föl). Értelemszerűen adódik tehát a kérdés: mivel magyarázható és ho-
gyan értelmezhető e sport hirtelen népszerűsége?

16 A hetvenes években mindössze két vidéki atlétikai klub születik: a kolozsvári és a soproni.

A nyolcvanas években aztán némileg fölgyorsul a tempó. A Kolozsvári Athletikai Clubbal kapcso-
latban jegyzi meg Siklóssy: „A KAC egyik nagy jelentősége mindenesetre abban van, hogy abban
az időben, amikor a MAC Csipkerózsika-álmát aludta, őrzője volt nemcsak az angol sportformák-
nak, hanem annak az úri magyar virtusnak, amelyre minden magyar sportembernek törekednie
kell" (Siklóssy, 1929: 61).
17 Játsszunk egy kicsit a számokkal! A tornászattal kapcsolatos cikkek több mint egyharmada

(211 cikk) a tornaoktatássú foglalkozik. Ha e cikkek számát levonjuk az összes tornászattal foglal-
kozó cikkéből, akkor a tornászat sportja a maga 411 -es előfordulási rátájával harmadik helyre csú-
szik vissza az atlétika és a kerékpározás mögé. Ha emellett a 82 - táblázatban figyelembe nem vett
- tomaegyleú beszámolót aszerint helyeznénk az egyes sportok kategóriájába, hogy az adott egy-
letben ténylegesen milyen sportokat műveltek, az atlétika fölénye még nagyobb lenne.

257
 A KERÉKPÁROZÁS ELTERJEDÉSE

Első megközelítésben - különösen az utókor tudásának birtokában - joggal

állíthatnánk, hogy az atlétika gyűjtősportjába a tornászathoz hasonlóan mint-
egy „eleve benne kódoltatik" annak esélye, hogy az egyes bekebelezett sport-
ágak majd leválnak belőle, hiszen például a kerékpározás igencsak más kvali-
tásokat, készségeket, beállítódásokat igényel, és ebből adódóan jó eséllyel
más társadalmi csoportokban találhat művelőkre, mint mondjuk az ökölvívás,
a különböző labdajátékok vagy éppen a birkózás.18 Ám ha ezt elfogadjuk is,
arra a kérdésre még mindig nem adtunk választ, hogy - akár az atlétika részé-
nek tekintjük származását illetően, akár nem - miért éppen a kerékpározás lesz
ilyen népszerű a nyolcvanas években?
Reményeim szerint úgy adható elmélyült válasz e kérdésekre, ha a kerék-
pározást - bevett módszerünk alapján - az öndefiníciója szempontjából leg-
fontosabb sporttal, az atlétikával hasonlítjuk össze. Mindenekelőtt azonban
lássuk az új sport megszerveződésének legfontosabb történelmi tényeit.
Sport-évkönyvünk kerékpározásról szóló fejezetében az alakulás körülményei-
ről Kosztovits László, a BKE elnöke így számol be:

„1878-ban Stiglitz úr, a Robey and Co. lincolni angol cég hivatalnoka, hozta
Magyarországba az első kerékpárt. Ezen gép, primitív és régi szerkezetű lévén, csak
keveset volt használva, nagyobb kirándulásokra épen nem volt alkalmas. 1879-dik
évi augusztus hóban Kosztovits László, mint a Grantham és Spittlegate, Lincoln-
shiri angol Bicycle Club elnöke az első újabb szerkezetű kerékpárt hozta Magyar-
országba.19 (Ausztriában ennek idejében a kerékpár-sport még nem űzetett.) Mint
második velocipédista tekintendő Ridley Lajos, az Erzsébet-malom levelezője, a ki
1880-dik május havában hozatott Kosztovits László által egy Hydes-Wigfull Limi-
ted-féle sheffieldi Chester-kerékpárt. Ez időben kezdődött a sport honosulni, mert
Ridley és Kosztovits kirándulásaik által bebizonyították az ezen sport iránt érdeklő-
dő közönségnek, hogy a kerékpározás nem annyira veszélyes, mint kellemes és
egészséges mulatság. [...] 1881 -dik évi húsvét napján az első társas kerékpár-kirán-
dulás volt rendezve Kosztovits László által Gödöllőre. [...] Az első években roppant
sok akadálya volt a kerékpározásnak s nem egyszer írtak lapjaink ezen szép és nemes
sport ellen, úgy hogy a kis számú velocipéd-csapat alig merte magát mutatni a vá-
rosban s hosszabb ideig a korcsolyázó-egyleti csarnokban tartotta gépjeit, ahonnan
kirándulásokra indult. 1882-ben, mikor már tíz velocipédista volt Budapesten s ne-
hezen lehetett meggátolni, hogy a városba ne menjenek, s a fővárosi lapok annyira

18 Persze mondhatnánk azt is, hogy a kerékpározás nem része az atlétikának, s így le sem válhat

belőle, hiszen Molnár az Atbletikában még nem is említi. Igen ám, csakhogy akkor, 1875-ben még
nem ismerte az első kerékpárokat. Ugyanakkor - mint a Sport-naptár éves összefoglalója is tanúsít-
ja - az etalonnak tekinthető MAC az első atlétikai klubok közé tartozik, mely a velocipédversenyt
fölveszi a saját programjába.
19 A lényegen ugyan nem sokat változtat, mégis említsük meg, hogy Siklóssy szerint (Siklóssy,

1929: 578) már a hatvanas évek végén is „gurult Pesten kerékpár". Ezt azzal véli alátámasztható-
nak, hogy 1869-ben már voltak a lapokban kerékpárhirdetések és kerékpárkarikatúrák, továbbá,
hogy a Közlekedési Múzeumban őrzött favázas bicikli Magyarországon készült volna a „hatvanas
és hetvenes évek végén".

258
 gúnyolták ezt a sportot, hogy Kosztovits László szükségesnek találta, hogy mielőbb
egy egylet alakuljon, a melynek feladata első ízben az legyen, hogy ezen nemes
sport ellenségeit legyőzze és lépéseket tegyen az iránt, hogy a velocipédezés a fővá-
rosban a hatóság által megengedtessék. Augusztus hóban az első értekezlet tartatott
meg a Szikszai-féle vendéglőben. Ezen a gyűlésen részt vettek Déri Gyula, Forché
Román, Engl József, Günther Károly, Kosztovits László, Mertinz Ede lovag, Ohe-
roly János, Vermes Béla, Wünsche Emil. [...] 1882-dik évi szeptember hó 13-án a
(Budapesti Kerékpár) Egyesületnek alapszabályai a belügyminisztériumnál meg-
erősítve lettek. [...] 1883-dik év február hó 9-én a fővárosi főkapitányság a főváros
területén a kerékpár közlekedésére nézve egy 13 paragrafusból álló nyomtatott
rendeletet bocsátott ki. [...] Ezzel a kerékpározás jövője Budapesten biztosítva
volt."20

A szinte kizárólag polgárokból álló egyesület (melynek taglétszáma 1883-

ban 49, 1884-ben 112 fő) évente nemzetközi versenyeket rendez bécsi, grazi
és prágai vendégek meghívásával a Kerepesi-úti ügetőpályán - előre kijelölt
hosszúságú távokon. Budapesten aztán néhány éven belül megalakul a
BKE-hez hasonló társadalmi összetételű Budapesti Vasparipa Egyesület
Előre,21 valamint az arisztokratikusabb Magyar Velocipéd Club,22 amelyből
hamarosan kiválik a Hunnia Velocipéd Club. A kilencvenes évek első felé-
ben aztán megszületik az Újpesti Kerékpár Egyesület (mely hamarosan
Nemzeti Kerékpár Egyesületre módosítja nevét, és székhelyét átteszi Buda-
pestre), az Előre Kerékpáros Kör, a Fecske Kerékpár Egyesület, az Excelsi-
or Magas Kerékpár Egyesület, a Budai Kerékpár Egylet, az Aquila Bicycle
Club és a Condor Kerékpár Egylet. (Érdemes az idegen csengésű velocipéd
és bicycle, valamint a magyaros vasparipa vagy kerékpár használatának társa-
dalmi összefüggéseire fölfigyelnünk: a német nevű - jórészt német vagy zsidó
származású23 - polgárok az arisztokratáknál sokkal szívesebben választják a
magyarosabb névváltozatokat.) 1896-ig negyvenkilenc kerékpáregylet ala-
kul vidéken is - túlnyomó többségük a nyolcvanas évek második felétől kez-
dődően.24

20 Sportnaptár, 1886: 130-132.

21 Elnök: Türr István, alelnökök: Bokelberg Ernő és Vermes Lajos, választmány tagjai, többek
között: Bródy Emil, Fisch Miklós, Gross János, Schleinz Károly, Vermes Nándor, valamint „a régi
Budapest felejthetetlen, jó öreg kocsmárosa", id. Szikszay Ferenc (Siklóssy, 1929: 589-590).
22 Elnök: iíj. gr. Festetich Pál, választmányi tagok között van Esterházy Mihály gr., Teleld József

gr., Porzsolt Jenő, Porzsolt Kálmán, Vermes Lajos, Szathmáry Oszkár, Kaszás István. Titkár
Schwanda Gusztáv (úszó és sportíró) (uo. 591).
23 Handler szerint kevés sport gyakorol olyan jelentős vonzerőt a zsidóságra Magyarországon,

mint a kerékpározás. A kerékpársportban meghatározó szerepet játszó zsidók közül - mindenek-

előtt - Hegedűs Sándort, Schwartz A. Hermannt, Hauser Simont, Halász Bélát, Eichner Ármint,
Fodor Ferencet, Steiner Hugót és Wachsmann Dezsőt említi, hozzátéve, hogy a kilencvenes évek-
ben a legnagyobb és legsikeresebb kerékpár-szakosztállyal az MTK rendelkezik (Handler, 1985:
42 és 48).
24 Természetesen minden nagyobb városban (Kolozsvárott például három is), de olyan kisebb te-

lepüléseken is, mint Ada, Bégaszentgyörgy, Detta, Fehértemplom, Mosony, Obecse vagy Párdány
(vö. Siklóssy, 1929: 605-620).

259
 A Vadász- és Versenylap, a Tornaügy és a Herkules után az évtized végén útjá-
ra indul a negyedik magyar sportlap, a Kerékpár-Sport.2S Egyúttal ez az első
szaklap Magyarországon, amely csupán egy sportágra koncentrál (hiszen a
Tornaügy még a gyűjtősportnak tekintett tornászattal foglalkozik). A lapalapí-
tás jelentőségét növeli, hogy a kerékpározás, mint láthattuk, nagy súllyal van
jelen a Herkulesben is.26 1889 januárjában a szerkesztőségi bevezető az alábbi
stratégiai célokat fogalmazza meg:

„A kerékpársport, értjük alatta a bicycle, tricycle és egyéb velocipéd eszközök

sportszerű használását, kétségkívül a testedzésnek legalkalmasabb és legkelleme-
sebb módja. [...] Sportunk előmozdítására s fölvirágoztatására egy szaklap sokat te-
het. Mutatja ezt a külföld, hol már évek óta szaklapok kedveltették meg ezen való-
ban nemes sportot, még pedig annyira, hogy ott már általánosan elterjedt. Sőt
több, ott a sport körén kívül is utat tört magának a kerékpár, a mennyiben a keres-
kedő üzleti utait azon teszi meg, az orvos kerületi betegeit azon járja be, a kéjutazó
rajta keresi föl a szép vidékeket stb. Látszólag mindegyikök időnyerésből vagy ké-
nyelmi szempontból használja a kerékpárt, de mellesleg voltaképp sportot űz, mert
testének, lelkének épségét is szolgálja vele. Karoljuk föl mi magyarok is a testedzés
e jeles eszközét. A világ az angolok után minket a második sportnemzetnek ismer el
a lovaglás sportjában. Ismerjen el annak a kerékpár-sport terén is s kövessük a jó
példát. [...] Alakítsunk egyesületeket, ezeket gyűjtsük össze egy hatalmas szövet-
séggé, melynek útján egyedül mozdíthatjuk csak előre üdvös ügyünket. Nézzünk a
szomszédba, Németországba, melynek már két szövetsége is van. [...] Karöltve biz-
tos léptekkel fogunk haladhatni célunk felé, mely a föntebb mondottakon kívül
még abban is áll, és itt csak röviden jelezni akarunk, hogy magunkat függetlenítsük
a Bécsben székelő és magát osztrák-magyar szövetségnek nevező, idegen ajkú tes-
tülettől. Jelszavunk legyen: Tett! Kitartás! Függetlenség!" 27

Ugyanebben a számban egy érzékletes leírás is olvasható a hétköznapokon

művelt fő tevékenységükről, a közös kirándulásról:
„Délután fél 3 órakor indult ki a clubhelyiségből (István főherceg fogadóból)
vagy 50 kerékpározó kettős rendekben az Andrássy-úton végig, hol a járókelők közt
e valóságos kerékpár-had méltó feltűnést és tetszést keltett. [...] A Városligeten ke-
resztül ki a Stefánia-út végén katonai fegyelmezettségben haladt a menet [...] a ló-
versenytér mögött levő hatalmas víztorony épületig; ott felállás s fényképeztetés.
Itt megemlékezünk azon kellemes mulatságról, melyet a kerékpárosok még mint
melléksportot űznek. Ez a műkedvelői fényképészet. Kerékpárosaink kormányrúd-
jaikra vagy hátukra csatolják fényképészeti szerelékeiket s igy indulnak kirándulá-

25 A lap kétévi működés után megszűnik, majd Pécsett újból kiadják 1896 és 1901 között. Az

1896-os első számból megtudhatjuk, hogy Kaszás István, az 1889-1890-es folyam főszerkesztője és
laptulajdonosa belebukik vállalkozásába, és a kilencvenes évek elején, harmincéves korában Ameri-
kába emigrál. Az új lap készítői mindenben az ő nyomdokain haladnak; így a lap formátuma is pon-
tosan megegyezik a korábbiakéval.
26 Megjegyzendő, hogy 1890-ben a kerékpársportról csak tizenkilenc cikk jelenik meg a Herku-

lesben, szemben az 1886-os százkilenccel és az 1888-as hatvannal. A Kerékpár-Sport megszűnését

követően ezek a számok a következőképpen alakulnak: 1892: 45; 1894: 66; 1896: 78 kerékpározás-
sal kapcsolatos Herkules-cikk
27 „Beköszöntő." Kerékpár-Sport, 1889. január 1.

260
 sokra vagy nagyobb utazásokra. Ahol egy szép tájat vagy valami alkalmas tárgyat ta-
lálnak, azt rögtönösen megörökítik száraz lemezeiken s otthon további használatra
kidolgozzák. Itt is így volt. Utolsó ezidei hivatalos kirándulás megörökíttetett. [...]
A felvétel után a kerékpár-had ismét visszahajtatott a clubhelyiségbe, a hol társas
vacsora után víg táncra kerekedett az időközben odagyűlt szépséges hölgyközön-
séggel." 2 8

ATLÉTIKA KONTRA KERÉKPÁROZÁS

Ennyi adalék elegendő arra, hogy belevágjunk az adétika és a kerékpározás ösz-

szehasonlításába. Talán fölösleges is említeni - hogy ismét a hasonlóságokkal
kezdjük - : mindkettő szabadtéri embersport, melyet saját testüket működés-
be hozva, közvetlenül művelnek a fiatal felnőtt férfiak.29 Olyan tevékenységek,
amelyek művelésekor - a lóversenyben elkezdődő és az evezésben kiterebé-
lyesedő tendenciát folytatva - a felek közvetlenül nem érintkeznek egymás-
sal,30 így a másikkal szembeni közvetlen erőszak kiélésére nem adnak lehető-
séget. Legfontosabb közös vonásuk, hogy mindkettő olyan versenysport,
mely a szabványosított körülmények közötti pontos összemérhetőség irányá-
ba tart. Ugyanakkor - mint azt a fönti idézetekből talán már érzékelhettük -
e tekintetben a kerékpározók tovább jutnak. Ok már nem elégednek meg a
hevenyészett tervezéssel, az ad hoc mértékekkel és értékekkel, hanem - nyil-
vánvalóan nem függetlenül az általuk használt, folyamatosan tökéletesített
technikai eszköz uralásához szükséges mérnöki-műszaki ismeretek bensőséges
birtoklásától - a lehető legpontosabban kívánják előre tervezni (és utólag el-
könyvelni) a teljesítmény objektív mérését szolgáló paramétereket. Ennek je-
le, hogy pontosan kijelölik a kötött versenytávokat és szinte mágikusan tiszte-
lik a számokat.31 Es ezzel el is érkeztünk a közöttük fönnálló különbségekhez,
amelyek igencsak számosak.

28 „A budapesti kerékpár egyesület őszi működése." Kerékpár-Sport, 1889. január 1.

29 Megjegyzendő ugyanakkor, hogy - szemben az atlétikával - a kerékpározásra olykor idősebb
férfiak is vállalkozhatnak, mint azt a „jó öreg pesti kocsmáros", Szikszay Ferenc példája is mutatja,
aki biciklista fiát követve tanul meg kerékpározni, s lesz egyúttal a Budapesti Vasparipa Egyesület
Előre választmányának póttagja - vö. Siklóssy, 1929: 590. Vagy említhetjük Jósika Kálmán bárót is,
aki a Hunnia Magyar Bicycle Club elnökeként így beszél: „Hogy edzi a testet hogy néha még a
gyors léptekkel közeledni szerető öregséget is megakasztja útjában, példa rá magam vagyok, ki öt-
venéves koromban, midőn még nem bicikliztem, meghajlott, göthös ember voltam, ki megromlott
gyomrommal s ziháló asztmámmal még az Andrássy-úton sem tudtam végigmenni, most pedig
hatvanéves koromban több barátom társaságában ezidén is megtettem egy nap alatt egy 108 kilo-
méteres utat." Idézi Siklóssy, 1929: 595.
30 Az akkor még az atlétika részét képező birkózás és bokszolás kivétel. Föltételezhetőleg e két

sport küzdő jellegének is döntő szerepe van abban, hogy nemsokára le is válnak az atlétikáról.
31 Évkönyveikben a mennyiségeket szinte abszurd pontossággal tüntetik föl: „[1885-ben] e de-

rék csapat 239 kirándulás alatt összesen 23.606 kilométernyi utat tett meg s így egy-egy kiránduló-
ra középszámítással 715.5 kilométer jut, mint évi eredmény. A kirándulók között első helyen áll
Philipovich Emil, ki 4099 kilométert tett meg; utána következik Vermes Lajos, ki 3486, Kaszás Ist-
ván, ki 3080 kilométert hagyott hátra." (Siklóssy, 1929: 586-587.)

261
 A dolgok közepébe vágva: az atlétika és a kerékpározás közötti legfonto-
sabb eltérés, amelyből az összes többi is következik, illetve kapcsolatba hoz-
ható, hogy a kerékpározás az arisztokrata indíttatású és keresztény úriembe-
rek által kirekesztőlegesen művelni igyekezett atlétikával szemben polgári
kezdeményezésre létrejövő, és a későbbiekben is túlnyomórészt polgárok ál-
tal művelt sport. E társadalmi összetétel nem csupán az egyesületek névjegy-
zékei vagy elnevezései alapján állapítható meg,32 hanem a tevékenység szel-
lemiségének vizsgálata révén is. E szellemiséget és a megkövetelt beállítódá-
sokat illetően ugyanis a kerékpározás par excellence polgári sport; s ez még abban
az esetben is így van, ha történetesen arisztokraták vagy úriemberek művelik.
Ez a megállapítás természetesen nem mond ellent annak, hogy a kerékpá-
rozás számos elemében azokat a tendenciákat folytatja, illetve radikalizálja,
amelyek az atlétikával kezdődnek el. Az előző fejezetben láthattuk: az atletiz-
mus bűvkörébe kerülő úriemberek azok közül kerülnek ki, akik a leginkább
nyitottak a modernizáció iránt. Olyan úriemberek ők, akik - egy emberbőrt
képviselőiként - óhatatlanul is szembetalálják magukat rendies közösségük ál-
lati sportokat művelő többségével, noha a kilencvenes évek elejére az általuk
képviselt irányultság sem számít már kivételesnek.33 Az pedig, hogy referenci-
áikat John Stuart Mill, Herbert Spencer és az evolucionista szociológia kör-
nyékén keresik, mindenképpen élesen megkülönbözteti őket rendtársaiktól.34
Képzeljünk el ötven kerékpározót, amint az 1880-as évek Budapestjének
reprezentatív főútvonalán, az épülő Andrássy úton, évente 239 alkalommal
(tehát lényegében mindennap, amikor csak az időjárás lehetővé teszi!) „méltó

32 A fönti kerékpáregyletek születése kapcsán említett személynevek magukért beszélnek. És ha

elfogadjuk, hogy a Magyar Velocipéd Club vagy a Hunnia Magyar Bicycle Club neve és (arisztokratiku-
sabb) társadalmi összetétele között törvényszerű összefüggés áll fönn, úgy becsülhetjük, hogy e
sportot legalább négyötödrészt a polgárság műveli. A millennium időpontjában Magyarországon
létező ötven-ötvenöt kerékpározó-közösségből ugyanis összesen hét clubot találunk (amelyek
többnyire a kerékpár valamelyik idegen csengésű változatát használják), a többi mind egyesület vagy
egylet (és van még egy-két kör, társaság vagy szövetkezet).
33 Ebből a szempontból jelzésértékű a Herhiles 1892-es alábbi cikkrészlete: „A sport igen tekintélye-

sen van képviselve az új parlamentben. Alig van a sportnak ága, melynek legalább egy notabilitása ne ül-
ne a törvényhozó testületben. Legerősebben van képviselve természetesen a vadászat, melynek űzőiről
nem is lehet statisztikát csinálni, miután majdnem minden képviselő vadászember, leszámítva termé-
szetesen a közoktatási és könyvtári bizottságok lateiner tagjait. [...] A kormány tagjai között is elsőren-
dű sportmanek vannak: Szilágyi Dezső és Wekerle Sándor miniszterek a legkitűnőbb vívók közé tartoz-
nak. Csáky Albin gróf pedig a turistasportot fejleszti, mint a »Kárpát-egyesület« elnöke. [ ] A buda-
pesti korcsolyaegylet elnöke Busach Péter, a »Hunnia« csónakázóegylet elnöke Teleki Géza gróf, a
nemzeti tornaegylet és országos tornaszövetség elnöke Hegedűs Sándor, a »Neptun« evezőegyletnek
és a torna-clubnak elnöke Hieronymi Károly s a Stefánia yacht-egyesület elnöke Esterházy Mihály
gróf. Legerősebben van képviselve a parlamentben a »Magyar Athlétikai Club«, melynek alapító tagjai
közül 25-en ülnek a házban. [...] A budapesti korcsolyázó-egylet szintén szépen van képviselve. [...]
Több képviselőné tagja van az egyletnek, mint képviselő. A velocipedezés sportja, mely eddig nem volt
képviselve a házban, most egyszerre két képviselőt nyert. A lövészetet elsősorban Esterházy Mihály
képviseli [...] A képviselőház összes tagjait tekintve, a 402 magyarországi képviselő közül sportsman-
nek nevezhető 57. Ebből esik a szabadelvű pártra 42; a nemzeti pártra 8; a függetlenségi és 48-as pártra
5; a 48-as pártra 1 s a pártonkivüliekre 1. Szapáry Gyula gr. többsége tehát a sportban is 27 szavazat."
(,A sport a parlamentben." Herkides, 1892. március 15. Porzsolt Kálmán.)

262
feltűnést és tetszést keltve", „kettős rendben, katonai fegyelmezettséggel"
haladnak a Városliget irányába! A korábbi sportok kivétel nélkül egy laikusok
elől elhatárolt, a sportolók/küzdők által szimbolikusan és ténylegesen kisajá-
tított sporttéren zajlanak. Gondoljunk csak a titokban megvívott párbajokra, a
zárt tagsággal bíró vívóklubok termeiben űzött vívásra, vagy éppen a birtok-
viszonyok által behatárolt területeken, kizárólag a meghívottak részvételével
űzött vadászatokra! És ugyanígy elkülönülnek a többiektől a tornacsarnokok-
ban és tornatermekben gyakorlatozó ifjak is; esetükben éppen a tervezetten
létrehozott zárt sporttér szolgáltatja annak föltételét, hogy a megfelelő sport-
eszközök és tevékenykedési föltételek bármikor rendelkezésükre álljanak. Ez
utóbbi állítás érvényes a szabadtéri atlétikai- és korcsolyapályákra is.
Ugyanakkor nem lehet nem észrevenni: az idő előrehaladtával párhuzamo-
san e behatárolt sporttér mindinkább egy nyilvánosodási folyamat részesévé vá-
lik. A változás első lépcsőfokát a lóversenyzés jelenti, amelyet már egy nagyobb
és szélesebb osztályhátterű közönség is figyelhet. A következő lépcsőfoknak a
csolnakázást tekinthetjük, ahol az evező urak (és polgárok) nyilvános láthatósá-
ga már kezd emlékeztetni a későbbi kerékpárosokéra. Ám a víz és a szárazföld
közötti határ megakadályozza, hogy egy csónak bármikor fölbukkanhasson egy
szárazföldön sétálgató ember közveden közelében. Arról nem is beszélve, hogy
a csolnakászatot - szemben a biciklizéssel - nem űzik nap mint nap. A minden-
napi, rutinszerű sportolás során a tornászok a tornacsarnokban,35 az atléták a
nyitott, de még nehezen hozzáférhető, és a kívülállók által gyakorlatilag nem
látogatott sportpályán tevékenykednek. Ez utóbbiak ugyanakkor elvileg már
nincsenek elzárva a nézők elől. Hozzájuk képest a korcsolyázók már egy jól lát-
ható, nyilvánosság fényében fürdő jégpályán élik hétköznapi sportéletüket. Ám
akármennyire igyekezzenek is kielégíteni a laikusok voyeur-szükségleteit, arra
a bravúrra még ők sem képesek, hogy korcsolyával a lábukon váratlanul és csa-
patostul fölbukkanjanak egy-egy utcasarkon.
A kerékpározással mind a térhasználat, mind a nyilvánosodási folyamat szem-
pontjából radikálisan új folyamatok kezdődnek: e sport mindennapi műveléséhez
már nincs szükség egy elkülönülő sportpályára, hiszen a biciklizés céljára tökéle-
tesen megfelel a nyilvános tér is. A kerékpárosok az első modern sportolók, akik a vá-
rosokban, majd igen hamar a községekben és a településeket összekötő utakon is
elvileg bárhol, bármikor, bárki által láthatóan fölbukkanhatnak vasparipájukon.
Az új divatnak hódolók - mint azt a vasparipa elnevezés is mutatja - a ko-
rabeli emberekben a lovagló ember képzetét idézik föl.36 A lovassal összeha-

34 Emlékezzünk ismét az Esterházy Miksa 1883-ban bekövetkező halála kapcsán írott nekrológ

kulcsmondatára: „grófnak született, és polgárnak termett".

35 Ebben az értelemben tehát a dísztornázás vagy a tornaegyleti kirándulás nem tekinthető ru-

tinszerű hétköznapi tevékenységnek.

36 Persze nemcsak a korabeli szemlélők, hanem maguk a kerékpárosok is a lovagláshoz képest

határozzák meg magukat - amint azt a Kerékpár-Sport bevezetőjéből korábban idézett részlet is bi-
zonyítja: „A világ az angolok után minket a második sportnemzetnek ismer el a lovaglás sportjában.
Ismerjen el annak a kerékpár-sport terén is s kövessük a jó példát."

263
sonlítva a kerékpároshoz főleg negatív képzetek társulnak. A lovon ülő férfi
hatalommal bír: vagy társadalmi rangjából, vagy az erőszakszervezetekben
(katonaság, rendőrség) betöltött pozíciójából adódóan teremt magának te-
kintélyt. Sőt, a gyalogoshoz mért fizikai fölényéből és túlerejéből fakadóan
bármelyik lovas ember, illetve lovas szerelvény (az egyszerű lovaskocsitól az
omnibuszig) félelmet keltő és tekintélyt parancsoló eszköz a korabeliek sze-
mében.
A vasparipáján tekerő ember a bevett hatalmi szimbolika összefüggésrend-
szerében általában nevetségesnek, olykor félelmetesnek tűnik (félelmetessé-
gének forrása szokatlansága mellett masinájának sokszor emlegetett „ördögi
csörömpölése"). Ennek köszönhető, hogy jobb esetben a korabeli vicclapok,
rosszabb esetben a rájuk uszított városszéli kutyák kívánatos célszemélyeivé
válnak.37 Nevetségessége a lovashoz mért esetlenségében és sérülékenységé-
ben rejlik: sporteszköze a lónál sokkal törékenyebb, ennélfogva nélkülöz
mindennemű tekintélyt parancsoló jelleget; a nyeregben délceg mozdulat-
lansággal ülő lovassal szemben a bicikliző embernek a pedálok tekerésével jól
látható fizikai igyekezetet kell kifejtenie; ráadásul a magas kerekű gépekkel
még hatalmasakat lehet borulni is.
A kerékpáros tehát, amikor megjelenik a nyilvános tereken, puszta létével
is viszonylag jelentős kockázatot vállal, hiszen nemcsak társadalmi presztí-
zsét, hanem fizikai épségét is veszélyezteti (mégpedig többszörösen is). A hely-
zet és a praxis szokatlanságából adódó tényleges és szimbolikus kockázatok
önmagukban is kellőképpen magyarázhatják, miért haladnak kettős rendben és
katonai fegyelmezettséggel a Budapesti Kerékpár Egyesület tagjai az Andrássy
úton: a nyilvánosság birtokbavétele könnyebb, ha a stigmatizáció határmezs-
gyéjén létező csoport tagjai nemcsak együtt, hanem a szemlélőkben ismerős
ünnepi asszociációkat keltő - a katonai ceremóniák rítusait idéző - térbeli
alakzatban bukkannak föl a városban.
Am nem járnánk el helyesen, ha e megjelenési formát csupán egy (társa-
dalom)lélektanilag motivált ösztönös biztonságfokozó eszköznek, vagy egy
racionálisan előre kalkulált védekezési technikának tekintenénk. E mozgás-
alakzatban ugyanis meg kell látnunk a racionális, fegyelmezett és előretekintő, a
kollektivitás iránt nyitott, a másikhoz igazodni kész polgári beállítódás jegyeit is;
azokat a jegyeket, amelyek a BKE biciklistáit még összekötik a Nemzeti Tor-

37 „A közönség azt tartotta, hogy az új sportot csakis az úgynevezett gigerlik kultiválják. Bizony

a pozsonyi kezdeményezőket kerékpározás közben nyilt utcán kövekkel dobálták meg és kutyákat
uszítottak reájuk, ők azonban szívósan kitartottak." (Siklóssy, 1929: 614.) Vagy egy másik idézet:
„A székely falvakban ezzel a felkiáltással szokták volt üdvözölni a kerékpárost: »Né, micsa báró!«
Ismeretes a »megbolondult bécsi köszörűs« című mondás. Sportvicclapjaink is hosszú évekig éltek
a biciklistákból. A Herkules 1886. május 16-i számában Julius - Porzsolt Gyula - elmondja, mint
kell eloszlatni a nép ellenszenvét a vasparipa iránt. Legjobb a gépet megmutatni, amikor is az egy-
szerű ember még szomszédjának is dicsekedve fogja elmondani, micsoda furfangos masinával is-
merkedett meg. Ellenben, ha váratlanul közéjük rohannak az ördögiesen csengő-zörgő, vörös lám-
pás felett kucorgó alakok, egészen más lesz a hatás. Az úri körökkel szemben jó szerényen fellépni;
nem sokat ér a sugárutakon való feszengés." (Siklóssy, 1929: 581.)

264
 na Egylet közösségi fegyelemhez szokott tagjaival, ám már meg is különböz-
tetik a Magyar Athletikai Club kirekesztőleges individualitásra hajló képvise-
lőitől.
A fenti idézetből arra is érdemes fölfigyelnünk, hogy a kerékpározó társa-
ság a város épülőfélben lévő szimbolikus főútvonalán, az Andrássy úton hajt a
Városliget felé. Ehhez hozzátehetjük: egyesületi székhelyük és kerékpárrak-
táruk sem egy külvárosban, hanem a főváros középpontjában, a rangos István
főherceg szállodában, a Magyar Tudományos Akadémia szomszédságában talál-
ható. A város legreprezentatívabb területein vonulnak tehát végig, mielőtt az
országútra érnének. Beszámolójukban is leplezetlen büszkeséggel utalnak ar-
ra, hogy a menet, illetve a kerékpár-had (ismét két katonai műszó!) „méltó fel-
tűnést és tetszést" kelt. Azaz: e vicclapokban gúnyolt, kutyákkal támadott,
kövekkel dobált társaság nem szégyenkezik: magabiztos büszkeséggel, öntu-
datosan, sőt, bizonyos nárcisztikus exhibicionizmussal vállalja azt a stigmati-
zált tevékenységet, amelytől az urak általában idegenkednek, sőt olykor kife-
jezetten szégyellik.38 A kerékpározó a tornászó apákhoz és fivérekhez képest
már egy emancipálódottabb, öntudatosabb polgár. O kevésbé fél és kevésbé
szorong; látni és látszani, cselekedni és fölfedezni akar, akár környezete meg-
botránkoztatása árán is.
A kerékpár-kirándulás kollektív élmény. A csapat tagjai együtt tekernek
órákon keresztül, ki a városból, mindig csak előre, összeszorított fogakkal,
zötykölődve a poros országúton, át a szomszéd kisvárosba. Nem körbe-körbe
futkároznak az Orczy-kertben, nem a mindig magasabbra helyezett lécet
akarják átugorni, nem a súlygolyót szeretnék távolabbra vagy magasabbra
lökni, hanem újabb és újabb helyszíneket kívánnak fölfedezni a közeli, majd
egyre távolabbi vidékeken. E törekvésüket rendkívül pontosan fejezik ki
azok, akik nem tartják elégségesnek, hogy sportközösségüket Budapesti Vaspa-
ripa Egyesületnek, nevezzék, hanem - valószínűleg először a magyar sporttör-
ténelemben - utána még azt is odabiggyesztik: Előre.
A sportférfiakat kerékpár-kirándulásokra késztető beállítódás e libidinózus
motívumát még pontosabban megérthetjük, ha a szintén az atlétikából kinö-
vő és akkortájt terjedőfélben lévő turisztika zsigeri élményével vetjük össze.
A turista - tevékenysége úttörő jellegéből fakadóan - akkoriban többnyire já-
ratlan, tüskés-bozótos utakon, medvékkel és farkasokkal dacolva hódítja meg
a Tátra és a Kárpátok égbetörő hegycsúcsait. A Magyarországi Kárpát-Egyesü-

38 Jellemző, hogy a Sport-Világ 1896-ban számol be arról, hogy az előkelő körök már nem szé-
gyellik annyira a kerékpározást, mint korábban: „A kerékpársport egyre nagyobb tért hódít ha-
zánkban. Eddig a főúri világ csak birtokain, vagy ha a fővárosban időzött é j j e l ült gépre, most azon-
ban e tekintetben is szabadabb irány indul meg. Tudvalevő dolog, hogy Andrássy Géza gr., a MAC
elnöke, kitűnő biciklista. Széchenyi Imre gr., a MAC alelnöke, most azt tervezi, hogy vele, vala-
mint Esterházy Mihály gr.-fal, a MAC választmányi tagjával, továbbá Andrássy Tivadar gr.-fal
többször és egész rendszeresen fognak kerékpározni a fővárosban is, sőt a biciklit mint rendes köz-
lekedési eszközt akarja alkalmazásba venni és vétetni." (Sport-Világ, 1896. március 22. Idézi Sik-
lóssy, 1929: 598.)

265
 let39 tagjaiként a hegyet megmászó polgárok és úriemberek a világutazó és Af-
rikában vadászó arisztokraták utódai, akik a maguk szűkebb keretei között
tesznek kísérletet arra, hogy a szűz természetbe behatolván, a hegycsúcsra fölér-
vén és hadvezéri tekintetüket a kies ormokon körbehordozván, hacsak néhány pil-
lanatig is, de átélhessék a férfiúi omnipotencia mámorát.
Velük szemben a vasparipáján tekerő polgár a járt útról nemigen térhet le, az
égbe sem törhet, hiszen ezekbe az irányokba tartva hamar elakadna (illetve
szárnyaszegetté válna) masinája. O csak az országutak emberi uralom alá vont,
előzetesen racionalizált és civilizált természeti környezetében haladhat előre,
így nem képes a korlátianság és az univerzalitás illúzióját átélni, hanem be kell
érnie a folyamatos és harmonikus előrehaladás jellegzetesen modern és partikuláris
élményével. Ám ez sem kevés. Sőt, bizonyos értelemben éppen a tevékenység
magabiztosan előre tervezhető, rutinszerű és monotonon ismédődő, ám meg-
lepetéseket is magában rejtő jellegéből adódóan - mely szembeállítható a hegyi
turisztika sok bizonytalanságot magában hordozó, monotonitást nemigen tar-
talmazó voltával - legalább akkora örömöt jelenthet, mint a hadvezér (vagy a
sas) nézőpontjának megtapasztalása a hegycsúcson. A kerékpár-kirándulás so-
rán ugyanis a polgárok nap mint nap átélhetik a modernitás alapélményét, a férfiúi
linearitás kvázi-ejakulatív mámorát.
Bármennyire közösségi élménynek tekinthető is a kerékpározás, az előre-
haladás e mámorát ki-ki egyes szám első személyben tapasztalja meg. Igaz,
fontos a közösség adta biztonság, és vitathatatlanul növeli a teljesítményt, ha
a sportférfiak egy bolyban hajtanak, hiszen - a közösség adta lelki tényezőkön
kívül - a vezető pozíció váltogatásával meg lehet osztani a terheket: a többiek
szélárnyékában hajtva ki-ki pihenhet egy kicsit. Am mese nincs: a távot min-
denkinek egyedül kell megtennie. És ha most egy villanásra fölidézzük egy
futballmeccs képét, magunk elé képzelve a húsz mezőnyjátékos bonyolult
mozgásalakzatait a pályán, könnyen beláthatjuk, hogy a kerékpározás alapve-
tően mégiscsak egyéni sport. Olyan egyéni sport, amelyben fontosak a közös-
ségi gyökerek, és egy darabig érezhető a származási közösség biztonságot adó
akolmelege, ám a közösség tagjai mindinkább egymás versenytársaivá válnak.
Jelzésértékű, hogy a BKE évkönyveiben eleinte jóval nagyobb hely jut a
közös kirándulások ismertetésének. Néhány év múlva azonban a beszámo-

39 A Magyarországi Kárpát Egyesület 1873-ban alakul. Hat, területileg tagolt szakosztályban

működik (melyek a Keleti Kárpátoktól a Vág völgyéig terjedő régiók szerint szerveződnek). Tíz év
alatt alapító tagjainak száma 16-ról 149-re, rendes tagjainak száma 345-ről 2652-re emelkedik.
Tagjai között a mágnások és a polgárság képviselői egyaránt megtalálhatók. Szellemiségét jól
szemlélteti az alábbi idézet (melynek forrását Siklóssy nem nevezi meg): „A turista messze földekre
a gőz segélyével is elutazhat, hogy azonban a valódi turista nevet kiérdemelje, gyalogtúrákat kell
tennie akár a havasok legmagasabb csúcsára, akár pedig a legmélyebb fekvésű völgyekbe." Siklóssy hozzá-
teszi: „A nyolcvanas évek kerékpárosai bizonyos fokig ösztönzőleg hatottak az igazi turistákra, a
gyalogturistákra. Ez időben ugyanis új divat volt a kerékpáros országjárás, viszont a turistasportban
csendesség honolt. Ezért ment szenzációszámba 1884-ben a latájner középosztályban (értsd: zsi-
dóságban - H. M.) Toldy Gézának kilencedmagával megtett turistaútja Biharban és Erdélyben."
(Siklóssy, 1929: 640-644.)

266
lókban előtérbe kerülnek az eredményismertetések. A kerékpárversenyek -
miként utaltam rá - a magyar sportéletben több szempontból is úttörőnek
számítanak, mivel nemzetköziek és egységes távokon zajlanak. 1886-ban pél-
dául már harmadik nemzetközi versenyüket rendezik zárt pályán, különböző
távokon, különböző géposztályokban (kétkerekű, háromkerekű) Magyaror-
szág bajnoki címéért osztrák és cseh résztvevőkkel. Nyolc évvel később pedig
- miként arról a Herkules 1895. január 15-i száma tudósít - 14 rendező egye-
sület 27 versenyen összesen 112 számban ír ki kerékpárversenyt.40
Föntebb már említettem, hogy a nyolcvanas években a laikusok és a benn-
fentesek egyaránt a lovagláshoz viszonyítják az új sportot. Ennek egyik indi-
kátoraként fogtuk föl a vasparipa fogalom használatát. Azt sem hagyhatjuk
azonban figyelmen kívül, hogy az idő előrehaladtával a vasparipa - valamint a
velocipéd és bicycle - kifejezés helyett egyre inkább a kerékpár fogalmát talál-
juk az újságokban és az újonnan létrehozott egyesületek nevében. E tény két
dolgot jelez számunkra. Egyrészt, hogy az idegen eredetű tevékenység meg-
honosodik Magyarországon. Másrészt pedig, hogy a két magyar fogalom közül
az a változat terjed el, amelyik a jelenséget nem az archaikus, hanem a mo-
dern összefüggésrendszerbe illeszti.
A kerékpár kategóriájának elsöprő sikere a fogalomhasználók csoportja és a
fogalomban megnevezett eszköz működtetéséhez szükséges beállítódások
történelmi sikerét is jelzi. E beállítódások számára meghatározó fontosságú
tárgynak minősül egy olyan technikai eszköz, amely - történelmi léptékkel
mérve hihetetlenül rövid időnek tekinthető - egy-két évtizednyi idő alatt év-
százados fejlődésen képes keresztülmenni. Hiszen míg a nyolcvanas évek kö-
zepéig túlnyomórészt a magas kerekű gépet használják, melyen ülve az áttétel
nélküli, nagypedálos első kereket kell hajtani,41 addig a kilencvenes évek első
felében a ma használt kerékpárokkal alapvonásaiban megegyező kenguru-ke-
rékpárok kiszorítják a magas kerekű vasparipákat. A kenguruk, alacsony kere-
knek, kispedálosak, láncáttételesek, hátsókerék-meghajtásúak, ennélfogva
nemcsak jóval biztonságosabbak, hanem sokkal gyorsabban is lehet velük ha-
ladni.
A technikai tökéletesedés mértékét és jelentőségét még pontosabban érzé-
kelhetjük, ha a kerékpárt a korábban elterjedt, sportolásra (is) használt közle-
kési eszközzel, a csolnakkal hasonlítjuk össze. A csolnaknak, a vízi járműnek

40 A legtöbb versenyt (ötöt) a Hunnia Magyar Bicycle Club rendezi, amit négy verseny szerve-

zésével az M T K követ. A huszonhét verseny közül tizenhat pályaverseny, kilenc útiverseny, vala-
mint egy-egy hegymászó- és táwerseny akad.
41 Erről a gépről írják a nyolcvanas évek második felében: „Képzeljünk csak magunk elé egy ke-

rékpárost, ki túl magas gépen halad tova. Mennyire kénytelen lábszárait kinyújtani és lábfejét lefe-
lé feszíteni, hogy a pedált elérhesse. S miután ily szerfölött megfeszített lábbal hajtóerőt is kell a
pedálra átvinnie, nem terinészetes-e, hogy idő előtt kimerül még a legjobb pályaviszonyok között
is. A legcsekélyebb emelkedések vagy ellenszél pedig a kimerülést aránytalanul siettetni fogják.
[...] A felhágás is igen kényelmetlen, és hacsak egy hágcsó használtatik, nyeregbe ugrást tesz szük-
ségessé, ami emelkedő pályánál vagy rossz talajon, melyen a gép nem mozoghat kellő könnyűség-
gel, nagyon közel hozza az előrebukás veszélyét." (Siklóssy, 1929: 579.)

267
nevet is adnak, és ezáltal megszemélyesítik. (Széchenyi például előszeretettel
kereszteli hajóit családtagjai és szerettei nyomán.) Az evezésről szóló fejezet-
ből kiderül, hogy ez az analógia korántsem megalapozatlan, hiszen a csónak -
miként a ló - az ember szállítására szolgál. Ugyanakkor azt is kifejtettük,
hogy a csónak - a lóval szemben - nem képes az önálló erőkifejtésre, követke-
zésképpen az evezősverseny úgy is fölfogható, hogy annak során az ember is a
ló helyébe lép. Pontosabban: a ló, funkcióját tekintve, az evezéskor kettéválik
hajóra és ember(ek)re.
Ahogy e megfogalmazás is érzékelteti, a csolnakászat kezdetekor még elég
kusza és átmeneti viszonyokat találunk,42 amelyek bő két évtizeddel később
sem igen tisztulnak még le: az 1866-os versenybeszámolóban még mindig
nem egyértelmű, ki is tekinthető a csolnakázóverseny alanyának. Ezért - biz-
tos, ami biztos - a korabeli beszámoló a győztesek fölsorolásakor egyaránt
megemlíti a díj, a csapat, a kormányos, az evezősök és a hajó nevét,43 miköz-
ben a hajóosztály megjelölésével továbbra is adós marad. És amikor a kerék-
párosok már pontosan rögzített távokon kelnek versenyre egymással, az évi
egyetlen (!) evezősverseny kapcsán az 1886-os Sport-naptár beéri annyival,
hogy sem egyesületet, sem hajóosztályt nem tüntet föl, és versenynemként
csupán annyit említ: csónakázás. (Emellett a győztest és a versenyt rendező
egyesületeket emeli ki.)
Kétségtelen, a csónaknak is megvannak a különböző fajtái, sőt formája és
anyaga is folyamatosan tökéletesedik,44 szerkezetének belső komplexitása
jócskán elmarad a legújabb kerékpárokétól. Technológiai bonyolultságukat
illetően a csolnakok szintjének nagyjából a Drais-féle futókerék45 felel meg.
Mindkettő földolgozott természetes anyagból készült egyedi gyártású ter-

42 Az 1843 -as dunai csolnakversenyt elemezve négyféle szerepkört különítettünk el: a hajótulajdo-
nosét (Széchenyi gróf); a versenyeszközét (Béla és Carolina, angol yachtok, továbbá egy velencei
gondola); a csolnakban ülő személyekét (Clark Ádám, Barry úr); valamint az evezősökét („négy
munkás", „négy angol", „négy olasz katona").
43 „Az Aszonyságok-díjában az Egyetértés Gyöngyvér c. hajója - kormányos Follmann Alajos,
evezősök Sztanyó Gusztáv és Mitterdorfer Henrik - játszva győzött Széchenyi Béla gróf Névtelenje
előtt, mely - Sztáray János gróf kormányossal, Széchenyi Béla gróf és Károlyi Gyula gróf evezősök-
kel - kénytelen volt a versenyt feladni." (Siklóssy, 1929: 294.) E bőség föltételezhetőleg a standardi-
zálás hiányából adódó zavarodottság jele. Egyébként vegyük észre azt is, hogy a beszámoló a mágná-
sokat nem egyesületi kötődésük révén, hanem magánszemélyekként említi.
44 „Külföldön mindenütt óriási haladást tett a csónaképítés technikája. [...] Jelenleg a hajtott fá-
ból, külső kiel nélkül készített 40-50 centiméter széles race-boatban két vagy három esztendő kell,
míg valaki megtanul evezni." (Képes Sport-naptár, 1886: 44.) Ugyanebben az összefoglalóban az
egyletek csónakállományára vonatkozóan a szerző az alábbi hajókat különíti el: ontrigged, inrigged
race-boatok és kirándulóhajók; palánkos hajók és race-skiffek. Valamennyi lehet 2, 4 és 6 pár eve-
zős. A bennfenteseken kívül ember legyen a talpán, aki tisztában van azzal, miről is ír a krónikás.
45 „Kari F. Drais badeni építőmester [...] 1817-ben megépítette a kormányozható futókereket, az
ún. velocipéd-et. A Drais-féle futókerék tulajdonképpen egy faszerkezet. A keret fő részét vízszintes
váz alkotja. Ennek első része alatt V alakú villában helyezkedik el az elforgatható első kerék. A hátsó
fölé hosszabb, bőr bevonatú ülést szereltek. A nyereg előtt keresztben egy ún. egyensúlyozó keret
van, amire a vezető az alsó karját támasztja, és a gépet széles, futólépésszerű mozdulatokkal tolja elő-
re az úton. A Drais-féle gép 10-15 km/óra közötti sebességet is elér." (Paturi, 1991: 181.)

268
mék, amelyeknél a teljesítményfokozást egy egyszerű mechanikai szerkezeti
elem: a kerék, illetve a lapát biztosítja. A futókerék azonban viharos gyorsa-
sággal modernizálódik: az ötvenes években Pierre Michaux francia kocsiépítő
pedálos kerékpárokat kezd gyártani. Először csak fél pedállal próbálkozik,
majd - rájőve, hogy így nehéz az egyensúlyozás - áttér a két pedálra. Rövide-
sen a vázat nem fából, hanem vasból készíti, a nyerget ruganyosan rögzíti egy
gyengén meghajtott acélszalagon. Sőt, kerékpárjaira már hátsó kerékféket is
felszerel, amely az abroncsra nyomódik. Ugyanakkor ő még ragaszkodik az
óriási, olykor akár 2,5 méteres kerékátmérőjű (és ezért nagyon labilis) gépek
gyártásához.
Az 1869-es párizsi kerékpár-kiállításon aztán egymás után tűnnek föl a
további, sokszor máig érvényes innovációk: a könnyű, tiszta fémből ké-
szült gépek, a csővázak, a vas kerékpántok drótküllőkkel és tömörgumi
abroncsokkal, az elsőkerék-fékek és az elsőkerék-rugózás, a sárhányó, a
szabadonfutó, a két- és négyfokozatú sebességváltók és a golyóscsap-
ágyak. Ekkor mutatják be a kerékpár történetének egyik legfontosabb újí-
tását is, a Guilmet-Meyer-féle kerékpárt, a későbbi idők modern biciklijé-
nek elődjét. Ennek is pedálkarja van; ez azonban nem rudakon és forgan-
tyúkon keresztül hat a hátsó kerékre, hanem egy végtelenített hajtólánc
révén.46 Néhány évtized alatt tehát sikerül egy olyan járművet kifejleszte-
ni, amely a korábbiakhoz képest szinte hihetetlen mértékben hatékony
„utat megsokszorozó eszköznek" bizonyul.47
Vele szemben a csolnak (melynek még az elnevezése is archaikus, és
máig zavarban van az elemző, hogy a vízi versenyekről szólva az egyaránt
félrevezető „csónak" vagy „hajó" közül melyiket is használja) egy sok te-
kintetben archaikus szállítóeszköz. Ezt az is jelezheti, hogy típusa és már-
kája mellett még neve van. Ezzel szemben a kerékpárnak típusjellegzetes-
ségei mellett már csak márkája van, neve nincs.48 Pontosabban: a név funk-
cióját az egyre nagyobb jelentőségre szert tevő, a minőség (és presztízs)
garanciájául szolgáló márka veszi át, bizonyságául annak, hogy az ősi, sze-
mélyközi kapcsolati formák helyébe fokozatosan az eldologiasodott, tech-

46 Vö. Paturi, 1991:257,283.

47 „Fogaskerekek rendszerével éri el, hogy a láb viszonylag kis elmozdulása árán az országúton
meglehetősen nagy távolságot tudunk megtenni. Az elöl magas, hátul alacsony kerekű velocipéden
világosan látható a távolságsokszorozás elvének érvényesülése. A 30 cm hosszú pedálkar közvetle-
nül forgatja a 6 m-t is elérő kerületű első kereket. A korszerű kerékpárok fogaskerekek alkalmazá-
sával érik el ugyanezt a hatást. [...] A kerékpár megsokszorozza a távolságot, mert a kerékpáros lá-
ba rövid úton történő elmozdulásának hatására a kerék több fordulatot tesz meg. A pedál egyetlen
körfordulásakor a láb által megtett út rövidebb, mint a meghajtott kerék kerülete. Ezt az úttöbb-
szörözést tovább fokozzák a hajtórendszerbe iktatott fogaskerekek, a meghajtott kerékre erősített
kis fogaskerék ugyanis többször körbefordul, mialatt a nagyobb átmérőjű, a pedálhoz erősített
meghajtó fogaskerék egyet fordul. Átlagos áttételi arány esetén a kerékpár hatszor akkor utat tesz
meg az úton, mint amekkora a láb által megtett út a pedál egy fordulata esetén." (Modern technika,
1999: 237.)
48 Ebben az összefüggésben érdemes fölfigyelnünk arra a mélyen abszurd jelenségre, hogy Szé-

chenyi Béla gróf Névtelennek, nevezi hajóját, mely(en!) 1866-ban föladni kényszerül a regattát.

269
nicizálódott, sorozatgyártás és tömegtermelés révén újrastrukturált vi-
szonylatok lépnek.49
A kerékpározók egyéb tekintetben is egyfajta gyakorlatias modernizációfelfo-
gás képviselői. E beállítódásukat nemcsak az jelzi, hogy - miként azt láthattuk
a Kerékpár-Sport első számából vett fönti idézetben - „melléksportként" elő-
szeretettel hódolnak a „műkedvelői fényképészetnek" és az ehhez szükséges
új technikai eszköznek, hanem az is, hogy az infrastruktúra fejlesztését prog-
ramszerű ideologikussággal fogalmazzák meg:

„Baross Miniszter, kinek bokros érdemeit közlekedésügyeink körül mindenki el-

ismeri, újabban kiterjeszté figyelmét a közutakra is, a mennyiben törvényjavaslatot
terjesztett a képviselőház elé, melyben 85,000 kilométernyi közutaink czélszerű
előállítását s folyton jókarban tartását kívánja biztosítani.50 [...] A velocipédezés,
tudvalevőleg, óriási mértékben terjedt el a nyugaton. Az angol, franczia és német
velocipédezők száma ma már légió. Ha ennek okát keressük, elsősorban nem azt
fogjuk találni, hogy a testedzés iránt nálunkénál erősebben kifejlett érzék mozdítot-
ta elő, hanem hogy ott a példásan kezelt közutak segítették elő sportunk kifejlését s
széles körben való elterjedését. [...] A törvényjavaslat remélnünk engedi, hogy ez az
ok, a jó út, nálunk is maga után fogja vonni az okozatot.51

Ám a cikk - amellett, hogy kinyilvánítja támogató egyetértését a törvényja-

vaslattal kapcsolatban - azt is célozza, hogy a kerékpárosokat a kivételezettek
körébe juttassa, és hogy ennek érdekében egy lobbicsoportként is működő
szövetség megteremtését is elősegítse:

„...midőn (a törvényjavaslat) megadja úgy az államnak, valamint a törvényható-

ságoknak s községeknek a jogot arra, hogy költségeik megtérítése értékéig vámot
szedhessenek. [...] E konkrét eset legfényesebben bizonyítja mennyire volna szük-
séges egy központ, az ország kerékpár egyesületeinek szövetsége, mely ilyen adott
esetben nyomatékkal emelhetné föl szavát a törvényhozás előtt. [...] Mindenek

49 Am hogy az ősi személyes kötelékek iránti igény milyen erős az emberben, annak bizonyítéka,

hogy a hajókat és csónakokat mindmáig előszeretettel illetjük nevekkel. Sőt, számos esetben fordul
elő, hogy valaki a személyautóját is elnevezi. Egyébként erre az archaikus emberi szükségletre ját-
szanak rá (többek között) az autógyártók, amikor újabb és újabb termékeiket különböző fantázia-
neveken dobják piacra.
50 Néhány adat a magyarországi úthálózat fejlődését illetően: „1867-ben az alkotmányos berende-

zéskor az akkori Magyarország területén 775 mérföld államutat vesznek át. [...] 1875-ben a magyar
katonai határőrvidéket polgárosítják s ezzel 40 2/8 mérföld új államút kerül az úthálózatba, amely
ekkor Mo-n 810 mérföldre, vagyis 6150 km-re duzzad. [...] Az 1850-ig terjedő első korszak jellemző-
je a szervezetnélküliség. Nincsenek útkategóriák, csak utak, s ezeknek nincs gazdájuk, s az egyes
utakkal csak annyit törődnek, amennyiben valamilyen magasabb (pl. hadászati vagy kincstári - só,
posta, jövedéki) érdek fűződik hozzájuk. A második korszak (1850-1890) az úthálózatok megalkotásá-
nak, az útügy fokozatos megszervezésének és a közutak keletkezésének kora. A hannadik korszak pe-
dig (1890-1914) a közutak minőségi fejlesztésének, főleg az Alföld útjai kiépülésének, az útügyi szer-
vezetek kifejlesztésének és a műszaki tudás és munka érvényesülésének kora. [...] A második korszak
40 évére mintegy 26.400 km útépítés esik, míg a harmadik korszak 24 évére pedig mintegy 15.000 km,
vagyis előbbire évenkint 660 km, utóbbira 625 km." (Technikaifejlődésünk, 1929: 314-322.)
51 „A közutak s a vámok." Kerékpár-Sport, 1889. február 15.

270
 előtt azt kell óhajtanunk, hogy sporttársaink vidékszerte rövid idő alatt alakuljanak
egyesületekké, s lépjenek összeköttetésbe a Budapesti Kerékpár Egyesület-tel. Buz-
dításunk siettetni fogja az országos szövetség létrejövetelét s ez még idejekorán
meg fogja tudni ejteni azokat a lépéseket, a melyek a fenyegető súlyos intézkedést
sportunktól alkalmasak lesznek elhárítani."52

A lobbicsoportként is tevékenykedni képes szövetség megalakításának igé-

nye mögött nem leplezett piaci szempontok is meghúzódnak. A kerékpáro-
sok az első sportolók, akik tömeges, szervezett és tudatos módon szembefor-
dulnak az atlétákat és a tornászokat közös platformra helyező és korábban so-
ha meg nem kérdőjelezett alapelvvel, és az amatörizmus szellemével a profizmus
szellemét állítják szembe. Minden valamirevaló kerékpáros ugyanis egysze-
mélyben sportoló és kerékpárgyári megbízott, illetve kerékpárüzlet-tulajdo-
nos. (így például Kaszás István, a Kerékpár-Sport szerkesztője valamennyi lap-
számban hirdeti saját, Rózsa utcai „kerékpártárát", mely a „legelső és legna-
gyobb" Budapesten.) Siklóssy szerint a kilencvenes években a legtöbb
kerékpáros egyesület már azért alakul, hogy „elegáns takarója legyen" egy-
egy új üzletnek. Ekkor a kerékpárgyártásban érdekelt vállalatok pályaépítésre
is vállalkoznak: 1895-ben például új gyakorlópályát létesít a Danubia gyár,
amelyen a Danubia-gépeket használó kerékpárosok edzhetnek. Ez idő tájt nyitja
meg a Magyar Ruggyantagyár is 300 méter hosszú gyakorlópályáját.53 Az
1896. május 31-én a millenniumi versenypályán rendezett versennyel kap-
csolatban pedig így ír a Herkules:

„Amatőr versenyző alig van már manapság; a kerékpársport teljesen üzletté vált
és mindegyik híresebb versenyző valamely gyártól kap nagyobb összeget, hogy ver-
senyeken az ő gépeit használja. Elkeseredett harc folyik Európa-szerte a Styria- és
Swift-kerékpár között és ez az óriási versengés teljesen elnyomta az amatőrséget.
A kerékpárosokat nem a dicsőség, az erkölcsi diadal lelkesíti, hanem az a 200-300
forint, melyet a versenyek intézősége díjul kitűzött. A régi görögök olajfaága ma
már csak mesében szép, a mai atléták pénz után sóvárognak."54

Ezért aztán, amikor 1895 márciusában végre megalakul a Magyar Kerék-

páros Szövetség (MKSZ), és elnökéül dr. Gerenday Györgyöt, a MAC alel-
nökét választják meg (továbbá még két további MAC-tagot is bejuttatnak az
MKSZ vezetői közé), egy hónappal később a MAC választmánya „kénytelen"
kimondani, hogy „mivel a Kerékpáros Szövetségnek az amatőrségre vonat-
kozó szabályai a Club alapszabályának 4. paragrafusába ütköznek,55 ezért a
Club a Kerékpáros Szövetségből kilép. Az új szövetség szabályai ugyanis
megengedték a tagoknak, hogy pénzdíjas versenyekre is nevezhessenek, amit
a MAC a legnagyobb mértékben perhorreszkált. A kilépéssel kapcsolatban
52 Uo.
53 Vö. Siklóssy, 1929:604.
54 Uo. 603.
55 A MAC alapszabályának IV paragrafusa így szól: „a viadalokon kitűzendő díjak kizárólag tisz-

teletbeliek." („Viadal-szabályok 1875-ből." Molnár, 1875: 18.)

271
természetesen a Club tagjai lemondtak a Kerékpáros Szövetségben viselt ál-
lásaikról is."56
Ám az atléták tartózkodása nem akadályozza meg, hogy a 19. század utolsó
éveiben a kerékpározás sportja - nem utolsósorban az MKSZ megszületésé-
nek köszönhetően - elérje népszerűsége csúcspontját Magyarországon. En-
nek része, hogy a:
„Belügyminisztérium a kerékpározók jogait és kötelességeit szabályozó rendele-
tét a MKSz javaslata alapján adja ki. A szövetség tagjai részére fürdőhelyeken, vidé-
ki szállodákban, kereskedőknél, jelentékeny kedvezményt eszközölt ki. [...] Pom-
pázatos fejlődés indult meg, melynek delelőjét az 1899-ik év jelzi. A szövetségi ta-
gok száma 4000-re emelkedett. A bajnoki és nemzetközi pályaversenyeket 21
különböző pályán rendezték, melyek közül a milleniumi évben épült Millenáris
versenypálya, az újvidéki, szabadkai, temesvári, pécsi, győri és debreceni pályák az
akkori fogalmak szerint világviszonylatban is elsőrangúak voltak."57

A szövetség ereje azonban arra már nem elegendő, hogy az úthasználatért

fizetendő kerékpáradó bevezetését megakadályozza. Ez az intézkedés pedig
végzetesnek bizonyul a kerékpársport számára.58 Persze mindez önmagában
valószínűleg nem volna elegendő magyarázat e sport népszerűségének csök-
kenésére. Ahhoz szükség van egy példátlanul gyorsan elterjedő és szinte min-
den más sportot háttérbe szorító új tevékenység, a futball felbukkanására is:

„Ha a sport hanyatlásáról beszélünk, főképpen a kerékpársportra gondolunk,

melynél a visszaesés leggyorsabban és legszembeötlőbb módon volt észlelhető. [...]
Igazi haladás csak a football sportban mutatkozik, hol nemcsak a sportűzők száma
gyarapodott rohamosan, mi számos új egylet alakulását vonta maga után, hanem
régibb és nagyobb egyleteink e sport művelésében oly annyira haladtak, hogy a kül-
földön is elismert hírnévre tettek szert. Ezen idegfeszítő játék a nagyközönség tet-
szését is oly mértékben nyerte el, hogy football-meccseink jövedelme, ellentétben a
csaknem teljesen lejárt kerékpárversenyekkel, egyleteink igen jelentékeny bevételi
forrását képezi, mely őket e sport gyakorlásával kapcsolatos nagy kiadások fedezé-
sére képesíti."59

Ám mielőtt a futballról szólnánk, egy rövid fejezet erejéig vegyük szem-

ügyre, hogy is fest a sportok világa a századforduló környékén!

56 Zuber, 1925:78.
57 Gerhárd, 1932: 160.
58 „Ennek a legszebb reményekre jogosító fejlődésnek ugyanis egyszerre megállj-t parancsolt a

felsőbbség: 1899 végén életbe léptették a kerékpár-adót. Nálunk, ahol a kerékpározók túlnyomó
része a művelt középosztályból került ki, a kerékpár inkább csak sporteszköz volt. A sportolókban
feltámadt az adóval szemben érzett ellenszenv és a legnagyobb részük inkább a padlásra tette a gé-
pét, semhogy évente 5 forint adót fizessen. Az egész vonalon megindult a visszafejlődés folyamata.
Egyesületek szűntek meg. A BTC, a NAC és az M T K versenyzők hiányában feloszlatták a szak-
osztályaikat. A hatalmas pályasport csaknem teljesen megszűnt." (Uo. 161.)
59 „Visszapillantás." Sport-Világ, 1900. 47. szám.

272
 A KERÉKPÁROZÁS JELLEGZETESSÉGEI

1. Társadalmi-kulturális beágyazottság
1.1. Művelőinek társadalmi bázisa magyar polgárság
1.1.1. Művelés-műveltetés közvetlenül végzik
1.2. Referencia angol, francia, német
1.3. Szervezeti forma egylet
1.4. Szervezet nyitottsága nyitott az újdonságkedvelő polgárok számára
1.5. Szocializáció fiatalemberek számára, edzés révén
1.6. Finanszírozás klubtagok hozzájárulása, üzleti vállalkozás
1.7. Nemzet iránti viszony semleges, pozitív, inkább csak díszítőelem
1.8. Politikai irányultság nem jellemző
1.9. Közönség városi nyilvános térben sokkoló hatással,
akaratlan közönség, megbotránkoztatási
késztetettség
1.10. Társasság/közösség individuumok polgári közegben, később a
közösségi, egyleti azonosulás hangsúlyosab-
bá válik
1.11. Tevékenység kezdete, vége 1870-es évek végétől máig
1.12. Tevékenység elterjedtsége évente néhány verseny
1.13. Ideológia, üdvtan, irodalom gyakorlatias modernizációfelfogás:
infrastruktúra fejlesztése, haladáseszme,
technika fontossága
1.14. Nemek szerepe nők kivételesen
1.15. Szakismeret újratermelése ismét szakmai erőtér híján

Beállítódások
1.16. Alapbeállítódás versengés, virtus, exhibicionizmus,
technikai fejlődésbe vetett hit
1.17. Férfiasság jellemzői szabad szellemű, demokratikus, csapatszellem,
kísérletezőkedv
1.18. l e s t iránti viszony/testpolitika időszakos edzés, egészséges életvitel

2. A sporttevékenység sajátosságai
2.1. Művelés színtere szabadban
2.2. Színtér (pálya jellemzői) standardizálódás felé, nézők igénye nemigen
számít
2.3. Versenyidő standardizálódás, összemérhetőség irányába
2.4. Eszközigény egyre fontosabb, pályaépítés felé
2.5. Eszköz/funkció/cél egyenlő föltételek között verseny, szórakozás,
győzzön a jobbik
2.6. Tevékenység társassága: egyén/csapat a közösség és az egyén versengésének kerete
2.7. Szabályok/mérés egyre finomodnak, standardizálódás,
fair play-elv, egyre pontosabb mérés
2.8. Ellenőrző testület versenybíróság
2.9. Kockázat mértéke csekély
2.0. Küzdők fizikai kapcsolata nincs közvetlen érintkezés

273
2.11. Profizmus/amatörizmus profizmus iránti nyitottság
2.12. Kvalitások kitartás, erő, szívósság, küzdeni tudás
2.13. Sportfogadás előfordul
2.14. Erőszak mértéke csekély, tiszta versengés azonos föltételek
között
2.15. Tevékenység lényege egyéni versengés eszközzel, társadalmi
hasznosság, szabadban, természetben,
városi nyilvános térben, sportpályán
2.16. Tevékenység közvetlen célja másik megelőzése, kirándulás, fölfedezés,
a győzelem dicsősége
2.17. Örömforrás fölfedezés, győzelem, haladás
2.18. Tevékenység súlya az életvitelben növekvő súly
2.19. Fizikikai/szellemi/morális/eszté-
tikai jelleg (vizualitás) fizikai/testi/ társadalmi fejlesztési célok
2.20. Költségigény viszonylag jelentős

274
 VI. A KOOPERATÍV-KÖZÖSSÉGI FÉRFIASSÁG
MEGJELENÉSE

A SPORTOK VILÁGA A SZÁZADFORDULÓ KÖRNYÉKÉN

„Hangyabolyba nyúlok, a sportvilág legkényesebb kérdését érintem, amely kérdés minden
társaságban, minden egyesületben a legélénkebb megbeszélés tárgyát képezi, de melyről
nyilvánosan nyomtatásban még senki sem mert nyilatkozni. [...] Nem lehet tagadni ugyanis azt
a tényt, hogy sportegyleteink legnagyobb része zsidó vallású tagot meg nem tűr kebelében. [...]
így nincsen zsidó-tagja a pesti lovar-egyletnek, mely az ország legelső sport-egylete,
nincsen izrael-tagja a magyar athletikai clubnak, nincsen zsidó-tagja egyetlen egy fővárosi
csónakázó-egyletnek sem, sőt a budapesti kerékpár-egyesület és a magyar velocipéd club sem
vesznek föl zsidókat tagokul, pedig mindezen egyletek alapszabályából hiányzik az a paragraphus,
hogy tag csak keresztény lehet. [...] A sportvilág zömét ugyanis az arisztokrácia képezi, amely
hagyományaihoz mindig és mindig hű maradt, és amelynek minden rétegébe nemcsak
a zsidó vallású, de még a keresztény polgári elem sem hatolhatott be eddig. [...] Itt én nem
az antiszemitákhoz akarok korholó szavakkal fordulni, hanem épen a zsidó világhoz buzdító
szavakkal. [...] A zsidó fiatalság [...] miért nem alkot magának oly sportegyletet, amelyben nem
kérdik tőle, hogy minő a vallása, hanem csak azt, hogy tisztességes ember-e, vagy sem. Budapesten
legalább ötezer oly intelligens zsidó fiatal ember van, ki a sport bármely ágában hasznos erőnek
bizonyulna, és íme egész Budapesten a nemzeti tornaegyleten, a fővárosi vívó-clubbon és
a vasparipa-egyleten kívül alig van sportegylet, melynek zsidó tagja volna. Ha a sportvilág egy
tekintélyes része azt tartja, hogy a zsidósággal még a sportban sem egyesül, miért nem válnak ki
a keresztény világnak nem ezen véleményen levő tagjai és miért nem alkotnak a zsidókkal
társaságban oly sportegyleteket, melyek sem vallási, sem társadalmi különbséget nem ismernek.
Ha van a zsidóságban önérzet és erő, úgy ezt fogja tenni és ennek meg lesz az áldásos hatása, nem
csak a közegészség ügyére, hanem a társadalmi ellentétek elsimítására is."1

SPORTOK ÉS SPORTSZERVEZETEK MAGYARORSZÁGON

1885 ÉS 1910 KÖZÖTT

Mint tudjuk, a Magyarországi Tornaegyletek Országos Szövetségét (a

MOTESZ-t) 1885-ben alapítják. Ez az első országos hatókörű sportszövet-
ség Magyarországon; ha tehetné, legszívesebben az összes sportot magába
szippantaná. Ezért a tornászokkal versengők számára alapvető stratégiai ér-
dek az önálló szövetségek létrehozása, hiszen - miként azt a korábbiakban a
német és a svéd torna, valamint az atlétika és a torna képviselői között zajló
küzdelmek kapcsán is láthattuk - a szervezeti-intézményi keretek kialakítá-

1 „Zsidó sport-egylet." Herkules, 1885. szeptember 25. Egy keresztény aláírással.

275
sakor megszerzett pozíciók döntő szerepet játszhatnak abban, hogy a későbbiek-
ben mely (al)csoportok rendelkeznek majd a szimbolikus és piaci haszonnal.
A Magyar Kerékpáros Szövetség (MKSZ) 1895-ben történő megalapítá-
sát mindenekelőtt ebben az összefüggésrendszerben tanácsos értelmezni.
Ugyanakkor a kerékpárosok e stratégiai lépése annak a folyamatnak is része,
illetve jelzője, amelynek során az egyes modern sportágakon belül lezajló,
korábban már tárgyalt racionalizálódási és szabványosodási folyamat foko-
zatosan átterjed a sportszféra egészének működésére. Egy sportszövetség
létrehozásának ugyanis az a legfőbb deklarált célja, hogy egy adott sport-
ágon belül megteremtsék, majd fönntartsák az egységesen szabályozott és
összemérhető sportversengés föltéteteleit. Mindennek legfőbb formális esz-
közéül pedig a rendszeresen ismétlődő (nemzeti és nemzetközi) bajnoksá-
gok kiírása szolgál.
Ebben az összefüggésben egyértelművé válhat számunkra, hogy 1895-ben
és 1896-ban a MAC miért éppen vívásban, azaz egy olyan sportágban írja ki
az első „országos versenyt", amelynek monopolizálásáért talán a legkiélezet-
tebb csatározásokat folytatja a tornászokkal.2 Az országos bajnokság kiírásá-
tól azután - miként azt az iménti jegyzet is tanúsítja - egyenes út vezet egy
országos szervezet alapításához. A jelen esetben erre két évvel később, 1897-
ben kerül sor: ekkor hozzák létre - harmadik magyarországi sportszövetség-
ként - a Magyar Athletikai Szövetséget (a MASZ-t). Minderről így számol be
a MASZ évkönyve:

„Az általános fellendülés és fejlődés a sportok életében is éreztette jótékony hatását.

Főleg az athletika terén mondható a millenáris esztendő korszakalkotó jelentőségűnek.
Az ókori görög olympiászok felújítása, a nemzetközi érintkezés felvétele, az első ma-
gyar bajnokságok megrendezése, az első nyilvános modern sportpálya létesítése, meg-
annyi korszakos esménye volt a millenáris esztendőnek. E nagy események kapcsán az
athletika művelése örvendetes módon feliendűlt s az addig úgyszólván megközelíthe-
tetlenül vezető Magyar Athletikai Club erős és egyenrangú ellenfeleket kapott a főváro-
si egyesületek között s a vidék is kezdte napfényre hozni az addig rejtve őrzött őstehet-

2 „1895 előtt magyar versenyvívó sportról beszélni nem lehet. A MAC és elvétve más egyesüle-

tek is felvettek ugyan néha egyéb versenyeik programmjába vívószámokat is, de ezek sportszerű
versenyeknek nem voltak tekinthetők. Ez időben a klubok és termek elzárkóztak egymástól, min-
denki csak egy csalhatatlan vívórendszert ismert, azét a mesterét tudniillik, akinek termébe vélet-
lenül elvetődött, minden teremnek megvoltak a saját külön bajnokai, akik vívótársaik véleménye
szerint jobbak voltak mindenkinél a világon. Ez áldatlan állapotoknak a MAC rendezte 1895. évi
országos vívóverseny és nemzetközi vívóakadémia vetett véget, mely a maga tökéletes rendezésével
méltó megnyitója volt a később olyannyira kifejlődött magyar versenyek sorozatának. [...] Az
1896. évi nemzetközi vívóverseny, melyet országos megbizásból szintén a MAC rendezett, úgy ne-
vezői száma, mint nagyszabású keretei tekintetében, joggal tekinthető a világ legnagyobb vívóver-
senyének. Méltó volt az ezredéves ünnepet ülő nemzetünkhöz. [...] 1900-tól kezdve a vívóverse-
nyek rendezését a Magyar Athletikai Szövetség vette át és azóta minden évben kiirta úgy kardra,
mint tőrre Magyarország bajnokságait. [...] Az 1903. év forduló pontot képez a magyar vívás törté-
netében. A MASZ ez évben határozta el ugyanis, hogy ezentúl évenkinti bajnokságait nemzetkö-
zieknek írja ki." (Friedrich, 1904: 129-130.)

276
 ségeket. A nagy fellendülés nyomán keletkező élénk vetélkedés közepette mindinkább
érezhetővé kezdett válni egy oly felsőbb fórum hiánya, mely egyrészt hivatva lett volna
a gyakorlást és versenyzést egységes irányba terelni, szabályozni és irányítani, másrészt döntő-
bíró gyanánt szerepelni a felmerülő vitás kérdésekben s a külfölddel szemben képviselni a
magyar athletikai spon érdekeit. Szóval, hiányzott az athletikai szövetség, mint aminő ak-
kor már Angliában s az Amerikai Egyesült Államokban működött."3

A több irányból érkező támadások ellenére 4 az elkövetkező évtizedben a

MASZ-nak sikerül a fontosabb sportok, illetve egyesületek többségét ha-
tókörébe vonnia - így a csatározásokban egyértelmű győzelmet arat a
MOTESZ-szel szemben: a MOTESZ-nek 1904-ben harminc tagja van
(tizenöt fővárosi, tizenöt vidéki),5 1908-ban pedig 58. Ezt követően azonban
csökkenni kezd a MOTESZ-tagok száma: eddig az évig ugyanis egy klub
mindkét szövetség tagja lehet, ekkortól kezdve viszont választani kell a két
szervezet között, s mindez egyértelműen a MASZ-nak kedvez.6 1903-ban
a A4ASZ-nak még csak huszonkét tagegyesülete van, 1912-re azonban ez a
szám 9l-re emelkedik. 7 Pedig már az 1903-as csatlakozások kapcsán is az
alábbi öntudatos magabiztossággal fogalmaz a MASZ-évkönyv:

„Ez új csatlakozások révén a MASZ erkölcsi és anyagi erőben egyaránt meggyara-

podva, elérkezettnek látta az időt, hogy minden szövetség legfontosabb funkcióját s hatal-
mának legnyomatékosabb kifejezőjét, az ország bajnokságainak kizárólagos megrendezését
maga vegye kezébe. Addig ugyanis az országos athletikai bajnokságokat a szövetség
megbízásából a MAC és a BEÁC rendezték saját versenyeik keretében, de rendeztek
bajnoki jellegű versenyeket a BTC és MUE is, melyek nem tartoztak a szövetség ke-
belébe. [...] Egy ízben megtörtént az a sajnálatos eset, hogy a távolugrásra a MÁSZ
megbízásából a MAC, a Tornaszövetség megbízásából pedig a BTC is írt ki bajnoki
versenyt, úgy hogy az országos bajnoknak abban az évben ellenbajnoka volt."8

3 Zuber, 1922: 14.

4 „Alig jelent meg a MAC lelkes felhívása, máris emelkedtek egyes hangok, melyek az Athletikai
Szövetség megalakítását időszerűtlennek vagy fölöslegesnek igyekeztek feltüntetni. [...] E széthú-
zás részben magyarázatát leli abban a körülményben, hogy a MAC akkoriban egy el nem fogadott
nevezés ügyéből kifolyólag feszült viszonyban volt a BTC-vel és MTK-val [...]. A tornászegyesü-
letek viszont más okból nézték barátságtalan szemmel az Athletikai Szövetség megalakítását célzó
mozgalmat. Ezek ugyanis az athletikát is a Tornaszövetség fennhatósága alá óhajtották vonni és
egy Athletikai- és Tornaszövetség létesítésének eszméjét propagálták. [...] Mig a Kerékpáros és
Athletikai Sport melegen felkarolta a szövetség eszméjét, addig a Sport-világ a tornával való közös
megoldás érdekében tört lándzsát. [...] A MASZ megalakításában csupán 7 egyesület vett részt:
[...] a MAC, a MUE, a Fővárosi Vivó Club, a Wesselényi Vivó Club, a Pécsi Athletikai Club, a
Miskolci Atléta Kör és a Torontáli Athl. Club." (Zuber, 1922: 21.)
5 MOTESZ VI. Évkönyve.
6 Jó példa erre az M T K , mely 1908-ig mindkét szövetség tagja, 1908-ban viszont kilép a

MOTESZ-ból, s a MASZ-táborhoz csatlakozik (Fodor, 1913: 43-44). Megjegyzendő még, hogy

1908-ban, a MOTESZ 58 tagegyesületéből 48-ban tornásznak, 37-ben atletizálnak, 36-ban vív-
nak, 26-ban futballoznak, 23-ban teniszeznek, 20-ban fíileslabdáznak (!), s a többiben gyakorlatilag
az összes létező sportot művelik a jéghokitól a pingpongig (vö. MOTESZ VII. évkönyv, 1908).
7 Vö. Zuber, 1922:29; MASZ-évkönyv, 1910,1911, 1912.
8 Zuber, 1922:28.

277
 A 20. század elején a szervezeti differenciálódás már megállíthatatlan:
1903-ban már létezik a Magyar Evezős Egyesületek Országos Szövetsége, a
Magyar Labdarúgók Szövetsége, az Országos Magyar Vadász-szövetség, va-
lamint a Tiszai Regatta Szövetség.9 1907-ben aztán a MASZ-ból kiválnak az
addig annak keretén belül tevékenykedő úszók és a teniszezők, majd megala-
pítják saját szövetségeiket, úgyhogy „az 1908-iki olympiádon a MASZ már
csak mint az athletika, birkózás és vivás legfőbb fóruma szerepel".10
A szervezeti kikristályosodás együtt jár az infrastruktúra fejlődésével: már a
nyolcvanas évek közepén megfogalmazódik az igény egy központi sportpálya
létesítésére.11 Történelmi léptékkel mérve a létesítmény elkészültére nem is
kell túlzottan sokat várni: tíz évvel később, a millenniumi ünnepségekre elké-
szül a Millenáris-pálya. 1900-ban pedig a Sport-Világ beszámolójából kiderül,
hogy akkorra már megalakult az úgynevezett pályaszövetség is, azaz egy olyan
szervezet, amely a budapesti pálya szabályozott és racionális piaci keretek kö-
zött történő fölhasználását célozza. A beszámoló nem hagy kétséget aziránt,
hogy a századfordulón a sport akár már jó üzlet is lehet:

„A lefolyt évben elkelt 550 athletikai, 200 kerékpáros, összesen 750 rendes trai-
ning-jegy, ha ehhez hozzávesszük, h o g y a belépő-jegyeket is gyakran vették igény-
be training céljából is, ha ezek számát hozzávetőleg 500-ra becsüljük, ú g y havonta
100-ra tehető a trainírozók száma. Ezen szám élénken illusztrálja a trainírozási haj-
lam emelkedését. Rendeztek 2 ifjúsági, 12 athletikai, 16 football- és 17 kerékpár,
összesen 47 versenyt. Ezek közül 12 házi verseny jellegével bírt, m í g a többi rész-
ben országos, részben nemzetközi volt. Fenti versenyek rendezése a fővárosi egyle-
tek közt következőleg oszlik meg: Budapesti Torna Club 14 verseny; Műegyetemi Fo-
otball Club 9 verseny; Magyar Uszó Egylet 7; Condor Kerékpár Egylet 3; Budapesti

9 Vö. Friedrich, 1904.

10 Vö. Zuber, 1922: 34.
11 „Leginkább jellemzi fővárosunknak és az egész országnak hátramaradását a sportban az a tény,

hogy mióta az Orczi-kert athleta versenyterétől is megfosztattunk, nincs fővárosunkban a tornázás,

járás, futás, vagy velocipédezés számára egyetlen állandó versenypályánk sem. [...] Egy nagy bökke-
nő van [...], hogy nincs az egyletek közt a legkisebb hajlandóság sem ilyen közös munkára, mert a
tornaegyletek oly exclusiv modort tanúsítanak a más sportegyletekkel szemben, hogy eddig alig is
volt oly egyetértés az egyletek közt, mely ily czélt elérhetővé tehetett volna. Hanem épen ezen moz-
galomtól reményelhetjük, hogy az egyletek közt a szükséges jó egyetértést meg fogja teremteni. [...]
A pályatér oly módon volna berendezhető, hogy a tornászok a tér közepét, az athleták a belső, a velo-
cipédezők a nagyobb külső pályát használnák. Mindenesetre gondoskodni kellene árnyas, esedeg fe-
dett nézőtérről is, hogy a nagyközönségnek is kedves mulatóhelyül szolgáljon. A pálya egyik sarká-
ban öltözőfülkét is kellene felállítni, sőt később olyan nagyobb deszkaházat, melyben a trainirozók az
éjet tölthessék. A terhek viselését illetően az egyletek tagjaik számarányában könnyen egyezségre
juthatnának. [ ] A telket természetesen nem kérnénk ajándékképpen, hanem csak bizonyos csekély
díjért, határozott idei használatra, úgy mint a fővárosi korcsolya-egylet a ligeti telkét kapta. Ha a ki-
tűzött 15-20 évi használati időn a város a telket visszavenné, úgy ismét lehetne új helyről gondoskod-
ni, esetleg akkorra talán már venni. Mert lehetne a versenypálya használatából hasznot is húzni és
idővel az egyletek is gazdagodva, megvásárolható lenne a versenypálya telke. Ez mind a messze jövő
reménye, de valósulása nem lesz ábránd, ha egyleteink szóvivői a dologhoz méltó buzgalommal lát-
nak a munkához." („Versenypálya a fővárosban." Herkules, 1886. április 25. Thoma Gerő.)

278
 Egyetemi Athletikai Club 2; Budapesti Kerékpár Egyleti-, Magyar Football Club 2; MTK
2 versenye, továbbá l - l versenyt rendeztek a Budai Kerékpár Egylet-, Fővárosi Kerék-
pár Egylet, III. kerületi Torna és Vívó Egylet, Hunnia Magyar Bicycle Club, Nemzeti Ke-
rékpár Egylet, Vándorkedv Kerékpár Kör. Az egyleteken kívül rendezett a Spon-Világ
szerkesztősége, a középiskolai ifjúság és pályaszövetség 2-2 versenyt. Ezen adatok
54 verseny rendezését tüntetik fel, ami a versenyek tényleges (47) számával szem-
ben 7 szaporulatot mutat fel, mely körülmény azonban abban leli magyarázatát,
hogy egyes versenyeket két egylet közösen rendezett (p. football-mérkőzések). [...]
Ha az egyes versenynemeket vesszük tekintetbe, úgy azok következőleg jövedel-
meztek a pályaszövetségnek: kerékpárversenyek 1882 frt 72 kr; football-mérkőzé-
sek 1100 frt 76 kr; athletikai versenyek 476 frt 50 kr; ifjúsági versenyek 100 frt. Ez-
zel szemben költött a pályaszövetség a lefolyt évben a kerékpárpálya javítására 1028
forint 49 koronát, a footballpálya létesítésére és javítására 225 forintot, az athletikai
pályára pedig semmit. Ezek szerint tisztán legtöbbet a football-mérkőzések, relatív
legtöbbet pedig az athletikai versenyek jövedelmeztek."12

A 3. és 4. táblázat egyértelművé teszi, hogy a nyolcvanas évek közepétől fo-

lyamatosan növekszik a sportolás súlya a mindennapi életvitelben13: míg 1885-
ben csak tizenkilenc napon vannak sportrendezvények az országban, addig a
20. század elején már szinte minden második napon. Es míg a korszak kezde-
tén száz alatt marad az évi összes sportesemények száma, addig 1903-ra ez a
mennyiség ötszáz-hatszáz közöttire emelkedik!14 Hosszabb időtávot vizsgálva
is a kerékpározás, az atlétika és a futball bizonyul a legkedveltebbnek. Az ada-
tok ugyanakkor azt is tükrözik, hogy a nyolcvanas években az atlétika a legnép-
szerűbb;15 a futball még ismeretlen, a kerékpározás kezd elterjedni. A kilencve-
nes évek vezető sportja a kerékpározás; az atlétika tartja a második helyet, az
évtized végétől a futball kezd följönni. A 20. század elejétől aztán a futball köz-
kedveltsége mindenen túltesz (ennek egyik finom mutatója az is, hogy az e
sporttal kapcsolatos magyar vonatkozású cikkek aránya mindvégig nyolcvan

12 A Pályaszövetség közgyűlése. Sport-Világ, 1900. 9. szám.

13 Szeretném óvni az olvasót attól, hogy összefüggéseikből kiragadva, illetve egymástól függet-
lenül vegye figyelembe e táblázatok adatait! A 3. táblázat szerint például 1903-ban 144 atlétikai
versenyszámot rendeznek a 67 kerékpárversennyel szemben. Ugyanakkor a Sport-Világ cikkei
alapján készült 4. táblázat azt mutatja, hogy 1902-ben 56 hasábban írnak a kerékpározásról, szem-
ben az atlétikával foglalkozó 42 hasábbal. Eszerint nem volna egyértelmű, hogy 1902-1903 kör-
nyékén melyik is volt a kettő közül a népszerűbb sport. Nos, ennek egyértelmű megállapítására
nem is alkalmasak e táblák! Arra viszont igen, hogy a főbb tendenciákat érzékeltethessük általuk.
14 A Sport-almanach szerint 1903-ban 71 sportklub létezik Budapest-székhellyel! Ezek „profiljuk
alapján" a következőképpen csoportosíthatók: 26 vegyes profilú, azaz atlétikával, tornával, labda-
rúgással és úszással foglalkozó egyesület; 18 kerékpáros-egyesület; 5 evezősegyesület; 5 turista-
egyesület; 5 vívóegyesület; 4 lövészegyesület. Az almanach fölsorolja még a Budapesti Korcsolyázó
Egyesületet, a Budapesti Lawn-Tennis Clubot, a Columbia postagalamb sport-egyesületet, a Hun-
gária Athléta Kört, a Magyar Automobil Clubot; a Sokol Cseh Tornaegyletet, valamint a Stefánia
Yacht-Egyletet. (Friedrich, 1904: 339-351.)
15 Megjegyzendő: ekkor még - miként azt a korábbi fejezetek tanúsítják - az atlétika mellett a

korcsolyázás és a tornászat is sokak által művelt sportnak tekinthető. Ezzel kapcsolatban lásd a
Herkules cikkeire vonatkozó táblázatot a kerékpározásról szóló fejezetben, a 256. oldalon.

279
százalék fölött van a Sport- Világban!16); az atlétika továbbra is tartja a második
helyet, míg a kerékpározás fokozatosan háttérbe szorul.
3. táblázat
Az egyes versenynemek száma a Magyarországon rendezett
sportversenyeken 1885 és 1903 között
(zárójelben a versenynapok száma)
1885 1895 1903

atlétika 53 44 (18) 144 (25)

kerékpározás 18 95 (25) 67 (18)
tornászat 6 6 (6) 10 (8)
korcsolyázás 4 7 (3) 10 (3)
kardvívás 3 - 5 (5)
ökölvívás 2 4 (4) -

úszás 2 20 (3) 42 (6)

súlyemelés 2 3 (3) -

birkózás - 2 (2) -

evezés, vitorlázás - 9 (3) 10 (2)

lawn-tennis -
1 (1) 18 (6)
labdarúgás - - 240(100)

Összesen: 90 (19) 192 (68) 546 (73)

Forrás: saját gyűjtés, Porzsolt 1886, Friedrich 1904 alapján
4. táblázat
A sportágak népszerűsége Magyarországon
a Sport-Világ cikkei alapján 1896-1904 között
1896 1898 1900 1902 1904

tornászat 5 (90) 5 (100) 5(90) 10 (70) 12 (98)

atlétika 54 (70) 22 (83) 37 (84) 42 (60) 30(83)
kerékpár 86 (60) 114 (90) 69 (67) 56(73) 29 (77)
korcsolya 9(37) 5 (20) 3 (80) - 3(50)
evezés
(vízi sport) 13(63) 2 (100) 5(76) 17 (75) 12 (83)
vívás 14(61) 4 (80) 4(70) 5 (54) 9(97)
úszás 11 (66) 12 (97) - - 9(87)
futball - 12 (88) 18 (87) 69 (81) 65 (85)
(Az oszlopok első száma azt mutatja, hogy abban az évben hány hasábnyi szöveg jelent meg
a lapban az adott sportra vonatkozóan; a zárójelben lévő szám azt jelzi, hogy az adott sportág-
gal foglalkozó összes cikk közül hány százalékot tesz ki a magyar vonatkozásúak aránya.)
Forrás: saját gyűjtés a Sport-Világ fenti évfolyamai alapján

16 Afutballal foglalkozó 1902-es 69, illetve 1904-es 64 hasábnyi Sport-Világ-cikkszemügyre vételekor

figyelembe kell vennünk azt is, hogy 1903 -ban megszületik a Nemzeti Sport című spordap, amely érdeklő-
désének középpontjában a futball áll; miképpen a tornászat Sport- Világbéli alulreprezentáltságát látva sem
szabad elfelejtenünk, hogy-mint tudjuk - 1883-tól a tornászoknak is megvan a saját lapjuk, a Tornaügy.

280
 SPORT ÉS TÁRSADALMI DIFFERENCIÁLÓDÁS

Induljunk ki abból a szociológiai evidenciából, hogy a sportok differenciáló-

dása visszavezethető a társadalom differenciálódására. Azaz: minél tagoltabb
a társadalom, annál nagyobb az esélye annak, hogy e tagoltság közvetve vagy
közvetlenül leképeződjék az egyes sportágak, illetve sportszervezetek elkülö-
nülésében is. A sportközösségek többnyire jól beazonosítható jelentéstartal-
makat hordoznak: foglalkozási és vallási beágyazottságra, társadalmi osztály-
ra, települési hovatartozásra és egyéb identitáselemekre, valamint az ezekhez
tapadó beállítódásokra utalnak, és ily módon szimbolikus formában folyama-
tosan újraalkotják a csoportközi viszonylatok rendszerét.
Az egyesületek által hordozott jelentéstartalmak mindig konkrét viszonyla-
tokban nyerik el értelmüket. A kerékpározás például - amennyiben az atlétika
kontextusában jelenik meg - a racionális, fegyelmezetten jövőirányult polgári
beállítódás intézményesülését elősegítő sportként jelenik meg, amelyben hang-
súlyozottan érvényesülnek az együttműködésre kész közösségi szellem vonatko-
zásai. A közösségi szellem ugyanakkor némileg háttérbe szorul, amikor a kerék-
párosok tevékenysége egy másik relációban, mondjuk, a tornászokhoz viszonyít-
va értelmeződik. E másik összefüggésben jó eséllyel a kerékpározás versengő
jellege kerül előtérbe. Miképpen más jelentéstartalmakat hordoz egy futóver-
seny, ha például az MTK sportolói a BTC, illetve a MAC képviselőivel állnak
szemben. Es így tovább, a példák tetszés szerint folytathatók.17 A lényeg most
számunkra az, hogy az egyes relációkban felszínre kerülő megkülönböztetések
individuális elemei a 19. század utolsó évtizedeiben fokozatosan háttérbe szorul-
nak, és átadják helyüket az adott viszonylatrendszer kollektív vonatkozásainak.
Mint láttuk, e korszakban gyorsan növekszik a sportegyesületek, illetve az
ezekben művelt sportok száma Magyarországon. A tornászat, a korcsolyázás
és a kerékpározás vizsgálata során az is egyértelművé vált számunkra, hogy e
növekedés nem valósulhatna meg a polgárság egyes alcsoportjainak aktív
részvétele nélkül: e csoportok - növekvő autonómiával és szabadon eltölthető
idővel rendelkezvén - egymás után hozzák létre saját sportegyesületeiket.
Közülük is kitűnik a zsidóság, mely a nyolcvanas évek közepétől meghatáro-
zó szerepet játszik abban a tekintetben, hogy milyen irányt is vesz a sportok
intézményesülésének folyamata Magyarországon.18
Nem tudható, hogy a fejezet mottójául szolgáló cikkrészlet valójában ke-
resztény vagy zsidó vallású szerzőtől származik-e. Ez azonban tulajdonkép-
17 Talán nem fölösleges e ponton emlékeztetni arra, hogy az ilyen értelmezés jellegzetesen ma-
gán viseli az Elias és Bourdieu által képviselt relacionista szemléletmód jegyeit!
18 1840-ben 244 ezer; 1869-ben 542 ezer; 1890-ben 700 ezer; 1910-ben pedig 912 ezer főre tehető a

zsidók száma Magyarországon. Ez az a népcsoport, amelynek számaránya a leggyorsabban növekszik a

19. században (vö. Gergely, 1998: 412). A zsidóság teljes emancipációját 1867-ben (XVII. t. c.) törvény-
be foglalják Magyarországon, majd az 1896-as „recepciós törvény" a zsidó vallást a többi vallással telje-
sen egyenjogúvá teszi. E jelenség kiválóan értelmezhető a Karády Viktor által bevezetett „asszimilációs
társadalmi szerződés" fogalma révén, mely a liberális magyar nemesi hatalmi elit és a zsidóság közötti
stratégiai érdekközösség lényegét ragadja meg: a zsidóság - elmagyarosodásáért cserébe - politikai jo-
gokhoz jut. (Vö. Karády, 2000: 167 skk.)
281
pen lényegtelen is; sokkal fontosabb maga a tény, hogy 1885-ben egy olyan
kiáltványszerű szöveg láthat napvilágot a magyarországi sportlapban, amely
egyértelműen fölszólítja a zsidóságot új egyesületek alakítására.19 A Herkules
anonim szerzője által megfogalmazott követelések „benne vannak a levegő-
ben": ugyanabban az évben megszületik a következő évtizedek egyik megha-
tározó sportegyesülete, a Budapesti Torna Club (BTC). A belvárosi polgárok
alapította közösség tornaterme az V. kerületi Állami Főreáliskolában találha-
tó; tagjai a tornászás mellett eleinte főként birkózással és súlyemeléssel fog-
lalkoznak,20 majd a kilencvenes évektől működésük kiterjed az atlétikára és a
kerékpározásra is. A századforduló környékén aztán erőiket mindenekelőtt a
futball művelésére és népszerűsítésére összpontosítják.21
A zsidóság sportolása szempontjából legnagyobb jelentőséggel kétségkívül
az 1888-ban létrehozott Magyar Testgyakorlók Köre (MTK) bír.22 Sportolói
között az első évben atlétákat, úszókat, tornászokat, kerékpárosokat, vívókat
és túrakirándulókat találhatunk. A kilencvenes évektől - a BTC-vel együtt -
élen jár előbb a súlyemelés és a birkózás, majd az úszás és a futball magyaror-
szági meghonosításában, illetve továbbfejlesztésében. 1905-től egy zsidó
nagytőkés, a karizmatikus Brüll Alfréd lesz az elnöke, aki a későbbiek során
nem csupán a magyar, hanem a nemzetközi sportéletben is kulcsfontosságú
figurává válik.23
19 Ne feledjük persze, hogy ekkor már a zsidóság a sportszféra különböző tartományaiban jelen

van. Mint arra a Herkules is utal, képviselői megtalálhatók a vívók, tehát egy hagyományos úri tevé-
kenységforma űzői között. Emellett ott vannak a politikai rendszer által fölkarolt tornászat, továb-
bá a legújabb modern sport, a kerékpározás művelőinek soraiban is.
20 Alapítói Hieronymi Károly (elnök), volt államtitkár, országgyűlési képviselő, Arnold Róbert,

Brooser Mór, dr. Ottó József, Pozdech (Pogány) Gyula, Ruh Géza, Szögyi Béla, Zsingor Mihály
(Siklóssy, 1929: 110).
21 Az első két országos futballbajnokságot - 1901-ben és 1902-ben - a BTC nyeri. A klub társa-

dalmi összetételét jellemző mutató, hogy az athéni olimpián a hat magyar résztvevő közül ketten a
BTC sportolói, és mindketten zsidó származásúak. (Közülük Hajós Alfréd két első helyet szerez
úszásban, Kellner Gyula pedig harmadik lesz maratoni futásban. Hajós egyébként a BTC futball-
csapatában, sőt a magyar futballválogatottban is játszik!)
22 Elnök: Vermes Lajos, alapítók: Leitner Menyhért és Aladár, Totis Arnold, Guttenbergjenő,

D. Weisz Dezső, ifj. Uhl Antal és Alajos, Schönfeld Hugó, ifj. Weisz Dezső, Weinfeld Ernő, Dick
Ernő Arnold, Rosenzweig Béla, Zelmanovics Sándor, Schwarzenberg Zsigmond, Kaufmann Mik-
sa, Ellen Mór, Mátrai Jenő, Pick Arnold, Adler Reinhold, Steiner Lajos, Dembitz Miksa és Frank-
furter Aladár. A Markó utcai gimnázium tornatermét átengedi nekik Csáky Albin gróf, kultuszmi-
niszter, ezért Csáky tiszteletbeli tag lesz (vö: Fodor, 1913: 9-10).
23 Brüll Alfréd (1876-1944), „a magyar sport mecénása, filantróp. [...] 1904-ben a Magyar Atlé-

tikai Szövetség első alelnöke, két év múlva a Magyar Úszó Szövetség elnöke. 1908-ban a Tornász
Szövetség alelnöke. Közben a Futball Szövetség megalapozásában is tevékenyen részt vesz. A fut-
ballszövetség 1906-ban tiszteletbeli tagjává, a később megalakuló Magyar Birkózók Szövetsége pe-
dig elnökének választja. Működésével túlnő a magyar sport határain. A birkózók világszövetsége a
párizsi olimpiász alkalmával (1924) elnökévé választja. Nyelvtudása és szónoki képessége kiválóan
alkalmassá teszik a magyar sport propagálására. [...] A Testnevelési Tanácsnak, a legfőbb állami
testnevelési hatóságnak már 1912-től tagja és kinevezését megújítják 1918-ig. Díszelnöke és tiszte-
letbeli elnöke összesen 26 sportegyesületnek. [...] Az MTK-pálya építésekor 150 000 koronát bo-

282
 Az alapvetően lokális szerveződésű, vegyes társadalmi összetételű
BTC-vel szemben az M T K nevében található „magyar" jelző - kifejezvén
a magyarosodás útjára lépő zsidóság asszimilációs késztetéseit24 - a parti-
kularizmusoktól és a helyi patriotizmusoktól mentes „egyetemes magyar-
ságra" utal, a „testgyakorlók" nyelvújítók által kialakított fogalma a torna
szellemiségének visszautasítását jelzi, a „kör" kategóriájának választása
pedig egyaránt szemben áll az elitista „club" és a már kicsit ósdinak tűnő
„egylet" intézményével. Az egyesületet alapító és finanszírozó budapesti
belvárosi, hatodik-hetedik kerületi liberális zsidó polgárság ugyanakkor
hangsúlyozottan egy olyan sportkört kíván létrehozni, amely nyitva áll a
nem zsidók előtt is, és amelyben diszkrimináció nélkül, magas szinten űz-
hetők a „legújabb" sportok.25 Alapítói világosan látják saját helyzetüket és
szerepüket a korabeli társadalomban:

„Gróf Esterházy M i k s a angliai útjából a hetvenes években visszatérve, tele lel-

kesedéssel a látottak fölött, széles körű agitációt indít e g y m o d e r n sportegyesület
alapítása érdekében, m e l y a k ü n n Angliában látott m o d e r n sportokat nálunk m e g -
honosítaná. í g y alakul a M a g y a r Athletikai Club, m i n t talán az egész kontinensen
első athletikával foglalkozó sportegyesület. [...] Kétségtelen, h o g y m i n t úttörők
óriási szolgálatot tettek a m a g y a r sport ü g y é n e k , azonban éppen azzal, h o g y a
sportot is kisajátították, m i n t egyetlen társadalmi osztály kiváltságát, annak fejlő-
dését is gátolták. A sport a tömegeké, a sportolás a t ö m e g e k joga és a sportoló
n e m ismer osztálykülönbséget. [...] A t ö m e g e k sportja a M A C és K A C m e g a l a k u -
lása után is a torna maradt, mely merev konzervativizmusában a még nem veszélyes
új s p o r t á g a k b a n is m á r e l l e n s é g e t látott és vélük s z e m b e h e l y e z k e d e t t . [ . . . ] E g y -
felől a g y e n g e , exkluzív, új sportágakat meghonosító társadalmi kaszt, másfelől a
hatalmas, szervezett, e g y s é g e s tornaegyesületek szövetsége. [ . . . ] 1885-ben kiválik

csát a klub rendelkezésére, amiért részvényeket kapott. Később a részvényeket odaajándékozta ma-
gának az MTK-nak." (Vö. Újvári, 1929: 143.) A holokauszt áldozata lesz. Egy jellemző anekdota
szerint Auschwitzban, halálba menetele előtt, kijavítja a Shakespeare-t pontatlanul idéző Mengelét
(vö. Handler, 1985: 103). Kiemelkedő műveltsége, vagyona, nemzetközi befolyása és közbeszéd
tárgyát képező homoszexuális hajlamai is hozzájárulnak a csapattal kapcsolatos antiszemita sztereo-
típiák kialakulásához és fönnmaradásához.
24 Ennek a késztetettségnek megfogalmazásaképpen értelmezhető az alábbi idézet, mely az Izrae-

lita Magyar Irodalmi Társulat 1895-ös évkönyvében olvasható: „Hogy közelítsük meg tehát azon
ideálunkat, hogy magyar és magyar között megszűnjék minden megkülönböztetés, hogy a zsidó ne
csak a tudomány és művészet, ipar és kereskedelem terén, hanem a magyar társadalomban is dere-
kasan megállja a helyét? Kissé különösnek fog a feleletem feltűnni, ha azt mondom, hogy a testi ne-
velés (kiemelés az eredetiben) nagyobb figyelembevétele azon tényezők közé tartozik, melyek az
unos-untalan emlegetett »válaszfal« lerombolását elősegítik. [...] A testi nevelés, ha céltudatosan
történik, fokozza nemcsak a testi erőt, de egyszersmind növeli az önbizalmat, az önérzetet. Ez
utóbbira bizony nagy szükségünk van. [...] Ha a magyar zsidó hazafiságán és műveltségén kívül
egészséges, edzett testtel és önérzettel fog rendelkezni, akkor csak vallása révén lesz különbség
közte és a haza más hazafias érzelmű lakója között. Akkor lesz csak igazán befejezve a mindnyájunk
által oly melegen kívánt beleolvadás a nemzetbe." (Schuschny, 1895: 369-372.)
25 Az MTK-ban sportoló, nem zsidó származású olimpikonként indul például Athénban a tor-

nász Kakas Gyula, illetve St. Louis-ban és Londonban az úszó Halmay Zoltán.

283
 e g y csoport a N e m z e t i Torna Egyletből és megalakítja a Budapesti Torna C l u b o t
azért, h o g y kedvelt sportjait, a birkózást, súlyemelést szabadabban űzhesse. És
1888-ban kiválik e g y másik, sokkal kisebb csoport, m e l y a m o d e r n sportok kulti-
válását írja zászlajára és megalakítja a M a g y a r Testgyakorlók Körét. [ . . . ] O k a pol-
gári középosztály emberei és ezen osztályhoz való tartozásuk adja m e g lépésük
korszakalkotó fontosságát." 2 6

A fokozódó társadalmi differenciálódás egyértelmű jele, hogy a század-

forduló környékén már a növekvő létszámú és társadalmi súlyú zsidóság
egyes alcsoportjai is kezdenek különböző sportklubokba tömörülni. 1900-
ban például néhány radikális ifjú, akiknek megtiltják, hogy az MTK kerete-
in belül az egyelőre gyanakvással szemlélt új sportot űzzék, megalapítja a
Budapesti Atlétikai Klubot, a BAK-ot, amely kezdetben kizárólag labdarú-
gással foglalkozik.27 És vannak olyan alcsoportok is a zsidóságon belül, ame-
lyek azért hoznak létre saját sportklubot, mert nem azonosulnak az MTK-
ra jellemző asszimilációs politikával. Ennek köszönhető, hogy 1906-ban
megalakul a Vívó és Atlétikai Club (VAC), azaz egy „kimondottan zsidó
sportegyesület", amely, a MAC-hoz hasonlóan, korlátozza tagjainak körét.
Csak éppen nem keresztény úriembereket, hanem önmagukat zsidónak val-
ló polgárokat vesz föl.28 Alapítója egy cionista ügyvéd, Dömény Lajos,29 aki
lényegében a Nordau által kívánatosnak tartott elvek szellemében szervezi
meg a klubot.30
Az MTK és a BTC, valamint a hozzájuk hasonló közösségi szellemű, il-
letve közösségeket megjelenítő egyesületek számának és súlyának növeke-
dése azzal a következménnyel is jár, hogy a korábban elhatárolódni igyek-
vők rákényszerülnek arra, hogy tevékenykedésük során igazodjanak a rend-
szer változó föltételeihez. A MAC, a KAC és a keresztény magyar úri
osztályok többi, rendies alapon szerveződő klubjainak vezetői is fölismerni
kénytelenek, hogy a sportszféra működési logikájától immár ők sem függet-
leníthetik magukat, következésképpen - hacsak nem akarnak teljesen elszi-
getelődni - ajánlatos egyéni alapon tevékenykedő keresztény úriemberek

26 Fodor, 1913: 8-9.

27 Vö. Földessy, 1926: 473.
28 A VAC által képviselt disszimilációs törekvések paradoxona, hogy e kirekesztőleges alapon

működő sportklub tagjai eleinte a két leghagyományosabb magyar úri sportot, az atlétikát és a ví-
vást kívánják művelni! A későbbiekben aztán torna-, úszó-, tenisz-, ökölvívó- és futballszakosztá-
lyokat is létrehoznak.
29 Vö. Újvári, 1929: 955.
30 „A cionista egyesületek mindenütt [...] megtanítják a zsidót: fejét fennhordani, hogy eredeté-

vel büszkélkedjék. [...] A zsidó proletariátus egészségügyének megjavításán fáradoznak. [...] Gon-
doskodnak célszerű gyermeknevelés- és nőképzésről. [...] A mintaszerű és átszellemült életmód
kötelezettségét, a durva anyagiasságtól való elfordulást hirdetik, amelyben az asszimiláló zsidók -
életeszmény hiányában - nagyon is könnyen elsüllyednek; terjesztik a szigorú önellenőrzést szó-
ban és tettben. Az elcsenevészedett utódok már rég elhanyagolt testi fejlődés előmozdítására tor-
naegyleteket alapítanak." (Nordau, 1902: 12-14.)

284
kaszinószerű gyülekezetéből modern sportközösségekké válniuk.31 Figye-
lemre méltó, hogy Zuber Ferenc, a MASZ évkönyvének szerzője, huszonöt
év távlatának kikristályosodott nézőpontját képviselve, az MTK megalaku-
lásában véli föllelni az egyleti-közösségi megalapozottságú sportversengés
kezdeteit:
„Különös említést érdemel, h o g y ebben az évben (1891-ben - H . M . ) kezdtek a
C l u b tagjai először szerepelni idegen egyesületek versenyein. E d d i g a clubtagok
úgyszólván csak a C l u b saját viadalain indultak, legfeljebb ha e g y - e g y vidéki pro-
pagandaversenyen vettek részt oly városokban, hol az athlétika m é g ismeretlen
dolog volt. Sok athléta azonban más egyesületeknek is tagja volt és ha az versenyt
rendezett, ú g y ott annak színeiben vett részt. [ . . . ] A p r o g r a m m o k o n a hetvenes s a
nyolcvanas évek első felében n e m is volt egyleti jelzés. Ez csak akkor kezd divatba
jönni, m i k o r 1888-ban az M T K és Sportkedvelők Körének megalakulása után az
egyleti versengés m e g i n d u l t . A versenyzők azonban m é g ekkor is tetszés szerint
m á r ó l - h o l n a p r a változtathatták színeiket s egyidejűleg több egyletnek 3 2 is verse-
nyezhettek." 3 3

A SPORTOK NEMZETKÖZI ERŐTERÉNEK KIALAKULÁSA

A közösségi alapú sportversengés magyarországi kikristályosodása termé-

szetesen nem függetleníthető attól a globalizációs folyamattól, amely a 19.
század végén az egész nemzetközi sportéletet áthatja. Bizonyára emlékszünk
még arra, hogy a Budapesti Korcsolyázó Egylet 1895-ben Európa-bajnoksá-
got rendez Budapesten (amelyen egy magyar műkorcsolyázó is első díjat
szerez), illetve hogy két évvel később a Nemzetközi Korcsolyaszövetség egy
magyar sportvezetőt választ alelnökének stockholmi kongresszusán.34 A ki-
lencvenes években tehát a korcsolyázók rendelkeznek már egy olyan grémi-

31 Schwanda Gusztáv, a MAC egyik meghatározó atlétája például így fogalmaz a Herkules egyik

1892-es számában: „A külföldi athléták nem folytatnak személyes jellegű versengést, ott nem azt
nézik az athléták, hogy egyenkint minél több érmeket szerezzenek, hogy egyéniségük legyen ki-
tüntetve a sok fiatal leány és asszony szemei előtt, hanem ott a clubért küzd az athléta. [...] Egy má-
sik feltétele a recordok javításának: a különféle egyletek érintkezése. Nem volna tehát időszerű
évenkint egy központi verseny rendezése, melyen az összes clubok képviseltetnének és ahol nem
osztatnának ki hivatalosan személyes díszítésre szolgáló érmek, hanem csakis »Club-dijak«?! [...]
Emlékezetükbe idézem a világhírnévre szert tett oxfordi és cambridgei csónakversenyeket! Csakis
a speciális szaklapok szokták a résztvettek neveit is fölemlíteni, különben csak a két egyetemről van
szó. És mit szóljak az óriási labdázási versenyekről, melyeket Anglia déli vidékén volt alkalmam vé-
gig nézni 1890 nyarán? („A recordok javítása." Herkules, 1892. március 1.)
32 Finom jelzés, hogy a krónikás azt írja: egyletnek (tehát nem egyletben) versenyeztek. E megfo-

galmazásban naiv reflektálatlanságában jelenik meg az individuálisan gondolkodó úriember füg-

getlen szelleme.
33 Zuber, 1922: 65.
34 Az első kor<psolyázó világbajnokságot 1889-ben rendezik meg Hollandiában (Umminger,

1992: 157).

285
ummal, amely a szabványosodást és racionalizálódást nemzetközi összefüg-
gésrendszerben hivatott garantálni. A század utolsó évtizedeiben a többi
sportágban is hasonló folyamatok játszódnak le: egymás után rendezik az első
jelentős nemzetközi sportösszecsapásokat. így például 1880-ban Oxfordban
nemzetközi teniszbajnokságot, 1884-ben New York-ban birkózó világbaj-
nokságot, 1889-ben Bécsben úszó-Európa-bajnokságot, 1894-ben Antwer-
penben kerékpár-világbajnokságot, az Egyesült Államokban pedig páros
sakkvilágbajnokságot rendeznek.35 Ezek sorába jól illeszkednek az 1896-os
magyarországi millenniumi ünnepségek keretében szervezett nemzetközi
sportküzdelmek is: a Millenáris-pályán tartott kerékpár- és atlétikai verse-
nyek, valamint a MAC egyhetes nemzetközi vívóversenye.36
E folyamatok egyik fő serkentője a francia Pierre de Coubertin báró, aki a
sportok révén a nemzetközi konfliktusok békés rendezésének antik modelljét
igyekszik modern körülmények között újraéleszteni.37 Programja számos te-
kintetben az elitizmus jegyeit mutatja: a piac elvén alapuló polgári professzio-
nalizmussal szemben az értékelkötelezett, arisztokratikus gyökerű ama-
törizmus szellemiségét képviseli.38 Mégpedig nagyon is hangsúlyosan. Ke-
vésbé ismert tény, hogy az 1894-es olimpiai alakuló kongresszus tíz szekciója
közül hét tárgyalja az amatörizmus és professzionalizmus kérdéskörét, és csak
három foglalkozik a játékok újraindításával.39
Coubertin elitizmusa abban is megnyilvánul, hogy az újonnan megalapított
Nemzetközi Olimpiai Bizottsági egyfajta államok fölötti szabadkőműves szervezet-
ként kezd működni, amelynek tagjait - a páholyok évszázados gyakorlatát követve
- nem kívülről delegálják, hanem a NOB választja. Következésképpen a NOB-ta-

35 Vö. Umminger, 1992: 157, 164.

36 Hab a tortán, hogy „mintatornázást" is tartanak, valamint - szintén a Millenárison - a legma-
gasabb politikai méltóságok védnökségével és jelenlétében sor kerül egy kétnapos „ezredéves tor-
naversenyre" is, amelyen mintegy ötezer „kiválasztott középiskolai ifjú" végez gyakorlatokat (Sik-
lóssy, 1929: 182).
37 Coubertin jezsuita kollégiumban tanul, majd a párizsi Ecole des Sciences Politiques hallgató-

ja lesz. Rotterdami Erasmus, Hugó de Grotius, Kant és Saint Pierre abbé nyomán egyfajta felvilá-
gosult humanista szabadkőműves-szellemiség nevében dolgozza ki pedagógiai programját, amely-
ben a testkultúrának a szellemi kultúrával azonos súlyú szerepet szán (vö. Kun, 1998: 251-256).
38 Ezért tekinthető szinte törvényszerűnek, hogy Magyarországon a nemzetközi olimpiai moz-

galom a MAC-ban, illetve az általa uralt MASZ-ban találja meg stratégiai partnerét.
39 E hét szekció előzetes programjában az alábbi, nagyon is gyakorlatias témakörök találhatók:

az amatörizmus meghatározása, a játékengedélyek fölfuggesztése, az egyes sportágak közötti lehet-

séges különbségek az amatörizmus szempontjából, a versenyzésért kapott ajándékok megengedett
értéke, a sportfogadás lehetősége stb. Coubertin az 1894-es olimpiai kongresszusra fölhívó levelét
is az amatörizmus szellemének dicséretével kezdi, egyúttal fölhívva a figyelmet azokra az „emberi
tökéletlenségekre", amelyeknek köszönhetően az „olimpiai atléta cirkuszi gladiátorrá" válhat (vö.
Vigarello, 2000: 138, 139). Egyesek szerint egyébként (vö. Szekeres, 2000: 15) az amatörizmus
kérdéskörét csak taktikai megfontolásból tűzi napirendre a kongresszuson.
40 A NOB első tagjainak nemzeti összetétele: 2 francia, 2 olasz, 2 brit, l - l görög, orosz, svéd,

USA-beli, cseh, magyar, argentin, új-zélandi és belga tag. A német képviselőt egy évvel később vá-
lasztják meg (vö. Kahlich és mások, 1972: 23).

286
gok nem egy-egy országot képviselnek a szervezetben, hanem fordítva: a NOB-ot
hivatottak reprezentálni saját országukban.41 Persze ez a kezdeti szabadkőműves-
jelleg idővel háttérbe szorul, mivel az államok mindent elkövetnek annak érdeké-
ben, hogy az általuk kiválasztott jelölt kerüljön a nemzetközi grémiumba.42
Kétségtelen ugyanakkor, hogy az alapító kongresszus legjelentősebb hozama a
játékok fölújítására vonatkozó határozat, amelynek köszönhetően 1896-tól tény-
legesen is megszerveződik az újkori olimpiai mozgalom. Ez pedig nem csupán
azt eredményezi, hogy négyévenként olimpiai játékokat rendeznek, hanem azt
is, hogy egyre jelentősebb szerephez jutnak az egységesen szabályozó, irányító és
egymással nemzetközi szinten együttműködő nemzeti sportszervezetek - a nem-
zeti olimpiai bizottságokkal az élükön. Azaz: megszületnek a sportirányítás nem-
zetközi szervezetei, amelyek - bármennyire hajlanak is eleinte a rendies megala-
pozottságú kirekesztőleges szemléletmódra - idővel a konfliktusok kezelésének
többé-kevésbé demokratikus-konszenzusos alapon működő fórumaivá válnak.43
Az 5. táblázat alapján megállapítható, hogy az idő előrehaladtával párhuza-
mosan a részt vevő országok és az olimpia programjába kerülő sportok száma
egyaránt növekszik. A legfontosabb sportág az atlétika: már az athéni olimpi-
án tizennégy első helyet lehet nyerni általa, és ez a szám több mint a duplájá-
ra emelkedik 1912-re.44 Mellette mindössze két sportág van, amely mind az öt
újkori olimpia programjában szerepel: az úszás és a vívás. A négy olimpián
képviselt sportok közül háromnak (lövészet, tenisz, vitorlázás) növekedni lát-
szik a súlya, a birkózásé hullámzik, az evezésé stagnál. Egyértelműen csökken
viszont a torna és a kerékpározás jelentősége. Figyelemre méltó továbbá,
hogy sok még a bizonytalanság: egyes sportágak egyszer-egyszer fölbukkan-
nak, aztán végképp eltűnnek a süllyesztőben.45 Érdemes fölfigyelnünk arra is,

41 Vö. Kun, 1998:259.

42 A magyar hatalmi elit például igen nagy nyomást fejt ki annak érdekében, hogy a „latejner" -
értsd: zsidó - Kemény Ferenc helyébe mást delegáljanak a NOB-ba. (Kemény zsidó származásáról
lásd Handler, 1985: 16.) 1894-ben Keményt nem is engedik részt venni az alakuló kongresszuson.
Magyarországot Csáky Albin kultuszminiszter, Hegedűs Sándor (az NTE és a MOTESZ elnöke),
valamint a Monarchia párizsi nagykövete képviseli (vö. Szekeres, 2000: 16, 20). Ennek ellenére
- Coubertin javaslatára, akivel még a nyolcvanas években, párizsi tanulmányai során köt barátságot -
Keményt alelnökként beválasztják a NOB alapító tagjai közé, ahol 1907-ig foglalhatja el pozíció-
ját. Ekkor - a MAC nyomására - a magyar vezető köröknek sikerül elérniük, hogy Kemény helyett
előbb Andrássy Géza gróf, majd két év múlva mellette Múzsa Gyula is a NOB tagja legyen.
43 Az első világháború előtt az alábbi sportok nemzetközi sportszövetségei alakulnak meg (záró-

jelben az alapítás éve): torna (1881); evezés; korcsolyázás (1892); kerékpározás (1900); labdarúgás
(1904); lövészet, vitorlázás (1907); jégkorongozás, úszás (1908); atlétika (1912); vívás (1913). A kö-
vetkező két nemzetközi szövetséget - az ökölvívókét és a súlyemelőkét - 1920-ban hozzák létre
(vö. Kahlich és mások, 1972: 24).
44 Persze St. Louis-ban még atlétikai olimpiai első helyezést lehet nyerni olyan, mára kihalt szá-

mokban is, mint az egy karral végzett súlyzógyakorlat vagy a két karral végzett súlyemelés.
45 Mindehhez hozzátehetjük: számos olyan versenyszám van még, amelyek ma már kevésbé is-

mertek: így például a fejesugrás távolba, a botvívás, a kötélhúzás, a helyből magasugrás vagy a hely-
ből távolugrás.

287
h o g y az első csapatsport - a vízilabda - a párizsi o l i m p i á n j e l e n i k m e g . N y o l c
évvel később L o n d o n b a n aztán a labdarúgással e g y ü t t további csapatsportok
is b e k e r ü l n e k a p r o g r a m b a (a lacrosse, a rögbi, a g y e p l a b d a és a lovaspóló).

5. táblázat
A versenynemek száma sportáganként az 1896 és 1912 között
rendezett olimpiákon

1896 1900 1904 1908 1912

Athén Párizs St. Louis London Stockholm
részt vevő
országok száma 13 18 10 22 28

atlétika 14 23 24 26 30
úszás 4 9 9 6 9
vívás 3 7 5 4 5
lövészet 5 7 - 15 18
tenisz 2 - 2 6 8
vitorlázás — 3 — 4 4
birkózás 1 - 7 9 5
evezés - 5 4 4 4
torna 8 — 12 2 4
kerékpár 6 1 - 6 2
vízilabda - 1 1 1 1
ökölvívás - - 7 5
műugrás - - 2 2 4
kötélhúzás - - - 1 1
íjászat 2
motorcsónak 3
labdarúgás 1 1
gyeplabdázás 1
lovaspóló 1
rögbi 1
lacrosse46 1
jeu de paume47 1
racquets48 2
korcsolyázás 4
lovaglás 5
öttusa 1
művészeti verseny 5

Összesen: 43 56 73 108 107

Forrás: Kahlich és mások (1972J alapján

46 Kanadai eredetű, indián törzsektől átvett - gyeplabdához hasonló - labdajáték, amelyet kü-

lönleges ütőkkel játszanak.

47 Francia eredetű hálós ütőlabdajáték, a tenisz elődje.
48 Angol eredetű, fallal szemben, ütővel játszott labdajáték.

288
 Akadnak ezeknek az olimpiáknak olyan sajátosságai is, amelyek nem olvas-
hatók ki az 5. táblázatból. Talán nem fölösleges utalni arra, hogy e rendezvé-
nyek annak idején korántsem olyan jelentőségűek még, mint azt a mai olvasó
saját tapasztalatai alapján esetleg föltételezné.49 Ennek részben az is oka - ter-
mészetesen ama evidencián túl, hogy nem léteznek még a nagyhatású tömeg-
kommunikációs eszközök-, hogy az 1900-as párizsi és az 1904-es St. Louis-i
olimpiát világkiállítások periferikus eseményeként szervezik. Nincsenek
megfelelő versenypályák, elégtelen a tájékoztatás (sok versenyző azért marad
le a számáról, mert annak időpontját pontadanul közlik vele). Nemigen gon-
dolnak még a közönségre és az ünnepélyes külsőségekre sem. A párizsi ese-
ménysorozat többnyire a „zűrzavarok olimpiája", a következő pedig a „ven-
déglátók háziversenye", illetve ezekhez hasonló címekkel szerepel a sportév-
könyvekben. Jellemző, hogy a párizsi olimpia május közepétől szeptember
közepéig, a St. Louis-i pedig július elejétől október végéig tart.50
Az 1908-as londoni olimpia már sokkal szervezettebb, noha ezt is még
több részletben (tavasszal, nyáron és ősszel) rendezik. Az 1912-es stockholmi
olimpia az első, amelynek eseményeit viszonylag szűk időkorlátok között
(május-július), kiválóan rendezik meg; gondolnak a nézőkre is: az atlétikai
számokat mintegy kétszázezren látják a helyszínen.51 Fontos elem, hogy a
londoni és stockholmi olimpiák már a közösségi alapú látványsportok intéz-
ményesülésének irányába mutatnak. (E ponton még egyszer szeretném hang-
súlyozni: Londonban öt, Stockholmban két stratégiai jellegű csapatjáték sze-
repel a programban.)52
A magyar sportolók sikeresen szerepelnek ezeken az olimpiákon. A nem
hivatalos pontversenyben elért eredményük alapján az első három olimpián
az erős középmezőnyben foglalnak helyet. Amikor pedig a sportversengés
professzionalizálódni és élesedni kezd, javítani is képesek pozíciójukon: a hu-
szonkét ország közötti hetedik, illetve a huszonnyolc ország közötti kilence-
dik helyezésük Londonban és Stockholmban azt jelenti, hogy mindkét alka-
lommal sikerül az első harmadban végző országok közé bekerülniük.

49 A Görögországból hazatérő és Hajós Alfréd révén két első helyet szerző magyar olimpikono-
kat jellemző módon csak barátaik, rokonaik és kollégáik várják a budapesti pályaudvaron. Semmi-
féle hivatalos, állami fogadtatásban nem részesülnek (vö. Siklóssy, 1929: 195).
50 Más források október végére teszik a párizsi és november végére a St. Louis-i olimpia befeje-

ződését (Umminger, 1992: 188, illetve 221).

51 Vö. Kahlich és mások, 1972: 95.
52 A Berlinbe tervezett 1916-os olimpia az első világháború miatt elmarad, így a következőre

1920-ban, Antwerpenben kerül sor. Ezen - a Stockholmban is megtartott labdarúgás és vízilabdá-

zás mellett - további négy csapatsportban lehet indulni: gyeplabdázás, jégkorongozás, lovaspóló,
rögbi. (Antwerpenbe a vesztes tengelyhatalmak sportolóit nem hívják meg.)

289
 6. táblázat
A magyarok olimpiai részvételének néhány jellegzetessége
1896-1912 között
1896 1900 1904 1908 1912
Az olimpián részt vevő
összes sportoló száma 245 1225 687 2035 2547
az olimpián részt vevő
magyar sportolók száma 7 17 4 63 119
a magyarok első
helyezéseinek száma 2 1 2 3 3
a magyarok második
helyezéseinek száma 1 2 1 4 2
a magyarok harmadik
helyezéseinek száma 3 2 1 2 3
a magyarok által képviselt
sportágak száma 6 4 2 8 11
a magyarok összpontszáma 38 40 28 74 66
a magyarok helyezése
az éremtáblázaton 6. 7. 4. 6. 10.
a magyarok helyezése
a pontversenyben 6. 7. 5. 7. 9.
a magyarok állami

támogatása 1400 Ft53 4000 Kr 6000 Kr 40000 Kr 61000Kr

Forrás: Szekeres, 2000 és Kutassi, 1995 alapján

7. táblázat
A magyar olimpiai pontszámok megoszlása sportáganként
1896-1912 között54
1896 1900 1904 1908 1912 összesen
atlétika 16 21 5 13 8 63
úszás 14 14 23 13 5 69
birkózás 3 17 7 27
súlyemelés 1 1
tenisz 4 4
vívás 5 25 30 60
evezés 6 6
labdarúgás 2 2
sportlövészet 7 7
torna 5 5
vízilabdázás 2 2
Összesen 38 40 28 74 66
Forrás: Szekeres, 2000
53A forintot 1892. augusztus 2-tól váltotta fel a korona. Az átváltási arány 1:1 volt.
541. helyezés: 7 pont; 2. helyezés: 6 pont; 3. helyezés: 4 pont; 4. helyezés: 3 pont; 5. helyezés:
2 pont; 6. helyezés: 1 pont.

290
 A magyaroknak három sikersportja van: az úszás, az atlétika és a vívás. Ám
míg az előző kettő jelentősége az idő előrehaladtával csökkenni látszik, addig
a vívók 1912-re a magyarok által szerzett olimpiai összpontszámnak csaknem
a felét gyűjtik össze. Az öt olimpián a magyar úszók és vívók négy-négy,55 az
atléták, a birkózók és a sportlövők pedig egy-egy első helyet szereznek.56 Fi-
gyelemre méltó, hogy a magyar olimpiai sikerekből a zsidóság messze társa-
dalmi súlya fölött részesedik: a tizenegy első helyezésből ötöt zsidó származá-
sú sportoló ér el.57
Összefoglalásképpen megállapítható, hogy a 20. század első évtizedének
végére kialakul egy nemzetközi intézményrendszer, amely az összemérhető,
fair play-alapú, globális léptékű sportküzdelmek lebonyolítására szolgál.
A nemzetközi versengésben a magyar sportolók és sportvezetők - túlzás nél-
kül állítható - jelentős szerepet játszanak. Ennek köszönhetően a mindenkori
magyar csapatok - más országok képviselőihez hasonlóan - immár nem csu-
pán egy nemzeti, hanem egy nemzetközi összefüggésrendszerben is alkal-
massá válnak közösségi jelentéstartalmak kifejezésére és folyamatos újraalko-
tására. Persze az olimpiákat és a különböző nemzetközi bajnokságokat egye-
lőre nem naponta rendezik; és ha sor kerül is rájuk, az események általában
kevés néző előtt zajlanak. így az ebben a fejezetben említett versenyek több-
nyire még csak kivételesen és csíraformában hordozzák magukban mindazo-
kat a bonyolult viszonylatokat és megkülönböztetéseket, amelyek kikristályo-
sodottabb megjelenítésére majd a mindennél népszerűbb új sport, a futball
révén kerül sor.

55 Úszásban 2-2 első helyet szerez Hajós Alfréd (Athén) és Halmay Zoltán (St. Louis). Vívásban

szintén 2-2 első hely jut Fuchs Jenőnek (London és Stockholm), valamint a férfi kardcsapatnak
(London és Stockholm).
56 Bauer Rudolf diszkoszvetésben (Párizs), Weisz Richárd nehézsúlyú birkózásban (London), il-

letve Prokopp Sándor sportlövészetben (Stockholm).

57 A már említett Hajós Alfréd mellett zsidó származású Fuchs Jenő és Weisz Richárd is. Itt

jegyzendő meg, hogy a Londonban és Stockholmban győztes férfi kardcsapat öt, illetve nyolc tagja
között mindkét esetben négy zsidó származásút találhatunk (vö. Újvári, 1929 és Handler, 1985:
23-30).

291
 A FUTBALL
„Dacára annak, hogy arasznyi vizes hó fedte a csömöri úti pálya belső részeit,
mégis húszan játszottak közel másfél óráig a BTC tagjai közül nagyszámban megjelent néző
sporttársak előtt. Mindinkább kitűnik, hogy a játékok terjesztése mily háládatos talajra találhat
minálunk és talán leghálásabb maga a foot-ball-játék, melyben önzésnek helye nincs, melyben
20-22 ember teljesen alárendeli magát egy őt összesítő fogalomnak. Ezt
nálunk nehéz elképzelni, de a BTC csapatjai a legjobb úton vannak a szép cél elérése felé."1

„Ami sporthelyzetünk Ausztriával szemben különleges és túlmegy a sablonos összeköttetésen,

még a sport terén is. Innen van az, hogy itt minden összecsapásnál nemcsak
a sport-hegemóniáért küzdünk, hanem a nemzeti becsületért is. És el kell ismernünk, hogy
a sport minden terén, de különösen a footballban, a nemzet osztatlan érdeklődése, figyelme
és lelkesedése kíséri küzdelmeinket. [...] A sportok más ágaiban már rég felülkerekedtünk
osztrák szomszédainkon. Vívásban a világhegemóniát bírjuk, atlétikában és úszásban pedig
már rég legyűrtük a Lajtán túli népet. Most végre a football-sport mérlegébe, melynek
nyelve eddig egészen középen állott, hatalmas súly esett a magyarok javára. Mindig bíztunk
fajunk erejében, hogy végre is annak kiválósága érvényre fog jutni ebben
a sportágban is. Ez most a beteljesedés stádiumában van."2

A FUTBALL KEZDETEI MAGYARORSZÁGON

A futball, avagy - ahogy eleinte nevezik - a „rugdaló", először a MAC (illetve

KAC) közvetítésével bukkan föl Magyarországon. 1879-ben az Athletikai
gyakorlatokban Molnárék így írnak:
„A football (mondd: futbaal), vagyis » r u g d a l ó « , a legrégibb angol játékok egyike
és kiválólag az ifjúság, az iskola játéka. A football lényege az, hogy a labda nem kézzel
dobatik, de lábbal rúgatik, ami nevéből is kitűnik. [...] Ez utóbbi körülmény s az,
hogy télen-nyáron s a felszerelés minimumjával űzhető, nagyon is alkalmassá teszi e
labdajátékot átültetésre idegen talajba, mit tisztelettel ajánlunk tanügyi köreink fi-
gyelmébe. [...] Két főcsoportra lehetett a footballt ápoló iskolákat osztani: az egyik
csoport a híres R u g b y vezetése alatt a labda utáni szaladást és kapkodást megengedi,
míg a másik csoport, Eton, Harrow és Westminster hírhedt iskolákkal, a labdának
kézzeli érintését és a labdávali szaladást tiltja. [...] í g y most Angliában kétféle sziszté-
ma szerint űzetik a játék: a rugby- és az association-szabályok szerint." 3

1 Sport-Világ, 1897. február 21. Idézi Földessy, 1926: 77.

2 Nemzeti Sport, 1909. május 3.
3 Siklóssy, 1929: 367.

292
 Az angol kapcsolat más csatornákon keresztül is fölbukkan. Felméri Lajos,
a kolozsvári egyetem neveléstantanára, majd rektora, a KAC egyik vezetője
a hetvenes évek végén állami megbízásból Angliába utazik, hogy az ottani közok-
tatási állapotokat tanulmányozza. Hazatérése után Az iskolázásjelene Angolor-
szágban címmel a vallás- és közoktatásügyi miniszter számára elkészíti beszá-
molóját, amelyben többek között ismerteti, milyen szerepet is játszik a sport
az angliai kollégiumokban: Etonban, Rugbyben, Harrow-ban. Jelentésében
nagy hangsúlyt helyez arra, hogy Angliában hetente akár húsz óra is sportok-
kal telik, és hogy a szülők, mielőtt a kollégiumba adnák gyermekeiket, min-
denekelőtt a játékteret, azaz az iskolaudvart veszik szemügyre. A krikett és a
futball ismertetése is az ő beszámolójának köszönhetően jelenik meg első íz-
ben a magyar pedagógiai irodalomban.4
A nyolcvanas évektől kezdve olykor már a magyar sajtó is közöl szórványos
beszámolókat a futballal kapcsolatban. A Pesti Naplóban 1884-ben jelenik
meg cikk a „rugdalóról",5 a Herkules pedig az úgynevezett lábbal rugdosó
névvel illetett sportról ír 1886-ban (a szerkesztők zavarára utal, hogy a szöve-
get egyelőre a német nyelvű Fussball címmel látják el). 1893 -ban már a Torna-
ügy is írást közöl az új sportról, mégpedig annak kapcsán, hogy a játéktanfo-
lyamokon a testnevelő tanárok elsajátíthatják a különböző labdajátékok - a
„határrúgó labda", a „harpastum", a „körrúgó labda" és az „angol rúgólabda"
- szabályait és oktatásának fortélyait. A lap némi fönntartással viseltetik az
„angol football" iránt, ugyanakkor nem teljesen elzárkózó vele szemben:

„Az angol football tagadhatatlanul igen érdekes, különböző mozgások kivitelére alkal-
mas, ügyesítő, testedző és a játék minden előnyeit magában egyesítő, nagyszerű játék és
nem csodálhatjuk, hogy az angol él-hal érte; elterjedése hazánkban is kívánatos volna, de
nem hisszük, hogy középiskoláinkban most általánosan meghonosítható lenne, mert
csak legfelsőbb osztálybelieknek való, nagy és szabad teret, tökéletes megtanulása pedig

4 Felméri finoman érzékelteti, hogy a tornával szemben ő inkább a játékos és versengő sportok

híve: „Nem hagyhatom szó nélkül, hogy az angol fiatalok a tornát nem nagyon kedvelik s csak
szükségből művelik. Uppingham schoolban a tornában is oly sokra szokták vinni a növendékek, de
már Christ's hospitalban jódarabig azt tartották, hogy a tornaórai kúszás és mászkálás csak leá-
nyoknak való szórakozás." (Siklóssy, 1929: 38.)
5 Az írásban, melyet a Herkules is átvesz, a szerző így fogalmaz: „Iskoláink a testgyakorlatnak

egy fajtáját kultiválják s ez a tornázás. Ez népiskoláinkban s középiskoláinkban rendes tantárgy.

A tornázásnak kétségbevonhatatlanul sok előnye van, de egyáltalán nem gyakorolja azt a jótékony
hatást a gyermek egész fejlődésére, amelyet egyéb szabadgyakorlatoktól várni lehetne. A tornázást
kétségtelenül meg kell tartani a testedzés alapjául; senkinek sem juthat eszébe lándzsát törni a
tornázás eltörlése mellett; hanem igenis óhajtandó volna, hogy a tornázás által gyűjtött izomerőt
vígabb, kedélyesebb, szabadabb testgyakorló mulatságok által használják és fejlesszék az iskolás
gyermekek. Úgy hiszem, ez a leghelyesebb kifejezés arra, amit iskoláinkban meghonosítva látni
szeretnénk: testgyakorló játékok. [...] Kiváló helyet közöttük kétségtelenül a labdajátékoknak
kellene elfoglalniok. Egész sereg veszendőbe ment magyar labdajáték van, ezeknek fölelevenítése
nagyon háládatos föladat volna: mint tudjuk, a Magyar Athletikai Club össze is gyűjtötte az
adatokat. [...] Ha a szerző hozzá venné a legjobb angol labdajátékokat mint a Football, Cricket
stb., úgy ebben a munkában olyan könyvet kapnánk, amely még a középiskolák nyolcadik
osztályába járó fiataloknak is sok élvezetet és szórakozást szerző testedző játékok felől nyújtana
útmutatást." („Iskola és testgyakorlat." Herkules. 1884. december 16. Szokolay Kornél.)

293
 igen hosszú időt igényel és nem ment a sérülésektől. [...] Ezen hátrányai - tekintettel
nagyközönségünknek a testgyakorlás ügye iránt még mindig közönyös, elfogult, sőt sok-
szor ellenséges magatartására, kedvezőtlen helyi viszonyokra és az órabeosztásra - a játék
meghonosításának útját állják. Mint koronája a labdajátékoknak, az előbb felsorolt viszo-
nyaink jobbrafordultával lassan-lassan utat fog törni magának középiskoláinkban is."6

A Sport-Világ két évvel későbbi cikke már megengedőbben fogalmaz:

„Az angoloknál kiváltképpen a football van nagyon elterjedve, mely főként a lábakat
foglalkoztatja. A vele járó sok veszedelem miatt királyi rendeletek tiltották ezt a játékot.
1314-ben II. Eduárd formailag megtiltotta, s III. Eduárd és IV Henrik a tilalmat megis-
mételték. A skót királyok szintén elkövettek mindent, hogy e szenvedélyt kiirtsák a nép-
ből. A rugby-iskola 1823-ban felelevenítette a játékot s elleneinek bebizonyította, hogy
a football hagyományos nemzeti játék, férfias, mert veszélyekkel jár, és ha a brittek ren-
deltetése, hogy a világon uralkodjanak, akkor fiainak nem szabad félni a játék veszélyei-
től. És a játék valóban nagyban míveli az izomrendszert, az ügyességet, bátorságot és fi-
gyelmet. Ez a játék kitűnő tüdőt, szívet és hidegvért igényel, igen fárasztó mulatság."7

A budapesti református gimnáziumban a nyolcvanas évek első felében - Fel-

méri javaslatát megfogadva - „játszótársaságot" hoznak létre, mely a „távgya-
loglás, korcsolyázás, csónakázás, futás, birkózás és várostromlás mellett külö-
nös élvezettel gyakorolja a footballt is". Emellett a Budapest (Budai) Torna
Egyletben a kilencvenes évek elején - az egyesületi évkönyv szerint - a lawn-
tennis tréningek befejezésével a sportolók „rendszerint footballt is játszanak".8
Az első futballpálya építésére vonatkozó adalék a Sport-Világban jelenik meg. A
lap 1894. május 3-i számában beszámol arról, hogy a budai Telepi Torna Egye-
sület „labdajátszóteret óhajt létesíteni a társas labdajátékoknak".9
1897-ben dr. Ottó József, a BTC egyik művezetője, aki a tornaoktatásban
is meghatározó szerepet játszik, Ifjúsági játékok címmel könyvet jelentet meg,
amelyben pontosan ismerteti a rögbi és a futball játékszabályait - az előbbit
egyébként némileg életképesebbnek tartván. O az, aki úttörő szerepet játszik
abban, hogy a BTC-ben megszerveződjék az első, tizenegy játékosból álló
magyarországi labdarúgócsapat 1896-ban. Ez az a csapat, amely az első
nemzetközi futballmérkőzést játssza Budapesten 1897. október 31-én, a bécsi
Vienna Cricket and Football Club ellen (és mindössze 0:2-re marad alul).
Ezt követően kezdenek fölpörögni az események:

„A BTC példája szinte napok alatt meghódította a főváros diákságát, pedig a leg-
több helyen az iskolaigazgatók rossz szemmel nézték az »életveszélyes« sportot. Rá
csakhamar azonban megalakult a Markó-uccai reáliskola csapata Ottó József dr. ve-
zérletével, majd Collaud Ferenc tornatanár a Barcsay utcai gimnáziumban honosí-
totta meg a pompás angol játékot. Budán pedig a Ferenc József nevelő intézetben

6 Siklóssy, 1929: 369.

7 Sport-Világ, 1895. évi 11. szám, idézi Földessy, 1926: 72.
8 Siklóssy, 1929: 372.
9 U o . 373.

294
 Yolland Arthur tanár vezetésével gyakorolták a futballt. Pár hónap alatt elterjedt a
futball azokban a » v a d « csapatokban is, melyeknek a tagjai a tanári és szülői szemek
elől a pesti oldalon, főként a Rezső téren, a Cséri-telep tisztásán, a Népligetben stb.,
Budán pedig a legszívesebben a Marczibányi-téren hódoltak az új szenvedélynek." 1 0

A századforduló környékén egymás után alakulnak meg az elsősorban az új

sport művelésére szolgáló egyesületek Magyarországon. A már említett, MTK-
ból kiváló BAK mellett ezek közé tartozik Budapesten a Műegyetemi Football
Club, a Budai Football Csapat, a Budapesti Football Club, a Magyar Football
Club (mely a Neptun Evezős Egyesületből válik ki), a III. kerületi Torna és Vívó
Egyesület és az Óbudai Torna Egyesület. A régebbi egyesületekben is sorra alakul-
nak a futballcsapatok: a BTC mellett ez elmondható például a MUE-ről, a MAC-
ról és a Pozsonyi Torna Egyletről is. A századforduló évében fociznak már Eperje-
sen, Szabadkán, Baján, Rákosszentmihályon, Kiskőrösön, Halason és Zentán is.
A Magyar Labdarúgó Szövetség (MLSZ) 1900-ben jön létre, és ettől kezdve -
a világháborús időszak kivételével - minden esztendőben megrendezi a nemzeti
bajnokságokat. Az első osztályban 1901-ben és 1902-ben öt csapat indul, majd
1903-tól az első világháború kitöréséig már nyolc-tíz. Az első két bajnokságot
még a legrégebben alakult, és az első magyarországi futballszakosztályt is létre-
hozó BTC nyeri. 1903 után azonban a klub egyre hátrébb kerül a bajnoki tabel-
lán; ettől kezdődően a következő évtizedek két meghatározó csapatának, az
FTC-nek és az MTK-nak a versengése uralja a bajnokságokat: 1903-tól egészen
1929-ig (!) e két csapat valamelyike végez az első osztályú tabella élén. (lásd a 8.
táblát!)11
A Ferencvárosi Torna Club (FTC) megalapítására 1899-ben kerül sor.12
A főváros IX. kerületéhez kötődő klub elnevezése magán viseli az alapítók tár-
sadalmi hátterének és vágyainak sajátos kettősségét. A latinos-angolos „club"
és a németes „torna" fogalma, valamint a kispolgári és munkásdominanciájú
budapesti Ferencvárosra történő utalás a lokálpatriotizmus és az univerzaliz-
mus, az exkluzivitás és a demokratikus szerveződés sajátos keveredéséről ta-
núskodik. A „Fradi", a csapat máig használt bizalmas elnevezése, a századfor-
duló tájékán még főleg németajkúak lakta városrész - Franzstadt - német rövidí-
tése. Ugyanakkor a sportegyesület színei - a zöld és a fehér - a piros kivételével a
nemzeti zászlót idézik, jelezvén az asszimiláció útjára lépett, zömmel német ere-
detű, alsó-középosztályi városi csoportok nemzeti elkötelezettségét.13
A szurkolók szemében a Fradi - nagy riválisával ellentétben - a „szívével",
azaz nem az eszével játszik. A „Fradi-szív" képzete és konnotációi a század-
'"Gerhárd, 1932: 191.
11 Ebben az évben nyeri meg először a bajnokságot az UTE.
12 A klubot egy középiskolásokból álló „banda" tagjai alapítják, akik szabadidejükben Ferencvá-

ros üres grundjain fociznak. Elnöke 1920-ban bekövetkező haláláig dr. Springer Ferenc ügyvéd, a
kerület korábbi országgyűlési képviselője lesz. A futball mellett az FTC-ben még a tornát, a kerék-
pározást és az úszást művelik, ám a másik három sport jelentősége elsikkad a labdarúgáshoz képest
(vö. Földessy, 1926: 464).
13 A piros-fehér színeket a BTC már lefoglalta, így a teljes nemzeti színskála a B T C - F T C

meccseken látható a pályákon.

295
előn nem is oly rejtetten hordozzák magukban az érző, érzékeny, jószívű,
szolidáris, lelkes, önmagát már magyarnak érző kispolgár és a hidegen kalku-
láló, üzleties szellemű, elidegenedett és idegen gyökerű nagypolgár toposzá-
nak oppozícióját. Valószínűleg nem járunk messze az igazságtól, ha föltéte-
lezzük, hogy e moralizálásra hajlamosító, félperiferikus léthelyzet által meg-
határozott kispolgári ethosz fontos összetevője a Fradi-drukker énképének,
amelynek középpontjában az „alulról jövő", „tisztességes", „nem megalku-
vó", „helyesen gondolkodó", „rendes magyar ember" identifikációs mintája
áll; egy olyan minta tehát, amely nem csupán a stadionbeli viselkedés módo-
zatait vezérelheti, hanem a politikai orientációnak is fontos, félig-meddig tu-
datosított összetevőjévé válhat.

8. táblázat
A magyar labdarúgó-bajnokságok első három helyezettje
1901 és 1914 között
Év Bajnok II. III.

1901 BTC MUE FTC

1902 BTC FTC 33FC
1903 FTC BTC MTK
1904 MTK FTC BTC
1905 FTC Postás MTK
1906-1907 FTC MAC MTK
1907-1908 MTK FTC MAC
1908-1909 FTC MAC BTC
Kassai AC
1909-1910 FTC MTK/ETO NSC
1910-1911 FTC MTK Törekvés
Kassai AC
1911-1912 FTC MTK BAK
Tatabánya
1912-1913 FTC MTK/ETO BTC
1913-1914 MTK FTC Törekvés

Forrás: Földessy, 1926.

A két csapat labdarúgóinak származási összetétele ugyanakkor nem fedi

egyértelműen az FTC-vel és az MTK-val kapcsolatban elterjedt társadalmi
sztereotípiákat. Kétségtelen, hogy lakóhelyük szerint némileg különböznek
egymástól a játékosok, mivel a fradistákat elsősorban a Csengery térről, az
MTK-sokat pedig inkább az Almássy térről szedik össze a csapatok edzői, il-
letve toborzói. Ugyanakkor osztály-hovatartozásukban nemigen térnek el
egymástól, mivel többnyire munkás- és kispolgári közegből kerülnek ki. Fi-
gyelemre méltó továbbá, hogy az MTK játékosainak bő fele, az FTC focistá-
inak pedig mintegy negyede-harmada zsidó származású. Egyáltalán nem igaz
tehát az a nézet, hogy a zsidóság csak az MTK-ban képviseltette volna magát,
296
s hogy ezért az FTC kezdettől fogva „keresztény", az MTK pedig lényegileg
mindig „zsidó" csapat lett volna.14
A csapatok versengése nem csupán a nemzeti porondon zajlik. Mint azt az
előző fejezetben láthattuk, e korszakban a sportok erőtere fokozatosan globa-
lizálódik, azaz a sportversengés kilép a szorosan vett nemzeti keretek közül.
Ez az állítás leghangsúlyosabban a labdarúgásra vonatkoztatható, hiszen ez az
a sport, amelynek művelése során a nemzetközi kontextus a nemzetivel azo-
nos, sőt, bizonyos helyzetekben annál is fontosabb jelentéstartalmak és meg-
különböztetések hordozójává válik. A 9. táblázat egyértelművé teszi, hogy a
századfordulón e tekintetben valódi robbanás történik Magyarországon15:
1900-ban, három évvel a BTC első nemzetközi meccse után a magyar klub-
csapatok már harminchárom mérkőzést játszanak külföldi ellenfelekkel.
Ujabb két év múlva ez a szám negyvennyolcra nő, majd némi visszaesést kö-
vetően az évtized végén ismét emelkedni kezd.
A táblázatból az is kiderül, hogy a magyar csapatok eredményessége folya-
matosan javul. Míg az első évtizedben a legtöbb klub mérlege negatív (azaz a
vereségek száma magasabb, mint a győzelmeké), addig 1910 és 1913 között a
klubok összesített mérlege már pozitív (azaz a győzelmek száma magasabb a
vereségekénél).16 Az első években a BTC és a Műegyetemi Football Club
(MFC) játssza a legtöbb nemzetközi meccset, majd 1900-tól az FTC, 1903-tól
pedig az MTK is bekapcsolódik a külföldi futballcsapatokkal folytatott küzdel-
mekbe; olyannyira, hogy az évtized végétől már ez utóbbi két csapat a legak-
tívabb a nemzetközi színtéren. 1897 és 1914 között a BTC, az FTC és az
MTK játssza a magyar klubcsapatok összes nemzetközi labdarúgó-mérkőzésé-
nek hatvan százalékát! A legtöbb nemzetközi találkozón a BTC vesz részt.17 Az

14 1919 előtt az FTC-ben ötven labdarúgó játszik. Ebből huszonnégynek van magyar és ugyan-

ennyinek német (kettőnek egyéb idegen) neve. A Zsidó Lexikon közülük kilenc német nevűt és egy
magyarosítottat említ. Ugyanebben az időszakban az MTK-ban hatvanöt játékos fordul meg, kö-
zülük harmincnyolc magyar, húsz német (és hét egyéb idegen) nevű. A Zsidó Lexikon a magyarosí-
tott nevűek közül tizenhármat, a német nevűek közül tizenkettőt említ. (A Zsidó Lexikon csak azo-
kat a játékosokat sorolja föl, akik legalább ötször játszottak a válogatottban, ezért a két csapat zsidó
focistáinak számát jóval nagyobbnak kell becsülnünk.) Hangsúlyozandó, hogy az M T K játékosai
között sokkal jelentősebb a magyarosított nevűek aránya. Ugyanakkor kétségtelen, hogy az idő
előrehaladtával, nyilvánvalóan nem függetlenül az ideológiai és politikai szféra egyre keménykedő
és intézményesülő antiszemitizmusától, különösen a világháborúk közötti időszakban, a két csapat
szembenállásában majd egyre fontosabb szerepet játszik a zsidó-nem zsidó polarizáció. E polarizá-
có fölerősödése tehát nem elsősorban a két csapat játékosainak társadalmi összetételéből szárma-
zik, hanem jórészt a külső, politikai-ideológiai erőtér alakulásának leképeződéseként fogható föl.
(Ezzel kapcsolatban részletesebben lásd Hadas-Karády, 1995.)
15 Az alább kifejtettek - hacsak másképpen nem hivatkozom - Földessy könyvén (1926) alapulnak.
16 A táblázat adatai tartalmazzák a döntetlenül végződő meccseket is; az éves mérleg kiszámítá-

sakor azonban csak a győzelmeket és a vereségeket vettem figyelembe, a döntetleneket nem. Ebből
adódik, hogy évi hét mérkőzésből három győzelem könnyen pozitív mérleget eredményezhet,
amennyiben az adott évben a csapat vereségeinek száma kettő, illetve annál kevesebb (s a többi
döntetlen).
17 1903-tól, az MTK nemzetközi porondra lépésétől számítva az MTK 120, az F T C 102, a

BTC 89 meccset játszik nem magyar csapatok ellen.

297
FTC viszont a legsikeresebb: tizenöt év alatt mérkőzéseinek 54 százalékát nye-
ri meg (szemben a pályát egyaránt 36 százalékban győztesen elhagyó másik két
csapattal).18
A magyarok leggyakrabban osztrák19 és cseh20 csapatokkal játszanak. Vi-
szonylag jelentős a német egyesületek21 elleni találkozók száma is, és olykor
már svájci, holland, spanyol és lengyel22 csapatok is fölbukkannak az ellenfelek
között. Figyelemre méltó, hogy a magyarok viszonylag gyakran találkoznak a
kontinensen túrázó brit klubokkal is.23 S míg az osztrák és a cseh csapatok ellen
viszonylag kiegyenlített a mérlegük, sőt, az inga idővel inkább a magyarok ol-
dalára billen (az egyéb nemzetek képviselőit többnyire a kezdetektől fogva si-
mán legyőzik), addig a brit futballcsapatok az első évtizedben még minden al-
kalommal nagyon megverik a magyarokat.24
Mindezek alapján úgy is fogalmazhatunk, hogy a magyar futball rendkívül
gyors fejlődése összefüggésbe hozható a sportversengés, illetve a sportok
erőterének globalizációjával.25 Ahogy azt Szegedi Péter meggyőzően bizo-
nyítja,26 a labdarúgás elsajátíttatása során a közvetlen brit hatás - hasonlókép-
pen a világ más részeihez - a kezdetektől fogva nagyon erős Magyarországon
is. A BTC első futballcsapatának például angol edzője és három angol (plusz
két osztrák) játékosa van, és eleinte a MAC-ban, a MUE-ban és a 33 FC-ben
is találhatók angol futballisták. Az első angol profi futballcsapat, a Southamp-
ton 1901-ben tűnik föl Magyarországon.27 Egy évtizeddel később az MTK
angol játékost és három brit (egy skót és két angol) edzőt szerződtet. Ezt az
FTC vezetői sem nézhetik tétlenül: ők is angol edzőt alkalmaznak.28 1914-
ben aztán Brüll Alfréd meghívására Bécsből az MTK-hoz érkezik Jimmy Ho-

18 Az egyéb magyar klubcsapatok közül eleinte a Postás, a MUE, a MAC és a 33 FC találkozik

leggyakrabban külföldiekkel. Később csatlakozik hozzájuk a BEAC, a Törekvés és az UTE. A vi-

dékiek közül eleinte főleg a Pozsonyi TE, majd 1908-tól a Győri ETO, a Kassai AC, a Soproni
AFC és a Szombathelyi SE játszik idegen csapatok ellen.
19 Cricketerek, Wiener AC, Wiener SC, Vienna FC, Rapid SC, Grazer AK, Grazer ASV.
20 A fő ellenfél a prágai Slavia, utána a Sparta, majd a Vinohrady.
21 Berliner FC, SC Germania, Lipcse, Hertha.
22 így például az ellenfelek között szerepel a svájci Servette és St. Gallen, az olasz Internaziona-

le, a holland Ajax, a lengyel Krakkó és a spanyol Bilbao.

23 Richmond AFC, Oxford AFC, Chelsea, Southampton, Manchester United, Celtic.
24 1906-ban például a Celtic 8:l-re veri az MTK-t, két évvel később a Manchester United pedig

7:0-ra az FTC-t. Ezek persze nem is olyan rossz eredmények ahhoz képest, hogy az FTC 1902-
ben még kétszer is 16:0-ra kap ki az Oxford AFC-től!
25 A Nemzetközi Labdarúgó Szövetség (a FIFA) 1904-ben alakul meg Párizsban. Az MLSZ az

1907-es amszterdami kongresszuson - az osztrák és a cseh szövetséggel együtt - válik a FIFA tagjá-
vá. Az 1908-as kongresszust Bécsben, az 1909-est pedig Budapesten tartják, amelyen az alábbi 11
ország képviselői vesznek részt: Anglia, Ausztria, Belgium, Dánia, Franciaország, Hollandia, Né-
metország, Norvégia, Olaszország, Svédország, Svájc.
26 Szegedi, 2003.
27 Robinson, az angolok kapusa az első, akit a magyar nézők vetődni látnak. Neki köszönhető,

hogy a magyar nyelvben máig is használatos a „robinzonád" fogalma a repülő futballkapus jellem-
zésére (vö. Szegedi, 2003).
28 Vö. Szegedi, 2003; Sebes, 1955: 31.

298
gan, a legendás brit edző, aki az osztrák fővárosban Hugó Meisl, a leendő
osztrák szövetségi kapitány meghívásának köszönhetően tartózkodik, ahol
sokat tanul - mindenekelőtt edzésmódszertant.
Nem utolsósorban tehát a brit szakembereknek is köszönhető, hogy rend-
kívül gyorsan javulnak a két vezető magyar futballklub eredményei. A tízes
évek elején a Fradi már többször is döntetlent ér el néhány meghatározó szi-
getországi csapat, így a Celtic és a Glasgow Rangers ellenében. 1911 nyarán
az MTK előbb Rómában (az „olasz király nagy aranyérméért"), majd Milá-
nóban és St. Gallenben játszik. 1911-1912 telén az FTC-t Németországban
találjuk, majd - első csapatként a kontinensről - egy angliai meghívásnak is
eleget tesz, ahol nemcsak azt a Blackburnt győzi le 2:l-re, amelytől egy éve
még 8:l-re kikapott, hanem az adott évben angol kupadöntőt játszó együt-
test, a Barnsleyt is! Az 1912—1913-as téli turnéján mellesleg végigveri a leg-
jobb francia és spanyol klubokat.29 Ugyanebben az évben az MTK Németor-
szágba utazik, ahol Drezdában játszik két győztes mérkőzést.
Az MTK-FTC rivalizálás a szorosan vett játékteret övező összetett anyagi
és szimbolikus univerzumban is zajlik. Nyilvánvalóan a csapatok versengése
motiválja például, hogy az MTK éppen 1912-ben, egy évvel az Üllői úti Fra-
di-pálya fölavatása után nyitja meg saját stadionját. Az a tény is a két csapat
viszonya alapján válik értelmezhetővé, hogy az MTK-stadiont egy árnyalattal
korszerűbbnek építik az egyébként akkoriban világszínvonalúnak számító,
húszezer nézőt befogadó Fradi-pályához képest. Miképpen föltételezhetőleg
az sem véletlen, hogy az MTK-páíya helyszínéül Brüllék éppen a Hungária
körutat (!) választják, mintegy demonstrálva az MTK-t támogató zsidó pol-
gárság erőfeszítéseit, nehogy lemaradjanak a Fradival vívott asszimilációs ver-
senyfutásban.

29 Párizs válogatottját 7:2-re, a San Sebastiant 7:l-re, a Bilbaót 2:0-ra és 5:2-re veri (uo.).

299
 9. táblázat
A fontosabb magyar futballcsapatok nemzetközi mérkőzéseinek mérlege
1897-1914 között
zárójelben a győztes meccsek száma (vastagon szedve, ha az éves mérleg pozitív)

BTC MFC FTC MTK EGYÉB ÖSSZESEN

1897 1(0) 1 (0)

1898 2(0) 2 (0)
1899 7(1) 3(2) 1(0) 11 (3)
1900 15(7) 12(2) 1 (0) 5(1) 33(10)
1901 11(1) 12(5) 4 (2) 17(2) 44(10)
1902 13(6) 4(0) 5 (0) 26(9) 48(15)
1903 7(4) 3(1) 3 (2) 3 (1) 15(7) 31(15)
1904 3(0) 2 (0) 6 (1) 5(D 16 (2)
1905 9(3) 2 (2) 11 (3) 11(0) 33 (8)
1906 17(5) 4 (0) 7 (4) 12(3) 40(12)
1907 11(2) 8 (4) 8 (2) 9(4) 36(10)
1908 7(3) 8 (7) 6 (0) 15(3) 36(13)
1909 7(3) 13 (7) 10 (3) 12(4) 42 (17)
1910 10 (6) 11 (7) 6 (1) 19(8) 46(22)
1911 5(4) 13 (9) 16 (6) 17(9) 51(28)
1912 5(2) 16 (10) 16 (7) 22(9) 59(28)
1913 5(2) 11 (6) 19 (12) 24(8) 59(28)
1914 3(1) 11 (4) 12 (5) 13(5) 39(15)

138 (50) 36% 112(60)54% 120(45)36% 223(73)33% 627(236)37%

Forrás: Földessy, 1926.

A FUTBALL ÉS A SZIMBOLIKUS MEGKÜLÖNBÖZTETÉSEK DINAMIKÁJA

A 20. század elején tehát már nemigen választhatók külön a futballcsapatok

rivalizálásának nemzeti és nemzetközi elemei. Ekkorra ugyanis a kontextus
rendkívül összetetté válik; a csapatidentitás, illetve a csapatok által hordozott
jelentéstartalmak folyamatosan újradefiniálódnak a relációk változó rendsze-
rében. Mindig azok a megkülönböztető elemek kerülnek előtérbe, amelyek a
mindenkori ellenféllel szemben relevánsnak tűnnek, hiszen két csapat aktuá-
lis küzdelme magában hordozza korábbi mérkőzéseik, illetve az e mérkőzése-
ket övező tágabb társadalmi erőtér dinamikájának ezer és ezer elemét. Az elő-
térbe kerülő tartalmak ugyanakkor természetesen nem zárják ki, hogy a szin-
te végtelen gazdagságú jelentéstartalom-halmazból adott inger hatására
bizonyos elemek ismét a fölszínre kerülhessenek.
Amikor - figyeljük csak a neveket! - az MTK-ás Bíró e g y magyar-osztrák
válogatott meccsen a neki szemmel jelző FTC-s Blumnak passzolja a labdát
(hogy most kivételesen ne a leghíresebbeket, Schaffert vagy Schlossert emle-
300
gessük30), akkor e páros mozdulatsorban hihetetlenül összetett, ugyanakkor
tudatosan nem (illetve nem valamennyi vonatkozásában) reflektált társadalmi
jelentéstartalmak összpontosulnak. (Álljunk hát meg egy pillanatra, és mere-
vítsük ki a képet! Két zsidó fiatalember passzol itt egymásnak. Egyikük az
MTK-ban játszik, és már magyarosított nevet visel. Másikuk, aki egyelőre
megőrizte nagyapja nevét, az FTC erőssége. E példa nemcsak az asszimiláci-
ós versenyfutás variációinak irány- és tempóbéli különbözőségeit érzékeltet-
heti, hanem azt is, hogy az osztrákokkal szembeni magyar futballsikerekben
eleinte milyen fontos szerepet játszik a zsidóság.)
Ha tehát úgy fogalmaznánk, hogy az MTK-FTC versengés lényegi szer-
kezeti hasonlóságokat mutat az osztrák-magyar derbivel, fontos összefüggés-
re mutatnánk ugyan rá, ám keveset állítanánk. Ebben az esetben ugyanis nem
csupán egy olyan, Lévi-Strauss számára kedves strukturális homológiáról be-
szélhetünk, amely mondjuk a körülmetélés és egy diploma megszerzése vagy
egy bororó település és egy szimfónia szerkezete között létesíthető,31 hanem
egy társadalmilag kondicionált, lélektanilag átélt, szakmai szocializáció révén
megerősített oksági viszonyról is, amelyben a nemzeti összefüggésrendszer-
ben fölhalmozódott praxis- és jelentéselemek a nemzetközi kontextusban is
működőképes tartalmak hordozóivá válnak.
Mindkét derbi egy összetett szimbolikus versengés jelzéseként is értelmez-
hető. Csak míg az MTK-FTC derbi mindenekelőtt a magyarországi zsidók és
németek közötti asszimilációs versenyfutás indikátora, addig az osztrák-ma-
gyar derbi - osztrák és magyar nézőpontból egyaránt - előbb a Monarchia-beli
sportdominanciáért, később a kontinens futballválogatottai közötti elsőségért
folytatott küzdelmek kifejezője. És talán mondani sem kell: e versengés alig
leplezetten hordozza magában a két országban évszázadok alatt fölhalmozó-
dott kölcsönös sérelmek, dicsőségek és szorongások lenyomatát is.
A tízes években 28-szor találkozik a magyar és az osztrák futballváloga-
tott.32 És miként azt a 10. táblázat is tanúsítja, a mérleg a magyarok számára
kedvező. Jellemző, hogy már a század első évtizedében is eggyel több győzel-
met arat a magyar csapat (noha a gólarány akkor még döntetlen). A két válo-
gatott első találkozóján, 1902. október 12-én, Bécsben az osztrákok még 5:0-
ra lépik le a magyarokat. (Egyébként ez a találkozó az európai futballtörténe-
lem első olyan válogatott mérkőzése, amelyen nem valamelyik brit tagország
válogatottja szerepel.33) Ám egy jó fél évvel később, a budapesti második ta-
lálkozón a magyarok már 3:2-re győznek. Erről a mérkőzésről írja a Nemzeti
30 Noha a szakemberek Bíró Gyulát is a fentiekhez hasonló kaliberű focistának, játékfelfogása

alapján pedig egyenesen Bozsik elődjének tekintik (vö. Dénes és Rochy, 1996: 18).
31 Vö. Lévi-Strauss, 1979.
32 Joggal föltételezhetnénk, hogy a világháború periódusa nem éppen ideális az ilyen sportküz-

delmek számára. E föltételezést azonban cáfolni látszanak a tények. A két csapat 1914-ben három-
szor, 1915-ben és 1916-ban négyszer, 1917-ben ötször (!), 1918-ban pedig ismét háromszor talál-
kozik egymással. Soha ennyi meccset nem játszanak ilyen rövid idő alatt.
33 Az első nemzetközi futballmeccset Anglia és Skócia játssza Glasgow-ban, 1872-ben. Vö. Dé-

nes és Rochy, 1996: 9.

301
Sport 1903. június 12-én, hogy „a győzelem mindig kedves, de tízszeresen
kedves akkor, ha a magyar győzi le az osztrákot, és hozzá váratlanul". Néhány
évvel később, ugyanott a következő sorok olvashatók:
„a sportban mindkét fél a küzdőtérre viszi faji kiválóságából fakadó képességeit s
érvényesíti azt, amire a testi erő, ügyesség, leleményesség és szellemi felsőbbsége
képesíti. A győzelem nyomán támadó dicsőség az egész nemzet dicsősége, a vereség
az egész nemzet veresége. A football-pálya tribünjeit eltöltő tízezernyi közönség
mind átérzi ezt s ez ad olyan rendkívüli erkölcsi jelentőséget a magyar-osztrák leg-
jobbjai mérkőzésének." 34

Amekkora a győzelem fölött érzett öröm, ugyanakkora - ha nem nagyobb

- a bánat is egy-egy vereséget követően:
„Mondjuk meg csak keményen, önámítás nélkül: temetés volt tegnap az Üllői-úti
sporttelepen s az a harmincezer főnyi közönség, amely jelen volt a gyászszertartáson,
sápadtan, tehetetlen haragjában fogcsikorgatva nézte végig, mint földelik el az oszt-
rák sírásók a magyar válogatott csapat győzniakarását. Csoda-e ezek után, ha temetői
hangulat borongott a komoran feketéllő pálya hóval szegélyezett elipszise fölött?
A taps zápora csak elmosódott nyári emlékként élt a lelkekben, s az ajkakról elfojtott
szitkok szakadtak fel, nem a lelkes biztatások csattogó galambjai szálltak a magyar cí-
merrel ékes válogatottak felé. [...] Ez a közönség mást érdemelt és mást várt a ma-
gyar géniusz, amely nem tudta lángra lobbantani a játékos lelkesedés tüzét a nemzeti
gondolat szent szolgálatában... Csúf volt, szívet facsaróan fájdalmas az ötvenedik
osztrák-magyar labdarúgócsata. A magyar futballtörténelem Mohácsa."35

10. táblázat
A magyar-osztrák válogatott labdarúgó-mérkőzések eredménye
1919 előtt (a magyar csapat nézőpontjából)

Győzelem Döntetlen Vereség

1902-1910 7 3 6
1911-1919 18 4 6

Összesen: 25 7 12

Forrás: Dénes és Rochy, 1996.

Látható tehát, hogy a sportsajtó - a szurkolókhoz hasonlóan - közvetlen

kapcsolatot létesít a sportteljesítmény és a rejtett relacionalitásában fölfogott
nemzeti identitás - a „nemzeti géniusz" - között. Hiszen amikor az újságíró

34 Nemzeti Sport, 1908. november 1.

35 Nemzeti Sport, 1922. november 26. Ha az olvasó azt föltételezi, hogy hazai pályán megsemmi-
sítő, többgólos vereséget szenvedett a magyar csapat, akkor téved. Ennek a meccsnek az eredmé-
nye 2:1 (0:1) volt az osztrákok javára.

302
„vitézül harcoló magyar fiúkról", „huszáros magyar rohamokról és rajtaüté-
sekről", „fel sem becsülhető értékű haditettről" beszél, esetleg azzal a fordu-
lattal él, hogy „senki sem engedett a negyvennyolcból", vagy azt a címet adja
tudósításának, hogy „nincs irgalom, nincs kegyelem, magyaroké a győzelem"
- nos, akkor pontosan kielégíti azokat az olvasói várakozásokat, amelyek a 20.
században is egyfajta kuruc-labanc csatározásként gondolják el a két nemzet
viszonyát.36
Az első évtizedben „nemcsak a sport-hegemóniáért, hanem a nemzeti be-
csületért is küzdő" magyar futballisták „gyors lerohanások", „nagyobb tem-
peramentum", „bátorság", „szívósság", „nagy önfeláldozás" révén, „kevés
összjátékkal", ámde a „sablonok mellőzésével" játszanak. Velük szemben az
osztrákok „kombinációs tartalomban gazdagabb, szebb játékot" mutatnak,
„gyorsabbak az összmozgásban", „mintaszerű védelemmel rendelkeznek",
„jobb a rúgóteknikájuk", jóllehet „kombinációik lassúak", a „lapos passzokat
erőltetik", pedig azok elakadnak a budapesti pálya pocsolyáiban. Összességé-
ben „finomabb a teknikájuk, tökéletesebb a tudásuk, de nem visznek annyi
lelket a küzdelembe, mint a magyarok". Közönségük is „fegyelmezettebb":
Bécsben imponáló a „német pedantériára valló rend, pontosság és fegyelme-
zettség".
Az osztrákokkal szemben győztes magyarokat a korabeli Nemzeti Sport sze-
rint a „virtuóz, csillogó technika, az ötletesség, a szellemes helyzetmegoldá-
sok, a sziporkázó akciószövés, a hidegvér, a természetes könnyedség, a művé-
szi hajlam, a gyors felfogóképesség, a lovagiasság" (!) jellemzi, szemben a
„szívükkel dolgozó, nem bravúroskodó, szívós, célszerűen játszó" osztrákok
„hihetetlen lelkesedésével". Jól érzékelhető, hogy ebben a világképben a leg-
szélesebb értelemben fölfogott sporttevékenység - a játékstílustól a közönség
reakciójáig - a közvélemény szemében közvetlen nemzetkarakterológiai kon-
notációkkal rendelkezik.37 Ugyanakkor bármennyire esszencialista jellegű-
nek tűnjenek is az egyes megfogalmazások, ezek csaknem mindig relacionáli-
san, a másik sajátosságaihoz képest definiálódnak. E viszonyítottság az esetek
többségében a szó szoros értelmében megfogalmazódik. Olvassuk csak:

„A két csapat erejét mérlegelve, az osztrák teknikai kvalitás dolgában, a m a g y a r

t e m p e r a m e n t u m dolgában áll felette a másiknak. Az különben tapasztalaton alapul,
h o g y az osztrákok jobban, mi pedig eredményesebben játszuk a footballt. E g y b e n
azonban lényegesen felettük állunk: gyorsaság és szívósság dolgában. [...] A két csa-
pat játéka hű vissza tükrözője a két ország faji sajátosságainak is. M i g nálunk a csa-

36 Ehhez egy szép adalék: „Az osztrák sportdisznóságok egyedülvalók a földkerekén, az osztrák

szellem uralkodónak tekinti magát ebben a vérrel összeragasztott monarkiában. Azzal a komisz oszt-
rák-tempóval, amivel az akasztófákat kirakta Olaszországban meg Magyarországon, avval a középko-
ri zsoldos szakértelemmel ráül minden faji érvényesülésre." (Nemzeti Sport, 1909. november 20.)
37 A (sportújságíró - bármely más szakemberhez hasonlóan - nemigen lépheti át tartósan és ra-

dikálisan pozíciójának határait, hiszen tevékenységének elsődleges célja, hogy fogyasztói célcso-
portjának szükségleteit kielégítse. Egyszerűbben fogalmazva: a (sportújságíró nemigen írhat mást,
mint amit olvasói elvárnak tőle.

303
 patok játéka az igazi angol amatőrszellemtől és karaktertől van telitve s minden a
gyorsaság és rohanás érvényesülésén alapszik, addig az osztrák csapatok a nehéz
kombinációs, a lassú előrehaladású játékot kultiválják, mely talán tartalmasabb és
eredményesebb, de külső szépség és erő dolgában nem vetekszik a mi játékunkkal.
Bármilyen furcsán hangzik is, a két ország football-sportjának egymáshoz való vi-
szonyát úgy lehet legjobban jellemezni, hogy az osztrákok jobbak, mi meg erőseb-
bek vagyunk." 38

Más csapatok esetében is megfogalmazódnak nemzetkarakterológiai jelle-

gű sztereotípiák - mégpedig minden esetben a magyarok sajátosságaihoz vi-
szonyítva. Svájc játékát jellemezvén a sportiap évtizedeken keresztül elősze-
rettel él az olyan fordulatokkal, hogy „halálosan pontos a passzjátékuk",
„precízen játszanak, de sem gyorsaság, sem erő nincs a játékukban", és „vé-
gül is megadják magukat a magyar csatárok ötletes akcióinak". Németország
esetében visszatérő fordulatok: „nem csillogó, de hasznos stílus, precizitás,
mintaszerű passzjáték, sablonszerű játék, semmi furfang, semmi ötletesség,
semmi találékonyság, lelkes fáradhatatlanság, invenció nélküli szürke fut-
ballt játsszák". „A különbség faji sajátosság - mi elszántabban védjük a ma-
gunk kapuját, mint a német, és az idegen kaput elszántabban támadjuk"; a
„magyar futball ötletekben, egyéniségekben gazdagabb". Avagy: a csehek a
futball „tökéletes mesteremberei", „a magyarok a játék szeszélyes művészei".
És így tovább...
Azért sem elegendő tehát egyszerű szerkezeti hasonlóságról beszélni az
osztrák-magyar, illetve az MTK-FTC szembenállás kapcsán, mivel mindkét
derbi motivációi között egy alapvetően hasonló jellegű túlinvesztíciós hajlan-
dóságot találhatunk. E pályaív lendülete által (is) motivált teleologikus készte-
tettség legfőbb hajtóereje a csoportidentitáson átszűrt, jövőbe projektált nem-
zeti azonosságtudat. A projekció tárgya pedig egyrészt az asszimilációs ver-
senyfutásban aratott, közvetlenül társadalmi pozícióra és státusra váltható
történelmi győzelem, másrészt a Monarchián belüli dominancia, harmadrészt
a nemzetközi közösségben elfoglalt (szimbolikus) presztízs megszerzése.
E túlinvesztíciónak köszönhetően a Monarchia széthullásának történelmi
pillanatában a szféra szükségleteit messze meghaladó tudás halmozódik föl a
magyar - és nyugodtan hozzátehetjük: az osztrák - labdarúgás világában. Hi-
szen ha elfogadjuk, hogy az osztrákokkal szemben elért eredmények konti-
nentális léptékkel mérve is fölfoghatók a futball erőviszonyainak indikátora-
ként, megalapozottnak tűnik az a kijelentés, hogy az első világháború idején
már a magyar futballválogatott az európai kontinens legjobbja (azaz a világ
harmadik legerősebb csapata az angol és a skót válogatottat követően, hiszen
Európán kívül abban az időben még gyermekcipőben jár a futball).
A tízes években az osztrákoktól elszenvedett hat vereségen kívül - amellyel
tizennyolc győzelem áll szemben! - a csapat mindössze kétszer kap ki: Ang-

38 Nemzeti Sport, 1908. november 7.

304
liától (0:7) és Svájctól (0:2), miközben Németországot, Svájcot, Svédorszá-
got, Oroszországot, Olaszországot többször is legyőzi.39 Jellemző a magyar
válogatott játékerejére, hogy az 1911. januári, Svájc elleni 0:2-es zürichi vere-
ségért (amit a korabeli sajtó a csapat rendkívüli fáradtságával magyaráz - föl-
tételezhetőleg jogosan), ugyanazon év októberében egy budapesti 9:0-lal
vesznek elégtételt! A csapat különben Oroszországot 9:0-ra és 12:0-ra győzi
le Moszkvában, Norvégiát 6:0-ra Oslóban, Németországot 4:l-re München-
ben, Franciaországot 5:l-re Budapesten. Az olaszok ellen 1910-ben 6:l-es
győzelemmel végződő meccs után pedig a Nemzeti Sport arról értekezik, hogy
„az olaszoknak még sokat kell tanulniuk", és míg „játékuk meg nem erősödik,
addig Magyarországon való szereplésük sem anyagi, sem erkölcsi sikerrel
nem járhat". Anglia válogatottja az egyetlen, amellyel szemben az első idők-
ben a magyar válogatott mérlege teljesen negatív.40

FUTBALL ÉS KOLLEKTÍV IDENTITÁS

A korábbiakban már utaltam arra, hogy a 19. század második felében föl-
gyorsul a sportversengés nyilvánosodásának folyamata. A párbajok és a vadá-
szatok arisztokratikus-nemesi exkluzivitása először a lóversenyek kapcsán
kezd némileg oldódni, hiszen ez utóbbiak számára már nem csupán lóver-
senyteret, hanem a nézők elhelyezésére szolgáló tribünöket is építenek. A ví-
vók, a csolnakázók, sőt a tornászok és az atléták is igyekeznek megteremteni
azokat az alkalmakat, amikor ceremoniális körülmények között, sok néző je-
lenlétében versenghetnek, illetve mutathatják meg magukat. E célokat szol-
gálják az akadémiai vívások, a csolnakázóversenyek, a dísztornázások, a tor-
naünnepélyek, valamint a több-kevesebb rendszerességgel megrendezett at-
létikai bemutatók. A nyilvánosodási folyamat igazi fölpörgésére azonban csak
a század utolsó harmadában kerül sor: előbb a nézői tekintetek előtt kitárul-
kozó korcsolyapályák létesítésének (gondoljunk csak a Budapesti Korcsolyá-
zó Egylet máig is használatos városligeti korcsolyapályájára!), majd a kerék-
pározás elterjedésének köszönhetően.
A futball radikális minőségi ugrást képvisel e tekintetben. A korábbi sport-
rendezvényeket még viszonylag ritkán tartják: lóversenyeket - mint tudjuk -
évente néhányszor szerveznek, és a többi sportok ünnepi versenyeire és bemu-
tatóira is többnyire kivételesen és valamilyen rendkívüli társadalmi-politikai
esemény kapcsán (kiegyezés, kiállítás, királylátogatás, millennium stb.) kerül

39 A csehekkel nem játszanak a magyarok a tízes években. Azt megelőzően 1903 és 1908 között

hatszor találkozik a két válogatott (négyszer Budapesten, kétszer Prágában): háromszor a magya-
rok győznek (1903-ban, 1907-ben és 1908-ban), egyszer a csehek (1907-ben), a további két meccs
döntetlenül végződik.
40 1914 előtt a magyar válogatott négy meccset játszik az angol válogatott ellen. Ezek végered-
ményei: 1908: 0:7; 1909: 2:4 és 2:8; 1912: 0:7. (Az angolok elleni ötödik meccset-1934-ben-a ma-
gyar csapat nyeri 2:l-re.)

305
sor. Az ugyan kétségkívül igaz, hogy a kilencvenes években egy-egy kerékpáros
(illetve kerékpárosok csapata) bárhol és bármikor fölbukkanhat a városokban
vagy a jobb minőségű országutakon, az ilyen esemény mégis rendkívülinek és
váratlannak tekinthető. Ezzel szemben a 20. század elejétől futballmeccseket
hetente többször is játszanak, mégpedig kitűzött, tehát bárki által pontosan
előre tervezhető időpontokban. Ehhez járul, hogy a futball demokratikus-me-
ritokratikus sport, hiszen sajátos belső szabályai és szelekciós elvei osztálysem-
legesek; nem kötődnek közvetlenül a különböző társadalmi rétegek közösségi
beállítódásaihoz és késztetettségeihez. Minimális fölszereltséggel is - tehát igen
olcsón - űzhető a futball külvárosi grundokon, falusi libalegelőkön és középosz-
tályi zöldövezetek terein, következésképpen kiválóan alkalmas arra, hogy sok
ember szabadidős társasági időtöltése legyen.
Am talán a mérkőzések gyakoriságánál is fontosabb, hogy e sportesemé-
nyek nézők tömegei előtt zajlanak. A 19. század végén tartott első futball-
meccsek még többnyire csupán néhány tucatnyi érdeklődőt vonzanak. Az
MLSZ által kiírt labdarúgó-bajnokságok találkozóit azonban már százak,
majd hamarosan ezrek követik a pálya széléről. A tízes évek elejétől, az FTC-,
illetve MTK-pálya elkészültét követő időszaktól kezdődően pedig hétről
hétre tízezrek szoronganak a tribünökön, akik immár fizetni is hajlandók a já-
tékosok által nyújtott szolgáltatásokért. Lényegében tehát egy bő évtized
alatt a labdarúgás nagyszámú néző előtt, növekvő gyakorisággal űzött, piacilag
nyereséges látványsporttá válik, melynek szabad idejükben is egyre többen hó-
dolnak.
A labdarúgás valamennyi említett sajátossága hozzájárul ahhoz, hogy a ko-
rábbi sportoknál nagyságrendekkel összetettebb kollektív jelentéstartalmak,
illetve megkülönböztetések kifejezésére váljék alkalmassá. E sport képes
megteremteni, illetve folyamatosan újratermelni azokat a föltételeket, ame-
lyekből fakadóan emberek számottevő csoportjainak kollektív identitása a
futballpálya körül szerveződő szimbolikus társadalmi tér összefüggésrendsze-
rében (is) definiálódik. Azaz: a futball tágan fölfogott erőterében megszületik
a szurkoló, aki immár nem egyszerű szórakozó nézőként, hanem a küzdelem
virtuális és potenciális résztvevőjeként azonosul a csapat által hordozott kol-
lektív jelentéstartalmakkal. A Fradi-drukkerség, az MTK-drukkerség vagy
bármely más futballcsapat iránti kötődés egy olyan mély, hosszú távú törté-
nelmi konstrukció eredménye, amely számos elemében visszavezethető az
alapító atyák szociológiailag megragadható sajátosságaira. Egy csapat fölállá-
sa és játékstílusa, a riválisaihoz viszonyított mindenkori pozíciója, a szurkolói
azonosulás kifejezési formái, a játékosok és a drukkerek társadalmi összetéte-
lének főbb sajátosságai mind-mind e történelmi nézőpont révén válnak szo-
ciológiailag is értelmezhetővé.
A futball nem csupán a szurkolók száma, hanem heterogén társadalmi
összetétele következtében is kollektív sportnak tekinthető. A kollektív azono-
sulás lehetőségének biztosítása már a kezdet kezdetétől a futball egyik fő tár-
sadalmi funkciójává (illetve expanziójának föltételévé) válik. A századforduló
306
 tájékán, amikor a művelésére szakosodó sportegyesületek egymás után ala-
kulnak meg, a többé-kevésbé egyértelműen behatárolható társadalmi-foglal-
kozási, vallási-etnikai csoportok viszonylatainak rendszerében az azonosság-
tudat elsősorban helyi megalapozottságú: az egyesületek egy városhoz, város-
részhez, egy kerülethez, illetve kerületek egy csoportjához kötődnek. Ezekre
az identitáselemekre azonban már igen korán egyéb jelentéstartalmak is ra-
kódnak, amelyek a nem egyértelműen körülhatárolt, de az érintettek által
mégis viszonylag pontosan érzékelt kollektív társadalmi azonosságtudat ré-
szét képezik.
A futballmeccseken emberek számottevő méretű csoportjai egy zárt tér inte-
raktív helyzetében egy szimbolikus harc közvetett résztvevőivé válnak. A szur-
koló a csapat által reprezentált közösséggel azonosul: a futballcsapatok, illet-
ve játékosaik által megtestesített jelentéstartalmak szociológiailag érvényes
különbségek kifejezői. Amikor két futballcsapat egymással játszik, a mérkőzés
az általuk hordozott társadalmi jelentéstartalmak konfrontációjává is válik.
Jóllehet a játék nem közvetlenül, hanem áttételesen és jelzésszerűen fejezi ki
a szemben álló felek közötti társadalmi versengést, ahhoz elég egyértelmű,
hogy a szurkoló fölfedezhesse benne a számára adott helyen és időpillanatban
érvényes és fontos megkülönböztető elemeket.
Az önmagát az egyesületével azonosító drukker számára a pályán zajló küz-
delem tétje nem csupán az, hogy csapata előnyösebb helyet foglaljon el a baj-
noki tabellán, illetve a nemzetközi sportversengés szimbolikus erőterében,
hanem az is, hogy a szurkolás révén egy közösség tagjaként fejezhesse ki leg-
többször nem tudatos, gyakran tiltott vagy elfojtott, ám éppen ezért olykor
nagyon is fontos érzületeit és attitűdjeit. E helyzetben a kollektív azonosulás-
nak a személyiség legmélyebb lelki dimenzióját érintő tudatalatti, illetve ér-
zelmi-indulati összetevői is fölszínre kerülhetnek.
A csapatkötődés, a „drukkerség" tehát mindig különböző identitás-, tudás-,
attitűd- és érzelmi-indulati elemek többé-kevésbé reflektáladan halmaza: az
egyéni életút indíttatásai vagy az előzetesen konstruált közösségek hatásai egy-
aránt részét képezhetik. Származhat az életút valamelyik helyszínéből (mely
többnyire a gyermek- vagy ifjúkorhoz kötődik), a családi gyökerekből vagy bará-
ti és osztálytársi kapcsolatokból. Megjelenhetnek benne az osztálykötődés ele-
mei (például amikor valaki egy „munkáscsapatnak", illetve egy „középosztálybeli
csapatnak" szurkol), a vallási azonosulás jegyei (mondjuk, ha a drukker „zsidó"
vagy éppen „keresztény" csapathoz kötődik), miképpen fölbukkanhatnak benne
bizonyos ideológiai tartalmak is (a nacionalizmustól a szindikalizmuson át az an-
tiszemitizmusig). Ám föltételezhetőleg bármennyi esedeges vonás található is az
identitás egyéni vonatkozásai között, a szurkolók többségénél gyakran föllelhet-
jük - ha másképp nem, csíraformában - az adott csapattal való azonosulás törté-
nelmileg mélyen rögzült, nem reflektált, kollektív elemeit.
Ezeknek az egyéni és közösségi identitáselemeknek az az egyik fő sajátos-
ságuk, hogy elsősorban a tribün összefüggésrendszerében hívódnak elő, egy
jól körülhatárolható ellenfél vagy ellenség jelenlétének köszönhetően. A fut-
307
ballstadion egy előzetesen megkonstruált társadalmi interakciós tér, ahol a
nézők készen kapott viselkedési modellek révén kifejezhető választási kény-
szerek kiszolgáltatottjai. Azaz: a kollektív identitás folyamatosan újradefiniá-
lódik és megerősítést nyer a stadion strukturális kényszeré bői fakadóan; mindig
azok az elemei kerülnek előtérbe, amelyek az adott ellenféllel szemben rele-
vánsak. E helyzetben a felszínre kerülő jelentéstartalmak között sokszor
olyanok is akadhatnak, amelyek e strukturális kényszer híján, egy hétköznapi
interakciós helyzetben elfogadhatatlanok és elképzelhetetlenek volnának.

JÁTÉKRENDSZER ÉS FÉRFIASSÁG

A futballnak van egy további sajátossága, amely radikálisan elhatárolja a ko-

rábban intézményesült sportoktól. A tornász, az atléta, a korcsolyázó vagy a
kerékpáros végső soron magányosan verseng az ellenfeleivel (illetve önmagá-
val). E sportok lényegében akkor is individuális jellegűek, ha azokat egyesü-
letben művelik, vagy ha képviselőik esetleg látványos kollektív formációk be-
mutatására ragadtatják magukat (gondoljunk csak az ünnepi alkalmakkor gú-
laalakzatba rendeződő tornászokra vagy a szabályos katonai menetben
fölvonuló kerékpárosokra!). A korábbi sportok egyike sem stratégiai-taktikai
csapatjáték ugyanis. A futball viszont - professzionális formájában41 - huszon-
két labdarúgó által játszott bonyolult, stratégiai csapatsport, következésképpen
kollektív elemei nem csupán a futballt övező társadalmi térben, hanem az
alapfölállásban és a taktikában is megjelennek. Más szóval: a sport közösségi
jellege a játék legszorosabban vett struktúrájába is beleépül.
Ma már viszonylag közismertek a futballtaktika és -stratégia fejlődésének
történeti fokozatai.42 Az is többé-kevésbé elfogadott, hogy az első időkben még
létesíthető valamiféle kapcsolat a játékstílus és a játékosok társadalmi beágya-
zottsága között. A 19. század közepén, az angol kollégiumokban a futball-
csapatok ugyanis még kilenc támadóval, egy védővel és egy kapussal állnak
föl. A támadók - akik szinte kizárólag „seniorok", azaz a felsőbb évfolyamok
diákjai, szemben a többnyire az alsóbb évfolyamokból rekrutált védővel és ka-
pussal - alig passzolnak egymásnak, és ha megszerzik a labdát, igyekeznek ki-
cselezni, lefutni vagy fellökni a védőt, majd a hálóba találni. Ebben a fölállás-
ban és „kick and rush" (rúgj és rohanj) játékstílusban tehát még nem nehéz föl-
ismerni egyfajta naiv és reflektálatlan individualista beállítódás jegyeit.
A szorosan vett játékrendszer azonban igen hamar megszabadul az ilyen
közvetlen társadalmi áthallásoktól, és a sport fejlődése saját belső logikája alap-
ján történik. A labdarúgás első stratégiai forradalmát annak fölismerése jelenti,

41 Talán megengedhető, ha ezúttal eltekintünk a kispályás foci számtalan variációjától. Annyit

azonban nem fölösleges hangsúlyozni: a labdarúgás elterjedésében minden bizonnyal nagy jelen-
tősége van annak is, hogy már háromfős csapatok is játszhatják bármelyik városi grundon.
42 Bromberger, 1995: 121-124; Taylor és Jamrich, 1997: 57-73; Szegedi, 2003.

308
hogy nem elég csupán a támadásra koncentrálni, hanem a védekezésre is hang-
súlyt kell fektetni. A futballisták, illetve edzőik emellett hamarosan arra is rá-
jönnek, hogy a labda sokkal egyszerűbben juttatható el az ellenfél kapujának
közelébe passzolás révén, nem pedig úgy, hogy azt egy játékos cipeli végig a pá-
lyán. E belátásoknak köszönhetően gyorsan fejlődik a futball Nagy-Britanniá-
ban, létrehozva előbb az 1-2-7-es és a 2-1-7-es, majd a 2-2-6-os alapfölállást.43
Az 1880-as években próbálkoznak az angolok először azzal, hogy még egy csa-
tárt hátravonjanak a középpályára, és ezáltal megteremtsék a 2-3-5-ös, vagy
más szóval piramisformációt.44 Ez a fölállás annyira sikeresnek bizonyul, hogy
ezután évtizedeken keresztül az egész világon szinte kizárólagosan ezt al-
kalmazzák.45 E formáció lehetőséget biztosít arra, hogy a játékosok - lapos
passzok révén - úgy kooperáljanak egymással, hogy lényegében egyszerre
fordítanak figyelmet a védekezésre és a támadásra.46
Befejezésül szólnunk kell a labdarúgásnak egy olyan sajátosságáról is, amely
alapján közös nevezőre hozható a korszakban művelt sportok legtöbbjével.
Nevezetesen: a futballt - miképpen az atlétikát, vívást, úszást, kerékpározást és
a többi olimpiai sportágat - ekkor még szinte kizárólag férfiak művelik. Persze,
ha e puszta ténymegállapítással beérnénk, nem sokat mondanánk. Ha azonban
azt is tekintetbe vesszük, hogy a futball által megjelenített férfiasság milyen vi-
szonylatokban jelenik meg, illetve hogy e viszonylatok mennyiben különböz-
nek a sportok által korábban megjelenített maszkulinitástól, a könyv gondolat-
menete szempontjából is lényegi állításokat fogalmazhatunk meg.
Bizonyára emlékszünk még arra, hogy Wesselényiék a „férfiasságot" egy
fokozati kategória felső fokaként használják, e fogalmon lényegében a társa-
43 Az 1872-es első nemzeti válogatottak közötti meccsen Anglia (a kapuson kívül) nyolc csatár-

ral, egy hátravont fedezettel és egy hátvéddel, míg Skócia hat csatárral és kétszer két védővel ját-
szik. A pálya közepén tömörülő tizennégy csatár oly mértékben akadályozza egymást, hogy az
eredmény 0:0 lesz (Taylor és Jamrich, 1997: 59).
44 Alapvetően e fölállásnak köszönhető, hogy 1888-ban - sok döntetlen és több vereség után -

először sikerül nagy gólarányú (5:0-ás) győzelmet aratniuk a skótokkal szemben - ráadásul Skóciá-
ban.
45 Vö. Szegedi, 2003. A 19. század végén a magyar csapatok még „kick and rush" stílusban kez-

denek el játszani: keményen, erőből fociznak, folyamatosan rohannak előre, és az útjukba kerülő
ellenfelet gyakran egyszerűen fölrúgják; sok esetben a labdát a kapussal együtt pofozzák a hálóba.
Ám néhány éven belül megjelennek a fejjátékosok és a széleken vezetett akciók, majd a képzettebb
labdarúgók is. Az M T K az első csapat, mely a korszerű angol futball elemeit tudatosan igyekszik
meghonosítani: focistái „ésszel" játszanak, „elegánsan", „technikásán" cseleznek, „fű alatt" passzol-
ják a labdát. Mindezt a többiek igen hamar ellesik tőlük, úgyhogy az első évtized végére gyakorlati-
lag valamennyi számottevő magyar csapat már a piramisformációban áll föl.
40 A következő forradalmi változást majd az Arsenal által alkalmazott W M formáció bevezetése

jelenti. E formáció onnan kapja a nevét, hogy a tíz mezőnyjátékos elhelyezkedése a „W" és az „M"
betű öt-öt végpontjára esik. E fölállás válasz az 1926-ban általánosan bevezetett új lesszabályra,
amelynek köszönhetően immár nem három, hanem csak egy védőjátékosnak kellett elhelyezkednie
a támadó csatár és a kapus között. Ennek következtében lehetőség nyílik a hosszú előreívelésekre, a
játék fölgyorsul, s a korábban vészesen csökkenni kezdő gólok száma ismét növekszik. Az Arsenal
edzője, Herbert Chapman által kitalált újítás lényege egy 3-2-2-3-as fölállás létrehozása. Ezáltal a
középpálya szerepe fölértékelődik, hiszen a négy középpályásnak nem csupán az ellenfél támadá-
sainak megszűrésében, hanem a saját támadások indításában is kulcsszerepe lesz.

309
 A futballcsapatok fólállásának változásai

l-9-es felállás 1-2-7-es felállás 2-1-7-es felállás

2-2-6-os felállás 2-3-S-ös felállás 3-2-2-3-as felállás

(piramis formáció) (W. M.-rendszer)

dalmi mivoltában fölfogott ember által elérhető legmagasabb rendű minősé-

get értve. (Eközben - magától értetődő módon - nemcsak saját arisztokrata
rendjüket teszik meg e csúcsminőség megtestesítésének egyetlen esélyesévé,
hanem e lendülettel a férfiasság valamennyi egyéb formáját alacsonyabb ren-
dűnek is minősítik. Az pedig egyszerűen még föl sem merül bennük, hogy
esetleg a nő is fölléphetne a társadalmi cselekvések színpadára.) A gimnaszti-
ka apologétái - igaz, némileg szégyenlős módon - magukat egy alternatív jel-
legű polgári férfiasság képviselőinek tartják, és ezáltal megkérdőjelezik az
arisztokraták által definiált maszkulinitás kizárólagosságának magától értető-
dőségét. Amikor pedig egy generációval később az adétika arisztokrata kez-
deményezői kísérletet tesznek a legitim férfiasság újrakisajátítására és újrade-
finiálására, az „athletizmus" révén megteremthető ideális férfiút - partikulá-
ris és relacionális módon - már nem csupán a polgárok által képviselt -

310
úgymond „kevésbé legitim" - férfiasságtól, hanem a női létformából fakadó
beállítódásbéli sajátosságoktól is el kell határolniuk.
Látható tehát, hogy a 19. század során a f é r f i , illetve férfiasság legitim jelentés-
tartalma fokozatosan relativizálódik és pluralizálódik. Ez az a folyamat, amely
minőségileg új szakaszába érkezik az új sport fölbukkanásával és elterjedésé-
vel. A futballt művelő férfiak köre ugyanis jelentős mértékben tágul, annak
köszönhetően, hogy a játékosok és - nem utolsósorban - a velük azonosuló
nézők között megjelennek egy új társadalmi osztály, a munkásság képviselői
is. A futballhoz kötődők köre tehát a társadalom vertikális tagolódása szerint
lefelé bővül. (Természetesen, amikor az egyszerűség kedvéért beérem annyi-
val, hogy csak a főbb társadalmi osztályokról, az arisztokráciáról, a polgárság-
ról vagy a munkásságról tegyek említést, akkor pontosan tisztában vagyok az-
zal, hogy az osztályokon belül, illetve az osztályok között szinte végtelen az át-
meneti helyzetű alcsoportok száma - miképpen az például az MTK és az
FTC rivalizálásának tárgyalása kapcsán remélhetőleg világossá válhatott az
olvasó számára.) A művelők köre emellett a társadalom horizontális tagoló-
dása szerint is nagyságrendekkel növekszik, hiszen a labdarúgás vidéken szin-
tén gyorsan népszerűvé válik a 20. század első éveiben.
A futball robbanásszerű horizontális és vertikális terjedése nyilvánvalóan
nem függetleníthető e sport föntebb tárgyalt sajátosságaitól. Úgy is lehetne te-
hát fogalmazni, hogy a férfiasság relativizálódása és pluralizálódása azért is ér-
kezik új szakaszába a labdarúgás elterjedésének köszönhetően, mert ennek a
tevékenységnek a lényegi összetevői - hasonlóan a kémiai reakcióba lépő anya-
gokhoz - egymás hatását rendkívüli mértékben fölerősítik. Azaz: a futball bizo-
nyára nem lenne ilyen népszerű a társadalom legkülönbözőbb csoportjaiban,
ha nem lenne alkalmas a kollektív azonosulás generálására, illetve arra, hogy a
csapatokban játszó fiatal férfiak, illetve a csapatokkal azonosuló szurkolók ko-
rábban szinte elképzelhetetlen mennyiségű és komplexitású szimbolikus meg-
különböztetést értelmezhessenek újra - mégpedig hétről hétre más relációban.
Vagy megint máshonnan kiindulva: a mérkőzések révén fölszínre kerülő
szimbolikus megkülönböztetések valószínűleg nem volnának ennyire gazda-
gok, ha a futballhoz szükséges készségek és ismeretek nem lennének osztály-
semlegesen elsajátíthatók, és ha ez a sport nem olyan stratégiai játék volna,
amelynek során az idegen férfiak csapata ellen szimbolikus harcot vívó saját
csapat egymással kooperáló tagjai nem lennének folyamatosan arra kénysze-
rítve, hogy minden mérkőzés alkalmával más és más relációban, azaz egy po-
tenciálisan végtelen relacionális erőtérben igyekezzenek győzelemre vinni
különös és partikuláris beágyazottságú saját férfiközösségüket. Ha tehát -
Eliasszal szólva - a figurációk és interdependenciák társadalmi differenciáló-
dást leképező sűrű szövedéke nem fonná át pókhálóként a futball erőterének
valamennyi tényleges és virtuális résztvevőjét, az új sport minden bizonnyal
nem válhatna a kooperatív-közösségi férfiasság példaszerűen kikristályoso-
dott intézményévé.

311
 A FUTBALL JELLEGZETESSÉGEI

1. Társadalmi-kulturális beágyazottság
1.1. Művelő társadalmi bázisa polgárság, munkásosztály
1.1.1. Művelés-műveltetés közvetlenül végzik
1.2. Referencia angol, osztrák
1.3. Szervezeti forma egylet, club
1.4. Szervezet nyitottsága nyitott az újdonságkedvelő polgárok és
munkások számára
1.5. Szocializáció fiatalemberek számára, közös edzés révén
1.6. Finanszírozás egyesületi, tőkés vállalkozás
1.7. Nemzet iránti viszony pozitív, néha (főleg osztrákokkal szemben)
kifejezetten hangsúlyos
1.8. Politikai irányultság egylet-, klub- és korszakfüggő
1.9. Közönség nagyon fontos, bevételi forrás
1.10. Társasság/közösség meghatározó identitáshordozó csapatsport,
mellyel drukkerek csoportjai is azonosulnak
1.11. Tevékenység kezdete, vége 19. század legvégétől máig
eleinte hetente, később hetente többször,
1.12. Tevékenység elterj edtsége több helyen
csapat-, illetve közösségeszme, szenvedélyes
1.13. Ideológia, üdvtan, irodalom játékszeretet, azonosulás
csak férfiak, szurkolók között kevés nő
1.14.
1.15. Nemek szerepe
Szakismeret újratermelése szakmai erőtér fokozatos kikristályosodása

Beállítódások
1.16. Alapbeállítódás győzelem ethosza, anyagiasság, profizmus,
küzdőképesség, fegyelem, erő, hatékonyság
1.17. Férfiasság jellemzői demokratikus csapatszellem, egyén a
közösségben, szakosodott résztevékenységek
1.18. Test iránti viszony/testpolitika rendszeres edzések, egészséges életvitel

2. A sporttevékenység sajátosságai
2.1. Művelés színtere szabadban
2.2. Színtér (pálya jellemzői) standardizálódás felé, nézők igénye
meghatározó: láthatóság
2.3. Versenyidő standardizálódás, összemérhetőség irányába
2.4. Eszközigény egyre fontosabb, pályaépítés felé
2.5. Eszköz/funkció/cél egyenlő föltételek között szimbolikus harc,
fair play-elv, szórakoztatás, győzzön a jobbik
2.6. Tevékenység társassága: egyéni/csapat a közösségi szellem, egyén a közösség tagja
2.7. Szabályok/mérés egyre finomodnak, standardizálódás,
fair play-elv egyre pontosabb mérése
2.8. Ellenőrző testület bírói személyek
2.9. Kockázat mértéke eleinte közepes, később csökken
2.0. Küzdők fizikai kapcsolata előfordul
2.11. Profizmus/amatörizmus profizmus felé

312
2.12. Kvalitások küzdeni tudás, erő, gyorsaság, ravaszság,
szívósság, szellemesség, fegyelem
2.13. Sportfogadás egyre inkább elterjed
2.14. Erőszak mértéke közepes, idővel csökken
2.15. Tevékenység lényege csapatsport szabadban, sportpályán, illetve
települések nyilvános terein
2.16. Tevékenység közvetlen célja a másik csapat szimbolikus legyőzése
együttműködés révén, a győzelem dicsősége
2.17. Örömforrás győzelem, együttműködés, közös játék öröme
2.18. Tevékenység súlya az életvitelben egyre növekvő, az amatőrök életvitelét is
fokozatosan meghatározza
2.19. Fizikai/szellemi/morális jelleg játék öröme, közösségi alkalmazkodás,
(vizualitás) együttműködés, kollektív identitás
látványsport
2.20. Költségigény profi szinten jelentős, amatőrök számára
csekély

313
 ÖSSZEGZÉS
Ez a könyv arról szólt, hogy a vadászó férfiból hogyan lett futballozó férfi.
Árnyaltabban: e munkában azt vizsgáltam, hogy egy bő évszázad alatt hogyan
teremtődtek meg azok a társadalmi föltételek, amelyek lehetővé tették, hogy
a férfiak a mindennapi életben ne harcias tevékenységekkel, hanem másokat
is szórakoztató közösségi játékokkal töltsék idejük számottevő részét. Tudo-
mányosabban: a könyv tárgya annak a folyamatnak a tanulmányozása volt,
amelynek során az ellenségét elpusztító, indulatait és sérelmeit közvetlenül
kiélő, illetve megtorló férfi előbb önmagát korlátozó, jövőirányult, racionáli-
san versengő társadalmi lénnyé alakul, majd olyan férfiemberré válik, aki im-
már képes arra, hogy egy közösség kooperatív tagjaként, más közösségekkel
szimbolikus harcokat folytatva próbálja meg céljait elérni.
A futballról szóló fejezetet a társadalmi függőségek sűrű, pókhálószerű szöve-
dékére utaló metaforával zártam. A könyv végén ily módon még egyszer nyoma-
tékosítani kívántam, hogy a Norbert Elias által kínált értelmezési és fogalmi ke-
ret meghatározó jelentőségű volt számomra. Sőt, munkám során megerősödött
az a nézetem, hogy a civilizáció folyamatának értelmezését segítő eliasi szem-
pontok - az interdependenciák szövedékének bonyolódása, a feszültségek ki-
egyensúlyozódása, valamint a funkciómegoszlás differenciálódása - nem csupán
a férfiviselkedés változásának tanulmányozását, hanem a modern társadalom kia-
lakulásának árnyaltabb rekonstrukcióját is lehetővé teszik. Az alábbiakban ezért
röviden összefoglalom a férfibeállítódások civilizálódásával kölcsönhatásban álló,
pókhálószerű társadalmi figurációk átalakulásának legfontosabb összetevőit. (Az
itt kifejtettek summázatát a fejezet végén található táblázat is tartalmazza.)
A legitim módon fölhasználható szabadidő, illetve az ennek következtében
differenciálódó tevékenységrendszer egyik legnyilvánvalóbb indikátora,
hogy a 19. század során növekszik azoknak a társadalmi csoportoknak a köre,
amelyek az egyes elősportokat, majd sportokat művelik. A párbaj, a vadászat,
de még a vívás is többnyire kizárólag arisztokraták által végzett tevékenység.
A gimnasztikázásnak és a csolnakászatnak köszönhetően azonban a szabadidő
eltöltésének szimbolikus szférájában fokozatosan megjelennek a polgárság
képviselői is. A század második felétől kezdődően aztán a sportok nem csupán
a polgárság és az arisztokrácia versengését, hanem a polgárságon, illetve az
„úri osztályokon" belüli egyes frakciók közötti elhatárolódásokat is szolgál-
ják. Sőt, a század utolsó harmadában a társadalmi differenciálódás már addig
314
terjed, hogy a férfiak mellett a nők is föltűnnek a testgyakorlatokat nyilvános
és legitim módon végzők sorában. A 20. század fordulóját követően, a futball
elterjedésének köszönhetően pedig e területre belépnek a polgárság alatti
társadalmi csoportok egyes frakciói is.
A sporttevékenység társadalmi bázisának bővülése és differenciálódása
együtt jár a kölcsönös függőségek szövedékének sűrűsödésével és bonyolódá-
sával. Kezdjük a sort az egyes tevékenységek referenciáinak sokszínűbbé válá-
sával! A korai elősportok még egy többé-kevésbé reflektálatlan, rendies gyö-
kerű, nemzeti színezetű hagyomány továbbéléséből származtathatók: a ne-
mes urat az atyáktól örökölt kötelezettségek szelleme és egyfajta férfivirtus
hajtja, amikor ősei fegyverével párbajozik vagy vadászik. A vadászat civilizá-
lódására utaló falkavadászat, majd a lóverseny már angol import (ebből is fa-
kad, hogy Magyarországon nemcsak a táblabíró, hanem az arisztokrata is ide-
genkedik tőle). Az angol minták alapján meghonosított lóversenyzéssel és
csolnakászattal szemben azonban a polgárok már a német eredetű gimnaszti-
kával, majd a német mellett skandináv referenciákhoz is kötődő tornászattal
próbálkoznak, hogy aztán a velük szemben magukat újrapozicionálni igyekvő
arisztokraták ismét egy angolszász sportot, mégpedig az atlétikát állítsák te-
vékenykedésük középpontjába (jellemző módon annak már nem csupán brit,
hanem amerikai vonatkozásait is hangsúlyozva). A 19. század utolsó harma-
dában az új sportok révén pedig újabb és újabb nemzeti referenciák jelennek
meg a horizonton: így a korcsolyázás holland, skandináv és amerikai; a kerék-
pározás francia, német és angol; a versenyvívás francia, német és olasz; a fut-
ball pedig ismét angol hivatkozási rendszerű.
A nemzeti referenciák sokszínűbbé válása magával vonja a tevékenységkö-
röket legitimáló ideológiák és tudásterületek pluralizálódását is. E folyamat
első nyomait a lóversenyzés benthami praxisfilozófiai és közgazdasági meg-
alapozási kísérletei jelentik. E tekintetben a gimnasztika apologétái valósítják
meg a legjelentősebb minőségi ugrást: e sport komoly morálfilozófiai, peda-
gógiai és orvostudományi irodalom tárgyát képezi. A tornászat kapcsán folyó
vitákban fölgyorsul a legitimáció szakszerűvé válásának folyamata, és egyre
árnyaltabb pedagógiai és orvostudományi érvrendszerek kristályosodnak ki.
Ennek köszönhetően körvonalazódnak egy új pedagógiai aldiszciplína, a
sportpedagógia megszületésének intézményi keretei is. Egy olyan új tudáste-
rület erőtere kezd így kialakulni, amely már nem föltétlenül elégszik meg az-
zal, hogy puszta edzésmódszertanként, illetve didaktikai segédtudományként
csak az egyes sportok műveléséhez szükséges technikákat sajátíttassa el: oly-
kor az életvitel egészének átalakítását is céljának tekinti. A 19. század végi új
sportok képviselői tovább bővítik a referenciákat: az atléták - az orvostudo-
mány és a pedagógia mellett - a darwini evolúciós elméleten alapuló, legfris-
sebb filozófiai és szociológiai szakirodalomra hivatkoznak, a kerékpárosok
révén pedig a mérnöki és műszaki tudományok is beemelődnek a referenciák
körébe. A futball újdonsága e tekintetben éppen az, hogy nincs megterhelve
bonyolult legitimációs ideológiákkal.

315
 A fenti folyamatokkal összefüggésben a szabadidős tevékenységeket intéz-
ményesítő szervezeti formák is megváltoznak. A párbaj még a becsületháztar-
tás egyensúlyban tartását szolgáló féllegitim, alkalomszerű, individuális tevé-
kenység. Az átalakulás irányát pontosan jelzi, hogy a vívást már nyilvános, au-
tonóm, független és legitim formában létező vívóiskolák szervezeti keretei
között művelik. S noha mind a részvény- és vadásztársaságok, mind a kaszi-
nószerű „clubok" még rendi jellegű kritériumok alapján igyekeznek korlátoz-
ni tagjaik körét, önmagában az a tény, hogy a felsőbb társadalmi osztályok is
egyre több formális szervezetet hoznak létre, azaz perspektivikusan egyre ke-
vésbé elégíti ki őket az, hogy szabad idejüket szinte kizárólag a rendi státus
alapján kiválogatódó társaság tagjaiból álló, alkalomszerűen változó, nem cél-
irányult közösségekben töltsék, arra utal, hogy ők sem vonhatják magukat ki
a hálószövődési mechanizmusokat strukturáló erők hatása alól (pontosabban
sok esetben éppen ők azok, akik a változásokat generálják).
Egy formális szervezet megalapítása azt jelzi, hogy emberek egy csoportja
teleologikusan gondolja el saját létét. Valamennyi szervezetnek - legyen az
iskola vagy sportklub, környezetszépítő egylet vagy selyemhernyó-tenyészté-
si szövetkezet - van egy célja ugyanis, amelyet alapszabályban rögzít, mégpe-
dig a konszenzualitás bizonyos normáinak betartása révén. A jövőirányultság
nagy valószínűséggel együtt jár azzal is, hogy a tagok alávetik magukat az el-
fogadott és mindinkább racionálissá és bürokratikussá váló szabályoknak. A
differenciálódás révén születő modern társadalom pontosan az ilyen intéz-
mények révén keletkezik; a modernitás kiépülésének indikátoraként fogható
föl, hogy a reformkortól kezdődően különböző társadalmi pozíciójú emberek
- saját akaratukból - számos korlátozott ható- és jogkörű formális szervezetet
hoznak létre valamiféle szabadidős tevékenység rutinszerű művelése céljából.
A kiegyezést követően ez a folyamat exponenciális mértékben fölgyorsul.
A szervezetek két alaptípusa és az alapítók társadalmi pozíciója szorosan
összefügg: a felsőbb osztályok inkább a származási alapon szelektív, önálló in-
dividuumok konglomerátumaként létező klubformát kedvelik, a polgárok vi-
szont a kevésbé kirekesztőleges, egyfajta plebejus kollektivizmus szellemisé-
gének talaján álló egyleti formát részesítik előnyben. A 19. század nyolcvanas
éveitől kezdődően a két típus közelít egymáshoz: az egyleti-, illetve klubfor-
ma választása egyre kevésbé tükrözi a szervezetek tagjainak társadalmi pozíció-
ját. Ugyanakkor a további differenciálódást jelzi, hogy új szervezeti formák is
megjelennek a sporttevékenységek piacán: így például a „kör", a „szövetke-
zet" vagy a „társaság". Ezek gyakorlatilag szinte minden esetben - mint azt az
MTK nevének jelentéstartományai kapcsán láthattuk - egy sajátos társadalmi
pozíció, illetve stratégia indikátoraiként foghatók föl.
A szervezeti formák differenciálódása azt is tükrözi, hogy a szabadidő eltöl-
tésének bevett formái az individuális tevékenységektől a kollektív jellegűek
irányába mozdulnak el. A közösségi elemek már a vívásban és az evezésben is
fölbukkannak, majd a gimnasztika és a tömegemberek gyűjtősportjaként mű-
velt tornászat révén még inkább teret nyernek, a korcsolyázásban pedig en-
316
nél is nagyobb jelentőségre tesznek szert. Az individualisztikus és arisztokra-
tikus atlétika ebben a tekintetben fordulatot jelent, ám a belőle kinövő kerék-
pározásban ismét meghatározó lesz a közösségi jelleg. A futball pedig már
nem csupán olyan stratégiai csapatjáték, amelynek közösségi vonatkozásai a
tevékenység legszorosabban vett struktúrájába is beépülnek, hanem egyúttal
látványsport is. Következésképpen erőterében megszülethetnek a szurkolói
csoportok, amelyek tagjai a küzdelem potenciális résztvevőiként azonosul-
hatnak a csapat által hordozott, változó viszonylatokban megjelenő kollektív
és szimbolikus jelentéstartalmakkal.
A közösségi szellem előtérbe kerülése, a legitimációs ideológiák és szerve-
zeti formák pluralizálódása és kikristályosodása együtt jár a sportszocializáci-
ós intézmények átalakulásával is. Az individuális alapon művelt, rendies gyö-
kerű elősportokhoz szükséges tudást még többnyire a házinevelés részeként
sajátítják el a nemesi származású csemeték. A vívás e tekintetben is átmenetet
képez, mivel fogásait gyakran már vívóiskolában lehet megtanulni, jóllehet a
vívómesterek még többnyire karizmatikus tekintéllyel bíró, apaszerű figurák.
Az idő előrehaladtával és a társadalmi bázis szélesedésével a testgyakorlás
egyes formái az iskolai oktatás révén is legitimitást nyernek. A sporttudás át-
adása iskolán belül és kívül egyaránt egy külön szakember, a tanítványokhoz
már kevésbé kötődő tornatanító, illetve edző feladata lesz. E folyamatnak az
is része, hogy a század utolsó két évtizedében növekszik az olyan kéziköny-
vek, segédkönyvek, tankönyvek, folyóiratok és egyéb publikációk mennyisé-
ge, amelyekből a racionális megalapozottságú testpolitikákhoz szükséges is-
meretek elsajátíthatók.
A szorosan vett sporttevékenység is átalakul. A civilizációs folyamat térnye-
résének egyik legegyértelműbb indikátora az erőszak és kockázat mértékének
csökkenése. Ezzel összefüggésben a versengés föltételei fokozatosan szabvá-
nyosodnak. Az elősportok többnyire esetleges tér- és időbeli paraméterek kö-
zött zajlanak - noha a fair play-elv jelei igen korán megjelennek bennük. A ver-
senysportokban kezdenek elkülönülni az egyes alosztályok, illetve -kategóriák,
ám standardizált pályák (valamint mértékegységek, verseny- és mérőeszközök)
híján a különböző színhelyeken és időpontokban elért eredmények a 19. század
végéig nehezen összemérhetők. E tekintetben az igazi áttörést a versengés glo-
balizációja jelenti majd. Ebben a folyamatban meghatározó szereppel bírnak a
nemzeti és nemzetközi sportszövetségek bürokratikus szaktestületei, amelyek
az irányítás, tervezés és ellenőrzés szabályainak kidolgozásával megteremtik a
fair play-elvű, racionalizált és civilizált sportversengés legitim feltételeit.
A függőségek pókhálószerű szövedékének fölvázolásakor nagy nyomaték-
kal kell utalni azokra a jegyekre is, amelyek a piaci viszonyok és intézmények
megjelenésére és megerősödésére utalnak. Ebben az összefüggésben minde-
nekelőtt a lóversenyzés említendő, hiszen e tevékenység évtizedekkel előzi,
illetve előlegezi meg a századforduló környékén fölgyorsuló folyamatokat. A 19.
században tulajdonképpen ez az első igazi látványsport Magyarországon; ennek
kapcsán jelenik meg a sportfogadás (azaz egy kockázatvállaló, jövőre irányuló

317
cselekedet, mely a felelősségetikán alapul és haszonszerzés a célja); a rész-
vénytársasági szervezeti forma, valamint a piaci alapon kalkulált belépődíj. A
zsokék személyében pedig a professzionális sportolók előfutárai is föltűnnek
a színen. A lóversenyzés, illetve a hozzá kapcsolódó lótenyésztés azért is fon-
tos, mert az érdekükben kifejtett cselekedetek messze túlmutatnak a szűken
értelmezett sportversengés keretein. A haszonelvű praxisfilozófia előírásai
szerint kitűzött életcélok ugyanis nem csupán nemzetgazdasági, hanem a leg-
tágabb értelemben fölfogott nemzet- és (férfi)emberformáló stratégiai jelen-
tősséggel bírnak a lógazdaságtannal foglalkozó magyar liberális arisztokrácia
számára.
A professzionalizmus és az amatörizmus hívei közötti érdekellentét, mely a
19. század vége tájékán talán a legnagyobb súlyú szerkezeti konfliktus a
sportszférán belül, szintén a piaci elvek előtérbe kerülésével hozható kapcso-
latba. E konfliktus számos formában intézményesül. Legegyértelműbben a ke-
rékpárosok és az atléták közötti összecsapásokban nyilvánul meg, majd hama-
rosan az egyes sportágakon belül is szembeállítja egymással a különböző társa-
dalmi csoportok képviselőit (így például az MTK atlétáit és vívóit a MAC
atlétáival és vívóival). A 20. század elején aztán a futball kontra egyéb sportok
oppozíciójában kristályosodnak ki a legtisztábban a szembenálló frontok. Jel-
lemző, hogy a nemzetközi olimpiai mozgalom is a professzionalizmus fenyege-
tő kísértetével szemben kívánja pozícionálni magát. Az eltérő intézményi és
szimbolikus formák mögött természetesen nem nehéz fölismerni az egymással
immár globális léptékben is konfrontálódó két osztály, a polgárság, illetve az
arisztokrácia érdekeit, beállítódásait és cselekvési stratégiáit.
E rövid összegzést egy metodológiai megjegyzéssel szeretném zárni. A
polgárság és a piac látszólag egyértelmű viszonyának meghatározásakor
ugyanis nem árt az óvatosság! Elég a lóverseny vagy az atlétika példájára utal-
ni, hiszen e tevékenységek kapcsán is láthattuk, hogy a versengés - azaz, köz-
vetve a piaci szellem - generálója sokszor nem a polgárság, hanem az arisz-
tokrácia. Am még ha adott esetben a piac intézményeinek kialakulása és a
polgárság térnyerése között szoros asszociatív kapcsolat létesíthető is, óvnám
az olvasót attól, hogy e kapcsolatot egyszerű oksági kölcsönhatásként fogja
föl. Mi sem volna ugyanis idegenebb e könyv szemléletmódjától, mint
például annak sugalmazása, hogy a futball elterjedése a polgárság körében
visszavezethető volna a piaci viszonyok, illetve a kapitalizmus intézmény-
rendszerének megerősödésére. Ezt már csak azért sem volna szerencsés így
gondolni, mert a könyvben mindvégig előszeretettel használt „versengés" fo-
galma révén nem a puszta piaci versenyre kívántam utalni, hanem egy olyan,
rendkívül összetett társadalmi gyakorlatra, amely a nemileg meghatározott
beállítódásokban, szimbólumokban és az életvitel számtalan megnyilvánulá-
sában tetten érhető, és amely mindig a csoportok közötti, folyamatosan vál-
tozó viszonyokból meríti erejét és értelmét. Hasonlóképpen téves volna az a
föltételezés is, amely a modern férfi megszületését a modern társadalom
megszületéséből eredeztetné (vagy vica versa).

318
 E könyvben tehát nem egy determinisztikus-oksági logikát, hanem egy re-
lacionális szemléletmódot próbáltam alkalmazni. A kölcsönös függőségek sű-
rűsödő szövedékét vizsgálva elfogadtam Norbert Elias tételét, miszerint a fo-
kozódó funkciómegoszlás nyomán egyre több ember, illetve emberi terület
kerül függésbe egymástól. A pókháló-metaforát komolyan véve nem csupán
azt föltételeztem, hogy a társadalmi differenciálódás során növekszik a háló
sűrűségét megteremtő „területek" (társadalmi csoportok, intézmények, szer-
vezetek, tevékenységformák) mennyisége, hanem azt is, hogy olyan új szálak,
szövési technikák, hálóanyag-összetevők (stb.) keletkeznek, amelyek magát a
hálószerkezetet, illetve a hálószerkezet elemei közötti figurációk rendszerét
is folyamatosan átalakítják. E figurációk közül ezúttal elsősorban a férfibeállí-
tódások változására összpontosítottam a figyelmemet. Ugyanakkor ez az op-
tika - a relacionális szemléletmód lényegéből fakadóan - azt is lehetővé tette,
hogy a modern f é r f i születésére irányuló vizsgálódások a modern társadalom
kialakulását illetően is tanulságokkal szolgálhassanak.

319
 A SPORTOK JELLEGZETESSÉGEI (összefoglaló táblázat)

PÁRBAJ VÍVÁS VADÁSZAT FALKAVADÁSZAT

1. Társadalmi bázis nemesség nemesség, polgárság arisztokrácia arisztokrácia

2. Referencia európai francia, német, olasz, ősi magyar ősi magyar angol
3. Szervezet nincs vívóiskola, egylet rendi közösség, vadásztársaság rendi közösség, falkavadász-társaság
4. Nyitottság/zártság csak úriemberek nemesség, polgárok csak az arisztokrácia csak az arisztokrácia
5. Szocializáció házinevelés vívóiskola, házi vívómester házinevelés házinevelés
6. Finanszírozás saját pénzből saját pénzből saját pénzből saját pénzből
7. Közönség nincs előfordulhat nincs nincs
8. Egyén/közösség egyéni egyéni egyén vadászik, közösség hajt kopók hajtanak, urak követik
9. Legitimáció ősi jogok hagyomány hagyomány angol minta követése
10. Szakismeret újratermelése hagyomány, párbajkódex vívómester, tankönyvek, edzések hagyomány hagyomány, falkamester
11. Alapbeállítódások becsületeszmény, büszkeség elegancia, becsületeszmény, türelem, udvariasság, gyilkolási- és kalandvágy, kalandvágy, elit-tudat, késleltetési
libido dominandi, lovagiasság lovagiasság, fegyelem, stilizált libido dominandi ősi libido dominandi készség, versengő libido dominandi
12. Művelés színtere esetleges zárt tér, vívóegylet szabadban, nemesi birtokon szabadban, nemesi birtokon
13. Pálya jellemzői esetlegesek lassú szabványosodás esetlegesek esetleges
14. Sportidő esetleges lassú szabványosodás esetleges esetleges
15. Sporteszköz kard, pisztoly kard, (párbaj)tőr ló, hajtók, puska, kés prédaállat, kopó, ló, puska
16. Szabályok/mérés fair play-elv, úriemberi normák fair play-elv préda utólagos összeszámolása fair play-elv fölbukkanása
17. Ellenőrző testület segédek, orvos bírák nem jellemző nem jellemző
18. Kockázat mértéke nagyon magas minimális magas mérsékelt
19. Erőszak mértéke magas minimális magas mérsékelt
20. Fizikai kapcsolat kard vagy golyó révén kard révén nem jellemző főleg az állatok között
21. Profizmus/amatörizmus amatörizmus amatörizmus amatörizmus amatörizmus
22. Kvalitások vívó- és lövőtudás, fegyelem fegyelem, türelem, koncentrálókészség fegyelem, koncentrálókészség, bátorság lovaglótudás, fegyelem, ügyesség
23. Sportfogadás nincs nincs nincs nincs
24. Közvetlen cél az ellenfél megsebesítése v. megölése az ellenfél legyőzése vívóeszközzel a vad elejtése, a vadászösztön kiélése a prédaállat elejtetése a kopók által
25. Örömforrás az elégtétel és a győzelem öröme győzelem öröme gyilkolás öröme, férfibravúr presztízse a halálos verseny látványának öröme
26. Súlya az életvitelben csekély, csökkenő viszonylag csekély, növekvő jelentős csekély
 A SPORTOK JELLEGZETESSÉGEI (összefoglaló táblázat)

LÓVERSENY CSOLNAKÁSZAT GIMNASZTIKA

1. Társadalmi bázis arisztokrácia, polgárság arisztokrácia, polgárság polgárság

2. Referencia angol angol német, skandináv
3. Szervezet részvénytársaság egylet egylet, magániskola
4. Nyitottság/zártság főleg az arisztokrácia nyitás a polgárok felé nyitás a polgárok felé
5. Szocializáció házinevelés edzés gyerekek magániskolában
6. Finanszírozás saját pénzből saját pénzből saját pénzből
7. Közönség száma növekszik esetlegesen nem jellemző
8. Egyén/közösség egyéni versengés, közös szervezés egyéni és csapatversengés közösségben
9. Legitimáció haladáseszme, praxisfilozófia, közgazdaságtan orvostudomány, egészségideológia orvostudomány, pedagógia, morálfilozófia
10. Szakismeret újratermelése szakkönyv, tanulmányút szakkönyv, edzések szakkönyv, gyakorlatok
11. Alapbeállítódások versengő arisztokrata, uralmi helyzetű, versengő, fegyelmezett, igazodó, fegyelmezett, igazodó,
omnipotens, eszközhasználó kontrollált kalandvágy alkalmazkodó, célirányult, elfojtó
12. Művelés színtere lóversenytér, szabadban szabadban szabadban
13. Pálya jellemzői szabványosodás felé szabványosodás felé esetlegesek
14. Sportidő esetleges esetleges esetleges
15. Sporteszköz lovak, lótenyésztés versenycsónak emberi test
16. Szabályok/mérés differenciálódás, szabványosodás felé differenciálódás, szabványosodás felé nem jellemző
17. Ellenőrző testület versenybíróság magas presztízzsel versenybíróság tanítói tekintély
18. Kockázat mértéke csekély csekély csekély
19. Erőszak mértéke minimális minimális minimális
20. Fizikai kapcsolat nincs nincs nincs
21. Profizmus/amatörizmus műveltető amatőr, hajtó professzionalizálódik amatörizmus nem jellemző
22. Kvalitások felelősség- és kockázatvállalás erő, kitartás, monotóniatűrés kitartás, szívósság, monotóniatűrés
23. Sportfogadás van, fontos nem jellemző nem jellemző
24. Közvetlen cél megelőzni a másik lovát, megnyerni a fogadást a másik megelőzése a test fejlesztése, erősítése
25. Örömforrás pénznyereség, voyeur versenyizgalom a győzelem dicsősége az akaraterő, önfegyelem öröme _
26. Súlya az életvitelben csekély edzés révén növekszik növekvő
 A SPORTOK JELLEGZETESSÉGEI (összefoglaló táblázat)

TORNÁSZAT NŐNEVELŐ TORNÁSZAT MŰKORCSOLYÁZÁS

1. Társadalmi bázis polgárság polgárság polgárság, arisztokrácia

2. Referencia német, skandináv német, skandináv holland, skandináv, amerikai
3. Szervezet egylet, iskola iskola egylet
4. Nyitottság/zártság nyitás a polgárok felé polgárok polgárok, arisztokraták külön-külön
5. Szocializáció gyerekek az iskolában lányok az iskolában gyerekkorban, felnőttkorban
6. Finanszírozás állami, egyházi pénzből állami, egyházi pénzből saját pénzből
7. Közönség kivételesen kivételesen előfordulhat
8. Egyén/közösség közösségben egyén a közösségben társasági élet, csábító egyén
9. Legitimáció pedagógia, testneveléstan pedagógia, erkölcstan, testneveléstan nem jellemző, az élet szép
10. Szakismeret újratermelése szakkönyv, szaklap, napi gyakorlatok szakkönyv, szaklap, napi gyakorlatok társaság, táncmester
11. Alapbeállítódások fegyelmezett, igazodó, alkalmazkodó, fegyelmezett, igazodó, játékos, körben forgó, elegancia, szépségközpontúság, fölszabadultság,
célirányult, elfojtó, némi gépiesség szemérmes, szépségközpontú közösségi szellem, tetszeni vágyás, exhibicionizmus
12. Művelés színtere zárt térben zárt térben szabadban
13. Pálya jellemzői standardizálódás felé standardizálódás felé esetlegesek
14. Sportidő esetleges esetleges esetleges
15. Sporteszköz emberi test, tornaszerek emberi test, tornaszerek korcsolya,jég
16. Szabályok/mérés egyre fontosabb egyre fontosabb nem jellemző
17. Ellenőrző testület tanítói, edzői tekintély tanítói, edzői tekintély nem jellemző
18. Kockázat mértéke csekély csekély csekély
19. Erőszak mértéke minimális minimális minimális
20. Fizikai kapcsolat kivételesen kivételesen férfi és nő egymással táncol
21. Profizmus/amatörizmus amatörizmus amatörizmus amatörizmus, profizmus sem kizárt
22. Kvalitások kitartás, szívósság, monotóniatűrés kitartás, szívósság, anyai késztetettség szépség, kecsesség, hajlékonyság, ügyesség
23. Sportfogadás nem jellemző nem jellemző nem jellemző
24. Közveden cél a test fejlesztése, erősítése, katonai előképzés a test fejlesztése, előkészítés az anyaságra szórakozás, tánc, nyilvános társasági együtdét
25. Örömforrás az akaraterő, önfegyelem öröme játék, tánc, éneklés tánc és csábítás öröme
26. Súlya az életvitelben növekvő növekvő télen meghatározó
 A SPORTOK JELLEGZETESSÉGEI (összefoglaló táblázat)

ATLÉTIKA KERÉKPÁROZÁS FUTBALL

1. Társadalmi bázis arisztokrácia polgárság polgárság, munkásság

2. Referencia angolszász francia, német, angol angol
3. Szervezet club egylet egylet, klub, sportkör
4. Nyitottság/zártság csak úriemberek elkülönülő polgárok elkülönülő polgárok, munkások felé nyitás
5. Szocializáció fiatal emberek edzés révén fiatal emberek edzés révén fiatal emberek edzés révén
6. Finanszírozás saját pénzből saját pénzből, üzleti vállalkozással együtt egyleti, vállalkozói pénzből
7. Közönség kivételesen kivételesen nagyon fontos
8. Egyén/közösség egyén verseng egyén közösségben verseng identitáshordozó csapatsport, egyén a közösségben
9. Legitimáció evolúciós filozófia, szociológia mérnöki-műszaki tudományok identitáspolitika, azonosulás, szimbólumok
10. Szakismeret újratermelése szaklap, fordítások szaklap, fordítások gyakorlat, edzés
11. Alapbeállítódások versengés, kiválasztottságtudat, versengés, exhibicionizmus, szabad szellem, közösségi egyén, anyagiasság, küzdőképesség
szabad szellem, büszkeség kísérletező kedv csapatszellem
12. Művelés színtere nyílt térben nyílt városi térben standardizált sportpálya
13. Pálya jellemzői standardizálódás felé esetlegesek, standardizálódás felé standardizáltak
14. Sportidő standardizálódás felé standardizálódás felé standardizált
15. Sporteszköz sportpálya kerékpár, sportpálya pálya, labda, cipő
16. Szabályok/mérés növekvő fontosság növekvő fontosság, finomodik fontos, finomodik
17. Ellenőrző testület versenybíróság versenybíróság, sportszövetség bírók, sportszövetség
18. Kockázat mértéke csekély mérsékelt közepes
19. Erőszak mértéke minimális minimális közepes
20. Fizikai kapcsolat nincs nincs előfordulhat az ütközéseknél
21. Profizmus/amatörizmus szigorú amatörizmus profizmus profizmus
22. Kvalitások kitartás, szívósság, erő, küzdeni tudás kitartás, szívósság, erő, küzdeni tudás szívósság, küzdeni tudás, stratégiai érzék, erő, ügyesség
23. Sportfogadás nem jellemző előfordulhat előfordulhat
24. Közvetlen cél a versenytárs megelőzése a versenytárs megelőzése, közösségi kirándulás a másik csapat legyőzése
25. Örömforrás a győzelem dicsősége a győzelem és fölfedezés dicsősége a kollektív győzelem öröme
26. Súlya az életvitelben növekvő növekvő, majd hamar hanyatló gyorsan növekvő
 FELHASZNÁLT IRODALOM

A vizsgált korszakban megjelenő lapok:

Herkules, Honderű, Honművész, Nemzeti Sport, Orvosi Hetilap, Sport- és Versenylap, Sport-
Világ, Tomaiigy, Vasárnapi Újság

Akadémiai Kislexikon (1989): Budapest: Akadémiai Kiadó

Antal Zoltán-Sass Tibor (1984): A magyar sport kézikönyve. Budapest: Sport
Ashworth, C. (1971): „Sportas Symbolic Dialogue." In Dunning 1971. 40-46.
Atheneum kézi lexikona 1894. Budapest: Atheneum Rt.
Bacher Vilmos dr. és Mezey Ferencz dr. (szerk.) (1895): Az izraelita magyar irodalmi tár-
sulat évkönyve. Budapest: Lampel R. (Wodianer F. és fiai)
Balassi Bálint összes versei (1999): Budapest: Balassi Kiadó
Ball, D.-Loy, J. (1975): Sport and Social Order: Contributions to the Sociology of Sport. Rea-
ding: Addison-Wesley
Bély Miklós (1940): A gimnáziumi testnevelés múltja. Budapest: k. n.
Bhabha, Homi (1994): Location of Culture. London-New York: Routledge
Birly István (1866): A csolnakászat, különös tekintettel a verseny evezésre. Pest: Hackenast
Gusztáv
Bourdieu, Pierre (1978): „Osztályok pályája és a valószínűségi okság." In Társadalmi
egyenlőtlenségek újratermelődése. Budapest: Gondolat
Bourdieu, Pierre (1979): La Distinction. Critique sociale du jugement. Paris: Minuit
Bourdieu, Pierre (1994): „Férfiuralom." In Hadas (szerk.) Férfiuralom. Budapest: Replika
Kör. 7-55.
Bourdieu, Pierre (2000): Férfiuralom. Budapest: Napvilág Kiadó
Bourdieu, Pierre (2002):,Javaslat a sportszociológia programjára." Korall 7-8. 5-15.
Brockhaus Enzyklopädie (1969): Wesbaden: Brockhaus
Brod, Harry (szerk.) (1987): The Making of Masculinities. Boston: Allen and Unwin
Brod, Harry (2000): „Bevezetés: a férfikutatások témái és tézisei." Replika 43/44. 37-54.
Bromberger, Christian (1995): Le match de football. Etlmologie d'une passion partisane a
Marseille, Naples et Turin. Paris: Éditions de la Maison des sciences de l'homme
Budapest Székesföváros közoktatásügyi statisztikája (1905): Budapest: Grill Károly Udvari
Könyvkereskedése
Budapest Székesfőváros közoktatásügyi statisztikája (1907): Budapest: Kilián Frigyes Utóda
Butler, Judith (1989): Gender Trouble. New York: Routledge
Caillois, Roger (1958): Lesjeux et les hommes. Paris: Gallimard
Chappon Lajos (1839): Teoretisch-practische Anleitung zur Fecht-Kunst. Pest: Gyurián et
Bagó kiadása
Chappon Lajos (1848): A párbaj szabályai. Buda
Clair Vilmos (2002): Magyar párbaj. Budapest: Osiris
Coles, R. (1975): „Football as a Surrogate Religion?" In Hill 1975. 61-77.
Connell, R. W. 1995. Mascidinities. Berkeley: University of California Press
Cornwall, Andrea-Lindisfarne, Nancy (1994): Dislocating Masculinity: Comparative Eth-
nographies. London-New York: Routledge
Curtis, J., Loy, J. és Karnilowicz, W. (1986): „A Comparison of Suicide - Effects of Ma-
jor Sports Events and Civil Holidays." Sociology ofSport Journal 3. 1-14.
Dénes Tamás és Rochy Zoltán (1996): A 100. után. A magyar labdarúgó-válogatott történe-
te. Budapest: Rochy és Társa Bt.
Dunning, Eric (szerk.) (1971): The Sociology of Sport. A Selection of Readings. London:
Frank Cass and Co. Ltd.

324
Dunning, Eric (1971a): „The Development of Modern Football." In Dunning 1971:
133-151.
Eckhardt Sándor (é. n.): Balassi Bálint. Budapest: Franklin Társulat
Elias, Norbert és Dunning, Eric (1971a): „Dynamics of Sport Groups with Special Refe-
rence to Football." In Dunning 1971: 66-80.
Elias, Norbert és Dunning, Eric (1971b): „Folk Football in Medieval and Early Modern
Britain. " In Dunning 1971:116-132.
Elias, Norbert (1978 [1970]): What Is Sociology? London: Hutchinson
Elias, Norbert (1983): The Court Society. Oxford: Basil Blackwell
Elias, Norbert és Dunning, Eric (1986): The Quest for Excitement. Sport and Leisure in the
Civilizing Process. Oxford: Blackwell
Elias, Norbert (1987 [1939]): A civilizáció folyamata. Budapest: Gondolat.
Elias, Norbert (1998 [1971]): „A sport eredete mint szociológiai probléma." Replika 29.
41-54.
Fehér Dezső és Török Imre (1977): A magyar lótenyésztés története. Budapest: Natura
Fiáth Ferenc báró (1878): Életem és élményeim. I—II. Budapest: Tettey Nándor és társa
A fiúközépiskolák testnevelésének új tanterve (1916): Országos Testnevelési Tanács. Buda-
pest: Fritz Ármin Könyvnyomdája
Fodor Henrik, dr. (1913): A Magyar Testgyakorlók Köre története, 1888-1913. Budapest:
Minerva Nyomda
Foucault, Michel (1996): A szexualitás története. A tudás akarása. Budapest: Atlantisz
Földes Éva, Kun László és Kutassi László (1977): A magyar testnevelés és sport története.
Budapest: Sport
Földessy János dr. (szerk.) (1926): A magyar futball és a Magyar Labdarúgók Szövetsége.
1897, 1901,1925. Bp: MLSZ
Friedrich István (1914): Gróf Széchenyi István élete. Budapest: Szent István Társulat
Friedrich Nándor (1904): Magyar Sport-Almanach. Arad: Zlinszky István és Társa „Füg-
getlenség" nyomdája
Geőcze Sarolta (1904): „Veres Pálné és a magyar társadalom evolúciója." Magyar Paeda-
gogia 5-7.
Gerentsér László, dr. (1928): „Vívás." In A sport enciklopédiája. II. A testnevelés és testgya-
korlás kézikönyve. Budapest: Enciklopédia R. T. 1-40.
Gergely András (1972): Széchenyi eszmerendszerének kialakulása. Bp: Akadémiai Kiadó
Gergely András (szerk.) (1998): 19. századi magyar történelem. 1190-1918. Budapest: Korona
Gerhárd Lajos (szerk.) (1932): A magyar sport pantheonja. I—II. Budapest: A „Magyar
Sport Pantheonja" Kiadóvállalat
Gleichmann, Peter R., Goudsblom, Johan and Körte Hermann (szerk.) (1977): Human
Figurations. Amsterdam: Amsterdams Sociologisch Tijdschrift
Goudsblom, Johan (1977): „Responses to Norbert Elias's Work in England, Germany,
the Netherlands and France." In Gleichmann, Goudsblom and Korte 1977. 16-21.
Gruber Ignacz (1883): Statistische Beilage zur Frage der Wehrung. Jena: Fischer
Gruneau, R. (1975): „Sport, Social Differentiation and Social Inequality." In Ball, D. és
Loy, J. 1975. 117-184.
Guttmann, Allen (1978): From Ritual to Record. New York: Columbia University Press
Guttmann, Allen (1998): „Spontán játékok, szervezett játékok, sportok." In Replika 29.
55-65.
Hadas Miklós (1993): „A racionális döntések elmélete és újmessianizmus." BUKSZ
1993. nyár. 182-192.
Hadas Mklós (1994a): „Férfiuralom. Beszélgetés Pierre Bourdieu-vel." Replika 13-14.47-54.
Hadas Miklós (szerk.) (1994b): Férfiuralom. írások nőkről, férfiakról feminizmusról. Buda-
pest: Replika Kör

325
Hadas Miklós (1994c): „Hímnem, nőnem." In Hadas 1994b: 246-264.
Hadas, Miklós és Karády, Viktor (1995): „Futball és társadalmi identitás." Replika 17-18.
89-119.
Hadas Miklós (1998): „Bartók, a természettudós." Replika 33-34. 21-33.
Hadas, Miklós (1999a): „Stílus és karakter. Futballhabituológiai traktátus." Replika 36.
125-144.
Hadas, Miklós (1999b): „Stratégie politique et tactique sportive: esquisse d'une analyse
socio-historique du style de jeu de l'équipe d'or hongroise des années cinquante." In
Henri Hélal-Patrick Mignon (eds.): Football. Jeu et société. Paris: Les cahiers de FIN-
SEP. N. 25.85-99.
Hadas Miklós (2001a): „Pierre Bourdieu-ről." Magyar Lettre Internationale 40.13-17.
Hadas Miklós (2002): „A libido academica narcizmusa." Replika 47-48. 175-195.
Hajnal, István (1988 [1936]): Az újkor története. Budapest: Akadémiai Kiadó Reprint so-
rozata
Hanák, Péter (1987): „Elias és a civilizáció." In Elias 1987. 11-26.
Handler, Andrew (1985): From the Ghetto to the Games. Jewish Athletes in Hungary. Boulder:
East European Monographs; New York: Distributed by Columbia University Press
Harvey, J. és Cantelon, H. (1988): Not Just a Ga?ne: Essays in Canadian Sport Sociology. Ot-
tawa: Ottawa University Press
Heinich, Nathalie (2002): La sociologe de Norbert Elias. Paris: La Découverte
Hill, M. (szerk.) (1975): A Sociological Yearbook of Religion in Britain. London: SCM Press
Hoeller Móric báró (1927): Tenyésztések és futtatások 1848-ig. Budapest: a szerző kiadása
Hóman Bálint-Szekfu Gyula (1936): Magyar történet. V kötet. Budapest: Egyetemi Nyomda
Hoppe László (1970): Labdarúgó-bajnokságaink 1906-1969. Budapest: Sport Kiadó
Hufeland, Kristóf Wilhelm (1799): Az ember' élete meg-hoszszabbításának mestersége. Pest.
A második kiadás szerint fordította Kováts Mihály orvos doctor
Huizinga, Johan (1944): Homo ludens. Kísérlet a kidtúra játékelemeinek meghatározására.
Budapest: Athenaeum. Fordította Máthé K.
Jarvie, Grant és Maguire, Joseph (1994): Sport and Leisure in Social Thought. London:
Routledge
John, Michael (1999): „A sport az osztrák társadalomban az 1890-es és az 1930-as évek
között: a bécsi futball példája." Replika 36. 97-110.
Kacziány Géza (1889): Híres magyar párbajok. Budapest: k. n.
Kahlich Endre, Gy. Papp László és Subert Zoltán (1972): Olimpiai játékok 1896-1972.
Budapest: Sport
Karacs Teréz jegyzetei a Fáy életrajzát készítő irodalomtörténész, Badics Ferenc számá-
ra. Idézi Sáfrán 1963. 180-192.
Karády Viktor (2000): Zsidóság Európában a modern korban. Budapest: Űj Mandátum
Karady, Victor és Hadas, Miklós (1994): „Football et antisémitisme en Hongrie." Actes de
la recherche en sciences sociales 103. 90-102.
Kardos Samu dr. (1905): Báró Wesselényi Miklós élete és munkái. Budapest: Légrády Test-
vérek Könyvnyomdája
Kemény Ferenc (szerk.) (1934): Magyar Pedagógiai Lexikon. I—II. Budapest: Révai Irodal-
mi Intézet
Kimmel, Michael S. (2000): The Gendered Society. New York, Oxford: Oxford University Press
Kimmel, Michael S. (2001): „A maszkulinitás jelenkori »válsága« történelmi perspektí-
vából." Replika 43-44. 55-75.
Kitchin, Laurence (1966): „The Contenders." Listener, 27 October. (Dunning: Bevezető)
Kmetykó János (1928): „Torna." In A sport enciklopédiája. Budapest: Enciklopédia R. T.
75-105.
Kornis Gyula (1927)-. A magyar művelődés eszményei 1777-1848.1—II. 535.

326
Kosáry Domokos (1990): Újjáépítés és polgárosodás. 1711-1867. Budapest: Háttér
Kovács János (1891): A Szegedi Korcsolyázó-Egyesület évkönyve. Szeged: Endrényi Lajos
nyomása
Kun László (1998): Egyete?nes testnevelés- és sporttörténet. Budapest: Nemzeti Tankönyvkiadó
Kutassi László (szerk.) (1995): Magyarország olimpiai mozgalmának krónikája. Budapest:
MOB
Kuzmics, H. (1991): „Embarrassment and civilization: on some similarities and differen-
ces in the work of Goffman and Elias." Theory, Culture and Society 8. 1-30.
Lever, J. (1983): Soccer Madness. Chicago: Chicago University Press
Lévi-Strauss, Claude (1979): Szomorú trópusok. Budapest: Európa. Fordította Örvös
Lajos
Lyka Károly (1981): A táblabíró világ művészete. Budapest: Corvina
Madách Imre: „A nőről, különösen esztétikai szempontból. Székfoglaló értekezés az
Akadémián, 1864. április 18." Madách Imre összes művei. II. Budapest: Révai. 583-603.
Mádai Andor, dr. (1913): A magyar nő jogai a múltban és jelenben. Budapest: Atheneum
írod. és Nyomdai Rt.
Magyar Athletikai Szövetség 1910, 1911, 1912. évi évkönyve (1912). Budapest
Major János-Nagy Béla-Várszegi János (1974): Zöld fehérben. Az FTC 75 éve. Budapest:
Sport Kiadó
Mandell, R. (1984): Sport, a Cultural History. New York: Columbia University Press
Márkus Jenő dr. (1909): A Budapesti Korcsolyázó-Egylet negyvenéves története (1869-1909).
Budapest: BKE
Marschik, Matthias (1999): „Mindenki öröme: Bécs futballkultúrája a náci korszakban."
Replika 36. 111-124.
Mason, Anthony (1999): „Rúgd és fuss - avagy a játékstílus forradalma? Az angol profi
futball a nagyhatalomtól a hanyatlás képzetéig." Replika 36. 85-96.
Matolay Elek (1869): Tornazsebkönyv. (A tornászat német-magyar műszó tárával). Pest:
Rudnyánszky Béla nyomdájából
Mellor A. Philip-Shilling, Chris (1997): Re-forming the Body. London: Sage
Merton, Robert K. (1957): Social Theory and Social Cidture. Glencoe: Free Press
Mészáros István (1981):^z iskolaügy története Magyarországon 996-1777 között. Budapest:
Akadémiai Kiadó
Mészáros István (1981) (szerk.): Ratio Educationis. Budapest: Akadémiai Kiadó
Mészáros István (1988): Középszintű iskoláink kronológiája és topográfiája (996-1948). Bu-
dapest: Akadémiai Kiadó
Mészáros István (1997): Magyar iskola: 996-1996. Budapest: Eötvös József Könyvkiadó
Mező Ferenc dr. (1931 )\ A magyar sport midtja ésjelene. Budapest: Pallas részvénytársaság
nyomdája
A modern technika kézikönyve (1999): Budapest: Officina Nova-Magyar Könyvklub
Molnár Lajos 5)-. Athletika. Budapest: Fekete Bernát
Molnár Lajos (1879): Athletikai gyakorlatok. Gr. Esterházy Miksa (viator) czikkeivel
bővitve. Budapest: a szerző tulajdona
Molnár Alajos (1877): Nőképzés hazánkban és a budapesti állami felsőbb leányiskola. Buda-
pest: Tettey Nándor és társa
MOTESZ Vl-ik évkönyve (1904) Budapest: ifj. Kellner Ernő Könyvnyomdája
MOTESZ VII-ik évkönyve (1908) Budapest: ifj. Kellner Ernő Könyvnyomdája
Nagy Béla (1983): Nyolcvan év, nyolcvan örökrangadó. Budapest: KJK
Nagyné Szegvári Katalin (1969): A nők művelődési jogaiért folytatott harc hazánkban
(1777-1918). Bp: KJK
Nordau Miksa, dr. (1902): A czionismus. Pozsony: „ÁHÁVÁTH OZION" Egylet. Fordí-
totta Gábel Gyula

327
Orosz Lajos (1962): A magyar nőnevelés kezdetei. Budapest: Tankönyvkiadó
Őszi Kornél (1927): A magyar lótenyésztés száz éve. Budapest: Egyesült Kő- és Könyv-
nyomda
Padányi Viktor (1943): Széchenyi kultúrája. Szeged: Ablaka György Könyvnyomdája
Paturi, R. Felix (1991): A technika krónikája. Budapest: Officina Nova
Pesty Frigyes (1867): Perdötitő bajvivások története Magyarországon. Pest: Eggenberger
Ferdinánd Magy. Akad. Könyvárusnál
Pieck, Elisabeth-Pieck, Joseph (1980): The American Man. New York: Prentice Hall
Porzsolt Jenő és Kálmán (1886): Képes sport-naptár az 1886. évre. Budapest: Pallas irodal-
mi és nyomdai részvénytársaság
Prónay Gábor báró (szerk.) (1852): A' Pesti Testgyakorló-Egylet Evkönyve. Pesth: Emil
Müller's Buchdruckerei
Rejtő László (1969): Kilenc klub krónikája. Budapest: Sport Kiadó
Riesman, David-Denney, Reuel (1971): „Football in America: A Study in Culture Diffu-
sion." In Dunning 1971. 152-167.
Said, Edward (2000): Orientalizmus. Budapest: Osiris
Sáfrán Györgyi (szerk.) (1963): Teleki Blanka és köre. Budapest: Szépirodalmi Könyvkiadó
Schuschny Henrik (1895): „A testi nevelés és a zsidóság." In Bacher-Mezey 1895.
369-373.
Sebes Gusztáv (1955): A magyar labdarúgás. Budapest: Sport Lap- és Könyvkiadó
Sebes Gusztáv (1981): Örömök és csalódások. Egy sportvezető emlékei. Budapest: Gondolat
Siklóssy László, dr. (1927): A magyar sport őskora. (A magyar sport ezer éve, I.) Budapest:
Országos Testnevelési Tanács
Siklóssy László, dr. (1928): Széchenyi-Wesselényi és még e g y nemzedék. (A magyar sport ezer
éve, IL). Budapest: Országos Testnevelési Tanács
Siklóssy László, dr. (1929): A modern sportélet előkészítése. (A magyar sport ezer éve, III.).
Budapest: Országos Testnevelési Tanács
Stone, P. Gregory (1971 [1955]): „American Sports: Play and Display." In Dunning
1971.47-66.
Surányi András (1982): Aranycsapat. A film születése, és ami a filmből kimaradt... Budapest:
MAFILM
Szalárdi János Siralmas ?nagyar krónikája. Sajtó alá rendezte, a bevezetőt és a jegyzeteket
írta Szakály Ferenc. Magyar Helikon (Bibliotheca Historica), 1980. 281-282.
Szamosközy István (1977): Erdély története. 1598-1599,1603. Budapest: Magyar Helikon
Szász Zoltán (1907): „Anői becsület." A nő és a társadalom. 1.
Széchenyi István gróf (1828): Lovakrul. Pest
Széchenyi István gróf (1838): Néhány szó a lóverseny körül. Pest
Széchenyi István (2002): Napló. Budapest: Osiris
Széchenyi István-Wesselényi Miklós (1986): Feleselő naplók. Egy barátság kezdetei. Válo-
gatta, szerkesztette, a tanulmányt és a szó- és névmagyarázatokat írta Meiler Sándor.
Budapest: Helikon Kiadó
Szegedi Péter (2003): A magyar futball európai expanziója (1900-1944). Szociológiai
Szemle 2003/2. Megjelenés alatt.
Szekeres István (szerk.) (2000): Magyarok az olimpiai játékokon 1896-2000. Budapest: MOB
Szekfu Gyula (1989 [1920]): Három nemzedék és ami utána következik. Budapest:
ÁKV-Maecenas
Szepesi György (1999): Sárvár bég históriája. In Régi Magyar Költők Tára. XVI. század-
beli magyar költők müvei. XI. kötet. Az 1580-as évek költészete (1579-1588). Sajtó alá
rendezte Ács Pál. Budapest: Akadémiai Kiadó-Orex
Szilágyi Sándor (1893): „Gyulaffi Lestár történeti maradványai." In Történelmi Tár. Bu-
dapest: MTA

328
Szinnyei József (1909, 1914): Magyar írók élete és munkái. XIII-XIV. kötet. Budapest:
Hornyánszky Viktor
Taylor, Rogan-Jamrich, Klara (1997): Puskás on Puskás. The Life and Times of a Footballing
Legend. London: Robson Books
Technikai fejló'désiink története 1867-1927 (1929): Kiadja a Magyar Mérnök és Építész
Egylet. Budapest: Stádium Sajtóvállalat Rt.
Tinódi Lantos Sebestyén válogatott munkái (1956): Budapest: Magvető Könyvkiadó.
130-133.
Torday Ferencz, dr. (1876): Az ember-bonctan, élettan és életrendtan rövid kivo?iatban torna-
tanítók számára. Budapest: Franklin Társulat Bizománya
Török Imre (1959): Híres lovak, híres lovasok, híres versenyek. Budapest: Mezőgazdasági
Könyvkiadó
Trócsányi Zsolt (1970): Wesselényi Miklós és világa. Budapest: Gondolat
Turjay László, dr. ( 1882) Nőnevelö tornászat sziUék, tanítók és tanítónők számára Budapest: k.n.
Ujfalvy Sándor (1955): Emlékiratok. Sajtó alá rendezte és a jegyzetek írta Jékely Zoltán.
Budapest: Magvető Könyvkiadó
Újvári Péter (szerk.) (1929): Magyar Zsidó Lexikon. Budapest: Magyar Zsidó Lexikon ki-
adása
Umminger, Walter (1992): A sport krónikája. Budapest: Officina Nova
Vigarello, Georges (2000): Passion sport. Histoire d'une culture. Paris: Textuel
Viszota Gyula, dr. (1904): Gróf Széchenyi István és a magyarországi lóversenyek megalapí-
tása. Budapest: Pátria
Wacquant, Loic-Bourdieu Pierre (1990): „Egy reflexív szociológia felé." Replika 1.
Weber, Max (1982): A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme. Budapest: Gondolat
Wesselényi Miklós báró (1847): Teendők a lótenyésztés körül. Kolozsvár: Barráné és Stein
Wesselényi Miklós báró (1829): A régi híres ménesek egyike megszűnésének okairól. Pest.
Újra közreadta a Mezőgazdasági Kiadó, Budapest, 1985.
Williams, Raymond (1983): Towards 2000. London: Chatto and Windus
Zichy Antal (1896-1897): Gróf Széchenyi István életrajza. I—II. Budapest: Magyar Törté-
nelmi Társulat
Zuber Ferenc (1922): A Magyar Athletikai Szövetség jubiláris évkönyve. Budapest: Bichler
I. Könyvnyomdája
Zuber Ferenc (1925): A Magyar Athletikai Club története. 1875-1925. Budapest: Bichler I.
Könyvnyomdája

329
 TÁBLÁK JEGYZÉKE
1. táblázat
Az egyes versenynemek száma a Magyarországon
1885-ben rendezett sportversenyeken 255
2. táblázat
A sportágak népszerűségi listája a Herkules cikkei alapján
1884-1896 között 256
3. táblázat
Az egyes versenynemek száma a Magyarországon rendezett sportversenyeken
1885 és 1903 között 280
4. táblázat
A sportágak népszerűsége Magyarországon a Sport-Világ cikkei alapján
1896-1904 között 280
5. táblázat
A versenynemek száma sportáganként az 1896 és 1912 között
rendezett olimpiákon 288
6. táblázat
A magyarok olimpiai részvételének néhány jellegzetessége
1896-1912 között 290
7. táblázat
A magyar olimpiai pontszámok megoszlása sportáganként
1896-1912 között 290
8. táblázat
A magyar labdarúgó-bajnokságok első három helyezettje
1901 és 1914 között 296
9. táblázat
Afontosabb magyar futballcsapatok nemzetközi mérkőzéseinek mérlege
1897-1914 között 300
10. táblázat
A magyar-osztrák válogatott labdarúgó-mérkőzések eredménye
1919 előtt (a magyar csapat nézőpontjából) 302

330
 NÉVMUTATÓ
Adler Reinhold282 Bourdieu, Pierre 6, 8, 9, 19, 29, 30, 32, 33, 34,
Almásy György 104, 142 35, 40, 41, 42, 44, 55, 56, 57, 63, 64, 88, 109,
Almásy Vince 140 189,281
Almássy József 104 Bozsik József 301
Ackermann 161 Braudel, Fernand 58
Andrássy Dénes 140 Bretzenheim Nándor 115
Andrássy Géza 250, 265, 287 BrooserMór 282
Andrássy György 69 Brod, Harry 37, 38,40
Andrássy Gyula 163, 140 Bródy Emil 259
Andrássy Manó 142, 215 Brudern 123
Andrássy Tivadar 265 Brunszvik Antal 195, 200
Antalik Károly 149 Brunszvik Karolina 200
Apponyi Gyuia 250 Brunszvik Teréz 195,197,199, 200, 201
Arisztotelész 30 Brüll Alfréd 282, 298, 299
Arnold Róbert 282 Busach Péter 262
Aron, Raymond 29 Butler, Judidi 41
Büchner, Ludwig 242
Badics Ferenc 197 Byron, George Gordon Noel, lord 74
Bajza József 199
Balassi András 45 Caillois, Roger 17
Balassi Bálint 43, 44, 49, 88 Cassirer, Ernst 29
Balásházy János 161 Cavaliero Róbert 149
Balássi János 44 Chappon Lajos 99, 100, 102, 103
Balássi Menyhért 44 Clair Ignác 103,154,155,157,158,159,164,165,
Bakody Tivadar, dr. 173, 174, 175, 178, 179, 167,169,172,177,181,202,204,208, 212
180,182,184,193,208,212,241 Clair Vilmos 89, 90
Barbaryth György 45 Clairemont Klára 136
Barneby 135 Clark, Adam 145, 146,147, 268
Baross Gábor 270 Clark Tierney Vilmos 136
Bartók Béla 7 Coburg herceg 224
Barry 145, 268 Collaud Ferenc 294
Bárány Nándor Ernő 215 Connell, Bob 39, 41
Bárány Péter 198 Cornwall, Andrea 41
Basedow,Johann Bernhard 158 Coubertin, Pierre de 268, 287
Batthyány Gusztáv 117 Csáky Albin 262, 282, 287
Batthyány János, gróf 115 Cserei Ilona 162, 163
Batthyány Kázmér 154 De Gerando Ágoston 200
Batthyány Lajos 71, 232 De Gerando Antonina 200
Bél Mátyás 53 Deák Ferenc 136,200
Benda Gyula 14 DeákM. 149
Beniczky Ferenc 140 Deli Csető 49
Bentham, Jeremy 72, 74, 125 Deli Husszain 49
Berzeviczy Albert 253 Deli Málkucs 50
Berzsenyi Dániel 199, 204 Déri Gyula 259
Bessenyei György 66 Deinbitz Miksa 282
Bhabha, Horni 41 Dessewffy Aurél 232
Biasini, Gaetano 102 Dessewffy József 70, 161
Birly, István 139, 148,242 Dews, John 139
Bíró Gyula 300, 301 Dick Ernő Arnold 282
Blum Zoltán 300 Dobó Ferenc 43,44
Bohus László 149
Dobó Krisztina (Várdai Mihályné) 43, 44, 45
Bokelberg Ernő 184, 211, 247, 259
Dombos Tamás 14
Borús Judit 14
Döbrentei Gábor 118, 135, 199

331
Drais, Kari F. 268 Follmann Alajos 149,268
Dugovics doktor 86, 93, 99 Forché Román 259
Dukai Takács Judit 199, 201 Forgách Miklós 66
Dunning, Eric 23 ForgóJános 212
Durkheim, Émile 29, 30, 57, 189 Forraylván 142
Foucault, Michel 58, 157, 176
EbnerEde 140 Földessy László 297
Eckhardt Sándor 43, 45 Földváry Tibor 220
Edelsheim-Gyulai 232 Franklin, Benjámin 124
Eduárd, II. 294 Frankfurter Aladár 282
Eduárd, III. 294 Frey Lipót 225, 226
Egger Vilmos 163 Fribert Gordon 115
Egressy Gábor 104 Friederich, Franz 102
Eichner Ármin 259 Furet, Francois 58
Elias, Norbert 8, 9, 15, 19, 21, 22, 23, 24, 25,
26, 27, 28, 29, 30, 42, 44, 51, 52, 54, 55, 56, Gell, William 74
57, 58, 59, 61, 63, 64, 79, 81, 95, 116, 128, Gerenday György 232, 271
189, 243,281,311,314 Gergely András 74
Ellen Mór 282 Gindly Rudolf 87
Engl József 259 Glückswerk Mihály 70
Enyedi Lukácsné (Zsótér Ilka) 218 Granatér László 143
Eötvös József 174, 175, 179, 194, 201, 209, Grassalkovich Antal 115
215,221 Grassalkovich Tini 136
Erasmus 286 Gross János 259
Erdélyi János 228 Grotius, Hugó de 268
Eskodán Harán 50 Gschwind Mihály 174
Esterházy Antal 142 GutsMuths, Johann Christoph Friedrich 183,
Esterházy József 115 184, 241
Esterházy Mihály 115, 119,142, 259, 262, 265 Guttenbergjenő 282
Esterházy Miklós 115,232 Guttmann 17, 18,177
Esterházy Miksa (Viator) 7, 231, 232, 233, Günther Károly 259
234, 235, 237, 241, 242, 245, 248, 249, 263, Gyulaffi László 44, 88
283 Gyulaffi Lestár 44
Esterházy Pál 115, 117 Gyulai Lajos, gróf 74, 85, 112
Gyulai Pál 228
Fabiny Teofil 104
Falk Miksa 70 Hajnal István 58
Fáy András 157, 163, 196, 197,199, 202, 207 Hajnóczy József 66
Featherstone, Mike 58 Hajós Alfréd 282, 289
Felméri Lajos 237, 244, 293, 294 Halmay Zoltán 283
Fenyvesi Máté 6 Halász Béla 259
Fenyvessy Ferenc 232 Haller gróf 75, 203
Ferenc, I. 67 Halifax 135, 216, 221
Ferenc Károly, főherceg 121 Hamvay Albert 49
Festetich Christine 85, 89, 90 Handler, Andrew 259
Festetich György 70,104, 163, 195 Haraway, Donna 58
Festetich Julianna (Széchenyi Ferencné) 72 Harding, Sandra 58
Festetich László 123 Hauser Simon 259
Festetich Pál, ifjabb 259 Hauszmann Károly 149
Festetics Gyula 140 Haynes, Jackson 223
Fiáth Ferenc 86, 87, 89, 90, 91, 92, 94, 99,127, Hegedűs Sándor 259, 262, 287
198 Hegel, Georg Wilhelm Friedrich 30, 38
Fichte, Johann Gottlieb 182 Henrik, IV. 79, 294
Fisch Miklós 259 Hepworth, Mike 58
Flette alezredes 81, 88 Hermina főhercegnő 199
Fodor Ferenc 259 Hieronymi Károly 262

332
Hoeller Móric 117 Kimmel, Michael, S. 39, 41
Hodicz gróf 85, 86, 90, 93, 99 Kinizsi Pál 111
Hódy Kornélia 218 Kisfaludy Károly 123
Hogan, Jimmy 299 Kmetykó János 186
Horváth Ágota 14 Kosáry Domokos 65
Hubiár aga 47, 49, 50 Kossuth Lajos 70,71, 161,197
Hufeland, Christoph Wilhelm von 158, lí , Kosztovics László 258, 259
164, 241 Kováts Mihály 162, 163
Huizinga, Johan 16, 17 Kölcsey Ferenc 174, 188
Humboldt, Wilhelm von 29 Kőváry Mihály 100
Hunyadi Ferenc 115 Kresz Géza, dr. 215
Hunyadi Mátyás 54 Kristeva, Júlia 41
Hunyady József 115, 117, 118, 120, 121, 123 Kritske József 172
Husserl, Edmund 19, 29, 30 Kuczi Tibor 13

Irigaray, Luce 41 Lajos, XIV. 80

Irinyi József 92, 93 Lamberg Rudolf 119
Lázár Istvánná, Horák Mária 13
Jablonszky de Montebello hadnagy 89 Leitner Aladár 282
Jahn, Friedrich 182, 184,241 Leitner Menyhért 282
Jánosi Pál 50 Leovey Klára 200, 201
Jaspers, Kari 19 Lévi-Strauss, Claude 29, 301
Jersey, Lord és Lady 146 Lichnowszky Ede 115
Jósika Kálmán 261 Liechtenstein Vencel 115
József, II. 65,66, 67,75, 194 Ling, Hjalmar 183, 241
József főherceg 232 Ling, Per Henrik 183, 241
Juhász Pál 14 Lobkovitz Ferdinánd 115
Lockejohn 158, 162, 164
Kacziány Gyula 94 Lónyai Menyhért 232
Kakas Gyula 283 Lux Elvira (ifjabb Wesselény Miklósné) 83
Kammermayer Károly 212 Lyka Károly 158
Kamuti Balázs 44
Kant, Immánuel 286 Madách Imre 193,212
Kapitány György 47, 49, 50 Magyar Bálint 44
Karacs Ferenc 201 Mannheim, Kari 19
Karacs Teréz 196, 197, 199, 201 Marburg, Frigyes 85
Karády Viktor 6, 58 Marburg Géza 85,86,91
Károlyi György 115, 117, 142 Mária Terézia 65, 66, 171, 194
Károlyi Gyula 149, 268 Marx, Kari 2 9, 3 0 , 5 7
Károlyi István 115 Máté Jánosné Ujfalvy Krisztina 199
Károlyi Lajos 115, 119, 123,250 Matolay 176,179, 181
Károlyi Mihály 250 Mátrai Jenő 282
Károlyi Tiborné2321 Maurer János 247
Károlyi Viktor 140 Mauss, Marcel 30
Kaszás István 259, 260, 261, 271 Meisl, Hugó 299
Katona József 199 Mellor, Philip 189
Kaufmann Miksa 282 MertinzEde 259
Kazinczy Ferenc 75, 199 Metternich herceg 78, 121
Keglevich István gróf 104 Michaux, Pierre 269
Kellner Gyula 282 Miklós Aladár 250
Kenessey Kálmán 231 M i l l j o h n Stuart 241, 262
Kemény Ferenc 287 Mitrovszky Antal gróf kapitány 89
Kemény Zsigmond 75, 76, 83, 165 Mitterdorfer Ferenc 149
Kendeffy Ádám 110, 111, 112 Mitterdorfer Henrik 268
Keresztessy József 93, 102 Molnár Aladár 198,201
Keve József 215 Molnár Borbála 199

333
Molnár Lajos 217, 232, 233, 241, 246, 247, Renard gróf 115
258,292 Renkecz Anita 13
Montmorency herceg 79, 80, 81 Richelieu kardinális 80
Múzsa Gyula 287 Rickert, Heinrich 19
Rieux gróf 79, 80
Naechtegal, Franz 183 Ridley Lajos 258
Nagy Gusztáv 197 Ritch Herbert 250
Nagy Jakab 45 Rohonczy Gida 224, 250
Napóleon, Bonaparte 70, 75 Robinson 298
Nádasdy Ferenc 140 Roboz kisasszony 87
Nádasdy Tamás 117 Rosenzweig Béla 282
Nákó Kálmán 140 Rosti Pál 140
Rousseau, Jean-Jacques 158, 160, 162, 164,
Oheroy János 259 178,205,241
Olay Szilárd 184 Ruh Géza 282
Orczy Andor 140 Rumbold Bernát 232
Orczy Béla 140
Orczy Bódog 140 Sahlender Tamás 117
Ottó József, dr. 282, 294 Said, Edward 60
Saint-Pierre, abbé 286
Őry Fábián László 162,163 Saint-Simon, gróf 80, 81
Öszi Kornél 117 Salamon Lajos 87
Salzmann, Christian Gotthilf 158
P a g e t j o h n 114, 136 Sándor Móric 117, 256
Pálffy Ferdinánd Leopold 127 Sárkány János Ferenc 231, 233,235
Pálffy Ferenc 115 Sasfi Csaba 14
Pálffy János 140 Saussure, Ferdinánd 29
Pálffy Lipót 140 Schaffer Alfréd 300
Pálóczy Horváth Ádám 199 Schleinz Károly 259
Pestalozzi, Johann Heinrich 158, 163, 182, Schlosser Imre 300
200, 241 Schmerling, Anton von 175
Pesty Frigyes 53 Schomberg 79
Petőfi Sándor 98 Schönfeld Hugó 282
Petrics Péter 149 Schütz, Alfréd 30
Philipovich Emil 261 Schwanda Gusztáv 237
Pichler András 87,88, 92,93 Schwanda Gusztáv 259, 285
Pick Arnold 282 Schwarcz Gyula 197
Pirandello, Luigi 256 Schwarz A. Hermann 259
Pleck, Elisabeth 41 Schwarzenberg Zsigmond 282
Pleck, Joseph 41 Semsey Lajos 140
Podhorszky Lajos 104 Sennyei Lajos 140
Porzsolt Gyula 217, 233, 235, 264 Shakespeare, William 283
Porzsolt Jenő 259 Shilling, Chris 58, 189
Porzsolt Kálmán 259 Sigray Antal 250
Pozdech (Pogány) Gyula 282 Siklóssy László 102, 104, 124, 136, 138, 142,
Pronay Albert 119 149,233,256,257,258
Prónay Gábor 154 Spencer, Herbert 242, 262, 266
Pulszky Ferenc 79 Spiess, Adolf 182,184
Puteani Géza 174 Springer Ferenc, dr. 295
Puteáni Rózsa 200 Stahremberg Antal 115
Steiner Hugó 259
Ráday Gedeon 104 Steiner Lajos 282
Rákóczi György 142 Stewart, Charles William 120
Ranke, Leopold von 79 Stimpson, Catherine, R. 37
Rau, Henrik 147 Stone, Gregory 17
Reinhardt, Max256 Stonehenge 148

334
Szalárdi János 142 Toldi János 49
Szamosközy István 45, 46, 47, 51 Toldi Miklós 111
Szapáry Gyula 262 Toldy Géza 266
Szapáry Lászlóné 232 Tompa Mihály 228
Szarvassy Sándor 232 Tódi Kálmán 228
Szathmáry Oszkár 259 Tóth Lőrinc 95
Szávai István 13 Totis Arnold 282
Széchényi Béla 140, 142, 149, 268, 269 Trapp 158
Széchényi Dénes 232 Trefort Ágoston 232
Széchényi Ferenc, gróf, 9, 66, 73, 78, 81, 82, Trogoff herceg 73
198 Túri György 44, 47
Széchényi Ferencné lásd Festetich Julianna Turjay László, dr. 209, 211
Széchényi Gyula 140 Turner, Bryan S. 58
Széchényi Imre 265 Türr István 259
Széchenyi István 6, 9, 62, 65, 69, 70, 71, 73, 75,
78, 81, 82, 83, 84, 88, 115, 117,118,120,121, Ulil Alajos 282
122, 124, 125, 129, 135, 136, 140, 141, 145, Uhl Antal 282
147,159,161, 163,165,174, 241, 268 Ujfalvy Sándor 75, 77, 109, 111, 165
Széchényi Kálmán 140 Ullmann Mór 70
Széchényi Lajos 72, 115
Széchényi László 250 Ürményi László 104
Széchényi Ödön 140, 142, 149, 174
Széchényi Pál 72, 140 Vajda (Wallner) Adolf 215
Szegedi Péter 13, 298 Váradi Szabó János 163
Szekfű Gyula 58, 75, 78, 81, 83, 204 Várdai Mihályné lásd Dobó Krisztina
Szekrényessy József 154 Vasvári Pál 104, 200
Szemere Bertalan 104 Vay Miklós 163
Szemző István 93 Vécsey József 140
Szent-Györgyi Imre 226 Veres Pálné (Beniczky Hermin) 198, 201, 202
Szepesi György 49 Vermes Béla 259
Szibinyáni Jank 111 Vermes Lajos 256, 259, 261, 282
Szikszay Ferenc, idősebb 259 Vermes Nándor 259
Szilágyi Dezső 262 Viator lásd Esterházy Miksa
Szilágyi Sándor 44 Virág Benedek 199
Szokolay Kornél 293 Vitkovich Mihály 199
Szophoklész 82 Vörösmarty Mihály 123
Szögyi Béla 282
Sztanyó Gusztáv 268 Wachsmann Dezső 259
Sztáray Antal 140 Waldstein,Johann 135, .140, 141
Sztáray János 149, 268 Weber, Max 18, 30, 57, 58, 124, 189
Szűcs Jenő 58 Weinfeld Ernő 282
Weisz Dezső 282
Takáts Éva (Karacs Ferencné) 199, 200 Wekerle Sándor 262
Tasner Géza 149 Wenckheim Béla 104, 143, 232
Teleki Blanka 197,200,201 Wencklieim Frigyes 143
Teleki Emma 200 Wenckheim Viktor 143
Teleki Géza 262 Wesselényi Miklós, ifjabb 6, 9, 57, 62, 65, 71,
Teleki Imre 200 74, 76, 77, 78, 82, 83, 84, 88, 103, 104, 109,
Teleki József 259 110, 111, 112, 113, 115, 116, 117, 118, 119,
Teleki László 83, 92, 163 121, 122, 123, 124, 125, 129, 160, 164, 165,
Tessedik Sámuel 163, 194, 195 203,205,207,208,248
Teleki Sándor 142 Wesselényi Miklós, idősebb 9, 75, 76, 77, 78,
Thoma Gerő 278 81, 164,203
Tinódi Lantos Sebestyén 47, 49, 50, 51 Wesselényi Miklósné, idősebb lásd Cserei Ilona
Tisza Kálmán 184 Wesselényi Polyxena 136
Toldalagi gróf 77 Winter 177

335
Wodianer Sámuel 70 Zichy Nepomuki János 140
Woolf, Virginia 34,35,88 Zichy Pepi 87
Wünsche Emil 259 Zichy P. Ferencné 231
Yolland Arthur 295 Zimmermann 161
Zay Károly 172 Zoltai István 50
Zelmanovics Sándor 282 Zrínyi Miklós 44
Zichy Antal 82 Zuber Ferenc 285
Zichy Edmund 83 Zsigmond, Luxemburgi 45
Zichy Máli 87 Zsingor Mihály 282
Zichy Manó 154 Zsófia főhercegnő 72

336
 TARTALOM

ELŐSZÓ 5

I. BEVEZETÉS 15
SPORT ÉS FÉRFIASSÁG 15
A sportszociológia 15
Norbert Elias és a civilizáció folyamata 19
Elias sportszociológiája 22
Eliasfiguracionálisszociológiája 27
Bourdieu konstruktivista strukturalizmusa 29
Bourdieu a férfiuralomról 33
A férfikutatások 37

EGY TÖRTÉNELMI PÉLDA 42

A vitézi bajviadal 42
A leegyszerűsítés kockázatai 51

A SZERZŐI POZÍCIÓRÓL 55
A felmenők 55
A gondolatmenet érvényessége 58

II. A HARCOS FÉRFIASSÁG CIVILIZÁLÓDÁSA 65

A NEMESI FÉRFIBEÁLLÍTÓDÁS ARCHETÍPUSAI:
SZÉCHENYI ÉS WESSELÉNYI 65
Történelmi felütés 65
A gróf és a báró 71
Dunai magyar - tiszai magyar? 78

A PÁRBAJ ÉS A VÍVÁS 85
Fiáth Ferenc báró két párbaja 85
A párbaj és a formák 88
A párbaj és a fair play 92
A párbaj és a korábbi páros harcformák 95
A vívás mint a beállítódásváltás eszköze 98
Vívás és piac 101
A párbaj jellegzetességei (összefoglaló táblázat) 106
A vívás jellegzetességei (összefoglaló táblázat) 107

A VADÁSZATTÓL A LÓVERSENYIG 109

Wesselényi vadászatai 109
A falkavadászat 114
A ló mint a fejlődés motorja 116
A lóversenyetika és a kapitalizmus szelleme 122
Lovakrul és emberekrül 125
A vadászat jellegzetességei (összefoglaló táblázat) 130
A falkavadászat jellegzetességei (összefoglaló táblázat) 131
A lóverseny jellegzetességei (összefoglaló táblázat) 133
III. A VERSENGŐ FÉRFIASSÁG MEGJELENÉSE 135
A CSOLNAKÁSZAT 135
Széchenyi a vízen 135
Lóverseny kontra csolnakászat 139
Csolnakászat és munkamegosztás 143
Training, avagy a test idomítása 147
A csolnakászat jellegzetességei (összefoglaló táblázat) 151

A GIMNASZTIKA 153
Gimnasztika kontra csolnakászat és vívás 153
A gimnasztika szellemi forrásai 157
A felvilágosodás beszivárgása 162
Arisztokrácia kontra polgárság 165
A gimnasztika jellegzetességei (összefoglaló táblázat) 169

A TORNÁSZAT 171
A tornászat kezdetei Magyarországon 171
A gimnasztika és a torna 176
Bekebelezési és kirekesztési stratégiák 179
A német torna kontra svéd torna 182
Expanziós stratégiák 187
A tornászat jellegzetességei (összefoglaló táblázat) 191

IV. A NŐK TESTHASZNÁLATA 193

A NŐNEVELŐ TORNÁSZAT 193
A nő mint a cselekvés tárgya 194
A nő mint a cselekvés alanya 198
A nők testgyakorlatairól 202
A nőnevelő tornászat nőképe 208
A nőnevelő tornászat jellegzetességei (összefoglaló táblázat) 213

A MŰKORCSOLYÁZÁS 215
A korcsolyázás elterjedése 215
A korábbi embersportok kontra korcsolyázás 219
Népsport és esztétikum 221
Nők a nyilvánosság fényében 222
Korcsolyázás és globalizáció 226
A műkorcsolyázás jellegzetességei (összefoglaló táblázat) 229

338
V. A VERSENGŐ FÉRFIASSÁG INTÉZMÉNYESÜLÉSE 231
AZ ATLÉTIKA 231
Esterházy Miksa gróf és a MAC megalapítása 231
Az atlétika és a tornászat közös jegyei 235
Atlétika kontra tornászat 239
A férfiasság újrakisajátítása 247
Az atlétika jellegzetességei (összefoglaló táblázat) 251

A KERÉKPÁROZÁS 253
Sportok a nyolcvanas években 253
A kerékpározás elterjedése 258
Atlétika kontra kerékpározás 261
A kerékpározás jellegzetességei (összefoglaló táblázat) 273

VI. A KOOPERATÍV-KÖZÖSSÉGI FÉRFIASSÁG MEGJELENÉSE 275

A SPORTOK VILÁGA A SZÁZADFORDULÓ KÖRNYÉKÉN 275
Sportok és sportszervezetek Magyarországon 1885 és 1910 között 275
Sport és társadalmi differenciálódás 281
A sportok nemzetközi erőterének kialakulása 285

A FUTBALL 292
A futball kezdetei Magyarországon 2 92
A futball és a szimbolikus megkülönböztetések dinamikája 300
Futball és kollektív identitás 305
Játékrendszer és férfiasság 308
A futball jellegzetességei (összefoglaló táblázat) 312

ÖSSZEGZÉS 314

A SPORTOK JELLEGZETESSÉGEI (összefoglaló táblázat) 320

FELHASZNÁLT IRODALOM 324

TÁBLÁK JEGYZÉKE 330

NÉVMUTATÓ 331

339
Kiadja a Helikon Kiadó Kft., az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvter-
jesztők Egyesülésének tagja. A kiadásért Pándi András, a Helikon Kiadó igazgatója felel.
Szerkesztette Borús Judit. Művészeti vezető Zigány Edit. Műszaki vezető Kováts Imre.
Képfeldolgozás Color Point Kft. Nyomta és kötötte a Dürer Nyomda Kft, 2003-ban.
Felelős vezető Megyik András igazgató. Megjelent 32,89 (A/5) ív terjedelemben.
HE 869 / ISSN 1417-8818 / ISBN 963 208 809 3
Hogyan lesz a vadászó és párbajozó férfiból futballozó férfi?
Mivel magyarázható, hogy bő száz év alatt oly mértékben
megváltozik a férfiak viselkedése, hogy a korábbi harcias
tevékenységek helyett másokat is szórakoztató közösségi
játékokkal töltik szabadidejük számottevő részét? Milyen
összefüggések létesíthetők a civilizáció folyamata és a fér-
fibeállítódások átalakulása között? Mennyiben járulnak
hozzá e változások a modern társadalom megszületéséhez?
Ezekre és a belőlük fakadó rendkívül érdekes kérdésekre
keres választ ez a mű, melynek további pikantériája, hogy -
a bartóki mintát szem előtt tartva - magyarországi jelen-
ségek vizsgálatát középpontba helyezve kíván egyetemes
érvényű állításokat megfogalmazni.
A könyv igazi csemege a társadalomtudományok iránt
érdeklődők számára, de ott a helye minden nyitott szellemű
olvasó könyvespolcán is.

Hadas Miklós szociológus, egyetemi docens, a Budapesti

Közgazdaságtudományi és Államigazgatási Egyetem Nem-
és Kultúrakutató Központjának igazgatója.

A BORlTÓ KERNSTOK KÁROLY: LOVASOK VÍZPARTON

CÍMŰ F E S T M É N Y É N E K FELHASZNÁLÁSÁVAL KÉSZÜLT
(FOTÓ: BOKOR ZSUZSA)

© HUNCART

2500 Ft