A fordítás az alábbi mű alapján készült:

Laurelin Paige: Man In Love (Man in Charge Duet #2), 2020

Fordította
HORVÁTH M. ZSANETT

A szerzőtől az Álomgyár Kiadó gondozásában megjelent:

A hatalom csábításában – Más szerepben-sorozat 1., 2021

Copyright © 2020. Man In Charge by Laurelin Paige

Published by arrangement with Bookcase Literary Agency.
The moral rights of the author have been asserted.

Borítóterv: Faniszló Ádám

További grafikai munka: Fehér Zsanett, Németh Renáta
Szerkesztette: Papp Diána
Korrektúra: Csémi Judit
Tördelés: Dubecz Adrienn

Álomgyár Kiadó, Budapest, 2021

Felelős kiadó: Nagypál Viktor
Elérhetőségeink:
+36 30 487 3552
admin@alomgyar.hu
www.alomgyar.hu
www.facebook.com/alomgyar
instagram.com/alomgyarkiado

Elektronikus változat
Békyné Kiss Adrien

ISBN 978-963-5700-92-9
 Egy

Tess

–  A vőlegényed – ismételtem döbbenten, mert nem hittem a

fülemnek. Nincs az az isten, hogy Scott Sebastian – a férfi, aki
biztosított a függetlenségéről, a férfi, akivel az elmúlt három
hétben megállás nélkül flörtöltem és keféltem, a férfi, aki kávét
főzött nekem, amikor ma reggel felébredtem az ágyában –
jegyben járjon Kendra Montgomeryvel!
Kivéve, hogy mégis, mert most itt feszengett Kendra oldalán,
és kapkodta a tekintetét, bárhová nézett, csak rám ne kelljen.
Kendra ujján pedig gyűrű virított egy akkora kővel, mint egy
ajakír kupakja. Ezért nem fáradtam a kérdő hangsúllyal, mert
persze, hogy a vőlegénye volt. Ilyen az én szerencsém.
–  Meglepetés! – Kendra mosolya túl ragyogó volt. Mintha túl
erősen próbálna meggyőzni valamiről, és hirtelen arra
gondoltam, hogy ez csakis átverés lehet. Hogy tudomást szerzett
arról, hogy a háta mögött üzleti ajánlatot tettem a
Sebastianeknek, és most így állt bosszút.
Ám akkor miért hagyná Scott, hogy ilyen bizalmasan
belekaroljon?
 Kendra nyilván őt is beavatta az átverésbe, és ez Scott
bosszúja a titkolózásomért. Sőt, talán eleve az ő ötlete volt ez az
egész.
A fenébe is. Valószínűleg megérdemeltem.
Nem, egyáltalán nem. Kegyetlen, otromba tréfa volt.
–  Te most komolyan beszélsz? – Mire kimondtam, már
tudtam, hogy komoly. Mert Kendra Montgomery nem menne
ilyen messzire – nem vonná be a szüleit, nem rendezne bulit –
csak azért, hogy visszavágjon nekem.
Kendra arcáról eltűnt az erőltetett mosoly.
– Mondanom kellett volna – ismerte be bűnbánóan. – Tudom.
És később utálhatsz érte, megígérem! De most szeretnélek
bemutatni Scottnak.
A vőlegényére pillantott (az istenverte vőlegényére!), és
rámosolygott, ezúttal őszintébb mosollyal.
– Ő pedig az asszisztensem, Tess Turani.
Kendra szemmel láthatólag azt várta, hogy kezet fogjunk, én
azonban nem nyújtottam kezet, ahogy Scott se.
– Tess és én már… – kezdte homlokráncolva, és rádöbbentem,
hogy épp el akarja mondani Kendrának, hogy már ismerjük
egymást, amiről Kendra is tudna, ha tényleg ő küldött volna a
Sebastian vállalathoz maga helyett, hogy üzletet kössek velük.
Scott tehát nem tudta, hogy megvezettem. És Kendra sem.
Ami azt jelentette, hogy mindez vagy valóban megtörténik, vagy
életem legszörnyűbb rémálmát élem át, s mivel a Kendra
szekrényéből lopott, fél számmal kisebb cipőben már komolyan
sajogtak a lábujjaim, úgy döntöttem, hogy ez a valóság.
Túlságosan megdöbbentem/elszörnyedtem/csalódtam ahhoz,
hogy egyáltalán megpróbáljam mentegetni magam.
Szerencsére Scott nem fejezte be a mondatot.
–  Azt mondtad, az asszisztensed? – kérdezte, mert amilyen
gondos figyelemmel ügyelt a részletekre az elmúlt három hét
során, rögtön feltűnt neki a beosztásom.
Ha megnyílik a talpam alatt a föld és ott helyben elnyel, már
az is előrelépés lett volna egy ilyen estén.
–  Nem a legszerencsésebb elnevezés – ismerte el Kendra. –
Nem is tudom, mihez kezdenék Tess nélkül. Ő az én támaszom.
Pontosan így írná le az ember az alkalmazottját, aki rögtön
ráveti magát a nagymenő ügyfelekre, amint a főnök kiteszi a
lábát az ajtón. Ugye?
Lehet. Ha Scott így értelmezi, és annyiban hagyja. De persze
nem így történt, micsoda meglepetés.
–  Igazán nagyszerű, hogy olyan mértékben növekedett a
céged, hogy már mások is segíthetnek az üzletkötésben.
Eddig nem is gondoltam, hogy ennél is mélyebbre tudnék
süllyedni.
Kendra lesütötte a szemét.
–  Ó! Hát. Ott azért nem tartunk. Egyelőre. De már beszélünk
róla. – Amikor felnézett rám, a szeme tele volt megbánással.
Vagy ígérettel, hogy valóban meg akarta adni nekem ezt a
lehetőséget, csak még nem érkezett el a megfelelő idő, meg a
többi szarság, amivel etetett, valahányszor rákérdeztem.
Erről rögtön eszembe jutott, hogy miért nehezteltem a
barátnőmre, miután a főnököm lett.
Scott érthető módon összezavarodott.
– De hiszen őt küldted, hogy…
 –  Ne beszéljünk annyit az üzletről egy ilyen örömteli
eseményen! – vágtam a szavába gyorsan. Már tudta, hogy
megtévesztettem. Kendra viszont még nem. De ettől még nem
kellett itt helyben jelenetet rendeznünk.
Nem mintha egy jelenettől még rosszabb lehetne a helyzet.
Scott Kendra vőlegénye volt.
Kellemes mosolyt erőltettem az arcomra.
–  Gratulálok mindkettőtöknek! Micsoda meglepetés! Nézd
csak K, itt az apukád! Még nem volt alkalmam üdvözölni, és
bizonyára ti is rengeteg emberrel akartok beszélni, úgyhogy én
most…
Be sem fejeztem a mondatot, csak rohantam Martin
Montgomery felé. Fogalmam sem volt, mit fogok mondani neki,
ha odaérek hozzá. Gombóc szorult a torkomba, és egyre csak az
járt a fejemben, hogy Scott Kendra vőlegénye, újra meg újra.
Csakhogy a kedves papa volt a kibúvóm, és most, hogy
kábultan elindultam felé, nem tudtam, hogyan váltsak irányt.
Ha ura lettem volna a gondolataimnak, egyenesen felmentem
volna a szobámba. Vagy, ami még jobb, hívtam volna egy Ubert,
és hazamentem volna kisírni magam Teyana vállán, ahelyett,
hogy egy ilyen előkelő vacsoravendégségben omlanék össze. Az
sem érdekelt, ha Scott és Kendra figyel engem. Csak menekülni
akartam.
– Tess! Hát jól láttam, hogy te vagy az! – Martin Montgomery
a tőle megszokott atyáskodó öleléssel üdvözölt. – Kendra
ragaszkodott hozzá, hogy elhívjunk. Sőt, te vagy az egyetlen, aki
számított neki, amikor ma reggel elkezdtük szervezni a partit.
Nagy szüksége volt arra, hogy mellette légy.
 Ezt még kábultan is különösnek tartottam. Kendra mindig is
magányos farkas volt. Noha a főiskola óta eltávolodtunk
egymástól, néha még mindig úgy éreztem, hogy én vagyok a
legjobb barátnője. Ő azonban ettől még előkelő társaságban
forgott, és számos olyan nő volt a saját köreiben, akiket inkább
meg kellett volna hívnia az eljegyzési partijára. Miért pont én
voltam a legfontosabb neki, ha még arra se vette a fáradságot,
hogy közölje velem, hogy megkérték a kezét?
Úgy viselkedett, mint aki legszívesebben senkinek se
mondaná el.
De valószínűbb, hogy csak én lihegtem túl a dolgot. Jelenleg
nem tudtam tiszta fejjel gondolkodni. Levegőre volt szükségem.
Ki kellett szabadulnom innen!
–  Hálás vagyok, mint mindig, a vendéglátásért, Martin, és
örülök, hogy itt lehetek a lányod kedvéért. – Hazugság,
hazugság, hazugság! – Remélem, nem haragszol meg, de az a
helyzet, hogy nem érzem magam valami jól, és ha
megbocsátasz, felmegyek a szobámba egy fájdalomcsillapítóért.
– És azért, hogy átöltözzek, mert tuti, hogy nem Vera Wangban
fogok hazazötyögni New Yorkba, márpedig meg sem állok
hazáig.
–  Hát hogyne, hogyne! Igazán sajnálom. Ha bármire
szükséged van, csak szólj nyugodtan a személyzetnek.
–  Köszönöm. Nagyra értékelem. – Már el is indultam, de a
fejemet még felé fordítottam, ezért addig nem vettem észre a
testes férfit az orrom előtt, amíg neki nem mentem. – Elnézést,
nem néztem a lábam elé. Ó! Mr. Sebastian!
Hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy jó vagy rossz, hogy ez a
bizonyos Sebastian nem Scott volt, hanem az apja.
–  Henry – javított ki ugyanolyan érces hangon, mint amikor
legutóbb láttam a Sebastian Industrialnél a megbeszélésen, ahol
arról beszéltünk, hogy a vállalata szponzorálná a
Diszautonómia Alapítványt.
A megbeszélésen, ahol úgy viselkedtem, mint akinek
felhatalmazása van a közvetítésre, holott egyáltalán nem volt.
És én még azt hittem, hogy ennél rosszabb már nem lehet ez a
mai este.
–  Henry – ismételtem. – Bocsásson meg, hogy így önbe
rohantam. Nem érzem jól magam, igyekszem kijutni a
tömegből. – Megpróbáltam kikerülni, de elém lépett.
–  Most, hogy Kendra visszatért, számítok rá, hogy ő fogja
folytatni a tárgyalásokat – mondta, mintha meg sem hallotta
volna, hogy rosszul vagyok. Mi van, ha émelygek? Bárcsak így
lenne, hogy lehányhassam a felvágós Berluti Scritto cipőjét!
–  Erről még nem beszéltünk. Igazán nem szeretném
munkaügyekkel zargatni egy ilyen jelentős eseményen! – Ismét
kerülni próbáltam.
Ismét az utamat állta.
–  Nos, ha beszéltek róla, bizonyára Kendra is arra a
következtetésre jut majd, hogy egy olyan fontos ügyfél, mint a
SIC megérdemli, hogy egy elsőrangú tehetség képviselje az
érdekeit.
Vagy úgy! Tehát fenyeget. Igaz, hogy finoman, de attól még ez
fenyegetés volt. Henry jelentette az egyetlen akadályt a
szponzori szerződés aláírása előtt. Scott megígérte, hogy
intézkedik, és a beszélgetésből ítélve így is történt. De a feltétel
az volt, hogy Kendra kösse meg az üzletet, ne én.
Ha lett volna némi lélekjelenlétem, kiálltam volna magamért.
Csakhogy most nem voltam olyan helyzetben. És ha még volt
esélye a DA-nak megszerezni a szponzorálást, akkor meg kellett
hunyászkodnom.
–  Biztos vagyok benne, hogy egyet fog érteni – mondtam,
amiben több volt az igazság, mint Henry sejthette, hiszen, ha
Kendra rájön, hogy mit műveltem, garantáltan ki fog rúgni.
–  Ha valóban olyan sokat jelent neked ez az alapítvány,
márpedig gyanítom, hogy így van, miután akkora hévvel
fényezted őket a minap, akkor valóban egyet fog érteni.
Elsőre is felfogtam, de azért sikerült uralkodnom magamon.
– Holnap reggel az lesz az első dolgom, hogy ezt megbeszélem
Kendrával. – Telefonon, a jersey-i lakás biztonságából.
–  Kitűnő! Én is itt éjszakázom. Kérem, jelezze, ha
bekapcsolódhatok a beszélgetésbe.
Az isten verje meg, hát mindenki itt alszik ma este?
Kendra anyja említette, hogy nem maradt több szabad
szobájuk. Érthető, hogy Montgomeryék Greenwichben
marasztalták a lányuk jövendőbelijének a családját ahelyett,
hogy szombaton késő este visszaküldték volna őket a városba.
Ami azt jelentette, hogy nyilvánvalóan Scott is itt éjszakázik.
Ami pedig azt jelentette, hogy nekem is maradnom kell, hogy
valóban beszélhessek Kendrával a DA-ról, és arról, amit tettem.
Legalábbis, ha azt szeretném, hogy megvalósuljon a szponzori
kapcsolat.
Ha Teyana, a legjobb barátnőm nem lenne, talán lemondtam
volna róla. Viszont eleve Tey miatt vágtam bele ebbe az
egészbe. POTS betegségben szenvedett, és miatta volt olyan
fontos, hogy a SIC szponzorálja a DA-t, hogy az alapítvány több
pénzhez jusson, ami több kutatási lehetőséget és ismeretet
jelenthetett egy olyan betegségről, amivel a barátnőm
mindennap megküzdött. Személyes volt az ügy.
– Szólok, ha szükségem lesz önre – mondtam feszülten. – Most
pedig, ha megbocsát. – Itt éjszakázom, de egy perccel sem
maradok tovább ezen a nyavalyás partin.
Henry ezúttal hagyta, hogy megkerüljem.
Most viszont Kendra állított meg. De szerencsére legalább
Scott nem volt vele.
– Kérlek, ne haragudj, amiért nem szóltam róla – esdekelt.
Az igazat megvallva, amilyen keveset mesélt nekem
mostanában a magánéletéről, egyáltalán nem lepett meg, hogy
házasodni készült, hiszen még azt sem tudtam, hogy komolyra
fordult a kapcsolata valakivel. Más körülmények között
valószínűleg sóhajtva annyit reagáltam volna, hogy „nem
csoda”.
Csakhogy Scott-tal járt jegyben. S noha Scott megtévesztő
viselkedéséről nem Kendra tehetett, mégis haragudtam rá.
Ezeregy okom volt haragudni, például hogy puszta szeszélyből
újabb és újabb nevetséges feladatot adott, közben úgy bánt
velem, mint egy alattvalóval. De a haragommal legalább
megzsarolhatom holnap, amikor rájön, hogy neki is legalább
annyi (hacsak nem még több) oka van haragudni rám.
–  Ezt nem most kéne megbeszélnünk, K. – Ahogy az imént
Henryt, most Kendrát is megpróbáltam kikerülni.
És Henryhez hasonlóan ő is az utamat állta.
 –  Tess, légyszi, légyszi, légyszi! Nekem ez nem megy, ha
haragszol rám!
–  Mi nem megy? A bájcsevegés? A házasodás? – Ez kicsit
hangosabbra sikerült, mint szerettem volna. Lejjebb vettem a
hangerőt, és folytattam. – Én úgy látom, egyedül is remekül
elboldogulsz.
Ki akartam kerülni, ám hirtelen meggondoltam magam, mert
valami még bökte a csőrömet.
– Miért nem árultad el?
Nézzenek oda, a jelek szerint sokkal jobban fájhatott, hogy
kihagyott az életéből, mint gondoltam.
– Csak megtörtént!
– Csak megtörtént? Csak úgy, ma reggel felébredtél, és kedved
szottyant megházasodni, ja, és történetesen pont egy eljegyzési
gyűrű lapult az egyik márkás táskád alján?
Kendra kieresztett egy frusztrált sóhajt.
– Jól van, hát, mindez még hónapokkal ezelőtt történt, de ma
döntöttem úgy, hogy igent mondok. Nem tudtam, hogy akarom-
e. Ezért kellett elutaznom. Hogy végiggondoljam.
Ez cseppet sem segített rajtam. Mert Scott hiába nem volt még
hivatalosan eljegyezve, amikor kamatyoltunk, azt csak nem
felejthette el, hogy nem is olyan régen házassági ajánlatot tett
egy másik nőnek. Méghozzá annak a nőnek, akiről pontosan
tudta, hogy a főnököm.
–  Szólhattál volna – mondtam, próbálva inkább Kendra
titkolózására koncentrálni, és arra, hogy mit árul el az a mi
kapcsolatunkról, és nem a Scott-tal folytatott viszonyomra. –
Segíthettem volna. Te mondtad, hogy nélkülem semmire sem
mész. Ha tényleg olyan sokat jelentene neked a véleményem,
mint állítod, akkor elmagyaráztad volna, hogy milyen
helyzetben vagy.
Nem. Ez sem segített. Csak egyre dühösebb lettem.
Tulajdonképpen enyhített a bűntudaton, amit a megtévesztés
miatt éreztem. Úgy éreztem, jól tettem, hogy a háta mögött
szervezkedtem, mert Kendra elmehet a francba.
Ahogy Scott Sebastian is.
Ezúttal, amikor megkerültem Kendrát, megragadta a
karomat.
– Hová mész? El akarsz menni? Kérlek, ne menj!
Legalább felfogta a helyzet súlyát annyira, hogy megértse,
akár el is mehetnék.
Kis híján ott helyben meggondoltam magam.
Csakhogy a DA. És Tey.
–  Végeztem ezzel a beszélgetéssel és ezzel a partival.
Felmegyek, veszek egy forró fürdőt, és beveszek egy
fájdalomcsillapítót. Ha még beszélni akarsz valamiről,
kénytelen leszel reggelig várni.
Kendrát teljesen feldobta a hír, hogy mégsem megyek el.
– Este beszélhetünk! Majd beugrom hozzád, ha már mindenki
elment.
Ehhez garantáltan nem maradt energiám mára.
– Szó sem lehet róla. Ma este nem. Túl fáradt vagyok. Hosszú
volt ez a hét. Fürdés után rögtön ágyba bújok. – Ahol aztán
álomba sírom magam.
Kendra látványosan elszontyolodott, de beletörődött a
döntésembe.
 – Akkor holnap. Sajnálom. Igazán nagyon sajnálom.
Elfordultam és a lépcső felé indultam, közben még a fülembe
csengtek az utolsó szavai.
Hittem neki.
De ettől még korántsem éreztem magam kevésbé
nyomorultul. Alig láttam a könnyeimtől. Mindjárt. Mindjárt
kisírom magam. Csak előbb…
Egy erős kéz ragadta meg a karomat, és behúzott a kamrába.
– Beszélnünk kell – közölte Scott.
Fájt a szívem. Össze volt törve. Amikor az arcába néztem,
mégis haragot éreztem.
–  Jegyben jársz! – Hiába öntött el a forróság az érintésétől,
úgy löktem el magamtól, mint egy leprást.
– Csak az asszisztense vagy! – mondta ugyanolyan élesen.
– Ne akarj úgy tenni, mintha ez a kettő egyenértékű lenne! –
Felidéztem, hányszor hazudott nekem nyíltan, és utólag már
láttam, hogy milyen ügyesen navigált a különböző igazságok
között. „Jelenleg senki iránt sem köteleztem el magam” –
mondta az első együtt töltött éjszakán. „Említett valaha?” –
kérdezte, amikor megkérdeztem, milyen közel áll Kendrához.
„Na tessék” – mondta, amikor azt válaszoltam, hogy Kendra alig
említette nekem.
Istenem, mekkora marha voltam! Mekkora marha!
–  Márpedig egyesek azt mondanák, hogy ugyanolyan
megtévesztő – mondta, makacs ragaszkodással a márpedig-te-
hazudtál-nagyobbat állításhoz. – Sőt, sokkal rosszabb, ha egy
multimilliárdos vállalat pénzéért teszed.
Ha így fogalmaz, valóban rosszul hangzott, amit tettem.
 Ám csak akkor lenne igaza, ha a nagyvállalatok fontosabbak
lennének az embereknél, amivel viszont nem értettem egyet.
–  Ha te így gondolkozol, akkor egyáltalán nem az az ember
vagy, akinek hittelek.
Nem szívesen mondtam ezt. De nyilvánvalóan alig ismertem
ezt a férfit.
De talán megérte kimondanom, mert rögtön elhallgatott, és
bűnbánóan nézett rám.
Kordában tartotta a haragját, az enyém viszont nem párolgott
el, csak szétoszlott és elvékonyodott, így láttam, ami alatta
lapult: megaláztatás, megtört szív, bűntudat.
– Én azért hazudtam, hogy segítsek másokon. – Nem tudtam,
hogy ezt magamnak bizonygatom vagy neki.
– Kinek segítesz azzal, ha átvered a főnöködet? Kendra nem is
tudta, hogy ismerjük egymást, Tess. Miért ne tudná, hogy üzleti
kapcsolatban állsz velünk? És azt mondta, még sosem kötöttél
üzletet. – Eszébe jutott valami, és felkapta a fejét. – Egy pillanat!
Ha nem tud az üzletről… Jézusom, Tess, ne mondd, hogy nem
legális az üzlet!
Ha ez csak most jutott eszébe, az azt jelentette, hogy őt is
letaglózta a felismerés.
–  Hát persze, hogy legális! Hogy ne lenne az! A te vállalatod
írja a szerződést. Bárki közvetíthetne köztetek és a DA között.
Bárhonnan jönnék, az üzlet attól még jó lenne. Csak azért
mondtam, hogy a Conscience Connecttől jöttem, mert ez hitelt
adott a szavaimnak. És mert, nos, tényleg a CC-nek dolgozom,
csak éppen nem abban a beosztásban.
Most, hogy belekezdtem, ömlött belőlem a szó.
 –  De már nagyon régóta szerettem volna megkötni ezt az
üzletet, és senki sem ismeri olyan jól a DA-t, mint én; Kendra
legalábbis biztosan nem. Tudtam, hogy tökéletes partneri
kapcsolat lenne köztetek, és én már javasoltam neki, hogy
kössön veletek üzletet, ő azonban nem akart. Szóba se tudtam
hozni anélkül, hogy leharapta volna a fejem.
–  Miattam – mondta Scott halkan, és erőtlenül nekidőlt a
polcnak a háta mögött.
Én is hátradőltem.
– Azután elment a városból, én pedig megismerkedtem Brett-
tel, tőle hallottam, hogy alapítványt kerestek, amit
támogathattok, és nem így akartam, de felkínálkozott a
lehetőség, hogy bebizonyítsam, mire vagyok képes, és segítsek a
DA-nak. Ha pedig most megsemmisíti az üzletet… –
Magyarázkodhatnék én Kendrának, de mit sem érnék vele.
Dönthet úgy, hogy nem érdekli, hogy lejáratja magát a DA-nál.
Most, hogy megértettem, milyen viszony fűzi a SIC-hez, már
tudtam, hogy a velük való kapcsolatot semmiért sem fogja
veszélyeztetni. Különösen, ha egy engedetlen beosztottat
hibáztathat a rengeteg elpazarolt időért és energiáért.
–  Elintézem – mondta Scott ugyanazon a hangon, mint a
konferenciateremben, amikor arról biztosított, hogy az apja alá
fogja írni a szerződést.
Akkor sem tudtam hinni a meggyőző erejében, és most sem.
– Nem tudod…
A szavamba vágott.
–  De tudom, és fogom. Alá lesz írva a szerződés. Kendrának
van elég esze ahhoz, hogy ne ellenkezzen, és az apám is bele fog
menni. Nincs miért aggódnod. Bármi történjék, gondoskodom
róla.
Elgondolkodtam ezen az érzelmes ígéreten, aztán folytatta.
– Ezek után mindennél fontosabb, hogy támogassam.
Elcsüggedtem, amikor belegondoltam, hogy miért.
– Jegyben jársz.
– Tess… – A hangjában a saját fájdalmam visszhangzott. Mint
akit szíven találtak, és a nevemmel az ajkán roskadt össze.
Mielőtt folytathatta volna, bedugta a fejét egy nő, akit
felismertem a korábbi internetes kutakodásaimból.
– Hát itt vagy! A fényképész le akar fotózni titeket Kendrával.
Scott anyja megvetően végigmért, nyilván azt hitte, hogy
enyelegtünk.
– Igazán, Scott? Pont ma este?
Ez szinte úgy hangzott, mintha részéről teljesen rendben
lenne, ha bármelyik más estén kapja rajta a fiacskáját azon,
hogy csalja a menyasszonyát. Még mulatságosnak is tartottam
volna, ha nem olyan gyászos a hangulatom.
Scott kihúzta magát, majd az anyjára pillantott, hogy adjon
egy percet. Amikor az anyja nem mozdult, Scott felsóhajtott, és
a szemembe nézett.
– Még nem végeztünk, Tess.
Vártam egy kicsit, miután elment. Nem azért, mert féltem,
hogy meglátnak együtt kijönni a kamrából, mert az igazat
megvallva, nagy ívben leszartam, ki mit gondol. Azért vártam,
mert Scott távozásával elmúlt a haragom, és legszívesebben
zokogva összeomlottam volna.
Valahogy mégis sikerült talpon maradnom.
 Sikerült kislisszolni a kamrából és felmenni a lépcsőn.
És valahogy sikerült eljutni a szobámig, becsukni az ajtót,
nekidőlni, majd leroskadni a földre, mielőtt elbőgtem magam.
 Kettő

Scott

Ilyen egyszerűen nincs.

Ezt ismételgettem magamban újra meg újra, ahogy követtem
anyámat a tömegben. Képtelenség, hogy ilyesmi megtörténjen.
Mindjárt felébredek a lakásomban, a saját ágyamban, Tessa
mellett, és ez az egész csak egy rémálom lesz.
Pedig nem rémálom volt.
Hanem az életem. Tényleg ilyen istenverte helyzetbe
kerültem. Tényleg messzire sodródtam attól a nőtől, akibe
valójában beleszerettem, és most a menyasszonyommal kell
fényképezkednem, egy olyan nővel, aki iránt semmit sem
éreztem (és nem is fogok). És mivel ez a Montgomery-parti –
ahol túl sok ember jelent meg ahhoz, hogy családi
összejövetelnek hívjuk –, előzetes figyelmeztetés nélkül lett rám
erőltetve, semmit sem tehettem, mosolyognom és biccentenem
kellett, és imádkoznom, hogy hátha mégis csak egy rémálom az
egész.
Sürgősen innom kellett valamit.
Kiszemeltem magamnak egy pezsgőspoharakkal megrakott
tálcát, ami épp felém közeledett a pincér kezében, ám mielőtt
elvehettem volna egy poharat, anyám végigvonszolt egy
folyosón, és behúzott egy fürdőszobába, majd becsukta
mögöttünk az ajtót.
–  Mit képzelsz, mi az ördögöt művelsz? – kérdezte szúrós
tekintettel, ami komikusnak hatott a sok botoxtól. Ez volt az ő
dühödt pillantása, de csak azok ismerték, akik közel álltak
Margo Leahy Sebastianhez. A többi ember szemében anyám
éppolyan elegáns és sztoikus volt, mint mindig – hosszú,
(festett) szőke frizurájában egyetlen kósza hajszál sem állt el, a
(decens színű) rúzst mintha most kente volna fel, a (sebész által
felvarrt) nyaka karcsú volt. Senki sem hitte volna, hogy tombol
legbelül.
Én azonban tudtam.
Nem számított újdonságnak, hogy felbőszítettem anyámat.
Többé már nem is tudott érdekelni, csupán kellemetlennek
találtam. Különösen, ha egyébként mindenben
engedelmeskedtem neki és apámnak. Még ki is kocsikáztam ide,
az istenverte világvégére zokszó nélkül, amit azóta ezerszer
megbántam. Mi mást akarhatott még tőlem?
És miért pont egy fürdőszobában kellett ezt megbeszélnünk?
Ugyanakkor az elszigeteltség azt jelentette, hogy
rázúdíthatom az ellenvetéseimet, ahogy szerettem volna,
amióta megpillantottam Kendrát a gyűrűvel, de tapasztalatból
már tudtam, hogy nem éri meg. Jobb, ha behódolok anyámnak,
és mihamarabb túlesünk rajta.
– Azt hittem, fotózkodni akarsz.
– Nincs fotózás. Még fotós sincs. Csak meg akartalak menteni
önmagadtól.
Elvesztettem az önuralmamat.
–  Semmi kedvem a feladványaidhoz, anya! Mi az
istenveréséről beszélsz?
– A kamrában enyelegsz egy szolgával? Pont ma este!
– Egy pillanat. – Egyre bosszúsabb lettem. Teljesen kiakadtam.
– Először is Tess nem szolga – és nem mintha számítana.
Valamint tisztázzunk valamit: Kendrával dolgozik.
Pontosabban Kendrának. De ez szintén nem számít. Teljesen
logikus volt a magyarázata, hogy miért állította be úgy, mintha
magasabb pozícióban dolgozna a vállalatnál. Mindenkinél
jobban ismertem a trükköket, amelyekre szükség volt, a
kompromisszumokat, amiket meg kellett kötni, hogy előbbre
jussunk ebben a világban. Mégis fájt, hogy pont engem vertek
át.
De ettől még nem vált semmissé, ami köztünk történt. Igazi
volt. Éreztem. Nem lehetett csupán egyoldalú.
– Hát persze, hogy Kendrának dolgozik – sóhajtott fel anyám
méla undorral.
Betelt a pohár.
– Ez meg mi az ördögöt jelentsen?
–  Hadd adjak egy tanácsot, Scott. – Igazgatni kezdte a
nyakkendőmet, nem mintha meglazult volna. – Tartsd távol a
nőügyeidet a családodtól. Így sokkal könnyebb diszkréten
csinálni, és nem számít, hogy mit gondol a feleséged a
nőcskéidről, de garantálom, hogy azt nem fogja tűrni, ha
bekavarsz az ő kapcsolataiba. Felőlem enyeleghetsz a
szeretőddel. De külön. Határozottan nem az eljegyzési partidon.
 Itt volt a bökkenő.
Ellöktem a kezét.
–  És mikor is lett a ma esti vacsorából eljegyzési parti? –
Anyám üzenetében csak annyi állt, hogy a Montgomery
családdal vacsorázunk. Ennyi. Akkor láttam az üzenetet, amikor
ma reggel megnéztem a telefonomat, rögtön, miután Tess
elment.
Vagy úgy! Hát ezért rohant el! Csak most esett le. Habár
sejtelmem sem volt, hogy mi szüksége lehetett Kendrának
Tessre, hacsak nem ezzel is csak gyötörni akart, de
nyilvánvalóan nem ezért hívta el.
Igaz, ha jobban belegondoltam, nem sokat tudtam a
jövendőbelimről, és még kevesebbet az indítékairól.
Nem, nem lehet a jövendőbelim!
Csakhogy a gyűrűmet viselte.
A picsába! Ennek nem így kéne történnie.
– Megmondtam, ki lesz itt. Mire számítottál? Amint megjelent
a nyilvánosság előtt azzal a gyűrűvel, az eljegyzés be lett
jelentve. Persze, nem hivatalosan. Később majd tartunk egy
nagyobb partit, hogy ez is meglegyen, bár nem mintha szükség
lenne rá. Ma este csak Montgomeryék közeli barátai vannak
jelen, ők pedig nem verik nagy dobra a hírt, de ettől még el fog
terjedni. Hamar kiszivárog. Tudod, hogy működik a PR.
Na igen, a PR-t nagyon is jól ismertem. Máris azon járt az
eszem, vajon hogyan tudnám eltussolni a hírt, mielőtt elterjed,
mert eljegyzésről kurvára szó sem lehet.
Anyám mintha olvasott volna a gondolataimban.
– Már megtörtént, Scott. Beleegyeztél.
 Az még ezelőtt történt.
Az életem azóta fenekestül felfordult, és ha lenne igazság a
földön, minden korábbi ígéretem semmissé válna.
Csakhogy a világ nem így működik, ezt én is tudtam. Még egy
Sebastian sem változtathat a szabályokon.
Különösen nem egy Sebastian.

Mintha egy örökkévalóságig tartott volna, amire minden

vendég elment. A szüleim még előbb nyugovóra tértek, ami
valószínűleg jobb is, mert nem sok energiám maradt a végére.
Még mindig arra az italra volt szükségem, amit egész este hiába
hajkurásztam.
Valójában Tess-szel akartam beszélni.
De előbb még el kellett intéznem Kendrát, amihez szükségem
lesz az alkoholra.
A felszolgálók a kamrába vitték a maradék pezsgőt. Elvettem
egy pohárral, legurítottam, majd megittam még eggyel, mielőtt
elindultam, hogy megkeressem.
Kendrát a kanapén találtam; ernyedten elterült, és úgy
forgatta a fejét, mintha ő is olyan kimerítőnek találta volna az
estét, mint én. Képtelen voltam elhinni, hogy ez a helyzet.
A kanapé mögött Leila Montgomery a takarítást felügyelte a
tőle megszokott kedves, de basáskodó stílusban. Martin a
kertben szivarozott. Az eső már elállt, Martin azonban az ablak
mellett ácsorgott, nyilván még nyirkos és hideg lehetett a
levegő.
 Vajon, ha nem ismerkedem meg Tess-szel, most odakint
barátkoznék a leendő apósommal?
Beleborzongtam a gondolatba.
Eszem ágában sem volt összebarátkozni Montgomeryékkel,
mert nincs az az isten, hogy én beházasodjak ebbe a családba.
Miért gondoltam valaha is, hogy pont ilyen életre vágyom? Már
alig emlékszem a férfira, aki meghozta ezt a döntést.
A férfi, aki most voltam, szabadulni akart innen.
– Beszélnünk kell.
Kendra óvatos pillantást vetett rám. Néhány pillanatig
habozott, végül felsóhajtott.
– Hát jó, a szobámban beszélhetünk.
Jobb szerettem volna, ha nem kell felmennünk oda, de el
kellett ismernem, hogy nem sok lehetőségünk volt, ha nem
akartuk, hogy kihallgassanak. Igaz, hogy a vendégek már
elmentek, de a ház még tele volt a takarítókkal, Kendra
szüleivel és a három kínai diákkal, akiket Montgomeryék
elszállásoltak.
–  Hát jó – biccentettem, és meglazítottam a nyakkendőmet,
noha nyilvánvalóan nem a nyakkendőm volt a felelős a
fojtogató érzésért. – Mutasd az utat.
Eddig csak egyszer jártam a Montgomery-házban, és még
sosem mentem fel az emeletre. A lépcső tetején Kendra jobbra
fordult, és mielőtt követtem, végignéztem a folyosón a másik
irányba, és eltűnődtem, vajon kiknek a szobája van arra.
Pontosabban, hogy melyik lehet Tessa szobája.
–  A szüleid itt alszanak – jegyezte meg Kendra, amikor
elhaladtunk egy zárt ajtó mellett. – Ha esetleg érdekel.
 Nem érdekelt, de azért nem árt tudni róla.
Elhaladtunk még egy zárt ajtó előtt, majd Kendra benyitott a
következő szobába. Egyenesen az ágyához lépett, lehuppant,
majd várakozón nézett rám.
Becsuktam az ajtót, és körül se néztem, hogy hová ülhetnék
le, mielőtt belevágtam.
– Mi a faszt művelsz, Kendra?
–  Mi van? – Pont olyan sértődöttnek tűnt, mint én, amikor
korábban anyám szegezte nekem ugyanezt a kérdést.
Elmehet a francba. Nincs joga megsértődni. Jelenleg erre csak
nekem volt jogom.
–  Ne add itt nekem az ártatlant! Csak úgy előtűnsz a
semmiből, és rögtön világgá kürtölöd az eljegyzésünket anélkül,
hogy előbb beszélnél velem? Nem vagy te egy kicsit merész?
Kendra mélyen a szemembe nézett.
– Eljegyeztük egymást. Vagy már elfelejtetted?
Nem jegyeztük el. Legutóbb még biztosan nem.
– Én arra emlékszem, hogy semmit sem mondtál, azzal léptél
le, hogy majd eldöntöd.
–  És el is döntöttem! – Elfordította a fejét, hogy kivegye a
fülbevalóját; a hatalmas kő, az eljegyzés bizonyítéka megcsillant
a lámpafényben.
Az a nyavalyás gyűrű! Olyan nagy volt, hogy majd kiverte a
szememet. Anyámra bíztam, hogy beszerezzen egy hivalkodó
darabot.
Megdörzsöltem az állam, és higgadtságot erőltettem
magamra.
– Az három kibaszott hónappal ezelőtt történt. – Na jó, ez nem
hangzott éppen higgadtnak, de még mindig pipa voltam. De a
hangerőt legalább sikerült levennem. – Szó nélkül léptél le. És
amikor néhány hete kerestelek, hogy mégis mi van, válaszra
sem méltattál, mintha a föld nyelt volna el!
Frusztráltan felemelte a kezét.
–  Mert időre volt szükségem, hogy meghozzam a döntést.
Nem hiányzott, hogy sürgessenek.
– Ne tégy úgy, mintha pont én sürgettelek volna. – A szüleim
talán, de Kendra ezt igazán nem vághatta a fejemhez. Velem
ellentétben neki legalább volt választása ebben a kérdésben.
Lecsapta a fülbevalóját az éjjeliszekrényre, és lesújtó
pillantást vetett rám, mintha síkhülye lennék.
–  Már a puszta létezésed is sürgetett. Ha csak szóba került a
Sebastian név – márpedig New Yorkban unos-untalan szóba
kerül –, csak erre a nyomasztó, sorsfordító döntésre tudtam
gondolni, amit meg kellett hoznom. Fullasztó érzés volt, Scott!
Muszáj volt elvonulnom a világ elől, mindennel és mindenkivel
megszakítani a kapcsolatot, hogy tiszta fejjel tudjak
gondolkodni.
Pontosan tudtam, hogy milyen nehéz menekülni a Sebastian
név elől.
Mégis úgy éreztem, hogy úgy reagált erre a ritka nagy
lehetőségre, mint egy elkényeztetett hisztérika.
Amivel persze nem jutottam előbbre, és különben sem emiatt
voltam dühös, de határozottan dühös voltam.
–  Jól van, hát végig kellett gondolnod. De legalább szólhattál
volna, miután eldöntötted, hogy legalább tudjam, hogy miről
fog szólni a mai este, amikor meghívtak – pontosítok:
ideparancsoltak, hogy jelenjek meg. Én semmiről sem tudtam,
Kendra! Te meg odadugtad a gyűrűt mindenkinek az orra alá.
Az alkalmazottaidtól kezdve a barátaidon át mindenkinek a
vőlegényedként mutattál be. Még csak nem is te hívtál meg. A
saját anyám szólt nekem. Mi a franc volt ez?
Vállat vont.
– Tulajdonképpen az ő ötlete volt az egész eljegyzés.
– Nem ez a lényeg. – Alig tudtam uralkodni a hangomon. Alig
tudtam uralkodni magamon. Bele akartam bokszolni a falba.
Vagy legalább hozzávágni valamit. Lehetőleg azt a csiricsáré
gyűrűt. Ha Kendra is repül a gyűrűvel együtt, az csak
pozitívum.
A haragom nyilvánvaló lehetett, mert Kendra őszintén
sajnálkozó képet vágott.
–  Nézd. Nem értem, miért csinálsz ebből ekkora ügyet. A
családod ajánlatot tett, amit akkor még te is mellszélességgel
támogattál, én pedig most elfogadtam. A szüleid odáig voltak a
boldogságtól. Nem tudtam, hogy ezt nekünk is még egyszer át
kell rágnunk. Mit számít egyáltalán? Egyszer már tisztáztuk,
hogy mindketten azzal kefélünk majd, akivel csak akarunk,
szóval mit számít ez egyáltalán?
– Csak számít, és kész. – Nem csoda, hogy összezavarodott. Én
is összezavarodtam. Nem mintha valaha is arra számítottam
volna, hogy szerelemből nősülök meg. A picsába, hiszen még azt
sem tudtam, mi fán terem a szerelem. És a megegyezéssel,
miszerint azzal kefélünk, akivel akarunk, ez a házasság tényleg
nem befolyásolta a jelenlegi életstílusomat.
Legalábbis, amikor beleegyeztem ebbe az egészbe, akkor még
így gondoltam.
Most viszont itt volt Tess.
–  Egy pillanat. Csak nem gondoltad meg magad? – Kendra
arckifejezéséből ítélve eddig ez eszébe se jutott.
Okosabb lett volna nemmel válaszolni. Okosabb lett volna
tartani magam a megegyezésünkhöz. Egyáltalán nem volt okos
döntés sutba dobni a terveimet egy olyan nőért, akit alig három
hete ismertem.
– De igen. Ami azt illeti, de. – Ennyit az okos válaszokról. És az
őszinteségről.
Összevonta a szemöldökét.
– De mi van a…
–  Tudom! – csattantam fel. – Tudom, hogy mi forog kockán.
Nem kell emlékeztetned. – Hallottam eleget napi szinten a
szüleimtől. Nem kellett még a leendő feleségemnek is ezt
szajkóznia.
Az esetleges leendő feleségemnek.
Hiába a jelző, ettől még nem hangzott kevésbé
hányingerkeltőnek.
Szerencsére Kendra sokkal megértőbb volt velem most, hogy
beismertem, hogy elbizonytalanodtam.
– Hát jó. Mit szeretnél?
Szeretném kitisztítani a fejem, ezt szeretném a legjobban.
Szeretnék megszabadulni a romantikus gondolatoktól, amelyek
nyilván egyébként is csak a szexről szóltak. Szeretnék észhez
térni végre.
Szeretnék nem arra gondolni, hogy csak Tesst szeretném.
–  Időt – válaszoltam, mint Kendra, amikor a szüleim először
vetették fel a házasság gondolatát. Nem mintha az idő
változtatna a helyzeten, de ma este már nem bírtam tovább
taglalni. Bármennyire is szerettem volna, Kendra nem
segíthetett a problémámon.
Nem tudom, ki segíthetett volna egyáltalán.
– Melyik az én szobám? – kérdeztem. Hirtelen úgy elfáradtam.
– Ez. Mindketten itt alszunk – mondta, és felállt.
– Ugye csak viccelsz? – Csak most vettem észre a bőröndömet
a szoba sarkában, az ágy túloldalán. A komornyik kikapta a
kezemből, amikor megérkeztem. Azt hittem, a saját szobámba
viszi fel. Nem mintha Kendrával fenn kellett volna tartanunk
bármiféle látszatot ebben a házban. Mindkettőnk szülei tudták,
hogy ez egy érdekházasság, vonzalomról szó sincs. Mi az
ördögért kellene egy szobában aludnunk?
– Abbahagyhatod a fintorgást – mondta, és kibújt a ruhájából.
– Már keféltünk, vagy azt is elfelejtetted, mint az
eljegyzésünket?
–  Teljesen más körülmények között. Még csak barátok sem
vagyunk, Kendra. – Meredten néztem a szemébe, pedig még
rajta volt a fehérnemű. Nem mintha nem lenne jó teste – az volt
–, és az együtt töltött éjszaka is egész jó volt. Csakhogy engem
hidegen hagyott. – Nem alszom egy ágyban veled.
–  Hát, pedig nincs szabad szoba – közölte, és kivett egy
pizsamaalsót a komódból, majd betolta a fiókot. – A másik
szárnyban az Uyghur ikrek alszanak. Utána a szüleid és Tess;
csak ez a szoba maradt.
Szóval Tess ebben a szárnyban volt. Idefelé jövet elmentünk
az ajtaja mellett. Kellemes borzongás futott végig a hátamon,
mint egy antenna, ami bejövő üzenetet fog, vagy egy gép, ami
vibrál az elektromosságtól.
Nem foglalkoztam a bőröndömmel. Valójában semmire se
volt szükségem belőle. Kifordultam Kendra szobájából, és
hátraszóltam a vállam fölött:
– A kanapén alszom.
Eszem ágában sem volt a kanapén tölteni az éjszakát.
 Három

Tess

– Ez komoly? – kérdeztem fennhangon az üres szobától, amikor

valaki bekopogott az ajtómon. Az ágyon hevertem egy nedves
kendővel a szememen, hogy lelohasszam a sírás okozta
táskákat, de még tisztában voltam a lenti nyüzsgéssel.
Pontosabban a nyüzsgés hiányával.
A bejárati ajtó nem nyílt ki többet. Már közel húsz perce nem
hallottam se emberi hangokat, se a kocsik zaját. A parti
nyilvánvalóan véget ért.
Ami csak azt jelenthette, hogy Kendra fittyet hányt a
kérésemre, hogy várjunk holnapig, és most az ajtómon
dörömbölt.
Jellemző.
De legalább nem nyitott be kérdés nélkül, ami szintén
jellemző volt rá.
Mély sóhajjal félrehajítottam a kendőt, lemásztam az ágyról,
felálltam, és megigazítottam a ruhámat, amit még nem volt
erőm átvenni. Odatrappoltam az ajtóhoz, mosolyt erőltettem az
arcomra, és kinyitottam.
 –  Kendra, most igazán nem… – Az arcomra fagyott a mosoly,
amikor megláttam, hogy nem a főnököm állt az ajtó előtt,
hanem a szeretőm.
A főnököm istenverte vőlegénye.
–  Nem, nem, nem, nem! – Rá akartam csukni az ajtót, de
villámgyorsan befúrta a vállát és a cipőjét a résbe, mielőtt
cselekedhettem volna.
– Kérlek, hallgass végig! – szólt halkan. Esdeklően.
Az az énem, amelyik legutóbb beszélt vele, azonnal beengedte
volna, nem azért, mert olyan kíváncsi voltam a
mondanivalójára, hanem mert mindenáron szerettem volna
megértetni vele, hogy miért ajánlottam üzletet felhatalmazás
nélkül.
A magányban töltött elmúlt két óra alatt azonban sikerült
rendet tennem a fejemben. Elsősorban még mindig a DA sorsa
miatt aggódtam – legalábbis ezt bizonygattam magamnak –, a
saját hazugságom már egyre kevésbé aggasztott, Scotté viszont
egyre inkább.
Majdnem annyira haragudtam rá, mint önmagamra, amiért
bedőltem egy újabb nőcsábásznak.
S noha rá akartam vetni magam és leteperni, úgy döntöttem,
hogy az a legbölcsebb, ha a közelébe se megyek. A DA
érdekében, és a magaméban is.
És miután holnap bevallom Kendrának, hogy mit tettem,
egyébként sem kellene többé szóba állnom vele. Kendra vagy a
saját kezébe veszi az ügyet, vagy véget vet a tárgyalásoknak. Így
vagy úgy, de Scott Sebastiant soha többé nem látom.
Kivéve, hogy mégis, mert itt állt előttem, és makacsul próbált
befurakodni a szobámba.
–  Nem érdekel, mit akarsz, Scott. Tűnj el innen! Ne rendezz
jelenetet! – Nem rendezett, de fájdalmasan tudatában voltam
annak, hogy Kendra szobája csak egy köpésre volt.
–  Nem megyek innen sehová, amíg nem beszélsz velem. –
Erősebb volt nálam, és különösebb erőfeszítés nélkül sikerült az
egész lábát bedugnia az ajtón.
Az istenit!
Ha nem engedem be, akkor garantáltan jelenet lesz belőle.
Kitártam az ajtót, ami váratlanul érte, és kis híján bezuhant a
szobámba. Elfojtottam a nevetést. Megérdemelte. Megnyerő
volt, még a bukdácsolás és a meglazított nyakkendő ellenére is.
A fenébe is, olyan dögös volt! Szédítően dögös. Mint mindig.
Hátraléptem – nem mintha néhány centin múlna, hogy
milyen hatással van rám –, és elutasítóan összefontam a
karomat.
– Beszélj!
Közeledni próbált, de hátraugrottam és feltartottam a kezem.
– Nem! Ez az én szobám. Nem törhetsz rám csak így! Onnan is
el tudod mondani a mondókádat.
Valószínűleg már az első naptól kezdve meg kellett volna
húznom a határt. Jobb későn, mint soha.
Nem szólt semmit, de a ránc a szemöldöke között
bosszúságról árulkodott.
– Jól van. Itt maradok.
Csekély győzelem volt, mégis megrészegített, ezért
hozzátettem:
– És ha befejezted, elmész.
 –  Persze – mondta kimért hangon. – Ha hagyod, hogy
megmagyarázzam, utána az lesz, amit te akarsz.
Biztos, hogy csapdába akart csalni, azon túl, hogy már a
puszta közelsége csapda volt számomra, de csak így volt
esélyem megszabadulni tőle.
Összefontam a karom és kibillentettem a csípőmet.
– Nos?
Most, hogy megkapta a figyelmemet, mintha nem tudta volna,
hogy mihez kezdjen vele. A tenyerébe temette az arcát, és egyik
lábáról a másikra állt.
– Ez nem az, aminek tűnik – mondta végül.
– Na ne! – Egy frászt! – Engem te nem fogsz holmi közhelyes
maszlaggal beetetni, amit olyankor adsz elő, ha rajtakapnak,
hogy hazudtál egy nőnek. Csak az időmet pazarlod, márpedig
így is több időt szántam rád, mint amennyit megérdemelsz.
Összevonta a szemöldökét.
– Ez… fájt. De igazad van.
– Leszarom, hogy fájt. – Már csak azért is, mert önkéntelenül
elérzékenyültem az arckifejezése láttán, és legszívesebben
átkaroltam volna, amire határozottan még csak gondolnom sem
volt szabad.
„Ez is csak egy trükk – emlékeztettem magam. – Ügyes kis
előadást produkál.” Olyan ügyes, hogy esélyem sincs nyerni.
Az egyetlen megoldás, ha kiszállok a játékból. Mélyen a
szemébe néztem, most először, amióta belépett a szobámba, és
bátorságot erőltettem a hangomba.
–  Van esetleg valami érdemleges mondanivalód is, vagy
hajlandó vagy végre távozni?
 – Én… – Elkomorult. – Te sírtál?
Az istenit!
– Nem. – Újabb hősködés részemről.
Scott felsóhajtott.
– Úgy sajnálom, Tessa – mondta, és elindult felém, majd észbe
kapott és megállt. – Nem bírom elviselni, hogy megríkattalak.
Én meg azt, hogy tudomást szerzett róla.
Ugyanakkor bosszantott, hogy automatikusan azt feltételezte,
hogy miatta sírtam, ami persze igaz volt, de a tény maga, hogy
sírtam, jobban zavart.
Ha nem változtatom ezt a bosszúságot haraggá, akkor itt, a
szeme előtt fogom elbőgni magam.
– Menj a picsába! Ki mondta, hogy egyáltalán miattad sírtam?
Fontosabb dolgok forognak itt kockán, mint egy hülye pasi.
Megfogadtam, hogy legközelebb hallgatok magamra.
–  Az alapítvány. Hát persze. – Szinte megérte hallani a
meghunyászkodást a hangjában. Nyilván nem ez volt az első
alkalom, hogy rá kellett döbbennie, nem körülötte forog a világ,
de még mindig nehezen tudta felfogni.
Hamar visszatért a magabiztossága.
– Gondoskodom róla. Ígérem.
– És az állásomról.
– Azt is elintézem.
–  Egek, nekem nem kell a te… –
Szánalmad/kiváltságod/segítséged. Szerettem volna megértetni
vele, hogy még a nagymenő név sem tud mindent helyrehozni.
De nem tudtam, hogy ez igaz-e.
És nem utasíthattam vissza a segítségét. Az alapítvány miatt.
De ha most rögtön el kell fogadnom a segítségét, akkor
garantáltan elbőgöm magam.
–  Erről most inkább ne beszéljünk, kérlek! – „Kérlek?” Nem
mintha megérdemelné az udvariaskodást. – Gyanítom, hogy
különben sem erről akartál beszélni velem.
–  Nem, valóban nem. Csak nem tudom eldönteni, hol is
kezdjem.
Én sem éreztem jobban magam ettől a kínlódástól.
–  Akkor hadd segítsek: jegyben jársz. Megcsaltad a
menyasszonyodat, mint egy nőcsábász, akinek az első naptól
fogva tartottalak. Tudhattam volna, hogy ez lesz. És nem, nem
árulom el Kendrának, de csak azért, mert szeretném végre
túltenni magam ezen az elcseszett helyzeten, nem azért, mert
mindenáron meg akarom védeni a hülye fejedet. Tessék.
Beszélned sem kell, most már elmehetsz.
Csüggedt és kimerült volt a hangom, mert így éreztem
magam, és szerettem volna, ha végre lelép, hogy aludhassak, és
holnapig gondolnom se kelljen erre az egész fiaskóra.
–  Nem igazi eljegyzés – mondta ki nyíltan. Szünetet tartott,
mint aki érzi, hogy ezt nem könnyű megemészteni. – Kendrának
pedig azt mondasz, amit akarsz, mert a kapcsolatunk sem igazi.
Elfojtottam a szívemben bimbózó reményt, és emlékeztettem
magam, milyen simulékony tud lenni ez a pasi.
– Nos, ilyen dumát még tényleg nem hallottam.
–  Nem duma. – Egyhelyben toporgott, és frusztráltan
felsóhajtott. – Nézd, emlékszel, amikor azt mondtam, hogy
szabadulni akarok a PR-részlegről? Már évek óta könyörgök
apámnak. Ismerem ezt a munkát. Jó vagyok benne. De elegem
van már abból, hogy folyton nekem kell elsimítanom a
botrányait. Nem valami jó móka. Egy rakás szarnak érzem
magam tőle.
–  Ne akarj engem az érzéseiddel szédíteni! Egyáltalán nem
érdekel, mit érzel. – Még csak az kéne, hogy együttérezzek vele!
– A lényeg, hogy megelégeltem. Megkérdeztem apámtól, hogy
mégis mit kell tennem ahhoz, hogy átkerülhessek egy másik
részleghez. Még a fogyasztási cikkeknek is örülnék. Bármi, csak
ne a PR! Azt mondta, meg kell nősülnöm. A kedve szerint. Még
az igazgatótanácsba is beenged, ha hagyom, hogy a szüleim
válasszanak menyasszonyt.
Hű…
– És belementél?
– Nos. Hát. Igen. Nem volt okom visszautasítani.
Ez fájt. Talán azért, mert olyan képet vágott, mint aki
pontosan azt várta, hogy fájjon. Vagy azért, mert megerősítette,
amit már tudtam – hogy a gazdag férfiak teljesen más világban
éltek, mint a kevésbé gazdag nők.
Scott magyarázkodni kezdett.
–  Harmincöt éves vagyok, Tess. Sosem volt olyan
kapcsolatom, amit komolyabbra akartam fordítani. Legalábbis,
akkor még nem. Álmodni sem mertem arról, hogy valaha is
szerelemből nősülök meg. Az idő is alkalmasnak tűnt.
Nagyon igyekezett múlt időbe tenni, hogy mit várt egy
kapcsolattól, ám egyelőre figyelmen kívül hagytam.
– Szóval Kendra…
–  Anyám már évek óta ismeri Montgomeryéket, és hosszú
ideje rajta tartotta a szemét Kendrán. Minden szempontból
megfelelt: elégedett volt a származásával, az iskoláztatásával és
a karrierjével, valamint a társasági köreivel. Egy szép napon
mind leültünk és megbeszéltük. Kendrának abba is bele kellett
egyeznie, hogy senki sem vár monogámiát a másiktól.
Az utolsó mondatot kihangsúlyozta, nehogy félreértsem.
Nekem azonban semmit sem jelentett. Az eljegyzés akkor is
eljegyzés.
–  És aztán ő igent mondott. Nem tudom, hogy a te
szótáradban mit jelent az „igazi”, mert nekem ez „igazi
eljegyzésnek” tűnik.
– Hát éppen ez az: nem mondott igent. Azt mondta, időre van
szüksége, hogy végiggondolja. Aztán felszívódott. Mindez
három kibaszott hónapja történt. Ma este láttam először,
amikor hirtelen megjelent itt azzal a hülye gyűrűvel az ujján,
amit anyámtól kapott. Nekem senki egy árva szót sem szólt
arról, hogy beleegyezett. Ugyanolyan gyanútlanul sétáltam be
ide, mint te.
Jó kis sztori!
Hagytam, hogy leülepedjen, megvizsgáltam a részleteket,
hogy átlássam az egészet. Kendra három hónapra eltűnt? Igen,
ez jellemző volt rá. Hirtelen felbukkant a semmiből, mintha el
sem ment volna? Ez is stimmelt.
– Rohadt egy helyzet.
–  Nekem mondod? – Megkönnyebbülten felsóhajtott, amit
nem tudtam értékelni.
Nem volt joga megkönnyebbülni. Addig nem, amíg engem
bizonytalanság gyötört.
–  Rohadt dolog, hogy csak így előtűnt a semmiből – és nem,
egyáltalán nem gondolom, hogy ugyanolyan gyanútlan voltál,
mint én, mert én semmit sem tudtam erről az egészről. Ez az
egész helyzet rohadt, Scott! Érdekházasság? Ilyen csak a
mesékben van, az életben nincs.
– Én ilyen életet élek.
Na ne! Elkezdődött. Máris megesett rajta a szívem.
Hátrahajtottam a fejem és a számhoz kaptam a kezemet,
mintha így magamba fojthatnám az érzéseimet, mielőtt
kitörnek belőlem.
De már elkéstem, hevesen kavarogtak bennem, és úgy
megdobogtatták a szívemet, mint utcai zenészek a dzsembét a
Times Square metróállomásán.
–  Miért nem mondtad el? – Mégis mit számított volna? Ellen
tudtam volna állni a vonzalmunknak? Legyintettem volna, hogy
a nyitott kapcsolat nyitott hálószobát jelent?
Scott arckifejezése is arról árulkodott, hogy hiábavalónak
találta az egészet.
–  Mégis mit mondhattam volna? Nagyon tetszel, ja, és
mellesleg, lehet, hogy jegyben járok a főnököddel, de valójában
mégsem, mert amint visszatér, közlöm vele, hogy a
megállapodásunknak vége, és mellesleg nincs ki mind a négy
kerekem, mert kész vagyok lemondani az ambícióimról egy
olyan nő miatt, akit alig három hete ismerek.
Elakadt a lélegzetem, és forróság áradt szét a szívemben.
Nem, nem, ez képtelenség! Én nem jelentettem semmit. Nem
jelenthettem semmit.
– Tényleg semmi sincs köztetek Kendrával?
– A világon semmi.
 – De azt mondtad, lefeküdtél vele.
– Két éve, amikor mindketten berúgtunk egy bulin. Azóta alig
beszéltünk egymással.
Hűha! Tehát mégis volt valami a világon, ami inkább az
enyém volt, mint Kendra Montgomeryé. Méghozzá Scott
Sebastian. A vőlegénye.
Leültem a padlóra, és nekidőltem az ágynak.
Egyszerűbb lett volna, ha Scott csak egy csapodár pasi.
Könnyebb lett volna meggyűlölni. Átverve érezném magam, a
szívem össze lenne törve, de az ilyesmit már megszoktam.
Tudtam, hogyan épüljek fel belőle.
Abban viszont nem sok tapasztalatom volt, hogy milyen
érzés, ha valaki engem akar.
Felnéztem Scottra. Szívdöglesztő volt a kék szemével,
szakállas arcával és lebiggyesztett ajkával. Vajon volt benne
több is a nevetségesen szexi külsőn és a megnyerő sármon túl?
A szívem azt súgta, hogy igen. Bármennyire is idegesítőnek
találtam a közbeszólásait a bemutatómon, mindig alaposan
átgondolt megjegyzésekkel állt elő, amelyek egy bonyolult és
lenyűgöző elmére utaltak.
És ahogy Teyanával bánt az operában: azt mondta és tette,
amire Teyanának szüksége volt anélkül, hogy erőszakosnak
vagy basáskodónak tűnt volna, mint a többi férfi.
És ahogy megmutatta nekem a sebezhető oldalát, amikor az
apjáról és a sehová sem vezető karrierjéről beszélt.
Eddig csak az előzetest láttam Scott Sebastianből, de ennyiből
is tudtam, hogy imádni fogom a filmet.
–  Tényleg arra készülsz, hogy mindent eldobj magadtól? –
Óvatos és sóvár kérdés volt ez, és egy kicsit hitetlen. Mert
valóban hülyeség volt részéről ilyesmit tenni egy nő miatt, akit
alig ismert, és attól féltem, hogy komolyan beszélt.
Ugyanakkor reménykedtem benne. Ami szintén megrémített.
Scott lehuppant a padlóra az ajtó előtt, pont mint én, amikor
bejöttem bőgni a szobába, ám velem ellentétben ő nem
kuporodott össze, hanem az egyik lábát felhúzta, a másikat
pedig kinyújtotta felém; ha előrehajoltam volna, pont elérem az
elegáns cipője orrát.
–  Legalábbis – válaszolta némi elmélyült töprengés után –
arra, hogy felfüggesszem.
Nos, ennek volt értelme. És kitérő válasz volt. És csak arra
voltam kíváncsi:
– Miattam?
Biccentett.
– Még azt sem tudjuk, mi ez. – Különben is, miről beszéltünk
egyáltalán? Hogy felbontja az eljegyzését, és aztán… mi lesz?
Alig ismertük egymást.
Kendránál azonban jobban ismert.
–  Azt tudom, hogy nem bírom távol tartani magam tőled –
mondta.
– És lehet, hogy csak ennyiről van szó.
– Vagy az is lehet, hogy többről. Azelőtt sosem voltam ennyire
kíváncsi rá.
Nagyot dobbant a buta szívem.
– De most az vagy.
– Igen. Meg akarlak ismerni. Ha megengeded.
Lesütöttem a szemem a szavak súlyától. Ez nem a
nőcsábászok bevett dumája volt. Sőt, éppen ellenkezőleg. A
legtöbb pasi, akibe belezúgtam ilyeneket mondott: „Ez nem
komoly. Csak jól érezzük magunkat. Ennél többről ne is
álmodj!”.
Még soha egyikük se mondta, hogy meg akar ismerni.
Hirtelen eszembe jutott valami, ami elbagatellizálta a szavait.
Korábban azért nem vágyott többre az alkalmi kapcsolatoknál,
mert még nem ketyegett a biológiai órája. Ennek az egésznek
valószínűleg semmi köze hozzám. Bárki lehetne a helyemben,
akivel éppen ágyba bújt. Csak arról volt szó, hogy csapdában
érezte magát.
Igaz, azt is mondta, hogy az eljegyzésről három hónapja
beszéltek. Bizonyára más nőkkel is lefeküdt azóta.
Ismét felemeltem a fejem. Amint összenéztünk, megcsapott a
forróság – a szenvedély tüze, heves és fellobbanó, mint amikor
a gyufaláng meggyújtja a gázt. Ködös lett a pillantása. Bizsergés
támadt mélyen a hasamban, egy ősi és primitív érzés.
– Mondd ki, amit gondolsz – sürgetett átható tekintettel.
– Elment a józan eszem.
– Amiért összeálltál velem?
–  Azért is, és mert még mindig… érzek valamit irántad. –
Mindketten tudtuk, hogy ez azt jelentette, hogy begerjesztett. –
Miközben Kendra itt van a szomszéd szobában. Milyen aljas
dolog ez?
Nem hittem, hogy lehetséges, de erre felcsillant a szeme.
– Ettől még nem vagy aljas, se ostoba. Azért érzel így, mert egy
élveteg istennő vagy. Ezért is vagy rám hatással.
Lángolt a tűz. Ha mi ketten találkoztunk, mindig
felperzseltünk magunk körül mindent.
Talpra ugrottam.
– Ideje távoznod.
Lassan feltápászkodott, közben valahogy sikerült közelebb
férkőznie hozzám, mint azelőtt.
– Oké. Megígértem, hogy elmegyek.
–  Meg bizony. – Nem vettem észre, hogy ő lépett közelebb
vagy én.
– Ezt akarod?
Bólintottam. Jelentőségteljesen.
– Nem.
Összecsaptak a lángok, találkoztak az ajkaink, mohón és
szenvedélyesen, és megállíthatatlanul. Nem volt türelmünk az
előjátékhoz. Ezen már túlestünk a pillantásokkal és a szavakkal,
és egymás illatával. Túl rég nem értünk egymáshoz. Túl rég
nem éreztem magam teljesnek és tökéletesnek, és nem töltötte
ki bennem a fájdalmasan tátongó űrt. Nem húztuk tovább az
időt, mielőtt újra belém hatolt.
–  A fenébe is, a segged! – lihegte, a ruhám a derekamon, a
keze a testemre tapadt, ahogy lerántotta a bugyimat, és
megragadta a fenekemet. Bármi egyebet akart is mondani, a
szavakat elnyelte a perzselően forró csók. A hasamnak feszülő
kőkemény nemi szerve arról árulkodott, hogy a fenekem
gerjesztette be ennyire.
Nem babráltam tovább az inggombjaival, inkább az övére
csúszott a kezem. Amint kicsatolta és lehúzta a sliccét, rögtön
belenyúltam a bokszeralsójába; a tenyerembe akartam venni a
forró farkát. Elég volt csak megérintenem a selymes bőrt, máris
lüktetni kezdett a puncim és csupa lucsok lett a vágytól.
Scott hirtelen elhúzódott.
–  Fordulj meg! – Válaszra sem várt, megfordított. Amikor az
ágy felé fordultam, átnyúlt a hónom alatt, és a keze a mellemre
simult a ruhán keresztül. A mellbimbóm megkeményedett,
amikor belécsípett. (Éljenek a cicik, amiknek még nincs
szükségük melltartóra!) Ezután lehúzta a selymes szövetet,
hogy megérinthesse közvetlenül a testemet, miközben hátulról
szorosan hozzám simult.
Lepillantottam, ahogy szenvedélyesen markolászni kezdte a
mellemet, mint a dinnye méretű stresszlabdát, ami arra
termett, hogy fogdossák és szorongassák. Felnyögtem, mire ő is
felmordult, majd előredöntött a vállamnál fogva, mígnem a
karom a matracon landolt.
Éreztem, ahogy lecsúszott a keze a csípőmre, és megragadta a
bugyimat. Hagytam, hogy lehúzza rólam. Ruhazizegést
hallottam a hátam mögül, és szinte biztos voltam benne, hogy
róla is lecsúszott a nadrág, és végre kiszabadult a farka.
Megemeltem a fenekemet és széttártam a lábaimat, hogy
hozzáférjen a sóvárgó puncimhoz.
Először az ujjaival ért hozzám. Két ujjal belém nyúlt és
mozogni kezdett bennem.
– Milyen nedves vagy, Tessa! Ez az én érdemem?
– Igen.
– Mióta vagy ilyen nedves? Egész este? Mielőtt megtudtad az
igazat, vagy utána?
Egek!
–  Előtte. Egész este. – Amióta megpillantottam egy másik nő
oldalán. Nem számított, hogy Scott elérhetetlenné vált, ha egy
helyiségben voltunk, a testem reagált rá.
–  Én is begerjedtem, bébi. Amint megláttalak ebben a
testhezálló ruhában. Úgy feszül a melled a vékony anyagnak,
mintha kikívánkozna belőle. A meztelen nyakad pedig… fehérre
festeném.
Ha még sokáig folytatja ezt a mocskos beszédet, elélvezek,
mielőtt hozzám érhetne. Márpedig szükségem volt arra, hogy
megérintsen, és nem csak az ujjaival.
–  Add meg nekem, amit igazán akarok – könyörögtem, majd
meghazudtolva saját szavaimat, a keze után kaptam, mert még
az is jobb volt ennél a tátongó ürességnél.
– És mi lenne az?
– Te.
– Én? Hogyan? Még egy ujjat akarsz? – A két ujjból három lett,
ami még mindig nem ért fel vastag farkával.
Addig nem kapom meg, amíg nem kérem. Ez volt a szabály,
ezt már tudtam róla.
– A farkadat akarom. Azt akarom, hogy dugj meg.
– Jó kislány. Én is ezt akarom.
Az elismerés megkönnyebbülést váltott ki belőlem, mert
tudtam, hogy ezután megkapom a jutalmamat. Újra belém
nyomta az ujjait, majd lassan, komótosan kihúzta belőlem. Az
arcom elé tartotta a kezét, szó nélkül várta, hogy tisztára
szopogassam az ujjait, amit mohón meg is tettem, a testem
beleremegett a nyögéseibe. Éreztem, ahogy a hátam mögött a
farka a combomat súrolta az eljövendő gyönyörök ígéretével.
Bármelyik pillanatban belém hatolhat. Mindjárt érezni
fogom, ahogy odailleszti magát. Mindjárt. Csak egy…
–  Bassza meg! – kiáltott fel. Frusztrált kiáltás volt, nem a
begerjedt változat. – Nincs nálam óvszer.
Egy kicsit megörültem annak, hogy nem számított szexre,
hogy talán egyáltalán nem hozott magával óvszert a hétvégére,
ami azt jelentette, hogy Kendrát sem állt szándékában
megdugni, mielőtt én megjelentem.
Az öröm azonban kérészéletű volt, mert bassza meg, nem volt
óvszerünk.
Én fogamzásgátlót szedtem, ezt elmondhattam volna neki.
Nyilván megesküdne, hogy tiszta, én meg, amennyire fel vagyok
tüzelve, el is hinném, aztán utólag fájna a fejem a
következmények miatt.
–  Az éjjeliszekrény! – kiáltottam fel, amikor eszembe jutott,
hogy hol vagyunk. – Leila minden szobában tart belőle. –
Rögtön a Biblia mellett. Ez az előnye annak, hogy Kendra
aktivista szülők gyermeke volt, akik Jézus nevében harcoltak a
szexuális felvilágosításért, az ingyenes fogamzásgátlásért és a
nemi úton terjedő betegségek megállításáért.
Hallottam, ahogy nyílik, majd becsukódik a fiók, szakad a
celofán, és amikor Scott végre belém tolta magát, halleluja,
mennyei volt.
Egy sebes, mennyei vágta formájában, amit az imádság
legjobb kifejezésének tartottam. Szinte hallottam az angyalok
kórusát. A pokolba is, még én is velük énekeltem, felnyögtem és
kiáltoztam, ahogy Scott mozgott bennem.
Megfeledkeztem magamról.
Annyira azért nem, hogy ne legyek tisztában a saját
hangerőmmel. Pontosan tudtam, hogy milyen közel volt Kendra
szobája, ezért igyekeztem csöndben maradni. De egy kicsit nem
is, mert talán az sem lenne baj, ha meghallana minket. Sőt,
talán még jobb is lenne.
A picsába, mi a fene ütött belém?
–  Olyan érzés, mintha megcsalnánk valakit – ziháltam,
miközben rengett a mellem Scott lökéseitől.
– Épp ettől olyan élvezetes.
Beleharapott a vállamba, ami szintén élvezetes volt, és igaza
volt. A tény, hogy a menyasszonya/mégsem-menyasszonya a
folyosó végén aludt, extra adag izgalommal fűszerezte meg a
szexet.
Izgató volt.
Őrjítően izgató.
Ám az erkölcsi bűntudat belerondított a közelgő
orgazmusomba.
– De mondd, hogy nem.
A szája a fülemet súrolta, a teste fölém borult, egyszerre volt
fojtogató és megnyugtató.
– Most tényleg ezt akarod hallani tőlem?
Nem. Mert a szívem mélyén szerettem volna azt hinni, hogy
bár helytelenül cselekszünk, mert élvezzük, de talán azért, mert
tényleg ezt érezzük.
Ezután elég volt annyi, hogy Scott a derekam köré fonta a
karját, a hüvelykujjával megdörzsölte a csiklómat, és
felrobbantam, mint egy bomba, megfeszültem és elélveztem,
fantasztikus farka csupa lucsok lett tőlem.
A másik kezét a számra tapasztotta, hogy belém fojtsa a
sikolyt.
–  A francba, Tessa! – Majd szaggatott lett a mozgása, végül
lelassult és megállt, ahogy ő is felmordult a gyönyörtől.
Mire úgy éreztem, hogy összerogyna a térdem, ha
megpróbálnék felállni, visszatért a szégyenérzet.
Scott felállított és magához ölelt.
–  Ez nem megcsalás. Mert nem járok jegyben. Helyre fogom
hozni.
Reszketegen beszívtam a levegőt, és kissé enyhült a szégyen.
Reszketegen kifújtam, és majdnem hittem neki.
Szerettem hinni neki. Ha egész éjjel a karjaiban tartana, ha
rám vetné magát, valahányszor felébredünk, vajon akkor is
mindent elhinnék neki, mire felkel a nap, vagy a napfényben
hazugságnak bizonyul a kapcsolatunk?
Amíg a karjaiban tartott, még volt esély az első opcióra.
Felemeltem a fejem és csókot leheltem az állára.
– Itt maradsz velem?
Szorongva vártam a választ. Ha több van köztük Kendrával,
mint állította, akkor nem fog igent mondani. De ha nemet is
mond, attól még nem biztos, hogy hazudik. Azt is jelentheti,
hogy egy fedél alatt van a szüleivel, a menyasszonyával és az ő
szüleivel, és van némi tartása.
– Nem lenne szabad – válaszolta, az ajkaink súrolták egymást.
– De maradok. Vagy itt alszom, vagy a kanapén. Mert, mint
kiderült, Kendra szobájában szállásoltak el.
Egy szobában Kendrával, mert mindenki azt hitte, hogy
kefélnek, hiszen kurvára eljegyezték egymást.
Mellbe vágott a valóság, és kihámoztam magam Scott
karjából.
–  Basszus, Scott! Én nem tudok osztozni. Tudom, hogy túl
sokat kérek, hiszen még alig ismerjük egymást, de akkor is…
–  Hé! – Visszahúzott magához, és az ajkamra tette az ujját,
hogy elhallgattasson. – Engem senki más nem érdekel rajtad
kívül, Tessa. Amióta megpillantottalak, egyetlen nőhöz sem
értem hozzá, és addig nem is fogok, amíg nem tisztázzuk, hogy
mi van köztünk. Ahogy te sem.
–  Igazad van. Én sem érek hozzá más nőkhöz. –
Elvigyorodtam az ujja alatt. A saját illatomat éreztem rajta, és
ettől újra feltámadt bennem a szégyen és a vágy.
–  Nos, ha mégis megteszed, legalább engem is hívj meg a
buliba.
Elkomorultam.
– Nincs más férfi, Scott. Csak te.
– Csak te.
Miért éreztem úgy, mintha fogadalmat tennénk egymásnak?
Talán mert felismertem, hogy ezek voltak a legőszintébb
szavak, amiket Scott egy nőnek mondott.
– Akkor maradj. Ha a kanapén alszol, nem tudjuk tisztázni a
dolgainkat. – Úgy csókoltam meg, hogy tudja, hogy egyhamar
nem fog elaludni, és elhessegettem magamtól a nyugtalanító
érzést, hogy nem a mi kezünkben volt a saját sorsunk.
 Négy

Scott

Becsuktam az ajtót lassan, nagyon lassan, óvatosan, nehogy

valaki meghallja a zár kattanását, ha esetleg ébren lenne ebben
az istentelen korai órában. Én is inkább aludnék. Lehetőleg a
gyönyörű, forró test mellett, akit otthagytam, de volt bennem
annyi tisztesség, hogy felfogjam, hogy nem ildomos egy másik
nő hálószobájában aludni a leendő exapósjelöltem házában,
amíg nem rendeződik a helyzet.
Így hát maradt a hajnali kisurranás.
Mint kiderült, hiába voltam óvatos. Amint becsukódott az
ajtó, felnéztem, és ott állt az apám köntösben a hálószobájuk
ajtaja előtt, helytelenítő fintorral az arcán. Mindig is rosszul
aludt, és hajlamos volt már kora reggel álmatlanul mászkálni a
házban.
De mekkora volt az esélye, hogy pont most és pont itt fog
megjelenni… Ne már, komolyan?
Ezt a kérdést akár Istenhez is címezhettem volna, ha nem
hinnék őszintén abban, hogy ha létezik Isten, még őt is a
Sebastianek pénzelik. Túl jól ment ennek a családnak a dolga
ahhoz, hogy ne egy magasabb erő legyen az oldalán.
Az én oldalamon.
De leginkább úgy éreztem, hogy ez az ő oldala volt. Az apám
oldala. Az ő szemében én is csak egy gyalog voltam, mint
mindenki más, akit kedvére tologathatott, ahogy a stratégia
megkívánta.
Én is csak egy voltam a megannyi talpnyaló közül, akik az
elismeréséért viaskodtak. Nem számított, hogy ugyanaz a vér
folyt az ereinkben, attól még megdolgoztatott érte. Sőt, hogy
őszinte legyek, engem talán keményebben dolgoztatott, mint
másokat.
Már annyira ösztönös volt a vágy, hogy megfeleljek neki, hogy
az első gondolatom az volt, hogy kimentem magam. Azt
mondom neki, hogy alvajáró vagyok, és véletlenül rossz
szobába mentem be. Talán nem is tudta, hogy melyik szobában
kéne lennem.
Aligha. Henry Sebastian figyelmét semmi sem kerülte el. Épp
ez volt az erőssége.
Nos, leszarom. Kifogásolja nyugodtan, ha ezt akarja, amilyen
képmutató. Ő nyíltan csalta a feleségét. Én meg egyébként sem
veszem feleségül Kendrát. Csak ő még nem tudja.
Ám az arckifejezése alapján úgy döntöttem, hogy nem ez a
megfelelő alkalom.
Ezt a beszélgetést különben is az anyám jelenlétében kell
megejtenünk. Tapasztalatból már tudtam, hogy anyám előtt
sokkal racionálisabban viselkedik. Reggel majd beszélek velük,
ha már feljött a nap. És Kendrával is. Véget vetek ennek az
eljegyzési bolondériának, mielőtt túl messzire mennénk.
 De előbb alvásra volt szükségem. Tessa ágyában nem sokat
aludtam, és a két egymást követő maratoni éjszaka teljesen
kimerített. Már a kanapé is csábítóan hangzott.
S ha ehhez el kell mennem apám mellett, hát legyen.
Kihúztam magam, hogy még véletlenül se tudjon
szégyenérzetet kelteni bennem a földszintre való menekülés.
Sőt, inkább büszkeség töltött el. Életemben most először volt
valamim, amihez apámnak nem volt semmi köze. Valakim,
akihez nem volt köze.
Nem tud olyat mondani vagy tenni, amivel elvehetné tőlem.

– Jaj, Scott! Nem tudtam, hogy itt vagy.

Pislogva felültem, kezemmel takarva a szemem a tűző
napsugarak elől. Leila Montgomery az ablak mellett állt, a keze
a függönyhúzón.
– Máris visszahúzom – szabadkozott. – Nem húztam volna el,
ha tudom, hogy itt vagy.
–  Ne, nem kell, semmi baj. – Az órámra pillantottam, és
láttam, hogy már negyed tízre jár. Még egy pislogás, és kitisztult
a fejem. Leila rajtakapott, hogy a kanapén alszom a
nappalijában, az előző esti ruháimban. Biztos, hogy rengeteg
kérdése volt.
Mielőtt azonban őszintén megválaszolhatnám őket, egy egész
sor emberrel kell beszélnem.
–  Nem tudtam aludni – hazudtam. – Lejöttem ide, és úgy
tűnik, itt sikerült.
 Leila úgy nézett rám, mint aki átlát a hazugságaimon.
– Előttem nem kell megjátszanod magad.
Elbizonytalanodtam. Lehet, hogy ő is látta, amikor kiosontam
Tessa szobájából? Vagy csak így akarta tudatni velem, hogy
tisztában van azzal, hogy a kapcsolatunk Kendrával csupán
színjáték?
Szerencsére megadta a magyarázatot.
–  Az anyja vagyok, Scott! Én tudom a legjobban, hogy úgy
horkol, mint egy láncfűrész. Nos, ezt nyilván te is tudod. –
Fölnevetett. – Veszek neked egy olyan zajszűrő füldugót, amilyet
Martintól kaptam a születésnapomra. Azzal még egy hurrikánt
is békésen átalszol.
Talán mégsem tudta az igazságot Kendráról és rólam.
–  Kösz, de ne fáradj. Már van füldugóm. Csak elfelejtettem
magammal hozni. – Felálltam és kinyújtózkodtam, és csak ekkor
vettem észre Leila ruháját. Nem köntösben volt, sokkal
formálisabban öltözött fel, mint a szüleim szoktak vasárnap
reggelenként.
Mozdulatlanná dermedtem. Ha megint egy újabb
összeröffenés következik a tudtomon kívül, esküszöm, hogy
falra mászom. Éppen elég volt a tegnap esti hepaj. Eszem
ágában sincs végigszenvedni egy brunchot egy rakás
elkényeztetett, gazdag némberrel, akiket nem is ismerek, hogy
gratulálhassanak egy olyan esküvőért, ami sosem fog
megtörténni.
Mielőtt azonban úgy istenesen felhúztam volna magam,
dudaszó harsant odakintről.
– Hűtsd már le magad, Martin! – kiabált Leila, mintha a férje
hallaná a csukott ablakon keresztül. Visszafordult hozzám. – Ne
haragudj, hogy így elrohanunk. Máskor, ha vendégeink vannak,
ki szoktam hagyni a misét, de mindketten bizottsági tagok
vagyunk, és a lelkész ma fogja megismertetni az
egyházközséggel a legújabb költségvetésünket. Muszáj ott
lennünk, lehetnek kérdéseik.
–  Teljesen érthető. – Sőt, igazi áldás. Ezerszer könnyebb lesz
úgy leülni a szüleimmel és Kendrával, hogy az ő szülei nem
lihegnek a nyakunkba. – Menj csak, kérlek. Igazán nem akarom,
hogy miattam késsetek el.
Leila beletúrt szőke, melírozott hajába, és lesimította a
szoknyáját.
–  Svédasztalos reggelivel készültünk az ebédlőben. Semmi
extra. Péksütemények, gyümölcs és kávé. Kendra már felkelt és
elment futni. Azt javaslom, hogy egyél a citromos-mákos
muffinból, mielőtt Kendra visszaér. Igazán nem szabadna
szénhidrátot ennie, ha bele akar férni a menyasszonyi
ruhájába.
Követtem a hallba, és örültem, hogy előttem ment, mert így
nem kellett látnia, hogy milyen képet vágtam.
– Hogyne, Leila.
–  Ne butáskodj, megmondtam, hogy szólíts nyugodtan
mamának.
Nem. Azt már nem! Sosem hívtam így, és amíg rajtam múlik,
nem is fogom. Minél előbb vetek véget ennek a színjátéknak,
annál jobb.
– A szüleim… felébredtek már?
Leila megtorpant a nyitott ajtóban, és riadt pillantást vetett
rám.
–  Ó! Azt hittem, tudod. Kora reggel elmentek. Apád azt
mondta, hogy közbejött valami sürgős üzleti ügy. Biztos csak
kettesben akarta hagyni a szerelmeseket, mivel K olyan sokáig
volt távol.
Vagy inkább nem akart lemondani a vasárnapi golfozásról.
De a picsába is!
Ezek szerint a beszélgetésnek várnia kell, amíg vissza nem
érek a belvárosba. A picsába, a picsába!
Martin újra dudált, mire Leila mozgásba lendült.
– Mennem kell. Remélem, hamarosan újra látlak.
– Persze. Hamarosan. – Kikísértem az ajtón, és elhatároztam,
hogy nem érdekel, ha összetöröm a szívét.
Na jó, egy kicsit azért érdekelt. Leila Montgomery rendes nő
volt, rendkívül kedves. Nem érdemelte meg, hogy ilyen
otrombán félrevezessék. Lehet, hogy az én szüleim ridegek és
egy csipetnyi romantika sem szorult beléjük, de előttük
legalább nem kell úgy tennem, mintha ez nem egy
megrendezett házasság lenne.
S noha igazán szerettem volna, mégsem tudtam neheztelni
Kendrára, amiért nem árulta el a szüleinek az igazságot.
Amilyen nyaktörő mutatványokra voltam képes, hogy
elnyerjem apám elismerését, ami egyébként képtelenség volt,
sosem ítélkeznék mások felett egy hasonlóan diszfunkcionális
szülő-gyerek kapcsolat miatt.
Eltűnődtem, már nem először, hogy Kendra vajon mit nyer
ezzel az eljegyzéssel. A hírhedt Sebastian néven túl. Ki tudja, a
szüleim talán külön kis üzletet kötöttek vele. Ha így van, sosem
hagynák, hogy nekem is szóljon róla.
Ami azt jelentette, hogy nem tudhattam, ki iránt lojális. Ha
most szakítok vele, mielőtt beszélnék a szüleimmel, megelőzhet,
és a hátam mögött beszélhet velük. Ez a beszélgetés
mindenképpen kemény diónak ígérkezik. Minden előnyre
szükségem lesz, ha minimális kárral akarom megúszni. Akkor a
legjobbak az esélyeim, ha sikerül váratlanul lecsapnom.
Röviden, addig nem közölhetem Kendrával, hogy nem lesz
esküvő, amíg nem beszéltem a szüleimmel.
Felsóhajtottam, kinéztem a hall ablakán, és láttam, hogy
Montgomeryék elhajtottak. Tehát egy kicsit tovább kell
színlelnem. Ami bosszantó, de nem a világ vége. Tess már tudta
az igazságot, és csak ez számított.
Még nem igazán győztem meg magam, de mivel nem volt más
választásom, elindultam, hogy kávé után nézzek. Amint
beléptem az ebédlőbe, egy csapásra elpárolgott a rosszkedvem.
Nem tudtam mást érezni, csak mennyei boldogságot, ha Tessa is
a szobában volt, márpedig itt volt, háttal állt nekem, és a
kávéfőzővel babrált. Velem ellentétben ő már lezuhanyozott, és
még hátulról is láttam, hogy sokkal takarosabban nézett ki,
mint én.
Megérezhette a jelenlétemet, mert megfordult és a szemembe
nézett. Sanda mosolyra húzódott a szája, ahogy elindultam felé.
Ám amikor odaértem hozzá, a mosoly nyomtalanul eltűnt, és
Tess villámgyorsan visszafordult a kávéhoz.
– Elpirultál – jegyeztem meg.
– Honnan tudhatnád?
Tudtam. A sötétebb bőrszín kicsit megnehezítette a dolgomat,
de azért nem volt lehetetlen.
– Azt mondod, tévedek?
Próbálta leplezni, de még profilból is láttam, hogy megrezzent
a szája széle.
Válaszul a farkam is megmoccant.
Mi volt olyan vonzó ebben a nőben? Miért akartam minden
alkalommal letépni róla a ruhát, ha a közelemben volt?
Rengeteg nő iránt éreztem már vonzalmat, de eddig mindig az
én kezemben volt az irányítás. Tessa azonban megszédített.
Vagy inkább észrevettem, hogy megszédültem, hogy mindig is
szédültem, mintha egy óriáskeréken ülnék vagy egy
mókuskerékben rohannék, miközben ő megingathatatlanul,
felemelt fővel áll a földön, és életemben most először le akarok
szállni a kerékről. Nem akartam tovább hajtani. Meg akartam
vetni a lábamat. Tessával.
És a mocskos dolgokat is akartam.
Képtelen voltam uralkodni magamon – a háta mögé léptem,
sarokba szorítottam, és kifogásként felnyúltam egy bögréért a
feje fölött, noha rengeteg tiszta bögre volt a pulton.
Hozzásimultam, szorosabban a kelleténél, lehajtottam a fejem,
és a fülébe súgtam:
–  Ha te is csupa olyasmire gondolsz, mint én, olyasmire,
amire tisztán emlékszem, akkor nem csoda, hogy elpirultál.
–  Scott. – Alig hallottam a suttogását. A hangja kielégítetlen
vágyakról árulkodott. Szinte éreztem a testéből áradó
feromonok illatát. Megesküdtem volna, hogy hallom a szíve
ritmusát.
Tessa azonban erősebb volt nálam, és elhúzódott, de az egyik
kezét a pulton tartotta, mint akinek támaszra van szüksége.
Azután derűs pillantást vetett rám.
–  Hát jó. Elpirultam. De mások is vannak itt. És különben is
jegyesed van. Én meg egy idióta vagyok, amiért elsiklottam e
tény felett, csak mert rám villantottad azt a szívdöglesztő
mosolyodat és a megkapó, kék szemedet.
Letettem a bögrét a pultra, hogy megérinthessem az ujjait.
–  Senki sincs itt rajtunk kívül. Montgomeryék templomba
mentek. A szüleim már rég leléptek. Kendra elment futni. És
már nem sokáig lesz jegyesem. Te pedig nem vagy idióta. Az
egyik legeszesebb ember vagy, akit valaha ismertem. Mellesleg
azt mondtad, szívdöglesztő vagyok?
A derűs tekintetből nyílt mosoly lett.
–  Azt mondtam, hogy a mosolyod szívdöglesztő. És ha még
nem jöttél volna rá magadtól, hogy szívdöglesztőnek tartalak,
akkor te vagy az idióta. – Elkomorult az arca. – Ezt azonban
nem csinálhatom tovább. Nem tudok tovább hazudni
Kendrának. Nem számít, hogy nem igazi a kapcsolatotok, akkor
is el kell mondanunk neki az igazat kettőnkről. Még azt sem
tudom, hogy mik vagyunk mi ketten.
Ezt az utolsó megjegyzést olyan elkeseredetten mondta, hogy
valami furcsa érzés támadt a szívemben. Segíteni akartam rajta.
Könnyíteni a lelkén. Elűzni a félelmeit.
Mivel lényegében kettesben voltunk, vállaltam a kockázatot,
és megérintettem az állát.
– Hé! Megoldjuk, emlékszel?
– Nem mutathatlak be úgy a barátaimnak, hogy te vagy a pasi,
akivel épp megoldunk dolgokat.
 – Nem is tudom. Szerintem jól hangzik. – Az ajka még duzzadt
volt az előző éjszakától, és istenem, mennyire vágytam a
csókjára! Az sem érdekelt, ha keféléssel végződik, csak érezni
akartam magamon az ajkát, és beszívni egymás leheletét.
Alig tudtam uralkodni magamon, inkább végigsimítottam a
hüvelykujjammal az alsó ajkát. Legörbült a szája széle.
Nyilvánvalóan elbuktam a vigasztalásban.
Elhúztam a kezem, de nem léptem hátra.
–  Valaminek nevezni akarsz? Mi nem csak kefélünk,
hűségesek vagyunk egymáshoz – ez úgy hangzik, mintha a fiúd
lennék, nem igaz?
–  A te szádból úgy hangzik, mintha még soha senkinek nem
lettél volna a fiúja.
–  Nem is voltam. – Idejét sem tudom, mikor voltam utoljára
együtt ugyanazzal a nővel egynél többször. Hűséget még
határozottan senkinek sem ígértem életemben.
Tessa összevonta a szemöldökét, mintha ez valami fejtörő
lenne.
– Hajlandó lennél járni velem?
– Járni akarok veled. – Fel sem fogtam, hogy ez mennyire igaz,
amíg szavakba nem öntöttem. Most, hogy kimondtam, én
magam is megdöbbentem. Azt hittem, hogy én képtelen vagyok
az ilyen érzelmekre. Mintha terméketlen talaj lennék, amiben
nem eresztenek gyökeret az olyan érzelmek, mint az
elkötelezettség, a hűség és az odaadás.
De hiába volt teljesen új, felismertem a szívemet szorongató
érzést – a vágyat, hogy elkötelezzem magam, hogy hűséges és
odaadó legyek Tessával. Ijesztően gyorsan történt. És nem ez
volt a legalkalmasabb pillanat.
Ám a legkevésbé sem érdekelt. Csak vele akartam lenni.
– Túl gyerekesen hangzik. A fiúd. Miféle szó ez egyáltalán? A
férfid helyesebb lenne.
– Olyan nincs is!
Mosolyt csalt az arcomra a nevetése.
– Hívj csak, aminek akarsz, a tiéd vagyok.
– Hogy te milyen kurva simulékony tudsz lenni!
–  Ezt mindig úgy mondod, mintha kritizálnál, de szerintem
titkon pont ezt szereted bennem.
–  Ez igaz. – Megduzzadt a keble, ahogy mély levegőt vett, és
láttam rajta, hogy rá is ugyanolyan hatással volt a feszültség
kettőnk között, mint rám. – De Kendrának akkor is el kell
mondanunk, hogy te… az enyém vagy.
– Talán jobb, ha azzal kezdjük, hogy lefújom az eljegyzést.
–  Hát jó. Mindegy. De baromi gyorsan el kell mondanunk
neki. Különben olyan lesz ez az egész, mintha megcsalnád, és ha
nincs bennem a farkad, akkor nem olyan jó érzés ez a
megcsalás.
Megfeszült rajtam a nadrág, amikor szóba került a benne
lapuló vadállat.
–  Talán csak azt jelenti, hogy gyakrabban kéne benned
lennem.
Ezúttal észrevehetően elvörösödött az arca.
– Amint Kendra is képben lesz, beszélhetünk róla.
–  Nos. Mint mondtam, a szüleim már elmentek. Úgyhogy
egyelőre nem szólhatok Kendrának.
Megváltozott a feszültség. Már nem volt olyan szexi, mint
korábban. Tessa mozdulatlanná dermedt, és fagyos lett a
hangja.
– Miért kéne előbb velük beszélned? Ez csak rád és Kendrára
tartozik.
Nekitámaszkodtam a pultnak.
– Sajnos ez nem igaz. Hanem rám és a szüleimre, valamint a
szüleimre és Kendrára.
– Ennek semmi értelme. Veled jár jegyben. Nem a szüleiddel.
– Nem tudom, hogy miféle megállapodást kötöttek egymással.
– Egyáltalán nem bíztam Kendrában. Ez nem volt személyes.
Senkiben sem bíztam, aki hajlandó volt alkut kötni a
szüleimmel. Az pedig tovább rontott a helyzeten, hogy Kendra
Tessa főnöke volt. Bekavarhat Tessa életébe. Megfúrhatja a DA
szponzorálását, és nem akartam, hogy Tessa miattam elveszítse
mindezt.
Ugyanakkor nem akartam ezzel a lehetőséggel riogatni.
–  Jobb, ha ebbe nem keveredem bele. Majd a szüleim
elintézik.
Tessa távolabb lépett tőlem.
– Nem hallod, mit mondasz? Ha az ő helyében lennék, és nem
hozzám jönnél először, biztos, hogy pipa lennék.
–  De te nem ő vagy. – Az arckifejezéséből ítélve nem azt
mondtam, amit hallani akart. Közelebb húzódtam. – És jobb is
így. Te sosem kerülnél ilyen helyzetbe.
–  Attól még együtt tudok érezni vele, és én mondom neked:
tudnia kell. – Farkasszemet nézett velem. – Ide hallgass, ha nem
mondod el neki, vajon mit fog gondolni később, ha tudomást
szerez rólunk? Fájni fog neki, ha megtudja, hogy titkon a
vőlegényével kavartam, és már így is épp elég oka van
neheztelni rám, nem akarok tovább rontani a helyzeten.
Hallottam, amit mond. Komolyan. Azt hallottam, hogy nem
érti. Hogyan is érthetné? Képtelenség volt elmagyarázni a
Sebastian-világ elvárásait. A veszélyeket és apám hatalmát.
Voltak szabályok, amiket be kellett tartani. Volt egy protokoll.
Bármennyire is leereszkedőnek tűnt, csak a tapasztalatomat
kínálhattam fel.
– Tessa. Bíznod kell bennem.
Megint rosszat mondtam. Elhúzódott, és összefonta a mellén a
karját.
–  Vagy te mondod el neki, vagy én, Scott. Így vagy úgy, de
Kendrának tudnia kell az igazat.
– Mit kell tudnia Kendrának?
Kendra hangjára mindketten szétrebbentünk, és
odafordultunk a kettőnk közt álló nőhöz. Átvitt értelemben. Az
ebédlő ajtajában állt, és méregdrága ásványvizet kortyolt.
Gyorsan végigmértem, próbáltam megsaccolni, hogy mennyit
hallott. Nyilván nem sokat, mert a tartása hanyag volt, az
arckifejezése pedig közömbös.
Kivéve, hogy amíg őt tanulmányoztam, cserébe ő minket
figyelt.
–  Ti aztán rendesen összemelegedtetek – jegyezte meg
gyanakvóan, amikor belépett a szobába. – Mégis, mi folyik itt?
– Van mákos-citromos süti – vágtam rá gyorsan. – Anyád nem
akarja, hogy szénhidrátot egyél. Tess szerint azt eszel, amit
akarsz.
Kendra megrázta a fejét.
 – Tess sosem árulná el nekem, hogy van süti. Tudja, hogy nem
tudok ellenállni neki, van olyan jó barátnő, hogy nem hagyja,
hogy hibát kövessek el.
Ezt elcsesztem. Persze, ha tiszta lenne a fejem, gyaníthattam
volna. Nem ismertem elég jól Kendrát, de cseppet sem lepett
volna meg, ha kiderül, hogy többek közt ezt is elvárja az
asszisztensétől. „Figyeld a diétámat! Számold nekem a
kalóriákat! Tarts csinosan!”
Tess meg sem próbált hazudni.
–  Tudnia kell az igazat – mondta ellentmondást nem tűrő
hangon.
Mielőtt megállíthattam volna, Kendrához fordult.
–  Megérdemled az igazságot, K. Scott és én nem tegnap este
találkoztunk először. Már ismertük egymást.
 Öt

Tess

–  Ööö, igazán? – Kendra a hangszíne alapján máris levonta a

nyilvánvaló következtetést. Nem mintha ez olyan bonyolult
lenne. Nyilván tudta, hogy miféle pasihoz fog hozzámenni.
Bár csak hitte, hogy hozzámegy.
Egyszerűbb lett volna hagyni, hogy használja a fantáziáját.
Vagy azt mondani, hogy ez nem pusztán egyéjszakás kaland
volt. Hogy rendszeressé vált, és nem tudtam az eljegyzéséről;
ezen a ponton jelentőségteljes pillantást vetnék rá, amiért
Kendra nem avatott be a magánéletébe. Se a vőlegénye, ha már
itt tartunk.
Scott viszont azt mondta: bízz bennem. És bármennyire is
gyanakvó voltam, elolvadtam ezektől a szavaktól. Távol állt
tőlem, hogy ezen a ponton inkább az ösztöneimre hallgassak,
mint egy pasira.
Különben sem az volt a legfontosabb bevallanivalóm, hogy
milyen kapcsolatban álltam Kendra majdnem-vőlegényével.
Gondosan kerültem Scott tekintetét, és belenéztem Kendra
szemébe.
 –  Két hete ismerkedtünk meg. Amikor megbeszéltem egy
találkozót a SIC-kel. – Tulajdonképpen nem hazudtam.
Hivatalosan csak akkor ismerkedtünk meg, amikor Brett
bemutatott minket egymásnak az irodájában. Igaz, hogy ez már
részletkérdés volt, és nem is az igazság, de kit érdekel.
Különben sem volt időm gyötrődni miatta, mert ezzel
lelepleződött a nagyobbik hazugságom, s noha észleltem, hogy
Scott megkönnyebbülten fellélegzett az oldalamon, arra is fel
kellett készülnöm, hogy mindjárt elszabadul a pokol.
–  Mit csináltál. – Ez kérdés volt, persze hogy kérdés,
tisztáznom kellett, amit mondtam, de inkább parancsnak
hangzott, Kendra hangja rideg és fojtott volt.
–  Én, hát, izé. – Másodjára könnyebben kellett volna hogy
menjen. Megköszörültem a torkomat. – Szponzori
partnerjelölteket mutattam be a SIC-nek.
Kendra kifejezéstelen arccal bámult rám.
– Az engedélyem nélkül.
– Az engedélyed nélkül – ismételtem.
– A hátam mögött.
– A hátad mögött.
–  Annak ellenére, hogy még sosem készítettél bemutatót, és
világosan megmondtam neked, hogy a Conscience Connect nem
ül le üzletet kötni a Sebastian Industriallel.
–  Igen. Így van. – Nos, így már sokkal rosszabbul hangzott,
részben Kendra monoton, zord hangja miatt, részben pedig
azért, mert tényleg rémes dolgot tettem. A jó szándék vezérelt,
és (remélhetőleg) jó dolgok születnek majd belőle, de akkor is
aláástam a főnököm tekintélyét. Átléptem egy olyan pozícióba,
amire nem voltam felkészülve. Szándékosan tettem olyasmit,
amiről tudtam, hogy fájdalmat okoz neki.
– Nézd – kezdtem, hogy megértessem vele a kontextust, hátha
így mégsem tűnik olyan rémesnek. – Valójában teljesen
véletlenül történt. Nos, nem teljesen, de nem úgy kezdődött,
hogy direkt nekiálltam szervezkedni a hátad mögött. Inkább
csak jó időben, jó helyen voltam – vagy a te nézőpontodból, csak
valamikor valahol voltam –, de úgy tűnt, mintha a sors is ezt
akarná, mert véletlenül megismerkedtem Brett-tel, és nem is
tudtam, hogy ő is egy Sebastian…
–  Az unokatestvérem – szólt közbe Scott, amikor Kendra
értetlenül bámult rám. – A részlegemen dolgozik.
Zavartalanul folytattam, mintha nem szakítottak volna félbe.
–  És ő mondta, hogy a főnöke egy jótékonysági szervezetet
keres, mire én: „micsoda véletlen, mi pont ezzel foglalkozunk!”,
erre a kezembe nyomta a kártyáját, és megbeszélt egy időpontot
az asszisztensével, utána kérdeztelek meg téged.
Megkérdeztelek a SIC-ről, te pedig nemet mondtál, és
hallgatnom kellett volna rád, de itt volt ez a nagy lehetőség. Épp
kerestek valakit, én pedig be akartam bizonyítani, hogy képes
vagyok rá – csak magamnak. Be akartam bizonyítani
magamnak, és tárt karokkal fogadtak egy fantasztikus
nagyvállalatnál, és tudtam, hogy van egy szervezet – ami
megérdemel egy komoly szponzort –, ami tökéletes lenne nekik,
hogy utasíthattam volna vissza a lehetőséget?
Teljesen kifulladtam, mire befejeztem. És teljesen kész
voltam. Kezdettől fogva tudtam, hogy hamarosan elérkezik ez a
pillanat, de igyekeztem nem gondolni rá, és mivel nem
gondoltam rá, nem voltam felkészülve arra, hogy valójában
mennyire szeretném, ha Kendra megértené.
–  Rájuk erőltetted a DA-t – mondta kifürkészhetetlen
arckifejezéssel, de a hangja arról árulkodott, hogy tudta, hogy
mindezt Teyanáért tettem, és a személyes indítékoknak semmi
keresnivalójuk az ilyen üzletben, és nyilvánvalóan rosszul
csináltam, és pontosan ezért nem adta meg eleve ezt a
lehetőséget.
–  Összesen nyolc szervezetet mutattam be – válaszoltam
hűvösen, és próbáltam nem felhúzni magam. – És nem is a DA-
val kezdtem.
Scott eddig viszonylag csendben volt, most viszont
bekapcsolódott a beszélgetésbe.
– Akkor is a Diszautonómia Alapítványt választanánk, ha Tess
nem olyan szenvedélyes az ügyük iránt. Igaza volt. Ez a
megfelelő szervezet számunkra.
Zavarba ejtő volt a szeme láttára végigcsinálni ezt a jelenetet,
de értékeltem a közbeszólását. Az elismerése melegséggel töltött
el, miután már lefagytam Kendra pillantásától, és hirtelen
késztetést éreztem, hogy tisztázzam az ártatlanságát.
–  Scott nem tudta, hogy az engedélyed nélkül vagyok jelen.
Sejtelme sem volt arról, hogy hazudtam a pozíciómról.
Scott a szemembe nézett, és egy pillanatig azt hittem, hogy
megpróbálja vállalni a felelősséget. Végül úgy tűnt,
meggondolta magát.
– Csak akkor jöttem rá, amikor tegnap este bemutattál minket
egymásnak.
Beletelt egy másodpercbe, de végül leesett Kendrának.
 – Tudhattam volna, hogy már találkoztatok.
–  Tess abszolút profiként viselkedett – folytatta Scott. – A
bemutatója alapos volt. Senki se hitte volna, hogy először csinál
ilyet. Szerintem te is büszke lettél volna arra, ahogy a
vállalatodat képviselte.
Kendra kissé elfordult, már nem csak engem szorított
sarokba; mindkettőnk felé fordult.
–  Az én vállalatom sosem küldene egy alkalmazottat a
helyemben egy olyan fontos klienshez, mint a SIC.
– Apám hiányolt is téged – ismerte el Scott.
S ha már szóba került, valamit nekem is be kellett vallanom.
– Gyakorlatilag követelte, hogy innentől kezdve te is jelen légy
minden megbeszélésen.
Scott egy nekem-erről-miért-nem-szóltál pillantást vetett
felém.
Amire én egy mert-nem-került-szóba-az-orgazmusok-között
pillantással válaszoltam.
Kendra mély levegőt vett. Ugyanolyan higgadt volt, mint
mindig, ha üzletről volt szó; ez a tulajdonság olyan mélyen
beleivódott a tudatába, hogy szerintem akkor is higgadt
maradna, ha elütné egy vonat. Furcsa volt ez a szakmai
hozzáállás, és hogy milyen könnyen el tudta különíteni a
magánéletétől, különösen, mivel ez a jelenleg összeszedett nő a
kevésbé komoly kapcsolataiban már a legcsekélyebb
bukkanóktól hisztérikus rohamot kapott, és kimenekült a
világból, ha valaki összetörte a szívét.
Az viszont sokkal különösebb volt, hogy azt kívántam,
bárcsak én is ilyen drámai reakciót válthatnék ki belőle.
Mindennél jobban vágytam a bizonyítékra, hogy vagyok olyan
fontos neki, hogy a tetteim láttán elveszítse a fejét.
–  Megkötöttétek az üzletet? – kérdezte rövid szünet után,
továbbra is higgadtan. Ezúttal teljesen Scott felé fordult, mintha
engem ki akarna zárni a beszélgetésből.
Az volt a legrosszabb az egészben, hogy Scott gondolkodás
nélkül reagált. Rám se pillantott, mielőtt válaszolt.
–  Zajlik a tárgyalás. Mint mondtam, kitűnő a párosítás.
Pontosan az a fajta partneri kapcsolat, amire szükségünk van,
hogy eltereljük a figyelmet az imázsunk egyéb aspektusairól.
–  Összeférhetetlennek éreztem, hogy felkeresselek titeket.
Már azelőtt is. – Lepillantott a hatalmas nagy kőre az ujján. –
Mielőtt összejöttünk. A szüleink kapcsolata miatt, meg minden.
Gondoltam, jobb, ha hagyom, hogy ti keressetek.
–  Az igazat megvallva, meg kellett volna tennem. Nem is
tudom, miért halogattam.
–  Gondolom, még dolgoznunk kell a kommunikáción. Úgy
hallottam, fontos egy házasságban.
– Nekem is ezt mondták.
Bármennyire is bosszantott, hogy kizártak a beszélgetésből,
lenyűgöző volt nézni őket. Alig ismerték egymást, és navigálni
próbáltak a közös jövőjükben.
A házasságnak viszont nem erről kéne szólnia. Nem lehet
személytelen. Tárgyilagos. Nem egy lista holmi kipipálandó
teendőkről. Elszomorított, és mindkettejüket sajnáltam, amiért
valaha is azt hitték, csak ennyit érdemelnek.
Ugyanakkor nagyon is bosszús voltam. Szóval talán mégsem
sajnáltam őket annyira.
 S noha tudtam, hogy Scott addig nem akarja szóba hozni az
eljegyzés felbontását, amíg nem beszélt a szüleivel, mégis
iszonyatosan irritált, hogy úgy tett, mintha még mindig
kilátásban lenne a házasság.
És mi más bosszantott még? A tény, hogy csak azért tudtam az
eljegyzés megrendezett mivoltáról, mert Scott elárulta, Kendra
viszont egy szóval sem említette. Ami igazán nagy hülyeség volt
részemről, hiszen még a saját anyja is azt hitte, hogy igaz
szerelemről van szó, és ha vele nem volt őszinte, akkor velem
mégis miért lenne az? Mivel azonban nem tudtam gátat szabni
az érzéseimnek, csak szótlanul fortyogtam magamban.
Mintha Kendra megérezte volna, hogy mi zajlik bennem,
eszébe jutott, hogy én is jelen vagyok, és visszafordult hozzám.
–  Attól még, hogy jól sült el a szponzorkeresés, az egyáltalán
nem oké, ahogyan történt.
A kemény szavak arról árulkodtak, hogy nehezen tudta
türtőztetni magát, hogy igenis érzett valamit, és hirtelen
eszembe jutott, hogy a bosszúságom ellenére nagyon is bűnös
voltam.
– Tudom, K. Nem volt helyes, amit tettem. Tudatosan szembe
mentem veled. Sajnálom. – Kivéve, hogy valójában nem
sajnáltam, és ha lehetne, újra megtenném. – Legalábbis azt
sajnálom, hogy megbántottalak.
Összefonta a karját a mellén, és már kevésbé tűnt
magabiztosnak a testtartása.
–  Nagyon jól mondod, Tess. Megbántottál. Igazán
megbántottál.
Ahogy ő is engem. Valahányszor megtagadta tőlem az esélyt,
hogy bemutatót tartsak, minden alkalommal, valahányszor azt
mondta, hogy még nem állok készen. Valahányszor a
barátnőjének nevezett, azután kizárt az életéből.
De talán nem ez volt a megfelelő alkalom, hogy ezt szóba
hozzam.
– Tudom.
–  Mármint ezt óriási árulásnak érzem. Rengeteg embernek
felajánlhattam volna azt az állást, de én téged választottalak. És
nemcsak azért, mert tudtam, hogy milyen jó munkát végzel,
hanem azért, mert barátok vagyunk. Mert benned meg tudtam
bízni. Bíztam benne, hogy ha valaki, te biztosan vigyázol a
vállalatomra.
–  Így is történt. – Az egy dolog, hogy tiszteletben kellett
tartanom az érzéseit. Azt viszont nem hagyhattam, hogy
alaptalan vádaskodássá fajuljon a párbeszéd. – Olyasmit léptem
meg, amit a Conscience Connectnek már rég meg kellett volna
tennie. Mert ez volt a helyes döntés.
–  De nem a te döntésed, a te feladatod volt! – Élesen
megemelte a hangját, és ez volt az, amire kezdettől fogva
számítottam. Ez volt az, amit látni akartam.
A válaszom és a hisztérikus patália kitörése előtt azonban
Scott közbelépett.
– Kendra? Te meg én mindenkinél jobban tudjuk, hogy ebben
a világban néha olyan taktikát kell alkalmaznunk a túlélésért,
amikor nem mindig a jószívűség az elsődleges szempont.
Kendra Scottra meredt, mint aki le akarja harapni a fejét.
Végül mégis összeszedte magát.
–  Igazad van. Tényleg ez a helyzet. A következmények elől
azonban nincs menekvés. És ha már a túlélésről van szó, nekem
sem kell jószívűnek lennem.
–  Remélem, ezzel nem arra célzol, hogy Tess elveszítheti
emiatt az állását.
–  Hé! – szóltam közbe, mert eszem ágában sem volt hagyni,
hogy Scott vívja meg helyettem a saját csatáimat. – Engem
igazán nem kell…
Kendra figyelemre sem méltatott.
–  Remélem, nem arra célzol, hogy te akarod megmondani,
hogyan vezessem a vállalatomat.
Scott elmosolyodott.
–  Nagy ívben leszarom, hogy mit csinálsz a vállalatoddal. De
Tess Turani volt a közvetítő, aki összehozta a vállalatunkat a
DA-val. Eddig ő végezte az összes munkát. Maradéktalanul
megbízunk benne a csapatommal, és számítok rá, hogy
továbbra is jelen lesz a tárgyalásokon.
Farkasszemet néztek egymással. Utáltam, hogy olyan volt,
mintha a szüleim veszekednének a fejem fölött. Kicsinek és
elesettnek éreztem magam, mintha se a véleményem, se az
érzéseim nem számítanának.
Kendrától már megszoktam, hogy ezt kapom. Scott-tól viszont
nem. Tudtam, hogy csak védelmezni próbál, és elalélok az
ilyesmitől, de az én kezemből ne vegye ki a saját sorsom
irányítását. Nem ezt vártam tőle. Egyenlő partnerként akartam
közreműködni. Mind a kettejükkel.
Ám egyenlőségről szó sem lehetett.
–  Hát persze – mondta Kendra negédesen, és ezzel eldőlt a
sorsom, nem volt beleszólásom. Legalábbis, egyelőre. – Miután
megkötöttük az üzletet, Tess-szel majd újratárgyaljuk az
alkalmazotti státuszát.
–  Már alig várom. – A mosolyom közel sem volt olyan
meggyőző, mint az övé. Nyilván a származásom miatt.
– Addig is. – Scotthoz fordult. – Kocsival jöttél, ugye? Drágám.
Ha Scottot meglepte a kedveskedés, remekül titkolta.
– Igen.
–  Helyes. Tessnek hamarosan indul a vonata. Eredetileg vele
mentem volna, de jobb, ha inkább hazaviszel. Útközben
beavathatsz a tárgyalás részleteibe.
Legalább annyi jó érzés volt benne, hogy grimaszolva
válaszolt:
– Ó, aha.
–  Akkor én megyek csomagolni – mondtam, és kisiettem az
ebédlőből, mielőtt elvesztettem volna a fejem. Magam sem
tudtam, hogy kire voltam inkább dühös. Kendrára, amiért
keménykedett? Vagy Scottra, amiért kiállt mellettem, noha
semmi szükségem nem volt rá, és amikor viszont jól jött volna a
támogatása, cserben hagyott? Esetleg magamra, amiért sokkal
megértőbb voltam velük, mint kellett volna?
Egyvalami mindenesetre biztos volt – Scottnak igaza volt,
hogy nem akart szólni a kapcsolatunkról. Leginkább azért, mert
Kendra érzéketlen viselkedése ma azt bizonyította, hogy hülye
voltam, amiért együttéreztem vele, miközben ő nyilvánvalóan
csak saját magával törődött.
De azért is, mert ahogy jelenleg a vőlegénye iránt éreztem, az
nem volt elegendő ahhoz, hogy legyen miről említést tennünk
Kendrának.
 Hat

Scott

Tessa kiviharzott a szobából, én pedig hangtalanul átkoztam

magam, amiért így elcsesztem a helyzetet. Vajon kerek perec
közölnöm kellett volna Kendrával, hogy nem viszem el? Vagy
ragaszkodnom kellett volna ahhoz, hogy Tessa is velünk
tartson?
Az igazat megvallva, az iménti jelenet után azt hittem,
megkönnyebbül, hogy nem a főnökével kell hazamennie.
Egyikünk sem élvezné különösebben, ha ők ketten egy órán
keresztül össze lennének zárva egy légtérben.
Csak Tessára gondoltam. Senki másra.
Ám a hallgatásom ennek épp az ellenkezőjét bizonyította, és
ki tudja, vajon mikor lesz alkalmunk újra beszélni egymással.
A picsába. Legszívesebben utánamentem volna. Mi lenne, ha
megtenném?
Szerencsére Kendra megmentett attól, hogy valami
meggondolatlanságot csináljak.
– Várj! Tess? – Az alkalmazottja után szaladt.
Követtem. Erről igazán nem akartam lemaradni.
 A lépcső alján utolérte Tessát.
–  Kicsinyesen viselkedtem. Ne haragudj. Visszamegyek veled
a városba. Mikor indul a vonat? Zuhanyozásra már nyilván
nem maradt időm.
–  Mindkettőtöket visszaviszlek a városba. – Mivel nem
olvastam Tessa gondolataiban, és nem tudtam, hogy mit
szeretne, ezért magamnak kellett meghoznom a döntést. Én
pedig azt akartam, hogy Tessa mellettem legyen. Lehetőleg az
(anyámtól kapott) eljegyzési gyűrűt viselő nő nélkül, de erre
sajnos nem volt lehetőségem.
Tessa Kendráról rám pillantott, az arca megenyhült, noha
még mindig dacosnak tűnt.
– Hát jó. Mikor akartok elindulni?
Mivel még mindig a tegnap esti ruha volt rajtam…
– Előbb le kell zuhanyoznom.
– Nekem is – vágta rá Kendra, és a futóhacukájára mutatott.
–  Akkor én majd a szüleim szobájában zuhanyzom. – Még
véletlenül se gondolja senki, hogy együtt zuhanyozunk
Kendrával. És Kendra se gondolja, hogy ezt bárkivel elhitetheti.
Le is biggyesztette az ajkát, szemmel láthatóan nem volt
elragadtatva. Ami érthető volt. Nyilván egy seggfej voltam a
szemében. Amennyire ő tudta, arra készültünk, hogy
összeházasodunk. Eljegyeztük egymást. Úgy kellene
viselkednünk, mintha igazi kapcsolatban lennénk, nem egy
megszervezett érdekkapcsolatban. A szüleim mindkettőnktől
ezt várták el, amikor mozgásba lendítettük a tervet.
Kendra csak eleget akart tenni ennek az elvárásnak.
A megállapodás azonban enyhén szólva problémás volt, akár
tudott róla Kendra, akár nem, én pedig csak a szívemnek
tartoztam hűséggel. És a szívem Tessát akarta.
Sejtelmem sem volt, hogy honnan a picsából jött ez az
ömlengős érzés. Talán ilyenkor neveznek valakit papucsnak.
Nos, ha így van, én szívesen vagyok papucs.
Ha pedig Kendrának ez időközben kellemetlenséget okoz, az
már az ő baja.
Volt annyi esze, hogy Tessa előtt nem akarta felfújni a dolgot,
és rábólintott.
– Szólok a személyzetnek, hogy vigyék át a bőröndjeidet.
–  Át tudom vinni magam is. – Azzal habozás nélkül
megkerültem őket, és felszaladtam a lépcsőn. Minél gyorsabban
zuhanyozunk le, annál hamarabb tudunk elindulni, annál
hamarabb szabadulunk meg Kendrától, és végre kettesben
lehetek Tessával.
Már számoltam a perceket.

Alig egy órával később már úton voltunk. Kendra persze

elfoglalta az anyósülést. Ezt nem lehetett megakadályozni,
különben lelepleztük volna magunkat Tessával, ami olyan
következményekkel járhat, amelyek ártanak a barátnőmnek,
így inkább nem kockáztattam.
A barátnőm.
Álmomban sem gondoltam volna, hogy valaha is őszintén
fogom használni ezt a szót. Az évek során olykor kicsúszott a
számon, amikor udvariasabb volt így nevezni egy-egy nőt a
karomon, mint elmagyarázni, hogy aznap éjjel történetesen
vele fogok kefélni. Egyszer-kétszer talán még a hálószobában is
előkerült, vagy legalábbis beleszőttem a mocskos szavakba vagy
a szerepjátékba. De sosem neveztem így egyetlen adott
személyt. Sosem hittem, hogy mennyire fel fog dobni, ha
megteszem.
És mégis széles vigyorral néztem, ahogy Kendra
beprogramozta az otthoni címét a GPS-be, mert a barátnőm ott
volt mögöttünk a hátsó ülésen.
–  Már bent van a címem – jegyezte meg Kendra kérdő
hangsúllyal.
Ó, a picsába! Hazavitettem a sofőrömmel Tessát és Teyanát az
operából. Én csak nagy ritkán vezettem a városban, és elég sok
olyan cím volt beprogramozva, amiket fel sem ismertem, így
meg sem fordult a fejemben ez a lehetőség.
Tessa nem sokat beszélt, amióta megbeszéltük, hogy velünk
tart, de most összenéztünk a visszapillantó tükörben. Meg sem
kellett szólalnia, leolvastam az arcáról a gondolatait. „Ha
elmondtad volna Kendrának, ahogy én akartam…”
–  Nahát. Nem is tudom, miért – vetettem oda a lehető
legközönyösebb hangon.
Újra Tessára sandítottam, aki megvető pillantást vetett rám,
majd a mentségemre sietett.
–  Múlt héten, amikor úgy elhúzódott a megbeszélés,
hazavitettél a sofőröddel, mert szakadt az eső. Kendra lakására
vigyáztam.
– Ó! – szólt Kendra.
– Ó! – mondtam vele egy időben, mintha én is most hallanám
először.
– Na igen – dünnyögte Tessa a hátsó ülésen.
Nem is értem, apám hogy tudott olyan ügyesen egyensúlyozni
a házassága és a viszonyai között. Én még meg se csaltam
senkit, mégis kifogásokat kellett keresnem.
Ötvenhét perces kocsiút állt előttünk, és biztos voltam benne,
hogy ez lesz életem leghosszabb utazása.
Szerencsére az első fél óra viszonylag simán ment. Nem sok
megbeszélnivaló akadt a jelenlegi tárgyalásról a Diszautonómia
Alapítvánnyal, de Kendra az eddigi folyamat minden apró
részletét hallani akarta. Ismét előbújt belőle a kisördög, és
Tessát nyomatékosan kihagyta a beszélgetésből, noha teljesen
világos volt, hogy csupa olyasmire volt kíváncsi, ami Tessa
feladata volt. Bosszantó volt, de talán egy kicsit talán még
érthető is, hiszen Tessa szándékosan aláásta Kendra munkáját,
én viszont ki nem állhattam ezt a szemétkedést.
Tessa méltósággal viselte, és csak akkor szólalt meg, ha én
kérdeztem tőle valamit, amit igyekeztem minél gyakrabban
megtenni, és egyáltalán nem húzta fel magát, ha Kendra
kritizálta a munkáját, amire sajnos igyekezett a lehető
leggyakrabban sort keríteni.
Amikor Kendra végül kijelentette, hogy az előkészületek
egészen alaposnak tűnnek, enyhült bennem a feszültség, és
amióta elindultunk, most először tudtam fellélegezni. Nem
azért, mert magam miatt aggódtam, hanem mert tudtam, hogy
Tessa mennyire vágyik Kendra elismerésére, még akkor is, ha
ezt egy szóval sem említette. Mi másért ragaszkodott volna ilyen
hűségesen a főnökéhez azok után, hogy semmibe vette? És nem
a feletteseink elismerésére vágyunk mindannyian? Ez alól én
sem voltam kivétel.
Éreztem, hogy végre Tessa is elengedte magát, és elégedetten
hátradőlt a hátsó ülésen. Ennél nagyobb dicséretre nyilván nem
számíthatott, és úgy szívta magába, mint tikkadt növény az
esővizet.
Mostanra beértünk a belvárosba, ahol a New York City-ben
megszokott forgalom fogadott minket, de a feszültség
megszűnésével már ez sem tűnt olyan kellemetlennek.
Belenéztem a visszapillantóba – Tessa az ablaknak hajtotta a
fejét és behunyta a szemét, nyilván kimerítették az eseménydús
éjszakák.
Kendra azonban most tért vissza a háromhetes üdülésből, és
tele volt energiával, egy pillanatra sem bírta befogni a száját.
Hiába próbált beszélgetést kezdeményezni, velem nem sokra
ment, mert szűkszavúan válaszoltam.
– Hogy megy a munka a DA-s szerződés mellett?
– Jól.
–  Anyád még mindig szervez hálaadás napi jótékonysági
vacsorát?
– Gondolom.
– Az új törvény kihatással lesz az idei termelésetekre?
– Apa biztos meg tudja kerülni.
Végül sikerült sarokba szorítania.
– Szerintem kitűzhetnénk az időpontot, nem?
– Miféle időpontot? – kérdeztem gondolkodás nélkül.
– Hát az esküvőét, te butus!
A tükörre sandítottam. Tessa kinyitotta a szemét, és
lebiggyesztette az ajkát.
– Ööö, hát, nekem teljesen mindegy – válaszoltam, hátha ezzel
le tudom zárni a témát.
–  Biztosan meg kell nézned a naptáradat, meg nekem is az
enyémet. Legalább hat hónap kell, hogy rendesen meg tudjuk
szervezni. Még jobb lenne egy év. Sőt, kettő. Van kedvenc
évszakod?
– Nem igazán.
–  Én mindig is rajongtam a téli esküvőkért. Az ősz is szép. A
nyár olyan elcsépelt, habár tény, hogy olyankor szebb az idő. De
tarthatnánk akár Floridában is, a nagyapád birtokán.
Rádudáltam az előttem araszoló kocsira, amikor nem ment át
a sárgán, főleg azért, mert jólesett. Megint dudálni akartam.
Mindenre, amit Kendra mondott. „Akarod…?” Duda!
„Szerinted…?” Duda! Duda! Duda!
Azt azért nem akartam, hogy megállítson a rendőr. Csak
tovább húzódna ez a kínszenvedés.
– Tudod – kezdtem, noha fogalmam sem volt, hogy mit akarok
mondani. – Talán elhalaszthatnánk ezt a beszélgetést. Tesst
nyilván nem érdekli ez az esküvői téma. – Na, ez jó! – Nem kéne
halálra untatnunk.
Próbáltam elkapni a tekintetét a tükörben, Tessa azonban
makacsul bámult ki az ablakon, merev arckifejezéssel.
–  Szerintem viszont imádná! Amikor suliba jártunk,
egyfolytában a leendő esküvőjét tervezgette. – Kendra
hátrafordult az ülésen, Tessa felé. – Emlékszel, milyen biztos
voltál benne, hogy hozzá fogsz menni ahhoz a Jason nevű
sráchoz? Tudod, aki a kolesz melletti pizzériában dolgozott.
 Tessa le sem vette a szemét az ablakról.
– Aha.
Hirtelen rám tört a féltékenység. Ki a faszom ez a Jason?
– Aztán ott volt az a hátvéd – folytatta Kendra. – Szerintem az
már egy fokkal jobb volt. Jason folyton bűzlött az olajtól.
Itt a remek alkalom, hogy dudáljak egy jót.
– Utána meg…
Félbeszakítottam.
–  Nekem igazán nem kell tudnom Tess expasijairól. – Pláne,
ha anélkül akarunk hazajutni, hogy halálra gázolnék valami
szerencsétlent. – Szakmai határok, meg minden.
Kendra visszafordult menetirányba.
–  Mindig azt mondtad, hogy valami meghittre vágysz –
mondta, és egy pillanatra nem tudtam eldönteni, hogy még
mindig Tessához beszél, vagy épp kitalált valamit, amiről sosem
beszéltünk. – Egy leánybúcsúra, ahol egy asztal köré odafér az
összes vendég.
– Úgy olcsóbb – szólalt meg Tessa, és ekkor ráébredtem, hogy
hiába az a sok szarság, amit el kell viselnem a Sebastian név
miatt, nekem sosem kellett a pénz miatt aggódnom.
Bizonyára Kendrának sem. Igaz, hogy nem voltak éppen
milliárdosok a szülei, de azért elég jól ment a dolguk ahhoz,
hogy bekerüljenek a felső tízezerbe. Az ő családja meg sem
engedné, hogy meghitt esküvőt tartson, és nyilvánvaló volt az
irigysége. Legalábbis számomra. Mert ezt én is irigyeltem. De
vajon felfogta, hogy az okok, amelyek miatt mi ketten úgy
éreztük, hogy nincs választásunk, triviálisak voltak ahhoz a
tényhez képest, hogy a legtöbb embernek – az olyanoknak, mint
Tessa – tényleg nem volt választásuk?
Ott helyben eldöntöttem, hogy halálra fogom kényeztetni
Tessát. Amíg az életem része, mindent meg fogok adni neki,
amiben eddig szűkölködött. Hogy tudott Kendra ilyen hosszú
ideje a barátnője lenni anélkül, hogy ugyanezt a késztetést
érezné?
Kendra úgy folytatta, mintha nem lett volna nyilvánvaló,
hogy mennyire kiváltságos.
– Két koszorúslány, mindig ezt mondtad. Csak azt nem tudtad
eldönteni, hogy melyikünk legyen a tanúd – én vagy Teyana.
–  Teyana – mondta Tessa nyomatékosan. – És több
koszorúslány nem is lesz.
Hatásosnak bizonyultak a szavai: Kendra befogta a száját.
–  Hát persze. Ti ketten olyan közel álltok egymáshoz. – Egy
pillanatra elhallgatott. – Nekem nincsenek közeli barátaim.
Anyám egy sor unokatestvért és ismerőst fog bevonni, de
tanúnak senki mást nem tudnék elképzelni, csak téged.
Ó! Nahát. Erre nem számítottam.
Ezt nevezem manipulációnak! Csak nem azt akarta, hogy
Tessa elszégyellje magát?
Nem kellett felpillantanom ahhoz, hogy tudjam, hogy Tessa
rosszul fogadta a megjegyzést.
–  Ez valami passzív-agresszív kísérlet arra, hogy felkérj
tanúnak, K?
– Én… én… nem… én… – dadogott Kendra.
Tessa véget vetett a szenvedésének.
–  Ma korábban arra célozgattál, hogy lehet, hogy ki fogsz
rúgni, és ezek után komolyan azt képzeled, hogy majd simán
rábólintok az esküvődre? Mi vagyok én, az ölebed? Csak
füttyentesz, és máris ugrom?
Kendra hátrafordult.
–  Miért is hinném, hogy még nekem akarsz dolgozni?
Gyakorlatilag megvádoltál azzal, hogy alábecsülöm a
képességeidet, azután hátba támadtál, Tess! Holott én azt
hittem, barátok vagyunk. Azt hittem, te vagy az egyetlen ember
az életemben, aki sosem fog kihasználni engem. Szándékosan
bántani akartál? Azt akarod, hogy kirúgjalak?
Meredten bámultam a forgalmat, a vezetésre koncentráltam,
és igyekeztem ellenállni a késztetésnek, hogy a barátnőm
védelmére keljek. Nem lenne szép látvány, ha megtenném.
Kendra síkideg lenne. Miután egész reggel ragaszkodtam ahhoz,
hogy fenntartsuk a látszatot, mert féltem a bosszújától, nem lett
volna bölcs pont most kiborítani.
Tessának különben sem volt szüksége a lovagiasságomra. Ki
tudott állni magáért.
– Hogy őszinte legyek, már nem is tudom, Kendra.
A jelek szerint ez sokkal jobban fájt az exjövendőbelimnek,
mint bármi, amit én mondtam volna.
–  Oké. Hát akkor. – Kendra visszafordult, és remegett a
hangja. – Megkötjük a szerződést a SIC-kel, aztán újra
végiggondoljuk. Mindketten.
– Remek – szólt Tessa feszült hangon.
Ettől kezdve csendben telt az út. Minden perc végtelennek
tűnt. Újra meg újra lepillantottam az úti célig hátralévő időre.
Nyolc percet mutatott a kijelző. Nyolc perc. Még mindig nyolc
perc.
 Végül, nagy nehezen: hét perc. Egy évtizedig hét perc maradt.
Aztán egy újabb évtizedig hat perc. Majd öt. Négy. Három. Végül
kettő.
Megálltam Kendra épülete előtt. Kinyitottam a csomagtartót,
az ajtónálló pedig kinyitotta Kendra ajtaját. Majd a hátsó ajtót
is.
– Gyere, Tess! – szólt Kendra.
Amióta elcsendesedtünk, Tessa kerülte a szemkontaktust,
most viszont kérdőn nézett rám.
– Elviszlek – biztosítottam.
– Kint lakik, egészen Jersey Cityben – legyintett Kendra, aki fél
lábbal már a járdaszegélyen állt.
– Nem baj. Elviszem.
–  Igazán nem probléma, majd felszállok itt a vonatra –
ajánlkozott Tess.
–  Mondtam, hogy elviszlek – csattantam fel. Amitől rögtön
rám tört a bűntudat, hiszen nem az ő fejét akartam leharapni.
– Hogy te milyen kedves vagy! Egy igazi szent a vőlegényem. –
Kendra kényszeredetten rám vigyorgott, és tudtam, hogy ezt
újabb árulásnak érzi, ezúttal a férfitől, aki elméletileg a férje
lesz egy nap. Úgy tűnhetett, mintha elpártoltam volna tőle.
Ezzel nyilván újabb sebet téptem fel, de amekkora seggfej
voltam, nagy ívben szartam a sebeire, feltéve, hogy nem fog
értük bosszút állni Tessán.
Miután kiszállt, teljes erőből ránk csapta az ajtót.
Tessa nem mozdult a hátsó ülésről.
–  Előrejöhetnél, hogy ne érezzem úgy magam, mintha a
sofőröd lennék – mondtam, pedig azt inkább akartam mondani:
„Gyere ide, hogy a közelemben légy, hogy beszívhassam a hajad
illatát, hogy megfeledkezhessek arról, hogy más is van ezen a
világon rajtad kívül”.
Kendra már hallótávolságon kívül volt. Kimondhattam volna.
Ki kellett volna mondanom.
Ám egész úton olyan gondosan ügyeltem a szavaimra, hogy
egy pillanatra megfeledkeztem arról, hogyan kell lazítani.
Tessa nem válaszolt. De legalább kiszállt a hátsó ülésről, és
beült mellém. Szó nélkül beprogramozta a címét a GPS-be, majd
becsatolta a biztonsági övet, és az ajtóhoz lapult, ugyanolyan
messzire húzódott tőlem, mint amikor a hátsó ülésen ült.
Szótlanul kihajtottam a forgalomba, és törtem a fejem, hogy
mit is mondhatnék, mivel törhetném meg ezt a furcsa, feszült
csendet. Olyan sok minden történt egyetlen nap alatt, olyan sok
mindent mondtunk egymásnak, annyi magyarázattal és
bocsánatkéréssel tartoztam neki, hogy a picsába is! Sejtelmem
sem volt, hogyan kezdjek hozzá. Sose volt olyan kapcsolatom,
ami különösebb erőfeszítést igényelt. Senki mellett sem
tartottam ki elég ideig ahhoz, hogy sor kerüljön ilyesmire.
Hacsak nem számítjuk a családomat, márpedig azok a
kapcsolatok olyan kimerítőek voltak, hogy szándékosan
kerültem az érzelmi közelséget másokkal.
Tess-szel azonban próbát akartam tenni. Fel akartam fedezni
a lehetőséget, hogy a szerelem talán nem mindig olyan nehéz.
Ám hiába a szándék, ha nem tudom, hogyan fogjak hozzá. És
minden újabb szótlan perccel úgy éreztem, hogy egyre jobban
eltávolodunk egymástól.
Végül hirtelen hátrahajtotta a fejét az ülésen.
 – Istenem, ez borzasztó volt! – sóhajtott fel.
Rápillantottam, hogy jól értelmeztem-e a megjegyzését –
sajnálkozik vagy engem vádol. A feszült mosoly azt jelentette,
hogy nincs vádaskodás.
– Tényleg borzasztó! – bólintottam. – Kurva borzasztó.
– Abszolút elviselhetetlen.
A piros lámpánál odafordultam hozzá.
– Holnap este együtt vacsorázom a szüleimmel. Szólok nekik,
hogy az eljegyzés le van fújva. Már csak egy nap, Tessa. Adsz
nekem még egy napot?
A szemembe nézett.
–  Feltéve, ha addig nem kell újra egy helyiségben
tartózkodnom Kendrával. Igen, akkor kaphatsz még egy napot.
Napsütésben az ember hajlamos elfeledkezni arról, hogy
újabb vihar közeleghet. Ebben a pillanatban Tessa olyan volt
nekem, mint a napsütés. Egy ólomszürke felhőkön áthatoló, éles
fénysugár.
Odahajoltam hozzá és megcsókoltam, mély szenvedéllyel,
mintha ágyban lennénk, nem a Columbus sugárúton, és amikor
a mögöttünk álló kocsi ránk dudált, hogy induljunk már, még
egy gyors csókot nyomtam a szájára, mielőtt visszafordultam a
kormánykerékhez.
 Hét

Tess

–  Le kell mondanom – szóltam halkan a telefonba, nehogy

Teyana kihallja a hangomból a sajnálkozást, és bűntudata
legyen.
A vonal túlsó végén Scott hasonlóan csalódottan válaszolt.
– Ne már! De miért?
Miután korábban hazahozott, alighogy beléptem a lakásba,
Tey-t összegömbölyödve találtam az ágyban, és tudtam, hogy
nem jutok el a későbbre megbeszélt randinkra. Mégis vártam
egy kicsit, hátha valami isteni csoda folytán Teyana rendbe jön
annyira, hogy egyedül hagyhassam.
Sajnos csak tovább romlott az állapota. Kétszer is elhányta
magát, és valahányszor felállt, elájult, hiába próbált lassan
mozogni. Amikor legutóbb vécére ment, csak görnyedten tudott
vánszorogni az elviselhetetlen fájdalomtól.
–  Tey nagyon rosszul van – válaszoltam. – Igazán nagyon
rosszul. – Mindig rosszul volt, ha menstruált, ami a
fogamzásgátlójának hála csupán háromhavonta fordult elő.
Azért ezt a pirulát kapta az orvostól, hogy minél kevesebb POTS
rohamban legyen része, de tekintve, hogy milyen állapotban
volt azelőtt, nem voltam olyan biztos abban, hogy a
negyedévente jelentkező PMS nem volt rosszabb.
–  Amint kapok olyan istenverte biztosítást, ami fedezi a
költségeket, kivetetem a méhemet – nyögte Tey már
ötszázadjára.
– Ó! – szólalt meg Scott, aki nyilvánvalóan meghallotta. – Női
dolog.
Ráhagyhattam volna, de nem akartam, hogy azt higgye, hogy
csak holmi görcsök miatt mondom le a randit, baráti
szívességből.
– Ez POTS-probléma, de az autonóm idegrendszernek is köze
van a női dolgokhoz, úgyhogy igen. De azért remélem, nem
kerül sor olyan drasztikus lépésre, mint a méheltávolítás, noha
gyanítom, hogy sok POTS-os választja inkább ezt az utat.
–  Én úgysem akarok gyereket – tiltakozott Tey. – Túlságosan
megviselné a szervezetemet. Akkor meg mi értelme ennek a
szenvedésnek?
Hátat fordítottam neki, hogy ne lássa az arcomat. Ebben
sosem értettünk egyet. Engem aggasztott a döntés végleges
volta, ő pedig csak fájdalom nélkül akart élni.
– Kell segítség? – Scottnak nem kellett kimondania az „anyagi”
szót, anélkül is tudtam, hogy erre utalt.
Fontolóra vettem az ajánlatát. Önző módon örültem, hogy Tey
nem engedhette meg magának a beavatkozást, mert még
mindig reménykedtem abban, hogy egy nap talál egy
specialistát, aki fel tudja kutatni a kiváltó okokat, vagy
legalábbis enyhíteni tud a tünetein.
 – Jobb orvosra van szüksége. Olyanra, akit fedez a biztosítása,
és akinél nem kell hónapokat várni a várólistán. – Valaki
kopogott az ajtón. – Várj egy percet, Scott! Azt hiszem,
megérkezett az ápoló. – Az ajtóhoz léptem, amíg válaszra
vártam.
– Ápoló?
–  Az intravénás gyógyszerrel. A sóoldattól ezerszer jobban
érzi magát. – Általában az orvos szokta felírni, de ha Tey
nagyon rosszul volt, nem sajnáltuk a pénzt, inkább leperkáltuk
a százötven dollárt, hogy házhoz jöjjön a segítség. Kinéztem a
kukucskálón, és egy műtős inget és nadrágot viselő férfit láttam
orvosi táskával. – Igen, itt a srác. Visszahívjalak?
– Az ápoló egy srác? Inkább várok.
Elfojtottam a nevetést.
–  Ahogy akarod. – A mellemhez nyomtam a telefont, ajtót
nyitottam, és üdvözöltem az ápolót, aki Bennie-ként
mutatkozott be, majd odavezettem a kanapén heverő
Teyanához.
–  Rendben leszel, ha én…? – kérdeztem, és a szobámra
mutattam.
–  Könyörgök, menj már innen – válaszolta színpadiasan
enervált hangon. – Van elég bajom, nem akarom még ezt a
szerelmes enyelgést is hallgatni.
Összevontam a szemöldököm. Na és, ha kicsit túlzásba vittem
az ömlengést, amikor beszámoltam neki a Scott-tal töltött
hétvégémről? A rossz dolgokat se hallgattam el.
Jó, persze, leginkább a jó dolgokra koncentráltam. Elvégre Tey
beteg volt. Igazán nem akartam felzaklatni.
 – Hát jó, megyek is! – mondtam megjátszott daccal, és már el
is indultam a folyosón.
– Helyes. Bennie legalább csak az enyém lesz! – Örültem, hogy
elég jól érezte magát egy kis szócsatához.
Visszafordultam, és rákacsintottam az ápolóra.
– Ha meguntad ezt a nőszemélyt, Bennie, én itt vagyok. Csak
kurjants egyet. – Beléptem a szobámba, és becsuktam az ajtót,
majd a fülemhez emeltem a telefont. – Ott vagy még?
– Te most komolyan felkínáltad magad Bennie-nek?
Felnevettem.
–  Szerintem nincs jogod féltékenykedni, Mr. Nem-igazi-
vőlegény!
–  Nem vagyok féltékeny – tiltakozott feltűnően gyorsan. –
Csak kíváncsi. Hogy néz ki? Vonzó? Tetszik neked? Tetszene
neked?
Elöntött a forróság, a fejem búbjától a lábujjam hegyéig.
Pontosan tudtam, hogy milyen érzés, ha efféle kérdések gyötrik
az embert. Eddig csupa olyan pasiba zúgtam bele, akik
egyszerre több nőt hajkurásztak. Most először lett egy férfi
féltékeny miattam.
–  Bennie, nos… – Felidéztem a nagydarab, csupa tetkó pasi
képét, aki jelenleg épp a nappalimban kuporgott, és megfordult
a fejemben, hogy még elnyújtom egy kicsit. Ám amikor eszembe
jutott a saját múltbéli vívódásom, megkönyörültem Scotton. –
Nem az esetem.
– Miért, mi a baj vele?
–  Az, hogy ő nem te. – Sebezhetőnek éreztem magam, és
elhaló hangon válaszoltam.
 Scott egy pillanatig hallgatott, és már kezdtem attól félni,
hogy túlságosan rámenős voltam. Azt mondta, járunk. Azt
mondta, hogy a pasim. Tehát akkor mondhatok ilyesmit, ugye?
Vagy túlságosan merész lennék a jövőnket illetően?
– Átmehetnék hozzád – mondta végül, és rádöbbentem, hogy
neki is elakadt a lélegzete. – Becsomagolom ezt a sok tapast, és
átviszem. Amennyit rendeltem, hárman is jóllakunk belőle.
Igent akartam mondani. Csábítóan hangzott. Főleg, mivel
bűntudatom volt, hogy már megrendelte a vacsorát, és
pocsékba megy, ha nemet mondok.
Tey-jel azonban nem lett volta fair, már csak azért sem, mert
utált ilyen állapotban mutatkozni mások előtt.
– Ne haragudj! De most tényleg Tey-re kell koncentrálnom, te
pedig csak elvonnád a figyelmemet.
– Mert nem bírod ki velem egy fedél alatt anélkül, hogy le ne
tépnéd a ruhámat.
–  Úgy érted, te nem bírod ki anélkül, hogy letépnéd az én
ruhámat?
– Mondasz valamit.
Lusta vibrálás indult a hasamból a sok célozgatás miatt, már
ami a meztelenkedést és az ezzel járó tevékenységeket illeti.
–  Végül is, örülhetnék, hogy végre kialhatom magam. Az
elmúlt két éjszaka után igazán jól fog jönni.
– Á, az alvás olyan unalmas! Ilyesmire pazarolni az ágyat!
Elnevettem magam és felnyögtem, mert hát bizony.
Szívesebben használnám az ágyam – vagy az övét, nekem
igazán mindegy volt – arra, amire célozgatott.
– Lesznek még közös éjszakáink.
 Felsóhajtottam és a hálószobaablakhoz léptem, az üvegen
átszűrődő fénykörbe.
– Gyönyörű a hold ma este! Telihold lehet.
– Igazán?
Mocorgást hallottam, és elképzeltem, ahogy odalépett a faltól
falig érő ablakokhoz, hogy felnézzen az égre.
– Nálad még szebb lehet a kilátás.
– Talán. Te mit látsz az ablakodból? Most éppen kifelé nézel?
–  Hát, a holdat látom. – Viccelődni próbáltam, ami
őszintétlennek tűnhetett, mert egyáltalán nem tűnt viccesnek ez
a pillanat. Romantikus volt. Mindketten más helyen voltunk,
sőt, más államban, és ugyanarra az égboltra emeltük a
tekintetünket. Ugyanazt a fényes holdat néztük.
–  Mi mást látsz még? Te már tudod, hogy nálam milyen a
kilátás. Én is tudni akarok a tiédről.
Nagyot dobbant a szívem. Tehát ő is érezte ezt a varázslatos
köteléket köztünk. Ilyen érzés lenne hát, ha két ember
kölcsönösen egymásba szeret? Többnyire egyedül voltam ezzel
az érzéssel, mivel hajlamos voltam olyan pasikat kifogni, akik
nem viszonozták az érzéseimet. Ez most merőben más volt.
Felemelő volt, nem elkeserítő. Elfogadást éreztem, nem
elnyomást. Ketten voltunk, nem csak én.
Levettem a szemem az égről, és szemügyre vettem a
környezetemet. Már olyan sokat láttam, hogy szinte fel se tűnt,
és alaposan meg kellett figyelnem ahhoz, hogy le tudjam írni.
–  Többnyire csak a szomszédos épületet. Ha az üveghez
préselem az arcom, akkor végig tudok nézni az utcán, és látok
egy csipetet Manhattanből az öböl túloldalán.
 – A szomszédos épület… az is egy lakóház?
–  Irodaház. Ilyen késő este már koromsötét van odaát.
Kivéve… várj csak! Pár emelettel lejjebb ég a villany. Talán a
gondnok. Innen képtelenség megmondani.
–  Elég közel van ahhoz, hogy napközben beláss a szemközti
szintre?
Sose figyeltem.
– Gondolom.
– Mit látnék, ha most én is ott lennék veled?
–  Itt, a szobámban? Azt látnád, hogy az ablakhoz tapadva
próbálom kideríteni, vajon belátnék-e a szomszédos
irodaházba.
Kitört belőle a nevetés. A hangja mély volt, amikor újra
megszólalt. Csábító.
–  Úgy értem, ha a másik épületben lennék, és az ablakból
kukkolnálak. Mit látnék?
Ó!
Vagy úgy!
Értem már. A kis hamis. Mit is akarnak hallani a pasik
telefonszex közben?
–  Hogy nincs rajtam más, csak egy szál póló és bugyi. Fehér
csipkebugyi. Nincs rajtam melltartó, és olyan feszes a pólóm,
hogy látod a mellem körvonalát. Hideg van az ablak mellett, így
még a mellbimbómat is tisztán ki tudod venni.
–  Hmmm. – Elismerően hümmögött. – Gyönyörű vagy –
mondta, mintha tényleg úgy lennék felöltözve. Mintha tényleg
engem nézne. – Mi mást látok még?
–  Látod, ahogy végighúzom a kezem a mellkasomon, a
melleim között, egyre lejjebb. Látod, ahogy belesiklik a kezem a
bugyimba.
– Ne mondd ezt, ha nem gondolod komolyan, Tessa.
– Mit?
–  Ha valójában nem ezt csinálod, inkább ne is mondd. Azt
mondd, amit tényleg látnék.
Ó! Úgy még mocskosabb.
Végignéztem az épületen, hogy megbizonyosodjak arról, hogy
senki sem kukkol az ablakból, majd lehúztam a cicanadrágomat
– bénázva, egyik kezemben a telefonnal –, és a lábaim közé
dugtam a kezem.
–  Bő póló van rajtam, melltartó nincs, de ez nem látszik,
annyira laza a pólóm. A nacimat letoltam a térdemre, a kezem a
kék, csipkés bugyimban van. Túl türelmetlen vagyok ahhoz,
hogy teljesen levetkőzzek, mert a pasimmal beszélek telefonon,
aki begerjesztett. Már a hangja elég ahhoz, hogy megérintsem
magam.
– Na és, mit mond neked?
– Azt mondja, szeretné, ha ez az ő keze lenne.
– Bárcsak az én kezem lenne ott. – Scott lihegni kezdett. Egyre
szaporábban. – Mit csinál a kezed?
– A csiklómat dörzsöli. Apró, érzéki köröket ír le. Szeretném,
ha erősebben csinálná, és ha a pasim keze lenne, ő már az
őrületbe kergetne.
– Szóval az ő érintését akarod érezni.
Képtelenség. Scott keze varázslatos dolgokra volt képes. Ha
tényleg ő érne most hozzám, már az orgazmus határán lennék.
Valójában már így is egyre közelebb és közelebb sodródtam
hozzá.
–  Igen. Úgy nyúlok magamhoz, ahogy ő szokott. Olyan
ügyesen tud megérinteni.
– Ezt látom, ahogy nézlek, ugye? Látom, ahogy a kezed lassan
mozog a bugyidban. Látom, milyen frusztrált az arckifejezésed.
Fölösleges volt emlékeztetnie arra, hogy mit is kellene
csinálnom.
–  Annyira vágyom rád. Ez nem elég. Többet akarok. Kérlek,
segíts, Scott!
Susogó hangot hallottam, majd a cipzár hangját.
– Széttártad a lábad, és mélyebbre csúszott a kezed. Feldugtad
magadnak az ujjad.
– Mennyit?
– Először csak kettőt. Nedves vagy már?
–  Teljesen eláztam. – Elhallgattam, hogy fel tudjam venni a
pózt, amit kért tőlem. Majd magamba dugtam két ujjamat,
félúton megálltam, hogy kihúzzam őket, majd újra
visszadugjam.
–  Mélyebbre, Tessa – utasított, mint aki tudja, hogy nem
jutottam túl mélyre az első próbálkozással. – A lehető
legmélyebbre akarom őket. Azt akarom, hogy kitágulj. Azt
akarom, hogy sajogjon. Ha az arcodra nézek, azt látom, sajog
már?
–  Még nem. – Ez majdnem hazugság volt. Ez a kettős szerep,
amit játszott, szerető és kukkoló, úgy begerjesztett, mint még
soha semmi. A testem már valóban belesajdult a sóvárgásba.
De nem úgy, mintha Scott itt lenne mellettem. Nem voltam
úgy szétterpesztve és kitágítva és megtöltve, mintha akkor
lennék, ha az ujjaim helyett a farka lenne bennem.
– Bárcsak te lennél most bennem.
–  Dugj be három ujjat, bébi. Hajlítsd be a kezed, hogy a
hüvelykujjaddal elérd a csiklódat, és ne ilyen lassan csináld.
Erősebb iramot akarok látni. Hallod ezt?
Először nem értettem, hogy mit kellene hallanom. Aztán
közelebb tehette a telefont, mert hallottam a félreismerhetetlen,
ritmikus hangot. A súrlódás hangját. Ahogy a keze szorgosan
járt fel és alá a farkán.
–  A te kezed akarok lenni – mondtam, ezzel elismerve, hogy
hallottam. Elismerve a heves vágyat elcsukló hangomban.
–  Azt akarom, hogy ebben a tempóban dugjanak téged az
ujjaid. Vedd fel ezt a tempót.
Úgy tettem, ahogy kérte, bedugtam magamba három ujjam, és
olyan hevesen mozgattam őket, ahogy ő akarta, közben szünet
nélkül dörzsöltem a csiklómat.
– Nem bírom tovább.
– Ne lassíts, Tessa! – utasított. – Látni akarom a vonaglásodat.
–  Vonaglok. Látod. Látod, ahogy előrehajolok. Az üveghez
nyomom a homlokom. Mert nem bírom. Nem bírok tovább
talpon maradni. – Szaggatottan beszéltem, egyre rövidebb
mondatokban, ahogy kapkodni kezdtem a levegőt. – Látod, hogy
behunyom a szemem. Eltorzul az arcom. Kinyílik a szám.
– Olyan közel vagyok már – mondta, és szinte láttam magam
előtt – behunyt szemmel, grimaszolva, nyitott szájjal. – Rá fogok
élvezni a kezemre. Ez a te műved. Téged nézlek, és olyan
vadítóan szexi vagy, hogy magamra fogok élvezni miattad.
– Igen, igen!
 –  Hangosítsd ki a telefonodat, és villantsd fel a cicidet. Látni
akarom, ahogy az üveghez préseled a melledet.
Nem kellett kétszer mondania. Körül se néztem, hogy lát-e
valaki. Csak szó nélkül engedelmeskedtem – kihangosítottam a
telefont, letettem az ablakpárkányra, majd felemeltem a
pólómat, fél kézzel, ügyetlenül, mígnem felfedtem a mellemet.
Az ablakhoz nyomtam.
–  Látod? – kérdeztem. – Olyan hideg az üveg. Én viszont
tűzforró vagyok. Mindjárt elélvezek.
– Milyen hegyes a mellbimbód. Olyan kemény.
– Fájdalmasan kemény – lihegtem.
–  Látom, hogy mindjárt elélvezel. De még visszatartod. Nem
lassítasz, csak várod, hogy elengedhesd magad.
Kíméletlenül jártak ki-be az ujjaim, hiába éreztem a feszítő
érzést a puncimban, visszatartottam a közelgő orgazmust, pedig
már a szélén jártam.
– Mire várok még? – kiáltottam fel, nem hittem, hogy tovább
bírom.
– Arra, hogy a pasid megengedje neked, hogy elélvezz.
– Azt akarja, hogy együtt menjünk el.
– Azt.
– Mire van szüksége tőlem, hogy elélvezzen?
Hallottam, ahogy járt a keze a farkán, egyre sebesebb és
sebesebb tempóval.
–  Mondd el, mennyire közel jársz már. Mondd el újra, hogy
mit látok, amikor rád nézek.
– Olyan közel vagyok. Széttártam a lábam, a térdem behajlik.
A nacim lecsúszott a bokámra. A cicim az ablakhoz nyomódik.
Fájdalmasan kemény a mellbimbóm. Ki-be járnak az ujjaim.
Olyan nedves vagyok. Olyan csúszós, hallom a cuppogást. Édes
istenem. Édes istenem, elönt a forróság!
–  Élvezz, Tessa. Élvezz el velem! – A hangja fojtott, és a
mondat végén már tudtam, hogy elélvezett.
Együtt élveztem vele. Az egész testem megfeszült, ahogy az
ablakhoz préselődtem, a kezem mozdulatlanná dermedt a
lábaim közt, féltem, hogy nem bírnám ki, ha megmozdítanám,
és megváltozna a nyomás bennem. Csillagok pettyezték a
látóteremet az éjszakában, amelyek nem voltak ott korábban,
amikor az égre néztem, és hiába próbáltam visszafojtani a
hangom, felszakadt belőlem egy szaggatott kiáltás.
–  Ez kurva szexi volt. – Scott legalább olyan erőtlennek
hangzott, mint én.
– Istenem, a legszexisebb! – mondtam, és lerogytam a földre,
a bugyim a bokámra tekeredett. Miután beletöröltem a kezem a
pólómba – nem tudott érdekelni, hogy gusztustalan volt-e vagy
sem –, fogtam a telefont és lekapcsoltam a kihangosítást, mielőtt
a fülemhez emeltem. – Vajon Bennie és Tey is hallott minket a
szomszéd szobában?
– A fenébe is, Tessa! Megint be akarsz gerjeszteni?
Élesen felnevettem.
–  Ha begerjedsz, magadra maradsz, mert én teljesen
kikészültem.
– Vettem az adást.
Elhallgattunk. Még mindig levegő után kapkodtam, a szívem
szaporán vert. Ahogy elmúlt az orgazmus hatása, visszatért a
józan eszem. Ennek az egésznek Scott-tal többről kell szólnia a
bujkálásnál és a telefonszexnél. Élvezetes volt tilosban járni, de
már elértem arra a pontra életemben, hogy felfogjam: előbb-
utóbb az élvezetnek is vége szakad. És ilyenkor szoktak
felszívódni a pasik.
Nem akartam, hogy Scott is felszívódjon.
Azt ígértem, adok neki egy napot. Az igazat megvallva, ennél
több időt is adnék. Amennyire ismerem magam, túl sok időt
adnék. Mindig ez volt.
A reménytelenség lassan elkezdett átszivárogni a
jókedvemen. Iszonyúan szerettem volna kordában tartani.
Muszáj volt kordában tartani. Ehhez Scott segítségére volt
szükségem.
– Holnap tehát…
Rögtön vette a lapot.
– Ma este nem beszéltem velük, mert anyám mindig harapós
kedvében van, ha apám az egész napot golfozással tölti, és mert
úgy volt, hogy veled találkozom. De különben is hétfőn szoktuk
tartani a szokásos családi vacsorát, ilyenkor a legkönnyebb
elérni, hogy a szüleim rám figyeljenek.
–  Családi vacsora? – Egyedülálló anya gyermekeként
bármilyen családdal kapcsolatos dolog idegennek tűnt.
–  Közvetlen család. De az összes testvér többnyire csak
havonta egyszer jelenik meg. Mindenkinek így a legjobb, mert
így mindig más van kitéve a kritizálásnak és megbánásnak.
Most egyébként is rajtam a sor, úgyhogy tökéletes az időzítés.
– Jaj! – Eltűnődtem, vajon miért menne el ezekre a vacsorákra
bármelyikük. Scott szülei valóban nagyobb befolyással voltak a
gyerekeik életére, mint gondoltam. Erről eszembe jutott… – Mi
lesz, ha elmondod nekik?
–  Lássuk csak. – A torkát köszörülte, én pedig felkészültem
lelkileg valami szörnyűségre vagy hazugságra. Nem is tudtam,
melyik lenne jobb. – Először persze megpróbálnak lebeszélni
róla. Megpróbálnak megvesztegetni. Apám közli velem, hogy
elfelejthetem az előléptetést, aztán hosszan felsorolja az összes
hibámat, amiért különben sem érdemeltem volna meg egy jobb
pozíciót. Röviden: a szokásos családi vacsora.
Begörcsölt a hasam.
–  Ez rémesen hangzik, Scott! Hogy bírod elviselni őket? –
Inkább az volt a kérdés, hogy miért viselte el őket. S vajon
visszakozik majd?
– Mindig is ilyenek voltak. Gondolom, ez már természetes.
–  De nem kéne, hogy az legyen. A szülőknek nem kell ilyen
rémesen viselkedniük, ha pedig mégis, akkor nem vagy köteles
megtűrnöd őket az életedben. – Nem én döntöttem úgy, hogy
apám szó nélkül kilép az életemből, de miután megtörtént,
rádöbbentem, hogy igenis lehetséges nélküle élni.
Persze, Scott helyzete nyilván teljesen más, mivel Sebastian
volt. Volt már annyi tapasztalatom a gazdagokkal, hogy tudjam:
erősebb kötelék fűzi őket egymáshoz, mint másokat. Sokszor
szinte lehetetlen felbontani ezt a köteléket.
Arra számítottam, hogy ő is pontosan ezt fogja mondani, ám
ehelyett így szólt:
– A te szádból ez olyan egyszerűnek hangzik.
Azt akartam, hogy egyszerű legyen. Nemcsak azért, amit ez
kettőnkre nézve jelentene – vajon tényleg egy pár lettünk? –,
hanem azért is, amit a fiukként jelentene neki. Amit férfiként
jelentene neki. Már így is olyan sokat ért el az életben. Vajon mi
másra lenne még képes, ha a saját kezébe venné a sorsát, és
többé nem hagyná, hogy visszahúzzák?
Ezt kellett volna mondanom, ám nem tudtam kipréselni
magamból a szavakat. Csak annyit tudtam mondani:
– Sok szerencsét.
– Nincs miért aggódnod, Tessa! – mondta, mint aki megérezte
a kimondatlan aggályaimat. – Ki fogok állni magamért. A
múltban eddig csak azért volt hatalmuk fölöttem, mert sosem
volt elég jó okom arra, hogy szembeszegüljek velük. Most
viszont van. És meg fogom tenni. Bármi áron.
Melegség töltött el, és ellazultam. Talán naivitás volt
részemről, hogy fenntartások nélkül elhittem egy dögös pasi
minden szavát, de így történt, és ha végül ráfázom, ám legyen.
– Hiányzol – mondtam, a szó figyelmeztetés nélkül csúszott ki
a számon.
–  Te is nekem, bébi – vágta rá habozás nélkül, talán
megkönnyebbült, hogy nem kell tovább beszélni a szüleiről. –
Nem csak azért, mert legszívesebben egész éjjel kefélnélek.
Látni szeretnélek. Ugyanazt a levegőt akarom belélegezni, amit
te. Hát nem hülyeség? Alig hat órája vittelek haza. Mit művelsz
velem, Tessa Turani?
Elvigyorodtam, széles, önelégült vigyorral, amit túl
szégyenlős lennék felvillantani előtte, ha ő is itt lenne, de
egyszerűen képtelen voltam elfojtani. A gyönyör szétáradt a
testemben, bizsergett tőle a bőröm, görcsölt a hasam, vibrált a
puncim, és csordultig telt a szívem.
– Nem is tudom, Scott Sebastian – válaszoltam őszintén. – De
bármi is ez, te ugyanezt teszed velem.
 Nyolc

Scott

– Korán ideértél – jegyeztem meg csodálkozva, amikor beléptem

a szüleim lakásába, és a bátyám fogadott a nappaliban.
Cole felpillantott a bárból, ahol épp két ujjnál többet töltött
valami borostyánszínű nedűből a pohárba.
– Te is.
– Az már biztos. – Mindketten különösnek találtuk. A szüleink
nem tűrték a késést, ezért a testvéreimmel tökélyre fejlesztettük
a pontos érkezést. Ritkán fordult elő, hogy nemcsak egyikünk,
de rögtön ketten is egy teljes órával tálalás előtt érkeztünk a
szokásos heti vacsorára.
Cole felmutatta a poharát, hogy kérek-e italt. Amikor
megráztam a fejem, magyarázatot adott a jelenlétére.
– Elfogyott a jóféle skót whisky az irodában. Na és te?
–  Valamit meg kell beszélnem velük. – Fölösleges volt
pontosítanom, hogy kikről beszélek. – Gondoltam, ha korábban
jövök, könnyebben fel tudom mérni, hogy milyen hangulatban
vannak. – Azt nem tettem hozzá, hogy annyira nyugtalanított a
beszélgetés, hogy képtelen voltam egyetlen percnél tovább ülni
az íróasztal mögött. Még a tipikus délutáni forgalomban is
bőven vacsora előtt átértem az Upper West Side-ra.
Cole elgondolkozott.
– Szerintem jelenleg anya olyan hármas lehet. Apa meg öt és
feles.
Évekkel ezelőtt kidolgoztuk a szülői hangulatskálát. Egytől
tízig terjedt, a skála csúcsán a lehet-hogy-rám-mosolygott
hangulat állt, a legalján pedig a menekülj-az-életedért.
– Akkor viszonylag jó kedvük van.
– A legmeglepőbb benne, hogy egy helyiségben tartózkodnak,
és mégsem lankad a jó kedélyük.
–  Hm. – Merevgörcs állt a vállamba. Önként sose töltenék
együtt az időt. És ha derűsek voltak, amikor beléptek a szobába,
szinte biztos, hogy már nem tart sokáig. – És hol vannak?
Cole kigombolta a zakóját, és leült a füles fotelbe.
– A könyvtárban. – Feltette a lábtámaszra az egyik lábát, majd
a másikat is, a cipőjével nem is bajlódott, csak keresztbe tette a
lábát. – Apa ma beszerzett egy új revolvert. Rögtön
kicsomagolta, és nekiállt megvizsgálni. Minden alkatrészét
bekatalogizálja. Ismered a dörgést.
–  Már értem, miért ötpontosra saccoltad. – A golf mellett
apám legkedvesebb elfoglaltsága az antik fegyverek
gyűjtögetése volt. Az sem lepne meg, ha kiderülne, hogy a
fegyvergyűjteményét nevezte meg kizárólagos örököseként a
végrendeletében. Vagy azt akarja, hogy velük temessük el. Száz
százalékig biztos voltam benne, hogy jobban szerette a
fegyvereit bármelyik gyerekénél, kivéve az egy szem lányát.
–  Öt és fél – javított ki Cole, mintha az a fél pont olyan sokat
számítana, mert végső soron számított is. – Anya úgy döntött,
hogy kihasználja a jókedvét, és vele tartott. Valami vendéglistán
dolgozik, és ki akarta kérni apa véleményét.
Egek! Apám ki nem állhatta az eseményszervezést. Ennyit
arról, hogy számít az a fél pont. Valószínűleg már csak
maximum négyes lehetett a kedve.
Nem tudtam eldönteni, hogy vacsora előtt vagy után hozzam
szóba az eljegyzést. Most már határozottan úgy éreztem, hogy
előtte kell.
Elindultam a könyvtár felé, majd megtorpantam.
–  Most meg miféle eseményt szervez? Nem tudod? Akarom
tudni egyáltalán?
– A jelek szerint az eljegyzési partidat. Különös, hogy én nem
is tudtam, hogy meg fogsz nősülni.
– Mert nem fogok. – Újra fontolóra vettem azt az italt. Anyám
nem szerette félbehagyni a dolgokat. Nem fog örülni, ha
kiderül, hogy fölöslegesen szervezkedett annyit.
– Hát, pedig anya szerint fogsz.
– Nos, az, hogy ő mit gondol, és az, hogy én mit fogok csinálni,
két külön dolog. – Odaléptem a bárhoz, kivettem egy poharat a
szekrényből, és töltöttem magamnak a „jóféle skót whiskyből”.
Nem rajongtam a whiskyért, de szükségem volt némi folyékony
bátorságra, mielőtt odatartom a nyaki ütőeremet anyáméknak.
Az első korty végigperzselte a torkomat. A második már nem
tűnt olyan erősnek, és kezdett elviselhetőbbé válni a nyomás a
mellkasomon.
–  Árulj el valamit – kezdtem, noha pontosan tudtam, hogy a
könyvtár felé kéne mennem ahelyett, hogy itt diskurálok. –
Hogy érted el, hogy apa előléptessen anélkül, hogy megnősültél
volna?
Cole két évvel idősebb volt nálam, és mindig azt hittem, hogy
elsőszülött fiúként rögtön megkapta az álomállást a SIC-nél,
amint kérte. Ám most, hogy jobban belegondoltam, apámnak
sosem volt szokása csak úgy, érdek nélkül adakozni. Különösen,
ha a saját fiairól volt szó.
– Ó, hát ezt követelte tőled! – Bólintott, mint akinek csak most
áll össze a fejében a kép. – Említette, hogy fontolgatja, hogy
talán bevesz az igazgatótanácsba. De nem is sejtettem, hogy
ennek a kettőnek köze lenne egymáshoz.
– És még te vagy a stratégiai alelnök! Nem az a dolgod, hogy
meglásd az összefüggéseket? Itt valami bűzlik a nepotizmustól!
Jót röhögtünk. A SIC-ben alapvető volt a hatalmi pozíciók
rokonok közti elosztása, ez azonban nem jelentette azt, hogy
nem érdemeltük ki a tisztségünket. Arra születtünk, hogy egy
nap a családi vállalkozásban dolgozzunk. Úgy neveltek minket,
hogy a tanulmányaink mellett a vállalatvezetés minden
aspektusát elsajátítsuk. Amióta az eszemet tudom, ezzel
teszteltek, ez alapján osztályoztak minket. Nem létezett
felkészültebb ember a fontos pozíciókra, mint egy Sebastian.
Ezért is érdemeltem meg, hogy inkább a kutatási és fejlesztési
részlegen dolgozzak, mint a nyavalyás PR-on. Éveim mentek el
arra, hogy apám szaros ügyeit próbáltam elsimítani. Ha még
egyszer ilyesmivel kell foglalkoznom, esküszöm, levetem
magam a SIC-torony tetejéről.
Legalábbis, Tess előtt még így gondoltam.
Sokkal elviselhetőbbé vált a munkám, amióta nap mint nap
találkoztam vele. Lehet, hogy még korai volt közös jövőről
álmodozni, de ha közlöm a szüleimmel, hogy nem veszem el
Kendra Montgomeryt, azzal automatikusan nagyító alá kerül a
jövőm. S ha ez azt jelentette, hogy életem végéig a SIC-nél kell
maradnom, pusztán azért, hogy talán egy nap több lehessen a
kapcsolatunk, akkor nem volt min gondolkodnom. Bármire
hajlandó voltam.
– Házasság, öregem! – dünnyögte Cole együttérzően. – Ez igen
komoly feltétel, még apától is. Látom, már nagyon kéne nekik
egy unoka.
– Én is erre gyanakszom.
–  Hát, az én esetemben nem erről volt szó. De azt elhiheted,
hogy van fantáziája az öregnek, ha ki akar kényszeríteni
valamit cserébe. A stratégiai alelnöki pozíciót se adta ingyen.
Persze hogy nem. Mit is gondoltam?
Nyilvánvaló volt, hogy a bátyám nem akarta részletezni, hogy
miféle alkut kellett kötnie apánkkal, és ugyan rákérdezhettem
volna, de létezett egyfajta íratlan szabály ötünk között,
miszerint sosem beszélünk a szüleinkkel kötött
megállapodásokról. Mintha azzal, hogy nem beszélünk róluk,
valahogy kevésbé diktálnák az életünket. Könnyebb volt
eljátszani, hogy normális életet éltünk normális családi
kötelékkel, ha nem tettük szóvá a kegyetlen elvárásokat, amik
együtt jártak a Sebastian névvel.
De bármennyire is könyörtelennek tűntek a szüleink
követelései, alkudozni bármikor lehetett velük. Erre legalább
számíthattam.
Ittam még egy kortyot a whiskyből, majd letettem a félig üres
poharat a bárpultra.
– Jobb lesz, ha bemegyek.
–  Hacsak nem akarod megvárni, amíg anya rácuppan a
borosüvegre a vacsoránál. De azt inkább nem ajánlom. Zach is
jön.
Csak ennyit kellett mondania. Zach volt a legfiatalabb öcsénk,
és amint belépett a szobába, apánk csak rá figyelt. Egyáltalán
nem azért, mert ő lett volna a kedvence, hanem mert ez a
kölyök egymaga gyakrabban került bajba, mint mi, többiek
összesen. Apa folyton hígagyúnak hívta, habár nekem volt egy
olyan sanda gyanúm, hogy Zach mindannyiunknál eszesebb
volt. Az biztos, hogy hamar megtanulta, hogyan hívja fel
magára a figyelmet, amikor a többiek marakodtak valamin. Az
sem számított neki, hogy ez a figyelem negatív volt. Csak
észrevegyék.
–  Jól van, akkor. Megyek is. – Mély levegőt vettem, és
elindultam a könyvtár felé, Cole azonban utánam szólt.
–  Fogadj meg egy tanácsot! Semmibe se egyezz bele anélkül,
hogy gondolkodási időt kérnél. Apa hajlandó úgy tenni, mintha
nem lenne más választásod, pedig mindig van.
–  Mindig? – Elképedve néztem a bátyámra. Én eddig úgy
tapasztaltam, hogy apa különleges képessége abban nyilvánult
meg, hogy gondoskodott róla, hogy egyáltalán ne legyen
választásod.
– Mindig – ismételte Cole nyomatékosan.
Ha ő ezt el is hitte, akkor… lekopogtam.
Szó szerint. Bekopogtattam háromszor a könyvtár ajtaján.
– Gyere! – szólt apám szórakozottan. Nem lepett meg, hogy az
íróasztal mögött találtam, ahol elmélyülten fényezte az új
pisztolyát egy kendővel. – Huszadik század előtti – mondta, és
felmutatta nekem a pisztolyt. – Oroszlánfejű, elefántcsont
markolat. Azokból az időkből, amikor még be lehetett szerezni
az elefántagyart a hülye állatvédők picsogása nélkül. Csak
huszonötezerbe került.
Hála a magasságosnak, hogy nem kellett úgy tennem, mintha
érdekelne, vagy mintha rossz dolog lenne az állatvédők
munkája, mert anyám rögtön felpattant a kanapéról.
–  De jó, hogy itt vagy! – Majdnem kellemes arckifejezése
hamar fintorba torzult, amikor a hátam mögé nézett. – Hol van
Kendra?
–  Hogyhogy hol van Kendra? – Hirtelen pánikba estem. Csak
nem jön ő is a vacsorára? Erről nem is tudtam. A picsába,
teljesen alábecsültem ennek az estének a kimenetelét.
–  Nem hívtad meg? – Anyám vádlón nézett rám, és nagy kő
esett le a szívemről, hiába számíthattam fejmosásra. – Családtag
lesz, Scott! Mától kezdve neki is itt kell lennie veled. Sőt, akkor
is itt kell lennie, ha te nem vagy itt. Most pedig. Áruld el.
Formális vagy félformális legyen a parti? Nem tudom eldönteni.
Szóval fejest ugrunk a közepébe. Talán jobb is így. Legalább
nem kell bájcseverészéssel előkészítenem a terepet, noha lehet,
hogy ezzel hátrányba kerülök.
Mindenesetre nem volt más választásom.
–  Hadd könnyítsem meg a dolgod, anya: az esküvő le van
fújva.
–  Mi? Kendra lefújta? – Anyám meg se várta a válaszomat,
mielőtt apámhoz fordult. – Tudtam, hogy szeszélyes az a lány,
Henry! Három hónapba telt, mire képes volt megadni a választ,
hát mégis mire számítottunk? – Visszafordult hozzám. – Ne
aggódj, drágám. Még itt van nekünk talonba Shelby Ford. Én
egyébként is őt preferáltam, apád azonban ragaszkodott hozzá,
hogy Montgomeryék jótékonykodása előnyösebb színben
tünteti fel a Sebastianeket.
–  Egy autógyár örököse, Margo! A környezetvédők jót
csámcsognának rajta. – Egy pillanatra se vette le a szemét a
pisztolyról.
– Beleegyeztél, hogy ő lesz a tartalék.
Apám felnézett, és harcias pillantást vetett anyámra. Aztán
eszébe juthatott, hogy üzletet kötöttek, és legyintett.
– Áh. – Visszafordult a pisztolyhoz. – Ajánlom, hogy visszaadja
azt a gyűrűt.
–  Vissza fogja adni – nyugtatta meg anyám. – Ugye nem
mondta, hogy meg akarja tartani? – Ez nekem szólt.
–  Hát. – Elhallgattam, és hirtelen azt kívántam, bárcsak
behoztam volna magammal azt a whiskyt. Anyámék folyton
civakodtak, de általában nyíltan dúlt a háború. Ma este
kevesebb hévvel ment a vitatkozás. Mintha összefogtak volna,
hiába tűnt úgy, hogy nem értenek egyet.
Ketten egy ellen. Ez semmi jót nem jelentett.
–  Bökd már ki, Scott! Felhívjam Rudyt? – Apám imádott az
ügyvédjével fenyegetőzni.
Szedd össze magad!
– Semmit sem mondott. Nem ő fújta le az esküvőt. A gyűrűről
beszéljetek vele ti, nem hinném, hogy probléma lesz.
Amióta beléptem a könyvtárba, apám most először nézett
rám.
– Mégis hogy érted, hogy nem ő fújta le az esküvőt?
Anyám lekapta az orráról az olvasószemüveget.
–  Találtál valami mocskot a múltjában? Tudtam én, hogy
Montgomeryék nem olyan tökéletesek, mint amilyennek
látszanak. Látod, Henry?
– Azt hittem, már leellenőriztük őket.
A többes számmal valójában rám célzott. Vagy az
embereimre. Mindenkit ellenőriztünk, aki a SIC-nél akart
dolgozni. Mindig az imázsunkat tartottuk szem előtt. Ha tehát
volt valami mocsok, észszerű volt azt feltételezni, hogy én
találtam meg.
Egy pillanatra fontolóra vettem ezt a kifogást. Ám ezzel nem
sok időt nyernék, ezért megacéloztam magam.
–  Nincs mocsok. Nincs semmi baj Kendrával és
Montgomeryékkel. Ez az én művem. Én fújtam le.
–  Akkor meg neked mi a bajod? – kérdezte apám kritikus
hangon, amivel behódolásra szokta kényszeríteni a gyenge
akaratúakat.
–  A világon semmi. – Kivéve, hogy voltam olyan hülye, hogy
eleve belementem ebbe az őrültségbe. – Egyszerűen
meggondoltam magam.
Apám nem hagyta annyiban.
– Rájöttél, hogy még nem nőttél fel az előléptetéshez, mi? Hát
persze, hogy nem, de nem lesz baj. Átesel a tűzkeresztségen, és
kapsz hozzá segítséget. Nem hagyjuk, hogy elcseszd nekünk.
– Nem, tényleg nem erről… – Jobb lett volna, ha eleresztem a
fülem mellett a szavait, de nem bírtam megállni. – Nagyon is
felkészültem az előléptetésre, köszönöm szépen. McAllisterhez
képest? Az az ember nem lát tovább a saját orránál, és azt hiszi,
még mindig 1989-et írunk. Én megadom a SIC-nek az
innovációt, amire szüksége van, és ha már annyira aggódsz az
imázsod miatt, nos, pontosan ott lenne szükség előrelépésre,
apám. Úgy vezeted a vállalatot, mint egy őskövület.
–  Akkor meg mi a baj? Elveszed a nőt, megkapod az állást,
megváltoztatod a vállalatot. – Rám mutatott a fegyverrel, ami
biztos, hogy nem volt megtöltve, de akkor is égnek állt tőle a
hajam.
A fegyverre bámultam, nyilván nem a legjobb ötlet vitába
szállni egy revolverrel hadonászó eszelőssel, akár meg van
töltve, akár nincs.
–  Nos, jobban járnál, ha előléptetnél, mert meg fogom
változtatni a vállalatot. De nem, a nőt nem veszem el.
Szerencsére leengedte a fegyvert az asztalra.
– De beleegyeztél…
–  Bele – vágtam a szavába; a fenyegető hangsúly legalább
annyira megrémített, mint a fegyver. – Most pedig nem
egyezem bele. Meggondoltam magam. Nem vagyok felkészülve
a házasságra. – Legalábbis arra nem, hogy pont ezt a nőt
vegyem el.
Anyám, aki elgondolkodva figyelt engem, hirtelen gyanakvó
pillantást vetett rám.
– Csak nem arról a színes bőrű cédáról van szó?
–  Istenem, anya, szörnyű vagy! – csattantam fel, és különös
módon örültem, hogy fintoroghattam az előítéletén, mert ezzel
legalább elterelhettem a szót.
 –  Indiai – szólt apám, mintha a pontosítás hiánya lenne a
legnagyobb probléma.
–  Iráni – javítottam ki. – Félig iráni. Nem mintha olyan
kurvára számítana. – Nos, valójában igen. – Arról van szó, hogy
rádöbbentem, hogy eszem ágában sincs érdekházasságot kötni.
– Vagy úgy, hát ezért olyan szép a bőre – tűnődött anyám. – A
perzsa nők bőre egyszerűen gyönyörű!
–  Attól még félrekúrhatsz, Scotty! – Apám rá se nézett a
feleségére, amikor engedélyt adott nekem a házasságtörésre. –
Ha attól félsz, hogy le kell mondanod a puncikról, én mondom
neked, nem lesz ilyen problémád. Sőt, el se hinnéd, mennyi nő
bukik arra az aranykarikára.
–  De apa, igazán! – Anyámra sandítottam, aki kendőzetlen
gyűlölettel meredt a férjére.
Na jó, anyám hangulata ezzel hármasra zuhant. Nem mintha
hibáztatnám érte. Fel kellett pörgetnem a dolgot.
–  Nézd, tudom, hogy miféle megegyezéseket lehet kötni egy
kapcsolatban, és ha neked ez bevált, szuper, de én úgy
döntöttem, hogy nem akarok ilyen házasságban élni. Oké? Nem
olyan nagy ügy. Még várok a házassággal. Szerencse, hogy ezt
megbeszéltük, mielőtt hivatalos bejelentést tennénk. Majd én
intézkedem, ha valami kiszivárgott a szombati partiról,
egyszerű félreértésnek fogjuk nevezni. Talán ezzel még arról a
szexuális zaklatásról is sikerül elterelnünk a figyelmet az ohiói
gyárban. Minden jól végződött. Látjátok? Helyes. Az asztalnál
találkozunk.
Na tessék, el van sikálva, most pedig húzok innen.
Épp megfordultam, amikor apám utánam szólt.
 – Állj csak meg, fiacskám!
Ezt a hangnemet nem lehetett figyelmen kívül hagyni. Ez a
főnöki hangja volt. Az igazgatótanácsban szokta használni, vagy
ha éppen ízekre szedett valami szerencsétlen alattvalót.
Lassan megfordultam.
– Addig nem léptetlek elő, amíg nincs az ujjadon karikagyűrű.
–  Ha engem kérdezel, ezzel csak magaddal szúrsz ki, de
gondoltam. – Pontosan erre számítottam, de azért erőltettem
még egy kicsit. – Ki tudja? Talán hamarabb megnősülök, mint
hinnéd. A hagyományos módon. Tudod: előbb a szerelem, aztán
a házasság.
Apám gúnyosan felröhögött.
– Egy nyálas hősszerelmes a kisfiú. Erről is te tehetsz, Margo!
– Mintha anyámnak több köze lenne a románchoz, mint neki.
Anyám időközben kiszállt a beszélgetésből, és csak a jeges
tekintetével kommunikálta a véleményét és az érzéseit.
Szerencsére ez a tekintet többnyire apámra irányult, ami
viszont valószínűleg csak tovább szította a haragját irántam.
Nyilvánvalóan nem most kellene vitatkoznom.
– Aha. Lebuktam. Úgy tűnik, messzire esett az alma a fájától.
Bocs, hogy csalódást okoztam. Ja, igaz is. Te mindig csalódott
vagy. Nincs új a nap alatt.
Na jó, talán mégsem bírtam megállni, hogy ne ébresszem fel
az alvó oroszlánt.
Apám zord ábrázattal rám szegezte a mutatóujját.
–  És arról ne is álmodj, hogy megkapod az előléptetést, ha
elveszed azt a Turani picsát.
–  Egy pillanat! – Tessa nem is volt jelen, mégis rögtön a
védelmére akartam kelni. – Azt mondtad, ha te választhatsz
menyasszonyt, akkor beveszel az igazgatótanácsba. Az
előléptetéshez viszont csak meg kell nősülnöm. Arról már nem
szólt a fáma, hogy jóvá is kell hagynod a házasságomat. – Nem
azt mondtam, hogy rögtön el akartam venni Tessát, de azért
nem árt, ha tudja, hogy erre bizony van esély.
Apám kihúzta magát, s noha alig pár centivel volt magasabb
nálam, mégis úgy éreztem, hogy fölém tornyosult.
– Ha te meggondolhatod magad, akkor én is.
Visszavonuló! Fújj visszavonulót!
Ezt magamnak szántam, de ha apám a belső hangomra is
kíváncsi, az nagyszerű.
Mély levegőt vettem.
–  Rendben. Maradok a PR-on. Úgyis olyan régóta kell már a
szarságaiddal foglalkoznom, hogy nálam jobban senki sem
tudja elsimítani a botrányaidat. Minden marad a régiben.
Játszhatsz tovább a pisztolyoddal.
Újra elfordultam, mert szabadulni akartam, mielőtt képen
törlöm az öreget.
– Nem veszed el azt a nőcskét, Scott!
Megpördültem.
–  Jelenleg senkit sem veszek el, apa. Nem kéne ezen ennyit
görcsölnöd.
– Se most, se máskor.
Hagyd rá. Ne légy hülye, hagyd rá.
– Különben? – kérdeztem kihívóan.
Itt rontottam el. Kiálltam a lehetőség mellett, hogy elveszek
egy nőt, akit még alig ismertem. Annyiban kellett volna
hagynom a dolgot, átmenetileg rábólintanom bármilyen
követelőzésre, és későbbre hagyni a fenyegetéseit, amikor és ha
tényleg feleségül veszem Tessát.
Nekem azonban most rögtön kellett megvívnom ezt a csatát.
És ezzel felfedtem a gyenge pontomat. Megmutattam neki,
hogy milyen sokat jelent nekem Tessa.
Egy pillanatra pontosan meg tudtam állapítani, hogy mikor
tette meg a felismerést, mert rideg és szenvtelen arckifejezéssel
nézett rám.
–  Új ajánlatom van – mondta. – Elveszed Kendra
Montgomeryt, ahogy megállapodtunk. Megkapod az
előléptetést, megkapod a széket az igazgatótanácsban, sőt még
egy csinos kis lakást is kaptok tőlem nászajándékba.
– És ha nem fogadom el? – Mert nem fogadom el. Rövid csend
következett, és felkészültem a következő, elkerülhetetlen
fenyegetésre. Ki fog rúgni. Arra tippeltem, hogy ez következik.
Vajon el is mennék a vállalattól Tessáért? Még szép! Épp elég
pipa voltam ahhoz, hogy megtegyem. Már alig vártam, hogy a
képébe dörgölhessem. Úgy le fog döbbenni, hogy összehugyozza
magát.
Felkészültem. Jöhet a fenyegetés.
–  Ha nem fogadod el – mondta végül –, akkor a kis nőcskéd
alapítványa, amit szponzoráltatni akarsz a SIC-kel, búcsút
mondhat a szerződésnek.
Na, erre nem számítottam.
 Kilenc

Tess

Teyana a cégtáblákat nézegette a lobbiban.

– Biztos, hogy a kilencedik emeletet mondta?
– Biztos. – Ezt ő is nagyon jól tudta. Ott állt mellettem, amikor
a sofőr, akit Scott küldött értünk, kirakott minket és
elmagyarázta, hogy hová kell mennünk.
Persze megértettem, hogy miért volt szüksége bátorításra. A
tábla szerint ugyanis a kilencedik emeleten a Diszautonómia
Alapítvány volt, s noha senki sem mondta, hogy oda jöttünk,
csak ez lehetett az úti célunk.
Különös izgatottság kerített hatalmába, amikor beléptünk a
liftbe. Ezúttal mégis miben sántikálsz, Scott Sebastian?
Megnyomtam a kilencedik emelet gombját, és ahogy bezárult
a liftajtó, reméltem, hogy amikor újra kinyílik, Scott ott fog
várni a túloldalon, hogy mindent megmagyarázzon.
Nem csupán válaszokat vártam a különös küldetés kapcsán,
amire ma délután küldött minket. Nem beszéltünk egymással,
amióta találkozott a szüleivel, és már alig vártam, hogy
kiderüljön, mi történt. Amikor aznap éjfélkor küldtem neki egy
üzenetet, hogy mégis hogy ment, alig pár szavas választ kaptam.

Minden oké. Holnap beszélünk. Szép álmokat, bébi.

Passzív-agresszív módon csak egy felfelé mutató hüvelykujjal

és egy ásító arc emodzsival válaszoltam. Nem tudtam, mi mást
írhatnék válaszul egy ilyen nyilvánvalóan elutasító üzenetre, s
noha megnyugtatónak szánta a szavait, mégis olyan idegesség
tört rám, hogy egész éjjel hánykolódtam. Miért váratott meg a
magyarázattal? Miért várta meg egyáltalán, hogy rákérdezzek,
miért nem ő keresett engem? Miért érezte úgy, hogy azt kell
mondania, hogy minden oké? Talán volt okom azt hinni, hogy
semmi sem oké?
Ezek csak alaptalan félelmek voltak, mégsem tudtam
szabadulni az érzéstől, hogy nem véletlenül válaszolt ilyen
szűkszavúan.
Végül hajnali öt körül sikerült nagy nehezen álomba
merülnöm. Amikor pár órával később felébredtem, a
telefonomért nyúltam, és elhatároztam, hogy ha törik, ha
szakad, kiszedek ebből a pasiból valami megnyugtatóbb választ,
ám amint a kijelzőre pillantottam, láttam, hogy újabb üzenet
vár tőle.

Szabadítsd fel a délutánodat. Te és Tey. 2-re értetek

megy a sofőröm.

Csak ekkor fordult meg a fejemben, hogy talán azért nem

mondott eddig többet, mert valami meglepetést tervezett, és
nem azért, mert a rossz hírt próbálta elodázni. Amikor a sofőr a
Kip’s Bay felé fordult, újra kételkedni kezdtem, mert mégis mi
az ördög lehet az East Side-on? Most, hogy rádöbbentem, hogy
hová hozatott minket, újra biztos voltam benne, hogy
meglepetésben lesz részünk.
– A pasid készül valamire – jegyezte meg Tey, mintha olvasna
a gondolataimban. Hallottam a szavaiban megbújó reményt, és
legszívesebben rászóltam volna, hogy ne bízza el magát. Csak
mert Scott elhozatott a legjobb diszautonómia-klinikára,
nemcsak Manhattanben, hanem az egész országban, még nem
jelentette azt, hogy sikerült időpontot kérnie neki. Ezeregy oka
lehet annak, hogy itt akar találkozni velünk.
Nem mintha most akár csak egy is eszembe jutott volna.
–  Örülök, hogy van egy kis szabadidőm, és elkísérhettelek. –
Kendra „szabadidőnek” hívta, miután annyi plusz munkát
elvégeztem helyette, amíg ő lebzselt valahol, én azonban
tudtam, hogy csak tartani akarja a távolságot, ami részemről
rendben is volt. Meg tudtam érteni, hogy fel kell dolgoznia
magában az árulásomat anélkül, hogy folyton a nyakában
lihegnék. Nekem is bőven volt mit feldolgoznom, csupa olyan
érzelmet, amiket hosszú időre magamba fojtottam, miközben
Kendra mindenáron a háttérbe szorított. Igaz, hogy elárultam,
amikor a háta mögött szervezkedtem, de egyre inkább meg
voltam győződve arról, hogy nem pusztán így volt helyes,
hanem ez volt az egyetlen esélyem arra, hogy kitörjek a
helyzetemből, és elkezdjem építeni a saját karrieremet. A
rögtönzött vakáció időt adott arra, hogy rendet tegyek az
érzéseim közt.
Ráadásul fizetett szabadságon voltam.
 –  Kurvára kiérdemelted – mondta Teyana, már nem először,
amikor kinyílt a liftajtó.
Rögtön megfeledkeztem Kendráról, amikor körülnéztem,
hogy hol lehet Scott, de sehol sem találtam.
– Biztos a klinikán vár minket. – Tey otthon hagyta a botját, de
sejtettem, hogy legalább annyira az idegesség, mint a POTS
miatt karolt belém. – Na, gyere. Menjünk.
A klinikán kívül csupán néhány egyéb iroda volt a kilencedik
emeleten, így egy perc alatt sikerült eligazodnunk. Kinyitottam
a súlyos faajtót és körülnéztem a váróteremben: odabent egy
házaspár várakozott a tinilányával, egy idősödő úriember
békésen szundikált, egy stáb kamerával egy orvosi köpenyt
viselő férfit és egy tolószékes nőt filmezett (NYC már csak ilyen,
itt mindig forgatnak valamit), és végül a recepcióspult mellett
ott állt Scott, aki élénk figyelemmel nézett engem.
Elmosolyodott.
– Ő az! – szólt a recepciósnak, majd megindult felénk.
Ahogy rám nézett, amikor közeledett, azt hittem, mindjárt a
karjaiba vesz, ám amikor odaért hozzánk, hirtelen megtorpant,
csípőre tette a kezét, és mindketten különös módon zavarba
estünk.
–  Szia! – Az ajkamra pillantott, és tudtam, hogy ugyanarra
gondol, mint én: Csókolózunk, vagy… mi lesz?
Bármit is kellett volna tennünk, nem bírtam letörölni a
képemről a mosolyt.
– Szia.
Hirtelen aggódni kezdtem a külsőm miatt. Vajon elég jó a
hajam? Elkenődött a szájfényem? Miért is nem húztam inkább
valami csábosabb ruhát?
Ám ahogy Scott végignézett rajtam, úgy éreztem, nincs semmi
baj a külsőmmel. Úgy nézett rám, mint egy férfi, aki már látott
meztelenül. Mint aki újra szeretne meztelenül látni. Mint aki így
vagy úgy, de látni akar.
Teyana, aki egész idő alatt türelmesen állt mellettünk, amíg
mi Scott-tal szinte faltuk egymást a tekintetünkkel,
jelentőségteljesen krákogni kezdett.
Scott Tey-re pillantott, és megváltozott a testtartása, mintha
csak most eszmélne, hogy ő is itt van.
–  Köszönöm, hogy ilyen rövid időn belül el tudtál jönni,
Teyana! Bizonyára azon tűnődsz, hogy mégis mi ez az egész.
Egyébként hogy érzed magad?
Tey bólogatni kezdett, majd megrázta a fejét.
–  Ez most várhat. Előbb beszéljünk erről a szituról. – Előbb
Scottra, majd rám mutatott. – Kedvel téged.
– Én… én is kedvelem őt – mondta Scott, mire nagyot dobbant
a szívem.
– Melegen ajánlom, hogy ne merészeld bántani.
– Eszem ágában sincs ilyesmit tenni.
– Na nem. Nekem ennyi nem elég. – Tey kihúzta magát, s noha
még így is legalább egy fejjel alacsonyabb volt Scottnál,
valahogy mégis sikerült olyan hatást keltenie, mintha fölé
tornyosulna. – Aktívan tenned kell érte, hogy még véletlenül se
bántsd meg semmivel. Világos?
Azt hittem, elájulok.
Scott habozott, és ki hibáztatná érte? Bármit is tervezett
mára, az biztos, hogy vallatásra nem számított.
 Na persze, amennyi szarságon át kellett mennem miatta és
Kendra miatt, néhány másodpercnyi kényelmetlenséget igazán
kibírhat a pasi.
Rövid hallgatás után Scott mélyen a szemembe nézett, és
felemelte a kezét, mint aki esküt készül tenni.
–  Ünnepélyesen esküszöm, hogy megteszek minden tőlem
telhetőt, hogy még véletlenül se bántsam Terese Turanit, Isten
engem úgy segéljen.
Tey összevonta a szemöldökét.
–  Jól van. Hiszek neked. De rajtad tartom a szemem. –
Megenyhült az arca. – Most pedig beszéljünk rólam. Kicsit
kimerültem, mire végigdöcögtünk a fél városon, de jobban
érzem magam, mint két napja. Gondolom, nem azért hozattál
ide, hogy megmutasd, hogy létezik ez a klinika.
Scott felnevetett.
–  Nem. Sosem próbálnálak kioktatni a saját állapotodról.
Viszont vannak kapcsolataim, és bevallom, ezt legalább annyira
azért teszem, hogy még véletlenül se bántsam Tessát, mint
azért, hogy segítsek neked. Tudom, hogy mennyire a szívén
viseli a sorsod, és azt akarja, hogy minden lehetséges segítséget
megkapj, ezért kértem neked egy időpontot dr. Steenburgentől.
Leesett az állam. Dr. Steenburgen a diszautonómia
világszínvonalú specialistája volt. Még álmodni se mertünk róla
soha, hogy egy nap majd ő fogja kezelni Tey-t.
– Azt hittem, már nem fogad újabb betegeket.
–  Nem is – bólintott Scott. – Túlságosan elfoglalja a Tisch
Diszautonómia Kutatási Részlegének a vezetése ahhoz, hogy
még több beteget vállaljon magára, de most az egyszer hajlandó
volt kivételt tenni. – Tey-re sandított. – Ha te is akarod.
Összenéztünk Tey-jel. Éreztem, hogy alig bírja magába fojtani
az izgatottságát.
– A biztosításom tuti, hogy nem fedezi. Ez egy magánklinika.
Scott flegmán legyintett, mintha Tey megjegyzése csak egy
bosszantó légy lenne.
–  A költségek miatt ne aggódj. Bármire is lesz szükséged a
kezelés során, megkapod.
Most én kezdtem óvatoskodni.
– Hát, én nem is tudom, nem kéne hagynom, hogy fizess érte,
Scott. Mármint lenyűgöző, és igazán értékelem a gesztust… – De
ez túl sok volt. Túlságosan sok.
Teyana keresztbe fonta a karját, és kihívóan nézett rám.
– Tényleg pont itt kell meghúznod a határt?
Tekintve, hogy egész hétvégén egy másik nő vőlegényével
kavartam, igaza volt, és igazán nem szerettem volna pont én
megfosztani egy ilyen óriási lehetőségtől. Ám itt nem csak az
etikáról volt szó. Évekbe telhet, mire egy POTS beteg hatékony
gyógykezelést kap. Mi lesz, ha közben szakítunk? Amikor
szakítunk, mivel volt rá esély, hogy erre előbb-utóbb sor kerül.
Mi lesz Tey-rel? Nyilván Scott se fog a végtelenségig fizetni.
Mint kiderült, feleslegesen aggodalmaskodtam.
– Nem én fizetem – magyarázta Scott. – Hanem a DA.
Na, ez már jobban hangzott.
Kivéve, hogy a DA nem engedheti meg magának…
–  A SIC tehát szponzorálja őket?! – Csak ez lehetett a
magyarázat. Az alapítvány már így is küszködött. Szponzorra
volt szükségük ahhoz, hogy ilyen komoly kötelezettséget
vállaljanak.
Scott bólintott.
–  Bizony. És beleírunk a szerződésbe még egy összeget, amit
kifejezetten Tey kezelésére kell fordítaniuk. – Tey-hez fordult. –
Ismét csak akkor, ha te is akarod.
– Még szép, hogy baromira akarom!
A diagnózis óta nem láttam Teyanát ilyen önfeledten
mosolyogni. Sőt, még sose láttam ilyen széles mosolyt az arcán.
Úgy vigyorogtunk mindketten, mint a tejbetök.
–  Már csak egy aprócska feltétel van – mondta Scott, mire
lehervadt az arcomról a mosoly, és már a legrosszabbra
készültem. – Mivel ez az egész a PR-ról szól – ne haragudjatok,
tudom, hogy nem szép tőlem, de ez van –, szeretnénk készíteni
egy dokumentumfilmet néhány betegről, akiken segít ez a
donáció. Ezzel felhívjuk a figyelmet a betegségre, és a vállalatot
is jobb színben tüntetjük fel. Szeretnénk, ha Teyana is
szerepelne a filmben.
Hát ezért a stáb! A nő, akit éppen meginterjúvoltak, nyilván
szintén a dokumentumfilmben szerepelt.
És a mindenit! Egy dokumentumfilm óriási dolog! Ezzel
garantáltan bekerül a köztudatba a betegség. Az alapítvány
pontosan ilyen projektre készült a szponzori pénzből.
De hogy az ördögbe tudott Scott mindent megszervezni? A
tudtomon kívül, ráadásul úgy, hogy még alá sincs írva a
szerződés.
– És már beszéltél a DA-val erről az egészről?
–  Tegnap megejtettünk egy előzetes megbeszélést – ismerte
be. – Addig nem akartam szólni, amíg nem volt mit elújságolni.
A többit ma hoztuk össze. És ha ezen tűnődsz, nem, még Kendra
sem tud róla. Gondoltam, izgalmasabb lesz, ha te meséled el
neki.
Padlót fogtam. Mindennek tetejébe még Kendrát is kihagyta
belőle. Az döbbentett meg a leginkább, hogy milyen gyorsan
tető alá hozta ezt az egészet. Tudtam, hogy az emberek ugranak
a pénzre, de ennyire?
– Gyors voltál.
– Az vagyok.
Elpirultam a célzástól.
– Hű. Kösz. Nem is tudom, mit mondjak.
– Dettó! – szólt közbe Tey.
–  Hé, eleve a te szervezésed tette lehetővé ezt az egészet.
Semmit sem tudtam volna tenni, ha nem hozod össze a
Sebastian Industrialt a DA-val.
Amikor Scott elhárította a dicséretet, mindent más színben
kezdtem látni. Én csináltam. Én hoztam mozgásba a dolgot. Tey-
ért tettem, ez nem is vitás, de nem hittem, hogy ilyen komoly
eredménye lesz.
Mostantól kezdve bármi is történik Kendra és köztem az
árulásom következtében, legalább elmondhatom, hogy megérte.
A munkám azonban ezzel még nem ért véget. A szerződést
még alá kellett írni, ami ezen a ponton már csak formaság volt,
de szükséges. A Conscience Connectet ki kellett fizetni.
Hivatalossá kellett tenni a partneri kapcsolatot. Kendra
mihamarabb le akarja zárni az üzletet.
–  Gondolom, ez azt jelenti, hogy ezen a héten egyeztető
megbeszélést tartunk.
 Teyana elkomorult.
– A szabadságod, Tess!
Scott kérdőn felvonta a szemöldökét.
–  Kendra szabadságra küldött a következő megbeszélésig –
magyaráztam.
– Megérdemli a szabadságot – mondta Teyana nyomatékosan.
– Ha el kell most halasztanunk, hogy kipihenhesse…
Scott félbeszakította.
– Senkinek nem kell elhalasztania semmit. Az ügyvédek még
mindig a részleteken rágódnak. Jövő hétfőnél előbb úgysem
tudjuk beütemezni a szerződéskötést.
Gyanakvóan néztem rá.
– Ez most komoly, vagy most találtad ki?
– Mit számít? Így lesz, és kész.
Legszívesebben a karjaiba vetettem volna magam, de csak
most fogtam fel, hogy félig-meddig hivatalos minőségben
vagyunk itt, és fontosnak tűnt, hogy türtőztessem magam. Ettől
a felismeréstől azonban csak tovább erősödött a vágy, hogy
megérinthessem, és egyre nőtt a feszültség köztünk.
Eltűnődtem, vajon látta-e a szememben, mert áthatóan nézett.
– Hahó! Romeo és Júlia! Még itt vagyok, ha nem tűnne fel.
Elvörösödtem, és elfordultam Scott-tól, majd Teyanára
összpontosítottam.
–  Ami pedig a korábbi kérdésedet illeti, igen. Még mindig
kurvára érdekel. Filmezzetek, amennyit csak akartok. Melyik az
előnyösebb oldalam? – Elfordított az arcát az egyik, majd a
másik irányba. – Lehet, hogy szemből jobb.
Kilépett egy laboráns az irodából.
 – Teyana Lewis?
– Én vagyok! – szólt Tey, és odaléptünk együtt a laboránshoz.
Scott közben intett a stábnak, és követett minket.
– A személyzet tud a filmesekről. Rajtad kívül már mindenki
aláírta a beleegyező nyilatkozatot, Teyana. A rendelőben majd
arra is sort kerítünk.
A laboráns összevonta a szemöldökét, amikor összeszámolt
minket.
–  Ennyi ember nem fog elférni odabent. A beteg és a stáb
jöhet. Maguk ketten idekint várjanak. Körülbelül kilencven
percig tart a teljes kivizsgálás.
–  Rendben leszel? – kérdeztem Tey-t. Nem tudom, miért
aggódtam annyit. Rengeteg orvosnál járt már nélkülem.
– Minden oké – biztosított.
Scott a stáb egyik tagjához fordult.
– Elintézed a papírmunkát, RJ?
– Minden rendben – vágta rá a férfi.
–  Akkor mehetünk. – A laboráns kinyitotta az ajtót, és
beengedte őket a terembe.
Egy pillanatig még bámultam a tömör faajtót, miután az
orromra csukták, és kicsit csalódott voltam, amiért nem
mehettem be Teyanával a vizsgálatra.
Másrészről viszont kettesben maradtam Scott-tal. Mindig
izgalmas és veszedelmes volt kettesben lenni vele. Szerencsére
nem voltunk teljesen egyedül.
Ám más tervei voltak.
– Gyere. Ideje indulnunk.
Kellemes borzongás futott végig rajtam, amikor kézen fogott,
és kivezetett a klinikáról.
Amint kiértünk a folyosóra, egymás karjaiba vetettük
magunkat, és a feszengés egy csapásra elmúlt.
–  Hiányoztál – súgtam az ajkának két csók között. – És
köszönöm. Amit Tey-ért tettél, el se hinnéd…
Egy szenvedélyes csókkal belém fojtotta a hálálkodó szavakat.
Végül félbeszakadt a csók, amikor valaki a torkát köszörülte.
Szétrebbentünk, és csak ekkor vettük észre, hogy elálltuk az
utat egy tinisrác és az anyja elől, akik a klinikára próbáltak
bejutni.
– Elnézést! Bocsánat – szabadkoztam.
Scott kinyitotta nekik az ajtót, én meg próbáltam visszafojtani
a vihogást. Amikor újra kikerültek a látóterünkből, Scott a
kezemért nyúlt.
– Erre.
Ja, ez jó ötlet volt. Hátha találunk egy csendes lépcsőházat.
Valami kevésbé nyilvános helyet.
Megfogtam a kezét, és hagytam, hogy végigvezessen a
folyosón, mivel úgy tűnt, tudja, hová megyünk.
Most, hogy abbahagytuk a csókolózást, eszembe jutott a
másik ok, amiért vártam ezt a találkozást.
– Mellesleg, hogy ment a szüleiddel?
– Hát, nem voltak elragadtatva.
Ez jóval rövidebb magyarázat volt, mint amit vártam. Talán
csak nem volt hozzászokva, hogy beavasson egy nőt a családi
dolgaiba. Hiszen én voltam az első barátnője.
Úgy döntöttem, kérdezősködöm egy kicsit.
–  Tudtad, hogy nem lesznek. De nem lett belőle veszekedés?
Elfogadták a döntésedet?
– Nem biztos, hogy így fogalmaznék, de felnőtt ember vagyok.
Nem mintha bármire is kényszeríthetnének.
Tehát nem hagyták annyiban. Nyugtalanná tett a felismerés,
ami butaság volt. Ahogy Scott mondta: felnőtt ember volt.
Morgolódhatnak a szülei, amennyit csak akarnak. Ettől még
neki nem kell behódolnia. És a szavai alapján nem is akar
behódolni. De azért reméltem, hogy nem fajult el túlságosan a
veszekedés.
Vagy talán mégis, és éppen ezért nem akart beszélni róla.
Mégis azt kívántam, bárcsak megbízna bennem annyira, hogy
elmesélje, mi történt. Bárcsak a bizalmába fogadna.
„Rengeteg időnk van!” – emlékeztettem magam. Ez az egész
teljesen új volt, mindkettőnknek. Most inkább a legégetőbb
problémára koncentráltam.
– Beszélnek Kendrával?
–  Majd igen, de… – Megállt, és felém fordult. – Meg akarják
várni, hogy lezáruljon a DA-s ügy. Nehogy Kendra bekavarjon.
Meg sem fordult a fejemben, hogy Kendra bekavarhat a
szerződéskötésbe. Elgondolkoztam.
–  Sosem tenné. Ismerem Kendrát, lehet, hogy önimádó, de
nem gonosz.
–  Nem árt az óvatosság. – Ismét húzni kezdett a folyosón,
mintha egy konkrét úti cél felé vezetne. – Mellesleg, van egy kis
szabadidőd? Úgy terveztem, hogy elrabollak hétvégére, de
egyre inkább úgy érzem, hogy hosszú hétvégét kéne csinálnunk
belőle.
Olyan váratlanul váltott témát, hogy fel kellett volna
figyelnem rá, Scott azonban pontosan tudta, hogyan kell
elterelni egy nő figyelmét, és sikerült neki. A szülők és Kendra
miatti idegesség izgatottságba csapott át.
– Így akarsz megkérdezni, hogy van-e kedvem elmenni veled
egy hosszú hétvégére?
– Azt hittem, jobb szereted, ha meg sem kérdeznek.
Valóban izgatónak találtam, ha egy kicsit dirigálnak nekem. A
tény, hogy Scott még azt is tudta, hogy miféle dirigálást tartok
izgatónak, csak hab volt a tortán.
– Oké. Benne vagyok. Hová is megyünk?
Behúzott egy sarok mögé, majd hirtelen megálltunk egy zárt
ajtó előtt.
–  Azt már nem! Nem rontom el a meglepetést. Holnap
indulunk. Pakolj meleg ruhákat. És bikinit, ha van. Azt sem
bánom, ha egész nap bikiniben leszel. Minél kevesebb ruha az
ideális.
–  Majd meglátom, mit tehetek. – Most, hogy megszűnt a
hozzáférésem Kendra ruhatárához, találékonyabbnak kell
lennem. Szerencsére Teyanának volt néhány fürdőruhája, amit
kölcsönvehetek. A táblára sandítottam az ajtón, ami előtt
megálltunk. – És miért vagyunk ennél a labornál?
Scott körülnézett, hogy látnak-e minket, majd a falhoz préselt
az ajtó mellett. Fél kézzel a falnak támaszkodott, és olyan közel
hajolt, hogy az ajka szinte a fülcimpámat súrolta.
– Mert nem akarom úgy tölteni az elkövetkező négy napot és
éjszakát, hogy nem érezhetlek.
Kellemesen megborzongtam, és össze kellett szorítanom a
combjaimat, miközben felsóhajtottam.
 – Szóval… leteszteltetjük magunkat?
– Aha. Azt mondtad, fogamzásgátlót szedsz, igaz?
–  Aha. – Miért találtam ezt az egészet olyan furcsán
romantikusnak? Azelőtt is jártam olyan pasikkal, akik óvszer
nélkül akartak kefélni. De egyik sem akarta előbb bebizonyítani
nekem, hogy nincs semmi nyavalyája. Sőt, meg sem próbálták
elhitetni velem, hogy tiszták, ezért is ragaszkodtam olyan
makacsul az óvszerhez a fogamzásgátló ellenére.
A gesztustól legszívesebben itt helyben letámadtam volna
Scottot, hadd érezzen óvszer nélkül most rögtön.
– Tudod, nekem elég, ha azt mondod, hogy tiszta vagy, hiszek
neked.
Elhúzódott, hogy a szemembe nézhessen.
–  Ez óriási ostobaság lenne tőled, Tessa, márpedig te nem
vagy ostoba nő.
Még sose izgatott fel ennyire, ha sértegettek.
– Lehet, hogy ostobaság, de ez az igazság. Megbízom benned.
– Felcsillant a szeme. Nem tudtam mire vélni az arckifejezését. –
Hacsak… Attól félsz, hogy pozitív lesz a teszted?
– Egyáltalán nem.
– Nagyon biztos vagy magadban.
– Száz százalékig. Évek óta nem szexeltem óvszer nélkül.
Megint olvadozni kezdtem. Ez azt jelentette, hogy különleges
vagyok, nem igaz? Tudtam, hogy előttem sem szűkölködött a
puncikban. Erre ő maga is eleget célozgatott. De annyi nő közül
én voltam az egyetlen, akivel ilyen intim közelségre vágyott.
Csak én.
Ám ekkor rádöbbentem, hogy ha nem az én egészségemet
félti a kondom nélküli szextől, akkor a sajátját.
– Tehát miattam aggódsz. Hogy te mit kaphatsz el tőlem.
Úgy nézett rám, mint akit sikerült lefárasztanom.
–  Mindkettőnket letesztelnek, Tessa, mert a felelős felnőttek
így viselkednek. És mert kimondottan tetszik a gondolat, hogy
felelős felnőttként viselkedjek veled.
–  Nekem is – válaszoltam halkan, mert hirtelen elszorult a
torkom. Nagyon is tetszett. Iszonyatosan tetszett nekem ez a
pasi. Tetszett, hogy ezzel az egyszerű tettel elköteleztük egymás
iránt magunkat. Tetszett, hogy olyan érzés volt, mintha többről
szólna, nem csak a szexről, mintha valami igazi és különleges és
meghitt kapcsolat lenne.
S ha meg is bújt némi félelem az érzéseim mélyén, azzal
hitegettem magam, hogy túlreagálom. Csak azért éreztem így,
mert még új volt ez a helyzet. Scott mindent bevetett, hogy
elnyerje a bizalmamat. Tey-jel. Ezzel a teszttel. Azzal, hogy
megváltoztatta a jövőbeli terveit. Amióta bevallotta az
eljegyzése körülményeit, teljesen őszintén viselkedett.
De akkor miért éreztem úgy mégis, hogy valamit még mindig
eltitkolt előlem?
 Tíz

Scott

–  Van egy kis problémánk – mondta Brett, amikor felvettem a

telefont.
Ezt akartam a legkevésbé hallani most, hogy indulni
készültünk Tessával a hosszú hétvégére, de tudtam, hogy Brett
sosem hívogatna ok nélkül. Eleve csak ezért voltam hajlandó
felvenni a telefont.
–  Egy pillanat – mondtam, és a vállamra tettem a telefont. –
Ülj csak le bárhol, ahol szeretnél. Ha szükséged van valamire,
szólj nyugodtan a személyzetnek. Csak egy pillanat, és
elintézem ezt a hívást.
Tessának elkerekedett a szeme, amikor körülnézett a fényűző
Sebastian-magánrepülőben. Imádtam ezt benne, imádtam
minden tulajdonságát. Imádtam, hogy úgy lázba hozta a
nyomtató a limóban, és a fűtött ülés a Maybachban. Más
szemmel nézett arra, amit én magától értetődőnek vettem, és
rádöbbentett, milyen szerencsés életem van.
Imádtam elkényeztetni. Örültem, hogy belekóstolhat ebbe a
könnyű létbe. Úgy terveztem, hogy az elkövetkező napokban
agyonkényeztetem. Mert megérdemelte, és mert ez enyhített
valamelyest a bűntudatomon, amiért elhitettem vele, hogy már
sikerült megállapodásra jutni a szüleimmel.
Sikerülni fog. Előbb-utóbb.
Addig azonban úgy akartam bánni vele, mint egy istennővel.
– Még tévé is van! – kiáltott fel izgatottan. – És kandalló!
A lelkesedése átmenetileg elfeledtette velem az
aggodalmamat Brett hívása miatt.
–  Arra nem lesz szükségünk. Ha fázol, másképp is
felmelegedhetsz. Például a hálószobában hátul.
– Hálószoba is van? Egy repülőn? – Egek, elbűvölő ez a nő!
–  Helyezd magad kényelembe. Mindjárt jövök. – A fülemhez
emeltem a telefont, és elindultam a háló felé. – Ajánlom, hogy
fontos legyen – csattantam fel, mint egy igazi seggfej.
S mivel Brett rendes srác volt, nem szívta mellre a
hangvételemet.
– Apád megneszelte, hogy dokumentumfilm készül. Egy kicsit
ideges lett.
A picsába!
–  És akkor még finoman fogalmaztál, gondolom – jegyeztem
meg, és éreztem, hogy begörcsölnek az izmaim.
– Hát, elég sokat káromkodott, szóval igen.
Gondolatban én is épp egy litániányi káromkodáson mentem
végig, legtöbbjüket az öregemtől tanultam.
– Hogy a faszba jött rá?
–  Egy orvosi rendelőben elég nagy izgalmat tud kelteni egy
forgatás, Scott! És te is tudod, hogy egyesek mennyire szeretnek
árulkodni apádnál, mert azt hiszik, ezzel elnyerik a kegyeit.
 Csak remélni tudtam, hogy Brett nem tartozott közéjük.
Rögtön bűntudatom támadt, amiért ez egyáltalán megfordult
a fejemben. Az unokatestvéremmel nem voltunk olyan szoros
kapcsolatban, de azért megbíztam benne. Ha másért nem is,
legalább azért, mert tudtam, hogy mennyire kedveli Tessát.
Abban is igaza volt, hogy az emberek folyton apámhoz jártak
pletykálkodni, és csak azért tudtam bejuttatni Teyanát ahhoz a
specialistához, mert a doki is a családi country club tagja volt.
Gondolhattam volna, hogy kitudódik. Csak arra nem
számítottam, hogy ilyen gyorsan.
Mély levegőt vettem.
– Mondd meg neki, hogy félreértés történt a stábbal, és rögtön
utánanézel. Azután biztosítsd afelől, hogy mindent
felfüggesztesz, és addig nem folytatódik, amíg ő jóvá nem
hagyja.
– Vettem. Hazudni fogok?
– Nem jobb, ha nem tudod?
Brett kieresztett egy mély sóhajt.
– Remélem, tudod, mit csinálsz.
– Na igen. Én is.
Miután letettem, nem mentem vissza rögtön Tessához. Csak
álltam a gép hálókabinjában, és gondolatban gyorsan
végigpörgettem a lehetőségeimet, immár századjára, hátha
megfeledkeztem valamiről.
Hála az égnek, hogy megfogadtam Cole tanácsát, és miután
apám ultimátumot adott nekem, azt mondtam a szüleimnek,
hogy időre van szükségem, hogy megfontoljam a döntést. Apám
nem rajongott érte, én azonban kötöttem az ebet a karóhoz,
ezért kénytelen volt belemenni. Másnap reggel viszont az volt
az első dolga, hogy mindenkit értesített a vállalatnál, hogy
egyelőre felfüggesztjük a tárgyalásokat a DA-val. Én is pontosan
ezt tettem volna a helyében. Elvégre ez volt az ütőkártyája.
Persze nem volt mit végiggondolnom. Tudtam, hogy nem
veszem feleségül Kendrát. Ugyanakkor minden tőlem telhetőt
meg akartam tenni, hogy ne hiúsuljon meg a DA szponzorálása.
Tessának összetörne a szíve. Vajon akkor is velem akarna lenni,
hogyha le kellene mondania róla, csak hogy velem lehessen?
Remélhetőleg ezt nem kell kiderítenem. Csak egy kis időre
volt szükségem, hogy megtaláljam a kiskaput. Egyelőre csak a
dokumentumfilmmel tudtam előállni. Már dolgoztak rajta, és
amikor kedd reggel összeállt a kép, úgy éreztem, mintha a sors
akarná így. Ha fű alatt elkezdem megerősíteni a
megállapodásunkat a DA-val, akkor a SIC talán már túlságosan
érdekelt lesz ahhoz, hogy visszalépjen. Legalábbis anélkül, hogy
erősen romlana az imázsa, és isten a tudója, hogy apám ezt
szeretné a legkevésbé.
Ha ügyesen manőverezek, ez még a hasznomra válhat.
De ez azért így még elég bizonytalan volt, és ezt én is tudtam.
Henry Sebastiant még soha senki sem húzta csőbe. Volt rá esély,
hogy a végén a DA jár rosszul, Tessa pedig meggyűlöl érte, és
többé szóba sem áll velem.
De valószínűbbnek tartottam, hogy a titkolózás jobban
felbosszantja majd, mint az a tény, hogy apám egy seggfej. Nem
voltam hülye. Tudtam, hogy az őszinteség a jó kapcsolat
alapköve.
El kell mondanom neki az igazat, és el is fogom.
 De ehhez is időre lesz szükségem. Még ki kell találnom,
hogyan mutassam meg neki a Sebastian-élet csúf oldalát; hogy
milyen magas az ára mindennek, hogy milyen ügyesen tudja
apám megmérgezni az összes jó dolgot az életünkben. Részben
ezért sem engedtem eddig közel magamhoz senkit. Túl nehéz
volt másokkal is megosztani ezt az életet, és nem tudtam,
hogyan avassak be bárkit is.
A nagyapám viszont tudja, hogyan kell. Ő majd segít nekem.
Nagyapa tanított nekem mindent, amit tudok a szeretetről. Az
biztos, hogy ez nem a szüleimtől jött.
Kicsit bizakodóbbnak éreztem magam, mint telefonálás
közben, és visszamentem Tessához. A kanapén ült, és mimosát
kortyolt.
– Minden rendben? – kérdezte.
Háromórás út állt előttünk. Tökéletes volt az időzítés, hogy
elmagyarázzam neki az igazságot. De vajon tényleg tönkre
akartam tenni a kedvét már a vakáció kezdetén?
– Csak egy kis irodai fejetlenség. Brett majd elintézi. – Leültem
mellé, a gép pedig elindult a kifutón, és megjelent egy riasztóan
sovány, szőke légi kísérő, és a kezembe nyomott egy mimosát.
– Hozhatok még valamit, Mr. Sebastian? – kérdezte.
Tessára pillantottam, aki megrázta a fejét.
– Nem, jól vagyunk. Köszönjük.
–  Rendben. Ha bármire szükségük van, ott leszek a függöny
túloldalán. Kapcsolják fel a jelzőfényt, mert fejhallgató lesz
rajtam.
Más szóval, nem fog hallgatódzni.
–  Ó, és engedje meg, hogy gratuláljak az eljegyzéséhez. Már
azt hittem, élete végéig agglegény marad.
Görcsbe állt a gyomrom. Ez komoly? Hogy a picsába
szivárgott ki a hír?
Gondolom, elképzelhető, hogy Montgomeryék valamelyik
vendége említette a légi kísérő előtt. Kevés cégtől lehetett
magánrepülőt bérelni, így az elit gyakran utazott ugyanazzal a
legénységgel.
Vagy az is lehet, hogy apám szándékosan terjesztette a hírt,
hogy ezzel belekényszerítsen. Ha hajlandó volt ekkora PR-
kockázatot vállalni, akkor semmire sem megyek a DA-s
terveimmel.
–  Köszönd meg szépen, Scott – szűrte Tessa a fogai között a
szavakat.
– Még nem lett bejelentve – mondtam. Reméltem, hogy Tessa
nem felejtette el, hogy csak az számít, ami köztünk van. Le van
szarva, hogy mások mit gondolnak.
– Én… ööö… – dadogott a légi kísérő.
– Rá se rántson – mondta Tessa. – Úgy érti, hogy köszöni.
A szőkeség rávigyorgott a barátnőmre.
– És maga lenne a szerencsés hölgy?
Tessa feszült mosollyal válaszolt.
– Nem, nem én vagyok – mondta. Azután a combomra tette a
kezét, és megszorította.
A légi kísérő fülig elvörösödött.
– Megyek a helyemre a felszálláshoz.
Elsietett, én meg Tessa kezére tettem a kezem, ami még
mindig a lábamon pihent.
– Hogy te milyen romlott vagy!
 –  Nos, ezt kapod, ha úgy randizol velem, hogy még jegyben
jársz, mert én nem tűröm el, hogy bárkinek a mocskos kis titka
legyek.
–  Igazad van. – Teljesen egyetértettem. Én sem akartam
titokban tartani. Egyáltalán nem ezt érdemelte.
Ezért is kell sürgősen felbontanom az eljegyzést Kendrával,
bármi áron, amint visszaérünk a városba.
A gép felgyorsult a kifutón, és megfogtam Tessa kezét.
– Már nem tart sokáig. Ígérem.
– Minden csalfa férfi ezzel hitegeti a szeretőjét.
– Ez nem csupán hitegetés, és te nem a szeretőm vagy.
–  Tudom, tudom. – Elhúzta a kezét, hogy kisimítsa a ruháját,
nem mintha egyetlen ránc is lett volna rajta, és eltűnődtem,
vajon engem próbált meggyőzni vagy saját magát. Utáltam,
hogy egyáltalán bárkit is győzködnie kellett.
Még mindig azon töprengtem, hogy mivel tudnám
megnyugtatni, amikor váratlanul témát váltott.
– Tudod, mi lenne igazán mocskos?
Túl sok válasz létezett erre a kérdésre.
Tessa azonban válaszolt, mielőtt találgathattam volna.
– Biztonsági öv nélkül felszállni.
– Pedig olyan ígéretesen kezdődött! Azt hiszem, fájdalmas lesz
nekem ez az út.
Tessa felnevetett, majd hirtelen az ölembe mászott,
elhelyezkedett velem szemben.
– Akkor jobb lesz, ha kreatívabb leszek.
–  Így már sokkal jobban hangzik. – Átkaroltam, hogy
szorosabban hozzádörgölőzhessen a növekvő erekciómhoz.
 Ekkor emelkedni kezdett a gép. Tessa a vállamba vájt az
ujjaival, és megkapaszkodott, nehogy lecsússzon rólam.
– Gondolom, ezért van biztonsági öv a repülőkön.
– Majd én leszek a biztonsági öved. – Fogást váltottam rajta, és
szorosabban húztam magamhoz, hogy érezze az immár
kőkemény dudort a gatyámban.
– Ó! – Szaporábban vette a levegőt. – Milyen hosszú lesz az út?
–  Megint arra próbálsz rájönni, hogy hová megyünk?
Mondtam, hogy meglepetés.
– Valójában csak az érdekel, hogy mégis mennyi időnk lesz a
mocskos dolgokra.
–  Rengeteg mocskos dologra van időnk. – A nyakához
hajoltam, és puhán, incselkedően harapdálni kezdtem, hogy
azért harapásnyomot ne hagyjak rajta. Nem akartam, hogy
később zavarba jöjjön, amikor bemutatom őt az úti célunkon.
– Hmm. Hol is kezdjük, hol is kezdjük? – Ezúttal szándékosan
hozzám dörgölte magát. Felszisszentem, amikor éreztem a forró
puhaságot a lábaim közt. – Keféltél már repülőgépen?
– Szerinted erre mi a válasz?
–  Nem akartam feltételezésekbe bocsátkozni. – Újabb
mennyei csípőforgás. – Gondolom, már le is szoptak.
– Tartok tőle, hogy csak bajba sodornám magam a válasszal. –
Egy hímringyó voltam, mielőtt találkoztunk. Nem mintha ezt
eltitkoltam volna előle. Kevés olyan volt, amit nem próbáltam ki
legalább egyszer.
Tessával azonban semmiből sem volt elég. És azután újra meg
újra meg akartam ismételni mindent. Olyan rövid ideje
ismertem, mégis tudtam, hogy sosem fogok ráunni.
 Vajon túlzás lenne mindezt beismernem? Ilyen hamar?
Végigcsókoltam a bőrét, és megtorpantam, amikor hirtelen
rádöbbentem, hogy milyen tökéletes kilátás nyílt a
dekoltázsára. A melle hihetetlenül duzzadt és kemény volt. Már
a puszta látványtól kis híján elélveztem.
– Tudod, hogy mit nem csináltunk még soha? – Kigomboltam
a nyári ruha legfelső gombját. Majd a következőt. És a
következőt, amíg ki nem tudtam hámozni azt a gyönyörű mellet
a melltartóból. – Még sose sikítottál repülőgépen.
Elhúzódott tőlem, kihívó mosollyal az arcán, noha nem
igazán tudtam az arcára figyelni, mert a mellére szegeződött a
tekintetem. A kezembe akartam venni, játszadozni a
mellbimbójával, amíg kemény és hetyke nem lesz. Több mint
három napja nem értem hozzá meztelen bőréhez, és már fájt a
hiánya.
De nem akartam túl buzgó lenni. Nem akartam elsietni. És
olyan közel voltam a megkönnyebbüléshez, hogy a várakozás
majdnem olyan jólesett, mint maga az érintés.
– Tudod, mit nem csináltam még soha repülőn? – kérdezte, és
elkezdett kibújni az ölelésemből.
Eleresztettem, kíváncsi voltam, mire készül.
Lecsúszott az ölemből, és letérdelt elém a földre.
– Még sosem szoptam le a pasimat.
Már kőkemény volt a farkam, de valahogy ettől még
merevebb lett. A gondolat, hogy hamarosan a szájába vesz,
határozottan izgató volt, akárcsak a tudat, hogy valamiben én
leszek neki az első. Sosem áltattam magam azzal, hogy
szüzességet várjak a szeretőimtől. Most mégis eluralkodott
rajtam valami primitív érzés. Rám tört a vágy, hogy amiben
csak lehet, én legyek neki az első.
–  Dugtak már meg repülőn, Tessa? – A labor csak péntekre
ígérte a teszteredményeinket, ami azt jelentette, hogy még két
napig óvszerrel kellett csinálnunk, de annyira sóvárogtam érte,
hogy cseppet sem zavart.
Tessa megrázta a fejét, és kihívóan elmosolyodott.
–  Még szerencse, hogy elég hosszú a repülőút ahhoz, hogy
minden mocskos dolgot sorra vegyünk, mert előbb a szám akar
csatlakozni a mérföldmagas klubhoz.
Elő akartam venni a farkamat, most azonnal.
Erőt kellett vennem magamon, hogy ne tépjem le magamról a
gatyát rekordidő alatt, hogy ne dugjam a farkam a szájába, és
ne kezdjem el vadul dugni a kielégülést hajszolva. Nem elvenni
akartam tőle. Csak arra vágytam, amit önként akart adni
nekem.
Na jó, talán egy kicsit szerettem volna felgyorsítani az
eseményeket is.
Az ujjam köré csavartam egy hajfürtjét.
–  Vedd elő a farkam, bébi. Látni akarom, ahogy ledugod a
torkodon.
Vagy kihallotta a hangomból a sürgetést, vagy ő maga is
türelmetlen volt már, mert fürgén, sebesen lehúzta a sliccem, és
kihalászta a farkamat a bokszeralsómból.
Hűvös ujjai kemény forróságom köré fonódtak. Tenyerével
letörölte a gyöngyöző cseppet a hegyéről, majd végighúzta
rajtam, hogy benedvesítse vele a farkamat. Tessa hatalmas,
barna szeme csillogott az izgatottságtól.
 Kendőzetlen vágya láttán lüktetni kezdett a farkam a
kezében.
A gép dőlésszöge kiegyenlítődött, elértük az utazási
magasságot, és a függöny lengedezéséről eszembe jutott, hogy
tulajdonképpen nem vagyunk egyedül. Tapasztalatból már
tudtam, hogy az utaskísérőnk nem merne ránk törni hívatlanul,
Tessa azonban felkapta a fejét a hangra.
–  Csak velem foglalkozz – utasítottam. Aztán eszembe jutott,
hogy ki térdel előttem. Láttam, hogy az arca nem aggodalmas,
hanem izgatott lett. – Ki tudja, talán hallgatózik. Azt mondta,
nem teszi, de talán mégis. Sőt, talán még ki is fog lesni ránk.
Mutasd meg neki, mit tudsz, és milyen jól bánsz a farkammal.
Tessa szeme elsötétült. Kidugta a nyelvét nedves ajkai közt,
majd végighúzta rajtam, felülről lefelé, mintha az olvadó fagyi
csíkját követné a tölcséren.
Felnyögtem, amikor követte visszafelé a vastag ér vonalát a
nyelve hegyével. Amikor körbenyalta a farkam hegyét, nekem
végem volt.
– Ne ingerelj tovább – mordultam fel. – Vedd a szádba, Tessa,
vagy én fogom beledugni. – Ennyit arról, hogy csak azt veszem
el, amit adni akar. A sóvárgás vadállattá változtatott.
– Mindig ragaszkodsz a hatalmadhoz, nem igaz?
Nem akartam hatalmaskodni. Ritkán éreztem, hogy bármiféle
hatalmam lenne, különösen Tessával. Mellette olyannak
éreztem magam, amilyennek apám látott engem – vadnak és
féktelennek, elkeseredettnek. Mérhetetlenül elkeseredettnek.
Ez az elkeseredés vett rá arra, hogy olyan hatalomba
kapaszkodjak, ami nem az enyém.
 Hirtelen előrehajoltam. Fél kézzel megragadtam Tessa haját,
és a farkamhoz húztam a fejét.
– Ne húzd az időt. Kezdd el szopni.
Kinyitotta a száját, talán, hogy mondjon valamit, de nem
hagytam neki időt a szavakra, egyetlen csípőmozdulattal az
ajkai közé toltam a farkam.
Az istenit! Maga a tökély. Mennyei volt. A farkam egy nedves,
forró édenkertben találta magát.
Ilyen érzés volt a szájában lenni. Amikor a nyelve a
farkamhoz tapadt, és összehúzta a száját, hogy szűkebb legyen
a nyílás, amin betoltam magam.
Teljesen végig. Olyan mélyre, hogy a farkam hegye már a
torkát csiklandozta, és megfeszültek a golyóim, erőlködnöm
kellett, nehogy rögtön elélvezzek.
Behunytam a szemem, és beleborzongtam a gyönyörbe.
Kihúztam, majd újra visszatoltam magam, végül kinyitottam a
szemem, hogy lássam, ahogy a szájába vesz, ahogy magába
erőlteti a farkam teljes hosszában.
Potyogtak a könnyei, és valószínűleg abba kellett volna
hagynom, de valahogy ez csak még jobban begerjesztett. Olyan
volt, mint egy valóra vált fantáziakép az elkenődött
szemfestékkel, a szapora pislogással és szétfeszített szájával.
Már csak pillanatok választottak el attól, hogy elveszítsem az
önuralmam, és önfeledten dugni kezdjem a száját, hogy
kielégítsem vele saját vágyaimat.
De bármennyire is megvadított, azért tisztában voltam valami
mással is. Nem nevezném nyugalomnak, inkább valamiféle
magabiztosságnak. Kitartó érzés volt. A vágy tajtékzó hullámai
alatt egy erősebb érzelmi áramlat sodródott, amiről eszembe
jutott, hogy Tessa nem csak egy olyan nő volt, akit használni
akartam. Hanem az a nő, akit szeretni akartam.
Vajon tudnám szeretni?
Szerettem egyáltalán?
Nehéz felmérni az ilyesmit, amikor a farkam a szájpadlását
verdesi. De legalább ki tudok józanodni annyira, hogy
tisztelettel bánjak vele.
Persze, csak ha ő is ezt akarja.
Összeszedtem magam, amennyire lehetett, és lassan, sekélyen
mozogtam tovább a szájában.
– Muszáj jelezned, hogy tudjam, hogy te is ezt akarod. – Ahhoz
azért túl mohó voltam, hogy kihúzzam magam annyira, hogy
beszélni tudjon. – Ha nem akarod, tedd a kezed a térdemre, és
azonnal abbahagyom. Rendben?
Habozás nélkül hátrakulcsolta a kezét, minél messzebb húzta
a térdemtől, és arra az esetre, ha nem érteném az üzenetét,
mélyen felnyögött úgy, hogy beleremegett a farkam, és
megborzongtam a kellemes érzéstől.
–  Ezt szereted? – kérdeztem, és újra mélyre hatoltam, hogy
biztos legyek benne. – Szeretsz a farkamon fuldokolni.
Bólintott, és öklendezni kezdett a mozdulattól.
Tizenöt drága másodpercem maradt életem leghevesebb
orgazmusáig. Ha egyszer átadom magam neki, nem fogom
abbahagyni, ezért fel kellett készítenem rá Tessát.
–  Megmondom, mi fog történni, Tessa. Keményen szájba
duglak, és addig meg sem állok, amíg el nem élvezek, és amikor
így lesz, vagy a torkodba élvezek, vagy a melledre. Hagyd a
kezed, ahol most van, ha az utolsó cseppig le akarod nyelni.
Mozdulatlanul tartotta a kezét a háta mögött. Őszintén szólva
a mellét is szívesen kidekoráltam volna, de a picsába is! Ha le
akarta nyelni, én igazán nem tagadom meg tőle.
Tessa beleegyezésével a kezemben tartottam a fejét, és
elengedtem magam, sebesen pumpálni kezdtem a torkát.
Lélegzetelállító látvány volt könnyes szemével, ringó mellével,
de ami a legnagyobb hatással volt rám, az a mélyről feltörő
nyögés volt, a hang, ami azt jelentette, hogy még többet akart
belőlem. A legjobbat és a legrosszabbat akarta. Mindent akart.
Legalábbis, én ezt akartam hinni. Azzal hitegettem magam,
hogy nem jelenthet mást, miközben az ajkai között mozogtam,
és felnyögtem, ahogy végigsöpört rajtam a gyönyör hulláma.
Beleélveztem a szájába, addig meg sem mozdultam, amíg az
utolsó cseppig bele nem ürítettem magam.
Még mindig remegtem, amikor eleresztettem a fejét, és lassan
kihúztam magam. Addig nem nyelt, amíg fel nem szabadult a
szája, és amikor láttam, hogy beleremeg a torka, újra állni
kezdett a farkam.
De előbb Tessa…
–  Ez volt a legjobb szopás, amiben valaha részem volt. –
Letöröltem az arcáról az elkenődött szemfestéket. – Nem
bántad?
Sokat sejtető mosoly jelent meg az arcán, és a függönyre
sandított, ami elválasztott minket az utaskísérőtől.
–  Talán még jobb lett volna, ha biztosan tudjuk, hogy figyel
minket.
Az ördögbe, micsoda mocskos fantáziája volt! Az én mocskos
kis barátnőm.
Elhatároztam, hogy minden létező módon a magamévá fogom
tenni.
– Nos, akkor – szóltam, és az ölembe húztam. – Legjobb lesz,
ha úgy csináljuk, hogy sikíts a gyönyörtől.

–  Hiszen ez egy kacsalábon forgó kastély! – ámuldozott Tessa

három és fél órával később, amikor beléptünk Irving nagyapa
Key Biscayne-i házába.
A csaknem tízezer négyzetméter alapterületű, mediterrán
stílusú házba, ahonnan káprázatos kilátás nyílt az óceánra – na
igen, valóban lélegzetelállító volt.
Pedig ez a ház még viszonylag visszafogott volt nagyapa többi
házához képest szerte a világban. Ezt a házat mindig úgy
emlegette, mint a „vityillóját”.
Úgy döntöttem, hogy Tessának erről nem kell tudnia. Nem
akartam elrontani ezt az áhítattal vegyes csodálatot.
Remélhetőleg a jövőben a többi házat is lesz alkalmam
megmutatni neki. Elmosolyodtam, amikor elképzeltem a
reakcióját a párizsi vagy a hamptonsi kastély, vagy a Maldív-
szigeteki tengerparti villa láttán.
A pokolba, már ezt a házat is élvezet lesz megmutatni neki.
Később. Ám az eseménydús repülőút után meghoztam a
döntést.
–  Vacsora előtt körbevezetlek. De előbb ránk fér egy kis
pihenés.
 – Kastélynak neveztem? Ez maga a mennyország. A pihenés…
– Ásított egy nagyot. – Mennyeien hangzik.
–  Menjünk fel a hálószobába, álomszuszék. – Kézen fogtam,
hogy felvezessem a vendégszobába. A bőröndjeinket már
felvitték, s noha udvariatlanság lett volna, ha nem köszönünk
előbb nagyapának, abban bíztam, hogy meg fogja érteni, hogy
előbb rendbe akarjuk hozni magunkat.
És az igazat megvallva némi időre volt szükségem, hogy
végiggondolhassam, amire készülök. Amire mindketten
készültünk. Azért hoztam el Tessát a Keysbe, mert kettesben
akartam lenni vele valami meleg és biztonságos és kényelmes
helyen, de vagy száz másik helyre is mehettünk volna. Azért
pont a Keysbe jöttünk, mert be akartam mutatni Tessát a
nagyapámnak. Még sosem éreztem késztetést erre.
Most viszont igen. Vajon ez mit jelentett rám nézve? Mit
jelenthetett kettőnkre nézve?
Annyira lefoglalt a menekülés abból a kapcsolatból, amit a
szüleim szerveztek nekem, hogy alig maradt időm
végiggondolni, hogy hová is menekülök. Ezen a hétvégén lesz
alkalmam kideríteni. És talán nagyapa is segíthet a tanácsaival.
Ám most, hogy megérkeztünk, és közeledett a bemutatkozás
pillanata, a döntésem jelentősége, hogy idehozzam Tessát,
különös érzést keltett bennem, ami nyugtalansághoz
hasonlított, de annál kellemesebb volt. Egyszerre emlékeztetett
szoros ölelésre és felszabadító ellazulásra.
Nem voltam felkészülve arra, hogy megnevezzem ezt az
érzést, de volt annyi eszem, hogy felfogjam: ijesztő lesz, ha
megteszem.
 Ráadásul ismertem annyira a nagyapámat, hogy tudjam: ő
majd megteszi helyettem. Éppen ezért éreztem jobb ötletnek, ha
kicsit még várunk, mielőtt beköszönünk hozzá.
Csak hát ember tervez…
Félúton voltunk a folyosón a hátsó lépcső felé, amikor
nagyapa belépett a teraszról, és sarokba szorított minket.
–  Lopakodunk, lopakodunk? Mégis miféle nevelést kaptál?
Még arra sincs időd, hogy köszönj a házigazdának? Hát semmit
sem tanított neked az a semmirekellő fiam?
Mozdulatlanná dermedtem, és eltűnődtem, vajon Tessa átlát-
e a nagyapám zsémbes habitusán. Apámmal ellentétben, aki
nemcsak ugatott, hanem harapott is, a nagyapám érzékeny
lélek volt.
–  Nem akartunk megzavarni, nagyapa – mondtam, és
hagytam, hogy átöleljen. Különösnek tűnt, mivel a szüleim nem
szoktak ölelgetni, ám a furcsa érzés rögtön elpárolgott, amint
átkarolt. – Gondoltam, udvariasabb lenne, ha nem ilyen
csapzottan állnánk eléd. – Mármint szextől borzasan.
–  Szamárság! Kilencvenöt vagyok, Scottie. Nekem már nincs
időm külsőségekkel foglalkozni. Igaz, én is tudom értékelni a
délutáni szunyókálást, úgyhogy gyors leszek. – Tessára
pillantott. – Ő lenne az?
–  Tökéletesen hall téged, ha nem tudnád. Nem olyan süket,
mint te.
–  Tudom én, hogy hall engem. – Csillogó szemmel fordult a
barátnőmhöz. – Tess Turani, ha nem tévedek? Scott már sokat
mesélt rólad.
–  Tényleg? – Tessa meglepetten felvonta a szemöldökét, az
arca sugárzott, amikor nagyapa megfogta a kezét.
Hirtelen megrémültem, hogy Tessa haragudni fog, amiért neki
semmit sem meséltem a nagyapámról, leszámítva a tömör
összefoglalót, amikor földet értünk. Nem mintha el akartam
volna titkolni nagyapát. Vagy talán mégis. Valamilyen rejtélyes
okból nehezebbnek találtam megosztani Tessával a sok szépet
és jót a nagyapámról, mint a sok ocsmányságot az apámról.
Lehet, hogy az idősebb Sebastian építette fel a SIC-et, de ő
egyáltalán nem olyan volt, mint a birodalom jelenlegi arca, és
olyan érzés volt ezt felfedni mások előtt, mintha valamiféle
személyes hibát kellene bevallanom, pedig nekem a világon
semmi befolyásom nem volt rájuk.
Felesleges volt aggódnom, mert nagyapa egy pillanatra sem
hagyta, hogy Tessa megharagudjon.
– Hát persze! És amint látom, egyáltalán nem túlzott, amikor
leírt téged. Lélegzetelállítóan szép vagy! Ráadásul aranyszíved
lehet, ha el tudsz viselni egy ilyen lúzer kölyköt.
Rám kacsintott, mire feszülten elmosolyodtam. Nagyapa
arcátlanul sármos tudott lenni. Az évek során valószínűleg én is
ellestem tőle néhány trükköt.
–  Á, nem olyan nagy lúzer – legyintett Tessa, és láttam, hogy
máris megkedvelte az öreget. – Akad egy-két jó tulajdonsága is.
–  Azt azért nem kell tudnom, hogy mekkora a farka,
köszönöm szépen. Olvastam ezekről a dolgokról azokban a
szennylapokban, amiket a házvezetőnő hurcol ide a
szupermarketből. Remélem, más jó tulajdonságot is találtál a
hálószobai teljesítményén és a bankszámláján túl.
– Nagyapa, kérlek! – Miért nem számítottam rá, hogy zavarba
fog hozni? Tudhattam volna, hogy ez lesz.
–  Hallgass, kölyök! Modern ember vagyok. Tudom én, hogy
megy az ilyesmi. Pont ezért alszotok a vendégszobában. Ott
annyit hangoskodhattok, amennyit csak…
– Nagyapa!
Elengedte Tessa kezét, hogy elhessegessen.
–  Mindjárt mehettek a szexbarlangba. Csak előbb meg
akartam ismerni a lányt, és szólni, hogy hétkor a teraszon
vacsorázunk. Még a puccos porcelánt is elővesszük a
kedvetekért. Le lesz nyűgözve a barátnőd, kölyök!
–  Azon már túl vagyunk – mondta Tessa. – Már lenyűgöztek.
Mind a ketten.
Nagyapa kíváncsian előrehajolt.
– Már csak az a kérdés, hogy sikerült-e kellően lenyűgöznöm?
Mert én tudom a legjobb sztorikat mesélni erről a kölyökről.
–  Biztosíthatom, hogy kellően le vagyok nyűgözve. De azért
szívesen meghallgatnám azokat a sztorikat! – Ezúttal Tessa volt
az, aki kacsintott egyet.
– Már tudom is, melyikkel kezdjem.
–  Nagyapa, igazán! Ne hozz zavarba. – Nem akartam
elismerni, hogy mennyire elbűvölt, ahogy egymással csevegtek.
Ha ezt elismerem, azzal szinte a nevén nevezem azt a különös
érzést a szívemben, ami Tessa jelenlétében egyre csak erősödött
és lángolt bennem.
–  Én hozlak zavarba? És én még azt hittem, hogy szívélyes
házigazda vagyok. – Visszafordult Tessához, és közelebb hajolt,
mint aki a bizalmába akarja avatni. – Próbálom türtőztetni
magam, tudod? Eddig még egyetlen barátnőjét se mutatta be
nekem.
Egek!
– Ezt igazán nem kell tudnia, nagyapa!
Megpördült és lesújtó pillantást vetett rám.
–  Még szép, hogy tudnia kell! Ha egy nő nem tudja, hogy
milyen sokat jelent neked, nem fog sokáig kitartani melletted.
–  Igazán nagylelkű – nyugtatta meg Tessa. – Örülök, hogy itt
lehetek.
–  Helyes. Én is mindig örülni fogok, amikor eljössz. Most
pedig menjetek csak, csináljátok, amit akartok, majd vacsoránál
találkozunk.
– Aludni – szóltam utána, amikor hátat fordított nekünk. – Szó
szerint aludni fogunk. – Amikor visszafordultam Tessához,
láttam, hogy mindjárt kirobban belőle a nevetés. – Ne
merészeld! – szóltam rá. – Egyáltalán nem olyan elbűvölő, mint
képzeli, úgyhogy nehogy annak nevezd.
–  Álmodni sem mernék róla. – Mosolyogva elindult felfelé a
lépcsőn.
Nekem azonban elment a jókedvem. Valami zavart, valami
sürgető késztetés, de el sem tudtam képzelni, hogy honnan
eredt. A bemutatkozás elég jól sikerült. Nagyapa kicsit zavarba
ejtően viselkedett, de látszólag megkedvelte Tessát, és Tessa is
őt. Még mindig nyomasztott ez az ügy a szüleimmel, de semmi
olyan nem történt, ami miatt előtérbe került volna.
Akkor hát mi volt a baj?
Félúton jártunk a lépcsőn, amikor hirtelen belém hasított a
félelem, amit a nagyapám célozgatása keltett bennem, és amint
felismertem, nem tudtam elfojtani. Meg kellett osztanom ezt az
érzést, ami lassan szavakká formálódott bennem. Meg kellett
tennem minden tőlem telhetőt, hogy Tessa kitartson mellettem.
–  Tessa – szóltam, és megállítottam. A nyelvem hegyén volt.
Egy leheletnyi szó, könnyen kiszaladna a számon. Akarlak.
Kellesz. Szeretlek…
Ám az utolsó pillanatban valami más lett belőle. Könnyebb
volt kimondani, de nem sokkal.
– Fontos vagy nekem. Ugye tudod?
Levegőt se mertem venni, amíg komoly tekintettel fürkészte
az arcomat. Kíváncsi voltam, vajon mit láthat, mit olvashat ki a
szememből. Fohászkodtam, hogy lássa az igazságot, mert
kétségbe ejtett a gondolat, hogy elhagy.
Egy örökkévalóságnak tűnt, mire megérintette az arcomat, és
végigsimított a szakállamon.
– Igen. Azt hiszem, kezdem elhinni.
Nem ilyen bizonytalan válaszban reménykedtem, de egyelőre
elég volt ahhoz, hogy fellélegezzek.
Már tudtam, hogy mi az, amin dolgoznom kell: be kell
bizonyítanom neki, hogy hinni tudjon benne.
 Tizenegy

Tess

–  Teljesen elkényeztet – jegyeztem meg, amikor a felszolgálók

megterítettek a Key West-i Pillangó- és Természetvédelmi
Üvegház kellős közepén. Az érzékeim egy pillanatra sem
pihenhettek meg. Csobogó víz hangja és édes madárdal
visszhangzott a térben. A káprázatos kert több száz növényének
és virágának illata vetekedett a figyelmemért. A legkülönfélébb
színű pillangók táncoltak körülöttünk a levegőben. – Komolyan.
Elkényeztet.
Nem pusztán üres szavak voltak. Scott nagyapja gyakorlatilag
tejben-vajban fürösztött engem. Előző este rákot ettünk a
verandán, és a vacsora már önmagában is dekadens volt, de
neki még ez sem volt elég. Felbérelt egy hivatásos vonósnégyest,
hogy zenével szórakoztassanak étkezés alatt.
–  Ezt csak miattam csinálta? – kérdeztem, mert meglepett,
hogy valaki ennyire komolyan vegye a vendéglátást, különösen
egy olyan férfi nagyapja, akivel hivatalosan még egy hete sem
járok.
Scott vállat vont.
 – Élvezi az életet. Örül, ha alkalma adódik kirúgni a hámból.
Lehet, hogy a nagyapja valóban így élt, de abból, ahogy Scott
Irvingre nézett, nekem nem így tűnt.
A kényeztetés a hivatalos megismerkedés után is folytatódott.
Ma reggel leküldte nekünk a tízórait a tengerpartra, majd profi
masszőröktől kaptunk lazító testmasszázst. Utána nekem
manikűr-pedikűr következett, még a nyugágyból se kellett
felkelnem.
Ma estére pedig kibérelte a vacsorához az egész pillangós
üvegházat. Gazdag öregember volt, az biztos, de az egész
üvegházat? Csak hármunknak?
– Tényleg elkényezteted Tessát – mondta Scott olyan hangon,
amiből nyilvánvalóvá vált, hogy neki erről nem is volt
tudomása. – Ez az én dolgom lenne.
Irving gyanakvóan pillantott az unokájára.
– Akkor talán jobban is végezhetnéd a dolgod.
– Nem sok esélyem volt…
Félbeszakítottam Scott tiltakozását.
–  Mind a ketten elkényeztettek. – Scott kényeztetése
elsősorban testi formában nyilvánult meg. Tegnap este elalvás
előtt egy teljes órán át nyalt engem, ma reggel pedig megint a
fejével a lábaim közt ébredtem.
Ha ez nem kényeztetés, akkor nem tudom, micsoda.
Scott hátulról körém fonta a karját, és megcsókolta a
halántékomat.
– Ez a legkevesebb, amit megérdemelsz.
Imádtam, még szép, de hogy megérdemeltem?
– Hát, nem is tudom…
 – Nem, nem! – Irvingnek elkerekedett a szeme, mintha valami
szörnyűséget mondtam volna. – Mondd meg neki, Scottie!
Elhúzódtam a pasimtól, hogy a szemébe nézhessek.
– Mit kell megmondanod?
– Azt kapod, amire számítasz. – Ezt olyan hangsúllyal mondta,
mintha már ezerszer elismételte volna magában.
–  Pontosan. – Irving bólintott. – Azt kapod, amire számítasz.
Ezt sose felejtsd el.
Nehezen tudtam elhinni. Nekem ez túlságosan le volt
egyszerűsítve. Mindenesetre bólintottam, pedig épp elvonta a
figyelmemet egy színes madár, ami olyan alacsonyan repült el
előttem, hogy bele tudtam nézni a szemébe.
– Hű!
–  Talán rá tudod venni, hogy rád szálljon. – Scott megbökött,
hogy nyújtsam ki a kezem.
– Nincs talán – pirított rá Irving. – Pontosan erről beszélek. Ha
azt hiszed, hogy talán a kezedre száll, akkor talán megteszi,
talán nem. Számítasz rá, hogy rád száll, és így lesz.
A levegőbe emelte a kezét, a madár pedig habozás nélkül
leszállt az ujjára.
– Hű! – ismételtem.
Scott kevésbé volt lenyűgözve.
– Jól van, nagyapa. Mi a trükk?
Irving felnevetett.
–  Téged aztán nem lehet átverni, mi? – A szabad kezével
belenyúlt a zsebébe, és elővett egy marék magot, amit
odatartott a madárnak. – Gyakran ellátogatok ide. Neville-lel
régi barátok vagyunk. Tudja, hogy ha idejön, kap tőlem egy kis
finomságot.
Neville csipegetett a magokból, majd elégedetten elrepült,
Irving pedig a földre szórta a többi magot. Egy másik színes
madár rávetette magát, és csipegetni kezdett. Azután jött még
egy.
–  Erre számítottam – mondta Irving mosolyogva. – De
komolyra fordítva a szót. Ha az egész életedet a talánok
vezérlik, akkor ne is számíts többre. Bizonyossággal kell
megközelítened az életet. Merőben más eredményt kapsz.
– Hát jó – mondtam. Mert mi mást mondhattam volna erre?
– Hadd mondjak egy példát. Áruld el, mit akarsz.
Scott védelmezőn átkarolt.
– Igazán nem kéne kioktatnod, nagyapa.
–  Semmi baj – szóltam. Scott megszorított, majd eleresztett,
mintha azt mondaná: „sok szerencsét, magadra maradtál”. Úgy
éreztem, jobb lesz, ha humorral állok hozzá. – Hát. Azt akarom,
hogy a kezemre szálljon a madár.
–  Akkor fogj néhány magot, és tégy úgy, mint én. Ez túl
könnyű. Mondj valami mást.
Scott rám sandított: „Na ugye, én megmondtam”.
Jól van. Belemegyek a játékba. Azok után, hogy mennyi
mindent tett értem az elmúlt egy napban, nem halok bele, ha
megfogadom a tanácsát. Gyerekkoromban különben se volt
részem atyai útmutatásban. Itt az alkalom, hogy bepótoljam.
– Hadd gondolkozzak.
–  Valamit, ami fontos neked – noszogatott Irving. – Valamit,
amit igazán akarsz.
Mit akarok egyáltalán? Nagyon rég nem gondolkoztam el
ezen. Többnyire arra szoktam összpontosítani, amit meg tudok
szerezni. Amit meg tudok tenni a lehetőségeimhez mérten. Amit
meg tudok tartani, ameddig csak lehet.
De hogy mit akarok?
Scottra pillantottam, aki áthatóan nézett, és a jelek szerint
kíváncsian várta a válaszomat. Őt akartam. Őt akartam a
legelső perctől, ahogy megláttam. Olyan sok időt pazaroltam
arra, hogy megpróbáljam elkerülni, hogy szinte sosem
ismertem el magamban, hogy mennyire akarom őt.
És most, hogy megkaptam, legalábbis részben, még mindig
akartam őt. Még többet akartam belőle. Örökre csak őt akartam,
vagy legalábbis annyi időre, hogy kideríthessem, hogy örökre
akarom-e. El sem tudtam képzelni, hogy csökkenne az
érdeklődésem, ha több időt töltenénk együtt.
Ezt azonban mégsem mondhattam. Nemcsak azért, mert
ilyesmit nem mondunk a pasink nagyapja előtt, hanem azért
sem, mert féltem, hogy Scottnak még korai lenne ilyesmit
hallania tőlem.
Ezért inkább a karrieremre koncentráltam. És Kendrára.
Bármennyire is elcseszett volt a helyzet, még mindig a
Conscience Connectnél akartam dolgozni. Hittem a vállalat
küldetésében, ezért is fektettem bele olyan sok időt, hogy
felépítsem Kendrával. Már csak azt szerettem volna, hogy
komolyan vegyen. Hogy egyenlő esélyt adjon nekem.
–  Meg akarom kötni a Diszautonómia Alapítvány szponzori
szerződését, és le akarom nyűgözni a főnökömet – válaszoltam.
Ami csalás lehetett részemről, mivel a DA és a SIC már
majdnem aláírta a szerződést, de a kijelentés lényege a végén
volt: le akartam nyűgözni Kendrát. Azt akartam, hogy lássa,
mire vagyok képes egyedül, és rádöbbenjen, hogy mi mindent
tudnék elérni a támogatásával.
Ami pedig a legfontosabb, ha a szerződést aláírják, Kendra és
Scott felbontja az eljegyzést.
– Igen. Ez az, amit a legjobban akarok.
Scottra pillantottam, és megijedtem, hogy valami rosszat
mondtam, mert a homlokát ráncolta.
Irvingnek azonban szinte sugárzott az arca.
–  Na látod, erről beszélek! Gyanítom, hogy már elvégezted a
munkát, megkötötted a megállapodást, most pedig csak vársz és
reménykedsz, hogy megvalósul az üzlet?
–  Tulajdonképpen igen. – Ezúttal nem néztem Scottra, mert
féltem, hogy még mindig bosszús, de eltűnődtem a reakcióján,
miközben Irvingre figyeltem.
–  Ne reménykedj! – magyarázta Irving. – A remény még a
madaraknak sincs hasznára. Ha azt akarod, hogy Neville rád
szálljon, sosem fog megtörténni, ha csak reménykedsz. Számíts
rá. Számíts rá, hogy már aláírták, lepecsételték, beiktatták.
Mondd ki! Rajta, mondd csak ki!
– Ööö – elbizonytalanodtam, nem tudtam, hogy pontosan mit
is akar hallani tőlem. – Számítok rá, hogy megkapom.
Irving felsóhajtott.
–  Ne így mondd! Úgy mondd, hogy megkapod, hogy el is
higgyem.
Oké. Meg tudom csinálni. Mély levegőt vettem, és kihúztam
magam.
–  Tudja mit, Irving? Nagyszerű dolgok történnek a
munkahelyemen. Lezárom ezt a szuper szponzori üzletet, és a
főnököm olyan elégedett lesz velem, hogy fizetésemelést ad. Sőt,
elő is léptet. Új pozícióba. Talán még partnernek is bevesz.
Ezzel már túl messzire mentem, de a többi része meglepően
felemelő érzés volt.
– Egész jól ment a talánig. De összességében szép munka volt,
kölyök. – Irving rám kacsintott. – Biztos vagyok benne, hogy
megkapod. Majd elmesélheted jövő héten, amikor újra
találkozunk.
–  Ó, jövő héten is találkozunk? – Scottra sandítottam. Csak
nem újabb meglepetést szervezett, amiről nem is tudtam?
–  Feljön New Yorkba a húga születésnapjára – magyarázta
Scott, már kevésbé feszült arckifejezéssel, mint az imént. –
Elviszlek a partira.
–  Egy újabb Sebastian-esemény? Ez már a kényeztetés
netovábbja! – Közelebb húzódtam Scotthoz, hogy újra a karjába
vegyen. Rögtön magához ölelt, és elpárolgott az aggodalmam a
korábbi homlokráncolás miatt. Nyilván csak nem értette, hogy
miért akarnék még mindig Kendrával dolgozni. Vagy csak
elrontottam a kedvét, amikor szóba hoztam a nőt, aki
elméletileg még mindig a menyasszonya volt.
Vagy talán abban bízott, hogy azt fogom mondani, hogy őt
akarom.
Átöleltem, és reméltem, hogy azért tudja, hogy nekem ő a
legfontosabb.
Hoppá! Már megint ez a reménykedés. De hiába erőlködtem,
sehogy sem tudtam meggyőzni magam, hogy Scott tudja, mit
érzek iránta. Addig nem, amíg el nem mondom neki.
 A felszolgálók megterítettek, és az egyikük odalépett hozzánk.
– Húsz perc múlva tálaljuk az első fogást, uram.
– Kitűnő! – Irving odafordult hozzánk. – Rengeteg ideje marad
a szerelmespárnak andalogni. Én addig elszaladok oda, ahová a
király is gyalog jár.
Az ösvényre mutatott, ami kanyarogva beleveszett a trópusi
paradicsomba, majd elindult az ellenkező irányba.
–  Ma este már nem látjuk többet – közölte Scott, és kézen
fogott. – Láttad, hogy csak két főnek terítettek meg?
– A vén Cupido! – Megszorítottam Scott kezét, és elsétáltunk a
tó mellett, ahol két flamingó ácsorgott, a vízesés melletti hídnál.
Valóban romantikus volt ez a hely. Talán ez lenne a cél a sok
kényeztetéssel? Irving össze akart hozni az unokájával. –
Kedves tőle. Próbál összeboronálni minket.
–  De már együtt vagyunk! – Ezt úgy mondta, mint egy igazi
Sebastian: magabiztosan és határozottan.
Talán mégis tudta, hogy mit érzek iránta.
–  Nos, a jelek szerint azt hiszi, hogy segítségre van
szükségünk.
– Szerintem csak azt akarja, hogy együtt is maradjunk.
–  Akkor csak számítania kéne rá. Számíts rá, és megkapod,
nem igaz?
–  Gyorsan tanulsz. – A szájához emelte a kezem és
megcsókolta, és ahogy hozzám ért az ajkával, elöntött a
forróság.
Ilyen lenne, ha mindig együtt lennénk? Még sosem randiztam
olyan pasival, aki velem akart lenni, arról nem is beszélve, hogy
maradni. Annyira új volt nekem ez az egész, sejtelmem sem volt,
hogyan működik az ilyesmi hosszú távon.
Vajon velem marad annyi ideig, hogy ezt kiderítsük?
Számíts rá!
Olyan különös érzés volt ezt mondogatni magamnak, hogy kis
híján felnevettem.
–  Engem egyáltalán nem erre a gondolkodásmódra neveltek.
Nekem azt tanították, hogy alkalmazkodjak az elvárásaimmal a
valósághoz. Vajon mennyire más lenne az életem, ha olyan
nevelést kapok, mint te?
Scott felsóhajtott, és hirtelen megtorpant.
–  Nézd. Ez azért nem olyan egyszerű, mint ahogy nagyapa
beállítja. Ezt nagyon jól tudom. Gazdagok vagyunk, Tessa.
Megkapjuk, amire számítunk, mert megengedhetjük
magunknak.
Csodálkozva néztem Scottra; meglepett, hogy tisztában van
ezzel.
–  Igen, kiváltságosok vagytok, az már igaz. De talán éppen
ezért vagytok gazdagok. A hozzáállásotok miatt. A nagyapád
volt az, aki megszerezte ezt a vagyont, nem? Talán azért tudta
mindezt felépíteni, mert számított a sikerre.
Scott kételkedő pillantást vetett rám.
– Te most A titokkal jössz nekem?
–  Nem, dehogy. – Jót nevettem azon, hogy szóba hozta az
önsegítő könyvet, ami arra biztatta az embereket, hogy a
gondolkodásukkal jobbá tegyék az életüket. – Mint mondtad, ez
korántsem ilyen egyszerű. De talán valahogy mégis.
Scott fürkésző pillantást vetett az arcomra. Imádtam, hogy
folyton így nézett rám, mint akit őszintén érdekelnek a
gondolataim és a véleményem.
Végre szavakba önthettem a gondolatot, ami eddig csak
formálódott a fejemben. Nem szoktam bedőlni a tudománytalan
állításoknak, de több tanulmány is kimutatta, hogy az ember
hozzáállása komoly befolyással volt a siker iránti
elkötelezettségére. Vajon egész idő alatt a saját hozzáállásom
akadályozott volna?
–  Egész életemben középszerűségre számítottam –
magyaráztam –, kivéve, amikor bejutottam a Georgetownra.
Számítottam rá, hogy bejutok és ösztöndíjat kapok, és így is lett.
De eddig minden pasitól arra számítottam, hogy érzelmileg
elérhetetlen lesz. Arra számítottam, hogy Kendra sosem fogja
értékelni a munkámat, és nem is értékeli. Arra számítottam,
hogy apám a saját életét választja helyettem, és így történt. Újra
meg újra arra számítok, hogy csalódni fogok. Kudarcra ítélem
magam. Vesztesként gondolkodom.
Scott elengedte a kezem, és nekidőlt a fahíd korlátjának.
– Tőlem is azt várod, hogy csalódást okozok neked?
Nem volt könnyű az ő szájából hallani ezt a kérdést. Nehéz
volt megválaszolni: arra kényszerített, hogy magamba nézzek
és kielemezzem a saját viselkedésemet, amitől
kiszolgáltatottnak és sebezhetőnek éreztem magam.
Ám sejtettem, hogy ő is hasonlóan érezhet, mert én magam is
számtalanszor felfedtem az érzéseimet más pasiknak, amikor
beszélni próbáltam velük a kapcsolatunkról. Azért kérdezett rá,
mert ő sem volt biztos abban, hogy én mit érzek iránta.
Ha ő ilyen bátran mer viselkedni, akkor nekem is menni fog.
–  Amióta megismertelek, tudtam, hogy te… – Elhallgattam;
nem akartam megbántani, de őszinte akartam lenni. Az
őszinteség győzött. – Tudtam, hogy az a fajta pasi vagy, aki
megujjazza a nőket a tetőteraszon, aztán faképnél hagyja őket.
Tudtam, hogy ki vagy, Scott. Az a fajta pasi, aki hazavisz egy
éjszakára. Aki ki tud elégíteni az ágyban, mert már rengeteg
nővel gyakorolt.
Elkomorult az arca, de nem szakított félbe.
– Tudtam, hogy az a fajta pasi vagy, aki előbb-utóbb úgyis rám
un, előbb, mint én rá.
Bólintott, elismerte, hogy igazam volt.
–  Nos. Ezt többé nem kell tudnod. Azt akarom, hogy valami
mást tudj.
Nagyot dobbant a szívem, és motoszkálni kezdett valami a
mellkasomban. Izgalom? Félelem? Addig nem tudtam
beazonosítani, amíg nem mondja ki, amit akar.
– És mit kéne tudnom helyette?
–  Mondd meg te. Mit akarsz tőlem, Tessa? Mi legyek neked?
Mert arra kell számítanod. Azt fogod kapni.
Kitárult előttem az ajtó, és bármennyire is szerettem volna,
ha ő mondja meg, hogy mit jelentünk egymásnak és mit akar
tőlem, mégis vérpezsdítő szabadságérzettel telített el, hogy az
én kezemben volt az irányítás. Ilyet még senki sem kínált
nekem. Senki sem mondta, hogy „Azt akarod, hogy együtt
legyünk? Akkor együtt leszünk”. Miért nem próbáltam soha
rájönni, hogy mit is akarok? Mert eddig soha senki sem
éreztette velem, hogy amit akarok, az számít, erre Scott azt
mondta nekem, hogy csak az számít, hogy én mit akarok.
A válasz a nyelvem hegyén volt. Azt akartam, hogy szeressen.
Olyan szerelemmel, amilyenre mindig is vágytam. Ám most,
hogy azt várta, hogy kimondjam, elbizonytalanodtam. Azt
akartam, hogy azért szeressen, mert őszintén így érez, és nem
azért, mert én ezt várom tőle.
Habár a tény, hogy ezt kínálta nekem, nem azt jelentette, hogy
már szeretett engem?
Nem volt időm mindent végiggondolni, mert odalépett
hozzánk az üvegház alkalmazottja, aki beengedett minket.
–  Mr. Sebastian arra kért, mondjam meg önöknek, hogy
fáradtnak érzi magát, ezért estére inkább hazament. Azt is
üzente, hogy ne siessenek, élvezzék nyugodtan a vacsorát. Ha a
felszolgálók végeztek, én is kettesben hagyom magukat. Ha
bármire szükségük van, az irodában megtalálnak.
Scott megköszönte a nőnek, és diszkréten a kezébe csúsztatta
a borravalót, ami minimum egy százas lehetett. Amikor a nő
elment, Scott önelégülten visszafordult hozzám.
– Megmondtam, nem? Tudod, hogy ez mit jelent?
– Na mit?
Átkarolt és úgy hajolt hozzám, mint aki egy titkot készül
megosztani.
– Amint felszolgálták a vacsoránkat, ez a hely csak a miénk.
– Meg a madaraké.
– És a pillangóké.
Az ezernyi pillangóé. Úgy repkedtek a fejünk fölött, mintha
meleg, tavaszi nap lenne.
Scott a derekamra tette a kezét.
– Táncolsz velem?
– Nem szól zene.
 –  Csakugyan? Olyan, mintha szólna. – Már együtt
ringatóztunk egy hangtalan dallamra. Egy ritmusra mozogtunk,
lassan körbe-körbe.
A mellére hajtottam a fejem. Ilyen közelről jól éreztem a fás
illatot, még a sok virág között is. Egy meseszép pillangó szállt a
vállára, a vibráló szín a szárnyán Scott kék szemével vetekedett.
A fejembe véstem ezt a pillanatot – a teste melegét, a madarak
énekét, a szívdobogását a fülem alatt.
Ezt akarom. Erre számítok. Ezt kell megkapnom, örök időkre.
Vajon tényleg ilyen egyszerű lenne?
Szorosabban kapaszkodtam a nyakába.
– Hé, Scott! Mit gondolsz, szerencséd lesz ma éjjel?
– Még szép.
–  Még ilyet! A nagyapád tudhat egyet s mást, mert szinte
biztos, hogy igazad van.
A hajamba fúrta az arcát.
–  Már csak az a kérdés, hogy arra számítasz, hogy a házban
foglak megkefélni, amint visszaérünk, vagy itt, a pillangós
üvegházban?
Elhúzódtam, hogy megrökönyödött pillantást vethessek rá.
– Komolyan kérded? Hát persze, hogy mindkettőre számítok.
 Tizenkettő

Scott

–  A nemjóját! Ez aztán gyors volt. – Nagyapa odafordult

Eliashoz, a személyi asszisztenséhez. – Mérted az időt, fiam?
Elias a sebességmérő képernyőjére pillantott.
– Száznyolcvanhét.
Nagyapa olyan képet vágott, mint aki egyszerre elképedt és
bosszús.
–  Ezt bizony nem lesz könnyű überelni. Erre kellett volna
fogadnunk.
Felnevettem, majd belekortyoltam a sörömbe – nagyapa
szerint motorcsónakversenyen csak azt szabad inni. Egész nap
kint voltunk a vízen, már kora reggel kijöttünk, hogy
megszerezzük a legjobb helyet. Most, hogy elkezdődött a
verseny, nem tudtam eldönteni, hogy mi a szórakoztatóbb: a
száguldó motorcsónakok vagy nagyapa reakciója.
–  Képes lennél a saját csapatod ellen fogadni? – kérdeztem
rövid szünet után.
Vállat vont.
–  Ha a csónak, amit szponzorálok veszíteni fog, kénytelen
leszek jobb helyet keresni a pénzemnek.
Hahotázni kezdtem.
– Mintha olyan nagy szükséged lenne a pénzre!
Kinyitotta a száját, és már sejtettem, hogy mit fog mondani.
Valami olyasmit készült hozzám vágni, hogy „ilyen
hozzáállással szórni fogod a pénzt”, vagy hasonlót. Végül
azonban becsukta a bagólesőjét, és elmosolyodott.
– Nem fogok hazudni – mondta, miután belekortyolt a sörbe.
– Szeretem a pénzt.
– Legalább van önismereted.
– Kilencvenöt évesen ez a minimum.
Indulni készült a következő csónak, és kellemes hallgatásba
burkolództunk. Szép napunk volt. Hűvös szellő fújdogált az
öbölben, enyhítette kissé a tikkasztó, csaknem harminckét fokos
hőséget. Októberhez képest meleg volt, de jólesett a New York-i
hidegfront után, amit hátrahagytunk.
Ám bármennyire is kellemes volt a jachton tölteni a délutánt,
nekem más terveim voltak. Amikhez köze volt annak az e-
mailnek, amire felébredtem.
–  Tiszta vagyok! – jelentette be Tess büszkén, amikor
megnyitotta a saját leletét. Meglobogtatta előttem, bizonyíték
gyanánt, mire én is felmutattam az enyémet.
– Én is tiszta vagyok.
Már csupán percekre voltunk az ünnepléstől – a meztelen
farkam a puncijában –, amikor Elias bekopogott a szobánkba
azzal, hogy tíz perc múlva indul a hajó.
Várnunk kellett az ünnepléssel, amíg vissza nem érünk. Talán
jobb is így, mert nem akartam elsietni az élményt. Időt akartam
hagyni neki. Minden pillanatot maximálisan ki akartam
élvezni, és az volt a tervem, hogy ő is élvezze. Egész nap csak
erre tudtam gondolni, alig bírtam magammal.
Letekintettem az alsó fedélzetre, ahol Tessa napozott, és egy
könyvet olvasott, amit nagyapa egyik könyvespolcán talált.
Valamikor levehette a tunikáját, mert már csak egy parányi,
fekete bikini volt rajta. A picsába, megőrjített ez a bikini! Már
alig vártam, hogy kioldhassam a zsinórját, és lehámozhassam
Tessáról a leheletvékony háromszögeket.
Diszkréten fészkelődtem egy kicsit a széken, majd nagyapára
sandítottam, aki ugyanabba az irányba bámult, olyan elismerő
pillantással, mint, gyanítom, jómagam.
– Na de, mégis! Vigyázz, hova nézel, te vénség!
Bűnbánóan elmosolyodott.
– Vén vagyok, nem vak. Különben is, nézni szabad.
–  De nem a barátnőmet. Felőlem a többi nőt lesheted, ahogy
csak akarod. De őt csak ne kukkold!
– A barátnődet – ismételte, és elterelte a beszélgetés irányát. –
Szerinted az is marad?
Beleborzongtam a gondolatba, hogy elveszíthetem Tessát.
– Nem tervezem a szakítást, ha erre célzol.
– Nem, dehogy. Épp ellenkezőleg. Azon tűnődöm, vajon mikor
véglegesíted.
Vagy úgy! Hát erről fújt a szél.
Megkönnyebbültem, ami különös volt, mert arra
számítottam, hogy ideges leszek ettől a témától. Ehelyett
azonban különös izgatottság lett úrrá rajtam.
–  Még nem randizunk olyan régóta, nagyapa. Korai lenne
ilyesmiről beszélni.
– De…
–  De igen. Valami véglegest… nagyon is elképzelhetőnek
tartok. – Nagy kő esett le a szívemről, amikor ezt kimondtam.
Határozottan megfordult már a fejemben a gondolat, hogy
Tessával élem le az életemet, de most először öltöttek szilárd
formát ezek a gondolatok. Már nagyon kikívánkozott belőlem.
Tegnap éjjel, amikor arra biztattam, hogy mondja ki, mit akar
tőlem, az engedélyére vártam, hogy elmondhassam, én mit
akarok tőle. Hogy elmondhassam, hogy mindent akarok,
örökre.
Most, hogy kieresztettem magamból, olyan érzés kerített
hatalmába, mintha átszakadt volna a gát. Tisztán láttam magam
előtt: az ujján a gyűrűt, amit kiválasztottam, a szemét, amikor
felemelem a fátylat, a pocakját, amikor az első gyerekünket
várjuk. Egy teljes, tökéletes, csodálatos élet állt előttem Tessával
az oldalamon.
–  Gyanítottam abból, ahogy ránézel. Csak azon tűnődtem,
vajon hogyan fogod megvalósítani, ha valaki más a
menyasszonyod.
Felkaptam a fejem.
– Apa elmondta. – Nem is tudom, miért lepődtem meg. Apám
folyton dicsekedett, amikor csak tudott, és úgy érezte, hogy az
eljegyzésem egy olyan társadalmi státuszú nővel, mint Kendra,
jó fényt vetett rá.
Minden róla szólt. Mindig minden csak róla szólt.
Nagyapa szigorú pillantást vetett rám.
– Azt reméltem, tőled fogom hallani.
 – Nem veszem el Kendrát – nyugtattam meg.
–  Helyes. Reméltem is, hogy csak félreértés történt. – Tessa
felé biccentett. – Ő nem érdemli meg, hogy csak szerető legyen.
Kirázott a hideg a gondolattól, hogy bármelyik nő
megérdemelné, de minden esély megvolt rá, hogy Irving
nagyapának is voltak viszonyai, és nem akartam belemenni egy
ilyen vitába.
– Sosem tennék ilyet vele.
–  Nem is nézném ki belőled. Habár, ha jelenleg is jegyben
jársz…
–  Dolgozom rajta, hogy felbontsuk az eljegyzést. Csak hát… –
Felsóhajtottam. – Ez egyáltalán nem olyan könnyű, mint
szeretném.
Elgondolkozott. Sejtettem, hogy próbálja visszafogni magát, és
nem tudtam eldönteni, hogy hálás vagyok neki, amiért nem
kapok fejmosást, vagy csalódott. Végül rákérdezett:
– Ő tudja?
–  Tessa? Igen. Tökéletesen tisztában van a helyzettel. – Ez
hazugság volt. – Oké, nem tökéletesen. – Megfordult a fejemben,
hogy részletesen kifejtem. Vajon, ha elmagyarázom nagyapának
a helyzetet, segítene megoldást találni rá? Vajon
megkönnyebbülnék, mint amikor elismertem, hogy Tessával
akarom leélni az életemet?
Valószínűleg mindent meggyóntam volna neki, ha nem
mondja Tessa azt az üvegházban, amit mondott. Egészen addig
a pillanatig el tudtam viselni a lehetőséget, hogy a DA
elveszítheti a szponzorálást. Tudtam, hogy az alapítvány fontos
Tessának, de azt nem, hogy mennyire, amíg azt nem mondta
nagyapának, hogy számára ez a legfontosabb.
Remélni sem mertem, hogy a közelében lennék a prioritások
listáján. Mégis tudtam, hogy nem fogadná el, ha csak ezért
feleségül venném Kendrát. Vagy legalábbis nehezen viselné.
Éppen ezért nem tudtam még rászánni magam, hogy
elmondjam neki.
És ezért esett nehezemre őszintén beszélni erről nagyapával.
Megkönnyítette a dolgomat az öreg, amikor rátapintott a
lényegre.
– Hadd találjam ki: a fiacskám nem helyesli a kapcsolatot.
Ezzel mindent el is mondott, mert akár tetszett, akár nem,
nem csak a DA felé irányuló fenyegetésekről volt szó.
–  Tudod, hogy miféle nyilvános képet vár apa az
igazgatótanács tagjaitól. Sosem hagyná, hogy előrébb lépjek.
Elakadtam.
Nagyapa krákogott egyet.
–  Henry egy seggfej. Mindig is az volt. Önző és beképzelt,
gyerekkora óta. Megőrjít, hogy ilyen hozzáállással vezeti a
vállalatot. Az én vállalatomat. Én nem erre építettem az üzletet.
Nem ezt a viselkedést képviselem.
Nem lepett meg a kirohanása. Nagyapa többnyire megtartotta
magának a véleményét arról, hogy apám hogyan vezeti a SIC-et,
de ha néha kicsúszott egy s más a száján, mindig ilyen
kiábrándultan beszélt róla.
Halkan motyogott még valamit, kihallottam belőle néhány
káromkodást, mielőtt lehiggadt.
– Akarod, hogy beszéljek vele?
–  Kösz, de nem kell. – Kedves volt tőle, hogy felajánlotta, de
mindketten tudtuk, hogy többet ártana, mint használna. Apám
csökönyös volt, mint egy szamár. Ha kihívást kapott, makacsul
megvetette a lábát, még akkor is, ha jobb lett volna feladni.
Különösen, ha az apjáról volt szó.
Nagyapa pedig hiába panaszkodott a SIC vezetésével
kapcsolatban, semmi sem változott. Évtizedekkel korábban a
fiaira bízta a vezetést, és jogilag többé nem volt semmi
beleszólása.
– Gondoltam, legalább felajánlom.
– Értékelem a gesztust.
A következő csónak már elindult a pályán, és felénk tartott.
Elhallgattunk, amíg elhúzott mellettünk, végül Elias
bejelentette, hogy százhetvenhárommal ment, nagyapa viszont
már nem figyelt a versenyre, ehelyett visszafordult hozzám.
–  Meséltem már, hogy mit csinált a nagyanyád az
örökségével?
Nagyapa a kilencvenes éveiben is ugyanolyan éles eszűnek
tűnt, mint gyerekkoromban, ezért nem kérdőjeleztem meg ezt a
váratlan témaváltást, hanem belementem.
– Nem emlékszem. Miért, mit csinált?
–  Nos, a kérdés inkább az, hogy mit nem csinált. Tudod,
amikor összeházasodtunk, egy garasunk sem volt. Adeline
apjának volt egy kis pénze, de esze ágában se volt megválni tőle,
ezért egy rozzant kis viskóban nyomorogtunk, amíg én
próbáltam kiépíteni a kapcsolatokat, hogy felépíthessem a
vállalatot. Megszállottan dolgoztam, fel akartam építeni
valamit, amit megérdemel a feleségem. Ő azonban egy
egyszerű, padlószőnyeges házban is boldog lett volna. Még
mindig nehézségeink voltak, amikor meghalt az apja. Ráhagyott
egy csinos kis összeget, ami éppen elég volt ahhoz, hogy
vegyünk belőle egy szép házat a kertvárosban, a többit pedig
félretegyük tartaléknak. Megtarthattam volna a könyvelői
állásomat, és eléldegéltünk volna belőle. Vagy legalábbis a
feleségem. Sőt, kimondottan élvezte volna. Én viszont
szánalmasan éreztem volna magam.
–  Nem vetted meg neki a házat, amire vágyott? – kérdeztem,
mert sejtettem, hogy errefelé tart a sztori. Ez azonban nem
vallott rá. Akár hűséges volt, akár nem, a nagymamát
kétségkívül szerette. Ő volt a szeme fénye, mindent meg akart
adni neki.
– Ezt nem nekem kellett eldöntenem. Az ő pénze volt. – Nem
mintha akkoriban a férjes asszonyok rendelkezhettek volna a
saját tulajdonuk felett. Nagyapa mégis rábízta a döntést.
Pontosan ilyen embernek ismertem őt.
– Na, és a nagymama mit csinált vele?
–  Nekem adta, hogy fektessem be. Azt mondta, építsem fel,
amit annyira fel akarok építeni. Tudta, hogy úgyis vigyázok a
pénzére. Sajnos azonban a nagy részét elvesztettem, és volt
néhány kemény évünk, de a befektetéssel nyert
kapcsolataimnak köszönhetően végül megszereztük az első
olajmezőnket, és attól kezdve dőlt a pénz. – Legyintett, mintha
nem erre akart volna kilyukadni. – De nem ez a lényeg. A lényeg
az, hogy a nagyanyád feláldozott valami számára fontosat, hogy
megkaphassak valamit, ami számomra fontos volt. Azt mondta,
sosem lenne boldog egy tökéletes kis házban, ha én nem
osztozom az örömében. Ez a szerelem. Ez az igazi szerelem.
Addig a pillanatig nem is tudtam, hogy ennyire szeret. Igaz,
hogy feleségül vettem. Mert szerettem őt. Mert úgy éreztem, egy
nap jó anya válik belőle. Jó feleség. De nem hiszem, hogy addig
a pillanatig igazán szerettem volna. Teljesen megváltoztatta a
házasságunkat. Nem hiszem, hogy így alakult volna a
kapcsolatunk, ha nincs ez az áldozat.
Nahát.
Megható történet volt, még sosem hallottam, de nem
értettem, hogy mit akart mondani ezzel.
– Mi a tanulság, nagyapa?
Összevonta a szemöldökét, mint aki elvesztette a fonalat.
– Tudod, már én sem vagyok benne biztos, Scottie.
Hát jó. Erről ennyit. Nagyapának végül mégis kezd elborulni
az elméje.
Felém fordult, és a vállamra csapott.
– Ha valaki ki tud hámozni belőle valami használhatót, az te
vagy. Bízom benned.
– Oké, nagyapa. Rajta vagyok.
Ám ekkor újra Tessát kezdtem nézegetni. Letette a könyvét, a
hasára fordult és kinyújtózott, a bikinifelső ki volt oldva, a háta
meztelen, és a picsába is, úgy nézett ki, mint egy istennő
félmeztelenül, a bőre csillogott a napsütésben.
Jelenleg egyre csak azon törtem a fejem, hogyan szökhetnénk
meg erről a hajóról, hogy minél hamarabb visszamehessünk a
vendégszobánkba.
Amikor végre újra szárazföld volt a talpunk alatt, szóltam
nagyapának, hogy ne számítson ránk a vacsoránál, és miután
kajánul rám kacsintott, Tessával szinte rohantunk a szobánkig.
A sarkában voltam, és amint átléptük a küszöböt,
megragadtam hátulról, mielőtt becsukódott volna az ajtó.
–  Ez a bikininek nevezett kifogás, amiben egész nap
mutogattad magad, egyszerűen megőrjít. – Egyik kezem a
kulcscsontján pihent, a másik pedig lecsúszott a bikinialsóra, és
megsimogattam az anyagon keresztül a nagyajkait, közben
egész testemmel szorosan hozzásimultam, hogy érzékeltessem a
szavaim bizonyítékát. – Hiába voltál félmeztelen, hiába
mutogattad a gyönyörű idomaidat, én csak arra tudtam
gondolni, amit itt rejtegetsz.
– Ó, igazán? – Hátratolta a csípőjét, és felszisszentem, ahogy a
feneke a farkamat dörzsölte. – Pontosan mire is gondoltál?
–  Hogy milyen meleg lehet. Hogy milyen nedvessé tudnám
tenni. Hogy milyen szűknek érzem, amikor óvszer nélkül
vagyok benned.
–  Nekem is csak ez járt az eszemben. Próbáltam olvasni, de
esküszöm, ugyanazt a bekezdést olvastam újra meg újra.
Folyton elkalandoztak a gondolataim.
Éreztem, ahogy felgyorsult a pulzusa a nyakán, a tenyerem
alatt. Megemelkedett és lesüllyedt a melle a szapora légzéstől.
Tökéletesen láttam mindent. Egész álló nap félig kemény
voltam, de Tessa izgalma láttán a saját izgalmam is új szintre
emelkedett. A farkam, akár egy acélrúd a lábaim között,
kemény volt és nehéz, és súlyos károkra képes.
Azt akartam, hogy ő is ennyire begerjedjen. Hogy olyan
fájdalmasan felizguljon, mint én.
– Csak nem erre gondoltál? – incselkedtem, és beledugtam az
ujjam a puncijába, amennyire a bikini anyaga engedte.
– De igen. De az igazira.
Újra beledugtam az ujjam, éreztem az anyagon keresztül a
puncija falát.
– Hát nem ez az igazi? – Pontosan tudtam, hogy mire gondolt,
de az ő szájából akartam hallani.
– Én a farkadra céloztam.
Elvettem a kezem a kulcscsontjáról és a nyakára tettem, hogy
félrehajtsa a fejét, és megjutalmazhassam egy csókkal. Közben
bedugtam a kezem a bikini alá, ahol az én jutalmam, meztelen
testének nedves forrósága volt.
– Szeretem, ha a farkam jár az eszedben – mondtam, amikor
sikerült belefojtanom a szót. Kitartóan dolgoztam rajta, egyik
ujjammal a csiklóját masszíroztam, ahogy szereti.
Felnyögött, a torka vibrált a tenyerem alatt.
–  Ne ingerelj tovább, Scott. Dugj meg. Kérlek! Azt akarom,
hogy dugj meg.
Máskor tovább szokott tartani, mire kicsikarom belőle a
mocskos szavakat, a könyörgésről nem is beszélve –
határozottan be volt gerjedve. Egy részem máris megsajnálta, és
legszívesebben rögtön megadta volna neki, amire szüksége volt.
Ám annyi várakozással telt óra után nem voltam benne
biztos, hogy sokáig bírnám, pláne óvszer nélkül, márpedig azt
akartam, hogy ő is ugyanúgy kiélvezze, mint én.
Elhúztam az ujjam a csiklójáról, lejjebb, a nedves, selymes
ajkak közé, majd egyetlen mozdulattal beledugtam.
 – Tessék, bébi. Ez kell neked?
–  Nem. Nekem… nekem… – Remegtek a pillái, ahogy egyre
hevesebbé vált a gyönyör.
–  Neked mi? Azt mondtad, dugjalak meg. Az ujjaim nagyon
finoman dugnak, nem igaz?
Zihált, a csípője a tenyeremnek feszült. – De ez nem a farkad.
–  Sss, tudom, tudom. – Végigcsókoltam az állát. – Ne aggódj.
Megkapod a farkam, de előbb el kell élvezned. Képes vagy rá?
– De én a farkaddal akarok elélvezni.
– A farkammal is elélvezhetsz, de előtte muszáj elélvezned.
– Azt akarod, hogy csupa lucsok legyen a kezed?
Basszus. Az a mocskos szája. Megőrjített.
Próbáltam figyelmen kívül hagyni a farkam lüktetését, és
kinyújtottam a hüvelykujjamat, hogy megmasszírozzam a
csiklóját, miközben az ujjaimmal dugom.
–  Igen, bébi. Pontosan ezt akarom. Azt akarom, hogy
beleélvezz a tenyerembe.
Végighúzta a kezét a combomon, és felnyögött, miközben a
puncija megfeszült az ujjaim körül. Már közel járt. Csak egy kis
lökés, és elélvez.
–  Vedd elő a melledet, Tessa. Játssz a mellbimbóddal, hogy
megkeményedjen. – Már keményen duzzadt a bikinifelső alatt,
de tudtam, hogy egy kis cirógatástól Tessa könnyen elélvez.
Ez az előnye annak, ha egynél többször fekszik le az ember
ugyanazzal a nővel. Többé nem kell találgatni, hogy vajon mit
szerethet. Valaha azt hittem, hogy az ilyesmitől unalmassá válik
a szex. Ám épp ellenkezőleg. Miután túllendültünk az alapokon,
rengeteg felfedeznivaló és tanulnivaló tárult fel előttünk.
 És egek, mennyire szerettem felfedezni Tessát!
Habozás nélkül a nyakpántért nyúlt, hogy kioldja, de talán
rájött, hogy nehezen fér hozzá így, hogy hátulról
hozzásimultam, ezért inkább csak lehúzta a melléről a kis
háromszögeket.
Vagy talán szándékosan csinálta így. Mert tudta, hogy
megőrjít, ha így látom, a melle meztelen és csapdába esett a
pántok közt, ujjai a mellbimbóján…
Az istenit, ha nem élvez el mihamarabb, akkor én fogok!
Ám amint megfordult a fejemben ez a gondolat, Tessa
elélvezett. Hátravetette a fejét, megremegett a teste, behajlította
a térdét, és szorosabban kellett ölelnem, nehogy leroskadjon a
padlóra.
Lehajoltam a füléhez, úgy taszítottam át a csúcson. – Jó
kislány. Gyönyörű vagy. Pont így szeretem. Hogy így
benedvesítetted a tenyeremet. – A farkamról nem is beszélve.
Érzem, hogy szivárog a hegye, mintha irigyelné az ujjaimat.
Te is megkapod a részed. Mindjárt.
Tessa még mindig remegett, amikor a számhoz emeltem az
ujjam, hogy tisztára szopjam. Imádtam az ízét. Imádtam az
illatát. Mindent imádtam a Tessa Turani ízvilágból. Elfordította
a fejét és csillogó szemmel nézett.
–  Mennyei – szóltam, és megnyaltam a másik ujjamat is. –
Legszívesebben letérdelnék, hogy felfaljam a puncid.
Tessa fürgén kitépte magát a karomból, megpördült, és
mindkét kezével belenyúlt az ingembe, amit egész nap nyitva
hordtam.
– Nem mész sehová, csakis belém. És nem az ujjad, nem is a
nyelved, hanem a farkad.
Elmosolyodtam, és birtoklón a kezembe vettem az arcát.
–  Hogy szeretünk dirigálni! – Megcsókoltam, és a puncija íze
keveredett a számban a másik kedvenc ízemmel – a szája ízével
–, miközben az ajkam, a fogam és a nyelvem a száját
ostromolták.
Igaza volt – nem mehettem máshová, csakis belé, méghozzá
mihamarabb. Hirtelen égetően sürgőssé vált, hogy így tegyek.
Olyan erős volt a vágy, hogy bármit feladtam volna a
lehetőségért. Bármiről lemondtam volna. Habozás nélkül
eladtam volna érte a lelkem.
Ő is hasonlóan érzett. Ahogy elkezdtem kioldani a bikini
pántjait, letolta az inget a vállamról. Ezután kihúzta az
úszógatyám madzagját, valahányszor hozzáért közben a
farkamhoz, fájdalmasan lüktetni kezdett a férfiasságom. Olyan
érzékeny voltam, hogy már az érintését is alig bírtam elviselni.
Amint levetkőztettem, eltoltam magamtól a kezét, és egyedül
fejeztem be a műveletet, letoltam a nadrágomat és kiléptem
belőle, majd visszahúztam magamhoz Tessát egy újabb heves
csókért.
Eksztatikus érzés volt meztelenül egymáshoz simulni, érezni,
ahogy a testünk összetapad, mint két erős mágnes, mely
minden lehetséges ponton egymásnak feszül. Szédítő érzés volt,
olvadoztam tőle. Olvadoztam Tessa mellett, kezünk-lábunk
összefonódott. Spirituális vagy érzelmi, vagy valami ilyesmi
szinten olvadtunk eggyé. Nem tudtam volna megmagyarázni,
mert számomra új volt, és leírhatatlanul csodálatos. Egyszerre
akartam elnyújtani az érzést, és küzdeni ellene. Mert messzire
sodort és lehorgonyzott engem a biztos parttól. Mert
biztonságban éreztem magam, és szabadnak, egyszerre.
És még benne sem voltam Tessában.
Eltoltam egy kicsit, muszáj volt kifújnom magam. Magamhoz
kellett ragadnom a gyeplőt. Lüktető farkam valami mást kívánt,
és bármennyire is szerettem volna lassítani, a dugásra ösztönző
primitív vágy minden mást felülmúlt.
Ráfeküdtem az ágyra, és nekidőltem a fejtámlának. Egész nap
ez járt a fejemben, azon agyaltam, vajon hogyan akarom
megdugni Tessát most, először, mert hiába szexeltünk már
korábban, ez a mostani sok tekintetben első alkalomnak
számított. Látni akartam, ahogy belehatolok, és sokat rágódtam
a legalkalmasabb pózon. Hátulról? Vagy a combjai közé
térdelve?
Most, hogy itt voltunk, mindkét ötletet elvetettem. A
karomban akartam tartani, megcsókolni. Azt akartam, hogy
legalább olyan intim, mint mocskos legyen ez az alkalom.
Pumpálni kezdtem a farkam, hogy felkészüljek, nem mintha
szükségem lett volna rá.
– Gyere, ülj a farkamra, Tessa.
Már rám is mászott, mint aki pontosan tudja, hogy mire van
szükségem, de lehet, hogy neki volt szüksége rá. Miután
elhelyezkedett fölöttem, a vállamra tette a kezét, és a farkam
fölé guggolt.
– Várj! – szóltam, és megállítottam, mielőtt beleült. Értetlenül,
frusztráltan pillantott rám, és a fenébe is, meg tudtam érteni,
mert már én is türelmetlen voltam, de számomra ez akkor is
jelentőségteljes pillanat volt, és minden részletét az
emlékezetembe akartam vésni. – Várj – ismételtem lágyabban,
és kisimítottam a haját az arcából. Gyengéden megcsókoltam.
Majd kevésbé gyengéden, egyik kezemet az arcára tettem, a
másikkal még mindig lüktető farkamat fogtam.
Amikor újra ziháltunk mind a ketten, elhúzódtam, a tarkójára
tettem a kezem, és a homlokához hajtottam a fejem.
–  Nézni akarom, ahogy beléd megy. Nézni akarom, ahogy
magadba fogadod a farkam. Nézd velem, kérlek!
Ahogy fél kézzel tartottam, Tessának nem is volt más
választása, hacsak nem csukja be a szemét, de azért bólintott.
–  Igen, nézem. Bármit megteszek. Csak érezni akarlak
magamban.
A sürgetése olyan volt, mintha életre kelt volna köztünk
valami, egy érzés, ami mindkettőnkből született, ami csak a
miénk volt, és ha nem őrjített volna meg annyira a vágy, talán
megpróbáltam volna hosszabban elnyújtani ezt a pillanatot.
De már elborult az agyam. Szükségem volt rá, érezni
akartam. Birtokolni akartam, megtölteni és eggyé válni vele.
Biccentettem.
– Csináld, bébi. Tégy magadba.
Tessa leült, lassan, nagyon lassan, nem kellett emlékeztetnem,
hogy ne siesse el. Apránként, hogy minden pillanatot
kiélvezhessek, a farkam centiről centire eltűnt benne.
–  Ah, basszus, Tessa! – Még félúton se jártam, de már alig
bírtam tovább.
A sóhaja saját eksztázisomat visszhangozta.
– Olyan nagy vagy. Hogy lettél ilyen nagy? Mindenedet érzem
magamban.
 Beleült, mígnem tövig eltűntem benne.
– Mindenem, bébi. Ez mindenem. – Meztelenül, óvszer nélkül,
minden korláttól mentesen. – Olyan finom vagy! – Olyan
nagyon finom. Mint még soha. Nedves és forró, és fojtogató,
mintha szaunában kefélnénk, kivéve, hogy a szauna a farkam
körül volt, és nem fogok tíz perc múlva kilépni a hideg levegőre,
hogy fellélegezzek, sőt sehová sem akartam menni innen.
És nemcsak ezt éreztem, hanem csupa olyasmit, aminek
semmi köze nem volt a testi közelségünkhöz. Mintha zuhannék.
A semmibe. A csodálatos semmibe. Olyan érzés volt, mint
elaludni egy hosszú, nehéz nap után. Kontrollálhatatlan
gyönyör, amibe képtelenség volt belekapaszkodni. Valami, amit
nem lehet erőltetni, csak hagyni, hogy végigsöpörjön rajtam.
Egyfajta kielégülés, noha még el sem élveztem.
Tessa elhúzta a homlokát, és elkezdte előretolni a csípőjét, de
még nem készültem fel rá. Ha megmozdul, rögtön eldurranok.
Megragadtam a csípőjét, hogy megállítsam.
–  Hazudtam, amikor azt mondtam, hogy évek óta nem
csináltam óvszer nélkül.
Mozdulatlanná dermedt a szavaim hallatán, és a pánik
beárnyékolta az arcát, szinte hallottam a gondolatait, ahogy
próbált rájönni, hogy mit értek ez alatt: Átvert volna? Hát ezért
ragaszkodott a teszthez?
Megdörzsöltem a tarkóját a hüvelykujjammal, hátha ezzel
sikerül ellazítanom.
– Még sose csináltam óvszer nélkül, Tess.
– Micsoda? – Elképedt, de nem azért, mert nem hitt nekem. –
Ne mondd, hogy soha, de soha.
 Pedig pontosan ezt mondtam.
– Biztonságra neveltek – magyaráztam. Amióta elvesztettem a
szüzességemet tizenhat évesen. Mindig felhúztam magamra. Ha
nincs gyerek, nincs apasági per.
– És most… velem… miért?
–  Basszus, bébi. Hát nem érted? – Nem hagytam neki időt a
találgatásra. A szájára tapasztottam az ajkamat, és csókkal
mondtam el neki, mennyire szeretem. A csípőm mozdulatával.
A kezemmel a testén, ahogy a mellét cirógattam, ahogy
belemarkoltam a hajába, hogy közelebb húzzam.
Ugyanaz a szó járt a fejemben újra meg újra, ahogy mozogni
kezdett a farkamon. Minden lökéssel – szeretlek. Minden
pillanattal közelebb a csúcshoz – szeretlek. A torkomba szorult
ez a szó, olyan szorosan, mint a farkam a puncijába, és ki
akartam mondani – nem, ki kellett mondanom –, de arra is
szükségem volt, hogy elhiggye, és ha akkor mondom ki, amikor
szenvedélyesen meglovagol, azzal mocskos beszéddé
alacsonyítom le, üres és jelentéktelen szóvá.
Ezért a testemmel beszéltem hozzá, megcsókoltam és
szeretgettem, lelassítottam, amikor sietni akart, türelmesen
terelgettem gyönyörű testét az újabb orgazmus felé.
–  Elélvezek – mondtam, és feloldódtam saját gyönyöröm
szédítő örvényében, mert azt akartam, hogy velem együtt
érezze, ahogy beleömlök, és megadom neki azt, amit eddig
soha, egyetlen nőnek sem adtam.
– Érezlek – lihegte. – Imádom, ahogy belém élvezel.
Amikor felnyögtem a gyönyör utolsó pillanataiban,
eltűnődtem, vajon az ő szavai mögött is rejlett-e mélyebb
jelentés.
Utána összegabalyodtunk, ragacsosan, izzadtan, kifulladva.
Combja az ölemben, feje a vállamon pihent, a farkam ellazult
benne. Végigsimítottam a hátán, és behunytam a szemem, úgy
éreztem, el tudnék így aludni, hiába kezdett zsibbadni a
medencém. Sejtettem, hogy Tessa lába is sajoghatott, ezért, bár
nem akartam, elhúzódtam tőle, és lefeküdtünk egymás mellé az
oldalunkra, egymással szemben.
Tessa a közelemben maradt, hagyta, hogy a karomban
tartsam, ám amint kihúztam kettőnk alól a takarót, és
betakargattam magunkat, lelassult a légzése, mint aki mindjárt
álomba merül.
Ekkor különös pánik lett úrrá rajtam. A szó, ami korábban a
torkomon akadt, most egyre inkább kikívánkozott belőlem, már
a nyelvem hegyén volt. Ki kellett mondanom, legalább olyan
erős volt a késztetés, mint korábban, amikor benne akartam
lenni. Mintha ez is ahhoz tartozna. Mintha addig nem lennék
benne igazán, amíg ki nem mondom.
– Hé! – Megcirógattam az arcát a kézfejemmel.
Rögtön kinyílt a szeme, feltűnően gyorsan, tehát még nem
alhatott. Ám amikor a szemembe nézett, olyan álmatag mosoly
jelent meg az arcán, amiből egyértelmű volt, hogy egyből
visszaalszik, ha hagyom.
– Igen?
Nem gondolkoztam, nem haboztam.
– Szeretlek.
Most már ébren volt, és elképedve nézett rám.
–  Komolyan – magyaráztam. – Nem hagyhatom magyarázat
nélkül, nem tudok reménykedni és rettegni, hogy hogyan
értelmezed. Egyszerűen nem. És tudom, hogy túl gyorsan
történt, és ha félsz meghallgatni, nos, én is félek, de nem
hagyhatom, hogy ezen tűnődj vagy rágódj, vagy egyszerűen ne
tudd. Szeretlek, Tessa. Ezért most. Ezért te. Mert őrülten
szerelmes vagyok beléd.
A nyakam köré fonta a kezét, és közelebb húzódott.
– Tényleg? Komolyan?
– Tényleg, komolyan. – Az arcát fürkésztem, hallani akartam,
ahogy ő is kimondja, de próbáltam megőrizni a hidegvérem, ha
esetleg mégsem. – Te… ugye… nem bánod?
Ködös pillantással bólintott.
–  Egyáltalán nem bánom. – Fojtott volt a hangja, és
rádöbbentem, hogy a könnyeit nyelte. – Nem bánod, ha én is
szeretlek?
Amilyen mohó voltam, hallanom kellett.
– Tényleg?
– Tényleg.
Esküszöm, kihagyott a szívverésem. Mint egy nyálas iskolás
lány.
– A legkevésbé sem bánom, Tessa. Nagyon, de nagyon örülök
neki.
Összeforrt az ajkunk, és lassan, ráérősen csókolóztunk. Úgy
csókoltuk egymást, mintha a miénk lenne a világ. Mintha nem
lenne semmi okunk a sietségre.
Mire Tessa álomba merült, nekem is kezdett lecsukódni a
szemem. Abban a pillanatban, az ébrenlét és a feledés között,
összeálltak a részletek az életemből, mint egy kirakós darabjai.
Nagyapa története. Adeline nagymama öröksége. Apám
ultimátuma. A félelem, hogy elvegyem Tessától azt, amire a
legjobban vágyik.
Minden kitisztult. Az áldozat jelentése. Tudtam, mit kell
tennem.
Mosolyogva, megkönnyebbülten aludtam el Tessával a
karomban. Tudtam, hogy nagyapa tudni fogja a megoldást.
Mindent, amit a szerelemről tudtam, tőle tanultam.
 Tizenhárom

Tess

Hiába mentem lifttel, mégis kifulladtam, mire hétfő reggel

odaértem Eden asztalához.
– A szokásos teremben leszünk? – kérdeztem.
Különös érzés volt, hogy nem volt szerepem a SIC és a DA
tárgyalási folyamatában. Kendra nem zárt ki teljesen, de átvette
az irányítást. Már abban sem voltam biztos, hogy mi lesz a mai
megbeszélés témája. Csak annyit tudtam, hogy vasárnap este,
nem sokkal azután, hogy hazaértem, kaptam egy üzenetet
Kendrától, miszerint pontban délelőtt tizenegykor a SIC-nél kell
lennem.
Már elmúlt tizenegy óra. A recepció faliórája szerint három
perccel. Ezért is rohantam.
Eden lebiggyesztette az ajkát.
– Nem kaptad meg az üzenetet, hogy ma elmarad?
– Mi? Nem.
Ami nem az ő hibája volt. Hanem az egész hülye napomé.
Bármennyire is csodálatos volt a kiruccanás Keysbe Scott-tal, ez
a nap rémesnek ígérkezett. Azzal kezdődött, hogy délelőtt
helyett délutánra állítottam az ébresztőórát. Azután, ahogy
kapkodva igyekeztem utolérni magam, véletlenül sikerült a
szemfestékemmel kipingálni a halvány rózsaszín blúzomat,
amit fel akartam venni. Majdnem tizenöt percig tartott, mire
találtam helyette valami mást. Most, hogy nem vehettem
kölcsön Kendra ruháit, igen kevés választási lehetőségem
maradt. Mivel nem volt olyan göncöm, ami felért volna a
korábban viselt ruhák színvonalával, végül egy egyszerű, fekete
ruhát vettem ki Teyana szekrényéből.
A ruha kitűnő választásnak bizonyult, és meg is hozta volna
az önbizalmamat, ha nem szakítom el rögtön a hónalj alatt,
amikor felhúztam. Szerencsére el tudtam takarni egy
kardigánnal, ami elrontotta a hatást, de legalább elegáns volt.
Ettől kezdve megállás nélkül mentem lefelé a lejtőn. Késett a
vonat. Beleléptem egy hányásba. Otthon hagytam a
pénztárcámat (szerencsére a táskámban volt némi pénz, amivel
bejutottam a városba). Szakadni kezdett az eső. Végül pedig, a
szarmáz a szarcseresznyével a szartorta tetején: elejtettem a
telefonomat az utcán, és mielőtt felvehettem volna, áthajtott
rajta egy kukásautó. Először azt hittem, csak a képernyő tört
ripityára, de be sem tudtam kapcsolni.
Ezért nem kaptam meg az üzenetet arról, hogy törölték a
megbeszélést.
–  Annyira sajnálom – mondta Eden. – Arra a telefonszámra
küldtem, amit megadtál nekünk. Nem ez a helyes szám?
–  De, bizonyára helyes, csak bekrepált a telefonom. –
Elővettem a törött telefont a táskámból, nem mintha
bizonyítékra lett volna szüksége, csak meg akartam osztani
valakivel a szerencsétlenségemet.
–  Ó. A picsába! – hüledezett Eden kellő mennyiségű
együttérzéssel.
– Ja. Ez egy ilyen nap. – A dolgok jelenlegi állása alapján nem
sok jóra számítottam a folytatásban.
Felsóhajtottam, és beledobtam a táskámba a használhatatlan
telefont.
– Hát. Akkor azt hiszem, változott a terv. Van már új időpont?
Bepötyögött valamit a számítógépbe.
– Egyelőre nem látok semmit. Van másik telefonszámod, amin
el tudlak érni, ha kitűzik az új időpontot?
–  Nincs. De ma szerzek egy új telefont. – Az nem fog menni.
Mivel a tárcámat is otthon hagytam, előbb vissza kell mennem
Jersey Citybe, otthon pedig úgyis csak ágyba bújok, és magamra
húzom a takarót. – Tudod mit? Inkább küldj egy e-mailt.
– Rendben.
Elfordultam az asztalától, és lázasan agyaltam, hogy mihez
kezdjek. Éreztem, hogy hívogat az ágyam, de már itt voltam a
belvárosban. Scott közelében. És hiányzott nekem. Ami
csacsiság, hiszen alig tizennyolc órája váltunk el egymástól, de
annyi együtt töltött nap után – miután együtt ébredtünk, és
egymás karjaiban aludtunk el – a tizennyolc óra egy
örökkévalóságnak tűnt.
Hátha van ideje egy gyors ebédre.
Ő úgyis szívesen meghív. Egy kicsit émelyegni kezdtem a
feltételezéstől, de ő úgysem hagyná, hogy én fizessek, akkor hát
mit számít?
Megfordultam.
 – Na és Scott? Ráér most?
Hivatalosan még mindig titkoltuk a kapcsolatunkat, de annyi
együtt töltött idő után nem tartottam furcsának, ha rákérdezek.
Legalábbis, nem kellett volna, hogy az legyen. Eden azonban
ledöbbent a szavaimon.
–  Nem, attól tartok, ma egész nap elfoglalt. – Ezúttal rá sem
nézett a számítógépre.
Nem tudtam eldönteni, hogy ez különös vagy sem. Elvégre
valószínűleg eleve ő mondta le a megbeszélést. Nyilvánvalóan
azért, mert közbejött valami, amiről persze Edennek is tudnia
kell.
Mégis gyanakvással töltött el a hír.
De mégis mit tehetnék? Kezdjem el faggatni? Istenem,
bárcsak működne a telefonom! Egyszerűen SMS-ezhetnék neki.
Sőt, talán már ő is próbál elérni engem.
A gondolat, hogy Scott talán nem tud elérni, cselekvésre
sarkallt. Az ágy még várhat, előbb új telefon kell.
A tárcám nélkül azonban semmire sem megyek. Így aztán
felsóhajtottam, megköszöntem Edennek, és kiléptem az
irodából.
Amikor kijöttem az épületből, a gondolataimba mélyedtem,
ezért észre se vettem Sarah Boyntont a DA-tól, amíg kis híján
össze nem ütköztünk.
– Jaj, szia!
Nyilván ő is ugyanarra a lemondott megbeszélésre jött, mint
én. Rögtön jobban éreztem magam attól, hogy nem én érkeztem
utolsónak.
– Már elmész? – kérdezte. – Ilyen gyorsan vége lett?
 –  Lemondták a megbeszélést. Gondolom, te sem kaptál
üzenetet.
Összevonta a szemöldökét, és értetlenül nézett rám.
– De a sajtótájékoztatót megtartják, nem?
– Sajtótájékoztatót? – Erről most hallottam először.
–  A megbeszélés helyett. De az ilyesmi úgyis mindig későn
kezdődik. – A karórájára pillantott. – Szerintem még éppen
időben érkeztünk.
Miért nem szólt nekem Eden a sajtótájékoztatóról? Vajon
Kendra így próbált rossz színben feltüntetni?
Az is elképzelhető, hogy Edennek volt valami hátsó szándéka.
Mivel jelenleg én jártam a pasival, akibe bele volt zúgva,
elképzelhetőnek tűnt. Már abban is kételkedtem, hogy
egyáltalán elküldte nekem azt az SMS-t.
Akár Eden, akár Kendra keze volt a dologban, valaki
nyilvánvalóan távol akart tartani engem a sajtótájékoztatótól.
Erről majd később elbeszélgetek Scott-tal.
Addig azonban…
– Na, és tudod, hogy hol tartják?
–  Az első emeleti díszteremben. Menjünk, keressük meg
együtt.
Szerencsére az előcsarnokban lévő tábláról könnyen
eligazodtunk, és hamar megtaláltuk, hogy hová kell mennünk.
Odafelé menet Sarah beavatott a legújabb fejleményekbe.
– Úgy volt, hogy ma lesz az utolsó egyeztetés, mielőtt aláírjuk
a szerződéseket, de gyanítom, hogy Henry Sebastiannek
sürgősen el kell tussolnia egy újabb botrányát, ezért korábban
bejelentik a partneri kapcsolatunkat.
 – Fúj, de undorító! A DA mögé rejtik a szennyesüket? – Amióta
belevágtam ebbe az egészbe, most először fordult meg a
fejemben, hogy talán hiba volt egy tisztességes, jó hírű
alapítványt a Sebastian Industriallel összehozni.
Sarah legyintett.
–  Ez már csak így megy. Mi kapunk tőlük valamit,
természetesen számítottam rá, hogy ők is kapnak tőlünk
valamit. Én csak a jóra koncentrálok. Megszereztük a SIC-et! –
Hirtelen megtorpant és odafordult hozzám. – Te szerezted meg
nekünk. Fantasztikus vagy. Köszönöm, köszönöm, köszönöm!
Nélküled sosem jött volna létre a szerződés.
A nagy hajcihőben, amit Kendra csapott az árulásom miatt,
meg is feledkeztem a lényegről. Megcsináltam. Sikerült valami
jót tennem. Sőt, nem pusztán jót, és nemcsak Teyanával, hanem
számtalan más emberrel is, akik diszautonómiában
szenvednek.
Átadtam magam az érzésnek, Sarah pedig átölelt.
–  Megérdemlitek. Annyira örülök, hogy sikerült
megvalósítani.
– Én is, én is. – Amikor elhúzódott, láttam, hogy könnyes volt a
szeme. Letörölte a könnyeit a kézfejével. – Erre most nincs
időnk. Ott akarok lenni, amikor bejelentik.
Végigsiettünk a folyosón, és megálltunk az őr előtt, amíg
Sarah felmutatta a belépőjét. Szerencsére az őr nem
foglalkozott azzal, hogy Sarah vendéget is hozott magával,
mivel tőlem nem kért semmit, én pedig nem is tudtam, hogy
rajta vagyok-e a listáján vagy sem. Ha nem sietünk annyira,
talán rákérdeztem volna, pusztán kíváncsiságból.
 Csakhogy ez most sokkal fontosabb volt, mint az
ellenségeskedés, ami Eden vagy Kendra felől irányult felém.
Végre bejelentik a szerződéskötést!
És én még azt hittem, hogy semmi sem dobhatja fel a
napomat.
A díszterem elég méretes volt – nagyobb, mint a Fehér Ház
sajtóterme, de kisebb, mint az a bálterem, ahol a
sajtótájékoztatót forgatták a Notting Hillhez. A mérete ellenére
a terem dugig megtelt riporterekkel és operatőrökkel. Brett és a
kollégái, akikkel tárgyaltam, a terem túlsó végében ültek, de
már nem volt több szabad hely mellettük.
A sajtótájékoztató már különben is elkezdődött. Scott a
pódiumon állt, szívdöglesztően festett a háromrészes, kék
öltönyben, amitől olyan kéknek tűnt a szeme, mint az óceán,
amit egy napja hagytunk el.
Mellette állt Kendra, méregdrága nadrágkosztümben feszített.
Egy pillanatra legszívesebben letéptem volna róla a ruhát, és
kinyomtam volna a szemét. De csak azért, mert megérdemeltem
volna, hogy én álljak ott fenn, a helyén, vagy legalábbis
mellette, és nem azért, mert gyűlöltem őt. Főleg, mivel majd
kiugrottam a bőrömből örömömben, hogy megkötötték az
üzletet. Ezen a ponton már az sem érdekelt, hogy ki köti meg,
csak sikerüljön végre.
Kendra mellett két másik ember állt, akiket nem ismertem,
noha az egyikükről tudtam, hogy egy orvos a DA
igazgatótanácsában.
–  Az ott dr. Faust – súgta Sarah, amikor találtunk egy
talpalatnyi helyet oldalt, és a falhoz préselődtünk. – Mögötte
pedig Peter áll. Ő az elnök.
–  Feltűnően sok férfi képvisel egy nőket érintő betegséget –
jegyeztem meg szárazon.
– De legalább képviselik.
Elcsendesedtünk, hogy meghallgassuk Scott bejelentését.
–  …lelkesedéssel, hogy ilyen nagyszerű alkalmunk nyílt egy
olyan alapítványt képviselni, amely megérdemli a figyelmet és a
támogatást – olvasta fel Scott az előre megírt szöveget. –
Elérkezett az idő, hogy a társadalmunk és az orvosi szakma is
komolyan vegye a diszautonómiás betegségeket.
A folytatásban Scott ismertette a Diszautonómia Alapítvány
küldetését, és felsorolta a különféle akadályokat, amelyeket le
kell küzdeniük a betegeknek, akik különféle diszautonómiás
betegségekben szenvednek. Örültem, hogy olyan helyen állok,
ahol ő nem látott, mert sejtettem, hogy olyan elragadtatással
nézem, mint egy szerelmes iskolás lány. Már tudta, hogy
szeretem. Nem kellett még azt is tudnia, hogy mennyire
megdobogtatta a szívemet, amikor az ő kezében volt az
irányítás.
–  A partnerkapcsolat egyik legizgalmasabb része – mondta
később, – hogy hogyan jött létre. A DA-t és a Sebastian
Industrialt a Conscience Connect csodálatos munkája hozta
össze, egy olyan vállalat, amely a hozzánk hasonló
nagyvállalkozásokat köti össze azokkal az alapítványokkal,
amelyeknek a legnagyobb szükségük van szponzorokra.
Kendrához fordult, aki közelebb lépett hozzá, és már nem
örültem annyira annak, hogy Scott nem lát, mert biztos voltam
benne, hogy csupa méreg az arcom, mivel a szívem is csupa
méreg volt, és nagyon szerettem volna, ha ezzel Scott is
tisztában van.
–  Kendra Montgomery a Conscience Connect elnök-
vezérigazgatója és alapítója, és ami a legfontosabb, hogy
örömmel jelentem be: a menyasszonyom.
A teremben elszabadult a pokol, én viszont csak a hangos
zúgást hallottam, ahogy kitódult a tüdőmből a levegő.
Megszédültem, és forgott velem az egész terem. Úgy éreztem,
mindjárt elájulok. Egyenesen egy mély, feneketlen verembe.
Hála a magasságos istennek, hogy a falnak dőltem, különben
nem maradtam volna talpon.
Mi. A. Faszom?
Mi a faszom történt?
–  Nem is tudtam, hogy jegyben járnak – mondta Sarah
ártatlan lelkesedéssel.
Ökölbe szorítottam a kezem.
– Hát, én sem.
Mert nem jártak, ugyebár. Scott legalábbis ezt mondta.
Biztosított, hogy felbontják a jegyességet, amint megkötik a
szerződést. Megígérte, hogy nem csinálja végig. Megígérte, hogy
hivatalosan be sem jelentik.
Akkor hát mi az ördögért állt ki egy teremnyi riporter elé a
hírrel?
Ha Kendra jelentette volna be az eljegyzést, az más tészta
lenne. Vagy Scott apja. Csakhogy Scott jelentette be. Az ő száját
hagyták el ezek a szavak.
Ami azt jelentette, hogy egy ostoba, ostoba bolond voltam.
Bolond, amiért elhittem, hogy szeret. Bolond, amiért bármit is
elhittem neki.
Pedig olyan igazinak tűnt!
Bízni akartam Scottban, elhinni, hogy nem volt
megalapozatlan ez az érzés. Talán történt valami, és
meggondolta magát. Talán csak volt valami, amiről nem
tudtam.
Kivéve, hogy a nőcsábászokkal mindig ez van, nem igaz?
Pontosan ez a viselkedés határozza meg őket. Elhitetik a nőkkel,
hogy különlegesek. Elhitetik az olyanokkal, mint én, hogy mi
vagyunk számukra a legfontosabbak. Elhitetik velünk, hogy a
hozzájuk hasonló férfiak megérdemlik a szerelmünket.
Kis híján elbőgtem magam.
Muszáj volt lelépnem, de épp amikor Sarah-hoz fordultam,
hogy elköszönjek, Kendra magyarázni kezdte, hogy miért pont a
DA-val akart dolgozni, ami egyáltalán nem az ő indoka volt.
Hanem az enyém.
–  A diszautonómia szívügyem – mondta. – Van egy közeli jó
barátom, aki már évek óta POTS-ban szenved, ezért volt
alkalmam megtapasztalni, hogy milyen befolyással lehet egy
ember életére. Láttam, milyen hatással van az emberi
kapcsolatokra. Mennyire megnehezíti a munkavégzést.
Elkeserítő. Ezért volt olyan fontos nekem, hogy találjak nekik
egy olyan tekintélyes szponzort, mint a SIC. Nagy örömömre
szolgál, hogy a DA sorsa ilyen jó kezekben lesz.
Elmehet a picsába. Scott-tal együtt. Megérdemlik egymást.
Mintha meghallotta volna a gondolataimat, Scott hirtelen
felém fordult, és megakadt rajtam a szeme. Elsápadt, ám a
tekintete meleg és kérlelő volt. Éreztem, hogy ott akart tartani.
Szinte hallottam az esdeklését: „Ne menj! Előbb beszélj velem!”.
Én azonban egy perccel sem bírtam tovább maradni.
Különben kiborultam volna.
–  Hirtelen rám tört a rosszullét – súgtam Sarah-nak. Nem is
kellett hazudnom. – Kislisszolok. Gratulálok a társuláshoz.
Megfordultam, és mielőtt bármit mondhatott volna,
átverekedtem magam a tömegen, és kimenekültem a teremből.
Mire kiértem a folyosóra, csupa könny volt a szemem, de
visszatartottam a sírást. Nem akartam itt bőgni. A Sebastianek
birodalmában.
Örültem, hogy sikerült megőriznem a tartásomat, mert alig
tettem két lépést a folyosón, mire egy másik ajtón maga Henry
Sebastian lépett ki elém.
–  Miss Turani – szólított meg, nehogy figyelmen kívül
hagyjam. – Örülök, hogy sikerült elcsípnem.
Kihúztam magam és mosolyt erőltettem az arcomra.
–  Elnézést, Mr. Sebastian. De most nincs időm beszélgetni.
Sietnem kell.
–  Csak nem tervezett be valami mást a bejelentés
időpontjára? Ezt különösnek tartom, tekintve a sajtótájékoztató
témáját. Scott azt a benyomást keltette bennem, hogy ez az üzlet
különösen fontos volt magának.
Édes jézus! Én csak. El akarok húzni innen. Semmi kedvem
ezzel a seggfejjel bájcsevegni.
–  Az is – mondtam, miközben megkerültem. – Hihetetlenül
boldog vagyok, hogy sikerült megkötni. Most pedig, ha
megbocsát…
Elindultam, de utánam szólt.
 – Tényleg azt hitte, hogy magát fogja választani?
Ledermedtem. Mintha hátba szúrtak volna, mozdulni sem
bírtam. Nem tudtam elindulni. Gombóc szorult a torkomba, így
egy árva szót sem bírtam kipréselni magamból, ezért fölösleges
volt erőlködnöm a válasszal.
De ha válaszolnék is, mégis mit mondhatnék?
Mert mélyen, legbelül – egészen mélyen, a csontjaimban, a
lényem legapróbb alkotóelemeiben – nem, egy percig sem
hittem, hogy Scott engem választana. Mert nem számítottam rá,
hogy bármi jót kapjak. Mert rossz volt a hozzáállásom. Nem,
nem hittem, hogy megérdemlem, hogy engem válasszanak.
–  Bármivel is etette be magát, Scott tudja, mi a kötelessége –
folytatta Henry, és megforgatta bennem a kést. – Tudja, hogy
mit akar elérni. Bizonyára magának is lesz helye az életében.
Csak nem az ő oldalán.
Valószínűleg ez volt a legőszintébb, amit egy Sebastian valaha
is mondott nekem.
És a legfájdalmasabb.
Ha pedig tovább hallgatom, nem biztos, hogy képes lettem
volna épségben távozni onnan.
Minden erőmet összeszedtem, hogy megmozdítsam a
lábamat. Egy lépés, majd még egy. És még egy. Amíg végig nem
mentem a folyosón. Át az előcsarnokon. Ki az ajtón.
Amikor kiértem az utcára és zokogni kezdtem az esőben,
eltűnődtem, hogyan hihettem valaha is, hogy ennél többet
érdemlek.
 Tizennégy

Scott

Amint a végéhez közeledett a sajtótájékoztató, leléptem onnan.

De még hallottam, amikor Kendra leállt beszélni Brett-tel.
–  Nem értem, mi történhetett Tess-szel – panaszkodott
Kendra. – Itt kellene lennie. Olyan furcsa érzés volt ilyeneket
mondani helyette.
Na igen, mivel Tessának írták a szöveget.
Nem volt időm arra, hogy nekiálljak magyarázkodni
Kendrának. Meg kellett keresnem Tessát, és mivel a konferencia
még bő hét percen át zajlott, miután ő elment, valószínűleg már
bottal üthetem a nyomát.
Mindenesetre nem adtam fel a reményt, hátha még az
épületben van.
Ahelyett, hogy hátul slisszoltam volna ki a
konferenciateremből, ahogy szoktam, pimaszul a főbejáraton
mentem ki. Hiába estek nekem a riporterek a kérdéseikkel, szó
nélkül elmentem mellettük, elkeseredetten kerestem Tessát, de
sehol sem láttam. Lementem az előcsarnokba, hátha ott lesz.
Kimentem az épületből, de az utcán sem volt, ezért
visszamentem a hallba, és kimentem hátul is az utcára.
– A picsába!
Tessa eltűnt. Persze hogy eltűnt. Az ő helyében én is pontosan
ugyanezt tettem volna.
Ezért is akartam megkeresni, hogy magyarázatot adjak a
történtekre.
Ösztönösen a zsebembe nyúltam a telefonomért, ám ekkor
eszembe jutott, hogy az íróasztalomon hagytam, a töltőn. Már
tudtam, hová kell mennem. Fel, az irodámba.
Hátha már ott vár rám.
Felpezsdített a gondolat, és besiettem az üvegajtón át az
előcsarnokba.
Egyenesen belerohantam apámba.
–  Nem kéne aggódnod miatta – mondta, mintha egy
beszélgetést folytatnánk. – Különben is, már rég elment. Ha
valóban őt keresed.
Csak fél füllel figyeltem rá, ezért beletelt néhány
másodpercbe, mire leesett a tantusz.
– Kiről beszélsz?
– Arról a Turani nőcskéről. Gondolom, láttad, hogy itt járt.
–  Te is láttad? – Legalább kiderült, hogy mégsem káprázat
volt.
–  Láttam. Sőt, kellemesen elbeszélgettünk egymással.
Tisztáztunk egy-két dolgot.
Ledermedtem. Éreztem, ahogy elborul az agyam.
– Mit mondtál neki?
–  Nem sok mindent. Csupán felvilágosítottam, hogy milyen
helye lehet az életedben. De az a különös, hogy szerintem erre
magától is rájött a sajtótájékoztatóból. Okos ötlet volt. Két legyet
ütöttél egy csapásra.
Ökölbe szorult a kezem, mielőtt válaszolt volna. Szóba se
jöhetett, hogy megütöm – kihívná a zsarukat, akár a fia vagyok,
akár nem –, s noha Tessa kedvéért akár a börtönt is
megkockáztatnám, ezzel vajmi keveset segítenék a helyzeten.
Ám ettől még beolvashattam neki.
– Tartsd magad távol tőle! Ha megtudom, hogy még egyszer a
közelébe mész, akkor esküszöm az élő istenre, hogy én…
–  Ejnye, Scott. – Félbeszakított; zord tekintete emlékeztetett,
hogy hol is vagyunk és ki is ő. Halkabban folytatta: – Egyáltalán
nem úgy viselkedsz, mint aki egy másik nőt készül feleségül
venni.
Vigyáznom kellett. Mert igaza volt, és neki pontosan ezt
kellett hinnie – hogy feleségül fogom venni Kendrát.
–  Sosem mondtad, hogy hűségesnek kell lennem. Ha a
házastársi hűség is elvárás lenne az igazgatótanácsban, akkor
mindketten tudjuk, hogy a legtöbb tagot rögtön ki kellene rúgni,
téged is beleértve.
Elfintorodott. Majd örömtelen mosoly jelent meg az arcán.
– Látszat, Scott. A látszat a fontos. Ma ügyes munkát végeztél.
Ne baszd el azzal, hogy folyton csak a faszodra gondolsz.
Rácsapott a hátamra. Bárki más azt hihette volna, hogy csak
gratulált nekem. Azután, mivel mindig az övé volt az utolsó szó,
hátat fordított nekem, és elindult a lift felé, ami felvitte a saját
emeletére a torony tetején.
Négy másodpercig csak bámultam utána, és arról
fantáziáltam, hányféleképpen szeretném kinyuvasztani apámat.
Erre az egész napom rámehetett volna, de lehűtöttem magam
azzal, hogy nem éri meg a fáradságot. Ellentétben Tessával.
Most, hogy megtudtam, hogy szóváltásba keveredett
apámmal, még sürgetőbbé vált, hogy beszéljek vele. A lifthez
siettem, többször is megnyomtam a hívógombot, hátha akkor
gyorsabban ideér. Amikor végre megjött, átverekedtem magam
a liftből kiözönlő emberek tömegén, és ellenséges pillantást
vetettem a férfira, aki be akart lépni utánam.
–  Bocs. A lift már foglalt – mondtam, és bezártam az ajtót.
Mostanra a maradék türelmem is elpárolgott. Ha fölfelé menet
a köztes emeleteken is megáll a lift, én esküszöm, hogy lyukat
ütök az öklömmel a falba.
A nagy sietség ellenére azonban az emeletemen még
megálltam Eden asztalánál, mielőtt bementem volna a
sajátomhoz.
–  Világosan megmondtam neked, hogy ne küldd be Tessát a
sajtótájékoztatóra. Elmagyaráznád, hogy hogy a picsába tudtad
ezt félreérteni? – Rázúdítottam az összes felgyülemlett
haragomat, amit apám iránt éreztem.
De nem érdekelt. Nem érdekelt, hogy ki hallja, vagy kit
bántok meg vele. Túl dühös voltam. Túl elkeseredett. Rettegtem
attól, hogy visszafelé sült el a tervem, és végérvényesen
elcsesztem a kapcsolatunkat Tessával.
Eden riadtan pislogott.
–  Én nem küldtem! Feljött ide, de megmondtam neki, hogy a
megbeszélés elmarad.
– Akkor miért láttam mégis odalent a közönségben?
– Gőzöm sincs! Magától jöhetett rá. Mint mondtam, feljött ide.
Azt mondta, összetört a telefonja…
–  Összetört a telefonja? – Ez megmagyarázta, hogy Tessa
miért nem válaszolt arra a tucatnyi hívásra ma reggel.
Eden bólintott.
– Ezért nem kapta meg az üzenetet.
–  Egy pillanat! – Ez valaki más hangja volt. Egy ismerős
valakié.
Megfordultam; Kendra állt mögöttem. Körül sem néztem,
hogy ki van a váróban, amikor bemasíroztam. Feljöhetett,
miután véget ért a hepaj, miközben én Tessát kerestem.
Kendra közelebb lépett, mielőtt folytatta volna. Ami figyelmes
volt tőle, tekintve, hogy a beszélgetés egy igencsak nyilvános
helyen zajlott.
–  Azt mondod, szándékosan próbáltad távol tartani Tessát a
sajtótájékoztatótól?
Felsóhajtottam.
– Lehet, hogy ezt inkább négyszemközt kellene folytatnunk.
– Igen. Az remek ötletnek hangzik.
Megjegyeztem magamnak, hogy később bocsánatot kell
kérnem Edentől, amiért úgy letámadtam, közben gyorsan
betereltem Kendrát az irodámba. Időpocsékolás. Minden
lépéssel csak erre tudtam gondolni. Mennyi időmet kell még
másokra pazarolnom – az apámra, Edenre, most pedig
Kendrára –, amikor egyedül Tessára vágyom.
De most, hogy tudtam, hogy összetört a telefonja, már nem
kellett számolnom a perceket. Egyelőre csak úgy tudnék
beszélni vele, ha ellátogatnék hozzá, és mivel Tessa
tömegközlekedéssel járt, még nyilván nem ért vissza a lakására,
ha oda indult egyáltalán.
Igazán rászánhatok öt percet erre a beszélgetésre, amit
egyébként is meg kell ejtenem.
Minél előbb le akartam tudni, ezért rögtön a lényegre tértem,
amint becsukódott mögöttünk az ajtó.
– Nézd, Kendra, már korábban is mondhattam volna, de nem
tettem, mivel… – Egy örökkévalóságig magyarázhatnám neki,
hogy attól féltem, hogy meghiúsította volna az üzletet a DA-val.
(Csak most döbbentem rá, hogy ez mennyire ironikus, hiszen
egész idő alatt az apám jelentette a fenyegetést, nem Kendra.) –
Nos, megvoltak az okaim. Mindegy. Nem vehetlek feleségül.
Sajnálom. Tudom, hogy ez hirtelen jött, és ez nem a te hibád,
egyszerűen csak nem tehetem.
–  Ó! – Kendra meglepődött. – Ó. – Majd szemmel láthatóan
megkönnyebbült, amire később még vissza akartam térni. –
Akkor miért akartad bejelenteni az eljegyzésünket?
–  Mert… nos, erre is megvoltak az okaim. A lényeg röviden
csak annyi, hogy azt kell hinniük az embereknek, hogy el foglak
venni, különösen az apámnak, és tudom, hogy nem tisztességes
azt kérni tőled, hogy tartsd fenn a látszatot, de én hajlandó
vagyok, nem is tudom, kompromisszumot kötni veled. Úgy
értem, nem tudom, hogy mit is adhatnék neked, amivel
legalább olyan jól járnál, mint egy házassági ajánlattal… – Ekkor
eszembe jutott, mennyire megkönnyebbült az imént. – Kivéve,
hogy te sem akartál férjhez menni, nem igaz?
– Valójában nem.
Elhatároztam, hogy nem fogok megsértődni, de azért fájt egy
kicsit.
 – Akkor miért mondtál mégis igent?
– Mert… nos. Nekem is megvoltak az okaim.
Kíváncsi lettem, ez nem is vitás, de nem volt energiám
faggatózni.
– Jól van, a te dolgod. Ezt el tudom fogadni. Ami az eljegyzést
illeti…
– Meddig akarod fenntartani a látszatot?
–  Ööö… – Istenem, mekkora seggfejnek éreztem magam,
amiért elvártam tőle, hogy segítsen véghez vinni ezt a
nevetséges tervet. Ám a Sebastian-módszert gyakoroltam – arra
számítottam, hogy megkapom, amit akarok –, mert ezt
mindennél jobban akartam. – Amíg a DA meg nem kapja a
pénzét.
– A szerződés jelenlegi verziója szerint ez még több mint egy
évig is eltarthat.
– Igen, tudom.
– Megkérdezhetem, hogy miért?
–  Persze, természetesen. – Hogyan is foglalhatnám össze? –
Lényegében az apám egy kontrollmániás rohadék, aki nem
hajlandó szponzorálni az alapítványt, hacsak te meg én össze
nem házasodunk. És mielőtt megkérdeznéd, hogy miért érdekel
annyira a sorsuk, azért, mert Tesst is érdekli. Ja, és mellesleg
szeretem Tesst.
– Az én Tessemet?
– Szerintem inkább az én Tessem, de igen.
–  Hű! – Mély levegőt vett, és leült velem szemben a kanapé
karfájára. – És ezt ő is tudja?
–  Igen. Legalábbis, eddig tudta. Mielőtt besétált arra a
sajtótájékoztatóra, és meghallotta, hogy bejelentem az
eljegyzésemet. Előtte megpróbáltam beszélni vele, de egész
reggel nem vette fel a telefonját, és nem akartam, hogy
magyarázat nélkül hallja először, és mivel nem sikerült
elérnem, mielőtt le kellett mennem a sajtóhoz…
–  Meghagytad a recepciósodnak, hogy küldje el – fejezte be
helyettem.
– Igen.
– Gyatra terv, ha engem kérdezel.
Igaza volt. Tévesek voltak a számításaim. Ha tudtam volna,
hogy így alakul, átgondoltam volna a stratégiát.
–  Hű – ismételte Kendra, és a blézere ujjával babrált, amit
csak most ismertem fel: Tessa is ezt viselte az egyik
megbeszélésünkön. Hát ezért volt mindig olyan elegáns! – Így
már mindent értek.
Én is épp erre gondoltam.
–  Még egyszer sajnálom. El kellett volna mondanunk neked,
amikor a szüleidnél voltunk, és Tess el is akarta mondani…
–  De hogy lehet bármit is elmondani nekem, amikor szó
nélkül bukkanok fel? Értem én. Hidd el, többször is mondták
már nekem, hogy a heves természetem kényelmetlenül érinti a
többi embert.
Hátradőltem az asztalomnál, és az asztallapon doboltam az
ujjaimmal.
– Nem fogok hazudni neked…
– Nehogy papolj nekem bármit a kényelmetlenségről. Amit te
kérsz tőlem, az se kis dolog.
–  Igazad van. Tudom. – Próbáltam leküzdeni a
csalódottságomat, mert tudtam, hogy túl sokat kérek tőle.
– Segítek neked.
– Tényleg? Miért? – Nyilván nem ez volt a legjobb reakció, de
ezúttal garantáltan őszinte voltam.
Kendra felnevetett.
–  Hát, mert a Conscience Connect egy rakás pénzt kap ebből
az üzletből.
Ez volt az egyik feltételem a még aláírásra váró szerződésben.
Egy csinos kis összeg Tessának és Kendrának.
– És ami a legfontosabb, én is törődöm a DA-vel.
Éreztem, hogy ketyeg az óra. Éreztem, ahogy múlnak a
másodpercek, és Tessa egyre távolodik tőlem.
Mégis meg kellett kérdeznem:
–  Akkor eddig miért nem jöttél ezzel soha a SIC-hez? A DA
számunkra tökéletes partner. Ezt te is tudod.
–  Tudom – ismerte el. – És talán meg kellett volna tennem.
Eleinte attól féltem, hogy… Tudod mit? Ez bonyolult, és a jelek
szerint most különben is Tess-szel kéne beszélned.
Igen, igen. Ezt kéne tennem.
A telefonomért nyúltam, majd észbe kaptam.
– Összetört a telefonja.
– Megpróbálhatnád Teyanát – javasolta Kendra tétován.
–  Igaz is. Jó ötlet! – Az asztal mögé léptem, hogy elérjem az
irodai telefon gombját. – Sadie, szerezze meg nekem Teyana
Lewis telefonszámát. Ő az egyik beteg a DA aktájában, meg kell
lennie a számának az adatkezelési nyilatkozatban.
–  Vagy tőlem is megkérdezheted. – Kendra már elő is vette a
telefonját a zsebéből.
 –  Hagyja, Sadie. – Kikapcsoltam a telefont, majd fogtam a
mobilomat. – Mondhatod. – Beírtam a számokat, és
megnyomtam a hívást.
Kicsengett egyszer. Kétszer. Háromszor. Négyszer. Ötször.
– Hangposta. – Gondolkoztam, hogy újrahívom. – Lehet, hogy
nem veszi fel ismeretlen számoknak.
Kendra egy pillanatig habozott.
–  Megpróbálhatom. – Két másodperccel később… – Megint a
hangposta.
Elfojtottam magamban egy káromkodást, noha a fejem zúgott
a cifrábbnál is cifrább szavaktól.
– Kösz, hogy megpróbáltad.
–  Van rá esély, hogy nekem szándékosan nem veszi fel –
jegyezte meg Kendra, és eltette a telefonját. Ezzel ismét
kíváncsivá tett, de nem tudtam rákérdezni, mert felállt, és így
szólt: – Szerintem jobb lesz, ha elmész a lakására, és
személyesen beszélsz vele. Megvan még a címe?
Bármennyire is ideges voltam, önkéntelenül elmosolyodtam.
–  Igen. Köszönöm. És köszönöm, hogy segítesz. Még mindig
nem értem, hogy mi motivál erre…
Újra félbeszakított.
– Mit számít?
– Végül is, ajándék lónak ne nézd a fogát. – Főleg, ha égetőbb
dolgom is van.
Több mint egy órámba telt szabaddá tenni a napomat. Az
egyik beütemezett tennivalómtól nem tudtam megszabadulni –
egy botrányminimalizáló megbeszéléstől, amire apám is
hivatalos volt. Sikerült negyvenöt perccel később
elszabadulnom anélkül, hogy beszélnem kellett volna apámmal,
amit győzelemként könyveltem el.
Negyed háromkor már úton voltam Jersey Citybe. A
forgalomnak és a parkolásnak köszönhetően újabb egy órámba
telt, mire eljutottam Tessa lakásához.
Végig fog hallgatni. Lehetőséget fog adni arra, hogy
megmagyarázd. Szeret téged, ő is azt akarja, hogy megoldódjon a
helyzet.
Bekopogtam, és úgy éreztem, órák teltek el, mire végre kinyílt
az ajtó. Csak párcentis résre nyílt, de így is láttam Teyanán,
hogy az arckifejezéséből ítélve nem volt elragadtatva tőlem.
Ami azt jelenti, hogy Tessa elmondta neki.
Ami azt jelenti, hogy Tessa hazajött.
–  Tudom, hogy most ki nem állhatsz engem – kezdtem a
lehető legelbűvölőbb modoromban. – De beszélhetnék vele?
Kérlek!
–  Ami engem illet, örülnék, ha soha többé nem állna szóba
veled. Az sem érdekel, ha elveszítem a SIC-kezelés lehetőségét.
A barátnőmért megéri. Ja, amúgy gratulálok neked meg
Kendrának. Megérdemlitek egymást.
– Kérlek, Teyana! Én nem… nem fogom elvenni Kendrát.
–  Pedig baromira úgy hangzott, amikor bejelentetted egy
riporterekkel teli teremben.
–  És bármi történjék is, a kezelést nem veszíted el. Ha
meghiúsul a szponzorálás, én akkor is fizetem saját zsebből.
Esküszöm.
Erre szélesebbre nyitotta az ajtót.
– Miért hiúsulna meg?
 –  Nem fog. – Amíg apám azt hiszi, hogy jegyben járok,
biztosan nem. – Csak azt akartam ezzel mondani, hogy a te
kezelésedet semmiféle veszély nem fenyegeti. Az se, ha Tess
többé látni sem akar, de nagyon-nagyon remélem, hogy nem ez
a helyzet, ugyanis szeretem őt, és semmi szín alatt nem veszem
feleségül Kendra Montgomeryt.
Teyana kételkedve nézett rám.
– Már Kendrának is megmondtam, hogy ne számítson rá.
Kinyitotta az ajtót.
– Tényleg? És hogy fogadta?
Meglepett a kérdés, ezért beletelt egy pillanatba, mire
válaszolni tudtam.
– Ami azt illeti, jól. Nagyon is jól.
–  Nézzenek oda! – Teyana szemmel láthatóan
megkönnyebbült. – Ebben az esetben, gondolom, rendben van,
ha beszélni akarsz Tess-szel. De nincs itt.
– Nincs itt? – kiáltottam fel ingerülten.
–  Úgy negyed órája elment, hogy új telefont vegyen.
Valószínűleg az egész délutánja rá fog menni.
Szerencsés voltam, mert az ilyesmit mindig mások intézték
helyettem, de hallottam, hogy egy új telefon vásárlása hosszúra
tud nyúlni.
– Nem bánod, ha megvárom?
–  Nem bánom. De hülyeség lenne, mivel azt mondta, hogy
amint végez, utána egyenesen hozzád megy.
Csodával határos módon sikerült uralkodnom magamon.
– Kezdhetted volna ezzel.
Teyana elmosolyodott.
 – Igen, de így sokkal szórakoztatóbb volt.
–  Nos, bizonyára megérdemeltem. – Hirtelen gyanakodni
kezdtem, hogy ez így túl könnyű. – Tényleg hozzám megy? Nem
csak azért mondod, hogy megszabadulj tőlem?
–  Pedig vicces lenne, nem igaz? De nem. Számomra
érthetetlen okból még mindig azt hiszi, hogy megérdemelsz egy
utolsó esélyt. Vagy legalábbis egy beszélgetést. Sokkal
megértőbb, mint én.
Hála a magasságosnak!
–  Köszönöm. Nagyra értékelem, és ígérem, hogy mindent
helyre fogok hozni. – Összerezzentem, és csak reméltem, hogy
be is tudom tartani. – Megadhatom a számom, ha esetleg valami
változás történne?
–  Persze. Várj, hozom a telefonomat. – Egy pillanatra eltűnt,
majd visszatért az ajtóhoz. Miután feloldotta a képernyőzárat,
átnyújtotta a mobilját.
–  Nekem már megvan a számod – mondtam, miközben
beírtam a sajátomat a telefonkönyvébe. – De ha megcsörgetlek,
valószínűleg azt írja ki, hogy ISMERETLEN SZÁM. Korábban
már próbáltalak hívni.
– Ja, az te voltál? Nem szoktam felvenni, ha nem tudom, ki az.
Visszaadtam a telefonját.
–  Sejtettem, hogy erről lehet szó, ezért is próbált rögtön
utánam Kendra hívni.
–  Az ő nevét meg kiírta, ezért is küldtem rögtön a
hangpostára.
Kíváncsian néztem rá. Sejtettem, hogy Kendra és Tessa közt
valamiféle feszültség van, de nem tudtam, hogy ez Teyanára is
kiterjed.
– Nagyon a bögyödben van, mi? De miért?
–  Tényleg itt akarsz állni és arról csevegni, hogy mi bajom
Kendrával, vagy inkább elmész a barátnődért?
Csak egy helyes válasz létezett, az egyetlen válasz, amit
mondhattam.
– Megyek a barátnőmért.
 Tizenöt

Tess

Lélegzet-visszafojtva vártam, amíg a portás felszólt Scott

lakására, féltem, hogy nem fog beengedni. Ezért nem is
próbáltam én hívni, pedig már több mint egy órája megkaptam
az új telefonomat. Mert mi van, ha felhívom, és kinyomja? Mi
van, ha ez a bejelentés az eljegyzésről azt jelenti, hogy
valójában nem is szeret?
Tudtam, hogy milyen hülyén gondolkodom.
Eljegyzett valaki mást. Igazán és komolyan. Nem számított,
hogy szeret engem vagy sem. Nem koslathattam utána azt lesve,
hogy mikor hajlandó rám figyelni. Ennél többet érdemlek, akár
tetszik, akár nem. Akár hiszek benne, akár nem.
Ha lenne némi önbecsülésem, most eleve nem is keresném,
pláne nem jönnék fel a lakására.
De az önbecsüléssel mindig is problémáim voltak, és balga
módon még mindig hittem abban, hogy szeret, ezért úgy
döntöttem, megelőlegezek neki egy beszélgetést.
Legalábbis, ha hajlandó szóba állni velem.
–  Felmehet, Miss Turani – mondta a portás, miután egy
örökkévalóságig vártam, és nagy kő esett le a szívemről.
Míg a portásra a végtelenségig kellett várni, a liftezés mintha
egy szempillantás alatt véget ért volna, és amikor felértem az
emeletére, nagyot dobbant a szívem az izgalomtól. Hat óra
múlt. Egész délután azon törtem a fejem, hogy mit is
mondhatnék neki, most mégis leblokkoltam.
Az sem segített, hogy odakint várt rám, a nyitott lakásajtó
előtt. Még mindig öltönyben volt, de a nyakkendő és a zakó már
lekerült róla, az ingét kigombolta a nyakán. A haja zilált volt,
mintha legalább ezerszer beletúrt volna.
Még így is ellenállhatatlan volt.
Ellentétben velem, mivel otthon átöltöztem, és csak
cicanadrágot és pólót húztam. Minden porcikámban
szerencsétlennek éreztem magam, kívül-belül. Abban bíztam,
hogy ha kényelmes ruha van rajtam, talán jobban érzem
magam tőle.
Egy fenét! Sőt, ha lehetséges, csak még pocsékabbul éreztem
magam, miután megláttam Scottot, aki szexis és csábító volt.
Úgy nézett rám, mintha egyenesen a mennyből pottyantam
volna az ölébe.
–  Tessa. – A hangja fojtott volt az aggodalomtól. Az
arckifejezése pedig olyan volt, mint egy elveszett kiskutyáé.
És az istenit, vonzott ez a sebezhetőség. Az egyik pillanatban
még reménytelenül álltam előtte, a következőben pedig
behúzott a lakásba, és a karjaiba vett.
–  Hála az égnek, hogy itt vagy – suttogta a hajamba, mire
erősebben szorítottam magamhoz.
A szája már az államat súrolta, és hamarosan megtalálta az
ajkamat, s mivel sosem tudtam ellenállni neki, átadtam magam
a csóknak.
–  Féltem, hogy nem jössz el – mondta, amikor elváltunk, és
levegőhöz jutottam.
Nem kellett volna eljönnöm. Nem kellett volna ennyire
megkönnyítenem a dolgát. Neki kellett volna eljönnie hozzám.
De már eljöttem, és itt voltam. Nem kell rendszert csinálni a
pillanatnyi gyengeségből.
A felismerés visszaadta az erőmet, és eltoltam magamtól.
– Ez így nem mehet tovább, Scott. Nem ugorhatok a karodba.
– Tessa. – Közelebb lépett, én pedig elhátráltam, és az ajtóhoz
préselődtem.
– Ne!
Elbizonytalanodott, majd hátralépett, hogy ne legyek sarokba
szorítva.
–  Tudom, hogy magyarázattal tartozom. Bárcsak… –
Elhallgatott, és megrázta a fejét. – Próbáltalak elérni a
sajtótájékoztató előtt, hogy szólhassak, hogy bejelentjük. Nem
akartam, hogy így szerezz róla tudomást. Szörnyű lehetett, és
nagyon-nagyon sajnálom, hogy így történt.
–  Azt hiszed, az a bajom, hogy így tudtam meg? – Mármint,
lényegében igen. De nem ez volt a bejelentés legrosszabb része.
Egyáltalán nem.
–  Bizonyára ez csak egy része, de igazad van. Nem ez volt a
legnagyobb hiba, amit elkövettem, de esküszöm, hogy semmi
sem változott.
– Semmi sem változott? – Elképedve néztem rá. – Eljegyezted
a főnökömet! Kurvára igaziból. Azt várod, hogy ne is törődjek
vele? Mert korábban még el tudtam fogadni, amikor azt hittem,
csak átmeneti, de komolyan azt hiszed, hogy most is elfogadom?
–  Nem… – Elindult felém, majd megtorpant. – Nem igazi
eljegyzés. Nem veszem feleségül.
– Akkor miért mondtad mégis egy teremnyi riporternek, hogy
az? Mégis mennyire tartasz hülyének engem, Scott? Tényleg
ilyen naivnak hiszel?
–  Nem. Soha. Persze hogy nem. Hogyan is… Te egy… –
Elhallgatott, hogy összeszedje magát, majd mélyen a szemembe
nézett. – Pontosan tudod, hogy a legokosabb, legtehetségesebb,
legszenvedélyesebb nőnek tartalak, akit valaha is ismertem. Ha
pedig nem tudod, akkor nagyon sajnálom, mert gyakrabban
kellett volna mondanom neked. Újra meg újra ámulatba ejt a
gondolkodásod. Az eszed az egyik legfőbb oka, hogy olyan
őrülten beléd szerettem.
Nagyon dobbant a szívem, de nem hagytam, hogy
megingasson az utolsó szó.
–  Akkor újra megkérdem: miért jelentetted be ország-világ
előtt, hogy feleségül veszel egy másik nőt?
– Mert ha a világ elhiszi, akkor apám is elhiszi, és jelenleg az
apámnak el kell hinnie.
– Miért kéne… – Nem vagyok ostoba, és egy pillanattal később
leesett a tantusz. – Megfenyegetett téged.
Scott felsóhajtott, az arcára volt írva, hogy igazam van.
– Üljünk le, és beszéljük meg. Rendben?
Nem akartam, hogy kiengeszteljen.
– Mivel fenyegetett meg?
– Kérlek, Tessa. – Esdeklőn emelte rám kék szemét. – Mindent
elmesélek, de bemehetnénk végre a folyosóról?
Néhány feszült pillanatig farkasszemet néztünk egymással.
Végül szó nélkül elvonultam mellette, ügyeltem, nehogy akár
véletlenül is hozzáérjek, mert tudtam, hogy a legkisebb
érintésre oda az eltökéltségem.
Éreztem, hogy követett, a testéből áradó hő, akár a kandalló
tüze, de csak a lábaim közt éreztem a melegét, a testem többi
része fagyos maradt. Szinte azt kívántam, bárcsak újra a
karjába venne, hogy átmelegítsen.
Ugyanakkor féltem, hogy ha megteszi, örökre a varázsa alá
kerülök, elfogadom a kifogásait, sőt még én fogom mentegetni a
viselkedését.
Már így is helyette magyarázkodtam. Ha Henry
megfenyegette, akkor talán nem is Scott tehetett a történtekről.
Gonosz volt az apja. Ezt bizonyították a nekem intézett szavai:
„Tényleg azt hitte, hogy magát fogja választani?”.
Azt hittem. De a mai nappal világossá vált, mekkorát
tévedtem.
Most viszont újra azon rágódtam, hogy Henry talán csak el
akart bizonytalanítani. Vajon Scottnak mit mondhatott?
– Hozhatok valamit inni? – kérdezte Scott a nappaliban.
Alig hallottam a kérdést, túlságosan elfoglalt a tépelődés, hogy
mivel zsarolhatja az apja. Scott mögöttem áll, megfordultam, de
már hátat fordított nekem, mivel a bárszekrényhez lépett.
– Azzal fenyegetett, hogy kirúg az állásodból?
–  Sosem rúgná ki a saját fiait. Rossz fényt vetne rá. Bort?
Vizet? Tequilám is van.
Az alapján, amit Scott az apjáról, a vele való kapcsolatáról
mesélt, semmi mást nem akart, csak jobb pozíciót, és hogy
bevegyék az igazgatótanácsba. Csakhogy azóta beletörődött,
hogy ezeket elveszíti. Vagy meggondolta volna magát?
Ekkor megértettem, világosan és tisztán. Scott megígérte,
hogy ez nem fog megtörténni, még akkor sem, ha az apja
ellenáll.
– A DA. Azt mondta neked, hogy nem szponzorálja a DA-t.
–  Látod? Egyáltalán nem vagy naiv. – Scott kivett egy
szénsavas ásványvizet a hűtőjéből, és átnyújtotta.
– De… miért? Úgy értem, miért gondolná egyáltalán, hogy ez
olyan sokat jelent neked?
– Mert tényleg sokat jelent. Mert neked sokat jelent.
Nem akartam elismerni, hogy mennyire megmelengette a
szívemet ez a kijelentés. Mégis torkomon akadt a szó, akár
tetszett, akár nem.
Miután magamhoz tértem, émelyegni kezdtem. Hát ennyire
gyűlölt engem Henry Sebastian. Nem pont engem, hiszen alig
ismert, hanem a gondolatot. A gondolatot, hogy a fia egy félvér
lánnyal járjon, akit egyedülálló anya nevelt fel nyomorúságos
körülmények között.
Ez egyszerűen nem volt elég jó Scottnak. Legalábbis az apja
szerint. Valószínűleg a legtöbb ember szerint sem.
Számíts rá, hogy megkapod, de ne számíts többre annál, amit
megérdemelsz. Ez volt az igazi Sebastian-mottó.
– Szóval akkor semmit sem kérsz inni?
Megráztam a fejem, Scott pedig visszatette a palackot a
hűtőbe, majd visszafordult hozzám. Nekidőlt a bárszekrénynek,
és úgy kapaszkodott a pultba, mintha már csak az választana el
minket egymástól, noha az arckifejezése alapján kezdett
elerőtlenedni.
Ő nem úgy érez, mint az apja. Nem érezhet úgy. Ugye?
Összeszedtem magam, és megpróbáltam a részletekre
összpontosítani, amiket már beismert, tisztán akartam látni a
helyzetet, hogy el tudjam különíteni egymástól a rosszfiút a
talán-mégsem-rosszfiútól.
–  Akkor magyarázd meg. Ma bementél az irodába a hosszú
hétvége után, az apád pedig azt mondta neked, hogy…?
– Leülnél, Tessa?
– Elmagyaráznád végre?
Láttam a szemében, hogy majdnem azt mondta nekem, hogy
majd elmagyarázza, ha leülök. De nyilván érezhette, hogy túl
ideges vagyok ahhoz, hogy dirigáljon nekem, mert végül nem
erőltette, hanem ő maga ült le az egyik karosszékbe, és
rákönyökölt a térdére.
– Ma reggel, úgy nyolc körül bementem az irodába, az apám
már várt engem. Tiszta ideg volt a hétvégi Washington Postban
megjelent cikk miatt, amiben az energiacsökkentéssel
kapcsolatos nyilatkozata miatt támadták, és ragaszkodott hozzá,
hogy kitaláljak valamit, amivel elterelhetjük a sajtó figyelmét.
Felvetettem, hogy jelentsük be a DA szponzorálását.
– Úgy, hogy még alá sincs írva a szerződés?
– Valóban kockázatos előbb bejelenteni az ilyesmit.
– De ezzel elkötelezte magát a nyilvánosság felé.
–  Pontosan. Ő figyelemelterelést akart. Én meg
elkötelezettséget. Két legyet ütöttünk egy csapásra.
Fel-alá járkáltam a kanapé előtt, próbáltam elképzelni a
jelenetet, nem mintha olyan fontos lett volna, de egyszerűbb
volt, mint feltenni a kérdést: vajon Scott elég jónak tart engem?
És a következő, majdnem ugyanolyan fontos kérdést: vajon
leszek olyan hülye, hogy akkor is szeressem, ha ő már nem szeret
engem?
Féltem, hogy nem tetszene a válasz, ezért még nem akartam
erre gondolni.
Inkább Henryvel és a fiával, és a PR-os fiaskóval
foglalkoztam.
–  Oké, de ennek semmi értelme. Ha figyelemelterelésre van
szüksége, miért fenyegetne azzal, hogy meghiúsítja a
szponzorálást?
–  Nos. – Scott a bárszekrény felé sandított, mint aki már
bánta, hogy mégsem töltött magának egy italt, amíg ott volt.
De nem lehetett olyan erős a kísértés, mert semmit sem
csinált.
Újra a szemembe nézett.
–  Ő nem ezzel akarta elvonni a figyelmet. Valami más
megoldást várt tőlem. Meg kellett győznöm, ezért sem tudtalak
tíz előtt hívni a sajtótájékoztató miatt. Ott kellett volna lenned
mellettünk a pódiumon. Kendra is furcsának tartotta, hogy nem
vagy ott. – Elhallgatott, hagyta, hogy megemésszem.
Más körülmények között ujjongtam volna örömömben, hogy
nem szándékosan zártak ki a saját projektemből. Jelenleg
azonban semmit sem éreztem.
Amikor Scott felfogta, hogy nem fogok úgy reagálni, ahogy
várta, folytatta.
–  Mindenesetre, miután nem tudtalak elérni, meghagytam
Edennek, hogy küldjön el, ha megjelennél, mert nem akartam,
hogy ott, a helyszínen váratlanul érjen az egész, ezért nem is
számítottam rá, hogy így szerzel róla tudomást.
–  Pontosan miről is? Még mindig nem értem. Mit mondtál
volna, ha sikerül elérned előtte? Hogy apád azzal fenyegetett,
hogy nem szponzorálja a DA-t, ezért inkább felajánlottad, hogy
megnősülsz?
–  Nem ajánlottam fel. Ultimátum volt. – Frusztráltan
felsóhajtott. – Nézd, a következő történt: volt egy PR problémája.
Azt mondtam, jelentsük be a DA szponzorálását. Mire ő:
„Bejelentjük, ha elveszed Kendrát, de ha nem, akkor nem írom
alá a szerződést, és más módon kell eltussolnod a
problémámat”. Így már érted?
Még mindig úgy éreztem, hogy valami hiányzott, de talán
nem is volt olyan fontos.
–  Akkor csak addig kell úgy tenned, mintha jegyben járnál,
amíg alá nem írják a szerződést? – Ez már nem hangzott olyan
rosszul. Egyelőre lassan haladt a projekt, de mennyi idő kellhet
ehhez? Még néhány hét? Maximum egy hónap? Lehet, hogy
túlreagáltam?
–  Valójában a szerződés egyáltalán nem kötelez enynyire. –
Komor és bocsánatkérő volt a hangja. – Inkább a DA
kötelezettségeiről szól a pénzért cserébe – az elvárásokról, hogy
mire fogják költeni, meg ilyesmi. És garantálja, hogy a
Conscience Connectet kifizetik. De ez lényegében egy adomány.
A SIC bármikor felbonthatja a szerződést.
A DA a várt adomány alapján készítsen költségvetést, de
Henry Sebastian bármikor visszaléphet?
 – Ez borzalmas.
– A hatalom a SIC-nél van. Ők diktálják a feltételeket.
Hát persze hogy így működött. Mindig a nagyobb kapta a
védelmet. A kisebbet pedig magára hagyják.
Nos, nem mintha most szembesülnél először az amerikai
kapitalizmussal.
–  Akkor hát addig kell jegyben járnod, amíg a DA meg nem
kapja a pénzét. Értem. Ez meddig tart?
–  Az alapján, ahogy a szerződést megírták? – Bűnbánóan
elfordította a tekintetét. – Hát. Legalább egy évig.
– Na ne! Azt már nem. Szórakozol velem? – Egy teljes évig kell
pózolnia Kendra oldalán, miközben én… mi leszek? A szeretője?
A mocskos kis titka? – Arról szó sem lehet.
Scott beletúrt a hajába.
– Tudom, Tessa. Tudom.
Elhallgattam, és újra végiggondoltam, hátha mégis
túlreagálom.
Két másodperc alatt rájöttem, hogy egyáltalán nem reagáltam
túl.
–  Belegondoltál egyáltalán, hogy milyen lenne? Nem
gondoltál bele. Túl higgadt vagy te ahhoz, hogy egyáltalán
eszedbe jusson.
–  Belegondoltam, Tessa. Nekem elhiheted. Minden
szemszögből átgondoltam, és tudom, hogy mekkora szívás.
Kurva nagy szívás. De van más lehetőség is.
–  Nem lehetett elég időd arra, hogy ezt megvitassátok. A
sajtótájékoztató tizenegykor kezdődött. Mikor is adott apád
ultimátumot? Azt mondtad, nyolckor már várt? Ennyi idő nem
elég ahhoz, hogy mindent végiggondolj.
–  Én… – Megint az a bűnbánó tekintet. – Nem ma adta az
ultimátumot.
Hát ez volt a hiányzó részlet!
–  Édes istenem, már egy hete tudod. Amióta közölted a
szüleiddel, hogy nem lesz esküvő. Ezért siettetted annyira a
szerződést. És Teyana kezelését. Ezért akartad mindenáron a
szponzorálással takargatni a PR-os botrányt. – Végre összeállt a
kép. – Te csak úgy eldöntötted, és eszedbe se jutott, hogy nekem
is szólj?
Scott talpra ugrott.
–  Megpróbáltam. De nem vetted fel a telefont, és most már
persze tudom, hogy azért, mert…
Félbeszakítottam.
–  Négy teljes napot töltöttünk együtt. Rengeteg lehetőséged
volt rá, hogy megtedd.
–  Igen, tudom. És szerettem volna. Komolyan. Amikor
elutaztunk, arra gondoltam, hogy csak egy kis időre van
szükségem, és majd kitalálom, hogyan magyarázzam meg
neked, hogy a DA elveszíti a szponzort, mert apám egy
érzéketlen zsarnok, aki mindent megtesz, hogy belerondítson a
gyerekei boldogságába. De aztán azt mondtad, hogy milyen
sokat jelent neked a DA…
– Ne akarj engem hibáztatni ezért…
–  Nem hibáztatlak. Csak azt mondom, hogy már tudtam, de
miután hallottam, hogy mit mondtál a nagyapámnak, igazán
megértettem…
–  És úgy gondoltad, hogy azt várom tőled, hogy isten tudja,
meddig színlelj egy jegyességet csak azért, hogy a DA megkapja
a pénzét?
– Azt hittem… – Habozott, és amikor újra megszólalt, a hangja
halkabb volt, mint az imént, amikor kis híján kiabáltunk
egymással. – Azt hittem, hogy képtelen döntés elé állítanálak.
Ezért inkább meghoztam én a döntést, hogy ne neked kelljen.
Néha szerettem, ha dirigált nekem, de a hálószobán kívül
leereszkedőnek és lealacsonyítónak találtam.
–  Hű, micsoda nemes gondolat! Feláldoztad magad, hogy ne
nekem kelljen.
– Nos, igen. Fel.
– Hát, rosszul döntöttél!
Két lépéssel előttem termett.
–  Igazán? Gondold végig, Tessa, komolyan. Gondolj bele,
milyen következményekkel járt volna, ha másképp döntök.
Gondolj bele, és aztán mondd meg, hogy te mit választanál.
Nem kellett gondolkoznom a válaszon.
– Téged!
–  Tényleg? Gondolkodás nélkül így döntenél? Teyanának
mindenképpen segítenék, amiért szembe szállnál velem, mielőtt
beletörődnél, de mi lenne a többi emberrel, aki hasonló
betegségben szenved? Mekkora publicitást kapna a DA a
szponzori pénz nélkül? – Hátraléptem, de követett, és a
kanapéhoz préselt, ahonnan nem volt menekvés. – Együtt
tudnál élni a döntéssel, hogy mindezt meghiúsítottad? Pusztán
szerelemből?
Megráztam a fejem.
Nem tudtam, mit mondjak.
 Mert nem tudtam a választ. Már nem csak róla és rólam volt
szó. Mert olyan volt ez a helyzet, mint a villamosdilemma a
pszichológiában: vajon feláldoznék-e egy embert, hogy
megmentsek több életet? És lehet, hogy ez túlzás, mert itt
egyetlen élet se forgott kockán, de ugyanakkor mégis, hiszen a
diszautonómia életeket tett tönkre, és hinni akartam benne,
hogy a nagyobbik jót választanám. A szívem azonban Scottért
dobogott, és csak őt akartam, akkor is, ha ez önző és helytelen
döntés.
A tenyerembe temettem az arcom.
–  Igazad van. Igazad van! Nem tudnék választani. – Még
mindig a fejemet ráztam, és lehuppantam a padlóra. – Nem
tudnék választani.
– Tudom.
Amikor leengedtem a kezem, maszatos volt a könnyektől,
Scott pedig fél térdre ereszkedett előttem.
– Ez nem igazság! – mondtam.
– Tudom. – Leült mellém, és hagytam, hogy a karjába vegyen.
Ringatni kezdett, megcsókolta a fejem, én pedig beszívtam az
illatát, a teste melegét, és elhitettem magammal, hogy csak
ennyi kell ahhoz, hogy minden újra rendben legyen köztünk.
Ám a hitegetés nem sokáig működik.
–  Egyáltalán nem kellett volna elmondanod – szóltam, és
komolyan gondoltam. – Csak annyit kellett volna mondanod,
hogy apád nem írja alá a szerződést, nem kellett volna az
orromra kötnöd, hogy ez miattunk van, és akkor most nem
járnál jegyben, nekem pedig nem kellene tudnom róla.
Elhúzódott, hogy a szemembe nézzen.
 – Én sem tudnék így dönteni, Tessa.
– Mert nem vagy rossz ember. – Elcsuklott a hangom.
Kisimított az arcomból egy nedves hajtincset.
– Most elég rossznak érzem magam.
Újra a vállára borultam, és potyogtak a könnyeim, de
valahogy sikerült megőriznem a tartásomat. Scott ringatott. És
puha csókokkal halmozott el.
Scott karjában ez az egész olyan nevetségesnek tűnt. Henry
Sebastian befolyásos ember volt, de nem befolyásolhatott
mindent. Nem lehetett ennyire megfélemlítő. Ha nem hagyjuk
magunkat, rögtön elveszíti a hatalmát. Keresnünk kell egy
másik lehetőséget.
–  Más vállalatok is vannak, amelyek szponzorálnák a DA-t –
mondtam egy idő után. – Nem muszáj beletörődnünk, hogy a
SIC az egyetlen lehetőség.
– Mekkora az esélye, hogy találnál valami jobbat?
Eddig a SIC volt a Conscience Connect legnagyobb kliense.
– Elenyésző. De csak számítani kell rá, nem igaz?
–  Ez egy jó mantra, ha a saját sorsodra alkalmazod. De
felelőtlenség lenne kockára tenni miatta több száz ember életét.
Felsóhajtottam, és a nyakához bújtam.
– Bárcsak ne lennél olyan rendes ember!
– Ezt te sem gondolod komolyan.
Ő volt az első rendes pasas, akivel együtt voltam. Az első, aki
mellett én magam is rendesnek éreztem magam. Ez volt a
legvarázslatosabb benne, és igaza volt; a világ minden kincséért
sem kívánnám, hogy megváltozzon.
Elhúzódtam, hogy felnézhessek az arcába. A karjában, ilyen
közel az ajkához, ilyen sebezhető állapotban nem csoda, hogy
hamarosan összetapadt a szánk. A gyengéd csókok egyre
hevesebbé váltak. A testünk egymásnak feszült, az ölébe ültem,
és eggyé váltunk, és túl bódult voltam ahhoz, hogy tisztán
gondolkodjak.
Mégsem tudtam leállni az agyalással.
Ugyanazok a gondolatok jártak a fejemben körbe-körbe.
Ennyi is elég. Megelégszem a lopott pillanatokkal. A tudattal,
hogy szeret engem.
Más férfiak mellett is folyton ezt ismételgettem magamban.
Az apám mellett, aki tudomást sem vett a létezésemről. A
főnököm mellett, aki a háttérbe szorított. Ennyi is elég. Ennyi is
elég. Ennyi is elég.
Ha eleget mondogatod, a végén el is hiszed.
Többé már nem.
Hirtelen kihámoztam magam a karjából.
– Nem lehet, Scott. Így nem.
– Semmi sem változott. Téged szeretlek.
–  Tudom, de. – Utánam kapott, de felálltam, elhúzódtam a
csábító ölelésből. – Ez más. Már nem csak arról van szó, hogy
pár hétig titkolóznunk kell. Egy teljes évről beszéltünk. Talán
többről.
Scott óvatosan pózt váltott a merevedése miatt.
– Igaz, hogy nem lesz könnyű, de meg tudjuk csinálni.
–  Hogyan? Hogy tudnánk? Mégis kapcsolatunk lenne? Még
mindig Kendrával dolgozom. Azt várod, hogy szótlanul
hallgassam, ahogy tervezgeti az esküvőjét, ami sosem fog
megvalósulni?
 – Már tudja. Elmondtam neki.
– Mit tud? Hogy nem fogod feleségül venni?
– És… azt, hogy… – Felállt, és maga felé fordított. – Hogy téged
szeretlek. Megérti. És hajlandó együtt színlelni velünk.
Hű! Ez aztán a meglepetés. Méghozzá kellemes meglepetés,
tekintve, hogy Kendra ritkán tett olyasmit, ami nem az ő
érdekét szolgálta.
De hiába tudta, a probléma ettől még nem oldódott meg.
–  Ő csak egy ember. Nem számít, mit tud, ha mindenki mást
ugyanúgy meg kell győznöd. Eseményekre kell járnotok együtt.
Fotózkodnotok kell együtt. Meg fognak interjúvolni róla. Vele. Ő
lesz melletted a családi összejöveteleken. Engem határozottan
nem vihetsz el Ida nénikéd szülinapi partijára.
Egy pillanatra csalódottság jelent meg az arcán. Azután
eltűnt, és sztoikusan nézett rám.
– Őt se vinném el.
Tényleg nem gondolta végig. Tudtam, hogy nem.
Eltoltam a kezét az arcomtól.
–  És mikor látnánk egymást? Le kéne fizetned a portásodat?
Még vacsorázni sem mehetnénk el együtt. Sem az operába. Sem
más nyilvános helyre. Egy ideig izgalmas a bujkálás, de hamar
ráun az ember. Folyton rettegni, nehogy valaki meglásson.
Folyton azon idegeskedni, hogy mi lesz, ha megtudják a szüleid.
Senkinek sem beszélhetnék rólad. Akárhogy nézzük, csak egy
titkos viszony lenne.
–  És mi lesz, ha apád elhúzza a kifizetést? Mi lesz, ha beírat
még egy feltételt a szerződésbe? Legközelebb mivel fog
megzsarolni?
 –  Nem fog. Nem hagyom. Nem számít. – A csípőmre tette a
kezét, de elhúzódtam tőle.
–  Most ezt mondod, de hidd el nekem, tudom, hogy mennek
ezek a dolgok. Mindig lesz valami más. Mindig lesz valami okod
arra, hogy behódolj neki. Sosem leszel a magad ura.
– Nem! – tiltakozott felindultan. – Nem így lesz.
– Látod, én már tudom, hogy ezt nem ígérheted nekem, mert
már rengeteg hasonló kapcsolatom volt. Eleget vezettek már az
orromnál fogva, Scott, eleget etettek már hazugságokkal.
Hányszor elhittem, hogy most az egyszer más lesz!
– Azt mondod, hazudok neked?
– Talán nem szándékosan…
–  Hagyd abba! Ide hallgass. – Szigorú pillantást vetett rám. –
Ez mind csak kifogás. Igaz, hogy nem lesz könnyű. Igaz, hogy
néha nyomorultul fogjuk érezni magunkat, de egymásra akkor
is támaszkodhatunk.
– Titokban.
– Titokban – ismerte el.
Olyan könnyű lett volna elfogadni! Elég egyszerűek voltak a
szabályok. Sokkal nagyobb elkötelezettséggel járt, mint eddig
bármelyik kapcsolatom. Egy magamfajta nőnek előrelépés volt
az ilyesmi.
Csakhogy…
–  Már nem vagyok ilyen. Miattad nem vagyok ilyen. Te
mutattad meg nekem, hogy ennél jobb vagyok. Nem érdemlem
meg, hogy titokban tartsanak. Ha pedig most mégis erre kérsz,
az olyan lenne… – Példát kerestem, és kimondtam az elsőt, ami
eszembe jutott. – Mint a Micsoda nő! Amikor Richard Gere arra
kéri Julia Robertset, hogy legyen a felmagasztalt kurvája,
miután elhitette vele, hogy egyáltalán nem egy kurva.
– Én nem arra kérlek, hogy a kurvám légy.
–  Nem is ezt mondtam. Csak azt, hogy ha egyszer
megmutattad nekem, hogy többet érdemlek, utána nem
kérheted, hogy érjem be kevesebbel. Nem mondhatod, hogy
többre kell számítanom, hogy azután azt kérd, hogy törődjek
bele ennyibe. Nekem mindenestül kellesz. Megérdemellek.
–  Így igaz – mondta, és odarohant hozzám, majd a karjába
vett. – Megérdemelsz. Mindenemet neked akarom adni. És én is
mindenestül akarlak. Felhívom apámat, rendben? Lefújom az
egészet, és utána együtt lehetünk.
Fél másodpercre megkönnyebbültem.
Ám hamarosan valami súlyos és nyomasztó érzés telepedett
rám.
–  Mindketten tudjuk, hogy ezt a köztünk lévő csodálatos
dolgot önzővé és csúffá züllesztené.
–  Tess… – Szorosabbra fonta a karját. – Úgy érzem, mintha
szakítanál velem.
Én nem bírtam kimondani. De most, hogy ő kimondta…
– Nem akarok.
– Akkor ne tedd.
– De muszáj. – Visszatértek a könnyeim, és lassú vízfolyásként
áztatták az arcomat. – Így nem maradhatok veled.
– Ne, ne! Ne tedd!
Nem bírtam még egyszer kimondani. Elszorult a torkom.
Ám ez nem azt jelentette, hogy maradok, noha a szívem
mélyén pontosan ezt akartam. Legalább még egy éjszakára. Egy
hétre. Talán nem lenne olyan szörnyű. Kipróbálhatnám, hátha.
Hogy még jobban beleéljem magam? Hogy még fájdalmasabb
legyen? Hogy összetörjön a szívem?
Megráztam a fejem, hátranyúltam a derekamhoz, és
lehámoztam magamról a karját. Ahogy elhúzódtam tőle, olyan
érzés volt, mintha egy mágneses mezőből próbálnék
szabadulni. Mintha a természet törvényei ellen küzdenék.
Mintha helytelen lenne.
Ha nem hagy elmenni, képtelen leszek távozni.
– Kérlek… – nyöszörögtem.
– Ne – mondta újra. Ám a szorítása meglazult. – Nem érhet így
véget. Ezt nem fogadom el. Keresek más megoldást.
–  Remélem, úgy lesz – mondtam, és lassan elhátráltam. Egy
lépés. És még egy. – Hívj fel, ha sikerült. Rendben? – Rá se
bírtam nézni. Sarkon fordultam és végigrohantam a folyosón az
ajtó felé.
–  Tessa! Tessa! – Megsebzett hang volt. Éles és kétségbeesett,
és esdeklő.
Ott állt mögöttem, amikor megfordultam, és hozzábújtam.
Egy utolsó érintés. Egy utolsó ölelés. Egy utolsó csók.
Amikor elhúzódtam tőle, úgy éreztem, mintha odaveszett
volna egy részem.
– Istenem, mennyire fáj!
– Akkor ne tedd.
A kezem azonban már a kilincsen volt. Mintha kívülről
szemléltem volna magam, láttam, ahogy elfordítottam, és
kinyílt az ajtó.
– Mennem kell.
Eljöttem tőle.
 Tizenhat

Scott

–  De szarul nézel ki! – jegyezte meg Kendra, amikor

találkoztunk a nagynéném Upper East Side-beli lakóépületének
az előcsarnokában.
Mogorva pillantást vetettem rá a pilótaszemüvegem sötét
lencséi mögül, egész héten ilyen volt az arcom, és most Kendrát
céloztam meg vele.
– Kösz szépen. Ez jólesett.
Elfojtott egy mosolyt.
– Bármikor.
Szó nélkül mentünk a portáshoz, majd beléptünk a liftbe, és
minden lépéssel belenyilallt a fejembe a fájdalom. Talán nem
kellett volna annyit piálnom előző este. Vagy azelőtt. Vagy
azelőtt. A korhely megbánás élő példája voltam.
A bőséges alkoholfogyasztás határozottan hozzájárult a
gyűrött pofámhoz, ám az elmúlt hat napban, amióta utoljára
láttam Tessát, nem csak piálással pusztítottam magam. Kedden,
szerdán és csütörtökön még sikerült bejutnom az irodába, de
magamra zártam az ajtót, és rá se hederítettem a munkára.
Ehelyett bőszen telefonálgattam. Órákon át csüngtem a
telefonon, felhívtam minden nagymenő vállalkozást, amit
ismertem, hátha találok egy megfelelő szponzort a DA-nak a SIC
helyett. Csodák csodájára néhányan rá is haraptak, de egyikük
se volt hajlandó megközelíteni azt az összeget, amire apám
rábólintott.
Péntekre elment a kedvem a próbálkozástól.
Ez volt az a nap, amikor magamba zuhantam, és
elzarándokoltam Tessa lakásához. Felhívtam előtte – sőt, egész
héten hívogattam. SMS-eztem is. Semmire sem válaszolt, amiből
igazán érthettem volna, de túlságosan nyomorúságos voltam, és
hiányzott, ezért kikocsikáztam szépen Jersey Citybe. Amikor se
Tessa, se Teyana nem nyitott ajtót, kényelembe helyeztem
magam kint, a folyosón. Tizenhét órát csöveztem ott, mire
kirúgott a háziúr.
Ezért aztán a következő másfél napot a kocsimban töltöttem,
a lakóépület előtt. Ezért is voltam most olyan ápolatlan.
Ehhez még hozzájött a mérhetetlen bűntudat, amiért mégis
elhoztam Kendrát Ida néni szülinapi partijára, holott azt
mondtam Tessának, hogy nem fogom. El sem akartam jönni,
csakhogy apám felhívott, és követelte, hogy jelenjek meg a
menyasszonyommal a karomon.
Tessának igaza volt. Apám sosem hagyja, hogy vége legyen.
Most ez van, aztán majd más lesz, azután megint más. Ő fogja
irányítani az egész életemet.
– Miért teszem ezt?
Csak magamban akartam dünnyögni, mivel azonban Kendra
mellettem állt, megválaszolta a kérdést.
 – Mert azt akarjuk, hogy a DA megkapja a pénzét.
Kinyílt az ajtó Ida emeletén. Amint kiléptünk a liftből,
Kendrához fordultam.
– Tessa azt mondta, hogy már több mint egy éve ülsz tétlenül
ezen az alapítványon. Ha most ennyire érdekel, akkor eddig
miért nem ajánlottad? És ne mondd, hogy azért, mert kettőnk
miatt aggódtál, mert ez nem magyarázza meg, hogy máshol
miért nem ajánlottad.
– De ajánlottam máshol. Mindenhol ajánlottam.
Talán nem látta, hogy összevontam a szemöldökömet, mert
még nem vettem le a napszemüveget.
– Tessa szerint…
– Tessának nem szóltam róla – mondta, mielőtt befejezhettem
volna. – És mielőtt megkérdeznéd, hogy miért, semmi közöd
hozzá. Játszhatjuk a szerelmespárt, amennyit csak akarod, hogy
megvalósuljon az üzlet, de attól még nem kell minden titkomba
beavatnom téged.
Kíváncsivá tett, de igaza volt. Ha bármit is akarok tőle, az ő
személyes szarságai igen alacsonyan voltak a prioritási
listámon.
–  Ööö, párszor elmentem a lakására, de sosem volt otthon.
Nincs valami ötleted…?
– Ja, hallottam, hogy szakítottatok – mondta.
– Átmenetileg.
– Ezt ő is tudja?
Nagyon remélem.
Ezt azonban nem akartam Kendra orrára kötni.
–  Muszáj nekem is emlékeztetnem téged, hogy semmi közöd
hozzá?
– Cuki vagy. – Lehervadt az arcáról a színlelt mosoly. – Kivett
egy hét szabit, hogy meglátogassa az anyját.
–  Ó. Helyes. Csak eltűnődtem. – Megkönnyebbültem, hogy
Tessa biztonságban volt valakivel, aki törődött vele. – Teyana is
elkísérte? Ő sincs otthon soha.
Kendra a gyöngysorával babrált.
–  Tényleg? Fura. Tey meg én, szóval mi nem igazán, ööö,
tudod. Úgyhogy fogalmam sincs.
Különösnek találtam, hogy Kendra úgy kapkodta a tekintetét
a kérdésre, de talán csak kényelmetlenül érezte magát a
megromlott baráti kapcsolata miatt. Tessa nem sokat beszélt
róla, de annyit tudtam, hogy feszült volt köztük a viszony.
–  Szóval – szólt Kendra. – Sokáig ácsorgunk még itt, a
folyosón, vagy esetleg bemegyünk, hogy túl legyünk rajta?
– Mindjárt. Egy pillanat. – Kivettem a flaskát a mellzsebemből,
és meghúztam, majd megkínáltam Kendrát. Egy pillanatig
elgondolkozott, végül legyintett, ezért eltettem. – Oké.
Mehetünk.
Odabent, Idánál pont olyan fárasztó jelenet fogadott, mint
amire számítottam. A Sebastian család több generációja
lézengett a csaknem háromszáz négyzetméteres lakás területén
– testvérek, unokatestvérek, nagybácsik és nagynénik –, nekem
pedig most pont egyikük sem hiányzott az életemből.
Amikor beléptünk, rögtön ránk vetette magát az a két ember,
akit a legkevésbé sem akartam most látni.
–  Igazán bájos vagy, Kendra! – mondta negédesen anyám, és
tetőtől-talpig végigmérte az úgynevezett menyasszonyomat,
majd odafordult hozzám.
Rögtön fintorba rándult az arca.
– Vedd le a napszemüveget, Scott!
– A családdal vagyunk, anya. Senkit sem érdekel.
– Másnapos – jegyezte meg apám, helyesen.
– Harmincöt éves vagy, Scott. Elég idős vagy már ahhoz, hogy
ne úgy viselkedj, mint egy főiskolás.
–  Harmincöt vagyok, anyám. Elég idős ahhoz, hogy ne az
anyám oktasson ki arról, hogy viselkedjek.
Anyám lebiggyesztette a száját, és láttam az arcán, hogy azon
tanakodik, vajon helyreigazítson-e. Végül a férjéhez fordult.
–  Legyen a te gondod. Körbevezetem Kendrát és bemutatom
mindenkinek.
Kendra rémült pillantást vetett rám, ahogy anyám
elvonszolta, de ha abban reménykedett, hogy kimentem, akkor
még nyilván nem jött rá, hogy Margo Sebastian elől nincs
menekvés.
Majd megtanulja.
Könnyebb volt, hogy csak az apámmal maradtam. Már épp
elég részt követelt magának az életemből. Többet nem kap
tőlem.
–  Elhoztam a menyasszonyomat – mondtam, mielőtt
rázendíthetett volna. – Ez minden, amit kapsz. – Elindultam, de
még visszafordultam, hogy hozzátegyem: – És nem nevezném
másnaposságnak, mert szinte biztos, hogy még mindig részeg
vagyok.
Vagy legalábbis leszek. A szeme láttára meghúztam a flaskát.
Majd vigyorogva elsétáltam, hogy keressek egy félreeső zugot,
ahol kedvemre duzzoghatok.
Sosem volt olyan egyszerű félrevonulni a Sebastian-
összejöveteleken. Szerencsére éppen akkor érkeztünk, amikor
tálalták a tortát, így mindenki az ebédlőbe tódult, hogy
kornyikálva köszöntsék a kilencvenéves szülinapost.
Kihasználtam az alkalmat, hogy elfoglaljam a biliárdszobát, és
becsuktam az üvegajtókat abban a reményben, hogy sikerül
eltántorítanom bárkit, aki követni akarna.
Be is löktem néhány golyót, mielőtt kinyílt az ajtó. Fel sem
néztem, hogy ki lehet az. Miután becsukódott, meg is szólalt:
– Már kerestelek.
Felpillantottam; Brett épp az ingujját tűrte.
–  Nem akarok tortát enni. Bertának adom a részem, ha
akarja.
A másik ingujját is felhajtotta.
– Nem ezért vagyok itt.
Nem igazán érdekelt, de mivel tudtam, hogy úgyis elmondja,
felálltam, és várakozón néztem rá.
– Akkor miért?
–  Azért, hogy megkapd, amit megérdemelsz. Csak azt nem
tudom eldönteni, hogy a gyomrodba vagy a pofádba bokszoljak.
Azok után, amit Tess-szel műveltél, mindkettőt megérdemled.
Igaz is. Meg is feledkeztem a bimbódzó barátságukról.
–  Pontosan mi olyat tettem Tess-szel, amiért büntetést
érdemlek? – Szinte biztos voltam benne, hogy hosszabb volt a
bűnlajstromom, mint Brett gondolta.
Úgy nézett rám, mint egy idiótára, amiért nem tudom.
–  Azt, hogy hitegetted, miközben valaki mást jegyeztél el, te
rohadék.
– Gyakorlatilag még senkit sem jegyeztem el, amikor randizni
kezdtünk.
– Nagy ívben szarok a szemantikára.
Elnéztem Brettet, és eltűnődtem, vajon képes lenne-e
egyáltalán megütni.
– Tudod mit? – A biliárdasztal felé biccentettem. – Legyen ez a
tét. Ha én győzök, kétszer is megüthetsz, ahol csak akarsz.
– Ha te győzöl? – kérdezte gyanakvóan. – Na és, ha én győzök?
–  Ha te győzöl, én magam fizetek le valakit, hogy helyetted
üssön meg. Be sem kell mocskolnod a kezed.
– Nekem úgy hangzik, hogy ezzel mindenképpen én nyerek.
–  Nekem is. – Valójában azonban, mivel nem voltam benne
biztos, hogy Brett képes lenne teljes erőből megütni, azt
fontolgattam, hogy hagyom nyerni.
Ugyanis igaza volt – megérdemeltem. Megérdemeltem, hogy
szarrá verjenek. Megérdemeltem, hogy csupa kék-zöld folt
legyek.
És az igazat megvallva, bármennyire is pocsékul éreztem
magam, nem hittem, hogy lehetne még rosszabb.
– Tempólökés? – kérdezte, és fogott egy dákót.
– Hagyjuk. Te kezdesz. – Amíg kihelyezte a golyókat, levettem
a zakómat, és kivettem belőle a flaskát, mielőtt felhajtottam az
ingujjam. – A szokásos szabályok?
– Benne vagyok.
Meghúztam a flaskát, és néztem, ahogy megtette a
kezdőlökést, amivel sikerült egy csíkos és egy egyszínű golyót is
belöknie.
 – Egyszínű – szólt, majd elhelyezkedett a következő lökéshez.
Épp célzott a dákóval, amikor újra kinyílt az ajtó.
Képtelenség volt félrevonulni a Sebastian összejöveteleken.
–  Hát itt vagy – szólt Irving nagyapa, és rám szegezte a
tekintetét.
Igazán népszerű voltam ahhoz képest, hogy csak egyedül
akartam lenni.
– Itt vagyok – sóhajtottam fel.
– A kérdés az, hogy hol van a lány?
–  Ha Kendrára célzol, fogalmam sincs, nagyapa, és hogy
őszinte legyek, nem is érdekel. – Megint meghúztam a flaskát.
Kezdtem szédülni. Túlságosan is.
Nagyapa becsukta maga mögött az ajtót, és odalépett hozzám,
vádló tekintettel, amiből sejtettem, hogy nem a piámra fájt a
foga.
– Nem róla beszéltem. Hanem Tessről.
Brett felkapta a fejét, és egy csapásra megfeledkezett a
biliárdról.
– Tud Tessről?
Elengedtem a fülem mellett az unokatesóm kérdését.
– Nincs itt. Szakított velem, ha tudni akarod.
– Nagyon helyes – vágta rá Brett, véleményem szerint teljesen
szükségtelenül.
Vele egy időben a nagyapám is bólintott.
– Jól tette!
Nagyapa megjegyzése sokkal jobban fájt. Nem mintha nem
lett volna igaza.
–  Mélységesen egyetértek. – Lenyeltem a maradék whiskyt.
Remélhetőleg Ida néninek is tisztességes likőrgyűjteménye volt,
amiből kiszolgálhatom magam, mert a mimosa és bloody mary,
amit felszolgáltak, nem lesz elég.
Nagyapa kivette a kezemből a flaskát.
– És ezt akarod?
–  Persze, hogy nem ezt akarom. Megmondtam neked, hogy
mit érzek iránta. De ez a helyzet, mert nem érdemli meg, hogy
úgy bánjanak vele, mint egy…, hogy is fogalmaztál? Csak szerető
legyen.
–  Amikor erről beszéltünk, azt mondtad, hogy az eljegyzést
fogod felbontani, nem a kettőtök kapcsolatát. Mégis mit
művelsz ezzel a Kendra nevű nőszeméllyel? Minek jelentetted
be a sajtó előtt, hogy feleségül veszed? Azt mondtad, nem fog
megtörténni.
–  Ez… – Brettre pillantottam, és elbizonytalanodtam, nem
akartam túl sokat kikotyogni olyasvalaki előtt, aki beárulhat
apámnál. – Ez bonyolult. Maradjunk ennyiben.
Nagyapa a földre hajította a csaknem üres flaskát.
–  Bonyolult a seggem! Hát semmit sem fogtál fel abból, amit
az áldozatról meséltem neked?
–  Meghoztam az áldozatot – mondtam, és lekaptam a
napszemüveget, hogy a szemébe nézhessek. – Ezért nem
Tessával vagyok itt, nagyapa, mert azt mondtad, ha szeretem őt,
áldozatot kell hoznom, és pontosan ezt tettem. Lemondtam róla,
hogy megkaphassa azt, ami mindennél fontosabb volt számára.
–  Szerintem óriásit tévedsz, fiacskám, mert biztos vagyok
benne, hogy neki te vagy a legfontosabb.
–  Az alapítványa. A szponzori pénz, amit meg akart szerezni
nekik. Nem emlékszel? – Gyerekes volt, hogy ennyire fájt
beismerni, hogy nem én álltam a lista élén, noha mindketten ott
voltunk, amikor Tessa ezt mondta.
Nagyapa meghökkent.
– Ezzel zsarol az apád?
–  Nem szerződik le, hacsak nem veszem el a „kijelölt” lányt.
Hát itt tartunk.
– Egy pillanat! – Brett közelebb lépett, miután majdnem meg
is feledkeztünk róla. – Apád azt mondta, hogy feleségül kell
venned Kendrát, ha azt akarod, hogy a DA megkapja a
szponzori pénzt?
Brettre pillantottam, majd visszafordultam nagyapához, aki
nekem szegezte a kérdést:
– Ez lenne a te nagy áldozatod?
Viccelt velem? Teljesen össze voltam törve, ő meg
lekicsinyelte, amit tettem?
–  Elég nagy áldozat, ha engem kérdezel – válaszoltam, és
egyik kezemmel a mellzsebembe csúsztattam a
napszemüvegemet, a másikkal még mindig a dákót
szorongattam.
Nagyapa a dákó felé biccentett.
– Elkérhetem?
– Ja, persze. – Átnyújtottam neki.
Nagyapa teljes erőből a lábamra csapott vele.
– Aú!
Újra lecsapott.
–  Basszus, nagyapa! Mi a faszom? – A korához képest jó
erőben volt az öreg.
 – Én nem így értettem az áldozatot, te marha!
– Akkor mégis hogyan? Inkább a szponzori pénzéről mondjak
le, amit Tessa annyira meg akart szerezni az alapítványnak?
Mert azzal sem azt bizonyítanám, hogy mennyire szeretem.
Nagyapa mogorván nézett rám, és ösztönösen elhátráltam,
mert attól féltem, újra nekemesik a dákóval.
Ehelyett szavakkal támadott.
–  Szart se tudtam erről a szponzori mizériáról, amiről itt
hadoválsz. Én rólad beszéltem, Scottie. Az életedről. Hogy te mit
akarsz az élettől, szemben azzal, hogy apád szerint mit
érdemelsz. Ne hagyd, hogy dirigáljon, mintha a főnököd lenne.
Nem kell az ő elképzelései szerint élned csak azért, mert
mindent előír neked.
–  De ha egyszer tényleg ő a főnököm! Ezen nem tudok
változtatni.
– Nem kell, hogy örökre a főnököd maradjon.
Csak pislogtam, azért is, mert napszemüveg nélkül
borzalmasan vakítónak tűnt a szoba fénye, és mert beletelt egy
percbe, mire felfogtam a szavai jelentését, nyilván azért, mert
enyhén szólva be voltam állva.
–  Mit akarsz ezzel mondani? – kérdeztem egy szempillantás
után. – Hagyjam ott a SIC-et?
Nagyapa vállat vont, hogy „ja, miért ne?”.
– Azt akarod, hogy hagyjam ott a családi vállalkozást? A céget,
amit felépítettél? A munkahelyet, amire egész életemben
készültem?
–  Csiling! Csiling! Csiling! – mondta, és feltartotta a dákót,
mintha csengetne. – Nem lenne áldozat, ha nem találnád egy
kicsit elképzelhetetlennek.
Nem is kicsit volt elképzelhetetlen. A gondolat, hogy ne a
Sebastian Industrialnél dolgozzak, olyan volt, mint elképzelni
az életet gravitáció nélkül. Fenekestül felfordította a világomat,
ha csak belegondoltam.
Nekidőltem a biliárdasztalnak, és a szemem sarkából
észleltem, hogy Brett az egész jelenetet végignézte, és a picsába,
már így is túl sok mindent kotyogtam ki előtte. Nem volt
energiám ezzel foglalkozni, mert minden erőmmel azon voltam,
hogy feldolgozzam nagyapa hajmeresztő javaslatát.
– De mégis mihez kezdenék?
–  Bármihez! Okos gyerek vagy te. Száz vállalat ugrana, hogy
felvegyen. A pokolba is, lefogadom, hogy habozás nélkül
bevennének az igazgatótestületükbe, pusztán azért, hátha
sikerül kicsikarniuk belőled legalább egy hasznos Sebastian-
titkot.
Újabb pislogás. Újabb agyalás.
–  Na de. Én csak. – És hirtelen megvilágosodtam, és mivel
nagyapa felnyitotta a szemem, végre szabadon álmodhattam
nagyot. Mintha száz ajtó nyílt volna meg előttem, amik azelőtt
zárva voltak, mindegyik mögött újabb és újabb lehetőségek. –
Nahát.
– Érted már? – szólt nagyapa, és csillogó szemmel bólogatott. –
Nem is olyan nagy áldozat, ha egyszer szabadon álmodhatsz.
Megvan a vagyonkezelői alapod. Megkapod tőlem az
örökségedet, ha meghalok, akár Henrynek dolgozol, akár nem.
Gondolj csak bele, mi mindent csinálhatnál.
– Akármit? – kérdeztem, még mindig megszédített a gondolat.
 – Akármit – mondta. – Bármit, amit csak akarsz.
Bármit.
Nem kéne minden időmet azzal töltenem, hogy apám
botrányait simítom el. Nem kéne mindig az elismerése miatt
aggódnom. Olyasmivel foglalkoznék, amit szeretek, és amiben
jó vagyok. Olyasmivel, aminek semmi köze Henry Sebastianhez,
csak hozzám.
Végigsimítottam a szakállamon, és úgy éreztem magam, mint
egy torzonborz madárijesztő, aki most szabadult a börtönből.
Bármennyire is csodálatosan hangzott a szabadság, azért kurva
ijesztő volt. Mennyivel könnyebb lenne önként visszasétálni a
cellámba.
Mélyen belenéztem nagyapa szemébe.
– Biztos, hogy ezt akarod? Hogy hagyjam ott a birodalmadat?
Nem akarod, hogy továbbvigyem az örökségedet?
Talán nem tartott engem az örökség részének?
Kinyújtotta a szabad kezét, és megfogta a karomat.
– Ez nem az én birodalmam, Scottie. Már nem az. És te vagy
az én örökségem. Ti, mindannyian. Mindenki, aki továbbviszi a
nevemet. Nekem ti vagytok fontosak. Azt akarom, hogy
boldogok legyetek.
Elszorult a torkom.
– Köszönöm, nagyapa. Nagyra értékelem, hogy ezt mondod.
– Komolyan gondolom.
–  Tudom. Tudom, hogy így van. – Megfogtam a kezét és
megszorítottam.
Végül elengedtem, kihúztam magam, és lehullt a keze a
vállamról.
 – Mint mondtam, nagyra értékelem. Tudom, hogy a legjobbat
akarod nekem. És meg szeretném fogadni a tanácsodat –
valószínűleg már évekkel ezelőtt meg kellett volna tennem –, de
jelenleg nem segítene. Ha eljövök a SIC-től, apa garantáltan
lefújja a szponzori szerződést, Tessa pedig össze lesz törve.
A cella ajtaja lassan visszazárult, a pillanatnyi szabadságérzet
úgy foszlott semmivé, mint egy röpke álom.
Nagyapa a homlokát ráncolta.
– Tényleg azt hiszed, hogy Tessát jobban érdekli az alapítvány,
mint te?
–  Nem, de az is fontos neki. És ez mindkettőnknél nagyobb
valami. Egyikünk sem tudna együtt élni a tudattal, hogy hátat
fordítottunk egy ilyen nagy lehetőségnek.
Irving nagyapa azonban nem az a fajta ember volt, aki
megértette az olyan szavakat, mint a „nem lehet” vagy
„képtelenség”. Soha életében nem volt korlátok közé szorítva.
– Akkor ne tedd. Keress egy másik lehetőséget. Szerezz nekik
egy másik szponzort. Vannak kapcsolataid.
–  De egyik sem elég nagy vállalat. Semmi sem vetekszik a
Sebastian-vagyonnal. – Ezt mindig is tudtam, de eddig sosem
éreztem hátránynak.
–  Emiatt nem tudok bűntudatot érezni – jegyezte meg
nagyapa szomorkás mosollyal.
– Nem is kell. Te nagyra számítottál, és meg is kaptad.
Némán álltunk egymással szemben, mindketten
beletörődtünk abba, hogy kik voltunk és mik voltak az
érdemeink.
Ekkor halkan megszólalt mögöttünk Brett:
 – Nem ez az egyetlen Sebastian-vállalat.
Valóban nem. Mert amit nagyapa felépített, az olyan nagy
volt, hogy már rég kettévált.
Nagyapa és én Brettre pillantottunk. Majd összenéztünk
egymással. Mond valamit ez a Brett…
A ravasz mosoly alapján nagyapa is erre gondolt.
–  Csípem ezt a kölyköt – mondta, és az unokatesómra
mutatott. – Van sütnivalója.
–  Ja, van bizony – bólintottam, és a Brett javaslata nyomán
támadt ötletemtől megborzongtam. Ez akár még be is válhat. És
nagyapa támogatásával sokkal jobban sülhet el, mint álmodni
merném.
Brett sztoikusan fogadta a dicséretet.
– Attól még szétrúghatom a segged?
–  Nem. De szerintem annak is örülni fogsz, amit helyette
kapsz. Számíthatok rád?
Úgy tett, mintha meg kellene fontolnia, vagy talán valóban
megfontolta, mielőtt lemondott a seggrugdosásról, ami persze
érthető volt.
– Rendben. De ha elcseszed…
–  Felbérelek két verőlegényt, hogy szétrúgják a seggem –
ígértem ünnepélyesen. De már tudtam, hogy nem lesz rá
szükség.
 Tizenhét

Tess

Felpillantottam, amikor kopogtattak a hálószobám ajtaján.

Teyana a rá jellemző lezser közvetlenséggel besétált a
szobámba, mielőtt behívhattam volna, miközben az ágyon
kuporogtam, a fejemet a támlának döntve.
–  Csak rád akartam nézni. Jobban érzed magad most, hogy
lezuhanyoztál?
Elméláztam a válaszon, próbáltam valami egyensúlyt találni a
nem túl morózus és az őszinte válasz között. Végül csak annyit
mondtam:
– Nem t’om.
A puszta tény, hogy már csaknem fél órája kijöttem a zuhany
alól, de még mindig egy szál törülközőben voltam, mindent
elárult, amit tudni akart.
Teyana felnevetett.
–  Azt látom. Hozhatok neked valamit? Teát? Vodkát? Egy
doboz jégkrémet?
–  Nem kell, jól vagyok. – Hirtelen rádöbbentem, hogy
visszásra fordult a helyzet. Nekem kéne érdeklődnöm Teyana
hogyléte felől. Meg sem kérdeztem, hogy van, amikor ma este
hazajöttem, miután egy hétig távol voltam, csak bezárkóztam a
hálószobámba, amint megérkeztem.
–  Neked nincs szükséged valamire? – kérdeztem, hogy
visszazökkenjek a régi szerepembe. – Hogy érzed magad?
– Remekül. Szerintem máris segít az új gyógyszer, amit felírt a
specialista.
– Tényleg? Szóval nincs hányingered? Nem fáj semmid? Nem
szédülsz?
–  Hagyd abba, Tess! Jól vagyok. Egyszer az életben hadd
gondoskodjak én rólad.
Más helyzetben tiltakoztam volna, de most nem volt hozzá
erőm. Különös, mennyire kimerítő, ha összetörik az ember
szíve.
– Oké. Gondoskodj rólam.
– Mire van szükséged, bébi? Hozhatok valami ruhát?
–  Az nem lenne rossz. – Teyana kivette a fehér
plüssköntösömet a szekrényből, és miután átnyújtotta, egy sor
bénázás kíséretében kibújtam a törülközőből és belebújtam a
köntösbe túl sok magamutogatás nélkül.
Mint egy igazi szent, Teyana szó nélkül felvette a törülközőt a
padlóról, ahová leejtettem, és ráterítette a szárítóra.
– Mi másra van még szükséged?
Fogós kérdés volt, mert amire szükségem volt, azt nem
kaphattam meg.
Fizikai fájdalomként éltem meg Scott elérhetetlenségét. Ilyen
érzés lehet drogfüggőséggel küszködni, csak arra vágytam, hogy
kapjak még egy kicsit belőle. Hat napja voltam józan, nem
reagáltam a hívásaira és az üzeneteire, mégsem éreztem, hogy
tisztább lennék, mint amikor kisétáltam a lakásából hétfő este.
– Átölelnél? – Még én is tudtam, hogy ez milyen szánalmasan
hangzott.
Teyanának azonban arcizma se rezzent.
– Naná!
Pillanatokkal később már ő is mellettem kuporgott az ágyon,
átkarolt, s noha eddig anyámnál kerestem vigaszt, amióta
szakítottam Scott-tal, most először éreztem úgy, hogy akár
rendbe is jöhetek.
Teyana egy ideig a karjában tartott, hagyta, hogy kisírjam
magam anélkül, hogy üres közhelyekkel vigasztalt volna, amit
nagyra értékeltem. Mi több, egyáltalán nem szólalt meg. Csak
ringatott, és hiába voltam kibukva, magamban megjegyeztem
ezt a pillanatot, hogy a jövőben én is igaz barátként tudjak
viselkedni.
Legszívesebben így töltöttem volna az egész éjszakát. El is
tudtam volna aludni. Ám egy idő után szükségem volt egy
zsebkendőre, és Teyana kedvességét igazán nem akartam azzal
meghálálni, hogy összetaknyozom, ezért felültem az ágyban.
Mielőtt megszólalhattam volna, Tey elvett egy zsebkendőt az
éjjeliszekrényemről, és szó nélkül a kezembe nyomta.
– Köszi. – Megtörölgettem a szemem és az orrom, majd mély
levegőt vettem, és megpróbáltam újra emberi lényként
viselkedni.
– Most már jobb?
Az volt. Egy kicsit. Ám úgy éreztem, hogy ha ezt beismerem,
azzal elárulom a sajgó szívemet. Ezért inkább visszakérdeztem:
 – Jobb lesz valaha is?
Csak utólag döbbentem rá, hogy erre a kérdésre nem biztos,
hogy kielégítő válasszal tud szolgálni. A fősuli óta ismertem
Teyanát, és még sohasem volt komoly kapcsolata. Voltak rövid
viszonyai. Rengeteg röpke viszony. De sosem volt olyan
kapcsolata, amiből fel kellett volna épülnie végül.
–  Nem volt fair kérdés – jegyeztem meg néhány hallgatással
telt pillanat után.
– Nem, nagyon is fair. Remélem. Remélem, hogy jobb lesz. De
ezt nem tudhatom biztosan. – Éppolyan csüggedtnek hangzott,
mint én.
Istenem, milyen jó barátnő volt! Teljes mértékben mellettem
állt. Együttérzett velem.
–  Egyvalamiben azért bízhatsz – tette hozzá. – Scott nem fog
örökké jegyben járni Kendrával. Ha még mindig így érzel
iránta, amikor szakítanak – és hidd el, tudom, hogy most egy
örökkévalóságnak érzed, de az idő hamar elszáll. És nekem
elhiheted, lezárul ez az egész. Egyszer. Visszakapod Scottot, és
erre már érdemes várni. Nem igaz?
–  De, gondolom. – Valóban egy örökkévalóságnak éreztem. S
noha a szívem mélyén tudtam, hogy sosem fogok kiszeretni
Scottból, valahol mégis azt reméltem, hogy elmúlik az érzés,
mert ezt néhány hétnél nem bírnám tovább, főleg egy évig vagy
még tovább semmiképpen.
De ha túl is élném, akkor sem biztos, hogy végül minden
rendbe jönne.
–  Nem csak az eljegyzésről van szó, Tey. Bárcsak ez lenne
minden, mert ahogy mondtad, egyszer le fog zárulni. Lehet,
hogy nem belátható időn belül, de végül lezárul. Csak hát nem
ez a legnagyobb probléma.
Teyana úgy nézett rám, mint aki egy szavamat sem érti, és
magyarázatot vár.
– Úgy értem, igaz, hogy az eljegyzés egy komoly akadály. És az
sem segít, hogy pont Kendrát kellett eljegyeznie, de az igazi
bökkenő az ok, amiért eljegyezte.
– A DA.
–  Az apja. – Az elmúlt hét során rengeteget agyaltam ezen,
próbáltam rájönni, hogy igazi probléma, vagy csak én reagálom
túl, s noha nem voltam benne biztos, hogy szavakba tudnám
önteni, már levontam a következtetést. – Gondolj csak bele.
Milyen lenne a kapcsolatunk Scott-tal, ha az apja – aki világosan
értésemre adta, hogy ki nem állhat – ekkora befolyással van rá?
És persze, nem azt mondom, hogy életünk végéig együtt
leszünk, de ha ez nem egy lehetőség legalább, akkor egyáltalán
nincs okom várni rá, tehát muszáj megfontolnom, hogy milyen
lenne a kapcsolatunk. Mert Scott már bebizonyította, hogy ki
kerül ki győztesen a vitás helyzetekből. Bebizonyította, hogy
kinek a szava számít, és nem az enyém. Még csak nem is az övé.
Akkor hát kivel lenne kapcsolatom? Scott-tal, vagy azzal a
személlyel, akivé az apja tenni akarja? Együtt tudnék élni ezzel?
Ennek biztos semmi értelme.
– Nem, nagyon is van. Van értelme. Én nem mondhatom meg
neked, hogy együtt tudnál-e élni vele vagy sem, de az biztos,
hogy én nem tudnék. Nem… tudok.
Most én zavarodtam össze.
– Úgy érted, ha én lennék ilyen kapcsolatban?
 –  Én sem tudok ilyen kapcsolatban élni. Tapasztalatból
tudom.
Felültem, hogy lássam az arcát.
–  Te most szívatsz engem, Teyana? Csak nem éltél át valami
hasonlót a múltban, amiről nem is beszéltél nekem?
–  Nem a múltban. De igen. Nagyon hasonlót. – Az ajkába
harapott és rám pillantott, megbánás ült a szemében.
– Egy pillanat. Mi van? Jelenleg is jársz valakivel, akiről nem
is tudok? Mióta? – Ha nem az elmúlt hat napban kezdődött a
viszony, akkor nagyon meg fogok sértődni, amiért nem avatott
be.
– Kisebb-nagyobb megszakításokkal immár… – Elhallgatott, és
nem tudtam, hogy csak számol vagy a bátorságát szedi össze. –
Három éve.
A bátorságát szedte össze.
–  Édes istenem, mi van? Tulajdonképpen azóta tart a
kapcsolat, amióta POTS-od van…
– Kicsivel a diagnózis után kezdődött.
–  És nekem csak most mondod? – Meg kell hagyni, ügyesen
elterelte a gondolataimat a saját nyomorúságomról. – Ismerem
a pasit?
– Igen. És nő.
Egy pillanatra ledöbbentem. Majd még egy pillanatra.
–  Oké, hát, mi van? A nőket is szereted? Nem mintha bármi
baj lenne vele. Tudod, hogy mindig is támogattam Kendrát,
bárkivel is járt, és édes jó istenem! – Meg sem kellett erősítenie.
A nő, akit mindketten ismertünk, a nő, akit Teyana már
legalább három éve ismert, a nő, akivel nehezen tudta
beismerni a kapcsolatát. – Te Kendrával jársz?!
– Tudom, tudom. El kellett volna mondanom. – Szembefordult
velem az ágyon.
– És mi az istenért nem mondtad?
–  Mert féltünk, hogy mit szólnál hozzá. Vagy hogy ezzel
bekavarnánk a munkakapcsolatotokba. Nem is tudom. Mindig
volt valami ok, és valahányszor el akartam mondani neked,
pont szakítottunk, és aztán nem volt mit elmondani.
Szóhoz se jutottam. No, nem azért, mert nem volt mit
mondanom, hanem mert olyan sok mindent szerettem volna
mondani, de azt sem tudtam, hol kezdjem, ráadásul fogalmam
sem volt, hogy mit érezzek, márpedig rengeteg érzelem
kavargott bennem, és az árulás fájt a legjobban.
Mint mindig, Teyana most is ráérzett a lelkivilágomra.
–  Esküszöm, Tess, hogy nem miattad nem mondtam el.
Komolyan.
–  Pedig az imént pontosan ezt mondtad. – De túlságosan
túlfűtött volt az elmém ahhoz, hogy egyetlen részleten
fennakadjak. – Magadra hagyott, amikor megbetegedtél, Tey.
– Nem hagyott. Csak te hitted így.
– De hiszen ki nem állhatod!
– Ez nem igaz.
– Úgy viselkedsz, mintha utálnád! Folyton ellene hergelsz.
– De csak mert szeretem!
Ennek nem volt semmi értelme.
Kivéve.
Amikor lehiggadtam, megértettem. Összeállt a kép. Főleg,
miután felidéztem, hogy épp most célzott arra, hogy milyen
érzés olyan kapcsolatban lenni, ahol a szülő véleménye túl
sokat számít, és mit mondott Kendra, amikor legutóbb lelépett,
hogy eldöntse, hogy két ember közül kit válasszon.
Ó, a picsába!
Most már Teyana miatt is fájt a fejem, ahogy Scott miatt, mert
tökéletesen megértettem a helyzetét.
–  Scottot választotta. Helyetted. A szülei miatt? – A mélyen
vallásos szülők miatt, akik semmit sem tudtak Kendra
nőügyeiről. – Mert kiakadnának, ha egy nővel állítana haza.
–  Ráadásul egy fekete nővel, aki krónikus betegségben
szenved.
– Jaj, Tey! Annyira sajnálom.
Legyintett, noha ugyanolyan könnyes volt a szeme, mint
nekem.
–  Azt hinnéd, mostanra megszoktam. Valahányszor azt
hiszem, hogy haladunk valamerre, vagy hogy végre leszarja a
szülei véleményét, mindig előállnak valami új… izével. Egy
eseménnyel, amit Kendrával akarnak megszerveztetni. Vagy
egy jótékonysági szervezettel, aminek vele akarnak szponzort
kerestetni, és Kendra persze mindig azt mondja, hogy rossz az
időzítés. Ezért szakítunk. Nekem meg hiányzik, hát rohanok
vissza hozzá. Vagy ő jön vissza hozzám. És így tovább, újra meg
újra.
Megráztam a fejem, hallgatni sem bírtam a sok
diszkriminációt és manipulációt, amiket a barátnőm átélt.
– Nem érdemel meg téged. Önző, és csak magára gondol.
– Valójában nem az. Ha csak a felét tudnád mindannak, amit
értem tett a hátad mögött…
 Félbeszakítottam, mert nem akartam hallani, hogy
olyasvalakit menteget, aki ilyen mélyen megsebezte.
– Akkor is gyáva. Nem mer szembeszállni a szüleivel? Felnőtt
ember, könyörgök.
– Scott is gyáva – kontrázott Teyana.
– Az – bólintottam. – Mégis szeretem. Ahogy te is Kendrát.
– Aha.
Túl sok volt ez nekem.
Túl sok volt feldolgozni és elfogadni. Átérezni. Még mindig
nagyon fájt a titkolózásuk. És pokoli dühös voltam, nos, sok
mindenért. De leginkább szomorú voltam. Mindannyiunkért.
Magamért és Tey-ért, persze, de Scottért és Kendráért is, és a
szüleik hülye dirigálásáért.
Megfogtam Tey kezét.
– Mihez kezdünk most, Tey?
–  Fogalmam sincs. – Megszorította a kezem. Azután
elengedett, hogy az egész doboz zsebkendőt elvegye és letegye
kettőnk közé, majd megtörölgesse a szemét.
–  Már azelőtt is mondtam, hogy végeztem Kendrával –
milliószor –, és amikor megjelent azzal a kurva jegygyűrűvel az
ujján… – Felsóhajtott. – Száz százalékig biztos voltam benne,
hogy itt a vége. Nincs tovább. Ennyi volt. Aztán azt mondtad,
hogy Scott mégsem veszi el, és persze újra megbolondultam.
Kendra viszont nem válaszolt. Eddig a hétig. Csak felhívott, és
máris ott voltam. Amíg nem voltál itthon, végig nála voltam.
– Komolyan?
Bólintott. – Azt mondta, hogy úgysem fog hozzámenni, azt
mondta, sajnálja, hogy egyáltalán fontolóra vette, de el kellett
játszania a DA érdekében, azután meg… azután megígérte, hogy
együtt leszünk. Hogy elmondja a szüleinek is, meg minden.
Mintha egy elefánt telepedett volna a mellkasomra.
Kísértetiesen ismerősen hangzott. Már én is hallottam, mekkora
baromság volt.
– És?
–  És erről eszembe jutottál – mondta. – Eszembe jutott, hogy
te nem alkuszol meg. És rádöbbentem, hogy én nem vagyok
ilyen erős.
– Ez nem igaz.
Elengedte a füle mellett.
–  De szeretnék az lenni. Muszáj annak lennem. A saját
érdekemben.
Jaj nekem! Támogatni akartam a barátnőmet. Ugyanakkor azt
kívántam, bárcsak boldog lehetne. Én is boldog akarok lenni.
Méghozzá Scott-tal. Ezért nem tudtam azt mondani neki, hogy
ejtse Kendrát. Legalábbis még nem. Talán soha.
–  Járhatnánk közös randikra. Ők jegyesek, mi meg úgy
teszünk, mintha egymással randiznánk, és akkor mind együtt
lehetünk négyesben. – Nem gondoltam komolyan. De azért jó
érzés volt eljátszani a gondolattal.
– Lefogadom, hogy így bejutnánk néhány szuper jó partira.
– Meg az operába.
–  Méghozzá páholyban ülnénk. Ábrándosan szemezhetnénk
egymással a nézőtér túloldaláról.
Felnevettünk. Igazi, önfeledt nevetéssel.
–  Mihez kezdjünk? – kérdezte, amikor már nem találtunk
több humort a helyzetünkben.
 A nyilvánvaló válasz az volt, hogy éljünk pizsamában, együnk
rengeteg fagyit, és hallgassunk szomorú Taylor Swift-dalokat.
Amikor egyedül fetrengtem a kétségbeesés bugyraiban, ez
tökéletesen észszerű megoldásnak tűnt.
Ám most, hogy már ketten osztoztunk a fájdalmon, erősebb
volt a késztetés, hogy találjak valami kiutat. Úgy tűnt, Tey
érzelmi jóléte jobban aggasztott, mint a sajátom. Vagy csak
tisztábban láttam valaki másnak az útját, mint az enyémet.
Vagy mindkettő.
–  Szerintem – kezdtem, még mindig válasz után kutatva, –
szerintem saját magunkat kell választanunk. Úgy értem,
szomorkodhatunk tovább. Amiért nem minket választottak.
Mert szívás, hogy Kendrának fontosabb a szülei véleménye,
mint te, és szívás, hogy Scott inkább hagyja, hogy a szülei
dirigáljanak neki, mint hogy velem legyen. Emiatt még jó sokáig
tudnék szomorkodni. De végül úgyis belefáradok, és egyikünk
sem akarja, hogy ebbe rokkanjunk bele.
– Nem, azt biztosan nem akarjuk – mondta.
–  Szóval szerintem ahelyett, hogy azt várjuk, hogy valaki
minket válasszon, nekünk kell választanunk magunkat.
Szeretnünk kell magunkat, akkor is, ha ők nem teszik. A
legjobbat kell akarnunk magunknak, mert ha arra várunk, hogy
más törődjön velünk, szart se kapunk.
Nem tudtam, hogy mennyire szántam Teyanának a
szavaimat, mert valójában magamat győzködtem. Belefáradtam
az önsajnálatba. Belefáradtam abba, hogy az apámat meg a
bőrszínemet meg a pasijaimat meg a főnökömet okoljam
mindenért. Igaz, hogy ellenem dolgoztak, de attól még nem kell
hagynom, hogy átvegyék az irányítást az életem felett.
Megválogathatom a randipartnereimet. Megváltoztathatom a
munkakörülményeimet. Előbbre vehetem a saját érdekeimet.
Talán ez hatékonyabb hozzáállás volt az életemhez, mint a
Sebastian-féle számíts-rá-és-megkapod módszer. Legalábbis
egyelőre. Mert nem voltam biztos abban, hogy amit meg
akartam szerezni, az a legjobb, amit megkaphatok. Jobb
döntéseket kell hoznom, mielőtt elhatározom, hogy mit is várok
az élettől.
– Rád számítottam, és nem az történt, hogy szart se kaptam –
mondta Tey. – De mindenki más… igazad lehet. És igaz, hogy
beteg vagyok, de ha a saját egészségem lebegne a szemem előtt,
és vigyáznék magamra, lefogadom, hogy lecsökkennének a
POTS-os napjaim.
– Nekem pedig nem kell Kendrának dolgoznom.
–  Miattam igazán nem kell felmondanod. Tudom, mennyire
szereted az ügyet, amit a Conscience Connect képvisel. – Olyan
sokat buzdított engem Kendra ellen, hogy szinte különös volt
hallani, hogy kiáll mellette.
–  Köszönöm. Nagyra értékelem. – Ettől azonban még nem
tudtam eldönteni, hogy mihez kezdjek. – Időre van szükségem.
Szólok Kendrának, hogy kiveszek egy kis szabit, hogy rendet
tudjak tenni a fejemben. Felhalmozódtak a szabadságaim,
ráadásul anyám is hozzám vágott egy kis pénzt, amikor
meglátogattam, úgyhogy talán sikerül meghoznom egy olyan
döntést, ami nem csak a megtört szívemről szól.
– Nekem is tetszik az ötlet. – Elgondolkozott pár másodpercre.
– Mostantól minden éjjel kialszom magam, és tényleg elvégzem
a testgyakorlatokat, amiket előírt az orvos.
Követtem a pillantását az ébresztőórámra. Már tizenegyre
járt. Amikor a szemébe néztem, láttam, hogy elkomorult.
– Ami azt jelenti, hogy most már ideje lefeküdnöm.
Egy jó barát pontosan erre biztatná.
Ám egy jó barát azt is tudta, hogy néha jól jön egy csajos
éjszaka.
– Majd holnaptól gondolunk magunkra – mondtam. – Ma este
viszont fagyizunk.
 Tizennyolc

Scott

Brett fürgén szedte a lábát mellettem a Sebastian Center

ötvenhetedik emeletének a folyosóján. Ezen az emeleten
ülésezett az igazgatótanács. Ez volt az apám emelete.
–  Ebben a mappában mindent megtalálsz, amire szükséged
lehet tőlem: teljesítményjelentések, sajtócikkek, az
önéletrajzom, és így tovább. – Átnyújtotta a mappát, majd
felmutatott egy másik, vastagabb köteget. – Ebben a szponzori
megegyezés régi változatai vannak, ha esetleg szükséged lenne
rájuk. Nincs benne a legújabb ügyvédi agyszülemény, de az
apádnak bizonyára van már belőle másolata. Mindenesetre
hatásosabb, ha egy vaskos mappával állítasz be. A tetejére
tettem a levelet, amit megkértél, hogy nyomtassak ki.
– Tökéletes. Kösz. – Fogtam a két mappát, és Brett alkalmazotti
papírjait tettem felülre.
Még néhány lépés, és odaértünk az ülésteremhez.
– Itt elválnak útjaink – mondta, és megállt kellő távolságra az
ajtótól. Belesett az üvegablakokon át a hosszú asztalra és a bent
ülő emberekre – javarészt férfiakra. – Engem nem látnának
szívesen.
–  Még nem. De majd fognak. – Felismertem a mohóságot a
szemében. Ambiciózus volt, sokkal ambiciózusabb, mint hittem.
Remélhetőleg a mai fejlemények elindítják a karrierjét abba az
irányba, ami felé haladni akar.
Különösen, mivel erősen gyanítottam, hogy valóban ő akart
feljutni a SIC szamárlétráján a csúcsra, és nem valaki más
kényszerítette.
Elnéztem a tanácsterem felé. Valaha én is azt hittem, hogy ez
a célom. Ám ez megváltozott, amint megengedtem magamnak,
hogy mást akarjak.
De akár akartam, akár nem, ijesztőnek találtam.
–  Felkészültél? – kérdezte Brett, mintha ráérzett volna a
nyugtalanságomra.
Ha a végtelenségig készülhetnék erre a jelenetre, akkor se
biztos, hogy fel lennék készülve.
De már megszereztem, amire szükségem volt. Összeszedtem a
gondolataimat. Kidolgoztam a tervem.
– Igen. Fel.
– Beszéltél Kendrával?
A szabad kezemmel ösztönösen megpaskoltam a
mellzsebemet.
– Még tegnap. Teljes mértékben támogat.
– Helyes, helyes. Én is, bár nyilvánvalóan csak önérdekből.
–  Már azelőtt támogattál, hogy bármit is tudtál volna a
helyzetről. Amit nagyra értékelek. Ha te nem térítesz észhez,
biztos, hogy nem így alakultak volna a dolgok.
Brett lemondóan elfordította a fejét.
 – Végül magadtól is rájöttél volna.
Talán. De úgy éreztem, mintha egy élet telt volna el, amióta
utoljára láttam Tessát, és bárminek örültem, ami közelebb
hozta a viszontlátás pillanatát.
A hálám óhatatlanul együtt járt a bűntudattal.
–  Ugye tudod, hogy egy csomó szarságot kell majd
eltakarítanod helyettem?
Elismételte, amit az elmúlt két hétben már annyiszor
elmondott, miközben tanácskoztunk:
–  Legjobban krízishelyzetben tudod bizonyítani a
főnökeidnek a rátermettségedet. Csak így bízhatok abban, hogy
egy nap majd bejutok abba a terembe. Kisebb Sebastianként
engem nem fognak meghívni egy házassági ajánlattal. Meg kell
dolgoznom érte. – Rám kacsintott. – És ne aggódj. Máris van pár
remek ötletem.
–  Tartsd őket készenlétben. Szerintem még ma lesz egy
találkozód az apámmal.
– Akkor jobb lesz, ha visszamegyek az irodámba. – Bátorítóan
rácsapott a vállamra. – Majd meséld el, hogy alakult.
–  Te leszel az első, akit felhívok. – Vagy a második.
Nagyapának is megígértem.
Mégsem volt köztük az a személy, akit legszívesebben
felhívtam volna.
Eszembe jutott Tessa – nem mintha nem rá gondolnék
folyamatosan –, amikor Brett visszaindult a lift felé, és
elővettem a telefonomat a zsebemből, hogy megnézzem az
üzeneteimet, amit újabban naponta ötszázszor megejtek. Azóta
sem írt új SMS-t, ennek ellenére folyamatosan vártam. Az
elmúlt négy hétben, amióta utoljára láttam, még egyetlen
telefonhívásra vagy üzenetre sem reagált. Mindenesetre nem
tiltott le, és a telefonom értesítései szerint minden SMS-emet
elolvasta, alig pár perccel azután, hogy megkapta.
Úgyhogy rengeteget írtam neki.
Egyoldalú beszélgetések voltak ezek, megírtam neki, hogyan
teltek a napjaim, hogy mennyit gondoltam rá és mennyire
hiányzott nekem. Hogy mennyire szerettem őt. Hiába nem
válaszolt, ettől mégis közelebb éreztem magam hozzá. Néha
már az is elég volt, hogy megkaptam a „Tessa elolvasta az
üzenetedet” értesítőt.
Hamarosan már nem csak ennyi lesz belőle az enyém.
A gondolattól felbátorodva a magasba emeltem a telefont és
lefotóztam az üléstermet. Elküldtem Tessának egy rövid üzenet
kíséretében.

Első nap a felnőttek asztalánál. Már alig várom, hogy

mesélhessek.

Egyelőre semmit sem árultam el neki. Még csak nem is

céloztam a terveimre. Nem mintha attól félnék, hogy megpróbál
lebeszélni róla, vagy meg akarnám lepni vele, hanem mert
amire most készültem, azt magamnak kellett megtennem.
Magamért. Mielőtt azzá válnék, akire szüksége van.
Még mindig a képernyőt bámultam, amikor apám elcsörtetett
mellettem.
–  Egész nap itt lógatod a pöcsöd, vagy bejössz végre? –
kérdezte anélkül, hogy megállt volna.
– Csak téged vártalak. – Zsebre tettem a telefont, mély levegőt
vettem, és követtem a terembe.
–  Uraim. Hölgyek. – Apám az asztalfőhöz lépett, a második
szót úgy tette hozzá, mintha megfeledkezett volna róluk. Már
hét éve ültek nők is a SIC igazgatótanácsában, apám azonban
még mindig ódzkodott a gondolattól.
Mekkora seggfej!
–  Bizonyára már mindannyian ismerik Scottot, a fiamat.
Hamarosan továbblép a PR alelnöki posztjából és
kommunikációs alelnökké lép elő. – Én nem nevezném
előrelépésnek, és ezzel alig kerülök kijjebb a PR-részlegről, de
így legalább elmondhatta, hogy állja a szavát. – Egyúttal
elfoglalja a helyét az igazgatótanácsban, a mai naptól kezdve.
Intett, hogy üljek le az egyik üres székre az asztal közepénél,
és szándékosan nem a saját oldalára ültetett. Hát persze. Még
véletlenül se képzeljem azt, hogy a jobbkeze lennék, vagy hogy
egyáltalán számítanék neki. Csak azért engedett ide, mert tudta,
hogy ezt akarom, de lefogadom, hogy sose hagyná, hogy
bármibe is beleszóljak.
Annál inkább végig kellett vinnem, amibe belekezdtem.
Nem akartam a szükségesnél tovább húzni az időt, ezért a
helyemre siettem, és biccentettem a bátyámnak, Cole-nak,
amikor leültem. Néhány másik tag is üdvözölt, valaki még kezet
is fogott velem, mielőtt apám rátért a tárgyra.
–  Látom, a napirend első témája a DA szponzori szerződése.
Amióta utoljára szóba került, foganatosítottunk néhány
jelentősebb változtatást.
Egy asszisztens odarohant apámhoz egy köteg papírral, majd
kiosztotta az asztal körül. Henry belelapozott a saját papírjaiba,
mintha keresne bennük valamit.
– Hol van az adomány felhasználásáról szóló kitétel?
–  Mi lenne, ha most rögtön átvenném a szót, apa, mivel én
ismerem a legjobban a projektet?
Az ilyen javaslatot úgy szokta értelmezni apám, mintha a
trónjára törnének. Vagy magabiztosságként, amit nagyra
értékel. Csak a hangulatától függött.
Szerencsére ma szívesen átadta a szót.
– Hogyne, Scott. Miért nem vezeted te a megbeszélést?
Persze az is lehet, hogy csak arra várt, hogy elbukjak.
Emlékeztettem magam, hogy nem bukhatok bele. Hiszen már
így is sikerrel jártam. Már csak egyetlen apróság volt hátra, és
ha el is cseszem, az nem változtat semmin.
Brett azonban megérdemelte, hogy jól alakuljanak a dolgok,
ezért még mindig optimistán gondolkodtam.
–  Boldogan. – Elővettem az alsó mappát, hogy rögtön
belevágjak. Ám ahelyett, hogy kinyitottam volna, úgy tettem,
mintha meggondolnám magam. – De mielőtt elkezdenénk, van
egy másik ügy, amit előbb le kell zárnunk. – Kinyitottam a
mappát, amiben Brett életrajza és teljesítményértékelései
voltak, és kiosztottam őket.
– Egy pillanat! – Apám közbevágott, anélkül, hogy rápillantott
volna a papírokra. – Tudom, hogy még új vagy itt, Scott, de
szigorúan tartjuk magunkat a napirendhez. Ha van bármi más,
amit meg akarsz beszélni, azt az ülés végén hozd szóba, és
beütemezzük egy későbbi alkalomra.
–  Igen apa, tudom, hogyan zajlik egy elnökségi ülés. Ez
azonban a szponzorálással kapcsolatos, és a PR néhai fejeként
úgy gondolom, rendkívül felelőtlen lenne, ha nem ezzel
kezdenénk a megbeszélést.
Apám a homlokát ráncolta, de azért átfutotta az első oldalt.
– Brett? Mi ez az egész?
–  Megnevezem az utódomat. A PR alelnöke fog felelni a SIC
jövőbeli szponzori partnereiért. Ha nincs kire ruházni ezt a
feladatot, akkor bármilyen üzlet, amit megkötsz, állni fog.
Különben is, amennyi PR-krízisben volt részünk az utóbbi
időben – és amennyi még hátravan –, felelőtlenség lenne, ha
nem gondoskodnánk róla most rögtön.
Majdnem elsiklott a figyelmem Henry arckifejezése felett,
mert olyan ritkán láttam az évek során – őszintén le volt
nyűgözve.
– Rendkívül bölcs döntés. És Brettet javaslod a helyedre?
–  Amint láthatod, kifogástalan teljesítménnyel dolgozik. Jól
ismeri a munkáját, és ami a legfontosabb, rendkívül elkötelezett
a SIC iránt. Kétlem, hogy találnánk nála rátermettebb jelöltet
akár a részlegen, akár máshol. – Körülnéztem, és
rákacsintottam a tagokra. – Ne hagyják, hogy megtévessze
magukat a vezetéknév. Tényleg magasan képzett erre a posztra.
Halkan nevetgéltek az asztal körül, majd Cole-t leszámítva
mindenki elkomorult, amikor apám rájuk emelte fagyos
tekintetét.
–  Itt ne jópofáskodj, Scott! Ami a kérdést illeti, ha az előző
alelnök Brett Sebastiant javasolja a helyére, részemről rendben.
Emelje fel a kezét, aki egyetért.
A szavazás szükségtelen volt. A SIC magánkézben volt, és
apámnak nem kellett hallgatnia az igazgatótanácsra, ha nem
akart. A szavazás azonban megerősítette a döntést, és ha az
igazgatótanács is támogatja Brett előléptetését, legalább nem
kellett aggódnom, hogy apám később meggondolja magát.
Ami azt jelenti, hogy elértem, amit akartam.
Nehéz volt leplezni a mosolyomat. Még nehezebb volt
visszafojtanom az izgatottságot, ami hangos kurjantással
kikívánkozott belőlem. Csak az tartott vissza attól, hogy
kiugorjak a székből és a levegőbe bokszoljak, hogy tudtam, hogy
a következő lépés még élvezetesebb lesz.
–  Jöjjön a következő téma – szóltam, és csodával határos
módon sikerült megőriznem a hidegvéremet. Elővettem a másik
mappát, és kihúztam belőle egy cégjelzéssel ellátott lapot.
Komótosan, hogy kiélvezhessem a pillanatot, odacsúsztattam
apám elé. – Most, hogy megtaláltuk az utódomat, felmondok.
–  Micsoda? – Egyedül az asszisztens, aki a fal mellett állt,
ugrásra készen, ha esetleg apám csettintene neki, tudott
megszólalni. Mindenki másnak leesett az álla, és értetlenül
néztek apámra és rám.
Apám hamar megtalálta a hangját.
– Hogy mondtad, kérlek?
–  Én úgy hallottam, hogy felmond, apa. – Cole legalább
annyira élvezte ezt az egészet, mint én. A felmondólevelemért
nyúlt, amire apám még rá se nézett. – Bizony. Ezen is az áll.
Apám tajtékzott.
– Mi az ördögöt jelentsen ez a kis színjáték, Scott?
Felálltam.
–  Azt jelenti, hogy többé nem dolgozom neked. Ja, és –
belenyúltam a mellzsebembe, kivettem belőle a gyűrűt, és
letettem a felmondólevelem mellé – nősülni sem fogok.
Kendra Montgomeryt legalábbis nem veszem el.
Hogy feleségül veszek-e valaki mást a jövőben, az majd
kiderül.
Apám arckifejezése minden pénzt megért. Még sosem láttam
ilyen élénkvörös színben pompázni. – Akkor az üzletnek is vége
– mondta, és meglobogtatta a DA szerződését. – Ezt sosem írom
alá.
Összeszedtem a mappáimat.
– Igaz is, elfelejtettem megemlíteni, hogy a DA már nem akar
leszerződni veled. Időközben találtak egy másik szponzort,
akinek kevesebb a botrány a háza táján. – Valamivel kevesebb.
Ettől függetlenül jól hangzott. – Remélem, ezzel nem
rondítottam bele túlságosan a napirendedbe. Megyek is, hogy
nyugodtan folytathassátok.
–  Ha kilépsz azon az ajtón, Scott, soha többé nem látunk
szívesen ebben az igazgatótanácsban. Soha! Ha kilépsz azon az
ajtón, otthon sem látunk szívesen. Vége az életednek, fiacskám!
Apám kiáltozása végigkísért a termen. Szinte biztos voltam
benne, hogy elég gyakran elveszítette a fejét a vezető
alkalmazottai előtt ahhoz, hogy a mai kirohanása ne lógjon ki a
sorból, de azért jóleső érzéssel töltött el a tudat, hogy ezúttal én
borítottam ki ennyire.
Az pedig még jobban esett, hogy végre kisétálhattam azon az
ajtón, és elkezdhettem élni az életet, amire vágytam.
 Tizenkilenc

Tess

–  Kendra? – mondtam, és lassan nyitottam az ajtót, nehogy

megriasszam.
Hetek óta nem jártam a lakásán, s noha azelőtt rendszeresen
használtam a kulcsomat, azóta megváltozott a helyzet.
Mivel azonban nem válaszolt, amikor kopogtam, óvatosan
benyitottam.
A lakás ugyanúgy festett, mint máskor, egyes részei
makulátlanok voltak, mások rendetlenek. Kendra már csak
ilyen volt, csak a lakás bizonyos részeit használta, ahogy az
életét is csak részben uralta. A szófán például magas
halmokban álltak a könyvek és a magazinok, mintha maratoni
olvasással foglalta volna el magát. A laptopja a
dohányzóasztalon volt, számos koszos edény társaságában,
amiket senki sem vitt ki a konyhába.
Másrészről viszont az irodája – a szoba, amit a nyitott térnek
köszönhetően jól láttam – takarosnak és lakatlannak tűnt.
Ami végül is érthető volt. Oda csak én szoktam bevonszolni
Kendrát, aki legszívesebben a nappalijából dolgozna.
 Eltűnődtem, vajon sikerült-e bármin is dolgoznia egyáltalán,
amióta kivettem a szabit.
Bűntudatom támadt a gondolat miatt, és gyorsan
összeszedegettem a koszos edényeket, és kivittem őket a
konyhába; eltakarítottam utána, ahogy azt az alkalmazottjaként
már megszokhattam. És ahogy Teyana után is mindig
eltakarítottam.
Egek, ha ezek egyszer tényleg összejönnek, fel kell fogadniuk
egy felnőtt dadust.
De az nem én leszek.
Miután kiléptem a konyhából, tompa puffanásra lettem
figyelmes, ami a lakórészből jött.
– Kendra? – kiáltottam újra.
– Itt vagyok – szólt vissza, és távolinak tűnt a hangja, noha a
hálószobában lehetett.
Követtem a hangját, és a gardróbban találtam, a padlón
kuporgott, egy szál melltartóban és bugyiban, körülötte egy
halom széthajigált ruha.
Felnézett rám, tökéletesen sminkelt pillái rebegtek a
meglepetéstől, és eltűnődtem, mégis mit gondolt, ki vagyok,
amikor félmeztelenül behívott az öltözőjébe. Aztán eszembe
jutott, hogy Kendrának nem szokása lineárisan összekötni a
gondolatokat és az eseményeket, arról nem is beszélve, hogy ha
a saját testéről volt szó, nem ismert határokat.
– Késésben vagyok? – kérdezte.
Megráztam a fejem.
– Én jöttem korábban. Gondoltam, előbb beszélhetnénk.
– Ó, akkor jó. Még fel sem öltöztem. – A sminkje és a frizurája
viszont már elkészült, így tényleg csak a ruha volt hátra.
Ám hiába álltam fölötte, meg sem mozdult.
Amióta ismertem, Kendrának sosem okozott gondot, hogy
ruhát válasszon magának. Nem, most valami másról lehetett
szó. Valamiről, ami ismerősnek tűnt, hiszen alig két hónappal
ezelőtt én is ugyanezen a helyen ültem, és azon görcsöltem,
hogyan tudnám eladni a DA-t Scott Sebastiannek Kendra háta
mögött.
Amikor én voltam ilyen állapotban, Teyana mellettem volt.
Régóta nem voltam ilyen közel Kendrához, mégis helyesnek
éreztem a késztetést, ezért lehuppantam a padlóra és
kinyújtottam a lábam, gondoltam, a gardrób legalább olyan
alkalmas hely a beszélgetésre, mint bármi más.
Ám hiába készültem fel előre a mondókámmal, most mégsem
találtam a szavakat. Viszont eszem ágában sem volt
megkérdezni tőle, hogy mi a baja, mert őszintén szólva nem
érdekelt.
Vagy legalábbis próbáltam nem törődni vele. Ami sokkal
nehezebbnek bizonyult, mint szerettem volna. Annak ellenére,
ahogy velem bánt, és annak ellenére, hogy olyan sokáig titkolta
a kapcsolatát Teyanával. És hogy jegyben járt a férfival, akit
szerettem.
Ösztönösen a bal kezére pillantottam, és láttam, hogy nincs
rajta gyűrű.
Erre sem akartam rákérdezni. Nyilván nem hordta állandóan,
és majd felhúzza az ujjára, mielőtt elindulunk.
Mielőtt ő elindul. Még mindig nem voltam benne biztos, hogy
elkísérem.
 Néhány szótlan perc elteltével Kendra felhúzta a térdét és
ráhajtotta a fejét.
– Nem tudtam, eljössz-e egyáltalán.
Felingereltek a szavai. Annyi éven át, amíg neki dolgoztam,
sosem hagytam cserben, és sértőnek találtam, hogy azt
feltételezte rólam, hogy most mégis megtenném, annak
ellenére, hogy igenis megfordult a fejemben a gondolat.
Ám az ingerültséggel nem jutunk előbbre. Őszintének kellett
lennünk egymással.
– Én sem tudtam, hogy eljövök-e – ismertem be. – És azt sem
tudom, hogy akarok-e még maradni.
– Csak ma, vagy úgy általában?
Különösen fogalmazott, de értettem, hogy mire gondolt.
–  Talán mindkettő. Nem is tudom. – Én is felhúztam a
térdemet. – Attól függ, miért akarod, hogy maradjak.
–  Mert fantasztikus alkalmazott vagy. Mert szeretem, ha itt
vagy. Mert ismersz engem, és mégis… – Elhallgatott, mint aki
nem tudja, hogyan folytassa.
És mégis…, na igen.
Mégis rengetegszer elviseltem a szarságait. Mégis kitartottam
mellette, pedig kihasznált, titkolózott előttem, és nem hagyta,
hogy előrelépjek.
De talán egy kicsit én is ugyanezt tettem vele.
Mindenesetre én nem ezt kérdeztem.
–  Úgy értem, miféle munkát szánnál nekem? Ha azt akarod,
hogy az asszisztensed meg a házvezetőnőd legyek…
– Az nem lenne fair veled – fejezte be helyettem a mondatot. –
És különben sem ez való neked. Én is tudom. Mindig is tudtam.
 A térdemre támasztottam az állam.
– Akkor mégis miért ragaszkodtál hozzám?
Kendra felsóhajtott.
– Újabban én is sokat gondolkoztam ezen, próbáltam előállni
valamiféle válasszal. Rengeteg minden eszembe jutott, egyik
sem valami jó kifogás, de ha tudni akarod…
– Tudni akarom.
–  Hát. Először is, egyszerűbb volt. Te már tudod, hogy mire
van szükségem, meg hogy mit hogyan szeretek, és betanítani
valaki mást túlságosan… nehéz.
– Tudod, hogy ebben én is segítenék.
–  Tudom. De bárki töltené be a helyed, téged sosem
pótolhatna.
A hízelgés volt a gyengém. Most azonban megacéloztam
magam, nem akartam engedni a melengető érzésnek, előbb be
kellett fejeznünk ezt a beszélgetést.
– És még?
–  Önző voltam. Ez evidens. Örültem, hogy csak az enyém
vagy. Örültem, hogy nem vagy tagja annak a sznob elitnek,
akikkel napi szinten foglalkozom. Örültem, hogy te igazi vagy.
Nem hazudott – valóban önző módon viselkedett. Ám az
alapján, amit időközben megtudtam az ő világáról, talán
valóban csak meg akart védeni. Ezt nem akartam elismerni,
mivel azonban nem is kérte, könnyebb volt elfogadni, hogy
talán megérdemel ennyit.
Ezúttal nem kellett bátorítanom, hogy folytassa.
–  És mert úgy éreztem, szükségem van valamire, amit
irányíthatok. Mert olyan, mintha semmit sem tudnék irányítani.
Mintha semmi sem lenne az enyém. Csak ez a cég, és attól
féltem… – Elhallgatott, és a torkát köszörülte. – Azt hiszem, attól
féltem, ha hagylak érvényesülni, a végén felülmúlsz engem.
Ejha. Micsoda gyerekes, nevetséges, gusztustalan mentalitás,
mennyi ember gondolkozik mégis így a társadalmunkban! A
nőkbe különösen belenevelik az ilyesmit. Arra tanítanak
minket, hogy a női nemből csak keveseknek jut hely a csúcson,
ezért foggal-körömmel meg kell küzdenünk az előrelépésért, és
kíméletlenül el kell gáncsolnunk a riválisainkat.
Kendrába valószínűleg sokkal jobban belenevelték, mivel egy
tökéletes világból származott. Egy olyan világból, ahol sokkal
fontosabb volt a külcsín, mint a belbecs. Egy olyan világból,
ahol egy nőtől elvárják, hogy egy örömtelen házasságot
válasszon a nő helyett, akit szeret.
Haragudni akartam rá. És haragudtam is. Ugyanakkor
sajnáltam Kendrát.
És szerettem őt. És a legjobbat akartam neki. Mindannak
ellenére, ami történt. Még mindig.
– Mások sikere nem csökkenti a saját érdemeidet – mondtam,
hátha sikerül észhez térítenem.
– Tudom – válaszolta. – Tényleg tudom. És talán könnyebb lett
volna eszerint cselekedni, ha te nem te vagy. Mert már a tiéd az,
amire a legjobban vágyom. Hogy engedhetném át neked a
többit is?
Az enyém az, amire a legjobban vágyott? Mi az ördög lehet az
enyém, amit annyira akar, ha egyszer nála a vagyon, a szépség,
a siker, az előkelő származás, Scott, és…
Ó!
 –  Teyana – mondtam. Nem volt titok, hogy tudtam a
megszakításokkal tarkított kapcsolatukról. Elmondtam
Kendrának, amikor szóltam, hogy szabadságot veszek ki, Tey
pedig legalább egyszer hosszan elbeszélgetett vele erről
telefonon.
Ám hiába szoktam hozzá a gondolathoz időközben, még
mindig nem tudtam összefüggéseiben látni a dolgokat, és most
ezzel próbálkoztam. Próbáltam a helyébe képzelni magam, ami
nem volt nehéz, mivel Scott már Kendráé volt, ami mélységesen
elkeserített. Ha mindenét megkaphatnám, és ő csak Scottot
tartaná meg, akkor is beleőrülnék az irigységbe.
Szóval igen. Nagyon is meg tudtam érteni, hogy mit érez
irántam.
Kivéve…
– Teyana nem az enyém, K.
–  De igen. Te bármikor együtt lehetsz vele és önmagad
adhatod, nem kell amiatt aggódnod, hogy mit gondolnak rólad
az emberek, vagy hogy mit jelentetek egymásnak.
Előrehajoltam, és mélyen a szemébe néztem.
– Ezt te is meg tudod tenni.
– De akkor sok mindent elveszítek.
Nem az én dolgom volt eldönteni, hogy Kendrának megéri-e
előbújni Teyanával, ha ennek következtében elveszít néhány
dolgot. El sem tudtam képzelni, hogy mit jelenthet ez neki,
különösen mivel én csak a szexuális orientációmnak
köszönhetően tartoztam kiváltságos csoportba. Sejtelmem sem
volt arról, hogy miféle akadályokkal és előítéletekkel kell
szembenéznie egy biszexuális nőnek, ezért nem mondhattam
meg neki, hogy mihez kezdjen.
Ám a veszteségről már tudtam egyet s mást.
– Szerintem a szerelem néha pont erről szól. Hogy elveszítesz
valamit. Hogy feláldozol valamit, ugyanakkor elveszíted
önmagad vagy az énképedet, mert végre valaki másnak a
szemével látod magad, olyasvalakiével, aki jobban szeret téged,
mint te magadat, és amit látsz, az nincs teljes összhangban
azzal, amit addig magadról hittél.
Ahogy Scott is tudta, hogy nem tudnék lemondani a DA-ról a
kedvéért. Mert tudta, hogy ennyire jó ember vagyok, én pedig
hittem neki, és ezzel megváltozott az énképem. És persze ezzel
őt is elvesztettem.
Csakhogy ez most nem rólam szólt.
– Tudom, hogy ezzel túlságosan leegyszerűsítem a dolgokat –
folytattam. – De talán ahelyett, hogy a lehetséges veszteségeiden
rágódsz, inkább arra kéne összpontosítanod, amit nyernél vele.
Tudom, milyen érzés, ha Teyana szeret, és lefogadom, hogy
megéri.
Kendra eltöprengett. Talán fontolóra vette, amit mondtam.
– Pontosan erre volt most szükségem – szólt végül. – Te olyan
bölcs vagy!
Megtörölte a szemét, nem mintha lett volna mit letörölni,
mivel el sem jutottak a könnyek az arcáig – istenem, még sírni is
tökéletesen tudott! –, majd összecsapta a tenyerét.
– Éppen ezért akarom, hogy az üzlettársam légy.
Bólintottam.
Majd megráztam a fejem.
– Mi van? – Biztos rosszul hallottam.
 –  Az üzlettársam. Tudom, hogy még beletelik némi időbe,
mire megengedheted magadnak, hogy megvedd a részed a
cégből, de ha továbbra is olyan klienseket szerzel, mint a
Sebastianek, akikkel ma leszerződünk, akkor igazán nem fog
sokáig tartani.
Kendra felé fordultam, keresztbe tettem a lábam, és nem
érdekelt, hogy mennyire lesz gyűrött a nadrágkosztümöm.
–  Ez azt jelenti, hogy azt csinálhatom, amit te is?
Szponzorokat szerezhetek az alapítványoknak? Ajánlatot
tehetek, meg minden?
–  Pontosan. És megtarthatod a kialkudott fizetésed nyolcvan
százalékát. A másik húszból felveszünk egy új asszisztenst. –
Hirtelen elkomorult. – Mármint, ha te is akarod. De ha eleged
van belőlem vagy a Conscience Connectből, akkor írok neked
egy szuperlatívuszokkal teletűzdelt ajánlást, és a legjobbakat
kívánom az új munkádhoz. Szeretlek annyira, hogy el tudjalak
engedni. Akár téged veszítelek el, akár magamat, szeretlek, és
remélem, hogy maradni akarsz. Gondold végig. Kérlek!
Nem volt mit végiggondolnom. Nekem már az is elég lett
volna a maradáshoz, ha megengedi, hogy tárgyaljak a
kliensekkel. Fizetésemelésről és részesedésről álmodni sem
mertem.
De nem fogadhattam el csak úgy, az alkudozás látszata nélkül.
– Ha operabérlet is jár hozzá, akkor benne vagyok.
– Megbeszéltük.
Összemosolyogtunk, és hirtelen úgy éreztem, mintha még
mindig kollégisták lennénk egyenlő esélyekkel – vagy legalábbis
majdnem egyenlőekkel. Mintha nem éreznénk mást, csak
barátságot, de azt mérhetetlenül.
Nagy kő esett le a szívemről a karrierem tekintetében, ám
ettől még nem változott az életem többi része, és hamar
elkeserített ez a tudat. A DA szponzori megállapodását
megkötöttük, legalábbis papíron. A legújabb
szerződésmódosítás szerint tizennyolc hónapig tart, mire az
alapítvány megkapja a pénzét, legalábbis Kendra szerint, aki
összekötőként volt jelen, és a szabadságom alatt rövid SMS-
ekben informált a fejleményekről. Tizennyolc hónap, mire Scott
szakíthat Kendrával.
Vajon képesek lesznek egyáltalán olyan sokáig halogatni az
esküvőt?
Erre gondolni sem akartam. Jót teszünk a DA-vel. Ez volt a
legfontosabb. Csak ez számított.
–  Mint leendő üzlettársad, és nem mint egy nyaggató
asszisztens, szerintem ideje indulnunk. – Felálltam és
kinyújtottam a kezem, hogy felsegítsem.
–  Nem tudom eldönteni, mit vegyek fel. – Felmutatott két
ruhát. – A vöröset? Vagy a barackszínűt?
–  Milyen megjelenésre vágysz? – Egyiket sem tartottam
kellően hivatalosnak, de bármelyik megteszi.
– Ellenállhatatlanul dögösre.
– Hát, akkor a vörös.
Kendra végignézett rajtam, mintha most először látna, amióta
megérkeztem.
– Te ebben akarsz jönni? Kéred a barackszínűt?
Vadonatúj nadrágkosztüm volt rajtam, az anyámtól kapott
pénzből vettem magamnak ajándékba, és tudtam, hogy
vérprofinak néztem ki benne. Legalábbis nekem ezt mondta
Tey és az eladónő, és voltam olyan hiszékeny, hogy elhiggyem
nekik.
– Kösz, de jó vagyok így.
– Még akkor is, ha Scott is ott lesz?
Pláne, mivel Scott is ott lesz. A legkevésbé se volt szükségem a
figyelmére. Könnyebben végig tudom csinálni ezt a napot, ha
nem kell tudomást vennem a köztünk lévő vonzalomról.
A mai nap után pedig egyáltalán nem kell többet találkoznom
vele üzleti ügyben.
Próbáltam nem elcsüggedni emiatt.
– Ugye tudod, hogy szakítottunk Scott-tal? – Scott azt mondta,
hogy Kendra tud rólunk, de sejtelmem sem volt, hogy
beszámolt-e neki az újdonságokról, miután faképnél hagytam.
–  Igen, de azután, hogy… – Elhallgatott. – Gyors leszek.
Megtennéd, hogy megkeresed a telefonomat?
Üzlettárs ide vagy oda, erős volt a gyanúm, hogy a
kapcsolatunk bizonyos aspektusai sosem változnak meg.
– Aha.

Alig egy órával később besétáltunk a Sebastian Centerbe, ahol

Teyana fogadott minket az előcsarnokban.
–  Azt hittem, ma a specialistával meg a
dokumentumfilmesekkel van találkozód. – Körülnéztem, szinte
arra számítottam, hogy megpillantom valahol a stábot.
– Volt is, de tudod, hogy saját kocsival fuvaroznak oda-vissza?
Utána egyenesen ide hozott a sofőr. Amikor megkérdeztem,
hogy miért, azt mondta, nem tudja, csak azt, hogy Mr.
Sebastiantől érkezett az utasítás. Reméltem, hogy te többet
tudsz, ha megérkezel.
Egyáltalán nem tudtam.
Azt viszont tudtam, hogy ki tudja.
Gyanakvó pillantással fordultam Kendrához. Ártatlanul vállat
vont, de kerülte velem a szemkontaktust. És Teyanával is.
Nyilvánvalóan tudott valamit.
– Itt van Sarah és Peter – terelte el a szót. – Menjünk fel velük
a lifttel.
Odasietett a DA alkalmazottaihoz. Tey-jel lemaradtunk egy
kicsit, hogy beszélni tudjunk egymással.
– Készül valamire – jegyezte meg bizalmatlanul.
–  Az biztos, hogy tudta, hogy itt leszel. Beleőszültem, mire
sikerült kiválasztania a ruháját. – Azt nem tettem hozzá, hogy
Kendra a jegygyűrűjét is otthon hagyta. Nem akartam felhívni a
figyelmét arra, hogy észrevettem.
– Tényleg? – A hangja elvékonyodott az elfojtott izgalomtól. –
Pokoli jól áll neki a vörös. Hülye picsa!
Különös érzés volt Kendrával látni Teyanát. Mindig azt
feltételeztem, hogy Tey csípős megjegyzései az én
kapcsolatomra irányultak Kendrával, nem a kettejükére. Most
végre megértettem, hogy honnan eredt a neheztelés.
Ha ma összefutok Scott-tal, valószínűleg én is ugyanígy fogok
viselkedni.
Hacsak nem vetem a karjaiba magam. Az elmúlt hetekben
óriási erőfeszítésbe telt nem válaszolni az üzeneteire. Ha lenne
némi önbecsülésem, már rég letiltottam volna a számát, és
kitöröltem volna az üzeneteit.
Ám hiába a magabiztosság, hogy egyre jobban megy nekem
ez a magamat-választom dolog, még mindig rávetettem magam
a telefonra, valahányszor új üzenet érkezett. Tudtam, hogy le
kell mondanom róla ahhoz, hogy tovább tudjak lépni, de
jelenleg ezek az apró morzsák éltettek engem. Amit ma reggel
küldött, azt kitörölhetetlenül belevéstem az agyamba:

Hamarosan. Hamarosan vége az egésznek. Szeretlek.

Egyszerre tűnt baljósnak és optimistának. Hamarosan vége,

és addig nem találkozunk, amíg fel nem bontja az eljegyzést. És
még mindig szerettem őt.
Kés. Egyenesen a szívembe.
A mai nap után, ígérgettem magamnak. Amint aláírják a
szerződést, és hivatalosan kezdetét veszi a tizennyolc hónapos
jegyesség Kendrával, letiltom a számát és törlöm az üzeneteit.
Lehetne ennél is jobb okom a lezárásra?
Kendra utolérte a többieket, és megnyomta a lifthívó gombot,
így mire Tey-jel odaértünk, már ott várt a lift, és rögtön
beszállhattunk.
– Eljött a nagy nap! – lelkendezett Sarah.
–  Nem tudom elhinni, hogy tényleg megtörténik – mondtam.
Amikor belegondoltam, hogy végre megkötik a szponzori
szerződést, és ez az egész nekem köszönhető, egy csapásra
szebbnek láttam mindent.
–  Te is csinos kis összeget kapsz, hála a SIC feltételeinek. – A
Diszautonómia Alapítvány elnökeként Peter valószínűleg úgy
tekintett a fizetésemre, mint további összegre, ami neki járna,
nem nekem.
Nos, ez van. Nekem is meg kellett élnem valamiből, és ami
engem illet, kiérdemeltem ezt a pénzt.
Sarah rám kacsintott, jelezve, hogy rá se rántsak. A liftajtó
becsukódott, és felfelé menet udvariasan társalogtam
kettejükkel, míg Teyana és Kendra egymás mellett állt előttünk.
Olyan erős volt köztük a szexuális feszültség, hogy el sem
tudtam hinni, hogy eddig nem vettem észre, és amikor
egymáshoz értek az ujjaik, esküszöm, úgy éreztem a saját
testemben a vibrálást, mintha én érintettem volna meg azt, akit
szeretek.
Ők is ugyanabban a helyzetben voltak, mint Scott és én. Nem
lehettek igazán együtt, még akkor sem, ha Kendra úgy dönt,
hogy nem foglalkozik a szülei véleményével, és inkább önmagát
választja. Mindenképpen feláldoznánk a DA-t. Erre egyikünk
sem volt hajlandó.
Annyira belemerültem a rossz érzéseimbe, és az
izgatottságba, hogy találkozhatok Scott-tal, hogy észre sem
vettem, hol szálltunk ki, csak miután becsukódott mögöttünk az
ajtó, és feltűnt, hogy nem ismerem ezt az emeletet.
– Szerintem rossz helyen járunk – szóltam Kendrának.
– Nem, ma itt leszünk. Tudom, melyik terembe kell mennünk.
Kövessetek. – Előrement, és végigvezetett minket egy hosszú
folyosón, olyan irodák mellett, mint Médiakapcsolatok,
Fejlesztés és Digitális tartalom.
– Valami nem stimmel – súgtam Teyanának.
Sóváran nézte Kendrát, és beletelt egy pillanatba, mire
felfigyelt rám.
– Micsoda? Miért?
–  Mert itt minden a médiával kapcsolatos. A Sebastian
Industrialnek nincsenek ilyen irodái.
– De a Sebastian Centerben vagyunk.
– Vajon bérbe adják más cégeknek a termeiket? – Nem tudom,
miért pont Teyanát kérdeztem. Ő sem tudott többet nálam.
Mielőtt azonban újra megszólíthattam volna Kendrát,
odaértünk egy tágas konferenciateremhez, ahová bevezetett
minket egy asszisztens vagy recepcióslány, aki határozottan
nem Eden volt, vagy bárki más, akit felismerhettem volna. Sőt,
senki sem volt ismerős nekem, pedig elég sokan voltak a
teremben. Hová tűnt Paris és Anthony és a két Matt? Hol voltak
az ügyvédek? Hol volt Brett? Hol volt Scott és az apja, Henry?
–  Úgy tűnik, utolsóként érkeztünk – jegyezte meg Kendra, és
körülnézett a teremben. Biccentett neki egy idősebb úriember
az ajtó mellett, és Kendra intett, hogy üljünk le. – Foglaljatok
helyet, és el is kezdem.
Haboztam, szerettem volna négyszemközt váltani vele
néhány szót, Kendra azonban megelőzött.
– A jövőben ez a te dolgod lesz. Mivel azonban nem követted
végig figyelemmel az eseményeket, ma én helyettesítelek.
–  Ööö. Oké. – Mivel még nem dolgoztam összekötőként,
örömmel figyeltem és tanultam. – De…
Kendra azonban már az asztalfőhöz lépett. Összenéztünk
Teyanával, majd leültünk az utolsó két szabad székre.
Kendra rögtön üdvözölt mindenkit.
–  Azt hiszem, a jelenlévők közül még nem mindenki ismer
engem, ezért bemutatkoznék. Kendra Montgomery vagyok, a
Conscience Connect tulajdonosa, és nagy örömömre szolgál,
hogy végre elérkezett a nap, amikor megpecsételhetjük ezt a
csodálatos társulást a Sebastian név és a Diszautonómia
Alapítvány között.
–  Eredetileg a Sebastian Industriallel kezdeményezte a
kapcsolatot jó barátom és üzlettársam, Tess Turani… –
Elhallgatott, és intett felém. Minden szempár rám szegeződött,
és zavartan integettem. – A tárgyalásoknak egy hete vége
szakadt, amikor a vállalat irreálisan magas elvárásai arra
kényszerítettek minket, hogy lemondjunk arról, hogy valaha is
kompromisszumra jutunk.
Egy pillanat… mi van?
Teyana odasúgta nekem:
– Irreálisan magas elvárások?
–  Azt követelni valakitől, hogy házasodjon össze valakivel,
akit nem szeret, irreálisan magas elvárás. – Noha Kendra
valószínűleg nem erre célzott ennyi ember előtt.
…vagy mégis?
Előrehajoltam, lélegzet-visszafojtva vártam a folytatást, a
gyomrom remegett az izgalomtól.
–  Szerencsére, hála az innovatív gondolkodásnak, a siker
iránti szenvedélynek és magának a birodalom alapítójának,
Irving Sebastiannek, a csapatunk sikeresen irányt váltott és
bebiztosította a DA szponzorálását egy olyan vállalattal
karöltve, amelynek lehetőségei a SIC-ével vetekszenek. Ezzel
átadom a szót a Sebastian News Corp elnökének, Samuel
Sebastiannek.
 Rémlik, hogy Brett egyszer említette Samuelt, Henry egyik
öccsét. És a News Corp a Sebastian-tulajdon másik ága volt, egy
vállalat, ami még a kilencvenes években vált ki a SIC-ből, és
amit Samuel és egy másik fivér, August vezetett.
Ami azt jelentette, hogy ez egy olyan Sebastian-vállalat volt,
amit nem Henry vezetett.
Ami pedig azt jelentette, hogy birtokukban volt a Sebastian-
vagyon, és őket valószínűleg hidegen hagyta, hogy kit vesz el
Scott.
Az óvatos izgatottságból elpárolgott a bizonytalanság, és
ujjongássá duzzadt az érzés. Ó, Scott! Miféle fantasztikus tettet
vittél véghez?
De hol lehetett most Scott? És hogy a pokolba hagyta az apja,
hogy ezt csinálja?
Ugrált a térdem az asztal alatt, amikor az idősebb úriember,
aki az ajtó mellett állt, most előrelépett, Kendra pedig leült az
egyik üres székre.
– Köszönöm, Miss Montgomery. Ígérem, rövidre fogom, aztán
hagyom érvényesülni azokat, akik értenek is az üzlethez.
Udvarias nevetgélés következett.
–  Komolyra fordítva a szót, szeretném üdvözölni a DA-t a
családunkban. Örülök, hogy hozzájárulhatok egy ilyen fontos
ügyhöz, és remélem, javíthatok valamelyest azoknak az
embertársainknak az életén, akik diszautonómiában
szenvednek. Ideje volt, hogy az SNC is kilépjen a nyilvánosság
elé, amihez keresve se találhatnánk jobb partnert a DA-nél,
ezért mindannyiuknak köszönöm a részvételt. Most pedig
átadom a szót annak az embernek, aki mostantól ezekkel az
ügyekkel foglalkozik, igazgatótanácsunk legújabb tagjának és az
integrációs osztály alelnökének.
Kinyílt az ajtó, és belépett a férfi, akit szerettem.
 Húsz

Tess

Miután egy hónapja nem láttuk egymást, azt hittem, csak a

nosztalgia miatt tűnt Scott olyan vonzónak az emlékeimben.
Egy fenét.
Őrjítően szexi volt.
Annak idején is ez volt az első benyomásom, és most eszembe
jutott, hogy miért. A kék szeme, az a dús, barna haja. A finom
ívű áll. A dögös szakáll. És istenem, olyan jól állt neki az öltöny,
mint senki másnak. Ma különösen jól szabott darab volt rajta.
Egy háromrészes szürke öltöny, ami úgy simult a testére, mint a
kesztyű.
Ám ebben a pillanatban az új titulusa volt a legszebb – a
Sebastian News Corp integrációs alelnöke lett. Hát ezért nem
húzta fel Kendra az ujjára azt a jegygyűrűt! Ezért volt jelen
Teyana. Ezért írta nekem Scott, hogy „hamarosan vége”.
Ennek ellenére még mindig izgultam. Féltem, hogy túl sokat
remélek, s noha itt állt előttem a számíts-rá-és-megkapod
mantra élő bizonyítéka, nem voltam hajlandó belegondolni,
hogy mit jelenthet kettőnkre nézve Scott új pozíciója.
 Előbb meghallgatom, várok, és majd kiderül.
Teyana más megközelítést választott. Odahajolt hozzám, és a
fülembe súgta:
– Istenem, Tess, csak nem…
– Csss! – csitítottam.
– Na de…
– Csssss! – A nyomaték kedvéért ezúttal még a könyökömmel
is oldalba böktem.
Így is elég nehéz volt Scottra koncentrálni, nem hiányzott még
Teyana sutyorgása is. Mit is mondott Scott az időtartamról? Meg
a szerződésről? És miért nem nézett még rám?
Rezegni kezdett a telefonom az asztalon, mire néhányan rám
sandítottak. Gyorsan felkaptam és az ölembe tettem anélkül,
hogy a képernyőre néztem volna, hogy senkit se zavarjon a
további rezgés. Nyilvánvalóan Teyanától érkezett az üzenet,
mert igaz, hogy észre sem vettem, amikor a telefonjába
pötyögött, most úgy meresztgette rám a szemét, mintha fel
akarna nyársalni a tekintetével.
Megadtam magam, fogtam a telefont, és elolvastam az SMS-t.

Csak nem mondott fel miattad a pasid?

Nagyon úgy festett.

Miattunk – írtam vissza. Elvégre a megbeszélés a DA-ről szólt.

Egy frászt. A DA a SIC-kel is le tudott volna szerződni. Ez

miattad van.

Reszketegen vettem levegőt, mintha túlságosan remegne a

belsőm ahhoz, hogy megtöltsem a tüdőmet. Ez mind miattam
volt. Mind értem történt.
Nem. Dehogy. Nem kezdek reménykedni. Visszaírtam.

Talán csak kirúgták.

Ezzel kiérdemeltem egy sípcsonton rúgást, ami szerintem

nem volt fair. Teljesen jogos volt a felvetés, hogy talán kirúgták.
Mi van, ha ezzel az egésszel Scott csak egy rossz helyzetből
próbált kikecmeregni, és nem az volt a célja, hogy mindenáron
együtt lehessen velem?
Lehet, hogy ostobaság volt ilyesmiken rágódni, de
pillanatnyilag annyira ragaszkodtam ahhoz, hogy a saját
érdekeimet képviseljem, hogy biztos akartam lenni a
dolgomban.
Lesújtó pillantást vetettem Teyanára, amibe reményeim
szerint minden mondanivalómat belesűrítettem, mire ő megint
pötyögni kezdett.
Én azonban végeztem ezzel a témával. Kikapcsoltam a
telefonomat és visszaejtettem az ölembe. Látványosan
elfordítottam a székem, hogy még a szemem sarkából se lássam
Tey-t, és próbáltam Scott szavaira koncentrálni, ami korántsem
volt olyan egyszerű, mert folyton elvonta a figyelmemet az ajka.
–  Az egyik problémánk a SIC szerződésével az elosztási
ütemterv volt – mondta éppen. – Ebben a változatban ezt
egyértelműen orvosoltuk úgy, hogy a DA minden év elején
megkapjon egy nagyobb összeget, amellyel gazdálkodhatnak az
év során. Mindennek tetejébe a szerződésben külön pontban
garantáljuk, hogy az SNC az ötéves szerződésből minimum az
első három évet garantálja.
Öt év!
Évenkénti összegekkel!
A szerződés fizetésre kötelezi az SNC-t.
Scott minden problémára talált megoldást, ami az előző
szerződésben szerepelt, sőt! A fizetésem, ahogy Peter is
megjegyezte, mocskosul nagylelkű volt. Az SNC megduplázta a
kommunikációs erőfeszítéseket. Megemelték a
dokumentumfilm büdzséjét, és az elkészült filmet kizárólag az
SNC egyik csatornáján, főműsoridőben fogják bemutatni.
Láttam a legtöbb szerződést, amiket Kendra aláírt, és minden
kételyt kizáróan elmondhatom, hogy eddig ez volt a legjobb
üzlet, amit a Conscience Connect megkötött.
Aminek valószínűleg én voltam az oka, de persze attól még
érthető lenne, ha Scott továbbra is jegyben járna Kendrával, és
komolyan meghalok, mielőtt véget ér ez a megbeszélés, és
négyszemközt beszélhetek Scott-tal, hogy megkérdezzem.
Egy örökkévalóság után végre előkerültek a tollak, majd Peter
és Scott aláírta a szerződés összes példányát.
Persze valakinek eszébe ötlött, hogy fotózkodni kéne, Scott
azonban (szerencsére) gyorsan hárított.
–  Az asszisztensem megszervez egy fotózást, ahol a kamera
előtt úgy teszünk, mintha aláírnánk a szerződést. Így jobb
minőségű képeket kapunk, mintha telefonnal kattintgatnánk.
Sokan mégis maradtak még. Úgy tűnt, hogy mindenki
beszélni akart Scott-tal, ami talán a vezető pozíció egyik
hátránya lehetett. Türelmetlenül ácsorogtam, úgy tettem,
mintha a telefonommal babrálnék, közben kihallgattam
Teyanát és Kendrát.
–  Ez azt jelenti, hogy már nem vagy eljegyezve? – kérdezte
Tey.
– Határozottan nem vagyok eljegyezve.
Nagyot dobbant a szívem, és azt hittem, összeesek.
Vajon Scott szakított Kendrával vagy fordítva? Számított ez
még egyáltalán?
–  Na és mit jelent ez… – szólt Tey a hátam mögött,
félbeszakítva a gondolataimat.
Vele egy időben Kendra pedig:
– Szerinted…
Zavart bocsánatkérések következtek, majd a nevetséges te
kezdjed, nem, előbb te.
Végül Kendra folytatta:
–  Szerinted elképzelhető, hogy szóba kerüljön, hogy milyen
lenne, ha esetleg valamikor mi ketten… nyíltan… együtt
lennénk?
–  Én benne vagyok, de azt már most megmondhatom, hogy
milyen lenne. Ilyen lenne.
Elhallgattak, és egy korosodó ügyvéd furcsa pofát vágott
előttem, mire engedtem a kíváncsiságomnak és hátrafordultam.
Olyan szenvedélyesen csókolóztak, hogy még én is
belepirultam.
Amikor végre szétváltak az ajkaik, Kendra elvörösödött.
– Mindenki minket néz.
– Mégis túléltük – szólt Tey. – Fura, nem?
– Irtó fura. – Kendra magához húzta a barátnőmet egy újabb
csókért.
 –  Menjetek szobára – ugrattam őket, de részben komolyan
gondoltam, mert láttam, hogy lényegesen csökkent a teremben
lévők száma, és féltem, nehogy a szerelmespár elhívjon
ebédelni, mielőtt beszélni tudnék Scott-tal.
– Hozzád vagy hozzám? – kérdezte Kendra.
Tey a szemét forgatta, mint aki nevetségesnek találja a
kérdést.
– Hozzád, még szép! – Kifelé menet visszaszólt a válla fölött. –
Nem kell megvárnod! Későn jövök haza.
– Ha hazamegy egyáltalán – tette hozzá Kendra.
– Szóval Teyana és Kendra – szólalt meg Scott a hátam mögött,
amikor becsukódott mögöttük a konferenciaterem ajtaja.
Megpördültem, és láttam, hogy már mindenki elment.
Kettesben maradtunk, és a legkevésbé sem akartam Teyanáról
és Kendráról cseverészni, amikor gondolatban már azon
tűnődtem, vajon automatikusan záródik-e az ajtó.
– Már nem jársz jegyben. – Ez kijelentés volt, nem kérdés.
– Nem járok jegyben.
Alig néhány méter és perzselő forróság választott el minket
egymástól, és csak azért nem ugrottam még a nyakába, mert
sikerült megőriznem a méltóságom utolsó morzsáját.
Meg kellett beszélnünk néhány dolgot. Meg kellett kérdeznem
néhány dolgot. Olyan dolgokat, amiket helyre kellett tennünk,
és ehhez beszélnünk kellett, amire ritkán került sor, ha egyszer
egymáshoz tapadtunk.
Scott már meg is indult felém.
– És már nem felelsz az apádnak.
Megrázta a fejét. Újabb settenkedő lépést tett felém.
 –  Szóval… pontosan hogy is történt ez? – kérdeztem, és
szilárdan megvetettem a lábam.
–  Nos. Miután nagyapa emlékeztetett, hogy túl kicsiben
gondolkodom, Brett pedig, hogy más Sebastian vállalat is van a
világon, felkerestem Samuel bácsikámat, és egyszerűen
megkértem.
– Megkérted…?
–  A szponzorálásra. És hogy adjon nekem munkát.
Kimondottan a kedvemért hozta létre ezt az állást, az én
javaslatomra. Szinte ugrott az ötletre, mert ki ne tenné? Úgy
értem, jó fogás vagyok. Az üzletben és más téren is. És részben
azért tette, mert tudta, hogy ezzel felbosszantja apámat. Samuel
bácsi nem rajong különösebben Henry Sebastianért. És ha itt is
hagynám, hogy olyan állás után nézzek, aminek semmi köze a
Sebastianekhez – ami egy olyan lehetőség, ami eddig meg sem
fordult a fejemben, pedig rendkívül felszabadító gondolat – a
DA akkor is megkapja a pénzét, úgyhogy nem kell…
Félbeszakítottam, muszáj volt tisztáznunk a legfontosabb
részletet, mert kezdtem elveszíteni az önuralmamat.
– Otthagytad az állásodat. Miattam. Engem választottál.
Nem volt szükségem válaszra – úgysem tudtam volna kivárni
–, a karjaiba vetettem magam, és olyan hévvel tapadt össze az
ajkunk, hogy Kendra és Tey smárolása ahhoz képest szűzies
csóknak tűnt. Scott körém fonta a karját, és a következő
pillanatban már úgy dörgölőztünk egymáshoz, ahogy nem illik,
amikor dolgozik az ember, és ironikus módon mi mindig akkor
csináltuk, amikor együtt dolgoztunk.
Mi már csak ilyenek voltunk. Szikrák és tűzijáték.
 De volt valami más is. Egyfajta kapcsolat a testi vágyon túl.
Valami, amit végre felfedezhetünk és megerősíthetünk, és
kiterjeszthetünk most, hogy a viszonyunk nincs többé kicsinyes
korlátok közé szorítva.
Ám előbb, egy hónapnyi önmegtartóztatás után, pótolnunk
kellett a lemaradást.
Kivéve, hogy még ki sem fulladtunk, és legnagyobb
sajnálatomra a ruhánk is a helyén volt – átkozott
nadrágkosztüm, Kendrának volt igaza! –, amikor Scott
elhúzódott.
–  Hé! – mondta. – Mindig téged választottalak. Kezdettől
fogva. Újra meg újra, sosem mondtam le rólad.
Akár igaz volt, akár nem, kedves volt tőle, hogy ezt mondta, és
bármit örömmel elhittem volna neki, hogy visszatérhessünk a
testiséghez, de volt valami a tekintetében, ami megállított és
elgondolkodtatott.
Rádöbbentem, hogy igazat beszélt.
Tényleg engem választott. Újra meg újra. Engem választott
azon a tetőn. Azután újra engem választott, amikor
megjelentem az irodájában az ajánlataimmal. Engem választott,
amikor elfogadta az alapítványt, amit a SIC-nek ajánlottam.
Engem választott, amikor szerzett Tey-nek egy specialistát, és
amikor bemutatott a nagyapjának, és amikor úgy döntött, hogy
fenntartja a jegyességét Kendrával, hogy a DA megkapja a
szponzori pénzt.
–  Tényleg engem választottál – nyugtáztam, és kiélveztem a
szavak súlyát.
–  Beletelt némi időbe, mire felfogtam, hogy magamat is
választanom kellett.
Nocsak. A jelek szerint az elmúlt hónap során mindketten
ugyanazon a spirituális utazáson vettünk részt. Már alig
vártam, hogy együtt folytathassuk tovább.
Kitéptem magam a kezéből, és előreléptem, hogy csókot
leheljek az ajkára.
– Én is téged választalak, Scott Sebastian, te vagy a férfi, akit
szeretek.
–  Szeretlek, Tessa Turani. – Magához szorított, és rögtön
visszatért a korábbi hév, a nadrágjában duzzadó kemény
merevség félreérthetetlenül jelezte, hogy merre haladunk. –
Már csak arra kell rájönnöm, hogy az ördögbe tudnám
becsempészni a farkam a nadrágkosztümödbe…
– Rendkívül leleményes tudsz lenni. Majd csak rájössz.
 Utóhang

Scott

A következő szeptemberben…

Néztem, ahogy Tessa felmászik a létrán, és minden lépésnél

kihagyott a szívem.
–  Nem tudom elhinni, hogy ilyen magas tűsarokban kell ezt
csinálnod.
– Tavaly sokkal magasabb sarok volt rajtam.
Megvártam, amíg biztonságban felért a következő szintre,
majd gyorsan utánamásztam, és csak akkor tudtam fellélegezni,
amikor szilárd talajon álltam, Tessa mellett. A szerelmünk
kihozott belőlem egyfajta védelmező ösztönt, aminek addig a
létezéséről se tudtam. Tessa sok tekintetben megváltoztatott,
méghozzá előnyömre, noha valószínűleg nem ártana, ha
kevesebbet macsóskodnék.
Szerencsémre azonban Tessa ragaszkodik hozzá, hogy ez
begerjeszti.
Megfogtam a kezét, és lassan elindultunk a silók felé,
amelyekben az épület gépészeti berendezései lapultak, és csak
akkor torpantunk meg, amikor hangos ujjongás harsant fel a
lenti bárból.
– Nyilván most jelentették be a boldog párt – találgatott Tessa.
– Ott akarsz lenni?
Fontolóra se vette.
– Csak az eljegyzésüket jelentik be, ez még nem az esküvő.
–  Megjegyzem magamnak, hogy az esküvőn nem szabad
elrabolnom téged egy kis etyepetyére.
Tessa megtorpant és elgondolkozott.
– Ezt azért nem mondtam.
–  Ez az én Tessám! – nyugtáztam nevetve, és folytattuk az
utunkat. Olyan mocskos nő volt, de jó értelemben. Bármikor
kapható volt egy kis szerepjátékra és kísérletezésre, és benne
volt egy kis perverzióban. Pont egy éve húztam le róla először a
bugyit, és már akkor tudtam, bármikor lehúznám újra a
bugyiját.
Nem mintha csak a szex tartana össze minket. Mindig is
vonzottak Tessa ötletei. Mindennél jobban szeretem hallgatni,
amikor olyan témákról beszél, amelyek iránt szenvedélyesen
elkötelezett, márpedig ezekből rengeteg akad, különösen
amióta olyan fontos pozícióba került a Conscience Connectnél.
De nem csak a nagy dolgok tudják lázba hozni. Amióta hat
hónappal ezelőtt összeköltözött velem, miután Teyana
hivatalosan is beköltözött Kendrához, rájöttem, mennyi minden
fel tudja lelkesíteni Tessát ezen a világon, lényegében minden. A
Netflix sorozatoktól kezdve a hóesésen át a különféle
fogkrémekig, a barátnőm élvezi az életet.
Én pedig szeretem őt. Minden pillanattal egy kicsit jobban.
 –  Nem tudom elhinni, hogy pont ott töltjük az egyéves
évfordulónkat, ahol megismerkedtünk – jegyezte meg, amikor
odaértünk az első nagy silóhoz. – Vagyis majdnem.
Hivatalosan a következő nap van az évfordulónk. De nekem
így is jó volt.
– Tudom. Ezért vettem rá Brettet, hogy itt tartsuk a partit.
– Te vetted rá Brettet? – kérdezte kételkedve.
–  Még szép! – Tulajdonképpen Brett mondta, hogy a tetőtéri
bárt választották az eljegyzési buli színhelyéül, én pedig
lelkesen támogattam az ötletet.
Ha nem így alakul, akkor a hivatalos évfordulónk napján
hoztam volna ide Tessát, de volt valami varázslatos a mai
estében, a bulival a háttérben. Még romantikus is volt, amolyan
perverz módon, tekintve, hogy ki volt Brett menyasszonya.
Tessa értékelte ezt a tényt. Brett kevésbé lett volna
elragadtatva, ha tudja.
Megkerültük a silót, és Tessa elengedte a kezem, majd
odaszaladt a kémények falához.
–  Pontosan itt – mondta, és nekidőlt a téglának. – Pont itt
álltál, amikor először megláttalak.
–  Igazán? Na, és mit csináltam? – Nem felejtettem el, de
élvezet volt rávenni, hogy emlékeztessen.
Tessa elmosolyodott.
– Nem fogom kimondani. Tudod te azt.
Odaléptem hozzá.
– Tényleg tudom?
– Tudod. És hadd tegyem hozzá, hogy oltári nagy seggfejként
viselkedtél Edennel. Emlékszem, arra gondoltam, hogy ha képes
vagy ilyesmire…
–  Mire vagyok képes? – erősködtem, mert hallani akartam a
mocskos kis szájából azokat a szavakat.
– Hogy megujjazd, oké? Ha képes vagy megujjazni egy nőt, aki
nyilvánvalóan hidegen hagy, és olyan kellemes orgazmussal
megajándékozni, legalábbis, én úgy láttam…
–  Csak egy orgazmussal? Sokkal később kezdtél leskelődni,
mint hittem.
Tessa a szemembe nézett.
–  Emlékszem, azon tűnődtem, hogy ha így bánsz egy nővel,
aki hidegen hagy, vajon hogy bánsz azzal, akit szeretsz?
–  Hm. Érdekes kérdés. – Fél kézzel nekitámaszkodtam a
falnak, sarokba szorítva Tessát, majd végighúztam az ujjam az
ajkán, és amikor kinyitotta a száját, beledugtam, hangtalanul
sürgetve, hogy nedvesítse be. Incselkedve végighúztam nedves
ujjamat a nyakán, és megálltam a ruha dekoltázsánál, ahol
csábítóan kivillant duzzadt melle. – Mit szólnál, ha
megmutatnám?
– Mit mutatnál meg? – A szeme már ködös volt a vágytól.
– Megmutatnám, hogyan bánok azzal a nővel, akit szeretek.
– Ühüm. – Bátorítóan bólintott. – Igen, az lesz a legjobb.
Akarva se tudtam volna ennél jobban megszervezni.
Lehajoltam, finoman beleharaptam az egyik mellbimbójába,
majd letérdeltem, mígnem szemmagasságba kerültem a csinos
puncijával – egyelőre elrejtette előlem az aranyszínű szoknya,
de már ismertem annyira, hogy magam elé képzeljem.
Tessa szétnyitotta a lábait, ami felért egy meghívással, és nem
bírtam magammal, feltűrtem a szoknyáját a derekára, majd
szemtelen csókot nyomtam a bugyi V alakjára a combjai közt.
Tessa felnyögött, és istenem, épp elég kínszenvedés volt olyan
kőkemény farokkal elhúzódni tőle, ám amikor behunyta a
szemét, elengedtem, az egyik lábamat felhúztam, benyúltam a
zakóm zsebébe, és vártam, hogy amikor újra kinyitja a szemét,
hogy utánajárjon, miért hagytam abba, rögtön engem lásson.
Fél térdre ereszkedve.
Egy gyűrűvel.
– Ööö, mi van? – A kéjes zavarból meglepett zavar lett.
–  A nőt, akit szeretek, megbecsülném, a széltől is óvnám,
támogatnám, együtt sírnék és nevetnék vele, megkefélném –
rengeteget kefélnénk –, gyerekeket csinálnék neki, és örökre
magam mellett tartanám. Örökre őt választanám. Szeretlek,
Terese Turani. Akarsz újra engem választani? Ezúttal örökre?
Általában rosszul viseltem, ha sírni láttam. Többnyire amint
könnyek szöktek a szemébe, rögtön térdre borultam előtte,
készen arra, hogy bármit megtegyek azért, hogy jobban érezze
magát.
Ezúttal azonban már térdeltem, és a könnyei másképp
rendítettek meg. Mintha nem bírnám magamban tartani ezt a
rengeteg érzelmet, sem azt, hogy mennyire szeretem őt. Mintha
egy egész életbe telne, mire rájövök, hogyan hordozzak
magamban ennyi szerelmet.
Remélhetőleg megadja nekem ezt az életet.
A reakciója láttán nem voltam benne biztos. Könnyek ide
vagy oda, még nem mondott igent.
–  Nem tudom elhinni, hogy ezt csinálod – nyöszörögte, ami
nem tűnt jó előjelnek. – Nem vízálló a szemfestékem. Ez igazán
nem fair.
–  Oké, de, bébi, itt térdelek előtted. – Megfogtam a kezét,
felhúztam a gyűrűt az ujjára, egy káprázatos kék gyémántot –
nem túl nagy, és nem túl „csicsás”, Teyana utasításainak
megfelelően –, a kisebb kövekkel kirakott platinagyűrűben.
Lélegzetelállítóan állt rajta, és most, hogy felhúztam az ujjára,
soha többé nem hagyom, hogy levegye.
Potyogni kezdtek a könnyei.
– A szüleid ki fognak akadni.
Az biztos, de újabban alig beszéltünk egymással. Nélkülük is
elég nagy volt a családom – ott voltak a testvéreim, az
unokatestvéreim, Irving nagyapa, és Tessa.
– Ha kiakadnak, az csak hab a tortán. – Az ajkamhoz emeltem
a kezét, és csókot nyomtam a kézfejére. – Anyád viszont el lesz
ragadtatva.
– Ő csak akkor lesz elragadtatva, ha születik egy unokája, egy
perccel sem előbb.
– Ez azt jelenti, hogy igent mondasz? – Megőrjített ez a nő, és
nem csak azért, mert túl kemény volt a beton a
térdkalácsomnak.
–  Hát persze, te bolond! Hozzád megyek. Örökre téged
választalak. Már téged választottalak. Már csak akkor lehetnék
boldogabb, ha hivatalossá tennénk.
– Én is csak melletted lehetnék boldogabb.
Legszívesebben felpattantam volna, hogy elhalmozzam
csókokkal, Tessa azonban megelőzött, lekuporodott, átkarolt, és
ő halmozott el engem a csókjaival.
Tessa csókjában láttam a közös jövőnket – egy élet legszebb
pillanatait, meglepetéseit, áldozatait és áldásait. Egy teljes életet
azzal a nővel, aki mellett jobb emberré akartam válni. Aki jobb
emberré tett.
Akár életünk végéig is eltarthatott volna az a csók.
Tessának azonban más tervei voltak.
– Ez azt jelenti, hogy nem fogsz kinyalni? Csak mert kilátásba
helyezted, és bár nagyon szép ez a gyűrű, meg minden…
–  Megfontolom. Mit szólnál, ha úgy tennénk, mintha valaki
nézne közben?
– Egy szexi nőszemély, aki csak telefonálni próbál?
– Egy őrjítően szexi nőszemély.
–  Akkor jobb lesz, ha olyan cicahangokat csalsz ki belőlem,
amikkel ide tudjuk vezetni.
– Ha csak rajtam múlik, egész éjjel nyivákolni fogsz.
– Ezt igennek vegyem? – Felállt, válaszra várva, és felhúzta a
szoknyáját, majd nekidőlt a téglafalnak, pont, mint az imént.
Istenem, igen! Örökké igen!
Ám szavak helyett csókokkal válaszoltam, faltam a csinos
punciját, addig nyaltam, amíg bele nem remegett, addig
kínoztam, amíg fel nem kiáltott, elég hangosan ahhoz, hogy
meghallja a képzelt leskelődőnk, hogy megmutassam neki,
hogyan bánik ez a férfi azzal a nővel, akit szeret.
 Szerzői utószó és
köszönetnyilvánítás

2019 elején a barátnőmmel, Lauren Blakelyvel a kedvenc

romantikus vígjátékainkról beszélgettünk, és megsúgtam neki,
hogy egy nap igazán szeretném újraképzelni a Dolgozó lányt,
mert olyan szórakoztató és inspiráló volt az a film, és mert
Harrison Ford (nyami!). Igaz barátként Lauren lelkesedett az
ötletért, s noha más dolgokkal kellett volna foglalatoskodnom,
az elkövetkező két nap során a szabadidőmben megálmodtam a
saját verziómat.
De még akkor is azt hajtogattam, hogy nincs rá időm, amikor
kiválasztottam a borítóképeket és a címeket. Épp belevágtam a
négyrészes Slay-sorozatba, ami után be volt tervezve öt másik
könyv, és mivel nem írok különösebben gyorsan, legalább
három évre előre be voltam táblázva. Igazán nem maradt időm
másra.
Lauren ekkor emlékeztetett, hogy magamnak dolgozom, ezért
én vagyok az egyetlen, aki megszabhatja az időbeosztásomat.
Még ezzel sem sikerült rögtön meggyőznie (de a rajongóim
már várják Cade-et! De még el kell kezdenem azt a másik
sorozatot! De, de, de, de, de…), ám miután végeztem a brutális
Slay megírásával, és Ausztrália lángokban állt, és lecsapott egy
járvány a világra, és annyi ember megbetegedett és haldoklott,
egyszerűen muszáj volt időt szakítanom A hatalom csábításában
megírására. Mert írni akartam egy sztorit, ami nem volt
brutális. Mert írni akartam valamit, ami könnyed, szórakoztató
és vidám.
Nem mintha egy kétrészes történet a társadalmi
egyenlőtlenségekről, egy súlyos betegségről és a rasszista
előítéletekről olyan „könnyed” olvasmány lenne, ahogy Erica
Russikoff, a szerkesztőm is rámutatott. Talán inkább
„egyszerűbbnek” kellene neveznem. Egyszerűbb volt, mert az
alaptörténet már megvolt, a részleteknek pedig, amiket
hozzáadtam, nem kellett utánanéznem, nem kellett agyalnom
rajtuk, mert a saját életemből vettem őket. Én magam is félig
iráni vagyok. Megszakadt a kapcsolatom az apámmal. A
diplomámat óriási diákhitel árán sikerült megszereznem, s
noha sok kortársammal együtt én is azt hittem, hogy egy menő
diplomával nyert ügyem van, hamar rá kellett jönnöm, hogy az
élet korántsem ilyen egyszerű. Különösen, ha nem a megfelelő
nemmel és bőrszínnel születtél, és nincsenek jó kapcsolataid.
Nyomasztó, hogy milyen sok tanult ember nem talál jobb állást
a McDonald’snál. Egyszer egy moziban dolgoztam, ahol a
takarítószemélyzet feje egy orvosi végzettséggel rendelkező
indiai srác volt. Ez a rideg valóság.
Ami pedig a krónikus betegséget illeti, ezen a téren szintén
személyes tapasztalattal rendelkezem. A legnagyobb lányom
(akinek zseni-agya van, és legnagyobb szenvedélye a tanulás)
POTS-ban szenved, és ha azt mondom, hogy a betegsége
megváltoztatta az életünket és a saját kilátásait, akkor még nem
is túloztam. Tesshez hasonlóan én is bonyolult érzésekkel
küszködöm, ami együtt jár azzal, ha krónikus beteg van az
életünkben. A legrosszabb persze látni a szeretett lény
szenvedését, de vannak más fájdalmasan önös érzések is.
Kiábrándító, amikor minden tervünk összedől a lányunk POTS-
os rosszulléte miatt. Néha nehéz megszabadulni a nehezteléstől.
Nehéz nem sajnálni magam (és őt). Nehéz nem úgy érezni,
mintha jóvá kéne tennem ezeket a sekélyes érzéseket azáltal,
hogy beleírom a betegségét az egyik könyvembe, hogy az
emberek tudomást szerezzenek erről a betegségről, nem
mintha ezzel bármi is változna otthon.
Mint mondtam, ez a rideg valóság.
Az itt említett dolgok közül egyik sem volt különösebben
könnyű, de ahogy mindig, most is terápiás céllal írtam, és
könnyű volt belefoglalni a történetbe ezeket. Könnyű volt
elhatározni, hogy nem számít, ha az olvasó szórakoztatónak
találja ezeket a személyes részleteket. Könnyebb volt saját
magamnak írni ezt a kétrészes történetet, mint egy
olvasóközönségnek.
Ami nem azt jelenti, hogy nem szeretném, ha élveznétek a
sztorit, mert nagyon is szeretném.
És azt sem jelenti, hogy ne élveztem volna az írást, mert
igenis élveztem. Az különösen jólesett, hogy feldolgozhattam
olyan témákat az eredeti műből, amelyek bosszantóak és
elavultak, például az elképzelést, miszerint bármelyik férfi fel
tud jutni a csúcsra (még a patriarchátusban is van hierarchia).
A Dolgozó lány másik problematikus eleme az, hogy gonoszként
állítja be a másik erős női szereplőt. Komolyan? Muszáj minden
sikeres nőt hárpiaként ábrázolni? Én nem hiszem, és miután
rengeteg sikeres, erős nővel volt szerencsém együtt dolgozni,
akik szenvedélyesek, segítőkészek, nem sajnálják az időt, pénzt
és energiát, nem akartam Kendrát egysíkú rosszfiúnak (-
lánynak) beállítani. Remélem, sikerült árnyaltabbá tenni a
karakterét.
És remélem, hogy ez a nem túl könnyed, személyes
anekdotákkal teletűzdelt, újragondolt változat megadta nektek
azt, amire vágytatok, amikor a kezetekbe vettétek a könyvet, ha
csak néhány órás ábrándozásról legyen is szó. Remélem,
megbocsátjátok nekem, hogy tovább kell várni Cade történetére
(a Dirty Universe-trilógiából). Remélem, mosolyogva csukjátok
be a könyvet, ha elolvastátok, mert néhány órára sikerült
megfeledkeznetek a világról és a küzdelmekről, a tűzvészről és
az élet igazságtalanságairól.
Bármennyire is terápiás volt számomra ennek a két kötetnek
a megírása, attól még számos embernek tartozom köszönettel
érte, akiket szeretnék megemlíteni:
Lauren Blakely (ki más?), aki ragaszkodott a történethez.
Melissa Gaston, Candi Kane, Roxie Madar és Kayti McGee,
akik támogattak és pátyolgattak, és akiknek a társasága
számomra mindent jelent.
Liz Berry, Rebecca Friedman, Christine Reiss, Jana Aston, és
minden szakmabeli nő, akik sikeresek és erősek, és akiket
őszintén csodálok.
Amy Vox Libris, aki kipofozta a szöveget. Erica Russikoff, Kim
Ruiz és Michele Ficht, akik vállalhatóvá tették. Alyssa Garcia,
aki kicsinosította, hogy nyomtatásban is jól mutasson.
A könyvtárosok, akiknek nem tudom eléggé megköszönni
(mea culpa, mea culpa).
A The Sky Launchers és az összes olvasóm, akik támogatják a
munkámat, bármit írok, bármennyire is hihetetlennek tűnik ez
számomra.
Családom őrült (és csodálatos, zseniális, vicces és okos)
nőtagjai, és az én drága, szerető férjem, aki bátran állja a sarat
köztünk.
Az Open Cathedral, amiért a közösségtől távol is közösséget
nyújtott nekem.
Isten – és igen, mindig meg fogom említeni Őt is, a
köszönetnyilvánítás az én reszortom; aki nem vallásos, és nem
akar hallani róla, az ne olvassa <3 –, aki küzdelmek és
nehézségek elé állított, hogy megtanuljam: szikra nélkül nem
lehet tüzet gyújtani.
Kincukuroi,
Vagyis arannyal javítani.
Ami valaha darabjaira hu o ,
Újból egybeforrasztja.

A töredékek így az idővel

Egyre erősebbekké válnak.
Törö en sokkal gyönyörűbb.
Más? Igen, de nem hibás többé.
 Előszó

Mason

Egy hónappal ezelőtt

Nehogy meglássanak!
Visszhangoznak fejemben Jules szavai, miközben a csendes
hálószoba felé lopakodom. Tegnap éjjel suttogta őket. Hűvös
levegő kúszott közénk, amikor elszakította forró ajkát az
enyémtől és lassan kinyitotta szemét.
Az éj sötétjében a köztéri lámpa pont úgy ragyogott körbe
bennünket, mintha Jules Upper East Side-on álló háza hátsó
bejáratának egy spotvilágítása lenne. A város már békésen
aludt az éjnek ilyen késői óráján – vagy kora reggel. Nézőpont
kérdése. Csak az olyan bűnösök maradtak ébren, mint mi.
Nehogy meglássanak! Ezzel a kéréssel búcsúzott tőlem, és
most itt vagyok…, teljesítem a kívánságát.
Még soha nem surrantam be valakinek a hátsó ajtaján. Soha
életemben nem kellett hasonlóan settenkednem sehova.
Nem akarom így folytatni, de itt vagyok. Mégis mi a francot
művelt velem ez a nő? Teljesen az ujja köré csavart.
Azért nem akarja, hogy bárki is észrevegye, amikor belépek
az ajtón, mert szégyelli magát. Tudom, azért nem akarja, hogy
nehogy megtudják, együtt vagyunk.
Ez nem csak sima flört, és nem is egy békülős kúrás. Valami
sokkal több, mégsem akarja, hogy a világ is tudjon róla.
A padló megnyikordul a súlyom alatt, amitől
elbizonytalanodom az ajtóban. Az előtér homályos lámpafénye
egy csipetnyi fényt szór a sötét helyiségbe. Óvatos vagyok,
úgyhogy a szomszédok nem hallhatnak semmit. Csak őt nem
akarom felriasztani.
Minden bizonnyal alszik, de aztán mégis megmoccan a
selyempaplan alatt, végül kinyitja szemét és rámpillant. Fejét
oldalra billentve néz, arca a párnán. Ajka lágy mosolyra
húzódik, és finoman hümmög.
–  Hiányoztál – suttogja álmosan, de hangját ugyanannyira
szövi át a vágy is.
Bár tudná a valódi okát, hogy miért sóvárgok úgy az érintése
után! Az okot, amiért képes vagyok áthágni az összes szabályt,
amit felállítottam magamnak.
–  Ne haragudj, hogy késtem – mondom nyers, mély hangon,
miközben elkezdem kigombolni az ingem.
Elvigyorodom, amikor meglátom, hogy csillog a szeme a
boldogságtól. Nem érdekli, mikor jövök és megyek, ameddig
éjszaka az ágyában fekszem – vagy ő az enyémben.
Őzikeszemekkel nézi, ahogy lassan lecsúsztatom magamról az
inget és hagyom, hogy lábam elé hulljon. Lehúzom testhezálló
fehér trikómat, mire dús ajkai kinyílnak.
Izmaim megfeszülnek, amikor a földre engedem a pólót, és a
szobát elárasztó halovány holdfényben feldereng testünk.
Lehet, hogy titokban szeretné tartani, de ettől még akar engem
és ezt nem tudja palástolni. Rabul ejt a tekintete, mintha
ugyanannyira szüksége lenne az érintésemre, mint az életet adó
levegőre. Önkéntelenül is vágyom felgyorsult lélegzetének
tompa hangjára, ahogy várja, hogy odalépjek hozzá. Mintha
meghalna nélkülem.
Lassan kicsatolom az övem, miközben szememet buja
idomain legeltetem. Elvehetem. Megérinthetem. Megtarthatom
magamnak.
Többé nem akarok lopakodni, és nem érdekel már, hogy ki
tud róla. Belefáradtam a város titkaiba, politikai csatározásaiba
és az összes pletykába.
Ahogy gyűlik bennem a harag, úgy fogom szorosabbra
övemet, és suhogva kirántom a bújtatókon keresztül. A csat
ólmos puffanással ér földet. Eközben végig igéző szemét
fürkészem, ő pedig ugyanannyira vágyakozva néz vissza rám.
A múltnak vége, lezártam. Soha senki nem fogja megtudni, mi
történt valójában – sem ő, sem más. Úgyhogy miért is ne lehetne
teljesen igazán az enyém?
– Mason!
Szinte nyöszörgi a nevem, ezzel is közelebb csalogatva
magához a bennem lakozó fenevadat. Térdem az ágyba süpped,
és a matrac felnyikordul a súlyom alatt, ahogy odakúszom
hozzá.
Jules világoskék tekintete a sötét szobán keresztül is belém
fúródik. A város tompa fényéből több szűrődik be közénk,
amikor bekapcsol a fűtés és meglibbennek a függönyök.
Lehúzza magáról a mályvaszínű selyem- paplant, és ahogy a
fény végigcsókolja testét, csak még gyönyörűbbé válik.
Kiteríti magát nekem. Csak nekem. Szüksége van rám.
Ajkához szorítom ajkam, ujjam csípőjének húsába
mélyesztem, miközben széttárja lábait. Halk nyögése betölti a
köztünk izzó levegőt.
Szégyelli magát, amiért olyan gyorsan továbblépett. Főleg egy
olyan férfival, mint én. Nem egy olyan nőnek való vagyok, mint
ő. Beszennyezhetem makulátlan hírnevét és tovább
mélyíthetem a repedéseket képeslapszerűen tökéletes életén.
Mondjuk úgy, hogy bár elég faragatlan vagyok, de mindenem
megvan ahhoz, hogy megtartsam.
Jules azt hiszi magáról, hogy egy roncs, pedig tökéletes. Az én
bűneim és titkaim azok, amelyek tönkretehetnek
mindkettőnket. Soha nem hagyom, hogy napvilágot lássanak.
Most már nem, hogy van, amiért érdemes harcolnom.
 Első fejezet

Julia

Napjainkban

Egyszerre akarok menekülni és megtudni az igazságot. Tőle kell

hallanom. Nincs több titok, nincs több hazugság.
Megígérte.
Szeret.
Egyszerűen nem lehet.
– Te tetted?
Egyetlen, gyenge lélegzettel szakad ki belőlem a kérdés és
azon nyomban a helyére kerül valami. Mintha pontosan tudná,
miről beszélek. Mintha várta volna.
Nem! Jéggé dermed testem, ereimben megfagy a vér. Nem
tudom elhinni, hogy ez a valóság. Nem lehet igaz!
Mason előrelépve megkerüli a konyhaszigetet, és félbeszakít.
A tagadást átveszi az életösztön, és menekülőre fogom.
Felpattanok, a mozdulattal felborítva a széket, ami keményen a
kőpadlónak csapódik, de Mason gyorsabb, megragadja derekam
és visszaránt. Félelmemben felkiáltok, erre elereszt, és
térdemmel a padlóra zuhanok. Hatalmas alakja fölém
tornyosul, kezét a magasba tartja, mintha egy vadállathoz
közelítene. Annak is érzem magam. Kikerekedett szemmel
bámulok rá, szívem pedig fájdalmasan dobog a mellkasomban.
Bumm-bumm-bumm!
–  Mit tettem én? – kérdezi hunyorítva és annyira hideg
tekintettel, amilyet még sosem láttam tőle. Ez nem az az ember,
akit ismerek.
Alsó ajkam remeg, maradék erőm is elszáll, amikor
befogadom a nyers igazságot.
– Te ölted meg a férjem?
Szinte belehalok, ahogy a szavak elhagyják ajkam és betöltik
a közöttünk vibráló feszült levegőt.
Nem hiszem el, hogy egyáltalán feltettem neki a kérdést.
Tagadj! Kérlek, tagadj! Mondd, hogy hülye vagyok! És hogy bármi
is legyen ez, már vége és meg sem történt.
Mason feláll, elég helyet hagyva, hogy visszanyerjem
lélegzetem, de a tüdőm nem hajlandó megtelni levegővel, amíg
nem hallom a választ.
–  Azt hiszik, hogy bármit megtehetnek, amit csak akarnak –
mondja Mason még mindig felettem állva, majd felveszi a
papírt a földről.
Észre sem vettem, hogy leejtettem.
Nem. Most nem ezt kellene mondania.
–  A férjed nem volt jó ember – teszi hozzá mély hangon, és
szinte felnyársal tekintetével, mielőtt ismét a papírra szegezi.
Összegyűri a markában, mire bőrömön végigfut a hideg
veríték.
– Nem – csak ennyit tudok mondani. – Nem tehetted.
 Próbálom folytatni, de hiábavaló, torkom kiszárad és
összeszorul. Nem tudom, hogy a sokktól vagy hogy ennyire
szánalmas vagyok. Nem egy gyilkosba szerettem bele. Nem
lehetett Mason…
– Én tettem.
A vallomástól szédülni kezdek, gyomrom felkavarodik.
Szívem az elviselhetetlen fájdalomtól összefacsarodik, és
közben gyorsan odébb kúszom, hogy menekülni próbáljak. De
elcsúszom, és keményen a hideg, ellentmondást nem tűrő
padlónak ütődöm.
– Nem! – ordítom a sírást visszafojtva.
Csak ekkor veszem észre, hogy eleredt a könnyem.
Újra menekülőre fogom. Ezúttal sikerül talpra állnom, és az
előtér már egyre közelebbinek látszik, miközben kibukdácsolok
a konyhából. Segítségért kiáltok, habár kétlem, hogy bárki is
hallana minket. Itt, Mason otthonában biztosan nem. Szinte
belecsapódom a bejárati ajtóba, de Mason közvetlenül
mögöttem terem.
Egyik kezét az ajtón, másikat a kilincsen tartva hozzám
préselődik, ezzel maga és az egyetlen menekülési útvonal között
csapdába ejt.
Hatalmas, kemény teste körbezár. Az ajtó felé nézek, alig
tudok talpon maradni és szinte alig kapok levegőt.
– Sohasem lett volna szabad megtudnod – suttogja fülembe.
Összezsugorodom, ahogy rám szakad a valóság súlya.
– Sajnálom!
Beleszerettem a férjem gyilkosába. Lefeküdtem vele és
mindenemet odaadtam neki.
– Nem foglak bántani, Jules.
Meleg leheletétől reszketés fut végig a gerincemen.
– De nem hagyhatom, hogy elmenj – teszi hozzá.